HamvasHamvas----tárttáárrtár2222 - files.hamvas-bela ...files.hamvas-bela.webnode.hu/200000743-35be137c47/Hamvas2.pdf · D.A. - A kevés, még él kortárs, a Hamvas Bélát még

HamvasHamvasHamvasHamvas----tártártártár2222

Szerkesztette: Fargó Ferenc

- 184 -

HAMVAS -TÁR 2.

SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC

TARTALOMJEGYZÉK

Tények és értelmezések (beszélgetés Dúl Antallal) ......................................................................... - 186 - Dokumentumfilmek Kemény Katalinnal, Hamvas Béla özvegyével .............................................. - 189 - Egy megkésett monográfia, Darabos Pál: Egy életm fiziognómiája ............................................. - 191 - Személyiségetikák a modern filozófiákban ..................................................................................... - 197 - Az "északi géniusz" szülötte. Felvezet gondolatok egy készül tanulmányhoz ............................ - 199 - Gyászkar........................................................................................................................................... - 203 - Egy másmilyen szövétének .............................................................................................................. - 203 - A halhatatlanság híradása ................................................................................................................. - 205 - Hamvas Béla és Fernando Pessoa ................................................................................................... - 206 - K fejt ............................................................................................................................................. - 208 - A másként gondolkodókról .............................................................................................................. - 209 - Irodalmi nyomozás élet-s m ügyekben .......................................................................................... - 211 - Curriculum vita* .............................................................................................................................. - 213 - A „habent sua fata libelli” tétel igazságának vizsgálata .................................................................. - 214 - Hamvas Béla éberség-követelménye Molnár Sándor festi életm vében ....................................... - 215 - Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros ............................................................................................ - 219 - A hölderlini „fordításelmélet” .......................................................................................................... - 230 - Genezis ............................................................................................................................................. - 235 - Thiel Katalin: Maszkjáték cím kötetéhez ....................................................................................... - 237 - Pokoli riport ..................................................................................................................................... - 239 -



- 185 -

A b n eltörlése és a valóság leváltása .............................................................................................. - 243 - „Tízezer b r lélek”, beszélgetés Kemény Katalinnal ..................................................................... - 245 - Hamvas Béla és René Guenon ......................................................................................................... - 252 - Bizonytalan tekintetek – avagy a Bizonyos tekintetben ................................................................... - 255 - Portré szvégi fényben ..................................................................................................................... - 263 - Hamvas Béla halálélményei ............................................................................................................. - 267 - Vallomás egy polgárról .................................................................................................................... - 271 - Hamvas Béla és az egység ............................................................................................................... - 271 - A sz kös nemzeti naci...................................................................................................................... - 274 - A barbárság Janus-arca .................................................................................................................... - 276 - Kinyilatkoztatás, hagyomány és tudomány ..................................................................................... - 280 - Sz l ................................................................................................................................................ - 287 - Éberség és halál ................................................................................................................................ - 288 - Sorsmegoldási forgatókönyv............................................................................................................ - 291 - Krizeológia és keresztény jövkép .................................................................................................. - 294 - Hamvas és a pornósztár.................................................................................................................... - 298 - A normális ember ............................................................................................................................. - 299 - A töve és a gallya ............................................................................................................................. - 301 - A m vészet hatalma ......................................................................................................................... - 309 - "Élünk vagy nem?" .......................................................................................................................... - 310 - Ezoterikusok Haynau Baráti Köre ................................................................................................... - 312 - "Világnak virága"?! .......................................................................................................................... - 318 - Hamvas Béla Kör ............................................................................................................................. - 325 - Hamvas és a szerbek ........................................................................................................................ - 326 - Hamvas Béla kereszténység szemlélete ........................................................................................... - 328 - Hídépítés .......................................................................................................................................... - 332 - A Karnevál filozófiája ...................................................................................................................... - 334 - A regénymfaj és történetiség viszonyai a XX. században ............................................................. - 338 - Németh László és az európai regény (részlet) ................................................................................. - 343 - A megismerés ................................................................................................................................... - 344 - René Guénon és a tradicionalitás ..................................................................................................... - 353 - Mi, magyarok ................................................................................................................................... - 354 - Jó emlékek idézése ........................................................................................................................... - 360 - Turba ................................................................................................................................................ - 362 - Hamvas Béla személyes sorsa a példa erejével hat .......................................................................... - 367 - A hely és id .................................................................................................................................... - 369 - A létezés rendje ................................................................................................................................ - 372 - Esszényi kis üvegcse ........................................................................................................................ - 375 - Az út ................................................................................................................................................. - 377 - A káosz apológiája ........................................................................................................................... - 381 - A végtelen világ ............................................................................................................................... - 382 - Az Ige zengése ................................................................................................................................. - 384 -



- 186 -

"Fölösleges olyan eszeveszetten félni attól, ami jön: lényegesen nem fog különbözni attól, ami ma van, s ami mindig volt."

(Világválság)

Tények és értelmezések (beszélgetés Dúl Antallal)* A.L. - Szellemi életünk ritka ünnepnapjait jelentik, ha irodalmunk kimagasló szellemóriásáról átfogó biográfiai forrásanyaghoz juthatunk. Dúl Antal, aki a Hamvas-életmkiadás feldolgozója, sorozatszer-keszt je, hogyan értékeli Darabos Pál most megjelent Hamvas-monográfiáját?

D.A. - Az öröm és a szomorúság ezúttal egymástól elválaszthatatlan. Darabos Pál Hamvas iránti elkö-telezettsége vitán felül áll. Buldogszívóssággal végzett adatgyjtése, évtizedes könyvtári kutatásai, cédulázgatása, Kemény Katalinnál eltöltött sok-sok estéje, szorgosan legépelt Hamvas-kéziratai és adatrendez, szövegelemz munkája, mondhatnánk, fél élete minden koncentrációja és odaadása sr -södött e háromkötetes mbe. Teljesítménye tiszteletet parancsol. Mve, sajnos, nem.

A.L. - Miért?

D.A. - A kevés, még él kortárs, a Hamvas Bélát még személyesen ismerk, de legf képpen felesége, Kemény Katalin emlékezetében merben más Hamvas-kép él. Én ugyan csak halála évében, 1968 ta-vaszán ismertem meg Hamvas Bélát, de a bennem él emlékkép sincs összhangban az olvasottakkal. Sokkal inkább egy nagy mgonddal kibontott látszatvilág épül fel itt egy soha nem élt személyrl, ki-találva hozzá egy éppolyan illuzórikus szociális háttér és egy merben fantazmagórikus történelmi korszak. Tudjuk, hogy nincs objektív történetírás, nincs kifogástalan életrajz, sorakozzon mögé bármi-lyen óriási úgynevezett tényanyag. Biográfia? Elölrl-hátulról retusált konceptus, mondja Hamvas, amivel szemben az ember nem lehet eléggé bizalmatlan. Nem csak a tények makacs dolgok, st, a té-nyek talán egyáltalán nem is annyira makacsak, mint amennyire az ket egybetapasztó rögeszmék (az interpretációk) betonkövülete az. Darabos Pál Hamvas-képe fájdalmasan szkös és árnyalatlan. El-ször is, a monográfiában egy derék, törekv kisember képe rajzolódik ki. a jó erkölcs és az illem fáradhatatlan bajnoka. Csupa szeret odaadás, akit a közállapotok megjavításának tántoríthatatlan buz-galma ösztönöz. Egy stréber diák elszántságával folyamatosan mveli magát mind erkölcsileg, mind szellemileg, és nincs is más gondja, csak hogy a társadalomnak egyre hasznosabb tagjává váljon. az a diák, aki még az osztálykirándulást és múzeumlátogatást, „a szellemi látóhatár tágításának ezt a cso-dálatos módját” is rajongva kedveli, hiszen – mondja Darabos – ezek az ifjúkori élmények majd szá-mára „késbb jelent s m vek kikristályosodásának kiindulópontjául szolgáltak”. Amikor pedig a Mo-narchia buzgó, „frontra vágyakozó” kiskatonája lesz, más se lelkesíti, csak hogy katonai rangot szerez-zen, és „elmeneteléhez (minél) hamarabb jusson”. Így kerekedik ki Hamvas Bélából az eszményi mintapolgár, a Karneválban oly sodró iróniával megrajzolt tökéletes eminens, a „jó állampolgár” lár-vája. Egyre fejldik és fejl dik, így nem csoda, hogy fáradozását mindenkori tanárai és fnökei rendre nagy rokonszenvvel támogatják. És ez így tart egészen élete végéig. De még az emberek körülötte, a család, a barátok, a kollégák és rajongók is mind igen kiválóak. Még Pukánszky, a valóban nyárspol-gárnak t n filológus hajlamú diáktárs is, akinek életútját a monográfia véget nem ér oldalakon át a Hamvaséval párhuzamba állítja, kimutatva, hogy lám, milyen különösképpen szétágazhatnak az egy-mást alig ismer, de egy korosztályba tartozó fiatalemberek sorsképletei: Hamvasból író lett, ezzel szemben viszont Pukánszkyból germanista egyetemi tanár. Döbbenetes a sors! Ugyanilyen féloldalasra sikerül Hamvas bohém édesanyja, joviális édesapja, életvidám leánytestvérei, derék katonai, hivatali feljebbvalói, fiatalkori izraelita barátja és csupa szív els feleségének jellemrajza is. Ennyi szép és jó láttán, mint Hamvas mondaná, az ember nem tehet egyebet, mint kirohan az utcára, és egy félóráig hangosan káromkodik, hogy a világ egyensúlya valahogy ismét a helyére billenjen. A húszas évek so-rán – mondja Darabos – Hamvast erteljes „bels elhivatottsági érzés” töltötte el, és ebben az idben „olyan következetesen és kitartóan haladt, hogy emiatt egyre inkább magára maradt…”. Mint a hosz-szútávfutók? De: „1930-ban váratlanul, Pallasz Athéné modern utódaként kipattant a szellemi porond-ra”, méghozzá „majdnem teljes vértezetben”. Hát „ilyen poggyásszal lépett a magyar szellemi élet nyilvánossága elé”. Jaj, kedves Darabos Pál, mit szólna mestered ezekhez a mondatokhoz?! És hogyan vélekedne errl a különös grand guignolról? Ugyancsak kínos élményt jelent a könyv kétharmadát



- 187 -

kitev tartalmi kivonatokat fullasztó monotónia. Olykor az az érzésünk, hogy ezt a monográfiát az „én most egy nagyon súlyos kézikönyvet fogok írni” ambíciója duzzasztotta három vaskos kötetté. Az „itt azt akarta mondani a szerz, hogy e típusú összefoglalásokban még a bséges – esetenként többoldal-nyi terjedelm – Hamvas-idézetek is megsápadnak, élüket veszítik. Hirtelen olyan „darabosos” szöve-geket kezd el Hamvas maga is produkálni. Ebben a könyvben még az kristálytiszta mondatai is re-kedtesen visszhangzanak. További terhet ró az olvasóra az „amint errl már korábban beszéltünk” vagy az „erre majd késbb még visszatérünk”, vagy az errl „kés bb még bvebben beszélünk” gya-korisága. Lehangolóak a tartalmi kivonatok gyakori szófordulatai: a „megállapítja, hogy”, „kijelenti, hogy”, „kimondja, hogy”, „leszögezi, hogy” típusú mondatkezdések. Mintha az életm – mint valami hatósági rendelet – egyébbl sem állna, csak folytonos kijelentésekbl, megállapításokból és leszöge-zésekbl. Egy bizonyos: ha a tartalmi kivonatolást, a gyakori tematikus ismétléseket, az elre-hátra utalásokat, a töltelék mondatokat és a teljes (de minden sorában illegálisan közölt) Hamvas-levelezés feldolgozását Darabos elhagyta volna, a háromkötetes monstrum helyett – mindannyiunk nagy gyö-nyör ségére – egy egészen kellemes, hozzávetleg százoldalnyi terjedelm életrajzot tehetett volna le a Károlyi Palota Hamvas Kultúrakutató Intézete asztalára. A háromkötetes monográfia legsajnálato-sabb fogyatékossága azonban nem ez. Valami, amit nem lehet sem megérteni, sem elfogadni, sem megbocsátani: Hamvas második felesége, Kemény Katalin szerepének, rangjának, szinte puszta lété-nek majdnem teljes hiánya a második és harmadik kötetek lapjairól. Elképeszt, hogy mennyire nincs jelen! Vagy lehet, hogy így jobb? Megkaphatta volna ebben a Hamvas-interpretációban a számára méltó helyet? Mert a kérdés nagyon is Janus-arcú. Botrányos, hogy kimarad, de ha bekerül, vajon mi-lyen életrajzzal kellett volna szembesülnie? Úgyhogy kimaradása mégiscsak alighanem egyike a mo-nográfia nagy pozitívumainak. Darabos Hamvas Béla els feleségével, Angyal Ilonával kötött házas-ságát kimeríten bemutatja. A második kötet végén még a fényképét is közli. Kemény Katalinét nem. Az els házasság papíron hat, ténylegesen azonban csak öt évig tartott. Néhány magányos, többnyire Szentendrén eltöltött „hüperioni” év után Hamvas 1937-ben ismét megnsül. Ett l kezdve – a politi-kai-történelmi kényszertávolléteket nem számítva – életútja harmincegy éven át (!) Kemény Kataliné-val együtt halad. Hogyan lehet, hogy ez a három együtt eltöltött évtized – csakúgy, mint a Hamvas halálát követ újabb három magányos évtized – visszhangtalan marad? Hogyan lehet, hogy arról a közös, termékeny szellemi-társi viszonyról, amely a Hamvas-életm számára oly sok inspirációt és ihletet adott, nem szól a monográfiaíró? Amikor errl a különös hiányról személyesen kérdeztem Da-rabos Pált, válasza is különösen hangzott. Nem tudod elképzelni, hogy az írás során milyen papírhe-gyek gy ltek a lakásomban össze így is. Mindenrl nem írhattam! Ha nem számolt volna be Darabos szinte napról napra az els világháborús frontszolgálatról, talán mérlegelni lehetne ezt a választ. De kimaradhat-e harminc év az els kötet naplószer eseménykövetése után? (Különösen egy ilyen mon-dat után: „Nem tudjuk, mi történhetett e két hét folyamán” – azaz 1916. június 5-e és 11-e között.) Persze a harmadik kötetben néhányszor felmerül Kemény Katalin neve is. Mindig a lét–nemlét hatá-rán, de enyhén sötét tónusban. A kiemelések sora tendenciózus. A szerepeltetés nyíltan soha nem vál-lalt és le nem írott mottója ez: negatívat vagy semmit. Csak arról értesülünk, és arról is csak közvetve, ami Hamvas számára ebbl a házasságból megterhelést, idveszteséget, hátrányt jelent. Megtudjuk például, hogy a semmi ködébl felbukkanó Kemény Katalin hirtelen megbetegszik, ápolásra szorul. Ezután nyomban el is tnik a szemünk ell. Nem tudjuk meg viszont, hogyan él, amikor egészséges, amikor férjével a dalmát tengerparton vakációzik, amikor vacsorát fz, szobát csinosít, amikor Guénon könyveib l olvas föl, amikor a Védákat, Lao-cét vagy a Tibeti halottaskönyvet fordítja, amikor gyü-mölcsöt szed a kertben, amikor léleksorvasztó szellemi zsellérmunkával, mszaki fordítással, külvárosi napközi otthonos tanárkodással keresi meg kettejük létminimumát. Azt sem, hogyan élik át együtt a nagy kataklizmákat, világégést, ostromot, óvóhelyet, otthonvesztést, nyilas–bolsevik diktatúrák fojto-gató évtizedeit. Kemény Katalin arctalan epizódszerepét Darabos egy tanítvány, a festm vész Molnár Sándor visszaemlékezésének többoldalas idézetével koronázza meg. A Hamvas halálát és temetését leíró memoár minden szavát a feleség iránt érzett leplezetlen „ressentiment” jellemzi, és az elbeszélés drámai csúcspontján azt sugallja, mintha Kemény Katalin még férje temetésének költségeit sem óhaj-totta volna vállalni. Az ifjú fest kijelentésére, hogy „elfogyott a pénz”, Kemény Katalin „egyszeren nem reagált. Mintha nem hallotta volna”, emlékezik Molnár.



- 188 -

Kemény Katalintól távozóban, a lépcsházba érve a „J. költ”-ként említett Hoványi János ajkáról el is hangzik a súlyosan elmarasztaló ítélet: „Elképeszt, hogy nem reagált. Legalább egy mozdulattal vagy egy mosollyal nyugtáznia kellett volna, hogy mennyit költöttél.” Molnár azonban lovagias tmondattal hárít: „Nem számít.” Különös, földhözragadt történet ez. Kemény Katalin tényleg el akart volna vala-mit bliccelni? A legnagyobb szükséghelyzetben sem akarta kinyitni pénztárcáját? És egyáltalán, a gyász legfontosabb kérdése valóban akörül forgott volna, hogy ki adott vagy nem adott pénzt, és mennyit? A szükséges összeg azért valahogy mégis elkerült, hiszen Hamvast tisztességgel eltemették (és nem is Molnár fizette ki, hiszen – saját elbeszélése szerint – egy hullamosónak odadugott borravaló a temetésre szánt minden tartalékát kimerítette). – Drága tanítványok! Nem gondoljátok, hogy a túl sokféle játékból, amit életünk során eljátszunk, a legtöbb csapnivalóan rossz? Milyen indulatok köve-sednek egy ilyen „tényközlés” mögé? Ezen a ponton kezdjük úgy érezni – Hamvas legnagyobb túlvi-lági megelégedésére –, hogy a történet mindenestül a karneváli képtelenségek panoptikumában landol. Megjelenik a színpadon a fukar feleség és az önzetlen, h séges tanítvány viaszfigurája. Ó, azok a té-nyek! És azok a még makacsabb ifjúkori emlékek! Ezt az elbeszélést egyébként különös dervel, ugyanakkor döbbenettel olvastam, hiszen ennek a kornak már magam is szemtanúja voltam. Jól em-lékszem, hogy ezeket a napokat Katalin szinte fél-önkívületben élte. A temetés körüli sok-sok hivatali huzavona miatt valóban támogatásra szorult, és ebben f ként Molnár Sándor és Hoványi János voltak segítségére. Ekkor – és utoljára. Mindkét tanítvány úgy vélte, és véleményét el sem titkolta, hogy a „mester” igazi hagyatékának rz i k maguk. Így került Kemény Katalin Hamvas egyik oldalára, míg a temetésben (Darabos kifejezésével) „oroszlánrészt vállaló” fest és tanítvány a mester másik oldalá-ra. Pedig a mi dolgunk épp „a közös munka meghittsége” lenne – legalábbis e szavakkal jelöli ki a helyes irányt maga Hamvas. És a tanítványok nem éppen azért tanítványok-e, hogy megszívleljék és kövessék a mester tanítását? Darabos Pál különben monográfiájának dokumentum-törzsanyagát évti-zedekig tartó látogatásai során Kemény Katalintól kapta. A „polgári” és katonalevelektl a kéziratokig, fényképekig és fként a sok-sok órás szóbeli adatközlésig. Igaz, hogy amikor a biográfia els kötete – még Farkas Lrinc kiadásában – megjelent, Kemény Katalin hirtelen elhallgatott, és a közös munka lendülete megakadt. Mégis, Darabosnak Katalin sokéves fáradozását legalább a címlap verzóján, lega-lább egy szokványos, formális köszönetnyilvánítással illend lett volna jeleznie. Szorítok neki, hogy egyszer – könyve második, „teljesen átdolgozott” kiadásában – ezt majd meg is tegye.

A.L - A mai irodalmi középnemzedék tagjai, jól emlékszem, a hetvenes években találkozhattak Ham-vas nevével és revelatív kézirataival. Nem „hivatalos formában” persze – írásai fénymásolt lapokon terjedtek, sok hibával, elírással, alig olvasható oldalakkal. Hamvas Béla akkor valóságos szamizdat-szerz volt, egyes mvei tiltott gyümölcsként jártak kézrl kézre. Nyilván nem mindig autorizált kéz-iratokként, de mégis. Ám a valódi Hamvas-reneszánsz csak közvetlenül a rendszerváltás eltt indult meg. Hogyan alakult a Hamvas-kéziratok sorsa? Kiadójának, a Dúl Antal vezette Medio Kiadónak mik a tervei, hisz még több Hamvas-m máig kiadatlan? Egyáltalán, hol áll most a Hamvas-opus feldolgo-zása?

D.A. - Hamvas halála után megkezddött a kéziratoknak nem puszta megrzése, hanem gondos elké-szítése, feldolgozása. Az egyes verziók kiválasztása, másolgatása, katalogizálása. Kemény Katalin els dolga volt, hogy a város minden zugában fellelhet, gépelési hibákkal teli szamizdatokat összegyjtse. Én a munkába ekkor, 1968 novemberében kapcsolódtam be. Mivel az életm kiadására a legcseké-lyebb reményünk sem lehetett (nem úgy, mint a mostanában megjelen, nemzeti érdekre hivatkozó kalózkiadványoknak), csak arra kellett figyelnünk, hogy kiadható szövegek készüljenek. Hittük: az örökkévalóságnak. Mára viszont eljutottunk oda, hogy az utolsó nagy, többségében kéziratos gyjte-ményen a végs simításokat végezzük. Az sök nagy csarnokának két kötetérl van szó. Ez az életm-kiadásban a 19. és 20. sorszámot viseli. A gyjtemény a Scientia sacra háttéranyagának tekinthet, de minden tanulmánya teljes, önálló világ. A szent könyvek egy-egy részletének fordításait és az ezekhez írt kommentárokat tartalmazza. Egyiptomi, szanszkrit, kínai, japán, perzsa, arab, görög, latin, német szövegforrásokat használ, ami a kéziratgondozást számunkra nagyon megnehezíti. A megjelenését 2002 karácsonyára terveztük, de legkorábban már csak 2003 els negyedében kerül nyomdába. A hu-szonegyedik kötet Hamvas szatirikus kéziratait tartalmazza majd. A teljes életmkiadást huszonnyolc



- 189 -

kötetesnek gondoljuk, amennyiben nem kerülnek el újabb kéziratok, például A tíz meg nem tartott el adás vagy a Fügefahimnusz. Nagy tisztelettel kérek ezúton is minden kortársat, tanítványt, Hamvas-olvasót, ha rendelkezik valamilyen kézirattal, számomra még ismeretlen, hiányzó, elveszett szöveggel vagy szövegváltozattal, juttassa el a kiadónkhoz, és segítse az összkiadás teljességét. Mert a világ ma nehéz, válságos idk kezdetén áll. Egyre kevésbé nélkülözhetjük szellemi vezet ink tiszta, „horizont-alkotó” szavát.

Ambrus Lajos *forrás: Kortárs, Irodalmi és Kritikai folyóirat, 2003.

"A világ keletkezése annak az erõfeszítésnek eredménye, hogy Isten az elsõ természet erõit, amelyek lényét eszeveszett

õrjöngésbe, és ezért az ûrbe és a sötétségbe szórták szét, önmaga felé és önmaga ellen fordította, és ebbõl az erõfeszítésbõl csapott ki a világ elsõ alakja és csírája, a fény."

(Scientia Sacra)

Dokumentumfilmek Kemény Katalinnal, Hamvas Béla özvegyé-vel*

Hogy összeegyeztethet-e az irodalom a televízióval, hálás vitatéma, annyi azonban bizonyos, hogy manapság a Magyar Televízió és más csatornák msorstruktúrájába irodalmi msorokat alig lehet be-legyömöszölni. Filozófiai vagy spirituális tartalmú film jóformán elképzelhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az elit- és a populáris kultúra közti szakadék leglátványosabb bizonyítéka a tévé. Ocsenás Tamás ren-dez és Kremsier Edit forgatókönyvíró abszurd módon mégis olyan filmeket hoz létre, melyek szétfe-szítik a televízió mfajának mai szk kereteit. Hamvas Béla születésének 100. évfordulójára 1997-ben 25 perces dokumentumfilmet készítettek A hagyomány az embernek visszaadja önmagát címmel. Két-ezerben pedig a néhány éve létez, Századfordító magyarok cím sorozat fszerkesztje, Szakály Ist-ván kérte fel ket, hogy a sorozat számára készítsenek ötvenperces filmet Hamvas Béláról.

A "fillérekb l fillérekért" dolgozó alkotóknak mindkét filmben sikerült felcsillantani Hamvas Béla szellemi nagyságát és felidézni személyiségét. A gondolatok, visszaemlékezések, információk gondos adagolásának és a szép felvételeknek köszönheten nemcsak azok számára rajzolódik ki izgalmas kép a múlt század egyik legnagyobb és legeredetibb gondolkodójáról, akik alig vagy egyáltalán nem isme-rik t, hanem azok számára is, akik igen jól ismerik. Nem túlzás, hogy akik szeretik Hamvas mveit, azoknak szellemi világa alapélmény, st áthatja a mindennapjaikat is. Vannak persze olyanok, akiket teljesen hidegen hagynak a hamvasi gondolatok, mert számukra érthetetlen, st bosszantó az a nyelve-zet, amely Hamvas írásait jellemzi. Eszmevilága olyannyira idegen a mai korszellemtl, hogy az egye-temeken sem igen foglalkoznak vele: beskatulyázhatatlan, értelmezhetetlen, a ma elfogadott filozófi-ákkal összeegyeztethetetlen, összebékíthetetlen. A magyarázat talán egyetlen mondatban is megfogal-mazható: egy metafizikátlan, mondhatni, metafizikai távlataitól megfosztott, úgynevezett posztmodern (vagy inkább pózmodern) korban egy metafizikai gondolkodó értetlenségre talál. Ugyanakkor a Dúl Antal által szerkesztett életmsorozat kötetei (eddig 18 jelent meg a tervezett 25-b l) jól fogynak, ami azt jelzi, hogy Magyarországon van egy vékony réteg, amely nagy érdekldést tanúsít a szakrális iro-dalom (azaz az emberiség szent iratai) iránt csakúgy, mint az egész európai gondolkodásra épül



- 190 -

Hamvas-mvek iránt. Hamvas vonzereje abban áll, hogy olyan dolgokat ír meg, amiket úgyszólván senki sem. Olyan szempontból nézi és láttatja az emberi problémákat, amely merben különbözik minden megszokottól.

A modern ember léthelyzete, az élet értelme, a halál, a transzcendencia, a szerelem, a barátság, a szere-tet, a m vészet, a vallás, az isten, a megvilágosodás: csak az alapkérdések foglalkoztatják, és minden-nek a helye. De ugyanúgy ír arról is, hogy miként kell bort inni vagy rántott csirkét enni. Nagyfokú spirituális és metafizikai igényével tökéletesen megfért az evilágiság. Szenvedélyes dohányos volt, kész cigarettát sosem szívott, mindig maga sodorta magának, a halálos ágyán is a tenyerébe rejtette az utolsó szálakat. A hatalmas és hihetetlenül nagyszabású életm létrehozója utolsó napjaiban, 1968-ban mégis ezt suttogta: "Nincs mit sajnálni ezen a világon." A két dokumentumfilm hitelessége legfkép-pen a ma 91 éves Kemény Katalinnak köszönhet, akivel Hamvas harminc évig élt együtt tökéletes szellemi összhangban. Az alkotók rajta kívül megszólaltattak írókat, mvészeket, irodalmárokat is, akik Hamvas mveinek avatott ismeri, így például Dúl Antal szerkesztt, Miklóssy Endre építészt, írót és Papp Oszkár festm vészt. Ez utóbbinak, mieltt az író megismerte volna a festményeit, azt mondta: a jó képek nem érdeklik, mert azokból már sokat látott, csak a meditációs objektumok, vagyis az olyan alkotások, amelyek meditációs eszközként használhatók. Hamvas mveib l részleteket Gálfi László és Venczel Vera olvasott fel ihletett eladásban. Ez is azt mutatja, hogy az irodalmi vagy filo-zófiai alkotásoknak igenis megvan a maguk létjogosultsága a tévében. Másfél éves huzavona után Ocsenás Tamás és Kremsier Edit - akik Várkonyi Nándorról és Pet Andrásról is készítettek filmet - most végre leforgathatják filmjüket Kemény Katalinról is, aki a tradicionalista (azaz a szent könyvekre alapozott) gondolkodás egyik legnagyobb magyarországi képvisel je és Hamvas Béla hagyatékának a gondozója. Az írón a Hamvas Béla halála eltti éjjel - mint a második dokumentumfilmben elmesélte - azt álmodta, hogy férje az utolsó pillanatokban azt mondja neki: "Vigyázz a városi könyvtárra!" Ami az álmok nyelvén egyértelmen azt jelentette: legyen a hamvasi életm és szellemiség rz je. De nemcsak ez indokolja, hogy film készüljön róla, hanem az is, hogy Hamvasénál ugyan jóval kisebb, de számottev életm ve van: esszék, monográfiák, st regények, novellák is. Közös mvük az úttör je-lent ség , 1947-ben megjelent könyv, a Forradalom a mvészetben - Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon, amit annak idején Lukács György megtámadott, majd hamarosan mindkettejüket kizárták a szellemi életbl. Hamvas elvesztette könyvtárosi állását, s végül csak munkásként dolgozha-tott Inotán, Bokodon és Tiszapalkonyán, esszéit, regényeit az asztalfióknak írva. Egyik legbravúrosabb esszéjét, A bor filozófiáját, amely a borok, a borivás, a helyes élet és vallás humorral, könnyedséggel és legf képpen metafizikai érzékenységgel megírt alapmve, szintén meg szeretné filmesíteni az alko-tópáros. Hogy tervük megvalósítására kapnak-e lehetséget és pénzt, egyelre kérdés, mindenesetre a szinopszist már benyújtották elbírálásra. Hamvasnak ebb l a remekmvéb l filmet készíteni különle-ges vállalkozás: a magyar kultúra és táj, a költi játékosság és több ezer év mély bölcsessége ötvöz-dik a testi-lelki-szellemi egészség eme nagy magyar és európai manifesztumában.

Tornai Szabolcs

*forrás: Heti Válasz, I. évf. 17. szám 2001. 08. 03.



- 191 -

" A különbség ott van, hogy a keresztény típusú ember hisz a kereszténység újjáéledésében, a pogány nem"

(A világválság )

Egy megkésett monográfia, Darabos Pál: Egy életm fiziognó-miája*

Nincs monográfia elfogultságok nélkül. S minél terjedelmesebb a feldolgozandó életm, valószín leg annál érvényesebb ez az állítás. Úgy tetszik, a mfaj olyan sajátosságával állunk szemben, amely még a szigorú, a „tudományos” objektivitást megcélzó munkákban is tetten érhet. Nem csoda persze: hisz találkoztunk-e már olyan mazochista irodalomtörténésszel (vagy akár csak egyszer olvasóval!), aki ne h kölne vissza a feladattól, hogy egy számára érdektelen, ellenszenves vagy egyenesen gylölt szerz életm vébe merüljön alá hónapokra, évekre, nemritkán évtizedekre? Nem meglep hát, ha a jelen kri-tika tárgyát képez, Hamvas Béla életmvét három monumentális kötetben, csaknem ezerháromszáz oldalon feldolgozó monográfiát is elfogultnak kell mondanunk. Elfogultnak, egyrészt fenti állításunk-ból következen, másrészt talán annak a ténynek is köszönheten, hogy Hamvas Béla életmve (pon-tosabban: mondatainak természete!) eminens módon készteti, s t kényszeríti olvasóját óhatatlan állás-foglalásra, legyen szó akár az életmvel való szenvedélyes azonosulásról, akár a (hasonlóan) szenve-délyes ellenszenvekrl. Az elmúlt két évtized felemás, nagyon is hullámzó Hamvas-recepciója mind-két szélsségre bségesen szolgáltat példát.

Én most mégsem ezen elfogultságokkal kívánok elssorban foglalkozni. Kritika tárgyává nem a m megírására vonatkozó szándékokat, elzetes megfontolásokat stb. teszem, hanem magát a végül is több évtizedes munka eredményeként megszületett mvet, amely jobb esetben akár szavatolhatna is saját elfogultságaiért. Sajnos, jelen esetben nem ez a helyzet. De haladjunk sorjában, azaz éppen hogy ne „sorjában”: ne a monográfia „szelleménél”, jelentségénél, gondolati konstrukcióinál kezdjük, hogy aztán néhány mondatban elintézzük az esetleges tárgyi tévedéseket, stilisztikai melléfogásokat, nyom-dahibákat vagy éppen a szerzi-szerkeszti figyelmetlenségeket. Járjunk el mi is „fiziognomikusan”, vagyis a „testi” jegyekbl próbáljunk meg következtetni a szellem és a lélek bajaira. Már csak azért is, mert ha valakitl, éppen Hamvastól tudható, hogy kizárólag a m számít. (Tartozom még annyi kiegé-szítéssel, hogy nem eleve a hibák után kutakodó és azokat kajánul kipécéz filológusként, hanem egy egyszer, a Hamvas-életm iránt érdekld olvasóként vettem kézbe a könyvet, ám még ilyetén min -ségemben sem tudtam elmenni szó nélkül az alábbi, valóban szemet szúró hibák, figyelmetlenségek és stílustalanságok mellett.)

Kezdjük a „nyomdahibáknál”, amelyekért azonban korántsem a nyomda ördöge okolható. Mert ha az els kötetben azt olvassuk, hogy „tainei (sic!) hármasság” (103.), esetleg még ráfoghatnánk a szöveg nyomdai el készít ire, hogy véletlenül kihagyták a kötjelet, ahogy a Tristram Shandy szerz jének nevének ragos alakjából is a másodikban (lásd: „Sternet” a 86. oldalon), vagy mint Montaigne eseté-ben a harmadikban (vö.: „Montaigneon” a 374. oldalon), miközben Werner Heisenberg nevébe becsú-szik egy felesleges h („Werhner” II/489.), Szent Terézébe egy felesleges l („Avillai” III/329.). Ám a franciául (és/vagy angolul) tudó olvasó csakhamar rájön, hogy amikor a monográfia második és har-madik kötetében (a 284. és a 28. oldalon) a Patmore, illetve a Karnevál egyik n i szerepl jének (Améline) nevéhez olyan „fülsérten” illeszti a szerz vagy a szerkeszt a ragokat, az, sajnos, egyálta-lán nem véletlen, s távolról sem arról van szó, mint Szentkuthy Prae-jében, hogy Leatrice nevét ha tetszik, „leatricsének”, ha tetszik, „lítrisznek” is ejthetjük… Mert hiszen „Héloise” az vita nélkül Hélo se, és „Abélarde” az Abélard (I/102.), Van Gogh „arlesi” tája valójában arles-i („árli”) táj, és f leg nem mondunk olyat, hogy „Rimbauddal” és „Baudelairrel” (I/143.), hanem Rimbaud-val és Ba-udelaire-rel, amit még annak is tudnia illik, aki esetleg nincs tisztában vele, hogy ez utóbbi kötete fran-ciául nem a „Fleures de Mal” (uo.), hanem a Les Fleurs du Mal címet viseli. Franciául nem tudni ön-magában még nem baj; a baj csak az, ha valaki mindenképp fontosnak tartja, hogy franciatudás nélkül mondja franciául azt, hogy „neutralité” (s nem néutralité, mint a III. kötet 127. lapján olvassuk), vagy



- 192 -

ha valaki konokul ragaszkodik az identité suprme ragos alakjához, amely viszont semmiképp sem „identité supremenek” íródik (III/230.). E pontatlanságok annál is inkább bosszantóak, mert ha az „utoljára, de nem utolsósorban” szófordulat angol (!) verziójával („last but not least”) találkozunk – egyébként teljesen indokolatlanul – egy magyar mondatban (II/150.), akkor vajon milyen megfontolá-sok alapján lesz (a nyelvünkben egyelre még meg nem gyökeresedett) outsiderbl merész huszárvá-gással hirtelen „autszájder” (III/570.)?

De Darabos nemcsak a szavakkal áll gyakran hadilábon (lásd: „hermetika” és „elszekuralizál” a III. kötet 68. oldalán vagy „megteend teend ” ugyanott, a 217. lapon), hanem sokszor a mondatokkal is: „Szemléletének alaphangját már e rovatban elsként megjelent karcolataiban megütötte” (I/173.); „Szemlélete kiszélesedését jelzi, hogy a szellemi ember szerepére még nagyobb hangsúly kezdett esni a tömeg és az elit kapcsolatának vizsgálatában” (II/165.); „Karcolatának mondanivalója ez. Rovatát, mint megállapítottuk, tudatosan indította el, és így rögtön a dolgok közepébe vágott” (I/176.); „Írás-m vészete a 30-as évek közepére megérett” (II/152.); „A magyar városokban ezt a helyet sehol sem látja létezni” (II/350.); „Ez a m módot nyújtott neki a hagyomány fogalmának tisztázatlan és homá-lyos tartalma kritikájára is, hogy a legélesebb ellenvetés tisztító hatása után többé már semmilyen probléma ne felhzhesse be a hagyomány tiszta képét” (II/403.). „A megígért jutalom összegét erre lejjebb süllyeszti” (III/147.). „Hamvas ezt az elméleti kérdést éppen csak megérinti” (III/172.). S bi-zony a pontosság sem erénye a monográfia szerzjének. Mert például Babits kötetének nem „Herceg, hátha megjön a tél” a címe (I/128.), Lackó Miklós nem „Laczkó” (II/239.), Sesztov meg nem „Leo” (II/87; II/488.), de nem is „Leon” (III/266.), hanem Lev, s az sincs eldöntve, hogy az Anthologia vagy Anthológia Humanáról beszélünk-e (II/395., illetve II/389.), a Poetica metaphysicáról (II/400.) vagy pedig a Poetica Metaphysicáról (II/401.). S persze hogy Osvát Ern nem adott helyet a harmincas évek elején a Nyugatban publikálni kezd Hamvas írásainak, mivel a legendás szerkeszt 1929-ben öngyilkos lett (II/79.). A „bels beszédet” (II/74.) bels monológnak szoktuk nevezni, a dráma nem „m faj”, hanem mnem (I/117.), és a Szókratész eltti filozófiákat a filozófiatörténetben összefoglaló-an preszókratikus, nem pedig „preszokrátikus” (II/399.) elnevezéssel illetik.

Most azt vethetik a szememre, hogy eljárásom meglehet sen „unfair”, mivel a monográfia sok tíz-, st százezer mondatából, sok-sok millió szavából mazsolázgatom ki a hibásakat, a (finoman fogalmazva is) sikerületleneket, azokat, amelyek inkább hangzanak esetleneknek, mint esendeknek. Nekem azon-ban meggyz désem, hogy efféle „mhibát” egy f m nek szánt munkában egyetlenegyet sem szabad elkövetnünk, nemhogy ennyit! Tetszik, nem tetszik: ez már nemcsak a monográfia szerzjének és szerkesztjének ügye, hanem az olvasóé, st a monográfia tárgyát képez életm é is. Ha Hamvas író-emberként ti. nagyon is tisztában van vele, hogy egy (s t, bármely!) írásmben minden a (jól megvá-lasztott) szavakon múlik, ha tudjuk (és ráadásul Darabos maga is idézi), hogy Powys elragadatással szól Hamvas angolságának (!) kifinomultságáról, akkor egyszeren nem engedhet meg a róla való beszéd slendriánsága, az anyanyelv használatának hevenyészettsége, pongyolasága. Nem az esetleg fanyalgó olvasó, hanem éppenséggel és mindenekeltt az életm szelleme és nyelvi megkomponáltsá-ga miatt, amely ez esetben egy és ugyanaz. De fenntartásainknak ezzel még koránt sincs vége (st!), s ezek már valóban a m koncepcióját, az életm „fiziognomikus” megközelítési módjának létjogosult-ságát illetik. Persze hogy pontosan mit is fedne ez a módszer, az életm „fiziognomikus” megközelíté-se, az ezerháromszáz oldal átolvasása után sem derül ki a munkát (valószínleg inkább kötelességsze-r en, mint élvezettel) olvasó számára. A monográfia ugyanis lényegében megmarad az élet és m, a hús-vér szerz és a „prózaén” egységét hirdet, a szerz életrajzával párhuzamosan a szerz m veit is inkább csak ismertet, mintsem tárgyaló pozitívisztikus szemléletnél. Nem vitatom, hogy az élettények felmondása fontos (lenne), s különösen egy még alig feltérképezett és sok tekintetben ugyancsak nem átlagos, nem közönséges írósors apropóján (bár másrészr l: melyik írósors volna „átlagos” vagy éppen „közönséges”?). Ez még akkor sincs ellenemre, ha ezen „élettények” el()sorolását meglehetsen ne-héznek, st szinte megoldhatatlan feladatnak látom, hiszen nem (vagy alig) maradtak fenn írásos do-kumentumok e „tényekre” vonatkozóan. Egyszóval ha valaki e nehézségek ellenére mégis hitelt ér-deml en bizonyítani tudja, hogy Hamvas csakugyan tanult cukrász- és szakácsmester (is), ha valaki kinyomozza, hogy – várakozásainkkal ellentétben – éppen Lukács György jár közben annak érdeké-



- 193 -

ben, hogy a bélistára került Hamvas nyugdíjat kapjon (kár, hogy semmit sem tudunk meg a részletek-r l), vagy hogy ha valaki az író-gondolkodó apró-csepr élettényeirl szolgál eddig nem ismert infor-mációval, az mindenképp dicsérend. Csakhogy mégsem lehetünk teljesen nyugodtak e tekintetben sem. Nem Darabos monográfiájának tényszer állításait vonom kétségbe (ezt nem is tehetném, hiszen ma kevesen vannak, akik olyan közelrl ismernék Hamvas életrajzát és mveit, mint Darabos), hanem csupán aggályaimnak szeretnék hangot adni. Vegyünk két példát. Az egyik Pukánszky Béláé, Hamvas gimnáziumi osztálytársáé, a késbbi egyetemi tanáré, a másik Kerényi Károlyé. A „tényekkel” semmi baj. Mert valóban nem kérdjelezhet meg, hogy a pozsonyi líceum korabeli önképzköri évkönyvei-ben mind Pukánszky, mind Hamvas Béla neve szerepel. Azt sem cáfolom, hogy Pukánszky, aki ugya-nabból a középpolgári-keresztény társadalmi milib l, az „úri középosztályból” származott, feltehet-leg szorgalmasabb és jobb tanuló lehetett Hamvasnál, és azt sem, hogy bizonyos értelemben „többre vitte” nála: egyetemi tanár lett, nem pedig kétkezi munkás Tiszapalkonyán. De vajon mindez elegen-d -e egy olyan következtetés levonására, hogy (állítólag) a két gimnazista fiú folyamatosan rivalizált volna egymással? Vajon mi indokolja, hogy a monográfus ezekbl a (még egyszer mondom: adatsze-r en valóban nem cáfolható) tényekbl kettejük sorsának párhuzamait vagy éppenséggel eltéréseit taglalja hosszú oldalakon keresztül? Nem egyszeren arról van-e inkább szó, hogy Darabos öntudatla-nul a Hamvas mveib l kiolvasható (többek között Nietzschét idéz) „filiszterellenességét” vetíti visz-sza a múltba, Hamvas kamaszkorába? De akkor vajon az „élet írja-e a mvet”, vagy a „m az életet”? És ha így van, vajon írhatja-e visszafelé? (Ráadásul úgy, hogy Pukánszky nevét tudomásom szerint Hamvas soha, egyetlen mvében sem említi.) A Hamvas–Kerényi-féle barátság, majd a kettejük közöt-ti „rivalizálás” kérdése Hamvas életrajzában viszont valóban kitüntetett jelentség , amelyre Hamvas több m vében is részletesen kitér. Ám ahogy ezt a történetet (ezt az „élettényt”) Darabos az olvasó elé tárja, az ugyanúgy a monográfia módszertani hibájára világít rá, mint az elz esetben láttuk. Arról van szó, hogy vajon szabad-e többet tudnunk a szerz életér l annál, mint amennyit abból a szerz m veiben láttatni enged? Szabad-e valamit nemcsak hogy „másként”, de „jobban” is tudnunk nála? Hamvast a Kerényivel való szakítás rendkívül mélyen megrázza, s szinte azon melegében írásban pró-bálja meg tisztázni a történteket. Elkészül A magyar Hüperión els szövegváltozatával, amelyben Ke-rényi még saját névvel és meglehetsen negatív színben tnik fel. A Hüperión esszéfüzérének inkrimi-nált helyét késbb Hamvas átdolgozza: Kerényi nevét és a személyes jellemhibáira vonatkozó részeket kihagyja bel le. Hogy miért, nem tudjuk. Csak sejthetjük – amit egyébként Darabos is észrevesz –, hogy Hamvas a második, immár végleges szövegváltozatnak szánt írásában azért tekint el a konkrét életrajzi vonatkozásoktól. Mert ily módon kívánja „mitikussá”, id tlenné (azaz: mvé) avatni Hüperión történetét, amely immár nemcsak Hamvas, nemcsak Hölderlin, hanem magának „Hüperión titánnak” (vagy ha így jobban tetszik: a „hüperióni hangnak”) a története is egyben. (S kell-e monda-nom, hogy ebben a távlatban már egy Kerényinek sincs igazán sok keresnivalója a szövegben?) Már-most vajon szabad-e mégis az els szövegváltozatból kiindulva Hamvasra alapozni a „tudós” Kerényi elmarasztalását? Kétlem.

S ha már itt, a – Hamvas Béla hitelére, morális tisztaságára alapozott – sokszor kioktatónak, apodiktikusnak hangzó beszédmódnál tartunk: Darabos hol kimondott, hol csak sugallt törekvése az, hogy Hamvas egyéni sorsát egy heroikusan vállalt boldogtalan és gyötrelmes sorsnak állítsa be, és ezzel mintegy szimbolikussá is avassa azt. A monográfus e törekvése persze távolról sem indokolatlan: tudniillik azokban a nagyon éles s gyakran (nem csupán metaforikus értelemben) vérre is men élet-helyzetekben, amelyekben színt kellett vallania, tudtommal Hamvas soha nem adta fel a maga válasz-totta (s valóban sok gyötrelemmel és talán még annál is több kényelmetlenséggel járó) szellemi függet-lenségét. Nincsenek adataink arra, hogy egyéni boldogulásáért bármikor is megtagadta volna eszmé-nyeit, hogy önös érdekbl hajlandó lett volna másoknak ártani és másokon gátlástalanul átlépni, egy-szóval hogy „elsszülöttségét” feláldozta volna a mindig adódó „egy tál lencséért” – ebben az értelem-ben is egyedi paradigmát képviselve, legalábbis ha az irodalomtörténet nem (vagy kevésbé) publikus, ám annál gyászosabb ellenpéldáira és fekete lapjaira gondolunk. De nem hiszem, hogy Hamvasról szólván épp e tényekbl kellene érveket kovácsolnunk akkor, ha az életm máig ható kisugárzására gondolunk. A mai olvasó számára ugyanis vajmi kevéssé fontos, vajon Kerényi valóban jellemgyen-gének (horribile dictu: árulónak!) bizonyult-e kettejük barátságát tekintve, vagy hogy Németh László



- 194 -

„mélymagyar”-teóriájának hamvasi kritikájába belejátszottak-e a Németh és Hamvas között feszül személyes ellentétek. Nem kétséges, némi kajánsággal és a „beavatottak” jólértesültségével el lehetne ezeken csemegézni, csak az nem biztos, hogy érdemes. Nem biztos ugyanis, hogy a múltban való (nemritkán kétes „eredményekre” vezet) vájkálás többet – vagy mást – hozna a felszínre, mint amit a szóban forgó életmvek amúgy is reprezentálnak, mint amit magukból a mvekb l már amúgy is tu-dunk: hogy ti. egyszeren más és más módon közelítik meg ugyanazt a (valószín leg) kimeríthetetlen, vagy pontosabban fogalmazva: újra és újra értelmezésre szoruló kérdéskört, legyen az a „göröggé le-vés” vagy a „mi a magyar” teorémája. Hiszen – hogy egy másik szempontot vessek fel az „élettények”, a személyes rokon- és ellenszenvek témáján belül – vajon készpénznek kell-e vennünk, el kell-e hin-nünk akár magának Hamvasnak, amikor az egyik Füst Milánhoz írott levelében, az egekbe emelve t, nem kevesebbet állít róla, mint hogy a költ (értsd: Füst Milán) valójában nem más, mint egy „religió-zus” jelent ség morális nagyság? Ha visszagondolunk Mészöly Miklós és Szigeti László Párbeszéd-kísérletére – ahol történetesen éppen Füst és Hamvas neve kerül egymás mellé a dialógus folyamán, hogy jó néhány oldalon keresztül párhuzamosan essék róluk szó –, nos, ott az öreg Füst Milán egy inkább szánalmas, mint szánandó vén kéjenc, kényúr és ripacs, egy gusztustalan irodalmi pasa benyo-mását teszi ránk, nem pedig egy „religiózus” jelentség morális nagyságét. Mindebbl három dolog következhet: vagy az, hogy hiszünk Mészölynek, és nem hiszünk Hamvasnak; vagy az, hogy hiszünk Hamvasnak, és nem hiszünk Mészölynek; vagy az, hogy ha netalántán tévedtek is Füst jellemét illet-en, Füst minden személyes jellemhibájától függetlenül m veiben mégiscsak megvalósíthatta „a költ mint religiózus jelentségre emelked morális nagyság” eszményét, amely Hamvas szívéhez, szelle-méhez oly közel állt, s amelyet Hamvas talán nem kizárólag írásaiban tudott megvalósítani.

Tisztában vagyok vele, hogy a monográfus dolga roppant nehéz, ha ilyen kérdésekben kell valamilyen módon állást foglalnia. S megértenénk azt az óvatosságot is, ha ezeket az éles helyzeteket minden ere-jével igyekezne elkerülni. Igen ám, de akkor mi annak a magyarázata, hogy például „hitelesnek” fo-gadja el az ids Hamvashoz kéziratokért fel-feljáró (és azokba sokszor – nem biztos persze, hogy min-dig rossz szándékkal – „bele-belejavító” vagy éppenséggel azokkal így-úgy „bizniszel” és/vagy azo-kat a saját hasznukra fordító) „tanítványok” visszaemlékezéseit. Ugyanakkor az olyanok „tanúvallo-másait”, akik valóban a legközelebbrl figyelhették meg az élet és a m alakulását, együttes növekedé-sét, akik annak valóban részesei voltak, szinte szóba sem keríti? (Elssorban a szellemi társ Kemény Katalinéira gondolok.) És még csak nem is az a legfbb bajom, hogy ily módon a monográfus tollán esetleg egy egészen más (ne adj’ isten: hamis) Hamvas-kép születik meg. Mert lehet, hogy ez a Dara-bos által sugallt és megkonstruált Hamvas-kép, a „heroikusan vállalt boldogtalan és gyötrelmes sorsú”, kirekesztett, el nem ismert szerz képe valóban megfelel a „valóságnak”, noha persze egyáltalán nem biztos, hogy, példának okáért, a Hamvasnál hasonlíthatatlanul „sikeresebb” és elismertebb Kosztolányi sorsa kevésbé volt gyötrelmes. Ha a „sikerrel” és a „megszerzett névvel” együtt járó mindennapi szel-lemi robot fel l nézzük (vö. Boldog szomorú dal, Hajnali részegség, Édes Anna stb.). Az, ami pontos, még nem biztos, hogy fontos is egyben, parafrazeálhatnám magát Hamvast, s azt hiszem, a monográfia kudarca ezen a ponton a legnyilvánvalóbb. Azon tudniillik, hogy a monográfus beleesett abba a csap-dába, hogy félreértette Hamvas (írásmvészetének) szellemét. De ne beszéljünk „szellemrl”: beszél-jünk arról, hogy Darabos mvéb l lényegében egy innen-onnan összegereblyézett gondolatokból rend-szert alkotó, az élet minden felmerül kérdésére választ ajánló s fleg (mondjuk ki) egy kicsit unalmas és kicsit száraz szerz képe rajzolódik ki az olvasó eltt. Csakhogy tényleg ilyen volt-e Hamvas Béla? Unalmas rendszerépít? Nem sacer, azaz nem kiválasztott és kitaszított volt egy személyben? Nem az a valaki volt, akiben a mindent – a város- és államalapításokat, a háborúkat, a szakadatlan gyjtést és herdálást, az eszeveszett összevissza rohangálást, egymás fortélyainak eltanulását, egymás kijátszását, lábbal tiprását, a vészkiáltásokat, a gyzelmi diadalüvöltést, ezt az egész emberi vircsaftot – felülr l (le)néz titanizmus szinte mindvégig küzdött a parányiság, az esendség, a „nihil humani”, a kegye-lemre rászoruló kiszolgáltatottság érzésével? Tényleg Mester volt? Nem tanítvány, aki húszezer könyv elolvasása, az ötödik, hatodik, tizedik nyelv megtanulása után is belefogott a következbe, s aki ugya-nakkor (vagy talán épp ezért) mégis csodálkozva, tehetetlenül és bután állt az élet érthetetlen nagytör-ténetei eltt? Nem tudom, ki volt Hamvas Béla. A picard-i keresztény-e, az, aki a legparadoxabb törté-neti igazság egzisztenciális tapasztalatának volt birtokában, vagy az, aki köré – ha mveit t lünk nyu-



- 195 -

gatra, délre vagy északra írta volna – sem gáncs, sem rajongás nem vont volna vibráló aurát? Vagy ellenkez leg: az a valaki, aki éppen az általa prezentált filozófiatörténetek és -közelítések lokál- és éncentrikusságával igéz meg? Vezet volt, vagy vezetett? Nevezetes névtelen-e, vagy az a zseni, aki a beszédet úgy volt képes folyamatosan kérdésessé tenni, hogy az errl való beszéd mégis esemény-számba menjen? Halküonikus, vidám tudományú, könny lábú, tüzes, bátor, nagy logikájú, merész szellemiség, a csillagok táncát, a délies lidércfényeket, a sima tengert, a tökéletességet meg- és fel-idézni tudó prózatöredékek szerzje volt? Modern volt? Posztmodern? Formabontó? Formateremt? Az a valaki, aki az irodalom écriture-ré (az egyszer ség kedvéért: kicsit unalmas, kicsit öncélú irodal-mi tükörjátékokat játszó szövegek generálásává, puszta „szövegeléssé”) válásának korában. Mégis kísérletet tett egy olyan irodalom létrehozására, amely nem hátrált meg az ell, hogy magára vegye a valóság súlyát? Kérdések és kételyek, ignoramusok és ignorabimusok, s zavarunkat tovább fokozzák azok a vallomások, amelyek az életrajzot bizonyos értelemben a legjobban és a legközelebbrl ismer tollából származnak, vagyis magának a szerznek a tollából. Két idézet Hamvasnak a Várkonyi Nán-dorhoz írott leveleibl: „kedves Nándor, azt mondom neked, ha ez a m [A magyar Hüperión] nem jelenik meg minél elbb, akkor én egy utolsó tékozló vagyok, aki a rám bízott királyi kincseket elvesz-tegetem, vétkezek az evangéliumi bnben, hogy nem szerzek érvényt azoknak az erknek, amelyeket a Magas erk rám bíztak.” (1947. május 6.) „Két hét alatt elkészült. [Ti. a Scientia Sacra.] Lefogytam és belesorvadtam. Mikor készen volt, így imádkoztam: Uram, a m, amit velem írattál, kész. Lábad elé teszem. A Tiéd. Tégy vele, amit jónak látsz. Nekem idegen. Olyan dolgok vannak benne, amelyek t lem nem is származhatnak.” (1943. május 17.) Mieltt ki-ki vérmérséklete szerint szó szerint venné, h vös távolságtartással kezelné, esetleg mint ködös misztifikációkat egyszeren kikérné magának az ilyenféle megnyilatkozásokat, a barát Dobes Lászlónak címzett levélbl is idézek két részletet: „Azt hiszem, lényemben van valami alapvet hazugság, amit eddig észrevettem, de másik hazugsággal te-téztem, azzal, hogy nem akartam észrevenni. Most a halál közeledte kényszerít rá, és ez nagyon keser-ves. Húgom halála februárban egyik pillanatról a másikra szembeállított vele. Régebben írtad is, hogy írjam meg mindazt, amit a halál tényérl tudok. Nos, rengeteget olvastam, és nem tudok semmit. Na-gyon nagy könyvek, Upanisadok, Böhme tanítanak, és most látom, hogy az egészen más.” (1967. júli-us 17.) És: „Hihetetlenül alacsonyrend vagyok, és ettl szenvedek a legtöbbet. Ezt Neked írom, ked-ves Barátom, akit sohasem láttam, és akivel nem beszéltem, de akire oly sok titkos gondolataimat bíz-tam. Gondolkozz rajta és írjál nekem. Nem vigasztalást. Nem tud megvigasztalni senki a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám. Ezt a kórház folyosóján írom.” (1968. március 5.) Úgy tnhet, messzire kanyarodtunk eredeti tárgyunktól, a Darabos-monográfia felvetette nehézségektl, ám ez csak a látszat. Mert például a fentebbi idézetek (melyeknek forrása ráadásul a szóban forgó munka!) mi másra világí-tanának rá, mint arra, hogy mennyire elnagyolt és sematikus az a Hamvasról kialakult kép, amelynek megformálásában, illetve konzerválásában a jelen kritika tárgyául szolgáló monográfia is felelssé tehet ? Hamvas sorsa valóban heroikusan vállalt sors volt, de ez a tény csak azzal mutat túl önmagán, hogy a szerz e sajátosan (ha tetszik: kelet-európai, ha tetszik: általánosan emberi) poszteszkhatologikus, a végpontokra nyitott sorsot egyszersmind a legelevenebb és legerteljesebb módon fel is tudja mutatni. Sajnos, monográfiájának írása közben Darabos a „hiteles” életrajz, a ham-vasi m vek genealógiája és tematikája után kutatva hajlamos elfeledkezni arról, hogy mindaz, amit Hamvas a mának jelenthet, az mindenekeltt nyelv, a nyelvhasználat egy sajátos módja, és mveinek máig ható elevensége, némelyeket (esetleg) megdelejez , másokat (esetleg) taszító idegensége, vibráló aurája nem annyira az életm sajátos tematikájának vagy az életút vargabetinek az ügye. Hanem els-sorban a nyelvi megformálásé, a mfaji gazdagságé, a Hamvas által használt beszédmódok sokszín-ségéé. A megszokott és bejáratott olvasói magatartások tudatos (s olykor köteked) aláásása-kikezdése, az avantgardista epatírozás, a „profetikus desperado és a hülye mártír sajátságos keverék” nyelvén való beszéd teszi ki lényegében azt az egyéni és utánozhatatlan hangot, mellyel szemben az oeuvre els „kritikusa”, Németh László éppúgy értetlenül állt. S amelyet éppoly „ködösnek” tartott, mint a nyolcvanas évek Hamvas-reneszánszára ferde szemmel néz kritikusok többsége, ugyanazt ke-rülve ki vagy értve félre az életmb l: tudniillik a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betör , valami egészen mélyrl jöv (mondjuk: ágostoni?), esend emberi hangot, ugyanakkor valami egészen emberen kívüli, emberen és nyelven túli, „nem e világi elevenséget”. Bár Hamvasé nem par excellence szépirodalmi, hanem olyan beszédmód, amely a szakrális, a kultikus, a vallási és a filozófiai



- 196 -

szövegek dikciójához áll talán közelebb, mégis elssorban nyelv. Az persze más kérdés, hogy a ham-vasi esszék, kistanulmányok, tanulmányok, pamfletek, recenziók, regények ersen átlirizált (konfesszionális) prózanyelve az olvasónak – az olvasás aktusában s különösen a „profi mélyolvasás” esetében egyébként legtöbbször aktivált – a „megcsinálás” mikéntjére, technikájára figyel szenzorait id legesen képes kiiktatni, pontosan úgy, ahogy azt a legnagyobb mvészi alkotások, szemfényveszté-sek és bvészmutatványok teszik, és ezért tnhet úgy, hogy „valóságról” van szó olyankor is, amikor „fikciót” olvasunk. (Hamvasnál, sokszor úgy érezzük, e kett nem kett , hanem egy.) Más szavakkal: Hamvas egyediségét, a „Hamvas-paradigma” kialakulását e sajátos nyelv megteremtése, illetve az életm bizonyos darabjaiban, a darabok bizonyos helyein e nyelv virtuóz kezelése legalább annyira magyarázza, mint a kétségkívül merész, az irodalom (a szépírás), a filozófia, a vallás és a tudományok határmezsgyéjén kalandozó (s épp ezért mindegyiktl, így az irodalomtól is többnyire idegen) temati-ka, vagy az író sok tekintetben valóban szokatlan személyes sorsa. Mégis: Hamvasé alapveten írói világ, még ha rejtetten is, mivel a mvek hangütése az átlagoshoz, a szokott megszólalástípusokhoz képest valóban idegenszernek – és mert a m (látszólag) nem artisztikumával és nem a „polgári szép-érzékre” – hat. Úgy vélem, ez – a nyelv mágiája vagy transzparenciája mint Hamvas beszédmódjának differentia specificája – visz csak közelebb a Hamvas-jelenség jobb megértéséhez; ez magyarázza a „lila ködöt” és az „apodiktikus hangnemet”; e nyelvhasználat hogyanja világítja meg Hamvas stílusait s az olyan, Hamvasra vonatkozó kitételek létjogosultságát, hogy „Mindaz, amit a szellemtörténeti ihletettség történetfilozófiai elgondolások nagy többsége együttesen sem képes átfogni, az Hamvasnál tulajdonképpen egy részletkérdésben elfér” (Rugási Gyula). Ez a sajátos próza ugyanis, Hamvasé, metaszövegek, bels monológok, kimeríthetetlen, megszámlálhatatlan, egymásra írt valóságmásolatok együttese. Olyan próza, amely hol kicsit ügyetlenebbül fogalmazott vagy elkent, túlírt – vagy éppen ellenkez leg: csak jelzésérték, kidolgozatlan –, hol pedig zseniális és utánozhatatlan „egyszermondásokból”, félsorokból, sorokból, bekezdésekbl, oldalakból n ki; olyan próza, ahol minden egyszerre, egymásba gabalyodva van jelen, textúraként, azaz szövegként, amit az írás mint életgyakorlat, mint létmód tart – a szöveg mögött – valahogy mégis össze. Színét a visszájával, mélyet a felszínnel, láthatót a láthatatlannal.

A monográfiával kapcsolatos hiányérzetünk legfbb oka az, hogy Hamvast monográfusa nem a tágan értelmezett nyelv (vagyis nem a világszerség), hanem a virtuális valóságok (életrajz, ideológia, mon-danivaló stb.) fell közelíti meg: aligha véletlen például, ha úgy érezzük, hogy az impozánsnak és tel-jesnek szánt monográfia tulajdonképpen egy nagyon sz k térben, legfeljebb a feldolgozandó életm, de leginkább csupán önnönmaga körül forog. Még akkor is, ha erteljes benne a lineáris szemlélet, amely a „tapogatózó” és „keres” korai Hamvas fell a „beérett” és „megvilágosodott” kései Hamvas felé vezet utat és sorsot nyílegyenesnek látja és láttatja. De miközben ily módon kijelöli magamagá-nak az elérend célt, miközben óvatosan távol tartja magát a kerülkt l és az elkalandozásoktól (több mint felt n például, hogy a monográfus milyen szegényes hivatkozásrendszert és lábjegyzet-apparátust használ!), mintha éppen magát az utat vétené el, amely, mint ismeretes, maga (lenne) a cél. S a fentebbieken túl épp ettl érezzük Darabos munkáját megkésettnek. Ha a monográfia tíz vagy tize-nöt évvel ezeltt lát napvilágot, úgy valóban figyelemfelkelt, s t akár úttör is lehetett volna, pusztán azáltal, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb Hamvas-mvekre hívja fel a figyelmet; ha másként nem, hát úgy, hogy ismerteti-összefoglalja tartalmukat. De ma, amikor az életm fele-kétharmada a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhet, mindez már kevés… Hamvas jegyzi meg szellemesen egy Nietzsche-monográfia kapcsán, hogy benne az a legjobb, amit a monográfia szerzje Nietzschétl idéz. Talán természetes, hogy így legyen: mert ha igaz a bonmot, hogy csak Goethe írja azt, amit akar, akkor nekünk, többieknek be kell érnünk azzal, hogy azt és úgy írunk, amit és ahogy tudunk.

Szántó F. István

*forrás: Kortárs. Irodalmi és Kritikai Folyóirat, 2003.



- 197 -

"Bizonyos, hogy mindaz az igazságtalanság, amit ma elkövetnek, méltó és egyenértékû megtorlásban részesülne, a földnek napjában hetvenhétszer meg kellene nyílnia és a tengernek hetvenhétszer medrébõl kicsapnia és a mélységek tüzének het-

venhétszer fel kellene törnie és az égrõl hetvenhét csillagnak le kellene zuhannia. "

(Silentium)

Személyiségetikák a modern filozófiákban*

A magyar Hamvas Béla etikai vonatkozásban Kierkegaard és Nietzsche nyomdokain halad, õ is egy személyiségetika elkötelezettje, s sajátos módon ötvözi a két klasszikus tanításának lényeges vonásait. Arra a kérdésre, hogy mit kell tennem az életben, hogy tisztességes ember legyek, Hamvas szerint sincs egyértelm válasz. A kérdés megfogalmazása mégis lehetséges – mondja –, mert a tisztességes emberrõl szóló tudást, eleve mindenki õrzi magában, a lélek legmélyén elrejtve, elfeledve. Valószín-leg ezt nevezi Hérakleitosz a “lélek logoszának” mely aztán mértékadó kiinduló alapja lehet minden belsõ építkezésnek, belsõ növekedésnek és külsõ cselekedetnek. Erre alapozva Hamvas bölcseletének egyik központi fogalma a realizálás. A realizálás nála sajátos átlényegülés, más szavakkal renormalizálás, reintegráció és metanoia, (azaz visszafordulás önmagamra), s ez konkrét és közvetlen egzisztenciális létfeladat. Hitelesnek, tisztességesnek, valódinak lenni. A kimondott szóval lépést tar-tani, s a beválthatatlan szavakat nem kimondani. Saját maga számára két alapvetõ kritériumot fogal-maz meg, s ez egyben személyiségetikájának két tartópillére is. Egyik a “traszparens egzisztencia”, a másik az “univerzális orientáció” követelménye. A transzparens egzisztencia nem más, mint az ember állandó törekvése a nyitottságra, fedetlenségre. Ez az “átvilágított életrend” az un. “parabola lét.” Éle-tem legnagyobb erõfeszítése, hogy az örök ismétlés körét parabolává tudjam szétfeszíteni.” A parabo-la–lét hasonlata igen találó Hamvas Bélánál. Ha megjelenítünk szemünk elõtt egy elképzelt koordiná-ta–rendszerben egy parabolát, azonnal látni fogjuk, hogy a parabola csúcsa a “horizontális” és a “verti-kális” irány metszéspontjában van, két szára pedig mint két kitárt kar nyitott az univerzum felé. Ez a “nyitottság” azonban épp a legnagyobb kiszolgáltatottság és sebezhetõség állapota is.

Az "univerzális orientáció" az egyetemes tájékozódás állandó igényét jelenti, tekintet nélkül autoritásra és uralkodó intellektuális tendenciákra. A tájékozódás igénye szüntelen keresés, a hagyomány tanul-mányozása, egyetlen cél érdekében, hogy mindezt alkalmazni lehessen az egyéni életvezetésben. A két kritérium – a "nyitott létezés" és az állandó kutatás – Hamvasnál összekapcsolódik, és együttesen felté-tele a realizálásnak. Ennek alapján fogalmazza meg szinte mottó-szerûen: "Mit ér a mveltség, ha kor-rupt életrend tartozik hozzá?" A realizálás így aztán egy olyan éber egyéni életgyakorlatot jelent, mely nincs tekintettel sem erkölcsi normákra, sem konvenciókra, sem tekintélyre. Az egyedüli kapaszkodó csupán a hagyomány, ill. a reveláció értékûnek tekintett m vek sora, s az egyes szent könyvek egybecsengõ tartalma, melyekbõl meríteni lehet. Hamvas személyes filozófiája ezért eredményezi a "kivétel a többi" életérzését. Ezt nevezi Hamvas arlequini attit dnek, hiszen aki az uralkodó tendenci-ákra “merõlegesen áll”, az a többi szemében õrült vagy bohóc. Az ilyen ember magányos, önként vál-lalt magányában a melankóliából táplálkozik. Hamvas vallomásértékû életmûvébõl ez a melankólia és a belõle táplálkozó der sugárzik, mely gyakran átcsap türelmetlen kultúr- és korkritikába.

A realizálás hamvasi fogalma egy személyiségetika kulcsfogalma, a különös kategóriája alá rendelt egyéni választás eredménye. Hamvas-arlequin saját lelkiismeretét követi, normák, erkölcsök felett álló ember, ugyanakkor senki mást nem rendel saját erkölcse alá. Mégis moralistának nevezhetõ, hiszen a "morálért" a "morál ellenében" emel szót. Megveti az inautentikus tömeg-létet, viszolyog a filozófiai és teológiai rendszerektõl, a metafizikai spekulációtól, a hazugságtól, a képmutatástól, az indiszkréció-tól, megveti a korrupciót, a polgári szokásokat. "Kellemetlen alak", akit mind a mai napig egymásnak ellentmondó módon értékelnek, aki épp azáltal ragad magával, hogy etikája utánozhatatlan. Heller Ágnes ezt csábításnak hívja: "A csábítás a nagyszabású egyéniség karizmájában rejlik, ami az utánoz-hatatlanság utánzására hív fel." – írja. Hamvas Béla mint egy egyszemélyes etika elkötelezettje mve beteljesítésén fáradozik. Az Életm cím írásában a következõket találjuk: "Az embernek önmagából m vet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a m nek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lép-



- 198 -

ni, befogadja. A mvet meg kell különböztetni a mutatványtól. Az életet élvezni, ugyanakkor a mvet felépíteni, ilyen nincs."

Az eddigiek alapján egy lényeges kérdés rajzolódik ki: Lehet-e a mvet élni?, vagy másképpen: Lehet-séges-e realizálni a normális, az ép, a tisztességes ember képét? Hamvas errõl számos írásában szól. Az Egy költ apológiája c. esszéjében éppen arról ír, hogy az ember léte lehetõség szerinti lét. Szinte megismétli Kierkegaard-ot! A lehetõség több mint a valóság, magasabb rendû, felette áll. Amikor az ember "önmagát nem saját valóságába helyezi, hanem – e valóságtól bizonyos távlatban áll – saját lé-tének valósága helyett csak létének lehetõségét tartja fenn". A lehetõség szerinti lét sokkal nehezebb mint a valóság szerinti. Erre már Kierkegaard is rávilágított. Az ilyen ember úgy él, mintha minden pillanatban az õ vállát nyomná az egész emberiség minden b ne, mintha mindenkiért felelõs lenne. Ezért mondja azt Hamvas, hogy "realizálni annyit tesz, mint a szétterített létet, az idõt, a lehetõséget, az egzisztenciát a tömör egyetlenségbe, a létezõbe, a valóságba, az esszenciába visszaemelni". S itt adódik a nehézség. Olyan módszerre lenne szükség, amelyben a szó, a gondolat, és a tett fedésben vannak. A kimondott szóval lépést tartani, s a tetteket a gondolatban vállalni. Ez a legnehezebb, s szin-te teljesíthetetlen. Cselekedeteinkben, gondolataink megvalósításában ugyanis nem vagyunk egyedül. A programból nem hagyható ki a másik ember, és a realizálás közege, terepe. Ezt Hamvas Béla is jól tudta, s ezzel összefüggésben eléggé pesszimista volt. A valódi individuális lét ugyanis elõfeltételezi a "normális kollektívumot". A normális kollektívum pedig hiánycikk, így a fenti kérdésre nem adható megnyugtató válasz. A Patmosz II-ben a következõket írja errõl: "A normális emberrõl keveset tudunk, azt az egyet azonban biztosan, hogy annak egyéni különbözõsége az általánossal nem ütközik, hanem azt kiegészíti. Ma elérhetetlen. Az egyénnek és az általánosnak ma szemben kell állnia, ezért nincsen sem normális individuum, sem kollektívum."

Hamvas megjegyzése a következõket sejteti: az életet valószínûleg nem lehet mûalkotássá formálni, hiszen az életet nem bezárni, hanem kinyitni érdemes. Itt ragadható meg Hamvas életének és bölcsele-tének paradoxona is. Egyszerre akarta életét kinyitni (parabola lét) és bezárni, azaz mûvé, mûalkotássá formálni a felcserélhetetlenség jegyében. Ez az ellentmondás azonban feloldhatatlan. Így valószínûleg csak közelíteni lehet a megfogalmazott és hõn áhított autenticitáshoz, Hamvas szavaival: belépést kö-vetelni a "nevezetes névtelenségbe". A személyiségetika röviden vázolt lényege talán rávilágított arra, hogy modern világunkban, az ezredfordulóhoz közeledve is lényeges az etikai kérdésekkel foglalkoz-ni. Még akkor is, ha többé már nem mutatható fel egy közös, uralkodó éthosz, amihez igazodni lehetne és kellene. A tisztességes ember, mint morális abszolútum fogalma egy olyan belsõ felszólítás, mely addig hiteles, amíg legalább egy tisztességes ember él a földön. S ilyet szerencsére még lehet találni.

L rinczné Thiel Katalin

*forrás: Filozófia Tanszék, EKTF



- 199 -

"Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdõdik, hogy valahol már találkoztunk"

(A barátság)

Az "északi géniusz" szülötte. Felvezet gondolatok egy készül tanulmányhoz*

A tudásnak széles ágú fáját? A fa terjed s lassanként elölte

Árnya a kertnek minden virágát. Megszakadt a mindenség gy�r�je, Melyben Isten, ember együtt éltek,

S a nagy �rt tán át sem tudja szállni Isten gondja és emberremények. (Madách: Hit és tudás - részlet)

Madách Imre Hit és tudás cím versében szinte esszenciálisan, srítetten ott bolyong az az örökös ké-tely, amit "Úrverte ajándékként", mint a tudományokban megsemmisül, a természetben egyre inkább feler söd , a spiritualitásban el-elhalványuló világérzést Hamvas Béla a világegész metafizikus diag-nózisaként a XX. század asztalára tett, mellyel minden id k kultúrája szembesülni kényszerül. Horvát Károly közlésébl tudjuk, Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében Madách Imre a Bib-liát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a megál-lapítás akkor, amikor felvezet gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életmvet belehelyezzük a Hamvas Béla-i egyetemes világképbe.

"Az emberi lélek születése eltt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel." - írja Hamvas Béla Az öt géniusz cím kultúrfilozófiai m vében. Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével ', felmeni ágán a Hamvas Béla szerint a Kárpát-medencére kiterjesztett, a történelmi Magya-rország területén érvényesül géniuszok közül - délnyugat, nyugat, észak, Alföld, Erdély - a harmadi-kat, az északit választotta. A helyet, ahol Madách született, 1823. január 21-én, Alsó-Sztregovának hívják. 'si családi birtok a csesztvei és a sztregovai föld. Ez utóbbi a korabeli dokumentumok szerint, már a középkortól a Madáchoké. Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbe-járni, körülírni Sztregovát, Madách születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve, arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Fels -Magyarországon, a Felvidéken van, azon a he-lyen, ahol a Sztregova és Kakatka patak szeszélyes, tavaszi, nyári eszésekt l zavaros vize az Ipoly folyócska felé siet. Ez a két vízfolyás észak fell, a hegyek ersen kékeszöld, olykor ködbe vesz karé-ja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Fels-Sztregova szeretett völgyétl, üde zöld rétségek vadvirágos sznyegén átrohanva köti össze az itt élket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly-táji hazában, az Ipoly menti kultúrkörrel. Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell meg-állapítanunk, hogy egykor szervesen tartozott a történelmi Nógrád megyéhez. Ma Dolná Strehova, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról ismert fürdhely. Közigazgatási szem-pontból a Velky Krtís városához, a Nagykürtösi Járáshoz és a 2001-ben megalakult Banská Bystricai (Besztercebányai) Kerülethez tartozó térség.

Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúrtörténeti szempontból közelítjük Madách böl-cs je színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld fels határára esik. "Mindig a határ területek a fontosak" - állítja Hamvas. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekrl. Csak itt van lehetség, egy ilyen sztregovai mvel déstörténeti holdudvarban, észak és az Alföld géniuszainak határmezsgyéjén, ketts kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai lét ellenállását le lehessen legy zni, és így, ezekbl a szorongató élethelyzetekbl fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi er, amely képes választ adni az élet oly-



- 200 -

kor megmagyarázhatatlannak tn jelenségeire. Vagyis "a zseniális emberi is ott fejl dik, ahol sok a hatástényez és keresztezdés".

A Madáchok sztregovai létére ez hatványozottan igaz, mert valóban az egymást keresztez hatásténye-z k jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság, a közvetlen környezethez f z d laza szociális kapcsolatok, a melankólia, a proviciális életrend. S ezért évszázadokon át, a család életében szellemtörténeti szempontból is megha-tározó az a tényez, hogy k az si Palócföld szülöttei az "északi géniusz" határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, "Görbeország" eredenden hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas "szent kívülállóknak". A pontos meghatározás már csak azért sem könny, mert: " Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép" - olvasom épp a minap Szepesi Attila Erd maszkok cím esszékötetében. Vagy ha mégis, akkor az úgy néz ki, mint Manga János néprajzkutatóé, aki több bizonytalan szigetet bekarikázva Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén. Tóth Imre pedig, az Ipoly menti palóc tájszótár szerz je a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép-palócnak tartott nyelvjárás elterjedtsé-gét a Vágtól a Hernádig terjed Szenc-Cegléd-Kassa háromszögben jelöli ki. Ezek persze még a jobbik esetek, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, a mi szeretett Palócországunkról, hogy volt és van. A középpontját illeten - a Cserhát és Mátra vidéke - egyetértenek a kutatók, de a széleit te-kintve nincs egyetértés - errl is Szepesi A nagy palóc árnyéka cím írásából szerezhetünk tudomást. Némelyek a hat történelmi megyét (Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba, illetve a mai Észak-Heves, Észak-Borsod, Észak-Pest megyéket. Más, szintén nagy lelk feljegyzések a Rákospataktól és Dunakeszitl a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétl Selmecbányáig minden földet "lepalócoztak". Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócsá-gát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország-világ el tt bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, olyan sokszín, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Balogh Károly, Madách unokaöccse visszaemlé-kezéseiben a sztregovai néprl megállapíthatta: " a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig ér rövid inget, a széles rézcsatos brövet (tüszt) s a nagykarimájú kalapot. Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplhöz a cifra arany fköt t, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszín, de a magyarokénál hosszabb viganót, tarka fejkendt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna br ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli idben patkós csizmát is, a n k csizmát (de sosem pirosat) viseltek." A "jó palócok" és a "félig-meddig palócok" is szívesen hi-vatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettl med-dig terjed az birodalmuk, s hogy k maguk mit l azok, akik. Mit l olyan alaktalanok és lelkileg mé-gis mélyek, naivan rajongók, mitl olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszol-hatnánk minderre Hamvas Béla-i életfilozófiával, mert k tipikusan azok, akik menthetetlenül az "északi géniusz" szülöttei. Akkor tehát ennek a filozófiának, a palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét nem árt tudatosítanunk, hogy "Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és ezen felül minderr l nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szziesség, negatív esetekben fejletlen-ség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás." De kik valójában a paló-cok, ezek a szívükben naivan rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jel-legzetes tájnyelvet beszélnek? Földmvesek, akik szót csak tótul értenek? Esetleg teljesen elmagyaro-sodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok vagy kabarok?

Az eddig leírtakból is kitnik, hogy k ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jelleg-zetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal nem képe-sek megfogalmazni életminségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mit l is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben. És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. Északon nincs hagyomány. Minden egyszerre él, kivételesen és véletlenül, ahogy minderrl Hamvas is vélekedik. Társadalmi és történeti tradíció a mese különös változata és az irrealitás. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerség éppúgy nincs, mint történet vagy hagyomány. Az emberi képzelet és természeti szükség a két termeler . A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Ter-



- 201 -

mészetes, hogy minden itt él ember lényén saját régiójának bélyege a legersebb. Még csak nem is az a nehézség, hogy a többi négy géniuszról egész egyszer en nem szerez tudomást, és azt, mint önmagá-val egyenrangút nem hajlandó felismerni, hanem az, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne. Mindebben van valami fátumszer s eleve elrendeltetett, miként azt az ismét idézett Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei cím visszaemlékezéseibl megtudhatjuk, abból a fejezetbl, amit a korabeli Sztregováról A falu népe címmel írt, hogy "A Nógrád megye északi részében fekv falu lutheránus lakosságának nyelve abban az idben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt bel le, a szentbe-szédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mesteremberek, a bels cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért a szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész." Egy ilyen ketts nyelvközösség-ben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de nem így történt. Fabriczy Pálné, született Madách Jolántól, a legid sebb, akkor még a testvérek közül utolsó-ként életben lév Madách-lánytól tudhatta meg a szélesebb közvélemény a költ születése századik évfordulóján Wallentínyi Dezs tollából, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain a tényt, a következk sze-rint:

- Nem maradt tle valami szlovák feljegyzés, vagy írás ?

- Nem. Egy sor sem.

- De beszélni beszélt szlovákul?

- Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.

S valóban, életrajzi tényként kezelhetjük Horvát Károly közlése alapján, hogy Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. Ezért, csak kitérésként, tanulságképp érdemes megemlíteni, a szlovák irodalomtörténet-írásnak azt a mind a mai napig létez er szakos óha-ját, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját szlovák nemzeti költként kívánja a világ-irodalomban feltüntetni, szerepeltetni. Most így, a tények ismeretében, még inkább látható, hogy ez a "kísérlet" már a XX. században is eleve lehetetlen vállalkozásnak számított. Mindazonáltal, az azonban az életben többnyire mégiscsak úgy képzelhet el, ahogy azt Hamvas Béla tapasztalatra épít elmefut-tatásaiból tudni lehet, hogy az ember megszületik, és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözkö-déséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belen a helybe. A legtöbb embernek helyneve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bzsöny, az Erdély, a Felföldi, a Gyarmati, a Rimay stb. vezetéknevek. Vagy a helység-nevekkel megegyez Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipoly, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például. Ez a jel és a jegy rajtuk megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek eltt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelked Liszecnek 699 m-es sziklakúpját Madách-tetnek neve-zik. Ugyanakkor Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett csa-ládi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az keresztnevébl lett a késbbiekben a Madách családi név. A név pedig va-lami - a földrajzi és családi név egyként az -, amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet. Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van, ahogy Hamvas Béla mondja , hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: genius locija. Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább le-rajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mert a helynek Arca van. Ám a hely, mint olyan, so-hasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, mvészete és mítosza.

Hamvas szerint észak jellegzetes költje a Rimaszombatban született Tompa Mihály. Ugyanakkor Pe-t fi költészetét idealista volta, lelkesültsége, naiv rajongása okán, fként tájleíró lírája alapján megle-petésszeren nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minsíti. Miközben, az észak géniuszában született alsó-sztregovai Madách Imrér l említést sem tesz. Nyilván azért nem,



- 202 -

mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhet tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiségjegyei épp mutatnak is némi rokonságot Tompáé-val (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológiaépítés kedvéért sem mondható el ugya-naz Madáchról, mint ami Tompáról, hogy "Néhol wordsworthi - isteni érték hang -, de metafizikai mélység nélkül." Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a mteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor a kor szellemének megfelelen vallásos költk mindket-ten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószín. Hogy miért nem, annak a személyesen túl minden bizonnyal hitéleti okai is vol-tak, vannak, hiszen a Madáchok a Rimayakkal való rokonságban - Rimay Jánosról, a költr l van szó -, a XVI-XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evangélikus hitre. Mintha mindez azért tör-tént volna meg velük, hogy késbb sorsukban megtisztulva Madách Sándor, a költ nagyapja, akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, visszavezethesse megtért családját a római katolikus anyaszentegyházba. Hiszen északon egyetlen szociális realitás a család. Olyan, amilyen év-századokon át a Madách-ék családja is lehetett. Ezért természetszeren a ház az "északi géniuszában" mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt délnyugaton, nyugaton vagy épp az Alföldön. Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nemcsak fészek, hanem menedék is, "mentsvár". Gondol-junk csak Kossuth Lajos titkárának, Rákóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a "mentsvárakra", szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem em-bereinek északon, odaát a Felvidéken, Szlovákiában a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szük-sége volt a börtönviselt, a rendri felügyelet szégyene ell menekül , az elvált, a porig alázott Madách Imrének. Aki 1854-ben gyermekeivel együtt haza is költözik a "sztregovai mentsvárba", a meleg csa-ládi fészekbe édesanyjához, Kesseleke i Majtényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságo-sabb életet remélve. "A Madáchok si kastélyának az idk viharaitól kormosult falai eltt állunk - így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly. A kapu fölé illesztett k lap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél.1430-ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszer körfalazat saroktornyaival, lré-seivel harcias idkre vall. A látogatók léptei alatt tompán dübörg tölgyfalépcszet k balusztrádjával az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai." Itt van az "Oroszlánbarlang" Madách Imre dolgozószobája, ahol, élete mvében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erfeszítések árán, roppant mélységekbl hívta életre emberiségkölteményeit. Aki járt már Alsó-Sztregován a Ma-dách-féle várkastélyban, az kell szenzibilitással nemcsak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erdítményszer épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a család s maga az épület. A két költt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezett, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.

A Madách család számára a világmindenség közepe, szíve Sztregova. Minden és mindenki innen in-dult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör ez a Ma-dáchok életében, mint ahogy Madách Imréében is az. Talán ösztönösen is érezhették k, hogy az, aki "északi géniusz" szülötte, az teljes érték közösségben csak a középponthoz képest létezhet. Bár ugya-nakkor észak géniuszának mégis legfbb ellentmondásossága, hogy minden irányban nyitott, ez jó, ám nincs biztos középpontja, úgy, mint nyugatnak Párizs, vagy mint délnek Róma és Athén. Észak tehát középponttalan. Persze nehogy azt gondoljuk, hogy a nyugati vagy déli költészet. mvészet vagy zene önmagában, önállóan is létezik, mert fókusza, középpontja van. Mindez jelentséget csak akkor nyer-het és nyer, figyelmeztet Hamvas, ha kapcsolódik legalább egyetlen másik géniusszal. Magyarnak len-ni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. És ez az egyensúly az, ami történe-ti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg. Mert a magyart fképpen az teszi azzá ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János. És felföldi, alföldi, erdélyi, nyugati és délnyugati egyszerre, mint Madách?

Meglehet.



- 203 -

Németh Péter Mikola

*forrás: Napút, IV. évfolyam 2. szám 2002 március

"A napfény és az értelem világossága a miénk. Fejünket semmiféle irtózatban nem vesztjük el. Embernek kell maradni, és ha jön az ár - Halade mystai!"

(Silentium)

Gyászkar*

Nagy messzi a cél, S oly messzire látok,

mint mind aki él, tétova barátok, koporsófedél.

Mi sem közelít, minden kiszalad

a képbõl,ki van itt? A sötét befogad most és örökig.

Weöres Sándor

*forrás: Weöres Sándor versek 1.2.3.

"A szerelemben az isteni férfi és az isteni nõ találkozása nem egy egész, hanem ennél több."

(Héloise és Abélard)

Egy másmilyen szövétének*

Gyertyagyújtással kezdem minden napomat. Már kapunyitáskor ott toporgok a magas, gótikus Jézus-Szíve templom eltt, amely t szomszédságomban van és rendszerint elsnek lépek be. Vastag cím-jegyzék-könyvemben szaporodnak a nevek mellé tett keresztek - ennek a címjegyzéknek is már közel a fele amolyan elkerített temet - van választék bven. Kiválasztom aznapra rendelt halottamat s neki gyújtom a mécsest, a gyertyát. Vannak öngyilkosaim - ezek különösen közel állnak szívemhez; van-nak, akiket tragikus körülmények között ragadott el a halál s nem önkezükkel vetettek véget életüknek, (ó nem, távolról sem, hiszen a szegény Szll sy Klára sejtjeiben az életet naponta megtapsolta, tapsol-



- 204 -

va élt és tán a kerek százat is megérte volna, ha a kertészkedés rózsatüskéje bele nem csempészi a gyilkos tetanuszt) és akadnak olyanok, akikbe belefojtják a lelket, lebunkózzák a szellemet mások. Ilyen volt mai halottam is, akiért mai mécsesemet gyújtottam - annakidején a Rákosi-korszak egy ab-ban jelesked nagy Lekoppantója, Lukács György koppantotta le fényét; nem én mondom, Balassa Péter állapítja meg Szomorú üdvözlés - módjával c. cikkében, amely a Könyvvilág 1985. májusi szá-mában jelent meg. Hadd idézzem: "Hamvas Béla nem véletlenül, súlya, bizarrériája és érdekessége miatt lett legendává, hiszen: legendaalakká némították". ...azzá némította "a menthetvé stilizáló, menthetetlenül rosszindulatú elhallgattatás, kirekesztés, lekezelés, nemletezvé nyilvánítás [Tény: el-indítója Lukács György volt, Az absztrakt mvészet magyar elméletei c. cikkével, mely Új magyar kultúráért(!) cím kötetében jelent meg] ". Eddig az idézet. Nem akarok vitába szállni Balassa Péter elmarasztaló, nagyon is elmarasztaló értékítéletével Hamvas Béla Karnevál c. kétkötetes esszéregényé-r l; annál kevésbé, mivel nem ellenszenves a tépeldése - hogy vajon ki marasztalható el: a kor-é, amely a mvet elmulasztotta megjelentetni akkor, amikor elkészült, 1950 végén, 51 elején - jómagam 49-ben már olvastam gépiratban jó felét - vagy az írás maga amiért megírása után közel négy évtized-del nem olyan pusztító-robbanékony, amilyen akkor lett volna s az új nemzedék neo-nouveau poszt-avantgarde felfedezinek könyváradatával tán túlhaladta volna az id?! Nem kutatom, nem firtatom. Az a gyertya, amelyet ma reggel érette, emlékezetére gyújtottam, nem most megjelentetett mvének szól, hanem a kedves jóbarátnak, Hamvas Bélának. Tán igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csupán az élk emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a fel-támadás az élk emlékezetében. Drága barátom, kedves Bélám! Mintha itt ülnél nálam, elttem s min-den ma volna - vagyis nem itt, "Kismagyarország" wimbledoni rózsakertjében, hanem valahol pesti toronyszobámban amelynek gyakori vendége voltál a Fvárosi Könyvtárból hazafelé menet, ahol dol-goztál. Akkor mondás nélkül is tudtad, ma meg már akár meg is mondhatom: igen szerettelek. Szeret-telek azért, mert noha 17 évvel fölöttem jártál, mégis elfogadtál annak a nemzedéknek, aki magad vagy - hiszen irodalmárok habitusa, hogy "nemzedékeikben" gondolkoznak, a filozófusok jól tudják, hogy " k egyszerre vannak", mint ahogy minden egyszerre van. Szerettelek önpazarló voltodért, amilyen tékozolva osztogattad önmagad és/de se tudásodat, se aggódó szeretetedet nem osztogattad horgas kézzel. Szerettelek rendíthetetlen meggyz désedért s noha kerülgettem csupán, tiszteltem meggy z -déseidet, amelyeket kézirataidból ismertem - és követtem addig, amíg engem emígy, téged amúgy, ki nem vontak a forgalomból. A nagy, született költ-géniuszok nemegyszer olyanok, mint a széplányok: másodkézbl, udvarlóiktól, hallomásból szedik fel a tudást, amelynek Te kétlábon járó tárháza, eleven antológiája voltál; de magam se költnek, se géniusznak nem születvén, szemelgettem mindent, szótá-razva-jegyzetelve a magam könyveibl és sohasem felejtem el, milyen megilletdve forgattad Nietzsc-he-sorozatomat a filozófus nvére, Elisaibeth Förster-Nietzsche parádés kiadásában, fél b rbe kötve (mert mi még ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, amely a gót betvel szedett német szöveget is termé-szetszer könnyedséggel olvasta - s neked is, akárcsak Babitsnak meg Kosztolányinak, a Nietzschével való találkozás életed perdönt élménye volt) s emlékszem, attól kezdve milyen kett zött, félt aggo-dalommal figyelted keresantennáim forgadozását. Ezért írtad egy leveledben, Tiszapalkonyáról Lon-donba, 1957-ben: vigyázzak, hogy újságíróvá ne zülljek, mert az a biztos elkallódás. Szerettelek türe-lemmé zabolázott türelmetlenségedért, amellyel tiszteletben tartottad a másképpgondolkozót, noha rosszallottad tévelygését; és végezetül, de nem utoljára, szerettelek, a sorsközösség kétségbeesésével szerettelek személyes kálváriádért, amelynek megvolt a maga tizennégy stációja. Mert amikor els regényemet a könyvhivatal zúzdába, szerzjét a Hivatal börtönbe küldte, téged ugyanaz a vassepr lesepert - el-tova könyvtáraktól, messze a fvárosi irodalmi élettl; Tiszapalkonyán, Kazincbarcikán hol a földet túrtad, hol raktáros voltál, hol bérelszámoló és halálos fáradtan, csak esténként tudtál fog-lalkozni a barakkban könyvvel-írásokkal, ami kifacsart elmédbl még azokra jutott. Nemegyszer a nyomornak olyan fokán találtalak, amikor rádnyitottam, hogy már a magad-termelte krumplin éltél-betegeskedtél - mert az írógépet eladni, hogy betev falatra kett töknek legyen, akkor sem voltál haj-landó. Sokszor eltöprengtem rajta, vajon van-e a nyomornak egy olyan foka, amely megtöri a szellem gerincét s azontúl a m is megszenvedi, magánviseli a megnyomorodottság bélyegét? Szentkuthy Mik-lós kiheverte keserségét, jogos haragját; neked már nem maradt idd, hogy kiheverd a kor bántásait. Nem igaz, hogy (amint írod a Karneválban:) fecseg Szókratész voltál; de nagy önismeretrl tanúsko-dik a párhuzam. Mert ha szabad ilyet megpendíteni a szakrilégium ódiuma nélkül: eleven prezenciád



- 205 -

tán még szuggesztívebb volt, maradandóbb nyomot hagyott a hozzádverd kön, mint az írott szó - mert szükségbl te magad voltál kénytelen, hogy egyúttal Platonod légy; s annyi szent, ha Plotinosz kortársa lettél volna magad is eltoltad volna a kalamuszt és a papiroszt, bízva a meghirdetett Ige kitö-rölhetetlen erejében, mellyel közvetlenül a lelkek íróhártyájára ír. Másokra bízom, hogy a Karnevál szöveganyagába behatoljanak, bölcseletében búvárkodjanak, irodalmi erényeire, hibáira a maguk szö-vétnekével rávilágítsanak. Én itt csak abbeli örömömet szeretném kifejezni, hogy feltámadtál jó magyari néped emlékezetében, tudsz róla-nem tudsz ró1a, akarod - nem akarod, immáron öreg min-degy. Feltámadtál s hogy ez igazán így van, annak ékes tanújelét vettem ma kara reggel, a Jézus-Szíve templomban, ahol ez az éretted gyújtott mai gyertyám végigégett, s már-már azt vártám, hogy kanóca, csonkján, kilobban... amikor egyet-kettt, nagy keservesen még pillákolt s akkor egyszerre, hallga csak, hallga - újult ervel felmagasodott és kikerekedett a láng: a te szövétneked volt, egy másmilyen szövétnek. Vajha meghallanád még valahol, te, olyigen hallótávolon kívül! Drága barátom! Kedves Bélám! Szerettelek.

Határ Gy z

*forrás: http://members.chello.hu/aurelia/hamvas/kortarsak.html

" A keresztény típusú ember annyit elismer, hogy a keresztény vallás eddig az emberiség történetében nem sokat ért el, de ennek oka az volt, hogy nem volt 'igazi' , és ennek kora tulajdonképpen csak következik el."

(A világválság )

A halhatatlanság híradása (Wordsworth)*

Hamvas Béla életét végigkísérte William Wordsworth hatása, költészete mint hivatkozási alap jelen volt munkássága mindegyik korszakában. Ebben a – Darabos Pál szerint – 1934-ben keletkezett írásá-ban elemezte els alkalommal a wordsworthi szemlélet mibenlétét, mely az 1941–1942-ben írott A láthatatlan történet cím kötete Wordsworth vagy a Zöld filozófiája cím esszéjének korai változata, el képe. A két m úgy viszonyul egymáshoz, mint egy festnek egy azonos témát más-más korszaká-ban megörökít munkái. Mindkettben ugyanazok a meghatározó elemek: mint például a zöld szín jelentésének Goethe gondolatából való kibontása, a wordsworthi természetlátás lényegesnek tartott momentumának hangsúlyozása, annak a költi tapasztalatnak, hogy az elemek léte az égés egy neme, s az, amit Hamvas ebben a költészetben páratlannak tartott mindkét alkalommal, az az öröm, az a bol-dogság, mely „olyan mélyen van, hogy oda könny nem ér le soha.”. Jelen írás keletkezésekor azonban még nem jellemz Hamvasra az a hagyományfelfogás, mely meghatározta A láthatatlan történet darab-jait, köztük a Wordsworth-esszét is. Késbbi tradicionalista szemlélete szerint az önmagára eszmél lét isteni eredet, s az ebbl adódó feladat ennek tudatosítása, az élet és a lét harmóniájának újjáteremtése, realizálása.

A halhatatlanság híradásának egyetlen ismert kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában található, ahova a kitelepített Kállay Miklós lefoglalt irataival együtt került 1952-ben.



- 206 -

Ez a tény utal arra, hogy a két író jó viszonyban volt egymással, de az sem kizárt, hogy Hamvas a köz-lés szándékával küldte el mvét Kállaynak, aki a Napkelet szerkesztje volt az esszé keletkezésének feltételezett idejében. Hamvas különféle cikkei 1932-t l voltak rendszeresen olvashatóak a folyóirat lapjain. Hogy az írás, megszületése után, miért nem jelent meg, nem tudhatjuk. Késbb, amikor A lát-hatatlan történet Wordsworth-esszéje formálódott, elvesztette jelentségét Hamvas számára.

Horányi Károly

*forrás: Kortárs, Irodalmi és Kritikai Folyóirat, 2003.

"Aki b�nt követ el, az önmagát a személyes létébõl, vagyis a szellembõl vagyis a valóságból, végül Istenbõl kizárja. Mert Isten az egyetlen valóság."

(Henoch)

Hamvas Béla és Fernando Pessoa az uralkodásról - (A titokzatos Bilderberg csoport)*

Hamvas Béla a Scientia Sacrában felsorolja az uralom különféle fajtáit: elsõ a szellemi osztály uralma, (amikor a világos értelem kormányoz és a rend a metafizikai rendnek felel meg, a moralitás az abszo-lút értékeken nyugszik); második a tevékenyek, a hódítók osztályánakuralma, a harmadik a gazdasági osztályé, (itt a vagyonszerzés van elõtérben). Végül a negyedik: ha a szolgaság uralkodik, tudattalan erõknek, önkényuralomnak vagyunk kiszolgáltatva, az uralkodó morál a minden egyéni kiemelkedés elleni gyûlölet. A történelemben mind a négyre van példa és elemezhetõk ezek kölcsönhatásai, össze-fonódásai. Példa a hódító és a gazdasági hatalom kapcsolata: a hódítás elõsegíti a gazdagok további gazdagodást, ugyanakkor az uralkodók és hadvezérek számára mindig szükséges volt a gazdasági hata-lom segítsége (a bankházak, pénztulajdonosok, korántsem önzetlen kölcsöne vagy adománya.) Az utóbbiak saját érdekükben igyekeznek megsemmisíteni az õsi szellemi hatalmat. Ez a kérdés erõsen foglalkoztatta a neves portugál költõt, Fernando Pessoát, aki ráirányította a figyelmet a hatalmi csopor-tok szerepére. Õ a szellem birodalmában szeretett volna élni, és kutatta, hogy ez miért lehetetlen. A múltszázad huszas éveiben érdekes tanulmányt írt a „háromszázak"-ról. Ebben Walter Rathenau német külügyminisztert idézte, aki úgy vélte, hogy, Európát háromszáz ember irányítja" (Lehet, hogy Rathenau maga is közéjük tartozott.) Pessoa szerint a háromszázak a XVI-XVII. sz. fordulóján léptek fel, a rózsakeresztesekkel. E hatalmi csoport célja a költõ szerint a XX. században az, hogy korlátoz-zák és megrontsák (a) a görögkultúrát, (b) a római rendet, (c) a keresztény erkölcsöt: le akarják rom-bolni az európai civilizációt, a kereszténységet. A háromszázak titokzatos összeesküvõi szorosan kötõdnek a szabadkõmvességhez. Három erõt vetnek be Európa ellen: az irracionális materializmust, a racionalista miszticizmust és az univerzalista humanitarianizmust. Bármi, aminek valamiféle köze van ezekhez az irányzatokhoz, megfelel nekik és szolgálatukba állítják. Pessoa egy nacionalista huma-nizmus eszméjét állítja szembe velük, s nem foglakozik gazdasági, hatalmi céljaikkal. Számára az el-lenük való védekezés bölcseleti, szellemi, erkölcsi küzdelmet jelent. A szellem hatalma, a Hamvas féle világos értelem ellen a hódító-gazdasági erõk következetes küzdelmet folytatnak. Felhasználják Hollywood, a szennyirodalom, a (Karátson Gábor szerint) sátán-alkotta agymosó tévé aljas eszköz-



- 207 -

rendszerét. Ha legyõzik a szellemet, akkor végre teljes egészében birtokolni fogják a Földet, rabszol-gasorba hajtva annak minden lakosát. Összeesküdtek a céljaik érdekében, bár egyesek nem szeretik azt a kifejezést. Pedig az létezik. Része a titoktartás. Ilyen titok övezte a Többoldali Beruházási Egyez-mény (MAI) terveit, amirõl 1998 májusában írtam az IGEN-ben. Titok fedi a Bilderberg csoportot, amelyrõl Lars Adelskogh érdekes írást közölt egy svéd lapban. A csoport a nevét egy hollandiai szál-lodáról nyerte, amelyben 1954-ben megalakultak. Idén májusban Svédországban üléseztek, mintegy 120-an. A Rothschild és Rockefeller bankházak részérõl mindig jelen van valaki, szintúgy a NATO fõtitkára, a Világbank fõnöke, EU-biztosok, a WTO képviselõi, vezetõ politikusok és ipari fejedelmek. A szigorú titoktartás miatt a sajtó korábban nem adott hírt a tevékenységükrõl, de újabban jelennek meg bírálatok róluk. A találkozókat jelentõs biztonsági erõk jelenlétében rendezik. Titkosak a terveik, határozataik, s még a résztvevk listája is. 1996-ban a svéd a miniszterelnököt egy hivatalosan kikül-dött személy képviselte az egyik Bilderberg-tanácskozáson. Adelskogh megírta neki, hogy ez a jelenlét a alkotmányellenes, mert így a hatalmat nem a nép által megválasztott emberek gyakorolják.

Válaszul azt kapta, hogy ezeken csak „magánszemélyek" vesznek részt. Ez valótlan állítás - pl. az 1998-as skóciai találkozóra George Robertson brit védelmi miniszter katonai helikopteren érkezett, hiszen „hivatalos feladatot teljesített". A Bilderberg-csoport befolyására néhány példa. 1955-ben megállapodtak, hogy létrehozzák az európai közös piacot, s 18 hónap múlva aláírták a Római-egyezményt. 1989 májusában a Bilderberg-tanácskozás úgy határozott, hogy Margaret Thatcher el-mozdítandó Nagybritannia miniszterelnöki posztjáról, mert„ vonakodik feladni a brit szuverenitást egy európai szuperállam javára...". Ez meg is történt, mikor a hivatali idõszakának közepén a saját pártja elmozdította hivatalából. Az 1991-es tanácskozáson Baden-Badenban résztvett egy akkor még teljesen ismeretlen amerikai kormányzó, aki három hónap múlva pártjának elnökjelöltje, s másfél év múlva az EÁ államok elnöke lett: Bill Clinton. Bilderbergista volt rajta kívül pl. Henry Kissinger, Gerald Ford és Tony Blair, valamit a NATO fõtitkárai: George Robertson és elõdei: Javier Solana, Willy Claes, Manfred Wörner. Magyar részrõl adataim szerint Bokros Lajos egy, Surányi György három alkalom-mal volt jelen.A pénzügyi és katonai hatalom a Bilderberg-csoport és néhány hasonló titkos társaság hálózatának a kezében van. Ilyen a szervezet a Trilateral Comission (TC), valamint az amerikai külü-gyi-politikai tanács (CFR), és ennek brit megfelelõje: a nemzetközi kérdések királyi intézete (RIIA) Ez utóbbi igen régi titkos társaság: 1920-ban alapították a zártkör Kerekasztal nev szabadkõmves-páholy vezetõi. Ebben az idõben írta Fernando Pessoa tanulmányát a háromszázakról. A portugál költõ személyekrõl vagy nem tudott, vagy nem mert írni.

Ezekben a szervezetekben a titoktartás igen szigorú szabály. Az amerikai Quigley Harvard-egyetemi történész professzor a CFR tagja volt, 20 évig kutatta a „Kerekasztal" történetét, s végül megszegve a titkosságot publikálni kezdett róla. Tudományos pályafutásának gyorsan vége szakadt: könyvét vissza-küldték a könyvesboltokból, s furcsa módon a nyomdai nyomólemezek is megsemmisültek. Adelskogh szerint pillanatnyilag a Bilderberg-csoport a titkos hálózat legfontosabb szervezete. „A hálózat egy hosszútávú stratégia alapján tevékenykedik, hogy célját elérve bevezessen egy világkormányt, egy világközponti bankot, és egy világhadsereget. A Bilderberg csoport és a vele együtt tevékenykedõ töb-bi titkos társaság gyakorolja ma bolygónkon a Hamvas Béla által felsorolt négy közül három hatalmat: a gazdaságit, a katonait, és ezek birtokában egyre inkább a szellemit is. Képviselõik minden eszközzel beavatkoznak minden ország, így hazánk eseményeibe, megakadályozva, hogy nemzetünk saját önálló életét élje.

György Lajos

*forrás: Védegylet olvasónapló, 2002. okt. 14.



- 208 -

"A világegyetem keringésében élünk és mindnyájan örökké keringeni akarunk. Fölkelni, mint a nap, lenyugodni, és ismét fölkelni."

(Karnevál)

K fejt *

"Az emberben a, a történet végén a személyes tudat elhomályosodik, és az egyén tudatos tevékenysé-gének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A tömeggé vált ember abba az állapotba merül alá, amelyben a logikus gondolkodást, a világos és szabatos, értelmes józanságot elfelejtik. A primitivizálódás, más szóval a kollektivizálódás az ember egyéni létét elnyomja, és helyébe a tömeg életét teszi. Mérlegelés nincs. Az intelligencia elt nik, az ítél képesség elhomályosodik, az ízlés, szel-lem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, féle-lem, indokolatlan, bámulás és gylölet, babona és bálványok. Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az id k legelejér l származik, hanem az idk legvégérl." És az ember, aki egy kfejt hiányoszlopai között üldögélve ezt a Hamvas-idézetet nekünk felolvassa, megkettz dik, megnégyszerezdik, meg-sokszorozódik. Szétoszlik klónjaiban. Már egy légy szemével látjuk. Már egy légy szemével látunk. Szellemünk szétoszlott a látás demokráciájában, gondolataink elpárolognak a relativizmus, a toleran-cia, a respektált tahóság kohóizzásában.

Hamvas visszatér szlogenje, hogy az aranykor vége a történelem kezdete. Fukuyama elhíresült szlo-genje, hogy itta történelem vége. A történelem végén, az id k legvégén ki más volna az uralkodó em-bertípus mint a primitív ember? És akik felébredtek - vagy akik legalábbis ébredeznek -, akik eltt már Hamvassá vált az út, akik életüket afelé a hihetetlen parmenidészi belátás felé képesek kormányozni, hogy lét és gondolkodás azonos. Ezek a szellemidézk már nem krisztusi emberek, már nincsenek megváltási hajlamaik, már nem proklamálják nézeteiket az utcákon, tereken, tévékben, hanem otthon maradnak, és csöndben kivárják, hogy az a három-négy hasonlóan érz és gondolkodó ember, akiknek sikerült megbújni tízmillió primitív között , rájuk nyissa az ajtót. Ez a várakozás emlékezés, gondolko-dás és remény. Az aranykor emléke, a felismert igazságot átél gondolat, a szellem megmaradásának reménye. Emléktelen, elgondolhatatlan, reménytelen ügy. A szellem túléli a kor legnagyobb veszte-sei. Csakhogy a kor nem számít. A kor a szellem túlél inek legnagyobb vesztese. Elveszítette velük a kapcsolatot: a kor sorsa már saját, földi, unalmas pusztulás. Mindig a kor tnik el, sosem a szellem. Igaz, hogy a kor szellemtelen, de a szellem kortalan. Ez a film nem Hamvast idézi, hanem odahallgat rá. Vele egy szellemtérben idz, ahogy mindnyájan, akik Hamvast olvassuk. Hamvas önmagunk le-sz kített körében talál ránk. A nevezetes névtelenben. Önmagunk legtágabb köre ez. Mert - ahogy Hamvas mondja film végén - a nevezetes névtelenség annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny be-töltése. Ez az, amit a földi, komikus élethelyzetek jelentéktelen betölti nem értenek. De még irigyek rá. Ez talán reményre adhat okot? Nem tudom.

Végh Attila

*forrás: Heti Válasz 2003. 01. 10.



- 209 -

„Nekem a vallás kevés. Nem bújok el sehová. Még az imádságba sem. Azt hiszem teljes védtelenségben élek. Az életnek egyetlenegy értelme van, a halottak feltámadására várakozni.”

(Ugyanis)

A másként gondolkodókról*

Az elmúlt számunkban már közöltünk részleteket „A New Age keresztény szemmel” cím könyvb l, amelynek célja, elszava szerint az, hogy az érdekld egy kötetben is megtalálhassa azokat a támpon-tokat, amelyek alapján saját véleményét rögzítheti az „Új Korszak”-jelenséggel kapcsolatban.

Nézzük a sommás megállapításokat: A New Age-szerzk (mint pl. Fritjof Capra, C. F. von Weizsäcker, Peter Russel, Kenneth Ring, stb.) könyveib l kiviláglik, hogy a New Age egységes világ-vallás, keverék világhit rendszerét akarja. Létrehozásának céljából mindenütt keresi és bizonyítja azt, hogy a vallások is lényegileg mindenben egységesek. Peter Russel, a New Age egyik f képvisel je így fogalmaz: „Lényem legmélyebb rétegében ugyanabból vagyok, mint Te, vagy Ti, egy vagyok az Egésszel. Mindnyájan ugyanabból a lényegbl vagyunk, és én ezt érzem igazi önmagamnak.” Ennek az egység-gondolkozásnak, amelynek részleteit a panteista vallásokból és az okkult rendszerekbl ve-szi, többféle célja van a New Age számára. Nem csupán egy világvallás a cél, hanem egy nagy világ-egység is , ezzel kapcsolatban a világbéke, valamint a Föld erinek megrzése. Írja Gál Péter.

A 65. oldaltól ezt olvashatjuk a „New Age”-rl:

- B nbánat, a rossztól való elfordulás, és a rossznak a jóval való legyzése helyett: a különféle ellenté-tek kibékítése. A jó és a rossz közötti különbség elmosása, az áhított egység és békesség kedvéért, s ezen az úton a monizmus panteizmus szemléletmódjának elterjesztéséért, annak érdekében, hogy a kívülr l jöv Isten fogalma és a bnnek a fogalma „ne kötözze” meg az embert, akit ezután az Énje határoz meg, amelyet már nem korlátoznak erkölcsi törvények.

- A megtérés Jézusi keskeny útja helyett: a tudatunk átalakítása (transzformáció) magasabb szint tu-dattá, tudattágítás. Nem elegend elhinni az Új Korszak tanítását, meg is kell tapasztalni. Meghívás a hétvégi ‘Workshopok’, tanfolyamok, technikák stb. által a természetfeletti megtapasztalásokra, ame-lyek során a cél a mindennel való egység átélése, a magunk istenségének felismerése, realizálása, a fels bbrend én felé való fejldés.

- Önfeláldozó és szolgáló szeretet helyett: önmagunk szeretete, önmagunk megvalósítása.

- Az evangéliumi egyszerség, vagy szegénység helyett: szüntelen a meggazdagodás sürgetése és fel-kínált páratlan lehetségei (pusztán lélektani gyakorlatozások révén ígérik).

- Imádság helyett: pozitív gondolkodás és meditáció, egészen az önhipnózis, vele együtt a képi megje-lenítés technikája (imagináció) önmagunk és bolygónk gyógyítása régi okkult és keletrl hozott pszic-hotechnikák által, a ‘kozmoszból elnyert’ energiák által, szellemekkel vagy ‘rlényekkel’ kapcsolatba lépve.

- Bibliai kinyilatkoztatás helyett: vallási szinkretizmus. A New Age szellemisége a keleti miszticiz-mus, a nyugati okkultizmus, az újpogányság és az „emberi lehetségpszichológiájának meglehetsen zagyva eklektikus egyvelege. De a mozgalom szóvivi arra tendálnak, hogy minden vallás lényegét egynek lássuk” idézi Gál Péter Vanyó László Dogmatörténetét. A mozgalom gyökerei között a szerz a gnoszticizmus, a szabadkmüvesség, a teozófia, az antropozófia, a jóga és a guruizmus, az okkultiz-mus és a mágia mellett a modern pszichológiát és C.G. Jung munkásságát sorolja fel ill. kifejti véle-ményét ezekkel kapcsolatban.

A modern pszichológiáról így ír: Sigmund Freud és iskolája, az általuk megteremtett pszichoanalízis és bizonyos pszichoterápiák, gyógymódok és fképpen pedig Freud egyik tanítványa, C. G. Jung akarat-



- 210 -

lan is hozzájárultak olyan felismerések elterjedéséhez, amelyek az egyik oldalról kikövezték az utat a mai Új Korszak szellemisége számára. Az Új Kor mesterei, terjeszti pedig felfedeztek egy lehetsé-get, hivatkoztak rájuk és elméleteiket tudományos igazolásukként igyekeztek felhasználni. Az ún. Transzperszonális Humanisztikus Pszichológia nev irányzat újabban pedig tudatosan alkalmazza a lélektani érveket és gyakorlatokat a New Age mozgalom érdekében.

Miközben a modern pszichológiai kutatás valóban nem elégedett meg azzal, amit a kísérleti pszicholó-gia kínált, úgy vélte, hogy mindig mélyebbre szállhat, és útja közben reális tapasztalatait fantáziát nem nélkülöz hipotézisekkel egészítette ki, amelyek gyakran csakugyan el bbre is tudták segíteni. Ezen az úton a „tudományos ezoterika” befelé irányuló útján megállapította a tudat összetettségét, és megalkot-ta többek között a tudattalan fogalmát. A nem hív Freud és számos követje hajlamosak voltak arra, hogy felfedezéseiket, mint amilyen a libidó, vagy a tudattalan szerepe, úgy tekintsék, mint a „bölcsek kövét”, túlértékeljék, s általánosítsák az emberi élet, s a társadalom minden vonatkozásában, s ilyen módon szinte misztifikálják ezeket. A New Age hív saját belsejében, a pszichoanalitikusoktól köl-csönzött „tudatalattijában” megtalálja istenét, aki valóban egyszerre önmaga is, meg a világszellem is, és így a monizmus révén eme „tudatalatti” segítségével valósul meg szerintük az áhított kapcsolat és egység a mindenség-Istennel. C. G. Jung egész életében fokozódó érdekldést mutatott az okkultizmus iránt, kutatta a keleti és ókori vallásokat, megkülönböztetett figyelemmel a gnoszticizmust, sokféle okkult lelki technikát, jóslást, alkimista módszert próbált ki személyesen, valamint a jógát is. Nem tudunk maradéktalanul örvendezni a New Age gondolkodóihoz társulva Jung eme teljesítményének mellyel láttatná, hogy íme, pszichológiai felfedezése hogyan menti meg számunkra az istenfogalmat. Az, hogy itt végül is milyen istenképet találunk, az nem lehet kérdéses, politeizmusra, panteizmusra, félistenekt l, vagy szellemektl nyüzsg világra bukkanunk? Egyre megy Jungnál. megelégszik ezzel, vagyis a lényeg az, hogy a tudattalan az embernek biztosít valamilyen hitet. A másik kérdésünk az, hogy az irracionális, a mélybl feltör , az intuícióban magától érkez mit l ad értékesebb, bizo-nyosabb utat az istenséghez, mint a tudatos gondolkodás, vagy egy tudatosan és „intuitíve” is elfoga-dott kinyilatkoztatás? Jung rendszere nyomában az kísért, hogy az öntudatlan és mélyben szunnyadó dolgokat mind Istennel azonosítsák. Ha pedig a kollektív tudattalan rzi Isten fogalmát, akkor megint csak egy lépés kell, hogy kiaknázva a tudattalan nagy lehet ségeit, egyénileg is kiemeljünk belle tar-talmakat (amihez csak valamilyen megfelel pszichotechnikára van szükség, mint eksztázisra, hipnó-zisra, alfa-állapotra, Kundalini-meditációra, stb.) És készen állhat mindenfajta lelki manipuláció szen-tesítése, akár az istenmegismerés ürügyével. Arra a kérdésre: mégis mi az a „valamiféle hatalom, amit megérzünk lelkünkben”? - sokan tudják, hogy sajnos elég sokféle válasz adható. Végül is maga is valamilyen panteista hit felé jutott el, s azt vallotta, hogy az istenséget intuitíve tapasztalta meg. Ez a Jungról szóló kivonat tükrözi, hogy valójában a legmegbízhatatlanabb vezet és tanító.

A szerz kifejti sajátos véleményét Hamvas Béláról is, akit a New Age magyarországi elfutárai közé sorol, Dúl Antalt idézi: „Igaza van Dúl Antalnak, amikor az Új Forrás 1993 évi 10. számában bizony-gatja Hamvas egykori és ma megújuló népszerségét. „Hamvas Béla - amint a szamizdat korszakban - ma is a legolvasottabb írónk... Egy találkozás alkalmával Nemes Nagy Ágnes leplezetlen értetlenség-gel azt kérdezte: Mondja, miért van, hogy Hamvas ilyen mértékben hat a fiatalságra? Pontosabb válasz híján azt mondtam: Hamvas megszólít, és erre a fiatalságnak még megvan az érzékenysége. ma hozzá-tenném: f ként a nyitottsága.” Gál Péter így fzi hozzá kommentárját: „Én pedig hozzátenném a „pon-tosabb választ”: Azért lett Hamvas ma is népszer az ifjúság (f ként az értelmiségi) körében, mert az ifjúságot érdekli a misztikus, érdekli a természetfeletti, érdekli az okkult és az, ami mágikus. Hamvas el tud kalauzolgatni ezekben, s míg bölcs és misztikus, titokzatos és filozofikus, közben költi és szé-pen ír, de sosem vallásos, sosem egyházi, sosem teológiai - és mindez nagyon fontos a mai fiatalnak. Másokat megelzve fordítja a keleti titkos tanítások könyveit, s az ókori gnosztikus töredékeket, kommentárokat ír az ún. „Tabula Smaragdina”-hoz, vizsgálja az alkímiát, elemzi a Tarot jóskártyát. Miközben néha olyan csodálatos mondatokat ír le, mint: „Minden ezen múlik: Istent megtalálni és sze-retni. Vagy megszeretni és megtalálni” - lázas keresésében maga is minden hagyományt felölel és be-épít magába - olvasóit arra biztatva, hogy „a hindu metafizikához kell fordulni” - , és maga eljut a



- 211 -

minden-Egy vallásához, filozófiájához. „egyedül igaz hit nincsen”, tehát magát Istent kell megtalálni, ám kiderül, hogy nála minden Isten.

Gál Péter

*forrás: a Szellemi Búvárok honlapja (wwww.szbe.hu)

„Az ember bármit tesz, gondol, mond, megérinti a világ egész valóságát. Amit tesz nem saját személyben teszi, hanem az egész emberiség nevében.”

(A hiteles görögség)

Irodalmi nyomozás élet-s m ügyekben*

2002-ben, átdolgozott és bvített formában, három terjedelmes kötetben jelent meg az irodalomtörté-nész, Hamvas-kutató nagyszabású munkája a hányatott sorú író életérl. Aki ismeri Hamvas mveit, bizony gyanakodva veszi a kezébe a köteteket, hiszen Darabos Pál tekintélyes eldök útján járva, Tintoretto, Buddha, Assisi Szent Ferenc vagy Glenn Gould élettörténetének elmeséli között lép elénk. A sokféleképpen értelmezhet m fajban gyakran nem különböztethet meg a magánélet indokolatlan feltárásának vágya, az intimitások érintése a valóban értelmes kívánalomtól, amely az élet és m bo-nyolult összefüggéseire keres választ. Ezzel veszéllyel szemben akkor tud eredményesen fellépni a szerz , ha magánszférában való illetéktelenséget az oknyomozó detektívek határozottságával és preci-zitásával ellensúlyozza. A jól végzett kutatás eredménye minden esetben egy kapitális adathalmaz, amiben más személy, mint a monográfia szerzje, nem igazíthat el bennünket. Így tette magát nélkü-lözhetetlenné Darabos Pál, aki nem csupán egy élet minden elérhet részletét kutatta fel, hanem az adatokat kommentálni is képes tudással, írói vénával, s t intuícióval is rendelkezik.

