HamvasHamvas----tár1tár1tár1 - hamvas-bela.webnode.hu · HamvasHamvas----tár1tár1tár1 - 4 - Szerkesztette: Faragó Ferenc 1937 Házasságot köt Kemény Katalinnal. 1940-1944

HamvasHamvasHamvasHamvas----tár1tár1tár1tár1

- 1 - Szerkesztette: Faragó Ferenc

HAMVAS -TÁR 1.

SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC TARTALOMJEGYZÉK

Szeretettel… ............................................................................................................................................ - 3 - F bb életrajzi adatok ............................................................................................................................... - 3 - Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus................................................................................................. - 4 - Hamvas Béla ........................................................................................................................................... - 5 - A hamvas-raktár ...................................................................................................................................... - 6 - Találkozásom Hamvas Bélával ............................................................................................................... - 7 - Barangolások Németh László pedagógiai világában. ............................................................................. - 9 - El szó .................................................................................................................................................... - 13 - Ország és haza ....................................................................................................................................... - 15 - Egy új aion - és ami még jöhet .............................................................................................................. - 16 - A meseíró Hamvas Béla ........................................................................................................................ - 20 - Regény és alkímia ................................................................................................................................. - 24 - A hüperióni hang ................................................................................................................................... - 36 - Id szer ség és lábadozás, avagy a hamvasi szellem aktualitása .......................................................... - 47 - A tudás megszabadulás, nem hatalom .................................................................................................. - 49 - Egy középeurópai szószátyár ................................................................................................................ - 50 - Mit tanít hamvas Béla ? ........................................................................................................................ - 51 - Alapvetés ............................................................................................................................................... - 65 - A hely géniusza – a géniusz helye ........................................................................................................ - 67 - Hamvas Béla – Egy életm fiziognómiája ............................................................................................ - 70 -



Paszkál, az esszéember ......................................................................................................................... - 72 - Az aranykor és a n ............................................................................................................................... - 74 - Mándy, Márai, Hamvas ......................................................................................................................... - 77 - Várakozás .............................................................................................................................................. - 78 - A változó vallásosság Hamvas Béla nyomán ....................................................................................... - 81 - Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete* .................................................................................................... - 82 - Elöljáróban ............................................................................................................................................ - 86 - Egy bölcs életmve és a filozófiatörténet ............................................................................................ - 89 - Id szer ség és lábadozás ...................................................................................................................... - 91 - J.C.Powys levele Hamvas Bélának* ..................................................................................................... - 96 - A babérligetkönyv és a Hexakümion ................................................................................................. - 100 - Anthologia humana. Ötezer év bölcsessége ........................................................................................ - 101 - A láthatatlan történet ........................................................................................................................... - 102 - Hamvas Béla a csillagok állása szerint ............................................................................................... - 102 - Hamvas Béla utóélete.......................................................................................................................... - 104 - Géniusz-földrajz .................................................................................................................................. - 105 - Hamvas mhelyében* ......................................................................................................................... - 106 - Géniusz-földrajz* ................................................................................................................................ - 110 - A mítosz mint realitás ......................................................................................................................... - 110 - A hit lovagja és a „várakozó” Kierkegaard hatása Hamvas Bélára .................................................... - 114 - Hamvas Béla bibliográfiája ................................................................................................................. - 118 - Hamvas Béla, az inotai raktáros .......................................................................................................... - 119 - M helytanulmány a Hamvas Szótárhoz ............................................................................................. - 120 - Hamvas Béla: Kereszténység .............................................................................................................. - 124 - Hamvas Béla tanulmány ..................................................................................................................... - 126 - Kolonoszi táj ....................................................................................................................................... - 127 - A m vészet hatalma ............................................................................................................................ - 128 - Jöv ilyenkor ....................................................................................................................................... - 129 - A regénymfaj és történetiség viszonyai a XX. században ................................................................ - 130 - A tízezer br gyermek ....................................................................................................................... - 134 - Egy fordító kalandjai .......................................................................................................................... - 140 - A bor mint kultúrtörténeti és spirituális jelenség ................................................................................ - 142 - Cervantes mint Ádám.......................................................................................................................... - 145 - Hamvas Bélának ................................................................................................................................. - 148 - A b n eltörlése és a valóság leváltása ................................................................................................. - 149 - Napjaim múlása................................................................................................................................... - 150 - Genezis ................................................................................................................................................ - 151 - "Társadalmi helyzete az, hogy a társadalmon kívül van" ................................................................... - 153 - Hamvas Béla írásai a Nyugat más munkatársairól .............................................................................. - 155 - Élet és életm ...................................................................................................................................... - 157 - Hamvas Béla kritikus helyzete 1951-ben............................................................................................ - 172 - Ki nem volt Hamvas Béla ................................................................................................................... - 174 - Hamvas Béla világirodalmi távlatainak bvülése ............................................................................... - 177 - Hamvas Béla és a tradicionalitás ........................................................................................................ - 178 - Fiamnak ............................................................................................................................................... - 182 -



Szeretettel… …köszöntöm a kedves Olvasót. Köszönöm, hogy a kezébe veszi ezt a gyjteményt, esetleg belelapoz, beleolvas, netán végig olvassa ezt a vártnál egy kicsit b vebbre sikeredett kiadványt. Munkám célja egy kicsit önös. Alapfokon megismerve, megtanulva Hamvas Bélát, szerettem volna egybelátni, egybegyj-teni más – nálamnál nagyobb kompetenciával bíró – emberek vélekedését Hamvasról. A paletta nagyon széles. A szerkesztett kiadvány címe Hamvas-tár1, ahol az egy csak arra utal, hogy kell lennie kettesnek, hármasnak, négyesnek és így tovább. Tehát vállalkozó kerestetik a folytatáshoz, a tárház szinte kimerít-hetetlen, el nem fogy belle, de nap, mint nap újabb darabokkal bvülhet. Mert Hamvas Béla aktuális lett. Lukács György néhány évtizede lesöpörte még a közgondolkodás asztaláról is a hamvasi szellemi-séget. Mára már megérint és meghat sokunkat az a gondolatvilág - ami nem ideológia, nem eszme, nem izmus, és nem is rendszer – amit Hamvas képvisel. Az ami minden szent könyv tanításával is megegye-zik, hogy az emberiség nem a szakadatlan felemelkedés állapotában van, hanem az állandó hayatlás, elhajlás tévútján jár – távolodva Istentl és az egykorvolt paradicsomi léttl vagy az aranykortól. A hal-adásba vetett hitünk meginogni látszik, olyannyira, hogy amit mi fejl désnek nevezünk az eszeveszett rohanás egy züllött, moráltalan, technokrata létbe, vagyis a nemlétbe.

„És amikor a rend a határt kiszabta Mi volt alul: és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erk forradalma, Lent bomlás, fent a formák büszkesége.”

(Részlet a Rig-védából, Szabó Lrinc fordítása) Az isteni világból lesüllyedt ember még mélyebbre kerül, s már emlékei is csak homályosak a rendrl, az aranykorról, az ember eredeti státuszáról s magáról a normális emberrl. Hamvas Béla írásában azt közölhette nekünk, ami szavakba önthet, de talán a legmélyebb felismeréseket nem is lehet szavakba foglalni. Egy hindu bölcs, akitl tanítványai azt tudakolták, hogy mi a legmagasabb rend bölcsesség, nem mondott semmit a kérdésre. Amikor tovább faggatták, arra végül azt mondta: „Miért kérdezitek újra azt, amire már válaszoltam?!" Ezen gy jtemény támogatója maga Hamvas Béla volt.

Faragó Ferenc

„Ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem m�vészet nem bontakozhat ki” (Az öt géniusz)

F bb életrajzi adatok 1897 március 23-án Hamvas Béla megszületik Eperjesen. Édesapja, Hamvas József, evangélikus pap, magyar-német szakos tanár, író (1971-1948). 1898 A család Pozsonyba költözik. Édesapja az Evangélikus líceum tanára, ahol Hamvas Béla 1906-tól 1914-ig középiskoláit végzi. 1914 Érettségi vizsgáit követen önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik, tiszti iskolai kiképzést kap. 1916-1917 Ukrán és olasz frontszolgálat. Kétszer megsebesül. 1919 novemberében édesapja a szlovák hségesküt megtagadja, a családot kiutasítják Pozsonyból. Bu-dapestre költöznek. 1919-1923 A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója. 1923-1926 Újságíró a Budapesti Hírlapnál, majd a Szózatnál. A szerkesztségben megismerkedik An-gyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül vesz. 1927-1948 Könyvtáros a Fvárosi Könyvtárban. Megjelennek esszéi, tanulmányai. 1935-ben házassága felbomlik. 1935-1936 Kerényi Károllyal közösen megalkotja a Sziget kört. 1936 Megírja a Magyar Hyperiont, els írói korszaka ars poeticáját. Tagja az Esztétikai Társaságnak.



1937 Házasságot köt Kemény Katalinnal. 1940-1944 Háromszor kap katonai behívóparancsot. (1942 - orosz frontszolgálat). 1943 A láthatatlan történet megjelenése (Egyetemi Nyomda). 1943-1944 Megírja a Sciencia Sacra c. nagyesszét, amely második írói korszakának megnyitója. 1945 Remete-hegyi lakásukat bombatalálat éri, könyvtára, kéziratai megsemmisülnek. 1945-1948 Az Egyetemi Nyomda Kis Füzetei sorozatot szerkeszti. 1946 Az Anthologia humana - Ötezer év bölcsessége c. szemelvénygyjtemény els kiadása. (1948-ig még két újabb kiadást ér meg.) 1948 Könyvtárosi állásából felfüggesztik és kényszernyugdíjazzák. 1948-1951 Földmves igazolványt vált ki, és sógora szentendrei kertjét m veli. Megírja Karnevál c. regényét. 1951-1964 Tiszapalkonya, Inota, Bokod: raktáros, segédmunkás, gondnok az Erm beruházó Vállalat-nál. Megkísérli visszaszerezni a könyvtárosi állását, de visszautasítják. 1958-ban édesanyja meghal. 1959-1966 Megírja Patmosz c. háromkötetes esszégyjteményét, az életm utolsó periódusának fm -vét. 1964 Másodszor nyugdíjazzák. 1968 november 7-én agyvérzésben meghal.

„Minden él�lény saját képére teremtett világba zártan él. Az egyik világból a másikba átmenet lehet�sége nincs.” (Arkhai, Májá)

Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus.* Harcolt az els világháborúban. 1919-ben családját kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1923-ban a budapesti egyetem magyar-német szakán szerzett diplomát. Tanult a zenemvészeti f isko-lán is. A Budapesti Hírlap munkatársa lett, 1927-tôl a F városi Könyvtár könyvtárosa volt. 1935-36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget szellemi mhelyt és folyóiratot. 1940-44-ben az orosz fronton teljesített szolgálatot. 1945-tl részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, el adás sorozatot tartott. Forradalom a mvészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Kemény Katalinnal) c. tanulmány ügyén Lukács György hevesen támadta. Nem publikálhatott. 1948-ban könyvtárosi állását is elvesztette. 1951-64 között segédmukás ill. raktáros volt. A tilalom idszakában írásait szamizdatban terjesztették. (Jelent sen hatott a fiatal magyar avantgard mvészekre). Életmvének meghatározó élménye az "univerzális orientáció és transzparens egzisztencia", azaz a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás. Munkásságában az ismert külföldi és hazai krízisirodalomnál mélyebbre hatolt a válság okainak vizsgálatában. A lét értel-mét, "a logosz rét" a hagyományban, a világteremtés eltti rendben ismerte fel. Ezzel ellentétben állnak a ráció változó rendszerei. Sciencia sacra, Az skori emberiség szellemi hagyománya (megj. 1988.) c. tanulmányában a szent könyvekre támaszkodva tárta fel az "aranykor" világát, amelyben a lét és élet nem vált ketté, hanem a mindenkori normális emberi állapotban valósult meg. A nyugati tradicionalizmus egyedi magyarországi képviseljeként J. Böhmét követte; azzal a különbséggel, hogy a lét teljességének a helyreállítását nem a keleti tanok beolvasztásától, hanem az evangéliumi keresztény-ség megvalósítását várta. Karnevál (1-2, megj. 1985) c. regénye a 20. sz. "sorskatalógusa". H se a föld-kerekséget és a poklot megjárva keresi és találja meg valódi nevét, azaz énjét. Esszéiben a tradíció mér-téke, a tudás humora, és a humor ajándékozta szabadság érvényesül. *forrás: Dr. Gremsperger László és Gyerskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban? Bp. Könyvkuckó 1996.



Aki nem az evangélium szeretete szerint él, annak élete semmit sem ér”

(Scientia Sacra )

Hamvas Béla*

Hamvas Béla... - nem egy hangzatos név, még szkebb irodalmi vagy filozófusberkekben sem felkapott. Valószín , hogy a legtöbben közületek most hallanak róla elször. A mi európai racionális, rendszerez elménkkel nem is igen tudjuk besorolni a meglév kategóriákba; sem mint írót, sem mint tudóst, sem mint filozófust. Holott (többek között) az ókori nagy nyelveken írott jelents munkák tudósa és tovább-gondolója ; íróként a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotója; számomra az egyik legkedvesebb gondolatélmény-szerz, ha csak, mint filozófust tekintem, akkor is. Ki volt Hamvas Béla, s mi az a cso-da, amit létrehozott? Nem könny megválaszolni, de nincs is értelme besorolgatni: sem az alkotót, sem a m vet. Annyi biztos, hogy - az író szavait parafrazálva - ha egyszer valamit elolvastunk tle, elfogadhat-juk, vagy szembeszállhatunk vele, de elhallgatni vagy el nem hangzottnak tekinteni nem tudjuk többé sohasem. (Elhangzott a Hamvas-eladás bevezetjeként - P.J.) "Nézzétek az ég dolgait,mindegyik a ma-ga idejében kel és nyugszik, anélkül, hogy rendjébl kilépne. Nézzétek meg a földet és lássátok meg a dolgokat." (Henoch apokalipszise) Kevélységünktl megszédülve nem látjuk az ég és a föld dolgait. Nem látjuk saját vicsorgó dühöngésünket sem, mely önmagát mérgezve palástolja emberi létünk ficama-it, és elrejti feneketlen zuhanásunk tényét. Riadó! - üvölti legbensbb emberünk, Hamvas Béla, aki a rákfenét létünk minden egyes bugyrában megleli, és aki önmaga megszólíthatóságáért küzdve otthagy állást, karriert, elismerést és könny sikert. Az alázatos tanítvány , aki saját vigyorgó maszkjait tépi véresre, hogy a cafatok között végre felismerhetvé váljanak az ég és föld dolgai és a "tízezerbr t z-gyermek" (lélek) evilági átváltozásai és kalandozásai (Karnevál). Mert kalandorok vagyunk egy tisztáta-lan rémregényben, melyet néhányan a történetírók közül úgy hívnak - történelem. Hamvas történetlátása a megszokottnál egyszerbb és ugyanakkor összetettebb. Egyszerbb, mert az igazságot mindenki a szí-vében hordja, tehát a történetrl mindenkinek biztos tudása van. De összetettebb, mert a szeretet hiányá-ban rjöng t zgyermek éberségét elvesztve nem ad emberi látásunknak elegend teret. A történet kere-két ugyanis az "rület jegyébe állított akarat" hajtja és a tengely kenését világnézetek ("kencs - excrementum") egész sora biztosítja (Karnevál). És mert "bizonyos, ha mindaz az igazságtalanság, amit ma elkövetnek, méltó és egyenérték megtorlásban részesülne, a földnek napjában hetvenhétszer meg kellene nyílnia és a tengernek hetvenhétszer medrébl kicsapnia és a mélységek tüzének hetvenhétszer fel kellene törnie..." (Silentium). Riadó! - üvölti Hamvas, de menten hozzáteszi: "nem gy lölni, hanem szövetségben állni" (Henoch), nem eldologiasítani, hanem a valóságot a maga teljességében elismerni, nem összetéveszteni, hanem ébernek és szabadnak lenni (Magia Szutra). A XX. század embere gylöl-köd csirihau (lárva, maszk), aki azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszer élet. " A lé-tezés egyetlen lehetsége azonnal mindent bekapni, és a nstényt lerohanni, aztán vijjogni és vereked-ni... Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erszakos, mint a többi" (Titkos jegyzkönyv). Ez a csirihau-történet. És ez az rület? Igen, de a bevált kencs (ideológia, szcientifizmus) majd mindenkin és biztosan segít. A szcientifikus tudo-mány majd fejldéstanilag mindent megmagyaráz és nyugodtan alhatunk, azaz élhetjük tovább lárvaéle-tünket, sötét maszkjainkkal együtt. A helyzet odáig romlott, hogy "aki mvelt, az korrupt, aki intakt, az m veletlen" (Patmosz). Ez az rület, vagyis a szeretet teljes hiánya, a nem megszólíthatóság, a személy-telenség, a sohasem találkozó párhuzamos életutak, csirihaulét. Hamvas Béla életmve nem válságiroda-lom. Írásai az emberiség többezeréves hagyományából merítenek (Scientia Sacra, Tabula Smaragdina). Lao Ce, Platón, Kierkegaard, Nietzsche, Böhme, Dosztojevszkij, Bergyajev méltó utóda . Közvetlen rokonágban azonban Keresztel Jánossal áll, mert a pusztába kiáltott szó nevezetes névtelen-sége az övé (Aranynapok, A babérligetkönyv). Európának ezen a részén, ahol emberi létünket öt géniusz szellemvilága határozza meg (Öt géniusz) és ahol az összeomlott életrendek egész hosszában elrekesztik a Dunát, halljuk meg végre a kiáltó szót! Kinek szól ez a kiáltás? Hamvas egész életmve alkimista léttisztító vállalkozás (Karnevál, Tabula Smaragdina, Patmosz, Má-gia szutra, Szilveszter, Ugyanis, Bizonyos tekintetben stb.), melynek célja a Személy "alapállásának" (Etat primordial) fellelése a "nevezetes névtelenség" védjegyében, és mint ilyen, sugárzó, de szemmel láthatatlan és füllel hallhatatlan, vibráló hullámzás. Tehát nem irodalom, nem filozófia, nem tudomány,



nem m vészet, nem élettapasztalat, hanem a lét káprázatába való éber kiállás krónikája. Ez a világnézet-telen, esszékbe és regényekbe foglalt létvibrálás az övé és persze mindazoké, akik a dühöng rület ten-gerében keresik a fényt.

Vörös Zoltán *forrás: 4. Alternatíva, Magyar diákok és pedagógusok független lapja (1999. Június)

„Az ünnep csaknem teljesen elt�nt. Szánalmas er�feszítéseket tesznek, hogy légkörét újra megteremtsék, de minden esetben csak a vásár sikerül, zsivaj és a mesterkélt cifra felfordulás, amelyet néha fellengz� és álnok gy�lés-szónoklatok nyitnak meg

és zárnak le.” (Az öt géniusz)

A hamvas-raktár* Hamvas Béla ünneplése születésének centenáriuma alkalmából különös és feszélyez. Például azért, mert maga tiltotta meg az ilyesmit. Jelesül és többek között azt, hogy festmények és szobrok készülje-nek róla, hogy utcák és intézmények névadójának tegyék meg, és így tovább. A legfurább ünnepélyt talán Tiszaújvárosban rendezték. Emlékezetes, hogy ez a hely korábban a Leninváros nevet viselte, e jeles szocialista város pedig Tiszaszederkényre és Palkonyára épült. Arra a Tiszapalkonyára, ahol Ham-vas Béla ötvennégy és hatvannégy között számzetésének tíz kemény esztendejét töltötte az Er m beruházó Vállalat raktárosaként. És most a városi könyvtár igazán szép ünnepélyt rendezett híres polgára (?) emlékére. Lrinczné Thiel Katalin, az Egri Tanárképz docense Hamvas gondolkodói pályá-ját vázolta föl, a városi zeneiskola növendékei gyönyör en muzsikáltak a szép számú közönségnek, jelen sorok írója pedig H. B. és a kor válsága címmel tartott el adást. A legérdekesebb azonban az a két ids úr volt, akik a közönség soraiban foglalt helyet, s alkalmas idben elmesélte az ünnepelttel kapcsolatos emlékeit. Az egyik, a hangosabb és bbeszédbb a város legjobb presszójában ült vele néhányszor. A presszó másodosztályú volt, vagyis a legdrágább hely a környéken. Tizennyolc forintba került egy üveg Zsiráf sör. Hamvas különféle deklasszált értelmiségiekkel szokott ott üldögélni.Olykor zongorázott és általában volt pénze, mert nem ingyen írta a dolgozatokat f nökei és más elvtársak érettségijéhez. Hogy író lett volna, vagy filozófus, errl legendák keringtek, de a palkonyai lakosság ugyanúgy volt ezze,l mint az ország: nem olvas(hat)ta Hamvas mveit. A másik, a szerényebb öregúr kapcsolata elmélyültebb lehetett, megfordult Hamvas lakásán is, mely egy barakk cellasorának egyik, kb. tíz négyzetméteres helyiségébl állt. Itt örökké nagy rendetlenség uralkodott. Könyvek, papírok szanaszét, mert valami rendszerint nem akart elkerülni. Keresni kellett, a keresés pedig dúlással járt. A raktárban is rengeteg papír vette körül. Négybe, "cédulába" vágott átütpapírok, melyekre mártogatós, ún. százas tollal írt. Azzal a bizonyos vágott hegyvel, amelynek az írásképe még a lúdtolléra emlékeztetett, s amely akkori-ban ment ki végleg a divatból. Mit írsz, Béla bácsi - kérdezgette ez a bizonyos szerényebb öregúr? - ak-kor huszonéves ifjú. - Hát, ami az eszembe jut. Ez minden bizonnyal így lehetett. Az is, hogy középter-met volt, és jó kedély. A tanú azt állította róla, hogy nem volt vicces embernek mondható, hanem olyannak, akinek "élethumora" van. Az élethumor szót nem magyarázta, de aki olvasott Hamvast, az tudja, hogy a közlés hiteles. Az est fénypontja, az ünnepelthez és végakaratához legméltóbb pillanata az volt, amikor ez az öregúr elmondta, hogy ama bizonyos raktár épülete ma is áll. A helybéliek hamvas-raktárnak hívják. De már nem Hamvas Béla miatt, róla nem tudnak. Hanem csak úgy. Ki tudja, miért. Talán csak nem az erm b l szállongó és a tetre rakódó pernye miatt?

Czakó Gábor *forrás: Internet, http://hjem.get2net.dk/hamv.laz/Magy2HamvMap.html



"Minden él�lény saját képére teremtett világba zártan él. Az egyik világból a másikba átmenet lehet�sége nincs.” (Arkhai, Májá)

Találkozásom Hamvas Bélával* “Ajánlom Örvinnek, akit bár személyesen nem ismerek, mégis testvérként kezelek. Ajánlom továbbá a Hamvas Béla Klub tagjainak és mindenkinek, akiknek az emberi értékek, és a természet szeretete ma is többet jelent a pénznél.” Már “felntt” voltam és kisebbik lányom a szobában járni tanulva néha önállósította a dísztárgyakat, mégis megmaradtam olyannak amilyennek Édesanyám nevelt: - szerettem a kertben bíbeldni és dísznövényeket gyjtöttem Budán lev házunk kertjébe a pénz he-lyett. Vagyis bohó. A kor szokásától eltér semmirekellként nem a család “jövje”, hanem lelkének ápolása volt számomra fontos. Igaz, ennek elzményei vannak, de ezzel nem untatok senkit, csak azt írom le, hogy kapcsolódik ez a címadó sorokhoz? Alig huszonévesen, elvesztettem egyik vesém. A Klinikán a prof. jóindulatúan vigasztalt a maga módján: “ne keseredjen el, még élhet 5, vagy 10 évet is. Írja alá az operációs papírt, nem tudom másként megmenteni a másik veséjét és magát sem. A tudomány ma még csak hírbl ismer olyan módszert, amivel másként tudnék segíteni. Talán pár év múlva lesz más is, és akkor még tovább is élhet, mint ahogy mondtam.” Ilyen kedvez kilátások huszonéves korban, másnak is megadattak, és nem tudom, hogy reagáltak rá. A magamét tudom csak. Azon az éjszakán, mikor tépeldtem: aláírjam-e az operáló papírt, megfo-gadtam, hogy igen, de legalább 60 évig fogok élni, ami ugye legalább 30-al több, mint ahogy a prof. mondta. Igaz, ezt azóta túlteljesítettem, amiért nem jár semmi elismerés, de azok egyikének, akik ehhez hozzásegíttek, igen. Ezek egyike - akaratlanul is -, Hamvas Béla volt. Az operációból felépü-l ben, az ifjúkori dac visszatért belém. Illetve abba a 45 kilónyi csont- kollekcióba, ahogy akkor ne-veztek. Emlékeimben visszatértek kora ifjúságom legszebb emlékei, amikor mindig sikerült valami, ha nagyon akartam: hatéves els szerelmem Szép Nyunyi emlékétl kezdve, az akkori emlékekig... Tulajdonképpen hiába szépíteném, be kell vallani: akkor kezdtem igazán ráébredni, mit jelent a hit? Mivel reáliskoláimban, a legkiválóbb humántanárok javát fogtam ki, így reális humanista lettem. Reálisan láttam a dolgokat, de humánusan kezeltem. Kett sség? Az egész élet az.“Úgy döntöttem”, hogyha igaza lesz a profnak, akkor hagyok magam után “valamit”, amiért végigkínlódtam addigi életem. Valakinek majd csak hasznára lesz - súgta bennem a humanista. Ha meg nem lesz igaza, akkor is tettél valamit, volt értelme, amiben hittél - így a humanista -, és legalább hasznos lesz az eltöltött id d - súgta azonnal realista énem. A célt kellett megtalálni: lehet leg nem hétköznapit, - 600 forintos fizetés mellett. Olyat, amit mint csökkent képesség csontkollekció, csak akkor érhetek el, ha tényleg hiszek abban amit akarok, és abban, aki ehhez hozzásegít. Így lett a terv célja, egy önálló családi ház. Havi 600 fix-el. Abbamaradtak a bulik. Leszoktam a zongora és heged órákról, a vívásról: munka mellett éjjel-nappal tanultam. Ha nincs az a “malr” ezzel a “vese üggyel”, lehet, ma beatzenész lennék, vagy Benkó Sanyi mellett verném a zongorát. De a malr az mal r, nehéz kikerülni, ha benne vagy: irány 180 fokkal jobbra... Különböz trükkökkel 2 év alatt letudtam a fiskolát, és felszedtem 5 kilót. Még akkor sem adtak nekem a barátaim sok jövt. Segíteni nem tudtak, s láttam szemükben tehetetlensé-gük miatt a szánakozást. Újra keményebb lettem: otthagytam a havi “fix-“et, ami pont az éhenhalásra volt elég, és elkezdtem egy még keményebb életet. Els géptervem - ki nem emlékszik az “elsre”? -, egy porosztályozó automata volt, a Borsodi Vegyi Kombinátnak. Késbb 100 darabot gyártottam bel le. Ennek a honoráriumából, vettem egy telket Budán, a Sasadi út környékén. Több száz méter lugas szl , 60 szibarackfa, és egy 50 kilós csontváz. Jól összeillettünk. De szomszéd akkor még alig volt, és a kis kunyhó a kertvégben, valami mást adott, mint addig a város: a természetes életet. Éjjeli hangjaival, magamra utaltsággal, mélyenszántó, világváltó tervekkel, nagy alvásokkal és a sárban csúszkálva, mikor hazatértél a kis priccsre, a realitással. Rájöttem, hogy a föld mvelése, ke-mény, szívós inú embert kíván. Megpróbáltam magam. Be kell látnom, nekem ebben nem lesz sike-rem. De a természetes életrl már nem szeretnék lemondani, így a gyümölcsfák helyét, a mindig megcsodált örökzöldekkel, díszfákkal fogom felváltani. Az se baj, ha a ház késbb készül el, hiszen ahogy mondták, még van pár évem, addig meg a szépül környezetben, minden nap segítenek a kö-rülöttem lev természeti csodák. Egy barátom, st druszám - akkor a Dísznövény Felügyelet mérnö-ke - vett pártfogásba. Elbb módszeresen beavatott a cserjék, fák világába. Télen elvitt díszfák, cser-



jék magvait gyjt útjaira, késbb a “polgári csökevény”-ként kezelt maradékok egyik válfajához, a faiskolásokhoz is. Ezek egyikében egy kés téli csíp s reggelen ismertem meg Hamvas Bélát, Le-ányfalun. Hajnalban indultunk Budáról, hogy biztos otthon érjük a ”kertészt”. Duna melléki csíps szél cibált, alig maradtam talpon. Druszám tréfásan felvett egy téglát, hogy vigyem a kezemben, ak-kor nem visz el a szél. A faiskola kapuja zárva, lánccal. Zörgetésünkre egy mérges kutyaszer sz r-gombóc támadt ránk. Szerencsére a kapun keresztül.

Már fél Leányfalu kutyái csatlakoztak a szrgombóc reggeli imájához, s lassan feladtuk, hogy ma innen egy szép Juniperust viszünk magunkkal, mikor halk füttyre, a szrcsomag lecsendesedett, és minket figyelve lassan hátrált.

Mégis itthon van! - örvendett a druszám.

Igaza volt, egy kis mesebeli figura jött el a kertészet házikójából lassan, kulcsait vizsgálva. Nyilván a kulcs volt fontos, hiszen aki itt van, az várhat, de ha nem jó a kulcs... valahogy a paradox helyzet-ben féktelen jókedvem támadt. Éreztem, hogy érdemes volt a korai kelés, még a szél cibálása is megérte: itt ma, valami történik megint. Így ismertem meg Hamvas Bélát, aki végül is beengedett a birodalmába.

Ez a birodalom, akkor nekem csak a kertet jelentette. A Taxus Bakkátákat, a Juniperusokat - abból is a Fitzeriana Aureát! - és más csodákat: egyiknek a méregzöld levelei bels ívszélein, minden friss hajtás aranysárga volt, spirál alakban, és kúposan csavarodott felfelé. Még ilyet!... Sehol nem láttam akkor még ilyen csodákat, és nem tudtam, hogy az csak a “reál” ember szemlélete volt. Ma már tu-dom, hogy kevés olyan embert láttam, mint Hamvas Bélát, de ezt - 35 évvel késbb -, a humán em-ber írja. A kertészet minden növényét megmutatta, azt a néhányat is, amibl választhattunk. Ma sem tudom: kié volt a kertészet? Ez is lényegtelen ma már. Hisz úgy nevelte kertész barátjával ezeket a csemetéket, mint a gyerekeket szokás. Ez még nincs feln tt korban, ha akarjátok, gyertek érte 2 év múlva - mondta. Addig vigyázni kell rá, mert ebben élet van. Nem értettem miért hitte, hogy nem tudjuk ellátni ezt a feladatot? Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt: egymásra sem tudunk vi-gyázni, vagy csak alig egynehányan, talán azok is csak hisszük. Bent a kerti házikóban, hideg volt. Hol alszol? - kérdezte a druszám. Itt, mutatott egy hasonló priccsre, mint amilyen akkor nekem jutott Sasadon. De hiszen itt megvesz az Isten hidege! - így a barátom. Ugyan, mért enne? Mikor raktáros voltam Borsodban, akkor ott se volt melegebb.

Itt legalább az enyéim között vagyok - mutatott ki a kertbe. - De minek nektek ilyen növény? Meg tudjátok rizni? Tudjátok, hogy az Akadémiától voltak itt valami kutatók, nekik se adtam belle? Nézzétek meg újból, gyertek ki velem, mutatok még párat, amit az elbb nem láttatok. Kis fóliasá-torhoz vezetett az út. Dércsípte félkörös sátorban voltak az igazi csodák! Még bent is takarva fagy ellen, különleges örökzöld, mégis színes díszcsemeték! Magról vetett, soha meg nem tudtam titkú eljárással kezelt, tejfeles pohárban nevelt csemeték... Úgy kezelte “ket”, mintha gyerekei lettek vol-na. Úgy is vigyázott rájuk, mint egy családra kell. A közönségesektl - amik önmagukban is csodá-sak voltak -, külön tartotta és pátyolta, babusgatta: tör dött velük. Mindnek külön története volt. Ennyi tör dés láttán, töprengve feküdtem le. Elhatároztam, hogy jöv héten ismét elmegyek: beszél-getni. Van ebben az emberben valami, ami megfogott. A fene tudja mi, de muszáj vele tanakodni. Nem tudom mirl, mégis kell. Így is lett. Egy hét múlva ismét elém gurult a szrcsomag, de most okulva a korai zavarásból, már délfelé járt.

- Hát a fiatalúr mi járatban erre? - kérdezte kissé hunyorítva. Ma sem tudom tréfából, vagy komo-lyan. - Van valami, ami ide hozott. Nem tudom pontosan megmondani mi, de valahogy úgy gondoltam, eljövök kicsit még egyszer körülnézni - mondtam. Rám nézett egy futó pillantással és legyintett. Hagyjuk a kertet, jöjjön be barátom, mutatok magának mást. A házikóba invitált, ahol a rozzant író-asztal majd’ szétes fiókjából el húzott egy vaskos írásköteget, és a kezembe nyomta: - olvassa el ezt. Az írásaim egy része. Nincs rá kiadó, aki kiadná, ma még nincs. Aki érti az fél, aki meg nem érti - legyintett. De majd eljön az id, mikor kiadják. Maga is fogja olvasni bizonyosan, ha még egyszer eljött... Azt hiszik, baj van itt - folytatta, és a homlokára bökött. Majd nevetve folytatta: olvasson bátran, ha unja, jöjjön utánam a kertbe. Addig körülnézek a csemetéim között. Így mondta: ”a cse-metéim”.



Ekkor határoztam el, hogy sürgsen kell egy család nekem is, ahol csemeték vannak... Akikkel úgy, olyan szeretettel lehet tördni, mint ez a kis fura öregember teszi. Ha utcán látom, simán elmennék mellette. Ha megszólal, az se rendkívüli. De összességében, mégis az. Hogy nem jutott eszembe tényleg ez korábban? Gabi barátomnak is elcsavarta Erika a fejét, T. Bandit most húzta a csbe Zsu-zsi - hm, tényleg esküvre kell ma mennem! -, miért érdekel engem mégis ez a fura szerzet az írásá-val, növényeivel.Szokatlan zavar volt a fejemben. Egész addig tartott a tépeld zavar, míg felületes beleolvasás után, el nem kezdtem érdekldve olvasni “Hamvast”. Nevetve nyitotta rám az ajtót: na könyvmoly, hát minek jött? Olvasni, vagy növényekért? Zavarom láttán komolyra fordította: jöjjön bármikor, ha érdekli. Nem tudom odaadni, két példányban van. Az egyik itt, a másik egy barátom-nál, ha velem valami történne, vagy elviszik... nem mondta, ki vinné el: szó nélkül is értettem. Pár-szor mentem csak el, kissé szégyenlsen. Nem tudtam még akkor, hogy a növények, vagy az írások iránti érdekl désem vitt oda. Ma azt mondanám: mindkett, de talán ez a fura, szokatlan ember. Az akkori fiúk nem voltak rámensek, szinte semmiben. Megtanultuk a túlélési “törvényt”: ha túl aka-rod élni valahogy ezt a kort, várd meg a hivatalos véleményt. Ne kezdeményezz, abból gondod lehet. Ott, egy törékeny öregember mellett, más világba léptem. Cselekv, alkotó szellemisége fogott meg, mely nem engedett el máig. Elttem a példa: alig ftött pici szoba egy asztallal, és priccsel: egy bol-dog ember. Nem voltunk barátok, korunk miatt sem lehettünk. Nem voltunk érdek nélküliek sem: a kis keresetre nagy szüksége volt, nekem meg kellett az a növény. Elvben érdek volt mindkett, mégsem az. Sok növényt kaptam késbb, amit másnak nem adott oda. Ezeket a sasadi kertben évente ültettem át, ahogy mondta: találja meg a helyüket, ahol jól érzik magukat. Ezek mind éllények. Ha szomorú, üljön oda bármelyikhez, meglátja elmúlik, könnyebb lesz. Nevettem rajta: ugyan mitl? Sejtelmesen mondta: ebben a növényben lélek van. Ennyi a történtem. Felépültem, és a ház is. “Elveszett egy vese, lett egy hitvese” mondták a barátok, mikor ma is velem él feleségem, megkérte a kezem... Boldog éveket töltöttunk el az acélból, fából, üvegb l - két kezemmel - készített, Magyarország els könnyszerkezetes házában, két gyermekünkkel: Hamvas Béla örökzöldjei között. Némelyik már meghaladta a ház magasságát, s az egész olyan volt, mint egy arborétum. Igaz, hoztam hozzá testvé-reket Gyergyóból, Gyulafehérvárról, a Tátrából, Kámról, meg máshonnan, ahol megfordultam ké-s bb. A ház, már rég nem otthonom. De az örökzöldek együtt vannak ma is Budán, a sokat - Hamvas Bélától örökölt szenvedéllyel - alakított kertben, békésen egymás mellett. Külön is mindegyik egy csoda, de együtt, egy tündérvilág. Talán megérem, hogy ugyanígy békében lesznek majd egymás mellett “más nemzet” gyerekei is egyszer ott(hon), amit büszkén neveznek a benne élk így: Magyarország. Ha Hamvas Bélát elolvas-sák, biztosan így lesz.

Boros Béla István

*forrás: Hamvas Béla Klub, 2002. február

„A siker a legkisebb, a dics�ség s legnagyobb ellenállás irányába fekszik.” (Unikornis)

Barangolások Németh László pedagógiai világában.* Decemberi számunkban közöltük a Németh László pedagógiai gondolataiban tallózó írás els részét. A második részben az egzakt tudomány védelmében Hamvas Bélával vitázó Németh László gondolatainak aktualitását elemzi a szerz. Bemutatja továbbá a vásárhelyi évek pedagógiai kísérleteinek egyik legiz-galmasabb dokumentumát, a Négy könyvet és az ugyancsak ebbl a korszakból származó Óraadók ki-rálysága cím m vet. Elsúlytalanodott tudomány Miközben Németh László pedagógiai tárgyú könyveit kerestem, kezembe került egykori tanárunk, Ju-hász-Nagy Pál írásainak kis gyjteménye (Vázlatok az ökológiai kultúra tematikájához. Bp., 1992, Ter-



mészet- és Környezetvéd Tanárok Egyesülete). Bevezetjében az ökológia sokat vitatott helyzetérl, tanításáról tn dik. A sokféle összefüggést felvillantó esszé tudománykritikai megjegyzéseiben Németh László egyik írására hivatkozik. „A tudománykritika nyilván egyid s a tudományossággal. Ám az újkor-ban, különösen a legújabb korban a kritika hangneme éppen azért ersödött fel – vagy jutott el a teljes elutasításig –, mert a ‘progresszív’ XIX. század a tudományt túl magas piedesztálra állította fel; a hegeli, a poszt-hegeliánus filozófiák zöme a tudományt egy hamis messianisztikus szerepkörben látta és láttatta. Ez ellen lépett fel pl. nálunk Hamvas Béla, aki számos m vében a ‘science’ teljes elutasítását hangoztat-ta. Ezúttal túl messze vezetne alaposabban vizsgálni ezeknek az érveknek a részleteit; most, sajnos, arra nincs id -tér, hogy megnézzük: Németh László kitn vitaesszéje ellenérveit.” Ezért tanácsolja Juhász-Nagy Pál, hogy minden természettudományt oktató vegye kézbe ezt a vitairatot. Németh László írását nem volt nehéz megtalálni, az Európai utas cím kötetben olvasható (Bp., 1973, Magvet és Szépiro-dalmi Könyvkiadó). Forrásmegjelölés hiányában Hamvas írásának nyomára könyvtárban nem akadtam, az életmsorozatban még nem jelent meg. Hamvas Béla „hív i” talán ma sem elssorban az „egzakt” tudományok mvel i közül kerülnek ki, ezért mvészetekkel foglalkozó ismerseinket kezdtem faggat-ni. Nem hiába. A magyar népdalköltészet kutatója, egy furulyam vész kolléga volt segítségemre. Azon-nal tudta a forrást: Debreceni Szemle 1934-es év 5. szám; gondosan rzött gy jteményének féltett darab-ja. Így lettem tanúja egy szellemi párbajnak a harmincas évek Magyarországából. Az olvasó keser ta-pasztalata, hogy a polémiák szellemi színvonala meglehet sen sokat silányult mára. Németh László és Hamvas Béla életútja és írásaik arról tanúskodnak, hogy máshol húzták meg a szellemi horizontot „Ég és Föld” között, mégis egymás véleményére, figyelmére számítottak. Hamvas maga küldte el írását Németh Lászlónak, aki így kezdi válaszát: „Mindig élvezettel olvasom írásaidat; egyetértésnek és ellentmondás-nak olyan váltóáramát bocsátják át rajtam, amely szellemi zanderezésnek is beválik. Szeretem a moz-gásban lév gondolatot, különösen, ha ismers irányba repül. A te gondolataid ilyenek. Merészek, gyor-sak, feszes parittyából magas cél felé szállnak; egy hiányzik bel lük: a közeg ellenállása. Mintha eszmé-id mozgása ell eltávolítanád a levegt. Akadálytalanul száguldanak elre az elsúlytalanodott történel-men, tudományon, társadalmon át. Az eszmék kritikusát izgatja ez a légüres térben folyó kísérlet, de a valóságban álló ember megkívánja hozzá az eszmén kívül lev , ellenálló dolgok hibaigazítását.” A tisz-telet, az szinte, el ítélet nélküli hozzáállás, a mívesen kimunkált mondatok, a kiérlelt gondolatok fel-üdítik a mai olvasót. Az izgalmas szellemi párbajban egyszer a tudományt „védelmez” orvosból lett írónak szurkoltam, máskor a tudomány félelmetes korlátaira figyelmeztet és aggódó Hamvas elutasító hozzáállásával azonosultam. Nem tudom, hogy a harmincas években a vitairat kérdéseit, érveit egy gim-náziumi tanár a hétköznapi munkájában aktuálisnak érezhette-e. Azt gyanítom, igen, de alighanem más-ként, mint ma. Gyakori élményünk, hogy óra után a diákok a tanári asztal eltt sorjáznak, és meglep érettséggel és határozottsággal vitatkoznak. A világról szerzett élményeiket szembesítik az órán hallot-takkal, és nem értik az összeegyeztethetetlenség okát. Többen a tudomány eredményeit szkepszissel fo-gadják, k már hallottak „jobb” megoldásról. Élményeik és érveik két, látszólag eltér forrásvidékr l származnak. A gyerekek kisebb csoportja keleti „természettoleráns” filozófiákra hivatkozik. Általában nem eredeti szerzk írásaiból merítenek, hanem az ezek szellemiségét tükröz ezoteriákból, melyek bár-hol hozzáférhetk ma már könyvek, tréningek, diéták formájában; vallják, hogy e módszer hatása a vilá-got átjáró szellemi erkben rejlik. Tapasztalataikat igazolva látják abban, hogy az európai orvoslás sok betegséget ma sem tud gyógyítani, „pedig milyen fejlett már”.

A gyerekek másik csoportját a „virtuálisan létez valóság” sokféle megjelenési formája ragadta magá-val. A szórakoztatóipar a befolyásolás-pszichológia teljes fegyvertárát fölhasználva gépjátékok, magazi-nok, matricák és mozifilmek hseit mozgósítja. E termékek élvezetének rítusai az erre a célra épített „tér és id nélküli szentélyekben” zajlanak. A játékok és filmek (nem fantasztikus!) hitelét általában növeli, ha szerepliket a legalapvetbb természeti törvényekkel dacolva a tömegmegmaradás és tömegvonzás gátjain könnyedén átsegítik. A „világszellem és a virtuális világ álmítosza” közös abban, hogy az emberi értelmet minduntalan mozgásban tartó kíváncsiságot, kételkedést és bizonyosságkeresést hallatlanul ügyesen leszereli, illetve a maga módján kielégíti. Zárt pályára vezeti a gondolatokat, önálló nyelvvel és képi világgal dolgozik, nem engedi, illetve csak a maga által kreált térben engedi érzékszerveinket dol-gozni. Megfoszt bennünket a közvetlen közelünkben létez anyagi világgal való kapcsolatunktól, a ta-pasztalatainkból fakadó kérdésektl, az önálló egyéni válaszkeresés lehetségét l; attól, ahogyan itt Eu-rópában az ember a tudományok segédletével évszázadok óta kapcsolatba került a természettel. Csak a



szellemi, illetve az emberi agyban lév világot fogadja el valóságosnak, melyet vagy spirituálisan, vagy technikai úton szólít meg. A természettl, a Földt l idegenít el bennünket ez a két álmítosz, és ezen ke-resztül attól a hagyománytól, nyelvtl, amelyen keresztül a tudós és a világra nyitott kisgyerek a termé-szettel szóba áll. A gyerekek antiscientista véleménye egyrészt egy látszólagos metafizikai kielégülésbl fakad, másrészt az anyagi világ létezésének tagadásából. Ha a természet erit a tudomány nem tudja megszelídíteni, a világszellemhez van más út is, csak új fortélyokat kell megismerni, és így a világgal és önmagunkkal a vágyott harmóniába kerülhetünk. Más oldalról az emberi értelem abban a hitben él, hogy a technika segítségével egy új világot teremtett, melynek törvényei csak tle függenek; ebbe a világba bárki beléphet és abban „hs” lehet. A kamaszokat önmaguk megismerésének vágya hajtja: szabadok szeretnének lenni, ám keresés közben folyton másokba ütköznek, és sérült kapcsolataikban nem vagy nehezen találnak megnyugvást. Ezért is fogadják el könnyen a harmóniateremtés ezoterikus módját, és ezért lelkesíti ket a korlátokat nem ismer, a szabadság illúzióját nyújtó virtuális valóság. E látszólag veszélytelen kamaszkori próbálkozások persze idvel veszítenek erejükbl, különösen akkor, ha az ifjú belátja, „van másik”, izgalmasabb világ: a valóság. A vitatkozó gyerekek „kritikájának” van egy másik magva is. Nem a tudományt magát, hanem annak mindenhatóságába vetett hitét utasítják el. A földi mé-ret vé duzzadt környezetpusztítás okát az európai tudomány g gjében, technikai civilizációnk korlátlan felel tlenségében látják. k már sejtik, hogy a mindentudás igézetén nyugvó hatalom veszélyes. Amikor az a kérdés nyugtalanított, hogy milyen segítséget tud nyújtani a természettudományok iskolai mvelése mai pedagógiai feladatainkban, nem is reméltem, hogy a harmincas években íródott vita segítségemre lesz. Akkor még élt a remény az emberekben, hogy a nagy gazdasági-technikai-tudományos fellendülés orvosolni tudja majd a társadalmi bajokat, ám a tudomány épületén már „hajszálvékony repedések” je-lentkeztek. Ma szinte szemünk láttára szélesednek a törésvonalak a tudomány táplálta technika emberi alkalmazásai és a mindenki számára élhet Föld határai között. Éppen ezért nem könny Németh László tudományba vetett hitével és az ebbl fakadó dervel azonosulni, de figyelmeztetése, amit Hamvasnak küld, ma sem tanulság nélküli egy gyakorló, természettudományt tanító tanárnak sem. Érdemes hát Ju-hász-Nagy Pál tanácsát megfogadni, és kézbe venni ezeket az írásokat!

A tudomány határvonala Hamvas Béla írásának elzménye egy 1933-ban Londonban megjelent könyv: J. N. Sullivan: A tudo-mány határvonala. A cím nagy várakozással töltötte el, ám csalódnia kellett. Sullivan az angol intelli-gencia teljes fegyvertárát annak bizonyítására használja, hogy a tudomány épületén jelentkez apró hé-zagokat mint szépséghibákat betömje. Az euklidészi geometriát, a newtoni fizikát és a freudi pszicholó-giát követ új útkeresésekrl szól a könyv, ma talán úgy fogalmaznánk, hogy a tudományos paradigmák átbillenésének kritikus idszakáról. Hamvas Béla szerint ehhez a címhez egy másik könyv tartozik, amelyben azt kellene leírni, hogy a természettudomány alapjaiban megingott, el fog tnni, és helyette valami új keletkezik majd. Szembeállítja a tudomány, a technika és a mítoszok eredetét. Szerinte az em-beriség a találmányait a technika segítségével teremtette, melyek törvények, magyarázatok nélkül is jól m ködtek, és a feltalálók mindig tisztában voltak azzal, hogy amit csináltak: varázslat, a technika a való-ságnak démonikus-dinamikus átélése. A múltban a mitológiák mondták el az embernek az élet értelmét, megoldásuk mindig imaginárius volt, rajta nyugodott a családi élet, a politika, a gazdaság, maga volt a történelem: a sors. A tudomány a megoldásaiból kiküszöbölte az érzést, a szellemet, nem akart világ-szemlélet lenni. A technika sikereit magának könyvelte el, általánosításokba bocsátkozott megalapozat-lanul, a mélységekrl nem vett tudomást, a magasságokat megvetette. Az ember a tudománnyal egy új mítoszt teremtett magának, hiszen a tudomány fogalmai – er , anyag, energia, fejldés – mitológiai gon-dolatok. A tudomány nyelve nehéz, megértése széles ismereteket kíván, fogalmai kemény, fagyos szim-bólumok, melyek nem a valóságra tartanak igényt, hanem a hatásra. A tudomány célja nem az volt, hogy a realitáshoz közelebb vigye az embert, az igazságot akarta, és mindenki elhitte, hogy az igazság a való-ság. Úgy vélték az emberek, hogy a tudomány által felállított elméleteken alapulnak a technikai találmá-nyok, holott a technika mindig egyszeri feladatokat old meg, amelyeket a tudományos teóriák tévesen összefznek. A technika jelenti a tényleges realitást, a tudomány csupán felépítmény, interpretáció. Hamvas Béla szerint a tudomány diszciplínái mondakörök, olyan legendák gyjteményei, melyek a ro-kon istenek tetteit, háborúit beszélik el, a törvények maguk a hstettek. A természettudományos mitoló-gia papjai a tudósok, a beavatottak. Vannak specialisták, akik egészen kicsiny szentség szolgálói, vannak eretnekek, akik a hagyománnyal szemben álló tanokat hirdetnek, akik ha elfogadottá válnak, szentté



avatják ket. A tudomány szent helye a laboratórium, a szent embereket az egyetem neveli, a kongresz-szus a zsinat, az akadémia a pantheon, a könyvtár a mítoszok gyjteménye, az enciklopédia a tudomány szentírása, a tudományos istenek egzakt kinyilatkoztatása. A tudomány kibontakozását sajátos képekkel írja le és értelmezi Hamvas Béla: egy mitológiai korszak azzal veszi kezdetét, hogy új fény árad a min-denségre, és az ember új színben kezd látni, új összefüggéseket vesz észre, kialakulnak a fmítoszok: anyag, er, atom; az ember megtalálja és elnevezi az új isteneket. Az érettség idején az ember rendsze-rez, új diszciplínák születnek, melyek egymásba folynak, és egységes egésszé épülnek. Majd a mítosz kezdi elveszíteni értelmét, nincs benne új elem, új lehet ség, csak az ismert megoldások új variánsa. A világ kétértelmvé válik: eszme és valóság között mélység támad. Végül a mítosz elhal, a dolgok szétes-nek, a túlbonyolultság felemészti önmagát. Hamvas úgy látta, hogy a tudományos mítoszok elvesztették hatásukat, múlttá váltak, az egzakt fizikai törvényekben való bizalom megingott. Heisenbergre és Planckra hivatkozik, akik arról írnak, hogy annak, amit „törvénynek” hívtak, nincs kizárólagos érvénye.

A mechanikus természettudományos törvény érvénye megsz nt, és helyébe lép valami, amit egyelre „valószín ségi hullámnak” neveznek. Új tudás, új szellemi valóság, új mítosz születik. Németh László olyan gondolatkísérletnek tartja Hamvas írását, amely mesterséges térben folyik, igazságot fejez ki, egé-szében mégsem igaz. Elutasítja Hamvasnak azt a megállapítását, hogy a természettudomány mítosz, mely a valóság tolmácsolására vállalkozik. Szerinte a természettudomány nem kifejezni akarja a termé-szetet – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy például a görög mitológia átültette a valóságot a vallás szimbólumnyelvére –, hanem faggatni. A természettudomány nem tolmácsa a természetnek, ha-nem vallatója, s miközben folyton kérdez, képe alakul ki róla. Ez a kép az ember képe a természetrl, és mint ilyen, legalább annyira szól magáról az emberrl, mint a vallatásra fogott természetrl. A mítoszok megértették a természetet, és ki is fejezték annak a lényegét, mint egy hasonlat a virágét. A természettu-domány e lényeglátáshoz képest vak, olyan, mint egy kullancs, amely rácsimpaszkodik áldozatára. A természettudomány valahogy így kötdik a természethez, e kapcsolatból fakad realitása, ebb l születnek nagy magyarázatai, melyekhez korokon át szívósan ragaszkodik. Németh László így igazítja helyre Hamvas tévedését: „Amit te mítosznak nevezel: költészet, a természettudomány azonban a mágia örökö-se.” A tudományos elméletnek nem véletlen lecsapódása a gyakorlat, ahogy a technika sem a tudomány felépítménye. A kezdeményezés egyszer a gyakorlat irányából ékezett, másszor az elmélet sietett a fel-használás lehetsége elé. A tudomány elméletei nem „igazak”, értéküket az adja, hogy közük van a való-sághoz, valamit megragadnak belle. Az ember gyerekes önbizalmában törvényeit természettörvénynek nevezte el, és önkényes törvényeivel legázolta a valóságot. Az emberi értelem a természetbe „belelátja” ezeket a törvényeket, és természetesen túlzásba esik akkor, amikor az elméletet a valósággal azonosítja. Hamvas úgy látja, hogy a tudomány épületén a repedések a véget jelzik, Németh László szerint e törés-vonalak a tudomány építményén az emberi értelem önkritikájáról tanúskodnak. A tudós emberi személy, de amit felismer, személytelen létez valóság. Nemzedékek váltják egymást a politikában, a m vészet-ben, a divatban ösztöneiktl hajtva, el deiket gyakran megvetve. A XIX. század embere azt hitte, hogy az emberi hajlamok szeszélyes ingadozásai ellenére épül egy „abszolút valóság”, és ez a természettudo-mány. Amint a korallsziget a hullámjárás ellenére a kis csalánozók elhalt meszes vázából folyton növek-szik, a természettudomány törvényei ellenállnak az id nek, megbízhatóak, változatlanok, az emberiség mulandósággal dacoló örök szigetei. Ma már tudjuk – vallja Németh László –, a költ „szeszélyes ha-sonlata” és a tudós „realitást fed elmélete” között nincs is olyan nagy különbség, mint azt korábban hittük. Az új realizmus önmagát igyekszik korrigálni, nem a valóságot. A formálódóban lév elméletek feszültsége abból a tudatból fakad, hogy a tudomány emberei tisztában vannak feladatuk lehetetlenségé-vel, mégis újra és újra ostrom alá veszik a megközelíthetetlen valóságot. A természettudományt, mint „legy zött titánt” veszi védelmébe, aki múlt századbeli dölyfe miatt megérdemelte sorsát, ám a gyzte-sek – Németh László szerint – egy új rendnek csináltak szálláshelyet. Így zárja válaszát: „...amit te a természettudomány bomlásának nézel, ennek az új, alázatos és mohó realizmusnak a jelentkezése egy tudományban, amely inkább megújhodóban, mint bomlóban van. Vagy hogy igazat is adjak neked: ugyanakkor megújhodóban, amikor bomlóban.” Juhász-Nagy Pál Németh László írásához még egy megszívlelend figyelmeztetést fz. A megértés igénye minden si forrásban jelen van, tudjuk, Hamvas igen nagyra értékelte a keleti és a Szókratész eltti filozófiákat. De a megértés igényének – ami a tudo-mánynak is a lényege – eldobása ugyanolyan óriási veszély, mint a metafizika kiiktatása. „Oly annyira az, hogy immár mindegy is kitl jön a radikális elutasítás, Hamvastól vagy Lukácstól; a nagyon külön-



böz alkat, érték, fátum korántsem véd meg a nagyon is azonos jelleg konfúzió ellen.” Talán ma is ha-sonló a probléma gyökere. Egészen más oldalról jött hatások hasonló tünetekhez vezetnek. Az anyagi világ létének tagadása és a világszellem mindent átható ereje elveszi tlünk a természetre való okos rá-csodálkozás örömét, a természettudományos megismerésbe és bizonyosságkeresésbe vetett hitünket. Ha a hétköznapok tanítási gyakorlatában ez az öröm és a bizonyosságkeresés ösztöne elhagy bennünket, akkor mi is felel ssé válunk abban, hogy diákjaink „álmítoszok” vonzásába kerülve céltalanul bolyon-ganak.

Both Mária *forrás: Új Pedagógiai Szemle, 2002. I.

„Hagyomány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten.” (Scientia Sacra)

El szó* Kiknek szól ez a könyv? Buddha szavaival: "mindazoknak, akiknek a szemét csak kevés por fedi." Mit a legfontosabb tudni a 90-es évek New Age ezoteriájában, és 'alternatív' ajánlatainak özönében kapálódzó dán olvasónak a '68-ban meghalt írófilozófusról? Azt hiszem mindenekeltt azt, hogy Hamvas azon nagyon kevés európai kortársunk közül való, aki teljes értéken megvalósította minden emberi törekvés tulajdonképpeni végcélját: szabaddá tette magát. Jobban mondva, ahogyan a Titkos jegyz könyvben olvasható, átvilágította, megtisztította, és hagyta megszólítani a legfelsbb (legbel-s bb) hatalom által az emberiségnek azt a Hamvas Béla nev anyagi-szellemi "energia-részecske-hullám" képviseljét, amelyért, akiért elssorban felels volt. Nem "csak" tudta, hogy ez lehetséges, mint például Sren Kierkegaard (akit különben Hamvas nagyon szeretett), vagy követelte, mint pél-dául a valószínleg a saját abszolút szabadságideálja paradox követelményeinek áldozatul esett Ni-etzsche, vagy "vizsgálta" a lehetségeket, mint például Carl Gustav Jung, vagy párolt "bizonyító erej m alkotást" a tapasztalataiból, mint például James Joyce, hanem tette mindezt egyszerre, soha meg nem alkudva az úgynevezett körülmények, az akkori Magyarországon fként önmegtagadásra, korrupcióra és kollaborációra kényszerít erejével. Végig fenntartotta követelését az elérhet leg-magasabb emberi méltóságra is ("mikrotheosz, akinek lakhelye nem földrajzi hely, hanem az egész" H.B./Mágia szutra), mégpedig nem csak a maga számára, és nem is 'kiválasztottak' részére, hanem mindannyiunk nevében, akikben - özvegye, Kemény Katalin megfogalmazásában - "a legkisebb szellemi éhség él"; no és persze, akik még szembe tudunk, és merünk nézni önmagunk, általában nem éppen hízelg XX. századvégi emberi torzképével, és többnyire ön és közveszélyes ideológiák-ra, fantazmagóriákra épül pszeudo-életével. "A világ alkímista mhely, ahol a természet átalakul valami mássá, részben trágyává, részben - mint az alkímisták mondják - arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak érdekében különös erfeszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében mit kell tennie, az nyomtalanul elkeveredik ebben az emésztgödörben, és abszolút életérl lemond." A kötetben szerepl els esszé, az Északi korona, az "euro-amerikai", napjainkra globális dominan-ciájú kultúránk utat tévesztését, és elvakultságunk alapjellegét elemzi, mára szinte minden vonatko-zásában ellenrizhet el relátással. Ez lenne az a tájék, az a közeg, ahol "alkímiai" munkánkat vé-geznünk kellene. A második, öt esszébl álló könyv pedig a személy ("hely, ahonnan az egész egy-szerre látható" H.B.: Unicornis) lehet ségeit vizsgálja elssorban. Mind a legsibb tudásból merít, mind pedig a modern ember helyzetét és gondolkodását világítja át, igazi "swifti-joycey" humorral, a legmagasabbról és legalulról is szemlélve, st még azt is 'megjósolja' mi lehet bellünk, ha továbbra is ugyanabba az irányba szédelgünk, az egyetemes törvények értelmében "kötelez" vízönt kori apoklyptikus mélypont felé. Ha a fentebb említett - legfontosabb - megvalósulás fell nézzük, a megszabadulás folyamatairól szóló személyes beszámoló, az Apokalyptikus monológ köré sorolható



a Titkos jegyzkönyv másik négy esszéje. De oly módon, amiként Hamvas minden írása (regényei is), hogy legyen bár a téma a "bolond", avagy Beethoven kései vonósnégyesei, jószerivel ("holo-grammatikusan") mindig minden alapkérdés érintve van. "A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt, és mindenki annyit él belle, amennyit akar." H.B.: Titkos jegyzkönyv/Arlequin De éppen itt nem lehet még egyszer eléggé erteljesen hangsúlyozni azt, ami Hamvas egyik központi gondolata, és számtalan írásának egyik f témája volt, hogy kitalálhatja az ember a legmagasabb értékeket, és lehet a legkiválóbb véleménye önmagáról, és írhat minderrl a legragyogóbban, ha személyében meg nem valósítja azt, amit tud, akkor alkalmasint rosszabb a helyzete, mint a tudatla-noké. Mit jelent mindez? Mindenesetre megállást és szembefordulást a "hétköznapok" zavaros áradatával. Aki már próbálta tudja, hogy talán nincs ennél nehezebb emberi feladat. Aminthogy nincsen nehe-zebb dolgunk, mint 'leülni', és békében megvalósulni, avagy Hamvas szavával: "átvalósulni" tudni. Az módszere az volt, hogy igyekezett helyzetét mind horizontálisan, mind vertikálisan átvilágítani. Ami az els esetben az emberiség hagyományainak lehet legteljesebb ismeretét és feldolgozását jelentette, az óindiai Védáktól napjaink filozófiájáig. A vertikális megközelítés feltétele viszont els -sorban a transzparens [áttetsz] egzisztencia. Ami mindenekeltt azt jelenti, hogy az ember igyek-szik megtisztítani magát a fként korunkban elburjánzott ideológiák, "pszeudológiák" mindegyiké-t l, és a lehet legkevésbé él az általánosan kötelez korrupt (piaci) életminták szerint. Dúl Antal (Hamvas 'tanítvány', teológus, az életmkiadás szerkesztje) szavaival: "A létezést áttetszvé tenni annyit jelent, mint a sorsdráma elemeit rendezni, az emberi egzisztenciát nyitottá, egyszervé, meg-szólíthatóvá tenni. A megszerzett tudással azonosulni, annak konzekvenciáit az életvitelben érvényre juttatni. Realizálni, Mert az ismertszerzés képessége fölött rendelkezünk, de azt, hogy a tudásból hogyan növekedjék életrend kevesen ismerik." H.B.: 33 esszé / Elszó Hogy itt messze nem valami külsdleges berendezkedésrl van szó, azt a (kötet végére szánt) élet-rajz néhány mondatban is bizonyítani fogja. Szerencsénkre Hamvasnak ahhoz, hogy helyzetét igazán tisztázni tudja, ifjabb kora prófétai, tanítói ambíciói kih ltével is írnia (és fordítania) kellett. Tanul-mányokat, "metapoétikus" esszéket, "beavatási" regényeket. Ha csak a Magyarországon eltte nem, vagy alig ismert, általa méltatott keleti és nyugati gondolkodók, mvészek sorát vesszük, hatásának óriásinak kellene lennie. Csakhogy korunk társadalmaira általában az is jellemz, hogy igazi nagyjait egészen kivételesen ismeri fel, és a legritkábban tud velük mit kezdeni. A "létez szocializmus" pedig ebbl a szempontból is az egyik legrosszabb változat volt a maga ot-romba, és személytelen "dialektikus materialista" világképével, gyomor "filozófiájával", az egyen-l bbek hazug maffiájára, és tett l talpig korrupcióra, kollaborációra, és besúgásra 'épül rendszeré-vel'. Igazából nem is lehet csodálkozni rajta, hogy Hamvast (is) betiltották, könyvtári állását is fel kellett adnia (a nyugaton máig szinte egyedül favorizált "magyar" teoretikus-ideológus Lukács György elvtárs befolyására!), és élete legtermékenyebb éveit rült, lármás, környezetileg-testileg-lekileg szennyez er m építkezéseken kellett töltenie segédmunkásként és raktárosként. Mindennek ellenére, "az árokparton is" megdolgozta, megírta, amit akart, amit kellett (Az Északi korona is ebb l a periódusból származik), méghozzá oly sok változatban, hogy csak máig feldolgozatlan kéziratai, jegyzetei több ezer oldalt tesznek ki. 1990-tl kezd dhetett csak el az életm kiadása. Az ember, látva, hogy a könyvek gyorsan eltnnek a könyvesboltokból azt hihette volna, hogy most eljött az id Hamvas és életmve, életpéldája "hivatalos" felfedezéséhez is. Nem éppen ez történt, történik azonban. Miközben például a volt Jugoszlávia területén, a II. világháború óta földrészünkön legbor-zalmasabban sújtott 'civil' bosnyákok, szerbek, szlovének, horvátok és magyarok körében, az egye-temekt l, az 'átlag' polgárig az egyik legolvasottabb, ismertebb szerz Hamvas Béla, addig Magya-rországon máig sajátos fanyalgás tapasztalható, elssorban értelmiségi körökben. Ami annál is külö-nösebb, mert ott semmiféle írott-íratlan "Jante-lov" nem tiltaná egy, az átlagtól akármennyire is elüt egyetemes életm integrálását. Az egyik magyarázat (hogy az úgynevezett politikai, hatalmi manipu-lációs igényeket, és félelmeket mellzzük itt, mint a Hamvas által képviselt szemlélethez teljesen méltatlant) talán az örök, és abszolút magyar szabadságigény defektusában: "nekem ne mondja meg



senki" keresend. Egy másik változat Dúl Antaltól származik, aki szerint Hamvas rögtön szemé-lyünkben szólít és érint meg bennünket, és átvilágító, "leleplez ", ironikus hangvételét "a korrumpá-lódásban még többé kevésbé ártatlan fiatalságon kívül kevesen állják." Remélhetleg a dán olvasót egyik fent említett defektus sem fogja megakadályozni abban, hogy elfogulatlanul olvassa korunk egyik igen fontos gondolkodójának beszámolóit "alkímista" munkájáról, és miután egy "földi király-ság minta országában", és nem egy exjugoszláv földi pokolban, vagy a nemzetközi vadkapitalizmust nyög Magyarországon él, minden lehetsége megvan arra is, hogy levonja a tanulságokat mind saját életére, mind 'a társadalmi változások tendenciáira' vonatkozóan. Személyes tapasztalatokra is hivatkozhatom azonban, amikor felhívom a figyelmet arra, hogy elsre még olvasni sem igazán könny Hamvast, hát még akceptálni, amint mindenestül 'a fejér l a talpára' állítja megszokott vilá-gunkat. De ha valaki összes apokalyptikus fenyegetettségünk, saját magunk által a magunk fejére idézett bajok közepette hisz még benne, hogy - csakúgy, mint mindig, állítja Hamvas - megvan a lehet ségünk a megszabadulásra, hazatérésre, akkor keresve sem találhat sokkal jobb kalauzt és tá-mogatót - legalábbis Európában? - mint Hamvas Bélát, életm vét és példáját, bíztatásként és útbai-gazításként egyaránt. Hamvast ugyanis bízvást tekinthetjük a Titkos jegyzkönyv Pythiájában megjó-solt, megidézett megment, a "szakrális, diabolikus ember" (típus) egyik els képvisel jének. Meny-nyire mutatkozik 'megváltónak' az még elválik, de az biztos, hogy olyan arányokkal találkozunk itt, amikre a "mitikus aranykor" óta kevés példát ismerünk. "A három nagy világkorszakot, az aranykort, a történetet, és a megváltást lényében összeolvasztotta. Ezért szakrális, ezért diabolikus, és ezért em-beri. Ördögien okos, mágikusan gyarló és evangéliumian tiszta. Az elrontott, kenetteljes és pervertált kereszténységbl semmi sincsen benne. De nála jobban senki nem tudja, hogy anima natureliter christiana. Ezért nincsen benne semmi a szcientifista szakemberbl, sem a morálterroristából. (...) Els pillanatra olyan, mintha vallástalan lenne. Pedig minden esetben jákobi természet, aki az angya-lokkal küzd, hogy Istent láthassa. (...) Az egészben érdekelve van. Ezért látszik úgy, mintha a cse-csem , a bölcs és az rült keveréke lenne. Semmi sincs távolabb tle, mint a visszavonulás, a megal-kuvás, a préda és az erszak." H.B.: Titkos jegyzkönyv/Pythia Mindez pedig éppúgy érvényes és bizonyítottan viselhet , (imaginálható) alapállás a könyvtárban, az árokparton, a kényszermunka iszonyatos lármájában, b zében és mocskában, mint a méhes aranykori der jében, gazdagon terített asztalnál, szép nk és jó borok társaságában. Íme a jó hír! Köszönet te-hát e könyv kiadójának, a Koppenhágai Hamvas Béla Klubnak, elnökének, a könyvet fordító Eszter-házy Péternek, valamint mindazoknak, akik áldozatos munkájukkal lehetvé tették a dán változat megjelenését. Külön köszönet illeti az özvegyet, Kemény Katalint, aki nem csak jogdíjáról lemondva segítette és engedélyezte a kiadást, hanem azt is megmondta, hogy mit adjunk ki - elsre. Miután több további Hamvas m fordítása is készen áll, remélhetleg hamarosan újabb mvek követik ezen úttör vállalkozást. Legyen e könyv minden útonjáró segítségére!

Lázár Ervin János

*forrás: a Dániában el�ször kiadott Hamvas könyvhöz: Északi korona & Titkos jegyz�könyv

„A válságnak egyetlen oka van, s ez az, hogy az ember primer realitásnak tekinti azt a világot, amely nem az eredeti, hanem annak korrupt alakja.”

(Scientia Sacra)

Ország és haza* A magyar történelemben kezdettl fogva jelenlév er teljes regionális, táji, térbeli tagoltságok s az álta-luk kijelölhet regionális hagyománykörök azonban szerencsére sohasem az elkülönülést, a szembenál-lást szolgálták, hanem az egyetemes magyar kultúrához, m vel déstörténeti folytonossághoz való spon-tán és közvetlen kapcsolódást, a saját magunk és régiónk részesedésének, részvételének tudatát. Ma már csak szánalmas mosolyt válthat ki a két világháború közötti szlovenszkói magyar hagyományteremtés-



nek az a szlovák részrl történt élesztgetése, amely azt próbálta sugallani, hogy a mostoha anyaország megközelíthetetlenségét a felvidéki magyar népcsoport úgy tudja ellensúlyozni, ha a szlovákai magyar irodalom kezdeteit a csehszlovák államalapításhoz hasonlóan, ha nem is a nagymorva idkig, de a Ha-lotti Beszéd idejéig vezeti vissza. Hamvas Béla A magyar Hüperion cím esszéjében öt magyar regionális kulturális géniuszt különböztet meg a történeti Magyarország területén: a délnyugatit, a nyugatit, az északit, az alföldit és az erdélyit. A mai Szlovákiával azonosított Felvidék területén Hamvas kategóriái szerint az északi mellett a nyugati és az alföldi kulturális-civilizációs géniusz nyomai is kimutathatóak, s valójában a szlovákiai magyar nem-zeti közösségre nézve éppen ez a legfontosabb. Hiszen a nyugati katolikus és az alföldi, északi és kivált a fels -bodrogközi, Ung-vidéki régió református vidékein az erdélyi kultúrkör nyomai mindmáig szerve-sen kapcsolódnak egybe. Alighanem ez a legfontosabb magyarázata annak a már-már csodálatos jelen-ségnek, hogy a mai felvidéki magyar közösségnek az egyetemes magyarsághoz való viszonyában nyolc-van évnyi állami különélés ellenére sem meghatározó a kulturális, nyelvi vagy érzelmi eltávolodás, s az elmúlt rövidke tíz esztend visszafordítani látszik a korábban végzetesnek tn elkülönülési, nyelv- és identitásváltási folyamatokat.

Szarka László *forrás: Ister Kiadó, Budapest, 1998, 377 p.

„A szocializmus utáni korszakot az jellemzi, hogy mindazt a komiszságot, amit a történet eddig produkált, s�rített formában

valósítja meg.” (Ugyanis)

Egy új aion - és ami még jöhet* Mondják, a pokolba vezet út is jószándékkal van kikövezve. Márpedig jószándékban mainapság azután nincs hiány. Megélénkült, zsibong a vallási-okkult, s t misztikus (misztifikált) piac A fásult materializ-mus gyermekistállójában felnevelkedett, spirituálisan analfabéta új nemzedékek bociszemét újra és újra elfutja a könny, a jóság, a szeretet, közösség és a humanista moslék láttán, melyet a double bind aposto-lai most feltálalnak még kétségesebb eledelek - mint a nemzeti zamatok - mellé, és amit végül is a vallá-si lények (a numinózum, a mysterium tremendum) helyébe idólumnak állítanak. Így azután az amatr m vészkedés, táncházas soha-nem-létezett-nép mentése után itt az amatr kegyeskedés, most felfedezik a frusztrált ego sebeinek újtípusú nyalogatását: a dilettáns vallásoskodás bet szerinti "szellemét". Per-sze, hogy ezt is csak szrmentén, lehetleg úgy, hogy az élethez ne kelljen hozzáérni: csak semmi lé-nyeges változást. Erre az elemi erej igényre el is ugrott a raktárból a sok okkult és vallási kókler, és megnyugtatnak mindenkit, akit illet, itt van, íme, a pozitív misztikus út, kényelmesen széles, a "marad-hatunk a társadatom kebelén", egyszerre érezhetjük magunkat valami mocskos iskolában, mocskos kölykök között idomárnak (ld. a nemzet napszámosa) és tanítványnak, beavatottnak, lelki embernek a sokféle üdvtan valamelyikének közösségi nyájmelegében. Még indukált extázisok is adódnak alkalman-ként - lefelé, (Még mindig olcsóbb, mint a "Kocsis Irma"). Mert nem kétséges, az önfeledés kétféle utat járhat: ön-fel-adást, de mindenek követelésével és fenntartásával, és az ön-le-adást, önalulmúlást, a ré-szeg beledlést a lefelé spirálozó örvénybe. Hiszen a báránykák éppen azt az oldalt nem bírják ezek megkülönböztetésében, amit Szt. Pát dyakrisis pneumston-nak, a szellemek szétválasztásának nevezett, vagyis, amit a buddhista tradíció a pardzsnyá (pre-gnózisz)-nak ismer, s melyet a szimbolikában Mandzsushri bodhiszattva kétél kardja jelenít meg. Olyan a helyzet, mintha Hermész caducaeusából csak az egyik kígyó tetszene nekik. A másikat nem látják, mert részvetülete a hiperkritikus magatartás is, éppen a vallás és misztika terén. Noha ezt, természetesen nem kizárólag a ráció gyakorolja, hanem a misztikus intuíció. Aki ismeri a kabbalisztikus Életfát, tudni fogja, mit jelent az, hogy a Hod szefirahjának a chokmah szefirahja magasabb síkon komplementere és megfelelje. Mert a szellem lehet szellemiség is, nemcsak valami szemi-perszonifikált kísértet-féle. A spiritus lehet spirituális szesz is üdvhabzsoló lakomákon. És hogy kik tálalják fel itt az étkeket? Nem ismerné valaki a példázatot a bá-rányb rbe bújt farkasokról? Mert van egy nem túl magas; nem túl lelki eszközünk azért, amellyel felis-



merhetjük ezeket, és ez az eszköz az, hogy ki mit is kér szellemi üveggyöngyeiért. Amit azután a disz-nók elé vethet nyugodtan... Nos, többnyire pénzt; de még rafináltabb, és, ó, még tiszteletreméltóbb érvek kíséretében, mint a lélek tudós búvárai; hisz mint tudjuk, ki ne tudná! a magas tiszteletdíj maga is terapeutikus hatású, hiszen a kezelés értékét, kvázi márkáját védi. Csak egy piciny túlzással, éppen itt mondhatjuk el, hogy ami drága, rossz nem lehet. O tempora... De hát ilyen kort élünk, az eszköz sem lehet különb, mint mestere. "Gyümölcseirl ismeritek meg a fát."

Képzeljük magunk elé a valóban hiteles szellemóriásokat, ahogy tanításaikért, csodás gyógyításaikért némi anyagiakat várnak: Jézust a hegyi beszéd eltt persellyel, Buddhát a Tan kerekének megforgatása után; ahogy finom célzásokat tesz a parkbérletre, füstöl k emelked árára, miegymásra... No nem! Ehe-lyett látjuk ket, ahogy szegényes ruhában az utakat róják Galileában, Indiában vagy egy könyvtekercs-nyi vagyonnal ökörháton ülve eltnni a hóborította hegyek magányában. Barátaikkal mezítláb vagy sa-ruban vándorolnak, st, horribile dictu! csavarognak, néha bizony búzamez k szélén, csalitokban alsza-nak, mert csak az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét. Még hittel bélelt ideológiai párnákra sem. És inkább k adnak: hallal és kenyérrel, esetenként jóféle borral k vendégelik meg az embereket, a legtöb-bet is odaadják, önmagukat; még most is láthatjuk távolodó alakjukat a kanyarodó úton. De amit kér-nek, az is a legtöbb: az ego teljes halálát vagy kioltását. Ebben alku nem tehetséges. Láttam hát a jók poklát. Keserbb, fagyosabb volt mint a rosszaké, mert ez utóbbi nem nélkülözött valami tragikus szint. Ezek a jók, stréberek, a Szent Szellemet holmi kéjgáznak tekintik, melyet meglehets materialitásban gondolnak el, s melyet bizonyos trigger-mechanizmusokkal kedvükre eresztenek ki palackjaikból: ilyen az a pszichotechnikai eszköz, amit a rock-generáció mindenféle teológiai háttér nélkül már régen felfe-dezett magának, a ritmikus zene, hajlongás, oxigénhiány vagy éppen a hiperventilláció kiváltotta "extá-zis", de ezt már az amerikai shakerek is elállították rázkódásukkal. Vajon ilyesmire nem vonatkozik-e, hogy minden megbocsátható, még az Atya vagy a Fiú elleni b n is, de a Szentlélek elleni nem?

Ezek a praktikák, éppen a gnózisz, a pradzsnyá hiánya folytán jelzik, hogy sötét korunk - a vaskor, ahogy a tradíciók nevezik - adekvát embertípusának megfelel vallási gyakorlatokról van itt szó: ez a sudra-leborulás. És az éber erk azért tudják, milyen hatalmak állnak minden esetben ezen újkori "vege-tációs-kultusz"-íz (és irányú) eljárások mögött. "...a ti értelmetekbl ki ne álljatok, se pedig meg ne háboríttassatok, se lélek által, se beszéd által, se levél által..." Hogy milyen lélek ez? "Mert megjelente-tik ama b nös ember (Antikrisztus), a veszedelemnek ama fia." ( Pál II. levele a Thessalonikabeliekhez 2.2-3) Ne álljatok ki értelmetekbl, de szerezzétek vissza azt, ha elvesztettétek. Az álmisztika felettébb vonzódik az elbonyolódáshoz. Persze szövegeit minél sibbnek vagy exotikusabbnak, esetleg autentiku-sabbnak állítja be, vagy éppen ragaszkodik a szó szerinti értelmezéshez, azután pontatlanul idéz. De lé-tezik egy kritérium a valóban si és szent szövegek megkülönböztetésére az egyszerség. Hogy az Egy-et egy-szeren közelítik lévén a lehet legközelebb vannak a primordiális egy-séghez, a kör Pontjához. Példának lásd Tao te Ching, I Ching, Veda, Evangélium. A Tao Te Ching pedig expressis verbis szól az elbonyolított misztifikálás ellen. De ez nem laposság, mert a bonyolult sem automatikusan azonos a mélységgel. St ellenkez leg, az egy-szer mély. Az s-Egy maga az Ungruna. Így nem zárható ki e szövegek többszint jelentéshordozása sem, noha mindenképpen - mert valódi si (a logos rendjében az, s nem feltétlenül a történetiségben) és szent szövegek ezek - egyesítik a legmélyebbet a legmagasabbal, így a Kabbalahban a Keter szefirahját a Malkuthéval (a Koronát a Királysággal, az elst az utolsóval), a mahayána buddhizmusban pedig a szamszárát a nirvánával; a legmagasabb él a "köznapiban", ami a testben való létezés igazi misztériumára nyit kaput. Ez a zen kifejezésével az "újra hegyek a hegyek és vizek a vizek" értelme, nincs immár semmi rendkívüli, exaltált, nincs semmi misztikus, exotikus, mert az egy-szer egyszer. Nincsenek e fokon már lelki akrobatikák mutatványok, színes víziók. Természe-tes, hogy ez a legnehezebb, semminek sem akarni megfelelni ! Hamvas Béla sokat tudott errl. Akik a "Pistis Sophia" ( Hit-bölcsesség, híres gnosztikus m ) egészébl csak a pistist képesek vagy akarják fel-vállalni, de azt is csupán a már említett "leborulás" módján, nos azok eme egészet is csak mint - már elnézést - "Pistis Zsófit" nyerik meg maguknak. Egyébiránt e kettsség - Hit és Bölcsesség - lényegileg azonos a mahayána tanokban szerepl pradzsnyá és karuna erivel, vagy az Életfa poláris szefirahjaival, mint amilyen a Hod és Netzah, vagy amire az Evangélium szavai is utalnak a, legyetek szelídek, mint a galambok és okosak, mint a kígyó' tanításával.Határozottan zuhant a nívó a pokolban is. Régente bizony színvonal még az ördögtl sem volt megtagadható, gondolj csak meg: brilliáns vitatkozó, filozófus-féle és nem feltétlenül kicsinyes. Addig mára? Úgy tnik, az általános hanyatlás és devolúció visszaütött



forrására is: ütdött, színvonaltalan hamburger-ördög, video-prédikátorok paralellje. American way of life a teológiában?

Az óceán túlsó felén lehet, hogy jó hot dogot sütnek, kiváló mérnökök kiváló plasztikgatyákat terveznek, pragmatista bölcselik ütik-vágják a praxist, és jólelk emberek naivkodnak, no de amerikai misztikus teológia? Via contemplatíva á'la préri? Ehhez legkevesebb, ha azt mondjuk, túl fiatalok, extrovertáltak, WASP-ok. "Az amerikai ekként különös látvánnyal szolgál számunkra : európai ember a néger modorá-val és az indián pszichéjével" - mondja C. G. Jung a "Föld és lélek"-ben. Nos igen, Európa, de általában az Óvilág mögött nemcsak 2000 év áll, de ott húzódik tradíciók hosszú és talán folyamatos lánca: Egyip-tom, Közel-Kelet, India, Távol-Kelet influenciái és maga a nyugati tradíció (alkímia, mágia, kabbalah stb.), mindaz, ami a Törvény-korának öröksége, s amit korántsem eltörölni, de beteljesíteni jött el azok egyike, akir l már a csavargás kapcsán szólottunk. Az idézett teljesítményelv , versenyszellem, "vala-mit felmutatni kell " életfelfogás befolyása természetesen az is, ahogy a materiális gazdagság beemelte-tik a f erények közé, éppúgy a Kelet meghamisított szellemiség utánzataiban, mint a kereszténység némely paródiáiban... Holott a "két út" szétválasztottsága és a közöttük való választás kötelezettsége, de nyugodtan mondhatjuk beavatásának is, egyértelm. Ez az, amit a pythagoreus Y jelöl, amirl a "Heraklész a válaszúton", a szofista Prodikisz könyve szól, amit a hermetikus értekezés, a "Poimandres" így mond el : "Nem lehetséges, fiam, ragaszkodni mindkett höz: a halandó és isteni dolgokhoz." Vagy nézzük csak meg a Mt. 6. 19-24-et. És ismerjük a válaszokat is a kísért sündörgéseire; legyen az Márá vagy Staniel, mert mindig ugyanazt az olcsó portékát tudja csak kínálgatni, amelynek körében hatalom csak: a világot, a materiális sikert, hírt, holmi világuralmat. A pozitív misztika idesüllyesztése, értelme-zésének ez a szintje önellentmondó, mert ez következményként a legfels Princípiumot csak minsített-nek tudja tételezni, de hát a minsíthetetlenség sem azonos a minségtelenséggel, mert ez utóbbi is mi-n sítés, a rossz minségé. A negatív út, és a reá épít apophatikus teológia Princípiuma, Istene minsít-hetetlen: "A Tao, mely beszéd tárgya, nem az örök, igaz Tao.” A név, mely megnevezhet, nem az örök, igazi név.(Tao Te Ching, 1. 1-2) A pozitív út azonban, és igaz lényegében, mindig is elfogadja a Min-séget, és ennek spektrumán át mint végtelenség, jóság, mindenütt jelenvalóság stb. mutatott rá ezek Alapnélküli Alapjára, az Ungrundra, ahogy Böhme nevezte Azt, a Névvel bíró Névtelent.

Értékek azonban végssoron - tehát az értékek fölötti Érték, a nirguna Brahman totalitása fell - nincse-nek; ez azon Szem aspektusa, mely azonosul a teljes látvánnyal, a teljességgel, pléromával; ez már az Arc szeme, ama Arcé, melyrl elmondható a Kabbalah szavaival hogy "Arc tekint az Arcra" és ezért nincs is már mit látnia (mit? kit?): ez a kénoma, az Üresség. Így értékelend a mai világ annyira csodált és követendként sóvárgott értékrendje is, mint amilyen a demokrácia (democsokrácia, ahogy Arisztotelés nevezi), tolerancia, európaiság (?) - ezek persze csupa lunáris, feminin, elertlenedett vaishya, st, ma már csandála "értékek"; gondoljunk csak ismét a humanizmus példájára, kik is hát azok, akik rászorulnak? Mert a humanizmus a lehet legemberellenesebb elv és gyakorlat, ha emberen a Primordiális Makroanthroposz eredeti rangját fogjuk érteni és követelni. Az analógia-sor világos és leta-gadhatatlan: anyagi fogyasztás-hylikus emberfajta - materiális - mater - Magna Mater, és ezzel, íme, el ttünk áll a feminin anya-természet az demokráciájával, nivelláló öröklésével és törvényeivel, tenyé-szetével, mindazzal, ami egyenlsít entrópiájából fakad - szemben a fáradtsággal kivívott hierarchiák-kal, rendekkel. Az anya-természetrl és az polgári stíl erényeir l Hamvas Béla ezeket írja: aprólékos-ság, mint a skolasztika és a kézmunka, de nagy zsivaj, lakomák, díszes ünnepek és fszeres konyha... színház, divatbemutató, templom, gyászünnep, bál. Sok festmény, sok vers, sok regény, cirkusz és ban-kok." (Scientia Sacra II. "Androgynos" fejezet). Hogy mi (vagy inkább ki? ) is e N stény, azt olyan elemekbl sejthetjük meg, mint Hekaté, a Párkák, Pandora, a Lilith, Salome, Kirké vagy Helena történe-tei. De fontoljuk meg azt is, hogy vannak ugyan hylikus emberek, de a tradíció tud a psychikosz, st a pneumatikosz emberrl is. És van Márta és Mária, Mária, aki Marah a tenger pozitív aspektusát képvise-li, mint Stella Maris, de a másik Mária is, akirl Jézus azt mondotta, hogy a jobbik részt választotta Már-tával szemben. Mert tétlen, semmit sem tesz, csak arra az Egyre figyel, aki valóban fontos. És ez a meg-fontolás ad egy lehetséges választ is arra nézve, hogyha ez és ez a helyzet, akkor mit is tehetünk. Mint mindig: a nem-cselekvést. Való igaz. Végtelen sok lehetséges út van a hegyen a csúcshoz (fel a világhe-gyen a kinyilatkoztatás és transzfigurációk helyére, az id és világ tengelyéhez), de ezek az utak egy közös vonással azért rendelkeznek : mind a hegyre fel vezetnek. A sártengerben, a lapályon kúszó "utak" csak körbe-körbe hurkolódnak, soha nem visznek a csúcsra.



Ezek nem új dolgok, tiltakozás mindig volt és lesz. René Guénon például "Egy álvallás, a teozófizmus" cím írásában az említett jelenségeknél finomabb, magas metafizikákhoz is kapcsolódó szellemiség el-len tiltakozik. Ilyen küzdelem a minség védi és kirablói között folytonosnak mondható. Mindez nem purifikátor megszállottságból ered, mert mindent el akar ismerni, ami ténylegesen van, mindent, ami a Templomba való, de semmit ami csak lenni látszik: a kufároknak és szennyes portékájuknak nincs helye ott. És ez nem is elitizmus. Mert a pszeudoemberek ha meg sem közelíthetik a misztériumot, ha nem látnak, mert szemeik nincsenek csupán videokamerájuk, ha meg nem érthetnek, mert, a Nous-t összeza-varják biológiai computerükkel, nos ekkor a hiba igenis a készülékben, st a nézkben van. Nos ez is a min ség természete. Kritikus korokban, aionváltásoknál különösen így van; új szekták, próféták, lázak, lázálmok gzölögnek fel. De míg a Római Birodalom bukását megel z kríziskorszakban olyan színvo-nalú iskolák, tanítások jelentkeztek, mint a gnózisz, kyklosz anankész, hermetikusok, neopythagoreusok stb, addig mára - eddig úgy tnik - az emberiség elmebeli állapota iránt jogos kételyek merülhetnek fel... Mert van egy kiváló kiválasztó elv: ha van botod, adok egyet, ha nincs, elveszem azt. A misztikus, spiri-tuális, ezoterikus értelm Máté-elv. Akinek füle van, hallja meg! Mainapság sokat fecsegnek világunk-ban válságról, végidkr l, ami" biztos jele annak, hogy valóban válság van. Ámde a különböz "krízeológusok" munkái nyomán leszrhetjük azt, hogy mindig is válság van, kvázi a krízis a normális folyása a dolgoknak. Csak néha manifesztté válik. De nem is, nem manifesztté pusztán, hanem reflek-tálttá. Persze ez korántsem valódi baj, ez lehetség inkább most a dolgok egészének és alapjának áttekin-tésére, mitikus nyelven az eredeztetés pontjának, a teremtés igazi motivációjáig visszanyúló fellelésére - vagy ahogy Heidegger mondja, a létkérdés felvetésére - és a megfordulásra (metanoia, teshuvah). Erede-ti küldetésünk, ha tetszik, "eredeti" természetünk beteljesítésére. Minden elveszett, világba számzött szellemszikra összegyjtésére, a számzött sekhinak megkeresésére és átváltására, eredeti helyére transzformálására. Erre természetszerleg nem mindenki képes és hajlandó - legalábbis a ,mindenki'-vel, a min ségtelen Akárkivel azonosulók biztosan nem - és az ezotériának ez is egy értelmezési tartománya. Válság van. Sokat beszélnek ezért ma - s mindezekkel kapcsoltan - new age-rl új dolgok el érzetér l, ahogy az válságos idkben lenni szokott. Lehetségek nyílnak, kapuk, utak, felfelé a világhegyen; ilye-nek egyike -. noha sokak számára tán meglep - a sokat emlegetett elidegenedés, a világban való „ott-hontalanság", éppannyira a zenbuddhizmusban, mint Heideggernél is. Otthontalanság, un-zuhause, ami másként "hátborzongató idegenség (Unheimlichkeit)": "...a hanyatló, valamihez kötött létben jelentkezik a hátborzongató idegenség ell, vagyis a legsajátabb halálhoz viszonyuló lét ell való menekülés. (Hei-degger: Lét és Id , Bp. 1989. 431. o.) Menekülés ez az ego, az "aham" (szanszkrit) legsajátabb halála el l, a tudathordozók nélküli lét - amit a misztikusok a "lélek sötét éjszakájának", az alkimisták nigredónak neveztek - ell, mindegy mibe, akár új korokba is, ez az igazi elre menekülés. New Age, új életérzés, új zene, új emberek jnek; egy s-új korszak, "a Vízönt közelít. Valóban jön az új kor, de a sárból kiemelkedk közül egy darabig meg ott foszforeszkálnak a bomló, "nedves lelkek" ( Herakleitosz) emanációi, sárkigzölgéseinek holdudvara. Mondom, nem új dolgok ezek, mert a Tradíció örök igazság, Philosophia Perennis, bár nem egészen a Leibniz által bevezetett értelemben, hanem az sid kig extrapolált - hagyomány - értelmében. Ha pedig nem új dolgok, akkor igazságuk, az igazság -

éppen mert a Tradíció szerint örök, vagyis "a szellem id feletti jelenléte" (Hamvas), st azonos magával a Tradícióval - így nem áll messzebb a káldeus bölcst l vagy a középkori alkimistától, mint Heisenberg-t l vagy Rudolf Carnaptól. Ezért van Philosophia Perennis és ezért kell mégis újra és újra kifejteni. Ezért nem lehet állandóan originálisan újat mondani és követelni, de ezért lehet az originálisról beszélni, s ezért nincs e téren epigonizmus sem. Ha van Hagyomány, igazság mint felfedettség, alétheia: nem-feledés, akkor az egy, és így mindig adott, mindig hangzik és hozzáférhet. Ha nem új dolgok ezek, ak-kor a "mi is a teend" már feltett kérdésére is találunk nem új, de ami ugyanaz, örökúj válaszokat, mint amilyen az is, hogy a Philosophia Perennis voltaképpen egyben Peregrinatio Perennis, a gondolat, szó, tett egysége folytán, vagyis a lélek, az Örök Ember örök vándorútja, iniciálása, amit a Tarot nagy arkánái is oly gazdagon példáznak; a metafizikai szint gondolkodás szüksége és szükségszersége nyomán az értés, értelmezés utolsó, legmagasabb fokának, a szakrális szolipszizmusnak elérése és meg-élése, de méginkább a Trónjának elfoglalása. Ez a Trón a világhegy, a létintenzitás csúcsán áll, a vilá-gén (a Szekéren, ahogy a Kaballah, Ezékiel víziója nyomán azonosítja a világot a. Merkabah-val, Sze-kérrel), mely az id tengelye is: elérése pedig a megszabadulás, felébredés els fázisa, a primordiális ember újraszületése, az igazi emberé (cheng-zsen), ahogy Kínában nevezik, EI-insanul quadim, ahogy a



szufi beavatottak mondják. De már ez is elviselhetetlen azoknak, akik nem készültek fel a metafizikai magányra, a kozmikus egyedüllétre, fenn, a világ hegyének legmagasabb ormán, ami a kezdet is (hiszen az eredet példaszer újra megtevésében van a megszabadulás lehetsége): „Kezdetben ez az univerzum nem volt semmi, csak az Önvaló (Átman) egy ember formájában. Körülné-zett és látta, hogy semmi más nincs ott, csak önmaga. Akkor félni kezdett. (Ez az, amiért mindenki fél egyedül)" ( Brihadaranyaka Upanishad, 1, 4. 1-2.) A megszabadulás második fázisa pedig? Ez a kilépés a Sarkcsillaghoz a Felsbbrend Azonosság, az Isteni Ember (shenzsen), a Makroanthroposz, EI-insánul kámil. Megszületése? Nem. Mindig jelenvalósága. Nos, ez az, ami még lehet: induljunk el - felfelé. KERESS... Keress olyan mestert, akinek szelleme világos, tudása nagy és szíve jó! Keress magányos és barátságos helyet, amely szemléldésre és elmélyülésre alkalmas, ott telepedj meg! Keress barátot, akinek szokása és érzülete a tiedhez hasonló, s akinek emberi értékére büszke lehetsz! KERÜLD... Kerüld a tanítót, akinek szívében becsvágy él, aki hírnévre szomjazik, s aki földi kincsre é- hes! Kerüld a barátot, társat vagy tanítványt, akinek jelenléte kedélyed nyugalmára vagy szellemi fejldé-sedre káros! Kerüld a házat s a helyet, ahol az emberek barátságtalanok s ahol nem találsz nyugalmat! Kerüld a vagyont, amelyhez csalás vagy tolvajlás útján jutottak! Kerüld a tevékenységet, amely szellemednek árt és azt csökkenti! Kerüld a kicsapongást és a könnyelmséget, amely értékedet embertársad szemében le-szállítja! Kerüld azt a tevékenységet, amelynek nincs értelmes célja! Kerüld a szót, amely saját hibádat palástolja, de más hibáját aláhúzza! (Hamvas Béla: Anthologia humana)

Bakos József *forrás: a dreambook.com honlapról

„Ha valaki szociálisan el�re halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeretet nem szokta megnyugtatni.” (Patmosz)

A meseíró Hamvas Béla* A magyar - és rögtön tegyük hozzá: a szerb (hiszen ez az a nyelv, amelyen szerznknek talán ugyanany-nyi olvasója van, mint hazájában) - olvasók Hamvas Bélát els sorban, mint a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb esszéistáját, gondolkodóját ismerik. Ebbl a szempontból a Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Németh László, Várkonyi Nándor nevével meghatározható, igen laza kapcsolódású szellemi körhöz sorolható. Életmvének sokkal kisebb (de az elz nél semmivel sem jelentéktelenebb) részét szépírói munkássága alkotja. Az olvasók 1988-1989 óta egyre szélesed köre az 1948-1951 között alkotott Karneválra gondolhat, ha a regényíró Hamvasról van szó. Az életm vet (és az 1990-ben útjára indított életm kiadást) kissé jobban ismerk számára a kései évek három kisregénye is a múlt század legfontosabb magyar regényei közé tartozik (a Szilveszter 1957-b l, a Bizonyos tekintetben 1960-1961-b l és az Ugyanis 1966-1967-bl). Hamvas Béla szépprózai mveit tekintve sem áll egyedül sem a magyar, sem a világirodalomban. A kései modernség regényírói közül elssorban James Joyce és John Cowper Powys, itthon talán Szent-kuthy Miklós és Határ Gyz a szellemi kortársai, de szellemtörténeti vonatkozásaiban hasonlóságot mutat Thomas Mann nagyregényeivel, az eldök közül, pedig Laurence Sterne Tristram Shandyjével. Az ember, aki ismerte saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához) cím , a Hamvas-kutatás



szempontjából igen fontos mvében Kemény Katalin, a szerz özvegye említést tesz két olyan regényrl is, amelyek Budapest 1945-ös ostromakor pusztultak el, amikor januárban lakásukat bombatalálat érte. Az Ördöngösök 1928-1929 között keletkezett, a Jávorka cím kisregényrl még ennyit sem tudunk, lehet, hogy nem is kisregény volt, hanem novella. Címe alapján a Karnevál el képe, el tanulmánya le-hetett, hiszen a nagyregényben szerepel egy Jávorka nev , fontos mellékszerepl. Dúl Antal a Scientia Sacra I. 1988-as els kiadásához készített bio-bibliográfiájában megemlít még ezenkívül egy azóta is kiadatlan, ismeretlen sorsú novellagyjteményt, az 1929 és 1931 között keletkezett Nehéz nem szatírát írni cím t. Dolgozatom témája a Hamvas életmnek az a - szépirodalom körébe tartozó - része, amely sokáig nem is létezett az irodalmi köztudat számára, mivel azokat a szövegeket, amelyek megjelentek az életm kiadásban, az esszék közé sorolták be, az a másik, lényegesen kisebb rész pedig, amelyik egyér-telm vé tenné a mfaji besorolást, azóta nem került kiadásra, mióta el ször megjelent, különböz sajtó-orgánumokban. Az alábbiakban Hamvas Béla meséirl lesz szó. 1919 novemberében Hamvas családja Pozsonyból Budapestre költözik, mivel a pedagógus édesapa nem hajlandó letenni a szlovák hatóságok-nak a hségesküt. 1923-tól 1926-ig Hamvas annak a Rákosi Jen szerkesztette Budapesti Hírlapnak a munkatársa, amelyben édesapjának is jelennek meg (fként szépirodalmi jelleg) írásai, például a Titá-nia cím folytatásos regény, kisebb tárcák. Hamvas József, aki egy ideig az Erdélyi Híradót és a Pozso-nyi Hírlapot is szerkesztette, igen termékeny író volt. Történetek, A két Ratáky, Mese a fonóban, Mesés történetek, Vinlandi Gergely és Az élet láza címmel jelentek meg regényei, novellái. Verseit Versek címmel adták ki. Nyaralók és Balassa Bálint címmel színmveket is írt. Még Pozsonyban, 1899-ben jelent meg Az egyetemes irodalomtörténet áttekintése cím munkája. Fiának pályája 1919-ben a pozso-nyi Tavasz cím folyóiratban kezddik irodalomkritikai írásokkal. 1923-tól rendszeresen jelennek meg karcolatai a Budapesti Hírlapban, köztük egy novella, A fehér csikó; 1924 és 1925 között pedig a Szó-zatban lát napvilágot négy elbeszélése Egy titkosrendr feljegyzéseibl gy jt címmel. Már A fehér csikó is mutatott meseszer jegyeket, az els mese azonban minden bizonnyal A beszél furulya, amely a Ké-pes Luther Naptár XVI. évfolyamában jelent meg 1928-ban. A teljesen konvencionális és a népmeséket szimuláló szöveg Benedek Elek jelents hatásán kívül az édesapa könnyed elbeszéli technikáját juttat-hatja az olvasó eszébe. A szándékoltan egyszer cselekmény világos, egyenes vonalú narrációval vezeti befogadóját a jól ismert erkölcsi tanítást-tanulságot tartalmazó boldog befejezésig. Összességében el-mondható, hogy ezek a szövegek még nem jelzik szerzjük kés bbi gondolati jelentségét, ami lehetvé tette, hogy tollából olyan szépirodalmi alkotások szülessenek, amelyek alapveten járulhatnak hozzá a múlt század magyar irodalmának mind történeti, mind elméleti meghatározásához. A Dúl Antal szerkesztette életmkiadás néhány kötetében találhatunk olyan szövegeket, amelyek esszé-ként szerepelnek a gyjteményben, mfaji besorolhatóságuk azonban többértelm, és sokkal inkább a szépirodalom fogalomkörébe sorolhatóak. Hamvas, aki - akárcsak például Jorge Luis Borges - nemcsak íróként, de olvasóként is jelentsnek mondható, 1945-ös A száz könyv cím esszéjében arról ír, hogy abban az esetben, ha az emberi civilizációt valami komoly veszély fenyegetné, az eltöröltetés, végleges pusztulás, melyik az a száz könyv (életm), amelyet meg kellene menteni, hogy fönnmaradjon, örök tanúságul. Az archaikusnak nevezhet szellemiséget tisztel Hamvas gondolkodásának megfelelen természetesen fként az emberiség hagyományainak úgynevezett "szent könyvei" kerülnek túlsúlyba a válogatásban (Ószövetség, Újszövetség, Tao-te King, Bardo tödol, Pert em heru, Tabula Smaragdina stb.). Hamvas azonban a költk és a szent könyvek mellett mmeséket és népmeséket is szép számmal jelöl meg száz könyvében. Így az Ezeregyéjszakát, a néger meséket, Hans Christian Andersen meséit, E. T. A. Hoffman m veit és a Mabinogiont. Ezzel a szerz egy olyan hagyomány mellett is elkötelezi ma-gát, amely mfaji jellegzetességénél fogva képes arra, hogy átjárást biztosítson az emberiség archaikus "szent" hagyománya és a klasszikusnak tekinthet misztikákról meg mitológiákról levált, "profanizáló-dott" európai-nyugati kultúra között, mégpedig úgy, hogy mindkét világ, illetve mindkét kultúra és a köztük való átmenet is legitim maradjon, érvényességük ne kérdjelez dhessék meg. Mítosz, legenda és mitológia, kinyilatkoztatás, monda meg archaikus tanítás vagy ami talán még fontosabb: könnyen meg-lehet, hogy az autentikus lét és életvezetés számára a mese az eszköz, a lehetség arra, hogy egy végle-gesen megváltozott világban az emberi szellem megrz désének, átörökítésének lehetsége lehessen. Hamvas számára éppen ezért mindvégig megmarad a mese tanító jellege a gyönyörködtetés vagy szóra-koztatás mellett, miközben igen gyakran gondolja úgy esszéiben, hogy a hagyományos, "természeti" módon szervezd kisközösségek fölött lassan eljár az id. Márpedig ezek a közösségek lehetnének a



mesehagyomány autentikus rz i, talán azért, mert bennük az elbeszélés kettssége (a szórakoztatás és a tanítás) magától értetd módon és elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. A föladat tehát, ami a mese-írással próbálkozó Hamvas Béla eltt állt, jelent snek mondható. A szerznek meg kellett birkóznia az egyre gyorsabban megváltozó világ újabb szellemi követelményeivel, de legfképpen azzal a föladattal, amely már Órigenész számára is adott volt, és amit éppen határozott meg a következképpen: "A bet öl, a szellem éltet." Vagyis: Hamvasnak egy olyan hagyományhoz kellene igazodnia írásmveivel, ame-lyik nem írásos, hanem annál sokkal közvetlenebb. Ebbl a szempontból egyáltalán nem csodálkozha-tunk azon, hogy Hamvas meséit vagy mesés elbeszéléseit az esszék közé sorolta, még akkor sem, ha filológiailag indokolható lett volna a mvek számossága miatt egy önálló gyjtemény létrehozása. A helyzetet bonyolítja, hogy a mfaji meghatározás a novella irányába is kileng, ráadásul azon belül is tapasztalható például a science fiction jelentkezése (az Olbrin Joachim csodálatos utazása vagy A jöv könyve cím m kapcsán), amely mfajról pedig tudnunk kell, hogy nem tartozott a Hamvas által ked-velt m fajok közé, többször is ironikusan nyilatkozott róla. Meg kell jegyeznem azonban, hogy például A jöv könyve esetében éppen a science fiction paródiájáról lehet szó, míg az Olbrin Joachim csodála-tos utazásának végkicsengése éppen hogy tagadja az addig felvonultatott tudományos-fantasztikus esz-köztár jogosságát, az emberiség aranykorának Lao-ce által leírt megvalósulását ígérve. A falusi kiskö-zösségek - igaz, pusztán helyi és esetleges - újra megvalósulása lesz ezúttal az a tanulság, vagy boldog befejezés, amit már A beszél furulya kapcsán is említettem. A meseíró Hamvas Béla számára a köve-tend példát minden bizonnyal azok a mvek adták, amelyeket száz könyvébe is fölvett. Közülük is kü-lönösen Andersen meseszövése köszön vissza olyan tanító mesékben, mint a Patmoszba fölvett A Jóisten uzsonnája, amelyr l egyúttal elmondható, hogy az olyan típusú esszékkel is tartja még a rokonságot, mint az ugyanabban az esszékötetben található A rántottleves cím , amely a helyes életvezetés tanításá-nak szükségességét lét és nemlét, ember és kozmosz harmóniájának kérdésén túl a mindennapi, egysze-r nek t n élet apró tevékenységeinek helyes gyakorlására is kiterjeszti. A kis történet tanulsága talán az lehetne, amit az utolsó sorok fogalmaznak meg: a Jóisten szl munkás, vagyis mezgazdasági munkát végez, ezzel a földhöz kötdik, azzal pedig ismét csak a faluközösség alapján szervezd kis csoportok emberszabású volta értékeldhet föl, amely értéket a már említett Lao-ce tartott igen fontosnak Tao-te Kingjében. Szintén a Patmoszban található a Megrendelés cím alkotás, amely A jöv könyve-féle keser utópiákra, fantasztikus mesékre hasonlíthatna, ha nem rendelkezne azzal a rendkívül erteljes tanító jel-leggel, amelyet Hamvas kritikusai oly sokszor felrónak a szerznek. A m valójában parafrázis vagy még inkább parabola, görbe tükör. Témája az állam szükségszer összefonódása a hazugsággal és a kor-rupcióval, ami föltehetleg abból adódhat, hogy Hamvas eleve nem ismeri el sem a modern államok létjogosultságát, sem azt a fokozottan növeked szerepet, amelyet az állam polgárainak életében játszani akar. Ez a szerep valamiképpen hasonlít a protektorátusra, amelyrl Protektorátus cím esszéjében szin-tén a Patmoszban beszél, Hamvas azonban kifejti, hogy a modern államok számára a protektorátus, az élet és az emberi értékek archaikus értelemben vett, feltételek nélküli védelme és ápolása, fönntartása nem valós szándék, pusztán a politikai stratégiák retorikai eszközei közé tartozó csel. Az Államok kiala-kulása cím rendhagyó Hamvas-esszébl, ami inkább hasonlít egy Lao-ce versre, mint a nyugati civili-záció mértékei szerinti esszére, kiderül, hogy mi volt szerz jének véleménye az államiságról:

"A völgy összeszkül, és az utasoknak, messze földrl, a szoroson kell áthaladniok. A sok utasra megjelentek

az árusok, a sok árusra megjelentek

a zsiványok, a sok zsiványra megjelentek

a rend rök, a rend rök törvényesítésére megjelentek

a hivatalnokok, a hivatalnokok védelmére megjelentek

a katonák, a sok katonára megjelentek

a kurvák,



a kurvák dicsítésére megjelentek a költ k."

Az állam tehát, ami ezúttal városállam is lehetne, prózai gazdasági-földrajzi kényszerít okok hatására jön létre, és hogy végül a költknek is szerep jut létrehozásában, az éppen nem hízelg , sokkal inkább elítél a költ kre nézve. Az állam, a jogilag-gazdaságilag-politikailag fels fokon szervezett emberi kö-zösség Hamvas számára érvénytelen létmód, mégpedig éppen profán hiábavalóságánál fogva. A babérligetkönyv kötet Meditáció a hegytetn cím esszéjében leírja, hogy az emberi cselekvések legna-gyobb része teljesen hiábavaló, önismétl, önmagáért való tett. Persze, ha az emberek nem veszik túl komolyan a tevékenységeiket, pusztán jóhiszemen végzik azokat, akkor még igazolhatóak a cselekvé-sek, mint olyanok, melyek a mindennapi - esetleges - élet építkövei. Mindez akkor válik nevetségesen és ugyanakkor félelmetesen önmagáért valóvá és üressé, amikor az államgépezet rögeszmés tevékenysé-geit végz létez k elhiszik magukról, hogy rendkívül fontosak, és az állam minden polgárát arra próbál-ják kötelezni, hogy ezt k is higgyék el. Ez történik az Olbrin Joachim csodálatos utazásának "f kor-mányzói hivatalában" is, mint ahogy a hivatalosként elfogadott állami történelemírás végtelen unalmas-ságát és hiábavalóságát mutatja föl A jöv könyve, amely ezzel együtt még arra is figyelmeztet, hogy a háborúkból, katasztrófákból és politikai aljasságokból álló történelemmel a legnagyobb baj az, hogy tényei egy id után fölcserélhetkké válnak, a tények tömege megbontja az igazság, pontosabban a való-szer ség szerkezetét, ennek következményeképpen a történéssor kiesik az autentikusnak tételezett id-b l, és egy ahhoz hasonló apokaliptikus, pontosabban apokalipszis utáni id jön létre (és rögtön a létre-jöttével megvalósul ennek az idnek a krónikája is, ami egyszerre abszurd meg logikus), amilyen idt és történelmet elször talán Szolovjov, Mereskovszkij, Sesztov és Bergyajev írtak le, majd a késbbiekben Baudrillard, Foucault és nem utolsósorban az a Jacques Derrida, akinek No apocalypse, not now cím tanulmányához utalom a kíváncsi olvasót. A mese az esszénél valószerbben képes megbirkózni azokkal a szellemi vagy lelki kérdésfölvetésekkel, amelyekhez egy egzaktul fikcionált és kellképpen absztrahált elbeszéli technika szükségeltetik. Ugyanakkor ez a narratíva birtokában van mindazoknak a konvenci-óknak, amelyek - közismertek lévén - lehetvé teszik az alkotás minél szélesebb kör befogadását. A magányos király könyve cím szöveg A babérligetkönyvb l a lehet legtovább tágítja ennek a történet-mondásnak a lehetségeit. Az elbeszéli módszer Hans Christian Andersen meséire emlékeztet, míg a mondanivaló tipikusan hamvasi, mégpedig Hamvasnak arra a viszonylag korai gondolkozói korszakára utal, amikor Friedrich Nietzsche hatása volt rá jellemz . Az Én legy zése, a Takonykolosszust szabad akaratukból választó és önként imádó csordaemberektl való undor mind, mind erre a rendkívüli, de valószín leg igen korán legyrt és asszimilált hatásra utal. Novellisztikus jegyeket találhatunk még a kötet olyan további "esszéiben" is, mint A konyhakert, a Fák, a Faragott fejek, Az utazótáska, a Túlvilá-gi kalauz, A madarak éneke, a Csillagok vagy az Álom. Mesének mégsem nevezném ezeket a mveket, annál is inkább nem, mivel némelyikbl a szépirodalmi bevezet után telivér esszé válik, a szerzjére oly jellemz egzisztenciál- vagy válságfilozófiai jelleggel.

Az Ezeregyéjszakára jellemz a történetmondás szinte és egyszer öröméért megvalósuló mesélés, amely a nyugati-európai olvasónak gyakran szokatlan narratívát produkál (befejezetlen, hirtelen lezárt, egymásban folytatódó vagy éppen összegabalyodó történetszálak), a hoffmanni mesék fantasztikuma (ami inkább látomásos, mint tudományos-fantasztikus), a néger meselegendák szikár egyszersége, ma-gától értetd nek t n mitológiája és a Mabinogion rendkívül gazdagon, buján áradó mesefolyama és cselekményessége ötvözdik a sokak által Hamvas fm vének tekintett Karneválban. Amellett, hogy a szerz a gondolati tartalmak hatásos és fogyasztható formába öntése kihívásának is meg kellett, hogy feleljen, és ezáltal számtalan különböz szimulációs elbeszéli technikát kellett egy mvön belül föl-használnia, ügyelnie kellett arra is, hogy fikciója ébren tartsa, lekösse a figyelmet, magával ragadja, gyermeki játékra csábítsa az olvasót. Nem véletlen, hogy a mesemondáshoz leginkább közel álló részek a regényben Pataj sorsának elbeszélésén kívül a kettéhasadt személyiséggel, fizikummal, szellemmel, lélekkel és sorssal vándorló Michail-Mike kalandjait bemutató rész, de legfképpen az a központi feje-zet, amikor Bormester Mihály Márkus (Márk? vagy az Arany-ballada rosszsorsú Márkusa? ki tudja? mindenképpen angyal, de honnan jön? és ami a legfontosabb: fontos-e az, hogy honnan jön?) vezetésé-vel-segítségével önnön inkarnációs maszkjait szemléli, amelyek tulajdonképpen azonosak azokkal az archetípusokkal, amelyekrl Jung értekezik A lélektani típusok cím könyvében, valamint abban a Föld és lélek cím tanulmányában, amely éppen a Hamvas szerkesztette Európai m hely cím sorozatban



jelent meg magyarul. Az archetípusoknak a mesékben betöltött szerepét Jung igen jelentsnek tartja. Nem pusztán a hagyományos értelemben vett tanítás, tudás-átörökítés értelmében fontos az archetipizálás a mesékben, sokkal inkább arról van szó, hogy hozzásegíti a befogadóját ahhoz, hogy személyes élete megvalósulásának legfontosabb területein úgy legyen képes megnyilvánulni, hogy az egyszerre legyen autentikus - vagyis az sminták követésében konzekvens - és személyre szabottan egyedi, vagyis képes legyen elvonatkoztatni a mesékben eléje táruló típusoktól, és ugyanakkor egzakt módon életvitelébe sríteni azokat, hogy ezzel is megersítésükhöz és (nem pusztán lelki értelemben vett!) átörökítésükhöz járuljon hozzá.A Karnevál elbeszélés-technikailag rendkívül srített m nek ne-vezhet . A nyelvi egységek nem minden esetben bírnak közlésjelleggel, elfordul, hogy impressziók kiváltására vagy elz leg leadott jelek megersítésére szolgálnak, s ezek a funkciók is azokra a mesesze-r epikai eljárásokra utalnak, amelyekkel a walesi kelta Mabinogionban vagy az arab Ezeregyéjszakában találkozhatunk. Errl a kifejezetten az epikára jellemz sajátosságról maga Hamvas ír egy Molnár An-talnak írott levelében, mikor arról értekezik, hogy a drámával és a lírával ellentétben az epikának milyen lehet ségei vannak a kitérkre, a felsorolásokra. Itt beszél az állandó jelzk tipizáló, s t: jelöl hatásáról. A Szentendrén 1950. február 26-án íródott levél éppen a Karnevál m helytitkaiba enged bepillantani, hiszen a szerz a m részeit olvasásra elküldte Molnár Antalnak, akitl szinte, baráti kritikát várt és kapott. Hamvas Béla, aki az emberiség archaikus hagyományához mérten határozta meg az európai szel-lemiség-kultúra egészét is, és a különböz korok szellemi teljesítményeit is ehhez az örökséghez mérte, szépirodalmi munkásságában is az általa klasszikusnak meghatározott spéldákhoz viszonyult, annál is inkább, hiszen tapasztalta, hogy szellemi kortársai (Joyce, Powys) szintén azokhoz az elbeszéli techni-kákhoz mérten hozzák létre alkotásaikat, amelyekre a történetmondás önmagáért való, szórakoztató ak-tusa éppúgy jellemz, mint az sminták kijelölése és a követésükre való gyengéd felszólítás.

Kelemen Zoltán *forrás: Es� 4. Évfolyam 2.szám

„Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz”

(Patmosz II.,)

Regény és alkímia* A "szent tudás" foglalatai Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, m vei csak egy szk baráti kör (a "beavatottak") számára voltak hozzáférhetk. Ilymódon Hamvas a magyar irodalomban "ezoterikus pozícióba" (Rugási 1989) került, ám ennek az elzáródásnak a tilalom csak a küls , politikai oka volt; a bels ok magukból a m vekb l, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik. Ennek ugyanis alapvet meghatározója a szinkretizáló jelleg, a XX. századi európai gondolkodásban háttérbe szorult egységlátás. Rugási Gyula úgy véli, hogy Hamvas, akárcsak Szentkuthy Miklós és Határ Gyz , a modern (apokaliptikus) kor vál-ságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, hogy annak sokféleségét szinteti-zálva kísérletet tegyen az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálására, amely segítségével az emberi létezés végs kérdései megválaszolhatók. Hamvas ezt a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott m vében, a Scientia sacrában próbálta meg létrehozni. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét rzik, és az embert visszavezetik az elveszett sállapot boldogságába. Az aranykor elvesztése, a paradi-

csomból való kizetés archetipikus élménye az embernek, az emberi kultúrának: valamennyi világval-lásban megtalálható ez a mozzanat, és ugyanígy, ehhez szorosan kötdve, mitikus alapélmény az elve-szett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség is. A mitikus aranykor és az apokaliptikus jelen közti különbséget Hamvas ellentétpárokkal érzékelteti: az aranykor attribútumai a lét, az éberség, és a rend (a lét, melyben a lények mint fényl csillagok fordulnak befelé, az éberség, melynek segítségé-vel a világ eredeti egysége látható, és a rend, amely által az aranykori állapot fenntartható), az apokalip-



tikus kor jellemzi ezzel szemben az élet, a kábaság és a zrzavar (az élet ugyanis lefokozott állapot, az érzékek és szenvedélyek jelenségei között való kába tévelygés, ennek következtében zrzavar támad, értelmetlen és zajos nyüzsgés, amit a keleti bölcselet szamszárának nevez). A Scientia sacra kísérletet tesz arra, hogy az skori szent hagyományok rekonstrukciójával a kábaságba süllyedt ember számára újra megtalálja az utat a léthez, a harmonikus egységhez. Sznyi György Endre a mvet a modern ezote-rikus filozófia egyik legnagyszerbb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen be is mutatja a könyv gondolatmenetét (Sz nyi 1995). Ez a tanulmány azért is figyelemre méltó, mert az ezotériához kötd fogalmakat áttekinthetvé teszi, rendszerezi és definiálja. Okkult tu-dásnak nevezi a transzcendens világra, az ideák világára irányuló, mitikus élményekbl származó tudást, amelyet a beavatottak, a kiválasztottak (illetve egyszer bben: a kivételesen érzékeny emberek) ismer-hetnek meg. Ennek az okkult tudásnak a kifejezdései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, ame-lyek a feltételezett skori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint például az asztrológia vagy az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb elfeltevése az anyagi és a szelle-mi világ dolgai között lev korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: "ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van." (Hamvas 6. köt.: 16) A mágus a rejtett összefüggés révén kapcsolatot tud teremteni a felsbb világgal, és a létezés rongáltságát helyre tudja állítani. Ennek technikáját a beavatás során szerezheti meg az arra alkalmas kiválasztott, s a hermetikus tanítás szerint így lehet hozzájutni a világ teremtésének technikájához. A Scientia sacra szerint manapság ilyen mágus lehet az író vagy a költ , hiszen az az érzékeny ember, aki a "misztikus intuíció" (vagyis az ihlet, az extázis) pillanataiban képes felszabadulni az élet korlátozá-sai alól, és a létezés teljességét átérezve megtapasztalhatja "az összes dolgok egységét" (Hamvas 8. köt.: 84-85 és 96-97). Ilymódon az írók és a költk vissza tudják állítani magukban az aranykori rendet: az író és a költ a modern alkimista, aki az anyagban rejl magasabb lehetségek (az "arany") kimunkálásán fáradozik. A Scientia sacra az alkímiát elssorban spirituális mveletnek tekinti, Böhmét idézve: "A valódi alkímia az emberben kezddik, az anyagban folytatódik és az emberben fejezdik be." (i.m. 289) Az elemek és a mveletek szimbolikusak, a procedúra végs értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas sze-rint a m vészi tevékenységnek is ez az eredeti értelme, vagyis olyan "szellemi szolgálat", amely a vilá-got szebbé teszi (i.m. 295). Itt a Scientia sacra újabb ellentétpárt vezet be, a munka és a kultusz fogal-mát. A munka az élet fenntartását szolgálja, tárgyakat alkot és elssorban a nyereségre irányul, hiányzik bel le a m vel i magatartás, ami pedig a kultusz lényege. A kultusz áhítattal és szenvedéllyel végzett tevékenység, amellyel az ember a világ fölemelésén és átszellemítésén fáradozik. A tárgyak készítése, de a földm velés vagy a fzés is lehet kultusz, de csak akkor, ha magjában nem az egyéni élet érdekei, ha-nem az arany kimvelése áll (i.m. 300).

