JAROSLAV HAŠEK

A neuburgi idegenvezető (Fordította Hubik István)

A Duna-Neuburg névre hallgató sváb város idegen-vezetője, Jokli Klopter úr a maga magyarázattal egy-bekötött idegenvezetői szolgálatait ennyire taksálta:

- Négy márka, meg amit megeszik, megiszik az em-ber.

Ez utóbbi feltétel hallatára kellemetlen érzésem tá-madt. Jokli Klopter úrnak ugyanis még az emberi kövérséget illető bajor fogalmak szerint is abnormis pocakja volt.

Pedig a bajor mérce e tekintetben nem száll le a ki-lencvenkilós testsúly alá.

A turistának mindig megéri, ha előre megegyezik az idegenvezetővel.

- Azt hiszem, maga haspók - mondtam -, ha sová-nyabb volna...

Jokli úr elszomorodott.

- Hogy még ennél is soványabb legyek... - sóhajtott. - Úristen, látta volna boldogult apámat. Hát még a nagyapámat! Megevett egy egész sonkát, egy fazék káposztát, egy tál gombócot. Csak úgy csemege gya-nánt.

- Megtoldom három márkával - mondtam -, adok hét márkát egy napra.

- Herrgott - vágta rá Jokli úr az ismert német ele-ganciával. - Maga smucig ember, járja csak egyedül a várost. De ne kerüljön a szemem elé. Azt hiszi, uram, hogy Jokli Klopter kifosztja az idegeneket? Beéri egy-két liter sörrel, meg itt-ott egy kis csemegével.

Másodszor hallottam Jokli úr szájából a csemege szót, s a hideg futkározott a hátamon, de arra gon-doltam, hogy a turista okosan teszi, ha mennél ke-vesebb ellenséget szerez magának, főleg az ilyen tes-tesebb fajtából, így hát egymás tenyerébe csaptunk, Jokli úr zsebre vágta a négy márkát, s lenn a kocsmá-ban fizetett nekem egy korsó sört.

Szokása ez minden idegenvezetőnek a bajor város-okban. Az apró figyelmességek ébren tartják a barát-ságot, s aztán a cimbora kétszeresen kifacsarja belő-lünk az apró figyelmesség árát.

Neuburgba kevés turista látogat el. Lehet, hogy ludas ebben Jokli Klopter úr is, de általában kevés turista jár a Svábföldre. Neuburg környéke nemigen csábító. Minden kisváros, minden falu egyazon jellegű itt, a Svábföldön. S ha elvétve akadt valami régi várrom, helyreállították, és sörgyárat csináltak belőle. E tekin-tetben a bajorok roppant vállalkozó szelleműek. Ve-gyük példának okáért Genderkingent, Mertingent, Dürzlenkingent, Bersheimingent, Irgelsheimingent meg a többi -ingen-bingent, csupa egy kaptafára gyártott név, mint a sváb újságcímek. A társadalmi élet kimerül az egyes -ingenek közt dúló viszály-ban és a napirenden levő kocsmai verekedésekben. A helyzet Neuburg környékén a legvigasztalanabb. Szülőföldjének ily nehéz viszonyai közt nőtt fel Jokli Klopter úr...

Neuburg ősrégi város, és ez minden bajor városról elmondható. Ha útirajzot írnék, megírnám, hogy

Neuburgnak van két kapuja, így azonban csak any-nyit jegyzek meg, hogy az első nap estéjén az egyik kapun beléptem, másnap délután pedig a másikon kiléptem. Ez utóbbi Klopter úr lelkén szárad...

Neuburgnak vannak siralmas állapotban leledző vár-falai is. Valaha évszázadokkal ezelőtt a svédek lerom-bolták a falakat, és a jó neuburgiak azóta hozzá se nyúltak semmihez. Magyarázható ez azzal is, hogy Neuburg konzervatív képviselőt szokott választani.

Mint minden valamirevaló bajor városban, Neuburgban is megtalálható az ónémet stílusban épült városháza. A városháza bejáratához magas lép-csőfokok vezetnek fel. Ez minden, amit Jokli Klopter úr erről mondani tudott. A Duna itt két ágra szakad. Még az ilyen kicsiségre is felhívta a figyelmemet Jokli úr. Amikor pedig a hídon mentünk át, Jokli úr kije-lentette, hogy ez a híd fahíd.

A hídfőn sisakos katona állt.

Hogy mi célból állt ott, Jokli úr nem tudta, de való-színűleg magának a katonának sem volt erről sejtel-me.

