HIMNOLÓGIAJ e g y z e t

Összeállította:

D R A S K Ó C Z Y L Á S Z L Ó

Pápai Református Teológiai AkadémiaPápa • 2001

TARTALOMJEGYZÉK

A himnológia, mint az egyházi énekléssel foglalkozó tudomány 3A gyülekezeti énekről és éneklésről 3A művészetekről 7A Biblia (Ó- és Újszövetség) tanítása az éneklésről 9Éneklés az apostoli- és ősegyházi korban 14A gregorián éneklésről

(kottapélda: Ut queant laxis, himnusz) 16A gregorián műfajokról 18A graduálokról

(kottapélda: Zsoltár antifonával) 23Éneklés a reformációban. A zsoltárok szerepe

(kottapélda: Husz János éneke) 28A Genfi Zsoltároskönyv megszületése és elterjedése 32Kálvin János: Előszó a Zsoltároskönyvhöz

Tíz összefoglaló gondolat és tíz kérdés Kálvin Előszava alapján 35A Genfi Zsoltároskönyv 1562. évi teljes kiadása 41A Genfi Zsoltároskönyv dallamai és azok feldolgozásai 43Útmutató a XVI. századi kotta helyes olvasásához

(kottapélda: a XXIII. és a XLIII. genfi zsoltár fakszimiléje, 1562, és azok mai átírásai) 48

A Genfi Zsoltároskönyv egyéb szövegei 53A Zsoltároskönyv tárgymutatói 55A Genfi Egyház zsoltáréneklési rendje, 1562 57Clément Marot és Théodor de Bèze zsoltárversei 63A Genfi Zsoltárok fordításai 67Szenci Molnár Albert életének eseményeiből 67Mit énekeltek a gályarabok? 69XVI. századi énekeskönyveink 70Zsoltárparafrázisok a Református Énekeskönyvben

(kottapélda: Irgalmazz Úristen,a Váradi Énekeskönyvből, 1566) 73Néhány szó Sztárai Mihály: Mely igen jó az Úr Istent dicsérni

kezdetű énekéről 76Énekeskönyveink a XVII. századtól napjainkig 77Az éneklő gyülekezet nevelése 82Felhasznált irodalom 87

2

A himnológia, mint az egyházi énekléssel foglalkozótudomány

A himnológia két görög szó összetételéből állt elő: hümnosz = dicsérő ének, magasztaló, ünnepi dal, himnusz. A belőle képzett ige a hümneo [υμνεω] = Istent dicsőitő éneket énekelni (ApCsel 16,25; Mk 14,26; Mt 26,30; Zsid 2,12). A logosz értelme = beszéd, ige, tudomány. A himnológia tehát az egyházi énekléssel foglalkozó tudomány. Helyét a keresztyén tudományok között az egyház életműködéseivel foglalkozó gyakorlati teológiai szakcsoportban, az istentisztelet rendjével és formáival foglalkozó tudományág, vagyis a liturgika keretében jelölhetjük meg. A himnológia körébe csak a keresztyén egyházi ének különféle fajtái tartoznak, de nem tartozik bele sem a hangszeres zene, sem a világi dal és zene, sem pedig az egyéb vallásos, de nem keresztyén himnuszköltészet sem. A himnológia tehát keresztyén tudomány, mely teológiai szempontból vizsgálja az egyházi éneklést, az ének helyét az istentiszteletben, az egyes énekek ismertető jegyeit, sajátosságait, történetét. A himnológia feladata továbbá az egyházi éneklés rendjének ellenőrzése és a kollektív hittudat megfelelő irányítása (összhangban az igehirdetéssel és imádsággal). Az Újszövetség énekléssel kapcsolatos igéi nem csupán a hümneo szót használják, hanem még a következőket is:Ádó [αδω] = énekelni (Kol 3,16; Ef 5,19; Jel 5,9; 14,3);Pszalló [ψαλλω] = húrt pengetni. Ebből képezett a pszalmusz szó is; a héber

mizmor fordítása (Ef 5,19; Róm 15,9-11; 1Kor 14,15; Jak 5,13);Aineo [αινεω], illetve epaineo = Istent dicsőíti, dicséri, magasztalja. Az ainosz

főnévből származik, ami = dicséret, dicsőítés (ApCsel 3,8-9; Róm 15,9-11; Jel 19,5);

Kitharidzó [κιαριζω] = kitharán játszani (Jel 14,2).

A gyülekezeti énekről és éneklésről

Az istentiszteletben Isten az, aki megszólít minket. A gyülekezet két módon válaszol erre az isteni megszólításra: imádságban és a gyülekezeti énekben. A gyülekezeti ének nem más, mint énekelt imádság. Akkor a kettő ugyanaz? Nem, mert a szavakban elmondott imádság csupán értelmünk megnyilvánulása. Az ige pedig azt mondja: „Imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is; énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is” (1Kor 14,15). Tehát szükséges — az ige szerint is —, hogy az értelmünk segítségével megfogal-mazott imádságon túl, lelkünk legmélyebb zugából is feltörjön az Isten-

3

dicsőítés. Az iménti igének a két félmondata ugyanazt jelenti, vagy talán a második fele még egy kicsivel többet is. Imádkozom lélekkel és értelemmel, illetve énekelek lélekkel és értelemmel.

Az éneklés is imádság, vagy talán egy kicsivel több is annál. Felfokozott imádság! A gyülekezeti ének a zene és a költészet felhasználásával lényünknek olyan húrjait tudja megszólaltatni, amelyek még az imádságban is némák maradnának. A lélek az éneklésben személyiségünknek értelmen túli rétegeit is kifejezésre juttatja.

A zenének a lelkünkbe való behatolásáról és ott végzett titokzatos munkájáról így ír Német László író: „A gondolkozás alá az emberben egy rezonátor rendszer van szerelve, mely az agykérget a zsigeri idegrendszeren át a szervezet mélyeivel köti össze, és a gondolkozás nehézségeit, a problémákat és megoldásukat, a létünket fenyegető veszélyt az egész test ügyévé teszi s annak az állapotával, mint egy sarkalló, szorongató, büntető s jutalmazó regulátorral önmagára is visszahat. A zene sajátos matematikájával, finoman adagolt feszültségeivel és megkönnyebbedéseivel, s az ezekből kialakuló hullámaival, a gondolkozásnak mintegy megkerülésével ehhez a rendszerhez fér hozzá, s hozza létre benne a zeneszerző által átragasztani kívánt állapotot és közérzetet. Innen a zene démoni hatalma, amelyet Tolsztoj a Kreutzer szonátában emleget. Nem gondolom, nem éltem át, amit a szerző, s olyan állapotba jutok, mintha gondoltam, átéltem volna. A művészetek közül erre egyedül a zene képes. Ritmusával, nyelvi fogásaival a vers is lenyúl ebbe a rendszerbe, de ő gondolkodtat is. A zene azonban zsigereink dionizoszi homályába veszi be magát, s innen lázít vagy békít, szomorít, lelkesít. Az, hogy a zene milyen közérzethez szoktatja egy nemzet fiait s főként a fiatalt, nemcsak művészeti kérdés. A zenének olyasféle hatása van a tudatalatti rétegekre, mint a filozófiának a tudatra. A pedagógiának központi kérdése tehát, hogy milyen zenére kapatja azt, akit nevel.” (Beszélgetés a zenéről Német Lászlóval. Muzsika, 1963. április)

Az éneklésben, zenében tehát tudatalatti világunk is megszólal. És nem mindegy, hogy ki s milyen eszközökkel nyitja meg ezeket a zsilipeket. Ezért fontos, hogy a Szentlélek ihlesse és fegyelmezze egyházi éneklésünket.

A gyülekezeti ének különösképpen alkalmas még arra is, hogy a közösség elvét kifejezze, megvalósítsa és erősítse azt. Az „egy szívvel és egy szájjal” éneklő gyülekezetben közelebb jutunk egymáshoz. Sőt, nemcsak a saját helyi gyülekezetünkkel való kapcsolatunkat erősíti az ének, hanem érezteti velünk Krisztus egyházának téren és időn felül álló egységét is. Mellesleg a gyülekezeti ének a gyülekezeti tagságra való nevelés egyik legáldottabb eszköze. A gyülekezet tagjai egymást is erősítik, intik, vigasztalják az énekléssel.

4

A gyülekezeti ének azonban nemcsak énekelt imádság lehet, hanem énekelt ige is. Tehát igehirdetéssé is válhat. Luther szerint az egyházi ének: gesungenes Gotteswort (Isten énekben megszólaló igéje) kell, hogy legyen. A gyülekezeti éneklés egyik fő alkalma az istentisztelet, így annak nem szabad végbemenni közös ének nélkül. Az egyházi éneklés legfőbb mértéke a Szentírás. A Biblia tanít megtudnunk azt, hogy mit kíván Isten az Ő népétől abban az éneklésben, amit Ő ad híveinek. Az egyházi ének Krisztus testének, a gyülekezetnek az éneke, ott, ahol Isten igéje hirdettetik és hívő közösség van jelen.

Az ember szellemi életének három fő kifejezési formája van: az érzelem, értelem és akarat. A művészet elsősorban érzelmi természetű módon fejezi ki magát. Az ének két különböző lényegű alkotóelemnek: a szövegben kifejezett gondolatnak és a dallamban kifejezett érzelmi tartalomnak az egybeolvadása. Akaratunkkal pedig fontos döntéseket hozunk, mint pl. engedelmeskedünk Istennek, avagy nem.

Mihelyt a lélek elszakíttatik Krisztus beszédétől, mindenféle eszelősségnek és hamisításnak megnyílik az ajtó — írja Kálvin a Jn 16,14 magyarázatában. A reformáció tiszta bibliai alapvetése után következő korok és teológiai irányok mindegyike eltolódást eredményezett a keresztyén gondolkodás hangsúlya tekintetében. Pontos határt kell vonni az egyházi énekek és az olyan, vallásos tárgyú énekek között, amelyeket mégsem számíthatunk az egyházi énekek közé. A formai, irodalmi és zenei szempontokat most másodlagos jelentőségűnek ismerve el, az egyházi ének ismertető jegyeit, lényeges kritériumait ezekben foglalhatjuk össze:

a) az egyházi ének igehirdetés (forrása Isten igéje, tartalma az igének valamely textusszerűen is kifejezhető tanítása) pl. RÉ 380 (Lk 12,32);

b) az egyházi ének imádság (felelet Isten hívására) pl. RÉ 213; 220; 476;c) az egyházi ének legyen hitvallásszerű, pl. RÉ 151;d) az egyházi ének legyen gyülekezetszerű, azaz, noha a mindenkori esendő

bűnös ember éneke, de ez az ének a mindenható és változhatatlan Istenre mutat, hozzá kiált, pl. RÉ 378.

A másodlagos jelentőségűnek említett formai, irodalmi és zenei szempontokat tekintve azt mondhatjuk, az egyházi ének kifejezési formáiban sem lehet méltatlan a tárgyához. A Krisztus evangéliumát prédikáló egyház nem énekelhet a táncdalok és disco zene modorában, itt nincs helye a fűzfapoézisnek, a sekély érzelgősségnek, a zenei giccsnek. De ugyanúgy a globalizált rockzenének sem, még ha le is öntik vallásos-keresztyén szöveggel. Mint ahogyan egy könyv szövegétől nem választhatók el azok az illusztrációk, melyeket a grafikus művész készített (hiszen azok is önálló gondolatok hordozói), ugyanilyen szoros

5

a viszony az ének szövege és dallama között. Az előbbiről így ír Gaál Éva grafikus művész: „Sokan nem veszik észre, hogy a tartalmat lerombolhatják a képek. Erre legjellemzőbb példa a Walt Disney stílussematizmusa, mely elöntötte a piacot, a gyermekhorrortól kezdve, értékes irodalmunkon át, egészen az evangéliumi témákig. Ne csodálkozzunk, ha a gyerekfejekben összekeveredik Isten igéje a Miki egér és az akciók képzeletvilágával. Az azonos szósszal leöntött könyvtömegek láttán felébred a gondolat: érdemes-e még egyéni stílust használni? Nem lenne-e könnyebb egy olyan jól bevált irányzathoz csatlakozni, amit már elfogadott a tömeg szeme? A Biblia ismeretében egyértelmű a válasz: nem. Teremtőnk nem globalizál, hanem egyéniségeket teremt, és megtisztel bennünket azzal, hogy személyiségünknek megfelelően, egyenként foglalkozik velünk.”Az egyházi énekeket különböző szempontok szerint vizsgálhatjuk és oszthatjuk fel.A) A bibliai felosztás a Kol 3,16-ban olvasható

a) Zsoltárok, melyek szövegét Isten maga adja szánkba. Mégsem tekinthetjük az énekeskönyv zsoltárait közvetlen értelemben vett Isten-igének. A verses szöveg készítése nem csupán szövegfordítás, hanem elsősorban művészeti munka. A bibliai Zsoltárok könyve: írott ige; az énekeskönyv zsoltárszövegei pedig igéből merített énekek, pl. RÉ 100.

b) Dicséretek azok, amelyekben a Fiú személye és az Őbenne megvalósult üdvterv tényei állnak a középpontban. A reformációt követő időszaktól kezdve az énekek eme krisztusközpontúsága elhomályosul és emberközpontú énekfajtának ad helyet, pl. RÉ 286.

c) A lelki énekek elnevezés meglehetősen homályos és tisztázatlan. Ezeket az énekeket nem kell szükségképpen a nyelveken szólással (glossolalia) kapcsolatba hozni. Újszövetségi elnevezésük (ódé pneümatiké) nem jelenti azt, hogy a Szentlélek ihletése csak ezt a műfajt hozhatja létre, tehát zsoltárt és himnuszt nem. Bizonyos értelemben mindenfajta egyházi éneknek lelki éneknek kell lenni, amely nem jöhet létre a Szentlélek ihletése nélkül. Úgy tűnik tehát, hogy a „lelki” jelzőt ebben a vonatkozásban Pál apostol a világi vagy általában a Lélek indítása nélkül keletkezett énekektől való megkülönböztetés céljából használja. (A német nyelv például gyakorlatilag egy értelemben használja a két kifejezést: egyházi ének — lelki ének, Kirchenlied — Geistliches Lied). Nem minden vallásos ének lelki, azaz egyházi ének, mert nem minden vallásos tárgyú ének üti meg mindenben az egyházi ének mértékét. Az ilyen, liturgián kívüli énekek gondozása is azonban a himnológia feladata.

6

B) Az egyházi énekeket csoportosíthatjuk alkalmi-tartalmi szempontból is

a) Az ember állapotával és életével foglalkozó énekek a bűnbánati, hitvallási, hálaadási, valamint a keresztyén testvériség körébe tartozó énekek, pl. RÉ 167, 215, 455.

b) Isten üdvtervéről szólnak pedig az ünnepi, ünnepköri, sákramentumi és temetési énekek, pl. RÉ 183, 318, 356, 416.

Az alkalmi énekekkel azonban nagyon óvatosan és kritikusan kell bánnunk!

C) Osztályozhatjuk énekeinket történelmi-formai szempontból is, az énektörténet egymást követő korszakai és stílusai szerint.

a) Középkori himnusz, illetve az azokból készült újabb énekek, pl. RÉ 302, 303.

b) Genfi zsoltárok, illetve históriás énekdallamhoz készült XVI. századi zsoltárparafrázisok, pl. RÉ 34, illetve 254.

c) A lutheri kora-reformátori stílus, illetve ezek magyar változatai, pl. RÉ 234-235.

d) A XVII. századi német egyházi ének, illetve XIX. századi angolszász ének, pl. RÉ 265, 469.

A művészetekről

Isten és ember között nincs megszakítatlan folyamatosság! A bűn elszakította a kapcsolatot. Az ember világából nem vezet út Istenhez. A mi útjaink nem Isten útjai. Az egyetlen út számunkra Isten útja hozzánk: Jézus Krisztus, a testté lett ige, aki maga az út, az egyetlen út. („Senki sem menet az Atyához, csakis énáltalam.” Jn 14,6) A bűnös emberek gyülekezete és a kegyelmes Isten között csak az ige hozhat létre kapcsolatot! Istentiszteletünket csak az ige teheti istentiszteletté. Erre semmiféle művészet nem képes. Vagyis a művészetnek az istentiszteletben nincsen alkotó jelentősége. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a művészet igen alkalmas arra, hogy valláspótlék legyen. Hogy elhitesse önmagáról: tud közvetíteni Isten és ember között. Az ember pedig igen hajlamos arra, hogy a művészetet bálványként tisztelje. E meggondolásból száműzi Kálvin az istentiszteletből a művészetet, még az orgonát is.

Viszont a művészet kezdettől fogva jelen volt és ma is jelen lehet a keresztyén gyülekezet istentiszteletében. Az ember művészi képességét nem zárja ki az istentisztelet, hanem befogadja, regenerálja, visszaadja eredeti rendeltetésének. Az ember művészi képessége az istentiszteletben találja meg igazán önmagát. Akkor, amikor Isten szabadító kegyelme által újra megtanulja Isten dicséretét.

7

A művészetnek az istentiszteletben szolgáló jelentősége van. Diakóniai szerepének alázatos vállalása éppen annak a felismeréséből következik, hogy egyes egyedül az ige teszi az istentiszteletet istentiszteletté! A művészetek az istentiszteletben tehát nem az ige mellett, hanem az ige szolgálatában fejtik ki működésüket. De még ezt sem úgy, hogy maguk válnának közvetlenül igehirdetéssé, hanem úgy, hogy az igehirdetés mondanivalójának és az erre adott feleletnek tolmácsolói legyenek. Céljuk pedig nem az, hogy egyszerűen gyönyörködtessenek, hanem hogy az Isten munkái által keltett „gyönyörűség” kifejezésével építsenek („A te bizonyságaid én gyönyörűségem” Zsolt 119,24). Az ige szolgálatában álló művészet felragyogtatja Isten dicsőségét. Így a művészetre is áll: „Mindenek épülésre legyenek.” (1Kor 14,26). Az orgona is akkor tölti be rendeltetését az istentiszteletben, hogyha diakóniát akar végezni, azaz, elősegíti a gyülekezet „egy szájjal, egy szívvel” való dicséretét. És nem akkor, ha „második szószékké” akar lenni.

A művészeteket hagyományos módon két csoportra oszthatjuk:a) szellemi művészetek, melyek szellemi kifejezőeszközökkel dolgoznak.

Szellemi művészetek a költészet és a zene.b) a képzőművészetek valamilyen anyagot használnak arra, hogy általuk

megjelenítsenek érzék feletti tartalmat. Ilyenek a szobrászat, festészet és építészet.

A szellemi művészetek minden időben érvényesültek az istentiszteletben. A zene és költészet előtt minden templom ajtaja mindig nyitva áll. Ezért az istentisztelethez kezdettől fogva hozzátartozott a gyülekezeti ének, amely két művészetet egyesit: a zenét és a költészetet.

A képzőművészetek az istentisztelet helyének és eszközeinek elkészítésében jutnak szóhoz. Nincs külön református templomépítési stílus és nincs szakrális építészetünk. Aminthogy az istentiszteletnek sincs különleges szakrális nyelve (mint pl. a latin), hanem a mi közönséges nyelvünkkel dicsérjük Istent. Nincs külön profán művészet és szakrális művészet! A közönséges művészi képesség az, amelynek az istentiszteletben szolgálatot kell végeznie. A templom építé-sénél és berendezésénél is a képzőművésznek általános művészi képességét kell használnia, de oly módon, hogy azzal Istenhez való kapcsolatunkat kifejezze és erősítse. Például a szószék elhelyezése olyan legyen, hogy az igehirdetést hallani, és az igehirdetőt látni lehessen. Az összegyülekezés helye ne legyen csúnya, kopott, éktelen. Képek és szobrok ne legyenek a templomokban, mert ez együtt járhat azzal, hogy nekik mágikus jelentőséget tulajdonítunk.

Összefoglalva: a művészetnek az istentiszteletben nem lehet alkotó (konstitutív) jelentősége. De megjelenhet ott és az ige szolgálatába állhat. Ez azért fontos,

8

mert az igétől független művészet hajlamos arra, hogy démoni erők uralma alá kerüljön és alkotásaival a Teremtő helyett a teremtmény imádására csábítson.

A Biblia (Ó- és Újszövetség) tanítása az éneklésről

A pátriárkák korából csak Jubálról, illetve Lámek énekéről történik említés (1Móz 4,21, 23-24). Mózes kora már kultuszteremtő idő volt: a Veres-tengeri ének már szinte gyülekezeti ének volt (2Móz 15, az egész nép: férfiak és asszonyok — ének, hangszer és tánc). A 4Móz10-ben olvashatjuk, hogy Mózes két ezüstkürtöt készíttetett. A szent ládával kapcsolatos harci ének a 4Móz 10,35-36-ban, a „Kút-ének” pedig a 4Móz 21,17-ben található. Az Ároni áldást a papok valószínűleg éneklő hangon mondták (4Móz 6,24-26). Mózes halála előtti ének egyéni ének (5Móz 32). A mózesi korral megindult kultuszformálás fejlődési folyamattá válik és csúcspontját Dávid istentiszteleti reformjával éri el (1Krón 16).

Egyre világosabban kirajzolódik a Biblia azon tanítása, miszerint az éneket maga Isten adja övéinek szájába, mint az Ő ajándékát, abból a célból, hogy vele Őt szolgáljuk (5Móz 31,19-22, 30; Zsolt 40,4). Valószínűleg liturgikus módon, énekelve előadott imádság Debóra és Bárák éneke (Bírák 5), valamint Anna hálaéneke (1Sám 2). Az ún. király-énekeknek jórészt még profán politikai tartalmuk van, de már kultuszi megvilágításúak. Bennük Isten áll a közép-pontban, és az ábrázolt király már a Messiásra mutat (az ún. király-zsoltárok a következők: Zsolt 2; 18; 20; 21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144. Másrészt a Zsoltárok könyve gyakran úgy utal Istenre, mint Királyra: Zsolt 2; 6; 10; 16; 24,7-8,10; 29,10; 44,5; 47,3,7-8; 48,3; 68,25; 84,4; 95,3; 98,6; 99,4; 145,1; 149,2). De az istentisztelet gazdagítására felhasználták a táncot, zenét, énekbeszédet is (2Sám 6,5-14). A jeruzsálemi templom elkészülte után abban naponta folytattak énekes-zenés istentiszteletet.

A papok fúvós zenekaráról a 2Krón 5,12 tudósít. A kosszarvból készült nagy kürttel, a sófárral az újévet jelentették be (3Móz 23,24). Az alsó papság énekes- és zenészrendje három nemzetségre oszlott (Ászáf, Hémán és Jedutun fiaira), és 24 szolgálati osztályba volt sorolva. A szenthelyen külön helyük volt az égő áldozati oltártól keletre. Pompás volt, amikor az együttes megszólalt (Neh 12,27-). Az előénekes kezdte (Neh 11,17), a kar átvette a szót, sőt, néha két kar énekelt váltogatva, amint azt Nehémiás templomépítéséből is tudjuk (Neh 12,27-). A karok mindig egyszólamúan énekeltek. Az énekeket hangszerek kísérték, úgymint: húros-, fúvós- és ütőhangszerek (dobok, csörgők, cintá-nyérok). A liturgikus énekekre vonatkozóan nincsenek egészen pontos ismereteink, de tudjuk, hogy a sátoros ünnep alkalmával a „grádicsok énekeit”, az ún. zarándok zsoltárokat énekelték (120-134). Az ünnep utolsó napján pedig a Hallel-zsoltárokra került sor (113-118).

9

A Bibliában leggyakrabban említett hangszerek a következők:a) Húros hangszerek

Kinnor (görög: kithara) = citera. Lantszerű hangszer két húrral (1Móz 4,21; 31,27);Nebel = hárfa 3-12 húrral (Zsolt 33,2; 1Krón 15, 16,28; 2Krón 5,12; Zsolt 150,3);

b) Fúvós hangszerekHalil = síp; egyszerű vagy kettős-kétágú síp (1Sám 10,5; 1Kir 1,40; Ézs 5,12; 30,29; Jer 48,36; Mt 11,17);Ugáb (görög: aulosz) = fuvola (Zsolt 150,4; Jób 21,12; 30,31; Mt 9,23);Sófár = kürt, amely kosszarvból készült (3Móz 25,9 kk; 1Sám 13,3; 2Sám 18,16; Ézs 58,1; Hós 8,1);Hacora = trombita, harsona, amelyet ércből készítettek (4Móz 10,2 kk = ezüstből!; 4Móz 31,6; 1Krón 15,24; Mt 24,31; 1Kor 15,52; 1Thessz 4,16; Jel 8,2).

c) Ütő- illetve rázóhangszerekTóf (görög: tympanon) = kézidob, tamburin (2Móz 15,20; Bir 11,34; 1Sám 18,6)Möciltajim (görög: kümbalon) = cintányér, amely rézből, illetve bronzból készült (2Sám 6,5; Zsolt 150,5; 1Krón 13,8; 1Kor 13,1);Menanim (görög: szeisztron, latin: szisztra) = csörgő; ősi egyiptomi eredetű hangszer (2Sám 6,5).

Az ének dallama nem volt a mai értelemben vett melódia, inkább énekbeszédnek nevezhetjük. De az előadásnak pontosan kidolgozott rendszere volt, ma már sok megfejthetetlen utasítással (neginot, gittit, seminit, alamot, szela). A címiratokban időnként feltűnő „nótajelzés” arról tanuskodik, hogy a kontrafak-tum ősi gyakorlat lehetett a liturgia és a zene történetében. A laikus éneklésnek is lehetett valamilyen helye a kultuszban (Zsolt 26,6 és 27,6 csak áldozat közben éneklő hívekre vonatkozhat). Később a nép csupán „Ámen”-re és „Hallelujah”-ra szorítkozik. Időnként, de főleg szombaton a gyülekezet összegyűlt a zsinagógában. A zsinagógák országos feldúlásáról a Zsolt 74,8 beszél. A zsinagógák kis- és nagy városokban egyaránt megtalálhatók. Jézus is, Pál is mindig ide tér be. Minden zsinagógának volt egy állandó elöljárója (Mk 5,22) és több más szolgálattevője. A zsinagógai istentisztelet rendje kb. ilyen volt: hitvallás — imádság — igeolvasás — prédikáció — áldás — Ámen (gyülekezet).

Az ószövetségi énekek nagy, központi gyűjteménye, a Zsoltárok könyve (Széfer Tehillim) hosszú fejlődés eredményeként nyerte el mai alakját. Ezek kultuszi, liturgikus énekként voltak használatosak a fogság előtti templomi istentisz-

10

teletben. Mivel a templomi énekesek tevékenységét ugyanazzal a szóval (nábá = prófétál, lelkesen énekel) jelölték, mint a prófétai jövendölést (1Krón 25,1-3), valószínű, hogy a fogság utáni énekesek elődjei a kultuszi próféták voltak. A Zsoltárok könyvében nincs tartalmi vagy liturgiai sorrend, mert a gyűjtemény öt, eredetileg önálló kisebb gyűjteményből nőtt össze:

I. könyv: l-4l. zsoltár (a 9. és 10. eredetileg egybetartozik)II. könyv 42-72. zsoltár (a 42. és 43. eredetileg egy)III. könyv 73-89. zsoltárIV. könyv: 90-106. zsoltárV. könyv: 107-150. zsoltár.

(Ez utóbbi csoportban találjuk a Hallel zsoltárokat 113-118-ig, az arany abc-t 119, a grádicsok énekeit vagy zarándok énekeket 120-134-ig és a könyvet lezáró hallelujah zsoltárokat 146-150-ig.) Minden könyv utolsó zsoltára doxológiával végződik.

A legtöbb zsoltár szerzőjeként Dávidot említi a Szentírás (kb. 73-88). Ászáfé 12 zsoltár, Kóré és fiaié 11 zsoltár, Mózesé a 90. zsoltár, Salamonnak két zsoltárt tulajdonítanak, és kb. 40 zsoltár szerzőjéről nem tudunk semmit. A zsoltárokat valószínűleg a babiloni fogság után foglalták gyűjteménybe.

A héber poézis kezdettől fogva hangsúlyos, voltaképpen költői próza. Egyúttal dinamikus. Nincs héber vers, amelyet egymásután ismétlődő metrikus képlettel le lehetne írni. A költői forma a héber hangsúlyszámláló verselés, amelyet nem a szótagok száma vagy a vokálisok kvantitása határoz meg. Egység a sorpár vagy a költői sor. A félsorpár vagy a félsor akcentusainak száma általában azonos a két félrészben. A két fél tartalmilag is párhuzamos, paralelizmus membrorumban jelentkezik, amelynek zenei megfelelője az antifona. A zsoltárokban levő gondolatritmusnak háromféle alakja van:

a) Ugyanaz a gondolat ismétlődik más szavakkal (Zsolt 2,3; Péld 17,4; 1Sám 18,7);

b) Ellentétes gondolatokat állít egymás mellé (Zsolt 126,5; Péld 17,6);c) A következő gondolat az előzőt továbbépíti, kiegészíti, magyarázza (Zsolt

65, 12-14; 85,7; 2,6).

A héber éneklési módok a következők:

a) Énekbeszéd (kantilláció) = a zsinagógai istentisztelet szólisztikus éneklés-módja.

b) Zsoltározás (pszalmódia) = a dallam követi a zsoltárvers felépítését, a kórus és a szólisták váltott éneklésével.

11

c) Himnuszéneklés (hymnódia) = a versbe foglalt dicsőítő és hálaadó szövegek énekelt változata. A dallam strófikusan ismétlődik.

Hogyha az éneket nem egyedül, hanem párbeszédes formában adták elő, akkor az a következő változatokban valósult meg:

a) az előénekes dallamának részletét megismétli a kórus (pl. a Veres-tengeri átkelésnél való énekben);

b) a szólista és a kórus megosztozik a dallamon (pl. Smá Jiszroél – Halld Izráel! 5Móz 6,4);

c) az iskolában a gyerekek megismétlik a tanító kantillációját;d) a nép refrénnel zárja le az ének strófáit (Ámen, Hallelujah);e) két kórus váltakozva énekel (pl. Nehémiás idejében).