A kultusz tehát a teremtéssel analóg tevékenység, vallásos feladat, amely az anyagot mvelve a lélekre visszahat, hogy az a kábaságból felébredve a létezés teljességét átérezze. Ugyanezt szolgálja az si ha-gyományban a beavatás, ami az élet folytonosságát megszakítja, hogy az ember a természetfölötti szel-lemet befogadhassa. A halállal rokon tehát a beavatás, a beavatottaknak jelképes halált kell halniuk, hogy új életre (vita nuova) szülessenek - ezért is nevezik a beavatottakat kétszer születetteknek (Hamvas 9. köt.: 23). A beavatás mágikus aktus, melynek során az individuális én az örök emberivel egybeolvad, a beavatott új ember lesz, új életet kezd, új nevet kap (i.m. 50).A Hermész Triszmegisztosznak tulajdoní-tott Tabula Smaragdina egy beavatási rítus oktató jelleg m ve. Hamvas a legsibb alkímiai mnek tekinti, eredetét az i.e. 5. (másutt az i.e. 8.) évezredre teszi. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondatból áll, és a lényege az, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, ugyanis minden dolog ugya-nannak az Egynek a gondolatából származik. A természetben minden az Egybl keletkezett, mégpedig "átvitellel", a világ tehát varázslat: az Egybl származik, annak mágikus tükre, mondja Hamvas a Tabula Smaragdinához f zött kommentárban (Hamvas 6. köt.: 77). Hamvas szerint a Tabula Smaragdina arra tanítja meg az embert, hogy hogyan valósíthatja meg önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. Az al-kímiában a Nap analógiás megfelelje az arany, "és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá és arannyá változtatja" (i.m. 22). Az alkímia abból a feltevésbl indul ki, hogy a lát-ható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá vál-toztatásával lehet kiküszöbölni: így állítható vissza a világ (s ezen belül az ember) eredeti állapota. Az alkimista szétszedi a dolgok rossz egyvelegét, hogy az elemeket megtisztítva illessze újra össze egy tö-



kéletes egységgé. Ezt a tökéletes egységet a keleti vallások megszabadulásnak nevezik, míg a keresztény dogmatikában ugyanennek felel meg a megváltás fogalma. A helyre tett világ utáni vágyakozás, mint mondtuk, az emberiség archetipikus élménye és mint ilyen, számos irodalmi m mélyrétegeiben felis-merhet mozzanat. A Karnevál speciális szempontok alapján végzett elemzésekor els sorban arra össz-pontosítjuk figyelmünket, hogy a regény hogyan kísér végig egy beavatási folyamatot. A különböz fokozatai e beavatásnak olvasatunk szerint megfeleltethet k a tradicionális alkímia egyes procedúráinak, ezért elengedhetetlenül fontos megvizsgálni, hogy az alkímia "szent tudománya" hogyan jelenik meg egy szépirodalmi mben. A m mint probléma A bibliai hermeneutika szerint a Szentírásnak négyféle értelme van: a "Jeruzsálem" szó közvetlen, szó szerinti jelentése maga a földrajzi hely, a zsidók városa; allegorikus értelemben viszont Jeruzsálem Krisztus egyházát (az evangéliumi emberek közösségét); topológiai értelemben az emberi lelket; analo-gikus értelemben pedig Isten országát jelenti. Ehhez hasonlóan Dante a Vendégségben kifejti, hogy "az írásm veket legfeljebb négyféle értelemben lehet értelmezni és kell magyarázni" (Dante 1965: 185). A szó szerinti jelentésen kívül Dante allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentésrl beszél, de figyelmeztet arra, hogy ez utóbbi három a szó szerinti értelemre épül, csak abból kiindulva magyarázható. René Guénon, az Isteni Színjáték egyik legmerészebb kommentátora is úgy tartja, hogy a különböz jelentések "nem mondhatnak ellent egymásnak", sokkal inkább kiegészítik és harmóniába hozzák egymást, hiszen "ugyanazon teljességnek részei" (Guénon 1995: 7). Guénon az Isteni Színjáték negyedik, misztikus vagy ezoterikus jelentésrétegével foglalkozik, és úgy véli, hogy ezen a szinten a m tulajdonképpen nem más, mint beavatási rítus, melynek során a fh s az alacsonyabb minség , lefokozott éberség, anyaghoz tapadó állapotból egy magasabb szint, felszabadult állapot felé halad. A beavatás célja itt is a megzava-rodott, útvesztbe került lélek felébresztése, az édeni harmóniába való visszavezetése. Guénon szerint az olvasó, ha nem ismeri a mnek ezt a mélyebb jelentését, akkor a többi jelentést is csak részlegesen érthe-ti meg, mivel ez az "iniciatikus" réteg a mben "egy olyan rendez elv, amelyhez hozzárendeldik és amellyel egyesül a jelentések sokfélesége" (i.m. 8). Az ezoterikus vonatkozásokat tartalmazó m ilymódon problematikussá válik, az olvasóban kérdések merülnek fel a homályos részek kapcsán. A m mint kérdés és kihívás hatására az olvasó keresni kezd, a m nyomába ered: meg akarja találni a m je-lentését, meg akarja érteni a mvet. Amikor a Karnevál több évtizedes késéssel megjelent, számtalan kérdést vetett fel az olvasókban. A legjobban talán Szigethy Gábor recenziója példázza ezt. Most ke-zünkben tartjuk a Karnevál két vaskos kötetét, a regény hét könyvének kinyomtatott szövegét. Bárki elolvashatja e Hamvas Béla által sorskatalógusnak nevezett hatalmas regényfolyamot, Bormester Mihály kalandos élettörténetét. Regény? Bölcselet? (...) Sorskatalógus? (...) Regény vagy regényelméleti munka a Karnevál? (...) Realista regény a filozófus ironikus és bölcs felhangjaival? Metafizikus világértelmezés regényes történettel körítve, illusztrálva? Mit jelent az, hogy a fh s élete ketté válik? (...) Melyik me-lyik? És melyik az igazi? Van igazi? Hol kezddik és mikor fejezdik be a Karnevál? (Szigethy 1985) Hasonlóan problematikusnak tartotta a mvet Nagy Sz. Péter is, aki "már-már befogadhatatlan"-nak, "nagyszabású csdnek" nevezi a regényt (Nagy 1985), valamint Baránszky-Jób László is, aki a társa-dalmat hiányolja a Karneválból, és kifogásolja, hogy a regény a felvázolt problémák tekintetében csak diagnózissal szolgál, de adós marad a terápiával (Baránszky-Jób 1985). Nem lehetetlen, hogy a regény körüli problémákat a misztikus jelentés fel nem ismerése okozza. A Karnevál ugyanis szintén végigkö-vet egy beavatási folyamatot, melyet ráadásul igen sajátos módon, alkimista terminológiával ír le. Így az olvasó, aki az alkimista szóhasználatban kevésbé járatos, komoly nehézségekbe ütközik, ha a regénynek ezt a mélyebb értelmét próbálja megközelíteni. Márpedig a regény befogadása csak a misztikus réteg ismeretével együtt lehet teljes. A szó szerinti jelentés, miszerint ez a világ a rögeszmés rültek vásári komédiája, az allegorikus jelentés, miszerint a szamszára örvénylése káprázat (májá, varázslat), és az erkölcsi (politikai) jelentés, miszerint az rült örvény a világ romlottságának, a korrupciónak a követ-kezménye, csak az iniciatikus jelentésre vonatkoztatva nyeri el végs értelmét. Olvasható, elemezhet és magyarázható a m enélkül is, mégis úgy véljük, hogy a teljes megértést csak a különböz jelentések együttes megismerése szolgálja. Egy arkhimédeszi pont A Karnevál alapszituációja szerint a regény elbeszélje Bormester Mihály, lejegyzje pedig az ügyviv, az "agent spirituel", aki, mint késbb kiderül, az elbeszélést több helyen is módosítva közli. A regény



tehát kettejük közös mve. Másrészt a fejezetek közé ékeld "courtain lecture"-ökben többször szó esik az imaginációról, ami az ügyviv meghatározásában "a lélek esszenciális élete" (K1: 387). Az ember az imaginációval folytonosan teremti a valóságot, és ha az imagináció romlott, az általa teremtett világ is romlott lesz (K2: 250). A regény végén található névmutató eltt pedig fontos megjegyzés áll: a regény összes szereplje imagináció (K3: 463). A pszichoterápiában azt az eljárást hívják aktív imaginációnak, amikor a páciens bels konfliktusainak megoldásához a szabadon áramló fantáziaképeket hívják segítségül. Ezek a fantáziaképek ugyanis az egymásnak feszül ellentéteket jelenítik meg, és ezzel magát a megoldást is elkészítik, a szintézist. C.G. Jung az aktív imaginációt színpadi eladáshoz hasonlítja, ahol a megfigyel saját bels drámája jelenik meg (Jung 1994: 76). A Karnevál fentebb vázolt alapszituációja pontosan megfelel ennek a hely-zetnek, hiszen az elbeszél "fantáziaképeit" az ügyviv jegyzi le, aki így a jungi "bels partner" megfe-lel je, de tekinthet akár magának a pszichoterapeutának is, aki az imaginált bels drámát segít elemezni a páciensnek. A Karnevál az egyik fontos önmeghatározása szerint "generálgyónás" (K1: 7), ez szintén indokolttá teheti a pszichoterápiával való párhuzamok megvonását, hiszen a lélekelemzés mind techni-káját, mind gyógyító szándékát tekintve a gyónással rokon aktus. Az aktív imaginációnak mint terápiá-nak a személyiség helyreállítását, a személyiségszintézist kell szolgálnia. Ezen a ponton érintkezik a jungi lélektan az alkímiai transzmutációval, hiszen az alkímiai átalakulás folyamata is végs soron az ellentétek egyesítését, a szintézist tzi ki céljául. Az alapmotívum a mben az önkeresés. A vörös hajú segédfogalmazó, miután egy különös találkozás során rádöbben arra, hogy nem tudja megválaszolni a látszólag egyszer kérdést: ki vagyok én, önmaga nyomába ered: "Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?" (i.m. 25) Hangsúlyos hely ez a regényben, a m sarkalatos pontja. Ekkor jelenik meg elször a segédfogalmazónak a lélekve-zet angyal is, és többször is megismétli a felszólítást: "Eredj és keresd meg." (i.m. 27) Az angyal szö-vegébe latin, ógörög, szanszkrit és héber szavak vegyülnek. A magyarázat erre az, hogy a "legmagasabb szellemi valóságokat ma is görög vagy latin szavakkal vagyunk kénytelenek kifejezni" (Hamvas 8. köt.: 17). Az angyal szövege mágikus szöveg, erre formai jegyek is utalnak: a felsorolás, a ritmikusság, az ismétl dés, a felszólítás, de maguk az idegen hangzású szavak is. Mágikus pillanat ez, amikor a szel-lemvilág megszólal és útmutatással próbál szolgálni a keres ember számára. Fontos megjegyezni még, hogy a segédfogalmazó angyala többször hivatkozik (vélhet en fiktív) alkimista szerzkre, és a mveik elolvasását sürgeti, ugyanakkor óva int bizonyos tévedésektl, és figyelmeztet arra, hogy veszélyes do-logról van szó. Az önmegismerés útján az alkímia kínálja a legcélravezetbb segítséget, mindazonáltal ez nem veszélytelen foglalatosság. Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszió-ként úgy értelmezik, mint Anonym Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexatúrává aerologizálják, s éppen ezáltal szemidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik. (K1: 27) Nagy Sz. Péter az angyal szövegét halandzsának véli (Nagy 1985), ám ezzel nem tudunk egyetérteni. A latin és ógörög szóösszetételek többnyire kikövetkeztethet jelentéssel bírnak, másrészt az angyal nyelvhasználata az alkimista szövegeket utánozza (és egyben parodizálja is), melyek nehezen követhe-t k ugyan, de szimbólumaik "finoman sztt hálóját" (Jung 1994: 112) szétbontva a szövegek értelme is világossá és érthetvé válik. Ebben nagy segítséget nyújt Jung többször is idézett mve (Az alkímiai konjunkció), melyben az alkímiát lélektani szempontból magyarázza, emellett azonban alapos bevezetés-sel szolgál az alkimista szövegek jelképrendszerébe is. A továbbiakban elssorban Jung könyve alapján kíséreljük meg elvégezni a Karnevál alkimista elemzését, abban bízva, hogy az alkímia lesz az a "fix arkhimédeszi pont" (K1: 128), amellyel a m mintegy "kimozdítható" a helyébl, hogy a f bb mozgató-rugói láthatóvá váljanak.

Erjedés, rothadás, halál A Karnevál "courtain lecture"-rel kezddik, függöny el tti beszélgetéssel, mégpedig úgy, hogy az olva-só egy mondat kells közepén találja magát: a regény els szava a "de" kötszó, mintha valamiféle ma-gyarázkodásba csöppentünk volna. Hamarosan feltnik az elbeszél, Bormester Mihály, valamint az ügyviv , aki tulajdonképpen Bormester bels partnerének is felfogható (a jungi "árnyék"). Kettejük pár-beszéde a szellem és a lélek párbeszédének felel meg a pszichoterápia aktív imaginációja során. Az ár-nyék többnyire elvi ellentétben áll a tudatos személyiséggel, így kettejük konfrontációja egy halott egyensúlyt, szélcsendhez hasonló állapotot eredményez. Az alkímia ezt az állapotot nigredónak nevezi (káosz, melankólia) és úgy tartja, hogy ez az önkeresés alaphelyzete, a kiindulópont. Ebben a függöny-



beszélgetésben két fontos mozzanatra kell odafigyelni. Az egyik az, amikor Bormester felsorolja, hogy elbeszélése mi mindennek tekinthet: generálgyónás, fecsegés, vallomás, sorskatalógus, az emberi tulaj-donságok Noé bárkája, leltár, képeskönyv, karakterológia, szótár és inventár. Noé bárkája késbb, a re-gény VI. fejezetében is megjelenik. Jelképes tartalmáról azt kell megemlítenünk, hogy Noé bárkája a mentés és megrzés jelképe. Sorsok, karakterek, szavak zsúfolt bárkája a Karnevál, illetve maga a re-génybeli elbeszél: "én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik." (K1: 9) A másik fontos mozzanat éppen az, hogy ebben az rületben maga az elbeszél, de az ügyviv is a legmé-lyebben részt vesz, hiszen a regény alaptétele szerint "a pácban mindenki benne van" (i.m. 10). Legf-képpen az olvasó, mert Bormester szerint már az is nagy rület, hogy ez az egész megtörtént, ennél na-gyobb rület, hogy ezt el is beszéli, és még nagyobb rület, hogy az ügyviv mindezt lejegyzi. Min-dezt már csak az fokozhatja, ha valaki "elképeszt komolysággal" olvasni kezdi a könyvet. Az olvasó már "olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csdöt kell mondania" (i.m. 11). A többi függönybeszélgetésben is gyakori az ehhez hasonló fejtegetés, sokszor alapvet regényel-méleti problémákat tárgyal meg a két beszélgettárs, ezekrl a maguk helyén még lesz szó.

Mint mondtuk, a függönybeszélgetés alaphelyzete az alkímiai nigredo állapotának felel meg. Ennek je-gyében áll a regény els és második fejezete is. A nigredo a káosz, az öntudatlanság, a lélek és a test összegabalyodása, mikor is a test és a lélek, illetve az anyag és a szellem sötét egységet alkot (unio naturalis). Ez a procedúra kiindulási pontja, ugyanis az alkimista ezt a sötét természeti egységet kell, hogy szétbontsa, hogy az elemeket megtisztítva tudja újra egybeolvasztani, de már a tökéletesség, az isteni egység jegyében. A szintézist tehát a felbomlás, a szétesés folyamata elzi meg, az erre vonatkozó alkimista m veletek pedig a mortificatio, a putrefactio és a solutio. A halál, az erjedés és a föloldódás motívuma sorra el is kerül a regény els két fejezetében. Az sem mellékes, hogy a regény februárban kezd dik, vagyis télen, a sötétség idszakában. A történet legelején máris megjelenik a halál motívuma, hiszen az els szerepl, Doktor Boromeus hóbortjait a temetésén beszélget emberektl tudjuk meg ("akik ismerték, mind azt mondták", i.m. 13). Különös figura ez a Boromeus, de ezt valamennyi szerep-l r l elmondhatnánk: hiszen az "odakozmált" jellemek tárháza az egész regény. Doktor Boromeus pél-dául képtelen volt megszokni ezt az életet, ha valami nem a megszokott rendben ment, az számára óriási nehézségeket okozott, kénytelen volt percekig, órákig szoktatni magát az új helyzethez. A levéltár új igazgatója pedig az egyik pillanatban Ursinus püspöknek a VII. századból, a következ pillanatban Sha-kespeare-nek, majd késbb Corteznek képzeli magát. Fillér Joachim rájön, hogy az egész emberi id-számítás téves, totálisan elhibázott. Kankalin Mátyás törvényszéki bíró felesége a házasságuk els napjá-tól megrögzötten takarékoskodik, hogy az ezüstlakodalmukra majd minden meglegyen, ami szükséges; Kankalin Mátyás kínjában hosszú tanulmányokat ír a körömvágásról, a borotválkozásról. Vermerán dok-tor, Barnabás Maximus, Hoppy Lrinc, Améline, Bella, Timur kisasszony, Marcella grófn , az els két fejezet hatvannál is több, hóbortos szereplje az emberi létezés egy-egy maszkját jeleníti meg, a felbom-lást, az alkímiai nigredót. A vörös hajú segédfogalmazó a levéltár új igazgatójával folytatott beszélgetés hatására ismeri fel a megrázó tényt, hogy akárcsak az igazgató, maga sem tudja megmondani, hogy kicsoda valójában. Mint már említettük, fontos jelenet ez a regényben, az önkeresés vágya ekkor indít-ja útra a segédfogalmazót. Az angyal is ekkor jelenik meg el ször, hogy segítséget nyújtson a keresés-hez, vezesse a homályos útra érkez vándort. A segédfogalmazó, akinek a nevét még nem tudjuk, aznap este vonatra is száll, és ezzel megkezddik a farsangi felfordulás, az utazás a lélek sötét éjszakáján át (nigredo). A segédfogalmazóhoz többször is szólni fog az angyal az önkeresés folyamán, de nem ké-pes megérteni az útmutató szavakat, nem tudja befogadni az alkimista szövegeket, így tehetetlenül sod-ródik a szamszára örvényében a többi szereplvel együtt, nem ismeri fel a maga sorsát, nem tudja kívül-r l szemlélni önmagát. Az önkeresés rögeszmévé fajul, nem a tökéletesedést szolgálja. Nem is szolgál-hatja, hiszen a szamszárában, az elvarázsolt világ örvényében az egyesítés (coniunctio) mvelete nem valósítható meg. A szamszárában örök ismétldés és körforgás van, mint látni fogjuk. A jellemek, a maszkok, a nevek és a szavak, de még a csecsemk is felcserélhetk, mert a szamszára a káprázat világa, a káprázatban pedig a jelenségek a kettsség jegyében állnak, a bináris oppozíciók koordinátarendszeré-ben határozhatók meg, és akár fel is cserélhetk, mert a lényeget ez nem érinti. Az els két fejezet figu-ráit egy-egy rögeszme mozgatja, az egocentrikus rület hajtja ket körbe-körbe, vagyis életük nem más, mint derengés, lefokozott éberség állapot. Jól jeleníti ezt meg Ambrus alakja, aki egész idejét álmodo-zással tölti, a sok fekvéstl már kisebesedett a bre (i.m. 67). A különböz világnézetek is rögeszmék-



nek min sülnek, a filozófia és a tudomány is hasonlóan ítéltetik meg. Barnabás Maximusnak, az skor-tudomány egyetemi magántanárának a kutatásai is ezt igazolják és parodizálják.

A nagy Ri cím elméletében kifejti, hogy az svallás f istene Ri volt, és az tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, mint a név is mutatja. Barnabás ezután egy csomó olyan szót vonultat fel, amelyben a ri szótag szerepel, és mindezeket kapcsolatba hozza az elméletével. A kultusz valószín központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elkel k (a görög a-ri-sztosz, amibl a mai a-ri-sztokrata), az feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. (...) Az istenség nevét igen sok mai név még rzi, mint például Sá-ri, Bi-ri, Ma-ri, Te-ri, Ka-ri, Pi-ri, Fe-ri, Gyu-ri. (i.m. 75) Kisiklott jellemek és gondolatok, ez jellemzi a lélek sötét éjszakáját. A kaotikus közösség kaotikus, megzavarodott emberek-b l áll. Toporján Antal törzsorvos is hóbortos alak, még a vonaton arról beszél a segédfogalmazónak, hogy kevesen vannak, akik "nincsenek legalább egy kicsit odakozmásodva" (i.m. 35). Az angyal egyre aggodalmasabban figyelmezteti a segédfogalmazót, hogy "labyrinthusi veszély" fenyegeti, hogy a leg-hosszabb úton halad, st ez tévút, "general-solutio" veszélyeztet ezen az úton, a szamszárában való el-merülés (i.m. 60). Itt mondja ki az angyal azt is, hogy a lélek "a tízezerbr t z gyermeke", de a segéd-fogalmazó nem érti ezeket az angyali üzeneteket, tévúton jár, vagyis megszállottan keresi a maga bioló-giai származását. Ezért utazik Kesz Benjaminhoz, tavoli rokonához, akinél gyerekkorában néhány évet töltött és akinél most Flórián ügyész eladja mindazt, amit a segédfogalmazó származásáról tudni vél. Hosszú és kusza kitér ez egy bizonytalan származású csecsemr l, akit a városka lakói egymás kapujá-ba rakosgatnak, senki sem tudja, kié is valójában. (A csecsem kacskaringós útját végigkövetve a város-ka már említett lakóival is megismerkedik az olvasó, így a kitér nek enumeratio jellege is van.) A segéd-fogalmazó Flórián ügyész elbeszélésébl semmivel sem lett okosabb, és Féllábú, az ügyvéd az egész történet hitelességét cáfolja.

Ezen a helyen az alkímia egyik jellegzetes allegóriájáról is szólnunk kell. Több alkimista kézirat illuszt-rációjaként szerepel ugyanis a féllábú ember alakja. A féllábú pap és a féllábú király egymás mellett állva az anyag és a szellem tökéletes szétválasztását szimbolizálja, és egyben arra is utal, hogy a kett csak együtt ad ki egy teljes egészet. A szétválasztás a nigredóban játszódik le, a féllábú alakja ezt az állapotot jeleníti meg. Flórián ügyész ellenlábasa, az ügyvéd Féllábú is ennek felel meg a regényben. Féllábú tulajdonképpen "Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik" (i.m. 57). (Az ügyész és az ügyvéd a jogi gyakorlatban is szemben álló feleket jelent.) Féllábú most az egész történetet a csecsemr l hibásnak nevezi, és az elbeszélés ellent-mondásait mindjárt le is leplezi: "Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át." (i.m. 135) Vagyis Flórián elbeszélésében a szereplk úgy jelennek meg egy 28 évvel korábbi idpontban, hogy közben k maguk nem változnak, pedig némelyikük a világon sem volt még akkor. St az egyik szereplnek, Episztemonnak az életútja Flórián története szerint egész egyszeren a múltban folytatódik. Az "Episztemon-incidens", ahogy Féllábú nevezi, visszakapcsolódik Fillér Joachim karmester merész meg-állapításához, miszerint az idszámításunk teljesen téves, a naptár hamis (i.m. 48). Féllábú az elbeszélést elfogadhatatlannak tartja, "dilettánsra valló hibákat" követett el Flórián, így az egész "szemenszedett fantazma" (i.m. 137-8). Számunkra viszont fontos sugallata van ennek az idvel kapcsolatos "incidens-nek", hiszen a föloldódás alkímiai állapotánál tart a regény, így logikus, hogy itt az id is képlékennyé, cseppfolyóssá, ilymódon megfoghatatlanná válik.

Jól jelképezi ezt az asztrológia Vízönt-szimbóluma is. Mint mondtuk, a regény februárban kezd dik, ez pedig az asztrológia szerint a Vízönt id szaka, amikor a sötét szaturnuszi erk uralkodnak (vö. nigredo), a tér és az id egyvelege meglazul, hullámozni kezd. Ez az idszak egyben a farsang, a karne-vál ideje is, régi szokás szerint ilyenkor illik párt választani. A tér és az id labirintussá válik a nigredóban, ugyanez történik a tudással is. A segédfogalmazó Barnabás Maximustól szeretne némi felvi-lágosítást kérni a származását illeten, a tudós azonban csak a labirintust építi tovább. Óriási ismeret-anyagot felölel munkájához nyolcvanezernél is több könyvet nézett már át és még negyvenezret kell feldolgoznia, hogy az emberiség tízezer éves kérdéseit végleg letisztázhassa. Az ismeretei rendszerezé-séhez és a m megírásához így még harminc év szükséges. Paródiája ez a tudományos kutatásnak, és egyben a tudományba vetett hit ironikus lerombolása. A segédfogalmazó természetesen Barnabástól sem tud meg semmi érdemlegeset, legfeljebb annyit, hogy is ugyanolyan rögeszmés, odakozmásodott alak, mint a többi alvajáró kísértet, akiknek arca eltorzult, elcsúfult, sápadt és tragikomikus maszkká változott.



Munkája, mint mondja Barnabás, most még "teljes erjedésben" áll (vö. putrefactio), de már nyomon van, hogy a végs kérdéseket tisztázza. Éppen az alkímiáról kezdene mesélni a segédfogalmazónak, amikor csengetnek, és - kafkai fordulattal - a segédfogalmazót keresik, gyilkosság és rablás bnténye miatt. A segédfogalmazó angyala ekkor elszáll. Kihallgatások, tárgyalások, tanúvallomások következnek, végül a segédfogalmazót elítélik, noha sem a meggyilkolt pástétomsüt, sem a gyilkosság helyszíneként megje-lölt Licsipancs község nem létezik és nem is létezett: Flórián ügyész fikciója az egész gyilkosság. Hogy a segédfogalmazót mégis elítélhetik, ez abból következik, hogy az erjedés állapotában minden megtör-ténhet, a valóság labilis, fiktív. Másrészt a segédfogalmazónak mintha azért kellene bnh dnie, mert nem követte az angyalt, tévútra, tiltott területre került. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság. Az els fejezet végén szerepel a Kankalin házaspár ezüstlakodalma, a szereplk itt mégegyszer felvonulnak (tabló), és megjelenik egy új alak is, lovag Herstal Raimund, aki a következ fejezetben játszik fontos szerepet. A fejezet ironikus fordulattal ér véget, az ezüstlakodalmon ugyanis azt beszélik, hogy a segéd-fogalmazó a börtönben megtalálta önmagát: rájött, hogy valójában Mihály arkangyal. Metamorfózis A regény második fejezete a metamorfózis jegyében áll. A segédfogalmazó (akirl mostmár megtudjuk, hogy Bormester Virgilnek hívják, és a fejezetet bevezet függönybeszélgetésben az is kiderül, hogy Bormester Mihály apja) négy év után szabadul a börtönb l. A világ közben teljesen megváltozott, a maszkok felcseréldtek, varázslat történt. Semmi sem az, ami az elz fejezetben volt. Howligree misz-szionáriusból vállalkozó lett, tervezett varázsbarlangjával óriási pénzeket akar keresni. Ez a varázsbar-lang egyébként a szamszára egész felfordulását is jelképezi, mert ebben a vidámparkhoz hasonló intéz-ményben, ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül. A felcseréldés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja. A maszkok elcserélhetk, mert mint láttuk, minden labilis: Ágoston atya kilépett a szerzetbl és kocsmát nyitott, Toporján Antal törzsorvos disztingvált úri-emberbl iszákos, rongyos, borostás csavargó lett, Ambrus felhagyott az álmodozással, felkelt az ágyá-ból és most röpiratokat irkál és szónokol, anarchista elveket vall. Megjelenik két új szerepl is. Az egyik a rektor, aki rendszeresen meglátogatja az embereket és rosszkedven panaszkodik, lemondás és szomo-rúság árad belle. Melankolikus ember, ez a hangulat a nigredo par excellence jellemzje. A másik új szerepl Ábel, a vallásalapító, akit Hoppy Lrinc a gnosztikusokhoz hasonlít. Ábel tanítása szerint a b n által érhet el az üdvözülés, bnök elkövetése nélkül senki sem részesülhet a megváltásban. Ez a kifordí-tott vallás lényegében szintén egy metamorfózis eredménye, a bn és az erény fogalma Ábel vallásában felcserél dött. Ha ezt a gondolatot tovább fzzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a vallás sem több, mint az rületszer megzavarodás, a karneváli felfordulás, a szamszára terméke, vagyis káp-rázat. Májá fátyla egyre több mindenrl hull le: a tér, az id, a gondolkodás, a tudomány, a jellem után most a vallás is föloldódik, képlékennyé válik. A metamorfózis ebben a fejezetben nyelvi szinten is tet-ten érhet. Toporján Antal például a kocsmában a "sógor, ugye jó bor" helyett azt énekli, hogy "sóbor, ugye jógor". A mondat szintjén ezt a felcseréldést Monopol közmondásain vehetjük észre. Ki kés n jár, korán ébred. (K1: 213) Kikapón járva balul bukik. (i.m. 217) Szapora penko ne hidege rontom. (i.m. 237) Egyes szavakban pedig játékosan felcseréldnek a magán- és mássalhangzók: csint/csont/pont, tim/tam/tajam, pid/pod/pad (ami ugyanakkor a narráció zeneiségét is fokozza). A felfordulást jól parodi-zálja a Toporján törzsorvos és Ágoston atya között lezajló kocsmai ütközet, üvegek, székek, asztalok törnek darabokra. Ekkor merül fel az a kérdés, hogy vajon melyik Ágoston az igazi, a dogmatika tanára vagy a csapos? S melyik az igazi Bormester Virgil, az önmagát keres segédfogalmazó vagy pedig Mi-hály arkangyal? Améline se nem a régi. Feminista eszméit sutba dobva az els adandó alkalommal vacsorára hívja ma-gához Bormester Virgilt. Améline rületének megoldása, kulcsa a mérleg. Améline-rl mindenki úgy tudja, hogy jó, hogy az iskolában türelmesen foglalkozik a gyerekekkel, hogy jótékony és a koldusoknak gyakran ad alamizsnát. Ha azonban túl sok jót tesz, akkor a bels mérlege a jó oldalra billen, vagyis fel-bomlik az egyensúly és neki gyorsan valami rosszat kell csinálnia, hogy a mérleg nyelve ismét helyre álljon. Ilyenkor Améline rossz, gonosz és bosszúálló, a koldusokat leköpi, a gyerekeket pálcával megve-ri, kövekkel ablakokat tör be, st gyújtogat is. Minél nagyobb a jótett, amit végrehajtott, annál nagyobb



gonoszságot kell elkövetnie, hogy az egyensúly visszaálljon. (A mérleg a viszonylagosság jelképe, itt az erkölcs képlékenységére utal.) Virgil a vacsora után hosszan beszél Améline-nek arról, hogy a bizonyos-ság elt nt, és nem talál semmiféle fogódzót ebben a megváltozott világban: tünékeny és ideiglenes lett számára a valóság. Virgil okkultnak nevezi ezt az örvényt, amelyben álarcosok és álruhások kavarognak, és a maszkok szüntelenül szétbomlanak, szüntelenül átalakulnak. Améline sem jelenthet Virgil számára megnyugvást, mert is csak a bizonytalanságot fokozza: elször azzal, hogy a lakását felajánlja Virgil-nek, legyen az övé, miáltal bizonytalanná válik a magántulajdon fogalma; másodszor pedig azzal, hogy a nyakába borul és megcsókolja Virgilt, majd házassági ajánlatot tesz neki, ez pedig az érzelmeket teszi bizonytalanná. Így Virgil az egész helyzettl csak még zavartabb lesz. Az ellentétek egyesítését az alkí-mia hagyománya a házassággal, az alkímiai menyegzvel jelképezi. A nigredóban szétválasztott elemek az újraegyesítés (coniunctio) els fokozatában (unio mentalis) megtisztulnak, a második fokozatában pedig ismét eggyé válnak (reanimatio): az átszellemített lélek ekkor olvad össze az aszkézisben megtisz-tult testtel, aminek legfbb szimbóluma a kémiai menyegz. Az így létrejöv egységnek, amit lapis philosophorumnak is neveznek, már alkalmasnak kell lennie az istenséggel való egyesülésre, ami a coniunctio harmadik, befejez fokozata, tulajdonképpen az opus magnum. A kémiai menyegzt a király és a királyn nászával illusztrálták az alkimisták, ahol a király az aktív, szellemi résznek, a királyn a passzív, testi résznek felel meg. Az egyesüléshez azonban elengedhetetlen egy köztes elem, amit nevez-nek quinta essentiának is, jelképe pedig leggyakrabban a bor, a vinum philosophorum, mivel a bor az alkimisták felfogásában magában hordozza mindkét rész tulajdonságait: folyadék lévén testes, anyagi jelleg , míg alkoholként (spiritus) a szellemet is képviseli. Bormester Virgil és Améline menyegzje nem tudja megvalósítani az ellentétek egyesülését, nászuk nem válik alkímiai összeolvadássá, sokkal inkább a megbomlott világ rülete tolja ket egymás mellé. Kapcsolatuk így nem több unio naturalisnál, öntudatlan és sötét gubanc, ami csak zavart okozhat a továbbiakban. Így történhet meg az is, hogy gye-reküket a szülészn elcseréli a Raimund házaspár ugyanakkor szület gyerekével. (A szülészn egyéb-ként ugyanaz a Majoránna nvér, aki Flórián ügyész egyik hipotézise szerint Bormester Virgil édesany-ja, mégpedig úgy, hogy álmában ejtette teherbe egy csavargó, aki részegen a nvér ágyába zuhant. Töké-letes felfordulás.) Érdemes egy pillantást vetni azokra a körülményekre is, amelyek úgy hozzák, hogy Améline és Herstal Raimund felesége ugyanabban a szobában szüli meg gyermekét. Herstal és felesége kikocsiznak a városba, a gyermek születését ugyanis csak késbbre várják. Az egyik téren azonban, ki tudja miért, személyes bosszúból vagy valamilyen anarchista társaság mveként, a házaspár majdnem merénylet áldozata lesz: egy feléjük dobott bomba közvetlenül a kocsi közelében robban fel. A lovak vad vágtába kezdenek, fejvesztetten rohannak a városon át - majd pedig éppen a kórház eltt sikerül ket megállítani. Herstalné, mivel az izgalmak hatására megindul nála a szülés, ekkor ugyanabba a szobába kerül, amelyben Améline is vajúdik, és a két asszony gyermeke ugyanabban a percben jön a világra. Az epizód különös pontja az a bizonyos bomba, melyet Herstalék kocsija felé dobnak. A kocsis látja, hogy egy "fekete, emberfej nagyságú" tárgy repül feléjük. Err l akár az alkimisták szimbóluma, a fekete halál-fej is eszünkbe juthat: a halálfej, illetve a lefejezés szintén a nigredo szimbóluma, a test és a lélek külön-állását jelképezi. Arra is érdemes felfigyelni, hogy Bormester Mihály születését éppen ez az alkímiára utaló, halálfejnek látszó tárgy befolyásolja dönten. Bormester lesz ugyanis az egyetlen szerepl a re-gényben, aki a coniunctio mveletét megvalósítja. A születés elbeszélése után függönybeszélgetés kö-vetkezik, sorrendben a negyedik, amelyben az elbeszél megmagyarázza "emberszenvedélyét", patológ kíváncsiságát, vagyis hogy miért leli örömét ebben a rengeteg szereplben, sorsban, jellemben. Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyész törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyaráza-ta. Nem valami kitn magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat tá-masztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülrl csak akkor láthatnám világo-san és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változá-sával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. (K1: 243) Összecseng ez József Attila soraival:

"Hiába fürösztöd önmagadban,

csak másban moshatod meg arcodat."

(József Attila 1990: 162)



A karnevál lényegéhez tartozik, hogy az arcok nem arcok, hanem maszkok. Így a Karneválban sem ta-lálkozunk arcokkal, csak maszkokkal, az arcok másolataival, amelyek az eredetinek elég kevéssé sike-rült lenyomatai. Hogy az eredeti arc, a mátrix micsoda valójában, késbb fog kiderülni. A függönybe-szélgetés fontos megállapítása még az, amit a nkr l tesz: olyanok, mintha "élsdi férgekbl és angya-lokból lennének összeolvasztva" (K1: 244). A regény eddigi nalakjairól valóban nem sok jót lehet el-mondani. A nket "nehéz és kábító, sokszor émelyít" atmoszféra veszi körül, mint mikor "délben a te-henek a hasukat a langyos mocsárban tartják és egyhangúan kérdznek" (i.m. 104). Ez az ingovány, ez az "üres bambaság", a matriarchális tenyészetnek ez az " sláp-légköre", ez a "párás és édeskés tejszagú meleg" övezi a nket, akik ilyen módon az erjedés, püffedés, mocsári bomlás alkímiájához rendelhetk, a nigredo par excellence tartozékai. Az elbeszélésben most már Bormester Mihály szereplként is meg-jelenik, mint hatéves gyerek. Ekkor történik egy valódi gyilkosság: Zorge Salamont, a zsidó ószerest megölik és kirabolják az országút szélén. Bormester Virgil éppen emlékiratait, a Tépel déseket írja, amikor a kaffkai szituáció megismétldik: csengetnek, három férfi lép be és Bormester Virgilt gyilkos-ság és rablás alapos gyanúja miatt letartóztatják. A hatéves Mihály számára ez az élmény jelenti az els szembesülést a valóság abszurditásával, koholtságával, értelmetlenségével. A tárgyaláson már meglehe-t sen sok hamis bizonyíték elkerül Virgil b nösségére vonatkozóan, amikor megjelenik Améline és azt vallja, hogy a gyilkosságot követte el. Tóbiás, a felügyel megzavarodik, majd végül mindkettejüket elengedi. Újabb rögeszme születik, mert Ábel vallási elveinek hatására miszerint csak a bn vezet az üdvözüléshez, csak aki a Bnök Tornyának építésében részt vállal, az érheti el a megváltást a szereplk sorra jelentkeznek a felügyelnél azzal, hogy a gyilkosságot k követték el. A felügyel egyiküknek sem hisz, és kidolgozza a valószíntlenségi mozzanat elméletét, mert úgy gondolja, hogy a gyilkos az, akirl a legkevésbé sem feltételezhet a b ntény elkövetése.

Amikor pedig végre Pataj, az igazi gyilkos jelenik meg nála, a felügyelnek annyira elege van az egész tébolyult felfordulásból, hogy a tettest egyszeren kidobja, elkergeti. Pataj alakja az egész regényben jelen van. Az els fejezetben, a kitett csecsemr l szóló epizódban az, aki nem rakja tovább a babát, hanem beviszi Marcella grófn házába. Pataj akkor még egy állatbarát kislegény, aki rühes macskát, törött szárnyú széncinkét ápol, kutyákkal, tengerimalacokkal barátkozik. A könyv második fejezetében Pataj már fiatalember, aki azonban a társadalmon kívül áll, kutyákkal társalog magányos sétái során. Pataj szerelmes Abihailba, Zorge Salamon lányába. Találkozásaikat Bormester Misike többször is kilesi, és Abihail szépsége t is megzavarja: a lány szemében "a káprázat vad szenvedélye" ragyog. Abihail az els n , akibe Misike is "beleszédül". Misike azt a jelenetet is látja, amikor Pataj megvallja a kutyáknak, hogy Zorge Salamont ölte meg, ezért a sötétség bnében vétkes. Az ószerest megölte és kirabolta, hogy az így szerzett pénzzel Abihailt feleségül vehesse. A felügyelnek is megvallja, hogy még lelkiis-merete sem furdalta, amikor Zorge Salamon koponyáját szétverte. Pataj alakjában van valami diaboli-kus. Erre utalhat a csaholó kutya megszelídítése, valamint a nevébe rejtett pata szó is. A nevek mágiájá-nak és a szómágiának lényeges szerepe van a Karneválban, erre még fogunk utalni a késbbiekben. Most csak annyit kell megállapítanunk, hogy Pataj diabolikus figura bár, de nem egyértelmen a gonosz megtestesítje, alakja ennél összetettebb. A kereszténység felfogásában az ördög a világban található rossz okozója, a teremtés ellenlábasa, az örök tagadó. Az alkímia fekete embere viszont, aki az ördögnek felel meg, a prima materiát jelképezi. Itt kell szólnunk arról az elemrl, amely az alkímiai coniunctio során elengedhetetlenül szükséges a mysteriumhoz, ez pedig a mercurius. A két egyesítend elemet, a cselekv , férfias, szellemi sulphurt és a passzív, nies, testi salt csak a kettejük között közvetít mercurius segítségével lehet egyesíteni. A mercurius a mindent gyógyító orvosság, a quinta essentia, amely a lapis elállításának fontos katalizátora. A fentebb említett vinum philosophorum is ennek a mercuriusnak az analóg megfelelje, ezért a mercuriusról az is tudható, hogy mind a szellemi, mind az anyagi tulajdonságok megtalálhatók benne, átfogja a testi és a pszichikus szférát is. Erre a szimbolikára egész egyszeren az adta az okot, hogy a mercurius, ami gyakorlatilag nem más, mint a higany, a vízhez hasonlóan folyékony, tehát közvetít elem, ugyanakkor fém is (ötvözete a szilárd, testies amalgám), vé-gül pedig el is párologtatható, aminek alapján a mercuriushoz az alkimista a szellem attribútumait is hozzárendelhette. A mercurius tehát kétérték min ség, mercurius duplex, és paradox módon az alkímiai procedúra kezdetét és végét is magában hordozza. A mercurius mint prima materia minden létez alapja, de a mercurius a lapis philosophorum is egyben, vagyis az átalakítás célja. Ezért mondhatjuk a mercuriust ellentmondásos elemnek, amely úgyszólván az sanyagot reprezentálja, amelybl a teremtés



során az összes materiális lény létrejött, másrészt az alkímiai átalakítás végeredményét is jelenti, a böl-csek kövét, amellyel az arany elállítható. Ilyen ellentmondásos alakja a regénynek Pataj, a fekete em-ber, aki sátáni figura, a sötét éjszaka gyermeke, de ugyanakkor prima materia is, vagyis minden létez-ben van belle valamennyi, mert a mercurius, akibl az összes többi létrejött. Talán ezért van jelen végig Pataj alakja a regényben. Pataj a negyedik és az ötödik fejezetbl látszólag hiányzik, de csak azért, mert ezekben a fejezetekben másvalaki helyettesíti t, mint látni fogjuk. Dersebb alakja ennek a máso-dik fejezetnek Gambrinus, aki a regény bájosan bogaras figuráinak egyike. A megérkezése is parodikus félreértéssel kezddik: Barnabás Maximus mágikus szertartással exorcizálja t, mert azt hiszi Gambrinusról, hogy az tulajdonképpen az (mármint Barnabás) álarcot öltött öccse. A komikus félreér-tést tisztázva szóba elegyednek, és Gambrinus egy érdekes tervvel hozakodik el. Olyan szellemi kocs-mát ("un restaurant spirituel" [ i.m. 304] ) szeretne felépíteni, ahol nem levest, húst, fzeléket szolgálnak fel, hanem szellemi táplálékot. A maga módján Gambrinus is alkimista, aki a materális világtól úgy akar megszabadulni, hogy az étkezést gyökeresen megváltoztatja. Mégis milyen menükre gondolt ön elssorban? A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszer ételb l indulnék ki. Vegyes étel, fzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és kresztomátiák és antológiák Helyes, nagyon helyes Más étel például a Homéroszi költemények, rizs helyett, de f szeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá? Kit n . És a leves? A levest kiváltképpen a skolasztikusokból f zné? Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve. Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené. Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára Er s Belátom. Mondjuk, Morus Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töre-dékekkel, Euripidész fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok. Nagyon is jól. (i.m. 304-5) Gambrinus nemes gondolatát nem sokkal késbb Tóbiás felügyel leplezi le. Szerinte ugyanis Gambri-nus nem szellemi táplálékkal akarja helyettesíteni az anyagi étkeket, hanem éppen ellenkezleg, még a költeményeket és a festményeket is a legszívesebben fölfalná mérhetetlen torkosságából kifolyólag. Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabue-t és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniatröket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a mathézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon t n dne, hogy mit lehetne enni (i.m. 317) A második fejezet fináléja nem más, mint egyfajta zenei összefoglalás, ahol a lényeges motívumok (dallamok) még egyszer visszatérnek (felcsendülnek). Ez a finálé az elhallgatás jegyében szólal meg. A fejezet egyes motívumainak csendje sorra megjelenik: az emberek, a nevek, a szavak csendje ez a "nagynagynagy csend". Ebben a felsorolásban szerepel "az elcserélt újszülöttek csendje" is. Ez a befejezés, ahol a csend szó többször ismétldik, emlékeztet az Ísa-upanisád végére is, ahol a "santih" (béke, csend) szó szintén többször megismétldik (lásd Upanisádok 1994: 14-16), jelentése pedig: a meg nem változtatható dolgokba való bölcs belenyugvás békéje. A Kar-nevál második fejezetének végén, ahol a felfordulás olyan nagy, hogy végérvényesen kibogozhatatlan-nak t nik, ugyanezt jelentheti a csend. A meg nem változtatható zrzavarba való bölcs belenyugvást. Összefoglalásképp elmondhatjuk, hogy az els két fejezet a nigredo állapotát mutatja be, ezt jelképezi a két f motívum, a halál és a felcseréldés motívuma. Az erjedés állapotát a ni lélek mocsári atmoszfé-rája fejezi ki. A t z, az örökké változó változatlan szintén a fbb motívumok közé tartozik, jelentése összetett. Jelentheti az apokaliptikus tzhalált (K1: 179 és 236), vagyis ilymódon a halál motívumához kapcsolható. Jelentheti az örökké változó változatlant (i.m. 203), így a második fejezetben lezajló meta-morfózis lényegét fejezi ki. Nem mellékes az sem, hogy az alkimisták számára a tz, a tüzes kard a



megpróbáltatások jelképe, hiszen mint mondják, az aranyat a tzben kell megedzeni. Végül pedig a tz nem más, mint maga a lélek, mert a lélek a tízezerbr t z gyermeke. A labirintus A második fejezetet függönybeszélgetés követi, sorrendben az ötödik, amely több vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben a beszélgetésben fejti ki az ügyviv , hogy a regény szereplinek személytelen, leszedhet és felcserélhet maszkja nem más, mint a monománia, a rögeszme, amelynek mindegyikük rabja (i.m. 358). Nem válnak személlyé a szereplk, ezért nem is képesek közös életre egymással, vagyis a társadalom csak látszat, a közösség nem létezik, hiszen az egyének a maszk, a rögeszme rabjai és egy-másra nincsenek tekintettel. "Bábeli társadalom" (i.m. 356) ez, a nyelvzavar, a fölfordulás állapota. Ezért érzi úgy az olvasó, hogy csapdába, útvesztbe került, minden a feje tetején áll. Maga az elbeszélés is kibogozhatatlan, hiszen az ügyviv elmondja, hogy több helyen is módosította az elbeszélést. Bormes-tert mindez nem hozza zavarba, az regényelmélete szerint ugyanis az a jó, ha a regénynek nincs egyet-len fix pontja sem. Az elbeszél és az ügyviv egymást ellenpontozzák, az olvasó és a kritikus is ellen-pontozódik, vagyis a regény "állandó mozgásban van", így a szerkezete tulajdonképpen egy négyszóla-mú fúgáéra emlékeztet (i.m. 409). Az ügyviv viszont képzm vészeti hasonlattal él, és úgy véli, hogy a regény a sokszerség gondolatára épül, ahol a lényeg rejtett marad. Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz cím festményén, ahol kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kiköt, erd , szántó-vet parasztok, almaszedés, utak, kocsik és gu-lyák és lovak és katonaság van, és a roppant távlatban, oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse... (i.m. 375) Ebben a függönybeszélgetésben a regényelméleti fejtegetések dominálnak. Miután a zenével és a kép-z m vészettel állították párhuzamba az irodalmat, Bormester indulatosan magyarázza el az ügyvivnek, hogy a regényben a szó a legfontosabb, nem az elvek, nem a szereplk tulajdonságai, nem a történet, hanem a szó. Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társada-lom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezddik, és a szóval végz dik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó (i.m. 378) Ezek az emberek mind szavak. (i.m. 379) Így válik a regény szavakból épített labirintussá, ez pedig felidézi a következ m vészetet, amellyel a regényírás rokon: az építészetet. Bormester ugyanis bevallja, hogy a legszívesebben építész lenne és házat építene, melynek kertjét magas kfallal venné körül, és a ház homlokzatára pedig arany(!) bet k-kel azt írná: "Tat tvam aszi". Ami szanszkritül annyit jelent: ez vagy te. Az építészet is hermetikus mes-terség, mert építeni azt jelenti, hogy felépíteni önmagunkat. A Scientia sacra ezt a következképpen fogalmazza meg. Az ember a szellemváros képe, de az ember maga építi fel jó gondolatokkal, jó sza-vakkal és jó tettekkel, mint az iráni hagyomány tanítja. S azáltal, hogy az ember önmagát mint szellem-várost felépíti, ahogy a puszta és kietlen anyagi természet közepén házakat emel, utcákat kövez, falakat, kapukat alkot, templomokat és palotákat épít, és rendezett, törvényes közösséget szervez, az ember tu-lajdonképpen az örök szellemvárost építi. (Hamvas 9. köt.: 327) Bormester részletesebben is szól az általa elképzelt épületr l, amely egy magas kfallal elhatárolt kert közepén található. A kapu a cseng nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcs vezet fel. Jobb-ra-balra sehol ajtó, fel az els, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Sima falak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Me-gint fölmegy a tetre, és a túlsó oldalon le. (...) Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mé-gis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják. (K1: 383-5) Az ügyviv ekkor már érti a ház lényegét, innen folytatja a leírást. A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tus-sal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, a kerevetre rálelnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyeszt, ha pedig valahol bárszek-rény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyéb-



ként is a konyhatzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédl közepén roppant tekn, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és min-den jel arra vall, hogy nagy mosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpit, de a székek helyett nyersfatönkök, és mindegyik rönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemet-lenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin (i.m. 385-6) Emlékez-tet ez Mr. Howligree korábban ismertetett varázsbarlangjára is, ahol semmi sem az, aminek látszik. Figyelemre méltó az épület és a keleti vallások mandalája közötti hasonlóság is. A mandala szó sze-rint kört jelent, de használják "közép" és "körülvev " értelemben is. A mandala tulajdonképpen egy meglehetsen bonyolult rajzolat, amely egy küls övb l és egy vagy több egymásba rajzolt körbl áll, melyek közepén egy négy háromszögre osztott négyzet van. A háromszögek belsejében, vala-mint a mandala közepén, újabb körökben, istenalakok vagy jelképeik láthatók. Ez a vázlat végtelen számú változatot enged meg: "némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára, bástyákkal, tornyokkal és kertekkel" (Eliade 1996: 264). A világ labirintus. Az emberi psziché is az, akárcsak a világ lényegét megjelenít mandala is. Az alkímia segítségével a labirintus feltérképezhet lenne, de az alkímia nyelvezete bonyolult, szimbólumrendszere szintén labirintusszer: több jelkép írja le ugyanazt a mveletet, és ezek a jelképek nem mindig fedik egymást teljesen. Az alkímia is, ahogy a világ, a psziché, a mandala és a regény is: labirintus. Ördögi felfordulás, diabolikus cirkusz. Mágikus útveszt. Dúl Antal beavató regénynek nevezi a Karnevált. (Dúl 1985: 40). Talán a beavatás jelenti a kulcsot a labirintushoz, illetve magához a regényhez. A beava-tás ugyanis a tudat átalakítása, a tudat színvonalának megemelése. Mint minden átalakítás, úgy ez is le-írható alkímiai terminológiával. A beavatás során az ember a leszkült életének határait áttöri, és a léte-zés egészét magában helyreállítja (Hamvas 3. köt.: 202). A beavatás megnyitja az utat a lét irányába, a személyiség kiteljesítése érdekében. Ugyanezt jelképezi az alkímiai coniunctio, ahol a szétválasztott elemeket a tökéletesség jegyében egyesítik újra. Ahogy az alkímiai procedúrában szükség van egy köz-tes elemre, a mercuriusra, ugyanígy a beavatás során is szükség van egy közvetítre, egy mesterre, aki segít végigjárni a kiteljesedéshez vezet utat. A beavatáshoz a mandala szimbolikája is lényeges pontokon köt dik. Ez a beavatási aspektus jelzi a mandala és a labirintus bizonyos szerkezeti hasonlóságait. Számos mandalának egyébként világosan labirintus jelleg a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül számunkra kett különösen érdekes; egyrészt az, hogy a túlnant jelképezi, bárki is lép oda be a be-avatás révén, az valódi descensus ad inferos ("halál" majd "föltámadás") megvalósítója lesz; más-részt pedig az, hogy egyfajta "védrendszert" képvisel, mind spirituálist (a gonosz szellemek és dé-monok, a káosz eri ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Mivel a város csakúgy, mint a templom vagy a palota "világközépet" alkot, ezért labirintussal vagy falakkal védték a betolakodók, az ártó erk, a "sivatagi szellemek" ellen egyaránt, akik megpróbálták a "formákat" abba az alakta-lanságba visszalökni, amelybl azok eredtek. Ebbl a szemszögbl tekintve a mandala valamint a labirintus funkciója legalábbis ketts lenne; egyrészt egy földre rajzolt mandalába való belépés be-avatással ér föl, másrészt pedig a mandala "megvédi" a tanítványt minden romboló ervel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, abban, hogy megtalálja saját "középpontját". (Eliade i.m. 267-8) Bormester Mihály is a középpontot keresi, ahonnan nézve a labirintus áttekinthet, megfejt-het . A regény hét fejezete Bormester beavatását kíséri végig (a legtöbb tradícióban a beavatás hét fokozaton keresztül megy végbe, lásd pl. Hamvas 9. köt. 66). Az els fejezet témája a hs neve volt, mondja az elbeszél, és ezzel arra utal, hogy Bormester Virgil, amikor a börtönben Mihály arkan-gyalnak képzeli magát, valójában nem önmagát találta meg, hanem születend fia nevét. Mihálynak így már a születése eltt megvolt a neve (mátrixa). A regény második fejezete Mihály születésével foglalkozott, a következ fejezetekben pedig Mihály a sorskerék örvényl forgatagába, a labirintusba kerül, ezzel egyidejleg viszont a kiteljesedés felé is megnyílik számára az út. Ezt az utat fogjuk végigkísérni a továbbiakban.

Danyi Zoltán *forrás: Hamvas Béla Karnevál cím� regényének alikimista olvasata



„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer”

(A virágszedés lélektana)

A hüperióni hangA magyar Hüperiónról, öt tételben*

Azt hiszem, talán egyetlen dologban értenének egyet Hamvas-rajongók és Hamvas-idioszinkráziások (hiszen mintha átmenet nem is lenne az életm megítélésében, csak szenvedélyes elfogadás vagy inge-rült elutasítás): abban, hogy a Hamvaséhoz hasonló mostoha sors kevés szerznek és kevés életmnek jutott osztályrészül a huszadik századi magyar irodalomban, noha, jól tudjuk, ez az irodalom egyáltalán nem szkölködik „leltárhiányokban”. Indokoltnak látszik tehát, hogy ha a fentebbi, kicsit (kicsit?) elcsé-pelt latin szállóigét még egy auctoresque-vel is kiegészítve így módosítjuk: Habent sua fata libelli auctoresque. Nemcsak a könyveknek, a szerzknek is megvan a maguk sorsa Jelen írás apropója az életm kiadás 15–16. kötete. Már akár ezen a ponton is megállhatnánk, elidzhetnénk ennél az egyszer ténymegállapításnál: tizenhat kötet. Itt tartunk. Persze, hogy a szerz halála után három évtizeddel se legyen olvasható könyv alakban, csak a teljes életm fele-kétharmada, már önmagában is elgondolkodta-tó. Joggal érezhetjük tehát úgy, hogy kimerülfélben vannak azok az energiák, amelyek a nyolcvanas évek Hamvas-reneszánszát megteremtették; errl mi sem tanúskodik inkább, mint az az érdektelenség (érdekeltséghiány), amely magának a szövegkorpusznak a kiadását nehezíti meg vagy lehetetleníti el. Hogy ne rébuszokban beszéljünk: az állami vagy magánalapítványok kuratóriumi tagjairól van szó, akik egyre kevésbé érzik saját ügyüknek az életmkiadás sorsát. Árulkodók az impresszumok: míg a kilenc-venes évek elején megjelen kötetek esetében nemritkán tüntethetett fel a kiadó akár több alapítványi támogatót is, mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott: elfogytak (vagy majdnem el) a szponzorok. De még elgondolkodtatóbb a kötetek megjelenését követ és övez mély csend, a mvek agyonhallgatása is, az a tény, hogy a kritikában, a „szakmában” ennyire alulreprezentálva talán még soha nem volt sem a szerz , sem az életm. Hiába a posztumusz Kossuth-díj, a vászonkötéses díszkiadás és – ha hinni lehet a könyvesboltok eladási statisztikáinak – a jelents számú eladott példány vagy a már kiadott kötetek pár éven belüli újrakiadása (lásd például: Anthologia humana 1990 és 1996 Mindezek felsorolásával még-sem az volt a célom, hogy megkongassam a vészharangot Hamvas, illetve a Hamvas-életm fölött. Mert talán törvényszer, hogy ez legyen a sorsa egy olyan életmnek, amely a fél periférikus – illetve ugya-nezt másként mondva: – az ellenállásból táplálkozó zárványlétet, a „második”, a láthatatlan nyilvánossá-got tudatosan választotta, s mely talán kizárólag ebben a féllegitim kéziratlétben, továbbra is a periférián maradva, marginalitásában hathat egyáltalán, lehet az, aminek szánták: a böhringeri „kés polgári m vé-szeti ipar” (és, tegyük hozzá: a „kés polgári tudományos ipar”) szellemével, értékorientációival a legki-sebb mértékben sem kiegyez, a szó horatiusi értelmében vett monumentum. És e monumentum befoga-dásának mindig része lesz (az akár efemernek bizonyuló) revelációélmény, hasonlóan ahhoz, aminek a nyolcvanas években lehettünk tanúi. (E „Hamvas-reneszánsz”, a felfedezés izgalma mostanság a szerb irodalmi életen söpör végig: fordítják, kiadják, olvassák, elemzik.) De része e befogadás-történetnek, mondjuk, az is, hogy ha az egyik legpatinásabb kolumbiai (!) folyóirat f szerkesztje keresi meg azzal a kéréssel az Európa Könykiadót, hogy lehetleg minden Hamvassal kapcsolatos információt és mvet bocsásson rendelkezésére, mert valahol a világhálón (?!) botlott bele Hamvas egyik szövegébe, és azóta se hagyja nyugodni… Amiként azon sem kell csodálkoznunk, ha egy lemezboltba betérve egyszer csak Szemz Tibor CD-albumának borítójántalálkozunk Hamvas munkásruhás fotójával, az épül tiszapalk Úgy t nik, korai lenne Hamvast „leírni”. (Habent sua fata libelli, Maradjunk azonban egyelre a könyveknél. Hamvas megjelent vagy meg nem jelent könyveinek sok tekintetben továbbra is sanyarú sorsa ma már gyaníthatóan kevésbé az ideológiai tiltásokkal, mint inkább a „piszkos anyagiakkal” van összefüggésben. S nemcsak az állami-alapítványi támogatás hiányával, hanem az életmkiadást magára vállaló kiadó „üzletpolitikájával” is. Vajon mi indokolja m vek másodszori (st, Az öt géniusz esetében: harmadszori) megjelentetését, miközben más – nem kevésbé fontos – írások még mindig kéziratban hevernek. S ez a kérdés a most megjelent 15–16. kötet esetében ennél is élesebben vetdik fel: miért kell kiadni – két kötetben, 3500 forintért – olyan írásokat, amelyek folyóiratban a harmincas években már megjelentek, miért kell másodszorra megjelen-tetni a tizenhatodik kötet majdnem egyharmadát kitev Hamvas-esszét, A bor filozófiáját, és harmad-szorra (!) az ugyanennek a kötetnek majdnem kétharmadát kitev Öt géniuszt ahelyett, hogy a kéziratlét



gettójából már annak idején kiemelték és egy kötetben publikálták volna azokat az igazi felfedezéseket jelent írásokat, mint a csak most kézbe vehet Hüperión, a Bakony vagy Az sök útja?

De legyünk elnézbbek e mostani, „magyar tárgyú” esszéket tartalmazó két kötettel. A válogatással kap-csolatos fenntartásaink ellenére mégsem érezzük sikerületlennek a két kötet egészét; igaz persze, hogy – ellentétben a szerkesztk sugallatával – ezt nem feltétlenül annak kell betudnunk, mintha Hamvas „ma-gyar tárgyú esszéi” már pusztán tárgyuknál fogva is együvé tartoznának. Nem, mert például ha a Bakony vagy Az öt géniusz kétségkívül „magyar tárgyú” is, A bor filozófiája (különösen annak „metafizikai” fejezete) már nem ilyen egyértelmen az. És még problematikusabbak e szempontból Hamvasnak a harmincas évek különböz folyóirat-publikációi után most újraközölt irodalmi témájú írásai. A kötet mégis valamiképp egységes benyomást kelt az olvasóban: ezek a most elször és így egymás mellé ke-rül írások valóban erteljesen rímelnek egymásra, egy nem rendszerszer rendszer egy-egy elemének hatnak. Mindezt Hamvas írásainak az a (sokszor kifogásolt, illetve kritika tárgyává tett) jellegzetessége magyarázza, amit Szentkuthy után „egykönyvségnek” szokás nevezni, és ami valóban áll is Hamvasra. Némileg rendhagyó kritikámat azonban mégsem az a cél vezérli els sorban, hogy magáról a kötetrl írjak. Helyette a címadó írást állítottam dolgozatom középpontjába, és nemcsak azért, mert Hamvas „hüperióni” (durván a harmincas évekbeli munkásságát magában foglaló) korszakának f m ve, amely bizonyos értelemben átjárást teremt a legkülönfélébb m fajú és témájú szövegek között, hanem legalább két másik ok is magyarázza választásomat: egyrészt mert nagyon érdekes filológiai dokumentumokat szolgáltat Hamvas és Kerényi barátságának illetve, egymástól való elhidegülésük, tágabban pedig a Szi-get-mozgalom és a Sziget történetének tárgyában, másrészt pedig olyan, az életm akkori és késbbi sorsát, a könyvek késbbi fátumát is megellegz problémafelvetés is a sajátja, mely önmagában érde-mes a figyelemre.

Igazuk van azoknak, akik a Hamvas-recepció fentebb jelzett „furcsaságait” Hamvas társtalanságával, beskatulyázhatatlanságával, elszigeteldésével, szellemi különállásának radikalitásával, egyszóval a semmivel sem rokonítható „Hamvas-paradigma” egyszeriségével magyarázzák. Az életm egészének megítélését tekintve magam is osztom e véleményt. Hamvas pályájának azonban két olyan idszaka is van, amikor ez a talán sorsszernek, „bekódoltnak” tn magány valamiféle dialogikus viszonyba lép más „magányokkal”, s mintegy közösséget alkotva velük, oldódni látszik: az egyik ilyen idszak a har-mincas évek eleje-közepe, a másik a negyvenes évek közepe-vége. Az 1935-ben íródott Hüperión téma- és formavilága ehhez az elshöz, a harmincas évek közepén kibontakozó, ún. Sziget-mozgalom történe-téhez kapcsolódik.A Sziget-mozgalomra vonatkozó filológiai aprómunkán már javarészt túl vagyunk – mindenekeltt Lackó Miklósnak köszönheten, aki a Kerényi-életm kutatójaként majdnem mindent elvégzett, ami e tárgykörben Kerényi (és bizonyos értelemben Németh László) fell elvégezhet volt,míg arról a helyrl és szereprl, amit Hamvas töltött be a mozgalomban, a Hamvas-életm „fiziog-nómiáját” feldolgozó Darabos Pál monográfiájában olvashattunk. Amire most, a Hüperión megjelenésé-nek ürügyén jó lelkiismerettel vállalkozhatom, az egyrészt az, hogy Hamvas szerepe fell (tehát látszó-lag egyetlen szegmens fell) egészítsem ki a Sziget-mozgalom történetét, másrészt hogy mindezzel (ha csak indirekt módon is) magyarázatot keressek arra, hogy a fentebb leírt és a mai napig szinte változat-lan helyzet, a Hamvas-oeuvre-rel szembeni idegenség (s ugyanakkor a vele való reflektálatlan közösség-vállalás) hogyan alakulhatott ki már a kezdet kezdetén, a pálya legelején, a harmincas évek els felében.

Bármennyire szk kör volt is a mozgalom, és kérészélet a három számot megért folyóirat, a Sziget, nem könny pár szavas általánosságokat mondani róla. Ami talán mégis megkockáztatható – legalábbis a mozgalom és a lap prominens képviselivel (Kerényi Károllyal, Hamvassal, Németh Lászlóval) kap-csolatban –, az az, hogy egyiküket így, másikukat úgy, de mindegyiküket az irodalmi vagy tudományos életbe való betagozódás helyett a konfrontáció vágya hajtotta vagy kényszeríttette új utak keresésére. Ez tematikailag elssorban abban nyilvánult meg, hogy elszeretettel fordultak a távoli múlt és ezenbelül a görögség világa felé, formailag pedig úgy, hogy a meglev sémákat elvetve végrehajtották saját „nyelvi fordulatukat”. A harmincas évek, ahogy magukat szerették megnevezni: „lényegkutatóinak”, „útkeresi-nek” ez a „visszakeres”, a „létfelejtéssel” szemben valamilyen kikristályosítható egzisztenciális tapasz-talatot felmutatni szándékozó törekvése korántsem csupán magyar jelenség: egy tágabb szellemtörténeti keretbe ágyazható, amelynek talán Eliade éppúgy része, mint Heidegger vagy a Caillois-féle szakrális szociológia. E törekvések közösek voltak annyiban, hogy az élet és irodalom, az írás és beszéd, a mvé-szet és tudomány, a szakrális és profán, az ünnep és közösség, a görögség és filológia stb. viszonyára



kérdeztek rá, az általuk és bennük megfogalmazható alapkérdések újbóli és újbóli artikulálására tettek kísérletet. Kerényi, Németh László, Hamvas Béla, valamint a nevük által fémjelzett „mozgalom” más képvisel i, illetve a mozgalomból kinöv folyóirat más szerzi módszeresen és rendkívüli intenzitással mélyedtek el a múltban, hogy a jelenrl mondhassanak valamit. Hogy ma mennyit jelent és mennyit ér ez az intenzitás, hogy ma a Kerényi–Hamvas–Németh–Szerb–Prohászka-féle útkeresk tevékenysége több-e, mint puszta irodalomtörténet, hogy a múlt (a görögség) és a vele kapcsolatban megfogalmazható kérdéseink ugyanazok-e, s ugyanúgy érvényesek-e, mint hatvan évvel ezeltt, nem tudom. Gyanítom, hogy nem – nem utolsósorban persze az olyan kudarctörténeteknek, egy (az) utópia megvalósíthatatlan-ságának olyan tapasztalatainak is tulajdoníthatóan, amilyen a Szigeté és a (tágan értelmezett) „szigetese-ké” volt. Ezt az „útkeresést” nem szeretném (igaz, nehéz is lenne) túlértékelni. Sem mitizálni a mozga-lom történetét, mert sokszor nagyon is praktikus okai voltak az új utak keresésének. Kerényinél az akko-ri tudományos (egyetemi és akadémiai) élettel szembeni – kölcsönös – averziókról van elssorban szó, míg Hamvas és Németh László esetében kimondott/ki nem mondott elégedetlenségrl a korszak irodal-mi életét majdnem egyedüliként uraló Nyugattal, illet leg személy szerint Babitscsal szemben. Németh László így ír a Nyugat eldeir l szóló írásában: „De bármennyire becsüljük ezt a terjeszkedést (ti. a Nyugatét), színes egyéniségek és mvek buja fakadását, a mozgalomban van valami elkedvetlenít . Az a hátszél, mely a Nyugatot feldobta, rengeteg nyegleséget, álmvelt nagyképséget, csinált lihegést csa-pott hozzá. Kevés irodalmi korból maradt annyi komikus emlék, mint ebbl, noha a mveltség általában alacsonyabb, mint Kazinczy vagy Petfi idejében, az írók kultúrdühöt mímelnek és madárnyelven be-szélnek. A cimboráskodás elfojtja a legkezdetlegesebb kritikai ellenvetést is. Az írók reklámkönyveket adnak ki, kölcsönösen verik egymás mellett a dobot. Az a furcsa helyzet áll el, hogy a Nyugat, mely a század legnagyobb íróit mutatja be, egy szellemi nyavalyának is a neve, melybl a legjobbak is nehezen láboltak ki.”Mármost kevésbé az érdekel bennünket, hogy e leírásban mennyi az „igazság”, az akár „fáj-dalmas” igazság – olyannyira fájdalmas, hogy például Németh László kötetét, Az én katedrámat sajtó alá rendez szerkeszt (vagy esetleg maga a kiadást elkészít szerz?) jelölés nélkül hagyta ki ugyanennek a tanulmánynak azt az ezek után következ, itt már nem idézett mondatát, amelyben az olvasható, hogy jelen pillanatban, 1932-ben, már a Nyugat bomlásának lehetünk szemtanúi. (Ismétlem, szempontunkból most nem fontos, hogy Németh László vélt vagy valós sértettségei mennyiben érhetk tetten a fentebbi bekezdésben. Németh Nyugat- vagy éppen Babits-ellenessége nem egyedüli jelenség: Szerb Antal vagy Halász Gábor sem volt mentes tle. Bizonyos értelemben talán mégis Hamvas példája a legbeszédesebb. Gondolom, aligha köztudomású, hogy Hamvas a Nyugat frissen felfedezett kritikusaként „debütál” 1930-ban, és két év alatt, míg munkakapcsolatuk tart, tucatnyi, elssorban a kortárs angolszász prózáról szóló kritikát közöl a lapban.) Ami a „szigetgondolatot”, a kivonulás, az új utak és beszédmódok keresé-sének igényét kiérlelte tehát, az bizonyos értelemben a Nyugatnak ezzel a túlsúlyával, pontosabban az ott preferált irodalomképek kritikájával, illetve elutasításával van összefüggésben. (Hogy van-e egy olyan egységes irodalomkép, amelyet „nyugatosnak” lehet nevezni, szerfelett kétséges persze. De hogy sokaknak volt hiányérzetük a lappal kapcsolatban, az több, mint vitathatatlan.) Nos, Németh, Hamvas és Kerényi fejében – más és más megfontolásból ugyan, és nem csak az övékben – így születik meg egy olyan fórum megteremtésének igénye, amelyet nagyszer bbnél nagyszerbb metaforákkal írnak körül: „a jobbak kivonulása”, „új nemes szekta”, „az érvényesülés szolgálatába nem állított szellemiség tere”, „egy nagy organikus összefogás tudata” stb. stb. Kerényi így emlékezik: „A »sziget« megélése egymás-tól függetlenül egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten, dalmát szigeti magányunkból jöt-tünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek a számára már eleven valóság volt” Hamarosan megjelenik a Sziget els száma, majd egy éven belül a második is. A vállalkozásnak híre megy: az els számról a Nyugatba kritikát író Fejt például óva inti az ifjúságot a szigetesektl, „amelynek [ti. az ifjú-ságnak] mindig tetszik, ha valami szokatlan, ellenrizhetetlen, s fkép könny, mint ez a nyelv, ez a magatartás…”,Szekf pedig azt veti Németh László szemére, hogy „egy-két éve csak a Sziget tájékán” látható, „s olyan vizek mögül” szól „az ifjúsághoz, melyen csak néhány humanista mveltség vitorláz-hat át”. Szekfnek ez utóbbi megjegyzésére Németh László így reagál: „A Szigetnek két száma jelent meg, abban írtam hét oldalt. Ugyanaz másfél év alatt a Tanúban kiontottam négyszázat, a Gyászban és a B nben közel nyolcat. Hogy falazhat be hét oldal ezerkétszáz. Valóban, Németh László csupán két rövid írással szerepel az újonnan meginduló folyóiratban (az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy más orgá-numokban teljes mellszélességgel áll ki a Sziget és a „szigetgondolat” mellett). Már csak ezért is kérdé-



ses, hogy a Tanú vagy esetleg a Válasz els számainak és a Sziget ars poeticájának hasonlósága vajon elég indok-e arra, hogy Kerényi úgy állítsa be t, mintha Németh Lászlóé lett volna a f érdem a Sziget létrejöttében. Kerényit idézem: „A Szigetet magát, az ideális »sziget« nyomtatott formájú kisugárzását Németh László egyenes felszólítása és az a példaadása hívta létre, amely a Válasz megjelenését lehetvé tette.”Németh László azonban visszafogottabban ítéli meg saját szerepét, és az elsséget Kerényinek engedi át. A Válaszban olvassuk: „A legmagasabb fogalmazást s legközpontibb helyet azonban Keré-nyinél kapta ez a szigetiség. George példájával a szeme eltt már a nemzet vitalizmusának a megújho-dását várja a jobbak ressentiment nélküli kivonulásától egy gyzelmes, a példa erejével vonzó és kény-szerít életközösségbe. Amikor Horatius verseit újból átolvasta, az epikureus kéjlakában az új tiburi látta meg a diadalmas, birodalomalkotó szigetet. […] Kerényi, amikor Horatius váteszi méltóságát visz-szaadta, nemcsak egy nagy költt igazolt, hanem a költészet új igényét jelenti be a népek vezetésé-re.”Más helyen a Szigetet nemes egyszerséggel csak mint Kerényi folyóiratát nevezi meg, „mely els -sorban életközösség s csak azután esszé és papír”.A kör tehát bezárult: Kerényi szerint Németh László az alapító atya, Németh László szerint Kerényi.Ennyit a Szigettel kapcsolatos kutatásokból már eddig is tudtunk. A most megjelent Hüperión azonban erteljesen árnyalja ezt az elssorban Hamvas szerepe fel l leegyszersít nek ható, sematikus és igazságtalan képet. (Minderre nagyszer példa Németh Lász-lónak a föntebb idézett mondata: Németh ezeket a Georgéra vonatkozó, a „nemzet megújhodására”, „egy gy zelmes, a példa erejével vonzó és kényszerít életközösségre” utaló szavait Hamvasnak a Szi-getben megjelent írásából veszi, majdnem szó szerint – igaz, úgy idézve és állítva be ket, mintha azokat Kerényi mondta volna.) Nézzük tehát, hogy emlékezik Hamvas: „[Kerényi] Érezte a lehetetlent. Érezte, és én nem tudtam róla semmit. Így kellett legyen. Mert tényleg volt abban, amire én t kiválasztottam, valami lehetetlen. Volt abban, ahogy én t magamhoz emelve ilyen feladatra alkalmasnak tartottam, valami méltatlan. Miért merem én ezt mondani, hogy magamhoz emeltem? Egészen nyugodtan mon-dom. Ha én nem jövök és nem mutatom meg neki, arról a sorsról, amit megmutattam, sohasem tudta volna meg, hogy van. Ahhoz elég okos volt, hogy meglássa benne a nagyot. De ahhoz nem elég nagy, hogy meg is tudta volna valósítani. De megkaptam a jutalmamat azért, hogy fölemeltem. Mert a nyilvá-nosság eltt aztán lett az, aki úgy, hogy mindenki jól lássa, velem egyenl vé tette magát. Mellette sze-repeltem, mindig mellette és szerepeltem. Érted? Hogyne értenéd – nagyon jól tudod, mit jelent szere-pelni. Én voltam az barátja, volt az, aki magához engedett, akinek ugyan nem volt rám szüksége, de tartott, s t, aki hozzám leereszkedett. Bizonyos tekintetben az lett a kiválóságom, hogy mellette lehet-tem, az lett az érdemem, hogy magát velem egyenrangúvá tette. Eleinte nem tudtam, hogy ez a nagy jóindulat mit akar jelenteni. […] Így jelezte leereszkedését. Így alázott meg. Amíg aztán a hazug és sért helyzetet megelégeltem. Miért maradtam volna még?”És még egy idézet, ezúttal nem A magyar Hüperiónból, hanem egy gépiratban maradt, Darabos Pál idézte másik Hamvas-írásból: „Kerényi azon-ban önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem kö-zéppontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor (társadalmi helyzetébl következ en és hatványo-zottan aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott, és a kör megsznt. Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos – de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött. Ez tehát Hamvas verziója. Ami a nyilvánosság ítéletét illeti, meglátásai pontosak: alapító atyából, st – spiritus rectorból – elbb másodhegedssé válik, míg-nem szép lassan elfeledkeznek róla. (Abba, hogy mekkora szerepe volt ebben a rá nehezed ideológiai nyomásnak, most ne menjünk bele. Azonban sok mindenr l árulkodik Lackó Miklósnak az a lábjegyze-te, amely a 2000 1993. januári számában közreadott Kerényi-levelezésben olvasható. A lábjegyzet így hangzik: „Hamvas Béla [1897–1968] mvészetfilozófus, esszéista, kritikus, regényíró. A 30-as években a Kerényi-kör tagja. Átmeneti eltávolodás után, 1945 után újra baráti levelezésbe kezdtek. [Ti. Kerényi és Hamvas.] Mint szélsséges irracionalistának tartott gondolkodóét, a magyar lexikonok a legutóbbi id kig Hamvasnak még a nevét sem említették.” Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kerényi (aki mégiscsak a legközelebbrl látta kettejük viszonyát és Hamvasnak a kör létrejöttében, illetve a folyóirat munkájában való részvételét) kénytelen volt jóval árnyaltabban fogalmazni: nemcsak azt ismeri el, hogy Hamvasnak (is) szerepe volt a „szigetgondolat” megszületésében („A »sziget« megélése egymástól füg-getlenül egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten, dalmát szigeti magányunkból jöttünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek a számára már eleven valóság volt”), hanem Hamvasnak



a körb l való kilépése mellett sem megy el szó nélkül („Szomorú volna, ha a szellem embereit bármi, ami sorsunkban nem tisztán szellemi, szétválasztaná; ha az »osztályharc« vagy akár csak az »emuláció« lehet sége felmerülne közöttük. Ilyen lehetségnek nem tudott ellenállni Hamvas, ez volt a tragédiája. Ismétlem, nem kívánok állást foglalni, s még kevésbé utólagos igazságokat osztogatni, amikor ezt a két – a kiinduló- és a végpontok rögzítésében, st még az argumentációban is majdnem szó szerint meg-egyez – véleményt szembesítem egymással. Nem kívánom azt sem eldönteni, ki kit „emelt föl” magá-hoz, vagy hogy melyiküké a primátus – legföljebb ha valami gyanússá teheti ezt a körön belüli rivalizá-lást, az a Kerényi használta „tragikus” jelz. Ámde minthogy azok állítólag magukért beszélnek (leszá-mítva talán ezt az esetet), beszéljenek magukért a tények: a Sziget 1935 augusztusában megjelent els számában öt szerz (Kerényi, Hamvas, Németh, Dobrovits, Gallus) tollából összesen hét, a második számban (1936. április) szintén öt szerzt l (Gallus és Dobrovits helyén Szerb Antallal, illetve Kövendi Dénessel) összesen tíz írás jelenik meg. E tizenhét publikációból ötöt jegyez Kerényi, ötöt Hamvas. Ha ráadásul az írások összterjedelmét vesszük alapul, arra az eredményre jutunk, hogy a két füzet teljes ter-jedelmének valamivel több mint egyharmadát jegyzi Hamvas, harmadánál valamivel kevesebbet Keré-nyi, míg a maradékon osztoznak a többiek. A négy évvel kés bb megjelent harmadik (s egyben utolsó) szám, amelynek szerkesztésében Hamvas már részt sem vesz, értelemszeren billenti Kerényi javára a mérleg nyelvét, mivel az abban megjelent nyolc publikáció közül kettnek a szerzje. De még így is a tizenhét szerz huszonöt írásának egyötöde Hamvas tollából születik meg! Nem gondolom persze, hogy így, önmagukban nagyon érdekesek vagy pláne bizonyító erej ek lennének a Kerényi és Hamvas között a háttérben dúló presztízsharc megítélésének ügyében. S bár elgondolkodtató, hogy Hamvas „kiszállásá-val” már csak egy hattyúdalra futotta, mieltt 1939-ben végleg elenyészett volna a vállalkozás, ezzel a statisztikával semmiképpen sem az volt a szándékom, hogy kétségbe vonjam Kerényi vezet szerepét: a szerz k jórészt valóban Kerényi szorosabb tanítványi köréb l kerültek ki, és az szándékaihoz, gondo-latvilágához, lapszerkesztési hitvallásához álltak közelebb.De nem is annak (szomorú) konstatálása vé-gett bolygatom a múltat, mint ha kajánul azt akarnám érzékeltetni, hogy a jól cseng metaforák tartal-mával hogyan egyeztethet össze a valóság, hogy a „jobbak szövetségének” bels m ködésmechaniz-musa – személyeskedések, könyöklések, kiszorítósdi etc. – az esetükben sem tért el lényegesen a pon-tosan az ilyen mködésmechanizmusokért kárhoztatott és elítélt Nyugatétól, hogy vajon Németh László valóban beteljesíti-e azt a célkitzését, hogy „feladatokat szolgáljon és ne személyeket”, és hogy esetleg nem esett-e maga is abba a hibába, amitl világosan el kívánt határolódni, nem tagadta-e meg (öntudat-lanul, talán) azt az eszményt, amit így fogalmaz meg: „Itt mindenkinek azzal kell kiválnia, amit csinál, és nem azzal, amit kölcsönbe mondanak rólaAhogy korábban már jeleztem, két okom volt rá, hogy szó-ba hozzam mindezt. Egy gyakorlatibb és egy elméletibb jelleg . Ami a gyakorlatit illeti: tartoztunk eny-nyivel az irodalomtörténetnek és a hiányzó Hamvas-filológiának. (A jobb érthetség kedvéért egy záró-jeles kiegészítés: nem is annyira a „Hamvas-filológia” hiányzik – az nem történt/történik meg, hogy Hamvas mködését egy tágabb eszme-, irodalom- és esztétikatörténeti összefüggésrendszerbe ágyaz-zák.) A másik, az elméletibb ok pedig egy kérdéssel érzékeltethet: vajon a Sziget sikeresnek távolról sem nevezhet történetének és meglehetsen dicstelen kifulladásának hátterében nem Hamvas kiszorulá-sa/kiszorítása áll-e? Nem arról van-e szó, hogy – paradox módon – csak Hamvas utópisztikus, ha tetszik: újromantikus szellemiségének realizálhatatlansága, megvalósíthatatlansága adhatott volna újabb és újabb impulzust e vállalkozásnak? Amely ugyan bizonyára megsz nt volna akkor is, de a mögötte álló szelle-miség és közösség talán nem, vagy nem ilyen méltatlanul. S hogy akkor talán megsznése mellett is megmaradhatott volna annak, aminek indult: szigetnek, egy nem „a többiek között vetélked” folyóirat-nak, amely valóban beválthatta volna azt „a rendeltetését, hogy legyen egy hely, ahol minden jó hívást követni kell és lehet. A könyv felülmúlását, ami a könyvpróza felülmúlásával jelent egyet”, amit a szer-keszt knek, munkatársaknak „itt kell megkísérelniük”. És így talán (ismétlem: paradox módon csak így) születhetett volna meg a kezük alatt „a társas, alkotó életb l kipattant »görögebb« könyvKérdések, ame-lyeket épp csak jelzek. Nem ez a megfelel alkalom arra, hogy a Sziget három számában megjelent írá-sok elemzését elvégezzük, „szoros olvasatát” adjuk. Egy ilyen elemzés minden statisztikai adatnál fé-nyesebben bizonyítaná, hogy – a lapban megjelent szövegek szellemi tágasságát, problémaérzékenysé-gét, esztétikai kidolgozottságát véve alapul – a vállalkozásban Hamvasé a kulcsszerep. Vigyázat, nem azt sugallom ezzel, hogy a Stemma-, illetve a Sziget-kör tudós-író-literátor társaságában Hamvas lenne a primus inter pares. Azt sem hiszem, hogy Hamvas szellemi pozíciójának radikalizmusa s (bizonyos érte-



lemben ebbl következ ) marginalitása, sikertelensége fell kéne feltétlenül újraírnunk a Sziget történe-tét, nem hiszem, hogy ehhez kellene, egyenként és külön-külön is, a vállalkozásban részt vevk teljesít-ményét mérni vagy ezen megítélni. Nem célom tehát, hogy a résztvevket egymás ellen játsszam ki, hiszen azt, hogy az ügy elbukott, mindnyájuk, ki-ki persze vérmérséklete szerint, így vagy úgy, de: ku-darcként éli meg, és ez mindenképpen összeköt kapocs közöttük. Mégis azt állítom: annak fényében, aminek a folyóiratot szánták, nem pedig amivé lett, egyedül Hamvas és Kerényi írásai mérhetk abszolút mércével. A „nagyok” (Németh László, Szerb, Prohászka) inkább csak a nevüket adják a vállalkozáshoz (lásd újfent Németh László válaszát Szekf vádjára); a „kicsik” (Kerényi pályakezd tanítványai: Gallus, Kövendi, Dobrovits, Brelich Angelo) számára a folyóiratban való publikálás egyelre akkor még nem több, mint esély, mint lehetség a bemutatkozásra. Marad tehát Kerényi és Hamvas. Kettejük szem-léleti (és az írásokban nagyon is pontosan, habár öntudatlanul leképzett) különbsége nem pusztán abban ragadható meg, hogy Kerényi (szak)tudós, Hamvas pedig író, és hogy (állítólag) Hamvas „félt volna” Kerényi „szakértelmétl”, noha persze errl is szó van vagy szó lehet. A „szakértelem” versus „íróság” problémájába most nem mennék bele. Nemcsak azért nem, mert ez messzire vezetne, hanem mert ráadá-sul mindkét fogalom olyannyira diffúz, hogy összevetésük is igen soványka eredménnyel kecsegtet. (És hát persze azt a kiélezett kérdésfelvetést szintén el akarom kerülni, hogy vajon „írónak/stilisztának” Ke-rényi van-e olyan jó, mint Hamvas „szakértnek”.) Érzésem szerint termékenyebb úgy felvetni a kérdést, hogy míg Kerényi Wilamowitz fell, addig Hamvas Nietzsche (és talán Frobenius) fell véli megragad-hatónak a – talán soha nem is létez, de ez most szempontunkból vajmi keveset számít – „görög lénye-get”. Anélkül, hogy részleteznénk a filológiához, a görögséghez, a preszókratikához, illetve tágabban a „hagyományhoz” való viszonyulás eltér útjait és tétjeit, azt hiszem, itt elég, ha Wilamowitz példájára hivatkozunk. Közismert, hogy neki is szerepe volt A tragédia születését író „filológus” Nietzsche ellehe-tetlenítésében. Wilamowitz, nem kevés önkritikával, így emlékezik vissza a Nietzsche-könyvet ledoron-goló írására: „Hiszen itt [A tragédia születésében] nem tudományos megismerés volt a cél; tulajdonkép-pen egyáltalán nem az attikai tragédia forgott szóban, hanem Wagner zenedrámája, amelyrl viszont nekem nem volt fogalmam. Nos, ha ez a szembeállítás jogos, és ha ez két magatartástípust, két gondol-kodásmódot jelöl, akkor Hamvas inkább a nietzschei vonalat, Kerényi pedig a wilamowitzit képviseli. Minthogy írásomat inkább problémafelvetnek, mint problémamegoldónak szánom, megtakarítom a „Hamvas és a görögség”, illetve a „Kerényi és a görögség” kérdésének részletes taglalását, illetve e két görögségkép hasonlóságainak és eltéréseinek összevetését. Nem megyek tehát bele annak a paradoxon-nak a kibontásába, amely egyszerre rokonítja és külön is választja ket: hogy ti. Kerényi olyan filológus, aki a szépirodalommal, míg Hamvas olyan író (ha nem is szépíró a szó hétköznapi értelmében), aki a klasszika-filológiával kacérkodik. A Wilamowitz–Nietzsche szembeállítást már csak azért is használható sémának látom, mert Kerényi hallgatása Nietzschérl éppen olyan árulkodó, mint Hamvas lesújtó véle-ménye Wilamowitzról. (Egyébként Hamvas a „sziget” megvalósíthatatlansága és a „nagy illúziók” el-vesztése miatti kudarcélményének nemcsak a Hüperiónban ad hangot, hanem a rá egy évre megszület Hexakümiónban is, amely az életmkiadás ötödik darabjaként még 1993-ban látott napvilágot az Éle-tünk kiadásában, és bizony – de ezt talán felesleges is mondanom – teljesen visszhangtalan maradt… Hamvasnak ebben a „hiteles görögségrl” szóló és a „görögség bírálatára” kifuttatott [mennyire hamvasi szerkezetek!] esszéjében a klasszika-filológia 19–20. századi olyan jelents képviseli között, mint Rohde vagy Walter F. Otto, újra felbukkan Nietzsche, Wilamowitz és Kerényi neve is. Nietzsche kap-csán olvassuk Hamvas esszéjében az alábbiakat: „A klasszikus filológia, amelyet Nietzsche szelleme nem érintett meg, ma is olyan porlepte, mint eltte volt. Az ókortudománynak egy része a középpontba lépett, másik része annak maradt, ami volt: élettelen, száraz, filiszteri adathalmaz, amely unalmas, mint egy árverési hirdetmény.” Hogy a Hamvas szerint „profán-filiszteri-pozitivista” filológiát mvel Wilamowitznak hol a helye ebben az összefüggésben, az nem kérdéses; ám ha Hamvas számára az író Nietzsche az etalon, akkor még az „egzisztenciális” filológiát m vel tudós Kerényié sem lehet az… Mert hát persze – kimondva-kimondatlanul – Hamvas els sorban a nyelvrl, a nyelvi er r l beszél. S ilyen szempontból, ahogy majd alább látni fogjuk, talán mégsem volt felesleges ez a kitér.)A Sziget-kör munkájába Debrecenbl bekapcsolódó Gulyás Pál és Kerényi levelezésébl tudható, hogy Kerényi mi-lyen el szeretettel foglalkozik a lap eladási statisztikáival, az el fizetés kérdéseivel, az eladott példá-nyokból befolyt bevétellel. Részérl ezt éppolyan árulkodónak érzem, mint Hamvas részér l azt az idea-lizmust, amely – mondjuk egy mai (és akkori) kifejezéssel élve – „a piac farkastörvényei közepette”



beszél „a törekvés szakrális voltáról”. És e lényegi szemléletbeli különbségnek csupáncsak következmé-nye az, amit nemcsak Fejt emel ki a már szóba hozott kritikájában („Furcsa, hogy akik undorodva vo-nulnak ki a mindennapok vásári zsivajából, ilyen vásári zsivajt csapjanak szerény termésük körül”), ha-nem Hamvas is: „Nagy tanulság volt a számomra, mikor ez a mi elszigeteldésünk oly nyomorultan megbukott, s leleplezdött számomra, hogy milyen gyalázatos kísérlet volt az érvényesülésért úgy küz-deni, hogy »mi pedig megvetjük a sikert« bohócruhájában fellármáztuk a fél világot.” Ha két ennyire eltér alkatú – és fleg: szellem – ember (Fejt és Hamvas) látja ennyire hasonlóan ugyanazt, abban azért mégiscsak lehet valami. Romantika, újromantika, Hölderlin) Már ennyibl is sejthet , hogy súlyo-sabb és egyszersmind súlytalanabb (esztétikaibb) problémák és kérdések eltt állunk; nem elégedhetünk meg tehát annak kimondásával (és a hagyományosabb irodalomtörténet-írás olyan sémáinak felidézésé-vel), hogy tudniillik A magyar Hüperión abból a kudarcélménybl születik meg, amelynek közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás- és beszédmód veresége. Termékenyebbnek látszik, ha (egyel re csak) magához a Hüperiónhoz fordu-lunk, illetve Fejt nek a már többször szóba hozott, a Sziget els számát és a „szigeteseket” elmarasztaló kritikájához. Fejt véleményét már csak azért is érdemes figyelembe vennünk, mert argumentációját egy szempontunkból igen fontos fogalom köré építi. A „neoromantikáról” van szó, ami értelmezésében va-lami olyasmit jelöl, ami „mélységesen német”, „nietzschei” és „megbízhatatlanul intuitív”. S ezzel való-ban egy neuralgikus pontra tapint rá. A szónak (neoromantika, újromantika) akkor is, ma is inkább volt és van mágikus, mintsem leíró funkciója: az exkommunikáció eszközeként arra szolgál, hogy hiteltelen-né tegye, akire/amire ezt rásütik. Csak egyetlen beszédes példa: bár Kerényi saját ars poeticája szerint a „romantikusok tévedését” igyekszik helyrehozni („Meggy z désem az volt és az is maradt, hogy amikor határozottan e hagyomány felé fordultam, az antik létnek egy más módon felismert elemét, a vallásosat, a romantikusok tévedései után oda helyezzem, ahová tartozik: a középpontba”mtevékenységét mégis „neoromantikus”, „délibábos bölcsészkedésként” marasztalja el Szentkuthy éppúgy, mint Mátrai vagy S tér. Vagy Fejt, aki kritikájában a Sziget szerzgárdájából név szerint is kiemeli Kerényit (rajta kívül még Németh Lászlót és Dobrovits Aladárt)

Hamvas nevét nem említi. Hogy miért, rejtély. Mármost joggal vethetné az olvasó a szememre: milyen alapon kérem ezt számon. Nem úgy van-e, nem úgy tudjuk-e, hogy a kritikus szabadon nyúlhat a kritika tárgyához, azt emelve ki és azt hagyva szó nélkül bel le, ami és ahogy neki tetszik? Kétségtelen. Mégis kénytelen vagyok hangot adni értetlenségemnek. Mert szempontunkból a Fejt-kritika eljárásának nem is az a furcsasága, hogy az öt szerzb l kett , Gallus és Hamvas mellett szó nélkül megy el – a mellett a Hamvas mellett mellesleg, aki két hosszú esszéjével a kritika tárgyát képez füzet mintegy harmadát jegyzi. De ez még hagyján. Csakhogy Fejt egész argumentációja éppen ebbl indul ki: a „romantiká-nak”, „a könny hangnak” ezeket az elmarasztaló, st fulmináns jelz it ugyanis legtöbb joggal éppen Hamvasra lehetett és kellett volna alkalmaznia. Sem Németh László, sem Kerényi nem „romantikus”, pláne nem „nietzscheiánus”, ha ennek szele meg is érinti ket, miközben a Sziget els számában közölt m vek közül a romantika kérdésfelvetéseivel a maga „repaganizációs” korszakát él Hamvas Béla szó-ban forgó két írása érintkezik a legtisztábban és a legtöbb ponton. Ezt, gondolom, Fejt is érezte, mert írásának egész argumentációját ezzel, a lapban olvasható két Hamvas-esszében manifesztálódó szellemi-séggel szembeni leplezetlen ellenszenv hatja át. Anélkül azonban, hogy ezt nyílttá tenné, vagy vitapart-nerét megnevezné. (Jóllehet ellenkez el jellel, ám ugyanannak lehetünk tanúi, amin Németh Lászlónak a Georgét Kerényivel összekapcsoló sajátos „idézéstechnikája” okán már fentebb is elcsodálkozhattunk: mintha Hamvas neve már akkor is olyan tabu lett volna, amelyet semmilyen összefüggésben – sem pró, sem kontra – nem tanácsos leírni…) Mi volt az a szellemiség (s ami ebbl hallhatóvá vált: az a hang), amely e tabujelleget némileg magyarázza? Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát. Hogy nem volt róla kedvez véleménnyel, annak egyik nyilvánvaló oka lehetne persze az a sért beállítás, ahogy Hamvas a mben láttatja t. Ám Kerényi nem ezt kifogásolja, hanem az esszé „énes” hangját: „Ismerem [ti. Hamvas Hüperiónját], nálam is van másolata, s én már tudom, mennyire énes (én, én, én), és épp ezért – az eldugott s mégis ordító én miatt – mennyire hamis. Van benne igaz kétségbeesés is. (Ezt mind csak én tudom igazán megítélni. Mi az a hang tehát, amelyet sem Kerényi, sem mások nem tudtak tole-rálni? (Egyébként azok sem, akiknek kezébe került a kézirat, és akiken akár múlhatott is volna, hogy megjelenik-e vagy sem Hamvas esszéfüzére.) Nos, az egyszerség kedvéért nevezzük el ezt a hangot „hüperióninak”, és próbáljuk meg jellemezni. Elször is azt tudjuk róla, hogy tolerálhatatlanul szemé-



lyes („én, én, én”). Olvassunk bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan más részletet is idézhetnék, érthet módon mégis egy olyat választottam, amely a Szigettel és, áttétele-sen, Kerényivel, valamint Hamvas furcsa „kritikai fogadtatásával” is kapcsolatba hozható.) „Érvényesü-lés. Külön kell beszéljek errl, amit olyan jól ismersz? A dolgok elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Ha-tás, hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatásra vár s azt követeli. Minden m értéke pon-tosan megállapítható abból, hogy a szerz mennyit kapott érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg, milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A mnek így el kellett vesz-tenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett, amely sikerért üvöltött. Nem harag-szom miatta, mert már csaknem teljesen hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne vol-tam.”Ennél persze jóval „énesebb” részletek is idézhet k lennének: „Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná?”Vagy: „Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyit-va, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperióni volt. Egyedül voltam. He-lyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeiek. Kerényinek alighanem igaza van: valóban a „hallatlan ambíció” hangja ez, a „valósággal elképeszt hübriszé”, ahogy az életm egyik mai méltatója, Dolinszky Miklós mondja. És ha pályatársai nem nézték el és nem engedték meg neki ezt a hangot, ha tartózkodtak, idegenkedtek (st féltek) t le, nem meglep. Mindez azonban Hölderlin Hüperiónja fel l egészen más színben tnik fel. Annak elemzésére, hogy mit jelent Hölderlin magánmi-tológiájában Hüperión személye (a hölderlini történet f szerepl jéé, illetve az azonos nev titáné), most természetesen nem vállalkozhatom. De már néhány, Hölderlin m véb l kiemelt mondattal is könnyen érzékeltethet ennek a „hüperióni” világnak a dikciója, amelyben megszólal, manifesztté lesz ez a hang. Csak ízelítül: „[…] nem lennél ez a gondolkodó ember, nem váltál volna szenved, forrongó emberré. Hidd el nekem, sohasem ismerted volna föl oly tisztán a szép emberség egyensúlyát, ha nem vesztetted volna ennyire el. […] Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissít es , alá kell száll-nod a halandóság országába. Apollónként világítanod kell s Jupiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó.” Vagy: „Bár magam vagyok, hírnevem sincs, és így megyek be közéjük. De egyvalaki, aki ember, nem képes-e többre, mint százak, akik csak részei az ember-nek?”Mármost e két idézetsort összevetve megint csak kénytelen vagyok hangot adni tanácstalanságom-nak: miért van az, hogy Kerényit Hölderlin Hüperiónjának hangja nem zavarja, miközben Hamvasé ta-szítja? Hiszen Hölderlin Hüperiónja csak annyira és csak úgy „görög”, mint amennyire és ahogy Ham-vasé „nép nélküli király”. (Vö.: „A földön minden tökéletlen – ez a németek régi nótája. Valaki egyszer mégis megmondhatná már ezeknek az ágrólszakadtaknak, hogy csak nálunk oly tökéletlen minden, mert minden tisztát beszennyeznek, minden szentet bemocskolnak otromba kezükkel, s azért nem becsülik az érés gyökerét, az isteni Természetet. Náluk az élet voltaképp üres és gondterhelt, csupa hideg, hangtalan viszály, mivel lenézik a géniuszt, amely az emberi cselekvésnek ert és nemességet ad, a szenvedésben der t nyújt, szeretetet és testvériséget visz a városokba és az otthonokba. [ahol azonban megbántják a Természetet, és nem tisztelik mvészeikben a géniuszt] Ott egyre sivárabbak, kietlenebbek az emberek, akik pedig mind szépnek születtek, növekszik a szolgaság s vele az eldurvulás, a gondokkal együtt n a részegség, a bséggel az éhség és a kenyérgond – minden év áldása átokká válik, és minden isten elme-nekül.” S bár esetleg úgy tnhet, mintha most Kerényi süketségén élceldnék (ahogy kicsit feljebb Fejt vakságán), nem ez volt a szándékom, hanem annak a kérdésnek az exponálása, hogy – ideértve Kerényit – vajon miért nem vette senki észre (egészen a legutóbbi id kig, a már emlegetett Dolinszky Miklósig), hogy amivel szemben állnak, az mindenekeltt irodalom.Ett l persze Kerényi érve akár még igaz is le-hetne: lehet, hogy Hamvas Hüperiónja irodalom, ám, mondhatnánk, rossz, mindenfajta reflexiót nélkü-löz irodalom, s ezért visszatetsz, s t viszolyogtatóan dilettáns irodalom, amelyben hiányzik minden-fajta távolságtartás a hús-vér szerz és a f h s (a m beszélje) között. Egy alaposabb, szövegközpontúbb vizsgálat azonban nagyon pontosan kimutathatná (ezt persze nem tesszük meg itt), hogy a Kerényi által „énesnek” nevezett és számára hamisan cseng hang mennyivel bonyolultabb szö-vegalkotói folyamat végterméke, s hogy inkább tartható sokszólamúnak, mint egyszólamúnak. Nem vi-tás ugyan, hogy Hamvasban mindig rendkívül ers az aktualizálási szándék (nem véletlenül neveztem



írásom elején „dokumentumérvénynek” ezt a szöveget), maga a megszületett m (az el nem küldött levelek laza füzére) sokkal több naplónál vagy önéletrajznál. Számos példán illusztrálhatnánk, hogy Hamvas milyen bonyolult szerepjátékokat játszik: ezt a szöveget (Hamvas egyik valóban „legirodal-mibb” m vét) egyszerre jellemzik a fh s és a szerz közötti átfedések, a szerznek a m f h sével való patetikus azonosulása, de ugyanúgy a vele szembeni (ön)ironikus távolságtartás is. Ezeket az átfedése-ket, ezt a patetikus s egyszersmind (ön)ironikus hangot nevezhetjük másodsorban „hüperióninak”. A m olvasója, az az olvasó, aki hagyja, hogy átzuhogjanak rajta ezek a fiktív személynek (az olvasónak?) címzett, valóban nemcsak nagyon személyes, hanem nagyon transzparens nyelven íródott mondatok, az egyszólamúak és a sokszólamúak; az az olvasó, aki mit sem sejt, és akinek nem is kell sejtenie semmit a m vek hátterében álló nagyon is személyes és nagyon is fájdalmas kudarcokról és csalódásokról, a ma-gyar vallomásirodalom egyik csúcsteljesítményével találkozik majd. S ha valaki még arra is rászánja magát, hogy párhuzamosan olvassa Hamvas (magyar) Hüperiónját Hölderlin (német) Hüperiónjával, az két dolgot bizonyára le fog szrni a maga számára: hogy ti. Hamvas nemcsak az imitatio klasszikus sza-bályát tartja be, hanem az aemulatióét is, tartalmi és formai értelemben egyaránt. (S innen nézve valóban csak sokadlagos fontosságú kérdés, hogy vajon akart-e még ezenfelül Kerényivel is „emulálni” Ham-vas…) Hamvas tehát tudatosan vesz át több formai elemet is Hölderlintl: az Hüperiónja is egyes szám els személyben beszél, a m ugyanúgy fiktív levelek füzére, és ugyanúgy két részb l áll; Hamvas Hölderlin m vére valahogy úgy játszik rá, ahogy Vergilius Homéroszéra. S ahogy Vergilius, Hamvas se csupán „imitál”, hanem „emulál” is – azzal, hogy aktualizálja, át is írja a hölderlini alapszöveget. Újra-szerkeszti, „ki is javítja” mintegy: a m bels arányait, súlypontjait megváltoztatja, a számára „felesle-gest” lenyesegeti róla. Például az olyan szépírói fogásokat, technikákat, eljárásokat, amilyen a szüzsé, a (fiktív) „történet” és a (fiktív) szereplk kidolgozása, s magára a hangra, a hüperióni (Hölderlinnél: bur-kolt) önvallomásra teszi át a hangsúlyt – arra, ami az aktualizálási-adaptációs szándékainak a legin-kább megfelel. Hogy ezt milyen sikerrel teszi, arra jó példa Kerényinek vagy másoknak a mvel szem-beni értetlensége. De ez az értetlenség másra is rávilágít: arra, hogy hiányzott az a közeg, amelyik Ham-vast mint írót tudta vagy akarta volna befogadni. Csak az utóbbi idkben történt elvétve kísérlet arra, hogy Hamvas életmvét ne annyira „ideologémák”, mint „poétikák” mentén értelmezzék.Nos, ezek az értelmezéskísérletek eddig nagyjából két, a késbbiekre nézve is haszonnal forgatható eredményre ve-zettek: egyrészt Hamvas sajátos mfajáról, az esszérl mutatták ki, hogy az „a nem irodalmi magyar esszé” egyik legizgalmasabb képzdménye (Thomka Beáta,„a rejtetten konfesszionális magatartás nyel-vi formája” , illetve hogy Hamvas egész életmve alapveten „egy elszánt önbeavatási folyamatnak, gigantikus fejl désregénynek” olvasható (Dolinszky Miklós)Sokkal termékenyebbnek érzem az életm-vel kapcsolatban felmerül kérdések ilyetén megközelítését (mi több: egyedül ezt érzem termékenynek), mintsem hogy megelégedhetnénk annak kimondásával (ami persze az esetek túlnyomó részében még csak ki sem mondatik!), hogy a hamvasi hang „apodiktikus” – kinyilatkoztató, ellentmondást nem tr – lenne (Földényi F. László mert ezzel rövidre zárjuk, s ily módon ki is iktatjuk a felmerül problémákat.

A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének egyik legszebb gesztusa és megvaló-sulása is a magyar irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszlegesen kiválasz-tott szeletének, egy adott vetületének (jelesül Hölderlinnek és a Nietzschén át értelmezett romantikának) újbóli „játékba hozásával”, hanem az aktuális jelen és a letnt múlt horizontját „össze is rántja”. Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem az aktuális jelen is a múlt, a „hagyomány” és az utópiszti-kus jöv szövetébe ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a „neoromantika” vádja (mert hiszen, ahogy Novalis, Hamvas is „a feltételek közepette” próbálja meg „felfedezni azt, ami bennünk feltétel nélküli”), de ez a vád a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondónak tnik. Másrészt itt és ebben érzem megragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetn bb tulajdonságuk a hely-telenségük, beskatulyázhatatlansá-guk, id n kívüliségük. Úgy is mondhatnám, hogy Hamvas írásainak – a Sziget két számában megjelen-teknek csakúgy, mint a kéziratban maradókénak, így például a megszületése után csak hatvan évvel ké-s bb napvilágot látott Hüperiónnak is – legfontosabb jellemzje az, hogy a szó ketts értelmében is apo-kaliptikusak: nemcsak (vég)ítéletszerek, hanem az idhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük az id mint a múlt, a jelen és a jöv egyidej sége tárulkozik föl. Harmadikként az ebbl megszület (az ezt megszólaltatható) hangot nevezhetjük „hüperióninak”.Hogy Hamvas Hüperiónjában sokszor majdnem lehetetlen különválasztani, szétszálazni az egyszólamú és sokszólamú, a leíró, a reflexív és az önreflexív



kijelentéseket, kétségtelen. Talán a szövegnek ez a rendkívüli összetettsége magyarázza azt, amit a deskripció mintájára képezve valahogy úgy nevezhetnénk: a m „preskriptív módusza”. Annak vagyunk szemtanúi itt, amit a szintén ekkortájt, a harmincas évek közepén íródott Radnóti-vers, a Mint a bika cím ben érhet tetten az olvasó: a jöv és benne a saját halál lefolyásának mikéntjét megsejt -megíró (már-már mintegy: elíró) szerzi intuíció megmutatkozásának. Hamvas Hüperiónja (és általa a szerz) el revetíti, mintegy megteremti saját sorsát: a hüperióni idegenséget. M és szerz ugyanazzal a gesz-tussal s ugyanabban a pillanatban, ahogy a közönség elé lép, marginalitásba is vonul: a m egy pillanatra megmutatkozik, „felviláglik”, hogy a következ pillanatban „megvonódjék”, felfüggesztdjék. (Hiszen azt, hogy az esszé megszületése után majd jó hat évtizeddel késbb lesz csak olvasható, akkor még Hamvas nemhogy tudni, sejteni se sejthette.) Az esszéb l kihallható, szomorúsággal és büszkeséggel vegyes, és mindenekeltt józan és illúziótlan hang, amit negyedsorban is hüperióninak kell neveznünk, úgy látszik, mnél is, szerznél is jóval többet tudott. Kánonteremtés. Még egyszer romantika) Annak fényében, hogy a szóban forgó kétkötetes könyv összterjedelmének negyedét sem teszi ki, úgy tnhet, aránytalanul sok szót ejtettem A magyar Hüperiónról. De talán sikerült érzékeltetnem, hogy a Hüperión esetében egy olyan mvel áll szemben az olvasó, amely nagyon sok más Hamvas-írás (st: az egész hamvasi szövegvilág) megértésének/megközelítésének kulcsa is egyben. Nem mindegyiknek persze; már csak azért sem, mert a „görögség” kalokagathia-elvének – a gondolat, a szó és a tett egységének – aktua-lizálási, realizálási metódusa Hamvasnál idvel módosul, és a klasszika-filológiáról, illetve a „görög lényeg” tanulmányozásáról a hangsúly egyre inkább a tágan értelmezett „hagyományra” tevdik át. Mé-gis úgy látom, hogy a kötetben olvasható legkülönfélébb témájú írások közötti átjárást mindenképpen ez a m teremti meg. (S mellesleg ez is „menti meg” a könyvet mint könyvet: ennek tudható be, hogy nem válik „szöveggy jteménnyé”, nem esik szét különálló szövegek halmazává.)Befejezésül még egy, bizo-nyos értelemben önkényesen kiválasztott, de a recenzió alapjául szolgáló könyv szerves részét képez és a Hüperióntól semmiképpen sem elválasztható problémagócot szeretnék jelezni: a magyar irodalomnak Hamvassal szembeni (és persze Hamvasnak a magyar irodalommal szembeni, tehát kölcsönös!) averzió-jának a problémáját, pontosabban valódi problémahalmazát. Hogy Hamvasnak mint a „(lényeg)keres” nemzedék tagjának milyen nehéz volt megtalálnia a helyét egy barátságosnak vagy bátorítónak vajmi kevéssé nevezhet közegben, arra elég beszédes példa lehetett a „szigetgondolat” kipattanásának, kifej-l désének és elsorvadásának története. E tekintetben igencsak árulkodóak Németh László mindjárt idé-zend sorai. Árulkodóak, mert Németh László ráadásul még csak nem is volt eredenden, alkatilag vagy zsigerileg ellenséges Hamvas „hüperióni” idegenségével szemben: „Nálunk, ahol Adyn kívül egyetlen gondolkozó írót sem ismer a század [...], [Hamvas] nemcsak modorával válik el a többiektl, hanem érdekl déskörével is. A gondolat más abrakon él, mint a szemlélet: a Hamvas olvasmányköre nem azo-nos azzal, melyet mi többiek már népszersítettünk. Mi m veket, magatartásokat plántáltunk át, s egyi-künk a másik számára nevelt olvasókat. Hamvas minden írásával egy olyan szellemiség felé rugaszkodik ki, amellyel sem írók, sem olvasók nincsenek beoltva még.”Némethnek ezek a korai Hamvasról szóló szavai kétségkívül idállónak, s Hamvas egész késbbi pályájára nézve is helyesnek bizonyultak. Egyál-talán nem véletlen tehát, ha a mai – persze a nem vagy az alig létez – Hamvas-kritikának még mindig és továbbra is ezt a Németh László megpendítette „idegenséget” kell(ene) feltérképeznie. És ez az ide-genség legalább annyira a mvekben nyilvánul meg, mint a személyiség egyszeriségében, varázsában, esetleges karizmájában, más interpretációkban pedig (lásd például Kerényiét) a Hamvassal összefüggés-be hozott/hozható szokatlan hangban. Nos, a kötetben olvasható írások mindegyike (ha más-más módon is) éppen e „hagyománytalanság” mibenlétének megértéséhez segít hozzá bennünket.

„Teljesen kívül állok. Nem fog elérni soha senki. Ezért ha lesz bármi, háború, forradalom, úgynevezett megújhodás, reám nem hivatkozhat majd. Nem vagyok semmiféle irány senkinek, nincs bennem jelszó, mert nincs csalás” – olvassuk A magyar Hüperión vége feléEzt az egyszerre szomorúsággal és büszke-séggel vegyes, mindenekeltt pedig józan és illúziótlan hangot, amelyet kicsit feljebb „hüperióninak” neveztünk, nem szabad persze maradéktalanul azonosítanunk Hamvas hangjával: ez a hang (s erre kell a Hüperión-mítosz idtlensége) éppúgy lehet a mindenkori Hüperiónok, mint a konkrét Hamvasok hangja. Hogy mégis van közük egymáshoz, azt indirekt módon úgy bizonyíthatjuk, ha egy kis idre kilépve a Hüperión szövegvilágából, pillantást vetünk Hamvasnak egyéb (fleg a 15. kötetben, tehát közvetlenül a Hüperión szomszédságában közölt), javarészt a harmincas évek közepén keletkezett magyar irodalmi tárgyú írásaira. Ezeket az írásokat (a Szellemi törekvések a magyar irodalomban vagy Az sök útja és az



istenek útja cím eket, illetve még idevehetnénk a most ki tudja, milyen okból kihagyott, az elz eknél sok szempontból radikálisabb, az Országútban annak idején álnév alatt megjelent Három kép a magyar írás galériájából címt) egyként a hagyománytalanság tényébl szükségképpen következ (ön)legitimációs kényszer hatja át. Ha Hamvas „irodalomkritikusi”, „kritikaírói” gyakorlatának egyik f sajátosságát abban látjuk, hogy (els pillantásra legalábbis) csak a Szentkuthyéhoz mérhet sz kszavú-ság jellemzi a klasszikus és kora magyar irodalmával kapcsolatban (vö.: „Emelj le állványodról olyan m vet, amely az enyémmel, bármelyikkel egy idben íródott, és meg fogod látni a különbséget. Azokról a m vekr l nem mondok semmit. Nem foglalkozom velük – a magaméival foglalkozom. Nem hasonlí-tok össze. Nem játszom méltatlan játékot önmagammal.”, akkor ennek magyarázata egyrészt éppen ab-ban lelhet fel, hogy (ön)legitimációs törekvéseihez nem elssorban a (szép)irodalomból vesz érveket, másrészt ez magyarázza azt is, hogy a – kisszámú – irodalomkritikai írásában miért botlunk (majdnem függetlenül a konkrét tárgytól) szinte ugyanazokba a kérdésekbe és megközelítési módokba. Érzésem szerint azonban itt sem arról van szó, ahová esetleg mindebbl konkludálhatnánk, hogy ti. Hamvas is (mint sok más teoretikus elme) érzéketlen lett volna az autonóm írói-esztétikai problémák iránt. Épp ellenkez leg: egy esztétikai értelemben is autonóm és hiteles életm megteremtésének igézetében Ham-vas szántszándékkal veti fel újra és újra a sokszor (vagyis: majdnem mindig) megoldhatatlannak tetsz problémákat. Azokat, amelyek – ahogy írásom elején fogalmaztam – az élet és irodalom, az írás és be-széd, a mvészet és tudomány, a szakrális és profán, az ünnep és közösség stb. viszonyára kérdeznek rá, illetve az általuk vagy bennük megfogalmazható alapkérdések újbóli és újbóli artikulálására adnak mó-dot. S amit magyarul csak ilyen nehézkesen lehetett körülírni, azt (például) németül egyetlen szóval is visszaadhatjuk: Hamvas egyik legfontosabb jellemzje, hogy mind íróként, mind teoretikusként elvá-laszthatatlan tle a Problematisierung eljárása. (Mert Fejtnek abban persze nagyrészt igaza van, hogy a magyar szellemi élet szóban forgó korszaka alapveten német irányultságú; vagy egy szokatlanabb, de talán mégis ideillbb kifejezéssel élve: „németül gondolkodik”. S ez alól Hamvas sem kivétel, legalábbis pályájának e korai idszakában.) Hamvas „Problematisierungja”, mondjuk úgy: „problémaérzékenysé-ge” éppen attól olyan kidolgozott, mert tisztában van vele: a számára esztétikai értelemben is autonóm és hiteles (élet)m nemcsak hogy nem legitimált (hagyománytalan), hanem talán eleve legitimálhatatlan is. Kár, hogy akik „apodiktikusnak” bélyegzik meg Hamvas hangját, épp csak két dolgot értenek félre vele kapcsolatban: egyrészt hogy Hamvas akkor is kérdéseket exponál (ahogy mondtam: újra meg újra), ami-kor úgy t nik, hogy igazságokat oszt és kinyilatkoztat; másrészt hogy e kemény és ellentmondást nem t r hang mögül igen pontosan kivehetk a kétségbeesettség, a bizonytalanság felhangjai is. És van még egy elem, amelyrl a Hamvas-olvasatok eddig szinte még csak szót sem ejtettek: az tudniillik, hogy – Szentkuthy mellett – Hamvas a 20. századi magyar irodalom egyik leginkább vallásos (vagy teológiai) elkötelezettség szerz je. „[...] az igazi író”, olvassuk egy Füst Milánhoz írott, 1958. július 20-án kelte-zett levelében, „nem esztétikai egzisztencia, hanem rangja szerint morális és religiózus” Mármost min-degy, hogy általában vitába szállnánk-e egy ilyen megállapítással, vagy érveket sorakoztatnánk-e föl mellette. Szempontunkból csak annyi az érdekes, hogy Hamvas a Hüperiónban megvaló-sult/megvalósított, egyszerre esztétikai, morális és religiózus hang fell igyekszik újraírni a magyar iro-dalom történetét. Más, divatosabb kifejezéssel élve: igyekszik új kánont teremteni. (Hogy persze ez az amúgy se könnyen végigkövethet történet még bonyolultabb legyen, tudnunk kell, hogy mindezt Ham-vas valójában nem nagy általánosságban, hanem konkrétan Füst Milánra vonatkoztatva mondja; s ha hihetünk a levél szinteségében, akkor ezek szerint Hamvas számára Füst Milán életmve úgy csúcsa a kortárs magyar irodalomnak, hogy – leszámítva e levelet – írásban ebbéli meggyz désének soha sehol sem ad hangot...) Külön tanulmány témája lehetne annak kibontása, hogy ha Hamvas irodalomszemléle-tét a magyar irodalom hagyományaiból, a közvetlen vagy éppen közvetett elzményekbl valóban nem is lehet levezetni, ez feltétlenül azt is jelenti-e, hogy a priori levezethetetlen volna. Hogy például ne kí-nálnának fogódzókat a (német) romantika – Kantot meghaladni vagy „kijavítani” hivatott – irodalomfelfogásai, irodalomeszményei, amelyekre (nem ugyan Hamvas ürügyén) András Sándor irá-nyította rá a figyelmet egyik írásában. Ebbl kiindulva arra a kérdésre kellene a Hamvas- ouevre kap-csán választ keresnünk, hogy a Kant által megkülönböztetett/szétválasztott szép–fenséges fogalompár két tagja miként fonódik (újra) össze, s hogyan idézi fel a romantika (vagy a kora romantika, például Hölderlin) világát. Vagy másként, de még mindig ugyanahhoz közelítve: mi az, ami a se nem „csúf”, se nem „szép” fenségesben (Hamvas szóhasználatában: a szellemiben) ránk, olvasókra hat. Az olyan, defi-



níciószer (ha tetszik: apodiktikus) kijelentések, mint A szellemi törekvések a magyar irodalomban cím írásának nyitó sora („irodalom nem szükségképpen szellemiség már önmagában is sok mindent jelez azzal a szokatlan és bizonyos értelemben idegenszer megközelítésmóddal kapcsolatban, amely Hamvas irodalomszemléletének sajátja. S amikor valamivel lejjebb úgy folytatja, hogy „A szellemi m beleavat-kozik a korba, meg akarja változtatni; mindig van valamije, ami az adott körülményeken túlmegy. A szellemi m vészet igénye: a szellem. Ennek tartozik felelsséggel, értéke független attól, hogy olvassák, használják, észreveszik-e, független attól, hogy kifejez-e kort, embert, társadalmat; egyedül a szellemt l függ és attól, hogy benne az alkotóer milyen fokban és milyen tisztaságban nyilatkozik meg, akkor ezt nem csupán burkolt ars poeticának kell felfognunk, hanem válasznak is arra a kérdésre is, hogy miért éppen a Füst Milán-i költészet kerül Hamvasnál a legmagasabb polcra.

