1

Zágorec-Csuka Judit

Új horizontok Novi horizonti

Neue Horizonte

Válogatott versek Izbor pesmi

Ausgewählte Gedichte

Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület

Pilisvörösvár, 2013

2

© Zágorec-Csuka Judit, 2013

3

Visszatérés Ithakába ÉLET VERSEK

Vračanje v Itako PESMI ŽIVLJENJA

Zurückkehren nach Ithaka

LEBENSGEDICHTE

4

5

Ithaka felé férjemnek Csak hosszú és keserves bolyongás után találsz vissza Ithakába, majd elveszíted barátaid a vihar végtelen örvényében, a szépséges Nauszika sem menthet meg a phaiák földjén. A jóllakott kérők lustán lézengve tréfálkoznak az ajtód előtt, te mégis alázatos türelemmel hallgatod gúnyos szavaikat, s hőstetteidre sem fognak emlékezni, sem a trójai csatákra. Elmúló ifjúságod száműzetésében, a sebhelyek csöndjében Penelopé félidegenként rakja közös tűzhelyeteket, a mosolyod is csak félmosoly lesz, idegen jel idegen arcod élén.

6

Proti Itaki Možu Domov v Itako najdeš šele po dolgem in grenkem tavanju, potem ko si v neskončnem viharnem vrtincu izgubil prijatelje in te na ozemlju Fajakov ne more rešiti niti prelepa Nausikaja. Siti snubci se med lenobnim potikanjem zabavajo pred tvojimi vrati, vendar ponižno potrpežljivo poslušaš njihove porogljive besede, čeprav njihov spomin ne beleži niti trojanske bitke niti tvojih junaštev. V tišini brazgotin in mladosti, minule v izgnanstvu, Penelopa kot poltujka nalaga na skupni ogenj in tudi tvoj nasmeh je le pol nasmeh, tuje znamenje na čelu tujega obraza.

7

Nach Ithaka

meinem Mann Erst nach einem langen und bitterlichen Herumirren findest du den Weg nach Ithaka, dann verlierst du deine Freunde im endlosen Wirbel des Sturmes, auch die wunderschöne Nausika kann dich nicht retten im Land der Phaias. Die satten Freier faul herumschleichend scherzen vor deiner Tür, du hörst ihre höhnischen Wörter jedoch mit demütiger Geduld an, und sie werden sich auch an deine Heldentaten nicht erinnern, auch an die Schlachten in Troja nicht. Penelope legt eure gemeinsame Feuerstätte in der Verbannung deiner vergehenen Jugend, in der Stille der Narben als Halbfremde, dein Lachen wird auch nur Halblachen sein, fremdes Zeichen, an der Kante deines fremden Gesichts.

8

Anyámnak Tőled kaptam az életem, tőled várom a halált. Ne kérdezd, miért. Kezedben életem-halálom.

Materi Ti si mi dala življenje, od tebe se nadejam smrti. Ne sprašuj, zakaj. V dlani mi držiš življenje, mojo smrt.

Meiner Mutter Von dir habe ich mein Leben bekommen, von dir erwarte ich den Tod. Frage nicht, warum. Mein Leben und Tod ist in deinen Händen.

9

Ha majd hazamegyek...

édesapámnak Ha majd egyszer hazamegyek, friss tavakban fürdetem meg fáradt arcom, hogy fészket rakjanak bele a galambok. Új életet teremtek a gyümölcsöt hozó fák odvaiba, amelyet átmelegít a reggeli fény. Ha majd egyszer hazamegyek, az égre emelem kezem, hogy hét évig essen az eső édesapám búzaföldjére, amely új termést hoz, ha megérkezem.

10

Če se bom vrnila … Očetu Če se bom nekoč vrnila domov, si bom umila utrujen obraz v svežem jezeru, da bi v njem lahko spletli gnezdo golobi. Novo življenje bom ustvarila v duplinah rodovitnih dreves, ki jih pregreva jutranja svetloba. Če se bom nekoč vrnila domov, bom dvignila roko do neba, da bi sedem let padal dež na pšenično polje mojega očeta, ki nam bo, če bom prišla, prineslo novo letino.

11

Wenn ich nach Hause gehe ...

meinem Vater Wenn ich einmal nach Hause gehe, bade ich mein müdes Gesicht in frischen Seen, damit die Tauben sich in ihm einnisten. Neues Leben schaffe ich in den Löchern der fruchtbringenden Bäume, die das Morgenlicht durchwärmt. Wenn ich einmal nach Hause gehe, hebe ich die Hände in Richtung Himmel, damit es sieben Jahre lang regnet auf dem Weizenfeld des Vaters, das neuen Ertrag bringt, wenn ich ankomme.

12

Szülőföldem Kőbaltákat látok, élesednek e föld gyomrában, megbújva évezredeken át a cölöpkunyhók sövényfalai mögött. Utak kereszteződnek Pannónia szívében, szlávok és avarok, kelták, s hadat üzenő rómaiak keresik az utat Halicanum felé. Gyepűvidék, senkiföldje, évszázadokon át őseim szemfedője, buja termőföld, apám búzaföldje, szülőföldje, Muravidék.

13

Rodna dežela Vidim kamnite sekire, ostrijo se v želodcu te zemlje, tisočletja skrite za zidovi kajž na kolih iz žive meje. Ceste se križajo v srcu Panonije, Slovani in Avari, Kelti in vojskujoči se Rimljani iščejo pot za Halicanum. Dežela travnikov, nikogaršnja zemlja, stoletja mrtvaški prt mojih prednikov, bujna plodna zemlja, pšenično polje mojega očeta, Prekmurje, moja rodna dežela.

14

Mein Heimatland Ich sehe Steinbeile, sie schärfen sich im Erdenmagen, versteckt durch Jahrtausende hinter den Heckenwänden der Pfahlhütten Wege kreuzen sich im Herzen Pannoniens, Slawen und Avaren, Kelten, kriegserklärende Römer suchen den Weg nach Halicanum. Markgebiet, Niemandsland, jahrhundertelang Bahrtuch meiner Ahnen, schwüle Ackererde, Weizenfeld meines Vaters, mein Heimatland, Murgebiet.

15

Viharverten Legyen már ez a tél is a tiétek, a nyerteseké, a befutottaké, legyek, mint áldozat a tiétek, ha üldözőim helyett engem mar a rozsda. Kezdetben mintha kihagytak volna, aztán kikerültek, csak a muramenti erdők szerettek, a Lendva-hegy feletti tüzesedő Nap, a göntérházi búzamezők ringása. Ebben a félelmetes télben erős villámok verik szét aszályos paraszti arcod, kenyeret dagasztó kezed. Reggelre lehet, hogy elalszanak a szénakazlakban a csillagok, s szunnyadásukkal eláll a vihar.

16

Razbičana od viharja Naj bo tudi ta zima vaša, zima zmagovalcev in dobitnikov, naj bom tudi jaz vaša žrtev, čeprav me ne uničujejo preganjalci, ampak razjeda rja. Sprva se je zdelo, kot da so me prezrli, potem so se mi raje izognili, ljubili so me le gozdovi in trave ob Muri, žgoče sonce iznad Lendavskega hriba in valujoča genterovska pšenična polja. V tej strašni zimi ti silovite strele bičajo izsušen kmečki obraz in roke, ki mesijo testo. Proti jutru bodo zvezde v stogih morda pozaspale in bo v njihovem snu zastal vihar.

17

Sturmgepeitscht Auch dieser Winter kann euer sein, ihr Gewinner, Aufsteiger, als Opfer sollt ihr mich nehmen, wenn der Rost mich statt meiner Verfolger frißt. Als ob ich am Anfang nie gewesen wäre, später wurde ich umgangen, mich liebten nur die Wälder an der Mur, die glühend werdende Sonne über dem Lendva-Berg, das Wiegen der Weizenfelder in Göntérháza. In diesem fürchterlichen Winter zerschlagen starke Blitze dein dürres Bauerngesicht, deine brotknetende Hand. Am Morgen könnten die Sterne in die Heuschober schlafen gehen, und mit ihrem Schlummern hört der Sturm auf.

18

Mandzsúria Ha majd egyszer Mandzsúriába megyünk, hidegebb tájakra húzódva keressük belső melegségünk, s ha vágyaink vezérelnek, majd szerelemre robbanunk, mandzsu nyelvet tanítunk, ezért nem kérik számon fizetésünk, adózási kötelességünk. Ha majd egyszer Mandzsúriába megyünk, hűek leszünk altáji gyökereinkhez, nem félünk már Maotól, s szomszédainktól, mi erősek leszünk, nem lesz honvágyunk az orosz tajgákért, sem a széles kínai síkságért, mi csak Mandzsúriáért élünk. Ha majd egyszer Mandzsúriába megyünk, rénszarvasainkra vadászunk, s hidegvizi halainkat esszük, majd gyönyörködünk saját lányainkban, hogy örömmel szüljék meg az új nemzedékünk, Mandzsúria majd igaz lesz vagy délibábos tévedésünk.

19

Mandžurija Ko bomo nekoč odšli v Mandžurijo, bomo v hladnejših pokrajinah iskali notranjo toploto in če nas bo vodilo hrepenenje, bomo naleteli na ljubezen, se učili mandžu jezik, oni pa ne bodo zahtevali podatkov o zaslužku za plačilo davka. Ko bomo nekoč odšli v Mandžurijo, bomo zvesti pradavnim koreninam, ne bomo se bali Maa, sosedov, močni bomo, brez domotožja po ruskih tajgah, širnih kitajskih puščavah, dihali bomo samo za Mandžurijo. Ko bomo nekoč odšli v Mandžurijo, bomo lovili severne jelene in jedli ribe iz mrzlih voda, občudovali svoje hčere, da bodo z veseljem rojevale nov rod, Mandžurija bo resničnost ali privid naše zmote.

20

Die Mandschurei Wenn wir einmal in die Mandschurei ziehen, in kältere Gebiete, dann suchen wir unsere innere Wärme, und wenn uns unsere Sehnsüchte führen, entbrennen wir in Liebe, lehren wir die Mandschusprache, nach dem Lohn und Steuerpflicht wird nicht gefragt. Wenn wir einmal in die Mandschurei ziehen, werden wir treu sein zu unseren Altaiwurzeln, haben wir keine Angst mehr vor Mao, vor Nachbarn, wir werden stark sein, haben kein Heimweh um die russische Taiga, die breite chinesische Tiefebene, wir leben nur für die Mandschurei. Wenn wir einmal in die Mandschurei ziehen, sind wir auf der Jagd nach unseren Renntiere, essen wir unsere Kaltwasserfische, dann ergötzen wir uns an unseren Töchtern, damit sie unser nächstes Geschlecht mit Freude gebären, dann wird die Mandschurei wahr sein oder Trugbild.

21

Márciusi szélben Márciusi szélben, arculcsapott fényben, megtépetten, de törve nem Petőfi szellemében leng a zászlód, még szívedben dobban egy ágyúdörej, szégyentelenül pirosban, fehérben és zöldben vessed meg az ágyad, hinned kell egy segesvári szélben, egy nyelvben, egy közös útban, egy közös múltban, hajszálgyökereidben, őseidben! Hinned kell, hiszen hited, fiad, anyád ideköt!

V marčevskem vetru V marčevskem vetru, oklofutani svetlobi, poteptana, a ne zlomljena, v Petőfijevem duhu plapola tvoja zastava in v srcu še grmi pokanje topa, brez sramu si postelji posteljo v rdečem, belem in zelenem, verjeti moraš v segesvárski veter, v en jezik, v eno skupno pot, v eno skupno preteklost, v korenino vsakega svojega lasu, v svoje prednike! Verjeti moraš, saj te tvoja vera, tvoj sin, tvoja mati vežejo na to zemljo!

22

Im Märzwind Im Märzwind, im geohrfeigten Licht, gezupft, aber nicht gebrochen flattert deine Fahne in Petőfis Geist, in deinem Herzen pocht noch ein Kanonendonner, mache schamlos rot, weiß und grün dein Bett, glaube an den Wind aus Segesvár, die Sprache, den gemeinsamen Weg, den gemeinsamen Vergangenheit, deine feinen Wurzeln, deine Ahnen! Glaube, denn dein Glaube, dein Sohn, deine Mutter halten dich fest!

23

Végállomás II. Cimmermann Toplák János költőnek a vonatfütty az idő szárnyán az örökkévalóságba száguld a nap verítékében fürdő sínekre verejtékét hullatja az ég színes ablakok maradnak meg felettünk zakatolva tova tova kattanások a fák előre száguldanak zakatolva előre előre csikorgás a fák virágot bontanak a mozdony frissen prüsszent egyet majd megismétli a szertartást vasutasárny zötyögő kerékpáron sáros út fekete fröccsös fűszegéllyel végállomás – még nincs végállomás, még élni szeretnék, visszaszületni anyám méhébe, hogy újra kezdjem a teremtés gyönyörét, valahova vissza, vissza az Urálon túlra, hogy zötyögjön a karaván, nyerítsen a lovas sereg, dübörögjön a föld, hogy felépítsem Csontváry lerombolt Mosztárját, jajcei vízesését, hogy Ádám mellé még megszüljek egy Évát, hogy tanulják tőlem a diákok a magyar nyelvet, hogy verset írhassak neked.

24

Končna postaja II. Pesniku Jánosu Cimmermannu Toplaku »Pisk lokomotive na krilih časa dirja v resničnost večnosti v znoju dneva okopane tračnice nanje vsipa svoj znoj tudi nebo barvna okna ostajajo z nami drdraje raje raje tleskanje drevesa dirjajo mimo drdraje dalje dalje škripanje drevesa cvetijo lokomotiva sveže kihne nato ponovi obred sence šklepetajočih koles blatna pot obrobljena s črno travo končna postaja« Ni še zadnja postaja, rada bi še živela, se vrnila v maternico, da bi znova občutila blaženost stvarjenja; nekam nazaj, nazaj onkraj Urala, naj šklepeta karavana, zarezgeta krdelo konjev, drgeta zemlja, da znova zgradim Csontváryjev porušeni Mostar, slapove v Jajcu, naj k Adamu rodim še Evo, naj se mladi od mene učijo maternega jezika, da ti lahko napišem stih. Tivadar Csontváry Kosztka (1853–1919), eden največjih madžarskih slikarjev – Op. prev.

25

Endstation II. für den Dichter János Cimmermann Toplák Zugpfeife auf dem Zeitflügel rast in die Ewigkeit auf die im Sonnenschweiß badenden Schienen tropft der Himmel seinen Schweiß farbige Fenster bleiben über uns ratternd fort fort Knacken die Bäume rasen nach vorne ratternd nach vorne nach vorne Knirschen die Bäume blühen auf die Lok niest frisch dann wiederholt sie die Zeremonie Eisenbahnerschatten auf holperndem Rad schlammige Straße mit schwarzgespritztem Grasrand Endstation – noch keine Endstation, noch möchte ich leben, zurückgebären in den Mutterleib, damit ich die Wonne der Schöpfung wieder beginne, irgendwohin zurück, zurück über den Ural, damit die Karawane holpert, das berittene Heer wiehert, die Erde dröhnt, damit ich das abgerissene Mostar von Csontváry aufbaue, seinen Wasserfall in Jajce, damit ich neben Ádám noch eine Éva gebäre, damit die Schüler von mir die ungarische Sprache lernen, damit ich dir Gedichte schreiben kann.

26

Valami angyali létre vágytam... Valami angyali létre vágytam, ütközések, szembenállások, kritikák nélküli fájdalomnélküliségre, hogy a csönd fuvallatában belém merüljön lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak, s megőrizzem szívetek békéjét! Mégis kierőszakoljátok kényszerű, látszólagos hallgatásom, besodortok az ellenállás falai közé, szűkre szabott kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat, várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek? Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önma-gamból, máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességete-ket, én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra, összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket. Angyalaim, szomorú angyalaim... Nehogy fekete hollóvá változzatok!

27

Hrepenela sem po nekakšnem angelskem bivanju … Hrepenela sem po nekakšnem angelskem bivanju, nebolečem stanju brez spopadov, zoperstavljanj in kritike, da bi se vdihi potopili vame v pišu tišine in odprli možnosti ustvarjanja, da bi ohranjala mir vaših src! Vendar ste izsilili neprostovoljen, navidezen molk, stisnili ste me med zidove odpora, kjer vaša tesno urezana vrata krčijo obrežja na drugo stran, moja pričakovanja do vaših skritih, nevidnih polov boja vaše izgubljene preproste narave? Pogosto napredujem le za ped, izruvali ste me iz mene same, premestili drugam, pokrili s temo svoje spravljivosti, čeprav v sebi ližete rane svojih porazov, medtem ko sem jaz hrepenela po angelskem bivanju, po pramenih svetlobe namesto plamenih, čeprav z zlepljenimi angelskimi peresi ne morem leteti in tudi dobra ne morem biti, če moram prenašati vaše grehe. Angeli, moji žalostni angeli … Da se ne boste spremenili v črne vrane!

