Cherubion Fantasy Exkluzív 40.

John Caldwell

KÁOSZ DRÉNIÁBAN

fantasy regény

Chaos in Drenland

1

by John CaldwellCopyright © Nemes István, 2000

Hungarian Editin © Cherubion Kft., 2000All rights reserved!

Sorozatszerkeszt : Nemes Istvánő

A borítón látható festménytés a borítókeretet

Szendrei Tiborkészítette

Bels illusztrációk:őSzendrei Tibor

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 9346 01 2ISSN 1217-6893

Felel s kiadó:őNemes István és Nemes Judit ügyvezet igazgatókő

M szaki szerkeszt : Bihonné Király Editű őSzedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászattöbb mint négy évszázados hagyományait rző ő

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkájaFelel s vezet : György Géza vezérigazgatóő ő

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 819.49.01Készült 2000-ben

Colin J. Fayardnak,aki „A Törvény Szava" c. kisregényével

megadta az alaphangot Dréniához,s aki e m írása közben számtalan tanáccsal,ű

javaslattal és észrevétellel segítette munkámat.

ValamintRobert Knightnak, Allen Newmannek,

Benjamin Rascalnak, Donald P. Campbellnek,Eric Muldoomnak, William McGregornak

és mindazoknak, akik részt vállaltak abban,hogy a Káosz Világa

folyamatosan táguljon és színesedjen.

No és perszeazoknak a remek együtteseknek,

akik nordikus black metal zenéjükkele m írása közbenű

„drén hangulatban" tartottak:Opera IX, Nocturnal Mortum, Misteltein,

Limbonic Art, Tulus, Covenant (The Kovenant),Dimmu Borgir, Mystic Circle, Bal-Sagoth,

Twilight Opera, Diabolical Masquarade,Throne of Chaos... és a többiek.

És végezetül de nem utolsósorbanGabriel Wolfnak és az Infra Blacknek,bízva abban, hogy még idén elkészül

a Drén szimfónia

El zményekő

Skandar Graun, a Káosz istenének félvér ork harcos-papja ifjúkora óta arra várt, hogy bosszút állhasson azon a varázslón, aki megölte szüleit, s aki éveken át rá is vadászott. Amikor egy véletlen folytán hírétő

veszi, hogy ez a varázsló, Peltár Lendoron él,

3

kincseket ígérve rávesz egy válogatott kalandorcsapatot, hogy hajózzanak az északi szigetre. Mint kiderül, Peltár egy rég elveszett, legendás varázslat után kutat Lendoron, melynek neve: a Káosz Szava. Miközben társai sorra elhullnak mell le, a félork megszerzi a Káosz Szavát, s bosszútő állhatna a gy lölt varázslón, ám az utolsó pillanatbanű megkegyelmez neki: nem érzi értelmét a további gyilkolásnak. A Káosz Szavával a fejében indul, hogy elhagyja a szigetet, ám rossz sorsa Verghaustnak, a manók istenének karmai közé vezérli. Skandar Graun halálosan megsérti az smanót, és épphogyő megmenekül. Istene azonban nem hagyja pihenni. Yvorl, az Egyszem elrepíti a Limbóra, az Entrópiaű Létsíkjára, azzal a feladattal, hogy találja meg és szerezze meg a Káosz Szívét, a világ talán leghatalmasabb varázsszerét, mely valahol ott van elrejtve. Ezen a különös létsíkon a félork új társakra lel; és új ellenségekre is. Miközben sorra szerzik meg a Káosz Szívéhez vezet ajtó kulcsait, a végzet újraő és újra lecsap rájuk, és a társaság két táborra szakad. Miközben egymást gyilkolják, ket iső vadásszák. Végül megszerzik a Káosz Szívét, és menekülni próbálnak... Ám csapdába sétálnak, mely visszarepíti t éső megmaradt társait a saját létsíkukra, a Rend istenének várába, Yennon Szigetére. Itt az egyik társa, egy fekete boszorkány meglóg a Káosz Szívével, a többiek viszont ott ragadnak. A sarokba szorított félork megöl egy magas rangú varázslót, s ezzel megpecsételi sorsát. Elfogják, börtönbe vetik, és hónapokon át kínozzák. Lendori Peltár talál rá, és szabadítja ki. Besorozza t a Rend seregébe, abba aő hadjáratba, melynek célja a Káosz Szívének visszaszerzése. A nevezetes varázsszer Gerondarba került, az orkok uralta kontinensre, méghozzá Groomarba, Groomsnak, az orkok istenének várába. Skandar Graunnak eleinte akadnak nehézségei, de már épp belelendülne, amikor a hadjáratot elárulják, s a Káosz hívei legyilkolják a Rend katonáit. A félork

épphogy menteni tudja a b rét, s külön fájdalom,ő hogy az áruló az egykori cimborája, Ywerd volt.ő Ezt követ en Skandar Graun és alkalmi társa,ő Csöcsös Hilgar, az óriásn a Gerondar északi és déliő részét elválasztó Vashegységben bujkálnak, és nem tudják, mi történik a nagyvilágban. Azonban felt nikű még egy túlél az elárult seregb l, s k hármanő ő ő elindulnak, hogy megbosszulják társaikat. Hamarosan kiderül, hogy a Rend hadjáratát a Káosz hívei vették át, s hatalmas seregek vonulnak Groomar alá, hogy földig rombolják a várat, s kő szerezzék meg a Káosz Szívét. A félork és társai belekeverednek az ostromba, s úgy hozza a sors, hogy és Hilgar élve megússzák még azt is, hogyő magával Groomssal „pofozkodnak". Aztán Ywerdr l kiderül, hogy bár áruló, mindezt jóő ügy érdekében tette. Bebörtönzött apja kiszabadítására van szüksége a Káosz Szívére, amelyet egy titokzatos barátja révén ismét sikerült megszereznie. Ezt követ en Skandar Graun, Ywerdő és Csöcsös Hilgar visszajutnak Yennon Szigetére, s ott kiderül, hogy az apa, akit meg kell menteni, nem más, mint maga a Rend istene, Feketebotos Mark'yhennon. Ám a szertartásba hiba csúszik, s az isten helyett egy több ezer éve bebörtönzött hatalmat, a mhyorit sikerül elszabadítaniuk. A mhyori a világ slakó gázlényeinek egységes szelleme,ő amely kitör a „palackból", és még Yennon Szigetének leghatalmasabb varázslói sem képesek megfékezni. Azonban Skandar Graun a Káosz Szavával meggyengíti az egyre növekv lényt, amely végülő Csöcsös Hilgar éppen megszületett gyermekének testébe menekül. Az óriásn csupán úgy tudjaő elpusztítani, hogy megfojtja saját (és Skandar Graun) gyermekét. A mhyorit legy zték, ám a félorkő megtébolyodik. A Rend istene végül kiszabadul mágikus tömlöcéb l, s azzal jutalmazza Skandar őGraunt, hogy a rettenetes események emlékét elzárja a tudatában, s visszajuttatja oda, ahová vágyakozik: Kirovangba, a trialcori kisvárosba,

5

ahonnan egykor a kalandjára indul. Skandar Graun hat éven át éli egy ork gazember semmitmondó életét. A városka egyik fogadójában ork szajhákat futtat, s miközben egyfolytában részeg, néha-néha elkísér egy-egy gyanútlan utazót a Rontás Erdejébe, hogy aztán orvul megölje és kirabolja. Ám békés életét feldúlja egy különös gilf varázslónő érkezése, aki mindenkit ellene hangol, s magára haragítja t. a Fényhozó, akinek az a rendeltetése,ő Ő hogy elintézze a múlt egy pusztító kí-sértetét; egy önmagától mozgó páncélt. A varázslón manipulációiő révén felszakad az a gát, amely elzárta Skandar Graun iszonyatos emlékeit, s a félork csaknem összeroskad. Ett l függetlenül elintézi az t üldöző ő ő páncélt, s annak révén a városka urává lépteti elő magát. Gondtalan életét azonban régi nagy szerelme, Lucinda töri meg. A félork n azért érkezikő Kirovangba, hogy rávegye Skandar Graunt egy kis kincsvadászatra. Vissza akarnak térni Lendorra, hogy megszerezzék közös barátjuknak, a néha Karaidusnakaz elásott kincsét. Útközben azonban belekeverednek a drének hódító hadjáratába, s azon belül is a Vigorard-család bels viszá-lyába. A háromő drén fivér egy segítségért cserébe testvérévé fogadja Skandar Graunt, és nem is gondolják, ezzel mekkora hibát követnek el. A félork végül eljut Lendorra, és ott elpusztítja a manóisten evilági megtestesülését. Megszerzi a kincset, és Lucindával békés egyetértésben indulnak, hogy megalapozzák közös életüket... Ám eközben három botcsinálta varázstudó véletlenül feléleszti a drének ezer éve halott máguskirályát, Kargil Yhront, és ez komor események láncolatát idézi el .ő A drének hadjárata folytatódik, és északról Zhíliát ostromolják; míg dél fel l dirwani nomádok törnek ráő a fél kontinensnyi országra. Skandar Graun és Lucinda útja épp e háború dúlta birodalmon keresztül vezet. k békésebb vidékre szeretnének jutni, ám aŐ háború hullámai átsöpörnek a fejük fölött. Lucinda

csaknem fagyhalált hal, és Skandar Graun egy varázsitalt er ltet a torkába, melyt l segítségető ő remél. Ezt követ en Lucy megváltozik, orvul leütiő kedvesét, és a kinccsel együtt meglép. Skandar Graun dühösen üldöz be veszi. Khumbarbanő csatlakozik hozzá az ifjú és játékos Alek Gavaj, aki kizsarolja, hogy társaként vele tarthasson. k ketten,Ő Lucyt követve, feljutnak egy hajóra, mely Tzanthamor Szigetére, az „Él halottak országába"ő tart. Nem gyanítják, hogy egy olyan játszmába csöppennek bele, melynek szerepl i egyt l-egyikő ő körmönfont, fondorlatos figurák, s valamennyiük célja titokzatos. Ez a csapat fenekestül felforgatja Tzanthamort, és kiszabadítják az ott fogva tartott sárkánysereget, a Káosz Sárkányait. És eközben történik még valami... Id közben a drén király utód nélkül hal meg, s a deő Vigorard-fivérek kaparintják meg a trónt. Ám a két fiatalabb testvér életét veszti a harcok kezdetén, s nem sokkal kés bb a király, Zmed de Vigorard sorsaő is beteljesül. Mint a sorban következ „testvér", Skandar Graunő lesz Drénia királya... azé az országé, mely évezredek óta gondosan vigyázza az si vért, és megveti,ő gy löli a korcsokat...ű És úgy hírlik, Kargil Yhron, az si máguskirály iső elindult, hogy visszaszerezze trónját...

* * *

A regény végén, a könyv 483. oldalán megtalálható az eddigiKáosz-regények kronológiája és rövid ismertetése.

A Hét Veszedelem

A hatalmas ezüstsárkány fújtatva, érdesen szuszogva

7

nyo- mult közelebb a t zhöz. Olyan nehézkesenű mozgott, mintha utolsó erejét emésztené. Roppant testét alig bírta, szinte vonszolta magát; kopott karmai hangosan csikorogtak, hasa neszezve súrolta a k padlót. Tányérnyi szeme vörösen parázslott, ső ahogy visszatükrözte a lángok táncát, szem-golyója megolvadni látszott. Orrlikai kitágultak, és megre- megtek; kékesfekete g zfoszlányok áramlottak elő ő mély- ükr l. A lángok elhajlottak, és még az eddiginélő is vadabb táncba kezdtek. – Dréniának befellegzett – szólalt meg a sárkány mogorva, tompa hangon, s szavainak visszhangjai lavinaként morajlottak körbe a hatalmas barlang falain. – Korcs király ül a trónon... vagy az a másik, ki a múlt homályából kúszott el , oly mindegy immár.ő Leger sebb bástyája d l meg Törvénynek éső ő Rendnek; rongyos cafatait máris tépázza a Káosz viharos szele. A t z túloldalán suhogás hallatszott, ahogy aű kecses fehér n sténysárkány meglebbentetteő szárnyait, így terelve el az orrlikait csiklandozó füstöt és a pernyét. – De még itt vagyunk, Jilocas'theyn – jelentette ki a n s-tény érdes, energikus hangon. is a sárkányokő Ő si nyelvét beszélte, akárcsak ezüstpikkelyes társa. –ő

Tennünk kell a kötelességünket, amire felesküdtünk. Nem engedjük, hogy ez a vihar elsodorja évszázados er feszítéseinket.ő – Indíttatásodat és elképzelésedet, Lyasthé Mehriall, meg-osztod velünk? – morajlott az ezüstsárkány. A fehér n stény felemelte keskeny, tüskeszarvaső fejét. – A helyzetem egyszer : védem a királyt. Legjobbű tudásom szerint. A baljáról hangos kuncogás hallatszott. Gunyoros, szkeptikus, idegesít kuncogás.ő A férfi, aki kiadta e hangokat, eddig a háttérbe húzódva a durva k falnak támaszkodott, ám mostő el sétált a t z fényébe. Magas, nyúlánk, keskenyő ű derekú, széles vállú, ruganyos mozgású férfi volt.

Nem lehetett túlságosan izmosnak nevezni, legalábbis els pillantásra nem úgy t nt, hogyő ű félelmetes izmok dagadoznak b rzubbonya éső éjfekete köpenye alatt, ám sejteni lehetett, hogy er ső és acélos, akár a legjobban edzett késpenge. Harminc évesnél nem t nt többnek. Rövidre nyírtű haja fe-kete volt, mint ahogy ugyanilyen sötéten derengett vékony bajsza és gondosan ápolt, csöppnyi kecskeszakálla is. Hosszúkás feje, keskeny álla, határozott, karakteres orra, vékony ajkai és kiugró pofacsontjai er s, energikus egyéniséget sejttettek.ő Jégkék szeme hideget sugárzott. Most, ahogy el lépett, egy pillanatra sem hagytaő abba az idegesít kuncogást.ő – Véded a királyt? – vetette oda a fehérsárkánynak fleg-mán. – De vajon melyiket? is az si sárkánynyelvet használta. A hörg ,Ő ő ő vaskos to-rokhangok furcsán, szinte nevetségesen er tlenül csengtek a keskeny emberi torokból.ő – Drénia törvényes királyát védem – felelte élesen a sár-kányn .ő – A korcs királyt véded? Skandar Graunt? A félork mocs-kot? A családtalan fattyút? Azt a királyt, akinek trónra kerülése megcsúfolása és kifigurázása mindazon tradícióknak és szabályoknak, amelyet a drén nemzet évezredek óta tiszteletben tart? – Drénia törvényes királyát védem – ismételte keményen a n stény.ő A jégkék szem férfi hosszan és gúnyosan nevetett.ű – Védd csak! – mondta aztán, és hirtelen elkomorodott. – De mi lesz akkor, amikor Kargil Yhron visszatér? A n stény ingerülten megrázta hatalmas fejét, éső ahogy horkantott, felkavarta maga el tt a lángokat.ő – Teszem a dolgom – felelte. – Hitem, kötelességem ésbelátásom szerint. – Óóóó! – gúnyolódott a férfi. – Nincs is annál fennköltebb és nemesebb, mint mikor Lyasthé Mehriall teszi a dolgát! A Törvény Védelmez jeő (1) védelmezi a

9

törvényt!

1) Lyasthé Mehriall — a sárkányok nyelvén: „Aki a Törvényt Védelmezi".

A n sténysárkány karmai megcsikordultak aő k padlón. ő – Mit akarsz ezzel mondani?! – sziszegte ellenségesen. – Semmi olyat, amit ne tudnál te magadtól is, kedvesem –vetette oda a férfi. Aztán legyintett, mint aki fölöslegesnek érez minden további magyarázatot. Végül mégsem állta meg, hogy oda ne vesse: – Álszent szuka vagy, ennyi az egész! A fehérsárkány felhorkantott, és jobb mellső cölöplábát el re csúsztatta, mintha fel akarná rúgniő vagy el akarná taposni ezt a pondrót, aki sértegetni merészeli. De aztán visszafogta magát. Homlokát ráncolva, zord képpel meredt maga elé, és nem szólt semmit. A férfi azonban egyre harsányabb lett. – Lyasthé Mehriall, aki a törvényt védelmezi! – nevetett. – És Lyasthé Mehriall, aki eközben törvénytelen üzelmeket támogat! – Nem kérek a gyermeteg gúnyolódásodból, Kherthyo-mehr! – sziszegte a n stényő felháborodottan. – Én tudom, mit miért teszek! Cselekedeteim mélyebben gyökereznek, mint azt te meglátni valaha is képes leszel! – N stény! – gúnyolódott a férfi. – Lebecsülsző engem, kit te magad is „Ravasz Harcos"-nak hívsz! Mily önhittség! Mily következetlenség! – Sohasem érthetsz meg engem, sajnálatra méltó hím! – Látom, amit látok! Véded a királyt! És ugyanakkor támogatod és biztatod azokat, akik a vesztére törnek! És amikor a vesztére törnek a te támogatottjaid... te vagy az, aki szembeszegülsz velük, és megvéded t lük azt a korcsot! Hogy aztánő újabb gyilkosokat biztass fel ellene! A n stény dühösen fújtatott.ő – Mindez magától értet d – szögezte le. – Te azértő ő

nem értheted, mert már réges-rég emberként gondolkodsz, nem sárkányként! Elkorcsosult a tested és az agyad is! – Még mindig jobb, mintha a lelkem korcsosult volna el! A n stény dühösen toppantott, ám miel ttő ő visszavághatott volna, az ezüstsárkány rájuk mordult. – Az oktalan szavakból elég. Nem egymást marni gy ltünk össze. Megbirkózni jöttünk a jövű ő kísérteteivel és a múlt árnyaival. A fehér n stény g gösen felvetette a fejét, és nemő ő nézett sem az ezüstsárkányra, sem az éjköpenyes emberre. – Én készen állok – vetette oda a férfi hetykén. – Alkossuk meg hát a Kört! Az ezüstsárkány horkantott. - Megkérhetnélek, ó dics Kherthyomehr...ő – Tudom, tudom – biccentett a férfi enyhe szarkazmussal. – Azt akarod, mutassam eredeti formámat! Tiszteljem meg e gesztussal seinkő szellemét. Az ezüstsárkány morózusan pislogott. – El kell ezt, minden alkalommal, játszanunk, tiszteletlen Kherthyomehr? – morogta rosszkedv en.ű – Szükséges neked állandóan gúnyt znödű tradícióinkból? A férfi vállat vont. Aztán további szavak nélkül oldalra lé-pett. A körvonalai megremegtek, s változni kezdett. Pár másodperc alatt teljesen átváltozott. Ahol nem sokkal ezel tt ember állt, most kékes-őszürkén dereng jégsárkány bontogatta áttetsző ő szárnyait. A fehér n stény még mindig nem nézett feléje.ő A jégsárkány el renyújtotta karcsú nyakát, éső megmelen-gette hosszúkás lófejét a t z melegében.ű Aztán mély lélegzetet vett, és beszívta bal orrlikán a lángokat. A t z egy szemvillanás alatt elt nt a barlangű ű közepér l. Csupán az emléke maradt. Meg az üszköső fadarabok. – Lángot adok – sziszegte Kherthyomehr

11

szertartásosan, és kifújta a tüzet a jobb orrlikán. A lángok sárgásan, vörösen, fehéren kavarogtak a padló fölött. Beburkolták az si rajzolatokat, amiket aő sárkányok közrefogtak. – Elfogadom az adott lángot – sziszegte a fehér n stény ünnepélyes lassúsággal, és úgy szívta be aő lángot, hogy még mindig nem fordította oda a fejét. Hosszú pillanatokon át néma dermedtség költözött a bar-langba; vihar el tti csend ereszkedett a háromő sárkányra. H vös szélroham söpört végig a falakű mentén. – Lényem eggyé vált a lánggal – suttogta a n stényő átszel-lemülten, és kifújta a lángokat. Az ezüstsárkány szuszogva csapott le rájuk. – Enyém a láng immár – mormolta Jilocas'theyn, s szemét behunyva ezúttal szívta be a lángokat.ő Sokáig nem szólt semmit. Aztán mégis. – Verdesnek, érzem, az sök szellemei.ő A barlangban felkavarodott a leveg . Szállt aő pernye és megs r södött a füst.ű ű Aztán az ezüstsárkány kifújta a lángot. – Légyen a Kör teljes! – morajlotta. – Idézzünk múltat s jö-v t!ő – Idézzünk! – felelte egyszerre a másik két sárkány. A visszhangok tompán ismételték utánuk: – Idézzünk! Idézzünk! És e pillanatban az egész barlangot szembántó fényözön ragyogta be... – Hét Veszedelem közelg Dréniához! – mennydörögte Jilocas'theyn, az ezüstsárkány. – Hét Veszedelem! Hét kiismerhetetlen, fekete árny...

* * *

A barlang közepére visszatért a láng. A sárkányok elhátráltak, s pár pillanattal kés bb Kherthyomehrő visszaváltozott emberi alakba. Talán így érezte jól magát, talán csak a másik kett t akarta bosszantani;ő ezt nem lehetett tudni. A fehér n stény szólalt meg.ő – Megosztja velünk látomását Jilocas'theyn, ó

Fényes Má-gus, a Fényesek Legfényesebbike? Az ezüstsárkány hosszan nézett az egyre halványuló és kifakuló lángokba. – Hét Veszedelem közelg Dréniához – morajlotta. – Hét fekete lélek, hét fekete árny. És az egyikük... – Egyikük Kargil Yhron – vetette közbe Kherthyomehr. – Ezt mindhárman tudjuk. De melyikük? – Bármelyikük. És talán nem egyikük. A veszedelem szá-ma hét. Ám néha van nyolcadik. – Látni a jöv t mérhetetlen megtiszteltetés – vélteő a sár-kányn . – Elfogadsz kísér dül a Megtapasztaláső ő Útján, ó Fényességes? – Lássatok hát, ti magatok is, velem! – A lángok fellobog-tak, s formát öltött egy távoli képzet. – Íme az els !ő

A dhelani tengerjáró hajó lusta cetként bukdácsol a hullámok között. Jó szél dagasztja a vitorlákat, s a megterhelt kétárbocos néha szinte peremig merül. A hajóorrban álló férfi nem kapaszkodik. Karba tett kézzel áll ott, s miközben a szél vadul cibálja hófehér haját, élvezettel szívja be a tenger sós illatát.ő Albínó, de nem ember. A drének és az elfek jellemző ismérveit viseli magán; származását tekintve drelfnek(2) t nik.ű És jelenleg épp az árnyékával beszélget. – Ó, mondd, árnyék, hát nem élveznivalón morbid helyzet ez? Elsüllyedni itt, a tenger közepén, ahol szemlátásnyi távolságra sehol nincs szárazföld? – A drelf a fejét ingatva kacag. – Hát nem tébolyító már a puszta gondolat is?! Víz, víz, és megint csak víz! Fulladás!... Hah! Micsoda lehetetlen, elmebeteg halálnem! Vágyom rá! Te nem?

(2) drelf — drén és elf keverék faj; kihalóban.

A lángok elhalványultak; a fantáziakép elégett. Színes pernyék vitorláztak a leveg ben.ő

13

– az Els Veszedelem – morajlotta azŐ ő ezüstsárkány. – Legveszélyesebb, mind közül, talán. – Dorvdre Skjörd népéb l való – jegyezte meg aő fehér n stény. – Drelf.ő Kherthyomehr mosolygott. – Drelf, valóban – ismerte el. – Ám úgy hírlik, nincs már olyan nev város, hogy Dorvdre Skjörd.ű Elpusztult. Még az emléke is. – Ám – szuszogta az ezüstsárkány – több mintő közönsé-ges drelf. Zrogdavar(3) árnyéka kíséri t, aő hírek szerint. – Tébolyodott? – kérdezte Kherthyomehr. Az ezüstsárkány azonban nem akart elmélyedni a témában. Intett, s a lángok megváltoztak. Új látomás lobogott fel. – Íme... a Második Veszedelem.

(3) Zrogdavar — A leggonoszabb elf isten. Nem ismer kegyelmet. Még a híveit is rületbe kergeti. ő

A szán békésen ring a zord fenyves hóval lepett tisztásának közepén. Az istrángba fogott rénszarvasok a patáikkal túrják fel a keményre fagyott földet, és éles fogaikkal csomóstul tépik ki az íztelen füvet. Ám a közelb l felharsanó tutulásra hirtelenő felkapják a fejüket, és ideges horkantásokat hallatnak. A farkasok már igen közel lehetnek. A szán hátuljában hever b rök közül egy férfi fejeő ő bukkan el . Durva vonásai, határozott orra, vaskoső ajka, villámló szeme, fekete haja és rezg izmaiő barbárt sejttetnek. – A manóba! – mondja magából kikelten. – Farkasok. És épp most, amikor végre a kéj csúcsait mászhatom... Zilált hajú, n i fej bukkan el a sz rmék közül;ő ő ő arcának el-nagyolt vonásait a mámor szépíti meg. – Óóóóó, Bredan! Nem hagyhatod abba... éppen most! – De a farkasok...

– Velem foglalkozz, szerelmem, ne a farkasokkal! Kérlek! A barbár az erd széle felé pislog.ő – Na jó – mordul fel vágytól felkorbácsoltan. – Belefér még egy gyors menet. Meg egyébként is... pokolba az átkozott farkasokkal! Kihajol, varázsszavakat mormol, és égig érő t zfalat varázsol a szán köré. Aztán kéjesenű felmordul, és busa fejét a n csupasz keblei közéő temeti.

A fehér n sténysárkány szkeptikusan cuppogott.ő – Egy barbár? Egy kéjhajhász, ostoba barbár? Ő vajon mi-féle veszedelmet jelenthet? Elfújom szemvillanásnyi id alatt.ő – Egyike – hangsúlyozta Jilocas'theyn – a Hétő Veszede-lemnek. Lénye sötét és kiszámíthatatlan. És sose becsüld le egy barbár erejét! F leg akkor ne, haő t zfalat varázsol ez a barbár.ű Kherthyomehr a homlokát ráncolta. – Ismerem t – morogta kelletlenül. – Találkoztunkő már! – Valóban? – Nad Erb néven mutatkozott be. Ám a valódi neve: Bredan. Bredan, a barbár. Norstradeni. És... – És? – Amikor ismertem, még nem varázsolt. És... – És? – Amikor utoljára láttam, halottnak t nt.ű – T nt?ű – Halott volt. Rendkívül halott. Több tonna kő temette maga alá. Péppé zúzta, szétroncsolta az agyát. – És mégis kimászott élve? Kherthyomehr fontolgatta a kérdést. – Élve... semmiképpen. Ám a jelek szerint: kimászott. – Ahogy elnézem – tette hozzá Lyasthé Mehriall –, mégis-csak él... A szexuális aktivitása legalábbis ezt

15

er síti meg.ő – Nézzük a harmadikat! – recsegte Jilocas'theyn. – Íme a Harmadik Veszedelem!

Ismét egy hajó fedélzete. Éjszaka. Az sz hajú,ő ráncos arcú kapitány részegen, imbolyogva mászik el a fedélközb l. Mi-közben dudorászva a korláthoző ő támolyog, többször is csuklik, s újra meg újra megízleli a magával hozott flaska tartalmát. Valószín leg máris a part közelségét, a veszedelmesű út végét ünnepli. Nem veszi észre, hogy egy sötét árny lopódzik a nyo-mában. De aztán megsejt valamit, és megfordul... Az árny hatalmas ugrásokkal ront rá. – Hopp! Hopp! Hopp... És ekkor a vérengző óriássáska ráveti magát gyanútlan áldozatára! A kapitány felordít. Ahogy a hatalmas test nekicsapódik, kezéb l kirepül a flaska, s csobbanvaő hullik a tengerbe. A kapitány dermedten néz utána. Támadója, egy hatalmas, melák fickó, aki úgy néz ki, mintha óriások, gorillák és orkok keveréke lenne, bárgyú vigyorral mered rá. – Bocsesz, kapsi... csak az új óriássáska harcmodort gya-korolom! Jól csinálom, mi? – Te ostoba, hülye kölyök! – ordítja a kapitány magából ki-kelten. – A szívbajt hozod rám! – Nos, az óriássáska harcmodor már csak ilyen. – Még egy szó, s a flaskám után hajítalak! Az óriás kölyök képén sátáni mosoly terül szét. – Valóban meg akarod próbálni, buggyantkám?

– Melyikük az? – kérdezte a fehér sárkány. – A kapitány vagy a másik? – A másik. – t is ismerem – szólalt meg KherthyomehrŐ vontatottan. – Ott volt velem a hajón, s kés bbő Tzanthamor Szigetén. A neve Alek Gavaj. Skandar Graun társa és barátja volt. Legalábbis annak t nt.ű

Gyermeteg, hülye tacskó bivalyer s testben. Deő szerintem... ártalmatlan. – Így gondolod, valóban? Az emberalakot öltött sárkány vállat vont. – Talán nem így kellene gondolnom? - Sötét útveszt a lelke. Elvész benne, ki fürkészniő próbál-ja. Kherthyomehr nem vitatkozott. – Megnézzük a többit is? – vetette oda gunyorosan. – Vagy máris elvesztünk Alek Gavaj sötét lelkének útveszt iben? őAz ezüstsárkány szinte undorral köpte ki a szavakat: – Ímhol a Negyedik Veszedelem... És a t z fellángolt ismét.ű

A vaskos, er teljes felépítés nomád higgadtanő ű pillant le a domb tetejér l ellenségeire. Varkocsos,ő b rzekés test reinek sora megritkul körülötte aő ő heves támadás alatt. Minimum há-romszoros a túler , amellyel meg kell küzdeniük. És a zhíli feketeő vértesek, akik bekerítették ket, elszántak éső legy zhetetlenek. Egyre közelebb nyomulnak, éső széles pallosaikkal rendet vágnak a dirwaniak között. A nomád vezér egy csodálatos faragású csontíjat kerít va-lahonnan, fél pillanat alatt felajzza, s már ki is lövi az els nyílvessz t. Aztán varázslatoső ő gyorsasággal a többit. Minden lövése célba ér. Acélhegy vessz iű ő megtalálják a rést a fekete páncélokon, s halált osztanak. Ahány lövés, annyi lehanyatló zhíli fekete vértes... Ám ahány lehanyatló zhíli fekete vértes, háromszor annyi érkezik helyette. Aztán a nyilak elfogynak, s ezzel egy id ben az első ő zhíliek áttörnek a dirwani test rök között. Feketeő pengék suhognak, vérre szomjaznak. A nomád vezér fegyvertelen. Íját a földre dobja, s puszta kézzel veszi fel a harcot támadóival. Puszta kézzel kétkezes pallosok ellen...

17

Az els csapást az alkarjával védi ki, s bár köntöseő széthasad, a széles acélpenge sikoltva csúszik el a b rén, mintha az a b r még az acélnál is keményebbő ő anyagból lenne. A döbbent zhílinek még csodálkozni sem marad ideje. A nomád vezér másik keze lecsap a fejére, és úgy loccsantja szét a koponyáját, mintha az egy túlérett tök lenne. Ám a nomád vezérnek nincs szusszanásnyi ideje. Máris újabb páncélos harcosok érkeznek. Test reit már mind egy szálig levágták, és most tő ő veszik körbe, ahányan csak érik. Ütik-vágják, vagdossák, és a nomád vezér b reő valósággal széthasad. A távolban egy nagy csapat dirwani érkezik vad vágtában, ám k már nemő érhetnek oda id ben, hogy meg-őmentsék vezérüket. A nomád vezér húsa enged a zuhogó csapásoknak; a vaskos test egyszer en kettéhasad, akár egyű felhasított sertés. A test két fele kétfelé esik, és bel le mocskosan és véresen egy kisebb alak bukkanő el . Egy elf Egy alacsony, törékeny elf. Egyő rettenetesen dühös elf. Valamit kiált. Ujjai közül szikrák pattognak. És a hozzá legközelebb lév fekete vértesek üvöltveő menekülnek, vagy a vércsatakos földre vetve magukat pokoli kínok között verg dnek.ő Ám a túler oly rettenetes, hogy azonnal tíz másikő lép az elesettek helyébe. A vérmaszatos elf feje irányába máris súlyos pengék lendülnek. Ám ezek a pengék nem érnek célt. Tompa pukkanás hallatszik, s az elf egyszer en elt nik aű ű csapások alól, mintha ott sem lett volna. Elteleportált.

Eltelt néhány szívdobbanásnyi id , mire aő sárkányok kiszakadtak az imént látott jelenetek hatása alól. Els ként a fehér sárkány szólalt meg:ő – Dzsamwall-kánt... láthattuk az imént, a dirwani

nomádok rettegett vezérét? – t, igen – felelte az ezüstsárkány, de nem f zöttŐ ű hozzámagyarázatot. Ám megtette ezt helyette Kherthyomehr: – Tudom, ki valójában. A neve Nwykka. Elf íjász éső va-rázsló. – Talán is ott volt veled a hajón? – kérdezteő Lyasthé Mehriall hitetlenkedve. – Ennyire nem lehet kicsi a világ! Vagy talán az a hajó volt túl nagy? – Bredan emlékeib l tudom – magyaráztaő Kherthyomehr. – Sok mindent megláttam, mid nő belenéztem a tudatába. Ez a Nwykka valaha Kargil Yhron test re volt. Amikor ura feltámadt, iső ő visszatért vele az életbe. – Hm. A test re, mondod?ő Kherthyomehr helyesbített. – Vagy legalábbis annak mondta magát. – Megrántotta a vállát. – Ám bárki legyen is... mágiája révén megszállta Dzsamwall-kán testét, és vezetteő a dirwani nomádokat a Zhíl Birodalom ellen. De most, úgy t nik, a hadjárat véget ért...ű Az ezüstsárkány horkantott. – Nézzük akkor az ötödiket! – mormolta. – Az Ötödik Ve-szedelmet, aki... Fellobbantak ismét a lángok.

Éjszaka. Kis csapat dirwani nomád vágtat a sz kű kanyonban. Menekülnek. Komor arccal pislognak hátra a válluk fölött. Ám úgy t nik, senki nem üldöziű ket.ő

Meg aztán a veszedelem nem mögülük érkezik. A magas sziklafal peremén sötét árnyak sorakoznak, akárha k b l faragott szobrok lennének.ő ő Nem harcosok k, nem viselnek semmilyen fegyvert.ő Fekete köpenyük bokáig ér, és ahogy a szél meglebbenti a sötét szövet alját, olyan, mintha szárnyak lennének. Amikor a nomádok elérik a kanyon közepét, odafönn a ma-gasban a sötét „szobrok"

19

megelevenednek. Az élen álló alak el rehajol, s úgyő bukik le a szikláról, mint ahogy a délvidék gyöngyhalászai merülnek alá a tenger vizébe. Lehulló k szik-laként zuhan, s szárnyakká változóő fekete köpenyével man ve-rezik. Egy pillanatraő kirajzolódik a sápadt holdfényben: olyan, akár egy hatalmas denevér. Egy pillanattal kés bb társai már ott zúgnak aő nyomában, s együtt zuhannak a szakadék mélye felé. Egy ló felnyerít, és az egyik nomád valamit megsejtve fel-pillant. Mandulavágású szeme kerekre nyílik, száját eltátja. Sikoltani azonban már nem marad ideje. A hatalmas denevér egyenesen rázuhan, a lendületével kiüti a nyeregb l a nomádot, s a puszta súlyávalő valósággal a köves talajba passzírozza. És miel ttő áldozata megérthetné, mi történik vele, recscsenve kitörik a nyaka, és vérszívó vámpírfogak fúródnak az üt erébe. A nomád még él, amikor már szívják aő vérét. És a következ pillanatban vérszomjas vámpírseregő zúdul a megrettent nomádokra, és tépik, harapják, gyilkolják azokat, ahol csak érik. Az a vámpír, amely els ként gyilkolt, átszellemültő képpel, a vadászat és a vér izgalmától tágra nyílt szemmel pillant fel, és nem törli meg vért l nedveső ajkait. Az sem zavarja, hogy áldo-zata vére lecsöpögött makulátlan fehér ingnyakára, sötét foltokat hagyva azon. – Yorxun – suttogja valahová a sötétbe. – Mit bohóckodsz állandóan?! Rekedtes, csikorgó hangon jön a válasz a sziklák közül: – Nem tehetek róla, báró úr, elszoktam már az effélékt l. őPont amikor nyitni akartam a szárnyam, légturbulenciába ke-rültem... – Te is érzed, amit én? – Hát... ha a báró úr is azt érzi, hogy meglazultak a fogai, sajog a feje, kitört a nyaka és az orrlikain

kukucskálnak ki a szemgolyói, akkor igen. Ellenkező esetben a válaszom nemleges. – Pszt! Hallgass! Valaki figyel minket... – Ej, de kínos! Remélem, nem látta, hogy pofára estem!Rohadt nagy égés!

A három sárkány hosszan hallgatott. Valószín legű nem azért, mintha az iménti látomás vérg zöső vadsága hatással lett volna a lelkükre, valami más lehetett az, ami lekötötte a gondolataikat. Végül a fehér n sténysárkány szólalt meg:ő – Mindannyian tudjuk, ki – mondta mély, búgóő hangon. – A Zhíl Birodalom egyik tartományura, Gorm Kortner báró, akit Döberki Rém néven emlegetnek és rettegnek. Kherthyomehr halkan kuncogott. – Alig hiszem, hogy Döberk nagyura Dréniába merészkedne – jegyezte meg. – Talán valaki más az, akit a Fényes Mágus meg akart mutatni nekünk. Az ezüstsárkány, akinek neve „Fényes Mágus"-t jelent, egyetért en bólintott.ő – Nem a báró, valóban – mormolta. – Az Ötödik Veszede-lem az, akihez beszélt , a báró. Az, akiő mindvégig a sötétben maradt. A n sténysárkány ábrázata elsötétült.ő – És tudjuk, ki ?ő – Démon – felelte Kherthyomehr. – Nem tudni, miféle és mely létsíkról származik. Az itteni neve Yorxun. sid k óta Kortner bárót szolgálja.Ő ő – Semmi mást nem tudunk róla? – Semmi mást. – Hm. Ez elég vészesen hangzik. – Korántsem – mordult fel az ezüstsárkány – aő legvésze-sebb. csak egy démon.Ő Kherthyomehr sejtelmesen mosolygott. – Ráadásul a jelek szerint elég idétlen... Jön a Hatodik Ve-szedelem? Az ezüstsárkány válasz helyett ismét fellobbantotta

21

a lán-gokat.

Egy n . Tükör el tt ül. A haját fésüli. A haja hosszúő ő és aranyfényben csillogó. Ovális arcának csupán tükörképe látszik: keskeny orr, ívelt, vékony szemöldök elefántcsontszín , áttetsz b r, dús ajkak,ű ő ő formás áll. A jobb szem alatt, a pofacsont közelében egy korona alakú folt; talán anyajegy. Ezzel együtt szép arc. Emberi arc. És valójában mégsem emberi. A n elmerül a fésülködés élvezetében. Aő gyémántokkal kirakott fés szikrázva kúszik végig aű vékony kígyókként tekerg , selymes hajszálakon.ő A n felemeli a fejét. A tükörbe pillant. Aő szemöldöke meg-emelkedik. Aztán olyan mozdulatot tesz a tükör felé, mintha egy almát szakítana le a fáról... ...s aztán kipréselné az alma levét összeszoruló ujjai között. Képe elt nik a lángok közül. Csupán a mágikus t zű ű marad.

A n sténysárkány mély, bongó hangon felbömbölt.ő Az ezüstsárkány meghátrált kissé a semleges lángoktól, az emberformát öltött jégsárkány pedig nagyon mereven állt. – Soha – dörmögte hitetlenkedve Jilocas'theyn, aki az Ezüst Magiszterek varázslórend vezet je volt. – Énő még so-ha... vagyis egyszer, csupán... csak egyszer... – Soha nem találkoztál ezel tt olyannal – csikorogtaő Kherthyomehr kegyetlen kifejezéssel a szemében –, aki észlelte volna a Kémlel varázslatodat?ő – Észlelni a varázst, tudom, lehetséges. Elméletileg. De a gyakorlatban... eddig egyszer csupán... amikor fókuszba vettem t, a nálam ezerszer is er sebbő ő identitást... – Vagyis akkor leplez dtél le, amikor ifjú korodbanő botor módon magát Yvorlt próbáltad kikémlelni?

– Ó, igen, botor módon... helyes a kifejezés: botor módon. És akkor majdnem meghaltam. És most... most ismét... – Az ezüstsárkány er t vett magán. –ő Iszonyatos hatalom szüksé geltetik, hogy a Kémlelést észlelni lehessen. Legalábbis egy ennyire er teljeső Kémlelést, mint amilyet én használok. Iszonyatos er ,ő mágikus hatalom és a tudomány m vészi fokúű ismerete... – Ki ez a n ? – vágott közbe Lyasthé Mehriall. –ő Tudunk róla valamit? – Semmit. – Az ezüstsárkány a fejét ingatta. – Semmit, at-tól tartok. – Valamit azért tudunk – vetette közbe Kherthyomehr ingerülten. – Mégpedig azt, hogy képes volt észlelni a Kémlel varázslatodat. Vagyis: aő mágikus hatalma, és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, jóval er sebb a tiednél, Fényes Mágus.ő Az ezüstsárkány dühösen morgott, és oly hevesen fújta ki hatalmas orrlikain a leveg t, hogy csaknemő kioltotta a semleges lángokat. Ám mégsem vitatkozott. Még ha nem is mondta ki, lélekben talán elismerte ember formában leledz társa igazát.ő Kherthyomehr nem gúnyolódott. Arca ünnepélyes volt, szinte komoly. Talán immár is kezdte átérezniő az ügy súlyát. – És a hetedik? – kérdezte halkan és rosszat sejtve. – Mi-féle vajon... a Hetedik Veszedelem? Jilocas'theyn behunyta hatalmas szemeit, és úgy szuszo- gott, hogy a legvérmesebb kovácsfújtatók is szégyenkezve oldalaztak volna el a közeléb l.ő – Tudni akarjuk, valóban? – suttogta eler tlenedve.ő – Ha már hatig eljutottunk... – Jöjjön hát a Hetedik! A lángok a barlang mennyezetéig csaptak, és feketévé vál-toztak...

Fekete kavargás. Lila kavargás. Kegyetlen örvények. Akár egy szétfolyó, lila és fekete puding. Amely belep mindent. És amely szédít en kavarog.ő Lila-fekete massza.

23

A megtestesült kín és iszonyat...

A fehér- és az ezüstsárkány olyan irdatlanul bömbölt a fájdalomtól és a rettegést l, hogy szinteő megereszkedtek és beomlottak a termésk falak.ő Kherthyomehr, aki emberformát viselt, térdre hullott, és csak tátogott. Hangokat nem adott ki az ajkai között, ám az iszonyat akkor is iszonyat, ha nem formázzák hallható szavakba. A fekete-lila kavargás kilépett a látomásból. A zavaros, kaotikus kép anyagot öltött. A lángnyelvek fekete polipkarokká, lila indákká és fekete-lila füstpamacsokká váltak, és rátekeredtek a három sárkányra. Több tucat polipkar, inda és füstkar tekergett immár a barlangban, és a sárkányok egyre fájdalmasabban bömböltek. Aztán az ezüstös Jilocas'theyn felülemelkedett kínjain, és varázsszavakat bömbölt. A polipkarok visszahúzódtak. Az indák szétrothadtak, a füstpamacsok szertefoszlottak. A semleges lángok kialudtak. A fájdalmas üvöltések utolsó visszhangjai is elhaltak. Néma csend telepedett a barlangra. A sárkányok leveg után kapkodtak. A szívükető markoló, szorongató, acélos, jeges satuk lassacskán szétolvadtak. – Mi... mi volt ez? – suttogta rettegve az örökké kedélyes Kherthyomehr. Az ezüstsárkány csak nagy nehezen bírta kinyitni a szemét. – A Hetedik Veszedelem. – Jó. De... mi volt ez? Jilocas'theyn a fejét ingatta. – Most... beszélni róla... nem vagyok képes. – Mi volt ez?! Az ezüstsárkány azonban úgy tett, mintha meg se hallotta volna a követel kérdést. Elhátrált attól aő helyt l, ahol korábban a t z égett, majd morgolódva,ő ű szuszogva begyömöszölte hatalmas testét az egyik alagútba, és beleolvadt a sötétségbe.

A n sténysárkány emberi alakot öltött. Karcsú,ő magas, vé-kony n vé változott. Apró mellek, széleső vállak. Egyenes szálú haja hosszú és fehér volt, mint a lecsorgó tej. Hátul lelógott, szinte a derekáig ért. Emberi arcvonásai farkasszer en élesek lettek, aű szeme bogara ugyanolyan fehér, mint a szeme fehérje; alig érezhet árnyalatnyi különbség. Bokáigő ér , hófehér ruhában állt ott, és mivel a b reő ő sápadtabb, fehérebb volt egy igazi emberénél, kísérteties jelenségnek hatott. Kherthyomehr azonban ismerhette már társa ezen alakját, mert egy csöppet sem lep dött meg. ő – Te tudod, mi volt ez? – kérdezte halk torokhangon. Lyasthé Mehriall mer n nézett rá. ő – A Hetedik Veszedelem – mondta. Kherthyomehr ajka megrándult. – Jó. De mi volt ez? Lyasthé Mehriall megvonta karcsú vállát, és nem felelt. A barlang egyik kivezet járata felé indult.ő Kherthyomehr azonban ment utána. – Összegezzük! – mormolta. – Van Hét Veszedelem... Egy tébolyodott drelf, aki az árnyékával beszélget... aztán Bredan, a norstradeni, aki visszatért a halálból, és barbár létére meglep enő jól ért a mágiához... Aztán ott van az a meghatározhatatlan fajú kölyök, Alek Gavaj, akinek a lelke sötét útveszt ... Majd pedig Nwykka, aő titokzatos elf íjász, aki ez idáig Dzsamwall-kán képében feszített... Aztán Gorm Kortner báró démoni szolgája, Yorxun... Aztán az a titokzatos n , aki képeső volt észlelni a Fényes Mágus nagyhatalmú Kémlelés varázslatát... És végül, de egyáltalán nem utolsósorban ez a bizonyos Hetedik Veszedelem, akir l vagy inkább amir l semmit sem tudunk, és amiő ő nem csupán észlelte a varázslatot, de képes volt arra is, hogy visszatámadjon a szinte észlelhetetlen varázslaton keresztül... A fehér hajú n megperdült.ő – És?! – kérdezte kihívóan. – És akkor?!

25

– Nos... – Mit akarsz t lem, Kherthyomehr?! – sikoltotta aő n szinte eszel sen. – Azt várod el, hogy én adjakő ő választ azokra a kérdésekre, amik el l még a Fényeső Mágus is elmenekült? – Nem válaszokat várok – dörmögte Kherthyomehr. – Csupán annyit, hogy segíts nekem gondolkozni! A fehér hajú, fehér szem n nem felelt, ám nem isű ő hagyta faképnél társát. Izgatottságát egyértelm enű jelezte hullámozva süllyed és emelked mellkasa,ő ő ám az arca eközben rezzenéstelen maradt. – Higgyünk a Fényes Mágus igazában – reszelte Khert-hyomehr. – Jön Dréniára Hét Veszedelem. Az a hét, akiket alángok közt láttunk, és akiket az imént felsoroltam. De vajon mit jelent mindez? A n hosszan hallgatott. Aztán vállat vont, de nemő szólt semmit. Kherthyomehr hevesen folytatta. – Ugyanúgy tudom, akárcsak te, hogy az elkövetkez na-pok nem csupán Drénia sorsábanő jelenthetnek sorsfordulót, de az egész világ történetében is. Ám ugyanakkor nem hagy nyugodni a kérdés... Elhallgatott, és nem fejezte be a mondatot. A fehér n hosszan kivárt, nem akart szólni, de aztánő mégiscsak meg kellett kérdeznie: – Mily kérdés? – Hogy vajon a jó oldalon állunk-e? – Tesszük, amire felesküdtünk. Kherthyomehr zordan kacagott. – Túlságosan gyorsan válaszoltál, Lyasthé! Nem gondolod, hogy illett volna átgondolnod? – Ezen nincs mit gondolkodni. Az eskünk köt. Nem kell azon töprengenünk, hogy melyik a jó vagy rossz oldal. Ten nünk kell, amit tennünk kell. Úgy t nt, a férfi meg sem hallotta ezeket aű szavakat. Elho-mályosuló, semmibe réved tekinteteő árulkodott lelki állapotáról. – Hét Veszedelem – motyogta. – De vajon kik k?ő Miféle veszedelmet jelentenek? És kinek a számára

jelentenek veszedelmet? Számunkra? Drénia számára? A korcs király számára? Vagy mindegyikre? – E kérdéscsomó kibogozhatatlan – vélte Lyasthé Mehriall, s úgy t nt, lélekben már nem volt jelenű ekkor. Gondolatai elkalandozhattak. – Bízzuk Beshitre(4) a megoldását!

(4) Beshit — az id istene.ő

Kherthyomehr kiismerhetetlenül mosolygott. – Nem bízok az istenekben – jelentette ki. – Jobb szeretem én magam intézni az ügyeimet. A sárkányn tekintetébe ismét visszaköltözött aző érdekl -dés.ő – Hét Veszedelem – mormolta. – Egy tébolyodott tekintet drelf, aki az árnyékával beszélget. Egyű kéjvágyó barbár, aki gyilkos lángokat varázsol. Egy megállapíthatatlan eredet kölyök, akinek a lelke túlű sötét ahhoz, hogy a Fényes Mágus belelásson. Egy si mágiahasználó elf íjász, akir l csupán annyitő ő

tudunk, hogy egykor Kargil Yhron test re volt. Egyő titokzatos démon, aki a Döberki Rém szolgálatában áll. Egy rejtélyes n , aki képes volt érzékelni aő Fényes Mágus Kémlelését. És végül, de nem utolsósorban egy még félelmetesebb valami, ami nem csupán érzékelte, hogy kikémleljük, ám képes volt arra is, hogy az esszenciahálón keresztül ránk támadjon és csaknem megöljön mindhármunkat... – Elgondolkodva ingatta a fejét, és megismételte: – Hét Veszedelem! Kherthyomehr biccentett. – Hét Veszedelem. De vajon mi bennük a közös? Miféle szándékok vezérlik ket épp Dréniába?ő A sárkányn rámeredt a férfira.ő – Emlékezz a Fényes Mágus jövendölésére, Ravasz Har-cos! Sorsfordító id k ezek. A sors kerekeő Dréniában vesz új fordulatot. A változás megállíthatatlan, legfeljebb késleltethet ...ő Az emberférfi cinkosan kacsintott. – Vagy a saját javunkra fordítható, igaz, Törvény

27

Védel-mez je?ő – Valóban. A férfi gunyorosan mosolygott. – Becsülöm a bátorságodat, Törvény Védelmez je -ő mondta jól érezhet gúnnyal.ő A sárkányn megfeszült.ő – Ugyan miért? – Ha kicsúszik a kezedb l az a kockázatos játszma,ő amibe belekezdtél, kedvesem... véres polgárháborúba taszítod az országot és utat nyitsz a Káosznak. Lyasthé Mehriall g gösen felvetette a fejét, és úgyő nézett a férfira, mintha fel akarná öklelni. – Tudom, mit teszek – jelentette ki önérzetesen. Aztán to-vábbi szavak nélkül megfordult, és elvonult ugyanazon az alagúton át, amelyen korábban az ezüstsárkány távozott. Kherthyomehr egy darabig komoran nézett maga elé, aztán hanyagul vállat vont, a barlang közepére sétált, fekete faggyút húzott el a köpenye béléséb l,ő ő és olyan szabályos pentagrammát rajzolt a k re, aholő korábban a semleges lángok lobogtak, hogy egy mérnök mér rúddal és körz vel sem tudott volnaő ő különbet. Aztán eltette a faggyút, és vörös márgával újabb rajzba kezdett. Újabb pentagrammát rajzolt; ugyanolyan méret t, mint az imént, és ugyanarra aű területre. Csupán annyi különbséggel, hogy épp fordított helyzetben. A vörös ötszög csúcsai a fekete ötszög csúcsai között tü remkedtek ki. Aztán Kherthyomehr fehér mészk darabbalő folytatta munkáját. Szabályos kört rajzolt, mégpedig úgy, hogy a körbe foglalta mindkét ötszöget, érintve mind a tíz csúcsot. Aztán védelmez és támadó sárkányrúnákat rajzoltő mindegyik csúcs fölé a körön kívülre. Majd amikor befejezte, gondosan megszemlélte m vét, s ahol úgy ítélte meg, hogy a vonalak nemű érintkeznek megfelel en, ott óvatosan belejavítgatottő munkájába. Aztán elégedetten elmosolyodott, és a

fejét lehajtva mormolni kezdett. A vonalak kifakultak, és láthatatlanná váltak. A körbe raj-zolt, rúnákkal élesített dupla ötszögnek nyoma sem maradt. Látszólag, legalábbis. Kherthyomehr egészen emberi módon dudorászgatott, és nyugodt, ráér s léptekkel indult aő másik két sárkány után. Pár lépés után valami tréfás gondolat jutott az eszébe, megtorpant, a fejét ingatta, és halkan felkacagott. – Hét Veszedelem – motyogta der sen. – Ám aholű hét van, mindig van nyolcadik is...

2. A Korcs Király

Zwikk Blata-Rukoz, a király személyes tanácsadója hófehér selyemkeszken jét az orrához szorítva gázoltő át az ajtó el tt őröfög disznók között. Ezek az állatok többségében aő f képp Maldiberanban honos vaddisznókkal rokon,ő szürke b r , göndör sz r , sörényes sertések közéő ű ő ű tartoztak, amiket a húsuk és a b rük miattő tenyésztenek Drénia középs tartományaiban, éső amelyek leginkább förtelmes büdösségükr l éső vadságukról híresek. Ezek az állatok azonban, bár most is a hírükhöz méltóan b zölögtek, legendás vadságuknak jelenlegű nyomait sem mutatták. Az ajtó körül tömörültek, és olyan jámboran, megfélemlítetten röfögtek, hogy még a közismerten gyávaságukról ismert üregi nyulak is gúnyosan makogtak volna, ha látják ket.ő Amint kinyílt az ajtó, a disznók máris ott tolongtak, és egymást tiporva igyekeztek kitódulni a folyosóra. Az sem zavarta ket, hogy ott béklyókkal, ostorokkalő és taglóval felfegyverzett konyhai kisegít k várjákő ket, hogy élve vagy halva a konyhába tereljék aő

másnapi vacsora alapanyagát.29

Egy rettenetesen kövér ember tapsikolt és sipítozott parancsokat nevetséges, kényeskedő orrhangon. Még raccsolt is egy parányit. – Gyevünk, gyevünk... vagadjátok meg a venitens sevtése-ket, lusta banda!... Dzsava Hovg, te ovk sevtésfatty! Ne mocskold össze a mávványt! A disznók tehát kitódultak a királyi hálószobából, Zwikk Blata-Rukoz pedig az orra alatt szitkozódva behatolt közöttük. Els pillantása a gondosan megvetett ágy feléő irányult, ám ott nyomát sem látta a keresett alaknak. Mi több, az ágynem olyan friss és gondosanű hajtogatott volt, mint amiben már egy hete nem aludtak. Eltekintve persze néhány ott éktelenkedő sárfoltról és két-három maréknyi disznóürülékt l. Aző ágy lábánál néhány hordó roncsai és maradványai hevertek; sörfoltok és tócsák mindenütt. A király azonban nem feküdt az ágyban. És máshol sem. Zwikk Blata-Rukoz hunyorgott. A hálószoba hatalmas volt ugyan, de a széles baldachinos ágytól és pár alacsony szekrénykét lő eltekintve nem nyújtott túl sok rejt zködésiő lehet séget.ő – Felség?! – kérdezte bizonytalanul a királyi f tanacsadó. – Ön sikoltott, felséges úr?ő Röfögést kapott válaszul. A kitóduló disznók irányából. A királyi f tanácsadóő reflexszer en odapillantott, és rend-kívülű elcsodálkozott, amikor a sertések között egy ismer ső alakot pillantott meg. Tágra nyílt a szeme. – No de, felség... – motyogta megütközve Zwikk Blata Ru-koz, és még a száját is eltátotta megrökönyödésében. Aztán felsikoltott: – Kérem, ne... ne, ne, ne... ne menjen ki így a fo-lyosóra! Még véletlenül... ööö... önt is... önt is... Nem merte befejezni. A folyosón villogtak a kések és a bárdok. Némely szolgák úgy dönthettek, hogy könnyebb itt elvégezni a munkát és aztán elcipelni a mozdulatlan

áldozatokat, mint bizonytalan üldözésbe bonyolódni. A sertések visítottak, döngve a padlónak csapódtak, és vérük a márványpadlóra fröccsent. – Dzsava Hovg! – sikoltotta a raccsoló hájpacni felháboro-dottan. – Vévt fvöccsentettél díszes vuhámva! Ezévt megla-kolsz, te büdös ovk fattyú! Lenyúzom a vetkes b vöd!ő Igazság szerint már el z nap le kellett volna vágniő ő ezeket a sertéseket, hogy legyen id a húsukő feldolgozására a készül nagy lakomához, ám aő királyi paranccsal dacolni senki sem merészelt. Azonban immár nem lehetett tovább halogatni az elkerülhetetlen végzetet. – Felség! – sziszegte felháborodottan a királyi tanácsadó. – Nagy kérés lenne, ha azt sugallnám, hogy álljon két lábra?! Mint ahogy egy drénhez... akarom mondani: ahogy egy... drénhez hasonlatos humanoidhoz illik. Skandar Graun felegyenesedett. Megbillent kissé, de sike-rült megtámaszkodnia a falnál. Mákonyos tekintetét megpróbálta fókuszálni, ám úgy t nt, jelenű állapotában két szem fókuszát összeegyeztetni megoldhatatlan feladat. Trágyafoltos, vastag fehér hálóinget viselt, széles talpú, sz rmés papucsot, s aő koronamintás bojtos hálósapka fölött félrecsúszva csillogott a Drén Jégkorona. A hálóing egyes részein gyanús barna foltok terjengtek. Vér? De vajon kinek a vére? Vagy talán nem is vér? – Ó, felség! Kérem, felség... – Na, mi van?! – ...kapaszkodjon, kérem! – Aha – dörmögte a félork, de elhibázta a mozdulatot, és átesett egy visongó disznón. A bojtos hálósipka lecsúszott a kopasz fejr l, és aő jégszín szarvaktól díszes, drágakövekkel kirakottű királyi aranykorona begurult az ágy alá. – Yv... Yv... – nyögte a békaként elterül félork. –ő Yv... – Yvorl redves farkára? – érdekl dött készségesen aő

31

királyi f tanácsadó.ő – Arra! – röfögte Skandar Graun bambán. – Arra! Megpróbált feltápászkodni, de kétszer is visszacsúszott hasonfekvéses pozícióba. Zwikk Blata-Rukoz siet sen intett a királyi szolgáknak, akik máriső rohantak, hogy talpra segítsék urukat. Míg a királyi f tanácsadó a jégdíszes koronátő halászta ki az ágy alól, az egyik szolga az ablaknál tüsténkedett. Elhúzta a vastag bíbor bársonyfüggönyöket, amiket a szoba elsötétítésére használtak. Szembántó fényesség árasztotta el a helyiséget: épp villámlott. Aztán valamivel kés bbő távoli morajlás hallatszott, s súlyos zápor kopogott a párkányon. Skandar Graun megrendülten hunyorgott a villámfényt l. ő – Máris... reggel van? – Este van, felség. Csupán a cikázó villámok fénye káp-ráztatta el önt. Ugyanis odakinn kegyetlen vihar tombol. Mintegy bizonyságképpen, a viharos szél döndülve csapta be az egyik ablakot. – Este? – pislogott Skandar Graun értetlenül. – Még mindig este van? Zwikk Blata-Rukoz odasietett hozzá, feltette a jégdíszes koronát a kopasz királyi fejre, és gondosan el is igazította a széles kobakon. A félork mer n bámulta.ő – Ne mondd már, hogy este van! – Nem az a kérdés, hogy este van-e – mormolta a királyi f tanácsadó morózusan –, hanem az, hogyő melyik nap estéje. – Tényleg nem reggel van? – Tegnap is volt reggel – magyarázta Zwikk Blata-Rukoz. – S t tegnapel tt is. És persze ma is.ő ő – Mit vartyogsz? – Ez nem csoda. Tudja, felség, a napok többsége általában reggellel kezd dik és estével végz dik,ő ő csak némelyek ezt nem mindig veszik észre. Ám remélem, holnap, Kártyanapkor ön is ébren és jelen lesz majd.

Skandar Graun gyanakodva meredt rá. – Holnap már Kártyanap? Azt akarod mondani, átaludtam az éjszakát, a reggelt... és az egész napot? - És attól félek, ugyanígy a tegnapit is, felség. - Na, ne izélj! – Én nem izélek, felség. Ez az igazság. Ön két nappal eze-l tt alkonyattájt hozatta az első ő hordócskát a szobájába... – Hihetetlen! – dörmögte a félork. – Egyfolytában átalud-tam volna két napot? – Úgy valahogy, felség. Ámbár... – Mi az, hogy „ámbár"? – Nos, amennyire észrevettük... nem mindig aludt. Skandar Graun hunyorgott, látszott az ábrázatán, hogy megpróbál visszaemlékezni. És ugyanakkor az is látszott, hogy er lködése nem jár teljes sikerrel.ő – Nem mindig? – érdekl dött. – Hát akkor... mitő csináltam? – Ezt inkább nem merészelném szavakba önteni, felség... Skandar Graun érdekl dve pislogott.ő – Akkor sem, ha torkon ragadlak, a padlóra teremtelek, és meglóbálom a homlokod irányába a láncos buzogányomat? Zwikk Blata-Rukoz nyelt egyet. – Akkor sem. – Ugyan már! – mosolygott rá barátságosan a félork. – El-felejtetted, mit parancsoltam neked? – Hát lehet azt elfelejteni? – Nos? – Azt parancsolta, felség, hogy... idézem: „Hagyd el a fö-lösleges sallangokat, te kényesked , duzzadtő fej pojáca, és beszélj hozzám úgy, ahogy egyű közönséges emberhez beszélnél!" – Akkor mire vársz? Ki vele! De köntörfalazás nélkül! Mit csináltam az elmúlt két nap és két éjszaka alatt? – Meg kell mondanom... és el re elnézést kérek eő durva szavakért... ám máshogy nem tudom

33

visszaadni a történteket... – Na! – Nos, felség, az igazság az, hogy... nem is tudom, hogyan kezdjem. – Akarod, hogy fejbe verjelek? Pusztán segítségképpen. – Ön a sertéseket molesztálta, felség! – kiáltotta a királyi f tanácsadó elszántan.ő A szobába sereglett szolgák kényelmetlenül mocorogtak, a bátrabbak egymásra pillantottak, a még bátrabbak pedig összesúgtak. A félork csodálkozva pislogott. – Mondd ezt még egyszer! – Nem... nem merem, felség. – Jó, akkor ne mondd! De... – Igen, felség? – Azt értem, hogy a sertés az Dréniában azonos a disznó-val... de ez a „moleztrálás", ez valami moleztrán(5) szó?

(5) Moleztránia — Ország Maldiberan nyugati partjánál, az egyenlít i részen.ő

Zwikk Blata-Rukoz dermedten pislogott. – Nos... Skandar Graun bágyadtan göcögött. – Csak tréfáltam. De te olyan ostoba vagy, hogy sosem rö-högsz a viccemen! – Hahaha, felség. – Ez neked röhögés, te nyápic nádiposzáta? – Hahahahahahaha... Skandar Graun ernyedten sóhajtott. – Ez se sokkal jobb. – Er ltessem még az önfeledt der mímelését,ő ű felség? – Fölösleges. Ti, drének... eh! Lehetetlenül sótlanok vagy-tok. Unalmas, komor banda, a legcsekélyebb humorérzék nélkül. Reménytelen fajta! Valószín legű a zord id járás teszi, meg a korai sötétedés. Szinteő szégyellem, hogy én vagyok a királyotok. – Nos, felség, az érzés... kölcsönös. – Micsodaaaaa?! – horkant fel Skandar Graun

megsebzett vadkanként. A királyi f tanácsadó kényelmetlenül feszengett.ő – Elnézését kérem, felség, csupán felvettem a keszty t.ű – Milyen keszty t?ű – Képletesen szólva, felség. Vagyis hát: tréfálni próbáltam, bizonyítandó, hogy nekünk, dréneknek is van humorérzé-künk... De nem azért mondtam, hogy megbántsam önt, s t épp ellenkez leg, hogy aő ő kedvére tegyek... Skandar Graun pislogott. Aztán legyintett. Megpróbálta tisztázni a helyzetet. – A'szondod két napja alszom? – És két éjszakája – helyesbített a királyi f tanácsadó. – És mint említettem, ez id alatt aző ő alvás csupán az ön tevékenységének egy részét töltötte ki. Ideje többi részét pedig ordítozás, káromkodás, evés, ivás és vedelés, valamint fals hangú éneklés, továbbá a sertések... ööö... disznók molesztálása. Úgymint: rugdosás, harapdálás, fülszaggatás, farokcsavargatás, letaglózás... és ööö... hogy is mondjam... puszilgatás és simogatás. Skandar Graun komoran meredt a f tanácsadójára,ő akit még az el djét l örökölt. Hogy miként vált aő ő krefor(6) Zwikk Blata-Rukozból Zmed de Vigorard személyes tanácsadója, az egy külön történetet érdemelne. Tény az, hogy a ravasz és hízelked Zwikk valamiő módon a hatalmába kerítette Zmedet, és uralkodásának kurta id szakában a befolyása alattő tartotta. Arra sincs magyarázat, miként tarthatta meg magas pozícióját Zmed halála után ez a drén, aki még csak nemesi címmel sem rendelkezik.

6) krefor — drén nagypolgár, befolyásos — ámde nemesi cím nélküli.

– Mit beszélsz? Ki puszilgatott kit? – Nos, felség, ez bonyolult kérdés... ámbár mivel a sertések csak ritkán csücsörítenek és még ritkábban énekelnek szerelmes dalocskákat ork nyelven...

35

A félork megrökönyödve meredt maga elé, majd az ágy lábához gurított söröshordó maradványait is megszemlélte. A hordó oldalán buzogánycsapások lenyomata látszott. A fatörmelékekb l és a felszáradtő sörtócsákból ítélve egy hasonló hordócska nem úszta meg ilyen könnyen az esetet. – Valóban ilyet tettem volna? – morogta Skandar Graun. – Ilyet... is. – Nem akarok kekeckedni – dörmögte rosszallóan a király –, de furcsállom kissé, hogy kerülhetett erre sör... – Csuklott. – Mármint: sor. Köztudott, hogy én egy ideje már nem részegeskedem, és egyébként is... Mit keresnek disznók a drén király hálószobájában? Ez valami egzotikus drén szokás? Zwikk Blata-Rukoz nem jött zavarba. – Általában nem szokás errefelé – felelte. – Ám mivel ön a második kishordó csapra verése után határozottan sertések... ööö, disznók jelenlétét követelte... és fej szakasztó buzogánycsapásokat helyezett kilátásba, ha dacolunk parancsával... kénytelenek voltunk beterelni önhöz a vágni való sertéseket. Skandar Graun a halántékát dörzsölgetve pislogott. A f tanácsadó kíváncsian meredt rá.ő – Senki sem tudta, mire kellenek önnek a sertések – je-gyezte meg, s hangjából kisütött a kíváncsiság. A félork legyintett. – Régi rossz szokás – morogta. – Ha iszom egy kicsit, méltó társaságra vágyom. Csak az utóbbi id ben... tartózkodtam az efféle szórakozástól. Talánő épp a hosszú kihagyás miatt, nos, ismerjük be, talán megártott egy parányit... Ernyedten dörzsölte a homlokát és halántékát, mintha így próbálná el zni a tompaságot.ű Zwikk Blata-Rukoz nem tett fel ez ügyben további kérdé-seket, ám élénk ábrázatáról lerítt, hogy érdekli a dolog. Fura alak volt ez a királyi f tanácsadó. Bár ő ő csupán krefor volt, alkatilag átmenetet képezett a nyúlánk és sápadt f nemesek és a jóval zömökebbő

drén közemberek között. Csontozata széles volt, végtagjai vaskosak, ám nem izmosak, inkább húsosak. Puhány volt, akár egy éti csiga. Széles, lapos vállai között kurta nyakon szokatlanul nagy fej billegett, s vonásai ezzel arányban hihetetlenül elnagyoltaknak t ntek. Persze sem az orra, sem aű szája, sem a szeme nem mutatkozott kirívóan nagynak, ám együttesen olyan volt, mintha ezt a fejet belülr l degeszre fújták volna. S a mókás hatástő csak még inkább fokozta Zwikk részleges kopaszsága; homlokától a feje búbjáig zsírtól fénylő fejb r virított, míg feje két oldalán és a tarkóján mégő dúsan és kócosan csüngtek a bronzvörös, göndör gubancok. Úgy nézett ki, akár egy scyth bohóc. Mintegy ennek el-lensúlyozásaként stílusosan válogatta össze ruházatának darabjait, és gondosan ügyelt az összeill árnyalatokra is. El kel enő ő ő mozgott, kényesked fejhangon beszélt, s mindenő gesztusa kiszámított volt és hivalkodó. Amióta Skandar Graun megjelent a királyi palotában, Zwikk Blata-Rukoz ott legyeskedett körülötte, leste minden kívánságát, tanácsokkal látta el az udvari viselkedést illet en, s utasítgatta,ő ő pattogtatta a király körül nagy számban sürgöl -dő ő szolgahadakat és udvaroncokat. Mivel senki sem kérd jelezte meg utasításait, Skandar Graunnakő eszébe sem jutott kétségbe vonni a mókás krefor jogosultságát. Ha bármit tudni akart, hozzá fordult. Ha valamit nem értett, t le kérdezte. Ha valami extraő kívánsága támadt, azonnal t hívatta.ő És ezzel akaratlanul csak még inkább megszilárdította Zwikk kényes pozícióját a palotában. Ráadásul a félork megkedvelte ezt a fickót. Akaratlanul is Roahmyert juttatta eszébe, már csak azért is, mert az határozott biztatására ez az alakő néha arcátlan pimaszságokra is vetemedett vele szemben, s lassacskán már érett egy kisebbfajta megruházás... Ám Skandar Graun egyre halogatta az atyai pofonokat; el-

37

végre egy király nem veri meg az alattvalóit. F képpen akkor nem, ha el z leg biztatta kető ő ő ő ő arra, hogy nyugodtan tréfálkozzanak vele. Miután összeszedte magát, megigazította bő hálóingét, és ásított. Aztán bizonytalan léptekkel az ablakokkal szemközti fal felé imbolygott. Egy falba süllyesztett ajtó látszott ott, melyet ugyanolyan zúzmaramintás drapéria borított, mint a faltöbbi részét. – Szabad kérdeznem, hová igyekszik ily sebbel-lobbal, fel-ség? – nyekeregte Zwikk Blata-Rukoz. – Na mit gondolsz? – mordult vissza a félork a válla fölött. Aztán megadta a választ. – Oda, ahová a király is egyedül jár... – Egyedüüüül? Ó, nem, nem! – A f tanácsadóő összeütötte a tenyerét, és felkiáltott. – És az etikett?! Kéretik azonnal a Királyi Excrementum Hordozója! – sürget en tapsolt. –Gyorsan, gyorsan, gyorsan!ő – Ja, tényleg – dörmögte Skandar Graun. – Jobb is, ha igyekszik a fickó, mert az itt hagyott Kübli már színültig megtelt... S t egy kicsit azon is túl. És ahogyő látom, a meg-próbáltatásoktól darabokra tört... Kéne egy új edény! A szolgák között egy magas, sápadt, gyomorbajos ábrázatú, díszruhás férfi tört át, aki egy bársonnyal letakart porcelánedényt tartott maga el tt végtelenő el kel séggel.ő ő – Utat az Edénynek! – követelte. – Utat! Utat! Amerre elhaladt, az összes szolga meghajolt az üres éjjeli edény el tt. Amikor pedig majd visszafeléő jön, még mélyeb-ben fognak hajlongani. Mert akkor az Edény már nem lesz üres... Skandar Graun a fejét ingatta. – Miért kell ebb l ekkora nagy ügyet csinálni?ő – Így írja el a Törvény – magyarázta Zwikk Blata-őRukoz szertartásos ünnepélyességgel. – Vagy ha úgy tetszik, az eti-kett, mely a palota rendjét szabályozza. Évszázadok hagyománya ez, mely... A királyi f tanácsadó hirtelen elhallgatott, és aő szeme tágra nyílt. Bár a száj a tátva maradt, és tátogott, mint egy ponttyá változtatott szónok, ajkait

nem hagyták el értelmes hangok, legfeljebb összefüggéstelen nyöszörgések. A Királyi Excrementum Hordozója zavartan torpant meg a félork mellett. – Csak ön után, felséges úr – habogta. – Nem léphetek be a kis szobába ön el tt.ő Zwikk Blata-Rukoz végre értelmes hangot is ki tudott adni: – rség! – csikorogta, akár egy satupofák köztŐ rángatott, csorba ráspoly. Aztán már sikoltotta: –

rséééég! rsééééég!Ő Ő Magas termet , b rvértes test rök rontottak aű ő ő hálószobába karddal a kézben. Vállukon a Dierron lovagrend sz rmeprémjét viselték, vállukat verdeső ő világos hajukat bronz homlokpánttal fogatták össze. – Merényl ! – sikoltotta Zwikk. – Ott! Ott! Ott!ő A Királyi Excrementum Hordozója csalódottan felkiáltott, lekapta a porcelán edényr l a bársonyő takarót, és az edényt az értetlen képpel rámeredő félorkra hajította. – Éljen a király, pusztuljon a korcs trónbitorló! – süvöltötte kétségbeesetten. Aztán t rt rántott, éső szíven döfte magát. Skandar Graun reflexb l elkapta a súlyoső porcelánedényt, de el is engedte rögtön. – Yvorl redves... gilisztáira! A királyi bili nagyot csattant a világoskék, erezett már-ványpadlón, és ezer darabra hullott. A cserepek közül alkarnyi hosszú, kisujjnyi vastag, áttetsz ,ő jégkék testek tekeregtek el .ő Az álmatag király hátraugrott, és megszokásból a dereka felé kapott. Ám jelenleg nem volt nála kedvenc láncos buzo-gánya. Azonban nem is volt szükség a beavatkozására. A Dierrontest rök máris ott termettek, és a csizmáső lábak péppé tiporták a tekerg dz testeket, a laposő ő kígyófejeket pedig a kardjuklapjával verték még laposabbra. Fél percbe sem telt, és mind a négy kígyó sorsa megpecsé-

39

tel dött. A nagy kiabálásra eközben újabb test rökő ő érkeztek, berontottak a kis mellékhelyiségbe, és átkutattak mindent. A test rök vezet je, egy medveő ő termet , busa fej , fakó hajú fagyföldi letérdelt aű ű Királyi Excrementum Hordozója mellé, és a mozdulatlan testet vizsgálgatta. – Halott – jelentette az eredményt. – Kétségkívül az. A penge a szívét járta át. Skandar Graun komor képpel sodródott közelebb. – Ezek a nyamvadt kis giliszták... – Jégviperák – morogta a test rök vezet je. – Elégő ő egy ha-rapás, és nincs ellenszer. Az alattomos gyilkosok kedvenc eszköze... A félork szórakozottan vigyorgott. – Ejha! – Aztán csettintett. – Jókora meglepetés ért volna, ha siettemben rákucorodok a küblire, mi? – Hát még a kígyókat – kotyogta Zwikk Blata-Rukoz, de aztán elsápadt saját vakmer ségén. – Óóó,ő bocsásson meg, felség... de ön mindig arra biztatott, hogy... fejlesszem elmémet a tréfálkozás m vészetében.ű Skandar Graun kényszeredetten göcögött. Aztán elismer en meghajtotta a fejét.ő – Ez igen, Cvikli!... El nem tudom képzelni, honnan sejtet-ted meg, hogy ez a nyavalyás szét akarja haraptatni a seggem ezekkel a girnyó kis mérgesgilisztákkal? – Ööö... bátorkodom megjegyezni, felség, hogy a nevem Zwikk, nem pedig Cvikli... Persze, ha önnek kényelmesebb így, engem csöppet sem zavar... legfeljebb fél csöppet... de ez az én magánügyem, ugye? – Mit vartyogsz? – Nos, felség... az igazat megvallva, sejtelmem sem volt arról, mire készül ez az elvetemült... Skandar Graun csodálkozva nézett rá. – Hogy-hogy? – Rogonor da Rangala minden gyanú fölött állt... – Most meg kir l beszélsz?ő – Hát , a báró... a Királyi Excrementum Hordozója.ő – Hm. Neve is volt neki? Ez érdekes! Naponta

többször is találkoztunk, és azt sem tudtam, hogy van neve. – A da Rangala család sid k óta bírja ezt aő ő megtisztel pozíciót – magyarázta Zwikk Blata-Rukoz.ő – Rogonor da Rangala több mint harminc éven át szolgálta h en Drénia királyait. hordozta az Edénytű Ő az els de Vigorard királynak, Harcias Zmednek, s eztő megel z en volt az, ki közel három évtizeden átő ő ő leste az utolsó de Zitrén király, Nagytermészetű Brithugar kívánságait... melyek az utolsó években igen gyakori találkozásokat követeltek meg, lévén, hogy II. Brithugar egy igen puruttya gyomorbéli betegségt l szenvedett...ő

Skandar Graun elismer en meredt a szíven döföttő hullára.