Az elvégzett kutatás lenygöz , és Darabos Pál - hiába minden igyekezete egy mederben tartani a tör-ténetet -, éppen precízitásánál fogva, olyan könyvet hozott létre, aminek a lapjain a szöveg sokszor nem feltétlen a számozás szerinti következ oldalon folytatódik, hanem a lábjegyzeteknek köszönhet -en az els kötetben. Aztán még vissza húsz oldalt, hogy utána a következ bekezdés a harmadik kötet-ben végzdjön vagy az Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermében - mondjuk egy 1935-ös Hamvas tanulmány megtekintése és fénymásolása okán. Azt mondhatnám, ilyen az egész, logikailag összefüg-g , kerek könyv organizmusa, minden lapja él szövet, az értelem számára mindenhol megnyíló és szertemutató (összetartó) tartalommal. Darabos Pál, minden valószínség szerint úgy fogott a könyv megírásához, ahogyan a detektív kezdi el a nyomozást. Helyszínekre utazott, kérdezsködött, levéltá-rakban kutatott nyomok után és minden, alig-alig fontos jelet gondosan rögzített annak reményében, hogy összefüggésbe hozható lesz egy másikkal. Nem tudjuk, mennyi nyom (levéltöredék, személyes elbeszélés, levéltári adat) maradt feldolgozatlan, mert az egészbe nem volt beilleszthet, de az alapos írói munkának köszönheten, a részletek összeillesztése után nem is tnik túlzottan fontosnak, mi ma-radt ki. Persze, Darabos Pál volt az, aki döntött: így ebben a formában, ebben az interpretációban ke-rüljön az olvasók elé a m, és aligha van hazánkban ma olyan kutató, akinek affinitása, akarata és ide-je-pénze lenne leellenrizni a leírtakat.

A Hamvas-monográfia, mint Hamvas f regénye, a Karnevál, bár egyetlen ember életét és gondolatait kutató m , mégis jóval Hamvas születése eltt kezd dik és jóval Hamvas halála után fejezdik be.



- 212 -

Hamvas József, az édesapa tevékenységének bemutatása a kiindulópont és innen indulva végigvezet bennünket a szerz a leend író életének fontosabb állomásain, fordulóin: az 1897-t l kezd d Pozso-nyi éveken, Hamvas Béla nyolc esztendején a pozsonyi líciumban, az érettségi utáni idszakon, a hon-védség kötelékébe lép Hamvas viszontagságain az orosz fronton és majdnem teljes összetörésén át a megnyugvásként érkez 1918-as évig. Megtudjuk, hogy Hamvas igazi világa ekkor már a mvészetek, az irodalom, a természet szemlélése, és a mindezek mögött alapként és termékeny múzsaként meghú-zódó inspirátor: az érzékenység, amely egész életét hol a végletekig megnehezítette, hol pedig megta-nította helyesen látni. A szerz által A felkészülés éveinek címzett fejezetek olyan irányt vesznek, amelynek iramához, teljes feldolgozásához roppant szívós nyomozói munkára volt szükség. A láb-jegyzetek valósággal kivirágoznak a lap alján egy olyan szerteágazó erfeszítés eredményeként, amely a részleteket pontosan helyezi el a életpálya koordinátarendszerében. Darabos Pál talán legnagyobb érdeme, hogy bár a lábjegyzetek és függ részeik külön kötetet érdemeltek volna, mégis a kötetben jelentek meg, de úgy, hogy nem csupán kíséri a f szövegnek, hanem teljesérték részei annak. Ha az olvasó a lábjegyzetek hivatkozott anyagait is elolvassa (legyenek azok könyvek, vagy korabeli újság-cikkek), bizonyos értelemben a viszony megfordul, és a lábjegyzet válik, ha kis idre is a f szöveggé, amit illusztrál a monográfia. A másik roppant nagy érdeme Darabosnak, hogy kíváncsivá képes tenni az olvasót. Valljuk be, ez az érdekldés egy átlagos, jól megírt monográfia esetében fokozatosan ki-elégülést nyer, ami miután az olvasó leteszi a könyvet, végleg el is tnhet. Darabosnál ez fordítva van, hiába ír a legnagyobb alapossággal, az olvasó figyelme csak növekszik - mintegy hozzán a Ham-vas-életm hivatkozott részeihez, önmaga is kutatni kezd a hivatkozott filozófusok és mvészek élet-m vében. Sajnos a monográfia mfaji kötelmei nem engedélyezik a lábjegyzetként megjelen utalások teljes közlését. Tudni kell, hogy ez a monográfia, ha beleszámítjuk a hivatkozott és teljes terjedelmük-ben ide kívánkozó írásokat is, a megjelentnél sokszorta nagyobb. Persze ettl még Darabos munkája nem töredék, csupán arra mutat rá, hogy a Hamvas kiadás tematikai irányai (és pénzügyi lehetségei) kissé szegényesek. Például jelenleg nehéz elképzelni - bár nem lehetetlen - hogy Hamvas Béla korabeli folyóiratokban megjelent írásai is kiadásra kerüljenek. Úgy gondolom, hogy Hamvas Béla Ady Endré-r l írott kritikájától megfosztani az olvasókat éppúgy nem helyénvaló, mint más, a mai napig csak láb-jegyzetekben felbukkanó és Kéziratnak megnevezett Hamvas-írásokat veszni hagyni könyvtárakban elporladó napilapokban, vagy mikrofilmek temetjébe elásni, leellenrizhetetlen újragépelések hibái-nak kitenni. Darabos könyve után elmondható: Hamvas Béla írott életmve már nem szamizdat, még akkor sem az, ha a kiadás kényszer késésben van a Darabos-olvasók igényeivel szemben. A II. és III.-as kötetben azok a legkiérleltebb Darabos tanulmányok, amelyek a már megjelent, hozzáférhet Ham-vas írásokról szólnak. A magyar Hüperion elemzés vagy Hamvas görögségeszményének bemutatása, nem utolsó sorban a terjedelmét tekintve is tekintélyes Karnevál tanulmánnyal, nagyszer olvasmá-nyok, egy olyan analizáló és rendszerez, a részleteket az egészbe illeszt gondolkodás eredménye, amiben végigkövethetjük, miképpen fogad be, mire figyel egy alapos Hamvas-olvasó. Ebbl a leny -göz tanulmányfolyamból valami sajnos mégis kimaradt. Ráadásul olyasmi, ami nem jelentéktelen mozzanata Hamvas Béla életének - ezért kissé érthetetlen, miért nincsen utalás erre a hiányra. Hamvas Béla második - és sokszor (irodalmi túlzásként) múzsaként jellemzett feleségérl, Kemény Katalinról van szó. Ugyanis Hamvas els felesége, Angyal Ilona szerepel a könyvben , - összeférhetetlenségük okait is szemléletesen tárja elénk az értekezés szerz je -, de Kemény Katalin, a saját életmvét tekint-ve is jelents író, aki Hamvas írásainak els ért olvasójaként ismert, továbbra is anonim marad. Vajon miért? Azt Darabos Pál sem gondolhatja komolyan, hogy Hamvas, Kemény Katalinhoz fz d élete, és létszemléletük termékeny közössége leírható annyival, hogy elmeséli, miként ismerkedtek össze.

Ebben a páratlan publikációban bizonyosan megérdemelt volna egy külön fejezetet kettjük kapcsola-tának bemutatása. Még akkor is, ha Darabos Pál következ tanulmánykötete talán Kemény Katalinról fog szólni.

Ivanics Zsolt

*forrás: Árgus. Irodalmi és kulturális folyóirat, 2002. 9.sz.



- 213 -

„Embernek lenni tulajdonképpen annyi, mint nem rendelkezni távlat fölött. Az ember vagy túl közel van, vagy túl távol.”

(Arkhai, Az Olimpiai Apollón)

Curriculum vitae* Édesapám kisiparos volt, édesanyám a háztartásban dolgozott. Két fivérem középiskolai tanárként ma is szül városunkban él. Voltaképpen mindent ennek a helynek köszönhetek, azokat a szellemi indítta-tásokat is, melyeknek kamataiból ma is élek. Ebben a soknemzetiség városban, ahol magyarak, tótok, zsidók, cigányok, st románok is éltek még akkoriban, boldog gyermekkorom volt, noha igen szegé-nyesen éltünk, de körülményeink nem határozták meg sorsunkat, csak felszívódva színezték azt. Édes-apám mvészlélek volt, aki azonban bels ösztönzéseit élete során csak amatr fest ként, kényszeres szabadidejében fejezhette ki. Édesanyámat, aki szintén parasztcsaládból származott, olthatatlan tanulá-si vágy feszítette, amit gyermekeire ruházott át, mivel körülményei sajátját nem engedték kiteljesedni. Mindketten olvasó emberek voltak, és a könyv- és bet szeretetet már az iskola eltt belém plántálták. Ezt az evangélikus elemi iskola a harmadik osztálytól kezdve az osztályszekrényben tartott könyveivel megalapozta és kiteljesítette. Életemet így 1939 óta szakadatlanul hömpölyg könyvfolyam partjain és habjai között töltöm. A helyi gimnáziumban 1945 és 1949 között az ifjúsági könyvtárat kezeltem, pár-huzamosan pedig a Városi Könyvtárban éltem le az iskolai órák utáni szabadidmet könyvtári önkén-tesként. Itt a felejthetetlen Féja Géza vezetése alatt álló soknyelv és tartalmú, mintegy harmincezer kötetes könyvtárban tárult ki elttem és néhány diáktársam eltt a teljes szellemi világ.

Az itt nem shonos Féja Gézát 1945-ben a sors kényszere sodorta az általa egyébként tövirl hegyire ismert Viharsarokba és Békéscsabára, itt azonban személyes varázsa, szellemi képességei és tudása révén valóságos "szabadegyetemmé" változtatta a korábban alig létez könyvtárat a csabaiak és köztük önkéntes diákmunkatársai számára. Aki innen az érettségi után a budapesti bölcsészegyetemre került az ötvenes évek legelején, annak csak annyi dolga maradt, hogy a "gleichschaltolt" tanintézetet láto-gatva elválassza az ocsút a búzától, azaz a valódi professzorokat a bot- és pártcsinálta "pedellusoktól" - és ismereteit gyarapítva haladjon a maga útján, és kövesse Goethe mondását: "Wahr ist, was fördend ist." 1954-t l kezdve a Tudományos Akadémia Könyvtárában dolgozva valósíthattam meg ezt a goet-hei szentenciát. Másik szellemi mesterem a szintén könyvtáros Hamvas Béla volt, akinek a negyvenes években megjelent els könyveit még a békéscsabai könyvtárban ismertem meg. Alapvet mondandó-jú gondolatokat vetett papírra a könyvtáros hivatásáról, többek között az elfogulatlanságról, az egye-temes tájékozódás lehetségér l és egyben kötelességérl; ezt a gondolatát Goethéére rímelve fogal-mazta meg: "Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg." Ez az elmúlt évtizedekben különösen aktuális egyetemes kívánalom valóban a könyvtárakban vált leginkább teljesíthetvé: lehetett és volt mibl választania a keresnek. Itt ismertem meg a lehet teljességgel Hamvas Béla akkor is még szétszórtan, a harmincas-negyvenes évek folyóiratainak hasábjain rejt z munkásságát, és Féja Gézáét is. A két életm eleinte divergálni látszott: a szociográfus és az irodalomban is a népi-nemzeti vonatkozásokat keres és felmutató Féja Gézáé és az egyetemes ember alapjait kutató és kifejez Hamvas Béláé - mindketten elkötelezettek voltak. Írásaikból kiderült és a személyes kapcsolatainkban is megnyilatko-zott, hogy Féja Géza a szellemi elmélyülést és az egyetemes tájékozódást éppúgy követelményként támasztotta önmagával és barátaival szemben mind írásaiban, mind személyes megnyilatkozásaiban, mint ahogy Hamvas Béla is alapveten tisztázandó feladatnak tekintette a magyar népi és a nemzeti sajátosságok feltárását és megfogalmazását - és ezt mindketten a maguk sajátos eszközeivel meg is tették.

Hamvas Bélával ugyancsak a sors rendelésébl ered en 1958-ban ismerkedtem meg személyesen, természetesen az akadémiai könyvtárban. A két mester szellemi és mindennapi életemben csodálatosan kiegészítette egymást, és személyes kapcsolatunk, amely összefonódott kettejük még a harmincas években megalapozott barátságával, mindkettjük haláláig, 1968-ig, illetve 1978-ig elevenen éltetett. Az hamar világossá vált elttem, hogy Hamvas Béla sorsa és életmve mostohább és enigmatikusabb Féja Gézáénál, akinek mvei az 1945 utáni elhallgattatás után, ha nem is mind, de 1957-tel kezdd en



- 214 -

mégiscsak megjelenhettek. Hamvas Béla 1948-ban történt kiiktatása a magyar szellemi életbl azon-ban az egyedül üdvözítnek hirdetett materialista és marxista-leninista és szocialistának nevezett vi-lágnézettel szemben általa nyíltan megvallott metafizikus és "vallásos" alapállása okán radikálisan megtörtént, és életében véglegessé vált. Megjelent, de még inkább kiadatlan mvei megismerése akkor csak nagyon kevesek számára volt lehetséges. E mvek megismerését és szellemi hátterük, a hagyo-mány általa legteljesebben kifejtett gondolatának felderítését tztem ki célul magam elé még a hatva-nas években. Életében róla és mveir l azonban csak a világnézeti elutasítás és alpári kritika hangján lehetett volna megemlékezni, ezért csak a hetvenes évek elejétl jelentek meg róla írt tanulmányaim. A hagyomány gondolatának jelenlétérl csak mások, elssorban az akkori kortárs amerikai írók, a "beat-nemzedék" képviselinek, els sorban Jack Kerouacnek és J. D. Salingernek a mvei kapcsán szólhat-tam. Hamvas Béla mveivel és a hagyomány gondolatával kapcsolatos nézeteim összefoglalására a nyolcvanas években kezdtem Hamvas-monográfiám megírásába, melynek két kötete már megjelent, a harmadik nyomdában van, a negyedik befejezését pedig ez év végére tervezem. Angol, francia és né-met nyelv m vekb l készült és megjelent fordításaim, valamint hozzájuk f zött tanulmányaim is a hagyomány gondolatkörének megismertetését szolgálják. Ezt lehetne többek mellett közel hetven év termésének tekinteni.

Darabos Pál

*forrás: Napút, II. évf. 10. szám. 2000. december.

"Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: a szeretet."

(Scientia Sacra)

A „habent sua fata libelli” tétel igazságának vizsgálata egy könyvtártudományi gy jteményrészben

(részlet)*

Az átvett könyvállomány néhány kötete arra is bizonyítékkal szolgál, hogy a második világháború utá-ni könyvtárügy meghatározó személyiségei is gyakran keresték a könyvtártudományi szakirodalmat a f város közmvel dési könyvtárában. Az 1937 és 1944 között az Országos Könyvforgalmi és Bibliog-ráfiai Központ munkatársaként dolgozó Sebestyén Géza rendszeresen jegyezte kölcsönzkártyákra különböz kötetek térítvénnyel való kikérését vagy tartós kölcsönzését. A használók sorában a végére maradtak az egyedi példák. Az els ezek közül J. C. Powys rövid elemzésekkel alátámasztott összeállí-tása a világirodalom legjobb száz mvér l: One hundred best books with commentary and an essay on books and reading. Az 1916-ban keletkezett munka a szerz i bet rendbe szedett „toplistára” helyezi Balzac Goriot apó-ját, Cervantes Don Quijote-ját, Carroll Alice Csodaországban cím m vét, Dante Isteni színjátékát, Dosztojevszkijtl a Karamazov testvérek-et, Goethe Faust-ját, Homerosz Odüsszeia-ját, Kiplingt l A dzsungel könyvé-t, Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra-ját, Shakespeare-tl a Troilus és Cressida-t, Turgenyev Liza cím elbeszélését és Csehov ('Tschekoff') Sirály-át. A kötet köl-csönz -kártyáján az 1932. XII. 23-ai dátum mellett tintával írt 'Hamvas' aláírás szerepel. Feltételezé-sem szerint az aláírás Hamvas Béláé, aki akkoriban már néhány éve a Fvárosi Könyvtárban dolgo-zott: „A F városi Könyvtárban elnyert állás lehetvé tette, hogy szellemi poggyászát a könyvtár kin-csestárából feltölthesse, és folyamatosan kiegészíthesse. Valóban csak egy hivatását szívvel-lélekkel



- 215 -

vállaló könyvtáros értékelheti és ismerheti meg igazán a modern könyvtár nyújtotta összes lehetséget, ami egy küls olvasó számára teljesen soha nem érhet el. Semmi sem pótolhatja a máskülönben rejtve maradó tartalmak ilyen módon való feltárulkozását”. Hamvas 1945-ben maga is megírt és Az Egyete-mi nyomda kis tanulmányai elnevezés sorozatban megjelentetett egy mvet A száz könyv címmel. Mivel Powys szépirodalmi munkásságát Hamvas nagyon jól ismerte, elképzelhet, hogy az angol nyelv összeállításnak szerepe volt mve létrejöttében és az sem lehet véletlen, hogy a könyvben az angol szerzk fejezetében a magáért beszél 100. sorszám alatt Hamvas a következket írja: „John Cowper Powys mveiben nagyzenekar játszik: ez a szédít szimfónikus sokszólamúság az embert ele-inte lehengerli, késbb felüdül t le, végül életszükségletévé lesz. Powys a tengertl tanult meg irni. Az egész, a teljes, az összes-minden ember beszél belle, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze, ké-pessége, hibája, bne, minden szelleme, kísértete, se, utóda, angyala, démona és ördöge”.

Hangodi Ágnes

*forrás: Könyvtári Figyel�, 47. évf.2001.3.sz.

„Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.”

(Scientia Sacra)

Hamvas Béla éberség-követelménye Molnár Sándor festi élet-m vében*

A székesfehérvári Pelikán Galériában 35 nagyobb méret akvarellben gyönyörködhettünk, habár a látványt a felszíni szemléletet nem egykönnyen tudja racionális értelmezhetségre átváltani. A "kris-tály-örvény" elnevezés képek ezerszín, de lényegiségüket tekintve egyetlen, a tökéletes harmóniát (aranymetszés és egyéb matematikai-számbeli végszabályosságok) sugalló, variált, de Egy-világának a titkát csak bizonyos háttér-tanulmányok teszik hozzáférhet vé, amelyek messzemenen érintik magá-nak az ún. modern mvészetnek a határvonalait is és még sok egyéb fontos kérdést. Lépjünk tehát a felismerések ösvényére. Molnár Sándor született 1936-ban -, a Munkácsy-díjas festm vész és a Ma-gyar Képz m vészeti Egyetem tanára már zsenge gyermekkorában megszállottságot tanúsított a rajzo-lás és a festészet iránt, s azóta is a legodaadóbb szenvedélyességgel "zi" a mesterséget, tágítja-bvíti ismereteit mind külhonban, mind itthon. Szerinte hiteles m vész csak az lehet, aki életáldozatot képes hozni a mvészetért, amely egyetlen és végleges szülhazája és fenntartója: pokla és mennyországa. A m vészetet tehát a legmagasabbrend kísérletként éli meg, amellyel az ember választ akar adni az em-beri lét és az egyetemes létezés legnagyobb kérdéseire, miközben jómaga átmegy a tradicionális érte-lemben vett beavatási szertartáson, amelynek a végeredménye az, hogy a számára adott természeti lét-dimenzióból átkerül a természetfölötti végtelenségébe, határtalanságába, örök mozdulatlanságába, a kristály(gyémánt) ragyogású Logosz-fénybe: a teljes spirituális éberség honába.

A dolgok fizikai síkján is kísérletezik: mvészete egészében meg- és átélése mindannak, ami az euró-pai-tengerentúli mvészeti gondolkodás legesszenciálisabb vetülete. A különféle m vészeti kísérlete-zések, utak, módok, irányzatok nem rekesztik ki egymást: geometrikus és szabad absztrakciós képek léteznek egymás mellett, s a figuratívitás és a nonfiguráció sem halványítják el egymást. Fábián László már 1981-ben megállapítja, hogy valamiféle "keveredés"-nek vagyunk tanúi, de mégsem holmi eklek-ticizmusról van szó esetünkben, hanem inkább arról, hogy a számtalan mvészeti út, ösvény megta-



- 216 -

pasztalása, azok titkainak feltárása vezet el a sajátos, egyedi, személyes út megtalálásához. Tegyük mindehhez hozzá, hogy Molnár maga sem tetszelgett abban, hogy abszolút szellemi függetlenségben él, éppen ennek az ellentéte igaz: önmagát kultúrák, m veltséganyagok, tendenciák metszésponjaként értelmezi, a mvész elsajátítás kezdetétl mind a mai napig. Ezen a ponton világosan meg kell érte-nünk egy igen lényeges dolgot, mégpedig azt, hogy magát a mvészt mint olyant egyáltalán mi vezérli, mi a célja, miben látja életfeladatát. Mestere és barátja, a francia Jean Bazaine számára az alkotói fo-lyamat legalább olyan lényeges, mint a végeredmény, a késznek nyilvánított alkotás. Bazaine azt fejte-geti, hogy "képet alkotni nem jelenti azt, hogy zsákmányt ejtünk és nem jelenti azt, hogy kibúvót talá-lunk. Igenis, maga a vadászat az alkotó, de azzal az el feltétellel, hogy kelepcékkel teli tévutak adják majd meg valódi formáját és irányát. Ez az utunkban álló bokor, ez fog bennünket önmagunk számára felfedni. A kép a fest hosszú menetelése vak életünk sr jének mélyébe, homályos gondolatok bozót-ja, amelyen keresztül arra törekszünk, hogy önmagunkat teljesen megtaláljuk". Úgy gondolom, hogy ezen utolsó gondolat világosan választ ad arra, hogy a valóban korszer és hiteles mvészet mi is való-jában. Ha tehát nem ez a vezérelv, akkor - a modern m vészet ezen értelmezése szerint persze - legfel-jebb akadémizmusról beszélhetünk még akkor is, ha a küls ségek a modernség benyomását keltik (mondhattunk volna modernkedést is). Molnár- az állandóan kísérletez élcsapatbeli modern fest - valóban tudatában van annak, hogy csak az él és személyes erk hozhatnak létre igazán nagy mve-ket. De azt is jól látja meg, hogy napjaink mvészeti berkeit elárasztja a "dudva és a muhar" is. Ez a negatívum kiábrándulást eredményezhet a képzm vészetben kevésbé járatosak köreiben, s csak a hagyományos, didaktikus jelleg m vészet iránt gerjeszt érdekldést. A fentebb említett Ady-idézet így egyenl lesz az ún. nemzetközi akadémizmussal, amely mindenhol egyforma, New York-ban, Madridban, Londonban, Párizsban, a Fokföldön, vagy éppenséggel közvetlen környezetünkben. A fest így jellemzi a nemzetközi akadémizmust: "Egy elgondolás (stílus), az ész egyszer leleményének ügyes vagy ügyetlen, tehetséges vagy tehetségtelen kivitelezése. Mindegy, milyen stílus vagy iskola terméke, lényege, hogy az él személyes erk el l elzárkózik." Molnár Sándor gondolatmenetét követ-ve a közép-európai szellem - amelynek a malkotásokban meg kell nyilvánulnia - a következ jellem-z ket foglalja magában: drámai, metafizikai, titokzatos, gyökerei saját talajából erednek, lélek-szer, tökéletességre törekv és a szó legmagasztosabb értelmében tradicionális. Most menjünk szépen sorjá-ban, s mondjuk el ezek jellemzit. Drámai azt jelenti, hogy a zátony, amin hajótörést szenved, csapda, amib l nem menekülhet, mert az emberi élet alapveten reménytelen csd, s az ember - ha a legvégén is - de mindenképpen összetörik, szétzúzza magát, de megsemmisülésének pillanatában katarzist élhet át. Ez a katarzis tragikus. Ez az emberi létezés stigmája a seb, amely mindig fölszakad. Metafizikai azt jelenti, hogy az ember a létezés egésze felé megnyílik. Kiszabadul a tárgyiasság világából, s a halálél-ményben feloldódik maga a tárgy is. Az út tehát nem csupán az anyagba való kondicionáltságba vezet tova, hanem a mítoszon, a vallásos érzésen, az ideákon át a létezés centrumába vezet. A létezés egészét személyessé teszi, s akiben ez megvalósul, az a szakrális személy. Gyökerei saját talajából erednek, ez a genius loci, a hely szelleme, s mindaz, amit ez az er megteremtett: életforma, kultúra, szertartás, ünnepek és hétköznapok, az si emberi hagyomány, a tradíció. A tökéletességre való törekvés annyit tesz, hogy az örök szellemi értékekre épít, amelyet mai világunk álarcos hatalmai mindenáron ki akar-nak irtani az emberi lelkekbl a felel tlen liberalizmust adva cserébe. A lélek a legfontosabb az em-berben, tulajdonképpen maga az ember. A léleknek a szellemmel közvetlenül érintkez részében élnek azok a személyes erk, melyek az embert alkotják. A titokzatos és a lélek is szorosan egybefonódik. A titokzatos az észt meghaladó sejtelem és tudás. A tradicionális mvészet, amint azt már az elz ekben is kimondtuk, az emberi életet és mvészetet a hagyományra, az örök szellemi valóságra kívánja építe-ni. A tradíció az skor és a jelen összeépítése abból a célból, hogy az ember ne induljon el a végs degradálódás útján s amely a szellemvesztéssel járhat együtt.

Ahhoz, hogy a kiállított mveket valamiképpen értelmezni legyünk képesek, s nem csupán puszta lát-ványként, még szükséges néhány elméleti lépést megtennünk. Tudjuk, hogy Molnár Sándor nem csu-pán fest, hanem elméleti szakember is. Büszkeség töltheti el a kebelét, hogy már a hatvanas évek ele-jén belekerült a huszadik század egyik legnagyobb szellemi nagyságának vonzáskörébe, s amely von-zásnak életre szóló hatása lett. Sok helyütt mind elméleti írásaiban, mind alkotásaiban - természetesen sokszor finom áttételekkel - fellelhetk a nagy Mester szellemi hatásai. Molnár már akkor megismer-



- 217 -

kedhetett Hamvas Béla írásaival, amikor azok még csak illegálisan terjedhettek. Festnk így jelent s el nyhöz jutott, mind az emberi-természeti, mind a természetfölötti világ értelmezésében. Az 1992-ben megrendezett Seurat-kiállítás kapcsán írott tanulmánya ("A logika és a metafizika ketts világossága") jól példázza ezt a rendkívüli szellemi készenlétiséget. Úgy fogalmaz, hogy a mvész dolga a létezés egységének kimondása. De azt is hozzáfzi rögvest, hogy a valóság - a létezés egysége - csak a sze-méllyé fejl dött ember számára létezik, csak tudja kimondani. Az imigyen értelmezett személy nem más, mint az ember részvétele, részesedése a szellemben. Magától értetdik, hogy az egoizmusra épül individuum erre képtelen, mivel elveszik a materiális lét részleteiben, szemben a logoszra érett, spiri-tuálisan magasra jutott személyiséggel. Magától értet dik s mindebbl következik, hogy az elz em-bertípus szinte egyáltalán nem igényli a felsbbrend szellemiséget, st - számtalan esetben - inkább teljesen kiirtaná azt.

Egy néhány soros idézet megmutatja, hogy a hamvasi "logosz-faj" (az emberiség megmenti az állat-alatti emberfajtával szemben) hogyan kerül be a molnári gondolkodásmódba: "Van mvész, aki magát a természet részének érzi, mer én (ego)-ember, aki biológiai, vegetatív-szociális egzisztencia, mvé-szetének nyelv-színvonala a közhely-nyelv. Van mvész, aki magát a lélekkel azonosítja; egyéniség, aki a víz és tz démonok által, ösztönöktl és szenvedélyektl megszállott. Mvészetének nyelv-színvonala a mítosz-nyelv. Van mvész, aki a szellemmel azonos, személyiség, mvészetének nyelv-színvonala a logosz-nyelv. Az els libidó-m vészetet csinál, a második lényege az igazságszenvedély, a harmadik religiózus." Nos, Molnár azt is kimondja, hogy a szellem nem része semminek, nem alko-tórész, hanem "maga az él valóság, a teljesség. Minden csak része a szellemnek és teremt aktivitásá-nak anyaga. A létezés egészét magába fogja, értékké teremti az anyaggazdagságot és mindent szemé-lyessé tesz." A személy tápláló talaja a szellem és a szabadság. A személyiség így felfogva maga az él szellem, akinek mindenáron be kell töltenie a reá rótt feladatot. Ez az él szellem nem apától, anyá-tól származik, hanem a személyfeletti valóságtól, Istent l. A hiteles alkotóer imigyen tulajdonságfö-lötti. Ez az alkotóer tehát tulajdonságfeletti és abszolút értéket teremt. Ez az abszolút érték az igazság, amely nem az idhöz kötött és relatív, hanem végleges, mozdulatlan, örök és idtlen igazság és a lo-gosz-személy erre építi fel a végleges életrendet. Ez viszont azt is jelenti - kissé leegyszersítve a dol-got -, hogy annyi igazság van, ahány mvész - és paradox módon ez az örök, mozdulatlan és végleges igazság, amin nem fog a múló id. A dilettáns sohasem akar túllépni önmagán, a személlyé vált szel-lemi ember elsdleges tulajdonsága az, hogy állandóan túl akarja lépni önmagát és permanensen a személyfelettivel óhajt kapcsolatba lépni. A hamvasi végs Egy-nek így lesz emberszenvedésekkel gyötört része, mert a személytelen (személyiséggé nem alakult) világ még mindig rányitja krokodil torkát. A személy logosz érzékenysége miatt - állandóan összeütközésbe kerül tehát a személytelen világ szörnységeivel, abszurditásaival, ahol "a szeretet elhidegül és a lélek mélyhtött állapotba, fagy-pokolba kerül". Nem alkalmazkodik, de nem is tudna, ehhez a világhoz, mert nem része a tömeges világnak, ellenkezleg, az Egy-nek a képmása. Mindez benne iszonyú fájdalmat és szenvedést szül, és katarzist eredményez. A helyes mvészi látásmód ezért nem objektív, hanem mindig személyes.

Molnár vezetésével 1959-ben létrejön a szellemi és m vészeti kérdésekkel foglalkozó, progresszív m vészeket tömörít "underground" önképz csoport, az ún. Zuglói kör. Az akkori ideológiai fátylat igyekeztek fellebbenteni a szerintük valós modern mvészetre sóvárgó szemük eltt. De ugyanakkor nem kívántak szolgaian csatlakozni a legavantgárdabb irányzatokhoz sem; a legértékesebb vonulatot igyekeztek tetten érni. Ezen intenzív érdekldésnek az lett az eredménye, hogy sorra készültek a még természeti formákat feldolgozó és értelmez, s azokat képi jellé absztraháló festmények. 1966-ban megjelennek a kubisztikusan felbontott formák. 1966-69 között készülnek az ún. "Üres képek". S ezzel a felkészülési korszak véget is ér. Eredmény: monokrónia, minimálisra redukált eszközökkel és go-molygó formák, mélybe futó terek. Az út az "Üres képek"-t l az "Üres képek"-ig vezet majd, ha Mol-nár a következkben bemutatásra kerül fest jógájának végére ér. Az 1997-es Mcsarnokbeli repre-zentatív, retrospektív kiállítás katalógusában ezt olvashatjuk: "Megismertünk egy pályaképet, mely példaszeren bizonyítja, hogy a mvészet a legmagasabb szint szellemi tevékenység, s állandó való-ságos megújulásra csak akkor képes, ha a Mester nem csupán kifejezési eszközeit, hanem szellemét, gondolkodását, világlátását is szüntelenül fejleszti, magas szinten tartja."



- 218 -

Fest -jóga - mondottuk az imént. Az els kérdés az lehetne, hogyan kerül egymás mellé a festészet és a jóga, illetve, hogy miféleképpen jóga a festészet. A legegyszerbben azt mondhatnánk, hogy a jóga nem más, mint szigorú, de nem erszakolt fegyelmezési és öntisztítási eszköz, melynek segítségével megközelíthetjük az Abszolútumot, kapcsolatot teremthetünk az Istenséggel, az örökkévaló, idtlen Egy-séggel kiüresítvén földi lényünkbl minden, eme irányultságot zavaró tényezt. A jóga ezen ér-telmezésben hasonló a religióval, de nem teljesen azonos vele. A Fest-jóga szerint a mvész egyetle-negy kérdése az, hogy egyáltalán mi a valóság, illetve, hogy lehet-e az ember számára adott valóság alapján álló hiteles életet megélni, vagy minden csak ideiglenes fikció, mulandó rögeszme (maya-világ), s teljesen mindegy hogy van vagy nincs. Molnárt az érdekli - e súlyos kérdések felvetése után -, hogy mi az, ami mindig azonos a létben, mi az, ami örök és mozdulatlan, mi az, ami az idn, helyen, koron, különféle iskolákon és különböz egyéniségeken túl lév. Itt okvetlenül meg kell szólaltatnunk a Molnár idézte francia Alain Daniélou-t: "A mvészet a jóga lényeges formáinak egyike... megszaba-dítja az embert a világ illúziójától és az égi harmónia el ízét kölcsönzi..."; "A fest vagy szobrász kon-centrációs formája nem különbözik a vallásos meditációtól vagy a misztikus extázistól” .A mélyen alvó léleknek a tudata is torzult, s csak a Hamvas Béla által oly gyakran emlegetett éberség révén sza-badulhat meg a maya - (=káprázat) valóságtól: "a lélek éberségét visszanyeri", - mármint a jóga - asz-kézis folyamán - "s a tudat módosulásait felszámolja, s eredeti állapotába visszatér". Azaz, más szóval: az ember tudatfeletti (a hétköznapi tudat fölötti állapotról van szó!) állapotba kerül, s rá tud tekinteni az emberi lét tévelygéseire. A maya valóságból azonban - tegyük hozzá - nem lehet véglegesen kilép-ni, mivel az emberi, elssorban a testi lét ebbe van bezárva, tehát ez is ugyanígy létezési eleme, mint ahogy az a természetfeletti is. Így tehát a hiteles m vészetnek egybe kell foglalnia a mulandót és az örököt. Mert ez a kett az ember számára adott teljes valóság. Ha valamelyikb l kimarad az ember, akkor csak félvalóságban él (talán Krisztus tudta ezt a legjobban, aki az éberség legnagyobb propagá-lója volt).

Molnár maga is hosszú és fáradságos utat jár be addig, amíg a természet lágy, képlékeny és örökösen változás alatt álló sokszersége helyett "a festi nyelv szilárd, világos és határozott törvényei veszik át a vezet szerepet". Lassacskán megszületik a forma autonómiája, vagyis maga a festi nyelv kerül el térbe: "a tárgy könnyen leolvashatósága megsznik, felszívódik a formában, amely nem más, mint a geometria, a festi nyelv szerkezetével és a világ szerkezetével azonosul. El térbe lép a világ bels szerkezetét, konstrukcióját jelent geometrikus rend. Lassan a megfoghatatlannak tn dolgok kézzel-foghatóbbá válnak. Feltárulnak a bels titkok, felébrednek a misztikus hajlamok. A nemiség úgy jele-nik meg, mint az élet és a halál, a kezdet és a vég misztériuma, és feldolgozódik a mitikus jelenben. Válság, rettegés, agónia kerít hatalmába az embert. majd legy zi alacsonyrend ösztöneit és megnyílik a határtalanság, az egyetemesség. A kötöttségeket áttöri, a mindent átélés megvalósul. Akárcsak a lelki feloldódás, az önfeloldozás, az önzetlenség és az egyetemes szeretet." A mvész tulajdonképpen ki-égeti és elemészti a káprázatot.

Az alkímia sajátos nyelvezetén azt mondhatnánk, hogy a sötét tz uralma, ami nem más, mint a meg-romlott, csak az anyagba kondicionált, zavarodott lélek tulajdonságai: az irigység, a kapzsiság, a kielé-gíthetetlen kéjvágy, a hatalmi téboly, a szadizmus, a sötét, nyomasztó bnök (mindez maga a pokol). A beteg lelk emberi lényt rögeszmék és rémképek veszik körül, amelyek majd halála pillanatában tör-nek csak rá igazán. A szenvedéstl, a kínzó és gyötr életszomjúságtól, a betegségtl, a félelemt l, az örökös zaklatottságtól, a rémülettl (és az iszonyattól) csak áldozat révén lehet megszabadulni, el kell pusztítani, halálra kell vetni (jelképesen) a romlott-bomlott maya-realitást, azaz magát a poklot, és az egoista, önz, ösztönimpulzusoktól terhelt kisbets "én"-t. Még Krisztus testének is el kell pusztulnia a kereszten, hogy megszülethessen a logosz-ember, a hamvasi logosz-faj. Az emberbl tehát csak a lo-gosz tüze - ez nem ama sötét tz! - égetheti ki az ördögiséget, mert csak így valósulhat meg a mérték, a mérséklet, a fegyelem, a tudás, a türelem, a higgadtság, az értelem, az önmagunk feletti ítélkezni tudás. Hátborzongató, hogy korunk liberalista szemlélete épp ezeket a tulajdonságokat akarja kiirtani az em-berekb l. A fert zés jelei különösen az ifjabb generációkban vészesen mutatkoznak. A festészetben - megszabadulván a maya-valóság számtalan koloncától - az organikus jel meggyullad és vad lobogásba kezd; fényl , örvényl ritmusba kezd a tüzes jel. Ebben a tzben a mérték a geometria: létrejön az ör-



- 219 -

vényl kristály: megnyílik az út a maya-valóság mögött létez végs rend felé. Kialakul a káosz feletti uralom, az emberhez méltó öntudat és fenségesség. Ha mindezt az alkímia nyelvezetén akarnánk meg-fogalmazni, ezt közölnénk a tanítvánnyal: a durva, salakos, szennyezett anyag, a PRIMA MATERIA, spiritualizálódott, és ULTIMA MATERIA lett belle. Az anyag átváltozott: a nemtelen anyagból ne-mes anyag lett, a sárból arany, az állatból Ember.

Az örök rend - amelynek kifejezdése a geometria -, tehát a geometria örök rendje így lesz a kristály (a létez világ legcsodálatosabb képzdménye) és a szám, a számbeli összefüggések egyetemessége. Így válik tehát a világrend-geometria megtestesülésévé a kristály, amelyet ezen a kiállításon harmincöt változatban láthattunk a koloritás széles skáláján. Egy pillanatra maradjunk meg az alkímia terminus technicusainál. A Kristály mvelete a jóga fokozataiban a koncentrációnak felel meg: az ember, a lo-gosz-ember ébersége összpontosításának a végs és örök formára. A szeparációban, a szétválasztás aktusában, elkülönül a hiteles valóság (ezt szerettük volna sejtelmek tárgyává tenni) a pszeudo-valóságtól, a hamis varázslattól, amelyet mindannyian olyan jól ismerünk, s amely szöges abroncsként szorítja jobbra vágyó emberi lényünket. Errl a szétválasztásról alkotható lehetséges jel – Molnár sze-rint - a tárgy és forma nélküli szín. Szín, amely valós- és tónusgazdagságával az Egy-ben találkozó elemek karakterét adja. Megszületik a változhatatlan és örök, kimeríthetetlen r: a telített üresség (=leveg m velet). Ez a legvégs m velet a jóga fokozataiban a samadhi, amely szanszkrit nyelven az shelyzetre utal, amelynek tükrében minden hamisságról lehull a lepel. Mallarmé, francia szimbolista

költ ars poeticája szerint minden jó versben kell lennie valamiféle titokra utaló költi homálynak. Ebb l a titokkal terhes homályból bukkannak el ezek a gyönyör kristályok szédít örvényeikkel egyetemben, hogy szivárványfényeikkel sejtessék meg velünk Hamvas Béla, s íme vele együtt Molnár Sándor els és utolsó napiparancsát:

Legyetek éberek, ne nyomjon el benneteket mákonyos álom!

Dienes Ottó

*forrás: Árgus, irodalmi és kritikai folyóirat, 2002.V. –VI.

"Egészen biztos, hogy a szerelem eredete más, mint a sexusé. A szerelem az isteni n� és az isteni férfi kapcsolata; s ebben a kapcsolatban két, eredetében, származási idejében, metafizikai lényegében tökéletesen más, ki nem egyenlíthet�, egy neve-

z�re nem hozható lény az isteni misztériumban találkozik és egybeolvad."

(Láthatatlan történet)

Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros*

Égen madárhiány eped, a nincs-világot sokszorozza.

Kitárul arcod utcahossza a népes elmén átvezet

átszel minden játszóteret végül jelekb l kibogozva



- 220 -

röpíti láb alatt a puszta s a végtelenség rámered

vagy nyilall határtalanba mi kéz nélkül zsong mint a lant

s a kéznek elveszett a lantja -

nincs puszta itt, nincs fönt s alant, hajlék se zár védett világot

de az sincs többé, aki fázott.

(Weöres Sándor)

Felh kakukkvár

Aki a világot széthullottnak látja, noha tudja, hogy egy, mi mást tehetne, mint hogy tájékozódni próbál a z rzavarban? "Az egyetlen világnak számos aspektusa van, ezek egy-egy diszciplína szerint rendez-het k is - de melyik az igazi? Melyik ad értelmet életemnek, s teremt végre-valahára békességet ben-nem?" Várkonyi Nándornak, e mondat írójának a számára ez a rendezés tehát nem valamiféle steril ismeretelméleti probléma, hanem létkérdés. A politikus ilyen esetben pártot alapít. A természettudós kísérletezni kezd. A filozófus deduktív rendszert épít. Várkonyi Nándor számára a világot a könyvtár foglalja össze, rendeznie ezt kellene, ám sokáig nemigen boldogul vele. "Ne tisztelje annyira a köny-veket" - inti a probléma lényegére tapintva Szabó Lrinc, mígnem Weöres Sándor megismerése elhoz-za számára a megszabadító élményt a nincs-világ káoszából, honnan a lélek elröpült. Álprobléma - mondja a korszellem. A lélek nem röpülhetett el, mivelhogy nincs. A világ se hullott szét, íme, milyen remekül leírtuk, st még uraljuk is. És ehhez csak annyi kell, hogy fogadjuk el azt az alaprendszert, amit a Tudomány szolgáltat az ismeretelmélettl a természetfilozófián át az antropológiáig, a társada-lomtudományokig, st végezetül a napi politikáig. Csak annyi a baj ezzel, hogy aki kinyitja a szemét, az láthatja, hogy ezt a világot se nem értjük, se nem uraljuk, és maga a világnézet nem egyéb Felh kakukkvárnál, amelynek az egyedüli funkciója, hogy ellophassa az égieknek szánt áldozatot. Felh kakukkvár úgy tud boldogulni, hogy a rendszerébe nem illeszked dolgokat és ismereteket nemlétezknek tekinti. Ellene hát úgy lehet küzdeni, hogyha ezeket megismerni és integrálni próbál-juk. Ami nem könny, mivel a probléma gyökere éppen maga a spirituális szétesettség.

Szabó Lajos így írja le a helyzetet: "A romantikus periódus alkotóit az egymásról-nem-tudás, az egy-mást-nem-folytatás, az egymásra-igent-nem-mondás jellemzi." A könyvtár ezért sem lehet másféle, mint kaotikus. De lehet-e a széthullott szellemet "egybelátni" valakinek, aki nem "egykönyv ember"? Van az európai kultúrának erre egy pozitív válasza, nagy mintaadója, akit enciklopédikus szellemnek csak azért nem mondunk, mivel minden kis részlete a m vének a nagy egészbe a legszervesebben il-leszkedik.

Úgy van az a világ természetében, központja nyugszik, mégis az fordítja a többi részt, mely indul önterében.

Ám ez az ég már nincs világra nyitva, az Isten lelkében van. Lángra lobbant

szerelmet, mely mozgat, ert, mely éltet.

Várkonyi világlátásának a keresztény középkor a centruma, mint "a Paradicsom-sóvárgás történetének egyik fejezete, az si emberi kultúra utolsó kísérlete önmaga visszanyerésére." Az ötödik ember cím kötetének ekképp lesz a középkorral foglalkozó Keresztes fejezet a centruma. Ide vezetnek az elzmé-nyek, mindenekeltt Krisztus kereszthalála és feltámadása, a "Kereszt jele", és innen ereszkedünk az Alvilág mélyére, az "Ember halálához". A fejezet tulajdonképpen a formaadást, vagyis a kereszt je-gyében megkísérelt emberi teremtést ábrázolja. Négy fejezetb l áll:



- 221 -

- "Róma püspöke" - aki arculatot ád Ázsia eme félszigetének. - "A szerzetes" - aki kialakítja a formáját az impressziók fölé emelked gondolkodásnak. - "A lovag" - aki az életvitelt szertartássá magasztosítja.

Mindez azonban nem pusztán formalitás, hanem a realizáció igényét is magába foglalja, ami cseppet sem könny. A középkor éppen ezért egyetlen hatalmas morális kollízió, amin t még nem látott a vi-lág. Lehet, hogy ebbe roppant bele az európai ember?

- és végezetül a negyedik fejezet, a Középkor kvintesszenciája, "A géniusz" - vagyis Dante.

Csodálatos szellem! Egy a mérhetetlen Éggel, amely benne tükrödzik alattam!

Lehet-é a szellem az istenség része? Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;

Van a magyar szellemnek egy Dantéhoz kapcsolódó ers vonzódása. Arany János, Babits Mihály, Fü-lep Lajos minsítik e sort, de Várkonyi az, aki össze is foglalja gondolatait egy szintetizáló tanul-mányban. (A kötet egésze sem egyéb, mint egy sor szikrázóan szellemes esszé Leonardótól Nietzsché-ig, egy összefügg szellemtörténeti ívbe állítva. A Shakespeare-tanulmány önállóan is megjelent.) Nyilvánvaló itt az alkati hasonlóság és a vállalt feladat egybeesése is: a Paradicsom megtalálása egy világrendez szintézisben.

Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott

vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.

A platóni erósz személyessé varázslása, ami a provanszál trubadúr-költészetben történt meg, nem ma-radhat meg a földön. Jól mutatja ezt, hogy "kizárólag a viszonzatlan szerelem sóvárgását illett meg-énekelni". Ekképp válhatott a Paradicsom személyessé, de egyúttal, az Királyn jével együtt, túlvilá-givá is kellett magasztosulnia. Ennek semmi köze nincs a prüdériához. A középkor szexuális viselke-dése még mai szemmel nézve is meghökkenten durva. Ámde itt, a költészetben, nem errl van szó, hanem az ember szellemi rangjáról. Igaz, nem volt könny ezt az ellentétet megemészteni. (Wagner operája, a Tannhäuser, épp errl szól.) Hogy Dante nem vált ilyesféle petrarcai idealistává, létezésének és költészetének a kettéhasadásával, ahhoz a kis Beatricének nyilvánvalóan a szellemvilágba kellett t nnie, csak így vezethette át Dantét a Világmindenség rejtett körein. Ez az alapja annak, hogy a Commedia nem költ i fikció, hanem roppant formát kapott valódi misztikus élmény. Ehhez a formá-hoz azonban kellett az emberi mércével mérve tragikus életsors is. Mert a m csak oly módon lehet valóságos, ha a lélek valósága áll mögötte. Ez az igazi jelent sége annak a dantei "dolce stil nuovónak", amiben az élményt maga határozza meg úgy, mint elsdlegest a szabályokhoz képest - noha azokat sem veszi semmibe. Ez szolgál magyarázatul arra az egyedülálló tényre, miképpen formá-lódhatott a skolasztika tanítása egyetemes költi világrenddé - a személyesen átélt formán keresztül, amiben talán csak Dionysos Areopagiteshez hasonlíthatjuk. "A legmagasabb metafizikai igazságok élettel telnek meg, és költi kifejezést nyernek. A földi Úrn eszmévé lényegül át. Beatrice földi szép-ségében Dante fölleli a végtelen szépséget." És kellett mindehhez természetesen ismeret is. Dante egész élete egyetlen hatalmas, láthatatlan er által irányított elkészület a Mre: életkaland, tanulás, látomás egybehangzóan vezetik ugyanoda. A firenzei gyereklány csillagszeme, a "sötét erd" az 1300-as ünnepi zarándokév zsúfolt és kívül-belül mocskos Rómájában, a messiásként várt új császár: ezek nem költ i fikciók, hanem a valóság revelációi, egy minden ízében evilági emberéi, aki a formán ke-resztül látja a világ minden mélységét, és aki csak néhány hétig marad már e világban azután, hogy m vének végén szemtl szemben láthatta Istent. Így olvasott Dante a középkor szívében: a Forma teszi Istenképévé az Egészet.

Hogy ezt a látomását el is mondhassa, ahhoz kellett az a hosszú tanulási folyamat, amelyet átsz maga az életút: az édes Vita Nuova, a sztoikus Convivio, a "misztikus imperialista" monarchia, benne Dante



- 222 -

politikai világnézetével, a hatalom megosztásának az srégi és legkorszerbb, itt középkoriasan meg-fogalmazott elvével:

a pásztorbottal egy kézben a szent kard kellett, hogy bénuljanak erejikben,

mert így az egyik a másiktól nem tart!

Az élet nem válik formává, ez teszi tragikussá, de a formát ez a hiány nem érvényteleníti. Ebbl a po-zícióból csúszik Európa lefelé. Nem véletlen, hogy noha Dante egyedülálló rangját soha senki nem vonta kétségbe, mégis klenódium maradt félezer év óta, míg például Indiában ma is él a Mahábhárata százezer verssora. A mi világunk, amit Várkonyi Nándor próbál a Paradicsom szemszögébl szinteti-zálni, mérhetetlenül tágasabb lett, és elssorban nem is fizikai, hanem kulturális dimenziójában. "Az egész emberiség" hagyományáról kell számot adnia. Ami tán megoldhatatlan feladat - de a Dantéétól nem különbözik. Sziriat oszlopai. A könyvtáros tehát rendet rak, és koncepciója nevét Josephus Flaviustól kölcsönzi, aki szerint Sziriat oszlopait Seth gyermekei állították az si ismeretek megörökí-tésére. Négy óriási tanulmány teszi itt ezeket az oszlopokat.

1. Elsüllyedt kultúrák. Mindmáig ez a kötet szerepel a "Sziriat oszlopai" cím alatt, ez a legismer-tebb és Várkonyi Nándor a hírnevét nagymértékben ennek köszönheti, mivel az els változata még a háború eltt megjelent. A f tézise az, hogy az emberiség magaskultúrái egy emlékezet eltti sid be nyúlnak vissza, és hajdani keletkezési helyüket elmosta az óceán.

2. Elveszett paradicsom. A teológia ezt a szót "felfelé buktatta", mígnem a gondolkodásmódunk elfordulása a mitikus kifejezési módoktól érdektelenné tette a számunkra. Holott, Hamvas Béla he-lyénvaló megjegyzése szerint, ki nem fejlett s-tudásként él az ember - minden ember - emlékezeté-ben. Várkonyi itt "lehozza a földre", a Paradicsom nem más, mint a "nem-kett" (advaita) világa, és a nyomait meg is tudjuk találni. Az ember úgy szakadt ki ebb l az egységbl, hogy a tudatosságának a fokozódásával, mindez a jungi szóhasználat szerinti "árnyékba" vonult.

3. Varázstudomány. Az újkori természettudomány hatalmas lépéseket tett a világ birtokbavételére, és ezért a módszereit végül a természetfilozófia a világ szellemi alapjaiként állította be. Kritikussá ez azért válik, mivelhogy elzárja a kíváncsiság útját, vagyis magának az ismeretnek a forrását. Rémületes, ha még a politikai rendrség repressziója is támogatja ebben. Várkonyi viszont azt fejti ki itt, hogy mindaz az "okkultnak" nevezett tudomány, amit a természettudományos módszertannal nem lehet megközelíteni, végül is ennek dacára rendelkezik valóságalappal: teozófia, szellemidézés, természet-mágia, alkímia, asztrológia... Tudományos szemszögbl nézve mindezek teljesen irrelevánsak. Ámde "a tudomány nem állíthatja, hogy mindent tud, még akkor sem, ha minden elébe került problémát megoldott, mert nincs módjában megállapítania, nem maradt-e valami kívül. Mennél többet tud, annál több nem-tudottal kell megbirkóznia."

4. Az ötödik ember. A cím Uszpenszkijre utal, aki fölelevenített egy múlt századi teozófus gondo-latot az "emberfajok átalakulásáról". Ez merben spirituális fogalom, semmi fajelmélethez nincs köze, ellenkez leg, mintegy "átmetszi" a genetikai származás kategóriáit. A kultúrák az emberfajok sajátos produktumaiként, azoknak mintegy a "metszéspontján" alakulnak ki, élnek és enyésznek el. A magyar köztudatba Hamvas Béla hozta be, Várkonyi itt ezt az elgondolást asztrológiai keretbe helyezi, és az európai kultúra egészét e kereten belül tárgyalja. Van olyan vélemény, hogy tulajdonképpen ez a könyv a f m ve.

Scienza vecchia

Mindaz, amit Várkonyi csinál, módszertanilag tökéletesen eltér az újkori természettudományétól, ami azóta nagyrészt a szellemtudományokat is meghódította, és aminek, mint említettük, az a f fogyaté-kossága, hogy elzárhat a megismeréstl. Gilbert Ryle, az oxfordi filozófus, azt a hasonlatot használja itt, hogy e tudósok egy romos, ócska várban üldögélnek, vakon bízva ennek düledez falaiban. Míg



- 223 -

ellenfeleik inkább a várfal félelmetesnek tn árnyékába húzódnak. Ámde - teszi hozzá - k azok, kik-nek mégis van esélyük, hiszen legalább észrevették, milyen gyenge a vár, és legalább megnyíltak az Ismeretlenre. Más szóval: a megismerésre. A vallástudomány, a hermeneutikus vagy okkult stúdiumok általában kikerülik a tudományosnak nevezett modern evolucionizmust. A példa kedvéért Mircea Eliadét, a vallástörténészt idézzük: "A mítoszban az igazi történelem, a conditio humana történelme hagyományozódik át. A mítosz tehát tartalmazza mindenfajta viselkedés alapelveit és példáit." Várko-nyi azonban más úton jár. Megkeresi a "tudomány" premisszáit, állításait, következtetéseit - ami jóval rögösebb és cseppet se veszélytelen út, se szellemi, se egzisztenciális értelemben. Viszont esszenciájá-ban hordozza a teljesség igényét.

Amikor cenzúrát még a "tudomány" nevében is gyakoroltak, Várkonyinak ki kellett hagyni a könyvé-b l azt a két hivatkozást, ami az els kiadásban a legnagyobb port verte fel:

- A Föld által befogott, majd rázuhanó, kozmikus katasztrófát eredményez Kainohold elméletét, amit Paul Hörbiger nyomán ismertetett.

- Az ember emlékezeteltti régiség zoomorf formáinak a létezésére vonatkozó, Edgar

- Dacqué alapján kifejtett tanítást.

Közben pedig zavartalanul kiadták Daenikennek a hasonló tartalmú "tudományos ponyváit". Igaz, hogy azok ateisták. De az érdekes az, hogy közben mindinkább elfogadja a tudomány, hogy nemcsak kövek hullhatnak az égbl, mint azt hajdan a Francia Akadémia által kigúnyolt picardiai parasztok észlelték, hanem netán bolygók is, ami akkora katasztrófa, hogy a dinoszauruszok is kihalhatnak tle. (Az örökkévalóság szemszögébl kockázatos dolog cenzúrázni.)

Az "elsüllyedt kontinensek", mint a civilizáció bölcs i - Atlantisz, Gondvana, a "déli földrész", Mu, a Csendes-óceán hajdani földdarabja is némileg más színben t nnek fel, mióta a geológia alapja a lemeztektonika lett, annak a Wegenernek a nyomán, akit éppen Várkonyi Nándor ismertetett elször minálunk, és kit tudományos gúnykacaj fogadott, midn a húszas években eljött a kontinensek úszá-sának az elméletével. A "déli kontinens" például 100-150 millió évvel ezeltt valóban létezett, ez sza-kadozott szét a mai formájukban ismert (szub)kontinensekre, és az indiai pajzs innen kezdte meg ván-dorútját Ázsia felé. (Várkonyi is beszél a dél-afrikai Natal és az indiai Dekkan geológiai rokonságáról.) Várkonyi elméletének végül is csak a kronológia marad gyenge pontja, mivel alapveten kultúrdiffúziós érvei vannak a hajdani "scivilizációkat" nevel kontinensek mellett, viszont így az emberi történelem ezer és tízezer évei kerülnek szembe a geológia millió és tízmillió éveivel. Megol-dás erre az ellentmondásra jelenleg nincs. De azért sajátságos, hogy például Várkonyi egyik tézise, a miocénkorból származó emberrl, ami oly tudománytalannak számított valaha, a napjaink tudományos közfelfogása alapján már lényegében elfogadott. Csakúgy, mint az a, még a múlt századi teozófusok által felvetett kvalitatív elmélet, ami Várkonyi számára is mértékadó, és ami azt állítja, hogy a fizikai világban nem "tárgyak" vannak, hanem "rezgések". A "létezés" fogalma ezzel átalakul: a tudomány számára az van, ami az eseményhorizonton megnyilvánul. A modern fizikának Planck, Einstein, Hei-senberg óta ez vált az alapjává. Vagy nézzük meg a piramisok kérdését. Szinte valamennyi emberi kultúra ismeri, a magaskultúrák elképeszt méretekben és gazdagságban építik. A "hivatalos" tudo-mány, mivel módszertanilag nem tud mit kezdeni velük, inkább negligálja a kérdést. A vallásfilozófia nevében Mircea Eliade viszont olyan módon magyarázza az elterjedtségüket, hogy a tér szakralizálásához "világhegyre", vagyis a világ azonosított közepére van szükség, ahonnan mintegy átlépni lehet az alsó és a fels világba. Várkonyi, fenntartva bár az efféle tézis érvényét, mint pneumatológiai tényt, mégis a következket írja: "Kellett lenni egy »pillanatnak«, amikor e kultusz a Földgolyó vezet m veltségének számított, s amikor vallásilag is aránylag egységes volt a tartalma. Ez a kor a csillagvallás fellendülésének ideje lehetett". Várkonyi nem utasítja el - érdektelenként - a törté-nelmet, mint a pneumatikus stúdiumok jelentékeny része, hanem a Biblia teremtéstörténetét helyezi vissza abba az ismeretelméleti rangba, amitl a racionalizmus megfosztotta. A Biblia - függetlenül attól, hogy az elemeinek a nagy részét az archeológia a múlt század óta sokkal régibb eredet hagyo-



- 224 -

mányokra tudja visszavezetni - oly evidencia, amely be van írva az ember szívébe, mivelhogy az s-hagyományt rzi.

Igaz, hogy csak vázlatosan. Várkonyi ennek a megformálása érdekében fordul az si kultúrák által ismert tanításhoz, ami a világ különböz korszakairól szól, és egyesíti a szintén si eredet, mai formá-jában a Folyamközbl ránk maradt asztrológiai hagyománnyal. Az asztrológia alapja a Nap éves kör-pályája az Állatövön keresztül, amit az aritmológia 12 egységre tagol, és aminek az idbeli távlatait a Nap precessziós mozgása adja, a maga 26 ezer éves periodicitásával. Ezt nevezik "Világévnek", egy-ségei a Világhónapok, 2160 éves idtartammal, amelyek a precessziónak megfelelen egy-egy "állat-övi jegy" befolyása alatt állnak. Várkonyi "meta-történelmi" szintézise alapján az Aranykor az Orosz-lán (világ)hava, Kr. e. 11000-8800, az Ezüstkor a Rák hava, Kr. e. 8800-6600, a Rézkor, az Ikrek hava, Kr. e. 6600-4400, aranykori reminiszcenciákkal, egyúttal a "történeti idk" kezdetét jelenti: az ember nagy vállalkozásai ekkor még rzik az egyensúlyt és a békességet. A Bika hava az a csupán Hészio-dosz által említett "hsök kora", Kr. e. 4400-2300, midn az egyre ersböd vetélkedés életre hívja az archaikus magaskultúrákat, ahogyan ezt a Gilgames-eposz tanúsítja. A Kos hava (Kr. e. 2300-200), a Vaskor, szintén Hésziodoszra utalva: a szenvedély, a gy lölködés, az els világháborúk és az els nép-irtások "világhónapja". Ekkor lép színre a már említett "ötödik ember", az "árja emberfaj" (hindu-egyiptomi, árja-semita, iráni, kelta, teuton, ausztrál-amerikai ), kinek a legutóbbi válfaja lesz a "hato-dik ember" gyökérfaja.

A Halak hava - a mi mostanában végzdött világkorszakunk - a pusztulás és a megváltás eddig még sohasem látott erej szembesítése. Ahogyan Hölderlin mondja.

Wo aber Gefahr ist, waechst das Rettende auch.

De ahol a veszély, lesz megment is ott.

És végezetül a kitekintés, ami immár prófécia a Vízönt most kezdd világkorszakáról, a Hatodik emberr l, aki "kilép az anyag világából, még nem tud felle, de mindinkább szellemi célok szolgálatá-ba állítja. Ön- és céltudatosabb az elz nél, fegyverei az értelem, a megfontolás, meggyzni kíván, nem harcolni. A technikát a végletekig fejleszti. Újra fölfedezi a régi korokat, mindent szeret, ami új és rendkívüli. Negatív irányban: felszínes, hígvelej, játékos. " Így szól a bizakodó jóslat a borzalmak évszázadának derekán.

Az entrópia

"A lélek bírja a szabadság és az akarat isteni erit, s aki felébreszti és marokra fogni tudja ket, elin-dulhat a magasságok felé, aki nem, az anarchiába süllyed." A reneszánsz gondolkodó, Pico della Mi-randola e mondatához a mai tudomány annyit tehet hozzá, hogy a világ alaptörvénye szerint idvel mindennek össze kell keveredni egy szürke masszában. Ez egyedül a szellemre nem vonatkozik. de ha elvész a kapcsolat az él szellemmel, akkor bekövetkezik a "szimbólum entropizálódása" is, ahogy Tábor Béla mondja. Ennek a kifejezje a legendás ókori történet Pán haláláról. Az ismert világ nagy részét meghódító, ámde saját szellemi arculatát felszámoló római birodalomba beáradtak az "idegen istenek", majd az így támadt szellemi zrzavar rendezésére létrejött a szinkretizmus, a sokféle vallás-ból mesterséges lepárlás útján létrehozott "alapvallás". Csakúgy, mint ma. A teozófia megalapítója, Blavatsky, azt mondja: "Nem hindu, zoroaszteri, káldeus, egyiptomi, buddhizmus, judaizmus, iszlám vagy kereszténység - a titkos tan mindezeknek esszenciája." Az újokkultizmus itt elárulja titkát, von-zódását a pozitivista elv rendszerezéshez, amely az anyagként kezelt hagyomány fölött metarendszerként ítélkezik, értéksemleges, és ellensége a megismerésnek, hiszen nem ismeri a kérdés fogalmát. A szentencia alkalmas a megismerés forrását jelent kíváncsiság elfojtására. Kung Fu-ce beszélgetései között szerepel az alábbi: "Amikor a Mester a szentélybe lépett, minden egyes tárgy je-lent ségét megtudakolta. Valaki azt mondta erre: Ki mondja, hogy a vallást ismeri? Hiszen minden egyes tárgy jelentését megtudakolta! A Mester meghallotta és így szólt: Ez éppen a vallás." A szinkre-



- 225 -

tizmus alapproblémája azonos az Én problémájával. Megoldásként Várkonyi itt a következ módszer-hez folyamodik. "Ami kivonja magát az egzakt értelmezés alól, azt az okkultizmus saját kifejezesz-közeivel közelítsük meg, s ne igyekezzünk tudományos köntösbe öltöztetni. Csak így kerülhetjük el, hogy az ismereteink hibridummá váljanak, és szellemi táplálék helyett szellemi kábítószerül szolgálja-nak."

Hasonló ehhez René Guénon kritikája és megoldási javaslata is. Ezoterikus ponyvával telített korunk-ban fölöttébb idszer figyelmeztetés.

A hódító

A történet, amit itt látunk, a világ meghódításának a kísérlete. Tulajdonképpen változatlanul hagyja a történetírás megszokott korszakolását, de a fentiek szerint jelentsen átértelmezve, és fképpen, mel-l zve a "haladás-optimizmust". Jellemz címeket helyez az "ötödik ember" agonizálási folyamatának a fázisaihoz: A keresztes, ez az európai középkor története, mégpedig az "in hoc signo vinces", e jelben gy zni fogsz szellemében, amiben Nagy Konstantin császár nyerte meg a dönt csatáját. Formateremt lényegét röviden már leírtuk. A kereszttelen, mégpedig az "újjászületés" (a reneszánsz) és az "újjászü-letett" (a reformáció és ellenreformáció), vagyis a jelét elveszített, és ezért új orientációs pontot keres ember. Az istentelen, vagyis a "barokk közjáték", a hódítás eszköztárának a megszerzése és a látható következményektl való megriadás, valamint a "felvilágosodás", az önnön értelmére támaszkodó em-ber. A pokol, az "ember halála" értelmében. Ez még nem azonos a hamarosan valóban eljöv pokollal, hanem csak annak a szellemi megalapozása. Vagyis ahogy az ember eltnik a kutató értelem látóköré-b l, lényegében a XIX. század "tudományvallásának" köszönheten. Az a tény, hogy most, a Második Millennium ideje táján, még mindig akad ember, azért elég súlyos érv e tudásnak a mindenhatósága ellen.

A jelek, ez töredékes fejezet maradt, elkészült belle Marx, az "antitalentum", de nem készülhetett el a "Sarló és kalapács", a "Vessznyaláb" és a "Horogkereszt", és nem készült el az "állatalatti" cím feje-zet sem. Ám ennyibl is látható, hogy ezek a "jelek" a Jel - a Kereszt - antitézisei. Lenin mondta azt, hogy "Isten a kommunizmus legnagyobb ellensége". Viszont valamin szakrális alapozás és az ezt kifejez szimbólum nélkül nem lehet hatalmat szervezni. A "szakralitás" itt manicheus módon értend, a pokolnak is van hierarchiája, és ez ellen a világot nem védi egyéb, mint hogy a pokol, az "ellenvilág-rend", egyúttal önpusztító is. Nem kultúrtörténet ez, még kevésbé eseménytörténet, hanem a "meghatá-rozó eszmék" története, mivel Várkonyi célja az, hogy ezek megvalósulásának a következményeire világítson. Elméletet gyártani - nem játék, következményei vannak éppúgy, mint Weöres Sándor hor-ror-gyerekversében:

Tibor megfogja Zsuzsát, El ször jól megveri.

Aztán megfojtja. Végül földarabolja.

Szíveit, májait mind kirakja egyik kerítéstl a másikig.

Zsuzsa gondolkodik: én nem mondalak be, de ha nem tudsz visszacsinálni,

mehetsz ám a javítóba.

A szellem által nyújtott érettség nélkül a világ így vész el egy feleltlen infantilizmusban, mert ez az infantilizmus a felkészületlensége mellett hatalommal is rendelkezik. Várkonyi könyvébl azért hiány-zik vagy szerepel szellemi jelentsége alatt az európai kultúra oly sok kiemelked alakja - a reneszánsz utáni képzm vészet, a zene teljes egészében, az újkori természettudomány nagy részben, költk, gon-dolkodók egész sora -, mivel a Hatalom világállapotának a kialakulására nem gyakoroltak befolyást. Sajátosan jellemz ez a XIX. század szellemeire, míg a XX. századból a könyvbe már kizárólag gaz-emberek kerülhettek - és azok a kritikusok, akiknek a munkásságára Várkonyi nagy részben támaszko-



- 226 -

dik is. Nem tudjuk, hogy az Élet mely könyvébe írja majd Isten az önmagát elpusztító európai kultúra valóságos és megmaradó értékeit. A pusztítás azonban maga is e kultúrának a terméke, és a XIX. szá-zad azért jelent ebben dönt fordulatot, mert konszolidálta a pusztítás szellemi alapjait.

All-seeing Heaven, what a World is this? Mindent látó Ég, micsoda világ ez?

A borzadály e shakespeare-i mondatát írja Várkonyi a XIX. század fölébe. És a borzadás tárgya a kö-vetkez : "Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat. Haeckel bebizonyítja, hogy csupán egy gépies fejldés terméke. Schopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköz, szabad akarata, egyéni célja nincs. Nietzsche, hogy tömegében megvetésre se méltó rabszolgacsorda. Sorel, hogy kor-báccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait a legaljasabb indulatok alakítják. Engels, hogy kultúrája erkölcstelen. Lombroso, hogy nagyságainak lángelméje valójában elmezavar. Feuerbach, hogy csupán az, amit megeszik. Dühring, hogy eszméi és érzései az anyag izgalmi állapotai. Vogt, hogy gondolatai az agynak éppoly váladékai, mint a vesének a húgy. Freud, hogy a lelke helyén pöce-gödör b zlik. Alább már nem szállítható. Az ember, a Kozmosz szellemi fia, meghalt." Ne csodálkoz-zunk hát azon a XX. századon, amit ez a szellem alapozott meg. Másrészt viszont - Várkonyi szerint - e szellem is csak következménye a társas viszonyok elfajulásának. "A Homo Europeusnak, míg egyfe-l l oly magas hatalmi-szellemi posztra hágott, a bne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félresö-pört, hanem az, hogy az elavult örökletes hierarchia helyébe nem állított újat és korszert." Századunk magyar szelleme, legyen bár ezer arcú, ebben a helyzetmegítélésben egyetért: Fülep Lajos, Zalai Béla, Karácsony Sándor, ,Hamvas Béla, Szabó Lajos, Bibó István.

Az európai gondolkodás elveszítette az érzékét a hierarchia iránt, és mindenekeltt annak az ismeretét, hogy kétféle törvény van, amit a régi kínaiak a LI és a FA szóval különböztettek meg (az Ég és az em-ber törvénye). Így aztán a törvényalkotás, ami annak el tte csupán az emberi társadalomra vonatkozott, és amit még ezen belül is oly sokféle hagyomány, elítélet, szokás béklyózott meg, most a Világterem-tés demiurgikus tettévé véli magát emelni. "Legyzzük a természetet" - ezt a mondatot ugyan Sztálin tette hirhedtté, de felvilágosodás kori eredet. A kiindulópont az a materializmus, ami az újkori termé-szettudomány módszertanából növesztette magát általános filozófiai rendszerré, és ami a 18. század-ban még minden lapossága mellett is jelenthetett szellemi kalandot. De a lényegét csak most mutatja meg. Az egyetlen következetes materialista rendszer valószín leg a hindu Lókájáta, amely szerint nincs más, mint az érzékelhet valóság, a lényegét tekintve tehát szenzibilizmus. Tanulságos, hogy a következtetéseiben egyúttal a földi hatalom apoteózisához vezet. Az európai középkor materializmusa inkább életérzés, mint filozófia, "a túlspiritualizáltság ellenhatása" Huizinga megjegyzése szerint. Rendszerré ezért nem is szervezdik, ez csak a módszerre támaszkodó újkori természettudományos materializmusban történik meg, ami azonban tartalmaz egy bels ellentmondást. Tagadja ugyanis az anyagon kívüli valóságot - eléggé hasonlóan a Lókájátához -, ámde rögvest mellé teszi az anyagot sza-bályozó Törvényt, ami végül is "kívül van" az anyagon. Nem monista tehát, ahogy hirdeti magáról, hanem dualista, és ez a természettudományos módszer filozófiai általánosításából következik, végsleg a szubjektum és objektum feloldhatatlan kettsségébl. A dolog nagy jelentség , mivel így a Törvény megszerkeszthet. A természettudomány végül is, sok megrázkódtatás után, a 20. századra el is jutott ennek a felismeréséig, vagyis hogy tulajdonképpen csak modellt gyárt, s t Heisenberg még azt is megfogalmazta, hogy ez a modell visszahat a valóságra - amit így csöppet sem tekinthetünk "objektív, mit lünk független adottságnak".

Várkonyi végigfut, eléggé kedvetlenül, a materializmus eme múlt századi prédikátorainak a során. Részletesebben itt Feuerbachhal foglalkozik, némi elismeréssel írva róla, hogy "a laposság feneketlen-sége" Érdekes annak a kimutatása, hogy ez a "modern világnézet" is a diktátor személyes kultuszához köt dik, akár az si hindu rendszer. Bségesen ismerteti aztán az úgynevezett "utópista szocialistákat", Owent fenntartásai mellett is határozott rokonszenvvel. Némi kajánsággal jegyzi meg velük kapcsolat-ban, hogy "szemben a tudományos szocializmussal, k részben hivatkozhatnak a gyakorlatra is", és Spengler gondolatát idézi "a racionális világmegváltó teóriák évszázadáról a Contrat Socialtól (1769) a Kommunista Kiáltványig (1848)". Mert van itt egy kevéssé emlegetett, de igen nagy hatású fordulat az



- 227 -

európai társadalom történetében. A század els felében még bizonytalan volt, hogy a fejldés szociális vagy liberális irányba fordul-e, de aztán a polgárság birtokába jutva hatalmának, az utópiával szemben kidolgozta a saját doktrínáját, a kapitalista liberalizmus elméletét. A szocializmus ellenzékbe szorult, és már csak a harctól várhatott eredményt. Noha a tke számára a gesztenyét a szocialista munkásság kaparta ki, ezt már Marx jó szemmel észrevette - csak azt nem, hogy a kérdés, ami eddig nyitott volt, most el is dlt. Hogy Madách Imre hasonlatához folyamodjunk, "London" legy zte a "falansztert", viszont" statikusnak fogva fel a rendet, elviselhetetlen igazságtalanságok apologétájává szegdött." Azt, hogy a marxizmusból az jött ki, ami, e történelmi tény határozta meg. Az "ember halála" leírja azt a perverziót, hogy a gondolkodás miképpen próbálja likvidálni azt, amit nem ért meg. Ám ez még csak szobatudósok magánrülete. Hogy társadalmi hatóervé, milliárdnyi ember életét közvetlenül befolyá-soló tényezvé váljon, ahhoz kellett valaki és valami. Az a személy, aki ezt meg tudta csinálni, nem lehet akárki, ezért nevezi t Várkonyi "antitalentumnak". Minden stabil földi hatalomnak valamin szakrális alapja van, ennek a megteremtése tehát alapvet . Marx éppen ebben alkotott nagyot, mivel-hogy a "materialista tudományról" el tudta hitetni azt, hogy a földi paradicsom megvalósításának a m helye. "Egzakt alapra helyezkedik, szemléletét elméletté konstruálja, ebbl gyakorlati programot szerkeszt, a végrehajtásban vezérszerepet vállal. Magába szívja a tömegvonzás energiáit, megtestesíti a közös vágyképet, alakjában a tömegállat lényének legbensbb lényege istenséggé személyesül. Siker esetén az új világrend fejedelmi trónjára ül." A hatóerejét az stabilizálja, hogy a szakrális igazság nem mérhet le a földi igazság mércéjével, tehát addig, amíg elhisszük az általa festett jövképet, minden cáfolási kísérlet lepattan róla. Ezért aztán hiába írta például Várkonyi a hatvanas években azt, hogy "az utolsó száz év története nem egyéb a marxizmus tényekkel való cáfolatánál". Hiába ismerték fel a tézi-seinek a tarthatatlanságát már a századfordulón, st maga Marx és Engels is hiába próbálták meg revi-deálni. Kerek egész ez, akár a Titanic hajófeneke. Mert a Szovjetuniónak, vagyis egy marxista mval-lásra épült világbirodalomnak a létrejötte megteremtette a cáfolhatatlanság alapfeltételét. Nem is azzal, hogy el tudta fojtani az ellene irányuló kritikát, hanem azzal, hogy hivatkozhatott a saját létezésére. "A marxizmus hatóer, tehát igaz" - ilyesformán definiálta maga Lenin. A gondolkodásnak ezzel a rövid-zárlatával soha egyetlen marxista vagy "társutas" se próbált szembeszállni, és aki más oldalról próbálta ezt meg, azt denunciánsnak lehetett minsíteni. Várkonyi elemzései - Marx, mint ressentiment-f tötte félresiklott szobatudós, Lenin tükrözéselmélete, mint az emberi gondolkodás szégyenfoltja, a Nagy Októberi, mint közbntényes rablók garázdálkodása egy széthullott országban - ezért nem lehetnek perdönt ek, hiszen mindezt igazolhatja a "siker". De van-e siker? Itt aprólékosan elemzi az alacsony gazdasági hatékonyságot, azután pedig az elkövetett rémtettek tömegét. Persze míg áll a város, él az istene. Ma meg, hogy vége - Lenin ellen például posztumusz körözést adott ki az újból Szentpétervárrá lett város f ügyésze -, kit érdekelne? Nem is beszél róla senki. Pedig aki nem ismeri a múltját, az arra van ítélve, hogy még egyszer átélje.

Forradalom

A forradalom, habár nem volt se nagy, se októberi, se szocialista, szükséges volt a hatalom megraga-dásához, tulajdonképp egy káoszt lovagoltak meg a bolsevikok. A forradalmak lappangó eszméket tesznek hatóervé. Várkonyi, aki a "világrend" fogalmából indul ki, a forradalomnak még akkor is ellenfele, ha az egy tolerálhatatlan társadalmi és szellemi rendet söpör el, ugyanis még ahhoz képest is csak a káoszt növeli. A forradalmat egyébként történelmi archetípusnak tartja, ami a maga "körben járásával" csak a spirituális degradációnak, az "anyagba süllyedésnek" egy újabb fokozata lehet. Magát a struktúrát egy négyezer évvel ezeltti példa aprólékos leírásával szemlélteti, az egyiptomi Óbirodalom bukását követ sok száz éves zrzavarral. Ennek a mintájára írható le a görög polisz buká-sa, Róma százéves polgárháborúja, az angol és a francia forradalom, és az aljasságban és kegyetlen-ségben minden eddigit felülmúló 17-es orosz forradalom is.

A struktúra a következ:

1. Valamely elavult, elfajult rendszer visszaélései robbantják ki.



- 228 -

2. Könnyen gyz, mert az építmény korhadt, és mert minden áldozatra kész elnyomottak és idea-listák rombolják le.

3. Fanatikusok, rültek és gonosztevk veszik át a hatalmat, vérbe és ínségbe fullasztják a diadalt.

4. J egy diktátor, aki még nagyobb despotizmust teremt, mint az addigi volt.

5. Konszolidáció, azaz a hatalom új birtokosai berendezkednek a maguk jól felfogott érdekei sze-rint. Úgy látszik, ez a vas törvénye."

De itt meg kell állnunk egy pillanatra, és fleg nekünk, magyaroknak. Mert amikor Arany János a kö-vetkez t írja: Egyszer nyit száz évben az áloé virág, akkor a fél-rabló hajdúkra gondol, akik "édes ha-zánknak hóhéri nem akarván lenni", 1604-ben Bocskai István oldalára álltak. Rákóczi Ferencre gon-dol, aki azt írta 1703-ban, hogy "recrudescunt vulnera gentis Hungariae" - megújultak a magyar nem-zetnek sebei -, 1848-ra gondol, és vátesz-költként 1956-ra. Ezt a tényt Várkonyi is ismeri. "A hatalmi téboly szervezete és technikája már olyan fokot ért el, hogy csak kétféleképpen dönthet meg: vagy úgy, hogy nála ersebb hatalom száll szembe vele, vagy úgy, hogy a leigázott nép minden tagja egy-szerre ugrik talpra, és lerázza magáról, mint a kutya a tetvet. Ez csoda - noha megtörtént 1956 októbe-rében." Bibó István adja meg az elméleti magyarázatot a különbségre a "jó" és "rossz" forradalom megkülönböztetésével. A végsleg megfoghatatlan cél nélkül való, és éppen ezért csak a zrzavart növel "rossz forradalommal" szemben a "jó forradalmat" úgy értelmezi, mint egy felmért konkrét jogsérelem társadalmi méret helyreállításának a kísérletét. Klasszikus történelmi példája erre Svájc vagy Hollandia szabadságharca.

Az Én

Ami az emberben van, és ami rajta kívül, az valami módon kölcsönösen meghatározza egymást. A hatalomvágy, vagyis a küls uralom megszerzésének szándéka a személyiség Én-képéb l lép el , mi-velhogy a transzcendens kapcsolatai megzavarodtak. Várkonyi két szemléletes példát hoz fel erre, a felvilágosodás két kulcsalakját, Voltaire-t és Rousseau-t. Nem az "eszmerendszerüket" elemzi, és nem is ennek a hatását a társadalom nézeteinek a formálásában, hanem eszmerendszerük összefüggését az önmagukról alkotott képpel. Pontosabban, e képnek a hiányával. Voltaire-rl a summázata a követke-z : "A szellem káprázata azért végzetes, mert képtelenné tesz az önismeretre. Így Voltaire-nek nincse-nek átélt igazságai. Egyenes úton halad a Nihil felé, de ezt mindvégig eltakarja elle a t zijáték." Ez a hihetetlenül szellemes és termékeny író tulajdonképpen nincs mit tanítson, holott a szándéka ez volna. De a szó mögött nem áll ott az ember. Más a helyzet ellenlábasával, Rousseau-val, aki szó szerint Is-tenné avatja az érzelmet. "Az érzelmi logika abból indul ki, hogy hogy igaza van, tehát mindig igaza is van - hiszen nincsen fölötte álló, ami ezt lemérhetné. Az Ész csupán ennek az apriori igazságnak az érvényesít eszköze." Tömeghatásúvá és egyúttal a felvilágosodás eszmerendszerének a valódi cáfola-tává Várkonyi észrevétele szerint az teszi, hogy "nem az a fontos, az eszmék reálisak-e, hanem hogy formát adnak-e az álmoknak." Jungnak az "árnyékról" szóló tanítása igazolódik itt, és a következmé-nyek végzetesek. Ahogyan az önmagát kiüresít Én az észt és az érzelmet e kétféle, de egyaránt radi-kális módon elválasztja, az az eredményeiben ismét találkozik. Az esztelenséget ugyanis tömegtéboly-lyá, az erkölcstelenséget pedig rémuralommá fokozza. Tanulsága ez a pervertálódott francia forrada-lomnak is, de az igazi gyümölcs csak a XX. században érik be. A filozófiai alapokat Fichte tisztázta a legvilágosabban, már úgy értve, hogy a nagy félreértést az tanítása világítja meg a legjobban. Egyet-len létez az Én, amely megállapítja önmagát, és az egész világ csupán az emanációja. "Fichte azt állítja végeredményben, hogy semmi egyéb nincs a világon, csupán Fichte. De John Smith ezt már úgy olvassa, hogy csupán John Smith van - holott Fichte egyáltalán nem ezt mondja." Ez a szolipszizmus lehet vé teszi még a társas élet sajátos formáját is, akár az elmegyógyintézet ápoltjai között. De csak egy határig.

Nietzsche érve úgy hangzik itt, hogy "ha Isten lenne, hogy viselhetném el, hogy én nem vagyok Isten? Következésképpen nem lehet." Vagyis: nem vagyok alávetve senkinek, az én akaratom abszolút. A



- 229 -

hatalom Én vagyok - de hatalmat csak mások segítségével lehet gyakorolni. Ámde mi van, ha k is ugyanezt gondolják - csak épp önmagukról? Rejt Jen könyvében a hazatér hajóf t azzal a kijelen-téssel lepi meg a bennszülötteket, hogy a királyuk. Csak egyetlen ember meri megkérdezni, hogy mire alapítja ezt a feltevését, de azt annyira megveri, hogy a többi inkább elfogadja a fait accomplit. Hát így valahogy vagyunk a szellemi tekintéllyel. A kérdés csak az, hogy miért véljük ezt az emberi kiteljesedésünk diadalának?

A csillagok

A világ rendez középpontja a kiürített Én nem lehet. De munkálkodásának a centrumát természettu-dományos alapon se teremtheti meg. Az újkori természetfilozófia mégis ezzel próbálkozott, de mint láttuk, csak azon az áron tehette, hogy semmibe kellett vennie mindazt, ami a rendszerébe nem fért bele, vagyis csaknem az egész világot. Másféle rendezési módhoz kell folyamodni, olyan alapokról, amelyek az emberbl indulnak ki. Mert ha a világ netán mégis máslényeg lenne, a mimagunktól elté-r dimenzióit akkor se foghatnánk fel, és azok alapján be se rendezkedhetnénk. Így hát sem az önma-gát hiposztazáló Én, sem az érzéki világot megismer Én nem juthat el valódi alapokhoz. Várkonyi ezért fordul a kinyilatkoztatáshoz, és életmvét ezért építi rá a következképpen: " semlékezése sze-rint az ember eredetileg benne élt a világot fenntartó nagy harmóniában, teljes közösségben a termé-szettel. Tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De a sorsa az lett, hogy ki tudott lépni bel le, s rendjét önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen e roppant szer-kezetbe, fel kellett ismernie rendjének törvényeit. Ekképpen elkülönült, magára maradt. A hatalom terhe önvádra késztette. Élete ettl fogva visszavágyódás az elveszett harmóniába. De mivel visszalép-ni nem lehet, azt újrateremteni igyekezett. Áldozataival a természet megbomlott rendjét igyekezett helyreállítani." Dante szintézisét megvalósítania kétségkívül nem sikerülhetett neki, de hát Ezra Poundnak se, akit sokan mégis a század legnagyobb költ jének tartanak. Ám rá tudott mutatni arra, hogy ami elveszett, nem nyom nélkül veszett el. Ellenkez leg, a nyomai fellelhetek a feledést nem ismer kollektív emlékezetben - sárkányok, özönvizek, kozmikus katasztrófák - , si szent szövegek-ben, mágikus gyakorlatokban, napjainkig létez archaikus közösségekben vagy rég elpusztult, de ki-ásott romvárosokban - de ami fontosabb, kultúránknak és lelkünknek abban a sóvárgásában, ami survivalként hordozza magában a Paradicsomba való visszatérés igényét a Pokol mélységébl. Ami-képpen Dantéval történt:

e quindi uscimmo a riveder de stelle. átjutva láttuk így a csillaghont megint fent.

Miklóssy Endre

*forrás: Magyar Szemle, 1999. 7.-8. sz.



- 230 -

"A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad."

(Karnevál)

A hölderlini „fordításelmélet ”*

Közismert, hogy Hamvas Béla írói világának Hölderlin az egyik állócsillaga, illetve írói törekvéseinek egyik legfontosabb viszonyítási pontja. Annak igazolására, hogy Hamvas Hölderlint mintegy „kívül-r l” tudja, számos filológiai bizonyíték lenne fölsorolható. Ezek azonban önmagukban alig mondaná-nak valamit e kapcsolat lényegérl, bels természetérl. Magam, alább arra teszek kísérletet, hogy ez utóbbit térképezzem fel. E hatalmas és rendkívül inspiratív témát mi természetesen legfeljebb csak érinthetjük, mégpedig két vonatkozásban. Az egyik a „test és szellem” viszonya a „hölderlinül” felfo-gott „tulajdonképpeni görögség” problémáján belül, a másik a hölderlini „(át)fordítás” kérdése, ame-lyek meglátásunk szerint a hamvasi (magánmitológia-teremt ) diskurzus sajátságaihoz visznek köze-lebb. George Steiner Hölderlin görög fordításainak három szakaszát különbözteti meg: a korai (1796-1799), a középs (1801-02) és a kései (az 1802 utáni) korszakát. A megkülönböztetés alapjául (és talán indítékául is) az a felismerés szolgál, hogy e három korszak nyelvhasználata – pontosabban a fordító-nak a fordítás. Illetve a nyelv lényegérl vallott felfogása – kimutathatóan különbözik egymástól: míg az els szakaszt valamiféle „klasszikus idealista” nyelvfelfogás jellemzi, vagyis a görög eredetinek oly módon történ visszaadása, amely valamiképp a (fordítói) szöveghség és a (fordítói) szabadság egyensúlyát szem eltt tartva úgy igyekszik megtartani a görög eredeti eszméjét és különös erejét, hogy a fordítás dikciója természetesen illeszkedjék a célnyelv grammatikai és retorikai szabályrend-szeréhez. A második szakaszt ezzel szemben a merev és hajthatatlan ragaszkodás jellemzi az eredeti szavaihoz és szintaktikájához, függetlenül attól, hogy ez óhatatlanul vonja maga után az „idegen hang-zást”, a célnyelv „atticizálását”, azaz a „természetes” némettl való elidegenedést. A harmadik szakasz Steiner megközelítésében attól kitüntetett, hogy benne a fordítás elmélete és gyakorlata immár egy átfogóbb elgondolás eredménye, illetve lenyomata, amelyben „poétika és hermeneutika, a filológiai és a politika” egymástól elválaszthatatlanul összefonódik. Hölderlin eme végs elgondolását a fordításról nem szabad pusztán egyféle „költi fordításelméletnek” tekintenünk, még kevésbé „kórosnak” – amennyiben így járnánk el, úgy ezzel egyszersmind ki is szakítanánk e jelenséget „létfontosságú össze-függéseibl”, abból a kontextusból tehát, amelyet éppen egy átfogóbb (mindent átfogó) elgondolás hitelesít. Hölderlin Szophoklész-fordításainak e harmadik szakaszát a teleologikus céltételezés, az id-fogalom átértelmezése, illetve a fordításnak mint ontológiai aktusnak az eltérbe állítása jellemzi. Na-gyon leegyszersítve úgy fogalmazhatunk, hogy Hölderlin átjárást teremt Szophoklész és saját kora, a XIX. század elejének Németországa között. Mindezt úgy éri el, hogy bizonyos értelemben a Szophok-lész-féle eredeti szöveget kiszakítja saját történeti idejéb l, illetve ezzel szoros összefüggésben önálló léttel ruházza fel: Hölderlin meggyz dése ugyanis az, hogy – Steinert idézve – „az eredeti szövegben benne rejlenek olyan igazságok, olyanfajta jelentések és eladói lehetségek, amelyek a szöveg els megtestesülésében még nem bontakoznak ki.” Ebben persze önmagában még nem lenne semmi külö-nös és még kevésbé „kóros”. Amit eddig leírtunk, nem más, mint minden malkotás befogadásának hermeneutikai képlete, ahol is a befogadó a m befogadásának aktusában mintegy „jelenvalóvá” teszi a m és a mre vonatkozó (esetleg) sok évszázados értelmezések és/vagy jelentésmódosulások „múlt-ját”. Csakhogy addig, amíg ez a „hermeneutikai kör” valójában lezáratlanná, kimeríthetetlenné teszi a befogadandó mvet, addig Hölderlin elgondolásában éppenséggel lezárttá, vagy ha tetszik: „beteljesí-tend vé”.

„Kórossá” tehát (de szívesebben használnám a paradox jelz t) akkor válik e fordítás- (s ennyiben:) befogadáselmélet, amikor ehhez a hermeneutikai gesztushoz mintegy hozzárendeldik a m meghala-dásának-beteljesítésének, s ezzel „felszámolásának” telosza is, amelyet Hölderlin rendkívül hangsú-lyossá tesz. Hölderlin számára ugyanis – ismét Steinert idézve – „a ‘fordító’ szent feladata, hogy életre keltse [a szöveg] lappangó s mindeddig beteljesületlen” tartalmait, hogy „a szöveg szelleméhez híven ‘meghaladja’ magát az eredeti szöveget.” Ilyen értelemben a ‘fordítás’ nem pusztán a (lehetséges) in-



- 231 -

terpretációk egyike, hanem magának a szövegnek a „végrehajtása-beteljesítése”. Vagyis Hölderlin nemcsak értelmezi, hanem bizonyos fokig át is értelmezi a fordítandó eredetit; fordítóként nem csupán hozzá-, de bele is nyúl az eredetibe: nem csupán értelmezi, hanem mintegy „kijavítja”, helyesbíti is azt. Saját, kitüntetett fordítói szerepét Hölderlin abban érzi megragadhatónak, hogy a Szophoklész-szöveg „társszerzjévé” váljék, mivel szilárd meggyz dése szerint az eredetiben olyan „kihagyások”, „a teljességet csorbító korlátozások” vannak, amelyeket csak mint a kései „heszperiai” örökös képes helyesbíteni (verbessern). Mieltt a görögség kései „heszperiai” (Hölderlin), illetve „halküóni” (Ham-vas) átértelmezésének kérdésére térnénk, immár a múlt „helyesbítésének” Hölderlinnél manifesztté is váló szándéka fell érdemes talán kitérnünk egy gondolat erejéig a Nietzsche-, Hamvas-, Kövendi-, Kerényi- és Heidegger-féle Hérakleitosz-értelmezések egy másik közös eleméhez, jelesül ahhoz, amely Hérakleitoszban az „odi profanum vulgus”, a „tömeggel” szemben álló tragikus hs „az igazsá-got a magáénak tudó”, „a publikumra rá nem szoruló”, vagy éppen a „Nietzschével leginkább rokonít-ható”, „Európa számára a szellemi ember tragikus sorsát” kifejezésre juttató filozófust láttatja.

A „titanizmus”

A beavatatlan és „beavatandó” tömeg és a beavatott próféta-vátesz efféle szembeállítása, a sokaság és az egyén gyógyíthatatlan szembenállásának felismerése, az egyéni „tragikus-heroikus-titáni” harca a sokaság és annak világa ellen geneológialag feltehet en a válságnak (többek között a kommunikációs válságnak) abból – a kora romantikában meggyökeresed – léttapasztalatából eredeztethet, amely a weizsäckeri terminológia szerint a német „titanizmus” fogalmával írható le, hiszen – szemben az olümposzi istenekkel – a „titánok” mindig válságot jeleznek. Valamennyiük Hérakleitosz-értelmezésének közös jegye (s szemléletbeli rokonságuk magyarázata is) tehát ez a mindenfajta „titanizmus” mélyén meghúzódó válságtudat, még ha a szerz k indítékai vagy elérend céljaik külön-böznek is. A Weizsäcker által említett „gondolkozásbeli radikalizmus”, a „haladó történelmi realitás-sal” való „tudatos szembefordulás” motívumai, a „titáni önkritikára” való hajlam, a világtörtenelem újraírásának szorgalmazása, „immanens filozófiai kérdéseknek” – „a gondolat fogalmi formáját nélkü-löz ”, ám mégis impozáns „gondolati rendszernek” tartható – m (vek)be való beemelése sehol sem annyira szemetszúró a Sziget-mozgalmon belül, mint Hamvas 1936-ban keletkezett, nem véletlenül éppen egy titánról elnevezett és nem véletlenül Hölderlinre rájátszó mvében, A magyar Hüperiónban, amelyet, ismét Weizsäckert parafrazálva, olyan valaki vallomásaként kell olvasnunk, „aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gon-dolkodás szükséges formája a rendszer”. Hamvas e mvét „görög tárgyú” írásainak abba a csoportjába sorolhatnánk, amit a Sziget folyóirat második számában hozott Nietzsche és a George-kör képvisel, és amit a hamvasi esszé önéletrajzi-vallomásos válfajának nevezhetnénk. Els, felületes olvasás után e megállapítás helytállónak látszik, akár csak az a szintén az els olvasás után beugró irodalomtörténeti panel, amely A magyar Hüperiónt abból a kudarcélménybl eredezteti, amelynek közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, Hamvasnak a Sziget-körbl való kilépése, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás- és beszédmód veresége. Ha e személyes élettényeket a hamvasi esszéisztika szerves részének, a hamvasi magánmitológia „alapanyagának” tartva és ilyen alapon állva neveznénk „görög tárgyúnak” Hamvas e „korszakos” – a szót szó szerinti értelmében véve korszak-képz , korszakbetetz , korszaklezáró – írását. Ha csupán kortörténeti adalékot vagy egy bensséges barátság szakításhoz vezet történetet látnánk benne (még ha ez barát Kerényi Károly, és ha a kor a magyar vallástudomány „aranykora” is), akkor a m számos jelentésrétegének csupán egyikét érinte-nénk. Igaz persze: e jelentésréteg meghatározó. Bár az alább idézend Hamvas -visszaemlékezést nem tartom perdöntnek, nem árt talán újra idézni: „Leírtam A magyar Hüperiónban, amelynek tárgya: a heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. Hse: Kerényi Károly és én. A körénk gyülekez fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszkö-zökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körrl szóló könyvvel és útmuta-tásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát elértet-te, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint nevezte ‘minden határok áttörése’) jelzi. A tanulmány címe: Álarc és koszorú – gondolata a koszorú kép kifejtése a maszkból: az egyete-



- 232 -

mes összenövés. A középpontban a ‘Kreis’ gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem ‘univerzálisan’ intézkedik és nem ‘törvényt’ hoz, hanem szükség-képpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak ‘rendelkezik’. Egzisztenciális megújulásra van szük-ség – ennek a megújulásnak a tzhelye pedig a ‘kör’ (Kreis), illetve a ‘Koszorú’. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent. Kerényi azonban önmagát a kör közepébe he-lyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bu-kott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor (társadalmi helyzetébl következ en és hatványozottan aktív hiúságból kifo-lyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott, és a kör megsznt. Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos – de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött. Alapítani kívántam. Bengel mondja: Gründen ist tiefer, denn bauen. Ez a szándék ma élénkebben él, mint valaha. ”A Kerényi-Gulyás levelezés tanúsága szerint Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát, és nem volt róla jó véleménnyel. Ennek egyik kézenfekv oka lehetne persze az a Kerényi számára kétségkívül elnytelen beállítás, ahogy Hamvas (ugyan nem ne-vesítve, mégis beazonosíthatóan) t láttatja a mben. Ám Kerényi nem ezt kifogásolja, hanem burkol-tan a m immanens esztétikai értékét, az esszé „énes” hangját kritizálja. Mi az a hang tehát, amelyet Kerényi mellett mások sem könnyen toleráltak? Próbáljuk meg jellemezni e „hüperióni-(h)alküónikus” hangot. Elször is azt tudjuk róla, hogy tolerálhatatlanul személyes („én, én, én”).

Olvassunk bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan más részletet is idézhetnék, érthet módon mégis egy olyat választottam, amely a Szigettel és, áttételesen, Kerényivel is kapcsolatba hozható: „Érvényesülés. Külön kell beszéljek errl, amit olyan jól ismersz? A dolgok elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Hatás, hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatás-ra vár s azt követeli. Minden m értéke pontosan megállapítható abból, hogy a szerz mennyit kapott érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg, milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A mnek így el kellett vesztenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett, amely sikerért üvöltött. Nem haragszom miatta, mert már csaknem teljesen hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne voltam.” Ennél persze jóval-jóval „énesebb” részletek is idézhet k lennének: „Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, ame-lyik az én uralmamat kibírná?” Vagy: „Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólal-tam, és amit mondtam, hüperióni volt. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeiek.” Kerényinek alighanem igaza van: valóban a „hallatlan ambíció” hangja ez, a „valósággal elképeszt hübriszé", ahogy az életm egy mai méltatója, Dolinszky Miklós mondja. Kérdés azonban, hogy az énnek ez az alig követhet hipertrófiája hozza-e létre e nehezen el-viselhet „hüperióni” hangot, avagy a dikció követeli meg az én (ha tetszik: romantikus) felnagyítását? A válasz is-is. Ám amikor feljebb nem egyszeren „hüperióninak” (titáninak), hanem „(h)alküonikusnak” is neveztem a Hüperiónt jellemz megszólalásmódot, akkor az a cél vezetett, hogy árnyaltabb megközelítését adjam e kiélezett, vagy-vagy típusú kérdésnek. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a Hüperión „énje” és a hús-vér szerz énje sem teljesen fedi egymást, hanem arról is, hogy már a m beszéljének énje sem teljesen homogén. Az „énnek” ezt a disszeminációját éppoly jellegze-tes és tudatos szerzi szándék megvalósulásának látom, mint azt, hogy a szüzsé sem lokálisan, sem temporálisan nem beazonosítható a természeti táj, a legegyszerbb, a leglecsupaszítottabb emberi kör-nyezet és emberi tevékenységek a történelem horizontjának szinte bármely pontjával és bármely kor-szakával összekapcsolhatóvá teszi. Kerényi Hüperión-olvasata tehát (vagyis a m önéletrajzi ihletett-ségébl), a hús-vér szerznek a címszereplvel (a m beszéljével) való maradéktalan azonosításából kiinduló értelmezése ha talán nem is teljesen elhibázott vagy alaptalan, a m sokszólamúságát min-denképp elvéti. Márpedig egy alaposabb, szövegközpontúbb vizsgálat nagyon pontosan kimutathatja, hogy a Kerényi által „énesnek” nevezett és számára hamisan cseng hang mennyivel bonyolultabb



- 233 -

szövegalkotói folyamat végterméke, s hogy a m egészében sokkal inkább tartható sokszólamúnak, mint egyszólamúnak – maga a megszületett m pedig (az el nem küldött levelek laza füzére) sokkal többnek naplónál vagy önéletrajznál.

Bár Hamvasnak ebben az egyik „legirodalmibb” mvében kétségkívül kimutatható a szerznek a m címszerepljével való patetikus azonosulási szándéka (mi több: e szerepek olykor tökéletesen egymás-ba is folynak), ám a hasonlóságok – vagy akár az átfedések! – mellett nem szabad eltekintenünk a m beszél jének a címszereplvel szembeni (ön)ironikus távolságtartásától sem, amire már az „éndisszemináció” jelensége kapcsán is felfigyelhettünk: „hüperióninak", másodsorban, ezt az egy-szerre patetikus s ugyanakkor (ön)ironikus hangot nevezhetjük. Azzal ugyanis, hogy Hamvas egy már „foglalt” címet ad mvének, az imitáció ürügyéül szolgáló „eredeti” szerz jét (jelen esetben: Hölder-lint) is mintegy „társszerzvé” avatja. S valóban: az általunk például közelebbr l nehezen beazonosít-ható „természeti táj” és benne a lecsupaszított emberi alaptevékenységek nem egyszeren „hasonlíta-nak” Hölderlin ‘Kunstnatur’-jára, hanem lényegi azonosságot mutatnak vele – nemcsak bizonyos „kulcsszavak” egyeznek meg, hanem a szavakat összefz (konkrét és átvitt értelm) „szintaxis” is. Így lesz Hamvasnál Hölderlin „szent levegjéb l” „heroikus leveg ”, az „üres és gondterhelt (német) életb l” „kedélytelen és keser” (magyar), illetve „gond”, a hölderlini „svilág”, a „Természet kertjé-nek” aranynapjaiból” „elíziumi kert” és „aranykor”. Jogosnak tnhet persze az az ellenvetés, hogy itt viszonylag állandósult mitologéma rendszerekrl van szó, amelyeknek a szókészlete is többé-kevésbé állandó. Csakhogy akkor hogyan magyarázzuk az olyan hölderlini „egyszer-mondásoknak” a hamvasi m ben történ el fordulását, illetve Hamvas általi beemelését, mint ez az alábbi: „Száznak sincs olyan súlya, mint itt egynek”? És abban is majdnem biztosak lehetünk, hogy az „(el)alvás”, az „álmodás”, a „beleálmodás” motívumai Hamvasnál azért olyan hangsúlyosak, mert Hölderlin szintén nagy súlyt fektet rájuk. És amikor Hamvas Hüperiónja visszautasítja, hogy „királyként” „férgeket” jutalmazzon, vajon nem ugyanazért nem jutalmaz-e, mint amiért „a bennünk él isten, aki eltt a végtelenség pályá-ja nyílik” sem vár, „amíg a féreg kitér az útjából”? Vagy vajon nem azért zsonganak-e „méhek” Ham-vasnál, mert „jobb méhnek lenni mint uralkodni a világ urai között”? Példáim csupán illusztratív jelle-g ek: nem bizonyítani, csupán illusztrálni kívántam velük a kétféle (a hamvasi és a hölderlini) Hüperión rendkívül szoros, sokszor a szóhasználat szintjére is leképzett-kivetített rokonságát. Mint látjuk, A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének egyik legszebb gesztusa és nem csak gesztusa: megvalósulása is a magyar irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszlegesen kiválasztott szeletének, egy adott vetületének (jelesül a Hölderlin-féle Hüperión) újbóli „játékba hozásával”, hanem az aktuális jelen és a letnt múlt horizontját „össze is rántja”. Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem az aktuális jelen is a múlt, a „hagyomány” és az utópisztikus jöv szövetébe ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a „(neo)romantika” vádja – de a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondó is. Másrészt itt és ebben érzem meg-ragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetn bb tulajdonságuk a helytelenségük, beskatulyázhatatlanságuk, idn kívüliségük. Úgy is mondhatnám, hogy Hamvas írásainak – a Sziget két számában megjelenteknek csakúgy, mint a kéz-iratban maradóknak, így például a szóban forgó, a megszületése után csak hatvan évvel késbb napvi-lágot látott Hüperión – legfontosabb jellemzje az, hogy a szó ketts értelmében is apokaliptikusak. Nemcsak (vég)ítéletszerek, hanem az idhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük az id mint a múlt, a jelen és a jöv egyidej sége tárulkozik föl. Harmadikként az ebbl megszület (az ezt megszó-laltatható) hangot nevezhetjük „hüperióninak”. Mindezzel természetesen nem azt akartam állítani, hogy Kerényi olvasatának ne lenne meg a létjogosultsága: de ez az olvasat csak két feltétel (egyáltalán nem szükségszer) megléte mellett jogosult:

1.) ha Hamvas Hüperiónját „direktben” olvassuk, vagyis az egyszólamú, tisztán önéletrajzi kijelenté-seket (hisz tagadhatatlanul ilyenek is találhatók az egyes szám els személy megnyilatkozások közt) a hölderlini szövegváltozatra és Nietzsche Zarathusztrájára rájátszó sokszólamúak rovására toljuk el térbe;

2.), ha birtokunkban van az a kód, amellyel az „egyenesben” olvasható kijelentések desifrírozhatóak.



- 234 -

Hamvas e különös „vallomását” a maga sokszólamúságában, m fajtalanságában, rendkívüli reflexiós erejében meggyz désem szerint joggal tarthatjuk a sziget-mozgalom ideologikus, illetve esztétikai-metaforikus „görög programjának” emblematikus érvény f m vének. Hamvas ugyanis azzal, hogy a Hüperión-mítoszt megteremt Hölderlin m vét teszi meg hivatkozandó alapszöveggé, nem egyszer en „imitálni” kíván egy másik megszólalásmódot, jelen esetben a hölderlinit. Nem is versenyre kelni, „emulálni” vele, vagyis elssorban nem írói kvalitásairól akarja meggyzni az olvasót. De nem is va-lamiféle szerepjátékot játszik a kínálkozó hangok, arcok (és álarcok) folytonos cserélgetésével, hanem a hagyományra, mint olyanra kérdez rá, pontosabban a lehet legtágabban értelmezett „klasszika-filológiának” saját tárgyához való viszonyára. Ez pedig óhatatlanul együtt jár a (megintcsak tágan ér-telmezett) „eredetre” irányuló kérdezéssel. A magyar Hüperión „tárgya” ugyanis csupán ebben a (na-gyon áttételes) értelemben „görög”: a szövegben ugyan találunk (többnyire) burkolt utalásokat a „gö-rögségre”, ám e „görögségkép” nem történeti jelleg, vagyis nem az alexandriai (klasszika-)filológia alapján álló megközelítésmód gyümölcse, hanem, a hölderlini megközelítésmódhoz hasonlóan, lénye-gileg egy sajátos történetfilozófiai konstrukció része. Ennek igazolására vessünk egy pillantást a „heszperiai” költ létmódjának hölderlini felfogására, amelyet Hamvas is átvesz. Kocziszky Éva Höl-derlin költészeti „fordulatáról” szóló írásában a „heszperiai” költ létmódját azzal az alapveten köztes szereppel határozza meg, amely az „istenek már-nem-je és még-nem-je” jelöl ki. Hiszen egyrészt a költ már értelemszeren nem lehet részese a múltnak, a „görög istenek” epifániájának (éppen az ókor eme lezárulása folytán tekintheti magát a ‘napnyugati’ költ valamiféle ‘ínséges kor’ szülöttének, és éppen ettl olyan er s benne a visszavágyakozás motívuma). Másfell viszont mégis csak a költ az, aki egyrészt visszaemlékezik és emlékeztet is egyúttal az „istenek (jelen)létére”, miként az is, aki – a fentebbit l nem elválaszthatóan – „énekével meg is idézi”, létre is hozza ezt az istenvilágot: Hölderlin ezért nevezheti a költt „közvetít nek”, már-már „’félistennek’, aki mvével kihordja ember és isten, egykori és a majdani megmutatkozás köztességét. A köztesség tehát magában a költészetben van, ab-ban lakozik, vagyis a költ úgy közvetít Ég és Föld, illetve az általuk jelzett valóságok között, hogy azokat egyszersmind szét is választja, külön tartja egymástól.”

Már ennyib l is jól látni, hogy a Sziget ideologikus-metaforikus „görögség-problematikája” és els sor-ban Hamvas aktív írói önértelmezése – az „íráshoz” való paradox viszonya, a „(meg)költ” személyé-hez, „váteszi” sorsához, kitüntetettségéhez és elátkozottságához tartozó kérdések – mennyi szállal kö-t dik ahhoz az egzisztenciális és történetfilozófiai alaphangoltsághoz, amely Hölderlin költészetének meghatározó specifikuma. Kocziszky szerint Hölderlin kitüntetett helyét az európai költészet történe-tében az a gazdagság indokolja, amely a költnek „a görögséggel, a hellén istenvilággal való szoros kapcsolatából” eredeztethet, és amelynek feszültségét az adja, hogy Hölderlin egy „feneketlen, áthi-dalhatatlan szakadékra” alapozza költi életm vét, és hogy e tudatos választásban egyszerre van jelen az „aláhullástól való menekülni akarás” szándéka és annak biztos tudata. Épp az tehát, ami mind az , mind Hamvas Hüperiónjának is alaptapasztalata, hiszen a titán(i) Hüperión – mint a költ allegóriája, pontosabban hölderlini-hamvasi alteregója – ugyan a „Magasság fia”, „magasan járó”, ám tudjuk, hogy mégis alávettetik a Tartarosz mélyébe és sötétségébe. A görög mitikus világ, a görög „istenek” feltámasztásának feladatát magára vállaló, az „eredet” (a „teljesség”, az „aranykor”, az „aranynapok”) újbóli megteremtését megcélzó (s késbb bizonyos értelemben jogosan „romantikusnak” aposztrofált) költ szerep, Hölderlin-Hüperióné tehát lényegileg paradox. Vagy, egyetértve Kocziszky tanulmányá-nak megállapításával, „irodalmi-poétikai” értelemben az „írás” paradoxitásába berendezked Hölderlin „pogány” versei (Hyperion sorsdala, Mint ha ünnephajnalban... , Kenyér és bor) tarthatók a legsike-rültebbeknek, tehát azok, amelyekben a táj, a természet, a Mediterraneum a maguk megidézett mitikus id tlenségében lépnek az olvasó elé. És ez az elem az, amit Hamvas a hölderlini értelemben felfogott „tulajdonképpeni görögség” legfontosabb hozadékának és az utókor által is követend példájának tart. A hölderlinhüperióni világgal való bensséges azonosulásban, a „görögségre” vonatkozó – poétikát, hermeneutikát, filológiát (és akár az aktuálpolitikát is) átfogó – hölderlini elgondolás magáévá tételé-ben lelhetünk tehát magyarázatot arra a sajátos szerepre, amelyet a se nem filológus, se nem szépíró, se nem filozófus Hamvas játszik a Sziget ideologikus, esztétikai és metaforikus programjában. Egyrészt tehát arra, hogy a semmilyen „szakmát” nem reprezentáló Hamvas tevékenysége mégis miért érintkez-het mindezen diszciplínákkal. Másrészt arra, hogy a „primér” görög múlt (a görög „örökség”) Hamvas



- 235 -

számára hogyan folyik bele egy ersen – többek között Hölderlin életmvén – átértelmezett másodla-gos-reflektált világba; harmadrészt pedig arra, hogy a hamvasi oeuvre-ben fokozatosan miként válhat a sz ken vett görög hagyomány vizsgálata a hagyománynak mint olyannak a kutatásává. Mindezt Ham-vas úgy éri el, hogy Hölderlin Hüperiónját egy olyan nyitott mnek állítja be, amely nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli az aktív beavatkozást a befogadó részérl, akinek nem csupán le-, ha-nem át is kell fordítani az eredetit. Festészeti metaforikával élve Hamvas Hölderlin mvének nem egy-szer en a lehet leghívebb lemásolását szorgalmazza, s maga se csupán erre törekszik, hanem mintegy a kész (remek)mre viszi-festi rá a sajátját. S hogy még nehezebb legyen e két „réteg” egymástól való elkülönítése, Hamvas azokkal az anyagokkal és motívumokkal dolgozik, amelyek az eredetit is jelle-mezték. Mindezt azonban nem szabad pusztán valamiféle „stílus-” vagy írói ujjgyakorlatnak tartanunk. Azzal, hogy – a Hölderlin életmvén belül különösen kitüntetett szereppel bíró – korai m vébe, a Hüperiónba „olvassa bele” Hamvas a kései Hölderlint foglalkoztató kérdéseket, s miközben mintegy saját írói világának, „magánmitológiájának” emblematikus figuráivá avatja Hölderlin-Hüperiónt, Hamvas valójában a tágan értelmezett hagyomány befogadásának, befogadhatóságának a problémájá-hoz szól hozzá a maga hagyományértelmezése fell.

Szántó F. István

*forrás: Új forrás irodalmi, m�vészeti és társadalomtudományi folyóirat

"Kínában az igazság írásjele azt fejezi ki, hogy ellenszolgáltatás nélkül cselekedni."

(Szufi)

Genezis* Kolozsvárott 1656. November 20-án, a semmibl teremtett kollégium nagytermében Apáczai Csere János székfoglaló beszédet tart. Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról értekezik, s szavai hitelét er -sítend , bibliai helyeket idéz: "Egyébként nem akadt olyan ügyefogyott, aki tagadni merné, hogy mi-ként a múltban is az iskolából kerültek ki legkiválóbb tudósaink, legékesebb szavú szónokaink, legéle-sebb elméj hitvitázóink - mindmegannyian a látható egyház legszilárdabb oszlopai -, éppúgy onnan kerülnek ki a mi idnkben is. Ez pedig világosan kitnik akár a Teremtés könyve 4. fejezetének utolsó versébl is, melyet az iskolák alapításának tekinthetünk: "Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét"

A szellem erejérl beszél Apáczai, a kicsiszolt elme felvértezettségér l, amellyel a bölcs ember elle-nállni képes rontásnak, rombolásnak. Iskolát alapít: így akar ers várat építeni török átok, jezsuita ve-szedelem, Habsburg-hódítás ellenében. De milyen logika alapján tekinthet a Teremtés könyvébl merített mondat az iskolák alapításának? Apáczai filológus magyarázatba kezd a Biblia fordítói közül Tremellius és Junius - Rabbi Salémo Jarchi értelmezése alapján - a héber huchal szót egy feddés értel-m szót re vezették vissza, más forrás - a tudós Ibn Ezra - a kezdet szóval hozza összefüggésbe. Kez-det és feddés: közösség és fohászkodás. Nagy bajban, végs veszedelemben megtanulta az ember se-gítségül hívni az Úr nevét. 1656-ban Erdélyben teológia és világi tudományok, Biblia és iskola egya-ránt nélkülözhetetlen a veszedelem elhárításához. Tehát a Teremtés könyvének hivatkozott verse bizo-



- 236 -

nyítja: iskolára van szükség, gondolkodó magyarokra, akik el zik határaimról a bajt, török dúlástól, német fosztogatástól, hódolástól óvják, mentik hazánkat. Nagy bajban Isten nevét hívja segítségül Apáczai - és: iskolát alapít. Félreértette a Biblia szövegét? Séth szavait iskolateremt cselekedetnek értelmezni roppantul evilági gondolat; a hallgatóság soraiban helyet foglaló tudós teológusok egynémelyike okkal felháborodottan vonhatja össze szemöldökét. Sokaknak ez sem tetszett: matézist, fizikát tanítottak Kolozsvárott, magyar nyelven földi tudományokra, evilági jártasságokra oktatták, nevelték a hallgatókat, s tette mindezt Apáczai kezében Bibliával, ajkán az Úr nevét segítségül hívó szóval. Segítségül hívta az Úr nevét: felépült Kolozsvárott a kollégium. Tanított: betért kb l olvasni tudókat nevelt. Nevelt: a Biblia szellemében formált hallgatóiból eretnekeket

Hamvas Béla 1936 derekán a világ válságos állapotáról gondolkodik. A világválság okait, eredetét és távlatait kutatja, tárgyilagos pontossággal lajstromozza a tudomány, a politika a társadalmi mozgalmak eredménytelenségeit, félmegoldásait, kudarcait. Tudományos pontossággal értekezik az emberiség megmenthetetlenségérl. George bibliás hangú töredékmondatát idézi: "Keiner, der heute ruft.." - sen-ki, aki ma az égi hatalmakhoz kiált segítségért.. Hamvas pontosan, szikáran fogalmaz: most nincs re-mény. Azemberiség elveszítette képességét a katartikus megtisztulásra, önön sorsának bölcsebb irányí-tására, elveszítette hitét, Istenét, megszakította szellemi összetartozását földöntúli hatalmakkal, tönkre-silányította kultúráját, értéktelenné színtelenítette történelmét, múltját. Ma a nyájhatalmú tömegember uralkodik, az arc nélküli sokaság, s valamennyiünket az anyagiasság bilincse tart fogva. Politikai pár-tok ideológiájukat kínálják megváltásul, pénzemberek a gazdasági fellendülést, egyház a szemfény-veszt szertartásokat, tudósok tudományos hiedelmeiket -mindhiába, mert mindez csupán részlet, töre-dék, maradék. A kor hulladéka. Katarzisra, újjászületésre, önmegújításra az emberiség ma képtelen. Hisz a világot is csupán részjelenségekben képes érzékelni: gazdasági életben, politikában, mvészet-ben, tudományban. S bár a világ nincs válságosabb állapotban, mint volt bármikor - "Nincs itt vége semminek, nem alkonyodik a nyugati kultúra, semmi sem megy tönkre. A világ változik, de ez a ter-mészete." -, mégis: az ember szorongatóbb pillanatokat él át napjainkban, mint korábban. Eltelt ismét kétezer év, bolygónk átlép a következ csillagképbe, a Vizöntbe. Jövnk titok. 1983 tele; negyven éve Hamvas Béla költk, írástudók szent feladatáról merengett. Ma: múlt. Költ nk szent feladata? Ta-lán valamikor. Mallarmé? Néhányan olvassák még a verseit. Hölderlin? Nem szent, de él köztünk van. Poeta sacer? - inkább: politikus, katona, közgazdász. Megvillan váratlanul egy mondat: "A járvány úgy kezd dött, hogy mindenki trónkövetel lett." Költ kr l gondolkodik Hamvas Béla? " Tegnap kinyúj-tottam a kezemet valaki felé, s nem vette észre; ma felém nyújtotta valaki, és én vagyok az, aki nem veszem észre." Valamikor Isten nevét hívtuk segítségül. Ma barátunk kezét keresnénk: nincs barátunk. Hamvas pontos diagnózisa: " a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny:" Igaz volna? S ha így van, mit jelent tszomszédságában a másik mondat: "A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belle." Lehet, hogy végérvényesen vagy idlegesen, de elveszítettünk valamit, s ma csak a hiányát élhetjük meg hajdan-volt emberi nagyszersgünknek?

"Csupán mulandó mvet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban." Maradhat, akár eltüzel-het ek a hátrahagyott, teleírt papírlapok. A remekm megtörtént, Isten tud róla, a többi nem fontos. Hamvas Béla életmvének jelents része kéziratban maradt. Talán így vigasztalódott. Vigasztalódott? S akit nem vigasztal, nem nyugtat meg a gondolat, hogy elegend boldogság gondolatban megélni a remekm megalkotását: az életet? Gyógyír lenne mindenre, ha elbújdoshatom a szellem birodalmába? Boldog volt Hamvas Béla, amikor hitte: álmában Istennel beszélget? S aki nem tud ébren, álmában Istennel társalogni, képes gg és irigység nélkül megérteni azt, aki boldogságot tudott álmodni önma-gának? Aki Istennel álmodik, érti azt, akinek a föld fáj?

Szigethy Gábor

*forrás: Magvet� Kiadó, 1983



- 237 -

„Ha valaki szociálisan el�re halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeret nem szokta megnyugtatni.”