28

Ich wünschte ein Engel zu sein ... Ich wünschte ein Engel zu sein, Schmerzlosigkeit ohne Zusammenstöße, ohne Gegenüberstehen, ohne Kritik, damit euer Atem im Windhauch der Stille in mich hineintaucht, damit ich schöpfen kann, und den Frieden eurer Herzen bewahre! Doch erzwingt ihr mein aufgenötigtes scheinbares Schweigen, reißt ihr mich zwischen die Wände des Widerstands hinein, eure engen Tore engen euer Jenseits ein, mein Warten ist Kampf an euren verborgenen, unsichtbaren Polen, wo ist eure einfache Natürlichkeit? Oft komme ich nur tastend voran, ihr reißt mich aus mir heraus, ihr legt mich anderswo hin, eure Aussöhnung wird von Dunkelheit bedacht, doch waschet ihr eure Verluste in euch, ich wünschte Engel zu sein, Lichtstreifen statt Flammen, ich kann mit zusammengeklebten Engelsflügeln nicht fliegen, ich kann auch nicht gut sein, wenn ich wegen eurer Sünden büßen muß. Meine Engel, meine traurigen Engel... Verwandelt euch ja nicht in schwarzen Raben!

29

Vallomás Molnár M. Eszter költőnek Tudod-e azt, hogy hiába kovácsoltak erőssé az évek zúzmarás hajnalai, a szemed alatt sem lett keskenyebb az a meghatározó vonal, ránc, gyűrődés, mely mindig figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert Budapesten is, Lendván is elárulhatnak a szavak nélkül maradtak. Tudod-e azt, hogy holnap sem leszek jobb, engedelmesebb, ha a tunéziai sziklákat álmodom a Lendvahegy helyett, s álmaimban felszisszenek, hogy ott még élni is tudnék, s altatóul hazavinném a hammameti alkonyatot, a Földközi-tenger kékségét, az afrikai hold ürességét, a minaretek halk imáit. Tudod-e azt, hogy ősi Isteneink is száj nélkül maradtak, s hideg csillagokon állva sodorja őket a szlovén szél, s vele együtt engem is sodornak az évek a halál kráterébe, pedig én ott szeretnék meghalni, ahol te is megváltásod várod, valahol közel a tengerhez, az áthevült habok, az algák kusza hálóiban. Tudod-e azt, hogy téged látlak bennem, gyógyíthatatlan zavaromban, mert te sem voltál más, mint paraszti sarjadék, kapát, kaszát tisztelő, föld nélkül maradt értelmiségi, ki nem felejti el, hogy ősei még vetettek, arattak, szültek és szerettek. Tudod-e azt, hogy a múltat mégsem tudom kirakni magamból, s hiába vetem el álmaimat, ha föld nélkül maradtam, s a barázdákat benövi a fű, a gyom, a fekete karácsonyok helyett most üzenek neked a téllel.

30

Tudod-e azt, hogy a megcsomósodott beszéd helyett napról napra keményebb ez a tél, amelybe egyedül sodródtam bele, töredékesen, de szívemmel nem játszadozhatnak az előszobában maradt idegenek. Tudod-e azt, hogy merőben másfelé élek, mint szeretnék, más emberek kegyét keresem, vagy haragját ingerlem, s közönyös és süket messzeségben élek azoktól, akikre igazán vágyom, akikhez minden következménnyel közöm van. Ez olyan, mint egy nappali álom. Tudod-e azt, hogy ez is egy megrohanásszerű figyelmeztetés a téllel, hogy még mindig távol vagyok tőletek, késlekedem az alvajárók nyugalmával, de szenvedéseim által én vagyok, a derengés víziója hozzád vezet, aki énemhez tartozol. Istenem, mennyi elmulasztott út visz vissza hozzád Budapestre!

31

Izpoved

Pesnici Eszter M. Molnár Ali veš, da so me zaman kovale v kleno srežnate zore let in da tudi pod tvojimi očmi ni tista določujoča črta, obronek, guba, ki me je vedno opozorila, naj bom previdna, prav nič tanjša, tako kot v Budimpešti me tudi v Lendavi lahko izdajo tisti, ki so ostali brez besed. Ali veš, da tudi jutri ne bom nič boljša, nič bolj ubogljiva, ko pa sanjam tunizijske skale namesto Lendavskega hriba, sikajoče mi v sanjah, da bi tam celo mogla živeti, da zato vzamem domov za uspavalo polmrak Hammameta, modrino Sredozemskega morja, praznino afriške lune in tiho molitev minaretov. Ali veš, da so tudi naši davni bogovi ostali brez besed, da jih stoječe na hladnih zvezdah spodnaša slovenski veter, skupaj z njimi odnašajo leta v krater smrti tudi mene, čeprav sem želela umreti tam, kjer tudi ti pričakuješ odrešitev, nekje v bližini morja, v zamotanih mrežah ogretih pen in alg. Ali veš, da v svoji nepopravljivi zmedi tebe vidim v sebi, kajti tudi ti si bila le kmečka mladika, kmečka izobraženka, ki nima več zemlje, spoštljiva do motike in kose, ki ni pozabila, da so njeni predniki še orali, sejali, rodili in se ljubili. Ali veš, da ne morem in ne morem izruvati preteklosti iz sebe in da zaman odmetavam svoje sanje, če nimam več zemlje in sta brazde zarasla trava in plevel, če se črn božič prevesi v nič bolj prijazno zimo.

32

Ali veš, da je namesto zavozlanega govora zima, v katero sem se sama zapletla, iz dneva v dan trša, s koščki mene, a ne z mojim srcem, se lahko poigravajo tujci, ki so obstali v predsobi. Ali veš, da živim povsem drugje, kot bi želela, da iščem milino ali vzbujam jezo drugih, v ravnodušni in gluhi razdalji živim proč od tistih, po katerih resnično hrepenim in s katerimi imam brez nadaljnjega veliko skupnega. Videti je kot sanje pri belem dnevu. Ali veš, da me je zima opozorila kot strela z jasnega, kako sem še vedno daleč od vas, zamujam z mirom mesečnikov, toda trpljenje me ohranja, vizija jutranjega svita me vodi k tebi, ki sodiš k meni. Moj Bog, koliko zamujenih poti me vodi nazaj v Budimpešto k tebi!

33

Geständnis

für die Dichterin Eszter Molnár M. Ob du weißt, daß dich die bereiften Dämmerungen der Jahre vergeblich abgehärtet haben, trotzdem wurde der charakteristische Zug unter deinem Auge nicht schmaler, der mich immer warnte, sei vorsichtig, weil mich die Wortlosen auch in Budapest, aber auch in Lendva verraten können. Ob du weißt, daß ich auch morgen nicht besser, fügiger werde, wenn ich die Felsen in Tunesien träume statt Lendvaberg, und in meinen Träumen auffahre, ich könnte dort auch noch leben, und ich würde die Abenddämmerung aus Hammamet, die Bläue des Mittelmeeres, die Leere des Afrikamondes, die leisen Gebete der Minarette nach Hause mitnehmen. Ob du weißt, daß auch unsere uralten Götter ohne Mund geblieben sind, und der kalte slowenische Wind sie auf kalten Sternen stehend mit sich reißt, und mit ihm reißen die Jahre auch mich mit sich in den Todeskrater, obwohl ich dort sterben möchte, wo auch du auf die Erlösung wartest, irgendwo in der Nähe des Meeres, in den wirren Netzen der erhitzten Wogen, der Algen. Ob du weißt, daß ich dich in mir sehe, in meiner nicht heilbaren Verwirrung, weil auch du nicht anders warst, als Bauernsprößling, der Hacke, Sense verehrt, eine Intellektuelle ohne Acker, die nicht vergißt, daß ihre Ahnen noch säten, mähten, gebaren und liebten.

34

Ob du weißt, daß ich die Vergangenheit doch nicht aus mir rausnehmen kann, und ich werfe meine Träume vergeblich weg, wenn ich ohne Acker geblieben bin, und die Furchen mit Graas, Unkraut bewachsen werden, statt schwarzer Weihnachten sende ich dir eine Winterbotschaft. Ob du weißt, daß dieser Winter statt der verknoteten Sprache Tag für Tag härter ist, in den ich allein hineingeschleudert wurde, fragmentalisch, aber mit meinem Herzen können die im Vorzimmer weilenden Fremden nicht herumspielen. Ob du weißt, daß ich gar anderswo lebe, als ich es möchte, ich suche die Gnade, oder reize den Zorn Anderer, und lebe in gleichgültiger und tauber Ferne von denen, nach denen ich mich wirklich sehne, mit denen ich für alle Fälle zu tun habe. Dies ist so, wie ein Tagestraum. Ob du weißt, daß dies mit dem Winter auch ein sturmartige Warnung, daß ich noch immer fern von euch bin, mit der Ruhe der Schlafwandler zögere, aber ich bin es durch meine Leiden, die Vision des Dämmerns führt mich zu dir, die zu meinem Ich gehört. Mein Gott, wieviele versäumte Wege führen zurück zu dir nach Budapest!

35

Szárnyak nélkül Fehér Zsuzsanna művészettörténésznek Majd egyszer végleg visszatérek hozzád Gazdagrétre, vagy a Diószegi utcába, arcpirosító, s szempillafesték nélkül; akkor majd olyan leszek, mint az a jellegzetes libanoni cédrus Csontváry festményén, hogy újra fészket rakjunk árvaságunkba. Majd egyszer fekete Föld leszek barna szemedben, Nap lesz a kalapom, hogy belülről világítsak, hogy legyen erőm, belső izzásom, hogy lássad általmenésem, lemenésem, utolsó távozásom, hogy tenger legyél bennem, hogy tenger legyek benned, hogy fájjon halálom, ha majd más anyagban, időben és térben folytatódik összeomlott, nomád életünk.

36

Brez kril

Zsuzsanni Fehér, umetnostni zgodovinarki Nekoč se bom dokončno vrnila k tebi na Gazdagrét ali v Ulico Diószeg, brez rdečila za ustnice in črnila za trepalnice; kot tista znamenita libanonska cedra na Csontváryjevi sliki, da bi znova spletli gnezdo svoji sirótini. Nekoč bom črna Zemlja v tvojih rjavih očeh. Moj klobuk bo sonce, da bi svetila od znotraj, da bi imela moč in notranji žar, da bi videla moj odhod in sestop, moje zadnje slovo, da bi bila ti morje v meni in jaz v tebi, da bi te bolela moja smrt za primer, da bi se v neki drugi materiji, času in prostoru nadaljevalo najino propadlo, nomadsko življenje.

37

Ohne Flügel für die Kunsthistorikerin Zsuzsanna Fehér Irgendeinmal kehre ich endgültig zurück zu dir nach Reichenwiese, oder in die Diószegi Gasse, ohne Schminke, und Wimpernfarbe, dann werde ich so sein, wie die eigenartige Zeder im Libanon auf dem Gemälde von Csontváry, damit wir in unserem Verwaistsein wieder nisten. Irgendeinmal werde ich schwarze Erde in deinem braunen Auge sein, mit Sonnenhut, damit ich von innen leuchte, stark, mit innerem Glühen, damit du meine Laufbahn, mein Fallen, meinen letzten Abgang siehst, damit du Meer in mir bist, damit ich Meer in dir bin, damit dir mein Tod weh tut, wenn unser zusammengebrochenes, nomadisches Leben sich materiell, zeitlich und räumlich anderswo fortsetzt.

38

Tavaszi szerenád Tűlevelű fenyőfák illatával belopta szívembe magát a fény... Virágot bontott, s belém zuhant, mint magányos sirály az Adria kék habjaiba. Zuhanása szétzilálta őszülő hajamat, s elaludt szempilláim feketeségében. Sirálysikoly a szememben, havazás számban.

Pomladanska serenada Z vonjem igličastih borovcev se je prikradla v moje srce svetloba … Pognala cvet in strmoglavila vame kot v pene Jadrana osamljen galeb. Njegov padec mi je razmršil osivele lase in zaspal v črnini mojih trepalnic. Galebji krik v mojih očeh, v mojih ustih sneg.

39

Frühlingsserenade Mit Nadelbaumduft stahl sich das Licht in mein Herz hinein... Es blühte auf, und fiel in mich hinein, wie die einsame Möwe in die blauen Adriawellen. Sein Fallen zerrüttete meine grauenden Haare, und schlief im Dunkel meiner Wimpern. Möwenschrei in meinem Auge, Schneefall in meinem Mund.

40

Egy leheletnyi csönd

Gábor Zoltán festőművésznek Kés nélkül jöttél, fegyvertelenül, postagalambként, megdöbbentő hűséggel szülőfölded, s anyanyelved iránt, hagyományt fejlesztve, újat teremtve. Ecsetvonásaidban emberi szívek dobognak, s egyre fogy az időd, fakulnak el színeid, csendesül a lárma, de még éltet a holdtölte. Ha génjeink sem tökéletesek, miért lenne tökéletes az öröklét? Vakítóan fehér hóesésben, jégbefagyott vákumlétben még eltévedhet a kezed. Világégés, világféltés lüktet benned, pompeji vörös, Mondrián-sárga, Velázquez-i kék, a többi csak felejtés, gyűrődés a huszonegyedik század oltárnélkülisége.

41

Dih tišine

Slikarju Gáboru Zoltánu Prišel si brez noža, neoborožen, kot poštni golob, osupljivo zvest svoji rodni zemlji, maternemu jeziku, kot tvorec novega in varuh tradicije. V tvojih potezah s čopičem bijejo človeška srca, in bolj ti odteka čas, bolj blede so tvoje barve, že skoraj pojenja trušč, ko lunin ščip še poganja življenje. Če niso popolni niti naši geni, zakaj bi bila popolna večnost? V slepeče belem sneženju, zamrznjenem vakumskem bivanju lahko roka hitro zaide. V tebi utripata svetovni požar in svetovni strah, v pompejsko rdeči, mondriansko rumeni, velasquezovsko modri barvi, ostalo je le še pozabljenje, vrvež, dvajseto stoletje, ki je naenkrat ob oltar.

42

Ein Hauch Stille für den Künstler Zoltán Gábor Du kamst ohne Messer, Waffen, als Brieftaube, mit bestürzender Treue für dein Heimatland, deine Muttersprache, Überlieferung entwickelnd, Neues schöpfend. In deinen Pinselzügen pochen Menschenherzen, bald ist deine Zeit um, verblassen deine Farben, der Lärm wird stiller, der Vollmond schenkt dir noch Leben. Wenn auch unsere Gene nicht vollkommen sind, warum sollte das Ewigsein vollkommen sein? Im blendend weißen Schneefall, im eisgefrorenen Vakuumsein kann sich deine Hand noch verirren. Weltbrand, Angst um die Welt pulst in dir, Pompeirot, Mondriangelb, Velázquezblau, alles andere nur Vergessenheit, Schinderei die Altarlosigkeit des einundzwanzigsten Jahrhunderts.

43

A Tengert hoztam el Neked A Tengert hoztam el Neked, hogy betöltse hiányomat, árvaságom. De mindig megérkezett valaki, aki elvitte óceánjaid, megcsodálta szemed kékségét. Tengereim elapadtak, virágaim elhervadtak. Kerestelek máshol, másban, a Gibraltári-szoros magányában, Casablanca és Párizs fényében, sötét kamrákban, harangzúgásban, szülőasztalon, a félelem golyózáporában. Veled, vagy valaki mással nevettem, mégis idegen maradtam benned, vagy valaki másban, ólmos esőben, reggeli zokogásban. Ünnep volt, ha jöttél, hiszen én beszéltem rólad tízezer méterrel a svájci hegyek felett, én ringattalak az Adriai tenger hullámaival. Te voltál a ködösítő lélegzetben, a megelőző percben, emlékezetemben, te leszel a kék felhőkben, sárga búzatengerekben, halálomban. A Tengert hoztam el Neked, hogy téged öleljen, ringasson, mint Agamemnón ölelte Klütomanesztrát, amikor Trója kapui várták a végső küzdelemre.