Szántó F. István *forrás: Kortárs 2000. évi áprilisi száma

„A m�vészi alkotás mindig egész világ. A világ zártságával és nyíltságával együtt.” (Arkhai, Az Esquilinusi Vénus)

Id szer ség és lábadozás, avagy a hamvasi szellem aktualitása Természetesen egyetértek a szerzvel "a hamvasi szellem [örök] aktualitását" illeten. Hiszen, amint Sz.Gy. is kezdi dolgozatát : "Hamvas fogadtatása magán viseli a helynek, a kornak, az egyénnek és a közösségnek - egyszóval annak a konstellációnak állapotát, amiben vagyunk, miként bármely gondo-lat hatása a felfogás affinitásának is függvénye." Tudjuk, látjuk, a hamvasi élet-m feldolgozását, tanulságait illeten volna mit tennünk bven kedves mindannyiunknak, mind "személyesen, egyen-ként, és kivétel nélkül", mind pedig törvényes, szellemi, társadalmi berendezkedésünket illeten. Csakhogy alig-alig látható valamely komolyabb próbálkozás itt-ott az ügyben. "Nem véletlen hát - idézi Sz.GY. - hogy a legdivatosabb él magyar író is, amikor egy sopánkodásos percén - "mit is lehetne itt tenni" - azt ajánlottam volt, mint kézenfekv en, szinte már közhelyesen egyszert, hogy hihetetlen szerencse nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent kidolgozott, amivel lassan helyére lehet billenteni ('s épp egy csillagzatváltás ritka pillanatában!) mindent, ami régi remények mentén olyan hosszú idn át, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hisz kész az analízis, kész a diagnózis, kész a normalitás ikonja, és kész a metódus is!) - a népszer író rögtön rám roppantotta, hogy Hamvas nem idszer . A Fény ma nem idszer , a Fényesség ma nem idszer , nem id szer a Világosság és a Látás. Csak a holdas homály, amelyben mesterséges fények havaznak." Hát igen. A piaci cunci özönben kapálódzó, vagy (netán már hiányában is) fuldokló korunkbéli 'átlagbarbik' (Czakó G. szava), 'biorobotok' (fiam szava) - legyenek befektetk, alkalmazottak, szak-ért k, stb., avagy ún. vesztesek - habos tömege nem nagyon hiányolja sem a Mestert, sem a tanítását. De amint Sz.Gy. is írja: "A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hséges ember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületett és Istennel rokon, alkotó-teremt alap-természetet. Valójában beavatottként, erkölcsi alapállással születtünk, amelynek felhígulása, kiégett-sége, az ebbl való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bne és veszedelme." Le vagyon még írva számtalan szebbnél szebb (noha helyenként kissé nehezen követhet, 'barokkos' ;-) gondolat, amikkel nehéz nem egyetérteni, ha egyszer felfogta az ember. De akad olyan is amely helyesbítésre szorul. Mégpedig éppen innen Dániából, és éppen e sorok írójától. Miért? "Aki látta már (például Nepálban) a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik, ez szimbolikus dolog), a folyamatosan a szakralitás békességében él der s, barátságos embereket. És közben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például Dániában kerek-perec fasiszta ideológiának mondják (hogy a két legnagyobb hivatalos napilap egy-egy recenziójára hivatkozzam, s ez hasonló-képpen jelez!) - abban tudatosul a felismerés is, hogy ez a hatalmas kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról árulkodik, szellemirl, amely ma fontosabb, mint a politikai." Bevallom kicsit



rejtélyes nekem, hogy miként tudta Sz.Gy, az általam fordított, és személyesen átadott recenziók [lásd lentebb!] alapján Dániára vonatkozó enyhén szólva kissé sommás ítéletét meghozni. (Hacsak nem a nemes szenvedély torzításáról vagyon szó!?) Miközben persze nemcsak messzemenleg egye-tértek a "szellemi háborút" illeten, hanem hát ugye próbálkoztunk mi már együtt is valamely 'offen-zívával' (Pilis, FELIS = Felfelé Iskolakör, 'népfiskola'- alapítási kísérlet, stb.), aminthogy a kop-penhágai "Szabadulómvészeti Front" is egy a - hála az Égnek! - nem is (annyira) kevés 'rehabilitá-ciós' kísérleteknek.

Az igazság kedvéért viszont le kell írni, hogy: Dániára - szerintem - nagyjából ugyanolyan arányok jellemz ek, a 'szellemi és anyagi' erviszonyokat illet en, mint Magyarországra (avagy a 'világra'), számottev mentalitásbéli, és társa-dalomvezetési különbségekkel persze. Van itt például egy igazán elmélyült társaság, a Bölcsesség könyvei (Visdomsbgerne) kiadói (minden fontos dolgot kiadnak dánul, remek J. Böhme-jük van például, kaptak a Hamvas könyvbl is!); mindig akad néhány komo-lyabb kísérleti iskola a 'beavatási utakat' illeten; van néhány tradicionális vallási kezdemény (Rigpa.dk például), no és számtalan szekta, newage, és/vagy 'okkult' kurzus, üzlet és kiadvány. A dán Hamvas könyvrl írt alábbi kritikák egyike, a Politiken-béli nagyon is ért . Vadabbja, a Weekendavisen-ben megjelent szerzje, Lars Bonnevie pedig egy otthonról is nagyon jól ismert, 'kozmopolita, liberális' fajta, aki rendszeresen provokálja a dánokat is (ezért 'tartják' valószínleg -) a "provincializmusuk, bezárkózottságuk, idegen-idegenkedésük, stb." okán - nem is mindig indoko-latlanul. Természetszerleg többnyire a front másik oldalán fog nyüzsögni. No és akkor fog 'milosevitsezni, fasisztázni, stb.' amikor azt a 'nemzetközi elit' érdekei kívánják. (Ettl még nem biz-tos, hogy direkte a zsoldjukban állna! Talán csak szeretne ;-) Állásfoglalása épp annyira dán, mint mondjuk... (inkább nem mondjuk) X.Y. otthoni 'hivatalos nemzetközi szellemi nagyságé' magyar általában. No nem mintha a "szellemi háborúban" olyannyira fontos lenne a nemzetiség! De vannak nyelvek, és (a 'klérus' ell többnyire nagyon mélyre rejtett) hagyományok, amelyek alkalmasabbak a ma talán leginkább követel személyes metanoiára (H.B. szava), és hát a konklúziók értékét csakis egy-egy ország társadalomépítésében lehet megmérni - egyel re(?). Azt kell mondanom, hogy ez utóbbit illet en Dánia generációkkal jár Magyarország eltt, ha csak a népfiskolák szabad szellemi er m hálózatát, és/vagy a dánok igazi demokratikus, 'civil' polgári aktivitását veszem (mely két dolog er sen összefügg persze). A személy-képzést illeten már nem annyira jó a helyzet, de ez a kérdés itt, most messzire vezetne.

Azt persze nem állítanám, hogy nincs - talán feloldhatatlan? - ellentét a nepáli, és a dán, vagyis a keleti és nyugati észjárás és életvitel között. (Merthogy a 'keletiek' elcuncisosítását nem nevezhetjük megoldásnak semmiképpen ugyebár!?) Az meg biztos, hogy ugyan a hatalommániások és profithaj-hászok által erltetve, de a 'globalizáció', azaz az emberiség régóta esedékes egymásra találása napi-renden van. Nézetem szerint a (különben örök) "szellemi háború" tétje ezúttal az, hogy miképpen is alakul az emberiség immáron visszavonhatatlanul szorosan összefonódott sorsa a közeljövben. Ma-rad-é a homokozóba és/vagy diliházba ill ("csillagháborús tervek" pld. Grrrhh!), agresszív, és per-verz euroamerikai 'enyém' mentalitás a domináns, avagy sikerül átváltani a szellemibb értékeket fa-vorizáló, a személyes találkozásokat minden szinten el segít társadalomépítési vonalra. Ami persze óriási mérték 'anyagi' lemondást is igényelne a cuncitól kábult, egyébként meg agyonhajszolt 'nyu-gati' polgárok sokaságától éppúgy, mint a nemzetközi & nemzeti elitek részérl. (Búúúuuu...) De ha hiszi a kedves olvasó, ha nem, van alternatíva. (Hogy csak egyet, a magyar "fennmaradás" mozga-lom programját említsem.) Mindenképpen az az ország, nép lesz a 'nyertes', amelyik képes olyan személyek sokaságának 'képzésére' (kinyitására, beavatására) akik, amelyek nem csak kibírják a rop-pant gyorsan változó idk, és feladatok 'nyomását', de isteni alkotó-teremt erejüket önzetlenül (va-gyis "okos önzéssel" Dalai L.) példaadóan képesek mozgósítani a legkülönbözbb területeken kö-zösségi ügyekben (is). Különben bárki csak homokra épít! Az ember persze kételkedhet, ha körül-néz:

"De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára még a színfalak és homlokok mögötti hatalmi-uralmi harcban a böhmei csodálkozó-töpreng, jóhiszem napi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb hosszú ütközetet. tudja majd, saját örök-naív Isteni-gyermeki természete révén és azt nem feladva, ahhoz elemi jóérzése révén váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén gyakorolva eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköz-



napok s az ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát, tartalmát újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizet indirekt uralma." - írja Szabados. Ámen! No de nem megy ám ez csak úgy. Végtelenül leegyszersítve: a dánoknak megvan az Iskolájuk (vagy 100 éve 100 'darab' körül), de nincs Hamva-suk. Nekünk... mintha egyik sem lenne. St, mintha nem is kellene! Hm?! Mindazonáltal ide tartozik az is, hogy éppen a Magyar Szemle lett idáig az egyetlen fórum (Szaba-dos, Czakó urak segítségével!), amely 1986 július-augusztusi számában közzétette felhívásunkat Dániából, egy Hamvas Béla Népfiskola-Szellemi Szabadegyetem megalapítása érdekében. Amib l, ha más nem is, de egy sor 'bemutató' kurzus (és a FELIS próbálkozás) következett. Ott tartunk hát, hogy noha többszörösen sikerült bebizonyítanunk a 'modell' m köd képességét minden korú, nem, rend és rangú résztvevvel, egyel re (?) még nem igazán esett le senki 'illetékesnek' (ideértve a 'mindennapi emberek' önkormányzatait, no és persze az állami hivatalokat is), hogy itt átugorhatatlan alaplépésekrl, lépcs kr l van szó. (Meg vagy ötszáz éves kifejlesztésrl; -) Csak el kellene már kezdeni végre tényleg. Lehetleg most, és ott-hun. Azonnal.

Lázár Ervin János

*forrás: Magyar Szemle 201 augusztusi száma

„Eszméket gyártani csak azért, hogy az embert el lehessen nyomni, és ki lehessen zsákmányolni. Ez már a múlté. A Nagyink-vizítor helyébe ma már az apparátus lépett. A megoldás kit�n�. Már prédikálni sem kell. Már ideológiára sincs szükség. Az apparátus felel�sség nélkül, dics�ség nélkül van. El�nye, hogy az emberb�l automatikusan kiírtja az öntudatot és az önérze-

tet. „ (A Nagyinkvizítor)

A tudás megszabadulás, nem hatalom* Hamvas (1897-1968) e század radikális eretnekeinek sorába tartozik általában - és speciálisan a kommunista Magyarországon. Esszéista, filozófus és regényíró volt, de 1948 után nem jelenhetett meg semmi tle, és még könyvtárosi állását is elvesztette. Élete hátralev részében mint földmves és raktáros tartotta el magát, és csak szabadidejében írt. Tipikus disszidens sors gondolhatná az em-ber. De Hamvas nem csak a diktatúrát kritizálta, hanem az európai kultúra legutóbbi kétezer évét, mondván, hogy az szellemileg majdnem teljesen éretlen, ám intellektuálisan hyperaktív volt. "A tra-díció szerint a tudás megszabadulás, Európában azt mondják a tudás hatalom", hangzik a központi vád. A tradíció Hamvasnál az indiai védák, a pythagóreusok, az eredeti kereszténység - a 'klérus' ellentéte - amit késbb már csak olyan misztikusoknál talál, mint Jakob Böhme (akit fordított és kommentált). Az ideál nála nem a cselekv, vagy a mindenttudó ember, hanem az, aki 'felébredt', azaz kiegészítette az intellektuális luciditást mindazzal, amit a luciditás kizár: az álommal, mvészet-tel, metafizikával... stb. Ez bizony magas követelmény - és ráadásul Hamvas ezt a kiegészült állapo-tot egyszeren normalitásnak nevezi. Nem nehéz belátni, hogy Hamvas "a tudás, mint hatalom" fel-fogás radikális kritikájával konfliktusba került - nem csak a kommunista egypártrendszerrel, de - a legtöbb hatalomgyakorlóval világszerte. Kritikája ugyanis olyan alapon nyugszik, amely használha-tatlanná teszi mind a jobb, mind a baloldal számára. Felfogása a legtisztábban a könyvecske els részében látható, az Északi koronában - amely egy csillagkép neve, de sajnos nincs magyarázat rá, hogy miért ez lett az esszé címe. Az idskori Patmosz esszégyjteményb l származik, 1962-bôl. A könyv második része, a Titkos jegyzkönyv válogatás korábbi esszégyjteményekbl. Ezek inkább szépirodalmi, mértelmez írások, de egy szenvedélyes, és patetikus stílusban, ami jól összejátszik az els rész feszesebb filozófiájával. 1950 körül írta Hamvas nagyregényét, a Karnevált, ami el ször 1985-ben jelenhetett csak meg, és bizonyos feltnést keltett magyar irodalmi körökben. Talán dánul is elénk kerül? Ha igen, akkor remélhetleg a kissé túl sok nyomdahiba, és nyelvi szépségtapasz nél-kül, ami ugyan nem riasztja el az ajánlót ez alkalommal, de sajnos zavar az olvasásban.



Niels Brunse *forrás: Weekendavisen Berlingske 1996 augusztus 23-29

„A különbség Róma és Oroszország között. Rómában a negyven botra ítéltre harminckilenc ütést mértek, nehogy negyvenegy

legyen. Oroszországban negyvenegyet, nehogy harminckilenc legyen” (Szarepta)

Egy középeurópai szószátyár* Hamvas Béla (1897-1968) követve a kiadó felvilágosításait egyike a legelhallgatottabb magyar írók-nak, filozófusoknak, és a két esszé végigolvasása után megérti az ember, hogy miért. Ez egyszeren hosszú ideje a legrosszabb szófosás amit láttam, szolidan lehorgonyozva hasonló középeurópai köd-zátonyokba, mint Spengler és Stefan George; egy tudós keverék romantikából, miszticizmusból és okkultizmusból, amiben összekeveredik minden filozófiai és vallásos fogalom egy kotyvalékban, ami a következ címkével kerül szervírozásra a bénult olvasónak: "Ez itt a belátás útja." Ezt mér láttuk korábban, és azóta is. Hamvas legfontosabb inspirációs forrása azonban, a fent említetteken kívül, a francia gnosztikus és ezoterikus René Guenon, akinek "Metaphysique orientale"-ját szor-galmasan elrántja. Ezért tehát bízvást úgy vehetjük Hamvast, mint a nyugati gondolkodás ezoterikus mélyáramának képvisel jét, amely áramlat mindig is konfliktusban volt minden id k hatalombirtokosaival, akár az egyház, akár a kommunista párt volt az; végülis semmilyen autoritás nem bírja, ha monopóliumát arra, hogy megmondja mi tekinthet a valóság igaz leírásának bárki kétségbe vonja - legyen az a Biblia vagy Marx. A libertiánus hozzáállás különben elég szimpatikus, st szükségszer, hogy ellen-súlyozza a dogmatizmust, de a kijelentések, amelyek a nyugati teológia és filozófia fogalmi rendsze-reinek legszélsségesebb vonulataira vannak alapozva nem lesznek szükségképpen életszerbbek ezen okból. Mindenestre kivonják magukat a bizonyíthatóság körébl, merthogy sokkal inkább tá-maszkodnak szubjektív érzésekre, mint általában elfogadható tényekre. Az a gnosztikus változat, ami itt elénk kerül arról szól, hogy a világ egy gonosz és rült hely, mert mi emberek - néhány kivá-lasztott m vészt és filozófust, mindenekeltt magát Hamvast kivéve - az eredeti bnbeesés következ-tében elvesztettük a kapcsolatot az életadó kozmikus er kkel. És csak úgy tudjuk visszanyerni ezt, ha elzárkózunk a saját idnkt l, de legkivált ha régrl ismert szövegeket újraolvasásnak vetünk alá. Ami egyébként annyit jelent, hogy teljesen mindegy mi áll bennük, mert minden körülmények között egy rejtett bölcsességet kell felfedezni, ami csak a beavatottak számára elérhet. Ezért jellemezheti a szerz Goethét és Nietzschét mint "két teljesen brahmantalan tévelyg t", és Nietzsche ráadásul még azért is kap a fejére, mert félreértette Hérakleitoszt, aki a valóságban maga is brahman volt. Az em-bernek nem kell a Szókratész eltti filozófia szakért jének lenni, hogy kibukjon belle a röhögés e kijelentés hatására. Más szavakkal, a posztulátumok éppolyan laza folyamban áradnak, mint az ellenrizhetetlen analó-giák sora. Nem meglep hát, hogy Hamvas már Az északi korona elején levonja a következtetést, hogy a bölcsesség Európában lehetetlenség. Merthogy "itt csak tehetség és zseni volt, de ennek nem volt bázisa, normalitása", aminek els oka az, amit Hamvas "vak luciditásnak" (!) hív, és ami egya-ránt jellemzi a "római államférfit, a középkori klérust, az újabb idk hódítóját, a felfedezt, a gon-dolkodót, a politikust, a vállalkozót, a tudóst, kutatót, m vészt." Senkit sem felejt ki. És így megy ez, egy hitelesnek ható nyelven, öngerjeszt prózában, amely idnként ugyan költi magasságokba szárnyal, de nem lesz ez okból jobban érthet. Szintén a kiadó információi alapján a volt Jugoszlávi-ában a szerbek azok, akik a legtöbbre értékelik Hamvas írói munkásságát. Remélhetleg a számtalan bet és nyelvtani hiba nélkül kapják, ami a dán változatot jellemzi. Mindenesetre nem sok jót ígér a mentális normalizálás szempontjából, ami pedig éppolyan követel , mint a politikai újjászületés. Mi ez az egész: esti mese Milosevitsnek?



Szabados György

*forrás: Magyar Szemle 2001 évi augusztusi száma

„A különbség Róma és Oroszország között. Rómában a negyven botra ítéltre harminckilenc ütést mértek, nehogy negyvenegy legyen. Oroszországban negyvenegyet, nehogy harminckilenc legyen”

(Szarepta)

Mit tanít hamvas Béla ?* "1. a primordiális valóság, amelynek hatalmát érvényesítenem kell, nem a hagyomány aranykori valósá-ga, hanem a kereszténységé, vagyis nem a teremtés, hanem a megváltás valósága; 2. a megvalósítás mindenkor egybeesik a megvalósulással, mert magara lényében csuk azzá válhatok, amit más számára is köteleznek tartok. Csak azt az üdvín érhetem el (valósíthatom meg), amelynek elnyeréséhez mást hozzá akarok segíteni. Ezért az egyéni üdv nonsens. Az üdvöt azokkal együtt érem el, akiknek üdvét magamra vettem, hogy a magamét az általuk elírt üdvben elnyerjem." Ham-vas Béla: Mágia szutra, 57.sz. "Az egész világ azt mondja, hogy az örök igaz lét életrendje ugyan nagyszer, de a valóságban nem alkalmazható. De hiszen éppen az benne a nagyszer, hogy úgy látszik, mintha a valóságra nem volna alkalmazható. Mert az alkalmazhatóság hovatovább kicsinyességre vezet." Lao-Ce, Kemény Katalin fordításában. "Az id nem más, mint: az embernek milyen sorsra van szüksége ahhoz, hogy az örökbe lépjen." Hamvas Béla: Hexakümion Kísérlet - tehetem hozzá mindjárt, mert amennyi idm adatott erre a munkára, kétségbeejten kevés-nek mutatkozott. Legalábbis arra, hogy szépen kidolgozzam azokat az összefüggéseket, amelyek megmutatkoztak elttem az utóbbi idben e feladat kapcsán. Csak az olvassa hát e szöveget, 'aki is-mer engem és szeret'? Ne! Hiszek benne, hogy minden er lködés és magyaros mellérendelés ellenére, legalább a Hamvast valamennyire ismerknek fog újat mondani ez az írás. Remélem továbbá, hogy nálam hívatottabbak számára is felvillant néhány kidolgozni való gondolatot ./ Kezdhetném persze: avval, hogy megpróbálom elsorolni ezen ünnepi alkalomból, hogy mit is tanultam "én" T le; ha nem akarnám éppen ezen írás révén ezt is jobban megtudni, valamiképpen úgy, ahogy a Mester használta ki írásszenvedélyét alkimista célokra például. A KIINDULÁS Akad ugyan, aki azt állítja, hogy ma már "a tanítói magatartás nem lehetséges, és a tan sem értelmez-het ; hiszen a probléma nem az ismeretek hiányából következik." Persze azért Miklóssy Endre is jön Hamvas Béla - Az óceán cím kéziratában egy képlettel: "Hamvas világképének a centrumában az emberi személyiség áll - mégpedig úgy, mint aki a világmindenség megfelelje, és ezért annak sorsá-ért személyesen felels. Hogy ez miképpen lehetséges, arról szól a hagyomány. De semmiképpen sem az absztrakción keresztül, hanem úgy, hogy felvesz valamit a centrumába és ezt kívánja az élete során megvalósítani." Mindenképpen a legfontosabb kérdések egyikér l van szó az biztos. Ha nem a leg-fontosabbról!? Gondoljuk meg, hogy ha így áll valahogy a dolgunk, amint azt az író az azóta többszö-rösen beigazolódott csirihau-modellel olyan szépen illusztrálta az Apokalyptikus monológban, akkor ugyan mi is lenne az a vágykép, ideál, cél, amifelé a mai poszt-poszt-modern emberiség 'gravitál'; zuhan. A 'VILÁGHELYZET' Ahol például a szabad világ szabad polgára hagyja magát a "szabad"-piac ösztön-rabszolgájává, való-jában kicserélhet, eldobható alkatrészévé definiálni. Miközben mindaz a gondolat, kérdés, hit, ami-b l nem lehet pénzt (hatalmat-izgalmat, stb.) csinálni, úgymond magánüggyé degradálódott, amibl nem következik, nem következhet semmi fontos. Viszont azoknak az embereknek, akiknek eszükbe



sem jut, hogy - azonkívül esetleg, amiért éppen a fizetésüket kapják - bármiért is felelsek volnának, (Czakó Gábor szavával:) barbi-álmai valójában nemcsak ízléstelenek, de teljesen lényegtelenek is. Valamivel érdekesebb az "elit", jobban mondva az a néhány, (Hamvas szavával:) cirkuszigazgató, aki nemcsak a többség feje tetején akar táncolni bármi áron, hanem önmaga vezeti, netán megváltói szerepébe vetett végtelen bizalommal vezényli a Föld és a szerencsétlen többség kizsákmányolását, ha tetszik ez nekünk, ha nem. Szerencsére vagy sem, egyre kevesebben vannak ilyenek. Minden terü-leten az apparátus (részvényesek közgylése, képviselk, intézetek, irodák, hivatalok, intézmények, szakértk...) veszik le a személyes felelsség terheit a megfáradt nagyinkvizítor vállairól is. A csirihau amúgy is átlát a szitán, mint tudjuk: mindenkinek csak az jár az eszében ... Azt csak megem-lítem itt, hogy tudós barátaim egy ideje arról gyzködnek, hogy már régen nincs itt mit igazgatni, hiszen elszabadult az ördögkerék világgazdaság, és a manipulátorok egyetlen foglalkozása és mene-déke maradt: úgy tenni, mintha kezdeményeznének (természetesen rendkívül humánus és megment programokat). Miközben megszakadnak az igyekezettl, hogy valami módon a sarkában maradjanak a minden kicsit is józan számítás szerint globális katasztrófa sorozatba, ha nem éppen az emberiség pusztulásához vezet eseményeknek. Nem tudom mi a rosszabb!? A REMÉNY Feltevésnek persze jobban szeretnék valamivel biztatóbb közeljöv t látni, láttatni, amikor is a poszt-emberiség bolygósors alakító nyugati, (Karácsony Sándor szavával:) euroamerikai fertályában úgy-nevezett keresztény átlagemberek sokasága (nem tömege!) kezdi megkérdezni, tanulmányozni, hogy valójában mi folyik itt az beleegyezésükre is hivatkozva például. Más úgysem segíthet! A mi id nkben legalábbis így néz ki. Vagyis arról kívánok itt nyilvánosan elmélkedni elször is, "amirl nem szabad, merthogy csak arról érdemes" (Hamvas: Paradoxon az igazságtalanságról). Azután pe-dig még arról is, amirl nem lehet. AZ IMAGINÁCIÓS ALAPKÉPLET Kezdjük tehát most is a legfontosabbal, ugyanis: "Az ember ahhoz ér amibl kiindult, vagyis nem indulhat ki másból, mint a célból, amit el akar érni. (...) Abból indultunk ki, hogy a létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes, az egész mindenkiben és mindig aktuális. Ha nem így lenne, ilyesmi, hogy realizálás, megvalósítás szóba sem kerülhetne mert az ember azzá válik, ami Iátomásának középpontjában áll." (Mágia szutra) Miképpen lehetséges ez? "Az ember nem animális lény, nem valamely faj a többi között. De az ember nem is természeti lény, és hazája ezért nem a Kozmosz. Ezért az embert nem lehet és nem szabad mikrokozmosznak tartani. Az ember mikrotheosz (kis-Isten Az antropológiai alapállás a theandria (istenemberség)." (uo.) Máris itt vagyunk hát annál a pontnál, amirôl még ebben a nihilbe fordult korban sem nagyon ajánlott nyíltan beszélni. Legalábbis euroamerika hivatalos, tudományos felfogása a mai napig elmegyógyászati kezelésre utal/hat/ja/ azo-kat, akik hasonló alapállást pillantanak meg, és próbálnak realizálni valamilyen formában. Hamvas hatalmas írott anyagot forgat át, többek között a Scientia Sacrában, hogy felhívja a figyelmet az s-id kt l egybehangzó kinyilatkoztatások, tanítások, misztikus tapasztalatok valódi tartalmára, a fen-tebb idézett imaginációs alapképletet illeten. Nagyon szépen, költien, meggyz en és szenvedélye-sen érvel, de korunkban a legutóbbi idkig a vallásokkal együtt a hit tartományába - mégpedig nem az eredeti hség jelentésének értelmében - lehetett utalni, éppen a legfontosabb következtetéseket illet en. Meg azután, szintén szólva, amíg az ember meg nem éli valamilyen módon, közvetlen ak-ció nyomán, vagy spontán (jóga, meditáció, mvészetgyakorlás, 'füvek'...stb.) mit is jelenthet ma a fenti szöveg , addig legfeljebb annyit mondhatunk a fenti és hasonló gondolatokról, hogy nem nagyon képzelhet el gazdagabb, és méltóságteljesebb helyzet a számunkra az biztos. A TUDOMÁNY LEGÚJABB JAVASLATA Történt azonban az utóbbi fél-negyed században, hogy (hogy nem!?), maroknyi neves tudós elször is elkezdte felmondani a tudománynak a hatalommal - Hamvas szerint is - több száz éve hallgatólagosan érvényben lév kölcsönös legitimációs szerzdését (Bertrand Russel, Noam Chomsky például). Ami kétségtelenül szabadabb légkört teremtett azok számára, akik többek között a keleti látásmód és reali-zációs módszerek megismerése következtében is kezdtek rosszul lenni a nyugati tudományos gondol-kodás prakticista, technicista, hatalom-és üzletcentrikus, a részletek hamis végtelenjébe vesz pepe-cselésétl, és f ként a kvantummechanikai felfedezések óta mesésen paradox válaszokat adó termé-szet- nagyságával meghittebb viszonyba kívántak kerülni. Vagy más szavakkal: az Egésszel (a min-



denséggel) akartak foglalkozni, és találkozni és nem a hideg, becsapós, "küls és objektív" részletek-kel. Néhány név az úttörk közül: Ilia Prigogine (fizikus), Jacques Bergier (kémikus, atomfizikus), Karl Pribram (agykutató), Ken Wilber (biokémikus), Francisco Varela (biológus), Grichka és Igor Bogdanov (asztrofizikusok), de talán a legfontosabb szerepl, a nemrég elhunyt David Bohm (atom-kutató). Rövidre fogva a történetet: mára a tudományos világkép alapveten, "holografikussá" válto-zott, még ha nem is lett tantárgy belle egyel re, legalábbis az egyetemeken, középiskolákban; de már cáfolják mindkét helyen! Ugyanakkor - legalábbis például Dániában - a legutóbbi idkben a saj-tóban, rádióban, televízióban napirendre került a Fritjof Capra által már tíz éve elindított fordulat, paradigma-váltás, értékváltás, vagy legújabban új reneissance-nak is nevezett feladat tárgyalása. Természetesen aszerint hangsúlyozva, hogy melyik (el relátó!) érdekcsoport milyen manipulációra akarja kihasználni az "új" hírt hosszabb távon. De mir l is van szó? Nos kérem, csak a témánk szempontjából legfontosabb pontokra szorítkozva: a magyar származású Nobel díjas fizikus, az információ elmélet egyik úttör je (!), Gábor Dénes felfedezése tette lehetvé a hologram, vagyis olyan körüljárható háromdimenziós lézerkép létrehozását, amelynek legérdekesebb sajátossága, hogy minden részlete tartalmazza az egész képet. Egészen konkrétan is! Ha darabokra,. törjük a képlemezt, akkor minden kis darabját átvilágítva ugyanazt a teljes, háromdimenziós képet kapjuk, a megfelel méretarányban, mint az eredeti, hibátlan lemezrl. Úgy néz ki, mint egy gyönyö-r metafora - nem?! "Az képére és hasonlatosságára teremté ket." Csakhogy itt valami csoda tör-ténik a szemünk láttára! "Igor Bogdanov: Eljutottunk egy olyan idhöz, ami analóg Heisenberg hatá-rozatlansági relációjával, amely szerint nem csak vizsgáljuk a fizikai világot, hanem részt is veszünk benne. Az érzékeink nincsenek elválasztva attól, ami "önmagában létezik", hanem intim módon részt veszünk egy komplex feedback [visszacsatolásos] folyamatban, aminek a végeredménye az a terem-tés, ami "önmagában létezik". Az új fizika értelmében álmodjuk a világot. Azt álmodjuk, hogy ez valami tartós, misztikus, látható mindenütt jelenlév a térben, és stabil az idben. De ezen az illúzión kívül megsznik minden kategorikus elválasztása valóságosnak és valótlannak. (...) Szellem és világ ugyanazon valóság. 0 Jean Guitton (teológus): Pearce kifejezésével. 'Az emberi szellem egy olyan univerzumot tükröz, ami az emberi szellemet tükrözi.' Ezután nem mondhatjuk, hogy szellem és anyag egzisztál egymás mellett, hanem csak azt, hogy egymásban, egymáson keresztül egzisztálnak. Egy módon az univerzum most álmodja önmagát, éppen rajtunk keresztül, és a materializmus abban a pillanatban lép életbe, amint az álmodóban tudatosodik a helyzet." Jean Guitton (Francia Akadémia) és Grichka valamint Igor Bogdanov: lsten és a tudornány (1991) cím könyvéb l. Az ember persze - kicsit keseren - nevethetne is azon, ahogy irtózatos szenvedéseken, bestiális ideo-lógiai mészárlásokon keresztül sikerült végre fölfedeznünk a legalább tízezeréves indiai bölcsességet is mára. "A jóga szerint pedig: Az ember maga a világmindenség!" Kaczvinszky: Kelet világossága I.David Bohmnál például - akit Karl Pribrammal együtt a holografikus világmodell atyjának tekinthetünk - egyenesen hamvasi mondatokat olvashatunk. "A teljesség mindig, mindenütt aktuális" , vagy: "az ember, mint az egyetemes fókusza" kijelentés számtalan helyen és formában bukkan el a m veiben, beszélgetéseiben, eladásaiban. " a dolgok valóságos helyzete az anyagi világban éppen, hogy az osz-tatlan teljesség; vagy más szavakkal, a töredékesség állapotának érzését csak magunknak köszönhet-jük. A legjobban talán úgy közelítjük meg az új világképet, ha [a mindenséget] meg nem osztott tel-jességnek tekintjük, ami áramló 'holo-mozgásban' van. Ami persze nem zárja ki, hogy az áramlatban különféle minták keletkeznek, amik kikristályosodván bizonyos relatív stabilitással és autonómiával bírnak." Az emberr l pedig, kicsivel bvebben: "Azért beszélünk egy sokkal szövevényesebb helyzetr l, mert az egyénnek valami módon bejárása van a kozmikus teljességbe. 'Mindenkinek megvan a speciális kapcsolatmezje', amivel az egész meg nem nyilvánult mindenséggel, avval ami körülvesz minket állandó kapcsolatban van. Egy módon mindenki része az oszthatatlan emberiségnek, míg más módon sokkal több ..." Részletek a Holografikus világkép (Det holografiske verdensbillede/szerk.: Ken Wilber) cím antológiából. Hamvas: "A személy az a hely, ahonnan az egész egyszerre látható." Annyit feltétlenül kell még tud-nunk David Bohmról, hogy Einstein munkatársa és J. Krishnamurti személyes jóbarátja is volt. Az



el bbi leginkább azért érdekes, mert Einstein vitái a kvantummechanikai felfedezések lehetséges kon-zekvenciáit illet en komolyan inspirálták Bohm-ot. Krishnamurti szerepe jóval érdekesebb - legaláb-bis itt, a számunkra. Aki látta Bertolucci fura filmjét, "A kis Buddha" -t, az felismerheti a bájos és különös erkkel bíró indiai fiúban, akit adoptáltak a theozófusok (Dr. Annie Besant) Madrasban. Méghozzá nem kisebb szereplt láttak benne, mint "A Világtanító" (egy megváltó lény) megtestesülé-sét. De az ifjú Krishnamurti misztikus élmények hatására nagyon hamar feloszlatta a tiszteletérc alapí-tott okkultista Rendet, (The Order of the tar) és otthagyta a theozófusokat is. A ROKON SZELLEM A dán Krishnamurti társaság leírása alapján: "Jiddu Krishnamurti (1895-1986) már a 20-as évek óta következetesen ellene szólt mindenféle ideológiának, és organizált vallásnak; igen, minden autorizált szellemi tekintélynek, minden tekintetben - a sajátját is beleértve. Az egyes embernek magának kell világítania a maga számára, hogyha a problémáit meg akarja oldani. Ha a társadalmaknak jobbá kell lenniük, akkor ez csak az egyes emberekben lezajló szellemi forradalom eredménye lehet, nem tör-ténhet tömegmozgalmakon keresztül. Ezzel szemben úgy véli, hogy az ember alapvet gondjai egyeznek az egész világon, s az emberiség felosztása nemzetek, vagy vallások szerint csak konfliktu-sokhoz vezet." Itt ugye máris közvetlenül ráismerünk Hamvasra! Krishnamurtinak, aki, szintén elmondotta és megír-ta számtalanszor különféle formában: "A teljes és feltétel nélküli szabadságot kerestem mindenki számára" azonban megvolt az az elnye és hátránya Hamvassal szemben, hogy az indiai kultúrkörben született, nyugati egyetemre járt, többször beutazhatta a Földet, tanítva, beszélgetve a mindig nagy számú érdekld vel, sok könyvét több mint ötven nyelven azóta is sokan olvassák és tanulmányoz-zák. HAMVAS ÉS AZ ISMERT ÉS ISMERETLEN TÁRSAK Hamvas, mint tudjuk, élete legtermékenyebb idszakában, vagy húsz éven keresztül legfeljebb Buda-pestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhet könyveket, azután vissza a lármás, koszos, rült er m építkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. Azt hiszem, hogy a kézzelfogható hátrányokat könny átlátni. De a hamvasi életm olyan elemzését nyújtja az emberiség XX. századi helyzetének, és lehet ségeinek amit csak innen, Hamvas fell, fel -lünk lehetett látni igazán. Hamvasnak jutott - mondjuk Krishnamurtival "karneváli párhuzamosság-ban" - a kor legbrutálisabb hatalmi kísérlete arra, hogy a valamilyen hivatalos formában nem autorizált személyes szellemi kezdeményezés lehetségét egyszer és mindenkorra lehetetlenné tegye, és még az emlékét is diszkvalifikálja bármiféle hasonló próbálkozásnak. (A világ "szabad" felén ezt a kiválogatást többnyire a pénzre bízzák.) Soha nem tartoztam azok közé, akik díjazták a "teher alatt n a pálma", meg a többi hasonló, gyer-mekkoromban gyakran használt ostoba szocialista közmondás néminem igazságtartalmát, de az az érzésem, hogy ha másba jelentsen nem is, de a hamvasi szenvedélyességbe ersen belejátszott a m-veletlenségnek, az ön és közsorsrontó ostobaságnak és hazugságnak az a csimborasszója, ami körü-lötte tombolt. No és az is valószínleg, hogy B-listázása után nem kellett naprakészen tör dnie az olvasók, hallgatók reakcióival, mint (fként) nyugaton vándorló indiai kartársának. Márpedig Krishnamurti barátjának, az elméleti fizikus David Bohm-nak a szenvedélyességrl is van különvé-leménye! A Renée Weber filozófusnvel készült beszélgetésben, amikor kérdez partnere azt firtatja, hogy ha mindenkinek közvetlen kapcsolata lesz a mindig aktuális "holo-mindenséggel" akkor a meg-tisztult, megszabadult, "szent" embereknek talán lehet ségük volna megtisztítani valamennyire a ret-tenetesen elszennyezdött emberi világot is - azt feleli, hogy nem elég, hogy kevesen voltak, vannak ilyenek, és a romlás is olyannyira mocsaras a rengeteg id alatt felhalmozódott és megrothadt szemét miatt, hanem több szenvedélyt is igényelne a feladat szerinte: "Az energiát régen szenvedélynek is hívták. Más szavakkal: a tisztaságnak és szenvedélynek kell összejönnie". Csak sajnálhatjuk, hogy személyesen nem ismerték egymást Hamvassal! De evvel kapcsolatban van itt még valami. A minap alkalmam volt végigélvezni egy jó másfélórás beszélgetést videóról, kb. a 70-es évek végérl Bohm és Krishnamurti között az indiai bölcsel tapasztalatairól. Egy id után szinte már kínos volt látni, hallani, ahogyan az atomtudós szinte: mondatról-mondatra visszakérdez és az (angolszász-zsidó) eu-rópai szemszögébl próbálja nemcsak érthetvé, de, hogy úgy mondjam következetessé is tenni a beszélgetést. Értem ezalatt, hogy szemmel láthatóan, és füllel hallhatóan úgy érezte, hogy a tanulsá-



gok levonása, a következmények mérlegelése, európai részr l különleges megmunkálást igényel. Nem csoda! Legutóbb a tibeti származású láma, Szögyal Rinpoche esetében tapasztalhattuk, olvashat-tuk a Tibeti könyv életrl és halálról cím , egyébként rendkívül tanulságos, és használható könyvé-ben (magyarul is!), hogy milyen könny egy, például a buddhizmus ázsiai szemléletmódjában feln tt embernek átlátni a kétségbeesett euroamerikai ostoba er lködésen. Hogy valójában nem is létez, vagyis szüntelenül változó, "üres" egoját bármi áron, bárki rovására úgymond boldoggá tegye, kitöl-teni, betölteni próbálván azt, amit nem lehet, megfeledkezni a múlandóságról...stb. De azt is, hogy milyen nagyon nehéz elmagyarázni, átfogóan és mélyen megértetni a helyzetünket, noha Szögyal például a Cambridge-i egyetemet kijárva alaposan tanulmányozhatta a nyugati mentalitást és szemé-lyesen ismerte David Bohmot is! Miért vajon a kölcsönös félreértések sorai Hiszen az elme ("tudat, pszyche ...") vertikális strukturáltságáról az si indiai módszerekkel évezredek óta vizsgálódó jóga-buddhizmusnál többet tudni jóformán nem lehet manapság sem. Úgy néz ki, hogy a horizontlis. Hamvas szavával történeti oldal "elhanyagolása" a ludas a dologban. Illetve annak a speciális öniga-zoló hazugságrendszernek, amelynek egyik leglényegesebb eleme az egyoldalú "tudományos" kifeléfordulás a nem kielégít ismerete az alapvet oka a csodálkozásnak, melléfogó érvelésnek a keletiek, és az értetlenségnek a nyugatiak részérl. Nos, Hamvashoz hasonlóan átfogóan, egyeteme-sen és komolyan - tudtommal - korunkban kevesen tettek kísérletet a helyzet mind vertikális, mind horizontális átvilágítására (Patmosz), a keleti és nyugati (valamint az összes) vonal "egybehangolásá-ra" (Scientia Sacra), a konzekvenciák levonására (Mágia szutra), a realizálás dokumentálására (Titkos jegyz könyv). Ráadásul csak a legnagyobbakkal mérhet m vészi színvonalon (Karnevál) és a leg-borzalmasabb történeti szituáción is felülemelked humorral (Szilveszter). Még kevesebbeknek sike-rült megvalósítani a normális ember bölcsességébl valamit is az egyre rohamosabban és tömegeseb-ben megrül modern korban... A már említetteken kívül néhány a Hamvast ersen inspirálók közül: René Guenon a szufi bölcsként Egyiptomban eltemetett francia, Julius Evola taoista-buddhista olasz arisztokrata, Vlagyimir Szolovjov és Dmitrij Merezskovszkij ortodox keresztény orosz bölcselk. Az els kett vel els sorban a modern, euroamerikai dominanciájú kor megalkuvás és engedmény nélküli kritikáját, míg "a reneissance által nem sújtott oroszokkal" a kereszténység esélyeit konzultálta meg a munkáiban.

HAMVAS ÉS KORTÁRSAI Feltétlenül szólni kell Hamvas Béla feleségérl, Kemény Katalinról, akinek ha csak a közösen írt For-radalom a mvészetben (fed-) cím könyvükben szerepl írásait, vagy a Karneválhoz írt, Az ember, aki ismerte saját neveit cím "kézikönyvét" vesszük, olyan irigylésre méltóan egymást ért és segít kapcsolatot érezhetünk, láthatunk a mvek mögött, amit talán csak az tud értékelni, aki már próbált manapság hasonló, mindent naponta kockára tév "alkimista" életéhez, munkájához hosszú távra iga-zi társat találni valakiben. Akiben ráadásul, saját írásait (pl. a " De a sivatag"- ot, vagy a Janus Pan-nonius Múzeum évkönyvében 1987-bcn megjelent Arc-Maszk-Ikon cím Vajda tanulmányát) véve alapul, éppen úgy állandó kitörésre kész lávaként fortyog az alkotóer és a feszít tehetség, mint a férjében - a mai napig! E tény fényében nem lehet eléggé értékelni azt a szó szoros értelmében vett önfeláldozó erfeszítést, amit a sajnos egyre idsöd , de szellemileg üdíten friss, és eredeti hölgy a nagyrészt kéziratban maradt Hamvas életm kiadásáért tett és tesz. Anyagilag is! Nem egy ízben le-mondva jogdíjáról, és ezzel lehetvé téve például az eddig nyugaton egyedül megjelent dániai Ham-vas könyv kiadását Koppenhágában, a Hamvas Béla Klub er feszítései nyomán (B.H.: Den nordlige krone & Hemmelig rapport ford. P. Esterhas / Heureka kiadó) 1996-ban! A Hamvas tanítvány Dúl Antalnak pedig - nem éppen könny - sorsa és kenyere lett a kéziratok gondozása és kiadása (Medio kiadó) mára. Nem túl sok, de értékes, például az Öt géniusz / Száz könyv (1985-ös) svájci kiadásához Kemény Katalin segítségével, Mattheusz János álnéven írt tanulmányában, interjúiban, el és utósza-vaiban a legfontosabb, ma is aktuális tanulságokra igyekszik felhívni az olvasók figyelmét. Megemlí-tend a F v. Szabó Ervin Könyvtár 1988-as tisztelg antológiájában közzétett, rendkívül információ gazdag Darabos Pál tanulmány (és bibliográfia) is: 'Az egyetlen hiteles közösség gondolatának képvi-sel je: Hamvas Béla'. Ami Hamvas magyar inspirátorait, kortárs vitapartnereit illeti, talán egyszer remélhetünk még éppen Kemény Katalintól és Dúl Antaltól is valamelyest átfogóbb képet, mint ami az Életünk folyóirat (1987/9), és az Új Forrás(1993/9) emlékszámaiban elénk rajzolódhatott. De. ha csak a Hamvas által



kivételesen elég sr n emlegetett, idézett 'csütörtöki beszélget társról', az '56-ban elször Belgiumba távozott, majd Nyugat Németországban leteleped Szabó Lajosról írt realizáció értékelést vesszük a Patmoszból: "Minden jel arra vall, hogy Szabó Lajos hallatlan keménysége és szigora, és szavainak kérlelhetetlen tisztasága azon nyugszik, hogy mástól halálbüntetés terhe alatt megkívánom azt, amit magam nem tudod megtenni." - akkor sajnos nem remélhetünk túl sok értesülést egyenrangú szellemi (vita) partnerekrl, hálás tanítványok seregérl kés bb sem. Különösen nem az 1948 utáni idkb l. A patmoszi "Interview"-ban vázolt '56 utáni tájkép csata után pedig maga a sivatag. "Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt nyomo-rult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomo-rult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem tör-tént?" Akikr l a kritika szól, elssorban az "értelmiség'; akik még itt vannak közöttünk, azután a ne-veltjeik, akik tovább "kevernek'; a politikában fként, érdekeik szerint magyaros, és/vagy keresztyén pátosszal, vagy kozmopolita "elhivatottsággal" - nagyon kevés kivétellel majdnem ugyanannyira nem tudnak, nem is tudhatnak mit kezdeni Hamvassal ma sem, mint annak idején. Csoda-e, hogy nem is akarnak?!

MA Azért olyanokat is találunk, mint például Czakó Gábor, aki nem csak a Hamvas szamizdat buzgó ter-jeszt je volt hajdanán, de vitára ingerl tanulmányokat is írt a "Mesterrl" el ször a Karnevál megje-lenését üdvözölve (A Mester színrelép /Visszhang 1985 november). Utoljára pedig tíz évvel kés bb, valószín leg az id közbeni politikai iszapbirkózástól (rendszer átadás-átvétel, 'demokratizálás', priva-tizálás, "szabad-"piaci átállás ...stb.) megfáradtan, egy kissé kesernyésebb hangon, kevesebb megér-téssel a katolikus dogmák hamvasi kritikája tárgyában (például a bn kérdésében), azért írásában a lényeget nem elvétve: "A kérdés a legkevésbé sem intellektuális, hanem egzisztenciális, Ami nem realizálódik a személyes létezésben, az nincsen. Sajnos, állapítja meg a mester, manapság egyre keve-sebb ember bírja ki a normálist. Nos innen a további ellenszenvek forrása. A modern utáni korban, a posztmodernben, amit Hamvas már nem ért meg, de a hozzá vezet folyamatokat világosan látta, nincs nagyobb botrány, mint rászólni az emberre, aki berendezkedett a megromlott létben. A világ-válságban, aminek a f jellemz je 'nem az, hogy a rosszat teszik, hanem, hogy hisznek benne'. Gaz-daság-Korfia föltétel nélkül hisz a tudományban, varázsigével szólva a tudomány "objektivitásában", és ugyanakkor abban, hogy semmirl sem állítható semmi. Minden relatív, kinek így, kinek úgy, minden megengedett, mert a többség megszavazza, a pszichológia kianalizálja, a szociológia a társa-dalomra hárítja, az icipici mind megeszi..." (Czakó Gábor: A világhegy / Hamvasról a Patmoszról / Kortárs 1995 március ) A már említett Miklóssy Endre Küszöbök cím kötetében megjelent tanulmá-nya (Lélegzet könyvek, 1995), noha a Karnevál filozófiájáról ígér értekezni, jó felerészben azt elem-zi, hogy mi is annak oka, amiért Hamvassal vagy kurtán furcsán próbál elbánni azok többsége, akik ilyen olyan okból bátorságot vesznek nyilatkozni az "irracionalizmus apostoláról", vagy a legegysze-r bb elhallgatást választja leginkább az, akinek vállalt dolga volna elemezni, továbbadni, tanítani a magyar szellem teljesítményeit. pillantásra ez posztfeudális rangkórság, akadémikus fhercegekkel, mialatt a coniugatio periphrasticát Babits Mihály nev latin tanárok oktatják. De ez csak következ-mény. Annak következménye, hogy a valóságos szellemi hierarchia tökéletesen el van rejtve. Mi hi-ányzik? kérdezhetnénk Fülep Lajossal? "A lélek dolgait csak a lélek ismeri, mert a lélek vizsgál meg mindeneket, még az Istennek mélységeit is' - a nép lelkének mélységeit is. E vizsgáló és megismer lélek híján hiányzik a magyar irodalomból a nép lelke legmélyebb rétegeinek megragadása egyfel l, s az emberi szellem legvégs kérdéseinek vizsgálata, a filozófia és rnetafizika másfell. Ennek feltétele az emberi lélek egyetemes nagy élmé-nyeinek és kérdéseinek megformálása, azoknak, amelyek összekötik a legnagyobb kultúrájú embert a nép legegyszerbb fiával." Fülep: Mi az ami hiányzik a magyar irodalomból. A bölcsesség szeretetének (philosophia) a nemlétez magyar képlete éppen ez. Írjuk végre egymás mellé e neveket: Schmitt Jen Henrik, Fülep Lajos, Karácsony Sándor, Hamvas Béla, Szabó Lajos ... Magyar filozófia? Ez már több a soknál, mondják, és a völkisch jelz is azonnal beugrik, aminek az az el nye, hogy egybl el lehet parentálni: nemcsak bugris, hanem fasiszta is. Magyar filozófia? Ba-



logh Pál múlt századi filozófiatörténetének van egy angyalian naiv fejezetcíme: 'A magyar filozófia Bacontól Kantig. Az egyetemest nem lehet nemzetivé csorbítani: valóban sötét és siralmas az afféle náci lelemény, hogy 'német tudomány'. Mindazonáltal van értelme pélául annak a megállapításnak, hogy Sören Kierkegaard dán filozófus -- habár Scheilingt l tanult a berlini egyetemen. A "Bacontól Kantig' viszont ezzel szemben éppen azt jelenti, hogy tilos eredetinek lenni." Mindenképpen meg-jegyzésre érdemesnek tartom itt, hogy nem is ismerve egymást, Miklóssy Endrével nagyjából egy id ben jutottunk lényegében megegyez konklúzióra mind a Hamvas életmb l következ tanúlságokat, mind a magyar szellem helyzetét és lehet ségeit tekintve. Ô otthon, én Koppenhágában! Az érdekl d olvasó ellenrizheti a fenti állítást Miklóssy kötetében és e sorok írójának a Magyar Szemle 1996 júliusi-augusztusi számában megjelent (röv.:) "Miért kell kellene megalapítani a lehet legsürg sebben a " cím dolgozatában, és a Magyarok Millecentenáriumi Világkongresszusának tisztele Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetemet ? tére komponált, leghamarább valószínleg az újjáa-lakulni kényszerült Koppenhágai (Régi) Hamvas Béla Klub ismét meginduló folyóiratában az Új Szi-getben 1997-ben megjelen, Mire jó ma a magyarság? I. - cím 'ünnepi beszédben'. Remélhetleg érthet , hogy ez a néhány sor betoldás a 'Hamvas ügy' mint - els sorban? - magyar szellemi kincs és feladat mai, nem túl sok, és kevéssé ismert fejleményeir l miért is tartozik szorosan ezen tanulmány tárgyához! HAMVAS MAGÁRÓL De vissza magához Hamvashoz, akinek ugyebár magyarul sikerült megalkotnia - egyre többek véle-ménye szerint - az egyik legkorszerbb és legegyetemesebb beavatási élet/mvet napjainkban. Figyel-jük meg, mi is az ami t mozgatta annak idején: "Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust, Pascalt, Nietzschét, Kierkegaardt, az egzisz-tenciális és szubjektív vonalát össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal Vedanta-mahajána-tao-kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint tényleges életrendet. Ezért kapcsolatot tartok fenn minden olyan szándékkal, amely a szellemi kasztot meg akarja valósítani, a püthagoreusokkal, az Egyházzal, a preraffaleitákkal, a georgiánusokkal, ellenfele vagyok rnindennem szekularilizálásnak, mint amilyen a klerikalizmus, a demokrácia, a szocializmus. A fasizmus-bolsevizmus az emberi eg-zisztencia leszkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszkített ember primitívé válik, ezért kez-dünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szkítés süllyedéssel jár, tágu-lás fölemelkedéssel." (Interview/Patmosz 1. Azt hiszem ilyen rövid szövegben ennyi tabut ilyen botrányos szabadsággal ledönteni azért még ma is ritkaság. Nem elég, hogy itt valaki úgy állítja be magát, mint akinek nem csak lehetsége, de köteles-sége "az emberi életet- visszavonhatatlanul megalapozni", és miközben "szellemi kasztról" beszél, leszólja az összes érvényben volt és lév (=ránk, magunkra kényszerített) hierarchiát és autoritást. A SZELLEMI KASZTRÓL MA Ami ezt az, általában a többséget talán leginkább irritáló, a legbségesebben Az öt géniuszban kifejtett szellemi kaszt gondolatot illeti Miklóssy például egyszer en "szellemi kategóriának" nevezve átsiklik a kérdés felett, míg Dúl Antal a lehet legkonkrétabban veszi: "tényleg adott egy-egy nép számára a lehet ség, hogy úgy mondjam üdvközelbe jutni, akkor, ha brahmanjait megszüli, és azok meg tudják mutatni számára azt az üdvtörténeti küldetést; amit egy nép elérhet. Ezt úgy fordítottuk le, hogy a nép brahmant szül, szellemi embereket szül, akik a dolgok lényegét értik, átlátják. Mi az, hogy szellemi ember? A dolgok értelmét látó de tudásával, a hatalommal nem kompromittálódó, szakrális szubjek-tumi. az egyetlen, aki a létezés teljes körét szellemileg átfogja és magában realizálja. Ezért tudja, hogy mi a nyugalom, mi a visszavonulás értelme. A dolgokat átlátni csak nyugalomban, visszavo-nultságban, ahogy Hamvas Béla mondja, csoda atmoszférában lehet, nem agitációk és látványok kö-zepette. A brahmani kaszt azért a legmagasabb (és nem a politikusok kasztja), mert a brahman tudja közvetíteni a nép számára a magasabb tudást, a szellemi szintet, ami nem filozófia és nem tudomá-nyos okoskodás." Más szellemi dimenziók a magyar irodalomban/interjú Dúl Antalla/ /Helikon 1993/5. Furcsa módon, aligha elképzelhet a mai, 'demokráciában', "szabad"-piacon felntt "szabad" ember számára irritálóbb hír, mint hogy egyáltalán lehetséges hatalomtól, pénztl, hivatalos jóváha-gyástól, vallástól, közvéleménytl, stb. független teljes érték létezés. De hogy a függetlenség lenne a feltétele a teljes érték életnek, valósággal szemtelenség. Az meg, hogy ezen független embernek



kellene lennie a meghatározó tényeznek a társadalom életében, hát ez már hallatlan! Persze definiál-hatjuk az euroamerikai kultúrát, a mostani kort meg különösképpen avval, hogy nincsen szellemi kasztja, illetve soha nem is ismerte el a szellemi embert, a bölcset, az önmaga, az ember legfelsbb lehet ségeit megvalósítottat, mint az egyetlen elfogadható eligazodási pontot a lét, az élet alapkérdé-seiben. "Amire szkségünk van az a bölcsesség. Ugyanis sokkal inkább a bölcsesség hiánya, mint a hiányzó tudás okozza a legkomolyabb bajokat." Mondja ki kerek perec David Peat, a David Bohm-al közösen írt Tudomány és kreativitás cím kötetben. Míg Hamvas az Északi koronában: "Európának nincs bölcs embere, s ezért nincs fundamentuma és komolysága. Ezért itt minden ideiglenes és nem csak kaland, hanem az is akar lenni és kétségbe vonja, hogy van más, mint provizórium (dialektika), van más, mint pillanatnyiság, individum, hömpölygés, történet, és van más ember, mint aki markában t rrel él, és van más ember, mint aki bszülten akarja a minél többet; és tagadja, hogy van végleges és biztos tudás, és van az emberi életben megvalósítható normalitás." De nézzük csak, hogyan vádolja önmagát Hamvas az idskori Patmoszban, az (ön) Interviuw-ban: "- Úgy látom, hogy önben élet-ressentiment dolgozott. Amiért becsvágya nem elégült ki, bosszút állt a társadalmon, a népen, az el-méleteken, a tudományon, a vagyonosokon, a hatalmasokon. De mindez kevés volt. A resentiment [irígység] maximuma, ha a kielégítetlen becsvágy valami magasabb nevében magán az életen áll bosszút. Azt hiszem, tényleg így történt. (...) Végigvittem. A sötét pontot az életemben véltem meg-találni. (.. Az életnek az önmagára való éhségi ami Európára kezdettl fogva olyan jellemz, ami el-emésztette a görögöket és a rómaiakat, tönkretette a középkort. Elemi ervel kitört az újkorban, hogy végül olyan emberekben, mint Goethe és Nietzsche kulmináljon, és hogy a szomjúság és a sóvárgás dics ítése minden egyebet elnyomjon, ez volt számomra a sötét pont. Minden romlás els oka, persze els sorban magamban, és ezt az éhséget kellett átvilágítanom, amíg megértettem, hogy nem élet va-gyok, hanem ott vagyok, ahol több vagyok, mint az élet (...). És az bennem a lét súlya, és ez az, ami minden életemen áthangzik, és minden inkarnációmban azonos, és amit a puszta életért soha nem szabad feláldozni, mert aki megteszi, lényét eljátszotta. Az életen túl él lény magvát megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet. Megtörténhet ez az élet letiprásának árán? Sem az élet nem tagadható meg a létért, mert akkor odajutok, ahová a középkori aszkézis. Sem a lét nem tagadható meg az életért, mert akkor oda jutok, ahol az ember ma áll. Mind a két eset pseudo-egzisztens.Élet és lét csak hazugság árán választható el. (...) Mégis. A nagyobb súly a másodikra esett, mert ez az aktuális. A mai életrend alapja, hogy az ember a lényt, aki benne az élet-nél több, meghazudtolja, és odadobja a mer életnek. Az életért odaadok valamit, ami az életnél több A lelkiismeret azonnal tiltakozik. Megindul a vád és a mentegetzés. Európa elméleteinek legna-gyobb része olyan hazugságdialektika, amelyben a vád, sem a védelem nem igaz. Egyre többet kell hazudni. A hazugság növekedését az ember csak létszínvonalának lefokozásával bírja ki. Hazugság-hoz homály kell. És Európában a létmegtagadó árán felfokozott életdicsítés hazugsága kizárólagos diadal és egyetemes bncselekmény lett. Akiben ez triumfál, az közel van szellemi erinek felbomlá-sához. Az élet nyers állapotában az önmagára való sóvárgás és éhség és hiány és szomjúság. Ez az élet alvás. Ez a vad és beoltatlan élet. Keresztényül a megváltatlan. Hagyományul a beavatatlan." Talán jobb, ha nem is folytatom tovább az "idézést'; hiszen - lehet ellenrizni - szédít magasságokba és mélységekbe visz tovább ez az írás (is). Szerz szinte hihetetlen követelményeket állít föl minde-nek el tt magával szemben, de az olvasónak bizony ezúttal is alaposan neki kell gyürkznie a fela-datnak, hogy el tudja valamiképpen választani mi az, ami a Hamvas Béla nev 'tér-id -lélek-komplexum' terhe, tehetsége ("púpja"), lehetsége és speciális feladata attól, ami - mindannyiunké; persze személy szerint bonyolítva... Néha nem könny.

A LEGFONTOSABB: AZ ÉLETKÉPZELET Visszatalálva azonban Hamvastól a tanításához, ahogyan azt talán legesszenciálisabban a Mágia szutra 100 szutrájában leljük meg összefoglalva, valamivel egyszersödik a képlet: "Az ember azzá válik, amit életképleletével varázsol. Mert ez a beváltás helye. (...) Az imaginációban válik az egész létezés állandóan esedékessé, a valóságnak a maga teljességében való elismerése is az imaginációban történik és -az ember az összes lehetséget az imaginációban veszi birtokba. - az imaginációban a létezés, a megismerés és a megvalósítás egybeesik. Ezért olyan fontos, hogy: "Az imagináció látomá-sai sohasem langyosak. Az életképzelet az olyan képeket; amelyekbl a képzés heve (hatalma) hiány-zik, önmagából kilöki.(...) Szenvedély, s azért sóvárog, mert önmaga szüntelen mámorban él. A kép



és a tz összetartozik. A látomás és a mámor egy!" - énekli a Mester. És hogyha valakit - bármilyen okból - irritálna a mikrotheosz, kis-Isten, vagy az istenember képe, akkor próbálja elképzelni, ("elhin-ni"), hogy: "Az alapállás a normális, ez pedig a bntelen, éber és egészséges ember. Aki az alapállás-ról leválik, - minek következtében válik le? Azért válik le, mert életképzeletében nem a normális em-ber sképét valósította meg. Az skép megzavarodott. Az életképzelet rületében önmagára oly képet alkalmazott (azzal téveszti magát össze), amelybl b n és betegség fakad. Az eltorzult kép alapján az imagináció csak eltorzult élettervet tud megvalósítani."

NORMÁLIS SZEMÉLY MA Itt, miel tt nekirugaszkodnánk, hogy legalább "lóugrásokban" a végére járjunk Hamvas látomásának, a normalitás mai állásáról szeretnék vázolni néhány újdonságot. Úgy néz ki, hogy az utolsó évtized tudományos világkép alakulása nagy lassan abba az irányba alakítja a pszichológia normalitás képét is, amit például a paradigmaváltás egyik els szorgalmazója, F. Capra már jónéhány éve javasolt, vagyis: ki-ki látomásai, álmai, bels tapasztalatai mások által meg és elbírálhatatlanok lévén, kon-centráljunk arra, hogy mit is teszünk mi itt egymással voltaképpen! Hamvasnál alaposabban és átfo-góbban -- tudtommal - senki nem elemezte a romlásnak és romlottságnak azt a XX. századi küls-bels panorámáját, aminek borzalmait ráadásul életmvében több helyen fokozódni jósolja. /Miklóssy E. szerint a mágia lehetségének az apokalyptikus korra való valószín újbóli felfutása miatt. Amiben lehet némi igazság... De ezt inkább hagyjuk - nem !?/ Nézzük meg inkább kicsit köze-lebbr l, hogyan is állunk a személy Iehetségeivel manapság, hiszen: "A jelen aión körülbelül Kr.e.600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes. (...) Ugyanettl a perct l fogva a kollektívumoknak realitásértékük csak annyiban van, amennyiben azok a személyiség anyafogalmai, harcmez i, vagy építészeti elemei. Ettl az id t l fogva van üdvtörténet, amelyet nem a népek és az osztályok és a fajok és a vallások élnek, hanem a személyek, éspedig kivétel nélkül minden személy, mert "az üdvtörténet végs kifejlése szempontjá-ból minden ember pótolhatatlan."(.Saint-Martin) Ugyanett l az id ponttól kezdve van emberiség fo-galom, inert a személyiségnek egyetlen kollektív kategóriája van és ez az emberiség."(Öt géniusz) Nem mondhatjuk, hogy nem történtek azóta komoly nekirugaszkodások, például Sziddhárta Gautama Buddha és a Názáreti Jézus Krisztus példája, és tanításai nyomán, de az ember nem tud szabadulni attól a nyomasztó érzéstl, hogy a helyzet lényegében azóta is, ráadásul egyre rohamosabban, egyre fenyegetbben és "tömegesebben" romlott. Bevallom, hogy ezen a ponton nemhogy Guenon Káli yuga magyarázatával, szellemi tél ide vagy oda, de még Hamvas negatív üdvtörténet (Mágia szutra) hipotézisével sem tudok maradéktalanul egyetérteni . Nem hagy békét az a gyanú (ne legyen iga-zam!), hogy "mi" ezt a sötét, véres kozmikus labirintusjátékot itt túlnyomó többségben, ha nem is demokratikusan megszavazva, valami perverz módon még mindig jobban élvezzük az összes borza-lommal együtt, mint a megszabadulás mveletcinek a fokozódó romlással egyre fájdalmasabb szép-ségeit. Hamvas például a Karneválban (is) mintha alátámasztaná ezt a baljós közérzetemet. A Pythiá-ban (Titkos jegyzkönyv) viszont bejelenti a megmentt: "A borzalmaknak az az apokalyptikus özöne, amit a történeti emberiség háromezer év óta átélt, nem volt értelmetlen. Szenvedni kell, az biztos. Amir l szó van, úgyis mindig csak az, hogy érdemes, vagy pedig sem. A küszöbön, ma, a borzalmak elképzelhetetlen fokozódásának és csaknem megsemmisít s r södésének idején a szenvedések ér-telmét egész sereg ember megtalálta. Nem úgy, hogy valamely varázsszót mondott és erre üdvtant épített. Az üdvtanokból, köszönjük szépen, nem kérnk többé. Ha a történet borzalmai másra nem is, arra mindenesetre jók voltak, hogy az üdvtanokból visszavonhatatlanul kiábrándultunk. A szakrális szubjektum els körvonalai megjelentek. A történet iszonyatai ellen az egyetlen ellenszer az az em-ber, aki minden iszonyatnál ersebb. Nem tanítás. A legkevésbé üdvtanítás, vagyis egyetemes recept, program, terv és generálmegváltás. Ha valaki azok után, amiket átéltünk, ilyesmit még komolyan akarna venni, a tudatos világcsalást érint elvetemült rosszhiszemség és a kretenizmus határán lenne kénytelen helyet foglalni. A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszo-nyatot kibírja. Ilyen ember pedig van. Olyan létezési színvonal, olyan tudás és olyan értelem, olyan arány, olyan mérték vált lehetvé és láthatóvá és megvalósíthatóvá, amely a történet minden borzal-mánál magasabb hatalom. Ez a szakrális szubjektum. A szakrális szubjektum, amennyire legels vo-násaiból látható, csaknem egyenl arányban archaikus apokalyptikus, és üdvözült. A három nagy világkorszakot, az aranykort, a történetet és a megváltást lényegében összeolvasztotta. Ezért szakrális,



ezért diabolikus és ezért emberi. Ördögien okos, mágikusan gyarló, és evangéliumian tiszta. Az elron-tott, kenetteljes és perverzált kereszténységbl semmi sincsen benne. De nála jobban senki sem tudja, hogy anima naturaliter christiana. Ezért nincsen benne semmi a szcientifista szakemberbl, sem a morálterroristából." (Pythia) Nos, amennyire mindenséges jómagam (="Én nem Én vagyok, hanem az Én meg a nem-Én, nem is együtt, hanem kölcsönös egymásra vonatkozásában" - fogalmazza meg Karácsony Sándor a magyar én-képletet) tapasztaltam, és a hagyomány szerint: az embernek a leg-szörny bb látványban akkor van része, amikor látni kezdi saját valóját ! Ami persze nagyjában-egészében Az ember mai helyzete is. 'Láttam', hogy a hagyományoknak, Hamvasnak, és számtalan prófétának, misztikusnak igaza volt, van: "szellemben b nösök, lélekben rültek, és testben betegek vagyunk"; és kétségbeejten kétségtelen, hogy mi magunk vagyunk saját sorsunk okozói. Az, hogy az "ellenség" (a mindenségbl nem hiányozhat semmi és senki !?) bennünk lakik, vagyis alapveten senkire és semmire át nem hárítható módon mi ("Királyi többes az r éhén" - daloltam fiatalember-ként) magunk voltunk, vagyunk és leszünk a felelsök azért a szörnység özönért amit egymásra zú-dítunk folyamatosan, bizony elég nehezen viselhet tudás. Hát még, ha e megismerés következmé-nyeit akarjuk alkalmazni a mintha kizárólag csak hazugságból és "bnb l" álló éppen aktuális (Kaczvinszky szavával:) 'karakterünkre'; más szóval arra az emberre, akinek nap mint nap el kell (ene) számolni elssorban ön-Mag-ával, mit is tesz saját maga, és a helyzet javítására, tisztázására. No de itt abba a tartományba léptünk, amire ezen írás elején úgy céloztam, hogy arról is szólni kívá-nok majd, amirl nem lehet. Minden korok misztikusai szerint is leírhatatlan és elmondhatatlan az, amikor az ember "az örökbe ér" - mondjuk. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen történhet ez meg velünk. "A szakrális, diabolikus ember megjelenésének tényét tudormásul kell venni. Ez a lény száz jelben beszél és cselekszik, de mindenek fölött és el tt: van. Ma már szándékos rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy valaki ezt az embert a költészetben, a zenében, a festészetben, a gondolkodásban ne lássa egyre sr bben és tudatosabb és bátrabb alakban megjelenni. Tevékeny valóság, aki meg-kezdte a világot a maga képére teremteni, és a történet apokalyptikus erk fölött a hatalmat meg fogja szerezni. Amirl azonban ebben a percben szó van, nem a szakrális szubjekturn, hanem a neki megfe-lel asszony. "(Pythia) Az utolsó mondat elemzése most igen messzire vezetne (még?), de nem ok nélkül maradt az idézett szövegben. Ugyanis a dán "csendes matriarchátus" egyik jeles közírója Inge Houman nem is oly régen (1992-ben) közzétett egy tanulmányt, az írásunkban többször felbukkant "Holografikus világkép" cím kötet hatására (is): Álom, rület és misztikacímmel. A "világfelfogá-sunk kozmikus szaltó mortáléjáról" elmélkedik, amely érvénytelenné tette a mechanikus (materialis-ta) világképet, és amint írja, ezúttal igazi forradalomról van szó, a legnemesebb értelemben ('revolution af karat') "nem kell (többé) távoli idk, vagy idegen kultúrái felé fordulni, hiszen az em-ber már az e századi nyugati gondolkodásban az úgynevezett küls, objektív világról úgy kezd el be-szélni, mint valótlan illúzióról, egyfajta 'félálomról'. Nem csak David Bohm [teszi ezt], de több filo-zófus és tudós, akik ráadásul többé-kevésbé beavatódtak valamely misztikus tradíció titkaiba is. A régi helyett egy transzcendens valóságról beszélnek, amelyet érzékszerveinkkel (mszereinkkel) meg nem vizsgálhatunk, de amelyben az úgynevezett hétköznapi világ eredete és alapja is található" - je-lenti be lelkesen.

Ugyanakkor kénytelen felróni egyik fszerepl jének, Stanislav Grofnak a transzperszonalizmus neves pszichológus kutatójának, hogy "miközben, jól ismerve az si indiai vallási tanokat ünnepli az upanishadok 'Tat tavam asi' üzenetét (Te vagy Az, Te vagy Isten), azonközben betegségként kezeli és ítéli el a nyugati 'skizofrén/pszichotikus' úgynevezett messiási megváltás mániáját; mint patologikus nagyzási hóbortot." Az írón hozzáteszi, hogy: "Teljes összhangban különben avval, hogy a nyugati, zsidó-keresztény kultúrában azt az érzést és kijelentést, hogy "Én vagyok Isten" (vagy a Jézus Krisz-tussal való azonosulást) úgy veszik, mint a kényszerképzetek szuperlatívuszát, mint az elmebaj meg-nyilvánulását; ha nem éppen, mint a leggusztustalanabb blaszfémiát." Luthert is említi itt, aki szerint az ember tett l-talpig csak bnb l áll. De mint írja: "Nem hiányzott az idk során a legkülönfélébb alternatív meghatározás, az 'elmebeteg állat' elnevezést l egészen Nietzsche-ig, aki szerint az ember a legkevésbé definiált állatfajta az összes többi közül. Ezért azután a lehetetlennel határos eldönteni, hogy az ember (nyugaton) a pszichiátriai terminus szerint most patologikus nagyzási mániában, vagy épp annyira patologikus kisebbrendségi komplexusban szenved-é, amikor mit sem tudunk arról, hogy valójában milyennek kéne lennie! De az ember általában, akár lustaságból, akár hiányzó fantá-



ziája okán hagyja magát be-definiálni az éppen adott szociális mili antropológiája szerint. Karen Blixen hagyja egy figuráját így kifakadni: Nem az arcod, hanem a maszkod szerint ismerlek meg té-ged." Azért ide kívánkozik némi kiegészítés a túlságosan jóindulatú, vagy naiv 'matriarcha' oknyomozásá-hoz. Egészen biztosan nem csak lustaság és fantáziátlanság nyomozható ugyanis ki, hanem korunk felé tartva egyre elvetemültebbnek ható hatalmi manipuláció, és "egyre szarabb kenycsök" (Karne-vál), "nagyinkvizítori" terror és agymosás (Archai), a 'médiák', és persze a minderre felel (jogos?) félelem és irtózás bármiféle valódi felelsség vállalásától különösen sorskérdésekben. Inge Houmann könyve végén természetesen elhozza Dánia legismertebb gondolkodóját, talányát és legnagyobb kritikusát (!), Sören Kirkegaard-t. Aki nem elég, hogy a "tucatember"-rel szemben min-den kérdésben, mindig a személy mellett foglalt állást, és a tömeges csatlakozást valamely ügyhöz a lehet legrosszabb ajánlólevélnek tekintette (aminél nagyobb eretnekséget a "hétköznapi" Dániában kitalálni sem lehetne!), de még arra is felhívta a figyelmet, hogy: "Vannak olyan esetek az életben, amikor az emberen úrrá lesz valami nagyság és jóság, és mint a bolond nem választja el többé a köl-tészetet és a valóságot egymástól, hanem az egészet a m vészet szempontjából nézi sub specie poeseos." - idézi a dán mestert I.H. Persze ott köt ki végül, hogy ha K-nak igaza van és "a személy élménye a legfbb valóság", akkor bizony elég lehetetlen helyzetbe kerültünk - már ami közös dolgaink rendezését illeti. Hamvas viszont - többek között - a Pythiában azt állítja, hogy: " a szakrális szubjektum megjelenésével a mérték újra itt van, a tévedés többé az egész vonalon lehetetlenné vált." MI IS A HELYZET MOST? Olyan korba születtünk (a hagyományok értelmében egyáltalán nem véletlenül), amiben láthattuk többszörösen bebizonyosodni, hogy semmiféle kollektív, tömeges megoldási kísérlet nem jött be, st! De azt is, hogy a "korlátozott felelsség" liberalizálás, kapitalizálódás pénzre alapozott káprázatvi-lága micsoda elmagányosodott, nekibódult-vadult lelki nyomort teremt a Föld kisebb, pénzesebb, és milyen nyomort és szenvedést a sokkal nagyobb, pénztelenebb részén. Aki azt is megfigyelte, hogy éppen napjainkban milyen gátlástalan magabiztossággal operálták át villámgyorsan a "nagyhatalmak" egymás arcát ideológiailag, csak hogy jobban eladhatóvá tegyék a politikájukat - az nem sok illúziót táplálhat többé a mai hatalomgyakorlók valódi szándékait tekintve általában, de a "nép" megmozdu-lásait és kezelhetségét tekintve sem. Bár, talán némileg kijózanítólag hathat, hogy a legutóbbi idk korábban mintha szokatlan "szinteségi hullámában" egyre több helyrl - és nem csak Afrikából és Magyarországról például, hanem Európa "fvárosából" és a NATO legfelsbb köreib l éppenúgy - hallhattuk, láthattuk, amint már nem is nagyon suttyomban maffiózóvá lett miniszterek, magasrangú köztisztvisel k, stb., felháborodva kérték ki maguknak a legszélesebb kör nyilvánosság eltt, hogy éppen ket akarja valaki felelsségre vonni korrupcióért (gyerekpornóért, zsarolásért, gyilkosságért, etc.), miközben úgymond "mindenki tudja, hogy korrupt az egész világ" ... Hm?! Jobb-e a helyzet, mint korábban valamivel? Jobb. Megvan a lehetség az öntevékeny tanulásra-tanításra, véleményalkotásra és kinyilvánítására! Csak tudomásul kell venni, hogy a "hatalom" sajnos, úgy néz ki sehol nem érdekelt abban, hogy az általa kontrollált iskolákban, egyetemeken az igazságot (akárhogyan is álljunk evvel éppen) tanítsa, és független, felvilágosodott, netán megvilágosodott em-bereket képezzen. A legtöbb, amit ez ügyben láthatunk földszerte az, hogy kisebb, nagyobb közössé-gek saját erb l alternatív iskolákat st, mint Skandináviában a népfiskolák esetében, iskolarendsze-reket hoznak létre. Persze bizonyos kompromisszumra szükség volt, és alighanem "mindíg" is szük-ség lesz, mint az uralkodó körök és az enthuziaszták között Dániában is annak idején, hogy nekiin-dulhasson a népfiskola ügye. (De hát errl b vebben lehet olvasni a már említett Magyar Szemle cikkben.) Itt és most arról van szó elssorban, hogy mit és hogyan taníthatunk egymásnak egyáltalán, amikor láthattuk, hogy soha semmiféle általános szabályrendszer és recept, és generálmegváltás nem vált be, st, minden jel szerint a helyzet néha lassabban, néha gyorsabban, de egyre súlyosbodott mi-helyst akadt valaki, aki más helyett akarta átvállalni a létezés felelsségét; no és persze olyan, aki ezt elfogadta. TANÍTANI MÉGISCSAK ... "Az újabb kori élettervek láttán az embert nem felháborodás, nem harag, sokkal inkább szánalom fogja el. Akár egyéni, akár közösségi élettervrl ( állam, nép, vallás, osztály stb.) legyen is szó, a terv



készít jének az építés elemei valódi természetérl fogalma sincs. Tudjuk, hogy Schwarz Berchtold a középkori dilettáns alkimistaként faszenet és salétromot kevert össze és azt hitte, hogy ebbl arany lesz, de a keverék felrobbant. A küls természet elemeinek ismeretét megszerezték ugyan, de a bels természet elemei fell való tudatlanság elképzelhetetlen arányt öltött. Kénnek, salétromnak, faszén-nek megfelel elemeket kevernek össze és amikor a készítményrl kiderül, hogy puskapor, meg van-nak rendülve. A bels természet ismeretében ma körülbelül ott tartunk, ahol a küls természet ismere-tében Schwarz Berchtold. Ha másutt nem is, a nagy közösségek élettervének megalkotásában e dilet-tantizmus megrendít. Senki sem eszmél fel arra, hogy a pneumatikus er természetének ismeretére vonatkozóan is legalább olyan szolid bázisra lenne szükség mint amilyet a fizikában, a kémiában és a biológiában olyan magától értetd nek tartanak." (Mágia szutra) Ehhez itt talán csak annyi kívánko-zik, hogy noha ma már megint, többek között a fentebb felsorolt szerzk jóvoltából is kezünkben van a pneumatikus yoga-anatómia részletes leírása, de természetesen sem a szerzk, sem a mveik (olva-sása) nem oldják meg senki, és semmilyen közösség valóságos lét-mozdulatait. Oidipus királyi ideje végképp letnni látszik (ha a súlyos euroamerikai következményekb l ítélve nem óhaj, sóhaj és bánat volt csak az a görög "nagyság" !?), és mindenkinek magának kell (-ene) megfejtenie a Szfinx rejtvé-nyeit, "éspedig kivétel nélkül", ahogy Hamvas elemzi ezt az Öt géniuszban. Különben zuhanunk to-vább. Magyarán: egyenként muszáj megvilágosodni, és úgy néz ki, minél késbbre halogatjuk a fela-datot, annál több és sötétebb lesz a megvilágosítani, megvilágosodni való .

Elképzelhet persze, hogy azok közül is, akik már tudnak egyet 's mást, a többség - Inge Houman sza-vaival - mer lustaságból és fantáziátlanságból, esetleg félelembôl, vagy érdekbôl, stb. nem kívánja megvizsgálni sem , hogy vajjon igaza volt-e, van-e Lao-Ce-nek, Patanjalinak, Herakleitosznak, Buddhának, Jézusnak, Bodhidarmának, Böhme-nek, Eckchardnak, Guenonnak, Hamvasnak, Krishnamurtinak, Bohmnak, Inge Houmannak ... e sorok írójának; vagy éppen a magyar beavatási népmesének, amikor az égígér fáról és a hallhatatlanság országáról nyilatkozik. Mindenkinek sza-badságában áll ugyanis (minden!?) elkerülni azt, amit akar, és olyan butának lenni, és önmaga bekép-zelt énjének káprázatos bvkörébe zárkózni, és... Legfeljebb felsóhajthatunk Bulgakov Korovljovjával (A Mester és Margaritá-ból), hogy: "Kár! Mennyivel kellemesebb lett volna!" Már-mint, ha a többség önként és dalolva "kedves, drága", és csak az elképzelhet legértékesebb, vagy szellemi értelemben legtöbbet ígér pozícióval hajlandó azonosítani magát - mondjuk . Persze ez kö-veteli a legtöbb személyes áldozatot is, de ha az alternatívát nézzük, egy olyan életet, amiben az em-ber alvajáró zombiként, vagy (a fiam szavával:), biorobotként barbi szeretk után csalódottan rohan-gálva hagyja magát kizsigerelni és keresztülvezényelni egy ellenséges, "objektív és küls" világon a halálig, nem lehet kétséges a választás, ha a Buddha szavaival, valakinek: "Már csak kevés por fedi a szemét." A nem tudásnak, gyávaságnak,...stb. ugyanis ára van (nevezhetjük karmának is !). Ez éppannyira ha-lál-biztos, mint az például, hogy "az emberiség egysége kétségtelen tény ; (Hamvas) és aminthogy a Mindenség egysége is kétségtelen tény... És az az euroamerikai átlagember (mint a földi helyzetért leginkább felelssé tehet emberfajta napjainkban), aki csak ebbl a két ténybl kiindulva, a ma való-sággal utána hajigált, korábban titkos ezoterikus irodalomtól és a legújabb tudományos felfedezések-t l megtámogatva nem tud, vagy nem akar legalább megpróbálkozni a helyzettel való szembenézés-sel, az minek tekinthet? Azt remélem, legalább abban rnegegyezhetünk, hogy nem tekinthet ko-moly, feln tt embernek, aki ilyen, vagy olyan formában soha meg sem próbálta tisztázni a legfonto-sabb létkérdéseket, legalább a maga számára. Még szerencse, hogy a kísérletezés joga, st az "ered-ményesség" ez ügyben semmiképpen sem megszavazható mennyiségi kérdés, hanem "csak" szemé-lyes lelkier , lélekjelenlét és virtus kérdése. Viszont, ha össze akarjuk hangolni a szabadon nyert ta-pasztalatainkat, akkor mindenképpen csak szükségünk van olyan helyre, iskolára, "szabad-egyetemre", ahol evvel közösen foglalkozhatunk ugyebár? Nem reménytelen éppen ma!

Ráadásul a vesztünkre tervezett háborús technika fattyú üzlethajtásaként e történelmi pillanatban az elektronikus informatikai háló egyszerre teremti és demonstrálja az emberiség egységét olyan módon, hogy szinte kínálja a lehet séget a kísérletre: Csak komolyan kell venni, és el kell kezdeni tanítani egy-mást olymódon, hogy belekalkuláljuk 'az egész emberiség' potenciális okulását, okítását abba, amit egymással - mondjuk egy népfiskolán teszünk. Igen. Egyenként, de 'nyilvánosan'. (Ha valaki tud jobb módszert, tüstént szóljon! )



ISKOLAALAPÍTÁS .Örömmel jelenthetem, hogy - a mi, Koppenhágai Hamvas Béla Klub-béli és otthoni munkánk nyo-mán is - beindulóban van valami Magyarországon! Több helyen kezdett csírázásnak a saját iskola teremtésének gondolata országszerte. Hamvas mveinek megjelenése és tanulmányozása nyomán is (például Mezörsön (Magyar Mhely Alapítvány), és a "dán típusú" (a "megélés"-re, átélésre épít, bentlakásos) népfiskola egyre jobb megismerése nyomán is; például Budajen n. Ahol nem kevesebb történt, mint hogy az önkormányzat felajánlott egy megfelel épületet, megfelel helyen a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem céljára! 'Csak' ki kell építeni és berendezni, és tanítani kezdeni benne úgy, hogy a leend tanulókat is beleértve az érdekelt felek egyikének sincs pénze egyelre a - fenti-ekkel talán valamennyire bizonyítottan - legfontosabb dolgunk környezeti feltételeit megteremteni. Megpróbálunk persze mindent, de kétségtelen, hogyha nem mozdul meg mindenki, aki felfogta a do-log jelent ségét, és nem áldoz rá (!), úgy a történelmi pillanat hiába érett meg valami nagyot tenni végre - magyarul, de az egyetemes emberiség érdekében ugyanannyira, mint Mag-unkért! (Szerényte-lenül hangzik? Ha akarjuk, ha nem, mindenkeppen egyszerre intézzük a legtágabb értelemben vett közügyeket a sajátjainknak kinevezettekkel, vagy megszokottakkal. Legfeljebb továbbra is úgy tehe-tünk, mintha nem így lenne.) ÁLOM Azután Hamvas mveinek fordítása nyomán feltnt itt még egy lehetség! Több jóslat szerint (pl.: Nostradamus, Arany Rózsakereszt Szerzete ...) a Földközi tenger medencéje (lesz) az a hely (Armageddon), ahonnan a pokol korunkra végképp elszabadul. Az utóbbi pár száz évben láttunk né-hány kísérletet már, a legutóbbi szörnységben még benne élünk. Száva Babits professzor, Hamvas ottani fordítója mesélte, hogy amikor a Szilveszteren dolgozott, szerb felesége nem akarta elhinni, hogy nem 'fordította bele' a szövegbe az éppen aktuális 'jugoszláv' rületet. Hamvas jól látta ezt a tendenciát is. Nagyon valószín, Száva Babitsnak igaza van abban, hogy a volt Jugoszláviában kitört polgárháború (?) bestialitását, és "vallásháború" ide vagy oda, a pre nihil jeges rémületét kibírni csak Hamvassal lehet (-ett). Ô az egyetlen fellelhet kortárs (Közép-) Európai, aki igazán meg tudja, bírja, meri magyarázni miért, és hogyan kerültünk abba a sokszorosan meghasonlott helyzetbe:, küls-bels csapda szorongásba, amiben feszengünk mindannyian errefelé. Déli szomszédaink éppen a legrosz-szabb oldalt élték át. Különös jelentsége volna, ha össze tudnánk dolgozni - mondjuk: Hamvas alap-ján! Talán nem kell az övékhez hasonló helyzetbe kerülnünk, hogy megtanuljuk széles körben érté-kelni a 'hamvasi' ember-világ-lét felfogást. Talán mégsem annyira tipikus magyar sajátosság az, hogy a szerbekkel összehasonlítva nekünk kell (-ene) összeszednünk magunkat nagyon, hogy Hamvas ér-tésben és "hasznosításban" utolérjük azt a kb.100 szerb-horvát-szlovén tanulmányt. Az is nagyon jó lenne persze, ha akadna valaki, esetleg a volt Jugoszláviából Magyarországra menekült magyarok közül, aki ugyanolyan megszállottan fordítaná a Hamvasról megjelen ottani írásokat magyarra, mint amilyen lelkesedéssel fordítja szerbre Száva Babits az életm köteteit! Egy ilyen nemes versengéstl igazán nincs mit tartanunk. Mindenki csak nyerhet vele. El bb-utóbb megnyílik majd remélhetleg egy szerb-horváth-bosnyák-szlovén-magyar) Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem is; ami pedig igen komoly lehetségeket nyitna meg a térség valódi méregtelenítésére, esetleg valamely frissít szellemi szél felkerekedése szempontjából is. (Azután jött a NATO, meg a bombák; de talán most?) PÉLDÁUL "Ha arról lenne szó, hogy a szellemi kasztnak, abban a népben kell megalakulnia, amely a legutóbbi századok alatt a legtöbbet szenvedett, a népnek kétségtelenül valahol itt Kelet-Európában kellene lennie, semmi esetre se Nyugaton, ahol a téveszmék seregének uralma miatt az ember még saját szenvedéséhez sem jutott, csak kivételes alakjaiban. De ha valaki számba veszi, hogy az ember itt szenvedéseibl milyen következtetéseket vont le, be kell látnia, hogy Kelet-Európában a válságnak egyáltalában nem is ébredtek tudatára. Így támadt az a helyzet, hogy a civilizált népeknél éppen a civilizáció volt az, amely a szellemi kaszt kialakulását megakadályozta, a provinciális keleten pedig egynéhány embert kivéve Nyugatot mindenki vagy fenntartás nélkül elfogadta, vagy ugyanolyan fenntartás nélkül gylölte, de azt sem tudta miért. Ugyanekkor Keleten is, Nyugaton is egyfajta szel-lemi parazitizmus alakult ki, amelyet szerettek elitnek nevezni. Az elit mindenütt, ahol kifejldött, hagyománytalan volt, kaszttalan cscselék (csandala) csak a társadalomban nem lefelé csapódott ki, hanem fölfelé, és így alakult meg a legutóbbi százötven év alatt az Európára jellegzetes Übermensch-



csandala, amely életstílusával befolyásolta nemcsak a pénzembereket és a diplomáciát és a nagyke-reskedelmet és a nagyipart, hanem az egyházat és a m vészetet és a tudományt is. Életstílus, nem hatalmi prakszis. Az a korrupt elvilágiasodás, amely nem csak gondolatokban és életrendben nyilat-kozik meg, hanem már öltözködésben és modorban is, és nem pénzével uralkodik, hanem prepotens hitetlenségével, és példát nyújt arra, hogy az ember a minimális életelnyökért miképpen követheti el a legnagyobb árulást és becstelenséget. Bertrand Russell azt mondja, hogy az emberiség a világtörté-net alatt még soha ennyit, mint a legutóbbi száz év alatt nem szenvedett, de ez csak azért történhetett, mert soha még az, akinek kezében a szellemi er volt, az emberiséget soha ennyire nem hagyta cser-ben, hozzá lehet tenni, ilyen elképzelhetetlenül olcsón. Az univerzális állam azzal kezddik, hogy az ember a ketts bestialitásnak határt fog tudni szabni, az elaljasodott mobot és az Übermensch-csandalát, és a lefelé és fölfelé kitaszítottakat a közösségbe vissza fogja tudni építeni. A társadalom-hoz való kivándorlás és ezzel az átokká vált magány megsznik. Ez nem történhet meg anélkül, hogy az ember ne ismerje fel az életnél fontosabb értékeket. Vissza kell adni az ember örök életét. Ha pe-dig egy: megtörtént, az ember vissza fog tudni térni az élet valódi szépségéhez és a szekundér gyö-nyörökt l elfordul. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy a hatalom, a vagyon és a hír a valódi élet szurrogátuma és a becsvágy els oka a kétségbeesett rettegés, hogy az életet elveszítheti, lehet-ség nyílik hogy az ember személyes sorsát teljesítse. Ez ebben a percben emberiségkérdés." (Öt géni-usz) Nos, akinek ennyi jó kevés ... Annak még tudok valami bíztatót idézni a nyugati fertályból is, a már többször említett Inge Houmanntól. Könyve végén található az alábbi "imaginációs ábránd" a holografikus világképbl következ en: "Elképzelhetk olyan id k és kultúrák, ahol nem a ' küls világ' megmunkálása a fontos, és az elsdleges, hanem az emberi természet tökéletesítése, a 'szent-ség' átélése a cél. Ezen kultúrák a külvilág iránt valószín leg csak annyira érdekldnek, hogy a létmi-nimumot el teremtsék az emberek számára."

Ha az idézetet annak fényében vizsgáljuk, hogy sokak szerint soha ilyen jól nem ment gazdaságilag, és mégis az utóbbi években Dániában óvatosan, de elég körben megindult egy fogyasztáscsökkent, a hangsúlyt az életminségre helyez országos átnevelési folyamat a hagyományos, igen hosszú távra is el relátni tudó, mer dán józan paraszti észjárás jegyében. Akkor talán reménykedhetünk benne, hogy ez a szemlélet elbb-utóbb Magyarországra is begyr zik lassan, és oldhat valamit a pénzvilág ördögi csábításai közé vetett, a nemzetközi vadkapitalizmussal, bankvilággal, a maffiásodó elittel és saját komplikált gyengeségeivel való reménytelennek látszó küzdelmekbe hajszolt magyarság görcse-ib l. Persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy Dániában - többek között a népfiskolák 150 éves szellemi erm hálózatának köszönheten - soha nem fogadták el maradéktalanul azt az árukapcso-lást, miszerint a demokrácia, és a "jóléti állam"- ban kötelez legszélesebb kör szolidaritás a pénz-piac alakulásának a függvénye! (Gondoljunk csak "a császár új ruhájára"!) Van hát mit tanulnunk a minden rászorultról gondoskodó, és valójában mégis mindenkit békén hagyó földi királysággal kap-csolatban is. De ha van igazi, méltó, egyetemes, a gyerekeinkre is bátran tovább örökíthet tiszta cé-lunk: kinevelni, elssorban magunkban a "szellemi embert', valamint érzékenységünket arra nézve, hogy észrevegyük, ki az közülünk, aki "logoszban éppen ersebb" nálunk, és van lehetségünk dol-gozni érte, mi kell még ?! Hogy az esetleg riadozókat megpróbáljam megnyugtatni: a szellemi ember (réteg/kaszt) nem csak hatalmat nem akar - mások felett legalábbis -, de azt is tisztán látja, hogy testi-lelki-szellemi lényként csak egy többé-kevésbé konzekvensen, de ideiglenesen összeálló karmikus-kozmikus "felh " az id ben elnyúlva. Mely 'komplexumnak' egyetlen igazán érdekes (pillanatnyi jobb ötlet híján:) pontja van , az ahol az örökkel, a Mindenséggel egy. Leírhatatlanul abból van. Min-den. Az ilyen ember garantáltan nem verseng az égegyadta világon senkivel semmiért. "Szellemi kasztként" pedig érvényesen csak az erre rászorultak, érettek ... stb. meggyz désében játszik szere-pet igazán; mint példa! Ilyen módon viszont kivédhetetlen. Csak egy módon "kezelhet": sóvárogni és támogatni lehet. Ami viszont a mi sóvárgott iskolánk ('HBSZSZ') leend tanulóinak lehetséges gátlásait és félelmeit illeti: Ha valaki érti a helyzetet és a feladatot, de netán attól tart, hogy születési osztálya, képzettsége, nemzetisége, vallási, neme akadályt jelenthet a normalitása helyreállításában, akkor vegye figyelembe, hogy ez az "iskola" azt a feladatot tzte ki a maga számára elssorban, mint általában minden, az eredeti, dán, és egyetemes grundtvigi szellemben építkezni akaró népfiskola: "1.§. A Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem a kornak megfelel egyetemes tájékozódási módokat és eszközöket kíván megvizsgálni, kipróbálni és kidolgozni, mind horizontális (történeti), mind verti-



kális (személyiségfejldési) irányban mindazokkal (eladókkal, kutatókkal, tanárokkal, tanulókkal, stb.) együtt, akik kiindulásul egyetértenek a mindenkori - az iskolakör és az iskola vezetése által megbízott - oktatógárda által kidolgozott feladatmegközelítési javaslatokkal." Az iskolaalapítást el-készít koppenhágai csoport munkafogalmazványából. Itt is hangsúlyozni kívánom, hogy nincs szán-dékunkban egy (újabb) "elitképzt" el segíteni egyetlen nációnak, kiválasztott társadalmi csoportnak sem. Valódi népfiskolát akarunk minden érdekld számára. Reméljük természetesen, hogy hozzá tudunk járulni mind Hamvas és életmve feldolgozásához, jobb megértéséhez és a fentebb vázolt nem akármilyen perspektívájú ("látókör"), és nehézség feladatok kidolgozásához, megoldásához egya-ránt. Ps.: Bevallom szívesen dolgoztam volna még ezen az íráson vagy fél évet, abban a reményben, hogy valamivel gördülékenyebb, meggyz bb lehet, és nem ilyen nagyon szétteregetett, mozaikszer és er ltetett helyenként. De a jelen helyzetben úgy gondoltam, hogy úgy fontos megszólalnom, ahogy éppen telik tlem, mind a Hamvas jubileum, mind az iskola ügyében. Ennyi tellett, remélem sérteni azért senkit sem sért ez a kísérlet; az nem volt szándékomban, mégha olykor szenvedélyesebben is fogalmaztam bizonyos tünetegyütteseket illeten. Mindenképpen köszönetet kell mondanom az újjá-alapított Koppenhágai (Régi!) Hamvas Béla Klub azon tagjainak, Ungváry Ildikónak, Kovács László Bélának (a Klub jelenlegi elnökének), Kovács Kászonnak, és a 'szimpatizáns' filmes, tv-és Farkas Jen nek, akik bokros teendik közepette is szakítottak idt rá, hogy a nyers változatot elolvassák és értékes megjegyzéscikkel, épít kritikájukkal segítsék az ügyet. Nem az ô hibájuk, ha még mindig maradt nehezen emészthet része az írásnak! Utószó II: Közöttünk, szervezk, látókör-vezetk, tanárok és tanulók között is volt olyan, aki kétel-kedett abban, hogy tanítható-e egyáltalán a hamvasi ember, a normalitás, átmagyarítható-e a dán bent-lakásos népfiskola, etc. Nos, aki ott lehetett a '97 január 9-tól 13-ig a pilisi "Orosdy kastélyban" (si magyar szenthely, pálos kolostorrom, utoljára gyermekmenhely) a Budapest és környéke Népfisko-lai Társaság, valamint a Faluháló civil Egyesület által 'megrendelt', és nagyrészt finanszírozott els kísérleti, gyakorlati alaptanfolyamon az nem csak életreszóló élménnyel lett gazdagabb, de átélhette a fent vázoltaknak az adott helyen, idben és emberben lehetséges teljes érték megvalósulását is! Folytatása következik. (A történtek feldolgozása is folyamatban van.)

Lázár Ervin János *forrás: a Kanizsai folyóirat '97-es Hamvas emlékszáma

„Amit az ember tapasztal az éppen annyi, amennyit még el lehet bírni (Arkhai, Az Aphaia-templom)”

Alapvetés* Mivel a lét, ill a világ egy, a metafizika Egy. Nincsenek "metafizikák". Az autentikus metafizika számunkra azonos a René Guénon, illetve Hamvas Béla által megfogalmazott Hagyomány fogalommal. Ennek megfelelen a Hagyomány a valóságról szóló hiteles és univerzális információ, magasabb érte-lemben a Hagyomány a Szellem idfeletti jelenléte. A Hagyomány idben és térben (koronként és kultú-ránként) más-más formában jelenik meg az adott idszak sajátosságainak megfelelen A Hagyomány idbeni megjelenési formái sorában a késbbi forma sok esetben érvényteleníti a meg-el z formák id höz és térhez kötött elemeit, de soha nem érinti az adott megjelenés primordiális, idfe-letti magját. A Hagyomány idbeni megjelenési formája a vallás, a szakrális filozófia. Valóságos lét és emberi élet csak a Hagyomány alapjaira való helyezkedéssel képzelhet el. Hamvas Béla szavával: "Aki lényét nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Ami annyit jelent, hogy a válság tudatát önmaga ell bármely okból elrejti és a válság következményeit saját életére vonat-kozólag nem vonja le, az idszer tlen, más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent. Önmagát a történet-



b l kitörölte." Az egyetlen valóságos élet két alapelve az „univerzális orientáció" és a „transzparens eg-zisztencia" Minthogy már elviselhetetlennek éreztük a Szellem manapság tapasztalható hiányát, a társtalanságot, a sivárságot, a "szellemi iskolák" banalitását és ostobaságát, a jó és rosszhiszem tévedéseknek mindent elárasztó hordalékát, a moslékot akkor mi, a senkik, kiket „komoly" helyeken tán még tanítványnak sem fogadnának el, azt mondtuk, hogy hát akkor legyen egy hely, ahol levegt lehet venni, ahol a kifordult világ a helyére kerül. Így jött létre az Apokalipszis Iskolája. És Apokalipszis Iskolájának neveztük el, vállalva a félreértés és belemagyarázás és meg nem értés min-den következményét, amiatt az egyszer ok miatt, hogy jelen világban márpedig errl van szó. A történet kora az apokalipszis kora; a minden vonalon tapasztalható lefelé történ mozgás, az involúció, a degene-rálódás olyan méretekben és olyan ütemben jelentkezik, aminek érzékeltetéséhez más szó ertlennek és gyermetegnek tnt. A manapság divatos világvége tanokhoz nincsen közünk, a valóságos apokalipszis ugyanis a történet folyamán permanensen jelen van, nem mint szenzáció, hanem mint az élet alapkörül-ménye. Ha amúgy teljesen idszer tlen pátosszal kívánnánk élni, fogalmazhatnánk úgy, hogy az Apokalipszis Iskolájának célkitzése, a Hagyomány alapvet tanításainak továbbadása, illetve, olyan szellemi kör létrehozása, amelynek tagjai létüket a Hagyomány szellemi bázisán teremtik meg. Írtuk, a Lét egy, a metafizika egy. A Lét egységének belátásához remélhetleg nem szükségeltetik külö-nösebb magyarázat. Azonban meg kell említenünk, hogy a Lét, illetve a Létezés két különböz fogalom, így az el bbire vonatkozó kijelentés par excellence igaz. Ugyanis a Lét princípium, azaz alapelv, a Léte-zés alapelve, melyben kibontakozik a sokféleség, a "tízezer dolog" világa. Bármely e tárgykörrel foglalkozó filozófia kizárólag az alapelvekbl indulhat ki, visszafejtésre nincs lehet ség. A Metafizika az alaki megnyilvánulás határain túlnyúlva az alapelvekkel foglalkozik és egy-séget talál. Emiatt értelmetlen „metafizikákról" beszélni, mivel tárgyát képtelenség felszaggatni - ha több metafizika létezhetne egymás mellett, kizárólag részigazságokat mondhatnának ki, ami a felvilágo-sodás kora óta pont a filozófia értelmetlenségének tragédiája. Amennyiben létezik metafizika, ami az emberi kognitív spekulációkon kívül áll és ekvivalens az igazság szóval, akkor ez mint törvény a világ-ban megjelenik az összes létállapot szintjén tükrözdve. Ezt a metafizikát nevezi Guénon illetve Hamvas Hagyománynak, mely transzcendensen a létállapotok felett, ill. ezeken kívül áll, immanensen (törvény-ként) viszont a világ testébe van égetve. A Hagyomány így nem más, mint a Létrl szóló teremt tudás, és ezáltal az eredetrl szóló esszenciális tudás. A Hagyomány minden idben állandóan jelen van, ugyanis principiális jellege miatt nincs az id feltét-eleinek alárendelve. Megnyilvánulási formáiban az id ben megjelen különböz hagyományok ponto-san jellemzik az adott kor és kultúra emberének befogadóképességét. Bizonyos speciális feltételek miatt, melynek kifejtésére máshol kerül sor, a Hagyomány mai világunkból eltnt, "rejt zködik", pontosabban megvilágítva általános megnyilvánulásában teljesen eltorzult. Emiatt szükségessé vált a Hagyomány autentikus kifejtése, mely a Égi Hagyományt még pontosan tükröz tradicionális tanítások alapján tehet meg. Több, a metafizikai tradícióval foglalkozó szerz közül véleményünk szerint a tradicionális metafi-zika kifejtését a legadekvátabban a francia René Guénon és a magyar Hamvas Béla végezte el. Az munkásságuk biztosítja az alapot, melyen elindulva az alapvetéseket az egyén saját létén keresztül való-ban megértve valódi metafizikai életlehetségeket talál, amelyek a legtávolabb állnak a mai id k ál- és ellenmetafizikai áramlataitól. a különféle "ezoterizmusoktól", "mágiáktól", okkult "energiáktól", a pszichológia létmegnyitó helyett létlezáró "tudományos" elméleteitl, a bárgyú "szentkönyvet szóról-szóra idéz" irányzatoktól, a különböz szinkretista zagyvalékoktól, általában minden "modern" megvál-tást kínáló módszertl. Kevés dolog maradt, amibe kapaszkodni lehet s amiken keresztül magasabb világok nyílhatnak meg. Az egyetlen aktuális alapállás két eleme az univerzális orientáció – azaz a Hagyomány tanításainak önma-gamon való keresztülvezetése – és, ezzel a legszorosabb összefüggésben, a transzparens egzisztencia, azaz a mindent átható létrontással való tudatos ellenszegülés. Az Apokalipszis Iskolája arra keresi a választ, melyek azok a "bels mozdulatok", amik az ember korruptálódott létezését megfordítják és felemelik. Léteznek bizonyos korlátok, amik miatt a keresés el bb a verbalitás, majd a gondolkozás szintjén is elveszíti értelmét. Egy szellemi mhely célja csak az



lehet, hogy ezeket a korlátokat felfedezze, és a keretek között adott lehetségeket kihasználja. Mi pedig úgy gondoljuk, hogy még van mirl beszélni. Te pedig - Barátunk -, aki a fenti sorokból bármi értelmet ki tudtál hámozni, jelentkezz, mert szükségünk van rád. Szükség van, mert bár a közösség ideje lejárt, a kommunikációé viszont most köszönt be, és van egy nagyon fontos gondolat, ami összekapcsol bennünket - hogy minden hátráltató körülmény ellenére a reintegráció megvalósítható. Ez az iskola ezért van. *forrás: az Apokalipszis Iskolája honlapja

„Aki nem az evangélium szeretete szerint él, annak élete semmit sem ér” (Scientia Sacra)

A hely géniusza – a géniusz helye* Csuang-ce egyszer a tao emberérl szóló példázatában egy óriási fáról ír. A fa ágai görbék és csomósak, deszkának alkalmatlanok. Gyökerei szerteágazóak, korsó nem készíthet bel lük. Levelei keser íz ek, átható szaguk bódító. A fa tündökl szépséggel magasodik a táj fölé – és nem jó semmire. Hamvas Béla írásai leginkább e görcsös fához hasonlíthatóak. Néha úgy tnik, filozófiát ír. Olykor, mintha teológiai értekezés lenne. Kultúrtörténet, etnográfia, történettudomány. A szellemtudományok bármely égtája felé indul, témáját lenygöz felkészültséggel, szellemi érzékenységgel és intuícióval közelíti meg, de amit mond, a szigorú értelembe vett tudományág, a „szakma” számára végül is nem használható. Hamvast viszont a szakma szkös mozgástere nem elégíti ki, és a diszciplináris keretek zárt világából amint teheti kitör. „A hivatalos tudomány – írja – nehogy bárkit is megsértsen, objektíven unalmas. Nem is sért meg senkit, kivéve a szellemet.” Az öt géniuszról azt tartják: nemzetkarakteológia. A meghatározás sem Hamvas Béla írását, sem a magyarságkutatás legjelentsebb mveit nem fedi le igazán. Karakteológia – jellemtan: lélektani megközelítés, a lehetséges szempontok közül csupán egy. A tárgy természete szerint sokoldalú megközelítést és szintetikus látásmódot követel. Aki meg akarja vizs-gálni, hogy valamelyik nép hogyan helyezkedik el az emberiség sokszín közösségében, annak kutatnia kell e népnek minden létmeghatározóját: eredetét, múltját, sorsát, szokásait, stílusát, öntudatát és önbe-csülését, st, válságos idkben, olykor a puszta létéhez való jogát, a fennmaradás és a túlélés lehetsége-it. Hol a helye az „Az öt géniusznak” a nemzeti önmeghatározás szerteágazó irodalmában? Mivel a ma-gyar nép Kelet- és Nyugat-európa érintkez pontjain a germán, szláv, és latin világ közé ékeld , attól azonban alapveten különböz etnikum, azonosulási gondjainak – és ezzel a magyarságkutatásnak – több évszázadra visszamen hagyománya keletkezett. A XVIII. – XIX. századi kutatók, Cornides Dani-el, Horváth János, Ipolyi Arnold, Csengery Antal és mások, az „útkeresk”, f ként a népi vallás és mito-lógia gyökeret kutatták. Az identifikáció els kulcsszavát, úgy is, mint nemzeti programot, Széchenyi mondta ki : „Kelet népe” – amely azonban Nyugatra tekint. A nagy nemzeti vitákban ettl kezdve a mér-leg nyelve hol Kelet, hol Nyugat felé billent. Beöthy Zsoltnak a millenniumi romantika hangulatát idéz „turáni lovasa” szintén a múlt század öröksége, amely Ecsedi István „turáni stípusától” Joó Tibor „lovasnomádjáig” a két világháború között még sok változatában tovább visszhangzik. Ha az európai civilizációhoz tartozás kapott hangsúlyt, mi lettünk a barbárságot feltartoztató „utolsó végvár”, „Szent István népe”, a „Nyugat védbástyája”. Bibó István józan megfontolása szerint a magyarságot sorsa és útja, a történelmi zökkenk ellenére a cseh és lengyel fejldésvonalhoz hasonlóan, egyértelmen a nyu-gati civilizációhoz sorakoztatja. Más kérdés, hogy a közönyös nyugat errl soha tudomást nem vett. (In-nen Nyugat Európa iránti érzületünk kettsége, Európa a magyarságnak „súlyos igazságtalansággal adó-sa”, és e népnek vele szemben „csak követelnivalója van”.) A nyugati civilizáció ellenében Szabó Dezs ázsiai eredetünk és érzületünk konzekvenciáinak megfon-tolására helyez súlyt. Kelet táborát olyan nevek fémjelzik, mint Bartók Béla, Karácsony Sándor, Németh László. Veres Péter egyenest „dzsingiszkáni lelkületr l” beszél. A történészek politikai és etno-



geográfiai alapon különféle égtáj-kombinációkkal operálnak: Kelet –Európa, Közép-Európa, Közép-Kelet- Európa, Kelet–Közép-Európa. Van, aki Dunavölgyi Európáról beszél, van aki „Kárpáteurópa” fogalmának bevezetését ajánlja. Kemény Zsigmondtól Prohászka Lajosig sokan a „középhez” tartozást emelik ki és a magyarság közvetít-nemzet szerepét hangsúlyozzák. Ady e föld népét „kompországnak” nevezi, melynek történelmi küldetése, hogy Nyugatot Keletre, Keletet Nyugatra vezesse. Hatalompoliti-kai néz pontból a turulos vezérnép fennhéjázásától Jászi Oszkár föderalisztikus „Keleti Svájcán” át a „kis népek Európája” belenyugvó realizmusáig (Szabó Zoltán) a sokszor változó státusz-quo-hoz iga-zodva a színskála minden árnyalata megvillan. Minden szerteágazásuk ellenére azonban ezeknek a ko-ordináta-kijelöl , helyzet-meghatározó elméleteknek egy közös vonása: a horizontális szemléletmód. Ezúttal nem szakmai tisztességrl és ténybeli felkészültségrl van szó, mert az lehet kifogástalan. Tud-juk, nincs kérdés, amelyhez egy kutató „mer szakszerséggel” közelíthetne. Szubjektivitásából, bár-hogy vigyáz egy csepp a tárgyhoz keveredik, és az egészet elszínezi. Az alap amelyet az ember lételhe-lyezkedésével elfoglal, a mre további színárnyalatot vetíti. A horizontális szemléletmód a magyarság-kutatásban a transzcendens távlata kiiktatásával a puszta történelmi, néprajzi, földrajzi vagy politikai megalapozást jelenti. Ezt nevezi Hamva Béla úgy: „ksátrija-tipusú történetírás” – a múlt-jelen-jöv vo-nalán az „sök útjának számbavétele”Van azonban a történetírásnak egy másik lehetsége is- Hamvas Béla így nevezi: „brahmani történetírás”. (Brahman az si hindu társadalom szellemi embere: tanító, orvos, pap, míg a ksátríja a világi hatalom fenntartója: a hatalmi elit, a katona ,a bíró.) A történelemhez – amint az élet bármely kérdéséhez – ez a szemléletmód transzcendens távlatból közelít. Alapja mindig valamilyen metafizikai „fix-pont”, amely az eseményeket egy tér - id- és történetfeletti valóság rende-z elve segítségével értelmezi. A múlt- jelen- jövend horizontjára az „ég- ember- föld” transzcendens függ legesét vetíti. A metszéspont neve azonban nem történelem, hanem üdvtörténet. Az archaikus ha-gyomány nyelvén „a világosság és a sötétség hatalmainak testet öltése és harca az idben. Ha az esemé-nyeknek nem lenne üdvtörténeti értelme, mondja Hamvas Béla, a mer történet nem lenne más, mint vak, céltalan, véres dráma. A profán történetírás azt jelenti: feljegyezve lenni az emberiség emlékezeté-ben”. Ez azonban kevés, mert amit feljegyez, véget nem ér „b nlajstrom”. „A történelem hsei – mondja - … álnok és galád rültek, és kevesen érdemlik meg, hogy közöttük disztingváljanak”. A profán történetek azokról, akik „egyszerek, tiszták és névtelenek” nincs reflexiója. Az üdvtörténet pedig azt jelenti: „Feljegyezve lenni – nem az emberiség emlékezetében, ami a történet, hanem az örök emléke-zetben”.

A magyarságkutatás irodalmában „Az öt géniusszal” legközelebbi rokonságban Prohászka Lajos „Ván-dor és bujdosója” áll. Prohászka nagy gonddal és szeretettel kidolgozott karakterológiája alapjául a ma-gyarságnak az a típusát veszi, amit Hamvas Béla alföldinek nevez. A nemzettestnek valóban ez a legere-detibb típusa, mivel az ország középs, határvidéktl körülzárt területén él, és idegen hatások legkevésbé formálták jellemét. Prohászka tipológiája azonban kisé zsúfolt. Jellemrajzát egyetlen típusra építi fel, és ezért kénytelen a variációk minden árnyalatát erre az alapra rárétegezni. Az alföldi ember „finitizmusát" (végzetszerség, sorsszerség) kénytelen olyan jellemötvözetekkel vegyíteni, amelyek reá kevéssé talá-lóak, és amelyeket Hamvas Béla Nyugat, Délnyugat, Észak vagy Erdély géniuszához rendel.Amikor Prohászka álmodozó szendergésrl szól – ez Hamvasnál a méhes. Amit „A vándor és a bujdosó” kínzó, rebellis szabadság- és függetlenségvágynak mond, azt „Az öt géniusz” az Alföld kontinentális óceánjá-nak emészt szabadságszomjával írja le. Virtus, „szalmaláng lelkesedés”, önmagába roskadás, kesergés, rejt zködés, elzárkózás, „gyepüszellem” éppúgy hangot kap mindkét írásban, mint a „hsi múltba” és a „nemzeti erényekbe” menekülés hajlama. Prohászka kiemeli a kultúra örökös politikai – hatalmi függé-sét, Hamvas magát a kultuszét is. A vallást mint a hatalom útegyengetjét. A kereszténység gyökérveré-sét már felvétele pillanatától politikai megfontolások ösztönzik. Szent István óta a vallás mindig az államrezon szolgálatában állt. Hamvas azonban tudja, hogy a magyarság jellemzen Európa nyolc „geniális alkotóerejébl” öt fellelhet , és e nép sok hatást magába olvasztó, gazdagon rétegezett lelküle-tét egyetlen rendezelven megalapozni nem lehet. A „kollektív pszüché” csak olyan hatást képes magábafogadni, ami alaptermészetétl nem idegen. A magyarság e földbe öt gyökérrel kapaszkodik. Életében a Nyugat kultiváltsága éppúgy jelen van, mint az Észak dereng líraisága, az Alföld emészt szellemsóvárgása, az erdélyi bizantinus rafinéria és Délnyugat mediterrán oldottsága. Géniusz nemcsak a hely szellemét jelenti, hanem a „táj – ember – életrend stílusegységének” gazdag analógiáit: éghajlatot, ünnepet, sorsot, étoszt.



„Az öt géniusz” nem azt kérdezi, nyugathoz tartozunk-e vagy kelethez, és nem azt, hogy mi a sajátos feladatunk Európa népeinek sorában. E kérdés másodlagos. „Az öt géniusz” azt kérdezi, mi e nép üdv-történeti küldetése. Mi az a szellem, amelyet a világválságnak ebben a „kései apokalyptikus pillanatá-ban” erényeink és tehetségeink sajátos minségeivel aktivizálva a válságfokozó erk – a „létrontás sze-mélytelen hatalmai” - ellen harcba küldhetünk. A tudatosítás kezdpontját Hamvas Béla alapállásnak nevezi. Az alapállás a vertikális tengely helyreállítását jelenti. Visszatérést arról az útról, amely a mo-dern emberiséget válsághelyzete egyre riasztóbb stációihoz vezette. Visszatérést, a nem valamely meg-haladott léthelyzethez, si valláshoz, bölcselethez, üdvtanhoz, hanem az emberi lét id fölötti „status abolutus”-ához, a minden korban érvényes bázishelyzethez. Szilárd alapot emelni történeti képzdmény-re, gazdaságra, kultúrára, politikai berendezkedésre nem lehet. Az ilyen feltételekre alapozott életrend a konstelláció elmozdulásával szükségképpen összeomlik. A profán történelem, mint az idbeli hatalomért ( Guenon: pouvoir temporel) folytatott sötét és kegyetlen küzdelem krónikája, az összeomlott életrendek kimeríthetetlen példatára. Kérdés, van-e olyan idfölötti, egyetemes emberi alaphelyzet, amely a szünte-lenül keletkez – felbomló történelmi alakzatokban nem veszíti érvényét. Ilyen alaphelyzet van, és errl hiteles információt számunkra a hagyomány – az emberiség közös metafizikai öröksége: a szentkönyvek adnak. Az alapállás ( Jacob Böhme: Urstandja, René Guenon: Etat primordialja ) a történeti léttel szem-ben és nem annak irányában, hanem arra merlegesen áll. Helyreállítása nem pszichológiai, nem társa-dalmi, nem biológiai, nem vallásos, nem filozófiai, hanem egyszer és konkrét és közvetlen létfeladat. Alapállása nemcsak a személynek, hanem a közösségnek is van. Az ember egyetemes küldetéssel lép a világba, egyetemes küldetését azonban konkrét népbe, korba, földrajzi helyre születve, és annak táptala-jából növekedve és annak életerejébl táplálkozva valósítja meg. A nép léte nem önérték, az életnek – egyéni vagy kollektív – nincsenek izolált immanens értékei. Az életnek puszta fennmaradása értéket nem ad. Az skor teokratikus társadalmaiban a nép létének értelmet az adott, ha kihordta és megszülte közvetít jét, azt a szakrális személyt, aki a kapcsolatot az Ég és a Föld népe között megújította, folyama-tosságát biztosította. Mindegy, hogyan nevezzük: papkirálynak, prófétának, szakrális szubjektumnak, brahman kasztnak, messiásnak, boddhiszatvának. A szellem embere a „brahman kaszt” – ahogy Hamvas Béla Az öt géniuszban nevezi – az egyetlen, aki a létezés eredeti rendjér l tud, és aki az alapállás helyre-állítását a közösség (nem hatalmi szóval, hanem puszta jelenlétével) kezdeményezheti. Bár errl a kró-nikák a legtöbbször tudomást sem szereznek, minden nép sorsának irányítója a szellemi kaszt. Miért? Mert egyedül van birtokában a világteremt hatalomnak: a szónak. Nélküle”… a közösség lefejezett társadalom és világnézeti áramlatok, vagy kimagasló egyéniségek rövid idre a nép sorsának megoldhat-ják, tartós életrendet egy nemzeten belül. csak a brahman teremthet.” Talán mondani sem kell, hogy Hamvas Béla szellemi embere – aki a „logosz birtokosa” nem azonos az „írástudóval” sem az „értelmi-ségivel”, sem az úgynevezett mvelt emberrel. Szellemi ember az, akinek a szellemhez köze van, aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzeté-t l függetlenül. Az öt géniusz ennek a „brahman kasztnak” létlehetségeit vizsgálja a minségeknek ab-ban a sajátos és konkrét közegében, amit számunkra magyar szó jelent. Magyarország szellemi földraj-zát Hamvas Béla egy még 1940-ben megfogalmazott tanulmánya, Az öt géniusz földje alapján 1959-ben véglegesítette. Elször a Svájcban mköd Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem adata ki (Bern, 1985).