(Patmosz I., Direkt morál és rossz lelkiismeret.)

Thiel Katalin: Maszkjáték cím kötetéhez*

Idézettel kezdem – saját magamtól, a könyv hátsó borítójáról. Ma sem igen tudom másként elképzelni magamnak Hamvast. „Ha egyszer az a képtelen ötlet merülne fel bennünk, hogy az utóbbi pár száz év európai filozófiai faunáját megpróbáljuk elhelyezni egy képzeletbeli szoborparkban, alighanem az a vizuális meglepetés érne bennünket, hogy míg a nyugat-európai filozófusok alakja – többségében – megannyi jól megformált körplasztikaként tárulna a szemünk elé, addig az »Elbától keletre« mköd bölcsel k többségére a torzó, a részleges megformáltság lenne jellemz . Olyan portrék állnának elt-tünk, melyek csak részben kifaragottak, alakjuk belemosódna a háttérbe, vagyis jobbára olyan gondol-kodók állnának képzeletben elttünk, kikr l az mondható el, hogy legfeljebb csak úton – fél úton – vannak afelé, hogy elérjék a nyugat-európai filozófusi lét szoborszer portréjának verzióját. Úgy vél-jük, a félbemaradt plasztikák, torzók között foglalna helyet a múlt század magyar szellemi életének egyik nagy talánya, Hamvas Béla.” Tüstént felmerül a kérdés: miért ilyen félig megmunkált lény, torzó Hamvas? Milyen okokra vezethet ez vissza, minek köszönhet? Sok minden más mellett annak is, hogy minden elzmény és folytonosság nélkül, a semmibl kellett megalkotnia, megformálnia önma-gát. De hát mi az, ami nincs? Mi hiányzik? Kortársához, Ortega y Gassethez kell fordulnom, aki Goyát hozza fel mondandója illusztrációjához: „Életkor és történelem nélküli emberként Goya – mint ahogy talán Spanyolország is – a kultúrának egy paradox formáját képviseli: a vad kultúrát, amely híján van a tegnapnak, a fejldésnek, a biztonságnak: a határ menti kultúrát.” Itt a monstruozitás gyökere: ami hiányzik, az a háttér, az alap, a kulturális folytonosság. Egy Kant vagy egy Dilthey, egy Gadamer nem utolsósorban azért is válhatott tökéletes körplasztikává, mert a filozófiai szakmát magas szinten mve-l , névtelen professzorok százainak tudott a vállára lépni, mert a zseni mögött ott van a magas átlag-színvonal. S egy nép filozófiai mveltsége elssorban ettl függ. Egy adott filozófiai kultúra színvona-lát persze kiemelked tehetségeik alapján jegyzik; a bölcseleti zsenialitás azonban akkor szökik igazán szárba, akkor ereszt valóban mély gyökereket, ha maga az a színvonal is magas, melybl kisarjad. Ily-lyés Gyula is megsejtett ebbl valamit, mid n azt mondta, hogy nálunk többnyire akadt vezér, de nem volt vezérkar, egy olyan hátország, amely a folytonosságot tudja képviselni. S amíg ez nem alakul ki, addig mi is mindig határ menti kultúra maradunk. Feltehet a kérdés, hogy a 20. század magyar kultú-rája miért épp a matematikában és a zenében alkotta a legmaradandóbbat. Egyebek mellett azért, mert megvolt a diszciplináris folytonosság, és magas színvonalon állt a szakmai háttér is. S hogy ez minek köszönhet, arra is megadható a válasz: talán azért, mert a matematika és a zene áll a legtávolabb a politikától. Nézzünk most egy másik vonulatot. Thiel Katalin könyve beleilleszkedik abba a folyamat-ba, amit a magyar filozófiatörténet feldolgozásának reneszánszaként lehetne emlegetni. Ebbe a sorba tartoznak Perecz László, Hell Judit és – Thiel Katalin mellett – mások is. Arról van szó, hogy a magyar filozófiai gondolkodás története jó ideig háttérbe szorított, lekezelt, lebecsült területnek számított. Tény s való, hogy soha nem voltunk – s talán nem is leszünk – filozófiai nagyhatalom: ugyanakkor ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy tudatosan leértékeljük, alábecsüljük teljesítményeinket. Kulturális önbecsülésünk, filozófiai öntudatunk része kell, hogy legyen az, hogy merjük vállalni, büszkén merjük vállalni azt, amit a magyar kultúra a filozófia terén tett. Ismét spanyol példával élek. Egy, az El Escorial mellett él öregúr, José Luis Abellán professzor hat vaskos kötetben írta meg a spanyol filo-zófiai gondolkodás történetét, pedig Spanyolország igazán nem volt filozófiai nagyhatalom. Hasonló feladat várna a magyar filozófiatörténet-írásra is: egy átfogó – akár többkötetes – monográfia készítése a magyar bölcseleti gondolkodás történetérl. Thiel Katalin Hamvas Béláról szóló könyve szépen megírt, alapos és korrekt munka. Kísérletet tesz arra, hogy korszakok és kategóriák mentén gondolja végig Hamvas gondolkodói életútját. A három kulcskategóriából – válság–hagyomány–megvalósítás – most az elsre és a harmadikra utalnék röviden. Válság. Erre a szóra hajlamosak vagyunk unottan le-gyinteni. Azt mondhatjuk, hogy Hamvas válságkori gondolkodó volt, de a nagy válságokon, gazdasági



- 238 -

és politikai kríziseken immáron túl vagyunk, s ha bejutunk az Unióba, végleg megnyugodhatunk, nyu-godt pozícióba juthatunk. Ezzel szemben kiemelhet, hogy:

1. A válság Hamvasnál nem politikai vagy gazdasági kategória, hanem az ember metafizikai határoz-mánya. Interview cím írásában megjegyzi: „Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választa-ni, elválni, vállalni” (33. o.). Vagyis a krízis a döntéssel, a kitettséggel áll összefüggésben, s azzal egyenl , amit Heidegger az ex-sistentia ex-statikusságának nevez. Ex-ek vagyunk, kívül vagyunk ön-magunkon, ki-tettek vagyunk a világba, a létbe, ami el l nem menekülhetünk, bárhogyan is szeretnénk azt. Ennyiben Hamvas válságfelfogása ma éppannyira aktuális, mint megszületése idején.

2. Ha a válságnak szkebb jelentést tulajdonítunk, hasonló a helyzet. Megszoktuk, hogy a „válság” szó hallatán nyomorra, nélkülözésre, konfliktusokra, zavargásokra asszociálunk, holott a válságnak lega-lábbis két alaptípusát lehetne megkülönböztetni: vannak „keser” és „édes” válságok. Európa – általá-nosabban a nyugati világ – ma egy ilyen „édes” válságban van: hedonisztikus válságban, ha úgy tet-szik: erekciós válságban. Nem ismerjük pontosan az ilyen válságok természetrajzát, hiszen a legutolsó, ilyen természet válság Európában meglehetsen régen volt – a Római Impériumban. De a végkifejlet mégoly homályos ismerete is bizonyos óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. S Hamvas válság-elemzése ilyen vonatkozásban is tanulságokkal szolgál. A válsággal ugyanúgy vagyunk, ahogyan Jaspers a közember halálhoz való viszonyulását írja le: vagy megfeledkezik róla, elfelejti, vagy meg-rémül t le. A kett feltételezi egymást, következnek egymásból. Válságjelnek tekinthetjük például – teljes joggal – a New York-i felhkarcolók lebombázását. Hamvas perspektívájából azonban feltehet-jük a kérdést? És azok felépítését? Az vajon nem ugyanolyan válságjel? Hamvas másik kortársához, Spenglerhez fordulhatunk, aki A Nyugat alkonya cím m vében ezt írja: „A »világváros« kkolosszu-sa áll miden nagy kultúra életfolyamatának a végén. [...] Képe, ahogy félelmetes szépségével az embe-ri szem fényvilágában megjelenik, a végérvényessé »vált«-nak egész fennkölt halálszimbolikáját ma-gában foglalja.” (II/139-140.) A válság Hamvas felfogásában sokkal átfogóbb jelenség annál, semhogy a puszta rombolással, a pusztítással azonosíthatnánk. Megvalósulás: ebbl különösen a transzparens egzisztencia hamvasi fogalma érdemel említést. Manapság az „átvilágítás” szónak elég rossz csengése van. Ha valamit – gyárat, bankot, hivatalt, egyetemi tanszéket – „át kell világítani”, akkor ott, enyhén szólva, valami nincs rendben. S az átvilágítás, a megvilágítás a távolabbi múlt sötétjébe is belevilágít, különféle totalitárius diktatúrák vallatószobáinak vakító fényét idézi fel bennünk. Holott a megvilágí-tottság, az átláthatóság az emberlét legvonzóbb lehet ségei közé tartozik, s Hamvas is ekként fogja fel. Ez a kitárulkozás, a megnyílás, az szinteség meghitt, patyolattiszta pillanata. Nekem err l Gabriel Marcel megfogalmazása jut az eszembe, aki az emberközöttiséget, az interperszonalitást úgy határozza meg, hogy „együtt állni a fényben”. Marcel a fényt János evangéliumának fénymetafizikája értelmében magyarázza. Ez a fény olyan, hogy nem vet árnyékot. Mikor a Másikkal a „transzparens egzisztencia” viszonyába kerülök, ez azt jelenti, hogy nincs árnyéka számomra. A transzparencia persze nem azzal egy jelentés, hogy a Másik „nyitott könyv” számomra, hogy nincsenek titkai el ttem – ez embertelen lenne –, hanem azt jelenti, hogy bízhatok benne, szinte lehetek hozzá, fenntartás nélkül adhatom át magam neki, szerethetem. Az egzisztencia transzparenciája nem föltétlenül a lét fell kapja a fényt – hagyjuk meg Heideggernek azt, hogy nyugodtan heverésszen a lét világló tisztásán –, hanem sokkal inkább a másik embertl. S ez a transzparencia az, ami – ha megvalósul, realizálódik – képes megszen-telni a hétköznapokat. Hamvas filozófiai kóborlásainak egyik legvonzóbb vonása az, hogy tudja és meri a mindennapiságot is feltölteni nem mindennapisággal, képes megszentelni azt. Engedjék meg, hogy – poézise folytán – néhány sort felolvassak az egynapos élet és a szakrális hétköznap hamvasi leírásából: „Az egynapos élet szerkezetének jelképe a tiszavirág, ez a kicsiny rovar, majdnem leveg-b l van, határtalanul törékeny, mint az illat. Életminimum. Olyan, mint az újsághír. Az egynapos élet szerkezetéhez tartozik a színház, a mozi, mindaz, ami mulandó és profán, a festék, a frizura, a divat. Emberek, akiknek élete egynapos élet. Életkörök besz külése: klikk, egyesület, társaság, kör, foglal-kozás. A kishivatalnok. A koldus.

A háziasszony. A gyári munkás. A szakember. A szobatudós. Az egynapos élet reggel kárminpiros és elragadó illata van, délben lila és nehéz, este barna és büdös, mint a hulla. A szakrális hétköznap reg-gel kemény és nehéz, délben tele van virággal, este az érett gyümölcstl roskad” (70-71. o.). Sok min-



- 239 -

denr l lehetne és kellene még beszélni Hamvas Béla és Thiel Katalin róla írt könyve kapcsán. Hamvas az én számomra az a gondolkodó ember, aki – a maga kontójára, ami személyes életében gyakran nem bizonyult kifizet d nek – megpróbálta végiggondolni a világot, a „sötét ponttól”, az els hazugságtól kezdve egészen a személyes üdvözülésig. A végiggondolás útja során, útitársként, egy idre Thiel Ka-talin is csatlakozott hozzá, aki – Platón Phaidroszának képét használva – Nietzschét és Kierkegaard-t is felülteti a bakra, hogy velük együtt próbálja betörni ezt a rakoncátlankodó és minden irányba kitörni akaró nemes paripát. Vállalkozása azért tekinthet sikeresnek – ha nem is véglegesnek –, mert segítsé-gével a hamvasi gondolkodás sokkal kormányozhatóbbá vált a filozófia úttalan útjain.

Csejtei Dezs

*forrás: www.c3.hu . weboldal

"A bizonytalanság oka mindig az, hogy az embert a lefokozott éberség� tudat káprázatvilága megzavarja, és nem tudja magát teljesen az alapállásban megnyilatkozó tiszta szellemi lényével azonosítani és az abszolút látásban nem tud meger�-

södni."

(Unikornis)

Pokoli riport*

Miután 1948-ban "B-listára" teszik, könyvtári állásából fölfüggesztik, és 1949. március 1-jével nyugdí-jazzák, Hamvas Béla 1948-tól 1951-ig sógora kertjét m veli Szentendrén. 1951 júniusától újra "mun-kába lép", raktárosként dolgozik Inotán az Erm beruházó Vállalatnál, majd 1954 és 1962 között se-gédmunkás Tiszapalkonyán. 1951 és 1955 között Inotán és Tiszapalkonyán írta azokat a - jobb híján - rendhagyó naplónak, esszéknek nevezhet szövegeket, amelyeknek a Szarepta nevet adta. A m a Dúl Antal szerkesztésében megjelen életm -kiadás 14. kötetében látott napvilágot. Szarepta az ókori Izra-elben Szidónhoz, majd Tíruszhoz tartozó kisváros volt, ahová üldöztetéseinek idején Illés az Úr útmu-tatásait követve menekült, és ott egy özvegynél élt. A Szentírás két helyütt említi ezt az eseményt, il-letve a település nevét. Elször a Királyok I. könyvének 17. 8-24., majd Lukács evangéliumának 4. 26. részeinél. Hamvas mve mottójául a Királyok I. könyve 17. 9-ik részét választotta. Nehéz lenne meg-kerülni a kérdést: hogyan értelmezte Hamvas Béla a bibliai szöveghelyet, miért emelte mve elé mot-tóként, miért adta ennek a városnak a nevét címül. Szarepta lehet a szellemtl érintetlen hely szimbó-luma, ahová a szükség és az üldöztetés idejében bújik el a szellemi ember. Az Illést befogadó özvegy az ószövetségi szöveghely szerint nem kifejezetten elkötelezett Illés Istenének, legalábbis eleinte biz-tosan nem. Hamvas többször is megemlíti a m jegyzeteknek is nevezhet részleteiben, hogy a szen-tendrei bels emigrációt mindenképpen föl kellett adni, vissza kellett térni a világba, vállalni kellett, minden ellenségességével együtt. Megjegyzem, Illés próféta Szarepta eltt meditatív-aszketikus álla-potban, a világtól szintén elzárva élt, a maga "bels " valóságában. Hamvas úgy érezte magát a szen-tendrei kertben, mint Noé bárkájában az özönvíz idején. Hibaként rója föl önmagának, hogy a helyzet tragikumából és a rendelkezésére álló szabad szellemi er kb l nyert energiáit irodalmi tevékenységbe fektette, ahelyett, hogy a válságot oldotta volna meg a segítségükkel. Másrészt úgy érezte: morális alapja sincs arra, hogy kívül éljen azon a kényszermunkatáboron, amelyben a többség lakott. Bármeny-



- 240 -

nyire is kecsegtet és kívánatosnak tn , mégsem hallgathatom el a másik értelmezési lehetséget sem, amely, amellett, hogy nagyrészt a lukácsi helyre alapozható, a Királyok I. könyvében található változattal is könnyen kapcsolatba hozható. A Názáretben prédikáló Jézus a kiválasztás, kiválasztott-ság viszonylatairól beszél, amikor Illés szareptai tartózkodását hozza föl például. Ebben az összefüg-gésben természetesen nemcsak a hallgatóság választatik meg, hanem a beszél is. Különös, egyedi volta isteni küldetéssel, szakrális, szellemi fontossággal bír. A pátoszt talán némileg tompíthatja a tör-ténelmi távlat, a tudat, hogy Hamvas, a mottóban szerepl Sz cs Géza-idézethez kapcsolhatóan, való-ban kitüntetett helyzetben volt azokban az években, amikor a Szareptát írta. Az elhallgattatási és a megtörési kísérletek tüntették ki azzal a lehetséggel, hogy a szocialista termelési viszonyok között is bizonyíthatta szellemi-emberi hivatástudatát, hitet tehetett azok mellett az általa szakrálisnak és archa-ikusnak tekintett értékek mellett, amelyekrl olyan magával ragadó ervel és magabiztossággal elmél-kedett Scientia Sacra cím m vében. Ezt a töretlen és törhetetlen hitet (amelyet semmi esetre se hív-junk elhivatottságnak) aztán újból párhuzamba lehet állítani azzal, ami Názáretben történt Lukács evangéliuma szerint. A szándékos(?) értetlenséggel. Hamvas mvének 80. oldalán további utalást tesz Illés történetére, amikor arról elmélkedik, hogy a szellemtelenség és az embertelenség napjaiban az értelem és a hit megrzése a legfontosabb és talán egyetlen emberi föladat. Vigyázni arra, hogy kor-sónkból az olaj ne fogyjon ki. Egyszerre utal Illés csodatételére, amelyet a Királyok I. könyve hivatko-zott részlete említ, de Krisztus példabeszédére is vonatkoztatható az utalás a bölcs és balga szüzekkel kapcsolatban. Hamvas Béla olyan eszmeidben alkotja meg a Szareptát, amelyben végképp nyilvánva-lóvá válik számára, hogy az európai nyugati kultúra szinte egésze valójában tévút. (Fontos kivételek azért vannak: Newton, Böhme, Leibniz vagy Einstein.) Történelmünk, mvel dés-, vallás- és mvé-szettörténetünk több ezer éves, egyre jobban kiteljesed katasztrófa. A fasizmus, a kommunizmus, a haláltáborok, Hirosima és Nagasaki a jéghegy csúcsa csupán. A tiszapalkonyai poliglott segédmunkás legfontosabb föladatának az alap keresését tekinti. Azt az alapot, ami létünket alapítja, reálissá teszi, a szónak szakrális értelmében. Azt az alapot, amelyet véleménye szerint mindenkinek keresnie kell; sen-ki sem indulhat el régebbi keresk után, járt utakon. Hamvas keresése nem egyszeren szellemi mun-ka, sokkal inkább vágy, talán a böhmei sóvárgás értelmében. De ez sem pontos fogalmazás, több mint vágy, fanatizmus. A tisztaság fanatizmusa. Könyvét olvasva sorakoznak az olyan mondatok, amelye-ket mottóul választhattam volna, éppen úgy, mint a mottó t le származó részét, amely szintén a Szareptában található. Ezek a mondatok axiomatikusnak tnnek, holott mindössze tételmondatok, kije-lentések, gyémántkeményre csiszolt, pontosnak szánt megnyilatkozások, még akkor is, ha az esszé m fajában ez az igyekezet nem nevezhet szokványosnak. "Nem szabad belemenni abba, hogy két álláspont van" - írja egy helyen. Egész életmvével a kizárólagos igazságok ellen vallott, és késbb is ellenük vall. Az emberiségnek az a hagyománya, amely Henochtól Buddhán és Lao-cén keresztül Hé-rakleitoszig húzódik, és amelyet Hamvas kiindulópontnak tart, szintén tagadja az ex katedra kijelenté-sek jogosultságát, még akkor is, ha tételes rövidséggel fogalmazódnak meg, mint a Tao-te King vagy Hérakleitosz fönnmaradt írásai. Egyetlen lappal késbb, amikor a Szarepta szerz je az analógia és az archaikus hierarchia fogalmait határozza meg, nyoma sincs a korábbi kategorikus-kizáró megfogalma-zásnak. Stílusáról késbb még szintén a Szarepta lapjain maga írja, hogy kamaszos, és azt hiszem, az olvasó helyenként igazat adhat neki, fként kategorikus, ellentmondást nem tr kijelentései kapcsán, bár azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy népszerségét az utóbbi évtizedben ennek a "stílushibának" is köszönheti. Még akkor is, ha talán éppen ezzel értene egyet a legkevésbé. Ezt a folyamatot jelzi az a tény is, hogy néhány éve utcát neveztek el róla, noha több írásában kinyilvánította azt az óhaját, hogy ilyen esemény vele kapcsolatban soha ne forduljon el. Hamvas a Szarepta születé-sének idejében úgy érzi, hogy a helyzet, amirl beszélnie kellene, különösen súlyos, és belátható: ne-héz lett volna megmagyarázni neki ennek az ellenkezjét. Ugyanakkor töretlenül hisz a romlás sze-mélyre szabott visszafordíthatóságában, annak a munkának a sikerében, amelyet mindenkinek magá-nak, személyesen kell végrehajtania. Mindezek a gondolatok indokolták a címet illet választásomat, amelyben nem annyira a recski munkatábort megörökít Faludy György Pokolbéli víg napjaim könyve és annak címe befolyásolt, hanem Karinthy Frigyesnek a Mennyei riport cím regénye, amelynek ér-telmezését egy alkalommal már párhuzamba állítottam Hamvas túlvilágképével, Az ürességként meg-élt lét görbetükre - A túlvilág cím dolgozatomban. Ilyenformán a tiszapalkonyai segédmunkás napló-jegyzetei tudósításként is olvashatóak. Számunkra már nem annyira térbeli, mint inkább idbeli távol-



- 241 -

ságból "közvetít" a riport, ezáltal is ersödhet a Karinthy-regénnyel vont párhuzam, hiszen ott sem térr l, hanem talán idr l, vagy még pontosabban téren és idn kívüliségr l van szó. A Szarepta szer-z je nagy ív , bár roppant vázlatos összmvészeti és mvel dés-antropológiai tablót tárva olvasói elé, azt kutatja, hol hibáztuk el, hol tévedt el az emberiség, hogy világháborúk, népirtások, esztétikai, poli-tikai és vallási hazugságok zsákutcáiba tévedtünk. Guénon hatására, de nála sokkal eredetibben és ta-lán ezért hatásosabban, a reneszánszból kiindulva próbálja meg levezetni a válságot, és abban minden-képpen igaza van, hogy a reneszánsz tekinthet annak az átmenetnek, amelyben fölszámolódott a nyu-gati emberiség utolsó univerzális, biztonságtudatot szavatoló kozmológiája, a középkori kereszténység, ami még a klérus ellenére is folytatója lehetett egyetemes igényében az archaikus kozmológiáknak. A reneszánsszal kezddött Hamvas szerint az életkultusz, ami nem más, mint életkizsákmányolás, és az általa fausztizmusnak nevezett mozgalomban érte el tet pontját. Faust nem a valóságból indul ki Ham-vas Béla szerint, hanem annak az ördöggel kötend szövetségnek a szükségszerségébl, amely az életet kínálja az embernek a létért cserébe. Ezen a ponton helyezi szembe Faustot Jóbbal, aki tudja, hogy istenfélelme és az ehhez kapcsolódó tisztánlátás az, amit soha nem veszthet el, akkor sem, ha minden elveszett, mert ezt senkitl sem kapta, csak magának köszönheti. Faust éppen ezt az egyet bo-csátja áruba, de a legrosszabb nem is ez. Amikor elbukik az ördöggel szemben, megbocsátja magának, hogy személyiségét, létét elárulta és eléri, hogy üdvözüljön. A bökken csak az, hogy "Nincs komp-romittálóbb lény Istennél." Már tudniillik az üdv is kevés, ha az ára félelem és megromlott lelkiisme-ret, pontosabban mániákus bntudat. "Szabad az út a világháborúk felé" - kommentálja fejtegetéseit Hamvas. A reneszánszon, a reformáción és a felvilágosodáson keresztül egyenesen a XX. század em-bertelen diktatúráiig, a fasizmusig és a kommunizmusig vezetett az út, addig a folyamatos katasztrófá-ig, amelynek hamvasi fölfogása meglep módon hasonlít olyan posztmodern gondolkodók apokalipti-kus nézeteihez, mint Baudrillard vagy Foucault. A nyugati emberiség eddigi mvel dés- történeti elemzéseivel merben ellentétes reneszánsz-kép rajzolódik ki a Szarepta lapjain: "Nincs szomorúbb, mint a mer életöröm, a paloták, a ruhák, az ékszerek, a sok archeológiai sírzsákmány. Kacér Sz zmáriák, kisportolt Krisztusok, múzeumi szenzációk, lakomák, és persze meztelen nk. Nyert, aki új élvezetet talált ki." Hamvas éles kritikával illeti Voltaire-t, akit majomkirálynak nevez, Rousseau-t és Goethét, aki szerinte oly mértékben tehetséges volt, hogy Wilhelm Meisterével és Faustjával iga-zolni tudta a primitív életösztön kultuszát, st magasrend misztikát láttatott benne. Tévednénk azon-ban, ha azt hinnénk, hogy Hamvas a tehetséget, mint pozitivitást, el nyt, értéket értelmezi. Kétes el ny, és érték teremtésére nem alkalmas az az emberi tulajdonság, amely nem megszerzett, kiharcolt, "megbölcsüléssel" elért része a személyiségnek, mindössze puszta adottság. Az igazi mnek, mint Überschöpfungnak (nietzschei kategória, pedig a Szarepta szerz je Nietzschével is leszámol) csak akkor van jogosultsága, ha elutasítja a tehetség és a természet "segítségét", és az alkotást ott kezdi, ahol minden véget ér. A tehetség Hamvas számára éppen olyan erszakos tett, behatolás a kozmosz örök rendjébe, mint a forradalmak. Európa mozgalmai fegyenclázadások voltak, amelyeknek egyetlen célja, hogy az szabad, aki a többire vigyáz.” Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hamvasi sza-badságfogalom, amit a forradalmi ideológiákkal pontosan ellentételez a gondolkodó, Diderot-nak Az apáca cím regényében vagy az Enciklopédia idevágó szócikkeiben kifejtett fölfogásával szinte egy-behangzó, amennyiben a szabadságot, mint jogok és kötelességek fölismert törvényszerségét értelme-zi. Saját koráról így ír: "Valljuk be, hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett volna, ha élettervét mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia és ezen felül még a tudat, hogy a csdért senkit sem vonhat felelsségre. Így ez mégiscsak jobb. Készen kapott elvek és eszmék és rendszerek, amelyeken gondolkozni nem is ajánlatos."

A szabadság tehát alapveten kényelmetlen léthelyzet. A kozmikus rendbl kilépett emberiségnek Hamvas szerint szüksége van arra, hogy kábult, lefokozott létállapotban "támolyogjon" (ez utóbbi a szerz által bevezetett szakszó). A Szarepta kábulatban támolygó társadalmat bemutató részletei ismét csak a riport mfajával mutatnak rokonságot, habár erteljesen keverednek ezekben a fejezetekben a különböz m fajok. A herepencsi darukötélalkatrész cím-kezdet szöveg nyilvánvalóan novelliszti-kus jegyeket mutat, a paródia szintjén azonban a kommunizmus-szocializmus termelési riportjai, üzemlátogató publicisztikája is jelen van az elbeszélésben, amely leginkább a káosszal azonosítja a kommunista termelési-szervezési módszereket. Az északi sarkon cím rész pedig mintha egy korabeli



- 242 -

vicc megörökítése volna. Az ezt követ rész is hasonlít a viccekre, bár azoknál lényegesen intellektuá-lisabb és keserbb. Hamvas elemzi saját, 1948-1951 között írt nagyregényét, a Karnevált is, amelynek els " cenzúrázott " kiadását már nem érhette meg, így levelez társait, barátait leszámítva maradt m vének lektora, elemzje is. A XX. században született játékelméletekkel egyenérték fejtegetést is tartalmaz ez a sokrét és sokszín kötet. Az emberi játéktevékenységet, mint lehetséges világot vagy a megélt valóságon kívüli helyzetet teremt aktust elemzi Hamvas, és párhuzamba vonja a komédiával. Fejtegetése végén mégis elutasítja a komédiát, mivel az véleménye szerint csak a hamisat képes igaz-nak látni, illetve láttatni. Az olvasó számára azonban mindenképpen megfontolandó lehet az a hamvasi fölismerés, hogy a játék (s itt Schiller játékfölfogására emlékeztet) az ember legfontosabb egziszten-ciális jellemz je. A Szarepta szerz je mindenr l beszámol olvasóinak, ami Inotán vagy Tiszapalko-nyán foglalkoztatta. Így olvashatunk izgalmas, bár jellemz en misztikus matematikai fejtegetést a tol-lából éppúgy, mint Edgar Allen Poe mvészetének elemzését, elmélkedést Beethoven zenéjérl vagy egy igen eredeti ötletbl felépített Hamlet-értelmezést, amelynek központjában az a fölismerés áll, hogy Hamlet az egyetlen shakespeare-i személyiség, aki kiléphetett volna a drámai helyzetbl, mégis tudatosan a tragédiát választotta és megmaradt az egyetlen épelméjnek abban a világban, amely Sha-kespeare színpada. Pontosabban fogalmazva: siker és dics ség, tehetség és áldozathozatal ütközik ösz-sze a Hamlet cím tragédiában. A dán királyfi képes az áldozat vállalására, arra a tettre, amelyre Faust, a "tettek embere" Hamvas szerint képtelen. Hamvas Béla megdöbbent következetességgel vezeti le a klerikális hatalmi formából annak látszólagos tagadásán és a nemzetállam eszméjén keresztül a szocia-lista állami berendezkedést, a nyílt diktatúrát és terrort. Egészében mégis úgy tnik, mintha Hamvas Béla végs soron Platónt okolná a bolsevizmusért, habár primitivitás lenne az ideológiát az idealiz-mussal és az ideát, mint eszmét vagy ideálist az eidov-szal összekeverni. Általában véve Platónt, mint a nagy tévesztt, félreért t kezeli, talán a szintén kritizált Nietzsche görögségképének hatására. A Szókratész utáni görög filozófia kritikájának esetében azonban minden bizonnyal annak a Martin Hei-deggernek az alhueia-tana volt rá hatással, akit egyebütt szintén elmarasztal metafizikai következteté-sei miatt. Mindenesetre a platóni anamnézis-tant kritizálván az alhueia-nak éppen azt a – hibás – eti-mológiai értelmezését adja, amit Heidegger vezetett be, hogy az igazságról és a megismerésrl megfo-galmazott föltételezéseit kellképpen alátámaszthassa. A kommunizmust épít táborban írt följegyzé-sek között sajátosan hamvasi mfajok is megtalálhatók. Ilyen például az a humoros, jobb híján pozitív utópiának nevezhet szöveg, amely a bölcs férfiak és a szép nk országát álmodja szavakba. Másutt egy fémgyári munkás mindennapi tevékenységében fedezi föl a taót, pusztán abban a tényben, hogy az illet h zöngés és túlzások nélkül végzi a munkáját. Mindig arra ügyel, amit éppen tesz, ezért mindig pontosan azt teszi, amit meg kell tennie. Ez a tao. Az emberiség archaikus hagyományának jelenkori realizálása és az élet minden pillanatában érvényes megélhetsége szempontjából a Szarepta egyik legfontosabb helye az a rövid bekezdés a 188. oldalon, amely Hamvasnak és mesterének a szöveg rög-zítését tizenhat évvel megelz egyik beszélgetését idézi föl. A buddhizmus és a tao alapvet tételei összegzdnek oly módon ebben a részletben, hogy közben egyetlen pillanatra sem kapcsolódik ki a szöveg az európai kultúra körébl, mivel a beszéd témájának szimbóluma Dürer Lovag, halál, ördög cím rézmetszete, amelyrl más m veiben Hamvas is, akárcsak Carl Gustav Jung, megállapítja, hogy az európai személyiség számára mandala, meditációs objektum. A személyiség fölépítésének és teljes lebontásának, kiüresítésének szükségessége pedig, amelyr l a Dürer-kép alapján a beszélgetés folyik, nemcsak a távol-keleti vallásfilozófiákban játszik jelent s szerepet, de a közel-keleti szufizmusban is, f ként pedig Meister Eckhart vagy Jacob Böhme meditatív keresztény misztikájában. A lovag csak akkor gy zhet, ha mindent fölszámol, önmagát is. "Mi marad meg, kérdem. Semmi se vész el, volt válasz."

Hamvas Bélának a magyarságról, a magyar szellemrl, kultúráról megfogalmazott nézeteirl elmél-kedni vagy nyilatkozni szinte máig a legnehezebb föladatok egyike, legalábbis számomra. Meghök-kent az a szigorú hangvétel, amivel Az öt géniuszt olvasva szembesül az olvasó, még akkor is, ha tud-juk, Hamvas a két világháború között különböz folyóiratokban a magyar szellemi élet szinte egész szivárványkörét áttekintette recenzióiban, csöppet sem elutasító hangnemben. A magyar Hüperion cím szellemi vállalkozásában pedig alapos elemzését adja a magyar irodalomtörténet több fontos mozzanatának. A Szarepta viszont mintha az egész magyar irodalmi hagyománnyal leszámolna. Ham-



- 243 -

vas véleménye a magyarságról, különösen Ady Endre költészetérl lesújtó. Véleménye szerint Ady a baudelaire-i mértéket elvétve vagy félreértve a rimbaud-i életkábulatba zuhan, exhibicionizmusa és individualizmusa szellemi katasztrófát okozott a magyar kultúrában. József Attiláról sincs jobb véle-ménye. Minden bizonnyal róla teszi az alábbi megállapítását: "A költ édesanyja halála fölött érzett megrázkódtatását versben tkésíti. Ide jutottunk. Lesz, ami lesz, és kerül amibe kerül, mindent megír-ni.” Minden áldozat csak látványterv, látszat mindaddig, amíg az alkotó a legfontosabbat, lényének egyszeriségét teszi kockára, véli Hamvas. Mintha Az öt géniusz azon megállapításai visszhangozná-nak, amelyek szerint a magyarság vándorlásai során egy szellemi magaskultúráról leszakadt, legjobb esetben lovagi-ksátrija alapozódású, szellemileg csonkult közösség. A Szarepta 156-tól 159-ig terjed lapjain Hamvas megállapítja, hogy a magyarok legyzték a bolsevizmust, mivel még annál is korrup-tabbak. Zátonyra futott ezen a nemzeten minden küls uralmi kísérlet, éspedig nem éppen a hsiesség, hanem a közöny, az egoizmus, a korlátoltság és a hitetlenség miatt. A magyarok csak pojácák voltak, akiknek érzékük még a nagy árulások iránt sincs, itt vannak, senki se tudja miért, nevelhetetlenül, m-velhetetlenül, kétségbeesés nélkül, melankólia nélkül, komikum nélkül. Végül nem marad más, mint a cigányzene.

Megjegyzem Hamvas Béla, aki olyan felvidéki német családból származott, amelynek nevét a hungarus tudatú apa magyarosította, fia önkéntesként szolgált az els világháborúban. Nemzeti érzel-meinek megváltozását esszéin kívül leginkább Karnevál cím regényében lehetne talán nyomon kö-vetni. Föl kell tenni a kérdést: minek tekinthet a Szarepta ? Ez lenne-e a megvalósulása A csikkgyjt emlékiratainak, amely fiktív mr l utolsó kisregényében az Ugyanisban tesz említést Hamvas? Vagy apokaliptikus és így töredékekbl álló esszékötet? Esetleg olyan útmutató könyvecske, amilyent Ham-vas soha nem akart írni, st ett l óvta a legjobban olvasóit (bár Eksztázis cím esszéje eléggé kategori-kus megfogalmazású, és tételes kijelentésekben sem sz kölködik)? Hamvas Béla választ ad a kérdé-sekre a Szarepta 78. oldalán. Az egyetlen, amit tehet, ha hagyja, hogy történjen minden szabadon, kor-látozás, befolyás nélkül. Kétségbe vonja a segítség, a tanítás, a tanács, a támogatás hasznosságát. A lét olyan mértékben szent, hogy kívülrl érinthetetlen.

Kelemen Zoltán

*forrás: Új Forrás, Irodalmi, M�vészeti és Társadalomtudományi Folyóirat, 2003

"A Mérték. A li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás."

(Eksztázis)

A b n eltörlése és a valóság leváltása*

Ahhoz, hogy egy adott tudatforma és az emberi létigazság viszonyát jellemezhessük, érdemes körül-járni a b n tényéhez való igazodását. Vizsgáljuk meg tehát Hamvas Béla segítségével, hogy milyen szerepet töltenek be ezzel kapcsolatban a tudományok! Ha az emberi létezés válságait kutatjuk a törté-nelemben, minden válságot egy régebbire vezethetünk vissza, s az eseménysor egyszer csak elvész egy sötét pontban, valahol a történelem kezdete elõtt. A személyes és transzcendens istenképen nyugvó vallásos tudatforma számára nem ismeretlen e jelenség: eredendõ bûn a neve. Persze, megragadható ez a tény szkebb tudati szinten is (filozófia, tudomány), ugyanis itt valamiféle ember által elkövetett



- 244 -

rontásról/romlásról van szó a létezésben, azaz mindez ontológiai eseményként is felfogható. "A törté-neti ember létezésének tisztázása és megértése szempontjából semminek sincs döntõbb jelentõsége, mint a belátásnak, hogy önmagában a bnrõl való tudatot ébren tartsa. Ez az emberi egzisztencia való-diságának elemi feltétele. Gondolkozás csak akkor lehet hiteles, ha a bntudatot számon tartja." (Ham-vas [1994], 161-162. old.) Ebben az összefüggésben már világossá válik, miért a kereszténységgel szembeni folytonos támadás, illetve az alapigazságok átformálásán szorgoskodó önjelölt próféták so-kasága! "Az egész újkor a bn tényének szándékos letagadására épült fel, ez nyilatkozik meg abban a mesterségesen táplált morális és egzisztenciális indifferenciában, amely megteremtette a tudományt, a személytelenség apoteózisát." (Hamvas [1994], 162. old.) A lélektan analizálja a bntudatot, hiszen az a feladata, hogy számzze a rossz lelkiismeretet, a szorongást és a gondot. De a bn ettõl még nem t nt el! A pszichológia megtanítja a rejtõzés technikáit. Az ember nem ismeri fel létezésének mélyebb értelmét, sõt, hátat fordít a valóságnak, s elkeni a lét nehézségeire vonatkozó tudatát. A bn tényét relativizáljuk, biologizáljuk, szociologizáljuk, pszichologizáljuk, moralizáljuk, egzisztencializáljuk. Ennek eredményeként kicsapongó vallást, stupid tudományt és gonosztevõ politikát kapunk (Hamvas [1994], 163-164. old.). Igaza van Webernek: ha akarjuk, akkor a tudomány mindent megmagyaráz. Homoszexualitás, tolvajlás, genetikai hiba, kulturális másság stb. De lassan már magyarázatokra sincs szükségünk. Nem is tudunk róla, hogy bármit is meg kellene magyarázni: mert a bn eltöröltetett.A tudomány ezzel Tudománnyá vált. Immár ez a modern ember új, kvázivallása. Ennek legfõbb mágusa maga a Tudós: "Õ közvetíti a Tudomány szentélyébõl érkezõ kinyilatkoztatásokat. Megföllebbezhetet-lenül, legalábbis a másik Tudós cáfolatáig. Hogy a Gazdaságkor scientizmusa mennyire valláspótlék-ként m ködik, mutatja a nyelv vele (is) kapcsolatos varázsigésedése: a tudomány megállapította, ame-rikai tudósok vizsgálata szerint, a NASA kutatói kiderítették, a Nature-ben megjelent cikk igazolja stb." (Czakó [1996], 78. old.) A másik döntõ mozzanat - Czakó Gábor szófordulatával élve - a valóság leváltása. Az ember a kezdetektõl fogva alkotott mesterséges tárgyakat, de e tevékenység arányai csak az ipari forradalom kirobbanása óta változtak meg drámaian. Teremtett helyett immár termelt világ vesz körül bennünket. "A Tudománynak köszönjük a tömegtájékoztatás elképesztõ fejlõdését is. Hogy a média átvehette a valóság leváltásának napi gondját. Hogy éjjel-nappal, otthon és útközben képes elárasztani bennünket a termelt világ jelenségeivel. S lám, az utóbbi évtizedek mind gyorsuló áramá-ban egyre inkább csak az létezik, ami mediatizálható, úgy létezik, ahogy a médiának kívánatos." (Cza-kó [1995], 24-25. old.). Íme, az idealizmus elvont eszméjének tudományos-technikai megvalósítása! Ha a valóság-igazság kellemetlen, akkor nem is létezik. A szubjektum tudatának mesterséges kiterjesz-tése a valóságra további népszer technikákkal is elérhetõ: az alkohollal és a kábítószerrel. Mindez azonban semmiképpen sem nevezhetõ megismerési módnak. "Hamis ismeretben végzõdnek, illúzió-ban, önáltatásban, a valóság természetével ellentétes észlelésekben - s nem vezetnek pozitív cselekvés-hez." (Molnár [1996], 113. old.) Rögzíthetjük tehát a modern tudomány eltévelyedésének tényét. Im-már nem a valósággal való szembenézés és az emberi lét segítése a cél, hanem egy mesterséges, idea-lista világ létrehozása, amelyben az ember továbbra is istennek képzelheti magát.

Elemzésünk záróakkordjaként az úgynevezett tudományok közül alaposabb vizsgálatnak kell alávet-nünk sz kebb szakterületünket, a közgazdaságtant. Miként illeszkednek az itt tapasztalható jelenségek a fentebb felvázolt történeti ívbe, s mindezek mennyiben hagyják szemünk elõtt lebegni az emberi léttel kapcsolatos alapigazságokat? Amint már a bevezetõben említettük, a közgazdászok különös elõszeretettel hivatkoznak Adam Smith XVIII. századi tudományos teljesítményére, mint elméleti rendszerük elsõ módszeres megalapozójára. Anélkül, hogy Smith-t a tévedhetetlenség színében kíván-nánk feltüntetni, feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az általa feltárt empirikus összefüggések segítsé-gével - amelyeket az egyes nemzetek anyagi gazdagsága és gazdasági gyakorlata között mutatott ki - számos veszélyre is felhívta az egyébként üdvösnek tekintett szabadpiac mködésével kapcsolatban a figyelmet. Ezek közül csak címszavakban felsorolva a következõket érdemes megemlíteni: az erõsödõ specializáció nyomán a munkások szellemi kiüresedése. A munkamorál ebbõl fakadó általános csök-kenése, a takarékos életmód fogyasztás-dominanciájúvá válása, az irreálisan magas vagy alacsony szintû árrögzítés lehetõségének kialakulása a piac elszemélytelenedésével, a gazdag és nem dolgozó társadalmi réteg bõvülése, kormányzati segítséggel életben tartott monopóliumok és különleges privi-légiumok elterjedése, a növekvõ vállalati méretek miatt a tulajdonosi és menedzsmentfunkció szétválá-



- 245 -

sa (Wilson [1989] alapján idézi Bassiry-Jones [1993], 623. old.). Bassiry és Jones a cikkében megvizs-gálja, hogy mennyiben igazolódtak a smithi aggodalmak az Egyesült Államok mai gazdasági gyakorla-tában, s arra a következtetésre jut, hogy szinte teljes mértékben. Hasonlóan járt David Ricardo (szintén illusztris közgazdász személyiség) XIX. század elején kidolgozott, a szabad kereskedelem elõnyeit bemutató elmélete is. Annak ugyanis, hogy ez két ország lakóinak számára hasznot jelentsen, a következõ feltételei vannak: (1) a tõke nem lépheti át az országhatárokat a magasabb munkabér-színvonalú országból az alacsonyabba áramolva; (2) kiegyensúlyozott kereskedelem a két fél között; (3) teljes foglalkoztatottság a részt vevõ országokban. Ezen feltételek, persze, távolról sem teljesülnek a gyakorlatban, így aztán a szabad kereskedelem erõltetése csupáncsak egy szk réteg számára hajt hasznot. Úgy látszik, a közgazdaságtan "alapító atyái" még látták a fától az erdõt, azaz hogy alapvetõen a gazdaság van az emberért, nem pedig fordítva. A mai helyzetet azonban Korten profesz-szor szavaival élve Adam Smith és David Ricardo elárulásaként jellemezhetjük (Korten [1996], 85-93. old.), s ez a közgazdaságtan eltévelyedésére utal bizonyos partikuláris érdekek kiszolgálásában.

Kocsis Tamás

*forrás: Kovász, 1997. I.évf.1.sz.

"A Mérték. A li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás."

(Eksztázis)

„Tízezer b r lélek”, beszélgetés Kemény Katalinnal*

A. L. - Hamvas Béla olvasójaként izgatott örömmel nyugtáztam, hogy a közelmúltban nagyszabású monográfia jelent meg életmvér l. A m azonban egyre inkább zavarba ejtett. A Darabos Pál bemu-tatta kép csöppet sem hasonlít arra a ders bölcsre, aki akár egy hétköznap semmitmondó forgataga után néhány sorával képes átemelni abba a régióba, ahol a dolgok valódiak, s ahol épp ezért magunkat is valódi lényeknek érezhetjük. Az életút aprólékos, látszólag hiteles adalékai, valamint mveinek elemzése ellenére sem ismertem rá a bennem rzött író képére, különösen az életm leny göz at-moszférájára. Ezért gondoltam úgy, hogy Hamvas feleségéhez fordulok, aki nemcsak tanúja az élet és életm folyamának, hanem – amint az köztudomású, és ami napjainkban kivételes jelenség – tényleges élet- és munkatársa volt. Igaz, Darabos három vaskos kötetében ennek a ténynek nyomát is szinte alig találtam. Talán e szembeszök hiány okára is rá tud mutatni a Hamvas-életmnek immár az író távozá-sa óta hozzáért gondozója, Kemény Katalin. Kérem, segítsen áthidalni a szakadékot, amely az évek során bennünk kialakult Hamvas-kép és a jelzett monográfia nyújtotta kép között tátong.

K. K. - Kérésének nem könny eleget tennem, mivel magam is értetlenül olvasom Darabos Pál írását. Akár az életmenetrl, akár az életmr l legyen szó, mintha semmi köze sem lenne ahhoz a személy-hez, akivel harmincegy esztendeig együtt éltem. Kezdeném a számomra legfeltn bbel. Egy életm fiziognómiája – milyen pompás, milyen találó cím, szólalt meg bennem a könyv els látására a kelle-mes meglepetés. Valóban, mi sem lehet találóbb, st méltóbb a Hamvas-m jellemzésére, mint a fizi-ognómiai szemlélet. Nemcsak azért, mivel tudtommal nálunk Bélán kívül más nem foglalkozott beha-tóan a Rudolf Kassner megfogalmazta fiziognómiai világképpel (Kassner állandó olvasmányai közé tartozott), hanem mert Hamvas Béla mveinek javát és – bátran állíthatom – újdonságát, megejt vará-



- 246 -

zsát jórészt az életjelenségek fiziognómiai megragadásának köszönheti. Kassner, akár Hamvas – a ni-etzschei földrengésbl fölocsúdva s az els világháború feltárta világválságot gyökeréig átérezve –, kénytelen hátat fordítani a platóni ideafilozófiának, valamint visszájának, a racionalizmusnak. Utóbbi-nak, mint ami elkerülhetetlenül a materializmus lejt jére vezet, és az absztrakt idealizmusnak is, mely-ben a lét (Sein) és a szüntelen mozgásban megnyilatkozó keletkezés (Werden) nemcsak sohasem fedik egymást, hanem mint valóság és látszat kiegyenlíthetetlen ellentétként szembesülnek. A platóni örök-ségben minden a szón nyugszik, a hangsúly ezért az általánosan érvényesre, a tipikusra esik. Az idea-lizmus a megismételhetetlen személyes jelenséget és megnyilatkozását figyelmen kívül hagyva nem jut el az alapkérdéshez: „Miként függ össze a legnagyobb szeretet a legnagyobb tudással?” – más szó-val: miként testesül meg az Ige. A fiziognómiában a szakadékot, az abszolútum „örök tereit” a válto-zatlan statikus ideavilág és a megvalósulás él, tehát változó, tehát egyedi idejével az imagináció kap-csolja össze. A képzeler pedig az els és végs szabadság. A világteremt szabadság, az, amirl a teremtésmítoszok elemezhetetlen kezdete szól. Mi elemezhetné az eredetet? Mi elzhetné meg az egy-et? Id ben meg nem elzheti, mivel a hérakleitoszi „minden egy” nem a sorszám els tagja, hanem a mindenség számfeletti osztatlan teljét szül „tízezer”. S tudjuk, az si nyelvgondolkodásban a tízezer a megszámlálhatatlan sokaság neve. Virtuálisan az összesség gyökerét magában rejt Egyb l világra szület jelenségekkel (a tízezerrel) keletkeznek a számok, s vele/velük az id. A számokon túli transz-cendenst és a megjelen töredéket az imagináció köti össze, más megfogalmazásban teremtményként váltja ki: adja formáját, s ezzel korlátját és határát. A szüntelen születés sorában világra nyíló lény mind egy-egy arc. Ez az, hogy a teremtés nem ismétli meg önmagát, ez az, hogy minden egyes terem-tény a tízezer egy-egy arca, ezért mérték és tükör és közép.

A. L. - Err l jut eszembe, hogy Hamvas Béla Karnevál cím regényében a „tízezer br lélek” regé-nyér l beszél…

K. K. - A regényben valamennyi szerepl a tízezer br lélek egymással fel nem cserélhet arca, ám épp ezért a közös Egy, a gyökérhez tartozásáért képes a megfordulásra. Metanoia: töredék voltunkban ráeszmélés az originális Egyre. A fiziognómia kulcsszava az arc. És itt nem hallgathatom el, hogy Hamvas Béla fm vének a Karnevált tartotta, azt az írását, amelyben a látszat és a létez nem áll szemben egymással, hanem az arcmaszkban áthatja egymást. Inqualieren – mondaná Böhme. De nem ez az áthatás és együttlét ismérve-e valamennyi, a teremt indíttatástól ihletett mnek – a mvészet-nek? E dönt mozzanatnál nem hallgathatom el Darabos Pál félreértését sem, aki a maszkot kivétel nélkül a démoni álarccal téveszti össze. „Miért van a Karneválnak annyi szereplje?” – teszi fel a kér-dést. Válasza: „Azért, hogy ami nem maga a lélek, a tízezer brt levesse.” Mintha a normális életálla-pot az arc nélküli, test nélküli lény lenne, és az, amit lélekként élünk meg, nem éppen a képzelet hídja lenne az alaktalan „Egy” és a testet öltés formája között. A görög tragédia maszkján keresztül az isten-ség ( a számok forrása, a számfeletti Egy) szólal meg, de megszólalásának feltétele a testet öltés a tíz-ezer egyikében, a formában. Ha jelenséget, lényt, mvet meg akarunk közelíteni, legeredményesebb azt saját mértékével tenni. Mi lenne alkalmasabb a Hamvas-opus megközelítésére, mint a fiziognómiai néz pont, amelyben költészet és filozófia, esztétika és etika egymást átható egyetlen arc, s amely sok-szín egységében minden szaktudomány elemz és definiáló rekeszébl kisiklik? Ám szemlélet helyett pontosabb az átélés, a beleélés szót használni, mert csak a mvel való, az azonosuló megélés képes az egész mvet végigkísér két, hol párhuzamos, hol egymást látszólagos ellentmondásban keresztez folyamának sodrását követni. Ez venné elejét annyi kínos kísérletnek, a mindenáron kész kategóriákba sorolásnak. Ez tenné részesévé az olvasót a Hamvas-m , valamint saját élete rétegezettségének megér-tésére. Két alapvet vonulat küzdelme, a platóni ideavilág és az életteli fiziognómia érzékelésére, más szóval a lét életvalóságának nyílására.

A. L. - A cím ígérete alaposan felkeltette érdekldésemet, milyen is a fiziognómiai perspektíva felraj-zolta – ahogy az imént jellemezte – arc. Bevallom, ennek nyomát az elmondottak után sem nagyon látom.

K. K. - Nehéz meglátni azt, ami nincs. Hogy miért adta a szerz a monográfiának ezt a címet, vagy fordítva, miért nem élt a fiziognómia nyújtotta lehet ségekkel, ne firtassuk. Minsítsük módszerét po-



- 247 -

zitivista filológiának vagy bárminek, tény, hogy ersen emlékeztet elavult tankönyveink küls adatok-ra épít irodalomtörténeteire, amelyek mozaikszer törmelékekbl igyekeztek egy-egy alkotóról össz-képet adni, jobb esetben a korszak uralkodó szellemi áramlataiba, netalán politikai közegébe illesztve. E mozaikszemlélet sajátos ellentmondás forrása. Miközben számtalanszor ismételgeti a Hamvas-m hérakleitoszi „minden egy” vezet fonalát (például az ifjúkori zsengékben vagy a gyakorlati kényszer diktálta publicisztikában, ahol ilyesminek nincs és nem is lehet nyoma), a monográfia azt sugallja, mintha a m és élet meghatározó egységét a töredékek halmaza képezné. Holott épp ellenkezleg: ha van m - és életegység, az az egyetlen középponti magból (nevezhetjük alapélménynek) terjed, és hat át valamennyi részletet. A mozaikszemléletre semmi se jellemz bb, mint ahogy a mvekb l igyekszik megformálni az életrajzot. A Silentium például szerinte rávilágít magányára. Elfeledkezik arról (vagy nem tudja), hogy a Silentium nem életrajz, hanem m, és mint minden igazi m, a m ves életébl n ki, annak esszenciája: kevesebb, mint életrajz – annál több. Gondolja meg, milyen tág perspektíva nyílt volna, ha a monográfia él a lehetséggel, ha követi a folyamatot s általa az átváltozás küzdelmét, amely a jelentékeny mvek kezdeti platonizmusától a fiziognómiai látásmódhoz vezet; mondjuk, a hüperioni eszmevilágba tartozó Az írás platonizmusától a Patmosz lét- és életszimbiózisáig. És a má-sik, a XX. században kibontakozó, megújult értelm tradicionális áramlatnak jelentségében egyedüli példája, az átható fiziognómiai gondolkodás nélkül aligha tehette volna meg a dönt áttörést: az egyébként hatalmas filológiai, filozófiai apparátussal dolgozó „tradicionalisták” között az egyetlen, aki az egyetemes emberi hagyomány történeti (= idbeli) határain túlemelkedve annak ontológiai alapját az Evangéliumban fedi fel.

A. L. - Úgy vélem, hiábavaló számon kérni a Hamvas-m kihívta módszer, valamint színvonal elha-nyagolását. Ehelyett inkább arra legyünk tekintettel, mennyiben tesz eleget egy nyilvánvalóan poziti-vista szemlélet követelményeinek, tisztán a tényekre alapozottan.

K. K. - „Nincsenek tények, csak interpretációk” – így tudjuk Nietzsche óta, ám jelen esetben még azt sem állíthatjuk, hogy az interpretáció téves vagy önkényes, mivel az értelmezés megelzi, és ahhoz igazítja a tényeket. Elképedve kérdezem magamtól: hogyan? Ki ez a buzgó, az önképzkörben jeles-ked nebuló? Béla, gyerekkoráról beszélve, felnttkorában is a gyerek huncut mosolyával emlegette, hogy iskolakerül volt; anyósom tréfás esetekrl mesélt, amikor az elkódorgott kisdiákot estefelé az erd ben végül egy tölgyfa ágai közt találták meg. S mindez oly találónak tetszett ahhoz a személyhez, aki érett korában is a gyermek természetes tiltakozásával bújt ki a megkötöz konvenciók alól. A meg-rzött kópéság humora nélkül hogyan is viselhette volna az élete folyamán nemegyszer tapasztalt kire-

kesztést, ami a környezetük fölé emelkedett gondolkodók örök kiváltsága? A tények, igen, a tények hiteles forrása, a mérvadók kiválasztása, valóban ez lenne a reálisnak nevezett életrajz nyersanyaga. Miféle tény a családi legendárium kitalálta Bozsena-kaland a Tátrában a „gazdag gyáros feleségével”? Egy rokon még „látta” is egy pozsonyi kávéházban a fiatalembert, aki „pont olyan volt, mint Béla”. Emlékszem, amikor Béla hazajövet félig nevetve, félig bosszúsan mondta: „Nem tudom ket lebeszél-ni e képzelgésrl, még a Bozsena nevet sem ismertem, de hát mit tegyek” – és legyintett. Arról a zon-goram vészn r l viszont, akihez éppen a tátrai tartózkodás alatt csakugyan meghitt kapcsolat fzte, még csak szó sem esik. Vagy mi indokolja a Pukánszky karrierjével való összehasonlítást, akivel se jó, se rossz viszonyban nem volt? Harmincegy közös évünk alatt még a neve sem merült fel. Ilyen alapon az összes osztálytársával összehasonlítható lett volna! Helyesbítést kíván Lindenfeld Árpádhoz fz d barátsága is. Kevés igazi barátságai közé tartozott ez, amit a közös érdekldésen, közös ízlésen túl a játékos pajtásság fémjelzett. Lindenfeld Árpádot én személyesen nem ismertem, de Béla sokszor em-legette azt az orvostanhallgatót, akit klinikai eladásokra elkísért, és akit hozzá hasonló zenei vonzal-ma vitt a hangversenyterembe. Kedélyes esetekrl beszélt, amikor Lindenfeld Árpád hozzájuk járt töltöttkáposztára, Béla meg barátja családjához sóletlakomára. Tévedés, hogy barátja meghasonlását a numerus clausus okozta volna. Utóbbi azt jelentette, hogy bizonyos zárt szám felett nem vettek fel az egyetemre zsidó hallgatókat, de nem azt, hogy a már elkezdett tanulmányokat abba kellett volna hagy-ni. Lindenfeld Árpád életét sajnos a vérbaj szakította ketté. Amikor Béla utoljára a hárs-hegyi kórház-ban meg akarta látogatni, már olyan állapotban volt, hogy nem engedték be hozzá. Külön tanulmány deríthetné ki, mi hitette el a monográfia írójával, hogy Hamvas Béla gyermek- és ifjúkora valami, a



- 248 -

kiskatekizmusnak megfelel aranykorban telt. Mintha egy XIX. század végi, polgári erkölcstantól cse-peg életrajzot, mtörténetet olvasnánk. Így válik itt a kedves csibész iskolakerül b l eminens tanuló, holott Béla saját elmondása szerint már a líceum els évében fogdának érezte az iskolát. A család tör-ténete valóban érdekes és komplex regénytéma lehetne a XX. századi magyar középosztály bomlásáról s ezzel egy sokfelé ágazó, bár laza közösséget mégis viszonylagos egyensúlyban tartó részének hanyat-lásáról. A folyamatra a pecsétet Trianon ütötte: menekülésáradat, szegénység, tájékozatlanság. Minden addig lappangó tévelygés, elítélet felszínre kerül. Ha jellemezni akarnánk a 20-as, 30-as évekbeli Hamvas családot, a felvidéki Fenn az erny, nincsen kas motívumai összefutnának Babits Halálfiainak képeivel, színezve a csehovi nalakok ködtengerbe foszló, amorf ábrándjaival. Figyelemre méltó eb-ben a fél lábbal valami elkopott hagyományban, fél lábbal valami belterjes, formátlan, bohém atmosz-férában leledz, állandó csd fenyegette családban, hogy a zuhanás ell mindig a „nem gyakorlati” fiú, Béla segítsége húzta ki ket a bajból. Értve ezen nemcsak a pszichikai, hanem még az anyagi válságo-kat is. Így már egészen más, st fordított perspektívába kerül Darabos Pál többször hangsúlyozott állí-tása, miszerint Hamvas Bélának egyetlen bizalmasa édesanyja lett volna. A tények mégiscsak tények: tény, hogy ez a saját világába zárkózott anya négy gyermeke közül csak a fiát volt képes tegezni. Egy monográfiának nem feltétlen tartozéka a családtörténet, de ha már… akkor mégiscsak a tények. Érthe-tetlen például a Hamvas Józsefet, az apát, annak kvázi-irodalmi m ködését méltató hosszadalmas le-írás, aki írt ugyan a korszak hivatalos irányának megfelel tankönyveket és a vidéki ízlésnek megfelel Pet fire, de inkább Szabolcskára emlékeztet epigon karcolatokat, verseket. Ez a tevékenység szinte elengedhetetlen velejárója volt azoknak a század második felében már anakronisztikussá vált, német-b l zsinóros magyarba öltözött joviális, társaságbeli úriembereknek, akik a Kossuth-rajongást minden bels vagy küls konfliktus nélkül egyesítették a Monarchia-hséggel. A fiú szellemi indíttatására ezeknek a provinciális kultúréletet jellemz m ködéseknek nem volt példaadó hatása még negatíve sem, valamely szembefordulásban. Ha a gyermekkorban keressük a majdan kialakuló gondolkodó gyökereit, inkább az ilyen mozzanatok méltók a figyelemre. Szokása volt, mesélte anyja, reggelenként összes játékát kiszedni a szekrénybl, és mindannyiszor új csoportosításban visszarakni. Azaz, mint képzel er vel megáldott gyermek, felfedezi és birtokba veszi a dolgokat, hogy saját autonóm világát berendezhesse. Elképedek a tárgyi tévedések halmazától. Olvasom, hogy Hamvas Béla 1948-tól 1951-ig „a Czóbel-villában kapott menedéket”. Az ok: Czóbel attól tartott, hogy párizsi tartózkodása alatt kiigénylik a lakását, továbbá hogy Hamvas Bélának apósa lakásában, ahová otthonunk lebombázása után menekültünk, „nem volt helye”. Nos, ha már tények kellenek, azok a következk: Czóbelnek nemcsak nemzetközi hírneve, de fivére magas pártfunkciója miatt sem kellett atrocitástól tartania. Czóbel, aki enyhén szólva neheztelt Bélára, amiért a Forradalom a mvészetben cím közös mvünk-ben nem szerepelt, st az akkori mvésztelep konzervatívabb festi (Kántor, Ilosvai Varga és mások) sem szerepeltek, ha látogatóba mentünk, mogorván visszavonult. Felesége, Modok Mária barátnm kedvéért engem még valahogy elviselt, dehogyis fordult volna kéréssel Bélához. Mária, ismerve hely-zetünket – másrészt gondoskodni akarván kutyájuk, macskájuk ellátásáról –, felajánlotta távollétük idejére lakásukat. ’48 telén huzamosan tartózkodtam a Czóbel-házban, Béla akkori zsúfolt teendi mi-att (a könyvtári munka mellett fleg az Egyetemi Nyomda Kiadónál betöltött szerepe, írók közös fel-olvasói útjai vidéken stb.) többnyire csak az estéket és a hétvégéket töltötte Szentendrén. Március 13-án viszont édesapám hirtelen megbetegedése hazahívott, ám hogy a vállalt kutya-cica-gondozásnak eleget tegyünk, Béla kisebb-nagyobb megszakításokkal valóban lakott a Czóbel-házban ’48 nyaráig, amikor is a háziak visszatértek. Nem azért jöttem vissza Zuglóba, szüleim lakásába, „mivel általános iskolában állást kaptam”, hanem családi bajok s édesapám májusban bekövetkezett elhunyta miatt. A Mérei Ferenc vezette Pszichológiai Intézet alkalmazásában „otthoni munkát” végeztem. Egyetemes neveléstörténeti antológiát szerkesztettem visszamen leg az elérhet legrégebbi idkig, kommentárok-kal. Sajnálatos módon Mérei letartóztatásakor és intézetének megszüntetésekor kerek egyesztendei munkámat elkobozták. Tehát nem azért tértem vissza Pestre, mert iskolában kaptam elhelyezést, ez csak egy év múlva történt meg, de akkor sem általánosban, hanem gimnáziumban. E tényeket nem tartanám említésre méltónak, ha nem meg nem történt helyzetek helyesbítését szolgálnák. Darabos Pál valóságos irodalmi legendát tulajdonít a Czóbel-villában tartózkodás idejének. Valóban megfordultak ott barátaink, de nem többször, mint a pesti lakásban. Az ostrom utáni felszabadulás egy-két éve talán Hamvas Béla külvilággal való kapcsolatának legmozgalmasabb szakasza volt. A Weöres-életrajzokból



- 249 -

például ismeretes az eset, amikor Bélát nem találván otthon, Károlyi Amyval kénytelenek voltak azt az emlékezetes éjszakát a régi görögkeleti temetben tölteni. Az tény, hogy Béla ez idben kezdte el írni a Karnevált, ám az, hogy készül munkáját Molnár Antallal beszélte volna meg? Elképzelhetetlen, honnan vesz Darabos Pál ilyen adatot. Amikor Bélát negyvenéves korában megismertem, közölte ve-lem, hogy ötvenedik esztendejében fogja megírni. Így is történt, pontosan tízévi érlelés után valósította meg tervét. Egyébként nemcsak rá, de minden vérbeli alkotóra jellemz, hogy a megfogalmazás eltt nem „beszéli ki” a készül m vet. „Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni”, és „kétszer nem lehet ugyanazt álmodni”. Nem tudom, naivitás-e vagy vakmer ség a tények, helyzetek, jellemek ár-nyalt ismerete nélkül a dolgokat a tanulmányírónak tetszets sablon szerint értelmezni. Különösen érzékeny rétegeket érint az ilyen látószög a barátságok megítélésében. Itt van például a nagy mvelt-ség , kit n zenetörténész, Molnár Antal barátsága. Ha barátságnak nevezzük két lélek egymásra is-merését olyan mélységben, amely a külsleges, mondjuk, szociális réteget áttöri, akkor ennek hiánya miatt – minden rokonszenv, akár nagyrabecsülés mellett is – a barátság szó kérdjelet kap. Más a baj-társiasság, a kollegialitás, akár a világnézeti rokonság. Ez a kapcsolat, habár az adott szinten mindkét részr l szinte volt, inkább társadalmi, st társasági jelleget öltött. Molnár Antalban, amellett, hogy a géniusznak hódolt, mindig volt valami leereszked, valami pártfogói az aktuálisan társadalmilag és f leg anyagilag mélyen alatta lév személlyel szemben. Igazat szólva meghívásaik, fogadásaik Bélá-nak az utolsó éveiben már eléggé terhére estek. Molnár Halállátójának Boethiusa valóban mutat vala-mely rokonságot azzal a Hamvas Bélával, akit Molnár Antal látott, de nem rétegezettségében és nem a „tízezer b r lélek” egyetlen arcában, inkább a világi sorsban. Látásmódjára az is jellemz, hogy en-gem is ábrázol a maga regényében, mint jelentéktelen varrón cskét, aki kitart férje mellett. Rátérhet-nék még a mind a személyek, mind a magyar irodalom szempontjából sokkal jelentsebb Weöres–Hamvas-barátság arculatára. Erre azonban mind súlya, mind bonyolult holdudvara miatt külön írást kell szánnom. Hamvas Béla szentendrei tartózkodásának Darabos Pál által rajzolt képét viszont kény-telen vagyok száznyolcvan fokkal megfordítani.

A. L. - Jelent s részt kap a monográfiában Hamvas Béla szentendrei élete. Miután könyvtári munkájá-tól, valamint a publikálás lehetségét l megfosztották, valóban új élet kezddött ott számára, amint azt a Vita nuova cím fejezet sugallja.

K. K. - Ismét egy cím, amit nem értek. Még az is felmerült bennem, hogy talán ironikusan használja ezt a szellemi megújulást jelz dantei mondatot, holott annak, aki Béla életét és m vét ismeri, épp az ellenkez jét kell látnia. A szellemi folytonosságot s e szellemi folytonosság legmarkánsabb vonalainak megszilárdítását. Valamit az elzményekr l. Valóban, Szentendre idben, jelentségben életünk szer-ves részévé vált. Budapesten sohasem tudtunk igazán meggyökeresedni, és Szentendre, bár sem Po-zsonyra, sem a Mezségre nem hasonlított, mégis valami kárpótlást nyújtott az elhagyott szülföldért. Házasságunk évétl, 1937-t l kezdve a nyarak jó részét – kivéve a Dalmáciában töltött heteket, tehát azt az id t, amikor még a remete-hegyi lakásunk ép volt – a K-hegy alatti parasztházban töltöttük. Parasztház mivoltában éppen nem volt, amint azt Darabos Pál állítja, nyomorúságosnak mondható. Két elég nagy szoba, tágas konyha, kamra a jellegzetes, hosszú falusi tornáccal, a kertet övez patakkal. A ház mögötti erdcske, megszakítva apró tisztásokkal, szép sétát kínált az ivóvizet adó forráshoz. Mi sem lehetett természetesebb, mint az, hogy mihelyt a háborús rombolást némileg helyrehoztuk, ha az id engedte, igyekezzünk a régi helyre. A történethez hozzátartozik, hogy bár a kis birtok Béla sógoráé volt (mellesleg nem Koós Iváné, hanem Istváné), de annak idején, a ház építésekor Béla a kétkezi munkából derekasan kivette a részét. Tekintve, hogy a Koós család inkább csak kirándulásszeren, alkalmi tartózkodásra jött ki, Béla már ismeretségünk el tt hónapokat töltött ott. St, mivel 1936-ban ott írta meg A magyar Hüperion els változatát, el is neveztük hüperioni háznak. Nem derül ki, téves információn vagy téves interpretáción alapul-e Darabos Pál állítása, amely szerint Hamvas Béla Szen-tendrére „kiköltözött” volna, a „romos és lakhatatlan házacskában húzta meg magát”. Miért? Mivel – írja a szerz félreérthetetlen mögöttes hangsúllyal – „apósa házában nem adatott számára megfelel hely”. Tény, hogy egyiknk számára sem volt pótolható a magunk teremtette, lebombázott kis fészek a kéziratainkkal, könyvtárunkkal, sztteseinkkel, csendjével, füstölg, rozoga kályháival, nyirkos falával – meghitt szegénységével. Sohase jutott volna eszembe emlékiratot írni a valóban remetelaknak ne-



- 250 -

vezhet otthonunkról, sem a szüli környezetbe való visszatérés körülményeirl, ha e monográfia számos sora nem keltene valami lappangó célzást, titokzatos vádat. Mert mi az, hogy nem volt „megfe-lel hely”? Miután a harcok befejeztével két hónapig Óbudán, hol itt, hol ott adtak romeltakarításért csak szatírába ill, megalázó munkák fejében kegyelemszállást, végül a pontonhíd felverése után szü-leimhez, Pestre siettünk. k a két lakható szoba közül a nagyobbat adták nekünk, s mivel a harmadik még a háborús dúlás következtében lakhatatlanná vált, hálószobájuk édesapám „dolgozószobájává” alakult. Hely tehát annyi volt, amennyi volt, többet nem lehetett varázsolni. Az viszont igaz, hogy a kétféle nemzedék, kétféle életstílus minden tapintat ellenére zavarta egymást. Ám még igazabb, hogy a mi vendégeink (ez id tájt rengeteg fiatal fest, író járt hozzánk) sokkal inkább zavarták szüleim csendjét, mint az diszkrét visszavonulásuk a mi hangos társaságunkat. 1948 májusában, édesapám elhunytával, amikor már a harmadik szoba is lakhatóvá vált, két szoba plusz hall nyújtott „helyet” számunkra. Mind a Vita nuova, mind a Szarepta cím fejezet igyekszik megersíteni a látszatot Ham-vas Béla állítólagos „magányáról”. Mintha Szentendrén évekig tartó elhagyatottságban, a mindennapi kenyérért küszködve földmívesmunkára kényszerült volna, mintha közös zuglói lakásunk, közös éle-tünk megsznt volna. Magány és magány – s közben szinte kérkeden emlegetve a sok kiváló vendé-get. A prózai tények egészen mások. Amilyen méltatlan eljárás volt Béla B-listára helyezése, a köz-életb l való kirekesztése, ugyanolyan megkönnyebbülést is jelentett számára a hivatali nygt l való megszabadulás. (Errl jut eszembe egy humoros jelenet. 1936 szeptemberében, amikor még csak ud-varolni járt hozzánk, egy vacsoránál kijelentette: „Milyen kár, hogy az ember negyvenéves korában nem mehet nyugdíjba, úgy, mint Svájcban.” Ugyancsak elképedt erre polgári mentalitású édesanyám: „Egy nyugdíjashoz fogsz férjhez menni?!”) Érthet, hogy a hivatali robot, akárcsak annak idején az iskolai fegyelem, mindig nehezére esett. Erre céloz az Interview cím esszében, tudniillik hogy nem tett eleget kötelezettségének. Tapasztalatom szerint ez így az érzékeny lelkiismeret túlzása, s inkább a sablonos feladatokat kísér hangulatra, mintsem a ténylegesen megtett munkákra érvényes. Most, hogy a f városhoz több kötelesség nem fzte, magától értetd lett számára (és számomra is), hogy úgy, amint 1945 eltt, ha kevésbé kényelmes körülmények között is, a városi bezártságtól, házirendhez való alkalmazkodástól menten csavaroghattunk, Dunában úszkálhattunk. Földmíves-igazolványt, tekintettel a mind durvább politikai helyzetre, valóban szerzett, de maga a kertmvelés életszükségletét jelentette. Még késbb is, a tiszapalkonyai tényleges számzetésben, néhány négyzetméternyi földdarabon saját kedvtelésére (és vigaszára) zöldségeskertet ültetett, ápolt. Az ilyen Walden/Thoreau-szer életre nem-csak hajlama, szenvedélye is késztette. De ugyan akadt-e valaha is alkotó ember, aki a hétköznapok forgatagából való elzárkózást ne kereste volna, akár a lefüggönyözött szobában (Proust), vagy többnyi-re a civilizáció terhétl mentes természetben (Wordsworth, Rilke) – és Hamvas Béla? Csupa meglep állítás. „Sohasem került Hamvas Béla olyan természeközelbe, mint a Czóbel-villában” – állítja Dara-bos Pál. Különös, ha arra gondolok, hogy már gyermekkorában az erdt járta, Pozsonyban ugyanúgy, mint a csonka Magyarországon: Vecsésen nvérének veteményeskertje, majorsága volt, amit együtt m veltek, megismerkedésünk kezdetétl jártuk a hegyeket – és ezután, amikor a fvárosból este ki-ment a Czóbel-villába lefeküdni, a kutya-macskáról gondoskodni, hirtelen „természetközelbe került”? És vajon nem sorsszer, hogy a szerencsétlenség szerencséje akkor adta meg az alkotás magányát, amelyben tervéhez híven a Karnevált ötvenéves korában megírhatta? A magány fogalmát és állapotát Darabos Pál olyan, mondhatni, materiális szinten vetíti Hamvas Bélára, amely egyetlen szellemigényes személyre sem érvényes. Olyan ember volt talán, akit a hivatalos mellzés magányba sodorhat? És még abban a tekintetben sem volt magányos, hogy ne lett volna olvasója. Nevetve mondta egyszer: „T lem publikálnak a legkevesebbet, s nekem van a legtöbb olvasóm.” (Persze ha a hibásan másolt kéziratokra gondolok, s fleg azokra, akik valóságos titkos üzletágat szerveztek a xeroxmásolatokból, ez a népszerség nem is bizonyult minden tekintetben kívánatosnak.) Ám létezik az igazi magány, a távlat, ami még ahhoz is szükséges, hogy a közösséghez valódi kapcsolat szülessék. És a magány telje, ahol nincs különbség a között, hogy a teljességben vagyunk, vagy a teljesség van bennünk. Nem ezt mondja Hamvas Béla is a méhes magányáról szólva? „A méhes nem az elvonulás, hanem a jelenlét fels foka.” A monográfia azonban nem errl szól.

A. L. - Darabos Pál beszél a „magányos alkimista mveleteir l”. Számomra ez az alkimista jelz ma-gyarázatot kíván.



- 251 -

K. K. - A Karneválhoz f zött széljegyzeteimben (Az ember, aki ismerte saját neveit), ott, ahol felhí-vom a figyelmet a regény beavató jellegére és jelent ségére, szólok az alkimista transzfigurációról, amely által a természeti ember halhatatlan szellemtestét felépíti, s amely épp ezért valamennyi beava-tás alapstruktúrájának szimbóluma, egyben képlete. M vészet és religio gyökerét hiába is akarnánk szétválasztani. Még a szekularizálódott (profán) mvészetben is id feletti, azaz hiteles m csak az, amelyik az alkímiai mvelet szimbolizálta beavatási fázisokon keresztül a lélek „aranyát” megtisztítja a lárvák salakjától. Az alkímia históriai eredetét hol az egyiptomi, hol a kínai, hol más kultúráknak tulajdonítják, holott különböz terminológiákban megjelen si, mondhatjuk, teremtés eltti emléke-zet, amely a természeti elemeket (= földi részünket) a határátlépések állomásain át szellemivé szubli-málja. Akiben a megvalósulás igénye felébred, annak m vében (az áldozatban) a lépések anélkül is megtörténnek, hogy hagyományos szertartás vagy mester vezetné. Avilai Teréz a hindu beavatási szer-tartásokat nem ismerhette, s valószínleg az arab alkímia elemeit sem, a Bels Várkastély hét fokozata mégis pontosan fedi az alkímiai fokozatokat egész a szublimációig. Nos, a Karnevál hét könyvében ez a folyamat nyilvánvaló. A magányos alkimista cím fejezetben talán erre céloz a szerz. Indokolt, hogy a mben felismerjük az alkímia kristályosító fázisait, de csak ha arra rá is mutatunk. Enélkül a m vek tartalmi ismertetése nem szolgál mást, mint iskolapéldáját annak, hogy a tartalom leválasztha-tatlan nyelvérl, legfeljebb dokumentum, érdektelen – nem mvészet.

A. L. - Az alkímia emlegetése valószínleg összefügg azzal is, hogy gyakran sokat sejtet jelz ket használ. Például Hamvas Bélát mágusnak nevezi.

K. K. - Szinte hallom, ahogy Béla tiltakozik e jelz ellen. Nem tulajdonított magának világmegváltó hatalmat. A Mágia Szutra, mint más mvei is, szerényebb (= igényesebb), egy kísérlet, egy esszé az életvezetésrl, amiben a legfontosabb mondat: „Módszert mindenki saját maga teremt” – azaz: mód-szerünk személyiségünk része, szabadsága, felelssége. Leginkább zavarba ejtk Darabos Pál mér-telmezései. „A Karnevál – írja – nem a szokványos értelemben felfogott regény, mert a történelmet nem realista módon értelmezi, hanem létkérdések megoldása és megjelenítése.” Eszerint a Karneválon kívül a létkérdések a XIX–XX. század regényeiben nem merültek fel? Továbbá nem szokványos, mert a vallomás-elem valóban itt jelent volna meg elször? Másutt, ahol Vidal, a regény utolsó szereplje a Karnevál végszavait mondja ki, ezt olvassuk: „Ezek Hamvas Béla saját legbensbb gondolatai, nem csupán irodalom.” Kérdezzük: az irodalom nem mindig a szerz „bens gondolatait” mondja ki? Vagy: „Nemcsak úgy írt, hogy szórakoztassa az olvasót.” Darabos Pál szerint Hamvas Béla Regényel-méleti fragmentuma el bb született, mint regénye, s ennek elméletét alkalmazza. Elször Darabos Pál maga közli, hogy a Karnevál megírására Hamvas Béla negyvenéves korától készült. Azután, ha az elmélet korábban született volna, akkor a regény mindössze illusztráció lenne. Az elmélet elbbvaló-sága egyetlen nagy mre sem érvényes. Ismeretes ugyan Poe leírása A hollót megel z elméletérl, kés bb azonban maga cáfolta meg a költemény születésének ilyen eredetét. Elmélet és regény gyö-kere egy, de nem függvénye egyik a másiknak.

A. L. - Hiányoltam a nemcsak pozitivista, de még a szocreál tanulmányra is kötelez, olvasót, kutatót tájékoztató indexet, valamint a forrásmunkák pontosítását.

K. K. - A források, bizony, a források! Ami a Hamvas-szövegeket illeti, jó részét tlem kapta. Béla távozása után, amikor írásainak számbavétele, rendezése rám maradt, képtelen voltam mindent magam legépelni. Több másolatra volt szükség, hogy az akkori, a kiadás szempontjából még reménytelen helyzetben ne csak a nálam lévk maradjanak fenn. Szívesen fogadtam, ha valaki másolásra jelentke-zett, így Darabos Pált is. Így került az anyag tetemes része az birtokába. A birtok szót nem véletlenül használom: annak idején nem sejtettem, hogy a lemásolt írásokat, beleértve a közlés jogát, birtokának tekinti, s a maga tetszésére olyan els fogalmazásokat is közread, amelyeket Béla, mint nem végs példányokat, átdolgozott (például A magyar Hüperion els verzióját), nem beszélve az indiszkrét s ezért megtéveszt módon közölt levelezésrl.



- 252 -

A. L. - Arról is szívesen olvastam volna, hogy az író elhunyta óta a nyolcvanas évekbeli megjelenése-kig mi volt a kéziratok sorsa, s nem kevésbé lenne tanulságos a visszhang ismerete, ami a megjelenést követte.

K. K. - A Hamvas-mvek és a befogadók viszonya fontos téma, olyan fontos, hogy felölelné mindazt, ami a magyar szellemi életet Hamvas Béla eltt és utána, mind a mai napig jellemzi. A téma súlya és terjedelme azonban áttörné ennek a beszélgetésnek a kereteit.

A. L. - Még egy utolsó kérdés, tudniillik még nem válaszolt a kezdetire: mi az oka, hogy a három vas-kos kötetben nincs nyoma közös életüknek, közös munkájuknak, közös küzdelmeiknek?

K. K. - Engedje el nekem a lehetséges választ. E hiány, példa erre a könyv befejez része, ahol mégis-csak mintha rólam lenne szó, felér a rágalommal. Felismerve e megdöbbent tényt, magam is hasonló kérdéssel fordultam egy éles szem, a vesékbe látó barátomhoz: mi indíthatta a monográfia íróját ilyen csúfos befejezésre? Az ugyancsak megdöbbent s egyúttal, sajnos, meggyz válasz így szólt: „Gon-dolja meg, milyen teher a mind morális, mind a szellemi igényt tekintve silány színvonalú »tanítvány-nak« a mester öröksége, aminek se eleget tenni nem tud, se a vállalásról – a magára vett szerep miatt – lemondani nem képes. A mesterré avatott személyt támadni nem lehet, ám a rossz lelkiismeret, a he-lyét tévesztett lelkiállapot kitermeli az ösztönös és leghatásosabb bosszút: megtámadni a mester fele-ségét (az animát). Árulás a felsfokon, a bosszúvágy kielégül.”

A. L.: Sajnos, a monográfia kicsinyes személyeskedéseit összemérve a Hamvas-opust fémjelz nagy-vonalúsággal ez az indíték nagyon találónak látszik.

K. K.: Nos, a nyilvánvaló rágalom elleni tiltakozás a tiltakozót is beszennyezi. Abban a biztos tudat-ban, hogy ezt Hamvas Béla sem tenné, én sem vállalom. Vagy könnyebb megfogalmazásban: Hamvas Béla a Darabos Pál rajzolta képben aligha ismerne magára, miért ismernék hát én magamra?

Ambrus Lajos

*forrás: Kortárs, Irodalmi és Kritikai Folyóirat, 2003.

"A házastárs saját hibáim h� tükre, összes vétkeim és bûneim számtartója és vádló és ítélet."

(Karnevál)

Hamvas Béla és René Guenon*

Nevét és munkáit Magyarországon Hamvas Béla (1897-1968) említette elször 1935-ben, az a Ham-vas Béla, akit eltradícionalistának és mindenekeltt spirituális orientálódású írónak tekintünk. Ham-vas éppen Guénon révén fogalmazta meg Magyarországon a Tradíció ideáját elször. Egy magas, intu-íció révén szerzett, de alapveten logikai – olykor nagyon magasrend – szinten interpretálta azt. Írásai révén, Magyarországon világossá lett Guénon szerepe a Tradíció ideáinak autentikus és csaknem teljes kör kifejtésében. Világossá: olyan ember számára, aki „az újkor egész filozófiáját és tudományát vé-gignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd kiinduló-pontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált.” „... Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember



- 253 -

egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetesen kevés van” – írták Hamvast idézve, 51 év múlva, a Magyarországon másodikként és harmadikként megjelen Guénon könyvek hátsó borítóira (ámbár az idézet elbbi els felét elhagyták).

A II. világháború után, 1948-tól Hamvas Béla nem publikálhatott. Írásainak gépelt fénymásolataiból, amelyek kézrl-kézre terjedtek az országban, és nem kértek engedélyt arra, hogy lehessenek, értesül-hettünk csak arról, hogy noha Guénont továbbra is mesterének tekinti, ellenvetései is vannak a Nagy Tanítóval szemben. 1989 után, miután életmvét kiadni kezdték, alkothattunk csak többé-kevésbé pon-tos képet arról, hogy milyen mértékben, milyen szinten ismerte meg Hamvas Béla René Guénon élet-m vét. Nem ismerte azt teljes egészében, és valami elzárta t attól, hogy amit ismer, azt teljes mélysé-gében és magasságában, ezoterikus jelentségében megismerje. Rendkívül sajnálatos, hogy a Hamvas személyével kapcsolatos elfogultság a mai napig nem engedte kimutatni, hogy azok a kritikai észrevé-telek, amelyeket a 60-as években megfogalmazott, egyáltalán nem komolyak és igazak Guénonra. Sze-rencsére, amikor ezek a 90-es években Magyarországon nyomtatásban megjelentek, Guénonnak és az általa képviselt tradícionalitásnak már Hamvas genie-jét l részben szabadulni tudó tiszteli is voltak. A Guénon neve körüli világháború utáni csendet László András (sz. 1941) világviszonylatban is párat-lan spiritualitású Anthropokosmos Gnoietikos c. disszertációja törte meg 1974-ben, amelynek Prológu-sában a szerz újra említi Guénon nevét, mint a tradícionalitás „generalis restauratio”-jának egyik „ha-talmas súlyú személyiségé”-ét. László András Hamvas ifjú barátja volt, aki Hamvasnál magasabban és szorosabban kapcsolódott a tradícionális spiritualitás lényegéhez. Tehát a maga ezoterikus távlataiban értette meg a tradícionális spiritualitást, nem csak mint – például – értékrendet. Ma többen a Tradíció újabb nagy európai Mesterének tekintik. Mint Hamvas írásai, az említett m is fénymásolt formában terjedt az országban, s a szerz lakásokban, majd a 80-as évek közepétl immár nyilvánosan tartott el adásai révén gyakorlatilag Hamvas Béla személyétl függetlenül is kialakult egy érdekldés Guénon tanításai iránt. Buji Ferenc esetében ez látható formát is tudott ölteni: 1988-ban elkészített egy szamizdat gépiratot, amely a Le symbolisme de la croix öt fejezetét (IV., VII., XVI., XVIII., XXIX.) foglalta magában, A középpont szimbolizmusa címen. Ennek Ami centrális és ami perifériális cím fordítói bevezetésében mérvadó sorokat írt Guénonról: „mindent onnan vizsgál és onnan fog egységbe és egyetemességbe, ahonnan az ered.” Már ez az els szamizdat is említést tesz a La rčgne de la quantité et les Signes des Temps egy létez magyar fordításáról, ami Szigeti Árpád és az shagyo-mány Iskolája (Tradícionális Szellemi Mhely) kiadásában 1992-ben az els magyar nyelven megje-lent Guénon könyv lett, és további Guénon mvek lefordításainak, megjelenéseinek sorozatát indította el. Szintén Buji Ferenc fordította, a könyv Utószavát pedig László András írta:

„Guénon ... nem csupán a tradícionális tanítások elmélyült ismer je, kutatója és interpretátora volt, hanem Beavatott és a megvalósítás útján messzire és magasra jutott Mester”. Ennek az Utószónak nem kis jelent sége volt még, hogy – abc-sorrendben – az összes "kiemelked jelent ség " nagy tradícionális gondolkozót megemlítette, amibl is az olvasó számára egy kiterjedt és szoros láncolat képe válhatott láthatóvá (Titus Burckhardt, A. K. Coomaraswamy, Julius Evola, Matgioi, Marco Pallis, André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon).

A La rčgne de la quantité et les Signes des Temps megjelenését 1993-ban a La métaphysique orientale és az Les états multiples de l’tre megjelenése követte egy kötetben, Darabos Pál sok vitát kiváltott („A Lény sokféle állapotának metafizikája”) fordításában, utószavával, név- és fogalommutatójával, Farkas L rinc Imre kiadásában. 1993-94-ben ugyanitt jelent meg a Le roi du monde Baranyi Tibor Imre fordításában és elszavával, utószóként Ernst Küry két írásával (Der König der Welt és Vor Hundert Jahre kam zur Welt René Guénon). 1995-ben a már említett L’ésotérisme de Dante és Saint Bernard (Bódvai András illetve Orosz László Vladimir fordításában), majd szintén egy kötetben ugya-nebben az évben a La crise du monde moderne és a Le symbolisme de la croix, Baranyi Tibor Imre fordításában és utószavával, Szigeti Árpád kiadásában. A könyvek megjelenését Guénon további m-vei egyes fejezeteinek és cikkeinek fordításai kísérték párhuzamosan. Ezek 1992 és 1996 között az

shagyomány, illetve az Arkhé folyóiratokban jelentek meg. Az Arkhé a „Tradíció” fogalmát tisztázó és alapszimbólumait bemutató írásokat közölt, míg az shagyomány, a korábbi folyóirat, Guénon mo-dern világ kritikájával foglalkozó írásait, általában „a tradícionális világot” bemutató tanulmányait és



- 254 -

néhány tradícionális problémával foglalkozó cikkét (így például a „Tantrizmus és mágiá”-t) közölte. 1996-97-ben Guénon tanulmányainak és könyveinek a megjelenése megtorpant. Részben jogi problé-mák miatt (a Gallimard magyarországi képviseljének nem válaszol Guénon örököse), részben kétes és kérdéses okok miatt. Érdekldés hiányáról nem nagyon lehet szó, hiszen az Introduction générale l’étude des doctrines hindoues és a La Grande Triade id közben elkészült teljes terjedelm magyar fordításai nem erre utalnak. Egy szent iratok és tradícionális kommentárok fordítására és tanulmányo-zására létrejött csoport (Ârya Mantra munkacsoport) pedig a Etudes sur l’hindouisme és a Symboles fondamentaux de la Science sacreé több fejezetét fordította magyarra. Legalábbis cikkek tekintetében, 1997-98-ban egy politikai folyóirat, a Pannon Front folytatta Guénon bemutatását. Közölte az Introduction générale l’étude des doctrines hindoues utolsó fejezetét, összegyjtve Guénon tanácsait a nyugati civilizáció maradék szellemi elitjének újjászervezéséhez; majd kritikáját a „klasszicitással” kapcsolatos nyugati elítéletr l, továbbá Ungern-Sternberg báró illetve az „Ördög hét tornya” iszlám mítosza kapcsán írt recenzióit. Az egyetemes, metafizikai és szellemi megvalósítás-centrikus orientá-ció tekintetében egy nemrég megjelent kiadvány – a Tradíció évkönyv – pedig az Introduction egyik f fejezetét közölte.

A folyóiratokbeli közléseket tendenciáknak tekinthetjük, amelyek vagy Guénon tanításai teljes köré-nek tiszteletén belül jelentkeznek, vagy a tanítások teljes körétl elszakadva. Guénon minden tanítása fontos. Egyetlen kérdés, hogy az ezek különböz típusaira irányuló érdekldések tanításainak teljes körén belül mennek-e végbe, avagy ezek teljességét elveszítve, kizárólagossá váló értelemben. De természetes, hogy az utóbbi is messze több, mint Guénon eleve elutasítása, írásainak „nehéz nyelveze-te” avagy más fent említett és mondvacsinált okok miatt. Néhányan sajnos – világszerte – arra az ab-szurd következtetésre jutottak, hogy Guénon „hivatalos-akadémikus” mellzése, el nem ismerése „azoknak köszönhet”, akiket Guénon csupán társadalomkritikai-politikai értelemben érdekelt. Ezt állítani valóban abszurdum és a mai kor (Kali Yuga) sötétségének nemismerésére vall. Mindazok, akik nem hajlandóak Guénon korkritikájának szellemi-ezoterikus értelmét keresni – minthogy Guénon vég-s soron ezért és nem másért kutatta az „eltévelyedéseket”, ezért és nem másért leplezte le a „felforga-tás” er it (vagyis, hogy saját útját teljesen mentessé tegye ezektl) –, mindazok e hiányosságukért ma-guk fognak felelni. Guénon „mellzése” azonban nem nekik köszönhet, k általános értelemben sok-kal inkább „lépcs” lehetnének Guénon megismerése felé. Guénon felé, akit mi a leginkább ezoterikus nyugat-európai guénoniánus körök szempontjai és megjegyzései alapján is Az ismeretlen René Guénon-nak tekintünk. A „szektarianizmust” szinte kötelez elkerülni Guénon tisztelete nyomán, de Magyarországon talán sikerült elkerülni a „guánoniánus skolaszticizmust” is, amelynek Nyugaton azért jócskán tapasztalhatók a negatív megnyilvánulásai (ezek a Hagyomány metafizikai doktrináit és lehet ségeit a pusztán Guénon által kifejtettekre redukálják). Persze, kérdés, hogy az efféle guénonianizmus „elkerülésének szándéka” nem jár-e együtt a guénoni életm lehet legteljeskörbb és pontos ismeretének a hiányával is. Ezt a kérdést azonban önmagunknak kell feltenni, és mindennem „kötelez ” jelleg nélkül. Darabos Pál egy írásában részletes, többé-kevésbé pontos keresztmetszetét adja Guénon két általa fordított mvének (Les états multiples de l’tre; L’Homme et son devenir selon le Vedanta). Elvben elvárható lenne, hogy legalább tartalmilag-analitikusan ennyire ismerjék Guénon munkáit mindazok, akik számára tanításai fontosak. Mégis, egy ilyen részletes tartalmi ismeret sem „biztosíték” a tradícionális szellemiségre. Jól mutatják ezt Darabos fantáziálásai és illúziói a keresz-ténységgel kapcsolatosan, amely állítólagosan „minden más hagyománynál mélyebben nyitja meg az alapállást”, továbbá az ilyen abszurd állítások: „Guénon esetében csak az a meggondolkoztató, hogy nem ismervén fel a keresztény vallás és a keresztény hagyomány közötti különbséget, úgy vélte, hogy a kereszténységen belül nem érhet el a metafizikai realizálás, és ezért áttért a mohamedán vallásra. Ez tévedés (sic) volt a részérl és Hamvas Béla példája mutatja, hogy a megoldás az ezoterikus keresz-ténységen belül érhet el! (sic)” – Dúl Antal hasonló illúziói szintén idetartoznak: „Hamvas Guénonhoz mindvégig h maradt, de mesterét logosz-erben valóban felülmúlta (sic). Szavai a szó születésének forrásához közelebb állnak. Hamvasnál tárgyi tévesztést igen, de elért tudatszintjének (egységtudatának) megingását soha (sic) nem tapasztaljuk.”



- 255 -

Ezekt l a nyilvánvaló túlzásoktól eltekintve, ami Guénon tisztelete tekintetében talán kifejezetten ma-gyarországi jellemznek mondható, az, hogy itt elkerültek maradtak azok az eleve ön-leleplez és sze-génységi bizonyítványt kiállító szerencsétlenségek, amikor is egyes körök – talán bizonyos szabadk-m ves behatásra – arra kényszerültek, hogy a kiemelked és írásunkban is idézett tradícionális szerzk közötti nézet- és felfogásbeli különbségeket eltúlozzák. Tudjuk, hogy vannak Nyugaton állítólagos tradícionalista körök, st állítólagos ortodox tradícionalista körök, akik csak akkor érzik magukat szemléletük „biztonságában”, ha Guénon nagyságát mondjuk Evola, vagy Schuon nagyságának és tekintélyének a kifejezett rovására hangoztathatják. Láthatóan elveszítik lábuk alól a talajt, nem látják ezeknek a tanítóknak általában egyaránt jótékony hatását. A jelenkori világnak e szerzkr l egyaránt pozitív értelemben kellene tudnia, akiket egy egységes szuprarealitás láthatatlan módon köt össze. És mindez – amint azt egy jegyzetben fentebb jeleztük – egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne látnánk a tradícionális szerzk között lév – alapvet egység melletti – különbségeket. Végül, Magyarországon egyenesen páratlan az, hogy Guénon metafizikája és a Primordiális Tradíció ideája, László András révén, Shrî Râmana Mahârshi tanításainak-szemléletének egyidej bemutatásával került megvilágítás-ba. Ez a par excellence Primordiális Tradíció megértéséhez és megismeréséhez ténylegesen hozzá se-gít körülmény lehet, amely mély megismerés a Hagyomány logikai értelme és levezetései mögött Nyugaton gyakran elsikkad.

Horváth Róbert

*forrás: www.geocites.com honlapja

"Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyai. De vajon vannak a királyoknak népeik?"

(Magyar Hüperion)

Bizonytalan tekintetek – avagy a Bizonyos tekintetben*

Hamvas Béla Regényelméleti fragmentuma csak töredék ugyan, tehát nem egy részletesen kidolgozott regényelmélet, ám Hamvas ez irányú munkája nem marad befejezetlenül: maguk a regények pótolják az elmélet hiányzó tételeit. Részben úgy, mint a Karnevál esetében, ahol esszéisztikus metanarratív fejezetek szövegszeren is tárgyalnak regényelméleti problémákat; másrészt viszont maguk a megírt regények képviselik Hamvas regényelméletét, hiszen a megalkotottságának módján keresztül minden regény szükségszeren magában hordozza önmaga elméletét. Amennyiben a továbbiakban a Bizonyos tekintetben cím kisregény elemzését egy ilyen olvasat irányából végezzük, talán ki tudjuk egészíteni Hamvas töredékes regényelméletének hiányzó fejezeteit.

Mi történik és egyáltalán: ki beszél?

A regény a következ mondattal kezddik: „Ez még mind semmi.” Majd ezt követen az els bekez-dés jelents világtörténelmi eseményeket sorol fel, történelmi tényeket, melyek a 40-es évek legvégé-t l a 60-as évek elejéig befolyásolták a világpolitika alakulását (Mao Ce-tung kínai hatalomátvétele, Sztálin halála, a szuezi válság, a kongói polgárháború, az afrikai államok önállósodása, az els emberi rutazás, Kennedy elnök meggyilkolása). Felmerül a kérdés, milyen olvasói attitdöt vár el, mi lehet a

célja egy regénynek azzal, ha a legutóbbi történelmi események enumerációjával kezddik, és rögtön utána hozzáteszi: „Akármelyiket el lehet venni és hozzá lehet tenni Kongót, vagy az rhajót, mindenki



- 256 -

ott van, ahol van.” A történelmi tényeket egy vészjósló hang vezeti be, jelezvén, hogy még ennél is rosszabb, súlyosabb események várhatók; rögtön ezután azonban eljelentéktelenedik maga a történe-lem, lényegtelenné válik: lényegtelenné a regény szempontjából. Ezzel a Bizonyos tekintetben megfelel annak a követelménynek, amelyet a Regényelméleti fragmentum határozott meg. Eszerint mivel a vi-lágtörténelem realitása eltávolodott az embertl, személytelenné, absztrakttá vált, így a valóságnak, az emberi létezésnek, az emberi sors lényeges kérdéseinek a regénybe kellett áthelyezdniük: „Létezé-sünk súlypontja már jó ideje a nagy, nyilvános f- és államtörténetbl a regénybe siklott át.” (Regény-elméleti fragmentum) A Regényelméleti fragmentum szerint regényben a ”reális történet” csak a sze-mélyes emberi történet, a „szélmalomtörténet” háttereként vagy ellenpontjaként jelenik meg, azaz a regény a történelmet „néha feloldja, néha kineveti, néha elveti”. A Bizonyos tekintetben cselekménye abban a hipotetikus közeljövben játszódik, a munkatáborok korában, amikor a történelem már telje-sen személytelenné és abszurddá vált, amikor „a valóság utolsó nyoma is eltnt”. Ebb l közvetetten arra gondolhatunk – ha továbbra is a Regényelméleti fragmentum gondolatmeneténél maradunk –, hogy a Bizonyos tekintetben regényideje a világtörténelem végével esik egybe. Úgy is olvasható ez a kisregény, mint egyfajta elmélkedés a világtörténelem végérl, a történelem utáni emberrl.

„Kés bb a valóság utolsó nyoma is eltnt, csak a történet maradt meg. Eseménnyé azon az augusztusi délután vált, amikor a rakodóparton cs dület támadt. (327)”

A realitás teljesen súlytalanná, lényegtelenné vált. Vannak azonban események, amelyek esélyt kínál-nak arra, hogy a realitásban mintegy megmutatkozzon a valóság. Hamvas elmélete szerint a regény lényege, hogy képzeletbeli szereplk segítségével olyan képzeletbeli helyzeteket teremt, melyekben létezést fenntartó legfbb valóság (vagyis az „igazság”) felismerhetvé válik. Ezért kezddik a regény egy ilyen „eseménnyel”, melyet elször távolról láttat a narrátor, kicsiben, és csak fokozatosan közelít felé, lassan élesíti a képet. Végül kivehetvé válik, hogy néhány ember körüláll egy földön hanyatt fekv , meg-megvonagló ismeretlent. A narrátor még közelebb lép, és ekkor megismer valakit az embe-rek közül. Beszélgetni kezdenek: kiderül, hogy nemcsak egymást, de a földön vonagló embert is isme-rik mindketten. Húsz évvel korábbi történetet kezdenek mesélni, amikor is Csincsajantaniban valaki fölgyújtott egy barakkot. A regény egy detektívtörténet lehetségével kecsegteti az olvasót: az alap-kérdés ugyanis látszólag az, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, vagyis ki a tettes? Mint említettük, Ham-vas vonzódik a népszer irodalmi formák helyzeteihez és módszereihez (talán azért, mert az olvasót figyelmét és érdekldését ezek segítségével lehet a leginkább ébren tartani). A „nyomozás” jegyében szület elbeszélés mindvégig azt a reményt tartja fönn az olvasóban, hogy van megoldás, és a regény végén fény derül mindenre. Ehelyett a Bizonyos tekintetben nem a dolgok tisztázása, hanem sokkal inkább az elbizonytalanítás felé halad, és az olvasó egyre bizonytalanabb lesz abban a tekintetben, hogy mi történt valójában Csincsajantaniban. Mintha a regény címe is arra utalna, hogy a reáliák vilá-gában nem lehet egyetlen pontos nézpontot találni: többféle nézponttal kell számolnunk, melyek mindegyike valamennyire másként mutatja ugyanazt a dolgot, ugyanazt a történetet. Ugyanakkor az is lehetséges – s ezzel némileg még komplikáltabbá válik a dolog –, hogy voltaképpen nem egy történet van, hanem több, egymás mellett érvényes történés. Az olvasó helyzetét továbbá az is súlyosbítja, hogy a Bizonyos tekintetben szerepli között nincs olyasvalaki, mint amilyen Patmore volt a Szilvesz-terben, aki mégiscsak kínált valamiféle támpontot a sokféle megoldás közötti eligazodásra. Nemcsak a történet, hanem maga a szöveg is fokozatosan elbizonytalanodik és megkérdjelez dik. A párbeszédek során olykor nehezen követhet, hogy ki az, aki éppen beszél. Az is gyakran elfordul, hogy az aktuá-lis beszél elbeszélésében megelevenednek a szereplk, és az párbeszédeik beékeldnek az aktuális beszél f szövegébe. A regény nem tagolódik fejezetekre, de figyelmes olvasással észrevehet, hogy a szöveg öt világosan elkülönül részb l áll.

Az els nagyobb részt (327-355) nevezzük az 1-es számú beszél elbeszélésének: az, akinek a hang-ja a regény elején szinte észrevehetetlenül simul bele a narrátori hangba (a két hangot akár azonosít-hatnánk is). Az 1-es számú beszél a 2-es számú beszélvel a rakodóparton találkozik, a hanyatt fekve vonagló ember mellett, s a 2-es számú beszél meghívja az 1-es számút a hajójára, hogy ott bort iszo-gatva elbeszélgessenek. Az 1-es számú beszél elbeszélése a rakodóparton fekv különös illet r l, Mirabelr l, s annak nem mindennapi élményeirl szól. Ezután következik a 2-es számú beszél elbe-



- 257 -

szélése, amely a regény második nagyobb részét képezi (355-381). Ennek a résznek a központi figurája szintén egy különös szerepl, Hassqardass, és az nem kevésbé rendkívüli teóriái. A 2-es számú be-szél elbeszélését a regény harmadik része követi (382-425), a nyomozás története, melyben a két el-beszél a barakk felgyújtásának körülményeit próbálja tisztázni a gyanúsítottak tanúvallomásainak felidézésével. A regény negyedik része a parodisztikus biztosítási eljárás (425-446): a kárrendezési igények során a Karnevál szereplihez hasonló, „odakozmásodott” jellemek tnnek fel. A regény vé-gén található ötödik rész a regény lezárása (446-454).

A szöveget valaki már az els egynéhány oldaltól kezdve lábjegyzetekkel látja el. Ezek a jegyzetek képezik a szöveg destabilizálásának leghatásosabb módszerét. Az els ilyen lábjegyzet a szövegben el forduló „lábországgereblyéz” szót kommentálja: „*Félreértés. Az eredetiben ‘foot- landraker’, ami annyit jelent, mint csavargó.”Arról lenne szó tehát, hogy a regény „eredetije” angol nyelven íródott, s amit mi olvasunk, az csupán fordítás? Néhány oldallal arrébb viszont egy újabb különös szót, az „alátartásvidám”-ot kommentálja egy jegyzet: „*Goromba hiba. Az eredetiben ‘unternehmungslustig’, ami annyit jelent, mint ‘vállalkozókedv’.” Mégsem angol volna tehát az „eredeti” szöveg, hanem né-met? Vagy egy része talán angol, a másik része pedig német nyelven íródott? Késbb a kérdés tovább bonyolódik, mivel elfordul, hogy a lábjegyzetíró angol, német, francia (s t: szanszkrit és héber) nyel-v megjegyzést fz a szöveg valamely helyéhez. Úgy tnik, a szöveg eredete az ismeretlenbe vész: a szöveg származása és eredeti formája bizonytalan. Csakhamar valószínvé válik, hogy nem egy jegy-zetíró van, hanem legalább kett. Tipondálkuluc község szövegbeli elfordulását ugyanis az egyik lábjegyzet a következkkel kommentálja: „*Tipondálkuluc nem létez község neve. Egyesek szerint a tatárjárás eltt Kajnádmekettye helyén lev település volt, de 1587-ben feldúlták.” Majd ehhez a láb-jegyzethez egy újabb lábjegyzet azonnal a következ megjegyzést fzi: „**Zagyvaság. Kajnádmekettye szintén kitalált név. Egyébként 1587-ben nem is volt tatárjárás.” Az olvasó ezek után még jobban elbizonytalanodik: vajon ki(k) lehet(nek), aki(k) a jegyzeteket készíti(k)?

Mirabel és a spirituális gyilkosság

A sokféle bizonytalanság közepette akkor kezd tisztulni valamelyest a kép, amikor (esetleg sokszori olvasás után) felismerjük, hogy a regény valójában egy ravasz „átverésen” alapul: a barakk fölgyújtása körüli nyomozás csak ürügy, csak apropó az elbeszélésben. A gyújtogatás ügyében való vizsgálat csak a felszín. Emellett van egy másik rétege is a regénynek, amely szintén egy nyomozásról szól. Mirabel a következképpen jelenik meg a regény nyitójelenetében: „Hanyatt fekszik behunyt szemmel, néha megrándul. Szabálytalanul lélegzik. Keze ernyedt és nyitva.” Nem tudjuk, mitl lett rosszul, miféle rohama van, miért esett össze: a körülötte állók sem tudják. Mirabel mellett találkozik össze az a két szerepl , akiket fentebb, regénybeli nevek híján, 1-es és 2-es számú beszélnek neveztünk. Az be-szélgetésükbl (illetve beszélgetésük részleteibl) áll össze a regény, amely azonban elejétl kezdve mintegy az „orránál fogva” vezeti gyanútlan olvasóját: megpróbálja elhitetni vele, hogy a nyomozás azt akarja kideríteni, hogy mi történt annak idején a barakk fölgyújtásakor, illetve ki volt a tettes. Mé-gis, minél több változatot és minél több nézpontot ismerünk meg, annál homályosabbá válik minden a gyújtogatást illeten; az olvasó végül felismeri, hogy félrevezették, és tulajdonképpen nem arra figyelt, amire kellett volna, illetve nem figyelt mindenre. A nyomozás igazából nem (vagy nem csak) a barakk ügyében folyik, hanem (és sokkal inkább) Mirabel roszullétének ügyében. A regény alapkérdése ebben az utóbbi esetben a következképpen módosul: mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy Mirabel ilyen rossz állapotba kerüljön?

A kérdés megválaszolásához az 1-es számú beszél történetébl indulhat ki az olvasó. Ez a rész bemu-tatja Mirabelt, akinek az alakjában a hamvasi „átvilágított egzisztenciára” ismerhetünk: Mirabel nem fogadja el a valóságot, mert az romlott, démoni, igazságtalan.

„Tudja mi ez? Ellenállás nélkül minden megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Lao-ce és Hérakleitosz, Buddha és Szókratész, Nagarjuna és Shankaracharja és rabbi Hillél és Plótinosz és Bruno és Ramakrishna szájukat se nyitották volna ki soha.



- 258 -

Ami van, az a zsarnokok és az rültek és a gazfickók, a forradalmak és a háborúk és a börtönök és a munkatáborok. (341)”

Ugyanakkor is kénytelen a való világban élni, tehát maga is kénytelen része lenni ennek a romlott-ságnak. Valójában tehát Mirabel egy iszákos tolvaj (a lopásról egész elmélete van, ez a kleptozófia), akinek több nt l is van gyereke, de tartásdíjat egyik után sem fizet. Az átvilágítottság azt jelenti, hogy Mirabel a romlott életvitelének igazolására nem talál ki elméleteket és magyarázatokat: önmaga sötét oldalait sem rejti el, hibáit ehelyett nyíltan bevallja, következésképpen a tudat teljes ellenrzése alatt tartja önmagát. Mirabel azonban hiába átvilágított egzisztencia; szellemileg csak addig a szintig jut el, hogy a realitás romlottságát, valamint ezzel szemben az emberi életben rejl nagyszerség lehetségét felismeri, azt viszont már nem tudja, hogy szellemi fejl désében mi lehet a következ lépés.

„Hihetetlen, mondta, hogy egy ilyen tetnek ilyen óriási élete legyen, éspedig nem csu-pán nekem, hanem mindenkinek, hogy léte lénye térfogatán tízmilliárdszorosan túln-jön és a létez világ egésze, vagyis végtelen legyen, ez a tet, aki vagyok itt és örökké. (338)”

Mirabel tehát csak a felismerésig jut el, nem tudja azonban, hogy mit kellene tennie ezután. (Hamvas-tól egyébként az sem idegen, hogy a regényeiben karikatúrákat rajzol esszéinek „beszéljér l”, azaz a teoretikus mveiben képviselt álláspontokról. Ilyen szerepl volt a Karneválban Vidal, vagy a Szilvesz-terben Patmore; bizonyos tekintetben ilyen szereplnek tekinthetjük Mirabelt is.) Mirabel számára a romlottságban való végs elmerülést az jelenti, amikor elre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból megöli egyik munkatársát, a hallgatag, szorgalmas, egész életében a családjáért dolgozó segédmunkást (a „r tkép t”). Mirabel azért veri agyon az illett, hogy elrabolja a pénzét. Enigmatikus helye ez a re-génynek, mivel a meggyilkolt segédmunkás néhány perccel a gyilkosság után „feltámad”. Mirabel tanácstalan; nem érti a dolgot.

„Az egyik lehet ség, hogy meg sem öltem. De akkor hogyan jutottam a pénzhez? A másik, hogy rosszul csináltam, a vízbl kimászott és hazament. De akkor legalább vizes lett volna. Elhatároztam, hogy kérdre vonom. Micsoda alapon merészel itt járkálni, amikor nem él? Elz leg többeknél érdekldtem iránta. Mindenki, akit megkérdeztem, értelmes válaszokat adott. A rtkép rendesen jár munkába, eszi a zsíroskenyeret és a hagymát, és kéthetenként hazautazik. A dolog, úgy látszik, nem úgy történt, mint ahogy én gondolom. De akkor mi történt? (348)”

Ennek az epizódnak több olvasata lehetséges. Az els az, ahogyan Mirabel magyarázza az esetet (ne-vezzük ezt erkölcsi olvasatnak): eszerint azért kellett megölnie a segédmunkást, hogy az emberölés b nével való beszennyezdéssel közelebb kerüljön Istenhez. Mirabel istenkeres ember, aki az istente-len realitásban végtelenül szenved: tettét azért követi el, hogy legyen miért bnh dnie, mivel úgy gon-dolja, hogy az emberben csak a bnh dés során ébred leküzdhetetlen vágy a megtisztulásra. Vagyis a tette csak spirituális értelemben elkövetett gyilkosság, nem valódi emberölés: eredeti célja az istenke-resés.

„Kiontott vért l beszennyezett ember vagyok, és számomra nincs bocsánat. Még ha kí-nálnák is, visszautasítanám. Én ezért bnh dni akarok és bnh dök is, sokkal jobban, mintha börtönbe zárnának, vagy ha felkötnének. De ez még mindig jobb, mint a reali-tás. Itt van bennem, mint a tüzes vastövis. Mintha más lennék, mint aki vagyok. Ez le-galább nem valamilyen másodlagos élet, hanem közvetlen. Ez az, amit én szentségnek hívok. (352)”

Egy másik olvasat szerint, melyet talán eszkatológiainak nevezhetnénk, a segédmunkás feltámadása a realitás elbizonytalanodásának kardinális momentuma. Ebben az olvasatban a realitás már olyan mér-tékben fiktivizálódottnak minsül, hogy a legalapvetbb szabályai sem érvényesek többé, így például a halottak feltámadhatnak. A regénynek ez az epizódja egyben bevezett képez a regény túlvilággal fog-lalkozó, eszkatológiai részéhez, melyre a nyomozás története végén kerül majd sor (ahol egy másik



- 259 -

szerepl szintén visszatér a túlvilágról). Végül egy harmadik, „dekonstruktív” olvasatban a segédmun-kás feltámadása magáról a szövegrl és a szöveg értelmezésérl szól. Az értelmez ugyanis – mint e helyütt mi is! –, addig „püföli” a szöveget, addig próbál valami értelmet, jelentést, magyarázatot ki-szedni belle (akár erszakkal is), míg agyon nem veri végül. Az értelmeznek sikerül szétszedni a szöveget, a szöveg agyonütésével sikerül valamiféle értelmezést rendelni hozzá; ám azt is észre kell venni, hogy a szöveg ezután új életre kel, új értelmet nyer. Minden értelmezést követen a szöveg egyúttal módosul, másképp is olvashatóvá válik. Újra és újra feltámad tehát a szöveg – újra és újra agyon kell verni az interpretáció során. (A textualitásban nincs, nem létezik megváltás.) Az értelmezé-sek pluralizmusába beletördve kell folytatnunk az olvasást. (Az olvasás mint tao: állandó rendezgetés, koncentráció, útkeresés.)

Drih Muriklumeu Hassqardass

Mirabel csak a realitás és a valóság szétszakítottságának felismeréséig jut el, a tudatosságát azonban nem tudja „alkalmazni”, azaz nem tudja önmagát megváltoztatni. A 2-es számú beszél történetében szerepl Drih Muriklumeu Hassqardass alakja ezért részben a mirabeli életfelfogás, az átvilágított eg-zisztencia bírálata. Hassqardass ugyanis a szellemi érés következ lépését is megteszi: számára már a „realizálás”, a felismert igazságok „alkalmazása” (a realitásba való átvitele) a legfontosabb. A realizá-lás a kései Hamvas-esszék egyik alapszava, az egyetemes tradíció által megrzött szellemi tartalmak megvalósítását, a helyes életrend gyakorlatban való alkalmazását jelenti. Hassqardass kétféle emberrl (vagy inkább kétféle alapállásról) beszél, „érdekes emberr l” és „jelentékeny emberrl”. Az érdekes ember leírása alapján könnyen felismerjük Mirabelt. Ugyanakkor önreflexiós utalást, az esszéíró önkri-tikáját is kiolvashatjuk belle, Hamvas korai gondolkodói szakaszára vonatkozóan, amikor az emberi-ség kulturális, szellemi és szakrális hagyományának elkötelezett híveként keseren kritizált mindent, ami szerinte a szellem és az életvitel elszakadásához, vagyis a világválsághoz vezetett.

„Az érdekes emberrl egyel re annyit tudok mondani, hogy önmagát tudata teljes fé-nyének ellenrzése alatt tartja, és minél tudatosabb, annál érdekesebb. De ebben aztán ki is merül. A megvalósításra ereje már nem jut. […] Minden percben rajtakapja magát valamin, amit tüstént be is vall. Csak egyet nem tud, mindennek következményét le-vonni és megváltozni. Igazságát nem tudja realizálni. […] Ezt az embert bármilyen tár-sadalomba cseppintse be, tüstént az egészet opponálni fogja. […] Amint mondtam, egyetlen dolog jellemzi, hogy igazságát nem ralizálja, ellenben realizálásra való képte-lenségét igazolja. Ezért nem jelentékeny, csupán érdekes. Mainapság a közkelet alak-zat, hogy igazolásának els tézise: a realizálásra való képtelenséget a társadalomra há-rítja. (360-361)”

A jelentékeny ember célja viszont éppen a hiteles élet megvalósítása. A jelentékeny ember számára – Hamvas kései esszéivel teljesen egybehangzóan – „egy csepp realizált igazság több, mint száz kötet érdekesség”.

"A jelentékeny ember […] azt keresi, hogy az igazságot, amit magával hozott, mikép-pen tudja megvalósítani. Az ilyesmi nem pszichológiai kérdés. Ez, kérem, még csak nem is hit és nem is meggyz dés és nem is önbizalom, vagy életer. Ez, kérem, hség, jobb szó híján. Igazságomhoz való hség. Ez teszi szoliddá és egyszervé és unalmassá és szimplává. Vagyis ez teszi jelentékennyé. (361)”

A jelentékeny ember egyszerségre törekszik. Az élet akkor lesz élhet, mondja Hassqardass, ha a közösség nem ideológiákra, hanem a lehet leghétköznapibb dolgokra, az élet „legegyszerbb tényei-re” fog alapulni. Ezzel egy igen lényeges ponthoz érkeztünk, itt ugyanis Hamvas – lényegében – a másság elfogadását teszi meg egyfajta egyetemes erkölcs alapjául.

„Az egyik asztalnál angolul beszélnek, és momentán Mr. Smith Mr. Brownt üldözi. A másik asztalnál kínaiul beszélnek, és Mr. Ming Han-Cheng Mr. Tin Tiu-Changot üldö-



- 260 -

zi. Mondanom sem kell, hogy az igazság vagy a szabadság vagy a jöv vagy a haladás vagy a béke, vagy valamely más szlogen nevében. Kérem szépen, minden asztalnál más nyelven beszélnek és mindenki üldöz valakit. Közben mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. Véleményem szerint, hogy ki milyen nyelven beszél, egészen mellékes, az is, hogy ki kit üldöz és milyen ürüggyel, a fontos a sziklaszilárd tény, amely szerint ki-vétel nélkül mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. […] A jelentékeny ember sem-miféle elv mellett vagy elv ellen nem kíván állást foglalni, még akkor sem, ha az politi-kai és mégoly hsies és mutatós. Egyszeren azért, mert minden asztalnál más nyelven beszélnek és mást üldöznek. (366-367)”

A jelentékeny ember nem vesz részt a (hamvasi alapszóval) „létrontásban”, nem is hirdet elveket vagy ideológiákat, vagyis „nem prédikál”. Ehelyett elssorban önmaga iránt támaszt követeléseket, önmagá-tól várja el a hiteles, valódi, hséges élet megvalósítását. Ez megfelel annak, amit Hamvas kései esszéi állítanak (például a Mágia szutra). Hassqardass teóriái kisesszékként illeszkednek a regénybe, me-lyeknek mind a tartalma, mind a megszövegezése ersen emlékeztet Hamvas Béla esszéire. Az efféle esszészer „betétek” könnyen túlterhelhetnék a regényt, ha a regényíró nem ellensúlyozná az elméleti fejtegetést könnyed és egyben kalandos fikciós „háttérrel”: Hassqardass a 2-es számú beszél hajóján fejti elképzeléseit, a világ óceánjain utazva, hol tomboló viharban, hol ragyogó napsütésben; s a hajó id r l id re egzotikus partokon köt ki.