44

A Tengert hoztam el Neked, hogy pásztortüzekkel perzselje szét lázadásod, mint Agamemnón mükéni tüzei, amikor kilépett a fellegvár oroszlánkapuján. A Tengert hoztam el Neked, zöld oázisaival, fehér szikláival, hogy csak te lásd könnyedségem, kékségem, hogy bennem mérd le önmagad.

45

Prinesla sem Ti morje Prinesla sem Ti morje, da bi zapolnilo mojo šibkost in uboštvo. A je že prišel kdo, ki je, občudovaje sinjino, odnesel tvoje oceane. Moja morja so upadla, moje rože ovenele. Iskala sem te drugje, v drugem, v samoti Gibraltarske ožine, v luči Pariza in Casablance, v temnih shrambah, v razleganju zvonov, na porodni mizi, v toči strahov. S tabo ali s kom drugim sem se smejala, pa vendar ostala tuja tebi ali komu drugemu, v svinčenem dežju ali jutranjem ihtenju. Praznik je bil, če si prišel, jaz pa sem govorila o tebi deset tisoč metrov nad švicarskimi gorami ali te zibala med valovi Jadranskega morja. Ti si bil v hlapljivem dihu, v prejšnji minuti, mojem spominu, ti boš v modrih oblakih, rumenih valujočih morjih žita, v moji smrti. Prinesla sem ti morje, da bi te objelo in zazibalo, kot je Agamemnon objel svojo Klitamnestro, ko so trojanska vrata čakala zadnjo bitko.

46

Prinesla sem ti morje, da bi s pastirskimi ognji raznetilo tvoj upor kot Agamemnonovi mikenski ognji na levjih vratih utrdbe. Prinesla sem ti morje z zelenimi oazami in belimi skalami, da bi me samo ti videl v moji lahkosti in sinjini, da bi sebe potopil v meni.

47

Das Meer gab ich Dir Das Meer gab ich Dir, damit es Mangel, Verwaistsein ausfüllt. Immer kam aber jemand an, der deine Ozeane mitnahm, deine blauen Augen bewunderte. Meine Meere versiegten, meine Blumen verwelkten. Ich suchte dich anderswo, in anderen, in der Einsamkeit der Straße von Gibraltar, im Glanz von Casablanca und Paris, in dunklen Kammern, im Glockengetön, auf dem Kreißtisch, im Kugelhagel der Angst. Mit dir, oder mit irgendjemandem lachte ich, doch blieb ich fremd in dir, oder in irgendjemandem, im Glatteis, im Morgenschluchzen. Es gab ein Fest, wenn du kamst, denn ich sprach über dich in zehntausend Metern über den Schweizer Bergen, ich wiegte dich mit den Wellen des Adriatisches Meeres. Du warst umhüllt von Nebelatem, gerade da, in der Erinnerung, du wirst sein in den blauen Wolken, in den gelben Weizenmeeren, in meinem Tod. Das Meer gab ich Dir, damit es dich umarmt, wiegt, wie Agamemnon wiegte Klytaimnestra, als auf ihn die Tore von Troja warteten zum letzten Kampf.

48

Das Meer gab ich Dir, damit es deine Rebellion mit Hirtenfeuern zersenget, wie die Feuer von Agamemnon in Mykenä, als er durch das Löwentor der Hochburg hinaustrat. Das Meer gab ich Dir, mit seinen grünen Oasen, weißen Felsen, damit nur du meine Leichtigkeit, mein Blaues siehst, damit du dich in mir abmißt.

49

A Paradicsom meghódítása Azért vagyok Nő, hogy te Férfi legyél, animus, anima. Mi ketten mezítelenül kiűzve a Paradicsomból. Levetkőzve, kibelezve, kicsontozva - többek és kevesebbek vagyunk Isten alkotásánál - benned rejlik az Élet, bennem a Halál.

Osvajanje raja Zato sem ženska, da boš ti moški, animus, anima. Oba gola in izgnana iz raja. Slečeva se do kosti in do črevesja – sva več in manj od stvaritve Boga. V tebi se skriva Življenje, v meni Smrt.

50

Eroberung des Paradieses Deshalb bin ich FRAU, damit du MANN bist, animus, anima. Wir beide aus dem Paradies nackt verjagt. Entblößt, ausgenommen, ausgeknocht - wir sind mehr und weniger als Gottesschöpfung - in dir steckt das LEBEN, in mir der TOD.

51

Tudhattad volna Tudhattad volna, hogy az esték reszketéssel töltenek el, mint az elvetélt anyák sirató magzata, mégis szalmával töltöd meg az ágyam, kezeimen hangyaáradat vet ágyat, szememben másokat látsz, láttatsz, érintésed Krisztus töviskoszorúja – álmaim zivatara csendes patakokban ver gátat.

Lahko bi Lahko bi vsaj slutil, da me večeri napolnijo z drhtenjem kot iz matere splavljeni objokovani plodovi, vseeno mi s slamo napheš posteljo, moje roke posteljejo z naraščajočo zimo mravljincev, v mojih očeh vidiš druge, mi daš videti druge, tvoj dotik je Kristusova trnjevina – nevihta mojih sanj gradi jez v mirnih potokih.

52

Du hättest gewußt Du hättest gewußt, daß die Abende Zittern in mich laden, wie schreiende Fötusse abtreibender Mütter, doch füllst du mein Bett mit Stroh, meine Hände ein Bett der Ameisenflut, in meinem Auge seht ihr die anderen, deine Berührung wie Christus Dornenkrone - Mein Traum-Hagel schafft in stillen Bächen den Damm.

53

Havazásban Várd a kristályok közeledését. Fehér paripák tüzes leheletén, ringatózom benned, melegítem zúzmarás ajkad. Havazásomban eléghetsz. Holdfogyatkozáskor hópelyheid olvadása, szúrós tüskék, csillagjáráskor, hervadó krizantémok. Nem sütök kalácsot, havazásodba sem vetek ágyat Isteneidnek megsúgom, őrizzék jégkristályaid.

54

V sneženju Pričakuj približevanje prozornih kristalov. V ognjenem dihu belih konj se zibljem v tebi, grejem ti zmrzle ustnice. V mojem sneženju lahko zgoriš. Ob luninem mrku so tvoje taleče se snežinke bodeče trnje, v času zvezd veneče krizanteme. Ne bom pekla potice, v tvoje sneženje si ne bom postlala, tvojim bogovom bom prišepnila, naj čuvajo tvoje ledene kristale.

55

Im Schneefall Warte auf das Nähern der Kristalle. Auf feurigem Hauch weißer Rappen, wiege ich mich in dir, wärme ich deine rauhreifige Lippe. in meinem Schneefall kannst du verbrennen. Bei der Mondfinsternis ist das Schmelzen deiner Schneeflocken wie stechende Dornen, beim Gang der Sterne, wie welkende Chrysanthemen. Ich backe keinen Kuchen, auch in deinen Schneefall mache ich kein Bett Deinen Göttern flüstere ich zu, sie sollen deine Eiskristalle bewachen.

56

Kéz a kézben Kéz a kézben, ami ígéret volt nekem törvény már, te mondtad, legyen kéz a kézben, legyél lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt, vallomás már, te mondtad szólalj meg bennem, legyek nyár a te teledben, legyél hang az én versemben.

Roka v roki Roka v roki je bila obljuba, meni že zakon, si pristavil. Naj bo roka v roki možnost za neko drugo življenje.

Roka v roki je bila tišina, že priznanje, si rekel. Spregovori v meni, naj bom poletje v tvoji zimi, ti bodi glas v mojem verzu.

Hand in Hand Hand in Hand, was Versprechen war, mir Gesetz schon, du sagtest, es sei Hand in Hand, sei Chance auf ein anderes Leben.

Hand in Hand, was Stille war, Geständnis schon, du sagtest: sprich in mir, sei Sommer im Winter, sei Stimme in meinem Gedicht.

57

A szerelem odaát van A szerelem odaát van, fölszállt a hegyek fölé, elbújt a hegyek mögé. A szerelem odaát van, csak visszajár a sötét éjszakába, bánatot hoz, s feledést. A szerelem odaát van, nincsen ragyogása, fénye, elvesztette tüzes erejét. A szerelem odaát van, fekete rés a vakolatban, repedés lett a feledés otthonában

Onstran Ljubezen je onstran, dvignila se je nad gore in se skrila za njimi. Ljubezen je onstran, vrača se samo v temnih nočeh, prinaša žalost in pozabo. Ljubezen je onstran, ne blešči se, nima sijaja, izgubila je ognjeno moč. Ljubezen je onstran, črna špranja v ometu, razpoka v domu pozabljanja.

58

Die Liebe ist drüben Die Liebe ist drüben, flog über die Berge, versteckte sich hinter den Bergen. Die Liebe ist drüben, doch kommt sie des nachts im Dunkel zurück, Kummer bringt sie mit, Vergessenheit. Die Liebe ist drüben, ohne Glanz und Schein, sie verlor ihre feurige Kraft. Die Liebe ist drüben, schwarzer Riß im Wandputz, sie wurde Ritze im Heim der Vergessenheit.

59

„Én a Halál rokona vagyok...” (Ady Endre)

HALÁL VERSEK

„Smrt je moj sorodnik ...” (Endre Ady)

PESMI SMRTI

"Ich bin ein Verwandter des Todes ..."

(Endre Ady)

TODESGEDICHTE

60

61

Sivatagi szélben Isten sem tudhatta terveidet, a szelek is csak sodortak, kifelé ebből a zivataros nyárból, a tél messze még, üres a horizont, kietlen a táj, kietlen a lelkem, félek, hogy elviszenk a szelek, nem kapaszkodhatok meg Benned, elvisznek Istenhez.

V puščavskem vetru Niti Bog ni razvozlal tvojih načrtov, vetrovi so te podili iz tega viharnega poletja, zima pa je še daleč, horizont je prazen, pokrajina goličava kot moja duša. Bojim se, da me odpihnejo sape, da se te ne bom mogla oprijeti in me ponesejo k Bogu.

62

Im Wüstenwind Auch Gott konnte deine Pläne nicht kennen, auch die Winde trieben mich aus diesem stürmischen Sommer einfach heraus, der Winter ist noch weit entfernt, leerer Horizont, karge Landschaft, meine desolate Seele sind da, ich fürchte, dass die Winde mich nehmen, ich kann mich nicht mehr an Dich binden, sie nehmen mich zu Gott.

63

Melankólia Szomorú az a harc, amelyet egyedül vívnak, mégis várd az Angyalt, amely szent türelmével sorsodat, életedet hozza feléd. Ne kapkodj, ne siettesd útját, lassan hömpölyögve úgyis utolér. Te könnyű leszel és személytelen, ő csodákat láttat, vizet fakaszt, kenyeret szaporít, ez lesz az ünnep. Ajkad elkékül, szemedben darazsak zúgnak, kezedben vérzik a fehér liliom. Szeme bukásodat tükrözi. Áhítatos, körülményes szertartással érkezik: üres szárnyaiban nem lesznek italok, férfiak, meglepetések, csak feledkezés és varázslatos rendhagyás. Készülj fel rá, testben és lélekben - Ő lesz az igazi Szerelem, az igazi Halál.

64

Melanholija Trpek je boj, ki ga biješ sam, vseeno pričakuj angela, ki ti s sveto potrpežljivostjo prinaša usodo, življenje. Ne hlastaj, ne hiti po poti, četudi počasi, te gotovo dohiti. Lahek boš in brezoseben, on dela čudeže, zbudi izvir, pomnoži kruh, to bo praznik. Ustnice pomodrijo, v očeh ti brenčijo ose, v roki krvavi bela lilija. Njegovo oko zrcali tvoj poraz. Prihaja pobožno, z zapletenim obredom: v praznih krilih ne bo pijače, moških, presenečenj, samo pozabljenje in čarobna neurejenost. Pripravi se, v telesu in duši – On bo resnična ljubezen, resnična smrt.

65

Melancholie Traurig ist der Kampf, der allein geführt wird doch warte auf den Engel, der dir Schicksal, Leben mit heiliger Geduld bringt. Schussele nicht, ruf ihn nicht vor der Zeit, langsam wogend holt er dich eh ein. Du wirst leicht und unpersönlich, er zeigt Wunder, läßt Wasser quellen, vermehrt Brot, das wird die Feier. Deine Lippe wird blau, in deinem Auge sausen Wespen, in deiner Hand blutet die weiße Lilie. Sein Auge spiegelt deinen Sturz. Er kommt mit andächtiger, umständlicher Zeremonie an: in seinen leeren Flügeln gibt es keine Getränke, Männer, Überraschungen, nur Vergessenheit und zauberhafte Bestimmung. Bereite dich vor, körperlich und seelisch - Er wird wahre LIEBE, der wahre TOD.

66

A hattyúk repülésével Hűs tavakban mossuk tisztára eltévedt lelkünket, zöld pázsittenger-hullámokkal törölközünk, majd fehér hattyúkkal elrepülünk tisztább vizekre, a színtelen kristályok otthonába.

Letimo z labodi V hladnih jezerih si spiramo svoje zablodele duše, jih otiramo v preproge morskih valov in poletimo z labodi na čistejše vode, v domovanje brezbarvnih kristalov.

Mit den Schwänen fliegen In kühlen Seen reinigen wir unsere verirrte Seele, wir trocknen uns im wogenden grünen Wiesenmeer, dann fliegen wir mit weißen Schwänen fort zu reineren Gewässern, ins Heim farbloser Kristalle.

67

Naponta keresem Naponta keresem szétzilált hajad, gyűrött esőkabátod hajlatait. Naponta apadnak el gondolataim, ritkulnak csontjaim, vizesedik vérem. Naponta kevesebb vagyok, lassan tűnök el, esek szét, őrlődöm, mint eltévedt utasok a Halálba száguldó vonatokon.

Vsak dan te iščem Vsak dan iščem tvoje razkuštrane lase, gube na tvojem zmečkanem dežnem plašču. Vsak dan usahnejo moje misli, se redčijo moje kosti in vodeni moja kri. Vsak dan me je manj, počasi izginjam, razpadam; razsipamo se kot izgubljeni potniki na vlakih, drvečih v smrt.

Jeden Tag suche ich Jeden Tag suche ich deinen wilden Haarschopf, die Falten deines knittrigen Regenmantels. Jeden Tag trocknen meine Gedanken aus, verdünnen sich meine Knochen, mein Blut wird wässrig. Jeden Tag werde ich weniger, allmählich verschwinde ich, zerfalle ich, werde aufgerieben wie verirrte Reisende im Zug, der in den Tod rast.

68

Félelem Az idő esős zuhatagában porladsz el, mint fehér márványszobor az időzített bombák tüzében. Tökéletesen és maradék nélkül tűnsz el. Az Istened is csak hallgat, nem menthet meg. Mitől félsz mégis? A Haláltól?

Strah V deževnem nalivu časa sprhniš kot beli marmorni stebri v ognju tempiranih bomb. Do stržena, brez sledu izgineš. Tudi tvoj Bog molči, ne more te rešiti. Česa se vendar bojiš? Mar smrti?

Angst Im Regenguß der Zeit zerfällst du zu Staub wie eine weiße Marmorstatue im gezielten Bombenhagel. Vollständig und spurlos verschwindest du. Auch dein Gott schweigt, er kann dich nicht retten. Wovor hast du noch Angst?

69

Halálra születtem Halálra születtem, nem kibontakozásra, vajúdó édesanyám mégis Nagypéntekkor hozott a világra, reménységnek, vigasznak, beteljesült örömnek, elszigetelt magánynak. Lázasan hajszolva, útra készen, zord fogadók magányától megtépázva, gonosz vasutasok idegbaját elviselve – én azóta várom a szent feltámadást, a megváltást. Ha nem születtem volna, most nem hiányoznék, nem keresnék menedéket mások igazában, hamis tanútételében, lenézett röhejében, kitagadott jussában, hiszen halálra születtem, nem a világra.

Rodila sem se za smrt Rodila sem se za smrt in ne razcvet, čeprav me je mati na veliki petek povila med porodnimi bolečinami kot izpolnjeno radost, samoto, uteho in nado. V vročični gonji, pripravljena na pot, teptana s samoto neusmiljenih rejnikov, prenašaje nervozo zlobnih železničarjev – pričakujem odrešitev in sveto vstajenje. Če se ne bi rodila, me zdaj ne bi pogrešali, ne bi iskala zavetja v resnici drugih, v njenih krivih naukih, zaničljivem krohotu, zanikanem deležu, saj sem se rodila za smrt, ne za svet.