– Nem csoda hát, hogy bele rült aő megpróbáltatásokból szerencsétlen... A fagyföldi Dierron-lovag intésére a test rökő megragadták a lábánál a hullát, és az ajtó felé vonszolták. – Hogy rült volt-e – dörmögte a fagyföldi –, vagyő alatto-mos számítás vezérelte tetteit, azt majd eldöntik a Fagyhercegek. Skandar Graun a homlokát ráncolta. Sejtette, mi követke-zik. Még ha a merényl , érzékelve aő kudarcot, a kínzásoktól tartva elvetette életét, léteznek bizonyos módszerek, melyekkel a holtakat is szóra lehet bírni. A Fagyhercegek bizonyára mesterei ennek a m vészetnek. S pár óra múltán kiderül, miértű vetemedett a vén Küblihordozó ilyen esztelenségre. – Viszont még mindig nem értem – dörmögte a félork –, miért kiáltottál az rségért, ha nemő sejtetted, mire készül a vén Kakabáró... Zwikk Blata-Rukoz az ágy felé fordult. – Mert... Ott! Ott van... A királyi ágy valóságos mesterm volt; négyű sárkányfejekkel diszes, faragott onix oszlop tartotta a vastag, szürkéskék brokát baldachint, amelynek szegélyét sodrott aranyrojtok díszítették. És a nemes

41

brokát az ágy fölött, középtájon alaposan megereszkedett, kirajzolva egy súlyos test körvonalait. – Valaki... lapul a baldachinon! - suttogta a királyi f ta- nácsadó sápadtan. – És még mindig ott van!ő A Dierron-lovagok szemvillanás alatt körülvették az ágyat.Vezet jük, a medve termet fagyföldi óvatosanő ű megböködte kardja hegyével a brokát legmélyebbre ereszkedett pontját. – Nem mozdul. Fél perccel kés bb a királyi test rök egy döglöttő ő disznót rángattak le a baldachin tetejér l. Nemő látszott rajta szúrt vagy vágott seb, valamint vérnyomok sem. A halálát az okozhatta, hogy egy er s rántással kitörték a nyakát.ő A Dierron-test rök értetlenül pislogtak.ő – Hogy került a disznó a baldachinra? – csodálkozott a ki-rályi f tanácsadó. Hangjaő kíváncsisággal és döbbenettel ve-gyesen remegett, mintha csak azt kérdezte volna, „Hogy kerül a csizma az asztalra?" Skandar Graun a homlokát ráncolva, er lködveő próbáltvisszaemlékezni. – Tudom is én?! – dörmögte végül. – Talán merényletre készült ellenem, aztán odamenekült... és ott lapult egészen mostanáig, amíg egy éles szemű tanácsnok fel nem fedezte. Valószín leg a leleplezésű okozta ijedtségbe halt bele. Vagy gondolod, hogy iső öngyilkos lett, mint a vén Szarfelel s?ő – No de, felséééééééég! – Kit érdekel, hogy került oda?! vont vállat Skandar Gra-un. – Egy király nem köteles beszámolni az alkoholos befolyás alatt elkövetett cselekedeteir l...ő vagy talán igen? – Nem, felség, csak kissé furcsállom, hogy egy disznó... – Ez a legnagyobb gondod? – sziszegte Skandar Graun, aztán egyik lábáról a másikra állt. – Nem kellene inkább a jelenlegi válsághelyzettel foglalkoznod? Zwikk Blata-Rukoz bután pislogott.

– De hiszen a válsághelyzet már elmúlt, felség! – csodálkozott. – A merényl halott. És a jégviperák iső halottak... Skandar Graun szeme kimeredt, s feje búbjától a sarkáig többször is megremegett, miközben kipréselte széles ajkain a következ szavakat:ő – A vén Küblimester halott, a Kübli törött... én meg rögtön beröttyentek. És mint már oly sokszor hangoztattad, ilyet egy drén király nem tehet! De akkor most mi legyen?... Mi ez, ha nem válsághelyzet? – Óóóóóóó, felség! – Kösz, ez sokat segített – csikorogta Skandar Graun. – De csinálni kellene valamit, mert nem tudom, meddig bírom még. – Sürg sen ki kell nevezni az új Királyi Ecrementumő Hor-dozót! – Úgy ám! De még milyen sürg sen!ő – Máris intézkedem, felség. Még e negyedórában lovas fu-tár indul Rangalába, hogy elhozza Deviaronba azt a da Rangala sarjat, ki átveszi halott rokona pozícióját... – Még e negyedórában elindul? – csikorogta Skandar Graun ellenségesen. – Ha már e percben itt lenne, az, is kés lenne!ő – T rnie kell, felség! – magyarázta Zwikk Blata-űRukoz el-szántan. – A Drén Törvény kimondja, hogy csakis az arra kinevezett és méltónak találtatott személy hordozhatja a Királyi Excrementumot... – Még egy szó, te átkozott – kiáltotta remegve a félork –, és te magad leszel a Királyi Excrementum hordozója... méghozzá a nyakadban! – Óóóóó! Felség, a Törvény kimondja... – Szarok a Törvényre! Aóóóó, neee!... Kellett nekem emle-getni! – De... felség! Skandar Graun a fogát csikorgatva nézett körül az érdek l dve tolongó szolgákon. Valahol hátul egyő gebeszked félorkot pillantott meg. A fickó egyő méretes vájdlingot szo-rongatott a kezében.

43

Valószín leg a disznóölésnél segédkezett, csak aztánű a lárma t is idevonzotta, mint mindenki mást.ő Odaintett neki. – Hé, te szurtos! Gyere csak ide! A félork el ször jobbra nézett, aztán balra. Majdő pedig megpróbált elsurranni. – Kapjátok el! – rendelkezett a király. – Hozzátok ide! A szolgák elállták az eloldalogni próbáló félork útját, és két Dierron-test r nem sokkal kés bbő ő el rángatta. A félork elejtette az edényt, és térdreő rogyott. – Hogy hívnak? – recsegte Skandar Graun, miközben azarca bíborra változott. - Aj-jaj, jaj-jaj! – nyögte az áldozat. – Ne jajgass! A nevedet kérdeztem. – Én csak egy szerencsétlen, kétbalkezes szolga vagyok! Dzsara Horg! Mutatkoznom sem lenne szabad az ön felséges színe el tt, ő dire(7)!

(7)dire — a nemesek megszólítása. A királyra nem illik használni.

– Mit merészelsz, tapló! – recsegte az egyik Dierron-test r, és lekent neki egy nyaklevest.ő Valószín leg tovább is folytatta volna a fenyítést, deű a király olyan mérgesen horkant fel, hogy a test rő keze megdermedt a leveg ben.ő – Ne merészeld még egyszer megütni a Királyi Excremen-tum Hordozóját, fickó! Még a nyöszörg félork is döbbenten kapta fel aő fejét. – Mit teccett mondani?! – Bárhogy hívnak is – morogta Skandar Graun sürget en –, mostantól te vagy az új Küblimester!ő – De, felséééég! – tiltakozott felháborodottan Zwikk Blata-Rukoz. – E nemes poszt a da Rangala család privilégiuma. – Mostantól nem – sziszegte a király. – Alattomos me-rényl k csak ne hordozzák körbe a palotában aző én felséges excrementumomat! Királyi jogomnál fogva tehát ezennel megvonom t lük a privilégiumot!ő

Megtehetem, vagy nem? Elvégre én vagyok a király, azt teszek, amit akarok!... És talán nem rendelkezik valami olyasmir l ez a híres Törvény, hogy akiő merényletet kísérel meg a király ellen, annak minden birtoka elkoboztassék, rokonai felkoncoltassanak... meg ilyesmi? Zwikk Blata-Rukoz, a test rök és az összesereglettő szolgák bizonytalanul pislogtak egymásra. Skandar Graun hevesen a fagyföldi test r feléő pillantott. – rmester!Ő A medve termet Dierron-lovag megrökönyödveű húzta fela szemöldökét. – Mármint éééén, felség? – Igen, te! Vagy talán van itt még más rmester is?ő A fagyföldi szeme bosszúsan megvillant. Mondani akart valamit, de aztán mégsem mert visszavágni. Zwikk Blata Rukoz segítette ki. – Valójában egy sincs... Sern do Krajn ugyanis nem r-mester, hanem a test rök kapitánya.ő ő

Skandar Graun egyre türelmetlenebb lett. – Jó, akkor szólj neki, hogy adja ide a kardját, de rögtön! Szólni se kellett, a kapitány az alkarjára fektette széles pengéj fegyverét, s bár látszott az arcán,ű hogy nem érti, mi történik, tiszteletteljes f hajtássalő odanyújtotta a kard heredíszes(8) markolatát.

(8) Heredíszes kard — a drén lovagok tradicionális fegyvere.

A király felragadta a kardot, és a feje fölé lendítette. A térdel félork szolga felvisított:ő – Magasságos egek!... Irgalom, dire! Könyörüjj gyalázatos fajtársadon! Dzsara Horg semmi'ccse ártott nékednek! Skandar Graun lecsapott a kardlappal a sivalkodó szolga jobb, majd a bal vállára, aztán a homlokát is megpaskolta vele. Három-négy kék-zöld folt biztosan jelzi majd e helyet.

45

– Ezennel báróvá ütöttelek, Dzsara Horg – mordult fel Skandar Graun. – És tekintettel az egyre szorongatóbb... vészhelyzetre, azonnali hatállyal kinevezlek a Királyi Excrementum Hordozójának! – De felséééééég! – méltatlankodott hihetetlenül magas orrhangon Zwikk Blata-Rukoz. – Nem tehet ilyet! – Dehogynem! – röffentette Skandar Graun, és lendületb l ővisszadobta a kardot a test rkapitánynak. Aző ügyesen elkapta a markolatot a leveg ben. – Márő megtettem... hogy miel bb valami mást iső megtehessek! – Összefogta magán a b hálóinget, éső sziszegve, az ajkát harapdálva, apró, tipeg léptekkelő a mellékhelyiség felé szaporázta. – Báró Dzsara Horg! – nyüszítette vissza parancsolóan a válla fölött. – Ide gyere azzal a Küblivel, de máris... különben rögvest visszaveszem a kardot, és jóval nagyobbat ütök! Miközben a remeg félork szolga szedte a lábát,ő Zwikk Blata-Rukoz idegesen meredt a test rökő kapitányára, és mintha neki tartozna magyarázattal, kényszeredett vigyorral rázta a fejét. – Nem, nem... nem! A kinevezés természetesen érvényte-len. A Törvény nem t rhet el efféleű gyaláza... ööö... tévedést. És egyébként is, nem szokás karddal „báróvá ütni" senkit... Sern do Krajn komoran meredt a földön heverő hullára,aztán megvet en belerúgott.ő – A király igazságot mondott – dörmögte gúnyosan. – A vén Rogonor esztelen dolgot m velt; orgyilkosű merényletével megpecsételte a da Rangalák sorsát. Nemesi címükt l megfosztatnak, birtokaikő elvétetnek. B nrészességüket vizsgálat tárja felű hamarosan. Intett, s két embere máris megragadta a halottat. Könnye-dén felemelhették volna, hogy a vállukon vigyék el a merev testet, ám egy orgyilkos nem érdemel ekkora tisztességet. A k padlón húzták végig a két lábánál fogva, hogyő szétken d vére munkát adjon a palota szolgáinak, ső ő

hogy emlékeztet ül szolgáljon mindazoknak, akikő hasonló merényleten törik a fejüket. Zwikk Blata-Rukoz egy pillanatig dermedten nézett maga elé. Aztán kett t tapsolt.ő – Elég a bámészkodásból! – kiáltotta. – Gyerünk, gyerünk!Takarítsátok fel ezt a disznóólt! Mire a király el kerülő dolga végeztével, rendet és tisztaságot találjon!

3. Összeesküv kő

Hét fekete árny száguldott az éjszakában. Drének voltak valamennyien. A lovuk nyakára hajolva vágtattak az óriás kísértetekként meredező évszázados fák között, és küzdöttek a dühöngő viharral, amely er nek erejével le akarta ket cibálniő ő a nyeregb l.ő Elképzelhetetlenül vad ítéletid tombolt ezen aző éjszakán Drénia-szerte, ám Sjövorg tartományban minden eddigi zord emléket elmosott a mostani vihar dühe. Az orkán erej szél fákat döntött, bokrokatű tépett ki t b l, s még a vágtató lovakat is csaknemő ő felborította. Az apró szem es oly dühösen kopogottű ő a lovasok sisakján és mellvértjén, mintha milliónyi t vel próbálná átfúrni a vastag b rt és a megformáltű ő fémet. Néha jég kopogott; eleinte csak borsószemek, aztán jégdiók is érkeztek. A lombok fölött vakító villámok cikáztak; az azonnal következ , fülsiketít dörrenésekb l ítélve aő ő ő közvetlen közelben találtak célpontot. – Elátkozott éjszaka! – próbálta túlkiabálni az egyik lovas a vihar dühét. – Celiahna ma este Gloyvával járja táncát!(9)

(9) Celiahna a leveg istene, ám Dréniában neki tulajdonítják az id járáső ő változásait; a szelet, az es t és a jéges t egyaránt. Gloyva az rület és aő ő ő féktelenség istene. Amikor ítéletid tombol, a drének szerint e két istenő

47

perdült táncra.

– Talán az istenek sem akarják, hogy létrejöjjön ez a b nös szövetség! – nyafogta egy másik.ű Az el z szóló odakapta a fejét.ő ő – Vagy inkább az istenek – kiabálta – ily módon gondos-kodnak arról, hogy találkánk titokban maradjon! – Talán. A lovasok maguk mögött hagyták az erd t, és mivelő már nem élvezték a fák védettségét, a vihar csaknem elsodorta ket. Szerencséjükre a jég megsz nt, ső ű immár ismét „csak" az özönvízszer záporral kellettű küzdeniük. Megm velt földeken gázoltak át, és a lovak patájaű csüdig süppedt a felázott fekete földbe. A gabona meghasalt az égi áradat és a jég súlya alatt, s itt-ott több méteres átmér j , fehér foltok jelezték, hogy aő ű lehullott jég még nem olvadt el mindenütt. A távolban egy falu alacsony házai emelkedtek ki a föld-b l. És rajtuk túl, még távolabb egy k fallalő ő övezett vár emelkedett. A homályban masszív k sziklának látszott, ám amikor villámlott, a fehérő fény kirajzolta karcsú bástyáit és keskeny tornyait. A lovasok e vár felé tartottak. Az útjukba kerül falun úgy vágtattak keresztül,ő akár a kísértetek. A lovak patája alatt trágya és sár fröcsögött; ólban lapuló kutyák ugatták meg ket.ő Emberrel nem találkoztak. A vihar dühe csöppet sem enyhült. Még akkor sem, amikor a lópaták már a vár leeresztett hídján kopogtak. Bár kicsi volt az esélye, hogy ebben a pokoli id ben az rök meghallják a közeled ket,ő ő ő valószín leg már számítottak a jövetelükre, mivelű azonnal felhúzták a vasrostélyt, és kitárták a meger sített, kétszárnyú kaput.ő A sötét épületek fel l megtermett alakok siettekő feléjük. Némelyük füstölg fáklyát szorongatott aő kezében, ám egy pillanattal kés bb a heves záporő még a füst emlékét is elmosta. A lovasok nedvesen csattogó köpennyel

kászálódtak le a nyeregb l, és beletoccsantak aő szinte már bokán felül kavargó, trágyalével keveredett alkalmi folyamba. – Jelszó? – kiáltott rájuk egy fémvértes hadfi a fogadásukra sereglett fegyveresek közül. A jövevények vezet je válaszolt:ő – Éljen a király, pusztuljon a korcs! – Legyenek üdvözölve a de Royg várban! A szolgák vezet je száraz törl kend ket nyújtott aő ő ő két legdíszesebb ruhás vendégnek. Ám mire megtörölhették volna az arcukat, már abból is facsarni lehetett a vizet. Amíg a két el kel a f épület bejárata feléő ő ő tocsogott a sár-ban és a vízben, népes kíséretük az istállóba vezette a lovakat. Csupán ketten tartottak velük. Egy marcona kép , sebhelyes, id sű ő fegyvernök, aki a bal lábára sántított, meg egy kerek kép , élénk tekintet apród. Ezek ketten akár a kétű ű úr árnyékai is lehettek volna, hiszen a ruhájuktól eltekintve alakban és korban ket formázták.ő – Erre, uraim, erre! – tüsténkedett a várszolga, s megrázta vállára hulló, csatakos loboncát, akár egy kutya. Drén szokás szerint udvarias, lehalkított hangon beszélt, s nem nézett a magasabb rangúak arcába, szemébe. Az ket megillet tegezési formátő ő választotta.(10) – Az uraságok már várnak tikteket.

(10) A drén/drovát nyelv tegez viszonyai meglehet sen bonyolultak éső ő változatosak. A drén beszéd többféle magázó és tegez viszonyt ismer,ő melyek a beszélget partnerek társadalmi helyzetét l és az adott viszonyoktólő ő függenek; ez más nyelvekben nem visszaadható. Nagyon gyakori eset, hogy a helyzett l függ en a tegezés átmegy magázásba, önözésbe vagy aző ő úgynevezett „eltávolodás"-ba. Ez utóbbi esetben a beszél úgy emlegetiő egyes szám harmadik személyben a beszédpartnerét, mintha az jelen sem lenne. Ez némely helyzetben felér egy arculütéssel, más hely-zetben a legnagyobb tisztelet lehet.

– Egy kupa bort és száraz ruhát elébb! – morogta a két ne-mes vendég közül az id sebbik morózusan.ő Ifjú társa nem szólt semmit, csak még szorosabban össze-vonta arca el tt köpenye széles gallérját, éső fázósan dideregve húzta nyakát a vállai közé, miközben elgémberedett, bizonytalan lábakkal

49

lépkedett. Amikor az ajtóhoz értek, a fázós ifjú megbotlott a lépcs -ben, és halk jajdulással térdre esett. Kerekő kép apródja máris ugrott, hogy felsegítse, ám azű id sebb nemesúr dühösen elkapta a karját, éső visszapenderítette. – El a kezekkel, Timo! – recsegte felháborodottan. – Mit képzelsz te?! Hogy merészelnéd megérinteni Drénia leend királyát a mocskos kezeddel!?ő – Én csak... – Többé ne érintsd t, Timo, különben hamar azonő kapod magad, hogy f részporos kosárbanű táncoltatják levágott fejed! – Igen, dire. – Jaspe de Vigorard, Drénia királya fel tud állni magától is – morogta az id s nemesúr. – Vagy ha mégsem, majdő eldönti , kit méltat arra, hogy elfogadja a segítő ő kezet. Az apród buzgón bólogatott, és ahogy nagy igyekezetében elhátrált, bokán felül merült egy pocsolyába, és tele ment lucsokkal a cip je.ő – Igenis, dire. Megértettem. Eközben az ifjú nemes feltápászkodott, és zavarában olyan mozdulatokat tett, mintha le akarná porolni magát. A szeme bizonytalanul csillogott, kétszer is szóra nyitotta a száját, mire harmadjára végül megszólalt: – Még... nem vagyok király. – De igen, fiú. Az én szememben te vagy a király, nem az az átkozott trónbitorló. És te vagy a király mindazok számára is, akik azért gy ltek össze maű éjszaka ezen a helyen, hogy biztosítsanak téged a h ségükr l és a támogatásukról, fiú.ű ő – De ha így van – motyogta Jaspe de Vigorard. - Akkor te miért szólítasz még mindig „fiú"-nak? Ez számomra annyira... megalázó és lekezelő! Én már férfi vagyok, nem fiú! Az id s férfi valósággal visszah költ e szavakő ő hallatán. Valószín leg eleddig még nem töprengett elű ezen a kérdésen. Egy pillanatig úgy t nt, mindjártű

ugyanúgy leteremti az ifjút, akit apja helyett apjaként nevelt fel, ám ennek épp az ellenkez je történt:ő tiszteletteljesen fejet hajtott. – Igazad van, felség. Mostantól felségnek foglak szólítani, felség, hiszen a királyom vagy, felség. Az ifjú elégedetten pillantott id s rokonára.ő – És tiszteletben tartod a királyod kívánságait, Keanor? – Minden tekintetben, felség. – Jól van – mondta az ifjú önérzetes éllel. – Akkor halld az els parancsom: Timo az én apródom. Úgyő rendelkezem hát, hogy bárhol, bármikorő megérinthet és segédkezet nyújthat, amikor ennek szükségét látja. – Bárhol és bármikor megérinthet? – morogta az id s ne-mes úr kelletlen éllel. Nem öntötte szavakbaő hátsó gondolatait. Az ifjú mégis felcsattant. – Ez a parancsom, és kész! – Lehetetlen! Timo nem nemesi származású. Nem érintheti meg a királyt! Nemcsak bárhol és bármikor nem, de soha és sehol nem! – Mostantól igen! – De rangtalan és nemtelen!ő – Akkor majd én nemessé ütöm. – Ó, felség... – sziszegte az id sebb férfi – haddő mondjam meg: nemessé „ütni" valakit nem szokás. Lovaggá ütni szokás. Nemesi címet és birtokot adományozni szokás. Az ifjú elpirult, élénk arcvonásai megrándultak. – Akkor majd adományolok! – „Adományozok" a helyes szó, felség. – Keanor de Moreguard! Gúnyolódsz velem! – Nem, felség. Én csupán megóvlak attól, hogy apró téve-déseid miatt gúnyos megjegyzések céltáblája légy. – Ha király leszek... – kezdte az ifjú hevesen, aztán elhall-gatott, majd máris helyesbített: – Amint a Törvény szerint is enyém lesz a trón, els dolgomő lesz, hogy megjutalmazlak h ségedért ésű

51

támogatásodért, Keanor. Megkapod jutalmul... egész Zitrániát! – Megtisztelsz, felség – somolygott de Moreguard a bajsza alatt. – Ám arra kérlek, bánj sz kmarkúbbanű az adományokkal, s fogd vissza hangod erejét! Már csak azért is, mivel amennyire tudom, két Zitrán-sarj is jelen lesz e tanácskozáson... és alig hiszem, hogy jó néven vennék, ha azt hallanák, hogy nekem szánod seik birtokát... Ám nagylelk ségedető ű hamarosan bizonyíthatod. Talán már holnap... Jaspe de Vigorard vigyorgott. – Azt mondod, Keanor, Jégnász Napjára enyém lesz a trón? – Úgy van, felség! A Jégnász Ceremóniát már te fogod ve-zényelni! De talán még hamarabb is fejeden lesz a korona. Drénia trónján nem ülhet egy tisztátalan korcs! Végzete már elrendeltetett. És ha hihetünk Zordig de Royg ígéretének, a korcs fattyú még Kártyanap el tt kiszenved...ő

* * *

Az új vendégeket egy fény z en berendezett, tágasű ő szobába vezették. Itt s r , f szeres vörösbor és többfajtaű ű ű gyümölcs várta ket. Miközben oltották szomjukat éső apró szem sz l t meg húsos naspátű ő ő (11) csipegettek, levetették ronggyá ázott gönceiket, és a vár urának ajándékába bújtak. Zordig de Royg el relátóő házigazdának mutatkozott. A ruhák tökéletes és kényelmes viseletnek bizonyultak, s készíttet iknekő még arra is volt gondja, hogy az ifjú királyjelölt a de Vigorardok szürke, fekete és méregzöld színösszeállítását viselje, míg mentora a de Moreguardok égkék és fekete színeiben pompázhasson.

(11) naspa – jellegzetes drén gyümölcs. Apró szem , fanyar íz , feketeű ű bogyó, mely a ribizlihez hasonló, laza fürtökben n . Íze leginkább aző áfonyáéhoz és a soméhoz hasonló.

No persze az ifjú apródot és az id s fegyvernökötő nem várta száraz ruha; nekik meg kellett elégedniük a kandalló tüzének melegével, no meg egy-egy darab száraz törl vel, amivel úgy-ahogy átdörzsölhettékő testüket. Aztán a ház el kel tartású vármestere ünnepélyeső ő képpel a lovagterembe vezette a vendégeket. Gyertyás inasok népes serege kísérte ket végig aő széles folyosón, melynek falait a de Royg sökető ábrázoló festmények díszítették. Amikor a lovagterem kétszárnyú ajtaja kitárult, Jaspe de Vigorard egy pillanatra megtorpant, arca kivörösödött és a lába enyhén megremegett. A várakozás izgalma és a bizonytalanság ily módon mutatkozott meg rajta. – Ne izgulj, Jas! – súgta a fülébe a mögötte lépkedő apród biztatóan. – Elkápráztatod ket.ő Valamit még hozzá akart tenni, ám Keanor de Moreguard olyan fenyeget tekintettel meredt rá,ő hogy jobbnak látta csendben maradni. Aztán amikor a vármester besétált, majd udvariasan oldalra lépett, az ifjú királyjelölt és mentora bemasíroztak az ajtón. Timo utánuk akart menni, ám az id s fegyvernök,ő erélyesen megragadta a karját, és visszarántotta. – Elment az eszed?! – sziszegte mérgesen a vén hadfi. – Ezt meg hogy képzeled?! Timo bután mosolygott, és zavarában az állát dörzsölgette. Tudta , hogy a szolgának kint a helye,ő de a megszokás és a kíváncsiság vitte volna el re.ő Jaspe de Vigorard visszapillantott a válla fölött, de ez al-kalommal nem er sködött, hogy maga mellettő tudja kedvenc szolgáját. Arcán a pír helyét sápadtság váltotta fel, és tekintete riadt madárként röpködött. Aztán elszántan az ajkába harapott, és úrrá lett remeg lá-bain.ő – Méltóságos Keanor de Moreguard! – kiáltotta fennhan-gon a vármester. – És méltóságos Jaspe de Vigorard, Drénia igazi királya! A hatalmas asztal körül álló drén nemesek valamennyien felálltak, és az érkez k felé néztek.ő

53

Legalább hatvanan lehettek; valamennyien a legel kell bb vérvonalakból. Egyikük, egy hórihorgas,ő ő hordó mellkasú, széles állkapcsú férfi, akinek vöröses sz ke haja két varkocsba fonva lelógott a derekáig,ő er teljesen dobbantott a lábával, s ugyanabban aő pillanatban ökölbe szorított bal kezével a mellkasára csapott. Az ütés és a talp egyszerre dobbant. – Eljen a király – harsogta öblös hangon az összeesküv k jelmondatát –, dögöljön a korcs!ő A többiek csupán egy pillanattal maradtak le mögötte. Lá-bak dobogtak, öklök döbbentek domború és kevésbé domború mellkasokon. Kánonban harsogtak a kiáltások: – Éljen a király! Dögöljön a korcs! – Éljen a király! Dögöljön a trónbitorló! Az öklök a mellkason maradtak, de a lábak egyre vadabbul dobogtak, miközben a sápadt ifjú gépiesen lépkedett az asztal felé, amerre a vármester vezette. – Éljen a király, dögöljön a korcs! A dobogás egyre frenetikusabb lett. A serlegek rezegtek és egymásnak koccantak az asztalon. A sarokban a vadász agarak idegesen morogtak, némelyik ugatott, más a szíjait harapdálta. Aztán vad üvöltés harsant, és az összes jelenlévő csatlako-zott hozzá. A drén nemesek kórusban üvöltöttek, mint a sebzett farkasok. Majd szinte egyszerre hallgattak el. Egy pillanattal kés bb aző üvöltés visszhangja is elenyészett. Zordig de Royg, a vár ura sietett az ifjú királyjelölt elé, és fél térdre ereszkedett. – Üdvözöllek szerény otthonomban, felséges úr – hadarta álszent alázattal. – Az én házam mostantól a te házad. Nem vendég vagy itt, hanem gazda. Amit látsz, minden a tiéd. Beleértve énmagamat, s jelenlév vendégeimet is.ő Az ifjú de Vigorard bizonytalanul biccentett, jelezve, hogy elfogadja a jelképes ajándékot. Szólnia is kellett volna, ám szavak nem tudták elhagyni alig észrevehet en remeg ajkait.ő ő

Zordig de Royg érzékeny, tapasztalt ember volt. Nem vártki többet a beálló csendben, mint amennyi feltétlenül szükséges. – Felség! – mondta ünnepélyes lassúsággal. – Engedd meg, hogy a jelenlév k közül els kéntő ő nyilvánítsam ki irányodban h ségemet ésű elkötelezettségemet! Rendelkezz általam a de Royg család fölött! Jaspe de Vigorard ismét biccentett. De szólni még most sem bírt. Nem is kellett. Zordig de Royg még nem fejezte be. – Fogadj el engedelmes hívedül, ó király – zengte szertartásosan –, és engedd nekem, hogy téged szolgálhassalak véremmel, kardommal és minden tulajdonommal! Az ifjú de Vigorard végre meg tudott szólalni. – Elfogadlak hívemül, Zor... Z... Zordig de Royg. Aztán sorra járultak elé a többi nemesek. Egyként ajánlot-ták fel h ségüket, kardjukat, vérüket ésű összes tulajdonukat. Jaspe de Vigorard fokozatosan magára talált. Pár perc múltán már mosolyogni is tudott, és egy-egy biztató, köszön szót is odamotyogott újdonsültő híveinek. Legszélesebben arra a hatalmas termet ,ű varkocsos harcosra mosolygott, aki els ként kiáltottaő el az összeesküv k jelszavát: „Éljen a király, dögöljönő a korcs!" – Benned kit tisztelhetek, jó uram? – kérdezte t leő barátsá-gosan. – Hanze de Frekhanzer, szolgálatára, felség – morogta a férfi büszkén. – Ah – motyogta Jaspe. – Már sokat hallottam h stetteid-r l, jó uram. Te vagy az, aki pusztaő ő kezének egyetlen csapásával taglózza le a bikákat. – És nem csak a bikákat, felség – hahotázott az izomko-losszus. – Néha a rám akaszkodó, túl sokat kívánó asszony-cselédekkel is puszta kézzel bánok el! Sokan felröhögtek a közelben. – Ah! – Az ifjú királyjelölt fülig pirult. – És hogy

55

lehetsé-ges az, hogy ilyen figyelemreméltó kvalitásokkal... ööö... itt vagy, nem pedig a Zhíliában harcoló seregek élén. A sz ke varkocsos elkomorodott; szemében zavarő villant. Nem tudta, miként értékelje ezt a kérdést. Puszta érdekl dés vagy szemrehányás?ő – Ott voltam én az elejét l – morogtaő megbántottan. – Az els sorban harcoltamő Zitrániában, az els k között szálltam partraő Lendoron, s csatabárdom hamarabb lett nedves zhíli vért l, mint bárkié, akit ismerek.ő A királyjelölt zavartan köhécselt, de nem tudott mit mon-dani. Hanze de Frekhanzer viszont felhevülten folytatta. – Ott lennék még most is, ha hírét nem veszem ennek a csúfságnak... amely az si drén vérő égbekiáltó meggyalázása. Házam népével azonnal hajóra szálltam, és hazatértem... mert én nem vagyok hajlandó harcolni és a véremet ontani egy korcsfajzatért! – Nos... – Annál inkább ellene! – kiáltotta Frekhanzer, és dühösen dobbantott. – Csak kerüljön elém az az ork mocsok, letagló-zom t puszta kézzel, akár egyő ökröt! – Hát... ööö... A házigazda mentette meg a helyzetet. – Hanze barátunk csupán azt akarja mondani – magyarázta Zordig de Royg –, hogy amint értesült a sajnálatos helyzetr l, az els k között rohant haza,ő ő hogy felajánlja szolgálatait önnek, felség, az igazi királynak. Hanze de Frekhanzer rábólintott. – Úgy valahogy... – Ah, ez dicséretes – motyogta az ifjú de Vigorard, és zavarában egyik lábáról a másikra állt. Teljesen felkavarta ifjú és kifinomult lelkét ennek az óriási harcosnak a nyilvánvaló brutális vadsága. Gyermekként azt képzelte, hogy egyszer majd is izmoktól duzzadó,ő

délceg harcos lesz, aki el tt mindenki megremeg éső elbizonytalanodik, ám a gyermeki álmok nem váltak feln tt valósággá. Súlyos tüd betegsége csaknemő ő sírba vitte, és törékennyé, silány kóróvá tette. Lefogyott, legyengült, és a legcsekélyebb testgyakorlás is a végs kig kimerítette. Nem maradtő más számára csupán az efféle brutális izomkolosszusok csodálata. No meg az a mámoros érzés, hogyha király lesz, ő uralko-dik majd a Hanze de Frekhanzer-féle fékezhetetlen bikák fölött, s azok lesik majd minden parancsát. Minden parancsát! Erre a gondolatra Jaspe még inkább zavarba jött, és nem merészeit a varkocsos férfira nézni. Azt azonban a lelke mé-lyén elhatározta, hogy az este folyamán megpróbál majd ismét szót váltani vele. És a bemutatások folytatódtak tovább... Sorra járultak elé az arkhonok(12) tagjai; szinte valamennyi jelent s család képviseltette magát. A házigazdaő Zordig de

(12) arkhonok – a nemesek nemesei k. Olyan családok, melyeknek aző állam-alapító vére csörgedezik ereikben. A Zitrán nemzettség jogvesztettsége után mindössze kilenc ilyen család maradt Dréniában.

Royg volt az egyetlen jelenlév exarchaő (13), a többi család csupán a képvisel jét küldte. Ennek oka, hogyő az exarchák mostanság már a Jégvihar-fellegvárban gyülekeztek, hogy ott tanácskozzanak, s a hagyományoknak megfelel en ott ünnepeljék meg aő közelg Kártyanapot. Azonban itt is egymást követteő a sok jól cseng név: de Royg, de Zrabervetshen, deő Frekhanzer, de Cloa, de Miyra, de Chavellier és még a kitagadott de Zitrán házból(14) is megjelent egy-két oldalági sarj. Ám ez csak a jelenlév k krémje volt,ő hiszen szinte egymás sarkát taposták a jelentéktelen nemesi családok sarjai, bárók, grófok, rgrófok éső tengeri rgrófok.ő

57

(13) exarcha – Az egyes nemesi nemzetségek élén a Családf , avagy aző exarcha áll. Az exarcha szent és sérthetetlen, és csak a király személye-sen ítélkezhet felettük. (14) Dréniát valamivel több mint három évszázadon át a Zitrén dinasztia uralta. Az akkori Zitrén dinasztia az apagyilkos Elvger de Zitrán szám zéseű után két ágra szakadt: a Zitrán királyságot uraló Elvger-leszármazottak-ra, és a Drén királyságot uraló Zitrén dinasztiára (apró névváltoztatás, hogy ne keverjék össze ket az áruló Zitránokkal). Mostanra a de Zitrének teljesenő kihaltak, s a de Vigorard családra került az uralkodás sora. A zitrániai de Zitránok ezt viszont nem ismerik el, k törvénytelennek nevezikő kitagadásukat, s magukat tartják a trón jogos örököseinek.

Jaspe de Vigorardnak mégis hiányérzete támadt. – Nem látom sehol... Raym de Dierront – motyogta szé-gyenl sen. – talán...ő Ő – Raym de Dierron még Zhíliában van, felség – magyarázta készségesen Zordig de Royg. – Mint bizonyára tudja, felség, a háború még nem ért véget, és Raym egy tízezer f s sereg élén egyre mélyebbreő hatol Tulevienen át Norhil(15) felé.

(15) Norhil – a Zhíl Birodalom f városa.ő

– Ó de kár! Ó de kár! – sajnálkozott az ifjú. – tŐ kimon-dottan szerettem volna megismerni. Mesélhetett volna legendás h stetteir l.ő ő Zordig de Royg megdörzsölte frissen borotvált állát, és sunyi képpel kacagott, mintha valami jó tréfát hallott volna. – Ó, felség! Sok bátor h s van itt jelen, akiő érdekesebb és izgalmasabb mesével szolgálhat önnek, mint amir l egy Dierron valaha iső álmodhatott. A háttérben egy fiatal nemes enyhén elvörösödött, de nem tett megjegyzést. a Dierronok egyik távoli ágáhozŐ tartozott. Nem volt gyáva, de nem érezte helyénvalónak a fölösleges h zöngést. Hiszen tudta ő ő jól, mily mérv ellenszenv létezik a Dierronok iránt aű többi arkhon részér l. És nem azért jött ide, hogyő még tovább feszítse a húrt, vagy felvegye a keszty t,ű amivel megfricskázták az orrát... Jaspe de Vigorard az asztalf n kapott helyet, baljánő

a mentora, Keanor de Moreguard ült, jobbján pedig a házigazda, az egyre kiszámíthatatlanul pislogó Zordig de Royg. – Az ön jó kedve szembeszök , dire – jegyezte megő Jaspe de Vigorard. – Megosztaná velem is der jeű okát? – Ó, de hiszen már tudattam önökkel, felség – motyogta a házigazda zavartan. – Megtaláltam a megfelel személyt a trónbitorló környezetében, akiő önként vállalta, hogy elvégzi az elvégzend munkát...ő – Ezt örömmel hallom – bólintott Jaspe de Vigorard. – De nem épp azért gy ltünk itt össze, hogy döntéstű hozzunk err l a kérdésr l?ő ő – Ó, felség! – kacarászott a házigazda. – Én már valamenynyiükkel beszéltem külön-külön. A döntés ténye egy percig sem volt kérdéses... mire vártam volna hát? Csupán önnek akarok kedveskedni azzal, hogy h séges alattvalójaként legkés bb holnapű ő estére, a Kártyanap estéjére megtisztítom az ön számára a trónt... – Nahát! Én úgy értesültem, hogy még korábbra ígérte? Zordig de Royg kényszeredetten feszengett. – Sajnálatos módon az imént arról értesültem, hogy az ön alázatos híve, Rogonor elhalálozott önként vállalt feladatának teljesítése közben, s a da Rangala családot ezáltal a jogfosztás veszélye fenyegeti. – Óóóó! – De ne aggódjon, felség! Nem Rogonor volt az, akit ez ügyben els számú jelöltemnek tekintettem.ő – Nem? – csupán egy megbízhatatlan, ostoba vénemberŐ volt, aki sokkal többet képzelt magáról, mint ami. – Zordig de Royg vállat vont. – Nála sokkal alkalmasabb és rátermettebb hívei várják Deviaronban a megfelelő alkalmat... Még ha egyikük kudarcot vallana is, maradnak még b ven.ő A királyjelölt mosolygott, majd a homlokát ráncolta. – Most már csak arra lennék kíváncsi, dire, vajh

59

miként értesült a kudarcról ily hamar? Hiszen Deviaron ide több száz mérföldre van. Zordig de Royg kiismerhetetlenül mosolygott. – Hatalmas patrónusaink révén nem okoz gondot, hogy mindenr l értesüljek, ami a palotában történik.ő – Ah. És vajon ez akkor is így lesz, amikor már én ülök a trónon? Zordig de Royg harsányan felkacagott. – Ó, felség! Ön elkápráztat éleselméj ségével!űAmikor mindenki elfoglalta helyét, kezdetét vette a vacsora. A ház szolgái szokatlanul b ségesenő megrakott tálcákat hordtak az asztalra, ám az italokkal, úgy t nt, takarékoskodnak.ű A drén nemesi családok ugyanis nem kedvelik a nagy la-komákat és a féktelen dorbézolásokat. Általában puritán módon, egyhangú élelmet fogyasztanak, melyek célja nem a gyomor örömeinek élvezete, csupán a szükségszer ség. Az italok tekintetében, f ként azű ő er s párlatok esetében korántsem visszafogottak...ő Zordig de Royg azonban ezen alkalommal fordított a hagyományokon. Amíg siet sen csillapították az étvágyukat, csakő kevesen és keveset beszéltek. S az ital kimért mennyiségét is csak némelyek tették szóvá. Aztán pár perccel kés bb Zordig de Roygő emelkedett fel, és késével megkocogtatta a serlegét. Szükségtelen volt; már mindenki t nézte.ő – Nem kenyerem az öncélú szónoklás – kezdte beszédét a házigazda –, és fölösleges is lenne hosszan szaporítanom a szót, hiszen mindnyájan tudjuk, miért jöttünk most össze...– Egy pillanatig elhallgatott, s kivárt, míg végighordozta tekintetét az egybegy lteken. –ű Szeretett hazánk olyan válságot él, melyhez hasonlóra még nem volt példa az én életid m alatt.ő Drénia, a Rend utolsó jelent s bástyája a Káosző csapásainak súlya alatt remeg. Nem ez az első alkalom, hogy elszántan ki kell állnunk hazánk és siő vérünk védelmében, ám most fordul el el ször, hogyő ő

a törvényeinket és a hagyományainkat... a törvényeink és a hagyományaink ellenében kell megvédenünk! Az asztalnál ül k közül sokan felmorajlottak, másokő do-bogni kezdtek, megint mások pedig az összeesküv k jelmondatát üvöltötték:ő – Éljen a király, dögöljön a korcs! – Le vele! – Vízbe kell fojtani azt az ork állatot! – Vízbeee?! Inkább mocsokba! – Rothasztani az agyát, és feltálalni az ork rabszolgáknak! – Átkozott korcsfajzat! Hosszú id be telt, mire csillapodott a hangzavar.ő Zordig de Royg a fejét ingatta. Keanor de Moreguard is felegyenesedett. – No de, barátaim... csillapodjatok! Olyasvalakir lő beszél-tek, akinek a mellkasán a de Vigorardok kermonja(16) lüktet! A kermon-papok törvényes próba után kinyilatkozták, hogy a kermon hiteles. Bárhogy legyen is, a visel je a király.ő

(16) kermon — mágikus pecsét a mellkason, amely egyebek között bizonyítja visel je nemesi jogát és helyét a szigorú rendszerben.ő

Ám ez csak olaj volt a t zre; még hangosabbű ordibálás vette kezdetét. – Csalás! – A papok összeesküvése! – Átkozott cselszöv k! Ki kellene irtani a kermon-őpapokat is! Zordig de Royg az asztalt püfölve csendesítette le a kiabá-lókat. – Keanor de Moreguard igazat szólt – jelentette ki. – Az ork fattyú a de Vigorardok kermonját viseli, s a kermon hiteles. – Mivel újabb ordítozás vette volna kezdetét, Zordig széttárt karral kérte, hogy hagyják befejezni a mondandóját. Aztán folytatta is azonnal. – Ismerjük a történetet, hol, mikor és miként került a

61

kermon ennek a fattyúnak a mellkasára... ám attól tartok, a miértet már sohasem fogjuk megtudni. – Nem is érdekel, hogy miért! – süvöltötte valaki. – Halál a korcsra! – Engem viszont érdekel – vette fel a fonalat Zordig de Royg, és ravaszkásan hunyorgott. – Sokat gondolkodtam ezen. Vajon miért választott testvéréül egy jó hír arkhon család három dics sarja egyű ő undorító, mocskos orkot? – Miért?! Zordig de Royg azonban nem felelt erre a kérdésre, inkább továbbf zte gondolatait.ű – Már az is undorító lenne, ha ez az alak csupán ork lenne, ám ami még ennél is visszataszítóbb... si éső szent Jégtrónunkat egy keveredett vér , korcs fattyúű bitorolja! – Szégyen! – Gazság! – Halál rá! – Elszorul a szívem – kiáltotta dühösen Zordig de Royg –, ha arra gondolok, hogy e trón még guarni seinkr l maradt reánk, s hogy ugyanezen trónonő ő

népünk legnagyobb kiválóságai ültek. És most egy korcs fattyú ülepe koptatja tovább! – Felháborító! – Undorító! Zordig de Royg mosolygott, s egy merész fordulattal visz-szakanyarodott korábbi költ iő kérdéséhez. – Ne higgyétek, hogy nem tudom, vajon miért döntött úgy Zmed, Hmuda és Lenk de Vigorard, hogy családjába fogadja ezt a korcs teremtményt. – Biztosan meg rültek mindhárman!ő – Nem. A de Vigorard fivérek nem voltak rültek.ő – De hogy tehettek ilyet?! – k hozták ránk a rontást!Ő Zordig mosolygott. – Én ismertem mindhármukat – kiáltotta. – Bátor, mindenre elszánt drének voltak, akik tisztelték népünk hagyományait, és a nevükhöz méltóan viselkedtek... k önszántukból soha nem tettek volnaŐ

ilyet! – Zordig de Royg kivárt egy kicsit, aztán felemelte a mutatóujját. – Inkább meghaltak volna, semmint megengedjék, hogy egy korcs király üljön Drénia szent Jégtrónjára. – És meg is haltak... Zordig nem zökkent ki. – Csakis egy módon történhetett: a de Vigorard-fivérek mágikus befolyás alatt cselekedtek. – Nem várta meg, milyen hatást kelt a bejelentése, sietve folytatta: – Egy titokzatos hatalomnak célja volt velük, a mágiája alá vonta ket, s kényszerítette kető ő arra, hogy a de Vigorard-kermont egy korcsnak adományozzák. Döbbent csend támadt. Úgy t nt, ez a lehet ségű ő eddig senkinek nem jutott eszébe. Jaspe de Vigorard akaratlanul is kibökte. – Nem mindegy, hogyan történt? Zordig de Royg farkasszer en mosolygott az ifjúra. ű – Egyáltalán nem mindegy, felség. – De... én csak... – Egyáltalán nem mindegy! – kiáltotta fennhangon a házi-gazda, és vad mozdulattal megdörzsölte sz rtelen állát. - Mert én hith , hagyomány- éső ű törvénytisztel drén vagyok. Ha hinnék abban, hogyő ez a Skandar Graun jogszer en és törvényesen aű királyunk, soha nem lennék képes fegyvert fogni ellene! – G gösen nézett körül. – Hisz' tudjátokő valamennyien, hogy a de Roygok a mindenkori drén király legh bb és legkitartóbb támogatói, amiótaű világ a világ! – Sietve folytatta, miel tt bárkiő közbevághatott volna, s felemlegethette volna a nevezett család bizonyos szégyenfoltjait. – seimŐ elveivel és hagyományaival kerülnék szembe, ha a törvényes király ellen fordulnék, legyen az akár a legmocskosabb korcs is!... De én nem érzek csöppnyi kényszert sem, hogy elfogadjam a keveredett vérű trónbitorlót királyomul, mert tudom, hogy bár látszólag pozícióját jogosan nyerte el, galád cselvetés és fondorlat áll a háttérben, mely épp azt a célt szolgálja, hogy legendás hagyományszeretetünket és

63

törvénytiszteletünket fordítsa ellenünk. Ám mi ezt nem t rjük! Nem engedjük, hogy manipuláljanakű minket! Er s szövetségre lépünk, és megtesszük aő szükséges lépéseket!... Mert az a korcs, aki a trónon ül... mocskos fondorlat révén lett a királyunk! – Úgy van! – Úgy van! – Pusztuljon a korcs! – Éljen a király, dögöljön a korcs! – És ez a lényeg! – harsogta Zordig de Royg. – Nem kell kétségeket éreznünk! Mert nem fordulunk szembe mindazzal, amiben eddig hittünk, amiért eddig éltünk. Nem a hagyomá-nyaink ellen harcolunk és még csak nem is a Drén Törvény ellen! Csupán egy gonosz manipuláció ellen szállunk harcba, melynek az a célja, hogy szétzilálja országunkat és a Káosz forgószelét zúdítsa a nyakunkra! Ismét nagy kiabálás kezd dött, ám úgy t nt, hogyő ű ha az elején még akadtak is kétked k, mostanra k iső ő belelkesültek. Amikor elhalt a lárma, Keanor de Moreguard kért szót. – Becses házigazdánk jól forgatja a szavakat. Ám hadd valljam meg: annak dacára, hogy szívvel és lélekkel egyetértek e szövetség minden célkit zésével, nem vetném sutba ily könnyedén aű kétségeket. – Eh, pokolba a kétségekkel! – kiáltotta közbe Zordig de Royg der sen. – Ki akadályozhatja meg aű terveinket? Mi, Drénia f nemesei szövetségető kötöttünk, végre egységesek vagyunk, és vállvetve küzdünk a sorainkba férk z veszedelem ellen! Végeő ő a belviszályoknak, és immár nem egymással marakodunk, hanem egymást támogatva harcolunk. Hosszú évszázadok óta el ször érezzük közösnek aző ügyünket valamennyien... – Harsányan felnevetett. – Még hálásak is lehetünk a korcs királynak és az tő támogató titokzatos hatalomnak a történtek miatt! Neki köszönhetjük, hogy Drénia ismét felemelkedhet és hatalmas lehet! Köszönjük neked, Skandar Graun! Köszönjük neked, te átkozott korcs kutya!

Többen felröhögtek, és az asztalt csapkodták vagy a lábukkal dobogtak. Keanor de Moreguard vállat vont, de aztán tovább akadé-koskodott. – Igen, de... – Nincs semmi de! – torkolta le udvariatlanul Zordig de Royg. – Valamennyien egyetértünk abban, hogy nem szenynyezheti tovább ork ülep a szent Jégtrónt! Szét kell hát rúgni miel bb azt a bizonyos ülepet!ő – Ez az! – Ez jó! Szétrúgni a király ülepét! Zordig de Royg szélesen vigyorgott. – Én magam nem szívesen szennyezném be fókab r csiz-mámat ilyen undorító cselekedettel –ő fejtegette –, ám nem kellett sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam az alkalmas személyt a feladatra. – Biztatóan kacsintott. – Sajnos, önként vállalkozó barátunk, aki túlzottan bízott önmagában, elbu-kott... És itt, hadd fejezzem ki részvétemet és együttérzésemet a da Rangala család felé... Rogonor, ki annyi évtizeden át szolgálta Drénia királyait, nincs többé. – Morajlás futott végig az egybegy lteken.ű Zordig de Royg azonban nem hagyta hogy elhatalmasodjanak a kétségek. – Sajnos, Rogonor, aki meglepetéssel akart szolgálni számunkra, nem vette elég komolyan a feladatát. Azonban sokan vannak még, akikre számíthatunk; második, harmadik és negyedik önkéntesünk csupán a döntésünkre vár... És mivel mindannyian egyetértünk ez ügyben, nem kell már sokáig várnia. Még ezen órában megküldöm nekik a szót, és holnap ilyenkorra az a bizonyos ülep cafatokra lesz rúgva... erre szavamat adom! Keanor de Moreguard akart még mondani valamit, de hallva a f nemesek éljenzését és viharoső tetszésnyilvánítását, inkább visszaült, és töprengő képpel hajolt a serlege fölé. Az ifjú királyjelölt kérd n nézett rá, de nevel apjaő ő neki sem öntötte szavakba a kétségeit. Ám akadt valaki, aki megtette helyette. A de Dierron-ház jelenlév ifjú képvisel je emelkedettő ő

65

szólásra. – És a drakónok? – akarta tudni. A Fagyhercegekre, a Dré-niát és a Törvényt védelmez három sárkányraő hivatkozott e megnevezéssel. Zordig de Royg játszotta a nehéz felfogásút. – Mi van velük? – Velünk vannak k is? – kérdezte az ifjú. – Vagyő elle-nünk? A házigazda úgy mosolygott, akár az a macska, amely nemrég ette meg a kanárit. Nyilvánvalóan számított erre a kérdésre. – A délután folyamán már említettem, hogy hatalmas tá-mogatóink vannak... Nos, egyel reő legyen ennyi elég. Az ifjú de Dierron azonban nem elégedett meg ennyivel. – És Kargil Yhron? – kérdezte baljóslatúan. Többen is felkapták a fejüket. A szóbeszéd, miszerint az ezer éve halott drén máguskirály kimászott kriptájából, hogy ismét elfoglalja siő trónját, valamennyiükhöz eljutott. Ám a legtöbben nem tudták, mit gondoljanak err l a mendemondáról.ő Ez alkalommal még Zordig de Royg sem nevetett, ámbár ábrázatáról még így sem fakult ki a der sű kifejezés. – Mint ti magatok, én is hallottam e pletykát... – Flegmán vállat vont. – Ám ha a véleményemet akarjátok, megmondhatom: nem hiszek benne. – Hatásvadász szünetet tartott, és körbehordozta tekintetét a jelenlév kön. – Mert ha a hír igaz lenne...ő és Kargil Yhron az él k között járna... nem ülne-e márő most az t megillet trónon, ahelyett, hogy azt egyő ő ő érdemtelen korcsnak hagyná bitorolni? – Zordig de Royg minden átmenet nélkül indulatba jött, és öklével az asztalra csapott. – Kérdem én... miért nincs még itt Kargil Yhron, ha a hír igaz? Hol késlekedik? Miért nem foglalja el az si trónt, melyr lő ő egykor ezer éven át uralkodott? Jaspe de Vigorard akaratlanul is olyasféle hangot hallatott, akár egy kiskutya, akit véletlenül oldalba rúgtak.

Zordig de Royg oda sem pillantott, hogy érzékelje, miért sápadt el az ifjú királyjelölt. – Kargil Yhron nem mutatkozott – folytatta szinte csüg-gedten. – A Jégtrónt egy korcs kutya bitorolja. Bárhogy legyen is... mire kellene még várnunk? Azt kell tennünk, amit a becsület és a hagyomány megkövetel. Pokolba küldeni a bitorlót, és törvényes királyt ültetni a Jégtrónra! Jaspe de Vigorardot! Ezúttal valamivel visszafogottabb volt a tetszésnyilvánítás, ám mindenfel l helyesl – deő ő legalábbis beleegyez – tekintetek meredtek rá. Mégő az ifjú de Dierron is megelégedett ezzel, és nem tett fel újabb kérdéseket. Zordig de Royg komor, üzleties hangon folytatta. – Mivel önkéntes barátainknak már igencsak bizsereg a csizmája orra a nevezett ülep szétrúgása végett... megkérlek benneteket, címzetes urak... mondjatok szót(17)!

(17) mondjatok szót = adjátok szavazatotokat.

A teremben feszült csend lett úrrá. – Mondjatok szót! – ismételte a házigazda keményen. –Halljon vagy éljen a korcs? – Kihúzta magát. – Én, Zordig de Royg, a Royg ház exarchája azt mondom: halál rá! Mit mondanak a Moreguardok? Keanor de Moreguard fel sem állt, csupán helybenhagyóan biccentett. Aztán sorra jöttek a többiek. Egyel re csupán az arkhonok-nak jutott aő véleménynyilvánítás joga; a kevésbé tekintélyes nemesi családoknak várniuk kellett a sorukra. – Zrabervetshen? – Halál. – Frekhanzer? Hanze de Frekhanzer felugrott, és akkorát csapott az asztalra, hogy összecsördültek a serlegek, és kiloccsant a bor. – Ez nem kérdés: halál a korcsra! Éljen a király! Zordig de Roygnak csak a szeme mosolygott. – És mit szól a Cloa ház?

67

– Halál, természetesen. – Miyra? – Tekerjük ki a nyakát! – Chavellier? Mogorva férfi emelkedett fel. – A Chavellierek nevében: egyetértek. – Zitrán? A kitagadott Zitrán-ház képvisel je szinteő ő örömmel vette tudomásul, hogy t is megkérdezték.ő Sietett egyetérteni: – Halál a bitorlóra! Bár voltak ott néhányan a Vigorardok oldalági rokonságá-ból, Zordig de Royg mégis az ifjú királyjelölthöz fordult. – És mit szól ön, felség? Jaspe de Vigorard nyelt egyet. – Halál – mondta alig hallhatóan. Aztán megköszörülte a torkát, és valamivel er teljesebbenő megismételte: – Halál! – És végül, de nem utolsósorban – folytatta Zordig de Royg –, megkérdezném a Dierronokat. Haljon vagy éljen a korcs? Az ifjú de Dierron kényelmetlenül feszengett. – A Dierronok nem mondanak szót – jelentette ki alig hall-hatóan. Zordig de Royg el ször meglepetten, majd pedigő gúnyosan meredt rá. – Nem-e? Ugyan miért nem? A Dierronok talán szembe-helyezkednek az arkhonok közös akaratával? – Nem veszünk részt a szövetségben – jelentette ki az ifjú sápadt képpel, ámde teljes határozottsággal. – Ugyan miért nem? – ismételte Zordig de Royg sokkal gúnyosabban, mint az imént. – A Dierronok orrát talán nem bántja a trónbitorló korcs éktelen b ze? A Dierronok talán képesek elt rni, hogy egyű ű ork fattyú parancsolgasson nekik? Az ifjú lovag komor képpel meredt maga elé. – Nincs felhatalmazásom, hogy szót mondjak – felelte el-szántan. – Exarchánk, Arman de Dierron arra kért fel, hogy megfigyel ként vegyek részt eő tanácskozáson, s számoljak be neki a határozatokról.

A döntést fenntartja magának. Én elviszem a hírt, s amikor meghozza döntését, tájékoztat majd arrólő téged, dire. Zordig de Royg elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. Arcáról lerítt, hogy nem is számított másra. – Az arkhonok a Dierronok szava nélkül is elsöprő több-séggel döntöttek – jelentette be fellengz sen. –ő A korcs király sorsa megpecsétel dött: halott lesz kétő napon belül. Van bárki, aki a nemességb lő ellentmond ennek? Azok a nemesek, akik nem tartoztak az arkhonok közé, csendben maradtak. Úgy t nt, valamennyienű egyetértenek az összeesküvés céljával: a korcs királynak meg kell halnia. Zordig de Royg épp bele akart kezdeni egy újabb szónok-latba, ám ekkor a vármestere sietett be az ajtón. A férfi nem szólt semmit, csak kurtán biccentett az exarcha kérd pillantására, éső keményen összeszorította a száját. A várúr enyhén elsápadt. – Bocsássatok meg, kedves barátaim! – morogta alig ért-het en. – Érkezett valaki, akit személyesenő kell fogadnom... és mivel a lényeges dolgokon már úgyis túljutottunk, én most, engedelmetekkel, pár percre... ööö... eltávozok. Amíg távol vagyok, engedjétek meg, hogy szórakozásképpen egy kis meglepetéssel szolgáljak nektek. – Az ajtó felé fordult, és tapsolt. Két kemény tenyere hangosan csattant össze. – Kobzos!

4. A Király Bolondja

Skandar Graun, miután megkönnyebbült, ismerve az udvari etikett ezen pontját, önkez leg terítette rá aű bársonyterít t az új Edényként kinevezett vájdlingra.ő Aztán kilépett a kis helyiségb l, és odabökött állávalő az egyik lábáról a másikra álldogáló Dzsara Horg felé. – Viheted! A félork még mindig remegett az átélt izgalmak

69

hatása alatt. Máris ugrott, és a letakart edénnyel a kezében bukkant el újra.ő – A ko... konyhába vigyem? – hebegte. Skandar Graun nagyon bután meredt rá. – Miiii?! – Csa... csak azé' gondoltam, mer' hogy én konyhai szolga vagyok, teccik tudni, és nekem a konyhánál kell segédkeznem. Ha elcsatangolok, verést kapok. Má' így is kapni fogok, az hót biztos. Hajjaj, itten nem mérik ám sz ken a pofonokat! Meg osztán aű vájdlingot is keresik már... Teccik tudni, szükség van rá... Osztán még assziszik, elloptam... vagy ilyesmi. – Elsápadt. – Remélem, nem hiszik majd, hogy én kunkorítottam tele! Még felkötnek, hogy okuljak bel le!ő – Ugyan már! – De biz'a! Úgy szokták! Egy nyavalyás ork ide vagy oda, számít az valamit? Csinál valami baromságot, osztán már nyakk: szorul is a hurok, teccik tudni. – Aki fel akar kötni téged, annak velem gy lik megű a baja – vetette oda Skandar Graun. – És az is el fordulhat, hogy a ővégén még fog lógni a neked odakészített kötélen.ő Dzsara Horg, kezében az edénnyel, kuncogva lépkedett szorosan a király mögött. Amerre Skandar Graun ment, a tétova félork ott billegett a nyomában. És amerre elhaladt, mindenki mélyen meghajolt a Királyi Excrementum el tt.ő A szoba helyretételén serényen munkálkodó szolgák nagy szemeket meresztettek, és némelyek igen furcsa képet vágtak hajlongás közben, de egyikük sem merészelt beleszólni az épületes monológba. Elvégre a frissiben kinevezett báró, dacára annak, hogy Zwikk Blata-Rukoz szerint e kinevezés érvénytelen, mindaddig bárónak tekintend , amíg a címet maga a király vissza nemő vonja. És ráadásul ott tartja a kezében pozíciójának bizonyítékát, amely el tt meg kell hajolni...ő A királyi f tanácsadó, aki eközben személyesenő ellen rizte a királyi ágy állapotát, valami keményető

érzett a hatalmas tollpárna alatt. Felhajtotta a párna szélét, és nagy meglepetésére Skandar Graun sokat próbált láncos buzogányát emelte ki alóla. Úgy fogta a nyelét két kézzel, mintha kapaszkodni próbálna bele, hogy a szél el ne fújja. – Azt tedd vissza! – förmedt rá Skandar Graun, és arrafelé sietett. – Nem a te kifinomult, tapsikolós kezedbe való! Még letörik az egyik festett körmöd, vagy véletlenül a lábadra ejted, aztán sántíthatsz egész életedre! – De, felséééééég! – Tedd csak vissza szépen, oda a helyére! – Ó, felség, alig hinném, hogy egy ilyen veszélyes holmi-nak a párna alatt lenne a helye! Még véletlenül elcsúszik a párna, beveri a fejét a szögekbe... vagy ez a súlyos lánc a nyakára tekeredik, és jaj... végig sem merem mondani, mi történik: megfullad, felség! Skandar Graun harsányan felröhögött. – Jól van, Cvikli! Fejl dik a humorérzéked!ő A f tanácsadó pislogott.ő – De én ezt... komolyan gondoltam. Skandar Graun kitörölt a szeméb l egyő könnycseppet. – Marhára megröhögtettél! – sóhajtotta elismer en.ő – Cu-dar volt az ébredésem, de máris jobb a kedvem. Hé, röhögtess még, hadd viduljak fel még jobban! Zwikk Blata-Rukoz fanyar képet vágott. – Ez számomra momentán... attól tartok, megoldhatatlan-nak t n feladat, felség.ű ő – Ez az! – bömbölte Skandar Graun. – Vágj ilyen ostoba pofákat, és hadonássz a buzogányommal! – Úgy érti, felség, mímeljem, hogy harcolok vele? – Elég ha csapsz kett t-hármat a leveg be egyő ő képzeletbeli ellenfélre. – Attól tartok, fegyveres ismereteim nélkülözik az effajta fegyverrel folytatott harcmodort. A magam részér l inkább a könny vívót rt részesítemő ű ő el nyben... Ám ha kívánja, felség, kizárólag az önő mulattatására csapkodhatok esetleg. Ámbár

71

megjegyzem, e célra más királyi udvarokban udvari bolondot szoktak alkalmazni, nem pedig királyi f tanácsadót.ő Skandar Graun elkomorodott. – Ez nem mulattatás, hanem próba – sz rte aű szavakat a fogai között szigorú képpel. – Lássuk, mihez kezdenél, ha engem orgyilkosok támadnának meg, s neked semmi más fegyver nem akadna a kezedbe, csupán ez a buzogány? Megvédenéd a királyodat, vagy leállnál rinyálni? Zwikk Blata-Rukoz a füle hegyéig elvörösödött. A szeme sarkából látta, hogy az összes szolga tő bámulja, beleértve azt a két gúnyos Dierron-lovagot is, akik az ajtónál posztoltak. Engedelmeskedett hát. Teleszívta a tüdejét, enyhe terpeszbe állt, s megrogyasztotta térdeit, ahogy a vívómesterét lő tanulta. Aztán próbaképpen meglengette a buzogányt a feje fölött... ...és úgy vállon vágta saját magát, hogy csaknem t b l ki-szakadt a karja.ő ő - Ááááááá! A buzogány kirepült a kezéb l, és az ágy lábáhoző csapó-dott. A királyi f tanácsadó pedig a fájdalomtólő térdre roskadt, és csak nyögdécselni tudott. Skandar Graunnak potyogtak a könnyek a szeméb l a rö- högést l, de aztán megsajnálta aő ő szerencsétlen fickót, és annak minden tiltakozása ellenére felsegítette. – Ó, felséééég... nem érdemlek ekkora kegyet. – Szerintem se, de most már mindegy. – Nevetett. – Ha akarod, majd megtanítalak bánni vele. – Ön megtisztel, felség. Hálás vagyok nagylelk ségéért, és űbár szívesen eltekintenék e kegyt l, az önő szórakoztatása érdekében bármikor készséggel szétverem szegény csontjaimat... Mivel a szolgák egyike sem merészelte érinteni a király fegyverét, Skandar Graun maga hajolt le érte, s vette fel a padlóról. Csak most vette észre, hogy Dzsara Horg még mindig mögötte téblábol a letakart Edénnyel.

– Hát te még mindig itt vagy? – Nem teccett megmondani, hová menjek... Skandar Graun vállat vont. aztán pláne nemŐ tudta. Zwikk Blata-Rukoz azonban intett az egyik szolgának. – Mutasd neki az utat! És add hírül, hogy átmenetileg, amíg a helyzet kielégít megoldást nemő talál, Dzsara Horg tölti be Rogonor megüresedett pozícióját. Skandar Graun megperdült. – Na várjunk csak! Mi az, hogy „átmenetileg"?! – Felséééég! – szorongatta fájós vállát Zwikk fanyar kép-pel. – Könyörgöm, ne tegyen olyat, ami a Drén Törvénnyel ellenkezik! Olyat... olyat egyszer en nemű lehet tenni! – Még a királynak sem? – A királynak legf képpen nem, felség! Hiszen aő király önmaga a Törvény megtestesült szimbóluma. Ha a király vét a Törvény ellen, azzal feljogosítja, mi több, felszólítja alattvalóit is a törvényszegésre! – Van egy mondás – dörmögte Skandar Graun –, melyet a jelek szerint ti nem ismertek. Így szól: „Amit szabad a királynak, nem szabad a sok marhának." – Nos, felség, történetesen ismerem e mondást, mint ahogy még sok száz más hasonló népi bölcsességet is, ám ki kell ábrándítanom... Drénia Törvénye szent és sérthetetlen. Skandar Graun hunyorgott. – És ha megváltoztatom? – Az lehetetlen. – Azt ne mondd már, hogy a Törvény megingathatatlan? Minden törvény megváltoztatható. – Való igaz, felség, ám e változást ön csupán javasolhatja, s arról az Arkhon Tanács, valamint a Törvény Védelmez je dönt. – Zwikk Blata-Rukoző kezdte elemében érezni magát. – Mint ahogy, ha ön vét a Törvény ellen, felség, s e vétség té-nyét az Arkhon Tanács egyöntet enű kimondja, s azt a Törvény Védelmez jeő

73

helybenhagyja, a Legf bb Kermon-pap kimondja aző ön trónfosztását... majd pedig látványos és tanulságos kivégzést rendeznek. Skandar Graun komoran ráncolta a homlokát, és nagyokat pislogott. Ujjai összébb szorultak a buzogány nyelén, de nem tett megjegyzést. – Éppen ezért, felség – fölényeskedett Zwikk Blata-Rukoz lebeszélném arról, hogy ennek a szolgának... aki mellesleg még mindig itt lábatlankodik az ön hálószobájában terjesztve ezt az irdatlan b zt,ű amely... ööö... természetesen nem az Edényb l,ő hanem az mocskos ruházatából áramlik... – Arcaő vörös lett, és hirtelenjében azt sem tudta, hogyan folytassa. De aztán er t vett magán. – Vagyis hát,ő legmélyebb tiszteletem mellett azt kell mondanom, a Törvény ellen való súlyos vétség lenne nemesi címet adni és kiváltságos posztot ráruházni olyasvalakire, aki nem szabad ember, ráadásul... ööö... Zwikk Blata-Rukoz nem fejezte be a mondatot. Ám Skandar Graun pontosan tudta, mit akart mondani: „és aki ráadásul egy mocskos félvér ork, tisztátalan, keveredett vér korcs."ű Jó füle volt, hallott már ilyeneket suttogni a háta mögött az személyét illet en is az elmúlt hét hónapő ő alatt. t túlzottan nem zavarta ez a megvetés, hiszenŐ bármit mondtak is a háta mögött, el tte mindenkiő hajlongott. Viszont most ezzel a szerencsétlen félork szolgával kapcsolatban mégis dac költözött a lelkébe. Csakis ezért kötötte tovább az ebet a karóhoz. Meg egy ki-csit talán azért is, hogy bosszantsa Zwikk Blata-Rukozt, ezt a felfuvalkodott, felfújt fejű hólyagot. – Nem értem – morogta. – Talán nem a Törvény szerint jártam el? Bárót csináltam belöle, miel ttő Küblihordozónak kineveztem. A f tanácsadó ernyedten magyarázta:ő – Nem lehet valakinek csak úgy nemesi címet adományozni. Erre csakis a Jégnász Konstelláció idején van mód. Ekkor alkotja meg a kermon-papok konklávéja az új nemesi nemzetség kermon-mintázatát, amely aztán a nemessé emelt család

minden él és majdan megszületend férfi tagjánakő ő mellkasára felkerül. – És mi van akkor, ha a da Rangalák címét és birtokait adományozom neki? – érdekl dött a király. –ő Nekik úgyis végük a merénylet miatt, nem igaz? Zwikk Blata-Rukoz sóhajtott. – Ez nem ilyen egyszer , felség. Az sorsukról aű ő Törvény Védelmez je dönt. És még ha kimondatik iső el zetésük és címükt l való megfosztatásuk, számosű ő krefor és heroy(18) áll készen arra évek óta, hogy a helyükre lépjen. Nagy sértés és nagy törvénytelenség lenne bárkit is eléjük helyezni... Meg-vallom, mint a nemesi cím egyik esélyes várományosa, én magam is zokon venném.

