- 1 -

Isten országa

„A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának

országába” (Kol 1,13).

„Mert azt jól tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátalannak, vagy fösvénynek, ki

bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában” (Ef 5,5).

„És megszabadít engem az Úr minden gonosz cselekedettől, és megtart az ő mennyei

országára; a kinek dicsőség örökkön örökké! Ámen” (2Tim 4,18).

Bevezetés

Mindhárom igeversben olvastunk Isten országáról vagy Istennek és Krisztusnak az

országáról. Először egy rövid áttekintést szeretnék adni arról, hogy mit ért az Ige az Isten

országa megnevezésen. Majd főleg arra szeretnék rámutatni, hogy mit jelent ez nekünk ma a

mindennapi hívő életünkben.

Amikor vallásos embereket megkérdezünk arról, hogy mi az Isten országa, akkor

általában ezt válaszolják: a mennyország, ahová majd azok jutnak, akik megérdemlik.

Valahogy így gondolkoznak nagyon sokáig - kicsit homályosan - a hívő emberek is: Isten

országa a mennyország, ahová majd halálunk után jutunk Isten kegyelméből.

Amikor ebből a szempontból nézzük a Szentírást, jó pár olyan Igét találunk, amiből

látjuk, hogy nem egészen erről van szó. Amikor a Károli fordítású Bibliában azt olvassuk,

hogy „ország”, akkor ez a görög „baszileia” szónak a fordítása, amely királyságot vagy királyi

uralmat jelent. Egy kivétel viszont van, és ez a Filippibeliekhez írott levél 3. részének 20.

versében olvasható: „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus

Krisztust is várjuk”. Ebben a versben nem az említett görög szó van, hanem egy másik, ami

nem királyságot, hanem polgárjogot jelent. Nekünk a mennyekben van polgárjogunk.

Az evangéliumokban ahol Keresztelő (Bemerítő) János vagy az Úr Jézus beszél Isten

országáról „…elközelített a mennyeknek országa” (Mt 3,2; Mt 10,7); (amikor Jézus a

tanítványokhoz szólt, hogy menjenek és hirdessék az Isten országát vagy a mennyek

országát); vagy az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben, amikor Isten országa kerül

szóba: az ezeréves királyságról van szó.

Az utóbbi időben - mivel többször esett szó közöttünk az ezeréves királyságról -,

elgondolkodtam azon, vajon „nem estünk-e át a ló másik oldalára”. Nem úgy van-e, hogy

talán már azt gondolják a hallgatók - elsősorban a debreceniek és azok, akikhez eljutottak a

debreceni kazetták és CD-k -, hogy Isten országa azonos az ezeréves királysággal. Mintha a

mennyország, a „túlvilág” már nem is lenne Isten országa. Nagyon sajnálnám, ha valaki ezt

gondolná, mert ez nem így van! Ezért láttam szükségesnek azt, hogy az Isten országának más,

számunkra is nagyon fontos vonatkozásáról szóljak.

1. Nézzük meg a három alapigét!

Nyilvánvaló, hogy azok nem az ezeréves királyságról szólnak.

Amikor azt olvassuk a Kolossébeliekhez írott levél 1. részének 13. versében, hogy

„…általvitt az Ő szerelmes Fiának országába”, ez nem lehet az ezeréves királyság. Főként

azért nem - sok egyéb mellett -, mert amikor Pál apostol által leíratta az Úr ezeket az Igéket,

az ezeréves királyság még nem jött el, sőt azóta sem. Az Ige múlt időben beszél: „általvitt”

bennünket. Figyeljük meg: nem át fog vinni, hanem „…általvitt [bennünket] az Ő szerelmes

Fiának országába”! Tehát, mivel az ezeréves királyság még ezután lesz, nem lehet múlt

időben beszélni róla.

- 2 -

Az Efézusiakhoz írott levél 5. részének 5. versében sem az ezeréves királyságról van

szó, hiszen e levélben Krisztus titka, a Gyülekezet van kijelentve, nem pedig a földön

felállítandó királyság. A Gyülekezetnek mennyei elhívása van, az 5. versben pedig az Isten

országában való örökségről olvastunk. Tudjuk, hogy a Gyülekezetnek az öröksége - ami itt az

Efézusiakhoz írott levélben le van írva - mennyei. Krisztussal együtt ültettettünk a mennybe

Istennek a jobbjára. Ez a mennyei, mindenek felett való uralom nyilvánvalóan nem az

ezeréves királyság.

A Timótheusnak írott második levél 4. részének 18. versében pedig azt olvastuk: „…és

megtart az ő mennyei országára…”, az Ő királyságára. Nyilvánvaló, hogy itt sem az ezeréves

királyságról van szó. Pál apostol e legutolsó levelének a legutolsó részében, annak is a

legvégén, amikor egy „Ámen”-nel be is fejezi levelét, és már csak a köszöntés következik, az

elköltözéséhez közeli Pál apostol biztosan nem arra gondolt, hogy az ezeréves királyságba

viszi őt Isten. Mennyei országa számára tart fenn - írja. Ez ugyanaz, mint ami a

Kolossébeliekhez írott levélben áll: „…általvitt az Ő szerelmes Fiának országába” (Kol 1,13).

Szellemben már ott volt, de most elérkezett az elköltözésének az ideje. Leveti ezt a testet, és

most már mindenestől átköltözik abba az országba: nemcsak szellemben, hanem mindenestől.

2. Hányféle jelentése van tehát az országnak vagy a királyságnak?

a) Köznapi értelemben vett ország vagy királyság

Például a Máté evangéliuma 24. részének 7. versében azt mondja az Úr Jézus: „Mert

nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen…”. Itt nyilvánvalóan földi országok,

nemzetek azok, akik egymással háborúskodnak.

b) Az ezeréves királyság

Az ezeréves királyságnak többféle neve van a Szentírásban. Máté evangéliumában a

Károli fordítás „mennyek országának”, más fordítások „egek királyságának” nevezik. Azért

így, mert az ezeréves királyság mennyből való, mennyei eredetű.

Dániel próféta könyvében olvassuk azt a látomást, álmot, amit Nabukodonozornak

mutatott Isten, és Dániel megfejtette: kéz érintése nélkül leszakad egy kő, és összezúzza az

akkori összes birodalmat. Utána ez a kő betölti az egész földet. Dániel megmagyarázza: ez azt

jelenti, hogy Isten egy birodalmat fog felállítani ezen a földön. Elolvasom Dániel próféta

könyve 2. részének 44. versét: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene

birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át,

hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” „Az

ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok [hangsúlyozom: az egész ég alatt

lévő országok] nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az ő országa

örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál és engedelmeskedik” (Dán 7,27).

Az Ige Lukács evangéliumában „Isten országának” nevezi ugyanazt, amit Máté

evangéliuma „mennyek országának” nevez: tehát az ezeréves királyságot is. Hogy miért, erre

rögtön rá fogok térni.

c) Isten királyi uralma

Ez az Isten országa, Isten királysága Istennek mindenre kiterjedő egyetemes uralmát

jelenti. Istennek uralma az időben is, és amikor annak vége lesz, az örökkévalóságban is fenn

fog állani.

A 99. zsoltár 1. versében ez áll: „Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek…” A 103. zsoltár

19-24. verseiben pedig arról olvasunk, hogy Ő király: „Az Úr a mennyekbe helyheztette az ő

székét és az ő uralkodása mindenre kihat. Áldjátok az Urat ő angyalai, ti hatalmas erejűek, a

kik teljesítitek az ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára. Áldjátok az Urat minden

- 3 -

ő serege: ő szolgái, akaratának teljesítői! Áldjátok az Urat minden ő teremtményei, az ő

uralkodásának minden helyén! Áldjad én lelkem az Urat!”

Ő tehát mindenek felett való Király. Országa, királyi uralma égre, földre,

angyalvilágra, láthatókra, láthatatlanokra, minden teremtményre kihat.

3. Isten királyi uralma mindent magába foglal!

(1) Istennek a mindenség feletti uralmát

Isten soha nem engedte át, és nem engedi ki kezéből a mindenség feletti uralmát.

Akkor sem, amikor a Sátán Isten ellen lázadt és akkor sem, amikor bejött a bűn. A Sátán csak

azt teheti, ami Isten tervében benne van.

Örök korokon át végig Isten kezében van, és lesz az uralom. Akkor is, amikor Jézus

Krisztuson keresztül uralkodik: „…Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt

28,18); és „…addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti” (1Kor

15,25); „zsámolyul” (Zsolt 110,1). Isten ma is uralkodik, és mindörökké Király. Övé a

hatalom mindvégig, mígnem az Úr Jézus Krisztustól is átveszi azt, és közvetlenül gyakorolja

a királyságot, az uralmat mindenek felett és mindörökké.

(2) Az ezeréves királyságot

Isten országának, királyságának az ezeréves királyság csak egy része. Az a része,

amelyben Isten az Ő uralmát ezer évre átruházza az Ő Fiára, Jézus Krisztusra. Neki adja a

királyságot, hogy Jézus Krisztus Isten nevében és az Ő hatalmával uralkodjék ezen a földön.

Ezért van a 2. zsoltár 6. versében írva: „Én kentem ám fel az én királyomat…” Tehát Jézus

Krisztus az Isten Fia, Istennek a Királya, Ő kente fel, és az Ő nevében uralkodik.

A Lukács evangéliuma 1. részének 32. versében, az angyal által bejelenti Isten

Krisztusról - Aki még meg sem született a földre -, hogy „…néki adja az Úr Isten a Dávidnak,

az ő atyjának, királyi székét”. Ki adja Neki? Isten! Ahogy Dávidnak is Isten adta az uralmat,

sokkal inkább adja majd Krisztusnak.

Az ezeréves királyság Isten uralmának egy része. Emiatt van az, hogy például Lukács

evangélista Isten országának, Máté evangélista pedig a mennyek országának nevezi az

ezeréves királyságot. Két Igére hívom fel ezzel kapcsolatban a figyelmet.

A Lukács evangéliuma 13. részének 18. versétől azt olvassuk: „Monda pedig Jézus:

Mihez hasonló az Isten országa? [Figyeljük meg: Isten országa!] és mihez hasonlítsam azt?

Hasonló a mustármaghoz, melyet az ember vévén, elvet az ő kertjében; és felnevelkedett, és

lett nagy fává, és az égi madarak fészket raktak annak ágain. És ismét monda: Mihez

hasonlítsam az Isten országát? Hasonló a kovászhoz, melyet az asszony vévén, három mércze

lisztbe elegyíte, mígnem az egész megkele.” Máté evangéliumában e két példázatnál szó

szerint ugyanezt mondja az Ige, csak az „Isten országa” helyett a „mennyek országát” említi

(Mt 13,31-33).

Egy másik példa a Lukács evangéliuma 21. részének 29. versétől: „Monda pedig nékik

egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat: Mikor immár hajtanak, és ezt

látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ezenképen ti is, mikor látjátok,

hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa.” Az összefüggésből

láthatjuk - ha elolvassuk ezt a részt -, és a Máté evangéliumával is összehasonlítjuk, hogy itt

„Isten országa” az „ezeréves királyság”.