Hamvas Béla életmvét Kemény Katalin három nagy idrendi egységre tagolta. Az els a görög eszmé-ny , lírai hangvétel „hyperion korszak”, amely nevét az 1936-ban írt Magyar Hyperiontól kapta. A második periódus kulcsszava: a hagyomány, f m ve a Scientia Sacra – Az skori emberiség szellemi hagyománya (1943-44). A harmadik korszak, a végs összegzést adó írásmve a Patmosz – háromköte-tes esszégyjtemény, amely 1959 és 1966 között keletkezett. A felosztás életperiódusok és mvek id -rendi összhangjának pontosan megfelel. Indokolt azonban egy hosszirányú metszésvonalról is szólni, amely mindhárom korszakon, kiváltképpen a két utolsón, átível, és nem idrendben, hanem a mveknek a szent könyvekhez való viszonya szerint csoportosít. Tudjuk, Hamvas Béla már a harmincas évek köze-pét l (a Scientia Sacra megírásától kezdve azonban kizárólagosan) a szent könyvek alapján dolgozott. Gondolkodásának állandó viszonyítási alapja és mértéke az skori hagyomány – az archaikus népek szent könyvei. Ezek szerint a hosszmetszet egyik csoportját azok az írásmvek alkotják, amelyek ma-gukról a szent könyvekrl szólnak. Ez a feltáró, kommentáló, egzegetizáló írások köre. Ez Hamvas Béla útja a kinyilatkoztatás felé. A Scientia Sacra tizenegy könyve mellett fként Az sök csarnokának



(1943-1960) fordítás- és kommentárgyjteménye, és a Patmosz esszéinek egy része sorolható ide. A másik csoport: az út a kinyilatkoztatásból ( a szent könyvek tanításából) az élet felé. Az els csoport: a hagyomány birtokbavétele, a második annak életrendi alkalmazása. A „birtokbavétel” iratai fegyelme-zettebbek, elmélyültebbek, koncentráltabbak. Az „életrendi alkalmazás” mvei epikusabbak, élménysze-r bbek, poétikusabbak. Több bennük a humor, a szabad csapongás. Ilyen a Babérligetkönyv, az Unikor-nis, a Silentium, a Titkos jegyzkönyv, Az öt géniusz - és ilyen: A bor filozófiája. A bor filozófiája, nem a közösség lét nem lét kérdésének nehéz gondja ihlette.A bor, mint sfolyadék, az aranykor ízének, illatának elenyész töredékét megrizte. Hamvas Béla idillolajnak nevezi, olyan spiri-tuális esszenciának, amely megkövesedett mérget, szorongást, sötét poklot, ami a lélekbe rágta magát, oldani kezd. A bor filozófiája az élet ünnepi perceinek, a dernek, játéknak, önfeledt életörömnek apoló-giája. – Mégis, az életmnek aligha van még írása, amely Az öt géniusszal közelebbi rokonságban állna. Szerz je mintha csak Délnyugat géniuszához szánta volna élményt adó illusztrációnak. Ez a dionüszoszi mediterrán mámor világa, ez a méhes augusztus délutánjainak félig éber, félig álmodó meditációja a diófa alatt, ez Orfeusz oldott, tiszta, csillogó der je, ez az „idill” pillanata. Amikor az ember a bor filo-zófiáját olvassa igazat kell adjon Kemény Katalin megállapításának: Hamvas Béla világában Délnyugat géniusza – ez a háromezer év kultúrájában szrt, finomított, kozmikus harmónia-sóvárgás valóban ural-kodó. 1945 nyarán Hamvas Béla rövid vakációt tölt Balatonberényben A frontvonalak, gyjt táborok óvóhelyek megpróbáltatásaiból még éppen csak a napfényre vergd , elgyötört és kiéhezett nép els rezdülése azonban, milyen különös. Nem a romok fölött érzett kétségbeesés, sokkal inkább a megújuló életöröm. - Azt írja, imakönyvet állít össze az ateisták számára. Az ateizmus 1945-ben azonban sajátos külön- hangsúllyal bír. Mi az ateizmus? „Az absztrakt élet betegsége”. – Vallás ez is, mert ha a színfalak mögé nézünk, kiderül, hogy mindenütt vallás van, és hogy vallása a legmegátalkodottabb szkeptikusnak is van. De rossz vallása. Az ateizmus ezúttal nem világnézeti-felekezeti kérdés. Az ateista színpadi sze-repe alapján lehet buzgó zsolozsmás, lehet ájtatos pietista, aki kenetes modorából, mint Tartuffe, nem egykönnyen zökkenthet ki. A kör széles. Nehéz lenne végigsorolni, hogy a világnézeti megszállottaktól a hipokrita „zugevkig”, a hírnév, rang, hatalom, mammon rültjeit l a megkövesedett szív aszkétáig, a mániás higiénikustól a botránkozó prdekig ki mindenki tartozik bele. Egy biztos, a rossz vallás a „má-mortalan létezés”. A jó vallás pedig ( a „vita illuminatíva”) magasabb józanságot jelent. Istent meglátni a k ben, fában, gyümölcsben, csillagban, szerelemben, ételben – borban. Mirl ismerhet fel a jó vallás? Arról, hogy az életörömtl nem fél. Rendíthetetlenül hiszi, hogy az életöröm nem tilos. Persze, azt is tudja, az élet élvezete: ráadás. Ez a világ itt válság, és a szétválasztás helye, de ha az eredeti rend és a hierarchia helyreáll, törvényekre, tiltásra, aszkézisre semmi szükség, hiszen „Brahman legmagasabb alakja a táplálék”. 1945 tavaszán Hamvas Béla siralmas böjti koszton élt. A kamrából ezidtájt legfel-jebb avas vaj, némi dara, szárazbab, fagyott krumpli, répa került el. Ha kipróbálhatja A bor filozófiájá-nak gasztronómiai kalandját nem valószín, hogy kólika, sárgaság, vagy szélütés nélkül megúszta volna. Vajas tésztában sült darált húshoz egy rész füstölt szalonnát, egy rész libamájat, egy rész birkahúst, egy rész szárnyashúst, egy rész velt, egy rész disznóhúst kever. Borágynak szalonnával spékelt zgerincet, fiatal vaddisznót, hízott libát süt. Desszert rafináltan kigondolt, sült vajas édestészta. Ha ehhez hozzá-gondoljuk, hogy már az elétel, mondjuk, rákleves, vagy majonézes-gombás szárnyas rizottó volt, ham-vas vallási fanatizmusáról valamelyes fogalmat alkothatunk. És ezután (eközben, ezalatt) elcsalogatja a Kárpát-medence valamennyi pincéjének minden borát, a könny homoki világostól a félnehéz hegyi borokon át a hegyaljai sr ó-aszuig. Íme az Istentisztelet. Vegyétek és igyátok, mert ez az én vérem”.

Dúl Antal *forrás: Dúl Antal tanulmánya az MTA-soros Alapítvány támogatásával

„Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítésre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy

a mennyek országára alig van reményük.” (A bor filozófiája)

Hamvas Béla – Egy életm fiziognómiája* A szerz úttör feladatra vállalkozott, amikor évtizedekkel ezeltt, pusztán Hamvas Béla néhány könyv alakban megjelent mve és többszáz szétszórtan, folyóiratok hasábjain napvilágot látott tanulmánya, és a



terjedelmes kéziratos hagyatéka ismeretének birtokában nekilátott e m megírásának. Most ennek a tájé-kozódó és kutató, valamint másfél évtizedes fogalmazási munka eredményét tarthatja kezében az olvasó. A monográfia els kötete Hamvas élete els három évtizedének (1897 – 1927) eseményeivel és korai m veivel foglalkozik. Bevezetben beszámol családi körülményeirl, Pozsonyban töltött elemi iskolai és gimnáziumi éveirl, majd részletesen bemutatja az érettségi után önkéntesként harctéren töltött éveit, az adott formában „nem élhet élettel” kapcsolatos els tapasztalatait, a vesztett háború és az azt követ trianoni békeszerzdés következményeinek eseményeit, a pozsonyi otthonból való menekülést és a sa-nyarú anyaország helyzetét a húszas években. Az egyetemi évek után újságírásra kényszerült, 1923 – 1926 között a Budapesti Hírlapban és a Szózatban, és közben fiókjának írt mveket, amelyek késbb, Budapest ostroma során elpusztultak. Ezeket a mveket is ismerteti A magyar hyperion c. m ve nyomán a monográfia. Könyvtári pályaképérl, amikor a Fvárosi Könyvtár szolgálatába lépett, ahol azután 1928 – tól 1948 – ig dolgozott már a monográfia második kötete számol be. Új tanulmányai 1930–ban, a Nyugatban jelentek meg, majd sorra következtek az ország legjelentsebb irodalmi, kulturális, szocioló-giai, filozófiai és egyéb folyóiratai. E tevékenysége közben találta meg a két ellentétes pólus, a világvál-ság és a hagyomány fogalmát, és ettl kezdve tudatosan törekedett a hagyomány gondolati tartalmának kifejtésére és megvalósítására. Nagy tablókon mutatja be Hamvas ekkor keletkezett, de akkoriban csak kis részben megjelent els esszéköteteit, az Arkhai-t, a Babérligetköny-vet, valamint a megjelent Látha-tatlan történet-et. Külön fejezetet szentel a harmincas években Európa szerte divattá vált nemzetkarakte-rológiák ellenpontjaként a magyarság sorsértelmezésének bonyolult feladatát vállaló Az öt géniusz kér-déskörének, bemutatva az „öt géniusz” koncepció kiérlel dését nyomon kísér kisebb – nagyobb mve-ket is. Ugyancsak kiemelt helyet szentel Hamvas hagyományfeltárása eredményeinek összegzéseként megfogalmazott Scientia Sacra els részének.

Életét könyvtári és szellemi épít munkája mellett katonai behívások, keleti frontszolgálat és egyéb ne-hézségek sr egymásmellettisége és egymásutánja jellemezte. A világháború utáni évek új helyzetet teremtettek mind a magyarság, mind Hamvas Béla életében; ennek a szakasznak, Hamvas megújuló tö-rekvéseinek, valamint új szellemi közösségek megteremtésének, szellemi, irodalmi és mvészeti vállal-kozásainak, új barátságok kialakulásának (Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Tábor Béla, Szabó Lajos stb.) és a szorongatott szellem szabadságharca bemutatásának szenteli a szerz a második kötet utolsó harmadát. Mveinek egy része ekkor 1948–ig még megjelent, de nagyobbik része már nem. Küzdelme 1949–ben B – listára kerülésével és kényszer nyugdíjazásával külsleg vereséget szenvedett, de még ennek az idszaknak a folyamán felkészülhetett élete utolsó húsz évének „nevezetes névtelenség” - ben eltöltött szakasza szellemi eredmé- nyeinek betakarítása. A monográfia harmadik kötete éppen ezt az utolsó, végskig érlelt m vekkel telt élet – és alkotóperiódust mutatja be. Ennek els szakasza során, 1948 – 1951 között Szentendrén alkotta meg három nagy, egymással szoros bels szellemi kapcsolatot mutató m vét, a Karnevál cím korszakos jelentség regényt, a szellemi realizálás módszerét kifejt Mágia szutrá-t, és a szellemi realizálás elvi alapjait bemutató Tabula smaragdinát. A második szakasz a szocialista építiparban segédmunkásként és adminisztrátor köztisztvisel ként els éveivel foglalkozik. Hamvasnak ekkor és itt kellett modus vivendit találnia bels szellemi világa, és az attól merben idegen és azzal ténylegesen ellenséges küls világ között, Inotán és Tiszapalkonyán, 1951 és 1956 között. Az itteni „purgatóriumi” helyzetét az üdvúthoz vezet lehet séggé változtatta, és tapasztalatait s Szarepta cím esszékötetében foglalta össze. A harmadik szakasz éveinek életét egységbe olvasztják a scientia aeterna, az „örök tudás”, a Scientia Sacra II. részének megfogalmazására irányuló törekvései. Az els periódust, 1956 – 1964 között továbbra is az építiparban töltötte el, belsleg azonban az emberiség végs kérdéseire adandó válaszok megfogalmazásai emelik magasra: nagy tanulmányok, regények, és s r söd baráti levelezése mutatja fogyó éveinek szellemi aktivitását. Ez a Patmosz háromrészes esszé-gy jteményének, valamint a scientia aeterának a Scientia Sacra második részében elkezdett megfogal-mazásának a korszaka, szellemi értelemben pedig a Karnevál folytatásának tekinthet regényeinek, a Szilveszter-nek, a Bizonyos tekintetben-nek és az Ugyanis-nak a „posztszocializmus” kifejezéssel illetett világa. Megérlelt élet, megérlelt sors és érett mvek korszaka ez. A monográfia ezután szól még a Scientia Sacra második része Hamvas által már meg nem fogalmazott fejezeteir l (csak az els négy készült el), amelyekkel együtt megkoronázta volna életm vét, és kifejtette volna végs mondandóját. Ezzel az értelemmel a kötet negyedik szakasza foglalkozik, hangsúlyozva, hogy ez az életm „befejezet-



lensége” ellenére is teljes, mert benne az írás és „realizálás”, vagyis az élet és életm teljességét és egy-ségét képezett és képez. *forrás: a Károlyi Palota Kulturális Központ tájékoztató füzete

„ Az élet súlypontja az életen túl van. Ez az, amit túlvilági gravitációnak kell nevezni. Élet soha egyetlen pillanatig sincs túlvilági, pneumatikus vonzalom nélkül.”

(Szarepta)

Paszkál, az esszéember* 1943-ban a Magyar Filozófiai Társaság vitaülésén, "A mai filozófia" cím felvezet jében Halassy-Nagy József professzor úr "objektíven" bemutatta, mi történt, mi történik és mi fog történni a filozófiában, úgy is mondhatnánk, megrajzolta a birodalom térképét egy az egyhez arányban. Rögtön utána Hamvas Béla kijelentette (nem kevesebb deklaratív ervel, mint az eltte szóló), hogy a filozófia igazi formája az essay. Meg is határozza, mit ért essay-n: kísérlet, mondja, próbálkozás, inkább vérmérséklet dolga, új gondolkodói magatartás, ami "a végleges és visszavonhatatlan megoldást jóindulattal veszi, de kénytelen mell zni". A következkben különbséget tesz a tudomány (amelynek nincs stílusa, és nincs is erre szük-sége), valamint a filozófia között. A filozófusra — Schopenhauer óta — a stílus a kötelez. És ekképp zárja a hozzászólását: "Az emberi Én sem egyéb kísérletnél és töredéknél. Ez bennünk az igaz és valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, meggondolatlanok, fragmentárisak, kérdésszerek, és sorsunk essay-szer sége bennünk a legigazibb." Túl messzire vezetne, hogy a Hamvas Béla álláspontjáról a filozófia (mint rendszer) értelmére vagy akár a nemzeti filozófiák létére vagy nemlétére kérdezzünk rá (a vitaülés résztvev i számára ez még csak nem is kérdés: van ilyen, st "tükrözi" a filozófiát, lelkük rajta), egyéb-ként is nyugtalanító (no meg kínos) lenne, mert ez az utolsó kérdés, amit a filozófia "horizontján" belül még feltehetünk — izgalmasabbnak ígérkezik, ha a Hamvas által megrajzolt "esszéembert" és lehetséges életterét járjuk körül. Az "igaz" (továbbá "igazság") és a "valódi", azaz a "valóság" összefüggéséhez két kiindulópont adódhat: egyik az "individuum" kierkegaardi és romantikus felfogása, valamint — ami szorosan kapcsolatba hoz-ható az említettekkel — az "átesztétizált társadalom" Odo Marquard által megrajzolt képe. "Individuum est ineffabile", szokás citálni mint a német romantika jelszavát: fordítják úgy is, az individuum "kimerít-hetetlen", úgy is, "kimondhatatlan". Összejátszásában e két fordítás egy folyamatot ír le: a "reménytelenül magára maradt" individuum (amely, tegyük gyorsan hozzá, "magasabb rend az általánosnál") folyama-tos kimondására vagy felmutatására tett kísérlet az esszé. (Tehát nem az igazságéra. Olyan nincs is. Vagy ha igen, akkor is mellzzük.) És maga ez az esszé lenne az "emberi Én". Eszerint az esszét nem a közös-ség vagy társadalom írja — ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne a közösség iránt elkötelezettként esszét írni. Amennyiben úgy dönt az illet — mint ahogy elvonulhat "legbensbb magányába", legyen az a falu-si tanító lakja, rültekháza, hegyvidék, avagy tengerpart, ami közös bennük, hogy elegend hely kell az ilyesmihez. Tehát ez az emberi Én testi fenoménként is egységben kell tudja önmagát, amely azon elfel-tevést hozza mködésbe, hogy létezik egy "reális" világ, a "valóság", és áttevdik a hangsúly az egyén valósághoz való viszonyára. Ergo a "valóság" fogalma kiegészítdik a "számára való" illesztékkel, va-gyis: a valóság mindig az individuum számára való valóság (ilyenként adott), ennek belakása (vagy betöl-tése) hordozza magában az egyén igazságát, amelyet — vonja le a következtetést Kierkegaard — az egyén csakis szenvedélyével tud igazolni. Egyrészt tehát ez a fajta igazság verifikálhatatlan, mert a másik számomra csakis cselekedeteiben és abban, amit mond, nyilvánul meg, mindezeket nem ellenrizhetem, hogy "tényleg úgy gondolta-e" (magyarán: nem látok be a fejébe); másrészt ez az igazság valamiféle hiten alapul, és manifesztációja során szükségszeren átesztétizálódik. Hamvas nem azt mondja, hogy maga a kísérlet töredezett volna, st mintha egyfajta teleologikusság hatna az elgondolásában, a kísérletet egy-ségbe foglalja az a tény, hogy az Én kísérletem, amely arra irányul, hogy önmagamat felmutassam — és egységbe foglalja maga a stílus. Els látásra a fenti gondolatmenet summázható a már lassan eszmetörté-



neti közhellyé váló mondásban, miszerint "a stílus maga az ember". Csakhogy számunkra ez nem így igaz. Fordítsuk meg a kijelentést: "Egy ember maga: stílus." Látható, hogy amennyiben kihagyjuk a hatá-rozott névelket, lebegésbe jön ez a frázis, és érdekes módon nem a talajtalanná válást jelzi, hanem egy-fajta szabadságkoncepciót ír le. Amikor elsikkasztjuk a határozott névelt, nem Yossarian cenzortiszti szerepét vállaljuk fel (tehát nem stilizálunk prokrusztészi módon), hanem eggyé oldjuk a brutálisan, hm, "önmagasságába" állított emberi egzisztenciát, individuumot, jelenvalólétet (Dasein), ahogy tetszik. Mert nézzük csak, mikor és milyen összefüggésrendszerben éltethet egyáltalán megfordításunk. Szokássá vált, hogy mindig bejelentjük valaminek vagy valakinek a halálát. Kezdtük azzal, hogy "Isten halott" (és mi van, ha mégsem; mennyiben hat ki egy él Isten fogalma gondolatmenetünkre? — erre a késbbiek-ben visszatérek még). Aztán Barthes bejelentette, hogy a szerz is halott (nem akarom olcsó logikai poénkodásba fullasztani ezt a tételt, mármint rákérdezni, hogy kicsoda jelentette be stb.). Mára oldódik a "szubjektum" is, temetjük, temetgetjük — mintha panoptikumban írna az ember, amennyiben komolyan veszi ezeket a bejelentéseket. Merthogy ezek a "tételek" f leg írásban hatnak, vagyis mvekben. És pont err l van szó: az élet mint esszé (m)alkotás, tehát egyfajta teremtés is. Legalább két következménnyel viszont számolnunk kell: az egyik, ahogyan Odo Marquard fogalmaz, hogy ennek az "összmalkotásnak" (tehát azon elképzelésnek, hogy összeállhat történetekb l a történelem, innen nézve) van valami köze a valósághoz, ámde magának a valóságnak már semmi; a másik kulcsfontosságú probléma az Isten nélküli teremtés kérdésköre. Heidegger a Schellingrôl tartott el adásaiban egy helyütt fel is teszi a kérdést: "Mi-csoda az Isten egy ember nélkül? Az abszolút unalom abszolút formája. Micsoda egy ember Isten nélkül? Tiszta rültség az ártalmatlanság formájában." Eljutottunk végre az alapvet problémánkhoz: akár Istennel, akár Isten nélkül — a fentebbiek függvényé-ben — az rült és az igazmondó között csakis stílusbeli különbség lehet. (Amennyiben hisszük Istent, akkor az "igazmondó" fogalmát nyugodtan kicserélhetjük a "hív kre". Durván leegyszersítve ez Kierke-gaard megoldása, érthet módon, mert számára az igazság csakis hitigazság, és még csak nem is a kinyi-latkoztatott igazság az igazság, hanem maga az Istenben való hit az igazság.) Az esszészer lét egy ön-magában vett emberi élet szabadságát is jelentheti — erre a szabadságra viszont nem nagyon találhatunk garanciát. Jóllehet a teremtés aktusának megismétlése, vagyis az alkotás totális szabadságot feltételez — de pont ez a totális szabadság legitimálja az "átesztétizált társadalomban" zajló tevékenységeket. Az "át-esztétizált társadalom" képével épp hogy nem mondunk ellent Kierkegaard alapvet tételének, miszerint az individuum "reménytelenül" magára van maradva, mert az emberi életnek malkotásként való felfogá-sa olyan egységfogalomhoz juttat, amely nem numerikus, és természetébl fakadóan kizárja, hogy az "összm alkotás" (tehát a valóság) és az egyes alkotó-teremt egzisztencia viszonya kauzális legyen. Az utóbbi meghatározottságát csakis a kettô szükségszer egymásra vonatkoztatottsága fell lehet megérteni (mondjuk, Gadamer "híd vagy korlát" dilemmája demonstrálja ezt), ámde szabadsága még mindig abszo-lút. Nem veszélytelen ez a felfogás, Odo Marquard tipológiájában fel is térképezi a következményeket, például a politika esztétizálódása egyenes úton juttat el olyan kijelentésekhez, hogy "a háború szép" (és ne feledjük: ebben a rendszerben ez egyben a legitimációt is jelenti), mint ahogy a mai környezetvédelmi demonstrációk sem mások, mint a "kés polgári világ pásztorjátékai". Az esszéemberben is él az igazság-vágy, ami esetünkben azt jelenti, hogy magának a tevékenységének (nevezhetjük akár önmegvalósításnak is) kell igaznak lennie, és amennyiben zsigerbl (ámbátor "jóindulatúan") lemond a végleges megoldá-sokról, ténylegesen "töredezett," "fragmentáris" marad, dacára az elbbiekben vázolt (és mköd képes!) "átesztétizált társadalom"-koncepciójának. Az "átmenet-életnek", minthogy elvileg teljesen szabadon megválasztható cél fell olvasódik vissza, a legenyhébb hozadéka az, hogy a "két pont között legrövidebb út az egyenes" matematikai axióma mára már nem csak Stephen Leacock figurája számára bírhat egy hittétel értékével. Például. Ilyen névnap, igenis, van: május 17-én. St május 17-én csakis Paszkálnak van neve napja. Mintha reménytelenül magára lenne maradva.

Demeter Szilárd: *forrás: Korunk, Harmadik évfolyam, 1999. Május



„Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, els� dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladéktalanul

békét kötni.” (Reggeli feljegyzés)

Az aranykor és a n * (Hamvas Béla n képe)

Aranykor Az aranykor Hamvas Béla koncepciójában a lét egységének és teljességének emléke "népen, koron és egyéni színezeten túli egységes és egyöntet tudás az eredeti rendrl, az ember antropológiai alapállásá-ról". Amir l a hagyomány tudósít az az embernek a létben elfoglalt egyetemes helye, a történeti kor kezdetén bekövetkezett "kozmikus katasztrófa" és a történeti ember jóvátételi kötelezettsége. Az arany-kor sállapot, ami az életünkhöz képest a lét, elssorban rend, mérték. A primordiális rend, mert nem érzékelhet, nem veszett el. A szufi, khaszid, a zen; Jakob Böhme ezt úgy fogalmazta meg, hogy itt van a világban, bennünk, a dolgokban és a lélekben van, és volt és lesz, de az ember magában a felle való tudást eltörölte, és ezzel a kezdeti egyszerséget, így életének rendjét elvesztette. A rend önmagát szabá-lyozza és rendezi. A metafizikai rend (India, Kína), a kozmosz objektív rend (Orpheusz), vallási és er-kölcsi rend (Irán, Júdea), az emberi lét rendje itt, és az örökben (Evangélium). Ha a rendrl való tudat elvész, megjelennek a rendszerek. Rendszer az, ami rend akar lenni, de nem tud, valahol valamit mindig elvét, és ezen a ponton megbukik. "Az idill a létrl való sképünk, mindenkiben kész szándék, hogy az alapállást magába felvegye. Minden ember legersebb ösztöne önmagában és a világban az idillt helyre-állítani." A harmincas években Hamvas gondolkodásának középpontjába az aranykor megvalósítása került. Darabos Pál szerint azonban az akkor Hamvasra jellemz heroikus magatartás folytán a megvaló-sítás egyedül a magánéletben, "a kerti, az idillt a szellemi magatartással" párosító életformában valósít-hatta meg. Céljának ilyen körülmények között is az egész közösség életének megalapozását és az arany-kor felé vezet út mások számára való megnyitását tartja. Ennek alapján fogalmazta meg a "Magyar Hüperion" alakját, "az els aranykori embert, aki felfedezte az aranykor örök valóságát és megvalósítha-tóságának permanens aktualitását". Hamvas alapvet problémája, hogyan válhat valódivá, hitelessé az a személy, aki eredetileg testében egészséges, lelkében rendezett, szellemében pedig bntelen, vagyis alapállása szerint ép, egész és mániáktól mentes volt, vagyis "Tiszta, világos, egyszer, sima, aranykori. Tulajdonképpen és végeredményben mindenki homo humánus…", de aki az idk folyamán alapjában megromlott, meghasonlott, az létegységet elvesztette, beteggé, lelkében zavarodottá és bnössé vált. Az ember így identitását elvesztve válságba került, magával rántotta a természetet is, társadalma és törté-nelme is ebben szenved. Az aranykor és a n Házasságának felbomlásáról a "Magyar Hüperion"-ban "házasságom komédiája"-ként tesz említést. "Akármelyik m vemet piszkálod meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranyból készült. Igen, házasságra lépek, és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda keserség." Az idill, az aranykor megvalósításának akadálya a korrupt életrend, a "korszak létrontó démona", mely szöges ellentétben áll az "isteni sorssal", és amely a magas élet realizálásának közvetlen akadálya. Hamvas szerint a létfenntar-tás által kompromittált polgár elavult életrendje ez, mely arról ismerhet fel, hogy kosztért, a lakásért, a fizetésért, a komfortért mindennem, de f ként szellemi kompromisszumra hajlandó, ami tulajdonkép-pen létrontás (ontológiai bn). "Hittek abban, hogy a boldogság az életstandardból fakad (…), egyelre kétszobás berendezett lakás, jó jövedelem, színház, mozi, hangverseny. Nyáron utazás Olaszországba vagy Svájcba. Ez volt életideáljuk els pontja, a második, háromszor egy héten szerelem, és majd né-hány év múlva gyerek. Mikor látták, hogy én a dolgot megfordítom, és azt állítom, hogy a magas élet teremti meg az anyagi teljességet, félni kezdtek tlem." Riasztó voltát tetézte az önként vállalt névtelen-ség. Eszméi újak voltak, lénye túl elvont, gondolatai "lehetetlenek", személye túl radikális, a színvonal túl magas. A nevezetes névtelenség életrendjét választotta, amely leginkább alkalmas a költnek, gon-dolkodónak, bölcsnek, vallásos embernek, amilyennek magát is tartotta. A kerti idillnek a szellemi élet-tel való párosítását több mvében "imaginálja". A világtól elzárt, de szemszögéb l teljes élet leírását kapjuk a Téli terv cím novellájában. Itt már megjelenik az eszményített n alakja is, akit - mint említet-



tem - az aranykor rének tartott. "Kedvemre való történetet találtam ki arról, hogy miképpen kerül hoz-zám az egyszer származású, de hallatlan magas emberi és ni képesség fiatal n (…), akinek a szép-ségénél csak a méltósága volt nagyobb. Nem is sejtettem, hogy ennyi figyelemre gondoskodásra, ked-vességre, humorra képes vagyok, és nem hittem, hogy van n i lény, aki mindezt érti, szereti, viszonoz-za." Részletes tervet készített az általa megvetett kifelé forduló, felszínes a "sikerért loholó", létrontó világ kizárására. "Életünk egyszer volt. Ébredés után elkészítette a reggelit, én a folytonég kályhát raktam meg, evés után rendesen dolgozni mentem szobámba, pedig ebédhez, vagy más munkájához fogott. Pont délben ettünk. Azután kis pihenés, ami elragadó volt. Mindennap akadt valami kedves új szó, mozdulat, gondolat, amin szórakoztunk. Néha zongoráztam. Alkonyat eltt a szabadba mentünk, hacsak nem volt hideg. A tea után ismét kis munka, hétkor vacsora. Ha volt kedvünk, nemes zenét hall-gattunk valamely külföldi rádióállomáson. Tízkor ismét egy csésze tea, vagy kávé. Volt úgy, hogy le-mentünk a városba vásárolni. Mindig hoztam valamit, apróságot, vagy nekem. Remek gazdasszony volt, nagyszeren f zött, szeme mindenütt ott volt, port nem trt, és sohasem veszekedett."

Nemi archetípusok Tradicionális felfogás szerint a valóság és a szimbólumok, a tettek és a rítusok között megfelelések van-nak, ezek tették világossá a princípiumokat, amelyek szükségesek a nemek megértéséhez. A tradicioná-lis szimbolikában a természetfeletti princípiumát "férfiúinak" tekintették, a természetét és a létesülését pedig "n inek". Ha önmagukban tekintjük ket, a két princípium szemben áll egymással. A Harcos a Héros és az Aszkéta, a tiszta férfiasság két alapvet típusa. Ezzel szimmetrikusan a ni természetnek is két lapvet típusa van. A n n ként valósítja meg magát, és akkor emelkedik ugyanazon szintre, mint a Harcos vagy Aszkéta férfi, ha Szeret, ha Anya. Ugyanazon ideális eset kettsségeként van egy aktív heroizmus, de van egy passzív is, létezik az abszolút önállítás és az abszolút odaadás heroizmusa. Az egyik ugyanolyan sugárzó lehet, mint a másik, az egyik a meghaladásban és a felülmúlásban éppoly gazdag lehet, mint a másik, feltéve, hogy tisztán, áldozati értelemben éljük meg. A harcos és az Aszkéta gesztusának, akik egyikük a tiszta tett, másikuk a tiszta elszakadás révén olyan életet élnek, amely túl van az életen, a nnél az a gesztus felel meg, amellyel mindent egy másik lénynek ad, amellyel teljesen egy másik lényért él, legyen az akár a szeretett férfi (a szeret típusa az aphroditéi n), akár a fiú (az anya típusa a démétéri n). Ebben találja meg létének értelmét, örömét és igazolását. Tradicionálisan a n csak közvetve, egy másikkal, a férfival létesített viszonyon keresztül léphetett be a szakrális hierarc-hikus rendbe. Hamvas nyilvánvalóan a tradicionális, n i típusokat tartotta szem eltt amikor a követke-z ket írta: "Emberi nkben azt találtam, hogy nem annyira odaadták magukat, mint inkább rám ültek és rám tehénkedtek, és nygösek voltak. Az odaadásnak ez éppen az ellenkezje. Emberi nknél azt tapasz-taltam, hogy mindenüket odaadták, kivéve önmagukat. Lehet, hogy a minden odaadás ürügy volt, ne-hogy magukat kelljen odaadni." A nemek archetípusait Hamvas Thészeusz és Ariadné történetével pél-dázza. Ehhez különös "érdekeltség" fzi, hiszen bevallja a krétai királylány az akibe gyerekkora óta sze-relmes. Olyannyira, hogy ezt a szerelmet egy görög tragédia alakjában szándékozott megírni. "Thészeuszal való szökése, végül házassága Dionüszosz istennel, mindez közvetlenül olyan ismers volt, mintha én éltem volna át, és Thészeusz is, Dionüszosz is én lettem volna." Tradicionálisan a n csak közvetve, egy másikkal létesített viszonyon keresztül léphetett be a szakrális hierarchikus rendbe. Indiában a nknek nem volt iniciációjuk, a nk a nemesek szakrális közösségébe házasságkötésük el tt csak apjukon keresztül, aztán pedig férjükön, a "misztikus családfkön" keresztül tartoztak. Ariadné szenvedése addig tartott, amíg a n mellé nem talált megfelel férfit. Lényének tündökl, határtalan me-leg, puha és illatos volta megsemmisítéssel fenyegette t magát is, és e súly alatt csaknem összeroskad. Azt hitte Thészeusz a férfi. De úgy látszik, Thészeusz ennyi nt nem tudott elviselni. Isten kellett hozzá. Azért jött el érte Dionüszosz, aki aztán feleségül vette és az égre emelte. Hamvas a tradicionális nesz-ményt és a "emberi" nt állítja szembe. "Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincs benne fenntartás. Amikor odaadja magát, nem marad benne semmi. És egész élete odaadás. Vak, tudattalan és ellenállha-tatlan. Itt nincs teher, és nehézség, és nyg. A n i lény igazi megvalósulása. S mert az emberi n nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának, amit most már ezentúl cipelni kell. Nem varázs ez, hanem kereszt." A "valóságos" n pótlására a férfi lelkében kifejldött az igazi. Jung animának hívja a férfi ni lelkét, azt a n t, akit magában hord. Lehet, hogy az anima a valóságos n vel szemben fejldött ki - veti fel Ham-vas. Csalódott hangot üt meg amikor a valódi nt hasonlítja össze az "igazival", mert ki kell, hogy derül-



jön, hogy a korábban bbájos, drága teremtés valójában "házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek". Ez a megrendít tapasztalat lenne a férfi sorsának szükségszer állomása? A virág és a n összevetése ürügyén már a démonológiát is érinti. Hamvas szerint az ember azért van válságban, mert magát a betegséggel, az rülettel és bnnel összetéveszti, ezek összesr södését nevezi Hamvas a Karneválban maszknak, álarcnak, önállósult alakját pedig démonként emlegeti, mely kifejezés alatt az ember szenvedélyektl és mániáktól való megszállottságát érti. Hamvas szerint démon és az idill között lév küszöb re a n . "A n ben lév hamis, hazug, gyarló, bosszantó, lever és kiábrándító tulajdonsá-gok eredete nem az önzés (…), a nnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbszítik, lehangol-ják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétl megfosztják, nem a n természetes lét-fenntartó ösztönébl következnek."

Az idill, a démon és a n Lényünk középpontja, mondja Böhme, sötét, hideg és nyers düh, ezt az önmagába zárt bszültséget hívja "centrum naturae"-nak, a természet lényegének. "Önmagában akar maradni, és önmagának egyedül és örökre meg akar maradni, de mindez önzés, önemésztés, és ha valaki önmaga középpontjába az egót teszi, dermedt szorongásban marad, a mástól való félelem keser és maró tüzében ég. Ez a jéggé fagyott izzás az éjszakában, a sötét tz, mert az önzés a világ centruma, és a pokol." Minden létez magában hordja: Isten, a természet, a világ, az ember. Kezdetben ez az önmagába zárt sötétség megnyílt, az éjsza-ka feltárult, és ez az, amit úgy hívnak: világosság. A hideg megtört, és a fénnyel együtt megjelent az olvasztó meleg. Az önmagába zárt bszültség dervé és megnyilatkozássá, vonzalommá, és szeretetté lett. Ami azel tt önmagának egyedül és örökre fagyos görcsében akart megmaradni, az most önmagát megenyhülve és szelíden feladja. Ami keserség volt, áldozat lett, ami düh az vonzalom, ami konokság az részvét, kapcsolódás és együttérzés, ami kizárás az megértés és egyesülés. Az önmagába zárt és ön-maga keser önemésztésében forró istenség analógiája az éjszaka, a tél, a fagy, az önzés, a düh, a méreg, a vadság, az irigység, a kapzsiság, a mohóság, a gyilkosság, a háború, a viszály, a gylölet. Az önmagát legy z istenség és önmagából kilép istenség analógiája a világosság, az értelem, a rend, a kapcsoló-dás, a nyár, a meleg, a szelídség, a szeretet, a béke az idill. Hamvas orfikának nevezi a rendezet világ-egyetemrl való tudást, amely a sötétségnek világossággá való átváltását ismeri, amely a bszültséget le tudja gy zni, és a démonokat visszazi a világrend értelmében törvényes helyükre, a föld mélyébe. Ha a démon a kozmoszon áttör és azt felbontja, annyit jelent, mint megmaradni a primordiális káosz éjszaká-jában. A kérdés az - mondja Hamvas -, hogy van-e olyan ember, aki a korszak démonát legyzte? Van-e olyan ember, aki a diktátorok és inkvizítorok dühét önmagában felfedezte és átvilágított, és a nagyobb és kisebb démonok hazugságait és hitványságát, szennyét és aljasságát önmagában konstatálta, és mindazt a sötétséget, amit talált és látott önmagában, tiszta és világos renddé és arannyá, és értelemmé tudta vál-toztatni." A világ egyik végén az idill áll, a másikon a démon. Az életnek két arca van: a gyermek és a fúria. A világ nem a jó és a rossz küzdelmének színtere - mondja Hamvas. A lét kolosszális koncepciója, hogy a teljes, az egész létben a jó és a rossz egy és ugyanaz, ez az, amikor a jég rideg tüze mint a vilá-gosság melege sugárzik. A gyermek és a fúria sohasem találkozik. Ne is találkozhat, mert a gyermek az idillben él, és ha van valami, amit a fúria gylöl, amit irigyel, és amit el akar pusztítani, az éppen az idill. Ha van valaki, akit a démon feltétlenül meg akar rontani, az a gyermek. A démon az, akinek saját magán keresztül nincsen érintkezése az édenkerttel. A démoni ember középpontja az Én, de nem önzésbl, a démoni ember önmagáért, hanem önmagára sóvár. Úgy érzi, megrövidítették, kevesebb jut neki, s ezért annál többet követel, mindig éhes, mert nincs idillje - mondja Hamvas. A gyermek ezzel szemben "a felkel nap világában él. Éber és az egész felé nyitva áll, és azt elfogadja, az aranykori tudaton nyugszik. Nem korhadt, nem hiányzik belle semmi, élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája, a gyermek minden viszonylata világos és egyetlen, szüleihez, barátaihoz, az angyalokhoz, babájához és cipjéhez. A gyer-mek nem életkor dolga, lehet mvész, gondolkodó, asszony és szent." A férfi a gyermeket a becsvágyá-val töri össze magában. A hindu, a kínai hagyomány, a Kabbala azt tanítja, hogy az idill között lév kü-szöb re a n . A középkor vélekedése szerint a démonok úrnje megkülönböztetett tudás fölött rendel-kezett. Magas befolyás alatt a bszültség démona idillé tud változni. "A n az, aki a démonnal bels közelségben él, és az életrontó erk fölött feltétel nélkül uralkodik. De mert így van, ha azokat nem fé-kezi meg, az emberre szabadítja. A korrupt létben az ember egészen addig a démon játékszere, amíg meg nem fordul. Mert a korrupt létben az élet és a sors, a közösség, az együttélés, a szerelem, a házas-ság, a barátság, a mvészet, a gondolkozás, az értelem és a történet át van itatva démoni erkkel." A



démon a kegyelem ellentéte. Amit a görögök metanoiának hívnak, a héberek tesuvahnak, a rómaiak conversionak, tulajdonképpen annyi, mint megfordulás, megtérés. A démoni aktivitásnak hátat fordítani, az életrontásból megfordulni, és felismerni, hogy az emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet.

Kovács Gábor *forrás: "Véletlen Balett" 2002. 1.száma

„Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi mint emberfeletti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremt�

Szó.” (Íróasztalkultúra)

Mándy, Márai, Hamvas* Lassan öt éve lesz, hogy Mándy Iván távozott az élk sorából; elég sokáig tartott tehát, amíg a rádió rá-szánta magát, hogy azt a kazettát, amelyen az író egyik nagyobb lélegzet, kései prózáját, a Huzatban cím t maga olvasta fel, ám a felvételt végül is félbeszakította a halál, mégiscsak leadja. A felvétel szak-mailag nézve akár selejtnek is nevezhet, hisz nem javítható, nem korrigálható többé, magyarán a mun-ka nem fejezhet be; másrészt dokumentum, kivételes és ritka érték, ugyanezen okokból. Eljátszhatunk a gondolattal: mi lett volna, ha a rádiós stáb egy héttel korábban keresi meg az írót, és sikerül még becsü-lettel pontot tenniük az i-re? Nyilván eggyel több professzionálisan kidolgozott irodalmi felvétellel ren-delkezne a rádió hangarchívuma, ám eggyel kevesebb irodalmi ritkasággal. Kérdés persze, hogy egyálta-lán hány Mándy-hangfelvétel létezik, de Máraitól vagy Hamvastól nyilván még annyi sincs, amennyi Mándytól. Az irodalmi szerkesztség, gondolom, meghányta-vetette, miként tehetné mégiscsak közkinccsé e birto-kában lév kuriózumot, s végül arra a meggyz désre jutott, hogy egyértelmen írói-emberi dokumen-tumként kezeli, következésképp az öt részben sugárzott felvétel minden egyes folytatása eltt mintegy mottóként bejátszottak néhány másodpercnyi "kulisszát", melynek során a rádiósok - Mihancsik Zsófia és Szebényi Cecília - kissé meggyötrik az írót, aki nem elég kifejezen és nem elég tisztán hallhatóan mondja bele a mikrofonba a címet. Bennem - úgy is, mint irodalomkedvel rádióhallgatóban - ez a mot-tóként ismételt hangdokumentum napról napra növelte a lelkem mélyén eleve ott pislákoló ambivalenci-át, mind jobban megkeserítve abbeli örömömet, hogy még ím, szinte a halál perceiben is hallhatom, ahogy ez a kitn író utolsó "palackpostáját" fogalmazza, ugyanis mind visszásabbnak találtam, hogy szerencsétlen Mándynak az utolsó óráit ilyen artikulációs nyaggatással keserítették meg. De tényleg sze-rencsétlennek érezte-e emiatt magát Mándy, vagy épp szerencsésnek? Utóvégre ez utóbbi is elképzelhe-t , de err l semmi közelebbit nem árult el a felvétel (se a felvétel készít je), s ha jól belegondolok, nem is tartozik rám. Az én dolgom legfeljebb annyi, hogy elt n djem saját hallgatói Janus-arcomon: egyrészt természetszerleg vonz minden ilyen intimitás, ugyanakkor magától értet d en felháborodom a beszer-zésük módján. Vagy nem fájdalmas-e arra gondolnunk, hogy jó tíz (inkább már tizenegy) évvel ezeltt "hagytuk" meghalni Márait, túl az óceánon, ahelyett, hogy szóra bírtuk volna. Pontosabban Furkó Zoltán szóra bírta, de az még nem ama végs perc volt. Egyébként ebbl az interjúból is lement egy rövid rész-let a minap a Kossuthon, de ez nem jelentett többet, mint hogy hallhattuk az ids író hangját, miközben az esti irodalmi sávban akkor (azaz egy héttel a Mándy-sorozat eltt) Márai ifjúkori naplója volt mso-ron. Az intimitást Márai-ügyben inkább a hagyatékból kiadott utolsó kötetnyi Napló tartalmazza: már-már arcpirító olvasmány azoknak, akik (mint e sorok írója is) kissé nehezteltek is annak idején Máraira, mert képes volt a rendszerváltásnak nevezett nagy történelmi korforduló idején az öngyilkosságot vá-lasztani. De hát mit érdekelte t már akkor mindez! Most könny azon sajnálkoznunk, hogy miért nem mondatta el akkor vele élben valaki azt, amirl a Napló hírt ad. De lett volna-e joga bárkinek is betör-nie hozzá egy mikrofonnal? Ráadásul még Hamvas Béla is bekerült a képbe, noha mintegy másodkéz-b l, a Hamvas-örökséget feldolgozó és kiadó Dúl Antal "névjegye" kapcsán, aki valamikor teológiát végzett, de nem azért, hogy egyházi pályára lépjen (nem is lépett), hanem, mint mondja, a szabad szel-



lemi tájékozódás kedvéért, s nyilván azért, teszem hozzá én, hogy megtalálja magának Hamvas Bélát, aki számára máig "a Mester", s akinek "szürkeségérl", egyszerségér l ma is megejten tud beszélni, hozzátéve, hogy ez az egyszerség jellegzetesen a "szellemi emberé", aki beavattatott a lét titkába. Dúl Antal mellesleg meg van gyz dve, hogy a "láthatatlan történet" igazi ismeri nem a szépírók, csakis a "szellemi emberek", szerintem Hamvas ezt sosem állította volna ilyen határozottan, s ha a Mándy-felvétel vagy a Márai-féle utolsó Napló "palackpostájára" gondolok, bizony ers kétségeim támadnak a dolgok ilyetén rangsorolhatósága fell. Mindazonáltal tény, hogy hármójuk közül a legsr bb köd még ma is a több mint harminc éve elhunyt Hamvas alakját övezi. Róla, gondolom, egyáltalán nincs a rádió-nak archív felvétele, s bár sorra megjelennek kiadatlan írásai, ma sem annyira a magyar szellemi élet hajdani nagy inspirátorát látjuk benne, pedig az volt, nem is a tiszapalkonyai raktárost, aki titokban, akár egy csínytev diák, keleti bölcseket olvasott munkaidben, inkább valamin ezoterikus szerzt, aki ele-ve kevesekhez és kiválasztottakhoz szól. Holott nem. Nagyon is van szava hozzánk. Akár Mándynak. Akár Márainak. Belegondolok: ha két héttel azeltt, hogy a rádiómsor szeszélye egymás mellé sodorta e három nevet, bárki azt kérdi tlem, van-e nekik hármójuknak közük egymáshoz, még a kérdést is ne-vetségesnek találom. Miközben nyilvánvaló, hogy van, utóéletükben különösen, azaz nem csupán azért, mert többé-kevésbé egyidsek voltak azzal a századdal, amelyrl maradandó tanúságot tettek.

Pályi András *forrás: Élet és Irodalom XLIV. Sz. 2000. Jan. 21.

„A helyzet világosan körülbelül ez: a lét teljességéb�l és nyíltságából kiesett ember Énje lefokozódott, lezárult, kábaságba

süllyedt, individuális Énné sz�kült. Ennek a lefokozott énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van: ez a tudat. (Scientia Sacra)

Várakozás* Szomszédom az imént elégedetten jelentette ki: helyben vagyunk. Lehetséges az, hogy forrásunk a nyelv, és nyelvforrásunk ekkorát tévedjen, ennyire megtévesszen? Ha azt halljuk, hely, valami meg-állapodottra, valami szilárdra gondolunk, holott ebben a nem állandónak, nem véglegesnek, és nem eredetinek érzett világban éppen a fordítottja; a várakozás helye, tehát a hely hiánya (még inkább állapota). A várakozásé, mert bár azt hisszük, tudjuk mire várunk, de ugyanakkor – be nem vallottan – azt is tudjuk, amire várunk, ami majd bekövetkezik és itt lesz sohasem az, sohasem olyan, amire számítunk. Érkezésünk, megtelepedésünk itt sohasem a végs, mindig csak ellenpárja, legjobb eset-ben el lege annak a bizonytalannak, amit úgy nevezünk, ott, amire szüntelenül várakozunk. Éppen arra, a megismerhetetlenre, a tapasztalhatatlanra, a bezárultra, vagy még soha fel sem nyíltra: a cso-dára. (A jóslás lehetetlen volta!) Ez az illuzórikus hely itt a földön az id illúziójától várja hely létének valóra fordulását. És íme, ez a darabka tisztás az akácos partján más hajnalban, délben, napnyugtakor és így tovább az évszakok, az id járás, az emberöltk szerint. A hely olyan változó és mi olyan változóak vagyunk nyomában – és kölcsönösen. A hely a mi életidnk tükörképe olyannyira, hogy a hely szót korrekt grammatikával csak többes számban lehetne használni. A hely ölelkezik az id folyammal és reménytelenül kibom-lik karjai közül. És mi, várakozásunk leszálló ködében ott ülünk tovább a parton, mozdulatlanul, míg fejünk felett az idmadár repked és szárnycsapása szüntelenül emlékeztet nincs itt maradás, nem ez az igazi, és a föld belseje kifelé fordul. A bolyongásban örökösen ezt a kis helyet keressük, a rejteket az id , más néven a halál nev félelem el l. Az id t l várjuk helyünk megvalósulását, s az idvel futunk versenyt az id el l. Keressük, holott lehetetlen nem tudnunk, hogy keresésünk is illúzió, mert nincs olyan hely, legyen mégoly meghitt, hogy más világításban (az idvel) meg ne változzék, hogy a legkisebb mozdulat, esemény, egy idegen váratlan megjelenése, akár a szívesen látotté meg ne törhesse. A napfényes tengerparti villában, vagy a sz k cellában, hová fény csupán homályos pin-ceablakon szivárog be, mindenütt az örök helyet akarjuk berendezni – itt. A tárgyakat, a bútorokat



magunkhoz szelídítjük. S hogy a teljes világból semmi se hiányozzék, kedves karcsú vázánkba hoz-zuk a kert fesl rózsáját. Becsempésszük a teljes világot, a teljes világ legyen itt, a soha idegenné nem váló otthon. Ám reggelre az alig meghasadt bimbó szirmai az asztalra hullanak. Az otthonnak hitt, idejét l függetlennek vélt hely maga a változás – találkozás, felismerés, elválás – helyei. De aki nem enged az id csábításának, az abban a tévhitben ragaszkodik valamely vidékhez, városhoz, ház-hoz, hogy megérkezett, és éljen bár palotában, zugba tapad. Tapadása felkelti az aluszékonyság dé-monait és ölükbe süppedve maga is elalszik. Démonikus helyek. znek egyik álomból a másikba. Örökös menekülés. Véget nem ér szám zetés – az alvajárásban. És a másik csapda. A föld nem otthon, tanúsítja számos szentségre törekv, és valódi helye utáni sóvárgásban az életid sz ntét l várja a beteljesedést. (Az id és saját id-természetének végzetes fel nem ismerése.) Aki az önmagá-ban felgyulladt fókuszban nem koncentrálta a helyek mindenségét – és ez csupán egyik megfogal-mazása annak, hogy a (folyó-) id többé nem létezik számára, vagy még pontosabban, hogy nem vált azonossá helyével, az otthontalan idt l, a várakozástól sem szabadul meg. Legfeljebb egy csonka hellyé, befejezetlen idcsonkká dermed. Nincs olyan katabázis, amely ne példázná ezt. Gondoljunk Odüsszeusz alászállására, akár Dante pokoljárására. A túlvilágiak mohón kérdezik, mi történt távo-zásuk óta. Az idt l nem szabadultak meg, csak haláluk idejébe rekedtek – elkárhoztak.

Egyedül a Paradicsomban nem kérdezsködnek, ott, ahol minden a helyén van: önmaga. Nincs még egy olyan bizonytalan, olyan változó kép és képzet, mint a bizonyosság és változatlanság szimbólu-ma, a hely, ahol fáradt lábunk megtapad. A föld az otthon – nincs otthon a földön – hol az otthon? Mégis – van bizonyosság. Az, aminek egyetlen cáfolhatatlan bizonyítéka bizonyíthatatlansága. Azt mondom a gyermeknek: tenger, ég, tündér, angyal, ördög – Isten. Nem kér magyarázatot, s ha balgán magyarázni kezdeném, oda se figyelne, hiszen tudja. Kételkedni, firtatni, keresni már csak eredend elhomályosodása idején kezd, a határon, ahol magával hozott gyökértudása a felnttség útvesztjébe kuszálódik. De van valami, ami a felejtés hamuja alatt az utolsó leheletig parázslik, a bizonyosság az els és végs helyr l, a paradicsomról. A határ lezárulásától kezdve az utolsó leheletig ezt az elve-szettet keressük hol valami képzelt múltba, hol elképzelt jöv be vetítve, hol az ismeretlen sokaság, hol ismer s társak arcában, hol tárgyak és becsvágyak, hol gondolatok, cselekvések, mindig a terem-tett dolgok labirintusának zsákutcájában. A keresés olthatatlan kényszere. A keresés pedig, mivel a megtaláltról minden esetben kiderül, hogy nem az, további várakozás: arra... Mire? Ez az, amit meg-nevezni nem tudunk, mivel a megtaláltról minden esetben kiderül, hogy maszk, mivel minden, ami teremtett, álruhája a megnevezhetetlennek. Ahhoz, hogy a tér, s benne a teremtmények kaleidosz-kópja ne legyen elnyeléssel fenyeget r, hogy ne szippantson az örvény tölcsérébe és elengedhessük a széket, amit Pascal tolt maga eltt, a határtalant olykor tájban fogjuk össze. Miközben gyönyörkö-dünk benne, úgy érezzük, mintha a táj kivételes szépsége árasztana el, holott más történt. Maga a megtörténés. Valójában életünk egyetlen mozzanata, amelyet történésnek nevezhetünk. Mert minden egyéb történésnek vélt esemény, sikerek, kudarcok, meglepetések, örömök, kínok, akár tragédiák, valamennyi az idfolyás (a konstelláció), az id törvényét teljesíti, és akár elfogadjuk, akár küzdünk ellene, lényünk rabságában toporog. Az egyetlen dönt , amikor racionális elmemvelett l, érzelme-inkt l, akaratunktól függetlenül az idfátyol megszakad, és felvillan az semlék, az esszenciális lét, a valóság. A valóság, ami álruhában öltött testet, amiben megmutatja és megnézi magát: megtörtén-tünk. Semmi köze az általános értelemhez, szavainkat azonban csak ennek az értelemnek nyelvi kin-csestárából vehetjük, mint megvilágosodás, koncentráció, beavatás, megszabadulás és hasonlók. Bi-zonyos megközelítés valamennyiben van, ám mindegyikük csupán valami közelít részletet, eszközt, célt érint. Hol még a teljesség! Semmi sem áll távolabb tényleges megtörténésünktl, mint az üdv görcsös szándéka. Semmi attól a megfeszített (és absztrakt) koncentrációtól, amely a határokat be-sz kíti. Az aszkéta. Ráébredve a teremtett dolgok idszolgaságára és mint ilyeneket végcéljához hiábavalónak vélve azokat kiküszöböli. Adott helye iránt közömbös, szobája, ha van, elhanyagolt lomtár, vagy éppen kopasz falú cella, ne legyen benne semmi fölösleges, hacsak nem valami jelkép, mondjuk egy porcelán Buddha, akár feszület, s az iszonyú er feszítés, hogy azokhoz hasonulva ha-zataláljon. De éppen ez, az iszonyú erfeszítés a megvalósult lény helyett pusztán emberi m vet, a maszkok maszkját, bálványt szikkaszt. A bálvány nem segít. És az aszkéta éppúgy határlélek marad, mint a többi helyét hajszoló bolyongó, a kételked, a kalandor, a helymérgez – a sírás, a nevetés. Nézem a homokozó gyerekeket. Az a homokvár, az a homokpogácsa, az a rongybábu, az a csere-



pekkel, kavicsokkal körülvett apró halom számukra valódi vár, valódi ország, él játszótárs. Amikor a szül k sürgetésére meg kell szakítani a játékot, a játszóteret durcásan hagyják el. Helyben voltak. A játszó gyermek nem tud az idr l. Aki helyben van, nem tud az idr l. Aki a Paradicsomban él, nem tud az idr l. S ez ugyanaz, mintha azt mondanók, nem az idben él. Ha az id az, ami elmúlt és (a várt) eljövend, ha az id az elmúlás és keletkezés folyama, úgy a Paradicsomban nincs id: az állandó jelen-lét független az id-létt l, pontosabban szólva a lét valósága a megszakíthatatlan: az oszthatatlan jelen. A Paradicsom, a mindenség csúcsa és centruma, ahogy a Tao tanítja "a változatlan közép", a helyek helye, az id id tlen forrása, ahonnan mind a változó teremtmény (eltávolodásában is) származik, és ami nélkül a létezésnek része sem lehetne. A gyermekben még nem aludt el els otthonának, az eredet helyének emléke. Neki, aki ott van, nincs mire várnia. , aki nem szakadt le gyökerét l, teremtettben és teremtményekben nem is tud mást látni, mint azok valóságát. Ez az, hogy mindenütt centrum van. De közeleg az este, a szülk hazaviszik a gyerekeket. A játéknak vége. Másnap iskolába kell menni, nem sokára pedig valami komoly és komor munkahelyre (és nincs olyan munkahelynek minsül tér, amelyet az id súlya ne szürkítene el), és felülkerekedni, ahogy minden id k nyelve mondja "megállni a helyét", azaz a teremt képzeletet gúzsba kötni. És ez, han-gozzék bár ellentmondásnak, magával hozza a versenyt, futni az id vel, az "id r l nem lemaradni", s mindez nem más, mint az id-hely kátyújába rekedni – és várni, várni, sóváran várni. A rohanó haj-totta id felh je árnyat vet a várva várt helyre, és kerget egyik ideiglenes kikötb l a másikba. Az élet paradoxona: létünk és lényünk azonos egyetlen és örök helyünkkel. A hely lényegét (lény-egünket) az életid tagadja, st támadja, akárha takarásával meg akarná semmisíteni. Az a lény, az a hely, aki valójában vagyunk, nem változik, nem is tud változni, de az id homályba tudja borítani. Az id homályában összetévesztjük magunkat azzal a képpel, amit az id teste, a tükör mutat. De a tükörhályog nem lehet olyan zavaros, olyan durva, hogy tényleges lényünk ne adna valami dereng jelzést, ha másként nem, a nyugtalanság és félelem amorf alakjában. A félelem, a szorongás kény-szerzubbonyában, tudva, vagy nem tudva várakozókká válunk, várakozók valami (valaki) másra, önmagunkra. A végletes, hiábavaló várakozás végállomása nem lehet más, mint Isten halála. Egé-szen addig, míg egy táj varázsára, egy kedves mosoly fényére, egy nem tudni honnan felcsendül hangra, halkabb az, mint tücsökciripelés, talán éppen az érzékelhet hangok teljes némulására valami megreped, az idburkon egy rés, valami ismeretlen, mindennél ismersebb, megnevezni nem tudjuk, és nincs is rá szükség, egy rés, a legtávolabb, egészen közel, megfoghatatlan, mintha az fogna ben-nünket – egy út, ráismerünk, még nem vagyunk otthon, de az út otthonos (valamikor erre jártunk?) és az id, aminek ruhája sietség, kötelesség, munka, gond s a valamennyiben lappangó félelem meg-csendesedik, súlyát veszti, talán el is felejtettük – valahogy úgy, mintha nem mi várakoznánk, az út végén valaki bennünket vár, az az ismers-idegen, aki most kísér, hogy is nem ismerünk eddig rá – maga az út. Ha ez idáig egy helyben állva is lihegtünk, amióta az út vállára vett, az idmadár nem csapkodja fejünk felett szárnyát. A paradoxon akkor oldódik fel, azaz a hely akkor tér önmagába (önmagunkba), ha a folyó idt átengedi magán, ha engedi, eméssze meg t az id és ezáltal emészti meg az idt. És ez ugyanaz, mintha azt mondanók, ahhoz, hogy a káprázatvilág megsznjön, végig kell élni a teljes káprázatot. Gyermekként élni, a káprázatvilágban a valóságot élni: játszani. Vala-hogy úgy, mint a gyermekhez legközelebb álló felntt, a m vész. Egyik sem a felntt világ mérhet idejében él, mindkett más id t él. Kinek ne lenne megkönnyebbedés, amikor a munkaórának vége, amikor letelt a kötelesség ideje. Ám micsoda szenvedés a fest számára, ha rácsengetnek a szom-szédból, és le kell tennie az ecsetet, nem is szólva a költ r l, akiben éppen megszületett az a szó, de a takarítón buzgalma elkergeti, és lehet-e barbárabb közbelépés, mintha a megkezdett zenedarabot egy tapintatlan nem engedi végigjátszani. Mert ez a különbség a munka és a teremt alkotás között, az id min ség, a különbség a profán és a megszentelt id között. A b nbeesés s vele a kizetés a Paradicsomból jelenti a kizetést az Istennel közös idfeletti létb l a munka idejébe. Az ihlet pedig nem más, mint kiemelkedés a profán, osztható idb l, a lét gyökerének felnyílása bennünk, ahol mindenek egyidej jelenében a teremt szabadság végtelen játéktér.

Az ihlet azonban nem a gyermeké. Ahhoz, hogy teremt képzelete szabadon játszhasson, sehonnan sem szükséges kiemelkednie, míg az észrevétlen erszaknak engedve nem veszi magára a profán id kötelékeit. A gyermek számára az áldozat ismeretlen. Nem így a mvész. Ahhoz, hogy a lét telje (az egyedül szabadnak nevezhet állapot) megnyíljon benne, hogy kínzó várakozására választ kapjon,



élete teljes áldozatával kell áttörnie a profán id burkát. Ez az áldozat a játéka, ez a játék az alkotás. Áldozata nyomán áttetszenek az idtlen csendben (a semmiben) alvó örök csírák, a fogyhatatlan arc-hetípusok. Az id terhét l megkönnyebbedett érzékelése ezeket hallja, látja és a Maya idruháiba öltöztetve formát teremt számunkra. Így részesíti a profán id t az eredet szentségének id fölötti valójában. A kimeríthetetlen scsírákra (az esszenciákra) érzékeny lénye a változatlan valóság válto-zásainak ritmusát visszhangozza. Mert a ritmus, a teremt imagináció rezdülete elbbvaló sképnél, shangnál, minden jelenség el- és létfeltétele. Az érzékelhet világban megnyilatkozó ritmus neve:

rítus. Ritmus – rítus: a törvény feletti törvény abban a szabadságban, amely a csillagok járásában, a f szálak lélegzetében, az emberi utakban rejtzik. És ha a szokást követve idtálló m vekr l szó-lunk, az annyiban érvényes, amennyiben az id-adta formán áttetszik tartóoszlopuk, az idtlen tör-vény. A m vek m ve pedig nem a piramis, nem a diadalív, nem a kép, nem a szimfónia, még a him-nusz sem, hanem az az ember, akiben ez az itt és az az ott egyetlen hellyé válik, aki számára a vára-kozás ideje megsznt – aki helyével azonos – önmaga. Játék? Igen. Valahogy úgy, ahogy a Védanta tudat a teremtésmítoszban arról, ahogy történt – ahogy szüntelenül történik. A Világlélek meg akar-ván ragadni önmagát különböz istenekben ölt testet. Így darabolja fel lényét. Ez az áldozata, ez a játéka, ez a tükre – ez a tükör a nagyvilág. Nap alakjában költözik az ember szemébe, szél alakjában lélegzetébe és így tovább minden tagba, érzékszervbe a legkisebbtl a legnagyobbig. Így válik érzé-kelhet vé, a lények táplálékává. Áldozata azonban t magát nem érinti, nemcsak mert kimeríthetet-len, hanem míg a világot alkotó istenek illúziók, valamennyien a Mayának nevezett idnek alávetett tünemények, addig , a Lény az egyetlen való, a múlhatatlan. Az alászállásban a mayafátyol, az id káprázata megsr södik (ez az, amit a gyorsuló idként érzékelünk!) s ezzel párhuzamosan a magát feláldozó Világlélek emléke a maya-tükörben elsötétül. Ha Maya istennnek egyik arca kala (az id ), másik arca és neve a tanító. Annak, aki megnézi magát tükrében, nemcsak azt tanítja meg, hogy káprázatidben élünk, hanem azt is, hogy akárcsak , a hol tündökl, hol elboruló istenasszony a valóságtól kapja fényét, árnyát, hogy a tükör nem önmagát tükrözi, hogy a tükör a tükröz játéka. Úgy látszik, hogy nekünk, akik az id fogságában várunk örök helyünkre, a mi áldozatunk, a mi utunk a Teremtjéhez képest fordított. Tudja ezt a nyelv is: "visszatalálni". Ha az övé az alászállás áldozatában (az id gyorsulásának tükrében) elsötétül, a mi utunk a visszatalálásban egyre világoso-dik. Ha az egyetlen megfoghatatlan és felfoghatatlan s ezért megnevezhetetlen Maya káprázatába öltözött, ugyanez a Maya old ki bennünket az id burkából, míg nem marad bellünk más, csak az örök Teremtvel azonos lény – nincs mire várni – helyben vagyunk. Nem, ez így még csonka, marad a Hely, mi magunk. S ha valaki ezt így mondaná: Istennél vagyunk, ez a valaki az idvilág tükörszö-vetéb l szólna, onnan, ahonnan a teljesség még megnevezhet nek t nik. "Aki tudja, nem tudja, aki nem tudja, az tudja." Ahogy ablakomból kinézek, ismét látom szomszédomat. Az ásást befejezte. Miközben tempós mozdulatokkal gereblyézi a virágpalánták számára formált ágyást, idehallatszik dúdolása, a nyugalmas halk dallam. Azt gondolom, az imént tévedtem, igaza volt, amikor így szólt: helyben vagyok – helyben – az úton.

Kemény Katalin forrás: Magyar Szemle (Archívum) új évfolyam 7-8.-ik sz. Bp. 1998.aug.

„Nekem a vallás kevés. Nem bújok el sehová. Még az imádságba sem. Azt hiszem teljes védtelenségben élek. Az életnek egyet-lenegy értelme van, a halottak feltámadására várakozni.”

(Ugyanis)

A változó vallásosság Hamvas Béla nyomán* Szombat délután a Gaudeamus könyvesbolt vendége volt Dúl Antal teológus, filozófus, aki Hamvas Béla munkásságáról tartott eladást. Hamvas tanítványként, kortársként és életm-szerkesztként beava-



totthoz mért lényegi vonatkozásokat ragadott meg, aki professzorát kiváló szellemi tanítónak nevezte. Az el adáson részt vett a kolozsvári születés L rincz Gabriella is, aki jelenleg a Magyar Televízió munkatársa. Hamvas Béla mveib l olvasott fel részleteket. Kiderült, hogy a televízión keresztül is pró-bálják népszersíteni kultúránk e nagy tudású, sokoldalú alakját, Hamvas Bélát. Mi több, Marosvásárhe-lyen már jó pár ehhez hasonló találkozót szerveztek, amelynek célja: a kevésbé ismert professzor esszé-köteteit a széles olvasóközönség rendelkezésére bocsátani. A szervezk azt szeretnék, ha mihamarabb sikerülne folytatni a találkozókat itt, Kolozsváron is. A szombati eladáson csupán az életm egyik ré-szecskéjére futotta az idb l — vélekedett Dúl Antal. Eladásában — melynek címe A változó vallásos-ság Hamvas Béla nyomán — röviden ismertette életpályájának meghatározó momentumait, amelyek lelkivilágára, gondolataira, életmvére egyaránt hatottak. Három nemzet vére egyesült benne, ezért a német precizitás, a szláv miszticizmus, a magyar konokság, életer jellemzi írásait. Kerényi Károllyal, Németh Lászlóval és még néhány értelmiségivel együtt eszmei kört alapított a görög szépségideál je-gyében. Érdekes módon már akkor ráérzett a következ évtizedek valóságára, írván, hogy "elmúlt a be-t k világa". A hyperioszi (magas emberi) élet megvalósítására törekedett. Vallásfilozófiájában központi helyet foglal el a kereszténység és a nagy múltú keleti vallások hitvilágának az összevetése. Szerinte, az emberiség nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy bármelyik vallását vagy hagyományát "eldob-ja", mi több, a vallások közti kommunikálást, a komplementaritás elvét látja szükségesnek. Észrevétele szerint térségünkben a vallás mindig kompromittálódott a politikával, a géniuszoknak pedig ilyenformán mindig sanyarú sors jutott osztályrészül. S hogy mi a vallás? Egy útbaigazító túlélési modell. Zárszavában Dúl Antal, Hamvas Béla munkásságát összegezve, úgy értékelte: volt az, aki helyére tette a kereszténységet, aki integrálta keletet nyugatba és nyugatot keletbe.

Borbély Tamás *forrás: Szabadság, kolozsvári közéleti hetilap, 2001.

„Egyetlen tartós és hiteles megértési kategóriánk van, és ez a szent könyvek kinyilatkoztatása.”

(Scientia Sacra)

Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete* Mi a tehetség? A géniuszról Rudolf Kassner Az emberi nagyság elemeir l írott könyvében azt mondja: "Während wir suchen, geht er den Weg, und indem er ihn geht, entsteht der Weg unter seinen Füssen, und diese Bahn ist sein Ma¦f" - amíg mi keresünk, járja útját, s amíg elrejut, lépte alatt út születik, és ez az út az mértéke. A tehetség világot szül er . A tehetséges ember egyazon mozdulatával megnyit és határol, az ismeretlen burkát felszakítja és az új életrend törvényeit megalkotja. Az új életrend kimun-kálásához Európa szelleme sajátos mfajt hívott életre: az esszét. Az esszé kísérlet, ahogy az emberi létezés maga is kísérlet. Az ember az eredeti terveken - nevezik sorsnak, karakternek, konstellációnak, "életképzeletnek" - nap mint nap munkálkodik, s a mvet (önmagát) tovább finomítja, ahogy a középko-ri alkimista finomította, szrte, tisztította, égette a sötét és nehéz anyagot, mindaddig, amíg a benne rejl "nap-fémet", az aranyat a meddb l kiolvaszthatta. Az esszé - a hasonlatnál maradva - a modern ember alkímiai kísérleteinek (sorsmegoldásainak) forgató-könyve. A létezés experimentális természetét - ahogy Hamvas Béla írja: "a sötét hatalmaktól való meg-kísértettségét" - és a kihívásra adható válaszainkat latolgatja, méri, vizsgálja. Ludwig Curtius egyetlen szóval úgy jellemzi: "Lebenskritik" - az élet kritikája, és hangsúlya nem valamely szaktudomány isme-retanyagának gyarapításán, hanem olyan látásmód elsajátításán van, amely a létezés alapösszefüggéseit hivatott feltárni. Az esszé, melynek kiküzdött privilégiuma, hogy bármely részletkérdésbl és bármely távlatból az egész-re, a létezés közepére és gyökerére közvetlenül reflektálhat, Hamvas Béla szellemi igényének elsrend formai lehet séget kínált. Hamvas Béla nem a keleti és nem a nyugati (indogermán) gondolkodói alkat kimunkálására törekedett, hanem az emberi szellem kortól, égtájtól, faji-népi-vallási-politikai meghatá-



rozottságoktól független bázisán, a létezés egyetemes és centrális alapján igyekezett lábát megvetni!' Ott, ahonnét még Kelet és Nyugat felé egyaránt vezet út. Ez az a bázis, amelyre helyezkedve az ember, mint Guénon mondja: az état primordialt eléri. Az Urstandot ahogy Jacob Böhme, és az alapállást, ahogy Hamvas Béla nevezi. Így érthet, hogy A láthatatlan történet témái térben, idben, korban, tárgyban rendkívül szerteágaznak, írójuk mégis mindegyik világban otthonos legalitással mozoghat, hiszen ép-púgy szellemi örökségének tekinti Milarepa Tibetjének sejtelmes misztériumvilágát, mint Héloise és Abélard szerelmi üzenetváltását, a mi uranusi világunk, a Vízönt kor "extrém luciditását"-az éjszakában vakító mesterséges fényét, éppúgy, mint a poseidóni (neptunusi) psyché (a pszichológiai tudattalan) de-reng tengermélyét. maga a poeta sacer, akinek királyok, papok, bölcsek után, utolsóként és magára maradva kell a hségjelét, a szent tüzet riznie, és akinek küldetése nem kevesebb, mint hogy a "szó erejével ki kell nyitnia az emberfelettit". az, aki még érti, mi az ünnep, amely az érdekszéthúzásokban megroppant közösséget egy magasabb dimenzióba emelve, ismét szerves egésszé olvasztja. - És a barát-ság, "a természet mestermve", amelynek valódi tartalma nem az, hogy Én és Te, hanem e kettb l, anélkül, hogy minségeiket elveszítenék és szuverenitásuk csorbulna, a létezésnek egy új, az Én-bl és a Te-b l nem levezethet harmadik lehetsége születik. Trinitas reducit dualitatem ad unitatem, mondja Baader, a három pedig a kettt visszavezeti: az egybe.

A láthatatlan történet leny göz en egzakt írás, de - talán mondani sem kell - egzaktságát nem a tudo-mány, hanem a költészet ihleti. Aki a kötetre a tudós szemével tekint, nem gyz háborogni azon a köny-nyedségen és nagyvonalúságon, ahogy Hamvas Béla a tudomány fáradságos munkával feltárt tényeihez közelít. "Mondják . . . ' - írja; vagy: "beszélik . . . . A tudós minden lépésérl pontos lajstromot vezet. Adatol, rendszerez, bizonyít, indexel, lábjegyzetel, bibliográfiát készít és közli hivatkozási forrásait. - A szellem "kishivatalnokának" - mondja Bruno Berger - kötelessége az egzakt könyvelés. Az esszéista - és távolról sem fennhéjázásból vagy felületességbl - az efféle szorgalmi feladatokat minden indoklás nél-kül figyelmen kívül hagyhatja. Nem azért nem adatol, mert nem tud. Rangján aluli, hogy a felvetett téma "számláját fillérre és garasra rendezze" (Berger), és szellemi hitelrontást követne el, aki ezt rajta számon kérné. Az esszé egzaktsága más hitelességet követel. Az esszéistának célul tzött szellemi közegébe mindenképpen fel kell magát küzdenie, akár azon az áron is, hogy a nehézkes bizonyítási eljárást és rendszerezést, akár a filológiai egzaktságot is, ha az a személyes megszólalás spontaneitását fékezné, magáról ledobja. Az a pszichikai elny, amelyet ezáltal szerez, számára életfontosságú. Ismeretlen tájon halad, éspedig - mint Hamvas Béla mondja -. "evez nélkül, egyedül a nyílt óceánon". Egy magasabb valóság fel-felbukkanó és elmerül nyomait kutatja. A tudományos pedantéria itt - írja Robert Musil - olyan eredményre vezetne, mintha valaki "egy szabadon szárnyaló madarat akarna felszúrni tvel". Ha tudós kézzel érintjük az esszé valóságát - folytatja Musil - "olyan ez, mintha az elevenség mozgásából »tartalmat« párolnánk, és körülbelül annyi maradna az egészbl, mintha a medúza törékeny, színpompás testét a 'vízbl kiemelve a homokra tesszük". A tudományos vizsgálódás fókuszában konkrét tárgyi kér-dés áll. Egy vírus, egy elemi részecske, egy társadalmi alakzat, egy aritmetikai probléma. Az esszének a tárgyi kérdés csupán ürügye, hiszen valójában mindig az egészre figyel. Ennyiben rokon a filozófiával. A filozófiai gondolkodás fegyelme azonban megköveteli, hogy a legvégs létkérdéseket, a metafizika kérdéseit is - létnemlét, egység-sokaság, rész-egész, személy, tárgy, valóság, megismerhetség - kon-zekvens rendez és rendszerez logikai módszertani elvek szerint vizsgálja. Az esszét l semmi sem áll távolabb, mint a rendszerezés. Az esszéíró, mint Rudolf Kassner mondja: "Philosoph ohne System und Dichter ohne Reim" filozófus rendszer nélkül, költ rím nélkül. Az esszéírónak implicit ,szinte a sejtjei-be írt - tudása van a rendrl, amely "a szellem és a világegyetem és a lét rendje" - egy, örök és megvál-toztathatatlan. Ahol pedig rend van, minek rendszerezni? Rend az örök változásban az örök változatlan, amint az skori Kínában tanították. Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan - szól Hamvas. "Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmezdnek" (Karnevál).

Most, hogy A láthatatlan történet els megjelenését követen majd fél évszázaddal ismét a nyilvánosság elé kerül, indokoltnak tnt, hogy az esszé néhány általános mfaji-eszmei sajátosságára is vessünk egy pillantást. Az általános ez esetben csak más kifejezés arra, hogy: európai. Mert amilyen szervesen illesz-kedik Hamvas Béla életmve az európai irodalom szellemközösségébe, olyannyira magányosan és visszhangtalanul rejtzködik a magyar irodalomban. Rejtzik? - Néha úgy tnik, harcban áll vele. A kortársak idegenkedtek attól a merben új hangtól, amelyen Hamvas Béla szólt. Hamvas esszéinek rej-



tett posztulátuma: az az írás, amelynek szubjektivitás-foka alacsony, érdektelen. Ha az esszé nem szemé-lyes, unalmas. Az unalom pedig az esszé halála. Alapkövetelmény: a transzparencia - áttetszség, azaz, hogy lássam, ne csak azt, amit valaki mond, hanem azt is, aki mondja. Egy értekezést, amelynek hangsú-lya tárgya információértékén van, ha a kívánt adatok birtokába akarok jutni, olvasnom kell. Az esszét nem "kell" olvasni. Ha nem olvastatja magát, a könyvet nyugodtan a papírkosárba lehet dobni. Nálunk az esszé a mfajhoz méltó magas szubjektivitás-fokot ritkán éri el. Ezért marad csak tanulmány, csak kritika, csak irodalom- vagy mvészettörténeti értekezés. A személyes megszólalás kockázatát itt - nem gyávaságból, hanem hogy a könnyen önkényessé fajuló szubjektivizmust elkerülje kevés esszéíró merte vállalni. A magyar esszégyjtemények többnyire vagy irodalomtörténeti, kritikai, vagy szociologikus tárgyú írásokat kínálnak. Néha: a mveltség, a társadalmi küls-bels elnyomatás, a visszamaradottság, a provincializmus. Mozgástere horizontális: múlt jelen jöv történeti síkján mozog. Hamvas Béláé verti-kális és transzcendentális: a személy üdve vagy bukása, az ember helyzete ég és föld között, az ittlét, a pillanat, a sorsrealizáció, a jelenlét. Kedvelt, gyakori fordulata: "Itt, most az egyszer, és soha többé." A szemérmes magyar irodalmi köztudatot a létezés primer (metafizikai) vonatkozásainak ez a nyílt és alle-gorikus áttételektl, példabeszédektl mentes néven nevezése feszélyezi. Veszélyes dolog a kollektív tudat fedezéke mögül ellépni. Mintha valaki a közösség nyomasztó gondjai elé magánügyeivel elrefu-rakodna. Miért olyan fontos, hogy ki vagyok én? Hamvas Béla a keleti filozófiából és az európai miszti-kából megtanulta, hogy különbséget tegyen személy (a "nagy Én"') és az individuum (a "kis én") között. A "kis én"-nek, az individuumnak reflexiói az egyes ember magánügyei, de a személyes lét mindannyi-unk közös ügye, mert a személy, mindannyiunkban egyetemes. Alap, amelyen keresztül az én-bl el lehet jutni a te világába. Minden közösség alapja. A mer individuális létezés (ha ez egyáltalán megva-lósítható lenne) éppen az egy, közös és egyetemes alapról leszakadt, egymással többé soha nem találko-zó kis én-ek világát jelentené. E megkülönböztetésben a tisztánlátást az a körülmény nehezíti, hogy sze-mély és individuum egymástól valójában elválaszthatatlanok. A mindannyiunkban él egy és egyetemes személy (a I'homme universel, ahogy Guénon nevezi) mindig individuumunk egyedi színein és minsé-gein át szólal meg. Az egész a törtön keresztül, az abszolút az esetleges közvetítésével. (A személy szó görög és latin nyelv alakjai: pros-opon 'valamin át nézni' és per-sona 'valamin keresztül szólni', ezt a mozzanatot jól érzékeltetik. Nem kevésbé figyelemre méltó a mi személy szavunk, amely a szemmel, a látással áll kapcsolatban.) Az indiviuum, ha a személy rajta keresztül nem szólalna meg, mindössze üres burok; mer maszk maradna. (Ez Hamvas Béla nagy regényének, a Karneválnak alapkérdése.) A létezés helyes hierarchiáját az dönti el: az individuum lehet séget nyújt-e a személy megszólalásához vagy sem? Hajlandó-e magát alávetve a személyt szolgálni. A kis én-nek ugyanis lehetsége van az önkényre - ez a szabadságunkkal adott kísértés.

Hol vagyok én valóban én? Ha a hierarchia megfordul, és a kis én jut uralmi helyzetbe, az, ami az em-berben egyetemes, elnémul. A pszichológia kifejezésével: a tudat alá kényszerül. Ez a modern individua-lizált ember pillanatnyi helyzete. "A közösség élete - írja Hamvas Béla a Scientia sacrában - ilyen kö-rülmények között mer látszat, sohasem történik igazi találkozás, csak a sötétségben véletlen karambol. Ha a közvetlenség elvész, a közösség abban a percben heterogén elemek zrzavaros kavargásává lesz. Törvényen kívül álló mozgási pályájukon tévelyg lények vakon egymást elkerülik, vagy egymásnak rohannak, de az elkerülés éppen olyan értelmetlen, mint az összeütközés."

Hamvas Bélát - különösen a háborút követ években gyakran érte vád "elit szemlélete" miatt. Kétségte-len, hogy a nép rangjáról lesüllyedt, organikus valóságát vesztett és atomjaira hullott kollektívumot: a tömeget egyfajta modern, gépesített és civilizált barbárságnak tekintette. De: nem az emberrel állt szem-ben, hanem azzal a "démoni" folyamattal, amely az embert elszemélyteleníti, a közösséget pedig ember-halmazzá fokozza le. A személy és individuum megkülönböztetésnek a közösség életében a nép és a tömeg megkülönböztetése felel meg. A nép az él közösség, amelyben "az egyes ember létének intenzi-tása felfokozódik" és tettereje meghatványozódik - írja a Scientia Sacrában. Nyelvet, morált, mítoszt, törvényt csak nép képes teremteni. Tömeg soha. A nép él szervezet, "a primer közösség létének ské-pe", az " skollektívum", és felbomlása az emberiség életének legnagyobb katasztrófája. A láthatatlan történetben e katasztrófa kibomlásának egy-egy epizódját mutatja be A vízönt , a Meteóra. A magyar gondolkodás a sokat és behatóan vizsgált népiközösségi-történeti léttel szemben a kérdés másik koordi-nátáját, a személyesség történetén túli metafizikai vonatkozásait alig érintette. A metafizikai kérdésekkel



szembeni nagyfokú bizonytalanság és bizalmatlanság még az esszé nívóján szólni tudó íróinkra is bénító árnyékot vet. A metafizika kérdése nálunk a vallás kérdésébe torkollik, a vallás pedig a történet folya-mán többször és súlyosan kompromittálódott. Hamvas Béla Az öt géniusz egyik fejezetében e szkepszis okát behatóan elemzi. A vallás - szól - e tájon mindig a politikai torzsalkodás eszközévé vált, és a hatal-mi ösztönnek esett áldozatul. A soha sznni nem akaró történelmi ítéletidben íróinkra minden korban váteszi szerep nehezült: a nép lelkiismeretének szócsövévé kellett válniuk, és hangjukat a létezésnek olyan dimenzióiban is hallatniuk kellett, ahol más, szerencsésebb nemzetek esetében a jobban mköd társadalmi munkamegosztás ezt nem követelte. A költ itt át kellett vállalja a csdöt mondott politikus-tól a helytállást, és az eltévelyedett paptól a prófétaságot. A szerepcsere ára a történeti ellenállásokon szétforgácsolódott sors. Így sodródott nálunk sok magasrend törekvés végül a politika vakvágányára. Itt, az örökös társadalmi elintézetlenség zavarai közepette nem születtek Eckhart mesterek és Pascalok, Kierkegaardok és Baudelaire-ek. A feltételek a nyugodt, közös, elmélyült munkához hiányoztak. A XX. századra azonban a világhelyzet válsága oly mértékben elmélyült, mondja Hamvas, hogy "az apokalip-szisnek ebben a kései, elrehaladott órájában" többé nem lehet nem észrevenni a horizontális létberen-dezkedés-elméletek csdjét. A mer népitörténeti-társadalmi megalapozás arra, hogy az embert végs létkérdéseiben eligazítsa, elégtelennek bizonyult. Hamvas Béla népéhez nem lett htlen, amikor politika feletti bázist keresett. A történeti-népi-társadalmi létezés az egyetemes emberi létezés premisszáinak van alárendelve. A poeta sacernak is vátesszé kell válnia, és a nép sorsát is magára kell hogy vállalja, de küldetése a Szent Tz szolgálata, vagyis: "az ember és a transzcendens világ között lev kapcsolat foly-tonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megrzése" (Poeta sacer).

Alvilág-idéz lépés, amely a "sötét hatalmak" haragját felszítja. Hamvas Béla sorsáról közismert, hogy a háború eltti, jelentéktelen könyvtári állását az ötvenes-hatvanas években "szellemsorvasztó" fizikai munkára kellett váltsa. A világháború nyomasztó intermezzója és a koalíciós idk néhány éves rejtzkö-dése után, 1951-tl 1964-ig inotai, tiszapalkonyai, bokodi her m vek raktárosa, gondnoka, segédmun-kása. Küldetéstudatát a radikális sorsfordulat nem érinti. Szellemi munkatempóját is alig. Az elrejutás kissé nehézkesebb, egyenetlenebb, de - mint mondta egyszer "Mvemet én már az árok partján is meg-csinálom". A magatartás és az életm bizonyít. 1940-1942-ben, amikor Hamvas Béla A láthatatlan tör-ténetét írja - és már túl a negyvenen -, a mfaj minden fortélyát és mhelyfogását ismeri. Esszét írni siheder f vel nem lehet. A felkészültségnek és az emberi érettségnek bizonyos magas fokát el kell érni. Képességét a sajátosan feszített, rövid, tömör, tiszta és világos, gyakran szinte definíciószer megfo-galmazásra, ha kell enthuziazmusra, ha kell humorra, a mögötte álló több mint egy évtizedes írói gya-korlatban kimunkálta. A klasszikus Európán és a nem kevésbé klasszikus Keleten iskolázott, egyetemes áttekintést nyújtó tájékozottság rendelkezésére áll. Már pontosan ismeri "lapterjedelmét", tudja, hogy a megiramodó toll önkényének hogyan álljon ellen, és tisztában van vele, hogy egy-egy gondolat megfor-málása milyen hangütést követel. Mindez azonban csak mesterség, csak rutin. Csupán eszköze annak, hogyan lehet megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját: a történetet, amely láthatatlan, és amely-nek, mint Platón mondaná, ez a világ itt csupán dereng árnyéka. Mert Hamvas Bélát kezdettl és kizá-rólag a történetnek ez a láthatatlan fele foglalkoztatta. Akkor is, ha a napfelkeltérl írt, akkor is, ha a rántottlevesrl. Mestereit l megtanulta, hogy a jelenségeknek sem az els, sem a második, sem a husza-dik rétegénél ne álljon meg. Az alapig kell jutni. Így tanította ezt Platón és Lao-ce, Hérakleitos és Böhme, Nietzsche és Dosztojevszkij. Formai útmutatást hozzá az esszé grandseigneureitl, Montaigne-t l és Helvetiustól, Novalistól és Rivaroltól, Bataille-tól és Valérytl kapott. F ként az angoloktól, akik-hez - mint Kemény Katalin mondja - életmve minden más nemzet irodalmánál közelebb áll. A legtöb-bet azonban a német Rudolf Kassnertl, akir l B. Berger azt írja: a világirodalomban (a franciákat sem kihagyva) talán "az , egyetlen, aki mint moralista és mint életkritikus, mint filozófus és mint költ Mon-taigne örökségére a leginkább méltó". Hamvas Béla Kassnertl tanulta a "nagy stílust". Az átható tekin-tetet, a merész és pontos fogalmazást. A megszólalás és elhallgatás mvészetét, de nem kevésbé azt, hogyan lehet a lét valamely jelenségét behatóan megvizsgálni és körüljárni, "fiziognómiáját" feltérké-pezni anélkül, hogy spontán mozgásában egy pillanatra is megakadályozná. A láthatatlan történet Ham-vas Béla egyetlen, életében megjelent esszékötete. Szellemi útjának nem korszaknyitó-határoló mve. Abban a termékeny átmeneti korszakában fogant, amelyben már halványul a húszas-harmincas évek



nietzscheánus görögség-kultusza, a hyperioni ihlet (a kifejezés a Magyar Hyperion c. m véb l szárma-zik), ugyanakkor már születben van az egész kései életmvet meghatározó alapgondolat, Hamvas Béla írásainak a tartópillére: a hagyomány. A láthatatlan történet világát - amint mestere, Rudolf Kassner írásait is - a hagyomány egyetemességének tudata tartja össze, anélkül, hogy ezt (egyetlen, Guénont is-mertet szakasz kivételével) e könyvben kimondaná. Ekkor még úgy nevezi: "az slogosra való emléke-zet" (Poeta sacer). A hagyomány gondolatát mint az emberiség korok, népek, vallások, filozófiák fölötti metafizikai örökségét majd csak a néhány évvel késbb, 1943-I944-ben írott Scientia sacra (Az skori emberiség szellemi hagyománya) cím írásában bontja ki. Az életm e fejezetének bemutatása azonban már egy újabb tanulmány tárgya.

Dúl Antal

*forrás: el�szó az Akadémia Kiadó 1988., Hamvas kötet kiadásához

„Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat, mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.” (Kierkegaard Sziciliában)

Elöljáróban* "Az ember csak szégyenkezni tud: míg maga minden mozdulata számára rivaldafényt tudott biztosíta-ni, itt a megszállottak védtelenségével egy nagy mveltség és nagy szenvedély pincelyukakban gesztiku-lálja ki magát". Ez Németh László felkiáltása volt 1936-ban, az akkor még alig ismert Hamvas Béla munkáival kapcsolatban. Kívánatos és örvendetes volna tehát, ha Németh Lászlónak az a felkiáltása, mellyel közel ötven évvel ezeltt fentebb idézett Hamvast méltató írását befejezte, mihamarabb a múlté volna: "...nyers vádbeszéd a kor ellen, mely az ilyen embert holdkórosként kóvályogtatja, ahelyett, hogy hazát és otthont adna neki" Hamvas Béla megtalálta a lényeget, korunk erre nem tart igényt, önfe-ledten elmegy mellette. 1897. március 23-án hajnali fél ötkor született Eperjesen. Édesapja, Hamvas József, evangélikus lelkész, német-magyar szakos gimnáziumi tanár, hírlapszerkeszt , író. Édesanyja, Schediwy Jolán világát vi-szont teljes mértékben a család, a szk rokoni kör, három leánya és fia köti le. Az életvidám és jó humo-rú, szinte bohém természet asszony a családba könnyedséget, mvészi látásmódot és katolicizmust hoz. Eperjesr l, ahol az apja lelkész és tanár, még Hamvas Béla születésének évében Pozsonyba költözköd-nek. Mivel az édesanyja Hamvas József tanácsára katolikus vallását megtartja, az apa lelkészi gya-korlatot tovább nem folytathat. Kapóra jön a pozsonyi evangélikus líceumban kínálkozó tanári állás.905-t l 1915-ig a líceum tanulója, ahol édesapja nemcsak tanára, hanem osztályfnöke is. A helyzet nem könnyítést, hanem fokozott erfeszítést követel. 1915-ben érettségizik és tanulótársaihoz hasonlóan is azonnal katonai szolgálatra jelentkezik. Az önkéntesség becsületbeli ügy. Kadétiskolába küldik, és né-hány hónapos hevenyészett kiképzés után az ukrán frontra vezénylik. Naiv lelkesedéssel utazik "védeni a hazát", de rövidesen, 1916 júliusában már így ír szüleinek: "Arra, hogy mi történt addig, kevés ez a levél, és olyan utálatos, hogy szégyellem, hogy részt vettem benne". Egy hónappal késbb, augusztus-ban, súlyos idegsokkal hadikórházba kerül, és a katonalevelek kezdeti hetyke hangja kétségbeesett kö-nyörg re változik: naponta kéri apját, járja ki, hogy hazakerülhessen. Sok közbenjárással sikerül Buda-pestre hozatni, de alighogy felépül, 1917 tavaszán újabb behívóparancsot kap. Úti célját, az olasz front-vonalat, azonban már nem éri el. Csapatszállító szerelvényét valahol Szlovéniában bombatalálat éri, t a légnyomás megsebesíti. Hamvas Béla számára a háború nemcsak fizikai megrázkódtatással ér véget. Nemcsak az élet törékenységérl szerzett tapasztalatot. Az emberi lét alapjaiban megrendült. Szilárdnak vélt eszmék és erkölcsi normák, világnézetek és életrendek devalválódtak egyik pillanatról a másikra, és az egész monarchikus valóság álomként süllyedt el a múltba. Schopenhauert és Nietzschét kezd el ol-vasni és krízisérzete még inkább elmélyül. Mint mesélte egyszer, Nietzsche írásait lapozgatva, az az evangélikus kultúrkereszténység, amelyet a Felvidék középpolgársága élt, falként omlott le benne. "A protestantizmus a kereszténység féloldali gutaütése" - olvasta, és a Wille zur Macht szerzjének metsz



gúnyával az értékvesztés folyamata betetzött. Fél évszázaddal késbb írt esszéjében (Interview) erre így emlékezik: " Húsz éves alig múltam, amikor Kirkegaardnak Az id bírálata cím tanulmánya a kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van, romlott, és hazug zrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezddnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot, a proton pseudost, vagyis az els hazugságot. Visszafelé haladtam a múlt század közepét l a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még el bb van, még elbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt." 1919 novemberében a csalá-dot Pozsonyból kiutasítják, mivel az apa a Felvidék szlovák közigazgatása számára nem hajlandó hség-esküt tenni. Budapestre, anyai nagyanyjuk lakásába költöznek. Hamvas Béla még ebben az évben be-iratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-német szakára. Tudásvágyát azonban a választott szakok köre messze nem elégíti ki. Szakszemináriumokat látogat és a Konzervató-rium zeneelméleti eladásaira is eljár, st az orvostudományi karnak is alkalmi hallgatója. Megszállottan veti magát a könyvek világába. Egyetemi tanulmányai végeztével 1923-ban újságírói állást kap a Buda-pesti Hírlapnál. A bulvársajtó mfaja, a szenzációhajsza és a hírverés trükkjei az els pillanattól taszít-ják, de egyéb álláslehetség nem kínálkozik. Édesapját nyugdíjazzák és a család az ínséges idkben ál-landó anyagi támogatásra szorul. Saját brén tanulja meg, hogy mit jelent a szó zsurnalizmus, és késbbi írásaiban e fogalom mindig a szóval való legsúlyosabb visszaélést jelzi. A riporter szerepet három évig bírja, végül feladja, mert a Fvárosi Könyvtárban elviselhet álláshoz jut. 1927-ben könyvtártisztnek nevezték ki. Könyvtáros korszakának aktivitása a magyar szellemi életben egyedülálló. Huszonöt külön-böz irányzatú és érdekeltség folyóiratban publikál tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Athenaeum, Nyugat, Protestáns Szemle, Diárium, Társadalomtudomány, Napkelet, Esztétikai Szemle. E korszak személyes válságának mélypontját minden bizonnyal els házas-ságának felbomlása jelenti. Angyal Ilonát még a Budapesti Hírlap szerkesztségében ismerte meg, és 1928-ban vette feleségül. Téves választásuk már házasságuk els heteiben kitnt, de a kudarc beismeré-séhez hét év keser tapasztalata kellett. A sors, amelyre Hamvas Béla az életét tette, konvencionális kap-csolatot nem trt. Kemény Katalint 1936-ban ismeri meg, és nem egészen egy év múlva összeházasod-nak. Hamvas Bélát a hagyományhoz a létezés minden rétegét átjáró válság tapasztalata és élménye veze-ti el. Kezdett l foglalkoztatja a kérdés: hogyan lehetséges, hogy szó és tett, tudás és életpraxis között a folytonosság megszakadt, és "a szellem nem éri el az életet, az élet nem éri el a szellemet". Miképpen van, hogy "vallásban, filozófiában, morálban, államelméletben, mvészetben, ízlésben túlméretezett követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, st, a beváltásuk iránt való érzék is századok óta kihalt". "Az egész újkori világban van valami alaptalan, felfújt, belül üres nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komo-lyan, és azokat megvalósítani meg sem kísérli." "Márpedig a nem realizált szellemiség els következ-ménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne. Az élet az anyagi természet körébe tartozik, és a szellem érintése nélkül tehetetlen és vak." Aki azonban a válságról tud, tudnia kell egy válságmentes és tökéletes valóságról is, amely minden krízist megel z. A válság tapasztalatának elfeltétele az egység tudása. Az egység-tudatot Hamvas a lélekbe írt kinyilatkoztatásnak nevezi, és azt mondja: ez az a tudás, amelyet mindenki születése pillanatától a szívé-ben riz. Az ember ugyanis "minden korban és világtájon azonos szellemi alaphelyzetet hoz magával". Err l az "anthropologiai alapállásról" a kinyilatkoztatás ad hiteles információt, a kinyilatkoztatást pedig a szentkönyvek rzik. Amint Szufi-tanulmányában írja: "Az ihlet sajátságosképpen minden népnél telje-sen más, mégis az egész földön egyöntet. Amit esetleg valahonnan átvesznek, az mindenütt megvan, és ha elég mélyre ásnak, azt mindenütt megtalálják és ugyanazt találják... Ezt a minden népnél más, mégis az egész földön azonosat hívják hagyománynak." Mi a hagyomány? Metafizikai tudás, de nem az euró-pai filozófia értelmében, hanem úgy, ahogy azt a Veda, a Tao-te King vagy az Evangélium rzi. Hamvas a hagyományt a létrl szóló hiteles információnak nevezi, olyan tudásnak, amely az embert a szellem, a valóság, a lélek, a világegyetem, a természet alapkérdései fell egzakt módon tájékoztatja.

A háború alatt három ízben hívják be katonai szolgálatra (1940, 1942, 1944). Különös, hogy a történet-nek ezekben a zaklatott éveiben bels útja milyen nyugodt és töretlen. 1944 nyarán csapatát Németor-szágba vezénylik. Megszökik és bujkál. Az ostrom poklának betetzése, hogy lakásukat bombatalálat



érte és mindenük elpusztul. A hegyoldalt könyvek, kéziratok lapjai borítják. Felesége mesélte késbb, hogy a veszteség nagyon is ambivalens hatással volt Hamvas Bélára. A kétségbeesés mellett egy új érzés is megszületett: mintha nyomasztó tehertl szabadították volna meg. A Silentium cím esszékötetében maga errl így ír: "Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény A sötét esztendben minden földi vagyonomat elvesztettem. Kint voltam a havas úton és a fájdalomtól és a féle-lemt l bömböltem, mint Jób, és Istent hívtam, és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hall-gatott meg Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába. Sohasem tudtam volna lemondani. Valaki a birtokot levakarta rólam. B röm is vele ment, de nem baj,... igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó. Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszá-molása után lehet. Itt kezddik a valóság." - És valóban, életének utolsó szakaszát a földi berendezkedés ideiglenessége jellemzi. Könyvtárat többé nem gyjt, önálló lakáshoz nem jut. 1948-ban a leveg Ham-vas Béla körül hirtelen megdermed. A Rákosi-csoport egyeduralomra jut, és a korszak szellemi kérdé-sekben programadó ideológusai (fként Lukács György és Keszi Imre) t is célba veszik. A Szabad Nép gúnyos hangvétel glosszákban támadja a magyar szellemi élet "polgári csökevényeit", köztük Hamvas Béla Egyetemi Nyomda-i mködését. Pártkezdeményezésre vitafórumok alakulnak, pamfletek szület-nek, melyek kedvelt jelzi: a dekadens, az arisztokratikus, az irracionalista, a zavaros, a misztikus, az antidemokratikus Hamvas. Hamvas Bélát kényszernyugdíjazzák, és minden publikációs és szerkeszti jogától megfosztják. Bels szám zetésének kezdete: 1949. március 1. Közéleti eltiltása sem munka-kedvét nem szegi, sem bels programjától nem téríti el. Túl van az ötvenen, dolgát a világgal ismeri, tudja, hogy a reá bízott talentumról milyen számadással tartozik. Bár a nyilvánosságtól való megfosztá-sáig több mint kétszázötven publikációja jelent meg, joggal elmondható, hogy oeuvre-jének érettebb, mélyebb, jelentékenyebb és terjedelmében is nagyobb részét a "nevezetes névtelenségben" írt mvek alkotják. Egyetlen mértéke saját lelkiismerete. Közízlésre, cenzúrára, kiadói önkényre ezentúl nincs gondja. Hogy a hatósági zaklatásokat elkerülje, földm ves igazolványt vált ki, amelyben munkahelyül sógora szentendrei kertjét jelöli meg. 1948 és 1951 között földet mvel, gyümölcsöt termeszt. A kerti munkában mindig örömét lelte, és számos esszé tanúsítja, hogy közvetlen kapcsolata a földdel gondol-kodására milyen termékenyítleg hatott. Mesélte, hogy egyik nagy tanulmányát (Tabula Smaragdina) kapálás közben írta. Mire egy-egy ágyás végére ért, a gondolat is formát öltött. Legnagyobb regényét, a Karnevált, ebben az idben írta Szentendrén. 1951-ben a gazdálkodó életforma már a legszerényebb megélhetést sem biztosítja számára, és a fokozódó politikai gyanakvás légkörében földmves státusza tarthatatlanná válik. Állást keres, és ha nem is könnyen, sikerül munkát találnia. Inotán, az erm épít-kezésen raktáros. Az életforma váltás nagyobb nem is lehetne. Szentendre csendje után a barakk-világ, ahol "... a hangszóró reggel hattól este tízig bömböl", és négyezer-ötszáz ember napi tizenkét órát tapos-sa a sarat, túrja, cipeli a földet, szereli a vasbetont. Barátjának, Veress Józsefnek írt levelében helyzetér l így tudósít: "A középpont a kocsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gyjtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez ké-pest igen finom hely volt... Azt hiszem, kevés ember ússza ezt meg bels károk nélkül. Az rültség, a nevetségesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehes-sen rá eszmélni". - De az egyszer, pufajkás munkásokkal valójában rövidesen szót ért, és új helyzetébe gyorsan beilleszkedik. Amikor csak raktári munkája engedi, lopva olvas, fordít, ír. Íróasztalfiókját ki-húzva ott a toll, a nyitott könyv, a jegyzetfüzet. Szanszkritül és héberül tanul, és az sök nagy csarnoká-ba tartozó fordítások és kommentárok többségét a hajnali órákban, vagy raktári munkája mellett készíti. (Sankhya karika, Sepher Jezirah, Kathaka upanishad, Buddha beszédei, stb.). 1955-tl Tiszapalkonyára helyezik. Még néhány év, ezúttal a Bokod melletti er m építkezésen, és hatvanhét évesen végre nyug-díjjogosultságot szerez (1964). Sok keserves megpróbáltatás ellenére életmvének nagyon termékeny évtizede zárult le így. Hivatalosan megállapított bére hétszázhatvanhét forint nyugdíj - és egy kötegre való írásbeli megrovás, amiért munkaidejében "más irányú tevékenységet folytat". Egyetlen dicsérete is akad: megköszönik, hogy az április 4-i ünnepélyen a munkásoknak Schumann és Chopin zongoradara-bokat ad el. Utolsó három regénye, a Szilveszter (1957), Bizonyos tekintetben (1962) és az Ugyanis (1966) és legjelentsebb esszékötete, a Patmosz (1959-1966), vizsgálódásainak középpontjába a háború utáni uranoszi kor társadalmi kérdése kerül. Mindhárom regény a modern világ egész generációkat meg-



nyomorító tekintélyuralmi rendszereinek, és a szabadságtudatában, méltóságában megalázott kollektívumnak nemcsak szociológiai, hanem metafizikai - mondhatnánk üdvtörténeti - elemzését adja. A három részbl álló Patmosz - a cím János apostol Patmosz szigeti számzetésére utal - azonban nem-csak társadalmi kérdéseket vet föl. Valójában az egész életm összefoglalója. Az utolsó évben (1968) lendülete megtörik, életereje kimerül. Korábbi terveit, így fként a Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudja megvalósítani. A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb id kig áttekint tanulmányból csak négy korábban írott könyv készül el (1960-1963). A végs összefoglalás, a Scientia aeterna pedig csupán m-terv ma-radt. A feladat, amelyet magának kitzött, is tudta mindig, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta, ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége. Alig több, mint hetvenet kapott. 1968. november negyedikén agyvérzést kap és három napi bénult állapot után, hetedikén délben meghal. Felesége Szentendrén temetteti el - a helyen, ahová élete során mindenhonnan visszatért. Hamvas Béla halála óta tizenhat év telt el. Utóéletérl, a m vek sorsáról nem nehéz számot adni. A bibliográfia tanúsága szerint, ha meg is jelent egy-egy tanulmány, esszé, ezek többsége a háború el tti publikációk másodkiadása. A nyolc-tízezer oldalas kéziratos hagyaték lényegében érintetlen. - Az illegális terjesztés annál inkább virágzik. A mvek hazai underground-forgalma nagyobb, mint bármely íróé valaha is volt. A gépelt szövegek számtalan változata forog közkézen és a másolatok szövegépsége gyakran botrányos. Az illegális terjesztés Hamvas személyét az okkult izgalmaknak olyan ködébe vonja, amelyt l maga mindig viszolygott. Bár egyre több író, irodalomtörténész szorgalmazza az életm tel-jes feltárását, a hallgatásból köréje épített falak még éppen csak repedeznek. Weöres Sándor: A teljesség felé

"Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: teremtett bennem har-móniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt következk nem újak, nem is régiek, megfogalmazásuk egy kor jegyeit viselik, de lénye-gük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrás vidékén jár, mindig ugyanezen virágokból szedi csok-rát."

Dúl Antal *forrás: az Antikrisztus bevezet�je

„Van valami természetes abban, hogy az ember idnként áttöri az t körülvev rendet, és van valami természetellenes.”

(Arkhai, Inka kövek)

Egy bölcs életm ve és a filozófiatörténet * „Outsider”, „helyzettelen”. Saját maga határozta meg ekképpen a magyar kultúrához való viszonyát. Témaválasztása, írásmódja okán mindig is különcnek számított, 1948-tól haláláig - egyetlen esettl eltekintve - nem publikálhatott Lukács György egyik elmarasztaló kritikája miatt. Könyvei csak a nyolcvanas években kezdtek megjelenni. Az elhallgattatás, az erkölcsi tartás, az egyéni hang máig érzékelhet mítoszt növesztett az alakja köré. A kultusz és a „helyzettelenség” sajátos állapotát talán csak az utóbbi idkben kezdi felváltani a reális elemzés és felmérés igénye. Maszkjáték címen az említett szándékkal látott napvilágot Thiel Katalin könyve, amely a mérvadó filozófiai hagyomány oldaláról kísérli meg értékelni a százöt éve született Hamvas Béla munkásságát. Hamvas Bélát az intézményes tudomány fell nagyon sok kritika érte és éri ma is. Tevékenységét „tudománytalan-nak” bélyegzik, nyelvismeretét hiányosnak tartják. Hamvas írásaiban esetenként megtalálható a filo-lógiai pontatlanság, elfordulnak fordítási hibák, idnként önkényes a szövegkezelés. Gyakran emelkedik felül a filozófiatörténeti hagyományokon, és eléggé szabadon kezeli a bölcseleti terminu-sokat is. Mindez nem használt az életm megítélésének. Akik bántani akarták, azok az említett dol-



gokba kapaszkodva bántani is tudták. A másik szélsség viszont annyira apologetikusan viszonyult a tevékenységhez, hogy az megint csak ártott az életm megítélésének. Azt hiszem, akkor járunk el tisztességesen, hogy ha az írások egészének szövedékébe ássuk bele magunkat, hogy az elemz tá-volságtartás igényével próbáljuk meg kihámozni belle az értékes részeket. A hamvasi életm vo-natkozásában most nem az a feladat, hogy a támadási pontokat felersítsük, hanem az, hogy bemu-tassuk az életmvet. Ebben az esetben például a filozófiatörténet hagyomány számára. Azt tapasztal-tam, hogy még mindig igaza van Németh Lászlónak, amikor ezt írja: „Hamvas minden írásával egy olyan szellemiség felé rugaszkodik el, amellyel sem írók, sem olvasók nincsenek beoltva még.” Az esetében gyakran olyasmit is elutasítanak, amit egy külföldi filozófusnál értéknek tartanak. Például

elismer en írnak Heidegger radikálisan személyes látásmódjáról, Hamvast viszont hóbortos különc-ként kezelik, ugyanezért… - Amennyire annak idején Nietzschét is bántották emiatt, ugyanez a kétél viszonyulás tapasztalható Hamvassal szemben is. Persze a hazai szellemi élet esetében az is igaz, hogy amikor valaki divatossá válik, a kritikai hangok gyengülnek, és felersödik az apologetikus hangvétel. - Valaki azt mondta, Hamvast azért nem szeretik a filozófusok, mert bölcs volt, és nem filozófus. - maga is tiltakozna a filozófus elnevezés miatt. De hát ki a filozófus? Arisztotelész, Platón filozó-fus. Kant és Hegel filozófus. Amikor a XIX. században a Schelling nyomán kibontakozó kirkegaard-i és nietzschei filozófia megjelent, akkor ezzel együtt megjelent egy, a hagyományoktól eltér írás- és beszédmód. Ez az esszéizáló filozofálás. Kirkegaard és Nietzsche esetében a kísérletjellegen túl az esszé mint kísértés bukkan föl, a hagyományos értelemben vett bölcselet fogalmának újraértelmezé-seként. Ez az új, irritáló hang személyes volt, az emberbe belekötött, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Hamvas mind a stílus, mind a mondanivaló tekintetében ehhez csatlakozott. - Ön mégis hogyan határozná meg Hamvas tevékenységét? Most, amikor az egyes tudományterüle-tek között is elmosódnak a határok. - Hamvas abban az értelemben filozófus, amennyiben az igazi filozófus bölcs. Az életbölcselet, ami az életmve egészét áthatja, a kirkegaard-i, a nietzschei vagy a heideggeri, jaspersi értelemben vett filozófussá avatja t. A másik támadási pont, amirl eddig nem beszéltünk, az, hogy Hamvas tulaj-donképpen nem tesz egyebet, csak újramondja azt, amit már Nietzsche leírt, elismétli, amit a kései Heidegger megfogalmazott. Az életm megismerése után azonban rájöttem, hogy míg Hamvas szá-mára Kirkegaard és Nietzsche egy kiindulási alap, mérték, addig megvan az életm vének az erede-tisége is. Hamvas írásai bizonyos értelemben szintézisét jelentik a nyugat-európai élet- és egziszten-ciafilozófiai áramlatoknak, de ezen indíttatás után messze rugaszkodva, a keleti bölcselet irányába, eredeti módon foglal állást az emberi egzisztencia és a modern lét legalapvetbb kérdéseit illeten. Olyan szintézis ez, amely magyar. Ugyanakkor Hamvas életm ve személyiségetika, és ezzel a meg-határozással nem egy skatulyába akarom t tenni. Ez a tanúsítás jelleg bölcselet ugyanis nem öncél, hanem realizálandó életpraxis. Az olyan magatartást nevezi Heller Ágnes személyiségetikának, ami-kor a magára maradt individuum önmaga számára önmagán belül keres erkölcsi támpontot. A mo-dern filozófiákban azok a gondolkodók tartoznak ide, akik mintegy „megszemélyesítik” a filozófiát. Hamvas ír, mert az írás számára kényszer. De az írás mögött egy személyes problematika áll. Ho-gyan lehetne megteremteni az igazi, autentikus egzisztenciát. - Talán éppen ez jelenti az eredetiségét? Pontosan. Ha össze kellene foglalni az életmvet bölcseleti szempontból, akkor az mondható, hogy Hamvas életmvének egészét áthatja egy jól kitapintható fejldésvonal, mely a válsággal kapcsolatos útkeresésébl ered, s amely aztán az úgynevezett hagyomány tanulmányozásán keresztül az élet felé, pontosabban az „életrendi alkalmazás” felé ível. Ennek alapján hangsúlyozom, hogy bölcseletének három meghatározó eleme a válság, a hagyomány és a realizálás. Úgy gondolom, olyan három tartó-pillér ez, mely végs soron egymás nélkül nem értelmezhet, de egymást kölcsönösen feltételezve megteremtik Hamvas bölcseletében az emberi létezésrl való egzisztenciális gondolkodás lehetsé-gét, s a „normális” emberi magatartás esélyét. Mindez az egzisztenciálás folyamatjellegéhez hasonlít leginkább, hiszen minden élethelyzetben, naponként és pillanatonként teremtdik olyan szituáció, amelyben tisztességesnek és igaznak kellene maradni. Így aztán a válság, hagyomány és realizálás hármassága által egy olyan körkörösség tételezdik, mely látszólag ismétlés, valójában azonban a jöv felé való elrugaszkodás.



- Mit ért vajon pontosan Hamvas Béla a hagyomány fogalmán? - Számára valamely írás azért tartozik a hagyományba, mert az autentikus egzisztenciáról, az ember istenhasonlóságáról mond valamit. A szent könyvek egybecseng tartalma, bizonyos klasszikus m-vek, vagy éppen mesék mondanivalója alapján emlegeti a hagyományt. t nem az érdekli, hogy egy könyvet ki és mikor írt, az az érdekes, hogy talál-e valami reveláció- érték lényeges mondanivalót benne arról, ami a „status absolutus”, az eredeti emberi alapállás, a normális emberi magatartás lé-nyege.

Varga Mária *forrás: Den Gamle Bela Hamvas Klub 1 662 0122, 2002.04.30.

„A tudomány a gondolatot az utóbbi négyszáz év alatt ugyanúgy elnyomta, mint a középkorban a vallás.”

(A szcientifizmus)

Id szer ség és lábadozás A hamvasi szellem aktualitása*

Hamvas fogadtatása magán viseli a helynek, a kornak, az egyénnek és a közösségnek - egyszóval: annak a konstellációnak az állapotát, amelyben vagyunk, miként bármely gondolat hatása a felfogás affinitásának is függvénye. Err l a ténymegállapító mondatról viszont rögvest elmondható, hogy tartalma nyilvánvaló közhely. A „közhely" szó pedig azt jelenti, hogy amit mondunk, amit állítunk, nem ad már semmi újdonságot, hogy sokan és sokszor elgondolkodtak már azon, és általában hason-ló megállapításra jutottak, ezt le is írták, és számtalanszor fel is emlegetjük. Beszélgetéseinkben s tudatunkban a felbukkanó „közhely" a tisztes unalommal egyenl; az ilyet kár tehát újra megidézni egy magára valamit adó embernek, egy magára valamit adó társaságban. Holott a hamvasi életm leglényegibb, legfontosabb tartalmai, tán’ Hamvas egész irodalma, a „témái", amelyek körül újra és újra vizslatva kering, a Galaxis, amit elme-izgalma és leíró szenvedélye fog: az ezermilliószor vé-gigélt és átgondolt Világ, a Teremtés - a legnagyobb Közhely. És körülötte a végkövetkeztetések stabil közhelyei. A naponta újraértelmezett Kinyilatkoztatás, amelynek minden szava - miközben teljes e mai civilizációnkban az újdonságok hatalmas szomja-igénye honol és zajosan ünnepli magát - ekként voltaképpen már botrány. S a „közhely" titulus éppen ezt élezi ki. A méltatlan szimplifikáció a magasztosság köreiben. A porladhatatlan partokon sétáló, picinyekké feledett nagy szellemek örök gondolatai. Igazi irónia. S ahogyan idéztetik meg, az Egyetlenegy, az Abszolútum: közhely gyanánt. És nem is jó tréfaként. A mérvadó, cinikus mai szellem ide farolt. Ugyan, hogyan lehet mesélni, komolyan állítani még valamit, ami abszolút igazság, amelyben kételyrl s cáfolatról szó sem esik? A nagy kételkedk után. Mo Ti után, aki tagadta a zene szentségét és fontosságát. Parmenidész után, aki nem tudta meglelni az Egy és a Sok között a megnyugtató viszonyt. Az egész Római Birodalom után, Sade márki után, akik az érzékek, a bennük ég pokoli hiány vibrációi men-tén, a vágy hedonizmusa mentén kétségbeesett gyönyörökkel próbálták enyhíteni az agyat s idegeket szakító hiány feszültségeit- a titkok titkait kutatva, és bizonyosságot hazudva, s megdönthetetlen bálványokat emelve közben annak, ami nincs. S aminek tényleg kell a bálvány, különben nem is lenne. Az egzakt kontaktusok rabjává vált, önhitten is kételyes Tudományosság után. A mennyiségek forra-dalma után. Az egymás brét elevenen lenyúzó vallatók Semmi-ünnepélyei: eme sajátos többsé-gi(bolsevik) temetkezési aktusok után; a Nagy Relativizmus és a Szuperdestrukció mai hosszú agó-niájakor, a Tömegek (indirekt) hatalmának telje idejében, amikor átláthatatlanok már a dolgok, mert részlegesek(ezért kell a sok információ!). Átláthatatlan az él élet egésze; amely ugyan mindig is rejtekezik, vedlik, korábbi voltát feladva. És nyakunkon a fekete-fehérpolarizáció, a kifinomultság-nak t n új vandalizmus: a binaritás. Az új önkény, új érzéketlenség. Amikor „a buták gondolkodni



kezdtek" (Jean Cocteau), s mivel buták voltak, úgy is cselekedtek, és ennek ma sincsen vége: minden félbe van hagyva, bevégezetlenül, a természet megbontott körei nyitva maradtak, mert nyitva hagyat-tak. Ebben a súlyos, kételyes és ggös szürkületben, ebben a vakuló önhittségben nem volna szabad valakinek az Okot és a Világosságot, akár szavakban is megidézni. Nem volna szabad még csak fel sem emlegetni. Ironikusan sem. Ez nem való ma ide. Valójában ma nem „elnyös " már hinni sem. (S ez újabb fordulat.) Hinni: csak úgy, természetesen. Hinni magunkban. Magunkban is. Hinni tilos, legalábbis nem illik. Más stílus az. Mert, hogy azért változatlanul érezzük magunkban ma is, min-duntalan, hogy mi a fundamentum, hogy mi az Igazság. Ott, legmélyen önmagunkban, személyessé-günk gyökerénél és alább. Hogy ott van bennünk, s hozzá elszakíthatatlan közünk van. Ott van ben-nünk, ha Róla le nem szakadunk, ha le nem szakít Róla minket a Nagy Fnyírógép. Onnan lát, ott táplál er vel, ott jelentkezik, és kívülrl és belülr l tanít - megfoghatatlan: hát létében elfogadhatat-lan, s mégis mindenben jelenlév Abszolút Közhely. Aki által nem esik szét medd darabokra a vi-lág. Ahol a dolgok megváltottan is megváltatlanok maradtak, mindezt emlegetni sem volna szabad. An-nak most nincsen itten az ideje. Mert megváltás ugyan volt már, de nem: érvényesülés.