(18) heroy — jelentése: „ígéretes". Nemességre pályázó harcos, aki h siességé-vel és bátorságával próbálja kivívni a címet és a rangot.ő

Skandar Graun vállat vont. Mögötte a Küblivel a kezében egyre türelmetlenebbül toporgott Dzsara Horg, és halk köhécseléssel próbálta magára vonni a figyelmet. Olyan bárgyú képet vágott, hogy talán fel sem fogta, hogy épp az sorsáról folyik a szó.ő – Engem má' biztos, hogy nagyon várnak a konyhában – motyogta a fickó kétségbeesetten. – Ottan kéne lennem, osztán segédkeznem a disznóbelezésnél... nekem kéne kihordanom a szart... Bár ha belegondolok, most is épp aztat csinálom... végül is mi a különbség, hö? Zwikk Blata-Rukoz már-már emelte a hangját, hogy felhá-borodottan ráripakodjon, ám látva, hogy Skandar Graun a hasát fogja éktelen röhögésében, iső megpróbált inkább mosolyt er ltetni az arcára.ő – Lezárhatjuk hát e témát, felség? – kérdezte óvatosan. – Elfogadja tanácsomat? – Magyarázta: – Mindaddig persze, hogy az ügyek zökken mentesenő haladjanak, megmaradhat hivatalban Dzsara Horg, ám amint sikerül megtalálnunk az arra hivatott nemesi származású személyt, az Edény ill bbő

75

kezekbe kerül. – Legyen így! – dörmögte Skandar Graun belenyugodva a megváltoztathatatlanba. – De mi lenne, ha ezt a jópofa fickót magam mellett tartanám? Kinevezhetném például személyes szolgámnak. – Ó, ezt semmi esetre se tegye, felséééég! A szolgák között szigorú rangsor létezik. Ennek áthágása beláthatatlan következményekkel járhat! A királyi palotában minden funkciót az arra kijelölt legérdemesebb személy lát el, melyek odaítélésénél a származás elengedhetetlen. Skandar Graun lemondóan sóhajtott. – Nagy kár! – vélte. – Ám ha így kell lennie, kénytelen va-gyok elfogadni ezt. – A fejét ingatta. – Zwikk Blata-Rukoz, milyen kár, hogy másik tanácsadót kell keresnem helyetted! Már egészen kezdem megszokni az örökös károgásodat. A királyi f tanácsadó arcán megrezdültek aő vonások. – Te-tessék, felség? – Hiszen mint ismeretes, te sem vagy nemesi cím birtoko-sa, csupán krefor. Alig hiszem, hogy ill lenneő részemr l, ha magam mellett tartanálak.ő Zwikk Blata-Rukoz arca felderült, szeme felcsillant. Fel-tartotta a mutatóujját. – Hoppá, felség! – Ilyenkor akarsz táncolni? No de, Cvikli! Mit szól ehhez az etikett? – Úgy értem, találtam egy megoldást... Skandar Graun bölcs mosollyal meredt rá. – Ááá, nem fog menni! Hisz' te magad mondtad épp az imént, hogy új nemesi cím csupán Jégnász Konstellációkor adományozható. Ne is ácsingózz hát ilyesmire. – Nem ácsingózok, felség – felelte a f tanácsadóő valamivel kevésbé lelkesen. – A másik ügyre találtam megoldást. – Széles gesztusokkal magyarázott. – Mert bár a palotabeli pozíciók elnyerését és a feljebbjutást szigorú rend szabályozza, egyvalamir lő

nem rendelkezik a Törvény. – Nocsak. Micsoda felel tlenség!ő – Ha olyan pozíciót adományozol valamely hívednek, mely jelenleg nem létezik, következésképp nem szabályozza a palotarend, nem köti kezed semmiféle jog. – A fejét ingatta, mintha maga iső mérlegelné a dolgot. – A szokásjogtól eltekintve, persze... ám arra könnyedén találhatunk majd valami alkalmas kifogást. – Derék! – vetette oda Skandar Graun foghegyr l. –ő Jól vág az eszed, Cvikli, ha a b rödr l van szó.ő ő Zwikk Blata-Rukoz elengedte a füle mellett a megjegyzést. Tovább fejtegette, mire gondol. – Ha a kiszemelt egyén tenne valami kiemelked t,ő amiért a király érdemesnek tartja a jutalomra, még a legsz rszálhasogatóbb ítészek sem találhatnánakő semmi kivetnivalót abban, hogy érdeme elismeréséül ön kiemeli t a szolgasorból.ő Skandar Graun atyai mosollyal fordult a mögötte toporgó, aggódó tekintet félorkhoz, aki még mindigű mellmagasságban tartotta maga el tt a letakartő küblit, ahogy illik. – Nos, Dzsara Horg, hallhattad, felvirradt a szerencsecsil-lagod. Mit szeretnél, mit csináljak veled? – Ha vissza teccene má' engedni a konyhába, a' nagyon jó lenne. Teccik tudni, Erren Ravan má' így is megnyúz, amér' ennyit elmaradtam. – Ki az az Erren Ravan? Zwikk Blata-Rukoz vállat vont, jelezve, hogy ezt ő sem tudja pontosan. – Gondolom, a konyhaszolgák f nöke... De ez mostő nem lényeg. Felség! Ön figyelmen kívül hagyta iménti mondandóm lényegét. Tennie kell neki valami kiemelked t, mely érdemessé teszi a magas királyiő kegyre... – Már tett. Gondold csak el, Cvikli... ha nincs kéznél ez a fickó az edényével, igen hamar csorbátő szenvedett volna az udvari etikett!

77

– Ó, felsééééég! Ez még nem elég ok arra, hogy... – Neked talán nem, de nekem igen. – Skandar Graun felderült. – Tudom már! Dzsara Horg... A fickó összerezzent. – Tessék?! – Lépj közelebb! – Kihez? – Hozzám, te idióta! – Vigyem a vájdlingot is? Skandar Graun nem fecsérelte tovább az id t holmiő magyarázkodásra. Felkapta a gondosan megvetett ágy szélére odakészített koronamintás, bojtos hálósipkát, és maga lépett oda a zavart félorkhoz.ő – Na, tartsd a fejed! Dzsara Horg kétségbeesetten pislogott. Nézett jobbra, né-zett balra, aztán Zwikk Blata-Rukoz szigorú tekintetét látva olyan képet vágott, mint aki tudja, hogy rosszul cselekszik, de hát a parancs az parancs... Elengedte az edényt, s az nagy csattanással érkezett a padlóra. Mivel ez pléhb l készült, nem törtő el, mint értékes porcelán el dje, ám a zökkenéskor aő tartalma a szó szoros értelmében szertefröccsent bel le. Jutott bel le az lábára, a közeled királyéra,ő ő ő ő de még a késlekedve hátraszökken f tanácsadóő ő díszes cip jére is.ő Dzsara Horg a fejéhez kapott, és megragadta azt. – Tartom a fejem, dire – motyogta ijedten. – De ugye nem teccik levágni? – Yvorl redves fark... – Skandar Graun el szörő bosszanko-dott, aztán látva f tanácsadója undortólő pukkadásig feszül ábrázatát, csak röhögött. És csakő azért is belenyomta a hálósipkát a félork fejébe. – Ezennel kinevezlek Udvari Bolondomnak!... Nesze, Dzsara Horg, viseld ezentúl ezt a tökföd tő méltóságod jelképeként! Illik hozzád... Én úgyis mindig röhejesnek éreztem benne magam. Zwikk Blata-Rukoz még mindig paprikavörösen tátogott, de nem tett semmilyen megjegyzést. Skandar Graun viszont ádáz tekintettel meredt rá, és a szemében gonosz fények csillogtak játékosan.

– Na és most, Cvikli... – Igen, felség. – Tudod, mire vagyok kíváncsi? – Még nem, felség, de buzgón remélem, hamarosan meg-osztja velem kíváncsiságának okát. A király töpreng képet vágott.ő – Vajon ki fogja kivinni a hálószobámból a padlón heve-r ... Királyi Excrementumot? – Kacsintott. –ő Dzsara Horgra immár ne számíts! Az Excrementum cipelése ugyanis végképp nem az Udvari Bolond feladata... – Nos, ez tény, felség. Ám ez egyszer talán még... – Nem! – csattant fel Skandar Graun. – A királynak tisztel-nie kell a Törvényt. Visszavontam a címet, amit neki adományoztam, ahogyan kérted. Rád vár a feladat, hogy megoldást találj e kényes feladatra! – Óóóó, felsééééég! – Ne rinyálj! Ha nem tetszik, vidd ki saját magad! Zwikk Blata-Rukoz nagyon sötét képet vágott. – Nem tehetem – mormolta kitér en. – Én csak egyő nem-telen krefor vagyok. – Akkor keríts egy alkalmas személyt! A fagyföldi test rkapitány pechjére épp ekkorő érkezett vissza, hogy ellen rizze, minden rendbenő van-e. A királyi f tanácsadó azonnal lecsapott rá.ő - Kapitány! Jöjj csak ide! Van számodra egy megtisztel feladatom...Skandar Graun eközbenő rávigyorgott a zavartan fintorgó félorkra. – Na, hogy tetszik az új feladatod, Dzsara Horg? – Még sose nem vó't nekemnek sapkám... – Ezek szerint meg vagy elégedve? – Hát, na igen, de nem sokáig... Erren Ravan úgyis leveri rólam... a fejemmel együtt! Vagy letépi a jobb fülemet is, mint a balt... Skandar Graun csak most fedezte fel, hogy a fickónak ugyanúgy hiányzik a bal füle, mint ahogy az övé is. Komor tekintettel ráncolta össze a homlokát. – tépte le a bal füledet?Ő – Naná, hogy – háborgott Dzsara Horg. – Aztatő

79

mon'ta, hogy azér' csinálta, hogy még jobban hasonlíccsak a királyra... ha már úgyis ugyanolyan korcs vagyok, mint ...ő – Úúúúgy? – Amióta uralkodni teccik – panaszkodott tovább a fickó , nekem pokollá vált az életem. Mer' hogy én is ork vagyok, akárcsak te, dire... Skandar Graun érdekl dve hallgatta.ő – Folytasd csak! – biztatta. Dzsara Horg egyre jobban felbátorodott. – Eleinte még teccett is a dolog – vallotta be. – Mer' lega-lább mindenki észrevett, lett hozzám egy-két szavuk... És nem zavart, hogy gyalázkodnak, leköpdösnek, meg hogy megfricskázzák az orromat meg ilyesmi... Ó, ez engem nem zavart! Jót röhögtem én is velük! – Ez tényleg viccesen hangzik! – morogta rosszat ígér te-kintettel Skandar Graun. – Jólesik hallani.ő – Osztán egyre komiszabbak lettek velem – panaszolta sí-rós hangon Dzsara Horg. Még hüppögött is, mint a kisgyerek, aki a csúnya, rossz fiúkról árulkodik, akik csúfolták és bántották. – Azóta minden napom azzal kezd dik, hogy le kell tolnom aő gatyámat, behajolnom, és akkor a többiek sorban odajönnek, oszt' jól farba rúgnak... vagy b rszíjjalő csapkodnak. És eccer az egyikük a fenekembe dugott egy feltüzesített piszkavasat... – Úúúúúgy? Mit mondtál, hogy hívják azt a fickót, aki a legkomiszabb veled? – Erren Ravan. – Jól van. Miatta többé nem kell aggódnod. Egy ujjal sem fog majd hozzád érni, amíg ezt a sapkát viseled. Dzsara Horg teljes szívéb l mosolygott, és aő hálósipkát si-mogatta. – Milyen jó meleg! És milyen jó puha. És nagyon szép! És... Jéééé!... Nem fázik benne a fülem. Csöppet se nem fá-zik... Ez jó sapka. Nagyon jó sapka. És ebben nem fognak bántani? – Nem bizony! Majd Cvikli kihirdeti, hogy kineveztelek, s senki sem meri majd bántani a király bolondját.

– De jó neki – motyogta a félork. Nyilván még nem fogta fel, hogy róla van szó. Aztán panaszosan tette hozzá: – Engem mindenki bánt a konyhán. Pofoznak meg rugdosnak meg csipkednek... meg leköpdösnek, meg rugdosnak... – Ezt már mondtad. De nem kell visszamenned a konyhára. Udvari Bolond leszel. – Udvari? – Dzsara Horg elkámpicsorodott kissé. – Hát... még a konyhában is jobb, mint az udvaron... Mert ott a kutyák mindig megkergetnek. – Jó, akkor ne mászkálj az udvaron! Kapsz egy szobát itt valahol a közelemben... Cvikli! Zwikk Blata-Rukoz máris intézkedett. Magához intett egy csendesen várakozó nudlifej lakájt. Ésű halkan suttogva utasította a teend ir l.ő ő – Kapjon saját szobát! – mordult oda Skandar Graun. – A szabó készítsen neki a feladatához méltó ruhákat! Kapjon rendesen enni! És kapjon egy saját szolgát, aki mindenben a rendelkezésére áll... – Komisz kifejezéssel tette hozzá: – Ez a szolga Erren Ravan legyen, ne más! Ez személyes királyi akaratom! – Úgy lesz, felség! Skandar Graun unottan legyintett. – Elmehettek... A fene se tudja, miért, ismét álmos vagyok. Csukja be valaki az ablakot! Már épp eléggé kih lt a szoba.ű Dzsara Horg, örvendezve, hogy végre csinálhat valami hasznosat, máris az ablakhoz ugrott. Ám jóformán még a kezétsem emelte fel, hogy megragadja az ablakszárnyat, amikor az üveg csörömpölve betört, és egy süvít nyílvessző ő vágódott a padlóra a baldachinos ágy elülső oszlopáról. Aztán a következ vessz egyenesen a rekedtenő ő felkiáltó Dzsara Horg mellkasába fúródott. Kurta, vaskos vessz volt; olyan, mint amilyenekető Ersion Fiai(19) használnak. Ám e vessz jelöletlennekő t nt.ű

81

(19) Drén íjász rend.

– El onnan! – bömbölte a fagyföldi kapitány, aki a kiürített Edénnyel a kezében épp ekkor tért vissza a helyiségbe. Döng léptekkel rohant oda, hogy testévelő védelmezze a királyt. Ám a váratlan merénylet után Skandar Graun félreértelmezte a vad rohamot. Láncos buzogányát meglegyinteni már nem volt ideje, így csupán ellépett a nagy test el l, és teljeső er b l tarkón vágta.ő ő A meglepett Sern do Krajn nekicsapódott az ágyoszlopnak, a feje nagyot koppant, a súlyos ágy megnyikordult, és egy faragott sárkányfej csaknem kiverte a jobb szemét. Skandar Graun vesén rúgta, aztán megvetette a lábát, és nagyot ordítva megpörgette láncos buzogányát a feje fölött. – Gyertek, rohadékok! A betóduló Dierron-lovagok egy hosszú pillanatig nem értették a helyzetet. Csupán azt látták, hogy letaglózzák és megrúgják a kapitányukat, és az ilyesmi az szemükben többnyireő megbocsáthatatlan b nnek min sül. Kirántott kardokű ő villogtak, fogak csikorogtak. Drénia Királyának azonban mégsem ronthattak neki. Aztán a részben betört ablaktáblán keresztül újabb nyíl-vessz érkezett, és zengve állapodott meg aző ágytartó oszlopban, alig tenyérnyire a kába kapitány busa fejét l.ő A Dierron-lovagok haragja azonnal a kézzel foghatóbb el-lenség felé irányult. – Ott! Ott a tet n! – kiáltotta egyikük.ő E pillanatban ismét villámlott, s fehér fény rajzolta ki egy menekül alak körvonalait. Az alak karcsú volt,ő s hihetetlenül kecses, ruganyos mozgással szökkent tet r l tet re. Még a vállán átvetett íj sem zavarta aő ő ő kapaszkodásban. Túl a Csillagnéz Kupolán, az Északi Bástya ormánő íjászok jelentek meg, s a s r záport hevesű ű

nyílzáporral dúsították. Ám a menekül oly sebesenő mozgott, hogy a tucatszám becsapódó vessz k aő nyomába sem érhettek. Aztán a villámfényre rávetette magát a vihar feketéje, és a környék sötétbe borult. A távoli morajlások és dörgések el-nyomták a dühös szitkokat és a tétova kiáltásokat. Az udvaron páncélos test rökő rohangáltak; az imbolygó, füstölg fáklyák alatt bíborő köpenyes és palástok is derengtek. A riadó sípszava hallatszott az udvar túlfelén, és a palota- rök pillanatok alatt teljesen körülvették aztő az épülettömböt, amerre a merényl elt nhetett.ő ű – Ne csak ácsorogjatok, ostoba barmok! – ordította Skandar Graun dühösen, és olyan hevesen hajolt ki az ablakon, hogy csaknem kiesett a több emeletnyi mélységbe. – A díszkert felé futott a beste! A test rök kapitánya és egy másik lovag rángattákő vissza szinte er nek erejével.ő Skandar Graun persze tiltakozott. – Hagyjatok! – Jöjjön az ablaktól, felség! – kiáltotta a képébe dühösen a fagyföldi kapitány. – Ne nyújtson ilyen könny célpontot!ű – Ugyan már! Árkon-bokron túl van már az a rohadék! Hagyták meglógni ezek a pipogya semmirekell k!ő – De lehet ott valaki más is, aki épp erre vár! – sziszegte Sern do Krajn, és nem engedte vissza az ablakhoz. Talán egy picit még er sebben is szorította t, mintő ő azt a helyzet megkívánta volna. Egy gyengébb csontozatú embernek talán még a csontjai is recsegtek volna a vasmarkok szorításában. Skandar Graun persze fel se vette. még mindigŐ azon dühöngött, hogy ilyen simán megléphet az orgyilkos. – Cvikli! – kiabálta. – Hol vagy? Hova a fenébe t ntél?!ű – Itt, felség – hangzott egy fojtott hang a padló magasságából.

83

– Nem azt mondtad nekem, hogy a Jégvihar-fellegvár a legbiztonságosabb vár a világon?! – kérte számon Skandar Graun. – És itt csak úgy bel dözgetnek az ablakon? A me-rényl pedig úgyő ő elt nik, mint egy árnyék?! Hol vannak azok a híresű mágusok, akiknek engem kellene védeniük? Hol a test rségem? Hol vannak az íjászok? Hol vannak aő sárkányok?! Hol van mindenki?!... És hol vagy te?! Zwikk Blata-Rukoz vörös képpel mászott ki az ágylábak között. Azt a nyílvessz t tartotta a kezében,ő amely els ként surrant be a szobába, s lepattant aző egyik oszlopról. – Az ágy alá bújtál? – Csak ezért másztam be, felség – magyarázta reszket hangon a királyi f tanácsadó. – Gondoltam,ő ő hátha megtudunk ezáltal valamit. – Na persze! – morogta a félork. – Mosakodj csak, te nyúl-szív vízisikló! Látom én, amit látok!ű – No de, felséééég! – És egyébként is, miért pont az a vessz kellettő neked, amikor van itt még további kett könnyebbenő elérhet helyen.ő Lehajolt a hátán fekv Dzsara Horghoz, éső megvizsgálta a sebet. A nyílvessz valamivel a bal vállcsont alattő hatolt be, és valószín leg az egyik bordába fúródott.ű Szívet talán nem ért, de azért épp elég veszélyesnek t nt.ű Az udvari bolond eszméletlenül hevert; alig lélegzett. Jellemz , hogy bár legalább egy tucat Dierron-lovagő és több szolga is hemzsegett a szobában, Skandar Graun volt az els és az egyetlen, aki figyelemreő méltatta a sebesültet. A többiek akkor sem alacsonyodtak volna le hozzá, ha belebotlanak és átesnek rajta. – Túléli! – dörmögte a félork, és két gyengéd pofonnal megpróbálta életre téríteni újdonsült bolondját. Ez azonban nem bizonyult elég hatékonynak. – Orvost! – recsegte Skandar Graun. –

Hívjátok az udvari orvost! Addig is, fektessétek az ágyra! – Az ön ágyára, felsééééég?! – Miért?! – hördült fel mérgesen Skandar Graun. – Van itt másik ágy is?! Na, mi az?! Senki sem mozdul?! Fogjátok már! Vagy azt várjátok, hogy magam tegyem oda!? A kapitány intésére két test r sietve megragadta aő mozdulatlan testet, és az ágy felé cipelte. – Óvatosabban! – morogta a király. – Gyengédebb bánás-módot érdemel! És jutalmat!... Megtette azt, amire a saját test rségem nem volt képes: felfogtaő testével a nekem szánt nyilat! – Szerencséje volt – morogta Sern do Krajn megbántottan. – Az orgyilkos összetévesztette önnel. Eleve tő célozta. – Velem!? Ezt a satnya fickót? A Dierron-lovag nem felelt, de g gösen felvetette aő fejét, s tekintete megadta a választ: „Egyik korcs épp olyan, mint a másik". És ez a ki nem mondott vélemény szöget ütött Skandar Graun fejébe... Igaz, hogy Dzsara Horg legalább egy tenyérnyivel alacso-nyabb, öt-hat évvel fiatalabb, s legalább tíz-tizenöt kilóval könnyebb – ám alkatra nagyjából hasonló, még ha vékonyabb kiadásban is, az arcvonásait pedig ezek a dölyfös drének nemigen tudják megkülönböztetni. Hiszen: egyik korcs épp olyan, mint a másik. Ráadásul a fickónak szintúgy hiányzik a bal füle, azt a durva sörtét pedig, amit a feje tetején hord, akár kopaszra is lehet borotválni. S akkor a hasonlóság még teljesebb lehet! – Mondjátok meg az orvosnak... – dörögte. – Ha Dzsara Horg meghal, vele egy sírba temetem t is!ő Ennél nagyobb fenyegetést egy nemesi származású királyi orvos számára nehezen lehetett volna elképzelni.

* * *85

A harminc körüli, fekete hajú férfi sietve lesimította csinos kis szakállát, és megigazította nedves bajszát. Kherthyomehr, a jégsárkány ismét szokásos emberi alakját viselte. Jégkék szeme hidegen villogott a sötétben. Nem volt szüksége fényre ahhoz, hogy tökéletesen lásson az ablaktalan, sz k helyiségben.ű Felhajtotta a kardcetcsontból faragott láda tetejét, és bele-helyezte az íjat, mely eddig a falnak támasztva állt. Aztán lezárta a fedelet, és a cip jeő talpával elmázgálta az íj helyén keletkezett apró tócsát. Aztán megfeszült a nyakán egy ín. Kherthyomehr farkasszer en elmosolyodott.ű – Ah, micsoda megtiszteltetés! – mormolta. – A Fényes Mágus személyesen tisztel meg szerény barlangomban! Barlangot mondott, de valójában egy sz kű szobában volt. Ezzel adott hangsúlyt annak, hogy ez az otthona.ő Vendégének alakja e pillanatban rajzolódott ki a háta mö-gött a sarokban. Magas, vékony öregember volt, egyenes gerinccel, ovális arccal. Hosszú sző haját két oldalt varkocsba fonta, s szája két oldalán, mintha csak ugyanezen varkocsokat formázná, fonott sz bajsza lelógott a mellkasáig. Hegyesre nyírt,ő

fekete kecskeszakállát ferde ezüstsávok barázdálták, melyek alig észlelhet en csillogtak. Pikkelymintáső ezüst palástot viselt, s kezében sárkányfejes botot tartott. Kherthyomehr voltaképpen már az érkezése el ttiő pillanatban érzékelte jelenlétét, s mire az Ezüst Magiszterek alapítója emberi testet öltött a szobában, már be is fejezte köszönt jét.ő ő

Jilocas'theyn kifejezéstelenül fürkészte. Valószín leg meglepetésként érhette néhány dolog, sű átgondolta, miként reagáljon, hogyan kezdje mondandóját. Amikor megszólalt, hangja olyan volt, akár a távoli mennydörgések tompa morajlása.

– Egyike a Hét Veszedelemnek bejutott – jelentette ki. – Itt van. Érzékelem t.ő – Az én szobámban? A Fagycitadellában. Kherthyomehr még mindig farkasszer enű mosolygott. – Ah, ezért hát a nagy felfordulás! Még engem is kicsalt a szabadba a lárma. – Igen. Láttalak. A jégsárkány arcáról nem hervadt le a mosoly. – És t? t is láttad? Melyiküket? Melyiküket aő Ő Hétb l? ő Jilocas'theyn, az ezüstsárkány behunyta a szemét. – Egyiküket sem. – De hiszen épp az imént mondtad, hogy a Fagycitadellá-ban van. – Sejtelmesen vigyorgott. – Vagy talán azt akarod mondani, hogy a merényletet nem követte el?ő – A választ erre... nem ismerem. – De azt gyanítod, a Hét Veszedelem egyike itt van valahol a közelünkben. – Érzem, nem gyanítom. Kherthyomehr összekulcsolta a kezét a háta mögött, és le-hajtott fejjel, fel-alá sétálva töprengett. – Melyikük az? – kérdezte. Aztán miel tt az öregő válaszol-hatott volna, megvonta a vállát. – Minek is kérdem, amikor oly nyilvánvaló? – Nyilvánvaló, úgy gondolod? – A módszer árulkodó: íjjal l ttek a királyra. Másraő gon-dolni nem is tudok: Nwykka lehet az. Beszéltem az egyik rrel, aki elég közelr l látta a menekül t: aő ő ő leírás tökéletesen illik rá. Jilocas'theyn még csak nem is pislogott. Egyetlen meg-jegyzés nélkül elengedte a füle mellett az iménti szavakat. – Hogyan, s a kérdés ez, juthatott ily közel ily észrevétlen? – Azon csodálkozol, hogyan juthatott át a Fagycitadella mágikus védelmén? – Nem jutott át.

87

– Akkor? – Senki, azon a védelmen, át nem juthat észrevétlen. Kherthyomehr egy pillanatra elkomorult, de aztán ismét mereven vigyorgott. – De mégis itt van a várban? Nocsak! Nem furcsa ez? – Több mint az: ijeszt .ő – Azért jöttél hozzám, hogy figyelmeztess, Fényes Mágus? – Inteni jöttem téged – mormolta Jilocas'theyn kétértelm -en. – Vigyázz, Ravasz Harcos! Nagyonű vigyázz! Aztán a legcsekélyebb szavak nélkül alakja belefakult a sötétségbe. Kherthyomehr ajkai farkasszer vicsorgásraű torzultak. Pe-dig csak nevetni próbált.

5. Kalden. A Kobzos

Zordig de Royg intésére egy hollófekete hajú, mosolygós fiatalember sietett a terem közepére. Mogyorószín , buggyos nadrágot, t zpirosű ű selyeminget és csillogó-villogó üvegdíszekkel kivarrt b rzekét viselt, mely díszek halkan csilingeltekő minden lépésekor. A hóna alatt lantszer , húrosű hangszert szorongatott, és olyan emelt f vel,ő peckesen lépkedett, mintha a jelenlév f nemesekő ő kimondottan az tiszteletére gy ltek volna össze.ő ű Nem drén volt, ez egyértelm en lerítt barna b rér l,ű ő ő fekete hajáról és sólyomszer ábrázatáról.ű Szemöldökét vékonyra szedte, akár egy n , ső vonásainak élességét halvány arcfestékkel enyhítette. Karcsú volt és jó alakú, még ha nem is különösen izmos. Férfias volt és ugyanakkor mégis n iesen lágy; az valószín , hogyha lettek volna n k iső ű ő jelen a lovagteremben, hevesebben kezdett volna dobogni a szívük e megnyer fiatalember láttán.ő

És valószín leg pontosan tisztában lehetettő ű adottságaival, s nyilván adandó alkalmakkor ki is szokta használni a lehet ségeket.ő Peckes léptekkel az asztalok közötti szabad területre sietett, és udvariasan meghajolt minden asztalf irányába.ő – Nemes uraim – kiáltotta cseng hangon –,ő engedjétek meg nekem, kérem, hogy szívélyes vendéglátóm és nemes pártfogóm távollétében érdemtelen dalaimmal szórakoztassam önöket. Némi akcentussal beszélte a drovát(20) nyelvet, és a helyzethez nem ill en, keverve használta a kívülállókő számára bonyolult tegez és magázó viszonyokat.ő

(20) drovát — Drénia hivatalos nyelve

Máris megpendített egy húrt a hangszerén, és mosolyogva dúdolni kezdett. Ám miel tt szóraő nyitotta volna a száját, durván félbeszakították. Hanze de Frekhanzer volt az. – Hát te meg miféle szerzet vagy?! – dördült rá az óriás termet drén nemes úr. – Itt nem nyávoghat ámű akárki! A fiatal dalnok nem sért dött meg. Mosolyogvaő meghajolta nála legalább másfél fejjel nagyobb f nemes felé.ő – Ó, dire, Kalden a nevem. Csupán azért nem említettem eleddig önöknek, mivel nem akartam túlságosan igénybe venni becses türelmeteket. – Ha a dalod is olyan zagyva, mint a beszéded, cimbora – vetette oda megvet en az óriás –, aligő hiszem, hogy bárki kíváncsi azokra. Kalden tisztelettudóan fejet hajtott ismét. Egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. – Ó, becses uraim, nézzétek el nekem beszédem zagyvasá-gát és kérem önöket, hunyjatok szemet idegen származásom felett. A napsugaras Kathíria szülötte vagyok, s bár sok világot bejártam és sok nyelvet elsajátítottam, az önök dics nyelveő meghaladta a tudományomat. Beszélem ugyan az

89

önök nyelvét, ám néha megbotlik a számban e nyelv a nyelvemen, mert az én nyelvem nem drén nyelv és idegen számára ez a nyelv, s csak akkor lesz oldott és sima az útja, ha dalban tolmácsolhatja gondolataimat. Hanze de Frekhanzer egy hosszú pillanatig bután meredt rá, aztán megrántotta a vállát. – Dalolj akkor! De figyelmeztetlek: pórul járnak azok a külhoni dalnokok, akik értéktelenségükkel drén nemeseket ingerelnek! Kalden szemmel láthatóan nem ijedt meg a fenyegetést l, dacára annak, hogy alamusziő mosollyal ismét fejet hajtott kioktatója el tt.ő – Azon leszek, hogy elnyerjem a tetszésedet, jó uram, mint ahogy a jelenlév knekő valamennyiükteknek... – Kamaszos szégyenl sséggelő pislogott, mivel rájöhetett, hogy ismét helytelenül fogalmazott. – Mivel gyarló drén beszédemt l énő magam is visszarettentem, engedjétek meg, hogy az els dalomat, mely egy új kelet kathír ballada...ő ű közösnyelven adjam el !ő – Kathír ballada? Fúj! – fintorgott Hanze de Frekhanzer, aki valami rejtélyes okból ezen a napon kimondottan köteked hangulatban volt. – Kitő érdekelnek az ostoba kathír balladáid!? Drén h sökető énekelj meg, fickó, ha drének el tt dalolsz!ő Többen már unták a kötözködést. – Ugyan, hagyd már! – Hadd énekeljen a kathírokról, ha az a vágya! – Miért is ne? Hanze de Frekhanzer vállat vont, és lebiggyesztett ajkak- kal, gúnyosan meredt a dalnokra. Talán még ő maga sem tudta, miért szorul ökölbe mindkét keze ennek a piperk c szépfiúnak a láttán.ő A kobzos kivárta, amíg elcsitul a hallgatósága, aztán büsz-kén körülnézett. Sötét tekintete megállapodott az ifjú királyjelöltön, és most, ha nem is közvetlenül t szólította meg, de lényegében feléő intézte szavait, immár közösnyelven:

Engedtessék meg, tehát, Elregélnem e csodát, Mish várának ostromát...

A kobzos elhallgatott, mintegy hatásszünetet tartva, aztán végigfuttatta ujjait a húrokon, és lágy, bariton hangon énekelni kezdett:

Hat héten át, hat hosszú héten át Csúfolta a boszorkány Khigraj kán csapatát.

Hat héten át, hat hosszú héten át Állta az er s várő A kathirok rohamát.

Ám ekkor el állt, bizony ám el állt ő ő A zsoldos csapat ásza A három de Vigorard...

A teremben meglepett hangok hallatszottak. Sokan ismer-ték a jelenlév k közül a történetet, ám egyikükő sem gondolta, hogy a kathír kobzos a drén fivérek történetér l fog énekelni.ő Legjobban Jaspe de Vigorard lep dött meg;ő zavartan pislogott. Nem tudta eldönteni, miként reagáljon most, hogy a családneve a dalból el került.ő Ám mivel úgy vélte, hogy a nemesek közül senki nem bosszankodik, benne is a kíváncsiság került el térbe.ő Kalden is érezhette, hogy növekedett az érdekl déső körü-lötte, mivel jó érzékkel elhallgatott, csupán az ujjait járatta ritmikusan a húrokon. Talán két percig is pengethette hang-szerét, mire újra megszólalt. Olybá t nt, mintha eű pillanatban költötte volna hozzá az el z ekhez aző ő újabb versszakokat:

91

Zmed, Hmuda és Lenk de Vigorard Dics drén harcosokő Unták a hosszú csatát.

El léptek Khigraj elé, és azt mondták: ő Kán, a vár még mindig áll, Talán mi hármunkat vár.

Elhozzuk neked a boszorkány fejét, Máris készítheted A trófea helyét...

A kobzos ismét csak pengetett, és mosolya egyre inkább elhalványult, ahogy beleélte magát az el adásba.ő Eközben Keanor de Moreguard gyanakodva bámult az ajtó felé, amerre a házigazda elt nt. Nem bírtaű tovább magában tartani kellemetlen gondolatait, és közel hajolt az ifjú de Vigorardhoz. - Nem tetszik ez nekem, felség! - Nekem tetszik - suttogta ihletetten Jaspe. - Csodálatosan bánik a húrokkal... - Én Zordig de Roygról beszélek - dörmögte az id ső férfi. - Kíváncsi vagyok, ki lehet az új vendég... - Hát nem mindegy? Keanor de Moreguard élesen beszívta a leveg t.ő - Vajon ki lehet az, akit ennyire siet üdvözölni, amikor... amikor mielénk, akarom mondani, eléd, felség, a jövend királya elé sem sietett ennyireő szorgalmasan. Ki lehet az, aki fontosabb számára, mint a leend királya?ő Jaspe de Vigorard azonban ezt már meg sem hallotta. - Pszt! - suttogta átszellemült képpel. - Hallgasd csak! Most ismét az unokabátyáimról énekel... És a kobzos ütemet váltott; sokkal vadabbul pengette a húrokat, és a lábával dobogott hozzá. Ütemet és formát váltott. Már nem is énekelt, szinte kiabált:

Elindult hát Zmed, Hmuda és Lenk de Vigorard Puszta kezükkel mászták meg a bástyát.

Mishrén vérpapok áhítták vérüket Több tucat nyílvessz verte a mellüket.ő

Ám ket nem fogta kard, lándzsa, szablya ő El zte a pengéket drének szent kermonja.ű

Ám a de Vigorardok vitézül vagdaltak, Maguk mögött hagyták a levágott hullákat.

Aztán a boszorkány tróntermébe érve Szétfröccsent a háromfej ogárn vére.ű ő

És miután a rút fejek elváltak a nyaktól, Zmed, Hmuda és Lenk kifogytak a szuszból.

És mid n százszoros túler ket üldözte ő ő ő Khigraj kán serege a kapukat betörte...

Zordig de Royg siet s léptekkel hagyta maga mögöttő a lovagtermet. Vármesterének valósággal szaladnia kellett, hogy tartani tudja vele a lépést. A kathír kobzos éneke elhalkult mögöttük. – Biztos vagy benne, hogy szólított, személyesen?ő – mo-rogta az exarcha. A vármester idegesen harapdálta az ajkát. – Ki más lehetne az, nagyuram? Ebben Zordig de Royg is egyetértett. Végigsietett a hosszú folyosón saját lakosztályába. – Amíg benn vagyok – mordult rá az ajtaja el tt állóő két alabárdosra –, senkit se engedjetek be! És ti se lépjetek be... bármily hangokat hallotok is! A két alabárdos mereven, sápadtan állt. Feszült, ideges képükr l lerítt, hogy már hallhattakő odabentr l gyanús hangokat.ő Ám err l nem akartak beszélni.ő

93

Zordig de Royg intett a vármesterének, és az továbbsietett a folyosón, hogy teljesítse ura egy korábbi parancsát. Az exarcha pedig nagy leveg tő vett, és benyitott saját szobájába. Amint belépett, hideg leveg csapta meg, pedig aző összes ablak zárva volt, és a kandallóban égett a t z.ű De milyen t z!ű Szinte még a lángok is összezsugorodtak, és vörösr l fehéressé, áttetsz vé váltak.ő ő A tágas helyiségben olyan heves szél fújt, szinte suhogott a leveg . A baldachinos ágy lelógóő díszrojtjai ütemesen lebegtek. Az egyik erre, a másik arra, a harmadik pedig mindkett vel ellenkező ő irányba. Mintha egy féktelen légörvény kavarogna a helyiségben, és kaotikus összevisszaságban cibálná e díszeket. Zordig de Royg dacosan kihúzta magát; nem engedhette, hogy arcára kiüljön a rettegés. Még remeg térdén is sikerült úrrá lennie.ő – Nagyatyám... – szólalt meg érdes hangon. – Hívattál. A hideg áramlatok egy szívdermeszt pillanatig ottő kava-rogtak körülötte, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy a középkorú exarcha térdre rogyjon. Aztán a jeges légujjak elengedték a szívét és az arcát, s a szobában hirtelen vihar el tti szélcsendő támadt. A kandallóban hirtelen sárgásvörössé váltak és fellobogtak az eddig színtelen lángok. Zordig de Royg akaratlanul is nagyapja ember nagyságú bronzszobra felé fordította a fejét, mely a kandalló ablak fel li oldalán állt délceg tartással,ő olyan pózban megörökítve, mintha épp kardot akarna rántani. A homályos árnyak most e körül a szobor körül örvénylettek, aztán hirtelen elt ntek.ű – Jelen vagy, tiszteletreméltó nagyatyám? – suttogta meg-illet dötten Zordig de Royg.ő A bronzszobor megremegett; a bronzfej az exarcha irányába fordult. A bronzajkak szóra nyíltak. – Miképpen döntöttek az arkhonok? – kérdezte a szobor mély, fémesen hörg hangon.ő

– Várakozásunk szerint, tiszteletreméltó atyám. – Egyöntet en.ű – Egyöntet en, igen. Valamennyien mellettünkű állnak. Csupán... – Hallgatlak! – Csupán a Dierronok részér l támadt némiő bizonytalanság, ám... ismerve azt a romlott vérű csürhét, akik helyet adnak az asztaluk mellett mindenféle utolsó jöttmentnek, erre számítani lehetett. A szobor hallgatott. Még csak nem is mozdult. – Nem jelentenek veszélyt a tervünkre – sietett biztosítani a titokzatos lényt a de Roygok exarchája. – Miután látják, hogy Drénia teljes nemessége az ügy mellé áll, nagy botorság lenne részükr lő szembehelyezkedni valamennyiükkel. A legroszszabb, amit tehetnek, hogy nem támogatnak bennünket. Ám azt, hogy ellenünk szegülnének, er sen kétlem. Arman de Dierron fafej vénemberő ű ugyan, de nem ostoba. Sohasem áll a vesztes oldalra... – Nem? – Mindössze arról van szó, hogy mindenáron igyekszik meg rizni a Törvény tiszteletének látszatát.ő Kivonja magát az összeesküvésb l, mivel esküjeő szerint a királyt és a hazát kell szolgálnia. Ám abban biztos vagyok, amint a mi királyunk ül a trónra, fejet hajt majd is: hiszen esküje szerint a mindenkoriő királyt kell szolgálnia. A szobor nem tett megjegyzést. Zordig de Royg kényel-metlenül feszengett. Zavarában összevissza makogott. – Minden rendben van, tiszteletreméltó nagyatyám. Pontosan úgy, ahogy kívántad. Minden rendben. És... tényleg minden rendben. Ahogy kívántad. Úgy. – Elég! – mennydörögte a bronzszobor ellentmondást nem t r en. – Holnap...ű ő – Igen, tiszteletreméltó nagyatyám? – Meg tudod tenni holnap, amire utasítottalak?

95

Zordig de Royg megremegett. – Én magam, személyesen juttatlak be a királyi palotába, tiszteletreméltó atyám... és kívánságod szerint garantálom: a drakónok egyike sem akadályozza majd tervedet. – Egyike sem? – Megfelel tervet dolgoztam ki a figyelmükő elvonására, tiszteletreméltó nagyatyám. A bronzszobor hosszan hallgatott. Aztán a bronz arcvonások megrándultak, és kegyetlen fintorba torzultak. – A korcs király halott lesz alkonyatra – csikorogta. – Ké-szen állsz arra, hogy beteljesítsd sorsod és még a Jégnász el tt elfoglald a trónt?ő Zordig de Royg arcán akaratlanul is felvillant az öröm. – Készen állok, tiszteletreméltó nagyatyám.

* * *

A kitört ablak rését percek alatt bedeszkázták, s bíborköpenyes varázslók maroknyi csoportja munkálkodott azon, hogy ne kerülhessen sor újabb merényletre. A palota rök és a test rök eközbenő ő módszeresen átkutatták a Jégvihar-fellegvár minden zeg-zugát. A merényl nek azonban nyoma veszett.ő A biztonság kedvéért a hálószoba el ttő megkett zték az rséget, és a Dierron-lovagokő ő felháborodása ellenére egy-egy bíborköpenyes gárdista(21) is csatlakozott minden rcsoporthoz.ő

(21) Bíborköpenyesek – a Bíborgárda tagjai, akik képzettek az elméleti mágiában és sok olyan tudományban, ami az átlagos test rök számáraő ismeretlen, mindemellett gyakorlott harcosok.

Ezen az éjszakán a palota felbolydult méhkashoz hasonlí-tott, dacára annak, hogy Skandar Graun mélyen belül megvolt gy z dve arról, hogy csakő ő ímmel-ámmal cselekszenek. A felzaklatott félorknak eleinte nem jött álom a szemére, s ez nem is csoda, hiszen csupán nemrég

ébredt fel a kétnapos részeg dorbézolást követő álomból. Bár rettenetesen fáradtnak és másnaposnak érezte magát, tagjait pedig ólomsúlyúnak, gondolatai körbe-körbe forogtak. Mindig ugyanoda tértek vissza: Mit keres itt? Mit keres ebben az ágyban? Ebbenő a szo-bában? Ebben a palotában? Ebben a városban? És egyáltalán, mi dolga neki Dréniában? Hét hónappal ezel tt, amikor megtudta, hogyő Drénia trónja t illeti, még abban a hitben élt, hogyő királynak lenni jó dolog. Azóta kiderült, hogy e magas hivatal több gonddal, ny ggel és kötelezettséggel jár,ű mint élvezettel. Az életét bonyolult szabályok és hagyományok kötötték gúzsba, s ott volt a Törvény, amely szinte mindent tiltott, amit tenni szeretett volna. Ráadásul ennek az átkozott országnak a népe g gös és olyan magasan hordja az orrát, hogy késző csoda, miként nem verik le vele a napot. Megvetik mindazokat, akik nem büszkélkedhetnek tiszta származással, a keveredett vér korcsokat pedigű mindennél jobban gy lölik.ű A sors iróniája, hogy épp egy gy löletes korcs lett aű kirá-lyuk... Skandar Graun maga sem értette, hogyan történhetett ez meg, s egyfolytában ahhoz a megoldáshoz jutott vissza, hogy mindez nem lehet véletlen; a sors akarta, hogy ez bekövetkezzen. Gyerekkora óta tudta, hogy neki rendeltetése van, s életé-nek eseményei ebben fokozatosan meger sítették. Minden, amit eddig tett, része volt aző egésznek, és egy irányba mutatott: hogy beteljesítse sorsát, s igazzá váljon az a jövendölés, mellyel el ször Lendori Peltár jóvoltából találkozott.ő Nem értette ugyan sosem, mindez miért történik, s miért épp vele, ám belefáradt már abba, hogyő dacolni próbáljon sorsával. Ha az a titokzatos hatalom, amely élete útját egyengette, azt akarja, hogy Drénia királya legyen, hiába is küzdene ellene, sorsa el l úgysem térhetneő

97

ki. Ezt próbálta elmagyarázni oly sokszor Lucindának is, s megfékezni a n kalandor ösztönét. Lucy ugyaniső már a második hónapban rádöbbent arra, hogy nekik itt semmi keresnivalójuk, s egyfolytában azzal rágta Skandar Graun fülét, hogy lépjenek le, s hagyják maguk mögött ezt a fagyos kontinenst. De hát mit gondol az a n személy? Hogyanő surranhatna ki csak úgy egyszer en a palotábólű Drénia királya? Hogyan t nhetne el ebb l azű ő országból az a két félvér ork, akit mindenki ismer és akit mindenki gy löl?ű Ráadásul Lucy nem is csak „egyszer en" akartű lelépni in-nen; kinézett magának pár zsáknyi szépen csillogó ékszert és drágakövet is... „Nem kell ellopni, hisz mindez a miénk", magyarázta neki Skandar Graun. És Lucy így érvelt: „Ha úgyis a miénk, akkor az nem lopás". Ezen, és persze még sok más egyébben is alaposan össze-szólalkoztak, s vitájuk már-már a tettlegességig fajult. Lucy végül sért döttenő elviharzott, és napokig nem mutatkozott. Bezárkózott a szobájába, és nem engedett be senkit. Valahányszor Skandar Graun bekopogott hozzá, elküldte. Amikor megpróbált erélyes lenni vele, a nő azt kiabálta, hogy addig nem jön el , amíg meg nemő szüli a gyermeküket, amely már szinte bármelyik órában várható. Ám a gyermek csak nem akart megszületni, és Lucy sem mutatkozott. Készült valamire... Vagy csak duzzogott, mint általában. Vagy tényleg a kölyök miatt került ebbe a válságos álla-potba? Skandar Graun azonban nem akart megfutamodni a sorsa el l, mert hitt a legendában, s azt akarta, hogyő a gyermeke, mely már rugdosott Lucy pocakjában, a trón teljes jogú örököse legyen. Tudta, hogy a jóslat róla szól: „Ha feln e gyermek, összed l a Rend".ő ő És emlékezett erre az egész versszakra:

Ha feln e gyermek, összed l a Rend,ő ő Halála azonban nagyobb bajt jelent. Egy módja van csak, hogy baj nélkül vesszék el, Ha anyja öli meg, önszántából, tulajdon kezével...

Emlékezett. Hát persze, hogy emlékezett! Hogy is felejt-hette volna el azt a borzalmas pillanatot, amikor Hilgar a szeme el tt fojtotta meg újszülöttő gyermekét a mhyori(22) támadásakor Feketebotos Mark'yhennon várában?

(22) mhyori – a világ leg sibb lakosainak, a gázlényeknek a neve.ő Gyakorlatilag, mint faj, már nem léteznek. Beleolvadtak az új fajokba, vagy más létsíkokra szöktek.

Bár a Feketebotos az kérésére jótékonyan elzártaő agyában ezeket az emlékeket, ám egy gilf varázslónő jóvoltából az emlékek visszatértek... És Skandar Graun nem akarta, hogy a tragédia ismét bekövetkezzen. A gyermeknek meg kell születnie, a trónra kell ülnie, s eltiporni a Rendet! Tudta, hogy az a titokzatos valami, ami a sorsát irányítja, szintén ezt akarja. Nos, emiatti bánatában és kedvetlenségében nyúlt több hónapos kitartó absztinencia után a félork király a söröskorsóhoz, majd kés bb két egész hordóhoz.ő Emiatt dorbézolt át két napot és két éjszakát a hálószobájában, nem engedve be senkit, csupán a disznókat... A dölyfös és puccos drének után a röfögő ivócimborák ki-mondottan üdít társaságnak bizonyultak.ő

Másnap reggel szép napra ébredt. Az éjszakai viharnak már nyoma sem volt, s a palota kathír stílusú díszkertjében csiviteltek az énekesmadarak. – Jó reggelt, felség! – csivitelte az a réteskép lakáj,ű

99

aki az ásítás hallatán azonnal benyitott. Ki tudja, mióta állhatott már odakinn, fülét az ajtóra tapasztva, lesve a király ébredését? – Jól aludt, felség? Skandar Graun az els napokban mégő válaszolgatott ezekre az érdekl d kérdésekre, deő ő ahogy teltek a hónapok, fokozatosan leszokott arról, hogy a szolgákkal beszélgessen. És ennek nem az volt az oka, hogy mint király lenézte ket.ő S t épp fordítva. A szolgák nézték le t!ő ő Bár udvariasak, el zékenyek, szolgálatkészek éső rendkívül nyájasak voltak vele, s lesték minden parancsát, minden rezdülését, a tekintetükben ott bujkált a korcsoknak kijáró méla megvetés. A Törvény szerint a király, ezt a kermon-papok – aő drén nemesség legnagyobb csalódására – ékesen bizonyították, amikor megérkezése után a kermonját mágikus próbáknak vetették alá. A Törvény el írja,ő hogy a királyt szolgálni kell. Ám azt nem írja elő semmiféle Törvény, hogy a királyt szeretni is kötelez .ő Nyíltan leköpni persze nem merték... De mint Dzsara Horg panaszaiból is kit nt,ű többszörösen megtették azt a háta mögött. pedig immár nem érzett kedvet ahhoz, hogyŐ ezekkel a tetvekkel beszélgessen, s a mindennapos, közhelyszer kérdésekre szórakozott válaszaivalű újabb kényszeredett kérdeseKei vagy megjegyzéseket idézzen el .ő Csupán a lényegre szorítkozott. – Jöjjön az orvos! Most! – Csak nem beteg, felség? – tudakolta a rétesképű felélén-külve. Skandar Graun nem méltatta annyira, hogy kielégítse a la-káj buzgó várakozását. Inkább saját sürget ügyeit intézte el.ő Amikor visszatért a kis szobából, a szolgák már ablakot nyitottak, az ágyát vetették, és seregnyien sorakoztak a fal mentén a legkülönböz bb féle éső fajta ruhákkal a karjukon.

A sor végén egy szomorkás tekintet , feltupírozottű hajú drén uraság állt, aki olyan apró volt, akár egy törpe. Opálokkal kirakott aranyfés t tartottű csüggedten leengedett kezében. volt a királyŐ személyes fésültet je... s azért volt ily kedvetlen,ő mivel az elmúlt hét hónapban nem túl sok feladathoz jutott. Skandar Graun nem volt ugyan a szó szoros értelmében kopasz, ám azok az apró sörték, melyek fejb rén éktelenkedtek, nem kívántak sem ollót, semő fés t. Fejb r-illatosító krémet pedig végképp nem!ű ő – Jöhet a Küblihordozó a Kübliért – vetette oda mintegy mellékesen Skandar Graun a rétesképű lakájnak, aki egyéb-ként a Király Hálószobamestere címet viselte, s nagy általá-nosságban ő gondoskodott mindenr l, ami e helyiséget érintette.ő Beleértve ebbe az öltöztetés és a vetk ztetéső m veletét is, melynek persze külön-külön megvolt aű felel se.ő – Még nem történt meg a megfelel személyő kinevezése, felség – felelte a réteskép kimérten. –ű Szólítsam be a feladatra addig is Krajn kapitányt? Skandar Graun vállat vont. már a kikészítettŐ ruhákat szemlélte. A színek szerint válogatta: – Szürke, szürke, szürke... ez is szürke, ez is... Hoppá, mi-csoda meglepetés: világoskék! Szürke árnyalattal persze! – Sóhajtott. – A francba velük! Színesebb öltözetre vágyom! – Felség, engedje meg, hogy beavassam: a Vigorardok uralkodó színe a szürke. – Csakhogy én Skandar de Graun vagyok, vagy talán nem?! – Skandar Graun de Vigorard, felség, ha szabad kijavíta-nom. – Drénia királya vagyok – morogta a félork. – És belegár-gyulok ebbe a monoton szürkeségbe! Színes ruhákat akarok viselni, olyanokat, amikre ha ránézek, jobb hangulatba kerülök! – A palástja skarlátvörös, felség. Skandar Graun a fejét ingatta.

101

– Nem vagyok valami nagy színszakért , de akkorő ahhoz nem illik a szürke. Talán egy élénkzöld ing... vagy inkább egy rikító sárga... A réteskép lakáj arca kelletlenül megrándult.ű – Én ilyen fontos ügyben nem dönthetek, felség – morogta. – Ám azonnal értesítem krefor Zwikk Blata-Rukozt. Ő a Törvény kiváló ismer je.ő – Nekem mindegy – morogta Skandar Graun, és eltolta magától az aranyszálakkal díszített hálóköntöst. – Én akár hálóingben is a trónra ülhetek. Egyel re azonban csak az ágy szélére ült, éső kihúzta a pár-na alól a láncos buzogányát, mintegy ellen rizve,ő hogy megvan-e. A lakáj nem válaszolt, de látszott rajta, hogy er senő kell szorítania az ajkait, nehogy kicsússzon köztük valami, ami miatt a fejét veszik. Egy pillanattal kés bb azonban ismét ki kellettő nyitnia a száját, hogy bejelentse a bebocsátást kér t.ő – Ruy da Lonsvo doktor, felség, az ön orvosa. Egy energikus, középtermet férfi sietett be, akinekű sápadtsága még savanyú arckifejezésénél is szembet n bb volt. Fekete orvossüvege ugyanű ő takarta a feje búbját, ám az alól nem kandikált ki haj. Arca csupasz volt, sem bajuszt, sem szakállt nem viselt, s t nagyon úgy t nt, mintha mégő ű borotválkoznia sem kellene. A csupaszság összhatását még inkább kihangsúlyozta, hogy szemöldöke is sz rtelen volt, s még csak aző orrlikaiból sem kandikáltak ki sz rszálak.ő Az orvos tet t l talpig feketébe öltözött, csupánő ő ingének széles nyakfodrai gy r dtek fehéren, s aű ő csuklónál visszahajtott ingujjainak fodraiban mutatkozott jégkék árnyalat. Az orvos tett két lépést, aztán meghajolt. Hangja rekedten csengett, szeme alatt a táskák fáradtságról és kialvatlanságról tanúskodtak. – Hívatott, felség. – Tudni akarom, teljesítetted-e a parancsom! – vetette oda Skandar Graun.

– Felség! – mondta az orvos remeg hangon. –ő Legjobb tu-dásom szerint kezeltem a beteget, akit gondjaimra bízott. Nyugodt lélekkel elmondhatom, hogy alkalmaztam gyógyítására az összes általam ismert gyógymódot. A vessz t eltávolítottam, a sebető kimostam, gyógyf zetekkel és fájdalmat enyhítő ő ken csökkel kenegettem. Majd eret vágtam,ő köpölyöztem, s kétszer egymás után a beleit kipurgáltam. – Túléli? – kérdezte a király. – A kezelést biztosan. Ám a seb elég cudar. Er ső természet kell ahhoz, hogy a test úrrá legyen rajta. Én persze nem aggódom, hiszen mindannyian tudjuk, milyen sokat kibírnak a hozzá hasonló korcsfajza... Az orvos ijedten elharapta a szavait, aztán anélkül, hogy arra engedélyt kapott volna, közelebb sietett a királyhoz. – Ahogy elnézem, felség, ön is rossz b rben van.ő – Kutya bajom. – Megengedi, hogy megvizsgáljam? – Ugyan, minek? – Csak a szívdobbanásait gondolnám megszámolni a nyaki üt erén.ő Skandar Graun fintorgott. – Hagyj engem békén! Remekül érzem magam. – Most még igen – mormolta az orvos felvillanó tekintettel, és Skandar Graun nyaka felé kapott. A félork királyt azonban nem egykönnyen lephette meg egy efféle elpuhult, harchoz nem szokott alak. Igaz, azt sem tudta, miért kapkod az orvos, de ösztönösen elrántotta a fejét, és ugyanazzal a lendülettel a püffedt kézfejre csapott. Tenyere nagyot csattant az orvos puha b rén, aztán ujjaiő összeszorultak a madárcsontú csuklón. – Nana, doki! Mit kapkodsz? Tulajdonképpen még most sem értette meg, mi történik. Ám amikor az orvos csalódottan felkiáltott, s egyre azon próbálkozott, hogy foglyul ejtett kezével megkarmolja a királyt, Skandar Graun hirtelen

103

rádöbbent, mit akar. Az orvos gy r sujján a köröm valamivel hosszabbű ű volt, mint a többi, s annak hegyén kékeszöldes, s rű ű folyadék csillogott. Ezzel akarta t megkarmolni aő keshedt fickó minden igyekezetével. Nem kellett sok logika ahhoz, hogy Skandar Graun rájöj-jön, miféle lehet az a s r kotyvalék. Már csakű ű azért sem, mert az orvos egyre jobban elvesztette a józan ítél képességét. Immár esztelenül verg dött éső ő rikácsolt a királya szorításában. – Átkozott korcs... fajankó! Nyavalyás címtelen, nemtelen, tanulatlan tahó! Miféle ork mocskokat akarsz te gyógyíttatni velem?!... Velem, aki a királyi udvar legképzettebb, legelismertebb... orvosa vagyok!... Dögölj meg, te átkozott korcs! A szolgák egy része elhátrált a közelb l, másokő érdekl dve nézték a küzdelmet. A küzdelmet, amelyő voltaképpen nem is volt küzdelem. Hiszen a gyenge kis drén még akkor sem számított volna ellenfélnek egy Skandar Graunhoz hasonló felépítés harcosnak,ű ha történetesen nem épp Skandar Graunról van szó, csak valami satnya utánzatáról. A test rök karddal a kézben rontottak be. De márő nem volt szükség rájuk. Skandar Graun elfordította a kezét, s e könnyed mozdulat hatására is roppanva tört el az orvos vékony csuklója. A szerencsétlen ordított a fájdalomtól, és térdre hullott királya el tt; de nemő azért, hogy könyörögjön, hanem hogy tovább folytassa a gyalázkodást. – Anyád kutya volt, apád disznó! - üvöltötte. – Takarodj az országunkból! Taka... Skandar Graun odalökte az érkez test rök elé.ő ő – Hát már egy ilyen pondrótól sem tudtok engem megvé-deni?! – csikorogta mérgesen. – De ha csak ott álltok tétlenül, mi szükség van egyáltalán rátok?! Ennyi er vel egy mozdulatlan fabábut is az ajtónakő támaszthatnánk, még talán az is többet érne, mint ezek az... úgynevezett lovagok! A test rök er sen megragadták, és felrángatták aző ő orvost.

– Honnan sejthettük volna?! – kiabálta felháborodottan Sern do Krajn. – E szent falak között soha ezel tt nem fordult még el , hogy a királyő ő szolgája a Törvénnyel dacolva fegyvert emeljen uralkodójára! – Hát most el fordult! – ugatta vissza Skandarő Graun in-dulatosan. – Igaz, ma még csupán egyszer! De hosszú még a nap! – Hiszen nincs is nála fegyver! – ordította a kapitány, éséktelen dühében még arról is megfeledkezett, hogy magával a királlyal üvöltözik. Normális esetben ilyen viselkedés igen sokba kerülhetett volna. – Puszta kézzel jött, és a fene se gondolta, mire készül! – Micsoda test r az ilyen!ő – Olyan, akivel szart hordatnak! – üvöltötte a fagyföldi, ésteljesen belilult a feje. – És még ha felnégyeltet, felség, akkor is kimondom! Keressen mást arra, hogy a mocskos, büdös... – Vigyázz, te barom! – hörrent fel Skandar Graun, és el -relendült.ő Sern do Krajn – ki tudja, miért – arra gondolhatott, hogy a király elégtételt akar venni rajta illetlen szavai miatt, és dacosan lecövekelt elé, mint a Dierron-családot jelképez k szikla.ő ő Ha a király meg akarja ütni, ám legyen! ugyanŐ nem fog meghátrálni, és védekezni sem! A hazára és a királyra esküdött fel, s életét áldozza bármelyikért, ha kell! Skandar Graun azonban nem t ütötte meg, hanemő az or-vost, méghozzá oly brutálisan, hogy annak összecsörrentek a fogai, s a feje olyan er velő csapódott az t fogva tartó egyik test r mellkasához,ő ő hogy annak még a b rvért dacára is kiszaladt aő tüdejéb l a leveg .ő ő Társa azonban, aki a fogoly másik karját tartotta, még sok-kal rosszabbul járt. Az orvos ugyanis megkarmolta az alkarját hosszúra növesztett

105

körmével. Törött csuklóval ez nem ment túl könnyen, ám bal kezével megragadta jobb kézfejét, s ígyő hajtotta végre a mozdulatot. Mivel mindkét r figyelmét lekötötte kapitányukő hangos „veszekedése", nem észlelték a mozdulatot. És nem is gyanakodtak semmi ilyesmire. k csupánŐ egy fegyvertelen, gyenge embert tartottak, akinek ráadásul törött a csuklója, s szinte eszét vesztette a kíntól. Meg sem álmodták, hogy készülhet valamire. Skandar Graun pedig hiába észlelte még talán id ben, mi történik, a dacos kapitány akadályozta aő mozgásban, és már csak megkésve ütötte le a merényl t.ő A megkarmolt lovag egy pillanatig bután meredt bal kezének hüvelyk- és mutatóujja közötti részére, ahol a karmolásból vér serkent, és úgy t nt, minthaű zöldesen gennyedzett volna. A Dierron-lovag elsápadt, és tétova mozdulattal felemelte kardját, mintha le akarná szúrni a foglyot, de aztán ernyedten leeresztette a kardját, és hangtalanul tátogott. A test rség mellé rendelt bíborköpenyes gárdista,ő aki eddig valamilyen okból nem lépett a király hálószobájába, hangosan felkiáltott, és kést rántott. – Ki kell vágni! Miel tt a méreg hat!ő A megkarmolt test r lába megroggyant. Két másikő társa kapta el, különben elesett volna. – A padlóra vele! – bömbölte Sern do Krajn, és elszánt képpel két kézre fogta széles pengéj kardját.ű – Fogjátok le a kezét! A test rök habozás nélkül a padlóra döntöttékő rángatózó társukat. Ketten a testet próbálták lefogni, másik kett pedig a bal kart szorította a padlóraő teljes erejéb l.ő A bíborgárdista leeresztette a kést, és a fejét rázta. – Kés – motyogta.ő Sern do Krajn azonban nem foglalkozott ezzel. Súlyos kardja lecsapott, átvágott hús és csont recsegett, s a penge csengve állapodott meg a márványon. A test r alkarja könyökb l levált, s a csonkbólő ő

sötétvörös vér bugyogott el . Ujjai görcsösenő összeszorultak és kinyíltak, mintha még most is tudatosan mozgatná azokat. Valaki letépte a derekáról az övet, és azt csavarták a meg-maradt felkarra, hogy elszorítsák vele a vérzést. – Orvost! Orvost! – sikoltozta közben a tésztaképű udva-ronc. – Gyorsan egy orvost! – Ott van egy – bökött az alélt dokira Skandar Graun, aki-vel jelenleg senki sem tör dött. – Bár aligő hiszem, hogy segítene, ha megpróbálnánk életre pofozni... A csonka kez test r sebére egy köpenyt burkoltak,ű ő és olyan er sen megszorították a felkarra tekert övet,ő hogy a vérzés elállt. Azonban úgy t nt, márű megkéstek a beavatkozással;a test r aligő érzékelhet en reszketett, a görcsök egyre enyhébbekő lettek, s véresre harapott ajkai között zöldessárgás habfröcsögött el .ő – Vége! – jelentette ki a bíborpalástos síri hangon. – Nincs varázslatom, mely alkalmas lenne a méreg semlegesítésére. S mire bárki ideér, már úgyis mindegy... – Félre! – dörmögte Skandar Graun, és mivel a gárdistanem mozdult elég gyorsan, saját királyi kezével taszította odébb. Aztán tétovázás nélkül arrébb pöckölte papucsos lábával a levágott alkart, és letérdelt a véres mocsokba. – De felsééééég! – rikoltotta valaki megbotránkozva az aj-tóból. – Mit m vel?!ű – Cvikli! – mordult fel Skandar Graun. – Épp id ben,ő mintmindig. – Felség, a Törvény szerint a király soha de soha... – Befogod! – Már be is fogtam, felség. A hálószobában mindenki köréje sereglett, és megrökö-nyödve, értetlenül bámulták, mit csinál. Skandar Graun pedig odadugta ujját a csonkhoz, és

107

egymás után két varázslatot is elmormogott. El szörő egy méregsemlegesítést próbált ki, majd rásütött a tehetetlen fickóra egy gyógyítás-varázst. Komor képpel állt fel, és a test r zöldhabos szájátő vizslatta. – Talán sikerült megfognom a mérget – morogta. Aztán vállat vont. – De ha nem, hát... én többet úgysem tehetek. Vigyétek miel bb olyasvalakihez,ő aki mestere a mérgek semlegesítésének! Mivel nem kapott választ, és senki sem mozdult, felpillan-tott... És azt látta, hogy a jelenlév k kivétel nélkül aő szájukat el-tátva, meredt szemmel, megnyúlt képpel bámulnak rá. Ez idáig valahogy meg sem fordult a fejükben, hogy ez akorcsszerzet, aki a Törvény egyik hibája révén a Drén Jégtrónt bitorolja – érthet a mágiához. – Na mi van?! – mordult fel Skandar Graun. – Ezért stra-páltam magam?! Viszitek vagy sem?! Végre észbe kaptak. Két lovag csekély gyengédséggel fel-dobta az eszméletlen fickót egy harmadik társuk vállára, s aztán az, néhány szolga kíséretében döng léptekkel viharzott ki vele.ő Sern do Krajn fél térdre ereszkedett a vért lő mocskos há-lóing félork király el tt.ű ő – Nem a könyörületét kérem, felség! – recsegte, nehezen formálva a szavakat. – Azért esedezem, hogy méltó büntetésben részesítsen meggondolatlan és megbocsáthatatlan cselekedetem miatt. Skandar Graun pislogott. – Talán te bérelted fel a doktort ellenem? - Nem, dehogy! – döbbent meg a test rökő kapitánya. – So-ha nem tennék ilyet! Én teljes szívemb l és h séggel szolgáltam és szolgálom aő ű királyt és a hazát, erre esküdtem! – Hát akkor? – Megbocsáthatatlanak azok a szavak, amelyek ajkamat elhagyták – sziszegte keményen a kapitány. – S csak fokozza vétségemet, hogy korábbi figyelmetlenségemet tetéztem e nyers és meggondolatlan feleseléssel. Kérem, felség,

büntessen meg méltó módon és keményen, hogy okulásként szolgáljon a hozzám hasonló, lobbanékony természet egyének számára! Mertű senki sem beszélhet így a királlyal, ahogy én tettem! Skandar Graun szigorúan nézett rá. – Arcátlanságod valóban büntetést érdemel – jelentette ki. – Éppen ezért... olyan szigorú büntetésben részesítelek, me-lyek érintik egész családodat, minden rokonodat, s leend leszármazottaidat!ő Sern do Krajn arcából kifutott a vér, ám tartása és tekintete rezzenéstelen maradt. – Köszönöm, felség! – Halljátok hát rendeletem, mely a következ ...ő Sern do Krajn kapitány a királlyal szemben tanúsított méltatlan viselkedése büntetéseképp megfoszttatik dics séges pozíciójától, s sem , sem a do Krajnő ő család bármely tagja... nem lehet soha többé... A kapitány akaratlanul is felszisszent: – Soha többé, felség?! – Soha többé nem lehet Királyi Excrementumom Hordo-zója! Azt még csak nem is érintheti! S t! Aő közelébe sem mehet! A közelben állók felmorajlottak; Sern do Krajn még pis-logni sem tudott. Nem tudta eldönteni, csupán álmodja-e ezt a jelenetet, vagy megtörténik vele valóban. Skandar Graun azonban folytatta: – És ráadásul további büntetésként elrendelem, hogy te magad, saját költségeden gondoskodj annak megjavításáról, amit tönkretettél! – Mi? Mi?... Mi-mir l? – hebegte a zavarodott lovag.ő – Hogy-hogy mir l?! – méltatlankodott Skandarő Graun. – Ember, hát vak vagy?! Otromba kardcsapásoddal megrepesztetted hálószobám legszebb márványlapját!

* * *

Jaspe de Vigorard lustán terpeszkedett a kerevetre 109

helyezett díszes párnák között, és lassú mozdulatokkal egy sötétlila sz l fürtöt szemezgetett.ő ő Minden egyes sz l szemet hosszasan szopogatott.ő ő – Nem szeretem, amikor ilyen vagy – mondta az apródjá-nak megrovóan. – Reggel óta egy szavad sincs hozzám, durcásan elfordulsz, és egyfolytában kifelé bámulsz az ablakon. – Mert ma ilyen borongós kedvem van – vetette oda Timo foghegyr l. – Nem tehetek róla, ez egy ilyenő nap! – Haragszol talán? – Én? Eééén? Hah!... Micsoda nevetséges feltételezés! Hogy haragudhatna egy hozzám hasonló nincstelen rabszolga a leend királyra!ő Jaspe lenyelte a szájában lév szemet, éső mosolygott. – Nem vagy rabszolga. – De igenis az vagyok. A te rabszolgád. Kihasználsz, ural-kodsz rajtam kényedre-kedvedre! Hadd nézzek csak körül! Nincs itt valahol egy korbács... Hol egy korbács? Ha nincs, ostor is megteszi... vagy akár puszta kezeddel is verhetsz, ha nem tartod méltatlannak, hogy lealacsonyodj hozzám! Az ifjú királyjelölt keser en kacagott.ű – Tudtam! Tudtam! Az apródja dühösen megperdült. – Nem tudsz te semmit! – sziszegte. – Nem tudsz te rólam semmit! És nem is fogsz tudni! Soha! Jaspe de Vigorard felkönyökölt. – Gyere ide! – mondta. Nem parancsolta, inkább kérte. Kedvesen, hívogatóan. Timo azonban megmakacsolta magát. – Nem megyek! – Kérlek! – Juszt se megyek! – És ha parancsolom? – Akkor odamegyek, mert oda kell mennem... de ez csak azt bizonyítja, hogy a rabszolgádnak tekintesz és kihasználsz. Jaspe de Vigorard sóhajtott. – Hanze de Frekhanzer miatt vagy dühös rám? –

kérdezte halkan. Timo felsikoltott. – Miiii?! Hát vele is kikezdtél?! Te... te... te hímringyó! – Ne nevezz így! – keményedett meg Jaspe hangja. – És nem kezdtem ki sem vele, sem mással! Csak beszélgettünk. Timo gúnyolódva billegette magát, akár egy lány, és Jaspe hanghordozását próbálta utánozni. – Ó, persze! Csak beszélgettünk... és közben egy picit si-mogattuk egymást... itt és ott... Ah, de csak beszélgettünk! – Csikorgó hangon folytatta. – És tudd meg, hogy láttalak! Nem azzal a szexi harci bikával, hanem azzal a nyájas, nyálas és förtelmes, kappanhangú bájgúnárral! Jaspe de Vigorard hangosan felnevetett. – Ó, te balga! Hát innen fúj a szél! – A szélnek az a dolga, hogy fújjon! Ám sosem tudni el re, merre sodor majd...ő – Még a mondást is helytelenül és ide nem ill enő idézed! Timo toppantott. – Ne merj kigúnyolni! – Mert ha megteszem, akkor mi lesz? – érdekl döttő kihívóan Jaspe. – Kezet emelsz leend királyodra?ő Timo sért dötten hallgatott. Elfordult, és kifeléő bámult az ablakon. A tegnap esti vihart már csupán letiport bokrok és tépázott lombok jelezték; és persze a mérhetetlen sár mindenütt. Igaz, Zordig de Royg vára fölött most is felh k takarták a napot, és néha-őnéha apró szem , szitáló záport sodort aű felfeltámadó szél, ám ez az elemek el z éjszakaiő ő dühöngéséhez képest szinte napozóid nek számított.ő – Félreértetted a helyzetet – motyogta Jaspe kelletlenül. – Aááá, nem lehetett azt félreérteni! - Én nem kezdtem ki senkivel. – Akkor kezdett ki veled! – csapott le rá az apród.ő – Hát nem mindegy?!... És te, te... hagytad magad! – Nem hagytam semmit!