Isten királyi uralma (Isten országa) tehát magába foglalja az ezeréves királyságot is.

(3) Az új égen és az új földön Istennek az uralmát

Istennek az uralma az ezeréves királyságból az új égre és az új földre fog áthelyeződni.

Azt olvastuk az előbb Dániel könyvének a 2. részében, hogy az a kő, amely kéz érintése

- 4 -

nélkül ledönt minden más királyságot, ami csak volt addig a földön, az a kő (birodalom)

betölti az egész földet, és megáll örökké. Nemcsak ezer évig, hanem ezer év után is

mindörökké.

Dániel próféta könyve 7. részének 27. versében is azt olvastuk: „…az ő országa

örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál és engedelmeskedik.” Ez a vers azzal

kezdődik, hogy „…az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek

szentei népének…”, és folytatódik azzal, hogy: „…minden hatalmasság néki szolgál és

engedelmeskedik”, hiszen az örökkévaló ország lesz.

A Jelenések könyve 22. részében már látjuk az új eget, új földet, az új Jeruzsálemet.

Az új Jeruzsálemben ott lesz Istennek és a Báránynak a királyi széke. Tehát Isten királysága,

uralma kiterjed az új égre és az új földre is.

(4) Az összes eljövendő korszakot

Nem tudunk sokat mondani erről, de Isten országa magába foglal mindent, ami ezután

lesz még (korszakról-korszakra), és a véget is.

Az Ige annyit említ meg, amit a Korinthusiakhoz írott első levél 15. részének 23-25.

verseiben olvasunk: „Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a

kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég, mikor átadja az országot [figyeljük meg: az

Úr Jézus Krisztus átadja az országot!] az Istennek és Atyának [tehát ez a „vég”!]; a mikor

eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia,

mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.” A 28. vers így folytatja: „Mikor pedig minden alája

vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten

legyen minden mindenben.”

Isten odaadja Jézus Krisztusnak a földi királyságot, Aki lábai alá vet minden hatalmat,

erőt, uraságot, nevet. Egészen eddig uralkodik Jézus Krisztus égen, földön és az egész

mindenségen, „…mígnem ellenségeit mind lábai alá veti” (25. v.). Amikor mindez

beteljesedett, akkor a 28. vers szerint Jézus Krisztus, a Fiú is átadja a hatalmat Istennek:

„…maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden

mindenben.” Ezt fejezi így ki az Ige: „…a vég…” (24. v.).

Örök korokon át végig, mindig Isten kezében lesz az uralom. Akkor is, amikor Jézus

Krisztuson keresztül uralkodik, és a végén is, amikor Isten közvetlenül veszi át minden felett

a királyságot, az uralmat.

(5) Krisztusban kapott örök életet, üdvösséget, romolhatatlanságot és a dicsőséget

Isten országa magába foglalja mindazt, amit az emberek általában értenek a

mennyország vagy az Isten országa alatt.

A Korinthusiakhoz írott első levél 15. részének 50. versétől ezt olvassuk: „Azt pedig

állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem

örökli a romolhatatlanságot. Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el,

de mindnyájan elváltozunk, Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra;

mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.

Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test

halhatatlanságot öltsön magára.” Ugyanerről beszél az Ige a Thesszalonikaiakhoz írott első

levél 2. részének 12. versében: „…a ki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.”

Tehát Isten országa a Krisztusban kapott örök életet, dicsőséget, üdvösséget,

romolhatatlanságot is jelenti.

(6) Az Ő uralmát (itt és most, ezen a földön) az Övéi életében

Ne csak úgy gondoljunk Isten királyságára, Isten uralmára, hogy az majd akkor lesz,

amikor levetjük ezt a testet, hanem úgy tekintsünk rá, hogy már most is megvalósul, annak

- 5 -

minden kötelezettségével és áldásával együtt. Például a Római levél 14. részének 17. verse ezt

mondja: „Mert az Isten országa [tehát Isten királyi uralma] nem evés, nem ivás, hanem

igazság, békesség és Szent Lélek [Szellem] által való öröm.” Ez azt jelenti, hogy ha valaki a

földi életében elfogadja Isten feltétlen akaratát, hogy Ő a Király, Akinek alávetem magam, az

megtapasztalja az igazságot, a békességet és a Szent Szellem által való örömet. Tovább

folytatja az Ige a Rómaiakhoz írott levél 14. részének 18-19. verseiben azt, hogy mit jelent ez

a gyakorlatban: „Mert a ki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek

előtt megpróbált. Azért tehát törekedjünk azokra, a mik a békességre és az egymás épülésére

valók.”

Tehát Isten országa magába foglalja az uralmát az Ő gyermekeiben már most is.

(7) A Gyülekezetet, a Krisztus Testét (pontosabban a Gyülekezet helyzetét)

Olvastuk a Kolosséiakhoz írott levél 1. részének 13. versében: „A ki megszabadított

minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába”. Vagy olvastuk a

másik alapigében, a Timótheushoz írott második levél 4. részének 18. versében: „…megtart

az ő mennyei országára…” bennünket. Szellemben már most Isten országában vagyunk, és

azután mindenestől odajutunk, mert „…megtart az ő mennyei országára…”

4. A Gyülekezet és Isten országa

Most arra szeretnék rátérni, hogy Krisztus Testének, a Gyülekezetnek milyen

kapcsolata van Isten országával.

a) Isten országát nem egyszerre éri el minden ember

Isten országa Izráel újonnan született tagjai részére később jön el, mint a Gyülekezet, a

Krisztus Teste számára. A Gyülekezet előbb elragadtatik, amint azt a Korinthusiakhoz és a

Thesszalonikaiakhoz írott levélben olvassuk: „…egy szempillantásban, az utolsó

trombitaszóra…” (1Kor 15,52). Később Izráel újonnan született tagjai bemennek az ezeréves

királyságba, és nekik akkor kezdődik meg az Isten országa.

Isten országába - úgy, hogy levetjük a földi testet - legelőször a Gyülekezet, Krisztus

Teste jut. A Gyülekezet tagjai tehát az elsők, akik nemcsak Szellemben, hanem a maga

teljességében, feltámadt dicsőséges testben lépnek be Istennek örök országába. (Tehát Isten

országát nem egyszerre éri el Istennek a népe.) A Gyülekezet tagjai Szellemben már most ott

vannak. Ebben az értelemben szól a Filippiekhez írott levél 3. részének 20. verse: „Mert a mi

országunk [vagyis polgárjogunk] mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is

várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges

testéhez…”

A Korinthusiakhoz írott első levél 15. részének 47-53. verseiben ez áll: „Az első

ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. A milyen ama földi,

olyanok a földiek is; és a milyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És a miképen

hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. Azt pedig állítom

atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a

romolhatatlanságot. Ímé, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de

mindnyájan elváltozuk, Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert

trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert

szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test

halhatatlanságot öltsön magára.”

Ez az első összefüggés, amelyet látnunk kell Isten országa és Krisztus Teste, a

Gyülekezet kapcsolatában.

- 6 -

b) Istennek az országát nem mindenki ugyanabban az értelemben és ugyanabban a

mértékben éli meg

Mindez attól a helyzettől függ, amit Isten kinek-kinek kijelölt az Ő országában. De

függ még valamitől: a földi életünkben tanúsított hűségünktől. Mindkét tényre szeretnék

kitérni.

Az első tehát az, hogy Isten mely helyet jelölt meg kinek-kinek az Ő örök országában.

Nyilvánvaló az Igéből, hogy más lesz a helyzete Isten népének, Izráelnek; más a

hűségeseknek, akik újonnan születnek; más a népeknek általában; és teljesen más lesz a

helyzete a Gyülekezetnek, amely a Krisztus Teste. Ezekből a különbségekből sok minden

adódik.

Például az, hogy a tizenkét apostol másképpen beszél Isten országáról, mint ahogyan

Pál apostol. Ők hirdették Isten országát, de amit hirdettek, az Izráelnek tett ígérettel állt

összhangban. Az Izráelnek tett ígéret pedig a földi királyság, az ezeréves királyság volt.

Éppen ezért a tizenkettő közül bárki is írt levelet - Jakab, Péter, János (pedig ő sok mennyei

dologról szól) -, azok elsősorban azzal vannak összhangban, hogy Isten milyen ígéretet adott

Izráel hűséges maradékának. Ismétlem, ez az ígéret – a Krisztusban kapott üdvösségen túl - a

földi királyság, az ezeréves királyság volt.

Amikor Pál apostol beszél Isten országáról vagy királyságáról, akkor az mindig

kapcsolatban van, és összhangban is áll Krisztus titkával, a Gyülekezettel. Világosan kell azt

is tudnunk, hogy Pál látta a földi, azaz az ezeréves királyságot is, és látta a véget is. Pál

apostol látott a legmesszebbre az apostolok közül, ő kapott a legtávolabbi időig, egészen a

„vég”-ig szóló kijelentést („azután a vég”, amikor Krisztus átadja az uralmat, „hogy az Isten

legyen minden mindenben”). Meg vagyok győződve arról, hogy amikor Pál apostol a

szolgálata elején szólt a földön megnyilvánuló királyságról (az ezeréves királyságról), sőt

amikor őbenne is megnyilvánultak a királyság erői (jeleket és csodákat tett, nyelveken szólt,

beteget gyógyított, halottat támasztott), akkor is ott volt a szeme előtt minden titok, amit Isten

kijelentett számára, különösen ami őreá lett bízva: a Krisztus titka, ami a Gyülekezet.

c) Isten országában a dicsőségünk földi életünkben tanúsított hűségünktől is függ

Azt, hogy Isten országában kit hová helyez Isten, nem tudjuk megválasztani. Ez az Ő

választásától függ! (Izráelnek más az elhívása, ígérete, mint a Gyülekezetnek és a népeknek

megint más.) Az viszont, hogy milyen lesz a dicsőségünk Isten országában, nemcsak az

elhívásunktól függ, hanem attól is, hogy amire elhívott bennünket Isten - hangsúlyozom

abban, amire elhívott, és ne kívánjunk más elhívást! -, abban milyen hűséget tanúsítottunk.

A hűség alatt most a hitet is kell értenünk. A Vida-féle fordításban így áll: „hithűség”.

Milyen a hitünk? Az igazi hit mindig hűségben nyilvánul meg. Szent komolysággal,

félelemmel és remegéssel - ahogy Pál apostol írja a Filippiekhez írott levél 2. részének 12.

versében - kell fogadnunk, és szívünkbe zárnunk azokat az Igéket, amelyek a földi

eljárásunkra vonatkoznak, ugyanis ahogyan eljárunk, amilyen hűek vagyunk itt a földön, az

kihatással van életünkre az örökkévalóságban is.

5. Fontos, személyes üzenetek Isten országával kapcsolatban

Eddig tulajdonképpen egy hosszú bevezető volt azért, hogy helyére kerüljön bennünk

az Isten országáról szóló kijelentés. Továbbiakban a rám bízott konkrét üzenettel szeretnék

foglalkozni.

a) Akik bizonyos bűnökben élnek, és abban meg is maradnak, azok Isten országának

örökösei nem lesznek

- 7 -

Mindegy, hogy mi mit gondolunk. Az Ige egyértelműen szól arról, hogy akik

bűnökben élnek, és abban meg is maradnak – hangsúlyozom: meg is maradnak -, Isten

országának örökösei nem lesznek. Néhány Igét hadd olvassak el!