Mindezt komolyan felemlegetni ma, az érvénytelenség, a kihullás kockázatával jár. Nem véletlen hát, hogy a legdivatosabb él magyar író is, mikor egy sopánkodásos percén- „mit is lehetne itt ten-ni?" - azt ajánlottam volt, mint kézenfekven, szinte már közhelyesen egyszerût, hogy hihetetlen szerencse nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent kidolgozott, amivel lassan a helyére lehet billenteni (s épp egy csillagzat-váltás ritka pillanatában!) mindent, ami régi remények mentén olyan hosszú idn át, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hisz kész az analízis, kész a diagnó-zis, kész a normalitás ikonja, és kész a metódus is!)- a népszer író rögtön rám roppantotta, hogy Hamvas nem idszer . A Fény ma nem idszer , a Fényesség ma nem idszer , nem id szer a Vi-lágosság és a Látás. Csak a holdas homály, amelyben mesterséges dicsfények havaznak.

Miért érdekes hát mégis, miért újdonság mégis ez a hatalmas, gályarabságban született életm, ez a nagy enciklopédikus és konzekvens írástömeg, amit Hamvas reánk hagyott? Ez az egész, amit talán „Hamvas-jelenségnek" mondani a legtalálóbb s legpontosabb, hiszen ebben benne van az élet-pályája, vállalt sorsa is. Mi közünk ma nekünk, immár a XXI. századbelieknek- hogy kellen tapin-tatlan legyek - egy egész újabb közhelygyûjteményhez, amikor a világ sokkal fontosabbnak látszó dolgokban ég? Talán amiért Archimédész azt mondta egykor - Carel Capek szerint - a spártai követ-nek, aki világhatalomra akarta megnyerni t megbízó urának, nevezetesen, hogy „én ennél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozom: körökkel és háromszögekkel"? Vagy szellemi hedonizmusunk miatt? Már falánk és igényes angyalok lettünk? Vagy mert újabban sem lettünk boldogabbak, pedig jobban hiszünk másoknak, mint önmagunknak?

Talán azért inkább, mert a hamvasi gondolkodás ismét meri vállalni a valóság egyszer, láttató iga-zságait és viszont. Az Igazság valóságát. Az Isten-érdek és nem a pusztán emberszempontú gon-dolkodást. Az egyetemes erkölcs valóságát. Meri élni az emberben meglév, egyre nehezebben megpillantható és tetten érhet istenit is. Az emelkedettebb embert. St. Ehhez tartja magát, s erre igyekszik visszaemelni szemléletünket, így magunkat is. Valószínleg ez, igen, ez a kiengeszteldé-ses kapaszkodás, ez az erkölcsi pozíció lehet, már szinte napi aktualitásának az oka. Ezért nélkülöz-hetetlen megint ez a régen levedlettnek hitt, ópiumosnak mondott sûrû közhelyesség. Miközben a dolgok már-már követhetetlenül összekavarodtak, összezavarodtak. Megsznt a belátható rend. Ahogyan Pilinszky írja: „Nem tudunk semmit", legföljebb csak ha gyanítunk. A gyanú terepe lett a világ. És semmi bizonyosság. Szükség van itt az áttetsz közhelyekre, megint már-tiszta szavakra, újra láttató szimbólumokra, egy nagy megnyugvásra. Ár- és belvizek után egy kis szikkadásra, erre, enyhületre. Mert minden mocsarasan bonyolult lett. Barátságtalan és otthontalan. Egy hatalmas ká-sahegy tornyosul elttünk megint, amelyen azonban átrágni magunkat (se vége, se hossza) muszáj. Amely el l nincsen menekvés. Ez immár erkölcsi kérdés. Ez a Jelen és a Jöv halaszthatatlan dolga. Ahogyan Böhme tette. Akiben, szerszámai mellett (és a szerszámaihoz hasonlóan) külön utakon járta kíváncsi elragadtatottság. Az igazság, a valóságkeresés öröme és biztonsága. Az újra-csodálata, ugyanannak. Vajon Isten is így teszi? Ebben a „poloskás", megfigyelt-lehallgatott, „beazonosított" mai létben is ez az egyszer szent intimitás, az értelem bens szabadsága az, ami megmaradt funda-mentumnak ahhoz, hogyne túlteng méla óriások legyünk, humán Dinoszauruszok, de legalább por-



szemnyi istenes embernek megmaradjunk. Igen, a munkát az emberen, s az embernek elsnek önma-gán kell elvégeznie. A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hséges ember nem haj-landó feladni magában a minden emberben veleszületett és Istennel rokon, alkotó-teremt alaptermé-szetet. Valójában beavatottakként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsé-ge, az ebbl való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bne és veszedelme. Ki tudja azt, hogy a jöv ben ez még mi minden rosszra vezet?

Ez az alkotó szemlélet figyelem, miközben fantáziál és fabrikál - nagy csodálkozások közepette -, egyre mélyebbre-magasabbra és mind elvontabb terepekre téved és hatol. A látatlan törvények köré-be, hogy ott körbe-, s onnan visszatekintve, eme erkölcsi alapállás látóbíborán át jobban lássa a dol-gát és önmagát. Amíg erkölcse nem változik: ellenriz és felfedez. S közben oda mindent beköt. A dolgok nyitját, a jelenségek mögöttes rendjét akarja s véli megérteni. Ennek az egész él építmény-nek a titkát, végs értelmét és mivoltát. Az erkölcsi építményt. Az Istent. A jó m ködés csodáját. Beavatott akar maradni. Mert ehhez Isten-adta joga és képessége van. Bizonyos értelemben, igenis, kézzel fogható titkát akarja tudni mindennek, hiszen egyúttal - ellentétpárként- ott munkál, hajt ben-ne a hitetlenség, a hiány hullámverése is. Két lábon áll bennünk a világ. És meglepetéssel, egyre na-gyobb csodálkozással konstatálja, hogy végül (s persze mindig is átmenetileg)újra, valamikor már felismert, s t: tudott összefüggésekbe botlik. És ismét bennük gyönyörködik. Isten él - és ugyanaz. Összefüggésekre, amelyek azonban - a halandó, s folyton haldokló, és egyre némább eldök, hordo-zók miatt? minduntalan kikopnak tudatunkból és látszólag elvesztik jelenlétüket. Cifra álruhát ölte-nek, vagy bebújnak láthatatlanná tév köpenyükbe(lám, a nagy mese - nagy filozófia!), s onnan san-dítanak- de vannak. Kis törvénytündérek, tiltás-boszorkák, szabály-manók. Nyugodtan várnak, az örökvisszatérés idtlen szárnysegédei k (égi-földi kémek, ezoterikus bábaasszonyok), s mindig bennünk is lakozván csak akkor bújnak el, ha jelenést int a Mester. Olyankor aztán nincsen áttéte-lesség, olyankor minden direkt. Olyankor az isteni szent szabadság meztelenkedik, hiszen beállt a sötétség. És máglyákat rakat, szertartásokat rendez, és a tisztítótüzek melegében helyre lopódzik a rend. Olyankor a nevetségesség már hegyekben áll, és a sínek alá kerül kágynak a hiú hatalom, az ablakokon át újra messze látni, a Böhme-féle „akárki" szemlél d t pedig boldogság önti el, nemes lesz, s t: el kel és becsaphatatlan. A gondolat. A tisztának maradt, tágas gondolkodás. A titkos intuíció, a beavatott értelem féltve rzött szabadsága, amelynek révén a csatangoló, kutakodó szel-lem bármerre jár, h marad eredend lelkületéhez. Ez az örök ajánlat, s ez az esély. Ez a világosság záloga. Az eligazodásé. A közhelynek titulált, szabadságban megélt s felfogott Törvénynek, és az áttetsz , kikezdhetetlen tekintet szavaknak, hites, hiteles szavaknak van itt az ideje újra. Eme isteni meztelenségnek. Az elferdíthetetlen, kicserélhetetlen, elhazudhatatlan, s feledhetetlen értelmû sza-vaknak. E pontos és jó foglalatoknak a dolgok végs természetérl. A direkt megszólalásnak, mely e zsugorított nagyvilágban megint otthonosságot teremt. A bölcsességet rz , s igazat hozó-idéz, fenntartó és láttató szavaknak. A hamvasi szavaknak. A meztelen, újszülött idnek megint. Ahol a Törvény helyreállíttatik, amit a butaság, az önhittség és a hanyagsághosszasan körbevizelt. Itt állunk a Logos-ra, az Igére érkezve és várva, a jó és pontos szavakban is rejl, fenntartó és rendez er re. A nagy mércére. Amely még ma is (mert hisz’ örökké!)oly potens hatalom, hogy ellen tud állni bizony-nyal, méltóságos, s-közhelyes magyar nyelvünk kivámolásának is.

Ha Archimédész köröket és háromszögeket tartott fontosabb dolgoknak, mi Hamvas, és bölcs és szent eldeink nyomán Erkölcsöt mondunk, és hséget értünk az isteni értelemhez. Mert a Szó: tett, amit tett követ. Ez az él teremtéssora. Minden mûködés erkölcsi minséget követel. Az emberi is az égalattiban. A megváltás folytatásának soha be nem végz d , folyamatos munkáját tehát az ember-nek újra, és magán kell elkezdenie. Aki látta már (például Nepálban) a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik, ez szimbolikus dolog), a folytonosan a szakralitás békességé-ben él der s, barátságos embereket, és közben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például Dániá-ban kerek-perec fasiszta ideológiának mondják. Hogy a két legnagyobb hivatalos dán napilap egy-egy recenziójára hivatkozzam. S ez hasonlóképpen: jelez! - abban tudatosul az a felismerés is, hogy ez a hatalmas kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról árulkodik; szellemirl, amely ma fontosabb, mint a politikai. De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára még a színfa-lak és homlokok mögötti, hatalmi-uralmi harcban a böhmei csodálkozó-töpreng, jóhiszemnapi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb hosszú ütközetet. tudja majd, saját örök-naiv,



Isten-gyermeki természete révén és azt nem feladva, ahhoz elemi jóérzése révén váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén gyakorolva - eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköznapok s az ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát, tartalmát, újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizet indirekt uralma. A mvészetek, a szavakon túli, e személyes nyelvezetek addig is a legjobb, legalkalmasabb eszközei lehetnek az ember talpra állásá-nak. Hiszen a nagy és igazmvészet - ha hagyják - az emberben-jelen isteni megszólalásvétlen felfo-gása és továbbadása. A zene pedig, ez a csak félig evilági tünemény: a legfelemelbb lélekistápolás, karbantartás és erát-vitel, amely nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni, s mely nélkül az Istent méltóan dicsérni talán nem is lehet. Szokássá, szokásokká tenni az életistenes, nemesebb világát, egy ilyen stílust adni kívül és bévül magunknak. Ez a dolog nyitja, amely megújhodást ígér. S Hamvas is mindensorával ezt teszi, nemcsak tanítja. A recepció, a fogadtatás, a befogadás tehát mindig is akként alakul, ahogyan magunk is belekerülünk, belefordulunk, belepördülünk: beleáldozzuk, beavatjuk, belederítjük ma-gunkat ebbe a jó bódulatú, könny világosságú, egyetemes imamalomba- ami egyáltalán nem csupán mókuskerék! Hanem az értelmes, áldozatos élet. S amit jól pörgetni, jól szolgálni nem érdemes ugyan, hiszen „kiterítenek úgyis!", de amit pörgetni s jól szolgálni, amely szerint élni mégiscsak ér-demes. Ha már úgyis egyszer kiterülünk.

Szabados György

*forrás: Magyar Szemle,5-6 sz. 2002.06. „A tudomány a gondolatot az utóbbi négyszáz év alatt ugyanúgy elnyomta, mint a középkorban a vallás.”

(A szcientifizmus)

"Pácban vagyunk". Kedden sbemutató az Újvidéki Színházban*

Kedden lesz az Újvidéki Színházban az idei évad hatodik bemutatója. A Pác cím elõadás, amely Hamvas Béla Karnevál cím regényének motívumai alapján készül. A darab rendezõje Mezei Kinga. A színpadi adaptációt is õ végezte Gyarmati Katával, a színpadi mozgást pedig Nagypál Gáborral koordinálta a színészek improvizációi alapján. A színpadi hangzást Mezei Szilárdzeneszerzõ írta alá.

» Néhány szóban összefoglalva a Karnevált a XX. század sorskatalógusaként írják körül. A Pácban mit láthatunk? Mezei Kinga: -- Nem, erre nem törekedtünk. A regényt, melynek 300 figurája van, nem lehet színpadra alkalmazni. Mi a Karnevál motívumaiból, a számunkra fontos egy-két gondolatból, felvetett kérdésbõl indultunk ki, és készítettük el sajáttörténetünket, a saját adaptációnkat. Maga az ötlet sem a nagy, kicsit visszás Hamvas-kultuszból született. Nem azért nyúltunk ehhez, mert divat Hamvas Bélával foglalkozni. A szuggesztió Vicsek Károly igazgatótól származik. Kihívás-nak éreztük, megihletett minket és belementünk. Egész egyszeren vannak olyan kérdések a Karneválban, amelyek megmozgattak bennünk valamit, hogy elõadást csináljunk. Egy ember el-indul megkeresni önmagát. Rossz úton indul el, mert a biológiai származását kezdi keresni, köz-ben teljesen másról van szó, a belsõ megtalálásáról. A másik gondolat, hogy a pácban mindenki benne van. Ezért is lett Pác az elõadás címe. Pác, annak mindkét értelmében. Az egyik a mottó, a másik pedig a pác jelentése, vagyis, hogy megpácolódott emberekrõl van szó. » Mint hírül adtuk, Hamvas özvegyénél, a 93 éves Kemény Katalinnál is jártatok Buda-pesten, és õ áldását adta a munkátokhoz. A vele való beszélgetés mennyiben segített a darab ren-dezésben? Mezei Kinga: -- Sokban. Nagyon izgultunk, áldását fogja-e adni. Két szövegkönyvvel állítottunk be hozzá, és azt is mondtuk neki, hogy ez így leírva persze követhetetlen. Ezért több órát töltöt-tünk nála, és elmeséltük, hogy melyik jelenet hogy néz majd ki, és ezt miért gondoltuk így, ho-



gyan vontuk össze. Tartalmas beszélgetés volt. Elmondta, mivel ért egyet, mivel nem, tanácsok-kal látott el bennünket. Végül a válaszért kéthét haladékot kért, majd levélben írta meg, hogy ál-dását adja a produkcióhoz. » Ugyanazok dolgoznak a Pácon, mint a Szelídítéseken. Akaratlanul is összehasonlítást végzünk. Mennyire lesz ez az elõadás más? Mezei Kinga : -- Az elv ugyanaz, mint a Sziveri-darabban: összehoznia mozgást a zenével és a szöveggel. A szöveganyaga viszont nagyban különbözik. Ott a költészetre alapoztunk, most pe-dig egy prózai párbeszédes szövegre. A mozgás és a zene is a színészekbõl "táplálkozik". Ezért hangsúlyozzuk a msorfüzetben, hogy a színpadi mozgás a színészek improvizációi alapján ké-szült. Hamvasról van szó: keresd meg önmagad. Mezei Szilárd: -- Annyi a közös, hogy ugyanazok az emberek dolgoztak rajta. Ami az zenét illeti, improvizatívabb, nem annyira komponált, hangszerelésben sokkal egyszerbb. Olyan hangszerek vannak benne, amelyeken egy átlagember tud játszani: dobok, gitár. Közben minden egyéb tárgy is megszólal, ami megszólaltatható. A színészek zenéjét pedig Antunovics Veronika oboamûvész egészíti ki. Nagypál Gábor: -- Benne vagyok, és ezért nehéz erre válaszolnom. Az alapvetõ különbség, hogy a Szelídítések líraibb elõadás. Ami a Páchoz hasonlítva nem negatívumként értendõ. De itt is vannak kifejezetten lírai jelenetek, amelyeknek a mozgása is lírai, mégis sokkal dinamikusabb a ritmusa. A Szelídítésekben hat életet, három párt láttunk, itt pedig tömegjelenetek vannak, nyolc, kilenc ember éli életét a színpadon. Más hangulatú a Pác.

» A közönséget a színpadra ültetitek. Miért? -- Hogy kevesen férjenek be -- mondják fölnevetve valamennyien.

Gyarmati Kata: -- Ez nem vicc. Kis játéktérben egészen más hangulata van egy elõadásnak, mint amikor klasszikus, lentrõl kukucskáló nézõ ül a színésszel szemben. Így olyan intim közelségbe kerülnek a nézõk a színészekkel, hogy kizárt dolog, hogy ne érezzék úgy, részesei ennek a han-gulatnak, ami körüllengi az elõadást. A közelség pedig nem azért fontos, hogy a közönség min-dent a legjobban halljon és minden rezdülést lásson, hanem azért, mert ezzel eltnik a válaszfal. Nincs idõ az áramlásra, ott történik mindenhelyben. A pácban mindenki benne van. Ez a körkö-rösen visszatérõ kérdés itt is érvényesül. Bárhonnan indulunk ki, végül ezen lyukadunk ki. Ez mindennek a függvénye, minden ennek a következménye. Ahogy a nézõk elhelyezkednek, ami-lyen az elõadás. És a nézõ szerepe is nagy, amikor befogadja a darabot. Most nem lesz meg a ké-nyelmes elhelyezkedés a székekben. A megszokott én nézem, amit te csinálsz, hanem meg kell lennie a közösség vállalásnak. » Kriszta saját páca még az is, hogy nyolc nõi figurát kell alakítania... Szorcsik Kriszta: -- Nem én vagyok nagy pácban. Mert ha hasonlítást végzek, akkor Áron -- aki a Bormestert játssza, és végigvonul az egész elõadáson -- figurája fontosabb, mint az én aprókáim. Az a nehéz, hogy többfélére kell változnom. Azon túl, hogy jelzésben megváltozok, lényegében is megkell változnom. Ezeknek a nõknek a lélekvilágát volt nehéz kitalálni. Viszont a társulat, vagyis akik ebben az elõadásban játszunk, vagyunk nagy pácban. Mert a körülmények -- és itt a díszletre gondolok -- nem adják meg azt a biztonságérzetet, ami alapvetõ feltételt jelent egy elõadás készítésénél. A mszaki személyzet úgy viszonyul elõadásunkhoz, mintha egy játék-konstrukciót állítana össze. Pedig nekünk azon mászni és lógni kell. Nem lehet olyan, hogy köz-ben attól félünk, ne hogy ledõljön. Ez hihetetlenül megnehezíti a munkánkat. Balázs Áron páca: -- Én még abban a stádiumban vagyok, hogy keresem önmagam. Teljes egé-szében még nem tudom átlátni az elõadást (pénteken készült a beszélgetés, a szerk. megj.), hogy határozottan meg tudjak fogni egy állapotot vagy a figurát. De alakulófélben van, és remélem, hogy sikerülni fog. A napokban minden helyreáll. » Aki nem ismeri behatóan Hamvast, nem olvasta a Karnevált, az megérti-e az elõadást? Mezei Szilárd: -- Ez az elõadás nem fejezi ki Hamvas filozófiáját. Mezei Kinga: -- Ez nem a Karnevál, ez a Pác cím elõadás. Annak, aki olvasta, egészen mást fog jelenteni, mint annak, aki nem olvasta. Aki nem olvasta, láthatja a mi történetünket. Ez nem egy lineáris történet, hanem a hamvasi gondolatok követése, önmagunk megkeresése, hogy sze-



retet nélkül õrjöngeni kell. Aki viszont ismeri a Karnevált, annak mást fog jelenteni. Lehet, hogy hiányérzete lesz, hiszen lehetetlen egy regényt színpadra vinni. » Fejezzük is be a páccal. Milyen pácban vannak a színészek? És most nem az elõadásra gondolok, hanem mondjuk a készülõ színháztörvényre... Nagypál Gábor: -- Még hogy színháztörvény! Odáig el sem jutottunk, hogy színháztörvény. Nem is érkeztem foglalkozni ezzel, hiszen akárhogy is nézem, pácban vagyok már 15 éve. Eszem ágá-ban sincs politizálni, de ezt nem kell különösebben magyarázni. Ez nem jelenti azt, hogy az elõadásban aktualizálni szeretnénk. A pác, ami az elõadásban van, nem a hétköznapi pác, nem az, hogy nem tudom, mit kezdek magammal. Ez egy emberi pác, amibe mindenki benne van, függetlenül helyszíntõl, országtól, társadalomtól. Önmagunk keresése.

Szántó Márta

*forrás: Magyar Szó, 2002. április

„Lehet, hogy a k� csak egyetlen szót mond, a szót az id�k elején kezdte el, és az id�k végén fejezi be.”

(Arkhai, Inka kövek)

J.C.Powys levele Hamvas Bélának* Kedves Barátom! A legmélyebb, legizgatottabb érdekldéssel olvastam és tanulmányoztam minden szavát a Széth cím i igen figyelemreméltó írásának; kiváltképpen hálás vagyok azért, hogy felhívta figyelmemet arra a bizonyos 1962-es februári napra, amelyen a tradicionális öt bolygó együttállása következik majd be a Vízönt csillagképben; ez valóban rendkívül jelents esemény, és a fejtegetés, melyet en-nek kapcsán ír, lenygöz. Ámde, kedves Barátom, meg kell vallanom, hogy minél többet olvasom az Ön m veit, (és micsoda remek könyv lehet az a bizonyos Láthatatlan történet is, melynek Corvina-beli angol nyelvi ismertetjét mellékelni szíveskedett!),igen ám, minél többet olvasom az Ön mveit, az Ön gondolatait, és a mveir l meg a gondolatairól írt recenziókat, annál biztosabban kerít hatal-mába az az érzés, hogy jómagam vajmi kevéssé vagyok méltó arra a tiszteletre, amelyet irányomban tanúsít. Az Ön tudása és olvasottsága, kedves Barátom, annyira csodálatra méltó, továbbá az Ön m-veltsége oly átfogó és részletes, hogy azzal összehasonlítva az én eredményeim mindezen a téren jóval szerényebbek. Valójában én sem valódi tudós, sem igazi, elmélyed filozófus nem vagyok. Sokkal inkább született szónok, vagy még inkább elbeszél , történetmondó vagyok. Negyvenéves koromig semmi mást nem produkáltam, mint vékony kis versesköteteket, nagyjából a régieket imitá-ló versekkel. Huszonkét éves koromtól pedig (az egyetemi éveimet követen), azzal kerestem a ke-nyerem, ami valódi adottságomnak tekinthet, vagyis el adásokat tartottam (félig színész is vagyok tehát, st inkább vagyok színész, semmint gondolkodó). Kisebb vagy nagyobb közönség eltt be-szélni számomra éppen olyan természetes dolog, akár a sportolónak a futás, a kertésznek a kerti munka, a bölcsnek a bölcs gondolkodás. Egészen ötvenéves koromig (vagyis éppen addig, amilyen id s most Ön) semmilyen igazi, hivatalos kiadónál nem jelent meg tlem semmi. Hm! Továbbá az írásaim telis-tele vannak mindazokkal a hibákkal, melyek egy született szónokot jellemezhetnek. A történetek és a történet mesélés iránt érzett eszeveszett vonzalmon kívül nincs is bennem semmi, ami egy m vészt jellemezhet. Velem szemben mind a két bátyám, Theodore és Llewelyn (aki most halt meg nemrég Svájcban, tüd vészben) is mvészi hajlamú. Stílusuk eredeti, önmagukhoz abszolút h , mind a kettejük hang-vétele egyedi, sajátos; míg k türelmesen vadásznak a legmegfelelbb kifejezésre egy adott mondat-ban, addig énbellem csak úgy dl a szó, mvészietlen áradatban, tele mindenféle közhellyel, egy-másra hányva a szókat, amíg végül sikerül (vagy nem) megtalálnom a megfelelt!!Gilbert Turnerrel van egy közös barátunk, aki a feleségétl különváltan, tanítói nyugdíjából él Corwenben, a neve John Redwood Anderson, és egy ragyogó költ, sok verset írt és közölt, de igazából csak most kezdik ismerni és elismerni, 64 éves korában. Jelenleg éppen egy filozófiai mvön dolgozik, amely-



nek a hangvétele, s a benne kifejtett eszmék közül egynémely is, megítélésem szerint, nagyon közel állnak az Önéihez. Kölcsönadom majd neki az Ön Széth cím írását, hadd tanulmányozza át is, és majd meglátjuk, mennyire tud ráhangolódni az Ön gondolataira. egy vérbeli tudós ember, és kí-váncsi vagyok, hogyan fog reagálni a Széthre, tetszeni fog-e neki? Egyébként felfigyeltem a Petrus k sziklára tett utalásra. Árulja el kérem, kedves barátom, Ön és a párja római katolikusok vajon (akár Turner barátom)? A negyvenéves fiam, aki az én egyetlen gyermekem, katolikus pap, mármint eredeti római katolikus (mert idnként az anglikán egyház lelkészei is ezzel a "katolikus" névvel illetik magukat!); én magam azonban egyáltalán nem vagyok fogékony a metafizikai gondolkodásra, és semmiképpen nem lehet engem katolikusnak tekinteni a szó legtágabb értelmében; másrészt nem vagyok híve a racionalizmusnak sem! Rabelais és Walt Whitman tanítványa vagyok, és szeretném meg rizni az agnoszticizmusomat, ugyanakkor persze meglehet sen babonás vagyok, és fellelhet bennem az si pogány népek minden pluralista és animisztikus reflexe! Az én kedves párom amerikai állampolgár; a Corvina egyik cikke, nevezetesen Kassák Lajosé, igen-csak felháborította t, ugyanis a cikkíró Hemingwayt és Steinbecket méltatja, akiket a párom nem tart semmire !, ugyanakkor meg sem említi Dreiser és Edgar Lee Masters nevét (A Spoon River-i holtak c. versgyjtemény szerzjét), vagy a kiváló regényírót, W. Faulknert. Zárnom kell soraimat. Kérem adja át legszintébb baráti üdvözletemet a kedvesének! Szívbl remé-lem, hogy tetszett neki a Saint Andrew és hogy Önnel is gyakran tud találkozni.

Az Önök odaadó, szeretetteljes barátja, John C.P 1947. március 11-én

J.C.Powys levele Kemény Katalinnak Kedves Asszonyom! Végtelenül megtisztelõ rám nézve, hogy az elsõ angol nyelv levelét énhozzám írta. Igazán kitnõen fejezi ki a gondolatait és az érzéseit ezen az Ön számára idegen nyelven! Egész egyszeren el sem tudom képzelni - drága, drága hölgyem -, hogyan képes erre! Magam elég gyatra, sõt igazán szólva pocsék nyelvérzékkel vagyok megáldva. Az angolt kivéve, egy mukkanásnyit sem beszélek semmi-lyen nyelven. Immár tizenhárom éve élek walesiek között, mégis legfeljebb olvasni tudok a nyelvü-kön (ezt is meglehetõsen nehézkesen, ugyanis semmi tehetségem sincs a grammatikához meg a mondattanhoz, habár a szavakat viszonylag könnyen megjegyezném); walesi nyelven megszólalni, vagy akár csak egyetlen mondatukat megérteni teljesen képtelen vagyok! Gondolom, azért van ez így, mert zeneileg botfül vagyok, a beszédhangok lejtését, hangsúlyait csak lassacskán fogom fel. Nem volt még író, akinek a zenei hallása annyira rossz lett volna, mint nekem; és ugyanez a helyzet az öcséim esetében is. Apám meg egyáltalán nem tudta megkülönböztetni egymástól a zenei hango-kat. Ó, drága asszonyom, egészen elképedve olvasom, hogy már tizenegy évvel ezelõtt esszét írt Rabela-is-rõl! Ez csodálatos! Hiszen alig-alig akadt nõ ama eszményi királyné, Navarrai Margit óta, aki iga-zán képes lett volna megérteni Rabelais-t; egészen megdöbbentõ a számomra, hogy Ön már akkor, hogy úgy mondjam, szinte még „tinédzser„ korában (de mindenképp nagyon fiatalon) esszét tudott írni róla! Nos, magam is sokat töprengtem azon a lebilincselõ, rejtélyes kérdésen, melyet levelében említ, vagyis hogy miért nem találunk említést sehol Jézus nevetését vagy akár csak mosolyát illetõen; ám ha meggondoljuk, hogy a korai kereszténység azon kis közössége, amelytõl Krisztus hiteles leírása származik, mennyire forradalmian elszánt, ádáz, elragadtatott és ábrándokat kergetõ emberekbõl állt, talán érthetõbbé válik, hogy miért hagyhatták figyelmen kívül Krisztus személyisé-gének ezt az oldalát. Szent Pál is, akihez a mai kereszténység visszavezethetõ, valójában sokkal in-kább Nietzschéhez, Dosztojevszkijhez és Dantéhoz áll közelebb, nem pedig Rabelais-hoz, Cervan-teshez vagy Gogolhoz. Azt hiszem, a végsõkig elszánt Apokaliptikus erõfeszítéseket (ahogy az Ön férje mondaná) mindig is a túlzott komolyság jellemezte. Hát, kedves Asszonyom, az egyetlen m ködõ szemem (a jobb oldali ugyanis egészen vak) immár arra figyelmeztet, hogy itt be kell fejez-nem, s én kénytelen vagyok engedelmeskedni neki. Az Ön odaadó barátja, John C. P.



P.S.: Izgatottan várom az új esszét, amelyen jelenleg dolgozik, és bízom benne, hogy hamarosan egyik versének mfordítását is olvashatom majd. Részletek J.C.Powys Hamvas Bélához írt leveleibl Roppant izgalmasnak találom, amit arról a bizonyos „Scientia Sacra” c. m vérõl ír - lényegében minden nagyon izgalmas számomra, ami ebben a levélben áll, ebben a mágikus erejû levélben, amely „elõszólítja a roppant mélységek szellemeit”, mert hiszen telis-tele van olyan jelzésekkel és utalásokkal, melyek rejtélyes távlatokat nyithatnak meg azok számára, akik nemcsak a kerek logikai fejtegetésekre figyelnek, hanem tudnak a sorok között is olvasni. És azt is észrevettem, hogy Ön is, akárcsak én, szeret in medias res belevágni a dolgokba! Egész évben egy nagy-nagy mulasztás pótlá-sán fáradoztam, kedves uram, vagy ha megengedi, hogy így szólítsam: kedves Barátom, (hisz úgy érzem, rokonlelkek vagyunk); szóval, mveltségem hiányosságait igyekeztem bepótolni: nevezete-sen azt, hogy eddig nem olvastam Arisztophanészt! Megvan könyvtáramban a tizenegy vígjátékának egy fóliáns kiadása szó szerinti latin fordítással, melyet 1607-ben nyomtattak Genfben, továbbá van egy angol fordításom is a „Bohn Library”-sorozatban (ahogy nevezik),és végül megvan az Oxford Liddel Scott Lexikon is; betegsége megy éve alatt mást sem olvastam, csak Arisztophanészt! Mi több, egy monográfia írását is fontolgatom a tizenegy vígjátékról; számomra ugyanis egyszeren elképesztõ, hogy valaki, aki (csaknem) kétezer-ötszáz évvel ezelõtt élt, olyan fantasztikusan álljon hozzá az élet dolgaihoz, mint ahogy ez az egyedülálló, zseniális figura! És képzelje csak el, hogy van olyanember, aki 74 éves koráig nem olvasta Arisztophanész mveit!! Amit Ön „az elsõ emberi lényig” (Széth, Nara, Wang) visszavezethetõ „tradíció”-ról mond, számom-ra lenyûgözõ. Ezzel a gondolattal még sehol sem találkoztam (René Guénonnak pedig még csak a nevét sem hallottam).Telepatikus barátságunk és szellemi rokonságunk nevében arra kérem, írjon nekem valamit arról, hogy hogyan él mostanában! Tetszik, amit a „Der” szóról ír, és az is, amit az aranyzöld színrõl mond, amely egyébként, a lilának egy sajátos árnyalatával együtt, a legkedvesebb színem. Egy bizonyos nádfajtának, mely a környezõ hegyek fürge patakocskáinak közelében találha-tó, éppen ilyen aranyzöld szín a szára. Ha tudná, micsoda örömet szereztek Phyllisemnek s nekem azok a nagyszer írások, melyeket Önök, drágabarátaim, február közepén küldtek nekünk; igen, ha jól számolom, február 15-e körülkezdhették meg hosszú útjukat ezek az értékes küldemények, s már vagy két hete velünk vannak: ízlelgetjük, olvassuk, tanulmányozzuk õket, el-elmerengünk felettük, töprengve, latolgatva fogadjuk magunkba a gondolatokat. „Nyugodalmad és kenyered” meglegyen, s járd Utadat békességben! 1947. május 14. John Cowper Powys ** /ford.:Danyi Zoltán/ *forrás: Dúl Antal kópiája alapján **John Cowper Powys (1872-1963) Angol regény- és esszéíró, költ�. Apja plébános, miként nagyapja is. Powys elsõ verseskötete 1896-ban jelent meg, ugyanebben az évben n�sült is meg. Kezdetben tanítóként dolgozott, majd nyitott irodalmi el�adásokat (public lectures) tartott. 1905-ben Amerikába utazott, itt is el�adások tartásából élt, el�adó körutakat tett. Els� regénye 1915-ben jelent meg (Wood and Stone), Th. Hardynak ajánlotta.

A racionalizmus mindenesetre az élet kiirtására tett legkomolyabb er�feszítés” (Szarepta)

Kett s portré Hamvas BélárólBor és gyümölcs A kép, melyet Hamvas Béla, az apokalipszis krónikása ezredvégünk világáról festett, sötét tónusú. Itt-ott koromfekete. Hogy mégis felfeslik néha a vigasztalan alapszín, és a részleteket eleven der járja át, az író érzékenysége és az isteni teremtésre napjainkig fogékony szemlélete teszi. Látja a mindennapok fo-gyatkozó csodáit, melyek még az svilágtól érintettek. Kövek és lombok, tn d szempárok, szárnyak



és felh foszlányok. Vizek kék fodrai, mozdulatlan sziklák és mosolygó asszonyok. Tudni kell, hogy a látás képessége mindnyájunknak megadatott, mégsem vehetjük küzdelem nélkül birtokunkba. A látó és a látnivaló között a kapcsolat összetört. A világ fragmentumaira fekete árnyék borul. Ezt az árnyékot észre nem venni – naivitás. Aki pedig naiv, és nappalt kiált éjszaka, az sötétséget kiált. Meg kell találni bizo-nyos alapállást, alaphelyzetet, ahonnan a világ valóban napfényöntözötten látható. Ez a legegyszerbb és a legbonyolultabb mvelet. Birtokunkba kell vegyük hozzá a ciklikus idt, annak teljességét, hogy azt lássuk, ami van: egyszerre a nappalt meg az éjszakát. A romlástól megérintett, ám a teremtésre mégis folyamatosan visszaemlékez elemi valóságot.

„Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezésébl tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek vagy feldúltan… Ami az embert a huszadik században any-nyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek: nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal – de még in-kább a madarak, a virágok és a csillagok…” – írja Hamvas Béla a Patmoszban. Az idill szó persze senkit ne vezessen félre. Nem a külvilághoz való alkalmazkodást jelenti, hanem bens megragadottságot. A látás megszenvedett képességét. Idillben az él, aki részesedik a virágok, kövek, fák és vizek természeté-b l. Hamvas mvei tán ott fénylenek fel a legnagyobb intenzitással, ahol a maga ders napjairól számol be. Elücsörög egy kerti lócán. Sétál a tengerpart fövenyén. Lehetleg hajnalban, amikor a sirályok sza-badon rikoltoznak a légnem elem hullámai közt, és a kavicsok víz sodorta kopogásába nem vegyül a civilizáció megannyi gépzaja. Hallgatja az erd ezernyi csendbl szöv d neszeit. Epret, zöldborsót vagy sz l t szed. Elmélkedik a fák természetérl. Megiszik a lugasban egy pohár bort. Esetleg kettt. Közben Stonehenge kmonstrumain vagy az indián sziklatemplomokon tn dik. Eszébe jut a szél zúgá-sáról Debussy zenéje. Cseresznyét szed, kajszibarackot, zöldhagymát vagy krumplit. Ha a közelében van valaki, elbeszélget vele, és közben ilyen – gondolatokat megelz – hangulatok áramlanak át rajta: „A fa állandó áradó növekedése, mélységekbl való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybentt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza.” Ez nem irodalom, inkább zene. Szonáta, melynek tárgya a föld és a fa, de ugyanígy tárgya az ember és az id. Az álom és a tér. Férfi és n. Szellem és lélek. A létezés ritmusa. Lapos igazság: mindnyájan abban a világban élünk, mely körülvesz bennünket. Ám hogy mit látunk meg bel le, az már tlünk függ. Kizárólag rajtunk múlik, hogy – Hamvassal szólva – idillben élünk-e vagy feldúltan. A valóság – tér és id, küls és bens térid – kulisszái mindnyájunk számára ugyanazok. Utak és falak, arcok és fák, ábrándok és álmok, felh k, hegyek és virágzó mezk. Gyár- és fegyenctele-pek. Szeméttelepek. Mindre a végítélet fenyeget árnyéka borul. Ám ha magunkban rendet teremtünk, ha meg nem is állíthatjuk, talán késleltethetjük a romlást. Hogy érdemes-e a végpusztulást ma késleltet-ni, komisz kérdés. Az azonban, hogy érdemes a mindennapok kis csodáit, a teremtésre emlékez frag-mentumait felismernünk, nem lehet kérdés. Az Óda a XX. századhoz cím esszéjében így ír Hamvas: „…azt nem tudom, hogy más embernek mi a szenvedélye, az enyém az, hogy a létezésnek korunkban, vagyis reálisan adott életidmben nyújtott lehetségeit megértsem és birtokba vegyem. Birtokba vegyem úgy, ahogy van, apró s mindinkább idszer tlenné váló kísérleteivel, de aztán birtokba vegyem a készü-l monumentális szörnyeteget, akit ha sikerül teljes egészében elfogadnom, az olyan mérhetetlen ellen-er ket fog kifejleszteni, hogy azokkal talán egyenesen az örök derbe fogok tudni hajózni.” Egy ember ül az ember összekaszabolta tájban. Komoran néz maga elé. Lábai – aligha elhivatott fotográfus munká-ját látjuk – lemaradtak a képrl. Bár a cip i nem látszanak, kétség nem férhet hozzá, bakancsot hord. Van valami vigasztalan, valami torz a felvételben. Talán az alkalmi beállítástól, talán egyébtl. A leve-g , mely a teret átitatja, elfeketedik. Hátul egy borzalmas gyártelep látszik. Felül elmetszett kémények sora. Barakkok. Lehetne börtön is, munkatábor. Szögesdrót ugyan nem látszik a képen, de annak is ott kell lennie túl a bokorsoron, mely a tavat karéjozza. Az sem kétséges, hogy a tó vize halott víz. Fekete lé, melyben nincsen élet. Szurok és benzin a tetején. Gépolaj szivárványszín lepedéke. A környez föl-deket pedig elborítja a rozsdapor. A kor, melyet visszaidéz, a század közepe. De lehetne elvileg a vége is. Egy biztos, elvéthetetlenül ebbl a boldogtalan évszázadból való. Akkoriban – mert mégiscsak az ötvenes évek elején készülhetett a felvétel – optimistának szánták az ilyesféle fotográfiákat, egyáltalán, az úgynevezett munkaábrázolásokat. Ám ez a felvétel, akarva-akaratlan, torzképe minden kincstári de-



r nek. Itt szó sincsen optimizmusról. Csak egy kényszermunkásról, aki gubbaszt a víz partján. A lábát maga alá húzza, a kezét összekulcsolja. Elkomorodva bámul maga elé, és csak sejthet, mire gondol. Ma már persze nem csak sejthet. Hiszen a kép ábrázolta személy lassan helyére kerül a magyar irodalom történetében. A mvei szerethetek vagy elvethetek, de vannak, hatnak. A kép az ezredvég karikatúrá-ja. Ha úgy tetszik, az egész újkor torzképe. Azé a világé, mely a legnagyobb szellemeit megalázta és kisemmizte. Azt hitte, hogy a szellem embere kisemmizhet . Hogy a világ sorsát meghatározó elmék helyére lehet engedelmes csinovnyikokat állítani. Párth dalnokokat, kultúrkomisszárokat és suszterbölcseket, akik elvégzik a „feladatot” rendelés – a korabeli szóhasználatban: elvárás – szerint, melyet a napi irányvonal számukra kijelöl. Abból a korból való a felvétel, amikor a tanítvány elárulta mesterét. A hatalom közelébe került Ortutay Gyula megalázó körülmények között nyugdíjaztatta a pro-fesszort, Sík Sándort, akinek mindent köszönhetett. Rákosi Mátyás évtizedekre kitörölte a tankönyvek-b l a költ Babits Mihályt, akit l annak idején Szegeden a magyar irodalmat és a francia nyelvet tanulta. A magát filozófusnak deklaráló pártkomisszár, Lukács György beletörölte a lábát ellenfelébe, a fotográ-fia ábrázolta férfiba. Ugyanígy Keszi Imre is, aki pedig hálával tartozott volna ennek a tóparton kuporgó, micisapkás embernek. Egykor munkatársa lehetett, ám az els adandó alkalommal hátat fordított neki. Hiába intette a képen látható számzött valamennyiüket, hogy: ne üljetek füstparipára. k felültek. A csábításnak – pénz, hatalom és talmi siker – egyikük sem tudott ellenállni. Hamvas Béla, mert t láthatjuk a képen, meg nem alázkodott. Ismerte a füstparipák természetét. Elvesz-tette sovány könyvtárosi stallumát, mert hajdani tanítványai és ordas ellenfelei úgy döntöttek: aki ember marad a romlás közepette, és nem áll közéjük a falkába vonítani, könyvtáros sem lehet. Ez, egyedül csak ez fájhatott a szellemtörténésznek. Pénzt, hatalmat, hírnevet nem akart, de a könyvtárosi munka – mely-nek a hajdani Lao-ce adta meg a becsét – szent volt számára. Jelkép. A szellem papírra vetett, tekercsre mentett kincseinek rzése. Lao-ce, az Öreg Mester és az angol bölcsel, Robert Burton a két nagy példa, akikt l – Hamvas szóhasználatával – a nagy könyvtárosi életm vek származnak. El kellett hagynia a könyvtár szentélyét. Részben a maga bibliotékáját is. Vidékre számzték, ott kapott segédmunkási – raktárosi – állást. Kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Tiszapalkonyán, ahol alighanem a jelzett fotog-ráfia is készült. Itt kaphatta lencsevégre a XX. század egyik legnagyobb és legállhatatosabb magyar szel-lemét az ismeretlen fotográfus. Aligha hihette, hogy emlékezetes dokumentumot készít. Pedig azt készí-tett. Mert ezen a remeklésen ott borzongat mindnyájunkat e század szörnysége. Szennye és árulása, természetrombolása és lélekmérgezése. Megalázottsága és megszomorítottsága.És egy kicsit talán a szel-lem diadala is. Istenem, voltak elmék, férfiak, akik tudták, pontosan tudták, mi történik körülöttük és velük, és azóta is mindannyiunkkal. Mert az idk változnak ugyan, az évszázad lassan tovatnik, a jel-szavak cseréldnek, mégis, mintha mindannyian ott gubbasztanánk annak a beszennyezett tónak a part-ján, a vigasztalan háttér eltt.

Szepesi Attila

*forrás: Kortárs 2001.02.sz.

A szientifizmus a kutatók eredményeinek kizsákmányolásából él, körülbelül úgy, ahogy a klerikalizmus a szentek dics�ségéb�l élt.”

(Szarepta)

A babérligetkönyv és a Hexakümion* Hamvas Béla ezekben az esszéfüzérekben egyszerre könnyed, szellemes társalgónak, a lét apró örömeit kiélvezõ életmvésznek, ugyanakkor hatalmas tudással bíró filológus, rendszeralkotónak is mutatkozik, aki a maga epés módján ítélkezik a szellemiség lényege mellett vakon elmenõ, a részletekben, adatokban elveszõ tudósok felett.



A babérliget könyv esszéi a természet, a jó ételek és italok, a nõ, a könyvek, a képzelet himnuszai, vagy ironikus történetek, némi malíciával megírt, életvezetési tanácsok. Meséi a jövõ világáról, túlvilágról, magányos királyról, egy bölcs öregember vándorlásairól, fákról, virágokról, íróasztalról, úti táskáról, ételek ízérõl, sétákról szólnak. Mind-mind példázatai a hamvasi gondolkodásnak, miszerint: minden filozófia lényege belesríthetõ egy rövid esszébe, de míg az esszéírónak annyi eszméje, rendszere van, ahány esszét ír, addig a filozófus egész életében csak egyetlen ihletbõl él. A Hexakümion hat könyve a görögség szellemiségének párlata, hódolat a klasszikus kultúra, egy elve-szett világ elõtt, amelynek erényei: az arány, a világosság, az egyszerûség és a forma, eleme a fény. Ez a klasszikus, azaz Hamvas megjelölése szerint "kristálytípus" jellemzi a görög gondolkodást, melynek lényegét csak Nietzchse értette meg, benne egyesült Hölderlin intuicíója Wilamowitz enciklopédizmusával. S miközben Nietzsche a kereszténység ellenében küzdött a görögség szellemisé-gének megértéséért, aközben Dionüszosz alakjában megteremtette az Überchristet; Zeusz és Dionüszosz, Homérosz és Platón ennek a görögség kultusznak a négy oszlopa, s bennük testesül meg Hamvas számá-ra a Nietzsche és a német költõ, Stefan George köre által képviselt görögség eszmény.A filozófiában jártas olvasók élvezhetik igazán.

Legeza Ilona *forrás: a szerz�n� könyvismertet�je

Az örök a pillanatban van, és az elmúlhatatlan abban, ami a legmulandóbb” (Szarepta)

Anthologia humana. Ötezer év bölcsessége* Az Anthologia humana az író-filozófus szellemi tájékozódásának széles sugarú körképe. Mint az élet-m kiadás jegyzeteibõl kiderül, Hamvas Béla foglalkozott e szöveg összeállítás felújítási, átszerkesztési terveivel - ezt figyelembe véve a kötet az eredeti változatból a kulturális korszakokat átívelõ fejezetrend-szer fõ pilléreit megtartva új sorrendben tálalja a szemelvényeket. Ezen túlmenõen pár szöveg elhagyá-sára került sor, de közel két tucattal szaporodott is a kiadványban szereplõ szerzõk száma - jórészt ázsiai misztikusoktól, bölcselõktõl vett egyéb részletekkel, de szép számmal bõvült az e századi gondolkodók-tól választott anyag is (Jaspers, Heidegger, Simone Weil, Cioran) Az Ötezer év bölcsességének kompen-diumát adó gyjtemény - a jeles gondolkodó beállítottságának megfelelõen - nem rendszerezõ, módsze-res igény filozófiai breviárium. Elsõrendû célja az, hogy az emberi történelem külsõ, felszíni története mögötti humán szellemhez, az "áldott megvilágosodás" forrásaihoz kalauzolja az olvasót. "Az emberi lét nem halad és nem fejlõdik, hanem " szüntelen átlényegülésben örvényszerûen kavarog és a végsõ meg-oldást forralja" - írja az elõszóban Hamvas. Miután a spirituális emelkedettségnek egyetlen és végsõ megoldása nem létezik és kinek-kinek egyéni, belsõ szemlélettel kell a lét titkaihoz és a belsõ megvilá-gosodáshoz közelítenie, ez a könyv "meditációs objektumokat" kínál ehhez a folyamathoz. Hamvas an-tológiájának fõ fejezetei laza történeti korszakos periódusokkal nyílnak egymásba. Óegyiptomi, babilo-ni, távol-keleti, perzsa, indiai, kis-ázsiai õsi bölcseleti részletek szerepelnek a könyv élén. A következõkben a görög és római filozófia klasszikusaiból kapunk szemelvényeket. A középkori fejezet voltaképpen a keresztény bölcselet és teológia fõ eszméinek kaleidoszkópszer átnézetét adja - a keresz-ténység õsatyáitól Kempis Tamásig és Cusanusig. A reneszánsz és felvilágosodás kulcseszméit nyújtó fejezetegység után Moralisták címmel 18. századi, javarészt francia gondolkodóktól nyújt összeállítást. A romantika és klasszicizmus ízlés - és stíluskörébõl - bár szép számmal szerepelnek a múlt századi klasszikus filozófia nagyjaitól vett részletek - sok író és költõ esszé-szövegeibõl vett passzussal is talál-kozunk. A XX. századi fejezetben a modern vallásbölcselet, a szellemtörténet kerül elõtérbe (Merezs-kovszkij, Haecker, Ortega, Kassner stb.). Szabálytalan kézikönyv ez a m - nem a referensz-kötet - kompletatív olvasmányként inkább az igényes olvasók fogják kölcsönözni.

Legeza Ilona



*forrás: a szerz�n� könyvismertet�je

„Válság annyiféle van, ahány lehet�ség a valóságnak ellenállni.” (Szarepta)

A láthatatlan történet* A magyar esszé egy sokáig "elhallgattatott" mesterének (akinek hatalmas méret életm ve csak az utób-bi tíz évben kezdett nyilvánosságra kerülni) munkáiból nyújt ízelítõt a kötet. Amelynek címe Dúl Antal bevezetõ tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektõl fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell "... megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját: a történetet, amely láthatatlan, és amelynek, mint Platón mondaná, ez a világ itt csupán derengõ árnyéka." A bevezetõ tanulmány összefoglalja az esszé mfajának fõbb ismérveit, amelyeknek - a hitelesség mellett elsõsorban a magas fokú szubjektivitásnak - Hamvas Béla írásai tökéletesen megfelelnek. Lenygözõ mennyiség, írásaiban mégis ökonomikusan adagolt ismeretanyagról tesz tanúbizonyságot a könyvtáros-szerzõ, aki azonban - nem utolsósorban - mesterien ért a szófzéshez is, bármibõl, bármirõl is írja esszé-it. A kötetben közzétett tizenegy esszé témája széles skálán helyezkedik el, akad közöttük a zene meta-fizikájával, a barátság természetével, a férfi és a nõ kapcsolatának örök problematikájával foglalkozó, de van közöttük néhány, amelyiknek címe, választott tárgya csupán ürügy, névleges kiidulópont ahhoz, hogy a szó mágikus hatalmával ráéreztessen bennünket a világ direkt módon meg nem ismerhetõ titkai-ra. Hamvas misztikus küldetéstudata a legközvetlenebbül a Poeta sacer cím esszéjében nyilvánul meg, melynek búvó-patakként elõ-elõbukkanó fõ gondolata a hagyomány - a tág értelemben vett kultúra megõrzése, átörökítése. A m olvasása nem könny, a m velt, irodalomértõ olvasók értékelni fogják.

Legeza Ilona *forrás: a szerz�n� könyvismertet�je

„Nincsen szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom , mi van ma, mindent tudok.” (Szarepta)

Hamvas Béla a csillagok állása szerint* Hamvas Béla horoszkópja rendkívüli élmény. Képletét bejárva úgy érezheti magát az asztrológus, mint-ha égbe tör, gótikus templomban járna. Nincs benne olyan jellemrész, amely ne a szellemi régiók felé irányulna. Az asztrológia tudománya azt tartja, hogy a lélek fejlettségi szintje, érettsége nem látszik a radixban (születési horoszkópban), de úgy éreztem, mintha Hamvas Béla horoszkópjánál ez az állítás elérvénytelenedne, megdlt volna. Képlete mindenképpen magas nívójú értelmet mutat. Azonban ez az értelem szikrányi kibontakozási területre van beszorítva, ugyanakkor óriási alkotói lendülettel és függet-lenséggel átitatott személyiség áll a háttérben. Erre a helyzetre csak "kiválasztott" személyek találhatják meg egyéni megoldásaikat, akiket nem a világ látszólagos értékei kápráztatnak, mert ezekrl a világi sikerekr l le kell mondaniuk. Müller Péter írja Jóskönyv Ji-king mindennapi használatra cím munkájában a megrekedés (12.) jósje-lénél: Hamvas Béla egész élete ennek a jósjelnek nehéz és sikeres megoldását tükrözi. amvas Béla szüle-tési névjegye: Kos és a Vízönt. T z és a leveg inspiráló összekapcsolódása. Kos napja adja a célok megvalósításához a lelkesedést, és energiát. Vízönt aszcendense pedig a világot megtermékenyít szel-lemi inspirációkat. Önálló és független természet. Lelkesed és kemény akaratú. Kimeríthetetlen szelle-mi és fizikai energiái a falak áttörésére szolgálnak, ezért kell ez a küls Kos-Vízönt személyiségváz számára, de a mélyben egy egészen más karakter szellemiség található. Ki ez a szellemiség, milyen feladatokat vállalt?



Hamvas Béla felszálló holdcsomópontja a Vízönt jelében, a 12. házban áll. Ez mutatja meg nekünk, hogy milyen életfeladatot választott magának a lélek ebben az életben. A 12. ház Halak ház, elzártsággal, magánnyal, befelé fordulással, számzetéssel, titkos ellenségekkel, pszichoszomatikus betegségekkel, zárt intézetekkel, kórházakkal áll összefüggésben. A lélek tehát egy önkéntes elszigeteltséget vállalt magára az életében, mely egy bels vallásosság megersítésére szolgált. Ebben Halak Merkúrja is támogatja, mely misztikus megtapasztalásokhoz segíti hozzá, egyfajta min-denkivel és mindennel azonosuló, fejlett szimbólumérzékenységgel rendelkez gondolkodást ad szemé-lyiségéhez. De az önkéntes "pap" nem kap szószéket a külvilágban, mert a külvilági sikereket jelképez VII. házban igen rosszul áll a Jupiter. Az egyébként önként is felvállalt remeteség küls kényszer is. A Vízönt jegy arra utal, hogy az életfeladat újszer, forradalmi gondolatokkal és eszmékkel áll kapcso-latban, egy önkéntes közösség megteremtésén keresztül valami új társadalmi ill. szellemi irányzat meg-ismertetése egyénekkel. A másokkal való közösség felvállalása, egyenrangúság és abszolút szellemi függetlenség. Egyszóval "forradalmár". oroszkópja hangsúlyai mégis mindezeken túl a Nyilas jegy és az azzal analóg 9. ház irányába mutatnak. Azaz "alapmotivációja az értékképzés és az értékhez való felnö-vés ill. annak képviselete". Miért volt szüksége a küls korlátokra, akadályokra? Hogy akadályoztatás, késlekedés nélkül munkájának, sorsának szentelhesse magát. Hogy megtanulja az alázatos uralkodó szerepét. Honnan látható ez? Leszálló holdcsomópontja mutatja mindazokat a képes-ségeket, amelyek már részben készen vannak benne, részben hátráltatják és tanítják. Ez a holdcsomópont a 6.házban az Oroszlán jegyében áll. Az Oroszlán királyi jegy, vezetésre termett, arra, hogy természetes autoritása legyen. Hibája a lustaság vagy a túlzott luxus és kényelemszeretet. Ezeket a rossz tulajdonsá-gokat le kell faragnia magáról, szintúgy a kiválasztottság és elsség tudatát is. Amit "uralkodóként" tud-nia kell az az, hogy az uralkodás alázatot jelent, a népemnek való alávetettséget. A nép közé kell menni, elvegyülni közöttük és gyógyítani a problémáikat, hétköznapiassá válni. Ez a 6., Szz jel ház tanítása az Oroszlánnak és erre figyelmeztet a Vénusz diszharmónikus fényszöge a holcsomópontokhoz. Nézzük most munkájának jellemzit. Személyisége küls váza Vízönt, ezért Uránusz bolygója nyomán haladhatunk a horoszkópban, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, mi lehetett számára az önkifejezés és önkibontakoztatás iránya? Az Uránusz a Skorpió jegyében, a 9. (Nyilas) házban együttáll a Szaturnusszal és a Holddal. A Skorpió jelében az Uránusz mély tapasztalatokra törekszik. Személyes tapasztalatokra, amihez önálló kutatásokra van szükség, s eközben intuitív felvillanásait követi. Nem rémítik a szélsségek, nem riad meg a legmé-lyebb önátéget, önboncoló technikáktól sem. Ezen megtapasztalások révén tudja megmagyarázni a kol-lektív tudattalan legmélyebb értelm szimbólumait, és ez ad ert neki a kitartó munkához is. A Hold és a Szaturnusz arra utalnak, hogy a régi és az új, a tudatos és a tudattalan összeolvasztásával kísérletezik. A lélek, a tudattalan területe a Holdhoz tartozik, a Szaturnusz a hagyományokat, a régi dolgokat jelképezi. Mindez a 9. ház területén jut szerephez, azaz a morális és filozófiai világkép területén. Természetesen ez a ház sok minden mást is jelöl az életben: a felsfokú tanulmányokat, a külfölddel való kapcsolatot, az áhított dolgokat, amelyekre felnézünk, az integrálni vágyott értékeket és ami a legfontosabb a jelenlegi elemzés szempontjából: a szintetikus gondolkodást jelöli, a bölcselet, a filozófia és a vallási eszmék te-rületét. amvas Béla ajándékul hozta a világnak szimbolizáló, jelképekhez kötd gondolkodását, azt ahogyan a tradíciót a jelenkorban új élettel és személyes érzelmeivel át tudta itatni. Merkúrja, Marsa, 9. háza egyértelmen ezeket a jeleket hordozza. Vágya, hogy mindezt taníthassa is nem valósulhatott meg. Érdekes végigkövetni ezt a vonulatot is a képletben. udását két irányban bontakoztatja ki. Egyrészt ke-mény otthoni, fegyelmezett munka. Otthoni környezetében alkalma nyílik a hozzá közelállóknak átadni ismereteket, de ami a legfontosabb számára, hogy saját maga mit "profitál" mélyreszállásaiból. Bizo-nyos, hogy saját múltját részletekbe menen ismerte (Plútó , mely a 9. házból jön, együttáll Neptunusz a IV. házban ). Másrészt a nyilvánosság elé vinné megszerzett tudását, számára ez életcél, de nincs sze-rencséje, (nem lehetett) aprópénzre kell váltania tudását és álmait. Mert a külvilági siker álcél lenne, neki remeteséget kell tanulnia. Képben kifejezve: nem lehet pápa, hanem "csak" Assisi Szent Ferenc. Így teljesíti be karmaurainak parancsát.

Gutmann Klára

* forrás: a szerz� eddig még nem publikált írása



„Világnézet tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongásait.” (Patmosz I.,Direkt morál és rossz lelkiismeret)

Hamvas Béla utóélete A sikerkeny cs*

Hamvas Bélát születésének centenáriumán, amikor itthon egymás után jelennek meg az életmsoro-zat kötetei, már nem akkora sikk olvasni, mint volt 1990 el tt, kéziratban. A Hamvas-kedvelk ma arra kíváncsiak: miképpen lehetne a filozófus-író mveit külföldön is méltóképpen elfogadtatni? Mi lenne az a - hamvasi kifejezéssel - "kenycs", amely sikerre vinné a szerz határon túli népszersíté-sét? Úgy tnik, hogy Szerbiában - az egyetlen országban, ahol Hamvas széles körben olvasott és egyre kedveltebb szerz - f ként az életmvének a nacionalizmus-, illetve háborúellenessége hat. száz éve született Hamvas Béla 1968. november 7-én halt meg. Amikor néhány tisztelje évr l évre e napon felkereste sírját Szentendrén, a közeli szovjet emlékm nél gyakorta éppen az Internacionálét játszották. Ez nagyon is méltó volt Hamvashoz - emlékezett egy interjúban a teológusból Hamvas életm vének f állású és -szenvedély sajtó alá rendezjévé és kiadójává avanzsált Dúl Antal -, hi-szen "Hamvasnál nemzetközibb gondolkodót lámpással sem találhatnánk". A Fvárosi Könyvtár keleti gy jteményének egykori vezetje, az 1949-es B-listázás következtében napközben Tiszapal-konyán rakodómunkát végz, hajnalonként szent könyveket fordító és kommentáló, esszéket, regé-nyeket alkotó filozófus és író a Németség cím írásában a legkisebb kétséget sem hagyta antinacionalizmusa fell: "A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás megersödik, és az embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely állan-dósult és tömegesen jelentkez alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a deformáltságot dics-íteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj, vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülr l dics ség, kívülr l méreg, bosszúság és komikum." A segédmunkási létet megelz en Szentendrén írt, Karnevál cím regényében (vagy ahogyan ma-ga nevezte: sorskatalógusában) az egyik regényalak a nemzeti öntudatot sommásan "kenycsnek" nevezi. "Tudja, semmi az égvilágon nem változott, fölkelünk, eszünk, lefekszünk, iszunk, veszek-szünk, nkkel alszunk, részegek vagyunk, beszélünk, betegek vagyunk, káromkodunk, imádkozunk, gyilkolunk, a meggyilkoltakat siratjuk, egymást sanyargatjuk, komédiázunk, hazudunk, ez már sok ezer év óta tart, és semmit sem változik.., csak a keny cs.., amivel az egészet üzemben tartják. Ahány nép, ahány osztály, ahány vallás, ahány ország, ahány szekta, annyi kenycs." centenáriumra ismét megjelent regényt Hamvas azután írta, hogy az ostrom idején egy bombatalálatban odaveszett évtizedek alatt gondosan összegyjtött hatalmas könyvtára és sok ezer oldalnyi saját kézirata. E sokk hatására, amikor mindent elveszített, szánta rá magát Hamvas - emlékszik a Brüsszelben él Huszár Magda, a Karnevál és más Hamvas-írások francia fordítója -, hogy szépirodalmi m veket, regénye-ket írjon. Hogy vajon Hamvasnak az emberiség skori hagyományáról írt, Scientia Sacra cím m -ve, az esszéi, netán a regényei jobbak, arról persze megoszlik a Hamvast olvasók véleménye. A munkáit kedvelk mostanában gyakran panaszkodnak: ahhoz képest, mekkora eseményszámba ment, amikor - 1983-tól kezdve - végre megjelent egy-egy Hamvas-könyv, s mekkora volt az öröm, amikor a kilencvenes évek elején megindult a Dúl Antal szerkesztette, jelenleg a felénél, a 13. kötet-nél tartó életmkiadás a rendszerváltás óta mintha csendesedett volna a Hamvas-kultusz. Igaz, Ba-lassa Péter esztéta a Könyvvilág cím lapban már 1985-ben "zseniális roncsnak" titulálta az éppen csak megjelent s mások által továbbra is magasztalt Karnevált, a "fordulat" csak a rendszerváltás után, az életmkiadás megindulása után állt be: a kiadatlan kéziratok olvasását korábban még sik-kesnek tartók s az elnyomott író sorsával szolidaritást vállalók egy része mára elfordult Hamvastól. Nem sikerült a 100. évfordulóra Hamvas külföldi elismertetése sem, pedig csupán az 1200 oldalas



Karnevált teljes terjedelmében lefordították már három nyelvre - franciára, németre és szerbre - is, mind ez idáig azonban egyik sem jelent meg, noha például Huszár Magda francia fordítása már vagy öt éve elkészült. Ezt-azt persze kiadtak itt is, ott is, olaszul, lengyelül; valamicskét még angolul is; egy tanulmány, a Vízönt cím , megjelent oroszul és lettül; egy-két esszé csehül, illetve - a Koppen-hágában Hamvas Béla társaságot üzemeltet, s Magyarországra Hamvas Béla Népfiskolát álmodó Lázár Ervin János jóvoltából - dánul. E nem teljes lista is elenyész azonban, mind Hamvas életm-vének méreteihez, mind azon erfeszítéshez képest, amelyet itthon Hamvas özvegye, Kemény Kata-lin, valamint az életmkiadást a hetedik kötettl kezdve saját kiadóján keresztül közreadó Dúl Antal, külföldön pedig a tlük függetlenül fordító lelkes rajongók tettek Hamvas elismertetéséért. Figye-lemre méltó jelenség azonban, hogy van egy ország, ahol - nagyjából éppen az itthon apályt hozó rendszerváltás óta - hatalmas elánnal nemcsak fordítják, de ki is adják Hamvas mveit (a Karnevál kivételével szinte mindent kiadtak már, ami magyarul is megjelent). S nemcsak kiadják, de olvassák és szeretik is, st, az író ott ma jóval népszerbb, mint idehaza. Ez az ország Szerbia. Hamvas még a külföldre szakadt szerbek számára sem volt közömbös. Az attit dök persze különböznek. A lausanne-i L'age d'homme kiadó vezetje, Vassili Dimitrijevic - aki Szolzsenyicin els francia nyel-v kiadójaként vált ismertté - például 1989-ben szerzdést kötött a Karnevál francia kiadására. 1990-ben azonban jött a háború, s attól kezdve Dimitri a Hamvas-kiadásra szánt pénzbl hirtelen Dobrica Csoszics, st, Szlobodan Milosevics könyveinek intenzív kiadásába kezdett. Hamvas Bélát Szerbiában viszont Szava Babics író, a belgrádi bölcsészkar magyar tanszékének ve-zet je fedezte fel, kezdte fordítani, 1990 óta pedig nagy számban ki is adja a mveit. Babics rokon-szenve önmagában persze még nem indokolná Hamvas páratlan exjugoszláviai népszerségét, ami odáig terjed, hogy egyik írása, A bor filozófiája cím "imakönyv ateisták számára" például három (két szerb, valamint egy horvát) fordításban is hozzáférhet . Az exjugoszláv, elssorban a szerb, azon belül pedig fleg a belgrádi értelmiségnek a nacionalista kenycsb l nem kér része, úgy tnik, "Hamvasban találta meg azt a szellemi tájékozódási pontot, ahol Kelet és Nyugat összeér, s minden hazugság leleplezdik" - mondja Szava Babics, aki szerint "az életmvét a szakadék szélén alkotó Hamvast befogadni is csak az tudja igazán, aki maga is a szakadék szélén tántorog."

Gerlóczy Ferenc *forrás: HVG 97/39. szám 1997. szeptember 27.

„Hagyománynak a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik” (Patmosz I., Direkt morál és rossz lelkiismeret)

Géniusz-földrajz* "A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs bel le több, mint az az egy. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak lát-vány, hanem géniusz" - írta a korát ebben is megelzve már akkor régiókban gondolkodó Hamvas Béla egy 1959-es, a magyarság létlehetségeit vizsgáló és kifejt tanulmányában. Hamvas szerint a történelmi Magyarország területén az európai nyolcból ötféle, az egyéni és a kollektív sorsot befo-lyásoló helyszellem létezik: Dél, Nyugat, Észak, Kelet és Erdély géniusza. A múlt héten születése 100. évfordulója alkalmából Szentendrén vetített, Az öt géniusz cím m ve alapján készült animációs film vetítésével és képzm vészeti kiállítással megidézett író-gondolkodó-filozófus szerint "Magya-rországon könnyebb elveszni is, mint egyebütt". Az öt, a "magyarságot meghatározó" archetípus egyike - Hamvas szerint - a Dél géniusza, ami maga a mediterráneum: oldottság, der, egyensúly és közvetlen életélvezet. Magyarországon ez a vidék Kemenesalja és környéke, s így a fváros sem Budapest, hanem Athén. A Nyugat géniusza civilizáltságot, fejl déseszmét, hétköznapi munkát, szo-ciális tagozottságot, a ráció mindenekfelettiségét jelenti. E helyszellem Pozsonytól Szentgotthárdig, a Fert -tó és Sopron környékén, de a Duna mentén egészen Budáig érezteti hatását. Jellemzje a



demokratizmus. Ezzel szemben az északi helyszellem (hatóköre Magyarország északi tájéka) a pro-vinciális életrendet és a természetközeliséget ersíti. Prototípusa a kuruc - írja Hamvas -, aki "maga sem tudja, miért, csak úgy felkelt és bánatában csapatokba verdve harcolt". A puszták népe viszont a Kelet géniusza alatt él, elssorban az Alföldön. Ám Hamvas térképvázlata szerint ezen salakzat a jelenlegi Magyarország egész területét meghatározza, lényege többek közt a szabadságsóvárgás, a letargia, a kitör indulat, a kevélység és - a zaklatottság. Az ötödik archetípus Erdély. Ismérvei közé Hamvas a mély ellentéteket és azok áthidalását, a groteszk humort, a sokrétegséget és kompromisz-szumos megalkuvást, a bonyodalmak szeretetét, az okos gyakorlatiasságot, a magas életigényt, az ízlést és a rafinériát sorolja. A magyarság ennek az öt archetípusnak az egységébl él, és ebbl kell élnie - állítja Hamvas. "A nehézség - teszi hozzá -, hogy mégsem él belle." A kiegyensúlyozott géniusz-szövevény Hamvas felfogásában csak különösen nagy egyéniségekben ölt testet, ami igen ritka. Ebbl a "hiányból" fa-kad, hogy az egy-egy géniusz hatása alatt álló magyarság a többi, ugyancsak a magyarságra ható salakzattal szemben áll, "éspedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az

idegen származású lenne".

Vajna Tamás *forrás: HVG 97/39. szám HVG 97/39. szám 1997. szeptember 27.

„Ami a férfi és a n� között történik, az a lét szövevényében történ� szüntelen megújulás analógiája.” (Scientia Sacra)

Hamvas m helyében* M hely: ez a kifejezés olyan helyet jelöl, amely – Hamvas esetében mindenkor – valóságos ugyan, de nehezen meghatározható, mivel lényege a szellem szférájában található. Jelenthet a szó természetesen meghitt könyvtárszobát, illatos fenyvest a budai hegyoldalban, zsongó méhest Szentendrén vagy a XIX. század mélyén; pirosló gyümölcsöst, ahol a Védanta két sora között cseresznyét lehet szedni, és jelenthet fémszagú raktárhelyiséget Tiszapalkonyán. Hamvas mhelyei, bárhová vetette a sors, a szellem hajléka-ivá váltak. Azok is maradtak az idben, függetlenül attól, fizikai valóságukban állnak-e még. unkáiból – immár második kiadásban – három írás jelent meg a közelmúltban: a Silentium, a Titkos történet és az Unicornis. Az els rész címe – Silentium – alkalmat ad arra, hogy röpke pillantást vessünk a Hamvas-jelenségre, mert úgy tnik, mintha ismét beállt volna a csend életmve körül. Hamvast fellépésétl tarka olvasótábor övezte. A hazai provincializmust szknek érz k, az esztétikailag érzékenyek ugyanúgy fel-bukkannak munkái körül – mondja Kemény Katalin –, mint a félbemaradt keresk, vallási misztikusok és okkultisták. Legelkeserítbb azonban az volt – tovább idézve Hamvas feleségét –, hogy rajongtak érte. Az intellektuális és érzelmi befogadás legsilányabb módja, a rajongás a kilencvenes évek kultuszában tet zött. A Karnevált (1985) követen Hamvas írásai szökárként öntötték el a lapokat, az irodalmi éle-tet. Az ouvre nyilvánossá válása a rajongók kitör lelkesedése mellett a (posztmodern) szarkák kellet-lenkedését hozta magával. Finom fanyalgásokban határolódtak el a szerzt l. Ezzel párhuzamosan meg-született a Hamvas-ipar, elszaporodtak az autentikus ért k, divatba jöttek a Hamvas-idézetek. A beava-tottak el szeretettel használtak olyan kifejezéseket, mint szakralitás, maya, primordiális, imagináció, aranykor és így tovább. Nem pusztán szakrális gondolkodóvá, de orákulummá lépett el az író egy szk szekta buzgóinak körében. Minden kérdésben tle várták az eligazítást, tökéletesen félreértve t és élet-m vét. Az elragadtatottság szerencsére nem vezetett odáig, hogy Hamvas Béla portréja pólókra kerüljön. Ellenben megkezddött munkáinak összkiadása. A hozzáférhetség arányában csitult az ováció, majd eljött a silentium ideje. Hamvas írásai kiestek az irodalmi élet közvélemény-csinálóinak érdekldésébl. Az okok között dönt lehetett a mvek megjelenési sorrendje, egyéb, itt nem elemzend motívumok mellett. Az els kötetek, a Karnevál, az Archai, a Scientia Sacra, a Bizonyos tekintetben, az Ugyanis, a Patmosz felülmúlhatatlan esszéi, az életm legjobb darabjai kerültek elször a boltokba. Az olvasók Hamvas munkásságának csúcsairól ereszkedtek le a völgyekbe, írásainak lapályosabb, kevésbé jelents vidékeire. Ez a fordított sorrendség tagadhatatlanul megbosszulta magát. Lanyhult a figyelem. Az is-



mer s témák tntek fel, ám nem a megszokott színvonalon. Hamvas minden megszólalásában az egészet fogalmazta újra, de az említettek miatt hívei már ismerték a végs megfogalmazásokat. A Silentium esz-széi 1949-ben születtek. Ekkorra visszavonhatatlanul eld lt, a szerznek nincs helye a kommunisták megszállta nyilvánosságban. Az els írás Henochról, Isten kamaszáról szól. Hamvas Henoch apokalip-szisét lefordította, és bevezetvel ellátva 1945-ben kiadta. Alakja felbukkan a Karneválban is, a f sze-repl túlvilági kalauza, mivel az „egyetlen lény, aki a halál küszöbét teljes öntudattal lépte át”. Henoch: Hamvas neveinek egyike. Név és maszk szellemi értelemben annyit jelent: szerep- vagy személyiségle-het ség. „Az ember azt hitte, hogy én. Kiderült, maszk volt, mint az elz mind.” Gyermekkorában – állítja néhány esszével odébb – úgy sejtette: megváltó. „Ez volt az els nevem.” Az Apocalyptikus mo-nológból megtudjuk további „neveit”. Afféle egérlyuklakó antih ssé alakul, némi raszkolnyikovizmussal. Késbb, a Patmoszban „senki”-ként véglegesíti ezt a létformát. A senki – kora társadalmának többsége a ’60-as évek derekán – már nem a bnben, hanem a moslékban él. Ilyen egzisz-tenciák nyüzsögnek-hemzsegnek utolsó regényei lapjain, egy új morális kor hajnalpírjának virradatán. (Hamvas majd elveti a maszkokat.) Egyelre azonban Henochon át vizsgálja meg, „mit jelent a sötét nemzedékben élni. Az istentelenek között vagyis a borzasztók […] a hatalmaskodók, a megrontók kö-zött.” Feladata: hnek és ébernek maradni a kis magyar apokalipszisban, az ötvenesnek nevezett évek-ben. (A politikai végítéletet nem a Dürer-metszetrl ismert lovasok hozzák, hanem a Moszkvából érkez négyes fogat.) Hamvas szövegeiben többnyire a szakrális réteget szokás méltatni, holott a konkrét itt és mostra vonatkozó kijelentései legalább olyan fontosak. A szerz világosan elutasította a történetiség síkját, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ott, mégpedig nagyon erteljesen a mveiben. Hamvas a ha-gyományon keresztül nézte – saját szavával: világította át – korát. Az Antikrisztusról írt sorai éppen a diktatúra lényegét ragadják meg: „Az Antikrisztus az aperszonális legázoló szükségszerség. Az anonim borzalom, ami például a hivatal vagy a technokrácia, vagy a rémállam, az irtózatos lény, amellyel szem-ben védtelenek vagyunk, nem mert tlünk független, hanem mert mi valósítjuk meg és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatban sem valódi. Absztrakt és fiktív. Talán annak az embernek viselkedésébl érthet , akit Proust dompteur-nek nevez. A cirkuszigazgató. Egrecíroztat bennünket kör-be kell futnunk, és szép sorba kell állnunk, és egyszerre tapsolni vagy kiabálni, hogy éljen vagy vesszen, halál rá.” A dompteur a Karnevál IV. könyvében szerepel késbb, ahol Hamvas a kencsr l (hitekr l és ideológiákról) fejti ki véleményét. Korának egyik dompteurje Lukács György volt, érdekes, hogy tle függetlenül Márai ugyanezzel a névvel illette.

A hajmereszt – folytatja Hamvas –, hogy az igazságtalanság megtörténik, a megtorlás pedig elmarad. „Ez az, amit ma el kell viselni.” Megoldásként a metafizikai távlatot ajánlja: csak százezer évre érdemes berendezkedni. Az Unicornis egyik írásának címében megismétli: "Bolond, aki nem az örök életre ren-dezkedik be." Hasonló véleményre jut C. G. Jung, amikor azt mondja: az ember szempontjából egyetlen komoly kérdés így hangzik: vállalod-e a végtelent, vagy sem. Hamvas bizonyosan tiltakozna az összeve-tés ellen, pedig a két szerz számos helyen hasonlóságot, néha azonosságot mutat. Módszerük megegye-zik, a teljes kulturális hagyományból merítve próbálnak válaszolni a kérdésre: mi az ember? Például az indiai tradícióból – csupán egyetlenkét kiemelve – a neti-neti módszert veszik át. Hamvas az Unicornisban pontosan arról beszél, amirl Jung ennek a metódusnak a kapcsán a Visszaemlékezések-ben. Neti-neti – Hamvast idézve – annyit jelent: nem ez, nem ez. Ha valamelyik démont sikerült nyakon csípnem, ráolvastam: te nem vagyok én. Jung pontosan ugyanezt ajánlja. Pszichológiájának egyik sark-kövévé vált annak felismerése, majd hirdetése, hogy a kollektív tudattalan démonait (negatív tartalmait) ne azonosítsuk individuális pszichénk késztetéseivel, ne tekintsük ket énünk összetevinek. Természe-tesen a mindkettjük által indítványozott neti-neti formula nem szómágia, rontó ráolvasás, hanem bizo-nyos pszichés tények azonosítása és semlegesítése, az Indiában sid k óta ismert módon. Hamvas több-ször bírálta a svájci pszichológust, mert szerinte tudományos nyelven mitológiát mvel. Az alvilág fel-keltését újabban tudatalattinak hívják – írja a kötet Egy csepp a kárhozatból cím esszéjében. Valószín-leg már nem jutott kezébe az Erinnerungen, ahol Jung kifejti, azért beszél tudattalanról, mivel az egye-nérték démon vagy Isten fogalmáról ugyanolyan keveset tudunk, mint az elbbir l, aminek szinonimái. Hamvas idegenkedését, elutasító magatartását a tudománnyal szemben árnyalt kritikával kell kezelni. A tudomány eredményei nem semlegesek. Ma már tarthatatlan az álláspont, miszerint egy-egy felfedezés etikai min sítését az dönti el, hogy (majd) mire használják. A tudomány önálló ervé vált, globális hata-lomra tör. Kilépett saját területérl, ideológiává lett. A fejldés – alig tisztázott tartalmú – gondolata



világnézet, már-már felekezeti bigottság napjainkban. A többség hitbuzgalmi igénnyel fordul a tudo-mány felé, innen vár minden kérdésre választ, útmutatást a lét labirintusában. Az író ellenszenve ennyi-ben indokolt. Gondolkodásának árnyoldalára már Németh László felhívta a figyelmet, a harmincas években zajlott baráti polémiában. Gondolataid merészek – írta –, gyorsak, magas cél felé szállnak, de hiányzik bel lük a közeg ellenállása. „Akadálytalanul száguldanak el re az elsúlytalanodott történelmen, tudományon, társadalmon át.”

Hamvas tizenöt év múltán maga ersíti meg hajdani vitapartnere állítását, mikor a következ ket veti papírra, a Silencium második esszéjében: „Fizika és kémia és biológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc, kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet.” Mert a cél: „átváltozni. Ezt pedig csak felülr l lehet.” Legjobb oldalain elszakad a tudománytól és a – nyugati értelemben vett – filozófiától. Ilyenkor születnek a Beszélgetésekhez hasonló munkái, Hamvas „legkínaibb” írásai. A Beszélgetések nem pusztán formájával idézi Konfuciusz azonos cím gy jteményét, hanem gondolkodása könnyedsé-gével, kifinomultságával, azzal a földközelben maradó éteriséggel, ami a távol-keleti bölcselet sajátossá-ga. Az európai, különösen a német filozófiában a világ mint a gondolkodói akarat képzete jelenik meg. Szépsége – ha van ilyen – az elvont gondolaté, míg a keleti filozófia szívesen él a költi szemléletesség-gel. A példázaton, hasonlaton keresztül felsejl igazságban gyönyörködik. A kínai tradíció sisége és folyamatossága ahhoz a logikus fejleményhez vezetett, amit Tu Vej-ming mai terminológiával hermeneutizmusnak nevez. A kínai filozófia a szövegmagyarázatra épül: „Elbb magunkba kell szív-nunk a klasszikus mvek nyújtotta táplálékot – nyilatkozta Tu Vej-ming –, és csak ezt követen alkotha-tunk saját, önálló véleményt.” Az okcidentális kultúra sem tesz mást Heidegger óta. Rorty mélabús meg-állapítása szerint egy eredeti alkotó legföljebb saját el deit állíthatja új kontextusba. Természetesen az szövegeire is hasonló sors vár. Végül nem lesz hiteles olvasata mvének. (Érzésem szerint Rorty az ere-detiség szót – némi önkénnyel – a középszerség szinonimájaként használja. tudja, miért.)

Hamvas a világot akarta új olvasatba, ha tetszik, új kontextusba állítani. A filozófiát sokkal inkább élet-módnak tartotta, mintsem diszciplínának. Ebben a taoisták és néhány preszokratiánus gondolkodó roko-na. Az m helyükben érezte igazán otthon magát. A filozófia – vallotta – nem (csupán) tanítás, hanem állapot. Szenvedélyes szerelem. Mester pedig az, aki meg tudja csinálni mindazt, amit tanít. (Én még azt sem tudom, mit tanítsak – teszi hozzá rezignáltan.) Hamvast sokan mesterüknek vallják, bár „tanításá-nak” lényege mindössze annyi, hogy ráirányítja a figyelmet különböz kultúrák szakrális hagyományai-ra, továbbá az önmegváltás lehetségére. Korszersége és (a nietzschei értelemben vett) korszertlensé-ge innen fakad. Izgalmasságát viszont a tradicionalizmus és a modernitás kölcsönhatása adja. Formailag – gondoljunk a Karneválra – a legmerészebb újítók közé tartozott, de tartalmilag is messze túlnyúlik érvényessége a posztmodernen. könyv egyik legsikerültebb önéletrajzi maszkja az Arlequin-portré. Arlequin alakja srégi, már a Tarot lapjain feltnik. „Nincs semmije, de nem is kell neki semmi.” Ham-vas otthona, könyvtára, kéziratai pusztulása után úgy érezte, a veszteségnek teljesnek kell lennie, hogy a lét magasabb szintjére emelkedhessen. Ha felesége egy-egy megvételre méltó könyvet talált, ezt a vá-laszt kapta: „Minek nekünk egy könyv!” Megszabadult a birtoklás vágyától, a dolgok uralmától. Nincs lakása, állása, publikációs lehetsége. Marad a nevetés, a kifosztottság fölé emel fehér mágia, ahogy a humort nevezi. Érdemes szó szerint megismételni a lényeget: „Jób tragédiája, hogy nem tudott Arlequin lenni, mikor mindene elveszett, felállni és az országúton fütyörészve elindulni.” Az utat a nagy regény, a Karnevál jelentette. A Titkos jegyzkönyvben (a Kései mvek melankóliája cím esszében), fejti ki a Karnevál stílusának lényegét. Az igazi stílus – mondja – a liturgia, a „szómegdicsülés”. „A nyelv fé-lelmetes és forró varázshatalmától való ittasságnak az a tartós állapota ez, amelynek rövid felvillanásait a m vészek és a gondolkozók ihletnek vagy sugallatnak nevezik. A szó-mámor a létezés egyik leginten-zívebb helye. […] A szómámor az üdvözülés egyik legmagasabb lehetsége.” Az Egy csepp a kárhozat-ból tartalmazza az ismert megállapítást a lélekrl: a „Tízezer br T z gyermekérl”. A mondatot töb-ben a Karnevál kulcsának tartják. Az emberrl tízezer brnek (maszknak) kell leválnia, míg önmagáig eljut. Ez (az önmaga) Hamvasnál a normális embert jelenti. Nem hst, szentet, megváltót vagy elkárho-zottat, nem csavargó senkit, mint Arlequin, hanem azt a mindenki által elérhet normális embert, aki nem enged az ellentéteknek. Bizonyos körülmények között – véli Jung – ki kell térni a morális jó ell, ha az etikai döntés úgy kívánja. Hamvas középnek mondja ennek vállalását. Summa philosophiae normalis – hirdeti az Unicornis. Jung, Hamvas, Ottlik XX. századi mhelyében egyaránt kikristályosodnak egy-bevágó gondolatok. Hamvas a mélyben sokakkal mutat hasonlóságot, közel sem olyan rokontalan, mint



els pillantásra tnt. Ottlik írásainak medrében meglep azonosságok sodródnak: nekem tízezer lelkem van, szegény barátaim – hangzik el az Iskolában –, melyiket vádoljátok nektek nem tetsz dolgokkal? Medve, akár a Karnevál szerepli (mellékes, hogy imaginációk vagy álarcok, amennyiben elfogadjuk az irodalom játékszabályait) rjöng a szeretethiánytól. Biztosra veszem, Ottlik és Hamvas választása nem véletlenül esett az rjöngés szóra. A valóság stabilitásáról, szerkezetér l, a valóság megteremtésérl szintén egyezik a tapasztalatuk. Ingatag, szavak és káprázat teremtette, nehezen ellenrizhet világban élünk szerintük. Hamvas az indiai filozófián át jutott el ide, míg Ottlik saját próbálkozásain keresztül. („A világ, a többi ember megléte hipotetikus, vélelem, feltevés – írja Ottlik a Budában –, amit elegend számú próbálgatással valószínsíteni tudsz.”) Sorolhatnám tovább a példákat, a dönt azonosság mégsem a motívumok és szavak egyezésében, sokkal inkább m vek beavató jellegében mutatkozik meg. Hamvas ürügyén sokszor elhangzott – bennfentes titokzatossággal ejtve – a beavatás szó. (A világirodalom minden jelents m ve Lao-cétl a Testamen-tumokig, Pilinszkyig, az Upanisádoktól Dantéig és Dosztojevszkijig beavató m.) A beavatás nem felté-telezi a szakralitást, de ki sem zárja. A mítoszok világfáiról közénk, „modern” emberek közé hullott me-sék és metanarratívák beavató ereje máig nagyobb Mereskovszkij vagy Evola miszticizmusánál. Az Is-kola üzenetét könnyebb befogadni, mint a Karneválét. A regény sodró cselekménye az elbeszélés pszic-hés feszültségébl ered. A történetszerkezet – a modernista fogások ellenére – az si narratív mintát kö-veti, el segítve az olvasó azonosulását (a szereplkön keresztül) az alkotói szándékkal, ami Ottliknál meglehetsen összetett. A monda mondását, az epika archaikus örökségének megrzését ezért tartja He-idegger elengedhetetlenül fontosnak. (Mozgósítja a lélek tudatos és tudattalan szféráját, pontosabban egyesíti azokat.) Az Iskola epikai struktúrája a magától értetdés szintjén közvetíti az erkölcsi tanulsá-got. Hamvas regényébl, amennyiben a különbségekre helyezem a hangsúlyt, hiányoznak az ottliki té-tek. Továbbá a Karnevál átlépi azokat az antropikus határokat, amelyekrl Kundera beszél. A karneváli forgatagban az olvasó elveszíti a fonalat, nem emlékszik a regény elejére, a szereplkre, a cselekményre. Itt nem a modernitásról, hanem az általános emberi emléksémák korlátairól van szó. A Karnevált való-jában csak könyvként (hét könyvbl áll) lehet élvezni. A VII. könyv utalását a II-ra szinte bizonyos, hogy nem érti az olvasó, mert elfelejtette annak részleteit. A regény szerkezetébe épített folyamatos ön-reflexió, az interpretáció újabb és újabb kapui az értelmezési lehetségek végtelen káprázatának tnnek els olvasáskor. Az Iskola egyetlen hatalmas csúcs, míg a Karnevál óriási hegyvonulatok láncolata. Ott-lik regénye az európai hagyományba ágyazott, Hamvas kitekintése sokkal szélesebb. Mélységük azon-ban megegyezik, mert mindketten önmagukból merítettek, nem csupán könyvekbl, mások szövegeibl. Emberi épség és normalitás, a szóhasználat különbözsége ellenére ugyanazt a tartalmat jelöli. isszatérve Hamvas mhelyébe, az Unicornis nevénél érdemes ismét elidzni pár pillanatig. Kemény Katalin azt állítja, az Unicornis Hamvas igazi neve. „A lét fókuszában fellobbanó végs szava és végs neve maga a könyv címe: Unicornis […] aki mindig volt és van és lesz.” Születésének századik évfordulóján, egy szeles, tiszta márciusi napon, míg a szentendrei temet ben vártam K. J.-t és forgatócsoportját, hosszan kerestem az író sírját. Néhány helybéli, aki a koszorúzásra jött, széttárta a karját: valahol itt kell lennie. A ravatalozó mellett álló, jól öltözött úr úgy vélte, talán a szélén hantolhatták el, miután a régi temet felszámolása után idehozták az író porhüvelyét. Nekivágtam az ismeretlen sírok labirintusának. A sírkert sarkában váratlanul belebotlottam Csuporba és Gázsiba (a Karnevál sírásójába és hullamosójába). Ham-vas? Nem hallottak róla. Valami nagyobb fej volt? Azok elöl vannak. Ja? Hogy amikor meghalt, még nem? Akkor nincs elöl. „Gázsi vállat von. Kisebb ember lehet, ötödik sor, olcsó temetés.” égül a bejárat-tól nem messze megtaláltam a nyughelyét. gyszer, teljesen normális sírkövön állt az író neve. Gondol-hattam volna. magammal hozott virágot otthagytam Hamvas Béla utolsó, de szemmel láthatóan mköd m helyében.

Mórocz Zsolt *forrás:Hitel .- 2001. július „A komédia nem azon alapszik, hogy a társadalomban /szociológiailag/ és önmagunkban /pszichológiailag/, nyilvánosan is,

gondolkozásunkban is hazudunk, hanem, hogy e hazugságnak igazságjelleget tulajdonítunk,…”



(Patmosz II.)

Géniusz-földrajz* "A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs bel le több, mint az az egy. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak lát-vány, hanem géniusz" - írta a korát ebben is megelzve már akkor régiókban gondolkodó Hamvas Béla egy 1959-es, a magyarság létlehetségeit vizsgáló és kifejt tanulmányában. Hamvas szerint a történelmi Magyarország területén az európai nyolcból ötféle, az egyéni és a kollektív sorsot befo-lyásoló helyszellem létezik: Dél, Nyugat, Észak, Kelet és Erdély géniusza. A múlt héten születése 100. évfordulója alkalmából Szentendrén vetített, Az öt géniusz cím m ve alapján készült animációs film vetítésével és képzm vészeti kiállítással megidézett író-gondolkodó-filozófus szerint "Magya-rországon könnyebb elveszni is, mint egyebütt". Az öt, a "magyarságot meghatározó" archetípus egyike - Hamvas szerint - a Dél géniusza, ami maga a mediterráneum: oldottság, der, egyensúly és közvetlen életélvezet. Magyarországon ez a vidék Kemenesalja és környéke, s így a fváros sem Budapest, hanem Athén. A Nyugat géniusza civilizáltságot, fejl déseszmét, hétköznapi munkát, szo-ciális tagozottságot, a ráció mindenekfelettiségét jelenti. E helyszellem Pozsonytól Szentgotthárdig, a Fert -tó és Sopron környékén, de a Duna mentén egészen Budáig érezteti hatását. Jellemzje a demokratizmus. Ezzel szemben az északi helyszellem (hatóköre Magyarország északi tájéka) a provinciális életrendet és a természetközeliséget ersíti. Prototípusa a kuruc - írja Hamvas -, aki "maga sem tudja, miért, csak úgy felkelt és bánatában csapatokba verdve harcolt". A puszták népe viszont a Kelet géniusza alatt él, elssorban az Alföldön. Ám Hamvas térképvázlata szerint ezen salakzat a jelenlegi Magya-rország egész területét meghatározza, lényege többek közt a szabadságsóvárgás, a letargia, a kitör indulat, a kevélység és - a zaklatottság. Az ötödik archetípus Erdély. Ismérvei közé Hamvas a mély ellentéteket és azok áthidalását, a groteszk humort, a sokrétegséget és kompromisszumos megalku-vást, a bonyodalmak szeretetét, az okos gyakorlatiasságot, a magas életigényt, az ízlést és a rafinériát sorolja. A magyarság ennek az öt archetípusnak az egységébl él, és ebbl kell élnie - állítja Ham-vas. "A nehézség - teszi hozzá -, hogy mégsem él bel le." A kiegyensúlyozott géniusz-szövevény Hamvas felfogásában csak különösen nagy egyéniségekben ölt testet, ami igen ritka. Ebbl a "hiány-ból" fakad, hogy az egy-egy géniusz hatása alatt álló magyarság a többi, ugyancsak a magyarságra ható salakzattal szemben áll, "éspedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mint-ha az idegen származású lenne".

Vajna Tamás *forrás: HVG 97/39. szám HVG 97/39. szám 1997. szeptember 27

„Az ember bármit tesz, gondol, mond, megérinti a világ egész valóságát. Amit tesz nem saját személyben teszi, hanem az egész emberiség nevében.”

(A hiteles görögség)

A mítosz mint realitás* Kodolányi János prózájából, melyet Várkonyi Nándor végkifejletében „mágikus realizmusnak” ne-vez, világosan kitetszik: az írói út összefügg az emberi úttal, a tudat részben kegyelem általi tágulá-sával vagy – szerencsétlen esetben – éppen a tudat besz külésével. Az utóbbira is van, sajnos, példa: egy-egy ragyogó alkotó, mvészetteoretikus hogyan akadt az éltet nedvet elszívó, szivacsos, végle-tes anyagelvség csapdájába, s vált propagátorává olyan ügyeknek, amelyeket rontatlan ifjúságában még szégyellnivalónak tartott volna. De most nincs dolgunk a tévelygkkel; Kodolányi elszánt ván-dorlelkér l beszélünk – felismeréseirl, amelyek kivezették a helyi nyomorúságok naturalisztikus



ábrázolásából, a magyar történelem sugallta szélesebb tematikához terelték, s végül a magas szellemi világ kutatására is képesítették. Ezen a spirálszeren táguló-emelked úton minden állomás fontos volt: a moralitással áthatott társadalmi ítélkezés a jelen felett, a felelsséggel megidézett történelmi múlt, de mindennél fontosabbá vált az sid k és sterek mítosza – s az ezekbl el sugárzó jöv. A szellemi üzenet, amely sem el nem avulhat, sem el nem évülhet, de megvalósítása – amelyet Hamvas Béla realizálásnak hív – fájdalmasan nehéz és többszörösen, koronként más-más formában kisajátí-tott vagy félreértett. Kodolányi idegszálaiban érezte és észlelte a szenved, kihasznált kisembereket, az okozatok csatáját a szeszélyes történelemben – de nem elégedett meg a látvánnyal s annak bároly érzékletes leírásával: az okok birodalmába hatolt. Nem hiszem, hogy véletlen Magyarországon az egyidej hármas megjelenés: Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi János testet öltése. Gon-dolkodásuk alapja ugyanaz volt mindhármuknak, a tehetségük természetéhez igazodó feladat volt némileg különböz. Hamvas a kezdetet, az emberlény paradicsomát hangsúlyozta mint egyedüli rea-litást, amihez viszonyítva zuhanás és téboly minden; Várkonyi a történelem eltti és a kora történeti folyamatok kapaszkodópontjait, jelztábláit kereste; Kodolányi pedig mesélt, de az igazat mesélte: fölébresztette az alvó mitikus világot, s olyan nyüzsg élettel töltötte meg, hogy az olvasó számára egyidej realitássá válhatott. A kiindulásban volt egyetértésük határozott: Várkonyi így szólt Az elve-szett Paradicsomban: „Az emberiség története velejében nem egyéb, mint a sóvárság története; a paradicsomi állapot visszaszerzésének vágya lendíti kerekét elre… Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból…” Hamvas Béla így fogalmaz: „… Hagyomány csak egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten.” Ami – tesszük hozzá – korokra, népekre alkalmazva jelenik meg. Kodolányi pedig az sforrások szent tartalmait öltöztette hús-vér realitásba; írói bravúrja, hogy a rég letnt s a nagykép huszadik század révén fan-tazmagóriává lefokozott eseményeket, lelki-szellemi helyzeteket, emberalakokat és jellemeket be-hozza a jelen élmény- és látókörébe; mintha ma történne, történhetne velünk és körülöttünk, amirl elhitették, hogy soha meg sem is történült.

Thomas Mann trilógiája a harmincas években készül el, majd tetralógiává bvül; a József és testvérei világirodalmi szenzáció – az ids mester ezzel nem a történeti regény mfajához kanyarodik vissza, hanem új formát teremt, a mitikus regényt, amely nem zárja ki az iróniát sem, st felhasználja, mint Kodolányi János is teszi, néhány évvel késbben, itt, a szellemi vérkeringésbl egyre jobban kiszorí-tott Magyarországon. Érdekes, hogy éppen akkor bukkan el a mítosz, az „örök isteni” felmutatásá-nak újbóli szellemi igénye, amikor a történelmi álcába öltözött gonoszság a fizikai lét elemeibe a lehet legdurvábban, megsemmisítésre törve kezd behatolni. Az ihlet védekezik: nem hagyja magát a puszta matériától, a napi politika ármánykodásaitól kisajátítani. Az író – Európában – nagyon is éle-sen látja a szület borzalmakat, a készüld nácizmust, a háborút s annak megfékezése után a bolse-vizmus terjedését. Thomas Mann szabadabb mozgástérben, Kodolányi sokkal zártabb rendszerekben áll ellen a tudatzsugorításnak. Mintha éppen ez a szörny id volna a legalkalmasabb – a küls zaj-lástól függetlenedve – a rég elfeledett törvényeket, alapigéket és kinyilatkoztatásokat ismét fényre hozni. Most már agonizáló századvégünk is ilyen: a teljes felel sség az emberre esett; sajnos, még elég nagy homály van ahhoz, hogy továbbra is el lehessen úgy-ahogy a világosság ell szellemi lus-tasággal, gyávasággal egy-egy sarokba bújni – de már oszlik annyira ez a homály, hogy aki akar, tájékozódni tudjon: honnan a derengés, a továbbjutáshoz az irányt merre keresse. Kodolányi a maga határozott, nyomot hagyó lépéseit megtette. A harmincas évek történelmi-lélektani regényei (A vas fiai, a Boldog Margit, a Juliánus barát) után, melyek a késbbiek ismeretében átvezetésnek, elké-születnek látszanak, a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején, a bontakozó, majd tomboló, késbb ravaszul leplezett személyi kultusz és idegen megszállás alatt írja meg mítoszregé-nyeit. Mintha jót tenne tehetségének, ahogy Hamvasnak és Várkonyinak is, az egyre züllöttebb és hazugabb társadalmi valóság, a kényszerideológia. Hiszen úgy tetszik: kifelé nincs egyelre út, csak befelé lehet terjeszkedni, de arra aztán élet- és létszükséglet, el nem odázható szellemi parancs. Segít a természet nyugalma, az akarattyai csönd. Kibontakozik a Vízönt tragikus-ironikus világa, azután az Új ég, új föld s a csúcspont (éppen a sötétség mélyén, 1950–51-ben), az Én vagyok, majd, mintegy hiányt pótolva a kronológiában, 1953-ban, ötvenhetes megjelenéssel Az ég csipkebokor. Ebb l a monumentális vonulatból számomra két, már-már az égivel érintkez oromzat emelkedik ki: a víz-



özön el tti emberállapot hiteles és varázslatos rajza, és a Föld-fejl dés dönt fordulatát felismer Júdás- és Jézus-regény, Jehuda bar Simon önvallomásának kiteljesítése.

A Vízönt avagy a „Vízözön” városai felett megjelenik Nannar, az Égi Gyík, a közelg világkataszt-rófa jelképe, de az évezredek tudását rz Utnapistim kivételével senki sem veszi komolyan – a jöv vezérének született Gilgames (kétharmadrészt még isten s csak egyharmadában ember) csepered gyermek, majd a szerelem praktikáit és a családi kötöttség unalmát egyaránt csalódással megél ifjú-ként csak készüldik, a feladatra nem elég érett. Az ábrázolásban hézag nélkül tapad egymásra az egykori Szurippak és Erech egymást gyilkoló népének, valamint a bekebelezett Eridunak a gyászos története – és az az asszociációs késztetés, amely a tartalmakat a második világháború körüli pok-lokba vezeti. Maró irónia, olykor fekete humor és részvét együttese ez a stílus. A vetélked hatalmak önigazolása, a tömeg manipulálása, az ócska demagógia, majd a könyörületet nem ismer iszonyú bosszú mindkét oldalon – bizony, ez a XX. század. A kölcsönösen karóba húzatottak rettenetes ha-lálkínjai: változott-e a kegyetlenség dramaturgiája 2000 küszöbére? Egy világátok, az eltorzult em-beri természet ismétli önmagát mint történelem. Ha a nyomorú nép elégedetlen, ha valami nincs rendben, mködik az irgalmatlan sztereotípia: „Küldj csapatokat. öldrengés, tzvész, szökár rom-bolja városaidat…? Küldj csapatokat!… Zúgolódnak a rossz élelem, a komisz bánásmód miatt? Küldj csapatokat… Adóvégrehajtók sanyargatják a népet? Küldj csapatokat… A csapatok mindig, mindenütt a helyükön vannak. Csapatokat küldtek ki, mondják az emberek, s bizalmuk helyreáll, kedvük kivirágzik.” S mi Szurippak forradalma? „A földühített népharag mindenáron igazságot akart. Azaz: meg akart ölni egy sereg embert, szét akarta tépni, húsát föl akarta falni, hogy ezután békesség, rend, jólét uralkodjék a birodalomban… Azon fáradozott boldog-boldogtalan, hogy min-dez minél gyorsabban megvalósuljon… Az utcák köveit s r n borították halottak és jajgató sebesül-tek… Utnapistim eltt egy kicsiny gyermek ült a porban, anyja után bömbölt. Utnapistim nézte a gyermeket, és mindent megértett.” Törvényszer, hogy ami ilyen, eltöröltetik, de az isteni terv át-menti, ami folytatható. A pusztulás nem kíméli meg, csak Utnapistim bárkájának lakóit, akik befo-gadták a bölcsességet, s tovább él, mert Kodolányi szíve csücskében tovább élteti, valahol a messzi hegyekben, a költ… t nem hagyja az író veszni. Az Új ég, új föld uralkodójának szánt Gilgames is elbukik végül, részben hibái, részben erényei miatt. Ki akarja ásni a régi alapokat, s köré felépíteni az új birodalmat. S bár nincs többé emberáldozat, de az állatáldozat is kiontott vér. Az önkéntes halál sem sokkal magasabb rend a révületes kényszerhalálnál. Utnapistim szobra már hamis ábrázolás: merev, ggös tartás és arc. Gilgamest megszállja a hatalom mámora, de naivitása is végzetes: „… nem látta a szemétdomb hitványságát, jövt akart teremteni.” Jóindulata, könyörületessége is visszá-jára fordul, erélytelennek bélyegzik; mert a nép, az új nép nem sokat változott a régi föld népéhez képest. A testvéréül fogadott ser , Enkidu is megöletik, s a kék virágot, a boldogság, az öröklét jelképét ellopja a kígyó.Miért is hát akkor mindez, miért is? Ó, mondja Kodolányi, keser gúnnyal, az okokról azok a régi emberek nem tudtak semmit, „ámde a múlt század, a Haladás Százada óta sikerült megoldaniuk minden titok nyitját… tövirl hegyire ismerjük a fogamzás, a születés, a halál folyamatait… kiderítettük, hogy élet véletlenül keletkezett a földön. Mindent tudunk, mindent tu-dunk! De Gilgames és kortársai meg visszamenleg valamennyi sük és eldjük évmilliókig nem tudtak semmit.”

Az Én vagyok Jehudája az árulás pszichológiájának tökéletes leképzése. Követhet jellemrajz – egé-szen az árulásig. Utána beavatás és misztérium, szavakkal épp csak megközelíthet. Jézus Krisztus megjelenése a történetben szándékosan eszközszegény; Jézus Krisztusnak nem fejldése van, s nincs ábrázolhatósága, hanem az, Aki. Tanítása hat a szövegben, Jehuda értetlensége, illetve félreértései által még meggyz bben. Kevesebb az irónia, s a jelenre való direkt utalások is elmaradnak. A leg-több titok és szakralitás ebben a regényszövedékben rejlik. Jézus Krisztus útja a végs keresztáldoza-tig el re kiképzett – Júdás útja az árulásig lépcszetesen visz lefelé, döccenkkel. Folyamatosan ál-tatja magát, miközben sodródik. Téveszmék áldozata, miközben konokul harcol az általa hamisnak vélt igazság ellen. „Nem gondolkodik itt senki józanul” – mondogatja zavarodottságában. Mert mi Jehuda bar Simon ma is divatos „józansága”? Pénzt szerezni, befektetni az ügybe. A rendkívülitl megrettenni, elirigyelni a képességet, Istenként ítélkezni, helyt adni a rágalmaknak, fattyúnak csú-folni a fiút, „feketemágusnak” minsíteni, aki szakadatlanul beteljesíti a törvényeket… ideológiát találni a nyerészkedésre, igazolni az aljas okoskodást: a pénznek nincs szaga! Avagy Isten országát



itt és most, azonnal, tzzel-vassal, er szakkal kivívni. Jehudát az önismeret hiánya, az erényként táplált hiúság, irigység, félelem, kapzsiság, gyávaság, nagyravágyás teszi a Gonosz eszközévé – de paradox módon rendelés az is, hogy a megváltás eszköze lehessen. Júdás nélkül nincs kereszthalál – s Krisztus vére nélkül végleg kiszikkad a föld. ehéz ebb l a mélyb l és magasból az Ószövetség el-készületi világához, a Mózes-mítoszhoz Az ég csipkebokorban visszalépni. Sok a mellékszál, a kité-r . Kodolányi ítélete Mózes felett, aki nem léphet be az Ígéret Földjére, különös: nem Mózes me-net közben kikerülhetetlenül elkövetett bneiben látja a tiltás legfbb okát, hanem abban, hogy ké-telkedett a népben. Ezáltal Kodolányi saját korábbi sötét emberképét oldja – s ma már nem dönthet el, mi ez a hirtelen derlátó bizalom: engedmény-e a küls politikai körülményeknek vagy a lélek valamiféle kegyelemteljes belátása és reménye lét értelmét, célját és a fokozatos létrontás, süllyedés miértjét és mikéntjét feltáró gondolatok valamennyi regényben egymást kiegészítve és támogatva vonulnak végig. Ez a jövnek is szóló üzenet. A tévedést folyton megismétli az ember, némi módosí-tással. A Vízönt-kor királya égbe nyúló, ggös Világtornyot akar fölhúzni, ami megvéd Anu, az Isten csapásaitól. Gilgames már csak az alázat hétemeletes tornyát tervezi, Isten tiszteletére. De mindketten materiális eszközt használnak, hogy a finom anyagtalant kijátsszák, illetve földhöz kös-sék. Utnapistim szava süket fülekre talál: „Az emberben magában kell tornyot építeni.” S az izgatott, mámoros építkezés ma is folyik; az ember az istenit majmoló ambícióval tervezi az Isten-nélkülit. Felh karcolók, üvegpaloták, acélbunkerek, amerre a szem ellát, de ahova a szem nem lát be: lapos, lehordott pusztaság – vagy éppen átabotában, találomra összehordott, nem illeszked kövek halmaza. A semmi vagy a torzó: ez az átvilágított átlaglélek röntgenképe.

„Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemr l… Használd az értelmedet az értelem el zésére” – Utnapistim intelme változatlan. Van valami az értelem fölött is, s ezt éppen a táguló értelemmel kéne belátnunk. Az irgalmat gyakorló Gilgamest gyengének bélyegzik, s a Szabadító szava – „szeresd ellenségedet” – Jehuda számára a legnagyobb értelmetlenség, botrány. z ideje-lejárthoz, a feladata-vesztett formához való, megrögzött, nosztalgikus ragaszkodás vagy az örök ige lefitymálása a felvilágosodottságával hivalkodó, pedig valójában elsötétült elmében – ugyanazon veszély Janus-arca. Így volt ez Szurippakban, így Urokban, így a Kánaánt keres vándorlásban, így Jeruzsálemben. S ma sincs másképpen. Bennragadni a múltban, vagy mindenestl eltörölni: mintha a kereszt két szárán, a függleges és vízszintes metszpontján a megváltás meg sem történt volna. halogatás bne, a cinikus vállrándítás, a „lesz, ahogy lesz”, a változásra-restség ráhozta az emberi-ségre a víz pusztító hatalmát, arra az emberiségre, amely Nannar vészjósló zümmögését nem hallotta meg – napjainkban az atom mintha ugyanúgy zümmögne. S céljainkat még ma is a húsosfazékban rotyogó minél dúsabb leveske szabja meg. Júdás evilági, javakkal és fegyverrel szilárdítható hata-lomban, a hivatali tekintélyben hisz – mint az egykori királyok és Egyiptom uralkodói és a ftanács-ok. A bölcs, a beavatott minden korban óv ettl. Úgy tetszik, mindmáig hiába. Gilgames álmodozása a hánykódó bárkán, a realitással a minimális mértékben sem számoló idealizmusa, a nem tisztán gyermeki, hanem infantilizált képzelgés ma is kísért. „Ó, majd nem hazudnak, csalnak, lopnak az emberek többé – lelkendezik Gilgames – … nem lesz többé háború. Anu mosolyog, és Istár szerelme elárasztja a földet.” Veszedelmes, ha az emberiség azzal ringatja el magát, hogy csak úgy, mechani-kusan megjavulnak a dolgok. Hamvas Béla is tudja ezt: „A világ megváltozása az én megváltó tevé-kenységemtl függ.” Ebben a szüntelen megcselekvésben azonban fájdalmas tapasztalati igazság hat, a Mózest szinte széttép felismerés: „Az ember nem méltó az égi birodalomra, ha nem akarja meg-valósítani a földön” – mondja, miközben tudván tudja: a „tökéletes ember”, az már az idk végezete. Addig is: „minden napnak megvannak a maga teendi, minden teendnek megvan a maga munká-sa.” Nem az egykori földi Jeruzsálem falaiból áll majd – mintegy felcicomázva – a majdani égi Jeru-zsálem. „Az én világom nem e világról való” – ez az a krisztusi közlés, amit Jehuda bar Simon árulá-sa el tt nem ért meg, de tette után már igen. is, is meg van váltva. A régi Jehuda elporlik; aki itt meghal, a fénybe száll, az éltet elembe, túl a borzalmakon, s bármily meglep, boldogan. „Mint a hal, amelyet a partról visszadobtak a tengerbe.” Már az életben legyzi a halál hatalmát. Utnapistim szól így a csüggedt Gilgameshez: „A halhatatlanság ára, Gilgames, az élet. Így vagy úgy, meg kell halnod, hogy örökké élj.” Mózest még beavatják a halálba, bonyolult szertartással. Júdás önmagát avatja be – s ezzel egyszer s mindenkorra a legbnösebbnek is megnyitja ezt az utat. Hiszen az em-beri és isteni egzisztencia közös titka századunkra javarészt már kibomlott. Az ég csipkebokorban



még csak a tztestig-sr södött nyilatkozik meg. „Leszek, aki leszek…” – ez az ígéret. A törvényt Mózes már az „Én vagyok Jahve” hangszer élménye által, visszatükrözve kapja. Majd az Ige meg-testesül, és a hús-vérbe költözött Fiú szava színrl színre szól: „Én vagyok… Mieltt Ábrahám lett, Én vagyok.” Hiszen ezt hallotta Utnapistim is, a kezdetek kezdetén, vigasztalásul a kétségbeesésben, mint Anu szavát: „Én vagyok, aki vagyok.” A beavatottak tudása, mint lehet ség, mára közkincs. Az ezredvég embere ezt az s-Ént, a Teremt Mintát saját, szabadságra teremtett Énjében és Énjével keresi, ha keresi; de ha keresi, meg is találja. Miként a megidézett, írásaiban tanító Kodolányi János – alámerülve a mítoszokban és fölbukkanva újjászületetten.

Jókai Anna

*forrás: Kortárs 44. évfolyam 1999 április 04. szám

„Az anyagi természetben él�, nehéz anyagi testben lakó ember hajlandó a világot anyagi természetnek és nehéz anyagi test-nek látni.”

(Scientia Sacra)

A hit lovagja és a „várakozó” Kierkegaard hatása Hamvas Bél-ára*

Amikor Hamvas Béla az els világháború után betegen hazatért a frontszolgálatról, a kórházi ápolást követ lábadozás idszakát ó-Tátrafüreden töltötte. Ez az idszak egy életre meghatározta pályafutását. Itt olvasta elször Kierkegaard írásait, s késbb az „öninterjúban” a következket jegyezte fel minderrl: „Mintha ma történt volna, húszéves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierke-gaard-nak Az id bírálata cím tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költé-szet, nincs gondolkodás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezddnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az els hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki bel le.” Hamvas Béla bölcseletének tanulmányozása egyértelmvé teszi, hogy az t ért hatások vonatkozásában kitüntetett szerepe van Kierkegaard és mellette Nietzsche filozófiájának. Ez nem azt jelenti, hogy más vonatkozások – a keleti bölcselet, J. Böhme, Guénon, Baader, Jaspers, Heidegger stb. – nem mutathatók ki a magyar gondolkodó életmvében, csupán arról van szó, hogy a két XIX. századi klasszikus alapvet és meghatározó élmény Hamvas Béla számára. Elemzésemben most mégis csupán a kierkegaard-i hatás legjellegzetesebb vonásainak bemutatására törekszem, az úgynevezett „átvilágításos” módszert alkal-mazva. Azt lehet felelsen kijelenteni, hogy a hamvasi életm olyan bölcselet, mely elssorban az euró-pai élet- és egzisztenciafilozófiák áramába kapcsolódik, onnan táplálkozik, majd ezen indíttatás után messze rugaszkodva „eredeti” módon foglal állást az egzisztencia és a modern lét legalapvetbb kérdé-seit illet en. Esszéisztikus írásaiból elég jól körvonalazható affirmatív jelleg filozófiai alapállása, melynek lényege; hogy ez a tanúsítás jelleg bölcselet nem öncél, hanem realizálandó életpraxis. Élet-m vét mégsem lehet irányzatba sorolni. Leginkább az kockáztatható meg, hogy Hamvas mint egy sze-mélyiségetika elkötelezettje valójában „céhen kívüli gondolkodó”. Eklekticizmusa és szinkretizmusa mégsem nevezhet egyértelmen negatívnak, mert végül is eredeti módon invokálja, szublimálja, illetve esetenként éppen csak érinti az egyes filozófiai és vallási irányzatokat. A szinkretizmus mögött egy „személyes” probléma húzódik meg: szenvedélyesen keresi – horizontális és vertikális irányba is elmoz-dulva – azokat a reveláció érték m veket, melyekben a „normális emberi alapállás” igénye megfogal-mazódik. Így végs soron jogosnak tnik, ha úgy véljük, hogy esszéisztikus, aforisztikus, néhol töredé-kes, ám végs soron koherens életmvének tengelyében az autenticitás áll, mely egy egyszemélyes etika körvonalait rajzolja meg. Az egyik leglényegesebb vonás, mely a hamvasi életm egészét áthatja, az autonóm létezés lehetsége és a személyes sors problematikája. Hamvas tisztában volt azzal, hogy Kierkegaard nyomán új horizon-tok nyíltak meg a filozofálás számára. A gondolkodó egzisztenciája, a gondolkodás, illetve az ennek nyomán megszület m vek ebben az új helyzetben nem választhatók el egymástól. Ez a felismerés szá-



mos következményt vont maga után. Nyilvánvaló Hamvas számára, hogy a Kierkegaard nyomában járó minden reflexiója – irányuljon a történelemre, a korra, a többi emberre vagy a tudományra, illetve vala-milyen filozófiai problémára – végs soron önreflexió. Ebben a felismerésben ugyanakkor benne rejlik annak belátása, hogy minden kérdés, minden probléma az egzisztencia mélyéig hatol, s a szubjektivitás által nyer megfogalmazást: ahogyan Kierkegaard, úgy Hamvas is ráeszmél, hogy az az életérzés, amely-lyel jelen van a világban, nem szokványos. Ennek a kivételes érzésnek Kierkegaard-hoz hasonló tartal-mat ad, felfokozott öntudattal kompenzálja az elszigeteltség és a magányosság érzését. „A nagy ember titka nem az, hogy rült, ellenkez leg, az, hogy egészséges. Nem az, hogy a kivétel, hanem az, hogy az egyetemes és a normális. A kivétel a többi” – írja az Unicornisban. Az autonóm létezés lehetségének vágya Hamvasnál is összekapcsolódik az autentikus létezés iránti vágyakozással. Minden önmarcango-ló, önironizáló gondolat forrása e projektum, illetve paradox módon épp a szenvedélyességig felfokozott öntudat. Míg Kierkegaard-nál és Nietzschénél is tapasztalhatjuk számos jelét e magatartásnak, addig mindez Hamvasnál is megfigyelhet. Nietzsche szeretné, hogy ne tévesszék össze másokkal, Kierkega-ard „költ ien és elegánsan szólva, kívülálló”, aki ír, „mert az írás számára luxus, és ez annál kelleme-sebb és meggyz bb számára, minél kevesebben veszik és olvassák”. Hamvas szándékosan hazugnak, pszeudoegzisztensnek nevezi magát. „A hazugság nem abban van, amit mondok, hanem abban, hogy a magam számára annak kimondására az igazság jogát hazudom. Pszeudoegzisztens voltam.” Mindemellett az önreflexióba ágyazva mindkettjüknél megjelenik az éles korkritika, illetve tömegkriti-ka. Autenticitásra és autonomitásra vágyó lényük szembesül a közösségi lét inautentikus vonásaival, visszásságaival, pszeudo-jellegzetességeivel. A „nyájélet” nietzschei, az „általános ember” kierkegaard-i, illetve a „tömeg” fogalmának Ortegát is idéz hamvasi fogalma mindezt alátámasztja.

Az autonóm létezés problematikája ugyanakkor Hamvas esetében is összefügg a stílus kérdésével. A létezésen való töprengés Kierkegaard-nál konfesszionális tartalmú „kifejtés”, mely kifejtés olyan, mint egy álarc, egyszerre felfed és elrejt. Jaspers „közvetett közlés”-nek nevezte ezt, mely közlést szerinte „a maga létrejövésében a mindenkori egzisztencia eredetéb l kell megragadni”. Így aztán annyi kifejtés van, ahány megszólalás, de egyetlen megszólalás sem fejti meg magát a létet mint egészet. (Kierkegaard írásaiban, mint ismeretes, inkognitót, bizarr írói álneveket alkalmaz. Viktor Eremita, Constantin Cons-tantinus, Johannes de Silentio, Vigilius Haufniensis, Anti-Climacus, Johannes Climacus – mind jelentés-sel bíró búvóhelyek, valójában maszkok, melyek elrejtenek, de ugyanakkor mégis megmutatnak valamit abból az „alapzatból”, ami maga a lét az emberben.) Az inkognitók olyan szerepek, melyeket az életben lehet játszani, de amelyeket, miután „végigjátszottuk” ket, el kell dobni. Különös a párhuzam a sze-mély, az egyéniség latin jelentése: a persona, illetve az álarc, a maszk fogalma között. A latin persona ugyanis nem csak személyt, jellemet, de álarcot, szerepet is jelent. Kant 1800-ban az Opusz posztumum cím írásában utal erre az összefüggésre. Lukretiust idézi, amikor írja: „Eripitur persona, manet res”. Azaz az álarc elránttatik, a dolog marad. A persona kett s jelentése jelzi az emberi létezés maszkírozott-ságát. Az álarc mögött meghúzódó „személy” (persona) épp maszkjainak felmutatásával és leleplezésé-vel láttatja magát. Hamvas Béla Nietzsche stílusának maszkírozottságából sok mindent megértett és át-vett. Az arlequinattitüd – mely a „közvetett közlés” szerepének lehetségét villantja fel – Hamvas stílu-sának is egyik f jellegzetessége. Arlequin cím esszéjében a bohóc az, aki a létezés paradox jellegét felismeri, s a bohócmivolt álarca mögé bújva nyilvánítja ki véleményét. A bohóc azonban csörgsipkát visel, ezért az általa kimondott „igazságokat” nem veszik t le komolyan, kinevetik. A csörgsipka – „a kivétel a többi” életérzését keltve – ugyanakkor lehet vé teszi a világ maszkírozottságának („ál-arcos” jellegének) leleplezését is. Hamvas egyértelmvé teszi, hogy az arlequini magatartás tulajdonképpen a létezés paradox jellegének felismerésébl táplálkozik, de amely paradox jellegrl a világ nem akar tu-domást szerezni. „A világ azt hiszi, ha valamit sokan mondanak, az igaz. Például, ha mindenki rült, azt hiszi, hogy aki józan, olyan bolond, hogy meg kell verni. A világnak sejtelme sincs arról, hogy Arlequinhez képest éppen úgy nemlétezésben van, mint a dráma többi szereplje Rómeóhoz és Hamlet-hez képest.” Hamvas a maszkproblematikát többek között háromkötetes regényében, a Karneválban fejti ki. Itt arról van szó, hogy az egész élet maga egy nagy karnevál, ahol az emberek maszkot viselnek, és szerepeket játszanak, s ahol a fszerepl , a tízezer br lélek – Bormester Mihály – azon fáradozik, hogy ezekt l a maszkoktól fokozatosan megszabaduljon. Bormester Mihály „sorskatalógusa”, a tízezer br lélek szenvedélyes erfeszítése a maszknélküliség állapotának elérésére. A maszk-játék problematikája, illetve a kierkegaard-i inkognitó szervesen összefügg a stílussal. Az aforisztikus, töredékes, esszéisztikus



beszéd, mint közvetett közlés, az orákulumszer többértelmség, az önapotheózis és önirónia mind me-gannyi lehetsége a „magánvéleményt” hangoztató konfessziónak, annak az írás- és beszédmódnak, melynek során végül is lekerülnek a maszkok. Hamvas Béla számára Kierkegaard stílusa meghatározó volt azzal együtt, hogy Hamvas alkatilag is vonzódott a XX. századi klasszikus filozófus magatartásához és gondolkodásához.