Mikor átértünk a túlsó oldalra, Jokli úr kijelentette, hogy itt véget ér a híd. De azt hiszi tán valaki, hogy a városházán meg a fahídon kívül semmi másra nem hívta fel a figyelmemet? Ugyan! A városháza meg a hídfő közt öt sörház és nyolc kocsma található... Az utolsó kocsmán túl van a kapu, azon át hagytam el a várost, amelyben a Svábföld és környéke levéltárát őrzik, s ahol Jokli Klopter úr él, akit a legmelegebben ajánlok minden turista figyelmébe...

Miután kiléptünk a vendéglőből, ahol éjszakáztam, és átmentünk a hídon, Jokli úr így szólt:

- Most megmutatom magának a Hajó vendéglőt.

A szóban forgó intézmény kívülről egyáltalán nem hatott csábítón.

- Be kell mennünk - mondta Jokli úr -, várnunk kell itt egy emberre.

A nyájas hang alapján nem kételkedtem benne, hogy az idegenvezető kamatostul le akarja inni, amivel megvendégelt, annak jeléül, hogy a szerződésünk ér-vényes, és az a bizonyos kilátásba helyezett várakozás csupán ürügy, hogy foganatba tétessék a szerződés záradéka: „Amit megeszik és megiszik az ember”.

Rendeltem sört. Jokli úr hörpintett egy nagyot, és beszélni kezdett:

- Várok egy senkiházira. Közönséges Schweinskerli, afféle Schweinsbübli az illető. - Mondott még né-hány nevet, melyek mindegyikében szerepelt a bá-jos „Schwein” előtag, újra húzott egy nagyot a kor-sóból, és folytatta: - Uram, annak az embernek sok van a rovásán. De csak jöjjön meg, majd számo-lunk! Uram, az az ember dürzlenkingeni, én pe-dig bersheimingeni vagyok. Mi bersheimingeniek „roh, awer gutmütisch” vagyunk, de valahány dürzlenkingeni, az egytől egyig csak „roh”, és a jó-indulatnak nyoma sincs bennük. Dürzlenkingenben mindenki piszok fráter és Schweinsbübli.

- Schweinskerli - jegyeztem meg, hogy én is mond-jak valamit.

- Úgy van, Schweinskerli - helyeselt Jokli úr -, és a legnagyobb Schweinskerli Johannes Bewign.

Kiürítette a korsót, és rendelt másikat.

- Mi - folytatta indulatosan -, mi bersheimingeniek sose szívelhettük egymást a dürzlenkingeni csirkefo-gókkal. Tetszik tudni, nálunk minden faluban más-képp beszélnek, de a dürzlenkingeniek kiejtése annyi-ra siralmas, hogy egyszerűen nem értik meg, amit mi, bersheimingeniek mondunk. Apám bersheimingeni pa’a’ volt, s Johannes, a disznó fráter, mindig röhö-gött rajtam, mondván, hogy nem érti, mi az a pa’a’...

- Engedelmet, Jokli úr, voltaképpen mi az a pa’a’?

- A pa’a’, az pa’a’, uram. Hogyan mondjam meg magá-nak jobban németül?

(Máig sem tudom, mi az a „pa’a’ „, Jokli úr szerint tehát Schweinsbübli vagyok.)

- Tudja, uram, hogy az a semmirekellő Johannes azért jött Neuburgba, hogy konkurráljon velem, és azt hí-reszteli rólam, hogy részeges vagyok? Mondhatom, gyönyörű idegenvezető Johannes Bewign. Mihelyt megkaparint egy turistát, berúg a turista úrral együtt. A bestia! Azért várunk itt rá, és én majd a szemébe vágom: Látod, Schweinsbübli, nem tettél tönkre, kü-lönb turista urakat kísérgetek, mint te... te nyomorult dürzlenkingeni! S ha netán itt hiába várunk rá, biz-tosan megtaláljuk a Burgsheim sörházban; ha pedig ott se lesz, akkor egész biztosan a Nagypipában iszik, ha nem, akkor a városháza környéki kocsmák vagy a váralji sörházak valamelyikében, de ha még ott se találnánk rá, elnézünk az Utolsó Kapu vendéglőbe.

- No és, Jokli úr, ha ott se lesz?

Az én jeles idegenvezetőm öklével indulatosan az asztalra csapott:

- Akkor elmegyünk utána Dürzlenkingenbe!

Lám, ugye, milyen kellemes ember ez a Jokli úr.

Megbecsülhetetlen idegenvezető! Minden apróság-ról tudott. Mindenre felhívta a figyelmemet. Magya-rázott. Egy szűk utcán ballagtunk. A sarkot elhagyva Jokli úr megállt egy ódon épület előtt.

- Tavaly itt leszúrtak egy weidingi mészárost - muta-tott komoran az épületre. - Ez a Burgsheim sörház.