A Korinthusiakhoz írott első levél 6. részének 9-10. verse: „A vagy nem tudjátok-é,

hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjetek; se paráznák, se

bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, Se lopók, se telhetetlenek, se

részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” Azt mondja az

Ige, hogy „ne tévelyegjetek”. Vagyis, ne ámítsa magát senki semmivel! Például azzal sem,

hogy Isten nagyon kegyelmes. Tény, hogy Isten nagyon kegyelmes. Valóban nagyon

kegyelmes, de a kegyelme nem abban nyilvánul meg, hogy akármilyen is az ember - parázna,

részeges, hazudozó, lopó -, bemehet az Isten országába úgy, ahogy van. Nem! „És nem megy

abba be semmi tisztátalan…” (Jel 21,27). Az Ő nagy kegyelme abban nyilvánul meg, ahogyan

folytatódik a Korinthusiakhoz írott levél 11. versétől az Ige: „Ilyenek voltatok pedig

némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak

nevében és a mi Istenünk lelke [Szelleme] által. Minden szabad nékem, de nem minden

használ; […] A test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak, és az Úr a

testnek.”

Isten nagy kegyelme tehát abban van, hogy ilyenek voltunk, mindannyian szenvedtünk

valamilyen bűnben, de jött Isten; Aki nagy árat fizetett azért, hogy Krisztusnak, a hibátlan és

szeplőtelen Báránynak a vérével megmosson bennünket (1Pt1,19). Ő nem ezüstön és aranyon

váltott meg. De nemcsak megmosott, hanem meg is szentelt minket. Ennek az a

következménye, hogy most már nem kell ezekben a bűnökben - egyetlenegyben sem - benne

élnünk, és ezeket követnünk. Nem kell és nem is élünk ezekben! Ez a kegyelem!

Olvassuk el a Galatákhoz írott levél 5. részének 19-21. versét! „A testnek cselekedetei

pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás,

Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag,

patvarkodások, visszavonások, pártütések, Irígységek, gyilkosságok, részegségek,

dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, a miképen már ezelőtt is

mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekeszenek, Isten országának örökösei nem lesznek.”

Miért? Mert megmosott az Úr, megszabadított bennünket, nekünk adta a Szent Szellemet, és

ezért lehetőségünk van megöldökölni ezeket. Ha valaki nem teszi, hanem azt gondolja, hogy

Isten országába így is be lehet lépni - mert nagyon kegyelmes az Isten -, az az ember nagyot

téved. „Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel [Szellem

által] megöldökölitek, éltek.” (Róm 8,13). A Szent Szellem ad erőt nekünk ahhoz – feltéve ha

akarjuk! -, hogy megöldököljük a testnek cselekedeteit, de „…ha test szerint éltek,

meghaltok”.

Az egyik alapige az Efézusiakhoz írott levél 5. részének 5. verse: „Mert azt jól

tudjátok [jól tudjuk?], hogy egy paráznának is, vagy tisztátalannak, vagy fösvénynek, ki

bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában.” Ezt mondja az

efézusiaknak: „…jól tudjátok… nincs öröksége…” Félek, hogy sok helyen a testvérek nem jól

tudják, vagy nem akarják tudni. Mi jól tudjuk? „Senki titeket meg ne csaljon üres

beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira. Annakokáért ne legyetek

részesei ezeknek; Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint

világosságnak fiai úgy járjatok. (Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és

igazságban és valóságban van), Meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak. És ne legyen

közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek

azokat” (Ef 5,6-11). Azt mondja tehát a 6. versben az Ige, hogy meg lehet csalni bennünket

üres beszéddel. Ezért figyelmeztet: „Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel…” Mi ez

az üres beszéd? Például az, hogy Istennek olyan nagy a kegyelme és szeretete, hogy nem

számít, hogyan élünk. Így folytatódik a 8. vers: „Mert valátok régen sötétség, most pedig

- 8 -

világosság az Úrban…” Isten gyermekeinek az életében lennie kell két korszaknak: régen és

most. Gondoljunk arra is, hogy lennie kell az életünkben egy olyan alapvető változásnak,

amikor azt mondjuk: vége a sötétségnek, nem akarok sötétségben járni, nem akarok bűnökben

élni! Ezt követi a fejlődés! Növekednünk kell a kegyelemben és Isten megismerésében.

Tekintsünk vissza, milyenek voltunk pl. három évvel ezelőtt, és milyenek vagyunk most! Van

növekedés az életünkben?

Isten nem fedi fel előttünk azonnal szívünk minden bűnét. Valaki egyszer azt kérdezte

- mivel újabb és újabb bűnöket, sötétséget látott meg az életében -, hogy Isten miért nem tárja

fel mindet egyszerre. Azért nem, mert ha egyszerre felfedné, bele is halnánk. Fokozatosan

leplez le dolgokat az életünkben. Ezért nem lehet most ugyanott tartanunk, ahol három, vagy

akár fél évvel ezelőtt voltunk. Van egy alapvető dolog. Amikor az Úré lettem, amikor

megértettem Isten kegyelmét, akkor nemcsak annyit értettem meg, hogy kegyelmes az Úr,

nem kell elkárhoznom; hanem azt is megértettem, hogy régen sötétség voltam, most pedig

világosság az Úrban. Vége a réginek! Régen és most. Ha valaki azt latolgatja: Mit lehet még

megtenni, amiért még nem nagyon haragszik meg Isten? Meddig lehet még elmenni a bűnben,

a világban, a saját akaratomban? - akkor rossz az egész. Pál apostol nem ezt tette, hanem azon

gondolkodott, hogy mit adhat még halálba, mit tehet még le, miről mondjon még le, hogy

kedves legyen az Úrnak. Miben járjon még a kedvébe?

Felmerül az a kérdés, hogy szeretnénk-e tudni Isten akaratát. A napokban hallgattuk

Egri testvérnek egy régi szolgálatát, amiben a következőt mondta: „Szeretnék tudni sokan

Isten akaratát. Kérdeznek engem is, hogy mi az Isten akarata.” Erre azt válaszolta valakinek:

„Ne azt kérdezd, hogy mi az Isten akarata. Sokkal könnyebb megtudni, hogy mi a te akaratod.

Amikor megtudod, hogy mi a te akaratod, akkor az a kérdés, hogy le tudsz-e mondani róla.

Akkor majd megtudod, hogy mi az Isten akarata.”

Régen és most. Ennek a különbségnek látszódnia kell! Régen sötétség, most pedig világosság!

„…mint világosságnak fiai úgy járjatok” (8. v.).

Korábban Isten országának hét vonatkozásáról volt szó. Arról, hogy Isten Ura a

mindenségnek; Úr az ezeréves királyság fölött; az új ég és új föld fölött; „a vég” fölött,

amikor Isten lesz minden mindenekben. Magába foglalja: az üdvösséget; az Ő uralmát az

életünk fölött itt és most; és azt, hogy a Gyülekezet, mely a Krisztus Teste megszabadulva a

sötétség hatalmától, már ott van az Isten országában.

Lehetséges, hogy most azt mondja valaki: Ha ilyen sokfélét jelent Isten országa, akkor

vajon, aki Isten országának örököse nem lesz, ezek közül melyiknek nem lesz örököse? Ezek

megint haszontalan gondolatok. Úgy számítgat talán: Nem baj, ha nem leszek az ezeréves

királyságnak örököse, de hátha valaminek mégiscsak örököse leszek. Senki ne spekuláljon

így, de másként sem, mert az Ige nem beszél erről! Ne okoskodjon senki! Isten országának

örököse nem lesz - azt mondja az Ige -, aki a felsorolt bűnökben él! Az lesz a legtragikusabb,

ha valaki nem lesz örököse Isten országának, mert most sem él az Ő uralma alatt.

Azért mondtam el Isten országának ezt a hét vonatkozását, hét oldalát, hogy helyesen

lássunk. Az ember úgy tud sok mindent megérteni, ha több oldalról közelíti meg. De Istennél

ez egy egészet alkot, együtt mind Isten egyetlen uralma!

b) A jutalom különböző lesz

Az örökkévalóságban, Isten országában dicsőségünk attól függ, hogy miként jártunk

itt a földön. De van még más is. Különböző a jutalom a szerint, hogyan éltünk, milyen

hűségesek voltunk az Úrhoz, itt ebben a testben. „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk,

akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk. Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a

- 9 -

Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett,

vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,9-10).

Pál apostol itt azt mondja, hogy ő igyekszik. Igyekszik, ahogyan a Filippiekhez írott

levélben mondja: „…nékik dőlvén, czélegyenest…” (Fil 3,14). Talán van, akinek a

gondolatában megfordul: mit is beszélek én. Hát a cselekedeteink alapján lesz az üdvösség?

Én nem ezt mondom! De a jutalom igen! Nem azért dőlök neki és igyekszem célegyenest,

hogy megszerezzem azt, amit úgy sem tudok megszerezni, amit Krisztus rég megszerzett, az

Ő vére által: a megváltásunkat és bűnbocsánatunkat. A jutalomért viszont igenis neki lehet, és

neki is kell dőlnünk! Igyekeznünk kell a felülről való elhívás jutalmára!

És mindez a következőn fordul meg: „Egy harczos sem elegyedik bele az élet

dolgaiba; hogy tessék annak, a ki őt harczossá avatta” (2Tim 2,4). Ugyanezt jelenti: „Azért

igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk” (2Kor 5,9),

hogy tetszésére legyen Neki az életünk. Ez az iránytű: tetszik az Úrnak, vagy nem. Mi tetszik

Istennek?

Pál értékelte ezt a jutalmat. Tudta, akkor kapja meg, ha Isten tetszésére él, és Pál

szerette az Urat. Akit szeretünk, annak a tetszésére igyekszünk élni. Az látszik az Igében,

hogy az örökkévalóságban - az Isten országában, királyságában - nagy különbségek lesznek.

Nemcsak a népek, Izráel és a Gyülekezet között, hanem a Gyülekezeten belül is! Senki ne

gondolkozzon így: „Engem az Úr elhívott a Gyülekezetbe, megígérte, hogy amit elkezdett

bevégzi és kész.” Ne ámítsa magát senki azzal, hogy úgysem tudok én semmit csinálni! Nem

tudok nekidőlni és igyekezni. Nyomorult bűnös vagyok, csak egy szegény féreg. Pál apostol

nem mondta azt, hogy semmit sem tud, ő csak egy féreg. A megváltásunkért valóban nem

tudtunk semmit tenni, de most másról van szó!