Mint már szó volt róla, Hamvas gondolatvilágában központi jelent ség az autenticitás. A kérdéskörrel foglalkozó tradíciónak, mint tudjuk, sokszálú gyökere van, hiszen már az ókorban felbukkan a kalokagathia, mint a tökéletes szellemi-testi létezés görög eszménye, s a hagyomány Platónon, illetve Ágostonon át egészen Kierkegaard-ig ível. Mint ismeretes, Kierkegaard az autenticitást egy paradoxon fel l közelíti meg (egyes-általános paradoxona). Oly módon „rúgja fel” a lét és gondolkodás azonossá-gának hegeli tételét, hogy ha a gondolkodás perspektivikus és parciális jellege nem is képes elérni a lét abszolútumát, a szubjektum bels elhatározása, a bels cselekedet azonban igen. Kierkegaard-nál a sze-mélyes krízisbl (szorongás) fakadó választás (döntés, ítélet) iránti igény az, mely a reflexiót kiiktatja, hiszen Kierkegaard számára „az igazság szubjektivitás”, azaz nem ragadható meg objektív viszonyok-ban, az ethoszban, az államban és a történelemben. Nála a végtelenség szenvedélye a dönt mozzanat, mert ennek tartalma éppen saját maga. Ennek alapján „fordul meg” az egyes és az általános korábbi vi-szonya, s egy paradoxonban tételezdik az egyes magasabbrendsége az általánossal szemben. Mindaz, ami ennek filozófiai következménye Kierkegaard bölcseletében, mélyen hatott Hamvasra. A „választás” egzisztenciális tartalma, abszurd jellege, a „pillanat” értelmezése, jelentsége, az ember szintézis jellege sajátosan hamvasi szókészlettel ugyan, de alapveten meghatározó hatásként említhet. Amikor Hamvas a Mágia szutrában hangsúlyozza, hogy a szó-gondolat-tett körforgásában a tett az, amelybl ki lehet in-dulni, akkor tulajdonképpen arról beszél, hogy a választást nem lehet halogatni, s az is lehetséges, hogy az ember utólag belátja, tévedett. Ezt így fejezi ki: Az ember, ha cselekszik „a szót is érteni kezdi, amely a tettben él”. A döntés pillanatjellegét Hamvas is felismeri. Annak ellenére, hogy a f vonások tekintetében felfedezhetjük a kierkegaard-i jellegzetességeket, mégis eltér fogalomhasználattal írja le ugyanazt a lényeget. Hamvasnál a válságpont, ahol a döntés, a fordulat megtörténik az ún. imagináció. Ez a lélek legbelsbb, legmélyebb zuga, az „akarat mágikus pontja és az elhatározás [változás, válság] helye”, ahol már nincs lehetség a racionális mérlegelésre. Az imaginációs pontban történik meg a dön-tés realizálása, vagyis az az átváltozás, átalakulás, melynek következményei az emberi cselekedetekben válnak láthatóvá és tapasztalhatóvá. Az imagináció ugyanolyan pontszer, kiterjedés nélküli, az id ho-rizontján megragadhatatlan, mint a kierkegaard-i választás pillanata. Az imagináció abszurd jellegét jelzi az, hogy egyszerre az értelem, az érzelem, és az akarat „mágikus” pontja, melyet Hamvas „akkumlációs pontnak” is nevez. Azzal a megjegyzésével, hogy az imagináció „elementáris és primordiális teremt aktus” tulajdonképpen jelzi, hogy ezen a ponton dl el az egzisztáló (realizáló) életminsége. Az imagi-náció ugyanakkor csak villanásszer el feltétele mindannak, ami a hétköznapi életben történik, hiszen a lényeg valójában az, hogy az ember hogyan éli az életét, miképpen cselekszik. A hamvasi „realizálás” tehát a kierkegaard-i egzisztálás folyamatjellegét idézi, melyben a horizontális idtengelyen (élet) egy-egy pillanatra „bevillan” a vertikális irány (az örökkévaló lényeg), mely az „abszurd erejénél” fogva végül is alapvet és meghatározó a létminség szempontjából. Ez a pont ugyanakkor a szabadság pontja is, hiszen Hamvas szerint senki sem befolyásolhatja az embert abban, hogy miképpen imaginál. A pár-huzam tehát ebben a vonatkozásban is adott, amennyiben Kierkegaard is a választás pillanatához kap-csolja azt a bels szabadságot „bels tettet”, amelyet az „akarat elhatározása” motivál. A realizálás ham-vasi fogalma ugyanakkor elvezet bennünket a keresztény életgyakorlat problematikájához. A keresz-ténység modernitásban elfoglalt helyét, a kortárs kereszténységet Hamvas Kierkegaard-hoz és Nietzsc-héhez hasonlóan hiteltelennek tartja, és a bajok egyik forrásának véli. Hamvas úgy gondolja, hogy a ke-reszténység modern formái ellentétesek az eredeti evangéliumi kereszténységgel, melyet azonban helyre kellene állítani (realizálás), hiszen csak a kereszténység eredeti formája az a tanítás, mely az „alapállás helyreállításáról” szól. Nagyon egyszeren és tömören fogalmaz, amikor leszögezi, „a kereszténység semmi egyéb, mint a tanítás az alapállásról, a turba felszámolásáról és az alapállás helyreállításáról”. A kereszténység intézményesült formáit, a rítust és a szokásokat kíméletlen kritikával illeti, „küls” inautentikus formáknak tartja azokat, melyek az eredeti keresztény gondolatot tönkretették. Kierkegaard nyomán vallja, hogy a „kereszténységnek küls útja nincs, csak bels”. Ezen az alapon különbözteti meg a keresztény vallást („történeti kereszténység”) és a valódi, az evangéliumi kereszténységet



(„preegzisztens kereszténység”). Szerinte a történeti kereszténység gyakorlatában a „bels út” szerepe háttérbe szorult, s a külsségek („küls út”) túlhangsúlyozása következtében degradálódott a keresztény-ség igazi lényege, a személyesség. Ezért a torzulásért szerinte leginkább három „ellenség” felels, el -ször a belülrl való ellenség, a klérus (nem az egyház!), másodszor a politikai hatolom, harmadszor a „szcientifizmus” – írja. Hamvas hagyományfelfogásának kierkegaard-i gyökerei leginkább azzal a tény-nyel függnek össze, hogy Hamvas úgy látja, mindabból, amit a keresztényi életgyakorlat vonatkozásá-ban Nietzsche diagnosztizál, azt Kierkegaard mindett l függetlenül megpróbálja realizálni is. Kierkega-ard realizálási kísérlete azonban egy olyan kritikai viszonyuláson alapul, melyben az úgynevezett „fenn-álló kereszténységet” úgy veti el az újszövetség mércéje alapján, hogy szinte saját kánont hoz létre ma-gának. Mint ismeretes, kiderül, hogy a kereszténység nem racionalizálható, nem közvetíthet, hanem paradox („paradox kereszténység”), nincs küls útja, csak bels, csak az egzisztáló szubjektum cseleke-detein keresztül mérhet. 1851-ben Kierkegaard ezt jegyzi fel Naplójába: „Kezdetben volt Krisztus, aki-ben maga az Örökkévaló egzisztenciális követelménye jelent meg – hogy szenvedjen és meghaljon. Az-tán jönnek az apostolok, akik feltétlen módon vágyakoznak a mártírumra. Aztán jönnek a mártírok, de hamarosan jön a dialektika, mely azt mérlegeli, hogy feltétlenül szükség van-e a mártíromságra ahhoz, hogy valaki valódi keresztyén legyen. Nem lehet-e úgy is keresztyénnek lenni, hogy az ember élni akar – küls és bels értelemben egyaránt. Minségi változás áll be: megjelennek az apologéták, s ezzel lénye-gében véget ér a keresztyénség. Megkezddik a tudomány és az egyház elmélete.” Kierkegaard e napló-részlete alátámasztja, hogy a Hamvasra gyakorolt hatás vonatkozásában azok a kierkegaard-i gondolatok játszanak dönt szerepet, melyek a keresztényi magatartást az egzisztáló szubjektum problematikája fel l közelítik meg. Hamvas a valódi, „preegzisztens kereszténység” emlegetésével a személyességre, a keresztényi magatartás szubjektív mozzanatára kívánja helyezni a hangsúlyt.

A normakövetést tagadó, a bels útra koncentráló életgyakorlat igenlése Kierkegaard-t idézi, aki az au-tentikus emberi cselekvést szeretné megalapozni a hit által. A hit kérdésköre mind Kierkegaard-nál, mind Hamvasnál az autentikus egzisztencia realizálásának lehetségéhez kapcsolódik, s annak ellenére, hogy némiképp eltéren közelítenek hozzá, egyértelm a kierkegaard-i bölcselet hatása Hamvas Bélára. Közös vonás, hogy az igazi vitalitás, az individuumban rejl egzisztenciális lehetségek felszínre hoza-tala. A „normális” ember tettei a hit által megalapozottak, de ez a hit nem a teológia hite; nem élni tanít a hitben, hanem épp fordítva, cselekedni a hit által. A kierkegaard-i hit ugyanis, mint tudjuk, abszurd, „va-lóságos csoda”, ott kezddik, ahol a tudás véget ér. A hit „keresztre feszíti az értelmet”, „mozdulat”, melyet újra és újra meg kell tenni, szenvedély, melynek abszurd pillanataiban az örökkévaló lényeg vil-lan fel. Önvizsgálat cím m vében Kierkegaard a hitrl azt írja, hogy benne éppen a nyugtalanság a leg-fontosabb. „Ha a te életedben nem érezni a hit pulzusát – úgy bizonyára nincs is neked hited. De ha a te életedben a hitnek nyugtalanságát, mint életednek pulzusát érezni, akkor mondhatod, hogy hited van, és tanúságot tehetsz arról" – írja. Az emberben Isten változatlansága kelt nyugtalanságot a hit révén, hiszen az isteni tanítás (kinyilatkoztatás) által lesz „képe” az örökkévalóságról, s ezzel együtt ráébred saját vé-gességére, idbeliségére. A lélek mélyén lezajló ketts mozgás idézi el a nyugtalanságot, de nem azért, hogy az ember bénultságba zuhanjon, hanem azért, hogy az emberek ezáltal másként tegyék dolgaikat. Kierkegaard szerint „a szigorú vallásos ember életének lényege: cselekedet”. Hamvas Béla a hit kierkegaard-i tartalmát a realizálás fogalmába „emeli be”, s a keresztényi magatartást ennek nyomán „teljesíthetetlen feladatnak”, „halálos kötelességnek” nevezi, és a „bels aktivitáshoz”, a racionalitáson túli imaginációhoz köti. A normális emberi alapállás, a „status absolutus” megvalósítása a távoli cél, melyhez egy halálig tartó processzusban csupán közelíteni lehet. Ebben kapaszkodót paradox módon csak az egzisztáló ember szorongató, ámde felelsségteljes felismerése jelent, saját „isten-azonosságának” tudata. Kierkegaard-nál az „isten-azonosság”, (az Istenhez hasonulás) tudata a Krisztus-hit feltétlen voltából fakad, miszerint „Krisztus a Feltétlen”, s ennek következménye az „egyidejség”. Az egyidej ség felismerése egyedül a hit számára nyilvánvaló, s mint írja: „aki nem egyidej a Feltét-lennel, annak számára nem is létezik. Mivel pedig Krisztus a Feltétlen, könnyen belátható, hogy az vonatkozásában egyetlen állapot számít: az egyidejség; háromszáz, hétszáz, ezerötszáz, ezerhétszáz vagy ezernyolcszáz esztend sem nem oszt, sem nem szoroz, nem változtatja meg t, de nem is fedi fel a kilétét...” A Filozófiai morzsák cím írásából tudhatjuk, hogy Isten „szolgai alakban”, de nem „parasztatikusan”, azaz látszólagos testben, hanem hús-vér formában jelenik meg, s ezáltal „meg akar értetni magáról valamit”. Meg akarja értetni a pillanat paradox jellegét, melyrl, mint már írtuk, el-



mondható, hogy benne az örökkévaló villan fel, s ez adja a hit végtelen szenvedélyének erejét. Aki ezt felismeri, azt Kierkegaard „egyidej tanítványnak” nevezi, aki belátja, hogy nem a paradoxont kell meg-értenie, hanem csupán azt, hogy az egyidejség, vagyis az örökkévaló lényeg pillanatban való felbukka-nása maga a paradoxon. Úgy tnik, Kierkegaard és nyomában Hamvas erre az egyidej tanítványi vi-szonyra vágyik, mely viszony paradox jellege is nyilvánvaló számukra. Ezt támasztja alá Isten definiálhatatlansága és megnevezhetetlensége is, melyre mindkettjük írásaiban találhatunk utalásokat. Kierkegaard az Isten változatlansága cím írásában így fogalmaz: „ a változat-lan világosság, a világosság atyja, az örökké változatlan. Változatlan a világosságban – éppen azért vál-tozatlan ; mert a teljes világosság, világosság, amelyben nincsen sötétség, amelyhez semmi sötétség sem közeledhetik. De mi emberek nem vagyunk olyanok, mi nem vagyunk olyan világosság, és éppen azért változók is vagyunk: hol valami világosabb lesz bennünk, hol ismét valami elsötétül mibennünk [...] és a külvilágból egy megváltoztató világosság árad reánk, amikor mi mindezen behatás alatt önma-gunkban is megváltozunk. De Isten az változatlan. Ez a gondolat megrettent, félelem- és rettegésteljes.” A definiálhatatlan Isten gondolata Hamvas Unicornisában jelenik meg: „Megfoghatatlan és meghatároz-hatatlan. A misztérium. [...] Ha vele vagy, tudod, hogy ez az egy az egész és az egyetlen, a minden. Hiá-ba van elször és utoljára. Mindig volt és van és lesz. És hiába megfoghatatlan. az egyetlen megfogha-tó, a valóság, a realitás, a tapasztalat és a konkrétum, és ami rajta kívül van, az káprázat.” Mindez fi-nom és árnyalt bemutatása annak, hogy itt tulajdonképpen egy kimondhatatlan, megnevezhetetlen, ám ugyanakkor a hit tartalmát meghatározó „feltétlen” lényeg körülírásáról van szó, mely lényeg, bár „egy-idej ”, az id beliség számára paradox módon csak egy-egy pillanatra adott.Hamvas írásaiban nem nehéz észrevenni, hogy mindvégig az egyén és Isten kapcsolatára koncentrál, de ez a kapcsolat Kierkegaard-hoz hasonlóan immanens, Isten nem az absztrakció objektivált istene, hanem személyes, egzisztáló. Isten és az egyén itt két olyan fókusza a valóságnak, mely kétpólusúság tulajdonképpen magában az emberben jön létre. Ez a kettsség azonban kényes ambivalencián alapul, s elfeltételezi a tisztességre való törek-vés mellett az alázat mozzanatát is. Összegzésképpen elmondható, valójában egyik bölcselet esetében sincsen egy közös, univerzális uralkodó éthosz, amihez igazodni lehetne vagy kellene. Mind Kierkega-ard, mind Hamvas számára az egyetlen úgynevezett „morális abszolutum” csupán a tisztességes ember definiálhatatlan fogalma, illetve immanens követelménye.

Thiel Katalin *forrás: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány,2002

„Az emberi lét az isteni értelem ébersége és a sötét kábaság között feszül ki.” (Scientia Sacra)

Hamvas Béla bibliográfiája* (álnév: Pál Antal) (Eperjes, 1897. márc. 23. Bp., 1968. nov. 7.): író, filozófus. Posztumusz Kossuth-díj 1990. M vek: Herakleitos múzsái vagy a természetrl [Kövendi Dénessel], 1936; A világválság, esszé, 1938; Szellem és egzisztencia. Karl Jaspers filozófiája, esszé, 1941; Bevezetés a modern karakterológiába [Kemény Katalinnal, Pál Antal néven], tan., 1941; A láthatatlan történet, esszék, 1943 [Dúl Antal tanul-mányával, 1988]; Száz könyv, esszé, 1945 [Bern, 1985]; Anthologia humana. Ötezer év bölcsessége, szerk., 1947 [4. átd. kiad., átd. és s. a. r. Kemény Katalin, Szombathely, 1991]; Herakleitos 131 fennma-radt mondata, 1947; Forradalom a mvészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon [Ke-mény Katalinnal], tan., 1947 [2. jav. kiad., 1989]; Yantra és absztrakció. Lossonczy Tamás képei, esszé, 1947; A világválság, tan., 1983; Az öt géniusz, esszé [Mattheusz János tanulmányával], Bern, 1985 [Bp., 1988]; Karnevál I-II., r., 1985; Szellem és egzisztencia, tan. [Kemény Katalin tanulmányával], Pécs, 1987; Silentium. Titkos jegyzkönyv. Unicornis, esszék, r., 1987; Hamvas Béla 33 esszéje [vál., bev.



Dúl Antal], 1987; Az öt géniusz - A bor filozófiája, esszé, 1988; Scientia Sacra. Az skori emberiség szellemi hagyománya [utószó Török Endre, bibl. Dúl Antal], esszé, 1988; Közös életrend [vál., bev., bibl. Darabos Pál], 1988; A láthatatlan történet [s. a. r. Kemény Katalin], 1988; Szilveszter. Bizonyos tekintetben. Unicornis, r.-ek, 1991; Mvei. Hamvas Béla mvei [az életmkiadást szerk. Dúl Antal], Szombathely, 1991; Patmos I-III., esszék, tan., 1992; A babérligetkönyv. Hexakümion, esszék 1932-1945, Szombathely, 1993; Tabula smaragdina. Mágia Szutra. Májá, esszék, Szombathely, 1994; Arkhai és más elbeszélések, esszék [Hamvas Béla Mvei 7. köt.], Szentendre, 1994; Eksztázis, 1996; A keresz-ténység (1960-1964) [Életmsorozat 10. kötet, II. rész], Szombathely, 1996. M ford.: Tibeti misztériumok, ford., tan., 1944; Lun Yü Kungfutse, ford., tan., 1944; Henoch apokalip-szise, ford., tan., 1944. *forrás: Új magyar irodalmi lexikon A-Z, f�szerk. Péter László, 1994

„Mindenki tudja, hogy a boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez

mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság.” (Arkhai, A halottasének)

Hamvas Béla, az inotai raktáros* Hideg-hegy. A Bakonyban áll, szikár és csupasz, rideg és terméketlen, állandóan fú a szél, mintha a Bakony minden vihara itt gyülekezne. Ide az inotai, a Hideg-hegy alatti erm -építkezésre 1951-ben érkezett Hamvas Béla. A szentendrei gyümölcsfák kertésze csak itt talált minimális megélhetést nyújtó munkát. A kor kollektív rületében, a politikai gyanakvás légkörében korábbi egzisztenciájá-ban nem rejtzhetett tovább, be kellett lépnie a földi pokolba, az er m építés barakk-világába. A hangszóró reggel hattól este tízig bömbölt, és négyezer ötszáz ember napi tizenkét órán át taposta a sarat, túrta, cipelte a földet, szerelte a vasbetont. Barátjának errl a helyr l egy levélben írta: "A kö-zéppont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gyjtöm azokat a sza-vakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt... Azt hiszem, kevés ember ússza meg ezt bels károk nélkül. Az rültség, a nevetsé-gesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehessen eszmélni." Proton pszeudosz. Hamvas Béla nem elször járt a pokolban. 1916-ban súlyos idegsokkal hadikór-házba került, egy évvel késbb valahol Szlovéniában a csapatszállító szerelvényt bombatalálat érte, t a légnyomás maradandóan megsebesítette. Hazatért és Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Scho-

penhauert és mindenekeltt Nietzschét kezdte olvasni. Errl az id szakról ötven év múlva írta: "Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Ki-erkegaardnak Az id bírálata cím tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezddnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az els hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki bel le. Rá-jöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétl a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még elbb van, még elbb. A jel-legzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt."Magyar hyperion. A háború után a Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakán tanult, el-adásokat hallgatott az orvosi karon, zeneelméletet a konzervatóriumban. 1923-ban fejezte be egye-temi tanulmányait, három éven át a Budapesti Hírlapnál volt újságíró. 1927-tl a F városi Könyvtár-ban könyvtártiszt lett - végre olvashatott, írhatott: tanulmányt, esszét, kritikát, de elssorban esszét az Athenaeum, Nyugat, Protestáns Szemle, Diárium, Ezüstkor, Társadalomtudomány, Napkelet, Esz-tétikai Szemle folyóiratokba. Kerényi Károllyal alapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög ha-



gyományból merítkez szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. A kör, elképzeléseik szerint a preraffaeliták, méginkább a George-kör magyar változatának indult, ám három kötetbl álló kiadvá-nyuk (Sziget, 1935-36) megjelenése során kiderült, hogy a szellemi közösség megvalósíthatatlan. Hamvas számára ez volt a második pokoljárás. Keser tapasztalatairól a Magyar Hyperion levelei-ben számolt be: "Itt vagyok ebben a népben, ezen a földön, minden szándékom eredménytelen, min-den szavam hiábavaló, minden tervem összetört, megbuktam, észrevétlenül, fölöslegesen és fel nem ismerve." A koldus. Hamvas Béla a harmincas-negyvenes években csaknem háromszáz esszét publi-kált. Az írás számára ima volt és jóga-gyakorlat. A magány pedig az a hely, ahonnan nincs menek-vés; a világ pedig az a hely, amely lehetvé teszi a magányt. A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de ez nem zavarta abban, hogy fordítson - Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch mveit. A háború alatt jelent meg els esszékötete, A láthatatlan történet. Ekko-riban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gy jt címe: Az sök nagy csarnoka, s amelyet a hatvanas évekig folytatott. Mve a szent hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása a hozzájuk írt bevezet kommentárokkal. 1944-ben Németországból szökött haza az ostromlott Budapestre. Az ostrom poklának tetpontján a hegyoldalba épült lakását bombatalálat érte. A szökevény ott álldogált a megégett, szétszóródott könyvek, kéziratok, jegyzetek között és mindent megértett… A tanítvány. Hamvas Béla az inotai her m -építkezésen raktáros lett, ez volt a küls, s ami akkor nem volt látható: amikor csak raktári munkája engedte, lopva olvasott, fordított, írt. A félig kihúzott asztalfiókban mindig ott volt a nyitott könyv, a jegyzetfüzet, a toll. Szanszkritül és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az sök nagy csarnoka fordításait készítette: Védák, Sankhya karika, Sepher Jezirah, Kathaka upanisad, Buddha beszédei... Ha a világ rült, az embernek még nem kell feltétlenül megbolondulnia. A raktáros tanulónak tartotta magát, akinek legalább negyven évre lenne szüksége ahhoz, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervét elkészíthesse. A Hideg-hegyr l lezúduló szélben recsegtek-ropogtak a barakkok, a raktáros büntetés terhe mellett vázlatot készített arról az útról, amelyet szellemi megvilágosodásnak nevezhetünk.

K szegi Lajos

*forrás: a Veszprémi Pet�fi Sándor Színház honlapja: http://www.theater.hu/veszprem/jatekrend/hamvas.html

„ Az idill a tiszta lét rendje. Mindegy, hogy milyen tudás �rzi, a tao, vagy a kereszténység” (Patmosz II.)

M helytanulmány a Hamvas Szótárhoz* Hamvas Béla bácsi nem alkotott rendszert, tehát olyasféle m nem készíthet az munkásságával kap-csolatban, mely valamely ravasz trükkel mégiscsak megszerkesztené az rendszerét. Helyette, utólag és ellenére. Ezért e szótár csupán olvasói heverészés az gondolatai között – valahogy úgy, ahogy a tavaszi réten elnyúlik az ember, megkóstol egy fszálat, s látja, hogy a hangya szalad föl a másikra, onnan a harmadikra. Amott kis csiga himbálózik – fura, páncélos lajhárra emlékeztet –, a pitypangon méhecske és mezei poloska próbál osztozni. Fölöttünk fecskék járnak, túl rajtuk felhk, majd a nap ragyog, magá-ban a végtelenben, s annak is a kells közepében… E szótár a legjobb esetben is szerény, humorisztikai kísérlet az fogalmainak, szófzésének, egy-egy szóval, dologgal kapcsolatos véleményének követésére. Amelyek közt számos definíciótípusú is akad, mert Béla bácsi roppantul szeretett meghatározni. Ugyanazt akár többször is; kedvenceit, például az alapállást, az életet, az Istent akár százszor is. Egy csöppet folyton másként, más szögbl, más távlatban, más összefüggésben, de a lényeget tekintve mindig ugyanúgy. Ám sosem tisztán fogalmi képleteket állí-tott föl, hanem rendszerint a saját személyén, derjén, imaginációján átszrtet. Például: ateista: holtbiz-tos tudomása van Isten létezésérl (Sz. B. U., 273.). Gyakorta kényteleníttettem – örömmel – még a ra-gozásban is követni. Például valódi: „csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok.”



Nota bene, a szavakat – valódi mvész (is) lévén! – állandóan alkotta, tehát használat közben nem koptatta ket közhellyé, a dilettánsok szokása szerint, hanem jelentésüket egyre árnyalta, dúsította. E gy jtemény teljességre nem törekszik, inkább csak rámutatni szeretne a hamvasi m határtalan gazdag-ságára, éppen ezért sok helyet hagy arra, hogy az Olvasó folytassa, kiegészítse az összegyjtött anyagot.

Filológiai hibákat ugyan nem szándékozott elkövetni, ám teljes pontosságot sem célzott meg e munka. Számos okból. Elször is: az életm összkiadása még nem teljes. Maradtak egyelre m vek kéziratban, s t például A tíz meg nem tartott eladás, a Fügefahimnusz és sok-sok levél talán máig lappang. Az sök nagy csarnoka mind ez idáig nem jelent meg; e m esszéibl csak annyit vehettem figyelembe, ameny-nyihez egyéb kötetekben hozzáfértem. Továbbá: szerznk olyan író volt, aki egyetlen mukkot sem vetett papírra, aminek ne tulajdonított volna kell jelent séget, tehát ha a „fontos” szavakat szótárazzuk össze, akkor valamennyi szavát glédába kellene állítani. Egy ilyen szótár forgatásánál viszont értelmesebb és bölcsebb idtöltés az eredetit olvasgatni. A Hamvas-olvasó egy id után arra is rájön, hogy nála nem csupán egyaránt fontos valamennyi szó, hanem arra is, hogy Béla bácsi analogikus gondolkodása folytán minden szó nyitott az összes többi számára – bármelyikb l el lehet jutni az életm teljességébe. Más szóval arra a helyre, ahol a különböznek látszó dolgok Egysége kiderül. „Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden egy, minden mindenben megvan (…) Olyan skála ez, amelyen bármelyik hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a hangokhoz való rokonság arányában harmoniku-sabban és ersebben, vagy széthangzóbban és rejtettebb módon, de fel- és alhangként, minden hang egy-szerre énekelni kezd” – írja A bor filozófiájában. Ez a helyzet egy filológus szótárírót az rületbe kerget-ne. E szerény munka, lám, kapcsolatokat jelz nyilaktól tüskés, s még így is elfordulhat, hogy itt és ott megfeledkeztem arról, hogy ez vagy az a szó mi mindenre utal még. Mi tagadás, könnyedén végeztem munkámat, örömmel, fél szemmel a kertet figyelve, a vörösl vadsz l t, a szállingózó havat, a pocako-sodó májusi cseresznyéket, a hulló dió kopogását; a fogasabb kérdéseknél egy korty komoly decsi vörö-set ízlelgetve. Bevallom tehát, hogy a könyvészeti pedantériára csak mértékletesen törekedtem. Mód-szert se találtam – ti. eszemben sem volt keresni! – arra, hogy a számtalan helyen elforduló – egyaránt fontos, infinitezimális és állandó közös áthatásban él (!) – rendszerint paradoxiális kifejezéseket vala-milyen rendszerbe szuszakoljam. Hiszen nála az állandóság örök változásban mutatkozik, a bels magán viseli a küls jegyét, és viszont, az általános az egyetlennel összeborul. Jobb megoldást nem találván úgy jártam el, hogy a legízesebbeket emeltem ki. Végs fokon mindig megjelöltem a forrást, st, ahol megadta, azt a szerzt is, akit l a gondolatot átvette, mi több: magáévá tette, de néhány fogalom és meg-határozás oly gyakran bukkan föl, hogy csak a fontosabb kötetet-mvet neveztem meg, például K. – Karnevál, vagy azt sem, mert a hivatkozások tömege meghaladta volna a szószedetet, mint valami scientifikus kiadványban. Különösképpen így jártam el az ún. alapszavak esetében. Némely alapszónál a források megjelölését – a fölösleges ismétlések elkerülése végett – mérsékeltem, olykor mellztem, és inkább utaltam az összefüggésekre s az ott megbúvó jelentésekre. Az alapszavak ugyanis nála olykor tucatnyi jelentésárnyalatot hordoznak.

Az Apokaliptikus monológban (Si. 129. skk.) általa megmagyarázni nem kívánt fogalmakat – megváltó, heroikus idill, pogány üdvözülés, ágyrajáró, Keresztel János, keleti halhatatlanság – én sem próbáltam szótárazni. Kivétel az Isten haragja, amit szintén olyannak minsített, ami „annak szól, akit hív, a töb-binek tilalom”, ám erre nézve egy Böhme-mondatot mégis megadott, st ki is egészítette, tehát ezt föl-vettem. Köteleznek tartottam magamra nézve, hogy Béla bácsi szellemét követve olyan szócikkeket is beiktassak, vagy olyan szövegekkel is kiegészítsem némelyiket, amelyek a komoly filozófusokat elbor-zasztanák, ám az humoralisztikus gondolkodásának érzékeltetéséhez nélkülözhetetlenek, például: Bach, Bolsevizmus, Ember, Freud, Futball, Üdv stb. Ennek szellemében nem csupán definíciószer megfogalmazásokat gyjtöttem, hanem beillesztettem Béla bácsi véleményeit is, például: becsvágy, me-tafizika stb. Kihagyhatatlannak tartottam néhány regényhsét is, például: Hoppy, Lala, Jusztin. Ugya-nakkor mell ztem olyan filozófusi szavakat, mint abszolútum, vagy a szinte alapszóként használt enthuziazmus, intenzitás, szakrális vagy univerzális orientáció, melyek esetében – szerény megítélésem szerint – nem tér el a megszokott értelemtl. Ezzel azt is elárultam, hogy gyjteményembe leginkább azokat a szavakat vettem fel, amelyeknek a jelentését Béla bácsi sajátos értelemmel gazdagította, árnyal-ta.

Ha már az elborzasztás szóba jött: nem mehetünk el szótlanul amellett, hogy els olvasói általában rop-pant lelkesek, aztán sokan elsomfordálnak a Temenosz tüze mell l. Az ok nyilvánvaló: Béla bácsi pon-



tosan az volt, mint az lelki vezet je a Karneválban: Keresztel Szent János. Próféta. Nem író – aminek általában nevezte magát –, még kevésbé vallás- vagy kulturtörténész. Próféta. Ezt persze nem jelent-hette ki, st leírta, hogy a prófétaság a pátriárkasággal együtt idejétmúlt. Krisztus tanítványának kell lenni, az az aktuálisan kötelez. De mégis, aki olvassa t, az tudja, hogy itt nem egyszer, szolid tanú-ságtételrl van szó, hanem forró, Keresztel János-i konfesszióról. „Az örök emberi közösség egységé-nek (egyház) abszolút tényt kell kimondani és fenntartani, és annak megvalósulását az egész emberiség-t l és minden embertl külön, szakadatlanul követelni.” (S. S. III. 175.) Vagy tessék végigolvasni a Silentiumot: mintha Keresztel Szent Jánost hallgatnánk. Hallgatnánk, igen. Üt, perzsel, vág a szava. Lám, a prófétánál kellemetlenebb alak nincsen. Nem elég, hogy örökös, eksztatikus istenszerelemben lobog, de ezt minduntalan világgá kiáltja, és lankadatlanul hajtogatja: „Ébreszt! Zsákutca! Tessék meg-fordulni! Tudományotok mer szcientifizmus, vallásotok elrejtzés Isten ell, életetek alvás, beszédetek locsogás mindaddig, amíg gondolataitok/lelketek, szavaitok azonosságát nem teremtitek meg tetteitek-ben. Realizálás nélkül korruptak vagytok mind egy szálig, jelentéktelenek, planktonok. A szórólapátra kerültök.” Hogyan hallgathatják ezeket a jánosi szavakat a f papok, az akadémikusok, a politikusok, a menedzserek vagy akár az a pici tanár, akit épp ma neveztek ki tantárgyfelelssé? Tessék beleolvasni a szótár vonatkozó cikkeibe s azután az eredetibe! Bármennyire szeretem Béla bácsit, bizony megesik, hogy nem pendülök vele egy húron. Számos nézetünk közt akad eltérés, sarkalatos például az Árpádok megítélésében, akik szerinte ksatriják voltak és maradtak, szerintem pedig szakrális királyok voltak, és a Szent István nyomán járó példátlan tömeg szentjükkel elevenen bizonyították mivoltukat, de most csak a szótáríró szempontjára szorítkozom. S fájlalom, hogy oly kevéssé bízik a magyar nyelvben. Azt írja számos alkalommal, hogy csak a szanszkrit, a görög és a latin rzi szavaiban a jelentések roppant gaz-dagságát, áthatásait. Példaként említi a logoszt, aminek szerinte a görögben kétszáz jelentése van. Meg-lehet, hogy a magyar tán nem veszi föl minden tekintetben a versenyt a klasszikus nyelvekkel, ám mély-ségei csodálatosak. E Hamvas Szótár éppen azt mutatja, hogy mennyire bvítette, gazdagította szava-ink értelmét, képi erejét! Bizonyára nem tehette volna, ha anyanyelvünk erre nem adott volna neki kell szabadságot. De konkrétabb példák is adódnak. Az Evangéliumban és a zsoltárokban szerepl görög pisztisz, latin fides, héber emunah szót szerinte helytelenül hitnek fordítják, holott inkább hséget jelent (S. S. III. 108.). Na már most a hit és a h a magyarban ugyanaz a szó! A hit legfbb tartalma a hség, a h ség a hiten alapszik – s elmélkedhetnénk tovább. Nyelvtudományunk és oktatásunk hibája, hogy egyáltalán nem közismert ragozó nyelvünk szavainak mély, meghitt jelentés-kapcsolatrendszere, a szó-bokrok gazdag ligetvilága! Béla bácsi szerint a zsoltárokban szerepl heszed – kharisz, gratia – „kedves-séget és bájt is jelent”, ezért magyar fordítása, a kegyelem: „megenyhült szigorúság” nem adja vissza az eredeti gazdagságát (S. S. III. 103.). Nem, ha nem érezzük benne a gyökeret, az összefüggést a kegye-semmel, kedvvel, a kedvesemmel stb. És egy harmadik példa: a héber „ruah nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet is, hatalmat is, és általában ert”. És a magyar szellem szó mi mindent jelent, mivel alkot eleven gyökérrendszert?

A probléma még ennél is élesebb: Béla bácsi természetesen igen mélyen ismerte nyelvünk természetét, elég legyen utalni arra, hogy miként cserkészik a Titkos jegyzkönyv „Püthia” fejezetében (Si. 223–224.) az ér szó cserjésében. Hangyálkodás közben tömörítettem, „szerkesztettem” a forrásokat, ám igyekeztem követni Béla bácsi szövegvezetését, s kerültem, hogy tudálékos definíciókba kényszerítsem gondolatait. Munkám mentegetésébl semmiképpen sem maradhat ki az, hogy némelyik szó kiválasztásánál fölületes voltam, szórakozott vagy éppen szamár, s alábecsültem az illet szó értékét, és kihagytam. Bizonyára nem mindig végeztem munkámat kell alázattal: eléggé kiüresített énnel, mert az én bizony kemény cenzor, ízlése van, világnézete, ami a gusztusa szerintieket protezsálja, a nem tetszket kirostálja. To-vábbá: a jó szótár is rossz: a szótárkészítés ugyanis óhatatlanul azzal jár, hogy a fölidézett szavak, fo-galmak, kifejezések gyakorta és megengedhetetlenül kopárodnak szövegkörnyezetük nélkül, vagy éppen harsányabbak lesznek, tehát ez a munka csakis az életm ben való tájékozódás szerény eszköze lehet. Más szóval olvashatatlan és kártékony az eredeti nélkül. A szócikkek csak céloznak a jelentés bségére és árnyalataira, amit kizárólag az eredetiben találhatunk meg. Fontosnak tartom leszögezni, hogy oly sok éve írom t, már akkor is t írtam, amikor hírét sem hallottam, s amióta olvasom is, azóta számtalan he-lyen találom meg saját, régi könyveimben az hangját. Ez a viszony lehetetlenné teszi számomra, hogy „tudományos” megközelítést alkalmazzak – vele szemben? ellenében? Soha nem olvastam t úgy, mint a leckét, amit meg kell tanulnom, hanem inkább a hangját hallgatom. Akárha bátyám – vö.: bácsi – vagy



barátom szólna hozzá. Talán Buji Feri késztetésére is, egy id múlva Béla bácsiként emlegetem magam-ban, s ettl ebben a munkácskámban sem tudok eltekinteni. Mesternek mégse nevezhetem, hiszen sajnos nem lehetett a mesterem, ráadásul maga utasította el, hogy az volna. Miként azt is megtiltotta, hogy róla utcát vagy bármilyen intézményt elnevezzenek. Egyetlen Mestert ismert el az elmúlt két évezred-ben, akinek a tizenkét tanítványa közt, sajnos, nem lehetett az egyik. Az írás az számára a gondolko-dás eszköze, formája és tere volt. Bizonyos, hogy a leírt bet és a szó védelmet, társaságot és közösséget jelentett kitaszítottságában. De nem búvóhelyet, mert már el tte s mindig is: „Az írás számomra az in-tenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érhetek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg” – írja az Apokaliptikus monológban. S látjuk, a szöveg, a mondatok, a szavak meghitt kö-rében, szinte szóról szóra haladva, ízlelve, torpanva, nekilendülve, szinonimakoszorúkat fonva jutott el az igazságig. Gyakran nyolc-tíz jelzvel min sít, ugyanazt a mondatot számtalanszor újra és újra el -hozza árnyalatnyit változtatott szövegösszefüggésekben. Geometrikus formákat rak ki a szavakból, szin-te mandalákat. Érdemes megnézni ebbl a szempontból a Hénoch-fejezetet a Silentiumból.

Most, hogy szótárazás közben újraolvasom könyveit, szinte perzsel az az enthuziazmus, ami soraiból kicsap, midn keresi, nyelvével forgatja, s nem csupán leírja, de kimondja, olykor talán elkiáltja azt a kifejezést, ami a lehet legtökéletesebben fedi gondolatát. Szemlátomást az írást mámoros állapotként élte meg, s általa azt az egységet, amit köteleznek tartott: az élet és a m szétválaszthatatlanságát. Életm ve évtizedek során tökéletes egységgé formálódott, nem mintha különösebben csiszolta volna kívülr l, hanem azért, mert szellemének középpontja végig stabil maradt. Kétségtelen, hogy egyes meg-fogalmazások között mutatkoznak eltérések, aszerint, hogy újra és újra leírva a gondolatokat, azok egyre fényesedtek. Más esetben azért látszik különbség, mert a megközelítés szöge változik, vö.: ember – léte, helyzete, a távlat stb. szerint. Mert Béla bácsi megszámolhatatlanul sokszög kristálynak látta maga kö-rül a világot, amelynek minden fénytörésében, még trágyadombra sugározva is, ott tündökölt a minden-ség. Egész gondolkodása dráma: a teljesség eleven feszültségét minden megfogalmazásában fönntartja. Bonyolítja a helyzetet csíps-der s megjegyzéseinek kamaszos kajlasága. Nálam komolyabb s tudósabb szerz k bizonyára hosszan taglalnák az életmvön belüli hangsúlyeltolódásokat, s minduntalan ellent-mondásokra bukkannának. Én csak annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy a korai írásokban – pél-dául az 1937-es Hexakümionban – ersebb a frissen szerzett tudás és a mesterek hatása, kés bb az Evangéliumé. Ennek legélénkebb példája utolsó nagy m ve, a Pathmosz. Jelezte ezzel saját fejldését, valamint leszögezte álláspontját a hagyomány és az Evangélium viszonyát illeten. Nem tudta megte-remteni Jézus Krisztus és a Minden Egy szintézisét. Talán mert lehetetlen. A keleti halhatatlanság meg-bukott a Logosz-Jézussal való álombéli találkozásán, s ki kellett mondja: „Atyám, bocsásd meg, hogy oly sokáig személytelennek hittelek!” (Si. 29.) Mi sem természetesebb, mint hogy az gondolkodása is érett, alakult, gazdagodott, mélyült. Ennek megfelel en az érettebb mvekb l b vebben csipegettem. A tájékozódás megkönnyítése végett a mjegyzékbe beírtam a különféle írások keletkezési idpontját. Mindent egybevetve az én szememmel nézve a hamvasi m fejl désében is teljesen harmonikus, egysé-ges. A szavak-fogalmak értelmezésének sokfélesége – például a szerelemé, a beavatásé, az írásé vagy a monomániáé – számomra inkább gazdagságot jelent. Az ellentmondások valódiságának mérlegelésekor semmiképp sem feledend Béla bácsi gondolkodásának már említett paradoxiális dinamikája. Valamint az, hogy önmagát egyáltalán nem tartotta tudósnak vagy filozófusnak, mi több, bármelyik címke sér-tette volna. Talán az írót, az esszéistát vállalta. Ezt a szócikket állítottam össze a kérdés kapcsán a Babérligetkönyvb l: „Az esszéistának, ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal, a minden-vélemény álláspontján van, mégsem nihilista, hanem univerzalista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három oldalon.” (B. 159–161.) Érvényes ez az esszéírói megközelítés az általa min sített személyekre is; mert a szótárba fölvettem néhány olyan személyrl alkotott véleményét is, ami jellemz lehet az életmre. Fantasztikus tágasságú látásmódja egyszerre bírál, csipked és elismer, például Goethe, Napóleon, Nietzsche stb. ese-tében.

Az ellentmondások mibenléte és mélysége leginkább az eredeti szöveg tanulmányozásával deríthet föl. Ilyenek természetesen akadnak. Az érdekld knek javaslom például a fogalom, a tudat vagy a szeretet jelentésváltozásainak tisztázását. Meg kell vallanom, hogy engem mint esszéolvasót csöppet sem zavart az ellentmondások fölbukkanása, szótáríróként igyekeztem tárgyilagosan beírni ezt a véleményt is, azt



is. Kezelésükkel kapcsolatban ismételten rögzíteni kell, hogy e munka csak segédkönyv. Semmiképpen sem helyettesítheti az eredeti Hamvas-mvek forgatását, legföljebb segít bennük eligazodni. Esetleg. Nem gy zöm hangsúlyozni: e szótár legtermészetesebb fogyatékossága, hogy egyszersíti azt, ami gaz-dag, kifésüli az összeszövöttet, így bizony a májá egy fátyola az eredetin. Az ellentmondások firtatása mellett nem feledkezhetünk meg egyik kulcsszaváról, az egységrl. A lét, az élet, a szellem, az anyag, a világ nem analogon az számára, hanem egység. Fölfogása szerint ontológia, ismeretelmélet és morál egyazon dolog három megnyilatkozása, akár a bn, az rület és a betegség, a regény, az élet és a történet vagy a szó, a gondolat és a tett (M. Sz. 240.). Mert minden Egy, vallja egyik mesterével, Hérakleitosszal. Az elkülönül jelenségek és mi, akik a világot figyeljük, ebbe az egybe vagyunk beágyazva, az egyetlen létbe. Ragyogóan fejti ki mindezt a J. Böhmétl tanult egységlogikájában. És ha az egység megtörik, akkor a lét megromlik, beáll a korrupció, a rongáltság, de nem itt vagy ott, hanem mindenütt. Ezért a javításnak, a helyreállításnak ugyaninnen kell kiindulnia, mert a bn, az rület és a betegség pontja azo-nos a tisztaság, az éberség, az egészség pontjával az ember lényének közepén. Ha valamit megmutat ez a szótár, akkor az a lét egybeszövöttsége, ennek az egységnek a rendje és derje. A szótár forgatásakor utoljára, de nem utolsósorban figyelembe kell venni, hogy Béla bácsi mestere volt a le nem írt szavaknak is, gondoljunk például a Karnevál és a kisregények párbeszédeinek félbeszakított, szútrastílusú mondata-ira, melyek a figyelmes olvasóban hosszasan folytatódnak. Kevés ember van, aki Hamvast olvasván nem érzi találva magát. Mi több, vádolva: ilyennek mond engem és olyannak, mert pszichológiával foglalko-zom, mert analizáltak, mert tanítok, mert tudós vagyok, politikus, polgár, és így tovább. Álljon itt né-hány mondat az kedvükért, a mi kedvünkért (!) a Szabó Lajos, vagy az egyetlen rendszer cím esszé-b l (Patmosz I. 93. skk.): „Mindezt természetesen olyan ember mondja, aki a vád minden pontjának lehetségét, amit Szabó Lajos ellen emel, önmaga számára is állandóan nyitva tartja, s t azt, hogy a vádat ugyanakkor önmaga ellen is emelte, nem tekinti érdemnek, és a következmények alól jól megfogalmazott kifejezésekkel nem óhajt kitérni.” Az idézetek forrásául általában az ún. aranyszín életm sorozat kötetei (Életünk, majd MEDIO Kiadó) szolgáltak, a kivételeket alább jelzem. Az egyes könyveknek csak az oldalszámát adom meg, a könyvön belüli önálló írások címét csak ott, ahol mell ztem azokat, amelyeket más kötetekben vettem sorra. Az egyes szám els személy idézetek alanya természetesen minden esetben Hamvas Béla. Munkám elkészítéséhez elssorban Béla bácsi nyújtott segítséget.

Czakó Gábor *forrás: Kortárs irodalmi és kritikai folyóirat, 2001. November

„Embernek lenni tulajdonképpen annyi, mint nem rendelkezni távlat fölött. Az ember vagy túl közel van, vagy túl távol.”

(Arkhai, Az Olimpiai Apollón)

Hamvas Béla: Kereszténység* A Hamvas Béla által Nagy Inkvizítor korának nevezett id szakban a létrontás, ontológiai bn, még em-beri kezdeményezésre történt , a gonosz mögött megnevezhetõen ott volt a személy .A mai korban a gonosznak egy egészen új válfaja van kialakulóban, amennyiben az emberellenes rossz, egyéntl függet-lenül, névhez, emberhez nem csatolhatóan, mint személytelen, megszólíthatatlan, kollektív jelenség mu-tatkozik az emberi élet minden területen. Az új divat szerint lehet játszani a gonosszal hiszen az nem létezik például rock együttesek „Black Sabath", egzotikus érdekesség melynek tulajdonképp tétje nincs . Ugyanakkor nem értjük és nem vesszük észre a létez Gonosz megnyilvánulását. A történeti ember léte-zésének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a b nr l való tudat ébrentartása. Amit vallásos ter-



minológiával bnnek nevezünk ontológiai esemény, azaz a teremtés „kezdetben" történt , amely meg-romlott életrend els oka . Az értelmi tisztesség azt követeli hogy a bn tudatát s ezzel a jóvátétel köte-lezettségét számon tartsuk Hamvas szerint a középkor óta a kereszténység ellen azért fejlesztettek ki olyan ellenállást hogy a bntudatot elhárítsák . Az egész újkor a bn szándékos letagadására épül . Ez mutatkozik abban a mesterségesen táplált morális és egzisztenciális indifferenciában , álobjektivitásban amely a természettudomány a személytelenség apoteózisét eredményezte, ez tárgyilagosság illúziója, mely a személyt háttérbe szorítja és ami a részvétlenséget teszi normává. Amibl nem következik más mint kicsapongó vallás stupid tudomány és a gonosztev politika .Hamvas Béla szerint az Evangélium az emberi történet értelme és célja, megnyilvánulása annak, ami a teremtés óta rejtve van: "Jézus az em-bert olyan világba állítja, amelyet nem tud többé nem létezõnek tekinteni, olyan isteni lény elé, aki elöl nem tud többé kitérni, saját lényének olyan eddig el nem képzelt fokára, amelyrõl nem tud többé nem tudomást szerezni. Úgy látszik a kitérés egyetlen módja úgy tenni, mintha semmi sem történt volna." E szerint az ember kétezer éve a kereszténység realitásában él, de ebbõl semmit meg nem valósított. Az evangéliumi megváltás gondolata a jóvátételbõl érthetõ igazán. Ez mindenkinek egyszeri, más által el-végezhetetlen , személyére kiszabott létfeladata. Ha az ember a jóvátételi kötelezettségét nem vállalja fel, az kibújás, tagadás, elkenés a rontást azzal tételezi, hogy a létrontáson felül még a léthazugságban is él. Hamvas Béla tétele az, hogy a hagyomány és a rá épülõ vallás között igen nagy a különbség. Az elté-rés nagy a taoizmus esetében a hinduknál, a buddhizmusban a muszlinoknál, de sehol sem nagyobb, mint az eredeti evangélium és a történeti kereszténység között:

"A vallás arról ismerhetõ fel, hogy elõször: a eszméletlenségben él, másodszor: külsõ Istent tételez, aki-nél védelmet keres, harmadszor, hogy a világban való szenvedésnek gyógyulását az üdvben keresi. A hagyomány viszont: a tudatlanság felszámolásában él, az isteni lényt minden lénnyel azonosnak látja, és az alapállást realizálva a megszabadulást keresi." A kereszténységgel szemben felvett következetes tilta-kozás tette a történetet folyamattá. A kereszténység megjelenésétõl fogva irritációt keltett, majd elmerült az ellene tanúsított ellenállásban. A történeti egyház a felismerhetetlenségig eltorzult, lényegével ellenté-tesen exotériává, külsõségeket követövé, farizeusivá vált. Hamvas Béla szerint nemsokára már csak az ellene tanúsított ellenállás jelzi, hogy kereszténység van: "Hogy van valami, amit közmegegyezéssel elhallgatnak. Semmi sem jelzi, sem a vallásban, sem a társadalomban. Már csak mint megtagadott van itt. Mint Antikrisztus van itt. "Palesztinában Jézusnak egyetlen ellenfele volt, lényének ellentéte, a fari-zeus. A farizeus a rejtzködés archetipikus alakja, a morális feddhetetlenségbe öltözött világi gyarapo-dás. A farizeizmus a léthazugságban él ember védelmi technikája, lénye megítélésében egyes mutatós tettekre hivatkozik, hogy lényét homályban lehessen tartani. Napjaink farizeusai a mobiltelefonos mene-dzserek, akik bár értéket ritkán hoznak létre mégis a társadalom legértékesebb tagjai. A Nagyinkvizítor a legenda szerint a Földön megjelent Krisztust börtönbe veti, majd mieltt kivégeztetné, cellájában éjszaka meglátogatja és rábeszéli, hogy távozzon, mert a Földön nincs rá szükség. Az ominózus történet az eu-rópai gondolkodás azon katasztrofális tévedését ábrázolja, mely szerint az ember Isten közbenjárása nél-kül is jól irányítja a dolgokat. A materialista világkép egy olyan modern betegség, amelytl nemcsak az ember, de a félreismert, éppen ezért tetszhalott anyag is megszenved. Az anyag a szellemi létezés egy fokozata, tehát az anyag soha nem volt és soha nem lesz materialista. Amikorra Dosztojevszkij papírra vetette a legendát a Nagyinkvizítor már rég személytelen apparátussá vált. A Nagyinkvizítor még sze-mély volt, akit ha bármily eredménytelenül is, de meg lehetett szólítani. Az apparátus azonban embertõl független rendszer: "ami elõtt a humánum minden szava üresen kong, elnyelte a farizeust, a klérust, az inkvizítort, a máglyát, a börtönöket, az államokat, a népeket, a vallást, a mûvészetet, a gazdagokat és a szegényeket, a hatalmasokat és az elnyomottakat” A bolsevizmus " új embert " kívánt létrehozni egy olyan "beavatás" révén, amely az "az apokaliptikus fenevad mélységébõl nyúlik fel az emberi világba". Az én nélküli lény kinevelése volt a cél, akinek egyik vonása a minden érzelem, lelkiismeret nélküli in-telligencia, a másik a " bûnös akarat", melyet semmi sem állíthatott meg a cél elérése felé vezetõ úton. A bolsevizmus szándéka lényegében a kifinomult intelligencia és a az animalitás összekapcsolása, az em-beri lényeg, a lelkiismeret, az együttérzés, a szeretet kiszorítása mellett. A bolsevizmus azt a helyet tá-madta- Steiner szerint-, ahol az én a szellem énnel összefonódhat kialakítva a tudati lelket.

Kovács Gábor forrás: a szerz�, az ELTE Bölcsészkarának doktorandusza, írásából



„A szcientifizmus sürg�sen ilyen elnevezéseket talált ki, mint reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, pozitivizmus, humaniz-

mus, haladás. E nevek nem kutatás eredményei, hanem világszemléleti önigazolások.” (Szarepta)

Hamvas Béla tanulmány* Éthosz anthropo dalmoi-i - az ember sorsa a jelleme. A mondat, amely Hérakleitosz töredékeiben olvas-ható, minden életrajz mottója lehetne. A jellem drámája a sors: a színjáték, melyben a létezés valameny-nyi min sége történetbe öltözik és végs alakját elnyeri. Hamvas Béla, akinek sorsdrámájából most né-hány epizódot felvillantunk, az éthoszt nagyon komolyan vette. Élete a magatartás nehéz próbája volt. Nem azért, mert a kor, két világháborújával, forradalmaival, embernyúzó terror államaival az ,alapálláshoz" való hséget nagyon megnehezítette. A humánum ,status absolutus"-án kevésbé viharos és kiélezett történeti korszakokban sem könny megmaradni. Ez azonban így a létezésnek csupán histo-rikus, szociális síkja, a drámában csupán a színfal. A valódi drámából az életrajzok alig mutatnak meg valamit. Az életm, amely ránk maradt, már inkább életrajz. "Ez az irodalom körébe tartozik. Szeretném az életszentségrl szóló tudomány alapjait megvetni." Az életben egyetlen dolog számit, a létezés függ-leges tengelye. A daimon igazi küzdelme itt van. Minden egyéb háttér. 1897. március 23-án hajnali fél ötkor született Eperjesen. Édesapja, Hamvas József, evangélikus lelkész, német-magyar szakos gimnázi-umi tanár, hírlapszerkeszt, író. Alakját az emlékezet mint joviális, társaságkedvel egyéniséget tartja számon. Édesanyja, Schediwy Jolán világát viszont teljes mértékben a család, a szk rokoni kör, három leánya és fia köti le. Az életvidám és jó humorú, szinte bohém természet asszony a családba könnyedséget, mvészi látás-módot és katolicizmust hoz. A család a monarchiabeli Felvidéken tipikusnak számító hármas etnikai rétegz dés: a magyar, a német és a szláv nemzetiség keveréke, valószínleg német túlsúllyal. Az apa nevét az Aschendorf névbl magyarosította, a rokonság nem csekély megbotránkozására. Hagyományo-san magyar érzületüknek megfelelen ugyanis sibb, patinásabb nevet szerettek volna. Eperjesrl, ahol az apa lelkész és tanár, még Hamvas Béla születésének évében Pozsonyba költözködnek. Mivel az édes-anya Hamvas József tanácsára katolikus vallását megtartja, az apa lelkészi gyakorlatot tovább nem foly-tathat. Kapóra jön a pozsonyi evangélikus líceumban kínálkozó tanári állás. Hamvas Béla ifjúságának els és meghatározó színtere a Bécshez közeli nagyváros. Pozsony három kultúrát asszimiláló és három ,,génlusz"-ból táplálkozó gazdag civilizációja és az otthon: a juharral és gyümölcsfákkal, orgonabokrok-kal és bozóttal borított, félig gondozott, félig szabadon tenyész gyönyör kert, a tágas családi ház, a fantáziával és meghittséggel ünnepelt számos családi esemény, a gyakori rokonlátogatások és vendéges-kedés. Közéleti eltiltása munkájától nem téríti el. Túl van az ötvenen, dolgát a világgal ismeri, tudja, hogy a reábízott talentumról milyen számadással tartozik. Bár a nyilvánosságtól való megfosztásáig több, mint kétszázötven publikációja jelent meg, joggal elmondható, hogy oeuvre-jének érettebb, mé-lyebb, jelentékenyebb és terjedelmében is nagyobb részét a "nevezetes névtelenségben" írt mvek alkot-ják. Egyetlen mértéke saját lelkiismerete. Közízlésre, cenzúrára, kiadói önkényre ezentúl nincs gondja. Hogy a hatósági zaklatásokat elkerülje, földmves igazolványt vált ki, amelyben munkahelyéül sógora szentendrei kertjét jelöli meg. 1948 és 1951 között földet m vel, gyümölcsöt termeszt. A kerti munká-ban mindig örömét lelte és számos esszé tanúsítja, hogy közvetlen kapcsolata a földdel gondolkodására milyen termékenyítleg hatott. Mesélte, hogy egyik nagy tanulmányát (Tabula Smaragdina) kapálás közben írta.Mire egy-egy ágyás végére ért, a gondolat is formát öltött. Legnagyobb regényét, talán egész pályájának is fm vét, a Karnevált ebben az idben, Szentendrén írta. Harmadik korszakának forduló-pontját ez a m jelzi. - Nem mintha a hagyománytól ezentúl elfordulna. Ellenkezleg. Ami most kezd-dik, az a hagyománynak a jelenre történ intenzív alkalmazása. A Karnevál a regény-mfaj történetében is új kategóriát teremt, amit - kísérleti jelleggel - beavató regénynek nevezhetnénk. A beavatásnak azon-ban nem az archaikus, hanem modern, korunkra érvényes, azaz történeti értelmében. A beavatást ugya-nis az skorban kizárólag személy: a mester végezhette. A történeti kort a mesterek hiánya jellemzi. A mester helyébe ha lényegesen sápadtabb formában és bizonytalanabb hatékonysággal is, az írásos ha-



gyomány lépett. Ahogy Hamvas Béla megfogalmazta: Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember leszkült életének határait áttöri és a létezés többé-kevésbé egészét önma-gában helyreállítja . Olyan ez, mintha az ember bizonytalan, ködös álomból nappali fényre ébredne. A Karnevál a létezésnek ezt a "többé-kevésbé egészét" az emberben aktualizálni képes. A regény a lélek átalakulásainak és sorsalakzatainak kolosszális forgataga, amelyben igaz és gonosz életképzeletek, mo-nomániák, rögeszmék, rületek sokasága kavarog. A léleknek - regénybeli nevén ,pyropais miriodermatikos'-nak, azaz a „ tízezerbr t z gyermekének" - minden brét le kell vedlenie, hogy való-di természetét felismerve a sorskerék forgásából kiszabadulhasson. Beavató regénynek kell nevezni azért, mert olvasva a mi merev, egyszólamú realitásunk is megolvad saját sorsunkra is mélyebb perspek-tíva nyílik és a karneváli látásmód hatásától nincs menekvés. Életünkben mintha csak folytatódnék a színjáték. Figuráiban mindahányunkra ismerünk. Ha a felismerés mégsem megsemmisít, ennek oka az álarc-torzók mögött felsejl egyetemes ember arca. Ez a magyar irodalomban példátlan, a világiroda-lomban pedig a legnagyobbak közé sorolható regény harminc éve hever a kéziratok között. 1951-ben a gazdálkodó életforma már a legszerényebb megélhetést sem biztosítja számára, és a fokozódó politikai gyanakvás légkörében földmves státusza tarthatatlanná válik. Állást keres, és ha nem is könnyen, sike-rül munkát találnia. Inotán, az erm -építkezésen raktáros. Az életformaváltás nagyobb nem is lehetne. Szentendre csendje, után a barakk-világ, ahol "...a hangszóró reggel hattól este tízig bömböl", és négy-ezer-ötszáz ember napi tizenkét órát tapossa a sarat, túrja, cipeli a földet, szereli a vasbetont. Barátjának, Veress Józsefnek írt levelében helyzetérl így tudósít: "A középpont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben.”

Mattheusz János *forrás: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadásából

„ A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán tudjon vele mit kezdeni” (Patmosz I.,Direkt morál és rossz lelkiismeret)

Kolonoszi táj* Gondolkodástörténetünk egyik legszebb fejezete Hamvas Béla Kolonosz-esszéje. Az Kolonosza is a megismerés páratlan helye, ahol a vak Oidipusz: lát; az utolsó elragadtatás ligete, a végs tudás meg-szerzésének és továbbadhatatlanságának helyszíne. Sokáig éltem Hamvas Kolonoszának bûvöletében. De eljött az id, amikor túlságosan éteri lett a számomra. Igaz, Szophoklész Kolonosza búcsúhelyszín, de sehol nem találunk a szövegben utalást arra, hogy a tiszta látásnak volna a helyszíne. Szophoklész drámái azért voltak a közönségükre nagy hatással, mert a nézk feszülten várták, mit kezd az általuk ismert smítosszal. Tudjuk, hogy jóval a Kolonosz eltt megírta a „folytatást”, az Antigonét. A kolonoszi tájra így rávetült, hogy mi történik Kreon és Antigoné, az események szerint késbbi, a drá-mafolyamba rögzítetten korábbi összecsapásában. Tudjuk továbbá, hogy Kolonoszt Szophoklész azért írta meg, hogy peresked fiával szemben kilencvenévesen épelméjûségét igazolja. Kevésbé ismert az, hogy „mintha Szophoklész el akarná határolni a maga eszményi Athénjét saját kora szomorú valóságá-tól. Ez nem az az Athén, ahol köpönyegforgatók, kétszínûek, a hatalom, a saját hatalmuk megszállottai uralkodnak, hanem az, ahol Thészeusz az úr, akinek a szava biztos ígéret… Szophoklész eszményesítette Athént, amikor búcsúzva az élettl, még egyszer felmagasztalta…” (Ritoók Zsigmond). Valóban, az smítoszt Athénra aktualizáló Szophoklész Kolonosza nem a végs felismerés, hanem a végs illúzió

színhelye. Miközben a jóslat legyzhetetlennek és gyalázatmentesnek hirdeti a földet, amely tetemét befogadja, mindazok az értékek, amelyekért Antigoné majd továbbindul Kolonoszból, az athéniek szá-mára már elérhetetlenül távoliak. Kolonosz: meneküléshelyszín. Ne toljuk azért félre Hamvas esszéjét. Csak lássuk annak, ami: a tudás használhatatlanságán, a tapaszta-latok továbbadhatatlanságán való – a szophoklészi Kolonosztól tulajdonképpen független – töprengés-nek. Igazi jelentsége az, hogy utolsó mondatával azért elválasztja magát a kolonoszi táj éteri képétôl:



„Már tudja. Mit? Tudja, hogy ez az élet itt, így sötét és véres gyalázatos…” Ezzel a mondattal megkezdi a visszabontást.

Sándor Iván *forrás: Próza, 1998. 51-52 sz.

„És az egész építészet semmi egyéb, mint ez: templomokat építeni. Szent helyeket alkotni – vagyis a követ a leveg�be emelni.” (Arkhai, Stonhenge, a szikla eksztázisa)

A m vészet hatalma* Miért nem találkozhattam soha Hamvas Bélával? - sajdul bennem a kérdés újra és újra. Milyen jó lett volna ismerni közelebbrl; nemcsak betit olvasva, hanem szavait hallgatva! Nem csak írásain keresztül találkozni vele, hanem diófa alatt együtt ülni, bort iszogatva - négy egész két-három tizedes poharakból, ahogy azt szerette volna - beszélgetni, vagy akár csak együtt hallgatni; figyelve a tájat, bort, egymást, önmagunkat és Istent. De ez a közösség nem adatott meg nekem, csak mvein keresztül. Pedig kis híján találkoztunk: Tiszapalkonyán élt hatvannégyig, ahová én nem sokkal kés bb megszülettem. Szüleim talán nap mint nap elsétáltak mellette. Vagy talán a szomszéd asztalhoz ültek le házassági évfordulójukat ünnepelve a presszóban, ahol Hamvas Béla gyakran megfordult. Nem tudták, ki mellett haladnak el, ki mellé ülnek le, és nem tudták, hogy néhány év múlva megszületik a kislányuk, akinek a gondolkodására, lelkére majd nagy hatással lesz az a borozgató úr, ott a szomszéd asztalnál. De ugyanígy érzek Wass Albert prófétikus sorait olvasva is, melyek csodálatos költ iségükkel mindig az Igazságot hirdetik. Miért nem jártam Floridában az elmúlt tíz esztendben, ahol talán felkereshettem volna, megszoríthattam vol-na kezét, és lábához kuporodván hallgathattam volna, mint mestert a tanítvány? A sort folytathatnám, a miértek meg egyre szaporodnának. Bele kell tördnünk, hogy itt, ezen a földön nem találkozhatunk mindenkivel, akivel közösségben érezzük magunkat. Most még elválaszt minket a tér és az id. De vajon valóban elválaszt? Nem arra való-e a mvészet, hogy sajátos eszközeivel lerombolja ezeket a korlátokat, alkotó és befogadó között megteremtse a közösséget, fittyet hányva a kilométereknek és akár az évszá-zadoknak, évezredeknek? Hétrl hétre összejáró népes baráti társaságunkba eljár egy író is. M veit is-merem, szeretem. Az id és a tér - mily szerencsés eset! - nem választ el minket. Hallgathatom eladása-it, anekdotáit, ihatom piros borát, és fürödhetek jókedv -szelíd mosolyában. Ha nem tehetném, ugya-núgy vágynék rá, mint Hamvas Béla, Wass Albert és a többiek esetében. Döbbenten tapasztalom: ha a tér és id nem állít közénk korlátot, akkor állítunk mi. Mveit olvasva sokkal mélyebben ismerem t, mintha összejárnánk egy társaságba. Sorai mögött ott van maga, nyíltabban, teljesebben, mint konkrét személyes kapcsolataiban. Mert alkotás közben nem alkalmazkodik, hisz nem tudja, ki fogja kézbe ven-ni, elolvasni mveit. Ellenben ha hozzám beszél: alkalmazkodik. Nem hozzám, hanem ahhoz, akinek gondol. Alkalmazkodik, azaz nem mutatja meg magát olyan szintén, mint mveiben. És én is alkal-mazkodom. Kihez is? Mihez is? Ahhoz a képhez, amit alkotott rólam. Nem. Amit én gondolok, hogy rólam alkotott. Bonyolult? Igen. Ilyen szövevényes "lelki hálók" választanak el bennünket, embereket egymástól. Eze-ket nehéz áttörni, ezért többnyire megelégszünk azzal, hogy kapcsolataink felszínesek: mi sem adunk sokat magunkból, a másikból se látunk sokat. És ezen a hálón a mvész alkotásaival könnyedén áttör, ahogyan a távolságot és az idt is legy zi, és megtalálja az utat eldugott lelkünkhöz, hogy aztán együtt folytathassuk utunkat, mint mester és tanítvány.

Varga Tímea *forrás: Új Ember, 2002.06.23 LVIII. évf. 25. (2812.)



„ A halhatatlanság nem a halálon túl kezd�dik. Mert az egyáltalán nem kezd�dik, hanem mindig volt és lesz és van.” (Arkhai, A Willendorfi Vénus)

Jöv ilyenkor*

azt mondod "jöv ilyenkor"... milyenkor?! mi jöv leszen jövre - milyen kor?!

az a Végkor amit Hamvas Béla rendelt

nekünk és Nostradamus megjövendölt?!

az a faluöl? a fajtisztogató? a vel trázó - az a velkig-ható

ember-az-embernek-farkasa kor?

a lemészárolt Egy-Pásztor-Egy-Akol?

a levesért sorakozó líglóg-eleven csontembertömeg váz holttetem?

hány önként-takarodást aláírató?

hány földönfutó édes-otthon-sirató?

hány krumpliföldje- rz barbár sasorr s udvarkerítésén a koponyasor?

hány n gyalázó földi kárhozat? fizetségül - gépfegyversorozat?!

hát ez az a jöv-ilyenkori Új

Világ - hogy rühellve-ríva ráborulj?!

az Ezredforduló a Várvavárt - hogy szemfedélnek nézd a szemhatárt?

míg van mib l: egyél-igyál

maholnap rád durrant a hullagyár -

látókánk amit lát és szem amíg van: leszünk-e "jöv ilyenkorig"?!

vagy árkon - dögcédulával igazoltan

(hogy azok vagyunk: hullák - begazoltan)

rohamlöveg néz velünk farkasszemet s az új ivadék mit sárkány foga vet

száz nyelven egy-Úr szólít magához - mely Végezést ránk küldi Nostradamus

a Végkor ez mit Hamvas Béla rendelt nekünk s orákulumban megjövendölt

a Jós ki fülünkbe íly bogarat ültet:



zsírunkkal-sercegését tztengerünknek

Határ Gy z *forrás: Es�, negyedik évfolyam 3-4. szám „Az id� nem más, mint lehet�ség a felismerésére: az embernek milyen sorsra van szüksége ahhoz, hogy halhatatlan legyen.”

(A hiteles görögség)

A regénym faj és történetiség viszonyai a XX. században - Orte-ga, Bahtyin és Hamvas esszéi a mfajról *

Ez az írás a huszadik századi európai kultúra három, a hazai szellemi életben kultikussá vált alakjának egy-egy rokon tematikájú mvét vizsgálja összehasonlító elemzés formájában, amellyel nem titkolt szándékunk az, hogy két tabut is áthágjunk egyszerre. Egyet azzal, hogy nem a szerzk kultuszának ká-nonja által rögzített megértési horizont és az általuk el írt értelmezés terében, hanem a kanonikus olva-satok lehetség szerinti mellzésével közelítünk a három szerzhöz. És tabut hágunk át akkor is, amikor három különböz kultusz alakjainak mveit egy íráson belül, egymással összevetve tekintjük át. Ennek során a kezdetben csupán egymás mellé helyezett bels (internalista) olvasatokat fokozatosan egymásra vonatkoztatjuk, konnotációikat egymásba játszatva próbálkozunk az értelmezés olyasféle terének kiala-kításával, mely révén a három szöveg közös jelentésmez ben t nhet fel az értelmez számára, anélkül, hogy annak végleges vagy kizárólagos jelleget tulajdonítanánk. A regénymfajról való beszédet José Ortega y Gasset Gondolatok a regényrl, Mihail Bahtyin Az eposz és a regény és Hamvas Béla Regényelméleti fragmentum cím írásán keresztül vizsgáljuk, mivel minde-gyikben azonos vonás a mfajnak mint önálló entitásnak a feltevése. Bár maga a tárgy, az európai re-gény háromféleképpen jelenik meg az értelmezésmódok eltér horizontjai miatt, de mindhárom szöveg-ben megegyezik a szerzk törekvése a történelem és elbeszélés viszonyának megértésére. Közös vonás az is, hogy a mfaj bemutatását egy-egy történet révén tartják lehetségesnek, így maga a regénymfaj – melynek eredend vonása a történetmondás – történet fh sévé válik. A szövegek modalitásai közti kü-lönbségek a szerzk eltér történeti pozíciójából, illetve abból az eltér narratív identitásból adódnak, ahogyan a regényhez viszonyulnak. A m faj a történelemben Ortega véges életnek képzeli a regénymfajt, mely szerinte hasonlít egy „nagy kiterjedés, de véges k bányához […]; mert a regény a fellelhet és felhasználható anyagok elre meghatározott mennyiségé-vel rendelkezik”. A szerz a m faj létfeltételét a történeti korszak adta életanyagban mint afféle nyers-anyagban véli megtalálni. Ennek hiányában az alkotó tehetetlen: „A tehetség csak alanyi képesség, amely anyagon tevékenykedik; az anyag azonban független az egyéni adottságoktól, s hiánya esetén a szellem és az ügyesség mit sem használ. Minden költi m valamely mfajhoz tartozik, mint minden állat valamely specieshez. […] S a mfaj a m vészetben – mint az állattani species – lehetséges változa-tok korlátozott számát jelenti.” A regénymfaj végességének másik oka befogadásának lehetségeiben rejlik, amely olvasói képességek fokozatos élesedését, finomodását jelenti, végül a „túlingereltség” miatt az „elragadtatás képessége elernyed”. A regénymfaj történetiségét is ez a végesség okozza. Ortega sze-rint: „A m faj közvetettbl és elbeszélb l közvetlenné és megmutatóvá, helyesebben szólva: megjele-nít vé vált.” E folyamatszerség azonban le is zárul a huszadik századra, amely korszak egyben – a szerz szerint – a mfaj végét jelenti, hiszen a még teljesen ki sem bontakozott lélektani regény korát tartja a fejl désmenet utolsó fázisának. Azaz a mfaj történetének egészére – benne a még el sem követ-kezett állapotokra – nézve Ortegának határozott elképzelése van. Így horizontja kétféle megértésmód ötvözete, melyek közül az egyik a történetfilozófusé, aki a nemek, fajok nagy idtávlatokat átfogó sorsá-ra keres magyarázatot, míg a másik az olvasóé, akit a régi regények soha nem felejtettek el megszólítani a „nyájas” epitheton ornansszal. A díszít jelz kés bb elmaradt ugyan, de az Olvasó megmaradt, tekin-tettel arra, hogy tartós hiánya zavarokra vezethetett volna a mfaj életében. Bahtyin egy évtizeddel ké-s bb mintha homlokegyenest az ellenkezjét vallaná, mint Ortega. Bahtyin szerint: „A regény mint m -



faj tanulmányozását különleges nehézségek jellemzik. Ezt magának a tárgynak a sajátossága idézi el: a regény az egyetlen keletkez és még nem kész mfaj.” Nála ugyanis ez az egyetlen mfaj, amelynek nincs a többihez hasonló kánonja. Ennek a kutatóra nézve is következménye van, hiszen „más mfajok tanulmányozása a holt nyelvek tanulmányozásával analóg, a regény tanulmányozása az él, ráadásul fiatal nyelvek tanulmányozásával”.Ez a tanulmány – alcíme szerint – módszertani kísérlet. A mfaj léte itt is történeti, így meg kell jelennie valamifajta történetfilozófiai koncepciónak, amely a másik két szer-z höz hasonlóan ontológiai bázisul szolgálhat. Itt a m fajok „mélyebb és történelmibb” harca képezi azt a koncepciót, amelyben a regény az egyik fszerepl . Ebben a beszédmódban tehát a mfajt mintegy önmagában, illetve a befejezett mfajokkal való küzdelmében vizsgálja Bahtyin, azaz létrejöttének fel-tételeit nem az alkotás vagy a befogadás viszonylatában értelmezi.

Ortegánál korokon végigvonuló ellentétpár (eksztázis–szemléldés) határolja be azt a mfaji világot, ahol a Cervantes által elsként és azonnal elért felülmúlhatatlanságot újra, fokozatosan érvényre kell juttatni, s erre a folyamatra – paradox módon – az újkori színház fejldésének a spanyol és a francia nemzet eltér sorsa révén testet öltött változatait hozza példaként, mint egyúttal olyat is, ami a néz-olvasó szemszögébl a legkifejez bb. Kulcsszava e felfogásnak az a fajta, olvasóra gyakorolt hatás, melynek el feltétele a regény zárt világa. A mfaj e zártságban képes megjeleníteni az életet. A regényt hatása alapján értelmez szemlélete miatt Ortega elképzelhetetlennek tartja történelmi regény létrehozá-sát, ugyanis a két szféra, a történelem és az irodalom, egymást hatástalanítaná. „Azon igénynek, amely egyesíteni akarja az elképzelt világmindenséget a történelmi valósággal, a két látókör állandó összeütkö-zéséhez kell vezetnie. S minthogy minden látókör látószervünk különleges alkalmazkodását kívánja, beállítását szakadatlanul váltanunk kell: sem azt nem hagyják, hogy a regényt nyugodtan álmodjuk, sem azt, hogy komolyan végiggondoljuk a történelmet.” A Regényelméleti fragmentum körülbelül egy id-ben keletkezett Hamvas Béla nagyszabású regényével, a Karnevállal. Így az esszében a regény mfaját történetfilozófiai koncepcióban értelmezi, és a regényben ténylegesen meg is valósítja. A Karnevál szö-vege ezért úgy is felfogható, mint olyan történeti képz dmény, amely az esszé gondolatainak testet ölté-se, amellett, hogy független is egyúttal tle. Hamvas tehát egyszerre bizonyul filozófusnak és regényíró-nak. Beszédmódja alapveten az alkotás fell közelít a regény mfajához. Esszéjében fontos mozzanat, amikor elkülöníti a regényt mint mfajt és mint formát, mondván, regénymfaj már Cervantes eltt is volt. „A kett t az értelem választja el. A szín értelmes festék, a forma értelmes mfaj.” A regény mint forma az európai ember sorsát kettzi meg. Tulajdonképpen sors itt csak a nagy inkvizítor hatalmi ösz-töne által uralt küls történetben van, a bels szabadságát kiküzd személy üdvtörténettel rendelkezik, amely a regényben ölt testet. Mindehhez hozzájárul, hogy az esszé az alkotó szemszögébl értelmezi a regénymfaj lehet ségeit, akinél a regényforma feltétele a „konfesszionális tudat”, a „személy fedetlen-sége” lesz. A konfesszionális tudat érvényessége azonban nincs mfaji határok közé szorítva, így Ham-vas a lírára, st a hegeli és a Hegel utáni filozófiára is kiterjeszti. A regényesedés a XX. századra már a szellem valamennyi területét átfogja. A mfaj meglétének feltétele végig a küls történetiséggel való szoros kapcsolata, ezért Hamvas – Ortegával ellentétben – nemcsak hogy lehetségesnek tartja a törté-nelmi regényt, hanem szerinte ez a változat az, amelyik a regényformát kihúzza els nagy válságából a romantika idején. „Mert a történeti regény a regényt történetivé tette, de a történetet regénnyé, és a két eseménysort úgy összekapcsolta (elválasztotta), hogy azóta minden regénynek történeti bázist, minden történetnek regénybázist teremtett, mindezt nem a történet, hanem a regény formájában.”

Amíg a regényesedés Hamvasnál az európai újkor egészén végighúzódó, fokozatosan beteljesed folya-mat, addig Bahtyinnál periodikusan ismétld eseményrl van szó, amely megfigyelhet például a hel-lenizmusban, a kései középkorban és a XVIII. század második felétl folyamatosan. A regényesedés ezekben az esetekben az irodalmi mfajokra terjed ki. Megváltoztatva azok nyelvét, melynek következ-tében azok „szabadabbá és formálhatóbbá válnak […], dialogizálódnak, továbbá nagymértékben áthatják ket a nevetés, az irónia, a humor, az önparodizálás elemei, végül – ami a legfbb – a regény probléma-

felvetést, specifikus gondolati lezáratlanságot és a nem kész, keletkez jelenkorral (a befejezetlen jelen-nel) való eleven kontaktust visz beléjük”. A regénym faj definiálhatatlansága, a normatív és a deskriptív definíciók alóli kisiklása szintén annak lezár(hat)atlan, eleven folyamatjellegét ersíti a bahtyini felfo-gásmódban. Miközben Ortegánál a regény zárt entitás és behatárolt beszédmód, Hamvasnál a regény formája a személyen keresztül az európai élet egészét átfogja, illetve ezzel azonossá válik. Így nem lesz-nek meglepek az ilyen kitételek: „nem a regény keletkezett a pszichológiából, hanem a pszichológia a



regénybl […] Ezért a modern pszichológia mint regény trhet en érdekes, mint tudás jelentéktelen.” Mivel a regényforma történetét hordozó személy és üdvtörténet definiálhatatlan, a regény is ilyen lesz. Legfontosabb mégis mintha az lenne, hogy a Karnevál, a nagyregény megírása idején Hamvas Béla le tudta írni a következket: „A regény azon dl el, hogy a megoldás végül is a személy, a szabadság és a fejl dés. Ezért a m sohasem jelenthet monumentumot, vagyis nem jelentheti az utolsó szót. Az ember a m ben folytatódik, a m az emberben, de úgy, hogy a hangsúly mindig a személyre és a szabadságra esik, és a tulajdonképpeni m (magnum opus) az emberi üdv. A m ennek az üdvnek a története. Az út, ahogy elérte, vagy nem érte el, megközelítette, vagy elbukott, csdbe jutott, vagy diadalt aratott, vagy összetört, vagy megálmodta.” Sorsszerség, meghatározottság, szabadság Ortegánál olyan sorsszerség teljesedik be a regénymfajon, ami antik görög tragédia fh séhez hasonlónak mutatja a regényt, nem-csak azzal, hogy elviseli a rámért sorsot, és eszébe sem jut bármit is tenni ellene, hanem még maga is hozzájárul, hogy a végzet beteljesedjék rajta. És ez valóban nem is lehet másképp, hiszen akkor történe-tünk f h se, a mfaj nem volna az, ami. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy a görög tragédia hse kilép-jen szerepébl, mert Antigoné abban a pillanatban megsznne Antigoné lenni. Ahogy a görög hsök (tudatosan vagy öntudatlanul) egy konvenciórendszer szerint cselekszenek (ennek a foglyai), Ortega történetében is egy konvenció, az általa a nyelven kívüli eredet m faj útját futja be a regény, és a mfaj azonos lesz sorsa beteljesedésének történetével. Bahtyin a folyamatok mögötti harc igazi szereplinek magukat a mfajokat tekinti, sajátos, önálló létmóddal ruházva fel ket, melyben sorsuk hseiként t n-nek fel. Nála nem a történetfilozófiai koncepció tárgyaként jelenik meg a mfaj, mint amely egyetemes történeti folyamatok hatását szemlélteti, mint Ortegánál, hanem önálló létezként, akinek sorsa van, de ennek alakulásában is aktívan részt vesz. Létrejöttének forrásai a szabálytalan, nehezen körvonalazható m fajok, mint a szókratészi dialógusok vagy a karneváli komédia. Itt maga a regény ölt testet annak sze-repl iben, akik nemhogy szerepükbl nem léphetnek ki létük veszélyeztetése nélkül, mint a tragikus hs, hanem „ellenkezleg, bármilyen sorsot megvalósíthatnak, és bármilyen helyzetben szerepelhetnek (amit néha még egy darab keretein belül is megtesznek), de ezek által sohasem merülnek ki, és mindig megr-zik bármely helyzet és bármely sors közepette vidám többletüket”.

Míg Bahtyinnál a mindenkori jelennel való eleven kontaktus a regény éltetje, amely jelen a regényhez hasonlóan meghatározatlan, addig Hamvas a szintén definiálhatatlanként kezelt m fajt az egyre démoni-kusabbá váló s így egyértelmen meghatározott jelennel kapcsolja össze. Hamvas szövegében a tipikus regényhst Hamlet testesíti meg. Ez az elsre paradox állítás is jelzi, a regény léte itt épp a konvenciók megsértésén alapszik, mivel a mfaj mint forma meghatározhatatlan, az írás minden módja éppúgy bele-fér, mint a szövegek által alakot öltött európai élet maga. Hamlet a drámában is kilóg az ottani világból, hiszen míg egyrészrl mindenki saját szenvedélyeit, rögeszméit, vétkeit, gyarlóságait, vágyait, indulatait, eszményeit, érzéseit követi (ennek rabja), és ilyenformán megbékél sorsával és a fennálló világgal, más-részr l az orvul meggyilkolt atya szelleme követel elégtételt az erkölcs és általában a magasabb értékek nevében, jellegzetesen logocentrikus aspektusból. A dán királyfi azonban egyik állásponttal sem azono-sul. Görög eldeivel ellentétben nem hajlandó vállalni a sorsot, szembeszegül vele. Atyja feltétlen logocentrizmusát, transzparens nyelvhasználatát sem fogadja el, inkább, jellemz módon, a dráma szö-vegén belül, szövegeket vonatkoztat egymásra (értve ezen magát a mvet is), így próbál valami állás-pontot kialakítani. Közben persze rá kell jönnie, hogy végleges, szilárd értelmezési pont a dráma szöve-gén belül sem képzelhet el. Valahogy a mfaj is ilyen hamleti figurává alakul Hamvasnál. A regény nála bármiféle elre kiszabottal szembeni ellenállás. Talán már maga Cervantes is ezt tette regénye meg-írásával, és fh se sem csinált mást. És a sor csupa ilyen mvel és szerzvel gyarapodik, Sterne-tl Musilig és Joyce-ig. De nem lehet kifelejteni magát Hamvast sem, hiszen abba a mfajba, amir l beszél, talán az regénye is beletartozik.

A drámai m fajokkal való példálózás talán annyiban nem haszontalan, hogy nyilvánvalóbbá teszi az emberi identitásról alkotott eltér felfogást, amely Ortega, Hamvas és Bahtyin írásaiban tetten érhet. Míg Ortega az ember (és a mfaj) önmagával való szoros azonosságát tételezi, addig Bahtyin szerint az ilyesféle azonosság a zárt mfajok, els sorban az eposz sajátossága, és a regény létrejöttével az ember legfontosabb vonásává az lesz, hogy megsznik azonos lenni önmagával. Hamvasnál pedig a szöveg egészén végigvonuló, ismétld állítás, hogy a regény megjelenésével az ember meghatározhatatlanná (személlyé) válhat, egyetlen kiútként a démonikus hatalmi ösztön által sugallt szükségszerségekbl.

A megértés és modalitás eltér irányai



Ha a három szerz felfogásának változatait sorozatos összevetéseken át vizsgáljuk, akkor az explicit eltéréseken felül két alapvet implikáció különbségét találjuk a mfaj és a nyelv, valamint a mfaj és az id viszonyában. Ortega esetében nyelven kívüli meghatározottságról beszélünk, hiszen a mfaj feltét-eleit empirikus történeti és pszichológiai adottságokba helyezi. Ezért is mondhatjuk, hogy nála a végs forrás valami olyasféle immanens történetfilozófiai koncepció, mely a nyelvet eszközként kezeli, vala-mint a megismerés és a lét egymástól elválasztott formáival operál, és amely így nehézség nélkül illeszt-het a klasszikus modernség Descartes-tal kezdd nagy diskurzusához. Bahtyin és Hamvas – látszólag azonos módon – a nyelven belülrl eredezteti a mfajt, de valójában alapvet koncepcionális különbség rajzolódik ki kettejük felfogása között, ha alkalmazzuk a nyelv és beszéd (langue és parole) közötti kü-lönbségtételt. Bahtyinnál az aktív soknyelvség kora képezi a regény új történeti feltételét: „Más nagy m fajoktól eltér en a regény éppen a küls és bels soknyelv ség kiélezdött aktivizálódásának feltét-elei közepette keletkezett és ntt fel, ez az seleme”, tehát adott nyelvi elfeltételek között a megszólalás módja, azaz Bahtyinnál a regény maga a beszéd. Hamvasnál a regény módja az üdvtörténet jegyében álló személy konfesszionális tudatának a hangja, ami tehát beszéd, nem nyelv. A nyelv szerepét ebben a felfogásban maga a regény tölti be: „Aminek el kellett következnie, el is következett, a regény a nyelv egy neme lett. […] A regénynyelv ezen a ponton már nem annyit jelent, hogy spricht und bekenn. Egye-temes értelmezést teremtett, amely alól senki nem vonhatja ki magát.” Kettejük eltér felfogását példáz-za a további kifejezések jelentésbeli eltérése is. Bahtyinnál a nevetés jelenre irányuló gesztusa révén válik lehet vé a szóhoz való új viszony, st, a „komolyan nevetés” egyik mfaja lesz a regény, azaz a regény mint beszéd a nevetésbl születik, és annak egyik formájaként létezik. Hamvas számára a humor a démonikus küls realitás ellenszere, egyfajta érvényesít közeg, eszköz, de nem maga a cselekvés, amely a szület új min ségnek a létével volna azonos: „a humor az egyetlen sav, amely a realitást oldja. Ez az üdvtudat oly vívmánya, amely ettl a pillanattól kezdve a regényben nélkülözhetetlen. Most már tudjuk, hogy ahol valaki sorsának szükségszer hatalmaival sikerrel küzd, azt csakis humorral teheti. A humor a személy ismertetjele, s t a szabadságé.” Bahtyin számára a komolyan nevetés – ontológiai jelent ségénél fogva – magát a mfaj minden korábbitól eltér id struktúráját is involválja, melynek egyik kifejez eszköze az önéletrajz, a memoár. „Gyökerében változik meg a világ idmodellje: olyan világgá válik, ahol els szó (ideális kezdet) nincs, az utolsó pedig még nincs kimondva. A mvészi-ideológiai tudat számára az id el ször válik történelmivé: úgy tárul fel – bár kezdetben még homályo-san és kuszán –, mint keletkezés, mint szakadatlan mozgás a reális jöv felé, mint egységes, mindent átfogó és befejezetlen folyamat.” Ebben az esszében a temporális ellentét az abszolút múltat rz eposz és az idbeli folytonosságot, magát a történelmi létet megtestesít regény között feszül. Hamvas mvé-ben a megkettz dött id polarizálódik végletesen, de ezt az ellentétet is maga a történelem hordozza; így a magyar szerz felfogása alapjában véve a történelem ellen irányul, és egyetlen lehetséges megol-dásnak a belle való kilépést tartja felfelé, melynek nem eszköze, mint a humor volt, hanem teremt cselekvése lesz a konfesszió. Bahtyin számára a történelem a maga idbeli folytonosságával az ember szabadságának lehetségét hordozza, melynek egyik módja a regény, míg Hamvas szemében a szabad-ság egyetlen lehetsége a történelembl való kilépés, melynek – igaz, nagyon fontos, st talán egyetlen – eszköze a regény lesz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a két szerz közötti különbséget a megértés külön-böz irányultsága, így beszédjük modalitásának ebbl fakadó eltérése okozza. Bahtyinnál a megértés olyan történelmi jelenségre irányul, amely a történetiségen belül létezve, annak mintegy hordozójaként, az autonóm beszéd megtestesítje. Célja olyan módszertani alapvetés, mellyel a beszédnek ezt a módját értelmezni lehet. Így szövege organon jelleg, és modalitásának iránya a morfológiai axióma létrehozá-sa. Hamvas Béla számára a beszéd tétje történelem fölötti min ségeket céloz meg: „Az embert mindig csak a másik válthatja meg. Elssorban a gondviselés és a kegyelem, de ez mindig egy másik ember által valósul meg, legyen az barát vagy feleség, szül vagy gyermek, társ, pap, ellenség, költ, szerelmes. […] Csak a másik válthat meg, éspedig olyan mértékben, amilyenben én t megváltom. Ez az, amit a regény feltár, és ez a regény kultikus eredete. Mert kultikus minden, ami kapcsolatban van az emberiség üdvével.” Ennek elfeltétele a pusztítónak, hiábavalónak, kárhozatosnak tételezett küls világtól való egyre nagyobb távolság, amely az irónia fokozását jelenti, egészen addig, amíg el nem t nik a démoni-kus képvilág, mely – ahogy Northrop Frye mondja – az irónia utolsó fázisa. Az ironikus modalitás vég-s kig fokozása a hamvasi beszédmódnak csak a kezdetét jelenti ebben az esszében. Erre épül majd az eszkatologikus nyelvhasználat, amelyet Frye szóhasználatával egzisztenciálisnak nevezhetünk, és



amelyben – ahogy Hamvasnál is látható volt – „a nyelv egysége vagy inkább egységesítése jelenti a megfelel választ a transzcendens létezés valamely formájára”, illetve amely arra épül, hogy „az idbeli tapasztalás nem teszi lehetvé a gondolkodás végs vagy végleges egységesítését”. Az egységesít nyelv Hamvas Béla esszéjében a regény, amelyet a történeti tapasztalástól való elfordulás jellemez, de nem úgy, hogy teljesen kizárja e tapasztalás anyagát. Éppen ennek az ellenkezje igaz, ahogy láttuk ezt a szerz nek a történelmi regényrl való vélekedésében. De számára a gondolkodás egységének alapja, vagyis az igazság tételezése a tapasztalati világon, a történelmen kívül, az infinitezimális létmódban le-hetséges. Ez az axióma lesz nála a megértés garanciája, amely így vélhetleg egy ponton kulminálni fog, de a beszédnek ilyen eksztázisa után elkövetkezhet tárgyának kimerítettsége és a beszéd vége.

Márfai Molnár László *forrás: Kortárs, irodalmi és kritikai folyóirat "Három kincs van: a szeretet…az elégedettség…és az alázat. A szeretet teszi az embert bátorrá, az elégedettség teszi az em-

bert nagylelk�vé, az alázat teszi az embert képessé arra, hogy uralkodjon.” (Scientia Sacra)

A tízezer b r gyermek* Ki ne ismerne olyan embereket, akik utálnak falun lakni, vagy körfolyosós bérházban, leskeld szom-szédok szeme eltt? Az ilyenek, ha házat építenek, magas kerítést vonnak köréje, sr él sövényt ültet-nek, ablakaik rednyét állandóan leeresztve tartják. Mi az a félelmetes titok, amit ennyire kell rizni? Mi tagadás, a rejtegetnivaló mi vagyunk, vagyis én magam. Az a furcsa valaki, akirl leggyakrabban kelle-mes és határozott véleményünk szokott lenni – határozottan kellemes –, máskor pedig borzongató. Oly-kor átvillámlik szívünkön egy rémiszt kérdés: ki vagyok én voltaképpen? Akarjuk, nem akarjuk, szere-peket alakítunk az élet nev melodrámában, amelynek forgatókönyvét annyian írják, ahányan játsszák, és akkor még nem is beszéltünk a sorsról. Az utcában szomszéd vagyok, otthon férj, apa, nagyapó, após, akad, akinek író, másnak olvasó, kolléga, fnök, beosztott, csatár – a fölsorolásnak vége-hossza nincs. Ugyan ki nem jár ebben a cipben? És ki nem igyekszik krémezni, kefélgetni, hogy szó ne érje a ház elejét? Én például büszkén viselem a nagyapó-mamuszomat, mert magam készítem – legalábbis azt hi-szem. Az indiai hagyomány az emberi lelket tízezer b r gyermeknek nevezi, mivelhogy szerepálarcai-nak száma éppen ennyi. Salvador Dalí, a múlt század festészetének legnagyobb komédiása természete-sen megfestette kedvenc álarcát. Leírást is készített hozzá: Antipszichologikus önarckép: a léleknek, vagyis a bens nek a megfestése helyett a külst festettem meg, a csigaházat, énem kesztyjét. Énem kesztyje ehet ; íze kissé kesernyés, mint a néhány napra kiakasz-tott vadhúsé. Ezért vannak hangyák és sültszalonna-szelet a képen. Mivel én vagyok a legnagylelkbb m vész, ezért felajánlkozom, hogy egyenek meg: ez korunk leggazdaságosabb és ízletes tápláléka. A szövegbl kitetszik, hogy komédia. Mégpedig a komédia komédiájának megjátszása. A szerepben maszk, abban álca, abban maskara, benne hazugság, mélyebben csel, lentebb átejtés, csapda. A sor az önlelepleznek látszó beugratással kezddik – ámde nincsen vége. Mi a maszk? Egy hamis kép, egy mágikus látszat, ami elföd engem. Elvarázsolja azokat, akik rám te-kintve azt hiszik, hogy a maskara én vagyok; bizalmukba fogadnak, vagy megrémülnek tlem, s számí-tásaikban ezért hamis kalkulusként fogok szerepelni. Le Bon írta A tömegek lélektanában: A történelem-ben mindig nagyobb jelentsége volt a látszatnak, mint a valóságnak. A tömegek csak képekben tudnak gondolkodni… Csak a képek rémítik meg vagy kápráztatják el ket, és indítják tettre. A maszkokat ép-pen ezért a kormányzatok sid k óta vetítik népeik retinájára. Nem csupán az úgynevezett primitív né-peknél van ez így. Mi más, ha nem maszk, például az egyenruha? Napóleon káplárköpenye, a köpenicki kapitány uniformisa, amiben egész Poroszországot megszédítette? A doktorok fehér köpenye? A státus-szimbólumok? A borotvált izomagy-koponya, az ezüstfej sétapálca, a bunkofon, a Rolls-Royce? A sza-faládé- és cigiárus fotómodell? A másik beszédére válaszul küldött fölényes mosoly: ezt én már húsz éve



megmondtam, csak elfelejtetted, te szamár!? A maszk ugyanakkor pajzs is, mert megvéd, fölfogja a rám kil tt nyilakat. Továbbá láthatatlanná tev varázsfátyol. Elrejtzhetek mögötte, például adhatom a tiszte-letre méltó közéleti személyiséget, s e fedezékben fölpróbálhatom Don Juan köpönyegét, Rothschildét vagy Petfiét. Akár mindhármat egyszerre, vagy még többet. Vagyis látszatéletet, pszeudoéletet élhetek; akkor azonosulok a maszkommal, és azzal a maszkkal, amikor és amelyik az adott pillanatban a legel-nyösebbnek látszik. Ha elcsípnének, kiszököm belle, és másikba bújok. Kedves történetet írt a negyvenes évek végén Tabi László egy katonaszökevény tökéletes álcájáról. Az illet fogott egy vödröt, s elindult hazafelé a frontról. Seregek jöttek-mentek, s mindenki látta, hogy éppen vízért megy valahova. Szerencsésen el is ballagott Kijevt l Vecsésig, ahol hatalmas pofont kapott egy rmestert l. Tudja, miért kapta? Jelentem alássan, tudom, a vödörnek nincsen feneke. Kevésbé jámbor III. Richárd, a világirodalom legsötétebb alakoskodója:

„Rosszat teszek s elsnek morgok érte.

A titkos b nt, amelyet elkövettem, Más emberek sulyos terhére róttam. Clarence-t, akit én zárattam sötétbe,

Sok tökfilkó el tt elsiratom, Így Stanley, Hastings, Buckingham eltt,

S azt mondom, a királyn s hívei Uszítják bátyám ellen a királyt.

Már elhiszik és most engemet tüzelnek Rivers, Vaughan és Grey ellen bosszura,

Akkor sóhajtok s az Írást idézem, Hogy jót kell tenni ellenségeinkkel S így p re gazságomat Bibliából

ellopott kacatokba burkolom S szentnek látszom az ördög szerepében.”

Mágikus látszatot, látszatéletet mondtunk az imént, ami maszkírozott kifejezés, megszépítés. Igazi ér-telme: elhazudott élet. A maszk olyan, mint az els pár szál cigaretta. Kivétel nélkül mindenkinek rosz-szulesik, és mindenki azt mondja, hogy ugyan, én csak kocabagós vagyok, akkor dobom el, amikor aka-rom. III. Richárd is így vélte: azt hitte, hogy fogja kormányozni gonoszságát, hanem a kocka megfor-dult. Ez a törvény: a mágia annyira személyes, hogy el ször mindig a mágust varázsolja el. Nincs kivé-tel. Amennyit engedünk szenvedélyünk démonának, az annyiban veszi át a hatalmat fölöttünk. Éppen a b völet teszi, hogy nem vesszük észre, hogy a pár szál cigib l mikor lesz szenvedélybetegség. Már rég nyakig benne vagyunk, még egyre locsogunk tovább a szabadságról; innentl azt hazudjuk, hogy eszünk ágában sincs leszokni. Szerepük olykor a színészeket is beszippantja, pedig k csak játszásiból játsza-nak. Zseniális színész barátom éretlen szellemmel lehetett Hamlet. S úgy maradt. A színpadról lassan kikopott. Ma már nyugdíjas, és Hamlet-kosztümben jár a piacra. Közelebb jutottunk a maszk értelméhez, ha kimondjuk: a maszk rögeszme. „Hamlet vagyok. Jó vagyok. Okos vagyok. Ha rám bíznák, holnap megnyerném a trianoni békét. A kormány azonban szamár, és nem bízza rám. A szomszédasszony gonosz, a világ pedig értetlen.” A rögeszme lényege a hazugság. A ha-zugság els lépcs jén leleplezdöm: nem hisznek nekem; a másodikon bosszút állok: én nem hiszek senkinek; a harmadikon rögeszmém rám ég: nincs igazság, és ezzel azonosulok. Vagyis a rögeszme szemében mindenki más senki, hamis a külvilág, és hamis a bels, a személyes lét. Hovatovább egyik sem ér semmit. Rögeszmém démona bekebelez, egyidejleg megfordítja életáldozatom irányát – maga felé. Hamvas így mondja a Karneválban: az ember nem rögeszméjét áldozza fel életének, hanem életét a rögeszmének; 1914 óta az életet a rögeszmének feláldozni kötelez. A szocializmus, a fasizmus, a libe-rális demokráciák konzumizmusa folyamatosan szállítja a példák milliárdjait. Ne tévesszen meg senkit, hogy a rögeszme nyelvtanilag pozitív állítás álcáját ölti. Ez csupán a varázslat megnyilvánulása, nehogy az áldozat idejekorán észrevegye, hogy szerepe fogságába esett. Az odaégett maszk átláthatatlan; a túlfelén lév világ realitása érzékelhetetlenné válik számára, az innensn lév , az álarcával azonosult énje fogoly. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy rögeszméjének rabja. Els pillanatban kiderül az összes mániákusról, hogy önz. Kivétel nélkül mind. A szeretet, vagyis az adás, tehát az igazi pozitivitás



hiányzik bel le; tudniillik maszkjától nem látja többé sem a környezetét, sem önmagát, egyes-egyedül a rögeszme démonát. Az pedig állandó zsákmányolásra kényszeríti, mert kielégíthetetlen, akár a fekete lyuk. Moliere vígjátékai rögeszme-katalógusként is élvezhetk: káprázatos éleslátással és mennyei der-vel rajzolják meg az srégi, de máig él típusokat: az álszentet, a zsugorit, a tudálékost, a hipochondert, aki belehalna, ha egészséges lenne. Vagyis, ahogy Jakob Böhme megnevezi a lényeget: a maszk rület, elveszi a dolgok és az ember értelmét. Errl az rületr l így beszélnek Moliere hsei a Képzelt betegben:

„Cléante: Örvendek, uram, hogy talpon találom, s láthatóan jobb állapotban. Toinette: Hogyhogy jobb állapotban? Szó sincs róla, a nagyságos úr mindig rossz állapotban van. Cléante: Én azt hallottam, jobban van. S látom is, hogy jó színben van. Toinette: Mit akar azzal mondani, hogy jobb színben van? A nagyságos úr nagyon is rosszban van. Csak ostoba fajankók terjeszthették azt, hogy jobban van. Még sose volt ilyen rosszul! Argan: Úgy van! Toinette: Jár-kél, alszik, eszik, iszik, mint bárki más, de ez nem akadálya annak, hogy súlyos be-teg ne legyen. Argan: Ez az igazság! Lehetséges-e szabadulás?”

Az indiai fölfogás szerint ahhoz, hogy igazi mivoltunkhoz, tehát a valósághoz eljussunk, lelkünknek mind a tízezer brét le kell perzselni. Jézus azt javasolja Nikodémusnak, hogy szülessen újra. Hogyan? Öregek vagyunk már ahhoz, hogy anyánk méhébe visszatérhessünk. Márpedig csak a kétszer születetett embert lehet komolyan venni. A második születésnek sok neve van a különböz hagyományokban: föl-ébredés, megvilágosodás, megfordulás, azaz metanoia, megtérés. Forrása a kegyelmi aktus, ami az üldö-z Sault elhamvasztotta, és újjászülte a damaszkuszi úton Pál apostollá. Mi magunk is dolgozhatunk rajta. Úgy, hogy átvilágítjuk, vagyis a lelkünk legmélyér l vesszük szemügyre szerepeinket. Mi történik ekkor? Nevetni kezdünk azon, hogy még mindig szeretnénk mozdonyvezet lenni? St! Huszár? Óriási, nem? Ha ezt lekacagtuk magunkról, jöhet a többi 9998 mulatságos hazugság, jelesül az, hogy aki böl-csességre szorul, az tlünk kérjen tanácsot. Higgyük el, hogy el fog jönni az a ders pillanat, amikor nagyra becsülni, st szeretni fogjuk a szom-szédból leselked vénasszonyt. Egészség és félség Az orvostudomány egyre több betegséget gyz le, a várható életkor hosszabbodik, mégsem merünk le-veg t venni szorongás nélkül. A kilincsek ugyanis fertznek, a szappan, a törülköz bacilusokat terjeszt, a zuhany vizét nem tudjuk megmosni semmivel. A sajtóban vajcégek akadémikusai bizonyítják a marga-rinokról, hogy rákkeltk, mire a margarinosok Nobel-díjasai jókorát bemosnak az étolajosoknak. Én pedig szentséget török – az egészségkultusz kells közepén. Pecsenyezsíros kenyeret eszem hagymával. Biztos forrásból értesültem ugyanis arról, hogy mindenki meghal valamiben. Továbbá igaz ugyan, hogy mi, zsírev k leginkább keringési betegségekben pusztulunk el, ám a margarinosok, a vajasok és az étola-josok hamarabb teszik le a kanalat nálunk. A hipochonderek imádnak betegeskedni; belerokkannának, ha kutya bajuk lenne. Mindazonáltal – hozzánk hasonlóan – nem sajnálják a pénzt, hogy minél hossza-sabban idzzenek e sártekén. Közgazdászok a megmondhatói, hogy a gyógypiac korlátlan: az egészség árának nincs föls határa. Namármost: gondoljunk el egy mtétet, melyet tízmillióért lehet eladni a páci-ensnek, illetve a biztosítójának. Micsoda tragédia lenne, ha kiderülne, hogy ugyanez a kór akupunktúrá-val vagy teákkal is gyógyítható! Vagy – uram bocsá’ – némi tornával, böjttel, kiadós erdei sétákkal. Em-lékezetes, hogy a penicillin fölfedezése fél évszázada szinte átrendezte a gyógyászatot. Tönkretette pél-dául a tébécés mtétekhez kapcsolódó iparágakat. És mellesleg a nemi betegségek leküzdésével hozzájá-rult a szexuális forradalom kirobbantásához. A gyógyítás hajdan abból indult ki, hogy a világ és a tes-tünk és a lelkünk egységet alkot. Ennek a hármas egységnek a megzavarodása, fölborulása a betegség. Nota bene: minden egység hármas. Éppen ezért a doktorok specializálódása föl sem merülhetett; csak olyasvalaki foglalkozhatott a beteggel, aki ezt az egységet értette, a zavar mibenlétét és okát fölismerte, az egységet képes volt helyreállítani. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy az orvoslás szent mester-ségnek számított: papok és fejedelmek gyakorolták. A középkori francia királyok például golyvát kúrál-tak kézrátétellel. Tudományukat apáról fiúra örökítették, éppenséggel érintéssel. A látszat szerint a hagyomány folytatódik, vagy a látszat hagyományozódik, amióta a vallás helyére az egészségkultusz lépett. Az európai és ázsiai gyógyiskolák, a táltosok, a szuperklinikák, a különféle ku-



ruzslók mintha szabályos vallásháborút vívnának. Egyik kiátkozza a másikat, a harmadik leleplezi a ne-gyediket. Ideológiákat gyártanak, zászlajuk alá híveket toboroznak, tudós zsoldosokat fogadnak a többi-ek tévtanainak megcáfolására. A giccsipar az új hit szellemi színvonalán gyártja a mitológiát: az orvosregényeket meg a kórházi szappanoperákat. Tuti siker. A titokzatos kórtermi hangulat és illatok mesés hse a doktor. Több doktor pedig maga az Olümposz. Vitáik, szerelmeik szinte az istenek gaba-lyodása Trója körül. Túlzás? Legföljebb papok vagy varázslók? Egyedül a forvos úr volna az isten? A közönségnek, a nyavalyáival gyötrd porszemnek bizony az utolsó reménye. A végs kérdést Gazda-ságkor törölte, túlsó part nincs, tehát minél mindenhatóbb a professzor úr, annál valószínbb, hogy képes segíteni. A beteg ugyanis nem a szcientifikus specializálódás szemszögébl nézi helyzetét, hanem sze-mélye, vagyis az Egész fell. A csodatév kuruzslók ugyanebbl a kelléktárból szerzik be eszközeiket. Némelyiküknek több vallás is dolgozik a keze alá. Ameddig a köpölyözés tart, elmondunk egy tizedet a rózsafüzérbl, közben ég az indián füstöl, s forog a gyertyalángtól az imakerék a tibeti szent mondattal: Om mani padme hum! Minimum, hogy a beteg a honorárium fölött megvásárolja a táltos összes mveit, videóit, csodaképeit, amulettjeit, s beáll csapatába önkéntes propagandistának. Mert máris jobban van, hiszen a csoda vele történt, a Hatalmak megmozdultak érte. Egy kúra vagy készítmény placebohatását soha nem lehet túlbecsülni, ugyanis az általa fölindított hit pontosan a föntebb említett hármas egység helyreállításának irányában hat. A legkorszerbb e nemben a moszkvai extraszeánsz volt. 1990 novem-berében láttam, amint a televízióból, vagyis az egyszer nép házioltáráról bvölte az akkor még szovjet birodalom rászorulóit. Bizonyára eredményesen, hiszen a tévé a plankton-ember életének mágikus cent-ruma. Ha jól emlékszem, éppen a májzsugorosokat kezelte – szemrátétellel. Gazdaságkor szétválasztó alapszabálya értelmében az egybetartozók széjjelhasadtak. Leváltunk a világról, aminek nem részei és gazdái vagyunk többé, hanem leigázói, ellenfelei; ugyanekkor szétvált testünk és lelkünk egysége. Hogy apróbb példán nézzük, vegyük a tisztaság küls és bens értelmét. Utóbbi feledésbe merült. A lélek tisz-taságának, a test bens tisztaságának kérdését a pszichiáterek sem feszegetik, hiszen az analízis éppen a b n megkerülésén fáradozik, ahelyett hogy kispörni próbálná. Az analizált a honorárium kifizetése után „marad az, aki volt, ám disznóságait nem rejtegeti többé, hanem henceg velük” – írja Hamvas az Arkhaiban. A gyereket arra kevesen tanítják, hogy szeresse és keresse a csöndet, takarítsa lelkét, tegye jóvá vétkeit. A szüzesség a kamasz lányok tömegesebb csoportjában érték helyett szégyen. Ki neveli úgy a gyerekét, mint Nyilas Misi anyukája: légy jó, kisfiam, mindhalálig? Általában akkor büntetik meg, ha elfelejti megmosni a fülét vagy a fogát. A higiéné átlépte a maga tisztes és neki való határát, s szemlá-tomást a szentség rangjára emelkedett.

A praktikus rómaiak szerint: mens sana in corpore sano – ép testben ép lélek. Torna, úszás, futás? És a pompás muszklik automatikusan kigyúrják a lelket? Talán. Mert az is meglehet, hogy a fejldés immár fölöslegessé tette a sok fárasztó ugrabugrát. A képerny kön fiatal, pirospozsgás, kicsattanó testek in-cselkednek. Az egyik a borotvahabtól olyan, a másik az intimbetétjétl, a harmadik az életbiztosításától: ha veszel a hajmosómból, boldog leszel, formás és egészséges, akárcsak én. Hanem Ozeás próféta sze-rint az Úrnak más a véleménye: „Meggyógyítom htlenségüket, s szívembl szeretni fogom ket, elfor-dul t lük haragom. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, gyökeret ereszt, mint a nyárfa.” (Oz 14., 5–6.) Eszerint a betegség igazából a htlenség, vagyis a bn, legel ször tehát azt kell orvosolni. Vagyis ismét a hármas egységnél vagyunk: a b n, mint tudjuk, a világrend sérelme, általa megromlik a lét, fölborul a vétkes testi-lelki harmóniája. Jézus számos alkalommal mondja: hited meg-gyógyított, vagyis a római szólást megfordítja: az ép lélek hozza létre a testi épséget, más szóval létünk normalitásának helyreállítása szünteti meg a vérfolyást, a vakságot.

A kínaiak szerint a két princípium, a jin és a jang egyensúlyának megbomlása az általános bajfelels. A kezelésnek tehát a harmóniát kell helyreállítania. Levendel Lászlónak, a nagyszer magyar orvosnak alapelve az volt, hogy nem a betegséget kell gyógyítani, hanem az embert. A modern európai orvoslás általában materiális kórokokat keres: baktériumot, vírust, szervi elváltozást. A gyógypiac mtétet akar értékesíteni, tablettát, kezelést. A Magyar–Magyar Nagyszótár szerint például a jó kedély vegyészeti eredmény: az izgató- és nyugtatószerek helyes aránya a szervezetben. Vagyis a megoldás küls; ugya-nezt állítják a gazdaságkorszer instant vallások is, melyek gyönyören betagozódtak az egészségkul-tuszba. Szerintük a prédikátor zsebébe bségesen adakozókat Isten, mint valami automata, megáldja. „Általános vélekedés, hogy hív nem lehet beteg. A hívk egy része összeroppant a betegség tényétl, úgy érezte, elhagyta az Úr (különben nem lehetne beteg). A hív k általában kerülték a beteg testvéreket.



Távol tartották magukat azoktól, akik nem sikeresek, akiken nem látszik az áldás.” (Bartus László: Fesz van, 135.) „A Hit Gyülekezetének törekvése teológiai szempontból (…) a Megváltás valóságos voltának hirdetése, mely (…) abban áll, hogy Jézus Krisztus a benne hívket nemcsak a bnt l, de a betegségtl, a fizikai és lelki természet problémáktól, st a szegénységtl is megváltotta” – írja Ruff Tibor, a szekta teológusa (Kovász, Magyar Szemle, 93/8.). Az azonnal oldódó, instant isten teljes kör szolgáltatása megegyezik a tabletta nyílt materializmusával, mindkett üzemszeren és kívülrl orvosolja a gyomor-görcsöt vagy a depressziót. Az egészségkultusz és a kultusz összekotyvasztása álszemérmesen elfödi, hogy valójában üzletrl van szó, mely arra épít, hogy senki sem szenvedi el profán eseményként beteg-ségét. Életének szakralitása a legbszebb pogány eltt is földereng az elmúlás árnyékában. No és a para-szolvencia? Olykor visszautasíthatatlan. Számos orvos szerint a hálapénz átnyújtását sok páciens az ál-dozat oltárra helyezéseként éli meg. Anyanyelvünk világosan a hagyomány alapján áll: egészség szavunk azt jelenti, hogy egészek vagyunk, tehát lényünk egész, azaz a világgal a viszonyunk normális, testünk és lelkünk harmóniája töretlen. Haj-dan a kínai orvost csak addig fizették, amíg páciense ágynak nem dlt. Mit ne mondjak, ennél normáli-sabb álláspont aligha képzelhet el. Szent-Györgyi Albert gyakran emlegette, hogy t rengeteg tudós professzor oktatta a betegségekrl, az egészségrl azonban egyik sem. Talán azért feledkeztek meg róla, mert a piackórba esett gyógyipar látókörébl is kiszorult az egészség, amióta a haszon nyomult be oda. A különböz népek gyógyítómvészetének kincsei ezért kerültek jobbára sarlatánok kezébe. Ugyanis a nagy cégek üzleti érdekeivel ellentétes ezeknek az egészségcentrikus és olcsó készítményeknek, eljárá-soknak a használata. Ha tényleg a gyógyítás állna gondolkodásuk középpontjában, akkor örömmel ka-rolnának föl minden tudást és tapasztalatot, ami a betegek javát szolgálja. Néhai Balázs József, a kitn író mesélte, hogy amikor természetgyógyásza megérintette az derekát a beteg veséje tájékán, olyan forróságot érzett, hogy hamarosan nem tudta elviselni. Ennek az embernek is köszönhette, hogy b tíz esztendvel túlélte m vesekezelésre járó sorstársait. Az egészségvallás közepén egy kicsinyke és ön-z cske isten pöffeszkedik, saját töredékességünk. Szegény nem élvezheti nyugodtan istenségét, mert ez a járvány-rémhír ide szalajtja, a másik csodagyógyszer meg amoda. Az örökös futkosástól pedig kime-legszik és köhög. A kasztok – noha nincsenek Mifelénk, Európában szent borzadállyal szokás emlegetni az indiai kasztrendszert, mint valami szörny, emberhez méltatlan igazságtalanságot. S valóban, idközben Indiában is eltörölték, ott sincsenek többé el jogaik a papi rendbe tartozó brahmanáknak, a lovagok ivadékainak, a ksatrijáknak, s nem szenvednek jogi kirekesztést a súdrák, a páriák. A globális demokráciának vitathatatlan érdeme ez, hasonlóan az amerikai vagy dél-afrikai színesbr ek faji megkülönböztetésének megszüntetéséhez.Így van rendjén. Ahogy Isten szemében nincs különbség férfi és n, úr és szolga között, úgy a törvény sem lehet sze-mélyválogató.Mindazonáltal léteznek közöttünk különbségek. Egyikünk például szke, másikunk ártat-lan. Némelyek gyönyören hegedülnek, és akadnak olyanok, mint Pistike, akit l megkérdezték, hogy mi készül a libából. Azt felelte: töpörty. És még? Töpörty. Erre a tanító átkaroló hadmveletbe kezdett: Mivel takarózol otthon? A papám rossz kabátjával! Van e párnátok? Van. Mi van a párnában? Toll. No, Pistike, mi készül még a libából? Töpörty! A demokrácia kiküszöbölt számtalan igazságtalanságot, és rögtön tömérdek újat teremtett. Például azt, hogy Pistike véleménye a népszavazáson arról, hogy kell-e egyetem, pontosan annyit ér, amennyit Bo-lyai Jánosé. A régi indiaiak, egyiptomiak Pistike ellen védekeztek a szellemi rangosztályok fölállításá-val. Jézus természetesen t sem hagyta ki a megváltásból, de alaposan ismeri t. Máténál ezt mondja: Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapos-sák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket! (Mt 7., 6.) Mi tagadás, az igazgyöngy ehetetlen, s aki a gyomrával gondolkodik, annak számára egyenesen b szít , ha nem a töpörtyr l folyik a szó. Szent Pál testi embernek nevezi a gyomorgondolkodót: A testi ember bizony testiekre vágyik, a lelki ember ellenben lelkiekre törekszik. De a test kívánsága a halálba vezet, a lélek vágyódása ellenben élet és béke. (Róm 8., 5–6.) A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkébl ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie. Hozzá-tok, testvérek, nem szólhattam úgy, mint lelki emberekhez, hanem csak mint testiekhez, mint akik még nem n ttetek fel Krisztusban. Tejjel tápláltalak benneteket, nem szilárd étellel, mert nem bírtátok el. St még most sem bírjátok el, mert testiek vagytok. Amikor ugyanis vetélkedtek és civódtok, nem vagytok-e



testiek, és nem viselkedtek-e nagyon is emberi módon? (1Kor 2., 15–3.,3.) A testi ember tehát verseny és civakodás közben meg sem hallja Isten szavát, de bízvást hozzátehetjük: a mvészetét, a tudományét sem, st, süket társai és saját lelkiismerete jelzéseire is. Csak a vértöpörty, a jól el rágott tévépapi való neki. Mégis az apostol legfbb kötelessége a tanítás. A kereszténység ez okból nem ismeri az egyéni, a magánüdvösséget. Alapja, a szeretet ketts f parancsa elírja, és az üdvösség elföltételévé teszi mások fölemelését. A társadalomban meglév szellemi hierarchia tehát kapcsolatrendszert jelent, ami a föntebb lév kre állandó, az élet minden rezdülésére kiterjed kötelességeket ró. A hinduizmus az emberek közti szellemi különbségekre tekintve a vallásnak több szintjét alakította ki. A legmagasabb szellemi kasztba tartozók arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a vetélkedéstl és a civódástól, és fölismerjék, hogy minden Egy, vagyis csak az átman létezik, amit jobb szó híján világléleknek nevezhetünk – vele kell egyesülniük a lényeknek. Az a brahmin, aki haláláig nem jut el ide, beavatatlan marad, és alacsonyabb létformában születik újjá. Els kötelességük tanítani az igazságot példájukkal és tudásukkal. Ám a több-ségnek magas volna, hogy káprázat a mozi, a kocsi, az önbizalom, a kétmillió istenség. Nekik való a politeizmus. Azonban az üdvösségbl nincsenek kirekesztve: kinek-kinek annyit kell megtennie a ked-vez újjászületés érdekében, amennyire képes. A szanszkrit dekameronban, A Papagáj meséiben a Pa-pagáj így oktatja Madanaszénát, a keresked kasztbéli ifjút, aki minden idejét gyönyör, fiatal feleségé-vel tölti, az üzletet pedig elhanyagolja (Mes. II/297.): Hallgass hát figyelmesen, Madanaszéna. Mit sem ér életedet akkor teheted értékessé, ha eléred a három emberi életcélt: az erényt, a gazdagságot és a szerelmet; e három életcél elérése pedig elvezet a megváltáshoz is. Te viszont az els két életcél megva-lósítását elmulasztottad, s élvezeteidet azok rovására szerezted meg. – Márpedig törvénytisztel ember-nek mind a három életcélra törekednie kell, a hagyományos sorrendben.