Nyomozás

A regény folytatásában a két elbeszél a tanúvallomások felidézésével próbálja meg tisztázni a gyújto-gatás körülményeit. Egymásnak ellentmondó vallomások következnek, a kihallgatások részletei; ennek során olyasféle „odakozmásodott” jellemeket ismerünk meg, mint amilyenek a Karnevál lárva-emberei voltak. Ezek a szereplk azt példázzák, hogy a realitás immár nem más, mint (ahogy Mirabel nevezi) „támolygás a megváltatlanságban” A Szilveszterben a decentralizált elbeszélés, az egymásba gabalyo-dó szálak a zavarkeltést szolgálták. A történetek burjánzása a Bizonyos tekintetben nyomozásról szóló részében szintén valami ehhez hasonló hatást vált ki az olvasóban. Egyébként a regényíró Hamvas, úgy t nik, kedveli a „labirintusi konfliktusokat”: nemcsak a Karnevál, de a Szilveszter esetében is lé-nyegi (formaalkotó) funkciót kap a bonyodalom, a felfordulás, a labirintus (melynek egyrészt elrejt, másrészt felfed szerepe van). A Bizonyos tekintetben útveszt je a kihallgatásokról szóló részben raj-zolódik ki, melynek során, mint korábban mondtuk, a regény egyre inkább az elbizonytalanítás felé halad. Ebbl következ en azt mondhatnánk, hogy a Bizonyos tekintetben nem detektívregény, hanem – legalábbis a legels jelentésréteg szintjén – valamiféle ellen-detektívregény, ahol minél több részletet ismerünk meg, annál nehezebb kideríteni, mi történhetett. Történet helyett csak történetek vannak. Ezt jelzi, hogy Csincsajantani egyetlen kocsmáját majdnem minden szerepl más néven említi (Piros Bu-gyelláris, Kárbunkulus, Három Árva, Aladdin, Takarodó), s ezt a jegyzetek írója nem hagyja szó nél-kül.

„*Ismét zavar. A mulatót, ahol Mirabel is mködött, Piros Bugyellárisnak hívták, most hirtelen Kárbunkulus lett belle. Vagy talán két ivóhelyiségrl van szó? Meg nem fej-tett rész. (383)”

Valóban meg nem fejtett rész; de csak addig, amíg nem gondolunk arra, hogy több nézpont, több el-beszélés, több történet létezik egymás mellett, és esetleg csak érintkezések vannak a történetek között, de azonosságról szó sem lehet. Ráadásul történetek helyett történet-részletekrl, történet-töredékekrl kellene beszélnünk. Még maga a jegyzetíró sem olvasta a regényt a maga teljességében (ha minden bizonnyal teljesebb szövegváltozattal is dolgozott, mint mi, olvasók): ugyanis többször felhívja a fi-gyelmet arra, hogy a szöveg egy adott helyen megszakad, vagy hogy egy oda nem ill rész került a regénybe. Lássuk néhány ilyen lábjegyzetet.

„**Nyomtatási hiba. Itt most Pond megszakadt kihallgatásának folytatása következik. (421) „



- 261 -

„* Pond vallomása nyomdahiba miatt másodszor is megszakad. (422) „

„* Értelmetlen. Összefüggése sem az elbbivel, sem az utóbbival nincs. Nyilván kima-radt részbl került ide. (434)”

A töredékesség, töredezettség azt jelenti, hogy a jegyzetíró szintén romlott verzióval dolgozott, mely-ben felteheten összekeveredtek egyes lapok (st egyes részletek ki is maradtak a szövegbl). Az olva-só pedig még ennél is rosszabb szövegváltozatot tart a kezében, így csak bizonytalanul összeállított részleteket ismerhet meg a kihallgatásról. (Úgy is mondhatnánk: az olvasónak esélye sincs arra, hogy kiderítse, ki a tettes, mi történt, s egyáltalán, mir l szól a regény.) A kérdések tehát, éppen ezek miatt a szándékos eldönthetetlenségek miatt, a cselekmény szintjér l a regény meta-szintjére csúsznak át: töb-bé már nem a regény mint olvasmány lesz a megértés tárgya, hanem a regény mint önmaga. Nem az lesz a kérdés, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, hanem az, hogy ki írja a szöveget és kik írják a jegyze-teket. Nem az a kérdés ezután, hogy mi történt a munkatelepen, amikor a barakk kigyulladt és „a láng-lovak az égbe nyargaltak”, hanem az, hogy mi történt a megcsonkított szöveggel (egyes lapok talán a lángok martalékai lettek?). Nem az a kérdés immár, hogy mir l szól a regény, hanem hogy mirl szól a m mint probléma. A nyomozás metanarratív nyomozássá vált – a szöveg elbizonytalanítási technikái mind jobban magára a szövegre irányítják a figyelmet, a kérdések egyre inkább magát a szöveget fag-gatják, a szöveg eredetét, létmódját, mködését problematizálják. Mirabel találó kérdése: „Mi a való-ság abban, amibl semmi sem igaz?”

Beszélgetés az üszkökön

A barakk felgyújtása után fél évvel zajlik le az 1-es számú beszél és egy talányos szerepl (az „ide-gen”) között az a „beszélgetés az üszkökön”, amely a regény lezárását képezi. A leégett barakk helyén már f zöldell. Az idegen a közelben „ácsorog és a jelent bámulja”, szemléldve próbál „értelmet csempészni” a dolgokba. Hogy ki lehet , arra vonatkozóan jelzésérték, hogy jelenleg segédmunkás, de valójában „elzött király és trónkövetel”. A magyar Hüperion leveleiben a következket olvashat-juk.

„Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná? Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyaik. De vannak a királyoknak népeik? Ezek itt ma kölcsönösen megérdemlik egymást, ezek a népek és ezek az uralkodók. A király az, aki mindenkibl királyt csinál. A mai uralkodók min-denkib l szolgát csinálnak. (27) „

„Elárulom neked titkomat. Gyermekkoromban azt hittem, hogy király leszek. Készül-tem rá, és a király-erényekben gyakoroltam magam. Akkor még nem sejtettem, hogy szükség lehet reám. (95) „

„Nem azért lettem gondolkozó, mert nem lehettem király, s így ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hidd, a megbukott királyokból lesznek a gondolkozók. […] S én, mint király, éppen úgy gondolkozó lettem volna, mint most, ahogy gondolkozó vagyok, s mégis ki-rály. (101)”

Ezek alapján a levelek beszélje és a regény végén megjelen titokzatos idegen könnyen azonosítható: mindketten a realitás pusztulása miatt éreznek vigasztalhatatlan kiábrándultságot. A regény végén a barakk leégése jelképes értékvé válik: a lerombolt „igazság és erkölcs és tisztesség és lélek és szellem és Isten és morál és nemesség és becsület és értelem” jelképévé. Részben ezért nem találják a tettest, aki a barakkor felgyújtotta: „gyújtogatót tételeztek fel, holott minden valószínség szerint nem volt”. Az életrend megromlásáért nem egyvalaki, hanem mindenki egyaránt felels: mindenki tettes, aki nem a hiteles életrend szerint él – ezt sugallja a Bizonyos tekintetben.

A regényben a realitás megromlásáról szóló könyörtelen bírálat a túlvilág megjelenítésével éri el tet-pontját. A titokzatos idegen mesél egy nem kevésbé talányos szereplr l, Satacoll Máriuszról: t is



- 262 -

megölték, de a regény elején szerepl „r tkép höz” hasonlóan szintén visszajön a túlvilágról. Hamvas már a Túlvilági kalauzban is az emberi közösség szigorú, szatirikus kritikáját írta meg: túlvilági útle-írása nem annyira a túlvilágról szól, mint a realitás ellehetetlenülésérl, s lényegében ebben az esszé-ben sem beszél másról, mint a helyes életvitelrl. (Érdekes viszont, hogy míg a Túlvilági kalauz a mennyországról és a tisztítótzr l beszél részletesebben, s a poklot csak említi, addig a regény végén éppen a pokolról esik szó. A regény végén szerepl rész ezért a szatíra kiegészítéseként is olvasható.) Satacoll Máriusz, miután visszajön a pokolról, beszámol a többieknek: nemcsak arról, hogy milyen a pokol, hanem arról is, hogy milyennek látják a túlvilágról a való világot.

„Eltemetjük, és amikor a temetésrl visszatérünk, Satacoll az ajtóban áll és azt kérdezi: hol voltatok? Téged temettünk, válaszolta Czékla Misi. Persze, de visszajöttem. Látom. De miért jöttél vissza? Milyen volt ott? Jó? Satacoll vállat von. Másképpen rossz, mondja. Itt jobb? Nem tudom, most, hogy itt vagyok, megint oda kívánkozom. Menj vissza. Majd meglátom, valószínleg visszamegyek. Ott hideg van. Nagyon rossz. Olyan hideg van, hogy nem is tudom. De nem kívül. Kívül is. Fehér hideg. És csak úgy visszajöhettél? Miért ne? Mindenki visszajöhet, ha akar. Sokan vissza is jönnek, legtöb-ben csak pár percre. Inkább a hideg. Inkább ott gémberedik az ember, nehogy ide kell-jen jönni. A fenét. Az ember azt hiszi, hogy itt jobb, de aztán mégiscsak odamegy. Se-hol se jó. Majd visszamegyek a pokolba. (450)”

A halottak amiatt fagyoskodnak inkább a pokol jéghideg t zében égve, mert a való világban büdös van: a rengeteg hazugság elviselhetetlenül büdössé teszi világunkat. A hazugság szintén alapszava Hamvasnak, esszéiben sokszor foglalkozik vele, és egészen tág értelemben használja. a hazugság nála léthazugságot, ontológiai korrupciót, hazugságszisztémát jelent, amellyel az ember a romlott életvitelt igyekszik igazolni. Erre vonatkozó nézeteit hamvas a Patmoszban dolgozza ki; a legtömörebben talán a Direkt morál és rossz lelkiismeret cím esszében (amely nagyjából ugyanakkor íródott, amikor a Bizonyos tekintetben). A realitás kritikája ebben az esszében éri el a maximumát: a Direkt morál…-ban nyoma sincs szeretetnek és humornak, legfeljebb némi keser iróniát érezhetünk helyenként. Valóban éleshangú, kemény bírálat ez az emberrl és az emberi közösségrl, ahol az ember hiteles elkötelezett-ségén való munkálkodást („önmaga realizálását”) a korrupcióban való elmerülés váltja fel; az ember élete elhazudottá, „pszeudoegzisztenssé” vált. A Bizonyos tekintetben egy ilyen világban játszódik. A romlottság odáig fajult, hogy épesz (vagy inkább éplelk) ember nem tudja elviselni, hacsak nincs akkora önfegyelem birtokában, mint Drih Muriklumeu Hassqardass. Talán arra a kérdésre is ez lehet a válasz, hogy miért esik össze a regény elején Mirabel: azért, mert felismerte ugyan a világ romlottsá-gát, de mivel nem volt ereje ahhoz, hogy változtasson önmagán, a létkorrupcióban is elmerült, ezt pedig nem tudta elviselni. Míg azonban a Direkt morál és rossz lelkiismeret nem más, mint egy rop-pant szigorú, könyörtelen, kemény bírálat, addig a regény ugyanezt a bírálatot egész másként tudja közvetíteni: a Bizonyos tekintetben utolsó sorain egyetemes érvény szomorúság érezhet.

„Elvesztettem kedvemet attól, hogy meghaljak! De már régen elvesztettem kedvemet attól, hogy éljek. Csak tudnám, mit kell tenni. Nem lenne bolondság. (454)”

Egyetemes érvény ez a szomorúság azért is, mert nemigen dönthet el, hogy ki az, aki beszél. Lehet, hogy az idegen szavai ezek; lehet, hogy az 1-es számú beszéléi; de az is lehet, hogy a narrátor sóhaját halljuk. A szomorúság egyetemes érvénysége a regény végs sugallata. Egy valami egészen biztos: ebben a végtelen nagy szomorúságban az is ott van, ami a keményen kritizáló esszébl hiányzik. A szeretet. Az egyetlen lehetséges életmegoldás, mely nélkül ez az élet, ez a világ nem élhet.

Danyi Zoltán

*forrás: Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 2003. 1.sz.



- 263 -

"Mi a valóság abban, amiből semmisem igaz?"

(Bizonyos tekintetben)

Portré szvégi fényben Beszélgetés Kemény Katalin íróval*

F.F.L. - Kis faház, valahol Szentendre széls domboldalán. A teraszon ülünk és emlékezünk. Az aszta-lon kávé gzölög, korondi cseréptálkában vegyes sütemény. A táj alkonyi színei épp most lobbannak ki körülöttünk. Kemény Katalint, esszék, szépirodalmi m vek szerzjét, szándékosan itt kerestem föl, mivel tudomásom szerint ez a kisváros férjével, Hamvas Bélával második otthonuk volt.

K.K. - Valóban, ha nem is otthonunk, de harminc éven keresztül valami zarándokhely A környék erds dombjai, gyümölcsösei, s nem utolsósorban az akkoriban még idegenforgalomtól mentes meghitt at-moszféra némiképp pótolta szülhazánkat, Bélának a Felvidéket, nekem a Mezséget.

F.F.L. - Azóta, hogy Hamvas Béla ezerkilencszázhatvannyolcban eltávozott, egyedül tartózkodik Szentendrén?

K.K. - Nem egyedül. Férjem jelenléte ebben a kertben számomra épp olyan él, mint fizikai együttlé-tünk idejében. Igaz, er és anyagiak híján nem tudtam úgy ápolni, amint azt együtt m veltük, s t, ide-genek szemében ma már inkább romkertnek látszik. Viszont számomra ott van Béla a korhadó cse-resznyefán, a maga építette klépcs n… amikor a rozzant kapun belépek, más ember vagyok, ponto-sabban én magam vagyok. A világért sem válnék meg ett l a helyt l, ahol nem cseng a telefon, a rigók a lugas sr jében bátran csipegetik a szl t, s napnyugtával felcirpel a tücsökkoncert.

F.F.L. - Milyen munkában telnek a nappalai?

K.K. - Nem szeretem a munka szót. Számomra a kétféle tevékenység, Béla kéziratainak gondozása és a magam írásai nem munkát jelentenek, hanem életformát, ritmust, és tekintve agg koromat, alig re-mélhetem, hogy megnyugtató pontot tehetek teendim végére. Minden megoldás újabb kérdést, újabb feladatot nyit fel.

F.F.L. - Hogyan rizte meg szellemi frissességét, és tiltakozása ellenére nem tudom másképp mondani, munkaképességét?

K.K. - Más a szellemi frissesség és más a munkaképesség. A szellem nem fiatal és nem öreg. A fiatal-ság látszatát az kelti, hogy szüntelen születése számára nyitva vagyunk-e, vagy bezárkózunk a szellem el l, ami nem más, mint a lét fogyhatatlan esszenciája. Esendségünk tragikuma pedig épp az, hogy a biológiai er , nevezzük munkaképességnek, fogyásával a szellem kimondására, legyen az szó, hang, kép, elfogy az er – a természet a szellem ellensége – és a végs szó kimondatlan marad. Vigasztaló, hogy a végs tudás, azaz végs azonosságunk túl van a kimondhatón, másrészt, ha e kimondhatatlan-nak szele egyszer megérintett, állandó centrumként világít bennünk, és ez az, amin nem fog az id.

F.F.L. - Helyesen következtetek arra, hogy intenzíven a múltban él?

K.K. - Világosabb leszek: abban, ami centrumként, létünk magvaként tárul fel, nincs múlt-jöv, csak szüntelen jelenlét, s ha idnek a múlt jövbe áramlását nevezzük, akkor erre a jelenlétre más szót kel-lene találni. Jobb híján teljes pillanatnak nevezném. Lehet, ez az oka, hogy az úgynevezett idérzékem hiányzott, s következésképpen ez idélet lehetségeit könny szívvel elhanyagoltam.

F.F.L. - Gyerekkorából milyen emlékeket riz?



- 264 -

K.K. - Ha azt mondom, hogy gyerekkorom élményekben gazdag volt, azt hiszem, ez valamennyiünk gyerekkorának jelzje lehet. A világ csodája a még el nem homályosodott szem eltt a maga kápráza-tos valóságában tárul fel, míg az elkerülhetetlen kamaszkori válság – az ártatlan és megrontott világ összeütközése – el nem homályosítja az elst. Valójában itt kezddik az, amit életküzdelemnek nevez-nek. Bizonyos, hogy a mai napig els tíz évem kincsesházából táplálkozom. Meghatározó volt az utol-só békeéveit él idillikus kisváros atmoszférája, szüleim puritán jelleme, a fáradhatatlan anyai gondos-kodás, apám gyermekien tiszta, játékos kedélye. Fárasztó közéleti tevékenysége, odaadó tanári mkö-dése közepette mindig volt ideje mesére, mókázásra. Hároméves voltam, amikor apám a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Szüleim engem is magukkal vittek Párizsba. Ma is élénken emlékszem, amint vállain lovagoltatva vitt a Louxembourg-kert játszóterére, de a tordai templomkertben az aranybarna vadgesztenyék gurigázása sem volt kisebb mulatság… A háborús csapások persze bennünket is sújtot-tak, két nagybátyám maradt a harctéren és apám nem egy tanítványa, akik szinte fiaiként voltak min-dennaposak vendégszeret házunkban. A gyerekparadicsom aranykorának hatéves koromban öcsém halála vetett véget. Akárha ma hozná nekem nevetve apró kezében a szárukról szakított százszorszépe-ket. És ez csak e pillanatban tudatosodik bennem: valószín leg az Murillo-angyal alakja jelenik meg egy hosszabb elbeszél m vemben, a Nagy Folyóban, valamint a Feltámadás cím novellámban. De hagyjuk az életrajzot, egy riport kereteit amúgy is szétfeszítené apám román fogsága, s azzal egy id-ben a család kiutasítása Erdélybl, a majd egyesztendei vagonlakás, a húszas, harmincas évek hányat-tatásainak elbeszélése.

F.F.L. - Mikor kezdett írni?

K.K. - Erre az a mondás talál, mióta az eszemet tudom. Jóval az els elemi el tt versben írtam levelet szüleimnek. Nincs ebben semmi különös. Sok gyermeknél tapasztaltam a kezdeti ritmikus beszédet. A nyelv eredetében ritmikus. A költészet elbb való, mint a tárgyiasított beszéd, és költ az, aki a nyelv forrásához visszatalál. No, de az iskola ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. Unalmas volt számomra az ábécé kántálása. Sokat adnék érte, ha a viszontagságok folyamán elkallódott kis pepitafüzetem meg-lenne, amibe gyerekgondolataimat naplószeren jegyeztem. „Két fontos dolog van a világon: az önzés és a halál” – írtam tízéves koromban, és bevallom, ma sem tudok ennél többet. A felntt évek arra va-lók, hogy megértsük, amit gyerekkorunkban tudtunk. Egy-két pajtásommal „szerkesztettük” a Kis La-pot. Rigmusaink a világ eseményeire való naiv, tehát természetes reflexióként jelentek meg benne. Emlékezem a fekete kalapra. Egy kislány nem érti, miért visel anyja fekete kalapot. Végül megtudja, hogy elesett férjét gyászolja.

F.F.L. - Miel tt Hamvas Bélával megismerkedett, már magyar-francia tanári és filozófiai doktori dip-lomát szerzett, erdélyi és hazai lapokban jelent meg. Miként történt megismerkedésük?

K.K. - Az ezerkilencszázharminchatban megjelent Rabelais-fordításom és tanulmányom jelents romanisztikai teljesítménynek számított. Szerkeszti tanács ellenére senkinek se vittem ismertetési példányt, mindamellett irodalmároktól, filológusoktól szép méltatásokat kaptam. Különösen örültem nagyon kedves barátom, Radnóti Miklós írásának. Egy alkalommal a Fvárosi Könyvtárban járva tá-madt a gondolatom, adok egy tiszteletpéldányt H. B.-nak, akit munkáiból ismertem. Kiderült, hogy amint mondta, már régen ismer engem. Tény, hogy ezen az els találkozáson végleges bizonyosság-gal felismertük összetartozásunkat, és egy fél év múlva megesküdtünk.

F.F.L. - Mondana valami részletet errl a dönt találkozásról?

K.K. - Talán inkább a színhelyrl. Fent, a raktárban rendezett be magának egy szeparált kuckót, mint-ha valami más világrészben, nem középületben lettünk volna. A hatalmas asztalon szép rendben a fel-halmozott feldolgozandó könyvek. A sarokban kis asztalon teafz , angol porcelán csészékkel, melles-leg, egész életünkben nagy teások voltunk. A deszkafalon m vészi reprodukciók. Mindig értett hozzá, hogy a legszkebb környezetét is otthonossá tegye.

F.F.L. - Felidézné alakját? Milyen volt: magas, alacsony, félénk, határozott?



- 265 -

K.K. - Ha azt válaszolom, középmagas, egyenes tartású, tapintatos, olykor ironikus, ítéletében biztos és így tovább, semmit nem mondtam. Végül rengeteg emberre találnak ilyen jelzt. De gondolom, ol-vasta a Karnevált, a „Lélek tízezer br gyermekérl” szóló regényt. ezt a tízezer brt valóban meg-élte, azonosítva magát az emberi megnyilatkozás számtalan lehetségével, azzal a többlettel, hogy valamennyit átvilágítva mint esetlegeset levetette. Ez az, ami annyi embert lenygözött, és az az átvi-lágító látás maga ell – akárcsak írásaitól – a rossz lelkiismeretet elriasztotta. Ha mégis egy megkülön-böztet sajátságát kell kiemelnem, az a maximális morális érzékenység. Ebbl következett például az az eset, hogy amikor a harctérrl visszatérve tudomást szerzett házmesterünk gyalázatos viselkedésé-r l, valamint arról, hogy a felettünk lakó zsidó családot feljelentette, a csöndes, végtelenül türelmes ember lerohant és ököllel verte be ajtajukat.

F.F.L. - Mennyi ideig teljesített katonai szolgálatot?

K.K. - A pontos id tartamhoz meg kellene nézni naplómat, vagy még inkább Béla pótolhatatlan hábo-rús naplóját, ami egyéb kéziratokkal együtt a légitámadás martaléka lett. Tény, hogy utoljára Sztarioszkolban, a védelmi csapatban szolgált, ahonnan negyvennégy szén összetörten, szívbetegen jött meg. Októberben Szokolyára rendelték, ahol a légitámadások ell menekültünk egy közeli bányá-ba. December elején az egész csapatot – legtöbb tisztnek családja is ott volt – Ausztriába vezényelték. Mi egy derék sofr segítségével visszaszöktünk Budára. A disszidálás csábítása sem akkor, sem ké-s bb nem kísértett bennünket. Ettl kezdve viszont Béla katonaszökevénynek számított. S ez még sú-lyosbította a Kiscelli kastély pincéjében töltött öt hetet. A csöpög víz alatt kétszázötvenen szorong-tunk, betegek, öregek, csecsemk. Felettünk állt a front. Az emeleten német katonák, minden ablakban egy-egy ágyú. Idnként látogatónk, a parancsnok lejön fenyegetve: „Ha tífusz tör ki, mindnyájukat lelövöm!” Nem lehetett tudni, örökre ott maradunk, vagy a következ percben megszabadulunk. Egy éjjel – bár állandóan éjjel volt – álmomban fehér hajót látok, rajta baljóslatú fekete római kettest. És másnap valóban bemászott az ablakon az els román férfi. A többit már tudjuk…

F.F.L. - És azután? Úgy tudom, könyvtáruk, kézirataik elpusztultak.

K.K. - Valóban, addigi életünk minden látható eredménye. A „felszabadítók” a férfiakat tüstént elvit-ték, de Béla egy hét múlva csodával határos módon, ahogy azeltt a nyilasok ell, most is meg tudott szökni. Egy könyörszálláson talált rám, és megindultunk lakásunk felé. A térdig ér vérlocskos hóban nyoma sem maradt a háznak, csak könyvtárunk, kézirataink foszlányain tapostunk.

F.F.L. - És késbb, amikor a megálmodott fekete második bekövetkezett és „tiltott” listára került, nem lett volna más lehetség, mint Inotán, Tiszapalkonyán megalázó munkát végezni?

K.K. - F leg ötvenhat után számtalan ilyen kísérletet tettünk, hiába. A felsorolás túl hosszú lenne. A lényeg pedig nem politikai, annál mélyebb. Az, hogy Lukács és köre a maguk félelem szülte „elkötele-zettségükben” ellenséget éreztek benne, érthet. A súlyosabb – mondjuk ki – az írótársak árulása. Aki-ket addig barátoknak hittünk, és valamit tehettek volna, mintha elsüllyedtek volna, legjobb esetben vállat vonva állapították meg: „Miért nem alkalmazkodunk?” Itt kegyelettel kell megemlékeznem Füst Milánról, akinek szinte erfeszítése a fenti okok miatt fulladt kudarcba. Ez is érthet: ki az (a késbb „mártír”) író, akihez az alkalmazkodás foltja nem tapadt!

F.F.L. - Hogyan bírt a mostoha körülmények között id t, er t szakítani az írásra?

K.K. - Más az, akinek foglalkozása az írás, és más az, akinek hivatása. Az els a közönségnek dolgo-zik, tehát alkalmazkodik; a másodikban a Szó minden akadályt áttör és felhangzik. Gondoljon Kafká-ra: „Gott will nicht dass ich schreibe, aber ich muss” (Isten nem akarja, hogy írjak, de írnom kell), hát még, aki úgy érzi: Isten azt akarja, hogy írjak. Ezzel már feleltem is kezdeti kérdésére: hiszek-e a Szó erejében.

F.F.L. - Térjünk vissza Kemény Katalinra. Úgy tnik, keveset írt.



- 266 -

K.K. - Tévedés. Egész életemben munkálkodtam, s ha kevesen ismernek, annak egyetlen oka, hogy a publikálás érdekében egyetlen lépést se tettem. Ez annyiban hátrány, hogy a harmincas évek végén, negyvenes évek elején írt érettebb köteteimet magam el tt is elnyelték az ostrom romjai. Ebbl az id -b l csak az maradt meg, ami véletlenül szüleim lakásán hevert, néhány fiatalkori novella, valamint tradicionális szövegek fordításai a hozzájuk fzött elmélkedésekkel.

F.F.L. - Könnyen ír, nehezen? Sokáig csiszolja a szavakat?

K.K. - A helyzet az, hogy dolgaim egyetlen lélegzetre születnek, de azután nehezen adom ki ket a kezembl. Ha kérnek valamit, úrrá lesz rajtam a lelkiismereti töprengés: vajon pontosan fedi-e a szó azt, aki megszólal. Így évekig, st, évtizedekig is pihennek munkáim a szekrényben. Belátom, ez is egyfajta kötelesség, hogy azt a tudást – legyen az még oly csekély –, amit ajándékba kaptunk, rendben hagyjuk itt. Másrészt – és erm fogytán ezt a felismerést tartom a legfbb ajándéknak – mindig távol állt t lem annyi író, mvész becsvágya, hogy életem eredményébl emlékm vet emeljek magamnak. Egyetlen m van, az a porszemnél finomabb, az a láthatatlan szikra, amely, miután ujjunk közül kiper-gett az id , az id tlennek megmarad.

F.F.L. - Évekkel ezeltt olvastam a Magányos áldozat cím kötetében azokat a sorokat, amelyeket emlékezetem azóta is riz: „Ha valaki megérintette az idtlent, a hívás vonzása a rezdületlen kupolán id rést hasít. Megérintette és megérintetett: az áldozat fel és le ugyanaz. Egylétünk állandóságán kék-ben ragyogó idréseket nyitsz. Meglátogatsz. Nem medvebundásan bebocsátást kérve, nem kísértet-ként, levetett szokásaidat keresve. Rigó vagy az öreg cseresznyefa idén sarjadt ágán. Amit annyi hajna-lon próbálgattál, együtt fütyülni a feketerigóval, most milyen hibátlanul tudod. Itt szemben, a levelek mind énekedre röpködnek, csak te nem röppensz el, ha hívásodra kilépek a verandára. De télen, mi lesz télen? Tudom, te nem költözöl délvidékre a többiekkel – én láttam már fatövére zuhant fagyott rigót. Ez az ének, ez megmarad. Nem, nem az én fülemben, nemsokára az is elporlad. Ének – a feledés örökkévalójában.”

K.K. - Köszönöm, hogy idézte szavaimat.

F.F.L. - Az utóbbi idben több jeles évforduló is volt: Hamvas Béla száz éve született, és Ön is ünne-pelhetett, szerényen, de igaz barátok között. Kilencvenedik évén túl, ha most számadást készítene az életér l, mit mondana?

K.K. - Nagy boldogság volt megérnem férjem születésnapját. Azt, hogy milyen sokan szeretik! Sok fiatal jött el az Írók Boltjába, a Karnevál bemutatójára. Persze a keserségb l is jutott b ven: tudtomon kívül sajátította ki egy intézmény Hamvas Béla nevét, monográfiák jelentek meg, ahol rólam egyetlen mondat se szerepel, holott harminc évig éltünk együtt, könyvei külföldi kiadására nem kaptunk támo-gatást. De nem panaszkodom. Két közeli szívmtétem ellenére is dolgozom. Nagyon sok még a tenni-való.

F.F.L. - Hamvas Bélát, a XX. század egyik legnagyobb gondolkodóját rajongók, tiltakozók, féligérget k, félremagyarázók veszik körül. Kemény Katalinnak is ez jutott. De – az szép megfogal-mazásával – egy-egy igaz emberben a fényl lámpás, a jó földbe hullott mag. És csak ez számít. A töretlen hség önmagához és halottaihoz. Az áldozathozatal. Mindig adni kell, szétosztani azt a keve-set is. Jó tudni, hogy a sugárzó tiszták közül is itt van közöttünk.

Fenyvesi Félix Lajos

*forrás: Új Forrás, Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirata,,2003. I.. sz. (január)



- 267 -

"Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében."

(A tamariszkusz alatt)

Hamvas Béla halálélményei*

Kedves vendégeink, kedves barátaim, immár egy teljes emberöltnyi életid , 30 év pergett le Hamvas Béla halála, 1968 novembere óta. Egy nemzedék, - nemzedéke, követve t eltávozott, egy újabb és az újabbak pedig megjelentek és itt élnek köreinkben. Az életkerék, a szamszára forgása szemvillanásnyit sem szünetelt és az általa vájt úton járva ballagunk az sök végeláthatatlan sorát követve. Itt azonban rögtön feltehetjük a kérdést: Valóban mindenki ezen az úton, az sök útján jár születésétl életén át a befejezésig, a halálig? Biztosan tudjuk, hogy nem, mert kétféle út áll az ember eltt: az egyik az emlí-tett sök útja, amelyen mindennapi emberek mi járunk; de van egy másik is, az istenek útja, amelyen azok az elszántak járnak, akik tudják, hogy az élet nem mer biológiai jelenség, és hogy a halál nem az élet lezárása és a halálküszöb átlépésével éppenhogy elkezd dik a lét legfontosabb kérdéseinek elszá-moltatása. Hamvas elveti a természettudomány mítoszát az ember állati eredetérl, a szellemnek mint az idegrendszer termékérl szóló tanításnak az érvényességét, mint szcientifizmust, amit a megzavaro-dott élet, a turba termékének tart. Elgondolásának bázisa a létegység gondolata: az, hogy az élet, a túl-világ és az egyetemes lét azonos. Ezek egységének szétválasztása csak az archaikus kor után kezddött meg. Az archaikus korban a túlvilágot az élettl, mint mondja, nem választotta el a késbb támadt fé-lelmetes küszöb, a halál. Errl a kérdéskomplexumról a XX. században a legtöbbet Hamvas Béla tudta, mert az egyetemes hagyományt nemcsak tanulmányozta és annak mára szétszóródott elemeit nemcsak átfogóan integrálta és egyben közvetítette -, hanem a legteljesebben át is élte, mert a halállal kapcsola-tos problémák vizsgálatába "bevetette" személyes lényét is. E személyes érdekeltség érvényesítése nélkül pedig e kérdésekrl csak értekezni lehet, de hitelesen megnyilatkozni nem. Hamvas az élet és halál kérdésének megoldását az lsten-ember közti személyes kapcsolata legfontosabb feladatának tar-totta és ebbl ered en mindenkivel szemben, önmagát elssorban beleértve, legfontosabb kívánalom-ként a halálküszöb éber átlépését támasztotta. A hagyomány legnagyobb szava az éberség és ennek szellemében vallotta, hogy az embert éberségbl alkották és hogy sorsa halála után a túlvilágon olyan lesz, amilyen éberséget evilágon elért. Mert, mondja, a lélek halhatatlansága nem a halállal kezddik, ennek észrevételéhez azonban éberség kell. Az "éberség" itt természetesen metafizikai fogalom, ami a léleknek a "valóság"-ra való érzékenységét jelenti. Ezért mondja más helyen azt, hogy "az éberség nem tulajdonság, hanem a lét intenzitása", és hogy az "ember a túlvilágra csak éber isteni Énjét viheti". Ezért fontos a túlvilággal fenntartott kapcsolat, vagyis a lét két formája, az élet és a halál utáni lét közti kapcsolat, azaz a nyílt lét fenntartása, mert ez az er k kölcsönös áramlását biztosítja. Erre, mondja, els sorban az élknek van szüksége, mert a lét súlypontja odaát van. Ellenben a földi lét, az élet fon-tossága abban áll, hogy csak itt különböztethetk meg egymástól a dolgok az értelem, a gondolat és a kifejez nyelv révén. A földi léten túl az értelem és a beló1e következ gondolat és nyelv elvész és ott a valóság, a csoda és a káprázat megkülönböztethetetlenné válik. Ezért a "túlvilág a pszichológia vilá-ga", vagyis a képek, a mágia világa. A túlvilág csak evilágon ismerhet meg az értelem segítségével, mert, és ezt Hamvas az itt egyedül lehetséges módon, paradoxonnal fejezi ki: a léleknek a túlvilágon nincsenek gondolatai, hanem maga evilági gondolatainak, tetteinek, vágyainak képpé formálódott eredménye; úgy, ahogy ezt a halottaskönyvek egymással egybehangzóan kifejezik: a túlvilágon a lélek el tt jó és rossz tettei szépséges illetve ijeszten rút n , vagy az iszlámban férfi formájában megjelen-nek. A lélek végs alakja kristály, de ezt csak nagyon kevés éber lélek éri el. Másutt ezt még teljeseb-ben így fogalmazza meg: "A túlvilág nem olyan értelemben vett világ, mint az anyagi természet, hanem az abszolút és univerzális szubjektum különböz fokain való realizálódása. A túlivágon nincs más, csak személy, spirituális szubjektum, lélek: az emberség különböz fokain, - ami annyit jelent, hogy: a tökéletes, kvintesszenciális lét realizálásának különböz fokain: - a homályosan dereng álla-pottól kezdve egészen a tündöklen éber világosságig.”



- 268 -

Hamvas a nyílt létnek ezt a felfogását vallotta a harmincas évektl kezdve és esszéiben errl tanúságot is tett. A hagyományban való tudatos elmélyülése után pedig egymás után mutatta fel a nyílt lét nyo-mait az élet jelenségei között is. Így például a virágszedés mindennapi tevékenységében meglátta, hogy a virág a nyílt lét szimbóluma, ami összeköti a két világot, a föld alatti halottakét és a lelkek és a szellem föld feletti világát. Ezért áldozatnak nevezi a virágszedést, melynek során a lélek lelket tép a lélek számára, és ebbl levonja a következtetést, hogy "A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer." A létegységnek ebbe misztériumába a beavatás vezet be, mondja a hagyomány alapján: Minden skori beavatás azon nyugszik, hogy a beavatás lépcsfokai megegyeznek azokkal a lépcs kkel, amelyeket a lélek a halál után a túlvilágon megtesz. A racionalizmus segítségével, mondja, a létnek csak egészen szk sávja érthet. A teljes lét megértéséhez a tudatot át kell szervezni, ki kell tágítani. Európai módszer erre nincs, ezért kölcsön kell venni: kínaiak, görögök, héberek, középkor, Egyiptom. (Az európai módszerek: misztika, alkímia, hermetizmus elkallódtak és hoz-záférhetetlenek!). Ezek a tudattágító módszerek a beavatások! A beavatások egyre a magasabb tudatál-lapotokhoz vezet ajtók kulcsait adják meg. Itt felteszi azt az azonnal felmerül kérdést is, hogy miért azonos a beavatás útja az élet során a lélek túlvilágon megtett útjával? A választ alapvet metafizikai tétellel fejezi ki: Mert nincs kétféle létezés, csak egy. Minden az Egy varázslata, a lét kétféle formájá-nak látszata is, a májá.

A létegység e tanát a nagy keleti hagyományok mellett megtalálja az európai hagyomány letéteménye-seinél is, így Eckhart mesternél, Jacob Böhménél, vagy a még késbben, a XVIII. században élt Em-manuel Swedenborgnál is. Ez utóbbival kapcsolatban írja egyik barátjának: "Ebben a könyvben az történik, hogy Swedenborg az egész létet egyetlen Egynek tekinti és nem hajlandó a halálvonalat elvá-lasztó határnak tekinteni. Ez megegyezik a hindu tanítással: a létegység helyreállítása: már itt a Föl-dön. Ilyesmire csak olyan ember képes, aki a kinyilatkoztatás birtokában van." Hamvas azonban nem-csak hagyományos tanításokat derítette fel, hanem, ahogy korábban említettem, saját személyét is be-vetette a létegység, az élethalál kérdésének megoldásába. A lét és élet egybelátása alapján újraértelme-zi az egzisztencia fogalmát is kifogásolván, hogy az egzisztencia modern értelme pusztán élet; ettl vissza kellene térni, mondja, az eredeti kierkegaardi értelemhez, miszerint az egzisztencia annyit je-lent, mint ténylegesen jelen lenni itt minden pillanatban. Ebbl a tételb l levonja azt a következtetést, hogy a pillanatban ekkor az örök nyílik meg; ennek értelmében a lét minden pillanatban megszerezhe-t itt az életben, és nem kell az skorba sóvárogni utána, csak ma, itt ténylegesen jelen kell lenni. Mert, mint mondja, a pillanat nem id: "Az élet egyetlen élet-halál. pillanat." Az aranykor is, mint lehetség itt van minden pillanatban. Az életben való tényleges jelenlét azonban nem életélvezetet jelent, hanem arra való ráébredést, megvilágosodást, hogy halhatatlanok vagyunk. Ezt írja egyik levelében 1959-ben barátja eligazítására törekedve: "Úgy láttam, hogy a legnagyobb nehézség ott támad, amikor az ember az »élet«-et nem tudja mélyebben megfogalmazni és beleesik abba a hibába, hogy a földet örömtanyá-nak nézi, ahová azért jött, hogy minden cseppet kiélvezzen.

Ezt a reneszánsz óta korszervé lett felfogást teljesen ki kell küszöbölni. Számolni kell azzal, hogy lényünk örök és halhatatlanságunk nem a halál után kezd dik, hanem abban a pillanatban, amikor ész-revesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció. Mérlegeld magadban azt, ami így önkéntelenül bellem kifakadt, mint élettanulsága-imnak egyik legfontosabbika. A dolog nem egyszer, különösen nem az, hogy ezt az ember olyan szi-gorúsággal vegye, mint például napi kötelességét. Ennél sokkalta fontosabb és ezért még szigorúbban kell venni." Egzisztenciálissá, személyére közvetlenül vonatkozóvá és aktuálissá ez a kérdés a nagy világégés, a világháború után vált, amikor egészen új küls életformát kellett élnie, amirl ekként vall: "Nem kellett, mint a gazdag ifjúnak, eladni semmit. A bomba ettl a fáradtságtól megkímélt. Sem el-nök, sem igazgató, sem vezér, sem gazdag nem akarok lenni. Ilyen kicsiny céljaim nincsenek. Szabad koldusnak lenni, aki még azt sem tartja számon, hogy valami nagyot akar, nincs becsvágya, nem akar parancsolni és semmit sem tud jobban, mint más. Ez a szannjászin. Az ifjúkorban kezddött bomlás ide ért. Nem kívánok nagy mveket teremteni, hanem magát a létezést elérni úgy, hogy ezt sugároz-zam arra, akinek kell. Mert arról, hogy a világot magammal húzzam, nem mondok le. Ha feljutok, a



- 269 -

világot magammal húzom, ez az imitatio Christi. Ebben a távlatban a halál nem túl jelentékeny. Nem vagyok elhagyatva. A gondviselést minden pillanatban érzem. És nem hagyok el senkit. " Felidézte ekkoriban egy élményét a harmincas évek végérl, negyvenes évek elejérl, abból az idb l, amikor még mestere segítette; élménye nem a haláltól, hanem a nyom nélküli megsemmisüléstl való féle-lemmel függött össze: "Túlvilági éjszaka volt. Egyedül laktam a hegyoldalon. Akkor tudtam meg, hogy mi a különbség a halál és a megsemmisülés között. Egész éjjel a nihil elterében lebegtem, felh-szürke és feneketlen szakadékban. Imádkoztam és könyörögtem, minden tanult és olvasott varázslatot felidéztem. Semmi sem használt és senki sem felelt. Másnap azt kérdezték: Halálfélelmed van? Azt mondom, nem, nem a haláltól, a megsemmisüléstl félek. Dideregtem. A Mester nagyszeren viselke-dett. Ahelyett, hogy vigasztalt volna, még nagyobbat sújtott reám. Öngyilkos lettem volna, ha ezt a kiutat meghagyta volna. De ezt is elvette. El akartam égetni mveimet, de a Mester fitymálva mondta: Ez az öngyilkosságnak csak másik faja. Nem lehetett elbújni. " Hamvas a hagyomány tanításai és mes-tere segítségével félelmeitl megszabadult és ezért határozottan kimondhatta, hogy "Az élet nem hat-van, vagy nyolcvan év, hanem örök létezés és nem úgy kell élni, hogy az ember a végén megsemmisül, hanem úgy, hogy ha még akarna, se tudna soha megsemmisülni. " Ebben a szellemi és lelki meggy-z désben élve f céljának azt tartotta, hogy Hénochhoz, a Matatronhoz hasonlóan (vagyis aki Isten után elsként a lelkek világának helytartója), aki tudatosan lépte át a halál küszöbét, és akit ezért regé-nye, a Karnevál V könyve túlvilágjárásában hse egyik túlvilági vezetjének választott, - tehát Hénochhoz hasonlóan is éberen léphesse át a halálküszöböt. Az éber átlépés során átélend élménye-ib l katalógust készített ekkortájt, hogy semmi lényegest el ne mulasszon: "Ebben a percben megjele-nik bennem az anyaméhben átélt legeslegels élettapasztalattól kezdve a halálig minden elérzet, sejte-lem, ösztön, vágy, kívánság és szenvedély. Megjelenik minden íz, amit valaha átéltem és minden illat, az is, amit anyám mellén éreztem, az is, amit kedvesem ajkán, amit nyáron a hegyoldalon a fenyves-ben, az is, amit a háborúban a foszló hullák között, megjelenne minden szó, amit hallottam és mond-tam és olvastam és minden mondatra és könyvre emlékeznék pontosan és világosan, minden arcra, amit láttam, megjelenne minden n, akit megkívántam, látnám a sirályokat a tenger fölött és a bombá-zott várost, a halott katonákat és hallanám Schumann a-moll koncertjét és az escseppet a víz színén, a sziréna üvöltését és a déli szél suttogását éjszaka. Látnám Velencét és Párizst, a füvészkertet nyári dé-lután és átélném írásaim és gondolataim izgalmát, a félelmeket és a sóvár álmokat, mind egy idben és egyszerre az egészet. A halál világossága a létezés legrejtettebb rétegeit is áthatja. Ebben a percben nincs titok. Olyan fénybe lépek, amelyben koszos bneim éppen olyan láthatók, mint hazugságaim, aljas szándékaim, állhatatlan, nyugtalan, gyenge próbálkozásaim a jóra, a tényleges jó, a buta, az ér-telmes, a nagy és a silány. "

Lénye és hite túllendíti a háború befejezése és könyvtári állásából való eltávolítása után jelentkez pesszimista gondolatokon és újra meg újra újabb megfogalmazásokra ösztönzi. A felismert elemi lét-törvénynek a nevében nyújt ezekben az években már biztos vigasztalást a rászorulóknak és az ima se-gít hatását hangsúlyozza több levelében is. Az egyikben saját halálon túli sorsára is utal: "…köszönöm neked azt a megtiszteltetést, hogy gyászodról értesítettél. Kérlek arra, hogy tudjad lé-nyed mellett a magamét. Minden este imádkozom halottaimért - »adj nekik világosságodból és szerete-tedb l a túlvilágon és vedd ket védelmedbe, hogy a feltámadást elérjék«. Most jó Anyádat is imámba foglalom. Minden igaz ember tudja, hogy a túlvilágiaknak a mi imánkra milyen szüksége van. Ha csa-ládodban van ilyesmire érzékeny lélek, figyelmeztesd t erre. Nyáron beszélgettünk arról, hogy a halál misztériuma számomra milyen aktuális és sokszor gondolok arra, ki fog értem imádkozni. "Személyét foglalkoztató és magánleveleiben elküldött gondolatait ekkortájt írt mveibe is gyakran beleszövi, így a Patmosz kötet szubjektív beszámolójába, az lnterviewba is, ahol a következket mondja többek kö-zött: "Mit ért élettudat alatt? Amely a halhatatlanságba való belépést nem halasztja el a halál utánra. hanem itt és most kezdi meg. Számomra ez a híd, amely az skort és a századot összeköti. Az ember örök halhatatlanságideálja. Régebben az életet feláldozták a túlvilági üdvnek. Újabban a túlvilági üd-vöt feláldozzák az életnek. Ezzel az é1etet és az öröklétet kettészakították. Az élet megbecsülhetetlen-sége abban van, hogy aki tudja, annak minden pillanatban az örök nyílik meg. Errl csak a régiek tud-tak. Az örökért nem kell küzdeni, azt nem kell jótettekkel megérdemelni, mert az nem jutalom. Abban a pillanatban, amikor az egyiket eldobom a másikért, mind a kettt eldobtam. " A Patmosz esszéivel



- 270 -

egyidej leg írt "Scientia Sacra II ." részének tervezése során módszeresen ki akarta fejteni felfogását a halál kérdésével kapcsolatban a hagyomány tanításának tükrében. Összegyjtötte a halottaskönyveket és többször is nekikezdett a megírásnak, amint errl barátaihoz írt leveleibl értesülünk.. Elször 1961-ben beszél errl, majd öt évvel késbb ismét megemlíti, mint amely munkával küls nehézségek miatt nagyon lassan halad. Ahogy halad elre az id ben és növekszenek személyes problémái és amilyen mértékben távolodik e m realizálásának lehetségét l, annál jobban érzi személyes halál problémái-nak akuttá válását: "A Scientia Sacra II-ben a halottak könyvének megírása késik, - írja egyik levelé-ben. - Ezen a télen akartam ezzel foglalkozni. Töméntelen zavar akadályozott meg. Egyébként én is szüntelenül halálközelségben vagyok és érleldöm a végs földi útra. "1967/1968 telén egészsége már nagyon megrendült, amit barátai szomorúan tapasztaltak; ez az állapota sugalmazta 70. születésnapja alkalmából írt levelét is; ez a jelentékeny személyes esemény is csak halál gondolataira nyújt alkalmat: ,,- Küldeményedet, ... - írja barátjának hetvenedik születésem napján reggel kaptam meg. El tudod hinni, hogy ennek a napnak milyen jelentsége volt számomra. Jó apámra gondoltam, halott húgaimra, évekre és helyekre, anyámra, boldog gyermekkoromra, közben kínozott a hipochondria és egy csepp öröm sem volt bennem, hogy ilyen kort értem el aránylag ép lélekkel. "

Ebben a helyzetben az utolsó következtetéseket is levonja, aminek szintén levélben adott kifejezést barátja tanácsaira reflektálva egészségi állapotával kapcsolatban: "Azokon a bajokon, amelyekben va-gyok, az ilyesmi úgysem segít. Csak az segítene, amit évek, hosszú évek óta írok, mondok, anélkül, hogy tudnék és megtanultam volna. Ez az egyetlen, nyugalommal és békével elviselni azt, ami követ-kezik. Testi zavarokat, fképpen, nyavalyákat, amelyek együtt járnak a hetvenes korral és azokkal az adottságokkal, amelyek vannak. Vannak. Nagyon vannak. Azt hiszem lényemben van valami alapvet hazugság, amit eddig észrevettem, de másik hazugsággal tetéztem , azzal, hogy nem akartam észre-venni. Most a halál közeledte kényszerít rá és ez nagyon keserves. Igyekszem arra, hogy bevalljak minden gyarlóságot, de ez kevés. Bevallani? Ha ezzel segíteni lehetne. Húgom halála februárban egyik pillanatról a másikra szembe állított vele. Régebben írtad is, hogy írjam meg mindazt, amit a halál tényér l tudok. Nos, rengeteget olvastam és nem tudok semmit. Nagyon nagy könyvek, Upanisadok, Böhme, tanítanak és most látom, hogy az egészen más." Ez volt tehát az elmélet és az élet szem-benállása, mert élete utolsó két évében sokat betegeskedett. 1968-ban kétszer is kórházi ápolásra szo-rult, februárban és júliusban, majd harmadszorra, november negyedikén agyvérzést szenvedve utoljára szállították kórházi intézménybe, ahonnan már nem tért vissza, mert november hetedikén ugyanott meghalt. Halála eltt hét évvel korábban, már a "Scientia Sacra ll." részének írása közben pontos lát-leletet írt önmagáról és a meghalással kapcsolatos helyzetér l, amikor a következket mondta: "Az Antikrisztusról szóló fejezet elején megakadtam. Most hallatlan ervel tört rám az egész és alig egy hét alatt csaknem a felét sikerült megcsinálnom, de a második fele is kész, csak idegekkel bírjam, mert az írásdémon élethalálra hajt. Mindegy. Meg kell csinálnom, mert biztos vagyok abban, hogy ezt így sen-ki sem írja meg. Sokszor rjít feszültség. Egy-két alma segít, vagy kinyitom az ablakot és friss leve-g t szívok. A bronchitis kínoz, krákogok és köpködök, fejfájásrohamok, amelyeket a következ két percben már kénytelen voltam elfelejteni. Teljesen abnormis. Ilyen mvet gyümölcsösben kellene írni árnyékos diófa alatt, közben nézni a vizet és a madarakat hallgatni. Persze az ember nem válogathatja meg még meghalásának körülményeit sem: nyáron és délutáni napfényben cseresznyeéréskor meg-halni, miután az ember a pontot letette. Kész. -"A halottaskönyvekrl, a halálról tervezett mvét azon-ban már nem készíthette el, bármennyire is hajtotta az írásdémon, és hiába tudta, hogy azt úgy, ahogy elgondolta, senki sem írhatja meg. Meghalásának körülményeit sem választhatta meg, mert nem nyá-

ron és délutáni napfényben, cseresznyeéréskor távozott el a létnek errl a síkjáról, hanem ködös, párás, fénytelen novemberi napon, és olyankor, amikor még egyáltalán nem tette le a pontot az életm vé-gére. És mégis, ebben is megnyilatkozott emberi nagysága: halálával is példát mutatott a még mara-dóknak: úgy élt mint ahogy nagyon kevesen éltek és élnek, és az "Isteni igazságra vezérl kalauz"-on, vagyis esszéin és regényein munkálkodva mindnyájunk számára mondta el életrl és halálról gondola-tait, - ugyanakkor pedig úgy halt meg, mint bármely más halandó ember, osztozva mindenki közös sorsában.



- 271 -

Darabos Pál

* Emlékülés Hamvas Béla halálának 30. évfordulója alkalmából a Magyar Írók Szövetségében, 1998. nov. 12.

"A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni."

(Babérligetkönyv)

Vallomás egy polgárról*

"A magyar kontextusban aligha akadhat ingerlbb kihívás, mint az ilyen szavak: nemzeti öncsalás vagy az ország igazi helyzetének felismerése. Aki ezzel megpróbálkozott, tabukat sértett, és sért meg mind a mai napig; annak vagy külföldre kellett emigrálnia, mint Márai Sándornak, vagy bels emigrá-cióba vonulnia, st börtönbüntetést elszenvednie, akárcsak Bibó Istvánnak, vagy eltnnie, mint Ham-vas Bélának."

Kertész Imre

*forrás: A száműzött nyelv, 232. old

"Az igazi brahmant az jellemzi, hogy senki sincs távolabb nála a világiasságtól, de senkiben sincs nagyobb világközeliség, mint benne."

(Az öt géniusz)

Hamvas Béla és az egység*

Neves esztéták "Minden egész eltörött" címmel tartottak ezredfordulós beszélgetést a rádió elmúlt havi m sorában a mvészetr l. Egy 80-as évek közepén kapott levélkébl származó Márai-mondattal tu-dom legjobban kiegészíteni a költi kifejezést: "jó tudni, hogy vannak lelkiismeretes barátai a magyar irodalomnak, akik iparkodnak összerakni a cserepeket. "Hát mit is lehet egyáltalán ma tenni az álta-lános értékpusztulás és - pusztítás posztmodern dúlásában, mint azt, amit Hamvas Béla cselekedett öt évezred bölcsességével, négy világrész hagyományával. Itt nincs arra lehetség, hogy akár a bölcsel életm vére, akár az egységgel való állandóan fejld kapcsolatára kitérhessek, a továbbiakban csupán a bölcselet és a költészet jelentségét szeretném csak gondolatainak összefoglalásával és azok méltatá-sából kiemelni. Az én szerepem itt nem egyéb, mint annak a felismerésnek hangoztatása, hogy Ham-vas Béla velünk továbbél m vét úgy kell tekintenünk, mint az általa legmagasabbra becsült életmaga-tartás kifejezdését, mivel iránymutatása úgy összeforrt példaadásával, hogy írásai sodrában már szét sem választhatók egymástól, azt az egységet tükrözik, amely emberileg egyáltalán elérhet. "Az embe-



- 272 -

rek egymással csupán individuális viszonyban állanak és állhatnak; az univerzális viszonyokat az írott szó mondja ki - olvashatjuk a "Sciencia Sacra" els könyvében. A történet korszakában a kábaságba süllyedt embert nem a szakrális személy riasztja fel, a könyv a riasztó. A könyv éberségének - Hamvas szerint - három forrása van: az skori egységek minden faja és minden alakja, mint a lét egyetemessé-gének jelei és képei, azután a zseniális ember, aki csak egészen kivételesen filozófus vagy tudós; túl-nyomó többségben misztikus, vagy költ vagy m vész; végül a misztikus intuíció, amelynek sajátos területe a vallás, a misztika és a költészet "

"Az skori egységben a lényeg a jelképek rendszerében megnyilatkozó logosz, a kvintesszenciális lét jelenléte. Metafizikai jelrendszer, ugyanakkor megvalósítandó gyakorlati életrend. A misztikus intuíció az skori egységben és a zseniális emberben is a tevékeny képesség, amelyet az egyéni élet nem homá-lyosíthat el s éppen ezért ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel önmaga fölé tud lépni, az indivi-duális Ént át tudja törni és a nyílt létet el tudja érni. A misztikus intuíció nem értelmi képesség. Azok az er k, amelyek a meditációban, az ihletben, a vízióban megnyilatkoznak, nem a személyes értelem körébe tartoznak, hanem egyéniségfölötti, egyetemesen létszer természetfölötti erk" - írja Hamvas Béla és a költészet céljában a lét megnyitását nevezi meg. "A lét mindenki számára teljes egészében egyszerre esedékes - olvashatjuk az "Egy költő apológiája" cím tanulmányában - és azt az igényt tá-masztja, hogy mindenki teljes egészében realizálja. Realizálni pedig annyit tesz, mint a szétterített lé-tet, az id t, a lehetséget, az egzisztenciát a tömör egyetlenségbe, a létez be, a valóságba, az esszenci-ába visszaemelni. " A feladat megvalósítása Hamvas Béla szerint lehetetlen, csak töredékekben elkép-zelhet . A költ nek a néptl független szuverén feladata van: a legmagasabb érték léttartalmakat rea-lizálni. A költészet az életet átviszi a létbe, de a létet lehozza az életbe" - írja "Poetica Metaphisica" cím tanulmányában. A költ tudása az, hogy ez a világ nyílt és egységes egész. Schellinget idézi: "A költészet a legmélyebbet nyitja fel, ahol örök és eredend egységben, mint egyetlen lángban él az, ami az életben és cselekvésben és gondolkodásban sohasem ragadható meg. "Szeretném Pilinszky János versével folytatni ezt a gondolatot. Címe: "Egy életen keresztül":

1.

Mi törjük el, repesztjük ketté,

mi egyedül és mi magunk azt,

ami egy és oszthatatlan.

2.

Utána azután

egy hosszú-hosszú életen keresztül

próbáljuk vakon, süketen hiába

összefércelni a világ makulátlan és eredendő szövetét.

3.

Gyermekkorunkban meg kellene halnunk,



- 273 -

tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,

de tovább élünk. foltozgatva és

toldozgatva a jóvátehetetlent.

4.

Még jó. hogy elalhatunk közbe-közbe

és utoljára.

A költemény után hallgassák meg a költ személyes vallomását, amelyben egységérzésérl és annak továbbadásáról nyilatkozik két interjú során: "Valahogy mindig iszonyú élesen érzem, hogy az egész univerzum egy alapvet egység, tehát hogy köztem és egy k között van különbség, de távolról sem olyan dönt , ahogy az kívülrl látszik. " "A m vészetben a mvész az emberbl, abból a meghasonlott lényb l. aki szenved. akit szégyell, aki felemás, megpróbál újra egészet csinálni, megpróbálja össze-rakni, hogy tökéletes legyen. Én így írok. Hogy valahol. valami más szinten. nem az én életem szint-jén, magasabb szinten egészet csináljak magamból is, az emberekbl is, a világból is." Darabos Pál 1975-ben megjelent tanulmánya szerint, amely Hamvas Béla irodalom- és mvészetszemléletébe vezet be bennünket, "a létegység gondolata állandóan aktuális és megvalósítható realitás, a méltatott nézet az irodalom feladatát és értelmét is abban látja, hogy a létegységet valósítsa meg. Az újkori Európában az eredeti létrend gondolatát fképpen a mvészek, elssorban költk rzik. "

"A legfontosabbat a költ teremti - idézi Darabos Pál a "Regény és költészet" - cím esszébl - a világ átélésének új módját. Nem látni tanít, hanem nyitja ki az ember szemét, hogy egyáltalán láthasson. A költ nem megoldást tanít, hanem ennél többet, fölfedi a világ mérhetetlen gazdagságát és szépségét. " "Hamvas Béla szemléletében a költ funkciója magába sríti a tradicionális társadalmak összes szelle-mi funkcióját: a kultikusat, az uralkodóit, a gondolkodóit, az igazságért küzd harci ösztönt és a leg-fontosabbat. a tradícióval való kapcsolatot mind maga, mind a közösség nevében" írja Darabos Pál. A bölcsel egy 1941-ben írt kritikájában az igazi költészet csúcsát az Orfeuszi poézisben jelölte meg, amely "az isteni szavak elementáris kinyilatkoztatása. amelyben minden az ihlet emberfölötti hatalmán múlik. Az Orfeuszi költészet mvel i a küls és tárgyi világot az eredetihez visszaviszik: elször a bels képhez, aztán az érzékelhetetlen bels zengéshez, végül a transzcendentális léthez, " "vagyis akik a létegységet transzcendentálás útján valósítják meg" egészíti ki Darabos Pál. A kortárs magyar költé-szet Hamvas Béla eszményének megfelel képvisel je Weöres Sándor negyvenes évekbeli költészete. Egy esszéírásról szóló kritikájában Hamvas Béla az esszéíró látásmódját emelte ki. Szerinte az alkotó univerzalista, mert egyetlen véleménynek sem tulajdonít öröklétet, a látás a fontos, a szent látásban valórészesülés. Darabos Pál véleményében "Hamvas Béla az esszéíró f vonásának az iskolán kívüli-séget tartja, a magányt, függetlenséget, autonómiát, ami annak következményeként alakult ki, hogy a modern korban a szellem feladta autonómiáját, perspektívájáról lemondott, szubsztancialitását pedig elvesztette. A vallás és a tudomány harcában az esszéíró nem csatlakozott egyik mellé sem, ezért lett a független ember mformája." Hamvas Béla Poetica Metaphysica cím esszéjében ugyanígy elválasztja a költészetet a vallástól és a tudománytól, mivel ezek kett sségével szemben világa egységes, egysége az esztétikai lét összeforrottsága. Véleményem szerint a bölcselnek nemcsak a költészetrl, hanem szinte valamennyi transzcendensbe áttn területr l való megnyilatkozásában ugyanúgy megtalálható az egység vagy az egységre való törekvés, a lét és élet egybefoglalásának alapvet gondolata, amint az esszéinek metapoietikus vonalvezetésébl is mindig el bukkan. Hamvas Béla a transzcendentált poé-zist, amely az emberi létnek megfelel teljesség világot is képes megteremteni. Az skori egység lé-nyegét, a jelképek rendszerében megnyilatkozó logoszt, azt, ahogy a felidéz a valóság cserepeit úgy rakja össze, hogy azokból értelmileg is magasabb rend összefüggések tnjenek el , els sorban Ham-vas Béla életmvében tudtam tetten érni. Ha valaki egymásután próbál írásainak mélységeibe belebo-csátkozni, amelyek minden irányban nyitottak, de következtetéseik szilárd támpontot adnak a valóság



- 274 -

további megismerésére, ha valaki sorra olvassa beavató kritikáit, amelyek alkotó módon világítják át a m veket és az esszenciális igazságok feltárásával teljes átélésre késztetik a mélvez t, figyelmét nem kerülheti el az az egységes szemlélet, amely szinte magától értetd en illeszti össze a lét és élet csere-peit a valóságra szomjazó értelemben. Bizonyára nem kell hangsúlyoznom az elsodró, poétikus ele-mekben sem szkölköd stílus erejét sem, amely az sélmény realizálásából táplálkozik. A tradíció alapján álló mvész Hamvas Béla szemléletében idtlenben megalapozott és csalhatatlan ítél távlattal rendelkezik -, engedtessék meg számomra, hogy ezt els sorban az személyiségére vonatkoztassam. Posztmodern korunkban az eddig egységesnek hitt értékek is kétségessé váltak, mivel az élet és lét közötti áthatás egyre töredezettebb és korszer m vészeink nagy része személyes ihletével a realitást üldözvén, ha groteszk vagy játékos módon is, de részt vesz az egyre nagyobb pusztításban. Az indivi-duális univerzumok számtalan változata között csupán néhány olyan életm található, mint Hamvas Béláé, amely nem rombolni, hanem építeni biztat bennünket az egység, közös egységünk belátására és további kiegészítésére, amelyet ha jól, ha rosszul, de az szellemiségéhez csatlakozva szeretnénk to-vább folytatni.

Dr. Vaday Sándor


„Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz.”

(Patmosz)

A sz kös nemzeti naci*

A nemzet kérdésével Gazdaságkor nem tud mit kezdeni. S amit a primitív ember nem ért, attól fél. Ezért aztán a globalizmus akaratos, vagy öntudatlan ügynökei azonnal heves kukorékolásban törnek ki már magának a nemzet szónak az emlegetésétl; a nemzeti jelleg, a nemzeti irodalom, a nemzeti politika vö-rös posztó a szemükben. Azonnal valami varázsigét keresnek, hogy megbvöljék a tanácstalan érdekl-d t: vigyázz, ami nemzeti, az kirekeszt, az reakciós, az jobboldali, st rettenj meg, ha csak eszedbe jut, mert fa-sisz-ta! Mintha a fasizmus szellemi gyökere a nemzeti érzésbl táplálkozott volna, s nem, miként közismert, az értékmentességbl. A bens migráció áldozatai, akik elvesztették lelki biztonságukat, és lumpenproletárok meg lumpenértelmiségiek lettek, nos, k csapódtak a Fhrerekhez. Ettl függetlenül persze igazuk van a globalistáknak: a vallás mellett a nemzet a legfbb ellenségük. Más szavakkal már érintettük e kérdést: akkor személyt és közösséget mondtunk a globalizmus ellenségeként, de ezek a mélyben mind összefutnak és egyesülnek. Hamvas Béla ezt így fogalmazza meg:

"A nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló, hanem az, hogy lélek."

"A nép bels realitás. A népet az különbözteti meg minden egyéb társadalmi alakulattól, hogy vallásos. A nép gyökere nem a politikában, hanem a vallásban van. És a nép tudja, hogy a búzát a föld adja, de az



- 275 -

eszme fölülrl jön. Amikor a városi ember elkezdi a példát, az ízlést, az eszmét alulról venni, a nép szel-lemével éppen az ellenkez úton jár. Az sök útja az alsó út, amely azt hiszi, hogy a lét eredete lent van; az istenek útja tudja, hogy fent van." Azért ellenség a vallás, a nemzet és a bennük gyökerez személy, mert Gazdaságtársadalom embereszménye a gyökértelen egyén, a fehérpapír ember, a barbi, aki bármikor szerelemre lobbantható a legújabb fogkrém, politikai vagy m vészeti izmus iránt, s fehérnemjével együtt váltja elkötelezettségeit. Aki népét szereti, az másmilyen. Az hséges, az szelíd, az bens emelkedésre törekv , tehát potenciális ellenálló. A globalistát régebben kozmopolitának hívták. Neki sehol sem jó, mert mindenütt valahol lenni kényszerül, holott az hazája nem a valahol, hanem az egész világ. Legszí-vesebben külföldiül beszél, így nevezi el boltját és gyerekét. Ha tehetné, a Hiltonban lakna, ahol vala-mennyi szoba és bútor egyforma, Tokiótól-Tokióig mindben ugyanott található a cipkefe. Lelkét jól megvilágítja Hamvasnak egy másik mondata: "A kozmopolita költészetbl a nemzet és az emberiség egymást kizárta". Ikertestvére a soviniszta, mintha egyetlen érem két oldala volnának: az költészetére is ugyanezt lehet megállapítani, csak éppen fordítva... Ikrek azért is, mert kizárásban gondolkodnak, továb-bá absztrakt alakok, mint minden -ista, aki az életet valami elméletbe próbálja kényszeríteni. Igaz, ami igaz, a nemzeti önteltség gusztustalan, és kap is az orrára. Ha Patagónia olyan pártot juttat kormányra, mely azzal henceg, hogy az övé a legpompásabb ország, nemzeti piláfja ízletesebb a hamburgernél, akkor Patagóniát a nemzetközi életbl kirekesztik, követségeit bezárják, áruit bojkottálják. Hanem miért volna kevésbé ízléstelen a globalisták barbi-légvára? S miért kisebb vétek, ha valamely országnyi vállalat di-csérgeti magát? Ha egy bank fonja a farát, s úton-útfélen lobogtatja zászlaját? Ki merné bírálni a cégsovi-nizmust? A szabadságára oly kényes sajtó? No, az éppenséggel ebbl az undorító öntömjénezésbl él. A nemzeti alapon álló verseny tehát tilos, a gazdasági alapú ellenben kötelez és dicséretes. A nemzeti szo-cializmus és a nemzeti kommunizmus a gazdaságkori szétválasztás tipikus termékei. Éppen a honszere-lem szakadt le róluk. Úgy aránylanak hozzá, mint a tömeg a közösséghez. Mint a nemzeti érzés a sovi-nizmushoz. Illyés Gyula úgy különbözteti meg a kettt, hogy az elbbi jogot véd, az utóbbi jogot sért. Hamvas gondolatát átfordítva: ha népnek lenni vallás, sovinisztának lenni annyi, mint elveszteni a szel-lemi megalapozottságot; a nemzeti érzülettel leváltani a vallást. Tudniillik vallástalan ember nincsen. Ha elveszti kapcsolatát Istennel, akkor kitalálja helyettesét. Tessék utánanézni, hogy a sovinizmus mindig együtt jár az újpogánysággal. Azon kívül, hogy a vezér maga az isten, megpróbálja föléleszteni, például az sgermán vallást, miként azt Hitler tette.

Egy barátomat meghívta egy smagyar társaság. Éppen lóáldozatra készültek, és sopánkodtak, hogy mi-lyen nehéz beszerezni manapság olyan hibátlan fehér cs dört, amely még nem hágott, s nem ült rajta sen-ki. Ekkor betoppant valaki, hogy talált végre lovat, s mondta az árát... Erre az újpogányok szépen elolda-logtak. Mélyebbre kell mennünk: a hazafi alapállása a szeretet, a sovinisztáé a gylölet. Az el bbi szereti a mieinket, a népet, a földet, a tájat, az ott él vendéget, s végül az egész gyönyör világot, mely hazájá-nak otthona. Az utóbbi eleinte csak nem szeret, és miután sem a természetben, sem a lélekben nincs r, el bb-utóbb gylölködni kezd. Ahelyett, hogy emelné, gyarapítaná hazáját, a másikét pocskolja, abban a hiszemben, hogy minél mélyebb gödröt ás a szomszédnak, annál magasabbra kerül. Engedjék meg, hogy mutassak egy típus-sovinisztát a napisajtóból. “Az informális nyilvánosságban számtalanszor hang-zik föl a nemzetállami ukáz: “Döntsék már el a zsidók, hogy zsidók, vagy magyarok akarnak-e lenni. Ami fajmagyarra lefordítva azt akarja jelenteni, hogy ha tényleg magyarok szeretnének lenni, akkor fogadják el a magyar társadalom ítéleteit és elítéleteit, legyenek antiszemiták, de ha zsidók akarnának maradni, akaratukat a magyarság respektálja és megengedi, hogy visszatérjenek Izraelbe. A románoknak, a szer-beknek, a szlovákoknak azonban ez a kérdés sem jár ki, nekik, ha itt telepedtek le, magyarrá kell válniok, azaz mindenben igazodniuk kell a magyar többség román, szerb, szlovákellenes elítéleteihez.” (Bíró Béla: Második Trianon. Magyar H. 99. Karácsony.) Az idézett soviniszta történetesen magyargylöl , de nem ez a legfontosabb vonása, hanem az, hogy indulatának rabja. Az a téveszméje, hogy mindenki máni-ákus, akárcsak , és folyton számolgatja a buszon a zsidókat meg a szerbeket, és sztrapacskája fölött nem egy jó pohár hvös rizlingre gondol, hanem gyalázza a tótokat. A magyar soviniszta leginkább egy gyász-ruhás, búval bélelt paprikajancsi. Összeszorítja öklét, s átkozza Istent, hogy magyarnak teremtette, de ha már így esett, akkor helytáll, ha mindenki beledöglik, akkor is. Állandóan bszült, a reggeli kávéjában is ellenséget szimatol, s aki nevetni mer ebben a vérzivataros világban, arra már rá is mutat: áruló. A hazát kihalt háznak, múzeumnak tekinti, ahol egy széket sem szabad odébb tenni. A jöv pedig annyi, hogy



- 276 -

könnyes szemmel mesélünk a múltról. Pálffy János írja le a Magyarországi és erdélyi urakban ennek a tragikomikus alaknak az stípusát. Egy bizonyos Haller gróf 1849-ben elfoglalt szabadcsapatával egy puszta oláh falucskát. Azonnal táviratozott Debrecenbe a kormánynak: Hezsdád a magyaré! "A különféle nemzetek létének értelme nem önmagában van, hanem az egész emberiség egyetemességében. Ha vala-mely nemzet saját magát önmaga felé fordítja, olyan, mint az öntelt némber, aki nem tud elviselni mást, mint bókot."

"Ha egy népnél vallásos, tudományos, és mvészeti igazságok nincsenek, onnan veszik ket, ahol vannak. Ha egy népnél az élet kritikája hiányzik, onnan veszik, ahol megvan. Ha egy népnél a hsies életeszmény hiányzik, onnan veszik, ahol megvan. Amely nép az istenek útjáról letér, isteneit onnan veszi, ahol meg-vannak." A globalizmus az emberiség egyetemessége helyett a piac, az áruk és szolgáltatások, a pénz egyetemességében gondolkodik. És úgy intézi, hogy az igazságok, az életeszmények, az istenek a piacon forgalmazódjanak. Az emberi személynek ebben a rendszerben nincs helye, akárcsak a közösségnek. Ezért a nemzet helyén, a József Attila-i "közös ihlet" helyén a bolti identitás mvirág-kertje virul. A Sony-identitás, a Pepsi-érzés.

Czakó Gábor

*forrás: Fiatal Katolikus Igen,2001. V. sz.

"A hely sohasem definiálható, ezért nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mythosa."

(Az öt géniusz)

A barbárság Janus-arca*

A múlt század végén, de különösen századunkban egy új társadalmi jelenség vált nyilvánvalóvá. Jelen-t s szerzk, filozófusok és szociológusok ezt elre látták, mivel benne is éltek részben, részletes leírá-sát is megadták. A szellemi barbárság fel nem tartóztatható betörése ez az európai és ehhez hasonló civilizációkba. Hamvas Béla félreérthetetlenül intonálja e jelenséget, st elég részletesen elemzi is egyik esszéjében. A Láthatatlan történet-ben a Vízöntő cím esszé foglalkozik e válságtünettel. Szép szimbolikus ervel bír, mintegy költi intonálás, ahogy az asztrológiában használt elnevezéssel világ-hónapokról ír, az aionokról. Egy világhónap e szimbolikában kétezer év és egy-egy aion végét katak-lizmák kísérik. Eszerint jelen korunk éppen egy ilyen válságos fordulat elé nézne. Eme költi intonálás után rátérhetünk magára a tényekre. Jelents szerzk nyomán igyekszünk megrajzolni és értelmezni a helyzetet, mely lényegében az eddigi értékrend felborulását, megtagadását jelenti, mérhetetlen önzést, az emberben rejl vak ösztönnek rombolásra irányuló felszabadulását és a középszerség apoteózisát. Kétarcú e változás, kimenetele veszélyeket rejt magában magára az emberi kultúrára, de egy katharzis-ban a szenvedésteli állapot fölemelkedésnek is lehet el hírnöke. Innen a címben a Janus arc elnevezés.

Hamvas Béla a Vízöntő-ben a barbárság vertikális betörésérl ír, új népvándorlásnak nevezi, de sokkal veszélyesebb, mint a népvándorlás. Ezúttal a barbár, nem mint régebben, a népvándorlás idején a fej-lett és magas embert távolról és kívülrl - mintegy horizontálisan - rohanta meg, hanem most alulról és belülr l. Az emberben magában van a tömeglélek, a meg nem fékezett tudattalan vak ösztön, amely feltör. Ezt nevezi a barbárság vertikális betörésének. Más oldalról; az emberiség tömeggé lett, a sze-



- 277 -

mélyes öntudat kialvóban van és az egyén tudatos tevékenységének helyét a tömeg tudattalan tevé-kenysége foglalja el. A józan és világos értelem helyébe az izgékony, homályos és hisztérikus tudatta-lan lép. Az emberiség készül egyetlen lélekké olvadni - mint írja -, hiszékeny, maradi, zsarnok, gon-dolkodni, szeretni nem tud, csak félni, reszketni, rjöngeni és rombolni. E költi pesszimizmus határo-zottan magával ragadja az olvasót, mégis közelebbrl meg kell fogalmaznunk a tömeg fogalmát, job-ban körül kell írni, hogy milyen emberfajtáról is van szó. A tömeg pontosabb meghatározására vonat-kozóan jó eligazításul szolgál Németh László okfejtése. A neves spanyol filozófusnak Ortega Y Gas-set-nak tömeg koncepcióját talán ismerte legjobban magyar irodalmi körökben. Ennek kapcsán adott Németh László egy eléggé körülhatárolt, a maga nemében mégis tág és világos definíciót. Ez Csejtei Dezs könyvében található. A címe: José Ortega Y Gasset (Kossuth Kiadó, 1980.). Itt idézi Németh Lászlót, ahogy következik: "Nem a munkástömegek forradalmáról van szó az államban, hanem az át-lagember forradalmáról az etet minden terén. A tömeg nem a proletáriátus, hanem a napról napra a legkisebb ellenállás irányában élk (esetleg épp arisztokrácia); a nemesség, az elit pedig a feladatokat találó, a túlmunkát végz, az alkotó. A szellemi barbárság megjelenése ketts arculatot hordoz; a sze-lídetlen vak ösztön érvényre jutása nagy energiák aktualizálását jelenti, melyek hosszabb távon átfor-dulhatnak kultúrateremt er be is. Egyik elsdleges megnyilatkozás a múlt század óta fokozatosan el retör nihilizmus és a vele részben párhuzamosan haladó ateizmus. Az ateizmusnak azonban van egy feszes, fegyelmezett, bátor arculata is, mely nem a betör barbárság jele. Mindezekrl meglep világossággal és váteszi elrelátással nyilatkozik Nietzsche és Spengler. Hadd álljanak itt Nietzsche lapidáris szavai, ahogy már a múlt században elre látja a nihilizmus eljövetelét: "Elmondom, hogy mi jön, mi nem következhet másként; a nihilizmus érkezése ez; most már elmesélhet e történet, mert szükségessége jelenvaló. Ez a jöv zsong száz és száz jelben, ez a sors hírlik fel mindenütt, minden fül a jöv e zenéjére van kihegyezve. Egész európai kultúránk már régóta ilyen gyötr feszültség közepet-te mozdul, mely évtizedrl-évtizedre növekszik, mint ahogy egy katasztrófa elszabadul; békétlenül, hatalmasan, túláradóan; egy áradáshoz hasonló, mely végét követeli, mely többé nem emlékezik, egy rettenet tartja vissza, hogy egyáltalán emlékezzék. " A nihilizmus egyik szimptómája a fentiek szerint a hisztérikus feledni akarás. Összetevi között bizonyára az is szerepelhet - ahogy Nietzsche is más he-lyütt kijelenti - hogy az emberiség hosszú múltja során érzékennyé, sebezhetvé vált. Szerepelhet a transzcendens elutasítása is, mivel az fegyelmezett érzésvilágot követel. Másrészt a feledni akarásban van valami gggel elnyomott bntudat is, a megváltás visszautasítása az alázat el nem fogadásával. A romboló ösztönnek ezek mind szimptómái. A feledni akarás, más vonatkozásban a történetietlen gon-dolkodás tartalmaz ilyen elemeket is. Világosan rátapint az etikátlan oldalára egy zsidó bölcsesség: "A felejteni akarás meghosszabbítja a számzetést, a megváltás titka az emlékezés. "

Az ateizmusnak van olyan oldala, mely az értékek elvetését jelenti, ennyiben nihilista és szabad utat enged a szellemi barbárságnak, ha mégoly intellektuális és magasan mvelt formában jelentkezik is. Spengler találóan festi meg ezt az ateista attitdöt (Untergang des Abendlandes; 1.6.): "Hogy az ateiz-mus lényegéhez - amit valamennyi nyelvben a szóképzés is elárul- a tagadás tartozik, hogy valamely szellemi magatartásról való lemondást jelent, amely azt megelzte és nem egy töretlen alakító er te-remt aktusát, szilárdan igaz. De mi az, amit tagad, mi[yen módon, mi által? Kétségtelen, az ateizmus alkalmas kifejezés az önmagában befejezdött, vallási lehetségeiben kimerült, az anorganikusba szét-hulló lelkiségnek. Nagyon is összefér egy életteli, vágyakozó igénnyel a valódi vallásosság iránt - eb-ben rokon minden romantikával - amely szintén valami visszavonhatatlanul elveszettnek, a kultúrának a feltámasztását szeretné. Az ateizmus nem a felvilágosodás emberét jellemzi, hanem a civilizációét. Az ateizmus a nagyváros jelensége, a nagyvárosok "mveltjeinek" ügye, akik pusztán mechanikusan idomulnak olyan formákhoz, melyeket eldeik, a kultúrájuk teremti, organikusan éltek meg. A világ-város polgára vallástalan. Ez lényegéhez tartozik. Ez jelzi történelmi státuszát. Ha a bels r és bels szegénység fájdalmas érzésébl mégoly komolyan is feltámad benne a vallás igénye, arra, hogy vallá-sos legyen, nem képes. Minden világvárosi vallásosság önámításon nyugszik. Áttételesen a jámborság, a tolerancia viszonylatában nyilatkozik. "

Ha kutatjuk az Ember e vészterhes tudatosulásának okait, akkor lehetséges, hogy mégis egy üdvtörté-net bontakozik ki, egy meghatározó kockázattal a háttérben. Apokaliptikus Vég az egyik oldalon, s egy



- 278 -

kathartikus megtisztulás és felemelkedés az istengyermekséghez a másik oldalon. Itt ismét a barbárság Janus-arca jelentkezik, mert az elszabadult ösztön vak forgataga a szenvedésén át a felemelkedés el-hírnöke lehet. Valójában egy metafizikai-transzcendens függség lazult meg és szakadt szét. Ezt meg-világítandó, ha elször társadalmi vonatkozásait tekintjük von Weizsacker gondolatmenetét kell fel-idéznünk, aki korunk egyik jelents fizikusa és filozófusa. Így az említett metafizikai függ ség társa-dalmi képe - mintegy leképezése - egybeesett az arisztokratikus világrenddel és az aszkézissel. Valamit kerülnöd kell, hogy megnyerj egy másik dolgot, vagyis, hogy magasabb értéket hordozz magadban. Önuralmat az uralmon lévkt l kívánnak, szerénységet azoktól, akiken uralkodnak, így a jobb uralko-dik, s hogy továbbra is uralkodjék, továbbra is jobbnak kell bizonyulnia. Ez azonban már régen odave-szett. Nincs társadalmi csoport, mely ideált szolgáltatna és etikai mércét jelentene. Ha fel lehet úgy tenni a kérdést, hogy a nemesember habitusa már önmagában nem ad választ arra, hogy mi is a jó, ak-kor a nemesség uralma elvben már megtört, még akkor is, ha politikailag még két és fél évezreden át tartott. A metafizikai tájékozódás a valláson belülre szorult össze. Weizsacker tömören fogalmaz, mi-kor a vallást így jellemzi: kultúrjelenség, radikális etika és teológia. Az ideált a vallás sem valósítja meg, f ként a kirekesztés módszerei miatt. Lassan az ember magára maradt bneivel, szenvedéseivel és Isten utáni vágyakozásával. Mégis, a kereszténységben az uralkodás és szolgálat éthosza egy komp-romisszum formájában megvalósul. Akik elfogadják, azokra mondhatjuk, hogy Isten gyermekei; Isten el tt szabadok és egyenlk. De a feltör Én, az Ego agressziójában ezek kis emberszigetek csupán. A kérdést megközelíthetjük filozófiai oldalról is, és az egyes ember viszonylatában. A bekövetkezett szellemi barbárság végül mégiscsak az egyes ember, a személy etikai torzulásaiban jelentkezik. E problémában látszólag anakronisztikusan, de Aquinói Szent Tamás igazít el minket. A személyiség oldalról nézve, jelenleg az autonóm személyiség kialakulásáról van szó. Az Újkorban e probléma visz-szanyúlik Descartesig, már tle származik els, de még nem lázadó, Istent el nem vet megfogalmazá-sa, egyben meghirdetése. Jelenleg az autonómiára törekvésben két Út látszik; a transzcendens megtar-tása mellett az autonóm személyiség kibontakoztatása egy isteni hierarchia keretében, és egy másik Út; Isten elvetése, az "Isten halott" filozófia különböz formái, a nihilista, ateista, egyben pesszimista és feltétlen lázadó életérzés. Mind e felsorolt negatív vonások világosan megfogalmazódnak Szent Tamás teológiájában jeléül annak, hogy valójában nem újkelet a probléma, ami nem a tömeget, hanem az azt alkotó személyiséget illeti. Magának az Embernek egy negatív arculatáról van szó. A tamási rövid megjelölés úgy szól, hogy az Ego lép eltérbe, annak mások kárára történ, terjeszked alakjában. Így az autonóm személyiség válaszút eltt áll. Az Én kibontakozása vezethet az individuumhoz, mely tu-datos Isten-közelséget implikál. Most azonban az énességrl van szó. Az énesség nem egyszeren ego-izmus, hanem egy teológiai értelmezés szerint az istenfelejtés alapja, mely agresszív módon úgy je-lentkezik, hogy az Én kerül Isten helyébe. Végs kimenete ez az existere, a kilépés mozzanatának, az Én mindenre kiterjeszkedésének. De van lehetség itt nem megállni. Aquinói Szent Tamás utal az Én egy másik mozzanatára, az önmagába való visszalépésre; reditio completa in seipsam, vagyis az ember visszatérése önmagához. Így e kettsség végállomás a nem az istenfelejtés, hanem az individuum, a transzcendensben kiteljesedett autonóm ember. Az autonóm ember nem feltétlen lázadó, magasabb szintézisben élheti meg autonómiáját, ahogy eredetileg Descartes rendszerében látjuk. Ismét jelentkez-het a jelenkori barbárság Janus-arca; az istenfelejtés helyét késbb a magasabb rend individuum fog-lalhatja el. A kockázat nagy, de van lehetség a transzcendens hierarchiájában az ismét önmagára talá-lásra.

Ezután egy fordulattal szociológiai oldalról kívánjuk megvilágítani a tömeges szellemi barbárság alak-ját. Els ként Gustave Le Bon (1841-1931) meglátásait tekintjük, melyek tudományos alapossággal elemzik a tömegek lélektanát. Híres mvében fejti ki nézeteit, mely 1895-ben jelent meg: Psychologie des foules (A tömegek lélektana). Le Bon eredetileg orvos és fizikus volt, késbb fordult érdekldése a szociológia felé. Hatással voltak rá az 1848 táján Párizsban kialakult többféle tömegmegmozdulások is. Néhány részletet ragadunk ki meglátásaiból. Eléggé szenvtelenül, tárgyilagosan, s mint kívülálló kezeli a kérdést, és XIX. századi ember módjára - pontosabban - a XIX. század értelmiségének módjá-ra ateista megközelítésben inkább. Ez ma már nem releváns, mindazonáltal a tények felfedésében és rendszerezésében idtálló leírást nyújtott. Így elsként a tömeget, mint tisztán kvantitatív fogalmat kezeli, mintha ez másféle éllény, netán tárgyi létez lenne, s pusztán az egyöntetség és a számosság



- 279 -

erejével hatna. Kifejti, hogy kizárólag azok a változások bírnak jelentséggel- melyekbl a kultúrák megújhodása fakad - melyek a szemléletben, a fogalomalkotásban és a hitben mennek végbe. A törté-nelem nevezetes eseményei mind az emberi gondolkodás eme nem látható változásainak látható hatá-sai. A tömegek mintegy öntudatlanul, a fennálló lerombolásával elkészítik ezeket a változásokat. Ami a manipulációt illeti, felteszi a kérdést, hogyan lehet a tömeg fantáziájára hatni, hogyan lehet mobili-zálni? Azt mondja, e cél sohasem olyan fajta kísérlettel érhet el, amely a szellemre és az értelemre hat. Például Antoniusnak nem volt szüksége semmilyen tudós retorikára, hogy Caesar gyilkosai ellen tüzelje a népet. Pusztán felolvasta Caesar végrendeletét és felmutatta holttestét. Minden, ami a tömeg fantáziáját megmozgatja egy világos, megragadó kép formájában jelentkezik, mely nem hordoz sem-miféle jelentés-sallangot, hanem érvényét valamilyen csodálatos tény támasztja alá, egy nagy gyze-lem, vagy egy csoda, egy nagy bntény, vagy egy nagy reménykedés. A tömegek meggyz désének közelebbi vizsgálata Le Bon szerint közös gyökerekre vezethet vissza, akár a hit korszakait tekintjük, akár az elmúlt évszázadok nagy politikai emelkedéseit; egyfajta vallásos érzület ez. Itt mutatkozik Le Bon-nál, hogy valójában a XIX. század gyermeke, analíziseiben annak ateista érzülete hatja át. Milyen ismertet jegyei vannak szerinte, ennek a pusztán vallásos érzületnek nevezett magatartásnak? Egy vélt magasabb lényeg imádata, rettegés a neki tulajdonított hatalomtól és erszaktól, parancsainak való vak alávetettség, képtelenség arra, hogy ezt az érzést tételesen, fogalmilag rendszerezzék, törekvés e hit terjesztésére és azonnali készség, hogy ellenségnek tekintsék mindazokat, akik nem fogadják ezt el. Ismét megszólal a XIX. század, midn Le Bon megadja a konklúziót; az, hogy egy ilyen fajta érzület valamely láthatatlan istenre, vagy egy kb l faragott bálványra, vagy egy hsre, vagy akár egy politi-kai eszmére irányul - mihelyt a fentiekben elvezetett ismérvek feltnnek - az ilyen érzület mindig vallásos természet. A tömeg lelkületét elemezve továbbá kifejti, hogy a szó hatalma azon képekkel van összekötve, melyeket a szavak elhívnak és teljesen függetlenek a szó igazi jelentését l. Szavak, melyeknek értelme nehezen világítható meg, a leghatásosabbak. Így pl. olyan kifejezések, mint de-mokrácia, szocializmus, egyenlség, szabadság és hasonlóak; értelmük annyira határozatlan, hogy kö-tetnyi könyv sem lenne elegend annak tisztázására, és mégis e rövid szótagokhoz, vezérszavakhoz valósággal mágikus hatalom kötdik, mintha azok minden kérdés megoldását tartalmaznák. A fogalmi gondolkodója, a tudomány és a filozófia szerepérl ezeknek a tömeglélekre való hatásával pesszimista módon nyilatkozik Le Bon. Azt mondja, hogy a filozófia minden haladása ellenére nem képes, hogy ideálként szolgáljon a tömeg számára, mely t megbabonázhatja. Mivel a tömeg számára viszont az ámítás és áltatás nélkülözhetetlen, így önként fordul - mint moly a fény felé - az olyan szó szólók felé, akik éppen ezt tudják számára nyújtani. A népek fejl désének nagy ösztönzje sohasem az igazság volt, hanem a tévedés. Ha manapság a szocializmus hatalmát növekedni látjuk, ez abból magyarázható, hogy ez még az egyetlen áltatás, mely életképes. Tudományos elemzések sem képesek feltartóztatni további terjedését. Erssége abban áll, hogy olyan fk védik, kik a valóság tényeit eléggé félreismerik ahhoz, hogy bátran merészeljék az ember számára a boldogságot ígérni. A szociális áltatás ma azokon a romokon uralkodik, melyeket a múlt felhalmozott és a jöv további áltatásainak alapja. A tömegek sohasem szomjúhozzák az igazságot. Azoktól a tényekt l, melyek nekik nem tetszenek, elfordulnak, és azt a tévedést részesítik elnyben, hogy istenítsék, amelyik ket el akarja csábítani. Aki megérti, hogy áltatni kell, hogy téveszméket kell nyújtani, könnyen vezérükké válhat, aki pedig felvilágosításukra tör, áldozattá válhat. A nevelés sem sokat segít, a kényszerpályák ott is fellelhetk - mint mondja. Az uralkodó nézetek között els helyen áll az az eszme, hogy az oktatásnak-nevelésnek megvan az a sike-re, hogy az embereket jobbá tegye, st egymáshoz hasonlóvá. Pusztán e tételnek állandó hangoztatása által, végül a demokrácia egyik szilárd pillérévé vált. Éppen annyira érinthetetlen, mint valamikor az egyház dogmái voltak. Bizonyos, hogy sohasem állította azt bárki is, hogy egy jól szervezett oktatás-nak semmilyen praktikus vagy nagyon is hasznos eredményei ne lennének, ha nem is erkölcsi tekintet-ben, hanem a hivatásbéli képességek kibontakoztatását illet en. Sajnos, a latin népek az utóbbi idben oktatási rendjüket teljesen hibás feltevésekre építették. Rámutat arra, hogy jelenleg - azaz 1895 táján - a nevelés a többségét azoknak, akik abban részesültek, éppen a társadalom ellenségeivé tette és éppen a szocializmus legrosszabb formáinak követivé.



- 280 -

Dr. Wiedemann László

* forrás: Emlékülés Hamvas Béla halálának 30. évfordulója alkalmából a Magyar Írók Szövetségében, 1998. nov. 12.

"Mi a lelki szegény? Akit az Evangélium boldognak mond, mert az ínségben várakozni megtanult. Tökéletes tehetetlenség beismerésének és a legmagasabb iránt való igény fenntartásának magatartása."

(Unicornis)

Kinyilatkoztatás, hagyomány és tudomány*

Az a kiemelked magyar gondolkodó/író, akinek halála évfordulójára ma emlékezni összejöttünk, éle-te jó részét a hagyomány értelmezésével (hermeneutika) töltötte el. Ezért választottam Hamvas Béla laudációjára ebbl a körb l el adásom témáját. A megközelítésem metafizikai lesz, mert a kinyilatkoz-tatás, a hagyomány és a tudomány közös gyökerérl, azaz az arkhéról kívánok szót ejteni.

1. A bibliai kinyilatkoztatásról in nuce

a.) Patmosz és apokalipszis:

A Krisztus utáni els században Dimicianus, vagy Nero fennhatósága alatt él keresztényeken retteg félelem vett ert. Az Új hit követ it keményen üldözték. Aki keresztény volt és tudott, menekült. János apostol Patmosz szigetére ment. Félelme szintén jogos volt. A megpróbáltatások ugyanis el-lentmondtak Jézus ama jövendölésének, hogy: "Ne féljetek, én legyztem a világot." A szám zöt-teknek viszont a gyzelmet a kegyetlen megtorlások kilátástalannak mutatták. Egyre több hív kezdett kételkedni Jézus megváltói ígéretében. Az apostolok igyekeztek visszaadni az emberek reményét. Já-nos Patmosz szigetére "Isten szava miatt" (Jel.) ment. A "hallás" jó megörökítése érdekében korh m fajt választott. Ennek görög neve - akárcsak a Bibliában kanonizált írásainak - apokalipszis volt, melyet latinra revelationak fordítanak. Magyarul pedig a kinyilatkoztatás szóval adják vissza. A leg-több nyelvünkön megjelent Bibliából viszont a Jelenések könyve címen ismert, amely apokalipszis a magyar történelemben is fontos szerepet játszott.

b.) Krisztus második eljövetele:

A Megváltó második eljövetelét (parúszia) a magyarok a János-kapta "könyv" alapján gondolták el. Ezek szerint Krisztus ismételt megtestesülése ezerben esedékes. ("És amikor eltelik az ezer esztend..., Jel.) így I. (Szent) István megkoronázása (1001) egyben a Megváltóról adott kinyilatkoztatás szelle-mének felelne meg, hiszen az apokalipszis mindenkor az els példás történetet idézi. Most a királyko-ronázás tenné olyan kézzelfoghatóvá az els keresztény tanítványoknak. Ezzel igazolódna az, amire S. Kierkegaard is felhívta a figyelmet. Jézus Krisztus: "földi jelenléte soha sem válik múlttá", - írja a dán - ezért amíg "egyetlen hív is akad, annak ahhoz, hogy eljusson a hitre majd hív ként is, éppoly egy-idej nek kell lennie az jelenlétével, mint a korabelieknek..." A királykoronázás tehát erre a reveláció-ra adott volna alkalmat az smagyaroknak. Jövend hívei el tt Krisztus szent valója úgy jelenhetett volna meg, mint az skeresztényeknek. Megkeresztelkedett eleink tehát jól értették a kinyilatkoztatás-tól várt ismétlés lehetségét, a múlt újbóli "visszahozásának" elképzelt módját. A koronázás mis-ztériuma minden valamennyi eljövend megel z jét idézte, annak valamennyi esetleges paradicso-



- 281 -

mi/pokoli állapotát elre vetítette. Ezzel a keresztényi "szent történelembe" való beavatásunkkal hite-lessé és egyszersmind az egyetemes hagyomány mindenkori részesévé_ tett bennünket. A Jelenések könyve mondja: "És mondá az, aki a király székén ül vala: imé, mindent újjá teszek. Aki gyz, öröksé-gül nyer mindent, és annak Istene leszek, és fiam lesz az nékem". (Jel.)

c.)

A hagyomány és "törtjei": A magyarok elbbi példája is jól igazolja, hogy a kezdet megelz minden eljövend t. Éppen errl az eljövendr l (futurum) ad "el zetest" a kinyilatkoztatás azoknak, akiknek van fülük a revelatio meghallására. Ezek a beavatott "hallók" a hagyomány megidézésére is képesek, mint afféle váteszek, vagy modern "futurológusok"! Az shagyománnyal ettl kezdve a magyar po-gánykereszténység mindenkor számot vetett egészen a Nap-jelképezte hit koráig. Talán ezért vált a kereszténység olyan gyorsan nem csak a hazai, hanem európai hagyománnyá is, mert amit a pogány arkhéból evangelizált, az valaha az egyetemes egész része volt. Ezt a tényt a holt-tengeri tekercsek csak megersítik, mert sok keresztényi gondolat és szokás Qumranból ered. A magyar királyságnak a mágusok is "elörsei" voltak. A magyarországi finkvizítor - Magyar Pál (Paulus Hungarus) - ékes bizonyítékát adja az elbb mondottaknak, de annak is, hogy a kinyilatkoztatás minden hagyomány forrása. A bolognai egyházjogi egyetem rektorából (1216) lett hitvéd generális?, így fogalmaz Monita-jában: "Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot (solis), ha ezt isteni kinyilatkoztatás (revelatone divina ) fényénél teszi és ezt a régi magvarok papjainak (magorum) javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás (revelatio) az régiek legfbb lényét l (ente supremo) ered, mert ez Istennel azonosítandó (qui Deo identifikatur)” Hamvas Béla - Paulus Hungarus után majd ezer évvel- a Scientia Sacra cím , a szent studást összegz munkájában már így általáno-sít: "Minden hagyomány forrása a kinyilatkoztatása, mert mindegyik az emberfölötti valóság megjele-nése. És nincsen hagyomány, amelyik bázisa ne az Egy lenne. Az ember minél mélyebben halad a tör-ténelem eltti id ben, ez a tény annál biztosabb".

Hamvas Béla a keleti szent könyvek alapján - L. "Tolsztojjal megegyezen - az i. e. VI. századra teszi azt az id t, amelyt l az aranykor és az apokalipszis "váltógazdálkodást" folytat. Ez már a "tört" lét kora, vagyis a történelem kezdetének idpontja. Az apokalipszishez köti tehát a történelem kezdetét, vagyis ahhoz a dátumhoz, amikor az idtlen aranykori létegész lezárult, másképpen mondva elveszett! Ami egyszer volt, az csak elveszhet, de nem semmisülhet meg. Ezt így fejezi ki a hagyományhoz h mese: "egyszer volt hol nem volt". Az id tlent az id beli nem semmítheti! (Így például Arany János az elveszett hagyományunk "skövületeit" a töredékekben maradt verseink ritmusában találta meg!) Az idézett id t l tehát az "aranykor" továbbra is itt van, csak apokaliptikus lesz, azaz törtjeire (kontinen-sekre, tájakra, népközösségekre, netán nemzetekre stb.) "hullott" szét. Láthatatlan jelenlétét a történe-lem apokaliptikus pillanatai teszik láthatóvá. Ekkor ugyanis mindig megnyilatkozik az Egy (Isten). Ady Endre például az I. világháború els baljós jeleib l olvasta ki deus ex machinát. Az "Emlékezés egy nyár-éjszakára" cím versében ezt írta:

"Az égb l dühödt angyal dobolt

Riadót a szomorú földre,

…

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt,

Azt hittem, akkor azt hittem

Valamely elhanyagolt Isten



- 282 -

Életre kap és halálba visz

S íme, mindmostanáig itt élek

Akként, amaz éjszaka kivé lett

S Isten-váróan emlékezem

Egy világot elsüllyeszt

Rettenetes éjszakára:”

Ady a pogány-keresztény smagyarok módján reagált az apokalipszisre. A reveláció ugyanazt idézte el nála is - képletesen mondva -, mint az ezeregyes kinyilatkoztatáskor a kereszteletleneknél - "po-gányt" tett beavatott keresztény Isten-váróvá!

2. A kinyilatkoztatás, mint a hagyomány abszolút forrása.

Ady példája és azóta még sok esemény (pl. a II. világháború, a Szovjetunió vagy Jugoszlávia összeom-lása) tanúsítja, hogy az apokalipszis ha felidézik - ugyanúgy hat a XX. századiakra is, mint annak ide-jén az apostolokra vagy az smagyarokra. Ez ma is így van, ha írnak apokalipszist, ha nem. Itt-léte nem attól függ, hogy élm faj-e, vagy sem! Tömegesed századunkban - János apostol hatásától füg-getlenül is – igen elterjedt volt. Hamvas ezek bibliográfiáját elkészítette a 30-as években. A hagyo-mánynak azonban könyves (logosz) formája mellett még számtalan más arca is akad. Ezek sem csak voltak, hanem ma is életre kelnek! M. Eliade nagyhír valláskutató Az örök visszatérés mítosza cím világhír alapm vében, a kinyilatkoztatás gondolatát többé vagy kevésbé világosan megtaláljuk min-den vallásban, de mondhatnánk úgy is, hogy minden kultúrában. "Valójában az archetipikus cselekedet - melyet az ember örökké újrateremt - hierofánia (ti. szent ) vagy teofánia (ti. istenség ) volt. Az els tánc, az els párbaj, az els halászat, az els házassági szertartás vagy az els rítus az ember szemében példává vált." Ha a kinyilatkoztatás különböz megnyilvánulásai ennyire elterjedtek, és mindig meg-idézhet k mint Eliade állítja, akkor levonható az a következtetés, amit Hamvas is megtett, nevezete-sen, hogy "A hagyomány hitelességének mértéke a kinyilatkoztatás. Ez a mérték abszolút", vagyis, tegyük hozzá, semmitl se függ. Így kimondhatatlanságban is lehet éberségünk örök mértéke, úgy, ahogyan "könyv nélkül" is megnyilatkozik.

3. A kinyilatkoztatott szóbeliség és írásbeliség

János apostol "szent szövege" már a könyv, vagyis a logosszal örökített hagyományba tartozik. (A könyv átadásának módját is elmondja a Jelenések könyve.) Vannak, aki az eredetijét az orális tradíció-ba sorolják, mert úgy tudják, János írni-olvasni nem tudó halász volt. Szavait írástudó (post orális kor) hallgatói jegyezték le, ami formai különbséget teremt a hagyomány rzésében. Ezért most néhány szót kell mondanunk a szóbeli (orális), és a könyv, egyáltalán az írásos (post orális) hagyomány viszonyá-ról.

a.) Az írásbeliség platonizmusa.

Hamvas Béla a Sziget cím évkönyv 1935-ös számában. Az írás platonizmusa címmel megjelentetett esszéjében feleleveníti azt, amire Platóntól Arany Jánosig és Kerényi Károlyig többen rámutattak. Az elveszett magyar hagyomány töredékei ugyanis már azt mutatták - ahogy a költ 1860-ban fogalmazta -, hogy a tradíció "élszájjal történ átadása jobban biztosítá az avatottak tulajdonjogát, mint az áruló bet ". A XX. században, amikor Európában ismét fontosnak érezték a hagyomány termékenyít hatá-sát, az elbb idézettekhez Hamvas azt is hozzátette, hogy már "Az emberi beszéd szegényít" - noha,



- 283 -

mondta, "a beszéd még mindig életszer az írás mellett". Ezért például a kelták hagyományáról ezt írja: "Egyetlen jel, emlékeztet, bet nem volt és nem volt szabad, hogy legyen. A kelta papok semmi-re sem vigyáztak annyira, mint arra, hogy hagyományuk eleven nyelvi, vallásuk az él ember vallása legyen." Ez az él , eltéphetetlen, azaz eleven kapcsolat a tanító (mester, guru) és tanítvány viszonyát is meghatározta.

b.) A mester és tanítvány.

A szóbeli örökítésarchaikus (orális) kapcsolatának megsznése már az i. e. rávette az embereket, hogy a gyakorolt/élt hagyományaikat könyvekbe srítsék. (Ma chipre tömörítik, valamennyi következmé-nyével!) Az él szóbeli tradícióra ekkor kezdtek írásjelekkel emlékezni. így kialakult a post orális (írásbeli) tradíció. Több hagyomány-elemz szerint ekkor megjelentek a keleti szent könyvek írásm -vészei, az isteni szó rz i. Hamvas, Guénon nyomán külön fejezetet szánt a Scientia Sacra cím m -vében a szent könyvek post orális szerepének bemutatására. Ebbl a nagy összefoglaló mb l is kide-rül az, hogy "A hagyomány bármilyen alakot öltsön - az emberi lét fundamentumának legalább meg-érintésé"-nek kell lennie. Ezt az érintést a könyv formájától is elvárhatjuk. Másképpen szólva azt is mondhatjuk, hogy bármilyen tradíció legyen összegyjtve valamelyik szent könyvben, csak akkor örö-kít hagyományt, ha az idfelettir l hoz hírt. Azaz az alapállásról tudósít, vagyis az emberiség normális állapotáról a legátfogóbb tudást örökíti. A hagyomány ugyanis az a tértl és id t l nem korlátozott tudás, ami az "eredeti létrl" hozza a híreit, legyen az egyiptomi, tibeti vagy más égtájról való. Egyet-len alapkövetelmény van, az idfeletti közös sforrásból merítsen, függetlenül attól, hogy eredetileg a kínaiaktól, netán a görögöktl, vagy másoktól származott-e. A hagyomány, és így a metafizika, az ami - mondja helyesen Guénon - akkor az se nem keleti, se nem nyugati, hanem: Egy, mint ahogyan egy az Isten is - f zi hozzá az elbbihez Hamvas.

c.) A zene és a hangoltság.

Az el bb mondottak persze nem azt jelentik, hogy egyetlen snép. snyelv stb. lett volna. (A legújabb génkutatások, fleg L. L. Cavalli-Sforza csoportja nyomán a tudósok egy "afrikai sanyáról" beszél-nek. Lásd a Mérleg 1992.2. számát.) A hagyományról mindössze az állítható. hogy annak volt egy közös eredete, amibl az archaikus népek hajdan a szellemiségüket merítették. Ez utóbbi a valószer. amit Kodály a magyar zenei tapasztalat alapján meger sített. A zene azért olyan fontos bizonyíték - írja Hamvas az Extázis cím esszéjében, mert a hangoltság, tehát a muzsika perdönt elem. 1918-ban Kodály is állította az sforrás "jóformán minden népnél közös: az si lelki alapréteg költészete, amely még a nép gyermekkorából, a társadalmi tagozódás eltt keletkezett. " Ez a törtség eltti, vagyis a kez-detekr l való tudás nagyon fontos, mert az in illud tempus van, azaz a prehistória terméke. Pontosab-ban - olvassuk az Extázisban - "A hallás az idé. de hallani azt is, ami túl van az idn. " Következés-képpen a könyvekben, netán másként megrzött, de valaha gyakorolt szóbeli tradíció tanulsága nyo-mán - Hamvas egyetértését is idézve - állíthatjuk, hogy "Egyetlen hagyomány sem áll az idben, ha-nem az abszolútumban, végül is az extramundális valóságon. Ami annyit jelent, hogy a hagyomány lerombolhatatlan. Egyetlen hagyomány sem veszítheti el jelent ségét. Ha egy hagyomány a háttérbe kerül, nem a hagyomány vált le az emberrl, hanem az ember a hagyományról. Idben egyetlen ha-gyomány sem veszhet el. Valamennyi minden idben szimultán. " A Scientia Sacra iménti összefogla-lása is megersíti tehát, hogy a hagyomány abszolút, vagyis másra vissza nem vezethet tapasztalat. Ez a megmaradó emberi élmény az, ami a létben mindig megvan, mégis mi vakok is lehetünk a látásá-ra. Esetleg nem is élünk az innen nyerhet formákkal. Ennek ellenére van, és mindenkor felfoghatjuk, ha látók (éberek) vagyunk. Az elmúlhatatlan arkhé jelenlétére az utóbbi esetben ráébredünk, amitl az érvényre jut. Ez az a "réteg" az, amely léte az idbe lépéstl sem függ, hiszen az id el ttib l jön. Az el bbi állítás fordítva is értend. A hagyomány térben, idben, a történelemben, a különböz népeknél, egyszóval bárhol fölfénylik, vagyis az idfeletti abszolútum felfedi titkát és megnyilatkozik, mint az extramundális valóság, formától függetlenül az egyetemes örök tradíció részeként mutatkozik meg. Ez azt jelenti amire a bevezetésben idézett Kierkegaard gondolat is utal- bármely században is akadnak rá, az akkor is egyidej lesz a hajdanvolt korabelivel. Egyébként nem hagyomány. Történelmi értelem-ben,.Az sállapot nem feltétlenül kezdet... írta Hamvas a Patmosz cím munkájában Inkább tudatában



- 284 -

lenni valaminek, ami a kezdetnél is elbb volt", és id tlen id kt l, mint lét "tartja mindazt, ami azóta történt és van". Ezért élheti át a hagyomány jelenlétében az ember mindig azt, hogy "igazán otthon van ". Az otthontalanság ugyanis léthiányt jelent. Az elveszett létet (Istent) is azért siratta el a Platón utáni egész európai filozófia, mert vakká lett az abszolútumra. Mindez máshol is megtörtént a transzcen-densre figyeléssel. A XX. században világtalanként tapogatóztak akkor, amikor Jungtól kezdve Hei-deggeren át Adyig és másokig ráébredtek, hogy eltnt a lét. Heidegger azt állította, hogy az otthonta-lanság világsorssá lelt, korábban így fordította a szophokIészi mondatot, "az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan". Az eltnt léttel együtt halottnak látták az isteneket, ahogyan Nietzsc-he panaszolta. Ennek tudatában - különösen századunk közepétl- sok m vész, zenekölt, fest , tudós. filozófus - külföldön és itthon - a keleti hagyományoktól remélték Európa lét-szomjának enyhítését. A hiány csillapítására, a megújhodásért, különböz színvonalon bár, de a Napkelethez fordultak. Az elfe-ledett siséget - így vagy úgy. itt vagy ott - fel is fedezték, és mveik éltet elemévé tették. Ezen az úton járt - Hamvas nagyra becsült zenésze - Bartók, akárcsak Csontváry, Kodály, Vajda Lajos, Tóth Menyhért és sokan mások. Természetesen mindenki a maga módján és tehetségével vagy tudatosságá-val eredt az eltnt lét, netán az elfeledett Isten. a tn id nyomába. Ahány egyéniség, annyi megoldás. Ezek között egyik volt Hamvasé. A Patmoszban vázolta föl azt az utat is, amelyen járva vissza akart térni Európából a Kelet nyújtotta egyetlen mozdulatlan, örök léthez. Zenészeink nem ezt a kerül utat követték. Itthon is rátaláltak a "tiszta forrás" eredetére. Ezeket a mestereket nem a keleti szent könyvek terelték. Számukra az eredeti néphagyomány rz i, és nem a könyv töltötte be az Élet Mesterének, vagyis az él szakrális szubjektumnak a helyét.

d.) A hagyomány összpontosítása.

A tradíció összegyjtésére nemcsak a platonikus könyv lehet a "segédeszköz", mint ahogyan a kinyi-latkoztatásnak is számtalan változata alakult h Természetesen ezt Hamvas is tudta. A Patmoszban úgy látja, hogy az arkhé meg rz dhet az "emberben és mben, tájban és hangban ". A tájjal együtt az is el fordulhat, hogy akár valamely földrészen gyjtik össze az siséget. Vannak vándorhagyományok és motívumok. Azt is belátta, hogy Európa színültig tölthet hagyománnyal. Többször leszögezte ugyan, hogy "Európának nincsenek szent könyvei", de ugyanott, vagyis a Scientia Sacra második részében ezt olvashatjuk "A hagyomány középpontja Európa lett, mert mindaz, amit Ázsiában és Afrikában elfelej-tettek, részben elárultak, egészen új értelemben és egységben itt gylik össze, és válik egésszé. De ha alapvet felismerésnek a birtokában vagyunk is, az összes részletek hiányoznak. Ahhoz képest, hogy mit kellene tudni, elképzelhetetlenül keveset tudunk. " Az alapvet felismerések, olykor-olykor még el ttük is homályosak voltak. így ott sem lehettek egyértelm ek, ahol az idfelettire való ébredés írá-sos lejegyzésének értékérl beszéltek. Kérdéses a "szent nyelvek" jelei kizárólag alkalmasak -, vagy csak a legalkalmasabbak a tradíció örökítésére? Minden esetre a hagyományalapszavait (rendez el-veit) ezek a nyelvek tárolták. Ezt Hamvas jórészt Guénonra hivatkozva szögezi le, aki szerint idézi el djét a magyar gondolkodó - a "hagyománytalanság korszaka attól a pillanattól keletkezik, amikor a reneszánsszal a latin nyelv helyébe az univerzális tartalmak megjelölésére alkalmatlan nemzeti nyel-vek léptek." Majd így értékel néhány "szent nyelvet" a „laikussal", azaz a nemzetivel összevetve. A szent latinitásban pl. - állítja - "az archaikus nyelvek rejtett, végtelen képessége az összes lehetséges dolgok megjelölésére megvolt. Az univerzalitás a görögben még fokozottabban élt. Példára nem kell hivatkozni, mert ez a képesség nem az adatokon, hanem az általános színvonalon múlik." A utóbbi, vagyis a nyelv színvonalát valóban jó lesz kiemelni. Az írással kapcsolatban így kerülhetünk el egy közismert konfúziót. A görög mitológiát, de a keleti szent könyveket (kínai, mongol, egyiptomi stb.) szinte mindmáig az írás eltörténetében a hagyomány kvintesszenciájának tartják. Az utóbbi id ben kezdik csak belátni azt, hogy az elbbi állítás paradox - írja Kirk a mítoszkutató cambridgei professzor A mítosz cím könyvében. Mára ugyanis az antropológusok és etnológusok kimutatták "a görög míto-szok ugyanolyan kevéssé adnak példát a mítosz kvintesszenciájára, mint bármely egyéb kultúrából származó mítosz-készlet."

e.) A szakrális és profán nyelv.

Nyilván Hamvasnak az elbbieket kellett belátnia, amikor fentebb a latin és a görög nyelv kifejez ere-



- 285 -

jének színvonalát összemérte. A többi nyelvvel is megvonhatta az értékrangsort, hiszen eldje, Guénon már önmagának mondott ellent, amikor Dante "Divina komédiájának" keleti hagyománnyal tartott rokonságát kimutatta. A költzseni m vét ugyanis - Európaisága ellenére - a keleti túlvilág-járás hite-les kifejezésére alkalmasnak tartotta. Állította ezt annak ellenére, hogy Dantérl köztudott, hogy éppen a nemzeti, tehát laikus, vagyis a profán és nem a szent nyelvek valamelyikét használta az Isteni szín-játék megírásakor. Géniusza éppen ebben volt korszakos jelent ség - írta Boccaccio a Dante életrajz-ban. (Megjegyzem, Beatrice öltözékének színei, a zöld, fehér, vörös lettek a modern Olaszország nem-zeti színei.) A kiemelked itáliai kezében a firenzeiek vulgáris nyelve - Úgy látszik alkalmas volt a keleti hagyomány idfeletti érintésére, annak kinyilatkoztatására. A nap nyugati zseni tehát - a kényes ízlés hagyományrz k szerint is - felér a napkeletiek Életmesterével. Példának vehetjük a görlitzi pásztor utódot - J. Böhmét - is, aki a német filozófia és annak nyelvének megteremti között van. He-gel egyenesen philosophus teutonicus-nak titulálta. Említhetnénk Eckhart mestert, akire szintén szí-vesen hivatkoznak a tradíció kutatói, noha szintén a német nemzeti nyelv megújítói között találjuk. Talán ezek alapján állítja M. Heidegger is, hogy - görög mellett - a német a legszellemibb nyelv. Egyébként Bartók hazájában ne tudnánk, hogy a "nemzeti" hagyomány létrehozója az skollektívum volt! A nemzeti hagyomány eredete nem ott fakad, ahol már beszélnek róla. Dante túlviIágjárásának van magyar kortárs "mintája". Fehér M. Jen - a kérdés egyik szakértje - ezt írta "a pokoljáró-irodalom, eredetien magyar motívumokkal vagy az ébred reneszánsz szellemtl megihletve, orszá-gosnak mondható." Közülük az egyik - Tar Lrinc - egyenesen könyvben számolt be túlvilági útjáról. Tinódi Lantos Sebestyén (1503-1556) pedig így emlékezik a nevezetes eseményre, a mesék hagyomá-nyát rz históriás énekben:

"Énekben hallottam, nagy volt, vagy nem volt,

Tar L rinc pokolba ment volt,

Egy tüzes nyoszolyát ott látott volt,

Négy szegénél négy tüzes ember volt."

Az el bb mondottakat azonban nemcsak a fenn idézett vándor hagyomány-motívumok igazolják, ha-nem az egész él kereszténység, amely mint beteljesült egyetlen hagyomány ma is gyakorolt. Hamvas mindezt tudva és kimutatva egész életmvéveI nem is kíván és mond egyebet, mint azt, hogy az Evan-gélium beteljesedett, s a hívk e megszüntetve-megrzött hagyomány szerint legyenek keresztények. Ne csak a keresztséget vegyék föl, hanem legyenek is kereszténnyé. Megújuló hagyományként az Ár-pádok kora óta kísér bennünket ennek lehetsége. A XX. századi R. Guénon pedig Dante, és külö-nösen Szent Bernát életének elemzése révén még ha öntudatlanul is - felveszi ezt a "magyar" szálat. A Pilis "genius loci"-ja, vagy ahogyan én szívesebben mondanám, a "visegrádi iskola", néhány jelents intézménye és alakja révén (Anjouk, ciszterek, pálosok, Prohászka Ottokár stb.) ugyanis az egyetlen tradíció, nemcsak a XIII. században, buzgott. Dante, Szent Bernát és Tar Lrinc megidézéséveI elér-keztünk újabb mondanivalónkhoz, amely a logosz eredetével függ össze.

4. A kinyilatkoztatás és a tudomány princípiuma.

Bármilyen paradoxul is hat, éppen a fent keresett siség az, amely mind a kinyilatkoztatás, mind a gö-rög eredet tudomány a kezdetekre (arkhé) talál.

a.) Isten, mint Logosz.

Eredetüket tekintve mindkét terület azonos forrásból merít. Egyik sem több a másiknál. De abban is megegyeznek, hogy egyikjük princípiumát sem lehet bizonyítani legyen annak principiális alakja f névvel (Isten), vagy matematikai tétellel kifejezett szimbólum. Az arkhé (principium) ugyanis min-dig és végs soron közmegegyezésbl születik, mint azt már Arisztotelész is tudta, Hermeneutikájában ezt írja a névszóról, mint principiumnak hasznáIható jelrl" A névszó közmegegyezés szerinti jelen-tés ... Közmegegyezés szerinti a fentebbi értelemben annyit tesz, hogy semmi sem természetétl fogva



- 286 -

névszó, hanem attól fogva , hogy jellé lett", Azóta is tudott, hogy valamennyi görög eredet deduktív természettudomány szintén principiumból, azaz közmegegyezéssel elfogadott kiinduló tételbl vezeti le álláspontját.

b.)A kinyilatkoztatás és tudomány.

A közös eredet éppen a fenti legegzaktabbnak tartott tudományokkal a legfeltn bb, Ebben a hagyo-mánymetafizika álláspontja teljesen megegyezik a matematikáéval (pl. a két Bolyaival), de a teológu-sokéval is. Hamvas Béla azt állítja a kinyilatkoztatás és a tudomány axiómájáról: "A kinyilatkoztatás-ban az igazságnak olyan köre nyilatkozik meg, amely bizonyításra nem szorul, mert a bizonyíthatósá-gon túl van. " A végs elvekr l a tudomány sem gondolkodik másként. Végs rendez elveket (principium) közös megegyezésnek tartja, Amelyeket még bizonyítani sem kell. A megállapodásba helyezett emberi bizalom, már óhatatlanul a gyökereiben tartalmaz szubjektivizmust (antropomorfiz-must), így a tudomány is. Kortársunk, Szabó Árpád akadémikus - a görög matematikatörténet világhír kutatója - azt írja "Euklidesz ókori magyarázója, Proklosz a definíciók, posztulátumok és axiómák hármas csoportját arkhai néven foglalja össze. Az ókori magyarázó szerint a princípiumok jellemzje az, hogy a matematikus az ilyen természet állításokat bizonyítás nélkül fogadja el. Nem is volna he-lyes azt kívánni, hogy a matematika bizonyítsa be saját princípiumait. " Nemde most már joggal kér-dezhetjük, ha a tudomány nem kér bizonyítást, miért követelhetnénk meg ezt meg az apokalipszistl, amely az arkhénak is forrása?! A hasonló lelki alkatúak (axióma latinul communes animi conceptiones) ,azaz azok, akik valamely szóban jöhet matematikai axióma elfogadói, vagy a krisztusi kinyilatkoztatás vallói - ezt nem is igénylik, mert nem kételkednek az adott szóban, szimbólumban, vagy isteni igében. Ehhez elégséges az, amit a kép, látvány, vagy jel, amely a kinyilatkoztatás, netán a jelenések látomásai felfestettek számunkra. Nem kívánták, nem kérték a racionális beláttatást. "Bizo-nyítani (levezetni) - idézhetjük ismét Szabó Árpádot - csak a tételeket, feladatokat (szerkesztéseket) kell. A bizonyítás (levezetés) pedig éppen abból áll, hogy megmutatjuk: a kérdéses tétel csakugyan következik a már korábban elfogadott princípiumokból, vagy esetleg olyan más tételekbl, amelyekr l már el z leg kimutattuk, hogy azok következményei a princípiumoknak." Gondolom, hogy ezek után még a hübrisz scientifica követi sem várják el azt, hogy a szintén axiomatikus kinyilatkoztatás bizo-nyítsa állításait. Az arkhé bizonyítását a tudomány ma sem követeli meg. A teológus, pedig eleve is az Isten szavának kikezdhetetlenségére épít. Hagyományuk közös eredete miatt lehetett egy véleményen az ókori Proklosz és a XX. századi Prohászka Ottokár katolikus püspök, aki az 1910-es évek elején azt állította "A kinyilatkoztatást, mint adatot.,közvetlen érzést, s benyomást, mint tényt kell vennem. Van itt kép, képzet, kifejezés, de ez nem elvont gondolkodás által nyújtott beöltözés, hanem az Isten érzés-nek némi kifejezése. Ezek a megjegyzések oda céloznak, hogy a kinyilatkoztatást, mint adatot, összes elemeivel, valamiképp elkülönítsük az intellektuális rákövetkez munka eredményeitl." Ezt az elkü-lönítést a bizonyítással a tudós is megteszi, miközben az alapelv, az arkhé bizonyítást maga sem köve-tel. A szcientifistáknak, azaz a tudomány istenítinek ("tudományvallás ") tehát, ha valóban az igazság érdekli ket, módosítaniuk kell nézeteiket eszközük, módszerük mindenhatóságáról. A tudomány ugyanis csak egy - kétségtelenül a technika révén igen sikeres (ma különösen a biológia és fizika) - az igazsághoz vezet utak között, még ha külön-külön tárgykörük szerint más-más princípium ösvényén is járnak. Sokan tudják ezt. Így pl. a Duna forrásvidékén élt, fekete erdei filozófus, M. Heidegger is, aki a létr l nézve úgy látja" Was ist Metaphisik" cím esszéjében, hogy a létezkkel szemben álló tu-dományterületek között egyiknek "sincs elsbbsége a másik felett. Sem a természetnek a történelem-mel szemben, sem megfordítva. A tárgyak semmiféle tárgyalási módja nem múlja felül a másikat. A matematikai ismeret sem tökéletesebb, mint a nyelvtudományi vagy a történeti. A matematikai ismere-tet csupán 'egzaktság', szabatosság jellemzi, ez azonban nem jelent tökéletességet." Eredetük szerint valamennyien, közös megegyezés révén megválasztott rendez elvekre építenek.

c.) Hérakleitosz és János.