Azt olvassuk az Korinthusiakhoz írott első levél 15. részének 40-42. versében: „És

vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek dicsősége, más a földieké. Más a

napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége [a nap Krisztus, a

hold a Gyülekezet, de a csillagok az egyes hívő emberek]; mert csillag a csillagtól különbözik

dicsőségre nézve. Éppen így a halottak feltámadása is…” Csillag a csillagtól különbözik! A

megváltásban nem különbözünk. Ugyanazt a drága vért fizette értünk az Úr. A jutalomban és

a dicsőségben azonban különbségek lesznek!

c) Pál apostol biztos volt abban, hogy az Úr megtartja őt a mennyei országára, abban

is bizonyos volt, hogy jutalmat fog kapni

„Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:

Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája [koszorúja], melyet megád nékem az Úr ama

napon, az igaz Bíró [Nem a kegyelmes Bíró! Testvérek, nem a kegyelmes Bíró, hanem az igaz

Bíró fogja megadni. Ismétlem: Az igaz Bíró!]; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is,

a kik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8).

Azt mondja tovább a 18. versben: „És megszabadít engem az Úr minden gonosz

cselekedettől, és megtart az ő mennyei országára…” Mit jelent ez: „…megszabadít engem az

Úr minden gonosz cselekedettől…”? Látjuk, hogy milyen fontos ez Pál számára. Azt mondja:

„…én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott” (2Tim 4,6). Közel volt,

hogy letegye a földi sátorházat, és akkor is azt mondja: tudom, hogy az Úr megőriz minden

gonosz cselekedettől. Tisztában volt azzal, hogy még mindig tehetne gonosz dolgokat.

Milyen gonosz az, amitől megszabadítja az Úr? Ilyesmire gondolhatunk: az Úr

megőrzi attól, hogy olyat tegyen, ami foltot ejtene a bizonyságtételén, amit Isten bízott rá;

mártírhalála előtt nehogy gyávaságból, gyengeségből vagy számításból megtagadja az Urat,

vagy szégyent hozzon Rá. Megőrzi az Úr attól, hogy a rábízott isteni igazságokból bármit is

engedjen, vagy megalkudjon akármiben is. Megőrzi bármitől, ami bűn vagy csőd, ami Istent

gyalázná vagy dicsőségét elhomályosítaná. Ezt fontosnak tartotta Pál. Tudta, hogy isteni erő

- 10 -

kell hozzá, de akarta, hogy semmi gonosz ne legyen az életében. Bizonyos volt abban, hogy

az Úr megtartja mennyei országára. Élete végén mondta ezt, amikor a nemes harcot

megharcolta, és elvégezte a futást.

A Filippiekhez írott levél 3. részének 12. versében - ez még nem az élete végén volt -

azt írta: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem

igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” Testvérek, nem

azt hirdetjük, hogy a mi erőnktől és a mi cselekedeteinktől függ az üdvösség. Azt azonban

hirdetjük, hogy tőlünk, a hűségünktől függ, hogy milyen lesz a dicsőségünk és a jutalmunk az

Isten országában, a mennyekben. Sok függ attól, hogy itt az Úr tetszése szerint járunk-e vagy

nem. Azt kívánom, hogy mi is úgy éljünk és járjunk, mint Pál apostol!

Befejezés

„Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek

tisztesség és dicsőség örökkön örökké!” (1Tim 1,17).

Ámen.

Debrecen, 2007. május 19. (tavaszi konferencia)

- 11 -

Predesztináció

Ef 1,11

„Ő benne, a kiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleve-elvégzése szerint,

a ki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik.”

Az alapigében az eleve elrendelésről, az eleve elvégzésről olvastunk. Az eleve

elrendeléssel vagy eleve elvégzéssel nagyon rokon fogalmak találhatóak még az Igében. A

felolvasott igerész 5. versében például ez áll: „Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá

fogad…” A 9. versben pedig ez: „…melyet eleve elrendelt magában”. A 3. rész 11. versében:

„Amaz örök eleve-elvégzés szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi

Urunkban”. Bár ezeknek a szavaknak, kifejezéseknek: eleve elvégzés, eleve elrendelés, eleve

elhatározás a jelentése nem teljesen ugyanaz, azonban hasonló, egymásra épül, egymásból

következik. (Ezeket az árnyalatbeli különbségeket most nem taglaljuk.) Az, hogy egymásra

épülnek, látszik a Rómaiakhoz írott levél 8. részének a 29. és 30. verseiben: „Mert a kiket

eleveismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek…”,

vagy a 9. részének 23. versében: „…az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a

dicsőségre...”

Most általánosságban Istennek erről az örök, Önmagában elhatározott szándékáról,

végzéséről, tervéről szólok. Főleg azért, mert ez a kérdés meglehetősen foglalkoztatja az

egyházi és gyülekezeti közösségekben élő hívő embereket egyaránt.

1. Az eleve elrendelésről néhány más szentírási hely is tesz említést

a) A hívő emberek eleve elrendeléséről és kiválasztásáról

Nemcsak az Efézusiakhoz írott levélben, és nemcsak Pál apostol többi leveleiben,

hanem nagyon sok helyen olvashatunk erről a Szentírásban. Például az Apostolok

cselekedetei 10. részének 41. versében a tanítványokról azt mondja az Ige, hogy ők

„…Istentől eleve választott bizonyságok…” voltak, akiknek Krisztus feltámadásáról kellett

tanúskodniuk. Továbbá Péter apostol első levelében olvassuk: „A kik ki vannak választva az

Atya Isten eleve rendelése szerint a Lélek (Szellem) megszentelésében, engedelmességre és

Jézus Krisztus vérével való meghintésre…” (1Pt 1,2).

b) Népek eleve elrendelése

Nemcsak a hívő embereknek az eleve elrendeléséről van szó az Igében, hanem más

emberekéről, sőt népekéről is. Például: „És az egész emberi nemzetséget egy vérből

teremtette […] meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (ApCsel 17,26).

c) Jézus Krisztus eleve elrendelése

Isten az Ő Fiát, Jézus Krisztust is eleve elrendelte, például engesztelő áldozatul: „Kit

az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul…” (Róm 3,25). „A ki eleve el volt ugyan rendelve,

a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek” (1Pt 1,20).

„…egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen […] Hogy véghezvigyék, a mikről a te kezed és

a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek” (ApCsel 4,27-28).

2. Néhány tanítás, elképzelés a predesztinációról

A továbbiakban azt nézzük meg, mit ír az Ige a mi kiválasztásunkról vagy eleve

elrendelésünkről. Szeretnék bemutatni néhány tanítást és elképzelést erről. Bizonyára

egyikkel-másikkal már találkoztunk.

- 12 -

Kálvin tanítása. Kálvin tanítása a predesztinációról egy jól kidolgozott rendszer.

Röviden az a lényege, hogy Isten egyeseket kiválasztott az üdvösségre a világ teremtetése

előtt, másokat nem. Akiket Isten kiválasztott, azok biztosan üdvözülnek, de akiket nem

választott ki, azok elvesznek.

Ezt így összességében nem lehet elfogadni, bár van benne igazság. Tanításának az első

része igaz. Isten, örök időknek előtte kiválasztott embereket az üdvösségre. Két Igét szeretnék

felolvasni, ami ezt alátámasztja. „A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezének, és

magasztalják vala az Úrnak ígéjét; és a kik csak örök életre választattak vala, hivének.”

(Apcsel 13,48). Megrendítő, és nagyon elgondolkoztatja az embert az, hogy Pál apostol

Barnabással együtt hirdette az Igét a zsinagógában. Hallgatták zsidók is, és voltak ott

pogányok is. A zsidók fellázadtak az ellen, amit Pál apostol hirdetett, és akkor azt mondta:

„…Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten ígéje; de mivelhogy ti

megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz

fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a

pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig. A pogányok pedig ezeket hallván,

örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak ígéjét; és a kik csak örök életre választattak

vala, hivének. Terjede pedig az Úrnak ígéje az egész tartományban” (46-49. v.). Sokan

hallották ezt. Voltak, akik ellene állottak, ellene szóltak, és dühösek lettek; voltak, akik

hallották, és különösebben nem érintette meg őket, közömbösek maradtak; és voltak, akik

hittek. Azt mondja az Ige, akik hittek, ők voltak azok, akiket Isten az örök életre választott.

Tehát van kiválasztás az örök életre!

„Mi pedig mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek ti érettetek atyámfiai, a kiket

szeret az Úr, hogy kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek (Szellem)

szentelésében és az igazság hitében.” (2Thessz 2,13). Hálával tartozunk az Istennek - mondja

a thesszalonikabeli hívőknek -, mert titeket, atyámfiai, testvéreim, szeret az Úr, és kezdettől

fogva kiválasztott az üdvösségre. A Thesszalonikaiakhoz írott első levélben is hasonlót ír Pál

az 1. rész 4. versében: „Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva”.

Tehát, amit Kálvin mond, annak az első része igaz.

Azonban a második része egyáltalán nem igaz. Nem igazolható egyetlenegy Igével

sem, hogy akiket Isten nem választott, azok elvesznek. Az egész Szentírásban nem található

ilyen Ige. Sőt, az ellenkezője olvasható: „A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az

igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Isten tehát választott üdvösségre embereket, de nem

választott a kárhozatra, nem választott a pokolra. Nem igaz az, hogy akiket nem választott az

üdvösségre, azok automatikusan nem hihetnek, nem üdvözülhetnek, nem juthatnak a

mennybe.

Az sem olvasható az Igében, hogy Isten valakiket kárhozatra választott volna. Például

azt mondja az Úr Jézus a bal keze felől állóknak: „…Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök

tűzre, a mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett” (Mt 25,41). Az örök tüzet Isten

nem az emberek számára készítette, hanem az ördögöknek, bár emberek is jutnak majd oda.

Isten azonban nem akarja a bűnös halálát.

Isten a Fiát predesztinálta, nem közvetlenül az embereket. E látást vagy tanítást

számomra legszebben Pócsy Gusztáv testvér foglalta össze. Ennek az a lényege, hogy Isten

tulajdonképpen nem is embereket választott örök időknek előtte, hanem Krisztust választotta,

és Őbenne az embereket. Úgy, ahogy olvastuk is: „A szerint, a mint magának kiválasztott

minket Ő benne világ teremtetése előtt…” (Ef 1,4). Őbenne Isten tulajdonképpen minden

embert az örök életre predesztinált, mert azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Akinek

kell Krisztus, az bemegy az örök életre, akinek pedig nem kell, az elkárhozik. „A kié a Fiú,

azé az élet; a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5,12).

Pócsy Gusztáv testvér egy verset is írt ezzel kapcsolatban:

- 13 -

Eleve elrendelve

Eleve elrendelt, predesztinált Isten?

El volt határozva, azért lett így minden?

Isten kiválasztott embereket régen?

Személyválogatás nincsen fönn az égben! (Ap.Csel. 10,34)

Egyeseket mennybe, másokat pokolba?

Hisz akkor az ember az Istent okolja!

De ez „meg van írva!” Hol van a megoldás?

Mennyi vita van még? Sok filozofálás.

Nem világítja meg, csak az Úr Szelleme:

Ragyogó örömhír az Atya szerelme!

Tagadhatatlan: Van „eleve rendelés”!

De nem emberekre mutat a szent döntés.

Isten dicső terve nem Ádámra épül!

Krisztusban választott embereket népül! (1Pét 2,9-10)

Szeplőtelen Bárány „eleve rendelve”,

Isten a világot már akkor szerette,

Mikor az alapját még fel se vetette! (Ján 3,16)

Nem a bukás után adta Őt váltságul,

A teremtés előtt választá Krisztusul!