70

Ich bin zum Sterben geboren Ich bin zum Sterben geboren, nicht zur Entfaltung, obschon meine kreißende Mutter mich Karfreitag auf die Welt gebracht hat, zur Hoffnung, zum Trost, zur Freudeserfüllung, zur Einsamkeitsinsel. Mit Fieberhast, bereit zur Abreise, zerzupft von der Einsamkeit rauher Gasthöfe, erleidend das Nervernleiden böser Eisenbahner - warte ich seither auf die heilige Auferstehung, die Erlösung. Wäre ich nicht geboren, vermißte man mich nicht, suchte ich kein Obdach in der Wahrheit, in der falschen Aussage, im höhnischen Gejohle, in der Enterbung von anderen, denn ich bin zum Sterben, nicht für die Welt geboren.

71

Novotel-panoráma Lehet, hogy itt kellene meghalnod, ebben a steril Novotel-szobában, ahova betegséged hozott.

Az odvas fáid, az elvakart sebeid, a gyűrött ráncaid tükrében feladhatod ezt a percet is.

A villamosok nélküled is újra indulnak, menetrend szerint.

Panorama Novotel Morda bi bilo treba preminiti tukaj, v tej sterilni sobi Novotela, kamor te je pripeljala bolezen.

Tvoja votla drevesa, spraskane rane v zrcalu težkih gub lahko predaš tudi to minuto.

Tramvaji bodo tudi brez tebe vozili po voznem redu.

Novotel-Panorama Vielleicht solltest du hier sterben, in diesem sterilen Novotel-Zimmer, wohin dich deine Krankheit brachte.

Im Spiegel deiner hohlen Bäume, verkratzten Wunden, und tiefen Falten gib auf auch die letzte Minute.

Die Straßenbahnen fahren nach Fahrplan, auch ohne dich ab.

72

Menekülés Farkas Árpádnak Hiába keresed ösvényed, keskeny alagutad a hóban. a Havasokon túli jégáradásban szívedig ér a HALÁL. Óh, anyám – fehér karácsonyunk lesz.

Beg Árpádu Farkasu

Zaman iščeš svojo stezico, svojo ozko gaz v snegu. Čez Karpate! V taljenju ledenih sveč ti seže SMRT do srca. Oh, mati – imeli bomo bel božič.

Flucht für Árpád Farkas Vergeblich suchst du den Pfad, den schmalen Tunnel im Schnee. Im Gletscher über dem Schneeberg trifft der TOD dein Herz. Oh, Mutter – es gibt weiße Weihnachten.

73

A halálon túl A gyertyák úgyis csonkig égnek, tövig a fák, emlékezeted sem élheti túl magányod, szavaid hiányát. Isten is számonkéri - hiábavalóságodat.

Po smrti Tudi sveče bodo dogorele, tvoj spomin ne more preživeti tvoje samote, praznote tvojih besed. Bog bo razočaran - nad tvojo nepomembnostjo.

Nach dem Tod Die Kerzen brennen eh bis zum Stummel, bis zum Stamm die Bäume, auch dein Gedächtnis überlebt nicht deine Einsamkeit, den Verlust deiner Wörter. Auch Gott verlangt - deine Vergeblichkeit.

74

Csáktornyára vezető út Szomorú menet lehetett a kuršaneci erdőből Csáktornyáig vezető haláltusás vergődésed, míg véres fejed ott rázkódott a tartani igyekvő Bethlen Miklós, ifjú erdélyi főúr ölében, a nyomasztó csendet ritkán törte meg zaj, lassan vonult a hintó a vakuló szürkületből a fekete éjszakába. Vakvégzet? Kiszámíthatatlan vagy könyörtelen fátum? Ó, sorstragédia! Orgyilkosok és vadállatok fergetege! Lesben állt a halál, nem volt értelme keresgélni, a novemberi zúzmarás erdőben rád talált, párbajt vívott veled, Szent Ilonka kolostora beleremegett, mégis három sebet hagyott rajtad a magyar igazság. Reménységként haltál meg abban a nagy vadon erdőben, kit kevés szem látott. Európa mégis gyászolt. Ördögi körben forgott veled a politika, mégis megragadtál egy maroknyi időt, sorsodra hagyva a szálakat itt a Mura partján, elképzeléseidért ma sem harcolnak, a történelem más vizekre evezett, széthullunk, mi magyarok a végeken, az idő csap arcul, s a határsávok, golyózápor helyett az idegeneknek hódoló valóság.

75

Pot v Čakovec Žalostna je morala biti vožnja iz Kuršanečkega gozda do Čakovca, ko si bíl svoj smrtni boj in se je stresala tvoja krvava glava v naročju Miklósa Bethlena, mladega sedmograškega velikaša, ki jo je poskušal varovati pred premiki, ko je tesnobno tišino le redko zmotil hrup in je kočija počasi zdrsnila iz slepečega polmraka v črno noč. Slepa usoda? Nepredvidljiv ali neusmiljen fatum? O, tragedija usode! Vihar zahrbtnih morilcev in zveri! Smrt je prežala nate, čeprav je bilo njeno iskanje brez smisla, saj te je v novembrskem srežnatem gozdu našla, se dvobojevala s tabo, se pritresla za tabo v samostan svete Ivane madžarska pravica in ti prizadejala tri rane. V tem velikem poraščenem gozdu si umrl kot upanje, ki so ga videle redke priče. Evropa pa je žalovala. Politika se je vrtela s tabo v peklenskem krogu, izkoristil si svojo merico časa in na tem bregu Mure prepustil podobni usodi mladike, zgodovina je vodila v druge struge, zgodovina je vodila v druge struge, zato Madžari na obronkih razpadamo, čas nam daje klofuto, obmejni pasovi pa so, namesto nevihte krogel, tujcem pokorna resničnost.

76

Der Weg nach Csáktornya Dein Ringen mit dem Tod konnte ein trauriger Zug aus dem Wald von Kuršanec bis Csáktornya sein, bis dein blutiger Kopf sich schüttelte im Schoß von Miklós Bethlen, junger Hochadliger aus Siebenbürgen, der ihn zu halten versuchte, die drückende Stille unterbrach selten ein Lärm, langsam zog die Kutsche aus dem blindwerdenden Grauen in die schwarze Nacht. Blindes Verhängnis? Unberechenbares oder erbarmungsloses Fatum? Oh, Schicksalstragödie! Sturm von Mordgesellen und Bestien! Der Tod lauerte, es hatte keinen Sinn, ihn zu suchen, er fand dich im rauhreifigen Novemberwald, duellierte sich mit dir, das Kloster von Sankt Ilona bebte, doch es galt: aller guten Dinge sind drei auch deine drei Wunden. Als Hoffnung starbst du in jenem großen Dschungel-Wald, dich sahen wenige Augen. Europa trauerte jedoch. Die Politik drehte sich mit dir im Teufelskreis herum, du nahmst dir doch wenig Zeit, die Fäden hier am Murufer an dein Schicksal zu lassen, in deinem Sinne wird auch heute nicht gekämpft, die Geschichte ging schon in andere Richtung, wir zerfallen, wir Ungarn in den Grenzfestungen, die Zeit schlägt uns ins Gesicht, und die Grenzzonen, statt Kugelhagel die entfremdete Wahrheit.

77

Ismét csönd Ismét csönd, a fagyos kripták hullaszaga nem visz el messzire, valakinek, aki sosem élt, élhetett, csak zakatolt ráadásul a szíve, mint egy nagy, sötét mozdony, s hárfával köszöntötte a reggelt. Hagyjátok élni az arctalan Pilátusokat, mások tetteit végrehajtó Heródeseket, úgysem támadnak fel harmadnapon, az idő ellenetek is őrli a köveket, s a tengerek mélyén meghúzódó cápákat, a korallszigetek csendjét. A halál majd elcsendesíti lázadásom, az idő porrá őrli a sziklákat, akkor már hiába mossátok kezeiteket Pilátusok!

Spet tišina Spet tišina, mrliški vonj zmrznjenih kript nas ne pripelje nikamor, nekomu, ki ni nikoli živel, čeprav bi lahko, je za nameček razbijalo srce kot velika, temna lokomotiva, in je s harfo nazdravljal jutru. Pustite živeti Pilate brez obraza, Herode, ki izvršujejo dejanja drugih, tako ali tako ne bodo vstali od mrtvih tretji dan, čas melje kamne tudi vam, in morske pse, pohuljene v tišino koralnih otokov, globine oceanov. Potem ko bo smrt utišala moj upor in čas zmlel skale v prah, si boste prali svoje roke, Pilati, zaman!

78

Wieder Stille Wieder Stille, Leichengeruch eisiger Krypten bringt dich nicht fort, jemand, der nie lebte, leben konnte, nur sein Herz ratterte im Takt, der großen, dunklen Lok, den Morgen begrüßte er mit Harfenklängen. Laßt die gesichtslosen Pilatuse leben, die Herodese, die Taten anderer durchführen, sie auferstehen sowieso nicht am dritten Tag, die Zeit zermahlt auch gegen euch die Steine, die versteckten Haifische in der Tiefe der Meere, die Stille der Koralleninseln. Der Tod stillt meine Rebellion, die Zeit zermahlt die Felsen zu Staub, dann waschet ihr vergeblich die Hände, Pilatuse!

79

Invokáció Lehet, hogy elveszítjük hitünket, kibeszélt küldetésünket, megcsalt szeretőnket, igaznak hitt énünket, fellázadt testvérünket. Kell-e több a veszteségből, kivakart sebeinkből, elégetett verseinkből? Lehúz a Föld, Elringat az Ég.

Invokacija Morda bomo izgubili vero, izdali poslanstvo, svoj neresnični jaz, uporne brate, prevarali ljubimca! Nam je treba še več porazov, razpraskanih ran, sežganih verzov? Zemlja nas priklepa nase, nebo nas ziblje.

80

Invokation Es könnte sein, daß wir unseren Glauben verlieren, unsere Mission könnte vereitelt werden, unser betrogener Liebster könnte uns verlassen und wir müßten unser Ich aufgeben, und könnten unseren rebellischen Bruder verlieren. Brauchen wir noch mehr Verluste, Bohren in offenen Wunden, verbrannte Gedichte? Die Erde fesselt, der Himmel beschwingt uns.

81

Erósz – Thanatosz József Attilának Régóta nem rakod azt a nagy tüzet, hideg kilincseid nem adnak meleget, zúzmarás a város... Mi már nem vagyunk az Élet fiai, sem a küzdelmekre felkent daliák, gyáván várjuk a halált. Elátkozott nép vagyunk, apáink mégis robotolnak. Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk? Óh, jaj, mi igazán tiszták vagyunk! Lehet, hogy a tenger jött el küszöbömig, lehet, hogy a Halál.

82

Eros – Tanatos

Józsefu Attilu Že dolgo ne nalagaš na tisti veliki ogenj, tvoje hladne kljuke na dajejo toplote, mesto sta prekrila srež in ivje … Mi nismo več otroci Življenja, niti junaki, pripravljeni na boj, mi le strahopetno čakamo na smrt. Preklet narod smo, čeprav naši očetje delajo trdo. Bodo Madžari preživeli, če nas ne bo? O, joj, mi smo res čisti! Ali je prišlo morje do mojega praga ali mi Smrt nazdravlja?

83

Eros – Thanatos

für Attila József Seit langem machst du das große Feuer nicht, deine kalten Klinken geben keine Wärme, Rauhreif liegt auf der Stadt... Wir sind nicht mehr die Söhne des LEBENS, nicht für die Kämpfe gesalbte Recken, wir warten feige auf den Tod. Wir sind ein verdammtes Volk, doch fronen unsere Väter. Gibt es noch einen Ungarn, wenn wir nicht sind? Wehe, wir sind wirklich rein! Möglich, daß das Meer bis meiner Schwelle kam, möglich, daß es der TOD war.

84

Nem kell... Nem kell több korrekció, nászajándék, beosztás, eljátszható szerep, betanult szöveg, a kétszerkettő kiszámított tétele; Nem kell több kényszerképzet, újjászületés, vérszerződés, küldetés, a pillanat örökkévalósága, ha nincsen szeretet.

Ni treba ... Ni treba več popravkov, poročnih daril, razporeditve, vloge, ki jo lahko igram, naučenega besedila, preverjene teze o dvakrat dva. Ne potrebujem več vsiljenih vzorcev, ponovnega rojstva, krvne zaveze, poslanstva, večne resnice trenutka, če ni srca.

85

Weg mit ... Weg mit der Korrektur, dem Brautgeschenk, der Stufenleiter, dem Rollenspiel, den Floskeln, dem Einmaleins des zweimal zwei; Weg mit der Zwangsvorstellung, der Wiedergeburt, dem Blutvertrag, der Mission, der Ewigkeit des Augenblicks, wenn die Liebe fehlt.

86

Ha eljön... Ha eljön az utolsó estéd, és fekete szárnyakat ölt az Ég, majd könnyebb leszel, mint a fény. Ne félj, havazásod feloldja besározott álmaid!

Če bo prišel … Če bo prišel tvoj zadnji večer, nebo razgrne svoja črna krila in boš lažji od svetlobe. Ne boj se, tvoj sneg bo poteptal tvoje blatne sanje.

Wenn es so weit ist ... Wenn dein letzter Abend kommt, und der Himmel schwarze Flügel anzieht, dann wirst du leichter als das Licht. Hab keine Angst, wenn du zu Schneeflocken wirst, lösen sich deine beschmutzten Träume auf!

87

Kölcsönkért vonatjeggyel Ne mondd, hogy ide születtél, az ételszagú kiskocsmák konyhájába, ahol könnyen vásárolnak szerelmet, nőket, érzelmeket, barátokat. Ne nézz körül, ez nem a te helyed, a te szereped, a te kétnyelvű kettős identitásod, látszat foglalkozásod, kigúnyolt hited. Te mégsem szereted a porcukros datolyát, hiába tömik tele vele a szádat, lehúz a csipkés kétarcúság, a szaloncukros hátbeszéd, kedvesen tálalt jólét. Nélküled is helyén van minden. Vonaglasz? Hangodat túlkiabálják. Menekülsz? Átrepülnek. Káromkodsz? Meggyóntatnak. Őszinte vagy? Kigúnyolnak. Tervezel? Elgáncsolnak. Batyudat megrakták kővel, jegyedet kifizették kölcsönkért pénzzel, borodat felvizezték, kenyeredet megmérgezték. Ne maradj, hiszen nem várnak! Miért hinnél, hiszen nem bíznak! Ne lázadj, s ne gyógyíts! Ne feküdj idegen ágyakba! Ne oldozz, ne foltozz! Menj el a viharokkal, ne nézz vissza!

88

S sposojeno vozovnico Ne reci, da si rojen tu, v kuhinji majhne krčme, ki vonja po hrani, kjer se zlahka kupijo ljubezen, ženske, čustva in prijatelji. Ne glej naokoli, to ni mesto zate, za tvojo vlogo, dvojezično dvojno identiteto, navidezno zaposlitev, zasmehovano vero. Ti kljub vsemu ne maraš datljev, posutih s sladkornim prahom, zaman ti jih bašejo v usta, razkrinkaj čipkasto dvoličnost, sladkobni salonski govor za hrbtom, prijazno servirano blagostanje. Tudi brez tebe je vse na svojem mestu. Se zvijaš? Prevpijejo tvoj glas. Bežiš? Letijo čezte. Preklinjaš? Moraš se spovedati. Si iskrena? Posmehujejo se ti. Načrtuješ? Podstavijo ti nogo. Culo ti napolnijo s kamenjem, vozovnico plačajo s sposojenim denarjem, tvoj kruh so zastrupili, tvoje vino zmešali z vodo. Ne ostani, saj te ne čakajo! Zakaj bi verjela, saj ti ne zaupajo! Ne upiraj se in ne zdravi! Ne legaj v tuje postelje! Ne rešuj, ne krpaj! Pojdi z viharji in se ne oziraj!