A Septuaginta beosztása eltér az eredetitől, így a zsoltárok eltérő számozását a következő táblázat mutatja:

Héber (Károli) Görög (LXX)1-8 1-89-10 9

11-113 10-112114-115 113116,1-9 114

116,10-19 115117-146 116-145147,1-11 146147,12-20 147148-150 148-150

Az ószövetségi éneklésnek a középpontjában nem az ember áll, hanem Isten és az Ő tettei. Az ember éneke szubjektív, de annak forrása Isten objektív valóságának és tetteinek a megvallása. Az ember énekel, de éneke az Úrról tesz bizonyságot (2Móz 15,2, „Énekem az Úr”).

Az Újszövetség énekléssel kapcsolatos igéiről már az első fejezetben történt említés. Azokon kívül még a következő eredeti énekeket találhatjuk:Mária hálaadó éneke (Magnificat, Lk 1,46-55)Zakariás éneke (Benedictus, Lk 1,67-79)Simeon éneke (Nunc dimittis, Lk 2,29-32), továbbá:Az angyalok karácsonyi éneke (Gloria in excelsis, Lk 2,14)Az angyali üdvözlet (Salutio, Lk 1,28-33)és a Jelenések könyve Krisztus énekei (Jel 5,9, 12, 13; 12,10-12; 19,1-2, 6-7).

12

Jézus ismerte és énekelte a zsoltárokat. Már 12 évesen énekelte a grádicsok énekeit. Többször részt vett a zsinagógai istentiszteleteken és tanított a templomban. Mt 26,30-ban azt olvassuk, hogy az utolsó vacsora után tanítványaival „dicséretet énekelve” ment az Olajfák hegyére. A kereszten a 22. zsoltár szavaival kiáltott fel, anyanyelvén, arámul: Éli, Éli lama sabaktani! Isten tiszteletére vonatkozóan egyetlen alapelvet nyilatkoztat ki: annak lélekben és igazságban kell történnie (Jn 4,23). Pál apostolról tudjuk, hogy a filippii fogságban Silással együtt „énekkel dicsőíté Istent” (ApCsel 16,25). Ugyanő leveleiben éneklésre buzdítja a gyülekezeteket (Ef 5,19, Kol 3,16). Kezdetben a keresztyének bizonyára zsoltárokat és egyéb ószövetségi énekeket énekeltek, de már az Újszövetségben vannak jelek arra, hogy a fiatal keresztyén gyülekezetek új éneket is használtak (az 1Tim 3,16 pl. valószínűleg metrikus, esetleg énekelt hitvallás. Ugyancsak ez a jellege lehet a Jel következő szakaszainak: 4,11; 5,9; 15,3). Az Újszövetségben Isten az övéit már nem törvénnyel és betűvel, hanem Lelkével akarja vezetni (2Kor 3,6), de azért szól arról, hogy miképpen várja népétől az Úr az Ő nevének énekben való emlegetését és tiszteletét:

Lélekkel és értelemmel (1Kor 14,15). Pál megjegyzése: inkább hangozzék el öt szó értelemmel, mint tízezer értelem nélkül.

A testi mámorral szemben a Szentlélekben való öröm lelki vidámságát állítja (Ef 5,18-19).

A keresztyén éneklés legfontosabb igéje: Kol 3,16.

Az újszövetségi istentisztelet elemei az ótestamentumi istentiszteletből, főleg annak zsinagógai alakjából valók. Így átvette elsősorban a zsoltárokat, de azokhoz hamarosan hozzá kapcsolta azokat az új himnuszokat, Krisztusra mutató hitvallási- és a szentek közösségét Őbenne egybeépítő áldásformákat, amelyek majd a későbbi egyházi liturgia magvát alkotják. Ebben az eleinte meglehetősen szabad újszövetségi istentiszteletben az éneklésnek megvolt a maga szerepe, de helye, módja és formája nem az volt, ami a később túlburjánzó egyházi liturgiában jutott neki. A hangsúly a szövegbeli tartalmon volt. Az őskeresztyén istentisztelet erejét az adta meg, hogy egyfelől a Lélek szabad kiáramlása, másfelől a szükséges, de rugalmas formai keretek együtt szolgálták a célt: a Krisztus testének a gyülekezetben való kiábrázolását. Egyébként, mindenütt lehet énekelni — börtönben, szabad mezőn, magánházban —, ahol közösség van egyrészt Isten és az Ő gyermekei, másrészt a hitben testvérré lett hívek köre között. Ének és imádság — párhuzamos fogalmak. Az imádság nem ének, de az éneknek mindig imádságnak kell lenni!

13

Éneklés az apostoli és ősegyházi korban

Az apostoli kor éneklésének forrása a zsinagógai zsoltáréneklés. Tehát a keresztyén éneklésmód a zsinagógai éneklésmód legitim örököse. A gregorián zene ősrétegeit így mindenestől zsinagógai minták adaptációinak kell tekintenünk. S bár később az egyház éneke függetlenítette magát a zsidó modellektől és saját elvei szerint fejlődött tovább, amelyet főleg liturgiai koncepciók határoztak meg, a zenei liturgia alapformái azonban egyaránt megtalálhatók a zsinagóga és az egyház gyakorlatában:

az egyszerű szóló-pszalmódia, a responzória, az antifona, a litánia.

A Szentírás, noha többször tesz említést az Istent dicsőítő hangszeres zene használatáról, mégis azt mondhatjuk, az Istenhez való közeledés eszközéül a Biblia egésze méltóbbnak tartja az éneket. A szakrális zenének az istentiszteleti liturgiában elfoglalt helyéről 2Krón 29, 2-30-ban olvashatunk: a vokális, illetve instrumentális zene az áldozat után következett. Később a zsinagógai liturgia tiltotta a hangszerek használatát. Ebben közrejátszhatott a templom pusztulása és a haza elvesztése miatti gyász is, valamint egy másfajta ellenérzés, amelyet a környező pogány népek zenés-orgiasztikus kultúrájával való kényszerű kapcsolódás táplált.

A Bibliában a zene dicsérő jelzője nem a szép, hanem a kellemes (na’im): az esztétikum és az etikum határjelző szava. Az emberi hang vagy a hangszer akusztikus szépségét édes, kellemetes vagy erős jelzőkkel említi. Az a gondolat, hogy a zene esztétikailag szép lehet, idegen a Bibliától. A szent és szép fogalmakat nem használja együtt. Ellenben mindig hangsúlyozza a Biblia a szent és a profán ellentétét.Az istentisztelet helye (az üldöztetések korában) a nagyvárosok katakombái voltak és csak a II. századtól kezdve kezdtek külön istentiszteleti helyiségeket berendezni. Istentisztelet naponta kétszer, reggel és este volt. Éneklés tekintetében a zsoltárok mellé felvették a megváltottak hálaénekét (Ézs 12) és a Sanctust (Ézs 6,3), az Újszövetségből pedig a Benedictust (Lk 1,68-79), a Magnificatot (Lk 1,46-55), a Nunc Dimittist (Lk 2,28-32), a Gloria excelsist (Lk 2,14), valamint a későbbi Mária-kultusz alapját képező Salutio-t (Üdvözlégy) (Lk 1,28-33).Azzal, hogy Nagy Konstantin 313-ban a keresztyénséget államilag fokozatosan kedvezményezett vallássá tette, az egyház elhagyta a katakomba-életet és kezdett elkeveredni a világgal. Megkezdődött a papi rend hierarchikus kifejlődése, pogányos hatások átvétele és az eretnekségek begyűrűzése. Ekkor

14

kezdett kialakulni a legaprólékosabb részletekig kidolgozott és szigorúan meghatározott szertartások rendje, a liturgia, amelynek az ének elválaszthatatlan részévé, sőt, mint papi énekbeszéd, legfőbb formai elemévé lett. A keresztyén szertartási énekek rendjébe, a himnodiába felvett énekeket, himnuszokat lassanként a zsoltárok mellé, sőt, azoknak fölébe helyezték. Valószínűleg Hieronymus (Jeromos) volt az (élt 340-428-ig, a Vulgata készítője, fordítója), aki élete végén egy Betlehem melletti zárdában bevezette a recitáló zsoltáréneklést, az ún. psalmodiát. Ennek lényege, hogy néhány dallamtípusra (a nyolcféle tónusra, hangsorra) valamennyi zsoltárt el lehet énekelni. Minden dallam két részre oszlik, amelynek határvonalát a szövegekben csillaggal szokták jelölni. Az egyes dallamok néhány szótagnyi egyszerű vagy melizmatikus képlettel kezdődnek és végződnek; közbül pedig egy hangon (Túbán) recitálva adják elő azokat. Nagy Gergely, aki szerzetesi neveltetése folytán maga is egész életén át naponta psalmodizált, viszont az ambrosiusi (népiesnek mondható és metrikus) éneklést elvilágiasult alakjában iszonyatosnak tartotta, a reform útját az újfajta, kiszélesített és dallamlehetőségeiben meggazdagított psalmodiában kereste.

Fentebb az eretnekség begyűrűzését emlegettük. Ilyen tévtanítás volt az arianizmus. Arius (+336) alexandriai pap tagadta Krisztus valóságos istenségét. Tanait himnuszformában fogalmazta meg, s a kor „slágerdallamait” kölcsönvéve (molnár- és hajós dalokat, indulókat) propagálta eszméit. Apollinaris (+390) laodiceai püspök pedig tagadta Krisztus igazi ember voltát, s tanításait szintén népszerű énekek formájában igyekezett terjeszteni. A laodiceai zsinat (372) aztán kimondta, hogy az egyházban a zsoltárokon, bibliai szövegű énekeken és a doxologián kívül semmi mást nem szabad énekelni. A vita azonban még évszázadokon keresztül folyt.

A IV. század második felében az egyházi éneklés és énekköltés keleten hanyatlásnak indult, nyugaton pedig kezdett felvirágozni. Első jelentős himnuszköltő Hilarius, Poitiers püspöke (315-367). A strófikus himnusz nyugati meghonosítója köztudomás szerint Ambrus (Ambrosius 340–397), akiről Ágoston (Augustinus), majd Ambrus titkára, Paulinus értesít. Ambrus himnuszainak sikere átütőnek mondható. Benedek regulája a himnuszt egyszerűen Ambrosianusnak mondja. A népszerűség oka a mély, de egyszerű és világos mondanivaló és az ugyancsak világos szerkezet: négy vagy nyolc jambikus dimeter, a világi dallamhagyományhoz közel álló dallamossággal. Ambrus kezdeményezése sok tehetséges követőre akadt: legkiválóbb a spanyol Prudentius (348-405), Nolai Paulinus (+431), Caelius Sedulius (V. század közepe), Ennodius (+521), Venantius Fortunatus (530-609) és egy sor anonim himnuszköltő. Sedulius óta a himnusz sajátossága lett a végrím. Az antik időmértékes verseléssel szemben a hangsúlyos verselés a VI. században lépett előtérbe.

15

A gregorián éneklésről

A gregorián ének elnevezés a latin cantus gregorianus fordítása, s I. (Nagy) Szent Gergely pápára (+604) utal. Az ő szerepe ugyan a gregorián ének kialakításában nem bizonyítható, sőt, nem is valószínű, ennek ellenére a hagyományos elnevezést a mai gyakorlat is megtartja. Első életírója, Béda még semmit sem említ zenei tevékenységéről, s csak a IX. században találkozunk először azzal az állítással, hogy Gergely a gregorián ének szerzője lett volna. A mai kutatás szerint a gregoriánnak nevezett dallamkincs részben Gergely előtt, legnagyobbrészt azonban az ő működése után keletkezett, mégpedig olyan korban, mely az új létesítményeket szívesebben fogadta el, ha azok valamilyen régebbi tekintélyre hivatkozva jelentek meg. A gregorián énekre a középkor gyakran használta a "„cantus planus”(sima ének) megjelölést, szembeállítva így az ütemezett és többszólamú zenével. A gregorián egyszólamú liturgikus ének, amely hiteles alakjában latin szöveget hordoz. A gregorián repertoár két nagy gyűjteményben található: a Graduale Romanum a miséhez, az Antiphonale Romanum pedig a zsolozsmához tartozó tételeket tartalmazza.

A gregorián ének nem más, mint maga az énekelt római liturgia. A kettő között egészen szoros, mondhatni elszakíthatatlan kapcsolat van. Ha a gregoriánt nem mint egyes darabok összegét, hanem mint stílust tekintjük, akkor kimondhatjuk, hogy a római liturgia és a gregorián együtt született.

A gregorián tanulmányozásának egyik fő nehézsége az, hogy kezdetben írás nélküli zeneművészet volt. Egyik énekmester szájhagyomány útján adta tovább a másiknak. Pedig ez a dallamanyag sokoldalú repertoár volt, különböző típusú szerkezetekből, legtöbbnyire gazdagon díszített részekből összeállítva, amely stílusvilág évszázadok alatt formálódott. Arezzoi Guido szerint egy őelőtte élt előénekesnek legalább egy évtizedre volt szüksége, hogy repertoárját megtanulja. A IV. században a bibliafordító Jeromos tanítványa, Paula megkövetelte szerzetesnőitől, hogy könyv nélkül mondják a 150 zsoltárt, hiszen ő maga még héberül is tudta. A gregorián éneklést Nagy Károly rendelte el a frank birodalom templomaiban. Ennek bevezetésével a gyülekezet az éneklés hallgatójává vált: szerepe a Kyrie eleison, a Christe eleison vagy az Amen ismétlésére szorítkozott, egy mise alatt esetleg százszor is. (IX. század elején)

Az első hangjegyírás a IX. században keletkezett neumaírás. Ennek egyes elemeit neumáknak mondják (jelentése: intés) Ez a hangjegyírás tulajdonképpen a dallamvonalat rajzoló cheironomia utánaírása. Jelentése: kézjelekkel való irányítás. Használatára I. Gergely korában következtethetünk a pápának egy hasonlatából. Azt írja: gyenge egészsége olyan, mint a beteg énekes, aki már nem tudja leénekelni a hozzáértő kéz által irányított éneket.

16

A zsolozsma éneklés gyökere kettős: a napszakok megszentelése és a zsoltárkönyv folyamatos imádkozása. A napi zsolozsma nyolc egységre, „hórára” oszlik. Ezek:

Matutinum (más néven: Vigilia — éjszaka vagy közvetlenül virradat előtt),Laudes (hajnalban, esetleg a Matutinumhoz kapcsolva),Prima (a munkanap megkezdésekor),Tertia (9 óra tájban),Sexta (dél körül),Nona (3 óra tájban),Vesperás (alkonyatkor),Completorium (lefekvés előtt).

Arezzoi Guido benedek rendi szerzetes (992-1050). 1020 előtt a pomposai S. Maria apátságba ment és Odo, az akkori St-Maur-i apát traktátusait tanulmányozta. Ott írta az Aliae regulae előszót az 1028-ban a pápának személyesen átnyújtott antifonáléhoz. Ez a példány alkalmazza először a korszakalkotó jelentőségű újítást, a terctávolságú vonalakra történő hangjegyírást, melyet Guido talált föl és magyarázott részletesen. 1023-ban Arezzo környékén letelepedett és a székesegyház iskolájában tanított. 1026-ban írta főművét, a Mikrologust, közvetlenül a pápa látogatása után pedig az Epistola de ignoto cantu-t, melyben kifejti másik korszakalkotó újítását, a lejegyzett ének lapról éneklését az ut-re-mi-fa-sol-la szótagok segítségével. (Lsd. Ut queant laxis himnuszt) Állítólag az ő találmánya a Guido-féle kéz, mely a XI. század óta a zenetanításban elterjedt segédeszköz a hangrendszer szemléltetésére. Azon az elven alapul, hogy az egyes hangokat, illetve betűkottákat, rendszerint a szolmizációs szótagokat is a bal tenyéren az ujjhajlatokban és ujjhegyeken ábrázolja, evvel segíti a tanulót az énekes gyakorlatban szükséges alapfogalmak megtanulására.

17

Arezzoi Guido Szent János himnusza

A gregorián műfajokról

A műfajokat két nagy csoportra osztjuk: 1. a recitatív (középkori nevén: az accentus fogalma alá tartozó) műfajokra,2. a dallamos (középkori nevén: concentus) műfajokra.Ez utóbbi csoport ismét kettéoszlik neumatikus és melizmatikus műfajokra.

A. Recitatív műfajok (accentus)

A recitáció lényege: a zene teljes alárendelése a szövegnek. A szöveg határozza meg a tétel formáját, ritmusát, az egységek hosszúságát. A dallamnak nincs önálló jelentése, önálló szépsége. A recitációnak nem lényege a hangismétlés. Vannak recitációs tónusok, melyek azonos hangon (túbán) mondják a szöveget (ez az ún. merev recitáció) és vannak olyanok, melyek két-három hangot váltogatva, azon ingadozva, ún. túbasávban recitálnak (mozgékony recitáció).

a) Olvasó tónusok. Ezeken a tónusokon a Bibliát és az egyházatyák írásait olvassák fel, vagy inkább hirdetik ki a közösségnek. E műfajok mindig szólisztikus előadással járnak.

18

b) Ima tónusok. Ezek általában kötött szövegű könyörgések, imádságok, áldások, szentelések recitálására szolgálnak. Az előadás itt is többnyire szólisztikus, de vannak közös (kórus) tételek és gyakori a szóló + közösség párbeszéd is. Az ima tónusok közt vannak merev túbával élő műfajok, de vannak mozgó jellegűek, túbasávban imbolygók, s valószínűleg ez utóbbi fajta az eredetibb. A Pater Noster (Mi Atyánk) a misében hangzik el a kánonhoz kapcsolódva. A Litánia zeneileg statikus forma, mely rövid dallamív után mindig ugyanarra a zárlatra érkezik. Minden antik népnél elterjedt esedezés-típus, melyben a szólista különféle szándékokat sorol fel. A Sanctus a misének legfontosabb, központi helyzetű énektétele. Ézs 6,3 és Mt 21,9 szavainak felidézésével a megközelíthetetlen fenségben lakozó Isten jelenlétét köszönti és hirdeti. Az Agnus Dei csak a VII. században került a misébe, mint a kenyértörést kísérő állandó ének. Litániázó jellegére utal az is, hogy eredetileg mindháromszor „miserere nobis” szavakkal (vagyis tipikus litánia-refrénnel) végződött. A mise bevezető részében szereplő Kyrie is valószínűleg litánia-maradvány, mégpedig vagy az ősi római „stációs” körmeneteket lezáró litániáé, vagy a bizánci liturgiában több helyen is beszőtt esdeklésé. Nyilvánvalóan refrén, s mint ilyen, kezdetben mind szövege, mind dallama változatlan ismételgetést kíván. (A Christe szövegváltás későbbi fejlemény, az órómai énekkönyvekben végig Kyrie van, kilencszer azonos dallammal.) A Gloria az őskeresztyén énekköltészet legszebb és legjellegzetesebb emléke. A betlehemi angyalok énekéből elinduló szöveg tartalma az első századok teológiájának egyszerűségében is tökéletes tükröződése. A Gloria keleten a reggeli zsolozsma része. Lehet, hogy valaha nyugaton is e funkcióban kezdte életét, de abból a keretből mindenesetre igen hamar kikerült. A Credo (Hitvallás, Symbolum fidei) egyes híradások szerint a XI. században került volna a római misébe II. Henrik császár kérésére. Tény azonban, hogy a keleti és a többi nyugati rítusok is énekeltetik, mégpedig az áldozati szertartás részeként (!).

c) Zsoltár tónusok. A zsoltárkönyv a liturgikus ének legfontosabb, sőt, szinte egyetlen szövegkönyve. És ez érthető: az egyetlen olyan imádsággyűjte-mény, melyet a Biblia ad az egyház kezébe, melynek imádkozására és újszövetségi értelmezésére Krisztus és az apostolok adtak példát. A zsoltárkönyvnek kétféle liturgiai alkalmazása van. Az egyik: az egyes zsoltárok teljes, folyamatos végigéneklése. A másik: a liturgikus napok, szertartások gondolattartalma szerint kiválasztott 2-3 versnyi szakaszok megszólaltatása. A zsoltáréneklés rendes eljárása az, hogy a zsoltár előtt és után antifonát énekelnek, innen ezt az énekmódot antifonális zsoltározásnak is nevezik.

A zsoltár tónus elemei a következők: A vers elején kéthangos initium vezet fel a túbahangra. Az initiumot csak az első versben kell énekelni, a további

19

verseket a túbán indítjuk. A túba, más néven tenor hang hordozza a szöveg legnagyobb részét. A zsolozsma-zsoltározásban a túba egyenes, magasan helyezkedik el. A túba azonos magasságú a két félversben. Ha az első félvers szövege hosszúra nyúlik, az első túbát egy hajlítás, Flexa választhatja ketté. A meditatio a vers közepén levő, 2-5 hangból álló félzárlat. A termináció a zsoltárversek záró formulája: 4-5 hangból álló figura, melynek kialakítása az utolsó szó hangsúly rendjét is figyelembe veszi.

A responzoriális zsoltározás lényege, hogy a zsoltárt szólista énekli, s a közösség minden versre refrénnel válaszol. A responzoriális zsoltározás legjellegzetesebb formája a responsorium breve, mely ma már valóban rövid (breve), két versből és a doxologiából (Gloria Patri) áll, de zenei anyaga elég egy feltételezett hajdani hosszabb zsoltározáshoz is.

A zsoltárrecitációhoz sorolható egyetlen önálló tétel a Te Deum. A Gloria in excelsis és az Exsultet tételekkel együtt az őskeresztyén költészet kiemelkedő emléke. Sokáig Ágoston és Ambrus közös művének hitték, s bár a szerzőt ma ismeretlennek kell tekinteni, valóban a IV-V. századra eshet szövegének megszilárdulása.

B. Dallamos műfajok (concentus)

a) Neumatikus-melódikus műfajok. Nem abban az értelemben dallamos műfajok ezek, mintha áriák módjára valami önálló dallami szépségre vagy kifejezésre törekednének, de kétségtelen, hogy e darabokban egyensúlyt tart a zenei gondolat a szövegkimondás erejével. A neumatikus kifejezés azt jelenti, hogy a dallam szillabikusan kezelt hangok és 2-4 hangos neumák kombinációjából áll.

Zsolozsma-antifonák. A neumatikus műfajok közül alapvető jelentőségű, sőt az egész gregorián repertoárban fontos helyet foglal el. Az antifona a két félkórus által recitált zsoltárt keretezi: előtte és utána megszólaló, zeneileg önmagában is értelmes, zárt formájú dallam.

Miseantifonák. E műfajba két tételcsoport tartozik: az Introitus és a Communio. Az első a papnak és kíséretének bevonulása alatt hangzik fel, s ugyanakkor ez a mise alapgondolatát vagy alapérzését legplasztiku-sabban megszólaltató énektétel. A mise nyitánya. A Communio az áldo-zási szertartást kísérő ének, többnyire az Introitusnál rövidebb szöveg.

Önálló antifonák. Ilyenek a Mária-antifonák, melyeket már 1000 tájékán szinte minden közösség énekelt az év nagy részében. A másik, nagyobb súlyú csoportot a processziós (körmeneti) antifonák alkotják.

A himnusz. Zárt alkata és szillabikus-neumatikus dallama miatt ebbe az osztályba tartozik a himnusz is, a gregorián klasszikus anyagának

20

egyetlen verses műfaja. S az egyetlen olyan gregorián műfaj, melynek keletkezését elég biztosan datálni tudjuk: Szent Ágoston személyes emlékezésből mondja el Vallomásában, hogy 386-ban Ambrus milánói püspök vezette be a himnuszéneklést, hogy az ariánus Justina császárnő üldözése elő templomába menekülő népben a lelket tartsa. Ugyanő idéz is néhány részletet Ambrus költeményeiből, s azt is elmondja, hogy e szokást azután is megőrizték, sőt a föld egyéb tájain is átvették a hívő közösségek. Valóban, a himnuszt Szent Benedek Regulája is minden hórába beiktatja (528 körül). Róma azonban ellenállt a nem-biblikus költemények bevezetésének, s csak 1000 után fogadta be zsolozsmájába. Ambrusnak közel 20 himnusza maradt ránk. Verstanilag az Ambrus-himnuszok a róla elnevezett ambrozián formát használják: a vers 8 strófából áll, minden strófa 4 sorból, minden sor 8 (5+3 osztású) szótagból, jambikus jellegű rímtelen verseléssel.

b) Melizmatikus műfajok. Ezek olyan énekek, melyekben a darab meghatározott helyein terjedelmes, általában formulaszerűen használt, egy szótagra illesztett hangcsoport áll. A melizmatikus ének korára vonatkozóan téves az az elképzelés, hogy a korai keresztyén liturgikus ének kizárólag egyszerű, díszítetlen, a közösség által énekelt dallamokból állt volna, s azokat később díszítették volna fel melizmatikusan. A melizmatikus stílus nem a szillabikus-neumatikusból fejlődött, hanem önálló jelenség.

Tractus. A tudósok a legrégibb melizmatikus műfajnak a tractust tartják. Ha nem is bizonyítható, hogy a zsinagógai istentisztelet közvetlen származéka, mégis minden stílusjegye a Krisztus születése körüli kulturába illeszkedik szervesen. A tractus felelet és megszakítás nélküli, folyamatos, díszítményes zsoltárének: elvileg teljes zsoltár vagy legalábbis annak hosszú szakasza.

Graduale. A mise első olvasmányát követő melizmatikus zsoltárszakasz. Nevét onnan kapta, hogy a felolvasó emelvény lépcsőjéről énekelték.

Nagy responzórium. (Responsorium prolixum) a Matutinum-olvas-mányokat követő ének. Szövegét részben a zsoltárokból válogatja.

Alleluja szerkezete zeneileg a következő: először rövid (szinte szilla-bikus) intonáció mondja ki az alleluja szót. Ezt a kórus ismétli, s a záró „a” szótagot hosszú, céltudatosan felépített melizma, az ún. jubilus folytatja.

Offertorium a mise felajánlási cselekményének kísérő éneke.

C. Új műfajok

a) Sequentia. A mise-allelujához hozzáfűzött, általában szillabikus énekvers. Középkori neve sequentia vagy gyakrabban prosa. A műfaj eredete vitatott. Vannak, akik bizánci mintára vezetik vissza. Mások az első ismert

21

sequentiaszerző, Notker elbeszélése nyomán úgy tartják, hogy az alleluják hosszú jubilusainak könnyebb megtanulására, emlékezet-segítő eszközként indult útjára e nagy jövőjű műfaj. A sequentia költészet első nagy korszaka a X-XI. század, s leghíresebb művelője a St. Galleni szerzetes, Dadogó (Balbulus) Notker (+912). Nevéről notkeriánus sequentiának nevezzük. Az igazi virágkor a XII. század második felében jön el. Párizsban a Notre Dame székesegyház és a Szent Viktor ágostonos kolostor szellemi műhelyében megszületik a „viktorinus” sequentia. A tridenti zsinat után a sequentiát is megtiltották. Az egykori gazdag repertoárból csak 5 tételt hagytak meg (Victimae Paschali húsvétra, Veni Sancte pünkösdre, Lauda Sion úrnapra, Dies irae halottak napjára és Stabat mater a fájdalmas szűz ünnepére). A II. vatikáni zsinat után még tovább mentek: csak a húsvéti, pünkösdi és az úrnapi sequentia maradt meg.

b) A tropus a liturgikus énekbe történő különféle betoldások közös neve.

c) A liturgikus dráma maga is mint betoldás, egyfajta tropus. A legrégibb (X. századi) liturgikus dráma a húsvét eseményeit jelenítette meg. Az angyalok és asszonyok, Magdolna és a Mester, az asszonyok és tanítványok párbeszédeit. A húsvéti jelenet karácsonyi megfelelője a karácsonyi párbeszéd az angyalok és pásztorok között. Már a XII-XIII. századba visz bennünket a szentek legendáiból írt játékok sora. A középkor leggrandiózusabb drámai műve a Dániel-játék.

Végül legyen egy kis összehasonlítás két műfaj – az antifona, illetve a responsorium – jellemzői között. Az antifonához mindig zsoltárt éneklünk – a responsorium verzusát abból a bibliai szövegből veszi, ahonnan a főrész is való. Az antifonát mindig egészében ismételjük – a responsoriumban a repetenda-ismétlés a normál eset (repetenda = a fővers második fele). Az antifona zsoltárait többnyire a kórus (félkórus) énekli – a responsorium verzusát szóló(k). Az antifona verzusa recitált – a responsorium verzusa a főrészhez hasonlóan díszített.

A hívek saját anyanyelvükön inkább csak búcsúk vagy a litániák alkalmával énekelhettek vallásos énekeket és alkalomadtán a sequentiák éneklésében is részt vehettek egy-egy anyanyelven éneklő strófa beillesztésével. A gyülekezet refrén-éneklése, amely a IX. századtól volt szokásban, később önálló énekké bővült. Az ilyen énekeket nevezték a németek leis-nek (Leison, Leisen, Kyrieleis, Kirleis, Krleis-ből), a latinul kevéssé tudó nép által énekelt refrénből. Ilyen énekek RÉ 234, 293, 351, 352, 354, 185 (az Alleluja helyett eredetileg Kyrieleis).