Istenünk először teremtett egy „Utat”, (Ján 14,6)

Amelyen az ember az Atyához juthat!

Azután teremtett olyan „Igazságot”,

Amilyet e világ még sohase látott!

Krisztusban teremtett olyan „új életet”,

Aki azt megkapja, többé el nem veszhet!

Így „predesztinálta” az Atya a Fiút:

Őbenne mindenki! Nélküle nincs kiút!

Az embert rendelte fiának Krisztusban, (Ef 1,4-5)

Nem kell e szeretet? Utasítsd el nyomban!

Légy hideg! Vagy forró! Mindkettő világos!

A lágymeleg élet Neki utálatos! (Jel 3,15-16)

A pokoltól félve ajkaddal hízelegsz?

Vége az imának: örülsz, hogy kimehetsz!

Jöjj ki a sötétből a világosságra,

Felragyog tenéked az Isten országa!

Meglátod magadat, megutálod szörnyen,

Meglátod a Fiút: érted a kereszten!

Többé már nem ígérsz, és nem fogadkozol,

Hit által Krisztussal a mennyben lakozol!

Tudod már, hogy ki vagy és, hogy ki az Atyád!

El nem veszhetsz többé: Isten vigyáz reád! (1Pét 1,5)

- 14 -

Nagyvárad, 1970. nov. 21.

E látás szerint Isten külön egyetlen embert sem választott ki. Krisztust választotta, és

mindenki, aki hisz Őbenne, predesztinálva van az örök életre. Akinek pedig nem kell

Krisztus, annak nincs örök élete. Ennek a tanításnak nagy része igazság. Azonban ebben is

van egy tévedés, ugyanis az Ige beszél arról, hogy Isten embereket is választott, nemcsak

Krisztust. Olvastuk: „Tudván, szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva” [….] „…a kik

csak örök életre választattak vala, azok hivének…”. Vagy: „Mert tekintsétek csak a ti

hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hivattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak,

nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy

megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy

megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az

Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test

sem.” (1Kor 1,26). Ezekben az Igékben kimondottan emberekről van szó. Szegény, megvetett,

bolondnak tartott, gyenge emberekről. Őket választotta ki Isten, nem a hatalmasokat, nem a

bölcseket és nem a nemeseket.

Amikor annak idején beszéltünk Guszti testvérrel erről a témáról, ő azt mondta: Hát ez

az, amikor egy ember eljut odáig - ami ebben az igeversben is benne van -, hogy erőtelen,

nemtelen, megvetett, bolond, senki és semmi. Amikor megutálja önmagát, mert belátja, hogy

ő a nyomorult, a nyavalyás, a vak, a szegény, a mezítelen, bűnös, elveszett. Amikor már látja,

hogy nem tud semmit tenni az üdvösségéért, akkor felkiált: „Isten, légy irgalmas nekem,

bűnösnek!”. Akkor kerül az ember olyan állapotba, hogy hihet az Úr Jézus Krisztusban, és

akkor meglátja, hogy ő is kiválasztott.

Az igaz, hogy ahhoz, hogy valaki el tudja fogadni a Krisztusban felkínált kegyelmet,

semmivé kell lennie, mert különben dicsekedhetne, hogy van valami érdeme, és az üdvössége

nemcsak kegyelem. Azonban ettől függetlenül, sok helyen mégis az látszik az Igében, hogy

igenis, Isten embereket választott ki kezdettől fogva, az igaz, hogy a Krisztusban. Más út és

más mód természetesen nincsen!

A predesztináció Isten eleve ismeretén alapszik. Sok hívő ember úgy gondolja, hogy

Istennek az eleve kiválasztása az Ő eleve ismeretén, mindentudásán alapszik. Ugyanis Isten

mindent előre lát, mindent előre tud, Őt nem köti az idő, hiszen az időt is Ő teremtette. Múlt,

jelen, jövő, mind Előtte vannak. Tehát mivel Isten mindent előre tud, ezért akikről előre látta,

hogy majd hajlandóak lesznek Krisztust Megváltóul elfogadni, Isten azokat választotta ki

eleve a világ teremtetése előtt.

Akik így gondolkoznak, azok általában a Római levél 8. részére hivatkoznak, ahol azt

olvassuk a 28. verstől: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra

van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert a kiket eleveismert, eleve el is rendelte,

hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi

között. A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; a kiket elhívott, azokat meg is

igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Tehát akiket eleve ismert,

azokat eleve el is rendelte.

De a Római levél 9. részének a 11. versétől azt olvassuk: „Mert mikor még meg sem

születtek, (tudniillik Jákób és Ézsau) sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az

Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az

elhívótól, Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek.” Nem kétséges,

hogy Isten eleve látta, milyen lesz Jákób és Ézsau, milyenek leszünk mi mindannyian. De

Isten, amikor választott, nem azt mérlegelte, hogy kinek milyen lesz a természete, ki hogyan

- 15 -

fog Őhozzá viszonyulni, hanem választott, ahogy akart: „…hogy az Istennek kiválasztás

szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól”. A kiválasztás

nem azon alapszik, hogy Isten látta, hogy ki milyen lesz, és a jobbakat kiválasztotta. Mert azt

olvassuk a Korinthusiakhoz írott levélben, hogy épp a senkiket és a semmiket választotta. De

az sem érdem Isten előtt, ha valaki senki, semmi vagy lecsúszott. Hiszen van olyan hívő is,

aki nem volt lecsúszott. „Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan

hivattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek”. Választott Isten

test szerint bölcseket, hatalmasokat, nemeseket is. Miért? Mert Neki így tetszett. Így látta

jónak. Nem lehet megmagyarázni. Választásának az alapja nem bennünk van, hanem Benne:

ahogyan Neki tetszik. Nem lenne szuverén a választás, ha Istent bármilyen szempont kötné.

Isten szuverén Úr, és kiválasztása is az: „Amint akarta”.

A kiválasztás csak a szolgálatra vonatkozik, nem az üdvösségre. E magyarázatot én is

sokáig képviseltem, de ma már nem így látom. Ennek a lényege az, hogy a kiválasztás nem az

üdvösségre szól, hanem a szolgálatra. Nyilvánvaló, hogy a szolgálatra is van kiválasztás. Mert

volt, akit Isten prófétának rendelt, kiválasztotta a tizenkettőt és Pál apostolt is. Az

Efézusiakhoz írott levél 3. részének 10. versében olvastuk: „Azért, hogy megismertettessék

most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal; az egyház (a Gyülekezet) által az

Istennek sokféle bölcsesége, Amaz örök eleve-elvégzés szerint, a melyet megcselekedett a

Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”. Kétségtelen, hogy a Gyülekezetbe - amely Krisztus Teste

- van kiválasztás. Ez szolgálatra szóló kiválasztás is: többek között megismertetni a mennyei

hatalmasságokkal Isten sokféle bölcsességét. De van kiválasztás az örök életre is. Nem

akarom felolvasni még egyszer az Igéket az Apostolok cselekedeteiből és a

Thesszalonikaiakhoz írott második levélből, amelyekben arról van szó, hogy Isten örök életre

is választ. Amiért úgy gondolkoztam - vagy úgy gondolkoznak ezt a látást képviselő testvérek

-, esetleg abból fakadt, hogy emberileg nem lehet megmagyarázni, miért választ Isten egyes

embereket az üdvösségre. Talán egyszerűbb volt úgy vélekedni, hogy Isten az üdvözültek

közül választ valamilyen szolgálatra vagy a Gyülekezetbe, amely az Ő Teste. De az Igétől

nem térhetünk el, mert le van írva egyértelműen, hogy Isten üdvösségre is, és szolgálatra is

választ. Rendel bizonyos feladatokra embereket, de az örök életre is.

Hangsúlyozom azonban, hogy kárhozatra történő kiválasztása nincsen!

Nem lehet, de nem is szükséges megmagyarázni. Vannak testvérek, akik nem is

akarják megmagyarázni a kiválasztás kérdését, mert azt mondják, hogy nem lehet „emberi

elméletbe szorítani”. Ma én is ezt vallom. A látszólagos ellentmondást elfogadjuk azzal, hogy

az nem Isten gondolatában, hanem a mi tökéletlenségünkben, korlátozott

felfogóképességünkben van. Nem tudjuk megmagyarázni, egyszerűen elfogadjuk azt, hogy

van eleve kiválasztás az üdvösségre is, és a szolgálatra is. Isten egyeseket örök időknek előtte

kiválasztott, elrendelt a maga céljaira. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan kijelenti az Ige: „A ki

azt akarja, hogy minden ember idvezüljön…” (1Tim 2,4), nemcsak a kiválasztottak.

Mindenkinek szól a hívás: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és

megterheltettetek…” (Mt 11,28). „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát

adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). „A ki

hisz a Fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten

haragja marad rajta” (Jn 3,36). Tehát van kiválasztás, ami által Isten egyeseket szólít meg az

örök életre, és e mellett van Istennek egy általános hívása mindenki felé. Mindenki jöhet,

mindenkiért meghalt Krisztus, mindenkié lehet az üdvösség, de csak egy úton, egy módon:

Krisztus által, mert Ő az út, Ő az igazság és Ő az élet. Őt megkerülve, Őnélküle senki nem

mehet az Atyához. Ha ezt a kettőt, ami itt párhuzamosan fut egymás mellett, mi nem is tudjuk

az értelmünkkel „összekombinálni”, de Isten tudja, Nála nincs ellentmondás. Azt mondják a

- 16 -

matematikusok, hogy valahol a végtelenben a párhuzamosok találkoznak. A végtelen Istennél

ez a párhuzamosan futó két szál egészen bizonyos, hogy találkozik, és összhangban van, csak

a mi véges agyunkban nem tud ez a kettő találkozni egymással.

3. ÖSSZEGZÉS

A predesztinációról eddig elmondottakat szeretném összegezni, néhány megjegyzést

tenni, és a tanulságokat levonni.

(1) Isten szuverén Úr.

Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy az eleve elrendelés és a kiválasztás rámutat

arra, hogy Isten, Isten. Ő szuverén Úr. Azt tesz, amit akar. Azt tesz, amit jónak lát. Senkitől

nem kér tanácsot, senkinek felelősséggel nem tartozik, senki a kezét meg nem foghatja, és

nem kérdezheti, hogy „mit cselekedtél?”. Ezt jó figyelembe vennie a mai büszke, öntelt és

gőgös embernek, aki olykor fel van háborodva „emberi jogainak megsértése” miatt. Isten előtt

hallgasson el mindenki, mert Isten, Isten! Ő teremtett minket, Ő rendelkezik az egész

mindenséggel, velünk is. Mi csak teremtményei vagyunk, és sehol nem lennénk, ha Ő nem

döntött volna úgy, hogy világot teremt. Az Ige azt kérdezi: „…kicsoda vagy te, óh ember,

hogy versengsz az Istennel?” (Róm 9,20). Hogyan vonhatnánk Istent kérdőre bármiért is?