89

Mit ausgeliehener Fahrkarte Sag nicht, du seist hier geboren, in der Küche der Kneipen mit Speisegeruch, wo Liebe, Frauen, Gefühle, Freunde leicht zu kaufen sind. Schau dich nicht um, das ist nicht dein Platz, deine Rolle, deine zweisprachige zweifache Identität, dein Scheinberuf, verhöhnter Glaube. Du magst die Datteln mit Puderzucker doch nicht, vergeblich wird damit dein Mund vollgestopft, Zacke mit zwei Gesichtern, Salonzuckerl-Verklatsch, liebenswürdig aufgetischter Wohlstand fesselt dich. Auch ohne dich hat alles seinen Platz. Zuckst du? Deine Stimme wird übertönt. Fliehst du? Du wirst überflogen. Schimpfst du? Du mußt beichten. Bist du ehrlich? Du wirst verspottet. Planst du? Du wirst fallen. Dein Bündel wurde mit Stein beladen, deine Fahrkarte mit ausgeliehenem Geld bezahlt, dein Wein verwässert, dein Brot vergiftet. Bleibe nicht, denn niemand wartet auf dich! Warum glaubtest du, denn niemand vertraut dir! Rebelliere nicht, heile nicht! Leg dich nicht in fremde Betten! Löse nicht, flicke nicht! Geh weg mit den Stürmen, schau nicht zurück!

90

Szóhalál Tavaszi záporok öntözik igéid, nyárvégi napsugarak melegítik megfakult névmásaid, kötőszóid fullasztják el feltörő zokogásod... Láttyátuk feleim szümtükhel mic vogymuk – isa pur es chomu vogymuk... Szóhalálom közeledik...

Smrt besede Spomladanski dež prši na tvoje glagole, poznopoletni sončni žarki grejejo tvoje blede zaimke, tvoji vezniki zadušijo tvoje na plano pridrle bridke solze… Glejte, prijatelji, s svojimi očmi, kaj smo – zgolj prah in pepel … Trkajoča smrt mojih besed …

91

Worttod Frühlingsgewitter gießen deine Verben, Spätsommerstrahlen wärmen deine fahlen Pronomen, deine Konjunktionen ersticken dein aufbrechendes Schluchzen... Do dar niuuiht ni uuas – enteo ni uuenteo, enti do uuas der eino – almahtico cot ...* Mein Worttod nähert sich ...

* Als da nichts war – aller Enden und Wenden, da war doch der eine – allmächtige Gott ... Aus dem Wessobrunner Gebet, Münchner Handschrift, 8. Jahrhundert, in: Klett Lesebuch A 11, Lyrik, Stuttgart 1969, S. 34–35.

92

A zuhanás Mennyi esés, landolás, zuhanás a semmibe. Mennyi újrakezdés, áhitat a jóra, virágbontásra, kijózanodásra. Mennyi elveszett pillanat, elfojtott érzés, gyáva visszavonulás. Mennyi kietlen út, sivatag trópusi erdők helyett. És mégis a zuhanás erősít, felemel.

93

Padec Koliko padcev, vratolomij, drvenja v nič. Koliko novih začetkov, hrepenenj po dobrem, po cvetenju, po streznitvi. Koliko izgubljenih trenutkov, zadušenih občutkov, strahopetnih umikov. Koliko samotnih poti, puščav namesto tropskih gozdov. In vendar se s strmoglavim padanjem v strah okrepimo.

94

Fallen Wieviel Fallen, Landen, Fallen ins Nichts. Wieviel Neubeginn, Hoffnung auf Gutes, auf Aufblühen, auf Ernüchterung. Wieviele verlorene Augenblicke, verdrängte Gefühle, feige Rückzüge. Wieviele öde Wege, Wüsten statt Tropenwälder. Und doch stärkt das Fallen, es erhebt.

95

Nyomtalanul Csak nyomokat szerettem volna hagyni, kőben, fában, fémben, papíron megörökített igazságokat, de mégis nyomtalanul vonulok vissza vén diófám árnyékába, mintha Babits üzenné; akikért ragyogtam majd eltemetnek.

Brez sledi Samo sledi bi rada pustila v kamnu, drevesu, kovini, papirju, ovekovečene resnice. In vendar se vračam brez njih pod senco starega oreha, kot bi se razvnel Babits.* Tisti, za katere sem bila kresnica, me bodo že pokopali.

Spurlos Nur Spuren wollte ich lassen, im Stein, im Holz, im Stahl, auf dem Papier verewigte Wahrheiten, doch ziehe ich mich spurlos zurück in den Schatten meines alten Nußbaums, als ob Babits** sagte; für wen ich glänzte, die begraben mich.

* Mihály Babits (1883–1941), madžarski pesnik, prevajalec, estet, član Madžarske akademije znanosti (MTA). ** Mihály Babits (1883–1941), ungarischer Dichter, Übersetzer, Ästhet, Mitglied der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (MTA).

96

Visszatérés Visszatérek az őszbe, szüretelő ködbe, pásztortüzeket gyűjtő földműves tenyerébe. Visszatérek a télbe, csikorgó jégbe, lobogok még lobogok, szívembe bújtok, hogy ne fázzatok. Visszatérek, vissza, gyenge leszek, s tiszta, kigombolom kabátom, végre, utoljára, véreim.

Vrnitev Vračam se v jesen, v megleno trgatev, v dlan poljedelca, ki neti pastirske ognje. Vračam se v zimo, v škripajoči led, gorim, se razvnemam, v moje srce se skrijte, da vas ne premrazi. Vračam se, vračam, šibka in čista, odpela bom svoj plašč, končno, poslednjič, bratje.

97

Zurückkehren Ich kehre zurück in den Herbst, in den erntenden Nebel, in Bauernhände, die Hirtenfeuer sammeln. Ich kehre zurück in den Winter, in knirschendes Eis, ich lodere und lodere, steckt euch in mein Herz, damit ihr nicht friert. Ich kehre zurück, zurück, werde schwach, rein, knöpfe meinen Mantel auf, endlich, zum letzten Mal, meine Brüder.

98

Ars poetica Ha majd végképpen el kell mennem, ha majd nem leszek, ha bármi is elszakít tőletek, legyek egy haldokló lélegzet közös lélegzetetekben, időtálló sóhajtás eltiport életekben, De, bocsáss meg Uram, bocsáss meg anyám, ha nem tudtam szeretni!

Ars poetica Ko bom nekoč dokončno morala oditi, ko me nekoč ne bo, ko me bo nekaj odtrgalo od vas, naj bom umirajoči dih v vašem skupnem dihanju, trajen vzdih v vaših pomendranih življenjih. Toda, odpusti mi, Bog, odpusti, mati, če nisem znala ljubiti!

99

Ars poetica Wenn ich endgültig weggehen muß, wenn ich nicht mehr bin, was mich auch immer von euch löst, ich soll der sterbende Atem in eurem gemeinsamen Atem sein, zeitfester Seufzer in eurem zertretenen Leben. Entschuldige aber mein HERR, entschuldige meine Mutter, wenn ich nicht lieben konnte!

100

Kiáltás Petőfi emlékére Óh, Istenem, ne add, hogy gyerekeink elfeledjék azt, amiben hittünk, amiről tudomásunk volt, amit gondoltunk, s ne fordításban olvassák majd történelmünket, s semmilyen trianoni elszakadás ne kényszerítsen soha senkit másodrangú verzióra, de Magyarországon se szólítsanak szlovén barátunknak, ne mondja végképpen senki, hogy nekünk kutyakötelességünk beilleszkedni a történelem szélcsatornáiba. Óh, Istenem, míg hiszek benned, ne add, hogy szétszéledjünk, mint a bibliai Káinok és Ábelek, ha kétezer évig álltuk a sarat, még kétezer évig verjük mélyebbre gyökereinket, akkor is, ha nincsenek örök dolgaink, csak az özönvíz csapdossa bokánkat, mint a Pannon-tenger a karszti viharok idején, s ne vedd el, Uram, prédikáto-raink szellemét, mert hit nélkül maradunk, majd elárvulnak gyermekeink. Óh, Istenem, posztmodern, önérzetes századunk vé-gén, a dühöngőket ne juttasd a szószékre, s a kozmopolitizmusba bújtatott nacionalizmust véglegesen söpörd ki a hóba, s összeegyeztethetetlen, szétszabdalt Kárpát-medencei létünket tedd elviselhe-tővé, mert a mai emberjogos világban én már nem tudom, hogy hol is van az én helyem, mert süketfülű Vazul vagyok, aki nem tud mást, csak hallgatni egy siketnek titulált, forró helyzeteket szülő és temető korban.

101

Klic

Petőfiju v spomin O, Bog, ne daj, da bi naši otroci pozabili to, v kar smo verjeli mi, kar je bilo v naši zavesti, kar smo mislili, ne daj, da bi brali našo zgodovino v prevodu, da bi trianonska cepitev še kdaj koga prisilila k drugorazredni vlogi in naj nas na Madžarskem nikar ne imenujejo naši slovenski prijatelji - in navsezadnje naj ne reče nihče, da je naša pasja dolžnost, priravnati se obrobnim kanalom zgodovine. O Bog, dokler še verjamem vate, ne daj, da bi se razšli kot biblijska Abel in Kajn, če smo zdržali dva tisoč let, poganjajmo naše korenine nadaljnjih dva tisoč let še globlje, četudi ni nič večno, le vesoljni potop nam pljuska v noge kot Panonsko morje, kadar divja burja čez Kras, in ne vzemi, Gospod, Duha našim prerokom, kajti mi smo ostali brez vere, naši otroci pa bodo kmalu sirote. O, Bog, ne daj da bi se konec postmodernega in samoljubnega dvajsetega stoletja z govorniškega odra razlegala bes in jeza, nacionalizem, skrit v kozmopolitizem, pa dokončno pometi v sneg, naše bivanje v Karpatskem bazenu, kjer se razkosani ne moremo zediniti, napravi znosno, zakaj jaz v tem svetu zagotovljenih človeških pravic ne vem več, kje je moje mesto, sem le gluh Vazul v enako gluhi dobi, ki spočenja in pokopava pereče probleme, da ne vem drugega, kot obmolkniti.

102

Schrei in Erinnerung an Petőfi Mein Gott, dulde nicht, daß unsere Kinder vergessen, woran wir glaubten, was wir wußten, dachten, aß sie unsere Geschichte nicht in der Übersetzung lesen, daß niemals jemand durch irgendeine Lostrennung wie von Trianon in die Zweitrangigkeit gezwungen wird, daß wir aber auch in Ungarn nicht mit "mein slowenischer Freund" begrüßt werden, daß niemand sagt, es sei unsere Hundepflicht, uns an die Windkanäle der Geschichte anzupassen. Mein Gott, solange ich an dich glaube, dulde nicht, daß wir uns zerstreuen wie die Kains und Abels in der Bibel, wenn wir zweitausend Jahre standhielten, schlagen wir unsere Wurzeln in weiteren zweitausend Jahren noch tiefer, auch dann, wenn wir nichts haben für die Ewigkeit, nur die Sintflut peitscht unseren Knöchel wie das Pannonische Meer während der Karststürme, nimm nicht weg, Herr, den Geist unserer Prediger, sonst bleiben wir ohne Glaube, dann verwaisen unsere Kinder. Mein Gott, am Ende unseres postmodernen, selbstbewußten Jahrhunderts, laß die Wutentbrannten nicht auf die Kanzel, und fege den im Kosmopolitismus versteckten Nationalismus endgültig hinaus in den Schnee, und mache unser inkompatibles,

103

zerstückeltes Dasein im Karpatenbecken erträglich, da ich in der heutigen Menschenrechtswelt nicht mehr weiß, wo mein Platz eigentlich ist, da ich wie der taubohrige Vazul* bin, der nichts anderes weiß, nur schweigen kann in einer tauben, Konflikte gebärenden und begrabenden Zeit.

* Vazul (976–78?–1037?) war Herzog von Nyitra, ein Vetter des Istváns I., der den rebellischen Vazul blind und (das ist historisch nicht beweisbar) mit heißem Blei taub machen ließ.

104

Franci Just

Trpeča poezija trpeče pesnice trpeče skupnosti

V zadnjem desetletju 20. stoletja in prvem desetletju 21. stoletja je kulturno sceno madžarske manjšine v Sloveniji razgibala Judit Zágorec-Csuka1 s svojo poezijo, z razis-kovanjem izdajateljske dejavnosti, publicistike in knjižni-čarstva madžarske narodnostne skupnosti v Sloveniji,2 s kulturnozgodovinskimi raziskavami,3 s preučevanjem sodobnih tokov v manjšinskem bibliotekarstvu4 ter z uredniškim in publicističnim delom.5 Poleg tega se je s prevodi slovenskega leposlovja v madžarščino in s prilož-nostnimi literarnoinformativnimi zapisi pridružila preva-jalcem in literarnim posrednikom med slovensko in madžarsko književnostjo.6 Kot literarna ustvarjalka se je Judit Zágorec-Csuka profilirala zlasti v poeziji. Po začetnih revijalnih objavah je pesmi izdala v pesniških zbirkah Viharver-ten (1997), Kiűzve az édenből (2003), Kettős hangzat (2005 – skupaj s Ferencem Kardosem) in Sivatagi szélben (2011). V slovenščini, jeziku okolja, v katerem pesnica živi, sta ji izšli pesniški zbirki V ognjenem kresu (2001, prevod Marjanca Mihelič) in Slepci na zemljevidu (2003, prevod Maria Millas) ter pregledni izbor njenega ustvarjanja v knjigi V sebi zate (2010), v kateri so poleg poezije objavljeni tudi njeni eseji in pripovedna proza.

Duhovni tloris pesniške stavbe, ki jo gradi Judit Zágorec-Csuka, sta določila izročilo madžarskega klasičnega pesništva od Petőfija do Adya in literarno-filozofsko izkustvo evropskega eksistencializma. Arhitektura te pesniške stavbe ima prepoznaven pečat postmodernistične dobe, v kateri se je pesniško formirala.

105

V duhu postmodernističnega navezovanja na literarno tradicijo namreč avtorica variira poznane motive, teme, lirske lege in duhovne izkušnje, z njimi vzpostav-lja dialog, ki je včasih pritrjujoč, spet drugič zavrača-joč, kdaj pa kdaj prepreden z dvomom in ironijo. Vsakokrat pa je nabit s svojstveno čustvenostjo in prvinskostjo, ki nista postmodernistični izpovedni strategiji imitacije in simulacije, ampak avtentični pesniški drži, ki arhitekturi njenega pesniškega sveta dajeta prepoznavnost.

Pesniška refleksija, ki se poglablja v filozofske te-melje bivanja, estetsko občutje, razraščajoče se v do-padljivo lepe pesniške sličice, domačijsko-krajinsko navdušenje, ki rojeva krajinske impresije, religiozna zamaknjenost, ki ustvarja psalmistične ekspresije tudi to so arhitekturni elementi na pročelju njene pesniške hiše. A temeljni princip njenega pesniškega dotikanja sveta je čustvo, ritem srca je tisti, v katerem potuje po svojem pesniškem kozmosu.

Strani neba, proti katerim se Judit Zágorec-Csuka odpravlja na svojem pesniškem potovanju, so trans-cendenca, ona sama s svojo neponovljivo bitjo, drugi in skupnost. Ko nagovarja transcendenco (Boga), nastajajo pesmi, v katerih se izpoveduje kot iz raja izgnana iskalka duhovnosti, priklicevalka »angelskega bivanja« v snovnem in popredmetenem svetu. Izgon iz raja pa za pesnico ni samo prispodoba temeljne člove-kove bivanjske razklanosti, ampak tudi prispodoba za eksistencialistično vrženost v svet, človekovo neizpros-no sámost in nelagodje, ki ga preveva ob zavesti gotove smrti.