111

– Láttam! – süvítette a fiú. – A kezedet simogatta! – Pszt, halkabban, te eszement! – riadt meg a királyjelölt. – Nevel atyám itt van a szomszédban! Ha meghallja,ő nekünk végünk! – Meghalok, ha kell, de akkor sem hallgatok! – Azonnal leütteti a fejedet! Engem meg elküld a Fagyföldre, hogy ott pusztuljak! Timo dacosan hallgatott. – Miért engedted, hogy simogassa a kezed? – sírta pana-szosan. – A szívem szakadt meg! Jaspe sóhajtott. – Nem simogatta. – Láttam, amit láttam! – Csak beszélgettünk – er sködött az ifjúő királyjelölt. – Nem tehetek róla, értékelem a valódi m vészetet!ű – És azt is, ha a m vész segge olyan kemény ésű formás, akár a fokhagymagerezd, igaz? – Elb völt a technikája – áradozott Jaspe. – Olyű finoman, oly érzéssel, oly ihletetten érintette a húrokat, hogy úgy éreztem, mintha a lelkem húrjain játszana... Timo megnyikkant. – Ugye, mondtam! – De ez nem jelenti azt, hogy bármit is éreznék iránta. Ne-kem csak te vagy, és senki más! – kitárta a karját. – Gyere, gyere ide, te... te mafla! Timo dacosan állt az ablaknál. – Miért simogatta a kezed?! – követelte ellentmondást nem t r en.ű ő – Nem simogatta, csak fogta. – Ez éppen elég! – Elmagyarázta, miként mozgassam az ujjaimat játék köz-ben. – Elpirult. – Nem olyan játék közben, mint amire gon-dolsz. – Nem, mi? – Megkértem, hogy tanítson meg egy-két fogásra! Timo csaknem ismét elsírta magát. – Én felkötöm magam! Vagy inkább kiugrok az ablakon! Vagy inkább...

Jaspe nevetett. – Nincs ebben semmi rossz, értsd már meg, te butus! Tu-dod, hogy a zene a szívem csücske! Szeretnék én is úgy érteni a lanthoz, ahogy ...ő – Ó kobzos. – A lényeg ugyanaz. És megígérte, hogyő megtanít... – Na, köszönöm szépen! – toppantott Timo. – Sok minden másra is megtanít majd! Óóóóó! Nekem végem. Dobva va-gyok, ugye? Ugye? Találtál jobbat helyettem! Jaspe de Vigorard lerakta a sz l stálat, és felállt.ő ő – Jól van! – jelentette ki mérgesen. – Döntsd el, mit akarsz! Hiszel nekem, megbízol bennem, és idejössz a karjaimba... Vagy... felmérgesítesz, és akkor a vége az lesz, hogy tényleg kerítek egy ostort, és elverlek, mint egy rabszolgát! Timo megjátszottan felvetette a fejét, és ripacskodva ve-tette oda: – Tedd, ha ez a vágyad! – Aztán könnyek szöktek a szemébe, és tett egy bizonytalan lépést. – Tényleg szeretsz még? – Mi lesz, jössz vagy nem?! Timo gyermeki arcán öröm villant. Odaviharzott a király-jelölthöz, és a karjaiba vetette magát. Jaspe szenvedélyesen szájon csókolta, de csak az ajkaik találkoztak, azt nem hagyta, hogy társa a szájába dugja a nyelvét. – Most ne! – lihegte. – Most legyen elég ennyi! T njű el, kedves, mert mindjárt itt lesz... – T njek el? Miért? – Gyanakodva ráncolta aű homlokát. – Csak nem azt a cicomás kappant várod a szobádba? – Mondtam, hogy tanít fejleszteni a húrfogásomat. - Óóóó! Jaspe nevetett. – Tudod, mit? Bebizonyítom, hogy semmi okod a Félté-kenykedésre. Nem kell elmenned. Itt maradhatsz velem egész id alatt.ő – Maradok is – vágta rá Timo. Aztán jobbat gondolt.

113

– Vagy inkább megbújok a paraván mögött. Jaspe még inkább nevetett. – Mi a fenéért? – Mert tudni akarom, hogyan viselkedik veled az a sunyi bájgúnár, ha azt hiszi, hogy nem látja senki! – Timo igen el-szántnak t nt. – Leskel dni fogok, és haű ő azt látom, hogy ki-kezd veled, rárontok, és a saját húrjaival fojtom meg a nyavalyást! Jaspe vállat vont. – Legyen akaratod szerint... Ám én a helyedben óvatosabb lennék. A m vészi küls acélos izmokat takar!ű ő – Micsodaaaaa!? – hördült fel Timo. – Te álszent hímrin-gyó! Letapiztad!?

* * *

Pár perccel kés bb Jaspe de Vigorard már a kathírő dalnok pengetését hallgatta. Kettesben voltak a szobájában; leszámítva persze a paraván mögött lapuló Timót. – Nincs semmi rdöng ség, barátom – magyaráztaő ő a dal-nok, miközben egyik dallamot a másik után játszotta. Könyny kéz és ihletett lélek, ennyi azű egész, ami van. Valami reccsent a paraván mögött. – Engem nem zavar, ha „barátom"-nak szólítasz – mondta halkan Jaspe. – Ám mások talán helytelenítik. Ne feledd, hamarosan én leszek a király... Vagy talán már most az vagyok. Kalden engedelmesen biccentett. – Á, nem állt szándékomban sértés – mondta idegenes ki-ejtéssel és némileg keverve a drovát szórendet és a társviszonyokat. – Lakozik bennem a tisztelet. De nem tudom, hogyan szólítsalak önt. Mondjam azt neked, hogy feleségem? Valaki felszisszent a paraván mögött. Ám a szél ekkor es vel verte az ablakot, és csak Jaspe tudta,ő hogy a sziszegés nem onnan jött. – Ez elég furcsa megszólítás lenne – jelentette ki

komo-lyan. – Semmiképp ne szólíts feleségednek! Kalden, a kobzos a homlokát ráncolta. – Nem így szokás, talán? – Felségnek szokás szólítani, nem feleségnek. Kalden szeme tágra nyílt. – Ó, persze! Én nyavadék! Helytelenül beszélek teveled-hez. Nem feleség, hanem felség. Ó, ya. – Meghajolt. – Bocsá-natodat kérek, felség! Nem hagyhatnánk el a drovát nyelvet, felség? Mint láthatod ön, meghaladja szerény képességeimet. Jaspe már-már rábólintott, de aztán eszébe jutott, hogy Timo nem beszéli a közösnyelvet, csakis drovátul tud. Ha most közösre váltanának, Timo egy szót sem értene, s pilla-natokon belül féltékenységt lő felhevülve rontana el .ő – Rosszul beszélem a közöst – mondta kitér en. –ő Ha da-laid így rímelnek, nem bánom, énekelj közösnyelven, azt megértem. Ám beszédedben szorítkozz az én nyelvemre, ha kérhetlek! – Kívánságod szerint, felség. Jaspe de Vigorard mosolyogva elterpeszkedett. – Most pedig... szeretném hallani ismét azokat a mókás énekeket, mellyel tegnap este féktelen jókedvre derítettél valamennyiünket. Kalden elb völ mosollyal meghajolt.ű ő – A korcskirály-rigmusokra gondolsz ön, felség? – Mi másra? Hah! Megkönnyeztem valamennyi rímedet! A kobzos elmosolyodott, megpendítette a húrt, és közös-nyelven énekelni kezdett:

Nap elúszott, éj leszállt Hogy elrejtse a korcs királyt Ki lába helyett fejre állt, s farára húzta a koronát.

Így tévedni nem volt nehéz Hisz' ahogy a pofa kinéz, Megállapítani nem merész:

115

Az ülepe a szebbik rész

Ám e hiba hamar kiderült, Amint a nép összegy ltű S a korcs a Jégtrónra ült. Mert e tette kínokat szült.

Jaspe de Vigorard halkan kuncogott. Egyre halkabban. Míg végül elcsendesedett. Kalden pedig abbahagyta a pengetést. – És most jön a legkellemesebb rész – mondta kedvesen a dalnok. – Úgy látom, készen állsz. Letette a hangszerét, a mozdulatlanul heverő királyjelölthöz sietett, és a homlokára tette a jobb kezét. Ujjai megremegtek, és nyúlni, hosszabbodni kezdtek, akár a túl gyorsan növ kacsok, ső pillanatokkal kés bb úgy tekeregtek, akár aő kígyócskák vagy még inkább mint a polipkarok. Körülfonták a királyjelölt fejét, s er sen szorították.ő Ezernyi láthatatlan rúnát rajzoltak orrára, szájára, szemhéjára, nyakára, homlokára, halántékára, s arcb rének szinte minden négyzetmilliméterére.ő Jaspe arcán nem látszottak ezek a rúnák, ám képe teljesen kipirosodott. Aztán az egyik vékony polipkar nyomása alatt kocsonyássá változott a koponyacsont, s a rugalmas csáp behatolt. – Ah, maa la tarrada sraagha – nevetett a dalnok. – Az enyém vagy! A paraván mögül döbbenés hallatszott; a leskel dő ő Timo elájult. Kalden oda se pillantott. – Ne türelmetlenkedj, fiú! – suttogta magának. – Még egy perc, és te jössz...

6. Audencián

Skandar Graunnal nem lehetett vitatkozni. Elhatárolta magát a szürke öltözetekt l, és színeső ruhákat hozatott. Els ként egy kék mintás sárgaő ingen akadt meg a szeme, ám a nadrágok közül nem tudott választani. Kett t is felpróbált, de mindkett sz knekő ő ű bizonyult, s majd' szétrepedt vaskos combjain és a fenekén. Mégiscsak vissza kellett vennie egy b ,ő lötyög szürkét.ő — Ó, semmi az egész, felség! — kellemkedett az udvari szabó. — Kibontom a varrást, és estére kib vítem felséges méreteidre. Kérdés csak az, lesz-eő elég anyag. Melyikkel kezdjem, felség? A ciklámen szín vel vagy a f zölddel? — Az udvari szabó aű ű homlokára csapott. — Ó, jaj, felség, nagy baj van! Nem maradt több ilyen szín anyag. Más színű ű anyaggal kitoldani pedig, eh... balgaság! Várnia kell, amíg nem hozatunk épp ilyet. Vagy esetleg, ha mást méltóztatna választani, felség... Abból a csodálatos szürkéskék árnyalatú bársonyból akár több tucat nadrágot is varrhatnék. — Te figyelj... — kezdte Skandar Graun elgondolkodva. Már máshol járt az esze. — Javítsunk rajta egy kicsit! Vágd szét mindkett t középen, éső csinálj bel le két nadrágot! Legyen az egyik száraő lila, a másik pedig zöld. Így nem lesz zavaró, ha egy harmadik szín lesz majd a toldalék középen. Valami világoskék színt épp el tudnék képzelni... Az udvari szabó kényszeredetten kacarászott. — Nagyon jó, nagyon jó, felség! Engedje meg, hogy gratu-láljak utánozhatatlan humorérzékéhez! — Komolyan mondtam — mordult fel Skandar Graun, és a két nadrágot belevágta a vigyorgó szabó képébe. — Estére készen legyen mindkett ! És mégő egy tucat hasonló! A szabó csak tátogott, Zwikk Blata-Rukoz pedig

117

bölcsen mosolyogva lépkedett tovább a királya mögött, és cinkosan visszakacsintott. — Estére? — morogta az orra alatt az udvari szabó. — Ugyan minek? Azt hiszed, megéred az estét, te korcs fattyú?! De azért biztos, ami biztos, ment dolgára.

* * *

- Felsorolhatom a napirendet felség? - érdekl döttő Zwikk Blata-Rukoz óvatosan miközben a trónterem felé ballagtak. El ttük és mögöttük négy-négyő Dierron-lovag masírozott, s a bíborköpenyes gárdista is jelen volt. A történtek után megket-t zték a test rök számát, és minden eddiginélő ő óvatosabbak lettek. — A napirendemet? — morogta Skandar Graun rosszat sejtve, és megtorpant. — Miféle merényletet tervezel ellenem, Cvikli? A királyi f tanácsadó a szó szoros értelmébenő összerezzent a „merénylet" szóra, már csak azért is, mivel az egyik gyorsan reagáló test r e szót hallvaő azonnal kardot rántott. — Ééééén, felség?! Merényletet ön ellen? Hogy juthat eszébe ilyesmi egyáltalán! Én az ön legh ségesebb, legelkötelezettebb szolgája vagyok!ű — Nem úgy értettem — dörmögte a félork engesztel en. — Tudom én, hogy bennedő megbízhatok. — Óóóóóóó! Megtisztel a bizalmával, felség! — Mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogyha engem kinyiffantanak, neked itt véged. — Lehalkította a hangját. — Vagy talán úgy gondolod, hogy az utánam következ király is ugyanúgy elfogadő majd egy krefort a tanácsadójának, mint amilyen könnyen én elfogadtalak? Úgy kihajít majd a palotából, mint a macskát, ami a korpába excrementumozott! Zwikk Blata-Rukoz arca megrándult. — Köszönöm, felség, ez önhöz méltó hasonlat volt — vetette oda megbántottan. Aztán sietve másra

terelte a szót. — Els ként Kherthyomehr Fagyhercegő várja, hogy fogadja t. Hogy t idézzem, „rendkívüliő ő fontosságú" eseményekr l kíván beszámolni önnek,ő felség. Úgy sejtem, a zhíli háború alakulásáról óhajt referálni. — Miferálni? A királyi f tanácsadó elnézést kér en pislogott, deő ő nem állt le elmagyarázni a szó jelentését. — Továbbá... miel bb szeretne szót váltani önnelő Lyasthé Mehriall Fagyherceg is. Skandar Graun pislogott. — Lyasthé... Az melyik is? — A Törvény Védelmez je.ő — Vagyis az sz szakállú öreg. Az ezüstpikkelyes...ő – Óóóó, felsééééég! – méltatlankodott Zwikk Blata-Rukoz. – Azt reméltem, nem volt hiábavaló a fáradozásom, hogy beavassam önt Drénia történelmébe és prominens személyeinek ismereteibe... Akir l önő beszél, az Jilocas'theyn, az Ezüst Magiszter, a Fényes Mágus! Akit én említettem, az pedig Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmez je, a fehérsárkány.ő – A sárkányn – morogta mérgesen Skandar Graun.ő – Az a baj, hogy összezavartál! Te azt mondtad, Fagyherceg. Fagyhercegn t kellett volna mondanod,ő akkor azonnal tudom. Zwikk Blata-Rukoz egy pillanatra behunyta a szemét, ha-talmas feje vörös árnyalatot öltött, s hogy ezt ellensúlyozza, elnézést kér en mosolygott.ő – Ó, igen, persze, természetesen, felség, én követtem el a hibát... mint mindig. Bocsánatáért esedezem! – Hát, ez nem volt túl szinte...ő – Felség! A drakónok megnevezése: Fagyhercegek, füg-getlenül attól, milyen nem ek. Ám ha óhajtja,ű legközelebb úgy hivatkozok majd Lyasthé Mehriallra, mint... Skandar Graun hátba veregette a hebegő tanácsadót, aztán a képébe röhögött. – Vigyázz te, meg ne üssön a guta!

119

– Ó, felség... inkább a guta, mint ön! Lehet, hogy a guta ki-sebbeket üt. Skandar Graun rötyögött. – Te örökké csak hízelegsz! – Igen, felség, de ha megengedi, folytatom. Nos, Lyasthé Mehriallt követ en audienciára várakozikő még... Kermon Devizever Leanda. – Tudom, ne segíts! – csapott le a névre diadalmasan a félork. – az a töpörödött kis pojácaŐ azzal a vicces sipkával a feje búbján... a legf bbő kermon-pap! – Talált, felség – biccentett Zwikk Blata-Rukoz, és zavar-talanul folytatta a kihallgatásra várakozók névsorát: –Rigeryoz du Slevador... – Az Én Pofám! – csillogtatta tudását a félork. – Vagyis: a Király Arca – helyesbített a királyi f tanács-őadó. – az, aki a törvényes ügyekben képviseli öntŐ .(23)

(23) A Király Arca — nemesi származású mágus, aki szükség esetén képes mentális kapcsolatba lépni a királlyal. Bírósági perekre jár, ahol ha jelenvan, úgy veszik, maga a király van jelen - ez a mentális kapcsolat miatt néha igaz is. Egyfajta legfels bb bíró.ő

– Mondom, hogy az Én Pofám – rötyögött Skandar Graun. – De szerintem nem is hasonlít rám. Kizárt dolog! – Nos, felség, én is így hiszem... – Mindegy. Halljuk: ki vár még rám? – Zordig de Royg. – Emlékszem a nevére. a de Roygok exarchája.Ő Vele még nem találkoztam, mégis megjegyeztem. Mit szólsz ehhez,Cvikli. – Káprázatos teljesítmény, felség. – Na jó, gúnyolódj csak... De kíváncsi lennék, vajon te meg tudnád-e jegyezni mindenkinek a nevét, ha egy ork törzsbe keverednél! – Bár az illend ség azt kívánná, hogy egy apróő füllentéssel palástoljam kiváló memóriámat, sajnos azt kell mondanom, hét hónap alatt... kétségkívül fejb l tudnám nemcsak a törzs összes kiválóságánakő

de még a kutyájuknak a nevét is, felség. – Ezt kötve hiszem! – göcögött Skandar Graun. – Pedig így van, felség. E téren a képességeim... és ezt sze-rénytelenség nélkül mondhatom: kivételesek. – De mire két nevet megjegyezhetnél, te barom – röhögött Skandar Graun tele pofával –, a harmadik ork már le is csapna... a nyálas, tudálékos, fennhéjázó modorodért! Zwikk Blata-Rukoz sért dötten elhallgatott.ő – Na, gyerünk, folytasd! – biztatta jó kedély enű Skandar Graun. – Mondj még neveket, hadd találgassak! Legyen legalább valami szórakoztató is ebben a sivár életben! – Le-vadj Zharwa – mondta Zwikk Blata-Rukoz. Skandar Graun meglepetten pillantott rá. – Hé, te! – hördült fel. – Ez mit jelentsen! Csúfoskodsz velem?! Vagy csak... – A dergán küldöttség vezet jét hívják így –ő tiltakozott a f tanácsadó. – és a dergán urakő Ő szintén audienciára vára-koznak... Skandar Graun gyanakvóan pislogott, majd így szólt: – Rendben. Te nyertél... De imádkozz, hogy valóban ez le-gyen a neve!Miel tt a trónterembe ment volna, hogy fogadja aző audienciára jelentkez ket, Zwikk Blata-Rukoző sürgetése ellenére még útba ejtette Dzsara Horg új szobáját, ahová a sebesültet természetesen még el z este átszállították.ő ő Nagy meglepetésére a félholtnak hitt beteget talpon találták. Igaz, bekötözött bal vállát és bal karját elég idétlenül tartotta, ám ett l eltekintveő épnek és egészségesnek is. – A doktor még megtette a dolgát, miel ttő elvesztette a fe-jét és rám támadt – mormolta elégedetten Skandar Graun. – Lehet, hogy kegyes leszek hozzá, és meghagyom én is a nyavalyás életét. – Aztán a zavartan pislogó Dzsara Horghoz fordult. – Hogy érzi magát az én udvari bolondom? A félork megvonta a vállát, de csak az egyiket. Mint

121

sejt-het , azt, amin nem volt kötés. A mozdulata ett lő ő furcsán féloldalasnak t nt.ű – Teccik itten nekemnek – motyorékolta. – Jó meleg a síp-ka. Meg nem köll a kemencét suvickó'ni... Osztán az is jó, hogy ma még nem vert meg senki... – Hosszú még a nap – intette tréfásan Skandar Graun. – Csak várd ki a végét! Ma még én is csak egy merényleten vagyok túl. Kíváncsian várom, mikor jön a következ .ő – Osztán... akkor belémbe lönek egy másik vessz tő is? – Inkább beléd, mint belém, nem igaz? – Hát... én osztán aztat nem bánom – nyugodott bele a félork. – Ha nem pofoz meg és nem köpköd le senki, és nem kell visszamennem a konyhára, akár a seggembe is l hetnek mindennap, én azt se bánom.ű – Jó, akkor ebben megegyeztünk. Máris szólok az íjászok-nak, hogy készüljenek. Dzsara Horg rövid habozás után letolta vadonatúj gatyáját. – Mit m velsz?! – ripakodott rá mérgesen Zwikkű Blata-Rukoz. – Tiszteletlenkedsz a királyod el tt?ő A félork megszeppent. – Na-nagyon szép nadrág – hebegte. – Nem kellene kilyu-kasztani a nyilakkal... – És a seggedet nem félted? – Há', a' már úgyis likas... Skandar Graun akkorát röhögött, hogy a könnye is kicsor-dult. Már emelte a kezét, hogy vállon veregeti a bolondját, de mivel nem akarta, hogy a seb felszakadjon, inkább csak játékosan megfenyegette. – A mai napon már többet röhögtem, mint az elmúlt két hónapban együttvéve – jegyezte meg. – És ez jót ígér. Végre valaki, aki nem olyan unalmas, mint azok a sótlan drének, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogyan vegyék el az élett l is a kedvemet.ő Zwikk Blata-Rukoz vállat vont, de nem tett megjegyzést. – Csak aztán vigyázz majd, Dzsara Horg – folytatta a ki-rály. – A ma esti vacsorán ne nagyon mutogasd a sz rös fenekedet, mert valamelyik g gös nagyúr mégő ő

rossz néven veszi. – Mi? Mi? Miiiiiiiiiii?! – hebegett Zwikk Blata-Rukoz. – De felséééééég! Ugye, ezt nem gondolja komolyan?! Nem ültetheti oda ezt az alakot a vendégei közé! Skandar Graun felhorkant. – És ugyan miért ne tehetném?! Zwikk Blata-Rukoz elbizonytalanodott. Ami a nyelvére kívánkozott volna, azt nem merészelte kimondani. – Azért, mert... beteg! Egy sebesült! Nem bírná végigülni avacsorát! Dzsara Horg nyelt egyet. – Vacsora? Énnekemnek? Skandar Graun szigorúan nézett a f tanácsadójára.ő – is ott lesz a vacsorán, és kész.Ő – Ez kínos is lehet, felség. – Ne aggódj miatta: ork gyomor sokat kibír. Lefogadom, bármit megeszik, amit eléje raknak. Igaz, Dzsara Horg? A bolond válasz helyett csak nyelt egyet, ám nem túl eredményesen, mivel így is kibuggyant ajkain a nyáltermése. – Dzsara Horg szeret enni jelentette ki, és megsimogatta beesett hasát. – Nagyon szeret. – Ideküldethetünk neki minden fogásból – próbálkozott a f tanácsadó elkeseredetten. – Felség,ő ezt gondolja át, kérem... Hisz' meglehet, némelyek kimondott sértésnek veszik majd egy ilyen korcs jelenlétét... – Akkor meg már úgyis mindegy – csikorogta szigorúan Skandar Graun. – Egy korcs, kett vagyő három... Nem min-degy, hányan ülnek a királyi asztalnál? – Ó! Óóóó-óóó! – Zwikk Blata-Rukoz a szájára csapott. –Óóóó! Nem volt ereje magyarázkodásra és bocsánatkérésre. Skandar Graun nem is hagyott neki id t.ő – Mint Drénia királya – recsegte –, úgy

123

rendelkezem, hogy az udvari bolondom a vacsorán közvetlenül mellettem kapjon helyet! A balomon Lucy, a jobbomon Dzsara Horg üljön!... Értve vagyok, drének legdölyfösebbike?! Zwikk Blata-Rukoz nem mert tovább ellenkezni. – Óhaja parancs, felség. – Hallhattad, Dzsara Horg! Ott leszel a vacsorán! De azt ajánlom, jól viseld magad, mert ha miattad kardot rántanak rám a dics drén nemes urak, tégedő doblak oda eléjük koncnak! Dzsara Horg vacogni kezdett. – Én osztán má' nem is akarok... Skandar Graun azonban sarkon fordult, és kisietett a szobából. Zwikk Blata-Rukoz zavartan tipegett mögötte, és nem merészelt megszólalni, mivel érezte, hogy el bbi akaratlan megjegyzésévelő alaposan elvetette a sulykot. A király sebes léptekkel sietett a folyosón, a Dierron-lova-gok alig bírták el tte a tempót, hogy leő ne tapossa a sarkukat. A trónteremben egy ismer s kép szolga lépettő ű feléj vala-mi vörös holmival a kezében. Skandar Graun, aki elmerengett közben valamin, azonnal kirántotta a láncos buzogányát a derékövéb l. Aő szolga csaknem összecsinálta magát rémületében. – A pa... a pa-palástja, felség! – hebegte iszonyodva. Skandar Graun odaintett az egyik test rnek.ő – Azért csak nézzétek meg, nincsenek-e benne kígyók vagy ilyesfélék! Nem voltak. Skandar Graun hagyta, hogy a szolga remegő kézzel fel-csatolja a vállára a prémdíszes királyi palástot, és közben egy pillanatra sem engedte el a buzogánya nyelét. Az elmúlt napok eseményei megtanították már arra, hogy ne bízzon meg senkiben. Igaz, idekerülése óta szinte minden hétre jutott egy-egy ostoba merényl , de az elmúlt napokban a őhalálát óhajtó orgyilkosok száma jelent senő megszaporodott.

Skandar Graun felcsattogott a két lépcs fokon aző emelvényre, amelyen a trónja állt. Kopott, több ezer éves k lapokon nyugodott a trón, melyet ugyanabbólő a sziklából faraghattak ki, mint az emelvény lapjait és a lépcs fokait.ő A trónt magát a legjobb szándékkal sem lehetett volna túldíszítettnek nevezni. Amikor Skandar Graun el ször megpillantotta, azt gondolta, meg akarjákő tréfálni. drágakövekkel gazdagon díszített, súlyosŐ aranytrónra számított, mely csodálatos fényekkel pompázik, nem egy egyszer , k b l faragott székre.ű ő ő No persze a trón nem volt egyszer ; faragása siű ő volt és szinte ijeszt . Hogy miféle királyokő koptathatták korábban az ül részt, azt Skandarő Graun el sem tudta képzelni. Hiszen a trónt szélességben és magasságban egy hozzá hasonló alkatú testre méretezték, ugyanakkor a támlája csaknem felért a plafonig, s még a kettémeredő szárnydíszítés fölött is jócskán látszottak kopások. Mintha ezek az si királyok, akikre méretezték,ő emberi vastagságúak lettek volna, ám a magasságuk a hat-nyolc métert is elérte volna. Skandar Graun tehát eleinte csodálkozott. Ám amikor el -ször ráült a durva faragású k trónra,ő ő megérintette lelkét a korokon át húzódó sötét misztikum egy kicsinyke foszlánya. Szinte ott érezte maga körül a rég let nt hatalmasságok leheletét,ű testük kipárolgásait, kimondott szavaik soha el nem haló visszhangjait. Aztán amikor megtudta, hogy a trónt Jégtrónnak nevezik, ismételten nem értette. Zwikk Blata-Rukoz magyarázta el neki, hogy ez az elnevezés csupán jelképes, lévén, hogy az els drének, akik a Guarniő Birodalom maradványain megalakították saját királyságukat, a jég alól kaparták ki ezt az si guarniő trónt, amely akkoriban – állítólag – még teljesen úgy nézett ki, mintha maga is jégb l volna. Aztán a jégő fokozatosan megkövesedett, elvesztette kékes áttetsz ségét és olvadékonyságát, s szürkeő gránitszer k vé vált.ű ő

125

Skandar Graun megmosolyogta a legendát, hiszen ki hallott már olyat, hogy a jég „megkövesedjen", de aztán ahogy ült a trónon, egyre gyakrabban és egyre áthatóbban érzékelte azt a vérfagyasztó hidegséget, amely a k b l áradt. Minthaő ő nem is k trónon, hanem valóban egy jégb lő ő kifaragott trónon ült volna. Ezek után persze a koronára is gyanakodott, amit Jégkorona néven emlegettek, ám Zwikk Blata-Rukoz esküszóval biztosította arról, hogy a korona csupán azért kapta ezt az elnevezést, hogy illeszkedjen a Jégtrónhoz. És egyébként a koronát vékony színarany lapok alkotják, míg a bel le kimered szarvacskákő ő egy rendkívül ritka rozmárfaj szinte gyémántkeménység agyarai. A smaragd és opálű drágakövek pedig teljesen hagyományosak; olyanok, amilyeneket más országokban is használnak koronák díszítésére. Most, amikor Skandar Graun fellépett trónjához, mindez újra eszébe jutott. És amikor a Jégtrón mögött elhelyezett, kisebb trónra pillantott, s azt üresen találta, összefacsarodott a szíve. – Tud Lucy a ma esti ünnepi vacsoráról? – kérdezte csen-desen. – Igen, felség – biccentett a f tanácsadó. –ő Személyesen értesítettem t.ő – És... mit mondott? Részt vesz, remélem! – Azt felelte, hogy „majd meglátja". – Jellemz – morogta a király. – N k! – Aztánő ő sóhajtott. – És hogy néz ki? Tovább növekedett már a pocija? Mozgolódik már benne a kis hülyegyerek? Zwikk Blata-Rukoz felvonta a szemöldökét. – Honnan tudjam? Az ajtón át beszélgettünk. – Átkozott némber! – bosszankodott Skandar Graun. – Makacs, mint az öszvér. – Aztán elérzékenyült. – De éppen ezt imádom benne! – Felség – motyogta sürget en a királyiő f tanácsadó. – Ne várakoztassa meg aő Fagyhercegeket! Skandar Graun vállat vont. – Egye fene, essünk túl az unalmas részeken!

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus emberformában görnyedt egy megsárgult pergamenlap fölött az Ezüst Magiszterek tornyának legföls helyiségében,ő és halkan szuszogott. Mögötte egy hajlott hátú, csapzott hajú férfi állt, akinek mindkét szemét hályog fedte. – Megérkeztek tehát – mormolta a Fényes Mágus. – Itt vannak Dréniában. Hatan, legalábbis. Vár még, a Hetedik. – Nem fordult hátra, ám szavait a hályogosszem höz intézte. – Szólj, ó Zseryim, ha vanű tanácsod. A hajlott hátú öreg reszel s hangon szólalt meg.ő – Álmot láttam. Szörny álmot. Iszonyatos álmot.ű Szépsé-ges álmot. Kívánatos álmot... – Tudom, tudom, barát. Véget ér hamarost számodra enyomorúságos lét. – Vágyom a halált, mint éjjel a napsütést. Mindketten hosszan hallgattak. Aztán ismét a vak szólalt meg: – Örvendezek, mert nem kell elszenvednem a Káoszt, mely szétzilálja Dréniát! – Elkerülhetetlen, szerinted? – Engedni kell, hogy a végzet kiforrja magát! Az ezüstsárkány bólogatott. – Engedni, igen, én is így vélem. Várni, figyelni, résen len-ni; a megfelel taktika ez. Ám két társamő tétlenül ülni nem akar. – Az bajuk. A Káosz elsöpri ket is.ő ő A Fényes Mágus ismét a kezében tartott pergament vizs-gálta. – Hatan, a veszedelmek, itt vannak már, Dréniában. Egy közülük benn a Fagycitadellában. – Igen, egy bent a palotában. – De melyikük az? És hol bujkál? A hályogos szem öreg megvonta a vállát.ű – Amikor akarja, majd megmutatja magát. Akkor majd tudni fogod.

127

– Ám ekkor kés lesz már, talán.ő – Igen, kés .ő

* * *

A két elcsigázott rénszarvas monoton tempóban húzta maga után a durva faragású szánt. A bakon a vörös hajú, kerek kép , molett lányű ernyedten dörzsölte kékre fagyott orrát. – És ugye, Bredan, ha majd király leszel, engem a király-n ddé teszel!ő A barbár rábólintott. – Persze, szívem. – Szeretlek! – Én is szeretlek! – Akarod most? – kérdezte cinkosan a lány. – Már megint?! – horkant fel a barbár bosszúsan. – Hát ne-ked semmi máson nem jár az eszed? – Ó, ha nem akarod, én nem er ltetem. Csak arraő gondol-tam, hogy amikor Dréniába érünk, már úgysem lesz id d rám.ő – Már most Dréniában vagyunk. – Honnan tudod? Hiszen nincs semmi más a környéken, csak ugyanolyan hó és fagy, mint az elmúlt hetekben. Bredan elmosolyodott. – Megérzés, kicsim, megérzés. Bízz bennem! És húzd le azt a buksi fejed! Ekkor érkeztek az els csonthegy nyílvessz k...ő ű ő

* * *

La Ventha, a Drén Királyság legnépesebb kiköt városa teljes egészében a Devor folyóő torkolatánál épült. Valaha fényes guarni város emelkedett itt, ám az évezredek folyamán gyakorlatilag porrá omlottak még a házakat alkotó kövek is. A végzet Kargil Yhron uralkodása idején teljesedett be. Ismeretlen átok sújtotta ezt a vidéket, járványok tizedelték a népet, s elemi csapások tették elviselhetetlenné az életet. Akik túlélték a járványt,

messzire menekültek. Ám Kargil Yhron titokzatos elt nésévelű (24) az átok is meg-sz nni látszott, és a drének fokozatosanű visszataláltak. Kez-detben csupán nyomorúságos halászfalu volt itt, s a jelent sőkiköt szerepét a Dim-folyó deltavidékénekő közelében lév Dimren város töltötte be.ő

(24) Senki sem tudta biztosan, mi lett vele. Végül elterjedt a halála híre, és a trónját I. Jern de Dreniz foglalta el, a rövid élet Dreniz-dinasztiaű megalapozója.

Ám miután a Drén Királyság szorosabbra vonta politikai és kereskedelmi kapcsolatait Maldiberan északnyugati államaival, Dhelannal, Nordesszel, Donerannal és Dergániával, La Ventha évr l évreő gyarapodott, és mostanra népes kiköt várossá n tteő ő ki magát. Oly csücske volt ez a tiszta drén vérére büszke Drén Királyságnak, ahol nyugodtan végigsétálhattak az utcákon a legkülönböz bb fajtájú és külsejő ű külhoniak anélkül, hogy jelent sebben megbámultákő volna ket, megjegyzéseket tettek volna rájuk, vagyő egyszer en leköpték volna ket.ű ő Bár a háborús híreket és a hazatér harcosokatő szállító hajók Zhíliából többnyire Dimrenben kötöttek ki, némelyik hajó eljött egészen La Ventháig, hiszen a Devor folyón felhajózva eljuthattak egészen a f városig, Deviaronig.ő Ám ett l függetlenül is, ebben a színes és nyüzsgő ő városban minden egyes hajó érkezése jelent ső eseménynek számított, és ilyenkor kitódult a megbámulásukra a város apraja-nagyja. Ráadásul ezen a napon két nagy hajó is lehorgonyzott az öbölben. Az egyik egy háromárbocos dhelani tengerjáró volt, amely nagy bála selymeket, szárított gyümölcsöket és délvidéki bort szállított. Ezzel nem is volt semmi gond.

129

A másik hajó viszont kisebbfajta meglepetést és riadalmat okozott; zhíli volt ugyanis. És mivel közel másfél évszázada nem kötött ki egyetlen zhíli hajó sem, tekintettel a háborús helyzetre a város ura, a vén Jelemay du Vhentha tengeri rgróf azonnalő riadóztatta minden fegyveresét. Azonban amikor a hajó horgonyt vetett, kiderült, hogy nincs sok ok riadalomra. Ugyanis a Csillaghalász nevezet zhíliű kétárbocosról drén harcosok szálltak partra heroy Zeska Rayan vezetésével. Hogy miként foglalták el a dél-zhíli kiköt városból, Zremaryonból vitorlát bontóő kétárbocost, azt még aznap éjszaka elmesélték a tiszteletükre adott vacsorán du Ventha csillogó-villogó palotájában. Heroy Zeska Rayan és kis csapata tagja volt annak a tízezer f s különítménynek, melyet Raym deő Dierron vezetett keletre, hogy mélyen benyomuljanak Zhília szívébe, egyenesen Norhilba, a f városba. Ám az útjuk nem bizonyult könny nek.ő ű Tulevien tartományban többször is komoly ellenállással kellett megütközniük. Végül Algerik Tulevien tartományúr csapdába csalta ket;ő miközben szemb l útjukat állta a közel tizenötezerő f s zhíli sereg, a híres-hírhedt Pegazus Lovagrendő háromezer lovagja kapta oldalba a b szenő el renyomuló dréneket. Épp azt a szárnyat,ő amelyben heroy Zeska Rayan is szolgált Leand di Cray parancsnoksága alatt. Di Cray gróf és fivérei az els , percekben elestek, és az el renyomuló Pegazuső ő Lovagok le-szakítottak és körülzártak egy közel ötszáz f s drén csapatot f seregt l.ő ő ő Borzalmas mészárlás vette kezdetét. Heroy Zeska Raya kétségbeesett küzdelemben kitört kétszáz emberével a gy r b l, a többieket valószín legű ű ő ű lemészárolták. Minden vágyuk az volt, hogy csatlakozzanak valahogy a f csapathoz, ám mígő Raym de Dierron és a sereg dél-délnyugatnak sodródtak, k egyre keletebbre kerültek. Mivelő többszörös túler kergette ket egyre keletebbre,ő ő úgy döntöttek, hogy a visszatérés helyett megpróbálnak csatlakozni inkább ahhoz a kis drén

csapathoz, amelyr l úgy tudták, még keletebbre,ő Bombaraen tartományba tört be.(25) Azonban heroy Alexis Torquedort és csapatát sehol sem találta, még csak hírüket sem hallotta. ket viszont felfedezték, sŐ vad és kegyetlen csatákban alaposan meg-tizedelték. Végül alig hetven f re fogyatkozva, éhesen és ki-őmerülten elérték a keleti tengerpartot. Igen nagy volt a meglepetésük, amikor a parti szikláktól nem messze egy kétárbocos zhíli hajót pillantottak meg. Az éjszaka leple alatt azok, akik képesek voltak rá, kiúsztak a lágyan ringatózó hajóhoz, felkapaszkodtak a fedélzetre, és heves küzdelemben a hatalmukba kerítették. A zhíli matrózok többségét felkoncolták, négyetötöt közülük foglyul ejtettek. Heroy Zeska Rayan súlyos sebet kapott e harc közben, és a hajó kapitányi pozícióját a csatlósa vette át, egy vén tengeri medve, aki ifjú korát egy drén hajón töltötte, és elég sokat konyított a hajózás tudományához.

(25) Arról a titkos különítményr l van szó, melynek sorsáról Cohn J. Fayard: Aő Magnólia N vérei c. regényében olvashattunk.ő

A legénységgel nem volt gond; a foglyul ejtett zhíliek készséggel engedelmeskedtek a parancsnak, és a drének között is akadt nyolc-tíz harcos, aki szolgált már hajón. A sebesült heroy és az újdonsült kapitány hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy semmi értelme a zhíli partok közelében cirkálni. Visszatérni Raym de Dierron szétzilált seregéhez pedig semmi esélyük. Úgy döntöttek hát, hogy hazahajóznak Dréniába, s ott majd új beosztást kérnek; csatlakozhatnak a Cumansenben harcoló f sereghez.ő E döntésük csak meger södött, amikor a raktérbenő egy gúzsba kötözött, végs kig elcsigázott fogolyraő bukkantak. Az illet ízig-vérig korcs volt, a legfurábbő fajtából. A jelek szerint nem is kett , de több faj véreő is keveredhetett ereiben. Részben orknak t nt, deű úgy t nt, hogy óriások és a gorillák is szerepelhettekű sei között.ő

131

Ez a fickó, aki Alek Gavajnak nevezte magát, hihetetlen és különös történetet mesélt egy bizonyos küzdelemr l,ő melyet és társai Tzanthamor Szigetén vívtakő él halottakkal, varázslókkal és sárkányokkal.ő Azt, hogy a Csillaghalász Tzanthamor Szigetén járt, azt az életben maradt matrózok is meger sítették. Éső mellesleg azt is elárulták, miért kötözték meg Alek Gavajt: „az agyalágyult óriáskölyök az idegeikre ment, és szinte az rületbe kergette ket aző ő ostobaságaival. Mivel a babonás matrózok ártó szellemnek vélték, jobbnak látták megkötözni inkább, mint hogy szabadon garázdálkodjon a fedélzeten és a frászt hozza mindenkire a bugyuta ijesztgetéseivel." Mivel heroy Zeska Rayan úgy ítélte meg, hogy a nagyra n tt kölyök információnak és a Tzanthamorő Szigeten történteknek a háború szempontjából is jelent sége lehet, immár biztos volt abban, hogyő haza kell térnie. Északnak hajóztak egészen addig, amíg el nem érték a drén-partokat, majd pedig a part mentén nyugatnak. Heroy Zeska Rayan azt is bevallotta, hogy eredetileg Dimrenben szándékoztak kikötni, de aztán a nagy ködben valahogy elhibázták a kiköt t, és egészen idáig jöttek.ő Jelemay du Vhentha ezek után joggal volt kíváncsi arra a fura korcsra, akit heroy Zeska Rayan emlegetett. A heroy azonnal utasította egyik emberét, hogy hozzák partra Alek Gavajt. Ám egy óra múltán a küldönc sápadt arccal tért vissza. – Heroy, h lt helye az agyalágyult kölöknek.ű – Mit beszélsz? – És a kapitány is elt nt – hebegte a küldönc. – Azű egyik zhíli kutya állítólag látta, mi történt. A gyagya kölök „óriás-sáskát játszva" véletlenül vízbe taszította a kapitányt. Aztán utána ugrott, hogy kimentse. Egyikük sem bukkant fel többé...

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus a szeme elé tartotta az

üres pergamenlapot. – Különös a jövend – mormolta.ő A hályogos szem Zseryim bólogatott.ű – A Káosz Szolgálói sohasem egységesek – csikorogta. – F képpen akkor, ha nem is tudják, hogyő tetteikkel a Káoszt szolgálják. Az ember alakban lév ezüstsárkány perceken átő nézte a pergamenlapot; közben egyszer sem pislogott. – És ha még csak nem is szolgálják a Káoszt – motyogta. Aztán felpillantott a mennyezetre. – Hét Veszedelem. Vajh, melyikük lehet a mi urunk, barát? Zseryim vállat vont. – Beshit a válasznak tudója, mester. Az emberré formálódott ezüstsárkány behunyta a szemét. – Harcolni fognak – suttogta. – Egymással is. Küzdenek. Viaskodnak. A Hét Veszedelem. Szövetségek születnek. És némelyek elbuknak. De ha épp az marad meg, melynek jöttére várunk, ki tudja, jó-e az nekünk...

* * *

Bredan védelmez energiakupolát varázsolt a szánő köré. Nem b vítette ki annyira, hogy a szarvasokat iső védje ez a kupola, de nem is volt rá szüksége; a nyilak egyértelm en t és a lányt vették célba.ű ő És ugyanezek a nyilak szikrát hányva pattantak le az ener-giakupoláról. Bredan fennhangon röhögött, és karba tette a kezét. – Ostoba, primitív fagyföldiek! – Fagyföldiek? – sikkantotta a lány. – Ó, jaj, végünk van! – Ne rinyálj, nincs semmi baj! – De ezek kannibálok! Megölnek és felfalnak bennünket elevenen! Bredan még hangosabban röhögött.

133

– Ha megölnek, akkor már nem falhatnak fel „elevenen", lévén, hogy mindenek leszünk, csak nem elevenek. – Miközben a lány tovább hisztizett, a barbár felállt a szánon. – A húsomra fáj a fogatok, átkozott csürhe?! Gyertek csak, próbálkozzatok! De szavamra mondom, belém törik a fogatok! A hóbuckák mögül fehér prémekbe burkolózott alakok bukkantak el , mintha csak a hívásánakő engedelmeskednének. Némelyek közülük kifejezetten ember formájúnak t ntek, ám akadtak olyanok is,ű akiknek az agyara kilógott a szájból. Úgy néztek ki, mint a rozmárok. Vagy talán mintha a quetterek kései leszármazottjai lenné-nek, akik külsejükben alkalmazkodtak a fagyos vidékhez. Mögülük egy apró alak bukkant el ; egyő hamuszürke kép elf élénkvörös nadrágban, fehérű zubbonyban, sötét köpenyben, s csodálatos faragású íjjal a kezében. Színes öltözékével valósággal rikított a fehér és szürke prémeket visel fagyföldiek között.ő És kész csoda, hogy nem fagyott halálra ebben a farkasordító hidegben a könny kis öltözékben.ű Ez az alak olyan hangokat hallatott, mintha hangosan, sorozatban többször egymás után is sercintene, és ellökdöste maga el l a vadállatiasanő morgó fagyföldieket. Aztán lecövekelt az energiakupolával védett szekérrel szemben, leszúrt néhány nyílvessz t a hóbaő a lába mellé, egyet viszont a kezében tartott. Morgó hangokat hallatva gyors mozdulatokat tett e vessző fölött, s annak csonthegye körül nem sokkal kés bbő szivárványos szikrák pattogtak, és káprázatos fényű csóvákat húzva maguk után a hegy körül keringtek. Ezt a nyílvessz t illesztette az íjász fegyvereő húrjára. Aztán megfeszítette az íjat, ám ugyanazon mozdulattal el is ernyesztette azt. Egy hosszú pillanatig szótlanul meredt a célpontjára, s bár arca rezzenéstelen maradt, merev testét a megdöbbenés szobraként lehetett volna azonosítani. – Bredan? – préselte ki ajkain. Aztán félig kérd n,ő

félig vádlón kiáltotta: – Bredan, a norstradeni? Bredan, akinek kezdett l fogva furcsán füstölgött aő fejében ez a jelenet, s az íjász személye ismer snekő hatott, komoran bámult rá. Aztán lassacskán a múlt feneketlen kútjából felszínre merült egy név. – Nwykka! – b dült el meglepetten. – Ező alkalommal szintén mondhatom: örülök, hogy látlak,ő te nyavalyás elf fattyú! Az íjász kezében sisteregni kezdett a nyílvessz .ő Egy pilla-nat m ve volt, ahogy megfeszítette íját, ésű ell tte a nyilat őmesszire. Nagyon messzire. A fagyföldiek ámuldozó morajlással követték tekintetükkel a színes csóvát maga után húzó vessző röppályáját. A nyílvessz hat-nyolcszáz méterre t lükő ő csapódott be egy bucka mögött. Irtózatos robbanás hallatszott; hó-, jég- és k darabok záporoztak ott aő leveg be.ő Bredan gyanakodva pislogott. – Ezt miért csináltad? – Inkább ott, mint a kezemben – felelte sz kszavúan. Aztán gyors, apró léptekkel közelű sietett az áttetsz kupolához, és őujjaival megérintette annak energiafalait. Körmei érintkezésekor semleges szikrák pattogtak, s enyésztek el nyomban. Az energiakupola fényesen felizzott. Az elf tompa kiáltást hallatva hátralépett. – Ezt meg hogy csináltad?! – Egy aprócska trükk, cimbora. Meglep? Emlékszel? An-nak idején te m veltél velem hasonlókat.ű – Bredan vagy te? – sziszegte fürkész en. – Vagyő inkább Groboran, a vérmedve? A barbár egy kézmozdulattal megszüntette az energiakupolát a szánja körül. Könnyed magabiztossága egyértelm vé tette, hogy csöppetű sem fél a jelenlév kt l. Az elf íjásztól pedigő ő legkevésbé. – Azt reméltem, tudod, ki vagyok – dörmögte érdekl dve, ő

135

mintegy heves igenlésre számítva. – De ha nem tudod, hát elárulhatom. A fagyföldiek nem jöttek közelebb. Egymás között morgo-lódtak, és még mindig készenlétben tartották a fegyvereiket. – Tudnom kellene? – kérdezte halkan Nwykka. – Még most sem tudod, kit látsz magad el tt? –ő kérdezte a barbár sejtelmesen. Aztán az arca összerándult, és ő felnevetett. – De ne így próbáld kifürkészni, cimbora. Mit képzelsz?! Azt hiszed, behatolhatsz a fejembe? Nwykka zordan meredt rá. – Honnan ez az er ? – sziszegte. – Ez a mérhetetlenő esz-szencia... amely... – Amely er sebb nálad? – A barbár vállat vont. –ő Bredant kérded? – Ismét vállat vont, és lemondóan csücsörített. – Bredan nem tudja. És honnan is tudhatná? csak egy ostoba barbár, aki annyit semŐ konyít a mágiához, mint tyúk a konyham vészethez...ű – És Groboran, a vérmedve... tudja? Bredan ismét vállat vont. – Kérdezzük meg Groborant! Mire kimondta, a bal keze átváltozott sz röső medvemancscsá, melyb l kegyetlen karmokő meredtek el . Bár a helyzet fenyeget volt, Nwykkaő ő egy tapodtat sem hátrált, csak nagyon mereven állt. Bredan nevetett, aztán átváltoztatta jobb kezét is medve-manccsá, és széttárta sz rös karjait.ő – Groboran sem tudja – dörmögte színpadiasan. Aztán egy mozdulattal lecsapta a szán hátuljában reszket , halálsápadt lányt. A súlyos medvemancső valósággal letépte a szerencsétlen teremtés arcát. Vér fröccsent a hóra. A medvemancsos barbár vállat vont. – Rá most már nincs szükségünk... Sem Bredannak, sem Groborannak, sem pedig... nekem! Nwykka nem szólt. Várta a folytatást. A barbár nem késlekedett. – Térdre, h szolgám! – mennydörögte, és égnekű emelte

jobb mancsát. – Gazdád visszatért! Kargil Yhron áll el tted e pompás testben!ő Az elf arca most rándult meg el ször; ám mostő olyanná vált, mintha az orránál fogva egy láthatatlan er megpróbált volna görcsöt kötni rá.ő – Elment az eszed, ostoba halandó?! – sziszegte indulato-san. – Hogy merészelsz e hatalmas név tulajdonosaként tetszelegni?! – Kargil Yhron vagyok – mosolygott Bredan fens ségesen. ő– Ezer éven át uraltam a világot legendás Jégtrónomról, és most visszatértem, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam és ismét hatalmassá tegyem kisemmizett népemet! Nwykka lehajtotta keskeny fejét, és a szeme sarkából a medve termet , medvemancsos barbártű leste. – Szánalmas vagy – suttogta. Aztán a legcsekélyebb fi-gyelmeztetés nélkül rávetette magát a nála legalább háromszor súlyosabb barbárra. Rohama oly vad volt, hogy ledöntötte lábáról a meglepett izomkolosszust, és a busa fejet beleszorította a hóba. A medvemancsok hevesen csapkodtak, ám a vékony kis íjásznak még a ruháját sem tudták megkarmolni. Er s, láthatatlan pajzső védte. Bredan varázsolni próbált, ám hóba préselt ajkaival nem tudta megformálni a szükséges szavakat, akaratát pedig a szó szoros értelmében leblokkolta egy másik tudat ereje. Az eddig tétovázó fagyföldiek odatódultak, és morogva, hörögve, nyögve és szuszogva lefogták a medvemancsokat, és szakszer en gúzsba kötötték aű barbárt. Medveer ide vagy oda, Bredan mozdulniő sem bírt. Csak dühösen morgott és brummogott, amikor talpra állí- tótták és összevissza rángatták. – Kargil Yhron! – vetette oda az elf gúnyosan. – Készen állsz meghalni ismét? – Én igen – csikorgatta a fogát a barbár. – És te, te

137

áruló kutya, te vajon készen állsz?!

* * *A Petyhüdt Vitorla egy volt La Ventha jelentéktelen kiköt i kocsmái közül, melyekben az idevet döttő ő külhoni és helybéli matrózok, halászok, rakodómunkások és a külváros járulékos tartozékai szokták múlatni az id t.ő Tolvajok, koldusok, bérgyilkosok és munkát kereső zsoldosok egyaránt betértek ide, és napról napra arra vártak, hogy a szájukba repüljön a kedvező lehet ség, melyre csak rá kell harapniuk.ő Többnyire persze csupán a söröskorsó szélét harapdálták – amikor kifogytak a pénzb l, éső egyetlen sörüket, amit meg bírtak fizetni, már bevedelték, s csupán az üres korsó maradt. Ezen a napon azonban két hajó is horgonyzott a kiköt ben, és a kirakodásnál jutott munkaő mindenkinek; beleértve a tolvajokat és a bérgyilkosokat egyaránt. És akinek nem jutott, annak sem kellett szomorkodnia; szerencsésebb társaik megvendégelték azokat, akiket még ezen a kivételes napon sem fogadott cimborájává Maryk, a jó szerencse istene. Patakokban folyt hát az olcsó sör, és csapra vertek egy bo-roshordót is, amely rakodás közben t nt elű kézen-közön a dhelani hajóról, s a tengeri rgrófő pincéje helyett némi ván-dorút – és jelent ső alkudozás – után végül épp itt kötött ki. Némelyek, mármint a tisztességesebb foglalkozást z mesteremberek talán egy pohárka utánű ő

visszatértek volna dolgukra, ám az el z éjszaka aő ő f város fölött tomboló vihar most érte el a Drénő Királyság e déli pontját, és a város olyan sötétségbe borult, mintha éjszaka lenne. Heves szélrohamok cibálták a fákat, felkorbácsolták a hullámokat, s viharos záporok ztek fedél alá minden normálisű polgárt. A Petyhüdt Vitorla is zsúfolásig megtelt, és a hangulat is egyre emelkedettebb lett. A rossz arcú vendégek egyre kapatosabbak lettek,

és jobb híján abban találtak örömöt, hogy a sarokban kushadó különös fickót cukkolták. – Nézd, mekkora nagy baromállat! – Átkozott korcsfajzat! Hogy meri ez bedugni a randa po-fáját egy tisztességes helyre?! – Mik voltak ennek az sei?ő – Te, szerintem az anyja valamiféle nagy szürkemajom le-hetett, amit felcsinált egy részeg sárkány! – Hé, a sárkányokat hagyjátok ki a dologból! A falnak isfüle van! – Jó, akkor nem sárkány, hanem egy tinó. – Te, a tinó... az nem tud nemzeni. – Jó, akkor legyen bika... Á, nem, az túl szép lenne. Alek Gavaj, aki eddig a sarokban kushadva hallgatta a találgatásokat, felemelkedett, és játékos vigyorral megropogtatta dermedt ujjait. – Jól van. Úgyis hiányzik már egy kis csihi-puhi. – Nézd már a marhát! – sipította valaki gúnyosan. – Meg-unta az életét. A pult irányából egy félig telt söröskorsó zúgott minden figyelmeztetés nélkül a melák felé. Az azonban számíthatott valami ilyesmire. Könnyedén félreszökkent. – Hopp! Hopp! – rikkantotta boldogan. – Ne vívjátok ki magatok ellen a vérengz s óriássáska haragját,ő különben nagy hirig lesz rendezve itten! A söröskorsó, amely el l kitért, továbbzúgott, és aő falnak csapódott. Ott darabokra tört; szilánkjai és a tartalom maradéka szertefröccsentek. Javarészt arra a maga elé mereng férfira, aki csak nézte aő serlegben lötyög bort, de még csak nem is érintette.ő Egy drelf volt. Fehér hajú, piros szem albínó, akinekű a vonásai élesen és farkasszer en rajzolódtak ki aű bizonytalan fényben. Ez az alak most felpillantott, letörölte arcáról a sörhabot aztán felemelkedett. Úgy t nt, magában beszél:ű – Ó, mondd, Árnyék... hiányzik ez nekünk? A csehóban egy pillanatra szinte teljes csend

139

uralkodott el, csupán a pultnál vitatkozó két matróz nem hagyta abba a veszekedést. Ám velük senki sem tör dött.ő Mindenki a drelfet nézte. Vajon kihez beszél? És mire ké-szül? Varázslófélének t nt, és ez nem sok jótű ígért. Ráadásul a jelenlév k közül csak kevesen láttakő még ilyen furcsa szerzetet. Dréniában, ahol a drén fajt tartották minden más faj fölött valónak, az elfeket elfogadták és tisztelték. Ezek szerint egy drén és elf keverék senkiben sem kelthetett volna ellenszenvet. Ám ez nem igaz. A drének többsége undorral fogadta a vérkeveredést: egy korcsot még akkor is megvet enő szemlélt, ha az két nemes faj nászából jött a világra. Vagy talán ez esetben a megvetés és undor még mélyebben gyökeredzett... Kezek szorultak ökölbe, hideg pengék kezdtek bizseregni a csizmaszárban. – Rossz ötlet volt, Árnyék – motyogta a drelf. Letett egy dhelani ezüstérmét az asztalra, és az ajtó felé indult. – Keressünk valami tisztességes fogadót! – Mit merészelsz, te nyamvadt korcs! – üvöltötte a helyiség tulajdonosa. – Az én házam tán nem elég jó neked?! A drelf nem felelt. Padlóra szegezett tekintettel lépkedett az ajtó felé, és magában valami bugyuta dallamocskát dúdolgatott. Olyan volt, mint aki már pusztán attól berúgott, hogy órákon át bámulta azt a serlegnyi bort, amit még csak nem is érintett. Nem tudni, miért, mindenki kitért az útjából. A drelf dudorászva kinyitotta az ajtót, és ki akart lépni. Ám ekkor villámok fehér fénye terült a sötét sikátorra, és irtózatos mennydörgés hallatszott. A villám valahová a közelbe csaphatott le. A drelf megdermedt lépés közben. – Zrogdavar! – motyogta. Egész testében megremegett, és visszahátrált. – Magnius(26) a halál lándzsáit kovácsolja az égen!

(26) Magnius — a t z istene. Az si népek els sorban a kovácsmesterséggelű ő ő hozzák összefüggésbe a nevét.

Ismét villámlott, dörgött, és a drelf szeme tágra nyílt a ré-mülett l.ő – Ó, Árnyék... odakinn halott leszel! Ez volt az a pillanat, amikor a Petyhüdt Vitorlában megtört a különös egyéniség varázsa. A fenyegető külsej és vérvörös szem albínó helyét immár egyű ű villámlástól reszket , puhány korcs foglalta el.ő A jelenlév drének tudatában legalábbis.ő – Mocsoknak nevezte a kocsmámat! – rikkantotta a tulaj. - A retkes korcs! Adjatok neki!... Meg annak a torz fej dromedárnak is!ű – Hopp! Hopp! – ordította Alek Gavaj, és heves szökkené-sekkel áttört a kocsma törzsközönségén. Közvetlen közelr l ordította a drelf képébe. – Kifelé!ő Kövess, ha kedves az életed! Aztán jó példával elöl járva félrelökött egy útjába kerül drént, egy másikat pedig úgy vágottő állcsúcson lendületb l, hogy annak csaknem lerepültő a feje a nyakáról. Ketten-hárman még megpróbáltak beleakaszkodni, de az ifjú harci ordítások és harcias rúgások kíséretében áttört kö-zöttük, s egy pillanat múltán már hideg es zuhogottő a nyakába az elhagyott, sötét utcán. – Fuss! – ordította vissza. – Fuss, cimbora! Szedd a piskó-táidat, amíg teheted! A drelf azonban nem futott. – Árnyék! – motyogta csendesen. – Ölj, ha úgy tartja ked-ved...

* * *

Skandar Graun rosszkedv en könyökölt a trónű karfájára, és egy flegma vállvonással jelezte, hogy t le aztánő nyugodtan kezd dhet a kihallgatás.ő Meglep dött kissé, amikor Kherthyomehr helyettő egy érdekes figura sietett be a trónterembe.

141

Olyasvalaki, akit ez idáig még sohasem látott. Karcsú, magas, vékony embern közeledettő hófehér ruhá-ban, hófehér arccal, hófehér hajjal. Fehér volt ez a n , mintha sz z hóból gyúrták volnaő ű össze teljes egészében. Ám mindennek t nt, csakű sz ziesnek nem. Járása férfiasnak hatott, lépteiű keménynek, szinte darabosnak. Apró mellei minden kemény lépésénél megrezzentek, s ahogy a járás ütemére mozgatta a fejét, derekáig lelógó, hosszú, tejfehér haja egyik oldalról a másikra libegett. Bár karcsú volt, magas és szemrevaló, szépnek nevezni a legjobb szándékkal sem lehetett. Ám mégis olyan nő volt, aki ha megjelenik, azonnal rabul ejti az összes férfiszempárt. Éles vonásait szinte mintha acélszerszámmal metszették volna fehér márványba, késpenge ajkait és keskeny orrát pedig mintha utólag igazították volna e vonásokhoz. Szemöldöke keskeny volt, és ugyanolyan fehér és selymes, mint a haja, s e szemöldök egy hihetetlen, egyedülálló szempár fölött ívelt. Ugyanis e n nek még a szeme is fehér volt;ő még a szeme „feketéje" is közelebb állt színben a magas hegycsúcsok hólepte ormához, mint a piszkos szürkéhez – vagy bármely más színhez. Mindent összevetve kísérteties jelenség volt. Még' a trónja jobb karfáján (vagy inkább karkövén) könyöklő félork is öszszekapta magát. – Hát te meg... – Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmez je, felség –ő je-lentette be Zwikk Blata-Rukoz. – Audienciára jelentkezik. – A fehérsárkány? Az ember formát öltött sárkányn nem veszk döttő ő holmi protokollal. Egészen közel ment a trónhoz, és megállt az els őlépcs fok el tt. Mer n bámulta a félorkot hihetetlenülő ő ő fehér szemével, de egy szót sem szólt. – Nos? – dörmögte zavartan Skandar Graun, akit akaratla-nul is elb völt ez a kifejezéstelen, behavazottű szempár. – Valójában... els ként a jégsárkánytő vártam.

– Ravasz Harcost északra szólították sürget hírek –ő szólalt meg a fehér n recseg , agresszív hangon. –ő ő Hamarosan viszszatér. Ám az én mondandóm nem várja meg azt. Skandar Graun pislogott. A sárkányok fogalmazásmódja többnyire összezavarta. Nem mindig értette pontosan, mire gondoltak. Most sem. – Jól van – mordult fel, és ösztönösen átvette a nő stílusát. – Mit akarsz mondani Drénia királyának? – Az egyértelm ség kedvéért azért hozzátette: – Mármintű nekem. A sárkányn fellépett az els lépcs fokra. Skandarő ő ő Graun akaratlanul is megmarkolta a trón baloldali könyökl jét, és jobbját mintegy véletlenül az ül laponő ő hever láncos buzogánya markolatára helyezte.ő Ám a sárkányn nem támadt rá.ő – Szóra bírtam a holtat – recsegte. És bár nem nevezte meg, kire gondol, egyértelm volt, hogyű Rogonor da Rangaláról beszél, a Királyi Excrementum ex-Hordozójáról. – Nem megbízásból követte el a merényt, csupán önnön elhatározásából. A da Rangala család tagjai mit sem tudtak rültő cselekedetér l.ő Skandar Graun elhúzta a száját. – Hirtelen ötlett l vezérelve, mi? Csak úgy eszébeő villant, hogy megtámadja a királyát, kockáztatva ezzel a halálát, a családja becsületét és mindazt, amit harminc év h séges szolgálatával elért...ű – Ez a való. – És még segít je sem akadt – f zte hozzá Skandarő ű Graun gunyorosan. – Teljesen egyedül csinálta. A fehér sárkányn érdekl dve bámulta a félorkot.ő ő – Igen – mondta kisvártatva. – Egyedül. Skandar Graun vigyorgott. – Nyilvánvaló. Gondolom, ilyesfajta mérges gilisztákat a piacon minden bazárban kapni lehet. A mi jó Küblimesterünk lement hát, vett két párat, belerakta ket saját kezével a küblibe... mert hogyő nyilván nagy gilisztaszakért volt... aztán behoztaő

143

nekem, hogy a seggembe marjanak. – Vállat vont. – Nem nagy ügy. Naponta el fordul az ilyesmi ezen aő kellemes környéken, ugye? A sárkányn ismét hosszan hallgatott, aztán amikorő meg-szólalt, már egészen másról beszélt. – A Királyi Orvos kihallgatása is megtörtént – mondta színtelenül. – Családjának ártatlansága itt is egyértelm en bebizonyosodott. Ruy da Lonsvoű doktor esztelen merényletét sértettsége indukálta. Megaláztatva érezte magát, amiért Királyi Orvos létére egy korcsfajzatot kellett kezelnie és ellátnia. – Korcsfajzatot? – visszhangozta Skandar Graun. - Melyi-künket? Engem vagy Dzsara Horgot? A sárkányn elengedte a füle mellett aő megjegyzést. – A doktor b nös – jelentette ki. – Ezű bebizonyosodott. Halnia kell. Kegyetlen halált. Skandar Graun pislogott. – Kár érte. Egész rendes fickó volt. Jól bánt Lucyval... és végül is Dzsara Horgot is meggyógyította. Most mit mondjak, beg zölt kissé...ő de lehet, hogy nem kellene ennyi szigorúság. Mi lenne, ha kegyesen megbocsátanék neki, és a szavát venném, hogy többet nem fordul ellenem? – A Törvény szerint az, ki a király ellen támad, halált ér-demel – recsegte közönyösen a sárkányn . –ő E tekintetben a Törvény nem ismer kivételt. Neki még a király sem adhat kegyelmet, mivel a legszörny bb b nt követte el. Doktor da ű űLonsvónak halnia kell. A kérdés csupán az, hogy az ítélet rajta mikor, hol és miként hajtassék végre? Skandar Graun sóhajtott. – Ha mindenkit megölünk, aki ellenem támad – morogta - hamarosan elnéptelenedik Drénia, és akkor egy halott ország uralkodója leszek. – Ez hamis gondolat. – Miért lenne az? – dörmögte Skandar Graun. – Ha így folytatódik, unalmas lesz az a nap, amikor egy tucat merényletnél kevesebbet kísérelnek meg ellenem. A sárkányn hallgatott.ő

Egy darabig legalábbis. – Döntés szükséges – recsegte végül – e két vétkes család-jának ügyében. Skandar Graun hunyorgott. – Mit mond a Törvény? – Annak, ki a király ellen támad, élete elvétetik, családjá-nak minden tagja karóba húzatik, felakasztatik vagy felnégyeltetik, minden címe, rangja, birtoka a koronára száll. Skandar Graun értetlenül vigyorgott. – Én is így hallottam – vallotta be. – De akkor mir lő kelldönteni? – Amennyiben bizonysága lesz, hogy a család nem vétkes, csak az egyén, a király joga a kegyelem gyakorlása a családfölött. – Aha, értem – mormolta Skandar Graun, majd a gondola-taiba merült f tanácsadójához fordult. –ő Cvikli, te mit gon-dolsz? Zwikk Blata-Rukoz összerezzent. – Tegnap délben – vágta rá habozás nélkül. Aztán elpirult. – Ööö... mir l is, felség?ő – Jogomban áll a kegyelem gyakorlása. – Hát... öö... néha igen. Van olyan. – Adjak kegyelmet a két b nös merénylű ő családjának avagy sem? Zwikk Blata-Rukoz keményen kihúzta magát. – Kegyelmeeeet? Felség! Mit képzel? Ha kegyelmet ad, azzal csak másokat is hasonló merényletekre bátorít. – Ökölbe szorította a kezét, és a leveg beő csapott. – Tudniuk kellett, amikor szembeszegültek önnel, hogy a Törvény nem csak rájuk, de az egész családjukra lesújt! Ha voltak olyan vakmer ek, hogyő ezt megkockáztatták, nem várhatnak kegyelmet!... A da Rangala családnak és a da Lonsvo családnak pusztulnia kell. Példát kell statuálni, elvenni a vakmer k kedvét a Törvény megszegését l... Éső ő egyébként is, oly sok krefor és heroy család van, amelyek sokkal inkább kiérdemelnék a megbecsülést, mint bizonyos hitszeg nemesek...ő Skandar Graun vállat vont, és a csendesen

145

várakozó sár-kányn höz fordult.ő – Hallhattad, mit kíván a köz. Nem adok kegyelmet. Lyasthé Mehriall közönyösen vette tudomásul a döntést. – Még ezen órában kiadom a parancsot – mondta. Aztán folytatta a beszámolót. – Az el z napiő ő merényl nyomtalanul elt nt. A Fényes Máguső ű mélyreható vizsgálatokat folytatott, ám ez idáig nem akadt az ismeretlen íjász nyomára. Nem tudjuk, ki .ő Nem tudjuk, honnan jött. S azt sem, hová és miként távozott. Skandar Graun mer n nézte a rezzenéstelen arcúő n t. Volt őegy olyan érzése, hogy hazudik... ...ám ilyet egy sárkány esetében megállapítani nem igazán lehetséges. – Nekem azt mondták – dörmögte kedvetlenül –, hogy a Jégvihar-fellegvár bevehetetlen. Senki sem hatolhat be az rz mágusok tudta nélkül... Az pedigő ő még soha ez idáig nem fordult el , hogy bárki is aő király akarata ellenére távozzon. – Mindez igy igaz – biccentett a sárkányn .ő Skandar Graun ezt nem értette. – De akkor... – A merényl – recsegte Lyasthé Mehriall – nemő kívülr l jött, ez bizonyos. Ha kívülr l jött volna,ő ő nyoma lenne. És annak is, ha távozott volna. Skandar Graun mélyen beszívta a leveg t.ő – Ha jól értettem – mondta –, az a pokolian ügyes íjász nem behatolt, hanem eleve itt volt a várban... és itt van még most is. – Nem tagja Ersion Fiainak, ez bizton megállapítható. Mint ahogy nem tagja a várat védő íjászoknak sem. – Remek mormolta Skandar Graun. – De akkor ki ?ő – Valaki, aki oly mágikus hatalommal bír, amelynek ereje vetekszik az Ezüst Magiszterek erejével. – Ez remek! – jelentette ki a félork király szkeptikusan. Van még valami, amit feltétlenül

tudnom kellene? – Igen – felelte a sárkányn . – Kargil Yhron, aő drének egy-kori leghatalmasabb királya feltámadt halottaiból, és arra törekszik, hogy elfoglalja siő trónját. Skandar Graun nem lep dött meg túlzottan; hallottő már err l a témáról b ségesen.ő ő – Neked meg a sárkány társaidnak a királyt kell védelmezned, nem? És a Jégtrón jogos birtokosa a Törvény szerint én vagyok, vagy nem? – Te vagy a király, felség – felelte a sárkánynő kurtán. – A kérdés csupán, hogy meddig maradsz az. Megbiccentette fejét, és ahogy sarkon fordult, derékig ér , hosszú haja a gravitációval dacolvaő fellibbent, és egy pillanatra vízszintesen szétterült mögötte, miel tt visszahullott a derekára.ő Meghökkent jelenség volt! Skandar Graunő képtelen volt levenni a tekintetét a ritmikusan ringó csíp r l egészen addig, amíg az ajtó be nem zárultő ő mögötte. Az udvarmester bebocsátotta a következő delikvenst. – Kermon Devizever Leanda – súgta a király fülébe a f ta-nácsadó. – A legf bb kermon-pap.ő ő – t már ismerem – morogta Skandar GraunŐ megbántottan. És intett a töpörödött, hajlott hátú kis férfinak, aki egy fiatalabb kermon-pap karjára támaszkodva közeledett. – Hej, öreg! Ne olyan hevesen, mert még orra buksz itt nekem! Devizever Leanda, a legf bb kermon-papő szánalmas jeleség volt; aszott emberi roncs, aki fél lábbal már a sírt próbálgatta. Egyedül még járni sem tudott volna, ha nem támogatják két karjánál fogva életer sebb papjai.ő t valóban jól ismerte már Skandar Graun, mivel ötŐ hónappal ezel tt Leanda volt az, aki napokon átő vizsgálgatta a félork mellkasán lév kermont, éső végül kimondta az ítéletet: hiteles. A Törvény szerint Skandar Graun a király. E vizsgálatok közben a vén pap tövir l-hegyireő

147

kifaggatta Skandar Graunt, és a hosszas beszélgetések révén egyfajta kölcsönös szimpátia szöv dött közöttük – dacára annak persze, hogyő Leanda ugyanolyan dölyfös g ggel kezelte a félorkot,ő mint fajának többi tagja az effajta korcsokat. Ám Leanda sosem tett semmilyen bántó megjegyzést, és még a viselkedésében is igyekezett tiszteletet mutatni a király iránt. Ráadásul a hivatalos kérdéseken túl is érdekl dést mutatott a félorkő személye iránt, és kedvtelve hallgatta a hihetetlen történeteket Yvorl harcos-papjának szájából. Az eltelt hét hónap alatt Leanda, ha lehet, még jobban megöregedett, és még közelebb került a sír széléhez. Szeme csillogása is tompa lett, ráncos képe pedig akár egy halotti maszk. – Felség – préselte ki magából, és torkából érdesen tódult ki a leveg .ő Skandar Graun intett. – Hozzatok már neki egy széket, miel tt összeesik!ő Zwikk Blata-Rukoz helytelenít en ingatta a fejét.ő – A Törvény szerint, felség... – Még mindig jobb, ha ül – torkolta le Skandar Graun –, mintha holtan esik itt össze anélkül, hogy elmondaná jövetele célját! A királyi f tanácsadó rámeredt a királyára, már-márő szóra nyitotta a száját, de aztán csak intett a fejével az udvarmesternek. Pillanatokkal kés bb két szolgaő jelent meg egy kényelmes székkel. Kermon Devizever Leanda hálásan szuszogva rogyott le rá; támogatói közvetlenül mögötte várakoztak. – Nos, mi járatban van a kermon-papok nagyatyja – dör-mögte Skandar Graun joviális mosollyal. – Ismét kétségek merültek fel talán a kermonommal szemben, s újabb vizsgálatok szükségeltetnek? – Királyom – nyikorogta a vénség –, azon ügyben jöttem hozzád, melyet az elmúlt héten felvetettél. Azon ügyben, mely a házasodás és a trónutódlás kérdését érinti. Skandar Graun szélesen mosolygott. – Sejtem ám, mire akarsz kilyukadni... Az öreg ernyedten bólogatott.