22

A graduálokról

A magyar reformáció legkorábbi forrása a középkori latin nyelvű egyházi énekköltészet volt, természetesen elsősorban a reggeli és esti imaórák és a mise énekanyagával. A másik fő forrás pedig az a német egyházi énekköltészet, amely a lutheri liturgiai reform nyomán kifejlődött. Az első forrásból merített énekek adják az ún. graduálok anyagát. A graduál a gradus (fok, lépcsőfok) szóból származik és elsősorban arra a lépcsőénekre, gradualera utal, amelyet a kórus legjobb énekesei az ambon állva énekelnek az alatt, amíg a pap kíséretével az epistola olvasása után átvonul az evangélium olvasása helyére (ambo = szószék formájú emelvény). Mint terminus technikus a graduál (liber gradualis) a miseénekeket tartalmazó könyv, míg a breviárium énekeit tartalmazó könyvet antiphonalenek szokták nevezni. A magyar protestánsok azonban graduálon az összes szertartási (tehát a liturgus és az énekkar által énekelt) énekeket tartalmazó könyvet értették. Ilyen karkönyvek — mégpedig magyar nyelven — azonnal szükségessé váltak, mert a magyar reformáció kezdeti időszakában a lutheránus istentiszteleti formafejlődés vonalán maradt, és csak később, fokozatosan alakította át az istentisztelet régi rendjét. Az első graduál jellegű (vagyis a gyülekezetnek szóló énekeket tartalmazó) énekeskönyv, amely nyomtatásban jelent meg, bizonyára Kálmáncsehi Sánta Márton reggeli énekeket tartalmazó énekeskönyve volt (valamikor 1554 és 1557 között jelent meg).Ennek egyes darabjait tartalmazza Huszár Gál első énekeskönyve (1560-1561). Ez az énekeskönyv volt az első debreceni nyomtatvány. Egyetlen példányát 1975 nyarán a stuttgarti Landesbibliothekben fedezte fel Borsa Gedeon, az Országos Széchenyi Könyvtár főkönyvtárosa. A könyv első része gyülekezeti énekeket tartalmaz, és mint ilyen, a magyar református gyülekezeti énekeskönyv prototípusa. A második részben a gyülekezetnek szóló reggeli énekek vannak. Huszár Gál második énekeskönyvének (Komjáti, 1574) is kettős a beosztása: az első része graduál jellegű, a második része gyülekezeti énekeskönyv. Vannak kéziratos graduáljaink is (ún. kódexek). Ezek közül a legnevezetesebbek a töredékes Miskolci-graduál, a Batthyány-kódex, Óvári-graduál, Ráday-, nagydobszai-, Spátzay-, Kálmáncsai-, Csurgói graduálok. Ezeknek egy részéről, különösen a Batthyány kódexről sokáig azt gondolták, hogy mint kéziratos művek, megelőzték a nyomtatott énekeskönyveket. Ez azonban nem így volt: graduálokat legtöbbször díszes kézírással („nagy rideg gót” betűkkel) akkor kezdtek egyes, ezzel foglalkozó emberek előállítani, amikor a graduálok kezdtek kimenni a használatból és tömeges, nyomdai előállításuk nem lett volna kifizető.

A másolási munkát nem mindig hozzáértéssel végezték, így a XVII. század elején avatatlan kezek nyomán igen sok hibás vagy értelmezhetetlen tétel került be a graduálokba. Amikor Bethlen Gábor fejedelem felkérésére református

23

udvari papjai, Keserűi Dajka János és Geleji Katona István az összegyűjtött graduálok alapján egyetlen mintapéldányt készítettek, a hibás tételek terjedésének is gátat akartak vetni. Geleji Katona István, aki Keserűi Dajka János halála után átvette annak püspöki tisztségét is, az evangélikus egyházzal szövetségre lépve uniált egyházat akart létrehozni Erdélyben. Célkitűzései között szerepelt egy olyan egységes liturgiai gyakorlat bevezetése, amely a református és evangélikus egyház közös tradícióját is magába foglalja. A gyülekezeti énekeket tartalmazó énekeskönyvek mellett így a magyar nyelvű gregorián tételeket is bevonta a liturgiába. Az erdélyi fejedelmi udvarban az egész Magyarország területéről beérkezett 40 graduál anyagát felhasználva hosszas válogatás és javítás után egy minta graduált állítottak össze. Ezt a graduált, az ún. Bethlen graduált, a fejedelmi udvari templomban használták, és ott őrizték (e graduál időközben megsemmisült). Amikor Bethlen Gábor fejedelem utóda, I. Rákóczi György a nagy, díszes kéziratot meglátta, elhatározta, hogy kinyomtatja. Az előkészítő, szerkesztési és nyomtatási munka több évet vett igénybe, s a graduált 1636-ra fejezték be.

Az Öreg, azaz nagyméretű graduált a fejdelem 200 példányban nyomtatta ki és saját aláírásával, ajánló szövegével küldte el a nagyobb gyülekezeteknek. A graduál címlapjáról annak tartalma is kiolvasható: eszerint a graduált „ékes ritmusú himnuszokkal, prófátai lélektől szereztetett szent zsoltárokkal, örvendetes nótájú prosákkal” (azaz szekvenciákkal), valamint a mi „nyelvünkre fordíttatott lelki dicséretekkel és kegyes ceremóniákkal” töltötték meg az egyházi év rendje szerint.

Huszár Gál énekeskönyve 1574-ben jelent meg az észak-magyarországi Komjátiban. Az énekeskönyv első részét nem címe után, hanem tartalma miatt sorolhatjuk a graduál könyvműfaj kötetei közé. Huszár Gálnak ez az énekeskönyve tulajdonképpen az egyetlen igazi XVI. századi graduálunk. Sőt, annál több: énekes ágenda. Meghatározza, hogy az esti, a korai reggeli és a délelőtti (úrvacsorai) istentiszteleteken mit kell a lelkésznek és a kórusnak, valamint a gyülekezetnek tenni, énekelni vagy mondani. Ennek a liturgikus dallamokkal ellátott ágendának még inkább növeli az érdemeit, hogy ismereteink szerint csak egyetlen jelentősebb előzménye van: a kora reggeli, azaz príma istentiszteleti rend, melyet 1560-1561-ben, Debrecenben adott ki Huszár Gál énekeskönyvének második részében.

A XVII. század elején, valószínűleg egy észak-magyarországi írásműhelyben három graduált készítettek. Közülük a leggazdagabb tartalmú a Batthyány graduál (az ún. Batthyány kódex), melynek a lapjaira a zsoltáros istentiszteletek liturgikus műfajain kívül nemcsak a főistentisztelet változó részeit, hanem a Máté evangéliumából irt passiót és Jeremiás siralmait is lejegyezték. Két kisebb

24

testvére, a Ráday- és Óvári graduál beosztásban hasonló, de tartalmilag szerényebb.

Az Eperjesi graduált az eperjesi iskola számára készítették azzal a céllal, hogy a gyermekeket az istentiszteleteken való aktív részvételre felkészítsék. Törzs-anyagát 1635-ben jegyezték le. A liturgikus énekeskönyvek közül az Eperjesi graduál az egyetlen, amely többszólamú tételeket is tartalmaz: a genfi zsoltárok Goudimel-féle megzenésítéseit, német kanciók könnyű feldolgozásait, sőt a Felvidéken keletkezett énekeket is. Az eperjesi istentiszteleteken így háromféle zene hangzott: gyülekezeti ének, többszólamú feldolgozás és magyar nyelvű gregorián.

Azonban hiába próbálkoztak 1636-ben az Öreg graduál kiadásával a graduálos istentisztelet még meglevő gyakorlatát konzerválni és erősíteni, a genfi zsoltárok gyorsan kifejlődő népszerűsége hamarosan végleg kiszorította az istentisz-teletnek ezt a régies alakját. A gyülekezeti éneklés egyszerűbb, kálvini formája a puritánus mozgalmak hatására az 1648. évi szatmárnémeti nemzeti zsinaton nyert polgárjogot, amikor is a genfi zsoltárok énekléséhez hivatalosan is hozzájárultak. (A debreceni énekeskönyv lőcsei kiadása 1635-ben hozza először külön címlappal, de vele egybekötve Szenci Molnár Albert zsoltárait is.)

Ami azonban az éneklés szempontját illeti, a graduálos istentisztelettel kapcsolatos problémák már a reformáció századában is jelentkeztek. A reformáció első nemzedékében még nagy számmal voltak papi-szerzetesi nevelésű, a mise éneklés technikájában jártas liturgusok és kórusok, de már a második nemzedékben a bonyolult és nehéz szertartási énekrészek körül igen sok éktelenség és zavar állott elő. Bizonyára voltak gyülekezetek, amelyekben a graduállal egyáltalán „nem is élhettek” A XVII. század közepétől kezdve a genfi zsoltárok mind nagyobb teret kapnak, és ezzel megadják mind a mai napig a magyar református gyülekezeti éneklés sajátos jellegét. (Az 1592-es debreceni énekeskönyv címében ez áll: „Keresztyéni énekek, melyek a graduál mellett, s a nélkül is, ahol azzal nem élhetnek, az magyar nemzetben reformáltatott eklézsiákban szoktanak mondatni.”) A graduálok hanyatlásának okait Bod Péter (1712-1769) szavai világították meg legjobban: „a reformáció az éneklésben is lassan-lassan ment elő. Mert ennek előtte még 100 esztendővel is megvoltanak az istentiszteletben az antifonák, responsoriák és egyéb ceremóniás szokások, amelyek már most Isten kegyelméből elhagyattanak.”

Csomasz Tóth Kálmán így ír a graduálokról A református gyülekezeti éneklés (Bp. 1950.) című munkájában: „Az Öreg Graduál valóban nagyszabású kísérlet volt egy több okból tarthatatlan irány megmentésére és ezért nagy történeti értéke ellenére is csak a magyar reformáció óliturgiai irányának zárókönyvét látjuk benne.” (142. oldal) „… a Tisztántúl már 1560-tól önállóan szervezkedő

25

reformátusság nem tud mihez kezdeni a reá maradt idegen szertartási elemek formáival, egyrészt mert azok a református kultuszfogalomnak nem felelnek meg, másrészt mert a fejlődés, a gyülekezetek szomjúságát kielégítő és egyre gazdagabbá váló népének irodalom feleslegessé teszi a szertartási énekek egyrészét, vagy legalábbis megköveteli a papi-kórusi szertartási énekek kizárólagos uralmának a felszámolását.” (136. oldal)

Végezetül nézzük meg, mit mond az éneklésről és a kánoni órákról az 1566-ban keletkezett Második Helvét Hitvallás, az a hitvallás, amelyet már a következő évben, az 1567-i debreceni zsinat is — élén Méliusszal — elfogadott (XXIII. fejezetből):

„… az éneklést is, ahol az szokásos, korlátok közé kell szorítani a szent összejöveteleken. Az úgynevezett gregoriánus éneklésben sok képtelenség van, ezért méltán vetették el azt a mi egyházaink és több más egyház is. Ha vannak olyan egyházak, amelyek hűségesen és helyesen imádkoznak, de énekelni nem szoktak, az ilyeneket nem kell elítélni. Nincs ugyanis minden egyháznak módja az éneklésre. És a régiek tanúsága szerint bizonyos, hogy míg az éneklés a legrégibb időkben is szokásban volt a keleti egyházakban, a nyugatiak csak későn tették magukévá ezt a szokást. Az ún. kánoni órákat, azaz a nap bizonyos óráira szerzett és a római katolikusok által énekelt vagy elmondott imádságokat nem ismerték a régiek; ezt magukból az órákra rendelt felolvasásokból és több más érvvel is ki lehet mutatni. De hogy mást ne mondjak, sok képtelenség is van bennük. Ezért jól tették az eklézsiák, hogy elhagyták azokat és helyükbe az Isten egyetemes egyházára nézve üdvös dolgokat vezettek be.”

Most tekintsünk meg egy tételt a XVI-XVII. századi protestáns graduálok anyagából (a 110. zsoltár szövege az új fordítású Biblia javított kiadása — 1990. — felhasználásával készült).

A 8. tónus hangjai:

A 8. tónus olvasásához lásd a Jegyzet 19. oldalát! (A zsoltár tónus elemei …)

A szövegben található jelek magyarázata:* a félvers vége / a meditáció ill. termináció kezdete+ a flexa helye.

26

Antifona a 110. zsoltárhoz:

A 110. zsoltár kottája a 8. tónus szerint:

Hatalmad pálcáját kinyújtja / az Úr Sionról:*Uralkodj ellensé/geid között!

Néped önként követ szent öltözetben, ha se/reget gyűjtesz.*Mint hajnal méhéből jött harmat, olyan a te / ifjúságod.

Megesküdött az Úr, / nem bánja meg:*Pap vagy te örökké, Melki/sédek módján.

Az Úr / van jobbodon:*királyokat zúz össze ha/ragja napján.

Ítéletet tart a népek fölött, + mindenfelé holt/testek lesznek,*összezúzza sok / ország fejét.

A patakból i/szik útközben,*azért emeli / föl a fejét.

Doxológia:

Dicsőség / legyen Atyának* Fiúnak és / Szentléleknek.Miképpen kezdetben volt / most és mindenkor* és mindörökkön ö/rökké úgy legyen.

Antifona ismétlése:

Jövel Szentlélek Úr Isten …

Éneklés a reformációban. A zsoltárok szerepe

A Szentírás énekformában keletkezett ó- és újszövetségi darabjai (az ún. ige-énekek) között a bibliai időktől fogva különleges helyet foglaltak el a zsoltárok. Maga az Újszövetség is tele van zsoltárokból merített szószerinti és értelemszerű idézetekkel. A zsoltáréneklésről szóló helyek (1Kor 14,26; Ef 5,19; Kol 3,16) pedig nyílván mutatják, hogy már az ősgyülekezetek összejövetelein is énekelték a zsoltárokat. A zsoltárok sajátságos, recitatív stílusú előadása, a

27

psalmodia mind keleten, mind nyugaton együtt fejlődött az egyházzal és annak egyre gazdagodó mise-liturgiájával, amelynek állandó és változó elemei között mind a mai napig a legjelentősebb helyet foglalják el. A mi református zsoltáraink, strófikus formájukkal és nem recitatívikus dallamvilágukkal persze más stílusúak. A legnagyobb különbség mégis az, hogy a misében az énekelt zsoltárokat nem a gyülekezet szólaltatja meg közös imádságként, hanem a szertartást végző pap recitálja a Vulgata latin nyelvű prózai szövegével (a II. vatikáni zsinat óta, bizonyos körülmények között engedélyezett a nemzeti nyelv használata). A reformáció idején újjászületett gyülekezeti éneklés egyik csírája az ún. leis-énekek, a liturgus latin nyelvű recitálására refrénnel ráfelelő és ezekből kifejlődő népénekek voltak. De meg kell emlékeznünk a mártírhalált szenvedett cseh elő-reformátor Husz János (1369-1415) munkásságáról is. A Husz János követőiből alakult cseh-morva testvérek közössége pedig 1501-ben adta ki cseh nyelvű énekgyűjteményét.

2. Éltél köztünk mint megvetett, 7. Vágytad szívünk megáldani, Kaptál értünk fájó sebet. Haláloddal megváltani. Bűnünk sötét. Nincs érdemünk. Nem lesz pokol végső helyünk! Maradj velünk! Maradj velünk!

3. Kértél bennünk lakóhelyet, 8. Megváltottál kínok sokán, Lettél tető fejünk felett, Értünk haltál a Golgotán. Lettél kenyér, szent ételünk. Keresztednél letérdelünk, Maradj velünk! Maradj velünk!

4. Ihatjuk mind véred borát, 9. Krisztus, te szent, megkínzatott, Mely szomjazónak enyhet ád; Elsápadott, elcsúfított, Ki nem fogyó szent serlegünk, Mégis nekünk szép Édenünk, Maradj velünk! Maradj velünk!

5. Meg nem rendül szerelmed, ó, 10. Érettünk meggyaláztatott, Bűnünk tudó, irgalmazó! Taníts nekünk alázatot! Szerelmeddel be nem telünk, Urunk, kitől üdvöt nyerünk, Maradj velünk! Maradj velünk!

6. Javunkra, ím, adtad magad, 11. Ó, boldog az, ki téged áld! Ontod reánk irgalmadat. Jaj, kárhozott, ki mást imád! Méltó nevet tőled nyerünk. Másutt üdvöt mi nem lelünk: Maradj velünk! Maradj velünk!

12. Áldunk, Atyánk, nagy Istenünk, Áldunk, Fiú, hű Mesterünk, Áldunk, Szentlélek, s kérlelünk: Maradj velünk!

28

Husz János (1369-1415) verse. Fordította: Bede Anna. Dallama: Cseh testvérek énekeskönyve.

Hogy a reformáció kora a gyülekezeti éneklésen belül különös figyelmet szentelt a zsoltároknak, ezt az mutatja, hogy se szeri, se száma a megjelentetett zsoltáros gyűjteményeknek és zsoltárparafrázisoknak. Már 1540-ben kiadták Antwer-penben egy mind a 150 zsoltárt magába foglaló gyűjteményt, jobbára népi eredetű németalföldi, német és francia melódiákra alkalmazva. De nem sokkal később jelentek meg az angol, skót, finn, skandináv zsoltár-énekeskönyvek, valamint a magyar Psalmus-ok, zsoltárparafrázisok, az ún. hungarikák is, jelezve azt, hogy elsősorban a zsoltárok éneklését érezte legszükségesebbnek és Isten dicséretére legalkalmasabbnak az evangéliumi keresztyénség.

A reformáció tehát visszaállította az éneklést régi, feledésbe ment jogaiba. Gönczi Kovács (Fabricius) György debreceni énekeskönyve (1592) előszavában ez áll: Nálunk az énekléssel kezdett az evangéliumnak tiszta tudománya beszállani. — Hogy az ének mennyire erős fegyver lehetett reformátor őseink kezében, azt legjobban az ellenreformáció római katolikus énekeskönyve példázza, az 1651-ben megjelent Cantus Catholici, amelynek előszavában ez olvasható: A hívek nagyobb részét a római szentszéktől az éneklésbeli zengéseknek édesgetése vonta el.

A kissé hosszadalmas Tridenti zsinat (1545-1563) voltaképen nem kereste a választ a reformáció által felvetett kérdésekre, hanem azoktól elhatárolódva, Róma tanításait még merevebb formában rögzítette (ehhez tartozott pl. a latin nyelv kizárólagosságának elrendelése is). A mélyben felgyülemlett és változást igénylő energiák más területen törtek elő. Az egyházban minden díszesebb, külső formájában ünnepélyesebb, pompázatosabb, sőt hivalkodóbb lett: így az egyházi zene, a templomépítészet és maga a mise liturgiája is. A római egyház liturgiája (a szertartási éneket tekintve) legalább két ponton ütközött a reformáció tanításaival, amely azt mondja:

a) a mise énekei ne latinul, hanem anyanyelven szólaljanak meg! Azaz a hívek számára érthető nyelven hangozzék az ige, imádság és ének (1Kor 14,15);

b) az ének mint közös imádság, a kórus közvetítése nélkül szólaljon meg a nép ajkán. Azaz nincs szükség másik ember (pap, kórus) közbenjárására Isten és ember között (1Tim 2,5).

Luther Márton (1483-1546) már reformátori működésének kezdetén világosan felismerte és megfogalmazta a gyülekezeti ének bibliai rendeltetését. Célja: új, biblikus, anyanyelven énekelhető énekeket szerezni. Az éneklésre vonatkozó elveinek összefoglalását az 1524. évtől kezdve megjelenő énekeskönyvei előszavaiban találhatjuk meg. Luther Márton, mint énekszerző is példát mutatott. 33 éneket tulajdonítunk neki. Egészen eredeti éneke 6 van, de

29

eredetinek vehetjük még 7 zsoltárénekét is. A többi részben bibliai textusok alapján készült, részben középkori latin ének fordítása vagy átdolgozása, részben pedig reformáció előtti német népénekeknek továbbfejlesztései. Luther énekköltési példája kortársait is ösztönözte, s szinte a földből sarjadt ki a keresztyén énekköltészet legdúsabb és legnemesebb vegetációja: a később „korál”-nak elnevezett német evangélikus gyülekezeti ének. Azonban a gyülekezet éneke mellett meghagyta Luther a liturgus énekét, valamint a kórus szerepét is. Ezért úgy tekinthetünk őreá, mint aki az énekreform ügyében fél úton megállt.

Nem így Kálvin János (1509-1564), aki a reformátorok közül a legradikálisabb álláspontot képviselte az éneklés terén. Az ő biblikus gondolkodása és cselekedeteinek tántoríthatatlan szilárdsága ma is sok tekintetben kiutat mutathatna. Mit is tett Kálvin? A templomot és az istentiszteletet megtisztította az oda nem tartozó dolgoktól, úgymint:

a misétől, a gregorián énekléstől, a művészetektől.

Voltaképpen Kálvin e három fontos dolog tekintetében ugyanolyan radikális módon cselekedett, miként Jézus Krisztus, aki „kötélből ostort fonván, kihajtá” a jeruzsálemi templom megszentségtelenítőit. És tettének ugyanolyan célja volt, mint volt Jézusnak is: újra alkalmassá tenni a templomot arra, hogy az emberek hallhassák Isten szavát, és Őhozzá térhessenek. Hogy a templomban ne legyen semmi tárgy és ne hangozzék el semmi szó, amely Isten-pótlékká, bálvánnyá válhatna. A római katolikus miséről most nem szükséges szólanunk, megteszi ezt a Heidelbergi Káté (1562) 80. kérdése és felelete. Másik hitvallásunk pedig, a Második Helvét Hitvallás (1566) beszél a gregorián éneklés „sok képtelenségéről”, ami miatt „méltán vetették el azt a mi egyházaink és több más egyház is.” Kálvin kristálytiszta gondolkodására vall, hogy nem csupán a misét űzte ki a templomból, hanem a gregorián éneklést is. A kettő ugyanis egy tőről fakad, kettejük között elszakíthatatlan a kapcsolat, együtt születtek és nevelkedtek.

A művészeteknek a templomból való kitessékelése azonban sokak számára a mai napig érthetetlen. Ugyan mi bajt okozhat a szép kórus vagy orgonazene, a gyönyörű képek és szobrok vagy az építészet impozáns remekei? De Kálvin tudja, hogy a művészet igen alkalmas arra, hogy valláspótlék legyen, hogy azt higgye önmagáról, ő tud közvetíteni Isten és ember között. Az ember pedig igen hajlamos arra, hogy a művészetet bálványként tisztelje. Ezért száműzi Kálvin az istentiszteletből a művészetet, még az orgonát is, mert Isten és ember között csak az ige hozhat létre kapcsolatot.

30

Kálvin azonban nemcsak tisztogatott, hanem alkotott is. Munkatársait irányítva létrehozta a Genfi Zsoltároskönyvet (1562). Már korán felfigyelt az I. Ferenc király udvarában élő, rendkívüli tehetséges költő, Clément Marot zsoltárfordító munkásságára, bár Marot zsoltárfordításai eredetileg művészi gyönyörködtetésre és magánhasználatra készültek (a költő első ilyen munkája a 6. zsoltár volt, 1533-ból). Kálvin, amikor strassbourgi száműzetéséből visszatért Genftbe, a költő Marot-t is odahívta és megbízta a zsoltárok versbe szedésével. Kálvinnak a zenéről való felfogását jól ismerjük az 1542. évi genfi ágendáskönyv előszavából. Neki olyan énekek kellettek mind tartalom, mind költői és zenei forma tekintetében, amelyek Isten dicséretére méltók, tehát az igéből merítettek, kifejezésmódjuk tekintetében pedig kifogástalanul művésziek és választékosak, ugyanakkor azonban népszerűek és a kor közműveltségének és közízlésének is megfelelőek. Az ének istentiszteleti szerepére és módjára nézve nem a zsidó templomi kultuszra, hanem az őskeresztyén szokásra igyekszik visszatérni. Kálvin az ősegyházi recitáló énekbeszéd és a dallamos-ütemes éneklés elvének az összeegyeztetésében kereste a megoldást. Úgy látta, hogy az éneklő olvasást (accentus) és a dallamos éneklést (concentus) úgy kell összeegyeztetni, hogy az így előálló ritmikus-dallamos éneklés lehetővé tegye a szöveg teljes érthetőségét és semmit ne vegyen el a népies dal meggyőző erejéből. Ez vezette el Kálvint arra a szintézisre, amely az ősegyházi psalmodizáló éneklés alapformájából kiindulva, nemcsak az ambóziánus és gregorián irány ellentéteit fogta össze, hanem annak a legidőszerűbb emberi és művészi kifejezési formáját is megvalósította a genfi zsoltárok nagyszerű és egységes stílusában.

A Genfi Zsoltároskönyv megszületése és elterjedése

1536. májusában a genfiek csatlakoznak a reformációhoz, és egyhangúan eldöntik, hogy ezentúl az evangélium és Isten igéje szerint fognak élni. A misét eltörlik és így eltűnik a gregorián ének is, melyet a Szent Péter katedrálisban az ártatlanok kórusa biztosított. De kilenc hónap sem telik el és felmerül az igény, hogy a megreformált istentiszteletben, amelyben a prédikáció dominál, helyet kapjon néhány zsoltár is, amelyet imádságként énekelhetnek a hívek. Ezt a gondolatot először az egyház megszervezésével kapcsolatos cikkekben vetik fel a prédikátorok, amelyre Kálvin János hívta fel őket és ez igényt az 1537. január 16-án tartott Genfi Kistanács ülésén adják elő. A fiatal reformátor, aki ekkor 28 éves volt, hisz a gyülekezet együtténeklésének az értékében, melyet a lutheránusok és a strasbourgi megreformált egyház újított meg. Számára a zene Isten ajándéka. A Biblia egy sor olyan szöveget tartalmaz, mely bármi másnál jobban megfelel az egyházi éneklés számára. Ez a Zsoltárok Könyve, azaz Dávid 150 zsoltára, melyet tehát rímbe kellene szedni és dallammal ellátni, hogy énekelhesse a gyülekezet, ahogyan azt az ősegyház is tette a Mindenható dicséretére.

31

25 év kell e vállalkozás sikeréhez. Ennek a munkának Kálvin a vezetője. Ő az, aki az első gyűjteményt összeállítja úgy, hogy Clément Marot még kiadatlan fordításait beszerzi (máig sem tudni, hogyan) és kiegészíti a saját versbe szedett zsoltáraival. Ő az, aki kétszer is igazi költőket gyűjt maga köré, akik a héber zsoltáros lelkesítő, rajongó lelkét átültetik a francia prozódiára. Ő az is, aki az egyre teljesebb kiadásokat Előszó-val látja el, mely kiadások a Genfi Zsoltároskönyv megszületéséhez vezetnek.

1539-ben, Strasbourgban jelenik meg az első gyűjtemény és ez 19 zsoltárt tartalmaz (ebből 13 Clément Marot-é, 6 Kálviné). Ide kellett menekülnie ideiglenesen Kálvinnak. Ez az első könyvecske, melyet gót betűkkel nyomtak és a kezdetét mutatja egy kettős hagyománynak (szöveges és zenei hagyo-mánynak): egyik részről strasbourgi hagyomány, mintegy 15 éven keresztül, másrészről pedig genfi hagyomány, mintegy 300 éven keresztül. 1542-ben Genfben jelenik meg (ahová Kálvin visszatérhetett) az Egyházi énekek és imádságok formája c. gyűjtemény, amely 35 zsoltárt tartalmaz (30-t Clément Marot-tól, 5-öt Kálvintól). A gyűjtemény elején egy olvasónak szóló levél található, melyet Kálvin írt és amelyben határozottan kiáll az egyházi ének mellett. Ugyanennek az 1542-es évnek a végén Clément Marotnak a hirtelen Genfbe érkezése meggyorsítja a következő lépést. 1543-ban új gyűjtemény jelenik meg és az 49 zsoltárt tartalmaz, mind Clément Marot szövegét. Az történt, hogy Kálvin lemondott saját zsoltár verseinek megjelentetéséről azoknak a verseknek a javára, melyek gyönyörűen ritmusosak és gyönyörűen rímesek, és amelyeket Franciaország akkori legjobb költője írt. Ebben az 1543-as kötetben találhatjuk a 25. zsoltár népszerű változatát is:

Szívemet hozzád emelem, És benned bízom Uram;És meg nem szégyeníttetem, Nem nevet senki rajtam,Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek,Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

(Szenci Molnár Albert fordítása)

Az ebbe a gyűjteménybe írt Előszó az előző kiadás előszavának módosított és kibővített változata. Az a tény, hogy Clément Marot a következő évben váratlanul és fiatalon meghal Torinóban, megakasztja a zsoltároskönyv fejlődését egy időre, de nem töri meg a lelkesedést. Hiszen 1548-ban megérkezik Genfbe a humanista teológus és hugenotta költő Theodor de Bèze, akit a Juvenilia c. gáláns versgyűjteménye tett híressé, és aki most gyönyörű francia versekben írja meg az Ábrahám, aki föláldozza fiát c. keresztyén tragédiát.

32

Kálvin hamarosan felkéri őt, hogy segítsen és Theodor de Bèze el is készíti 34 új zsoltár versbe szedését. Így aztán 1551-ben meg is tudnak jelentetni egy új gyűjteményt, melynek ötletesen a 83 zsoltár címet adják, és amelyben szintén található néhány olyan szöveg, mely nagyon népszerűvé vált. Pl. a 16. zsoltár következő két sora: „Legyél te, Uram az én őrzőm és az én támaszom. hiszen benned van minden reménységem”. Vagy a 47. zsoltárnak az energikus ritmusai, úgymint: Minden ember tapsoljon! Mivel ezek után de Bèze-nek nagyon sok feladata lett (rektornak is kinevezték 1559-ben az új Genfi Akadémiára), ezért csak 10 évvel később tudja befejezni a zsoltároskönyvet. 1554-ben a már meglevő 83 zsoltárhoz 6 új zsoltár fordítása készül el, 1556-ban pedig egy 7. is, melyek következtében már 90 zsoltár van kész. A maradék 60 zsoltárt egyszerre készíti el de Bèze, hogy az megjelenhessen a teljes gyűjteményben. Ezzel párhuzamosan átnézi a korábban lefordított zsoltárokat is és némileg módosítja régi saját, de Clément Marot fordításait is. 1561-ben tehát elkészült az egész Genfi Zsoltároskönyv, amelyet a következő évben meg is jelentetnek. Kálvin Jánosnak tehát három évvel azelőtt, hogy végkimerültségben meghalt volna, még meg volt az az öröme, hogy egyházi programja egyik legfontosabb célkitűzésének a bevezetését megláthatta.