Hamvas, aki elsk között adta ki hazánkban Heidegger írásait, szintén a szcientifizmus (nem a tudo-mány) ellenfele volt. A János-féle evangélium princípiumának értékelésében is közel állt a nézetük, amennyiben Hamvas szintén elkülönítette a metafizika (hagyomány) princípiumát (alapszavát, rende-



- 287 -

z elvét) a vallásétól, de nem a szembeállítás szándékával, mint azt Heidegger tette. A hagyományban minden Egy! Heidegger viszont "csak" János evangéliumi alapelve (Krisztus) és a Hérakleitosz logo-sza közötti különbséget mutatta meg. Mindketten a princípiumot bizonyíthatatlannak vélték, de az egyik forrását történelem felettinek (metafizika) tartották. Ezt írja a fekete erdei bölcsel a Bevezetés a metafizikába cím esszéjében "Logosz az Újszövetségben eleve nem a létez létét jelenti, mint Hérak-leitosznál, a logosz egy meghatározott létezt jelent, ugyanis Isten fiát." Így is azonban a princípium-lét Isten Fia, az evangéliumban az Ige) bizonyítását csak akkor kellene elvégeznem, ha a Logoszt nem kezdetnek (arkhé) tekinteném. János viszont annak tekintette, tehát a bizonyítás kényszere nélkül egya-ránt állíthatta a genezis (arkhé) misztériumának titkáról a jóhírt, de ugyanúgy a rosszat is. Az Újszö-vetség hívei - az elmondott érvek után talán - még magabiztosabban hihetik együtt a kinyilatkoztatás els hírhozójával, meghallójával „Kezdetben volt az Ige. az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige; volt kezdetben Istennél"

Dr. Szilágyi Imre


"Sem a tehetség, sem a művészet önmagában nem komoly élettényező, még akkor sem, ha az őstehetség, vagy népművé-szet."

(A magyar Hüperion)

Sz l *

(Hamvas Béla emlékének)

Ha nap süt az égrl

szellem a földbl

el száll

Dús levelek közt

fürt-özön érik

cukorrá.

Földnek a lelke

zárul a nedvbe,

bogyóba,

Víg szüret aztán

onnan elszabadítja.



- 288 -

Pezsdül a hordó,

száll ki bel le

a rossz gz.

Hátramarad majd

benne a létre

a mámor.

S bár elfogy az élet,

vissza az égbe

utat lelsz.

Megmarad végül

majd menedékül

a bor, meg az Isten.

Miklóssy Endre

*Emlékülés Hamvas Béla halálának 30. évfordulója alkalmából a Magyar Írók Szövetségében, 1998. nov. 12.

" - Az együgyűséget választottam. - Ez az egy ügyem van, ez az egyetlenegy."

(Unicornis)

Éberség és halál*

Tisztelt emlékülés, Hamvas Béla halálévfordulója jó alkalmat kínál arra, hogy egy kicsit elmélkedjünk az életünk e fontos eseményérl.

"Életünk bizony rövid

S tengernyi a megtanulható.

Mi több, halálunk ideje is

Rejtve el ttünk

. Légy tehát hattyúhoz hasonló,

Tejet a vízt l el tudd választani"



- 289 -

(Csovo Atísa)

Az emberi történelem a születés, élet és halál szakadatlan körforgása. Lehet, hogy ennyi az egész, s nincs mit tennünk? Vagy több az emberi élet, mint e tiszavirágszer körforgás? A történelem során oly sokan keresték az emberi élet értelmét, akik közül jónéhányan ráébredtek arra, hogy az emberi lét lé-nyege túlmutat önmagán. Hamvas Béla így ír: Az élet itt nem önálló és nem végleges és nem egyetlen és a lét többi körétl nem független állapot." Ez a hagyomány tanítása. Az európai civilizáció története során azonban egyre jobban elfordult a metafizikai tradíciótól, ami minden szent könyv centrális taní-tása. A modern ember egyre inkább a semmivel szemben él, s úgy érzi, az élete az egyetlen sajátja. Napjaink embere, mivel mértéktelen életéhség jellemzi, mindennél jobban ragaszkodik az életéhez. Ezt az éhségét az élet javak mértéktelen halmozásával igyekszik kielégíteni, nem látva azt, hogy bármiféle vágy beteljesülése újabb vágyakat ébreszt, s a folyamat vég nélküli. Így korunk embere állandóan ki-elégítetlen, soha sem tud megelégedni azzal amije van. A modem ember vágyai mindig valamilyen küls , anyagi dologra irányulnak, nem befelé, hanem kifelé építkezik, nem szellemi úton jár, hanem halmoz. A felgyorsult id-tudat és a médiumok folyamatosan kifelé irányítják az emberek figyelmét, szinte egyetlen pillanatot sem hagyva a befelé figyelésre. Századunk második felére a túlgerjesztett extroverzió ráadásul egy mérhetetlenül túlhangsúlyozott testkultusszal párosult. Mindez nem másból fakad, mint halálfélelembl. A ma embere folyamatos loholásával próbálja önmaga számára feledtetni a halál problémáját. A TV-csatornákon és a filmvásznon, mint megannyi halálgyárban, megszokottá kívánják tenni a halál szentségét. Ugyanakkor a mindennapi élet során a halál tabu téma, illetlenség el hozakodni vele. A modern tömegkultúra elszemélyteleníti és profanizálja az életünket, így a XX. századi euro-amerikai civilizációt az anyagi jólét és a lelki elsivárosodás együttese jellemzi. Mindez nyilvánvalóvá válik, ha a kor indikátorára, a mvészetekre, és a benne megfogalmazandó emberképre pillantunk. Az életbe azonban minden ember sajátos életfeladattal lép be. A tibeti hagyomány szerint az emberi testbe születés a legnagyobb lehetség, éppen ezért az emberi élet nagyon megbecsülend, és nem elfecsérelhet. Hamvas kiindulópontja is az életszentség. Ha történelmünkre gondolunk, nem sokat realizáltunk e nagy lehetségb l. Világunkban a bn, rület és betegség tombol, s talán egyre nagyobb ervel. Lehet, hogy a tibeti szövegek tévednek, és az emberi létforma sorcsapás, vagy csak a világ tetején elzártan élk képesek tömegesen megvalósítani az életszentség eszméjét? Nem, nincs különbség ember és ember között, mindig mindenütt ugyanaz a lehetség, és a realizálás esélye min-denkinél egyformán fennáll. Az aranykor kapuja, ahogy Hamvas is mondja, mindig nyitva áll, csak raj-tunk múlik a megvalósításának esélye. Lehet, hogy vannak tisztább és világosabb korok, de teljes sö-tétség nincs. Éppen a saját múltunk kell, hogy figyelmeztessen arra, amit Samuel Beckett egyik versé-ben így fogalmaz:

"emlékezz arra

mindörökké

a rossz ha visszatér

még gonoszabb."

Azonban ma nem divat emlékezni, a korszer személyiség a könnyen felejt, a múlton nem rágódó embertípus. Kizárólag arccal a jöv felé! Azzal, hogy az él néphagyomány elvesztette a szerepét, az egyetemes tradíció is távolabb került. Ezért nagyon fontos az éberség, egy kába és szellemileg elhomá-lyosult korban, amikor a látvány minden lényegit elnyom és eltakar, ez a legaktuálisabb. Ahhoz, hogy a modern elkábított ember saját éberségére ráébredjen, ki kell lépnie a hétköznapi profán iddimenzió-ból. Ez régen sem ment másként, csakhogy a "felvilágosodás" eltt jelen voltak a belülrl átélt szent Ünnepek, amikor mindenkit kivezettek a létkörforgás síkjából. Ma ez igen keveseknek adatik meg. Az ünnep ma, legyen húsvét, karácsony vagy születésnap, puszta vásárlási hajsza. Egyetlen eredménye a küls javak gyarapodása. Minden Ünnep valódi lényege a profán id - és létdimenzió megszakítása, s lehet ség egy csöppnyi öröklét átélésére. Ez valaha azáltal jöhetett létre, hogy az egyén ebben az id-szakban intenzíven átadta magát egy magasabb idtlen er nek. A nagyvárosi profán környezetben él



- 290 -

embernek magának kell megteremteni azokat a lehetségeket, melyek megnyitják számára e magasabb dimenziókat.

Az éberség egy mindenkiben meglev lehet ség, egy állandóan fennálló potencialitás. Hamvas az éberséget így jellemzi: nyílt lelkiismeret, személyessé vált ontológiai megismerés, metafizikai érzé-kenység (hangoltság a kinyilatkoztatásra), szeretet (a létezés alapállapota), s magát a buddha szót is éberségnek fordítja. A tibeti tradícióban az éberséget (tibeti: rig-pa) a tudat lényegi természetének tart-ják. ,,A rikpá velünk született, tiszta seredeti éberség, amely egyszerre értelmes, tudással bíró, sugár-zó és mindigfigyel. A tudatunknak ezt a természetét, legbensbb lényegét soha és egyáltalán nem érinti semmiféle változás, sem a haIál." - írja Szögyál Rinpocse. A éberség els jele, amikor az ember-ben felébred a gyanú, hogy a világ csak káprázat (szanszkrit: máyá). Ezt a legszemléletesebben Euró-pában Platón fejti ki a barlang-hasonlatában. Ahol a tisztán látó (éber) filozófus ráébred arra, hogy amíg az érzékszerveitl megbilincselve élt, csak árnyakat látott, s a valóság ezen túl van. Mindezt a kés bbiek során félrevitték, mind az Újplatonisták, mind a platonizáló keresztény gondolkodók, akik megkett zték a világot, ami Egy. A megkettz dés nem más, mint a szent és a profán szétválasztása, amely a történelem során realizálódott. A történelem szó metafizikai tartalma is ez fejezi ki, tört-én-elemek kavalkádja, karneváli forgataga. Egy olyan folyamattól van szó, melyben "Minden egész eltö-rött" - ahogyan Ady írja a Kocsi-Út az éjszakában cím versében. A történelem terméke az én-elemekre széthullott személyiség. Az Újraintegráció lehet sége az éber tudat, mely a sokat egységben éli. Mindehhez az éber tudatnak imagináció révén élettervet kell teremtenie. "A cél a tudatosan meg-tisztított életrend" - írja Hamvas Béla, melynek alapja a gondolat - szó - tett egysége, fedettsége. Ha bármelyik hiányzik, olyan mintha nem is tettünk volna semmit. Ha nincs megtisztított életrend, és ha a gondolat - szó - tett nem alkot egységet, minden, amit teszünk, csak kárt okozhat, mind a külvilágnak, mind a magunk számára. "Rossz tanújuk az embereknek a szemük és a fülük, ha barbár lelkük van." - írja Hérakleitosz. Tehát ha nem tiszta lélek vezeti az értelmet, a látás és a gondolkodás csak káprázat. Fel kell ismernünk, ahogy Hamvas írja: "Nem a világ káprázik, hanem az, ahogyan mi azt dereng állapotunkban (szanszkrit: avidyá, tibeti: ma-rig-pa) látjuk." Márpedig aki káprázatban él, nem tudja milyen világban él, és azt sem tudja, hogy maga kicsoda, tehát valójában nem is él. Az állat a maga ösztönvilága korlátjai között éli le az életét, az ember számára az élet azonban egy borotvaélen való tánc, ha bármely irányba lecsúszik, elmerül a káprázat világának örvényl létkörforgásába, a turbába, ha fenn kíván maradni, meg kell riznie az éberségét. Csak így tartható fenn az élet és a lét egysége, és így marad meg a nyitottsága felfelé illetve befelé, a transzcendencia irányába. A turba tomboló, örvé-nyei között az a legnagyobb veszély, hogy az élet lezáródik a magasabb dimenziók felé, megsznik a kapcsolat az isteni erkkel, s a démonok martalékává lesz az ember. A bölcselet, mind keleten, mind nyugaton centrális kérdésnek tartotta a halálról való elmélkedést. Az európai filozófiában Szókratész-t l Schopenhauerig ez az alappillér. A keleti bölcsek, akik sohasem szakadtak el a praxistól, máig is végeznek halálmeditációkat. A tibeti buddhizmusban a halálról való elmélkedés éppen az éberséget hivatott fenntartani, amely révén a törekv képes kiemelkedni a hétköznapi, megszokott viselkedési formákból, a létörvénybl. A halálmeditációk az életet teszik élhetvé és boldoggá. Az a hihetetlen mennyiség irodalom, amely a halálon túlival foglalkozik, szintén az emberi lét értelmét és törvényeit igyekszik feltárni, a halottaskönyvek élettanítások. Azonban ahogyan Hérakleitosz mondta "Az embe-rekre az vár a haláluk után, amit nem is sejtenek s nem is vélnek". Buddha maga is elutasította a tanít-ványainak halál utánira vonatkozó kérdéseit, mivel úgy gondolta, azok könnyen félrevihetik a törekv-ket. Ezt a problémát napjainkban Szögyál Rinpocse úgy fogalmazza meg: "A budhizmus máig is leg-forradalmibb felismerése, hogy az élet és halál csupáncsak a tudatunkban létezik, sehol másutt. " A halálban a tudat világra alkalmazott fogalmi gondolkodása szétesik, mködésképtelenné válik, aho-gyan az anyagi javak is szertefoszlanak, hiszen átvihetetlenek a túlpartra. A halál pillanata az egyetlen, amikor nincs lehetség semmiféle megtévesztésre, önbecsapásra, ezek csak az élet során mködhetnek ideig-óráig, hiszen a legtöbb ember az életet puszta színjátékosként éli. Ahogyan Montaigne fogalmaz, az emberek bérbe adják magukat pénznek, dicsségnek, pártnak, családnak. A halál kritikus pillanatá-ban nyilvánvalóvá válik, hogy az önszeretet többé már nem segíthet. Az, aki élete során a szókratészi értelemben gyakorolta a filozófiát (a filozófia nem más, mint a halállal való foglalkozás) bizonyosan nem esik pánikba a sorsdönt pillanatban. Az életünk során semmit nem odázhatunk el, legkevésbé a



- 291 -

halált. Minden megfutamodás, minden önbecsapás megteremti a lehetségét az adott szituációnak, hogy uralmat nyerjen felettünk. A halálra való felkészülés maga az élet kell, hogy legyen. A halálra készül ember életcélja a tisztánlátás megszerzése, amelyre csak beavatás útján tehetünk szert. Ham-vas úgy fogalmaz, hogy az alapállás (Szabó Lajos kifejezése) realizálása a hagyomány szerint csak beavatással lehetséges. Az alapállás nem boldogság, nem gyönyör, nem béke, nem rend, ezt a nyelv csak negatív kifejezésekkel tudja körül írni, akárcsak az ind nirvána fogalmát, melyrl a Buddha eze-ket mondja: "Van, ó szerzetesek, egy terület, ahol nincs se szilárd, se folyékony, se hség, se mozgás, se ez a világ, se más világ. Nincs se, nap se hold sem. Se jövetel, se távolodás, se mozdulatlanság. Se születés, se halál. Nincs alapja, nem fejldik, nincs támaszpontja. Ez a szenvedés vége." A buddhista, vagy a keresztény Üdvút beavatás a szó legteljesebb értelmében, egyaránt felkészíti az embert életre és halálra. Az archaikus beavatások próbatételei magukban rejtik a rituális halált, de minden valódi bea-vatás az élet és halál misztériumába vezet be. A beavatás, ahogy a halál is mindig pusztulással, meg-semmisüléssel kezddik, megsemmisül az addig megszilárdult én-tudatunk, hogy egy új születésének adja át a helyét. Lebomlanak a ránk rakódott karneváli maszkok, melyekkel a kába tudatunk azonosítja magát, ezáltal áttörnek a leszkült élet határai. Éppen ezért a beavatás a jelölt ontológiai státuszát megváltoztatja.

"Mikor a halál követei megragadnak.

Mi haszna akkor a barátoknak?

Mi haszna akkor a rokonoknak?

Abban a percben jóságunk ereje

Az egyetlen védelmez”

(Sántidéva)

Szathmári Botond


"Mindenki külön. Mindenki maga. Egyszer. Egyetlenegyszer. Nincs tanítás. Nincs recept. Először, és utoljára. Megismétel-hetetlenül, taníthatatlanul és személyesen. "

(Unikornis)

Sorsmegoldási forgatókönyv*

1. A pszeudoegzisztenda, mint világjelenség

Hamvas Béla a pszichológiát és a pszichológusokat nem tartotta valami sokra. A minden emberi mér-téket meghaladó tanulási szenvedélye, amely élete egyik hétéves ciklusát jellemezte - a valláson, a



- 292 -

filozófián, a néprajzon, a primitív népek társadalomtanán, a történelmen, a mvészeteken, az irodal-mon, az skoron, a keleten, a nyelveken, a zenén, az archeológián túlmenen természetesen a lélektant is felölelte.

Ám az alapvet kérdésre, hogy:

- miként lehet embernek lenni a megromlott világban, és

- hogyan lehet a személyes Istennel kapcsolatba kerülni,

arra nem csak a lélektan nem tudott választ adni, de a felsorolt területek egyike sem. A válasz a ha-gyományban, mint az egész emberiségre kiterjed alapállásban rejlik. Az isteni rendrl való kinyilat-koztatásban, amelyhez az emberi életet is igazítani kell. Ám valódi élettémájának megtalálásához - mármint Isten megismerése és ennek a szolgálatába állított életgyakorlat - nemcsak 5000 év bölcsessé-ge kellett, hanem az ettl és minden -izmustól való elfordulás is. Amit nem talált meg Hamvas Béla a lélektanban, azt most megtalálja a modern lélektan az életének és írásainak beavatási útjában. Ámbár semmi nem állt Hamvas Bélától távolabb, mint hogy mester, rendszeralkotó, szakember vagy bennfen-tes legyen, szinte mindent megtudhatunk tle, amit a démonokról, metafizikai magatartásról, kegye-lemr l, életm r l tudnunk kell. Pedig azt írja a Patmoszban: "... nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsösfzfája, amit senki nem tud felhasználni semmire." Valóban nem sikerült használha-tatlannak lennie. A csend, a magány és a böjt mágikus állapotában, amikor minden csoda, der, lelke-sültség, negyven napi hallgatás után - miként azt az Egy csepp a kárhozatból cím írásában olvashat-juk, - életének egy kivételesen nehéz esztendejében sikerült sorsa értelmét megtalálnia. A vedlés kor-szakát élvén, amikor minden, addig igaznak vélt maszkot megrepesztett magán, a lelkét a "Tízezerbr T z" gyermekének nevezi. Tízezer brt kell levedlenünk magunkról ahhoz, hogy önmagunkhoz eljus-sunk. Ez az "önmagunk" az örök tz és fény, a mester, a szív ébersége, emberségünk kiindulópontja, vagyis a bennünk is folyton jelenlév Isten. Addig, amíg ez a tízezer br, mint tudomány, filozófia, vallás vagy világnézet páncélként, burokként, álarcként fed bennünket, korlátoz és gúzsban tart, addig életünk afféle pszeudoegzisztens tévelygés, a lényegtelenbe való rejtzés. De br a g g, az együttér-zésre képtelen szívtelenség, részvétlenség csakúgy, mint a tehetetlen sajnálat, a vád, a harag, a gylöl-ködés. A tanult embernek olykor meg kell hajolnia a tanulatlan bölcs eltt, ha képes felismerni, hogy m veltsége csupán tanult tudatlanság. Nem arra vonatkozik, amiért a Földre születtünk. Azt is látnunk kell, hogy a világ hemzseg azon "szentektl", akiknek az élete nem szabad, hiszen rögeszme, mánia, maszk fedi ket. Vakság, szorongás, lehatároltság és sötétség. Halálfélelem, rületszer megzavarodás, kedélybetegség, kiábrándulás mindenbl, tehetetlenség, menekülésvágy, hajszoltság. Elhagyatottság és bizonytalanság, miként azt a Jób könyvében is megtalálhatjuk. A misztikusok is írnak a lélek sötét éj-szakájáról, Keresztes Szent János, Jakob Böhme. Amikor a lelkünkben hordott skép elhomályosul, nyomában megzavarodás, célvesztettség, hideg és áthatolhatatlannak tn sötétség lép fel. mérhetetlen szenvedés, amelynek az okát nem szabad kívül keresni. Hiszen a valóságban nincs kint és bent, lent és fent, objektív és szubjektív. A valóság a mindent átható egység. Ilyen módon a szenvedés oka csakis saját bels én-korlátainkban található meg. A negatívumoknak fontos szerepe van az igazság felisme-résében és az illúziók felszámolásában. Az embert a sötét éjszaka akkor éri el, amikor az Úr keze feléje nyúl és megérinti t. Ez az érintés a metanoiára, az átvalósulásra, a megvalósulásra int bennünket. Is-merjük fel a lényegest a lényegtelenben, az igazat a hamisban, a valóságost a látszatban. Ezt az intést nem szabad visszautasítanunk. Sokan belebuknak a lélek sötét éjszakájába: Hölderlin, Schumann, Ni-etzsche, Gogol, Van Gogh. Azonban biztonsággal tudnunk kell, hogy a metanoia életszükséglet és parancs. A szakrális-diabolikus ember Útja, amely az amortizál! reinkarnációból kivezet. De hogyan? "Az ember érthetetlen misztériuma, hogy valódi életét sorsától függetlenül éli" - írja Hamvas az Unikomisban. Hogyan lehet rálátást szerezni a sorsra a belegabalyodás helyett?

A modern korszak rongáltságának megtapasztalása különös lehetséget nyújt

- Az életterv építésére,

- Az ars magna kibontakoztatására,



- 293 -

- Lényünk kibontakoztatására.

A tudatos élet tervezés lehetségét mindenki kezébe kapja, aki hagyja magát személyében Istentl megszólítani. Ebben a fokozott életfelelsségben a személyes hangsúly a gravitáció, a mindenkire ér-vényes törvényszerség. A személyesség és a pillanat örökléte a kulcsszó. Természetesen nem min-denkire alkalmazható recept a sorsmegoldási forgatókönyv, hanem a becsapottság, elveszettség, tudat-lanság és tehetetlenség helyett:

"Mindenki külön. Mindenki maga.

Egyszer. Egyetlen egyszer.: ,

Nincs tanítás. Nincs recept. Elször. És utoljára.

Megismételhetetlenül, taníthatatlanul és személyesen. "

Mert nem akkor ér az ember célhoz, ha mindent kimerít, hanem ha megtalálja a kimeríthetetlent, ha felismerte önmagát, illetve önmagában Istent.

2. Látás, éberség, önfelismerés

Mindent elölr l kell kezdenünk, amikor - önfelismerésrl szólva - megingathatatlan tudás birtokába akarunk jutni. Ez a megingathatatlan tudás a létre, a tudatra, az ember üdvére, az isteni kegyelemre vonatkozik. Bár az önmegvalósítást jobbára metafizikai illetékességnek ítélik, ahol az emberek nagy része elakad, vagy elbukik, az inkább pszichológiai természet, mert ez az énesség-önösség, és a pro-jekció. Aki keleti filozófiával vagy vallással foglalkozik, hajlamos lesz az egót és a személyiséget ta-gadni, mivel az egóban rejlenek a megismerést akadályozó bels korlátok. Ám az ént tagadni semmi-képpen nem vezet eredményre, inkább folytonosan meg kell kérdeznünk: Ki vagyok én? Ki az az én, aki akar, szembeszegül, szenved, perbe száll, hatalomra vágyik, és önmagát keresi? Ki az a például magát panteistának valló én, aki mindenben keresi, vagy akarja látni Istent, csak Önmagában nem? Való igaz, hogy az önmegvalósítás útján lehet stádiumokról beszélni a démonok legyzését l a megvi-lágosodásig tartó íven. Ám még fontosabb az a felismerés, hogy az önvalót - vagyis saját magunkat - nem lehet "elérni", mivel ha lehetne, vagy kellene, az azt jelentené, hogy az valami tlünk idegen, tér-ben és idben kívülálló, olyasvalami, ami itt és most nincs jelen. És ha ily módon el is érhetnénk, talán azon nyomban el is veszíthetnk, mert nem állandó, el is veszíthet, nem igaz. Ehelyett azzal kell fog-lalkoznunk, mi minden fátyolozza el a valóságot? Hogyan kerülünk elérhetetlennek tn messzeségbe Teremt nkt l, aki saját képére formált bennünket, és mindenben mindig jelen van? Elfátyolozzák a gondolataink építményei, - a mélyalvás, amikor semmit nem tudunk magunkról és a világról, de az ébrenlét is, amely csupa racionalizáció és csupa projekció. Sokszor, ahogyan az erfeszítéseinket tesz-szük, az tart rabságban bennünket. Az egész létforgatagot a hibásan mköd tudatunk teremti. Ha a jelenben nem éljük magunkat, reinkarnációs fantáziákba menekülünk: kik voltunk elz életünkben? Mi vár ránk ezután? Másokon akar segíteni az, aki önmaga is segítségre szorul. Holott attól a gondolat-tól is jobb lenne megszabadulnunk, hogy meg kell valósítanunk önmagunkat. Minthogy azonban az ember csak gyakorlatok, tapasztalatok, erfeszítések és hatalmas tévedések révén juthat ahhoz a felis-meréshez, hogy mind a rabság, mind a megszabadulása illuzórikus természet, ezen erfeszítések hasznosak. Sorsmegoldási forgatókönyvek karakterbl életm vé válnak, segítik az ugrást az életbl a m be, transzformatív jellegek.

3. Az életm: metapoézis

Hamvas Béla számára írni nem egyszeren önkifejezést jelent, hanem az intenzitás mással alig elérhe-t fokát, az életteljességet, a létezés teljességét. "Szeretném az életszentségrl szóló tudomány alapjait megvetni, éberségemet szeretném fokozni, és soha nem elveszíteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését is át tudjam élni. " írja az Apokaliptikus monológban. Amit megél, annak egyszerre tanú-ja, néz je és cselekvje. Az ilyen m vészet teremt jelleg , az embert maga fölé emeli, vagyis



- 294 -

metapoézis. A karma felszámolása szintén életm. Amikor a m az emberi élet anyagából készül, az alkotó valamit végérvényesen átenged magából, valamir l végérvényesen lemond. Feláldoz valamit az életéb l az öröklét oltárán. Ezért írja a Patmoszban, hogy az igazi m poszthumusz. Ekkor már nem látja el nyét annak, amire az életét rátette. A halállal sznik meg a káprázat, amely teremtett világ jel-lemz je. Az életm ezáltal lehet a sors lezárása. A metapoétikus életm ben az ember önmagát önmaga építi fölé a végtelennek. Az abszolút m olyan, mint a szentkönyvek kinyilatkoztatása: Isteni megis-merésr l szól, Isten országának az emberiség univerzális és minden ember személyes életmvén ke-resztül történ építésérl. Az ilyen önmegvalósítás spirituális ereje messze felülmúl bármilyen - most oly divatos - okkult ert és képességet. Hamvas halálának harmincadik évfordulóján fontos, hogy lás-suk: az életmve az örökléthez kötött, amelyet az id nem morzsolhat szét.

László Ruth


"Csak a víz tudja igazán, hogy mi a vízszintes"

(Unikornis)

Krizeológia és keresztény jövkép*

Százéves születésnapjára emlékeztünk 1997. március 20-án, el tte 1997. január 23-án tartottam eladást: Hamvas Béla egy evangélikus teológus szemével címmel. Most arról akarok szólni, ami életemben össze-tartozik: krizeológia és keresztény jövkép. Közvetve így is Hamvasról lesz szó, hiszen a krízis gyökeré-nek jó ismerje volt, nem csupán poeta sacer, nem is csak a szellemi élet adeptusa, hanem megélte és bemutatta azt, hogy korunk válságának csak tünete a gazdasági, morális, társadalmi és egyéb válság, a va-lódi gyökér egy nagyméret transzcendentális válság, amit ekkor Nietzsche sztarecc fejezett ki: "Hát nem tudjátok? Az Isten halott. " Ugyanezt Hamvas is elmondta, sokszor és sokféleképpen, de anélkül, hogy lsten-hitét elveszítette volna vagy abbahagyta volna Jézus követését. így legitim módon beszélek a krizeológia és keresztény jövkép témáról, mert a cím mindkét feléhez köze van Hamvasnak. Öt senki sem sajátíthatja ki közülünk, ezt én sem tehetem az evangélikus pap-fiúval, akit evangélikus lelkész temetett, de valamennyiünknek lehetséges egy-egy aspektusból foglalkozni vele. Személy szerint címünk mindkét felében érdekelt vagyok: a krizeológiában is, e századunkban létrejött tudományban, aminek még a neve is ismeretlen sokak eltt, és a keresztény jövképben is egy század alkonyán és egy új évszázad remélhet hajnalán. Hagyom másnak, hadd foglalkozzék az íróval, a kultúrtörténésszel, Tibet és Peru hídverjével, világvallások jó ismerjével, nagy titkok beavatott jávai, a misztikussal, "Magyarország misztikus királyá-val", az emberiség legsibb hagyományainak és a kereszténységnek ötvözjével. Amikor krizeológiáról beszélek, mindig eszemben van . Amerikai ösztöndíjam (1948/49) témája is a krízis volt. Hazajövet azonban leállítottak errl a témáról és két szót: Amerika és krízis, megtiltottak emlegetni. Ma újra nálunk is téma a krízis és szinte az unalomig emlegetik a gazdasági, politikai válságot és a közmorál válságát, rendszerint egyoldalúan, felületesen diagnosztizálva azt, amirl beszélnek.

1. Krizeológia

A krízisr l, mint alapjában véve vallásos vagy másként transzcendens jelenségrl nálunk el ször Hamvas



- 295 -

beszélt. Igaz ugyan, volt költészetünkben próféta, aki tudta, hogy századunkban nemcsak részletekben lel-het fel baj, hanem az "egész tört össze". Adyra gondolok. Vátesz volt , aki megérezte, intuitíve fogta fel, mi a krízis, de elemzen, sokréten Hamvas beszélt errl. t nem egy-egy szak, hanem az egész ember és emberiség történelme és kultúrája érdekelte. 1983-ban szinte váratlanul a Magvetnél megjelent A világ-válság címen már hatvan éve szunnyadó három Hamvas-remekm: A modern apokalipszis (1935), Krízis és katarzis (1936), A világválság (1937). Kit n tájékoztató jegyzetekkel és krizeológiai utalásokkal volt teli a kiadvány. Hat évtized után is sokan felfigyeltek e hangra, hiszen ez aktuális volt, st a holnap hangját fedezték fel benne. Hamvas megint megelzte korát, hozzá képest mindnyájan lemaradtunk. Bibliai kifeje-zéssel élve: Hamvas holtában is prédikált. Kortársai nem ragadták meg kinyújtott kezét, nem értek rá fi-gyelni t, mert részletkérdésekkel voltak elfoglalva. A mester szavával élve azonban "a remekm megtör-tént". Isten tudott róla, s az már másodlagos, hogy valami nyomtatásban is megjelenjék. Néhányan tudtunk a kéziratokról, de évtizedekig csönd volt. Fél évszázad kellett ahhoz, hogy a magyar szellemi élet széle-sebb rétege tudomást vegyen róla, behozza a lemaradást, s t esetleg divatba hozza t.

Robbanásszeren O. Spengler hozta Európába Nyugat alkonyának szindrómáját, közvetlenül az els világ-háború után. Az Untergang des Abendlandes (Dec/ine (if the West) sokakban riadalmat keltett a századel felh tlen optimizmusa után. Az amerikai abszolút haladás-hit véget ért. Mások csupán háború utáni szük-ségszer pesszimizmusról beszéltek. Megint mások a vesztesek oldaláról hangzó jaj-kiáltásokat emleget-ték. Valójában többrl volt szó! Az lényegtelen, hogy az effajta irodalom Dichtung-e vagy tudomány. Rea-gált rá a keresztény és a poszt-krisztiánus értelmiség. Visszhangozta a felfedezést a nem-szakfilozófus ré-teg. Evola és Valéry, Ortega és Keyserling. Nem szakemberek. Viharmadarak, akik jelzik a vihart, mint egykor Kierkegaard nevezte önmagát: Észak viharmadarának. Nem véletlen, hogy az neve is újra elke-rült, amint Pascalt is emlegették, de leginkább Nietzsche-t. Hogy a terminológiában vannak eltérések, az lényegtelen. Maga az ügy a fontos. Unamuno, a kereszténység agóniájáról beszél, saját állandó agóniáját is átélve, Sorokin társadalmi és kulturális válságról szól, Toffler Future shock-ról, T. S. Eliot az Idegen iste-nek után (After strange Gods) könyvében különös jelenségeket emleget, Ludwig Klages a lélek hanyatlá-sának korát írja le (Mensch und Erde, 1929, kötetében). jegyzi meg, hogy korunkban a legtöbben már nem is élnek, csak léteznek. Mind Péguy, a jelents francia katolikus költ, mind az ortodox Nyikolaj Bergyajev új középkort várva a filiszter-szellemiségr l nyilatkozik. Evola már pogány imperializmust em-leget, és a lázadás tüneteit érzékeli a modem világ ellen, és jövendöli a posztmodern kort. Valéry a szellem válságáról értekezik, Gide és köre Új Francia Szemlét hoz létre, és a tékozló fiú példázatát transzparens-ként értékeli. Mások a történelem bnbeesésérl szólnak (Erwin Reisner), van, aki viszont a magányos tömegr l tudósít, Camus kijelenti, az elhatalmasodó tömegesedés jelenségét csak tragikus heroizmus sal lehet felfogni. Sartre gúnyosan szép új világnak nevezi, amit mások pokolnak tartanak. Huxley néhány évtized múlva újra meglátogatja a szép világot és még keserbbé válik. Orwell Az 1984 cím könyvében még nála is keserbb. Valóban meggondolkoztató David C. Korten, nálunk éppen most járt amerikai köz-gazdász pusztulásvíziója. A tőkés társadalmak világuralma cím könyvében, ami bestsellerként jelent meg a magyar könyvpiacon, egy kérését írja le az értelmiséghez: "Hölgyeim és Uraim, evezzenek a mélyre!", Hankiss Elemér emberi kalandról ír a válság idején, Jánossy István globális pacifizmusról álmodik a mai végveszélyben. Mindezek csak felvillantott jelzések, S.O.S-jelek, Hamvas ezekrl a jelzéseket kiváltó okokról már évtizedekkel elbb tudott, st, gyökérre ásott, radixra tört. nem állt meg a New York-i tzs-de 1929-es összeomlásánál, az akkori gazdasági válság kezdeténél. Néhány jellemz mondatot hadd idéz-zünk t le: "A központi metafizikai vallásos mélységben lejátszódó lázadás volt elbb és ez jelentkezett lassan a kultúra valamennyi területén. Valamennyi lázadásnak azonos jellege van. Ez a lázadás, ahogyan minden el bbi magatartás is, vallásos. A világháború, a nemzetközi, gazdasági és gyakorlati krízisek egy közös pontból fakadnak. " Ha pedig a krízis vallásos jelleg , a megoldás is csak ilyen lehet. Minden más csak felületen mozog. Ismét idézzük t: "Szánalmas próbálkozás államférfiak, ökonomisták részérl az a szándék, hogy a krízist anélkül oldják meg, hogy k maguk bármely ponton már túl lennének a krízisen, bármely csekély mértékben is átestek volna katarzison, anélkül, hogy másodszor születtek volna. " Ezért nem tántorít el engem sem a krízis komolyan vételétl az az ismét jelentkez végtelen haladásba vetett hit, amit az amerikai média sugall, a Discovery új fellövésével kapcsolatban (1998). Ez megint menekülés az optimizmusba. Milliárdokat felemészt, és az emberiség nyomorát semmibe veszi ez a kísérlet. Megint azt súgja: Lássátok csak, milyen nagy az ember! Nincs számára lehetetlen! Becsülöm az emberi kísérletet, az



- 296 -

értelem és technika minden erfeszítését, csak attól irtózom, hogy ismét ideológiát kovácsolnak belle.

Hamvasnál a krízis mély felismerése nem pesszimizmus, szellemi csömör, vagy intellektuális rosszkedv, mutatja ezt, hogy nemcsak diagnózisa van, de terápiája is. Ismét idézem t: "Nem pietizmusból, nem is konvencióból, kritikátlanul és stréberségbl vagyok keresztény, hanem azért, mert meggyz dtem róla, hogy az egyetlen kinyilatkoztatás az Evangélium, mert jézus Krisztus valóban Isten Fia. Ez nálam nem világnézet, nem tanítás dolga. Az Evangélium az autentikus létezésrl szóló kinyilatkoztatás, ezt én ellen-riztem." "Ezért az alapállás csak az Evangélium alapján történhetik. A pusztuló világ visszaállíthatatlan - új kell. Az összeroskadt és felperzselt világot az egyetlen, ami felszámolhatja, és az eredetinél magasabb vi-lágot felépíthet, az Evangélium szava: Eredj, vedd a mankódat, gyógyulj meg és a rendetlenség, a kompli-káció, a zrzavar megsznik... Ez minden, amit én mondani tudok." Hadd tegyem már én hozzá: ez Ham-vas alapállása, koordinátarendszerének középpontja, ahonnan a krízist is szemléli és elhelyezi gondolati rendszerében. Nietzsche elvetette a krisztianizmust a humanizmussal együtt, de átélte, milyen megrendít Európa vallástalansága. A transzcendens kapcsolat hiánya nem helyettesíthet az Übennensch-mentali-tással. Amit elkezdett, abba belerült. Az elvesztett Istenbe halt bele - elvesztette önmagát. Hamvas vi-szont, aki megértette, milyen mély a krízis, megmaradt alapállásában, megrizte hitét, nemcsak álmában beszélgetett Istennel. így maradt meg normális embernek. Embernek lenni rangot jelent. Kereszténynek lenni más szavakkal annyi, mint embernek lenni. Nem több és nem kevesebb. Ezt tudta Hamvas is, lénye-gében Kierkegaard is ezt kívánta: "nem kívánok többet, csak azt, hogy becsületes ember legyek". Hamvas szintén beszélt és radikálisan a krízisrl, de belekalkulálta fájdalmainkba Isten valóságát. T le tudom,

hogy a krizeológiával csak így szabad foglalkoznunk. Ma nem a hit az ópium, a narkó, amivel kibírható ez a szennyes élet, elviselhet a korrupció, a közöny, a cinizmus, a prostitúció és perverzió világa. Ma a hit bátorság. Újra gyermeki bizalom az Atya-nélküli világ valóságos Atyjában. Kurázsi, courage to be, Mut zum Sein, Mut zum Lebcn, Mut zur Hoffnung - ahogy Tillich mondja. A krizeológia sötét világában Ham-vas bátorságának ilyen fénye dereng fel, st világít. Ó a felismert és átélt fénybl ad másnak is. nemcsak kegyetlen szinteséggel anaIizálta korunkat - "gyémántnál is keményebb" eszközeivel, hanem ki is nyúj-totta a kezét Valaki felé. És a krízis ürességében az emberi lét isteni jelenléttel telt meg. Ezt nevezi Ham-vas ünnepnek. így nézzünk a téma második fele irányába, a keresztény jövképbe.

2. A kereszténység jövképe

Mivel nemcsak a humanista Terentius tudta elmondani: "semmi sem idegen tlem, ami emberi", hanem a kereszténység, a keresztény teológia is, ezért minket is érdekel az id és benne a jöv kérdése, élménye. Mi is tudjuk, hogy az ember Janus-arcú lény, egyszerre tekint hátrafele és elre, múltba és jövbe, ameny-nyire csak vaksi szemétl telik. Keresztény idfelfogásunkhoz tartozik, hogy nem "an sich" beszélünk a jöv r l, hanem mindig Isten-relációban. Istenünk mozgásban, cselekvésben lév Isten (deus in actu). Neki nemcsak köze van az idhöz, nem is csupán teremtje az id nek, hanem egyúttal jelen is van az idben (deus praesens). így határozta meg Pascal, különbséget tévén a filozófusok Istenétl: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, vagyis ebben az életben él emberek Istene. Jelenléte egyúttal összeköti a múltat, jelent és jöv t. Az Újszövetség így fejezi ezt ki: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Ez az állan-dóság, nem egy szobor vagy bálvány állandósága, hanem cselekvésének modusát jelenti. Ez a reális praesentia-hit köti össze a zsidó és keresztény Isten-fogalmat és Isten képét. Martin Buber így fordítja a bemutatkozó Isten nevét: "vagyok, aki itt vagyok - ich bin da!" Vagyis: jelen vagyok.

Ha tehát a teremt Isten ad még jövt, az számunkra azt is jelentheti, hogy benne jelen lesz az Isten. Va-gyis Vele számolni, kalkulálni kell. A Szentírásban kett s id -fogalom szerepel: a kronosz (ezt méri a kro-nométer, ezt rögzíti a kronológia), ez az objektív id -keret. A másik id-fogalom a kairosz. Ez az alkalom, a lehet ség az egyes ember, egy nép, vagy az egész emberiség számára. Hamvas is ismeri mindkettt. Az egyháztörténelem folyamán kétféle felfogás jelentkezett a keresztény id-szemléletben: az ún. lineáris és a ciklikus szemlélet. A lineáris szerint az idnek van kezdete, az alfa-pont, van középpontja, ez az id k tel-jessége, Krisztus megjelenésének eseménye, és van vége, ez az ómega-pont. Efelé halad az egész terem-tettség (Teilhard de Chardin Ómega-pontja). A cirkuláris vagy ciklikus szemlélet szerint az id állandóan ismétli magát, az óra járása, vagy a természet évszakai szerint körbe-körbe jár és így nincs Új a nap alatt. Ezt az id -szemléletet vallja Spengler, részben Toynbee is népek, kultúrák életére nézve is. A kultúrkörök-



- 297 -

ben tavasz, nyár, sz és tél jelentkezik, de míg Spenglemél valami titokzatos végzetszerség, a görög Ananké modern formája a rugó, addig Toynbeenél a kihívás és válasz (challenge és response) mozgatja a történelmet. A lineáris és ciklikus szemlélet ötvözete manapság a teológiában a spirál-modell, eszerint le-hetségesek látszólagos ismétlések, hasonlóságok, valójában mégis elrehalad, visszafordíthatatlanul az id. Az általánosan vallott lineáris idképben tájékozódva, azt kell mondanunk, a történelem dönt pontján már tÚl vagyunk. Az "elvégeztetett" szó már elhangzott a kereszten (consummatum est, tetelesztai = célhoz ért), ezzel dönt fordulat állott be. Nem azt jelenti ez, hogy mi már semmit nem várhatunk a jövben, de azt jelenti, hogy az utolsó id már megkezddött. Már új kijelentés nincs, a hátralév id csupán lsten hosszú trésének ideje. várja a tékozló ember megtérését az atyai házba, amíg még ideje van. Ez az id minden ember életében haláláig tart, mert akkor kilép az id és tér keretei közül. Figyelembe véve az eddi-gieket, arra emlékeztetek, hogy Jézus komplementárisan beszélt életidnkr l, jöv nkr l: egyfel l tervez-nünk kell, mint a hadba induló király vagy a tornyot épít mester, másfell a határra is emlékeznünk kell: még ma éjjel elkérhetik lelkünket. Ez a kettsség teszi reálissá jövre gondolásunkat. Más szavakkal: a memento vivere és a memento mori egyszerre tudatosítandó. A jöv nek, mint általában az idnek, mindig marad valami titokzatos jellege (mysterion). Sohasem definiálható és prognosztizálható teljesen. A keresz-tény ember eltt is ismeretlen a holnap, a jövend, csak egy ismerse van, az id Ura, a Küriosz Chrisztosz. Miközben minden és mindenki elmegy; Ö szembejön velünk, és mi naponta várunk az Isme-r ssel való találkozásra. Jöv-várásunk, benne Krisztus-várásunk azt is jelenti, hogy nem tömegsírba, pusztulásba készülünk, hanem az vendégségébe. Mi nem Godot-ra várunk, az ismeretlenre, hanem a már ismer s Krisztusra, aki a Szentírás képies nyelvén asztalt terít, s t menyegzi vacsorát készít. Ránk nem az ember által elpusztított Hiroshima, hanem Urunk által elkészített mennyei Jeruzsálem vár, ahol lsten lesz minden mindenekben. Mi nem a Cox által lefestett, elembertelenedett technopoliszt látjuk végs célunk-nak, ahol az anonimitás és más démoni jelenségek gyötörnek, hanem a felékesített várost, ahol jó lesz együtt lenni, Azzal, akiben itt hittünk, és azokkal, akiket itt szerettünk. Ez a fajta idtlen jöv nemcsak távoli cél, hanem már itt elkezddött jelen. Jézus így mondja: "aki hisz a Fiúban, már örökélete van". Élet-kor, érdekl dési kör, kulturális és lokális meghatározottság belejátszhat abba, hogyan tekintünk az idre, benne a jövre, de az elmondottak Keleten és Nyugaton, minden kontinensen él keresztény ember jöv-képe lehet. Itt utalok újra Hamvasra. Az szavával élve, a mi alap állásunk biztosított. Nem a félelem jel-lemzi többé, mert ezt Isten szeretete kizi, Ö bizalmat és reménységet gerjeszt krízisek sora láttán is, hi-szen mi nem rózsaszín jövend ben vagy kancsalul festett egekben reménykedünk, hanem Urunkban, a jöv Urában. Hamvas szavával: "Felé nyújtjuk ki kezünket" abban a bizonyosságban, hogy életünk ideje az kezében van (Zsolt kancsalul festett egekben reménykedünk, hanem Urunkban, a jöv Urában. Ham-vas szavával: "Felé nyújtjuk ki kezünket" abban a bizonyosságban, hogy életünk ideje az kezében van (Zsolt 31,16).

Kérdésünk lehet, hogy ez a megnyugtató örökkévalóság élményünk mikor élhet meg: amikor az élet mélységeiben járunk (Tillich) vagy amikor a megdicsülés hegyén, a transzfiguráció élményben, ahogyan azt az Athosz-hegyi ortodox szerzetesek remélik naponta. Err l is tud Hamvas! Számomra a keresztény gyülekezet élete a nagy Találkozás rendszeres elvételezése, másként az oratorium egyúttal laboratorium is, kicsiben a nagy ketts találkozás elképe és ott, lutheránusan szólva átélhetem a filozófiai képte-lenséget: finitum capax infiniti (a véges befogadhatja a végtelent). Senkit sem kívántam meggyzni, csu-pán informáltam hallgatóimat. bemutatva témánkat és egy kicsiny kérdjelet tettem a végére: hátha? Hátha erre is tanít Hamvas.

Dr. Hafenscher Károly




- 298 -

"Lehet, hogy a nyugati kultúra elpusztul. Az emberiség kiélte. Lehet, hogy a legközelebbi százév nagy változásokat hoz. De lehet, hogy, amint Nietzsche megfogalmazta, mindez nem olyan fontos, mert a kérdés lényege egészen máshova helyeződött

át."

(A világválság)

Hamvas és a pornósztár*

Az eléggé szemfüles internet-szörföz megragadóan bájos képekre bukkanhatott a közelmúltban a világhálón. A fotók egy lobogó sörény, pucér bombázó és egy jóvágású, kemény dalia forró perceit örökítik meg. Ez önmagában még nem lenne különösebben figyelemre méltó dolog, hiszen szép számmal akadnak ennél szaftosabb jelenetek is a hazai és külföldi site-okon. A szóban forgó képek azonban igen elkel helyen, a Fvárosi Szabó Ervin Könyvtár arisztokratikus eleganciával berende-zett olvasótermében, azaz szakdolgozatok, tudományos értekezések és doktori disszertációk szülhe-lyén készültek, ennél fogva némileg értékesebbek és érdekesebbek azoknál az erotikus felvételeknél, melyek nappaliban vagy hálószobában, esetleg hegyi patakok mellett, netalán bevásárlóközpontok parkolójában lejátszódó légyottokat ábrázolnak. Ez utóbbiak is persze kellen felcsigázzák az érdekl-dését a (férfi) szemlélnek, a könyvtárban készült képek azonban nemcsak bizsergetk és ínycsiklan-dozók, hanem ezen túlmenen magasabb röpt, szinte filozofikus észrevételekre is ösztönzik a befoga-dót. A helyszín, a Szabó Ervin Könyvtár eszünkbe juttathatja Hamvas Bélát például, aki éveken át volt a F városi Könyvtár alkalmazottja, a könyvraktár galériáján különített el magának egy dolgozószoba jelleg sarkot, ahol szabad perceiben a mveit írta. Önkéntelenül felmerül hát a kérdés, hogy Hamvas, aki esszéiben oly sokat és oly mélyen foglalkozott az égeten aktuális világproblémákkal, vajon mit szólna e mézédes fotók láttán?

Miel tt tovább göngyölítenénk a gondolatmenet fonalát ebben az irányban, ejtsünk meg egy rövid kité-r nyi pihen t, nagy mesterekre emlékezvén. Csillag és szemét a sorsunk - Kosztolányi mondja ezt, aki maga is mestere annak, amit Petfiben csodálatra méltónak tart, vagyis hogy egy-egy félmondatban az egész élet súlyos értelmét tudja megszólaltatni. Kosztolányinak ebben a sorában az élet örök, nyugta-lanító ellentmondása lüktet: olyan mondat ez, amely megállítja az idõt, mert leránt róla valami titkos leplet. Nietzsche gondolatának is hasonló megvilágító ereje van, amikor a Zarathustrában az embert a hegyi fához hasonlítja: Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál ersebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe - le a gonoszba. Talán az efféle egymásnak feszül ellentétekkel, az ilyen, egymást kizáró, mégis végzetesen összetartozó ellentmondásokkal közelíthet meg a leginkább, hogy mi és milyen is az ember, e félig isten, félig állat. Mindez azért jut eszünkbe, mert a könyvtárban lejátszódó szex-jelenetek mintha éppen ezeket az irodalmi példákat illusztrálnák, mintegy allegoriku-san: ezek a fotók is az életnek ugyanazt az ellentmondásosságát ragadják meg és fejezik ki (valljuk be: érzékletes és megnyer módon), amelyrl Kosztolányi, Nietzsche vagy Vörösmarty beszélt. Doktori értekezés és duzzadt nemi szerv, mondhatnánk. Visszatérve immár Hamvashoz, induljunk ki abból, amit egyik esszéjében nagyon találóan ír a zöldrl és a liláról, mint a modern festészet alapszínérl. A zöld a természet színe, mondja, de higgadtsága és stabilitása ellenére van benne valami nyers és bar-bár, van benne valami túlzott lelkesedés, ami a természetes életmódért való modern küzdelemben érhe-t tetten. A zöld továbbá, mondja Hamvas, személytelen szín, amely a hideg és kegyetlen életéhséget jelképezi, a felfokozott szexualitást, amely nem személyes vonzalom, hanem szubhumánus, animális görcs. A lila ugyanúgy túlfokozottságot jelent, mint a zöld, csak nem a vegetáció, hanem a spiritualitás és az okkultizmus irányába. A lila az emberellenesen magas ellégiesedés színe, az ember fölé növ elméleté, tudásé. A zöld és a lila ezek szerint a dehumanizált világ színei: a zöld még nem emberi, a lila viszont már túl van az emberin. Az egymásnak feszül ellentéteknek e fokozódó távolodását, a barbarizmusnak és a hiperszcientifizmusnak e szembenállását látva Hamvas arra a következtetésre jut, hogy félelmetes korszak elõtt állunk. Ennek fényében a Szabó Ervin Könyvtárban készült képekrl elmondhatjuk, hogy a szexualitásnak és az ember fölé bábeli torony módjára magasodó tudásnak ezt az ambivalens viszonyát hátborzongató plaszticitással ábrázolják: a pornográfia a teljesen személytelenné



- 299 -

csupaszított, merben testi sóvárgást, míg az egymillió kötetet tartalmazó szuperkönyvtár, melynek állományát végigolvasni több emberölt sem volna elégséges, az irdatlanná hatalmasodó civilizációt jeleníti meg. Persze nem feltétlenül kell ilyen komolyan látnunk a helyzetet. Hiszen filozófikus mély-sége ellenére - vagy éppen annak köszönheten - nagyon is szépek ezek a fotók, és (valamire) jók is, megvan tehát a helyük a nap alatt, mint minden más dolognak. Örökkévalóság és mulandóság kereszt-jén, valahol a szentek és gonosztevk metszéspontján helyezkedik el az ember, azaz minden szentben van egy csipetnyi a gonosztevb l, és megfordítva, minden gonosztevben van valami, ami szent. Vé-gül is jól összeegyeztethet hát egymással, ha reggel Hamvas esszéit olvassuk átszellemülten, este pedig a pornósztárok mutatványaiban gyönyörködünk (elvégre könnyen meglehet, hogy a nagy dolgok megtételéhez, a magasabb célok eléréséhez csak az alantas világ megjárásával nyerhetünk ert, lásd Isteni Színjáték). Ha van valami értelme vagy létjogosultsága a "rossz"-nak, akkor az éppen ez. Vagy ahogy Thoreau mondja: "Mert ugyan miért vert volna gyökeret az ember a földben, ha nem azért, hogy éppoly magasra emelkedjék az égbe?" Csillag és szemét a sorsunk. Reggeli verfény és esti vaksötét.

Danyi Zoltán

*forrás: Képes Ifjúság, 2001. December

"A népet az különbözteti meg minden egyéb társadalmi alakulattól, hogy vallásos. A nép gyökere nem a politikában, hanem a vallásban van."

(A magyar Hüperion I.)

A normális ember*

Van valami visszataszító, valami fals, hamis és esztelen abban a rettenetes tömeg árukínálatban, be-vásárló központokban, reklámban, amiben fuldokol a város. Az ember menekülni szeretne ebbl az "eladó az egész világ" címlet mefisztói, agresszív, tolakodó hangzavarból. Ez alól még a könyves-boltok egyike-másika sem kivétel. Ennyi fontos közölnivaló nincs is. Hiper-szuper kiállítású könyvek garmadája, mégis valami szellemi infláció szaga terjeng a pultok és polcok közt. Természetesen van-nak kit n könyvek, de még többen amelyek úgy néznek ki, mintha azok lennének. Hamvas írja vala-hol: "aki sokat olvas hasonlít ahhoz a pénztároshoz, aki reggeltl estig pénzt számol, amibl egy fillér sem az övé." A materializmus, mint filozófia megbukott, de mint gyakorlat továbbra is virul. A ló má-sik oldalán, a szellemi szesztilalom után - ahogy Weöres Sándor nevezte - áradatként ömlik a metafizi-ka, a titokzatos tudományok tömege. A mvel dési házakban marxizmus helyett ma zen, jóga, asztro-lógia. grafológia, reiki stb. járja isten tudja milyen színvonalon. Beavatásokat csakra-nyitogatásokat, túlvilági kirándulásokat, mágikus módszereket, titkos szellemi erket, sziddhiket kínálnak nem hiteles, nem igazi mesterek, fizetség ellenében bárkinek személyi válogatás nélkül, azoknak is akik még nem tartanak ott, akiknek nem erre van szüksége. Ebbl szellemi felemelkedés, megvilágosodás nem kö-vetkezhet. Az si keleti könyvekbl sokan panaceát csinálnak, gyógyírt mindenféle testi-lelki bajaikra. Néhány pozitív eljel törekvéstl eltekintve napjainkra a hagyomány is szekularizálódott, nem a lét felé vezet szent tudomány többé, hanem célirányos praktika egyre feketébb módszerekkel a minden-napi, evilági sikeres élet érdekében. Ez is materializmus, csak most nem bal, hanem jobb kézrl. "Tu-dásban mindenki csak üdvfokának megfelel mértékben részesülhet" - figyelmeztet Hamvas Béla. A kínaiak a fejl dés menetét egy hexagrammokból álló nagy körrel ábrázolják, ahol a létezés összes ál-



- 300 -

lomásai egymás után következ sorrendben vannak felrajzolva. Mindenki keresse meg az t kifejez helyet a rendszerben, de ne a végs csúcsra törekedjen, hanem a következ lépcs fok elérésére. Ez a szerves, egészséges fejldés útja. Nézzünk körül, nézzünk önmagunkba és mérjük fel saját kompeten-ciánk határait. Nem vagyunk szerzetesek, papok, szentek, még tanítványok se nagyon, de minket szólít meg mégis Hamvas Béla, elssorban minket az ezen a tájon botladozó, agyon manipulált út-, igazság- és Isten - keresket. Normális embernek lenni, hamvasi értelemben normálisnak. Mit jelent ez? Mivel magas szellemi okok miatt itt kell élnünk és most, meg kell ismerni a mindennapokban folyó életet, a közügyek, az erkölcs, a tudomány, a vallás, a mvészet megnyilvánulásait, keletet és nyugatot, a ma problémáit, kérdésfeltevéseit, filozófiáját kritikus, mérlegel szemmel. Adekvát módon hitelesen élni a korban, megérteni ami a világban folyik ma, és bekapcsolódni ebbe a nagy áramlatba, megtalálva a magunk helyét, feladatát, azt, amit csak mi tudunk megcsinálni, elvégezni. Ez a szilárd bázis, ahonnan el lehet indulni, különben könnyen bigott, fanatikus, jógás, spiritiszta lesz a hív lélek ebben a szellemi körben is. Az egzisztencializmus az önálló gondolkodás és a felelsség kérdését vetette fel, ami ell nem lehet kitérni. A nagy rendszeralkotó filozófiák után az ember, mint önálló szféra jelentkezett, az Ég és Föld, vagy mondjuk így a szellemi és fizikai törvényszerségek között, és ez új helyzetet terem-tett. Sürgetvé vált, hogy a végs nagy kérdésekben is értelmes válaszokat kapjunk, mert elérkezett ennek az ideje. Vannak igazságok, amiket korábban nem lehetett kimondani, nem mintha ezt bárki is megtiltotta volna, de van régi és mai tudatosság, ami a szellemi útkeresés lehetségeit is meghatározza. Sok kortársunkat ragadta meg a keleti vallások., filozófiák mély lélektani ismerete, bölcsessége, a szá-zadokon át megrzött írások tanításai, ami napjainkban vált aktuálisan ismertté, elérhetvé az érteni, tudni vágyók számára, szélesebb körben is. Ezeket a nagy keleti rendszereket, vallásokat mégsem lehet a mai Európában egy az egyben átvenni. A filozófiai háttér mellett a nyugaton kibontakozott termé-szettudományos fejldés minden intellektuális, racionális egyoldalúsága ellenére része az emberi kul-túrának, ami nem lehet megkerülni, letagadni. Megvan a helye, szerepe, feladata a nagy egészben. A tudomány és bölcsesség konvergenciája és találkozása teszi lehetvé a szintézis megteremtését, az új korszak, új világszemlélet, életlátás megvalósítását. Ehhez mindkét komponens re szükség van, ezt kelet és nyugat együtt tudja csak megteremteni. Jung szinkronicitás elméletét igazolja, hogy nagyjából ugyanazokban az években az si hagyományokból kiindulva új szelek kezdtek fújni a m vészetek vi-lágában is. így a folklorisztika, köztük a magyar népzene, fleg Bartók és Kodály zenéje révén, a japán fametszetek, a néger maszkok a képzm vészetben, az organikus építészet stb. Új korszak nyitása ez mondhatnánk a Vízönt jegyében, és a szellemi megismerésben járható út az európai ember számára. A tudós felméri, mintegy "lekottázza" a valóságot, a m vész pedig "lejátssza", eladja, megeleveníti, megidézi, felmutatja, szavakba, rímekbe foglalja. A m vészet szakrális tevékenység, amit egy itt és most él ember mvelhet a civilizációban. Mindenekeltt a világ struktúráját kell megismerni és meg-érteni, különben nem tudjuk megtartani és helyére tenni a dolgokat, információkat. A közlések így egyik fülünkön be, a másikon ki. Ennek a struktúrának az ismerete segít megítélni, felismerni mi a igaz és mi nem, mi hamis és félrevezet, mi nem. Ez a ,,mysterium coniunctionis" els fokozata, az unio mentalis. Van, aki tud és van, aki nem tud. Ez a dönt különbség ember és ember között tartották a régiek. Fontos, hogy van-e az embernek centruma, közepe, vagy sem. Ettl lesz igazán hiteles, amit mond. Enélkül viszont súlytalan, érthetetlen, zavaros, tartalmatlan, téves, félrevezet marad a legcsil-logóbb virtuóz nyelvezet is. Ennek ellenére a többség mégis inkább hagyja magát félrevezetni. Nem ismeri fel mi igaz, mi nem. Nem tud disztingválni. Ezzel magamagát minsíti és sodorja veszedelem-be. Ö az aki "most is itt ül lomhán petyhüdten - ahogyan Ady mondja - fejét, jussát, szívét kobozzák, s ha néhányan nem kiáltoznak azt se tudná, hogy öt pofozzák. "

Ha sikerül valóban megérteni miben áll ez a világstruktúra, világtörvény, világszerkezet, status absolutus, azután lehet leülni meditálni, jógázni, imádkozni, átadni magunkat az intuitív praxisnak. Fejlett kritikai készségre és érzékenységre van szükség, ha nem akarunk eltévedni a magasabb szellemi úton, ahol már nincsenek korlátok és nem állnak mögöttünk intézmények, kollektívák, ott már csak a bels világosság fénye segít, és az Ég, a kegyelem hatalma. No és az igazi mester, ha ott tart valaki, mert ha kész a tanítvány, kész a mester is mondják a régi szövegek. Nem kell félni, nem kell sietni, ideje el tt sziddhikhez jutni, mert ezen az úton egyetlen lépés sem vész kárba, - hallatszik át a bíztatás az id k távolából. "Aki nem éli az igazságot nem láthatja az igazságot" - mondta Hamvas Béla lényeg-



- 301 -

látó aforisztikus tömörséggel. Hát errl van szó ebben a könyvben, amit szerettünk volna itt közreadni, és az egész hamvasi életmben: ember, ébredj valóra! Nem a karrier, nem a hírnév, nem a pénz, nem a siker amire pedig totális agresszióval szégyentelenül manipulálnak minden vonalon, hanem a bels centrumát megtalált, fejld képes, nyitott, világos fej, szabad ember, a jelen és a jöv reménysége, a mindenféle szélsségekt l mentes, normális ember.

Kürthy Sándor


„Kisgyermekek gyakran hiszik, hogy a csillag nem a Naphoz hasonló világító égitest, hanem az éjszakai égbolt sötét függö-nyén támadt kicsiny rés, és ezen a lyukacskán keresztül a túlvilág fénye világít ki.”

(Láthatatlan történet)

A töve és a gallya*

"Tövit töröm s a gallya jut." Egy korai József Attila vers motívuma. Annak a gyakorló-szakasznak a rögzülése az életidben, amikor a költ még rosszul céloz: azt hiszi, az a töve a bajoknak, ahol már az elágazás burjánzik. A vers - legalábbis felszíni hangzata - profán dolgokról szól; arról, hogy az ember szakadásig igyekszik, s alig kap valamit ezért cserébe. Pontosabban: nem azt kapja, amit érdemel. Lám, a tövével foglalatoskodik, s mégis gyér gallyacska a fizetsége. Aztán a fatörzsbl gyors meta-morfózis! - t ke lesz, a "tke", amit sérülés ide, csonkulás oda - meg kell dönteni. A vers magasból indul, de a röppálya hirtelen lekonyul és a téma a földre koppan. Ami az esést túléli és újra szárnyal, az a "tövit töröm s a gallya jut" rezonanciája, más és más szférában. A sokszor és sokféle képzettársítás-ban elhangzó panasz. A hiábavalóság, a csökkentség érzete: hogy a mindenakarásból úgyis csak egy silány részecske sikerül. A világ ügyeiben és az ön-ügyekben - ami végül is ugyanaz. Ha tisztes öreg-séget készítenél mindenkinek, legfeljebb csak a definiálható éhhaláltól mentheted meg ket. Ha vé-delmet követelnél a gyengének, elérheted, hogy verés el tt a kötél ne ázzon. Teremthetsz állati körül-ményekbl félállatit. Mosókonyhából albérletet. Albérletbl örökös teher-lakást. Talán kivédheted az infarktust, ha képes vagy szorongató neurózisodat becézgetve a kebledre vonni. Létezni akarsz, s meg-köszönöd, ha hagynak vegetálni. Megrendít és elringató, határtalan tenger-szerelemre vágysz, hogy aztán kénytelen-kelletlen elheverj egy-egy bányató szortyogó-fortyogó büdösében. Egyáltalán: ide nekem az oroszlánt is! Aztán - rohadt realitás! - fintorogva bár, de lám, csúsztatjuk a dögld egeret is zsebre. Szabadság - ordítjuk -, végre szabadság, ezt ordítjuk boldogan, s megcsókoljuk a bármikor visszavonható eltávozási papíron a pecsétet. A "körlet" persze nyájas; somolyog és hallgat. Hiszen amit megengednek, az a következ percben meg is tiltható. Akkor aztán nagyon fel vagyunk hábo-rodva. A tövit töröm s a gallya jut! - ezt kiálltjuk, ha nem is ebben az irodalmi formában, ha nem is ügyelünk a szabatos fogalmazásra, hanem egészen köznapi szidalmakkal s egészen kamaszos méltat-lankodással: hát velünk végül is mindent lehet no bumm - egy-egy tetves ág, mennyi szerencsével az is? Hogy van ez, kérem szépen, hogy van ez itten? Fejszét kell cserélni? A csorbult eszközt kö-szörülttel felváltani? Ezen múlik? Nosza! És aztán? És aztán? Te bolond. Szaporábban, daraboltan hullanak a gallyak, s csak szóródik a szemét még többfelé. Egyébként nem történik semmi. Bamba szituáció. Ácsorgás. Nézzük a kezünket, mint a hónapos csecsem. A tövit töröm, s a gallya jut - józan ésszel nem lehet megérteni. Bárki bele is rülhet nyugodtan. Olyik bele is rül. A másik az effajta dön-



- 302 -

tögetést meghidegedve abbahagyja. Felszedi a hever gallyacskákat, beft a forgáccsal. Trhet en megvan. Vállat von. Nem olyan hosszú ez a közepes banzáj, ez az úgynevezett élet, a halálig. De min-dig akad s nem is kevés -, aki azt képzeli, addig vagdalkozott, amíg neki sikerült, neki aztán igen, tövet találni körös-körül, oldalvást az ág-bogak helyén. Csapatot alkot és hozzá ideológiát. Itt aztán nincs segítség. A káprázat foglyait a rövidlátó lelkesedés, szédült vagdalkozás idnap el tt a sírba viszi, s a megcsupált gallyak serkenve, még szemérmetlenebbül tekerednek tovább. Csakazértis! József Attila kés bb - az érettség bizonyos fokán - a fejszét letette. Rájött: talán az ásó az, ami a thöz használatos, s arra, ami a felszínen van, ollót csattogtatni célszerbb. Félre a fejszével! Gallyazzunk, ha muszáj, ad-junk egy kis pofát neki, nyesegessük, de elbb a gyökeret tárjuk fel; nem mindegy, mit irtasz, mint ahogy az sem mindegy, mit öntözöl: a sátán bozótját vagy az isteni erdt. Meg kell vizsgálni. S ha nem az: hát ki kell forgatni. Ha a tövét szakítottad, veszik is a töve. Ha pedig a fogadó talaj mérgezett vagy alant ama bizonyos "titkos féreg foga rág", láss hozzá és a földjével foglalkozzál. Tövét gondozd, és akkor majd a tr l részesedsz. Csakhát a kitakart látványt is el kell bírni. Eligazodni és dönteni. Mi? Mit? Hogyan? Az egyenes feleletet kurta kérdszavak vonzzák. József Attila a gyökerek közé behul-lott. Még odapillanthatott, a ködön át, a zsenialitás sejtelmeivel - de már er híján. Épp csak a megren-dülésre futotta.

Az Isten itt áll a hátam mögött

S én megkerültem érte a világot.

Humusz lett - áldozat. És most hagyjuk ezt a mégiscsak leegyszer sít "kertészkedést". Az effajta képes beszédbe nagyon bele lehet szeretni. St, ha nincs mérték, el lehet veszni benne. S az olvasó "szólongatását" is hagyjuk. A tegezd felszólítást, a számonkérést. Az egyes szám második személy védekez álságait (mintha rólad lenne szó, s nem rólam). Jó lenne mellzni a többes szám els személy felmentést sugalló kollektivitását is (mintha csak általában lenne szó rólunk, s nem megkülönböztetet-ten, kedvetlen barátom, mégiscsak rólad!). Ezennel átköltözünk harmadik személybe. Hozzájuk, mel-léjük. Akik a tér ugyanazon a kivetett pontján élnek, itt: Magyarországon. S bár egymástól nagyjából függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A t közvetlen közelébe. S kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan híradással. Három, égre függesztett fejfa. Három, széltében-hosszában betöltött ke-reszt. Érkezési sorrendben.

V H K

á a o

r m d

k v o

o a l

n s á

y 1897-1968 n

i B Y

1896-1974 é i

N l 1899-1969

á a J

n á

d n



- 303 -

o o

r s

A születés szinte egyidej. Még az els nagy világborulás eltt. A kivonulás is csaknem azonos. Át-ívelve a második nagy világborulást. A rendelkezésükre álló évtizedek száma - a bvös hét - is majd-nem ugyanaz. Várkonyi ebben kis ráadást kapott: a másik kett höz viszonyítva még körülbelül hét évet. A "fels elgondolásba" az ilyen csekély plusz-mínusz kilengés, nagyvonalúság belefér. St, ez hitelesíti, szemben a mindig mániákusan pontos babonával. Három ember dicsségben siker nélkül. Mert közülük Kodolányi rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetbb. Mindig "mellészeret-ték" , "mellékoszorúzták", sztorit habzsoltak ott, ahol pedig leírta a való történeteket. Egyiküket sem ismertem személyesen. Bánhatnám, nagyon bánhatnám, mégsem bánom. A hús-vér találkozások az egyszerre mélyen - és magasan egzisztáló "küldöttekkel" mindig veszélyesek. Mivelhogy az "Ismerke-d fél" rendszerint még csak ott lapul középen - s amit onnan lát, azt túlbecsüli. Akit, amit talál: össze-hasonlítja saját elregyártott képzeteivel. Nem stimmel, sehogy se stimmel! S ez kiábrándító. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb. A valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenség ritkán - talán sohasem - maradéktalanul fenséges. A kínlódó gyakran kínt okoz. A rajongók pedig könyörtelenek. Nincs a szívükben megbocsátás - elnézést csak "lefelé" ismernek. Bár a legjobb szándékkal, de a "mes-terr l" fecsegni kezdenek. Elcsámcsognak az emberi esendn, az ellentmondásokat megcsócsálják; a pillanatnyi benyomást, a perc viselkedését emelik örökérvény re. Anélkül, hogy voltaképpen hazud-nának vagy megfigyeléseik teljesen hamisak lennének - a képet valahogy mégis félreviszik. S végs soron maguknak ártanak ezzel- mert a személy leszállításával akarva-akaratlan lefokozódik bennük a tanítás is. A hívek - mohó kíváncsiságukban, türelmetlen szeretetükben - pórul járnak.

Élet-tanúnak lenni: kitüntetett barátságban, választott testvériségben vagy fogadott gyermekként - ó, az más! Mit nem adnék érte. Mit nem adnék érte. De errl lekéstem. Lustán születtem. Halogatva-vonakodva. Minden értelemben. A steril szöveg, a "hagyaték" a részem. Az ezzel való, igenis örömteli bajlódás. Nem "tanulmány-szinten". A szakrális mr l szóló .,ismertetés" vagy "elemzés" csak szelle-mi képregény, a legtöbb esetben. Besrítés vagy éppen felhígítás - kényszeren az. Csak annak a né-hány "továbbgondolónak" van rangbéli esélye. Mert egyébként ki mindenki érdekel itt! Uramisten. Aki a dolgokat tudja, azt is tudja: ezt nem sértésnek szántam. A kristálygömböt kormos kézzel is meg lehet forgatni. Csillogtatni. St - a tudatlanság ma már nem biztos, hogy bocsánatos b n! - össze is lehet téveszteni (tévesztetni) akármiféle ördögien hasonló közönséges üveggolyóval. S ez a rosszabbik rossz. A maga nemében ilyenkor is születhet "briliáns dolgozat" - csak persze a tárgy lényegé tl ide-gen. (Mint amikor a babuska a királytigrisre magabiztosan rámutat, s közben elgügyögi, büszkén, pon-tosan, mi mindene van - a Misicicának! Meg is dicsérik érte. Eleinte! De elbb-utóbb - hogy helyesen azonosítson - rá kell ám paskolni a kezére.) Kevés az autentikus beszél . S ezek a kevesek szüntelen érzik a szomorúságot (néha szégyent) mások alacsonysága miatt. Észlelik a közlések kiszolgáltatottsá-gát. Amikor a titokból nem feloldás, hanem összebonyolítás lesz; az egyébként oly áttetsz pedig megvilágítás helyett inkább megzavarosíttatik; s a "hozzászólás" nem érintettségbl, hanem hovato-vább Üres divatból fakad. A hozott, nedvdús transzcendens intelligenciát a pusztán agyagban szerzett, szárazon zörg m veltség váltja fel s próbálja nagyképen helyettesíteni azt; részleteiben olykor talá-lóan, csak éppen tragikusan magára hagyva (szerencsétlenebb esetben meggyalázva) az egészet. Én bizony nem merek, nem merek róluk írni. Köréjük írom, a lábaikhoz gondolom, amire általuk is - ju-tottam. Általuk is - de természetesen nemcsak a nagy "triász" által. Hogy most mégis szinte kizá-rólagosan rájuk támaszkodom, azt megszabja a téma fegyelme. k nyilatkoznak a legrokonibb módon, magyar jelrendszerben, ugyanarról. S mindhárman ott pihennek a feltárt - és gondozott t közelében. Már nincsen munkaeszközk; fölöslegesült minden, amit oly nagy biztonsággal forgattak; filozófia, vallásbölcselet, embertudomány, földtörténet, varázslatos teremt-er , a szólás és írás tehetsége, már ugyan minek nekik? Nekünk kell az, amit mindezzel – ezek segédletével! - a létb l az életbe vissza-hoztak. Nekünk kell az a szemünk ell er szakkal lemeszelt dimenzió, a leltár élérl durván, árulkodó-an kivakart Istenség, a mérlegbe be nem kalkulált szellemérték. Nekünk kell a végtelen perspektíva, merthogy egyre inkább úgy tetszik, karámból-karámba tereltek minket, s mi hagyjuk magunkat, a leg-kisebb résen is usgyi, mi már boldogan csusszanunk keresztül, s még az a képességünk sincs meg,



- 304 -

hogy a helyzetet - az újban a régi kelepcét - rögtön észrevegyük. Eddig csöbörbl-vödörbe. Aztán ha hordóba: van-e ok a lelkesedésre?

Mi akarunk szabadok lenni. Mi akarunk szabadok lenni. Kalauzok jártak elttünk, számolatlanul so-kan. k hárman is. Egyenruha nélkül. Magányosan. De mi balgák voltunk mindig. Jobban bíztunk az ilyen vagy olyan hivalkodó formaruhában. A testületi "jelz tábla-mutogatóknak". A valójában egysü-tet álvezírek különféle, igézen megtéveszt stílusgyakorlatában. Jobban szerettük a tömegesség langymelegét, mint a kiválással járó átmeneti vacogást. S akik a tömegbe szorultak - egymás sarkára lépve, araszolva -, sehogy se láthatnak túl egymás fejebúbján. Körülbelül itt tartunk most. Szorosan egymás mögött. Csoszogva, taposva-lökdösve, izgatottan. Hátunkban lehet, hogy egy rokoni hü-velykujj bíztató nyomása: lehet, hogy csre töltött pisztoly csöve. És nagyon reménykedünk, megint! Mivelhogy valami, valami ajtócska azért mintha csikordulna-nyikordulna. De a kapu, az a kapu, zajta-lan szárnyaival - még a falba simul. Félek, nem vesszük észre. Vagy az irány más, vagy csak elme-gyünk mellette. Hiába - a terelés: többnyire elterelés. Nehéz a sodrásból kiállni. Pedig hívnak. Néven szólongatnak. A három megnevezett is: Várkonyi, Kodolányi, Hamvas. A legutóbb, az elbb, és a leg-korábban dolgavégzett. Van, aki teljesítményüket, találataikat lefitymálja. Biggyeszt. Megírták ezt már mások, másutt, régen. Nem új. Csak ismétlés. A tudálékosok neveket is sorolnak - azoknak a nevét, akikre választott embereim gyakran hivatkoznak maguk is. Ismernek egy apáról-fiúra szálló társasági játékot. A játék elején az indító mond egy értelmes, összefügg mondatot. Ez az alap. Fülbesúgja. Az els a súgást átadja a másodiknak. Az a harmadiknak, ahogy hallotta - s így tovább. Idnként valaki hangosan kimondja nem az eredetit, hanem amivé torzult. Amivé torzították, mulatságból szándéko-san, süketségbl akaratlan. Minél nyakatekertebb, minél cifrább baromság keletkezik, annál nagyobb a taps, a siker. Hát körülbelül az ilyen "egyénien jópofa", olykor bravúros szövegkimódolókat becsüli meg a környezet is - akik pedig azt az egyetlen alapigét még tisztán kihallják, vagy a zavarodottságból kihámozva tartalmában ugyanúgy kiáltják világgá - utánzóknak min síttetnek. Ha egy gondolat végig-vonul az évezredeken, s fölbukkan hol itt, holott, makacsul, akkor és ekkor is, hol olyan, hol ilyen, a továbbhordozóra is jellemz sajátos szellemi zamattal, lelki illattal, a fiziológiai meghatározottságok-tól, az éppen konkrét idt l és tért l sem függetlenül: az nem utánzás, hanem egybehangzás. Ismétlés csak annyiban, amennyiben erre az ismétlésre - felületességük, figyelmetlenségük, restségük okán - az embereknek szükségük van. Persze, eretnekség vádjával is ki lehet átkozni vagy éppen ebben-abban flegmának, vagy ehhez-ahhoz képest dogmatikusnak tartani ket. A támadások közül ez a legfájdalma-sabb. Amikor két szín üti egymást, árnyalatai miatt. A zöld a pirossal hamar kibékül, harmonizál is (rafináltan) vele -, a kék a szürkét egyenesen vonzza, a barna és a lila összesimul, a fekete és a barna is megfér újabban valahogy; a fehér a fekete együtt pedig maga a kiegyenlítdött elegancia. Csak a napsárga nem illeszkedik a kénsárgához, az okkersárgához, a narancssárgához - a smaragdzöld a mé-regzöldhöz, a türkizzöldhöz, a mohazöldhöz - a vérpiros a bordóhoz vagy rózsaszínhez, és a kék vala-mennyi fajtáját legjobban az égi kék, az "az úr" taszítja. Nagy igazságtalanság - de így van. Nehezebb békében élni a másképpen ugyanazzal, mint a tökéletesen ellentétessel. A hasonlóságon belül minden eltérés irritál. késztet a "kiigazításra" - amíg a nyilvánvaló különbözés hidegen hagy: mert tulajdon-képpen - mit hazudjak? - azt nem is vesszük igazán komolyan. Az egyikhez közünk van, a másikhoz nincsen. S amihez közünk van, azt bizony meg is szenvedtetjük. Úgy látszik, ebbe bele kell nyugodni. Úgyis tisztázódnak majd a "pontatlanságok", pofonegyszer en tisztázódnak - de hogy már itt vitában és szenvedélyben, azt nem hiszem. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, valójában milyen az a szín, amelybe ott minden árnyalat egybeolvad. Majd elválik. Nem ez a találgatás siet s. Hanem a választott "colourt" következetesen alkalmazó "piktormunka". A szellemi kisvállalkozás bátorsága, szorgalma - szemben a folyton h köl , lusta, "leállamosított" tudattal. A szó szerint is "elbaltázott" emberügy rendezése em-berügyi szakértk bevonásával, kóklerek, pancserek és kufárok helyett. Hajlandóságból köthet szö-vetség a mindenáron kötend szövetkezés helyett. Szövetség abban, ami ingathatatlanul igaz és Egy. De alázat, és külön való szelíd elismerése abban, hogy ez az igaz és Egy senkiben se jelenhet meg ilyen vagy olyan fokú csorbítás nélkül. Mert a Kép t lünk hiányzó cserepe mindig egy másiknál van. Zajlik a csöndes csere-bere; táblánkon a türelmes illesztgetés. S közben a gibicek gyakran a kezünkre csapnak. A gibiceknek semmi se drága: mert hogy a játszma érte is folyik, még nem tudja szegény. Három emberszellem - talán már szellemember - ránk hagyott hagyatéka. Válogatunk belle. Közpré-



- 305 -

da. Szerencsére és sajnos. Egyetlen szóval sem éltek vissza annyit, mint a szellemmel, mondja Ham-vas. Persze minden szóval visszaélhetünk, s visszaélünk ma is. Senki sem lehet biztonságban afell, hogy nem követ-e el szentségtörést, miközben "szentségfelmutatás" a legszintébb szándéka. így aztán illesztgetjük az irgalmat is bekalkulálva - egymás mellé az éppen illeszkedt. A töve és a gallya...! A töve vagy a gallya, ami körül mostanság a buzgalom akkora? Hamvas úgy szól, hogy a mai világ belső magvát kell alapjában megújítani, mert enélkül mindaz, amivel az ember gyógyítani kívánna, maga is megromlik a középpont romlottságától. Az elrontott életrend első okát kell megkeresni! Megtörténül-e ez? Történik-e egyáltalán ebben az irányban oknyomozás? Hallgatnak-e a szakértkre (akiknek hiteles névsora, tekintettel a "nevezetes névtelenek" megnevezhetetlenségére, nem közölhet)? A politika és az erkölcs ketté szakadt. (Nem napjainkban: már régen.) A hatalom igazság nélkül maradt. Amit már Pascal is látott: vagy az ert kéne igazságossá, vagy az igazságot erssé tenni. Elavult követelés? Ma, amikor a nyomorultak, betegek, nincstelenek, öregek vérlázító igazsága nem érdemel mást, csupán únos-untig hangoztatott, de a gyakorlatban még véletlenül sem átültetett híg "együttérzést"? Ma, ami-kor földi-világszerte ismét és nyíltan a pénz diktál nálunk azzal a speciálisan ravasz formájával, hogy egyáltalán nincsen'? Ez a megbízhatatlan, apadozó-tünedez pénzecske rángat ide-oda, esetenként meg is er szakol, de mindenképp egyenként szabályoz minket: hogy abból, ami végre nagykeservesen jogi-lag meg van engedve, mi az, amit meg is tehetünk, tényleg. Az állam vezetése mindig hasonlított arra a zenei tevékenységre, amit a karmester tölt be Hamvas mondja. A partitúrát kéne vezényelni, a partitúra az egyetlen rendszer. Az államvezetés abban a pillanatban bukott el, amikor a karmester nem ezt vezé-nyelte, hanem a saját önkényét. Ma - ebben a percnyi léthelyzetben - annyit módosíthatunk, hogy talán már nem is annyira "saját önkényrl" van itt szó, némely dobogó tetején. Már nem a hamleti meghatá-rozás érvényes, mely szerint "rült beszéd, de van benne rendszer" (akár önkény teremtette is), hanem annak az ellenkezje: "Józan beszéd, s a rendszer valahogy mégsincs mögötte!". Fél , az állványról nemcsak a Nagy M partitúráját sodorták le a rossz szelek - de mindenféle kottalap hiányzik. A diri-gens csak úgy megszokásból, bizonytalanul, találomra bökdös a levegbe, széles gesztusokkal, izzad-tan, maga is titkoltan-remegve. Néha koppint a pálcájával egy erélyeset (ez önbizalmát ideig-óráig visszaadja), a zenekar pedig fütyül rá, a tagok duzzognak, "fumigálnak", s ki-ki a maga hangszerével a maga nótáját - vagy azt az srégi darabot mégis, csak úgy emlékezetbl - elcincogja. Ebbl a macska-zenébl kéne az eredeti dallamot kiszrni. Aztán - szüntelen dúdolásból közben - a partitúrát laponként összeszedegetni. Beszámozni. Visszacsempészni. "Karmester úr csere van!" - hallani a határozott láb-dobogást. S elkotorni, kinevelni a tárgyban vizsgázott szigorú teszt alapján választott újat; sok-sok próbával képessé tenni, hogy azt a gyrtsimított kottát ne csak nézze, de lássa is. Ne csak leolvassa, de értse is. Ne csak vezényelje, hanem át is élje. Mit tudom én. Mit tudom én, mit tehet ez a szerencsét-len, lezüllesztett zenekar - mozgósítható-e még valaha a szabvány alá duplán lesüllyesztett zene-árok mélyén. Ismerik-e még a ledorongolt szólisták, mikor, a partitúra melyik pontján kell egyedül és he-lyettesíthetetlenül belépni? S hol az a pont, amitl kezdve a kiválás már elválást jelent - elválást az Egészt l, s az élmény dúsítása helyett csak érzékelhet harmóniazavar? A szólista sohasem hagyat-kozhat csupán a karmesterre. Neki csukott szemmel is birtokolnia kell az idt, ami elszólítja és vissza-hívja. Hogy közben a karmester is figyelmez: az részben gyanakvás, részben konvenció, részben kol-legialitás. Ezt a "zene-világot" is el kell hagyni. Nagy a kísértés: egy-egy csábító fogalomnál, amiben a dolgokat végre - legalább közelítleg - megtaláltuk.

De bizony mégis az "egyenes beszéd" a legnehezebb! Hogy volt Éden. És elvesztegettük. Legfbb bizonyítéka, hogy volt: a szörny hiányérzet. Az ég kérd jellé görbült gerincoszlopok szerelme. Az üres csípk kett spontjának várakozása. A lecsillapíthatatlan sóvárgások. Ahogyan a hirtelen megkí-vánt sósmogyorót mohón a szánkba vesszük. Ahogyan aztán a nyelv unottan félrelöki. Ahogyan egy kend szélén végigfutó ismers csík látványába bele tudnánk halni. Ahogyan aztán végül a legszebb naplementének is háttal állunk. Nem az: nem az itt semmi. Folyton mérjük, folyton hasonlítjuk - tudva vagy tudatlan - ezt a sokféle változatos semmit ahhoz a Valamihez, ami egynem és változatlan. Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. Vízözön világa eltti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkozást ismételnek. Több más ismétl nyomán. Mentik, ami menthet: a létkatasztrófa fekete doboz át. Mikor volt és mi volt a katasztrófa eltti, b nbeesés el tti, "zendülés" eltti lét - gyerekes kérdés, ami az idre vonatkozik, különösen. De minden bizony-



- 306 -

nyal korlátlan lét volt, ahol a látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Hamvas sza-vai. A kiemelés tlem. Természetes módon! Ó Isten! Természetes módon. Valahogyan hasonlóan, mint ahogy most az utcaseprt láthatom az ablaküvegen át. Valahogy Úgy, mint ahogyan a harminc éve halott házmestert magamban felidézem. De mégsem a világosságtól és távolságtól függ szemlen-csével - nem is emlékez reprodukcióban. Ennek az akkor természetes módnak a természete: ez a ti-tok. A két világ magától értet d , hétköznapian valóságos egysége. Mert ma már csak kukucskálunk: ahol a roppant szakadás egyenes, kemény vonala némiképp felhullámzik, a rést keressük. S nem min-dig avatott kézzel tágítgatunk rajta. És Odaát is óvatosabbak. Lerángatni - csak úgy ukk-mukk-fukk - nem hagyják magukat. Jön. Aki jön.

Az ember akkor harmóniában élt az Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tö-kéletes. Várkonyi szavai. És most: az ember halálraszánt. Ön- és közveszélyes. Még az Isten sincs tle biztonságban. A „vízönt" népei lettünk, olyanok amilyennek Kodolányi a Vízözönben megírta. S csaknem Úgy élünk, ahogy Várkonyi a vízözön eltti földet apokaliptikus képekben látta. Közben még "tökéletesedtünk" is: boldogtalanságban, a bnben való csököttségünkben, és mindenek felett kegyet-lenségben. A jajszó - nemsokára megint eléri az Ég küszöbét. Civilizált barbárság ez. Hamvas szavai: A tudattalan, mint megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget. Már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borította. A magasabb függ az alacsonyabbtól. Az embert fejjel lefelé kezd élni. Nem elég, hogy kívül- de ebben a pózban! A földet szaglászva, az égre rúgva! Kényelmetlenül, nehézkesen, -:: és épp ezért annyira ingerülten, nem is csoda. Feloldhatatlannak látszó paradoxon: ahhoz, hogy az ember ismét magasabbra lásson, talpra ké-ne állnia. A száznyolcvan fokos fordulat meglétéhez szükséges energiaforrás viszont a magasban van. A "fölszippantó" kegyelemre pedig nem lehet számítóan számítani. A kézenállás gyakorlata még a földnek se jó. Nagyon kicsiny körben lehet csak matatni, a felszínen mindig és mindig csak félkézzel, mert az ingatag egyensúlyt valahogyan tartani kell. A föld is el van hanyagolva - a ennek oka éppen a túlságos földközeliség. A begörcsölt kézállásból - praktikus szempontból is egyre nyilvánvalóbb - vál-tani kéne. De nem megy az, hogy rögtön talpra! Végzetesek st: komikusak az esések. A négykézláb már az állaté; s mi nem mehetünk semmiféle miattunk korcsosult, tlünk lemaradt, értünk deformáló-dott állati vállalásba vissza legfeljebb feloldhatunk majd egykor minden állatit, ha már mi magunk végképp megtisztultunk attól, ami éppen olyan-amilyen állattá tette ket. Befogadhatjuk az állatvilá-got. Ami fölösleg beléjük költözött, bellünk költözött oda. Várkonyi mondja, Lorenz-re hivatkozik: Az állatvilág nem egyéb, mint szétdarabolt ember. Hamvas a kígyóban látja az önmagába-száradt Én kivonatát, a hangyába pedig a monoton, bemerevedett - "nyüzsgés a nyüzsgésért" embert. Elnevezi csirihaunak. A csirihau az a lény, aki rend nélkül, vezetés nélkül, civakodásban, marakodásban, kap-zsin és vérszomjasan, szeretetet már hírbl sem ismerve él- ráadásul a saját "realitásával" teljesen megelégedve. A sárkánygyík még nagyszeren elborzasztó. A csirihau már csak undorító, kisszer en. A csirihau az, amivé nem szabad válnunk - a csirihau az, amit nem szabadíthatunk magunkból tömege-sen a világra. Egyáltalán ne képezzünk újabb állatokat, ha még gyengék is vagyunk a jelenlegieket megváltani. Nincsen számunkra négykézláb. Egyetlen aktuális mozdulat van: lassan, nagyon lassan, bármilyen groteszk csavar vagy mosolyt fakasztó billegés után, átmenni térdelésbe. Ez az a helyzet, ami most az emberen múlik, amit megtehet, a nyaktörés kockázata nélkül, vagy az elbb-utóbb sárba fulladás helyett. A térdelés pozitúrája - amelyben a kézmvelésre és fohászra egyaránt szabad, s mely állapotban már tlünk függ a pillantás iránya. Ahol mindenki térdel, senki sem megalázott. Egyik sem telepszik a másik hátára. A "tornacsarnokot" is hagyjuk. Vissza az egyenes beszédhez: az ember nem ott kezd dött, ahol már kificamodott, lesüllyedt állapotában a tudomány rátalált. Hamvas az Égi Em-bert nevezi primer embernek - a primitív ember már csak lemaradt csökevény. Várkonyi régi emberrl beszél, s a vademberrel nem azonosítja. Kodolányi felidézi Gilgamest, aki még kétharmad-rész isten és talán azért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Mi azonban eredményeinket az elkorcsosultan lehanyatlott "leletember-félékhez" viszonyít juk, s az imigyen könnyedén kimutatha-tó fejl déssel ugyancsak nagyra vagyunk. A hagyományt egyezményesen lenézzük, ájultan fejet haj-tunk kizárólag a tudománynak. Mert a hagyomány korhol és ránkpirít, a tudomány viszont hízeleg ne-künk. A tudomány persze nagyon fontos. Különösen a magával az anyaggal közvetlenül foglalkozó tudományok. "Felfedései" nélkülözhetetlenek, ahhoz, hogy a fent meghirdetettet a lentben is



- 307 -

tettenérjük - mintegy hozzámérjük a rendíthetetlen fels világhoz a leszakadt, képlékeny alsó világot. A pusztán ideológiai érvvel szemben a tudományos érvnek mindig igaza van - egyebütt azonban a tu-domány sokféleségében is a hagyomány beosztottja; ha a tudományban kétely támad, a hagyománnyal kell összemérni. Mert - Hamvas mondja - hagyomány csak egy van: mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, idkre, népekre, nyelvekre alkalmaz-va jelentkezik. Ezért - "gondolom" - a hagyományt lehet és kell aktualizálni. Éppen ez a spirituális lecke. Az örök hozott és a menetközben szerzett szüntelen összevetése. A tudomány-ellenesség buta-ság és veszélyes. A tudomány abszolutizálása viszont g g és csapda. Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, hogy mi igaz a tudományból - Várkonyi higgadtan szól, mit bánja, ha meg is kövezik érte. Kodolányi pedig elmeséli, milyen az, amikor a "függetlenült" történelem játszik önállósdit - a logikátlanságok, következetlenségek, árulás ok hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdk - összességében a jó iránti tehetetlenség - mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát az utolsó percig nem veszi komolyan. S ez: az a világ is, amelyben mi élünk, lényegében aligha különbül. A vörös "jel" most nem az égbl közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Többé nem szorulunk "küls" büntetésre, holmi kicselezhet vízáradatra; mi magunk fogjuk megbüntetni magunkat. T zözön által. Az sokkal "hatéko-nyabb". Ez is haladás - a fekete mezben. A potenciális üdvtörténet során el ször történik meg, ami-nek tán csak nem szabad megtörténnie: az ember idt s fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulaj-don két kezével állítja el azt, amivel saját korát elpusztíthatja. Az atomfizika - a kor reprezentatív tu-dománya - elreszaladt. Most Ádám haraptatott a tudás almájából újra egy jókorát az ezt még moráli-san megemészteni képtelen, az erre még e tekintetben éretlen emberiséggel. Most már köpni kés - most már nyelni kell. Fölersödni az óriási-falathoz. Fölgyorsult az evolúció, minden nagyon közel van. Kozmikus méret szerint tapintásnyira. Az összeomlás is, de az evolúciós váltás is, magasabbra. Csak százezer évre érdemes berendezkedni, mondja Hamvas, de ezzel nem lazsálást hirdet, hanem túl-látást az aprócseprn, megbirkózást a folyton változóval. Mert azt is mondja, szánalmas és bárgyú re-ménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik, és a történet, (a személytelen izmus) Csak úgy magától, tlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni valóbaromság. A világ javulása az én javító tevékenységemtl függ. A világ megváltoztatását csak magam megváltozása teszi lehetvé - mondja egészen egyszeren, egészen személyesen. Várkonyi programja is ehhez csatlakozik: a kimondás, a megnevezés, a dolgok értelmének fölfedése teszi teljes-sé az életet, mert megadja az anyagi, testi lét szellemi, metafizikai jelentését. Kodolányi pedig eljut a "Vagyok, aki vagyok" gyönyörséges bimbójáig az emberi lényben. A "Megjelenés" óta át nem hárít-ható a személyes felelsség, de azóta megkérdjelezhetetlen a visszajutás lehetsége is egyben.

Ez a lehetség azonban nem a Politikai Halálisten (Hamvas kifejezése) hajcihjén múlik. A Politikai Halálistennek lehetnek - vannak is szörnységei, vagy tetszets h sei éppen: a hatalom-birtoklók és ál-Üdvözít k; és (nagyritkán) helyre ráncigálói annak, ami a folytonos jelenben éppen elbicsaklik. VégÜl azonban: amott, színról-színre, Ügyeire, ügyködéseire visszatekintve - ahogyan Pilinszky írja - "a Kre-atúra könyörög, leroskad, megadja magát". Szegény "fölértékelt" politika! Lássuk be szerényebb stá-tusz illeti. Lenne bár csalhatatlan törvényszabó helyett a csalhatatlan Törvény végrehajtója. Sinkó Er-vin is ide jutott - ez életmvének a kulcsa, a "messianisztikuselem". Anélkül a valami nélkül minden megfeneklik, a legforróbb is kihl, anélkül a valami nélkül minden rossz úgy megy el, hogy késbb - más göncökben - izmosodva visszatérjen. A politikába nem érdemes "lelkestül" belebonyolódni. De nem helyes elkel en kivonulni sem. A hermetikus elzárkózás pedig lehetetlen. Amit érdemes, ami helyes és amit talán lehetne: a politikát szüntelenül kontroll alatt tartani, utasító "halálistenségtl" megszabadítva csupán felhasználni az átmenetben. A felület iránti érzék teremti a történetet mondja Hamvas, Pascal után. ("Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok és érzéketlensége a jelentsek iránt különös értékfelcserélésnek a jele. ") Pascal pedig Püthagorasz után. ("Abban a pillanatban, amikor a középpont iránt való érzék elvész, belép a felület érzéke.") De ez nem von le semmit. St. Tripla im-pulzus. El a talajfelszíntl. A t irányába. Arra a tájra, ahol Weöres Sándor kirándulóangyal oly ottho-nosan mozgott, amíg vissza nem csábították az égi hasonlók. kegyelembl élt a "bels körön", elejé-t l végig. A többségnek azonban el kell jutni -legalábbis elindulni oda. S már nem kétharmad-is-tenként, mint Gilgamesnek. Nem lehet már bennünk az "istenit" pengeéllel kikeríteni; az - Golgota óta



- 308 -

- a vérünkkel keveredett össze. Akhillész egy pontján volt csak sebezhet. Nekünk minden porcikánk sebezhet már - s ahogy Török Sándor, az alázatos tanító-tanítvány mondja: nekünk az egyetlen se-bezhetetlen pontot kéne kitapintanunk végre. Sebben a gondolkodás segít elssorban. Az antropozófia doktora, Rudolf Steiner (az egyik árnyal attól némiképp vitatott másik árnyalat) mondja: a gondolko-dásunkról való szüntelen gondolkodás. A kapott eszmét a gondolkodásunkkal kell sajátuké tennünk - különben az ember megint szolgaságba kerül. Márpedig az a birodalom, ahova tartozunk, végs soron a szabadság birodalma. Ez a büntetésben az ajándék.: az ember amiben vétkezett, éppen abban tökéle-tesedhet. A gondolkodás eszköz a korrekcióra. S a magasabb szellemi rang feltétele. A gondolkodás szülte tett - "gondolom" - azonban már maga a jóvátétel, s annak nyomán egy kitüntetett, felsbb álla-pot alsó lépcsfoka. A sorrend megszabott. Ugrándozni komolytalan. A Kozmosz gyors, de nem kap-kodó. A Kozmosznak van méltósága. A Kozmosz normális. S egy bizonyos mértékig türelmes. De mindenképpen tervszer. A nemz -szül i ölb l id el tt lemászott magzat, az elbitangolt gyermek, a cselleng kiskorú végre fölserdül, s ereje teljében, okosodva megnyugodva már a Nemz-Szül táma-szára tér majd vissza. Egyetlen egy állapot van - "gondolom" -, ami az átvilágító gondolkodás állapo-tánál is magasabb. Ez a mindenkori Terézia-anyák (akár híresek, akár hírtelenek) már "átvilágított" állapota. A srített szeretet. A szenved "másokért" feladott "énesség". A perctl-percig áldozati étel. Ez mindennél több. Ez a tökéletes megfelelés a hívásra - a rés nélküli simulás a Mágnesként Vonzó-hoz.

Hamvas, Várkonyi , Kodolányi. Isten reklám emberei, ha ez túl frivolul nem hangzik. Állnak a dús tárház eltt, s mindenkit hívnak, aki arra vetdik: a másutt már annyiszor bebóvlizott népséget szépen, ékesen, zengzetesen tessékelik beljebb. És a népség, ha egyáltalán "leáll", - nagy baj ez - csak a kiraka-tot bámulja. A fényes kínálatokat az üveg mögött. Úgy tetszik, ide nincs . valutája. Nemcsak a leíró-nak, az elolvasónak is van felel ssége. Mindennek vége, ha a "szövegek" csak elszórakoztatnak, de nem mozgósítanak. Hiszen már minden meg van írva - többszörösen, különböz módszerekkel elismé-telve, mint a lassú felfogású - már-már gyógypedagógiás! gyerekek: mindenütt, minden nyelven meg van írva: magyarul is, Magyarországon. Minden meg van írva és megvalósítva szinte semmi. Körös-körül inkább a cáfolat megvalósításával tördnek -, s amit ma közel-távol látunk, az a dermeszt lát-vány nem más, mint a megkísérelt sötét cáfolatnak a cáfolata. A napnál is világosabb kudarc. Aki a világ urának hitte magát, most a halál torkában van, mondja Hamvas. Aki kételkedett, habozott, félt, "realitásban" lett áruló - sugallja Kodolányi. Aki a véges értelmet szembefordította a lélek végtelen princípiumával, az öncéllá tette magát - mondja Várkonyi. Van még egy szó, amelyikkel még a "szel-lem"-nél is gyakorlatiasabban, elbolondítóbban visszaéltek. Ez a szó: a nép. A sok ember együtt még nem nép; a nép csak az a valódi közösség, amelyben az a sok ember tevékenysége meg tud hatványo-zódni és meg is hatványozódik. A mer sokaság, a tömeg az ember egyéni létének lefokozását jelenti, a nép, a transzcendens eredet sközösség, tevékenységében, tudásában, életének abszolút értékében lesüllyedt állapotban él. Aki viszont a népben él, az mindezek fölemelt állapotában él - mondja Ham-vas, és összegez: A nép egyetlen feladata, hogy megszentelt életet éljen. Mit jelen ez? - kérdezem. Nem jelent sem kegyes sápítozást, sem belenyugvó, tompa tétlenséget. Nem jelenti, hogy az édes, mú-landó perc örömódája meg volna tiltva. Azt sem jelenti sajnos, hogy a napi gyötrdés megsznt egy csapásra. Csak azt jelenti, hogy a nép végre olyan kocsiban ül, amelyikrl tudja, körülbelül honnan jött és körülbelül merre kell hajtani azt. Aki a bakon van, legyen kátyúban a keréknél. Fönt éberen, lent készségesen. Fontos az útközben minden szakasza, minden mozzanat és tapasztalat; kívánatos a meg-nem-tiport, makulátlan nemzeti zászlók szélben-lobogása. De a majdani megérkezés a legfontosabb. A zökken ket ki lehet bírni. A zsákutcából ki lehet hátrálni. A lejt alja még egy új hegy lábához is ve-zethet. De a sivatag. De a szakadék. De a mocsár.

Jókai Anna

*forrás: Emlékülés Hamvas Béla halálának 30. évfordulója alkalmából a Magyar Írók Szövetségében, 1998. nov. 12.



- 309 -

„A beavatás nem egyéb, mint a lefokozott éberségű korrupt tudat normalizálása”

(Eksztázis)

A m vészet hatalma*

Miért nem találkozhattam soha Hamvas Bélával? - sajdul bennem a kérdés újra és újra. Milyen jó lett volna ismerni közelebbrl; nemcsak betit olvasva, hanem szavait hallgatva! Nem csak írásain keresz-tül találkozni vele, hanem diófa alatt együtt ülni, bort iszogatva - négy egész két-három tizedes poha-rakból, ahogy azt szerette volna - beszélgetni, vagy akár csak együtt hallgatni; figyelve a tájat, bort, egymást, önmagunkat és Istent. De ez a közösség nem adatott meg nekem, csak mvein keresztül. Pe-dig kis híján találkoztunk: Tiszapalkonyán élt hatvannégyig, ahová én nem sokkal kés bb megszület-tem. Szüleim talán nap, mint nap elsétáltak mellette. Vagy talán a szomszéd asztalhoz ültek le házas-sági évfordulójukat ünnepelve a preszszóban, ahol Hamvas Béla gyakran megfordult. Nem tudták, ki mellett haladnak el, ki mellé ülnek le, és nem tudták, hogy néhány év múlva megszületik a kislányuk, akinek a gondolkodására, lelkére majd nagy hatással lesz az a borozgató úr, ott a szomszéd asztalnál. De ugyanígy érzek Wass Albert prófétikus sorait olvasva is, melyek csodálatos költiségükkel mindig az Igazságot hirdetik. Miért nem jártam Floridában az elmúlt tíz esztendben, ahol talán felkereshet-tem volna, megszoríthattam volna kezét, és lábához kuporodván hallgathattam volna, mint mestert a tanítvány? A sort folytathatnám, a miértek meg egyre szaporodnának. Bele kell tördnünk, hogy itt, ezen a földön nem találkozhatunk mindenkivel, akivel közösségben érezzük magunkat. Most még el-választ minket a tér és az id. De vajon valóban elválaszt? Nem arra való-e a mvészet, hogy sajátos eszközeivel lerombolja ezeket a korlátokat, alkotó és befogadó között megteremtse a közösséget, fity-tyet hányva a kilométereknek és akár az évszázadoknak, évezredeknek?

Hétr l hétre összejáró népes baráti társaságunkba eljár egy író is. M veit ismerem, szeretem. Az id és a tér - mily szerencsés eset! - nem választ el minket. Hallgathatom eladásait, anekdotáit, ihatom piros borát, és fürödhetek jókedv-szelíd mosolyában. Ha nem tehetném, ugyanúgy vágynék rá, mint Ham-vas Béla, Wass Albert és a többiek esetében. Döbbenten tapasztalom: ha a tér és id nem állít közénk korlátot, akkor állítunk mi. Mveit olvasva sokkal mélyebben ismerem t, mintha összejárnánk egy társaságba. Sorai mögött ott van maga, nyíltabban, teljesebben, mint konkrét személyes kapcsolatai-ban. Mert alkotás közben nem alkalmazkodik, hisz nem tudja, ki fogja kézbe venni, elolvasni mveit. Ellenben ha hozzám beszél: alkalmazkodik. Nem hozzám, hanem ahhoz, akinek gondol. Alkalmazko-dik, azaz nem mutatja meg magát olyan szintén, mint mveiben. És én is alkalmazkodom. Kihez is? Mihez is? Ahhoz a képhez, amit alkotott rólam. Nem. Amit én gondolok, hogy rólam alkotott. Bo-nyolult? Igen. Ilyen szövevényes "lelki hálók" választanak el bennünket, embereket egymástól. Ezeket nehéz áttörni, ezért többnyire megelégszünk azzal, hogy kapcsolataink felszínesek: mi sem adunk so-kat magunkból, a másikból se látunk sokat. És ezen a hálón a mvész alkotásaival könnyedén áttör, ahogyan a távolságot és az idt is legy zi, és megtalálja az utat eldugott lelkünkhöz, hogy aztán együtt folytathassuk utunkat, mint mester és tanítvány.

Varga Tímea

*forrás: Új Ember Katolikus Hetilap LVIII. évf. 25. (2812.)



- 310 -

"Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van; csak attól függ, hogy van-e valaki , aki megvalósítja."

(Öt géniusz)

"Élünk vagy nem?"*

Hamvas Béla tanító jelleg vallásfilozófiai könyvében a Mágia szutrában a többi között arról is beszél, hogyan kísérelte meg a huszadik század az életet, a tizenkilencedik század jelszavát: élni, továbbra is középpontban tartani. Erre az alapjelenségre épült tudomány, költészet, s meghatározó szerep jutott neki minden lényeges gondolat megfogalmazásában. S miközben a XX. század folyamán minden energiát arra összpontosított az ember, hogy az evilági életet egyszeri és megismételhetetlen, egyedül üdvözít valósággá magasztosítsa fel a minden áron élni akarás szellemében, bekövetkezett a teljes cs d, mert közben teljesen megfeledkezett a jézusi igér l, nevezetesen "Mert a ki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az életét én érettem, megtalálja azt". (Mt 16, 25, kiemelés

K.K.) "Az élet elhasználódott és félelmetesen ellaposodott. Értelmét elvesztette" - írja Hamvas, majd így folytatja "Az emberi létezés határait a világi életre leszkíteni nem lehet, s ha valaki mégis megte-szi, cs dbe kerül". Mindezt, pedig az Ady évforduló okán mondottuk el, mely alkalmat ad nekünk arra, hogy eme költóriás néhány versét hozzuk emlékezetbe, amelyek egyértelm en juttatják kifejezésre a XX. századi ember életválságát, a hanyatlásba zuhant emberi életet, amelyrl ez is olvasható a Mágia szutrában: "A mer evilágiságról, ami az élet, kiderült, hogy keret, amelyen belül nincs semmi". Ez a semmi fogalmazódik meg az Élni, míg élünk, az Élünk vagy nem?, az Élet helyett órák vagy az Élet, élet, élet cím versekben mintegy visszamenleg magyarázatot adva az emberi elhagyatottságot, vagy ahogyan Király István fogalmazott az "atomlét-magán"-t kifejezésre juttató egyedülálló, felülmúlhatat-lan költ i vallomásra, mely a Szeretném ha szeretnének cím kötetet indítja útjára. Természetesen a Sem utódja, sem boldog őse kezdet versr l van szó. Az Élet, élet, élet Az utolsó hajók ciklus verse pontosan a keretek közé zsugorított emberi létezés mibenlétére adja meg a választ. Az élet "sokféle, gyönyör étel" amellyel nem lehet betelni, vágyakat maradéktalanul kielégíteni, s ezért válik a "gyarló üdvösségek", az állandó bnbeesések, az állandó vétkezések megnyilvánulásává. Ady tudatában van mindezeknek, szembenéz velük és felvállalja a következményeket: "Tudom én jól, hogy vétek, / Mégis olyan jó / Szárnyalni felétek". Felvállalja az élet helyett órák állapotát is, hiszen ilyen körülmények között mást nem tehet, s miközben felsejlik benne, hogy az eldologiasodott világban él emberben ott munkálkodik a mikrotheoszi lényeg, az ember viszont annak ellenére él, minden tettével szinte igyek-szik kioltani magából az isteni szikrát, a "latrok útjá"-t válassza, pedig, írja az Élünk vagy nem? cím versben, "Jézusokként kezdtük". Dehát már maga az a tény, hogy verscímben teszi fel a kérdést Élünk vagy nem? arra utal, hogy a lélek legmélyén Ady tudta, hogy ami a XX. századra megmaradt az embe-ri életb l, azzal ugyan nagyon nagy baj van. Az élet csak "Lidérces seregre válva" mímeldik. A költ felismeri "a lélek rületé"-nek állapotát az emberi létezésben, mely rossz álomként nehezedik az em-berre, az elviselhetetlenségig fokozódott olyannyira, hogy a felgyorsult elmezavartól várja a végkifej-letet: "Mért nem bátrabb a téboly / S minden értést, még mi volt, / Mért nem söpör világgá?" A ron-gáltság állapotába süllyedt, elhomályosult látású XX. századi ember eltorzult formában és álomszeren képes csak látni az életet. A tiszta látás képességét elvesztette. Az életet a vak sors büntetéseként éli meg, és sehogyan sem képes belenyugodni abba, hogy az ember a maga valódiságában az aprópénzre váltott élet letéteményese, "A megdühödött poklok népe" lett és elfogadta , hogy "élni míg élünk", mert úgy tudja, ez a szabály. Annak a XX. századi valóságnak a szabálya ez, amelyben "Az élet izga-lom és nyugtalanság és kívánság, amely éhséget eszik és szomjúságot iszik és álomról álmodik. ami csak élet és semmi más, a szenzációk ájultsága, ez azoknak az élete, akik csak élnek". Az eltömegese-dett, a masszába olvadt ember élete ez, amivel Ady végs soron sehogyan sem tudott megbékélni, amibe sehogyan sem, tudott belenyugodni. magánya ezért egyetemes magány. Mindazoknak a magá-nya, akik lélekben teljesen kívülállókként élik meg a kort amelyben élni kényszerülnek, akik felisme-rik és érzik az atomlétre ítéltetettség medd hiábavalóságát, miközben a lelkük mélyén ott lappang az Egységbetartozás studata, mely az ember megistenülési szándékának kiterebélyesedése során elhomá-



- 311 -

lyosult és elveszett. A Szeretném ha szeretnének valóban "a világirodalom egyik legnagyobb magány-verse" ahogy Király István állítja, mint ahogyan a Köszönöm, köszönöm, köszönöm a Miatyánk mel-lett a világirodalom egyik legszebb imádsága. Nem véletlen, hogy Ady írta mindkettt, annak a szá-zadnak elején, amelyben, ma már tudjuk, semmi sem volt olcsóbb "mint éppen az élet", mely mester-lövészek célpontjává degradálódott. S ha úgy is tnik, hogy Ady id nként elfogadta az "élni, míg élünk XX. századi szabályát, a felmagasztosulás perceiben írt verseibl egyértelm en kiderül, hogy sohasem adta fel a keresést, mert a félreértett keresztény dogma alapján tudatba helyezett bn, mint Hamvas is állítja, valójában "életteni körben folyik le", Ady költeményei viszont a lélek hosszát meg-járva a szellem szintjén realizálódnak, s ott talált a ritka pillanatokban önmagára az a mikrotheoszi lényeg, mely a teremtésben elnyert kegyelem révén a költ sajátja volt.

Ady nemcsak ggb l, dacból nem utódja, boldog se, rokona vagy ismerse senkinek, hanem azért, mert valahol az elhomályosulásban elhalványult lélek mélyén tudva tudta, hogy egyszeri és megismé-telhetetlen, egyedülálló és öntörvény teremtménye Istennek, s az isteni szikrának, a fenségnek is hor-dozója egyben S annak ellenére, hogy Isten csak annyi terhet rak az ember vállaira amennyit az képes elviselni, az ember, s így Ady is, gyakran úgy érzi, összeroppan a néki adott élet terhe alatt. A hitében megingott ember érez így, s ilyenkor az érzékek szintjén keresi a megoldást, ilyenkor arra is képes, hogy feladja egyéniségét, önmagát, dologgá, tulajdonná kíván válni, ilyenkor fogalmazódik meg benne az is, hogy "De mit csináljunk az életünkkel / Ha fáj?". Ilyenkor érzi lidérces messze fénynek magát az ember, ilyenkor érzi ennek az állapotnak elviselhetetlenségét, kibírhatatlanságát, tarthatatlanságát, ilyenkor sodródik az önfeladás örvényével, s úgy véli lélegzethez jut ha a másikban véli meglelni a feloldósát, a testi szerelemben véli meglelni az enyhülést, a megszabadulást. Pedig tudja, így lesznek Élet helyett órák. Esetleg csak percek. Holott "az emberi létezés annyi, mint az egész létezés állandó jelenlétében és esedékességében lenni". Ha ezt felfogja és tudva tudja az ember, nem elégszik meg többé élet helyett órákkal. Ady sem elégedett meg ennyivel. Önnönvalója lényegét, a benne lakozó isteni sziktár nem tudta megtagadni. Ezért lett életének velejárója az "önkínzás, ének". Meg azért, és els sorban azért, mert tudva tudta akárcsak Pilinszky, hogy "szeretet híján a valóság a semmibe ha-nyatlik". A "szeretném ha szeretnének" és a "látva lássanak" ,elementáris kényszerként nehezedett a lelkére. s mert a bnt, mely a "szellemvilág szentségének beszennyezésé"-t foglalja magába nem válla-lata fel sohasem, a magány lett örök útitársa. Mint minden XX. századi embernek.

Káich Katalin

*forrás: Üzenet, irodalom, művészet, kritika, társadalomtudomány; 2002 tele



- 312 -

"Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez fölülről nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az ember-nek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni

erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye fel."

(Scientia Sacra)

Ezoterikusok Haynau Baráti Köre*

Tradicionalizmus: ez a szélsjobboldali újgnosztikus irányzat elszeretettel nevezi magát "filozófiá-nak". Azonban a tradicionalizmus úgy "filozófia", miként a szcientológia "tudomány" vagy "tudomá-nyos módszer". Maga az elnevezés egy örökké jelen lév és a különféle kultúrákban más-más formát ölt , ám mindig ugyanazt a tartalmat hordozó "örök szellemi-metafizikai hagyományra" utal. Rendsze-re, miként a többi ezoterikus irányzaté, ersen szinkretisztikus képzdmény, amelyben egyaránt helyet kapnak az archaikus kultúrák különféle átértelmezett vallási elképzelései, különféle "beavatási miszté-riumok", a Grál és a hozzá kötd lovagi eszmény, az alkímia, a jóga, a kabbala, a szexualitás miszti-kus-spirituális értelmezései, a mágia és persze nem utolsósorban az asztrológia. Legjelentsebb képvi-sel i, illetve szerzi: Julius Evola, René Guénon, Fritjhof Schuon, Titus Burckhardt. Egyes tradiciona-listák Mircea Eliadét is magukénak vallják, vélheten nem csupán miszticizmusa, hanem fiatalkori politikai nézetei miatt is. Az irányzat hazai megjelenése fként Hamvas Béla nevéhez köthet, akit életének egy idszakában mélyen megérintett a tradicionalizmus, fként annak a jelenkor szellemisé-gével szembeni lázadása. Persze Hamvas a maga humánuma, kevésbé doktrinér gondolkodása, a szél-s jobbtól való idegenkedése s nem utolsósorban humora miatt nem igazán sorolható az igazi, kemény-vonalas tradicionalisták közé. Inkább a magát részben Hamvas-tanítványnak valló László András az, aki e tanokat elterjesztette Magyarországon (persze "missziójában" Hamvas kultusza jócskán besegí-tett), s mindmáig számít a magyarországi tradicionalisták vezetjének, illetve els számú képvisel-jének. Neki köszönhet például, hogy ez az irányzat tette a legnagyobb hatást a rendszerváltás eltti magyarországi buddhizmusra, mivel a szocializmus idején évekig tanított a Hetényi Ern vezette Ma-gyarországi Buddhista Misszió oktatási intézményében. László András és köre késbb, a rendszervál-tás után, alapított egy "tradicionalista egyetemet" is, a Hyperion Szellemtudományi Centrumot - egyi-két a rendszerváltás után gombamód megszaporodó ezoterikus iskoláknak - ahol 32 éves oktatási prog-ramot terveztek. (Gyaníthatóan a jezsuiták több évtizedes képzése adhatta az ötletet.) A Hyperionban archaikus nyelveket, asztrológiát, kabbalát, mágiát és hasonló tárgyakat oktattak, mígnem pár év után kudarcot vallott a kezdeményezés. Az iskolaalapítást követ en László Andrásék tradicionalista egyhá-zat is bejegyeztettek, "Pantolokatolikus Egyház" néven. A tradicionalisták mind eszmerendszerüket, mind pedig személyes kapcsolataikat tekintve, a hazai ezoterikus világ szerves részét képezik. (Annak ellenére, hogy magukat elhatárolják a többi irányzattól, s t azok iránt mélységes ellenérzéssel viseltet-nek.) Például László András nem csupán a buddhisták, hanem az asztrológusok körében is jól ismert személy, részt vett asztrológiai konferenciákon és megjelentek ilyen jelleg írásai. Ezoterikusaink kö-zül sokan ismerik Evola vagy Guénon (de fként Hamvas) mveit, s azok eszméit általában beépítik saját rendszerükbe. Egy igen jellemz példája ennek az "együttélésnek" a kilencvenes években m kö-d , azóta megsznt " shagyomány Iskolája", amely saját könyvkiadással és folyóirattal rendelkezett, s amelyen egyaránt tanítottak a Tan Kapuja Buddhista F iskola tanárai, az smagyar sámánhit prófétái és némely tradicionalista, köztük természetesen László András.