Isten ugyanakkor soha nem tesz olyat, ami igazságtalan. Meg van írva: „Szereted az

igazságot, gyűlölöd a gonoszságot…” (Zsolt 45,8). Minden ember elveszett, méltó a

kárhozatra. De Istennek nincs joga arra, hogy némelyeken kegyelmet és irgalmasságot

gyakoroljon? Igazságtalanság-e Istentől, hogy azt mondja: „ezen meg ezen az emberen

irgalmasságot gyakorolok, kiválasztom az üdvösségre”? Hiszen a váltságdíját Ő fizette ki!

Emellett azonban mindenkinek felajánlja az üdvösséget, mindenki megtérhet, „Mert

megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11). Ha valaki elkárhozik,

nem azért lesz, mert Isten erre predesztinálta, hanem azért, mert nem kellett neki Jézus

Krisztus.

(2) Kerüljük az egyoldalúságot!

Az eleve elrendelés rámutat arra is, hogy mindig kerüljük az egyoldalúságot. Egy

testvér valamikor arról szólt köztünk, hogy a kerék küllői nemcsak az egyik oldalon vannak,

hanem egymással szemben helyezkednek el. Ezáltal lesz stabil. Isten szuverén választása,

eleve elrendelése kétségtelen tény, de ez nem fatalizmus, nem végzetszerűség. Ne

gondolkozzunk úgy, hogy Isten elrendelt valamire, az úgy is lesz, akármit is teszek. Ha az

üdvösségre választott, akkor élhetek a bűnökben, élhetem a világomat, úgyis üdvözülök; ha

meg nem, akkor akármit teszek, úgyis elkárhozom. Istennek az eleve elvégzése nem ilyen!

Nem fatalizmus! Ezért ne hangsúlyozzuk túl sem Isten eleve elrendelését, sem a mi döntésünk

fontosságát. Mindkettő igaz, és mind a kettő fontos. Sokszor abba a hibába esünk, hogy vagy

az egyiket, vagy a másikat túlhangsúlyozzuk. Nehogy mosolyogjunk azon, aki erőlködik, mert

Isten Igéje szerint akar élni, vagy nehezen mer döntéseket hozni! Ne mondjuk még

magunkban sem: „Ó, szegény ember, ha tudnád, hogy Isten eleve választott, akkor nem

gyötörnéd magad”. Ez nagyon gonosz, helytelen dolog. De a másik is, ha csak azt

hangsúlyozzuk: „Minden csak terajtad múlik, minden csak a te akaratodtól függ!” Nem! Mind

a kettő összemunkál, mind a kettő fontos. De egyiket se hangsúlyozzuk túl a másik ellenében!

(3) Isten miért nem választott minden embert az üdvösségre?

Felmerül a kérdés: ha Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, akkor miért

nem választott ki minden embert az üdvösségre? Nem lett volna egyszerűbb? Sőt van, aki azt

kérdezi: Nem lett volna jobb, ha Isten úgy teremti meg az embert, hogy ne tudjon elbukni?

- 17 -

Miért tette az Éden kertjébe a jó és gonosz tudásának a fáját? Még tovább: Miért olyan

angyalokat teremtett, hogy a Sátán és a démonok válhattak belőlük, hogy fellázadhattak Isten

ellen? Miért? Miért?

Azért, mert…

• Ki kellett derülnie, milyen az Istentől elszakadt lét. Amiért Isten úgy határozott, hogy az

ember elbukhat - bár megmagyarázni természetesen nem tudjuk - talán éppen az, hogy Isten

már a teremtés előtt az Ő bölcsességében eleve úgy határozott: „Az idők teljességének

rendjére nézve, hogy [ismét] egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a

melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak” (Ef 1,10). Mégis úgy tetszett

Neki, hogy éppen a sátáni lázadás által előbb legyen nyilvánvalóvá, milyen veszedelmes a

bűn, és milyen szomorú a bűn következménye: a halál. Nem is tudnánk értékelni, hogy milyen

jó az Isten, mennyire nélkülözhetetlen Vele a kapcsolat, ha nem tapasztalnánk, milyen gonosz

és tragikus a sorsunk Nélküle.

• Isten a kiválasztottakon keresztül akarja megáldani a többieket. Isten azért választott ki csak

egyeseket, hogy általuk a többieket (akik nem választottak) megszólítsa és megáldja. Miért

határozott így? Mert Neki így tetszett! Talán azért, mert „Nincs, a ki megértse, nincs, a ki

keresse az Istent” (Róm 3,11). S akkor Isten mintegy ezt mondta: Nincs senki, de én

kegyelemből, szeretetből kiválasztok némelyeket. Velük megismertetem magam, és általuk

akarom megszólítani, és megáldani a többieket is. Ez történt Ábrahámmal is. Ábrahám

ugyanolyan bálványimádó volt, mint az összes többi ember abban az időben. „…Ezt mondja

az Úr, Izráelnek Istene: A folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak

atyja és Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala” (Józs 24,2). Idegen isteneket

szolgált Ábrahám is, de egyszer Isten megszólította, azt mondta neki: „…Eredj ki a te

földedből […] a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak

téged […] és áldás leszesz. […] és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei” (1Móz

12,1-3). Kiválasztotta, elrendelte, elhívta, ugyanakkor mégis szükség volt arra is, hogy

Ábrahám engedelmeskedjen.

Sorolhatnánk a példákat, de a legfőbb példa az Úr Jézus Krisztus, akit Isten szintén

kiválasztott, és Ő igent mondott az Atyának, bár tudta, hogy az életébe kerül. Ő hozta a

legnagyobb áldozatot, és Ő lett a legnagyobb áldás.

Nekünk is áldozatot kell hoznunk, akik Isten ma élő kiválasztottai vagyunk, mert csak úgy

lehetünk áldássá mások számára, ha mindenünket letesszük az Ő oltárára: testünket, lelkünket

Neki szánjuk.

• Ki kell derülnie, hogy ki bízik Istenben. Nem értjük annak a mélységeit, hogy Isten miért

csak egyeseket választott. De hogyan is érthetnénk meg mindent: az Ő gondolatai

magasabbak a mi gondolatainknál, s az Ő útjai útjainknál. S itt jön a kérdés: Ha nem értjük is,

bízunk-e Benne? Ki az, aki feltétlenül bízik az Ő atyai jóságában és szeretetében, ha nem érti

is? Ki tud nyugodtan várni arra, hogy amikor majd jónak látja Isten, akkor kijelenti a titkokat,

és akkor ámulunk az Ő bölcsességén és szeretetén.

Addig is bízzunk Benne, mert „…Az Isten szeretet…” (1Jn 4,16).

(4) Nem szabad a hitetlenség igazolására használni.

A kiválasztás igazságát soha nem szabad arra használnunk, hogy bárki azzal mentse a

hitetlenségét. Ne mondja senki, hogy azért nem hisz, mert nincs kiválasztva, hiszen így van

megírva: „…megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, A mely arra tanít

minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és

szentül éljünk a jelenvaló világon”. (Tit 2,11-12). „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő

- 18 -

egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen.”

(Jn 3,16).

(5) Nem szabad, hogy felelőtlenné tegyen.

Az eleve elrendelés a hívő embereket nem teheti felelőtlenné.

Nem mondhatják: nem is olyan nagyon fontos az Igét hirdetni, hiszen a kiválasztottak

úgyis üdvözülnek, valahogy majd meghallják az Isten hívását.

Pál apostol kijelenti: „…köteles vagyok”. (Róm 1,14). János apostol azt mondja:

„…kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért” (1Jn 3,16), mert Krisztus az életét

adta értünk. Mind a hívők, mind a nem hívők felé kötelességeink vannak, mint Isten

választottainak.

Abban sem lehetünk felelőtlenek, hogy méltóan járunk-e az Úrhoz vagy nem. Nem

mondhatjuk: ki vagyok választva, révbe jutottam, hiszen az Ige felszólít: „Hogy járjatok

méltóan az Úrhoz…” (Kol 1,10).

Továbbá figyeljünk arra, hogy mindenkinek a maga értelméhez mérten hirdessük az

Igét! Ez ellen sokszor vétettem én is, különösen fiatal koromban. Ugyanezt látom a mostani

fiataloknál is. Azt mondják: „Nem érdekel engem a másik érzékenysége, csak az igazság. Ez

az igazság, ezt hirdetem!” De az Ige azt mondja: „…az igazságot követvén szeretetben…” (Ef

4,15). Nem lehetünk ebben sem felelőtlenek. Az Úr Jézus kijelentette: „Még sok mondani

valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok”. (Jn 16,12). Sokszor éppen ezzel

akadályozzuk meg, hogy nagyobb igazságokat értsenek meg a testvérek, mert megterheljük

őket idő előtt, és így attól eleve elzárkóznak. Pál azt mondja: „Én sem szólhattam néktek,

atyámfiai […] mert még nem bírtátok volna meg…” (1Kor 3,1-2).

(6) Mire szól a kiválasztásunk?

Nyilvánvaló, hogy az Efézusiakhoz írott levélben központi helyen van a Gyülekezet,

amely a Krisztus Teste. Tehát mire szól a Gyülekezet kiválasztása? Erről olvashatunk az

egész Efézusi levélben, melynek 1. részéből kiemelném a 4. verset: „…hogy legyünk mi

szentek és feddhetetlenek Ő előtte…”, mert „…ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek…”

(1Thessz 4,3).

Ne csak a távoli jövővel, az időtlen örökkévalósággal foglalkozzunk! Most legyünk

szentek! Most járjunk méltóan az Úrhoz, most mutassuk be az Isten szeretetét! Most

tükrözzük Atyánk tulajdonságait, mint fiai! Már most is legyünk „Kegyelme dicsőségének

magasztalására…” (Ef 1,6). Már most kezdjük megismerni „…az Ő akaratjának titkát…” (Ef

1,9)!

Ezekre vagyunk kiválasztva, ezt kell tennünk e földi életben, miközben szemünk előtt

lebeg kiválasztásunk mennyei dicsősége is!

(7) Kicsoda vagy te, óh ember, hogy versengsz az Istennel?

A Római levél 9. részéből még elolvasok néhány igeverset a kiválasztással

kapcsolatosan. „Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy

mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a

fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre

(vagy díszesre), némelyt pedig becstelenségre (vagy közönséges használatra) csináljon? Ha

pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy

békességestűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, És hogy

megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített

a dicsőségre, mit szólhatsz ellene?” (20-23. v.).

A 20. versben azt kérdezi az Ige, hogy ki vagy te, óh ember, aki versengsz az Istennel,

aki hibáztatni mered Teremtődet, vagy kritizálni mered Istent, hogy: Miért így csinálta, amit

- 19 -

csinált? Miért van az, hogy egyeseket kiválasztott, másokat pedig nem? Miért van az egész

így? Kicsoda vagy te, óh ember?

Emlékszünk arra, amikor Jób feltette a sok „miért” kérdést? Hogy miért szenved?

Kérdéseink ugyanis nemcsak a kiválasztásra, hanem sok mindenre vonatkozhatnak. Miért

enged meg Isten az ember életében nagy nyomorúságokat, sok betegséget, mélységes

csalódásokat, szegénységet, sőt éhhalált? Vagy miért engedi meg azt, hogy valakiknek a házát

elvigye az árvíz, vagy ráomoljon a hegy, vagy brutális módon meggyilkolják?