Na tej točki se pesnica obrne k sebi, nastajajo oseb-noizpovedne in bivanjske pesmi, ki so opazno prepre-dene z razočaranjem. Izvor tega razočaranja je trpko spoznanje, da ji v svetu, kakršen je, ni mogoče ures-ničiti idealov in da živi v nepravem prostoru med nepravimi ljudmi (Izpoved: »Ali veš, da živim povsem drugje, kot bi želela, / da iščem milino ali vzbujam jezo

106

drugih, v ravnodušni / in gluhi razdalji živim proč od tistih, po katerih resnično / hrepenim …«), grenko občutje družbene prezrtosti in zavrženosti (Razbičana od viharja: »Sprva se je zdelo, kot da so me prezrli, / potem so se mi raje izognili …«), občutje praznosti in zamanskosti bivanja (Padec: »Koliko padcev, / vratolo-mij, / drvenja v nič … Koliko izgubljenih / trenutkov, / zadušenih občutkov …«). Vendar se trudi, da tem občutjem ne bi podlegla, skuša jih preseči z roman-tičnim umikom v naravo in preteklost (Razbičana od viharja: »… ljubili so me le gozdovi in trave ob Muri, / žgoče sonce iznad Lendavskega hriba / in valujoča genterovska pšenična polja«; Končna postaja II: »… Nekam / nazaj, nazaj onkraj Urala, naj / šklepeta karavana, zarezgeta krdelo / konjev, drgeta zemlja …«), z uporništvom (Izpoved: »Ali veš, da tudi jutri ne bom nič boljša, / nič bolj ubogljiva«), z romantičnim hrepenenjem po idealiteti (Mandžurija: »Ko bomo nekoč odšli v Mandžurijo, / bomo v hladnejših pokrajinah iskali / notranjo toploto in če nas bo vodilo / hrepenenje, bomo naleteli na ljubezen … Ko bomo nekoč odšli v Mandžurijo, / bomo zvesti pradav-nim koreninam …«). A hkrati se mestoma zave, da vse to utegne biti le privid (Mandžurija: »Mandžurija bo resničnost / ali privid naše zmote«), da je ta romantična pozicija zgolj ponavljanje – čeprav nič manj boleče – že izpovedanega in da zato potrebuje distanco ali ironično pripombo (Eros – Tanatos: »Preklet narod smo, / čeprav naši očetje delajo trdo. / Bodo Madžari preživeli, če nas ne bo? // O, joj, mi smo res čisti!«). Zato pridruži še camusovsko, sizifovsko vztrajanje pri bivanju (Padec: »In vendar se s / strmoglavim pada-njem / v strah okrepimo«), ki bi bilo avtentično in skladno z njenim notranjim bistvom: »Ni mi treba več popravkov … / razporeditve vloge, ki jo lahko igram, / naučenega besedila … // Ne potrebujem več vsiljenih vzorcev, / ponovnega rojstva, krvne zaveze, / poslan-stva, večne resnice trenutka, / če ni srca.«

107

Pot k drugemu, od jaz k ti, vodi pesnico k ljublje-nemu bitju in v ljubezensko poezijo. Tudi odpiranje drugemu ni brez bolečin in razočaranj, mestoma se tudi ne more izogniti romantičnemu razkolu med subjektivi-teto in objektiviteto: ljubezenskemu nagovoru, ki izpoveduje približevanje in zbližanje, sledi ljubezenska elegija, ki izpoveduje občutek neizpolnjenosti in ranjenosti (Lahko bi: »… tvoj dotik je / Kristusova trnjevina – / nevihta mojih sanj gradi jez / v mirnih potokih«; V sneženju: »Ob luninem mrku so / tvoje taleče se / snežinke bodeče / trnje …«), ki kulminira v resigniran vzklik »Ljubezen je onstran … prinaša žalost in pozabo … ne blešči se, nima sijaja.«

Tudi domovinske pesmi Judit Zágorec-Csuka, ki jih izpisuje na pesniškem potovanju k svoji narodni skup-nosti, od jaz k vi, so na gosto prepredene s pesimistič-nimi toni. Narodne budnice (V marčevskem vetru: »… poteptana, a ne zlomljena, / v Petőfijevem duhu plapola / tvoja zastava in v srcu še / grmi pokanje to-pa, / brez sramu si postelji posteljo / v rdečem, belem in zelenem …«) namreč preglasijo narodnostne elegije, ki jih pesnica oblikuje po vzoru madžarskih romantič-nih pesnikov in svojih pesniških predhodnikov v prekmurski madžarski skupnosti. Te elegije tožijo, da se izgublja duhovna substanca skupnosti (Izpoved: »Ali veš, da so tudi naši davni bogovi / ostali brez besed«), in izrekajo katastrofična občutja narodnostne ogrože-nosti in razdeljenosti (Pot v Čakovec: »… zato Madžari na obronkih razpadamo, / čas nam daje klofuto, obmejni pasovi pa so, / namesto nevihte krogel, tujcem pokorna / resničnost«; Klic: »O, Bog … naše bivanje v Karpatskem bazenu, kjer se razkosani ne moremo zediniti, / napravi znosno …«). A ko se zdi, da jo je njena pot k sebi in drugemu pripeljala do prepada, pred katerim zeva le še goli nič, prav vztrajanje v skupnosti, čeprav boleče, osmisli njeno potovanje. In reaktuali-zirajoč romantični mit svojo pesniško poklicanost razume tudi kot narodno poslanstvo. Zato ne presene-

108

čajo pesmi, ki že s podnaslovom kažejo, da so pesniški nagovori na osebnosti iz madžarske kulturne preteklosti in sedanjosti. V teh nagovorih se skuša zliti s kolektiv-nim spominom in iz njega prestreči duhovna sporočila za današnjo rabo. Prav osmišljanje bivanja z narodno pripadnostjo in razumevanje svojega pesništva kot posredništva duhovne substance skupnosti je poleg čustvene intenzitete ena prepoznavnejših potez v pes-niški izpovedi Judit Zágorec-Csuka.

Opisane vsebinske značilnosti poezije Judit Zágorec-Csuka kaže tudi pričujoči izbor, ki mu je dodanih še nekaj novih pesmi. (To velja za slovenske prevode, madžarske pesmi so bile že objavljene, v nemškem jeziku pa so pesmi objavljene prvič – opomba urednika.) A izbor pesmi in njihova pomen-ljiva razvrstitev v Pesmi življenja in Pesmi smrti jim dajeta v tej knjigi še nekoliko temnejše tone, kot so z njimi prežete pesmi v njenih prejšnjih zbirkah. Takšni so že žalobni toni v uvodni pesniški navezavi na antični mit, iz katerega pesnica ne more priklicati nekdanje heroičnosti, ampak le družbeno resignacijo in intimno razglasje. In takšno je tudi nadaljevanje: glasovi sveta so prerezki in barve bivanja pretemne, da bi jih mogla preglasiti in prebarvati s panonsko rodovino, v kateri pričakuje zavetje in sluti možnost novega začetka. Rezkost glasov in temnina barv se stopnjujeta v pesmi, ki nakazujejo nemoč besede (Po smrti: »… tvoj spomin ne more / preživeti tvoje samote, / praznote tvojih besed«; Smrt besede: »Spomladanski dež/ prši na tvoje glagole …«) in z zaključnim krikom »ne vem drugega, kot obmolkniti« v pesniškem psalmu Klic podčrtata vtis trpeče poezije trpeče pesnice trpeče skupnosti, ki ga daje ta pesniška knjiga.

V dobro literature madžarske narodne skupnosti v Sloveniji upamo, da ta v literaturi že slišani krik v »gluho dobo« ni dokončen, ampak je »le« ena od avtoričinih postmodernističnih pesniških strategij v njenem dialogu z literarno tradicijo.

109

Opombe 1 Avtorica se je rodila 24. marca 1967 v Genterovcih, kjer je obiskovala osnovno šolo. Po končanem srednješolskem izo-braževanju družboslovno-jezikovne smeri v Lendavi je na Filo-zofski fakulteti Eötvös Loránd v Budimpešti študirala madžar-ski jezik s književnostjo in bibliotekarstvo. Po vrnitvi domov je najprej delala kot novinarka pri Népújságu, nato je bila profesorica madžarskega jezika na Dvojezični srednji šoli v Lendavi (1995–2000), sedaj pa je zaposlena kot knjižničarka na Dvojezični osnovni šoli Lendava in je habilitirana lektorica madžarskega jezika na Katedri za prevodoslovje Univerze v Mariboru. Na temo zgodovine izdajateljske dejavnosti, publi-cistike in knjižničarstva madžarske narodnostne skupnosti v Sloveniji v drugi polovici 20. stoletja je leta 2006 doktorirala na budimpeštanski univerzi, od septembra 2010 do junija 2011 pa je bila tam (na katedri za Knjižničarstvo in informatiko Filozof-ske fakultete Loránd Eötvös) še na postdoktorskem študiju. 2 Poleg več strokovnih člankov na to temo je izdala tudi monografijo A szlovéniai magyar könyvkiadás-, sajtó- és könyvtártörténet 1945-től 2004-ig (2007). 3 Npr. Gábor Zoltán festőművész portréja / Portret akademskega slikarja Zoltána Gáborja (2002), A Zrínyiek nyomában / Tragom Zrinskih (2009). 4 Npr. Digitalizacija madžarskega domoznanskega in leposlovnega gradiva v Prekmurju. Informacijski viri in storitve knjižnic v elektronskem okolju (Zveza bibliotekarskih društev Slovenije, 2005), Narodnostne knjižnice v Sloveniji – v ogledalu procesa evropske integracije, Manjšinsko šolstvo in otroška literatura: Pomurje, Porabje, Nemci na Madžar-skem / Kisebbségi oktatás és gyermekirodalom: Muravidék, Rábavidék, magyarországi németek (Pilisvörösvár, 2003), Ilustratorji madžarskih knjižnih izdaj v Sloveniji / A szlovéniai magyar könyvillusztrátorok (Lendava, 2003). 5 V letih 2007–2009 je bila npr. urednica revije Lindua, pripravila je številne prispevke s področja kulture za tiskane in elektronske medije. 6 Prevode literarnih del slovenskih avtorjev objavlja zlasti v reviji Muratáj in Muravidék, pripravila pa je tudi antologijo A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest–Szentgotthárd, 2006).

110

Szenvedő közösség szenvedő költőjének szenvedő költészete

A 20. század utolsó és a 21. század első évtizedeiben jelentkezett Szlovéniában a magyar nemzetiség kultú-rájának a színternén Zágorec-Csuka Judit1 elsősor-ban költészetével, tudományos kutatómunkájával, könyvkiadási tevékenységével, publicisztikai és könyv-tártudományi írásaival2 – amelyek tematikailag a ma-gyar nemzetiségre vonatkoznak –, valamint művelő-déstörténeti3 kutatásaival, a nemzetiségi könyvtárügy korszerű irányzatainak a kutatásával4, szerkesztési és publicisztikai5 munkáival. A felsoroltak mellett a szlo-vén irodalomból fordított magyar nyelvre, és alkalmi írásokat is közölt, így a szlovén és a magyar irodalom közvetítőjévé, fordítójává is vált.6 Mint a szépirodalomban alkotó művész, Zágorec-Csuka Judit a költészetben találta meg szellemi otthonát. Kez-detben folyóiratok közölték a verseit, majd önálló köte-tei is megjelentek: Viharverten (1997), Kiűzve az éden-ből (2003), Kettős hangzat (2005 – Kardos Ferenc társköltővel), és a Sivatagi szélben (2011). A szlovén nyelvi környezetben, amelyben él, szintén megjelent két verseskötete: V ognjenem kresu (2001, Marjanca Mihelič fordításában) és Slepci na zemljevidu (2003, Maria Millas fordításában). A V sebi zate (2010) című, átfogó gyűjteményes műben jelentek meg válogatott versei és esszéi, elbeszélő prózája is olvasható itt.

Zágorec-Csuka Judit költészetének szellemi alapját a magyar klasszikus költészet Petőfitől Adyig, valamint az európai egzisztencializmus irodalmi-filozófiai ta-pasztalata adja. Ennek a költészetnek az úgynevezett architektúrája a posztmodern irodalmak jellegzetessé-geit hordozza magán, ebben a légkörében jöttek létre a versei. Ezzel a szellemiséggel kötődik az irodalmi ha-gyományhoz, amelyből felhasználja azokat a motívu-

111

mokat, témákat, lírikus helyzeteket és szellemi tapasz-talatokat, amelyek fontosak neki, s általuk alkotja meg dialógusait, néha megerősített állítással, máskor eluta-sítólag, néha-néha pedig kételyekkel és iróniával szövi át gondolatait. Mindenképpen elmondható, hogy egye-di érzékenységgel és eredetiséggel alkotja meg verseit, amelyek nemcsak kizárólag a posztmodern vallomások irányait követik, imitálják és stimulálják, hanem egy au-tentikus költői viselkedésformát, tartást is képviselnek. Ezáltal ismerhető fel költőisége, szellemi arca.

Költészetének úgynevezett házát mindazok a költői reflexiók alkotják, amelyek által elmélyed a létezés filo-zófiai mélységeiben, ezek esztétikai élményként, érzés-ként jutnak felszínre, s kellemes költői képekkel tágít-ják ki a költői horizontjait, az otthonos tájjelleg iránti lelkesedésével, amelyek a tájköltészet impresszióit is magukban hordozzák. Költészetének van egy vallásos vetülete is, amely zsoltárszerű kifejezésekkel manifesz-tálódik. Mindezek alkotják költői házának építészeti elemeit. Az érzelmek, a szív ritmusai adják alapvetően költői hozzáállását a világ dolgaihoz, amelyek által be is utazza saját költői világmindenségét.

Az ég horizontján indul el Zágorec-Csuka Judit költői utazása során, amely maga a transzcendencia, célja önmaga, mint egy meg-nem-ismételhető sze-mély, valamint mások és a közössége megismerése. Amikor a transzcendenciát (Isten) szólítja meg, olyan versek keletkeznek, amelyekben a szellemiséget keresi, s így az Édenből kiűzve megszólítja az „angya-li létet” az anyagi és az anyagon túli világban. Az Édenből való kiűzetés a költő számára nemcsak az alapvető emberi létezés szétszóratásának, széttagolt-ságának a szóképe, hanem jelképe az egzisztenciális beleszületésnek a világba, az ember könyörtelen magányába, és a végső csapás az, hogy a végleges halál mindent elvesz tőle.

Ennél a pontnál a költő ömaga felé fordul, így kelet-keznek vallomásos és létezésről szóló versei, amelyek

112

láthatóan összeszövődnek a csalódással. Ennek a csaló-dásnak a keserű megismerése az, hogy ebben a világban nem lehet megvalósítani az ideálokat, és hogy nem meg-felelő helyen, és nem megfelelő emberek között él (Vallomás: „Tudod-e azt, hogy merőben másfelé élek, mint / szeretnék, más emberek kegyét keresem, vagy / haragját ingerlem, s közönyös és süket messzeségben / élek azoktól, akikre igazán vágyom...”). A társadalom kö-zönyének és kitaszítottságának keserű érzése (Vihar-verten: „Kezdetben mintha kihagytak volna, / aztán kikerültek...”), az üresség érzése és a létezés értelmet-lensége (A zuhanás: „Mennyi esés, landolás, / zuhanás a semmibe... Mennyi elveszett pillanat, / elfojtott ér-zés...”) is jelen van a verseiben. De arra is törekszik, hogy ezzel az érzésvilággal ne rekedjen meg a létben, és romantikus kivonulással eljut a természethez és a múltba (Viharverten: „...csak a muramenti / erdők szerettek, a Lendva-hegy feletti / tüzesedő Nap, a göntérházi búzamezők...”; Végállomás II: „...valahova / vissza, vissza az Urálon túlra, hogy / zö-työgjön a karaván, nyerítsen a lovas / sereg, dübörög-jön a föld...”), a lázadással (Vallomás: „Tudod-e azt, hogy holnap sem leszek jobb, / engedelmesebb...”), a romantikus vágyakozással az ideális létbe (Mandzsúria: „Ha majd egyszer Mandzsúriába me-gyünk, / hidegebb tájakra húzódva keressük / belső melegségünk s ha vágyaink / vezérelnek majd szere-lemre robbanunk... Ha majd egyszer Mandzsúriába megyünk, / hűek leszünk altáji gyökereinkhez...”). De egyben felismeri azt a tényt is, hogy mindez csak egy látomás (Mandzsúria: „...Mandzsúria / majd igaz lesz vagy délibábos tévedésünk.”), hogy a romantikus pozí-ció csak ismétlés – kevésbé fájdalmas – a már kimon-dottak esetében, és ezért szükséges a távolságtartás vagy az ironikus megjegyzés (Erósz – Thanatosz: „Elát-kozott nép vagyunk, / apáink mégis robotolnak. / Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk? // Óh, jaj, mi iga-zán tiszták vagyunk!”). Ezért csatlakozik a létezésben a

113

camus-i, sziszifuszi kitartáshoz (A zuhanás: „És még-is a zuhanás erősít, / felemel.”), amely autentikus, és összhangban van az ő belső lényegével, világá-val: „Nem kell több korrekció… eljátszható szerep, / betanult szöveg... Nem kell több kényszerképzet, / újjászületés, vérszerződés, / küldetés, a pillanat örökkévalósága, / ha nincsen szeretet.”