– Elgondolásod helytálló, királyom. Miel bb megő kellene házasodnod, királyom, és utódokat nemzened... Skandar Graun vállat vont. – Házasodnék én, ha Lucy hajlandó lenne végre hozzám jönni! – Legyintett. – De az a fránya némber makacsabb, mint tíz öszvér, és nem akar királyném lenni!... Ezer szerencse, hogy a kölyök nemzése legalább már rendben van. A vén pap a fejét ingatta, de olyan köhögési, fulladási ro-ham jött rá, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Zwikk Blata-Rukoz viszont közel hajolt a király füléhez. – Felség, tudja, hogy amir l ön beszél, aző képtelenség! – sziszegte sürget en. – A Törvényő szerint lehetetlen! A félork mereven nézte a köhög öreget, de közbenő a f ta-nácsadójához intézte szavait:ő – Mi lehetetlen, Cvikli? Nekem Lucy a n m. És aő kölyköm már ott vigyorog a hasában. Még rugdos is. Zwikk Blata-Rukoz behunyta a szemét, és halkan felnyö-gött. – Ó, felséééég! – motyogta aztán rosszallóan. – Hányszor kell még elismételnem?! A Törvény egyértelm en kimondja, hogy a királynak azű arkohonok családjaiból kell magának feleséget választania, avagy ha bármily különleges eset áll el ,ő a királynénak akkor is legalább nemesi származásúnak... és tiszta drén vér nek kell lennie!ű – Ez így van, királyom – susorogta a vén pap is, aki végre leküzdötte köhögési rohamát. – Nem veheted törvényes hitvesedül nevezett Lucinda Moriant, aki közönséges polgári származású, továbbá külhoni, harmadrészt pedig kevert vér ... már megbocsáss.ű – De ha a király is kevert vér – mordult fel Skandarű Graun –, miért tilos hozzá hasonló fajúval házasodnia, he? A drének csak drénekkel párosodjanak, rendben van... de én nem vagyok drén, hanem félork. Kevert vér ! Vagy ahogy ti mondjátok, korcs!ű

149

– Drénia királya vagy! Nem térhetsz ki a Törvény el l! ő – Ez remek! – dörmögte Skandar Graun. – És az senkit nem zavar, hogy Lucy Drénia királyának gyermekét hordja a hasában? – Jaj, dehogyisnem – makogta közbe Zwikk Blata-Rukoz –, elég sokakat zavar... De aztán be is húzta a nyakát rögtön a vállai közé, mivel a félork ábrázatából nem sok jót nézett ki. – Az a gyermek, melyet a király ágyasa szül, nem törvé-nyes gyermek – jelentette ki a kermon-pap. – Nem jogosult a családi kermonra, és nem követheti a királyt a trónon. Skandar Graun élesen beszívta a leveg t.ő Voltaképpen már réges-rég számított valami ilyesmire, csak valahogy nem bírta megemészteni. Igaz, még azzal a tudattal sem igazán tudott megbirkózni, hogy Drénia királya. Legszívesebbenő itt hagyta volna ezt az egészet, hogy visz-szatérhessen egy nyugalmasabb, szórakoztatóbb élethez, ahol nem kötik gúzsba minden lépését ostoba törvények, és azt, hogy mégis maradt, csupán leend gyermeke miatt tette...ő Valami bels er arra késztette, hogy maradjon, ső ő biztosítsa számára a trónt. Hogy a gyermek aztán beteljesíthesse sorsát; bármi legyen is az. Ám ha ez a gyermek a Törvény szerint fattyú, a trónnak a közelébe sem mehet. Skandar Graun enyhén felemelkedett. – Eldöntöttem – jelentette ki ellentmondást nem t r en. – Azt akarom, hogy a gyermek törvényesű ő legyen, és... – De felsééééég! – Még beszélek, hé! – mordult rá az okvetetlenked re, és ujját int n feltartotta, hogy neő ő merészeljen senki közbevágni. – A gyermek törvényes lesz, azt mondom, különben Dréniában kő kövön nem marad! – A kermon-paphoz fordult. – Mi módon vihet véghez ez?!ő – Semmiképpen! – kiáltotta közbe Zwikk Blata-Rukoz, de amikor a félork dühösen odakapta a fejét

és megemelte a láncos buzogányát, a f tanácsadóő ijedten a saját szájára csapott, és sietve elhátrált a trón oldalától. – Nos? – faggatta Skandar Graun a töprengő kermon-papot.– Te mit gondolsz, öreg? – A gyermek a Drén Törvény szerint csakis akkor lehet Törvényes, ha az hivatalos házassági szertartás által szentesített viszonyban születik, királyom. – A vén pap mérlegelte. – A Törvény szerint viszont semmiképpen nem vehetsz asszonyodul közönséges származású n t, olyat pedig végképp nem, akinekő ereiben nem tiszta drén vér folyik. – És ha mégis megteszem? – kérdezte baljóslatúan a félork.– Mi történik akkor, ha mégis t veszem el, a Törvényő ellenére, saját akaratomból? A kermon-pap fontolgatta. Zwikk Blata-Rukoz pedig nem mert megszólalni, csak az arca vörösödött ki a háttérben. És persze a szeme is kiguvadt egy picit. Kermon Devizever Leanda vállat vont. – Nem tudom, királyom – nyekeregte. – Ilyesmire még nem volt példa Drénia történetében, amennyire tudom... – De mégis? – morogta a félork. – Mi történhet? A Törvény szerint a király én vagyok, mint ahogy azt te minden kétséget kizáróan megállapítottad. Mit tehetnek ellenem? Gúnyverseket költenek rólam? Leköpködnek? Újabb orgyilkosokat küldenek ellenem? Megpróbálják beverni a fejem? Vagy idejönnek, lehajítanak a trónról és valaki más veszi át a helyemet? A vén kermon-pap kifejezéstelenül pislogott. Aszott ajkát nem hagyták el szavak. – Beszélhetek, felség? – nyikkant meg a trón közelében Zwikk Blata-Rukoz. – Vagy továbbra is kussoljak? Skandar Graun rápillantott.

151

– Ha tudsz mondani valami értelmeset is, nem csak idege-sít en nyivákolsz, beszélhetsz.ő – Ha Drénia királya megszegi a Drén Törvényt – magya-rázta a f tanácsadó –, a törvényszegéső megállapítása mindenkor az Arkhon Tanács feladata. Amennyiben a törvényszegés megállapíttatik, a királyt megfosztják trónjától, és példásan megbüntetik... kegyetlen kínhalállal, többnyire. – Ezt mintha egyszer már említetted volna... – Ám az arkohonok úgyis dönthetnek, hogy a Törvény megszegése elhanyagolhatóan csekély volt a király részér l, és a király mellett voksolnak –ő folytatta vehemensen Zwikk Blata-Rukoz. – Ez esetben a király vétséges cselekedetét szentesítik és törvényesnek nyilvánítják. Skandar Graun megélénkült. – Ezt kell hát tennem! – jelentette ki örvendezve. – Meg kell gy znöm az Arkhon Tanácsot, hogy adjákő áldásukat a frigyemre, és akkor minden rendben lesz! Zwikk Blata-Rukoz és a kermon-pap összenéztek. – Elvileg így igaz, királyom – biccentett Leanda. – Ám at-tól tartok, e feladat nehezebb, mint gondolnád. Mint te is tudod, az exarchák nem nézik jó szemmel a személyedet, s ha nem kötné a kezüket a Törvény, nyíltan ellened fordulnának, s maguk közül ültetnének valakit a helyedre. – Az öreg a fejét ingatta. – Sokan vágynak közülük a koronádra, s némelyek úgy is érzik, hogy már csak hajszál választja el ket a tróntól. Ha bármelyikük iső melletted voksolna, és beleegyezését adná egy ilyen frigyhez... nos, az finoman fogalmazva, maga lenne a csoda. Skandar Graun felállt a trónról, lelépett a lépcs n,ő és fel-alá kezdett járkálni. – Valahogy csak rá lehetne venni ket! – mormolta.ő – Biz-tosan annak is megvan a módja! Nem lehetne egyenként lekenyerezni és megvesztegetni ket?ő – Alig hiszem, királyom. Gondolkodj az eszükkel!ő Ha beleegyeznének egy ilyen frigybe, az azt jelentené, hogy ha- lálod után a te törvényes

leszármazottaid ülhetnének a trónra. Vagyis k, akikő a te véred kihalása után jogosultak lennének a koronára, önszántukból távolodnának el attól. Nem fognak beleegyezni soha, hogy dinasztiát alapíts! Nem bírod rá ket sem fenyegetéssel, sem jó szóval,ő sem er vel!ő – Úúúúgy?! – hördült fel Skandar Graun. – Azt képzelik, jobban járnak?! Azt képzelik, packázhatnak velem?! Hát, nem! – Ökölbe szorította a kezét. – És mennyivel jobb az nekik, ha egyikük lányát... egy törékeny nemesi sarjat veszek feleségül, he? Az jobban tetszene nekik, ha a lányukat egy ilyen korcs fattyú döngetné jó alaposan, mint amilyen én vagyok?! – Élesen beszívta a leveg t. – Választok énő közülük egy jó kis tenyeres-talpas asszonyt, akinek vastag a bokája és széles a csíp je. Csinálok neki kétő tucat kölyköt, aztán meg majd leshetik, mikor hal ki közülük az utolsó is! Amíg a világ világ, az én utódaim fognak majd ülni Drénia trónján, arról gondoskodom! – fennen röhögött. – Mi orkfajzatok ugyanis meglehet sen termékenyek vagyunk, ha aő szaporodásra kerül a sor. Zwikk Blata-Rukoz és a vén kermon-pap több pillantást is váltottak, miközben a király szónokolt. Skandar Graunnak gyanús is lett, hogy milyen szótlanok. – Na, mi van?! – mordult fel. – Rosszul mondtam tán va-lamit? – Attól tartok, ön félreérti a helyzetet, felség – jegyezte meg Zwikk Blata-Rukoz tudálékos képpel. Aztán látva a király fenyeget szemvillanását,ő valamivel tempósabbra ütemre váltott. – Ön, már megbocsásson, hogy ezt mondom... önnek soha nem születhet törvényes utóda. Skandar Graun lassú léptekkel a trónhoz sétált, és felvette az ül lapról a láncos buzogányát.ő – Hogy is van ez? – kérdezte kedvesen. Zwikk Blata-Rukoz arca még mindig vörös volt, akár a f tt rák, és úgy t nt, a feszül , hatalmas fejő ű ő bármelyik pillanatban szétpukkanhat.

153

– Ne engem hibáztasson, felség! – méltatlankodott. – Én csupán a Törvény magyarázója vagyok. És... és az ön h séges segít je.ű ő – Mondjad csak! – Nos, a helyzet egyértelm – hadarta aű f tanácsadó. – Ön az Arkhon Tanács beleegyezéseő nélkül nem vehet feleségül közönséges származású n t. Ugyanakkor a szóba jöhet nemesi családokő ő leánysarjainak egyike sem szülhet önnek gyermeket!... Kérem, ne üssön meg, felség! Vagy ha mégis, ne a buzogánnyal!... – Zwikk Blata-Rukoz összerázkódott. – Minden tiszteletem ellenére ki kell hangsúlyoznom a tényt: ön kevert fajú, felség... ám bárhogy legyen is, az ereiben semmi esetre sem drén nemesi vér folyik. Következésképp: ha ön frigyre lépne egy drén nemesi leánnyal, közös gyermekük megkérd jelezhetetlenül kevert fajú lenne... S aő Törvény rendkívül egyértelm szigorral rendelkezikű ez ügyben. Mégpedig: Amenynyiben egy drén nemesi család sarja szül kevert fajú gyermeket, a n t éső gyermekét, valamint családja minden tagját menten legyilkolják, s az si vért az úgynevezettő „kakukkfiókakanyar"-ral(27) örökítik tovább.

(27) Kakukkfióka-kanyar – Amennyiben egy nemesi család fiú és leány gyer-mekek nélkül halna ki (vagy f benjáró vétség miatt teljes kiirtásra kerül),ő akkor a nemesi címet és a vérvonalat mágia segítségével örökítik tovább egy gondosan kiválasztott másik nemesi család tiszta vér sarjára. Az ifjú ekkorű elhagyja eredeti családját, és a kermon-papok manipulációival a kihalt család vérét örökíti tovább.

Skandar Graun hosszasan eltöprengett ezen, s eközben a láncos buzogányát úgy szorongatta, mintha arra készülne, hogy fejeket verjen szét vele. – Furcsa ez – morogta kedveszegetten. – Ámbár egy meg-oldás még így is kínálkozik... Zwikk Blata-Rukoz és Kermon Leanda meglepetten me-redtek rá. Skandar Graun vállat vont. – Ha jól értettem – fontolgatta Skandar Graun –, a Törvény azt nem tiltja, hogy egy nemesi származású hölgy egy korcs felesége legyen... a tiltás és a büntetés csupán arra az esetre terjed ki, ha kevert

fajú gyermeket szül t le...ő A királyi f tanácsadó habozva bólintott.ő – Jól értette, felség. – Ez esetben... ha az arkhonok nem adják engedélyüket, hogy Lucyt vegyem feleségül törvényesen... akkor nekik vé-gük! A vén kermon-pap zavartan pislogott. – Hogy érti ezt, királyom? – A helyzet egyszer – morogta a félork gúnyosű fénnyel a szemében. – N ül veszem a lányukat, éső gyereket csinálok neki. Aztán végignézem, ahogy a Törvény értelmében kiirtják t és a teljes családját.ő Aztán újabb asszonyt választok... egy másik arkhon családból. – Zordan mosolygott. – Ha az Arkhon Tanács dacolni merészel velem, sorban végigmegyek az öszszes családon és pár év múltán elfogynak mind egy szálig!

* * *

Amikor Bredan magához tért, nem tudta megállapítani, hogy vajon csak az eszméletét vesztette-e el, vagy ismét a halál jeges tengerszemében merítkezett meg. Ám ahogy az ocsúdás ténye eljutott agyának minden szegletébe, nem kellett tovább gondolkodnia. Egyszer en tudta,ű hogy ezúttal egy pillanatra sem hagyta el az él kő birodalmát, nem a sötétségb l hozta vissza a benneő lakozó vérmedve hihetetlen életereje. K b l és jégb l tákolt, jókora kunyhó mélyénő ő ő hevert gúzsba kötve, s a közelében kicsinyke t zű körül morgolódó, serceg hangokat hallató, torző pofájú fagyföldiek guggoltak. Bredan megpróbálta szétfeszíteni bilincseit, de hiába er l-ködött. Oly sok b rszíjjal kötözték meg aő ő végtagjait, amelynek szétszaggatása még az ő medveerejét is meghaladta. A t z fölött nyársra húzott húsdarabok pirultak, s aű hamuba csöpög zsír jellegzetes szaga töltötte meg aő

155

kunyhót. Nem kellett hozzá különösebb képzelet, hogy Bredan rájöjjön, miféle húsok sülnek ott... Veira, a kalandvágyó lány, akit Healand-je Avronból, a tiltott városból hozott magával gyengéd er szakkal, itt fejezte be naiv kis életét; Bredan ölteő le, amikor átengedte testét a benne lakozó vérmedvének, s a lány húsa most a fagyföldi kannibálok gyomrába kerül. Bredan nem érzett lelkifurdalást. A lány maga választotta a kockázatos utat, és egészen idáig inkább csak terhére volt, mint örömére. És már nem volt szüksége rá többé... Az emberevés ténye sem borzasztotta el túlságosan; életé-nek sötétebb periódusaiban evett ő már különb dolgokat is. Zombihúst például, Tzanthamor Szigetén. Behunyta a szemét. Az nem én voltam, gondolta. Immár Kargil Yhron vagyok, a Hatalmas Nagyúr! Egy a legnagyobbak közül! Ett l persze nem lett sokkal nyugodtabb. Mégő mindig in-kább Bredannak, a norstradeninek érezte magát, mint bármi másnak. És hogyan lehetséges az, hogy t, Kargil Yhront, aő Hatal-mas Nagyurat ilyen könnyedén legy zték éső megkötözték? A fejét forgatta, Nwykkát kereste, de a sunyi kis elf íjászt sehol sem találta. És az agyát már nem kötötte gúzsba az elf fickó akarata. Bredan érdekl dve a t z körül lakomázó vadakraő ű pillantott. – Na jó – motyogta. Aztán ránézett az egyikre, aki legkö-zelebb állt hozzá. – Gyere ide! Inkább csak mondta ezt, mint gondolta. És maga sem tudta, hogy e két szó milyen nyelven formálódik meg benne. Valószín leg csupán az akarat nyelvén;ű nem alkották sem bet k, sem hangok.ű A kiszemelt fagyföldi eltávolodott a t zt l, ésű ő görnyedten odacammogott. Bredan nem adott több utasítást, csak el retoltaő

szorosan összekötözött csuklóit. A fagyföldi lehajolt, az övéb l egy csontból csiszoltő pengét vette el , és szótlanul nyiszálni kezdte vele aő b rszíjakat. A t znél ül többiek oda sem figyeltek,ő ű ő csak csámcsogva zabáltak tovább. Amikor a keze kiszabadult, Bredan mindkét keze átváltozott medvemanccsá. Két-három rántással letépte a lábát béklyózó szíjakat, aztán fenyeget enő emelkedett fel a földr l.ő A fagyföldiek úgy viselkedtek, mintha ott se lenne, pedig lomha mozgásával épp elég zajt ütött, hogy még egy süket is odakapja a fejét. Bredan az agyarait csattogtatta, és a szeme vérben forgott. Az a fagyföldi, amelyik kiszabadította, nyugodtan állt el tte őkéssel a kezében, majd lehajolt, és felvette a földr lő az imént odadobott nyársat, és ráér sen harapdálni kezdte aő félig sült húst. sem zavartatta magát túlzottan azŐ elé tornyosuló, félelmetes alak miatt. Ez elbizonytalanította Bredant. Most lecsapja vagy ne csapja? – Ne tedd! – suttogta a háta mögött valaki, és ahogy meg-perdült, egy vékony alakot pillantott meg a kunyhó távolabbi sarkában. Nwykka a földön ült, egy b rdarabbal az íjátő fényesítgette, és t nézve a fejét ingatta.ő – Ne! Bredan lelkében felizzott valami. – Nwykka, te álnok elf fattyú... Az elf az ajkához emelte ujját. – Nyugalom! Maradj veszteg! Aztán további magyarázat helyett egy szabálytalan formájú résre mutatott, amely a kunyhó tetején tátongott. Azon a résen keresztül látni lehetett az ég egy darabkáját. És a felh s ég e darabkáját a következ pillanatbanő ő fekete-vörös foltok homályosították el. Nem lehetett tudni, mi történik, ám Bredan látásának, ha azt akarta, nem állhatott az útjába holmi k fal.ő

157

És ahogy kinézett a szabadba, négy gigászi testet látott ke-resztülúszni az égen. Fekete és vörös mintázatúakat. – Sárkányok? – suttogta ösztönösen. – A Káosz Sárkányai – felelte Nwykka. – A korcs király szolgálatában. Minket keresnek. Bredan hunyorgott. – Minket? – Úgy értem, téged, Hatalmas Nagyúr. Bredan komoran meredt az elf rezzenéstelen arcára. – Én Kargil Yhron vagyok – szögezte le meggy z déssel. – Én tudom. És immár te is tudod.ő ő Így van? Nwykka egy pillanatra sem hagyta abba az íj fényesítését. – Így, Kargil. – De ha így, akkor... hogy merészeltél kezet emelni rám, és foglyul ejteni? – Ellen riznem kellett. Meglepett, hogy itt talállak.ő Bárki lehettél volna... Bárki felvehette volna a képedet. – Felfelé mutatott. – Például k.ő Valamelyikük. Lehettél volna egy a Káosz Sárkányai közül, hogy engem lépre csalj. – De nem az vagyok. – Nem az. – Kargil Yhron vagyok. – Igen, Kargil. Te vagy az. Megállapítottam minden kétsé-get kizáróan. Bredan még mindig nem értette. – De ha így van, hogy én Kargil Yhron vagyok... te pedig a test röm, akkor hogy lehet, hogy fikarcnyiő tiszteletet sem tanúsítasz irányomban? Az elf zavartalan mozdulatokkal fényesítgette tovább azíját. Aszott, keskeny képér l semmilyenő érzelmet nem lehetett leolvasni. – Barátom – mondta csendesen –, elfelejtetted talán a köz-tünk lév viszonyt?ő – Vagy talán épp te felejtetted el! – morogta a barbár. –Nem úgy dukál, hogy hódolatot mutass urad el tt?!ő

Az elf keze megállt sikálás közben. – Meglehet – felelte csendesen. – Ám ha majd visszatérnek emlékeid, tudni fogod, melyikünk a báb és melyikünk a kéz.

* * *

Alek Gavaj tágra nyílt szemmel, döbbenten hátrált vissza a sikátor sötétjébe. A Petyhüdt Vitorla tetején magasra csaptak a lángok, és sisteregve verg dtek aő rázúduló zápor korbácscsapásai alatt. A lángok komor fénye egy ráér s léptekkel ballagó, vékony,ő ám vállas alakot rajzolt körbe. volt az egyetlen, aki kisétált az ég kocsmából,Ő ő senki nem követte példáját. Az es csendesedett, és a lángok, kihasználva aő nedvesség meghátrálását, újult er vel csaptak az ég felé,ő mintha össze akarnának csókolózni a lefelé kacsintgató villámokkal. A kiköt fel l lábak dobogása és ordibáláső ő hallatszott. Az-tán éles sípszó harsant, és az égen keresztülcikázó villámok fénye futó alakokat világított meg. Héttagú rjárat közeledett fegyverrel a kézben;ő fém vértezetük csörgését és csizmáik dobbanásait még a távoli mennydörgés visszhangja sem tudta elnyomni. Az albínó drelf, aki kisétált a lángok közül, már nem volt sehol. És mivel az ordítozás mindenfel lő közeledett, Alek is jobbnak vélte felszívódni. Rövid ittléte alatt már rádöbbent arra a tényre, hogy ebben az országban valószín leg az a külhoniű korcsfajzat lesz az els számú gyanúsított, akitő megtalálnak az ég kocsma közelében.ő Egy ideig hatalmas szökellésekkel futott a sötét sikátorban, minél távolabb a tett színhelyét l, deő aztán szemb l is fegyveres drének érkeztek, és nemő akarta megkockáztatni, hogy öszszetalálkozzon velük.

159

Alek Gavaj hirtelen ötlettel megragadta egy magas k kerí-tés szegélyét, könnyedén felhúzódzkodott, éső átlendült a kertbe. A következ pillanatban vad morduláső figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Egy kutya morgott rá az ólja rejtekéb l. ő Alek Gavaj egy pillanatra meghátrált, de aztán amikor kutya ugatva kinyomult az ólból, elvigyorodott. A blöki ugyanis macskánál alig lehetett nagyobb. – Mész vissza! – mordult rá Alek, és erélyesen toppantott. Az ugató kis dög a farkát behúzva, nyüszítve hátrált vissza az óljába. Alek felröhögött. – És a legy zhetetlen óriássáska ismétő diadalmaskodott! A kis dög azonban bátorságra kapott az ól mélyén, és olyan vad ugatásba kezdett, hogy szinte visszhangzott a hatalmas kert. – Ki jár itt?! – üvöltötte egy hisztérikus hang. Aztán egy közeli mennydörgés elfojtotta a továbbiakat. Alek Gavaj mindenesetre nagy szökkenésekkel menekült onnan. – Hopp-hopp! Az óriássáska rejt zköd harcmodortő ő vá-laszt! Sípszó harsant szinte a k fal túloldaláról, éső emberek ordibáltak a közelben. – Láttam! – üvöltötte valaki. – Itt bujkál a kertemben! Egy nagy darab korcsfajzat! – Kapjátok el! – Te menj jobbról! Én pedig... Alek nem várta ki, hogy „ pedig" merr l, pedigő ő komolyan érdekelte volna a dolog. A kert túlsó vége felé menekült. Lendületb l átugrott egy újabbő kerítésen, majd egy ház oszlopán felkapaszkodott a tet re. Ott mászott végig a tet pereme mentén, éső ő hatalmas ugrással átvetette magát egy gabonatárolásra használt melléképület tetejére. Azon végigfutott, és megpróbált oda sem figyelni a nyomában harsogó kiabálásra és az immár mindenünnen hallatszó sípszóra.

Annyira sebesen mozgott, hogy nem láthatták, de ösztönösen mégis ott lihegtek a nyomában. Alek Gavaj kedvenc óriássáska taktikájához folyamodott. Élesen visszakanyarodott, és megpróbált üldöz i hátába kerülni. Egy nyitottő padlásajtót szemelt ki arra a célra, hogy meglapuljon, és kivárja, amíg az üldöz k elhaladnak mellette.ő Létra ugyan nem volt a ház oldalához támasztva, ám ez Aleknek nem jelentett akadályt. Egyszer enű rárohant a falra, és onnan elrugaszkodva felfelé szökkent. – Hopp! – motyogta. – Az óriássáska hajszál híján elhi-bázta... De most felkapaszkodik! A következ pillanatban máris feltornászta magát,ő és csendben behúzta maga után a padlás ajtaját. Szinte azonnal hallotta a lábak dobogását, és valaki épp a ház sarkánál azt ordítozta, hogy az imént a villámok fényénél látta a korcsot felkapaszkodni a túlsó kerítésre. – Csacsifej ek! – rötyögött Alek Gavaj elégedetten.ű – Ezt megcucliztátok! Valamit még mondani akart, de a torkán akadtak a szavak. Méghozzá a szó szoros értelmében... Ugyanis egy acélos marok üstökön ragadta hátulról, és egy éles penge feszült a torkának. – Nem kellett volna utánam jönnöd! – sziszegte egy idege-nes kiejtés hang a fülébe, és ahogy Alekű ijedtében élesen beszívta a leveg t, átható elf szagotő szippantott magába.

* * *

Skandar Graun hajthatatlan maradt; hiába óvta Zwikk Blata-Rukoz a meggondolatlan cselekedetekt l, aő félork nem tágított elhatározásától. – Vagy beleegyeznek, hogy törvényesen elvegyem Lucyt, vagy sorra kiirtatom az összes arkhon családot! – jelentette ki. Aztán azért hozzátette: – De nem hiszem, hogy be kellene váltanom a

161

fenyegetésemet! Ha egy csöpp eszük van, úgyis engedni fognak... A királyi f tanácsadó erre már nem mondottő semmit, a kermon-pap pedig csak sóhajtott. – És van itt még valami, királyom, amir l szót kellő ejte- nünk. – Na, ki vele, vén sátán, mivel hozakodsz még el ?!ő – Különös dologra bukkantam a kermonod tüzetes vizsgálata közben, királyom – nyekeregte a vénség. – Kötelességemnek érzem hát közölni veled, hogy lelked és véred egy darabja Dréniában van. Skandar Graun értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Ez most afféle excrementum-izé-dolog? – A fiadról beszélek, király... kir l eleddig nem tettélő em lítést. A félork még butábban grimaszolt, mint eddig. – Azt akarod mondani, hogy te már tudod: fiam lesz? – Fiad van. – Lucy máris megellett volna? – Ó, nem, királyom, félreérted szavaimat – sóhajtotta a vén kermon-pap. – Én az els szülöttő fiadról beszélek. – Els szülött fiam??... Miféle baromság ez?! ő Kermon Leanda türelmetlenül el rehajolt aő székében. – Nem tudsz talán arról, hogy van neked fiad, király? – csi-korogta. – Vér a véredb l, lélek aő lelkedb l...ő Skandar Graun meglehet sen bambán vigyorgottő maga elé. – Fiam? – Fiú, igen. Ez a kermon sorsvonalaiból egyértelm en kide-rül.ű Skandar Graun vállat vont. – Hát, el fordulhat éppen – vélte álmodozó képpel.ő – Míg Kirovangban id ztem jó pár éven át, bizonyő megfordult alattam egy-két belevaló ork szuka. – Sóhajtott. – De hogy vemhes lett volna bármelyik is t lem... azt azért eléggé furcsállnám. –ő Magyarázatképpen tette hozzá: – Keffragyökér-

cseppeket használnak valamennyien, amely medd vé teszi ket...Hisz' jól is nézne ki a világ, haő ő egy ringyó állandóan teherbe esne! Oda lenne a biztos megélhetése. Kermon Leanda elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. A semmibe révedt, mintha szétfolyó gondolatait akarná közös mederbe terelni. – És mit mond a kermon? – vidámkodott a félork. – Ki az anya? Pusztán a kíváncsiság okán kérdezem... Grungba? Gatrida? Meroni? Xixi? Vagy Shapre? Vagy az a nagy segg izé, akinek a nevére már nem isű emlékszem? – Az anya nevét nem tartalmazza a kermon – mondta tü-relmesen Kermon Leanda. – Csupán a fiú az, akir l tudni lehet.ő Zwikk Blata-Rukoz érdekl dve húzódott közelebb,ő és vi-gyorogva fülelt. Ki tudja, mi jutott err l eszébe aő Törvénnyel kapcsolatosan... – Ej, de kár! – bosszankodott Skandar Graun. – Azt remél-tem, ha már felcsigázod a kíváncsiságomat, ki is elégíted azt, vénember. Most aztán törhetem az agyam, vajon melyik ork némber fogadta be magjaim javát... Kermon Leanda fáradtan sóhajtott. – Ork némber? Nem, nem. – Nem? – csodálkozott Skandar Graun. – Nem ork? De ak-kor... ember? Nahát! Máris lesz kül aű lehet ségek köre. Nézzük csak...ő – Nem ember – mormolta a kermon-pap. – Valami más. A véred idegen vérrel keveredett, király... Skandar Graun vállat vont. – Hát nem mindegy? Így is elég kevert az már... a ti rült felfogásotok szerint! – Aztán sandánő

elvigyorodott. – Ha azt mondod, hogy az anya egy disznó, mármint hogy egy koca... szavamra mondom, vénség, minden tiszteletem dacára úgy fültövön csaplak a buzogányom keskenyebbik végével, hogy a szemed az álladig kukucskál ki... Kermon Leanda nem zavartatta magát.

163

– Amennyit tudunk: hogy a fiad hét évvel ezel ttő született, és a lelke lenyomatából ítélve az anyja valamiféle nagy test humanoid lehetett...ű – Höhö! Megesik az ilyen... – ...troll, ogár, esetleg zhíli szürke majom... – Na neeee! – ...vagy inkább egy óriás! Skandar Graun hirtelen elkomorodott. – Yvorl redves farkára! – suttogta döbbenten. – Csöcsös Hilgar! – Mint mondottam, az anya nevét nem adja a kermon. Skandar Graun lába megroggyant, és le kellett ülnie a k -trónja lépcs jére, hogy össze ne rogyjon.ő ő – De, felséééééég! Ez illetlen! Ott a trón! Arra üljön! Skandar Graun azonban ezúttal még csak le sem kussogta f tanácsadóját. Csak ült csendben aő k lépcs legalsó fokán, és a fejét fogta.ő ő A koronája félrecsúszott kissé; csaknem leesett. Aztán amikor a félork felnézett merengéséb l, aő Leanda széke mögött álló két fiatalabb kermon-pap meghátrált egy picit zord ábrázata láttán. – Mit mondasz te? – mennydörögte indulatosan. – Itt van fiam? – Dréniában, királyom. – Baromság! – hördült fel Skandar Graun. – Igen, szült ne-kem gyermeket egy óriásn ... ám miel ttő ő egyáltalán meglát-hattam volna, hogy fiú-e vagy lány... azt már lehetetlen lett volna megállapítani. tŐ és az anyát, aki saját kezével fojtotta meg e gyermeket, iszonyatos robbanás tépte cafatokra. Kermon Leanda álmélkodva felhúzta a szemöldökét. – Ó, igen, emlékszem, mit meséltél – mormolta. – Ez ott történt Yennon Szigetén? Zwikk Blata-Rukoz álmélkodva még közelebb húzódott. – Hol? – Ott – dörmögte a félork. – Amikor a mhyori megpróbált kitörni börtönéb l...ő – mo-tyogta a vénség.

– A mi? – érdekl dött kíváncsian a f tanácsadó.ő ő Skandar Graun ismét elengedte szavait a füle mellett. – Hilgar egy varázsszer révén lett vemhes t lem –ő magya-rázta –, amit Peltár adott neki... – Kiiii? – sziszegte Zwikk Blata-Rukoz. – Lendori Peltár?! – De az a gyermek halott – rázkódott össze Skandar Graun. – Nem lehet az, akir l te beszélsz!ő – Biztos vagy ebben, király? – Egészen biztos, te vén pojáca! – recsegte mérgesen Skandar Graun. – Ott álltam a közvetlen közelében! Láttam... Mindent láttam!... A mhyori a gyermeket támadta meg, és belé költözött! És akkor Hilgar... megfojtotta t saját kezével! Mint ahogy aő jóslatban áll. – Miféle jóslatban? Skandar Graun nem akart kitérni a jóslatra. Lelki szemei el tt annak a tragikus eseménynek aő jelenetei peregtek, és csaknem elb gte magát.ő Ehelyett persze harciasan kimeresztette a szemét, és a fogát csikorgatta. – Átok ül rajtam! Két lábon járó pestis vagyok! – A gyermek él – jelentette ki magabiztosan a kermon- pap. – És ez a gyermek, az a gyermek, efel lő kétségem sincs! – Képtelenség! – Egyáltalán nem az, király! Érzem lelkének sugárzásán a mhyori foszlányait! Skandar Graun még a száját is eltátotta. – Mondom, hogy halott! – csikorogta aztán. – Halott! Hul-la! Dög! Tetem! A vén kermon-pap sejtelmesen mosolygott. – A halál különös búvóhelye a létnek – suttogta megillet dötten. – Csöppnyi nyugalom két létezéső között. Megálló az örök vándorlásban... – Megdics ülten mosolygott. – Tudod te, mi a halál,ő király? – Az, hogy beverik a fejed láncos buzogánnyal és szétlocs-csan az agyad...

165

– A test elenyészik, s a lélek felszabadul. Eggyé válik a Hálóval, a világok sokaságát egységbe szövő esszenciával, s ott megpihen, miel tt új testet ölteneő egy másik létsíkon... vagy talán ugyanott ismét. Más testben, más formában. Ám némely lélek nyughatatlan, nehezen szabadul az anyag hatalmától, nehezen válik meg attól a testt l,ő amelyet birtokolt. Nem olvad az esszenciába, csupán kihasználja azt. Újra és újra testet ölt, miel tt véglegő eltávozna. Skandar Graun komoran nézett az öregre. – Hagyjuk a maszlagot, öreg! – morogta mérgesen. – A fi-amról beszélj! – Azt teszem, király. Amit mondok, feltételezés, de megle-het, mégis való. Amikor ott, Yennon Szigetén az óriásasszony életet adott a gyermeknek, az új lélek már megszületett, s létezett. A te fiad , az aő gyermek. S bár meghalt anélkül, hogy egy órát is élhetett volna anyja méhén kívül, a lélek nem távozott el. – Az öreg behunyta a szemét. – Ritka az ilyen... Ám talán a mhyori volt az, amely az újszülött lelket megérintette... Ó, igen! Minden bizonnyal! A mhyori a pusztulás szélén állt. Így mentette át magát: a gyermek lelkével együtt. – Átmentette? De hova? Ide, Dréniába? – A világon bárhova – magyarázta a kermon-pap. – Az eszszencia az egész világot behálózza. S e Háló nem ismeri az id t, nem ismeri a távolságot. Belépsző bárhol, kiléphetsz bárhol. Skandar Graun hunyorgott. – Ez a teleportálás alapja, mi? – És minden másé is – felelte az öreg lelkesen csillogó szemmel. – Amikor a haldokló testb l a lélekő az esszenciába behatol, számos dolog történhet vele. Eggyé válik az esszenciával, s része lesz a Háló erejének. Megpihen, hogy aztán új er re kapvaő bukkanjon fel újra: – Vagy széttépik az esszenciaszörnyek! – morogta Skandar Graun. – Igen, emlékszem, néhai mentorom mesélt nekem err l... Tudniillik, nem minden áldozatő lelke jut el Yvorlhoz, ahová küldjük ket. Ezértő

szükséges az ezüstkasza, a t z és az áldozati szavak,ű hogy megmutassuk a legy zött léleknek a helyeső irányt. A kermon-pap érdekl dve pislogott aő magyarázkodásba mélyedt királyra, de nem tett fel kérdéseket. Tovább folytatta, amibe belekezdett: – És az is megesik, hogy a lélek kitör az esszencia folya-mából, s azonnal új testet keres. Skandar Graun grimaszolt. – Vannak „üres" testek, melyek épp egy ilyen kósza lélekre várnak? – kérdezte gunyorosan. – A lélek, ha elég er s, foglalhat magának. Haő legy zi a másik lelket, elfoglalja helyét, s az a másikő kerül az esszenciába. Skandar Graun csak most kezdte kapiskálni, mi is történhetett. – Nocsak! – morogta. – Az én fiam lelke a mhyori révén elég er s volt ahhoz, hogy új testet találjon, ső ki zzön abból egy másik lelket? – Szélesenű vigyorgott. – Bravó! Apja fia! – Ne zz ebb l gúnyt, király! – krákogta a vén papű ő megro-vóan. – Mert meglehet, épp így történhetett! Ám azt elmondhatom, hihetetlenül er s lélekő szükséges ahhoz, hogy egy él testb l másik lelkető ő ki zzön. Sokkal valószín bb, hogy egy meg nemű ű született testet foglalt magának, melyben még alig pislákol egy másik lélek. – Értem – motyogta Skandar Graun. – Beleplántálja magát egy idegen anya hasába... – Nem a hasába, hanem az anyaméhbe. – Aztán megszületik, mintha mi sem történt volna... – Skandar Graun bólogatott. – És az anya ezt tudja? – Sem , sem a gyermek nem tudja. A lélek csakő nagy so-kára ébred öntudatra, csak nagy sokára elevenednek meg az emlékei... – Nagy sokára? Mikorra? Vénségére? – Ez esetenként változó – felelte az öreg. – Ám többnyire... sosem ébred rá, ki is valójában. Csupán ösztöneiő vonszolják ahhoz az élethez, amely egykor

167

félbeszakadt... Skandar Graun eltöprengett ezen. – Hé, te! Lehet, hogy én sem véletlenül vagyok Drénia ki-rálya? Az agg kermon-pap meghajtotta a fejét. – Nem véletlenül, királyom... ebben én biztos vagyok. – Meglehet, épp a drének egyik si királyának lelkeő bujkál bennem anélkül, hogy én ennek tudomására ébrednék? Kermon Leanda mosolygott. – Ám ha így lenne, én tudnék róla, király, hidd el nekem! Skandar Graun vállat vont. – De azt mondod, hogy ez a bizonyos gyermek, aki az én fiam, Dréniában van? – Csupán pár napja érzékeltem lelkének kisugárzását, ám immár biztos: itt van valahol országunk határain belül. Skandar Graun elmerengett. – Hasonlít vajon rám? Vagy az anyjára? Kermon Leanda a homlokát ráncolta. – Ez változó. Néha a test er sebb, és a születendő ő gyermek a szül anyja és apja ismérveit viseli.ő Máskor a lélek utat tör: és ha így van, akkor a te küls d és az óriásanya külseje egyesül benne. Megintő máskor ez a két dolog keveredik... – Vagyis ez a gyermek bárhogy nézhet ki – bólogatott Skandar Graun. – Lehet drén, lehet elf, lehet törpe... Ámbár nagy valószín séggelű ugyanolyan kevert vér korcs, mint amilyen énű vagyok, mi? – Felcsillant a szeme. – Hé, öreg! Nem lehet, hogy épp Dzsara Horg az?! Ki tudja miért, amo-lyan atyai érzések rohannak meg vele kapcsolatban... Az öreg pislogott. – Dzsara Horg? Ki az a Dzsara Horg? – Ja, te nem ismered. Egy konyhai szolga, akit kineveztem udvari bolondomnak, mert annyira jópofán hülye szegény. Az öreg kermon-pap elt n dött a lehet ségeken.ű ő ő – Nem, nem az – mondta. – A te fiad nincs aő

közelben. Valahol Dréniában van, ez tény, de nem Deviaronban. És f őképpen nem a Jégvihar-fellegvárban. Skandar Graun hitetlenkedve rázta a fejét. – Micsoda nap ez! Az udvari doki meg akar gyilkolni! El-b völ egy csodaszép sárkányn !... Mostű ő meg kiderül, hogy van egy fiam! És itt van valahol Dréniában! Vajon mi jöhet még? Zwikk Blata-Rukoz idejét érezte, hogy ismét hallassa a hangját. – Hosszú még a nap, felség. Sok minden megtörténhet. Skandar Graun nem is tör dött vele. Megszoktaő már, hogy f tanácsadója érdektelen beszólásokkalő igyekszik megindokolni állandó jelenlétét. – Meg lehet találni ezt a fiút? – kérdezte vigyorogva. – Szí-vesen megnézném a fizimiskáját! A kermon-pap bólintott. – Azt hiszem, megoldható, királyom. A gyermek hétéves forma lehet, s alig hihet , hogy külsejébenő tisztavér drénre hasonlít. Mivel lelkénekű kisugárzását csak nemrég érzékeltem, kizárható, hogy valamely itteni rabszolga vagy dhoin kölyke lenne... A külhonból érkezettek között kell keresnünk, s akkor biztosan megtaláljuk...

7. Zrogdavar Árnya

Alek Gavaj mozdulni sem mert. A kéz biztosan tartotta üstökénél fogva a fejét, a torkának feszülő penge pedig elég éles nek t nt ahhoz, hogyű könnyedén elnyisszantsa a vaskos nyakat. A láthatatlan merényl azonban nem sietett kioltaniő az életét. – Ó, mondd, Árnyék... – suttogta –, fontos ontani a vért? – Ha engem kérdezel, nem fontos – motyogta Alek Gavaj. – Az én vérem jó helyen van ott, ahol van.

169

Hosszas csend után ismét hallotta a suttogást. – Miért követtél? – Követett téged a jó büdös nagy fene! – háborgott Alek Gavaj. – Épphogy miattad kellett menekülnöm! Ezek a drének azt hitték, én gyújtottam fel a csehót, és jó alaposan megkergettek. Itt bújtam el... Na, kellett nekem! A támadója ismét hallgatott. – Tudom ám, ki vagy te – magyarázta Alek Gavaj. – Az a piros szem elffajzat, aki miatt engemű kergettek. Ej, ej, cimbora, fontos volt neked felgyújtani azt a kocsmát? A penge éle nem távozott a torkától, de mintha a kemény ujjak lazultak volna valamelyest a hajában. Talán egy er teljes rántással kiszabadíthatná aő fejét. Na ja... És ezzel az er teljes rántással gyakorlatilagő elmetszené saját torkát a hideg pengén. – Elengednél? – motyogta. – Unom ezt az ostoba, kiszol-gáltatott helyzetet. Az ujjak teljesen meglazultak a hajában. A feje kiszabadult. És a penge is eltávolodott kissé. Azonban... Bár nem érezte a hideg acél érintését a nyakb rén,ő még ebben a szuroksötétben is tisztán érzékelte a közelségét. – Nem én tettem – suttogta a drelf. – Árnyékra bíztam. Mindenkit legyilkolt. Aztán szétszórta a kandalló tüzét... Alek Gavaj megdörzsölte a torkát. – Nem vagy egyedül? – kérdezte bizonytalanul. – Sosem vagyok – jött a válasz. – Árnyék velem van. Min-dig. – Sóhaj. – Ám néha nem tudok parancsolni neki. – Ez az Árnyék... egy másik ilyen piros szem fazon,ű mint amilyen te vagy... vagy csak az árnyékod? – Zrogdavar árnyéka az én árnyékom – suttogta a drelf. – uralja cselekedeteimet, ám ha kell,Ő megsegít és engedelmeskedik nekem. – Nahát! – rikkantotta szinte örömmel Alek Gavaj.ő

– Ez nagyon baró!... Hehe! Te vagy a saját árnyékod, ez tetszik! Tudod, én meg néha azt játszom, hogy legy zhetetlen óriás-sáska vagyok és felpofozokő mindenkit... meg ilyesmi! – Ne rikoltozz! – sziszegte a drelf. – Nem szükséges visz-szahívnod a város röket. Ma már Árnyék öltő éppen eleget. – Jaj, de jópofa vagy! – rötyögött Alek szinteő lelkesedés-sel. – Tetszel nekem, hé! Leszünk barátok? – Nekem nincs barátom. – Hát éppen azért, cimbora! Hogy legyen! A drelf hallgatott. – Kiirtották a népemet – mondta aztán. – Engem csak a bosszú vezérel. – Na ja. Nekem meg még népem sincs. – Szó, ami szó, elég furcsa fajzat vagy. Nem igaz, Árnyék? Alek Gavaj várt egy hosszú pillanatot, hátha „Arnyék" válaszol a kérdésre, ám mivel senki sem szólt, elmagyarázta. – Tudod, az anyucikám híres ork boszorkány volt, akit meger szakolt valaki... vagy valami vagy akármiő vagy ilyesmi. Így születtem én. Állítólag a megszólalásig hasonlítok apukámra, de amikor megszólalok, oda a hasonlóság. És ezt én egyébként sem tudhatom, mert hogy sosem láttam. De szavamra mondom, minden bizonnyal harcias óriássáskák is vére csörgedezik ereimben. – Harciasan felkiáltott: – Hopp! Hopp, ezt kapd ki! ... Tudod, ez az óriássáskák kedvenc harci kiáltása... – Megmondtam már, hogy ne kiabálj! – Ja, bocsesz... – suttogta Alek megszeppenten. – Csak úgy gondoltam, a harci kiáltást kiáltani kell. – Úgy beszélsz, mint egy gyerek. Alek kuncogott. – Hát mert még gyerek vagyok... – Annak egy kissé nagynövés .ű – Bezony-bezony – kuncogott Alek. – Az ereimben csör gedez óriássáskavér teszi. Egyébként márő

171

tizenhárom éves vagyok... – Tizenhárom? Na ne mondd! Alek elkámpicsorodott. – Valójában csak most fogom betölteni a hetet, de meg ne tessék mondani az anyukámnak, hogy elárultam, mert szétpofozza a hülye fejemet... – Hétéves vagy?! – sziszegte döbbenten a drelf. – Igen – bólogatott Alek. – De mi, óriássáskák az átlagos nál gyorsabban öregszünk és hamarabb feln ttesedünkmeg ilyesmi. Itt vagyok például én.ő Már ötéves korom óta húsz-évesnek látszom, és hogy ne röhögjön rajtam mindenki, az anyukám megesketett, hogy tizenkett nek mondom magam...ő Höhö! Hát nem vicces? – Hát nem. – Szerintem meg igen – göcögött Alek Gavaj, és kitörölt egy örömteli könnycseppet a szeméb l. – Hátő úgy nézek én ki, mint akinek kivan mind a tizenkett ?ő – Err l szó sincs – motyogta a drelf. Aztánő hallgatózott. – Elmentek. Ideje nekünk is tovat nni.ű – Nekünk? – csillant fel Alek Gavaj szeme. – Mármint hogy nekünk? – Nem egészen. Nekünk azt jelenti: nekem és Árnyéknak. – Nem mehetnénk veletek? – nyöszörögte Alek Gavaj. – Mármint én magam és Óriássáska. A drelf hosszan hallgatott. – Én meg Árnyék Deviaronba tartunk – mondta végül. Alek Gavaj bólogatott. – Óriássáska és én pedig veletek. – Egészen belelkesült. –Hú, micsoda csapatot alkotunk, mi hárman! Te, Árnyék, én és Óriássáska! – Ez négy, nem három. – Jól van, na... Hétéves korodban még te sem tudtál ilyen jól számolni, lefogadom!

* * *

Bredan csak lassan fogta fel Nwykka szavait. Az, hogy e szavaktól kissé elbizonytalanodott, enyhe

kifejezés. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Te vagy a kéz és én vagyok a báb? – Figyelj, Kargil! – mondta az elf íjász, és enyhén el reha-jolt a tisztogatott íj fölött. – Megpróbálokő segíteni neked, hogy vissza tudj emlékezni! Nyisd meg el ttem a tudatodat!ő – Egy frászt!Nwykka vállat vont. – Akkor csak várj türelmesen, amíg visszatérnek az emlé-keid. – Szavakkal elmondani nem lehet? – Minek beszéljek? A szavak nem mondanak eleget. Bredan gyanakodva csóválta a fejét. – Ez csak csel. Nem fogom megnyitni neked a tudatom. Nem fogom kiszolgáltatni magam. – Megértelek. Én sem tenném, ha te kérnéd. – Ki a fene vagy te? – A te barátod, Kargil. H test röd és támogatodű ő oly sok évszázadon át. A hatalmad és er d hordozója.ő Te uralkodtál... névleg. Mindenki el tted hajbókolt,ő téged imádott. Ám valójában, és ezt neked is tudnod kell, ketten együtt uraltuk a világot. Mert csak ketten együtt voltunk olyan er sek, hogy uralni tudjuk.ő – Ezt nem hiszem. – Nem is várom el t led még most! Ám el bb-utóbbő ő visz-szatérnek az emlékeid, és akkor mindent megértesz majd. Bredan egy ideig hosszan meredt maga elé. – Csakhogy én... semmit nem értek. Nwykka hunyorgott, mintha a t z fénye bántaná aű szemét. – Mire emlékszel? – Semmire. – Akkor honnan tudod egyáltalán, hogy Kargil Yhronvagy? Bredan elhúzta a száját. – Tud egy barbár varázsolni? Vagy egy vérmedve? – Bármely más varázsló is lehetnél...

173

Bredan összeszedte a gondolatait. – Hallottad már annak a városnak a nevét, hogy Healand je Avron? – Yvorl Leánykáinak otthona a Káosz Sötét Oldalán? – Hm. Az. Nwykka mereven nézett rá. – Értelek már – mondta végül. – Csodálkoztam is, hogy mit keresel épp ezen a tájon. De most már tudom: a Tiltott Városból jössz. És a lányt, akit megöltél, onnan hoztad magaddal. Bredan vállat vont. – Healand-je Avron Úrn je azonnal felismert. Tudta,ő hogy Kargil Yhron vagyok. – Healand je Avron Úrn je? – Nwykka felvonta aő szemöl-dökét. – Valóban? – Ismered talán Allissát? Az elf keskeny képe enyhén megnyúlt. – Allissa d-eÓuvról beszélsz? – Csikorgó hangokat halla-tott. – Hihetetlen! Az a fortélyos quetter némber még mindig él?! Bredan nem tartotta szükségesnek, hogy beszámoljon arról. miként és hol ismerkedett meg Allissával, s mily kalandokon esett át a Drén-partokon, amit a Káosz Sötét Oldalának neveznek.(28)

(28) John Caldwell: A Káosz Sötét Oldala — regény a Rekviem c. antológiában (Cherubion, 2000)

Inkább azt szerette volna tudni, ami az oldalát furdalta. – És te... te mindvégig tudtad? – követelte kihívóan. – Már akkor, amikor el ször találkoztunk a Merronő Hercegségben... és egyáltalán... Bizonytalanul elhallgatott; nehezen tudta összerakni magában az ott történteket. – Ha tudtam volna – mormolta Nwykka –, gondolod, leál-lok szórakozni a dirwaniakkal? – De akkor hogyan? Hogyan költözött belém Kargil Yhron? – Beléd? – ismételte az elf. – Ej, ej, Kargil, te még mindig Bredanként gondolsz magadra? – Hogy a manóba gondolhatnék másképp!?

– „Hogy a manóba"? – csodálkozott az elf. – Hm, mintha enyhült volna a szóhasználatod, amióta nem találkoztunk. Bredan behunyta a szemét. – Kargil Yhron vagyok – jelentette ki. – Ebben a testben, amellyel Bredan a barbárral és Groborannal osztozok. De legy ztem ket. Már csak én vagyok.ő ő – És tudni akarod, hogy történt? – kérdezte csendesen Nwykka, miközben a t z körül békésenű eszeget fagyföldieken nyugtatta a tekintetét. –ő Akarod, hogy adjak egy magyarázatot? Bredan nem felelt, csak bólintott. Az elf egy pillanatig elrévedt, aztán mesélni kezdett: – Amikor megépítettük az Örökké Fenntartó Szentélyt,mely menedéket nyújtott élet és halál birodalma között, mindketten tudtuk, hogy szunnyadásunk egyszer majd véget ér. A Vész elmúltával eljönnek értünk híveink, hogy az életbe viszszatérítsenek, és ismét elfoglaljuk helyünket a guarnik Jégtrónján. Ám híveink megfeledkeztek rólunk, ezernél is több éven át aludtuk álomtalan álmunkat. Az éleszt fénysugár el tt híveink helyettő ő három tökkelütött varázsló és egy kerge démon nyitotta meg az utat, akiket minden bizonnyal a tréfás kedv Gwynon, az ostobák és balgák isteneű vezérelt oda.(29)

(29) John Caldwell: A Démonmágus c. regény írja le e történetet.

Bredan komoran próbált visszaemlékezni erre, de csupán a szívébe markoló szorongás biztosította arról, hogy mindaz, amir l az elf beszél, veleő történhetett... Vagy ez a baljós szorongás épp az ellenkez jéreő akarja fi-gyelmeztetni? – Az életbe visszatértünk ugyan, ám er nk mégő nem lettteljes, mivel híveink nem voltak jelen, hogy megejtsék a megfelel szertartást. És gaző ellenségeink, a Délvidéki mágusszövetség tagjai, kik évezreden át lesték kitartóan a felbukkanásunkat, azonnal lecsaptak ránk.

175

– Na várj, már rémlik valami... A sivatag közepén vívtuk acsatát, közel a néhai Kwanremaan birodalmához. – Úgy van. A Délvidéki Huszonhármak csaknem teljes létszámban lecsaptak ránk. Még er nk teljébenő is kiszámíthatatlan lett volna a csata kimenetele, ám gyengeségünket csupán az a tény ellensúlyozta, hogy felbukkanásunk váratlan volt ésfelkészületlenül érte a mágusokat. – Volt hatezer csontvázharcosom – motyogta Bredan –, és egy kisebb seregnyi lélekszívó szellem kísérte utamat... Nwykka kifejezéstelenül meredt rá, és mintegy magának sorolta a történteket. – Szétszórtuk a mágusokat; a szövetség gyakorlatilag megsemmisült. Legtöbbjüket te magad pusztítottad el saját kez leg. Mindössze hármanű maradtak életben... – Három és felen – helyesbített Bredan. – Sötét Mogiron Gremort, akit Szeszélyes Gremor néven is ismertek, ugyan-épp akkor téptem ketté, amikor teleportálni próbált. A fels teste sikeresenő elteleportált valahová, deréktól lefelé viszont ott maradt a kezem közt, és én... cafatokra téptem a tökét, meg minden porcikáját, hehe! – Mogiron Gremoron kívül hárman maradtak életben: Bölcs Ranfolg, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy feltámadásunk hírére azonnal egy másik létsíkra szökjön... aztán egy Liana Maylad nevezetű mocsári boszorkány, akit te is ismerhetszjól... – Naná! – mormolta Bredan. – volt az a vörös hajúŐ n , aki Maya néven a szolgálatodba szeg dött, éső ő akit utolért a sajnálatos vég Tzanthamor Szigetén... – És a harmadik pedig a dirwani Dzsamwall-kán, aki már úgyszintén nem él. Bredan komoran bólogatott. – De amire nem emlékszem... Nwykka zavartalanul folytatta. – Ám a csata, amelyben szétszórtad ellenségeidet, téged is csaknem elpusztított, Kargil.

– Igen, erre emlékszem... Nem a saját emlékeimb l,ő persze, de ezt mintha mesélted volna annak idején... A Merron Hercegségbe menekültem, Mediron városába, és elfoglaltam a hercegn testét... De hogyő jövök a képbe én? Mármint Bredan? Vagy hogy is van ez? – A fejét ingatta. – Még mindig nem tudom megszokni, ki is vagyok én valójában. Mert ha én akkor már Bredan testében voltam, nem lehettem ugyanakkor a hercegn ében is...ő – Igen – mormolta Nwykka. – A csata után a végs kig le-gyengülve Medironba menekültél, mivelő a Merron Hercegség f városában van a világ egyikő leger teljesebb esszenciakútja, nevezetesen maga aő boszorkány hírében álló hercegn szíve. Ám ahhoz,ő hogy kell képpen feltölt dj és újra er s légy,ő ő ő hónapokat kellett volna ott eltöltened. Ezt akarta kihasználni Dzsamwall-kán, ezért akarta lerohanni a kis hercegséget az egyesített dirwani törzsek élén. Én azonban, mint arra bizonyára emlékszel, a te segítségeddel megöltem, és a helyére léptem. Bredan a homlokát ráncolta. – De az akkor... már én voltam? Vagy Bredan. – Bredan, akinek a testében már ott lakozott a vérmedve lelke. Ezért tudtál segíteni nekem. A barbár pislogott. – Most te is úgy emlegetsz engem, mint Bredant – dör-mögte. – Ne zavarj össze teljesen! – Akkor még minden bizonnyal Bredan voltál, a norstradeni. Csupán a vérmedve lelkével kellett megküzdened a barbártest birtoklásáért. Kargil, mármint te ez id alatt Medironban maradtál aő hercegn testében.ő – Jó, de mikor kerültem Bredanba? Ez valami olyasmi, hogy a sok-sok szeretkezést l, amit a kiső hercegn vel folytattam, én estem teherbe? Valahogyő Kargil Yhron átplántálta belém önmagát?... Ööö, mármint hogy én átplántáltam magam a hercegn b lő ő a barbár testébe?... A jó eget, hát sosem fogom ezt megszokni?! Nwykka sunyi képpel rápillantott. Nem lehetett

177

tudni, hogy ez a pillantás nála mit jelent; jól szórakozik a barbár lelki tusáján, vagy bosszankodik. – Egész biztosan állíthatom, Kargil – jelentette ki –, hogy az, akinek segítségével én rajta ütöttem Dzsamwall-kánon, Bredan volt, a barbár. Amennyire tudom, semmi közöd nem volt még akkor mostani önmagadhoz. – Legfeljebb egy kevés – dörmögte Bredan –, és itt a szexre gondolok. Hm, érdekes megközelítés, nemde? – Vállat vont. – De mi történt azt követ en?ő – Id t kellett nyernem neked, Kargil, hogyő regenerálódhass és er södhess. Éppen ezért aő dirwani nomádok élén Dzsamwall-kán testében betörtünk Délkelet-Zhíliába, és egyre beljebb hatoltunk Norhil felé. Ezzel jelent s zhíli er kető ő kötöttünk le, s az áruló zhíli kutyáknak meg kellett osztaniuk a figyelmüket köztünk és a hódító drén sereg között. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy csapatokat küldjenek a Merron Hercegségbe. Aztán egy szerencsés véletlen révén értesültem arról, hogy egy renegát jégsárkány, Tristitia a Káosz Sárkányai után kutat. Mivel a Káosz Sárkányai a te feltétlen híveid voltak uralkodásod idején, s még arra is rá tudtad venni ket, hogyő Mark'yhennon ellen forduljanak, meg kellett ragadni az esélyt a kiszabadításukra. Ezért küldtelek téged válogatott nomádcsapat élén Krogathba, mivel a birtokomba került amulett odavezérelt... Bredan felhorkant. – Azok az átkozott törpék! Valósággal feldaraboltak!(30)

(30) Lásd: John Caldwell: Trollvadászok c. kisregénye a Trollvadászok c. antológiában

– Eközben jelentkezett nálam Liana Maylad, a boszorkány, a Délvidéki Huszonhármak életben maradottjainak egyike. Neki fogalma sem volt arról, hogy akinek szövetséget ajánl, az nem Dzsamwall-kán, haneméppen annak a híve, aki ellen szövetkezni akar. Amikor rádöbbent a tévedésére, már késő volt... Ám én nem pusztítottam el. Jobbnak láttam, ha

inkább magam mellé veszem. Megértettem vele, hogy Kargil Yhront kell szolgálnia az áruló és hitehagyott Eftghitegorral szemben, s rádöbbent aző igazságra. Azt hiszem, hátralév életében h enő ű szolgált téged és engem. Bredan vállat vont. – Fogalmam sincs, mi lett a sorsa. Meghalt, azt hiszem. Hogy h en szolgált-e? Ki tudhatja azt?ű – Liana volt az, aki megtudta valahonnan, hogy Tristitia Tzanthamor Szigetére ment. Mivel nekem mindvégig a nomádok élén kellett maradnom Dzsamwall-kán képében, Bredant és t indítottamő útnak Tzanthamor Szigetére. A küldetés lényegét csupán Liana ismerte; nem kockáztathattam meg, hogy Bredanból kiszedje valaki. Bredan azonnal megsért dött.ő – Szóval, nem bíztál meg bennem?! – Benned? – kérdezte Nwykka. – Talán inkább Bredanban. – Ja, igen – dörmögte a barbár. – Nehéz lesz ezt megszok-ni, hogy ki vagyok valójában. De akkor, amikor Mayával... mármint Lianával útnak indultunk, ezek szerint én még mindig Bredan voltam. Kargil Yhron csak kés bb költözött belém... – Elvigyorodott.ő – Pontosítok: csak kés bb költöztem Bredan testébe.ő – Így van – biccentett Nwykka. – A gond csak az, hogy én sem tudom, mikor. Ez a tény, hogy Kargil Yhron lakozik benned, engem is meglepett. – Mi? Azt mondtad, magyarázatot adsz... – Nem, Kargil. Azt mondtam, adok egy magyarázatot. Nem az egyetlen magyarázatot, hanem egyet azzal kapcsolatban, hogy miképpen történhetett. Bredan a homlokát ráncolta. – Na és... hogyan? – Egyszer . Valami oknál fogva a lelked átköltözöttű Bre-danba. – Csak úgy egyszer en? Gondoltam egyet,ű otthagytam a kis hercegn testét, és hipp-hopp egyő brutális barbár testben találtam magam... amely

179

ráadásul több ezer mérföldre volt Medirontól. – Kitartottam Dzsamwall-kánként, ameddig tudtam – fe-lelte kitér en Nwykka. – Mélyen benyomultunkő Rodat-Te-morh tartományba, és átléptük Notaek határait is. Kezdetben még Glevlan Rodat hírhedt Feketeserege sem tudta utunkat állni. De aztán kiderült, hogy az a vérnyalogató fekete elf szándékosan engedett át bennünket a határon, hogy csapdába csaljon. Szemb l Linyon Notaek seregeő állta utunkat, a viszszavonulást a Feketesereg zárta el, s mindeközben Döberk vámpírjai folyamatosan tizedelték sorainkat. Aztán szinte egyik óráról a másikra mindennek vége lett. A fekete lovagok levágták utolsó test reimet, s fel kellett adnomő Dzsamwall-kán testét. Nem volt értelme már úgysem tovább... – Nwykka felemelte az ujját. – És most jön az, amiért ezt elmeséltem. Amikor a csata kell ső közepér l elteleportáltam, Medironba szök-tem, hogyő jelentsem neked, döbbenetes meglepetés ért... La'mmea Sidris d'Merron hercegn , a kis boszorkány,ő akinek a testét megszállva tartottad, nem volt sehol. Egyszer en elt nt! Senki sem tudja, mi történt vele.ű ű Bredan idegesen megnyalta az ajkát. – Mi? – nyögte. – Miii? – Én azonnal megpróbáltam kapcsolatba lépni veled mágikus úton, Kargil, de a hívó szóra nem érkezett válasz. Bredan zavarodottan ingatta a fejét. – Na, várj csak... – És én nem tudtam erre semmilyen magyarázatot. Hacsak nem azt, hogy valamiféle titokzatos hatalom tudomást szerzett a titkunkról, és elragadta vagy megölte a hercegn t... ső a testtel együtt téged is elpusztított. – Nwykka csücsörített. – Ám az, hogy ennek semmilyen nyoma nem maradt, oly hihetetlen, hogy képtelen vagyok felfogni. – Hát még én! – Arra tudok gondolni, hogy amikor a hercegnő teste el-pusztult, a te lelked, Kargil átköltözött Bredan testébe. – Na jó, de hogyan? Abból a távolságból

odaröppent? – Emlékezz a Hálóra! – sziszegte az elf. – A Hálón belül nem létezik távolság. Akárhol belemerülhetsz, és akárhol kijöhetsz, ha van arra elég hatalmad. – De miért pont belém költözött? – Mert lehet, hogy mindez akkor történt, amikor Bredan lelke egy újabb er szakos halált követ en aő ő testet elhagyva a Hálóba merült. A te lelked, Kargil, mely szintén a Hálóban verg dött, felismerte a lelkető és a hozzátartozó testet. És amikor Bredan a vérmedve legendás életerejét l vonszolva viszszatértő az él k világába, te belekapaszkodtál, és magávalő hozta a te lelkedet is. – Olyan ez, mintha egy tóban fuldokolnék, s vadul csap-kodva ösztönösen belekapaszkodnék egy másik fuldoklóba, akit a derekára csavart kötéllel partra vonszolnak? – Ezt követ en – folytatta Nwykka –, már csak aő test ural-máért kellett megvívnod a küzdelmedet. Nem lehetett könny . Három lélek egy testben, sű mindegyik er sen ragaszkodik ahhoz, ami.ő – De végül én gy ztem – motyogta a barbár. –ő Kezdetben talán még nem, de kés bb igen... Akkorő döbbentem rá, amikor a Káosz Sötét Oldalán barangoltam. – Sóhajtott. – Mindez nekem elég vadul hangzik, ám amit átéltem és tapasztaltam, még ennél is sokkal vadabb. – Vállat vont. – De a lényeg az, hogy itt vagyok, és kipenderíthetem azt a nyavalyás korcsot az si trónomból!ő Nwykka fejet hajtott. – Erre hamarosan sor kerül, Kargil, ne aggódj! A trón ill kezekbe jut.ő Bredan még mindig hitetlenkedve ingatta a fejét, és halk, kuncogó hangokat hallatott. Aztán hirtelen elkomorodott. – Van valami terved? – kérdezte az íját fényesítgető elfet. Aztán rábólintott saját kérdésére. – Biztosan van. Alig hiszem, hogy puszta véletlenségb l jöttélő erre az isten háta mögötti, kietlen jégmez re.ő Nwykka vállat vont.