Magyarországon ez a partikuláris irányzat - legalábbis az arányokat tekintve - meglepen nagy súllyal képviselteti magát. Több kiadójuk van: az Arcturus, a Camelot, a nyíregyházi Kötet, a debreceni Kvintesszencia, a Stella Maris, korábban az említett Hagyomány Iskolája kiadója. Sorozatokat, perio-dikákat, folyóiratokat indítanak. Ilyenek az Arkhé, az Axis Mundi, a Pannon Front vagy a Tradíció. Kiadványaik száma és minsége meglehetsen jó anyagi hátteret sejtet, s ezek szinte minden nagyobb könyvesbolt és közkönyvtár polcain ott virítanak. Emellett más kiadók (például a Nemzetek Európája, a debreceni Lux Mundi, vagy az ugyancsak debreceni Stalker) is adtak/adnak ki tradicionalista köny-veket, illetve más folyóiratok (például a Demokrata) is jelentetnek meg tradicionalista írásokat, cikke-ket. Mindehhez jönnek a különféle kurzusok, eladások az ország több városában. Nyugodtan kije-



- 313 -

lenthetjük: a tradicionalisták létszámukhoz képest kifejezetten felülreprezentáltak a magyar kulturális életben. Ugyanakkor egészen meglep, hogy szinte mindenki elmegy mellettük, mintha nem is létez-nének. A különféle új vallási mozgalmakkal, az ezoterizmus és okkultizmus megjelenési formáival foglalkozó írások, könyvek, publicisztikák kivétel nélkül kifelejtik a tradicionalistákat. Szinte egyetlen szakember vagy újságíró sem hallott a Pantolokatolikus Egyházról vagy a Hyperion Szellemtudományi Centrumról. (Talán az egyetlen kivétel Tamás Gáspár Miklós, aki pár éve amolyan "közéleti újságol-vasóként" botlott bele a Pannon Frontba és a Tradícióba, és borzadt el azok tartalmától. Ám mivel sem igen ismeri ezt a szubkultúrát, így a kérdést szimpla politikai szélsségként kezelte.) Persze amiért a tradicionalizmus igazán érdekes, az nem csupán vallásszociológiai kérdés. E "szellemi szekta" egy meglehetsen markáns politikai irányzatot (is) képvisel, amely immár a hazai szélsjobb világának szerves része. Ennek megértése végett azonban valamelyest ki kell térni világképük ismertetésére. A tradicionalizmus egyik alaptanítása, hogy létezett/létezik egyfajta si, eredend léthelyzet, az Arany-kor, amelynek f jellemz je a lényünk magvát alkotó, személyen túli szubjektum, az Alany uralma a tapasztalati világ felett. A tradicionalista látásmód (vagy ahogyan k mondják: "létszemlélet") lényege erre az "énen túli énre" alapuló mágikus-szakrális szolipszizmus. Ennek révén ugyanis az isteni s-szubjektum képes felébredni az énben, miáltal is az én "Abszolút Individummá" válik. E felébredés egy több stádiumon át tartó folyamat, melynek során a törekv elérheti az üdvöt, ám ennek elérése nem a legmagasabb fokozat, mivel azt még különféle egyéb "felébredések" követhetik. E "létszemlé-let" határozza meg a változásokhoz való viszonyukat is. Amit mi fejl désnek hívunk, szerintük nem más, mint az Aranykorból történ kizuhanás, egyfajta szellemi bukás folyamata, mivel e folyamat ré-vén egyre inkább a tárgyi világ kezd uralkodni a tapasztaló Alany felett. A tradicionalisták tagadják a fejl dés tényét, s radikálisan elutasítanak mindenfajta fejl déselméletet. Fejldés helyett "lesüllyedés", "tudati elhomályosulás" zajlik. Mi sem jellemzbb példája ennek a "fordított evolúciós szemléletnek", mint hogy a tradicionalista antropológia szerint az ember nem tekinthet állatnak, sem a szó konkrét, sem metaforikus értelmében, viszont az állatok alsóbb tudati világokba süllyedt emberek.

Erre épül társadalom- és történelemszemléletük is. Az aranykori Alanyt, illet leg az Abszolút Individumot az archaikus kultúrákban a szakrális istenkirály képviseli, a szubjektumot maga alá gyr , azt "elhomályosító" tárgyi világot pedig a nép, illetve az alacsonyabb kasztok. A királyság és a papság intézményeinek folyamatos háttérbe szorulása, deszakralizálódása, illetve eltnése, a demokrácia meg-jelenése, az emberi jogok, az egyenlség eszméje, a tömegmozgalmak megjelenése stb. az Aranykor-ból kizuhant állapotnak, a lesüllyedésnek, a szellemi hanyatlásnak társadalmi-politikai megnyilvánulá-sai. Ezért elutasítják a demokráciát, a modernizációt, a köztársasági államformát, st az alkotmányos királyságot is, mint antitradicionális formációkat. Minél tekintélyelv bb, hierarchikusabb és szakráli-sabb egy uralmi forma, annál közelebb áll a tradícióhoz. Mitikus történelemszemléletükben a francia forradalmat természetesen a világtörténelem egyik leggyalázatosabb eseményeként, a Harmadik Biro-dalmat az si rend feltámasztására tett kísérletként, az SS-t a XX. század egyik heroikus és magasren-d szellemi vállalkozásaként értékelik. Hitlert és Szálasit szakrális és karizmatikus államférfinak, 1945-öt pedig a Sátán földi uralma kezdetének tekintik. Ahogyan társadalmi síkon az istenkirály kép-viseli az Alanyt, úgy az emberi fajok között az árják, pontosabban azok még tiszta, érintetlen sei, a "hiperboreusok". Ezek a felsbbrend , más fiziognómiával rendelkez lények egykor a Sarkcsillagról érkeztek a Földre, s az alacsonyabbrend fajokkal, "a lemuriai szubsztrátum alig-emberi lényei"-vel történt sajnálatos keveredés folytán süllyedtek le mai (fehér) emberré. Jelenleg a nordikus típus a leg-tisztább képviselje ennek az si "hiperboreus" fajnak, de ez is csak maradványaiban. A hiperboreusok ellenpólusát alkotják a déli, sötét br etnikumok, amelyek a Sötét Kort, az anyagot, a démoni er ket, a szubjektumot maga alá vet tárgyi világot reprezentálják. Az alsóbbrend emberek alacsonyrendsé-gének éppen ez a lényege: nem képesek "felébredni", vagy más terminussal: a valóságot realizálni. Azaz lényegüknél fogva antispirituális lények.

A tradicionalizmus alapveten keresztényellenes irányzat, habár ennek megfogalmazásában azért álta-lában (nem mindig!) óvatosan járnak el. A kereszténységet elssorban mint a szeretet vallását és a szo-ciális gondolkodás megnyilvánulását vetik el, ám elismerik a középkori harcos kereszténység "érdeme-it". A sátánistákon kívül talán ez az egyetlen olyan jelenlegi ezoterikus irányzat, amely a történeti Jé-



- 314 -

zust semmiféle formában nem favorizálja. A tradicionalisták nem tesznek olyan tiszteletköröket, mint azok a misztikus-újokkultista irányzatok, amelyek Jézust gurunak, pszichoterapeutának, szupermennek vagy éppen ufonautának tartják, és így valamiféle módon be tudják integrálni rendszerükbe. Arra sincs szükségük, hogy a Megváltót nem zsidó (árja, szittya-párthus, szumír-magyar stb.) származásának "bizonyítása" révén próbálják tisztára mosni, és így valami módon megtartani, ahogyan azt azok az újpogány irányzatok teszik, amelyek különféle megfontolásokból nem akarják vagy nem merik telje-sen elvetni a kereszténységet. k ennél bátrabbak, mondhatni intaktabbak: Jézus zsidó isten és slussz. Gazdag István például ezt így összegzi: "Az ultrajobb "az eredethez való visszatérés" hosszú és csön-des menetelése során oly messzire jutott, hogy ma már a lehet legtisztább módon tud különbséget tenni az artfremd, azaz a közösségtl (vagyis az európai közösségtl) idegen és az arteigen, vagyis a közösséghez tartozó között. Nietzsche nyomán teljesen világos számára, hogy az indoeurópai szelle-miségt l alapvet en idegen a kereszténység, mert hiszen a "keresztény Isten nem más, mint a kozmo-politává vált zsidó Isten: a premisszától megfosztott konklúzió."" Jellemz, hogy László András Ham-vassal szemben is fként annak kereszténységét hozza fel bírálat gyanánt: "Azonban az is kétségtelen, hogy míg 1944/45-ig Hamvas Béla egyre közelebb került a tradicionalitáshoz, 1945-ben ez a folyamat megfordult, s Hamvas Béla távolodni kezdett a Hagyománytól és a Hagyományosság szellemétl (no-ha teljesen soha nem tudott ettl elszakadni). Hamvas Béla a kereszténység mellé állott, több tekintet-ben szembehelyezkedve a Hagyománnyal, majd késbb - kompromisszumszeren - úgy fogalmazta meg e kérdéssel kapcsolatos ítéletét, hogy a kereszténységet a Hagyomány betetzésének kell tekinte-ni." A tradicionalisták számára egyetlen elfogadható Krisztus-értelmezés létezik, a krisztusi személy gnosztikus alapon történ szimbolikus (át)értelmezése: Krisztus valójában az Én, az Alany. Így amikor például Krisztus azt mondja, hogy "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet", tradicionalista szempont-ból metaforaként értend, vagyis az Út, az Igazság és az Élet - ami Krisztus, illetve a krisztusi egzisz-tencia - nem más, mint az Én, az Abszolút Individum, és semmiképpen sem a galileai zsidó. A tradici-onalisták sok tekintetben annak az eszmeiségnek az örökösei, amely a húszas-harmincas évek Európá-jában (f ként Németországban) a nácizmus egyik közvetlen elzményeként, illetve fontos szellemi-ideológiai alkotóelemeként jelent meg. Elssorban is azokra az okkult-ezoterikus irányzatokra kell gondolni, amelyek köré különféle szélsjobboldali titkos társaságok szervezdtek annak idején. Ilye-nek például a Thule Páholy vagy a Lanz Liebenfels vezette Új Templárius Rend. (A témáról sajnos eddig átfogó tudományos feldolgozás nem született. Olvashatunk róla a kommunista Ludvík Soucek, az ezoterikus Bergier és a steineriánus okkultista Trevor Ravenscroft könyveiben, de forrásérték Hit-ler egykori munkatársának, Rauschningnak a memoárja is, amely Hitler bizalmasa voltam címmel ma-gyarul is megjelent.) Persze a tradicionalisták maguk is el szeretettel foglalkoznak ezekkel a szellemi el dökkel, s a témáról maguk is megjelentettek könyvet. A tradicionalisták mégis felemásan állnak a létez nácizmushoz. Ultrakonzervatív arisztokratizmusukból ered en ugyanis mélyen megvetik a népi-esség és a szociális gondolkodás minden formáját, így a nemzetiszocializmus népiességét, illetve szo-cializmusát is. Az egyébként sok szempontból tisztelt Szálasi nézeteiben, illetve a nyilaskeresztes mozgalomban - de még a német nemzetiszocializmusban is - f ként (vagy talán mondhatjuk: kizáró-lag) a népiességet és a szociális vonatkozásokat kifogásolják. A tradicionalisták ezért elutasítják a "széls jobboldali" jelz t, és magukat inkább "ultrajobboldalinak" nevezik, ami annyit tesz, mint "tisz-tán jobboldali", mentes mindennem baloldaliságtól. Így válik érthetvé a tradicionalisták antinacionalizmusa, avagy "transznacionalizmusa" is. A közös nemzethez tartozás eszméjében ugyanis az egyenlség alantas, "antitradicionális" gondolata rejlik. Márpedig szerintük mindenfajta egyenl-ségeszme, mint a szellemi degeneráció egyik legfbb megnyilvánulása, radikálisan elutasítandó. Ezért a nemzeti eszmét eredenden baloldalinak tartják, s mélységes averzióval viseltetnek a népi-nemzeti gondolat mindenfajta megnyilvánulása irányában. Egyébként írásaikból áttételesen ugyan, mégis egy-értelm en kitetszik, hogy magával a magyarsággal sincsenek kibékülve. Ennek oka az lehet, hogy a "hiperboreus fajnak" a magyarok nem örökösei (legfeljebb töredék részben), mivel ezekhez csupán azok sorolhatók, "akiknek a nyelve seredenden az indogermán vagy indoeurópai, vagy indokelta nyelvcsalád valamelyik nyelve volt". Márpedig a magyar nyelv nem az, mint ahogyan a turáni faj sem árja. (László András idézett mvében egyébként kifejti, hogy a magyar nyelv alapvet en alkalmatlan mindennem szellemi-filozófiai tartalom kifejezésére, s e hiányosságot csupán idegen nyelvi elemek-kel lehet pótolni.) Ennek megfelelen elvetik, mi több: élesen elítélik azt a magyar szabadságharcos



- 315 -

hagyományt, amely a magyar nemzeti eszme alapját képezi immáron másfél évszázada. László András err l így ír: "Az 1848-as európai forradalmak és 1848/49-es magyarországi forradalmi lázadásból fel-ségáruló belháborúvá terebélyesed események - tradicionális szempontból - egyetlen mozzanatukban sem fogadhatók el, és csak a legmesszebbmen retrospektív elutasítással kezelendk." Hogy miért is? A válasz egyértelm: "Egyetlen nép sem folytathat "szabadságharcot" a királya - ez esetben V. Ferdi-nánd és I. Ferenc József - ellen. Nem beszélve arról, hogy Magyarország, a magyar nemzet egyáltalán nem élt a Habsburg és Habsburg-Lothringen királyok uralkodása idején sohasem elnyomás alatt, vagy bármilyen tekintetben rabságnak minsül körülmények között."

László András fejtegetése során 56-ra is kitér: "Sajnos, 1848/49-et nem csupán az 1918-as szirózsás forradalommal rokonítják - ami nem lenne baj -, hanem mindkettt az 1956. október 23-án kirobbant magyarországi antikommunista szabadságfelkeléssel és szabadságharccal is. Ez súlyos és bnös hiba. Az 1956-os magyarországi szabadságfelkelés és szabadságharc - Magyarországnak, a magyar nemzet-nek, a magyarságnak az egyetlen szabadságfelkelése és szabadságharca volt az egész történelme fo-lyamán. A törökök elleni harc - háború volt a benyomuló, majd megszálló küls ellenség ellen - véde-kez és visszahódító háború. A Bocskai- , Bethlen-, a Thököly-, a Rákóczi-, és a Kossuth-féle "sza-badságharcok" nem voltak egyebek, mint kiterjedt forradalmi lázadások és belháborúk."12 56 tehát kivétel, antikommunista jellege miatt. Azonban hogyan is néz ki ez a kivételezés? "Az, ami 56 szén Magyarországon történt - egyáltalán nem volt "haladó" történés, nem volt "haladószellem" emberek "haladószellem" tette. Ezt - titokban - a liberális progresszionistáknak is tudniuk kell, s valószínleg - titokban - tudják is, de törekvéseiknek nem lenne hasznára, ha ezt bevallanák, hiszen 1956. október 23-ának az emléke - megfelelen manipulálva - nagyszeren megfelel bizonyos - a Kali-Yugát (ti. a Sötét Világkorszakot) generáló erkkel kollaboráló szándékok ágenseinek most, a XX. század végén." Va-gyis László András pontosan ugyanazt az érvet hozza 56 "tradicionalista szempontból" történ elfo-gadtatására, amit az egykori moszkovita kommunisták annak lejáratására, illetve a forradalom leveré-sének igazolására: az 1956-os felkelés ellenforradalom volt. A különbség - akárcsak a fejldésre vo-natkozó elképzeléseik esetében - itt is az ellenkez el jel, a visszájára fordítás: 56 éppen azért pozitív esemény, mert nem haladó szellem, mert ellenforradalom. Egy másik tradicionalista, Baranyai Tibor Imre, még ennél is tovább megy, mivel már expressis verbis démonizálja is a magyar szabadsághar-cokat: "Az európai polgári forradalmak kedvez visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzje is volt (Dessewffy, Szécsen, Szgyén, Széchenyi, Zichy), ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni szélsbalol-dali dilettantizmus. Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom a tradici-onális elveket képvisel, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehe-lyett az els legjobb esetben (sic!) a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, mindkett határozottan antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak min sül, azaz a földi-emberi világban - tudva vagy tudattalanul - a metafizikai értelemben vett Sötét-ség uralmának fokozására irányulónak tekinthet. Korántsem valamiféle "igaz magyarság" húzódott meg a kurucság vagy a Kossuth-párti erk hátterében, hanem a lét okkult háborúja, a nacionalizmus, amely a nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkel ket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítésére irányult." A magyar nemzeti öntudat alappillérei közül egyébként leg-jobban a magyar reformációra jár rá a rúd, méghozzá két okból is: egyrészt a reformáció mint olyan önmagában deszakralizált, antitradicionalista képzdmény, másrészt ezt még tetézi, hogy összefonó-dott a nemzeti eszmével. Így a kálvinizmus kritikájával együtt a "magyar néplélek" is megkapja a ma-gáét: "Tény, hogy a szigorúan anti-tradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az "igazi magyar vallásnak", az mindennek, csak pozitívumnak nem nevezhet. A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemz titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban. " Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy még a nemzeti királyság intézménye is degenerált képzdmény: "A nemzeti királyság - mint errl már beszéltünk - gondolati hibrid és khiméra, az antitradicionális eltéve-lyedések egyik sztatuális síkon megnyilatkozó vetülete, amiért csak az ostobák lelkesedhetnek". Min-dezen nézetek azóta önálló kötetben is megjelentek, és éppúgy kaphatók a "nemzeti", mint a normál könyvesboltokban. Egy anekdota még az egészhez: évekkel ezel tt László András egyik ismerse me-



- 316 -

sélte, hogy Lászlóék összehoztak egy kis klubszer baráti kört "Haynau Baráti Kör" néven. Amikor err l hallottam, azt hittem, valami abszurd-avantgárd poénról van szó, amolyan polgárpukkasztásról - lévén a tradicionalisták világa mégiscsak egy sajátos marginális-(fél) értelmiségi szubkultúra. Ám a fenti írásokat olvasván rájöttem, hogy tévedek. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a háború eltti tradicionalisták szélsjobboldali elkötelezettsége még nem egyértelm, habár egyes szerzk (pl. Evola) szimpatizáltak annak bizonyos eszméivel és törekvéseivel (f ként a fasizmus hskultuszával). Az ere-deti tradicionalizmusnak a húszas években történt létrejöttében nagy szerepet játszott a XIX. századi konzervatív royalizmus, valamint a század eleji neokonzervativizmus. És persze az ezekkel társuló mindenféle irracionalista filozófiák, voluntarista eszmék, szociáldarwinista nézetek, a deformált-átértelmezett Nietzschétl az antiszemita porosz ideológusokon keresztül a spengleri ideákig. A közös fundamentumok: az sök, a föld, a vér, a hierarchia tisztelete, a tömegek megvetése, az egyenlség és a demokrácia gylölete, a szakrális, a metafizikai, a misztikus, az árja, a konzervatív, az uralkodó. Így állnak össze - egyébként a maga sajátos bels logikája szerint koherens és konzisztens rendszerré - Chateaubriand vicomte, de Maistre gróf, vagy a magyar aulikusok ókonzervatív nézetei Gobineau, Chamberlain vagy Rosenberg fajelméleteivel, így kerülnek egyugyanazon pantheonba Ferenc József és Adolf Hitler, Metternich herceg és Szálasi, vagy éppen a vasgárdista Corneliu Condreanu és az utolsó Bourbon, X. Károly. De így alkotják ugyanannak a gondolatvilágnak különböz épít elemeit az SS, a Habsburgok, az indiai kasztrendszer, a szolipszizmus, a lovagi kultúra vagy éppen Hasfelmetsz Jack "bizonyított" zsidó volta, és a mögötte álló szabadk m vesség leleplezése.

A tradicionalisták szociokulturális gyökerei nagyjából ugyanazok, mint a hippikorszak eltti okkultis-táké. Eredetük az exkluzív szellemi dolgokra vágyó középosztály köreiben keresend, kiegészítve e kört néhány deviáns nagypolgári figurával és már generációkkal korábban elszegényedett arisztokratá-val. A tradicionalista szellemi univerzum ugyanannak a kávéházas "polgáriszalon-világnak" tipikus terméke, amelyben együtt kavargott a spiritizmus a forradalmi eszmékkel és politikai utópiákkal. Ugyanaz a közeg, amelybl az ezoterikusok mellett bizonyos radikális baloldali irányzatok, csoporto-sulások is kiváltak. A titkos tudásra vágyó mvelt közönség, a rajongó kékharisnyák, a bohém mvé-szek, a magukat keres extrém figurák közege, a valamiféle megújulást áhító, álmodozó értelmiség világa. Innen jöttek a tradicionalisták is, együtt a teozófusokkal és a vallásos anarchistákkal. Az a mára már elt nt világ ez, ahol a szalonokban asztalt táncoltattak, Tarot-kártyát raktak ki, vegetarianizmusról, tibeti misztériumokról, világkatasztrófákról, öszszeesküvésekrl, népboldogító új eszmékrl vagy ép-pen a fajok harcáról értekeztek, miközben a háziasszony által felszolgált süteménnyel morzsázták le magukat. Nos, mindez önmagában meglehetsen érdektelen téma volna, hiszen a tradicionalisták köre látszólag nem több egy szubkultúránál a sok közül. Csakhogy ezek az emberek és eszméik valami ok-nál fogva egy sajátos megbecsültségnek örvendenek szerte a szélsjobboldal különféle berkeiben. St, ugyanez az érthetetlen elfogadás tapasztalható számos olyan jobboldali érzelm keresztény részérl is, aki már találkozott ezzel az irányzattal. Magam beszélgettem olyan katolikus hittudományis hallgatók-kal, akik László András eladásaira jártak, és azt rendkívüli szellemi felüdülésként élték meg. Egy filmrendez n pedig, aki az ezredforduló kapcsán nagy összeg pályázati pénzhez jutott, hogy "alter-natív filmet" készítsen a Szent Koronáról, elmondta, hogy Pap Gábor mellett többen László Andrást ajánlották neki, mint a kérdés "rendkívül alapos szakért jét". A tradicionalisták nézetei ráadásul az elmúlt öt-hat évben mintha kezdenének egyre jobban helyet kapni a radikális, illetve szélsjobboldali sajtóban: Baranyai Tibor Imre például az egykori Hunniában, fent idézett írása után, egy hétrészes so-rozatot indíthatott a "tradicionalizmus létszemléletér l". (Egyébként ugyanebben a lapban korábban László András is közölt cikkeket.) Újabban a Demokratában is meg-megjelennek tradicionalista írá-sok, s a Magyar Fórum már idézett, 2000. november 23-i számában már egy László Andrást sztároló interjút is olvashatunk. Az interjút készít újságíró szerint László "koherens gondolkodású filozófus", illetve olyan ember, aki "tántorítatlanul ragaszkodik az igazsághoz". Vajon mi lehet az oka ennek a különös kiváltságnak? Hiszen nyilvánvaló, hogy azoknak a kijelentéseknek már a töredékéért is, ami-ket a tradicionalisták megengednek maguknak, iszonyatos felzúdulás, országos botrány lenne - ha azt nem egy "ultrajobboldali" írná vagy mondaná. A jelenség oka részint nyilván abban a szellemi deficit-ben is kereshet, amellyel a szélsjobb állandóan küszködik. Mivel még mindig híján van az alkotó intelligenciának, örömmel fogad minden értelmiségigyanús, intellektuellként megnyilvánuló figurát.



- 317 -

Ennek köszönhet, hogy a legkülönfélébb ízlés, sokszor teljesen ellentétes világnézet alakok sod-ródnak itt össze, valami egészen sajátos kulturális-politikai egyveleget alkotva - elssorban persze a közös ellenségek, a közös gylöletek révén. Így kristályosodik ki ebben a káoszban egy közös lényegi-ség, egy sajátos, önmagáért való jobboldaliság. Vagyis teljesen mindegy, hogy ki mit mond vagy ír le, a lényeg, hogy magát "jobboldalinak" nyilvánítja, és f ellenségének ugyanazt a politikai ert jelöli meg. Így alakul ki az a sokszor viccesen abszurd helyzet, hogy ezekben az egyébként ideológiailag keményen elkötelezett lapokban az egyik oldalon még szinte vallásos érzülettel átitatott írást olvasha-tunk a magyar szabadságharcokról, pár oldallal odébb viszont már egy "kritikus elemzést" Kossuth vagy Rákóczi rebelliójának sötét természetérl. Az egyik cikkben még a kereszténységet, annak érté-keit védik, a másikban a kereszténység árjáktól, vagy éppen az smagyar lélektl idegen mivoltát hangsúlyozzák. Ám a tradicionalizmusban rejl lehet ségek is eléggé csábítóak. Bármily furán han-gozzék is, a tradicionalizmus potenciálisan a legkorszer bb szélsjobboldali irányzat, lévén a világ jelenlegi alakulása éppen az ilyesfajta eszméknek dolgozik. A nemzetállamok s velük a nacionalizmus szerepének, súlyának csökkenése, vagy esetleges eltnése még egyáltalán nem jelenti a szélsjobbol-daliság eltnését. St, a szélsjobboldal erre a kihívásra korszerbb válaszokat képes adni, mint a mér-sékeltebb, konzervatív jobboldal. A globalizáció jól rárímel a tradicionalisták "transznacionalizmusá-ra", és a kulturális változások tágabb közege is melegágya lehet egy ilyen eszmerendszer ersödésé-nek. Gondolhatunk itt a sokat emlegetett világnézeti és értékválságra, az irracionalizmus újbóli feler-södésére, a kereszténység hanyatlására stb.

De nem csupán erre. Az újjáéledt rablókapitalizmus kíméletlensége, a kiszolgáltatottság, az oligarchia nyílt politikai szerepvállalása (lásd a Berlusconi-jelenséget) a tekintélyelvségnek, a hierarchia kultu-szának kedvez. A különféle nem etnikai alapú lokális érdekek ersödése és az ezzel összekapcsolódó kliensrendszer pedig a feudális gondolkodásmód reneszánszát hozhatja el. Amikor a maffiának a legi-tim politikai szférával történ összeolvadása végbemegy, s a barbár törzsfnökök így legitim hbér-urakká válnak, megindulhat a szellemi gyökérkeresés és felmerülhet a hatalom szakralizálásának igé-nye. Ezek a tendenciák elkerülhetetlenül áthatják a kultúrát és ideológiai elemekké szublimálódnak, ahogyan a gyarmatosító imperializmus is elsegítette az elitista neokonzervatív ideológiák és a modern fajelmélet létrejöttét és ersödését. Egyébként, ha az ember elolvassa egyes tradicionalista szerzk írásait, látni fogja, hogy a világ ilyetén alakulásával nagyjából k maguk is tisztában vannak, mi több: készülnek erre a feladatra. A Demokrata 2001. július 5-i számában pedig Bognár László, a MIÉP alel-nöke beszél arról, hogy a párt fiataljai körében egyre népszerbb az ún. Új Jobboldal, amely a "termé-szetes egyenltlenség, a szervesen hierarchikus társadalom mellett teszi le a voksot", s ennek az esz-merendszernek els hazai képviselje nem más, mint Hamvas Béla. Azt hiszem, óriásit tévednek azok, akik a szélsjobb terjedésének legfbb okát a nacionalizmusban vagy a politikai kereszténységben látják. Ami pedig a tradicionalizmus ezoterizmusát illeti, igaz ugyan, hogy az ezoterizálás, a miszti-cizmus, az okkult elemek a politikai ideológiák esetében szinte mindenkor a periférikusság kifejezi, ám rendszerint ez is csak addig tart, amíg az eszmét meg nem vásárolják azok, akiknek erre szükségük lehet, s így az ki nem lép a szubkultúra alkotta szk, belterjes körbl és valódi uralomra nem jut. Azu-tán már a vev igényeit kell kiszolgálni, és erre mindig van megfelel szakember. Ezért nincs igaza Tamás Gáspár Miklósnak sem, amikor a tradicionalizmust egy laza kézmozdulattal, mint "esélytelen szubkultúrát" intézi el. Ha mai formájában talán nem is, elemeit és alapértékeit tekintve még szép jöv várhat erre az eszmerendszerre. De legyen bárhogy is, e jelenség azért mindenképpen rávilágít arra, hogy a szélsjobb s r n hangoztatott népiessége, keresztény értékei, szociális érzékenysége stb. nem más, mint politikai eszköz, propaganda, maszlag. Vagy ahogyan Hamvas mondaná: kenycs.

Farkas A. Márton :

*forrás: Élet és Irodalom, XLV. évfolyam, 2001. 30. Szám, 2001. július 27.



- 318 -

"A megváltás világa mélyebb, mint a teremtésé. Az emberi élet itt a földön a szellemek vádolásában valahol mélyen lent áll az egyre világosabb fokozatok alatt, s ezeket a lélek csak akkor éri el, ha a beavatásban megtisztul (metanoia, tesuvah)."

(Scientia Sacra)

"Világnak virága"?!*

Magyarul nem sok gondunk lehet az induláskor, hiszen a lélek és lélegzet szavunk egy hangon, egyet mond, lehel. Mégpedig mindenekeltt azt, hogy növényi származásunk, és így alakuló környezetünk-belnyezetünk nélkül fel sem tehetnénk a kérdést. Milyen kérdést? Bármilyent. Mit értek növényi szár-mazás alatt? Hát, hogy talán valami könnyebbel kezdjük: az ember ugye - Hamvas Béla szavával - egy 'sejtállam' (is). Márpedig aligha lehet kétséges mára, hogy e földi élet els markáns megnyilvánulása valahány százmillió (?) évvel ezeltt az egysejt, avagy az egy sejt vala. Ami, miután valamely 'beépí-tett teremt ige' parancsára egyszerre csak több lett, elször növénnyé, majd állattá növekedett. S ln bel le ember is. (E sorok írójának például ez a néhány százmillió éves megszakítatlan átöröklött-örökített sejtépítési 'vonal' teszi lehetvé, hogy egyáltalán elmélkedhet a fenti kérdésen! Persze a ked-ves olvasó számára is az olvasást.) E sorok írója számára különben, de belülben is, alighanem magyar anyanyelve okán elssorban (de errl még majd bvebben) nem kétséges, hogy amennyiben e kozmo-szunknak, világunknak volt kezdete, akkor a kezdetekt l - ha tetszik - 'elemi, atomi, molekuláris' szin-ten (is) benne volt a test-lélek-szellem kibontakoztatásának azon teremt parancsa, igéje, aminek eddig általunk ismert leggazdagabb tejúti Nap-Föld termésével most egymásban, no, és a tükörben gyönyör-ködhetünk, vagy nézhetünk 'farkas-, hal-, birka-, bika-' - vagy ami tetszik - szemet. No hát ez a szem, szemet vet (erre-arra-amarra) kérdés is megérne egy mesét! (Ezennel felajánlom a témát nálam 'mesé-sebbeknek' szabad felhasználásra!)

De mi van, ha soha nem volt kezdete e szemvetésnek, hanem mindig is vettetik-arattatik, 'a végtelen számú világok végtelen számú lényei által és között', amint például a Buddha nyomát követk nagy része fogalmaz. Vagy, amint a mi univerzumunkat vizsgáló szaktudósok egy jó része tartja magát ma-napság, mondjuk a folyamatosan és egyszerre keletkez , term , bimbózó és pusztuló, táguló és szkü-l , végtelen, ámde nem határtalan, stb. univerzumok képleteihez? Egyre megy? Csak amióta élek itten e formámban 'Krisztus eljövetele után' (Háát! Ha csak körülnéz az ember... Hát, még ha belül is! Lega-lábbis kételyei támadhatnak ugye?!), az ezerkilencszázötvenes évek óta, a sokadik elmélet cáfoltatott meg a kérdésben, születtek újabbak, és alig hiszem, hogy valaha valakik elállhatnak majd egy végér-vényes változattal. Miért? Azért kérem szépen, mert a 'valóság természete' minden jel szerint nem csak 'paradox' (Hamvas), de alighanem mérhetetlenül nyitottabb és mesésebb, mint azt általában illik, avagy tiltott/kötelez elismerni. Ha jól emlékszem, a nagy fizikus, a náci-német atombomba kiváló elszabotá-lója, Werner Heisenberg mesélte például, hogy a kvantummechanikai kísérleteket követen kezdte úgy érezni, hogy egy olyan 'teremt-term ' szintet ért-ek el, ahol természet nagysága a feltett kérdések (matematikai elméletek/vizsgálati eszközök) szerint kezdett válaszokat improvizálni! Magyarul talán ez a tanulság: a képzeletetek szerint adatik nektek; hiszen mit l is függ leginkább milyen kérdéseket teszünk föl!? De mitl függ a képzelet tartalma, iránya, szabadságfoka? Hát tapasztalataim, és tanul-mányaim alapján mindenekeltt attól, hogy kinek-minek is tekintjük, tartjuk magunkat - legmélyebb meggy z déseink szerint. Nos, az si magyar nyelvi tájékozódás alapján például az ember lehet sok minden (!?), de helyzete legtágabb, és legmélyebb értelmezését, jelentését tekintve egyszeren a min-denség szülötte, és egyben 'képviselje', a mindenhol aktuális világ közepén. Minden egyes ember. Tartalmilag, vagy potenciálisan legalábbis. (Aki nem hiszi, járjon utána!) A forma ugyan természete-sen mindig az adott univerzum, világ 'virágzási' lehet ségei, és lelkes-szellemes lényei teremt-termése által meghatározott, de legközepébenn, MAG-jában a teremt ige (vagy mi) egy-ugyanaz kell legyen, mint a virágoké és a világoké. Persze nem csak a magyarokra, magyarul beszélkre-ért kre vonatkozik ez a tétel (gondoljunk 'csak' a világ népmese kincsére!), de - mára számtalan módon, for-mában, tanulmányban 'bizonyítva' *- számunkra mintha kivételesen közel lenne a 'szerves' (egybefüg-g ? egészre irányuló?) értékelés eme leggazdagabb lehet sége. /Leggazdagabb, mondok, mert még



- 319 -

soha, sehol nem találtam olyan tanítást, ami bele ne fért volna, netán 'nagyobb' lett vóna bármiféle mó-don. Talán a TAO, a kínai Ég és Út Egysége emlékeztet leginkább 'aranykori' nyelvünk lehetségeinek mindenséges bségére./ Mindenséges maszlag!? (Kiálthatna föl valaki!) Hagyjuk a bukott, vagy egye-sek szerint (pl.: Pap Gábor) "önfeláldozóan tönkrement" mágus magyarokat, hiszen most már csak maradék kis országuk földjét kell kiárusítaniuk, és (talán néhány rezervátumot, makacs személyiségek kis köreit kivéve) eszméletlenül gyorsan beolvadnak végre az üzleti, egyházi, 'versenyes', keresked-lakáj-globalokrata 'világrendbe'. Slussz! A vérözön évezredekig nem tudott velük végezni, de a 'cunci-áradat' (H. B.) egyetlen évtized alatt (szinte?) teljesen kicsinálta ket. Amilyen tehetségesek tudnak lenni olykor (egyenkint!), annyival hülyébbek, kaparibbak, görcsösebbek, 'vallásosabbak', hiúbbak, és korruptabbak (stb.) - még a 'globális átlagnál' is, ha egyszer belevetik magukat 'a jóba'. Hamarosan alighanem nagyobb mesterei lesznek a 'mintháknak' (bnp, nato, eu-ro, aszentko-rona, 'szabad'-pia-c, demok-rác-iá stb.), mint mai 'nyugati' idomítóik és parancsolóik. Ámen. (Vagy nem?!?) De mi van a többivel? Ez a lény, aki/amely olyannyira megzavarodott önértékelésében, hogy szinte már fokozhatat-lan véres rültségek sorát követi el saját fajtája ellen is folyamatosan (legalábbis írott tört-én-etünk tanúsága szerint, vagy tízezer éve) a föld minden táján szinkronban a mai napig, miközben mintha szándékosan igyekezne végképp tönkretenni a földi élet lehet ségeit (de legalább a leggyorsabb iram-ban ritkítani, és/vagy megerszakolni, kifosztani, kizsákmányolni a növényi és állati gazdagságot), és létét amúgy is annyira utálja, és unja, hogy - a nap és éjjel minden percében immár - globális tzsdei orosz rulettet játszik, tétként úgyszólván mindenki mindenét feltéve - állítólag a kacatok özöne által elkábított (netalán szavazóképes) cca. 20%-os euroamerikai földi 'többség' által demokratikusan meg-szavazva mindezt?! Ez lenne itt a mindenséges képviselet, és csoda találkozások egyetlen általunk is-mert helye és lehetsége? Nocsak! Hát igen. A helyzet szinte reménytelen, de nincs elveszve, bárho-gyan és bármennyire is fokozódjék. Miért? Azért, mert ahogyan Hamvas Béla fogalmaz (szabadon idézve:) "a mindenség mindig, mindenütt, minden-Ki-nek aktuális". Potenciálisan. Akkor is, ha fené-kig (s t még annál is tovább?) romlott, hogyha ön- és közveszélyesen él, hogyha csak a pénzt hajhász-sza, hogyha folyamatosan összetéveszti magát egójával, seggével, demagóg rögeszmékkel, autójával, 'fantáziájával', karrierjével, nemi szervével, bankszámlájával stb.?!? Akkor is?! Akkor is! Bármilyen kellemetlenül is hangozzék ez nagyon közismert 'gazemberek' esetében alkalmasint! (Vigyázat, nem azt állítom itt, hogy bármiféle tébolyult cselekedet óhatatlan természetes következményei elkerülhetk valamely hókuszpókusz, netán vallás vagy módszer által! Ebben ne reménykedjen senki! És a tanítá-sok, beszámolók szerint borzalmas és halálpontos 'bumerángról' van szó a legtöbb esetben... Még ha netán 'csak' az unokákon csattan is igazán!) Viszont tapasztalatok, beszámolók tízezrei vannak már a kezünkben a Föld minden tájáról, amik ("Korábban rült, ma bolond..." H. B.) kortársaink azon élmé-nyeir l számolnak be, hogy ma is lehetséges a metanoia, a tébolyult hajszából és önmagunk ell való permanens menekülésbl való megfordulás! No nem 'csak akarni kell', de az id k során fel(!)talált összes beavatási mód-szer is a rendelkezésünkre áll manapság, bármiféle titkolódzás nélkül (is). No és minden esetleges ellenkez híreszteléssel szemben egyáltalán nem tilos, (st!) szabad, spontán, intuitív módon is magunkhoz-egymáshoz fordulni, és meg-fel-újítani netán régebben bevált eszközöket és módszereket is. Elvégre testi-lelki-szellemi 'palettánk', készleteink nem változtak olyan nagyot, lega-lábbis az elmúlt néhány százezer év alatt; már amennyire ezt a genetikai térképek alapján meg tudjuk ítélni.

De azért azt senki ne higgye, hogy valami kellemes önmagunk körüli forgolódással, masszázsokkal, illatterápiával, 'fitnesszel', jógával, reform, st bio-étkezéssel, önmagunkban pancsikolással, 'meditáci-ós' ücsörgéssel stb. (amint a fként n i kuncsaftoknak forgalmazza a new-age piac, de az üzletes 'gu-ruk' özöne is többnyire) meg lehet úszni a dolgot! Elvégre, ha nagyapáik nagyanyáink helyett nem is, de képviseletükben is mai berendezkedésünk, életvitelünk tekintetében elszámolással tartozunk, ugye-bár!? Mindenekeltt magunknak és egymásnak, most és itt. (A túlvilág gondját talán ne hagyjuk telje-sen a túlvilágra, de -) Társunk (ha van netán), gyerekeink és unokáink, honfi- és embertársaink joggal fütyülnek rá, ha bármiféle égi vagy földi hatalmaskodással, vagy ígéretes majdani jóval próbáljuk megmagyarázni, netán kacatokkal kiváltani, hogy miért is 'nem érünk rá' egymásra szinte soha igazán; hogy csak egyetlen, de talán legjellemzbb vonását emeljem ki a Földünket domináló euroamerikai népségünknek. Aligha tévednek azok, akik azt állítják, hogy a földi lakosság 'maradék', cca. 80%-a



- 320 -

iránti szemét vagy közönyös viselkedésünknek is egoista beállítottságunk és berendezkedésünk az oka. (A különben ritka szolidáris dánok például önironikus kedvükben gyakran hívják országukat Ego-land-nak.) Tisztelet a kivételeknek; de hát nem lehet alamizsnával, vagy 'segélyprogramokkal' kiváltani az igazi emberi szolidaritást - sem... Nem kötelez szenvedni persze mindettl! Se kiirtott, kizsákmá-nyolt növényi és állati 'testvéreink' (?) miatt, se a naponta éhenhaló milliók (!?), se a százezerszámra piacra kerül gyerekek, eladott szex-rabszolgank, se a bnp-k szent nevében, netán ilyen-olyan egyhá-zi áldással elsózott (egy legutóbbi példa: a svéd népegyház, mint fegyverrészvényes!) fegyverek áldo-zatai, vagy a 'pimasz huncut' (H.B.) politikusok korrupciója, a maffiák nyílt grasszálása, az rült, de minimum rögeszmés ('fejldés'; ah!) 'pénzemberek' uralma, de még a cunciban nyúlós habba esett ro-varokként vergd , fuldokló, netán ideig-óráig lubickoló százmilliók miatt sem. Tényleg! Kin segít az, ha a szív szakad meg értük, miattuk?! De valamit ugye tenni kell! Hm?! Mit? Szívesen vennék minden ötletet, beszámolót mindenkitl. De ha lehet, arra kérném a hozzászólókat, hogy nagyszabású 'társada-lom-átalakítási, egyházi, gazdasági, politikatudományi, mozgalmi, segélygyjtési stb.' ötleteiktl kí-méljenek. (Nem kívánok annyira szigorúan fogalmazni, mint Hamvas Béla - talán az Apokalyptikus monológban -, hogy aki azok után, ami az elmúlt néhány száz évben történt, még mindig hisz ilyesmi-ben, az idióta; de - ) Magam részérl ez idáig nem jutott jobb eszembe, nem találtam jobbat (ki és meg), mint az 'iskolát'. (Aki jobbat tud, rögtön szóljon!) Talán csodálkozik most a kedves olvasó, hi-szen is járt iskolába, esetleg középfokú, st fels oktatási intézménybe is, és hát - valljuk meg szin-tén - kevés kivétellel a fenti kérdésekkel és megközelítésekkel nem túl gyakran találkozhatott. Az meg úgyszólván biztos, hogy csak a legritkább esetben próbálták felkészíteni arra, hogy netán lehet legtel-jesebb testi-lelki-szellemi potenciálját személyes kitárultságában a társadalom üdvére is szabadon ka-matoztatni tudja. (Persze: hol a csudában, és kivel?!) Itt a magyar iskoláról beszélek elssorban, ahol ugyan nagyszer kivételek akadtak és akadnak, de az elmúlt tíz 'szabad' év annyi ellentmondásos re-formja után sem látszik különösebben bíztatónak a 'szabad, igaz, felntt' magyar-ember képzés ügye. Amin a legújabb 'gyarmatosító' bankok és a (többnyire óhatatlanul gyökeresen más alap beállítottságú, más származású) 'pénzemberek' totális uralma és 'idegen' érdekei ismeretében különösebben csodál-kozni nem lehet, ugye. De hát szétnéztem én a (-z alig) mesés 'nyugaton', Skandináviában, Dániában is, iskolaügyben különösen, és azt kell mondanom, hogy - fenti szempontok szerint - egyáltalán nem jobb a helyzet itt sem. (Bizonyos tekintetben még rosszabb, de ebbe itt nem mennék bele.) Ellenben a dánoknak legalább a tizennyolc éven felüliek részére van egy független, civil iskola-hálózatuk, egy a dánságba-emberségbe beavató, jó 150 éves múlttal, tapasztalatokkal bíró szabadiskola-típus, a dán népf iskola. Vagy 100 éve 100 bentlakásos iskola, konzultációs hely, szellemi erm várja az érdekl-d ket évente! Miután errl már elég sokat irkáltam, és ezen elmélkedések, felhívások és kirohanások java most is lehozható a Koppenhágai Hamvas Béla Klub honlapjáról, ezért csak a legfontosabb jel-lemz vonásokat bemutató részt idézem itt magamtól (apróbb javításokkal) a talán elsre különösen ható Folyamatszervezés és segítés kistérségi együttműködések számára cím tanulmányból. E dolgozat ihlet je s megrendelje a Vidék- és Területfejlesztési Intézet (?-VÁTI) volt, mely intézmény önmagá-ban egy negyedmillió forinttal támogatta az e nyári, legutóbbi, a modellt 'bemutató' alaptanfolyamot. Ezért ugyan le kellett tennünk (Faludi Erika 'régiófejleszt vel' a szervez Kispad Alapítvány részérl, és Kováts Eszter pszichológus-szupervizor munkatársaimmal) egy, a dolgot elméletileg vázoló 'szel-lemi terméket' is - elre! - az asztalra, de így sem lehet eléggé értékelni a segítségüket. Arról már nem is beszélve, hogy az Intézet munkatársai közül is többen résztvettek a 'beavatáson', hogy maguk brén próbálják ki a módszer mködését! (A tanulságokról majd alant kicsit bvebben.) Lássuk hát, mi a csuda is ez a 'dán népfiskola'.

"Nos, a dániai tapasztalatok szerint ehhez venni kell egy jókora adag civil elszántságot, mindene-kel tt összehozandó egy demokratikus alapszabállyal rendelkez , nonprofit iskolaalapító 'Iskola-kört'.

Kell egy - lehetleg valahol a 'határban' fekv - olyan épület-komplexum, ami a legintenzívebb, bentlakásos iskolaváltozat üzemeltetésére alkalmas. Kell egy olyan 'tanári kar', amelynek tagjai képesek: 1. szabadon kezelni mind az éppen választott tárgyukat, mind a 'tanulók' ötleteit, ne-tán kilengéseit, 2. lehetleg "huszonnégy órában".



- 321 -

Kell azután egy olyan 'órarend', ami a törvény szerint 'általános mveltségemel' kell legyen, de ez így nemcsak nem sokat mond, hanem egyszeren szinte bármit lehetvé tesz, amit a 'ta-nárok-tanulók' (a hosszú, 4-5 hónapos menetekben többnyire konkrétan is együtt elkészítve, kidolgozva!) emberség- és közösségépítnek, de mindenekeltt 'ébresztnek', a "csudálatos is-teni kísérletbe, ahol is a por és szellem találkozik"(Grudtvig lelkész, az iskolatípus feltalálója szerint) beavatásra képesnek tartanak. Amint már fentebb említettem, lehetleg átélhet, 'rítizált' formákban, a reggeli közös énekléstl, a m vészeti alapgyakorlatozáson keresztül a 'szerepjátékokban' (is) megkonzultált környezetvédelmi gondok feldolgozásáig, példul.

Fontos tudomásul venni, hogy az alapvet célok, vagyis: 1. a személyépítés, 2. közösségépítés, 3. nemzetépítés, 4. emberiséglépték tájékozódás - 'mérhetetlen' feladványához méltóan - nin-csen sem központilag ellenrizhet tanterv, sem vizsga, sem bizonyítvány! St, a Szabad Ta-nárképz F iskolán is, az alapvet (pedagógiai, pszichológiai, szociológiai) tudományos kép-zésen túl a leend tanár személyét és 'egyedi' készségeit fejlesztik els sorban, avval együtt per-sze, hogy bizonyos 150 év alatt bevált módszereket, mint például a 'mesélést', a személyes él-mény felidézésébe öltöztetett 'eladási' stílust is gyakoroltatják velük. (Ezen a tanárképz n sincs bizonyítvány!)

Ha valakinek itt Andersen is eszébe jut, hát beletrafált a dolog közepébe. De hogy tényleg ért-sük, mir l is van szó, tessék elképzelni, hogy egy magyar tanárképzn a 'társalgási' nyelvszín-vonalat, mondjuk, Hamvas Béla "speak easy" esszéstílusának szintjén jelöljük ki!

Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy miközben nagyban képezik a 'szabad tanárokat' a leg-különfélébb szabadiskolák számára, addig az alapminta, f inspirátor népfiskolákon például gyakran alkalmaznak inkább 'az életben képzett', gazdag élettapasztalattal rendelkez 'tanáro-kat' a különböz feladatokra (- néha, látszólag szinte tekintet nélkül).

Nem csodálkoznék rajta, ha most a kedves érdekld olvasó (akár 'szakmabeli', akár nem) elbi-zonytalanodna, és fejét vakarva megkérdezné, hogy akkor most mit is 'taní-ta-nak' azon a nép-f iskolán. Hiszen, ha kicsit tájékozott a kérdésben, azt is tudhatja, hogy az iskola hskorában, bizony megismerkedhetett az akkoriban fként fiatal parasztokból álló 'hallgatóság' a legkor-szer bb mez gazdasági módszereken túl például a mai napig oly sokat jelent , hajdanában 'for-radalmi' szövetkezeti eszmékkel és szabályokkal is. Amint még 'kutatások' is folytak némely helyszínen: többek között Dánia mai egyik csúcs export-termékét, az elektromosságtermel 'szélmalmot' például az egyik népfiskolán 'találták fel', vették alkalmazásba legelször.

Vagyis a hagyományokat tekintve sem 'tilos' (szinte semmi) 'megtanulni' valamit a népfisko-lán. A lényeg az, hogy egy 'emberiségléptékbe' is állított közösségi, nemzeti kihívásra reagál-hasson szabadon választhatóan, személyesen a 'tanuló'. Ha a személy valamennyire is itthon ér-zi magát a 'világban', a társ-adalmában, akkor önként is azt keresi, hogy helyzetének (lehetsé-geinek, temperamentumának, tehetségeinek) megfelelen miként is gazdagíthatja a közösségét is tovább. (Amint ezt többek között például a népfiskolát mint m hely-modellt is ajánló Síklaky István közgazdász A fennmaradás társadalmi programja cím könyvében is olvashat-juk.)

Mind a különben nem túl gazdag és 'árulkodó', ide vonatkozó dán irodalom tanulmányozása, mind a saját (jó egyéves helyszíni tanulmányok!), mind más tapasztalatai igazolták a fenti alapmegfigyelést, noha természetesen ezen alapállás is csak személyek ilyen-olyan 'képvisele-tében', a velük való találkozások során tanulmányozható elssorban. No és értelemszeren, a leginkább dánul! Ami nem egy könnyen elsajátítható nyelv (különösen a kiejtés nehéz), és a 'dán észjárás' sem annyira 'fornuftig' ('józan paraszti'), mint talán els pillantásra látszik. A kül-földieknek különben általában külön 'dísz'-programokat szerveznek angol nyelven, és igyekez-nek általános tanulságokra és/vagy nagyon konkrét segítségre (afrikai falusi kutak pl.) szorít-kozni.



- 322 -

De nem elssorban a kommunikációs nehézségek teszik azt szerintem, hogy végs soron, mind jómagam, mind a dán népfiskolákon ilyen-olyan kapcsolatok és támogatás (pl. a dán Demok-rácia Alapítvány) alapján felbukkant magyar résztvev k többsége 'nem igazán magyar ember-nek való'-nak találta az atmoszférát. Hanem a fellünk nézve többnyire meglehetsen erlte-tettnek t n csoportmunka, a 'szociális együttlét' favorizálása - szemben a szinte tiltott egyéni 'kiválósággal' és a szinte rettegett egyéni próbatételekkel, netán 'határátlépési' kísérletekkel.

Persze hogy dúl az egoizmus, talán éppen a kollektivizmus er ltetése okán, de az igazán érde-kes kérdések és gondok vagy privát ügynek minsülnek, vagy olyan stádiumban olvasztódnak be a csoport kebelébe, ami a mi általában meglehetsen komplikált (Lásd pl. Hamvas: Öt géni-usz!) néz pontrendszerünk szerint szinte önfeladásnak tnik. (És/vagy menekülésnek!)

Egyáltalán nem érdektelen, és egy gondolat erejéig ide is tartozik, hogy 'szerencsés' dán törté-nelem ide vagy oda, mind az öngyilkossági, mind az alkoholista 'listákon' bizony ott kerülget-jük egymást az els helyeken általában. Noha - talán - ippeg ellenkez okokból: mi nehezen tu-dunk társ-adalmat, közösséget alkotni, míg k - általában - személyt. (Persze hogy sommás egy ötlet, de van benne valami, tessék elhinni!)"

Eddig az idézet (a magam része a tanulmányból egészében, szintén olvasható az Interneten!), és csak annyit tennék hozzá, ami vázolja, miként is magyarítottuk hát a kipróbált metódust. Az aligha fog meglepni valakit, hogy otthon a dán szabvány 4-5 hónap teljes képtelenségnek mutatkozott, mind id-ben, mind anyagilag. De hát szerintem nekünk magyaroknak elég volna öt hét együttlét is voltaképpen az alapfeladatra. Alapszinten, persze! És alkalmanként, merthogy persze idnként ismételni és tovább-építeni is lehetne, kellene a dolgot a részvett személyek továbbnyílása, épülése ütemében! (Valahogy úgy, ahogy a dánok teszik, vagy amint például a különben 'munkarült' japánok vonulnak el néhány évenként néhány hétre-hónapra a zen kolostorokba!) Az eddig két ízben lehetségessé vált minimális öt nap viszont a megvalósítás határán billeg, amint kipróbáltatott! Négy alkalom jött össze különben ed-dig (a 'rendszerátadás-átvétel' óta!). A Pilisben az els , mondjuk a magyarított népfiskola esszenciáját adta a 'téma' iránt érdekld knek (a Budapest és környéke népfiskolai, valamint a Falufejleszt Tár-saság megrendelésére), miközben a személyes 'egy-másba-avatásra' koncentrált persze elssorban.

A második, a százhalombattai városi könyvtár (azóta Hamvas Béla nevét vette fel!) 'Kicsoda-becsoda' beavatási hosszú hétvégéje leginkább talán egy laza kis csoport (a helyi Hamvas Béla 'olvasókör') hosszasan elkészítgetett közösségépítési kísérlete volt, miközben ez is a személyes 'egy-másba-avatásra' koncentrált elssorban. A harmadik egy különös, a Kispad Alapítvány által szervezett 'Falu-szívek párbeszéde' (három nap - három éjjel) Bicsérden, ahol falugondnokok, falusi polgármesterek és Baranya megyei képviseljelöltek dolgoztak együtt, elssorban szakmai-politikai feladataikon, szuper-víziós segítséggel, és hát eközben végigcsinálták a 'beavatási' folyamatot is - éppen hogy, de mégis - roppant tanulságos eredménnyel. Ugyanis itt próbáltatott ki el ször az, amit sejtettünk már régóta, hogy a módszer valójában egy felnttoktatási alapmodell - is! Amint az egyik közremköd és a 'be-avatási folyamatban' is résztvev (!) szupervizor fogalmazta a végén: "Az átéltek után azt kell monda-nom, hogy e nélkül is lehet szupervíziót csinálni, de nem nagyon érdemes!" Ha valaki tudja, hogy a 'szupervízió' az egyik legtöbbet használt és legnépszer bb 'munkasegít' módszer manapság, akkor fogalmat alkothat róla, milyen súlyú kijelentés is volt ez a szakma egyik legjelesebb hazai képviselje szájából! Az e nyári, utolsó, az Új Kispad Alapítvány által szervezett, az Ormányság Alapítvány tulaj-donát képez Fodor kúriában Drávafokon tartott "Kistérségi szerepl k együttm ködési alapképzése" volt az els olyan személyiség-nyitogató-épít 'beavatási' együttlét, amelynek elre kit zött 'képzési' célja is volt. Nem tesz semmit, hogy az Új Kispad Alapítvány által kötelességszeren elssorban meg-célzott baranyai aprófalvakban jószerivel senki füle botját sem mozdította a kínálatra, hiszen így is 'telt ház' volt jószerivel, és hát ki nem "kistérségi szerepl " (is), ha szabad kérdeznem? No és az együttm-ködési gyakorlatozás is ránkfér, ugyebár! Mindenesetre az egész folyamat, szinte minden fontos perc videoszalagokra vétetett, így most kezünkben van egy olyan nyersanyag, amibl akár 'oktatófilm', és hát 'reklám', ismertet is készülhet. (Persze nem ez a legfontosabb; de -) No de nem lennék meglepve azon sem, ha most a mindezideig netán kitartó kedves olvasó homlokát ráncolva azt kérdezné, hogy



- 323 -

ugyan mi is lenne itt az a bizonyos plusz, ami miatt azt mertem állítani fentebb, hogy ezen ajánlott 'iskola-modellnél' nem található jobb a Föld kerekén - tudtommal. (Hasonlóakról persze tudok itt-ott, a dán népfiskolák 'elitjén' túl is, de errl talán majd késbb pár szót! Egy kézen meg lehet számolni ket különben!)

Nos, természetesen az a plusz, hogy a módszer struktúrájában, alapszabályait betartva, mvészeti alap-gyakorlatokra építve, de személyre célzottabban, mint Dániában, nemcsak képes a résztvevket (roma falugondnoktól, polgármesteren át, egyetemi tanárig; ráadásul adott esetben egyszerre is!) önmaguk alapállása meghatározásához, megmunkálásához különösebb elkészületek, erltetés és erlködés nél-kül a legjobb HELYZETBE HOZNI, de még a mindig aktuális társ alapállása megértéséhez, a párbe-széd alapjainak megteremtéséhez is a lehet legjobb kiindulást adja. Többet errl itt nem mondanék, hiszen mindevvel úgy vagyunk, mint a hajdani beavatásokkal, vagy ma a dán népfiskolákkal például, de egyáltalán bármivel, ami értékes, hogy csak ÁTÉLVE lehet igazán megismerni, megérteni. (A többi "csak szó-szó-szó", hogy a Dalai Láma kedvenc fordulatával is éljek.) Annyit áldoznék itt azért a 'kór szellemének', hogy elmondanám, az 'uralkodó' multi-izék már hosszú évek óta veszik a módszert (jó drágán ráadásul!) - részleteiben! A 'kreativitást' leginkább és legtartósabban elhívó m vészeti alap-gyakorlatoktól, a David Bohm atomtudós által alkalmazott 'beszélgetkörök' (a Koppenhágai Hamvas Klubban 'látókörként' újra-feltalált és továbbfejlesztett!) jó esetben úgyszólván 'transzcendens témake-ringetésen' át (Ford mvek pl.) egészen az újabbkelet, Sony-modellnek is becézett, állítólag hihetetle-nül effektív 'páros munkavégzés' gyakorlatáig. Ezen utóbbiról csak annyit, hogy a Magyar Nemzeti Galéria GYIK-m helyében annak idején (cca. '80-85 között) nekem volt szerencsém (vagy mi?!) be-vezet-tet-ni e valóban rendkívül egészségesnek és hatékonynak bizonyult módszert a mvészeti okta-tásban. Kezdk és tapasztaltak, férfiak és nk, id sebbek és fiatalabbak 'tanítottak' változó páros felál-lásban együtt, még a legutóbbi látogatásomkor is a Várban. No ennyit a reklámról. Még néhány szót a FELIS-r l, meg az újra aktuálissá vált 'jugoszláviai' Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem- Népfis-kola esetleges megalapításáról - azután már tényleg csak személyesen feltett kérdésekre válaszolok. Ez a kis történet a FELIS (Felfelé Iskolakör) felvillanást illet en leginkább Szabados Györgyrl, a kivéte-les szabadzenész, 'jazz'-zongorista zeneszerzr l, a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari...) Zenekar alapí-tójáról és annyi jó zenész elindító tanítójáról szól els sorban. Ugyanis Sz. Gy. volt azon kevesek egyi-ke, aki kb. 10 perc alatt nemcsak megértette az 'iskola' lényegét, de amikor végre sor került az els komoly 'bemutató kurzusra', tényleg el is jött a Pilisbe az els szóra. St, nemcsak azt tudta rögtön, hogy ott mi 'szolgálunk', helyzetbe hozunk, és nem 'tanítunk', de még a 'beavatás' szó használatát ille-t en is volt az els, a különben igen megtisztel kvalitásokkal munkatársnak vállalkozó 'tanári' csa-patból, aki megvédte a dolgot, mondván: "Bizony, hogy ilyesmir l van itt szó, kérem szépen." Aki kicsit is ismeri a mestert, az talán el sem hiszi, hogy amikor vázoltam neki, hogy nézetem szerint még kéne adnunk egy esélyt a 'kórnak', azaz a különféle 'népf iskola', 'feln ttoktatás' stb. címszó alatt el-szórtan és mintha (?) meglehetsen tanácstalanul próbálkozó (?) erknek egy valódi 'népfiskola'-alapítást elkészít egyesület bejegyzésével, akkor szinte elsre elvállalta még a Felfelé Iskolakör el-nökévé jelölését is! Meg is választottuk persze. Az már aligha fog meglepni különösebben bárkit is, aki nálam csak kicsit is kevésbé naivabb, hogy még a végleges bejegyzés eltt sikerült a tagságba be-vont, beugratott (?) 'népfiskolai szövetségi álnököknek, kultúrmanager-igazgatóknak, népmvel k-nek' stb. érthetetlenül bugyuta, st helyenként sunyi szabotálásukkal talán örökre elvenni a kedvét at-tól, hogy még egyszer megpróbálkozzon valami hasonló 'nép-f iskola-alapítási' üggyel. Magam is ezerszer meggondolom legközelebb. Ha-ha-ha... Legalábbis Magyarországon...

Íme egy részlet az ORBIS '97-es Hamvas-emlékszámából:

ÁLOM

"A Hamvas mveinek fordítása nyomán feltnt itt még egy lehetség! Több jóslat szerint (pl.: Nostradamus, Arany Rózsakereszt Szerzete ) a Földközi tenger medencéje (lesz) az a hely (Armageddon), ahonnan a pokol korunkra végképp elszabadul. Az utóbbi pár száz évben lát-tunk néhány kísérletet már, a legutóbbi szörnységben még benne élünk. Sava Babi profesz-



- 324 -

szor, Hamvas ottani fordítója mesélte, hogy amikor a Szilveszteren dolgozott, szerb felesége nem akarta elhinni, hogy nem 'fordította bele' a szövegbe az éppen aktuális 'jugoszláv' rületet.

Hamvas jól látta ezt a tendenciát is. Nagyon valószín , S. Babinak igaza van abban, hogy a volt Jugoszláviában kitört polgárháború (?) bestialitását, és "vallásháború" ide vagy oda, a pre nihil jeges rémületét kibírni csak Hamvassal lehet(-ett). az egyetlen fellelhet kortárs (közép-) európai, aki igazán meg tudja, bírja, meri magyarázni, miért, és hogyan kerültünk abba a sok-szorosan meghasonlott helyzetbe, küls-bels csapdaszorongásba, amiben feszengünk min-dannyian errefelé.

Déli szomszédaink éppen a legrosszabb oldalt élték át. Különös jelentsége volna, ha össze tudnánk dolgozni - mondjuk: Hamvas alapján! Talán nem kell az övékhez hasonló helyzetbe kerülnünk, hogy megtanuljuk széles körben értékelni a 'hamvasi' ember-világ-lét felfogást. Ta-lán mégsem annyira tipikus magyar sajátosság az, hogy a szerbekkel összehasonlítva nekünk kell(-ene) összeszednünk magunkat nagyon, hogy Hamvas értésben és "hasznosításban" utolér-jük azt a kb. 100 tanulmányt.

Az is nagyon jó lenne persze, ha akadna valaki, esetleg a volt Jugoszláviából Magyarországra menekült magyarok közül, aki ugyanolyan megszállottan fordítaná a Hamvasról megjelen ot-tani írásokat magyarra, mint amilyen lelkesedéssel fordítja szerbre Sava Babi az életm köte-teit!

Egy ilyen nemes versengéstl igazán nincs mit tartanunk. Mindenki csak nyerhet vele. El bb-utóbb megnyílik majd remélhetleg egy 'szerb' (-horvát-bosnyák-szlovén-magyar) Hamvas Bé-la Szellemi Szabadegyetem is; ami pedig igen komoly lehet ségeket nyitna meg a térség valódi méregtelenítésére, esetleg valamely frissít szellemi súly felkerekedése szempontjából is."

[Sava Babi professzor a Hamvas emlékszámról írva ezt a részt lefordította, és közzé is tette Széljegyzeteiben (Marginalije) még '97 augusztusában!]

Nos, a bombák után úgy tnt, hogy nagyon hosszú idre el kell felejteni minden hasonló álmodozást. Mára legalábbis mintha (?) újra lehetne gondolkodni azon, hogy ha vannak olyan erk 'Szerbia-Montenegróban', amelyek TÉNYLEG a 'térség' szellemi méregtelenítésén szeretnének munkálkodni, akkor - jobb módszert ajánlani nekik sem tudván - talán ezen átmeneti idszakban mégis meg kéne próbálni (legalább) egy fent vázolt iskolát alapítani. (A hazai tapasztalatok azt mutatták, hogy a 'piac' környezetben és lelkekben való eluralkodásával úgyszólván lehetetlenné válik a dolog! Az ördög tudja miért! No, piacra idomító 'felnttoktatás' van ám dögivel!) E dolgozat írása közben sikerült váltanunk néhány e-mailt (az áramszünetek szüneteiben) a drávafoki kurzuson zenész-'tanárként' és 'beavató-beavatottként' is közremköd zentai Mezei Szilárddal. Amikor vázoltam neki, hogy ezen, zenta inspi-rációra készül 'növény-lélek' gondolatmenet is óhatatlanul az iskola-ügyre élezdik ki nálam, akkor - félig tréfásan - azt válaszolta, hogy nagyon helyes, de azért azt nem gondolom, hogy az irgalmatlan feladattömeg közepette, ami ott tornyosul az emberek el tt a 'változások' közepette, ez lenne a legfon-tosabb gondjuk-bajuk; ugye?!

Nem tudom, mennyire sikerült meggyznöm, amikor azt válaszoltam, hogy DE BIZONY! Ugyanis amint minden örömünk, ugyanúgy minden gondunk is mindenekeltt 'személyfügg'.

"Vagyis az alaptételt kimondani, amely nem egyéb, mint a létezés alaptétele: a valóságot az imagináció teremti. Nem úgy persze, ahogy a hinduk gondolták, hogy az imagináció a kezdetek kezdetén a valóságot megteremtette, s azóta is itt van, mint hátunkon a zsák. Hanem úgy, hogy folyamatosan teremtjük, éspedig létezésünk rületével teremtjük -

Értem. Ön a létezés primordiális tevékenységének a valóságalkotást tartja. A definíciót elfoga-dom. Ezt a valóságot mi imaginációnkkal teremtjük szakadatlanul. Helyesen mondom? Ezért mondjuk, hogy a valóság és a misztérium egybe esik - "



- 325 -

Lázár Ervin Járkáló

*forrás: zEtna, "Magazin a vulkán alatt", I. évf. 1.sz. 1999. Nov.2.

"Dicsőségtelenség, eredménytelenség, szerelemtelenség, baráttalanság, közösségtelenség. E sok szomorúságból fakad a

derűm, e sok bukásból a győzelmem, e sok harcból a békém, e teljes egyedüllétből a tudásom."

(Magyar Hyperion)

Hamvas Béla Kör*

1988 elején útjára indult Hamvas Béla Kör munkája. A Kör gondolatát Dr. Szilágyi Imre vetette fel nekem, még 1987-ben. A Hamvas Kör, mely a névadója szellemiségének megfelelen semmiféle hiva-talos formát nem öltött, azt a célt tzte maga elé, hogy ápolja Hamvas Béla szellemi örökségét. A Kör azóta is rendületlenül tartja - változó helyszíneken havi összejöveteleit (jelenleg a Fasori Evangélikus Gimnáziumban), ami így 14 év távlatából azt tükrözi, itt nem valamiféle tiszavirág-szer divathullám meglovaglásáról van szó, hanem megszólított emberek elkötelezett és kitartó törekvésérl. A Kör bel-s , alkotó és szervez magja, ráadásul a hosszú évek során alig változott, a néhány lemorzsolódottat pótló újonnan becsatlakozók is szinte az alakulás id szakától eljártak az eladásokra. így ma joggal elmondhatjuk, nemcsak szilárd szellemi alapra építettünk, hanem azt is, hogy a bels motiváltságunk is er s. Ez a kötet, bár késéssel jelenik meg, hiszen négy éve emlékeztünk a Magyar Írók Szövetségében Hamvas Béla halálának 30. évfordulóját, talán nem veszített aktualitásából. A kötet ennek az emlék-ülésnek az eladásanyagát tartalmazza, néhány szerz ugyan kicsit átdolgozta azt. Az eladók jórészt a Kör bels alkotóm helyének tagjai, azonban, hogy a megemlékezés ne legyen belterjes, felkértünk néhány küls el adót is, akik elz leg már a Körben eladásokat tartottak. Külön köszönet illeti Jókai Anna írón t, aki el adása mellett elvállalta az est háziasszonyának a szerepkörét is, és az egyes eladá-sok között számos gondolattal gazdagította a közönséget. Sajnos az estrl nem készült hangfelvétel, így ezek az összeköt szövegek elvesztek. Meg kell említeni és köszönni a másik két vendégeladó részvételét, Hafenscher Károly evangélikus lelkésznek és Sava Babié szerb irodalomtörténésznek. A Medio Kiadó, aki a Hamvas életm kiadását végzi, ott helyben felajánlotta a jól sikerült est szövegei-nek megjelentetését. A technikai nehézségek miatt a kötet csak most 2002-ben, Hamvas 105. születés-napjára jelenhet meg. Azonban úgy vélem az ott jelenlév egykét száz hallgatón kívül többeket érde-kelhetnek az elhangzottak, így e megkésettség nem is fontos tényez. Hamvas Béla helyzete a hazai kultúrában az 1983-as újramegjelenése (ekkor jelent meg 1948 után elször kötete, A világválság) óta lényegesen nem változott. Az biztos, hogy az értelmiségi körökben általánosan ismertté lett, legalábbis a neve. A mveinek hatása sokkal inkább a mvészek körében vált jelentssé (zenészek, fest-m vészek, írók körében), s a filozófiai és tudományos élet képviselit nem igazán érintette meg. Ez talán természetes, hiszen XIX. századi nagy eldei Kierkegaard Nietzsche, míg a haláluk utáni évtize-dekben meghatározó szerepet játszottak a mvészeti forradalmakban, addig a filozófiai közélet csak nagy késéssel ismerte fel valódi jelentségüket. A hazai tudományos szakmákat - leginkább a filozófiát - éppen az irritálja, hogy Hamvas számára bármi amivel foglalkozott azt nem szakmaként tette. Ham-vas a bölcseletet, és mindent amit csinált, azt életgyakorlatnak tekintette, malkotásnak, mint valaha a



- 326 -

görögök. Borzadt attól hogy bármiféle tevékenységét olyan karrier célokért végezze, mint pozíció, siker, hatalom, tekintély, anyagi nyereség stb., amelyek különösen ma, a mérhetvé tett tudományos min sítés korszakában a legfontosabbak. t a bölcsesség szeretete, és nem az idézettségi indexek, vagy a tudományos fokozatok mozgatták, és mivel érett korára kívül maradt minden szakmán, s épít-ipari segédmunkásként elnyerte a teljes kutatási szabadságot, az igazi alkotói kegyelmi állapotot. Meg kell említeni a 2000-es Frankfurti Könyvvásáron azt a tanulságos esetet, ami néhány írócskánk nem éppen szellemi hozzáállását mutatja, nevük talán említésre sem méltó. Az ottani olvasótalálkozón, az-zal az indokkal támadták Hamvas kinti támogatott szerepeltetését, hogy neki már nem kell lakbért és villanyszámlát fizetnie, s inkább az élket kellene szponzorálni. Miért ír az ember? József Attila bizo-nyosan megfordult a sírjában. Hamvas Béla hiteles élete és tiszta gondolkodása révén fel tudott emel-kedni a legnagyobb ókori bölcsek színvonalára, akik társaságában mindig oly jól érezte magát. Nem az a sajnálatos, hogy mindmáig nem kapta meg az t megillet szakmai elismerést (ebbl az utókor pusz-tán filozófusaink korlátoltságát fogják megállapítani). Hanem hogy a tanításai nem szrödnek át az emberek mindennapi életébe, hiszen, mint ahogyan a görög filozófusok célja is a boldog élet ennek záloga nem a részproblémák végtelenségig történ boncolgatása, hanem a lényeges kérdések belátása, a nagy összefüggések megértése - és nem szakismeret, hamvas bölcselete is ezt kínálja mindenki szá-mára.

Szathmári Botond


"Nem kellett, mint a gazdag ifjúnak, eladni semmit. A bomba ettől a fáradságtól megkímélt"

(Silentium)

Hamvas és a szerbek*

Nagyon örülök, hogy Hamvas Béla tiszteli között vagyok, azok között, akik már régóta tudják, mi-lyen óriási érték a m ve. Ezért is merek rövid lenni, mert a barátaim között nem rejlik veszély, hogy félreértsenek. Íme egy rövid áttekintés. Nálunk, szerb nyelven, 1993-tól folyik a Hamvas mvek kia-dása, és eddig a következ m vek jelentek meg könyv formában (1.), vagy le vannak fordítva, és kia-dásra várnak (II.):

1. 1. Hüperioni esszék, 2. Scientia Sacra 1.,

3. Patmosz I., 4. Patmosz II., 5. Patmosz III., 6. Babérligetkönyv, 7. A világválság, 8. Száz könyv, 9.A bor filozófiája, 10. Titkos jegyzőkönyv, ll. Unicornis, 12. Silentium, 13. Ugyanis, 14. Hexakümion, 15. Mágia szutra, 16. Arkhai, 17. Óda a XX. századhoz, 18. Tabula smaragdina, 19. Láthatatlan történet, 20. Regényelméleti fragmentum, 21. Szilveszter, 22. Öt géniusz.

ll. 23-29. Karnevál I- VII., 30. Bizonyos tekintetben, 31. Maya, 32. Forradalom a művészetben, 33. Scientia Sacra II., (Tíz esszé és válogatás következik, amit 1919-1948 között adtak ki.) 34. A mo-dern irodalom (1. 1919-1930), 35. Apokaliptikus természetfilozófia (2.1931-1933),36. És ami utána



- 327 -

következik (3. 1934), 37. Ember művészet nélkül (4. 1935), 38. A közvélemény anatómiája (5. 1936), 39. Szépség (6. 1937-1938),40. Szellem és hatalom (7. 1939-1940), 41. Társadalmon kívül (8.1941-1942), 42.A háború nagysága és az ember kicsinyessége (9. 1943-1944), 43. Füstparipán (10. 1945-1948), 45. Lázár miközöttünk (1963-1964), 46. Szarepta, 46. Weöres Sándor: Teljesség felé, 47. Ke-mény Katalin: Levelek a halott baráthoz, 48. Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte a saját neveit, 49. Anthologia humana.

Egyes mveket, amelyek közel állnak Hamvashoz és a köréhez, szinte nem is kell élesen meg-különböztetni az m veit l, bár egészen más szerz keze alkotta ket. Ezért nagyon érdekes Weöres A teljesség felé cím m ve, a két nagy alkotó gondolkodásának különös egyesítése. Amíg Kemény Katalin m ve, bizonyos szempontból értékes Hamvas-elemzés, más szempontból nézve bifurkációs Hamvas változat. Egészen különös dolog Hamvas Anthologia humana cím m vének a fordítása: ez Hamvas m, de ugyanakkor fordítás is. Az eredeti mvek nyelvér l kellene fordítani, azonban olyan "hamvasiak", hogy magyarról is lehet. Úgyszintén, hasonló veszély áll fenn, ha eredetibl fordítjuk, mert akkor Hamvashoz és ezeknek a részleteknek az olvasásához kell illeszkedniük. Most az Anthologia humana-t fordítom, év végéig be kellene fejeznem. Már az ötvenedik m - A magyar Hüperion - fordításához készülök, kiadása karácsonyra van bejelentve, de tegnap hallottam a kiadótól , hogy nem lesz kész... Tehát, nincs olyan hozzáférhet m , amit le lehetne fordítani, mert minden könyvformában vagy folyóiratban megjelent m le van fordítva szed) nyelvre. Az a fogadtatás, amiben a Hamvas mveknek nálunk része van, abban is tükrözdik, hogy A határok szétfoszlanak, nemde cí-m terjedelmes kézirata végéhez ért. Tulajdonképpen ez Hamvas Béla mvének recepciója. A kézirat két részre oszlik: "Margó", a jegyzeteim mindarról, ami Hamvasra és a mveire vonatkozik, ez több, ezerre rúg; "Erdei tisztás", teljes aláírt szövegek, elször az enyémek, majd bekapcsolódnak más szerb szerz k is, s t Magyarországról is több mint száz szerz 170 szövegét tartalmazza Hamvasról.

A kézirat alcíme "Hamvas Béla elfogadása a szerb kultúrában", majd a magyarországi fogadtatásra is kiterjed, míg a végén csak a "Regény" alcím szerepel. A kéziratot egyenként 10-10 ívbl álló 12 osz-tottuk, az els könyv december végén jelenik meg, a többiek pedig a következ pár évben 2000-ig. Az utolsó, tizenkettedik könyv nem viseli majd a l2-es számot, hanem 11 és 1/2 (a számtan ismeri tudják, hogy miért), és ebben lesz az összes elz könyv teljes tartalma, valamint mutatói. A névmutató tulaj-donképpen a regény szereplinek hosszú névsorát tartalmazza, legelején a következ magyarázattal "Minden személy valós, st még az a kett is, akik itt nincsenek feltüntetve (Hamvas Béla és Sava Babic) , a regényben Vasa Delié kivételével - aki annyira fiktív amennyire Radafuko valódi -nincs egyetlen kitalált személy sem. A Karnevál cím Hamvas regény ismerinek világosak a célzások. Azoknak az olvasóknak, akik nem tudnak jegyzeteket olvasni, hogy egy ilyen könyv ne legyen unal-mas, mindegyik oldal fels frízén Hamvas bio-bibliográfia lesz, és rövid idézetek az 1934-1948 és az 1975-2000 közötti fogadtatásáról. Az els frízen pedig egész sor idézet Hamvas mveib l id rendi sorrendben. A Belgrádi Filológiai Egyetem Hungarológiai Tanszékén már az egyetemi tanulmányok kezdetétl Hamvasnak, mint írónak nagy figyelmet szentelnek. Az els évfolyamon, az els vizsga keretén belül (Bevezetés a hungarológiába) Hamvas a leggyakrabban idézett író, ezzel buzdítva az egyetemistákat olvasására. És így van ez az egyetemi évek egész ideje alatt. Az els generáció ebben az évben diplomázott le, a záróvizsga kérdéseinek egy csoportja Hamvasra és mveire vonatkozott. Minden egyetemista egy kérdést húzott ki Hamvasról, de már az írásbelin is mindkét téma magában foglalta Hamvast (1. Lukács és Hamvas párhuzam, 2. Három rövid regényelemzés: Konrád: Látogató, Bodor: Szinisztra körzet, Hamvas: Ugyanis). Hamvas kitn fogadtatása után, amelyet nem lehet ösz-szehasonlítani más hasonló eseménnyel a szerb kultúrában, a magyar Írók és gondolkodók köre foko-zatosan bvülhet. Ezért a legjobb Hamvas körével folytatni, Szabó Lajos és Tábor Béla Vitairat a szel-lem ellen cím m ve le van fordítva, Szabó Lajos többi esszéjét pedig most fordítom... Azt, hogy meg-ismétl dik egy hasonló magyar Író sikeres befogadása, mint ahogy ez Hamvassal történt, nem lehet elvárni, de a szerb kultúra már ösztönözve e különös életm vel, bizonyosan képes befogadni más ma-gyar alkotókat. Az olvasóinkat Hamvas magyarországi befogadása is érdekli, és sehogy sem tudják felfogni, hogy miért viszonyul a hazája, legalábbis eddig, ilyen különleges erkölcsi nagysághoz és nagyvilági gondolkodóhoz mostoha módon.



- 328 -

A mai helyzet Magyarországon, különösen bizonyos körökben a következ: könny kézlegyintéssel elvetik Lukács György nézpontjait, mint elavult tévedéseket, de ahogy megemlítik Hamvas Bélát -Lukács róla alkotott véleménye még mindig érvényes. Nem furcsa ez? Már a Hamvas mvek eddigi szerb befogadásából is kitnik, hogy el ször a nyílt szellem olvasók fedezték fel, a költk, írók, m -vészek, és csak ezután a tudósok. Az különösen érdekes, amikor más-más szakterület tudósok nyilat-koznak róla. Éppen ezért hoztam el kinagyítva Nikola Pantié paleobotanikus, akadémikus egyik köny-véb l az "Egyetemes emberi szellemiség spirálja a geológiai id ben" ábráját, melyen az emberiség fejl dését ábrázolja, a logosztól az íráson, a nagy kultúrákon, görögökön, Jézus Krisztuson és a nagy gondolkodókon és tudósokon át, és az utolsó spirálon ott találjuk Hamvas Bélát. . . Szerbiában sokan írnak már Hamvasról és mveir l, de úgy írni róla mint például Balzacról, Tolsztojról, vagy Thomas Mannról helytelen, ahogy Dosztojevszkijrl úgy még lehet, de nem javasolt. Jakob Böhmérl, René Guénon-ról, Hamvasról másképpen kell írni. Csak az írhat és gondolkodhat róluk, akit a mveik meg-szólítottak. Ilyen pedig nincs sok, se nálunk, se Magyarországon. Ez a megszólítás más mveknél is fontos lehet, de Hamvas mveinél az olvasáshoz és az elmélkedéshez nélkülözhetetlen. (Lehet, hogy a megszólítás kifejezés nem is áll olyan messze Gadamer Betroffenheit kifejezésétl, melyet szerbre pogodernost-nak fordítunk.) Amikor René Guénon tanítványa értékelést írt a tanáráról egy francia filo-zófiai lexikon számára, kihasználta azt a lehetséget, hogy hozzátegye Guénon horoszkópját. Nálunk elkészítették és kiadták Hamvas horoszkópját, nagyon tanulságos. A magyar kultúrának kutyaköteles-sége, hogy tisztázza a viszonyát Hamvas Béla személyével és mveivel. Egy kultúra anélkül is élhet és fejl dhet, hogy ezt megtegye, de akkor csonka, nem teljes, alacsony marad. Reménykedni kell abban, hogy hamarosan megtörténik ez az értékelés, és így Hamvas életmve megtermékenyíti a magyar kul-túrát.

Sava Babic

* forrás: Emlékülés Hamvas Béla halálának 30. évfordulója alkalmából a Magyar Írók Szövetségében, 1998. nov. 12

"A krízis világfolyamat, ahol a morál, állam, társadalom, ember, szellem, művészet, szokás krízise csak megnyilvánulása ugyanannak a kritikus világhelyzetnek."

(A világválság)

Hamvas Béla kereszténység szemlélete*

A magyar szellemi élet sajátos és kiemelked képvisel je Hamvas Béla (1987-1968). Sajátossága több szinten is megnyilvánul, annak a paradoxonnak az érvényesülésével, hogy minél inkább egyetemes annál inkább egyéni. Ezekrl csupán érintlegesen kívánok szólni, hangsúlyozottabban térnék ki Hamvasnak a kereszténységre irányuló vélekedéseire, állásfoglalásaira. Nehéz t bármiféle diszciplí-nába, valamiféle nézetbe, irányzatba besorolni. Éppen e nehézségben van Hamvas Béla óriási érdeme, jelent sége. A szellemiség olyan univerzális palettáját tárja elénk, amely sehol sem tapad le, nem tar-tozik sem valláshoz, sem filozófiához és semmiféle izmushoz sem, és egyetlenegy személyhez sem köthet . Az utóbbiról nem kevés iróniával panaszkodik: „Újabban a halottgyalázás különös módját eszelték ki. Az elhaltaknak, amikor már nem tudnak védekezni, szobrot állítanak, nevükre emlékbi-



- 329 -

zottságokat hoznak létre, még bélyeget és érméket is készítenek, és utcát neveznek el róluk.” (H.B. Silentium) Most, amikor már Hamvas sem tud védekezni ellene, nehéz róla bármit is állítani, munkás-ságát felmagasztalni, gondolatait valamiféle rendszerbe kényszeríteni, s egész személyiségét meg-hagyni a „nevezetes névtelenség”-ben, kinek „társadalmi helyzete az, hogy társadalmon kívüli” Arisz-totelész óta az emberiség tengernyi kategóriát állított fel önmaga számára, és most ebben fuldoklik. Mégis a hamvasi gondolkodásmód megértésére szükségünk van három kategória bevezetésére, me-lyekkel közelebb kerülhetünk szemlélet módjához.

A válság kategóriája. Hamvas alkotta terminus technikus a krizeológia; válságtan értelmezhetnénk magyarra. A világ dualizmusa (jó-rossz, szent-profán, isteni-sátáni, adó-vev, szegény-gazdag, stb.) Hamvas számára a válság dialektikáját jelenti. A világ minden idpillanatban valamilyen válságban van, a válság a világ ki- és belégzése. Megjelenik valamilyen krízis, elmélyül, majd megsznik és jön a következ . Inspiráció-respiráció. Az ember feladata jól felismerni a válságot, s tenni ellene. Sok baj származhat abból, ha nem helyesen ismerjük fel a krízist. Napjaink modern embere gazdasági vállsá-got vél felismerni, holott a szellem, a szellemiségünk válságát éljük. A kor emberének az Istene a Mammon és nem a Mindentadó, a teremtésbl termelés lett és a fogyasztás „szent” cselekvéssé vált. Az ember „fejjel lefele kezd el élni”. Hamvas ezt a fajta életet korruptnak nevezi: az embert a Mam-mon megvesztegethette, és az embernek tetszik ez a romlott züllött lét. Megzavarosodás az, amiben élünk, Jakob Böhme szavát kölcsönzi Hamvas, amikor err l beszél, ez a turba. A bajt még az is tetézi, hogy ebben a romlottságban, megzavarodottságban, turbában kifejezetten jól érzzük magunkat. Evvel kapcsolatban gyakran halljuk visszhangozni: ez a fejl dés, el remenetel, a technika csodája, jólét, de-mokrácia stb. Ezért jellemzi oly nagyon napjaink emberét az anyagiasság, a korrupció, a technokrácia, a gazdasági és gazdagsági orientáció, a pénzuralom és a tudományba, mint haladásba vetett hit. Ha azt mondottuk, hogy a válság szellemi, akkor a megoldás is csak szellemi síkon lehetséges. Minden más csak a felületen mozog. A hagyomány kategóriája. Hamvas életbölcseletének kulcsfogalma. Ez a ha-gyomány azonban nem kultúrtörténeti, etnográfiai értelmezés, hanem metafizikai. A vertikális ten-gelyt jelenti, mely minden pillanatban jelen van, ugyanakkor örök. Egyfajta metafizikai tudást jelent ez az embernek a létben elfoglalt egyetemes helyérl. A hagyomány fundamentális mondanivalója az egyetlen azonosság: az isteni és az emberi lét azonossága. Ez minden hagyományban közös, így tulaj-donképpen nincsenek hagyományok, csak a hagyomány van. Hamvas vélekedése szerint ezt a tudást rzik a szent könyvek, a Védáktól a Tao-te-kingen át az Evangéliumig. Egyedül a szent könyvek érin-

tik meg az ember isteni mélységeit. Bigott materializmusra vall ezeket a könyveket kultúrtörténeti le-letnek, vagy irodalmi szövegeknek tekinteni. Sajnos ma a hagyományt egyezményesen lenézzük, s fejet kizárólagosan a tudománynak hajtunk. Mert a hagyomány korhol és ránkpirít, a tudomány viszont hízeleg nekünk, a hagyomány "mondanivalója" gyakran kényelmetlen a tudomány viszont süppeds kényelmet ígér. A próféták indulata kellemetlen, a tudós ígérete megnyugtat, elaltat. Hamvas a ha-gyomány értelmezésén belül az aranykor fogalmát is ezen a tengelyen helyezi el. "Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden id ben jelen van; csak attól függ, hogy van-e valaki , aki megvalósítja." (H.B. Öt géniusz) Ezen meghatározás az Isten Országáéval analóg. "Az Isten Or-szága 'nincsen itt és nincsen ott.' (Lk.17.21.), földrajzilag körül nem határolható. De ott van mindenütt, ahol akad egy ember, aki magába fogadja Jézust. Jézussal a szeretetet fogadja magába és a szeretet közösséget formál." (B.Gy. Merre menjek?) Az el z az id beliség, míg az utóbbi a térbeliség fell közelít. Ahogy az aranykor nem egy olyan korszak, amely már valamikor volt, de elmúlt, és amelynek egyszer majd megint csak el kell érkeznie. Hanem létállapot, létminség, amely bármikor, bárhol, megvalósulhat. Úgy ahogy az Isten Országa sem földrajzi terület, meghatározott lakossággal, rendel-kezésre álló kiváltságokkal.

A realizálás kategóriája. A harmadik fogalom a valóság és a hagyomány tartalmi vonatkozását a prak-tikum területérl világítja meg Hamvas. Olyan gyakorlatról van itt szó, ami a gondolat, szó és cseleke-det egységét reprezentálja. Egyébként ez az egység - hamvasi vélekedés szerint is - Jézusnál található meg maradéktalanul. Jézus személyisége Hamvas számára a leghitelesebb. "Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez fölülrl nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának.



- 330 -

Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dol-gokban emberek között különbséget tenni erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye fel." (H.B. Scientia Sacra) Ebben a vonatkozásban Hamvas elma-rasztalja a klérust, aki az Evangéliumból egyetlen mondatot sem tudott realizálni. Ennek okát a metanoia elmaradásában, a kompromittálhatóságban és a politikával való összefonódásban (lásd még: trón és oltár szövetsége, B.Gy.) látja. Fontos számára leszögezni azt, hogy az aranykor realizálható. Hiteles, nyílt ember szükséges hozzá. Természetesen a meghívás az egész emberiségnek szól, mert a sz l sgazda is mindenkit alkalmaz a munkára - még akkor is, ha az utolsó órákban érkezik - és a "bé-rezés" is azonos. (Mt. 20.1-16.), de a mindenhova szórt ige-mag csak a jó földben (emberben) hajt ki. (Mt.13. 1-9.) Az aranykor realizálásában Hamvas nem kisközösségekben gondolkodik, számára egyet-len hiteles közösség létezik csak s ez az emberiség. Jómagam a hamvasi gondolatokat hozzávetlege-sen öt éve ismerhettem meg. Ezen idszak alatt két alkalommal haragudtam meg rá. Az els haragvás a kezdet kezdetén volt, egyszeren nem értettem t. A Scientia Sacra második kötetével idítottam az ismerkedést. így írt: "Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát!" (H.B. Scientia Sacra). Nem értettem a mondatot. A vallás a filozófia mellett még csak-csak, de hogy kerül ide a tudomány, és miféle életkönnyítésrl van itt szó? Mi az, hogy az embernek „visszaadja önmagát”? Aztán bekattant valami. Ráéreztem, mekkora igazságtartalma van ezeknek a gondolatoknak. A vallás a nagy életkönnyít. A vallás, mint búvóhely; a legjobb búvóhely, ide még Isten ell is el lehet bújni. Elegend, ha betartjuk a vallási obszervanciákat. Jézus is ebbl a rejtekhelybl akarta kipiszkálni a farizeusokat, akik alapjában véve igen vallásos és törvénytisztel emberek voltak. Haragudott is rájuk Jézus, nem úgy a b nösökre, hi-szen ez utóbbiakért jött el.(Mt.2.17.), talán azért, mert k nem bújnak el sehova, sem vallásba, sem ideológiába, sem világnézetbe. k ebben az értelemben tiszták és nyitottak. Transzparens egzisztencia – mondja Hamvas. Jézus a hagyomány és nem a vallás jegyében jött, azért jött, hogy az embernek visszaadja önmagát. Ez az megváltása, metanoiája. Jézusnak esze ágában sem volt, hogy új vallást alapítson, tehát a kereszténység a hagyomány jegyében kell, hogy álljon.

A második haragudás késbb jött. Olvasva Hamvas mveit egy-egy gondolata elemi ervel belémnyilalt: „ezt pontosan én is így gondolom, csak soha nem tudtam megfogalmazni, de másvalaki szavakba tudta önteni. Miért nem én?! „ Gyakran volt ilyen sajátos de ja vu élményem – én már jártam valamikor ebben a városban. Mindig volt a kereszténységr l egy másfajta véleményem, mint ami a szószékrl halhatott az ember. E kett mindig ellentmondásban ált egymással. Nem csupán a víz (pré-dikálás) és a bor (ivás) kibékíthetetlen ellentmondásáról van itt szó, hanem sokkal mélyebb jelenség-r l, amit soha nem tudtam megfogalmazni. Hamvas ragyogóan megfogalmazta nekem/helyettem, sok-féleképpen, például így is: „A történelmi kereszténység igen korán, késbb soha jóvá nem tett, st sú-lyosbított és ezért végzetes hibát követett el. Ez a hiba, hogy a gnózist nem olvasztották be, hanem eretnekségnek bélyegezték, és a kereszténységbl kizárták. Ezzel pedig a megismerés szabad szellemi tevékenységének lehetségét a kereszténységben megszüntették. Plótinosznak a gnózissal szemben tanúsított ellenállása érthet (menthet). Visszavonultan él magánember volt, és információi sem lehettek hitelese. A keresztény papság viszont magas autoritás, értesülései kimerítek és megbízhatóak lehettek és biztosan voltak is. Éppen ezért a gnosztikusok ellen indított hadjáratot nem lehet úgy meg-ítélni, mint Plotínoszét. A kereszténység történetében ez volt az els eset, amikor a papság keresztény ellenes magatartást vett fel. A történelemben ez volt az els eset, amikor a papság a hatalmát az Egy-ház szellem ellen érvényesítette.” (H.B. Scientia Sacra)

Hamvas Béla nem vitatja, hogy a gnózisnak lehettek tévtanai, de maga a gnózis alapveten a szakrális megismerést jelentette. A klérus harca minden bizonnyal nem a tévtanok ellen irányult, hanem az érte-lem átvilágító tevékenysége ellen. Talán, hogy a gnózis nem oldódhatott fel a kereszténységben, szülte azt az örök dilemmát, amit mind a mai napig a hit-tudás antagonisztikus ellentétének mondunk, és kép-telenek vagyunk megbirkózni vele. Könny az analógiát észre venni, hogy a Bokorral is tör-tént/történik:

- Nem olvasztották be, szektának tekintették



- 331 -

- Megbélyegezték

- A kereszténységbl kizárták

- Tevékenységének lehetségeit igyekeztek megszüntetni

A Bokor nem akar mást, mint:

- A lelkiismeret ellenében nem engedelmeskedni

- Értelmi átvilágítást tenni

- A válságot feltárni

- Az Evangélium szellemétl idegen elemeket (pl.: erszak) eltávolítani

- Az Evangélium igazi szellemét realizálni (pl.: adás, szolgálat, vissza nem ütés)

- A hagyomány egyetlen - isten és ember - örök szövetségét megvalósítani

- Beismerni, hogy a keresztény vallás eddig az emberiség történelmében nem sokat ért el, ennek egyetlen egy oka van, hogy eddig nem volt az igazi, és ennek a kora tulajdonképpen most kell, hogy elkövetkezzen (Jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is. (Mt. 6.16.)

- És hinni a kereszténység újjáéledésében

Hamvas egységben próbál gondolkodni. Minden Egy, a világ pedig ennek az Egynek számtalan vetü-lete. A létegység e tanát a nagy keleti hagyományok mellett megtalálja az európai hagyomány letéte-ményeseinél is, elssorban Echardt mesternél, Jacob Böhménél, Cusanusnál, Baadernél, Szt. Ágoston-nál. Természetesen fellelhet ez a kereszténységnél is, de csak nagyon rövid ideig. "A kereszténység-ben lév egység-gondolat abban a pillanatban, amikor kimondták, elemi ervel tört át. A kis héber gyülekezet, amely abban a hiszemben volt, hogy számára készült vallás, felrobbantotta. A keresztény-ség mértéke már az els pillanatban is az egész föld volt. Az egység nagy arányokban elször Ale-xandriában bontakozott ki. A gondolkodók kísérletet tettek arra, hogy mindazt, ami a kereszténység el tt volt egybeolvasszák. Ha a klérus és a politikai hatalom az alexandriai gondolkozást nem üldözte volna, a hagyomány alapjára épített emberiség-egység megvalósítására lett volna lehetség. (H.B. Scientia Sacra) Hagyomány is csak egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem egy isten. Itt az egy, mint szám nem a mennyiségi, hanem a minségi tulajdonságával van jelen. A kereszténységnek csak egy igazi útja van ez a bels út (ezotéria), de a külst járja (exotéria), ennek a küls útnak a jelei a katedrálisok, a keresztény világhatalom, a hierarchia, a dogmatika, a pápai tévedhetetlenség, a cölibá-tus, a tábori lelkészi hivatal, inkvizíció, szent háborúk stb. A kereszténység vasárnapi jelenséggé vált, és igazi értelmét elvesztette. Hamvas többször is hangsúlyozza, hogy a kereszténység hagyomány, melynek Európában három ellensége volt: elször is a belülrl való ellenség a klérus (nem az Egy-ház!), másodszor a politikai hatalom, harmadszor a scientificizmus. Ez a három ellenség tudattalanul, közös megegyezéssel megakadályozta azt, hogy az evangéliumi kereszténységbl bármi is megvaló-suljon. A kereszténységben az Evangélium az egyetlen hiteles partitúra, csak ebbl lehet vezényelni. A partitúra a megkomponált rend, de egyik karmester sem ezt vezényli, hanem saját önkényét. A Nagy M a Magnus Opus hamisan szól - de a fals hangokat mára már megszoktuk - és igaznak halljuk. És a zenekar csak játszik: még az "Alleluja" dallamai szr dnek felénk, de a háttérben már a "Feszítsd meg!" disszonanciáját vélhetjük felismerni. A világ három teljes egészében negatívnak mondható mozgatórugója: a hazugság, a kizsákmányolás, és az er szak. Ezek esetében gondoljunk csak a média-rendszerre, melynek jól szervezett a hazugságszisztémák kinyilatkoztatói. Az adóhivatalokra s általá-ban a hivatalnoki rendszerek áttekinthetetlen bürokráciáira, melyek állandóan a zsebünkben kotorász-nak. Valamint a katonaság, a rendrség létszámában is egyre gyarapodó apparátusára mely azonnal lecsapni kész minden fajta engedetlenségre és oda nem ill gondolatra. A Sátán jól felépített triásza ez,



- 332 -

az anti-szentháromság, ami ha akarjuk, ha nem mködteti a világot, s úgy tnik „jól” m ködteti mert már fel sem tnik. Hamvas Béla ironikusan így fogalmaz az „Óda a huszadik századhoz” cím írásá-ban: „Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik, és idegen határra érkezik, az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:

- Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, mi az, amit Önök itt most hazudnak?

A bennszülött erre azt feleli:

- Arrobori.

- Mit jelent ez a szó?

- Pontosan senki sem tudja.

- Hatása észrevehet?

- Hatása észreveheten nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arrobori jegyében áll, és az országban arroboriális virágzás tapasztalható. A közállapotok…

Az idegen bólint.

- Köszönöm, Uram, ne fáradjon, a többit már én is tudom."

Faragó Ferenc

*forrás: Koinónia, 2003. 05.

"Az senkinek se jutott eszébe, hogy a vallás igazságainak elárulásáért vétkes személyeket vonja felelősségre és belássa, hogy a gondolat, a szellem változatlanul az marad, ami volt. Az árulókra senki se gondol, ellenben az igazságot elhajítják."

(Patmos I.)

Hídépítés*

Sava Babiæ író, mfordító és hungarológus egyetemi tanár nyakas balkáni értelmiségi. Csakhogy az õ állhatatosságának kezdettõl fogva más a tartalma, mint még mind a mai napig oly sok nemzet- és nem-zedéktársának. A hercegovinai származású, de észak-bácskai neveltetés Babiæ ugyanis már a gyer-mekkorában megszerezte azt a magyar nyelvi alapot, amely egy, a huszadik század szerb kultúrájában példátlan mfordító tevékenység és mvelõdésközvetítõ szerep kibontakozását tette lehetõvé. Erre rendkívül nagy szükség volt, hiszen Trianon után az az elõítélet alakult ki Jugoszláviában, hogy az újabb magyar irodalom nincs olyan színvonalon, mint a múlt századi, tehát fordítani sem érdemes. Ezért örömmel olvashatjuk a Hamvas hárs cím m helyvallomásaiban, hogy olyan magyar írókat is fordít, akik korábban úgyszólván teljesen ismeretlenek voltak a délszláv olvasó elõtt (Krúdy, Márai). Babiæ a jugoszláviai magyar irodalom fordításával kezdte gyakorolni a hivatását még a hatvanas években. Emlékszem: amikor a hetvenes évek végén azt írtam a Magyar Szóban Babiæ jugoszláviai



- 333 -

magyar írókat értékelõ szerb könyvérõl, hogy a magyar kultúra felé vezetõ fontos lépéseknek vagyunk tanúi, mûfordítónk (föltehetõen az érdektelenség miatt) elutasítóan reagált. Szellemi érése és a törté-nelmi változások azonban egyre inkább ráeszméltették, hogy - legalábbis Kelet- Európában - az iroda-lom csupán kulturális összefüggéséiben és társadalmi mélységében válhat igazán fontossá. Vagyis a magyar mentalitást minél teljesebben kell ismerni ahhoz, hogy a mûfordító ne maradjon önkéntelenül is rabja a mûvelõdéspolitikát s a magánízlést is meghatározó liberál-kommunista elõítéleteknek; hogy az egyetemességet ne a nemzetközien elõkelõ felületesség, hanem a rendkívüli sorsban is kifejezõdõ emberi azonosság jelentse számára. Nem véletlenül jelentethetett meg tehát Babiæ szerb nyelv köny-vet a magyar civilizációról néhány évvel ezelõtt. Hála a mfordító igényességének, a minden ember valóságos vagy lehetséges élményvilágát tudatosító Hamvas Béla kultúrfilozófiai kozmopolitizmusa felel meg a nemzeti elfogultságoktól, provincionális öntúlértékelésektõl viszolygó humanizmusának. Ám a lefordítottak babiæi névsorában más ismert magyarországi írók között olyanok is föltûnnek, akik élményvilága sok szállal kötõdik a történelmi és a nemzeti valósághoz. Így (Csáth, Kosztolányi, Déry, Illyés, Örkény, Sánta Ferenc és mások után) legújabban - miként a Hamvas hárs címû könyvben be-számol róla - az az Oravecz Imre, akinek Szajla cím verses regényében a Puszták népe cím Illyés-m folytatását tiszteli a mfordító.

Babiæ legújabb könyve a szerzõnek fõleg a Jugoszlávia bombázása idején a balatoni Fordítóházban készített jegyzeteit adja közre, egy nagy ellentmondás feloldásának próbálkozását tükrözve. Egyfelõl az irodalmi belterjesség, a szellemi hódítóút lelkesültsége, a kapcsolatteremtés humanista öntudata; másfel l a bizonyosság saját nemzete eltévelyedettségében, a tiltakozás a Nyugat erõszakos átnevelõ kísérlete ellen, a tehetetlenség miatti keserség. Újabb magyarországi íróbarátságok kötése, Hamvas népszerûsítésének eredményei és meghiúsulásai; ugyanakkor rémisztõ hírek odaátról, a végelcsügge-dés fekete humora. Annál is inkább, mert mfordítónk nem megrendelésre, hanem a saját ízlése szerint végzi a munkáját, melynek mintegy még fele kiadatlan, tehát a Belgrádban hagyott lakásért az ottha-gyott kéziratok miatt is aggódnia kell. Kiútként a munkába, az alkotói képzeletbe feledkezés kínálko-zik. Ezért - saját nemzete halálos veszélyeztetettségének perceiben - a szerb nép nagy alkotóit mutatja be egy-egy esszében, fordításra, illetve tárlati meghívásra ajánlva õket. Természetesen azok - Miodrag Pavloviæ és Cvetko Lainoviæ - állnak hozzá közel, akiknek létélménye összefüggésbe hozható a saját-jával, illetve Hamvaséval. A kereszténységnek olyan fölfogásáról van itt szó, amely az emberi lényeget a technikai civilizáció mögött mutatja ki, s az európaiság fogalmát szétfeszítve az õsibb és távolibb kultúrák iránt is érzékenységet mutat. Ennek egy új mûvészi szenzibilitás felel meg. Babiæ csupán utal erre, anélkül, hogy konkrétan kifejtené, mire gondol. A jó emberek testvériesülésének megújult utópiá-ja lappang ebben az eltökélt magatartásban, a kifejezõeszközök teljes szabadságát tisztelõ ízlésben. A katasztrófába torkolló nemzetieskedéseken túl: az univerzális és a szakrális a központi kategóriái en-nek a rendhagyó mûízlésnek. Az egyszerû örömök pedig a fõ értékei, nem pusztán azért, mert a sze-rény körülmények között elérhetõek, hanem szimbólumvoltuk miatt is. Érthetõ tehát, miért lett vi-szonylag népszerûvé e szellemiség a szerb és a magyar értelmiségi körökben; akkor is, ha Sava Babiæ igényessége többször közönybe, érzéketlenségbe ütközik.

Vajda Gábor

* Magyar Napló 2000/4



- 334 -

"Ha tettem valamit e népért: azt, hogy új sorsot álmodtam neki"

( Magyar Hyperion)

A Karnevál filozófiája*

Volt szimatuk azoknak a könyvügynököknek. Generációkon át látták el könyvekkel a vidéki értelmi-séget - papokat és orvosokat, jegyzket és tanárokat -, és 1947-ben már tisztában voltak azzal, mi kö-vetkezik. Üzlet is volt az a végkiárusítás, de annál jóval több is: megmenteni az ítéletre váró könyve-ket, és szellemi muníciót adni egy ki tudja, milyen hosszú, talán világkorszaknyi idre. Vízözön az is, amire Hamvas Béla készül a Száz könyv képzeletbeli, és az Officina, a Bibliotheca, az Egyetemi Nyomda sorozatainak valóságos gyjteményével. Így kerülhetett például az én kezembe apám könyv-tárából Kung Fu Tse Lun Yü cím kicsi kötete (fordította, és bevezetéssel ellátta Hamvas Béla). Azid tájt a magát dialektikusnak nevez gondolkodás járta. (Máig sem tudtam eldönteni, hogy a cso-dálatos metamorfózis miatt sajnálkozzam-e Hegelen, vagy kárörvendjek rajta.) Eszerint egy szó min-dig éppen azt jelenti, amit tulajdonít neki. Nem egyszeren az ellenkezjét, ahogyan Orwell, a new speech fogalmának megalkotója hitte - ez már végzetes megcsontosodás volna -, hanem bármit.

Ha tehát ilyenkor jön Kung Fu Tse és arról, beszél, hogy a kormányzás a szavak helyes használata, akkor még csak nem is olyat mond, amit addig ne tudtunk volna - úgy látszik, a megismerés tényleg csak visszaemlékezés -, de ráébreszt arra, hogy ez nem mer fantáziálás, mint addig hittük, hanem az igazság. Így aztán minél nagyobb a csd, annál fontosabb ismerni a hagyományt. Ha valaki folyama-tosan az ellenkezjét látja annak, amit tud, hajlamossá válhat arra, hogy tudásában kételkedjen. Nem elég a valódi, mondhatjuk József Attilával, az igazra van szükség. Aki úgy érzi, a "valódit" is ismernie kell, az talán mindenekeltt a század botrányára kíváncsi. Rendkívüli várakozással vettem ezért a ke-zembe a lenygöz cím értekezést az Ész trónfosztásáról. Hogyan vezet az irracionalizmus szükség-képpen a népirtáshoz? Sajnos, az alcím már csak ezt hirdette: Schellingtl Hitlerig, ami lehet, hogy egy nagy folyamat, viszont biztos, hogy egy nagy csúsztatás. Világos volt az is, hogy a tanulmánya posz-tumusz följelentés különös formája. Sok izgalmas és még több számomra érthetetlen dolog volt min-dazonáltal a könyvben, ám a legfontosabb kérdéseimre semmiféle válasz. Hogyan kapcsolódik az irra-cionalizmus a blitzkriegek és deportálások hatékonyságában oly mérhetetlen racionalizmusához? Va-lamiféle "min ségi átcsapás" ez? (Mint említettem, akkoriban efféle módon illett megfogalmazni a kérdéseket.) És egyáltalán: mi az a kényszer, ami egy embert meghatározott módon késztet gondol-kodni? Fogadjuk el, hogy az "észt" hagyta oda: de hát miért? Hogyan? Ilyesmik nyugtalanítottak, mi-közben Hamvas Béla, akirl azt se tudtam, él-e még egyáltalán, az alábbiakat vetette papírra:

"Az SS-t megtanítják a világszemléletre, s ettl a pillanattól fogva az összes gátlások és felelsségek alól felmentettnek érzi magát. Az SS ettl a perct l fogva nyugodtan minden gaztettet el fog követni, és ami a legfontosabb, nemcsak azt, amit megparancsolnak neki, hanem amint alkalmunk volt a gya-korlatban látni, egyre újabb és újabb gazságokban és kegyetlenségben és aljasságban bizonyos merész öntevékenységet mutat fel, amellyel, mint látszik, világnézetét szolgálja. Az SS a világnézeti biztosí-tással dolgozó gonosztev. Az SS az az ember, aki be van zárva. Ki zárta be? Saját maga. Hová? A világnézetbe. Eternizálta magát. Kiemelte magát a természetes emberi közösségbl és a történeti id-b l. Színpadra került. Publik lett. Minden felelsség alól felmentést kapott. Helyzetébl azonban soha többé nem tud megszabadulni. Ezért az SS a halált megvet desperált. A közönséges gonosztevt l abban különbözik, hogy mint említettem, gaztetteit világnézeti fedezettel követi el, ezért a közönséges orgyilkosnál végtelenül magasabb rend? alacsonyabb rend? - ki tudná megmondani? A közönséges gonosztevnél azonban mindenesetre érdekesebb és komplikáltabb formula. F foglalkozása a más világszemlélet ember szenvedésében való gyönyörködés. Ezért talál ki bonyolult kínzásokat. A kö-zönséges lopás és rablás nem vonzza. Az SS nem akar vagyont gyjteni, mert el tte már nem lebeg többé a családi ház és a békés öregkor képe, amelyért érdemes lenne rabolni. Egyetlen öröme van, a más világnézet szenvedésében való gyönyörködés." Amikor sok évvel kés bb a kezembe került a



- 335 -

XX. századnak eme ódája, nagyjából magamtól is tudtam már ezeket. Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna lényegesen jobb, ha idejében kerül a kezembe. De azért a nagy kínai kormányostól és társaitól már Kung Fu Ce magában is halálbiztosan meg tudott védeni. Látható, hogy Hamvas bizonyos érte-lemben mindig is jelenvaló volt. Persze nem csak inspirált - irritált is. A szép lassan terjeszked kézira-tos, ami az "irracionalizmus apostolának" legendájává terebélyesedett, sokakat idegesített. A jóhi-szem ellenz k a rövidre zárt gondolkodás hazai hamisprófétái egyikének tartják. E gondolkodásmód-ok a mágia sajátosságával rendelkeznek: miközben imaginárius magyarázatot adnak, véget vetnek an-nak a nyugtalanságnak, amelyet az ember a zavaró jelenséggel kapcsolatban érzett, és ezzel természe-tesen a megismerési folyamatnak is. Hamvast illeten azonban ez lényegi félreértés, ami tájékozatlan-ságból fakad...Ámbár van némi alapja annyiban, hogy a kéziratosnak a hívei a láthatatlan korszakban valószín leg zömmel a szegények közül kerültek ki. Le kell szögeznem: a magam részérl ebben semmi kivetni valót nem látok, és úgy tudom, maga sem látott. Nem hiszem, hogy bárkinek szé-gyenkeznie kellene például amiatt, hogy egy tizenéves gyerekkel meg tudja értetni az emberi társada-lom lényegét.

Mindenesetre az 1985 óta újra megjelen Hamvas-mvek kritikai visszhangjában ez az egyik jellegze-tes szólam. És ez találkozik egy másikkal: az eredetiség tilalmával. A szellemi életben a legfeltn bb a hivatali merevség. "Extra officium non est vita." Els pillanatra ez posztfeudális rangkórság, akadémi-kus f hercegekkel, mialatt a coniugatio periphrasticát Babits Mihály nev latintanárok oktatják. De ez csak következmény: annak következménye, hogy a valóságos szellemi hierarchia tökéletesen el van rejtve. A hivatali rangot a porosz mintájú vaskalap adja. De míg az eredeti vaskalap nem zárja ki egé-szen a teljesítményt, a miénk igen; a legtöbb, amit fölmutathat: a szorgalom. Arról nem is szólva, hogy ott azért az eretnekeket sem irtották ki gyökeresen: Böhme és Hölderlm, Nietzsche és Ebner legalább létezhettek. Nálunk ilyen nincs. Ami mindenekeltt tilos, az az eredetiség. Nem tegnap óta van ez így. Már Berzsenyi Dánielt is a földbe taposták, mivel a versei sehogyan sem hasonlítottak Bürgeréihez. Dosztojevszki) teszi föl azt az alapkérdést, hogy tulajdonképpen miért is nem kell Tatjána Anyegin-nak? Igen egyszer okból. Mert nincs ott Lord Byron, aki megmondaná, hogy milyen kincs ez a n. Mert Anyegin nem a saját szemével lát, hanem Byronéval. Ezért ami itt nem gótikus mankón jár, az Barbarei.

Bartók nagyságát a századel német zenei életétl kaptuk, mint ahogyan Csontváryét a brüsszeli világ-kiállítástól. Gerlóczy Gedeon, Kállai Ern, Hamvas Béla, Fülep Lajos fáradozása nem számít, hiszen nekik maguknak sincsen "európai visszaigazolásuk". (No, Fülepnek már van: volt atyai jóbarátja Charles de Tolnaynak, a Casa Buonarotti nagyhír igazgatójának. "Ez azért nem akármi.") Mi ez a kolonista függés? Csupán a hatalommal kezet fogó feudálsznobizmus? A magyarázat mélyebben van. Itt helyesbítenünk kell. Van egy területe a szellemnek, ahol szabad eredetinek lenni. Petfi Sándornak köszönhetjük a szabadságot, mert ez: a költészeté. Nem mintha nagy költinknek ne kellene stupid érzéketlenséggel, szenilis epigonizmussal, gumibotos cenzúrával küszködniük, ne kellene éhen veszni-ük vagy megrülniük; de m vük rangja vitathatatlanná válik. Ezért erssége a magyar szellemnek a költészet, nem pedig állítólagos "lírai alkatunk" miatt.

Ám ennek a költészetnek a specifikuma éppen ott van, ahol a probléma gyökere. Mert nem a magános individuumé, mint Baudelaire óta az európai líra. Van, aki éppen ezért korszertlennek is véli - de eb-ben az esetben az véleménye marad magánügynek. Hiába a közösségé ez a líra, mégsem lehet szel-lemi rangjától megfosztani. Így válhat a szellem rtornyává. A prófécia nálunk rang Ady és Füst Milán óta, a másik nyelv átérzése rang Babits, Kosztolányi, Szabó Lörinc óta, a metafizika rang Pilinszky és Weöres Sándor óta. (Így lehet némiképp elismert Hamvas Béla is, mint az "mestere".)

Mi hiányzik, kérdhetnénk Fülep Lajossal?

"A lélek dolgait csak a lélek ismeri, mert »a lélek vizsgál meg mindeneket, még az Istennek mélységeit is« - a nép lelkének mélységeit is. E vizsgáló és megismer lélek híján hiányzik a magyar irodalomból a nép lelke legmélyebb rétegeinek megragadása egyfel l, s az emberi szellem legvégs kérdéseinek vizsgálata, a filozófia és metafizika, másfell. [...] ennek feltétele az emberi lélek egyetemes nagy él-



- 336 -

ményeinek és kérdéseinek megformálása, azoknak, amelyek összekötik a legnagyobb kultúrájú embert a nép legegyszerbb fiával", (Fülep: Ami hiányzik a magyar irodalomból.) A bölcsesség szeretetének (philosophia) a nemlétez magyar képlete éppen ez. Írjuk végre egymás mellé e neveket: Schmitt Jen Henrik, Fülep Lajos, Karácsony Sándor, Hamvas Béla, Szabó Lajos. Magyar filozófia? Ez már több a soknál, mondják, és a völkisch jelz is azonnal beugrik, aminek az elnye, hogy egybl el lehet paren-tálni: nemcsak bugris, hanem fasiszta is. Magyar filozófia? Balogh Pál múlt századi filozófia történe-tének van egy angyalian naiv fejezetcíme: "A magyar filozótia története Bacontól Kantig." Az egyete-mest nem lehet nemzetivé csorbítani: valóban sötét és siralmas az afféle náci lelemény, hogy "német tudomány". Mindazonáltal van értelme, például annak a megállapításnak, hogy Sören Kierkegaard dán filozófus - habár Schellingtl tanult a berni egyetemen. A "Bacontól Kantig" viszont ezzel szemben éppen azt jelenti, hogy tilos eredetinek lenni. "Valamely nép mvészi küldetése valamely formai prob-lémára szól, s ez a küldetés azért nemzeti, mert az illet probléma megoldása csak neki adatott meg. Nemzeti tehát: speciális nemzeti küldetés a mvészet nagy egyetemén és teljességén belül a különös formán keresztül egyetemessé tételére Kérdésünk ez: van-e ennek a mvészetnek nemzeti jellege, a nemzeti jellegének egyetemessége, azaz van-e olyan m vészi-formai problémája, amelyet neki és ép-pen neki kellett fölvetnie s megoldásán fáradnia, ugyanakkor egyetemessé téve azt, ami nemzeti?" (Fü-lep Lajos) A "magyar filozófia" egy igen sajátos min séget jelent(het). Nietzsche veti föl, hogy a gon-dolkodás a nyelvhez lévén kötve, talán egy "uralaltáji" nép egészen másképpen kell, hogy filozofáljon. Nem az egyetemesség csorbítása ez, csupán ennek specifikus európai kisajátításáé - ami ellen melles-leg Európa legjobbjai is küzdöttek. A "magyar filozófia" például hajlik a konkrét kifejezésmódokra, a "képekre" és példázatokra, az intuícióra, lehetleg kerüli az elvontságot. Ez az olyannyira bosszantó szisztémaellenesség, pontatlanság, poétikus hajlam. "Nur Narr - nur Dichter" - ahogyan Nietzsche mondja.

Közös a nemlétez iskolák eme mestereiben a rácsodálkozás. A kijelent mondat alany-állítmány szerkezetében, egy pici templomban a dombtetn, egy tengerparti vendégls dührohamában jobban meglátják az Univerzum teljességét, mint egy aktuális világnézetben. Ettl hihetetlenül sokszínek, de mintha valamit eközben elveszítettek volna. Hol van annak a szükségszersége, hogy ugyanezt lássuk velük együtt? Bertolt Brecht beszél egyik példázatában egy kertészrl, akinek az a megbízása, hogy egy babérfát gömb alakura nyessen. Egyre nehezebben megy, mind többet kell levágnia, s végül, mi-kor a gazdája megjön, csalódottan így kiált fel: "A gömböt már látom - de hol a babérfa? Akit jobban érdekel a babérfa, mint a gömb, arra ma azt mondják, hogy "szubjektív" és ezzel mintegy el is van in-tézve. Olyasmit értenek ezalatt, hogy rege, fantazmagória, porhintés, hogy valaki az ujjából szopta. A szó maga azt jelenti, hogy "alávetett", vagyis hogy rendelkezik valami értékel elöfeltevéssel, szemben az "objektívval", ami maga a visszatükrözd igazság. Ez az objektivitás a gáttalan önkényesség ellen valóban szükséges fegyver lehet. A baj még csak nem is abban van, hogy a szó megtéveszt, mivel elöfeltevés-mentes semmi sem lehet (lásd Gödel tételét). Hanem akkor kezddik a baj, amikor a meg-figyelt és leírt (objektív) eset azzal a gondolati rövidzárlattal, hogy a világ végs soron "ilyen egysze-r " elemekb l kell, hogy álljon, általánossá hiposztazálja magát. Ilyen módon - tüzetes megfigyelés után - a hawaii bennszülöttek nemi élete vagy a hangyák társadalomszervezése az egyetemes törvény-hozás elvévé válhat. Az "objektivitás" tekintélye a kényszerképzet kötanyagává lesz.