És a zene…? mondhatnánk mi. Igazából a Genfi Zsoltároskönyv minden zsoltáránál meg van nevezve a szerző, de ez mindig a versíró neve, sohasem a zeneszerzőé. Ezért aztán olyan bizonytalanság uralkodik, melyet a legjobb történészek munkái sem tudtak eloszlatni. annyit azonban tudunk, hogy az 1539. évi Strasbourgban kinyomtatott kis gyűjtemény nagyrészt Mathias Greiter, illetve strasbourgi zeneszerző kortársai dallamait tartalmazza. Azonban e gyűjtemény dallamainak nagy részét később kicserélték.

Úgy tudjuk, hogy Guillaume Franc, egy roueni hugenotta, aki Genfben 1541-ben zenemester lett és a Saint-Pierre katedrális karnagya 1543-ban, mielőtt Lausanneban letelepedett volna 1545-ben, feltehetően ő volt a fő — s talán egyetlen — szerzője az új dallamoknak, melyeket az 1542-es és 1543-as gyűjteményekben publikáltak. Bizonyítékunk azonban nincsen erre, mert sok más reformált hitű zeneszerző élt és dolgozott ebben az időben Genf környékén egyházzenei szolgálatban, úgymint Eustorg de Beaulieu, Francois Gindron és Thomas Malingre.

Az 1551-es zsoltároskönyvben található egy megjegyzés, amelyben a dallam-szerző megnevezte magát. Loys Bourgeois-ról van szó, aki Párizsban született, majd Genfbe menekült, és itt 1545-1552. között a Szent Péter katedrális kántora volt (és híres zeneszerző). Annyi tehát biztos, hogy 45 és 125 között van azoknak a dallamoknak a száma, amelyeket a Genfi Zsoltároskönyvben neki köszönhetünk. Bizonytalanok vagyunk azonban további 40 dallam szerzőjét tekintve, melyek először az 1562-es kiadásban jelentek meg. A Genfi Tanács

33

feljegyzései két ízben is Péter mester kántornak tulajdonítja ezeket a dallamokat. A szerencsétlenség azonban az, hogy egyrészről volt egy bizonyos Pierre Dagues nevű muzsikus, aki 1557-től egészen 1571-ig, szerencsétlen haláláig kántora volt a Saint Pierre katedrálisnak. Ugyanakkor Genfben élt egy Pierre Valette nevű zenész is, akinek több zenei publikácója volt, többek között írt egy új szolfézs módszertant is. Ezeken kívül még ott volt Pierre Dubuisson kántor, azelőtt egy bourguignon-i lelkész, aki 1547-ben Genfbe menekült és a St. Pierre katedrálisnak a kántora volt Pierre Dagues után. Végül pedig ott volt még Pierre Davantés, muzikológus és zeneszerző, akire — ha nagyon akarjuk — szintén alkalmazhatjuk a kántor jelzőt. Így tehát biztos szerzőként csupán Loys Bourgeois-t említhetjük; a Genfi Zsoltároskönyv további dallamszerzőinek azonosításáról le kell mondanunk. Így anonimok kell hogy maradjanak, mint a régi katedrálisok építői.

Kálvin JánosElőszó a Zsoltároskönyvhöz

A keresztyéneknek, mindazoknak, akik szeretik az Isten igéjét, köszöntését küldi.

Nagyon kívánatos, és felettébb szükséges dolog a keresztyén világban, hogy minden egyes hívő — ott, ahol lakik — állandó közösségben éljen az anyaszentegyházzal: tehát járjon el egyaránt a vasárnapi meg a hétköznapi összejövetelekre, amelyeknek föladatuk az Isten tisztelete és szolgálata. Ámde ennek következtében hasznos és célszerű, hogy minden hívő tudja és értse azt, ami a templomban szóval és cselekedettel végbemegy, mert csak így nyerhet belőle lelki épülést és gyümölcsöző tapasztalatot. Hiszen a mi Urunk, amikor megállapította, milyen rendet kell megtartanunk, midőn az Ő nevében össze-gyülekezünk, nem azért cselekedte ezt, hogy pusztán szórakoztassa az embereket bizonyos látni- és néznivalókkal. Ő azt akarta, hogy az istentisztelet-ből lelki haszna legyen az Ő egész népének. Pál apostol is erről tesz bizony-ságot, amikor azt rendeli, hogy mindaz, ami a keresztyén gyülekezetben történik, legyen mindenek közös épülésére (1Kor 14,26). Márpedig a szolga nem rendelné ezt, ha az Urának nem ez lett volna a szándéka.

Ez azonban csakis akkor lehetséges, hogyha megfelelő tanítást nyerve, mindazt meg tudjuk érteni, amit az Úr a mi lelki okulásunkra rendelt. Mert amit általában rólunk híresztelnek, hogy hitbuzgalmunk imákban és szertartásokban merül ki, anélkül, hogy abból valamit is értenénk, az gúnyolódás csupán. Nem halott dolog az, sem nem állati cselekvés, és nem is egyszerűen Isten iránti érzelmek megnyilvánulása, hanem élő cselekedet, mely egyenesen a Szentlélektől való,

34

közvetlenül a szívre hat, és megvilágosítja az elmét. Ha lehetséges volna az, hogy okuljunk azon dologból, amelyeket látunk, de értelmükkel nem vagyunk tisztában, Szent Pál nem tiltotta volna oly eréllyel az idegen nyelvek használatát, és nem érvelt volna eképp: csak ott van okulás, ahol van tanítás. Amennyiben kellő módon kívánjuk megtartani a mi Urunk szent rendeléseit, amelyeket az Anyaszentegyház kebelén gyakorolunk, a legfontosabb tudnunk azt, hogy azokban mi foglaltatik, hogy mit jelentenek, és minő célra törekszenek, mi által a gyakorlat hasznos és üdvözítő, következésképp a rendelések szerint való lesz.

Alapjában véve a mi vallásos összejöveteleinken három ilyen dolog megtartását rendelte Urunk, s ez a három: az Ő igéjének hirdetése, a nyilvános és ünnepélyes imádság, meg az Ő sákrámentumainak kiszolgáltatása.

Ezuttal nem szólok az igehirdetésről, mivel az nem tárgya e könyvnek. Ami a másik két dolgot illeti, afelől egyenesen a Szentlélek parancsolatára támaszkodhatunk: az imádságok csakis a nép által ismert és használt nyelven mondhatók, és ahogy az apostol mondja, a gyülekezet nem mondhat áment az imára, amely idegen nyelven hangzott el. Minekutána pedig azt mindenki nevében mondjuk, mindenki résztvevője az imádságnak. Ennek megfelelően nagy méltánytalanságnak mondhatjuk azt, hogy templomainkba a latin nyelvet vezették be, holott azt jobbára nem értik az emberek. És nincs oly okoskodás vagy ügyeskedés, amely megbocsáthatóvá tenné eme cselekedetet, hisz az minden bizonnyal Istentől elrugaszkodott és néki nem tetsző. Nem gondolhatja senki, hogy tetsző lehet Isten színe előtt bármi is, ami az Ő akarata ellen való. Nem is tudnánk őt jobban megbotránkoztatni, mint véle szembeszegülésünkkel, s azzal, hogy eme lázadásból dicsőséget szövünk magunknak, mintha az olyan szentséges és dicséretre méltó dolog volna. Ami a sákramentumokat illeti, ha természetüket tekintjük, rájövünk, hogy emberhez méltatlan dolog az a mód, ahogy kiszolgáltatásukat végzik, hogy a gyülekezet csak látványában követi azt, s a benne foglalt misztériumokat fel nem foghatja. Mert ha ezek látható szavak (ahogy Szent Ágoston fogalmaz), nem szabad csupán a külcsin látványosságával megelégednünk, hisz az csak akkor szolgálja szellemi épülésünket, ha a tanításokat is halljuk mellette. És amikor a mi Urunk megalkotta azokat, tisztán szólt erről, mondván ez a tanúság ama Szövetségről, amelyet Ő velünk megkötött, és amit halálával megpecsételt. Hogy eme tanítások elhangozzanak tehát, tudnunk, s értenünk kell a benne foglaltakat, máskülönben Urunk hiába nyitotta szókra száját, ha nincs fül, amely meghallaná azokat. Habár e témában vitázni ma már valóságos mesterséggé nőtte ki magát, mire döntés születik a dologról, már mindenki számára alapigazsággá válik ama meggyőződés, hogy csupán szemfényvesztés és vásári mulatság a nép oly jelekkel való szórakoztatása, melyből ő mit sem fog fel. Bárki láthatja, mind szentségtelenítik meg Jézus Krisztus sákramentumait, mikor úgy szolgáltatják ki azokat, hogy a gyülekezet értetlenül hallgatja az elhangzó szavakat. És láthatjuk a

35

babonaságokat, amelyek ebből fakadnak. Hisz már afféle közvélekedés, hogy a keresztelő víz, vagy az úrvacsora borának és kenyerének megszentelése amolyan ráolvasásszerű babonaság. Nem csoda ez, ha az egyszerű ember annyit lát, hogy érzéketlen dolgok szentségessé válnak azon szavak által, amelyekből ő nem ért semmit. Holott az igazi megszentelést a saját szavainkkal kell végezni, hogy amikor az elhangzik és meghallják, megértsék azt, ami, ahogy Szent Ágoston mondja, Jézus Krisztus szavaiban kimondatlanul benne foglaltatik. Hiszen nem mondja azt, hogy a kenyér az Ő teste, de szavait a hívekhez intézve így szól: Vegyétek és egyétek. Tehát ha megfelelően akarjuk kiszolgáltatni a sákramentumokat, hozzá kell adni a tanítást is, akik nincsenek ehhez hozzászokva, hisz így van ez minden új dologgal. De ha Jézus Krisztus tanítványainak tartjuk magunkat, úgy való, hogy tanítását előbbre valónak tartsuk, mint szokásainkat. És nem szabad hogy újnak hasson az, ami kimondatott a kezdet kezdetén.

Hogy ha mindez még nem érthető egyesek számára, imádkozzunk Istenhez, hogy világosítsa meg a tudatlanok elméjét és értesse meg velük, hogy mennyivel bölcsebb Ő a föld összes emberénél, és hogy tanuljon meg mindenki továbblátni a saját orránál, és felülemelkedni elvakult vezetőinek megveszekedett és bolond bölcseletein. Ugyanakkor Anyaszentegyházunk hasznára jónak láttuk egy kis könyvbe egybefoglalni az imádságok és a sákramentumok szövegeit, hogy mindenki könnyűszerrel megtalálhassa, hogy mit kell mondania és cselekednie a keresztyén gyülekezetben. Habár e könyv nemcsak azoknak lesz jó szolgálatára, akik a mi egyházunknak tagjai, hanem azoknak is, akik tudni szeretnék, hogy milyen szabályokat kell betartani, amikor összegyülekeznek Jézus Krisztus nevében.

Nos hát összegyűjtöttük a sákramentumok kiszolgáltatásának és a házasság megáldásának sommázatát, hasonlóképpen az imádságokat és dicséreteket, melyeket használunk, ezekről a sákramentumok után lesz szó.

Ami a nyilvános imádságot illeti, ez kétféle lehet. Vannak olyan imádságok, melyeket csak egyszerű élőszóval mondunk, másokat meg énekelünk. Ez pedig nem valami újabb kori találmány, hanem mint a történelem bizonyítja, meg volt már az egyház kezdetétől fogva. Hiszen már maga Pál apostol sem pusztán az egyszerű élőszóval imádkozásra buzdít, hanem az éneklésre is (Ef 5,19; Kol 3,16). És azt csakugyan, tapasztalatból tudjuk, mekkora ereje és hatalma van az éneknek arra, hogy az emberi szíveket Istennek még forróbban, még szenvedélyesebben buzgó segítségül hívására és dicséretére indítsa és gerjessze föl. Arra magától értetődően nagyon is ügyelni kell, hogy az éneklés ne legyen afféle könnyedén csapongó, hanem legyen benne súly és fenség, amint Ágoston egyházatya mondja. Vagyis tehát nagy különbségnek kell lennie az asztali és

36

házi muzsika, meg a zsoltár között: amarra vígadnak az emberek, emezt pedig a szent gyülekezetben éneklik, Istennek és az Ő angyalainak színe előtt.

Helyes ítélettel, reméljük, mindenki szentnek és tisztának fogja találni az éneklésnek azt a formáját, amelyet ebben a könyvben bemutatunk. Hiszen az egyszerűen alkalmazva van a lelki épülésnek arra a céljára, amelyről már szólottunk. Igaz, hogy az éneklés léleképítő munkája nem szorítható pusztán csak a templom falai közé. Odahaza is, meg még künn a mezőn is, ösztön és eszköz lehet számunkra az ének, hogy dicsérjük az Istent, szívünket hozzá emeljük, s az Ő erejéről, jóságáról, bölcsességéről és igazságos voltáról elmélkedve megvigasztalódjunk. Hogy pedig erre mekkora szükségünk van, azt jóformán ki sem lehet beszélni.

Először is nem ok nélkül buzdít bennünket oly odaadóan a Szentlélek a Szentírás által, hogy örvendezzünk Istenben, és hogy minden egyéb örömünknek is ez az öröm legyen a valódi célja. Tudja ugyanis a Szentlélek, mekkora bennünk a hajlandóság a hiábavaló örvendezésre. Természetünk folyvást arra vonz és csalogat bennünket, hogy minden bolond és bűnös vigasságnak megkeressük a módját. A mi Urunk viszont mindenképpen el akar bennünket vonni a test és a világ csábításaitól s ezért minden lehetséges utat-módot megad nekünk arra, hogy mi abba a valódi lelki örvendezésbe foglaljuk magunkat, amelyet Ő minekünk annyira ajánl. Márpedig sok dolog van, ami alkalmas felüdíteni és gyönyörködtetni az embert, de a zene ezek közt vagy a legelső, vagy legalább az egyik legfőbb: nem is gondolhatunk egyebet, minthogy egyenesen erre a célra ajándékozta Isten. Azonban éppen ezért annál gondosabban kell ügyelnünk arra, hogy valamiképpen vissza ne éljünk vele: be ne szennyezzük csúfosan és azt, amit nekünk javunkra és üdvösségünkre adott Isten, kárhozatunkra ne fordítsuk.

Ha semmi egyéb okunk nem volna is rá, maga ez az egy elég, hogy arra intsen: éljünk fegyelmezetten a zenével, vegyük teljes tisztességben hasznát, ne legyen az számunkra alkalommá a fékeveszett erkölcsi bomlásra, a tobzódó gyönyörűségekben való elpuhulásra — ne legyen se paráználkodásnak, se semmiféle más szemérmetlenségnek az eszközévé. Ámde még egyebet is meg kell gondolnunk itt. Nem igen van még valami a világon, ami — miként Platón, a görög bölcs is helyesen megállapította már — jobban tudná erre-arra forgatni és hajlítani az emberi erkölcsöket, mint a zene. Csakugyan, tapasztalásból tudjuk, hogy a zenének valami titkos és szinte hihetetlen ereje van a szíveket megmozdítani vagy így, vagy amúgy.

Így tehát csak annál szorgalmasabban kell fegyelmeznünk a zenével élésünket a végből, hogy használjon a lelkünknek, és semmiképpen ne legyen veszedelmére. Ez az oka, hogy az egyház régi nagy tanítói gyakorta panaszkodnak a korukbeli

37

népre, hogy az annyira kedveli az alávaló, szemérmetlen dalokat, pedig azok — mondják nagyigazán — nem egyebek, mint az emberiség megrontására való halálos, sátáni méreg.

Amikor a zene hatásáról beszélek, mindig két dolgot értek: az egyik a szöveg, amely a tárgy és a tartalom, a másik pedig az ének, vagyis a dallam. Igaz, hogy amint Pál apostol mondja, már a puszta gonosz szó is megrontja a jó erkölcsöket (1Kor 15,33). De amikor a szóval együtt jár a dallam is, akkor az a szó sokkal hatalmasabb erővel be tud fúródni az emberi szív közepébe. Mint ahogy a bort tölcsérrel töltik a hordóba, úgy a mérget és a romlást a dallam csepegteti be a szívnek legmélyére.

Mitévők legyünk tehát? Gondoskodjunk ne csak tisztességes, hanem valósággal szent énekekről, hogy azok ösztökéljenek bennünket szüntelenül Isten segítségül hívására és magasztalására, meg arra, hogy az Ő cselekedetein elmélkedjünk, s ekként támadjon a szívünkben szeretet és félelem Ő iránta, az Ő dicsőségére. Ámde igazán mondja Szent Ágoston: senki sem tud Istenről méltóképpen énekelni, csak az, akit Ő tanít meg erre. Ezért akármerre is keresgéljük körös-körül, sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket nem találhatunk, mint a Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szentlélek tanította meg őt. Amidőn tehát ezeket énekeljük, bizonyosak lehetünk abban, hogy e szavakat maga Isten adja a szánkba, mintha csak Ő maga énekelne bennünk önnön dicsőségét magasztalva.

Ezért buzdítja annyira Aranyszájú János egyházatya mind a férfiakat, mind a nőket s a gyermekeket: szokjanak hozzá a zsoltárok énekléséhez, s ez által igyekezzenek lélekben fölemelkedni az angyalok társaságába. Ámde azt se felejtsük, amit Pál apostol mond: a szent énekeket nem lehet másként énekelni, csak szívből. Szívből énekelni pedig annyit is jelent, mint értelemmel énekelni. Éppen ebben van a különbség, úgymond Ágoston, az emberek és a madarak éneke közt. Lám, szépen tud énekelni a kenderike, a fülemüle, meg a papagáj is, de értelme egyiknek sincsen. Az ember pedig éppen azt kapta ajándékba Istentől, hogy ha énekel, tudja is, mint mond. Viszont a megértésnek járjon nyomába a szív érzelme is, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az éneket emlékezetünkbe véssük, s ekképpen lelkünk szüntelenül tudja zengeni azt.

Mindezeknél fogva ezt a könyvet különösképpen ajánlom mindenkinek, aki Isten szerint való szent örömre vágyakozik, olyanra, amellyel egyként szolgálja a saját üdvösségét, meg felebarátai javát. De nincs is szükség rá, hogy nagyon ajánlgassam: hiszen ez a könyv önmagában hordja becsét és dicséretét. Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák eddig szokásos énekeiket, amelyek részint üresek és ledérek, részint ostobák és esetlenek, részint pedig szennyesek és hitványak, s ennek következtében valamennyi rossz

38

és ártalmas — s bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal!

Ami a dallamokat illeti, azért alkalmaztunk ebben a könyvben ilyen fegyelmezett dallamformákat, mert ezeket ítéltük legalkalmasabbnak arra, hogy a szent tárgyat megfelelő súllyal és méltósággal zengjék és hogy — amiként kifejtettük — a szent gyülekezetben is énekelhetők legyenek.

Kelt Genfben, 1543. június 10-én.Fordította: Dr. Révész Imre (1939)Az eredetivel egybevetette és kiegészítette Jeney Zoltán (2001)

Tíz összefoglaló gondolat és tíz kérdés Kálvin Előszava alapján

1. „Mindazoknak, akik szeretik Isten igéjét.” Kérdés: Szeretjük Isten igéjét? Ha igen, hogyan szeretjük?

2. Minden hívő járjon buzgón gyülekezetébe, a vasárnapi és hétköznapi istentiszteletekre.

Kérdés: Van gyülekezetünk? És járunk oda buzgón?

3. Isten akarata az, hogy értsük, ami az istentiszteletben szóval és cselekedettel végbemegy, hiszen Ő nem szórakoztatni akar bennünket a sok néznivalóval.

Kérdés: Vajon épülünk-e az által, hogy részt veszünk az istentiszteleten? Származik-e abból számunkra lelki haszon?

4. Isten rendelése szerint az istentiszteleten három dolog történik: az Ő igéjének hirdetése; az imádkozás két formában: élő szóval elmondva, illetve énekelve; a sákrámentumok kiszolgáltatása.

Kérdés: Vajon megtapasztaltuk-e már azt, hogy énekünk ereje által szívünk még jobban felgerjedt Isten magasztalására?

5. Az éneklés léleképítő munkája nem szorítható pusztán csak a templom falai közé.

Kérdés: Szoktunk-e máskor is énekelni (odahaza, utcán járva, munka közben), ezáltal is építve lelkünket? Őhozzá emelve szívünket magasztaljuk-e bölcsességéért, hatalmáért, teremtő voltáért?

6. Nem ok nélkül buzdít bennünket a Szentírás, hogy örvendezzünk Istenben (Fil 4,4, Örüljetek az Úrban…)

Kérdés: Vajon az Úrban van-e a mi alapvető örömünk, vagy egy sor más hiábavaló dologban?

39

7. Isten ajándéka a zene, de vissza ne éljünk vele! A zenének hihetetlen ereje van a szíveket megmozdítani vagy így, vagy amúgy.

Kérdés: Tudjuk-e ezt? Elhisszük-e ezt? E szerint élünk-e a zenével? Olyan zenét hallgatunk, ami használ a lelkünknek?

8. Amikor Kálvin a zene hatalmáról beszél, két dolgot említ: a szöveget és a dallamot. Már a puszta gonosz szó is megrontja a jó erkölcsöket (1Kor 15,33), de a szöveg, együtt járva a dallammal, sokkal nagyobb erővel fúrja be magát a szív legmélyére.

Kérdés: Fontos-e nekünk a jó erkölcsünk? Igyekszünk-e szeplőtelen, tiszta életet élni? (Fil 2,15)

9. A szent énekeket nem lehet máshogyan, csak szívből énekelnünk. Kérdés: Mi van a szívünkben? Ki van a szívünkben?

10.Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák ledér, üres, szennyes, hitvány, rossz és lelküknek ártalmas énekeiket! Kérdés: És mi vajon nem hallgatunk naponta szennyes, lelkünket károsító zenét? Ha igen, miért nem hagyjuk el?

Isten legyen valamennyiünknek segítségére abban, hogy e kérdések tekintetében előbbre lépjünk onnan, ahol most állunk!

A Genfi Zsoltároskönyv 1562. évi teljes kiadása

A teljes zsoltároskönyv kinyomtatása 1561-1562. évben a genfi nyomdáknak a XVI. századi legkolosszálisabb vállalkozása volt, és minden idők nyomdászatának egyik legfantasztikusabb teljesítménye. A keretek megválasztása, a gyártás monopóliuma, a kiadási szerződés, a munka elosztása, a kiadott példányszám bevételeinek elosztása: ebben az egész ügyben minden rendkívüli. A vállalkozás fejéül egy igen gazdag lyoni kereskedőt, Antoine Vincent-t választották. Ő Jacques Spifame-nek és Germain Colladon-nak volt a barátja, kapcsolatban állt a genfi hugenotta elittel és megtalálta a módját, hogy hogyan tud lyoni polgár, sőt lyoni városi tanácsos maradni, és lyoni könyvesboltját üzemeltetni a Merciére utcában, annak ellenére, hogy 1557-től Genfben telepszik le, ahol ingatlanokat szerez, leányait férjhez adja és szerződéseket köt. Meggyőződéses kálvinista volt és Jean-Francois Salvart lelkipásztor apósa, valamint a lyoni és genfi megreformált gyülekezet között összekötő kapocsként is működött. Könyvkereskedelmi tevékenységében Lyonban elsőszülött fia, Barthelemy segítette őt, Genfben pedig másodszülött fia, Antoine II.

40

Tudjuk, hogy ebben az időben ahhoz, hogy egy könyvet nyereséggel lehessen a piacra dobni, ajánlatos volt egy privilégiumot, azaz gyártási monopóliumot beszerezni, melyet az állam garantált egy bizonyos számú éven keresztül. Theodor de Bèze két privilégiumot szerzett a zsoltároskönyv kinyomtatásához: az elsőt a Genfi Kistanácstól 1561. július 8-i dátummal, tíz évre, a másodikat IX. Károly francia királytól 1561. október 19-i dátummal, szintén tíz évre (A. Vincent fiának a javára). Ez a királyi privilégium, amely sokkal fontosabb volt a Genfi Kistanács privilégiumánál — és amelyből a kiadásokba az első években hosszú részlet volt belenyomtatva — két, Sorbonn-on tanító doktornak ortodoxia bizonyítványán alapul, miután azok megvizsgálták Theodor de Bèze fordítását és kiadták ezt a fordítás helyességéről szóló nyilatkozatot 1561. október 16-án. A privilégiumnak a megtárgyalása egyébként valóságos hőstett volt, Théodore de Bèze nagyszerű tette, aki igen ügyesen ki tudta használni az udvarba való meghívását. Meghívták ugyanis egy Poissy-i tanácskozásra, ahol találkozott Medici Katalin anyakirálynővel, aki nagy bizalmat tanúsított iránta. Így tudta sikerre vinni ezt a vállalkozást és kihasználni azt a rövid nyugalmi időszakot, amely a vallási összeütközések előtt még egy utolsó alkalmat adott a párbeszédre; mert aztán ezek a vallási összeütközések teljesen széttépték Franciaországot.

Antoine Vincent megérezte azt, hogy a zsoltároskönyv kiadása minden megreformált egyházban nagyon nagy siker lesz és ezért elhatározta, hogy több nyomdára (tipográfiai műhelyre) bízza a nyomtatást, akik aztán szimultán dolgoztak Genfben és Franciaországban. Így történt, hogy üzletkötője, Jasques Danés, 1562. február 26-án Párizsban 19 könyvkiadóval és nyomdásszal egyszerre kötött szerződést. A genfi szerződés feltételeit nem ismerjük, de megállapíthatjuk, hogy a genfi nyomdászoknak a közössége szintén kb. 20 mühelyből állott. Ezekhez még hozzá kell adni több nagy lyoni nyomdát (természetesen Vincent-nak és De Tournes-nak a nyomdáját), néhány vidéki nyomdát (Jean Darras-ét Metzben, Eloi Gibier-ét Orléans-ban, Abel Clemence-ét Rouen-ban és Christophe Plantin-ét d`Anvers-ben), akikkel Vincent jó kapcsolatot tartott fönn. Összesen tehát a teljes kiadás kinyomtatása 45 műhely között volt felosztva.

Az igazat megvallva, az 1562 tavaszán történt Wassy-i tömegmészárlás után Franciaországban a vallási zavargások kis híján polgárháborúhoz vezettek. A hugenották helyzete nagyon gyorsan megromlott, és úgy tűnik a párizsi nyomdászok közül többen is, akikkel A. Vincent szerződést kötött, visszaléptek a vállalkozástól, vagy pedig másoknak kellett átadniuk az ezzel kapcsolatos jogaikat. Genfben azonban teljes gőzzel működtek a nyomdák. Időben megrendelték a papírt a Divonne-i és a d`Allemogne-i papírgyárakban, és A. Vincent-nek arra is volt gondja, hogy Lyon-ból, már 1561 első hónapjaiban két

41

betűolvasztót is hozasson, így a példányszám olyan nagyságokat ért el, ami abban az időben valóban csillagászatinak volt tekinthető. Ismerjük ezeket a számokat. Ritka lelet egy történész számára. Egy olyan vitának köszönhetően, mely két nyomdászcsoport között zajlott, akik a Genfi Tanács elé jöttek, hogy kiürítsék zsákjukat; az államtitkár pontos feljegyzéseiből tudjuk, hogy 1562.január 27-én Genfben már 27 400 példány volt kinyomtatva a teljes Genfi Zsoltároskönyvből. Tehát minden kételkedés nélkül elfogadhatjuk, hogy az ebben az évben kinyomtatott Genfi Zsoltároskönyv példányszáma 30 és 50 ezer közötti lehetett.

Ami ennek a rendkívüli akciónak a nyereségét illeti, sem Clément Marot, aki már nyolc éve halott volt, sem a dallamok anonim szerzői, sem Theodor de Bèze nem részesült belőle, hanem nagyon evangéliumi szemlélet szerint a szegényeknek lett felajánlva. Ők azok, akik javára de Bèze lemondott jogairól és ezeket a szerzői jogokat a nyomtatás költségei alapján számolták (és nem az eladott példányszám alapján), 8 %-ban állapították meg a szerzői jogokat. A genfi diakóniai szervezet és egy-egy párizsi, illetve lyoni diakóniai szervezet kapta meg ezt a járandóságot, illetve ők azok, akiknek időnként nagy határozottsággal kellett követelniük a számos nyomdász könyvkiadótól, akikkel A. Vincent szerződést kötött.

A Genfi Zsoltároskönyv dallamai és azok feldolgozásai

Ami a zsoltárdallamok szerzőségét illeti, abban Claude Goudimelnek semmiféle része nem volt, bár ezt a téves adatot néhány szakkönyv így közli. A zsoltárdallamok létrejöttében Loys Bourgeoysnak (Bourgeois) van legfőbb érdeme. Ő 1541 nyarán érkezett Genfbe, ahol hamarosan kezébe vette a protestantizmus zenei ügyeinek vezetését. Ezek közül legfontosabb éppen a zsoltáréneklés kérdése volt, s Bourgeois ennek rendezését tekintette legfőbb feladatának. Szüntelenül ezen munkálkodott, s a Bèze-féle fordításokkal csaknem egyidőben elkészítette azoknak dallamait, egészen az 1554-1555-i zsoltárokig. 1557-ben el kellett hagynia Genfet.

Az 1542. és 1555. között megjelent zsoltárkiadások nagy száma tanúskodik Bourgeois állandó dallamszerző és dallamjavító vagy átdolgozó munkásságáról. Tőle származik Marot valamennyi zsoltárának végleges alakja, valamint Bèze első 34 zsoltáráé. Valószínűleg ő volt az is, aki Bèze 1554-ben megjelent öt zsoltárára a régebbiek dallamait alkalmazta. Az sincs kizárva, hogy Bèze maga írta egyes szövegeit ezekre a dallamokra.