Jób is kérdezte: miért, miért? Isten nem felelt, csak a legvégén, és ezt mondta: Jób,

most én kérdezek, és te felelj nekem! S Isten kezdte mondani: Hol voltál, amikor a földnek

alapot vetettem? Ki határozta meg a mértékét? Ki határozta meg, hogy mennyi legyen a

gravitációs erő? Ki határozta meg, hogy milyen legyen a fény? Ki határozta meg, hogy

mennyi legyen a földnek a tömege? Hány csillag legyen, hány tejútrendszer, és milyen

kiterjedésű? Ki határozta meg? Ki ad eledelt a hollónak, és tudod-e, hogy hova fészkel a sas?

És tudod-e, hogy miért repülnek erre vagy arra? Hogy miért akkor ellik a zerge? Hogy miért

olyan a behemót és a krokodil, amilyen? Na, felelj! Az egyiknek miért olyan kemény a

páncélja, hogy buzogánnyal és dárdával sem lehet átütni? A csiga meg miért olyan, hogy el

lehet taposni? Na, felelj rá, miért?! Jób elgondolkozott, és belátta, hogy Isten a Teremtő. Őt is

az Úr teremtette. Rájött, hogy nem tudja ezeket átlátni. Ez az egyik ok, amiért rendüljünk

meg!

A mai ember megszokta, hogy okosnak képzelje magát. Mindent kritizál,

demokratikusan vagy önzően dönt kérdésekben. De mi csak teremtmények vagyunk! Csak

agyag a fazekasnak a kezében! Sok minden nincs módunkban! Nem lehetünk olyan orcátlanul

szemtelenek, hogy a Teremtőnket kérdőre vonjuk!

• Nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon? A Római levél 9. részének 21. versében azt

olvastuk, hogy nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon? A fazekas: Isten, az agyag: az

elveszett, bűnös emberiség. Teljesen igazságos lenne, ha Isten hagyná az egész emberiséget

elveszni; a példánál maradva: ha a fazekas az egész agyagtömeget kidobná, és eltaposná. De e

helyett mit tesz? Abból a halom masszából kivesz egy marékkal. Ráteszi a korongra, és készít

belőle egy díszes edényt. A többiből pedig, ami ott maradt, készít másfélét, nem díszeset.

Nem olyan szép vázát, amilyent felteszünk a szekrényre és gyönyörű virágot bele, hogy

mindenki csodájára jár; hanem csak egy máztalan köcsögöt, amelybe lekvárt teszünk.

Lekötjük, és odarakjuk a kamra sarkába. Egy fél évig rá sem nézünk. Szólhat valamit az

agyag, hogy én miért nem kerültem az első marékba? Nem szólhat.

Az első marék agyag, amit a fazekas kivett az egész agyagtömegből, hogy abból díszes edényt

készítsen: ez jelenti a kiválasztottakat. A többit sem hagyta ott. Azokból is edényt formált,

csak másfajta edényt.

• A harag edényei, amelyek veszedelemre készíttettek. A 22. versben ezt olvastuk: „Ha pedig

az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy

békességestűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek…” Arról

van szó, hogy Isten a bűn miatti haragját és hatalmát a büntetésben mutatja meg. De előbb -

amint az Ige mondja - hosszútűréssel elszenvedi. Amennyiben Isten csak igazságos lenne,

akkor a gonoszságok miatt azonnal megbüntethetné, és eltörölhetné az egész emberiséget.

Ezzel szemben Isten türelmes és vár, bajlódik velünk, bajlódik az emberiséggel.

Nincs joga Istennek büntetni az embert? Hogyne lenne! Figyeljük meg, milyen

meglepő! Nem azt mondja az Ige, hogy nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag

edényeit, amelyeket Ő a veszedelemre készített. Isten nem a veszedelemre készítette a harag

edényeit sem, hanem „…veszedelemre készíttettek…”. Ez azt jelenti, hogy az embert a saját

bűne viszi bele a veszedelembe. A saját bűnének és hitetlenségének a következménye a

- 20 -

veszedelem. Isten azután, azokon az embereken, akik nem hisznek, meg fogja mutatni az Ő

hatalmát és az Ő haragját. A közönséges edényeket nem Ő készítette el a haragra.

Ugyanakkor a 23. versben az olvasható, hogy másokon pedig - az irgalom edényein -

megismerteti az Ő dicsőségének a gazdagságát, amelyeket eleve elkészített a dicsőségre. Az

irgalom edényeit eleve Ő választotta ki a dicsőségre. Így tetszett Neki! Senkinek nincs azért

érdeme, hogy abba a marék agyagba esett, amelyből az irgalom edényei készültek.

(8) Honnan tudhatja valaki, hogy kiválasztott-e vagy nem?

Mindenki csak utólag tudhatja meg, amikor hisz az Úr Jézus Krisztusban, és új élete

lesz. Addig nem látja. A Korinthusiaknak írott első levélben olvasható, hogy a világ

nemtelenjeit, megvetettjeit, a senkiket, a semmiket választotta ki Isten. Amikor valaki eljut

odáig, hogy ilyennek látja magát, és felkiált, hogy „Uram, légy irgalmas hozzám!”, akkor már

tudhatja, hogy ott van a kiválasztottak között. „Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem

nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9, 16). Amikor az ember eljut odáig, hogy

nyomorult, bűnös, tehetetlen, akkor megérti ezt az Igét, hogy nem azé, aki akarja. Rádöbben,

hogy nem tudott még akarni sem, és nincs ereje futni sem, de a könyörülő Isten a kezébe

vette, és díszes edénnyé formálja. Aki viszont még nem jutott el idáig, annak is mond valamit

az Ige. Aki úgy gondolja: igazságtalan az, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut,

hanem a könyörülő Istené, annak ezt üzeni Isten: „…a ki szomjúhozik, jőjjön el; és a ki

akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22,17). Ha te akarod, ha úgy gondolod, hogy neked jó

és erős akaratod van, akkor jöjj, és vedd az élet vizét ingyen!

Ámen.

Debrecen, 2005. október 31. (őszi konferencia)

- 21 -

Függelék

Predesztináció

Ef 1,4

„A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne világ teremtetése előtt, hogy

legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte…”

1. Kiket választott Isten?

Ha bennünket kérdeznének meg arról - anélkül, hogy tudnánk az Igének a kijelentését

-, hogy Isten a világ teremtése előtt kiket választott arra a nagy méltóságra, hogy Krisztussal -

Akiben és Akiért Isten mindent teremtett - olyan szoros kapcsolatban éljenek, mint a test a

fővel: mit felelnénk rá?

Kiket választhatott vajon, akiket Krisztussal együtt a Maga jobbjára ültet, felül minden

fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon, és minden néven, amely neveztetik

nemcsak ebben a korszakban, hanem az összes világkorszakban és a jövendőben is? Vajon

kiket választhatott volna? Úgy gondolom, hogy emberi logikával sokan arra jutnánk, hogy a

legszentebb, leghatalmasabb angyali lények közül választ Isten. Talán a kérubokat és

szeráfokat. Isten azonban nem így gondolta. Embereket választott, mégpedig bűnös

embereket. A senkiket és a semmiket. Ez nagyon megrendítő, és rendítsen is meg bennünket!

Isten, az emberek közül választott némelyeket erre a méltóságra!

2. Lehet-e örülni a kiválasztásnak?

Ha nincsen elég kijelentésünk, akkor nem tudunk örülni. Beszéltem valakivel, aki ezt

mondta: Hogyan örülhetnék annak, hogy engem kiválasztott Isten, ha tudom azt, hogy

másokat pedig nem, és azok el fognak veszni? Hogy tudjak én örülni ennek? Igazságtalannak

tartotta a kiválasztást. Igen, vannak, akik igazságtalannak tartják. Úgy gondolják, hogy Isten a

kiválasztottakat azért választotta ki, hogy azokat a legnagyobb méltóságra emelje, azoknak

üdvösséget adjon, de akiket nem választott ki, azoknak a része az örök kárhozat lesz.

Testvérek, ez nem így van, ez téves elgondolás! Pontosan az ellenkezője az igaz!

Istennek más kiválasztásai is voltak - melyeket a következő részben sorolok fel -, nemcsak a

Krisztus Testét választotta ki! Isten soha nem azért választ ki, hogy kizárólag azt a valakit

vagy valakiket juttassa el bizonyos méltóságra vagy dicsőségre. Akiket kiválaszt, azt mindig

azért teszi, hogy a többieket, akiket nem választott ki, a kiválasztottakon keresztül juttassa el a

dicsőségre, a megtérésre, az új életre, hogy ők is megismerjék Krisztust.

3. A kiválasztás másokért való szolgálat is.

(a) Ábrahám kiválasztása

Mózes első könyvének 12. részében Ábrahámról olvasunk, Istennek egy tipikus

kiválasztásáról és elhívásáról. Néhány igeverset elolvasok az 1. verstől: „És monda az Úr

Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a

földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és

felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a

ki téged átkoz, megátkozom azt”. Ez nagy elválasztás volt, Istennek nagy ígérete, mégpedig

egy méltatlan ember felé. Ábrámról tudjuk, hogy bálványimádó volt családjával együtt.

Mezopotámiában lakott. Józsué könyve írja, hogy atyáik idegen isteneket imádtak. Egyszer

ennek a bálványimádó, Istent nem ismerő embernek megjelent az Úr. Miért? Mert így tetszett

- 22 -

Neki! Megjelent Ábrámnak! Nem volt érdeme. Milyen érdemet tudott felmutatni? Semmilyet!

Megjelent neki Isten, és adott számára egy ígéretet: menj ki a földedből, és én nagy néppé

teszlek, és megáldalak; ha valaki átkoz téged, azt megátkozom; én veled leszek, nagy néppé

teszlek, felmagasztalom a te nevedet. Áldás leszel! És mindezt miért? Azért, hogy csupán

Ábrahám és az ő utódai élvezzék? Egyáltalán nem! Figyeljük meg: „…és megáldatnak te

benned a föld minden nemzetségei” (3. v.) Miért választotta Isten Ábrahámot? Azért, hogy az

összes embert megáldja általa. Először őt, és amikor őt megáldotta, azután ő legyen áldás.

Általa Isten meg tudja áldani az összes embert.

Ugyanilyen a mi elválasztásunk is. A többiekért is történik, hogy általunk az Isten

nagysága, kegyelme, jósága, szeretete, az Ő neve felmagasztalt legyen. Hogy általunk

megismerjék Őt, hiszen Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság

ismeretére eljusson.

b) Izráel kiválasztása

Nézzünk egy másik kiválasztást! Ott van a zsidó népnek, mint Ábrahám testi

magvának a kiválasztása. Ábrahámnak több fia született, de csak Izsák volt az „ígéret

gyermeke”. Amikor meghalt Sára, Ábrahám újra megnősült, és utána még sok gyermeke

született. Az Úr nem őket választotta. Miért? Mert nem szerette Isten őket? Dehogynem! Csak

egyelőre félretette, egyelőre nem foglalkozott velük. Izsákot azért választotta ki, hogy általa,

illetve utódai által a többieket is megáldja. Isten azt mondta: Izsákban neveztetik neked a

Mag. Izsáknak két gyermeke született, Jákób és Ézsau. Az Úr Jákóbot választotta és nem

Ézsaut, bár ő volt az idősebb. Jákóbnak tizenkét fia született, akiktől Izráel tizenkét törzse

származott. Ézsaiás próféta könyvének 49. részében a 3. verstől a 6. versig ez olvasható: „És

mondá nékem: Szolgám vagy te, Izráel, a kiben én megdicsőülök. […] Így szól: Kevés az,

hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetséginek megépítésére és Izráel megszabadultjainak

visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!”