"Nem személy, s így személyes elhatározása sincs. Sohasem fog testet ölteni, és a történetbe nem fog kilépni. Annyiban van jelen, és neki csak annyiban van hatalma, amennyiben él emberi lény t szol-gálja, és neki meghódol és magában neki helyet, és teret enged, és amennyiben az él emberi lény személytelenné és valótlan ná és szellemtelen né válik és sötét lesz és fantaszta és megrül és lohol. Siess a dúlásra, siess a prédára. Jaj annak, aki a személytelennek helyet ad, aki odaadja neki akaratát és képzeletét". (Hamvas) Ennyit a belátásnak arról a kényszerségér l, amit az elbb hiányoltunk, s ami objektivitásnak (azaz a felelsség elhárítási kísérletének) nevezi magát. Utolérhetetlen példája Kirillov öngyilkossága Dosztojevszkij regényében. Dosztojevszkij példáját egyébként is szemügyre kell ven-nünk, mert bizonyos kulcsot jelenthet Hamvas értelmezéséhez is. Ha, mint nyilvánvaló, a legna-gyobb orosz gondolkodó, akkor felmerül a kérdés: miért regényt írt (amely mfajnak ugyan szintén a legnagyobbja), miért nem filozófiát? Valószín, hogy a kérdés hellén értékrendünkben gyökeredzik: az



- 337 -

elvont gondolat az "alap", amire azután fölépül minden egyéb, mvészet, tudomány vagy teológia, és ezért a hierarchia csúcsa. De ebbl a distinkcióból hasadás lett: az európai dualizmus, a kartéziánus res cogitans és res extensa különbsége, amit így is fordíthatunk: gondolat és lét, eszme és élet. Ám ha az "eszme" ennyire elválhat az "élettl", akkor önálló léteznek kell tekinteni: egzisztenciája van, st története - úgy, hogy egy hús-vér emberbe költözik, és az sorsával azonosul, méghozzá paradox mó-don, vakon, mivel nincsen döntési lehetsége. Ezért kell Dosztojevszkijnek regényt írnia - méghozzá, mint Bahtyin mondja, polifon regényt -, nem pedig értekezést, amelyben egy egész eszmét megcáfolva érvényteleníthetné. Létet megcáfolni nem lehet. Mi, akik keressük az igazságot, egymást kizáró esz-méket találunk. Az igazság nem bennük, hanem általuk pillantható meg. Az Igazság a sorsban betelje-sül ítélet.

Az "eszme", ahogy ezekben a regényekben megjelenik, voltaképpen rögeszme, mivel mozdíthatat-lan fundamentum, Ez így természetesen "irreális", ilyen fokú fixáció a valóságban nemigen van. Ezért látszanak Dosztojevszkij hsei tébolyodottaknak. Viszont az író nem tehet mást. A végs való-ság ugyanis valóban éppen ilyen, csakhogy már nem verbalizáiható, kisiklik a megfogalmazhatóság köréb l, akár Ottlik regényében a "trieszti lovas". A létezés centrumában ugyanis egy skép áll. Olyan-formán határozza meg a létet, mint a DNS spirál az él organizmust. "Csak" annyi a különbség, hogy ezt a képet az ember maga választja. De ha már kiválasztotta, akkor az fog benne realizálódni. Ez a böhmei imagináció, ami valószínleg Hamvas gondolkodásának is a központja. Ha most azt kérdez-zük, miért kezdett el Szabó Lajos kalligráfiákat készíteni, vagy Hamvas Béla regényeket írni, akkor éppen az említett értékrend munkál bennünk. A Karnevál ez a barokkosan burjánzó monstre-regény valószín leg a posztmodern nárcizmusra emlékeztet sokakat, amit l akár divatossá is válhat, afféle megel zte korát módon. Egy ponton jogosan: ami itt látható az a maszk, a törmelékbl formált ál-önazonosság, ami ekképpen hozzán az emberhez. "Nem vagyok egyéb, mint a saját púpom." A döly-fös hódító a példázatban a világ végéig hatolva egy oszlop tövében kell, hogy piszkítson önazonossá-gának tanúsítására, - ám ez oszlop nem más, mint Buddha ujja.

Amikor a maszkok találkoznak, akkor kezddik a karnevál, ami nem egyéb, mint a böhmei turba, En-nek ábrázolásában Hamvas dolga sok tekintetben nehezebb, mint Dosztojevszkijé. Az "eszme" ugyanis racionális - hiszen hogy meggyz legyen, cáfolhatatlanná kell válnia. A "maszkban" viszont kibogoz-hatatlanul keverednek a legváltozatosabb monomániák és ellenrizhetetlen ezoterikus teóriák. Min-denki mindig tanít -, a szereplk önmegvalósítása alkalmasint épp az, hogy az olvasót oktatják. Mintha a történés maga is csak azért volna, hogya szereplk reflektál hassanak rá, akárcsak Musil nagyregé-nyében. A gyakran elképeszt mélység spirituális dimenzió a regényben maga is csak fátyol. (Sajátos "nagykorúsítása" ez a regényolvasónak, mert folyton ébren kell tartania ítélképességét. Innen nézve éppen a "józan értekezés", amelyik kézen fogva vezet, és ezért csak rá kell hagyatkozni, tnik fel má-giás b völésnek.) Ez a turba lényege, "érvénytelen minden határ". A Karnevál olyasféle végpont, mint az Ulysses; egyben az európai roman története is Dantétól Joseph Conradig, és mint minden szintézis, megsemmisít hatású. Köztudott, hogy a legnagyobb pszichológus, Dosztojevszkij, elutasította a pszichológiát, mint végs magyarázatot. Ekképpen utasítja el Hamvas végül a metafizikát. A regényt az utolsó mondattal teljes egészében zárójelbe teszi: "A regényben egyetlen él ember sem szerepel, kivéve Radafukot." (Ugyanis ilyen nev nincs a 258 szerepl között) Ami van, az más: imagináció, vagyis megállás egy ponton. Az, hogy "él ember", valamiféle abszolútum. Lehet, hogy csak egyetlen él ember van, és az se látszik. Egyetlen mondat van csupán - ez Hamvas örök nosztalgiája, akár a szintén roppant bbeszéd Joyce-é vagy Szentkuthyé -, de az kimondhatatlan. Az idill, a Méhes béké-je, ahogy az Unicornisban megjelenik, a hely, ahová az ember elvonulhat a Láthatatlan megismerésére. De a méhes csupán metafora Hamvasnak magának is csak ritkán adatott meg. A valóság sokkal zakla-tottabb, brutálisabb, mindenek eltt azonban zsúfoltabb - akár egy fölfordult bálterem Szilveszter éj-szakáján, ahol az emberek egymáshoz szorulnak, egymás tekintetébe, zajába, kipárolgásába, egymás szorongásaiba és mániáiba menekülnek, rohangálnak és lökdös dnek, még csak nem is a puszta életü-ket mentik, hanem szemlátomást keresnek valami alapvet en fontosat. " Azok után, amit megéltem - mondja Hamvas Béla -, szeretném látni, mi az, ami elveheti a kedvemet". Világos: az ember nem kül-s er szak foglya, hanem saját imaginációjáé, és aki a gonoszba helyezkedik, az ellenállhatatlanul mu-



- 338 -

latságos (is) lesz. Nem hiába iszonyodnak úgy a despoták a nevetéstl. A végpont a humor. Humeur bianc, egy kantinossá átalakult rejtélyes katonatiszt vagy költ tréfálkozása az anticipált világvégi há-ború kell s közepén. Szilveszter van, kezdete és vége valaminek. Valóság ez? "A világ addig tart, amíg kimondom, hogy BOLDOG ÚJÉVET!"

Miklóssy Endre

*forrás: Magyar gondolkodók a XX. században

" A pszichológusok nem győznek csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, vezet, fenyeget, tanácsol, ösztönöz az élet minden mozzanatáról tudomása van, a sors erényeit számon tart-

ja, megérti, és csalhatatlanul és metafizikusan, vagyis úgynevezett külső világ álomképeit semmibe véve."

(Scientia Sacra)

A regénym faj és történetiség viszonyai a XX. században* (Ortega, Bahtyin és Hamvas esszéi a mfajról)

Ez az írás a huszadik századi európai kultúra három, a hazai szellemi életben kultikussá vált alakjának egy-egy rokon tematikájú mvét vizsgálja összehasonlító elemzés formájában, amellyel nem titkolt szándékunk az, hogy két tabut is áthágjunk egyszerre. Egyet azzal, hogy nem a szerzk kultuszának kánonja által rögzített megértési horizont és az általuk el írt értelmezés terében, hanem a kanonikus olvasatok lehetség szerinti mellzésével közelítünk a három szerzhöz. És tabut hágunk át akkor is, amikor három különböz kultusz alakjainak mveit egy íráson belül, egymással összevetve tekintjük át. Ennek során a kezdetben csupán egymás mellé helyezett bels (internalista) olvasatokat fokozato-san egymásra vonatkoztatjuk, konnotációikat egymásba játszatva próbálkozunk az értelmezés olyasféle terének kialakításával, mely révén a három szöveg közös jelentésmezben t nhet fel az értelmez számára, anélkül, hogy annak végleges vagy kizárólagos jelleget tulajdonítanánk. A regénymfajról való beszédet José Ortega y Gasset Gondolatok a regényről, Mihail Bahtyin Az eposz és a regény és Hamvas Béla Regényelméleti fragmentum cím írásán keresztül vizsgáljuk, mivel mindegyikben azo-nos vonás a mfajnak mint önálló entitásnak a feltevése. Bár maga a tárgy, az európai regény háromfé-leképpen jelenik meg az értelmezésmódok eltér horizontjai miatt, de mindhárom szövegben meg-egyezik a szerzk törekvése a történelem és elbeszélés viszonyának megértésére. Közös vonás az is, hogy a mfaj bemutatását egy-egy történet révén tartják lehetségesnek, így maga a regénymfaj - melynek eredend vonása a történetmondás - történet fh sévé válik. A szövegek modalitásai közti különbségek a szerzk eltér történeti pozíciójából, illetve abból az eltér narratív identitásból adód-nak, ahogyan a regényhez viszonyulnak.

A m faj a történelemben.

Ortega véges életnek képzeli a regénymfajt, mely szerinte hasonlít egy nagy kiterjedés, de véges k bányához mert a regény a fellelhet és felhasználható anyagok elre meghatározott mennyiségével



- 339 -

rendelkezik. A szerz a m faj létfeltételét a történeti korszak adta életanyagban mint afféle nyers-anyagban véli megtalálni. Ennek hiányában az alkotó tehetetlen: A tehetség csak alanyi képesség, amely anyagon tevékenykedik; az anyag azonban független az egyéni adottságoktól, s hiánya esetén a szellem és az ügyesség mit sem használ. Minden költi m valamely mfajhoz tartozik, mint minden állat valamely specieshez. S a mfaj a m vészetben, mint az állattani species lehetséges változatok korlátozott számát jelenti. A regénymfaj végességének másik oka befogadásának lehetségeiben rej-lik, amely olvasói képességek fokozatos élesedését, finomodását jelenti, végül a túlingereltség miatt az elragadtatás képessége elernyed. A regénymfaj történetiségét is ez a végesség okozza. Ortega szerint: A m faj közvetettbl és elbeszélb l közvetlenné és megmutatóvá, helyesebben szólva: megjelenít vé vált. E folyamatszerség azonban le is zárul a huszadik századra, amely korszak egyben a szerz sze-rint a m faj végét jelenti, hiszen a még teljesen ki sem bontakozott lélektani regény korát tartja a fejl-désmenet utolsó fázisának. Azaz a mfaj történetének egészére benne a még el sem következett állapo-tokra nézve Ortegának határozott elképzelése van. Így horizontja kétféle megértésmód ötvözete, me-lyek közül az egyik a történetfilozófusé, aki a nemek, fajok nagy idtávlatokat átfogó sorsára keres magyarázatot, míg a másik az olvasóé, akit a régi regények soha nem felejtettek el megszólítani a nyá-jas epitheton ornansszal. A díszít jelz kés bb elmaradt ugyan, de az Olvasó megmaradt, tekintettel arra, hogy tartós hiánya zavarokra vezethetett volna a m faj életében. Bahtyin egy évtizeddel késbb mintha homlokegyenest az ellenkezjét vallaná, mint Ortega. Bahtyin szerint: A regény mint m faj tanulmányozását különleges nehézségek jellemzik. Ezt magának a tárgynak a sajátossága idézi el: a regény az egyetlen keletkez és még nem kész mfaj. Nála ugyanis ez az egyetlen mfaj, amelynek nincs a többihez hasonló kánonja. Ennek a kutatóra nézve is következménye van, hiszen más mfajok tanulmányozása a holt nyelvek tanulmányozásával analóg, a regény tanulmányozása az él, ráadásul fiatal nyelvek tanulmányozásával. Ez a tanulmány alcíme szerint módszertani kísérlet. A mfaj léte itt is történeti, így meg kell jelennie valamifajta történetfilozófiai koncepciónak, amely a másik két szer-z höz hasonlóan ontológiai bázisul szolgálhat. Itt a m fajok mélyebb és történelmibb harca képezi azt a koncepciót, amelyben a regény az egyik fszerepl . Ebben a beszédmódban tehát a mfajt mintegy önmagában, illetve a befejezett mfajokkal való küzdelmében vizsgálja Bahtyin, azaz létrejöttének feltételeit nem az alkotás vagy a befogadás viszonylatában értelmezi. Ortegánál korokon végigvonuló ellentétpár (eksztázis-szemléldés) határolja be azt a mfaji világot, ahol a Cervantes által elsként és azonnal elért felülmúlhatatlanságot újra, fokozatosan érvényre kell juttatni, s erre a folyamatra - para-dox módon - az újkori színház fejldésének a spanyol és a francia nemzet eltér sorsa révén testet öl-tött változatait hozza példaként, mint egyúttal olyat is, ami a néz-olvasó szemszögébl a legkifeje-z bb. Kulcsszava e felfogásnak az a fajta, olvasóra gyakorolt hatás, melynek elfeltétele a regény zárt világa. A m faj e zártságban képes megjeleníteni az életet. A regényt hatása alapján értelmez szemlé-lete miatt Ortega elképzelhetetlennek tartja történelmi regény létrehozását, ugyanis a két szféra, a tör-ténelem és az irodalom, egymást hatástalanítaná. Azon igénynek, amely egyesíteni akarja az elképzelt világmindenséget a történelmi valósággal, a két látókör állandó összeütközéséhez kell vezetnie. S minthogy minden látókör látószervünk különleges alkalmazkodását kívánja, beállítását szakadatlanul váltanunk kell: sem azt nem hagyják, hogy a regényt nyugodtan álmodjuk, sem azt, hogy komolyan végiggondoljuk a történelmet.

A Regényelméleti fragmentum körülbelül egy idben keletkezett Hamvas Béla nagyszabású regényé-vel, a Karnevállal. Így az esszében a regény mfaját történetfilozófiai koncepcióban értelmezi, és a regényben ténylegesen meg is valósítja. A Karnevál szövege ezért úgy is felfogható, mint olyan törté-neti képz dmény, amely az esszé gondolatainak testet öltése, amellett, hogy független is egyúttal tle. Hamvas tehát egyszerre bizonyul filozófusnak és regényírónak. Beszédmódja alapveten az alkotás fel l közelít a regény mfajához. Esszéjében fontos mozzanat, amikor elkülöníti a regényt, mint mfajt és mint formát, mondván, regénymfaj már Cervantes eltt is volt. A kett t az értelem választja el. A szín értelmes festék, a forma értelmes mfaj. A regény, mint forma az európai ember sorsát kett zi meg. Tulajdonképpen sors itt csak a nagy inkvizítor hatalmi ösztöne által uralt küls történetben van, a bels szabadságát kiküzd személy üdvtörténettel rendelkezik, amely a regényben ölt testet. Mindeh-hez hozzájárul, hogy az esszé az alkotó szemszögébl értelmezi a regénymfaj lehet ségeit, akinél a regényforma feltétele a -konfesszionális tudat-, a - személy fedetlensége - lesz. A konfesszionális tudat



- 340 -

érvényessége azonban nincs mfaji határok közé szorítva, így Hamvas a lírára, st a hegeli és a Hegel utáni filozófiára is kiterjeszti. A regényesedés a XX. századra már a szellem valamennyi területét át-fogja. A m faj meglétének feltétele végig a küls történetiséggel való szoros kapcsolata, ezért Hamvas - Ortegával ellentétben nemcsak hogy lehetségesnek tartja a történelmi regényt, hanem szerinte ez a változat az, amelyik a regényformát kihúzza els nagy válságából a romantika idején. Mert a történeti regény a regényt történetivé tette, de a történetet regénnyé, és a két eseménysort úgy összekapcsolta (elválasztotta), hogy azóta minden regénynek történeti bázist, minden történetnek regénybázist terem-tett, mindezt nem a történet, hanem a regény formájában. Amíg a regényesedés Hamvasnál az európai újkor egészén végighúzódó, fokozatosan beteljesed folyamat, addig Bahtyinnál periodikusan ismétl-d eseményrl van szó, amely megfigyelhet például a hellenizmusban, a kései középkorban és a XVIII. század második felétl folyamatosan. A regényesedés ezekben az esetekben az irodalmi mfaj-okra terjed ki, megváltoztatva azok nyelvét, melynek következtében azok szabadabbá és formálhatób-bá válnak, dialogizálódnak, továbbá nagymértékben áthatják ket a nevetés, az irónia, a humor, az önparodizálás elemei, végül ami a legfbb a regény problémafelvetést, specifikus gondolati lezárat-lanságot és a nem kész, keletkez jelenkorral (a befejezetlen jelennel) való eleven kontaktust visz belé-jük. A regénymfaj definiálhatatlansága, a normatív és a deskriptív definíciók alóli kisiklása szintén annak lezár(hat)atlan, eleven folyamatjellegét ersíti a bahtyini felfogásmódban.

Miközben Ortegánál a regény zárt entitás és behatárolt beszédmód, Hamvasnál a regény formája a személyen keresztül az európai élet egészét átfogja, illetve ezzel azonossá válik. Így nem lesznek meg-lep ek az ilyen kitételek: nem a regény keletkezett a pszichológiából, hanem a pszichológia a regény-b l Ezért a modern pszichológia mint regény trhet en érdekes, mint tudás jelentéktelen. Mivel a re-gényforma történetét hordozó személy és üdvtörténet definiálhatatlan, a regény is ilyen lesz. Legfonto-sabb mégis mintha az lenne, hogy a Karnevál, a nagyregény megírása idején Hamvas Béla le tudta írni a következket: A regény azon dl el, hogy a megoldás végül is a személy, a szabadság és a fejldés. Ezért a m sohasem jelenthet monumentumot, vagyis nem jelentheti az utolsó szót. Az ember a mben folytatódik, a m az emberben, de úgy, hogy a hangsúly mindig a személyre és a szabadságra esik, és a tulajdonképpeni m (magnum opus) az emberi üdv. A m ennek az üdvnek a története. Az út, ahogy elérte, vagy nem érte el, megközelítette, vagy elbukott, cs dbe jutott, vagy diadalt aratott, vagy össze-tört, vagy megálmodta. Sorsszerség, meghatározottság, szabadság Ortegánál olyan sorsszerség telje-sedik be a regénymfajon, ami antik görög tragédia fh séhez hasonlónak mutatja a regényt, nemcsak azzal, hogy elviseli a rámért sorsot, és eszébe sem jut bármit is tenni ellene, hanem még maga is hoz-zájárul, hogy a végzet beteljesedjék rajta. És ez valóban nem is lehet másképp, hiszen akkor történe-tünk f h se, a mfaj nem volna az, ami. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy a görög tragédia hse kilép-jen szerepébl, mert Antigoné abban a pillanatban megsznne Antigoné lenni. Ahogy a görög hsök (tudatosan vagy öntudatlanul) egy konvenciórendszer szerint cselekszenek (ennek a foglyai), Ortega történetében is egy konvenció, az általa a nyelven kívüli eredet m faj útját futja be a regény, és a m-faj azonos lesz sorsa beteljesedésének történetével. Bahtyin a folyamatok mögötti harc igazi szerepli-nek magukat a mfajokat tekinti, sajátos, önálló létmóddal ruházva fel ket, melyben sorsuk hseiként t nnek fel. Nála nem a történetfilozófiai koncepció tárgyaként jelenik meg a mfaj, mint amely egye-temes történeti folyamatok hatását szemlélteti, mint Ortegánál, hanem önálló létezként, akinek sorsa van, de ennek alakulásában is aktívan részt vesz. Létrejöttének forrásai a szabálytalan, nehezen kör-vonalazható mfajok, mint a szókratészi dialógusok vagy a karneváli komédia. Itt maga a regény ölt testet annak szerepliben, akik nemhogy szerepükbl nem léphetnek ki létük veszélyeztetése nélkül, mint a tragikus hs, hanem ellenkezleg, bármilyen sorsot megvalósíthatnak, és bármilyen helyzetben szerepelhetnek (amit néha még egy darab keretein belül is megtesznek), de ezek által sohasem merül-nek ki, és mindig megrzik bármely helyzet és bármely sors közepette vidám többletüket.

Míg Bahtyinnál a mindenkori jelennel való eleven kontaktus a regény éltetje, amely jelen a regényhez hasonlóan meghatározatlan, addig Hamvas a szintén definiálhatatlanként kezelt mfajt az egyre démo-nikusabbá váló s így egyértelmen meghatározott jelennel kapcsolja öszze. Hamvas szövegében a tipi-kus regényhst Hamlet testesíti meg. Ez az elsre paradox állítás is jelzi, a regény léte itt épp a kon-venciók megsértésén alapszik, mivel a mfaj mint forma meghatározhatatlan, az írás minden módja



- 341 -

éppúgy belefér, mint a szövegek által alakot öltött európai élet maga. Hamlet a drámában is kilóg az ottani világból, hiszen míg egyrészrl mindenki saját szenvedélyeit, rögeszméit, vétkeit, gyarlóságait, vágyait, indulatait, eszményeit, érzéseit követi (ennek rabja), és ilyenformán megbékél sorsával és a fennálló világgal, másrészrl az orvul meggyilkolt atya szelleme követel elégtételt az erkölcs és általá-ban a magasabb értékek nevében, jellegzetesen logocentrikus aspektusból. A dán királyfi azonban egyik állásponttal sem azonosul. Görög eldeivel ellentétben nem hajlandó vállalni a sorsot, szembe-szegül vele. Atyja feltétlen logocentrizmusát, transzparens nyelvhasználatát sem fogadja el, inkább, jellemz módon, a dráma szövegén belül, szövegeket vonatkoztat egymásra (értve ezen magát a mvet is), így próbál valami álláspontot kialakítani. Közben persze rá kell jönnie, hogy végleges, szilárd ér-telmezési pont a dráma szövegén belül sem képzelhet el. Valahogy a mfaj is ilyen hamleti figurává alakul Hamvasnál. A regény nála bármiféle elre kiszabottal szembeni ellenállás. Talán már maga Cervantes is ezt tette regénye megírásával, és fh se sem csinált mást. És a sor csupa ilyen mvel és szerz vel gyarapodik, Sterne-tl Musilig és Joyce-ig. De nem lehet kifelejteni magát Hamvast sem, hiszen abba a mfajba, amir l beszél, talán az regénye is beletartozik.

A drámai m fajokkal való példálózás talán annyiban nem haszontalan, hogy nyilvánvalóbbá teszi az emberi identitásról alkotott eltér felfogást, amely Ortega, Hamvas és Bahtyin írásaiban tetten érhet. Míg Ortega az ember (és a mfaj) önmagával való szoros azonosságát tételezi, addig Bahtyin szerint az ilyesféle azonosság a zárt mfajok, els sorban az eposz sajátossága, és a regény létrejöttével az em-ber legfontosabb vonásává az lesz, hogy megsznik azonos lenni önmagával. Hamvasnál pedig a szö-veg egészén végigvonuló, ismétld állítás, hogy a regény megjelenésével az ember meghatározhatat-lanná (személlyé) válhat, egyetlen kiútként a démonikus hatalmi ösztön által sugallt szükségszersé-gekb l.

A megértés és modalitás eltér irányai

Ha a három szerz felfogásának változatait sorozatos összevetéseken át vizsgáljuk, akkor az explicit eltéréseken felül két alapvet implikáció különbségét találjuk a mfaj és a nyelv, valamint a mfaj és az id viszonyában. Ortega esetében nyelven kívüli meghatározottságról beszélünk, hiszen a mfaj feltételeit empirikus történeti és pszichológiai adottságokba helyezi. Ezért is mondhatjuk, hogy nála a végs forrás valami olyasféle immanens történetfilozófiai koncepció, mely a nyelvet eszközként keze-li, valamint a megismerés és a lét egymástól elválasztott formáival operál, és amely így nehézség nél-kül illeszthet a klasszikus modernség Descartes-tal kezdd nagy diskurzusához. Bahtyin és Hamvas - látszólag azonos módon - a nyelven belülrl eredezteti a mfajt, de valójában alapvet koncepcioná-lis különbség rajzolódik ki kettejük felfogása között, ha alkalmazzuk a nyelv és beszéd (langue és parole) közötti különbségtételt. Bahtyinnál az aktív soknyelv ség kora képezi a regény új történeti feltételét: Más nagy mfajoktól eltér en a regény éppen a küls és bels soknyelv ség kiélezdött ak-tivizálódásának feltételei közepette keletkezett és n tt fel, ez az seleme, tehát adott nyelvi elfeltéte-lek között a megszólalás módja, azaz Bahtyinnál a regény maga a beszéd. Hamvasnál a regény módja az üdvtörténet jegyében álló személy konfesszionális tudatának a hangja, ami tehát beszéd, nem nyelv. A nyelv szerepét ebben a felfogásban maga a regény tölti be: „Aminek el kellett következnie, el is kö-vetkezett, a regény a nyelv egy neme lett. A regénynyelv ezen a ponton már nem annyit jelent, hogy spricht und bekenn. Egyetemes értelmezést teremtett, amely alól senki nem vonhatja ki magát.” Kette-jük eltér felfogását példázza a további kifejezések jelentésbeli eltérése is. Bahtyinnál a nevetés jelenre irányuló gesztusa révén válik lehetvé a szóhoz való új viszony, st, a - komolyan nevetés- egyik m-faja lesz a regény, azaz a regény mint beszéd a nevetésbl születik, és annak egyik formájaként létezik. Hamvas számára a humor a démonikus küls realitás ellenszere, egyfajta érvényesít közeg, eszköz, de nem maga a cselekvés, amely a szület új min ségnek a létével volna azonos: "a humor az egyetlen sav, amely a realitást oldja. Ez az üdvtudat oly vívmánya, amely ettl a pillanattól kezdve a regényben nélkülözhetetlen. Most már tudjuk, hogy ahol valaki sorsának szükségszer hatalmaival sikerrel küzd, azt csakis humorral teheti. A humor a személy ismertet jele, s t a szabadságé." Bahtyin számára a komolyan nevetés - ontológiai jelentségénél fogva - magát a mfaj minden korábbitól eltér id struk-túráját is involválja, melynek egyik kifejezeszköze az önéletrajz, a memoár. Gyökerében változik



- 342 -

meg a világ idmodellje: olyan világgá válik, ahol els szó (ideális kezdet) nincs, az utolsó pedig még nincs kimondva. A mvészi-ideológiai tudat számára az id el ször válik történelmivé: úgy tárul fel - bár kezdetben még homályosan és kuszán -, mint keletkezés, mint szakadatlan mozgás a reális jöv felé, mint egységes, mindent átfogó és befejezetlen folyamat. Ebben az esszében a temporális ellentét az abszolút múltat rz eposz és az idbeli folytonosságot, magát a történelmi létet megtestesít re-gény között feszül. Hamvas mvében a megkettz dött id polarizálódik végletesen, de ezt az ellenté-tet is maga a történelem hordozza; így a magyar szerz felfogása alapjában véve a történelem ellen irányul, és egyetlen lehetséges megoldásnak a belle való kilépést tartja felfelé, melynek nem eszköze, mint a humor volt, hanem teremt cselekvése lesz a konfesszió. Bahtyin számára a történelem a maga id beli folytonosságával az ember szabadságának lehetségét hordozza, melynek egyik módja a re-gény, míg Hamvas szemében a szabadság egyetlen lehet sége a történelembl való kilépés, melynek igaz, nagyon fontos, st talán egyetlen eszköze a regény lesz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a két szerz közötti különbséget a megértés különböz irányultsága, így beszédjük modalitásának ebbl fakadó eltérése okozza. Bahtyinnál a megértés olyan történelmi jelenségre irányul, amely a történetisé-gen belül létezve, annak mintegy hordozójaként, az autonóm beszéd megtestesítje. Célja olyan mód-szertani alapvetés, mellyel a beszédnek ezt a módját értelmezni lehet. Így szövege organon jelleg, és modalitásának iránya a morfológiai axióma létrehozása. Hamvas Béla számára a beszéd tétje történe-lem fölötti min ségeket céloz meg: Az embert mindig csak a másik válthatja meg. Elssorban a gond-viselés és a kegyelem, de ez mindig egy másik ember által valósul meg, legyen az barát vagy feleség, szül vagy gyermek, társ, pap, ellenség, költ, szerelmes. Csak a másik válthat meg, éspedig olyan mértékben, amilyenben én t megváltom. Ez az, amit a regény feltár, és ez a regény kultikus eredete. Mert kultikus minden, ami kapcsolatban van az emberiség üdvével. Ennek elfeltétele a pusztítónak, hiábavalónak, kárhozatosnak tételezett küls világtól való egyre nagyobb távolság, amely az irónia fokozását jelenti, egészen addig, amíg el nem t nik a démonikus képvilág, mely ahogy Northrop Frye mondja az irónia utolsó fázisa. Az ironikus modalitás végskig fokozása a hamvasi beszédmódnak csak a kezdetét jelenti ebben az esszében. Erre épül majd az eszkatologikus nyelvhasználat, amelyet Frye szóhasználatával egzisztenciálisnak nevezhetünk, és amelyben ahogy Hamvasnál is látható volt a nyelv egysége vagy inkább egységesítése jelenti a megfelel választ a transzcendens létezés valamely formájára, illetve amely arra épül, hogy az idbeli tapasztalás nem teszi lehetvé a gondolkodás végs vagy végleges egységesítését. Az egységesít nyelv Hamvas Béla esszéjében a regény, amelyet a tör-téneti tapasztalástól való elfordulás jellemez, de nem úgy, hogy teljesen kizárja e tapasztalás anyagát. Éppen ennek az ellenkezje igaz, ahogy láttuk ezt a szerznek a történelmi regényrl való vélekedésé-ben. De számára a gondolkodás egységének alapja, vagyis az igazság tételezése a tapasztalati világon, a történelmen kívül, az infinitezimális létmódban lehetséges. Ez az axióma lesz nála a megértés ga-ranciája, amely így vélhetleg egy ponton kulminálni fog, de a beszédnek ilyen eksztázisa után elkö-vetkezhet tárgyának kimerítettsége és a beszéd vége.

Márfai Molnár László

*forrás: Kortárs, irodalmi és kritikai folyóirat, 2002. V. sz.



- 343 -

"Az emberi lét azonban csakis a közösségben finomulhat meg. Ha a végső cél nem is a közösség, mert az mindig az emberi személy, mégis csak a közösségi életrendben van lehetőség arra, hogy az élet színvonalát felemeljék."

(Az öt géniusz)

Németh László és az európai regény* (részlet)

Németh László esszé- és regényírása, valamint az európai epika bizonyos modelljei között rendkívül bonyolult mechanizmusok mködésén keresztül létesül dialógus. Végezetül ezt a párbeszédet egy Hamvas – Németh párhuzammal kívánom megvilágítani. Hamvas Béla - Némethhez hasonlóan - fo-lyamatosan figyelemmel kísérte a modern regényt. Ezek a Nyugatban, Napkeletben az 1930-as évek-ben megjelent kritikák Hamvasnak azt a felfogását tükrözik, hogy az irodalom nincs közvetlen kap-csolatban a szociológiai eszközökkel leírható és értékelhet társadalmi folyamatokkal. “Joyce sohasem csinált sem pszichológiát, sem lírát, sem próféciát, sem társadalmi harcot, nem igyekezett az embere-ken javítani, az írás nála nem volt emberismeret, költészet, vallás. Joyce mindig egzakt író volt." (J. Joyce, 1943) A hagyományos regényforma bomlása az felfogásában is valamiféle szintetikus mfajt eredményez, mely a legkülönfélébb elemeket képes magába olvasztani. Németh László szóhasználatá-val egyezn üdvtörténetet, üdvkeresést emleget Hamvas Béla is, a Regényelméleti fragmentum (1948) egyik kulcsfogalma ez. “Az üdvtörténet az a fogalom, amely elég szilárd és rugalmas ahhoz, hogy lé-tünk két végs távlatát, azt, hogy mindenki közülünk egy és sok (meghatározhatatlan), meg tudja érte-ni. S a személy a közösséggel sajátosképpen itt egybeesik. Éppen ezért a regény, amely a személyiség, ugyanakkor az emberiség formája is." Thomka Beáta figyelmeztet arra, hogy a hamvasi értelemben felfogott üdv az ember és az emberiség összjátékán megvalósuló szabadságlehetség, s a regénymfaj nagy esélye, hogy ne csak a személyiség, hanem az emberiség formája is legyen. (Az egzisztenciális műfaj,) Németh tolsztoji típusú szereptudata nemcsak személyiségmorfológia, mivel az egyén önmaga elé állított “törekvésszintje" mellett a kollektívum ügyét is feltételezi.

Mégis óvakodnunk kell attól, hogy a két író szemléletét a manapság oly divatos kategóriák (közösség-központú, szabadságközpontú) valamelyikébe erltessük. Hiszen az általánosabb szabadság-problémát, az egyetemes emberi tradíciót aligha tagadhatjuk meg Némethtl, s hiba volna Hamvas magyarságél-ményét kétségbe vonni. Mindketten sajátos formában vetették föl és válaszolták meg egyén és közös-ség, individuum és kollektívum kérdéseit. Kettejük viszonyában inkább az eltérések ismertek, s nem a kétségkívül meglév alapvet rokonság. Azon is meditálhatunk, hogy még az új évezred elején is mennyire egyoldalúak azok a felfogások, melyek ismételten csak Németh nézeteiben hajlamosak a kollektivista és üdvtörténeti, messianisztikus és küldetéses meghatározottságok kritikájára, más, úgy-mond európai, bár az antropológiai spiritualizmusban kissé megrekedt törekvések felértékelésével.

A regényíró Németh minden leírt mondata mögött ott a hit, hogy van valóság, s ez a megújított realiz-mus eszközeivel elmondható. A Karnevál (1948-51) szerzje a valóság létét kérdjelezi meg, s a re-gény önreflexív rétege következetes realizmuskritikaként is fölfogható. Hogy hol váltak el útjaik, már korai világirodalmi tanulmányaik megmutatták. Németh László európai regényhez való viszonyát a Garcia Lorca színpadán (1957) néhány mondatával is jellemezhetjük: “Ha fiatal korunkban kísérletez-tünk is a formákkal, azt csakhamar a mondanivaló szenvedélye váltja fel, még azoknál az íróknál is, akik nem érzik a világmegváltás eszközének magukat. S hogy ez nem a nemzedék korlátja, hanem a történeti hely diktandója, a következ nemzedék bizonyítja, amely a nyugati példákat tartva szem eltt, ezen az úton indult el s legtöbbször az arcára fagyott a homo ludens-i mosoly." Ezekkel a Cézanne Húshagyó keddjére emlékeztet, a mosolygó arcra ráfagyó vonásokkal búcsúztak a XX. századtól az alkat és szerep egységében hívk, meg azok is, akik maszkokkal tették az arcot fölismerhetetlenné.

Olasz Sándor

*forrás: Napló 1999. II. 5.



- 344 -

"A bűnről való tudatot néha sikerül elhomályosítani, vagyis az embert a tényleges valóság felől félrevezetni. Eredmény: a kicsapongó vallás, a stupid tudomány és a gonosztevő politika."

(Patmosz)

A megismerés* A modern európai ember számára az "ismeret" lehetséget jelent, a megismerés pedig olyasvalamit, ami a mozgásteret bvíti anélkül, hogy bármire el is kötelezne. A megismer személy (szubjektum) megismerként nem része a világnak (objektum), hanem mintegy szembe áll vele, hogy róla sajátos tükörképet alkothasson. Ismereteit szenzuálisan szerzi és a gondolkodás abszolút törvényeinek a segít-ségével rendezi. Ezzel bvíti a tudatát, ami nem egyéb, mint a világban való eligazodásának a legfbb eszköze. Az itt vázolt megismerés-képpel azonban minden pontján baj van, és az erre irányuló reflexió visszavezet a hagyomány megismerés-képéhez. A tudatról Jung azt mutatta ki, hogy nem teljes, hanem komplementer valóság, vagyis a bvülése léttartalmakat szorít vissza a tudattalanba, és ezért a tuda-tosság ersödése nem feltétlenül jelent mélyebb valóságismeretet. A tudatunkat determinálók és cél, causa és fines, tudattranszcendensek, vagyis hatásukat, a tudat meghatározását, öntudatlanul fejtik ki, és lényegében közvetítik a tudattalanba szorult ismerettartalmakat.

Hamvas a következket mondja:

"A pszichológusok nem gyznek csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenrl tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, fenyeget, tanácsol, ösztönöz, az élet minden mozzanatáról tudomása van, a sors erényeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul és metafizi-kusan, vagyis az úgynevezett küls világ álomképeit semmibe véve."

A tudattalan azonban mindezt csak nyelv nélkül, azaz kapcsolatteremtés nélkül teheti meg. Miközben a valóság mélyen elsüllyed a tudattalanba és feltárásának a módja a kutató értelem számára hozzáfér-hetetlen - és mégis ez a valóság az, ami számít. Élesen meg kell tehát különböztetni egymástól a tuda-tot és az éberséget. A tudat a nem létez káprázatra (maya) irányul, míg az éberség, amely fokozatosan a tudattalanba szorul vissza, a létez idea-világra. A káprázat lényege éppen a léttl elválasztott gon-dolkodás. Ez tulajdonképpen világteremti - démiurgoszi - magatartás, a tudatba beszoruló pontszer individuális Én dolga. Kettsen is problematikus. Láthattuk Jungnál, hogy igazából a tudattalan válik úrrá rajta. Ami viszont tudatos, azt hatalmába veszi az absztrakció kényszere. Ahhoz, hogy hatókörét kitágíthassa, mindinkább el kell vonatkoztatnia attól a köznapi nyelvtl, amelynek szimbólumai termé-szetük végtelensége és ezzel egyidej spontán magától értdésük miatt természetes megfeleli a végte-len világnak. Ilyen például a mitológia, ami hozzánk hasonló - és hozzánk hasonlóan kiszámíthatatlan - istenekkel tölti meg a világot. A tudattartalom kibvülésének eredménye mindössze annyi, hogy az Ismeretlen hátrébb húzódik, oly szférába, ahol még kevésbé megfogható. Ezzel még a szimbólum fog-ságából se szabadul meg, viszont az új szimbólum a maga elvontságában elveszítette humanizálható tartalmát. "Ha az individuális Én gondolkodik, abban merül ki, hogy önmagát a dolgoktól elvonja. A gondolkodás igazából az univerzális szellemi Én dolga." - mondja Hamvas. Így azután a modern indi-viduum számára a világnak a lényege titokká válik, elvész a tudomány vagy a metafizika absztrakt mélységeiben, ahová bajos dolog követni. Nem is teszi - csakhogy ebbe a "titokba" ágyazta bele a mindennapi létének a magyarázatát is. Így válik az érzékelhet világ rejtéllyé és csúszik ki az ember kezéb l az egyetlen, ami fölött úrrá kellene válni, a saját sorsa. Hamvas ezt a helyzetet a "zöld és lila" színek metaforájával szemlélteti. A klasszikus reneszánsz festmény a kék és a vörös, a szférikus és a szenvedélyes egyensúlyán alapul, "látomás és indulat" - mondja Füst Milán. Ezt váltotta fel korunkban a zöld - a létezés, mint a pontszer individuum át nem világítható életéhsége - és a lila - a megismerés, mint humanizálhatatlan absztrakció, lila köd. "Közületek a legbölcsebb se egyéb, mint a kétlakija nö-vénynek és kísértetnek" - mondja Nietzsche Zarathusztrája.

A hagyomány ezzel szemben azt mondja a megismerésrl és a létezésrl, hogy advaita, azaz nem ket-t . A Sankhya ismeretelmélete hármas különbséget tesz:

- a megismer személy,



- 345 -

- az avyaktam (ezt Hamvas misztériumnak fordítja, rokon szó a görög

apeironnal, tulajdonképpen meg-nem-nyilatkozattat jelent),

- a megvalósult (és nem a "megismert") világ között.

A világ tehát nem objektíve adott megismerend, hanem olyan, amilyenné a megismerés formálja. Cselekedni és gondolkozni ezért nem kett. A valóság nem tárgyi módon adott - objektív, azaz "oda vetett" - hanem, ahogyan mi magyar nyelvünk olyan zseniálisan kifejezi: valami, ami megvalósul. Ide jutott egyébiránt Heisenberg óta a modern atomfizika is: nem figyelhet meg a mi megfigyelésünktl független valóság, és ezért a tudományos leírásba be kell számítanunk a megfigyelés tényét is. Ez a megismerés azonban, ahogy Hamvas mondja, az univerzális és szellemi Én dolga, és nem a pontszer individuumé. A kett közt az a különbség, hogy az univerzális Én része a világmindenségnek, st megkülönböztetetten fontos része. Az feladata megvalósítani azt, ami ebben a világban csak fogya-tékosan érvényesül - az feladata, vagyis tulajdonképpen minden egyes emberé - realizálni a létezés rendjét. Hamvas számára, mint mondtuk, alapvet, hogy a hagyományban ne magyarázzon, hanem tudakoljon. Ez az ember-kép a legfontosabb, amit a számára minden népek hagyománya közvetít, pon-tosabban, amiben ez a hagyomány egységes." A Hagyománya valóságról szóló hiteles és univerzális információ." Arról a teljes érték létezésrl szól, ami az ember életének minden pillanatában, a mégoly elveszettnek látszóban is esedékes. Ez a hagyomány tehát a legkevésbé sem a "múlt", hanem éppen-séggel minden másnál idszer bb. Egységes, mint maga a világmindenség, és a legkülönböz bb for-mákban és nyelveken szól ugyanarról: az ember alapállásáról. "Az alapállás az éber tudat, a morális intaktság és a testi egészség közös kiindulópontja. Nem valami különleges állapot, hanem ez az, ami a normális" - vagyis ez a létezés értelme. "A lét értelmét mindenki lényével együtt hozza, egyszeri, sze-mélyes és pótolhatatlan, és errl az ember tud és rajta kívül senki más. Az értelmet, mint feladatot tart-ja nyilván, és teljesítése nem egyéb, mint léte értelmének megvalósítása." Tulajdonképpen az Arany-kor és a hozzá való visszatérés - errl szól minden hagyomány, és ez az, ami minden emberben el van rejtve, némán, azaz eredenden nem-kommunikálható módon, a tudatküszöb alá szorítva. Jelen van, és minden pillanatban idszer . De ha egyszer jelen van, akkor miért nem látható tisztábban? A metafizi-kának ez a legfontosabb alapkérdése, amelynek a megválaszolásáért Hamvas Jakob Böhméhez fordul. Az "isteni suszter" tárgyi tudása a hagyományról kétségkívül fogyatékos volt a protestáns Biblián kívül csupán alkimista és valószínleg kabbalista ismeretei voltak. De rendelkezett egy olyan bels ismeret-tel, ami az európai kultúrkörnek a legjelentsebb gondolkodójává teszi. (Hogy Hegel mindenestül rajta alapul, azt csak zárójelben jegyezzük meg.) Böhme válasza a kérdésünkre az, hogy a világ összezava-rodott, a létezés darabokra tört, és ez a turba.

"A turba a megzavart szellem (bn), a megzavart lélek (téboly) és a megzavart test (betegség), de mindenekeltt az imagináció megzavarodása, vagyis annak a képnek, amit az ember magva-lósítani szándékozik. A turba a megzavart létezés sötét, sátáni képe."

Itt még az "imagináció" szó szorul magyarázatra. Ennek a böhmei fogalomnak Hamvas szerint az a jelentése, hogy az ember létezésének - léte önmaga által megválasztott értelmének - a középpontjában egy skép áll, mégpedig az ember saját akaratából kiválasztva. És mindaz, amit az élete során cselek-szik, nem egyéb, mint ennek az sképnek a megvalósítása. A turba a maga démoni hatását azáltal fejti ki, hogy összezavarja az sképeket.

A Szent Tudomány (Scientia Sacra) dolga pedig a normalitásért folyó erfeszítés megalapozása. Ham-vas itt egységes rendszerbe foglalja az a tanítást, amit a hagyományból megismerhetünk. Könyve hat f fejezetb l áll, és feldolgozza mindazon hagyományokat, amik a XX. század közepének embere számára hozzáférhetek:

A hagyomány

Az archaikus ember



- 346 -

Kultusz és kultúra

A beavatás

Az analógia

A király és a nép

Tulajdonképpen egy óriási ívet rajzol itt, kiindulva a válság tényébl, amit az aranykornak az apokalip-tikus korral való felváltása jelent, de ami mindenesetre kit zi a feladatot. Majd elhelyezi az embert a világban, amivel azonos lényeg de abban a teljes világban, amelynek csupán a legalsó fokozata a testi valóság. Azután beszél az ember mveir l és útjáról, majd a megismerésrl, ami mint láttuk, nem vá-lasztható el a megismerttl. És végül eljut oda, hogy a világ alapjaiból következ en nincsen egyéni megoldás. Hangsúlyozni kell, hogy ez az enciklopédikus méret ismeretanyagot feldolgozó m nem vallástörténet, st egyáltalán nem is történet. Hic tua res agitur (itt a te ügyedr l van szó) - ezt mottó-ként lehetne írni minden egyes lapjára. Csupán példaképpen, egy indián mese elemzésébl. Az els asszony, aki kosarat font, egyebek mellett a következ t mondta: "Senki ne higgye, hogy ezt mindenki-ért tettem. Nem. Csak az ügyes asszonyokért." A mondat diszkriminációja ellentétes a mi racionalista logikánkkal. Hogy elször tenni kell a jót, ebbl születik a jóakarat, és a jótett által felkel tett jóakarat emelkedhet csak föl a szellembe, mialatt a szókratészi szellem, ki ezt fordítva látja, nem érti meg soha, miért nem követi a jó ismeretét annak akarása és megvalósítása. Az indián asszony, aki végrehajtott egy jótettet, ezzel a ráolvasással zi el a gonosz kezeket: ne higgye senki, hogy érettük tettem! De kár, hogy Andrej Szaharov, a hidrogénbomba atyja, nem rendelkezett ilyen varázsigével. Ami fontos, az nem a tudás, azaz valaminek a kimerít ismerete, hanem az éberség, 'azaz annak az ismerete, hogy e valami hogyan helyezkedik el a világban.

"A megismerésnek nem a minden további nélkül való érzékelés a forrása. Valójában a megismerés nem lehet más, mint az ismert és ismeretlen közötti kapcsolatteremtés. Csak úgy lehetséges tehát, hogy van valamiféle megfelelés a megismer személy és a megismerés folyamata, a megismerés folyamata és a megismerés tárgya között, meg kell tehát egyezzen a világnak magának a hierarchiájával. Három f lépcs foka van - a Sankya tanítása szerint: az érzéki, az érzék fölötti és az értelem fölötti megisme-rés. Az érzéki megismerés alapja a megfelelés az érzékszerv és a külvilág között. "Láthatnánk-e a Na-pot, ha a szemünkben nem volna valami Nap-szer?" kérdezi Goethe. Az érzékek sorába tartozik azonban még valami, amit egész érzékelésnek mondhatunk - ösztönnek nevezi a tudomány, hatodik érzéknek a köznapi szóhasználat - mivel a szituáció teljességét fogja fel.

Ez egyáltalán nem emberi privilégium, st a vegetatív létformák között lényegesen ersebben tud ér-vényesülni. A tudatba ez közvetlenül nem is jut el, csak a tudatalattiba, ahol azt sképek rendezik in-formációvá. Ez így van a fogalmakkal nem rendelkez állatvilágban is, a tyúk számára például a papír-suhogás a ragadozó madár sképéhez tartozik, felidézvén szárnyának suhogását. Arról az érzékletrl lehet csak beszélni, ami már a tudatba is eljutott, ez tehát láthatólag ersen függ a kifejezkészségtl, pontosabban attól, milyen mértékben ura valaki az s képeinek. A "hatodik érzék" egész-látása a köz-napi tudattal komplementer, vagyis éppen a beszéd fojtja el. Ez a magyarázata a szótlanságban rejl szellemi ernek, amit a kontempláció során szoktak használni. Az emberi gondolkodás nagyrészt az érzékfölötti tartományra vonatkozik. Az archaikus ember itt az analógiás gondolkodást használja, ami a világegység gondolatára épül. "Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van" - mondja a Tabula Sma-ragdina. Az analógiás logika f jellemz i Hamvas összefoglalásában:

- az egység,

- a hierarchikus alá és fölérendelés,

- a valóságszintek közötti megfelelés.

Ez tulajdonképpen a látás logikája, ennek megfelelen többnyire konkrét, érzéki és képszer. Európá-



- 347 -

ban a reneszánsz óta fképpen a mvészet képviseli ezt a logikát, amely az archetípusok láthatóvá téte-lével egy átvilágított "második természetet" alkot. Ezért játszhatott az európai ember számára olyasféle szerepet, mint amint az archaikus ember számára a hagyomány jelent.

"A racionalizmus a történeti ember önmegváltó kísérlete a gondolkodás segítségével. A logikája ezért egészen más felépítés:

- a kett ségre, vagyis az ellentétre épül, módszertani, st ontológiai dialektikára,

- alapelve az A=A azonosság,

- semleges, és az értékek iránt hangsúlyozottan közömbös.

Ez a döntés logikája, ennek megfelelen elvont és fogalmi. Tárgyát modellé egyszersíti, és formájá-ban az utasításra emlékeztet. Igazából véve ez is analógiás, az univerzális szerkezet elvére épül és ben-ne ekképpen minden egyformává válik. Legfejlettebb formája, az axiomatizált természettudomány, a min ség nélküli számra van visszavezetve. Erejét is ebbl az univerzalitásból meríti, és ez tulaj-donképpen ressentiment a sokféleség ellen, vagyis az Egy valóságos alakjának a tagadása. A racionális megismerés abból indul ki, hogy semmit sem tud ugyan, de megvizsgálhatja a világot és tapasztalatai-ból ésszer következtetésekkel - amelyek képességével a priori rendelkezik - kielégít módon le is írhatja. Hogy tesz szert a kiindulási tényekre? Amikor például nekilát, hogy egy fát megismerjen, ak-kor letépi a leveleit és ágait vizsgálat céljából. Sósavat önt rá, elégeti és megméri a hamu súlyát. A virágait leszedi, szétszabdalja, kiássa a gyökereit, hogy tudja, merre mennek a föld alatt: Azután a fát elf részeli, hogy láthassa az évgyr ib l, mennyi id s és hogy ment a sora az elmúlt években, mikor milyen vastag gyr t tudott növeszteni. Az észrevételeket összegzi, és végül azt mondja: "ez volt a fa élete". Helyénvaló a múlt id használata. De még tegyük hozzá a nekrológot "belepusztult abba, hogy meg akarták ismerni", Az analitikus megismerés nem mindig ilyen katasztrofális, mert olykor szeren-csére hiányzik hozzá a frész. De annyi minden esetben tény, hogy élt analitikusan megismerni nem lehet, legfeljebb "hajdan-élt". De miért kötelez a semmit-sem-tudásból kiindulni? Ennek az oka a személyességre irányuló gyanakvás. Régi ügy ez, már Szókratész és Arisztotelész is hozzá folyamo-dott a szofisztika - vagyis a semmire se kötelez érvelés - ellen, majd a középkori skolasztikus viták-nak vált kiegyenlít közös nevezjévé, és innen örökölte az újkori természettudomány. A kartéziánus alapmondat, "de omnibus dubitandum" helyesen úgy fordítandó, hogy "mindenkiben kételkedni", amíg nem mond valami oly egyszer axiómát, amit már nincs okunk kétségbe vonni. (Ezt az eljárásmódot nevezte el Nietzsche a "legnagyobb butaság elvének".) Persze ehhez az is kell, hogy a kérdéses axióma személytelen legyen. Van személytelen kijelentés: erre a rejtett axiómára épül az egész modern isme-retelmélet. De ez a mondat természetesen maga is hitbeli kérdés. A személyesség nélküli kijelentések igazságának az elfogadásához igen jól illik a tudomány absztrakt terminológiája, amit valóban nem könny a személyesség többletsúlyával ellátni. Ha nem is lehetetlen - de aki ilyesmivel próbálkozik, az a kiközösítést kockáztatja a tudomány világából. A tudományos absztrakció igazi titka az, hogy egy valóságos megismerési dimenziót helyettesít - az értelem fölöttit. Ha ez a tudomány, a maga eredetileg elemi tények rendezésére kialakított módszerével kilép a valóságba, és annak a fundamenturnát kíván-ja meghatározni, akkor ez a transzcenzus logikailag tulajdonképpen nem követhet, viszont a tudo-mány által elért gyakorlati eredmények hitelessége egyszersmind "jótáll" a metafizikai hitelességéért is. De mivel, mint mondtuk, ez racionálisan nem követhet , belép a képletbe a "hit". Ez a folyamat az, amit Hamvas szcientifizmusnak, tudományvallásnak nevez.

A modern tudomány immanens fejldése a XX. századra ennek a kvázi-vallásnak az elméleti alapjait megsemmisítette, Hamvas a harmincas évek végén tanulmányokban foglalkozott ezzel a szellemtörté-neti fordulattal. Ám a "tudományvallás" templomának a kövei megmaradtak, unokatestvére, a technika pedig egyre hallatlanabb eredményeket produkál. Ezeken épül fel aztán a mi századunk új mitológia-rendszere, amely a klasszikus természettudományon alapulótól abban különbözik, hogy a praxis nevé-ben bármikor hajlandó azonnal elvetni a logikát. Intellektuális romváros ez az serd ben, ismeretlen eredet rögeszmék és kényszerképzetek liánjaival átszve, tanácstalan bennszülöttektl megszállva,



- 348 -

kik a funkcióvesztett rejtélyes kövekbl építgetnek valamit maguknak, ami mindig rájuk dl. hiszen nem ismerik az építés szabályait sem. A "tudomány" tekintélye nem omlott össze, st. Ma már minden "tudománnyá" vált, a manikröst l a túlvilági utazásokon át az agykontrollig. Ami megsz nt, az csu-pán a tudomány egysége. Haladunk arrafelé, ahol a Földön majd többmilliárd tudomány lészen, ame-lyek egymással már szót se bírnak érteni, más lévén az axiómarendszerük. Eme Új Bábelben persze a tudományt a tébolytól már maga az ördög se tudja majd megkülönböztetni. A racionális logika alapja, mint Hamvas megállapítja, a kettes, "aminek nincsen közepe és ezért mer periféria". Ez az oka annak, hogy e gondolkodásmódon belül, mint azt a modern filozófiai axiomatika nevében Wittgenstein meg-állapította, a létkérdések nem oldhatók meg. Az ilyen jelleg kísérletek pedig csak a végtelen és ered-ménytelen "tükrözéshez" vezetnek. Nem lehetséges azonban a visszatérés sem az archaikus logikához, mégpedig azért nem, mert annak az alapja, a hagyomány, már nem magától értd adottság. A tertium daturt Hamvas számára Jakob Böhme jelenti az "inqualieren" fogalmával. Böhme a logika kritikus m veletér l, az azonosításról a következket mondja. Ha két dolgot a lehet legnagyobb mértékben azonosítani tudunk is, akkor is marad bennük egy-egy olyan pont, ami nem azonos. És akkor ezek m-ködésbe lépnek, a két dolgot addig távolítják egymástól, amíg el nem érnek egy olyan helyzetet, amelyben viszont már az azonosságukat nem találjuk meg. A dolgot ekképpen "egymásba lehet kínoz-ni" - ezt jelenti Böhme szava de teljességgel sem azonossá, sem ellentétessé nem tehetk. Van viszont egy harmadik, ami közössé teszi ket, az egyesít Közép. Ebbl a' "trinitárius" egységlogikából desz-tillálta Hegel a maga dialektikus logikáját, csakhogy az Szintézise sem egyesít Közép, hanem a gondolkodás rövidzárlata. Ahogyan Kierkegaard mondja, összetévesztette a logikáját a valósággal. Különösen jól látható ez a "dialektikus materializmusnak" a szemináriumi anyaggá zanzásított változa-taiban. Amikor Hérakleitosz azt mondja, hogy Minden - Egy, akkor nem azt állítja, amit a természet-tudomány szrt le a maga számára, hogy "minden egyforma". Inkább úgy kell az érteni, ahogyan Ril-ke: "Az egy-örök áram sodra ragad mindig minden kort". Az "egység" nem horizontális természet, hanem vertikális. Ami egy, az nem a tapasztalatok ezerszín virága, hanem a mögöttük álló szellemi rend végeredménye. A valóság végs törvénye a szám. Ebbl következik az ideavilág, és a világnak ez alatt lév többi szintje. A valódi ismeretnek tehát a számokra kell vonatkoznia. A Hagyomány minden alakjában tudja ezt, de legátfogóbban a pitagoreizmus, a Sankhya és a Kabbala tartalmazza. A pitagoreus Philolaosz mondja: "A szám az uralkodó összeköt lánc, a nem teremtett és öröktl fogva létez , amely a dolgot a világon egybefzi. A számelmélet az a tudomány, amely minden anyagi, de minden gondolható dolog törvényét is felfogja és megérti." De Nietzsche is hasonlóképpen vélekedik: "A matematika nem egyéb, mint az emberismeret eszköze." Szokatlan ez nekünk, mert a számot min-ség nélkülinek tanítják az iskolákban, és ezért nem többnek, mint a megismerés valamiféle kvantitatív segédeszközének. De itt másról van szó - ez a Szám a min ségek minsége. Az Egy például nem a legkisebb, hanem a legnagyobb, mivel azt jelenti, hogy rajta kívül nincs más. Éppen ezért a Hagyo-mányban Istennek, vagy Isten legels emanációjának a megfelelje - mint például a Kabbalában. Az Egy alakja a végtelen formájú világ, nem mint a részletek addíciója, hanem mint organizáció, azaz bels leg együttmköd Egész. Ha viszont nem tekintjük másnak, mint a számolás alapegységének - vagyis olyasminek, amivel egy általunk áttekinthetnek vélt halmazhoz jutunk - akkor a világ széthul-lik formátlan alakzatok összességére. Tulajdonképpen egy sajátos végzet-hit ez. Ami van, az a véletlen m ve és értéktelen is. A modern tudomány, az asztrofizikában, mára valóban eljutott odáig, hogy ez a fizikai világmindenség "fölöttébb valószíntlen". Van viszont az Én számára egy bels bizonyosság, mégpedig az önmaga létezésének a bizonyossága. Ehhez képest zavaróvá válhat a Küls irrealitása, és eljuthatunk oda, hogy ennek az értelmetlenségnek véget kell vetni. Ez az Egyfelfogás tehát sajátos fajtájú szolipszizmus. Petfi rültje, vagy Dosztojevszkij Pincelakója mutatja a benne rejl destrukció lehet ségét. A világ romlásának az oka a rossz számolás - mondja Hamvas. Nem túlzás ez? Nézzünk meg egy másik tanút, Móricz Zsigmond gyerekmeséjét.

Volt egy török Mehemed.

Sose látott tehenet.

Nem is tudta Mehemed,



- 349 -

Milyenek a tehenek.

Egyszer aztán Mehemed,

Lát egy csomó tehenet.

"Én vagyok a Mehemed!"

"Mi vagyunk a tehenek."

Csodálkozik Mehemed:

Ilyenek a tehenek?

Számlálgatja Mehemed,

Hányfélék a tehenek.

Meg is számolt Mehemed

Háromféle tehenet.

Fehéret, feketét, tarkát...

Meg ne fogd a tehén farkát!

Nem tudta ezt Mehemed,

S fel rúgták a tehenek.

Számolgatunk, számolgatunk: neutronokat, elektronok kötési energiáit, gázkoncentrációt, puskagolyó-kat, számolgatjuk a pénzt... Ki tudja, mi lenne abból, ha tényleg mindenhatóak volnánk, ahogy hisszük magunkat: megszámoltuk, tehát ismerjük a teheneket. Így viszont tudható, mi lesz: végül felrúgnak a tehenek. A valóság ugyanis nem fölcserélhet min ségek önkényes halmaza, és ettl a világlátástól megvédi önmagát. "Az Egy - er, amelynek hatása és megnyilatkozása van. Ez a hatás a Kett ." A Kett a középpont nélküli szám, maga a divergencia, de egyúttal a döntés száma is, vagyis a cselekvés kulcsa. Jól mutatja ez a cselekvésben rejl kockázatot. A permanens döntési szabadságon alapuló cse-lekvés - amit az individuális Én filozófiája a szabadság lényegének tart - voltaképpen regressus ad in-finitum, középpont nélküli végtelen erfeszítés, aminek az eredménye csak pusztítás lehet. A Három azért kulcsszám, mert tartalmazza a kettes dinamikájában rejl mértéket, vagyis a centrumot. Ezért lehet az alapja például a böhmei "egységlogikának". A három a középpont körüli egység alapszáma: a koherens mozgásé, a szerves változásé, a megfontolt akaraté. Sattva - rajas - tamas a Sankhyában, alef - mem - sin a Kabbalában, sulphur - sal - mercur az alkímiában, test - lélek - szellem az antropológiá-ban. A világ azért egységes, mivel mindazt, ami alkotja, bels er feszítés tartja össze. Ez a Három.

A Három ezért kiváltképpen alkalmas osztályozásra, hosszú sora van Platóntól és Arisztotelésztl Aquinói Szent Tamáson át Böhméig, Hegelig és Szabó Lajosig a hármasra támaszkodó filozófiáknak. Hamvas is igen kedveli, ilyen például nála

- a logikák osztályozása, mint analógiás, racionális és egységlogika,

- az ember osztályozása, mint történeti, teremtett és teremtés eltti (alapál

lásban lév) ember,

- a léttudat megzavarodása, mint farizeizmus, klerikalizmus, szcientifizmus,

- a létromlás megnyilvánulási formái, mint betegség, b n, téboly.



- 350 -

A történelemre a hármas osztályozást a kora keresztény id kben Ireneus használta elször, mégpedig az eszkatológia kifejezésére: teremtés - bnbeesés - megváltás. Ez a szerkezet egyúttal a céllal rendel-kez cselekvés alapszerkezete, Hamvas triádjai végeredményben ennek felelnek meg. Nem követhet-jük itt végig a többi szám elemzését, egészen tizenkett ig, ahol lezárul a minségi alapszámok sora. De van Hamvasnak egy rendkívül lényeges észrevétele az "irracionális" számokról. Ezekkel "számolni" nem lehet, tehát nem állíthatók be a világ gépies körforgásába, ugyanakkor mégis bizonyíthatóan való-ságosak. Ezek a számok egyszeriek és megismételhetetlenek - ennek következtében a személyiségnek megfelel ek, a szabadság megvalósulásának az alapjai. (Ez még az egzakt természettudományban is értelmezhet. A ki nem számítható, tehát matematikailag "szabadnak" tekinthet id járási változásokat a meteorológusok az irracionális számokon alapuló Cantor-féle függvények segítségével értelmezik.) Az egységlogika alkalmazásának van egy fontos módszertani következménye. Hamvas ezt kezdettl fogva alkalmazza, de elméletileg Szabó Lajos fejti ki. Ha valamit megismerni akarunk, akkor elször is a centrumát kell megismernünk. Ez a módszer ellentétes a tudományos analízissel, ami a megisme-résének a tárgyát egyes elemeinek az összerakásaiból próbálja meg rekonstruálni. "Az ember felépítése a cetrumból történik" - mondja a Sankhya. "Egyetemes módszertan" azonban erre nincsen, amit így is mondhatunk: nem lehetséges az, hogy a "semmin" keresztül ismerjük meg a "valódit". A megismerés tárgyát el kell ismernünk szubsztanciális valóságnak, és a lényege megragadhatatlan empátia nélkül. Hamvas életmvére alapjában véve csöppet sem az elvont eszmefuttatások a jellemzek. Kutatómunka ez, a létezésnek valami különleges mámorából a létez k centrumának a megismerésére, legyen szó perui gránitszikláról, antik görög templomról, egy hársfáról a Bakonyban, Stefan George Körérl, Be-ethoven VII. szimfóniájáról, az európai regényrl, a willendorfi Venusról, a meteorai kolostorról, vagy a pusztai szegénylegényrl, a rántott levesrl, vagy az Utolsó Világháborúról. Ha témáinak elképeszt változatossága mögött mégis mindennél nyilvánvalóbban érzékelhet az egység, akkor az világnézet-ének és az ebbl fakadó megismerési módnak az eredménye. Az egységlogikáé, amely a kis-Én költi expressziójának teljességgel a helyébe tud lépni. "Az érzékfölötti megismerés egyedül az analógia se-gítségével történik. Csak ami ezáltal megközelíthetetlen, az értelem fölötti, az bizonyítandó a kinyilat-koztatással" - mondja a Sankhya Karika. A tudatfölötti legfontosabb sajátossága az, hogy bel le ered a tudatos. A tudat bels érzékelés eredménye (sense interne, mondja Guénon) és nem küls tapasztalaté. Ebb l következik, hogy nem analitikus, hanem holisztikus, mivel az Én teljesség-érzésébl fakad. És a világ apercepciója - vagyis az érzékfölötti megismerése --:- nem más, mint a teljességérzés kiterjeszté-se az érzékelt világra. A genezismondákról azt tartja Jung, hogy valójában a tudat keletkezésérl szól-nak, hiszen a tudat nélküli világ "világosság nélkül való", hozzáférhetetlen. A tudat elfeltétele, a nyelv, olyan összefügg egész, ami még a lehetséges gondolkodásunk határait is megszabja. Az újkori természettudomány minden felismerése is elfér például egy-egy mesében, mítosztöredékben, az id relativitása, az srobbanás, a génmanipuláció vagy a matematikai axiomatika is. Igaza van továbbá Leibniznek abban, hogy az emberi nyelv valamiféle módon egységes, hiszen enélkül nem lehetne ket lefordítani. Hogyan határozható meg a jelentés? Egy idegen szóé megadható egy szótárban, több-kevesebb pontossággal. Egy adott nyelven belül viszont Értelmez Szótár szükséges hozzá - de annak a szavait is definiálni kell és így tovább. Vagyis minden szónak csak a nyelv egészében van értelme. Persze ha értelmez szótárra van szükség, akkor már baj van. (Gyerekeknek általában nincs szükségük rá.) Ennek a bajnak a gyökerét a Teremtés Könyve így mondja: Bábel.

"Bábel az, amikor a szó kettétörik, az alak és az értelem elválik, de ugyanakkor az alak maszk-ká, az értelem pedig önkényesen választott grammatikai jelentéssé esik vissza. A maszk, bármit is kövessenek el, maszk marad, megértés azonban már nem az értelem, hanem a grammatikai jelentés fölött való megegyezésen múlik, és mondjuk, hogy a szavak jelentése többségi kérdés lesz. Ráadásul a nyelvtudomány a szó alakjának és jelentésének elválasztását szentesítette, s így minden szofisztikus önkény részére bázist nyújtott. Az értelem nem maszkkal jelenik meg, hanem arccal, nem ami önkényes, hanem ami róla lefejthetetlen, mert e-nélkül nincs."

A probléma a nyelv tükör-felfogásából adódik. A strukturalista nyelvészet ezért a nyelvet (nyelveket) egy meta-nyelvre akarja visszavezetni. Figyelemre méltó ebben az egység igényének a megjelenése. Ezt az egységet azonban, mint az egyre jobban látható, nem lehet megtalálni a nyelv mögött. A bet -



- 351 -

szimbólumok, amikkel ez a módszer operál, szintén lefordítandók a nyelvre, hogy érthetkké váljanak csakhogy már egy elviselhetetlenül arrogáns absztrakció lett bel lük. Tulajdonképpen a természettu-dományos dualizmus jelenik itt is meg. A "nyelv" megfelelne a "dolgok" osztályának, a mködését leíró "metanyelv" pedig a dolgokat mozgató természettörvényeknek. De ezzel csak Talleyrand emlé-kezetes mondatáig juthatunk el: "A nyelv arra való, hogy a gondolatainkat elrejtse." Ám a tudomány aligha fog ezzel a módszerrel talleyrandi diplomáciai sikereket elérni. Az, hogy a nyelv definíciós problémáit rajta kívül oldjuk meg, egyre kevesebbet ígér kísérletnek látszik. Hamvas viszont a nyel-vet magát osztja hierarchia-fokokra. A nyelv - mondja - egyes elemeiben megfelel a különböz való-ságfokoknak, vagyis ezek realitás tartalma eltér. A nyelvek végs alapja az egyetemes metafizikai jelrendszer. Ebbl mutatnak valamit nekünk az skor ránk maradt könyvei is: a Yi King, a Pert em Heru, a Védák, a Bardo Tödol. Ezeknek a könyveknek a legrégebbi rétegei "gnóma" stílusúak, ami valamiféle "szógyökökbl álló titkosírásnak" tekinthet. Maga a könyv bizonyos mértékig ezeknek a kifejtés-kommentálása. Majd a könyvhöz újabb, most már küls kommentárok - gondolati rendszerek csatlakozhatnak A leggazdagabban ezt a szerkezetet a posztvédikus filozófia mutatja. A magyarázat a kinyilatkoztatás és a hagyomány kettségében van. (shruti és smriti a szanszkrit szóhasználatban) A kinyilatkoztatás a világgal együtt keletkezett, pontosabban nem más, mint maga a világteremtés, ebben az egész hagyomány egyetért. (Gondoljunk itt Jung Idézett megállapítására a genezismondák jelentésé-r l.) A kinyilatkoztatás nyelve az snyelv, ahonnan a továbbiak erednek, habár nem minden további nélkül.

"Az skori nyelv modern európai nyelvre lefordíthatatlan, mert szavai hiányoznak. Az skori nyelvek egyetemes jelrendszerek voltak, az európai nyelvek pedig az individuális Énnek a kife-jez eszközei. A modern európai nyelvekben jellemzen minden egyetemes jelentés szó görög vagy latin eredet. Minél régibb egy nyelv, annál metafizikaibb."

A nyelvnek ez a "súlytalanodása" nem új jelenség, elkezd dött már a hagyomány könyveiben is. A kinyilatkoztatás igéi intenzitásuk (teremt erejük) miatt elrejtendk, mert károsodás nélkül csak beava-tott viselheti el, és használhatja ket. A hagyomány könyvei ezért, miközben magyaráznak, egyúttal rejtenek is. Az sszavaknak nem csupán jelentésük van, hanem létük. Ennek az emléke a "varázsige". A magyar nyelv "ige" szava a szófaj jelölésen messze túl sajátos lettet is jelent, a szó valóságos hatal-mát. "Igéz", ami azonos az "igáz" szóval. Valaki fölött hatalmat szerezni pusztán a szó kiejtésével - ezt jelenti. A védikus és kabbalista hagyomány szerint a valóságnak hét szintje van. Hamvas ennek megfe-lel en beszél a nyelvnek a hét stádiumáról is. Az absztrakt nyelv, a pusztán jelöl fogalmak elvont, gépesített nyelve. Ez tulajdonképp konszenzuson alapuló "metanyelv", kiválóan alkalmas például a modern komputertechnika információátvitelére. Igazából még jelentéselötti nyelv, Jelentéstartalmát csak a konszenzuson alapuló kulcsnak köszönheti. Ha ez elvész, akkor szokott elállni a "mi mennyi" fogalomzavar. Annyi bizonyos, hogy ez a nyelv, mint láttuk, önmaga axiomatizálására nem alkalmas, a jelentését kívülrl kapja.

- A köznyelv. A mindennapi megértés nyelve. Egyenetlen színvonalú,

hajlamos a különcségekre, magán-mitológiák kifejezésére.

- A költ i nyelv a köznyelv intenzív foka, jóval közelebb a teremtés nyelvéhez. Fogyatékossága, hogy a képet csak másodlagos-levezetett formában használja a bels érzelem, gondolat, stb. kifejezésére.

- A mítosz nyelve ezt a fogyatékosságot nem ismeri, a nyelv itt a világ megjelenési formája.

- A szimbólumnyelv elrejti, amit kimond. Itt már, a mítosztól eltéren, meg

Jelenik az észfölötti is, az, amit éppen ezért nem lehet kimondani.

- Az idea-nyelv már teljes egészében az észfölöttiben van, egyszeri, a pillanathoz kötött és meg nem ismételhet.



- 352 -

- Az snyelv pedig sem ész, sem értelem, sem küls vagy bels érzékelés számára nem hozzáférhet elemi kinyilatkoztatás. A nyelv alacsonyabb fokozatai sajátságos módon vezetnek vissza mind a fölöt-tünk állóra, és végs fokon az snyelvre, ami a világteremtés egyszeri pillanatának felel meg. A nyelv mélysége (ereje) attól függ, hogy a hierarchia melyik lépcs fokára támaszkodik. Ez a nyelv azután meghatározza a gondolkodás dimenzióit, mint Nietzsche mondja, a benne lév logikai összefüggés-rend mintegy "helyettünk gondolkodik". A gondolkodásunk pedig befolyásolja a létezésünk lehetsé-geit. Befolyásolja, ámde nem dönti el. A nyelv információt közöl. Az igazi probléma itt abban van, mint Hamvas mondja, hogy információ és dezlI1formáció között logikai és grammatikai értelemben nincs különbség. A különbség mégis abszolút lényeges, mivel a dezinformáció megfelelje a valótlan-ság - a tévedés, vagy a hazugság. És ha a logika meg a grammatika errl a különbségrl nem tud be-szélni, akkor nem alkalmas a világ adekvát kifejezésre. Mir l informál a dezinformáció? Arról, hogy van, vagy lehet egy "másik világ", amelyben más a valóság? Nyilvánvalóan nem. Hanem arról, hogy van egy létez az "egyetlen világban", aki a valóságot mások számára irrealitássá akarja tenni. A de-zinformáció tehát hiteles. Tükre a létezés megrontásának.

"Romlott egzisztencia nem tud mást építeni, mint hazugságrendszert. Minél romlottabb, annál nagyobbat. A hazugság (dezinformáció) nem bn és nem logikai hiba, hanem ontológiai kor-rupció. Komolytalanság, éspedig elssorban a halál eltt való komolytalanság. Elhazudott eg-zisztencia és hazugságrendszer összetartozik. Egyetlen példa sincs, és semmiféle lehetség nem képzelhet el, hogy nem autentikus egzisztencia a létezés tényleges adatai fell tudomást sze-rezhessen. Hogy Európa a XX. század közepén oda jutott, ahol van, azon ezek után senki sem lep dhet meg, inkább hallatlanul csodálkoznia kellene, ha nem jutott volna ide. Válságot emle-getni felesleges. Mindössze csak annyit, hogy ab ma itt jóhiszem en kibontakozást lehetnek tart, az a gyengeelméjség gyanúját vonja magára. Tényleges létezést csak a hiteles egziszten-cia számára nyílik meg."

Miklóssy Endre




- 353 -

" Itt kísérlet történik a személyiség likvidálására - reménytelen vállalkozás a személyiség fejletségének mai fokán, s e re-ménytelenség teszi e vállalkozást oly mérgessé. Sok millió embert kiirt, de nem halad egy tapodtat sem:"

(Szilveszter)

René Guénon és a tradicionalitás* (részlet)

René Guénon személyével és munkásságával kapcsolatban magyar nyelven eddig három fontosabb és értékelhet tanulmány jelent meg. Az els 1942-ben született ismertet jelleg írás René Guénon és a társadalom metafizikája Hamvas Béla nevéhez kötdik, aki a reá jellemz atmoszféra teremt er vel hívta fel a figyelmet Guénonra, megállapítva, hogy a ma legégetbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma él gondolkozónál mélyebbre száll, és hogy követivel minden eddigi szellemi vállalko-zásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogott, hogy rekonstruálja az semberiség szellemiségét, a hagyományt. Ezután 1945-tl egészen 1990-ig Guénon és a tradicionalitás a világ összes értékelhet szellemi m vével együtt gyakorlatilag teljesen kikapcsolódott a magyarországi szellemi életbl, annak az agresszív és kombattáns módon Guénon kifejezését alkalmazva antitradicionális milinek a követ-keztében, amit a kommunista rémuralom valósított meg minden lehetséges területen, és ami a szellemi m vek világának szurrogátumaként egy marxista-leninista szemétáradat formájában mérgezte fél év-századon át tízmillió ember lelkületét. Az úgynevezett "rendszerváltozás", ha nem is likvidálta ezt az álideológiai maszlagot, legalább lehetvé tette monopóliumának megdöntését, természetesen a globa-lista szabadelvségb l következ en a lehet legkülönfélébb erk bekapcsolódásával. Ennek következ-tében, bár Guénon mvei 1993-tól elkezdtek megjelenni magyar nyelven, ezek egyrészt szükségkép-pen belevesztek az immár más jelleg szemétáradatba. Másrészt mivel fként a legelején nem mindig megfelel en lettek publikálva és kommentálva, talán a kelleténél többen elkedvetlenedtek (olyanok is, akiket különben fként Hamvas nyomán érdekeltek volna e mvek); ennek ellenére ma Magyarorszá-gon tulajdonképpen nincs olyan, magát szelleminek vagy akár csak mveltnek joggal tekint ember, aki Guénon nevét és mveit legalább részben ne ismerné. Hamvas bevezet és ismertet jelleg írása után fél évszázaddal, Guénon egyik f m vének magyar nyelv kiadásához írt utószavában, második-ként László András alkotott immár mérvadó tanulmányt René Guénonról. Ebben Guénon az t megil-let helyre került, miszerint nem csupán a tradicionális tanítások elmélyült ismerje, kutatója és interpretátora volt, hanem Beavatott és a megvalósítás útján messzire és magasra jutott mester, amit akkor tudunk megfelelképpen értelmezni, ha ezúttal kiiktatva a jelenkori általánosan kiterjedt nyelv-rontás e kifejezéseken is végbevitt pusztító munkáját a maguk eredeti jelentése szerint interpretáljuk e kifejezéseket, és amihez többek között éppen a jelen m ad principiális támpontokat. A szóban forgó tanulmány nagy vonalakban ismerteti továbbá a metafizikai tradicionalitás létszemléleti megalapozói közül a legjelentsebbeknek tekinthet szerz -gondolkozókat, mindvégig úgy, hogy a közöttük fennál-ló partikuláris különbségek ismerete mellett, mindegyikük és f leg a legeslegjelentsebbek principiális egységét emeli ki és hangsúlyozza. Végül harmadikként a Sacrum Imperium folyóiratban megjelent René Guénon és Magyarország cím pontosító írást kell megemlíteni, amelyben a szerz alapos téma-ismerettel elemzi a guénoni m magyarországi értinek, pártfogóinak, szellemi továbbvivinek mun-kásságát, egyszersmind rámutat kritikusai írásainak egyszer tudatlan (Darabos P.), máskor rosszhisze-m (Kelemen J., Sz. Farkas J.) voltára. A Guénon vonatkozásában tett állásfoglalások e cikkben is helyesen tisztázott tévedéseivel kapcsolatban újfent mindössze azokról kell néhány külön szót szólni, amelyek sajátos módon éppen Guénon els magyar méltatójától, Hamvas Bélától származnak, és ame-lyekben Hamvas valamifajta sajátos egzisztencializmus jegyében de facto megalapozatlanul azt veti Guénon szemére, hogy nincs egzisztenciája, és hogy állítólag a modern létrontással nem állt konkrétan szemben, vagyis magatartásában polgári maradt (tudós, kutató, író). Nos, ha nem maga a kimagasló jelent ség Hamvas írta volna ezt, az ember egyszeren elintézhetné azzal, hogy egy újabb enyhén szólva melléfogással találkozott. De mivel Róla van szó, ellentétes véleményünk puszta kimondásán túl, vizsgáljuk meg némileg részletesebben René Guénon és a tradicionalitás egzisztenciáját, és ezzel,



- 354 -

egyszersmind túl is lépve egy szimpla antitézis felállításán, szintetizáljuk, mélyítsük el és bvítsük ki egy összefoglaló tanulmányban a Guénonról Magyarországon érdemben elhangzottakat!

Baranyi Tibor Imre

*forrás: Sacrum Imperium folyóirat X. sz.

"Fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. A módszert mindenki kezébe adni. A cél a tudatosan megtisztított életrend."

(Mágia Szutra)

Mi, magyarok*

"A magyar - kinek létét oly sötét titok fedi - vagy nem remél semmit, s a múltban hiszi örökre eltemet-ve hír- s nevét, vagy a nagy idk folyamától vár lelki sebeire írt, s néha, de csak átfutó csillámként a messzi jövendben sejti nemzeti fényét s látja megnyílni egét. Vajon az emberiség azon népeihez lesz-e sorozva, melyek eltt a szabadság mindig felejthetetlen probléma maradt, s melyek ekképp csak a' farkasnak függetlenségéig valának képesek felemelkedni, vagy viszont azon nemzetek osztályába jut-e a magyar, melyeknek f tengelye az anyag, 's csak mindig az anyag, Irgalmas Isten! Ez még mind ho-mályban rejtezik." (Széchenyi István) Magyarnak lenni annyi, mint abszolút és kétségbe nem vonható módon köt dni, s ezt egyúttal elviselhetetlennek érezni. Láthatóan rokon az a vallásos érzéssel. Jeles névsor képviseli, melynek Németh László a rosszul megválasztott, s ezért rosszhiszemen elferdíthet "mélymagyar" nevet adta: Berzsenyi és Széchenyi, Kemény Zsigmond és Arany János, Ady Endre és Fülep Lajos. Hamvas Béla e sorból a legkevésbé sem lóg ki. Viszont nem az az ember, aki megáll egy emocionális félúton. Aki csak valaha múltunk, jelenünk felett t n dött, meg kellett döbbentse a hiány: teljes világképet jelent m nálunk sehol. Az egyes képtelen olyan erfeszítésre, mely az egész nép szellemmel való kapcsolatát helyettesítené.

A magyar tabula rasát elször egy elkeseredett rövid irodalomtörténeti vázlat formájában írja le. Hat lépcs fokot ismer. A legalsó a yahoo, "olyan, mintha kulcslyukon nézne be nászutasok szobájába", léha, pimasz és nyálas. A második a cukorfigura. Azután a fellengz ripacs, a mindenkori "legnagyobb költ ". Majd az eltakaró, akinek "mindig van valami a tarsolyában", szép volt a múlt és a jöv is az lesz, csak a jelen kutyaszorító, de higgyünk és bízzunk, tisztesség és kiskatekizmus. (Körülbelül errl beszélt Széchenyi is.) Azután a befejezetlen, masszív esetlenség, barátságtalan magányban és örök sötétségben. Végül az "elkallódott tudatlanság", a fuccsba ment létalapító Bessenyei György. Nem nehéz ebben a tablóban felismerni Hamvasnak a társtalanságból fakadó csüggedtségét; különösen árulkodó Bessenyei szerepeltetése, nyilvánvaló önarcképként. De maga a gondolatmenet igen figye-lemre méltó. "Szörny kezekben van itt a géniusz még a géniuszoknál is", vagyis végeredményben elsikkad. A vázolt lépcsnek az az érdekessége, hogy "lenn" sima és közérthet , ám "fölfelé" egyre nehézkesebb. Miért? Mert minél magasabban van, annál kevesebb embert érez a háta mögött. Más nép körében is gyakran hiányzik az elismerés - "de legalább ha mondtak valamit, tudták, hogy van, aki meghallja. Itt a fülek csak a cigányprímások számára voltak nyitva." Könny volna itt azt mondani, hogy összetévesztette Petfit Pekár Gyulával. De ne elégedjünk meg ennyivel, mert valójában dönt ponthoz érkeztünk. Az els észrevétel az, hogy a szó nem azonos az önmagában létez platóni ideával,



- 355 -

hanem dialogikus. A jelentését csak a rezonanciából kaphatja meg. Martin Buber, Karl Barth, Tábor Béla vagy Karácsony Sándor ezen alapvet gondolata egyike azon kevés lényegi probléma körnek, amely elkerülte Hamvas vizsgálódó szellemét, noha támaszkodik rá. A magyar szónak tehát magyar rezonanciával kell rendelkeznie. Csakhogy - ez a következ tézis - a lecsúszott ksatrija önbecsapó tö-kéletes hamisságával kell találkoznia, azzal, amit a cigányzene, a dorbézolás és a fellengzs politikai pátosz jellemeznek. Lator a latrinán. A szellemi szint alacsonysága nem a géniuszok népszerség-hajhászásának eredménye, hanem annak, hogy magasabb szint rezonancia nincsen. A népet meg kell szólítani - de hogyan? Ez a harmadik tézis: alapítani kell. Van Hamvasnak egy összehasonlítása Szé-chenyi István és orosz kortársa, Csaadajev között, kinek önbírálatát így idézi:

"Embereink szellemében nincsen semmi sajátosan közös, mindenki önkényes, minden inog és tökéletlen. Történeti tapasztalat számunkra nincsen, nemzedékek, századok tanulság nélkül múltak el. Egyetlen eszmét sem gondoltunk el, az emberiség fejl désében nem vettünk részt, és ami hozzánk került, eltorzult. Koponyáinkban a legjobb eszmék elhalnak, és összefüggés és következetesség híján terméketlen fantazmákká lesznek. Minden újabb eszme a régieket nyom-talanul eltünteti, mivel mindig csak kész eszmét veszünk át, nem növekszünk, és nem érlel-dünk, gyermekek maradunk, akiket nem neveltek önálló gondolkodásra."

Hamvas szerint Csaadajev tisztánlátása, ami például megnyilatkozik a provincia szellemiségérl írt fenti sorokban, egyúttal ítélet is Széchenyi szellemi horizontja fölött. Ám itt különböz dolgok csúsz-tak össze, Csaadajev élete nagy részét számzetésben élte le, tulajdonképpen Széchenyi-szer polgári reformerré vált volna, ha a politikai viszonyok ezt lehet vé teszik. Így a tettek lehetségét l megfoszt-va a szavak emberévé kényszerült, jelents szellem volt, csírájában benne van az egész óriási orosz XIX. század. Mégis bizonnyal szívesen cserélt volna sorsot Széchenyivel. Az az igazi, ha az ember végezheti a dolgát: hitelt szerez, kaszinót és akadémiát épít - és reménykedik abban, hogy e fun-damentumon megszületik a szellem is, a szellem, ami a közösségi létbl táplálkozik. És a zörgetknek megnyittatik - születhetett volna e nélkül Petfi Sándor? Széchenyi csöppet sem volt igénytelen, ha-nem szolgált és elvégezte körülbelül azt, amit ember elvégezhetett. Csaadajev is szolgált, másképpen, egy másik sorsban. Kétségtelen, hogy akkor az népére rámosolygott az Isten kegyelme, míg az a m; amin Széchenyi munkálkodott, végül is nagyrészt belefulladt a "cigányzenébe". Minálunk csupán egy-emberes teljesítmények vannak, ezt maga Hamvas is sokszor megfogalmazta. Ezen a helyénvaló kriti-kán túl, azonban felvetdik egy kérdés. Már nem is az, hogy miképpen lehetséges ilyen, hanem az, hogy miképpen nem vezetett már régen a pusztulásunkhoz. Hamvas egyik szellemi rokona, Prohászka Lajos, a problémát a magyar lélek sajátos "finitizmusában" látja, ami nem egyéb, mint valamin transzcendálás nélküli, a közvetlenségre irányuló szabadságvágy. Valóban sajátos egybeesése ez a lé-leknek és sorsnak.

"A finitista szellem a rejtettségnek, a zártságnak biztonságát és elégültségét akarja, de ennek kötöttségét trhetetlennek érezve, állandóan lázad a' nyomás ellen és áttörni iparkodik a fojto-gató korlátokat. Ez teszi érthetvé a magyar szellem örök ellenzékieskedését. Ebben a puszta negatívitásban mindamellett nagy és hsi er rejlik. Mert az elnyomás valóban nem késett. Kü-lönös és kegyetlen végzése a sorsnak, hogy amitl a magyarság a legjobban tartott, tényleg be-következett. A magyar léleknek ez az örök tusa, úgy látszik, kárhozatos öröksége: elzárkózásá-val idézte fel az elnyomást, s viszont az elnyomás még csak jobban fokozta benne az elzárkó-zás hajlamát. Figyelmét mindig csak a közelben leselked veszélyre rögzítve, feltöretlenül, sö-tétben hagyta az önnön sorsa méhében vitázó kérdéseket."

Prohászka ebbl a képletb l vezeti Ie a magyarság abszolút politikaorientációját, ami dönt pillanatban mindent háttérbe szorít anélkül, hogy legalább a köznapi valóságról fogalma volna. A függetlenség-vágyhoz imigyen vastagon kötd illuzionizmust. A homályos bels érzést a gyermeki függés tényér l, és az ezt kompenzáló kivagyiságot - mert nála az, amit Hamvas "cigányzene" szóval ír kö-rül, ebben az összefüggésben jelenik meg. (És végeredményben azt a megtartóert is, ami valóban magyarázatra szoruló tény: ha egy hajdani lovas ennyire eltévedt, akkor hogyan maradhatott meg egyáltalán?) A Magyar Hyperion az alvó szellemrl nem szól, hanem megpróbál vele aludni. De a



- 356 -

magyarázat e szintje Hamvast magát se elégíti ki. Feltehet ugyanis a kérdés, hogy ha a kalandor való-jában csak ennyi akkor miképp Iehetett ereje a szellem megfojtására? Az áttörést a probléma-megközelítésben sajátságos módon egy hajdan ünnepelt, de gyorsan elfelejtett, mára tökéletesen jelen-téktelenné vált költnek, Kisfaludy Sándornak az elemzése jelenti. "Ha a költ csak léttartalmak ki-fejez je, akkor Kisfaludy Sándor menthetetlen. Ha léttartalmak megjelenése is, akkor az értékelését felül kell vizsgálni." A "Iéttartalom" szót itt Hamvas a használhatatlanul pongyolának tekintett "szel-lem" szó helyett használja.

Ars poeticaként pedig a következ fogalmat alkalmazza: "A feladat nem mindent kimeríteni, hanem a kimeríthetetlent megtalálni." Kisfaludy költészete a legalacsonyabb mértéket éppen csak eléri. És en-nek egyetlen oka van: konvencionális költnek hitte magát, és annak megfdel örök tartalmakat kívánt elmondani - ami nem sikerülhetett, mivel nem konvencionális költ volt.

"Melódiájának lassan ívelt hullámai alig különböznek a nyári este csendjének halk zenéjétl, amikor a kezdet és a vég összeér, s nem tudni, az utolsó hang oldotta fel az elst, vagy az els az utolsót.

Mindaz, amit az ember élt, emlékké tisztult, de az emlék elt n ben van, nem azért, hogy sem-mivé váljon, hanem hogy az egyetlen lényegesnek, a boldogságnak éretten láthatatlan alkatré-sze legyen."

Ez tehát már nem is költészet, hanem metafizika. Ez a Tao. Amelyben megjelenik népének a lelke, ki egy aranykori álomban él. Holott a kor apokaliptikus. A tradicionálisan "hsi népnek" tekintett magyar számára (Kisfaludy maga is katonatiszt volt) ez a sors végeredményképpen idegen - hallgassuk csak meg katonanótáink mérhetetlen szomorúságát! E distancia eredménye legendás magatartásunk, a "passzív rezisztencia". "Soha nem gyzött le semmit, de sohasem adta át magát semminek. Szabotálta vezet it, feladatait, költ it, gondolkodóit, papjait" A kérdés mármost itt az, hogy "lehet-e költnek olyan tartalmat realizálnia, amely népének idegen, s amelybl népe kiesett?" Kisfaludy paradoxona az, hogy e léttartalom megjelenik benne anélkül, hogy költ ileg realizálta volna. Hamvas szerint azonban már ennyit l is felülmúlja a múlt századi magyar költk túlnyomó részét, kiknél "a magas fokú megva-lósítás bizonyos tekintetben csak arra való, hogy léttartalmaik silányságát kirívóbbá tegye". A föltett kérdésre - ami végeredményben "költi kérdés", mivel sugalmazza a lehetséges választ - Arany János vele egybehangzóan válaszol:

"Költ az legyen, mi népe,

Mert kivágyni: kész halál."

Rábukkantunk tehát egy alapvet dichotómiánkra, ami a léttartalom és a költészet dialogikus pozíciója közt nyílik meg. Ez a pozíció mint láttuk, a szellem Ungrund-ja, salapja - de a feladat, amit itt meg kellene oldani, nem steril költi feladat többé, hanem realizáció. Hamvas Béla és Kemény Katalin sze-rint Arany tulajdonképpen jó nyomon indult el, a léttartalom felmutatásával és közös alappá tevésének a kísérletével.

"Ö volt az, akiben az elveszett si eposz, az elsüllyedt magyar világkép hiánya tudatosodott Az elsüllyedt kép fölmerül eltte, de aggódó hite, a csonka és habozó hit nem meri megadni a ter-mékeny boldogságot"

Az a historizálás, ami a herderi nemzeti újjászületési program megértése nyomán végighullámzott Eu-rópa népein, nem feltétlenül tévút. Rosszá csak a "fed ideológia"-szereptl válik - de ett l aztán hal-latlan mélységbe tud zuhanni végül -, elég itt csak a "turanizmust" említenünk: esetünkben a fals átpo-litizálás és az illúziós realitás felfogás szolgálóleánya lesz. Milyen könnyen vált a nemzeti historizmus az ellenállás szellemének örökmécsesébl egy problematikus hatalmi rendszer apológiájává!

"A velszi bárdok kézbe csaptanak,



- 357 -

S pihentet szép éneket mondtak."

Ebb l a helyzetbl következik a magyar szellem ketts falsifikációja, az utánzás stréberkedése és a látszathagyomány, ami maga a színtiszta provincialitás, ezért. nincsen "teljes világképet jelent m ". "Ahol nincs mítosz és nincs világkép, az-az ahol nincs szerves közösség, ott a más közösségben szüle-tett világképet se tudják asszimilálni." Így jár a dologgal a szellem. Csakhogy a politika se jár jobban, aminek a nevében pedig ezt a csonkítást elkövetjük. Nem is járhat, mert közösség nélkül nincsen poli-tika, szellem nélkül pedig nincs közösség.

"A magyarság nem hajlandó a sorsát néppé szenvedni. Inkább kétségbeesik rajta. Állandóan ismétl dik ugyanaz a szörny történeti tény, hogy az emberek egyenként kibújnak, gy löletes és aljas árulást követnek el a közösség ellen, a maguk b rét mentve, a többit csávában hagyva, esetleg nem is a haszonért, nem is az érvényesülésért, hanem csakis és csupán azért, nehogy egy népben együtt, közösségben kelljen élniük."

Az Értelem diagnózisa azt mondja: az van, ami van. Nincs remény. Ám a Kegyelem azt üzeni: az van, ami lesz. A Karnevált 1951-ben Hamvas Béla a következmondatokkal fejezi be:

"Készül dhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébre-dünk. Készüljetek a nagyszer ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet, vagy vezeklés... Készüljetek a nagyszer éb-redésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillan-tást vethessek, egyetlenegyet"

Ezredévek múlnak el, míg ilyen egyszer megtörténik. Nekünk, akik megértük, pótolhatatlan kegyelmi ajándék. És akkor is az, ha a következ mondat már sírás és átok.

"Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. 1956-ot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festé-szet, a mvészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok. Köl-t , író, szobrász, zenész, fest, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetnünk kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskad na össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és az egész földön egyes-egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon ne-héz. Elrejt zni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lá-zadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bszült görcsben élni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?"

Ami az Élet Könyvében fel van írva, az megmarad örökké, hogy aki elolvassa, megszabadulhasson. Hamvas 1957-ben írott nagy világvégi regénye, a Szilveszter afganisztáni (!) háborús kavalkádja, való-sággal lebeg az emberi nyomorúság és értelmetlen aljasság fölötti "abszolút, korlátlan, végzetes sza-badságban, ahol a lélek azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz. És ami küls kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar." így nyílt meg Hamvas útja a harmadik nagy alkotói korszak szintézisei eltt, amelyek közé a magyar sors újragondolása is tartozik. Annak az átpolitizáltságnak, amely a tényleges távlatokat szinte mindig elzárta a magyar szellem eltt, egy brutális történelmi ítélet vetett véget, Trianon óta a "magyar politikai géniusz" elveszítette kvázi-metafizikai kulcsszerepét, és látnunk kell, hogy ez bizonyos érte-lemben megszabadulás a szellem számára. Még akkor is, ha a zrzavar és gylölködés soha nem látott magjait hintette szét. "A hatalom olyan helyzet, ahonnan csak lefelé lehet látni, fölfelé nem. Még az egyéni Én kérdése, még nem tartozik a közösség életéhez." A Hatalom köré koncentrálódó világ an sich a normalitástól elforduló világ - így oldja meg Hamvas egyebek mellett a "magyar rejtélyt". A



- 358 -

normalitás a dolgok alapállás a, midn élet és szellem zavartalanul és harmonikusan fejti ki a hatását. Európa vagy Magyarország normális különbségeirl békésen beszélhetünk. Az elterjedt felfogás ezek-r l az, hogy a néplélek hordozza, s a földrajz vagy a történelem alakította ki. Hamvas azonban további ép ezen.

"A nép létének legels küls feltétele az a hely, ahol él és ezért minden nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, a homogén karakter helyek sajátosan inproduktívak. Magas civilizációk nem egynem helyen alakultak ki. A geniális ember is ott fejldik, ahol sok a hatástényez és keresztezdés. A hely sohasem definiálható, ezért nincs tudománya, ellenben van költészete, mvészete és mythosa."

A nép és a hely így sajátos szimbiózisba lép egymással, nemcsak az ember alakítja a tájat, hanem a táj t is, és e kölcsönhatásnak a neve géniusz (genius loci). Európában nyolc ilyen géniusz azonosítható, a

történelmi népek lakóhelyét és a politikai határokat jellegzetesen átszelve. A géniuszok helyét azonban nem valamiféle Himalája választja el, ellenkezleg, a hatásuk egymásba mosódik, de különbségeik mégis vannak akkorák, hogy beszélni tudunk róluk. Erd k és házak, hegyek és patakok, városok és karakterek, ételek, ruhák, életstílusok, tánclépések és rímkezel technikák - ilyenekbl tev dik össze a különbség a géniuszok között. A hatalomhoz mindennek semmi köze sincsen, egyik se hódíthatja meg a másikat, hiába is tenné, a hely szelleme er sebb minden indulatnál és hadseregnél. A géniuszok Eu-rópája fölött az örök béke szárnyai lebegnek. A géniusz, id tlen lévén, nemcsak múltat és Jelent, ha-nem jöv t is magába foglal. Ami az ember számára úgy jelenik meg, mint feladat. Ami a magyarságot jelenti: a nyolc géniusz közül öt otthonos a földjén, és így mi vagyunk Európának virtuálisan a leggaz-dagabb népe: itt a legtöbb hatástényez és keresztezdés. Való igaz ennek a szintézisnek a realizálá-sával adós a magyar szellem, három géniusznál több még a legnagyobbjaink bölcsje felett sem lebe-gett. Viszont: ez a feladat. És e feladat nehézsége legyen mentség az úttévesztéseinkre is, kölcsönöz-zön a számunkra derlátást is: semmi se múlhat el a világból anélkül, hogy a feladatát betöltötte volna. Homérosz szinte egy egész fejezetet szentel eposzában annak, hogy leírja Achillesz pajzsát. Héphaisz-tosz, az isteni kovács

"Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert.

És a sosem pihen Napot is, meg a szép teleholdat.

S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,

Földi halandókét; egyben lakodalmat ültek,

Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik

Város el tt körben..."

Látunk juhokat, szépszarvú marhákat, pásztorokat és földmíveseket, szl skertet szürettel, vadul dü-höng oroszlánt, körtáncot lejt fiatalokat, és a nagy Óceánt, mely mindezt körülöleli, szóval az egész világot, amelynek rendje immár védeni fogja hsünket: csoda-e, hogy legyzhetetlen? Vergilius hse, Aeneas is kap egy pajzsot az istentl: "Róma dicsségét és dolgait Itáliának / véste reá, ki a jóslatokat s a jövend t / tudja". Láthatjuk az anyafarkast a két kitett csecsemvel, a városalapítást, az elzött Tarquiniusokat, a Capitoliumot ment ludakat, a gyztes hadseregeket, az ármányos Catilinát, végül a Caesarok dicsségét. A hst tehát Róma eljövend történelme védelmezi. De ha Arany János történe-tesen leírta volna Toldi pajzsát, azon kétségkívül a múlt szerepelt volna, a múlt, mint refugium, és mint hivatkozási alap a sors-formálásban mutatkozó tétlenségre. A magyar irodalomból, Prohászka frappáns észrevétele szerint ezért hiányzik a "fejldésregény". Sziget ez a sztyeppedarab, de igen sajátos sziget, nem a tenger végtelen szabadsága határolja, hanem egy dombkerítés. És ködgubában jár a novemberi itt. "Valami nem küls, hanem bels kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza. A



- 359 -

mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az t elhatározásét." Szabadság itt nem volt soha. De volt másvalami, egyetlen értékünk, ami maradandó: a sóvárgás- a szabadság után - vagyis az ébredés el tti pillanat. Ebben a pillanatban élni egyéni életet, nemzedékek sorsát, ezeréves történelmet, mialatt Faludy György telitalálata szerint, a Szabadság csodaszarvasát ztük... Az életbölcseink ezt a sóvárgást óhajtják megölni. "Irrealitás" - "azt se tudja, , mit akar" - és ez így igaz. Csakhogy még mindig ezer-szer reálisabb, mint az a bestialitás, amit errefelé "valóságnak" szokás mondani. Realitás a szónak egé-szen földhözragadt, közvetlen értelmében, realitás - hiszen ebbl élünk... Hamvas Béla is kovácsolt egy pajzsot. Csillámlik rajta a Földközi-tenger aranyfénye, hegyormok között bú song egy régi kuruc-tárogató, megfontolt polgárok ers, pompás várost építenek a maguk számára, káromkodva menekül egy pusztai betyár, és zeng felette Petfi madárdala, erdélyi szakácsok fzik rafinált húsételeiket, der-sen csillog a pohárban a somlai bor. A "magyar csoda" nem az, amit Herder vélt rólunk, hogy ugyanis egy bs és rokontalan nép ellenséges környezetben olyan sokáig megmaradhatott. Mert nem olyan kicsi, nem olyan rokontalan, és alapjában véve az ellensége sem kívül van elssorban. Ezért mindaz, amit oly régen fröcskölnek ránk, lehet ugyan szemenszedett hazugság, hisz éppen az ellenkezje az igaz, ez mit sem segít rajtunk. Semmiféle nacionalista agresszivitás nincs, és nem is volt a magyarokban, ha-nem éppen az ellenkezje. Amit "Nachtenshass"-nak, felebaráti gylöletnek mondhatnánk, és ami közvetlenül a velünk lakóra irányul, megkülönböztetetten a magyarokra. És amit tökéletesen kifejez Hamvas Béla jelzje: a közösség elleni bntett. A csoda tehát az, hogy ilyen alapadottság mellett is meg tudtunk maradni. Gylölik-e vajon a számok a helyi értéket jelöl 0-tI Egy ilyen 0-ból ugyanis semmi-volta dacára egy pillanat leforgása alatt igen nagy szám lehet. A természet azonban a vákuumot valóban gylöli. Hamvas Béla az általa készített pajzs peremére a következket írta:

A nyugati és keleti hagyományt össze kell kötni, keleti hagyomány alatt a hitelesen gondolkodó oroszokat értve. Hogy nem volt reneszánszuk: hátrányuk és legnagyobb elnyük. Az orosz gondolkodókban a legtöbb van abból a szellembl, amellyel a brahmannak rendelkeznie kell. Az igazi brahmant az jellemzi, hogy senki sincs nála távolabb a világiasságtól, de senkiben sincs nagyobb világközeliség, mint benne. A nacionalizmus ellen, az osztályharc ellen, és a szekularizáció ellen. De mivel a történet kérdései nem, megoldhatók, csak kinhet k, követelik az egyre univerzálisabb emberi egységek megvalósítását."

Alszik egy nép a védpajzs alatt, amit Hamvas Béla megörökített. Vajon felébred-e egyszer?

Miklóssy Endre

*forrás: Magyar gondolkodók a XX. Században



- 360 -

"Végül is ketten maradnak, Isten és a bor."

(A bor filozófiája)

Jó emlékek idézése*

Szellemi alkotók köre generációkon át mesterének fogadja, miközben a hazai köztudatban, a kül- és belföldi lexikonokban alig találjuk nevét. Ily ellentmondásosan alakul Szabó Lajos (sz. 1902. VII. 1. Budapest mh. 1967. X. 21., Düsseldorf) utóélete. Közeli barátja, a filozófus és mfordító Tábor Béla írta róla: teljesítménye ellenére idegen maradt a hazai kultúrában. Tanítványa, a tudo-mány-módszertanász és urbanista Kunszt György pedig századunk egyik legjelentsebb magyar gondolkodójának tartja. Életmvének körképét elször az Életünk 1989: 9-10. száma mutatta be. Az alsó középosztályból érkez Szabó életútja sokszor tört korunkbeli anti-karrier. Az 1920-as években baloldali mozgalmakban van jelen (illegális kommunistáktól kezdd en Kassák Munka-köréig), majd a 30-as évek eleji európai szellemi központokban (Bécs; Berlin; Institut für Sozialforschung, Frankfurt; Párizs) freudizmust, társadalomkutatást, filozófiát tanulmányoz. Min-deközben barátságot köt Tábor Bélával, a fest Vajda Lajossal. Elbbivel közös könyv (Vádirat a szellem ellen, 1937, új kiadás, 1991 és az önálló A hit logikája - Teocentrikus logika, 1937) utal e korszakának termékenységére. Az 1940-es évek els felének próbáltatásai után (tüdbaj, üldözte-tés, munkaszolgálat, Auschwitz) a szellemi tájékozódás és a filozófiai rendszeralkotás néhány sza-bad éve következik. A Tábor Béla és Mándy Stefánia lakásán létrejött összejöveteleken kapcsolat-ba kerül a korszak egyik szellemi mhelyével. Találkozik A művészet és világnézet tanulmányával rá hatást gyakorló Fülep Lajossal és más mvészet- és mvel désfilozófusokkal, mint Hamvas Béla, Mezei Árpád, Kállai Ern. E társaság fiatalabbjaiból is adódott szemináriumi köre, a Tábor és Hamvas házaspáron túl ott eladásait lejegyz Kotányi Attila, Kunszt György és Surányi János, valamint Bíró Endre, Bíró Gábor. Humán értelmiségi és természetkutató, mvész, építészhallgató és matematikus gondolkodik együtt és a Szabó kifejtette témák világa is diszciplínaközi. A leni-nizmustól magát elhatároló, Marxot soha meg nem tagadó, alapos Nietzsche-tanulmányokat folyta-tó Szabó 1945-1946-ra a biblicizmusban határozta meg szellemi irányvonalát. Korábbi keresztény-ségét az üldöztetés idején a zsidó vallás visszavételével nem tagadta meg, a Biblia mindkét Szövet-ségébl merít. E biblicizmus különbözik a hasonnev protestáns szellemi mozgalomtól, amely az eredeti bibliai értékekhez való visszatérést ajánlja. Legközelebb hozzá Ferdinand Ebner, a néptaní-tóból filozófussá lett gondolkodó vallásos egzisztenciális és dialogikus írásai állnak.

Szabó Lajos biblicista módszere a visszakeresés, az eredeti teljesség keresése, a sokat idézett mon-dat ("keressétek elször az Isten országát", Máté, 6:33) nyomvonalán. Ajánlása lényege: az els helyet, az sforrást, az eredetet, a létezés teljességét, a "lehet legszélesebb sort", a leginkább teljes tapasztalást kell felkutatni logocentrikus módon, a spekulatív gondolkodás segítségével, a megis-merés helyes rangsorát keresve. E gondolkodásmód lényegében szemben áll a korszak bevett filo-zófiai rendszereivel. Közeli rokona a keresztény egzisztencializmus, a zsidó dialogikus gondolko-dás, a korai skolasztika és a még korábbi újplatonizmus. Alapállásának Canterbury Szent Anselmus "credo ut intelligam"-ját, a megértésre törekv hitet tartja. A létezést és az értékelést egyazon valóság két keresztmetszetének véli. Az érték a lét függvényében vizsgálandó, vallja. E szerint ítéli meg Arisztotelész, Platón vagy Aquinoi Szent Tamás filozófiai dualizmusba torkolló teljesítményét és Kant iskoláját. Szemináriumainak egyik témája Marx, Kierkegaard, Dosztojevsz-kij, Nietzsche a XIX. századtól máig ható életmvének kritikai ismertetése lesz. Részben nietzscheánus gondolkodásából és Franz Xaver von Baader korai keresztényszocialista álláspont-jának továbbgondolásából is levezethet. hogy Szabó biblicizmusa krisztiánus felfogásának ellen-felét abban a mammonizmusban leli meg, amelynek társadalmi jellemzje a tehetetlenség, ala-csonyrendség, középszerség, szerves kiegészítje pedig a nihilizmus, materializmus, nyílt eklek-ticizmus, neutralizmus az értékválasztásokban. E közeg a társadalomban tovább hatva létrehozza a hazugság, erszak és kizsákmányolás hármas szövetségét és megszüli a modern életre jellemz infantilizmus, feminizmus, narkotizmus, kriminalizmus jelenségét. A szemináriumok tematikai



- 361 -

középpontjára rátérve stiláris különbségeket találunk a leírásokban. A Kotányi Attila és Kunszt György lejegyezte "protokollok" Szabót témáról témára szökell , aforisztikus stílusú eladónak láttatják, aki apró cédulákra írt jelzszavait alig használta. Tábor Béla gyorsírásos följegyzései nyomán azonban valószínsíthet : gondolati építkezése tudatos, impulzív reflektivitásán alaposság uralkodik. Pszichológia szemináriumán a pszichológiai gyanú alkalmazását fontosnak ítéli a fo-galmak felülvizsgálatánál. Semlegesnek hirdetett tények értékelésénél is élni kell vele, mert még azokat is átszínezheti csoportérdekeken alapuló ideológia. A fogalmi segédkonstrukciókra is al-kalmazandó, mert "nem tudunk kilépni bellük, mert nem tudatos bennünk, hogy milyen empíriá-ból származnak, s hogy milyen célra állíttattak fel". Magára a "pszichológiai gyanú" fogalmára is ráfér alkalmazása.

A Közgazdaságtan szeminárium a polgári és marxista gazdasági elméletek kritikáját a biblicizmus szellemében végzi el, kihangsúlyozva: ezekben az elméletekben másféle (esztétikai, etikai, logikai) értékelés elmarad vagy eltorzul. Itt mutatkozik meg leginkább a mammonizmusnál elmondottak gondolati hatása. A Tábor Béla-jegyezte Értékelmélet fejezetben a krisztianizmus és mammoniz-mus végs ellentétérl beszél, kiemelve, hogy a nem szellemi. nem a trinitárius reláción alapuló szaktudományos és ideologikus értékelések "ontológiai hazugság"-hoz és az értékgondolat megso-kasodásához vezetnek. E rész lényegében összefoglalja Szabó vitáját Lasky, Kant, Nietzsche, Dosztojevszkij, Marx értékelméleteivel. Az Egzisztencializmus és indiai hagyomány fejezetben mondja ki, hogy a 20. század közepén sajátságos posztfilozófiai szituáció jött létre. Megntt a rangsor és a mérték keresésének szüksége, és újra itt az ideje a trinitárius reláción alapuló kutatás-nak. (Ahol az etikum "az identitás erfeszítésmozzanata", az esztétikum "feminin odaadó mozza-nat", a logikum az egyensúly, az átmenet mozzanata. Köztük "áthatás, örvénymozgás, melléren-deltség" mutatkozik, rangsorolásuk abszurd lenne.) Minden értékelést el lehet helyezni hármasuk-ban. Az esztétikum és etikum komplementer ellentétben áll, a logikum a váltópont közöttük. Innen ered viszonylagos semlegessége. Spekulatív filozófiájának alapelvét itt fogalmazza meg: "ha szel-lemi és nem-szellemi kérdésekrl van szó, akkor mindig a szelleminek, és a mennél spekulatívabb-nak van nagyobb jelentsége, gyakorlati ereje..." A Halmazelmélet és nyelvmatézis szeminárium címe késbbi, a tanítványoktól ered. Ebben láthatólag a Bécsi Kör (Carnap, Schlick, Neurath) filo-zófiai föltevéseiben, Hugo Dingler tudományelméleti és matematikai, Gödel matematikai logikai, Heisenberg természetfilozófiai, Maxwell elméleti fizikai kutatásaiból adódó szellemi élményt fo-galmazza elméletévé. Ez talán a kötet legizgalmasabb, de vázlatossága folytán legnehezebben megközelíthet része, ahol a mára oly sikeres halmazelmélettel filozófiailag szembefordul. (A leg-szimplább halmaz is önellentmondás, az elmélete kísérlet a Ding an Sich matematikai megmenté-sére, végs soron pedig az atomizmus radikális végiggondolására.) Itt tér ki a nyelv, a jel fogalmá-ra. Vizsgálja a pont (akarati tény, akár a halmaz), az osztás (a matematika alapfunkciója), az arány, a hasonlóság fogalmát. Tudományfilozófiai és tudománymódszertani megjegyzései fleg itt talál-hatók. Számára a nyers empíria, maga a hazugság. ("Tudományra nem is volna szükség, ha lényeg és jelenség egybeesne.") Szabó Lajos sokszor alkalmaz saját terminológiát. Jellemz rá asszociatív szó-sorok használata is, melyek egykori "stichwortjai" mára nehezen megfejthet láncolatát rzik. A mai posztmodern fogalomelemzésre tipikus bels szó-tagolás is föllelhet szövegeiben. Ennek szép példája a lélekjelenlét szó szétszedése lélek-jelen-lét tagokra. Terminológiája színes, találó ("növekv lélek", "szoros", "szakadás ", "mozgás-dedukció" stb.). Egyfajta terminológiai szótárat is ad értékeléséhez Tábor Béla tanulmánya, az Életünk 1989. 9-10. Szabó Lajos-számában. Szabó Lajos az egzisztenciális dialogikus gondolkodók sorát önállóan gyarapítja. 1957 utáni filozófiai életm vét homály fedi. Az utolsó korszakában, az emigrációban bemutatásra került kalligráfiái egy visszafojtottságában is eruptív alkotóra utalnak.

A kötet szerkesztése a Lélegzet-könyvek sorozatát ápoló Tábor Ádám, valamint Surányi László érdeme. Az egymást jól kiegészít bevezet tanulmányok (Mándy Stefánia, Kunszt György és a szerkesztk tollából), bibliográfiai adalékok segítik a késbbi kutatók leend munkáját. Mvel -déstörténetileg is fontos a könyv, mert felidézi az 1945 utáni pezsg polgári szellemi életet, melyet a közelg 50-es évek majd tetszhalálba fagyasztanak.



- 362 -

Vörös László

*forrás: Magyar Tudomány, 1999. 1.

"Európa gondolkozása csaknem teljes egészében a mindenkori korszellem és a korszenvedélyek utólagos igazolása."

(Patmosz)

Turba*

A magyarok azonosságtudata mindig is ersen átpolitizált volt, elannyira, hogy például Bibó István helytálló megjegyzése szerint egy nyugati ember ezt még megérteni se képes. Nem volt ez másképp a negyvenes évek végén se, a totális hatalomátvételre való készüldéskor. Ugyanez például Oroszor-szágban kvázi-vallási természet volt, Kelet-Németországban meg csak egyszer rendészeti kérdés. És ekkor zavar keletkezett hazánkban, mivel a cél ki tzés szembe találkozott egy sor nem politikai ter-mészet szellemi Jelenséggel, élükön Hamvas Bélával, aki mindezideig az "átkozott történettel" csak mintegy fátyolon keresztül foglalkozott, mivelhogy irreleváns, felszíni jelenségnek tekintette mindazt, ami körülötte történt. Ráadásul olyannak, mint ami méltatlanul sok érdekldést köt le a fontosabb dol-gok rovására. Az adott pillanatban azonban ez az ezotéria a Hatalom politikai kategóriái számára ne-hezen megközelíthetvé tette t: láthatólag nem volt se fasiszta, se nacionalista, se reakciós, se kleriká-lis, se kapitalista - ám igen jóllátható volt, hogy valamiképp mégis megengedhetetlenül kilóg a sorból. Hogy az ügy kezelhetvé váljék, egy igazi filozófiai nagyágyút kellett felvonultatni ellene, aki aztán megalkotta a "veszélyes tehetség" fogalmát. A dialektika bonyolult körmondataiba rejtve ez valami olyasmit jelent, hogy az illet - széleskör m veltségénél fogva, amit nem a megfelel irányba kama-toztat - alkalmas arra, hogy megzavarja a kevésbé olvasott emberek fejét. A filozofikus küllem ítélet-b l adódó konzekvenciákat aztán már nem volt nehéz levonni a Vizsgálóbizottságnak (inkvizíció). Hamvas számára ez a helyzet teljes átgondolását tette szükségessé. Elssorban nem is a totális szilen-cium miatt. A szellemi elszigeteltség pozícióját, nagyszámú publikációja dacára, eléggé megszokhatta az el z évtizedekben is. Itt azonban morális kérdésként vet dött fel, hogy lehet-e tudomásul venni azt, hogy mit tiltanak. "Csak arról érdemes beszélni, amirl nem szabad"- mondja Hamvas, és így nyí-lik meg az életmvében egy új dimenzió, amit talán a rombolás fenomenológiájának nevezhetnénk. Aki éber, az számíthat arra, hogy találkozik azzal, amire éppen szüksége van. Így kapta Hamvas Béla a "csütörtöki beszélgetéseken" Szabó Lajostól a helyzet feltárásának három, egymással összefügg kulcsfogalmát:

- hazugság,

- er szak,

- kizsákmányolás.

Ha a hiteles információ a valóságról szól, vagyis cselekedet a realizálásra, akkor a nem-hiteles infor-máció micsoda? Többféle módon lehet nem-hiteles, ezek közül a valóságnak a szándékos elmásítását, hazugságnak mondjuk. Ha a nyelv teremt er , akkor a hazugság nem lehet más, mint a létrend felfor-gatása, "ellenteremtés". Különös figyelmünket az az eset érdemli meg, midn ez komplett világ-rendszerré növekedik. Íme.



- 363 -

"Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik, és idegen határra érkezik, az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:

Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, mi az, amit Önök itt most hazudnak)

A bennszülött erre azt feleli:

Arroborri.

Mit jelent ez a szó?

Pontosan senki sem tudja.

Hatása észrevehet?

Hatása észreveheten nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok

Az idegen bólint. Köszönöm uram, ne fáradjon, a többit már tudom."

Ennek a teremtésnek, mint látható, éppúgy van egy kiinduló alapszava, mint a valóságosnak, és a hoz-zá f z d várakozás annyi, hogy az alapszó kicserélésével megváltozik maga a világrend. Ez a rend-szerbe szedett hazugság - meghatározó történelmi élményünk - már láthatóan azonos a tébollyal.

Hogyan jutottunk idáig?