Bourgeois készen kapta Marot 1539-ben Strasbourgban megjelent zsoltárainak melódiáit. Ezeket többé-kevésbé átalakította vagy kicserélte, s ebből az 1539-es kiadásból végül is csupán három dallam jutott el változtatás nélkül az 1562-es

42

teljes zsoltároskönyvig (a 36., 103. és a 137. zsoltár). Komolyabb változtatások árán tudott csak megmaradni a zsoltároskönyvben az 1, 2, 15, 91, 104, 114, 130. és a 143. zsoltárok. A többinek eredete már jóval körülményesebb. Bourgeois ezeket egykorú dallamok frázisainak felhasználásával szerezte.

Már az 1539–es dallamokat sem komponálták egyenesen Marot zsoltárai számára, hanem német korál dallamokat vettek át ezek éneklésére. A korál dallamok közül is nem egy népi eredetű. Az ősdallamokat azonban ma már lehetetlenség minden esetben felfedezni. Az előbb említett 11 strasbourgi dallam közül hétnél sikerült megtalálni a dallam életének előző állomását. A 36. zsoltár dallama Matthias Greiteré, a többi melódiaősök azonban mind távol állnak az egyházi zenétől.

Bourgeoisnak magának is — a kor szokásához híven — olyanféle volt a komponálásmódja, mint a strasbourgi dallamok szerzőjének, avagy a kor bármely más zeneszerzőjének. (Ennek a kornak kedvenc zeneszerzői eljárása az ún. paródiatechnika, amely egy kompozíció más irányú felhasználását, átdolgozását jelenti, sokszor úgy, hogy a szerző idegen komponista művéből vesz át részleteket.) 84 dallamnak ő adta meg a végső, a mai napig fennmaradt alakját. Az „ősdallamok” közül csak kettő határozottan vallásos ihletésű (a 110. és 125.), a többi dallam forrása francia és népi eredetű, egy zsoltárnak az őse pedig (a 25.) egy flamand dal.

Bourgeois 1551 után nem szerzett egyetlen új zsoltárdallamot sem. Bèzenek 1551-1554 között megjelent zsoltáraira a régebbiek dallamait alkalmazta. Máig is az ő elrendezése szerint éneklik a 63. zsoltárt a 17. zsoltár dallamára, a 64. zsoltárt az 5. zsoltáréra, a 65. zsoltárt a 72. zsoltáréra, a 67. zsoltárt a 33. zsoltáréra és a 111. zsoltárt a 24. zsoltár dallamára.

Bourgeois 1557-ben elhagyta Genfet (minden bizonnyal szűkössé vált anyagi helyzete miatt). A zsoltárok ügye új kezekbe került. Csak keresztnevét tudjuk annak a genfi kántornak (Maître Pierre), aki Bourgeois munkáját befejezte. Péter mester is láthatólag Bourgeois módszerével dolgozott: dallamait ő is már meglevő muzsikák egyes mondataira alapozta. Bèze utolsó 62 zsoltárára 40 dallamot komponált (22-re pedig változtatás nélkül alkalmazta a Bourgeois-féléket).

De fontos és tanulságos az a változás is, amely a melódiák hozzáadása következtében a versformákon végbement. A dallamok bizonyos tekintetben — legalábbis a szemnek — átalakították a versformát. A dallamszerzők a visszáját csinálták meg annak az operációnak, amelyet Marot a ballade-formán végzett: a quatraineket ismét egyesítették, a kettévágott ballade-ot összevarrták. Ez

43

természetesen nem vonatkozik minden zsoltárra, hanem csak azokra, amelyekre két szakaszt egybefogó dallamot komponáltak, pl. 47. zsoltár.Volt egy versforma, amelyre a dallamnak ez a több szakaszt egybefogó ereje végzetes volt: a „terze rime” strófa az, amelyet Marot a 37. zsoltárban használt, s amelyet Bèze a 119. zsoltárban lemásolt. Az aba bcb cdc stb. háromsoros — strófának szinte nem is nevezhető — képletekből így egy különös ababcb alakulat került ki, amelyet minden továbbfordító gondolkozás nélkül sixainnek vett, s mint olyat is kezelt. Ez aztán a többi nép zsoltároskönyveiben — a magyarban is — az alapforma végleges eltorzulásával járt.

A Marot-Bèze-féle szövegek hamarosan világsikerre tettek szert, amit nem utolsó sorban dallamaiknak köszönhettek. Hogy népszerűségükben melódiáik-nak is nagy szerep jutott, azt a dallamok rengeteg többszólamú feldolgozása mutatja. A kor legnagyobb zenészei: Lassus, Claude le Jeune, majd később Sweelinck is szívesen használták fel kompozícióikban a zsoltárdallamokat, amelyeket rajtuk kívül még a zeneszerzők egész serege dolgozott fel (Janequin, Certon, Jambe de Fer stb.). Claude Goudimel, a protestáns karéneklés atyja a teljes zsoltároskönyvet két változatban is feldolgozta: egyrészt homofón (hang hang ellenében) szerkesztésben, másrészt ún. cantus-firmus-motteta technikával. Ezen kívül készültek nagyobb szabású polifón imitációs zsoltárkompozíciói is. A három feldolgozás-tipus közül a homofón négyszólamú volt az, amely elindította a zsoltároskönyvet a nemzetközi siker útján. Mindmáig ez a leghasználtabb mű a protestáns egyházi éneklésben.

Goudimel homofon négyszólamú feldolgozásának első kiadása 1565-ben Francois Jaqui nyomdájából került ki. Mint a kiadás előszava tanúsítja, a szerző eredetileg nem is templomi, hanem házi éneklésre szánta művét. Goudimel itt hangsúlyozza, hogy a négyszólamú zsoltáréneklés nem kifogásolható mindaddig, míg a templomi dallamokon változtatás nem esik. A feldolgozás az ún. „hangjegy hangjegy ellen” elve szerint történik. A rendszerint a tenorban levő szillabikus dallam minden hangjának a többi három szólam egy-egy hangja felel meg. A négy szólam tehát izoritmikus volna. Csak a szinkópák körül mutatkoznak eltérések, ahol a kísérő szólamok rendszerint az alapritmust adják a szinkópáló dallammal szemben. A zsoltároskönyvnek e kiadása lett egyike a legelterjedtebbeknek a puszta dallamokat és szöveget tartalmazó zsoltároskönyv mellett, amely már az előbbiek megjelenéséig is több mint 60 kiadást ért meg (1562-1565!).

Hagyományos verziójában tehát a Genfi Zsoltároskönyv mindig is kizárólag egyszólamú volt. Más reformátorokkal együtt Kálvin úgy találta jónak, hogy az éneklés és a beszéd az istentiszteleteken váltsa egymást. De a hívek éneklését csak egy szólamban tudta elképzelni. Számára a szavak értelme az elsődleges. A gyülekezetnek értenie kellett, amit énekel. „Mindig vigyázni kell arra, hogy a

44

fülek ne legyenek figyelmesebbek az ének harmóniájára, összhangzására, mint a szellem a szöveg lelki értelmére.” A többszólamú éneklést azért nem száműzték a kálvinista városból. A reform ugyan kitiltotta a közös istentiszteletekről, ezzel is jelezvén egy határozott elkülönülést a középkori hagyománytól, azonban szívesen fogadta a családi istentiszteleteken, vagy az otthon tartott gyülekezeti alkalmakon. Így tehát karrier várt a kíséretet készítőkre és nem is volt belőlük hiány. A fentebb felsorolt zeneszerzők mellett még a következők neveit említhetjük, mint akik írtak kóruszenét a Genfi Zsoltároskönyv egyes dallamai-ból: maga L. Bourgeois, aztán Thomas Champion, Richard Crassot, Pascal de l’Estocart, Jean Le Grand, John Black. De meg kell említenünk még Le Roy és Nicolas Vallet nevét, akik lantfeldolgozásokat, és a vak holland Jacob van Eycket, aki furulyavariációkat írt zsoltárdallamokra.

Azok az ún. többszólamú egyházi hangnemek, amelyek a gregorián hangnemek és a dúr-moll-rendszer közötti átmenetet képviselik, és amelyekre a genfi zsoltárdallamok épülnek, a következők: dór, fríg, mixolíd, eol és ion. Szükséges megjegyeznünk, hogy a genfi zsoltárdallamok lényegében olyan cantus firmusok, amelyek a latens (illetve valóságos) többszólamú egyházi zeneművek kiemelt szólamai. Eldönthetetlen az a kérdés, hogy a dallamok keletkezése pillanatában vajon már megvolt-e a dallamokkal együtt a harmónia is? Goudimel ugyan három évvel a Genfi Zsoltároskönyv megjelenése után, l565-ben készíti el kórusletétjeit, de ne feledjük, ehhez a basszusokat (tehát lényegében a harmóniákat) Le Roy 1552-es lantfeldolgozásaiból vette.

Ne tévesszen meg bennünket tehát az a tény, hogy e dallamokat Kálvin Genfben — liturgikus körülmények között — kizárólag egy szólamban énekeltette. Ennek okát nem Kálvin zenei tájékozatlanságában, hanem a reformátor jól átgondolt teológiájában kell keresnünk.

A genfi zsoltárdallamok hangnemi megoszlása szám szerint a következő képet mutatja:

Dór: 2, 5, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 20, 23, 24, 28, 33, 34, 37, 40, 41, 45, 48, 50, 59, 61, 77, 80, 88, 90, 91, 92, 96, 104, 107, 112, 114, 115, 120, 125, 128, 129, 130, 137, 143, 146, 148, 149 (összesen: 46 dallam);

Fríg: 17, 26, 31, 51, 83, 94, 100, 102, 132, 141, 147 (összesen 11 dallam);

Mixolíd: 15, 19, 27, 30, 44, 46, 57, 58, 74, 85, 87, 93, 103, 113, 117, 121, 126, 136, 145 (összesen 19 dallam);

Eol: 4, 6, 16, 18, 22, 38, 39, 55, 65, 106, 110 (összesen 11 dallam);

45

Ion: 1, 3, 21, 25, 29, 32, 35, 36, 42, 43, 47, 49, 52, 54, 56, 60, 66, 73, 75, 79, 81, 84, 89, 97, 99, 101, 105, 119, 122, 123, 124, 133, 134, 135, 138, 140, 150 (összesen 37 dallam).

Mindösszesen: 124 dallam.

46

Útmutató a XVI. századi kotta helyes olvasásához

Két zsoltár (a XXIII. és a XLIII.) kétféle alakban látható: egyrészt a Genfi Zsoltároskönyvből (1562) vett fakszimile, másrészt annak mai (2001) átírása.

1) Először tekintsük meg, melyek azok a kottaírási jelek, amelyek azonosak az akkori és a mai kottában, és jelentésük is azonos. Három ilyet találunk:

a) az ötvonalas kotta;b) a b előjegyzés;c) a dallam végét jelző kettős záróvonal.

2) Ezután vizsgáljuk meg azokat a jeleket, amelyeknek csupán alakja változott meg, de jelentése nem. Ilyen jelek a kottában:

a) Kulcsok. Akkoriban általában a c-kulcsokat használták (amely kulcs a c¹ hang helyét adta meg), ma pedig a violin- vagy g-kulcs használatos leginkább (ez a g¹ hang helyét rögzíti). Ezt a c-kulcsot a XXIII. zsoltárban a negyedik kottavonalra, a XLIII. zsoltárban pedig az első kottavonalra helyezték. Tehát, az előbbi esetben a negyedik kottavonalra, utóbbiban pedig az első kottavonalra esik a c¹ hang. Mindkét típusú kulcs olvasása azonban (c-, illetve g-kulcs) ugyanazon olvasatot eredményez.

b) A hangok időértéke kétféle, itt is-ott is. A XVI. században a szögletes kottát semibrevisnek, az ugyanezen kottát szárral ellátva pedig minimának nevezték. A kétféle hang ritmikai aránya 2:1, ugyanúgy, mint az átírásban közölt negyed és nyolcad hangjegyek. A zsoltár legutolsó hangja szimbólikus hosszúságú. Ezt a hangot általában (mint pl. a XLIII. zsoltárnál) longa-nak írták (elvileg négyszer olyan hosszú, mint a semibrevis), vagy, mint a párizsi kiadású XXIII. zsoltárnál a longa még koronát is kapott. A mai átírás ezt a záróhangot félértékű hangnak jelöli. A relatíve hosszabb hang tehát azt jelenti: vége az éneknek (vagy legalábbis a versszaknak).

c) A dallamsorokat, mint formai egységeket, a mai kiadás mindig külön kottasorba írja, ez segíti az éneklőt az értelmes tagolásban. A XVI. században minden kottasort végig írtak — a helytakarékosság szándéka vezérelte őket.

47

A dallamsorok elválasztásának három módját figyelhetjük meg a Genfi Zsoltároskönyvben:

a dallamsor végén semibrevis (az átírásban negyed) értékű szünetjel áll (ilyen szünetjelet láthatunk pl. a XXIII. zsoltár 1., 2., 4. és 5. sora végén): a dallamsor végén minima (az átírásban nyolcad) értékű szünetjel van (ilyen szünetjel áll pl. a XLIII. zsoltár 1. sora végén): a sor végén egyáltalán nincs szünetjel (ún. enjambement — hosszú folyamatos mondat figyelhető meg). Ily módon van összekötve például a XLIII. zsoltár 5. és 6. sora, vagy a XXIII. zsoltár 3. és 4. sora).

A XVI. századi kottasorok végén láthatunk egy olyan horog formájú jelet (az ún. custos-t), amely az olvasónak előre jelzi a következő sor elején álló hangjegy pontos magasságát. Ez a figyelmeztető jel a későbbi évszázadok folyamán feleslegessé vált és elmaradt.

3) Van azonban valami, ami más jelentésűvé lett, mint volt a XVI. században: a szolmizáció. Ismerjük a mai szolmizációs hangokat. Ezek: do re mi fa so la ti (és utána újra do stb.). A XVI. századi (sőt, már több évszázad óta) ilyen: UT RE MI FA SOL LA. (A szolmizálás eredetét tekintve lásd Arezzoi Guido himnuszát a 18. oldalon). A kétféle szolmizáció között két eltérés van: egy lényegtelen és egy fontosabb. Lényegtelen eltérés mutatkozik a hangsor első fokának elnevezése tekintetében. Ez a XVI. században UT, ma pedig do. Hogyha viszont megszámoljuk a hangsorok hangjait, azt látjuk, hogy a XVI. századi hangsornak 6 hangja van, s e hangsor neve hexachord, mai hangsorunk viszont 7 hangos, s ezt diatonikus hangsornak nevezzük. A diatonikus hangsor oktávismétlődéses: nyolcadik hangja újból do. Ez az ismétlődés a hexachordoknál nem létezik. Hogyha a dallam hangterjedelme túllép a 6. hangon, vajon hogyan szolmizáltak a XVI. században? Mert a dallamok hangterjedelme (ambitusa) általában jóval nagyobb 6 hangnál. Ezt a nehézséget úgy oldották fel a régiek, hogy három, egymásba csúsztatható hexachordot használtak, ám mind a háromnak ugyanaz volt a szolmizációja: UT RE MI FA SOL LA.

az elsőt hexachordum naturalenak hívták és ez a c hangról indult;a második a hexachordum molle volt, ami f hangról kezdődőtt;a harmadik pedig a hexachordum durum, g-ről indulva.

48

Hogyha tehát egy dallam LA után fölfelé folytatódott, nem TI-t olvastak, mint manapság mi (hiszen a ti elnevezés akkor még nem is létezett), hanem átmentek (mutáltak) egy másik hexachordba.

1570-től kezdték használni a si szolmizációs nevet, s ezzel a hexachord 6 hangját (ut re mi fa sol la) kiegészítették úgy, hogy ettől a hangsor hétfokúvá vált és megnyílt az oktávismétlés lehetősége. Egy évszázaddal később 1659-ben Gibelius írt először ut helyett do –t és si helyett ti –t, ugyanis ekkor már a szolmizációs hangok módosításainak is nevet adtak, mint pl. a so felemelésének si –t, a do felemelésének di –t, a mi leszállításának ma –t.

A XLIII. zsoltár szolmizálása (ahogy a hangjegyek elé írt betűkből látjuk) hexachordum molle-ban kezdődik, f-hangon. A második dallamsor harmadik hangja után történik a mutáció (Út Re Fa La). Ugyanis a dallamsor utolsó előtti hangja, majd f alá megy (e hangra). Márpedig ez az e-hang nincs meg a hexachordum molle-ban, így át kell helyezni a szolmizálást a hexachordum naturale-ba. Ezt a mutálást általában — amint láthatjuk — nem az utolsó pillanatban hajtották végre, hanem egy kicsivel már előtte.

4) Végül pedig, van a XVI. századi zenének olyan törvényszerűsége, amely nincs lejegyezve a kottában, mégis létezik, s ezért a mai átírásban jelezni kell. Szóljunk tehát a diézis kérdéséről is. A XXIII. zsoltár első és második dallamsora végén, valamint a XLIII. zsoltár harmadik dallamsora végén (az utolsó előtti hangnál) az átírásban olyan jelet látunk (kereszt, illetve feloldójel), ami az eredeti kottában nem található. Miért? A zsoltár dallamsorok vége igen gyakran egy ehhez hasonló, három hangos motívummal zárul, egy ún. völgymotívummal, ahol a két szélső hang ugyanaz, a közbülső pedig (az ún paenultima) a záróhang alatti fok. Ezt a hangot mindig vezetőhangnak énekelték, illetve játszották hangszeren is, nem csupán a XVI. században, hanem korábban, már a XIII. századtól kezdve. Ez a vezetőhang kisszekund távolságra áll a záróhangtól. Így a dór hangnem (amelynek záróhangja: d) vezetőhangja (ún. subsemitoniuma) mindig cisz (c helyett); a mixolid (záróhang: g) vezetőhangja fisz; az eol (záróhang: a) vezetőhangja pedig gisz. E módosítójeleket nem volt szokás kiírni, hiszen évszázados hagyományként vette tudomásul mindenki. A mai kottában azonban jelölnünk kell, mert hiányos a reneszánsz zenében való kottaolvasási jártasságunk. Sokáig úgy gondolták némelyek, hogy a diézissel való zsoltáréneklés helytelen gyakorlat, vagy pedig ízlés kérdése. Ez nem így van. A diézissel való (genfi) zsoltáréneklésnek a legszigorúbb szabályai és legegyértelműbb utasításai

49

vannak. Tehát: a genfi zsoltárok diézis nélkül való éneklése teljes mértékben hibás gyakorlat! Ábra Loys Bourgeois: Le droict chemin de musique (1550) c. zenepeda- gógiai könyvéből. Az első két orgonasípon magyarázza a diézis kadenciában való megvalósítását.

E témára vonatkozó bővebb információ a következő munkákban található:

Knud Jeppesen: Ellenpont (Bp. 1975)Bárdos Lajos: Modális harmoniák (Bp. 1961)„…eleitől fogva…” (ReZeM 024, Bp. 1993) E tanulmánykötet több dolgozata foglalkozik a diézis kérdésével, első sorban Gárdonyi Zoltán: Széljegyzetek a magyar református énekeskönyvhöz.Loys Bourgeois: Le droict chemin de musique — A muzsika igaz útja (fordította Jeney Zoltán, 2001, sajtó alatt). Psalterium Ungaricum (a Genfi Zsoltároskönyv dallamainak és Szenci Molnár Albert szövegének legújabb, urtext kiadása. A kötetet szerkesztette és a bevezető tanulmányt készítette Bólya József, Bp. 2001. — sajtó alatt).

A Genfi Zsoltároskönyv egyéb szövegei

Az 1562-es teljes Genfi Zsoltároskönyv első revíziója 1587-ben történt (még Th. de Bèze életében!) mintegy 70, indokolatlan változtatással és Kálvin Előszavának meghamisításával! Az első átgondolt (és szükséges) revízió Valentin Conrart munkája 1679-ben történt. Ez amiatt vált szükségessé, mert Rabelais és Racine kora között a francia nyelv jelentősen megváltozott.

A zsoltárokhoz hozzáillesztett énekekA Genfi Zsoltároskönyv már megszületésekor más egyházi énekeket is tartalmazott, nem csupán zsoltárokat. Az 1539-es strasbourgi énekeskönyv pl. közli Kálvin két énekét (Simeon éneke, Tízparancsolat) és Clément Marottól is négy éneket. A teljes kiadás (1562) „kánonjá”-hoz végül is Simeon éneke, és a Tízparancsolat tartozik, de már nem a kálvini szöveggel, hanem Marotéval.

Gyülekezeti énekek1595-ben történt az első kísérlet arra nézve, hogy a Genfi Zsoltároskönyvbe más egyházi éneket is belevegyenek (a Simeon énekén és a Tízparancsolaton kívül). Ekkor készítette az idős (túl a 70-en!) Th. de Bèze 16 énekből álló sorozatát. Szövegük többsége az Ószövetségből származik (Mózes-, Debóra- , Dávid-, Anna-, Ézsaiás-, Jónás-, Habakuk énekei) és az Újszövetségből Zakariás-, Mária éneke. Ezek felerészben genfi dallamokra énekelhetők, de a másik nyolc

50

énekhez maga Th. de Bèze komponált zenét! 1705-ben jelentette meg Bénédict Pictet első gyűjteményét, a Szent énekeket (12 tételt tartalmazott). A versgyűjtemény sikerét látva a szerző bővítette anyagát, s az 1708-as új kiadásban már az énekek száma 54-re emelkedett. A Genfi Zsoltároskönyv kiadói B. Pictet énekeiből is hozzátettek néhányat a 150 zsoltárhoz.

LiturgiaA Genfi Zsoltároskönyv sohasem csupán gyülekezeti énekeskönyv volt. Mindig tartalmazott válogatást vallásos szövegekből, ami által liturgiai mementóvá, vallásos tanítások kézikönyvévé és ájtatos könyvvé is vált. Az 1542-es kiadásban található egy Kálvin által a genfi gyülekezet számára irt liturgia: „Az egyházi imák formája annak a módjával, ahogyan a sákramentumokat ki kell szolgáltatni, az esküvőt celebrálni kell és a betegeket meg kell látogatni.” Egy másik, ugyancsak 1542-es kiadásban ugyanez a szöveg így változik: „Az egyházi könyörgések és énekek alakja a sákramentumok kiszolgáltatásának s a házasság megszentelésének módjával együtt a régi egyház szokásai szerint.” Jó egy évszázadig ezen nem változtattak. 1658-tól először kihagyják a betegek látogatására vonatkozó részt, majd tovább rövidítik és kizárólag a vasárnapi istentisztelethez kapcsolódó liturgiát közlik. Új liturgia jelenik meg az 1725-ös Genfi Zsoltároskönyvben, s ez sokkal szélesebb, mint a XVI. századi (összesen mintegy 30 imát és liturgiai szöveget tartalmaz).

Katekizmus és hitvallásokA Genfi Zsoltároskönyv tartalmaz katekizmust is, azaz, annak formáját, hogy a keresztyénségre hogyan kell tanítani a gyermekeket. Ez párbeszédes forma, ahol Isten szolgája kérdéseket tesz föl, a gyermek pedig válaszol. 1630-ig a Genfi Zsoltároskönyv minden kiadásában az „Imák formáját” elmaradhatatlanul követi a katekizmus. Az 1553 utáni kiadásokban találhatunk egy másik párbeszédes szöveget is, amelynek címe: „Az a mód, ahogyan a gyermeket ki kell kérdezni, akiket a mi Urunk Jézus Krisztus úrvacsorájánál akarunk fogadni.”

Tudjuk, hogy 1559. május 29-én a Franciaország megreformált egyházai I. Nemzeti Zsinatának képviselői elfogadták a Kálvin, Bèze és Viret által Genfben kidolgozott terv alapján azt a szöveget, amely 40 cikkelyből áll, és amelyet azóta Gallikán Hitvallásnak neveznek. Ezt az alapvető fontosságú szöveget eleinte csak néhány, 1570-től kezdve azonban a zsoltároskönyvek kiadásainak nagy része tartalmazza. A zsoltároskönyv liturgiai és hittani szövegeinek az együtteséhez 1587-től fogva néhány kiadó hozzáteszi még a Tízparancsolatot és a törvény összefoglalását.

ImádságokA liturgiai és hittani szövegek mellett a Genfi Zsoltároskönyv imagyűjtemény is. Az első teljes kiadásokban (1562-1563) nem kevesebb, mint 18 különböző imát

51

találunk. Számuk azonban az idők folyamán növekedett. Említsünk meg néhányat :

Ima reggel fölkeléskorIma az iskolában lecketanulás előttIma étkezés előttHálaadó imádság étkezés utánElalvás előtti imaMunka elkezdése előtt elmondott imádságImádság Istenhez, hogy adjon áldást munkánkraFogságban levő hívő imádságaIma, melyet akkor mondunk, amikor a Szentírást akarjuk olvasni, vagy amikor

prédikációt akarunk hallgatniHálaadó imádság igeolvasás vagy prédikáció utánIma hazulról elmenveA családapa feladata (kb. egy tucat imából álló sorozat)

A zsoltároskönyv tárgymutatói

A Genfi Zsoltároskönyvekben többféle tartalomjegyzék található. Az egyik tárgymutató felsorolja azokat a zsoltárokat, amelyeket ugyanarra a dallamra énekelnek. A Genfi Zsoltároskönyvben 14 olyan dallam van, amelyet két különböző zsoltárhoz énekelnek, négy olyan dallam, amelyet három zsoltárhoz is felhasználnak, és egy dallam van, amelyik négy különböző zsoltárhoz megy. Ezek a következők:

5=64, 14=53, 28=109, 31=71, 33=67, 46=82, 51=69, 60=108, 65=72, 68=36, 74=116, 77=86, 78=90, 117=127, 18=144, 140=Tízparancsolat.17=63=70, 30=76=139, 66=98=118, 100=131=142.24=62=95=111.

A Genfi Zsoltároskönyvben található egy másik tárgymutató is, egy olyan index, amelyben a szerint találhatjuk meg a zsoltárokat, hogy milyen alkalomból énekelhetjük, akár a templomban, akár mint magánember, mivelhogy a zsoltároknak igazából ez a célja. Ez tehát egy tematikus táblázat. A régi magyar zsoltároskönyvek bevezetőjében erről így olvashatunk: „Az Időknek és Dolgoknak alkalmatossági szerént így énekeld a ’Soltárokat, vagy azoknak némelly Verseit:” — ezek után hosszas felsorolás következik, hogy „reggel, este, étel előtt, étel után, adventkor, karácsonykor” stb. mely zsoltárokat énekeljük.

De 1553-tól találhatunk egy olyan tartalomjegyzéket is, mely azt mutatja, hogy milyen rend szerint éneklik a zsoltárokat a genfi istentiszteleteken. Ez egy előre

52

meghatározott rend volt, amely érvényes minden parókiára. Már 1546-ban kinyomtattak egy ilyen táblázatot és kiakasztották a templomok falára a Genfi Tanács rendeletére. Azt a 49 zsoltárt, ami ebben az időszakban már le volt fordítva, 17 hétre osztották el. 1551-ben, amikor a 83 zsoltárt tartalmazó gyűjtemény megjelent, akkor a ciklust igen meghosszabbították, hiszen a 83 zsoltárnak a teljességét 28 hét alatt kellett végigénekelni. 1562-től, amikor a zsoltároskönyv már teljes lett, a ciklus hosszát véglegesen 25 hétben állapították meg. Ez azt jelentette, hogy egy év alatt a Zsoltároskönyvet kétszer énekelték végig. Ez azt is jelentette, hogy az énekelt anyagot szétosztották a vasárnap reggeli és esti istentiszteletre és a szerdai istentiszteletre. Azt is meg kell jegyezni, hogy egyes zsoltárok, amelyek túl hosszúak voltak ahhoz, hogy egyszerre énekeljék el őket, ezeket több istentiszteletre osztották be, és a Zsoltároskönyvben a Pause szó jelezte a cezurák helyét.

53

Genfi Egyház zsoltáréneklési rendje • 1562

VASÁRNAP REGGEL A MÁSODIK HARANGSZÓ UTÁN

1. URam, Te nagy haragodban… 6. Zsolt. [1–5. vsz.][Elfáradtam bánatimban…] [6–10. vsz.]

2. Örvendez, URam, az király… 21. Zsolt. [1–7. vsz.][Kezeddel megleled őket…] [8–13. vsz.]

3. Mostan ti, hatalmassak… 29. Zsolt.URam, én csak Tebenned bíztam… 31. Zsolt. 1–8. vsz.

4. Dicsérlek Téged szüntelen… 35. Zsolt. 9–13. vsz.Ne bosszonkodjál az gonosztévőkre…. 37. Zsolt. 1–5. vsz.

5. Én nyavalyáim gyötrenek…. 38. Zsolt. 6–[11. vsz.][Azkik életemre törnek…] [12–] 16. vsz.

6.Egy szép dolgot hoz elő az én szívem… 45. Zsolt. [1–4. vsz.][Az királyok leányi ékességben…] [5–8. vsz.]

7. Hallgasd meg az én könyörgésem… 55. Zsolt. [1–6. vsz.][Hogyha ellenségem volt volna…] [7–12. vsz.]

8. Minket, ÚR Isten, elhagyál… 60. Zsolt. [1–3. vsz.][Gileádot is ezennel…] [4–7. vsz.]

9. ÚR Isten, áldj meg jóvoltodból… 67. Zsolt.Hogyha fölindol az Isten… 68. Zsolt. 1–3. vsz.

10. ÚR Isten, segíts, és tarts meg engem!… 69. Zsolt. [1–3. vsz.][Én rokonim idegennek tartnak….] [4–7. vsz.]