Az út a másikhoz, a „tőlem hozzád” viszonyrendszer viszi el a költőnőt a szeretett személyhez és a szerelmi költészetbe. A másik felé való kitárulkozás sem fájda-lommentes, esetenként nem tudja kikerülni a romanti-kus szétválasztást a szubjektív és az objektív valóság-felfogás között: a szerelmi vallomás, amely a közele-dést és a közelkerülést szorgalmazza, eljut a szerelmi elégiáig, amely a beteljesülés hiányát és a sebezhetősé-get énekeli meg (Tudhattad volna: „...érintésed Krisztus töviskoszorúja – / álmaim zivatara csendes patakok-ban / ver gátat”; Havazásban: „Holdfogyatkozáskor / hópelyheid olvadása / szúrós tüskék...”), amely egy re-zignált kiáltásba torkoll: „A szerelem odaát van... bána-tot hoz s feledést... nincsen ragyogása, fénye.”

Zágorec-Csuka Judit hazafias versei, amelyeket köl-tői útján a saját nemzeti közösségéhez, vagyis „tőlem hozzátok” ír, pesszimisztikus tónusokkal össze- és át-szőttek. A nemzetébredést (Márciusi szélben: „...megtépetten, de törve nem / Petőfi szellemében leng / a zászlód, még szívedben / dobban egy ágyúdörej, / szégyentelenül pirosban, fehérben / és zöldben vessed meg az ágyad...”) átharsogják a nemzetiségi elégiák, amelyeket a költőnő a magyar romantikus költők és a muravidéki nemzetiségi költők mintaképeként al-kot meg. Ezek az elégiák panaszolják el, hogy a közös-ség szellemi szubsztanciája elveszőben van (Vallo-más: „Tudod-e azt, hogy ősi Isteneink is száj / nélkül maradtak...”), és kimondják a nemzetiség veszélyezte-tettségének és megosztottságának a katasztrofális érze-tét (Csáktornyára vezető út: „...mi magyarok a / vége-ken, az idő csap arcul, s a határsávok, / golyózápor he-

114

lyett az idegeneknek hódoló valóság”; Kiáltás: „Óh, Is-tenem... összeegyeztethetetlen... Kárpát-medencei lé-tünket tedd elviselhetővé...”). Amikor úgy tűnik, hogy az útja önmagához és másokhoz már a szakadék szélé-re ért, amelynek a mélyén a megsemmisülés várná, a kitartása és a közösségéhez való ragaszkodása, habár fájdalmas, de értelmet ad utazásának. Költői küldeté-sét, mint egy újraaktualizált romantikus mítoszt, nem-zetiségi küldetéstudatként fogja fel. Nem lepnek meg azok a versei sem, amelyeknek az alcímei ajánlásként is hatnak, mint költői biztatások, a magyar kultúra múltjának és jelenének fontos személyiségeihez szól-nak. Ezekben a biztatásokban megpróbál összeolvadni a közössége kollektív emlékeivel, és belőlük meríti azo-kat a szellemi információkat, amelyek szükségesek a mai életben. Zágorec-Csuka Judit költészetének egyik fontos területe éppen a nemzeti léthelyzet értelmének a megtalálása, a másik pedig az a költői hitvallás, hogy versei saját közössége szellemi szubsztanciáját hor-dozzák. Ez is gazdagítja költészetét, ez az irány is érzel-mileg jól felismerhető vonása poézisének.

Zágorec-Csuka Judit költészetének metszetét adja en-nek a kötetnek a válogatása is, amelyben néhány új vers is szerepel a már megjelentek mellett. (Ez csak a szlovén fordításokra vonatkozik, magyarul mindegyik vers megje-lent már, németül még egy sem – a szerkesztő.) A kötet két ciklusra való felosztása, a verseknek az Élet és a Halál ciklusokra való felbontása is valamelyest sötétebb tónuso-kat ad a megelőző versesköteteinek az anyagához képest. Ilyen szomorú tónusokat sugall a kötet kezdő verse is, amely az antik mítoszra asszociál, amely alapján a költő arról vall, hogy nem tudja előhozni a valamikor még léte-ző hősiességet, inkább társadalmi rezignációt és intim vallomást vált ki belőle a világ. És ilyen a kötet folytatása is: a világ hangjai túl fanyarak, és a létezés színei túl söté-tek, hogy átharsoghatnák és átszínezhetnék a pannon föld esszenciáját, amely az otthonosságot és egy új kezdet le-hetőségét adná. A hangok fanyarsága és a színek sötétsé-

115

ge még inkább fokozódik azokban a versekben, amelyek a szavak hiábavalóságára utalnak (A halálon túl: „...emlékezeted sem élheti túl / magányod, szavaid hiányát”; Szóhalál: „Tavaszi záporok / öntözik igéid...”), és végkiál-tásként „...nem tud mást, csak hallgatni...” a Kiáltás című zsoltárszerű versében, amelyben egy szenvedő költő egy szenvedő közösséghez szól, ennek a lenyomata ez a ver-seskötet is.

A Szlovéniában élő magyar nemzetiség irodalmá-nak a gazdagítása érdekében reméljük, hogy az iro-dalomban elhangzó kiáltás, amely „süket fülekre” talált, nem végleges képet fest, és nem végletesen reménytelen hangon szólal meg, hanem „csak” egy kiáltás az alkotó posztmodern költői életművében, amelynek az irodalmi hagyomány adja az alapját és az ellenpontját.

Jegyzetek 1 A szerző 1967. március 24-én született Göntérházán, itt járt általános iskolába. A középiskolai tanulmányait Lendván fe-jezte be, ahol társadalomtudományi-nyelvi tagozatú gimná-ziumban végzett, majd tanulmányait Budapesten folytatta az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar nyelv és iroda-lom, valamint könyvtártudományi szakán. Visszatérve szülő-földjére először újságíróként dolgozott a Népújságnál, majd középiskolai magyartanár volt a Kétnyelvű Középiskolában Lendván (1995–2000). Jelenleg könyvtárosként dolgozik az 1. Számú Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolában, és habili-tált magyar lektora a Maribori Egyetem Fordítói Tanszék-ének. 2006-ban szerzett doktori okelevelet a budapesti ELTE BTK Könyvtártudományi és Informatika Tanszékén, disszer-tációjának a címe: A szlovéniai magyar könyvkiadás-, sajtó- és könyvtártörténet 1945-től 2004-ig. 2010 szeptemberétől 2011 júniusáig az ELTE BTK Könyvtártudományi és Infor-matikai Tanszékének posztdoktori ösztöndíjasa volt. 2 Több szakmai mű megírása mellett 2007-ben adta ki A szlovéniai magyar könyvkiadás-, sajtó- és könyvtártörté-net 1945-től 2004-ig című monográfiáját.

116

3 Pl. Gábor Zoltán festőművész portréja / Portret akademskega slikarja Zoltána Gáborja (2002), A Zrínyiek nyomában (2003), Tragom Zrinskih (2009). 4 Pl. Digitalizacija madžarskega domoznanskega in leposlovnega gradiva v Prekmurju. Informacijski viri in storitve knjižnic v elektronskem okolju (Zveza bibliotekarskih društev Slovenije, 2005), Nemzetiségi könyv-tárak Szlovéniában – az európai integrációs folyamat tük-rében, Kisebbségi oktatás és gyermekirodalom: Muravidék, Rábavidék, magyarországi németek (Pilisvörösvár, 2003), A szlovéniai magyar könyvillusztrátorok (Lendava, 2003). 5 2007–2009 között pl. a Lindua folyóirat szerkesztője volt, a kultúra, a sajtótörténet és az elektronikus sajtó területéről készítette elő a publikációkat a megjelentetésre. 6 A szlovén szerzők fordításait főleg a Muratájban és a Mu-ravidékben jelentette meg, valamint A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája című gyűjteményes műben (Budapest–Szentgotthárd, 2006), amelyet ő fordított.

117

Leidende Poesie einer leidenden Dichterin in einer leidenden Gemeinschaft Im letzten Jahrzehnt des 20. und im ersten Jahrzehnt des 21. Jahrhunderts hat Judit Zágorec-Csuka1 mit ihrer Poesie, wissenschaftlichen Forschungsarbeit, Pub-likationstätigkeit, journalistischen und bibliothekswis-senschaftlichen Arbeit2 – die sich thematisch auf die ungarische Minderheit in Slowenien bezieht – sowie Kulturgeschichtsforschung,3 eine Forschung der mo-dernen Trends im Bibliothekswesen für die nationalen Minderheiten4, Redakteurstätigkeit5 die Kulturszene der ungarischen Minderheit in Slowenien in Bewegung gesetzt und angespornt. Darüber hinaus übersetzte sie Texte aus der slowenischen Literatur ins Ungarische und veröffentlichte gelegentlich Schriften, so dass sie auch zur Verrmittlerin und Übersetzerin der sloweni-schen und ungarischen Literatur wurde.6 Als Literatin hat sich Judit Zágorec-Csuka besonders auf dem Gebiet der Poesie profiliert. Am Anfang wur-den ihre Gedichte in Zeitschriften veröffentlicht, spä-ter gab sie auch eigene Gedichtbände heraus. Zu nen-nen sind hier die Werke: Viharverten (Sturmge-peitscht, 1997), Kiűzve az édenből (Aus Eden vertrie-ben, 2003), Kettős hangzat (Zweiklang, 2005 – mit Ferenc Kardos) und Sivatagi szélben (Im Wüsten-wind, 2011). In ihrem slowenischsprachlichen Umfeld veröffentlichte sie die beiden Gedichtbände: V ognje-nem kresu (In Freudenfeuer, 2001, Übersetzerin: Mar-janca Mihelič) und Slepci na zemljevidu (Blinde auf der Landkarte, 2003, Übersetzerin: Maria Millas). Au-ßerdem kann man in einem umfassenden Sammel-werk mit dem Titel „V sebi zate” (In mir, für Dich, 2010) ihre ausgewählten Gedichte sowie Essays und Erzählprosa lesen.

118

Die spirituelle Basis der Poesie von Judit Zágorec-Csuka ist in der ungarischen klassischen Poesie von Petőfi bis Ady sowie in den Erfahrungen des europäi-schen literarischen und philosophischen Existentialis-mus zu suchen. Die Architektur ihrer Gedichtbände ist durch die postmoderne Zeit gekennzeichet, in welcher ihre Gedichte entstanden sind. Die Dichterin spannt mit ihren Werken einen Bogen von der literarischen Tradition zum postmodernen Ethos, aus dem sie In-spiration für ihre Dialoge schöpft, die gelegentlich po-sitiv oder negativ, teilweise aber auch von Zweifel und Ironie geprägt sind. Auf jeden Fall können wir sagen, dass sie ihre Gedichte mit einer individuellen Sensibi-lität und Originalität schafft, die nicht nur den Rich-tungen postmoderner Aussagen folgen, diese imitieren und stimulieren, sondern auch eine authentische poe-tische Verhaltensweise vertreten. Darin spiegelt sich ihr dichterisches Können und ihre poetische Haltung.

Ihre dichterischen Reflexionen, die nach den Grundlagen des Daseins suchen, das ästhetische Ge-fühl, welches sich in angenehmen poetischen Bildern äußert, ihre Begeisterung für ihre heimische Land-schaft, die diesbezügliche Impressionen hervorbringt, gehören zu den Stärken ihres Schaffens. Ihre Poesie verfügt auch über einen religiösen Aspekt, der sich in psalmartigen Formen ausdrückt. Dies alles sind die architektonischen Elemente, die die Fasade des Ge-dichtsgebäudes von Judit Zágorec-Csuka schmücken. Ihre Annäherung an die Dinge der Welt ist emotional geprägt, wodurch sie auch ihr eigenes poetisches Uni-versum bereisen kann.

Die Himmelsrichtungen, in die sich Judit Zágorec-Csuka auf ihren dichterischen Reisen auf den Weg macht, sind die Transzendenz (der Gott), sie selbst in ihrem einzigartigen Dasein, die Anderen und die Ge-meinschaft. Wenn sie die Transzendenz anspricht, ent-stehen Gedichte, in denen sie sich als aus dem Para-dies vertriebene, nach dem Sinn des Lebens suchende

119

Person und als Beschwörerin des „engelhaften Da-seins“ der materiellen und spirituellen Welt bekennt. Aber die Vertreibung aus dem Paradies ist für die Dichterin nicht nur ein Bild der grundlegenden Zerris-senheit des Daseins, sondern auch ein Symbol für die existentialistische Bedrohung der Welt, für das Unbe-hagen, das den Menschen angesichts des Bewusstseins seines eigenen Todes durchdringt.

Bei diesem Punkt wendet sich die Dichterin an sich selbst, so entstehen ihre Verse mit einem Geständnis und über die Existenz, die sichtlich mit der Ent-täuschung verwoben sind. Diese bittere Enttäuschung bedeutet, dass für sie die Ideale in der Welt (wie sie ist) nicht erreichbar sind und dass sie nicht am richti-gen Ort und unter den richtigen Leuten lebt. (Geständnis: „Ob du weißt, daß ich gar anderswo lebe, als ich es / möchte, ich suche die Gnade, oder reize den Zorn / Anderer, und lebe in gleichgültiger und tauber Ferne / von denen, nach denen ich mich wirk-lich sehne …”) Die Gleichgültigkeit der Gesellschaft so-wie das bittere Außenseiter-Sein (Sturmgepeitscht: „Als ob ich am Anfang nie gewesen wäre, / später wurde ich umgangen ...”), das Leeregefühl und die Sinnlosigkeit des Seins (Fallen: „Wieviel Fallen, Landen, / Fallen ins Nichts ... Wieviele verlorene Augenblicke, / verdrängte Gefühle ...”) sind auch in ihren Versen anwesend. Sie strebt danach, mit dieser Gefühlswelt nicht in dem Sein gefangen zu bleiben, und dies gelingt ihr mit einer ro-mantischen Abwanderung in die Natur und in die Ver-gangenheit. (Sturmgepeitscht: „... mich liebten nur, / die Wälder an der Mur, die glühend werdende Sonne / über dem Lendva-Berg, das Wiegen der Weizenfelder in Göntérháza.”; Endstation II.: „... ir-gendwohin / zu-rück, zurück über den Ural, damit / die Karawane hol-pert, das berittene, / Heer wiehert, die Erde dröhnt ...”), mit ihrem Aufruhr (Geständnis: „Ob du weißt, daß ich auch morgen nicht besser, fügiger / werde …”), mit der romntischen Sehnsucht nach ei-

120

nem idealen Sein (Die Mandschurei: „Wenn wir ein-mal in die Mandschurei ziehen, / in kältere Gebiete, dann suchen wir / unsere innere Wärme, und wenn uns unsere / Sehnsüchte führen, explodieren wir in Liebe ... Wenn wir einmal in die Mandschurei ziehen, / werden wir treu sein zu unseren Altaiwurzeln ...”). Sie erkennt auch die Tatsache, dass dies nur eine Vision darstellt (Die Mandschurei: „… dann wird die / Man-dschurei wahr sein oder Trugbild.”), dass die romanti-sche Position eine Wiederholung – weniger schmerz-haft – im Fall den bereits Gesagten ist, und deshalb braucht sie Abstand oder eine ironische Anmerkung (Eros – Thanatos: „Wir sind ein verdammtes Volk, / doch fronen unsere Väter. / Gibt es noch einen Un-garn, wenn wir nicht sind? // Wehe, wir sind wirklich rein!”). Daher wird bei ihr das Sein mit der camusi-schen und sisyphusischen Ausdauer verbunden (Fallen: „Und doch stärkt das Fallen, / es erhebt.”), die authentisch ist und mit ihrem inneren Wesen in Einklang steht: „Weg mit der Korrektur ... / dem Rol-lenspiel, / den Floskeln ... // Weg mit der Zwangsvor-stellung, / der Wiedergeburt, dem Blutver-trag, / der Mission, der Ewigkeit des Augenblicks, wenn die Liebe fehlt.”