Isten kiválasztotta Jákóbot, azaz Izráelt, és úgy nézett ki - és mind a mai napig úgy néz ki -,

hogy hasztalan. Izráel népe nem dicsőítette meg az Urat. (Az ezeréves királyságban be fog

teljesedni az is, hogy megdicsőítik Istent.) De az Ige azt mondja, ez kevés. Az Úr azt akarja,

hogy üdve a föld végéig terjedjen, hogy megáldassanak a föld minden nemzetségei. A

kiválasztottak nem dicsekedhetnek, mert azt mondja Izráelnek is, hogy nem azért választotta

őket, mert a legnagyobb, a legrendesebb vagy a legszorgalmasabb nép. Sőt, Isten szavai

szerint kicsi és keménynyakú nép. Azért választotta, mert így tetszett Neki, hogy általa a föld

minden nemzetségét megáldja. Királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép legyenek,

hogy hirdessék annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből a világosságra hozta ki őket.

Igen, ezt hirdetni fogják! Az ezeréves királyságban ez be fog teljesedni!

c) Jézus Krisztus kiválasztása

Még egy kiválasztást említek meg. Maga az Úr Jézus is kiválasztott volt. Máté

evangéliuma 12. részében a 18. verstől a 21. versig ezt olvassuk: „Ímé az én szolgám [ez

Krisztusra vonatkozik], a kit választottam; az én szerelmesem, a kiben az én lelkem kedvét

leli; Lelkemet (Szellememet) adtam ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. Nem verseng, és

nem kiált; az utczákon senki nem hallja szavát. A megrepedezett nádat nem töri el, és a

pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet. És az ő nevében

reménykednek majd a pogányok.” Isten Fia azt mondta, amikor itt járt a földön: nem

küldettem, csak az Izráel házának eltévedt juhaihoz. Mégis, amikor meghalt és feltámadt, az

áldozat az egész világért volt. Meghalt nemcsak a mi bűneinkért, hanem az egész világért is.

Miért választotta hát Isten az Úr Jézust? Választotta, hogy Benne minden emberhez eljusson

az Ő szeretete, az üdvösségre való hívása: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött

Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Erre

- 23 -

választotta ki Isten Őt. Ez a választás nemcsak nagy dicsőséggel járt, hanem előbb szörnyű

kínokkal, szenvedéssel, mélységekkel és halállal.

d) A próféták és az apostolok kiválasztása

Nemcsak Neki, hanem minden kiválasztottnak is szenvedni kell. Pál apostol így írja:

„…ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8,17).

Nézzük meg a zsidó népet, mennyi szenvedésen kellett átmenniük! Ezeken át kell menniük a

jövőben is, míg fel nem készíti Isten őket arra, hogy általuk az üdvösség a föld végéig

terjedjen. És nézzük meg a mostani kiválasztottakat, vagy nézzünk meg egy prófétát, akit

Isten kiválasztott! Hányszor feljajdulnak, hányszor sír Jeremiás, hogy én már nem bírom:

„Rávettél Uram engem és rávétettem” (Jer 20,7). Igen, a kiválasztás teherrel is, fájdalommal

is, szenvedéssel is jár, csak azután jön a dicsőség. A kiválasztás ugyanis nemcsak miértünk

van, hanem másokért is.

Ott van például a tizenkét apostol, a tizenkét tanítvány. Kiválasztottak voltak. Az Úr

Jézus felment a hegyre egy éjszaka, imádkozott, és az Atya megmondta Neki, hogy kiket

válasszon. Lehet, hogy mi Júdást nem választottuk volna, de Istennek úgy tetszett.

Némelyeket tisztesség edényének választott, Júdást a harag edényének. Mit szólhatunk

ellene?

Testvérek, tanuljuk meg félni Istent! Mi hozzászoktunk a demokráciához, és az emberi

jogokhoz. Ilyen nincs Isten előtt! Mondhatja az agyag a fazekasnak, hogy „mit gyúrj belőlem,

és miért gyúrtál engem ilyennek”? Jó lenne ebben a kiválasztásban megtanulnunk félni az

Istent! Ő azt tesz, amit akar, és senki nem foghatja meg a kezét, hogy miért tetted ezt, és miért

nem tetted azt?

4. A kiválasztásról Pál apostol más leveleiben

a) A Thesszalonikai első levélben

A Thesszalonikai első levél tudomásunk szerint a legelső, amit Pál apostol írt. Egy

fiatal gyülekezetnek küldte, és nekik már írt a kiválasztásról az 1. rész 4. versében: „Tudván,

Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva”; valamint a 2. rész 12. versében: „És

kérve kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, a ki az ő országába és

dicsőségébe hív titeket.” Igen, erre szólt a kiválasztás. Az Ő országába és az Ő dicsőségébe.

De rögtön rámutat arra is, hogy a kiválasztásnak mi a célja és a terhe: ehhez méltóan

viseljétek magatokat. Folytatva a 4. rész 3. versétől a 8. versig: „Mert ez Isten akaratja, a ti

szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok; Hogy mindenitek

szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét.” Ez az edény a testünk. A testünkben

is legyünk szentek! „Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, a kik nem ismerik az

Istent.” Akkor a pogányok mindenfajta szexuális, erkölcstelen bűnökben éltek. Isten mintegy

azt mondta: Kihívtalak innen benneteket, kiválasztottalak, de nem azért, mert különbek

voltatok. Például a korinthusiaknak írja Pál apostol, hogy: ilyenek voltak némelyek. De azért

hívott ki Isten, hogy most már, mint az Övéi, szentségben és tisztaságban éljünk. Ehhez erőt is

ad az Úr! „Hogy senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa valamely dologban az atyjafiát: mert

boszút áll az Úr mindezekért, a mint elébb mondottuk néktek és bizonyságot tettünk. Mert

nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” Ez az elhívásunk: a

szentség. „A ki azért megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem Istent, a ki Szent Lelkét

(Szellemét) is közlé velünk.”

b) A Római levélben

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az

ő végzése szerint hivatalosak. Mert a kiket eleveismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő

- 24 -

Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között” (Róm

8,28-29). Mire hívott el? Hogy olyanok legyünk, mint Krisztus. A mi belső arcunk olyan

legyen, mint Krisztus arca. Krisztusnak a tulajdonságai legyenek láthatóak rajtunk. Ha egy

apának van öt fia, normális körülmények között mind az öt hasonlít hozzá. Krisztus hasonlít

Istenhez, mert az Ő dicsőségének a visszatükröződése! Azt mondja az Ige, hogy Ő legyen

elsőszülött sok atyafi között. Az egyszülött Krisztusból elsőszülött legyen! Legyenek

testvérei, az Ő Atyjának a gyermekei. Ugyanaz legyen a „mozgatórugó” bennünk, ugyanolyan

legyen az arcunk, a tulajdonságaink, a belső életünk, a tisztaságunk, a szentségünk, a

törekvéseink és a vágyaink, mint amilyen volt a Krisztusé.

„A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és a kiket elhívott, azokat meg is

igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,30). Mire választott

ki Isten? Hogy rajtunk keresztül ez a világ lássa, érzékelje, tapasztalja Krisztust. Tanítani is,

bizonyságot tenni is, mondani is lehet dolgokat - sőt kell -, de elsősorban az a fontos, hogy

amikor az emberek ránk néznek, velünk beszélnek, érintkeznek, vagy a közelünkben vannak,

legyen egy olyan határozott benyomásuk, hogy itt Krisztus van. Azután vagy gyűlölik, vagy

szeretik, vagy közömbösek, de nem tehetik meg, hogy ne vegyék figyelembe (egyszerűen

izgatja őket), mert Krisztus van ott.

A Római levél 9. részének 10. versétől a 13. versig olvashatunk még a kiválasztásról.

„Nemcsak pedig, hanem Rebeka is, ki egytől fogant méhében, Izsáktól a mi atyánktól: Mert

mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az

Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az

elhívótól, Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképen meg van

írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” Testvérek, itt van egy terhes asszony,

Rebeka. Sokáig nem volt gyermeke. Végre, amikor áldott állapotba került, érezte, hogy

valami nincs rendben. Megkérdezte az Urat, és megtudta, hogy két gyermeke fog születni.

Már ott a méhében tusakodtak. Isten pedig, amikor még meg sem születtek, megmondta, hogy

a nagyobbik fog a kisebbnek szolgálni, mert Ő Jákóbot választotta. Ézsaut nem úgy gyűlölte,

hogy el akarta pusztítani, hanem félretette, hogy később eljön az ő ideje is. Rászolgált Jákób,

hogy őt válassza Isten? Nem! Csaló volt!

„Mit mondunk tehát: Vajjon nem igazságtalanság-é ez Istentől? Távol legyen! Mert

Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, a kin könyörűlök, és kegyelmezek annak, a kinek

kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a

könyörűlő Istené.” (14-16. v.) Testvérek, itt le kell tenni minden okoskodást és gőgöt.

Tényleg a szívünknek kell megrendülni. Nem úgy van, hogy én akarom az üdvösséget, és

azért az enyém is lesz. Nem azé, aki akarja. Először meg kell tanulnunk félni az Istent, az Ő

hatalma előtt leborulva így állani Előtte: ha Te nem akarod, ha Te nem könyörülsz rajtam,

akkor én elvesztem. Semmit nem tudok tenni! Hiába lázadozok, hiába mondom, hogy

igazságtalan az Isten, amiért nem választott engem is! Istenről azt mondja az Írás:

„Annakokáért a kin akar könyörül, a kit pedig akar, megkeményít” (18. v.), amint a Fáraót is

megkeményítette. És azt mondja: „…kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel?

Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a

fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre,

némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (21. v.). Megoldás csak akkor lesz, ha az ember nem

ezzel a XXI. századi gőggel él, hogy „jogom van”, hanem azzal az igazi szívbeli alázattal,

hogy: „Uram, ha jól meggondolom, nem is érdemlek mást, csak a kárhozatot. Az az

igazságos, hogy elkárhozzak. Most itt vagyok, ha akarsz, könyörülsz rajtam. Ha nem akarsz,

akkor megérdemelten veszek el!” Csak ekkor gyúl majd fel a szívünkben annak az Igének a

nagysága és világossága, amelyben azt mondja az Úr, én azt akarom: „…hogy minden ember

idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4).

- 25 -

Azok a gőgös emberek, akik úgy gondolják, hogy nekik joguk van a mennyországhoz,

ezt nem értik meg. Csak azok értik és értékelik, akikről a Korinthusiakhoz írott első levél így

beszél: „És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a

semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse” (1Kor 1,28).

Ámen.

Debrecen, 2004. június 6.