- No és ki szúrta le, Jokli úr?- A dürzlenkingeniek, uram. Itt szoktak tanyázni. Le-

het, hogy itt lesz a versenytársam, Johannes Bewign. Menjen előre.

Letelepedtünk egy asztalhoz, s Jokli úr szakértő szemmel végigmustrálta a homályos szögletet, ahol néhány óriás termetű férfi vitatkozott.

- Nincs köztük - mondta Jokli úr csalódottan. - Azok ott jobbra ketten a Regensburgi utcában laknak, amaz a kettő balra az Augsburgi úton. Elvitatkoznak így még vagy egy óra hosszat, mielőtt ölre mennek. Ebben semmi érdekes nincs. Kár, hogy nincs itt sen-

ki a Frigyes térről meg a Pfalzi utcából, azok aztán tudnak verekedni, a külvárosiakról, a lesheimiekről meg a heiniekről nem is beszélve.

Jokli úr sercintett egyet.

- Ezek - mondta csüggedten - azt se tudják, mi a kés. Kapnák csak el őket egyszer a dürzlenkingeniek! A weidingi mészárosnak, akit említettem, betyárosan kilyuggatták a kabátját. Velem ez nem történne meg. Kár, hogy nincs itt Johannes Bewign. De megkeres-sük őt, uram, és ha egyet szól, elrántjuk a nótáját.

Amint látjuk, Jokli úr sosem viselkedik kimérten az idegenek iránt, mint számos idegenvezető, akik a vá-rosnézés során mindent lóhalálában intéznek el, csak hogy mielőbb levessék a kíséret gondját.Neuburg tehát ősrégi város. Van sok ódon háza, és a szép erkélyes, kúpcserepes házak közé tartozik az az épület is, amelyben a Nagypipa vendéglőt találjuk. A vendéglőben ott a felirat: „Kéretik azonnal fizetni”. Nyomasztóan félhomályos, komor helyiség, rozzant, boltíves mennyezet, félő, hogy rászakad a vendégek-re. Ez okból alátámasztották két faoszloppal. Egy el-szánt bersheimingeni Sámson a támoszlopok kirán-tásával megölhetne itt egész sereg dürzlenkingenit. Jokli úrnak támadtak ilyen bibliai ötletei.

- Ha túlerőben volnának velem szemben - mondta a szemöldökét összevonva -, tudom, mit tennék. Azt, amit Sámson tett.

Johannes Bewign úr nem volt a Nagypipában. Mivel nem győztük kivárni, mentünk tovább.- Most elmegyünk a kolostori sörházba - mondta nyomatékosan Jokli úr. - A kolostori sörház arról ne-vezetes...

Städtereise – Neuburg - Altmühltal - Naturpark

Aha, gondoltam magamban, most kezdődik az unal-mas magyarázat à la: „Az épület a tizenhatodik szá-zadból származik” stb.

- Evett már Neuburgban májas hurkát? - zavart meg gondolataimban Jokli úr.

- Ettem az este a vendéglőben, ahol háltam.

- Akkor tulajdonképpen májas hurkát nem evett. A kolostori sörház arról nevezetes, hogy az itteni fe-rences atyák olyan finom májas hurkát készítenek, hogy a csodatevő Szent Heliodoruson kívül, aki az egész Svábföldről ide vonzza a zarándokokat, a májas hurka az, ami miatt tömegével jönnek a búcsújárók egészen Felső-Pfalzból. Olykor két processzió össze-rúgja a patkót a sörházban. S tudja, mit tesznek ilyen esetben a ferences atyák? Megtagadják a májas hur-kát mind a két társaságtól. Rögtön helyreáll a béke.

(A beszélgetés folytatása már a kolostori sörházban.)

- S min vesznek össze, Jokli úr?

- Szent Heliodorus képén, uram. Minden processzió elsőnek szeretné végigcsókolni a képet, hogy előbb ihasson, és ehesse a májas hurkát, mert nincs ennél különb csemege.Jokli úr elfogyasztott e csemegéből kétfontnyit. Egy-általán szerencsés kis fogadó volt ez. Megtudtuk, hogy Jokli úr konkurrense, Johannes, fél órának előt-te távozott holmi turistafélével, valahová a váraljai sörházak felé mentek, és állítólag Johannes érdeklő-dött Jokli úr felől...- Ó, a nyomorult - mondta patetikusan Jokli úr. - Te-hát mégis sikerült felhajszolnia valami sehonnai tu-ristát. Nem számít, megyünk utánuk a váraljára. A jelek szerint félnek tőlünk.

Jokli úr egyre bizalmasabb lett hozzám.