Der Weg zu dem anderen, das Beziehungssystem „von mir zu dir”, bringt die Dichterin zur geliebten Person und in die Liebespoesie. Die Selbstoffenbarung dem anderen gegenüber verläuft auch nicht schmerzlos, manchmal kann sie die romantische Trennung zwischen subjektiver und objektiver Realitätswahrnehmung nicht umgehen: Die Liebeserklärung, die die Annäherung und das Nähe-gefühl fordert, gelangt zur Liebeselegie, die das Fehlen der Erfüllung und die Schwachstellen besingt (Du hättest gewußt: „... deine Berührung wie Christus Dornenkro-ne – / Mein Traum-Hagel schafft in stillen Bächen / den Damm.”; Im Schneefall: „Bei der Mond-finsternis / ist das Schmelzen deiner Schneeflocken / wie stechende Dornen ...”), dies mündet in einen resignierten

121

Schrei: „Die Liebe ist drüben ... Kummer bringt sie mit, Vergessenheit ... ohne Glanz und Schein …”

Die patriotischen Gedichte von Judit Zágorec-Csuka, die sie an ihre eigene nationale Gemeinschaft, das heißt „von mir zu euch“, schreibt, sind mit pessimis-tischen Tönen verwoben. Das Erwachen der Nation (Im Märzwind: „... gezupft, aber nicht gebrochen / flattert deine Fahne / in Petőfis Geist, in deinem / Herzen pocht noch ein Kanonendonner, / mache schamlos rot, weiß / und grün dein Bett ...”) wird von Nationalitätenelegien durchschallt, wozu die Dichterin die ungarischen roman-tischen Dichter und die Dichter der ungarischen Minder-heit im Murgebiet als Vorbild wählt. Diese Elegien ma-chen deutlich, dass die geistige Substanz der Gemein-schaft verloren geht (Geständnis: „ Ob du weißt, daß auch unsere uralten Götter ohne Mund / geblieben sind ...”), und geben die katastrophale Empfindung bezo-gen auf die Gefährdung und die Teilung der ungarischen Minderheit wieder (Der Weg nach Csáktornya: „... wir Ungarn / in den Grenzfestungen, die Zeit schlägt uns ins Gesicht, / und die Grenzzonen, statt Kugelhagel die ent-fremdete Wahrheit”; Schrei: „Mein Gott ... mache unser inkompatibles ... Dasein im Karpatenbecken erträg-lich ...”). Wenn es so scheint, dass ihr Weg zu sich selbst und zu den anderen den Rand des Abgrunds erreicht hat, in dessen Tiefe sie die Vernichtung erwarten würde, verleihen ihre Beharrlichkeit und ihre Zuneigung zur Ge-meinschaft – wenn auch schmerzhaft – ihrer Reise einen Sinn. Sie fasst die eigene poetische Mission als einen wiederaktualisierten romantischen Mythos, als Beru-fungsbewusstsein im Minderheitendasein, auf. Ich bin von den Gedichten auch nicht überrascht, deren Emp-fehlungen sich als poetische Zurufe an die bedeutenden Persönlichkeiten der ungarischen Kultur in der Vergan-genheit und Gegenwart richten. In diesen Zureden ver-sucht sie, mit dem kollektiven Gedächtnis ihrer Gemeinschaft zu verschmelzen, und sie entnimmt ihm die spirituellen Informationen, die in dem heutigen Le-

122

ben erforderlich sind. Ein wichtiger Bereich der Poesie von Judit Zágorec-Csuka besteht darin, den Sinn der La-ge des nationalen Daseins zu finden. Auch dieses Ziel, als ein emotional gut erkennbares Merkmal, bereichert ihre Poesie.

Den Querschnitt der Poesie von Judit Zágorec-Csuka zeigt auch dieser Gedichtband, in dem neben den be-reits erschienenen auch einige neue Verse vorkommen. (Dies bezieht sich nur auf die slowenischen Übersetzun-gen. Auf Ungarisch sind bereits alle Gedichte erschie-nen, auf Deutsch noch keine – der Herausgeber.) Die Aufteilung des Bandes auf zwei Zyklen – Lebensgedich-te und Todesgedichte – zieht etwas dunklere Töne im Vergleich zu dem Material ihrer vorherigen Gedicht-bände mit sich. Solch einen traurigen Ton schlägt auch das Anfangsgedicht des Bandes an, das den antiken My-thos assoziiert, auf dessen Grundlage die Dichterin ein-gesteht, dass sie das einstig noch existierende Helden-tum nicht herbringen kann, da die Welt in ihr eher eine soziale Resignation und ein intimes Geständnis hervor-ruft. Und so zeigt sich auch die Fortsetzung des Bandes: Die Welt klingt zu bitter, und die Farben der Existenz sind zu dunkel, um die Essenz des pannonischen Gebie-tes, die die Gemütlichkeit und die Möglichkeit eines neuen Anfangs geben würde, überschallen und umfär-ben zu können. Die Bitterkeit der Klänge und das Dun-kel der Farben verstärken sich in den Gedichten, die auf die Nutzlosigkeit der Worte hindeuten (Nach dem Tod: „... auch dein Gedächtnis überlebt nicht dei-ne / Einsamkeit, den Verlust deiner Wörter”; Wort-tod: „Frühlingsgewitter / gießen deine Verben ...”), und als Abschlussschrei liest man, dass sie „... nichts anderes weiß, nur schweigen kann ...”, im psalmartigen Gedicht mit dem Titel Schrei, in dem eine leidende Dichterin eine leidende Gemeinschaft anspricht. Dessen Abdruck finde sich auch in diesem Gedichtband.

Wir hoffen, im Interesse der Bereicherung der Litera-tur der in Slowenien lebenden ungarischen Minderheit,

123

dass der in der Literatur erklungene Schrei, der „taube Ohren“ fand, kein definitives Bild malt und keine völlig hoffnungslose Stimme zeigt, sondern „nur“ ein Schrei im postmodernen poetischen Werk der Dichterin darstellt, mit einer literarischen Tradition als Grundlage und Kont-rapunkt.

Aufzeichnungen 1 Die Autorin wurde am 24. März in Göntérháza geboren, wo sie auch die Grundschule besuchte. Einen gesellschaftswis-senschaftlich-sprachlichen Gymnasilabschluss hat sie in der Mittelschule in Lendva erlangt. Danach studierte sie an der Eötvös Loránd Universität (ELU) die Fächer Ungarische Sprache und Literatur sowie Bibliothekswissenschaft in Bu-dapest. Als sie in die engere Heimat, in das Murgebiet, zurückehrte, arbeitete sie zuerst als Journalistin bei der „Népújság“ (Volkszeitung), dann als Ungarischlehrerin in der Zweisprachigen Mittelschule in Lendva/Lendava (1995 –2000). Zurzeit ist sie als Bibliothekarin in der Zweisprachigen Grundschule I. Lendava angestellt und als habilitierte ungarische Lektorin am Lehrstuhl für Übersetzungen an der Universität Maribor beschäftigt. 2006 promovierte sie am Lehrstuhl für Bibliothekswissenschaft und Informatik an der ELTE. Titel ihrer Dissertation: A szlovéniai magyar könyvki-adás-, sajtó- és könyvtártörténet 1945-től 2004-ig (Die ungarische Buchverlags-, Presse- und Bibliothekgeschichte in Slowenien 1945 – 2004). Von September 2010 bis Juni 2011 war sie Stipendiatin am Graduiertenkolleg am Lehrstuhl für Bibliothekwissenschaft und Informatik an der ELTE. 2 Neben mehreren fachlichen Werken ist 2007 die Monographie A szlovéniai magyar könyvkiadás-, sajtó- és könyvtártörténet 1945-től 2004-ig erschienen. 3 Z. B. Gábor Zoltán festőművész portréja / Portret akademskega slikarja Zoltána Gáborja (Porträt des Malers Zoltán Gábor, 2002), A Zrínyiek nyomában (Auf der Spur der Zrínyis, 2003), Tragom Zrinskih (Auf der Spur der Zrí-nyis, 2009). 4 Z. B. Digitalizacija madžarskega domoznanskega in leposlovnega gradiva v Prekmurju. Informacijski viri in storitve knjižnic v elektronskem okolju (Zveza bibliotekarskih

124

društev Slovenije, 2005), Nemzetiségi könyvtárak Szlovéniá-ban – az európai integrációs folyamat tükrében, Kisebbségi oktatás és gyermekirodalom: Muravidék, Rábavidék, ma-gyarországi németek/Bibliotheken für die Minderheiten in Slowenien – im Spiegel des europäischen Integrations-prozesses, Minderheitenschulen und Kinderliteratur: Murgebiet, Raabgebiet, Ungarndeutsche (Pilisvörösvár, 2003), A szlovéniai magyar könyvillusztrátorok (Die ungarischen Buchillustratoren in Slowenien, Lendava, 2003). 5 2007 – 2009 war sie z. B. Redakteurin der Zeitschrift Lin-dua, mit Aufgaben aus dem Gebiet Kultur, Pressege-schichte und elektronische Presse. 6 Ihre ungarischen Übersetzungen slowenischer Literatur veröffentlichte sie meistens in den Zeitschriften Muratáj (Murlandschaft) und Muravidék (Murgebiet) sowie im Sammelwerk mit dem Titel A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Antologie der zeitgenössischen slowenischen Literatur im Murgebiet und Raabgebiet, Budapest – Szentgotthárd, 2006, Übersetztun-gen ins Ungarische: Judit Zágorec-Csuka).

125

Tartalom / Kazalo / Inhalt Visszatérés Ithakába ÉLET VERSEK Vračanje v Ithako PESMI ŽIVLJENJA Zurückkehren nach Ithaka LEBENSGEDICHTE ....................................................................... 3

Ithaka felé .............................................................................. 5 Proti Ithaki1 ............................................................................ 6 Nach Ithaka ............................................................................ 7 Anyámnak .............................................................................. 8 Materi2 ................................................................................... 8 Meiner Mutter ........................................................................ 8 Ha majd hazamegyek… ......................................................... 9 Če se bom vrnila …3 .............................................................. 10 Wenn ich nach Hause gehe … .............................................. 11 Szülőföldem ..........................................................................12 Rodna dežela1 ........................................................................13 Mein Heimatland ..................................................................14 Viharverten ...........................................................................15 Razbičana od viharja1 ............................................................16 Sturmgepeitscht ....................................................................17 Mandzsúria ...........................................................................18 Mandžurija3 ...........................................................................19 Die Mandschurei .................................................................. 20 Márciusi szélben ...................................................................21 V marčevskem vetru1 ............................................................21 Im Märzwind ........................................................................ 22 Végállomás II. ...................................................................... 23 Končna postaja II.3 ............................................................... 24 Endstation II. ....................................................................... 25 Valami angyali létre vágytam… ........................................... 26 Hrepenela sem po nekakšnem angelskem bivanju …1 ........... 27 Ich wünschte ein Engel zu sein … ....................................... 28 Vallomás ............................................................................... 29 Izpoved1 ................................................................................31 Geständnis ........................................................................... 33 Szárnyak nélkül .................................................................... 35 Brez kril1 .............................................................................. 36 Ohne Flügel .......................................................................... 37 Tavaszi szerenád .................................................................. 38 Pomladanska serenada1 ...................................................... 38 Frühlingsserenade ............................................................... 39 Egy leheletnyi csönd ............................................................ 40 Dih tišine1 ..............................................................................41 Ein Hauch Stille ................................................................... 42 A Tengert hoztam el Neked .................................................. 43 Prinesla sem Ti morje1 ........................................................ 45 Das Meer gab ich Dir ........................................................... 47

126

A Paradicsom meghódítása ..................................................49 Osvajanje Raja3 ....................................................................49 Eroberung des Paradieses ....................................................50 Tudhattad volna ................................................................... 51 Lahko bi3 .............................................................................. 51 Du hättest gewußt ................................................................ 52 Havazásban .......................................................................... 53 V sneženju3 ........................................................................... 54 Im Schneefall ........................................................................ 55 Kéz a kézben ......................................................................... 56 Roka v roki3 .......................................................................... 56 Hand in Hand ....................................................................... 56 A szerelem odaát van ............................................................ 57 Onstran3 ............................................................................... 57 Die Liebe ist drüben .............................................................58

„Én a Halál rokona vagyok...” (Ady Endre) HALÁL VERSEK „Smrt je moj sorodnik ...” (Endre Ady) PESMI SMRTI "Ich bin ein Verwandter des Todes ..." (Endre Ady) TODESGEDICHTE ....................................................................... 59

Sivatagi szélben2 ................................................................... 61 V puščavskem vetru .............................................................. 61 Im Wüstenwind ....................................................................62 Melankólia ............................................................................63 Melanholija3 .........................................................................64 Melancholie .......................................................................... 65 A hattyúk repülésével ...........................................................66 Letimo z labodi1 ....................................................................66 Mit den Schwänen fliegen ....................................................66 Naponta keresem ................................................................. 67 Vsak dan te iščem1 ................................................................ 67 Jeden Tag suche ich... .......................................................... 67 Félelem .................................................................................68 Strah3 ....................................................................................68 Angst .....................................................................................68 Halálra születtem .................................................................69 Rodila sem se za smrt1 ..........................................................69 Ich bin zum Sterben geboren ...............................................70 Novotel-panoráma ................................................................71 Panorama Novotel3 ...............................................................71 Novotel-Panorama ................................................................71 Menekülés ............................................................................ 72 Beg3 ....................................................................................... 72 Flucht .................................................................................... 72 A halálon túl ......................................................................... 73 Po smrti2 ............................................................................... 73 Nach dem Tod ...................................................................... 73 Csáktornyára vezető út ......................................................... 74 Pot v Čakovec1 ...................................................................... 75 Der Weg nach Csáktornya .................................................... 76

127

Ismét csönd ...........................................................................77 Spet tišina1 .............................................................................77 Wieder Stille ......................................................................... 78 Invokáció .............................................................................. 79 Invokacija3 ........................................................................... 79 Invokation ............................................................................80 Erósz – Thanatosz .................................................................81 Eros – Tanatos1 .................................................................... 82 Eros – Thanatos ................................................................... 83 Nem kell… ........................................................................... 84 Ni treba...3 ............................................................................ 84 Weg mit… ............................................................................ 85 Ha eljön… ............................................................................ 86 Če bo prišel ...2 ..................................................................... 86 Wenn es so weit ist … .......................................................... 86 Kölcsönkért vonatjeggyel .................................................... 87 S sposojeno vozovnico1 ........................................................88 Mit ausgeliehener Fahrkarte ................................................ 89 Szóhalál ............................................................................... 90 Smrt besede2 ........................................................................ 90 Worttod .................................................................................91 A zuhanás ............................................................................. 92 Padec3 ................................................................................... 93 Fallen .................................................................................... 94 Nyomtalanul ........................................................................ 95 Brez sledi3 ............................................................................. 95 Spurlos ................................................................................. 95 Visszatérés ............................................................................ 96 Vrnitev1 ................................................................................. 96 Zurückkehren ....................................................................... 97 Ars poetica ............................................................................ 98 Ars poetica1 .......................................................................... 98 Ars poetica ............................................................................ 99 Kiáltás ................................................................................ 100 Klic1 ..................................................................................... 101 Schrei ................................................................................. 102

Franci Just Trpeča poezija trpeče pesnice trpeče skupnosti ............. 104 Szenvedő közösség szenvedő költőjének szenvedő költészete ................................................................. 110 Leidende Poesie einer leidenden Dichterin in einer leidenden Gemeinschaft ......................................... 117 Szlovén fordítások / Slovenski prevodi / Übersetzungen ins

Slowenische A fordítók jelölése / Oznaka prevajalcev / Die Übersetzterinnen 1 Marjanca Mihelič 2 Zágorec-Csuka Judit 3 Maria Millas

128

Támogatók / Sponzorji / Gefördert von: Zavod za kulturo madžarske narosnosti, Lendava / Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva / Kulturinstitut für die Ungarische Minderheit, Lendva Zveza kulturnih društev, Lendava / Kultúregyesületek Községi Szövetsége, Lendva / Verband der Kulturvereine in der Gemeinde Lendva Zágorec-Csuka Judit: Új horizontok. Válogatott versek /

Novi horizonti. Izbor pesmi / Neue Horizonte. Ausgewählte Gedichte

Fordítások / Prevodi/ Übersetzungen: Marjanca Mihelič,

Maria Millas, Zágorec-Csuka Judit (szlovén / slovenski jezik / Slowenisch), Ruda Gábor (német / nemški jezik / Deutsch)

Recenzensek / Rrecenzenti / Rezensenten: Franci Just, Kiss Endre

Kiadó / Založba / Verlag: Muravidék Baráti Kör Kulturális

Egyesület, Pilisvörösvár, 2013 E-mail: muravidek@freemail.hu; www.muravidek.eu

Fotók / Fotografije / Fotos: Hagymás István A borítótervet Németh Csongor készítette Hagymás István

fényképfelvétele felhasználásával / Naslovnico je oblikoval Csongor Németh na podlagi fotografij Istvána Hagymása / Umschlagentwurf: Csongor Németh, unter Verwendung eines Fotos von István Hagymás

Nyomdai előkészítés / Priprava za tisk / Druckvorbereitung: Trajan Kft., Budapest

Nyomda / Tisk / Druckerei: Pannónia Nyomda Kft., Budapest ISBN 978-615-5026-24-9 ISBN 978-615-5026-25-6 (online)