181

– Én a változatlanság híve vagyok – jelentette ki. – Ugya-nazt teszem, amit megtettem már ezer évekkel ezel tt is... – Aztán mivel Bredan homlokráncolvaő meredt rá, megmagyarázta: – A fagyföldi vadakat és a civilizáltabb törzseket nyugatra kényszerítem, hogy éhségt l hajtva felprédálják az északi drénekő eleségeit és lecsupaszítsák vadászmez iket. Aztánő amikor az északi drének éhezni kezdenek, felkerekednek és jó szokásuk szerint elözönlik a Drén Királyság északi tartományait. Gyilkolnak, pusztítanak, rabolnak, káoszt és z rzavart keltenek.ű Ilyesmi tíz-tizenöt évente rendszeresen el fordul mégő manapság is; nem kelt majd különösebb felt nést. –ű Felemelte a mutatóujját. – Ám jelenleg, amikor a hadra fogható férfiak jelent s része a zhíliő kontinensen harcol, alig akadnak majd, akik megállíthatják az üvölt , pusztító csordákat... Dréniaő Védelmez inek komoly figyelmet kell az rjöngő ő ő vadakra fordítaniuk, és valószín leg a Fagyhercegekű egyike személyesen jön majd északra, hogy megoldja a problémát. Ha t elkapom, és a hatalmambaő kerítem, általa könny szerrel bejutok a Jégvihar-űfellegvárba. És ha erre sor kerül, semmi sem állíthat meg a trónomig. Bredan mer n nézte.ő – A te trónodig?! – kérdezte baljóslatúan. – Ó, persze – biccentett Nwykka megért en. –ő Természetesen a te trónodig, Kargil... Bredannak eközben valami más is szöget ütött a fejébe. – Ez túl hosszú id – dörmögte. – Nem lenneő egyszer bb simán besétálni Deviaronba, és széttépniű mindenkit, aki az utunkba áll? – Túl sokan és túl nagy er kkel állnának az utunkbaő – fe-lelte Nwykka. – Ha ezt tennénk, evilági létünk hamar véget érne. – Ugyan már! Én Kargil Yhron vagyok, Drénia leghatal- masabb királya! Nekem kell engedelmeskedniük, nem egy senkiházi korcsnak! – Csakhogy a Törvény szerint jelenleg az a senkiházi korcs a király. És Drénia minden ereje és

hatalma az kezében összpontosul.ő – Majd levágjuk azt a kezet. Méghozzá nyakból. – Ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát, Kargil! – suttogta az elf. – Ne feledd, egyszer már vesztünket okozta vakságod és mérhetetlen dölyfösséged! Ha nyíltan szembeszállsz a Törvény szerinti királlyal, számolnod kell azzal, hogy le kell gy znöd aő Fagyhercegeket, az mágiájukat, s mindenő követ jükét. – Nwykka a fejét rázta. – Még er d éső ő hatalmad teljében is meggondolandó lenne belemenni egy ilyen küzdelembe. Jelenleg pedig kész öngyilkosság. Bredan sötéten meredt maga elé. – Átkozott sárkányok! – mormolta. – Nekem kellene enge-delmeskedniük, nem pedig egy gyalázatos korcsnak! – k Drénia törvényes királyát szolgálják. Amint aŐ Tör-vény szerint tiéd lesz a trón, téged fognak szolgálni akár szívük vérével is. Mindaddig viszont esküdt ellenségeid. – A Káosz Sárkányai viszont az én híveim. H ségetű fo-gadtak nekem és mindvégig engem szolgáltak. Küldjük ket a Fagyhercegek ellen! Hatalmasabbak,ő er teljesebbek és legalább ötször annyian vannak...ő – Ó, Kargil! Megfeledkezel a Jégvihar-fellegvár mágikus erejér l? A Fényes Mágus akarata ellenéreő még maguk a Káosz Sárkányai sem lennének képesek er vel behatolni a palotába. Mi több... aő Káosz Sárkányaira számítani most botorság lenne. – Hogyan? k a barátaim. Legh bb támogatóim.Ő ű – Ne ringasd e hitbe magad! k is a törvényesŐ királyt szolgálják. – Képtelenség! H séget fogadtak nekem.ű – Drénia királyának fogadtak h séget, nem neked.ű Akkor követtek volna téged akár a Limbóra is. Ám most Skandar Graunt követik, mert a törvényes király.ő

* * *183

Skandar Graunt annyira elgondolkodtatta a vén kermon pappal folytatott beszélgetés, hogy ezen a napon mást már nem is akart fogadni az audiencián. – De felsééééég! – tiltakozott Zwikk Blata-Rukoz. – Ren-getegen áhítoznak a kegyeire! Fogadnia kell ket!ő

– Egyre jobban utálom azt a szót, hogy „kell"! – Akkor mondhatom másképp is: kénytelen fogadni ket, felség. Tudja, a Törvény...ő

– Cvikli! – mordult fel a félork figyelmeztet en. – Neő kí-sértsd a sorsot! – Ó, felség, én csak az ön érdekében... de ha feltétlen akar-ja, megszelektálhatom az audienciára várakozókat. Skandar Graun legyintett. – Hagyd csak, ne szekáld meg ket! – Aztánő sóhajtott, és szinte szégyenl sen dörmögte az orraő alatt. – Tudom én, mi a dolgom, fogadok mindenkit, akit kell... Csak azt szeretném, ha végre valaki megértené, hogy mit érzek. Legalább Lucy itt lenne! Zwikk Blata-Rukoz mélabús képpel bólogatott. – Én megértem önt, felség – vallotta be olyan halkan lehel-ve, hogy még a közelben várakozó udvarmester se hallja. – Higgye el, én aztán megértem. – Van egy fiam – folytatta a félork. – Hétéves, és én még csak nem is tudtam eddig a létezésér l.ő – Emiatt ne aggódjon, felség! Biztosíthatom, ha a fiú való-ban Dréniában van... és miért ne lenne, ha Kermon Leanda állítja azt... én el keríttetem önnek,ő akár a föld alól is. – Vajon miért jött ide? – motyogta Skandar Graun. – Vajon tudja, hogy az apja a király? – Mindez hamarosan kiderül. – Hogy nézhet ki? Vajon hasonlít rám? – Ó, remélem, nem... pusztán a fiú érdekében! – Cvikli! A királyi f tanácsadó fancsali vigyort er ltetett aző ő arcára. – Csak felvidítani próbálom önt, felség, méghozzá a

humor útján, melynek gyakorlására ön biztatott... halálos fenyegetések kilátásba helyezése mellett. Skandar Graun szigorúan nézett rá. – Visszavonom a parancsom, te idétlen pojáca! Mindketten jobban járunk, ha inkább nem próbálsz viccel dni velem. ő Zwikk Blata-Rukoz mélyen meghajolt. – Ó, felség, hálásan köszönöm ezt a kegyet! Ön nem is tudja, mekkora terhet vett le a vállamról. A humor ugyanis, bár ezt igyekeztem jól titkolni, nem áll jól nekem. – Egyetértünk. – Bár egy kissé sajnálom. Úgy éreztem, hogy lassan már kezdek belejönni. Kíváncsi lettem volna, mily magasságokba lettem volna képes eljutni. – A béka fenekéig, esetleg? – Haha, felség, az ön megjegyzései rendkívül szórakoztatóak... Milyen kár, hogy én nem tudom élvezni ket... De ha már az élvezeteknél tartunk,ő engedje meg, hogy beszólítsam a következő várakozót. Rigeryoz du Slevador igényli szíves türelmét, felség, a Király Arca. Skandar Graun felhúzta a szemöldökét. – Na végre! – jelentette ki érdekl dve. – Ideje, hogyő meg-lássam már végre, hogy néz ki az Én Pofám... Azonban még ebben is csalódnia kellett. A belépő ugyanis, akit az udvarmester szólított be, feketébe hajló, sötétkék csuhát viselt, melynek b kámzsájaő eltakarta a fejét, s a kámzsa egy felt zött szárnyaű leplezte az arcát. Az illet középtermet , enyhén görnyedt férfi volt,ő ű aki a bal lábára enyhén sántított, és ugyanezt a vállát minden lépésénél er teljesen felrántotta, mintha egyő súlyos zsákot cipelne a vállán, s azt rángatná, hogy le ne essen. De nem volt púpos, és így els re máső torzulás sem látszott. Megállt a trón lépcs je el tt, és meghajtotta a fejét.ő ő – Felség! – búgta mély, tompa hangon. – Kérem, engedje meg, hogy beszámoljak a hét fontos eseményeir l!ő

185

Skandar Graun, aki a trónon el rehajolvaő igyekezett belesni a kámzsa homályába, csalódottan d lt hátra. Bizonytalan vonásokat látott csupán.ő – Nos – mondta –, engedélyezem, de el bb... veddő csak le ezt a kámzsát! Hadd lássam a képedet! – De felséééég! – tiltakozott azonnal Zwikk Blata-Rukoz. – Senki sem látja a Király Arcát! A mágus azonban csupán egy pillanatig tétovázott. Aztán az arcát elfed kámzsaszárnyhoz nyúlt, éső kihúzta a t t, amellyel a kámzsa másik oldaláhozű rögzítette. Aztán hátravetette a kámzsát a fejér l, éső megmutatta az arcát. Rettenetesen ronda, himl helyes arcú, középkorúő férfi volt, akinek a bal szemgolyója félig kifordult állapotban leledzett, és amely golyó világtalan tejfehéren csillogott. Olyan volt, mintha ezzel a szemével egyfolytában a saját homlokát elcsúfító sebhelyeket fürkészte volna. De nem ez volt az egyetlen szépséghibája. A bal orrlikát részben felhasította egy éles penge, és a rózsaszín vágatű látni engedte dús orrsz rzetét és az orrsz rzető ő s r jében megbúvó egyéb megnevezhetetlenű ű ocsmányságokat. Felgy r dött nyúlszájából kilógottű ő két fels metsz foga, akár egy rágcsálóé, és töröttő ő állkapcsa valamikor rosszul forrhatott össze, mivel az álla aszimmetrikusan félrebillent, s a bal oldala gyakorlatilag nem mozgott, amikor beszélt, csupán a jobb: – Parancsára, felség – mondta kifejezéstelenül. – Íme a Ki-rály Arca. Skandar Graun felszisszent, és ujjai rászorultak láncos bu-zogányára. – Te... gúnyolódsz velem!? – sziszegte felháborodottan. – Távol álljon t lem, felség – felelte a férfiő megingathatat-lan nyugalommal. – Csak a parancsának engedelmeskedtem. – Az Én Pofám – dörmögte Skandar Graun. – Rettenetesen ronda. – Sajnálom, ha küls mmel visszatetszést és undortő keltet-tem. Engedelmével, felség, visszaveszem a

kámzsát. Skandar Graun elismer en bólintott. Hosszúő vándorlásai során sok rút ábrázatot látott már, de ezzel a mostanival egyik sem vetekedhetett. A kámzsa visszakerültével Skandar Graun érdekl dése gyakorlatilag meg is sz nt a máguső ű irányában. A Király Arca monoton hangon beszélt, s duruzsolása elálmosította a félorkot. Ráadásul olyasfajta érdektelen dolgokról hallgathatott beszámolót, amelyeknek sem a helyszíneit, sem a szerepl it, sem a lényegét nem ismerte –ő következésképp nem is érdekelte. Apró-cseprő villongások, birtokperek, nemesi vitákról számolt be Rigeryoz du Slevador, s az egyes esetek között jószerivel még szünetet sem tartott. Nem várt a király helyeslésére, sem bármiféle hozzászólására, csupán felsorolta, mely ügyekben miként döntött. Skandar Graun diszkréten ásított. Illetve oly nagyon nem is diszkréten, mivel a Király Arca elhallgatott a szokatlan hang hallatán. – Folytasd csak, folytasd! – dörmögte Skandar Graun, és felkelt a trónról. A f tanácsadójáraő pillantott. – Azt ugye nem írja el a Törvény, hogyő mindvégig ülve kell hallgatnom, Cvikli? Zwikk Blata-Rukoz megnyugtatóan intett. – Nem, felség. Kedvére sétálhat, ha akar. Skandar Graun nem kérette magát, lelépett az emelvényr l a trónterem padlójára, és a háta mögöttő összekulcsolt kézzel, lassú léptekkel fel-alá járkált. Rigeryoz du Slevador nyilván észlelte, hogy a király fi-gyelme megsz nt irányában, vagy maga isű ő ugyanolyan fölösleges szükségszer ségnek tartotta aű heti beszámolót, mint akinek beszámolt, mivel jól érezhet en gyorsított mondandója tempóján.ő – ...és mivel hovatovább egyértelm enű bebizonyosodott, hogy a kil tt nyíl, mely halálraő sebezte Erani da Mrash ked-venc igavonóját, a da Zragandala család exarchájának másodszülött leányát eljegyz és a da Zragandala birtokő északészaknyugati és a da Mrash birtok dél-délkeleti

187

határán lév Sheriyad-ingoványban mocsári kanraő vadászgató Mird da Ravernes tegzéb l származik, kiő épp a bejelentett mennyegz re érkezett, akárcsakő Erani da Marsh gróf és népes kísérete, s az ifjú a vadászathoz bírta Loyel da Rangala engedélyét, megállapíttatik az ifjú Mird da Ravernes gondatlansága, s a da Zragandala család felel ssége.ő Ennélfogva a halott igavonó pótlásaképpen Erani da Marsh jogosult kiválasztani egyet, méghozzá azt, melyet kedve szerint megkíván a da Zrangala istállóból. Skandar Graun csak pislogott. – Ennek a fickónak aztán van vel a fejében, hé –ő vetette oda a közelben unatkozó udvarmesternek. – Hogy bír megjegyezni ennyi zagyvaságot?... Ha nem a saját szememmel láttam volna az el bb, hogyő semmi nincs a képét eltakaró kámzsára írva, még azt hihetném, hogy onnan olvassa... A Király Arca eközben máris új eset ismertetésére váltott, és Skandar Graun még messzebb sétált t le.ő Ahogy az ablak közelébe ért, távoli kiabálás és tompa puffogás ütötte meg afülét. Érdekl dve húzódott még közelebb.ő Az ajtónál álló Dierron-test rök egymásraő pillantottak, majd pedig a bíborköpenyes gárdistára, mintha azt várnák, hogy a Bíborgárda tagja esetleg figyelmezteti a királyt, hogy távolodjon el az ablaktól... Egy leselked íjász ugyanis lehet, hogy épp erreő vár. A gárdista azonban nem zavartatta magát. Olyan nyugodtan állt ott, mintha az életét merné tenni arra, hogy ilyesmi ebben a palotában nem fordulhat el .ő Ámbár az is lehet, hogy csupán valamely varázslatát használva állapította meg, hogy nem fenyegeti a királyt semmilyen veszély. Hacsak az nem, hogy a Király Arcának beszámolóját hall-gatva belepusztul az unalomba. Skandar Graun kinézett az ablakon, hogy lássa a nagy kiabálás okát, aztán érdekl dve még közelebbő

tolta képét azüveghez. – Mi a fene! – dörmögte. – Hát azok meg mit m velnekodalenn?ű Rigeryoz du Slevador azon nyomban elhallgatott, szinte amondat közben. Amikor a király beszél, neki hallgatnia kell. Ez a Törvény. Majd ha a király engedélyt ad rá, folytatni fogja a beszámolót. Skandar Graun viszont nem vele foglalkozott. Közelebb intette kedvenc tanácsadóját. – Cvikli! Láttál te már ilyet? Zwikk Blata-Rukoz aggódó képpel sietett oda, és ő is kipillantott. Egy hosszú pillanatig a szemöldökét ráncolta, aztán elvigyorodott. – Ó, felsééééég! – mondta. – Ne izgassa magát amiatt! Nem újabb orgyilkos merénylet el készületeitő látja. – Nem azt kérdeztem, mit nem látok, hanem hogy mit. – Nos, felség, mint láthatja, csupán egynémely udvaroncai és egynémely lovagjai ütik el az id tő holmi szórakozással aszök kutak mellettiő palotaparkban a Kártyanap ezen délel ttjén.ő Skandar Graun lebiggyesztette ajkait. – Ti, mocskos drének! – köpte ki megvet en aő szavakat. Még ti tartjátok magatokat fels bbrend ,ő ű civilizált lényeknek! Zwikk Blata-Rukoz felhúzta a szemöldökét, de nem tett hozzá semmit. – Undorító! – jegyezte meg utálkozva a félork. – Feln tt, dölyfös viselkedés férfiak egy levágott fejető ű rugdosnak, ta- posnak és egymásnak dobálnak gúnyolódva és röhögve, seközben úgynevezett puccos külsej „udvarhölgyek" biztatják ket,ű ő kacagják ket és csókokat dobálnak nekik...ő – De felséééég! – rökönyödött meg Zwikk Blata-Rukoz. – Ez csak egy játék! – Játék, mi? – dörmögte a félork. – Hát, méltatlan, gonosz játék, annyit mondhatok. – A fejét csóválta. – Én is sok fejet levágtam egykor a nyakról, de távol

189

álljon t lem, hogy bár-melyiket is gyalázatosanő megtapostam vagy rugdostam volna. Megadtam a tiszteletet a legy zött ellenfélnek is, s mindigő gondosan beigazítottam a hulla kezében a fejet, miel tt meggyújtottam volna az áldozati máglya alattő a tüzet... – Fe-fe-felsééééég... Odakinn hatalmas üdvrivalgás harsant. – Most rögtön odamegyek! – jelentette ki zordan. – És ha azt látom, hogy a nyomorult udvari doktor levágott fejével zik ezt a csúfságos játékot, annyitű mondhatok, keservesen megbánják, hogy drénnek születtek! Lendületes léptekkel máris az ajtó felé indult. Zwikk Blata-Rukoz úgy szaladt utána akár egy cserbenhagyott palotapincsi. Hol jobbról, hol pedig balról próbált olyan pozícióba kerülni, hogy szót érthessen királyával... ...ám attól érthet okokból húzódozott, hogyő egyenesen az útjába kerüljön, s saját testével próbálja feltartani. – De felséééég! – nyüszítette. – Könyörgöm, álljon meg! Az, amit ön fejnek vélt, nem fej, hanem egy selymekkel kitömött golyó, mely lenyúzott sertés b réb l készül, s a sertés beleivel varrják össze...ő ő Skandar Graun megtorpant. A hevesen ugrabugráló f ta-nácsadó hátulról nekiütközött, és lepattant róla.ő – B rgolyó? – csodálkozott a félork. – Ne nézző ostobának! Tudom, hogy fej. Ide láttam a szemét és az orrát! – De ez csak a látszat – hebegte a f tanácsadó. –ő Az egy ártalmatlan b rgolyó, amit úgy hívunk,ő rugdancs. Azért festenek rá szemet, szájat, orrot és fület, hogy hasonlatossá váljon egy fejhez, méghozzá Infangus fejéhez... aki, mint tudod, a furfang és a találékonyság istene!... Ez csupán egy ártalmatlan játék, amely er t, gyorsaságot és ügyességető csakúgy megkövetel, mint ahogy furfangosságot és találékonyságot is. – A nagy fej férfi keservesenű sóhajtott. – Annyiból persze nem ártalmatlan ez a játék, hogy általa nem egyszer én magam is a

gúnyolódás céltáblájává váltam... mely szerint élcek és célzások születtek egy bizonyos testrészemet illet en, amely némelyek szerint kifejezettenő alkalmas lenne rugdancsnak. Skandar Graun rámeredt a f tanácsadója fejére.ő Haragja elszállt, helyét ismét az érdekl dés vette át.ő – Hm, szóval játék... amely er t, ügyességet,ő gyorsaságot, fondorlatot és némi gonoszságot kíván? Kezd érdekelni a dolog. Úgy fest, mintha kimondottan nekem találták volna ki... Miért ne nézném meg közelebbr l?ő – De felség! – suttogta összeszoruló torokkal Zwikk Blata-Rukoz. – Rigeryoz du Slevador még nem fejezte beszámolóját. – Dehogynem! – kiáltotta Skandar Graun. – Látod, hogy már egy szót sem szól... – A kámzsás alakhoz fordult. – Hé, Pofám, befejezted? A Király Arca egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán a kámzsás fej rábólintott. – Befejeztem, felség. – Na látod, Cvikli! – vetette oda Skandar Graun a nagy fej drén tanácsadónak. – Ezek tudják, mi illik...ű csak te akadékoskodsz egyfolytában! – Felség, szabadjon figyelmeztetnem, hogy odakinn többen várakoznak még, akik reménylik, hogy fogadja ket. ő Skandar Graun vállat vont. – Hadd várjanak! Ha eddig vártak, miért ne várhatnának még egy keveset... – Felség, a Törvény... – Mit gondolsz, ha nagyon nekigyürk zök, le tudokő nyomni egy olyan rugdancsot a torkodon? Zwikk Blata-Rukoz nagyot nyelt, és egy darabig nem emlegette a Törvényt. Skandar Graun lendületes léptekkel kisietett az el csarnokba, és miel tt a vörösl kép udvarmesterő ő ő ű elmagyarázhatta volna az audienciára várakozóknak, hogy mi történik, joviális mosollyal odaintett a szertartásosan fejet hajtó díszes ruhájú cs cseléknek.ő – A fogadás szünetel, urak. Megyek, sétálok egyet a

191

park-ban, hogy felfrissüljek. Aki akar, várjon vagy jöjjön velem, a többi meg nyugodtan menjen haza... Egyetlen tiltakozó szó vagy nyikkanás sem hallatszott, csupán a tekintetek villantak össze itt-ott. Ezzel pedig a félork csöppet sem tör dött.ő Kisietett az el csarnokból a folyosóra, és test reiő ő kíséreté-ben a palotaudvarra nyíló ajtó felé vette az irányt. A várakozó urak csapatostul cs dültek utána.ő Skandar Graun nem bírta megállni, hogy meg nem álljon – Lucinda szobájának ajtaja el tt.ő Er teljesen bekopogott.ő – Lucy! Én vagyok... a király! – Menj el! – hallatszott odabentr l egy fojtott hang.ő – Hagyj békén! – Csak tudni akarom, megellettél-e már... vagy vemhes vagy még mindig? – Menj már! – Most a parkba megyek – kiabálta be a félork. – Csak megkérdezem, nem tartasz-e velem. – Nem! – Van egy érdekes játék... szerintem neked is tetszene... – T nj már el!ű Skandar Graun a sustorgó uraságokra vigyorgott, aztán vállat vont, és indulás el tt még kett tő ő rácsapott az ajtóra. – De aztán este a vacsoránál ott legyél ám, hallod?! – Még mindig itt vagy? Nem vitatkozott tovább. Ismerte már eléggé Lucyt err l az oldaláról; ha ez a némber a fejébe vettő valamit, nem lehetett vele szót érteni. De hamarosan majd úgyis megenyhül... Hisz' mindig meg szokott enyhülni.

8. Rugdancs

Ahogy a szobordíszes szök kutaktól közrezártő palotaparkba ért, a b rgolyót rugdaló és egymássalő tusakodó, ingujjra vetk zött nemesi sarjak márő messzir l felfedezték, és a játék nyombanő félbemaradt. Gyanakvó pillantásokkal kísérték sebes érkezését, ám mindannyian udvarias f hajtássalő adták meg a királynak kijáró tiszteletet. Egyikük sem nézett fel, amíg meg nem szólalt.ő – Érdekel ez a játék – mondta. – Kipróbálnám. A felgy rt ingujjú urak alig-alig tudták titkolniű bosszúságukat. Eléggé belemelegedtek már a küzdelembe, s most a király megjelenése elrontott mindent. Ám egyetlen ellenkez szó sem hangzott el.ő S t, néhány talpnyaló még nyálaskodott is:ő – Felség, ha lenne szíves méltóztatni a piros oldalra! – A kék oldal várja önt, felség! Válasszon minket, kérem! – Felség, válasszon minket inkább! A zöldek várják a so-raikba! – Válassza inkább a sárga oldalt, felség! Skandar Graun érdekl dve nézel dött. Csak mostő ő fedezte fel, hogy az udvaroncos és ingujjas lovagok mindegyike színes szalagot viselt a karjára t zve.ű Pirosat, kéket, zöldet vagy sárgát. És hasonló szín zászlók lengtek a parkot négyű oldalról szegélyez szök kutak el tt.ő ő ő – Szóval négy csapat van – állapította meg bölcsen. – De miért választanám addig bármelyiket is, amíg a játék szabá-lyaival meg nem ismerkedem? Cvikli! Magyarázd el! – A szabály egyszer , felség – magyarázta a királyiű f ta-nácsadó enyhe távolságtartással. – Bárki képeső megérteni... Van négy vár... jelen esetben egy-egy szök kút az. Láthatja felség a színes zászlókat... Aő zöld csapat várát a zöld zászló jelzi, a piros csapatét piros zászló, a kék csapatét...

193

– Cvikliiiii! – Feltételezem, felség, a maradék két csapat várát önma-gától is képes beazonosítani. Nos, ez esetben... szinte máris mindent tud. A cél az, hogy a rugdancsot, vagyis Infangus jelképes fejét meg kell szerezni a másik három csapattól, azt mindenáron saját várába menekíteni, s ott meg rizniő gong-szóig. Egy játék húsz menetb l áll, s mindenő egyes menet addig tart, amíg az e célra használt homokóra lepereg. Ez az id megközelít leg ötő ő percnyi tartamú... Amikor a homokszemek leperegnek, a menet végét gongszó jelzi, s e pillanatban mindenki köteles elengedni a rugdancsot. Aztán megállapíttatik a menet gy ztese. Amennyibenő a rugdancs valamely „várban" található... vagyis a szök kútban... a vár tulajdonos csapata tíz-tíző marktot(31) kap a másik három csapattól. Amennyiben a rugdancs nem szök kútban van, hanem a pályaő valamely részén, akkor a rugdancsbíró lelépi az egyes zászlóktól lév távolságokat, s amelyő zászlóhoz legközelebb esik, annak tulajdonosai kett ,ő négy vagy hat-hat marktot kapnak a másik három csapattól, attól függ en, mennyivel van közelebb aző

zászlójukhoz a rugdancs, mint a másokéhoz. –ő Zwikk Blata-Rukoz nagy leveg t véve új strófába kezdett: – Aő rugdancsot lehet rúgni, lehet ütni, lehet dobni, lehet fejjel kocogtatni, s lehetséges azzal ölbe vagy hóna alá szorítva rohanni. Ámde... és ez megjegyzend ,ő felség... az ellenséges csapatok tagjait bármikor lehet lökni vagy felgáncsolni, ám megütni vagy megrúgni csakis akkor szabályos, ha az a rugdancsot a kezében tartja vagy azt magához szorítja. Bármiféle fegyver használata, mint például kés, t r, bikacsök vagy akárő láncos buzogány... tilos. Aki a szabály ellen vét, azonnal kiállíttatik, és ezzel csapatát sújtja. És végül, de nem utolsósorban... a húsz menet végeztével az a csapat a gy ztes, amely a legtöbb marktot gy jtiő ű össze.

(31) markt – A Drén Királyság pénze, különféle névérték , szögletesű

ezüstérmék. (Aranyat Dréniában a kereskedelemben nem használnak – a nemesdrének közötti nagy érték adásvétel azonban aranyban bonyolódik.)ű

Zwikk Blata-Rukoz nagyot fújt, és diadalmasan nézett körül az egybegy lteken, megvetű ő tekinteteket kapott válaszként. Skandar Graun azonban máris levette a palástját, és vigyorogva nekigyürk zött a küzdelemnek.ő – Egy kissé bonyolultan hangzik - dörmögte izgalommal telten –, de sebaj, te majd mindig mellettem leszel, és kisegí-tesz, ha elfelejteném a szabályok valamelyikét. A király f tanácsadója jól láthatóan megremegett.ő – Ééééén, felsééééég?! – Persze, hogy te. Aki ilyen kiváló tudora a szabályoknak, nyilván játék közben is otthonosan mozog minden helyzetben. Zwikk Blata-Rukoz csak tátogott. – Ééén... soha... de hát... felsééég... én nem... Skandar Graun megragadta a fickó grabancát, és magával vonszolta. – Ketten is beszállunk – rendelkezett. Kiszúrta magának a fagyföldi test rkapitányt a zöld szalagoső csapatban. – Még-hozzá a zöldekhez... ha Sem do Krajnnak nincs ellene kifogása. A kapitány vállat vont. - Nekem nincs, felség – mondta mélán –, de ha két f vel gyarapodunk, leküzdhetetlen túler beő ő kerülünk... – Éppen ezért – lihegte Zwikk Blata-Rukoz –, a tisztesség azt kívánja t lem, hogy kivonjam magam aő játszmából... Skandar Graun azonban nem engedte. Látott a zöldek között kett t is, akik a jelek szerint márő megtapasztalták a játék keménységeit. Egyikük bal kezével a jobb könyökét szorongatta zord képpel, a másiknak pedig krumpli nagyságúvá dagadt az orra, s szivárgó vére lecsorgott fehér ingére. – Azok ott ketten megpihennek addig, amíg mi szórako-zunk – rendelkezett Skandar Graun. – Ahogy elnézem, amúgy is rossz b rben vannak már...ő

195

A két kiszemelt szó nélkül eltávolodott. Így immár rendben lett a dolog; tízen-tízen voltak mind a négy csapatban. Csakhogy a király test rei szintúgy elhelyezkedtekő a zöld zászlónál, beleértve a szótlan bíborgárdistát is. Skandar Graun azonban félreérthetetlen mozdulatokkal elhessegette ket.ő – Kezdjük hát! – csettintett a király lelkesen, amikor sza-baddá vált a terep, majd megropogtatta az izmait, és oda-nyomta az egyik nézel d lakájszerő ő ű egyén kezébe a láncos buzogányát. – Fogd ezt, fiam! És most... ide a rugdancsot, de izibe! Odaadták. Tényleg egy kitömött b rgolyó volt,ő amelyet emberfejhez hasonlatossá pingáltak fehér festékkel. Skandar Graun megszorongatta a rugalmas bogyót. – Jópofa! – jelentette ki. Aztán várakozóan nézett körül. –És most? Kezdjek el szaladni vele? Vagy rúgjam orrba a beste gombócot? Mindenki rá nézett várakozóan.ő – Ahogy óhajtja, felség – dörmögte rezignáltan Sem do Krajn. – De általában az a szabály, hogy a rugdancsot középre kell helyezni, és éhes farkasokként rárontani... – Ez tetszik! – rikkantotta csillogó szemmel Skandar Graun, és a park közepe felé hajította a rugdancsot. –Rakjátok középre! Egy fekete köpenyes férfi megragadta a b rgolyót,ő és elhelyezte oda, ahol már alaposan kikopott a f .ű Skandar Graun vigyorogva megropogtatta az izmait, és vágytól csillogó szemmel nézett körül. – Cvikli, te álnok! – morogta megjátszott haraggal. – Hét hónapja itt rohadok tétlenül, és eddig err l mégő nem is szóltál! Nekem meg lassan már berozsdásodtak az izmaim! Na de majd most megmozgatom! A királyi f tanácsadó vállat vont, és komoranő meredt maga elé. Egy árva szót sem szólt, csak az ajkát harapdálta. – Mikor kell a rugdancsra rontani? – érdekl dött aő félork.

– Gong jelzi, felség – felelte a szótlan f tanácsadóő helyett a test rkapitány. – Készüljünk fel!ő Az a fekete köpenyes, aki a rugdancsot középre helyezte, most elsétált onnan üres területre, majd felemelte a kezét. Aztán amikor leengedte, hangos gongszó hallatszott. – Úúúúúúúúú! – üvöltötte Skandar Graun éhes farkasként, és izmos kurta lábaival elrúgta magát. Nem nézett ugyan hátra, de azt érzékelte a szeme sarkából, hogy Sem do Krajn ott dübörög mellette, s a mögötte dobogó léptekb l arra következtetett,ő hogy a többiek is követik. És azt tisztán látta, hogy a többi medence fel l iső vad ro-hammal közelednek az ellenséges csapatok. Immár nem csak ordított; mindenki üvöltött, ahogyő a torkán kifért, beleértve a medencék közti üres részen bámészkodó díszes ruházatú hölgyeket is. A játéktérként szolgáló park négyzet alakú volt, s minden oldala száz lépés hosszú lehetett. Vagyis a rugdancsra rontó játékosoknak ötven lépést kellett megtenniük, hogy elérjék a gúnyos emberi pofaként vigyorgó gömböt. Skandar Graun, aki a csapatában els ként lendültő rohamra, mindvégig meg rizte els ségét, és úgyő ő t nt, ellenfelei is lassúbbak nála. Els ként ért aű ő rugdancshoz, és futtából akkorát rúgott a b rgolyóő festett szeme közé, hogy a rugdancs felemelkedett és pörögve szállt el a szemb l robogók feje fölött.ő – Ne arra, felség, a mindenit! – csikorogta Sem do Krajn. Ne segítse a kékeket! Skandar Graun ezt azonban meg sem hallotta. Elkapta a küzdelem láza, és héthónapos itt-tartózkodása óta most el ször érezte azt, hogy a vérő vadul lüktetni kezd az ereiben. Olyan volt, mintha halottaiból tért volna vissza az él k sorába.ő – Félre! – bömbölte harciasan, és áttört az útjába kerül -kön, akár egy dühöng bika.ő ő A fagyföldi kapitány ott robogott mellette, és szörny b -düléseket hallatva mindenkit félrehajigáltű ő az útjukból. Skandar Graun is megpróbált ellökdösni

197

egy-két ellenfelet, ám azok kecses mozdulatokkal, udvariasan kitértek az útjából. A rugdancsot id közben felragadta egy kékő szalagos egyén, és a hóna alatt tartva a kékzászlós medence felé iszkolt vele. Egy sárga szalagos azonban rávetette magát a menekül lábára, és aő bokájánál fogva lerántotta. Egy piros szalagos pedig, akinek a rugdancs épp a lába elé hullott, lendületb lő a piros medence. felé rúgta a játékszert. – Ott van! – bömbölte Skandar Graun, és elvakultan a piros zászló felé törtetett. Most már nem mindenki tudott kitérni el le, ezekető egyszer en feldöntötte, és átugrott fölöttük.ű A következ pillanatban megragadta a b rgolyót,ő ő és az ol- dalához szorítva diadalmas rikkantásokat hallatva a saját medencéjük felé futott. Ímmel-ámmal megtámadták néhányan, de ütni és rúgni senki sem merte a királyt, és a lökdösést meg a gáncsolást is csak imitálták. Egyesek még el zékenyen mutatták is az utat...ő Skandar Graun ajkáról elhalt az ordítás. Helyét káromkodás vette át: – Yvorl redves farkára! Tán rosszul csinálok valamit? – Nem, felség – kedveskedett egy pirosszalagos lovag. – Ön mindent remekül csinál... Skandar Graun csak most döbbent rá, mi a baj. – Nem támadjátok meg a királyotokat, mi? – Mérgesen rázta a fejét. – Márpedig én játszani akarok! Megértettétek?! – Levette a fejér l a koronát,ő és magához intette a bíborgárdistát.– rizd meg ezt nekem, amíg egy picit kidühöngömŐ magam! – Aztán újra a játékosokhoz fordult. – Most ismét középre rakjuk a rugdancsot, és újra fogjuk kezdeni! A parancsom pedig a következ ... a játékő idejére mindenki felejtse el, hogy a királya vagyok! Ugyanolyan játékos vagyok, mint bármelyiktek! És annyit mondhatok, hogy aki nem küzd ellenem teljes er bedobással, azt felségsért nek titulálom, és aő ő családját megfosztom minden címét l, mindenő birtokától!

Hangos morajlás futott végig a jelenlév kön.ő – Felség! – suttogta a fülébe reszketve Zwikk Blata-Rukoz. – Most gyorsan mondja azt, hogy csak tréfált, és akkor talán még nem lesz semmi baj... – Nem tréfálok! – mennydörögte Skandar Graun. – Tiszta küzdelmet akarok! Gy zzön a jobbik, bárki lesző is az! A rugdancsbíró középre tette a játékszert, és nem sokkal kés bb ismét felcsendült a gongszó.ő – Áááááá! – ordította vérszomjasan a félork, és amikor el akart rugaszkodni, egy alattomos láb elgáncsolta hátulról, és ahogy bömbölve arcra bukott, legalább két súlyos test zuhant rá, és valaki a porba nyomta a fejét. Sern do Krajn volt az. – Hééééé! – köpködött a félork. – Mi nem együtt vagyunk? Azonban mire lerázta volna magáról csapattársait, éhes farkasokként üvöltve piros-, kék- és sárga szalagos drén nemesek érkeztek, és egy emberként vetették rá magukat. Ütések, rúgások, könyöklések és nyálb köpetek záporoztak ráő megszámlálhatatlanul. Csak amikor a homokóra lepergésekor ismét megszólalt a gong, és Skandar Graun véresen, mocskosan, tépett ruhában, zord képpel kikecmergett a kupac alól, akkor derült ki, hogy egyvalamir l mindannyian megfeledkeztek.ő A rugdancs ott árválkodott a térség közepén. – Zseniális taktika volt, felsééég! – lelkendezett csillogó szemmel és örömt l kipirult arccal Zwikkő Blata-Rukoz, mi-közben véresre horzsolt öklét dörzsölgette. – Önnek köszönhet en gy zelmető ő arattunk, rögtön az els menetben!ő Skandar Graun bedagadt szemmel, vérz szájjalő meredt rá. – Mi van?! – Ellenfeleink összes játékosát kizárták szabálytalan ütle- gelésért... no persze a mieink többségét is... ám

199

mivel ön, felség egyedül a pályán maradt, vitathatatlanul megnyerte a csatát!

* * *

Az audiencia aznap természetesen már nem folytatódott, mivel a király kijelentette, hogy megfájdult a feje a nagy tusakodásban, s ezt a becses fejen található sérüléseknek tulajdonította. Amikor persze az újonnan kinevezett, fiatal udvari orvos aggódó képpel megjelent, hogy ellássa a sebeit, a félork bosszúsan hessegette el. – Hagyj békén, kölyök! Elég volt mára az orgyilkos me-rényletekb l!ő – Ugyan, felség! – mosolygott boldogan Zwikk Blata-Ru-koz. – Ahogy ön mondani szokta: hosszú még a nap. Jaj! – A királyi f tanácsadó rémülten sajátő szájára csapott. – Bocsásson meg, felség, megfeledkeztem arról, hogy visszavonta tréfálkozásra utasító parancsát! Skandar Graun legyintett. – Ne aggódj emiatt! A kezedet viszont, ha már itt a doktor, jobb, ha bekötözteted, miel tt a horzsoláső elmérgesedik és gennyedni kezd. – Gennyedni?! – rémült meg a nagyfej férfi. –ű Lehetséges lenne, felség?! Tudja, én járatlan vagyok az effélékben, ugyanis nem gyakran keletkeznek rajtam ilyesfajta sebek. A durvulást ugyanis elvb lő megvetem... – Rögtön sejtettem – mormolta a félork, és megsimogatta bedagadt bal szemét. – De ha legközelebb rugdancsost ját-szunk, igyekezz majd az ellenfél játékosain levezetni a durvulási kényszeredet! Zwikk Blata-Rukoz fülig pirult. – Amit ön felemlegetett, felség, az csupán egy véletlenül elcsúszott ütés lehetett... vagy maximum kett . Nem önnek szántam, erre mesesküszöm.ő – Hm, igen? És az az üvöltés is egy véletlenül „elcsúszott" üvöltés volt, amit közvetlen közelr lő harsogtál a fülembe... és amely valahogy így

hangzott: „a kakit is kiverem bel led, te okoskodóő korcs"! – Az nem én voltam!! – Neeeem? Szerinted van még valaki a palotában rajtad kívül, aki a „kaki" szót használja? Zwikk Blata-Rukoz a melléhez szorította sérült kezét. – H ha, mintha máris kezd d gennyedzést látnékű ő ő a seb-széleken... azt hiszem, ajánlatos lesz sietve orvoshoz fordul-nom... ha megengedi, felség. Aztán meg sem várva az engedélyt, kisietett az imént kitessékelt, fiatal orvos után. Skandar Graun kitessékelte a hálószobájából a szolgákat meg a test röket is, aztán levette a fejér lő ő a súlyos koronát, és letette maga mellé az ágyra. Aztán jó szokása szerint felemelte a párnát, hogy miel tt lefeküdne, elhelyezze ott a láncoső buzogányát. Nagy meglepetésére egy kett be hajtott, tenyérnyiő perga-ment talált a párna alatt. Semmi mérgeskígyó, semmi skorpió, csupán egy levél, mely így szólt.

Te ostoba félvér, ne hívd ki magad ellen a sorsot, különben még én sem tud-lak megvédeni! Sürg sen beszélnem kell veled!ő Titokban! Azonnal gyere az Aranycsarnokba! Ne szólj senkinek, de a test reidet feltétlen hozd magaddal!ő Ne várakoztass, mert elfogy a türelmem!

Stan de Perra

Skandar Graun érdekl dve szaglászta a levelet, deő nem érzett semmilyen jellegzetes illatot. A kézírás szálkás volt, és elnagyolt; olyasvalakinek az írása,

201

akinek a kezében kényelmetlenül billeghet a lúdtoll. Els gondolata az volt, hogy ez csupán egy újabbő csapda, ám a lelke mélyén érezte, hogy ez nem lehet az: csapdának túlságosan átlátszó lenne. Ráadásul a levél írója még véletlenül sem azt írta, hogy „egyedül gyere", vagy hogy „küldd el a test reidet", hanem kifejezetten arra figyelmeztette,ő hogy feltétlenül vigye magával a test reit.ő Melyik merényl lenne annyira ostoba, hogyő csökkentse saját esélyeit? Továbbá... a levél keresetlen stílusa! Bármennyire gy lölik és utálják is t Dréniában,ű ő még a legádázabb ellenségei is megadják neki színleg a tiszteletet. Hajlonganak el tte, hajbókolnak,ő és lehalkítják a hangjukat, ha hozzá szólnak. Meglehet, a háta mögött köpködik és szapulják, de nyíltan nem mondják a szemébe, hogy csak egyő átkozott korcs. Ha pedig ez a levél egy névtelen mocskolódó iromány lenne, akkor egyrészt nem invitálnák ily módon sehova, másrészt pedig nem azt írták volna, hogy „te ostoba félvér", hanem inkább valami olyasmit, hogy „te undorító, kevert vérű korcs". E levél írója azonban nem sértegetni akarta, ez egyértelm , csupán túltette magát azon aű lehet ségen, hogy megadja neki a kell tiszteletet.ő ő És az az utalás, hogy „különben még én sem tudlak megvédeni", sejtetni engedte az illető hovatartozását... És ha a félorknak e sorok olvastán maradtak volna kétségei afel l, hogy ki írta a levelet, az aláíráső mindent megmagyarázott. Stan de Perra. Ezt a nevet Kherthyomehr, a jégsárkány használta akkori-ban, amikor együtt kalandoztak Tzanthamor Szigetén, s a Ravasz Harcos kölyökkép , zöldfülű ű varázslónak álcázta magát. A jégsárkány sokféle formában és sokféle néven mutatkozott szerte a világban, s Jégt rös Ulf néven jelent s hírnevető ő szerzett magának, ám a Stan de Perra nevet csupán ennél a legutóbbi küldetésénél használta. Rajta és

Skandar Graunon kívül nem ismerhette senki itt, Dréniában... Még Lucinda sem, aki ugyan szintén jelen volt Tzanthamor Szigetén, de mire és a jégsárkányő találkoztak, Kherthyomehr már rég levedlette álcáját és a Stan de Perra nevet. Az, hogy a levelet ily módon írta alá, arra utalt, hogy megpróbálja eltitkolni mások el l a kilétét,ő másrészt, hogy egyértelm sítse a félork számára,ű hogy a levelet írta. Ha valaki más próbált volnaő levelet küldeni a nevében, akkor a sorok végén nagy valószín séggel a „Kherthyomehr" név szerepelne,ű nem pedig ez. Skandar Graun komoran bámult a levélre. Azon nem töp-rengett el, hogy kerülhetett a párnája alá. Ezerféle módja is van annak, hogy valaki, aki elég nagy hatalmú, oda juttassa. Akár az egyik szolgával is odatetethette. Vagy egyszer en valamiféleű telekinetikus varázslattal juttatta oda... Bár egy efféle akciót az ajtó el tt posztolóő bíborgárdista minden bizonnyal érzékelt volna... Vagy nem. De nem ez a lényeg. Az Aranycsarnokba hívják, méghozzá most azonnal. És neki fogalma sem volt arról, hol van az a bizonyos Aranycsarnok és hogy micsoda ez... A kincstár? Mivel a levél írója határozottan arra utasította, hogy ne szóljon senkinek és ne vigyen magával senkit a test rein kívül, leküzdötte a vágyat, hogy azonnaliő hatállyal magához rendelje f tanácsadóját aő kézfejkötözésr l.ő Meg tudja ezt oldani anélkül a hálátlan, nagy fejő ű alak nélkül is, akinek volt képe felgáncsolni, szidalmazni és orvul ütlegelni t, miközben a palotaő nemesei kicsi-a-rakást játszottak vele a zöld zászló tövében. No persze a nyápic fickó dühödt csapásai egy szúnyog ütéseivel is alig versenghettek, most azértő vádolta meg burkoltan, hogy a királyi f tanácsadónakő

203

hadd hízzon a mája és hadd sütkérezzen abban a hitben, hogy méltó bosszút állt királyán a folyamatos megaláztatásokért. Amúgy h séges és rendkívül hasznos szolga;ű legalább ennyi öröme hadd legyen! Skandar Graun zordan elmosolyodott, de nem vesztegette tovább a gondolatait Zwikk Blata-Rukozra. Buzogányát az övébe t zte, megigazította tépettű ruházatát, és döng léptekkel az ajtó felé indult.ő Vagy meghallhatták közeledtét vagy már eleve hallgatóztak, mivel az ajtó épp akkor tárult ki el tte,ő amikor már a kezét nyújtotta, hogy megtaszítsa. Az a tésztakép lakáj hajlongott el tte szolgákű ő seregével a háta mögött, aki a hálószobája rendjéért felelt. A mögötte felsorakozó szolgák különböző ruhadarabokat tartottak a kezükben tisztelettel. - Nincs erre id ! – dörmögte Skandar Graun. –ő Adjatok utat! – Felség, a koronája... – Jól van az ott, ahol van – jelentette ki a félork. – Rád bí-zom, hogy vigyázz rá! De ha ellopja valaki a távollétemben, egy fejjel megrövidítelek! A tésztakép lakájnak csak a szeme guvadt ki erre,ű de nem merészelt szólni, s az arca is rezzenéstelen maradt. Skandar Graun intett a fejével a bíborgárdistának. – Gyertek csak... Ez persze teljesen fölösleges volt, hiszen mentek azok hívás nélkül is, mindenütt a nyomában. Skandar Graun lendületes léptekkel kisietett a hálószoba el csarnokából, és a széles folyosón sorraő hagyta el a tíz lépésenként kettesével felállított palota röket. Azonban egy elhagyatott csarnokban,ő ahol nem volt senki hallótávolságon belül, váratlanul megtorpant. – Mi is a neved? – érdekl dött a bíborköpenyeső gárdistától. Azt annyira váratlanul érte a kérdés, no meg az a tény, hogy a király szóra méltatja, hogy az els pillanatban még a nevét sem tudta kinyögni.ő – No! – biztatta a félork. – Tilos talán elárulni a

neved? – Alan do Wiyr, felség – suttogta rekedtes, torz hangon a bíborköpenyes, és meghajtotta hosszúkás fejét. Jól látszott, hogy a feje búbja tenyérnyi helyen teljesen csupasz, míg kobakját körben dús haj keretezte. – Tudod, merre van az Aranycsarnok? A bíborgárdista ismét meghajolt. – Természetesen, felség. A Szök kutak Parkjánő túl... Skandar Graun baljóslatúan rápillantott. A fickó azonban nem úgy nézett ki, mint aki szándékosan emlegeti fel a parkot, ahol nem is oly régen töltötteő be a rugdancs szerepét. – Szóval a parkon túl? Vezess oda! – Parancsára, felség! Egyenesen méltóztasson... Azt Skandar Graun már megtanulta, hogy egy udvaronc avagy a kíséretéhez tartozó nemes sohasem léphetett volna eléje, ám a bíborgárdista helyzete egészen más volt. a test rségéhezŐ ő tartozott, látta el jelenleg a király személye mellettő a mágikus felügyeletet, következésképp mozgását nem korlátozta semmilyen szabály vagy törvény. Alan do Wiyr hosszú lábú, hosszú nyakú, hosszúkás fej , keskeny orrú, harminc körüli férfi volt, akiű alkatra leginkábbegy békákat kutató gólyára hasonlított. Nagyokat lépett, és eközben egyfolytában ütemesen ingatta fejét, mintha minden egyes lépését helytelenítené. Miután látta, hogy a király befejezte a társalgást, ismét fejet hajtott, és a király el tt haladó két test r elé lépve mutatta aző ő utat. Nem sokkal kés bb kiléptek a palota f épületénekő ő kapuján a bels udvarra, és az Ezüsttoronyő monumentális építménye felé tartottak, amely Jilocas'theynnak, a Fényes Mágusnak, s az általa alapított rendnek, az Ezüst Magisztereknek volt az otthona. Gyakorlatilag k látták el a teljes Jégvihar-őfellegvár rzését, s k rendelkeztek minden mágikuső ő

205

védelem fölött. Jelen esetben még a palota védelméhez és a király test rségéhez csatlakozóő bíborgárdisták is velük álltak szoros összeköttetésben. A torony persze nem ezüstb l volt, mint arra aő nevéb l következtetni lehetne, hanem ugyanolyanő kék gránitból, mint az a gigászi szikla, amelynek tetején a legendás Jégviharfellegvár összes épületének alapjait kifaragták. A név csupán a rend nevére és a rend ezüstsárkány vezet jére utalt.ő Skandar Graun és test rei ezt a hatalmas tornyotő célozták meg, amely messze kimagaslott a kisebb, kupolás épületek közül. – Kerüljük el a parkot! – morrantotta Skandar Graun. Nem kellett sokat magyarázkodnia, hiszen a szök kutak között még mindig folyt a rugdancsjáték,ő mely miatta félbe szakadt. Épp a zöld medenceő vizében folyt a csata, és a játékosok egymás hegyén-hátán igyekeztek megszerezni a rugdancsot, amely titokzatos módon elt nt a víz alatt. A játékosokű egymást tépték, lökdösték, s attól sem riadtak vissza, hogy egymás fejét lenyomva tartsák a víz alatt. Aztán egy csurom víz, tépett ruhás, piros szalagos férfi bukkant el a tömegb l a rugdanccsal aő ő kezében, és menekülni próbált a piros zászló felé. Valóságos óriás volt, izmai fenyeget en dagadtak ki aő cafatokra tépett ingujj alól. Már-már majdnem kikapaszkodott a medencéb l,ő amikor a víz alól váratlanul Sem do Krajn bukkant el , vizet köpött a meglepett fickó képébe, majdő miel tt az kitérhetett volna, bömbölve rávetetteő magát, és visszarántotta a medencébe. Egy pillanat múlva már többen is érkeztek, s valósággal forrt a víz a tusakodók körül. A közönség rjöngött, a hölgyek sikoltoztak éső kacagtak. Egy pillanatra még Skandar Graun is megtorpant, és érdekl dve nézte a küzdelemő kimenetelét. Vágyakozva nyelt egyet, és legszívesebben odarohant volna, hogy ismét beszálljon a játékba, és megmozgassa kissé

berozsdásodott tagjait. No és persze azért, hogy revansot vegyen a korábbi alkalomért... Nem sokkal kés bb gongszó hangzott fel, és a tusaő azonnal abbamaradt. Bár jó néhány szemöldök felrepedt, száj kicsattant és pár fog meglazult, a játékosok nem tápláltak haragot egymás iránt. Azonnal szétváltak, és a medence vízében derékig álló Sem do Krajn diadalmasan emelte magasba a rugdancsot. – Tíz markt a zöldeknek! – kiáltotta a fekete köpenyes rúgdancsbíró. – Kéretik fizetni, miel ttő kezdetét veszi a tizenhatodik menet... A fagyföldi kapitány éles szemmel felfedezte a közelben ácsorgó királyt meg a kíséretét, és mintegy cinkosan mutatta oda gy zelme zálogát, a szinteő tojás formájúvá lapított, vízt l csöpög rugdancsot.ő ő – Nem száll be, felség? – kiáltotta. Valaki hangosan felröhögött, sokan kuncogtak, de a tömegben nem lehetett látni, kik követik el az illetlenséget. Nagy Hajlongás kezd dött, és innen-őonnan félig gúnyos, félig pedig nyalizó kiáltások röppentek. – Nem száll be, felség? – Jöjjön, felség, hadd legyen még élvezetesebb a játék! Skandar Graun azonban nem hagyta magát provokálni. – Dolgom van – vetette oda. – Majd máskor... Aztán a zord kép Dierron-lovagok között folytattaű útját az Ezüsttorony felé. Mögötte egyre er södött a kuncogás és aő pusmogás, ám hiába hegyezte a fülét, egyetlen gúnyos élcet vagy tréfát sem hallott, amit az ő rovására sütöttek el - pedig biztos elhangzott most ezekb l épp elég.ő – Mellesleg – elegyedett szóba a bíborköpenyes gárdistával –, mi a rosseb ez az Aranycsarnok? Valami kincstár? A hosszúfej fickó meglepetten húzta fel aű

207

szemöldökét. Nyilván biztosra vette, hogy a király pontosan tudja, miért megy oda, ahova. – Az Aranycsarnok – magyarázta tisztelettudóan halk hangon –, nem más, mint a Holt Királyok Csarnoka. – Hm, ezt mintha már hallottam volna említeni... – Minden bizonnyal, felség. – De azért csak mondd el, mi ez... Alan do Wiyr fejet hajtott. – Parancsára, felség. Ez az a hely, ahol Drénia egykori ki-rályai alusszák örök álmukat. – Egy kripta? – Bizonyos értelemben az, felség. Ám több is annál. A drén dics ség palotája ez, amely otthont ad a múltő leger teljesebb szellemeinek.ő – Kísértetház? – Képletes értelemben csupán, felség; és filozófiailag. – Miel tt a félork rákérdezhetett volna,ő hogy ez mit jelent, a bíborköpenyes belemélyedt a magyarázatba. – Ha valaki nem boldogul az életével, ha tanácsra van szüksége, lelki er sítésre, vagy haő csupán id tlen nyugalomra vágyik, aző Aranycsarnokban mindezt megkaphatja. – Ezek szerint te jártál már ott... – Ó, igen, felség, számtalan alkalommal – felelte a bíbor-köpenyes. – A mágia gyakorlásához er s fej éső még er sebb lélek szükségeltetik... – Fejet hajtott. –ő Ám mindezt ön nálam is jobban tudja, felség... Nyilvánvalóan arra utalt, hogy látta a királyát varázsolni, amikor a mágia erejével próbálta semlegesíteni a mérget a pórul járt test rő szervezetében. Skandar Graun azt hitte, hogy az Ezüsttoronyba mennek, ám nem így történt, elhaladtak a monumentális torony mellett, és nem sokkal kés bbő egy k fallal körülvett, ápolt temet kertbe érkeztek.ő ő Szinte érezni lehetett az enyészet illatát. A temet kertben nem emelkedtek sírhantok; aző egyes sírokat vésett gránitlapok fedték, s erre vésték fel mindazt, amit az elhunytakról elmondani fontosnak véltek.

Skandar Graun egy pillanatra megtorpant az egyik gránitlap mellett, ám hiába meresztette a szemét, nem tudta elolvasni a vésett írásjeleket. – Guarni jelek, felség – mondta halkan a bíborköpenyes. – Mint tudja, a drének a dics guarniő faj leszármazottai. S ezen emlékek még az si korbólő valók. – Nem látok épületet – dörmögte Skandar Graun. – Sem tornyot, sem impozáns csarnokot. – A domb szemközt, felség – suttogta Alan. – Királyainkat guarni módon temetjük el. Erre, tessék! A domb oldalában tíz méter magas és legalább ugyanolyan széles, kétszárnyú kapu csillogott a napsütésben. Ám Skandar Graun csak akkor látta ezt meg, amikor a gondosan karbantartott, fekete szirmú virágoktól szegélyezett ösvényen átjutott a negyven-ötven méter magas fák falán. A félork soha nem látott még ilyen fákat; a törzsük egyenes volt, függ legesen nyúlt az ég felé, akár egy árboc, s rajtaő a lomb olyan volt, akár egy szakadozott, kibolyhosodott, rátapadó vitorla. A törzs alsó részén, megközelít leg két embernyi magasságig nem n ttekő ő ágak, csak a gyökérvégek bújtak ki körben, mint alamuszi kí-gyófejek, melyek a közeled ket lesik.ő Fentebb pedig az ágak úgy fonódtak körkörösen a törzs köré, mint ahogy egy ember öleli át saját testét, amikor hideg szélben és fagyban reszket. A sima, görcsökt l és lyukaktólő mentes kéreg enyhén fénylett, és a legalsó ágak tövéb l szirupos, tejszer nedvek csorogtak le a tő ű ő irányába, s változatos vastagságú és hosszúságú csíkokat húztak. A lépcs persze nemcsak a hatalmas kapuhoző vezetett, hanem felfelé is folytatódott. A domb tetejére innen nem lehetett fellátni, ám azt Skandar Graun még e lenti helyr l is megállapította, hogy aő teteje sima, s azon fekete oszlopszer ségek vagyű dolmenek meredeznek. Hogy pontosan mik azok, azt nem tudta kivenni, de nem is igazán érdekelte. Figyelmét inkább a fekete kapu kötötte le.

209

A hatalmas kapuról, mely tökéletesen beleilleszkedett a domb oldalába, még azt sem lehetett megállapítani, hogy valamiféle fémb lő készült-e avagy roppant k lapokból faragták ki.ő Díszítés viszonylag kevés látszott rajta; az egykori díszek elkoptak, s nagy részüket valamiféle mohaszer növény vagy vastag penész n tte be.ű ő Roppant súlyosnak és ember számára mozdíthatatlannak látszott, s nem volt rajta sem kilincs, sem lakat, sem pedig egyéb zárszerkezet. Azt a négy gránit lépcs fokot, mely felvezetett aő kapu szintjéig, talpak milliói koptathatták az elmúlt évezredek alatt, s e léptek a lépcs közepébe jólő látható mélyedést vájtak. Skandar Graun érdekl dve szemlélte a gigásziő alkotmányt, és el sem tudta képzelni, hogy fogják majd betaszítani valamelyik roppant kapuszárnyat. Ám miel tt felmérhette volna, elég lesz-e erreő valamennyiük egyesített ereje, a kérdésére magától is választ kapott. Amint az élen haladó bíborgárdista rátette lábát az els lépcs fokra, a két hatalmas kapuszárny kitárult.ő ő Nem nyikorgott, nem recsegett, nem adott ki semmilyen hangot, csupán elfordult a sarkai körül, és feltárta a dombmély sötét rejtelmeit. Skandar Graun az els pillanatban valamiféleő mechanikus szerkezetre gondolt, ám amikor iső ráhágott az említett lépcs fokra, tapasztalhatta, hogyő err l szó sincs. Nem kerekek és rudak elméső szerkezete mozgatta azt a kaput, hanem láthatatlan mágia. Pár lépéssel elérték a bejáratot, és a félork látta, hogy ugyanolyan kékgránit lépcs folytatódik ott,ő mint amilyenen a bejárat magasságáig feljöttek, ám a változatosság kedvéért ez a lépcs lefelé vezetett.ő A domb mélyét ritka smaragdszín ködfoltok lengtékű be, melyek kísérteties megvilágításba helyezték a mohával és penésszel lepett k falakat.ő Skandar Graun csodálkozva nézel dött.ő – Aranycsarnok? – dörmögte. – És hol vannak innen az rök?ő

– Nem szükséges, felség – felelte Alan do Wiyr. – Nem létezik oly vakmer , ki lopni merészelne a Múltő Királyainak Csarnokából. – Történetesen én ismerek valakit, aki merészelne... bár napok óta bezárkózva üldögél aő szobájában. Miközben egyre mélyebbre hatoltak a domb belsejébe, a lépcs fokok mind szélesebbek éső hatalmasabbak lettek, mintha egymásra rakott gránitlapok lennének. Amíg a lejárat kezdetén egy lépcs fok egy lépést igényelt, immár nyolc-tíz lépéstő is meg lehetett tenni a k lapon, mire lefelé is lépniő kellett egyet. Skandar Graun szimatolt. - Ez nem kriptaszag, valóban... inkább mintha egy rothadó virágoskertben járnék... de az arany illatát azt áthatóan érzem... - És pár pillanat múltán a saját szemével is megláthatja, felség. A lépcs fokok megsz ntek, és a Dierron-test rökő ű ő léptei meglassultak. A bíborgárdista egy kissé visszamaradt, hogy el re engedje a királyát, éső annyira lehalkította a hangját, hogy alig lehetett érteni a suttogását: - Íme a Múlt Királyainak Csarnoka, felség. És szinte mire kimondta, egy hatalmas föld alatti barlangba értek, melynek sem a formáját, sem a tetejét, sem a túlsó falait nem lehetett kivenni a smaragdszín fény- és ködfoltok rejtélyesű hömpölygését l.ő Ám,ameddig ellátni lehetett, sötét és csillogó alakok sora-kozták némán és mozdulatlanul; emberméret szobrok, egyforma, derékmagas,ű nyolcszög alapú talapzatokon. A talapzatok ugyanabból a kékgránitból készültek, mint a lépcs fokok és mint az egész Jégvihar-fellegvár, ám aő rajtuk álló különös szobrok kísérteties csillogással verték vissza a bizonytalan fényt. Sárgászöld óaranyból készült szobrok sokasága sorakozott ott. Hatvan-nyolcvan, de az is lehet, hogy

211

hat nyolcszáz... - Yvorl redves fark... - Psszt! - sziszegte Alan do Wiyr, aztán kényszeredetten hajtotta meg hosszúkás fejét. - Felség, bocsásson meg ne-kem... és könyörgöm, ne ejtsen ki e helyütt szentségtelen nevet! Skandar Graun meg sem hallotta. Tágra nyílt szemmel szemlélte a szobrok sokaságát, és az a bizonytalan érzése támadt, mintha a csodák kertjében lépkedne, vagy egy s r erd ben, aholű ű ő egymást érik a fatörzsek. A f különbség azonban szembeszök volt; amíg aző ő erd ben a fák összevissza n nek, e szobrokő ő elhelyezésében lehe-tetlen volt nem felfedezni a nyilvánvaló rendszert. Egy képzeletbeli spirál mentén helyezték el öket, egymástól szabályos távolságra; kétlépésenként. A spirál kezdete valahol egy távoli ponton kezd dhetettő a fal közelében, s körbe-körbe haladva egyre sz külve, teraszosan egyre lentebb jutva haladt aű helyiség képzeletbeli közepe felé. Csupán ott, ahol a lépcs folyosó a csarnokhoz csatlakozott, ott maradtő ki egy négy embernyi széles sáv, melyen egyenesen középre juthatott a látogató. Ám nem ez volt az egyetlen út. A kör közepe felé sz kül spirál mentén, a szobrok el tt is vezetett egyű ő ő kitaposott sáv, amelyen végig lehetett járni sorban a múlt egykori nagyságait. Skandar Graun azonban nem ment tovább. Amikor belépett a csarnokba, ösztönösen megtorpant, mint ahogy test rei is. Valamennyiüket megcsapta aő csarnok ódon és misztikus leveg je, a múlt sötétő lenyomata. Eltelt egy hosszú pillanat, míg a félork összeszedte magát, és kiverte a fejéb l a rátör , komorő ő gondolatokat. - Valamennyi szobor háttal áll az érkez nek -ő jegyeztemeg rekedtes hangon. Hideg volt a csarnok leveg je; a kintinél több fokkalő h vösebb.ű - A Múlt Királyai - felelte Alan hasonlóan rekedten -

vala-mennyien a középpont felé fordulnak... ahol Garbash(32) oltára áll.

(32) Garbash - a halál istene

Megindultak ismét a kitaposott gránitlapon, mely enyhén lejtett a középpont felé. Skandar Graun furcsa kényszert érzett arra, hogy hallassa a hangját ebben a komor, visszhangos csarnokban. - Érdekes - morogta a félork, csakhogy mondjon valamit -, jártamban-keltemben sok halotti emléket láttam, de a tapasztalatom az, hogy az uralkodók többségét lóháton, a trónon ülve, kivont karddal vagy valami más diadalmas pózban örökítik meg... Ezek meg itt csupa gyalogos szobrok... s némelyikük eléggé furcsa, mondhatnám szánalmas pózban leledzik... - Felség! - suttogta Alan visszafogott hangon. - Ön szob-rokról beszél... Nem tudja talán, miféle „szobrok" ezek? Skandar Graun a homlokát ráncolta. - Aranyszobrok - morogta. - Szobrok aranyból. Még ha a belsejük üres vagy értéktelen k tölti is ki, akkorő is... mérhe-tetlen kincs... – Zarkofagii(33) – mondta a bíborgárdista mély tisztelettel a hangjában. – Az aranyréteg a test fölött körömhegynyi csupán.

(33) zarkofagii - szarkofág(ódrén/guarni nyelven)

– A „test fölött"? – hörrent fel Skandar Graun gyanakodva, és baljós érzések szállták meg. Hangja tompán visszhangzott a hatalmas csarnokban. – Igen, felség, így igaz – motyogta a bíborgárdista. – Néhai királyaink teste és csakúgy a lelkük is... csaknem valamennyiüké... itt van ebben a csarnokban. – Úgy érted...

213

– Amikor a király meghal, testét és lelkét a kermon-papok veszik gondjukba. Pontosabban a kermon-papok egy speciális csoportja, a zarkofagerik. kŐ végzik a tartósító szertartást, k állítják be a pózt,ő melyben a királyt átadják az öröklétnek, s k vonjákő be a testet arannyal. S az feladatuk az is, hogy ha aő király nem a palotában hal meg, testét felkutassák és a Holtak Csarnokába szállítsák vagy a szállításáról gondoskodjanak. Skandar Graun a torkát köszörülgette. – Hkm... ha jól értem, az aranyréteg alatt ott van a hulla? – A porhüvely – helyesbített megránduló arccal a bíborgárdista. – Igen. – És hogy-hogy nem ég el a tetem, amikor rálöttyintik a forró aranyat? – Nem tudom, felség. Az eljárás, melyet még guarni se-inkt l örököltünk, a ő ő zarkofagerik titka, melyet

féltékenyen vigyáznak. Miközben egyre lejjebb és lejjebb haladtak a csarnok köze-pe felé, Skandar Graun a közeli szobrokat szemlélte. A legtöbb szobor állt, s nem látszott rajta semmilyen sérülés, másoknak viszont hiányzott valamely tagjuk, néha több is... vagy akár a fejük, vagy deréktól felfelé a fels testük, vagy pedigő különös tartásukból lehetett a haláluk módjára következtetni. Azt, amely tátott szájjal, kimeredt szemekkel, összegörnyedve és a gyomrát fogva örökítettek meg, nagy valószín séggelű megmérgezték. Mások esetében pedig még a gyilkos fegyvert is meghagyták – arannyal bevonva, természetesen, akárcsak magát a testet. Izgalmas lett volna összeszámolni, mib l van több...ő ...lapockák közül kiálló t rökb l...ő ő ...avagy mellkasba fúródott nyílvessz kb l...ő ő ...avagy fejet kettéhasító baltákból... ...avagy a torkot elmetsz , sarlószer pengékb l.ő ű ő Skandar Graun meg is jegyezte: – Úgy látom, errefelé nem túl népszer a láncosű buzogány. A kopott kékgránit talapzatokon vésett feliratok

adták tudtára az itt nézel d knek a király nevét,ő ő uralkodása kezdetét és végét. És mindig akadt a dátumok alatt pár sornyi megjegyzés, mely a király jellemz ivel foglalkozott. Ezek az utalások tömörekő voltak és lényegre tör k. Ám mivel drén nyelvenő íródtak, a félork nem sokat értett bel lük. Csupán aő nevekkel és a dátumokkal szemezett. – Zereyen de Lendgrevver – olvasta. – Négyezer-huszon-kett t l négyezer-hetvenhatig, D. I... Mi az aő ő „DI"? – Drén Id számítás, felség – felelte Alan do Wiyr. –ő A Drén Királyság megalapításának évét l számítva.ő Akkortól, amikor Shethyuyabin de Drén elfoglalta a guarni Jégtrónt. – Id számítás? – dörmögte a félork csodálkozva. –ő Hogy ti, drének milyen furák vagytok! Aztán pár lépéssel kés bb egy üres talapzatotő pillantott meg, amelyen nem állt szobor. – Kargil Yhron – bet zte. – Négyezer-űhatszázhatvanhattól ötezer-hatszázhatvanhat D. I. Alan bólintott. – Drénia leghatalmasabb királya, aki kereken ezer évig uralkodott, s birodalmunk az uralkodása alattő volt a leghatalmasabb. Magába foglalta szinte az egész világot... – Tudom, ki . De miért nincs itt a szobra?ő – Kargil Yhron kihívta maga ellen a sorsot, és szembeszállt magával a Rend Istenével, Feketebotos Mark'yhennonnal. – És emiatt nem érdemelte ki, hogy szobrot állítsatok neki? – Elt nt – motyogta a bíborgárdista. – Titokzatosű módon elt nt. Senki sem tudta, hova. Ám ...ű ő megüzente, hogy ezer év múltán visszatér majd, s ismét hatalmassá teszi Dréniát. Skandar Graun sandán mosolygott. – Ezer év múltán? Eh! – legyintett. – Nekem meg arról sugdosnak a fülembe, hogy rettegjek, mert Kargil Yhron feltámadt holtaiból, és visszaköveteli a trónját... De ezer év?! Mikor lesz az még?

215

– Ez évben telik le, felség. – Mi? – Az ezer év. Ugyanis épp hatezer-hatszázhatvanhatot írunk, a Drén Id számítás szerint.ő Skandar Graun hosszan hallgatott. – A mendemondák tehát igazak is lehetnek – szögezte le végül. Aztán a fejét ingatta. – Ám bárhogy legyen is, a Jégtrónon még én ülök. – Így igaz, felség. Skandar Graun bosszankodva nézett végig az aranyszobrok során. – Ilyen sok királyotok uralkodott az elmúlt ezer év alatt? – Igen, felség. Viharos id k voltak azok. Kargilő Yhron idején a Drén Birodalom határait számon tartani keveseknek sikerült. Mi uraltuk a mai Dréniát, Maldiberant és Zhiliant egyaránt, s népünk legvakmer bb családjai partra szálltak Drakónián éső Gerondaron is. Aztán a Hatalmas Nagyúr elt néseű után a Birodalom szinte napok alatt összeomlott. Káosz és bizonytalanság uralta ekkoriban a dréneket. Királyok váltogatták egymást a trónon, néha egy éven belül három is. A testvérek egymást gyilkolták, s a Törvény ellen vét k kegyetlenül meglakoltak. –ő Alan egy közeli szoborra mutatott, amely a hóna alatt tartotta a fejét. – Ott van például Rihor de Zserevin, ki mindössze három és féléven át ült a trónon ötezer-nyolcszáznegyvenkett és ötezer-őnyolcszáznegyvenhat között. A népes és er teljes deő Zserevin-család évszázadokig kitartó, er s éső befolyásos dinasztiát sejtetett, ám Rihor, kit a „Szeleburdi" el névvel illettek, súlyosan megszegte aő Drén Törvényt, s az Arkhonok Tanácsa döntése szerint feje vétetett. Vétsége oly súlyos volt, hogy a családja nem élvezhetett kegyelmet; legyilkolták valamennyi vérrokonát, s a de Zserevinek uralma ezzel véget ért... Tovább léptek. – Vagy ott van például Efron de Shereiz, a „Tébolyodott", aki hatezer-harminchatban az országnak tizenegy királyt adó de Yezg-dinasztia

utolsó sarjától, a végelgyengülésben kimúlt utolsó de Yezgt l vette át a koronát... és még ugyanabban aző évben búcsút is mondott annak... a fejével együtt. A zavart lelk Efron ugyanis trónra lépésekorű megháborodott, és azt képzelte, hogy testvérei és rokonai meg akarják gyilkolni t. Ezért hát uralkodásaő második hónapjának végén a Kártyaünnepkor összes rokonát meghívta a palotába, valamennyiüket legyilkoltatta, s kiomló vérüket a gonosz elf isten, Zrogdavar oltárán folyatta el. Ez volt uralkodásának utolsó napja. Skandar Graun mosolygott. – Mindössze két hónap?! Ej, én meg már hét hónapja itt vekengek, és még most sem rültemő bele... teljesen. Hé, ezek szerint nem én leszek a „legkevesebb ideig uralkodó király" a drén történelemben?! – Semmiképpen nem, felség. Volt olyan királyunk, akit uralkodása els órájában utolérte a sorsa.ő – Megbotlott a trónlépcs ben, és nyakát törte?ő – A nyaktörés stimmel, de nem a trónlépcs ,ő hanem az édes ikeröccse jóvoltából... – Alan do Wiyr belejött tudása fitogtatásába. Már-már arról is megfeledkezett, hogy a király az, akihez beszél. – És ott áll Swem de Reznor, a három királyt adó Reznor-dinasztia utolsó király tagja... hatezer-Őháromszázhuszonhétt l hatezerő háromszázharminckett ig uralkodott. volt a király aő Ő legutóbbi Jégnász Konstelláció idején. Swem azt ígérte, visszaszerzi a drének si dics ségét, ám aző ő akkori hódító háború totális cs döt mondott... egyő hirtelen jött vihar elsodorta az egész hajóhadat Lendor partjai el tt, és a Reznor királyi dinasztiát aő feldühödött nemesség az utolsó szálig felkoncolta. – Alan szinte leveg t sem vett. – És közvetlenülő mellette ott áll Reginar de Zitrán, aki másfél éves uralkodást követ en titokzatos körülmények közöttő halt meg, mint ahogy másodszülött testvéröccse is. Ot a fia, Elvger de Zitrán követte a trónon... ott, az az üres talapzat jelzi a helyét... No, sem sokáigő

217

uralkodott, ugyanis még trónra lépésének évében kiderült, hogy az apját ölte meg, s ez a Törvényő értelmében a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Ám Elvger nem várta meg, hogy lefejezzék. Rokonaival és híveivel keletre szökött, s a saját birtokain, a Cley-hegylánctól keletre kikiáltotta saját királyságát, Zitrániát, melynek koronáját a saját fejére helyezte. – A bíborköpenyes mosolygott. – Ezt követ en huszonkét éven át nem volt törvényeső királya Dréniának. Az arkhon csa-ládok mindegyike magának követelte a trónt, és az exarchák közül számosan magukat kiáltották ki királynak. Az országot súlyos belviszályok szabdalták darabokra; hercegségek és kicsiny grófságok külön-külön függetlennek kiáltották ki magukat. Az Elvger ellen indított megtorló háborúk kudarcba fulladtak; a hitehagyott Elvger ugyanis lepaktált a Káosz híveivel. Ám amikor már a végs összeomlás fenyegette aző országot, Mark'yhennon elküldte híveit, akik megszilárdították a Rendet a szétzilált országban. Ekkor jelentek meg ismét Dréniában nemes patrónusaink, a Fagyhercegek. Ittlétük egybeesik a Zitrén-dinasztia hatalomra kerülésével... Ott, balra láthatod azt a hatalmas termet harcost, akiű kétkezes pallost szorongat a kezében... és akinek tollas nyílvessz áll ki a tarkójából. Kloss de Zitrén,ő Ő a de Zitrén-dinasztia els királya, aki bírvaő Feketebotos Mark'yhennon támogatását hatezer háromszázötvenhatban ismét egyesítette a felbomló országot, s elfoglalta a trónt. – Hm, lehet, hogy tévedek, de a Törvény szerint... nem kellett volna ket is kiirtani az utolsó száligő Elvger árulása és apagyilkossága miatt? – Kloss és famíliája a de Zitránok egy oldalágához tartoz-tak. Még a nevüket is megváltoztatták, hogy senki ne azonosíthassa ket az áruló Zitránokkal.ő – Nem rossz trükk! Na de persze, ha valaki bírja a nagy Feketebotos támogatását, rá még a Törvény sem vonatkozik annyira, mint másokra, igaz? A bíborgárdista elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta az idegenvezetést.