11. Szüntelen hirdeti én nyelvem… 71. Zsolt. 10–[13. vsz.][Hozzád hasonló ki lehetne?…] [14–] 18. vsz.

12. Dicsérünk Téged, Isten… 75. Zsolt.Hallgass én népem az én törvényemre!… 78. Zsolt. 1–8. vsz.

13. Osztán az József sátorát megveté… 78. Zsolt. 34–36. vsz.Hallgass meg, Izráel pásztora… 80. Zsolt. 1–5. vsz.

14. URam, ne hallgass illy igen… [Ő fejedelmi, mint…] 83. Zsolt. [1–6. 7–10. vsz.]Az ÚRnak irgalmát örökké éneklem…. 89. Zsolt. 1–4. vsz.

15. Énekeljetek, minden népek… 96. Zsolt. [1–4. vsz.][Az ÚRnak dicsőség adassék…] [5–9. vsz.]

16. Az Holdat helyheztetted az égre… 104. Zsolt. 10–[13. vsz.][Minden állat, URam, Tereád néz…] [14–] 18. vsz.

17. Az URat áldjátok, mert jó… 106. Zsolt. 1–[3. vsz.][Atyáinkkal egyetemben…] [4–] 7. vsz.

18. Dicsérjétek az URat, | Mert nagy Ő jóvolta… 107. Zsolt. 1–[5a.vsz.][Kik az nagy setétben…] [5b.–] 11. vsz.

19. Ez földről minden maradéki… 109. Zsolt. 7–[12. vsz.][Irgalmaddal biztatom lelkem…] [13–] 17. vsz.

20. Alef 1. Az olly emberek nyilván bódogok… 119. Zsolt. 1–4.vsz.Bet 2. Beszéld meg: Mit tegyenek az ifjak… 5–8. vsz.

21. Zajin 7. Gondold meg azt, és jusson eszedbe… 119. Zsolt. 25–28.vsz.Chet 8. Hiszem, Te vagy az én örökségem… 29–32. vsz.

22. Mem 13. Nagy szerelmem vagyon törvényedhez… 119. Zsolt. 49–52.vsz.Nun 14. Óránkint fáklyám nékem szent igéd… 53–56. vsz.

23. Kof 19. Teljes szívből Hozzád esedezem… 119. Zsolt. 73–76. vsz.Res 20. Vedd eszedben én nagy ínségemet… 77–80. vsz.

24. Ímé, melly jó és melly nagy gyönyörűség… 133. Zsolt.ÚRnak szolgái, mindnyájan… 134. Zsolt.

25. URam, Te megvizsgálsz engem… 139. Zsolt.Szabadíts meg engem, ÚR Isten… 140. Zsolt.

54

VASÁRNAP REGGEL IGEHIRDETÉS ELŐTT ÉS UTÁN

1. Óh, én URam és én Istenem… 7. Zsolt. [1–4. vsz][Verd meg az istenteleneket…] [5–9. vsz.]

2. Az Istenben bízom jó reménséggel… 11. Zsolt.Szabadíts meg és tarts meg, URam Isten… 12. Zsolt.

3. Tarts meg engemet, óh, én Istenem… 16. Zsolt. [1–3. vsz.][Dicséretet mondok én az ÚRnak…] [4–6. vsz.]

4. Hallgasd meg igazságomat… 17. Zsolt. [1–4. vsz.][Ótalmazz ellenségimtől…] [5–8. vsz.]

5. Szívemet Hozzád emelem… 25. Zsolt. [1–4. vsz.][Az Istennek minden úta…] [5–10. vsz.]

6. Légy ítélőm, URam… 26. Zsolt. [1–5. vsz.][Belső tisztaságban…] [6–12. vsz.]

7. Az ÚR Isten az én világosságom… 27. Zsolt. [1–3. vsz.][És az én fejemet Ő fölemeli…] [4–7. vsz.]

8. Hozzád kiáltok, kegyes URam… 28. Zsolt.Az gonosztévőnek dolgán… 36. Zsolt.

9. Dicsérlek, URam, Tégedet… 30. Zsolt. [1–4. vsz.][Mikoron jól volna dolgom…] [5–8. vsz.]

10. Nosza, istenfélő szent hívek… 33. Zsolt. 1–[3. vsz.][Az ÚR Isten, mint egy tömlőbe…] [4–] 6. vsz.

11. Mindenkoron áldom… 34. Zsolt. 1–[3. vsz.][Az Isten angyali…] [4–] 7. vsz.

12. Magamban elvégezém és mondám… 39. Zsolt. [1–4. vsz.][URam, hát nékem kiben kell bíznom?…] [5–8. vsz.]

13. Várván vártam az fölséges URat… 40. Zsolt. [1–4. vsz.][Nagy sok népek gyülekezetiben…] [5–8. vsz.]

14. Bizonyára jó az Isten… 73. Zsolt. 1–[4. vsz.][Szájokat nagy káromlással…] [5–] 9. vsz.

15. Tebenned bíztunk eleitől fogva… 90. Zsolt. [1–4. vsz.][Haragod miatt napja életünknek…] [5–9. vsz.]

16. Hallgasd meg, URam, kérésem… 102. Zsolt. 1–[4. vsz.][Porhamu nékem kenyerem…] [5–] 9. vsz.

17. Áldjad, lelkem, URadat, Istenedet!… 103. Zsolt. [1–6. vsz.][Mint az atya fiaihoz kegyelmes…] [7–11. vsz.]

18. Adjatok hálákat az ÚRnak.… 118. Zsolt. 1–[3. vsz.][Jelen vagyon velem az Isten…] [4–] 7. vsz.

19. Szeretem és áldom az ÚR Istent… 116. Zsolt. [1–5. vsz.][Hittem Istenben, mikor így szólék:…] [6–11. vsz.]

20. Magasztallak Téged, én Istenem… 145. Zsolt. [1–3. vsz.][Azért azmit teremtettél, minden…] [4–7. vsz.]

21. Mindennek előtte irgalmasságról… 101. Zsolt.Tarts meg, URam Isten, engem… 54. Zsolt.

22. Az ÚR tégedet meghallgasson… 20. Zsolt.Mikor az Siont az Isten… 126. Zsolt.

23. Hogyha ember házat épét… 127. Zsolt.Bódog az ember nyílván… 128. Zsolt.

24. Tehozzád teljes szívből… 130. Zsolt.Dicsér Téged teljes szívem… 138. Zsolt.

25. Szemem az hegyekre vetem… 121. Zsolt.Örülök az én szívemben… 122. Zsolt.

55

VASÁRNAP ESTE A MÁSODIK HARANGSZÓ UTÁN

1. Óh, én URam, ki erőt adsz énnékem… 18. Zsolt. 1–[3. vsz.][Nagy setét ködbe magát béfedezte…] [4–] 7. vsz.

2 .Én Istenem, én erős Istenem… 22. Zsolt. 1–[3. vsz.][Azki lát, minden csúfol engemet…] [4–] 7. vsz.

3. Minden én ellenségim között… 31. Zsolt. 9–[13. vsz.][Szégyenítsd meg az gonoszakat…] [14–] 19. vsz.

4. De az földet örökségül az hívek… 37. Zsolt. 6–[10. vsz.][Az istentelen sok kölcsent fölvészen…] [11–] 14. vsz.

5. Hogyha így kell sántikálnom… 38. Zsolt. 17–22. vsz.Hallottuk, Isten, füleinkkel… 44. Zsolt. 1–4. vsz.

6. Nagy az ÚR méltóságában… 48. Zsolt. [1–3. vsz.][Kit úgy erősített Isten…] [4–6. vsz.]

7. Irgalmazz, URam, irgalmazz nékem… 57. Zsolt. [1–3. vsz.][Magasztaltassál, URam, az égre…] [4–7. vsz.]

8. Isten, Te vagy én Istenem… 63. Zsolt. [1–3a. vsz.][Örül, mintha drága étkekkel…] [3b–7. vsz.]

9. Hogy az Te néped kivivéd… 68. Zsolt. 4–[7. vsz.][Az Istennek dicső hegye…] [8–] 10. vsz.

10. URam, hajolj szomorú lelkemhez… 69. Zsolt. 8–[10. vsz.][Búsult haragodat ontsd ki rájok…] [11–] 14. vsz.

11. URam, az Te itéletidet… 72. Zsolt. [1–5. vsz.][Nagy alázatoson imádják…] [6–11. vsz.]

12. Gonoszságokat de mégsem hagyák el… 78. Zsolt. 9–[12. vsz.][Ez népnek itt nagy lőn… Azért sok csapás miatt….] [13–16. 17–] 20. vsz.

13. Az szőlőtövet Egyiptomból… 80. Zsolt. 6–11. vsz.Örvendezzetek | Az erős Istennek!… 81. Zsolt. 1–11. vsz.

14. Az háborús tenger vagyon hatalmadban… 89. Zsolt. 5–[8. vsz.][Szent végezésedből mert Te egyszer szólál….] [9–] 12. vsz.

15. Az ÚR országol | És regnál nagy jól… 99. Zsolt.Ez földön ti, minden népek… 100. Zsolt.

16. Adjatok hálát az Istennek… 105. Zsolt. 1–[4. vsz.][Megemlékezik szünetlenöl… Én kenöttimet…] [5–8. 9–] 12.vsz.

17. Hamar elfelejték ismét… 106. Zsolt. 8–[11. vsz.][Ő csudáit Hám országban…] [12–] 15. vsz.

18. Kik az hajókon járnak… 107. Zsolt. 12–[16. vsz.][Ő az folyóvizeket…] [17–] 22. vsz.

19. Hálát adok, URam, Néked… 111. Zsolt. [1–3. vsz.][Népével nagy csudákat tett…] [4–6. vsz.]

20. Gimel 3. Cselekedd ezt szolgáddal kegyessen… 119. Zsolt. 9–12.vsz.Dalet 4. De lám, az porban hever életem… 13–16. vsz.

21. Tet 9. Ímé, szegény szolgáddal sok jót től… 119. Zsolt. 33–36.vsz.Jod 10. Kezeiddel formáltál engemet… 37–40. vsz.

22. Szamech 15. Ösztönössen gyűlölöm azokat… 119. Zsolt. 57–60.vszAjin 16. Pörpatvar nincsen nékem kedvemben… 61–64. vsz.

23. Sin 21. Űznek, kergetnek az fejedelmek… 19. Zsolt. 81–84. vsz.Tav 22. Zöngő kiáltásom jusson Hozzád… 85–88. vsz.

24. Áldjátok az ÚR Nevét… 135. Zsolt. [1–7. vsz.][Megáll örökké Neved…] [8–12. vsz.]

25. Tehozzád kiáltok, ÚR Isten… 141. Zsolt.No, dicsérjétek mindnyájan… 148. Zsolt.

56

VASÁRNAP ESTE IGEHIRDETÉS ELŐTT ÉS UTÁN

1. Azki nem jár hitlenek tanácsán… 1. Zsolt.URam, ki lészen lakója… 15. Zsolt.

2. Miért zúgolódnak az pogányok?… 2. Zsolt. [1–3. vsz.][Mond ez királyság: Ím kihirdetem…] [4–7. vsz.]

3. Ó, felséges ÚR, mi kegyes Istenünk… 8. Zsolt. [1–4. vsz.][Az angyaloknál noha egy kevéssé…] [5–9. vsz.]

4. Az Egek beszéllik | És nyilván hirdetik… 19. Zsolt. [1–3. vsz.][Az Isten törvénye, / Tiszta Ő beszéde….] [4–7. vsz.]

5. Az bolond így szól az ő szívében:… 14. Zsolt.Az ÚR bír ez egész földdel… 24. Zsolt.

6. Az ÚR énnékem őriző pásztorom… 23. Zsolt.No, minden népek, | Örvendezzetek… 47. Zsolt.

7. Hallgassátok meg ezt, minden népek… 49. Zsolt. [1–4. vsz.][Merő bolondság minden ő dolgok…] [5–7. vsz.]

8. Az Isten az mi reménségünk… 46. Zsolt. [1–3. vsz.][De az Isten minden időben…] [4–6. vsz.]

9. Az erős Isten, uraknak Ura… 50. Zsolt. [1–4. vsz.][Ha éhezném, sem mondanám néked…] [5–9. vsz.]

10. Az ÚR Isten magas mennyekből… 33. Zsolt. 7–[9. vsz.][Gondot tart rájok, s az haláltól…] [10–] 11. vsz.

11. Az Isten szemei | Látják az gonosztévőket… 34. Zsolt. 8–11.vsz.Kiáltásom halld meg, Isten… 61. Zsolt.

12. Az én lelkem szép csendesszen… 62. Zsolt. [1–4. vsz.][Az Isten én idvösségem…] [5–8. vsz.]

13. Óh, Seregeknek Istene… 84. Zsolt. [1–3. vsz.][Nyereségről nyereségre…] [4–6. vsz.]

14. Úgyhogy csudálják mindenek… 73. Zsolt. 10–14. vsz.Énekeljetek új éneket… 98. Zsolt.

15. Azki az fölséges ÚRnak | Lakozik ótalmában… 91. Zsolt. [1–4. vsz.][Somma szerint, az Istenbe / Vetem hiedelmemet…] [5–8. vsz.]

16. Ezt ember híven fölírja… 102. Zsolt. 10–[12. vsz.][Leveré az én erőmet…] [13–] 16. vsz.

17. Ékes dolog dicsérni, | URam, Fölségedet… 92. Zsolt. [1–4. vsz.][Mert ím az hitetlenek / Az Te ellenségid…] [5–8. vsz.]

18. Az ÚR megmutatja hatalmát… 118. Zsolt. 8–[10. vsz.][Ez kő, azkit a házépítők…] [11–] 14. vsz.

19. Nem nékünk, URam, nem nékünk engedd… 115. Zsolt. [1–4. vsz.][De te, Izráel, Istenben bízzál….] [5–9. vsz.]

20. Az ÚR Isten regnál, | Ő az erős Király… 97. Zsolt. [1–3. vsz.][Hát pironkodjanak, / Kik bálvánt imádnak…] [4–7. vsz.]

21. Az ÚR Isten az Ő lakóhajlékát… 87. Zsolt.Az ÚR Isten mondá az én URamnak:… 110. Zsolt.

22. Az URat ti, Ő szolgái, | Dicsérjétek, mert érdemli… 113. Zsolt.Hogy az babiloni vizeknél ültünk… 137. Zsolt.

23. Áldjad én lelkem az URat… 146. Zsolt. [1–4. vsz.][Azkik méltatlan szenvednek…] [5–8. vsz.]

24. Az URat dicsérjétek, mert jó… 147. Zsolt. [1–4. vsz.][Ki ételt ád minden állatnak…] [5–10. vsz.]

25. Esméretes az ÚR Isten… 76. Zsolt.Nagy hatalommal regnál az Isten… 93. Zsolt.

57

SZERDAI IMÁDSÁG NAPJÁN A MÁSODIK HARANGSZÓ UTÁN

1. Szent vagy, és jótévő az jótévőkkel… 18. Zsolt. 8–[11. vsz.][Az harcra nékem erős fegyvert adtál…] [12–] 15. vsz.

2. Minden erőm mint cserép elszáradt… 22. Zsolt. 8–[11a. vsz.][Kiért szent Nevedet híven dicsérem…] [11b–] 16. vsz.

3. Pörölj, URam, pörlőimmel… 35. Zsolt. 1–[4. vsz.][Minden én tetemem mondja:…] [5–] 8. vsz.

4. Az igazak ez földet mind megnyerik… 37. Zsolt. 15–20. vsz.Haragodnak nagy voltában, | Megindolván… 38. Zsolt. 1–5. vsz.

5. Azért az Istent magasztaljuk… 44. Zsolt. 5–[9. vsz.][Az mi szívünk nem fordul vissza…] [10–] 14. vsz.

6. Mit dicsekedel gonoszságban, | Te hatalmaskodó?… 52. Zsolt.Az bolond így szól az ő szívében:… 53. Zsolt.

7. Ti, tanácsban ülő személyek… 58. Zsolt. [1–4. vsz.][Adjad, hogy széjjelloccsanjanak…] [5–8. vsz.]

8. Örvendj egész föld az Istennek…] 66. Zsolt. [1–5. vsz.][Mi fejünkre népet ültetél…] [6–10. vsz.]

9. Az Isten Ő ellenségét | Megveri, megtöri fejét… 68. Zsolt. 11–[13. vsz.][Az Isten téged, Izráel / Szeretett ez erősséggel…] [14–] 17. vsz.

10. Siess, ments meg, URam Isten… 70. Zsolt.Tebenned bízom, én Istenem… [Engem csudának…] 71. Zsolt. 1–[4. 5–] 9. vsz.

11. Miért vetsz minket így el, ÚR Isten?… 74. Zsolt. [1–8. vsz.][Nem látjuk már jeleit erődnek… Emlékezzél meg…] [9–16. 17–22. vsz.]

12. Ez hitlen és gonosz nép meg nem szűnék… 78. Zsolt. 21–[25. vsz.][Minden elsőszülött… Mihelt Isten ezt…] [26–29. 30–] 33. vsz.

13. Tátsd föl csak szádot | És megtöltöm bőven… 81. Zsolt. 12–18. vsz.Az Isten áll Ő seregében… 82. Zsolt.

14. És Én az ő magvát örökké terjesztem… 89. Zsolt. 13–[16. vsz.][Az útonjáróknak őt zsákmányul hagyád…] [17–] 20. vsz.

15. Áldjad, lelkem, az URat és tisztöld!… 104. Zsolt. 1–[4. vsz.][Határát az nagy tenger megtartja…] [5–] 9. vsz.

16. Osztán bémene az Izráel… 105. Zsolt. 13–[16. vsz.][Az földre békák… Egy ködvel béfedezte őket…] [17–20. 21–] 24. vsz.

17. Ottan hamar az ő szívek | Az Baal-Peórra… 106. Zsolt. 16–[18. vsz.][Pogány népe…. Kik őket keményen gyötré….] [19–22. 23– ] 26. vsz.

18. ÚR Isten, kész az én szívem… 108. Zsolt.Óh, ÚR Isten, én dicsőségem… 109. Zsolt. 1–6. vsz.

19. Bódog ember, azki az Istent | Féli, tiszteli… 112. Zsolt.Hogy Izráel kijött… Az URat minden nemzetek… 114. Zsolt. 117. Zsolt.

20. He 5. Én Istenem, taníts útaidra… 119. Zsolt. 17–20. vsz.Vau 6. Forduljon hozzám, URam, kegyelmed… 21–24. vsz.

21. Kaf 11. Lelkem elfogy nagy kívánságában… 119. Zsolt. 41–44. vsz.Lamed 12. Mindörökké, URam, az Te igéd… 45–48. vsz.

22. Pe 17. Rakvák bizonságid nagy csudákkal… 119. Zsolt. 65–68. vsz.Cáde 18. Somma szerint, URam, Te igaz vagy… 69–72. vsz.

23. URam, nem űz nagyra szívem.… 131. Zsolt.Emlékezzél meg, ÚR Isten, | Dávidról… 132. Zsolt.

24. Dicsérjétek az URat, | Mert Ő jókedvet mutat… 136. Zsolt. [1–12. vsz.][Az Vörös-tengert menten / Kettéválasztá könnyen…] [13–26. vsz.]

25. Az ÚRnak, no, énekeljetek | Új éneket… 149. Zsolt.Dicsérjétek az URat, | Áldjátok Ő szent voltát… 150. Zsolt.

58

SZERDAI IMÁDSÁG NAPJÁN IGEHIRDETÉS ELŐTT ÉS UTÁN

1. Ó, melly sokan vadnak, | Azkik háborgatnak… 3. Zsolt.Én igazságomnak Istene… 4. Zsolt.

2. ÚR Isten, az én imádságom… 5. Zsolt. [1–5. vsz.][Azkik csak hazugságot szólnak…] [6–12. vsz.]

3. Dicsérlek Téged, ÚR Isten… 9. Zsolt. 1–[5. vsz.][Te, ellenség, azt alítád…] [6–]10. vsz.

4. Énekeljetek az ÚRnak, | Az Sion hegyén lakónak… 9. Zsolt. 11–[15. vsz.][Innen az ÚR esmértetik…] [16–]20. vsz.

5. Mire távozol tőlünk, ÚR Isten… 10. Zsolt. [1–4. vsz.][Barlangban magát megvonja titkon…] [5–9. vsz.]

6. Miglen felejtesz el, URam… 13. Zsolt.Ítélj meg engemet, ÚR Isten… 43. Zsolt

7. Ó, melly bódog az olly ember életében… 32. Zsolt. [1–3. vsz.][Te vagy ótalmam, őrizz meg engemet…] [4–6. vsz.]

8. Mint az szép híves patakra… 42. Zsolt. [1–4. vsz.][Sebessége árvizednek…] [5–7. vsz.]

9. ÚR Isten, kegyelmezz meg énnékem… 51. Zsolt. [1–4. vsz.][Rejtsd el színedet vétkeim elől…] [5–9. vsz.]

10. Bódog, azki az nyavalyást híven… 41. Zsolt. [1–3. vsz.][Mindnyájan énellenem suttognak…] [4–7. vsz.]

11. Kegyelmezz meg nékem, én Istenem… 56. Zsolt. [1–3. vsz.][Minden futásimat megemlíted…] [4–6. vsz.]

12. Szabadíts meg engem, ÚR Isten… 59. Zsolt. [1–5. vsz.][De őket, URam, ne vészesd el…] [6–10. vsz.]

13. Hallgassd meg, URam, könyörgésem… 64. Zsolt. [1–5. vsz.][Ez dologban szorgalmatosok…] [6–10. vsz.]

14. Az Istenhez az én szómat… 77. Zsolt. [1–5. vsz.][Teljességgel elfogyott-é…] [6–11. vsz.]

15. Öröködbe, URam, pogányok jöttek… 79. Zsolt. [1–4. vsz.][Tekéntsd meg, URam, kegyelmességedet…] [5–7. vsz.]

16. Hajtsd hozzám, URam, füledet… 86. Zsolt. [1–4. vsz.][Ez világon minden népek…] [5–9. vsz.]

17. ÚR Isten, én idvösségem… 88. Zsolt. [1–5. vsz.][Elkeserödtek szemeim…] [6–11. vsz.]

18. Óh, erős bosszúálló Isten… 94. Zsolt. [1–5. vsz.][Az Isten minden szívnek titkát…] [6–12. vsz.]

19. Nagy kegyessen től, URam, földeddel… 85. Zsolt.Én az ÚR Istenhez kiálték… 120. Zsolt.

20. Tehozzád szemeimet, ÚR Isten… 123. Zsolt.Az Izráel ezt nyílván mondhatja:… 124. Zsolt.

21. Azkik bíznak az ÚR Istenben… 125. Zsolt.Én ifjúságomtúl fogva engem… 129. Zsolt.

22. Én az ÚRhoz fölkiálték… 142. Zsolt.Jertek, örvendjünk mindnyájan… 95. Zsolt.

23. Hallgasd meg, URam, kérésemet… 143. Zsolt. [1–6. vsz.][Ne késsél, hallgasd meg kérésem…] [7–12. vsz.]

24. Áldott az ÚR, ki kezemet tanítja… 144. Zsolt. [1–4a. vsz.][Mert Te vagy, URam, ki minden ínségben…] [4b–7. vsz.]

25. Az Sionnak hegyén, ÚR Isten… 65. Zsolt. [1–5. vsz.][Te megvigasztalsz mindeneket…] [6–9. vsz.]

59

AZ ISTENNEK TÍZPARANCSOLATJA (Emeld föl szíved, füled nyisd meg, / Te kemény nyakó Izráel…. Exod. 20) a mi Urunk Jézus Krisztus utolsó vacsorája ünnepnapjain, igehirdetés után éneklendő évente négyszer: Húsvétkor, Pünkösdkor, szeptember első vasárnapján, és a mi Urunk Jézus születése napjához legközelebb eső vasárnapon. AZ SIMEONNAK ÉNEKE (URam, bocsássad el / Szolgádat békével / Szent igéreted szerént… Lucae 2.) hálaadáskor éneklendő.

MEGJEGYZÉS: Az eredetiben a 18. zsoltár 1.versszaka 12 soros a többi 8. A számok e szerint értendők!

Clément Marot és Théodore de Bèze zsoltárversei

„Zsoltározás” a római katolikus egyházban is van, de ez főleg a klérus hatás-körébe tartozik. Komoly szerephez a hórákban jut, de ott sem éneklik, csak recitálják őket. A zsoltárokat mindig fordították a költők (különösen az ún. „bűnbánati zsoltárokat”), de a Marot-Bèze-féle zsoltároskönyv sikerével soha-sem vetekedhettek. A protestantizmusnak, minthogy Ószövetség-kultuszt hirde-tett, s ugyanakkor küzdött a latin nyelv alkalmazása ellen, szüksége volt nemzeti nyelvű zsoltároskönyvre. A sikerhez hozzátartozott C. Marot mélyen lírai, Th. de Bèze mélyen vallásos egyénisége és nem utolsó sorban az, hogy a zsoltáros-könyv mondanivalóját a szerzők a legmegfelelőbb formában fejezték ki.

A középkor dalforma típusai közül három: a litánia-, a szekvencia- és a himnusz- típus a keresztyén liturgiából származott át a világi műköltészetbe. A litánia-típus tartotta meg a közösségi ének legprimitívebb formáját (szóló-ének+kórus). Ide tartoznak a chanson de geste-ek ugyanegy dallamfrázisra menő, végeláthatatlan strófái, valamint a chantefable-ok nem kevésbé hosszú, egyrímű szakaszai. A szekvencia-típus eredete közismert: a klerikusok, hogy az Alleluiák túl díszes melizmáit meg tudják tanulni, szöveget alkalmaztak rájuk (erről Dadogó Notker elbeszéléséből értesülhetünk). A szekvenciák mintájára keletkezett világi forma a lai, a középkori népnyelvű líra egyik fő formája, amely különböző hosszúságú, metrikailag és zeneileg különböző felépítésű részekből áll. Az egyes részeket metrikailag és zeneileg ismétlődő verzikulusok (sorpárok) alkotják (AA BB CC …) a dallamzárlat variálásaival.A himnusz-típus az ambroziánus költészetből eredt. A himnusz és a belőle származó világi vers zeneileg ismétlés nélküli forma. Leglényegesebb tulajdonsága a szimmetria, vagyis az, hogy két egyenlő félre osztható: ez a jelenség semmi más középkori formánál nem fordul elő. A negyedik középkori dalforma típus a rondel-típus, melynek alapvető tulajdonsága az ismétlődés és a visszatérés. Ez a típus a nép köréből származik. Keletkezése: a mulató társaság keresett egy közismert kétsoros refrain szöveget és dallamot. A dallam első részletére az előénekes valami új szöveget talált ki, mire válaszul a kar elénekelte ugyanazt a zenei mondatot, de eredeti szöveggel. Ezután az előénekes a dallamnak mindkét mondatát hozta új szöveggel, majd befejezésül a kórus végigénekelte az egész refrént eredeti alakjában. A rondel típusból erednek a középkor legnépszerűbbé vált formái: a rondeau, a virelai és a ballade. Ez a fenti

60

négy típus adta a francia költészet formakincsét a legrégibb időktől a XIII. század végéig. Ekkor a költészet és zene elválaszthatatlan volt.

A XIV. századtól kezdve azonban a költészet és zene elszakad egymástól. Ez aztán szinte áttekinthetetlenné teszi a XIV-XV. század formakincsét. A versek osztályozására biztos alapként csak a strófák belső szerkezete szolgálhat. A strófák felépítésére, tagolására, valamint a befejezettség éreztetésére a zenétől különvált költészet is megtalálta a maga eszközeit: a sorhosszúságot, a rímelhelyezést és nem utolsó sorban a refrént. Pl. Marot sixsain classique-jának (aabccb) középkori elődje: két páros rímű hosszabb sor után egy rövidebb sor hozza a második rímet; a strófa második fele ugyanezt a játékot pontosan megismétli (a8a8b6 a8a8b6). A strófa befejezettségét legnyomatékosabban a refrén juttatja érvényre: innen a visszatérő formák hihetetlen népszerűsége. Mindent összevetve azonban a XI-XIII. század formakincséhez képest a középkor vége nagy elszegényedést mutat. A lai és a rondeau változatos formái eltűnnek. A költők lemondanak a formai szépség kereséséről (túltengenek a 10-nél nagyobb sorszámú strófák, hosszú szótagszámokkal), másrészt pedig rímelésben a változatosság helyett a játékosság elvét követik (pl. aabaab bbcbbc ccdccd …).

Marot fellépésének idején (1515-1520 körül) a ballada és válfajai uralkodtak a strófatípusok között; ezek mellett ritkán fordult csak elő a rondel és a kétrímű sixain (aabaab). Túltengtek a hosszú és unalmas izometrikus strófák. Marotnak tehát meg kellett szabadulnia az ólomsúlyú strófáktól és könnyed, formás versszakokat kellett teremtenie az éneklésre szánt zsoltárfordításaihoz. Az akkor divatos strófák közül egyedül a sixain symetrique-t vette át, azt is átalakítva, úgy, hogy az eredetileg kétrímű sixainbe egy harmadik rímet vitt bele éspedig a 4-5. sorba (aabccb). Ráadásul, a 3. és 6. sort megrövidítette (sixain coué). Mindkét sixain-je — tehát az izometrikus és a heterometrikus is — megfelelt a könnyedség és énekelhetőség követelményének, de 150 zsoltárt természetesen nem lehet egy mértékre venni.

Az egykorú verstannak az volt az elve, hogy a sorban legalább annyi szótagnak kell lennie, mint ahány sor van a versszakban (így a versek „széltében-hosszában” megduzzadtak), ellentétben a későbbi verstan helyes felismerésétől, hogy tudniillik a sorhossznak a strófa hosszával fordított arányban kell állnia. Marot mindenesetre tiszteletben tartotta korának versszabályait, ám csökkentette a sorok számát. Például: a nyolcsoros ballade-strófa sorszámát megfelezte és két, egymástól jól elhatárolt részre osztotta. Tulajdonképpen csak a középkor írásmódját szüntette meg és függetlenítette egymástól a ballade két quatrainjét, illetve, a 10 soros balladeból a quintilt. Ezeket látván aligha gondolhatja valaki, hogy e formás és könnyed versszakok nehézkes és egyhangú strófákra vezethetők vissza (pedig már a középkorban Guillaume de Machaut több ezer

61

sort írt egyrímű quatrainekben s a „sorba fűzött négyesek” (abab bcbc cdcd stb.) sem tartoztak a ritkaságok közé.

