1.

KÖ

LTŐ

K A

HA

ZÁ

ÉR

T Janus Pannonius: Pannónia dicsérete Pannónia dicsérete (1465 k.) Laus Pannoniae (1465) Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

(Ford: Berczeli Anzelm Károly)

Quae legerent omnes, quondam dabat Itala tellus, Nunc e Pannonia carmina missa legit.

Magna quidem nobis haec gloria; sed tibi maior,

Nobilis ingenio, patria facta, meo. Zrínyi Miklós: Az idő és hírnév Az idő és hírnév (1653) Nem irom pennával, Fekete téntával, De szablyám élivel, Ellenség vérivel, Az én örök hiremet.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.

2.

HÓ

DO

LA

T A

HÖ

LG

YE

KN

EK

Balassi Bálint: Hogy Juliára talála… az török "Gerekmez bu dünya sensiz"

nótájára

1 Ez világ sem kell már nékem Nálad nélkül, szép szerelmem, Ki állasz most énmellettem; Egészséggel, édes lelkem!

2 Én bús szívem vidámsága, Lelkem édes kívánsága, Te vagy minden boldogsága, Véled Isten áldomása.

3 Én drágalátos palotám, Jó illatú, piros rózsám, Gyönyörű szép kis violám, Élj sokáig, szép Juliám!

4 Feltámada napom fénye, Szemüldek fekete széne, Két szemem világos fénye, Élj, élj, életem reménye!

5 Szerelmedben meggyúlt szívem Csak tégedet óhajt lelkem, Én szívem, lelkem, szerelmem, Idvöz légy, én fejedelmem!

6 Juliámra hogy találék, Örömemben így köszenék, Térdet-fejet néki hajték, Kin ő csak elmosolyodék.

Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért.

3.

IDE

GE

N K

ÉZE

N A

HA

ZA

Bornemisza Péter: Siralmas énnéköm… Cantio optima

Nóta: Mindönök meghallják, és jól megtanulják ...

Siralmas énnéköm tetűled megváltom, Áldott Magyarország, tőled eltávoznom; Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Fölföldet bírják az kevély nímötök, Szerémségöt bírják az fene törökök. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök, Engöm környülvettek az pogán törökök. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az magyari urak, Kiízték közőlök az egy igaz Istent. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország, Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, Bornemisza Pétör az ő víg kedvében, Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

(1557?)

Gárdonyi Géza: Egri csillagok – részlet (A várvédők esküje) - Esküdjetek velem - mondotta Dobó. A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét. - Esküszöm az egy élő Istenre... - Esküszöm az egy élő Istenre - hangzott az ünnepi mormolás. - ...hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen! - Úgy segéljen! - zúgták egy hanggal.

4. B

ÚS

RO

MÁ

NC

OK

Kőmíves Kelemenné - népballada

Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy felépítenék félvéka ezüstér, Félvéka ezüstér, félvéka aranyér. Déva városához meg is megjelentek, Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek, Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.

Megint tanakodott tizenkét kőmíves, Falat megállítani, hogy lesz lehetséges, Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek, Egymás között szoros egyességet köttek: Kinek felesége legelőbb jő ide, Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe. Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát, Avval állítsuk meg magos Déva várát.

"Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom, Én uramhoz menni lenne akaratom! - Kőmíves Kelemen felesége mondja - Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba, Fogd bé a lovakot, állj is gyorsan elé, Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé. Mikor fele útját elutazták volna, Erős idő vala, záporesső hulla: "Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza. Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba, Az éjjel álmomba olyan álmot láttam, Kőmíves Kelemen udvarába jártam, Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva, Annak közepibe mély kút vala rakva, Az ő kicsi fia oda beléhulla. Az éjjeli álom nem telik ma jóra, Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!" "Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak se tiéd, a hintó se tiéd, Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb!"

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka – részletek

1. A vadász ül hosszu méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat. Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig, Alkonyattól vár szerencsejelt: Vár feszülten a nap áldoztáig, S ím a várt szerencse megjelent: Ah de nem vad, könnyü kis pillangó S szép sugár lány, röpteként csapongó.

2. Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia? Áll a ház még, bár fogy gazdasága S telt pohárnál űl az ősz maga. A sugár lány körben és a vendég; Lángszemében csábító varázs ég.

3. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; Hervadása líliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. A király jön s áll a puszta házban: Ők nyugosznak örökös hazában.

1833 októbere előtt

5.

ME

GÉ

RIN

T A

HA

LÁ

L Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az uton Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!

6. F

OR

RA

DA

LO

M É

S SZ

AB

AD

SÁG

HA

RC

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

(Pest, 1848. március) Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet… Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... � Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!”

S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)

7. T

ILT

AK

OZ

ÁS

ÉS

TETT

EK A

ZSA

RN

OK

SÁG

ELL

EN

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! � A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Arany János: A walesi bárdok - részlet

Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.

8.

KÖ

LTŐ

I SO

RSO

K

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január Ady Endre: Az Értől az Oceánig Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, Pocsolyás víz, sás, káka lakják. De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság, Ha száz átok fogja a vérem, Ha gátat túr föl ezer vakond, Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája: Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Oceánba.

9.

ÖR

ÖK

SZE

REL

EM

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember

Ady Endre: Őrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.

10. A

SZ

ER

ELE

M M

ET

AFO

RÁ

I Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert… Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!

(Pest, 1846. november 20. után.)

Petőfi Sándor: János vitéz - részlet

„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.

11

. NY

ÁR

I HŐ

SÉG

Petőfi Sándor: János vitéz - részlet Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte, De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Arany János: Toldi - részlet

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga; Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan, Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: Óriás szunyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíja ki. Válunál az ökrök szomjasan delelnek, Bőgölyök hadával háborúra kelnek: De felült Lackó a béresek nyakára, Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, Meddig a szem ellát puszta földön, égen; Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán, Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. Széles országútra messze, messze bámul, Mintha más mezőkre vágyna e határrul; Azt hinné az ember: élő tilalomfa, Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

12

. NY

UG

TA

LA

N É

JSZ

AK

ÁK

Petőfi Sándor: János vitéz - részlet Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját, Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját; A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette, Kolompolt a gulya... ő észre sem vette.

A falu messzire volt már háta megett, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utójára megállt s visszanézett, A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki, Hallotta volna őt nagyot sóhajtani; A levegőeget daruk hasították, Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában; Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.

Arany János: Toldi - részlet

Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében, De nem mert szemére szállni még sokáig, Szinte a pirosló hajnal hasadtáig. Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól, Jobban a nádasnak csörtető vadától, Félt az üldözőknek távoli zajától, De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

Hanem amidőn már szépen megpitymallott, És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott, Akkor lelopódzott a fiú fejére, Két szárnyát teríté annak két szemére; Aztán álommézet csókolt ajakára, Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára; Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

13

. A G

YE

RM

EK

I SZ

ÍV

Petőfi Sándor: Füstbement terv Egész uton � � hazafelé Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék... Röpűlt felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanúl... Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április.)

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.

14

. TÖ

RTÉ

NEL

MI L

EG

EN

DÁ

INK

Vérszerződés " Ameddig életünk tart, sőt utódaink életében is, mindig Álmos vezér utóda lesz a vezérünk. Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban. Ha valaki Álmos vezérhez hűtlen lenne, annak vére hulljon. Aki az utódok közül a Vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa!"

Arany János: Rege a csodaszarvasról - részletek

Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sírhanton, Bajnok ébred hősi lanton. Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék; Mint valamely véres hadra, Fegyverkeztek könnyü vadra. Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet –, Üldözik a szarvas-gímet.

Hős fiakból ketten-ketten, Két vezéré kétszer-ketten, Feje lőn mind egy-egy nemnek Száznyolc ágra ezek mennek. Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporaság lőn temérdek; A szigetben nem is fértek. Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökjét; – És azóta, hősök párja! Híretek száll szájrul szájra.

15

. AN

YÁ

K, F

IÚK

ÉS

MA

DA

RA

K

Petőfi Sándor: Anyám tyúkja

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád, Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol.

Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. �

Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba’... Anyám egyetlen jószága.

(Vác, 1848. február.)

Arany János: Mátyás anyja - részletek Szilágyi Örzsébet Levelét megirta; Szerelmes Könnyével Azt is telesirta.

Fiának A levél, Prága városába, Örömhírt Viszen a Szomorú fogságba:

„Gyermekem! Ne mozdulj Prága városából; Kiveszlek, Kiváltlak A nehéz rabságból.

Madarat Nem egyet, Százat is meglőnek: Híre sincs, Nyoma sincs A levélvivőnek.

Napestig Az erdőn Űzeti hiába: Éjfelen Kocognak Özvegy ablakába.

„Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló! Nála még A levél, Vagy ahhoz hasonló.

Piros a Pecsétje; Finom a hajtása: Oh áldott, Oh áldott A keze-irása!”

(1854)

16

. A H

AZ

ASZ

ER

ET K

ÖL

TŐ

I Radnóti Miklós: Nem tudhatom - részlet Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat…

Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz - részletek

Szeresd a hazát! Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.

Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak.

Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.

Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is… de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.

17

. A F

OL

YÓ

AR

CA

I Petőfi Sándor: A Tisza - részletek Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok, (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.

Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. �

Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi roszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.) Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

18

. CSA

LÁ

DI K

ÖR

BEN

Petőfi Sándor: Egy estém otthon Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer � Az isten áldja meg! Soká nem voltam otthon, Oly rég nem láta már, Úgy megvénült azóta � Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról, Amint nyelvünkre jött; Még a szinészetről is Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem” Most is nagy szálka még; Előitéletét az Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet Az a komédia!” Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szined. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit Mosolygva hallgatám; De ő makacs fej! föl nem Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon, nagyon örültem, Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra, Hogy költő-fia van; Előtte minden ilyes Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak Edénye kiürűlt, Én írogatni kezdtem, Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel Állott elő anyám; Felelnem kelle � hát az Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett Kérdezgetésinek; De nekem e kérdések Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám!

(Dunavecse, 1844. április.)

Arany János: Családi kör - részlet Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek, Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek: A gazdasszony épen az imént fejé meg; Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. Ballag egy cica is - bogarászni restel - Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel, Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen Egy iramodással a pitvarba terem.

19

. BÚ

CSÚ

ÉS

EG

YM

ÁSR

A T

ALÁ

LÁ

S

Petőfi Sándor: János vitéz - részlet

"Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!"

Most a boldogtalan mindent elbeszéle, Ráborúlt zokogó kedvese keblére, Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

"Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe."

"Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe."

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Petőfi Sándor: János vitéz - részletek

Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak játszik pirossága.

Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül Gyakran a tündérek szeméből könny gördül; Leszivárog a könny a föld mélységébe, És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

A tündérnemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz őkegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

Pest, 1844. november-december

20

. AN

YA

I SZE

RET

ET

József Attila: Altató Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét - aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, velealszik a zümmögés - aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik, - s mig szendereg a robogás - álmában csönget egy picit - aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább - aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik - aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, - aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. - Aludj el szépen, kis Balázs.

1935. február 2.

Petőfi Sándor: Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, emiatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fehérebb kenyérrel él fiad.

De semmi az! csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízü énnekem A fekete, mint máshol a fehér.

Szalkaszentmárton, 1845. (július 13-21. között)

21. A

LFÖ

LD

I TÁ

JAK

ON

Petőfi Sándor: Az alföld - részletek Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja.

Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. �

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sir is fölöttem.

(Pest, 1844. július.)

Arany János: Toldi - előhang

Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Rémlik, mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését, Hallanám dübörgő hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton, Nem terem ma párja hetedhét országon; Ha most feltámadna s eljőne közétek, Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek. Hárman sem birnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját; Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát, ,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘

A N

EM

ZET

ÉN

EK

EI

Kölcsey Ferenc: Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját e hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virul A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvák hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!

A

NE

MZE

T É

NE

KE

I

Vörösmarty Mihály: Szózat

Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar-. Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kívűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. Légy híve rendületlenűl Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kívűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.