– A de Zitrének valamivel több mint háromszáz éven át uralkodtak Dréniában. Az utolsó közülük, aki a trónon ült a mostani Jégnász Konstellációkor, Brithugar de Zitrén volt. – Hallottam róla. volt a „Nagytermészet "Ő ű Brithugar. – Való igaz. Brithugar király közel harminc éven át ült a trónon, és nem vetette meg a világi élvezeteket. Rengeteget evett, még többet ivott, és a végén a halál a gyomrán keresztül ragadta meg és vonszolta magával... Már maguk mögött hagyták az utolsó szoborsort, és leértek a csarnok közepén található rugdancspálya méret , üres térségbe.ű – Aha, látom! – kiáltotta Skandar Graun. – Az a fickó lehet az, ott, aki utolsó el tti a sorban, s aki termetreő kétszer olyan széles, mint a mellette lév k, ső csaknem a térdéig lelóg az iszonyatos pocakja! – Igen, az, Nagytermészet Brithugar de Zitrén.ő ű Törvé-nyes örökös nélkül halt meg, s így vele együtt több mint há-romszáz év után a de Zitrén-dinasztia története is véget ért. Skandar Graun elkomorult. – Az pedig ott... Zmed, igaz? – Zmed de Vigorard, az, igen. Az uralkodása iső ő igen hamar véget ért. – Hogy került egyáltalán a trónra? Rokonságban állt talán a de Zitrén családdal? – Nem, felség. A Törvény szerint, amikor egy királyi di-nasztia kihal, az arkhon családok összegy lnek, ésű királyvá-lasztó próbákon döntik el, melyikük érdemes a trónra. E próbáknak csupán egy része a lovagi viadal, a vitézked családok őközül a Legf bb Kermon-pap választja ki az új királytő a csillagok állása szerint. A próbán a de Vigorardok alig valamivel gy ztek a szintén esélyes de Roygokő és a de Frekhanzerek el tt, így rájuk esett aő választás, és mint exarcha, Zmed lett a király... A félork hunyorgott. – Egyáltalán nem találták meg a fejét a

219

nyomorultnak? – Nem, felség. Az a pokolbéli szörnyeteg, amely Zmed ki-rály fejét letépte Zhíliában, talán egy másik létsíkra vitte magával. A zarkofageriik fürkésző mágusai bevetették minden tudásukat, ám a fejnek nyomát sem találták. Skandar Graun hümmögött egy darabig, aztán érdekl dve pislogott körül.ő – És ott van egy üres talapzat... az Hmudáé? Vagy Lenké? – Nem, felség, az öné. – Hm, ez elég otromba tréfa... És valóban, a talapzaton ott állt a név és a két dátum:

Skandar Graun de Vigorard6666 – 6666

A király és test rei döbbenten meredtek a feliratra.ő Alan do Wiyr még a száját is eltátotta, és a szeme kimeredt. A test rök egyike, egy nagydarab, feketeő hajú, fekete szakállas lovag viszont nem bírt uralkodni magán; elemi er vel tört ki bel le a vad,ő ő fékezhetetlen hahota. A düh és a meglepetés megnyilvánulása volt ez, és még akkor sem bírta abbahagyni, amikor az egyik társa szigorú tekintettel az oldalába könyökölt. Skandar Graun döbbenete csupán egy pillanatig tartott, aztán arcára szórakozott der költözött.ű – Micsoda mérhetetlen pimaszság! – jegyezte meg. – Bo... bo... bo... elnézéséért esedezem, felség! – nyögte ki a test r, akinek végre sikerült úrrá lennieő nevetési görcsein. – Nem tehetek róla! Skandar Graun azonban nem is tör dött vele.ő Körbejárta a talapzatot, hogy megnézze, van-e rajta még más véset is; ám semmi mást nem talált. Közben a bíborgárdista alaposabban szemügyre vette a vésetet. – A név és a dátum szabályos és gondos munka –

mormolta. – Hozzáért mester kezét dicséri. Ám aő második dátum elkövet je durva kontármunkátő végzett... és valószín leg nem is a megfelelű ő szerszámmal véste a számokat a k be. Nézze, felség,ő milyen girbegurbák ezek a vonások... és a széleken apró szilánkok lepattogtak... Ha kézre kerül a fickó, aki e durva tréfát zte önnel, meglakol, arra aű szavamat adom! Skandar Graun vállat vont. – Nem mindegy, ki tette? Hozzászoktam én már ennél ot-rombább tréfákhoz is, amióta a palotában vagyok. – Ismét megrántotta széles vállát. – Ám bárki is legyen az, aki a halálomat ennyire kívánja, attól tartok, csalatkozni lesz kénytelen. Én ugyanis nem tervezem, hogy még ez évben elpatkolok. A bíborköpenyes egy engedelmes meghajlással ismét oda-mutatta a királynak kopasz fejbúbját. – Engedelmével, felség... – Mondd csak, ne kímélj! – Bárki m velte is e gyalázatot, nyilván arra aű mendemon-dára utalt, mely szerint a nyár közepén, amikor beköszönt a Jégnász Konstelláció... – Tudom – vágott közbe Skandar Graun. – Megjelenik Kargil Yhron, engem lependerít a trónról, és a fejemmel együtt tépi le a koronát. – Vállat vont. - Csalódott lennék a drén varázslók hatalmában, ha ilyesmi megtörténhetne... – Keser en nevetett. –ű Apropó, letépett fej... Zmeddel hogy fordulhatott elő ez a kínos incidens? Alan do Wiyr sóhajtott. – Az a szárnyas démon, mely a puszta semmib lő bukkant fel, szinte ott materializálódott a király orra el tt. Roppant er teljes démonlord lehetett valamiő ő távoli és idegen létsíkról, mivel nem fogott rajta az z szavakű ő egyike sem. Egy ilyen lény megidézésére

csupán a leghatalmasabbak képesek, s feltételezhet , hogy maga Eftghitegor, a Zhílő Birodalom Hadura küldte ránk e veszedelmet... – „Ránk"? – ismételte a félork. – Ott voltál te is? – Igen, felség, jelen voltam. Az els k közöttő

221

támadtam a démonra leger sebb mágiáimő bevetésével, ám oly hatalmas volt az hozzám képest, hogy megkarcolni sem tudtam... Könynyedén áttört az Ezüst Magiszterek védelmez energiaburkán, éső méteres, görbe karmait Zmed király nyakába vájta. Egy pillanat m ve volt az egész. Mire a test rökű ő feléje sújtottak volna a fegyverükkel, a démon letépte a király fejét, és pár szárnycsapással elt nt aű szemünk el l a sötétségbe. – Alan lehajtotta a fejét. –ő Ezt követ en rendelkezett úgy az Arkhonok Tanácsa,ő hogy a király személyes védelmét a Dierron-rend lovagjai látják el, s a Bíborgárda tagjai kegyvesztettek lettek. – Te mégis itt vagy? – Mert az orgyilkos merényletek miatt a Fényes Mágus így tartotta jónak – felelte Alan. – Ez egy esély számunkra, hogy visszanyerjük a helyünket és a becsületünket. Ám ha önnel végeznek, felség, nekünk is végünk... Skandar Graun jót mulatott ezen. – Ezt örömmel hallom! Végre van valaki, aki aggódik a sorsom miatt... A végén kiderül, hogy még csak korcsként sem emlegetsz a hátam mögött. – Ön Drénia törvényes királya, felség. Skandar Graun vállat vont, mint aki e tényt fölöslegesnek találja. – És Hmuda meg Lenk? Nem nekik kellett volna Zmed után következniük a sorban? – Ha még éltek volna akkor, igen. De addigra már meghaltak mindketten. – A bíborgárdista elmerengett, mint aki az emlékei között kutat. – Hmuda de Vigorardot a saját ágyában gyilkolták meg az éjszaka közepén. Ez még Lendoron történt. Egy orgyilkos bemászott a szobája ablakán, és elvágta a király id sebb öccsének torkát. Mint kés bb aző ő orgyilkos bevallotta a kínvallatások közben, a megbízást egy lendori gróftól kapta, aki látszólag behódolt ugyan Drénia királyának, ám így akart bosszút állni testvéröccse kivégzése miatt. – És Lenk? – Lenk de Vigorard haláláról keveset tudok –

mondta Alan. – Mint mondják, eléggé izgága volt éső talán túlzottan is meggondolatlan... – Én szeleburdinak mondanám. – Állítólag egy kisebb csapattal mélyen belovagolt a zhíli csapatok mögé, hogy kikémleljen bizonyos csapatmozgásokat. Ám pechjére épp Cumannal találkozott össze, és úgy gondolta, nagy nyereség lenne a háború szempontjából, ha sikerülne megölnie a tartományi f urat... De egy kissé túlbecsülte aő képességeit. Cuman megölte. Skandar Graun a homlokát ráncolta. – Mi a rossebet keresett Derek Cuman Zhíliában? – mor-dult fel. – Yvorl f papja talán otthagyta aő Káoszfellegvárat és új helyre költözött? A bíborgárdista alig észlelhet en elmosolyodott.ő – Fred Cumant említettem, felség. ZhíliaŐ északnyugati tartományának ura. Derek Cuman ikertestvére... – Nafene! – Skandar Graun az emlékei közt kutatott. Hm. Valóban, mintha hallottam volna valami ilyesmit... Az egyik Yvorlt szolgálja, a másik pedig Mark'yhennon feltétlen híve. Ez azért mégiscsak furcsa, nem? – Feltétlenül az, felség. Kevesen ismerik e testvérpár tit-kát... és én nem tartozom azok közé. – Jó – vont vállat Skandar Graun. – Tulajdonképpen nem is érdekel. Az dolguk.ő Még egyszer körülnézett a csarnokban. Még nem egészen a középpontnál állt, csupán annak a megközelít leg negyven-negyvenöt méter átmér jő ő ű üres térségnek a közepén, melyet a spirális ív mentén sorakozó szobrok körbevettek. E térség közepén négyembernyi magas, ébenfekete szobor állt, amely valamiféle humanoidot ábrázolhatott ugyan, ám olyan pózban, mintha a teste kicsavarodott volna, a lábai pedig összefonódtak a kezeivel és a fejével. Els pillanatra nem is igazán lehetett kinézni,ő melyik tagja melyik. – Jöjjön velem, felség! – invitálta Alan csendesen. –

223

Gar-bash szobrának emelvényér l impozánső látványban lehet része. Skandar Graun nem kérette magát Amikor a hatalmas szoborhoz sétáltak, a félork fellépett a gránitemelvényre, és körülnézett. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Ugyanis ebb l a helyzetb l olyan érzése támadt, hogy aő ő spirálban elhelyezett szobrok egymás mellé léptek és szabályos kört alkottak körülötte. Valamennyien tő nézték csillogó aranyszemükkel... Legalábbis azok, akiknek volt fejük. A smaragdszín fény ott vibrált bennük, s azt azű érzést keltette, mintha a szobrok hol behunynák, hol pedig kinyitnák a szemüket. Mintha az egyik pillanatban mosolyognának, a következ ben pedigő elsötétülne az ábrázatuk és zord képet vágnának. Némelyik szinte még mozdult is. Tompa léptek visszhangzottak, erélyes utasítások pattogtak. – Ott! – suttogta dermedten Skandar Graun. – Ott... az megmozdult! – Felség! – recsegte az a fekete hajú, fekete szakállas test- r, aki nem sokkal el bb harsányanő ő hahotázott. – Exarcha Zordig de Royg és szolgái közelednek felénk. – De hiszen aranyból van... – A fényviszonyok csalókasága tévesztette meg önt, felség – szólt közbe a bíborgárdista is. – A hordlapon cipelt arany-tömb csillogása az, amely a látszatot kelti... Most már Skandar Graun is látta. Valóban, Zordig de Royg közeledett, az a simulékony mo-dorú, alamuszi drén, akit már több alkalommal is volt alkalma látni. Többek között e délel ttön is, mivelhogy a fickó is ott volt aző audienciára várakozók között, és amikor ő felszólította az urakat, hogy kövessék a parkba, az els k között lódult a nyomába.ő Most ugyanazt a gyöngyökkel kivarrt, díszes, sötétzöld ruhát viselte, mint délel tt, ám ező alkalommal kard is zörgött az oldalán minden lépésekor.

Az exarchát szolgák és test rök serege vette körül.ő Négyen közülük egy hordlapot cipeltek, melynek közepén egy emberfejnél másfélszer nagyobb, gömbszer aranytömb trónolt.ű A jelenlév fegyveresek többsége nem is annyiraő az exar-chát, mint inkább ezt a csillogó kupacot fogták közre. Mintha még az óvatlan és mohó pillantásoktól is védeni próbálnák. Amikor a szolgák megpillantották a királyt és test reit, hirtelen megtorpantak, az exarcha pedigő azonnal félrelökdöste az útjába kerül ket, éső el resietett. Egy magas termet kermonpapő ű lépkedett a nyomában, aki a nyakában a zarkofagerek félkör alakú jelvényét viselte. – Felség! – kiáltotta Zordig de Royg, s jobb keze összeil-lesztett mutató- és középs ujjávalő megérintette a szívtájékát, majd meghajtotta a fejét(34). – Bocsásson meg, ha megzavartam elmélkedését és lelke épülését, de nem volt tudomásom arról, hogy e szent helyen tartózkodik.

(34) Az exarchák a király el tt sem kötelesek fejet hajtani, a hagyományoső drén nemesi köszöntés — a kermon érintése összeillesztett mutató- és középs ujjal — éppen elegend . Zordig de Royg azonban így fejezte kiő ő maximális tiszteletét.

Skandar Graun hunyorgott. – Hozod vagy viszed azt az aranyat, exarcha? – kérdezte rejtett kétértelm séggel.ű Zordig de Royg arca enyhén megrezzent, ám arca máris er ltetett mosolyra feszült.ő – Hozom, felség. A de Royg palota kincstárából hoztam idáig, hogy tiszteletem jeléül megajándékozhassam vele önt. – Nocsak! – húzta fel a szemöldökét a félork. – És honnan tudtad, hogy épp itt találsz?... Hiszen épp az imént mondtad, fogalmad sem volt arról, hogy itt vagyok. Nem lett volna egyszer bb a trónterembenű átadni az ajándékot? – Én próbáltam, felség – felelte az exarcha. – Ám az ön sajnálatos sérülései miatt nem kerültem sorra a

225

mai audiencián. És mivel nem akartam ezt az értékes tömböt a szobámban tárolni, úgy gondoltam, nagyobb lesz a meglepetés, ha egyenesen a helyére emeltetem. Skandar Graun grimaszolt. – A helyére? Zordig de Royg válasz helyett akaratlanul is az üresen álló talapzat felé fordította a fejét. – Igen, felség – mondta aztán. – Megtisztelne, ha elfogadnáa de Zordig család e szerény ajándékát és amikor majd bekövetkezik az a sajnálatos esemény... e nemes sárga fémbe burkolózva élvezné az öröklét örömeit. Skandar Graun morcos képet vágott. – Barátom! – mordult fel nem titkolt gúnnyal. – Máris te-metni akarsz?! – Ó, nem, felség... – Nem korai ez még egy kicsit? Itt vagyok, élek... dacára annak, hogy valamely otromba barom máris felkarcolta a kövemre a halálom dátumát. Zordig de Royg arca kínok között rángatózott. A férfi fél térdre ereszkedett, és most már egész tenyerét a kermonjára tette: – Óóóóóó, felség, ön félreért! – tiltakozott. – Távol álljon t lem, hogy az ön halálát kívánjam! E sietségető mindössze egyvalami indokolja: meg akartam el zniő mindenki mást az ajándékommal. Aranyat ajándékozni a zarkofagiihoz si szokás aő legbefolyásosabb arkhon családok részér l, s én,ő mint az évezredek óta királyh és törvényh de Roygű ű família exarchája el sem tudnám képzelni, hogy önt ne de Royg-aranyba burkolják majd, amikor arra sor kerül. – Na persze – vetette oda Skandar Graun. – Az ajándékot elfogadom... de ugye, nem várod el t lem,ő hogy már most felpróbáljam? – Dehogy, felség! Könyörgöm, ne gondoljon rám rossz szívvel! Én a legh ségesebb híve vagyok, ésű nem hiszek a Kargil Yhron visszatérésér l szólóő mendemondákban. – Akkor már ketten vagyunk – biccentett a félork. –

De at-tól tartok, e hitünkben ennyien is maradunk... – Legyintett. – Jól van, tegyétek az aranyat a helyére... De ha valaki ellopja, ne rajtam keressétek! – Ellopni? Ó, nem, felség! Az nem fordulhat el !őSkandar Graun vállat vont. Aztán nézte, ahogy a szolgák az üres talapzathoz cipelik az aranytömböt, és közös er vel fel-helyezik rá. Várta, hogy lesz majdő még valamiféle felszente-lés, imádkozás vagy hasonló, de semmi ilyesmi nem történt. A magas zarkofager pap összehúzott szemmel nézte a talapzatként szolgáló, sima gránittömböt, és ujjait végighúzta a halál id pontját jelöl girbegurbaő ő véseten. – Máris hozok szerszámokat, felség, és egy órán belül eltá-volítom e csúfságot... Skandar Graun eszébe villant, miért is jött ide.ő Kherthyomehrnek bizonyára oka volt arra, hogy titkos találkára hívta. Addig nyilván nem fog felbukkanni, amíg tucatnyian nyüzsögnek itt. Ha pedig ez az alak nekilát a gránitot vésni és farigcsálni, ki tudja, meddig eszi itt a fene. – Majd máskor! – röffentette kurtán a zarkofagernek. – Magadat távolítsd el inkább, de ne egy órán belül, hanem egy percen belül! A magas termet pap szótlanul meghajolt, majdű apró, szinte tipeg léptekkel elhátrált. Amikor nyolc-őtíz méterre eltávolodott, még egyszer meghajolt, megfordult, és a kijárat felé sietett. – És ez vonatkozik rád és népedre is, exarcha – szuszogta a félork, s megpróbált kitalálni valami magyarázatot. – Megérintette lelkemet e hely magasztos szelleme. Magányra vágyom itt, hogy elmélkedhessek, s megmerítkezhessem benne. – Hálás vagyok, hogy kegyeskedett elfogadni a de Roygok ajándékát – mondta búcsúzásképpen az exarcha. – Valahányszor betérek majd e helyre, s megpillantom az ön zarkofagiiját, melegség fogja elönti a szívemet, ha arra gondolok, hogy az én ajándékomat viseli utolsó öltözeteként... Skandar Graun idegesen nevetett.

227

– Mit l olyan biztos abban mindenki, hogy túlélő engem és elmerenghet a síremlékem fölött? – Ó, felség, nem úgy gondoltam... Skandar Graun egy kézlegyintéssel elbocsátotta. – Menj! Egyedül szándékozom elmerengeni e helyen, ahol reményeitek szerint hamarosan hosszasabban is elmerenghetek... Miután Zordig de Royg és kísérete meghajolt, s távozni készült, Skandar Graun kérd n pillantott aő nyugodtan várakozó bíborgárdistára. – Alan do Wiyr, ugye, tudod, mit jelent az a szó, hogy egyedül? A bíborköpenyes elsápadt. – Én nem hagyhatom egyedül önt, felség! – Dehogynem! – röfögte a félork. – Sipirc! És ti is, dics lovagok!ő – Kérem, felség... Zordig de Royg, aki már nyolc lépésre eltávolodott, most megfordult, és lendületes léptekkel visszasietett. – Do Wiyr gróf! – förmedt rá er szakosan. – Nemő hallot-tad, mit parancsolt a király?! – Hallottam, dire. Ám ugyanakkor a Fényes Mágus határozottan értésemre adta... – A Fényes Mágus?! – kiáltotta felháborodottan az exarcha. – Gróf! Elment az eszed?! Magasabbra helyezed a Mágus utasítását a királyod parancsánál?! – Az érdekében, dire – felelte a bíborköpenyeső elszántan. Zordig de Royg keményen megmarkolta a bíborgárdista alkarját, és a kijárat felé rántotta. – Én pedig annyit mondok... a te érdekedben, gróf, hogy haladéktalanul engedelmeskedj a király parancsának, különben pórul jársz! – Engedelmével és legmélyebb tiszteletemmel, dire... – Hallgass! – kiáltotta dühösen az exarcha. – Feleselni me-részelsz velem?! Elfelejted, ki vagyok én?! – Nagyon is jól tudom, dire, de... – Éééééén... – kezdte az exarcha, és fenyeget enő

elnyújtot-ta, vészterhessé tette hangját – Drénia legbefolyásosabb ark-hon családjának exarchája vagyok! És nem t rhetem el, hogy ű bárki... ismétlem bárki szembeszegüljön Drénia törvényes királyának akaratával! Márpedig a király azt parancsolta, hogy távozz. És ha ezt megtagadod, akkor is távozni fogsz két percen belül... ám hogy lesz-e még élet a testedben, arra már ne fogadj! – Kihúzta drágaköves markolatú t rét, és meredt szemmel suttogta. –ő Tiszteld a királyod akaratát, gróf, különben egy de Royg t rrel a szívedben kopogtatsz be az Öröklétő ajtaján! A Dierron-lovagok a villanó penge láttán azonnal kardot rántottak. És ugyanezt tették a háttérben az exarcha szolgái is. k voltak számbeli fölényben, deŐ alig valószín , hogy gondot okozhattak volna a négyű jól képzett lovagnak, ha csetepatéra került a sor. Azonban a felek egyel re nem estek egymásnak.ő Alan do Wiyr sötét pillantást vetett a királyra, mintha t okolná a kellemetlenségekért. Aztánő felemelte mindkét tenyerét, és intett a Dierron-lovagoknak, hogy maradjanak nyugton. – Távozom, ha a király azt kívánja – mondta halkan. – És bocsásson meg Exarcha de Royg, nem állt szándékomban szembeszegülni a korona legelkötelezettebb hívével... Ezzel kirántotta alkarját Zordig de Royg szorításából, még egy pillantást vetett Skandar Graun felé, de miután látta, hogy a király nem gondolta meg magát, gyors, kopogós léptekkel elsietett a szobrok között vezet ösvényen a kijáratő felé. A Dierron-lovagok habozva néztek hol egymásra, hol pedig a harcias exarchára. – Menjetek ti is! – dörmögte Skandar Graun. – És ne mo-rogjatok! rködjetek az épségem fel l odakinn!Ő ő Gondoljátok azt, hogy a hálószobám ajtaja el ttő álltok... hisz' oda sem jöhettek be bármikor! Úgy t nt, az exarchának a lovagok távozása márű egyáltalán nem annyira szívügye, mint amilyen

229

hévvel a varázstudó bíborgárdistát kiterelte. Még egyszer meghajtotta fejét a király felé. – Ha bármire szüksége van, felség, a de Roygokra mindig, minden körülmények között számíthat! Ezzel sarkon fordult, és szinte ugrándozva, szökellve távozott. Lehet, hogy még dudorászott is jó kedvében...

* * *

Az Ezüsttorony legmagasabb szintjén Jilocas'theyn, a Fényes Mágus szokásos emberformáját viselve üldögélt az asztala el tt, és két tenyerét aző asztallapon nyugtatta. Ujjait széttárta, és lassan közelítette azokat egymáshoz. Amikor az ujjhegyek már csaknem összeértek, a milliméteres távolságokat ezüstös szikrák hidalták át. – Elt nt immár – mormolta tompán. – A Hetedikű Veszede-lem. Kherthyomehr, aki szintén emberformában a padlótól a plafonig terjeszked könyvespolc el ttő ő állva a könyvek között matatott, most lustán pillantott hátra a válla fölött. – A Hetedik? – Helyesbítek – motyogta Jilocas'theyn, aki végre össze-kulcsolta ujjait, és mindkét kezét ezüstös fény ragyogta be. – Nem a Hetedik, hanem a Hét közül az egyik. – Hogyan? – kérdezte a harmadik sárkány, Lyasthé Meh-riall, aki elképeszt en fehér egyéniségével aző ablak el tt állt, és kifelé bámult a parkra, aholő id közben már véget ért a rugdancsjáték.ő – Egyszer en - felelte a Fényes Mágus. – Elt nt,ű ű ahogy jött. Nyom nélkül. Volt, nincs... ez az egy a Hétb l. ő Kherthyomehr kényszeredetten nevetett. – Azért ez elképeszt , hogy valaki csak úgy kedvéreő ki-be járkál a Jégvihar-fellegvárba, amelynek mágikus védelmi rendszere állítólag a Káoszfellegvár és Yennon Szigetének - er sségével vetekszik. És erreő

mit hallok?... Hopp, a Hét Ve-szedelem egyike bejutott a fellegvárba... Aztán pedig: hopp, ez a titokzatos veszedelem egyszerre elt nt aű fellegvárból... Ki-be, ki-be, ahogy tetszik... Hah! Tessék, kedves Veszedelem, erre parancsoljon! Megengedi, hogy mi, a leghíresebb mágusok kinyissuk az ajtót ön el tt?ő A fehér ruhás, fehér hajú, fehér szem , fehér arcúű sárkányn megperdült.ő – Muszáj neked örökké gúnyolódnod, Ravasz Harcos?! – sziszegte, akár egy támadni kész kígyó. – A te ölebeid ugyanúgy tehetetlenül állnak e rejtély el tt, mint bárki más!ő – De csak azért, szívecském – vetette oda a jégsárkány –, mert a Fagyhozók a zhíli hadjáratra koncentrálják az erejüket. Ha jól tudom, egyezségünk szerint a Fellegvár védelmét az Ezüst Magiszterek és a te Viharhozóid felügyelik! – A Viharhozók is ott vannak Zhíliában! – vitatkozott a n . – A te felel sséged ugyanakkora, mint bárkiéő ő hármunk közül. Kherthyomehr halkan kuncogott. Nem mondta ki, mire gondol, ám hidegen csillogó szeme ezúttal nem sugárzott gúnyt. És semmilyen más érzelmet sem. A szobában a három sárkányon kívül tartózkodott egy ne- gyedik alak is. a sarokban ült egy rozogaŐ széken, és hályogos szemét hol az egyik, hol pedig a másik sárkány felé fordította. Egy kissé megkésve reagált, és még véletlenül sem abba az irányba nézett, aki épp beszélt. – Nem vezet semmire a veszekedés és egymás közt keresése a felel sségnek – szólalt meg ismét aő Fényes Mágus kimérten. – Ne pazaroljátok el az értékes szót! – Jó – vont vállat Kherthyomehr –, engem azért érdekelne valamiféle magyarázat. Hogyan lehetséges ez? A Fényes Mágus szétvonta fényl kézfejeit, éső széttárta azokat. Immár nem röpködtek bel leő szikrák.

231

– Érintetlen – nyekeregte – szövete a mágiának a Jégvihar-fellegvár körül. Áthatolni azon nem próbált senki... és semmi Sem be, sem ki. – Ez remek! Épp erre a magyarázatra vártam. – Vártál vagy sem, ezt kapod, Ravasz Harcos. – Ah, mily nagyvonalú ma a Fényes Mágus! Lyasthé Mehriall ökölbe szorította mindkét kezét. – De legalább nem l dözik nyíllal a királyra, mintő ő ahogy te tetted, Gunyorosságok Mestere! Kherthyomehr ravaszkás emberarcáról egy pillanatra sem hervadt le a gunyoros mosoly. Vékony bajuszkája meg megbillent, ahogy újra és újra felnevetett. – Tagadod talán? – követelte a választ támadóan a sárkányn . – Nem tagadhatod: tudom, hogy te voltál.ő Kherthyomehr vállat vont. – És ha igen? Miért ne gyakorolhatnám néha az íjászatot Arra l dözök, akire akarok.ő – Drénia törvényes királyára?! – háborodott fel a n .ő – Ó, dehogy! – De igen! Bel ttél a hálószobája ablakán. Négyszerő is. Kherthyomehr flegmán vállat vont. – Csak négyszer? Ezek szerint a többi vessz aő falba fúró-dott? Ej-ej. Ez is azt mutatja, hogy még többet kell gyakorol-nom. Egy hosszú pillanatig néma csend ülte meg a sz kű helyiség súlyos leveg jét.ő Aztán Jilocas'theyn szólalt meg. – A válaszod, Ravasz Harcos, szívesen meghallgatnám. A nyúlánk, kecskeszakállas férfi tiszteletteljesen biccentett az id sebb férfi felé.ő – Ezen óhaj kölcsönös, Fényes Mágus. Én is meghallgat- nám a te magyarázatod a mágikus védelmen ki-be járkáló Veszedelemmel kapcsolatban. – Tudni fogod a választ, Ravasz Harcos, amint lesz. Kherthyomehr nevetett. – Erre pedig azt mondom: tudni fogod te is a választ, Fé-nyes Mágus, amint lesz. – Vállat vont. – Vagy ha gondolkodsz egy kicsit, rájöhetsz te magadtól.

– Fényes Mágus! – recsegte a sárkányn haragtólő kimered szemmel. – Kell nekünk elt rnünk ennek aző ű emberfajzattá változott sárkánymocsoknak a gúnyolódását?! Jilocas'theyn hosszan nézett maga elé. – Hagyd csak, Törvény Védelmez je! – mondtaő halkan. – Amíg válaszokat mi sem tudunk, t leő elvárnunk miért lehetne? – Megtámadta Drénia törvényes királyát! – vádolta a n szigorúan. – És még csak nem is tagadja!ő – Tagadom! – hörrent fel a jégsárkány. – Nem támadtam meg! – Döbbenten nézett körül. – Vagy eltaláltam talán? – Eltalálhattad volna! – Olyan szó, hogy „volna", most nem létezhet! – Már a puszta tény, hogy célba vetted... – Nem vettem célba. – De bel ttél az ablakán! Ez merénylet!ő Törvénysértés, melyért szigorú büntetés jár! Kherthyomehr titokzatosan somolygott a bajsza alatt. – Íme egy lehetséges válasz: nem a királyra l ttem,ő hanem valaki másra. Akkor már nem merénylet. Nem Törvénysértés. – Az én szavam áll szemben a te szavaddal az Arkhon Ta-nács el tt – jelentette ki a sárkányn . –ő ő Bevádollak! – Ó, ezt szívesen elkerülném! – sóhajtott Kherthyomehr. – De még mennyire, hogy el! Ebben biztos vagyok! – Hát igen – mosolygott Kherthyomehr. – Tudod, szívem, nem veszi jól ki magát, ha a neves Fagyhercegek egyike... nevezetesen egy csúnya, nagypofájú, hebehurgya n stény... nevetségesséő válik a Tanács és a világ el tt.ő – Vagy az, ha a Fagyhercegek egyikér l, egyő beképzelt, pi-pogya, fennhéjázó és kurta agyú hímr lő kiderül, hogy súlyosan megszegte a Törvényt és meg akarta ölni Drénia királyát. Kherthyomehr vérlázító pimaszsággal meredt a

233

n re.ő – Erre válaszolnom sem érdemes – vetette oda. – Tedd, ha akarod! Tedd nevetségessé magad! – Nem teszi – szólalt meg Jilocas'theyn. – Hiszen a Tör-vény Védelmez je tudja, akárcsak én, milyő szándék vezérelte nyilaidat. Kherthyomehr felhúzta a szemöldökét. – Nocsak. Valóban? – Nem királyunknak szánta Ravasz Harcos a nyilakat – szögezte le Jilocas'theyn –, hanem pontosan annak, kit eltalált. És ismerve t,ő cselekedete indokolt, még ha nem is mindig a legcélravezet bb.ő A sárkányn hunyorítva meredt Kherthyomehrre.ő – Azt állítod, az ork, kit megsebeztél... orgyilkos merényl volt?ő Kherthyomehr sejtelmesen mosolygott. – Meglehet. – Vagy talán azért támadtál a királyra, hogy a titokzatos merényl személye miatt meg kelljenő duplázni a test reit... s hogy ezáltal elgondolkoztasdő a valódi orgyilkosokat? – Magyarázatnak ez is elegend , Törvény Üresfejő ű Védel-mez je, légy magaddal elégedett és neő találgass tovább! A fehér sárkányn indulatosan felszisszent, éső valami na-gyon csúnyát készült mondani, ám ekkor a könyvespolcról egy tenyérnyi vastag, ódon b rkötéső ű könyv szabályszer en leugrott, és hatalmasű csattanással kiterült a padlón. Lapjai jobbról balra peregtek, és fölötte ezüstös szikrák sercegtek, pattogtak. A sarokban gubbasztó, hályogos szem vénségű felnézett: – Egy démon... itt, benn a Jégvihar-fellegvárban! Kherthyomehr felhorkant: – Hol a király, Zseryim?! Az öreg azonban nem válaszolt; el rebukott aő székr l, és arcát a kinyitott könyvbe temette, minthaő érintésnyi közelségb l akarná megszemlélni aő helyzetet világtalan szemével.

9. Az Aranycsarnok

Miután a hatalmas kapu becsukódott, Skandar Graun egyedül maradt a Holt Királyok Csarnokában az tő bámuló aranyszobrokkal. A hatalmas föld alatti barlangra az Öröklét visszhangos csendje telepedett; a smaragdszín fényköd-foszlányok örökösű vándorlása mégis az élet és a mozgás illúzióját keltette e holt helyen. Skandar Graun ismét fellépett Garbash kifacsart testalkatú szobrának emelvényére, és körbepillantott az elmúlást megörökít szobrokon.ő – Kherthyomehr – szólalt meg elég hangosan ahhoz, hogy hangja eljusson a csarnok minden zugába. – Itt várok rád. Nem kapott választ, csupán bizonytalan visszhangfoszlá-nyok zúgtak és döngicséltek a fülében. Skandar Graun unalom zésként körbejárta aű hatalmas, fe-kete szobrot, és megtekintette azt minden irányból. Lassacskán, kialakult benne egy kép arról, miféle kifacsart pózban ábrázolták a halál istenét, és arról is, hogy miért nem boldogult eddig: Garbash e szobrának két lába volt ugyan, de négy karja és nyolc kézfeje. Minden csukló ugyanis két-két kézfejben folytatódott, és a lehetetlenül hosszú ujjak oly összevisszaságban fonódtak ide vagy oda, hogy alaposan megkeverték a nézel d t...ő ő A félork azonban nem jött zavarba; látott már épp elég is-tenábrázolást, és rájött, hogy a hívek gyakorta még az általuk megformált istennél is háborodottabbak. Ugyanarra az istenre a különböző népek a lehet legeltér bb formákat tudták kitalálni.ő ő Hogy miért? Talán azért, mert a szóban forgó isten minden egyes meg-testesülésekor más és más formát öltött, s mindenki azt a formát ábrázolta, amelyet egyedüli, hiteles formának gondolt.

235

Ott van például Yvorl... Amikor gyermekként újdonat szerzett bakancsában rohangált az áldozót z körül, s Yvorl els ízben jelentű ő meg számára, fel sem ismerte. Addig ugyanis Netarő elmondása alapján, s a látott rajzok alapján egészen másképp képzelte el. Vagy például Grooms, Minden Orkok Öregapja... Valami nagyot csattant. Skandar Graun felkapta a fejét, és mélyen beszívta a leve-g t. Test rei és Zordig de Royg távozása óta aő ő nagy kapu nem tárult ki. Az éles csattanás viszont egyértelm en belülr l jött. Olyan volt, mintha azű ő egyik szobor lebucskázott volna a talapzatáról, hogy arany homlokával lefejelje a szomszédos gránitlapot. Azonban a csattanás irányát nem lehetett megállapítani a mindenfel l érkez tompaő ő visszhangok miatt. Skandar Graun kihúzta magát, és megtapogatta övébe t zött láncos buzogányát, ám egyel re mégű ő nem rántotta el . ő Biztosra vette, hogy a csattanás visszhangja még el se hal, Alan do Wiyr és a Dierron-lovagok máris fegyverrel a kézben rontanak be, és a zaj forrását keresik. Ám ez nem következett be. A visszhangok elenyésztek, és újra csak az átható hang keltette képzetek szöszmötöltek az id tlenség ezenő barlangjában. Skandar Graun félig lehunyta a szemét, orrlikait és a fülét azonban kitárta az ingerek felé; jobban bízott a szaglásában és a hallásában, mint a látásában. Füle azonban nem érzékelt újabb hangokat, viszont az orrát enyhén édeskés, f szeres illat bizsergette sű szúrta egyszerre. Mintha valami ritka, egzotikus virág fölé hajolt volna, s nagy igyekezetében a virágillattal a szirmok közt sütkérez méhecskét iső beszippantotta volna. Azonban ezek az „apró fullánkok" egyáltalán nem voltak fájdalmasak és csiklandozó méhszárnyak sem rezegtek az orrlikaiban. Csupán az illat volt oly szokatlan és idegen, hogy a félork belebizsergett az

élménybe. Eszébe villant, hol érzékelt hasonlót; egy kirovangi ötvös m helyében, amikor megolvadt fémek g zeitű ő szippantotta be. Az olvadt aranynak volt hasonlóan izgató az illata... Valami csikorgott. Mintha több tonnás k lábak vonszolódnának a kékő grániton. Mintha egy k gólem elevenedett volnaő meg! Skandar Graun most már nem hagyta övében a láncos bu-zogányát. – Kherthyomehr? – kérdezte elszoruló torokkal. – Jól szó-rakozol? Nem kapott választ. – Stan de Perra! – kiáltotta a jégsárkány régi álnevét. – Ne hidd, hogy itt várok rád napestig! Én is szórakozni akarok Kártyanap ünnepén. Test rei még erre a kiáltásra sem rontottak be.ő Skandar Graunban lassacskán éledezni kezdett a gyanú hogy nem hallatszik ki egyetlen hangfoszlány sem a vaskos kapuszárnyakon. Akár bömbölhet és ordibálhat, azt se fogjál meghallani. Ismét csikordulás. – Yvorl redves farkára! – ordította a félork. – Ki a rosseb szórakozik itt?! Nem tartozott az ijed s fajtába, de most még nekiő is felállt a sz r a tarkóján.ő Súrlódás és két tompa dobbanás. Szinte még a k lap remegését is érezte aő dobbanások bekövetkeztekor. Mintha egy súlyos test lépkedne. De hol? Merre? – Stan de Perra! – kiáltotta. – Mutatkozz meg, ha te vagy! Senki sem mutatkozott, ám mostanra már egyre szaporáb- bak lettek a zizegések, csikorgások, dobbanások, kopogások, reccsenések. A hangok alapján szinte az egész szobortömeg életre kelni látszott. Ám szemre egyik sem mozdult,

237

egy fikarcnyit sem. – Átkozott legyek, ha tovább maradok! – dörmögte a fél-ork, és leugrott Garbash szobrának emelvényér l.ő Bár figyelmeztet en és baljóslatúan bizsergettő minden porcikája és egyre áthatóbban érezte az olvadó arany illatát, nem volt hajlandó futásnak eredni. A héthónapos királyi dresszúra rányomta bélyegét az egyéniségére; és egy király nem rohangál. És f leg nem csinál a gatyájába ijedtében!ő Er s, határozott léptekkel az ajtó felé sietett, éső közben léptei ütemére úgy lengette kezében a láncos buzogányt, hogy akár a pillanat tört része alatt is oda tudjon csapni, ha az egyik szobor mögül rejt zködő ő orgyilkos ugrik el .ő Bár minden érzéke azt súgta neki, hogy igazából nem szobrok mögött lapuló merényl kt l kell mostő ő tartania, hanem maguktól a szobroktól. A csikordulások és a súrlódó k és fém hangja erreő engedett következtetni. Ám ezt valahogy nem hitte el. Ennek dacára azért a szobrokat is leste a szeme sarkából, és királyi méltóság ide vagy oda, minden második-harmadik lépésnél jobbra-balra fordult, s néha még a válla fölött is hátralesett, nem oson-e mögötte lábujjhegyen Garbash gigászi obszidiánszobra. Nem osont. És a szobrok sem mozdultak.A zavarba ejt hangok azonban egy pillanatra semő sz ntek. űCsupán az vált immár egyértelm vé, hogy nem aű visszhangok okozzák azt az érzéki csalódást, hogy a neszek és a zörejek minden irányból hallatszanak... Valóban hallatszottak mindenfel l.ő Skandar Graun érezte, hogy a nyakát és az arcát kiveri a hideg veríték. Egyáltalán nem volt gyáva, és állva maradt már sok olyan helyzetben is, amikor még a legnagyobb h sök némelyike is ordítvaő menekül.

Ezt a helyzetet azonban nem szerette. Ha e pillanatban maga Yvorl toppan eléje, hogy kihívja egy csörtére nagy fekete kaszájával, még vele is szembeszállt volna, de ez az ismeretlen neszezés az idegeire ment. – És most elmegyek! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Ha nem mutatkozol, minek hívtál ide?! Már csak két lépésnyire járt az ajtótól, amikor egy minden eddiginél er teljesebb csendülés hallatszott.ő Szinte zengett bele az egész csarnok. Skandar Graun azonban nem volt annyira ostoba, hogy visszanézésre vesztegesse az id t. Az ajtóhoző ugrott, és a ki-lincs után nyúlt. Csakhogy ezen az ajtón nem volt kilincs. Amikor befelé jöttek, magától kinyílt el ttük. És amennyireő látta, ugyanez történt Zordig de Royg és a többiek távozásakor is. A félork egy hosszú pillanatig döbbenten állt. – Yvorl redv... Súlyos fém lábak döbbentek ütemesen a gránitlapokon. Skandar Graun megperdült, és miközben hátát a sötét anyagú kapunak vetve teljes er vel nekifeszült,ő visszafelé bámult a csarnok belsejébe. A fémes csörrenéseket és az ütemes döbbenéseket még most is hallotta, de hiába meresztette a szemét, a csalfa smaragdszín fényben nem látott lépkedű ő szobrokat, de még mocorgókat sem. Teljes erejéb l a kapunak feszült.ő – Nyílj már ki, te átkozott! Ám ezzel az er vel akár egy hegyoldalt iső próbálhatott volna arrébb taszítani. A gigászi ajtószárny körömhegynyit sem moccant el. A csikorgás, a dübögés és a súrlódás abbamaradt. – Alan do Wiyr! – üvöltötte a félork torka szakadtából. – Zordig de Royg!... Hallja már meg valaki! Semmi reagálás. A csarnokban a zöldes fénypászmák szélfútta ökörnyálként ringatóztak és hömpölyögtek. Itt-ott

239

megs r södtek, máshol csalóka fénnyel,ű ű kísértetiesen világítottak. A félork már nem er lködött tovább; arra hamarő rájött, hogy ezt a monstrumot egymaga meg semő bírja moccantani. A hátát viszont továbbra is a h vösű fémnek (vagy k nek?) vetette, hogy legalább onnanő védve legyen. Suhogás kélt a szobrok között. Onnan, ahol a legs r bb volt a smaragdköd,ű ű pörögve, su-hogva egy csillogó holmi érkezett. Egy arany dobót r.ő Skandar Graun szinte az utolsó pillanatban kapta félre a fejét, és a t r tompa koppanással csapódott aő kapu lapjának, majd csengve, csilingelve lehullott a padlóra. A félork lehajolt, és felkapta. Szokványos dobót r volt, vékony színaranyő réteggel bevonva. Ám volt még valami, ami különössé tette: a pengéjét csupán a markolattól számított két ujjnyi hosszon borította aranyréteg, attól lefelé, egészen a hegyig piszkosszürke acélból volt. Mintha egy aranyozott királyszobor hátában nyugodott volna egészen mostanáig... Vagyis arany csupán addig borította, amennyi a méltóságos királyi hátból kilógott. Most pedig kirángatta valaki, és ezzel akarta megölni! Skandar Graun egy kissé még meg is könnyebbült; szóval mégiscsak lapul egy orgyilkos valahol a szobrok között! Valószín leg már jóval az ideérkezése el ttű ő ő elrejt zhetett, ős amikor eljött a kínálkozó alkalom, megpróbálja elvégezni a rá bízott munkát. – De hogy a pokolba zártad be az ajtót, te nyavalyás?! – csikorogta Skandar Graun, és oldalra fordulva fél szemmel a kaput vizsgálgatta, hátha felfedez rajta valamiféle zárszerkezetet. A csarnok fel l most nem hallatszott semmiő hangosabb zaj, csak a szokásos neszezés. A félork elképzelte magában, ahogy az illet hason csúszva,ő

mászva közelít meg egy másik szobrot, hogy egy újabb dobófegyvert szabadítson ki az aranyból. És hogy mi volt korábban az a nagy csattanás? Az a balfácán biztosan ledöntötte az egyik szobrot. Repedezett lehetett a talapzat, vagy ilyesmi. Ahogy a kaput vizsgálgatta, valami különös dolgot fedezett fel, amit korábban nem vett észre. Bár messzir l úgy t nt, hogy a gigászi alkotmányő ű két szárnya egy-egy teljesen sima, penész és moha borította fém- vagy k lapból áll, most már látta, hogyő azért ennek a felülete egyáltalán nem sima. Mindkét ajtószárnyba egy-egy óriás méret humanoidotű véstek vagy domborítottak, oldalról ábrázolva azokat. Úgy álltak ott ezek az óriások egymással szemben, mint szigorú kapu rök, akik a kilépést és belépéstő felvigyázzák. És ahogy egymással szemben álltak, jobb kezüket egymás felé nyújtották, s ahol a kaputáblák találkoztak, ott találkoztak ezek a kezek is. Olyan volt ez, mintha kezet fognának. És Skandar Graun csak most fedezte fel, mi volt ebben a kézfogásban a legkülönösebb. A fekete ujjak egymásba kul-csolódtak, és szorosan fogták egymást. Talán ez lehetett az a zárszerkezet, ami a kapuszárnyakat rögzítette, s emiatt nem nyílik út a menekülésre... Skandar Graun felhorkant, és meg sem próbálta megtalálni a rejtett zárszerkezetet. Ennek megtalálásához egy szakképzett tolvaj sokkal inkább értene... – Ó, Lucy, te sért d s dög... mi a francért nem vagyő ő itt!? Meglendítette a láncos buzogányát, és teljes erejéb l lecsa-pott az összekulcsolódó ujjakra. Aő tüskés vasgolyó hatalmasat csendült, két tüske elgörbült, egy harmadik pedig letört. A kaput alkotó fém viszont még csak meg sem karcolódott. – Yvorl redves farkára! – ordította dühösen a félork. – Hát ezt sem halljátok, ti süket disznók?!

241

Teljes erejéb l ütötte-verte, döngette a kaput,ő szikrák ug-rottak a szeme közé, és már csaknem iső belesüketült a dobhártyarezget csendülésekbe.ő Ráadásul valahol hátul ismét feler södtek aő recseg , súrlódó, dübben zajok.ő ő Aztán a két oldalról ábrázolt „kapu rök" feléjeő fordították domború fejüket, és éjfekete szemükkel rábámultak. Skandar Graun az els pillanatban diadalmasanő felrikkan-tott, mivel azt képzelte, hogy egy véletlen csapással sikerült eltalálnia a nyitó zárszerkezetet. A következ pillanatban azonban torkára forrt aző ujjongó üvöltés. A két fémóriás kilépett a kapu vastag táblájából.

* * *

Kalden, a kobzos fel-alá járkált a természetes barlangban, és valahányszor belebotlott a medvébe, ingerülten rúgott bele a hatalmas, sz rös testbe.ő – A rohadt életbe! Ez hihetetlen!... Ó, a jó büdös francba!... Essen bele a t zmoly abba a mocskos,ű rohadék állatba! A legközelebbi barlangfalhoz rohant, és dühösen verte a fejét a sziklába. Aztán visszatért a medvéhez, és összevissza rugdosta. Aztán válogatott szitkok közepette ráugrott a fenevad hasára, és páros lábbal ugrált rajta, hogy kiadja végtelen dühét. A medve nem tiltakozott. Órák óta halott volt már; kitörték a nyakát. A rugdosás, a taposás, a pofonok és a szidalmak nem neki szóltak, ám mivel volt az egyetlen, akin a kobzoső kitölthette dühét, mindent el kellett szenvednie. Végül Kalden nagyokat fújtatva letelepedett áldozata oldalára, és vad tekintettel meredt maga elé. Aztán amikor a düh vérvörös parazsa kialudt tekintetében, lassacskán megnyugodott. A tehetetlen harag helyét idióta egykedv ség váltotta fel.ű Csak ült ott csendben, néha-néha még vihogott is

egy kicsit. Aztán szórakozottan megpaskolta a zsákmánya oldalát, oda sem figyelve belefúrta ujjait a bunda alá, és pillanatokkal kés bb maréknyi véreső masszát cibált ki onnan. Olyan könnyedén tette ezt, akárha rezg kocsonyába túrt volna bele.ő Miközben a véres mócsingot falta saját tenyeréb l,ő tekintete elmerengett valahová a távolba. Még azzal sem tör dött, hogy a vörös húslé bélsárral vegyülveő lecsöpög az álláról az inge mellkasára. Újra és újra hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Az a gennyes kis rohadék!... Eszem megáll!... Volt mer-sze hozzá! – Keser en felnevetett, és vállat vont.ű – De én nem tehetek róla! Alaposan meglepett... Falta-falta a mócsingot, aztán a maradékot a barlangfalhoz csapta, és felugrott. Visszamegyek! – Gyors léptekkel a barlangszáj felé sie-tett, aztán sarkon fordult, és öklével a homlokát püfölte. – Én hülye, hülye, hülye!... Dehogy megyek! Dehogyis megyek! Kilépett a barlangszájhoz, és torka szakadtából kiharsogta a szabadba: – DEHOGYIS MEGYEK! MAJD HA HÜLYE LE-SZEK!... HÉ, EZ RÍMEL! BELE FOGOM ÍRNI EGY DA-LOMBA!... De most meg mi a francot kiabálok?! Ó, de sületlen agyú állat vagyok! Aztán sóhajtott, remeg kézzel megtörölte a száját,ő majd tenyeréb l a vért nyalogatta, olyan ráér ső ő nyelvöltögetéssel, mint ahogy egy macska tisztálkodik. – Új tery kell! – motyogta maga elé. – Új terv! Jobb terv! Sokkal jobb terv! Egy zseniális terv, olyan terv, amilyet csak én tudok!... Az a gennyes kis rohadék pedig dögöljön meg!... Timo! Hah! Még hogy Timo!... Vajon honnan vette ezt az ostoba nevet az a kis szemét?! Kortner báró hetekig röhög majd rajtam, ha megtudja, hogy átcseszte a hülye agyam!

* * *

243

Jaspe de Vigorard arra ébredt hosszan tartó kábulatából, hogy gyengéden pofozgatják. – Timo, neeee... hagyj, te butus! – motyogta. Ám az apród-ja pirospozsgás arca helyett egy napcserzette, komor arca pillantott meg. – Keanor bácsi! – Ó, fiú, az istenedet! – mormolta az id s férfi. – Miő van veled?! Már azt hittem, fel sem tudlak ébreszteni! Jaspe pislogott. – Hol vagyok? Mi történt?... Hol van Timo? – Édes fiam – dörmögte megkönnyebbülten Keanor de Moreguard –, ha nem bírod a bort, egy kortyot se igyál! A frászt hozod az emberre! – Timo?! – Elszalasztottam orvosért. De talán most már nem lesz szükség rá. Nyugtass meg: jól vagy? Jaspe de Vigorard bizonytalanul bólintott. – Kal... Kalden? – Elt nt a nyavalyás! – recsegte mérgesen Keanorű de Moreguard. – itatott le, mi?!... Na persze, aŐ nyakamat tettem volna rá! De csak kerüljön a kezem közé az a piperk c, páváskodó...ő Jaspe megnyalta az ajkát, és nagyot nyelt. Érezte, hogy tel-jesen kiszáradt a torka. – Kaphatnék egy kis bort? – Bort?! Na, azt aztán nem! Vizet adjatok neki! Jaspe felült a kereveten, és csak most fedezte fel, hogy ne- vel apján kívül legalább fél tucatnyi lakáj nyüzsög aő helyiségben. Valamennyien t lesték aggódva.ő Egyikük máris töltött neki egy serlegbe vizet, s az ajkához tartotta: – Óvatosan kortyoljon, felség! Felség?! Jaspe de Vigorard csak most döbbent rá, hogy ő „felség". Hamarosan király lesz. S t, lehet, hogyő máris az... Hiszen azt ígérték neki, hogy másnap estére a korcs király halott lesz! Most pedig már kora délután van.

* * *

Skandar Graun tulajdonképpen meg sem lep dött.ő Odavágott a jobboldali fémóriásra a buzogányával, de a fegyvere acélgolyója sikoltva csúszott le a kapu r válláról. Még csak nyomot sem hagyott rajta.ő A fémóriások nem viseltek semmilyen fegyvert, és talán a súlyuk miatt – álomszer lassúsággalű mozogtak. Vagy inkább rémálomszer lassúsággal.ű A félvér odacsapott még vagy kétszer, de miután látta, hogy ez nem vezet eredményre, taktikát változtatott. A fémóriások lábát vette célba. Azok viszont az fejét.ő Lassan, nagyon lassan emelkedtek a súlyos öklök, de érezni lehetett, hogy amikor lesújtanak, csont nem marad épen az útjukban. – Zrogdavar vérére! – sziszegte Skandar Graun, szinte ön-tudatlanul egy drén káromkodást véve az ajkára. Aztán hátraugrott, hogy elengedje a teste el tt aő lezúduló öklöket. És lendületb l még oda is vágott.ő Hiába találta el a jobb oldali kapu r csuklóját, aő mozdulatot még csak eltéríteni sem tudta. A félvér rosszkedv en pislogott. Azt felmérte, hogyű amíg ezek a fémtest óriások ilyen lassúsággalű „legyezgetik" az arca el tt a leveg t, addig meg semő ő tudják érinteni. Viszont hogy mi módon bánhatna elő velük, azt el sem tudta képzelni. És ahogy hátrafelé mozdult, mindkét fémóriás egyszerre emelte a lábát, és lépett utána. Skandar Graun csak úgy próbaképpen odavágott az egyikük támaszkodólábára, gondolván, hátha ki tudja ütni alóla, de ennyi er vel akár magát a Jégvihar-őfellegvárat is próbálhatta volna egyetlen ütéssel kimozdítani kékgránit ágyából. Ismét hátrálnia kellett, hogy ellenfelei ne tudják elérni, és a súlyos csapások megint csak az arca el ttő

245

suhantak el. Ám ahogy hátrált, a két kapu r máris lépett továbbő utána. – Fogócskázni akartok?! – csikorogta Skandar Graun. – Gyertek akkor! Megperdült, hogy királyhoz méltatlan sebességgel elira-modjon, és ezt épp jókor tette. Egy sötét tárgy zúgott felé szemb l. Ha nem perdül meg éppen,ő akkor ez a tárgy tarkón találja; így csupán a jobb vállának csapódott, és arról csúszott tovább az egyik fémóriásnak. Egy aranyozott dárda volt az! Szerencséjére nem a hegyével találta el a félorkot, csupán a hegyrész oldala csapódott a vállának, ám ez is épp elég volt Olyan érzés volt ez, mintha egy husánggal teljes er vel vállon csapták volna; aző aranyozott dárda legalább három kiló lehetett. Skandar Graunnak egy pillanat alatt lezsibbadt a jobb karja, s elernyed ujjaiból kicsúszott a buzogányő markolata, s kedves fegyvere a gránitlapnak csapódott. A félork felordított fájdalmában, és ép bal kezével elejtett fegyvere után kapott. Ám hiába ragadta meg a buzogány láncát, egy k láb döndülve csapódott le aő tüskés golyóra, és a szó szoros értelmében belepasszírozta azt a kékgránit padlóba. Skandar Graun kétségbeesetten megrántotta fegyverét, ám nem bírta kiszabadítani a több mázsás – vagy talán több tonnás – súly alól. Aztán tovább nem próbálkozott, mert az ösztönei azt súgták, hogy már célba vette t egy lefeléő vánszorgó ököl. Elengedte a láncot, és elugrott. Valahol a háta mögött is csikorgás és zörgés hallatszott. Az alattomos orgyilkos, aki el bb a kést,ő most pedig a dárdát dobta, valószín leg új fegyvertű keres... Ám hiába leste a félvér, miközben zsibbadt jobb karjába próbált életet gyúrni, a kísérteties smaragdfényben semmi mozgást nem látott. A kapu rök viszont folyamatosan mozogtak, mégő

ha nem is a leggyorsabban, de rjítő ő céltudatossággal. Egyikük állhatatosan üldözte a hátráló Skandar Graunt, és újra meg újra csapásra emelte pörölyszerű öklét. Míg a társa – az, amelyik a buzogányra tiport – olyasféle mozdulatokat tett a lábával, mintha egy földön hever lótet t tiporna el, és a buzogányő ű csikorogva, fémesen nyüszítve mély árkot vésett a gránitba. A lánc pendülve elszakadt, mintha elnyírta volna az egyik láncszemet egy iszonyatos er .ő Ugyanakkor ez a fegyvertaposó óriás derékból meghajolt, de nem azért, hogy megadja Drénia hátráló királyának a tiszteletet. Öklét kinyitotta, és hosszú fémujjait az aranyozott dárdára kulcsolta. Lassan, nagyon lassan felemelte a dárdát, átvette a másik kezébe, majd mint aki dobni készül, hátrafelé feszítette e kezet a saját feje fölé. – Nocsak! – dörmögte Skandar Graun gyanakodva, és lej-jebb szökkent két lépcs fokot.ő Nehezen tudta elképzelni, mire készül ez a lassan mozgó alak. Rá akarja dobni a dárdát? Furcsa lenne! Hiszen a dobáshoz lendület is kellene... A jelek szerint azonban a fémóriás nem foglalkozott ezekkel a kétségekkel. Hátrafeszítette a karját, aztán lassan el refelé húzta. Fél percbe is beletelt, mire aő dárda középpontja elhagyta a váll vonalát. Aztán a fémujjak elengedték, és az események felgyorsultak... Skandar Graun megsejtett valamit abból, hogy mi fog tör-ténni, mert az utolsó pillanatban felhördült, és oldalra vetette magát. És talán ennek köszönhette az életét. Ugyanis a súlyos aranyozott dárda iszonyatos er vel röp-pent ki a fémóriás ujjai közül. A fegyver,ő amely eddig lehe-tetlenül lelassulva mozgott, most hirtelen felgyorsult. Látni nem is lehetett, csak a surrogása hallatszott. Aztán nem sokkal kés bb egyő csendülés, amint egy gránittalapzatnak ütközött. A talapzat ripityára tört, és a rajta álló aranyszobor pofával el re a padlóra bukott.ő

247

A másik fémóriás eközben rendületlenül jött el re.ő Lassan, de vészjósló bizonyossággal. Valami mozgott jobb oldalt a szobrok között. Skandar Graun most unta meg ezt a lassított játékot. Talpra ugrott, és dühösen morogva abba az irányba rohant, amerre a mozgást látni vélte. A fémóriások egy pillanat alatt elmaradtak mögüle. Ám sejthet volt, hogy mennek majd utána.ő – Ne bujkálj, te átkozott! – ordította Skandar Graun. – Mutasd magad, ha van merszed! Senki sem mutatkozott. Mozgás sem látszott. Skandar Graun maga mögött hagyott vagy harminc szobrot, és rohantában belesett minden talapzat mögé. – Ne hidd, hogy nem talállak meg! – dörmögte. – Megke-reslek, és kásává lapítom a fejed! Sehol senki. Csupán a félork szívének dübörgése és a kapu rök lábának lassú és ütemes döbbenéseő hallatszott. Aztán csak a szívdübörgés maradt. Skandar Graun feszülten hallgatózott. – Megálltak? – lehelte olyan halkan, mintha attól félne, hogy a hangjával elárulja magát. Óvatosan kilesett Jevgor de Sheyn király szobra mögül. A két fémóriás ott állt a legalsó lépcs fok tetején,ő nagyjából azon a szinten, ahol a legküls fémszoborő sor kezd dött. Nem jöttek tovább, nem is mozdultak.ő Mintha kiszállt volna bel lük az a titokzatos életer ,ő ő amely eddig a cselekedeteiket irányította. Skandar Graun feszülten bámulta ket, aztánő kesernyés vigyor terült szét orkos pofáján. – Nem jöhettek tovább, mi?! Ott a határ! A fémóriások, mintha csak irritálná ket a gúnyoső hang, ismét megindultak felé. Skandar Graun a kapu felé pillantott. Hoppá! Ha eddig a két kapu rz óriás összekulcsoltő ő keze akadályozta meg a kapuszárnyakat abban, hogy kinyíljanak, most már talán szabad az út. Hiszen az óriások nincsenek ott!

A távolságot méregette. Az óriások iszonyatos lassúsággal mozognak. El lehetne szaladni köztük vagy mellettük... aztán ott a kapu! No igen, nem kétséges, hogy ily módon ki tudná cselezni ket, de mi van akkor, ha a kapu mégsemő nyílik ki... és akkor ott marad a nem túl tágaső folyosón a bezárt kapu és a háta mögött baktató két óriás között. És Yvorl a megmondhatója, hogy visszafelé talán már nem sikerülne olyan könnyen kibújnia a lassan mozgó alakok között, mint odafelé. Még a végén ő húzhatná a rövidebbet. A megoldás szinte magától értet dik: olyanő messzire kell elcsalni a kapu röket a kaputól, hogyő még akkor se érjenek vissza id ben, ha közben aző derül ki, hogy a kapu továbbra sem nyílik... És persze a szobrok közt lapuló, alattomos orgyilkosnak is kijárna néhány orkos tasli! Skandar Graun kiugrott a talapzat mögül, és odaordította a lassan vánszorgó fémóriásoknak: – Gyertek csak, rozsdásagyúak! Aztán egyenesen Garbash hatalmas fekete szobra felé in-dult. Immár nem rohant, hiszen így is tetemes el nnyel rendelkezett, és még sétálva is gyorsabbanő haladt, mint a kapu rök teljes sebességgel.ő A középen lév üres térség tökéletesenő alkalmasnak t nt űterve végrehajtására. Ott nem eshet meg vele az a csúfság, hogy a lassú fémkupacok véletlenül beszorítják két szobor közé és kiloccsantják királyi agyvelejét. Ott, középen b ven van hely a játékoső fogócskázásra. És Garbash emelvényér l folyamatosan szemmelő tarthatja a szobrokat; azonnal észleli majd a legcsekélyebb mozgást is. Miközben a legutolsó zarkofagiik mellett elhaladt, az a furcsa érzése támadt, mintha valami megváltozott volna, amióta utoljára látta. De nem tudta megállapítani, hogy mi.

249

A számára fenntartott talapzaton ugyanúgy hevert az aranymassza, ahogy azt Zordig de Royg szolgái odarakták, a mellette lév n pedig Zmed ugyanolyanő fejetlenül álldogált, mint azt megel z leg,ő ő „Nagytermészet " Brithugart pedig még mindig nemű rántotta le az emelvényr l a hihetetlen méret ,ő ű térdig csüng pocakja.ő Ennek az alaknak a bearanyozásához valószín legű kétszer annyi aranyat használtak, mint a mellette álló, vékonyabb alakéhoz. Skandar Graun – Lucinda révén – elég sokat megtudott az orgyilkosok lelkivilágáról és gondolkodásmódjáról, így egy pillanatra sem ringatta abba a hitbe magát, hogy a lassú fémóriások jelentik a félelmetesebb ellenséget. Nem szeretett volna gyanútlanul a titokzatos kés- és dárdahajigáló merényl t reő ő hegyébe vagy fojtóhurokjába hátrálni, ezért sietve körbejárta Grabash szobrát, miel tt fellépett volna aző emelvényre. Mivel még azt is el tudta képzelni, hogy az orgyilkos eset-leg felmászott a szobor tetejére, hogy aztán észrevétlenül, felülr l csapjon le rá, még aő szobor tetejét is alaposan szemügyre vette. Nem lapult ott senki. Amikor meggy z dött arról, hogy minden rendben,ő ő egészen a szoborig hátrált, és megtámasztotta lapockáit a h vös obszidiánon. Az orgyilkosnakű igazán zseninek kell lennie ahhoz, ha észrevétlenül akarja t megközelíteni.ő Közben a fémóriások monoton ráér sséggelő közeledtek. Skandar Graun úgy saccolta, hat-nyolc percbe is beletelhet, mire ezzel a sebességgel elérik a közbens tér peremét.ő Addig is legalább kifújhatja magát... Hátát Garbash szobrának vetve állt, és miközben tekintetét sorra járatta a néma szobrokon, a fülét hegyezte. A neszezések, a recsegések és a csikorgások megsz ntek. Most már csupán aű kapu rök lépteinek ütemes döbbenése maradt.ő Skandar Graun mintegy tudat alatt érzékelte, hogy

a döbbenések az utóbbi id ben valamelyestő felgyorsultak. Mintha valamivel kevesebb szívdobbanás telt volna egy-egy lépés között, mint korábban. Még úgy is, hogy neki a váratlan izgalmaktól az átlagosnál valamivel gyorsabban dobogott a szíve. Dübb-dübb! Vagy talán csak a visszhangok tréfálták meg? Skandar Graun a szemét meresztette. A hol szétfoszló, hol bes r söd smaragd ragyogásű ű ő felizzította képzeletét, és a szobrok némelyikét él ,ő lüktet gesztusokkal, arckifejezések kel ruházta fel.ő A fémóriások pedig rjít lassúsággal jöttek.ő ő És Skandar Graun hirtelen rádöbbent, mi volt neki a furcsa a legbelül sorakozó szobrok között... Arccal feléje nézett mindegyik. Kivéve egyet... Az az egy a de Zitrén-dinasztia tagja volt; ez háttal állt a középpontnak, s aranyosan csillogó hátában egy fekete lyuk tátongott, mintha meg akarná mutatni, milyen gonoszul bántak el vele. Bal kezét pedig úgy tartotta magasan a feje fölé, mintha integetne. Vagy inkább mintha csak az imént hajította volna el azt a t rt, amelyet a hátából kihúzott!ő Skandar Graun bután meredt rá. Ebb l aő távolságból csak a nevet tudta elolvasni, az évszámot nem, de az most nem is érdekelte. Tadd de Zitrén szobra volt az. Róla semmit sem mesélt az az átokfajzat Alan do Wiyr! Tadd de Zitrén! Vajon miért áll háttal? Határozottan emlékezett arra, hogy amikor err l aő helyr l el ször szemügyre vette a szobrokat,ő ő egyetlen egy sem állt háttal neki. Egyetlen egy sem! Ez tehát azóta fordult meg a talapzatán! Skandar Graun idegesen megnyalta kiszáradt ajkait lapos, barna nyelvével. - Ez azért különös! - dörmögte komoran. A fémóriások ráér sen közeledtek. Már csaknemő elérték a bels térség peremét...ő

251

...amikor hirtelen megtorpantak. Lépés közben dermedt meg mindkett , és ahogyő ott álltak fél lábon, karjukat lendítve, s ily módon a mozdulatlanság bábjává dermedve, igen mókás szobroknak t ntek.ű Skandar Graun azonban nem érzett kedvet a nevetéshez. - Yvorl redves farkára! - motyogta. - Mi a rossz nyava-lya... Éles csikorgás hallatszott. Tadd de Zitrén arany zarkofagiija lassan, ráér sen a kör közepe feléő fordult, s szörny lassúsággal felemelte lehajtottű fejét. Skandar Graunt nézte. - Átkozott fattyú! - csikorogta a félork, és háta még inkább az obszidián szobornak szorult. - Azt hiszed, megijedek t -led?! ő A szobor vonásain remegés futott végig, szája sarkában megfeszültek az izmok, mintha beszélni szeretne, de az ajkakat egymáshoz rögzítő aranymáztól ezt nem tudná megtenni. Ám egy pillanattal az ajkak szétnyíltak, és furcsa, kongó hangok hagyták el a mélyüket. - A félelem különös - mondta a szobor lassan, vontatottan. - Attól félsz, hogy többé már nem félsz. Mert nem élsz. Skandar Graun kényszeredetten röhögött, és megropogtatta mindkét kezét. - Gyere csak, te kurafi! - A fejét ingatta. – Rémisztgetni próbálsz?! - Miért tenném? Tadd de Zitrén aranyszobra el bb az egyik lábátő húzta fel, majd miután visszatette, a mozdulatot megismételte a másikkal. Mindkétszer éles pendülés hallatszott; mint amikor elpattan a vékony aranyréteg. – Nem rossz trükk! – dörmögte Skandar Graun. – Itt lapultál már a jövetelem el tt... hah! Bemázoltad aő tested aranyfestékkel, és felálltál egy üres talapzatra, hogy téged is szobornak higgyelek... Tadd de Zitrén szobra leguggolt, megragadta

talapzata szegélyét, és miközben kezére helyezte testsúlyát, lábát megbillentette, egy pillanatra ráült a talapzatra, de aztán a következ másodpercbenő leszökkent a gránitpadlóra. Aztán energikus, darabos mozgással megindult Skandar Graun felé. Sokkal gyorsabban lépkedett, mint a két kapu r, de nemő gyorsabban,mint ahogy azt egy átlagos ember tenné. Aranyszínben csillogó kezében ugyanúgy nem volt fegyver, mint ahogy a félorkéban sem, mégsem állt le mérlegelni az er viszonyokat.ő – Gyere csak! – morogta Skandar Graun. - Leszedem a fe-jed! Aztán ami megmarad bel led,ő visszaragasztatom az emelvényedre. Ugyanolyan leszel majd, mint Zmed! Zmed de Vigorard fejetlen szobra felhúzta a jobb lábát. Pendülve tört az arany. Aztán amikor visszatette, megismételte a mozdulatot a ballal is. A következ pillanatban Zmed zarkofagiija leugrott aő talapzatáról. Aztán egymást követték a folyamatos pendülések – a csar-nok minden pontjáról. Tucatnyi szobor mozdult meg. – Yvorl redv... – zihálta Skandar Graun kimeredő szemmel. Aztán teli tüdejéb l ordított: – Alan deő Wiyr! Test rök! Ide! Ideeeee!ő Acélos kéz kulcsolódott a bokájára. Aztán a másikra is egy. A derekára két vaskos obszidiánkar kulcsolódott. És a fejét is megragadta két roppant obszidiánfekete marok. Garbash, a halál istene készült birtokba venni t.ő

* * *

Zecht Zechtar, Keanor de Moreguard fegyvernöke derékból fordult oldalra megtermett almásderese nyergében. A hatvan körüli, sebhelyes arcú, szikár férfi egy régi sérülése következtében alig-alig tudta fordítani merev nyakát. Ha oldalra vagy esetleg hátra akart nézni, derékból kellett fordulnia. – Mindenki készen áll, dire – jelentette harsány,

253

pattogós hangon a régi katona. Keanor de Moreguard kihajolt a díszes hintó ablakán, és mintha nem bízna meg fegyvernökében, maga is megszemlélte az összeseregletteket. Népes csapat indult meg délnek, Deviaron felé. Közel százan lehettek; f rangok, kisebb nemesek és a szolgáik,ő csatlósaik. Azok, akik úgy döntöttek, hogy egyenesen a f városba mennek. Míg azok, akik el bb hazatérniő ő szándékoztak, hogy beszámoljanak a tanácskozáson elhangzottakról az exarchájuknak vagy a rokonaiknak, már el z este távoztak a de Roygő ő várból. A csapat élére az óriás termet Hanze deű Frekhanzer állt, de természetesen az indulási parancsot mindenki az ifjú királyjelöltt l várta.ő Helyette azonban id s nevel apja, de Moreguardő ő intézkedett. – Indulás! – biccentett Keanor jóváhagyóan, aztán behúzta fejét a hintóba, s visszaült a bélelt, fókab rő ül padra Karena de Royg mellé.ő A lefátyolozott arcú, utazókucsmás, testes úrhölgy Zordig de Royg második asszonya volt, miután első felesége jobblétre szenderült, miután egy leánygyermekkel ajándékozta meg. Zordig szeretett volna fiú utódokat, s újra n sült, ám ez idáigő Karenával sem volt szerencséje, bár az asszony a harmadik gyermekét várta éppen. Az els kett tő ő elveszítette; az els t, egy leányt, holtan húzták kiő bel le. A második fiú lett és élve született; ám kétő hónappal korábban, mint várták, és annyira gyenge volt és nyiszlett, hogy még az els hónap végét semő érte meg. Ezt a harmadikat mindenképp meg akarta tartani... Karena de Royg minden porcikájában széles és terjedelmes asszony, igazi sanya típus volt, és a bő ő ruhák úgy-ahogy elrejtették gömbölyöd pocakját.ő Küls szemlél nehezen tudta volna megállapítani,ő ő mit l dudorodik az a pocak; állapotos-e a hölgy vagyő csupán szereti a hasát. Ám mivel utazásának célja nem titkoltan az volt, hogy Deviaronban, a Jégvihar-

fellegvárban szülje meg gyermekét, gondos orvosi és mágikus felügyelet mellett, a kérdés eldöntetett. Ráadásul mivel célzások estek arra, hogyha valami csodás szerencse folytán az újszülött a vártnál egy hónappal el bb világra jönne, épp a Jégnásző Konstelláció beteljesülésekor születne – s így azt is ki lehetett számolni, hogy jelenleg a terhessége nyolcadik hónapjában jár, s már nem sok van hátra. Normál esetben, tekintettel eddigi terhességeinek kudarcaira, ilyetén állapotában már nem vállalt volna egy ilyen hosszú utat, s inkább a megfelel orvosokatő hozatta volna a kastélyba, ám a jeles dátum t iső izgalomba hozta és minden gondját-baját elfeledtette vele. Hiszen, az köztudott, hogy az a gyermek, mely a Jégnász Konstelláció idején születik, a szerencse gyermeke lesz és életét megkülönböztetett figyelem kíséri. Mindez hatványo-zottan igaz akkor, ha nem közönséges gyermekr l van szó, s még csak nem iső egy szokványos nemesi palántáról, hanem egy exarcha egyenes ági leszármazottjáról! És ha ugyanezen gyermek épp a Jégnász Szertartás idején, a Legf bb Kermon-pap áldásával jön a világra,ő könnyen számításba jöhet a neve trónutódlásnál is, ha az ne adj isten, megüresedik, s épp kihal egy dinasztia. És ki tudja... Ha az el z gyermeke két hónappalő ő korábban született, talán ezt a mostanit is ki lehetne bel le rángatni ideje el tt...ő ő Eredetileg úgy volt, hogy Karena asszony mellett a komornája foglal majd helyet, ám tekintettel Jaspe de Vigorard el z éjszakai eszméletvesztésére és rossző ő közérzetére, az úrhölgy nagylelk en beleegyezett,ű hogy komornája az utazás els napján a hintó hátsóő szolgapadján lógázza a lábát, míg az utastérben rajta és a beteg Jaspén kívül Timo és Keanor de Moreguard foglaljon helyet. Keanor de Moreguard azért, mivel nevel atyaiő pozíciója mindvégig a trón ifjú várományosa mellé parancsolta, s no meg persze azért, mivel ifjú

255

gyámolítottja miatti aggódásától kiújult a gyomorbaja, órákon át hányt és görcsölt, s nehezére esett volna nyeregbe ülni. Timo pedig azért, mivel a végs kig legyengültő Jaspe szinte hisztérikusan követelte, hogy az apródja mellette ülhessen, mivel állítása szerint semmi más nem nyugtatja és gyógyítja meg, csakis ez. Így hát k négyen viszonylagos kényelembenő utazhattak, de nem minden feszültség nélkül... Az asszony indulás el tt eléggé rosszul érezteő magát, szé-delgett, és már-már meggondolta az utazást. Ám az utolsó pillanatban bejelentette, hogy jobban lett és er re kapott, s így már senki sem tudtaő visszatartani. Igaz, az utazófátylát egy pillanatra sem lebbentette fel, így akarván leplezni arcának hullafehér sápadtságát, és beszédre is csak tömondatokban, kurta szavakban vállalkozott. Néha feszesen felhúzta vállát, s olyan mereven ült, mintha izmainak nem is parancsolna, hanemő valami bels kín, valami megnevezhetetlen fájdalom.ő Mellette Keanor de Moreguard, ha lehet, még cudarabbul érezte magát. Egyrészt kiújult gyomorbaja szorongatta testét, lelkét pedig az a látvány, melyet alig-alig bírt szó nélkül elviselni... Vele szemben ugyanis a sápadt és enyhén meg-megreszket Jaspe szorosan az apródjához simult,ő mintha fázna, s Timo testéb l próbálna melegségető meríteni, s közben egyfolytában fogták egymás kezét. Keanor azon régi vágású nemesek közé tartozott, akik el-ítélték az efféle „barátságokat", s majd' felrobbant haragjában, valahányszor odapillantott. Próbálta er nek erejével elfordítani a fejét, ám nemő ő nézhette egész úton a kinti tájat. Egyrészt azért, mivel nem tartozott a természet csodálói közé; a fákat, a bokrokat és a füvet unalmasnak találta. Más részt pedig azért, mivel attól tartott, hogyha egyfolytában így ül, az út végére teljesen megmerevedik majd a nyaka, s neki is derékból kell forgolódnia, mint h csatlósának, aki közvetlenül aű hintó mellett lovagolt.