A balladeból kiszabadított quatrain, quintil és a sixainek birtokában Marot nyugodt lélekkel kezdhetett bele a 150 zsoltár fordításába: e három alapformát a rímelhelyezés és a heterometria lehetőségeinek kihasználásával igen változatossá lehetett tenni. Ennek ellenére Marot kísérletezett zsoltáraiban még két versformával: a septainnel és az összetett tízessel (dizain composé).

Marot nemcsak a hosszú strófák babonájával számolt le, hanem a középkori ízlés egy másik eltévelyedésén is javítani akart a rímátvitel kiküszöbölésével. A zsoltárokhoz méltatlannak találta a rímek játékos visszatérését s ezért a Zsoltároskönyvben egyetlenegyszer sem használt rímátvitelt. Megőrizte azonban a páros rímeket, úgy, ahogy a középkortól kapta őket. Egészen különleges rímképlete van a 22. zsoltárnak. Az 1. versszak: aaabbbbc, a következő pedig: cccdddde, így a versszakok között átvezetés van, egymáshoz kapcsolódnak, amelyet versus catenariusnak neveznek.

A dallam és szöveg kronológiájához tudnunk kell, hogy a zsoltárdallamok egy része megelőzte keletkezésében Marot 1539-1542-ben írott zsoltárszövegeit. Másrészt, Marot valamennyi zsoltárának megvolt már a dallama, amikor Bèze a hátralevő 101-nek fordításába fogott. Bèze nem egy zsoltárát a Marot szövegeire szerzett dallamok ihlették, más zsoltárokat pedig azokra a dallamokra írta, melyek saját régebbi zsoltárainak melódiái voltak.

De Bèze zsoltárfordítása — Marotéhoz hasonlóan — hosszú évek munkája volt és hasonlóképpen nem folytatólagosan készült el. A Zsoltároskönyv befeje-zésének gondolata Bèze agyában már Genfbe érkezésekor (1548) megszü-lethetett, s mégis több mint egy évtizednek kellett elmúlnia a teljes Genfi Zsoltároskönyv megjelenéséig (1562). Bèze még Lausanneba indulása előtt belefogott Marot művének folytatásába anélkül, hogy erről bárki tudott volna. Kálvin egy alkalommal felkereste őt, és nem találta otthon, azonban meglátta íróasztalán a 16. zsoltár fordításának kéziratát s azt magával vitte. A vers igen megtetszett neki és a protestantizmus több vezérférfiának is. Valamennyien buzdították Bèzet a zsoltároskönyv befejezésére.

Bèze Lausanneba érkezése után látott csak komolyan hozzá a zsoltárok fordításához, amelyekből 1551-ben 34-t tudott kiadni. Ez a sorozat — hat újabb darabbal bővülve s a Marot zsoltárokkal együtt — 1552-ben, majd 1554-ben jelent meg. A következő kiadás (év, hely és nyomda feltüntetése nélkül) hihetőleg 1555-ben jelent meg, az előzőhöz hasonló tartalommal, s csupán egy új zsoltárral, a 67.-kel. Ekkor a lefordított zsoltárok száma a Marot-félékkel együtt már 90-re növekedett. Ez a „csonka” zsoltároskönyv 1555 és 1561 között

62

legalább húsz kiadást ért meg anélkül, hogy Bèze egyetlenegy zsoltárt is hozzátett volna. Végre 1562-ben, kevéssel húsvét után, napvilágot látott a teljes Zsoltároskönyv, hogy még ugyanabban az évben a kiadások egész áradata kövesse az elsőt.

Milyenek voltak Bèze versformái? Mondhatjuk, lényegében ugyanolyanok, mint a Marot-félék: hatosak, négyesek, ötösök és tízesek. Bèze egy saját találmányú nyolcas és kilences strófától eltekintve (84. és 97. zsoltár) nem használt mást, mint a Marot-féle szakok változatait. Ezek a változatok az eredetiektől csak sorhossz és rímelhelyezés tekintetében különböznek. A 84. zsoltár nyolcasa (aab ccb dd) lényegében a klasszikus hatos kibővítése a befejező páros rím hozzá-adásával. A 97. zsoltár kilencese négyrímű (aabbccddc) és végig páros rímeket használ. Izgalmas a 90. zsoltár formálása is: az 1. 3. 5. és 7. versszaknál az abbacc, míg a 2. 4. 6. 8. és 9. versszakoknál az ababcc rímeket használta Bèze.

Még azt tekintsük át röviden, milyen módon történt a bibliai zsoltárversek átírása metrikus-strófikus versekké?

A versszakok száma mindig függ az eredeti bibliai zsoltár és a választott versszakfajta hosszától, illetve a módszertől, amely segítségével a bibliai szöveget felosztották versszakokra. Az utóbbit illetően kétféle megközelítés létezik. Az első módszer szerint adott számú bibliai versből formáltak egy versszakot (Marot és Bèze is ezt a módszert alkalmazták). Egy négysoros versszaknál általában egy héber bibliai verset vettek alapul (pl. 9. és 139. zsoltárt). Hatsoros versszakoknál két bibliai verset (pl. 119. zsoltár), a nyolc-soros versszakoknál pedig hol két, hol három verset dolgoztak fel. Ez természetesen függött a héber nyelvű versek hosszától is. Gyakran előfordul, hogy egy elő- és egy utómondat együtt ad ki egy számozott verset. Ezt a 119. zsoltárnál nagyon pontosan betartották. Máskor három vagy négy félmondatos bibliai versek is előfordulnak. A 119. zsoltár például héber nyelven 22 versszakból áll, ez egy ún. alfabetikus zsoltár: minden versszak a héber ABC-nek betűrend szerinti betűjével kezdődik. De Bèze minden eredeti versszakot felosztott négy darab 6 soros versszakra. Tehát 16 félmondatra 4x6=24 sort használhatott fel, ezért versszakonként négy félmondat volt hat sorban. A másik módszernél arra is figyeltek, hogy tematikailag mi tartozik össze, hogy ezáltal egy kerek egységet hozzanak létre.

63

A genfi zsoltárok fordításai

A Genfi Zsoltároskönyv sikere nem korlátozódott a franciául beszélő országokra. Fordítások:

Olasz (1554. Genf, 20 zsoltár; 1560. újabb fordítás, 60 zsoltár, több utánnyomással; 1603. Genf, De Tournes, teljes olasz fordítás; 1644. újabb teljes olasz fordítás; 1740. újabb teljes olasz fordítás, az olasz protestáns völgyek gyülekezetei részére).

Gascon (1565) és Beári (1583 – két dél-franciaországi vidék a Pireneusokban

Flamand (1566-ban fordította le Datheen, és ezt fordították további nyelvekre):Portugál (1703)Maláj (1735)Tamuli (1755)

Német (1573. Ambrosius Lobwasser; 1587-ben bilingvis kiadás franciával együtt) ezt fordították tovább:

Latin (1596)Héber (1623 — csak 10 zsoltár)Rétoromán (1661. a svájci őslakosság nyelve)Dán (1662)Lengyel (1605, Mathias Rybinski ford.)Cseh (1618, a cseh-morva testvérek használták)Magyar (1607, Szenci Molnár Albert zsoltárfordításához az 1594-es második kiadást használta.)Török (a XVII. század közepén)

Szenci Molnár Albert életének eseményeiből

Szenci Molnár Albert (Szenc, 1574. augusztus 30. — Kolozsvár, 1634. január 17.) református vallású vándortudós. Szencen kezdett tanulni 1584-ben. 1586-tól Győrben öt hónapig, Göncön másfél évig, 1588. nyarától 1590. elejéig pedig Debrecenben tanult. (Magyar-latin szótárának Előszavában így ír gönci emlékeiről: „Később Göncön, Károlyi Gáspár úrnál nem egyszer hallhattam bizonyos szók eredetéről tudós beszélgetéseket. Megfordult néha társaságában Salánki Imre, aki elmondta, hogy Szegedi Kis István úrnál, egy vendégség alkalmából, Sztárai és Skaricza úr a podagra, azaz a köszvény szóról vitatkozott.”) Ez év további folyamán öt hónapot Kassán töltött nevelősködéssel, majd két hónapig szülőföldjén időzött, ahonnan november 1-én külföldre indult. Miután Wittenbergben négy hónapig, Drezdában hat hónapig tartozkodott, 1591.

64

november 11-én beiratkozott a wittenbergi egyetemre. Azonban már 1592. május 9-én eltávozott s pár hónapi utazgatás után Heidelbergben folytatta tanulmányait. 1593. április végén újból továbbment Strasbourgba, melynek egyetemén aztán három évig tanult, közben 1595. májusában baccalariusává avatván a bölcsészetnek. Minthogy innen Helvét iránya miatt elűzték, egy négyhónapos svájci és olaszországi utat bevégezve Heidelbergbe telepedett meg, s itt 1597. január 22-én az egyetem hallgatói közé lépett. Majd 1599. október 28-án visszaindult hazájába, ahonnan azonban egy három hónapos körút és egyidei szülőföldjén való tartózkodás után 1600. tavaszán ismét külföldre távozott. Előbb Heidelbergben töltött öt hónapot, ez évi november 26-tól pedig teológiát hallgatott Hernbornban, majd korrektor lett egy majna-frankfurti nyomában. 1602. tavaszán Ambergbe költözött, s ott nevelősködött 1603. kezdetéig, midőn Altdorfba, majd 1604. elején Nürnbergbe ment, de innen csakhamar visszatért Altdorfba. Még ez év szeptember-novemberében Prágába is ellátogatott, azután több ideig vándorolt, míg 1605-ben megint nevelőséget vállalt Altdorfban. Altdorfban tartózkodva fordította le a Genfi Zsoltároskönyvet: 1606. március 9-én (vasárnap) Invocabit (böjt) első napján kezdte el fordítói munkáját, és május 29-én fejezte be a 100. zsoltárt. Ekkor szünetet tartott egészen szeptember 1-ig, amikor is újra nekifogott és szeptember 23-án be is fejezte mind a 150 zsoltár fordítását. Munkája a korszak magyar irodalmának kimagasló teljesítménye. A Psalterium Ungaricum megjelenései: 1607. Hernborn (Németország), az ajánlás IV. Frigyes rajna-pfalzi gróf és választófejedelemnek, valamint Moritz hesseni tartományi grófnak szól (Megbízást kap a gróftól, hogy őfelsége számára írja meg a magyar nyelv nyelvtanát. „Ez ugyanis a tizenhetedik (!) nyelv, amelyet őfelsége most legutóbb elkezdett tanulni, és amelyben máris szép előrehaladást tett.”). 1608. Hanau (a Bibliával egybekötve); 1612. Oppenheim (szintén együtt a Bibliával), a függeléke 73 más éneket és zsoltárparafrázist is tartalmazott; 1635. először jelenik meg egybekötve a magyar (debreceni) énekeskönyvvel; 1806. először kerül énekeskönyvünk élére a 150 genfi zsoltár.1606. április 5-től újra egyetemi hallgató volt Hernbornban, ez év őszétől Heidelbergben, 1607. június 18-ától Marburgban, hol aztán tovább tartózkodott három évnél. 1610 szeptemberétől Hanauban, 1611 júliusától Oppenheimben nyomda-felügyelőséggel foglalkozott. 1611. október 8-án megnősül. Elveszi özvegy Kunigunda Ferinariat. Hat gyermekük születik, de három még kiskorában meghal. 1612 elején megkezdett hosszabb bolyongása után augusztusban hazájába tér vissza, hol többfelé megfordulván, részt vett a köveskúti zsinaton. Az év végén visszamenvén Németországba, Marburgban töltötte a telet, de 1613 tavaszán újból hazajött és áprilistól Szalonakon, december elejétől Rohoncon időzött, 1614 júliusától pedig nem egészen negyed évig lelkész volt Komáromban. 1614 októberében útnak indulván, mintegy fél év alatt bejárta Magyarország és Erdély legnevezetesebb helyeit. 1615

65

májusában Németországba vándorolt s ott ez év október 23-án megkapja az oppenheimi iskola kántori állását. 1617 áprilisában pedig rektor lett Oppenheimben. Innen 1619-ben Heidelbergbe költözött, majd 1622 őszén Hanauba vonult, ahonnan a tél folyamán kirándult Hollandiába is. Mithogy Bethlen Gábor 1624 tavaszán hazahívta könyveket fordítani, ez év nyarán végleg Magyarországon vert tanyát. Először Kassán, ahol 1626 tavaszán még ott volt, azután Kolozsvárt, hova az erre következő három év alatt tette át valamikor tartózkodási helyét. Jóformán vándorlással telt el egész élete, ám mindig egyháza és a magyar irodalom érdekében dolgozott, mely utóbbinak legérdemesebb munkása volt korán. Írói működése sok tekintetben korszakot alkotott, több irányban pedig éppen századokra kihatott.

Mit énekeltek a gályarabok?

A magyar evangéliumi egyházak történelmének egyik legmegrázóbb fejezete az 1671-1681 közötti „gyász évtized” és abban is különösen a gályarabság volt (1675-1676 február 11.). Az átélt megpróbáltatásokat ketten is leírták (Kocsi Csergő Bálint pápai iskolaigazgató és Otrokocsi Fóris Ferenc, aki később hitehagyottá lett).

A két megemlékezés szerint a gályarabok főleg genfi zsoltárokat énekeltek — két kivétellel. Lutheránus énekekről nem esik szó, de ez nem jelenti azt, hogy ilyenekre nem került sor. A gályarab lelkészek között ugyanis sok evangélikus is volt. Az említett énekeket természetesen kívülről és mindig végig énekelték.

A vándorlás alatt a 13., 23., 43., 88., 102., 141., 143. genfi zsoltárokat.A kapuvári börtönben a „Forog a szerencse” kezdetű ének 6. versszakát: „Szenvedek békével” (RÉ: 262)A sárvári börtönben lelkésztársuk, Svetzki András halálakor a 88. genfi zsoltárt. Egy olasz kisváros (Copra Cotta) büdös istállójában várakozva, 1675. április 29-én a 10., 79., 83., 86., 88., 94. genfi zsoltárokat.A szabadulás napján (1676. február 11-én) először a 126. genfi zsoltárt, majd a 46., 124. és 125. genfi zsoltárokat.Már megtisztálkodva a holland hajóra megérkezve a 116. genfi zsoltárt.

A legenda szerinti „Térj magadhoz drága Sion” (RÉ: 394) kezdetű, ún. „gályarabok énekét” nem énekelhették a gályarabok, mivel ez ének később keletkezett. Református Énekeskönyvünkbe az akkori szerkesztő bizottság nem is javasolta, csak a legutolsó ülés alkalmával (1948. március 4-én) az ún. nagybizottság vette fel.

66

XVI. századi énekeskönyveink

Magyarországra hamar eljutottak a reformátorok tanításai. Tudomásunk van arról, hogy alig néhány évvel a reformáció megindulása után II. Lajos királyunk feleségének, Mária királynénak Luther tanait hirdető udvari papja volt. A királyi ének- és zenekar vezetője, Thomas Stoltzer pedig (aki valószínűleg a mohácsi csatában esett el), Luther zsoltárfordításait használta fel Budán írott kórus- műveiben.

A mohácsi csata után az ország nemzeti és lelki magára találásában, a katasztrófa utáni eszmélés éveiben igen nagy szerepet játszottak a protestáns prédikátorok. Tanításukat gyorsan elfogadta a vigasztalást váró és feltámadást sóvárgó nemzet. A külföldön tanult prédikátorok felismerték, hogy énekek segítségével hatásosabban hirdethetik a megújított hit tanításait. Ugyanakkor a reformátorok egyházi énekről és zenéről vallott tanításait is magukkal hozták, mert érezték, hogy nagy szükség van a gyülekezeti énekre.

Hazánkban kezdetben Luther elvei érvényesültek. Ő azt vallotta, hogy mivel a reformált egyház az apostoli egyház örököse, mindazt meg kell tartani, ami nem ellenkezik a Szentírással, így az éneklést is, de azt már a nép nyelvén végezve. Ekkor keletkezetek az ún. graduál énekek, a latin nyelvű gregorián énekek fordításaiként. Később, Luther saját költésű énekeinek mintájára, majd Kálvin tanítása nyomán a zsoltárok felé fordult az érdeklődés. A genfi zsoltárok ekkor még nem léteztek, magyarra pedig csak 1606-ban fordította Szenci Molnár Albert, így tehát a reformátor prédikátorok maguk írtak énekeket, legtöbbször egy-egy zsoltár parafrázisaként (parafrázis = párhuzamos gondolat. A név arra utal, hogy a Szentírás zsoltárainak gondolatait más szavakkal fogalmazza meg a zsoltárköltő).

Legnagyobb hatású énekköltő-prédikátorunk Sztárai Mihály volt, aki feltehetően Drávasztárán született és fiatalon belépett a Ferences rendbe. Külföldi tanulmányai során Padovában teológiát és zenét is tanult. Sárospatakon lett lutheránussá és részt vett a pataki iskola megszervezésében. Később Baranyába ment és 1544 óta Laskón működött. Hét év alatt sok küzdelem és életveszély között a Délvidéken —a történeti hagyomány szerint — 120 evangéliumi gyülekezet alapját vetette meg. Arról is beszámol a hagyomány, hogy a laskói templomdombon esténként hegedűje kíséretével szép, messze zengő hangon énekelte saját szerzésű zsoltárait és más énekeit. Mintegy 25 bizonyosan tőle származó éneke közül 16 zsoltár. Ezekben a többnyire szabad átköltésekben az eredeti zsoltári tartalom mellett megszólal az egyéni, lírai hang is. Zsoltárait részben újszövetségi tanulságokkal, részben a török uralom alatt sínylődő magyar nemzetre, nem egyszer a hatalmasok – vagy ahogyan ő mondja: „az fő

67

népeknek” – gonoszsága által elnyomott szegény nép szenvedéseire utaló reflexiókkal színezte. Ezenkívül vallásos tárgyú elbeszélő énekeket, néhány ünnepnapi dicséretet és két hitvitázó drámát (Papok házassága és Az igaz papság tiköre) írt.

A XVI. század többi jeles énekköltője közül megemlítjük még: Huszár Gált (151, 372, 378), Szegedi Kis Istvánt (368), Szegedi Gergelyt (163, 311, 387), Batizi Andrást (286, 352, 369), Szkhárosi Horváth Andrást (380), Tinódi Lantos Sebestyént (161) éppúgy, mint a kor legnagyobb költőjét: Balassi Bálintot (220, 252).

A XVI. században kétféle énekeskönyv, illetve énekgyűjtemény volt használatban. A középkori latin énekek egyszerűsített, magyar nyelvű változatait az ún. graduálok őrizték meg. Ezeket elsősorban a liturgiát végző lelkészek használatára készítették. Többnyire kézzel írták, és főleg miseénekeket, zsoltárokat tartalmaztak. A kizárólag gyülekezeti énekeket tartalmazó énekeskönyveket kancionálénak nevezték. Ezeket már nyomtatással állították elő (nagy példányszámban), hiszen az egész gyülekezet használta, nem csupán a pap. A legrégibb protestáns énekeskönyvek csak töredékekben maradtak fenn. Gálszécsi István énekeskönyve Krakkóban jelent meg 1536-ban. A fennmaradt töredékek (9 és fél ének) tanúsága szerint hangjegyes volt ez a kancionálé, de a dallamok nem magyar eredetűek. Benczédi Székely István nemcsak a zsoltárokat fordította le (Krakkó, 1548, ezek fenn is maradtak), hanem már korábban Istenes énekek címen, szintén Krakkóban (1538) énekeskönyvet is adott ki, amelyről nem lehet tudni, hogy a régi egyház deák himnuszainak fordításait tartalmazta-e (Bod Péter tudósítása), és így graduál anyagot tartalmazott, avagy pedig gyülekezeti énekeskönyv volt-e. A legelső fennmaradt gyülekezeti énekeskönyvet, Huszár Gál első, 1560-ban kiadott énekeskönyvét 1975-ben találta meg Borsa Gedeon regényes körülmények között. Méliusz Juhász Péter 1562-ben Debrecenben adott ki énekeskönyvet, de ennek nem maradt fenn egyetlen példánya sem. Az 1566-ban megjelent Váradi énekes-könyvet a wolfenbütteli hercegi könyvtárban fedezték fel egyetlen példányban a múlt század végén. Szegedi Gergely 1569-ben Debrecenben megjelent énekeskönyvének unikum példányát a boroszlói (Wroclav) könyvtárban találták meg. Ezt facsimile kiadásban a Magyar Tudományos Akadémia jelentett e meg 1893-ban. Megemlítjük még a legelső magyar protestáns gyülekezeti énekeskönyvek között Bornemisza Péterét (Detrekő, 1582). Nemrégen ez is megjelent facsimile kiadásban. Végezetül a XVI. századi énekeskönyvek sorában utolsóként, az 1592-ben Debrecenben megjelent, igen jelentős énekeskönyvről kell megemlékeznünk. Ezt az énekeskönyvet tekinthetjük a magyar református gyülekezeti éneklés évszázadokra irányt mutató fejlődési ősalakjának. Szerkesztője Gönczi Kovács (Fabricius) György volt.

68

Egyéb énekeskönyvek: 1598-ban Debrecenben jelent meg Szilvás-Újfalvi Anderkó Imre halotti énekeskönyve, amely az első református halotti énekgyűjtemény volt. Szilvás-Újfalvi nevéhez fűződik egy 1596-1599 között megjelent iskolai énekeskönyv és az 1602-ben megjelent gyülekezeti énekeskönyv. 1607 és 1612 között iskolai használatra kiadta a genfi zsoltárok válogatott gyűjteményét is, Szenci Molnár Albert magyar és Spethe András latin szövegének párhuzamos, kétnyelvű közlésével. Huszár Gál énekeskönyve hangjegyeket is tartalmazott, de sajnos a későbbi énekeskönyvek már csak a szövegeket közölték, s legfeljebb utaltak arra, hogy melyik ének dallamára éneklendők az énekek (ad notam). Ezáltal igen sok énekünknek a dallama örökre elveszett. Egy hangjegyes énekeskönyv kiadása sokkal költségesebb, mint a csak szövegeket tartalmazó. Másrészt, sajnos a zenei írástudatlanság következtében amúgy sem értették volna a gyülekezet tagjai a kottát, így az énekeskönyvek szerkesztői könnyű szívvel mondtak le a hangjegyes közlésről.

XVI. századi énekköltészetünk elsősorban a reformáció tanításainak elterjesztésében játszott szerepet. Ezzel a céllal írták a költői tehetséggel megáldott prédikátorok énekeiket. De nem hallgathatjuk el jelentőségét a kor magyar történelme szempontjából sem. A mohácsi nemzeti katasztrófa után haldokló ország népének nemzeti üzenetet is hozott ez a költészet. Az, hogy „Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy” (380,2), „Rajtad semmit sem fog a pogány ellenség” (380,5), vagy „Te vagy nékünk egy reménységünk” (485,2) „Benne vetem minden bizodalmamat” (254,1), „Uram Isten siess, minket megsegíteni íly nagy szükségünkben” (151) nemcsak a keresztyén, de a magyar ember imádsága is volt. Zenei szempontból a históriás énekből kifejlődött énektípus hatása a magyar műzenére egészen a XIX. századig nyomon követhető. Irodalmi jelentősége a magyar költészet kialakulása szempontjából fontos. A XVI. századi költői nyelvezet erőteljes képei nyelvünk kifejezőerejét gazdagították. Az énekeket időrendi sorrendbe rakva pedig nyomon követhetjük, hogyan alakultak ki, fejlődtek és csiszolódtak a magyar költészet rímei.

Mindennél fontosabb azonban az a lelki ajándék, amit ezekből az énekekből kaphat a mai ember is, a versek költői szépségének közvetítésével. A szövegek szépsége elénk tárul akkor is, ha versként olvassuk, igazi, teljes szépsége pedig, ha énekeljük is ezeket az erőteljes nyelvezetű, tiszta hitet árasztó énekeket.

A zsoltárparafrázisokban szinte mondatról mondatra nyomon követhető a minta: egy-egy zsoltár gondolatmenete. Azonban többi énekeink is sokszor merítenek akár az Ó-, akár az Újszövetségből egy-egy gondolatot, tanítást, vagy akár költői képet, kifejezést. Ez a biblikus szemlélet, bibliai háttér nemcsak a XVI. századra jellemző, de (jó esetben) minden kor énekköltői éltek vele. Az éneklő gyülekezet számára akkor jelent igazán épülést a közös éneklés, ha úgy „énekel értelemmel”, hogy ismeri a szöveg bibliai hátterét.

69

Zsoltárparafrázisok a Református Énekeskönyvben

RÉ Bibliai zsoltár

163 Örvend mi szívünk 122171 Megáll az Istennek igéje 46,6180 A töredelmes szívet 51,8b198 Ti keresztyének, dicsérjétek Istent 134205 Ne szállj perbe énvelem 51216 Végtelen irgalmú Isten 130217 Bűnösök, hozzád kiáltunk 130219 Atya Úr Isten, könyörülj rajtam 51221 Légy irgalmas, Úr Isten 51236 Mindenek meghallják 127237 Reménységemben hívlak, Uram Isten 63240 Ó én két szemeim 27252 Mennyei seregek 148254 Mindenkoron áldom az én Uramat 34255 Mely igen jó az Úr Istent dícsérni 57257 Ne hagyj elesnem, felséges Isten 71258 Fohászkodom hozzád, Uram, Istenem 42259 Benned bíztam, Uram Isten 31260 Szent Dávid próféta 23263 Mikoron Dávid nagy búsultában 55264 Áldjad, én lelkem 103265 Hagyjad az Úr Istenre 37,5266 Egek nagy Királya 150270 Légy csendes szívvel 37273 Az Úr Istent magasztalom 77278 Dicsőült helyeken 148296 Szép tündöklő hajnalcsillag 45384 Sok inségünkben hozzád kiáltunk 74387 Úr Isten, légy most mivelünk 71390 Erős vár a mi Istenünk 46398 Úr lesz a Jézus mindenütt 72,8-19423 Akik bíznak az Úr Istenben 125450 Drága dolog az Úr Isten dicsérni 147451 Száma nincsen, Uram 30476 Siess nagy Úr Isten 70501 Adjunk hálát az Úrnak 136

70

István deák éneke a Váradi énekeskönyvből (1566) (ebből ma 8 vers található a Református Énekeskönyvben /RÉ 256/, ez az ének az 57. zsoltár parafrázisa):

71

Néhány szó Sztárai Mihály: Mely igen jó az Úr Istent dicsérnikezdetű énekéről

(RÉ 255, először Bártfa, 1593)

Sztárai éneke a 92. zsoltár parafrázisa. A vers akrosztichon, a versszakok első betűi kiadják a szerző latinosan írt nevét:

M I C H A E L S T A R I N U Seredetileg 15 versszakból állt, énekeskönyvünk ebből csak nyolcat közöl (a kiemelt versszakok hiányoznak),

Mit mond az ének Istenről?Isten neve szent (1. vsz.)Isten irgalmas és igazságos (2. vsz.)Isten vigasztaló, cselekvő, munkálkodó, teremtő és megváltó Isten (3. vsz.)Isten Jézusban jött közel hozzánk. Ha nem hiszünk Jézusban, nem hihetünk

Istenben (4. vsz.) „Ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek” (Jn 8,19)

Istennek vannak számunkra tett kijelentései, szent igéi, és vannak Istennek hívei, van gyülekezete. Az előbbi kijelöli az utat, amelyen járhatunk, az utóbbi pedig az otthon melegét és biztonságát adja nekünk. De tudnunk kell azt is, hogy Isten igéje és gyülekezete ellen mindig viaskodik a gonosz.Isten, mivel igazságos Isten, egyúttal a bűnt megbüntető Isten is. Isten öröktől fogva örök Isten (6. vsz.)

Isten igazságától távol áll minden hamisság. Az Ő szilárd, kőszikla volta erős fundamentum az Őbenne hívőknek (8 vsz.)

Mit mond az ének az emberről (rólam)?Igen jó dolog, az ember lelki élete számára hasznos cselekedet az Úr Istent

dicsérni, őneki énekelni, szent nevét nyilvánosan magasztalni (1. vsz.)s ezt végezni már kora reggeltől késő éjszakáig (2. vsz.)

Hogyha Isten teremtő tetteire tekintek, akkor azok örömöt és vigasztalást nyújtanak nekem (3. vsz.)

Aki nem hisz Jézus Krisztusban, az esztelen, bolond ember (4. vsz.)A hitetlen ember az Isten nélküli világban gyökerezik, tettei hamisak,

következményük az örök kárhozat (5. vsz.)A hívő embernek minden körülmények között van tartása, mert van gyökérzete,

amely gyökerek Isten igéjéből, mint élő vízből táplálkoznak. A hívő ember mindig fejlődő, növekvő, miként a zöldellő pálmafa. Sohasem stagnáló, egy helyben álló; az úton mindig előremenő és sohasem útonálló (7. vsz.)

A hívő ember nem rejti véka alá hitét, hanem megvallja azt az emberek előtt (8. vsz). „Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32)

72

ImádságMagasztaljuk Istent tulajdonságaiért, irgalmas és igazságos voltáért, szent

nevéért.Adjunk hálát teremtő és megváltó munkájáért, szent igéjéért, amelyet minden

nap kínál nekünk; azért, hogy Őreá, mint kősziklára, mindig támaszkod-hatunk.

Kérjük Istent, szenteljen meg minket, hogy kora reggeltől késő éjszakáig az Ő dicsérete legyen gondolataink középpontjában. Hogy mindig az Ő igéjéből táplálkozzunk. És hogy ha nehéz helyzetbe kerülünk, mindig Őtőle várjuk a segítséget.