„Ha erényt és pénzt lefitymálva csupán az élvet hajszolod, míg élsz, részed a rossz hír lesz, s ha meghalsz, szörny büntetés! Madanaszéna tehát elindul karavánjával. Mert: Ki vagyont gy jt, amint illik, kiben van istenfélelem, s szülein is segít mindig – annak áldott az élete.”

Az els két hindu életcél, az erény és a pénz mintha abból a bizonyos protestáns etikából lépett volna ki, melyb l Max Weber a kapitalizmust származtatja. Ámde a harmadik, a szerelem kimaradt a klasszikus protestáns erkölcs életcéljai közül. De változnak az id k: azóta már megvívtuk a szexuális forradalmat. Megnyertük? Elvesztettük? A polgári forradalmak fölszámolták a feudális kasztrendszert. Joggal, hiszen az reális szellemi tagolódás helyett kizsákmányolást és politikai igazságtalanságot jelentett. Ámde a kasztok azonnal újraképzdtek nemzeti, hatalmi és vagyoni alapon kiválasztottakkal meg kirekesztettekkel, immár magasabb szem-pontok befolyása nélkül. Ugyan vajon, ki várja el egy mai f barbitól azt, amire a Papagáj Madanaszénát intette? Hogy életcélja legyen az erény? Az istenfélelem? A szülk tisztelete? Hogy – Szent Pál szavával élve – lelki ember próbáljon lenni? A Nyugat szakírói nómenklatúrának nevezték a szocialista országok uralkodó kasztját. Milovan Gyilasz, a Tito alelnökéb l lett jugoszláv ellenzéki új osztálynak. Magam is írtam a kérdésrl ’69-ben egy tanulmányt. Ebben szerepel „Varga Imre szakcsi téeszelnök esete, aki egy átlagpolgár hatvanévi fizetését sikkasztotta el. Elz leg nyolc esetben büntették – jobbára tulajdon elleni cselekmények miatt.” (Indulatos jelentések) Hogyan lehetett újra és újra vezet? Úgy, hogy a járási párt-bizottság újra és újra kinevezte. Egy másik ’69-es újságcikk szerint a „Budapesti Rendr-f kapitányság utánanézett 150 egykori bntettesnek. Pénzzel és vagyonnal foglalkozó munkakör betöltésénél 78 bünte-tett egyén közül 35-öt alkalmaztak, már betöltött munkakör esetén 50-bl huszonötöt megersítettek állásában.” Miért? Miért lehettek kasztbéliek a tolvajok? Mert a kiválasztás alapelve a politikai megbíz-hatóság volt. A politikai megbízhatóság tökéletesen pótolta az erkölcsi, a szakmai, st az értelmi fogya-tékosságokat is. A Papagáj által említett erény, istenfélelem, szültisztelet, a páli lelkiség inkább kizáró oknak számított. A tolvajok, a barbik és más megbízhatók el retörése azt jelenti, hogy a legalantasabb lény, a súdra került a brahmin helyére. Sikerének titka a korváltás, hogy ferény lett a civakodás meg a versengés, és ilyesmiben a legjobb, mert szellemi, erkölcsi igényei nincsenek. Vallása a haszon ideo-lógiája, a pragmatizmus, a fejldés-cinizmus. A divat követésében bigott. Onnan lehet megismerni, hogy nem m veli a világot, hanem fogyasztja. Mértéket nem ismer. Imád kikapcsolódni, máskülönben hogyan is maradhatna érzéketlen a Föld, az éllények, s t önnön gondjai iránt? Dolgozik, csinálja a pénzt, és szórakozik. Ízlése nincs. Zenéje a zaj, beszéde a trágárság, kultúrája a csiklandozás: a rémfilm, a pornó.



Vita nélkül elfogadta ember alatti helyzetét, hogy a Dolgok, a személytelen viszonyok, ahogy mondani szokás, a Piac törvényei uralkodjanak fölötte. Ez az állapot spirituális értelemben oly mélyen megalapo-zott, hogy az illet úgynevezett társadalmi, iskolázottsági vagy vagyoni helyzete fikarcnyit sem képes változtatni rajta. Az élboly a milliárdos súdrák csoportja – D. C. Korten Stratos-lakóknak nevezi ket A t kés társaságok világuralma cím alapm vében –, k körülbelül hatezren élnek föl annyit a bolygó javaiból, amennyi a többi hatmilliárdnak jut. Mködésük végcélja a Föld nev bolygó természetei kin-cseinek, élvilágának, jöv jének megsemmisítése. Aggály nélkül. Haladásnak állítják be a világfolyama-tokat, talán önmagukkal is elhitetik, hogy az kisszer önzésük a többiek javára szolgál, a haladás dé-mona megoldja majd az általuk fölidézett gondokat. A Stratos-lakók az általuk birtokolt és irányított massmedia révén a helyzetet illeten tévedésben tartják a földlakók túlnyomó többségét. A kasztok újra-termel dését takargathatjuk demokratikus füllentésekkel – minduntalan ki fogja lógatni lólábát. Mert a látszat tényleg az, hogy nincsenek kasztok. A világelfogyasztói társadalom úgynevezett demokráciája azt tanítja, hogy mindenki lehet súdra. S erre a lehet séget megadja. Nyitva áll elttünk az is, hogy Stratos-lakók legyünk, fölemelkedjünk a milliárdos csúcsfogyasztók közé. De akár fönt élvezkedünk és dúskálunk a lebeg szigeten, akár lent loholunk kifutófiúként, mindenütt ugyanaz a szellemi helyzetünk: súdrák vagyunk. Ez az osztály nélküli társadalom, amirl Marx beszélt? A polgári demokráciákban azért szntek meg a forradalmak, mert az emberek belátták, hogy a tulajdon-lás, az elosztás viszonyai ugyan megváltoztathatók, de minden marad a régiben? A hajcih csak bajjal jár, termelési zökkenkkel, a csúcsragadozóvá váláshoz szükséges bncselekményeket az ügyesek jog-szer en elkövethetik, legföljebb pár csöpp vér folyik itt-ott. Mit tehetünk? Ne legyünk súdrák. Keressük meg a magunk felelsségét. A helyünkre érve nem leszünk többé csüggedt sóvárgók. Be fogjuk érni azzal, ami jár, s megadjuk másoknak mindazt, ami méltányos. Bizonyára megértjük a szellemi embert is, akit manapság páriának, súdrának mutatnak. t ez az alantas kaszthelyzet nem zavarja. Arany kedélye töretlen, nem verseng, nem civakodik. Bármi történjék vele, tudja, hogy a Megváltás megtörtént, nincsen olyan csáva, amibl ne segítene ki – mindannyiunkat.

Czakó Gábor *forrás: részletek a szerz�nek a Duna Televízióban sugárzott sorozatából.

„A vallás, a filozófia, a tudomány roppant készültséget teremtett a kezdetleges eszközökt�l, kés�bb a gépekt�l az intézménye-

kig és a vallásos tanításokig és az elméletekig.” (Scientia Sacra)

Egy fordító kalandjai * Mindössze egy jól végzõdött fordítói kalandot szeretnék elmesélni, de hogy teljességében megvilágít-sam a dolgot, talán egészen ott kell kezdenem a történetet, hogy ezerkilencszázkilencvennégy kará-csonyára az Új Magyar Irodalmi Lexikon három szép kötetét kaptam ajándékba a Jézuskától. Öröm-mel forgattam a nagyszer kiadványt, mindjárt ki is keresve kedvenc íróimat, s rögtön az elsõk között lapoztam fel a Hamvas Béláról írt szócikket. Akkoriban már az életmvét egybegyjtõ (aranyzöld szín ) sorozatnak a hatodik kötete is megjelent, s ezeket olvasván meglehetõs érdeklõdéssel fordul-tam XX. századi irodalmunk ez enigmatikus alakja felé. A lexikonbeli szócikk végén egy érdekes adaton akadt meg a szemem: 1993-ban a The Powys Journalban megjelentek C. F. Powys Hamvas Bélához és feleségéhez, Kemény Katalinhoz írt levelei. Mint kiderült, valójában nem C. F., hanem J. C. Powysról, azaz John Cowper Powysról van szó, errõl a remek angol íróról, akinek mvei közül mindmáig kevés jelent meg magyarul. Nyomban arra gondoltam, milyen jó lenne megszerezni ezeket a leveleket, s lefordítani õket magyarra, így hát a legközelebbi, jól felszerelt könyvtárban (a Szegedi Tudományegyetem Központi Könyvtárában) hamarosan nyomozni kezdtem a Powys Journal után. Persze, Szegeden nem járatták e külföldi lapot, így hát megpróbáltam könyvtárközi kölcsönzéssel beszerezni a zsákmányt; csakhogy különös módon így sem tudtak segíteni nekem, hiszen nem találtak arra vonatkozó adatot, hogy Magyarországon bárhol is fellelhetõ lenne e kiadvány. Nem baj, gondol-



tam magamban, szerencsére van egy frissen szerzett svájci barátom, Ronald Ewart úr, aki az angol irodalom tanára a Sankt-Gallen-i Egyetemen. Ronnal éppen akkoriban, 1994-ben kezdtem levelezni Joyce kapcsán, mivel egyetemi tanársága mellett szenvedélyes Joyce-kutató, a zürichi James Joyce Centre tagja (neki köszönhetõen sikerült megszereznem egy "kalózmásolatát" annak a lemeznek, me-lyen maga Joyce olvas fel részleteket az Ulyssesbõl és a Finnegans Wake-bõl). Írtam hát neki még aznap egy e-mailt, hogy meg tudná-e nézni vajon, hogy az õ egyetemi könyvtárukban fellelhetõ-e a Powys Journal. Ron készséggel utána is járt a dolognak (részben, gondolom azért is, mert elejtettem neki egy megjegyzést arról, hogy bizonyos izgalmas párhuzamok vonhatók Hamvas és Joyce szépírói munkásága között). Sajnos azonban sem az egyetem könyvtárában, sem a zürichi Zentral-bibliothekben nem talált rá a keresett periodikára. Sõt a számítógépes keresõrendszerrel azt is kiderí-tette, hogy nagy valószínséggel egész Svájcban sem lehet fellelni a Powys Journalt (talált viszont egy másik folyóiratot, melynek címe The Powys Review volt, s kezdetben mindketten abban bíztunk, hogy talán az lesz az, csak a magyar lexikonszerkesztõk tévedésbõl írták "journal"-nek; de sajnos nem, mint kiderült). Nyomozásom ezt követõen csak két év múlva folytatódott, akkor is csupán egy rövid közjáték erejéig: mikor egy Hamvas emlékére készített folyóiratszám szerkesztése során meg-ismerkedtem Dúl Antallal, a Hamvas-életm gondozójával, nála is érdeklõdtem az angol levelek iránt, kétszer is, de valahogy mind a kétszer átsiklottunk a témán, s megfeledkeztünk a levelekrõl... De hogy ne szaporítsam tovább a szót, a kalandos folyóirathajsza végül is csak mostanában ért véget: néhány hete telefonon beszéltem a koppenhágai Hamvas Béla Klub vezetõjével, Lázár Ervin Jánossal, s mikor (amúgy mellékesen) megemlítettem neki Powys Hamvashoz és Kemény Katalinhoz írt leve-leit, meglepetésemre azt válaszolta, hogy másnap el tudja küldeni õket fénymásolatban, neki ugyanis megvan az ominózus lap... Így hát, miután sikerült hozzájutnom végre a levelekhez (dániai kerül úton ugyan, s mintegy hét évvel késõbb), neki is kezdtem az olvasásuknak, és hamarosan a fordítás-nak is. Találomra láttam munkához, vagyis nem szedtem sorrendbe a leveleket, hanem elõször az ötödik, majd a negyedik, azután a hatodik levelet fordítottam le, s így tovább. A levelek baráti hang-vételének hála, nagyon szépen haladtam a munkával, s ennek, mondani sem kell, meglehetõsen örül-tem. Már csak a második levél maradt hátra, melyre azonban csak két nap kényszerszünet (megfázás) után kerülhetett sor, akkor is csak lassan, mert (bal?)szerencsémre éppen ez a második számú levél bizonyult a legnehezebbnek -- legalábbis fordítói szemmel nézve. Powys és Hamvas hasonló esztéti-kai, erkölcsi és gondolkodói felfogása, egyszóval kettejük szellemi rokonsága ebben a levélben tisztá-zódik egyszer s mindenkorra, így nem véletlen, hogy Powys fogalmazása az érzelmi telítettség miatt ebben a levélben a legösszetettebb: hosszú, indázó mondataiban egyszerre több téma is egymásba ölelkezik. Ez azonban még nem jelent megoldhatatlan nehézségeket egy fordító számára; akkor vi-szont végleg megakadt a munka, s úgy éreztem, nem is tudok vele zöld ágra vergõdni, mikor a levél-nek nagyjából egyharmadánál a következõ sorra találtam:

I love what you say of the word "Derii" and of that colour golden-green which is along with a particular shade of purple my very most favourite Colour!

A színekkel nem volt semmi gond, de azzal a bizonyos "Derii" szóval, amelyrõl Hamvas eszmefutta-tása annyira tetszett Powysnak, annál inkább. Erõsen törtem a fejem, mi is lehet ez a szó, de nem em-lékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele Hamvasnál: semmiképp nem jutott eszembe, hogy Hamvas vajon hol is írhatott róla, mely mûvében, márpedig igen fontos fogalomról lehet szó, ha Powys külön kiemeli válaszában... Arra gondoltam, talán valami latin szó ragozott alakja lehet, mert két i-re hogyan végzõdhetne egy latin szó másképp; így hát keresgélni kezdtem a latin szótárban, meg halvány gimnazista kori emlékeimben a névszóragozást illetõen, de nem jutottam semmire: a "derii" nem akart beilleszkedni egyetlen deklinációs paradigmába sem... Az idegen szavak szótárából sem tudtam meg semmit. Nem maradt más hátra, elõkaptam Hamvas fõbb elméleti mveit, s egy álmatlan éjszaka alatt újra átlapoztam õket, hátha rábukkanok az egyre rejtélyesebb szóra, melyrõl most már azt sejtettem, hogy talán nem is latin, hanem szanszkrit vagy héber, de a legvalószínûbben mégis ta-lán tolték szó lehet... Ez a vállalkozásom is totális kudarcba fulladt: még csak hasonló valamire se bukkantam. Miután a most megjelent Hamvas-szótárban (Czakó Gábor kitn munkája) is ellenõriztem, s ott sem találtam ezt a bizonyos "derii"-t, már csak egyetlen megoldásra gondolhattam: fel kell keresnem az egyetem különbözõ nyelvi tanszékeit, s szépen sorra kikérdezni a tudós tanáro-kat, nem ismerik-e véletlenül ezt a fontos kifejezést. Ezt a dolgot azonban másnapra halasztottam.



Másnap pedig csoda történt -- ez az, ami miatt ezt a kis beszámolót írom. A levél többi részével már készen voltam, és a levelekhez írt utószót böngészgettem, azzal a hátsó szándékkal, hátha lesz valami utalás a "derii" kulcsfogalmát illetõen. De nem volt. Az utószó végén azonban egy másolat található Powys kézzel írt dedikációjáról, melyet a Hamvasnak ajándékba küldött könyvébe írt. És itt, bezzeg, a néhány soros bejegyzésnek pontosan a legközepén, újra szerepel a nagybets "Derii", aminél fonto-sabb dolog el sem képzelhetõ talán!

To my only Eastern European Friend & Kindred Spirit Béla Hamvas & also to his Lady of "Derii" or of Golden-Green Light From John Cowper Powys Corwen North Wales Jan. 1947.

Még egyszer elolvasom a dedikációt -- és csodák csodájára mit veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki is törjön belõlem a szûnni nem akaró, hangos hahotázás)? Nagy-nagy örömömre azt veszem észre, hogy a két i betû valójában alul össze van ám kötve, s így nem is két i, hanem egyetlen ü betû az bizony; a levelek angol kiadója minden bizonnyal tévedésbõl szedte õket ii-nek. Vagyis ez a valóban fontos, tényleg nélkülözhetetlen, létfontosságú szó magyar nyelven van ám, és nem más ez, mint a mi jó öreg DER szavunk. (El sem tudom mondani, mennyire megkönnyeb-bültem. Der s téli napokat kívánok hát minden kedves olvasónak, s remélem, senkit nem untattam ezzel a kissé talán hosszúra sikerült élménybeszámolóval. Hogy vajon mit írhatott Hamvas a derûrõl John Cowper Powysnak, azt sajnos nem tudhatjuk, mivel az õ leveleinek nyoma veszett. Tudjuk viszont, hogy Hamvas az Óda a XX. századhoz cím esszéjében a dert a Jézus mosolya által fölszabadult emberi lélek forró azúr tisztaságának nevezi. Talán az sem mellékes, hogy mindössze egy mondattal arrébb Powys neve jelenik meg ugyanebben a szövegben

Danyi Zoltán *forrás: Magyar Szó a Kilátó rovata

"A férfi hozza magával az idillt, a n� hozza magával azt, hogy ez csak itt és most, ebben az életben valósítható meg.” (Sientia Sacra)

A bor mint kultúrtörténeti és spirituális jelenség* A bor különleges helyet foglal el az emberiség történetében: nem egy a különféle italok között; nem csupán gasztronómiai értéke van, hanem kultúrtörténeti szerepe is, st spirituális tartalmakat is hordoz. A keresztény-keresztyén szimbolikában a bor például Krisztus kiontott vérét jelképezi az áldozáskor, illetve az úrvacsorakor.A magyar és az egyetemes kultúrtörténet számos alkotásában találkozhatunk a borral. Egyetlen más italról sem született annyi költemény, annyi dicsít megnyilatkozás, mint a borról. Az ókori görög kultúrkörnek meghatározó eleme volt a Dionüszosz-kultusz (Dionüszosz a szl m ve-lés, a bor és a mámor istene), s ugyanezzel találkozunk Rómában is; itt Dionüszosz római megfeleljé-nek, Bacchusnak volt kitüntetett szerepe. A híres-hírhedt bacchanáliák alkalmával tömegek hódoltak a mámornak. A szl már a harmadkor kezdete táján ismert és kedvelt kultúrnövény volt, s a fejlett sz-



l m velés nyomaival találkozunk az óegyiptomi, óbabiloni, asszír emlékek között is. A magyar borkul-túra méltán híres messze földön. XIV. Lajos, Franciaország uralkodója (a híres Napkirály) a tokaji bort így jellemezte: "Királyok itala - italok királya!" E szállóige napjainkban is szerepel a tokaji borok pa-lackján latin nyelven: "Vinum regum, rex vinorum!" IV. Pius pápa az 1545 és 1563 között ülésez, az ellenreformációt elindító tridenti zsinaton ízlelte meg a tokaji bort, amely egészen pontosan a tállyai lankákról származott. szentsége is igen meg volt elégedve ezzel a nedvel. A bor dicsérete a magyar irodalomban is többször felbukkan. Balassi Bálint Borivóknak való címmel írt költeményt kedves italá-ról, Csokonai Vitéz Mihály pedig Szerelemdal a csikóbrös kulacshoz cím versében emlékezett meg a borról.A legismertebb magyar "boros" költ Pet fi Sándor; Borozó cím versében ezt írja: "Gondüz borocska mellett / Vígan illan életem; / Gondüz borocska mellett, / Sors, hatalmad nevetem." Vörös-marty Mihály híres költeményét, A vén cigányt ezzel fejezi be: "Szd teljék meg az öröm borával." A Szózat költ je Keser pohár cím versében is megemlékezik a borról: "Gondold meg és igyál: / Örökké a világ sem áll." Kölcsey Ferenc olyan jeles italnak tartotta a bort, hogy nemzeti imádságunkban, a Himuszban történelmünk dics és tragikus eseményei között megemlíti: "Tokaj szl vesszein / Nektárt csepegtettél." Mint látható, a bornak kitüntetett szerepe van az emberiség történelmében; sok nagy alko-tót, gondolkodót ihletett meg és inspirált. Kiemelkedik közülük Hamvas Béla (1897. március 23., Eper-jes - 1968. november 7., Budapest), ez a különös, irodalomtörténeti szempontból egyetlen irányzatba sem sorolható író, gondolkodó, a XX. századi nagy európai tradicionalista gondolkodók (Mircea Eliade, René Guénon, Julius Evola, Frjithof Schuon, stb.) méltó magyar társa.

Hamvas 1945 nyarán Balatonberényben írja meg A bor filozófiája cím könyvét. Ennek mottója: "Végül is ketten maradnak: Isten és a bor." Ismerve Hamvas m veit, nem lehet kétségünk afell, hogy ebben az alapm vében a bor spirituális, metafizikai tartalmairól ír nemcsak mélységes filozófiai megalapozott-sággal, hanem páratlanul eredeti és szórakoztató stílusban. Saját szavaival: "Elhatároztam, hogy ima-könyvet írok az ateistáknak." S miután az ateisták el tt azt a szót: Isten - ki sem szabad ejteni, hát Ham-vas cselhez folyamodik, és más neveken említi. Mint írja, legf bb névnek a bort választotta, amelyet hieratikus (szent, megszabott) maszknak tart, vagyis Isten egyik maszkjának, megnyilatkozási formájá-nak. Így válik érthetvé a "csel", amellyel az ateistákat "becsapva" imádkozni tanítja ket. A könyv egyik fejezetcíme szerint egy pohár bor: az ateizmus halálugrása. Hamvas alaptétele: minden ember val-lásos, vagyis az ateizmus is vallás, illetve: az ateizmus és különféle - Hamvas szerinti - válfajainak (a pietizmusnak, a puritanizmusnak, stb.) elvei összességükben vallásszurrogátumot, azaz valláspótlékot, pót-vallást képeznek. Hamvas szerint jó és rossz vallás létezik, s az ateizmust minden megjelenési for-májában rossz vallásnak tartja; és ezért eltökélt szándéka, hogy A bor filozófiája cím munkájával a rossz vallást követket megmenti a jó vallás számára. "Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg té-ged, ha nem a bor?" - írja.

A bor metafizikája cím els fejezetben Hamvas leszögezi, hogy bár valamennyi bor egyetlen istenség alá tartozik, de minden bornak külön géniusza van, s ezek a géniuszok is mind maszkok. Ezek a géniu-szok szerinte a zamatban, az illatban, az ízben, a színben, azaz a tapasztalhatóban nyilvánulnak meg. A hieratikus maszkot tehát tapasztalás útján, érzékszerveinkkel tudjuk megfejteni. Amikor az ember a bort elfogyasztja, a bor géniusza "átköltözik" az emberbe. Hamvas a maga plasztikus stílusában ezt így fo-galmazza meg: "Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik az érkez kis géniuszt a már bent lévk énekszóval és virágesvel fogadják. A tündérke el van bvölve és az örömt l majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és t is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása." Hamvas ezután érdekes megál-lapítást tesz a Bor és idill cím fejezetben: "Utazásaim legfbb tapasztalata volt, hogy van borország és van pálinkaország. Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra." A bornépek közé sorolja a görögöket, a dal-mátokat, az etruszkokat, s a borvidékeken az olaszokat, a franciákat és a magyarokat. Figyelemre méltó megjegyzés ezekkel a népekkel kapcsolatban, hogy "ezeknek a népeknek ritkán vannak úgynevezett világtörténeti becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megvédi ket." Hamvas szerint a bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek, és megállapítja, hogy a borországok és a borvidékek mind idillikusak. Azaz: a bor a harmóniát, a rendet is szimbolizálja, st magában hordozza. Ezt azzal is alátámasztja, hogy összeveti a



boros ember mozgását a pálinkás ember mozgásával. A boros ember szerinte "örvényl mozdulatokat tesz, és ha megindul, szép parabolákban és hiperbolákban jár. (...) Valóságos tánc ez, amit csinál. (...) A boros folyton kering, a pálinkás ki-kitör, aztán összecsuklik, amíg fejbesújtva leroskad. (...) Egész né-peknél megfigyelhet. A bor-, és a pálinkanépek különbsége ez, amely mozgásban, gondolkozásban, érzésekben és egész életmódban megnyilatkozik. Ez a múzsai és a barbár népek közt lev különbség." Hamvas a bort spirituális esszenciának tartja, hasonlóan a drágakhöz. Minden bor más-más esszenciája ugyanannak az Egynek, azaz ugyanannak a spirituális tartalomnak más-más hieratikus maszkja. Hamvas egy fejezetben említi a bort, a drágakövet és az asszonyt. Úgy véli, minden mámor gyökere a szerelem. Így tehát a bor folyékony szerelem, a drágak kristályosodott szerelem, a n pedig az él szerelem. S ez mind-mind megintcsak ugyanannak az Egynek a megnyilvánulása, állítja Hamvas.

Szót ejt a novaszl r l is. Szerinte, miután a bor is egy teljes világ, helye van benne jónak és rossznak, tisztának és sötétnek, mélységeknek és magasságoknak. Eszerint: "A novaszl és a belle készült maró, büdös, borszer folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy is bort csináljon. (...) Engem nem csapsz be, szóltam a szl höz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány. A te drágaköved a húgyk. (...) Te vagy az ateista sz-l ." A bornak Hamvas Béla szerint szertartástana is van. Ez logikus is abból az alapállásból, amely sze-rint a bor spirituális esszencia, azaz egyfajta vallási megnyilatkozás. Hamvas felfogásában a bor szertar-tástanának legfontosabb eleme a szájharmónia, amelyet a zenei összhangzattannal állít párhuzamba. A szájharmónia annyit jelent, hogy bizonyos géniuszú borokhoz meghatározott táplálék szükséges. Azon-ban nem kell túl bonyolult dologra gondolni: alapképletként Hamvas ennyit határoz meg: hús, kenyér és friss zöldség; minden részletezés, minden különféle elkészítési mód csak ennek finomítása és bonyolítá-sa. Hamvas az Upanisádokra hivatkozik ("Brahman legmagasabb alakja a táplálék"), amikor kiemeli a bor és a táplálék harmóniájának fontosságát, hiszen "az evés a testi aktus, a fundamentum; az ivás a lelki aktus." Hamvas a bor elfogyasztásáról így vélekedik: "Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárho-gyan. Komoly id , komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek." Hanem a poharakkal nincs kibékülve: szerinte az ateizmus mindent szabványosító, absztrakt szemlélete miatt csak kizárólag túl kicsi és túl nagy poharakat gyártanak. "Szomjúságom hossza három és fél - négy deci. Se több, se kevesebb." - írja. Márpedig ezt a mennyisé-get egyszerre kívánja elfogyasztani, nem pedig kétszeri töltésre. "Két pohár, az nem egy pohár, és ha az ivás lendülete megtörik, elveszti azt, ami benne a legfontosabb, az egylélegzetséget. Ha két pohárral kívánok inni, akkor két poharat teszek magam elé. (...) Szabja meg a bor a pohár mértékét, ne pedig a pohár a borét." A borivásnak még egy nagyon fontos szabálya van Hamvas szerint: aki bort iszik, az tudatosítsa is ezt magában, hogy a bor géniusza kiteljesedhessen. "Bárhol ihatsz, csak ne rejtzz el so-ha." - figyelmeztet. "Mindazt, amihez kedved van, tedd meg. Ne tagadd meg magadtól fként a szerel-met. És a bort. Ha így élsz, akkor leülhetsz az országút szélére, elveheted a kulacsodat és ihatsz, és he-lyesen fogsz cselekedni." Azaz: a bor olyasvalami, ami dics ségére és épülésére válik a borivónak, s ezt önmaga és mások eltt is büszkén vállalni kell.

A bor filozófiája végs következtetése és tanítása ez: a bor elfogyasztása olyan tudatállapotba emeli az embert, amely magasabbrend a köznapi észnél. Hamvas a bor mámorát tekinti a valódi józanságnak, az igazi éberség kezdetének, amikor azokra az apróságnak t n részletekre is figyelünk, amik mellett más-különben sietve elhaladunk. Hamvas szerint a mámor a világra, az életre érzékenyebbé, nyitottabbá teszi az embert. Hamvas tehát a racionalizmus, a "ráció rémuralma" ellenében a mámor magasabbrendségét hirdeti. "Számtalanszor tapasztaltuk magunknál és másoknál, hogy ha valami nagy szamárságot csinál-tunk, azt mindig azért tettük, mert nagyon okosak akartunk lenni." - írja. Számítások készítése, kapko-dás, idegeskedés helyett Hamvas szerint bort kell inni. Ezt tartja az igazi vallásnak, mert Isten ebben nyilvánul meg. A lemondás, az önkínzás Hamvas szerint rossz vallás. "Egyetek, szeressetek, gyönyör-ködjetek, és fként igyatok és igyatok és igyatok." - vallja. "Nem vagy kívülr l kárhozatra ítélve. Te magad tartod magad a kárhozatban. Minden tled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem vesztheti el. Légy okos, és szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor." Hamvas Béla A bor filozófiá-ja cím munkája irodalmi és filozófiatörténeti szempontból egyaránt jelents m . Irodalmilag azért, mert színes, plasztikus, élvezetes stílusa kiemeli a rendkívül magas színvonalon alkotó magyar esszéista iro-



dalomból is; filozófiailag pedig azért, mert mindmáig ez az egyetlen olyan alkotás, amely a bor jelent-ségét szellemtörténeti dimenzióba helyezve vizsgálja. Hamvas maga is büszke volt munkájára, s hitte, hogy m ve inspirálni fogja a gondolkodókat. Sajnos eddig nem akadt követje, bár több magyar szelle-mi ember is tanítómesterének vallja Hamvas Bélát. Remélhet leg el bb-utóbb megtörik a jég, és a borfi-lozófia új, értékes mvekkel fog gazdagodni. Addig is: fogadjuk meg Hamvas tanácsát!

Ágoston Balázs *forrás: a FIK elektronikus folyóirata, 2002.04.21.

„A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója” (Scientia Sacra)

Cervantes mint Ádám* Ez az írás kísérlet három regényelméleti esszé (José Ortega y Gasset: Gondolatok a regényrõl, Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum, Milan Kundera: Cervantes alábecsült öröksége) összevetésére, me-lyeknek közös tárgya az európai regény. Bár ez a tárgy háromféleképpen jelenik meg az értelmezés eltérõ szempontjai miatt, de mindhárom szövegben megegyezik a szerzõk törekvése a történelem és el-beszélés viszonyának megértésére. Közös vonás az is, hogy a mfaj bemutatását egy-egy történet el-mondásának révén tartják lehetségesnek, így maga a regénymfaj is - melynek eredend vonása volt (lesz) a történetmesélés - történetté válik. A szövegek különbségei részben a szerzõk eltérõ történeti po-zíciójából, részben pedig abból az eltérõ szerepbõl adódnak, ahogyan a regényhez viszonyulnak. Ezek-kel az eltérésekkel egyúttal regény és filozófia (epika és bölcselet) háromféle viszonyát demonstrálják. Ami e viszony során képzõdik, az az adott szerzõ mûfajelméletének tekinthetõ. És ez nem más tehát, mint egy-egy történet, ahol a regény a fõszereplõ és a szerzõ az elbeszélõ. Ortega végesnek képzeli a m fajt, mely szerinte hasonlít "nagy kiterjedés, de véges kõbányához, mert a regény a fellelhetõ és fel-használható anyagok elõre meghatározott mennyiségével rendelkezik". E hasonlat csak akkor igaz, ha a szerzõ a mfaj létfeltételét az alkotótól és a befogadótól különváltnak képzeli, olyan keretnek, amelynek nyersanyagát az "élet", a korszak adja. Ennek hiányában az alkotó tehetetlen: "A tehetség csak alanyi képesség, amely anyagon tevékenykedik. Az anyag azonban független az egyéni adottságoktól, s hiánya esetén a szellem és az ügyesség mit sem használ." Amellett, hogy a mûfajt végesnek tételezi (melynek alapanyaga tulajdonképpen a nyelv szféráján kívül esõ tényezõ), a regény befogadójának lehetõségeit is hasonlóan fogja fel, mint akit vagy a regény kiváltotta érzés, elragadtatás képessége, vagy a "csömör" jellemez, melyet az elõbb-utóbb kimerített téma idézhet elõ. A regénymfaj történeti voltára is ez a ma-gyarázat alapja Ortega szerint: "A mfaj közvetettbõl és elbeszélõbõl közvetlenné és megmutatóvá, he-lyesebben szólva megjelenítõvé vált." E történeti processzusnak némiképp ellentmond, hogy Ortegánál az ilyesfajta írók legkiemelkedõbbje: Cervantes. Az a m vész, akit õ (és a másik két szerzõ is) az újkori európai regény megteremtõjeként tart számon, aki a kezdetet, a mfaj születését jelenti, és egyúttal már a folyamat betetõzõje is. E paradoxon oldásaként Ortega az életanyag váltakozó sikerrel történõ megjele-nítésére vezeti vissza a regénymûfajt. A lehetõségek egyre szûkülõ köre fokozatosan kényszeríttette az írókat erre az eljárásra. Így a mûfaj egyének fölötti történelmi folyamat eredménye, azaz Ortega történet-filozófusként jár el. E folyamatszerûség azonban le is zárul a huszadik századra, amely már a regény végét jelenti. Ortega horizontja itt tulajdonképpen kettõnek az ötvözete, melyek közül az egyik a filozó-fusé (a történetfilozófusé), a másik viszont kifejezetten az olvasó szemszögébõl értelmezi e históriát. Azon olvasóéból, akit a régi regények soha nem felejtettek el megszólítani, a "nyájas" epitheton ornansszal. A megszólítás késõbb el-elmaradt ugyan, de a regény mindmáig elképzelhetetlen olvasó nél-kül. Így Ortega álláspontja talán úgy lenne körvonalazható: a filozófus, aki olvas. Hamvas Béla esszéjé-nél nem mellékes szempont, hogy körülbelül egy idõben keletkezett nagy regényével, a Karnevállal. Így az esszében a regény mûfaját történetfilozófiai koncepcióban értelmezi, majd ezt a regényben ténylege-sen meg is valósítja. A Karnevál szövege úgy jelenik meg, mint történeti képzõdmény, mint az esszé



gondolatainak nagyszabású testet öltése, amellett, hogy egyúttal független is tõle. Hamvas tehát egyszer-re bizonyul filozófusnak és regényírónak. Röviden fogalmazva: a filozófus, aki ír. Jóllehet Kundera a nyolcvanas években keletkezett esszéjéig elsõsorban regényíróként volt ismert, ezt az esszéjét Husserl gondolatainak megidézésével kezdi, és más filozófusok segítségül hívott gondolataival folytatja. S ez olyannyira nem véletlen, hogy végül magát a regényt is a filozófiatörténet szintjén értelmezett szellemi változásokkal magyarázza. Az újkori filozófia szcientizmusából fakadó létfeledéssel szemben "Cervantessel egy nagy európai mvészeti ág kezdõdik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek a vizsgálata". Ráadásul Kundera a regénymfaj létrejöttének okát is egy filozófiai feladatban jelöli meg. Errõl árulkodik bekezdészáró gondolata: "Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeret-len részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés." A regény itt már nem mvé-szetként, hanem a megismerés egy módjaként fontos, a filozófia szemszögébõl, az ismeretelmélet eszkö-zeként. A regény itt módosult szerepben tnik tehát fel, de ez már csak azért sem véletlen, mert magát Kunderát is sajátságos helyzetben láthatjuk: a regényíró, aki filozofál. Az olvasó filozófus, a filozófus író és a filozofáló író találkozási pontja a mfaj megteremtõje, Cervantes.

Ortegánál korokon végigvonuló ellentétpár (extázis-szemlélõdés) rajzolja ki azt a teret, ahol a Cervantes által elsõként és azonnal elért felülmúlhatatlanságot újra, fokozatosan érvényre kell juttatni, s erre a színházat hozza példaként, mint olyat, ami a nézõ-olvasó szemszögébõl a legkifejezõbb. Kulcsszava e felfogásnak az a fajta, olvasóra gyakorolt hatás, melynek elõfeltétele a regény zárt világa. A regény e zártságban képes történetként megmutatni az életet. Emiatt Ortega elképzelhetetlennek tartja történelmi regény létrehozását. Nála a mûfajnak ez a változata egyszeren nem létezik, a két szféra, a történelem és az irodalom ugyanis egymást hatástalanítaná. A történelem eszerint nem tehetõ regénytörténetté, habár az általa írt mûfajtörténet sem más, mint egyfajta történelem, ahol õ a narrátor. A lélek, a mûfaj utolsó esélye a korábbi életanyaghoz hasonlóan szintén véges módon kiaknázhatónak bizonyul, amely a vég-eredményben zárt mûfajon kívül marad. Ortega a regénymûfajt csupán az olvasó szempontjából értel-mezi, így szükségszerûen következik a regényvilág ilyenféle zártsága. Talán ezeket a veszélyeket kerülte el Hamvas, amikor óvatosan járt el definitív fogalmaival és megpróbálta nyitva hagyni õket. Egy másik fontos mozzanat nála, amikor elkülöníti a regényt mint m fajt és mint formát, mondván, regény már Cervantes elõtt is volt. "A mfaj és a forma között a költészetben az a különbség, ami a piktúrában a festék és a szín között. Ami a mfaj, még nem forma, ami a festék, még nem szín. A kettõt az értelem választja el. A szín értelmes festék, a forma értelmes m faj." A regény mint forma az európai ember sorsát kettõzi meg. Ám a konnotációkkal terhes sors fogalma helyett Hamvas bevezeti a személyhez kapcsolt üdvtörténet fogalmát. Ezzel a felfelé nyitott történettel eléri azt is, hogy amirõl szó van (a sze-mély), az kikerüljön az egyszerû polaritások (individuum-kollektívum stb.) kizárólagos fókuszából. Egyúttal a teleológia kényszerét is oldja, hogy a mfaj történetét nem egyetlen síkban helyezi el. A kulcsszavakkal jelölt minõségek meghatároz(hat)atlanságukkal harmadik dimenziót nyernek egy imagi-nárius térben. A történet így válik léttörténetté, a narrációból kibontakozik a mfaj ontológiája. Mindeh-hez hozzájárul, hogy a szöveg az alkotó felé is közelít, akinél a regényforma feltétele a "konfesszionális tudat", a "személy fedetlensége" lesz. A konfesszionális tudat érvényessége azonban nincs mûfaji hatá-rok közé szorítva, így Hamvas azt a lírára, sõt a hegeli és a Hegel utáni filozófiára is kiterjeszti. A regé-nyesedés a XX. századra már a szellem valamennyi területét átfogja. A mfaj meglétének feltétele végig a küls történetiséggel való szoros kapcsolata, ezért Hamvas Ortegával ellentétben nemcsak hogy lehet-ségesnek tartja a történelmi regényt, hanem szerinte ez a változat az, amelyik a regényformát kihúzza elsõ nagy válságából a romantika idején. Míg Ortegánál a regény zárt, lehatárolt, Hamvasnál a regény formája a személyen túl (vagy benne) az európai élet egészét átfogja, illetve ezzel azonossá válik. Így nem lesznek meglepõek azok a narrátori megnyilvánulások, miszerint a "pszichológia származik a regénybõl", illetve a pszichológia " mint regény trhet ". Mivel a regényforma történetét megvalósító személy és üdvtörténet definiálhatatlan, a regény is ilyen lesz. Hamvas ekkorra már messze maga mögött hagy minden mûfajelméleti konvenciót, miközben Sterne-tõl Musilig minden regénynek és szerzõjének helye van nála. Legfontosabb mégis mintha az lenne, hogy a Karnevál, a nagyregény megírása idején (vagy talán épp ezért) le tudta írni a következõket: "Ha a regény csak konfesszió lenne, nem lenne re-gény, hanem vallás. Ha csak tervelés lenne, nem lenne regény, hanem utópia és szcientifizmus. De mind a két esetben csak individualizmus, metamorfózis, fejlõdés nélkül. Regény azért van, mert mind a kettõ van, sors és személy, körforgás és fejlõdés. A regény azon dõl el, hogy a megoldás végül is a személy, a



szabadság és a fejlõdés. Ezért a mû sohasem jelenthet monumentumot, vagyis nem jelentheti az utolsó szót. Az ember a mûben folytatódik, a mû az emberben, de úgy, hogy a hangsúly mindig a személyre és a szabadságra esik, és a tulajdonképpeni mû (magnum opus) az emberi üdv. A m ennek az üdvnek a története. Az út, ahogy elérte, vagy nem érte el, megközelítette, vagy elbukott, csõdbe jutott, vagy dia-dalt aratott, vagy összetört, vagy megálmodta." Kundera is a definiálhatatlansággal hozza összefüggésbe a regényt, de itt ez nem ontológiai, hanem ismeretelméleti: "Á egyetlen abszolút igazság helyett egy se-reg egymásnak ellentmondó viszonylagos igazsággal kell szembenéznünk (a regényhõsöknek nevezett képzeletbeli én-ekben megtestesült igazságokkal), tehát egyetlen bizonyossággal rendelkezünk: a bi-zonytalanság bölcsességével. "Míg Hamvas a személyre, addig Kundera a filozófia igazságfogalmára vezeti vissza a regényt (még ha ezen egységes igazság megszûnt is létezni ilyen formában, illetve ré-szekre hullott, vagy megragadhatatlanná vált). Így nála a filozófia története, annak egy elágazása lesz a m faj oka és eredete. Míg a küls történelem csak jóval késõbb, a XX. században lép be a regényt befo-lyásoló tényezõk közé, amikor "a történelem, vagy az, ami megmaradt belõle, egy mindenható társada-lom emberfeletti ereje, megkaparintja az embert". Míg Hamvasnál a történelem megkettõzõdik hivata-los, nagyinkvizítorira és privátra, amit a regény õriz, addig Kundera csak egyrõl tud, ezt fokozatos démonizálódása avatja csak majd a XX. század fõ regénytémájává. Míg Hamvasnál a Nagyinkvizítor hatalmi ösztöne mozgatja a hivatalos történelmet, addig Kunderánál ez a negatív erõ is filozófiai, a "kar-teziánus értelem, amely sorra szétmarta a középkorból örökölt valamennyi értéket". Így szerinte az isme-retelméleti bizonytalanság (regény) és a "vegytiszta irracionalitás" (hatalom) erõterében képzõdött "vég-paradoxonok" körülményeinek megmutatása századunk regényének értelme. Gondolatmenetébõl követ-kezik az is, hogy igazi veszélynek a mass mediát tartja, amely a látszólagos sokféleség mögött félelme-tes egysíkúságot hordoz, jellege így tagadólag viszonyul a regény ismeretelméleti feladatához. Ortegánál és Kunderánál mintha valami sorsszerség teljesedne be a regénymûfajon. Az elõbbinél ez a véges és lehatárolt források és közegek miatt szinte törvényszerûnek tnik, míg az utóbbi szerzõnél a sors fordu-latait a "vegytiszta irracionalitás" jelenlétének modusai okozzák. A mfaj mindkettejüknél egy antik görög tragédia fõhõséhez hasonlónak mutatkozik, nemcsak azzal, hogy elviseli a rámért sorsot, és eszébe sem jut bármit is tenni ellene, hanem még maga is hozzájárul, hogy a végzet beteljesedjék rajta. És ez valóban nem is lehet másképp, hiszen akkor történetünk fõhõse, a mûfaj, nem volna az, ami. Mint ahogy szinte lehetetlen elképzelni, hogy a görög tragédia hõse kilépjen szerepébõl, mert Antigoné abban a pil-lanatban megsznne Antigoné lenni. Mint ahogy a görög hõsök (tudatosan vagy öntudatlanul) egy kon-venciórendszer szerint cselekszenek (ennek a foglyai), Ortega és Kundera történetében is egy-egy kon-venció, az általuk a nyelven kívül rögzített eredet m faj útját futja meg a regény, és maga e mûfaj sorsa beteljesedésének történetével lesz azonos. Hamvas szövegében a tipikus regényhõst Hamlet testesíti meg. Ez az elsõre paradox állítás is jelzi, a regény léte itt épp a konvenciók megsértésén alapszik, mivel a mûfaj mint forma meghatározhatatlan, az írás minden módja éppúgy belefér, mint a szövegek által alakot öltött európai élet maga. Hamlet a drámában is kilóg az ottani világból, hiszen míg egyrészrõl mindenki saját szenvedélyeit, rögeszméit, vétkeit, gyarlóságait, vágyait, indulatait, eszményeit, érzéseit követi (ennek rabja), és ilyenformán megbékél sorsával és a fennálló világgal, másrészrõl az orvul meg-gyilkolt atya szelleme követel elégtételt az erkölcs és általában a magasabb értékek nevében, jellegzete-sen logocentrikus álláspontról. A dán királyfi azonban egyikkel sem azonosul. Görög elõdeivel ellentét-ben nem hajlandó vállalni a sorsot, szembeszegül vele. Atyja feltétlen logocentrizmusát, transzparens nyelvhasználatát sem fogadja el, inkább, jellemzõ módon, a dráma szövegén belül, szövegeket vonatkoz-tat egymásra (értve ezen tehát magát a mvet is), így próbál valamilyen álláspontot kialakítani. Közben persze rá kell jönnie, hogy végleges, szilárd értelmezési pont a dráma szövegén belül sem képzelhetõ el. Valahogy a múfaj is ilyen hamleti figurává alakul Hamvasnál. A regény nála bármiféle elõre kiszabot-tal szembeni ellenállás. Talán már maga Cervantes is ezt tette regénye megírásával, és fõhõse sem csi-nált mást. És a sor csupa ilyen mûvel és szerzõvel gyarapodik, Sterne-tõl Musilig és Joyce-ig. De nem lehet kifelejteni magát Hamvast sem, hiszen abba a mûfajba, amirõl beszél, talán az õ regénye is beletar-tozik. A konvencióval való szembeszegülés azonban valahol mindig normaszegés is, ezt pedig - bizo-nyos szemszögbõl - "bnnek" is értelmezhetjük. A mûfaj elsõ nagy (bn)elkövetõje, pedig megint csak Cervantes lesz. És az ilyesmit talán az is minõsíti, hogy késõbb mennyien "követik el". Ami mindhárom esszében közös - és valószínûleg minden regényelméletben így van -, hogy a mfajt végül is az egyes m vek megléte teremti, teszi lehetvé. Ezért viszont úgy tnik, egyszeren szükség van a regények egy



bizonyos mennyiségére ahhoz, hogy mfajelméletek szülessenek. Regény persze a mfajelmélet elõtt is volt, sõt az elsõ "modern" regény, ahogy ezt mindhárman elismerik, Cervantes mve, már önmagában képviselte a mfajt, ahogyan Ádám képviselte a bnbeesés után az eredendõ bûnt. Hozzátéve persze, hogy a regény esetében minden m Ádámnak is tekintendõ, különben nem állna másból a Cervantes óta eltelt idõ, mint a Don Quijote utánzásából. Részben az utóbbi is igaz, hiszen az, hogy a mûfajnak törté-nete van, feltételez egy kezdetet, ez pedig Cervantes érdeme. Így õ és mûvészete óhatatlanul különválik a többitõl elsõsége okán, és valóban Ádámként viszonyul hozzájuk. Az õt idõben követõk pedig abban válnak sajátos kollektívává, hogy mégsem kell feltétlenül új és új Ádámmá válniuk, hiszen van össze-függés a regények között, a késõbb keletkezettet befolyásolhatja és egyesek szerint befolyásolja is a ko-rábban keletkezett, így feladata az lesz, hogy Káinként vagy akár Ábelként csupán az "eredendõ bnt" ismételje meg. Az elsõség egyben a kezdetet jelenti, egy történet (vagy a történelem) kezdetét, ami által kibontakozhat, létrejöhet valami, ami addig nem volt. Az Ádámmal kezdõdõ történelem végesnek van ugyan hirdetve, de ennek a végességnek a bekövetkezése nem határozható meg az idõben. Ezért van az, hogy a történe-lem résztvevõi alkalmanként érdeklõdést tanúsítanak iránta, azt gondolván, hogy van választási lehetõségük. Egyesek narrátornak szegõdnek, olyan is akad, aki egyenesen szerzõnek képzeli magát. A mérsékeltebbek a saját maguk készítette történet elmondására vállalkoznak, mondjuk malkotás vagy m fajelmélet formájában. Úgy tnik, ez esetben is az a vonzóbb, ha minél meghatározatlanabbá sikerül a jövõt festeni, annak ellenére, hogy mindenkinek lehetnek olyan pillanatai, amikor belátja a dolgok szükségszer végességét. Bár minden történetnek van eleje meg vége, paradox módon nem szeretjük tudni a végét, fõleg akkor nem, ha mi magunk is részei vagyunk.

Márfai Molnár László *forrás: Jelenkor, 1998. 01. 10.

„Európának nincsen szentkönyve. Miután a klérus évszázadokon át az Evangélium hitelét belülr�l fel�rölte a scientifizmus kívülr�l destruálta, és miután a politikai hatalom érvényét maga fölött sohasem ismerte el, kultúrtörténe-

ti témává lett, és szellemi hatóerejét elvesztette.” (Scientia Sacra)

Hamvas Bélának*

(Pécs, 1946. szept. 6.) Kedves jó Bélám! Legutolsó leveledben, amelyre én már nem feleltem, azt írtad, hogy aiónokóta nem váltottunk szót. Azó-ta bizonyára megbocsátottad hallgatásomat, nohamentségeimet sem hallottad. Ez 1944-ben volt; én ak-kor már apátiában éltem,nem reméltem semmit s vártam az ismeretlen rosszabbat. Azóta újabb aiónokteltek el s most élni és cselekedni kell. Több szeretettel és megnövekedett tisztelettel gondolok Rád mint valaha; ölellek - ez az els szavam Hozzád.Nem ez az alkalom, hogy beszámolót írjak, inkább el re nézek. Októberbenmegindul a Sorsunk, az igazi Sorsunk, s kérem baráti, nélkülözhetetlentársmunkádat. Úgy hallom, Kaposvárra készülsz, de remélem, hogy levelem mégotthon talál, vagy utánad küldik. A dolog ugyanis sürgs. Megvallom, hogy azúj folyam els, reprezentatív számának vezet cikkét Fülept l kértem, de nem hajlandó dolgozni. Most a tiédet szánom a helyébe. Nem úgy gondolom,hogy "vezér"-cikk legyen, st éppen kérlek, ne affélére gondolj, hanem írjakármit, amit a legszívesebben öntesz formába ezúttal. Csak egy kényszerkérésem van: 6-8 oldalnál többre ne menjen. U.is 3 ívünk lesz mindössze sezen az alábbi reprezentáló neveket hozzuk össze: Vers: Weöres S., SzabóLrinc és Berda József. - Nov.: Tersánszky, Kodolányi, Illés Béla. -Tanulmány: Hamvas, Né-meth L. Nagyobb krit. tanulm.: Weöres Sanyi újköteteir l, Lukács Gy.: Balzac, Stendhal stb. és Goethe és kora. - Kisebbkrit.: Takáts Gy.: Polgárjelöltek és Keresztury tan. kötete. - Célunk azegyetemes ma-gyar kultúra szolgálata és mvelése, jobb és baloldalt nem ismerünk, csak irodalmat és mvészi szintet. Jobb és bal csak annyibanszerepel a kulisszák mögött (a m helyben), hogy ügyelünk majd rá: innen is,onnan is valóban belekerüljön minden érték. Ez a tendencia, remélem, a fentiösszeállításban is észre-



vehet már. Egyelre ennyit. Ha lehet, 15-e tájánküldd el az írást; bizton számítok rá, nagy örömmel várom leveleddel együtt.A tdíj persze egyelre minimális, 15 frt. oldalanként, de ma nem lehettöbbet erre fordítani. Az egész lap ingyen munkával készül: amit az ügynökszerez, a nyomda stb. viszi el. Az elmúlt id k alatt mindig benn éltél lelkemben s gondolataim közt. Mélységes szeretettel ölellek s most már nem fogok többé elszakadni Tled. Kézcsókom add át s örvendeztess meg soraiddal:

Várkonyi Nándor *forrás: Új forrás. 25. 1993.10.

„Akit igazságában sértenek, meg sem rezzen, legfeljebb elmosolyodik. Akit mániájában, csapkodni kezd, ordít és felb�szül. Akit gazságában sértenek, elkomorodik, és Istenre fog hivatkozni.”

(Scientia Sacra)

A b n eltörlése és a valóság leváltása* Ahhoz, hogy egy adott tudatforma és az emberi létigazság viszonyát jellemezhessük, érdemes körüljárni a bûn tényéhez való igazodását. Vizsgáljuk meg tehát Hamvas Béla segítségével, hogy milyen szerepet töltenek be ezzel kapcsolatban a tudományok! Ha az emberi létezés válságait kutatjuk a történelemben, minden válságot egy régebbire vezethetünk vissza, s az eseménysor egyszer csak elvész egy sötét pont-ban, valahol a történelem kezdete elõtt. A személyes és transzcendens istenképen nyugvó vallásos tudat-forma számára nem ismeretlen e jelenség: eredendõ bn a neve. Persze, megragadható ez a tény szûkebb tudati szinten is (filozófia, tudomány), ugyanis itt valamiféle ember által elkövetett rontásról/romlásról van szó a létezésben, azaz mindez ontológiai eseményként is felfogható. "A történeti ember létezésének tisztázása és megértése szempontjából semminek sincs döntõbb jelentõsége, mint a belátásnak, hogy önmagában a bûnrõl való tudatot ébren tartsa. Ez az emberi egzisztencia valódiságának elemi feltétele. Gondolkozás csak akkor lehet hiteles, ha a bûntudatot számon tartja." (Hamvas [1994], 161-162. old.) Ebben az összefüggésben már világossá válik, miért a kereszténységgel szembeni folytonos támadás, illetve az alapigazságok átformálásán szorgoskodó önjelölt próféták sokasága! "Az egész újkor a bûn tényének szándékos letagadására épült fel, ez nyilatkozik meg abban a mesterségesen táplált morális és egzisztenciális indifferenciában, amely megteremtette a tudományt, a személytelenség apoteózisát." (Hamvas [1994], 162. old.) A lélektan analizálja a b ntudatot, hiszen az a feladata, hogy számûzze a rossz lelkiismeretet, a szorongást és a gondot. De a b n ettõl még nem tûnt el! A pszichológia megtanítja a rejtõzés technikáit. Az ember nem ismeri fel létezésének mélyebb értelmét, sõt, hátat fordít a valóság-nak, s elkeni a lét nehézségeire vonatkozó tudatát. A b n tényét relativizáljuk, biologizáljuk, szociologizáljuk, pszichologizáljuk, moralizáljuk, egzisztencializáljuk. Ennek eredményeként kicsapon-gó vallást, stupid tudományt és gonosztevõ politikát kapunk (Hamvas [1994], 163-164. old.). Igaza van Webernek: ha akarjuk, akkor a tudomány mindent megmagyaráz. Homoszexualitás, tolvajlás - genetikai hiba, kulturális másság stb. De lassan már magyarázatokra sincs szükségünk. Nem is tudunk róla, hogy bármit is meg kellene magyarázni: a bûn eltöröltetett.A tudomány ezzel Tudománnyá vált. Immár ez a modern ember új, kvázivallása. Ennek legfõbb mágusa maga a Tudós: "Õ közvetíti a Tudomány szentélyébõl érkezõ kinyilatkoztatásokat. Megföllebbezhetetlenül, legalábbis a másik Tudós cáfolatáig. Hogy a Gazdaságkor scientizmusa mennyire valláspótlékként m ködik, mutatja a nyelv vele (is) kap-csolatos varázsigésedése: a tudomány megállapította, amerikai tudósok vizsgálata szerint, a NASA kuta-tói kiderítették, a Nature-ben megjelent cikk igazolja stb." (Czakó [1996], 78. old.) A másik döntõ moz-zanat - Czakó Gábor szófordulatával élve - a valóság leváltása. Az ember a kezdetektõl fogva alkotott mesterséges tárgyakat, de e tevékenység arányai csak az ipari forradalom kirobbanása óta változtak meg drámaian. Teremtett helyett immár termelt világ vesz körül bennünket. "A Tudománynak köszönjük a tömegtájékoztatás elképesztõ fejlõdését is. Hogy a média átvehette a valóság leváltásának napi gondját. Hogy éjjel-nappal, otthon és útközben képes elárasztani bennünket a termelt világ jelenségeivel. S lám,



az utóbbi évtizedek mind gyorsuló áramában egyre inkább csak az létezik, ami mediatizálható, úgy léte-zik, ahogy a médiának kívánatos." (Czakó [1995], 24-25. old.) Íme, az idealizmus elvont eszméjének tudományos-technikai megvalósítása! Ha a valóság-igazság kel-lemetlen, akkor nem is létezik. A szubjektum tudatának mesterséges kiterjesztése a valóságra további népszerû technikákkal is elérhetõ: az alkohollal és a kábítószerrel. Mindez azonban semmiképpen sem nevezhetõ megismerési módnak. "Hamis ismeretben végzõdnek, illúzióban, önáltatásban, a valóság ter-mészetével ellentétes észlelésekben - s nem vezetnek pozitív cselekvéshez." (Molnár [1996], 113. old. Rögzíthetjük tehát a modern tudomány eltévelyedésének tényét. Immár nem a valósággal való szembe-nézés és az emberi lét segítése a cél, hanem egy mesterséges, idealista világ létrehozása, amelyben az ember továbbra is istennek képzelheti magát.

Kocsis Tamás *forrás: Kovász.1997, I. évfolyam, 1.szám. "Életünk így, ahogy van, a valódinak formátlan és szétfolyó másolata. Tulajdonság, tehetség, jellem, képesség, sors elpufog-

nak, és használat nélkül elkallódnak. Rosszabbak vagyunk, mint az a szolga, aki a rábízott talentumot nem kamatoztatta, hanem elásta. Mi tudomást sem szerzünk róla."

(Unikornis)

Napjaim múlása* Hamvas Béla remek nemzetkarakterológiai tanulmányát olvastam, Az öt géniuszt, mikor – ahogy mon-dani szokás – elszakadt a filmszalag. A visszafogott hang megcsuklik, a kimért s érzelmileg és logikai-lag egyaránt követhet szöveg hirtelen indulattal telik meg, a mondatok egymást fialják, az elmarasztaló jelz k elszabadulnak az értelem pórázáról, s mikor már fokozhatatlanná válnak a jelzk, a piramis tetejét gyalázó szitoközön koronázza meg. A nemességrl, a “lovagi kasztról” és annak pusztulásáról ír, s arról a (cigány)zenérl, melynek eredetét homály fedi, de azt látjuk és tudjuk róla, hogy a lovagi kaszt enyé-szete ezzel a zenével függ össze. “Nincs benne szépség és semmi szinte szomorúság – jellemzi Hamvas –, semmi megrendít és komoly, annyira nem menthet és nem igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot.” Az alföldi régióban ez az egyetlen instrumentális zene. “Lehetetlen, hogy valami jóhiszemen ilyen mélyr l hitvány legyen” – állapítja meg, s oldalakon keresztül bizonygatja, hogy “ez a fekete mvészet” “hulladék, amelynek a nép zenéjéhez semmi köze”, még csak giccsnek sem tekinthet ez az “édeskés vinnyogás és cifra érzelgés”. De ez még mind nem elég. A cigányzene “inferioritása” még csak meg sem határozható, mert ez a “botfülek zenéje”, “nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomos sündörg vigyorgással és nyálas nyekergéssel, olyan emberi lé-nyeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerség helyett primitív kotyvalék.” Hamvas ennek a zenének a nyomát véli kihallani a parlamenti beszédekbl, az akadémiai szónoklatokból, a hírlapok vezércikkeib l; ez mérgezte meg a színészetet, Székely Bertalan festészetét éppúgy, mint részben Munkácsy életmvét is. S t! Hamvas Béla szerint “ez a zene beleszövdött a költészet legfinomabb szöveteibe, és a múlt szá-zad második felében az egyetlen Arany kivételével minden költészet rejtett muzsikája ez a cigányzene lett”, amely nem más, mint “ismeretlen gonosztevk merénylete”. Ezen a ponton minden elszabadul, szakad a gyepl, foszlik az istráng, a féktelen kritika tomboló blaszfémiába fullad – ahova követni már nem tudom, félelmeiben nem osztozom. “A finomultabb ízlés számára – írja Hamvas – (talán a cigány-zene mindent lehengerl hatására) rémületté vált, ha bárhol és bárki kiejtette ezt a szót, hogy magyar vagy nemzet, nép vagy haza.”Megütközve hallgatom ezt a logikailag artikulálatlan, rekedtes hangot. Vajon milyen élményalapja lehet ennek a paroxizmusnak? Honnan ez a rettegés és félelem? A teljes azonosulás fájdalma szorítja görcsbe a torkát? Gyerekkori sérelmek vesznek elégtételt a mitikussá növelt pokolban? A cigányozó, sírva vigadó dzsentriben tulajdon, nemzetzülleszt apjával számol le, akit neki kell részegen hazatámogatnia, s még talán azt is várják, hogy megbocsásson? Akit meg kellene értenie,



akit, ha megtagad is, hozzátartozik, akitl képtelen szabadulni, s akinek emléke is félelemmel tölti el? Állok a “metró” ajtajában, de ez most nem nyílik ki, err l a vonatról nem szállhatok le, együtt kell utaz-nunk, s azzal sem védekezhetem, hogy a szavakat nem értem. Az indulat pernyéje rám szitál, s egy nem-tör döm mozdulattal még csak le sem söpörhetem. Ugyancsak Az öt géniuszban olvasom a következket: “Végül meg kell szabadulni attól a nyomasztó hazugságtól, hogy a világ els népe a magyar. Tudomásul kell venni, hogy ezt a felfogást nem a való-ságérzék, hanem a valóságtól való félelem teremtette.”Hamvas Béla a könyv szövegét – ahogy az utó-szóból kiderül – 1959-ben véglegesítette. Három évvel a levert forradalom után, amikor a kolozsvári Bolyai-egyetem önállóságát megszüntették, amikor Hruscsov Magyarországra látogatott, amikor a véres megtorlások után újraalakult az Írószövetség, s amikor általában nem arról regéltek, hogy a magyar a világ els népe, és a cigány is inkább azt a nótát húzta, hogy a magyar Hitler utolsó csatlósa volt, hogy inkább az alja népek közé kell sorolni a magyarságot. Szomszédaink, hogy teljes legyen a kórus, szintén ezt a nótát fújták, és a Nagy Testvér egyetértn dúdolgatott hozzá. Ezt a rémít és félelmet kelt zenét Hamvas Béla nem hallotta meg? még mindig fiatalkora bokacsattogtató, sarkantyút penget , fantom-Magyarországában élt. Észre sem vette, hogy többszörösen megalázott emberek közé, egy másik világba csöppent. Amelynek új urai t is megalázták. Hozzá azonban ez már – legalábbis Az öt géniusz idézett passzusa szerint – el sem ért. Meg sem érintette. Kilépett ebbl a világból. Szellemburka védte.

t már nem lehetett megalázni.

Albert Gábor *forrás: www. hitel.elender.hu

„A klérus ugyanazt a magatartást vette fel, amely ellen jézus küzdött, és ezzel az Evangéliumot megkísérelte hatálytalaníta-ni.”

(Scientia Sacra)

Genezis* Kolozsvárott 1656. November 20-án, a semmibl teremtett kollégium nagytermében Apáczai Csere Já-nos székfoglaló beszédet tart. Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról értekezik, s szavai hitelét ersíten-d , bibliai helyet idéz: "Egyébként nem akad olyan ügyefogyott, aki tagadni merné, hogy miként a múlt-ban is az iskolából kerültek ki legkiválóbb tudósaink, legékesebb szavú szónokaink, legélesebb elméj hitvitázóink - mindmegannyian a látható egyház legszilárdabb oszlopai -, éppúgy onnan kerülnek ki a mi id nkben is. Ez pedig világosan kitnik akár a Teremtés könyve 4.fejezetének utolsó versébl is, melyet az iskolák alapításának tekinthetünk: Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét." A szellem erejérl beszél Apáczai, a kicsiszolt elme felvértezettségérl, amellyel a bölcs ember ellenállni képes rontásnak, rombolásnak, Iskolát alapít: így akar ers várat építeni török átok, jezsuita veszedelem, Habsburg-hódítás ellenében. De milyen logika alapján tekinthet a Teremtés könyvéb l merített mondat az iskolák alapításának. Apáczai filológus magyarázatba kezd: a Biblia fordítói közül Tremellius és Junius - Rabbi Salémo Jarchi értelmezése alapján - a héber huchal szót egy feddés értelm szót re vezették vissza, más forrás - a tudós Ibn Ezra - a kezdet szóval hozza összefüggésbe. Kezdet és feddés: közösség és fohászko-dás. Nagy bajban, végs veszedelemben megtanulta az ember segítségül hívni az Úr nevét. 1656-ban Erdélyben teológia és világi tudományok, Biblia és iskola egyaránt nélkülözhetetlenek a veszedelem elhárításához. Tehát a Teremtés könyvének hivatkozott verse bizonyítja: iskolákra van szükség, gondol-kodó magyarokra, akik elzik határainkról a bajt, török dúlástól, német fosztogatástól, hódoltságtól, hó-dolástól óvják, mentik hazánk. Nagy bajban Isten nevét hívja segítségül Apáczai - és: iskolát alapít. Fél-reértette a Biblia szövegét? Séth szavait iskolateremt cselekedetnek értelmezni roppantul evilági gon-dolat; a hallgatóság soraiban helyet foglaló tudós teológusok egynémelyike okkal felháborodottan von-hatta össze szemöldökét. Sokaknak az sem tetszett: matézist, fizikát tanítottak Kolozsvárott, magyar nyelven földi tudományokra, evilági jártasságra oktatták, nevelték a hallgatókat, s tette mindezt Apáczai



kezében Bibliával, ajkán az Úr nevét segítségül hívó szóval. Segítségül hívta az Úr nevét: felépült Ko-lozsvárott a kollégium. Tanított: betért kb l olvasni tudókat nevelt. Nevelt: a Biblia szellemében formált hallgatóiból eretnekeket. Hamvas Béla 1936 derekán a világ válsá-gos állapotáról gondolkodik. A világválság okait, eredetét és távlatait kutatja, tárgyilagos pontossággal lajstromozza a tudomány, a politika, a társadalmi mozgalmak eredménytelenségeit, félmegoldásait, ku-darcait; tudományos pontossággal értekezik az emberiség megmenthetetlenségérl. George bibliás han-gú töredékmondatát idézi: Keiner, der heute ruft… - senki, aki ma az égi hatalmakhoz kiált segítségért… Hamvas pontosan, szikáran fogalmaz: most nincs remény. Az emberiség ma elveszítette képességét a katartikus megtisztulásra, önnön sorsának bölcsebb irányítására, elveszítette hitét, Istenét, megszakította szellemi összetartozását földöntúli hatalmakkal, tönkresilányította kultúráját, értéktelenné színtelenítette történelmét, múltját. Ma a nyájhajlamú tömegember uralkodik, az arc nélküli sokaság, s valamennyiünket az anyagiasság bilincse tart fogva. Politikai pártok ideológiájukat kínálják megváltásul, pénzemberek a gazdasági fellendülést, egyház a szemfényveszt szertartásokat, tudósok tudományos hiedelmeiket - mindhiába, mert mindez csupán részlet, töredék, maradék. A kor hulladéka. Katarzisra, újjászületésre, önmegújításra az emberiség ma képtelen. Hisz a válságot is csupán részjelenségekben képes érzékelni: gazdasági életben, politikában, mvészetben, tudományban. S bár a világ nincs válságo-sabb állapotban, mint volt bármikor - "Nincs itt vége semminek, nem alkonyodik a nyugati kultúra, semmi sem megy tönkre. A világ változik, de ez a természete." -, mégis: az ember szorongatóbb pillana-tokat él át napjainkban, mint korábban. Eltelt ismét kétezer év, bolygónk átlép a következ csillagképbe, a Vízönt be. Jövnk titok. Ébredésünk megrázkódtatása a felismerés: lemaradtunk. Ki így, ki úgy. S az elveszített, megragadhatatlan reális világokért kárpótlásul képzelt irreális világokat építünk magunkban, magunknak - mvészetben, politikában, társadalomban, tudományban. Keiner, der heute ruft… Hamvas Béla bibliográfiát készít, egybegyjti a világ válságos állapotával foglalkozó mveket, pontos katalógust szerkeszt a reménytelenség irodalmi alkotásaiból, tárgyias pontossággal osztályozza az álta-lános, a részleges és a szakválságokkal foglalkozó alkotásokat. Tudós könyvtáros, végzi a munkáját. És miközben szorgos alapossággal egybegyjti a reménytelenség szellemtermékeit, rendszerez tudomá-nyossággal feltérképezi a világválság minden jelenségét, kórokozóját, megnyilvánulási formáját, miköz-ben menekül a világból, menekül a gondolkodásba, szellemi létben terjeszked magányba, miközben szomorúan bolyong a rövidre kiszabott földi létben, miközben a világot egyaránt félti a tudósoktól, a kommunistáktól, a történészektl, a filozófusoktól, a nemzetiszocialistáktól, az egyháztól, a pártoktól, a társadalmi mozgalmaktól, a humanistáktól, az eretnekekt l, a tömegemberek hatalmától, miközben elemzi, magyarázza miért van világválság, ha nincs. Lelkében, szívében új bizonyosság érleldik; mint-ha felejtené olvasmányait, a keser szavakat, melyeket álmatlan éjszakák során magába szívott - és Va-léry humanista gondolatával üdvözli a reggelt: "a világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne". Keiner, de heute ruft… 1983 tele; negyven éve Hamvas Béla költk, írástudók szent feladatáról merengett. Ma: múlt. Költ k szent feladata? Talán, valamikor. Mallarmé? Néhányan olvassák még a verseit. Hölderlin? Nem szent, de él, közöttünk van. Poeta sacer? - inkább: politikus, katona, közgazdász. Megvillan váratlanul egy mondat: "A járvány úgy kezddött, hogy mindenki trónkövetel lett." "Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé, s nem vette észre; ma felém nyújtotta ki valaki, és én vagyok az, aki nem veszem észre." Valamikor Isten nevét hívtuk segítségül. Ma barátunk kezét keresnénk: nincs barátunk. Hamvas pontos diagnózisa: "a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny". Igaz vol-na? S ha így van, mit jelent tszomszédságában a másik mondat: "A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belle." Lehet, hogy végérvényesen vagy id legesen, de elveszítettünk valamit, s ma csak hiányát élhetjük meg hajdanvolt emberi nagyszersé-günknek? "Csak mulandó mvet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban." Maradhat, akár eltüzelhetek a hátrahagyott, teleírt papírlapok. A remekm megtörtént, Isten tud róla, a többi nem fon-tos. Hamvas Béla életmvének jelents része kéziratban maradt. Talán így vigasztalódott. Vigasztaló-dott? S akit nem vigasztal, nem nyugtat meg a gondolat, hogy elegend boldogság gondolatban megélni a remekm megalkotását: az életet? Gyógyír lenne mindenre, ha elbujdoshatom a szellem birodalmába? Boldog volt Hamvas Béla, amikor hitte: álmában Istennel beszélget? S aki nem tud ébren, álmában Is-



tennel társalogni, képes gg és irigység nélkül megérteni azt, aki boldogságot tudott álmodni önmagá-nak? Aki Istennel álmodik, érti azt, akinek a föld fáj? 1983 tele; fejezzük be a mondatot: Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé…

Szigethy Gábor *forrás: A Gondolkodó Magyarok sorozat, " A világválság" el�szava „A klérus ugyanazt a magatartást vette fel, amely ellen jézus küzdött, és ezzel az Evangéliumot megkísérelte hatálytalaníta-

ni.” (Scientia Sacra)

"Társadalmi helyzete az, hogy a társadalmon kívül van"* "Rég volt az, amikor az emberek természetes bölcsességgel táplálkoztak, a csillagokból áradó gondola-tokat ették" - írja Paracelsus a Mágikus Tanításokban. Azokat az idket idézi, amikor az isteni kinyilat-koztatás minden ember számára érthet volt, abból minden ember közvetlenül részesült. A középkorban misztikus internció révén jutott el a kinyilatkoztatás, de csak egyes emberekhez. Errl ír például Jakob Böhme. A jelenkorban igen nagy zavarodottság tapasztalható ebben a kérdéskörben. Ezért a mai korban múlhatatlanul szükség van olyan ismeretekre, amelyek az emberrl való tudást teljesen új alapokra he-lyezik. Hamvas Béla, akirl elmondhatjuk, hogy "az élet zarándoka" volt, olyan életm vet hagyott hátra, amely valóban új alapokra helyezheti az emberrl és a világról való tudást. Éppen egy szaturnikus ciklus telt el Hamvas Béla halála óta, sok változást hozván. Minthogy azonban életünkben annak van legnagyobb értéke, amit átéltünk, ami személyes élményünk, így elmondhatom, az eltelt 29 esztend semmit sem fakított azon az élményen, hogy személyes kapcsolatban voltam Vele, és kéziratait gépeltem. Ma is rzöm jegyzeteimet a Mágia Szutráról, a Scientia Sacráról, Láthatatlan törté-netr l. (Az akkori szomszédunk gyakran kérdezte, mit írunk éjjel-nappal. Állandóan hallotta az írógép kopogását.) Sorsüldözött életemnek kivételes kegyelme, hogy öt éven át, 1963-tól haláláig ismerhettem

t. Ma is eleven hatással van rám az az univerzális orientáció, amely egyszer, közvetlen, st sz ksza-vúnak mondott viselkedésébl áradt. Ez a szellemi magatartás meghatározó lett életemre és munkámra, amely a pszichológiában a személyiségkutatás és a holisztika m velése, írásban pedig a valóságlátás és - megjelenítés. De úgy érzem, megcsonkított hazánknak és a világban szétszórt magyarságnak is kivételes kegyelem, hogy egy fia, aki 71 esztendt kapott a Teremtt l a földi zarándoklatra, itt élt közöttünk és példát mutatott az áldozatra, hogyan lehet elviselni méltósággal egy visszájára fordított társadalomban a társadalmon kívüliséget. Példát adott olyan életvitelre, amelyet az Istenhez való közelség határoz meg és nem az emberektl való távolság. Példát mutatott a hitelességre, a sorsmegoldási forgatókönyvre, a hero-ikus magányra és arra, miként lehetünk tanítványok és az élet zarándokai. Születésének centenáriumán éppen azért ragadjuk ki az sorsában is megért paradoxont, amely az egyén és közösség között van, mert korunkban, a Vízönt korszakban is az egyik legnagyobb kihívás a személy és társadalom ellent-mondásos kapcsolatában van. Hamvas több írásában foglalkozik az archaikus közösség és a modern tár-sadalom közötti különbséggel:

- Az archaikus közösség alapja a szellemi hierarchia, az életrend, a szakralitás, amelynek a személy természetes tagja. Minden közösség életében a kozmikus hierarchia nyilatkozik meg. A szakrális közösségek a világértékekkel analóg életet élnek.

- A társadalmat az osztálytagolódás jellemzi. A kaszt eredetileg hierarchia volt. Az skori ha-gyomány négy hierarchiája a négy világkorszakkal áll analógiában: az aranykornak a brah-man, az ezüstkornak a kshatryja, a rézkornak a vaishya, a vakornak a shudra a megfelelje.

- Ugyancsak a négyes számot követi az skori közösségek vertikális rendje, az ember életsor-sának négy alapvet értékfokozata: a tanítvány, a családf, az erdei remete és az élet zarán-doka, aki vagyonát elajándékozza, darócruhát ölt, és egyetlen tulajdonát, az evcsészéjét övé-re akasztva, névtelenül vándorol. Az archaikus közösség a történeti kor határán bomlásnak



indult, majd lassan széthullott. A közösség felbomlásával egyidejleg elt nik a szakrális uralkodó, a király is. Az emberiség rendezetlen halmazzá változott.

A modern társadalom is rendezetlen halmaz: a deszakralizálódott emberek deszakraliizálódott, integrá-latlan tömege. A modern társadalom az ember elszemélyteleníti, m köd képességét a bürokrácia góleme megbénítja. A deszakralizálódás folyamatában az egyes ember nemcsak az elszemélytelenedéssel, ha-nem elidegenedéssel, identitásvesztéssel, általános értékválsággal küzd. A modern kultúra inkább az elveszett szellem pótlékának mondható, mintsem a hagyományban rzött és kinyilatkoztatott szellem realizálásának. A társadalomnak ez az állapota élesen veti fel a személy beilleszkedési lehetségeit, joga-inak és méltóságának megrzése vonatkozásában. Azt a kérdést veti fel, hogy személyiségünk kibonta-koztatásában egy ilyen társadalom "értékrendjéhez" kell-e inkább igazodnunk, vagy éppen periferikus helyen kell meghúzni magunkat?

Csuang-ce azt mondja egy helyen:

"Akir l az emberi dolgok leperegnek, annak égi természete van.

Akinek pedig az ég eri segítenek, az az ég fia."

Talán ez a gondolat világítja meg legjobban, miért volt Hamvas Béla sorsa a magány, és miért van az, hogy mintegy húszkötetnyi életmve most, születésének centenáriumi idején is csak részben került kia-dásra. Hiszen ötvenéves korától kezdve valósággal légüres tér vette körül, segédmunkásként és raktáros-ként tengette életét. Ám ebben a csendben meghallja bens hangját, meghallja az t megszólító hango-kat. Szenvedései a valóság magasabb dimenzióit nyitják meg számára. Ez nem csupán saját sorsmegol-dási forgatókönyvét jelentette, nem csupán a magyar nép ötrét géniuszának a felismerését eredményez-te, hanem az egész emberiség "láthatatlan történetének" metafizikai koordinátáit. Ezt a látásmódot nem-csak az ötvenes évek politikai érdekeivel nem lehetett közös nevezre hozni, de a mai emberek nagy része eltt is érthetetlennek mutatkozik. Ezért vállalta inkább a számkivetettséget, a "mveimet én már az árokparton is megcsinálom" heroikus magányát. "Társadalmi helyzete az, hogy a társadalmon kívül van" - olvashatjuk A magány szociológiája cím esszéjében. Megrázó hitelesség önarcképet vélhetünk felfedezni az egyén és közösség paradox kapcsolatáról szóló fejtegetésben: míg egyfell az egyén csak a közösségben válthatja be lelki, szellemi értékeit, addig a közösség - legfbb kohéziós erejébl, a kollek-tív felel sségbl fakadóan - mindig az alacsonyabb értéknívónak megfelel szinten mködik. Még ha látná is a vele szemben álló egyén igazát, közösség mivoltát nem számolhatja fel annak elfogadásával. Ily módon alakul a paradox helyzet: a társadalommal való szembenállás végs soron a közösség érdeké-ben vállalt oppozíció. Egy magasabb érték követelése jegyében alakul ki, amely követelésnek a közös-ség nem tehet eleget, mivel ezzel nem rendelkezik, ez nem sajátja. Hamvas Béla azonban azzal, hogy elfogadta a kívülállást - és például nem emigrált - egyén érdekei feláldozásával, a küls-fels távlatból az Egészre való rálátással tett hitet a magyarsághoz való eltéphetetlen odatartozásáról.

"Az ember érthetetlen misztériuma, hogy valódi életét sorsától függetlenül éli" - írja. Nem magának élet és nem magának írt. Hamvas Béla sorsa az írás. Id szer ségébl mit sem vesztett a kényszer évtizedek során. Az itthoni és külföldi, méreteiben már-már mozgalomnak mondható népszerségének fedezete a személyesség és hitelesség, amely korunkban a legfbb hiánycikk. A mveit kísér kommentárok töme-ge is jelzi azt az elementáris érdekldést, amelyet a kövekrl, a fákról, a számokról, a geometriáról, a Stonehenge k kapuívér l és táncáról, a közösség architektóniájáról, a mítoszról, a zenei sélményr l, a költészet metafizikájáról vagy az imaginációról, az ember életének megvalósításáról írt sorai kiváltanak. Az írás számára katarzis, a mveiben mélyebben él, mint önmagában vagy napjaiban. Írásaiban egyszer-re a legszemélyesebb és legegyetemesebb. Talán ez a személyes egyetemesség a legmegkapóbb, legin-kább lenygöz , sokrét en gazdag, tág szellemi horizontot nyitó esszéiben az igen intenzív stílusa mel-lett. Egyforma hitelességgel tud írni a tejfölös eperr l, a hónapok színeirl, a Vízönt korszakról vagy Orpheus harminchárom mvéb l maradt fragmentumról. Bravúros tájékozottsággal idézi az i.e. 600 kö-rül élt legendás alakokat - Lao-cét, Kung-cét, Buddhát, Zarathustrát, Hérakleitoszt, Püthagoraszt - vagy a század eleji orosz emigráns Bergyajevet, a legmodernebb nyugati gondolkodóig, René Guénonig. Min-den sorából ez az univerzális orientáció tnik ki. Írásainak intenzitása, átüt ereje a megélt gondolkodás-ból fakad, a lét közvetlen valóságának átélésébl, az éber részvételbl. Miközben eme élményeit sza-vakba fordítja át, a szavakat olyan jelentéstartalommal ruházza fel, amelyekbl külön Hamvas-szótárt lehetne szerkeszteni. Gondolkodásának tárgya: az egész, a létezés teljessége. Egyetlen fontos dolog



számára: "Minden pillanatban létem egészét élni." A horizontálisból a vertikálisba emelkedni, a fizikai világon túl a metafizikai világ megismerése, a világrend ritmusára való ráhangolódni tudás. Amit a szociológia nem képes felismerni, azt Hamvas meggy z en írja le: egyén, közösség, nép, nem-zet, társadalom élete a hely géniuszától függ, amelyet objektív pszichénkben hordozunk. A hely géniu-szát nemcsak a táj, hanem a nép is rzi, amely ott születik, és generációkon keresztül ott éli életét. Az emberiség évezredes tapasztalatai a kultúrával genetikusan örökl dnek át. Ezért a nép élete transzcen-dens eredet. Nyelvet, mítoszt, morált, szokást, törvényt csak közösségben lehet alkotni. A nép mint szakrális közösség az égi közösség földi mása, Isten arcának és jelenlétének hordozója. A valódi közös-ségben az ember tevékenysége meghatványozódik, vagyis természetfeletti er teremti és tartja fenn. Ma az isteni származás hordozója a személyiség. Korunk szellemi feladatához személyiségünk megteremté-sén keresztül nhetünk fel. A kultúra is csak a személyiségen keresztül és a személyiség által teremthet meg. Miként a nyelvet, mítoszt, morált, szokást, törvényt csak transzcendens úton lehet megérteni, úgy a személy szabad akarata, erkölcse, felelssége is csak a metafizikai pólussal értelmezhet. Ha ugyanis elvész a láthatatlan világgal való kapcsolatunk, a látható világ élete ellehetetlenül: kialakulatlan, befeje-zetlen, lezáratlan, félig kész, torz, destruktív, hiányos, egyszóval rossz, azaz nem felel meg a valóságnak. A gazdaságot a tájnak, a politikát a népnek kell meghatároznia, a bennük mköd géniuszon keresztül. A személy, a kultúra, a közösség és társadalom arkhimédeszi pontja, amelyen keresztül a válságból ki-mozdítható: a szakralitás. Ebben nyújt eligazítást Hamvas Béla életmve.

László Ruth *forrás: Osiris - Hamvas Béla kör "A nevezetes névtelen" kiadványa

„A vallásból nézve rettenet, ha valaki magát Istennel azonosítja, mert a vallás ezt a kijelentést úgy értelmezi, hogy az ember egynek tartja magát a lét hierarchiájának legmagasabb fokán álló él�lénnyel.”

(Scientia Sacra)

Hamvas Béla írásai a Nyugat más munkatársairól* Hamvasnak - Babits, Ady és a Nyugat második nemzedékének költ ihez való szellemi viszonyának tisz-tázása után - a Nyugat többi munkatársa már semmi problémát nem jelentett. Babitsról még egyszer ej-tett szót, 1935-ben, Az európai irodalom története második részének megjelenése alkalmából. Korrekt ismertetést írt a mr l, erényéül ismerve el, hogy elkerülte a zsurnalizmust és nem esett vissza üres aka-démizmusba sem. Ugyanakkor hiányolja a m els részében még jelen volt szubjektivizmust, amelynek Babits, úgymond, legkiemelkedbb eredményeit köszönhette. A m legjobb részeinek a líráról és az esszérl írottakat tartja, gyengébbnek a németekrl mondottakat, akiknél Hamvas a metafizikát és a ze-nét tartja lényegesnek és az irodalmat kevésbé fontosnak. Babitsnál mélyebben érintette t Szabó Dezs személye, mert t egyetemi hallgatóként, 1919 szén tar-tott el adás-sorozatán maga is hallotta beszélni, akkor, amikor az ifjúság útmutatást várt a világháború, a forradalmak és az ellenforradalom megrázkódtatásai után. Szabó Dezs arról beszélt, hogy Európában a klasszikus ember után a XVIII. Században a romantikus ember lépett fel, és kezébe vette a világ irányí-tását. De, mondja Hamvas Béla harminc évvel késbb erre visszaemlékezve és Szabó Dezst idézve, "már ennek ideje is lejárt, új ember lép fel, aki nem egyén és nem individualista többé, hanem fajának képvisel je". Szabó kijelentését ugyanekkor szembeállítja tényleges magatartásával, és azt a következte-tést vonja le, hogy bár Szabó magát az új embertípus, a kollektív típusú ember képviseljének kiáltotta ki, valójában nem az, hanem individualista, és ez hallgatósága eltt leleplez dött: "A komolyabbak azonban tüstént kiábrándultak. Abban Szabó Dezsvel megegyeztek, hogy az individuális embert elve-tették. Elég volt a romantikából, az egyéni önképbl. De rögtön átlátták, hogy Szabó Dezs csalt. Szabó Dezs nél talán soha senki sem volt individualistább, Szabó igenis csalt, mert egyén volt, individualista, romantikus, st annyira becsvágyó, hiú, kevély, önkényes, hataloméhes, hogy a közönséges individuali-tás már nem is volt neki elég. Megtette magát a nép képvisel jének. Kinevezte magát a faj reprezentán-



sának… Mikor a csalás kiderült, a valamirevaló fiúk elszéledtek. A diákság vezet nélkül magára ma-radt. Nyitva állt el tte az út strébernek lenni, vagy értelmetlen lázadónak. Egyesek beléptek ébred ma-gyarnak, és zsinóros sapkát viseltek. Mások a szektákat keresték. Ismét mások félrevonultak és rossz verseket írtak. A legvakmerbbek Marxot, Einsteint, Freudot, Bergsont olvasták, és a fogukat csikorgat-ták." Ez utóbbiak közé tartozott Hamvas is, akinek útja innen, a magukat megcsaltnak érzett hallgatók közül vezetett az egyetemen, újságíráson és a Kerényi-Hamvas-társaságon át ehhez a felismeréshez. Szabó Dezst azonban a végs csalódás ellenére is elfogulatlanul szemlélte, aminek bizonyítéka, hogy a harmincas évek elején megjelent és befejezetlenül maradt regényérl, a Megered az esr l elismer en ír, mert felfedezi benne azokat kvalitásokat, amiket akkoriban elismert kedvenc, elssorban angol íróiban, mindenekeltt John Cowper Powysban is nagyra becsült: a "teremt pszichológiát". Ezért dicséri ezt a töredékes, de "nagyvonalú történelmi regényt". Szabó m vészi teljesítményét azzal magyarázza, hogy "nem áll saját maga befolyása alatt", hanem egyszeren, ahogy Szabó magáról mondta, "két látó szem". Hamvas Bélának a Nyugat alapító nemzedékének egyetlen tagjával volt baráti kapcsolata, akinek mvei-r l és személyérl, paradox módon, mégsem írt sohasem ismertetést, sem összefoglaló tanulmányt, és akinek nevét is csak mellékesen említette meg egyetlenegyszer publikált tanulmányban, igaz, hogy ak-kor fontos és sajátos helyen. E barátság tartalmáról és eseményeirl semmit sem tudunk, mert életmvé-ben 1946-ban fordult el el ször Füst Milán neve, de akkor a legteljesebb elismerés hangján nyilatkozott róla, Weöres Sándor költészetérl írván: "Weöres Sándor költ és pedig olyan költ, akinek magas ké-pességei fell soha senkinek nem volt kétsége, s aki a >Medúza< kötetében költészetünknek olyan ma-gaslatait érte el, amelyet a században egyedül Füst Milán tudott." Füst Milán költészete ilyen magasra értékelésének nincs semmilyen írásos elzménye Hamvas életmvében, vagyis ez a rokonszenv és elis-merés olyan mélyen benne élhetett, hogy a fiatal költ , Weöres Sándor mércéjéül habozás nélkül t vá-lasztotta. A nagyrabecsülés okával kapcsolatban semmilyen támpontunk sem lenne, ha nem maradt vol-na meg két, Füst Milánhoz írt levele, amelyek egyszerre adnak választ a költ iránti csodálata okára és arra is, hogy mit hiányolt a Nyugat íróinál és költinél, amit viszont megtalált Füst Milán írásaiban. El-s , rövid levelében Füst Milán háború utáni egyetemi esztétikai eladásainak reá gyakorolt hatására utal, sebtében írva benyomásairól: "nem tudok és nem is akarok ellenállni annak, hogy nem írjam meg addig is, amíg elmondhatom, hogy eladásod olyan állandó mozgatómmá lett, hogy benne élek, emésztem, inspirál, izgat, elgyönyörködtet, - Szabó Lajossal tegnap este együtt lelkesedtünk és alig várjuk, hogy könyvedet olvassuk - bár ez nem éppen ugyanaz, mint nyelved zenéjét hallgatni."A másik levél az els után éppen tíz évvel keletkezett Füst Milán Ez mind én voltam egykor cím gondolati prózakötet olvasá-sának hatása alatt. Az ebben írtak adnak magyarázatot arra, hogy miért éppen Füstöt érezte magához gondolkozásban legközelebb állónak, és hogy miért maradt t le idegen a Nyugat többi munkatársa. Errl ezt írta többek között: "Legels benyomásom az volt róla, hogy igazam volt, amikor mindig azt hittem, az igazi író nem esztétikai egzisztencia, hanem rangja szerint morális és religiózus. Ezek szerint a helye-sen élt életnek mindig Szentkönyvben kell kulminálnia. Íme, gondoltam, a helyesen élt életnek vég-eredménye. Az a tisztelet, amely Személyedet ma nálunk egyedül Téged illet meg, ezért sokkal több, mint esztétikai értékelés, vagy morális elismerés. Egyfajta profetikus egzisztenciává lettél közöttünk, helyesen élt életed következtében, és vallásos tisztelet az, amely körülvesz. Könyved tele van kinyilat-koztatással. Számomra m nem tud többet nyújtani, mint ha közvetlen kapcsolatot teremt köztem és a legmagasabb között." 1932-ben Hamvas Béla ilyenfajta, de akkor még ki nem fejtett, latens meggondo-lások alapján vált meg a Nyugattól. A kétéves kapcsolat életútjának csak egy kis szakaszát jelentette, amelyb l a "lényegkeresés" útjának további szakaszai felé lépett. Nem volt irodalomtörténész, "iroda-lomkritikus" sem, az irodalomban csak az olyan mvet fogadta el, amely, mint fentebbi levelében mond-ta, "közvetlen kapcsolatot teremt köztem és a legmagasabb között". Ezért, akárcsak a Nyugatnál, késbb is mindig kívülálló maradt az írók között. Igénye és személyisége mélyén rejl kett sség magyarázza ezt a folytonos kívülállást, ami csak sajátos egyéni életutat engedett meg számára. Gyökerekig átvilágítva önmagát adta önmaga jellemzését: "A szépírók inkább tudósnak tartják, a tudósok azonban szépírónak. Az esszéisták filozófusnak mondják, a filozófusok esszéistának, a mvészek inkább gondolkozónak, a gondolkozók inkább mvésznek." Ez a sajátosság jellemezte már a Nyugatban való megjelenésétl kezdve utolsó mvei megírásáig, haláláig, és ez nehezítette meg, hogy a "szakmabeliek" maradéktalanul elismerjék akár a szépírók, akár az irodalomkritikusok, akár a filozófusok táborában.



Mindenesetre ez a tulajdonsága lehetvé tette, hogy a kétéves kapcsolatot a Nyugattal ne tekintse több-nek egy epizódnál, és a folyóirat munkatársaival kapcsolatos csalódás ne okozzon benne semmilyen vál-ságot vagy törést. Amikor véget ért, akkor sajnálkozás nélkül lépett tovább a maga útján.

Darabos Pál *forrás: a szerz� Hamvas Béla, Egy életm� fiziógnómiája c. kötete

„Az ember nem képes elviselni a tudatot, hogy Isten a történetben mint a legf�bb hatóság nem vesz részt, és arra, aki

az igazságot megsérti, nem sújt le.” (Scientia Sacra)

Élet és életm * Közkelet nézet szerint korunk szellemi életét bizonyos, az alexandriai iskoláéhoz hasonló szinkretiz-mus, vagy az ebbl következ eklekticizmus jellemzi. A látszat ezt meg is ersíti, hisz a második világ-háború utáni pangásban a mozgalmasság és élénkség örve alatt és annak ellenére az elképeszten szapo-rodó, sok kit n írásnívón született mb l a tehetetlenség izgalma sugárzik: semmi kiút újabb szellemi döntésre. Épp ezért "minden" aktuálissá vált. Viszont, amint Hamvas Béla mondja, "a XX. századra legmélyebben jellemz, hogy új szentek nem kerültek ki a koncentrációs táborokból", ugyanígy írásbeli-ségünk ma is abból táplálkozik, amit a századfordulón Kierkegaard, Dosztojevszkij a világba robbantott, s ami a két háború közti feszültségben tovább forrott Kassnerban, Kafkában, az egzisztencialista filozó-fia különböz változataiban, - és Nietzsche? Egy századra szóló termékenyít és pusztító lángja mellett mintha csak most kezdene derengeni. Ha valaki tudományban, filozófiában, irodalomban korszerségre tart igényt, az egyetemes erudíciót magába foglaló szinkretizmus, s ezen belül a legrégibb források mo-dern áttétele kötelez is. Az azonban, ami a divatos sajtótermékekben eklekticizmus, viselje hivalkodóan akár az ezotéria címkét, a tényleges forrással, a legrégibb és minden pillanatban él tradícióval semmi rokonságban sincs, hiányzik belle az átélés hiteles, Hamvas Béla szavaival "univerzális orientációja és transzparens egzisztenciája". A szellem életének egy intenzívebb síkján (mindegy, olvasható-e felle írásbeli számadás, vagy sem) mentl mélyebb szakadékot hasít a krízis létünk és realizált életünk közé, annál mélyebbre kell ásni a valódi forráshoz, ahol a kett még egy, ahonnan kiindulva egy új, egy magasabbrend, mert személyesebb egység fonala kiindulhat. Ezért ha Hamvas Béla az univerzális em-beri hagyomány sképeinek felidézésével korszer formában esszéket és regényeket ír, vagy a kinyilat-koztatásokat rz m veket fordítja és kommentálja, alig hasonlítanak azok például H. Zimmer imponáló filológiai és történeti megbízhatósággal írt mveihez, melyekben a hindu hagyományt az európai filozó-fia fogalmaival kívánja megközelíteni, vagy M. Eliade a tradicionális alakzatok hatalmas apparátusával készült szcientifikus munkáihoz, és fleg nem hasonlítanak "a világ titkait felfed", de minden esetben valami okkult politikai célzatot rejt, vulgarizáló, magukat tradicionálisnak nevez könyvekhez; de még a mesterének tartott R. Guénonra is alig, aki bármilyen karteziánus világosságra is redukálja a Védák világosságát, senkiben sem ébreszti fel (talán éppen ezért) a benne él atman-szikrát, vagy ami ugyanaz: senkit sem kényszerít megfordulásra. S ez minden absztrakt megközelítre érvényes, akiben az írás nem válik testté, aki íróasztal mellett absztrahál, és aki nem vette ki a maga részét a háborús rémségekbl, aki m vét nem a hegyoldalban, irtás közepette, vagy a munkásbarakkban, az ellopott órákban alkotta meg - minden teóriát ismerve, minden teóriát elvetve. Az ilyen életm valóban opus, és éppen Hamvas Béla megkülönböztetésével nem mutatvány. Az ilyen opus nem szinkretikus, hanem az élet enyész anyagá-ból (az ismeretekbl) alkotott megismételhetetlen ötvözet. Sajátos módon, a reneszánsz múltán az uni-verzális latin erudícióból kies Magyarországon, ahol a zárt politikai és földrajzi határ inkább szimbó-luma, semmint oka a nyugatihoz képest horizontálisabb és kevésbé differenciált életszemléletnek, ahol a nyugati áramlatok jobbára csak felületi szépirodalmi hatásokban érzékelhetk, s ahol egy távolabbi kele-ti kötöttség legfeljebb romantikus nosztalgiában jelentkezik, Hamvas Béla egész oeuvre-jével Bartókkal szinte egy idben töri át a kicsinyes nemzeti, kelet-európai, st ha úgy tetszik, a nyugati határokat. (Mél-tán hangzik itt a tiltakozás: java költink java verssoraiban ugyanaz a lét derül költészetté, mint ember-



emlékezet óta bárhol a földön; tovább, ha költészet, azáltal az, hogy a költ teremt képzelete formát lát és hall, a pillanat múlandóságán áttetsz múlhatatlant. Nincs két költészet. Igaz, de - az re Arany sokat tudna errl vallani - a költ valóságérzékenysége milyen ködsr n át kell tapogatózzék, míg képzeleté-nek szabadságára ébred, milyen rácsokon kell átkiáltania, mindegy, hogy a rácsokat lapos közöny, vagy a zseninek és különösnek szóló olcsó bámulat kovácsolja-e, ahol a prózának, mondhatnók azt is, a hét-köznapoknak nincs igazságfedezete, ott a költészet idegen test, akár mint tiltott mvelet, akár mint dísz. - Bezártságunkat enélkül is nehezítené a nyelvi kötöttség, ami épp legjobbjainkat teszi lefordíthatatlanná. Vagy - s ez az elbbinél súlyosabb - egy rétegezettebb gondolkodás elvesztvén polgárjogát, a természe-tin vagy racionálison túlemelked érzékenység számára adekvát nyelv megteremtése mindig új és egyéni feladat, holott tekintsünk bármely égtáj felé, a szót kimondó kivételes személy mindenütt a kollektív kincsestár nyelvi tartalékából merít.)

Azt sem lehet elhallgatni, hogy míg más magasigény gondolkodók ahhoz, hogy a m érdekében kibon-takozhassanak (Eliade, Lupasco, Cioran, Ghyka, megannyi lengyel, szerb), elhagyták hazájukat, Hamvas Béla egyetlen ifjúkori fellobbant, majd kioltott lendületét kivéve erre sohasem gondolt. Ha munkáját, életét meg is nehezítette a hazai, nem is annyira szellemidegen, mint inkább szellemszorongásban szen-ved közeg, a sorshoz való hség, ami valójában elssorban az, ki milyen sorsot szán önmagának, pon-tosan tudatja az emberrel, honnan kell távolmaradni, mit visszautasítani, miben nem szabad elrejtzni, tudatja, hogy a hiteles megszólaláshoz nagy csendre van szükség - a m érdekében. Ez a helytállás. A határátlépést nem áttörésben, hanem a határok fölé emelkedésben oldotta meg. Még csak a szokásos bels emigrációt sem választotta. Ehelyett határtalanságának biztos tudatában mindenütt és mindenkor centrális kapcsolatot tudott teremteni, azaz centrumot tudott teremteni önmagából. Amit G. Bataille úgy fogalmaz meg: minden lehet princípium, azt Hamvas Béla: mindenütt tengely van. És az életrajz? - Bashoról írja Blyth, nemcsak nagy a japán költk között, de azon kevés emberi lény közül való, aki megmutatta, hogyan kell élni (to live by living). Ugyanígy Hamvas Béla. Aki ismerte, aki olvassa, tüs-tént érzi m és m ves bonthatatlan egységét, a hitelességet. Az ilyen m vét él és életét mvé tisztító "keveseknek" úgyszólván nincs is életrajza, s ennek másik oldala szükségképpen az, hogy egész látható életm vük személyük megvalósulásának, a par excellence alkímiai folyamatnak, az arannyá válásnak vallomása: vallomás az efemer én levetkzésér l. Innen tiltakozása minden biográfia és biografizmus ellen: "amit Kierkegaardnak, ha valamivel érettebb, Európának elször meg kellett volna magyarázni, az, hogy a pillanat nem id, hanem temps retrouvé, spirituális aktus, amelyben az élet transzparenssé válás. A különbség az id és az örök közt eltnik. Az ember születése pillanatában hal meg, akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart. A teljes jelenlét sz k szorosán át tudok törni a kimeríthetetlenbe. Ami nem jelenlét, az úr, lényegtelen, nemlétez. Amit Kierkegaardnak meg kellett volna magyaráznia, hogy a goethei biográfia, éppúgy, mint a szcientifikus életfogalom irreális koncepció. Az élet nem lehet önmaga mértéke." A tiltakozás minden memoár vagy az ember küls környezetére és életeseményeire vonatkozó beszámolók ellen egyik alapaxiómájából következik: "az embernek nem környezete, hanem világa van", s az axióma szorosan következik a spirituális vonalból, amelynek Hamvas Béla hazájában nemcsak egyetlen képviselje, de a modern európai gondolkodásban is következetes folytatója, a Böhme-, Saint-Martin-, Pasqualis-, Baader-, Szolovjov-, Bergyajev- neve jelezte teocentrikus világképbl: eredeti vilá-gunk nemcsak teocentrikus, de megzavarodott látásunk, lezuhant voltunk ellenére mi magunk is mikroteoszok vagyunk - "mindenütt tengely van". Ha pedig így, akár Lao Ce, a "kellékeket", azaz az élet önmagáért való élvezetét (mondhatnók ma, a libidót) elveti, s ugyanígy a képességek üres gyakorlását: "Rousseau óta a probléma, hogy az ember miként élje nem életét, hanem életrajzát, ezt az elölrl és há-tulról korrigált konceptust", "azon az egy lépésen kívül, amit az ember születésétl haláláig meg tud ten-ni, és ami nem egyéb, mint a nyers élet megérlelése, semmi egyébnek nincs értéke. A lépés infinitezimálisan sem mérhet, mert ez nem táv, még csak nem is transzfiguráció, hanem transzszubsztanciáció. Semmi küls jel, semmi eredmény, nem siker, nem boldogság és nem bölcsesség. Ebben az egy lépésben a súly ugyan az életre esik, de úgy, hogy az élet megmarad annak, ami, múlandó-nak, tünékenynek, és épp azáltal, hogy nem körülmény, nem feltétel, nem az, amit nyújt, nem a dolgok, semmi más, mint élet, ténylegesen az, a nemlétnek tündökl hevültsége, amihez megtiprása és elhomá-lyosítása árán is tehetetlenül ragaszkodunk, s ami mégse otthon, csak a megrendült dolog, ami eltávolít-tatik, semmir l sem akarok tudni, csak ami fontos" A fentiek után elég jelentéktelen elmondani, hogy 1897-ben született s gyermekkorát a bécsi kultúrától er sen színezett, de azzal szemben mégis magyar-



ságára büszke Pozsonyban töltötte. A családban szintén egymást inkább kiegészít, mint ellentétes ket-t sség: a joviális, társasági cseveg evangélikus pap-tanár apa, szolid, nem különösebben jelent s írások szerz je; a katolikus, mvészi képesség, a családban zárkózó, mégis bohém természeti anya; három n vére mellett az egyetlen fiú, a dédelgetett. Magába vonuló, hol szilaj, hol csak a könyvekbe búvó gyermek, akinek az iskola börtön. Legszívesebben zongorázik, komponál. A ház mögött, a gyümölcsös-ben világjáró kalandok Hamsun, J. Conrad társaságában, de legmélyebben a romantikusok bvölik a fiúcska képzeletét, E. T. A. Hoffmann, Schumann. Tizennégy éves, az apával egy vakációi utazás Pá-rizsba, Münchenbe. Többé nem járt nyugaton, de ids korában is oly éln idézte Párizst, a Pinakothékát, az Aphaia templomot, mintha épp akkor érkezett volna haza. Az érettségi Schopenhauer-lázban találja. Utána tüstént kadétiskola - és az északi front. Súlyos idegmegrázkódtatással katonakórház. A fronthar-cosoknak járó kitüntetést nem fogadja el. 1918-ban a háború végeztén az ország elveszti Pozsonyt, a most már csehszlovák országból a családok kiutasítják; Budapesten próbálnak új egzisztenciát alapítani. A háború, a forradalmak utáni munkanélküliségben, korrupt közviszonyok közepette az amúgy sem gyakorlatias család a rideg fvárosban nehezen lel talajt. Hamvas Béla a filozófiai fakultást végzi, zenei tanulmányait folytatja, kenyérkeresete az újságírás. Szabadidejében, tarisznyájában kenyérrel és Ni-etzschével siet a városkörnyéki hegyoldalba. A sajtó korruptsága visszataszítja. Inkább zöldséget termel, maga talyigázza piacra és még élvezi is e foglalkozás Naszreddin Hodzsa-szer humorát. Az egyetemet elvégezve csak évek múlva kap kinevezést a budapesti F városi Könyvtárban. Szerény kis állás, de vé-gül nem a napi szükségletet meglopva kell könyvet vennie. Széles tájékozottságával a könyvtárral pótol-tatja a nyugati és keleti irodalom lényeges hiányait. Semmi különös esemény, olvas és olvas, tanul és ír. Nosztalgia hasonló szellemi igény társak közössége iránt. Ennek nyoma a Kerényi Károllyal alapított, a George-körrel bizonyos hasonlóságot eláruló Sziget mindössze három száma. Els (és utolsó) megjelent esszékötete A láthatatlan történet (1943), a tomboló látszat-történettel szemben "Az els és utolsó lélek" valódi története. Néhány utazás Dalmáciába (vágya, a görögországi utazás sohasem valósulhatott meg), és mire a második világháborúban ismét tartalékos szolgálatra hívják be, kétszázötvennél több folyóirat-publikáció áll mögötte, otthonában pedig a kész, kiadatlan mvek mellett "500 évre való" feldolgozatlan jegyzetanyag. Ismét frontszolgálat. Budapest ostroma el tt pár hónappal Oroszországból hazakerül. Az itthoni szolgálatban a parancsnoksága alatt álló zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával haza-engedi. Csapatát Németországba vezénylik, megszökik és a város ostroma alatt katonaszökevényként rejt zik. 1945-ben Budapest felszabadul, de ekkorra otthonát könyvtárával, kézirataival, eddigi életének minden látható nyomával a bombatámadás megsemmisítette. Az új érában nála meglep aktivitásba kezd. Világirodalmi antológiát szerkeszt, zsebkönyvsorozatot ad ki, amelyben filozófiában, természettu-dományban, társadalomtudományban, pszichológiában, m vészetelméletben szinte egy csapásra kíván jelt adni mindarról, amiben az ország, mondjuk ötven évvel, hátralékban maradt (Heidegger W. Heisen-berg, J. H. Jeans, Valéry, Mannheim, N. H. Nilsson, J. C. Powys, J. Strachey, stb.). A két világháború közti Magyarország klerikális és reakcionárius szorongásában csak az elfogulatlan és érzékeny hallásúak figyeltek fel jelent ségére, 1947-ben a könyvkiadás államosításakor ellenségesség fogadja. Lukács György visszautasítja a sorozatban való közremködést, "egyelre nem látja idszer nek hasonló mvek kiadását". A sorozatot betiltják, a sajtó alá készített, meg nem jelent mvek zúzdába kerülnek. Hamvas Bélát sorozatos támadás éri, s 1948-ban könyvtári állását is elveszti. Többé nem publikál. Következik teljes esztend egy erdei házikóban, ahol egyik ifjúkori eszményképéhez, Thoreauhoz (ha nagyobb fe-nyegetettség és mélyebb gondok közepette is) hasonló életet folytat. Ismét földmvelés, napszám, s köz-ben megírja a pyropais myriodermatikos, a tízezerbr lélek nagy regényét, a Karnevált, ami húszas évei óta érett benne. A vidéki élet így tarthatatlan, nemcsak anyagilag, a közviszonyok sem engedik meg a sehová sem tartozást. Más választás nem lévén, elmegy egy fels-tiszai sivár erm építéséhez munka-társnak, távol a családtól, a fvárostól, a könyvtáraktól. Hétvégeken hazamegy, "könyveket cserél", és súlyosan megrakott hátizsákkal hétfn hajnalban vissza. Több mint egy évtizeden át a hajnali, a kés esti órákban így írja meg életmvének mind terjedelemben, mint érettségre nézve legjelent sebb részét. Miu-tán a létminimumot sem fedez nyugdíjat megszerezte, és addig fogyhatatlannak látszó fizikai ereje megroskadt, hazatér a fvárosba és visszatér az örökké kedves kerti munkához. Fanyesés, még két re-gény, szl kötözés, még egy esszékötet, azután nagyon megcsendesedett. A végs m vet, amire készült, a Scientia Aeternát jegyzetekben hagyta hátra, talán mert annyira készen volt benne a "m, ami az embe-ri élet anyagából készül, ami mintha végleges alakja lenne annak, ami veszend", hogy nem volt miért



leírni. Aki vele élt, 1968-ban, halála évében úgy látta, elérte nemcsak a konstelláció felszámolását (a képességek gyakorlását, ahogy nevezte, feladta), hanem a létnek azt a határát, ahol a lényeges dolgok helyükre kerülnek, s ahol az összeütközés, a tragédia megsemmisül, a sorsból való kilépést.

Valószín , hogy mindezt fölösleges is volt elmondani róla, elég lett volna annyi, amit az Unicornisban képzelt mesterérl írt: "Esténként magános sétákra szokott menni, amikor hazatért, valamit írt, verset, néhány mondatot, esetleg egyetlen szót". Mert így élt - valóban így. Bizonyos, ha valaki egyszer Ham-vas Béla életének mvét, azaz mvének életét számba akarja venni, zavarban lesz, melyik címet válasz-sza: Hamvas Béla ezerarcú élete vagy Hamvas Béla egyszer élete. Az is biztos, hogy mvének egész példája, ha tetszik, vallomása annak, amit a hamleti szituáció els lépésének, vagy a sorstól való meg-szabadulásnak nevez, azzal a különbséggel, hogy a lét és nemlét, azaz a hitetlenség határára érve nem retten meg, nem hiszi azt, hogy ha "sorsát feladja a nemlétbe merül." "Annak, aki a történettel és a kör-nyezettel distanciába lépett, a sorsba visszatérni nehéz… pedig ha léte minden erejét belevetné, se lenne képes megsemmisülni". "Hamlet látása oly gazdag, hogy minden ún. cselekvt ügyefogyottnak lát, mert az tetteinek jelentségével nincs és nem is lehet tisztában". Hamlet tragédiája, hogy a dráma és nemdráma közül, mikor már tehette volna, nem az utóbbit választotta, visszaesett a történetbe, a sorsba. A dráma és a sors elvetésének, vagy az ezer arc és egyszerség (a normális ember) konfliktusában a megoldás kulcsa a böhmei inqualieren: egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni, s ugyanakkor tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagyok azzal, akinek ez mind arca. Utolsó esszékötetében átalakulásáról így ír: "Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt. Elször az újkorból a kereszténységbe tértem vissza, anélkül, hogy hozzá htlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gylöletre és az ellene való lázadásra, soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem.Aztán a kereszténységbl a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a keresztény-ség is otthon van, a héberek, a hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás és rítus és eszme és törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhet, és mindaz, ami van, még egymáshoz egész közel áll. Azután a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutusra, anélkül, hogy megta-gadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem és a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhet, hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, ha-nem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és mulandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, tz és víz egymásban nyugszik, mert középpont, egyetlen lét, mozdulatlan és örök".

Napjainkban, amikor az skori ezotéria legalábbis filológiailag oly ismert, fölösleges hangsúlyozni, hogy a fenti periódusok határátlépések, st beavatási állomások. Hamvas Béla létéhsége, kiderül ez fia-talkori írásaiból, egész magatartásából, nyugtalanságának, de még inkább gondjának természetébl, el-s sorban nem a mvészetet, nem a magasrend moralitást, nem a vallásos megismerést igényli, hanem azt a megvilágosodást, amit a mindezek felett érvényes ezoterikus beavatás tud nyújtani. A modern vi-lágban mvészeti áramlatok, filozófiai irányok, irodalmi minták, legfeljebb példaképek, rosszabb eset-ben izmusok vannak, jobb esetben a kor aktuális problémáira válaszoló, egymástól legtöbbször elszige-telt, de mégis találkozó gondolkodók; utóbbiakra, ha a mester szót használják is, az épp, mivel nincsenek mesterek, mindig falsot fog. Aki pedig a beavatásra szomjas, annak mesterre van szüksége. Hamvas Bé-la, bár errl sehol sem tesz említést, legalábbis a maga számára, s ezzel példát adva töltötte be a hiányt, maradéktalanul tanítvány tudott lenni, s így a fent idézett periódusokban érzékenysége kitapintotta azo-kat a személyeket, akikre szüksége volt, esszenciális igazságaikat megragadva, a lényegtelent lehántva róluk tette ket mesterekké; átlépve rajtuk tudott h maradni, s ezzel megközelíteni a szinte példátlan feladatot, az önbeavatást. Mestereink csak azok lehetnek, akikkel eleve rokonságban vagyunk. Nos, en-nek az ezerarcú tanítványnak mestere Európában éppúgy Dosztojevszkij, mint Tolsztoj vagy akár Joyce, a Távol-Keleten éppúgy Shankara, mint a brahman Yajnavalkiya, vagy Buddha, a görögségben Hérakle-itosz, "akit sohasem lehet átlépni", az skori leleteken egy-egy sziklába vésett rajz vagy egy indián szt-tes névtelen készítje, s mindenek felett J. Böhme, akitl megtanulta, miként kell egymásba illeszteni az univerzum ezer arcát úgy, hogy arról minden maszk, id leges zavar (a turba) lehulljon. És bár a R. Kassner-i imagináció merben más természet, mint a végskig tisztult primér imagináció, amit Böhme ugyanezzel a szóval mond ki, mégis Kassner fiziognómiai látásmódja már Böhme tanulmányozása eltt



nagy iskola lehetett a világ maszkjainak (formáinak) felismerésében, de saját alakzatainak megformálá-sában is, még akkor is, ha éppen Hamvas Béla ismeri majd fel Böhme és az egész skori tradicionális számelmélet alapján a Kassnerben támadható rést, amelyben nem bírja egybelátni a szám és az arc vilá-gát. Valamennyi életm periódusa egy látszólagos kettsség, tényleges egység jegyében valósul meg. Egyrészt az adott nap kirótta arjunai feladat vállalása, alázattal és teljes erbevetéssel, másrészt a krishnai távlat: ismeri tettének értelmét. Ha kell, kenyeret süt vagy fát vág, vagy katalóguscédulát kör-möl, mindig az idt tölti be és mindig az idfeletti érintetlenség távlatából. Életszakaszai így a látható történeti id szerint is keretet kapnak. Az elst a korszakot záró mr l, a Magyar Hyperionról legtalá-lóbb hyperioninak nevezni. Itt már a saját érzékenységén átszrt teljes európai mveltség biztos hang-szerén üti meg a hangot, amely ettl fogva összetéveszthetetlenül sajátja, s amit az szavával inkább hangoltságnak, semmint stílusnak neveznénk, mert utóbbi ellen mint az efemer én kifejezési szándéka ellen, és mint aki a kinyilatkoztatás nyelvét tartja az egyedüli példának, mindig tiltakozott. "A mutatvány az ember rendkívüli változata, a m a normálist ábrázolja." "Olyan egyszeren kell írni, hogy aki egy túlbolygóról ma kerül ide, az is megértse". Ez a korszakzáró és egyben nyitó m leszámol az ifjú herosztrátoszi lángjával, a sikert elvetve méltó sorsául a nevezetes névtelenség dicsségét választja. A kés bb tudatosított keleti terminológiával szólva azt mondhatnók, még hölderlini és hsi hangvétellel ugyan, de lemond a ksatrija, a lovagi életformáról egy egyszerbb, nemcselekv brahmani lét tisztaságá-nak kedvéért. És bár az életmvet végigkísér nagy mester és társ szuggesztiója itt még nyilvánvaló, különösen a m önmaga fölé emelése, az Überschöpfung tónusában, a Magyar Hyperionban kezddik a tényleges polémia az eleinte abszolútnak érzett példával, Nietzschével. A tragikus szakadás oka éppen az európai ember képtelensége a brahmani létre, mert megoldhatatlan konfliktus "a mer életet legtöbbre tartani", s ugyanakkor a katarzis szenvedélyében égni. "A dönt az, mondja Nietzsce, ami az életnek használ". Hamvas Béla viszont: Nietzsche a paravidya és aparavidya (ti. az ezoterikus és exoterikus tu-dás) között nem tud különbséget tenni. Még azzal is megpróbálkozott, hogy mindennem értéket itt, ebben az életben szilárdítson meg és abszolutizáljon, vagyis elmezavarra valló kísérletet tett arra, hogy a magasrend szellemi tudást beolvassza a gyakorlati és természettudásba, a magasabbat az alacsonyabba. Nietzsche ezzel nem tisztázta, de önmaga ellenében is elmérgesítette a racionalizmussal kezdd kajánsá-got, mely a klérus és Egyház fogalmát és gyakorlatát rosszhiszemen összekeverte. Hamvas Béla Euró-pában nem talált át nem léphet mestereket. Még Kierkegaard sem elégítette ki, aki pedig alapélmény-ben a legközelebbi rokona, akár mint az igazság tanúja (Wahrheitszeuge), életgyakorlatában mindenre való tekintet nélkül meggyz dését valósítva meg, akár ha a vagy-vagy minden pillanatban követel választásra gondolunk. A különbség azonban lényeges. Míg Kierkegaard az élettel szembeállítja a ke-reszténységet, s ennek értelmében az aktuális klérussal harcol, Hamvas Béla nagyon jól tudja, hogy a klérus éppúgy a megromlott lét tükre, mint a világi élet bármely területe. Nem reformálni, nem javítani, hanem a látszatvilág romlásától, evilágtól elfordulva helyreállítani az emberi alapállást. Míg a fiatal Ki-erkegaard abban az illúzióban él, hogy az életet fenékig ki lehet és ki kell meríteni (aminek késbb ter-mészetes visszája lesz az életöröm elvetése), addig Hamvas: "mindent birtokba venni", azaz az összes lehet séget átvilágítani. Hamvas nem áll meg a religiózus stádiumnál, ez nem elég, mert szabadnak lenni annyi, mint azonosságomat az egész teremtett világgal felismerni, s ennek feltétele, hogy miután az egé-szet mint maszkot és önmagam maszkjait lelepleztem, a végs egységet a jelenségeken túl elérjem: a kezdetet, az istenemberi alapállást, a normalitást. Hamvas nem a világot és nem az életet veti el, hanem a valóságot burkoló fátylakat, az szavával: a létrontást. A fokozatos stádium-átlépések helyett - metanoia. A Kierkegaard-i szorongás helyett tudatos leépítés s azzal párhuzamos integráció. Ha jobb híján egzisztencializmusról szólunk, úgy e tekintetben Hamvas Béla közelebb áll a franciákhoz, mond-juk a G. Marcel, B. Parain, G. bataille, M. Blanchot jelezte vonalhoz, ahol a "valóságos ember szellemi életének heve" (l'ardeur de ntore vie spirituelle) sohasem alszik, mint a némethez, amely éppen Hamvas szerint a "könyvtl sohasem tudott szabadulni". A francia egzisztencialistáktól viszont az különbözteti meg, hogy Nietzsche örökségét nem a részletekre vonatkozóan dolgozza ki annak gyakran meglep és termékeny alkalmazásában, s még gyakrabban a félrevezet szétszóródásban. Tudjuk, ma, aki akar sem bír úgy élni, gondolkodni, írni, mintha Nietzsche nem lett volna. Ám aki akar sem igen bír a Nietzsche felnyitotta tárnába, az abból kitóduló rontó és gyógyító er kkel szembenézni. Érthet: Nietzsche lehet barlangnyitó, sötét és fénythozó szellemek idézje, akiket a világra és önmagára bocsát, Nietzsche sok minden lehet, csak egy nem: vezet a labirintusban - mester. Megjelenésében nem lehetetlen, hogy az a



korszer és az a nagy, hogy miután az erket feltárja, az embert magára hagyja: birkózzék ki-ki saját nagyságával. Érthet a védekezés. Az egyik, a német, könyvet csinál belle, akár tudományt. A másik, a rokonszenvesebb, az emberibb, a francia. Egy-egy szikráján lángralobbanni, s azt hiszi, valóban mély, hol csak szellemes, hol veszélyes experimentumokban alkalmazni: Hamvas Béla nem alkalmaz. Ehelyett a tanítvány elszántságával a Nietzsche felkínálta örvénybe lép, a leleplezdést l, az abban magukat nyil-vánvalóvá tév er kt l nem retten meg, azokat elfogadja, hogy a tradíció adta éberséggel ket megkü-lönböztesse és megnevezze. Így kerüli el mind a divatos Nietzsche-játékot, mind a katasztrófát.