A kezdet kétségkívül a szekularizált vallásban, a tudományban van. A tudomány sokáig "tiszta" meg-ismer aktusnak látszott - de mint már világos, steril megismerés nincs, az ismeret célja a Hatalom. A modern tudomány "szívtelen hatalmi ösztöne" Karl Jaspers szavával, nem kisiklás és pervertálódás eredménye, hanem immanens velejárója annak az "értékmentességnek", amit az objektív megismerés dönt kritériumának tartanak. "A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciát-lan, és az emberi értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mint ha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gylölet, csak-nem bosszú forma, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne. A tu-domány megállapításainak észreveheten szándékos megsebz jellege van, mintha a tudomány az em-ber iránt különös ressentiment-t táplálna. Ezért a tudomány világa nem nevezhet egyszeren szükség-szer ségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens! Nem indifferens, hanem életellenséges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehe-t animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan. De hogy mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak mint legfbb aktív tényeznek és inciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudománya legmagasabb értékjelz. Tudománya legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. Tudomány nélkül nincs fasizmus, sem nemzeti szocia-lizmus, sem fajelmélet, sem kommunizmus, nincs gázháború és baktériumháb0rú, nincs légi háború és gépesített háború; tudomány nélkül nincs serd k kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra gyilko-lása, tudomány nélkül nincs sem Cseka, sem Gestapo, sem Auschwitz, sem gyurma; nincs Katin, Hiroshima, Korea, Magyarország, Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a tudomány akarat-lan következménye lene, hanem mintha ezekben a hajmereszt tényekben a tudomány életgylölete lényegében nyilatkozott volna meg. A huszadik század második felében az ember rettegésben él, nem-csak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrend-jét l megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semmi-nem jelent sége, súly, szépe, igazsága, komolysága, világossága többé nincs." A "tudomány" nem-csak a végrehajtási technikákat szolgáltatja, st els sorban nem is azt. A tudomány az elkerülhetetlen-séget, a szükségszerséget, egy nemlétez Isten, létez és kikerülhetetlen szándékának a vakhitét szol-gáltatja. A magja e "tudománynak" hallatlanul egyszer , néhány szeminárium alatt elsajátítható, és az



- 364 -

alanya ettl mindentudónak érzi magát. És ez nem is csalás, tényleg csak ennyi az egész, belefér né-hány lapidáris közmondásba, hogy mi mit határoz meg és néhány ehhez hasonló bölcsesség. További magyarázat azután az égvilágon semmihez se kell, elegend ráolvasni egy megfelel szentenciát. Eme új és kényelmes mindenttudást a "tudomány eredményei" kellene hogy szavatolják - de eredmények ide vagy oda, biz' csak erszakkal sikerülhet. láthattuk Hamvas Béla sorsán is, hogy milyen egyszer gy zni egy vitában. Szép új világ - szebb és újabb, mint Aldous Huxleynál. "A csimpalacsán hivatal fél. Állandóan készül arra, hogy az egész Föld egyszerre csak meg fogja rohanni. Ami annyit tesz, semmi egyéb, mint óvintézkedés. Minden emberfölötti erejüket belevetik, mert tudják, hogy hiába, a klán fenntartása lehetetlen, az egész életrend fantazmagórikus utópia ájult rjöngése. Az egész biroda-lom szabadságiszonyban él. Az egyéni tudatot meg akarják semmisíteni és felszívni a klánba. A tör-vény következménye nem a nagyobb rend, hanem a nagyobb rendetlenség. Nem a morál növekszik, hanem az immoralitás. Nem a tiszta közélet, hanem a korrupció. Minden szabályozó bizottsággal n a kémek száma, a rablók és tolvajok száma, a terroristák száma, a névtelen-levél írók száma, a faj-talanoknak és a részegeskedknek a száma. Itt mindenki fél ember és személy és szabad lenni. Itt kí-sérlet történik a személyiség likvidálására - reménytelen vállalkozás a személyiség fejlettségének mai fokán, s e reménytelenség teszi e vállalkozást oly mérgessé. Sok millió embert kiirt, de nem halad egy tapodtat sem."

Van valami elképeszt abban, hogy a világ azonnal napirendre tér mindezek fölött, rögtön, miVan szo-ciológia és közgazdaságtan, van filozófia és van vallás, könyvek hosszú sora és konferenciák tömege, okosak és higgadtak, olyanok, mintha mi sem történt volna. Hiszen volt ok arra, hogy bármi is történ-jen? A fogát pedig nem csikorgatja senki. Ha "semmi különös" nem történt, akkor ez a "semmi külö-nös" megint meg történhet. jó lenne azért mégis tudni róla valamit. De honnan - ha azok, akiknek dol-guk lenne, nem ezzel foglalkoznak? Hamvas Béla végül is könyvtáros. Hozzákezd tehát a szükséges könyvtár feltárásához, és elvégzi ezen belül a governológia, pontosabban a kritikai governológia alap-vetését. (Értekezés a közigazgatásról). E mostanáig ismeretlen új tudomány ilyen alapmveket produ-kál, mint A Hivatal packázásai, A közigazgatás anatómiája, A felülről való hamisítás, A rablók a szen-télyben, Az Őstitkár, A hivatalnok dalai. Ismerteti és kommentálja e mveket, leírja a tárgykörrel fog-lalkozó tudományos társaságokat és konferenciákat, a hatásszociológia nemzetközi közleményeit, fi-gyelemmel kíséri az egymás munkáit folyamatosan továbbépít kutatókat, összefoglalja a tanulságo-kat. Lorenz Teig, a nagy német tudós, a tle elvárható alapossággal a hivatalnokverseket elemzi Óda a kimutatáshoz, Kihallgatás a Főnök Úrnál stb.). Szerinte a fjellemvonásuk a történet minden korsza-kában az érzelgés és bestialitás. Mr. Thorndyke azonban elégedetlen ennyivel. Az történeti vizsgáló-dásai szerint a hivatali aktus lényege a népnyúzás gyönyöre. A történelemnek - mint már említettük - három korszaka van, a küzdelem a farkasok ellen, az ellenséges horda ellen, majd a kormányzói palota ellen. Oussard itt azt kérdezi, miképpen lehetséges, hogy a civilizáció tehetetlen a hatalmasok létrontá-sa ellen? A konferencián e kérdés tisztázódik. A magyarázat az, hogy a hivatal a létrontást jognak és igazságnak tudja feltüntetni. A hatását a szentélybl fejti ki, a király (a szakrális hatalom) és a nép kö-zé beékeldve. És így tovább, Swiftre emlékeztet elannal. S ha valaki az mondaná, hogy mindez nincs, hogy Lorenz Teig vagy W. C. Thorndyke csak fikció, annak azt felelhetjük: az nincs, hogy e m vek csupán Hamvas fantáziájában léteznek. Tisztelt kultúra, tisztelt tudomány, tanszékek, nagydíjak és konferenciák, ugyan mirl tetszenek beszélni, ha nem errl? A düh megköt, a nevetés eloldoz. Meg kell tanulnunk nevetni. De lehet-e! Kierkegaard szerint igen. A humorista - mondja - Istenrl alkotott képét veti össze az eltte állóval, ám vallásos szenvedély nélkül. Láthatólag a "jó keresztény" néz-pontjából Maya fátyláról beszél itt. A világ nem egyszer en tünékeny, hanem esend és éppen ettl válik tünékennyé is. Gonoszsága egyúttal az irrealitását is fokozza - noha ö éppen az ellenkezjét véli. Ez teszi nevetségessé. A vallásos szenvedély hiánya pedig a megnyugvást biztosítja - a megnyugvást elfogadás nélkül. A humorista ders, hiszen hatalom híján is fölötte áll a Gonosznak. Ha az ember az rületet rendszerként akarja megérteni, akkor csak újabb rületet gyárt. Ekképpen csorbulnak ki sorban

az elméletek a mi XX. századunk magyarázatánál. De akkor mit tegyünk? Ezt is Kierkegaard mutatta meg. Nem rendszer kell ehhez, hanem "anti-rendszer", paródia, mint a Szorongás fogalma Hegel nagy dialektikus mániája szerint. Mintha a lét alapélménye valóban rendszerezhet volna ily egyszeren: "Útbaigazító pszichológiai vizsgálódás az eredendb n dogmatikai problémájának területérl..." E



- 365 -

modorban fejti meg Hamvas is századunk titkát két embertípus küzdelmeképpen. A Hegeliánus, aki egy eszme nevében meg akarja rendszabályozni, és a Nagy Neurotikus, aki ezen kétségbeesik A terro-rista inkvizítoron jól esnék nevetni, persze hiszen ett l, mint láttuk, felülkerekedünk rajta. De miért nevetséges az ellenlábasa is? Hamvas szerint azért, mert túlértékel, mert a látszattal szemben más látszatokban kíván bizakodni - például abban, hogy "majd a n k felszámolják ezt a rendszert" mivel, eredend érzékük van a slampossághoz. De láthattuk sajnos, hogy ez éppen nem igaz, st a n adott körülmények között még iszonyatosabb tud lenni. Ahogy Jung mondja, úrrá lesz rajta a tudatalattiban lakozó animus, az ösztönélet legvadabb élményeitl inspirálva. Derülni azonban csak ezen lehet iga-zán, ezen az antilényen, aki még a spirituális dimenzióban is meg tudja valósítani a maga féregszer-ségét.

Rablók a szentélyben - ez a közösség kisajátításának a zárómondata. De a magyarázathoz elérkezett-e? Nyilván nem, hiszen ez a "szentély" kívül van, tehát a személy szemszögébl nézve maga is csak káp-rázat. A valóságban emberek vannak és cselekszenek - ket kell szemügyre vennünk. Amit a tudo-mány pervertálódásáról vagy a közösségen elkövetett er szakról mondtunk, az csak eszközt ír le és nem okot. A Gonosz forrása Hamvas elemzése szerint Channanban van, a Jézus halálát valójában el-dönt nagyúrban, e meghamisított Mindenhatóban. Ezt a világot rendezi be minekünk, különféle változó eszmékre hivatkozva - nem mintha maga hinne bármelyikben is, egyedüli hite az erszak. Párnázva, bebugyolálva, látni se lehessen. Ö tulajdonképpen csak egy modor: hallgatni, fölényesen mosolyogni - csak semmi érvelés! Hiszen minden argumentum sebezhet. A kinyilatkoztatást, mint láttuk, nem lehet bizonyítani, amit tehát bizonyítani kell, az nem lehet kinyilatkoztatás. Suttogni kell, mintegy mellékesen és minél disztingváltabban. Ez a stílus voltaképpen parancs, csak jóval hatásosab-ban el adva. Aki ordít, az mintha félne attól, hogy nem hallják meg. Tulajdonképpen az volna a leg-jobb, ha beszélni se kellene, maguktól találnának ki mindent a retteg alárendeltek. "Ettl a modortól mindenki megszédült lassanként, így mára általánossá vált. És ami a legnagyobb baj, egy igazi min-ségérzéke valóban van ennek a típusnak. Az érzék a csaló leleplezésére, azéra, kiben burkoltan él még a tisztességnek valami szikrája. Mert ezt azonnal kiveti, h vösen és szívtelenül", "der fürst dieserWelt", mondja Luther az nagy himnuszában. Ezen a világkörön belül él az emberi panoptikum többi figurája: az élni-csak-kell plankton, kit a hullámok sodornak, a szektás világjobbító, ki a rögesz-mét komolyan veszi, a Világnézeti Tömeggyilkos, ez a sarokba szorított legszomorúbb ember, és valamennyiünk kedvence, a Fürge Huncut. Hamvas különben ezt a lényt majdnem szintén bámulja: mindenütt azonnal otthon van és érvényesül, mivel semmiféle olyan bels értékrendje nincs, ami eb-ben gátolná. A fesztelensége bámulatra méltó. A bels üressége, mert hiszen nyilvánvalóan errl van szó, csak egyetlen lépésre van attól, amit a hinduk sunyának mondanak - a rögeszmétl mentes abszo-lút tökéletességtl. Tanulnunk kéne tle, tanulni, és ezt a léttechnikát jóra fordítani. Hazugság, er-szak, kizsákmányolás. - Szabó Lajosnak Hamvas által gyakran használt kategóriái a világot megrontó er kr l. De mögöttük mi van? Vagy másképp szólva: honnan ered a Gonosz? Valahogy az emberbl - de miképpen? A Jótól való elfordulás okára Kant három elvi lehetséget lát. Tekintsük ezeket fokoza-toknak. Az els az emberi természet esendsége (fragilitas), midn nincs erm követni azt, amit más-különben jónak találnék. Valaha, azt mondják, ebbe a típusba tartoztak a bnöz k, és az igazságszol-gáltatás mind e mai napig erre az elvre épül. A processzus célja megvilágítani a megszegett Jót, és az a kívánatos joghelyzet, ha a tettes maga is elismeri a b nösségét. Nos, ettl sebesen távolodunk, ami azt jelenti, hogy ersen csökken az egyetemes Jóba vetett hit. A morális értékrend privatizálódik. A kö-vetkez fázis az elme morális fogyatkozása (impuritas), mid n a tettek normája már nem a Jó, hanem különféle tisztátalan dolgok. Ezt aztán ismerjük, ilyenek a nagy világmegváltó ideológiák. Így járt pél-dául a szocializmus, amely meg akarta buktatni a Pénzt és a Munka igazságát megvalósítani - miköz-ben tudomást se vett a valóságos rosszról: hazugság - er szak - kizsákmányolás. A megszabadítás fe-ladatát, a Munka társadalmának a felépítését azért az államra bízta. "Az állam pedig eszközként a pénzt, a korrupciót, a bankokat és a tkefelhalmozást, az értelmetlen termelési rületet használta fel, amelyben a munka elveszítette a pozitív jelentségét, és par excellence érték nem a dolgozó él ember lett, hanem a pénz." Ez a típusú gonosztett már igen nehezen megfogható, lévén teljes egészében egy eszme megvalósítása, egy eszméé, amely mintegy morálisan "tartja a hátát" az elkövetett tettekért Dosztojevszkij elmélkedik sokat a bn ezen típusán, teljességgel prófétailag. A dologban az az iszo-



- 366 -

nyú, hogy az ilyen módon elkövetett gaztettek méretei, mint azt Szolzsenyicin kimutatta, nagyságren-dekkel múlnak felül minden hagyományos bnözést. Ezt a típust még megfogni se lehet, ugyanis "jót akart" és "hitbl cselekedett". A világnézet: diszpenzáció a gaztettekre.

Valahogy még ez is megérthet. Kant azonban logikailag lát egy harmadik lehetséget is. Ez a vitiositas, mid n valaki a gonoszt önmagáért teszi, mint a Jótudatos ellentétét, és nem is személyes el nyök miatt, hanem pusztán azért, hogy pusztítson és romboljon. A königsbergi felvilágosult azon-ban ezt a lehetséget kizárja, azt állítván, hogy ok nélküli okozat lenne, és így nem fér össze a dolgok rendjével. A vonakodás a vitiositás elfogadásától teljesen érthet, mert különben kiesik alólunk a mo-rális és ésszer cselekvés lehetsége. (Erre is Szolzsenyicin hívta fel a figyelmet a Rákkórház cím regényében.) Ha ugyanis valakit gonosznak tételezünk, ha úgy véljük, cselekedeteinek a célja maga a tiszta gonosz, akkor azzal átvettük az els számú ideológiai fegyverét, a manicheus dualizmust. Hi-szen az ilyennel nincs mit kezdeni, likvidálni kell, és ez csak az fegyvereivel lehetséges. (Milyen szánalmas volt 1945-ben az egész világ, amint a gyzelmet ünnepelte... Miféle gyzelem volt ez? Mindaz, ami ellen a háború folyt, ami ellen milliók áldozták az életüket, itt volt már, a front "gyztes" oldalán.) Ha viszont megfogadjuk Tolsztoj tanácsát, és nem szállunk szembe a gonosszal, akkor el-pusztít. Ha ugyanis valóban gonosz, akkor hiányzik bel le a szelídség erkölcsi erejének az elismerése. Cs döt mondott az ésszerség, csapdába kerültünk. Ha valóban van Gonosz, akkor a cselekedeteink-nek nem lehet morális mércéje. "Érvénytelen minden határ."

"A kivágott ember már nem tudja, hogy micsoda" - írja Henri Michaux. Egyszer volt, hol nem volt. "A fagylalt-korszaknak immár vége, és valami egészen más kezddik." Volt egyszer egy gyerekváros, hiányosan nevelt gyerekek megjavítására. "Család nincs, vallás nincs, szeretet nincs, de van jólét, tu-domány, szabadság. Így aztán minden nap rablás, erszak, betörés, nemi baj, néha gyilkosság. Ezek itt nem félnek. Nem siratják magukat. Élni akarnak. Itt már nem arról az si biológiai törvényrl van szó, hogy az ersebb megeszi a gyengébbet - nem, ez a korrupció aljas és hazug, piszkos és sötét. Annak kedvez, aki gyáva és mohó." Öt siheder megszökik és rászabadul a társadalomra, olyan léttechnikával felszerelkezve, amely kivédhetetlen. Minden társadalom ugyanis valamiféle elvek többé-kevésbé meg-egyezéses, elfogadására épül, amibe az önkorlátozás is beletartozik. De a mi ifjaink ezeket csak hirde-tik, és kizárólag másokkal kapcsolatban érvényesítik. A csapdájuk abban van, hogy hiába jönne rá bár-ki a trükkre. Ha továbbra is komolyan veszi az elveket, akkor asszisztál a démoni mutatványhoz, morá-lis és intézményi fedezetet nyújtván hozzá. De ha védekezésül is megszegi az elveket, akkor meg egyenesen tettestárs. Így lesz a szökevényekbl államf , akadémikus, rendrf nök és nstény ördög (ismer s valahonnan) Egyikük valahogy megmarad embernek. Az emberek nyomorba döntésével kez-dik. A pénz kerül a munka helyére, és ezzel megsznnek az életlehetségek. De mégse, az emberek pénz nélkül is életben maradnak, elemi létfeltételeik így is biztosíthatók. Ha a társadalom (ponto-sabban az a hatalom, amely így nevezi magát) nem tart igényt rájuk, akkor készítenek maguknak egy póttársadalmat, ahol egymás számára ismét fontossá válnak. Romos krematórium, mint lakás, hulladék mint táplálék, - st hajdan-volt életük romos használati tárgyai, funkciótlan rituális jelentség kacat-jai, a közös nyomorból kinöv elemi szolidaritás valami sajátos életszentséget alakít ki. Boldogok a szegények, mondja az Evangélium.

De szabad-e bárkinek is boldognak lenni? Az ördögcsapat hatalmát ez az egész nem érinti, és mégis hadat üzen a koldusidillnek, felperzselik, lemészárolják ket. Az ész itt megakad a magyarázattal, va-lóságos lénnyel találkozott, és annak a mércéje - jónak-gonosznak egyaránt - önmagában van. Vissza-tekintve az erkölcsi világrend korszakára, az csak annyi volt, hogy többé-kevésbé mindenki elfogadta. De ha nem? Ezek a kloáka-lények, a minden alól felszabadult emberideál végtermékei nem gyenge-ségb l cselekszenek, és nem a jó hiányos ismeretéböl, nem, k éppen hogy ismerik a jót, ismerik és gy lölik, mivelhogy különbnek tapasztalták meg önmaguknál. Ahhoz, hogy ilyesmi lehetséges legyen, a személyes következmények semmiségét tanító nihilizmusra, a transzcendencia teljes hiányának a meggy z désére van szükség. A hóhér egyedüli gondja az marad, hogy tetteit még az életében rá ne olvassák. Láthattuk. Amíg hatalmas, addig nem is olvassák rá. S ha bizonyossága volna a transzcen-dencia hiányáról, akkor nem is volna oly nagy a baj, mérlegelhetné a gaztetteit legalább az önzés ésszerségéveI. Ha azonban lát valakit, aki ésszertlen módon jó, akkor meginog a bizonyossága. El



- 367 -

kell pusztítania ezért És így gördül tova a végtelen gonoszt teremt regresszus. És láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akik megölettek a bizonyosságtételért - mondja a próféta Patmosz szigetén az Apoka-liptikus Korról, mid n a gonosz birtokba venni próbálja a világot, az emberi szívet. "A gonosz önmeg-valósítása azonban egyszersmind önkioltás. Amennyiben ugyanis gonosz, annyiban nem lehet része a világ rendjének. Mérhetetlen szenvedést tud okozni, de másféle rendet teremteni nem tud. Kérdés per-sze, miképpen gyógyulnak be az okozott sebek. Kérdés, hogy a gonosz az általa elszabadított lavinával nem válik-e egyetemes világpusztítóvá. Ismereteink szerint a Föld, a földi élet egésze valószínleg nem pusztítható el a mi eszközeinkkel. Kevésbé biztos, hogy az emberi létet nem lehet-e halálra se-bezni. Ezt a lehetséget igazából maga az apokaliptikus hagyomány is nyitva hagyja. Hamvas Béla azonban megkísérel pozitív választ adni rá. "Az emberbe a kezdetek kezdetén elültetett, st az ember-rel veleszületett mag, az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet helyreállítására, (Isten országának megvalósítására) legyzhetetlen hatalom. Az aranykor realizálásának útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehet séget és minden kísérlet, amely nem az aranykor megvalósítását segíti el, sorra megbukik. Minden kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlen egy marad, amit meg kell csinálni. »Az én birodalmamat ellenségeim építik«, mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tle, és irtóznak tle. De az egész, úgy, ahogy van, csdbe kerül, és minden, ami nem igazi, kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni."

Miklóssy Endre


"A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, művészet, szokás krízise csak megnyilvánulása ugyanannak a kritikus helyzetnek."

(A világválság)

Hamvas Béla személyes sorsa a példa erejével hat*

(Beszélgetés Thiel Katalinnal)

S.S. Több mint egy évtizede foglalkozik már Hamvas Béla munkásságával. Hogyan került érdekldési körébe, és mivolt az, ami olyan hatást váltott ki, hogy t választotta tudományos kutatása témájául?

T.K. Az egri f iskola filozófia tanszékén dolgozom, ahol évekkel ezel tt egy filozófiai olvasókört szerveztünk Loboczky János kollégámmal érdekld hallgatók számára. A filozófiai mvek olvasása közben tereldött a hallgatók figyelme Hamvas Béla kézirataira, amelyeket a hallgatók akkortájt titok-ban kézrl kézre adtak. Hamvas Béla írásai annyira felkeltették érdekl désemet, hogy egy önálló Hamvas Béla-olvasókört hoztam létre. Hétrl hétre csütörtök esténként tanulmányoztuk írásait, s eközben fogalmazódott meg bennem, hogy ez a grandiózus életm filozófiatörténeti szempontból szá-mos elemzésre méltó problémát rejt magában.

S.S. Megítélése szerint mit tud nyújtani ma Hamvas Béla tanítása az embereknek, illetve személyes sorsa milyen tanulságokkal szolgál?



- 368 -

T.K. Hamvas Béla életmve nagyon sok segítséget nyújt azok számára, akik igyekeznek megformált életet élni. Életmvének egészét ugyanis átfogja egy jól kitapintható fejl désvonal, amely a válsággal kapcsolatos útkeresésbl ered, amely ezután az úgynevezett hagyomány tanulmányozásán keresztül az élet felé, pontosabban az életrendi alkalmazás", realizálás felé ível. Könyvemben éppen azt hangsúlyo-zom, hogy bölcseletének három meghatározó eleme a válság, a hagyomány és a realizálás. Úgy gondo-lom, olyan három tartópillér ez, mely egymást kölcsönösen feltételezve megteremti Hamvas bölcsele-tében az emberi létezésrl való egzisztenciális gondolkodás lehetségét, s a normális emberi magatar-tás realizálásának esélyét. A válság egyik jelentése Hamvasnál egzisztenciális természet, azaz nem egyéb, mint az emberi lélek legmélyén létrejöv krízis. Ez a krízis ugyanakkor felszólítás, hogy az ember döntéseiben, választásaiban, az élet leghétköznapibb szituációiban is igyekezzen tisztességesen és felel sséggel helytállni. Ez Hamvas megfogalmazásában a normális emberi alapállás, azaz a „status absolutus" realizálási kísérlete. Hamvas hangsúlyozza, hogy mindehhez elengedhetetlenül szükséges a nyitottság, az éberség, a tolerancia és az egyetemes tájékozódás igénye. A hagyomány szolgáltatja számára a mankót, a fogódzót, hiszen az egyes szent könyvek egybecseng tartalma tudósít bennünket err l a normális emberi magatartásról. Hamvas személyes sorsa a példa erejével hat, hiszen mindazt, amir l a m veiben ír, azt igyekszik realizálni is. Mint mondja: a módszer ertlen, a példa a hatásos.

S.S. Egyáltalán, tud-e valamit adni ma a filozófia, megszólítja-e azokat, akikhez szólni kíván?

T.K. Manapság a filozófia igen sokrét, a hermeneutikától a nyelvfilozófián át egészen a tudományfi-lozófiáig számos területet ölel föl. Az a terület, amellyel én foglalkozom, nem túl divatos, hiszen az emberek állandó idzavarral küzdenek, életkérdéseikre gyors és egyszer választ várnak. E filozófia lényege paradox módon éppen az, hogy nem ad gyors válaszokat arra a kérdésre, hogy mit kell ten-nünk az életben, hanem természeténél fogva elemzen viszonyul az általa vizsgált problémához. Aki pragmatikusan viszonyul az élet kérdéseihez, annak ez a filozófia semmit sem tud nyújtani.

S.S. A könyv címválasztása mivel magyarázható?

T.K. A kötet címe: Maszkjáték. Azért választottam ezt a címet, mert Hamvas szerint az egész élet olyan, mint egy nagy karnevál, ahol az emberek szerepeket játszanak és maszkot viselnek. Ugyanakkor az embereknek törekedniük kellene a maszk nélküli állapot elérésére, hiszen a lélek legmélyén él az autentikus élet és az autonóm emberi létezés iránti vágy. Az ember tehát akár tudja, akár nem, szünte-lenül cserélgeti maszkjait, s amikor az utolsó maszk is lekerül az arcról, akkor vége van az életnek. Az élet föloldhatatlan ellentmondása éppen az, hogy miközben szüntelenül törekednünk kell az igazi em-beri magatartás realizálására, addig e folyamatnak az életben nem lehet megálljt parancsolni. Naponta és pillanatonként kell helytállni az életben.

S.S. Mássá vált-e Ön mint filozófus és mint ember azáltal, hogy Hamvas gondolkodói teljesítményét igen mélyen megismerte?

T.K. Úgy gondolom, hogy bennem ezt a kettt nem lehet elválasztani egymástól. Hamvastól megtanul-tam, hogy az ember cselekedeteinek és gondolatainak fedésben kell lenni. A kimondott szóval az élet-ben lépést kellene tartani, a cselekedeteket pedig mindig vállalni kellene a szavakban. Ez a legnehe-zebb, erre szeretnék törekedni én is. Azt hiszem, ebben az értelemben nagy hatással van rám az életm.

S.S. A hétköznapi, egyszer olvasó emberhez eljuthat-e Hamvas Béla? Szabad-e belefogni „amatr" könyvszeretként m vei olvasásába?

T.K. Hamvas Béla írásai igen széles horizonton mozognak. Életmve els sorban az európai filozófia-történeti hagyományba kapcsolódik, onnan táplálkozik, majd ezen indíttatás után messze keletre ru-gaszkodik el. Éppen ezért Hamvas írásait nem könny olvasni, m veinek nehezen belélegezhet leve-g je van. Életmve olyan széles szellemtörténeti talapzaton áll, amely túlmutat az európai kultúrtörté-net határain. Ugyanakkor mégis ajánlható az embereknek, mert tanításának üzenete akkor is megérthe-t , ha az ember nem tájékozott a bölcselettörténetben. Humora, szép esszéi mindenki számára gondo-



- 369 -

latébresztk és tanulságosak. Mindemellett a kevésbé tájékozottakban is felébresztheti a vágyat a böl-cseletben, illetve a kultúrtörténetben való eligazodásra.

Sike Sándor

*forrás: Líceumi Paletta, az Egri Esterházy Károly Főiskola közéleti lapja, 2002. 09. VIII. évf. 6.sz.

"A szocializmus ott bukott meg, ahol győzelmét mindenki várta. Mint ahogy az eszmék ott buknak meg, ahol a győzelmüket várták."

(Ugyanis)

A hely és id *

"Keleteurópa. Európa három lépcsje közül az els a Földközi-tenger. Nemcsak természeti, hanem szellemi világklíma. Ez az orpheuszi világ. A múzsai lét. Színtelen fény. A másik a sápadtabb, a fehér-sárga fény, amit ma Nyugatnak hívnak. A harmadik világ még homályosabb, már zöldeskék, mintha víz alatt lenne, a provincia, Keleteurópa. Nem fényforrás, hanem visszfény. Jellege önmagában nem is érthet . Az ember itt nem látja az árnyalatot, egészebbet ad, de ez nem egész, csak elnagyolt. Az em-ber egyszerre csak itt van, minden elzmény (el dök, hagyomány) nélkül és olyan, mint az árva, vagy mint a szegénylegény. Nem tartozik sehová, utódja nincs, az emberi társas szövevényen kívüli. Mint ahogy a franciák nem képzelhetk el egymás nélkül, ezek itt nem képzelhetk el egymással. Állandóan mindenkit az elkallódás fenyeget. A szellemi vállalkozásnak önkényes jellege van és ebben az ön-kényben tényleg van is valami, mert a vállalkozás a teljes értelmetlenség határán áll, nem szól Nyugat-nak, mert az maga vállalkozik, nem szól Keletnek, mert itt nincsen rá igény. Itt ersebb hangot kell alkalmazni, de ami itt ersebb, az inkább durvább, faragatlanabb, civilizálatlanabb, nyersebb és ezért er tlenebb. Senkinek sem vagyok, sem utódja, sem eldje, sem feltétele, sem társa, sem tükre, sem ellenfele."

"A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, mvészet, szokás krízi-se csak megnyilvánulása ugyanannak a kritikus világhelyzetnek."

A görög krísis szó tulajdonképpen ítéletet jelent. Hogy a mai nyelvekben inkább "válság" értelemben használjuk, az valószínleg a keresztény szóhasználat eredménye: a válság Isten ítélete a világ fölött. Vagy mondhatjuk úgy is: a pusztulásnak az az ígérete, ami a világ normális menetének a megzavaro-dásából áll el. Az ítélet az ananké ítélete, ez a büntetés, ami a valóságnak nem megfelel viselkedés szükségszer következménye. így szerepel például Franz Kafka történeteiben. A Zend-Aveszta kilenc hídról beszél, melyek hajdan az eget és a földet összekötötték. De leomlottak, és csak egy maradt meg bel lük. "Az aranykort az teszi, hogy a létnek sokszoros lejárata van az életbe és az életnek sokszoros feljárata a létbe. Az aranykor az az id, amikor az élet a lét felé nyitott." Az aranykorról Hamvas két dolgot hangsúlyoz. Az egyik, hogy nem hasonlat és költ i kép, hanem a Földön valaha volt realitás. A másik, hogy nem történeti reminiszcencia, hanem a létezés minden pillanatában megvalósítandó-megvalósítható feladat. Hogyan illeszthet össze ez a két, ellentmondásosnak tn állítás? Ez éppen a hamvasi életm lényege. Ami az idben van, annak ura az id. így értend az a fordulat, ami Krisztus



- 370 -

születése eltt 600 táján bekövetkezett. "Az emberi történet a sötét kor végsszakaszába lépett. A való-ság kettétört, a nagy összefüggések megszakadtak. Rövid néhány év alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett be. Eltnt az érzék, mely a létet az élettl meg tudja különböztetni." Az skor utolsó nagy gondolkodói - mondja Hamvas - ekkor tnnek föl: Lao Cse és Kung Fu Cse, Buddha és Zarathustra, Ezékiel és Ézsaiás, Püthagorasz és Hérakleitosz. A sorson változtatni azonban nem tud-nak. Ha az idr l beszélünk, akkor annak a törvényei, vagyis a változás alapján kell tennünk. Krisztus el tt 600 körül egy világkorszak - a Kos ideje - érkezett olyan kritikus fordulóponthoz, mint Krisztus után 1500 körül a következ kor, a Vízönt . Ezt a változást az elaggás analógiájára kell elképzelnünk, a meghatározó sajátosságok lassan szétesnek, kapcsolatuk elvész, alkotóképességük megfogyatkozik. Ezt nevezik enantiodrómiának.

Hamvas a következképpen írja le:

"Az Id számításunk kezdete eltti 600 körül történt fordulat következtében a lét intenzív érzé-kenysége lezárult, tudattalanná lett. A sötétség felé megnyíló álomérzékenység pedig alulról fölmerült és az éberség helyét elfoglalta."

Ez a magyarázata a léttartalmak ama tudat alá süllyedésének, amit Jung írt le. Milétoszi Thalész, illet -leg mindazok, akiket "ion természetfilozófusok" néven szoktak - tévesen - egybe foglalni, az egyete-mes metafizikai jelrendszert akarták helyreállítani, azonban tévesen azt hitték, hogy ez végrehajtható individuális feladatként. Vagyis az individuális egységet összekeverték az univerzálissal. Az újkornak az tanításukra vonatkozó félreértése, hogy tudniillik velük kezddik "a tisztán filozófiai, a mitikus elemekt l megszabadult gondolkodás", ezért legalábbis szükségszer, s t illeszkedik az újkori felis-merni vélt saját feladatához is. Az aranykori rend alapja - mint láttuk - a "kilenc híd" volt. Ezek leom-lása, az univerzális egység elvesztése után a rend helyreállítására egy összefonódó ketts út marad, az individuumé és az felpuffasztott formájáé, a kollektívumé. A rend itt olyasmi, amit az ember megte-remt a maga számára. Vagy pedig nekilát, hogy mások számára is kötelezvé tegye, így jelenik meg a Hatalom, e történelmi fordulópontnál kezddnek a világbirodalmak, amelyek sorának nincsen vége, és nem is lehet. A létrontásnak a magasabb szint szervezettsége ugyanis mindig le fogja gyzni az ala-csonyabb szint szervezettséget. A világ alapvet rendjében az ember teljes létez - egymagában pap és harcos, keresked és munkás. Talán a tibeti földmvel szerzetesek az utolsók, akik ezt realizálhat-ták is. (Tibet bukása megrendít hatással volt Hamvasra.) Ennek híján a társadalom, a kasztok metafi-zikai gyöker munkamegosztásával még képes a fogyatkozást pótolni, amennyiben a hierarchikus rend fennáll, amit úgy is mondhatunk: a szattva, radzsasz és tamasz, a világ három megnyilatkozási formája a megfelel kapcsolatban van egymással. "Ha a közösségben a vezet a szellemi ember, az megfelel annak, hogy az egyes ember életében és sorsában az irányító hatalom a világos értelem. Ha a kö-zösségben a vezet a tevékeny ember, ez megfelel annak, hogy az egyes ember életében az irányító hatalom a tevékeny szenvedély. Ha a közösségben az uralom a gazdasági rendé, ez megfelel annak, hogy az egyes ember életében az irányító hatalom a haszon, a szerzés." A három "fels kaszt" - brah-man, ksatrija, vaisja - ontológiai természet, megfelel a három "gunának", de a középkor társadalom elmélete is épp ezt a tagolást használta: oratores, bellatores, laboratores. A magasabb kaszt uralmával szervesen összefér az alacsonyabb kasztok létezési formája, de ez fordítva nem igaz, az alacsonyabb kaszt uralmával a magasabbnak a léte eltorzul. A fpap-király egyúttal szellemi tekintély, a világrend re, a szakrális rendben a szattva megfelelje és az uralma ebben gyökerezik. Ez voltaképpen a

scientia sacra. És amidn az aktív Én érvényesítése kerül a központba, átveszi az uralmat a harcos. "Abban a hiszemben, hogy az uralom a hatalom fölött áll, Énje érvényesítéséért ezt meg is akarja sze-rezni." Ezzel a hierarchikus értékzavarral alakul át, ahogyan Guénon mondja, az autorité spirituel pouvoir temporellé, és ez a lényege ama fordulatnak, amit Hamvas a "felület iránti érzéknek" mond. De a hatalomnak ez a gyakorlása, ami legalább képes a cselekedet múló pillanatát az Örökkévalóhoz mérni - mint Homérosz eposzaiban, vagy a klasszikus görög drámában - láthatóan törékeny. A létezés si rendjér l csupán álma van, maga is tudja, hogy realizálni nem képes. Egyéni életének az érdekei-

hez mérten pedig a hsi cselekedetek önkockáztató tendenciája esztelenség. Don Quijote ketts rüle-te, hogy elvesztette a szellemvilágot és cserébe még csak a köznapi valóságot se nyerte el. De pusztán ennyivel, az álommal is mérhetetlen magasban áll a világa fölött, ami már teljességgel lesüllyedt az



- 371 -

anyagba. Ez a gazdasági kaszt önzése. "A polgár nem bízik magában, és ezért a hatalma alattomos. Szabadelvnek és humánusnak akar látszani, mialatt egyetlen célja van, az összes zsebeket kiforgatni. Minél er sebb a humánum nyílt követése, annál kegyetlenebb a rejtett vagyonéhség." A gazdasági kaszt uralmának az vet véget, ami megalapozta: az "okos önzés", ami mások becsapására irányul, és ezért metafizikai érvény világrendnek próbálja magát feltüntetni.

"Ha a közösségben az uralom a szolgaságé, megfelel annak, hogy az egyes emberen az irányító ha-talom a tudattalan. A lovag és a polgár helyére a tyrannos lép. Itt már nem er van, hanem erszak, amelyben már kizárólag gonosz, félelmetes és alacsonyrend ösztön forr."

A sudra, a negyedik kaszt tehát igazából nem is uralkodhat. Henri Michaux mondja: "Itt megtöretik az ember, és mindig szolgál. Megtapossák, mint az utat, és mindig szolgál" Az "egyenlség forradalmai-nak" katasztrofális évszázada után ez már evidencia. Az uralom hordozójaként itt megjelenik az avarna. A hindu analógiás gondolkodás a kasztok megfelel jének a színeket tekinti, az avarna jelentése pedig "szín-nélküli", azaz olyasmi, amire a kasztok rendje nem vonatkozik. De ettl a kasztok még léteznek, csak nem a maguk helyén, és nem a rend fenn tartásáért. A süllyedés mélypontján létrejön egy ellen-hierarchia, negatív világrend. A gazdasági kaszt uralma manifeszt rablóuralommá változik. De ennek a fenntartásához már kevés a csalás, itt nyílt, elrettent er szakra van szükség. Mivel pedig ez a terror már a legelemibb józan ésszel is ellenkezik, az embereket meg kell rjíteni. Európa igazi szellemi kasztot létrehozni nem tudott. Itt csak hatalomról lehet szó, ami az Igazsággal elször össze-fonódik ugyan - "kell, hogy az igazságnak hatalma is legyen" - majd pedig a helyére lép. A klasszikus példa erre a császár Canossa-járása. A mintaadó itt a "fejedelmek tüköre", Dávid király, aki magába szállt Náthán próféta eltt. Nem könny hát észrevenni - mentségéül a nagy pápának - hogy itt nem Krisztus földi helytartója közvetíti az Úr ítéletét, hanem csak az Egyház fejedelme használja félelmetes fegyverét egy, bár mégoly igazságos, de mégiscsak evilági hatalmi harcban a törvényszeg uralkodó ellen. Ezért szubjektiválódhatott az egyházi átok: a pap harcosként lépett fel. De legalább még az iga-zság nevében. A következ lépésben, Machiavelli és Richelieu óta a dologból az igazságnak az igénye is elt nik. "Az újkor elején a klérus hatalmi igénye leleplez dött". De a harcos ebbl nem a spirituális hiányra következtet. Ha a baj oka a rosszul felhasznált hatalom, akkor majd én fogom felhasználni jól.

"Abban az extrém luciditásban, amely a vallás bukása után a klérus helyett az újkorban a létkérdé-sek megoldására vállalkozott, pontosan olyan hatalmi eszköz dolgozott, mint a középkori ál-Egyházban. A tudományt nem az életrend megalapozására, hanem a hatalom megszerzésére hasz-nálták fel ("a tudás hatalom"). A luciditás éppúgy mint a vallás, a lovagi kaszt kezében volt, és tud-juk, hogy a lovag számára minden létkérdés hatalmi kérdés. A XX. század közepén hasonló a hely-zet: a szocializmus világámítássá lett és a lét kérdéseinek a megoldása eszébe se jut, csak egyet akar: hatalmat gyakorolni."

"Az senkinek se jutott eszébe, hogy a vallás igazságainak elárulásáért vétkes személyeket vonja fele-l sségre és belássa, hogy a gondolat, a szellem változatlanul az maradt, ami volt. Az árulókra senki se gondol, ellenben az igazságot elhajítják." Az történt, ami történhetett az igazság iránti érdekldés elvesztével. "Amit a vallás ellen forduló luciditás ígért - szabadság, humanizmus, szociális igazság, gazdasági és politikai rend - abból semmit meg nem valósított, st szándékában sem állt." Kitalálta ellenben, hogy miképpen lehet prolongálni az eredmény számonkérését, mint az egyszeri adós, aki kiírja az ajtajára fizetési határidként, hogy "holnap". Ez a Holnap a Haladás Elve, st, mint a szocia-lizmus esetében láttuk, a Még Gyorsabb Haladásé. Tulajdonképpen bvészmutatvány ez, ami a re-alitásfogalom kisajátításán alapul. "Mivel sikere volt, el is hitték. Minél gazdagabb annál reálisabb. A stréber reálisabb, a hazug reálisabb, az árulás reálisabb, a titkos feljelentés reálisabb. A realitás az védelme és végs bizonyossága. Öt igazolja, és mindenki mást kizár. El ször a rendrök és a bankárok és az újságírók hitték el, és ezek hitették el a többiekkel. Az a valóság, ami szívtelen és erszakos és kegyetlen és közönséges és buta. Ez a realitás fogalom az, amellyel önmagát az újkori hatalom fenn-tartja."



- 372 -

Miklóssy Endre


"A törvény következménye nem a nagyobb rend, hanem a nagyobb rendetlenség. Nem a morál növekszik, hanem az immoralitás. Nem a tiszta közélet, hanem, a korrupció."

(Szilveszter)

A létezés rendje*

A látomás célja, hogy támaszt nyújtson az elveszettnek látszó világban. A hit-nek, azaz hív-ségnek (pistis) feltétele, hogy legyen mihez hségesnek lenni. A Hagyomány csak akkor lehet fundamentum, ha nem csak volt, hanem van is, vagyis olyasmi, amit a turbával szembe lehet szegezni. A létrontás hatékonyságának az alapja a szervezettség. Ha egy társadalom szervezettségében nem éri el a létrontás aktuális mélységét, akkor elpusztul Mindig az alaposabb organizáció fog gyzni, vagyis az aljasság fejlettebb foka. Talán valami ilyesfélét jelent, amikor Marx azt mondja, hogy a "termeler k el bb-utóbb mindig kiküszöbölik a számukra már nem adekvált, túlhaladott termelési viszonyokat". A szer-vezettség alapja pedig a kollektív lélekben van, és - Jung alapján nem más, mint a férfilélekben tökéle-tesen elfojtott alkalma, vagyis a "nappali tudat" diktatúrája. Ezt nevezi Hamvas "extrém luciditásnak". Aki túl akar lépni rajta, annak el kell érnie ezt a magas fokú szervezettséget - ennek az elmulasztásán buktak meg sorban az újkor romantikus reformmozgalmai. De a szervezettséget egyúttal ki is kell egé-szíteni mindazzal, amit a luciditás kizárt, amitl önmagát megcsonkította - ebben van a romantikus reformmozgalmak igazsága. A kalandort nem megtagadni és legy zni kell, nem is lehet, hiszen az er sebb, hanem fölemelni. Hogy van ez? Miféle organizáció bír el a Totális Szervezés tudomány elmé-letével és eszközeinek világot elárasztó hatalmával? Egy rendkívül egyszer, és ugyanakkor minden emberi m nél mérhetetlenül bonyolultabb: az amivel megszületünk. Semmi a világon nincsen, ami az embert komplexitásában megközelítené. A feladat tehát mindössze ennyi: megrizni ezt az eredend komplexitást, születésünkkor kapott legnagyobb, fölülmúlhatatlan ajándékunkat. Vagyis egyszeren normális embernek kell maradni. Nem feltétlenül kell ismerni ezt az sökt l ránk hagyott irdatlan tu-dást. "A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. A módszert mindenki kezébe adni. A cél a tudatosan megtisztított életrend,"

"A Jóisten négy óra körül pincehideg epret uzsonnázik tejföllel és porcukorral." Normális ember ilyet nem mond, ez vagy semmit mondó irónia, vagy botrányos értelmetlenség, Isten - véljük - ha van, ak-kor a hatalmát gyakorolja, és nem uzsonnázik, fként pedig nem ínyenckedik. Továbbá nyilvánvaló, hogy az Absztrakciók Absztrakciója, és egy ilyen konkrét állítás megfosztja fenségétl, vagy bur-koltan még a létezését is kétségbe vonja - hiszen miféle epret enne ? hol? minek? Az istenek sorában, tanítják az Upanisádok, az Átman, a lélegzet az els. De azzal annyira azonosak vagyunk, hogy be-szélni róla nemigen lehet, lévén a beszéd maga is az Átman része, Az étel a második a sorban, és ez a Brahman, vagyis a világteremt költészet legmagasabb formája. A modern európai ember azt mondja erre, hogy ez persze "szellemi táplálékot" jelent. Mondja ezt akár saját mindennapi imája, a Miatyánk dacára is. Érdekes lény , sokat fognak tn dni majd rajta azok, akik a helyét elfoglalják. A mondat fonákja pedig, Ludwig Feuerbach nyomán, a következ: "Der Mensch ist, was er isst." ("Az leszel, amit eszel") A materialista monizmus itt láthatóan egészen közel kerül a Hagyományhoz, és ez köny-ny vé teszi a különbség meglátását - ami ég és föld. A materializmus Egyetlen Létezje a min ség nélküli mennyiség. Feuerbach embere például szénhidrát, cukor stb., és természetesen vitamin is, noha ezt akkor még nem ismerték. A problémája egyedül az lehet, hogy mindebbl túl kevés jut neki. Ezért mondja a korszer m veltség Lucifer:



- 373 -

"Okoskodásod

A jóllakotté, míg itt társadé

Éhes gyomornak filozófiája.

Okkal egymást meg nem gyzitek,

De egyet értek rögtön, hogyha te

Kiéhezel, vagy majd jóllakott."

A program tehát az lehet itt: egyen mindenki többet, s akkor rendbe j majd a világ. Hogy az eszki-mók ilyenek-e, most nem fontos - egyébként nem ilyenek. Fontosabb az, hogy a magyar Ádám most is lépre megy - nem elször a Tragédiában. Noha nem butaság, amit mond:

"Hát minden nagy eszme,

Nemes cselekmény konyhánk gze csak?"

Csupán egy baj van evvel, a "csak" szócska. Mert elérkezett itt a megismerés végs körébe, de vissza-tántorítja innen a ragaszkodása egy hamis absztrakcióhoz. így változik át az idealizmusa materializ-mussá, leleplezve bels rokonságukat, és ezért nem értheti meg azt sem, hogy mi történik vele. Az emberiség egész története álom marad a számára, álom, mivel a hse az ébredéstl mindig visszariad. (Madách mve els sorban a magyar lélek látlelete.) Hamvas viszont a következ ket mondja: "A bnbe esett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi, és természetellenesen lehti." Ez volna a B n? Nem túlzás ez? A baj nem ott kezddik a világban, hogy nyomor van, hanem ott, hogy az epret jégszek-rénybe teszik, miáltal az természetes zamatát elveszíti. "A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hi-bás életrendhez vezet." A zamattalan epret ugyanis agyoncukrozzák, leöntik sziruppal, és kezdetét ve-szi az, amirl Ferreri készítette A nagy zabálás címmel világvégi filmjét. Hamvas is ír le hatalmas la-komákat, f képp a Bor filozófiájában jeleskedik, csakhogy mindjárt megadja hozzá a rend alapját is: a lakoma csak eszköz a világrend fenntartásához. Ezek a képzetes lakomák a háború végi nyomorú-ságban születtek. Álmok egy jobb világról, ahol efféle ínyencségek is vannak, mint a vajastésztában sült vegyes darált hús? De akkor hirtelen a rántottlevesr l olvasunk egy himnuszt, a világ legelemibb mesterséges ételérl, amely a legközelebb áll az anyatejhez, és amely megronthatatlan. "Nem érdemes hamisítani, olyan olcsó". (Micsoda abszolút mérce ez...) Nem maga a lakoma a lényeg, hanem valami más, amit az Upanisád így határoz meg: "Aki tisztán étkezik, az tiszta marad." A Brahman legmaga-sabb formája nem pusztán a táplálék, hanem az a táplálék, ami a létezés rendjét táplálja, a szellemé lényegülés metanoiáját. Itt dl el a létezés minsége. "Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyrgyhegyit ivott és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihet ember mondta vol-na, azt hinném hazudott." Ez a szórakozottság, amely nem ügyel a Nagy Pillanatokra, tehát nem is ér-zékeli ket, a hamvasi értelemben vett ateistáé, kinek a világ csupán minség nélküli kiterjedés. Az élete viszont ettl fogyatékossá válik, és e hiányban jelenik meg a hatalmi ösztön, melynek gyökere a világgal való elégedetlenség. Ezért véli úgy, hogy Isten lényege a hatalmának a folyamatos használa-tában volna - ugyanis ezt tenné a helyében. Antropomorf Istenkép ez, s t nem is akármilyen ember képére szabott. Az ateizmus tehát nem "rossz ismeret", hanem "rossz létezés". A világgal elégedetlen, újra szeretné teremteni, ez a Wille zur Macht, a Hatalomakarás gyökere, és Isten létezése e szándékot zavarná meg. Az elégedetlenség alapja pedig az, hogy nem ismeri a létezés mámorát, s ezt próbálja helyettesíteni a Hatalom mámorával. Tény, hogy a legszörny ségesebb diktátorok többnyire valóban aszkéták, "absztrakt gonosztevk", ahogyan Hamvas Béla mondaná. A létezés sajátos betegsége ez, de gyógyítani tanítással nem lehet. Az Én-mánia sivatagi luciditásából csak a létezés mámora gyógyíthat ki. "Amikor az ember eszik, iszik és örül, az a démon elkergetése." "Így maradhatnak ketten utoljára: Isten és a bor."

A rend helyreállítása ugyanott kezddik, ahol a megzavarása bekövetkezett. Az étel elkészítésénél.



- 374 -

Túlzásnak vélik? Nézzünk meg Hamvas szemével egy halvacsorát.

" - Észre se vettem, hogy öt-hat férfi lépett be, s a jégen hever halak el tt állanak. A levegben a ha-lak nevei röpködnek, s a pohos forgolódik. Egyszerre csak azt hallom: Uram, erre nem kényszeríthet! A vendég határozottan kijelenti, hogy a dentalt sülve kívánja, hagymásan és paprikásan. A pohos ud-varias, de hangjában sértdöttség és metsz gúny, Uram, fáradjon a Bellevue-be - ott pénzért mindent megcsinálnak - a dentalt is - bár talán ennél különbet - de nálam, uram, soha - egész életemben halat készítettem, értek hozzá - a dental így élvezhetetlen - kisgyerek koromtól fogva - bármit kívánhat, vág-ja le a kezemet, soha - tisztes kéz (nyújtja), vágja le, de nem csinálom paprikásan - tisztes kéz, halké-szítésben öregedett meg (csaknem könnyezik), vágja le, de ne követelje, soha, soha -.A férfi kiabálni kezd. A pohos szalvétáját a földhöz vágja. Soha! A Bellevueben, ott lehet, nálam soha - nem csinálok magamból pojácát (elkeseredetten hahotázik) uram, fzik a scombrit és marinírozzák a tonhalat, még különbet is, kisgyerekkoromtól fogva egész életemben. Az idegen ordít. A pohos toporzékol. Soha! A társaság többi tagja is beleavatkozik, és barátjukat kérlelik. De az nem. Rendrért kiált. Jön a rendr. Dentalt paprikásan? A rendr szakember volt és a fejét csóválja. A pohos felüvölt. Hát lehet? Lehet? A halat megfogja és a földhöz csapja és ráugrik. Tapossa. Közben üvölt. Az idegen meg akarja verni, de visszatartják. A rendr a pohost csitítja. Ott a Bellevue, ha fizet, megcsinálják, olyan hely - (köp) soha, soha. A pohos nem nagystíl ember, de hív. Szakrális életköre a halkészítés. Kultusz. Az életr l való gondoskodás. Eszközök: a jegesláda, a rost, a serpeny , a fazék, a tz. Rituáléja szigorú. Dentalt nem lehet sütni. Ez szakrilégium. A dental, ha sütik, szalma íz , szívós, teljesen élvezhetetlen. sid kt l fogva mindig f zik, enyhén ecetes és zöldséges vízben, lehet enni paradicsommártással, vagy spagetti-vel, vagy olajban pirosra sült krumplival. Fehér, kagylósan szétomló húsa van, tökéletesen szálkátlan, és nagyon sokat lehet belle enni. A pohos kísértése, hogy a hagyományt pénzért elárulja. Ezért erre a b nre érzékeny. A pohos a halat nem lénynek, nem scientifikus objektumnak, vagy festi témának fogja fel, hanem tápláléknak. A hal, mint az emberi létezés legfontosabb fenntartója. Maga az étel. A többi jelent sége mellett csak annyi, hogy jobban kiemelje (liszt, zöldség, gyümölcs, bor). A tenger az a hely, ahol a halakat fogják. A halász az, aki a halakat kifogja. A vendég az, aki megesi. az, aki elkészíti. Kulcshelyzetben van. Egy lépést sem szabad engednie. Hit nélkül nem megy. A hitetlen a Bellevue." Jó egy idegen ember és pénz csörög a zsebében. Pénz, amit már Marx Károly olyannyira elátkozott, ami a világ varázslatát szétoszlatja, helyettesíti a Hatalom hamis mágiájával. Pénz, amitl m ködik a Bellevue, ez a Világszálló. Pénz, aminek nincsen szaga, ahogy a hajdani császár vélte. Csak az általa penetrált világ bzlik, tehetnénk hozzá. De pohos vendéglsünk nem, mivelhogy komolyan veszi önmagát, megvédi saját körét és ezzel mások számára is nyitva tartja a kaput. Hiszen az ember nem önmaga számára fz. Ám valamiképpen mégis vesztésre áll, innen az indulata: a Bellevue n, terjeszkedik, felhalmoz, egyre több ember ételét, azaz létezési rendjét rontja meg, mialatt látszólag csak kiszolgálja ket a pénzükért. Ahogy Petfi mondaná, el akarja nyelni a világot.

"A mi kórházunk ez a föld,

A bukott bankár birtoka."

Bukott. Éppen ezért nyúlt a Hatalomért, és még a hamis próféták önbecsapó illúzióival se rendelkez-het, azzal, hogy igazából véve segíteni akar. Nem, igazából véve is csak még több hatalmat - pénzt - akar, hogy végül talán egyenesen kolajban süthesse meg a halat. De azt, hogy bankárként is bukott, még nem tudja. A pénz hömpölyög a Föld körül, akár a görög hitvilág Okeanosa. Még hihet, hogy az életadó nedvesség, kicsit bzlik ugyan, de ne figyeljünk erre. Még állítható, hogy a helyzet ura, hogy a folyószámlák, a nyomtatott színes papírfecnik, a komputerekben nyilvántartott rengeteg nullás számok jelentik a Valóságot. Még.

Miklóssy Endre



- 375 -


"A hely sohasem definiálható, ezért nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mythosa."

(Az öt géniusz)

Esszényi kis üvegcse*

Leteszem és várok. Miután elolvastam Kszegi Lajos könyvét, éreztem, hogy le kell fordítanom. Egyazon ösvényen haladunk: Hamvas, Szabó Lajos, Nietzsche... A birtokába kerített tudást valóban rövid jegyzetekké erjesztette. Érzdik mégis az oda vezet út hosszúsága, és a meglelt kifejezésmód határozottsága. Rövid mondatok. Kszegi végérvényesen legyzte magában a nagyralátástól való fé-lelmet: csak az értelmére érdemes odafigyelni, hiába hosszú, komplikált, nehezen érthet a mondat; csak a vastag könyvek képesek világunk súlyát és terhét magukban hordozni. Miután Kszegi Lajost megismertük, és párszor el is társalogtunk vele, felismertük, hogy minden egyes gondolatát tulajdon egyéniségével hitelesíti. Nem tapasztalunk különbséget az általa mondottak és az általa megéltek kö-zött. Ha azt írja: égbolt, akkor égboltot kell érteni alatta; ha azt írja, méreg - hát akkor bürökfzetet. Nem pusztán felelsségr l van így szó, hanem megnyugtató harmóniáról, bármi legyen is a végkifejlet. Lehetséges tehát élesen ítélni a valóságot, nem veszíteni eszünket a felismerés rettenetében, mi több, ép elméj maradni. Kszegi mondatokat, gondolatokat, st szavakat kínál. Azoknak, akiknek erre van szükségük. Nem tartja sokra saját szerzi hozzájárulását, csak úgy mellékesen jelzi, hát épp neki ada-tott meg mindezt lejegyeznie. Más is megtehette volna, pedig mást is lejegyezhetett volna.

Csak legyen kivel beszélgetnie?

Nem retorikai fordulat ez a kérdés, olvasó, jelentkezz! A világot nem magyarázni kell, ne fabrikáljunk elméleteket; a cél: élni és az életben teljesen megmerülni; nem az a lényeg, hogy elsüllyedtünk-e ben-ne, avagy a felszínén maradtunk, hanem csak a remélhet következmény, a tett maga.

No és az ellentmondások?

Elegend a szerz néhány mondatát kiemelni, ahhoz hogy azonnal láthatóvá váljék: teli a világ ellent-mondásokkal, amint az ember is, ír avagy sem; ha a gondolat mélyenszántó, ha arra törekszik, hogy ne csupán egy szeletét, de az egész világot foglalja magába - ellentmondásosnak kell lennie. Ám ha szin-te az íróember, nem játszik az ellentmondásokkal, a paradoxonokkal, azokat szomorúan vallja be. Ki-vártam. A legkönnyebb és a legkényelmesebb: olvasás után kezdeni a fordításhoz. Csakhogy más, ha-laszthatatlan dolgom is akad, ami csak rám vár; aminek csak én vagyok képes a végére járni. Igaz, ha-tárid nem köt, csakhogy nem is kell hogy kössön, én az id met magamtól is beosztom. De még az-nap, mikor Esterházy Péter Harmonia caelestisének utolsó oldalához, egy egész esztendnyi munka, majdhogynem ezer oldal végére értem, mintha kiérdemelt jutalmamat vettem volna birtokba, úgy lát-tam hozzá Kszegi fordításához. Nem kis örömömre. A ribasevinai lakókocsiban az egyik magyarral alighogy berekesztem a társalgást, kezdem (folytatom) máris egy másikkal. És mintha nem is magya-rok volnának; mindketten az emberiséghez tartoznak. Ha összehívnám a falubeli parasztokat, s felol-vasnék nekik, azt hiszem, könnyen megértenék ket. Lehet, hogy a gondolkodó Kszegi hozzájuk még közelebbi, szinte testközeli volna. Meg sem értenék, hogy magyar, és hogy ezek a gondolatok csak fordítások. Mintha valaki közülünk, a mi sorsunkról szólna. A fordító teljes mértékben a szerz hul-



- 376 -

lámhosszán. Alig két-három helyen okoz neki némi fejfájást, hogy melyik megoldást is alkalmazza, ugyanazt akarta-e mondani a szerz, nem szenved-e közvetlen közlésmódja csorbát? Minden más vilá-gos, derült, kékség apró, fehér felhkkel. Csak akkor igazi alkotó valaki, ha van mersze magát rövid mondatokkal kifejezni. Kszegi könyvében talán egyetlen szokatlan szót sem találunk (lehet, hogy lesz, akinek egy-egy terminus szokatlannak tnik, de Hamvas, Szabó L. és Nietzsche ismeri számára egy sem...) egyetlen könyvszó sem fordul el. Az ember magamagával folytat párbeszédet, a felebarát-jával, egyszer szavakkal szól, amelyek csak a mondandó lényegére szorítkoznak, hangot adnak élmé-nyeinek a küls és a bels világról, és nem úgy szólal meg, mint valami senki által meg nem értett, teli torokból ordítozó vértanú. Egy ember beszél. Ezért könny aztán fordítani is.

Íme, néhány kiragadott mondat:

Mindenki szeretne egy kicsiny halhatatlanságot. A szabad akarat akkor halt meg, amikor a tízparancsolatnak ellenállt.

Amit tudok, akkor is volt, amikor nem tudtam.

Minden jó könyv, akár a simogató kéz, meghosszabbítja életünket.

Képességeim fogynak: már nem tudok senkit követni.

A fájdalom érzetét azért kaptuk, hogy ne okozzunk fájdalmat.

Nem az a borzasztó, hogy nincsenek utak, hanem az, hogy senki sem keresi az övét.

Olyan volt ez a század, amilyenek mi vagyunk.

Követtünk a furcsa lábnyomokat, amelyekrl kiderült, hogy a miéink.

Megbocsátani mindazoknak, akik könyvet írtak.

Álmodni és mindent átvinni az ébredésbe.

Mert az embertelenség akkor kezddik, amikor az ember valamit elfelejt. Elfelejti azt, hogy ember.

Amir l nem lehet beszélni, arról írni kell.

Sohasem a kéziratot nyomtatják ki, mindig valami mást.

Önálló kötete, a Ne légy távol! szerb nyelv változatának fordítása nem teljes. Az els és a harmadik ciklusból egy lett (a szerz engedélyével: válassz, amit akarsz, hagyj ki, amit jónak látsz, sorold át a részeket tetszésed szerint...!), míg a második teljes egészében bekerült. Remélem, nem károsítottam meg ezzel a szerzt. De ki is K szegi Lajos? Kértem tle egy önéletrajzi kisesszét. Ha közben megér-kezik, nem vagyok benne biztos, hogy ez történik, csatolni fogom.

Szóval:

A szerz Veszprémben él, a Dunántúlon. Pillanatnyilag a szép város még szebb színházának mvészeti titkára. Építész? Filozófus? Gondolkodó? Író? Esszéista? Nem tudom. Meglehet, sem. A lefordított kötet mellett megjelent még egy könyve, a Gyémántfűrész-szútra, Veszprém, 2000. Szintén esszék (Hamvas, Szabó, Nietzsche; Böhme, Descartes, Leibniz; meg az írók: Tagore, Jókai, Cholnoky Viktor; és a többi téma; a leghosszabb szöveg Nietzschérl szól, majd ismét pár rövidebb, de jól leszrt, sokat sejtet , eleven esszéisztikus jegyzet, mások ismét csak Nietzschérl!), ezért mélyen szántó és "tudo-mánytalan" írások gondolkodókról, írókról, mvekr l és az egyéni felelsségr l. Ezt a könyvet is le kell fordítani. K szegi azt mondja, most nem ír, nem tudja mikor ír majd megint, hogy fog-e még egyáltalán. Felntt a lánya az els házasságból; nyomatékkal közli: megtalálta az igazi n t, éppen sze-



- 377 -

relmes. Bizalmas a megszólítás. Ha a szerz papírra vetett gondolata bizalmasan szólítja meg olvasó-ját, a kör bezárul. Szükség semmiféle utólagos magyarázatra nincsen. A párbeszéd kezdetét vette, és tart azóta is. Az izgalmat felváltja a kíváncsiság. Kar karba öltve, egyelre csak kettesben haladunk.

Sava Babić

*forrás: Zetna, magazin a vulkán alatt, 2001. VIII. 14.

"De mivel a történet kérdései nem megoldhatók, csak kinőhetők, követelik az egyre univerzálisabb emberi egységek megvalósítását."

(Az öt génuisz)

Az út*

Változatos, és Írói élmények szempontjából eszményien zaklatott élete volt. Részvétel két világhábo-rúban, galíciai és ukrajnai lövészárkok, veszedelmes sebesülések, éppen-hogy megúszott Don-kanyari katasztrófa, kétszeri hontalanság, statáriális körözés, a feje fölül lebombázott könyvtárak, számzetés és teljes kitagadottság a társadalomból. És mindezt könyvtárosként, amirl eddig azt hittük, hogy a világ legbékésebb foglalkozása. Emberi fogalmaink szerint teljességgel abszurd sors ez, nem a tettei-b l vagy a Jellemébl következett, hanem csak úgy jött, értelmetlenül, összefüggések nélkül. Azt mondják, mindenkinek a terhei saját magára vannak méretezve, arra, amit még épp el tud viselni. De azért valószín, hogy még a mi tündökletes évszázadunkban se túl gyakori ez a változatosság. Hamvas Béla sorsát eléggé unikálisnak tekinthetjük. Egy ilyen hányatott életnek annyi elnye legalább van, hogy segít immúnissá lenni a hamis realitások iránt, mint az "ahjailyenvilág-vallás, a tanuljmegfiamavalóságnakengedelmeskedni magatartás. Soha senkinek se hittem el, hogy ez a mocsok a realitás" A közönséges ember - aki alatt egyáltalán nem a csekély mveltség embert kell ériteni úgy reagál egy ilyen sorsra, hogy behódol, vagy jobb esetben visszavonul énje belsejébe, apátiába esik, vagy dühöng lesz, bár ez utóbbi félúton el szokott pusztulni. Hamvas Béla azonban nem közönséges ember volt. És ne mondjuk azt, hogy a megmaradását a m veltségének, metafizikai jártasságának kö-szönheti, hiszen ezt csak közben szerezte meg, mintegy malgré tout. De ne beszéljünk arról, amirl nem lehet, a személyiség bels magjáról, hanem csak arról, ami a mvekben látszik. Az els sajátosság az, hogy az életmve nem ennek az életnek a tükre, a legcsekélyebb mértékben sem. Még az olyan önéletrajzi reflexiói is elég ritkák, mint az idézett mondat. Ezt még elég egyszer megérteni: az ese-ményvilág csupán akcidencia, még kibírni is lehet olyképpen, hogy az ember nem tulajdonít neki túl nagy jelentséget, beszélni meg igazán fölösleges róla. De van egy ennél jóval rejtelmesebb sajátossá-ga. Egy "apokaliptikus monológban" a spirituális fejl désének a lépcsfokairól beszél. " Nietzscheánus korszer tlenség", "ágyrajáró szellemi hipertrófia", "répaganisation" a görög idillben, keleti aeternitás, a teljes lét szabadsága - ez az az út, ami különben a m veiben is igen jól nyomon követhet. De ami különleges, az, hogy az olvasó a lélek eme óriási vándorútján, metanoiákon és katabasis okon keresz-tül, bels ellentmondással alig találkozik. Platón beszélget Kung Fu Csével, Böhme idézi az Egyiptomi Halottaskönyvet, Nietzsche hasonlókat mond, mint Patanjali, Thoreau vagy Keresztes Szent János. A válság, vagy a hagyomány kérdései, 1930-ban ugyanúgy szólnak, mint 1960-ban. Történt pedig köz-ben egy és más - vélhetjük felületes megközelítéssel. Eklektikáról se beszélhetünk, hiszen nem egy adottból válogat, hanem egy feltárulóból épít. De akkor hogy maradhatott ennyire homogén?



- 378 -

Csak úgy lehetséges ez, hogy vezették. Nietzsche egyik briliáns megjegyzésében korrigálja Descartes híres mondatát: "cogito ergo sum". Ez ugyanis hibás következtetés. Abból, hogy gondolkodom, még nem következik feltétlenül az, hogy vagyok, ami feltétlenül következik az egészen más: "cogito ergo est", A gondolat az, ami van, ez olyan egyszer, hogy tulajdonképpen tautológia. De érdekessé teszi a feltétele és a következménye. A feltétele az, amit Nietzsche "intellektuelle Redlichkeitnak" nevez, ér-telmi tisztességnek, ami a feltétlen alávetést jelenti a gondolattal szemben: semmire, még önmagára se lehet tekintettel a gondolkodó. Az els következmény pedig a létezésre vonatkozik. Az ige a folyama-tosságot a szerkezetében hordozza, és annak hiányát egy külön szóval kell jelezni ("nincs"). Ámde ez a folyamatosság visszamenleg is érvényesül: amit most gondolok, az igazából már annak eltte is volt valamilyen módon. Ezt nevezi Platón ideának, a Sankhya Avyaktamnak, meg nem nyilatkozottnak, a Kabbala Brijahnak, a Teremtés világának. A második következmény meg természetesen az, hogy a gondolkodás nem más, mint ennek a léteznek a felismerése.

De ha a kartéziánus mondatból indulunk ki, akkor kétféle kísértéssel találkozunk. Az egyik az, hogy ebben a fenti értelemben ne gondolkodjunk, hiszen az Énünk alávetését jelenti a gondolat tárgyának. Inkább fantáziáljunk, ejtsük el a gondolatot félúton, keressünk egy másikat, és kössük ket össze, "ahogyan jónak látjuk", mivelhogy ez volna a szuverenitásunk lényege. Ez a szuverenitás azonban nem valóság. Az egyéni tapasztalat felszínéhez tapad, és a mélységének látszata abból keletkezik, hogy mások számára nem követhet. így keletkezik a beavatottak "madárnyelve", ál-metafizikája. Félreértés ne essék, a képzelettársításnak van megismer funkciója, de nem az önkényben gyökerezik, hanem a létez k hasonlóságának a felismerésében (analogia entis).

A kísértés másik fajtája az, amikor az individuális Én önmagát a dolgoktól elvonja. Néznek tartja magát a világ Nagy Színjátékában, de oly néznek, aki szívesen lépne fel a rendez szerepében. A gondolkodás számára ezt a demiurgoszi pozíciót az újkori természettudományos mitológia teremtette meg. A korunkban a két kísértés különös módon egyszerre lép fel, mint a "zöld" életéhség és a "lila" absztrakció hatalmi mámora, amelyek között elvész az emberi "közép" mértéke. Létromboló hatású, és félelmetes jövt ígér számunkra. De ne higgyük - és ez Hamvas Béla legfontosabb mondanivalója - hogy korunk defektusában valami "gondolkodásbeli fogyatékosság" van. A gondolkodás nietzschei mércéje az intellektuelle Redlichkeit, e nélkül nincsen gondolat - de ez kívül fekszik a gondolkodás körén, valahol a morális szféra közelében. Nincsen rossz gondolkodás, miképpen rossz vallás sincsen. Rossz magatartás van. Aki helytelen módon gondolkodik, vagy balhitekben él, az a saját rongált hely-zete miatt nem ismeri a valóságot, vagy még ezen túltéve, e helyzet megrzése érdekében a valóság eltusolásán fáradozik. Ilyen a pszeudológia, a hamisság igazolására felépített gondolkodási rendszer. És ilyen - Guénon szavával - a pseudoréligian, ami még rosszabb, mivel cselekszik is. Önnön igazolá-sát csak abban láthatná, ha sikerülne a világot a saját képére és hasonlatosságára formálnia. Félmúltunk kipukkadt álvallásai mögött nem nehéz meglátni a defektes hamispróféták személyes csdjét. Igaz, ett l még maradhattak volna privátbolondok, a dologhoz kellett még az is, amit a lélektan kollektív tébolynak, a metafizika meg apokaliptikának mond: a sokaságot teremt mechanizmus.

Mindebb l az következik, hogy a hagyományos értelemben vett "tanítói" magatartás nem lehetséges, és a "tan" se értelmezhet, hiszen a probléma nem az ismeretek hiányából következik. Lehetséges azonban a létezés megtisztítása, ez példaképpen is szolgálhat másoknak, és végezetül természetesen magába foglalja a gondolkodás megtisztítását is. És lehetséges az ábrázolás, annak a megmutatása, hogy mi van, miért van. Példa ez is, bár elrettent példa. Hamvas regényírói munkásságának mindene-setre itt van e gyökere. Az si pedagógiai módszer ez, mit a spártaiak alkalmaztak, leitatván egy-egy rabszolgát, hogy a fiatalok eltt elrettent er vel szemléltessék a részegség következményeit. Így ábrá-zolja Hamvas a létezéshez tapadó rögeszmék tébolyát.

Mid n Isten helyét átvette az az illúzió, hogy mi magunk intézzük a saját sorsunkat, akkor tulajdon-képpen a Történelem vált Istenné. Mindenesetre rá hivatkoztak mindazok, akik a változatos formájú borzalmakba belekergettek minket. A "történelem" Hamvas regényeiben természetesen fontos szerepet tölt be - de csak, mint kulissza. Mozognak benne, de igazában nem mozgatják. Hamvas négy regényét tulajdonképpen egybe lehet olvasni - kezddik a Békeidőkkel, mid n még az emberek mborzalmakkal



- 379 -

tették érdekesebbé a napjaikat, és befejezdik a kommunizmusnak a megváltásra cseppet sem emlé-keztet bukásával. Benne van tehát, ha úgy vesszük az egész XX. század, de nem úgy, mint valóság, hanem úgy, mint a valóság ellenkezje. Borzalmas, és mégsem igaz. "A történelem vége" - mondta minap korunkról Fukuyama professzor. Hamvas valószín leg azt vetné fel ellene: hogy lehetne vége annak, ami nincs? Ez még mind semmi. Mao Ce-Tung elfoglalta Kínát, a koreai háború kitört, két év-vel kés bb a békét megkötötték, Sztálin meghalt, Beriját kivégezték, a Szuezi csatornától az angolokat el zték, Tibetet lerohanták és a nép felét kiirtották, Hammarskjöld ftitkárt repül gépével leltték, Kína megtámadta Indiát, a kubai forradalom kitört, Kennedy elnököt meggyilkolták, Algír független köztársaság lett. Akármelyiket el lehet hagyni, és hozzá lehet tenni Kongót, vagy az rhajót - mindenki ott van, ahol van.

Kés bb a valóság utolsó nyoma is eltnt, csak a történet maradt meg. Egy Jó évtized századunk köze-pén, távirati stílusban. Valami volt mindez? Eltekintve attól, hogy szenvedést és halált hozott százmil-liók számára? Hiszen tudhatjuk, a szenvedést nem lehet megszorozni, lévén nem számtani mennyiség. Csak a történet maradt meg. Hagyjuk az ördögbe. Cirkusz itt minden. Hamvas korszakalkotó mve a láthatatlan történetrl szólt - de még azeltt igazán találkozott volna a valósággal. Az egyetlen valóság ma a szenvedés. "A passé realitásába egyedül az áldozatok jutnak el." Milliárdnyi Jób tölti meg a Föl-det, kiket az Úr átengedett a Másik kezébe. És azt, hogy Annál ersebbek lehetünk, ne higgyük. De azért azt sem árt tudnunk, micsoda senki voltaképpen, ki a Világ Urának nevezi magát. Csak moso-lyogjunk Candide-on, avagy a XXI. század optimizmusán.

Kialakult bennünk egy olyan kép, hogy ez az egész tanítás valami mérhetetlen elvontság, követhetetlen tanítások, a ki tudja hol lév Égr l, különös hagyományokról, miknek semmi közük a mi valóságos életünkhöz, érthetetlen filozófiai fogalmakról, vagy zavaros mesékrl. Ez azért alakulhat ki, mivel a gondolkodásunk az archaikushoz képest túlságosan fölemelkedett az absztrakció szférájába. Kétségkí-vül fogyatkozásunk ez. De Hamvas, aki ezt a fogyatkozást ismerte, fel is lép ellene. Ha az absztrakció problémává lesz, akkor egyet lehet tenni ellene: szemléletessé, azaz képivé tenni a mondanivalónkat. Ez a mi korunkban költi feladatnak számít, csakhogy a költészetet általában a személyes problémák kivetítésének, a kaotikus valóságot felülmúló rendezett "második világ" megalkotásának szokás tekin-teni. "Az irodalom _ reakció az élet irrealitására" -- mondja a mindig hajszálpontosan fogalmazó Szabó Lajos. Nos, ebben az értelemben Hamvas Béla nem irodalom és nem költészet. Mert van egy sokkal sibb felfogású is: a költ nem más, mint a Brahman, vagyis a világ teremtje, "Was bleibet aber, stif-

ten die Dichter" (De költk m ve az, mi megmarad.) - mondja Hölderlin. Az eredeti szakrális költészet nem a személyest fejezi ki, hanem éppen ellenkezleg, a személyest kívánja hozzáalakítani a szakrális létezés megadott rendjéhez. A személyes Énhez másféle viszony f zi. Hamvas világképének a centru-mában az emberi személyiség áll - mégpedig úgy, mint aki a világmindenség megfelelje, és ezért annak a sorsáért személyesen felels. Hogy ez miképpen lehetséges, arról szól a hagyomány. De sem-miképpen se az absztrakción keresztül, hanem úgy, hogy felvesz valamit a centrumába, és ezt kívánja az élete során megvalósítani. És ez világképlet, ami az embernél egyszerbb, bár nem könnyebb sorsú lényekre is érvényes. Egy fa tehát, ha szemügyre vesszük, nem jelkép, nem "egy nimfa lakóhelye", nem a sors allegóriája, hanem egy sorssal rendelkez él lény, valaki, aki a maga tökéletes bels egyensúlya miatt minden erejét a küls kihívások legyzésére tudja fordítani. És micsoda kihívások! Micsoda erfeszítést igényelnek! De ez nem "minden fa" sorsa, ez egy meghatározott fáé, aki egy egé-szen elképeszt szituációban, évtizedek hihetetlen munkájával - gyzött.

"Ez a hársfa a Bakony egy völgyében n, ahol a völgy megszkül, és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek el. A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kö-vek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a kö-veknek és szétnyomta ket. Most felülr l rázuhant egy háznagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott, és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik k útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztalnagyságú tömbök zuhan-tak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az él láva, és a két tömböt egyszeren megette. Az alatta lev köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte ket és szorította, mint az óriáskí-gyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta



- 380 -

bel lük az ellenállást. Most a hársnak három derékvastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negy-ven, vagy ötven szálra, ötvenujjú rettent marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harma-dik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú, négyeme-letes, egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántva ágainak és leveleinek roppant tömegét, él mint egy halhatatlan nevetés. Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Sza-bályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyzetni." Emberek vagyunk, és mondhatjuk ezért, hogy a sorsunk bonyolultabb, mint ezé a hársfáé. De hogy könnyebb, azt aligha. Van tehát ennek a lénynek alapvet üzenete a számunkra is. "Világunkat az idealizmus jutatta idáig, az eszmények rend-szere, amely senkit semmire nem kötelezett, viszont oly jól számon lehetett kérni másokon. A feladat tehát már nem valamit hirdetni, ennek semmilyen értelme nincsen, a feladat: realizálni. De hogy mit realizáljon, ahhoz ismernie kell a feladatot - azt, amit ugyan minden ember megkap a születésével, saját sorsára méretezetten, de aminek az eItusolásáért oly sokat fáradozik a világ. A feladatot, amit ennek dacára mégis könny felismerni, nehéz eltéveszteni. Hamvas Béla esetében ez az írás volt - írás magyar nyelven. Fülep Lajos, a teológus mondja: "A lélek dolgait csak a lélek ismeri, mert a lélek vizsgál meg mindeneket, még az Istennek mélységeit is - a nép lelkének mélységeit is. E vizsgáló és megismer lélek híján hiányzik a magyar irodalomból a nép lelke legmélyebb rétegeinek megragadása egyfel l, s az emberi szellem legvégs kérdéseinek vizsgálata másfell. E két hiány közös forrásból fakad. Feltétele az emberi lélek egyetemes nagy élményeinek és kérdéseinek megformálása."

Hamvas Béla, a mvész, ugyanezt a problémát a nyelv oldaláról úgy fogalmazza meg, hogy annak spirituális érzékenysége minálunk elveszett, és retorika helyettesíti. "A nyelv próbája nem a vers, mert versetlen nyelv nincs, és minden nyelvet a dallam és a ritmus tart fenn, ezért mondják, hogy a költészet régibb, mint a beszéd. A nyelv próbája az orfikus próza, amelyen Hérakleitos írt és Platón, Plotinos, Kung Cse és Csuang Ce, amelyen a héber próféták könyvei és az Upanisádok íródtak."Kultúránk f er ssége, a vers, túlságosan illékony. Tisztázatlan maradhat benne a küls impressziónak és a fölöttes én tartalmának a viszonya. A mi nyelvünknek Karácsony Sándor által leírt sajátossága, az "objektív-primitív gondolkodási mód" különösen kedvez annak, hogy e viszony a hiteles léttartalmak kárára át-világítatlan maradjon, és belle csupán az akcidencia legyen felfogható. Talán azért is oly hajlamos a széthullásra. "Nincs folyamatos irodalomtörténet, csupán kimagasló emberek éltek, akik között lénye-ges összefüggés nincs. Mindenki mindig a legels lépést teszi, és ennek nincs folytatása. Nincs ha-gyomány." A líránk jól beleillik az "egyemberes teljesítményeknek" ebbe a sorába: Petfi-epigonok, Ady-követ k, Babits-up-to-date européerek, Nagy László "népi szürrealizmusának" iskolája... Hogy csak egyetlen költi ellen példát nézzünk, és ne is Nyugatról: Puskin, Nyekraszov, Tyucsev, Paszter-nák - nos, ez egy költ i vonal, ami átível másfél évszázadot...

Az orfikus prózában az impresszió csupán kiindulási pont. Orpheuszt gyakran összetévesztik azokkal az rjöng menádokkal, akik a legenda szerint széjjeltépték, vagyis az átvilágítatlan megszállottsággal. Valójában azonban az si tradíció átvilágítója volt, és a lantjának az ereje, amely még a Napot is felke-lésre késztette, nem irracionális ihlet eredménye, hanem tudásé.

Miklóssy Endre




- 381 -

"A kereszténységnek nincsen teremtéstanítása, nincsen kozmológiája, és antropológiája, pszichológiája és társadalomtana."

(Scientia Sacra)

A káosz apológiája*

Z rzavar. – Ez a címe az els fejezetnek Molnár Antal: A ma zenéje c. könyvében. Molnár Antal ma-gatartása kasszandrai: a halálra-döbbent, iszonyodó emberé, ki szemét kezével eltakarva prófétálja a hitetleneknek a közeled borzalmat. És ez a rém, ez a kusza, de annál nyomasztóbb és elhallgathatatla-nabb vízió: a káosz. Molnár Antal a kultúrát, a mvészeteket valami sajátos szellemi anarchia káoszá-tól félti, melynek oka «a szellemet független szférákra bontó relativitás.» Osztályideológia, pszicholo-gizmus, historizmus szaggatják a gondolkodás egységét egymástól független, autonóm és engesztelhe-tetlen érdek-körökre. Az ember hitetlen és ezért nem látja meg a dolgok mélyén a nagy egységet. Ho-lott is kultúránk bölcsje «testellenes szellemiség» volt, keresztyéni spiritualizmus. Éppen ezért az igazi nagy mvészet csak vallásos kultúrából nhet ki és végs feladata: Isten; titokzatos, végs töké-letesség. Ám a mai esztétikai és világnézeti káosz a m vészet bukására vezet, ha csak el nem indul rövidesen az ember a testiség, technika és új-pogányság mai poklából kivezet úton. Körülbelül ebben foglalható össze Molnár Antal apokaliptikus hangulatú könyvecskéjének gondolatmenete. Ezen belül sorakoznak fel a kitn zeneesztétikus sokban találó megállapításai a káosz mai m vészeir l, Schön-bergr l, Stravinszkyról, Hindemithrl, Vaughan-Williamsról, az igazi nagyok felé tör Honeggerrl és a káosz fölött hidat épít jöv igaz nagymestereirl: Bartókról és Kodályról. Szép és nemes gondolati konstrukció Molnár Antal könyve; csak egy hibája van: semmi köze a tényekkel. A káosz soha nem veszélyezteti a mvészetet. Nem áll, hogy «az univerzális, zavartalan hit magasrend egységesít ereje minden nagy mvészet lelki alapja.» Még kevésé áll az, hogy a hit hiányzik a mai mvészetekbl. Molnár Antal sötét víziói egy tizenöt éve letnt, átmeneti jelleg zavar félelmeit félik újra. Az infláci-ós-esztétika már csak akadémikus költknek szolgáltat olcsó szatíra és dörgedelem-anyagot, és amitl a mai m vészetet félteni kell, az mindennek éppen az ellenkez je. Man muss noch Chaos in sich haben, um einen tanzenden Stern gebären zu können. Ha hiányzik valami a mai mvészetek nagyságá-hoz: éppen a nietzschei teremt káosz forró félhomálya az.

Nem a világnézeti zavar pecsételi meg tehát a mai mvészet sorsát, hanem a nagyon is elszánt világné-zet; mint Molnár Antal is pedzi egyhelyütt: a mvészi lét, a mindenek fölött uralmat nyert jó ízlés neo-rokokója. Molnár Antal apokaliptikus humanizmusával nem a káosz áll szemben, hanem a Hamvas Béla idilli inhumánuma. Etikusak legyünk, mint Isten nyájas, spirituális keresztényei: int Molnár An-tal. Etikusak legyünk, mint a természet kedves, szabad barmocskái: követeli Hamvas Béla. Süketnek kellene lennünk, hogy a két igénybl ki ne halljuk a félelmetes egyformaságot: a kötött marsrutáét. El re feltett szándékkal dúvadnak lenni végeredményben éppúgy iskola és program, mint elre feltett szándékkal teológusnak lenni. A mvészet lelki alapja nem a hit és nem a program. Úgy hiszem, az igazán nagy mvészetnek egyáltalán nincsen lelki alapja. Mint a korsónak, üresnek kell lennünk, hogy az égi italt befogadjuk. A mvet nem a szándék elzi meg, de a Múzsák bársonylépt közeledése. Molnár Antal és Hamvas Béla, divinuum és inhumánum között elsikkad valahogy a mvészet egyetlen lehet közege: a szabad humánum. Mi ennek a humánumnak a lényege? Bizonyára nem a testellenes szellemiség, mely semmilyen kultúrának nem volt a bölcs je, és ha volt, hát ez annál rosszabb az illet kultúrára nézve. A mi európai kultúránk bölcsje legalább olyan mértékben volt a görög kalogathia, mint a keleti spiritualizmus. Nem a testellenes szellemiség aszkétizmusa, sem a szellem ellen feltáma-dó test idillje a humanista szabadság morális alapja. De alapja test és lélek állandó dialektikája: forró és mámoros összecsapása, ölelkezése és harca. Harc test és lélek, ösztön és ész, odaadás és szabadság, emberi telitettség és embertelen üresség között. Gzös káosz, melybl jeges csillagok születnek, sr forróság, melyen hideg és tiszta szelek zúgnak keresztül. Feszültség és oldódás; harmónia és diszhar-mónia. Nem az a humánum, ha egybeforrunk a világ dolgaival, és az sem, ha magunkra maradunk. A magány még nem szabadság. Senkihez sem láncolhatnak olyan kemény acélbilincsek, mint önma-gunkhoz. Az igazi szabadság: egyéniség és külvilág egymáshoz és egymás-ellen valósága, édes har-



- 382 -

móniákban oldódó, újra és újra felzeng kemény disszonanciája. És itt van a mai mvészetek nagy hiányossága. Az alkotó választásra kényszerült és választott is ember és világ között. Újfajta, makacs teológiákkal telt meg a m. Az emberi nagyság érzete elhomályosult. Soha még m vészi világot, melyben mindenki annyira tiszteli a másikat és oly kevéssé önmagát. A mvész kiszolgáltatja magát a gondolatnak és kiszolgáltatja magát a külvilágnak és ahelyett, hogy a Múzsa eljövetelével vemhes ká-oszt ápolná magában, odaadja szellemét a tisztító és gyilkos «got» követelményének. Általános és gyorsan fertz jó ízlés pusztítja a mvészetet. Nem zavarban élnek a mai alkotók: nagyon is tiszta, nagyon is világosfej, nagyon is jó tanuló muzsikusok, költk k. Ellenpontjuk oly szabályos, tiszte, világos, formáik oly elegánsak, palettáikon oly kész tubusokban állnak a mvészi szépség elre prepa-rált színei, sárgák, pirosak és remek lilák, hogy szinte felmerül a Babits esti kérdése: ez a sok szépség mind mire való?

Illatos, félhomályos, dekoratív estében élünk, emlékek, álmok opálosan-matt fényei között. S az égrl hiábavalóan és fáradtan gördül le a vörös és eleven nap, az égi sziszifuszi k. A nyugalom, a párás, álmatag mvészet, a tiszta, káoszmentes és értelmetlen szépségek hiábavaló kora ez. Nem a világnézeti hiányosság a mvészet betegsége, de az emberi nagyság felcserélése költ i-muzsikusi jó ízléssel. A kis nemzedék tenyészik. Nem a mvészet pusztul, hanem a géniusz hiányzik. Mindezt nem azért hoztuk fel, mintha a mai fiatalok elleni támadásokat kívánnók eggyel szaporítani. Végül is, a kritika nem pajzsmirigy-hormon, hogy a kicsit naggyá növessze. Az esztétikus tartja csak kötelességének leszö-gezni, hogy, bármennyire óvakodik is a próféta gesztusait magáévá tenni, éppoly kevéssé vállalja egy új és sima jó ízlés esztétikáját hirdetni. Kezeit mossa és szemeit a nyugalmas égboltra fordítja, várván a vihart s az abból születend táncoló csillagot.

Keszi Imre

*forrás: Nyugat, 1937. 8. szám

"A Jóisten négy óra körül pincehideg epret uzsonnázik tejföllel és porcukorral."

(Patmosz)

A végtelen világ*

Van értelme annak a mondatnak, hogy "Amerikát Kolombusz fedezte fel". Még akkor is van, ha már negyvenezer évvel eltte is éltek ott emberek. De nincs értelme annak a mondatnak, hogy a Taót Lao-ce "fedezte fel". Még akkor sincs, ha a napjainkig mértékadó könyv, a Tao te king szerz jeként elis-merjük. És amirl itt szó van, azt nem Hamvas Béla "fedezte fel", tehát nem tekinthet a megismerés Kolombuszának. Viszont amit csinált, az mégis mértékadó. Hogy összefoglaljuk a dolgot, a megisme-rés tárgyáról, és alanyáról kell mindenek eltt beszélnünk. Egy világ van "csupán"- de ez az egy világ végtelen. Nem térben és idben az. Hiszen mi a távolság? Gyalog még a szomszéd város is messze van - szuperszonikus repülvel még Amerika is közel. Messze van a "világ vége" - 15 milliárd fényévnyi-re, mondja a mai kozmogónia -, és épp olyan távolságra van a "világ kezdete" is. De nincs messze - a gondolat számára. A tudomány állítólag feltárta "az els három másodperc" titkát - de a népmese táltos lova is azt kérdi a gazdájától: "hogy menjünk? Mint a szél, vagy mint a gondolat?". A gondolatnak semmi a 15 milliárdnyi fényév - és ez még mindig milyen messze van a "végtelentl"... És a világ nem is a megismerés tükrében végtelen. Hiszen Ilyen is van. Ismeretes versike:



- 383 -

Egy kutya a konyhából

A kolbászt ellopta,

És a szakács mérgében

Egy késsel leszúrta.

És jött a többi kutya, Hogy eltemessék t,

S a sírkövére írták

Az itt következ t:

Egy kutya a konyhából... stb.

A kijelentés, mint minden reflexió, tükörszerkezet. Elég önmagára alkalmazni, hogy "tükörfolyosót", végtelen struktúrát kapjunk belle. De a tükörfolyosó csupán ugyanazt ismétli egy végtelenné nyúló folyamatban. Ez az, amit az ismeretelmélet "rossz végtelennek!' nevez, és mi most itt nem errl beszé-lünk. Hanem arról, amirl William Blake így nyilatkozott: "Ha az érzékelés kapui megtisztulnának, akkor minden dolog olyannak tnne fel, mint amilyen valójában - vagyis végtelennek." Amikor vala-mit megismerünk és leírunk: kijelentésünk hálóját vetjük ki rá. A logikai kijelentésrl Szabó Lajos azt állapítja meg, hogy minden XXX azonos önmagával. Legyen bár ítélet, dolog, fogalom, folyamat. Ez az arisztotelészi logika kiindulása. Általában úgy szokás értelmezni, hogy "minden éppolyan, mint önmaga", de ennél többrl van itt szó. Két tojás hasonlíthat ugyan egymásra, de ett l még nem válik "azonossá" - legfeljebb a rántottakészít egyszersített szemszögébl. A modern atomfizika pedig egy-szer en kénytelen volt kiküszöbölni az azonosság elvét, hogy fenntarthassa a saját, mennyiségi alapon történ megkülönböztetéseit. ("Amit nem tudunk megkülönböztetni, az azonos." E tézis nyilvánvaló filozófiai tévedés - viszont nélküle összeomlik az atomfizika axiómarendszere.) No de miért kell ilyen tautológiát mondani, hogy "minden azonos önmagával"? Azért, mert ilyen módon tükörbe tettem és a "dolgot" bevontam a kijelentés birodalmába. Innentl kezdve lehet belle ítélet. Vagyis már nem csu-pán úgy van, hanem, "én általam" (az én kijelentésem által) van. E nélkül nem megy - viszont, ha nem vigyázunk, a kijelentésre magára alkalmazott logika olyasféle "rossz végtelent" teremt, mint a kutya és a kolbász szomorú históriája. Az önmagukra alkalmazott filozófiai rendszereknek ez az alapproblémá-ja.

Miklóssy Endre

*forrás. Magyar gondolkodók a XX. században



- 384 -

"A fa lényének élő és megnyugtató volta, a földdel való megszakíthatatlan együttélése és ebből a másik, még lényegesebb, a fa kétnemű-sége."

(Babérligetkönyv)

Az Ige zengése*

A régi kultúrák a zenét a legfontosabb létezk közé sorolták. Úgy gondolták, hogy a zene égi megnyi-latkozás, több az emberinél, hiszen a mennyországban az üdvözültek kórusa dalol, az angyalok harso-náznak, zeng az egész mindenség. Ezt írja a Cshandógja-Upaniszád: "A lények lényege a föld, a föld lényege a víz, a víz lényege a növényzet, a növényzet lényege az ember, az ember lényege a szó, a szó lényege a himnusz, a himnusz lényege a dal, a dal lényege a felcsendítés." A konfuciánus kínai ha-gyomány szerint a világ teremtése zenével, egész pontosan dobütéssel kezddött. A felcsendítés tehát dobütés volt. Így ír az ókínai Sziün-ci: "A dob a nagy kett s. A zene fejedelme, az összes hangszereket összefogja, hasonló az éghez. A harangok hasonlóak a földhöz, a zengkövek a vízhez, az orgonák, a furulyák és sípok hasonlóak a csillagokhoz, a naphoz és a holdhoz, a kerepl, a fu-dob, a harangáll-vány, a rovátkolt szél deszka-állat és az ütemjelz fa hasonló a világ tízezernyi létezjéhez." Tehát a hangszerek sora és persze a hangjuk az analógiás logika rendjében megfelel a mindenségnek. Plutark-hosz szerint Babilonban az évszakokat zenei viszonyszámokkal kapcsolták össze. A tavasz az szhöz kvart, a télhez kvint, a nyárhoz oktáv viszonyban van. Innen ered a szférák zenéjére vonatkozó elkép-zelés. Püthagorasz úgy tudja, hogy a Szaturnusz és a Vénusz, másrészt pedig a Jupiter és a Merkúr kvart viszonyban vannak egymással, mert a mindenség hangzó kozmosz, a zene pedig a mindenség analogonja. (Idézi Wagner József: Az antik világ zenéje.) Vagyis az ógörög fölfogás egyezett az ókínaival. A szférákról annyit, hogy úgy gondolták, hogy a világ egymásra boruló gömbökbl, szfé-rákból áll, amelyek egymással súrlódva muzsikálnak. Kepler le is kottázta a szférák zenéjét, minden bolygónak külön dallamot talált. Volt alkalmam meghallgatni: eléggé nyúlós muzsika.

A marxizmus a maga csacsiságában azt tanította, hogy a zene a munkadalból alakult ki. A közös erfe-szítés, például a piramisok köveinek vonszolása megkövetelte, hogy mindenki egyszerre húzzon és lépjen. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Eszerint az ének és a muzsikálás termeleszköz-ként kezdte pályafutását. A görög mítosz is tud errl valamit, csak éppen fordítva. Amphion, Thébai alapítója úgy építette városát, hogy lantjának hangjára a hatalmas terméskövek egymásra rakódtak. A régészet sokszorosan bebizonyította, hogy az ember már akkor is zenélt, amikor még egyáltalán nem dolgozott, csak élt a természet paradicsomi bségével. Találtak Kínában kb. 9000 éves furulyákat, ma is megszólaltathatók. De fölfedeztek 45 ezer éves furulyát 1995-ben Szlovéniában, neandervölgyi lele-tek társaságában. Ian Cross, a Cambridge-i Egyetem kutatója pattintott kovaszilánkokról állapította meg, hogy hangszerként használták ket. Ki tudja, mikor. Talán száz- vagy kétszázezer éve. Stephen Mithen, a Readingi Egyetem professzora szerint "az ember nemcsak hogy elbb zenélt, mint beszélt, de a zene egy lépés volt a beszéd kialakulása felé". A madarak meg is rekedtek ezen a szinten: az beszédük zene maradt. Hamvas Béla úgy véli, hogy "a madárzene áttörés a transzcendenciába, anélkül, hogy az életet elhagyná" Vértes László, a jeles régész, a vértesszll si sember megtalálója szokta mondani, hogy az a lelet tekinthet embert l származónak, amelyiknek a környezetében kultusz nyo-mai kimutathatók. Vagyis az ember a kultusszal kezddött, tehát a zene is kultikus, szakrális volt. Le-nin nyomán Lukács György azt állította, hogy a mvészet csupán tükrözés. A mvész tudata visszatük-rözi a tapasztalt világot. A tükrözésbl lett a szocialista realizmus, más szóval a hazugság, tudniillik a hatalom kinyilvánította, hogy melyik tükörkép a hiteles és melyik nem, s aki a tényleges valóságot mutatta, ellenség lett. De kérdezzük meg, mit tükröz a zene. Kétségtelenül létezett a XX. század avant-gárdjában olyan, a marxizmus színvonalán álló zenei irányzat, ami megpróbálta, úgymond, tükrözni s beépíteni a mbe a természeti zörejeket a tenger hangjától a fékcsikorgásig. Születtek opusok autófé-kekre, fazekakra és vekkerekre, de az ilyen kísérleteket a szocreál ideológusai nem ölelték keblükre, még csak nem legyintettek rájuk, mint szamárságokra, hanem üldözték ket. A tükrözéselmélettel szemben áll Ananda K. Coomaraswamy, a mvészeti írók fejedelme: "A mvészet feladata, hogy meg-ragadja az eredend igazságot, hogy ami nem hallható, hallhatóvá tegye, hogy kimondja a primordiális



- 385 -

szót, hogy visszaadja a primordiális képet." A primordiálist egy másik magyar szóval talán sideának, els szónak, els képnek vagy akár Igének mondhatjuk. A neolitikus mvész azért absztrakt, vagy he-lyesebben algebrai, mert a nagyon különböz dolgok hátterében lev egyedüli forma csakis algebrai lehet. A k kori m vész nem dekorátor volt, hanem metafizikai ember. A zene tehát azért lehet a szent-nek a legsibb kifejezése, mert mindig metafizikai, soha nem lehet még annyira sem konkrét, mint például egy ikon. Egy bizonyos szempontból a közönségnek igaza van, szeretne szórakozni, és szeret-né megtudni, hogy mirl szól a m . Közölni kell vele a fájdalmas igazságot: a mvek többsége Istenrl szól, akit illedelmes társaságban sohasem emlegetünk. A m nevelési célja nem az érzékenység fej-lesztése vagy a vizuális kultúra növelése, hanem filozófiai nevelés. Tárgya ontológia és teológia, az élet tervrajza. Coomaraswamy fölfogása szerint tehát a m vész az Ég üzenetét közvetíti a Földnek. Ezt a m veletet nevezzük orfikának. Minthogy a zene lényegében az égbl származik, a régi idk bölcsei olyan m vészetnek tekintették, amely összefogja a többit, ezért rendszerint együtt tárgyalták a költé-szettel, a tánccal, a szertartásokkal. St, arról is meg voltak gyz dve, hogy a muzsika a társadalom életére közvetlen és dönt hatást gyakorol. Platón írja az Államban: "A jó, illetve a rossz ritmus a szép és a csúnya beszédhez hasonul, s azt követi, akárcsak a jó, illet leg a rossz dallam." Így hát a helyes beszéd, a jó dallam, a rend és a ritmus együtt jár a jámborlelkséggel, persze nem azzal, amelyet szépít leg a butaság értelmében használunk, hanem a valóban jól és szépen kialakult erkölcsi magatar-tással. Az els ismert zenepedagógus a spártai Terpandrosz volt, aki oly csodálatosan játszott kitharáján, hogy egy alkalommal lázadást csillapított le vele. Kína sem maradt el Görögországtól. Sziün-ci, az els kínai zenetudós írja: A zene (jo) voltaképpen öröm (lo). Az ember nem lehet el öröm nélkül, ha pedig örül, akkor ezt hangokkal kell kifejeznie, mozgás és nyugalom által kell testi formába öntenie. A régi kínaiak, a görögökhöz hasonlóan, a zene körébe sorolták a zenés-táncos játékokat, st a költészetet is, mint ezek részét. Nem mellékes, hogy a zene és az öröm írásjele megegyezik. De foly-tassuk Sziün-civel: "Ha az ember úgy ad örömének testi formát, hogy letér a helyes útról, akkor nem kerülheti el a felfordulást. A régi királyok gylölték a felfordulást, megállapították tehát az Ódák és Himnuszok muzsikáját, hogy a zenét megtarthassák a helyes elvek útján (tao). Céljuk az volt, hogy a muzsika képes legyen örömet kelteni, de soha ne ernyesszen el; hogy szépsége képes legyen változni, de soha ne hunyjon ki; a hangok sokasága vagy kevesebb volta, szerénysége vagy gazdagsága, vala-mint a szünetek és hangok ritmusa képes legyen felkelteni az emberben a jóra való hajlamot; s a bnö-zés szellemének a zene ne nyisson utat a szívbe." Az ünnep, a zene és az öröm szent egysége - a kul-tusz és a kultúra azonossága - még ma is elevenen él a természeti népek szertartásaiban, melyek egy-szerre istentiszteletek és mámoros kifejezdései az istenélmény örömének. Ezek az si rítusok mindig totálisak: a mozgás, a szó, a költészet, az ének, a játék, a szín - valamennyi mvészet, st, az egész közösség (!) részt vesz bennük, hogy a mennyet megidézzék. Tudjuk Platóntól és Sziün-citl, hogy a zene üdvösségszerz, mert képes fölkelteni az emberben a jóra való hajlamot, ám ugyanúgy a bnözés szellemének is utat nyithat a szívbe. Napjaink mítoszhamisító nagyüzemeiben, a filmgyárakban, ami-kor valami csuda mutatványra készülnek, vadul kezdenek villogni a komputerek kijelzi, szereplk térid -generátort emlegetnek, vagy fantasztikus fegyvereket szednek el. A valódi mítoszokban a h-sök ilyenkor sokkal egyszerbb eszközhöz folyamodnak: dalra fakadnak. A zene ugyanis a legnagyobb er k egyike. Valóban mitikus hatalom, a mítosz pedig a kezdet kezdetének megnyilvánulásait idézi föl. Sarkadi Imre megrendít novellát írt Apollón és Marszüasz szatír párviadaláról, ami, mint ismeretes, életre-halálra ment: Apollón lanttal küzdött, Marszüasz fuvolával. Tudjuk, utóbbi vad, eksztatikus dal-lamokat játszott, s vesztett - Apollón elevenen megnyúzta. A Kalevalában Joukahainen, a lapp legény hívja énekpárbajra Vejnemöjnent: "Vejnemöjnen dalba kezdett: roppant a föld, a tó rengett, reszkettek mind a rézhegyek, dombok döngtek, dübörögtek, ksziklák kettészakadtak, parton a kövek pattogtak! Varázsolja Joukahainent: szánrúdját szederbokorrá, jármát rekettyévé rontja, szánja talpát tzfa tönk-ké" - és így tovább. Végül: "Magamagát Joukahainent derékig dágványba dugja, mellig mocsárba me-ríti, hónaljig homokba nyomja." Dalnokversenyeket minden komolyabb kultúrában rendeztek, Spártá-tól Németországon át a Röpülj páváig. De Vejnemöjnen éneke több az egyszer nótánál, varázser van benne. A varázslat, tudjuk, természeti és a természetfölötti er k összekapcsolása. A zene képes erre. Ez azt is jelenti, hogy a zene lényegét földeríteni annyi, mint föllebbenteni a fátylat a lét titkáról. A zene hatalma azóta sem enyészett el: a hatalmas és legy zhetetlen Szovjetuniót nem a Franciaország-méret Ukrajna vagy a megszámlálhatatlan mohamedán népek kezdték szétverni, hanem Vejnemöjnen



- 386 -

utódai, a csöppnyi észtek. sapjuktól vették erejüket: alig milliónyian húszezer kórusban énekelnek. A zenénél jobban semmi sem képes társadalmat szervezni: ha jól élünk vele, fölemel, a rossz, az eretnek muzsika viszont megront. Az isteni származású Orpheusz lantjával elbvölte az egész természetet, st az Alvilágot is, hogy szerelmét, Eurüdikét kiszabadítsa onnan, Orpheusz nevébl származik az orfika szó, ami azt jelenti, hogy a zene, és általában a mvészet, lényegében istentisztelet, kultusz, összeköt kapocs Ég és Föld között. A helyzet természetesen nem ennyire egyszer. Az Ég-Föld viszony, mint minden harmonikus rendszer, valójában hármas természet , mert a poklot is jelenti, ez az Orpheusz-mítoszból világosan kiderül. Az indiai Dzsaimija Brahmanában is szerepel egy különös zenei párbaj. Ananda K. Coomaraswamy így ismerteti: "Pradzsapáti és a Halál egymással ellentétes áldozatot mutat be: két hadsereg, két szólam segíti a hsöket. Pradzsapáti szólama dicsít énekekbl, recitativókból és rituális cselekedetekbl áll, a Halálé pedig abból, amit mer szórakozásból énekelnek és játszanak el hárfaszó kíséretében. Miután a Halál legyzetett, a nk házába megy, és az, ami elz leg az szólama volt, az ezután az lesz, amit az emberek saját gyönyör ségükre hárfakísérettel játszanak, cselekszenek, énekelnek." Eszerint a szent, az orfikus muzsika emelné áldozatával az embert az égbe, a Halál pedig lerántaná. A Halál találmánya a szórakozató zene, st a szórakoztatóipar - amivel a történet végén ajándékozza meg az emberiséget. Ha kemények és pontosak akarunk lenni, úgy is mondhatjuk, hogy ez az ajándék maga a Halál, a pusztulás, a pokol. A m vészet nagy, orfikus korszakaiban, utoljára a középkorban, nem szignálták a mesterek alkotásaikat. Miért? Mert a m nem róluk szólt. Lényegében papi hivatást folytattak: önmagukat az égi üzenet közvetít inek tudták. "Mert valójában nem én alko-tok, én csak az eszköze vagyok az alkotásnak: az individualitás a mvészetnek sem célja, csupán esz-köze" - írja Coomaraswamy. Európában a reneszánsz korában kezdett elszakadni a mvész az égtl, és tisztelettudó, st alázatos eszközszerepét az önmegvalósítás büszkeségével, majd ggjével cserélte föl. Ez az a történelmi pillanat, amikor a kultuszból a kultúra kiválik, és ez mindkett számára végzetes. "Ahol a m vész saját személyiségét kihasználva exhibicionistává válik, ott hanyatlásnak indul a mvé-szet" - folytatja Coomaraswamy. Immár megértük a mvészek exhibicionizmusát. És mi jött ki belle? A zenélés ipar lett. Az önmegvalósítás eredménye pedig a normális, a teljes ember? Vagy ellenkez-leg, a specialista, a töredék lény, aki legföljebb sikeres és pénzes? Hamvas szerint "az a zenész, aki nem közvetlenül, az els forrásból hallja az eddig még meg nem nyilatkozott hangösszefüggést, az nem m vész" A posztmodern zeneipart - akárcsak a festmény- vagy az irodalomkészítést - két részre lehet osztani. Az egyik oldalon áll az ún. magas kultúra, a másikon a szórakoztató. A komolynak mon-dott zenészek és írók legsikeresebbjei a vezet kritikusok útmutatása szerint, az izmusok parancsára, a piac pillanatnyi ihlete szerint dolgoznak. Szó sincs az Ég és a Föld közötti üzenetváltásról. Mveiket hangos sajtóvisszhang fogadja, de a bemutató után él ember nem hallgatja meg ket - ugyanis els-sorban akusztikai problémákról szólnak, ezért unalmasak és érdektelenek, legföljebb gimnáziumi fizi-kaórán lehetne bemutatni ket. Hogy ismét Coomaraswamyt idézzük: "A mvészet a dolgok lényegét utánozza, nem pedig megjelenési formájukat." Tehát semmi esetre sem a hangokat. A hangok - akár a képz m vészetben a színek és a formák - nem témái és végképp nem céljai a lényeg megjelenítésének, hanem csupán eszközei. A zeneakadémiák bérletesei ezért az atonikus koncert után odahaza azonnal bevesznek egy adag Bachot ellenméreg gyanánt. A másik oldalon állnak a szomszéd Laliék, akiknek megfájdul a fejük a kísérleti zenétl, joggal, mert nem értik, hiszen nincsen égi-emberi üzenete. Bach-tól viszont megijednek: az Ég és a Föld szédít - közös! - távlata valóban megrendíti a kikapcsolt em-bert. Márpedig a nekik gyártott szórakoztató zenei termék a kikapcsolásról szól, st, mai formájában az agymködés leépítésérl. Szent Ágostonnak van egy érdekes párbeszédes eszmefuttatása A zenéről cím m vében: "A nép tapsai és mindenfajta színházi siker szerinted nem azon dolgok közé tartozik, amelyeket a szerencse és a mveletlen emberek tetszése határoz meg kérdezi a Mester. Mire a Tanít-vány: Azt hiszem, semmi sem esetlegesebb ezeknél. Mester: Ha valaki azért énekel, hogy dicsérje t a nép, vajon nem többre becsüli-e a sikert, mint az éneklést? Tanítvány: Föltétlenül. Mester: Ha nincs olyan színész egy se, aki foglalkozásának célját nem a pénzben és a sikerben látná és keresné, akkor le kell vonni a következtetést, hogy a színészeknek vagy nincsen zenei tudásuk, vagy jobban hajszolják a sikert és az egyéb javakat, mint a dolgok megértését.” Ágoston kivételt sem tesz, amikor azt állítja, hogy a színész – mai szóval: a zenei szórakoztatóiparos – vagy kontár, vagy árulója a muzsikának. Ha ismerte volna az indiai hagyományt, kimondta volna, hogy a Halál ügynökei valamennyien. És ha Ágostontól másfél ezer évet ugorva korunkban nézünk szét, azt tapasztaljuk, hogy korunk zenéje –



- 387 -

akárcsak festészete, filmje és irodalma – túlnyomórészt szórakoztatóipari termék, magyarán giccs. Nem orfikus, nem istentisztelet, nem kultusz, ezért az emberi léleknek sem felel meg. A Dolgoknak, a pénznek veti magát alá, a sikernek, a mulandóságnak, a Halálnak. Hatástartománya az emberi alatt van: az érzékszervekhez szól, esetleg indulatot kelt, érzelmeket. Mivel nincsen szellemi tartalma, m-alkotásként nem létezik. Giccs az, ami nincs. Hamvas ezt írja: "A zenei hazugság a legelvetemültebb, mert az embert a legvédtelenebb oldalán demoralizálja; megakadályozza az emberben a logosz pirka-dását; idiotizmust követel: vidám menetelést a koncentrációs tábor barakkjai között az akasztófa felé, mindig fortissimo." És valóban, a szórakozató zene minden évben hangosabb és hangosabb lesz. Hall-gassuk most az ókorból a kínai Sziün-ci gondolatait: "A zene az égalatti legnagyobb egységesítje, a bels harmónia köteléke, amit az emberi természet követel meg." Ha a zene kiegyensúlyozott és nyu-godt, akkor a nép békés lesz, és nem züllik szét. Ha a zene tisztelettudó és méltóságteljes, akkor a nép szeretni fogja a rendet, és nem támaszt felfordulást. Ha a zene elbvöl en szép, és ezáltal veszélyessé lesz, akkor a nép nemtördöm és állhatatlan, alantas és közönséges lesz. Milyen a zenénk? Kiegyensú-lyozott? Nyugodt? Elbvöl en szép, vagy még az sem? És milyen a nép? Békés? Méltóságteljes? Vagy alantas és közönséges? Ki ilyen, ki olyan. De sose beszéljünk másról, kérdezzünk helyesen: mi-lyenek vagyunk mi? Milyen a mi a zenénk?

Bevallom, elfog a harctéri idegesség, amikor valaki az agyát vereti dzú-dzú zajjal. Miként gylölheti valaki ennyire a zenét? Önmagát? Mindenkit? Múltkor Lali szomszéd a kocsiját hátravitte a kertbe, letekerte az ablakokat, és az egész környéket elárasztotta a gépek zenéjével. Már kezdtek hullani a fák-ról a rigók meg a fülemülék, amikor én is hátravittem a kocsimat, letekertem az ablakot, és benyomtam Bachot tövig. Két perc múlva csönd lett. A zenegylöl k világszerte nyomulnak. Bgetik a strandon, az autójukban, a benzinkutaknál, a bevásárlóközpontban kötelez a bömböl giccs a sárgarépa-vásárláshoz. Mint tudjuk, ezek a helyek korunk székesegyházai. Nem csodálkozunk a bennük lakó szellem és a neki zeng zsoltárok, himnuszok és zsolozsmák tökéletes egységén. Ha megkérdeznénk Laliékat, gy lölik-e a muzsikát, meghökkennének, és tagadnák. k bizony lelkes zenerajongók. Ha-nem amivel támadják önmagukat és környezetüket, az bizony gyilkossági kísérlet. Mi több, istenzés.

k szórakozásnak mondják. Mozart muzsikája még egyszerre a legmagasabb mvészet és szórakozás, le lehet írni a zene és az öröm közös kínai írásjelével. Azt alkották és hallgatták, amit a legjobban sze-rettek, vagyis a munka, a m és az öröm még nem vált szét. Gondoljunk a régi tánczenékre: a menüet-tek, a gavotte-ok, st a csárdások és a különféle népek lakodalmas táncai mind-mind ennek a hajdani egységnek a bizonyítékai. Az újkori nagy muzsikusok - Brahms, Liszt, Bartók, Kodály - egyaránt a népzenéhez nyúltak vissza mint tiszta forráshoz, amikor a koncerttermek kongani kezdtek a szellemi ürességtl. Ezekt l a mesterektl azt is tudjuk, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a népzene és a legmagasabb igény ún. komolyzene között semmiféle színvonalkülönbség nincs. St, ha mégis, akkor az az elbbi javára szól. A komolyzene és a könnyzene elkülönülése Gazdaságkor szétválasz-tás- és giccstörvényének következménye. Mivel kezddött? "Odáig jutottunk, hogy szétválasztottuk a munkát és a kultúrát. A kultúrát olyasminek tekintjük, amit szabadidben kell megszerezni. Ott, ahol a munka egyben nem a kultúra eszköze is, csak irreális, melegágyi kultúráról beszélhetünk. Ha a kultúra nem nyilvánul meg mindabban, amit csinálunk, akkor nem vagyunk kulturáltak. Veszteségünk mély-ségének legékesebb bizonyítéka az, hogy ahova civilizációnk sorvasztó lehelete eljutott, ott minden más nép kultúráját elsorvasztotta” – írja Ananda Coomaraswamy. Samuel Pepys a XVII. századi Lon-don életérl írott könyvében fontos tényként említi, hogy a szobalánynak komoly szerepe volt a családi kórusban. Ha ennek nem tudott eleget tenni, akkor nem alkalmazták. Kétszáz éve az operaslágereket még fütyülték a suszterinasok az utcán. Lali és barátai egyre ritkábban énekelnek, a diszkózajban ugyan mit dalolhatnának? A dzú-dzút vagy a kísérleti koncertzenét el lehet fütyülni? A kultúra elvesz-tésének lényege éppen ez: nem alkotjuk, és nem éljük, hanem fogyasztjuk. Vesszük. Laliék megvásá-rolják pénzükön a nekik rendelt úgynevezett könnyzenét, a mveltebb fogyasztóréteg pedig a komo-lyat. A végeredmény a munka, a kultúra, a mvészet szétválása? Annál is rosszabb: lényünk hasadozik szét.

A zenék között természetesen mindig léteztek különbségek, miként az emberek szellemi színvonala között is. Platón Államában fejti ki Szókratész az ember lelke és zenéje közti analogikus kapcsolatot:



- 388 -

„Majd azt is meg kell beszélnünk Damónnal, hogy milyen versmérték illik a rabszolgalelkülethez, a dölyfhöz, az eszeveszettséghez és a többi rossz lelki tulajdonsághoz, és milyen ritmusokat kell meg-hagynunk az ezzel ellentétes tulajdonságoknak.” Philoxénosz dythirambus-szerz, Platón kortársa csöppet sem volt rabszolgalélek, noha balsorsa folytán el bb Athénban élt hadifogoly rabszolgaként, majd késbb Szicíliában is, ahol I. Dionüsziosz türannosz fogságába esett. Itt udvari zenész lett, és feladatköréhez tartozott az uralkodó dilettáns zöngeményeit dicsérni. azonban nem rejtette az iga-zságot véka alá, mire Dionüsziosz a kbányába küldte. Egy év múlva visszahozatta, mondjon véle-ményt újabb mveir l. Philoxenosz végighallgatta, majd odaszólt a porkolábokhoz: vigyetek vissza a k bányába. Mi a zene föladata a társadalomban? Sziün-ci szerint: "A zene azért különbözteti meg egymástól az egyeseket, hogy ezáltal megteremtse az összhangot, azért hasonlítja össze a különböz dolgokat, hogy ezáltal tegye széppé a részek arányát, s azért egyesíti a különböz hangokat, hogy ezál-tal megteremtse a mvészi szépséget. Így képes rávezetni mindenkit az egyetlen helyes útra." Korunk ezzel szemben tagadja, hogy létezne egyetlen helyes út. Azt állítja, hogy annyi helyes út van, ahány egyén él a földön, ezért fölösleges az összhangot keresni, és senkit sem kell a helyes útra terelni. Ez természetesen hazugság: amit manapság ersen bizonygatnak, annak az ellenkezje sem igaz. Korunk éppen úgy az egyetlen helyes út álláspontját vallja, mint bármelyik elz . Ez az út, mint tudjuk, a me-fisztói alku, a világelfogyasztás útja. Azért vált szükségessé a mvészet földarabolása komolyra, köny-ny re s még tovább izmusokra, nehogy megvédjenek bennünket Isten hírnökei: Palestrina, Bach, Mo-zart, Bartók és a többi orfikus muzsikus. Az izmusok - miként Jungtól tudjuk, tisztes helyükrl ki zött démonok a Dolgok uralmát szolgálják, egy ütemre lépnek a divattal. Így folytatja Sziün-ci: "A szertar-tások és a zene lehanyatlása, ugyanakkor az eretnek zene fölemelkedése: a veszedelmek, az ország feldarabolása, a sértés és a szégyen alapja." Errl beszélünk. A szertartások és a zene lehanyatlása egybeesik a globális veszedelmek támadásával, az országok küls és bens földarabolódásával. De Sziün-ci nem csupán az igazi zene lehanyatlásáról beszél, hanem arról is, ami a helyébe lép. „A zene mély hatást tesz az emberekre, átalakítja erkölcseiket, megváltoztatja szokásaikat. Amikor a régi kirá-lyok a szertartásokkal és a zenével irányítottak, akkor a nép békés és nyugodt volt. Valahányszor er-kölcstelen muzsika gyakorol hatást az emberekre, lázadó szellem felel arra, és felfordulás keletkezik. A gépek zenéjében nem a szeretet lelke él, hanem az er szaké. Láttuk Dionüsziosz és Philoxénosz esetét, és úton-útfélen szenvedjük Laliék támadásait. Higgyék el, a zenegylölet és a mindennapi er-szak terjedése egyazon jelenség két oldala. Ellenpróba: el tudják képzelni, hogy egy Chopin-rajongó kedvencének szonátáit bömböltetné mások fülébe? Az erkölcstelen vagy eretnek zenének a régi idk-ben nem voltak polgárjogai, védekeztek ellene. A középkori egyház tilalmazta.

Az eretnek muzsika nem orfikus, nem az Ég és a Föld között közvetít. A pénzrl szól. S mivel hitetlen, nincs se dallama, se ritmusa. Az avantgárd komolyzenéb l már hetven éve számzték a dallamot, a szórakoztatóból a ritmust. Hogy mondhatunk ilyent, amikor a diszkózene tömény ütem? Nos, éppen err l van szó: nem ritmus, hanem ütem. Mint tudjuk, a ritmus az élet, a természet, a lét lüktetése, ezzel szemben az ütem a gép egyhangúsága. Aki a Dolgok uralma alatt áll, annak a gépek húzzák a nótáját. Olyan emberek segítségével, akik teret engedtek lényükben a gépnek, a személytelenség démonának. A mai tömegzenéket gépek készítik – gépeknek. Akármelyikünk szerezhet dzú-dzút egy átlagos számí-tógépen átlagos programmal, amelynek mondjuk, hat hangsávja van. Az egyikre teszünk egy cintá-nyért, a másikra tapsot, a harmadikra sikolyt, a negyedikre és az ötödikre egy-egy dobgépet, s még mindig marad egy, amit ki se kell használnunk, nehogy túl muzikális legyen a kompozíció. Mvünk pontosan úgy fog hangzani, mint ami az istenz zenegylöl k magnójából dübög.

Czakó Gábor

*forrás: Kortársonline

Documents

HamvasHamvas----tárttáárrtár2222 - files.hamvas-bela ...files.hamvas-bela.webnode.hu/200000743-35be137c47/Hamvas2.pdf · D.A. - A kevés, még él kortárs, a Hamvas Bélát még