Énekeskönyveink a XVII. századtól napjainkig

Az az énekeskönyv, amelyet a magyar református gyülekezeti éneklés ősalakjának tekinthetünk, 1592-ben, Debrecenben került ki Csáktornyai János nyomdájából. A könyvhöz szerkesztője, Gönczi Kovács (Fabricius) György debreceni lelkipásztor és tiszántúli püspök, előszót is írt. Ez a gyűjtemény egyre bővülő, több mint 40 későbbi kiadásában egészen 1806-ig meghatározta a magyar református nép gyülekezeti éneklését. A graduálok elhanyatlása után a szertartási gyűjtemények java himnuszai és néhány más éneke éppúgy helyt talált a Gönczi típusú debreceni énekeskönyvekben, mint a XVII. század második fele után egyre gyérülő és erőtlenedő újabb énekköltészet legjobb darabjai. Psalmusai (zsoltárparafrázisai) 200 éven át tartották magukat Szenci Molnár Albert zsoltárai mellett is, dicséretei közül sok a magyar nép szellemi közkincsévé vált, s lett a XVI-XVII. századok magyar vallásos költészetének a legjavává.

A Gönczi-féle debreceni énekeskönyvnek a XVII. század folyamán 22 ismert kiadása jelent meg. Ezek:Debrecenben: 1602, 1616, 1620, 1693, 1700.Lőcsén: 1635, 1642, 1652, 1654, 1665, 1682, 1690, 1691, 1694, 1699.Bártfán: 1640.Váradon: 1648, 1651, 1654.Kassán: 1662.Kolozsvárt: 1680, 1690.

Ezek közül először az 1635. évi lőcsei kiadás hozza külön címlappal, de egybekötve Szenci Molnár Albert zsoltárait is. Az 1652. évi, szintén lőcsei kiadástól fogva a genfi zsoltárok csaknem minden kiadásban benne vannak külön címlappal a könyv végén. Ez a sorrendi beosztás így is maradt egészen a XIX. század elején végrehajtott énekeskönyvreformig, amely elvetette a régi énekeskönyvek sok értékes darabját, de a genfi zsoltárokat az énekeskönyv elejére helyezte el.

73

Énekeskönyvünknek fent említett XVII. századi kiadásai sok, igen értékes énekkel gazdagodtak. Különösen kiemelkednek ezek közül Pécselyi Király Imre énekei (205, 226, 315, 337, 350), valamint az a néhány németből fordított vagy átdolgozott ének (Én Istenem, sok nagy bűnöm, Magasztallak én téged stb.), amelyek, mint Luther Jövel, Szent Lélek Úristen kezdetű, latin minta után készült éneke is, máig legkedveltebb énekeink sorába tartoznak. A XVI. század utolsó negyedétől a XVII. század végéig terjedő időszak ismeretlen szerzőktől származó énekszövegei: 199, 262, 335, 336, 382, 385, 386, 389, 483, 485, 486, 493, 494, 496, 497, 506, 507.

Bár nem a református énekeskönyvek sorába tartoznak, mégis, röviden meg kell emlékeznünk a XVII. századi ellenreformáció magyar nyelvű (katolikus) népénekeskönyveiről is. Ezek az ellenreformációs énekeskönyvek egy sor XVI. századi protestáns magyar éneket tartalmaznak, igen sokszor elváltoztatott alakban: vagy megváltoztatták kisebb mértékben a szöveget (leginkább egyes versszakok kezdetét), vagy össze-vissza cserélték a versek sorrendjét, hogy a versszakok kezdőbetűinek összeolvasásából ne lehessen megállapítani a szerző nevét és ezzel az egész ének „eretnek” származását. Viszont sok XVI. századi protestáns énekünk dallama ezekben az énekeskönyvekben jelent meg először. A XVII. századi ellenreformáció idején napvilágot látott magyar nyelvű katolikus népénekeskönyvek a következők: Cantus Catholici (1651, Kisdi Benedek egri püspöknek ajánlva); Editio Szelepcsenyiana (1675, Nagyszombat, Szelepcsényi György, a gályarabok történetéből ismert nevű és gyászos emlékű esztergomi prímás rendeletére adták ki); Soltári énekek (1693, Nagyszombat, Illyés István gyűjteménye); Lyra Coelestis (1695, Lőcse, Náray György énekeskönyve).

Külön kell megemlékeznük Kájoni (Caioni) János csiksomlyói szerzetes 1676-ban kiadott Cantionale Catholicum című gyűjteményéről, amelyet a szerkesztő a magyarországi kiadványoktól függetlenül, magyar anyagát tekintve még több protestáns forrás és ének felhasználásával állított össze. Kájoni és a többi kölcsönzők között az a nagy különbség, hogy az ő átvételei korrektek. Azokat az énekeket, amelyek a katolikus hívek lelkéhez is hozzánőttek, meghagyta; így Sztárai és Szegedi Gergely néhány énekét, de még olyanokat is, mint Luther 46. zsoltára (Erős várunk), sőt Szenci Molnár Albert egynéhány zsoltárszövege (5, 38, 42, 92), vagy a Batthyány kódex húsvéti és pünkösdi fennállóénekei. „Alighanem e vallásos türelmének is része volt abban, hogy Kájonit mindjárt halála után eretnekség gyanújába keverték ellenségei.” (Seprődi János)Az 1700-as évek nem hoztak lényeges változást énekeskönyvünk fejlődésében. Inkább a gyülekezeti énekeskönyvön kívül keletkeztek a század folyamán olyan gyűjtemények, amelyek már előrevetették a XIX. század hajnalán sorra került nagy változás árnyékát. A század első felében élt és működött, mint sokoldalú

74

matematikatanár Maróthi György (1715-1744), aki megtanította a debreceni diákokat a négyszólamú Goudimel-zsoltárok éneklésére, miután azokat megjelentette (1743-ban). A közreadott Goudimel-zsoltárokhoz csatolta Maróthi saját két zeneelméleti írását is. Halála után, volt tanítványai, kétszer is kiadták a könyvet (1756 és 1774). Az utóbbi kiadáshoz függelékként a debreceni énekeskönyvnek himnusz- és dicséretdallamaiból és más énekekből 22 négyszólamú letétet csatoltak (pl. E világ miolta).

A XVIII. században megjelent debreceni énekeskönyvek (bezárólag az 1778-as, ún. Öreg Debrecenivel) általában a következő beosztást követték (jelen mintánk az 1736-i, Margitai János nyomdájában készült énekeskönyv szerinti):a) Ékes ritmusú Hymnusok (1-64 sorszámmal), az egyházi év beosztása alapján

(ádventtel kezdődően), közönséges himnuszokkal zárva (utolsó a Te Deum Laudamus — Téged Isten dicsérünk).

b) A soltárokból való isteni ditséretek (65-167) — Dallamok nélkül közölt zsoltárparafrázisok.

c) Innepekre és egyéb alkalmatosságokra tartozó régi istenes énekek (168-362), ugyancsak ádventtől kezdve és bezárva a Szentháromságnapi énekekkel, majd az „egyebek” következnek (244-362): Invocatiok, Katekizmusi énekek, Különbféle dicséretek és a Litania major.

Az énekeskönyv fent részletezett tartalmát követően, de az énekeskönyvvel egybekötve, új címlappal indul a 150 genfi zsoltár. Ennek elején ott láthatjuk Farkasfalvi Filitzki János még 1607-ben írt (Szenci Molnár Albertet köszöntő) versét. E vers első fele lényegében Georgius Remus Doctor epigrammájának fordítása, mely epigrammával G. Remus Andreas Spetha-t köszöntötte abból az alkalomból, hogy Spetha 1596-ban latin nyelvre fordította a genfi zsoltárokat. Ezt a Remus epigrammát toldotta meg Filitzki János még tíz sorral, melyben Szenci Molnár Albert munkáját dicséri. A verset követi egy öt pontból álló tájékoztatás: a C. M. és T. B. rövidítések értelméről; a zsoltárok summájáról; a hosszú zsoltárokban található Pausakról; az egy dallamra énekelhető több zsoltár szövegek rendjéről; és végül hosszú felsorolás arról, hogy mely zsoltár milyen alkalomból énekelhető (összesen 36-féle szempont szerint!). A 150 genfi dallam közlése korrektnek mondható (az időnkénti sajtóhibák ellenére); a dallamok szögletes menzurális kottákkal, ritmikus alakban találhatók. A 150 zsoltárhoz még 9 ének kapcsolódik: Tízparancsolat (a 140. zsoltár dallamára); Simeon éneke (dallama RÉ: 447) — ez a két ének hozzátartozott az 1562-es Genfi Zsoltároskönyv kánonjához is; Mindennemű háborúság ellen (35. zsoltár dallamára); Ének az Isten törvényéről (6. zsoltár dallamra); Ének a szent vacsora előtt (50. zsoltár dallamára); Ének a szent vacsora után (8. zsoltár dallamára); Anna asszony hálaadó éneke (7. zsoltár dallamára); Szűz Mária éneke (146. zsoltár dallamára); az Úri imádság (a Vater unser dallamára, RÉ: 483).

75

Visszatérve az Énekeskönyv elejére, ott három bibliai igét olvashatunk: Kol 3,16-17; Ef 5,18-19; 1Kor 14,15).

Az 1700-as években mind jobban megfogalmazódott az az óhaj, hogy az egyetemes egyház felügyelje és irányítsa egy új, leendő énekeskönyv szerkesztését. Ugyanakkor, szinte általánossá vált a gyülekezeti éneklés elsatnyulása (Debrecenben egy időre — úgymond — be kellett tiltani a templomi éneklést, annak botránkoztató volta miatt. Vö. Fekete Csaba helyreigazító cikkét: Éneklés tilalma? c. a Magyar Egyházzenében, IV/3/319. oldal). Mégis, ebben az időben látott napvilágot három, nem gyülekezeti-, hanem magán használati céllal készült énekeskönyv:Ráday Pál: Lelki Hódolás és Istenes Énekek (1715), mely gyűjteményből 7 ének van jelenlegi énekeskönyvünkben.Losonczi István (nagykőrösi tanár): Éneklésben Tanító Mester (1754), mostani énekeskönyvünk 16 énekét tartalmazza. Szőnyi Benjámin (hódmezővásárhelyi lelkipásztor): Szentek Hegedűje (1762), ma 5 éneket használunk belőle.

Erdélyben az 1727. évi küküllővári zsinat körvonalazza az énekeskönyvi reform elveit, s kéri a debreceniek közreműködését az egységes magyar liturgiai és gyülekezeti éneklés kialakításában. Erdélyben, a század közepe táján megjelent három olyan, hangjegyekkel is ellátott énekeskönyv, amelyek mint hangjegyes kiadványok, megelőzték a hasonló debrecenieket (1744, 1751, 1761 Kolozsvár). Az erdélyiek reform-énekeskönyve pedig kis alakban 1777-ben, nagy alakban 1778-ban jelent meg.

E korszak jelentős evangélikus énekeskönyve az Új Zengedező Mennyei Kar (1743), amelynek őse Aáchs Mihály gyűjteménye (1696, Lőcse). Ez hangjegy nélküli kiadvány, ellenben második felében genfi zsoltárokat is közöl, s ezeket kottával!

A XVIII. századi énekeskönyvi reform törekvéseknek volt némi jogos alapja, de az énekek szövegeit nem a Szentírás, hanem az egykori irodalmi ízlés és az emberi értelem szempontja kezdte irányítani.

II. József türelmi rendelete (1781) után az egyházkerületek szorgalmazni kezdték az énekeskönyv revideálását. Ez a revízió a korszellem jegyében ment végbe. A megelőző 300 esztendő énekeinek hatheted részét kiselejtezte, a zsoltárok énekelhető verseit csillaggal jelölte meg s poétai vénájú lelkészeket és világiakat énekek írására kért fel. A munkálatokat Benedek Mihály püspök vezette, s az 1806-ra el is készült, de sok körülmény hátráltatása miatt csak 1813-ra sikerült kinyomtatni. Ez az 1806-os (1813-as) énekeskönyv volt használatban (az 1877-es debreceni revízión keresztül) egészen 1921-ig, sőt, sok

76

helyen még azután is. Az énekeskönyvet – kivált a falusi nép – általában nem fogadta szívesen. Néhány szép új dicséret azonban gazdagodást jelentett (Nagy István, Lengyel József, Losonczi István, Pálóczi Horváth Ádám énekei révén). Egyébként ez a reforménekeskönyv tette először első helyre a 150 genfi zsoltárt, igen kevés igazítással (s az énekelhetőnek minősített versek megcsillagozásával). A zsoltárok után jött külön számozással 15 kezdő ének, ezek közül 11 újabb és 4 régi. Az ezután következő 238 dicséret közül csak 62-t vettek át a régi énekeskönyvekből — többnyire „igazításokkal” — a többi újabb — részben megrendelésre írt — ének. Sajnos az 1806-os énekeskönyv dallamközlés tekintetében meglehetősen pontatlan. Elcsúsztatott hangjegyek, kulcsok, dallamromlások és sok egyéb torzulás jellemzi. (De még mindig sokkal jobb, mint majd az 1921-es lesz, amely — Csomasz Tóth Kálmán szavaival — „éneklésünk legsötétebb zenei mélypontja”.)

Dallamok tekintetében az 1837. évi kolozsvári énekeskönyv a legszegényesebb tartalmú magyar református énekeskönyv. Az énekeskönyv hamis teológiája, retoricizmusa vagy ma már végképpen megfakult, olcsó stílusnegédességei legjobban az énekeskönyv ún. alkalmi énekeiben mutatkoznak meg. Ezek (mivel jó részüket átvette az 1921-es énekeskönyv) Magyarországon is nagy kárt okoztak, nemzedékek ízlését rontva, maradék kegyességünket tovább bomlasztva és régi szép énekeinket kitúrva. Az énekeskönyv anyagához kapcsolódó 23 temetési ének pedig egyenesen lélekromboló, a benne található sok pogány elemtől.

A zsoltárversek új csillagozását hajtotta végre az 1877. évi debreceni revízió. Míg az 1806-os revízió 421 zsoltárverset minősített énekelhetőnek, addig ebben az új kiadásban 623 vers kapott csillagot. Nagyjából ez a csillagozás vált később az 1921. évi énekeskönyvbe felvett zsoltárversek kiválogatásának alapjává. Az 1877-es énekeskönyvet először Debrecenben, de később Budapesten is kiadták. Újításként a kottát átírták violinkulcsba, és egyidejűleg két különböző kiadást határoztak el: egy nagyobb és egy kisebb alakút. Az utóbbiból kihagyták az énekelni nem szokott zsoltárverseket. Budapesten Hornyánszky Viktornál ugyancsak kétféle alakban jelent meg az énekeskönyv: itt a nagyobb alakúak kottáit továbbra is C kulcsban írták, menzurális hangjegyekkel. A kis alakúnál viszont a zsoltárok dallamát kiegyenlítették.

Az egyetemes konvent 1879-ben határozatot hozott énekügyi bizottság felállítására. Még Arany Jánost is felkérték bírálatra. Szerkesztői munkával Fejes Istvánt bízták meg, s ő 1903-ban megjelentette a próbaénekeskönyvet. Ezt azonban az 1904. évi zsinat nem fogadta el. Új szerkesztőbizottság dolgozott tovább, amelyik 1916-ban megjelentette a második próbaénekeskönyvet, a zsinat előzőleg körvonalazott szövegi és zenei kívánalmainak megfelelően. Ezek a következők voltak:

77

ritmikus mérték helyett „korál mérték” legyen; az egyházi hangnemek helyett csak dúr-moll hangnem legyen; melizmát ne alkalmazzanak; dallam és szövegritmus egyezésére nagyobb gond fordítandó.

Az új énekeskönyv 1921-ben jelent meg Debrecenben. Rövid kritikája: sok zsoltárdallamot kihagytak, szövegüket nyírták-, toldották- összekeverték. Minden dallam ütemmutatója alla breve, ritmusa kiegyenlített. Hangnemek, előjegyzések, díszítések romlásai stb.A trianoni béke után elszakadt országrészek reformátusai már nem használhatták az 1921-re készült énekeskönyvet, hanem kénytelenek voltak saját énekes-könyveikről gondoskodni. Ezek:

1923, új erdélyi énekeskönyv (ennek forrásai: a megelőző erdélyi énekeskönyv, az 1903-as próbaénekeskönyv és a Hozsánna);1925, csehszlovák énekeskönyv (szerkesztője Pálóczi- Czinke István; minta: az 1903-es próbaénekeskönyv és a Hozsánna);1939, délvidéki énekeskönyv (Szabadkán jelent meg. Előszava Kálvin 1543-as elöljáró beszéde. Az énekeskönyv Karácsony Sándor, Ágoston Sándor püspök és főleg Árokháty Béla munkája. Ez az énekeskönyv lett mintája az 1948-as új énekeskönyvnek, melyet Csomasz Tóth Kálmán szerkeszt majd.)

Az éneklő gyülekezet nevelése

Egyházunk alkotmánya szerint a zsinat hatáskörébe tartozik az istentisztelet alakjának és rendjének megállapítása, valamint az énekeskönyv ügyében való intézkedés. Ez azt jelenti, hogy egyházunkban a gyülekezeti éneklés és ezzel együtt az énekeskönyv egyetemes egyházi ügy, amely végső fokon egyházunk legmagasabb törvényhozó szervére tartozik.

A múlt gyakorlatával szemben kétségtelenül haladást jelent, hogy elvben egységes énekeskönyvünk van és annak szerkesztéséért a zsinat felelős. Mint az egész istentisztelet alakját és rendjét, úgy a gyülekezeti éneklés ügyét sem lehet egyszer s mindenkorra rögzíteni. Amilyen fontos, hogy a gyülekezet istentiszteletében, az V. parancsolatnak megfelelően, folyamatosság legyen, éppen olyan fontos, hogy az istentisztelet formáiban a mindenkori gyülekezet tényleg megtalálja a saját hittartalmának kifejezését. Ezért a gyülekezeti éneklésben nem lehet egyszerűen tabula rasat csinálni és mindent újra kezdeni.

Másfelől a túlzott konzervativizmustól és restauráló hajlamtól is óvakodni kell, mert az énekléssel a ma élő gyülekezetnek kell felelnie az őt megszólító Isten szavára. Ennek a kettős követelménynek érvényesítése olyan nehéz feladat, hogy annak az egyház vezetősége csak a hozzáértő szakemberek és ugyanakkor

78

a gyülekezetek meghallgatásával tud eleget tenni. De itt ismét meg kell találni a helyes egyensúlyt a szakértők véleménye és a gyülekezetek igényei között. Így az egyházi énekeskönyv sohasem lehet a gyülekezetekben tényleg hangzó éneklés magnetofon-másolata vagy egy gyülekezeti népszavazás eredménye. Másfelől, ahhoz nincs jogunk, hogy az éneklő gyülekezeteket egyszerűen egyházkormányzati vagy szakértői gyámság alá helyezzük. Lehet, hogy a gyülekezet hitvallási tudata és teológiája homályos, zenei és irodalmi ízlése megbízhatatlan, viszont a szakértők magatartását — kiváltképpen művészeti dolgokban — igen gyakran szakmai elfogultság és egyoldalúság jellemzi.

Mindebből az következik, hogy ideális énekeskönyv nincs, sem pedig olyan, amely mindenkinek az igényét kielégíthetné. Egy új énekeskönyv bevezetése sohasem könnyű dolog, de különösen nehéz ma, amikor nemcsak a protestáns teológiában, hanem a zenei és irodalmi ízlésben is nagy, szinte forradalmi változások mentek végbe. Mai (1948-as) Énekeskönyvünk jobb, mint az előző énekeskönyv, de használata nagy feladatot ró az egyházi vezetőség és különösen a liturgus-lelkipásztor vállára.

Általában a lelkipásztornak nagy gonddal és szeretettel kell ápolnia az istentiszteleti éneklést és minden lehetséges eszközt fel kell használnia avégre, hogy a gyülekezete éneklő gyülekezet legyen. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy amely gyülekezetben a hívek nem szeretnek vagy nem tudnak énekelni, ott általában az egész istentisztelet iránt is közönnyel viseltetnek. Nagy gondot kell hát fordítani az énekeskönyv megismertetésére, megszerettetésére és az énekek megtaníttatására. A reformáció utáni években, amikor még kevés ének volt, a hívek emlékezetből is tudtak énekelni, és az első evangéliumi énekeskönyvek nem is liturgiai, hanem házi használatra készültek. Most az Énekeskönyv elsősorban a liturgia célját szolgálja, de ugyanazt az énekes-könyvet kell használni a családi, házi, gyermek-istentiszteletek alkalmain, vala-mint a bibliai- és imaórákon is, aminthogy Énekeskönyvünk is ezzel a helyes elgondolással készült. Új énekek megtanulására ezeket az alkalmakat kell felhasználnunk, ritkábban a templomi istentiszteletet. Természetesen igyekez-nünk kell arra, hogy minél több énekeskönyv álljon a gyülekezet rendelkezésére, illetve, buzdítanunk kell gyülekezetünk tagjait arra, hogy legyen saját énekes-könyvük.

Az énekek kijelölése a liturgus dolga. A kezdő ének lehetőleg olyan legyen, hogy a gyülekezet könyv nélkül is tudja. A fő ének készítse elő a gyülekezetet a következő imádságra és az igehirdetésre. A prédikáció utáni ének mintegy a gyülekezet felelete, fogadalomtétele, hálaadása a hallott igére. Tehát az énekek is illeszkedjenek bele az istentisztelet egységébe. Ezrét fontos, hogy a liturgus ismerje az énekeskönyvet.

79

Az egyházi énekkar, ahol ilyet lehet szervezni, sokat tehet a gyülekezeti éneklés színvonalának emelése érdekében. De csak akkor, ha nem helyettesíteni, hanem szolgálni, támogatni akarja a gyülekezeti éneklést. Csak egyes alkalmakkor, mintegy kivételesen, lépjen fel önállóan, de akkor sem egyszerűen a gyönyörködtetés, hanem mindig az építés céljából. A karének lehet énekelt imádság, és lehet énekelt igehirdetés is.

Ami a hangszeres zenét illeti, a liturgusnak ügyelnie kell arra, hogy az orgona valóban a gyülekezeti éneklés előmozdítására szolgáló eszköz legyen. Helytelen a hatásköröknek az az elhatárolása, amely szerint az istentisztelet zenei része mindenestül fogva a kántorra tartoznék. A liturgus és a kántor között szoros együttműködésnek kell lennie, de az egész istentisztelet vezetése a liturgus dolga.

A gyülekezet egészének a tanítása is fontos, de ezen belül a gyerekeké kapjon még nagyobb hangsúlyt. Ugyanis ők a legfogékonyabbak nemcsak a jóra, hanem a rosszra is. Amilyen éneket mi megtanítunk a gyereknek, az beépül életébe, meghatározza teológiáját és Isten-képét, befolyással lesz beszédmódjára, építi vagy rombolja ízlését.

Milyen szempontok alapján döntsük el, hogy mit énekeljünk és mit ne a gyermekek alkalmain?

Legyen az ének biblikus! Szövege legyen a gyermek számára érthető — esetleg kis magyarázattal. Dallama és szövege értékes legyen. Legyen a gyermek számára megtanulható. Egységben legyen a szöveg és a dallam, a tartalom és a forma.

A legfontosabb szempont, hogy az ének vajon összhangban van-e a bibliával? Lehet az ének

a szentírásból vett igeszakasz szinte szó szerinti feldolgozása (pl. Akik Istent szeretik JÉ: 141, (Jertek, énekeljünk c. énekeskönyv, Bp. 1988), bibliai történet, vagy igerész költői adaptációja (pl. Drága dolog az Úr Istent dicsérni RÉ: 450), vagy a Biblia lelkületével átitatott költemény (pl. Bocsásd meg Úr Isten RÉ: 220, Nagy hálát adjunk RÉ: 225),

de semmi esetre sem szabad használnunk gyerekórán olyan éneket, amelyik a Bibliát tudatosan vagy tudat alatt meghamisítja (pl. Ameddig Jézus él JÉ: 146), a Bibliával ellentétes, moralizáló vers (pl. Kis madárka JÉ: 73, Csirip, csirip JÉ: 48), vagy a Bibliával ugyan egybehangzó, de nem a lényegre mutató ének (pl. Indul már a vonat JÉ: 107, Kicsi vagyok én JÉ: 158).

80

Ha csak lehet, az ének kapcsolódjék valamilyen módon a tanított történethez vagy annak üzenetéhez. Dávid és Góliát történetéhez pl. a következő lehetőségek kínálkoznak: Csak parittya, nincs más… (JÉ: 202). Az ének mondanivalója a következő: „Csak parittya kell és egy kis kő, ami körbejár és körbejár és körbejár… és porba hullt a Góliát.” Az viszont nagyon nehezen derül ki belőle, hogy igazából miért győzhetett Dávid.Páncélba bújt a pogány Góliát… (DU: 4, Dicsérjétek az Urat c. énekeskönyv, Bp. 1986). Ez a másik ének viszont elmondja, hogy Góliát, noha dárda és kard is volt a kezében, nem győzhetett, mert Istent gyalázta. Így igazából Isten győzött Dávid által, amit a gyermek is megért az ének végére. Így válhat az ének igévé, vagy még inkább az ige énekké.

A szöveg érthetőségének szempontját figyelembe véve, akkor gyermekszerű a szöveg, ha — esetleg kis magyarázattal — megértik, és sajátjuknak fogadják el a gyermekek. A kis magyarázatból pedig még új dolgokat is megtanulnak. Viszont nem nevezhető gyermekszerűnek az a szöveg, ami a gyermeket lealacsonyítja, éretlenebbnek, butábbnak tünteti fel a valóságosnál.

Természetesen a másik végletet is elleneznünk kell. Sokszor fordul elő, hogy a hitoktató sem gondolja át a szöveget, s így olyan éneket választ, amit — ő ugyan kedvel, de — a gyermek nem fog igazán érteni, átélni. A következő éneket (Magára vette szennyes ruhámat JÉ: 130) még akkor sem fogják megérteni a gyerekek, ha minden egyes sorát külön-külön elmagyarázzuk. Nem a kifejezések nehezek ugyanis, hanem a képek bonyolultak. De van pozitív példa is: Áprily Lajos remekbe szabott fordítása, Jöjj, mondjunk hálaszót (RÉ: 167). Ebben az énekben megfelelő arányban van a költőiség és a gyermekszerűség. S bár akad benne egy-egy magyarázatra szoruló szó, képeiben egyszerű, mindenki által érthető.

Legyünk a dallam tekintetében is igényesek. Csak olyan dallammal dicsőítsük Őt, ami méltó hozzá. Gondoljunk csak a reformáció korabeli magyar dicséretekre: dallamuk magyar, szövegük értékes, semmiképp sem bonyolultak, hisz annak idején egyszerű parasztemberek énekelték azokat. Negatív példaként említhetjük a Szívemben öröm dalol… kezdetű „slágert”, (JÉ: 85), amelyről Berkesi Sándor így összegzi mondanivalóját: „Miért alkalmatlan és méltatlan ez a gyermekének? Mert a hangterjedelme (10 hangnyi) túllépi a gyermek hangi adottságait. Mert szövege igénytelen, primitív, képzavaros. Mert dallama egy mesterkélten rossz osztrák népdal-utánzat. Sajnos sokszor éppen az ilyen ének kapja a dicséretes minősítést: fülbemászó.” De van sok-sok jó példa, inkább azokat tanítsuk. Pl. Mindenek meghallják és jól megtanulják RÉ: 236. Ez az ének minden tekintetben ellentéte az iménti éneknek.

81

A gyülekezetet éppúgy nevelni kell a szép és helyes éneklésre, mint a gyermeket a szép beszédre. Éppúgy kell gondoznunk a gyülekezet éneklését, mint ahogy a kertünket gondozzuk és tisztogatjuk a gyomoktól. A gyülekezeti éneklés, mint Krisztus gyülekezete életének egyik legfőbb formáló tényezője, nem ösztönös tenyészet, hanem tudatos kultúra kell hogy legyen mind tartalmának, mind kifejezésbeli formáinak tekintetében.

Éppen ezért tisztogatnunk kell a gyülekezet éneklését és meg kell óvnunk az elgazosodástól. „Mitévők legyünk tehát?” — kérdezi Kálvin. „Gondoskodjunk ne csak tisztességes, hanem valósággal szent énekekről, hogy azok ösztökél-jenek bennünket szüntelenül Isten segítségül hívására és magasztalására…”

* * *

Felhasznált irodalom:

82

Berkesi Sándor: Tenéked zengek éneket. Debrecen 1994

Bourgeois, Loys: A muzsika igaz útja. Ford.: Jeney Zoltán, 2001 –sajtó alatt–

Candaux, Jean-Daniel: A Genfi Zsoltároskönyv 1562-1865-ig. Genéve, 1986

Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Bp. 1950

Csomasz Tóth Kálmán: Dicsérjétek az Urat. Bp. 1971

Czeglédy Sándor: Liturgika jegyzet

Dobszay László: A gregorián ének kézikönyve. Editio Musica Budapest 1993

Draskóczy Balázs: Ének és katechézis –kézirat– Bp. 1997

Egyházi ének-zene. Összeállította Máté János és Sepsy Károly Bp. 1986

„…eleitől fogva…” ReZeM 024 Bp. 1993.

Halmy Ferenc: A magyar zsoltárformák francia előzményei. Bp. 1939

Jeppesen, Knud: Ellenpont. Budapest 1974

Pidoux, Pierre : Le Psautier Huguenot I–II. Baerenreiter 1962

Protestáns graduál. ReZeM 035 Budapest 1996

Psalterium Ungaricum. Közreadja Bólya József. 2001 –sajtó alatt–

Smilde, Bernard: Hasper és az egyházi zene. Leeuwarden, 1986

Zoványi Jenő: Egyháztörténeti Lexikon

83