- Azt a bizonyos turistát majd maga veszi kezelésbe - mondta.

Mondta pedig ezt olyan elszánt hangon, hogy ezt csak így lehetett érteni: „Aki nincs velem, az ellenem van”.

Nos, mentünk a vár felé.

Öt sörgyárat ragasztottak a várfalhoz. Úgy bújnak meg a tövében, mint a csirkék a kotlós szárnya alatt. A neuburgiak a vár oltalmába helyezték, ami szá-mukra a legbecsesebb.

A harmincéves háború idején egy svéd csapat elju-tott a vár alá, és bevette az első serfőzdét. A győz-tesek szégyenletes módon berúgtak. Mikor ezt látta a várőrség, kitört, de el kellett vonulnia a második serfőzde mellett. Mi tagadás, a helyőrség nem tudott ellenállni a csábításnak, és némi fontolgatás után a vitézek arra a következtetésre jutottak: ha ők nem isz-szák meg a készleteket, megisszák a svéd zsoldosok, így hát a svédek helyett a második serfőzde teli hor-dóinak rontottak neki. Győztek. Kiürítették a hordó-kat. Közben a svédek észbe kaptak, és támadást in-téztek a második serfőzde ellen. Megszállva találták. Továbbvonultak a harmadikhoz, és itt még jobban lerészegedtek, mint az elsőben. Nyakló nélkül ittak. Időközben a helyőrség a második serfőzdében össze-szedte magát, és felvonult a harmadik serfőzdéhez, hogy megvédelmezze. Azonban elkésett. Csupán a hortyogó svédeket meg az üres hordókat találta. A vitézek az üres hordók látványától annyira dühbe gurultak, hogy a svédeket egytől egyig lemészárol-ták. S ez az a bizonyos neuburgi győzelem, amelyről a várkapu sgrafittója alatt olvasható felirat beszél.

- Megérdemelték a sorsukat - mondta komolyan Jokli úr a sgrafitto alatt megállva. - Általában igen sok kárt tettek itt akkoriban a svédek. A Svábföldön, könyvek tanúsítják, a harmincéves háború előtt sokkal több sörgyár volt, mint amennyi most van.

Ez idő szerint, írd és mondd, mindössze öt van belő-lük a vár alatt.

E történelmi nevezetességű helyiségek egyi-kében sem bukkant rá Jokli úr a maga idegen-vezető konkurrensére, se én a magam turista konkurrensemre.

- Fő, hogy az ember senkitől se hagyja magát megkö-zelíteni - oktatott Jokli úr az utolsó sörházból csaló-dottan kilépve. - Felkapom a korsót, odavágom, fel-kapom a széket, odavágom, letöröm az asztallábat, odavágom. Így a leghelyesebb.

- Nemigen bízom már benne, hogy ott kapjuk a csir-kefogókat az Utolsó Kapuban - mondta Jokli úr, mi-alatt a vár menti szűk utcán a kapu felé tartottunk.

- Csak nem a bolondját járatják velünk?

Sose adjuk fel a reményt! Ott találtuk mi bizony a keresetteket az Utolsó Kapu vendéglőben. A turista konkurrensem félénken nézegetett körül. Johannes úr kihívón.

Letelepedtünk szemben velük.Az idegen turista és Johannes úr még bensőségeseb-ben összeforrottak. Tegeződtek. Hallottam, amint Johannes úr fennhangon biztatja a félénk turistát:

- Te odamész ahhoz az idegenhez, és lekensz neki egy nagyot, a többit Joklival majd elintézem én.

Abban a pillanatban megdördült Jokli úr hangja:

- Minden dürzlenkingeni Schweinskerli!

- Minden bersheimingeni pedig Schweinsbübli! - or-dított fel Johannes úr.

Aztán repült Jokli úr korsója, de egyidejűleg repült Johannes úr korsója is. Pillanatokon belül kitört az általános csetepaté, mert üldögélt ott jó néhány lesheimi és heini, akik éltek a kedvező alkalommal, hogy beverhessék egymás fejét.

A fokozódó zűrzavarban kiosontam, és az ajtó előtt összetalálkoztam turista konkurrensemmel.

- Végighajkurásztunk maguk miatt minden sörházat és kocsmát - mondta a konkurrensem. - Johannes mesélte, hogy van valami elszámolnivalója Joklival, mert hogy az konkurrál vele.

Kiléptünk Neuburg kapuján.

- Kellemes kisváros - mondta lelkendezve a konkurrensem, a turista. - Nálunk Württembergben minden olyan unalmas...

Lám! Ilyenek a németek, és ilyenek a duna-neuburgi idegenvezetők...