A beavatás sohasem újat tár fel. Ellenkezleg. Lebont egy ránktapadt réteget, hogy önmagunkhoz köze-lebb vigyen. A beavatás minden esetben elszakít egy megrögzött, kevésbé valóságos, mert csak termé-szeti létszférától, hogy egy valóságosabba kapcsoljon. A beavatás ahhoz, hogy személyünket megemel-je, az id világában egy lépést tesz visszafelé, végül az elérhet legrégibbe ér - in illo tempore. Így kol-lektív szinten a beavatás els lépcs je az sök útjának feltárása és annak ismétlése. Ám az egyén szemé-lyiséggé válásában is az els fázis kollektívbe szövött rétegeink átvilágítása. Hamvas Béla a második világháború kezdetén - miután az európaiak nem bizonyultak elégnek, miután megírta nagy krízis ta-nulmányát, számba véve a pszichológiai, szociológiai, valamint a krízis-irodalomban felmerült egyéb természeti hipotéziseket, s miután a filozófiai rendszerek önkényesnek bizonyultak - magától értetd en visszafelé tájékozódott. Henoch könyve, az apokrifek, zsoltárok, kínaiak (elssorban taoisták), szufi, de mindenek felett a Véda. Ezek kedvéért tanulmányozza a hébert, a szanszkritot. Ezt a második korszakot éppúgy jelölhetnk a tradíció, mint a beavatás, vagy az éberség emblémájával. Tradíció - kapitális mve, a Scientia Sacra értelmében, amelyben az skori (i.e. 600-dik évtl visszamenleg) szellemi hagyomány kvintesszenciáját fedi fel. Ebben a hatos számra épített, fúgaszeren megkomponált mben nem szinté-zisét, hanem szimfóniáját halljuk mindannak, amit a tibeti, a hindu, az iráni, a kaldeus, az egyiptomi, a szufi, a dél-amerikai források, majd az alexandriai gnózis, az aritmológia, az alkímia az életen átsugárzó primordiális létr l tudat. Hangsúlyozzuk, nem szintézis, szimfónia. A szintézis részben tárgyi teljesség-re, részben szcientifikus objektivitásra tart igényt. Hamvas Béla szándéka nem az esetleges, a részleges és változó objektív szempontok érvényesítése. Törekvése és eredménye a hiteles szubjektivitás. Hiteles-ség és magasrend tudatosság elválaszthatatlan. "A huszadik század közepén túl a lényeges esemény minden egyéb felett a hagyomány megértése és feltárása." "Az egyes hagyományok, azok összefüggése a térben és idben, és az egész emberiségre kiterjed egysége". "A hagyomány gondolata lehetvé tette az eddigi kollektív kategóriák téves voltának felismerését. Csak egyetlen hiteles közösség van, az embe-riség. Nép, nemzet, osztály, kaszt, vallás, világnézet csak ezen belül, nem mint elválasztó, hanem mint gazdagság, mint sokszerség van jelen, de csak abban az esetben, ha az egyetemes emberiség gondolata alá rendelték. A hagyomány nem történelmi izgalom, nem társadalmi forradalom, nem vallásalapítás. A hagyomány az igazság végleges nyugalma." Ez a "lényeges esemény nemcsak azt jelenti, hogy megbuk-tak a forradalmak, a konzervativizmus és a modernség különböz változatai, s fleg az élet komfortos polgári fogalmazása az Európa elleni lázadással, az egzotizmus hajszolásával, a történelemben szerepl nagyságokkal, de megbukott a hagyománykutatásnak az a naiv módja is, mely azt kutatja, a szokások, a kultusz strukturális hasonlósága melyik néptl, melyik földrészr l hová vándorolt, ki kitl mit vett át. Az azonosságoknak a hagyomány értelmében semmi köze a hatásokhoz, annak ellenére, hogy a föld minden népe közt láthatatlan egyöntetség van, s az ember minél régibb idbe ereszkedik vissza, annál nagyobb. Nem sépítészet, nem svallás, nem sszellem, amelyre az összes többi visszavezethet. A hasonlóság abból ered, hogy a történet eltti id ben a föld minden népe a lét sforrásából merített. Egymáshoz közel vagy távol, hasonló fajúak vagy különbözek, hasonló nyelvek vagy különbözek, de végs gondolatát mindegyikük ugyanabból az si szellemi megnyilatkozásból vette. Ez az si szellemi megnyilatkozás volt az államok rendjének, a vallásoknak, az életrend hasonlóságának alapja. Tisztaságát magas nemze-dékek rizték és adták át egymásnak. Ez volt a föld minden népének azonos metafizikája. Ezt az skor-ban minden nép között lev azonos kinyilatkoztatásszer metafizikát hívták hagyománynak. Hagyo-mány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem … ez azonban, bár mindenütt ugyanaz, idkre, népekre, nyelvekre alkalmazva a hagyományok sokszerségében jelentkezik, s egy ilyennek neve skori egység. A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosznak re, ezen kívül szellemi-ség nincs. Amennyiben a szellemiség a hagyománytól eltér, mint a tudomány az újkori Európában, végül is kénytelen a hagyomány félreértett csökevényeibl élni. Ez az egyetlen autentikus tudás, az archaikus egységek ennek az egynek változatai. A történeti id filozófiái és tudományai elszellemtelenedett, meta-



fizikájukat vesztett reziduumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el." - A hagyományban a szókratészi kérdés: az erény tanítható-e, a kérdés, amely a tudást és gyakorlatot kettéválasztotta, nem létezik. A hagyomány az abszolút életrendet nyújtja, amelyben gondolat annak realizálásától el nem választható. A hagyomány olyan világteremtés eltti preegzisztens rend, amely az egész létezés számára azonos volt és lesz. A hagyomány nyelve ezért a rend nyelve, nem bizonyít, ha-nem kijelent. E nyelv nem téveszthet össze sem a valláséval, sem a misztikáéval, ezek, ha a hagyomány nélkül nem is létezhetnének, annak csak parciális aspektusai, kapcsolatuk a kinyilatkoztatással nem köz-vetlen. Az aranykor az az id és létállapot, amelyben minden ember az svalósággal közvetlen kapcso-latban él. Minél közelebb él egy ember, egy népcsoport a metafizikai svalósághoz, annál kevésbé távo-lodik el a nyílt lét az élettl. Az eltávolodás, de egyben a megjelenés fokozatainak törvénye az analógia, s az analógia logikájának mértéke (szemben az arisztotelészi azonosság-ellentét logikával) a lét teljessé-gében való részesedés. Az analógia pozitív értelme a valóságban való részesedés, a negatív az attól való távolodás, a maya-fátyol sr södése, a maszkok megkövesedése. Ahogy az id távolodik a nyílt lét aranykorától, ugyanúgy az svilágosságban való részesedés szerint, vagy tle való távolodás szerint ke-letkeznek a kasztok, és az élet valamennyi megnyilatkozásában érvényes hierarchiák.

Az elsötétedés határlépcsje az az idpont, amelyben a szellemi kaszt (brahman, palaioi theologoi) a kinyilatkoztatás hangjára érzéketlen, s annak metafizikai jelent ségét csak egyes szakrális szubjektumok értik. Ez a történeti kor kezdete.A Scientia Sacra második kulcsszava az éberség, amit nem lehet elvá-lasztani a harmadiktól, a beavatástól. Az si emlékezést a világ abszolút rendjére, hierarchikus struktúrá-jára a hindu hagyomány a Védákban, illetve annak értelmezésében, a Vedantában rizte meg legáttet-sz bben. A véda-vidya (videre) látni szó jelentését túl a szokásos tudni - tudás értelmezésen, Hamvas Béla kiszélesíti: tulajdonképeni jelentése éberség. A Véda, továbbadván a történeteltti kor lényegét, egyetlen feladata felébreszteni és ébrentartani. A Véda felébreszt abból az álomból, ami az anyagi élet itt a földön, a zárt életet megnyitja és áttöri, és a világ autentikus értelmét közli. Az éberség nem az ébren-lét, hisz amit annak nevezünk, sem egyéb, mint az alvás egy neme, belealvás az érzéki világba, s a földi életnek épp az a végzetes veszélye, hogy az ember tökéletesen elalszik. Nemcsak a Védáknak, a hagyo-mány szent könyveinek végs tanulsága mind azonos: mikor a lélek a földrl eltávozik, semmit sem vihet magával, csak éberségét. Ki a felébredt? Az, akinek minden éllény Én lett, aki többé nem indivi-duális, hanem univerzális személlyé válva eléri a tényleges létet, ami nem egyéb, mint a lélek intenzív érzékenysége az egyetlen valóra, a halhatatlanra - ez a megszabadulás.A hagyományt tanítani nem lehet, mert a kinyilatkoztatást, a lét abszolút rendjérl való tudást, a világ életének törvényeit a lélek meg riz-te. Ez az emlékezet az éberség. Ennek az éberségnek felkeltése a beavatás. A felébredés a beavatásba az újjászületés; ahogy a Vedanta mondja, a dvija, a másodszorszületett, a ténylegesen megszületett a lét törvényeire ébredve, a természeti életbl kiemelkedve válik tényleges emberré. A beavatás svalóság és smisztérium, ezért "mindennem alkotás, ami az ember kezébl kikerül, több-kevesebb tudatossággal a

beavatás sképe s sszerkezete alapját rzi: a gátlástalan élet, a megrázkódtatás válsága, hirtelen fel-eszmélés arra, ami az életen túl és felül, végül felhajlás ebbe a magasabb létbe". A nagy zene, a tragédia a beavatás misztériumából származott. Az emberi lelket végigvezeti azokon a jelképeken, amelyeket a földön át kell élnie, amelyek sorsát jelentik, s amelyt l megtisztulva fel kell ébrednie.Idben részben megel zi, részben követi, lényegében mégis a hagyomány periódusába tartoznak az sök csarnoka ezo-terikus m veknek fordításai és a kísér kommentárok (a Véda huszonhat fejezete, Zen, Szufi, Tabula Smaragdina, Sankhya karika, stb.), amelyek mind beavató könyvek, s mind azt az éberséget élesztik, amely "Henochot képessé tette arra, hogy a halál küszöbén teljes öntudattal lépjen át". "Az újjászületés néha beavatkozás nélkül is bekövetkezik, amikor az ember misztikus intuíciójától vezetve önmagát mo-rálisan, szellemileg és lelkileg kell módon el tudja készíteni." "Az ilyen metanoia azonban mindig részleges és tökéletlen." Ez a két mondat köti össze a második, a tradíció periódusát a harmadikkal, a második világháború végétl haláláig tartóval. Úgy tnik, e harmadikat nem is lehet másról elnevezni, mint a végs konzekvenciákat összefoglaló m címér l, mely a jel valóságával mondja ki a korszakban választott és betöltött egzisztenciát és helyet: Patmosz. Ez a stádium valóban metanoia - a végleges.

Az els mondat világos jelentése az, hogy intuíciójával és a hagyományokba merüléssel, s ezáltal az egyetlen hagyomány éberségével maga elérte a másodszor született, a hiteles ember éberségét, mert "a beavatás az a folyamat, amely az ember leszkölt életének határait áttöri", - a határokat áttörte, de úgy látszik ezt még "részlegesnek és tökéletlennek" érezte. Még hátra volt "a létezés egészének helyreállítá-



sa". Csak így érthet a különös jelenet, amelyben fiatal barátai kérdésére, mit tart élete legfontosabb írásainak, a Scientia Sacrát meg sem említette. A csodálkozó figyelmeztetésre kiderült, a mell zés szándékos volt: "hol van már az…" - hárította el mosolyogva a továbbiakat. Nemcsak Hamvas Béla. A kivételesen érzékenyek, mégha számuk elenyész is, az éberek, azaz a normálisak a második világhábo-rú végeztével mind tudták, hogy a krízis alapvet, egyre mélyebbre hasít, a háború szüntelen jelen van. Olyan korszakváltás, amit megfelel nyelv híján fel se tudunk mérni, nem történeti esemény - "valami abszolút" (elle a été une absolue), írja a Hamvas Bélával éppen érzékenységében rokon Maurice Blanchot. A kivételes érzékenység pedig nem egyéb, mint az el nem alvó aranykor-élmény, s ennek megfelel en az ugyanilyen ers válságélmény, a Vedanta nyelvén a szüntelenül világító megkülönbözte-t értelem. Ahhoz, hogy a megrendít kett sséget viselni lehessen, valóban nyelvet kell teremteni. A világ kettéválása aranykorra és apokalipszisre gyermekkorának els nagy megrendülése, élet- és mfázi-saiban, mestereinek követésében és túllépésében végig ez a fonal lesz a világító. S ugyanígy mvében a nyelv kett ssége: a megnevezés kegyetlen világossága, mert a rontót, a démont csak saját nevével lehet megragadni, ám a geometrikusan szigorú struktúrán átsz r dik a megnevezhetetlen aranykori zenéje, a böhmei megszelidült fény, hol egy rövid esszében gyümölcsr l, borról, hol csak egy félmondat nyitotta résben a hajnali ég kékjében világító sárga rózsáról: tudni, hogy apokalipszisben élünk, de nem feled-kezni meg valódi otthonunkról, az aranykorról, ha csak pillanatokra is, de aktualizálni a folytonosságot a normális léttel az idillben. Többen úgy vélekednek, mintha Hamvas Béla hagyománykeres útjának ki-indulópontja a harmincas évek kríziskutatása lett volna. Ez a vélekedés alapvet létélményének félreér-tésébl származik. Minél személyesebb egy m eredetében és eredményében, annál inkább érvényes, hogy legyen az mégoly sokrét, egyetlen alapélménybl bontakozik. Az egyetlen alapélmény törvénye nem a szegénység, hanem személyes egzisztenciánk egyetlen voltának jele. Az egyetlen, amibe a teljes gazdagság belefér. Az alapélmény többnyire a gyermekkorban felmerült skép a létezés egy gerezdjérl, vagy - és ez az eset a "keveseknél", akikben a létélmény a gyökerekbl nyílik, bennük a személyes él-mény az emberiség primér történetének és szüntelen történésének mozzanataival találkozik. Hamvas Bélának egész életmvét végigkísér hasonló mondatok, mint "az élet itt megszokhatatlan", mind arra figyelmeztetnek, hogy alapvet létélménye azon a mélységes határon ébredt, ahol az aranylét még vilá-gít, de már zuhanóban van. Innen az olthatatlan éhség "vissza", és innen a gyermek dühe az élet pszeudoalakzataival szemben. Lehetetlen nem érteni, hogy ez a sokszor az elemek fékezhetetlen kitöré-sére emlékeztet harag a teremtés eredeti gondolataira való primér érzékenységbl fakad, lehetetlen nem érteni, hogy a rossz bsz gy löletét milyen életszeretet kelti. Tévedhetetlen valóságérzék. Aki a Paradi-csomot, a teremtés eredeti gondolatát nem érzékeli, az a Poklot és a Purgatóriumot sem tudja mihez mérni, legfeljebb szenved, legfeljebb sodródik. A tiszta lét korrumpált voltáról nem lehet nem tudni, a krízist tehát nem lehet eltakarni. Életmvének legfbb értelme nem a krízis egyik vagy másik szegmen-tumának felfedése, hanem a lét és élet kettéválásának, a létrontásnak átélése és átvilágítása: "A rosszban nemcsak az emberi élet romlik meg. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen, mert nem bn, annál mélyebb és hatalmasabb. A létrontás a világ minden pontját érinti, a teremtést bevonja és elsötétíti, kísérlet arra, hogy a létezés folyamatának egészét kioltsa. Az emberrel ki kell en-geszteldni. Az evangélium a kiengeszteldést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem enge-dett." A létrontás a Hamvas-mben legalább olyan gyakran felhangzó sarokszó, mint az idill. De mind-kett t csak a harmadik, a legfontosabb alapján lehet megérteni, ami egyúttal az egész életm sarokköve, s ez a szabadság. Ezúttal csupán a jelzés kedvéért egyetlen példát emelünk ki. A Karnevál ötödik éneké-ben, a pokoljárásban kétséget kizáróan derül ki, miért nem elsdleges rossz a bn, miért van az, hogy "a b n megbocsátást vár és kap", miért van az, hogy a Jézus-per valódi alapja az a létrontás, ami emberi m , s ami a teremtés eredeti koncepciójából hiányzik: a szenny és a botrány. Megértjük, hogy a létron-tással szemben Isten tehetetlen. Szabadságunk, egyetlen személyes voltunk s nevünk hármassága elvá-laszthatatlan. Közöttünk a legparányibbnak is megvan a teremtésben a maga összetéveszthetetlen helye. Ez a megismételhetetlen hely azonos személyünk egyszeri felragyogásával, azonos égi nevünkkel. Az ítéletben senki sem állhat a másik helyére, az ítéletben mindenkit ezen a néven szólítanak, mindenkit külön-külön. A túlvilágon azonban, ahová Bormester Mihályt, a Karnevál h sét mentora, Henoch vezeti, egyedül az ördögnek nincs neve, csupán valami, a zuhanást ismétl hangutánzó csúfneve: Queek. Az ördög léte - valójában nemléte - a szüntelen zuhanás. Megállhatna, minden pillanatban megállhatna, mert s is teremtett lény, tehát szabad. Ebbe a szabadságba - amivel nem él, azaz rosszul él - az Úr sem



avatkozhat bele, és nem is szólíthatja, hiszen a zuhanás névtelen. Ha ezt itt nem is mondja ki, de az alvi-lágon a sátáni átvillanás egész értelme nem lehet egyéb, mint ez: a sátán szabadságát, a Teremtvel való együttlétet folytonosan szakítja, nevét a zuhanásban elveszti. A létkrízis nem más, mint az összeköttetés, a szövetség állandó megtépése. A sátánnak, önmagát leválasztva forrásáról, maga nem lévé forrás, teremt ereje nincs, neve sincs, csak zuhanása maradt meg, amivel támadja a szövetséget, a személy szabadságát. A krízis a zuhanás tépte szakadék. A krízist nem az id teremti, az id elfedi. A létkrízis teremti a romló idt. Korszakváltáskor a lét hasadékai sötétebben fenyegetnek, s könnyen azt a látszatot keltik, mintha maga a korszakváltás hasítaná ket. A két háború közti krízisirodalom, mivel csak id le-ges és másodlagos származékjelenségekbl következtetett, és azoktól rémüldözött, ma már többnyire aktualitását vesztett spenglerizmus, és ez annál különösebb, mert azidtájt Nietzschében a kitárult mély krízis-seb a szó szoros értelmében is nyitott könyv volt. Hamvas Béla krízis-tanulmánya az egyetemes léttörés-élménynek csupán egy kihagyhatatlan fázisa. Az 1943-as A Vízönt c. tanulmányban már látja az elkerülhetetlen "abszolútot", a több mint történeti korszakváltást, de azt is, hogy egyetlen út az özön-vizet átélni, a sötétség hatalmai közé alászállni, de teljes tudattal a világosságba visszatérni és az egészet elölr l kezdeni. A tradíció korszaka kísérlet az egész elölr l kezdésére. A hagyomány azonban a világ törvénye, s lévén törvény, mint másíthatatlan és tehetetlen az örök visszatérésben önmagába mindig visszafordul. A hagyomány a lét egészének helyreállítására nem elég. Nietzsche Sils Maria magaslatán a létezésnek azon egészét pillantotta meg, ami azonos az örök elmúlással, de anélkül a tudás nélkül, amely a visszatérés és elmúlás körét feloldja, s ezzel a lét egészét helyreállítja, a törvény feltárulását ép ésszel nem viselhette. A tradíció a világ struktúrája, a törvény. Ezért ha a Scientia Sacrában vagy más tradicio-nális m ben a f bb szavakat kiemeljük, pl. hagyomány, analógia, hierarchia, beavatás, káprázat, realizá-ciós fokok, átvilágítás, vagy akár üdv, bármelyikbl kiindulhatunk, következetesen végigjárva bárme-lyikr l bármelyikbe eljuthatunk, anélkül, hogy a körbl kiszabadulnánk. Mert a hagyomány törvény, és a törvény kör, mégpedig spirálisan haladó kör, amelyben, mérjék bár kalpákban, az üdvnek is van ideje, tehát múlása. Egyedül az evangéliumi ember visszavonhatatlan egyszersége, s ezzel személyének való-sága oldja meg a kör (a törvény) négyszögesítését (a négyzet mint az égi város alakzata). A körben a teremt középpontot, a szeretetet lángra lobbantva, a szeretetet a keresztben minden létezt átölelve fel-perzseli a határokat. Így Hamvas Béla, miután nem elégítették ki a kereszténységek elárulók, de még a szentek sem, akik, mint Böhme mondja, "történeti rjöngésben szenvedtek", a kereszténységtl az skori tradícióhoz fordul, hogy aztán visszatérjen ahhoz a kereszténységhez, ami nem a történeti, a mérhet id ben, de a teremtés csírájában elbb van, mint minden tradíció. A történelmi szemléletb l tekintve paradox módon, ténylegesen éppen a történet paradoxonát feloldva a mahayana bódhiszattvájában ismeri fel a valódi keresztényt: "a bódhiszattva neve idegen, az ember maga nem az, mert a hiteles életrendet a kereszténység els korszakában is képviselte… egy a fontos, a világ normális rendjének helyreállítása a bódhiszattvának egy kötelessége van, miután felébredt, az emberi normalitásról szóló tudást ébren kell tartania… fogadalmat tesz, ha a teljes megszabadulást el is éri, az üdvöt visszautasítja, és a életbe min-daddig visszatér, szenvedést, bukást, halált vállal csak azért, hogy az értelem világosságát fenntartása. Nem jótettek, nem könyörület, nem részvét. Ez az ember a maga szentségével mit sem tördik, és a megszabadulásban utolsó akar maradni. Az eredeti istenhasonlóságot az egész létben helyre akarja állí-tani, miel tt maga Istenéhez visszatér a bódhiszattva nem vallásos rang és kategória, nem kivétel és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás, minden életemre (egész létezésemre) és minden emberre érvényes. Amit a magam részérl össze nem egyeztethetnek találok: a szent élet, vagyis az üdvszenvedély egyéni teljesítménye és a mindenkire érvényes egyetlen normális életrend megvalósítása. Ez a kett nem fér össze".

És tovább: "Mi a kereszténység? A létezés egésze felé való megnyílás. Bizonyos tekintetben valamennyi hagyomány együtt minden hagyomány alapállása", "mert az Evangélium nem kenetteljes tanítás, hanem minden magatartás között a legértelmesebb, st a leghasznosabb. Miért? Amiért az Evangélium a léte-zést mélyebbrl nyitja meg, mint akár a hindu, a kínai, a héber, a görög, azzal, hogy azoknak igazságát ugyan érintetlenül hagyja (egyetlen jod sem veszhet el!), de megérinti azt a helyet, amely valamennyit összeköti. Az Evangélium a szeretet életrendjének megvalósulását kívánja. A szeretet nem érzelem, nem kivételes állapot, nem szentség, nem magasrendség; a szeretet a létezés eredeti normális állapota. Min-den létezés alapállása, de nem az els, hanem a második teremtés, vagyis a megváltás állapota, mert a második teremtés mve az elsnél nagyobb, anélkül, hogy az els és a második elválasztható lenne."E



harmadik, a Patmosz-kötetekr l elnevezett korszakáról összefoglalóan azt lehet mondani: miután az em-beri lét alapformáját, a hierarchiát megismerte, struktúrájában felfedte, az Evangélium nevében Hamvas Béla azt levetette, mert a kereszténységbl azt fogadta el, ami ontológiailag minden hagyományt meg-el z, a beavatást a hierarchia feletti létbe, a normálisba, amit úgy hívnak: anima naturaliter christiana. A m az alkotó teljes személyiségével azonos, tehát kimeríthetetlen. Ezért kell oly komolyan venni Hei-degger megjegyzését: legyen a szerz mégolyan világos, mindig kommentárra szorul. De mondhatná így is: mi, akik olvassuk, mi szorulunk kommentárra s még inkább saját kommentárunkra. A m nagyságát két véges pont találkozásának eredménye méri. Az egyik az alkotója által a mbe helyezett értelem, a megismételhetetlen teljes személy; a másik, ahol a m ves életével azonossá vált egyszer és soha többé értelem találkozik a magunk életértelmével. Olykor türelemmel, rétegenként, máskor szinte ajándékkép-pen, a másik mb l ránk villanó fényben, egyetlen mozdulattal kell felfejteni burkait, mígnem tükrében önmagunkra ismerünk, az azonosságban magunkra, erre az egészen másra. A mérték pedig az, hogy eb-ben a találkozásban mennyire tud eltnni mindkét egészen más - a csúcsponton, ahol mind együtt va-gyunk, ahol megsznik a más - a megvalósulásban. Sajnálatos, hogy a katarzis szót a zsurnalizmus mai-napság az unalomig elvásta, mégis, bízva abban, hogy a szót kezdeti erejétl semmilyen visszaélés meg nem foszthatja, itt, ahol annak helye van, nyugodtan használjuk: ez a végs találkozás és ráismerés a beavatás, mondhatjuk így is, a visszatérés nagy állomása a katarzisban."Életünkbe az értelmet magunk helyezzük." Mi az az értelem, amivel Hamvas Béla mvében találkoznunk kell?

Az életm be helyezett értelem, bár nem kétféle, de kétféle úton ragadható meg mind a mves, mind a m ben részesülni kívánó számára. Az egyik mindenesetre a kimondható és rendszerint ki is mondott. Ám ez a kimondott értelem többnyire a nem kimondott eszköze és hajtóereje egészen addig, míg a m-ves az utóbbira találva mvét befejezettnek érzi, és kimondja vagy nem, de elhallgat. A m vet értelmez kommentárnak sincs egyéb célja, mint ezt a rejtett értelmet felfedni. A kommentár azonban sohasem lehet a mhöz viszonyítva teljesen hiteles, hiszen csak egy-egy fonalat tud benne megragadni, azt, ame-lyikben a magyarázó találkozik a mvel, s így utóbbiban még számtalan olvasó, hallgató számára marad találkozási pont. Ahogy a hinduk szent könyveikre vonatkozóan páratlan világossággal fogalmazzák meg, azokat egyszeren shruti-nak, hitelesnek nevezve, míg a kommentár mindig csak smriti, fonal. De nemcsak a szent könyvek. Sesztov Nietzsche rejtett értelmébe mélyedve fedi fel, hogy Nietzsche egyet-len és rejtett kérdése: Én Istenem, miért hagytál el engem?! Ugyanerrl Klossowski: amikor Nietzsche a világba kiáltja Isten halálát, valójában saját identitásának elvesztése felett esik kétségbe. Mindkét kom-mentár igaz, mert egy-egy, a m rejtett indítékához ad kulcsot, de csak egy-egy kulcsot, holott a m a teljes személy, a kimeríthetetlen. De egyetlen ilyen fonal is elegend ahhoz, hogy a mben részesedni kívánó másik személyt a saját megvalósulásához közelítse, vagy legalább az rejtett létkérdését világra segítse. Bizonyos az, hogy a m végs kulcsa mindig a mves legszemélyesebb érintettsége, s ebbl következ leg az rejtett is kell legyen.

A kimondott értelem a Hamvas-mben könnyen hozzáférhet, hisz az író maga nyújtja a fonalat. Ha az el bbi fejezet túlságosan is változatos ismertetésében els sorban a tradícióval foglalkozó tanulmányok-ból idéztünk, az éppen a kimondott értelem, az éberség kedvéért történt. hivatkozhattunk volna regé-nyekre, klasszikus vagy modern témák ürügyén írt esszékre, amelyeknek "tárgya" a montaigne-i prototí-pus szerint "mind magam vagyok", s aminek a megszokottól eltér , de helyes fordítása az lenne, "alanya én vagyok". Mert éppen errl van itt szó, és semmi egyébrl: a szubjektum felébresztésérl. A kommen-tárban, ragaszkodva az általa kimondott értelemhez, be kell látnunk, az, aki a világ megzavarodásától, a tiszta lét vesztétl szenvedett, az éberséget, a világ abszolút rendjének forrását nem is kereshette másutt, mint a primordiális emberi hagyományban, a böhmei Urgrund-ban, az istenemberi alapállásban. Nem, mert fel kellett ismernie, hogy a tradíció olyan struktúra, amely nélkül az értékrend nemcsak feje tetejére áll, hanem hiánya maga a bomlás, az apokalipszis. A tradíció sorvadásának bizonyos fokán már nem az elhomályosodás, hanem az általánossá, st kötelez vé vált rület fenyeget. Annak, aki a szamszara (a turba) tébolyából ki akar találni s másokat kivezetni, el bb az alapokat kell nemcsak átvilágítania, ha-nem azokat magáévá tennie s azután - bár e két lépés minden esetben egyszerre történik - az élet minden területén, ahogy mondják, minden tárgyra alkalmaznia.

Hamvas Béla utolsó esszékötetébl az els olvasásra ellentmondónak tetsz két mondat az életmr l: " a karma (a m) felszámolása is m. Az életnek nem célja, hanem értelme van."Bizonyos, hogy az életnek nem annyira életen túli, mint életen felüli értelme van, - s ezt éppen a Hamvas-mb l lehet megtanulni.



Az értelmet ugyan az ember maga helyezi önmagába, mégis, az valahogy mindig több, mint amit akár felfokozott tudatossággal is belehelyezhetünk. Több, mert ez az értelem, akarjuk vagy nem akarjuk, mindig üdvcél. Üdvösségünket pedig nem ismerjük. Nem vagyunk képesek az üdvöt nem akarni, nem vagyunk képesek az élet célját és értelmét elválasztani. Megint más kérdés, hogy ki milyen tudatos vagy képzelg céllal teszi életébe az értelmet, és milyen szinten képzeli vagy éri el ténylegesen az üdvöt, még akkor is, ha a "személyes üdvrl lemondunk", vagy akár elutasítjuk. Magunk tesszük magunk életébe, mégpedig éppen szabadságunk fókuszában, s ha nem ismerjük, az csakis azért van, mert nagy erfeszí-téssel kötöttségeinken átláthatunk, és megfoghatjuk azokat, de - és ez is életünk egyik végs paradoxona - szabadságunkat, a helyet, ahol ténylegesen létezünk, ezt a megragadhatatlan, mert nem tárgyiasítható valóságot nem ismerjük. Magunk helyezzük magunk életébe, és fékezhetetlenül követjük, de annak mi-benlétér l legfeljebb azt sejthetjük, hogy ez az értelem ment l magasabb, annál mélyebben rejtett, és nemcsak a külvilág, de önmagunk eltt is. A khaszid cadik (az igaz ember) utolsó órájában így szólt: "most értettem meg feladatomat", majd megnyugodva hunyta le szemét. Ez az értelem, ez a cél a feladat. A feladat a világban látható cél. A cadik teljes életében ezt a feladatot töltötte be, de értelmére csak most ébredt rá. Nem is lehet ez másképp. Maya, a lét felfogó fátyla rejt és egyben nyilvánít, azaz egész a vég-s kig, ha csak hártyafinoman is, de tárgyiasít. A dolgokat lehet szubjektizálni, mondják, meglelkesíteni, de sohasem lehet elutasítani, mert nélkülük a rejtettet sem érnk el. Ahhoz, hogy a cél, az üdv, ami ben-nünk oly mélyen ágyazott, megvilágosodjék életünkben, míg életünkkel munkáljuk, nemcsak rejtett, de rejtve is kell maradjon. Csak betöltve, a dolgok levetése, a szabadság, a saját forrásunkkal való találko-zás pillanatában derül fel a megtett út értelme. Az id t feloldó pillanat leplezi le az id értelmét, amit életid nkbe helyeztünk. Hamvas Béla életmvét nemcsak visszatekintve, inkább szimultán egység jelen-idejében szemlélve egyetlen hasonlat kínálkozik: az egy célba kiröpített nyíl. S ez a cél, ez az értelem - most már az szavaival: "a halál küszöbét teljes éberséggel szeretném átlépni".

A teljes éberség nem más, mint a teljes mindenség egybelátása, s ennek eszköze az esetleges én, a korlá-tok levetése - a m felszámolása. A m levetéséhez a mvet meg kell alkotni, a feladatot betölteni. A betöltés nem különbözik a m megsemmisítésétl, - nem úgy értve, hogy a mves belesztte önmagát és az helyette itt van, hanem úgy, hogy a mvet betöltve a mves megkönnyebbül a dolgok világától, els-sorban attól, ami benne a tárgy, dolog, maya volt. Ahhoz a Nichts-hez, ahhoz a telített rhöz ér, ami a dolgokon túl van és érzékelhetetlen, saját burkainak levetésében, a burkok forrásához. Ez a néant, a semmi abszolút pozitívuma minden megnyilatkozás felett, a valami felett, ez a minden lehetséges sza-badsága, a hely, amelynek nem a végtelen terek, hanem az id és kiterjedés nélküli pont a szimbóluma. A rejtett értelem a legersebb, és ha rejtett, túlságos közelsége teszi azzá. És sajátos, ismét paradox mó-don a megformálásban történ levetk zés, legyen az malkotás vagy jelentéktelen mesterség gyakorlata, akár a hétköznapi élet betöltése, valamennyinek, magunk el tt is titkos folyamata a külvilág (a többiek) számára érzékelhet, arra minden esetben hat, akkor is, ha a tudomásulvétel körén kívül esik. Amit va-lamennyi leélt emberi élet annak megformáló viseljére üdv vagy kárhozat, az élet, amibl saját üdvét vagy kárhozatát, mvét táplálta, hasonlóképpen valamennyi leélt emberélet, a visszavonhatatlanul meg-történt a többi számára olyan kényszerít m , amely tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, ha-tókörébe vonja. Ezen az állomáson a m esetleg meg sem fogalmazott, de mégis belehelyezett titkos értelme a többi m rejtett értelmével kapcsolódik s azt kényszeríten alakítja: egyetlen vízbe hajított k verte hullám az egész t vizét fodrozza. Minél összetettebb és súlyosabb valamely m titkos értelme, annál ersebb vonzó vagy taszító ereje, mondjuk ki a szót, mágiája. Ezen a helyen szükségképpen merül fel Jaspersnek a Vernunft und Existenz lapjaink Hamvas Béla két nagy eldjér l, Kierkegaardról és Ni-etzschérl olvasható megfigyelése. Jaspers, miután megállapítja mindkett nél a polaritást a tett feltétlen követelése és a cselekvéstl való visszarettenés között, valamint a képtelenséget a vezetés vállalására, így folytatja: "De mindkett a titkos vágyban él, hogyha képes rá, és ha az elttük hitelesnek bizonyul, üdvhozók legyenek". Ezt bizonyítja Jaspers szerint, hogy mind Nietzsche, mind Kierkegaard életük vé-gén vakmeren, szinte elkeseredett nyilvános támadásba lendülnek, tartózkodásukat, a lehetségek mér-legelését most már feladva "azt a hatalmi akarat érdekében feláldozzák".Jaspers e megjegyzése nagyobb horderej , semmint az els olvasásra látszik, s az abból levonható következtetés talán nem is fedi ponto-san a szerz szándékát. Mindenekeltt az üdvhozó. Soha újkori filozófusnak nem volt arra gondja, hogy az emberi közösség üdvét helyreállítsa, több, hogy annak alapjait felfedje. De Jaspersnek igaza van. Ki-erkegaard és Nietzsche titkos megragadottsága éppen ez, egy új vagy megújult közösség az üdv néven.



Ezért Kierkegaard hiába hadakozik a filozófus Hegellel, és Nietzsche hiába nevezi magát filozófusnak (gyakran felváltva ezt az sajátos értelmezés pszichológusával), mindkettnek titkos, személyes és közösségtl elválaszthatatlan üdvéhsége válaszfalat emel a szisztematizáló könyvtárfilozófia és a sophia-keresés újabb láza, de még inkább az elérhet legrégibb közé, amelynek fókuszában, a beavatásban kivé-tel nélkül az emberiség üdvéhsége ég. Igaz, Hegel lényegesen merített Böhmébl, de jobbára csak abból a célból, hogy rendszerét tökéletesebben építhesse. És Nietzschére sem azok a filozófusok gyakorolnak dönt hatást, akik ellen lázad, hanem hérakleitosz, a müsztész, aki csatlakozik, s aki nélkül el sem kép-zelhet . A dönt lépés valóban Kierkegaard és Nietzsche mve. A döntés kulcsszava az üdv. És ha meg akarjuk határozni, mi van a fal egyik és másik oldalán, csak így mondhatjuk: a szakszeren felépített filozófiai rendszerbe, ha erszakosan is, minden belefér, de egyetlen érdekeltségünk, az üdv kimarad; a beavatás az üdv tudása, amelybl minden következik. A válaszfal megjelenése óta az egyéni és kieszelt rendszerek szerkesztése egyre érdektelenebbé, ha ugyan nem üres játékká válik. Jelentsége egyedül az üdvgondnak van, figyelni is csak erre tudunk. Szükségtelen hangsúlyozni, mindezt miért mondtuk el: aki a Hamvas-mben filozófiát hiányol vagy éppen talál, rossz perspektívát választott. Aki az alapokat, az eredetit és teljeset keresi, a "normálisat", az nem kíván egyéni mvet alkotni, az alapít. Nem kevésbé jelent s Jaspers másik megjegyzése. Kierkegaard is, Nietzsche is a hatalmi akarat kedvéért a végs fá-zisban kétségbeesett támadásba kezd. Végs mozdulatunk tehát az akarati, a hatalmi. Jaspers itt lényege-sen más eljellel azt mondja ki, ami Hamvas Béla Nietzsche-bírálatának végs értelme. Nietzsche, az európai, a ksatrija önmagát és az emberi közösséget a legmagasabb szellemi, a brahmani beavatásban kívánta részesíteni, de mint ksatrija, az életnél magasabb értéket nem ismert, s így a természetet képtelen volt a szellemtl megkülönböztetni. És ugyanezt jelenti R. Guénon egy magánlevélben kifejezett véle-ménye: Nietzsche hagyományidegen, hátránya más hasonló gondolkodókkal szemben az, hogy a ha-gyomány látszatát kelti, "holott annak csak paródiája". Mi tette képessé Hamvas Bélát e felismerésre, s ami ugyanaz, nem a hatalomról, a küls beavatkozásról való lemondásra, hanem annak nemkívánására?

Nietzsche titkos kínja, mondja Sesztov: Isten, miért hagytál el engem! Nietzsche, mondja Klossowski, Isten halálával saját identitását vesztette el. Hamvas Béla viszont az Istentl való elhagyatottságban: "ha te el is hagysz, én h maradok". Vagy: "akinek az egyetlen azonosságról nincs tudomása, annak halha-tatlanságtudata korcs. A korcs halhatatlanságtudat a lét korrupciójának els jele." "A valóság tudomá-sulvétele annyi, mint felébredni." - A valóságban pedig a természeti ert a szellemitl elválasztani a leg-nehezebb feladat. Ez az a legkényesebb pont, ami nemhogy Nietzschének, de még Hérakleitosznak sem sikerült. Nincs is ennél nehezebb, hiszen a szellem a természetben az életet áthatva jelenik meg, a maya-fátyolban. Ahol ez a megkülönböztetés nem történik meg, ott az élet mer harc, az új élet harcol a régi ellenében, ott az élet mer halál. A megkülönböztetést az skori szent könyvek, elssorban a Védák is-merték, de ezekben a szellem nem személyes princípium, s így a vele való azonosulás a személy sze-mélytelenné válása. Nem így a brahmai szellem suszternél, az Evangélium megtermékenyítette Böh-ménél, aki az inqualieren princípiumában, a szellemi és természeti er egymásra hatásában felismeri a pusztító keser és a teremt szelíd ert. A megkülönböztetésben kiderül, hogy a megvalósulásban nem a harc a gyztes, hanem Isten megszelídült fénye, a szeretet. A szellem nem a természet ellensége, és eb-ben a gondozás, a gondot viselés értelmében nem a harc a fenntartó. Ezt a felismerést tovább vezetve az is ki kell derüljön, hogy a tényleges megrontó nem is a természet. Nietzsche lovagelv tisztaságigénye az ember eszközszersége, lapossága, üdvközömbössége, azaz a haszonelv Európa ellen lobbant dü-hödt lángra. De csak fellobbant. A megkülönböztetés hiányában Dionüszosz és a Megfeszített arca egy-máson áttetszett, s már maga ez a nem választani tudás elég a tébolyhoz. - Hamvas Béla a létrontástól Nietzschéhez hasonlóan szenvedett. "…borzasztók, megrontók… között élni és nem gylölni…h nek lenni, gyermeknek és látónak lenni" (Henoch). Szenvedett, de a böhmei gondolatot a magáéval egyesítve meg kellett értenie, hogy a természet, az élet (Dionüszosz) nemcsak nem megváltó, de nem is létrontó. Az élet vak dicsítése feltétlenül az elveszt r semmiségébe kerget. Az ember a természet rohanásának versenytársává válik, s mint valami önmagát halálra ítélt harcos a halálrohamból, valami gyönyört csihol ki a maga számára. "Mindenek atyja a harc" (Hérakleitosz), vagy modern szinten Bataille: je suis la gu-erre - a harc vagyok -, és a meg nem teremtett vak természet éhségének tápot adva felperzseldik. A természetet, természetünket, a szellem felfogó burkait levetni nem kell és nem is lehet. A természetet szeretni kell, inqualieren: az embernek adatott szellemi esszenciával kiegyensúlyozni. Ha kezdettl fog-va e percig a megrontott léttl szenvedünk, annak oka valóban a szellemtl át nem itatott természeti er



bennünk. Lévén ez szellemtelen, s ebbl következ leg személytelen, tehetetlenségében személyes létünk ellen tör. A példák mellzhet k. Mindenki tudja, hogy ami az életet megrontja, legyen neve háború, hi-vatal, zsarnokság, irigység, hátsó gondolat vagy akár egy rossz pillantás, valamennyi a mohó, a megfor-málatlan természet dühe a személy szabad derje ellen. Nincs tehát más út, mint valóban személlyé vál-ni, amint arra a példa kétezer éve ébreszt.

Az imént azt mondtuk, legalábbis újkori értelmében Hamvas Bélában kár a filozófust keresni. A kierkegaardi megrázkódtatás óta a nagy gondolkodók mind kevesebbek a rendszeralkotó katedrafilozó-fusoknál, és az üdvkeresésben mind többek. Nietzschével azután végképp evidenssé vált, hogy a filozó-fia vagy vállalja életünk teljes bevetését a lét valóságába, vagy a szaktudomány emberiséget nem érint magánügye. Nem filozófus, de nem is misztikus, amint az írásainak félreolvasói szeretik vélni. A miszti-kus intuíció kétségtelenül különleges tehetség a közönséges érzékelhetség határán túl lév tényez k felfogására, de elég megbízhatatlan információ: gyakran az egészségtelenül felfokozott fantázia mve, amelynek a teremt imaginációval szemben a valósághoz semmi köze; máskor az asztrál világ tiltott területére tévelyeg, s akár "megtudott" ott valamit, ami itt hozzáférhetetlen, akár nem, a személyiség megtisztulása az éberség szempontjából az teljesen közömbös, hiszen nem képes azt átvilágítani, önma-gához, azaz üdvösségéhez nem segíti. És ami a legfontosabb, semmi közük azokhoz, akikrl nevüket kapták, az skori müsztészekhez, a beavatottakhoz, vagy akár egy olyan misztikusnak nevezett szemé-lyiséghez, mint a középkorban Eckhart mester, akinek müsztész voltát a teljes átvilágítottság jelenti. "Az ember nem emelkedik fel sehová és nem egyesül senkivel és semmivel és nem esik önkívületbe. Ott marad, ahol van, és önmaga lesz. A vidya (éberség) nem misztikus tapasztalat. Az azonosság az éber értelem megállapítása." Az imént idéztük: "akinek az egyetlen azonosságról nincs tudomása, annak hal-hatatlanságtudata korcs. A korcs halhatatlanságtudat a lét korrupciójának els jegye." Íme a szenvedés, a korrupt lét, ami nem egyéb, mint az azonosság, az üdv elvesztése. És valóban, Nietzsche, a nagy szenve-d Isten halálában a maga halálát hallja. Kierkegaard számtalan álnevet vesz fel, s valamennyi szimboli-kus értelm, szimbolizálja azokat a kísérleti személyeket, akikben fel akarja végül ismerni önmagát. És Hamvas Béla Karneváljában Bormester Virgil, levéltári segédfogalmazó vonatra ül, vaktában leszáll egy vidéki kisvárosban (mellesleg: ez a megnevezetlen kisváros olyan, mintha az egész századvégi Magya-rország lenne) és elindul, hogy ott megkeresse önmagát. Miért éppen itt? - horkan fel a város, és koholt gyilkosság ürügyén, valójában az rültet eltávolítandó, börtönbe zárják, s ott a segédfogalmazó rájön, hogy tulajdonképpen Mihály arkangyal. Kiszabadulva azonban ez a felismert azonosság elhomályoso-dik, nyoma csupán az, hogy fia a Mihály nevet kapja. Bormester Mihály, most már a regény középponti személye, miután a földgolyót és háborút megjárta, a város ostromát csendben végigszenvedte, majd még csendesebben, st észrevétlenül meghalt, az utolsó fejezetben egy másik, hozzá külsségekben nem is hasonlító személyben félreérthetetlenül megjelenik: neve most Vidál. S ez a név éppúgy jelenti a káp-rázattól megszabadult, kiürült személyt, mint a látót, az ébert. Semmi sem lenne oly groteszk, mint azt állítani, hogy Vidál az üdvösséget elérte. St, ami a személyes üdv morzsájára csábítaná, attól fosztja meg magát. Éppen mert látó, tudása az, amit Hamvas Béla más helyen, az életbezetés fonaláról írt m-ben, a Mágia-Szutrában mond ki: a Tao életünk megtisztítása, de csak személyes üdv; csak az igazak közössége elég, az Egyház, Isten országa. Nincs ebben semmi extatikus, semmi túlzás és semmi utópisz-tikus, és nincs is ilyesmire szükség, mert "a létezés teljessége mindenkiben állandóan esedékes".

Önmagunk keresése azonos az üdv keresésével. Amíg azonban önmagunkat ebben a kis én-ben keres-sük, az egyetlen tükörképre, az eredetire, amelyben valóban magunkra ismerhetnénk, Narcissusként ár-nyat vetünk. A módszer, amit Hamvas Béla önmagunk és üdvösségünk keresésére ajánl, csöppet sem európai. Buddha sohasem teszi fel a kérdést: ki vagyok? Az Evangéliumban egyszer hangzik el a kérdés a samariai asszony szájából: ki vagy? A választ ismerjük: az, aki veled beszél. A Védanta kétféle utat ismer. Az egyik: a fa is, a f is, a kövek is, az istenek és te is én vagyok. A másik: ez sem vagyok, az sem vagyok, a semmi vagyok. - A kérdés nem az, hogy vagyok, hanem egyedül az, mint kell élnem ah-hoz, hogy legyek. Hogy az legyek, aki bennem és általam beszél. A Mágia-Szutra, az életvezetés könyve nagyon egyszer írás. A szutra fonalat jelent, a világ pedig mágia, mint Isten imaginációjának tükre. A jelenségvilág ilyen értelmezése fedi mind az egyetemes hagyomány, mind a böhmei világteremtés gon-dolatát. A kezdeti zuhanás az ember megromlott imaginációjában történt és történik, folytonosan. Ima-ginációnkat kel az éberségben megtisztítani, s ezáltal a ránk bízott világot felemelni. Nagyon egyszer könyv. Aki keresi, megtalálja benne az ontológiai, az ismeretelméleti, a morális réteget. De a legegysze-



r bb olvasó is megtalálja benne az egyetlent, ami szükséges. Az embernek mosolyogni kell, milyen egy-szer , milyen normális dolog, az, amit mindenki tud: az alap az emberélet szakrális ténye; a szó, a gon-dolat, a tett egysége; a gondolat a szó és a tett között az elhatározás; a gondolat beváltása szabadít meg a gondtól; a létezést és a realitást meg kell különböztetni; a létezés közönyt nem ismer.

A világ mágia, de nem káprázat. A mi megzavart látásunk káprázik. Ezért megzavart a létezés, ezért kell felébredni. Az önmagunkra ébredést és Istenre ébredést nem lehet elválasztani: "az ember felismeri Is-tent Istenben és önmagában, mint azt, aki az egyetlen biztos és való". Isten megismerésével kell kezdeni. Istenben az ember már amúgy is benne van. Az ember megimserésébl nem következik semmi, Isten megismerésébl következik az egész, következik istenazonosságom, hogy vagyok. Így válaszol Hamvas Béla Kierkegaard gondjára, így Nietzsche megtöretésére.A kérdés nem a legfontosabb, de el sem kerül-het . Nyugati vagy akár összeurópai távlatból mi a jelent sége annak, aki Kelet-Európában mindazt, amit Nietzsche után végig kell gondolni, végiggondolta? Nem az, hogy Hamvas Béla mve miként vi-szonylik egzisztencializmushoz, hermetizmushoz, meg még annyi modern áramlathoz, hanem hogy azok milyen tükörben látják magukat abban az életmben, amely a válság megoldási kísérleteinek próbáját a korhoz nem kötött hagyományon végrehajtotta, abban a szerzben, aki a teória próbakövét mind a látha-tó életm ben, mind az életgyakorlatban megalkotta -, a szerzben, akinek eredetisége minden szándéká-val az, hogy ne legyen eredeti, hanem univerzálisan érvényes. Mérlegelve az eltolódásokat, úgy tnik, a Nietzschét követ szellemi megnyilatkozásoknak hiteles példája egy, a Nyugattól annyira különböz területr l éppen az integrálódás érdekében nélkülözhetetlen. Úgy t nik, itt is, ott is fel kell egymásban ismerni azokat, "akik ma már magánosok, de holnap egy népet alkotnak".

A kérdés elkerülhet, de a legfontosabb. Mit jelent a Hamvas-életm nekünk, akik között élt, akiknek nyelvén gondolkodott és írt? Mit jelent azoknak, akikhez, ha el is zárkóztak elle - tartózkodva a meg-alázottak kevélységétl - h tudott maradni?Önmagunk és az életm mély boncolása nélkül kevélység lenne a válasz is a hatalmas, résnyitó kérdésre, valamint jóvátehetetlen könnyelmség a válaszkeresés elhárítása. Nemcsak e jegyzet szk kerete, inkább a válaszkeresk szabadságának tisztelete int arra, elé-gedjünk meg itt a minden boncolást és szintézist megel z m velettel, néhány megrögzött hamis pers-pektíva kiküszöbölést célzó jelzéssel. A hamis perspektíva egyben elítélet. El bbi, szándéka és eljele szerint nem feltétlenül negatív. Eredménye minden esetben az, a megismer saját, már kiépített állásába vonja a megismerend alakzatot, s különösen ha az, mint ebben az esetben is, autonóm személy, kényte-len t a maga szkebb, mert eleve megformált terébe vonni, azon mérni, a többletet, a maga gazdagítását szolgáló mást a sablon szélérl egyszeren levágni, s ezáltal ismét a magaszámára meddvé tenni. Az univerzális jelentség személy a maga formáját teremti. Mve éppen ez, a potenciák világában meglé-v , de eddig meg nem formált fiziognómia megvalósítása. Pascalra szokás mondani: egy szerzt keres-nek, holott egy személlyel állnak szemben. És valahány kiteljesedett személy, részletperspektíváinkból mind kisiklik. Egyedüli megközelítés: saját személyünket rajta mérni, a befogadásban kiszélesedni - s így még a szerzr l is megtudni valamit. Amikor harmincas éveinek els áttör m vében, a Magyar Hyperionban Hamvas Béla így ír: "reám soha senki sem hivatkozhat", ezt az igényt jelentette be; a tilta-kozást minden dicsítés vagy gáncs - minden szobor ellen. Sokan úgy látják, m vének célja, érdeme, st értelme, a híd, amit a mienknél korszerbb, els sorban nyugati mveltség irányába vert. Bizonyos, hogy sok olyan kaput tárt ki, amelyhez mások vagy nem is merészkedtek, vagy bátortalanul érintették kilin-csét, mintha különös hsiesség lenne szükséges valami távolinak érzett világhoz, mondjuk Nyugathoz. A bátortalanság s az azt felváltó nekirugaszkodó, majd visszacsukló lendület okát Hamvas Bélánál senki sem ismerte fel világosabban: a szellem mértékét önmagunk számára szkre szabtuk. "Nem gyzök cso-dálkozni, mily kevésre tartják magukat méltónak. " Az is bizonyos, hogy kimondott itt olyan gondolato-kat, amelyeket nyugodtan ki lehetett volna mondani Párizsban vagy Londonban, st olyasmit is, amit odaát késbb fogalmaztak meg, s mindezt otthonosan, gátlás nélkül, mint aki Európában nem idegen, mint aki az egyetemes tájékozottságot önmaga és mások számára elengedhetetlennek tartja. Ha vert hi-dat Nyugat felé, az semmiképpen sem fedett olyan gondolatot, mintha a mveltséganyag vagy akár nyu-gati szemlélet átplántálásának önmagában tulajdonított volna jelentséget. , aki olyan biztonsággal különböztette meg a tárgyi ismeretet a vidyától, "az ismeretet, ami az éberséget elaltatja" a "tudás feletti, a kinyilatkoztatást felfogó egyszerségt l", attól, ami a lét közvetlen valóságának részesévé tesz, miért is tulajdonított volna dönt jelent séget a lényünkkel nem azonos erudíció asszimilálásának?



Mások úgy vélik, Kelet felé vert hidat. St szép számmal akadnak, akik a maguk keleti misztikáról alko-tott tévedéseit még a balhiedelemmel tetézik, mintha Hamvas Béla a Távol-Keletet tartotta volna a szel-lem hiteles hazájának (hogy ne is szóljunk a járatlanságról, mely vallás- vagy kultúrtörténésznek minsí-ti). Az univerzális orientáció megköveteli a terjeszkedést mind horizontálisan, mind vertikálisan. Ha a modern kor hozta információs lehetségeknek egyáltalában van pozitív értelme, akkor az a horizontális földrajzi tájékozódás minden égtáj irányában primér és végs létkérdéseink felé. Horizontálisan: a ha-gyomány rizte emberi alapállás (Hamvas Béla szavával a normlaitás) struktúrájának feltárása érdeké-ben feltétlenül a Távol-Keletre, egy ma már csak romjaiban fellelhet, de a hagyományt a Nyugatnál szent könyveiben tisztábban rz Keletre kellett tekintenie. Az egész világon otthon lenni, "az egészet birtokba venni", azaz gondjainkba venni. Alapszava, az éberség nem keleti és nem nyugati fogalom, akkor sem, ha a szó hirtelen születését a Vedanta tanulmányozása ajándékozta. Nem keleti és nem nyu-gati. De mondhatnók, mindkett, mert az éberség nem tulajdonság; mint életvezetés (módszer) a szünte-len nyíltságban az összeköttetés (a szövetség!) fenntartása isteni énünkkel, mint eredmény a személy megvalósulása. Ha a Védákban Brahman, a legmagasabbnak ismert princípium maga a vidya, az éber lét, vagy ha Pascal azt mondja "az Úr a világ végezetéig agóniában, s míg ez tart, nem szabad aludnunk" - mi a különbség? De ha az árnyalatok különbsége dönt , úgy Hamvas Béla Pascal mellett döntött: "amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincs számomra béke, és nem pihenhetek sehol, semmiben". Vertikálisan. Végs és primér létkérdéseink nemcsak közösek, hanem ismérvük éppen közös voltuk. A közös, a mindenkire érvényes tehát már a vertikálisba vezet, az idbe, a múltat magába szívott, a jövt magában visel jelenbe, amely a történet értelmét a történés felé emelve a történetet nem megsemmisíti, hanem szakrális történetté tisztítja. Szakrális története a személynek van, és van a személyek alkotta népnek. A vertikális tájékozódás a mérhet, az objektív történeti idt üdvtörténetünk transzcendens ide-jévé, efemer énünket univerzális személlyé emeli. Nem a szerzre, a személyre kell figyelni. A személy-re, s ezzel minden elébünk álló elítélet megsemmisül, közöttük az annyiszor elhangzott: nagyjainkat lekicsinyelte, magyarságára nem volt gondja. A személy megjelenése a szó. Az elhangzott (leírt) szónak mértéke kett: milyen élesen figyel valaki arra, akitl, és oda, ahonnan a szót kapja? És a másik: ki az, akit a kimondásban megszólít? A szót felülrl kapjuk, s az élvé tesz bennünket; lefelé adjuk, s azzal él vé teszünk. Az írás ihletett hevületében az arc, akit l kapjuk, s az, akinek adjuk, eggyé válik. Ez je-lenti azt, hogy az isteni és érintése egyszerre történik bennünk, akik szólunk, és abban, akihez szólunk. A megszólaló visszaadja a szót annak, akitl kapta, de ugyanezzel a szóval megnyit valakit a szó számá-ra. A kényszer a szó felfogására és továbbadására egyaránt késztet. És ez a kényszer semmi rokonságban sincs a közönséggel. (Hisz a közönség az arcát vesztett sokaság, s felé fordulva a megszólaló is elveszti arcát.) Ez a közösség szomjúzás. De úgy is lehet mondani: a mester ugyanannyit köszönhet a tanítvány-nak, mint a tanítvány a mesternek. A személyre figyelve nem lehet nem hallani a megszólítást, a nekünk és senki másnak szólót. Emlékeztetül felidézzük, amire már utalunk, hogy egyetlen ifjúi fellobbanása után hazája elhagyásának gondolata többé fel sem merült benne. Az egyértelmnek látszó elhatározás azonban minden valószínség szerint élete legnagyobb megrázkódtatását rejti. Az éber lét gondolatát ezid ben még nem fogalmazhatta meg, de már a kezdetekben olyasmit ismert fel ebben az önmaga ell burkolózó népben, amit semmilyen tudományos apparátussal nem lehet. Ismerni annyi, mint szeretni. Ennek a szeret ismeretnek pecsétje nemcsak a tárgya szerint is a magyarsággal foglalkozó m, Az Öt Géniusz, hanem naplójegyzetek lázas töredékei. Egy 1948-ból származó regényvázlatból: "Az alvó lélek, ahogy az aranykori hagyományban alvó népek élnek a történet elmegy felettük és k szundikálnak nincs ébredés ebbl… nem istenek, álmok, álomrealitás Mind alszanak. Tímár is, nem impériumot akar, csak hatalmat egyedül K., a tanító éber, de egy szót sem szól, minden marad a régiben."

És ugyanennek a lapnak az alján: "Nem véletlen, hogy ebben az alvajáró népben találtam meg az Éber-ség fogalmát." (Kiemelés Hamvas Bélától.) Nem árt, ha a hyperioni, az ifjúkori ittmaradás döntését ki-egészítjük egy epizóddal, az érett férfikor válaszával. Évtizedek múltán, amikor szava valóban a homok-ba hullt, és amikor, ha kellett, ha nem, epidémia-szer en tódultak a határokon túl azok, akiktl legkevés-bé vártuk, csak nevetett a csábításon. De mondd, kérdezte tle az akkor még fiatal író, mit remélsz itt? - "Öt tanítványt szeretnék" - hangzott a válasz. Nem öt, de valószínleg egyetlen igazi tanítvány sem akadt rajongói között. De 1968 szén, a távozása utáni napon egy ismeretlen fiatalember felkiáltott: "Ki fog ezután vigyázni ránk?!" Ez a fiatalember személyében magát megszólítva érezte. Jól szólnak azok, akik Hamvas Béla életmvében a hidat ismerik fel. A híd azonban nemcsak összeköt, jelzi is az egymás-



tól különböz , egymást keres, kiegészít egységeket. Az egységeket, azaz a formákat. A realizáció formája, lévén az az Egyetlen, a mindenkiben közös él szabad megnyilatkozása, minden helyen és pil-lanatban más. Az éber lét, akár egy személyre, akár egy közösségre vonatkozik, nem mondhat mást, mint légy te magad. Megformálódás, megvalósulás és szabadság elválaszthatatlan: a vertikális irányt követve horizontális határainkat magunk szabjuk meg. És éppen ezért azok is jól szólnak, akik a Tabula Smaragdnia kommentárjában, vagy a Mágia-Szutrában módszert látnak elssorban a kinyilatkoztatás parancsainak realizálásához. Annál rosszabbul szólnak, akik ebben nem példát, hanem dogmát látnak, s nem veszik figyelembe, hogy szabadságuk értelmében "módszert mindenki maga alkot", mert a módszer nem különbözik megismételhetetlen realizálandó formánktól. Elgondolkoztató egy 1950-bl származó naplótöredék. Különálló lapon, már íráskarakterével is elárulja fogantatásának mély indulatát. Ha meg-rázó igazolása a fentieknek, tovább is mutat: "Nyugattól elzárkózni! Kelet nem fogadhat be és mi nem asszimilálódhatunk - - - - marad saját szegénységünk." (Kiemelés Hamvas Bélától.) A fenti idézetben különös súlyt kap a továbbmutató szó, a "szegénység". A mi saját szegénységünket a legmagasabb igénnyel kívánja felruházni. A legmagasabb: csak az alapvet vel megelégedni, a gyökerekig hatolni, oda, ahol az els döntést tesszük, és képesnek lenni minden pillanatban megfordulni. Ennek az igényes szegénységnek konkretizálása az önmagunkhoz vezet híd építése, amelynek pillérei nem is lehetnek egyebek, mint nem az aranykor illúziójában tespedni és nem rozsdás karddal kirohanni, hanem a hori-zontális ismeretek birtokában vertikálisan megvalósulni; az egyes embernek a sikeres élet helyett a tiszta élet dicsségét választani, a népnek a horizontális történet kényszerében is a szakrális történetet élni. Hamvas Béla tájékozottsága ugyan valóban átfogta a m veltségterületeket, de ihlet forrása a kinyilat-koztatás hiteles szövegei. És arról, aki a forrásokig merül, tudjuk, a költ megmondta, alapít, s azt is, hogy "alapítani több, mint építeni". A forrás a szóban nyílik meg számunkra, és mi a szó által közelítjük meg. Amikor Hamvas Béla egy élet erfeszítésével az egész nép adósságát akarta törleszteni, egy eddi hiányzó nyelvvel ajándékozott meg bennünket. Nemcsak azzal, amellyel a kinyilatkoztatás szövegét le lehet fordítani, hanem azzal, amellyel annak valóságát, a preegzisztens rend létezését ki lehet mondani. Aki a nyelvet mélyebben nyitja meg, a lét mélységeit tágítja. Ezen a nyelven bennünket szólított, sze-mély a személyt, - ez a legfontosabb - vajon elkerülhet ?

Kemény Katalin

*forrás: Pannónia Könyvek, 1987

"Csak mulandó m�vet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban."

(Láthatatlan történet)

Hamvas Béla kritikus helyzete 1951-ben* 1951. júliusában Hamvas Béla, aki 1948 vége óta, tehát a Fvárosi Könyvtárban történt B-listára helye-zése után 1951 els feléig Szentendrén tartózkodott, és ahol egyre-másra írta nagy mveit, a Silentiumot, a Mágia szútrát, a Tabula Smaragdinát és a Karnevált – egyszer csak inotai keltezés leveleket kezdett írni ismer seinek. Mi történhetett vele, hogy a Pest megyei Szentendrérl az országnak ebbe az isten háta mögötti, Veszprém megyei kis falujába költözött? 1951-ben, a Rákosi-korszak csúcsán, az úgyne-vezett „megemelt ötéves terv” gazdálkodásának els évében Hamvas Béla már nem tarthatta fenn tovább Szentendrén az 1948-ban kényszer szülte-maga választotta szabad életformáját. A senkihez és semmihez tartozás ekkor már életveszélyes állapottá vált, az ilyen „munkakerül ” életformát él személy bármikor áldozatul eshetett a hatóságok önkényének, kitelepítésnek vagy táborba hurcolásnak; ezen túlmenen anyagilag is egyre súlyosabban nehezedett rá az ún. „szocialista nehézipar” és a „szocialista ipari váro-sok” építése nyomán felfelé kúszó infláció kicsiny nyugdíjba folytán (228.-Ft), ami kezdetben szó sze-rint csak a mindennapi kenyeret biztosította, de ennek értéke is semmivé foszlott 1951-re, ezért a nyug-díjas, az addig csak földmvel i igazolvánnyal rendelkez és a kertmvelés termékeibl él gondolko-dónak újból hivatalos munkahelyet kellett keresnie, hogy egyáltalán életben maradhasson. Helyzetének lassú rosszabbodását már 1950-ben érzékelte, de akkor még reménykedett, hogy egy ideig még lehetsé-



ges fenntartania anyagilag igen nyomasztó, de szellemileg rendkívül termékeny állapotát. Még 1950 augusztusában is ilyen értelemben ír Szentendrérl egyik újonnan megismert hívének, aki szellemi kér-désekben szeretett volna tle eligazítást kapni. Többek között a következket írja neki: „Örülök, hogy a kijövetelre elszánta magát. E hét számomra elég zsúfolt, pénteknél elbb aligha lesz nyugalmam. Az út igen egyszer: a HÉV. Állomástól egyenes út (fútvonalon), kb. 20-25 perc, a Mvésztelepen túl a má-sodik kert. Jövetelének idpontjáról kérem két nappal elbb egy lapon értesítsen. Hogy miként élek itt, meg fogja látni és elmondom, min dolgozom, és milyen terveim vannak. Lehet, hogy ezt a kivételezett helyzetet még egy ideig bírom.” Azonban már csak néhány hónapig bírta fenntartani szentendrei helyze-tét, már 1951 elejétl állást kellett keresnie. 1951 januárjában arról értesíti Bíró Dezsnét, hogy egyelre még Szentendrén marad bizonytalan ideig. Egy hónappal kés bb azonban már arról ír, hogy „állás-ügyem halad, de lassan, még hetekbe telik, amíg lesz bel le valami.”

Álláskereséssel elbb Pesten próbálkozott, de itt minden ajtó bezárult el tte. Hiába kérte a nagyon tisz-telt atyai barát, a mvészettörténész és frissen kinevezett egyetemi tanár, Fülep Lajos segítségét, elbb levélben, majd találkozásuk alkalmával élszóban is, mert Fülep a beszélgetés során saját ügyeir l, töb-bek között frizsiderjének meghibásodásáról panaszkodott, és Hamvas kérését figyelmen kívül hagyta. Más olyan kísérletei sem jártak sikerrel, amelyeket egykor, még a Kerényi-körben megismert barátja is rövid ideig f városi könyvtárbéli társa, Sarlóska V. Ern tanácsára tett, akinek már új munkahelyérl, Inotáról számolt be próbálkozásairól: „Kb. egy hónapig tartott, amíg sorra jártam tippjeidet és egyebe-ket, azután semmi se ment és kénytelen voltam (ideiglenesen) idejönni Inotára az Erm Beruházáshoz, és itt adminisztratív tisztviseli állást vállalni havi 720-ért. Nem panaszkodom. Ez se rosszabb, mint mondjuk a katonaság és csakugyan itt sok minden pont olyan, mint a fronton volt.” Végül is tehát képes-ségeinek megfelel szellemi munkakört nem kapott, mert nem kaphatott, kivéve, ha nyíltan állást foglalt volna a Rákosi-rezsim és annak kiszolgálói mellett. Ezt azonban sohasem tette volna meg, éppen azért fogadta el ezt a vidéki lehetséget az Erm beruházó Vállalatnál (ERBE), nehogy, mint mondta, életéh-ségb l mégis írni kényszerüljön, ha Pesten marad. A különböz vidéki munkahelyeken töltött tizenhá-rom év alatt felváltva hol raktárosi, hol pedig adminisztratív tisztviseli munkakörbe helyezték, és mun-kásszállásokon lakott. 1951-1953 között Inotán, 1954-1962 között a Borsod megyei Tiszapalkonyán, 1962-1964 között pedig a Komárom megyei Bokodon lakott és dolgozott az ERBE erm -építkezésein. – Vagyis tizenhárom éven keresztül élt vidéki számzetésben, 1951. július 1-jétl 1964. április 1-jéig. Új helyzetét Inotán, ebben a Várpalotához közeli, majd éppen a következ évek során Várpalotához csatolt kis községben kezdetben purgatóriumi tartózkodásnak, vezeklésnek tekintette, és az inotai apokaliptikus történések elviselésében éppen az említett két és fél éves szentendrei tartózkodás segítette lelkiervel és szellemi felkészültséggel bár ugyanakkor ezt a magatartását éppen itt, Inotán írni kezdett mvében, a Szareptában elvetette, mint sorsa „elmúlt nehézségein való él sködést”, mert, mondja, ehelyett önmagát kell feláldoznia az embernek. Több levelében is leírja ekkoriban ezt az új, korábban elképzelni sem tu-dott helyzetét a „szocialista” építés keservei közepette, az egyedüllétet, az inkognitót, azt, hogy abból, amit lát és hall, semmit sem szabad kimondania – mert nincs barátja, nem talál olyan embert, akihez szólhatnak! Említett pesti ismerséhez, Bíró Dezsné Szabó Irmához írt levelében foglalja össze legtel-jesebben akkortájt szerzett friss élményeit: „Pedig elég sokat forgolódtam életemben, de még sehol sem voltam, ahol mindjárt az els napokban ne találtam volna barátot. Úgy látszik, és minden emberit eltün-tet, csak egy furcsa rovar marad, aki a >csirihau<-hoz igen hasonlít. Ezen kívül még szigorú inkognitó-ban kell élnem. Semmit abból, amit látok és gondolok, nem szabad elárulni. Elég nehéz. Mert, ami itt történik, ténylegesen apokalyptikus. Nem a sok ezer ember, a munkás-gyerekek, a leány-munkások, a zaj, a tizenkét óra munka, a rádió hangszórók reggel 7-t l este 10-ig, a feliratok, a por, ezenfelül van valami félelmetes: minden esetben az alacsonyabbnak van érvénye és ereje és hatalma. Ez az, amit meg kell tanulni elviselni. Az én két és félévi elmúlt életem elég ert ad hozzá, hogy meg is tudjam tenni. Persze csalódik az, aki azt hiszi, így, itt és ilyen módon itt bárki is boldog. Ilyen nincs. Még az a nyomo-rék sem, aki a Népbolt ajtajában mindenkit igazoltat és végre eljutott odáig, hogy jelvénye segítségével a többin hatalmaskodhat (ez itt fként a porkolábok helye). Az emberek, fként a fiatalok, arcán sajátsá-gos rület, amir l már beszélgettünk. Elemzésem a szentendrei magányban jó volt. Különös, hogy nem szenvedek. Inkább szomorú vagyok, és tökéletesen nem tudom, ebbl mi lesz, és mi lehet. Lehet, hogy ez a sok ezer ember itt mind a kárhozatba rohan ilyen zajjal. Feltn , hogy nincs humor, ami még a leg-elveszettebb harctéri helyzetekben is megvolt. Érzik, hogy reménytelen? Nem tudom. Jó lenne itt éjsza-



ka angyalnak lenni és az emberek (fként a nk és fiatalok) álmait látni. A Gondviselés ide rendelt va-lamiért, talán nem kell sokáig itt maradnom. És egyedül kell lennem, nincs barát, nincs lehetség egyet-len emberi szóra. Ez az a világ, ahol a bels világ maradéktalanul eltnt: közel áll a küls sötétséghez. Nekem vezeklés, purgatórium. A többieknek? Szentendrén megismert és megkedvelt, és puritán keresz-tény szektához tartozó földmíves barátjához írt levelében is ugyanezekrl a jelenségekrl számol be az-zal a többletreménnyel megtetézve levelét, hogy: „Várom az idt, amikor talán az Ég megengedi, hogy életemet nyugalomban befejezhessem be, Szentendrén. Tudod, mire gondolok. Még lenne megírni va-lóm.” Tudjuk, hogy a visszatéréssel Szentendrére még tizenhárom évet várnia kellett. Azonban életének ebben a kilátástalanul nehéznek tn helyzetében is h maradt önmagához: helyzetét „nagyobb értelem megnyilatkozásának” tekintve fárasztó munkája mellett éberen gondolkozott és figyelt, nyelveket tanult, szabad idejében olvasott, jegyzetelt és írt; barátaival levelezett, könyveket kért tlük munkájához, gon-dolataiban pedig régi közösségéhez fordult megersítésért a tapasztaltak és tanultak folyamatos leírása, naplóírása folyamán. Ugyancsak inotai tartózkodásának köszönheti élete egyik fontos barátságát: itt is-merkedett meg dr. Németh Ferenccel, sors- és munkatársával, akivel beszélgetni tudott, és akinek „sza-bad volt elárulnia” az ott látottakkal kapcsolatos gondolatait. Miután Hamvas Bélát Tiszapalkonyára helyezték, Németh Ferenc pedig nyugdíjba menve lakhelyére, Szombathelyre tért vissza, 1959-tl leve-lezés útján folytatták és építették barátságukat, és e levelezés is Hamvas gondolatainak nagyon fontos megjelenési helyévé vált. Ebbl a levelezésbl már korábban is idéztünk, a késbbiek során pedig rész-letesebben is ki fogunk térni jelentségére. Hamvas kezdetben maga sem tudta, meddig kell maradnia ezen a vidéki munkahelyen, és hogy hogyan szabadulhatna el innen. De évek teltek el, és maradnia kellett. Helyzetét megszokhatatlansága mellett is kezdte megszokni, és elnyét, hogy nem kell életéhségbl írnia, felhasználta: minden kényszertl mente-sen csak azt írta le, amit belülrl megírnivalónak érzett. Sanyarú körülmények között, barakkokban lak-va, munka után és hajnali órákban írta meg e tizennégy év során életmvének betetzését képvisel leg-kiérleltebb mveit, amelyekben még fogadott szellemi mestereinél is messzebb és mélyebbre, egyben pedig magasabbra jutott, mert amit írt, azok legtöbbjét l eltér en nem pusztán elméleti m volt, hanem azt életébl, életével és életénél többként hozta létre, és annak, amit írt, aranyfedezete életének itt tanúsí-tott hitelessége volt. Számzetésének ebben a korszakában az átélt korról írt, de a korszakon keresztül az örökkévalóságot látta meg és fejezte ki. A valóságot három síkon ragadta meg mveiben: egyrészt nap-lószer feljegyzéseket írt önmaga megértése és felemelése végett; másrészt szépirodalmi mvekben rög-zített látomásaiban leplezte le a kort; harmadsorban pedig esszétanulmányokban fejezte ki tanulságait; ezenkívül pedig folytatta a negyvenes években megkezdett és három részletében elz leg már megjelent

sök Nagy Csarnoka gy jt cím skori szentkönyvek gyjteményének fordítását és kommentálását is, ezt a tevékenységet egyébként, mondhatni, élete végéig folytatta. Ezekkel párhuzamosan kezdte el írni Inotán a Szareptát, ezt a naplószer feljegyzések formájában esszévonulattá alakuló mvét, amelyben rögzítette az új helyzetben keletkezett és ennek tanulságaiból leszrt gondolatait.

Darabos Pál

*forrás: a szerz� Hamvas Béla, egy életm� fiziógnómiája c. kötete

"Ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben a szerelemben megnyílik a mindenség titka."

(Eksztázis)

Ki nem volt Hamvas Béla* Miel tt megpróbálnánk Hamvas Bélát elhelyezni a magyar és az egyetemes szellemtörténetben, azt kell körbejárni, mit is csinált ez a rejtélyes élet gondolkodó. Nagyon sokféleképpen határozták már meg Hamvas munkásságát, és a legtöbb teljes félreértésrl tanúskodik. Ezért fontos e kötet elején ezt a kér-dést tisztázni. Sokkal könnyebb azt megmondani, ki nem Hamvas Béla, és ez talán közelebb visz a he-lyes megnevezéshez. Hamvas nem volt filozófus, mint sokan vélik. Írásainak ugyan jelents része fog-lalkozik filozófiai kérdésekkel, de nem ez a perdönt . Hamvas egy helyen a filozófia kezdetét a nagy



hazugságok kezdetének nevezi, ami egyértelmen bizonyítja, hogy maga sem tekintette magát filozófus-nak. Számára, aki azon kevés gondolkodó közé tartozott, aki megértette S. Kierkegaard és F. Nietzsche gondolatait (természetesen sok gondolkodó érti ket, de leginkább csak értelmileg, azonban a hamvasi gondolkodás szerint csak a realizált tudás tekinthet megértettnek), az európai filozófiai tradíció többé már nem járható út. Az európai szakfilozofálás, az egyénileg kifundált rendszerek építése érdektelen, üres játék, akárcsak H. Hesse Üveggyöngyjátéka. Egy korrupt, farizeus, nihilista világban csak az tekint-het valódi tudásnak, ami ezek felszámolását célozza meg, minden más haszontalan és lényegtelen szo-fisztika. Az újkori európai filozófiai gondolkodásból két lényeges elem hiányzott, ami miatt Hamvas nem tudott közösséget vállalni avval, ez az üdv és a beavatás. Ezért kellett kettéválnia az igazi bölcses-ség keresésének és a szakszeren felépített filozófiai rendszerépítésnek. Ez nem jelenti azt, hogy Ham-vas, aki kiválóan ismerte az európai filozófiát, nem merített volna bátran az újkori bölcseletekbl. A fentiek értelmében Hamvas nem tekinthet egzisztencialistának sem, amint ezt néhány szerz írja (pl. Dörömbözi J.), és semmilyen más "…istának" sem. Hamvas mindig is távol tartotta magát az izmusok szektásságától és szükségszer partikularitásától, amikkel szemben az egyetemlegességet kereste, ami nem áll szemben semmilyen más irányzattal, hanem irányzatok feletti. Ez utóbbi nézpont az, ami rend-kívüli zavart okoz egy nihilista korban, emiatt a jelenkor relativistái, akik számára minden filozófiai rendszer összehasonlíthatatlan (inkommenzurábilis), vagyis nem tartalmaz értékkülönbséget, rendre tá-madják Hamvas gondolatait. Számukra értelmezhetetlen bármiféle fölöttiség, vagyis a transzcendencia. Azért nem tekinthetk e gondolatrendszerek igazaknak, hiszen magának az igazságnak a létét kérdjele-zik meg, noha ennek birtoklását gyakran maguk számára következetlenül fenntartják. Hamvas bölcselete nem tekinthet sem materialistának, sem idealistának, gondolkodásában igyekezett minden ilyen ketts-séget meghaladni, amely az európai filozófia nézpontjából igen nehezen értelmezhet. Hamvas lét-szemlélete túl van a tudat megkülönböztet tevékenységén, amely kizárólag kategóriákban ölt testet. Az abszolút valóságnak bármiféle fogalmi megosztása félrevezet . Hamvas tudása kettsség nélküli tudás, akárcsak az ind filozófiában. Nem tekinthet Hamvas misztikusnak sem, hiszen nem voltak látomásai, és bölcseletét sem homályos, misztikus képek segítségével fogalmazta meg. Hamvas szerint a misztikus látás gyakran megbízhatatlan információkat nyújt, amelyek az éberség szempontjából közömbösek, rá-adásul tudta, hogy a modern misztikusoknak nem sok közük van az ókori müszthészekhez ([gör.] = misztériumokba beavatott). Természetesen nem utasította el a misztikát, és sokat merített a korábbi misztikusok gondolataiból, különösen Jakob Böhmét értékelte nagyra. Még kevésbé tekinthet Hamvas okkult szerznek, amint azt sok mai new age-gondolkodó állítja. Hamvas az okkultizmust mveiben radikálisan elutasította, mivel az nemhogy nem szolgálja az éberséget, inkább az ájultságot és káprázatot fokozza. Hamvas nem tekinthet sem kultúrtörténésznek, sem vallástörténésznek, annak ellenére, hogy írásainak jelents hányada ilyen témákkal foglalkozik. Amíg a kultúrtörténészeket az egyes kultúráknak a horizontális síkja érdekli, addig Hamvast elssorban a vertikális. Amikor vallástörténeti kérdésekr l ír, mindjárt szembeötlik, hogy nála hiányzik az a filológiai apparátus, amely például Eliade munkáiban jelen van. Ennek, azon túl, hogy írásainak jó részét Inotán, Bokodon, vagy Tiszapalkonyán a barakkban kellett megírnia, ahol nem állt rendelkezésére semmiféle háttérkönyvtár, mint az egyetemen és az aka-démiai intézményekben alkotó kortársainak, más okai is voltak. Nevezetesen, hogy szántszándékkal ke-rülte a lábjegyzetekkel megtzdelt, nehézkes tudományos stílust, amely elveszi a szöveg megszólító ere-jét. Másfel l tudatosan elhatárolta magát a tudományos objektivitástól, amely szerinte önkényes, a való-ságtól idegen és elítéletes, ráadásul illuzórikus cél is. Az utóbbi harminc esztend tudományelméleti csatározásainak eredményeként az objektivitás mítosz (T. S. Kuhn, P. Feyerabend, T. Roszak), amit Hamvas már a harmincas években leírt. A fentiek értelmében Hamvas nem tekinthet semmiféle más tudomány mvel jének sem, noha írásai gyakran érintenek régészeit, történészi, orientalisztikai stb. kér-déseket. Hamvas fordításainak tetemes mennyisége ellenére sem volt mfordító, bár kiválóan olvasott angol, német, francia, olasz, spanyol, latin, görög, héber, szanszkrit és kínai nyelveken. Az általa fordí-tott szövegekben a filológusok elszeretettel csemegéznek a hibákban, mivel nem tudnak elszakadni a begyepesedett elítéleteikt l, nevezetesen a szöveg tárgyszer és szolgaian szövegh kritériumától. Az egyik problémát az okozza, hogy Hamvas fordításai szabad fordítások, éppen oly módon, ahogy Goethe Vándor éji dala versét más és más módon adja vissza Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Kosztolányi De-zs , Szabó Lrinc, Weöres Sándor és Képes Géza. Egyikrl sem állíthatjuk, hogy téves, azonban való-szín , ha a nyersfordítást elolvassuk, az lesz az érzésünk, hogy abból valami hiányzik, ez a valami, pedig



a lényeg, amiért Goethe megírta versét. Hamvas fordításainak jó része szakrális vagy költi szöveg. A szent szöveg fordítása még kevésbé lehetséges a tudományos filológia révén, hiszen a lényegük mindig túl van a nyelvtani szerkezeteken, és átültetésükhöz majdnemhogy fontosabb a bölcseleti háttér figye-lembevétele, mint a nyelvtané. Nem mis beszélve a megszólító jellegrl, mely mindig a poézisben rejlik. Hamvas azon kevés fordító közé tartozik, akik komolyan vették F. Nietzsche (t egyébként a filológiá-ban Kerényi Károly vette a legkomolyabban) és R. Guénon ide vonatkozó intelmeit. Ezek alapveten eltérnek az európai filológiai gyakorlattól, mivel a fordítandó szöveget nem mint a régmúlt dokumentu-mát, nem mint holt gondolatok régészeti leleteit kezelik, hanem él vagy életre keltend tradícióként szemlélik. Ráadásul a hagyományos filológia gyakran az európai civilizáció fogalmi apparátusával pró-bálja az azon túli szellemiségeket megragadni. Hamvas mint zseniális nyelvteremt, gyakran használ fordításaiban sajátos és újszer kifejezéseket. A Hamvast ersen bíráló haza orientalisták nem veszik figyelembe, hogy az európai nyelveket kiválóan beszél , egyetemi tanárként dolgozó keleti születés emberek éppen azokat a hibákat róják fel a nyugati filológiának, amelyek Hamvas fordításaiból hiá-nyoznak. A. Coomaraswamy nem véletlenül mondta, hogy az ind vallásról és bölcseletrl igazán csak R. Guénon írásait tartja hitelesnek. Hamvas fordítási hibáinak van egy másik forrása, nevezetesen, hogy azok az Erm beruházó Vállalat vidéki barakkjaiban szótár nélkül készültek, így Hamvasnak korábbi nyelvi tanulmányait pusztán emlékezetébl felidézve kellett boldogulnia, és gyakran a szótár hiányában egy-egy kifejezést intuitív módon kellett kitalálnia. Ez valóban eredményezhetett pontatlanságokat. A kényelmes könyvtári szobában dolgozó mai filológusok, azt gondolom, Hamvas helyzetében képtelenek lettek volna bármiféle fordításra, felteheten nem is tördtek volna ilyesmivel, hasonló léthelyzetben el lettek volna foglalva a saját életproblémáikkal. Ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között alkosson, vagy megszállottnak kell lennie, vagy nagyon magasan realizált és beavatott bölcsnek, Hamvasban azonban semmiféle megszállottság nem volt. Természetesen vannak kivételek a filológusok és orienta-listák között is, akik azért nem szemezgetnek Hamvas fordítási hibái között, mert azt nagyon olcsó és ízléstelen eljárásnak tartják. Hamvas nem volt mvész vagy szépíró sem, noha vannak regényei, st ze-nedarabjai is, és elmondható róla, hogy virtuóz módon használta a magyar nyelvet. Szts Géza így írt err l: "Úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával." Hamvas éppen úgy elutasította az apokaliptikus mvészet- és irodalomfelfogást, ahogyan a filozófiát. Hamvas számára bármilyen m hite-lességét csak a mögötte álló hiteles élet adhatja meg, amelynek alapja a gondolat-szó-tett azonossága. Hamvas a mveit élte, és életét mvé tisztította, ennek értelmében alkotásaiban szerves egységbe forrt a bölcselet, vallás, mvészet és élet. A modern korban a szakrális költészetet tartotta a legmagasabb rend közlési formának, noha verset nem írt (legalábbis az olvasó közönség számára nem). Alkotásaiban visz-szatért azokba az idkbe, amikor a vallás, filozófia, tudomány és költészet nem vált el. Ezen területek mindegyike meghasadt a költészet kivételével. A vallás túlvilágra és evilágra, a filozófia tudatra és anyagra, a tudomány szubjektumra és objektumra. A mvészi tapasztalatban az a csoda, hogy ott minden egy, ráadásul hiányzik belle az id , ezért örök. a költészet csak tudománytalanul és vallástalanul érthet meg, ez érvényes Hamvas mveire is, amelyek noha nem költi formában íródtak, mély poézissel átita-tottak. A költészet az egyetlen, amely igaz és megcáfolhatatlan, felette áll a vallásnak - írta Hamvas. Hamvas nem volt vallásos gondolkodó sem, noha szinte mindenki annak tartja. Hamvas a vallást a kor-rupt lét termékének tekintette, amely történeti és szociális képzdmény, éppen ezért mer ezotéria. Ma-gát vallástalan teistának nevezte, megkülönböztetésül Nietzschétl, aki szerinte vallásos ateista. Hamvas a kereszténység eredeti formáját, amelyet elfogadott, nem tekintette vallásnak. Hamvas tehát nem ne-vezhet semmiféle vallásalapítónak vagy prófétának, mindig is elhárította magától, hogy mesternek, gurunak tekintsék, hiszen a mester Jézus Krisztus.

Azzal, hogy összefoglaltuk, mi nem volt Hamvas Béla, elhárítottuk a félreértések f lehet ségeit. Ham-vas tehát nem filozófus, nem kultúrtörténész, nem orientalista, nem mfordító, nem mvészettörténész, nem szépíró, nem vallásalapító, nem próféta, nem guru, és még sok egyé sem. Mindez nem jelenti, hogy ezeket a területeket ne mvelte volna, csak oly módon, hogy egyikbe se lehet besorolni, mivel Hamvas a határokat mindig átlépte, hiszen a határok és rendszerek szerinti gondolkodás elfogadhatatlan volt szá-mára, de nem úgy, hogy azt néhány XX. századi anarchisztikus alkotó és gondolkodó tette. Hamvas minden határt feloldott és nem lepusztított, mint anarchisztikus kortársai. Számára a határok nem áttö-rend falak voltak, mint a kor számtalan mvésze számára, hanem egyszeren nem léteztek. Éppen ezért Hamvas polihisztornak sem tekinthet, akinek sok mindenrl van ismerete, neki csak egyrl volt biztos



tudása, ez pedig az ember isteni eredete, s minden, amit ezen kívül ismert, az ezt fejezte ki. Ezek után ki volt Hamvas Béla? Normális ember, ahogyan magát meghatározza. "Az egyetlen m az emberi lény", írja az Orfeuszban, amelynek szellemében élte végig az életét. Érdekes, hogy ez a gondolat a neoavant-gárd m vészetben, vagy harminc évvel késbb felbukkan, csak egy kicsit fals formában (pl. Gilbert és George). Hamvas a tradíció szellemében él alkotó és gondolkodó ember volt, mveinek központjában az egész keresése, az egység helyreállításának igénye áll. Munkáiban és életében a hagyomány képezte a központi rendez elvet. Hamvas azon kivételes emberek közé tartozott, akik még a XX. század végén is hallották a sforrás csobogását, és akik "csak tiszta forrásból" merítettek. A hagyomány fundamentumá-nak a kereszténységet tekintette, ennyiben eltért az t megel z tradicionalista gondolkodóktól, R. Guénontól vagy J. Evolától. Hamvas mint keresztény ember nem lázadt a sorsa ellen, elfogadta azt, és minden rárótt feladatot alázattal teljesített (katalóguscédulát írt, szl t metszett, kenyeret sütött, raktár-könyvet vezetett). Hamvas Béla az az ember volt, aki ismerte a neveit, ahogyan ezt Kemény Katalin írja a Karneválról szóló könyvében.

Szathmári Botond

*forrás: Osiris - Hamvas Béla Kör, 1999, "Nevezetes névtelen" kiadványa

,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad bel�le."

(Láthatatlan történet)

Hamvas Béla világirodalmi távlatainak b vülése* Úgy t nik, hogy a Tavaszszal való kapcsolatának megszakadása, Budapestre távozása és egyetemi ta-nulmányai megkezdése sem akadályozta meg Hamvas Bélát programjának valamilyen formában való folytatásában. Egyetemi évei alatt két világirodalmi tárgyú írását is közzétette az egyik napilapban, ami arra mutat, hogy a Tavaszban közölt utolsó tanulmányának tematikáját kezdte kibontani. Els tanulmá-nya az akkor még él, modernnek számító, már akkor Nobel-díjas norvég íróról, Knut Hamsunról fest áttekint képet, akinek nevét már a Tavaszban is megemlítette. Itt is nagy elismeréssel ír róla, és soraiból kit nik, hogy bizonyos vonatkozásokban írói eszményképét látja benne: "Élete különös, fordulatokban gazdag. Egyáltalában nem mindennapi, még a mvész-életek közül is kiválik", írja a bevezetben, és elmondja hányatott életét, sokoldalúságát, kóborlásait, majd els regényét említi, az Éhséget, ami úgy-mond, minden anyagi gondját megoldotta, de ez sem változtatott életén, mert szabadon, kötöttségek nél-kül él. Ehhez még hozzáteszi: "Mvei még életénél különösebbek." Hseit sz kszavúaknak látja, akik az "életet úgy veszik, amilyen", és "ezek az emberek nem gondolkoznak. Tesznek, vesznek, dolgoznak, hihetetlen ervel és bizalommal, valóságos mániákusai a munkának, szeretek, megbocsátanak, újra vét-keznek, szenvednek és meghalnak". Éppen ezért, mondja, m veit nem lehet elemezni, mert az elemzés által éppen mvei lényege, a közvetlenség vész el. Hamvas itt még nem találta meg azt az alapot, amely-r l nézve minden malkotás megítélhet. Erre csak késbb fog rábukkanni. F tulajdonságának a társta-lanságot tartja, és ezért nem hasonlítható össze senkivel sem, akárcsak Strindberg vagy Ibsen, és ket valamennyiüket csak az köti össze, fejezi már ekkor is mondanivalóját paradoxonnal (ezt itt még Ric-hard Dehmel német költt l kölcsönözve), "ami bennük társtalan". Az európai írók között sem talál vele rokonlélekre; felsorolja ugyan D'Annunziót, Anatole France-ot, Romain Rollandot és Barbusse-t, de hozzáteszi: "De legjobban ellenkezik a modern átlaggal, azzal az íróval, aki megtanulta Tolsztojtól a prófétaságot, Shawtól a szellemet, Zolától a brutalitást, Wildet l a kétél séget, Thomas Manntól a nyel-vet, és még néhány mástól néhány más valamit, s most: - író." Ezután a magyar kiadókat és olvasókat bírálja amiatt, akárcsak korábban, és még inkább kés bb a giccsirodalom ellen hadakozva, hogy nálunk nem olvassák, mert fordításai és kiadásai rosszak, és verseirl még Kosztolányi Dezs is megfeledkezett antológiájában. Hazai elfedettségének okairól ezt írja: "Azonban mégis csodálkozunk azon, hogy a ma-gyar közönség nem vette észre. Elveszett vajjon a nagy Ewers, Claude Farrére, Max Brod között, a re-gényíró lett csupán, akit olvasnak s aztán elfelejtenek? Nincs benne semmi rikító >érdekes<, >erotikus<, >leleplezés<, nem >tárja fel a társadalom bneit<, nem >hallatlanul érdekfeszít<, nem >szenzációs<.



Talán ezért nem tetszik. Mindössze csak mvész. Nem annak a közönségnek szól, amely Zolából szítta az irodalmi anyatejet és amelynek csillagai Szomaházy és Gábor Andor voltak, hanem annak, amelyet félrevezetett kiadók b francia irodalmi ismerete, akik inkább kiadták Claude Farréret, mint Gjelleruppot, Jonas Liet, vagy éppen Knut Hamsunt." Második írása könyvismertetés, és ebben a kiadók és a közönség általános bírálata helyett mindjárt vitába szállt az irodalmi munkásság akkoriban már ki-bontakoztatott Benedek Marcell nézeteivel a modern világirodalmat illet en. F képpen azt kifogásolja Benedek szemléletében, hogy a német romantikát helyezi középpontba, holott, mondja, ez ellentmond Brandesnek, aki a francia irodalom európai elsbbségét hirdeti. Benedek a német romantikával magya-rázza a franciát, holott a helyzet éppen fordított. Ebb l kifolyólag azt sem fogadja el Benedek könyvé-ben, hogy a XVIII-XIX. század fordulója f képvisel jének Goethét tekinti, holott Rousseau hatott a német romantikára, és Rousseau inkább formakeres, mint Goethe, "akinek mindig láthatatlan nagyobb szellemek hozzák a legpontosabb és legkimértebb, legarányosabb és legközvetlenebb formát". Kifogá-solja továbbá szubjektivitást, amit Hamvas esetében értetlenül néznénk, de megmagyarázza, hogy Bene-dek szubjektivitása miben tér el az általa is elismert szubjektivitástól: "És most tnik ki igazi jelleme. Szubjektív könyv - így hát szabad arról is beszélni, aki írta. Benedek Marcell a francia lemaitrei, francei kritikát írja, az úgynevezett impresszionista kritikát. Nem megbélyegzés ez - mint nálunk annyian hiszik - csak annyit jelent, hogy a könyv nem tart számot tudományos értékre. Irodalom ez is, - irodalomról szól, s ez különbözteti meg a regénytl, novellától. Ebbl következik, hogy azok számára, akik ismerik az anyagot, tanulságos és kedves könyv lesz, de azok számára, akik ebbl akarják megismerni, egy ré-mületes névhalmaz, eszmetömeg, szellemcikázás, francia módszerrel való bánásmód - és ez a m legna-gyobb baja." Egyetemi évei alatt több írása nem jelent meg, ezért legfeljebb csak következtethetünk arra, hogy milyen irányban lépett tovább szellemi útján. Ennek az útnak az irányáról csak újságíróként közzé-tett publikációi tájékoztatnak 1923-1926 között.

Darabos Pál *forrás: a szerz� Hamvas Béla, Egy életm� fiziógnómiája c. kötete

„Minden szeretet �sképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni.” (Scientia Sacra)

Hamvas Béla és a tradicionalitás* Ebben az évben volt Hamvas Béla születésének a centenáriuma: 1897. március 23-án született. Minden-felé megemlékezések vannak róla. Fontosnak tartjuk, hogy ezen alkalomból mi is megemlékezzünk róla, tisztázva a tradícióhoz és a Tradicionalitáshoz köt d viszonyát életmvében. Hamvast 1948-tól 1968-ig, tehát haláláig teljes mértékben ignorálták, vagyis kikapcsolták Magyarország szellemi életébl. Eb-ben az idszakban egyetlen tanulmánya jelent meg, (1963-ban) „Az egzisztencializmus után” címmel egy folyóiratban. Eltte és utána nem jelenhetett meg tle semmi. Tulajdonképpen 1985-1986-ban oldó-dott fel a Hamvassal szembeni tilalom, bár bizonyos írásai már elbb is hozzáférhetvé válhattak. Egyébként a Hamvas életm, mint tudjuk gépelt formában cirkulált az országban, így szinte minden írá-sa többé-kevésbé hozzáférhetvé vált sokak számára. Most Hamvas annyira elfogadott, hogy ez bizo-nyos értelemben már-már gyanút kelt. E sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 1963-1968-ig, Hamvas haláláig, mély, bensséges viszonyban volt vele. Szeretett és tisztelt atyai jó barátja volt, és ez a szeretete és tisztelete azóta sem csökkent irányában, noha bizonyos pontokon a tisztelet tel-jes fenntartása mellett, egy kritikai attitdöt is kénytelen felvenni, melynek felvétele nemcsak lehetséges és jogosult, hanem bizonyos keretek között szükséges is. Els sorban nézzük meg azt, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a Tradicionalitáshoz. Ifjúságától meglév affinitásain túlmenen az 1930-as évek-ben találkozott elször Julius Evola mveivel, els sorban a Rivolta contro il mondo moderno akkori kiadásával, a Pogány imperializmussal és még egyebekkel is. Ezek rendkívüli hatást gyakoroltak rá. A kés bbiekben került kapcsolatba R. Guénon és Ziegler mveivel, és ezek szintén ers hatást gyakoroltak



rá. Végül is Guénon hatása volt e három közül a leger sebb, de nem a legels. Tulajdonképpen t – id -rendileg – Evola érintette meg elször. volt az, aki elször írt Magyarországon recenziót Evoláról, a Rivolta contro il mondo modernoról – eltekintve Mátrai Lászlótól, aki ellenséges, rosszindulatú, alul megragadó, tehát teljesen inadekvát kritikát írt err l. Hamvasé viszont meglehetsen jó és helyes, rálátó módon foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ezen szerzk hatására, valamint a tradícióhoz szorosan hozzátar-tozó m veket megismerve, Hamvas egyre közelebb került ahhoz, amit tradíciónak, metafizikának, és Tradicionalitásnak nevezhetünk. Írt egy jelents m vet, Scientia Sacra címen, ami 'szent tudományt', 'szent tudást' jelent. Egyenlre a Scientia Sacra I.-r l beszélünk. Ez a m els sorban akkor és azért érté-kes, mert egyfajta tradicionális atmoszférát teremt. Aki ezt a mvet elolvassa, az a tradicionális atmosz-férában kezd el élni. Ebbl a szempontból a könyv kardinális jelentség . Nem a tradíciók megismerése szempontjából, nem a tradíció elveinek a legszigorúbb meghatározása szempontjából, hanem egy légkör, egy atmoszféra felvétele szempontjából, egy szellemi megismerés lelki bázisának a megteremtéséhez. Ez az elsrend jelent sége ennek a könyvnek, és ebben az értelemben a könyv egyedülállónak mondha-tó. Ezt az atmoszférát jobban, intenzívebben nem képviseli, nem képviselheti senki. Hamvast joggal lehet a legnagyobb magyar írónak tekinteni, és az esszéirodalom vonatkozásában is az élvonal élvonalá-ban van. Mindent tudott írni, de mindenekeltt esszét. Abban teljesen egyedülálló. Hamvas mindig ez is maradt elssorban; író volt; els -, másod-, és harmadsorban is. Olyan író, aki mint tradicionális szerz-gondolkozó is teljes mértékben megállja a helyét, de aki irodalmi módon közelített, és az író-irodalmár felel sségével-feleltlenségével kapcsolódott ezen tematikumokhoz. Ezért egy nagyon érdekes dolog alakult ki vele kapcsolatban, ugyanis Hamvas Bélát tisztelni lehet és tisztelni kell, követni azonban nem lehet. Ez nem kivitelezhet. A Scientia Sacrának egy fejezetét tulajdonképpen még lehetne követni, ta-lán az egészet is valamilyen laza értelemben, de az életm vet nem lehet követni. Az életmben feloldha-tatlan ellentmondások vannak. Ellentmondás lehet egy életm ben, s t bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy kell, hogy legyen egy irodalmilag is kifejtett életm ben, de ezeknek az ellentmondások-nak feloldhatóaknak, áthidalhatóaknak kell lenniük. Hamvasnál azonban feloldhatatlan, áthidalhatatlan ellentmondások vannak az életmben. Hamvas tehát nem követhet. A Scientia Sacra legcsodálatosabb könyve „A király és a nép”, fleg „A kocsihajtó” fejezet. Mondjuk úgy, hogy a jobboldali tradicionalitás szempontjából alig behozhatóan paradigmatikus súlyú és érvény ez a könyv. A legtisztább tradicionális jobboldaliságot tükrözi. Ezt 1944-ben írta meg, megfellebbezhetetlen ervel, szilárdsággal, bizonyos-sággal. Ugyanekkor ezt hogy egyeztessük össze Hamvas azon kijelentésével, hogy tulajdonképpen rokonszenvezett a tanácsköztársasággal. Az szirózsás forradalommal is, meg a tanácsköztársasággal is. És megírta a „Király és a nép” cím fejezetet, ami ezzel nem egyeztethet össze. Valaki vagy a „Király és a nép” cím részletét írja a Scientia Sacrának, vagy a kommunizmus híve, de a kett együtt elfogad-hatatlan. Hamvas írásainak különben is egy nagy baja, hogy mérhetetlen szuggesztivitással és rendíthe-tetlen szigorral kimond valamit. A következ könyvében egy ezzel kibékíthetetlen dolgot ugyanolyan rendíthetetlenül és szuggesztíven mond ki. Utána kimond valamit ugyanígy, ami ellentmond mind a ket-t nek. Ezért követhetetlen. Hamvast olvasni kell, és a legkisebb hajlandóságot sem szabad mutatni ab-ban az irányban, hogy valaki kövesse t. Olvassa, fürödjék abban a hangulatban amit Hamvas prezentál, de ne próbálja követni, mert úgy sem lehet, és egyáltalán baljós kísérlet lenne. Hamvas tehát nem követ-het szerz . Hamvas életmve egy csodálatos irodalmi remekm, egy opusz, egy remekbe szabott, egyedülálló produktum-együttes, és ugyanekkor tradicionális szempontból nagyon sok tekintetben inko-herens, inkompetens és inkonzekvens. Egy írásán belül nem, azonban sok mindent írt; egy írásmvén belül tart egy bizonyos vonalat. A Scientia Sacrá-ban több vonalon halad, mert elég hosszú ideig írta, és közben változtak némely tekintetben a nézetei. Bár ott is vannak egyenetlenségek, de a meghatározó, alapvet attit d azon belül lényegesen nem változik meg. A Scientia Sacra I. folytatásának szánta a Scientia Sacra II. cím m vét, amit 12 kötetre tervezett, 4 ebbl teljesen elkészült, az ötödik részlegesen és vázlatosan, a további kötetekrl pedig feljegyzései voltak arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolná el ket. A Scientia Sacra II. a Scientia Sacra I.-hez képest visszalépés. A Scientia Sacra II.-ben a keresz-

ténységet próbálja meg a tradícióval tökéletes harmóniába hozni. Azt, hogy a kereszténység a Tradíció betet zése, nem lehet mondani. Bizonyos szempontból mindegyik tradíció a Tradíció betetzése. Ettl eltekintve, a kereszténység kivételesen nem alkalmas arra, hogy a Tradíció betetzésének tekintsük, mert nem egy ponton a Tradíció legintenzívebb doktrínáinak ellentmond. Betetzésr l tehát szó sincs. Vita csak arról lehet, hogy milyen mértékben tartozik a kereszténység a Tradícióhoz. A betetzés tradicioná-



lis pozícióból elfogadhatatlan a kereszténységgel kapcsolatban. A kereszténység pedig azt vallja, hogy a tradíciókat a kereszténység végtelenül felülmúlja.Hamvas nagyon erteljesen elutasító volt az összes keresztény felekezetet illeten. Így a katolicizmust, de még a protestantizmust is – amihez eredetileg tartozott – teljes mértékben és határozottan elutasította. Ebbl arra lehet viszont következtetni, hogy nem látott kibékíthetetlen ellentétet a kereszténység és a kommunizmus között. Az kétségtelen, hogy nem volt materialista–ateista, a materializmust és az ateizmust a kommunizmusból nem vette át. Minden mást hajlandó lett volna átvenni, de ezt nem. Ugyanekkor a kasztrendszert realitásnak tartotta, nemcsak a Scientia Sacra idejében, hanem késbb is – úgy mellesleg. Ezt valamilyen módon összeegyeztette a ke-reszténységgel, és a kommunizmus végletes egalitáriánizmusával, valamint összeegyeztette mindezt Nietzschével is. Tudjuk, hogy Nietzsche egészen más pozícióból mint a kommunisták, ersen keresz-tényellenes volt. Egy embernek lehetleg olyan nézeteket kell önmagában kialakítania, hogy az egyik nézete a másik nézetét ne lékelje meg, hanem ersítse. Hamvas olyan nézeteket gyjtött egymás mellé, egymást ersítend , amelyek nem hozhatók közös nevezre; a kereszténységben valamit fölfedezett, ami a kommunizmushoz hasonlít, – más is fölfedezett már ilyesmit –, de Nietzschét nem lehet a keresz-ténységgel kibékíteni, és nem lehet a kommunizmussal sem. Volt egy úgynevezett. „Csütörtöki beszél-getések” nev kör. Ennek az élvonalában Szabó Lajos, Tábor Béla és Hamvas állt, és még körülöttük koncentrikusan elhelyezkedtek különböz személyek. A beszélgetésekrl jegyz könyvek készültek, me-lyek h en visszaadták ami ott elhangzott. Ott Hamvas tett egy olyan kijelentést, hogy fél lábbal és ér-zelmileg még ersen köt dik a Scientia Sacrához és a tradíció világához, ugyanekkor értelmileg tökéle-tesen látja, hogy ez egy merben hibás, fals vonal, amit el akar hagyni, de hát az érzései visszahúzzák még. Úgyhogy Hamvas egy idre meglehetsen eltávolodott a tradíciótól, habár teljesen soha nem távo-lodott el, és késbb az életének mondhatjuk, hogy utolsó tíz-tizenkét évét – talán még többet is – arra fordította, hogy a tradíció és a kereszténység viszonyát önmagában tisztázza, és a kettnek az egybevet-het ségét vagy legalábbis kapcsolatát önmaga számára harmonikusan megoldja. Végül is arra az állás-pontra jutott, hogy a kereszténység a tradíció betet zése. Hamvas Magyarországon a honfoglalástól nap-jainkig az egyik legmagasabban kvalifikált személy volt, a legmagasabb értelmi és értelmen túlian ér-telmi er kkel. Hogy baloldalra tolódását magában hogy oldotta meg, az tulajdonképpen rejtély. 1945 után hallatlan mértékben várta, hogy Lukács Györggyel találkozzék, – úgy gondolta, hogy Lukáccsal nagyszeren meg fogja érteni magát. Ezzel szemben Lukács György alig volt hajlandó fogadni t, és mikor végül fogadta, akkor igen barátságtalan volt és kijelentette, hogy semmiféle hamvasi elképzelést nem hajlandó támogatni, minthogy ezek egyenlre nem idszer ek. Különböz moszkovitáknak vita-iratokban, cikkekben közölte, – Keszi Imrének például, aki egy életveszélyes személyiség volt –, hogy a nézeteik antimarxisták. A f moszkovitáknak felhívta a figyelmét arra, hogy az álláspontjuk némileg antimarxista! Aztán elbocsátották a fvárosi könyvtárból. Állítólag akkor Lukácshoz fordult, aki vissza-vetette, és meghagyta, hogy három hónap múlva újra tegyék ki. Újból kitették. attól kezdve el lett süllyesztve. Hogy nem telepítették ki, az két dolognak volt köszönhet: egyrészt annak, hogy apósa – Kemény Gábor – a „szocialista pedagógia atyja” volt; másrészt annak, hogy lement vidékre, és vidéki építkezéseken raktári segédmunkás volt. Lukács György gy lölete azonban soha nem csökkent vele szemben. Lukács szempontjából érthet volt, hogy egyszer csak jön egy entellektüel, aki ráadásul nem közéjük való és beleszól az dolgaikba. Hamvas nem tudta felfogni, hogy miért ellenség, pedig na-gyon könnyen és nyilvánvalóan látható, hogy miért volt az. Hamvas Béla egyebek között tradicionális szerz –gondolkozó volt. Meggyz désünk szerint az életmve nélkülözhetetlen, és aki magyar nyelv, annak Hamvas életmvét, tradicionális vonatkozású írásait ismernie kell, a Scientia Sacrát sokszor el kell olvasni egy élet folyamán. Ugyanekkor Hamvas nem volt egyértelmen tradicionális író. Nemcsak úgy nem volt, mint Evola és Guénon, de úgy sem, mint Ziegler, úgy sem mint Schuon, úgy sem mint Burckhardt, vagy bárki más. Összehasonlíthatatlanul „íróbb” volt, mint ezek bármelyike. Mindegyiknél jobban tudott írni. A gondolatoknak a magassága-mélysége azonban nem éri el az élvonalbeli tradicioná-lis szerz két-gondolkozókét. S azok mögött határozottan elmarad. Kiváltképpen elmarad azért, mert inkoherens, inkonzekvens és inkompetens. Magáról megírta – mert összehasonlította magát a tradicioná-lis szerz kkel, Guénonnal és Zieglerrel –, hogy ezek kétségtelenül sokkal képzettebbek, de benne több a rögtönzés. A hirtelen ötletektl vezetettség, és a hirtelen ötleteinek azonnali, kontroll nélküli kimondása: hangulati tényezk. Azért tud olyan mértékben hangulatot kelteni, mert maga is ersen hangulatokban él valaki volt. A szellemi erk igen jelentsek voltak az esetében, de volt egy sajátos „lélektúltengé-



se” is. Pontosan ezért van ilyen csodálatos stílusa. És ez a lélektúltengés Hamvasnak a követhetségét az egyebek mellett szintén kizárja. A szellemi mozgás benne mindig hatalmas erej maradt, de egy óriási lelki mozgás kíséretében jelent meg mindig. Egy szerz akkor jár el teljesen adekvátan, ha az érzéseket gondolkozások – tehát gondolatok adása és továbbgondolása – révén idézi el. Tehát gondolatokat ad, hogy gondolkozzanak rajta tovább, és ezek a gondolkozások azután invokálhatnak érzéseket. Hamvasnál a gyönyör megírtság érzelmeket invokál, amelyeket azután gondolatok kísérhetnek. Ha az ember így veszi kézbe, akkor nincs semmi baj, de ha úgy veszi kézbe, hogy bár ez következik, de azt hiszi, hogy ezáltal igazi szellemi inspirációkat kap, akkor viszont téved. Ez olyannal, aki éppen ismerkedik a kér-désekkel, nem okozhat bajt, hiszen ismerkedik. Aki azonban ezeket már valamennyire ismeri, aki ezeket végiggondolta már sokszor, az veszi észre, hogy tulajdonképpen milyen defektusok is jelennek meg, a kétségbevonhatatlan értékek megjelenése mellett. Hamvastól meglehetsen idegen volt a szolipszisztikus létszemlélet. Hamvas valószíntlennek tartotta azt, hogy egy Absolutio Absoluta meg-valósulhat. Beszél az ember számára megvalósítható Status Absolutusról, ami ilyen értelemben nem Status Absolutus, hanem az ember számára megvalósítható Status Absolutus. Egy mindenen túlmen Status Absolutus megvalósíthatóságát viszont valószín tlennek tartotta, olyannak, ami alkalmasint nincs is. E tekintetben például Kaczvinszky József felülmúlja t. Kaczvinszky nem író és rosszul ír. Rossz szóvirágokat alkalmaz, közhelyeket mond, giccses novellisztikus betétek vannak a könyvében, pszeudo-lírai hangvétellel, pszichologista, evolúcionista — mindezek ellenére egy remekmvet írt, egy óriási jelent ség könyvet írt, mely egyedülálló a maga nemében. Abban a könyvben a szolipszisztikus és ab-szolúcióra való törekvés teljes mértékben és transzparens módon jelen van. Nem mondja ki, hogy a szolipszisztikus szemlélet az igaz, de épphogy nem mondja ki, egy lépéssel oda lehet lépni, és rájönni, hogy itt arról van szó. Az abszolúció nála valóban Absolutio Metaphysica, és ki van mondva, hogy eh-hez képest semmi sem fontos. Kaczvinszky könyvéhez képest Eliade Jóga könyve sokkal magasabb tu-dományos nívón áll, de a lényeglátása semmivel sem nagyobb, mint Kaczvinszkynak, st, elmarad mö-götte. Aki ismerte Hamvas Bélát az nemigen tudta t nem szeretni és nem tisztelni. Szeretetre és tiszte-letreméltó ember volt. Egy tiszta lény volt. Hamvasban sajnos volt egy rendkívül nagy averzió minden-nel kapcsolatban, aminek hatalmi összefüggései voltak. Ennek megfelelen mindennel kapcsolatban ami harc, ami politika, ami állam. Az, hogy ezeken a területeken – minthogy a földi-evilági életnek ezek va-lóban a legfeszültségteljesebb területei – mondhatjuk úgy, hogy egy magas ethosz szempontjából vizs-gálva is rengeteg szenny gylik össze, azt nem lehet kétségbe vonni. Ezek igen gyakran beszennyezett területek, de nem feltétlenül és nem szükségképpen. A földi emberi világ akcionalitásának a körében felmerül egy rendkívül sajátos veszély bizonyos emberek részérl, méghozzá kimondottan szellemi típu-sok részérl. Az európai entellektüelek körében elterjedt egy olyan nézet, hogy mindazok az emberek akik szellemileg valamit érnek, azok baloldaliak. Ez egy dönten hibás nézet volt. Az alapja körülbelül az volt, hogy néhány elszigetelt vonaltól – Joseph de Maistre, késbb Donoso Cortes, stb. – eltekintve a jobboldalnak nagyon sokáig nem volt ideológiája. De azért nem volt, mert nem kellett, hogy ideológiája legyen, hiszen az élet produkálta a jobboldali kereteket. Ideológia annak kellett, aki változtatni akart. Eredetileg nem kellett, éltek az emberek — már nem az si értelemben vett tradicionális keretek között —, de a késbbi kvázi-tradicionális keretek között. Ehhez nem kellett szellemi attrakció, nem kellett ideológia. Így-innen visszatekintve valamennyire kellett volna, s t sokkal inkább kellett volna, de akkor azt nem lehetett ennyire érzékelni. Aki jobboldali volt, az nem ideológiát gyártott, hanem élt. Amikor kés bb a jobboldaliság összekapcsolódott a nacionalizmussal, ott már volt ideológia, de azt nem kellett különösebben és mvesen kihegyezni, hogy milyen legyen, hiszen a nacionalizmusra alapozódott. Nagy ideológiai teljesítményt lehetetlenségek elfogadtatásához kell produkálni, és bolsevizmushoz. És a jelen-korban már a jobboldalon. De nem azért mert lehetetlenség, hanem azért, mert annyira eltávolodott és az életben sincs már jelen, és az emberekben óriási princípiumzavar van. Ma a jobboldali ideológia lénye-gesen magasabb nívón áll, mint a baloldali, és annak most már a tiszta Tradicionalitásban kell gyökerez-nie. És sokkal hatalmasabb szellemek vonulnak fel a jobboldaliság vonalán, mint másutt. Valójában ez mindig így volt, hiszen — ha a múltba visszavetítjük a jobboldaliság fogalmát — valamikor mindenki jobboldali volt, aki számított. Pythagoras is, Herakleitos is, Platon is, Arisztoteles is, mindenki. Aki va-lamit ért és számított, az mind ott volt. Nem szorosan politikai ideológia mentén fejtették azt ki, amit kifejtettek. De lényegileg a taoisták is jobboldaliak voltak, Lao-ce is, Konfu-ce is. És Marx és Engels és Lenin és Márcuse nem is mérhetk Evolához, de nem mérhetk Metternich-hez, de Maistre-hez vagy



Bonald-hoz, vagy Corteshez sem. Ezek mellett eltörpülnek. Vagy ebben a században Rudolf Pannwitz vagy Othmar Spann, vagy Taras von Borodaikevich. Ezek beláthatatlan magasságban mozogtak mind a baloldaliakhoz képest. Mindent egybevetve: Hamvas életm ve nem követhet, nemcsak nem követend, de nem is követhet. Tiszteletre azonban feltétlenül méltó és alig engedhet el az, hogy aki magyarul tud, ért, olvas, az a teljes Hamvas életmvet elolvassa. Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, az egész életmvet többször, sokszor akár. Hamvast olvasni kell és tisztelni kell. Követni pedig nem kell, és nem is lehet. És ezt be kell látni. Nem kell mindenáron megpróbálni mégis követni, mert nem lehet.

Dr. László András

* forrás: a szerz� nyilvános el�adása, 1997.

„Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan.” (Scientia Sacra)

Fiamnak*

Zeng zenével, zászlós friss csapattal

Te is megindulsz, mint a férfiak.

Hogy lett ez így? Még látlak játszva téged.

Nem is rég volt… úgy látszik, hogy minap.

Sorsdönt órán méltónak találtak,

Hogy harcolj küzd férfiak során.

Tudom, hogy büszkén mész el és nyugodtan.

Fogjunk kezet hát, ifjú katonám.

A te korodban én álmodva jártam

És sejtettem teremt vágyakat.

Emlékeim: egy szalad, egy virágszál

S megénekeltem rózsás ajkakat.

A te lelked kel melódiája

Elnémult zeng harci harsonán.

Egy nagy valóság alkotó mvébe

Te is belényúlsz, ifjú katonám.

Tudod, hogy fáj a szívem, hogy te elmész,

De hogy menned kell, azt is jól tudom.

A mi fajtánk nem mostan jár elször

Gyilkos mez kön, vérrel nyert úton.

Mikor kardod el ször felkötötted,

Szemedbl akkor felvillant reám



Szilaj vad kedve vén verekedknek.

A fajtájuk vagy, ifjú katonám.

Nem is tanítlak, mit kell tenned ott kint,

Er s és ifjú lelked súgja meg.

Az Isten adja, hogy megbírjad keményen

A testi, lelki szenvedéseket.

Mindnyájan értünk fáztok, éjjeleztek,

Míg békén nyugszunk meleg nyoszolyán…

Bár éjjel sokszor lelkemmel kereslek…

Gondolj rám olykor, ifjú katonám.

És ha ebben a véres zivatarban

Találsz egy gyengét, védtelen szegényt,

Hajolj le hozzá, támogasd, segítsd meg,

Elcsüggedt szívének adj reményt.

Szíved jóságát, lelked tisztaságát

Megóvd e véres, vad napok során.

Ha jót tehetsz, ha gyengéken segíthetsz,

Anyádra gondolj akkor katonám.

Zeng zenével, zászlós friss csapattal

Eredj tehát. Én nem marasztlak itt.

Tizennyolc évig néztem rád reménnyel.

Most elviszed jövmnek álmait.

Amíg te ellész, köd borong elttem

És utat vesztve járok tétován.

Nehéz sorsomnak minden szép reményét

Hozd vissza vígan, ifjú katonám!!

*forrás: Hamvas Béla édesapjának verse, Hamvas Intézet, 2002.

Documents

HamvasHamvas----tár1tár1tár1 - hamvas-bela.webnode.hu · HamvasHamvas----tár1tár1tár1 - 4 - Szerkesztette: Faragó Ferenc 1937 Házasságot köt Kemény Katalinnal. 1940-1944