Egyszer-kétszer megpróbált ugyan rettenthetetlen szigorral rámeredni a kipirult arcú apródra, s az, megértvén, mir l van szó, ilyenkor igyekezett elhúzniő a kezét Jaspe szorításából. Ám ez mindössze annyi eredménnyel járt, hogy Jaspe még szorosabban húzta magához apródja kezét, és ha lehetséges, még inkább hozzásimult. Keanor de Moreguardnak elemi er vel tört fel újraő és újra a hányingere. Behunyt szemmel, pusztán akarata erejével próbálta leküzdeni. A hintó nem sokkal kés bb már egy felázott, erdeiő úton döcögött, és a fák lenyúló ágai hozzádörgölték e fény z batár tetejéhez vízt l csöpög ágaikat. Aű ő ő ő bakon ül kocsis mindezt sztoikus nyugalommalő t rte, ám a hátsó szolgapadon ül k közül némelyekű ő fel-felszisszentek, amikor jókora adag víz fröcsköl dött fentr l a nyakukba – dacára annak,ő ő hogy az es már órája nem esett.ő Ahogy a kastélytól távolodtak, Jaspe de Vigorard arcába visszatért a szín, és úgy t nt, egyre jobbanű lesz. Ugyanezt viszont Keanorra nem lehetett elmondani; egyre szorosabban préselte össze vértelen ajkait. – Nem arról volt szó, hogy a vár ura is velünk tart? – szó-lalt meg halkan az ifjú királyjelölt. Valószín legű csak azért beszélt, hogy megtörje a feszült szótlanságot. Keanor kinyitotta a szemét, de mivel pillantása akaratlanul is az összekulcsolt ujjakra és az egymáshoz simuló combokra vet dött, be is hunytaő azt azonnal. Helyette az asszony válaszolt a fátyol alól. Hangja mély volt és búgó: – Zordig de Royg el rement, felség, ő intézni a dolgokat. – Ó, ja, igen. Már emlékszem, mondta is... hogy még a mai estére... hm... Igen jó lehet a lova vagy az önbizalma, ha azt képzeli, hogy egy nap alatt odaér.

257

– Férjemuram ez alkalommal, tekintettel az ügy fontossá-gára, nem vesz dött a lovaglással, felség –ő motyogta az asz-szony. – Zseryim jóvoltából a rövidebb utat választotta. – Ezt nem értem. Van rövidebb út? Timo megrántotta ura kezét. – Teleportálás, te bamba! Keanor szeme mérgesen felpattant a „bamba" szónál, de nem érzett magában annyi lelkier t, hogyő leteremtse az arcátlan pimaszt, aki így mer beszélni Drénia jövend beli királyával. Ezért csak bámultő szótlanul, és jobb kezét ösztönösen is háborgó gyomrára szorította, mintha így akarná megakadályozni, hogy feltörjön onnan valami – ami a szégyenét okozhatná. Jaspe eközben egyik ámulatból a másikba esett. – Teleportálás? Nahát!... Zordig ért a mágiához? Nem is tudtam! Nahát! – Férjemuram nem ért a mágiához, felség – felelte az asz-szony a fátyol alól. – Ám Zseryim, aki az ő nagyapjának legfiatalabb testvéröccse, a Bíborpalástosok között tanult, és jelenleg magát a Fényes Mágust szolgálja. Zseryim volt az, aki férjemuram kérésére a palotába emelte tő teleportálással, hogy jelen legyen a Kártyanapra. – Nahát! – álmélkodott Jaspe. – Most értem csak meg, mi-féle „nagyhatalmú támogatók"-at emlegetett de Royg exarcha, amikor a tanácskozáson... – Befognád?! – förmedt rá ingerlékenyen a sárgás zöld ké-p Keanor. – Itt a fának is füle van! Ne beszéljű arról, ami csak ránk tartozik! Jaspe a füle hegyéig elvörösödött, de nem kérte ki magának a rendreutasítást, mivel belátta, hogy id ső mentorának igaza van. No meg cudar rossz kedve. Visszakalandozott tehát az eredeti érdekességhez: – De ha ilyen egyszer a helyzet, miért nemű teleportálnak oda minket is, mint Zordig urat? Miért kell nekünk két héten át ebben a sz k hintóbanű rázkódnunk? – Ó, erre van magyarázat – szólalt meg Timo

álmodozó hangon. – A mágia útjai ugyanis kiszámíthatatlanok és veszélyesek. F képpen azokő számára, akik nem gyakran járják útjait. Jaspe de Vigorard felhúzta a szemöldökét. Nem az apródjának szánta e kérdést, az úrhölggyel akart beszélgetni. – Valóban?! – kérdezte némi éllel. – Neked is tudnod illene – korholta Timo. – A teleportálás rövidebb ugyan, de nem mindig veszélytelenebb. Mivel nem vagyunk mágusok, könnyen el fordulhatna, hogy miközben aző esszenciában utaznánk, szanaszét tépnek bennünket az esszenciaszörnyek. – Ugyan már, ostoba! – sziszegte Jaspe mérgesen. – Hiszen a teleportálás csupán egy pillanat. Vagy két pillanat... Itt vagy, aztán hopp... és máris amott! Timo gunyorosan nevetett. – Balga lélek! Mit tudsz te err l?! Az esszenciafonatő id t-len és kiterjedés nélküli, mégis ott van mindig éső mindenütt, és behálózza a világot. Lehet, hogy csak egy pillanat... de milyen hosszú az a pillanat az esszenciában! Lehet, hogy az esszenciaszörnyeknek a pillanat ezredrésze is b ven elég, hogyő megragadjanak és cafatokra szaggassanak... Jaspe flegmán mosolygott. – Nézd már a nagy mágiatudort! – gúnyolódott játékosan. – Úgy beszélsz, mintha már neked is lett volna benne tapasztalásod! Timo pirospozsgás arca még jobban kipirult; mintha lázrózsák nyíltak volna a pofazacskóin. – Természetesen, nem – felelte. – De azért tudom, amit tu-dok. – Én egyszer szívesen kipróbálnám! – sóhajtotta Jaspe. – Amikor király leszek, megparancsolom majd az egyik mágusnak, hogy teleportáljon el engem valahova... És majd csak nézd meg! Fittyet hányok az esszenciaszörnyeknek! – Boldogan, csillogó szemmel mosolygott. – Teleportálni fogok. Most is legszívesebben elteleportálnék... Az egyik pillanatban még itt ülök, aztán a következ ben ő hopp... Hé,

259

halljátok ti is ezt a... furcsa süvítést? Kipillantott a hintó ablakán, és valami igen furcsa dolgot. látott. Jobb kéz fel l az erd csenevész fáiő ő közül kett három a magasba röppent, minthaő katapulttal l tték volna ki, a szétnyíló bokrok közülő pedig egy ölnyi átmér j k szikla zúgott el . Ez aő ű ő ő k szikla nagyjából egy méterrel a föld fölött repült,ő vízszintesen, és mindent letarolt, ami az útjába került. Mire az ifjú de Vigorard felfoghatta volna, mi történik, a zúgó szikla elvitte Zecht Zechtar nyerítve felágaskodó lovának mells két lábát, iszonyatoső süvítéssel beszakította a hintó oldalát, és az utastér padlójának csapódott. Részben azt is beszakította, de nem törte át. Odakinn elszabadult a pokol. És benn is. A k szikla „kigöngyölte magát". Kiderült, hogyő valójában ember, aki magzati pozícióban kuporgott. Az is kiderült, hogy ki .ő – A lantos! – ordította Keanor de Moreguard, és felugrott, hogy kirántsa a kardját. – Kobzos, szolgálatára. – A k sziklaként érkező ő jövevény rácsapott az id s nemesúr csuklójára, éső csontok ropogása hallatszott. Keanor fájdalmasan felüvöltött, és okádni kezdett; a saját ölébe. Kalden pedig megperdült, és megragadta Jaspe csuklóját. – Téged most elviszlek... – gügyögte kedvesen, biztatóan, szinte atyaian. Aztán pillantása az ifjú másik kezét kulcsoló apródra esett, és rémületében megnyúlt a képe, és eszel sen felsikoltott: – ő Vagy majd inkább legközelebb... Elengedte Jaspe kezét, aztán elrugaszkodott, áttörte a hintó túlsó ajtaját, és úgy, ahogy érkezett, k sziklaként, elzúgva távozott.ő

* * *

Kalden, a kobzos eleven meteorként süvített keresztül az erd n, és nem tért ki semmi el l.ő ő Bokrokat tarolt le, ágakat kopasztott meg, útja

mögött vércseppes madártollak lebegtek, szétroncsolt mókusfogak röpködtek, s évszázados famatuzsálemek törzsében új, ölnyi átmér j lyukakő ű keletkeztek. Süvítve zúgott messze a meteor. Megm veltű szántóföldek fölött rebbentett fel madárrajokat, csíkot húzott a rozstábla közepén, lecsapta egy hangyaboly fels egyharmadát, elvitte egyő felágaskodó üregi nyúl mindkét fülét, hogy aztán a következ pillanatban elt njön a kapálással veszk dő ű ő ő rabszolgák feje fölött a távoli hegyek irányába. Fél perccel kés bb becsapódott a hegyoldalba, éső hatalmas nyekkenéssel leállt. A b re repedezni kezdett, akárő egy sziklatömb er s kalapácsütések alatt.ő Kalden, a kobzos felsikoltott, s ha már úgyis kiterülve he-vert ott, akár egy béka, hasra fordult, arcát egy üregbe fúrta, és úgy sikoltott éktelen felháborodásában, hogy az üreg mélyén egymáshoz bújó, ijedt rókakölykök egy életre megsüketültek. – EZ NEM LEHEEEEEEEEEEEEEEEEEEET! – sikoltotta. – KIZÁRT DOLOG! NINCS ILYEEEEEEEEN! rjöngött, verg dött, összefüggéstelenülŐ ő sikoltozott, és a földet rugdosta mindkét lábával, ahogy rúgkapált. Miközben dobálta magát és összevissza salapált, tenyérnyi darabonként hullott le testér l az a mágikus k sziklaréteg, amely eő ő varázslat alkalmazása közben a b rét megóvta aő sérülésekt l.ő Hamarosan már egy fikarcnyi k b r sem maradtő ő rajta, de ezzel mit se tör dött.ő ő – Mit ér a tökéletes terv!? – kiabálta csalódottan, de immár nem olyan rjöngve, mint korábban. – Az a nyavalyáső pondró számított rám... – Ismét eszel sen bömböltő fel. – DE HOGY KERÜLHET A NYAVALYÁS APRÓD A HINTÓ BELSEJÉBE?! HÁT NEM KINN LENNE A HELYE?!... HÁT NEM KINN? ! Keservesen zokogott, és nagyon sajnálta magát. Befelé bámult a rókalyuk sötétjébe, és

261

magyarázatot köve-telt a kisrókáktól. – Hát most mondjátok meg, lehetséges ez?!... Persze, hogy nem!... Miért, ti mit csinálnátok az én helyemben most, he? Hát mit?... Na persze, nektek könny , de nekem végem, ha kudarcot vallok! A báróű meg fog ölni! – rémülten lihegett. – Vagy ami még rosszabb... megtart szolgájaként, amíg világ a világ! – Ismét ordított. – TUDJÁTOK TI, MICSODA ALJAS GAZ VÁMPÍR AZ A KORTNER BÁRÓ!? NEM A TESTED KÍNOZZA A ROHADÉK, HANEM A LELKED! Kalden, a kobzos – azaz Yorxun, a Döberki Rém kedvenc házidémona – fel akart tápászkodni, de csak most fedezte fel, hogy a nagy rjöngés és ordítozáső közben a feje beszorult a rókalyukba, és nem bírja kirángatni. – NA NEEEE! – ordította. Elkeseredetten próbálta kirán-gatni a fejét. Mivel mágikus esszenciáját szinte az utolsó csöppig felhasználta a kudarcot vallott kísérletre, csak az erejére és ügyességére támaszkodhatott. – Ó, mennyire utálom ezt az egészet!... MI JÖHET MÉÉÉÉG?! Éles fogak martak a combjába, jelezve, hogy rókamama hazaérkezett. Yorxun összerándult, és felordított a fájdalomtól: – NA NEEEEE!... EZ AZÉRT MAR TÚLZÁÁÁÁÁÁÁS! RÓKÁZNOM KEEEEEELL!

* * *

Odafönn, az Ezüsttorony legfels szintjén a Fényeső Mágus halott emberbarátja fölé hajolt. Kétség sem fért ahhoz, hogy Zseryim de Royg sorsa beteljesedett. – Oly régóta vártad már – mormolta az ezüstsárkány –, s most, a halál, ím, eljött érted. A másik két Fagyherceg már nem volt jelen, Jilocas'theyn pedig tudta, hogy nem lesz szükség a beavatkozására. Nélküle is megoldják az ügyet. Bár maga is id s emberférfi alakját viselte,ő ő amikor meg-ragadta a halottat, hogy felemelje a padlóról, csöppnyi er lködés sem látszott rajta.ő

Könnyedén ültette a vén Zseryimt arra a székre, ahonnan a halála pillanatában el rebukott.ő – Egy démon, mondtad – mormolta az orra alatt, mintha csak az öreghez beszélne –, aztán szíved megállt. Figyelmesen szemlélte a halott arcát. – Arcodon mit jelent vajh... e döbbent kifejezés? Jilocas'theyn a könyvre pillantott, mely figyelmeztette ket a démon megjelenésére. Látniő akarta, hol nyílt ki. Látni akarta, miféle démon az, amely képes volt áthatolni észrevétlenül a Jégvihar-fellegvár legendás mágikus védelmi burkán... – Amely burok – motyogta – rosta formának t nikű egyre inkább. Résein ki-be járhat bárki? Aztán amikor rámeredt a nyitott könyvoldalra, hirtelen sok mindent megértett. Azt például, hogy a mágikus burokkal – e démon esetében legalábbis – nincs semmi baj. Ez nem kívülr l jött. Itt, helybenő idézték meg. A Jégvihar-fellegvár véd burkán belül.ő És akinek els ként kellett volna felfedeznie aző idézés té-nyét, sokáig nem szólt... ...csupán vaksin bámult maga elé hályogos szemével. Hogyan is szólhatott volna, amikor saját néhai testvérbátyja démoniasult lelkét idézte meg? Egy démont, mely képes uralni és parancsolni a fémet. Egy olyan démont, amely bármely fémalakba képes belebújni, és amely, ahol fémet talál, egyre növekszik, egyre terjeszkedik. Zhertun de Royg varázsló volt, akárcsak ikeröccse, Zseryim. Kettejük közül kezdetben Zhertun volt a tehetségesebb. Vakmer volt, ragyogó elme,ő valóságos zseni. Ám a vakmer sége volt az, amireő ráfizetett. Olyan varázslatot akart kifejleszteni, melynek révén képes uralni ellenségei fém fegyvereit. Ám a mágia ellene fordult; lelkének egy részét esszencia-szörnyek tépték szét, a másik része – a démoni része – kísérletei tárgyába költözött; egy cinquedába, egy ék alakú t r pengéjébe, amellyelő

263

kés bb eggyé változott.ő Fémmé lett. Zseryimnek ifjúkorában rögeszméjévé vált, hogy kiszaba dítsa ikerbátyját, de minduntalan kudarcot vallott. Ez idáig. – Sikerült hát mégis, barát – motyogta a sárkány. – A tör- vényes király ellen, milyen kár! – Meghajtotta a fejét, így adva tiszteletet. – Szóltál még, utoljára, s ez mentség. Megbántad, igaz?... Így van, tudom. S ne aggódj! Titkod köztünk marad! Lebegj a Kékségbe békével!

* * *

Skandar Graun bömbölve verg dött Garbashő obszidián szobrának szorításában, és kikerekedett szemmel nézte, mint ugrálnak le sorban az aranyszobrok a talapzatukról. Az élükön Tadd de Zitrén sietett, de érkezett Zmed de Vigorard is. Meg aztámég vagy tucatnyian. A zarkofagiik többsége a helyén maradt. Egyikük kezében sem volt fegyver, ám ahogy a dolgok álltak, nem is igen volt rá szükségük. Arannyal bevont öklök is érhetnek annyit néha, mint egy harci kalapács. – Na, ha ez rémálom – hörögte Skandar Graun. – Most ké-ne felébredni... Nem álom volt. A régmúlt drén királyai már ott csattogtak súlyos talpukkal Garbash emelvényénél. És nem elég, hogy ennyien jöttek rá, a halál istenének szobra ellenállhatatlan ke-ménységgel karolta egyre szorosabban és szorosabban. A félork bömbölt dühében, és megpróbálta kirántani a testét az obszidián végtagok öleléséb l,ő ám heves próbálkozásai nem jártak sikerrel. Tadd de Zitrén zarkofagiija odasietett hozzá, megragadta a félork busa fejét, és csavarni kezdte. Ki akarta törni a nyakát. Skandar Graun bal lába még szabad volt, azzal rugdosta az aranyszobrot, de még csak meg sem

tudta rendíteni. Aztán még ez a mozgási lehet ségeő is megsz nt. Zmed de Vigorard fejetlen szobraű érkezett, és szörny precizitással elkapta a lendülű ő lábfejet. Befogta arany hóna alá, és vonszolni kezdte hátrafelé. Újabb szobrok érkeztek. Aranyozott kezek nyúlkáltak, s sorra fogták le a rángatózó végtagokat. Tadd de Zitrén szinte már roppanásig feszítette a félork nyakát. Egy el renyújtott arany mutatóujj aő kimered szemgolyót vette célba; egy arany ököl aő halántékát püfölte agyrepeszt er vel.ő ő Egy mohó kéz a koronát rángatta le a fejér l.ő Ez volt az a pillanat, amikor Skandar Graun tudta, hogy már csak egyetlen adu maradt a kezében. Pontosabban szólva nem is a kezében, hanem a fejében... – BOSSZÚ! – préselte ki ajkai között, és érezte, amint a Káosz Szava elszabadul. Nem emlékezett arra, mikor aktiválta utoljára e varázslatot, s tudat alatt attól rettegett, hogy már nem is fog m ködni, ám amikor a szót kimondta,ű olyan érzése támadt, mintha olvasztott aranyat csorgattak volna szét az agyán, s ebb l tudta, hogyő valami történni fog. A szó visszhangjai még el sem haltak, a félorkot szorongató arany zarkofagiik és Garbash ölelő végtagjai megdermedtek, mintha azon minutumban jéggé fagytak volna. Olyan mozdulatlanságban álltak ott, akár egy gondosan összehangolt szoborcsoport. Skandar Graun azonban ezzel még nem szabadult ki kínos helyzetéb l. A megdermedt szobrok ugyaniső továbbra is fogták, szorították, ölelték vagy Garbash testének préselték. Skandar Graun dühösen morogva próbált szabadulni, ám a merev végtagok oly szorosan tartották, hogy egy-két milliméternél többet nem bírt mozdítani a fején, két kezén és lábán pedig még annyit sem. – Yvorl redv... Yv... Yvorl redv... – Még a szavakkal is küszködött, félrecsavart feje, megfeszül nyakaő

265

miatt még nyelni is csak nehezen tudott. Ennek ellenére zihálva, szuszogva valahogy mégiscsak si- került diadalmasan felröhögnie. El sem hitte, hogy ilyen könynyen megoldotta a helyzetet. És persze, mint sejteni lehet, túl korán örült. Valahonnan a csarnok hátuljából iszonyatos hang hallat-szott. Egyfajta sikoly... egy sikoly, amely nem emberi torokból fakadt. És nem is él torokból!ő Két pusztulását érz varázskard sikolthat így aző istenek végs összecsapásakor, amikor aő felforrósodott pengék er lködve elcsúsznakő egymáson. Vagy egy megsebzett, feldühített démon, amely a fémben lakozik! A szoborcsoport, mely fogva tartotta Drénia királyát, to-vábbra sem mozdult, ám valahol hátul a csarnokban mozgás támadt, és a hátborzongató sikoly feler södött, megsokszorozódott. Eddig csupánő egyetlen fémtorok sikoltott, ám most már kett , majdő három, majd pedig fél tucatnyi rettenetes torok csatlakozott a pokoli kakofóniához. A nagy kapu felé vezet sáv két oldalán sorakozóő zarkofa-giik életre kelni látszottak. Egyre többen és többen mozogtak. Megmoccantak, a fejüket fordították, a kezüket emelték, a derekukat tekergették. Leguggoltak, lehajoltak, vagy éppen kihúzták magukat, mintha egy láthatatlan ablak felé gebeszkednének. Vonaglottak, tekeregtek, mint kígyók a t zben. ű Ritmustalanul, kaotikusan. És közben a rettenetes fémes sikoly fülrepesztő sivítással keveredett. Hangos csendülések, pendülések hallatszottak, és immár szinte az összes szobor mozgásba lendült. A Skandar Graunt tartó szoborcsoporton is enyhe remegé sek, reszketések futottak át, és végtagjaik parányait megmoccantak. A félork rosszat sejtve felmordult, amikor megérezte e reszketéseket, és újult er vel szabadulniő

próbált, ám még mindig oly szorosan tartották, hogy semmit sem tehetett. Ám ennek dacára egy pillanatra sem adta fel. Remélte, hogy az újabb és újabb reszketések elmozdítják annyira a fém végtagokat, hogy kiszabadíthatja valamelyik kezét. És ha ez megtörténik, a többi már csupán részletkérdés... Azonban egyel re az aranyszobrokon végigfutóő reszketések nem öltöttek olyan méreteket, hogy esélyt adjanak egy jelent sebb elmozdulásra.ő Miközben Skandar Graun a szabadulásáért küzdött, szemét akaratlanul is a sikoltó, vonagló szobortömegen tartotta. A látvány szinte megbabonázta. Az arany zarkofagiik egyre vadabbul, egyre hevesebben imbolyogtak talapzatukon, és mozgásuk ritmusa összehangolttá vált. Némelyek visszasüllyedtek mozdulatlanságba, ugyanakkor mások megélénkültek, hogy egy pillanattal kés bb k váljanak mozdulatlanná és aő ő szomszédjuk kezdjen verg dni, ringatózni.ő Egyszerre immár csupán három-négy szobor mozgott, mindig egymás mellett lév k – és mindigő másik három-négy. Olyan volt ez, mintha egy hatalmas élethullám hömpölyögne végig a szobrok csoportján. Mintha maga az a titokzatos létforma hömpölyögne, mely a szobrokat mozgatja. A hullámzás körbefutott a szoborspirál külső peremén. Hömpölygése hol felgyorsult, hol lelassult, ám mozgása egy pillanatig sem maradt abba. Azok a szobrok, amelyeken e hullám túljutott, ugyanúgy reszkettek és remegtek, mint azok, amelyek Skandar Graun testét szorongatták, s alig érzékelhető imbolygást, ringatózást m veltek.ű Az iszonyatos fémes sikolyok egy pillanatra sem maradtak abba, s bár visszaver d foszlányaik révénő ő úgy t nt, mintha a sikoltás a csarnok mindenű pontjáról eredne, egyértelm volt, hogy azok aű zarkofagiik sikoltnak, amelyeken a hullám áthalad. A hullámzás most lelassult, és a sikoly is elnyújtott

267

lett, aztán ahogy felgyorsult, oly magasságokba szökkent a hang, hogy szinte átlyuggatta a dobhártyát. – Yvorl! – bömbölte Skandar Graun, aki még a fülét sem foghatta be e dobhártyaszaggató hang hallatán. A hullámzás eddigre szinte teljesen körbefutott a szobrok tömegén, és megmozgatta valamennyit. Hullámzott, imbolygott, reszketett immár az összes. Aztán a hullámzás ismét lelassult, tett két három kis kört a rángatózó félorkkal szemközti részen, aztán felgyorsult, és úgy indult meg Garbash szobra felé, mint amilyen sebességgel egy zsákmányra ráizgult cápa ezüstösen csillogó uszonya hasítja a habokat. Skandar Graun látta, hogy egyenesen felé tart, és kimeredt szemmel ordított. – Bosszúúúúúúúúúúúúúúúúú! Ám e szó már semmit nem jelentett; varázslatát ell tte az imént.ő A fémes hömpölygés egyenesen felé rohant, és úgy t nt, mintha a smaragd fényfoszlányokat maga el ttű ő sodorná, mint viharos szél a f szálakat és a lehullottű leveleket. Skandar Graun aktiválta levitálását, és érezte, ahogy a testsúlya elenyészik. – Fel! – csikorogta. – Fel! Ám hiába próbált fellebegni, az arany- és obszidián kezek fogva tartották. A hullámzás azonban csak a legszéls sorokigő tartott. Ott, ahol Tadd de Zitrén, Zmed de Vigorard és a pocakosBrithugar üres talapzata állt, lendülete megtört, és oldalra bicsaklott. A fémes léthullám most körbefutott a legbelső szoborsorokon, és elt nt a dermedt félork szeme el lű ő Garbash szobrának túloldalán. Ám annak a remegésnek egy része, amelyet maga el tt so-ődort, átterjedt a félorkot szorongató csoportra, és Tadd de Zitrén zarkofagiija olyan hevesen megrándult, hogy csaknem kitörte foglya nyakát. És megrándultak a többiek is.

Az iszonyatos fémes sikoly szinte a füle mellett süvöltött, és körbekerítette a fejét. Csupán egy pillanatig. Ám ezalatt a pillanat alatt fogva tartói szinte darabokra szaggatták tagjait, és csaknem péppé zúzták a fejét. Aztán az iszonyatos rezgéshullám elmúlt, és Skandar Graun csupán saját fájdalmas bömbölését hallotta. Minden erejével azon volt, hogy fellevitáljon a magasba, de hiába rángatta testét, szabadulni még mindig nem tudott. A látószögéb l elt nt a hullámzás, csupán aligő ű reszket , remeg szobrok maradtak. Ám a sikolyő ő továbbra sem sz nt meg, s immár valahonnan a hátaű mögül hallatszott. Ösztönösen szeretett volna odafordulni, szembenézni a veszéllyel, de nem volt rá módja. A sikoly nagy sebességgel közeledett a háta mögül. – Yvorl redves far... Garbash szobra iszonyatos er vel hátba taszította,ő hogy elakadt a lélegzete, s a csontjai megreccsentek. A heves lökést l Tadd de Zitrén mindkét aranykarjaő pendülve letört; a jobb karkönyökb l, a bal pedigő vállból, ám az aranyujjak továbbra is markolták a busa fejet. És ahogy a kínlódó félork felnyögve oldalra rántotta a fejét, a két kar is vele együtt mozdult. A csonkból valami undorítóan büdös, feketészöld trutyi csorgott és csöpögött a gránitra – a néhai király maradványa. A fülhasogató sikoly ismét ott keringett körülötte, és a halál süket csendjével töltötte be hallójáratait. Garbash obszidián tagjai eközben a szuszt is kiszorították Skandar Graunból, és a leveg utánő kapkodó, fuldokló félork szeme el tt szikrázott aő mindenség. Aztán az az iszonyatos er , amely aő testét rázta, tovavonult, és Drénia törvényes királya az eszméletéért küzdve, tehetetlenül lógva ott maradt a kegyetlenül ölel karok között.ő A sikoly és a hullámzás ismét eltávolodott, és most

269

a távo-labbi szoborcsoportokat mozgatta meg. Aztán ismét körbefutott a hatalmas csarnok pereme mentén, és újfent elt nt Skandar Graunű homályos tekintete el tt.ő A félork érezte, hogy még egy ilyen rohamot már nem fog élve kibírni. Próbált magához térni, és ahogy a fejét rázta, a két leszakadt aranykar csilingelve csapódott egymáshoz. Aztán az egyik, amelyik az állát markolta, lehullott. Épp a lábfejére. Elég súlyos volt ahhoz, hogy szétzúzza ebben a lábban a finom csontokat, ám a félorkot már annyira a hatalmába kerítette a vég közelsége, hogy a fájdalmat nem is érezte. A sikoly ismét közeledett. Skandar Graun összeszorította a fogát, hogy méltósággal várja a halált. Túl sokat látott már és túl hosszan élt ahhoz, hogy hatalmába kerítse a félelem. Felemelte a fejét, egy heves rándítással megpróbálta lerázni magáról a néhai Tadd de Zitrén másik karját is. Ám az a kar ragaszkodóbbnak bizonyult; aranyujjai szorosan markolták a félork meglév jobb fülét.ő A sikoly közeledett... És a rángás ezúttal Garbash szobrára és az összes többire egyaránt átterjedt. Rángatták, cibálták, tépték, ütötték, szorították, és Skandar Graun úgy hánykolódott közöttük, akár egy sorsára hagyott rongybaba a rajta veszeked gyerk cök között.ő ő – Lucy... – lehelte. – Lucy... Aztán vége lett. Túlélte ezt a rohamot is. A sikoly és a hullámzás távolodott, hogy új lendületet ve-gyen. Szemmel követhetetlen sebességgel körberohanta az egyre hevesebben rezg , vonagló szobrokat, és kígyózó mozgással vetteő célba ismét az áldozatát. E pillanatban a hatalmas kétszárnyú kapu valósággal berobbant, és a betóduló fényben rohanó alakok bukkantak fel.

– Ott van! – bömbölte valaki. – Ott a király!... Garbashnál! – Nézzétek! A betóduló alakok némelyike megtorpant a mozgolódó szobrok láttán, s megint másokat az iszonyatos fémes sikoly babonázta meg. Ketten-hárman fél térdre ereszkedtek, és reszkető ujjaikkal érintették a kermonjukat. Így nyilvánítottak tiszteletet az „életre kelt" néhai királyoknak. Skandar Graun leveg után kapkodott, zihált, éső röhögés-szer hangokat hallatott.ű – Barmok! – préselte ki magából alig hallhatóan. Aztán fuldokolva, köhögve röhögött. – Micsoda barmok! Két alak azonban pillanatnyi megtorpanás nélkül rohant a királyt fojtogató szoborcsoport felé. Egyikük Kherthyomehr volt, a jégsárkány, aki szokásos emberformáját viselte – ma-gas, karcsú férfi, jégkék szemmel, rövidre nyírt hajjal, aprócska kecskeszakállal, élénk, határozott vonásokkal. Mögötte Sern do Krajn, a fagyföldi Dierron-lovag dübör-gött, aki egy akkora kétkezes pallost szorongatott a kezében, hogy a súlya csaknem elrántotta. És pillanatnyi megtorpanást követ en Alan do Wiyrő is ott loholt a nyomukban. Meg még vagy másfél tucat fegyveres udvaronc és Dierron-lovag. – Ott! – bömbölte túl valaki a folyamatos sikoltást. Sejteni lehetett, mire akarta felhívni a társai figyelmét. Ám azt, amit mutatott, Kherthyomehr is látta. Az ember formát visel sárkány futtában rántotta elő ő kékesen villódzó t rét, és a jégszín penge aő ű következ pillanatban keresztülzúgott a leveg n.ő ő Csattanva fúródott bele egy néhai király zarkofagiijának mellkasába, átfúrta a vékony aranyréteget, és még a markolat keresztvasa is az aranyba mélyedt. Ám eddigre már a hullámzás tovahömpölygött. Körberohant a legbels szoborkörökön, és elt ntő ű

271

valahol hátul a csarnok túloldalán. Aztán a sikoly észveszt sebességgel ismét közeledett.ő – A királyhoz! – bömbölte Sern do Krajn, és rettenetes pallosával a Garbash-szobor felé dübörgött. – Védjétek a ki-rályt! Kherthyomehr azonban még a termetes fagyföldinél is gyorsabb volt. Menekül zergekéntő szökellt a bels térség közepét uraló szoborcsoportő felé. Ám a második szökkenés közben fura dolog történt vele: ugrásának íve közepén átváltozott jégsárkánnyá, és ezen még maga is annyiraő meglep dött, hogy leérkezéskor elvétette a lépést, éső a több tonnás test pofával el rebukott. Vaskos éső tüskés farkának hatalmas csapásával igyekezett tompítani zuhanását, és ez az ötletszer mozdulatű épp elég volt ahhoz, hogy a fagyföldi test rkapitánytő telibe találja és lesodorja a lábáról. Sern do Krajn dühösen felordított. Azonnal felpattant. Az-tán két kézzel a feje fölé emelte roppant pallosát, megpörgette, és ledobta a földre. Két kezét összekulcsolta a háta mögött, loboncos fejét büszkén felvetette. Majd pedig felhúzta térdb lő a jobb lábát, hogy combja vízszintes legyen, s fura szökkenéssel úgy lendült át saját kardján, mintha az egy tekerg jégvipera lenne. Aztán bal térdét húztaő fel, s visszafele is megismételte a szökkenést. Ezt követ en tapsolt, és azt kiáltotta:ő – Hej, hej, hej! – és oda-vissza szökdécselt fegyvere fölött. Fagyföldi kardtáncot járt. A jégsárkány nem sokáig viselte eredeti alakját. Jóformán még orra sem bukott a hatalmas test, máris átváltozott ismét. Ezúttal n i alakba. Alacsony, ámő formás és arányos n vé; olyan lett, akár egy nagyraő n tt játékbaba. Válla keskeny, akárcsak csíp je,ő ő mellei aprók, ám rugalmasan rezdülnek a formákat kiadó, sz k fekete csipkés, sárga ruha alatt. A n hajaű ő hosszú és sötét; barna vagy fekete lehet talán, ám ahogy mozdul, aranyos szikrák csillognak rajta. Arca

ovális, orra kecses és keskeny, b reő elefántcsontszín és áttetsz . A jobb szeme alatt,ű ő közel a kiugró pofacsonthoz körömnyi anyajegy formál korona alakot. Ám ezzel együtt szép az arc. – Erre! Erre! – suttogta cseng hangon a n . –ő ő Gyorsan, Lucy, siess!... Igen, igen! Siess!... Bízz bennem! Tudod na-gyon jól, hogy meg kell bíznod bennem! – Hej! – bömbölte Sern do Krajn, és lendületesen ugrabug-rált a kardja körül. – Hej! Hej! Hej! Skandar Graun még e félholt állapotában is pontosan tudta, mi lelte ket: ezek ketten, akik aő megmentésére siettek, belerohantak a Káosz Szava b vkörébe, és rajtuk is elhatalmasodott az rület.ű ő A mögöttük igyekv k persze ezt nem tudhatták. Aő félork- nak pedig már nem volt annyi ereje, hogy figyelmeztesse kető A következ pillanatban fél tucat udvaronc éső test r került a varázslat hatása alá. Mekegésüket,ő kiabálásukat, könyörg zokogásukat és harsányő kacagásukat azonban elnyomta az a sikoly, mely ismét Garbash szobra felé zúdult. Skandar Graun a fogát csikorgatva próbált életet lehelni ernyedt tagjaiba. Nem pusztulhat el halálra fojtott kutyaként, amikor már ily közel a segítség! Megfeszítette a testét, és roppant izmai kidagadtak. Amikor Garbash obszidián végtagjai rángatni, cibálni, csépelni kezdték, a félork hangosan nyögött és egész testében rángatózott. Kínjában Tadd de Zitrén szabadon leng aranykarjábaő mélyesztette agyarait, és átharapta, összepréselte az aranyréteget. Nyelvére kesernyés, szúrós genya szivárgott, ám mindezt észre sem vette.ő Az életéért küzdött. És volt még valaki, aki ugyanezt tette. Alan do Wiyr még id ben észlelte, mi történikő azokkal, akik a közbens térségbe rohannak, éső azonnal megtorpant. Fogalma sem volt arról, miféle varázslat lehet az, amely még a roppant hatalmú Fagyherceget is esztelenül habratyoló embern véő

273

változtatta, s éppen ezért nem akart kikezdeni ezzel a mágikus er vel.ő Ám az aranyszobrok között vágtató hullámmal kapcsolatban támadtak bizonyos elképzelései. Haladéktalanul a legközelebbi szoborhoz ugrott, megra-gadta a remeg zarkofagii aranybokáját, éső azonnal mormolni kezdett. Pár pillanattal kés bb aő bíborgárdista teste ernyedten a földre rogyott; homloka hatalmasat koppant a kékgránit talapzat oldalán, melyen a Shurud de Zereymaz név díszelgett. Aztán egy pillanattal kés bb az arany zarkofagiiő összeráz-kódott, és er vel felrántotta a bal lábát.ő Pendülés hallatszott, ahogy az aranyréteg folytonossága megszakadt. Aztán újabb pendülés, ahogy az egyensúlyát veszt szoborő lebucskázotttalapzatáról, s eközben a másik talpat a gránithoz rögzít arany eltörött. A zarkofagii a balő kezével enyhítette esését, és e kéz vállból azonnal levált. Shurud de Zereymaz zarkofagiija egy hosszú pillanatig mozdulatlanul hevert, aztán feltápászkodott. Bal válla csonkjából feketészöld váladék csöpögött. Ám az életre kelt szobor ezzel nem foglalkozott. Energikus, ámde darabos léptekkel abba az irányba indult, amerr l a hömpölygés közeledett.ő Egyenesen a száguldó folyam útjába állt. Az egyik pillanatban a közeled hullám még aő szomszédos zarkofagiikat mozgatta, a következ benő elérte t. És a folyam irama itt megtört, lelassult, és aő fémes sikoltás, ha lehetséges még rémiszt bbé, mégő hangosabbá vált. Aztán Shurud de Zereymaz zarkofaggija torkon ragadta egyetlen ép kézével egyik néhai királytársát, és iszonyatos er vel lependerítette a talapzatról.ő Felemelte és földhöz csapta, mint egy játékos kutyakölyök az elszemtelenedett macskát. A hullámzás továbbhaladt. Ám szemmel láthatóan máris meglassult. Eddig egyszerre öt alakot mozgatott meg, most már csak négyet.

Shurud de Zereymaz talpai csengve csapódtak a gránithoz, ahogy futva üldözté a menekül hullámot.ő Eközben Skandar Graun abbahagyta verg dését;ő ereje végére ért, és már az is túl sok energiáját lefoglalta, hogy ne ájuljonel. Tíz lépésre Garbash emelvényét l a koronaő anyajegyes n őmegállás nélkül magyarázott annak a láthatatlan valakinek, akinek – a mozdulataiból ítélve – az ott nem lévő köpenye szegélyét rángatta. Sern do Krajn kapitány csak most tüzesedett igazán bele a kardtáncba; immár cifrázta is. Összeütötte a bokáját, amikor felugrott, és keresztbe tett lábbal érkezett. Bal csizmája érke-zett a kard jobb oldalára, a jobb csizma pedig a balra. – Hej, hej-hej, hej-hej! – üvöltötte, és háromszor is tapsolt a feje fölött. A közelében az egyik Dierron-lovag a földön fetrengett, és egy vézna udvaronc bokáját rángatta. Mindenáron a szájába akarta venni a gyöngyökkel kivarrt elegáns cipell t. Az udvaronc viszont morgottő és ugatott rá, akár egy kutya. Shurud de Zereymaz zarkofagiija utolérte a lassuló höm-pölygést, és ismét torkon ragadott egy megvonagló szobrot. Az azonban már nem hagyta magát olyan könnyen, mint az el z ; mindkétő ő kezével salapálni kezdett támadója felé. Shurud de Zereymaz azonban er sebbnek bizonyult, és földreő vitte ellenfelét. A két aranyszobor a földön fetrengve birkózott, s eközben a folyamatos hullámzás, gyengül sikollyal ott hömpölygött körülöttük.ő Váratlanul halk pukkanás hallatszott, és egy fehér ruhás, fehér hajú n jelent meg a szobrok köztiő ösvényen – Lyasthé Mehriall, a fehér sárkány emberi alakjában. Aztán szinte egy-egy szívdobbanásnyival kés bb újabbő alakok érkeztek: Bíborpalástos varázslók. – Zarkofagiik! – kiáltotta érces hangon a n ,ő

275

mintegy pa-rancsként, és ujjai közül hófehér hólabdacsok röppentek ki. Hatalmas pelyhekben szálló hózáporral árasztotta el a két birkózó szobrot, a bíborpalástosok pedig a menekül hömpölyt vettékő üldöz be. Szikrák pattogtak, varázslövedékekő csapódtak be csíkot húzva, s a hatalmas csarnok smaragdzöld világítása fokozatosan ultramarinkékké változott, majd áttetsz vé fakult a tetemeső mennyiség esszenciahasználattól.ű Az egyik varázsló, egy bibircsókos arcú vénség a még mindig aktív Káosz Szava b vkörén belülreű érkezett teleportálásából, és sorban elkezdtek kisülni a fejében raktározott varázslatok. Iszonyatos robbanások, fényjátékok, síron túli hangok és sikolyok reszkettették a leveg t.ő Kékesszürke füst gomolygott el , és belepteő Garbash szobrát, Skandar Graunt és az t fogva tartóő aranyszobrokat egyaránt. A zarkofagiik közt hömpölyg hullám meglassult,ő már szinte alig vánszorgott. Lyasthé Mehriall valóságos hóvihart zúdított utána, s ahol a fehér hópelyhek célba értek, azonnal szétterültek, s kéttenyérnyi szinten jeges burokba vonták célpontjukat. Amelyik aranyszobrot három-négy hópehely eltalálta, megdermedt mozgás közben és még a reszketése, rezgése is abbamaradt. A hullám már oly lassú és olya er tlen volt, hogyő épp csak megmozgatta azokat a zarkofagiikat, amiken keresztülhaladt, és eközben a sikoly is egyre gyengült és er tlenné vált. A démon immárő egyértelm en menekült. A berobbantott kétszárnyúű kaput vette célba, ám Lyasthé Mehriall energikus léptekkel sietett a nyomában, és megállás nélkül szórta a dermeszt hópelyheket. Némely pehelyb lő ő azoknak a bizonytalan udvaroncoknak is jutott, akik még mindig a padlón térdeltek vagy a szájukat tátva lesték (és nem értették) a történteket. A becsapódó hópelyhek átlyukasztották ruháikat és belemartak a tes-tükbe. A szerencsétlenek úgy ordítottak, mintha tüzes vasakkal sütögették volna a b rüket.ő

Akit több pehely is eltalált, az fázósan reszketve, kimeredt szemmel, megdermedve eld lt, mint egy jégtömb, éső a padlón is tovább rázta a reszketés. Lyasthé Mehriall azonban továbbra sem finomkodott, és nem hagyta abba varázslatát. Kitartóan követte a hullámzás nyomvonalát, és egyre csak szórta, szórta a hópelyheket. A hullámzás most már teljesen lecsendesedett; az útba es zarkofagiik csupán annyira mozogtak, mintő amennyire egy nyárvégi, enyhe szell mozgatja megő a kitikkadt faóriások lombjait. A sárkányn azonban még mindig nem voltő elégedett. Egészen közel lépett a ringó szobrokhoz, és addig folytatta varázslatát, amíg a csikorgó sikoltás leheletté gyengült utolsó foszlányainak visszhangjai is el nem haltak. A szobrok remegése végképp abbamaradt. Az utolsó szobor épp ott rándult meg, amely egy padlóba taposott, ellaposodott buzogányfej tüskés maradványai mellett állt. Aztán ez a szobor is ledermedt. A buzogányból lett fémmassza viszont kiugrott az általa vájt üregb l, mintha belerúgtak volna, s mégő legalább kett t pattogott.ő Lyasthé Mehriall pillanatok alatt beborította hópelyhekkel a rakoncátlankodó fémdarabot, s azt pár másodperc múlva tenyérnyi vastag, átlátszó jégréteg volna be. A buzogány eltorzult gömbje nem ugrált többé. A fehér sárkányn hosszú pillanatokig olyanő dermedten állt, mintha önmagát is lebénította volna saját hópelyheivel. Aztán amikor semelyik irányból nem tapasztalta a zarkofagiik mozgását, sarkon fordult, és a csarnok közepén lév térség felé nézett.ő Mivel eddig minden figyelmét a fémeket uraló démon kö-tötte le, most vette el ször szemügyre, miő is történik azon a helyen. Megpillantotta a korona anyajegyes n t...ő ...és sárkányhiggadtság ide vagy oda, egészen

277

emberi mó-don eltátotta a száját meglepetésében. – A Hatodik Veszedelem! – lehelte aztán, és márványfehér ujjait széttárta maga el tt; újabbő hózáport készült kizúdítani. Ám e pillanatban a „Hatodik Veszedelem" apró n alakja megremegett, és behemót sárkánnyáő változott. Jégsárkánnyá. Aztán pedig magas, nyúlánk, keskeny derekú, széles vállú, ruganyos mozgású férfivá, rövidre nyírt hajjal, vékony bajuszkával, apró kecskeszakállal. Egész testében megrázkódott, mintha férgek szaladgálnának a ruhája alatt. Lyasthé Mehriall leeresztette a kezét. – Kherthyomehr! – sziszegte mérgesen. – Ravasz Harcos... a Hatodik Veszedelem, mely Dréniát fenyegeti? Az embertest jégsárkány odafordította a fejét, ésű gyana- kodva bámulta a Törvény Védelmez jét. Talánő arra gondolt: látott vajon az imént? Aztán megszemlélte maga körül a csillapodó rülető foszlányait. San do Krajn abbahagyta a táncot, és megtörölte verejtékez homlokát, egy Dierron-lovag kiköpteő szájából a gyöngyöket, melyeket egy udvaronc cipell jér l harapott le, s közben egyre ritkább éső ő halkabb lett a közelben a mekegés, a kukorékolás és az öklendezés. A Káosz Szava hatása lassacskán megsz nt.ű Immár tisztán lehetett hallani Skandar Graun bosszús dörmögését Garbash szobrának ölelésében: – Kiszabadítana végre valaki? – Kovácsot! – recsegte Lyasthé Mehriall. – Hívjátok az ud-vari kovácsot! Kalden, a kobzos sántikálva, fájdalmas képpel lépkedett a sziklák között, és megigazította magán a frissen nyúzott rókab rt. Tudta, hogy a b r hamarosanő ő megbüdösödik és megkeményedik, és akkor majd eldobhatja, de jelen pillanatban kellett ez a kis dísz a lelki egyensúlya helyreállításához. Kalden tudta, hogy réges-rég meg kellett volna már tennie azt, amire most készül dött, ám kézzelfoghatóő

eredmények híján valahogy nem tudta rászánni magát. Most már azonban nem odázhatta tovább a jelentés megtételét. Kisimította aggódó vonásait, és hosszan próbálgatta a kü-lönböz mosolyokat. Jó lett volna,ő ha kéznél van egy tükör, ahol láthatja is az eredményt, ám annak híján a puszta hittel is megelégedett – bízva abban, hogy sikerül eléggé öntudatos és bizakodó ábrázatot produkálnia. Elég, ha önmagán belül ilyennek látja magát; ezt a képet fogja majd látni róla az is, akivel mentális kapcsolatot létesít. Behunyta a szemét, és elképzelte magát nyugodtnak, hig-gadtnak, mosolygósnak. Aztán elmormolta a varázslat szavait, és várt. Fél perc sem telt el, s az ismer s, szigorú arcő megjelent a tudatában. Gazdája simulékony, bársonyos hangját csak a fejében hallotta. - Nos? – Nos: nos – hebegte Kalden, és kacsintott. – Örülök, hogy látom, báró úr! – Ne bohóckodj, Yorxun! Gorm Kortner báró, a zhíliai Döberk tartomány ura, a vámpírlord, akit szerte a világon a „Döberki Rém" néven is rettegtek, alapvet en nyájas, barátságoső teremtés volt. Évszázados m veltség sugárzott egészű lényéb l, s a m vészetek iránti fogékonysága messzeő ű közismert volt. Ám ugyanakkor annak maga Yorxun volt a megmondhatója, milyen gonosz és kegyetlen is tudott lenni a jó humorú, kedves tekintet báró, ha aű kedve úgy kívánta. – Nos, báró úr, átmeneti nehézségek hátráltatnak... – he-begte Yorxun, alias Kalden. – Amennyiben? – Új terv kidolgozása válik esedékessé. – Az el z nem m ködött?ő ő ű – Az el z ő ő kettő - helyesbített a démon félszegen. - De van egy pompás tervem, amely vélhet en beválik.ő - Úgy általában szeretem azt a szót, hogy

279

„vélhet en" - mondta csendesen a báró -, de a teő szádból elég gyászosan hangzik. - Pedig most nem is a számmal beszélek - tréfálkozott Yorxun. - E szavakat csupán gondolom. Kortner báró nem szólt; türelmesen várt. A démon érezte, hogy neki kell beszélnie. - Van ott egy... másik... izé... - Másik mi? - Hát a leend király apródja... egy izé.ő Gorm Kortner összevonta er sen kihangsúlyozott,ő dús, fe-kete szemöldökét. - Jaspe de Vigorard apródja? - Igen, .ő - Mi ?ő - Nem mi, csak .ő - Yorxun! - Ó, báró úr, bocsásson meg! Hihi! Ez csak úgy jött, és nem tudtam kihagyni. De ígérem, nem bolondozok! - Komoly, felel sségteljes képet vágott. -ő Maximális komolysággal és elhívatottsággal kezelem a feladatot, mintha az életem múlna rajta! - Az múlik. - Hm, nos, na igen... De a báró úr azt ígérte, hogy ha siker-rel járok, ugye... ami persze nem is kétséges, mivelhogy már most a siker kapujában toporgok... csak sajnos a toporgásom egy kissé egyhelyben történik, de a siker kapuján való bekopogtatás momentán alig-alig várat magára, mert hogy éppen azt akarom elmondani... - Yorxun! - vágott közbe a báró. - Elég a locsogásból! Mondd, amit akarsz, vagy tedd a dolgod! Kalden, a kobzos idegesen szorongatta reszkető kezét reszket kezével.ő - Elkelne némi segítség, báró úr. Ha lenne oly kegyes ide-vezényelni száz-százötven közepes er sség vámpírt, szavamra, könnyedénő ű megbirkóznék a feladattal. Gorm Kortner hallgatott. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy e kérést Yorxun nem gondolja komolyan, csak szokás szerint összevissza fecseg, mint mindig,

amikor nem meri kinyögni, mi nyomja a lelkét. - Ugyanis Jaspe apródja... - Yorxun hunyorgott, és sokat-mondóan felhúzta a vállát, széttárta a karját. - Mi van Jaspe apródjával? - kérdezte a báró. - Timo a neve. Hülye név, nemde? Ejh, gondoltam is, hát hogy hívhatnak valakit így... úgy hangzik, mintha azt mondanám rá, „tinó". - Yorxun! - Er sebb nálam - préselte ki magából Yorxunő szégyen-kezve. - Elkapott és a hatalmába kerített. Ha a közelébe kerülök, kedve szerint uralkodhat fölöttem. Gorm Kortner vonásai megkeményedtek. - Miféle ez az apród? Démon? - Nem, nem démon... Vagy ha démon, akkor olyan, ami-lyennel még sosem találkoztam. - Valamiféle varázsló? - Hát... nem hinném. - Él halottféle?ő - Kizárt dolog. Gorm Kortner egyre merevebben nézett maga elé. - Akkor meg mi az isten?! - Hát... azért talán nem isten. Ámbár... - az! - mormolta Gorm Kortner. AztánŐ megkeményed-tek az arcvonásai. - Kargil Yhron! - Ó, azt nem hinném... - Öld meg! - sziszegte a báró. - Bármi áron! Ez az én pa-rancsom! Végeztem. - De báró úr... - rebegte Yorxun. - Épp azt szerettem volna szíves tudomására hozni, hogy ez a Timo nevű izé jóval er sebb nálam, és... - Indulatosan felemelteő düht l remeg hangját. Most már valójában éső ő gondolatban is ordított: - ÉS FOGD MÁR FEL VÉGRE, TE CSÖKÖTT AGYÚ, ELME HÁBORODOTT, VÉRSZÍVÓ ÁLLAT, HOGY SZART SEM ÉREK ELLENE! HA A KÖZELÉBE MEGYEK, MEGÖL, MIRE EGYET PISLOGHATNÉK! - Yorxun nagyot fújt, és ezzel kiadta dühét. Csak az orra alatt motyogott: - És még annyit mondanék, báró úr... okosan tette, hogy ezt már nem hallgatta meg, mert akkor ezerszer is elátkozhatnám

281

magam, hogy önt szidalmazni merészeltem...

* * *

Skandar Graun percekkel kés bb megszabadult kínoső helyztéb l. A hangzavarra odaérkez kermon-papokő ő elszaladtak az udvari kovácsmesterért, és nem sokkal kés bb három tagbaszakadt, vörös szakállúő törpével tértek vissza. Az, aki a három közül az élen haladt, olyan peckesen és méltóságteljesen lépkedett, mintha nem is a király és udvartartása körébe érkezett volna, hanem csodálói díszsorfalát készülne megtekinteni. Ahhoz képest, hogy volt aő kovácsmester, a szokásosnál nem t nt izmosabbnak,ű és nem úgy nézett ki, mintha épp a fújtató mell lő rángatták volna el. Nem b rkötényt viselt, hanemő egy arany és ezüst díszítés , drága ruhát, melynekű fémkapcsai sárkányfejeket formáztak, s ezek szemei helyén apró – és nem is olyan apró – drágakövek csillogtak. – Itt van már a kovács, felség – suttogta megnyugtatóan Zwikk Blata-Rukoz, aki a nagy z rzavarra szintén el került és odakeveredett.ű ő Skandar Graun azt hitte, ez most valami otromba tréfa. – Kovács, mi?! – hördült fel mérgesen. - A cikornyás gön-ce alapján inkább táncmesternek nézném! – Ó, felsééééég! – suttogta Zwikk Blata-Rukoz. – Grudo Dolomar messze a leghíresebb kovácsmester, akit csak hátán hordott a drén föld! – Csak egy kissé feledékeny! – dörmögte Skandar Graun. – Otthon felejtette a kalapácsát. – Ó, felség... Dolomar mester nem használ efféle szerszá-mokat. – Na persze! Puszta kezével püföli a vasat?! – A puszta kezével, igen... de nem püföli. Eddigre már a három törpe felért az emelvényre; az élen haladó felpillantott Skandar Graunra, megbiccentette a fejét, és morgott valamit az orra alatt. – Grudo Dolomar és két segédje köszönti önt, felség

– tol-mácsolta fontoskodó képpel Zwikk Blata-Rukoz. – Azt kérdezi, hozzákezdhet-e a munkához? – Remélem, jobban formálja a fémet, mint a szavakat...Zwikk Blata-Rukoz er ltetve göcögött.ő – Örömmel tapasztalom, hogy felséged nem vesztette el szokásos der jét még e kínos és kacajraű fakasztó helyzetben sem. – Kacajra fakasztó?! Na, err l még beszélünk...ő A törpe kovácsmester nem szólt többet. Közelebb lépett, és gondterhelten pislogva szemügyre vette a helyzetet. Aztán kérges, kemény kezét rátette Garbash szobrának egyik megnyúlt végtagjára, amely szinte polipcsápként fonódott a félork derekára és mellkasára. E megnyúlt állapotában már nem lehetett kinézni, hogy kéz volt-e eredetileg, avagy láb. A törpe nem morgott, nem mormogott varázsigéket, és méga szemét sem hunyta be. Egyszer en csak rátette a kezét az obszidiánra, ésű rajta nyugtatta egy darabig. Skandar Graun mereven leste, mi történik, de nem látta, hogy a fém egy fikarcnyit is mozdult volna. Ám közel másfél perc nyugodt várakozást követ en meglepve tapasztalta,ő hogy a szorítás meglazult, és most már ismét normálisan képes lélegezni. Aztán a törpe megfogta az obszidián végtagot, és olyan könnyedén húzta félre, mintha az egy gyermek húsból és vérb l lév kezecskéje lenne.ő ő Skandar Graun még csak részben szabadult ki, hiszen legalább fél tucatnyi hasonló fekete végtag tartotta átölelve, az el tte álldogáló zarkofagiikrólő nem is beszélve. Ám az eredményt így is leny göz nek találta. Csodálkozva meredt aű ő kovácsmesterre. – Hogy csinálod? Te valamiféle... varázsló vagy? A törpe oda sem pillantva ismét morgott valamit az orra alatt, amib l a félork egy szót sem értett.ő F tanácsadója azonban ismét kisegítette.ő – Dolomar mester azt mondja, nem varázsló ,ő hanem ko-vácsmester... mint ahogy az köztudott.

283

A törpe eközben egy másik végtagra helyezte a tenyerét, és többször, szakaszosan kurta morgásokat hallatott. Segédei pedig mögötte álltak, s karba tett kézzel várakoztak. Zwikk Blata-Rukoz kérés nélkül fordított: – Az igazi kovácsok nem azzal kényszerítik rá akaratukat a fémre, hogy ütik-verik és püfölik. Az igazi mesterek céljukat azzal is elérik, ha „megkérik" arra a fémet, hogy legyen azzá, amivé k kívánják.ő Csak ha a fém makrancos, akkor szükséges a t z, azű üll és a kalapács... Ám Dolomar mester aző er szaknak nem híve.ő – Te fémet emlegetsz – mormolta Skandar Graun. – Ez a szobor viszont obszidián... Nem fém, hanem k .ő – Ó, nem, felség, hadd javítsam ki: ez nem obszidián, ha-nem obszin, és nem k , hanem fém.ő Keménysége a legjobb acéléval vetekszik. A vörös szakállas törpe ismét morgott valamit, amib l Skandar Graun egyértelm en kiértette a „tíző ű perc" kifejezést. – Dolomar mester azt mondja, tíz percen belül kiszabadítja önt e helyzetb l, felség.ő A félork gyanakodva meredt f tanácsadójára.ő – Milyen nyelven beszél a mester? – kérdezte. – Közös nyelven, természetesen – felelte magától értet d en Zwikk Blata-Rukoz. – Csak egy kisséő ő egyedi a kiejtése.

* * *

Míg a fémlazítás tartott, a fehér ruhás, fehér hajú sárkányn félrevonta Kherthyomehrt.ő – Ravasz Harcos! – sziszegte a fülébe, akár egy kígyó. – Akarom, hogy tudd: láttalak! A kecskeszakállas férfi fürkész n nézett a n re.ő ő – Most is látsz – felelte flegmán. – És én is látlak. – Te vagy a Hatodik Veszedelem! Kherthyomehr szemmel láthatóan meglep dött,ő még hátra is h költ valamelyest.ő – Elment az eszed, n stény?! Miket beszélsz?ő – Láttalak! – hadarta Lyasthé Mehriall. – N alakbanő

álltál amott, a hajad aranylón csillogott, és arcodon a korona foltja jól látszott. Kherthyomehr hosszan hallgatott. – Na és ha ilyennek láttál? – vetette oda közönyös képpel. – Mit számít? – Te vagy az a n , akit a T zben láttunk! Te vagy aő ű Hato-dik Veszedelem! Kherthyomehr gúnyosan elhúzta a száját. – Ó, kedvesem, hát még nem vetted észre, hogy... én nem vagyok n . Azt hittem, ezt neked márő bizonyítottam... egykoron. – Tudod jól, hogy értem! – sziszegte a nő mérgesen. – Nem sokkal ezel tt n i alakot öltöttél.ő ő Méghozzá egy bizonyos alakot. – Mit bizonyít ez? Olyan alakot öltöttem, na és? Nem tu-datosan történt. – Vállat vont. – Egyszer enű csak így alakult... A lovag kardtáncot járt mellettem, egy másik test r pedig cip t evett. Az rülető ő ő hatalmasodott el mindazokon, akik Garbash szobrának közelébe kerültek. – De miért épp azt az alakot? – És a lovag miért épp azt a táncot járta? Választhatott volna valami kevésbé fárasztót is. A másik pedig ehetett volna cip helyett akárő zsebkend t is... Vagy te talán másképp gondolod?ő Lyasthé Mehriall hosszan és mereven rábámult a férfira. Fehér szemgolyói kidülledtek és úgy csillogtak, mintha fehér belsej üveggolyók lennének.ű – Átlátok rajtad – recsegte fenyeget en. – Éső szavamra, ha beigazolódik a gyanúm, meglakolsz törvénytelenségedért! Kherthyomehr gunyorosan meghajtotta a fejét, mint aki kész elfogadni ezt. – Köszönöm, hogy beavattál a gyanakvásodba, hófehér hercegn m. A továbbiakban ennekő megfelel en viselem majd magam.ő – Gúnyolódj csak, jégkutya! El bb vagy utóbbő letöröm a hegyes jégcsapodat a lábad közül! Kherthyomehr nevetett. – Micsoda durva szavak ezek, hercegn m! Nemő

285

méltóak törékeny szépségedhez! – Színlelt felháborodással a fejét in-gatta. – És már megbocsáss, hogy szóba hozom, de kett nk közülő nem én segítettem be ezt a démont a Fellegvárba... – És én sem! – sziszegte a n . – Ha azt hiszed, hogyő én tettem, rossz úton jársz! Ellentétben veled, jégkutya, én soha nem vétek a Törvény ellen! Kherthyomehr vállat vont. – Mindez elég hamar kiderül majd. – Remélem!

* * *

Dolomar kovácsmester és a munkába beszálló két segédje serényen dolgoztak. Valójában még tíz perc sem telt bele, Skandar Graun kiszabadult az ölelő fémkarok fogságából. Igaz, nagyjából úgy érezte magát, mintha egy sereg csata-mén vágtatott volna át rajta, de túlélte az eddigi legveszélyesebb merényletet, és csak ez számított. Amikor ellépett Garbash szobrától, megroggyant a lába, és fél térdre zuhant. Senki nem nyúlt utána, senki nem sietett felsegíteni. A kö-rülötte állók csak bizonytalanul pislogtak egymásra. Egyedül Zwikk Blata-Rukoz hajolt a füléhez. – Felséééég! Kérem, álljon fel! Ne mutassa gyengének ma-gát! – De... nem mutatom. Az vagyok. Rögtön elájulok. – Ó, felséééééééég! Nincs még épp elég bajunk?!... Álljon fel, legyen szíves! És ha képes rá, mosolyogjon... Vagyis azt inkább ne! Vágjon csak méltóságos képet! Skandar Graun a fogát csikorgatva felegyenesedett, és vil-logó szemmel nézett körül. – Ne aggódjanak, urak! Teljesen jól vagyok!... Most a szállásomra megyek. Aztán ha pihentem pár percet, lemegyek a parkba rugdancsot játszani! Rogyadozó léptekkel indult meg, és nem nézett se jobbra, se balra. Nem akart elszédülni a heves fejmozgatástól.

A test rei zavartan sodródtak mögötte. Nehezenő tudták megemészteni a történteket. Ráadásul a lelkük mélyén tudták, hogy számon kérik majd rajtuk, miért hagyták magára a királyukat. És arra még az sem lesz elegend magyarázat, hogy mindezt a királyő határozott parancsára tették. Miközben a kovácsok a király kiszabadításán ügyködtek, Sern do Krajn már éreztette velük, hogy nem kapnak dicséretet. Igaz, a kapitány egy szót sem szólt, de attól, ahogy végigmérte ket, valamennyiükő hátán a hideg futkározott. Skandar Graun elérte a legszéls szoborsort, éső pillantása Alan do Wiyr mozdulatlanul hever testéreő esett. szorult helyzetéb l is látta, mit m velt aŐ ő ű bíborgárdista, és fel tudta mérni a tett jelent ségét.ő Ha nincs, és nem lassítja le a szobrok közöttő hömpölyg különös démont, talán neki már nem lettő volna lehet sége kivárni a végs felment csapatot.ő ő ő Érdekl dve pillantott körül a mögötte tipródóő udvaroncok, kermon-papok, test rök és máső jelenlév k csoportján.ő – Talán ha megvizsgálná valaki... – morogta jelent ségtel-jes hangsúllyal. – Talán még lakozikő benne élet. – Jobb neki, ha halott – vetette oda megvet en aő sárkányn . – Különben felelnie kell kötelességeő elmulasztásáért. Skandar Graun nem volt olyan állapotban, hogy leálljon vitatkozni vagy magyarázkodni. – Én vagyok Drénia királya – morogta ellentmondást nem t r en. – Én döntöm el, kiű ő mulasztotta el a kötelességét tenni, és ki nem! És mivel én úgy ítélem meg, hogy Alan do Wiyr többet tett az érdekemben, mint az ittlév k együttesen... aztő parancsolom, hogy a legnagyobb gonddal bánjanak vele, és a legjobb orvosok, a legjobb mágusok próbálják visszatéríteni az életbe! – Sorsára hagyta önt, felség! – Mert én ezt parancsoltam! – emelte fel a hangját a félork, és a sárkányn kifejezéstelen, fehérő

287

szemébe nézett. – És , mindenek dacára teljesítetteő a parancsomat, mint ahogy azt a Drén Törvény el írja. Vagy talán nincs benne a Törvényben, hogy aő király parancsát teljesíteni kell, Törvény Védelmez je?!ő A sárkányn mereven állt; arcán egyetlen izomő sem rezdült, a szempillája sem mozdult. – Ön nem téved, felség. A király parancsát teljesíteni kell! Ám ha a király olyan parancsot ad, mely a Törvénnyel ellenkezik... – Akkor az Arkhon Tanács köteles dönteni arról, megsér-tette-e a király a Törvényt! – vágott közbe Skandar Graun. – Nem pedig bárki jöttment arrajáró, aki tétlenül nézte, hogy a király életét veszély fenyegeti! – Skandar Graun elhúzta a száját. – Téged teszlek felel ssé személyesen, te n ,ő ő hogy Alan do Wiyr felépüljön! Tégy meg érte mindent, ez a parancsom! – Az én ügyeim jelen helyzetben mer benő fontosabbak annál, semhogy egy nevenincs, kötelességszeg gárdistára pazaroljam az id met éső ő az er met...ő – Ez a parancsom! – csikorogta Skandar Graun. – Drénia királyának parancsa!... Ne merj nekem ellentmondani! Lyasthé Mehriall hallgatott, de a közöny álarcán túl is érzékelni lehetett a benne cikázó feszültséget. Majd' szétvetette améreg. F képpen akkor, amikorő kuncogást hallva oldalra pillantott, és azt látta, hogy Kherthyomehr, a Ravasz Harcos remekül szórakozik. Skandar Graun szervezetével több jót tett a hirtelen feltá- madó harag, mint egy kiadós orvosi ápolás. Elgyötört testébe visszatért az energia, és most már akkor sem fogadta volna el senki segítségét, ha történetesen arra vetemedik valaki, hogy felajánlja támaszként a karját. Ez a veszély persze amúgy sem fenyegetett. A király, test reit l és talpnyalóitól körülvéve, sajátő ő lábán tette meg az utat egészen a palotáig, s mögötte egyetlen pillanatra sem halt el a duruzsolás. Próbálta kihallani, hogy vajon mir l beszélnek, deő

csupán olyan összefüggéstelen kifejezéseket sikerült elkapnia, mint „a királyok szellemei", „zarkofagiik", „ellene fordultak", stb... Az h siességér l, kitartásáról szó sem esett.ő ő ő Miközben áthaladtak a korábban rugdancspályaként szol-gáló parkon, amely még magán viselte a küzdelmek nyomait, Zwikk Blata-Rukoz egyfolytában sutyorgott a fülébe. – A kovácsok ott maradtak a csarnokban... – És ez kit érdekel? – Érdekelhetné, felség. Ugyanis elemi érdekünk, hogy a zarkofagiik miel bb visszakerüljenek aő helyükre, eredeti állapotukba. – Mi a fenéért? – Tudja, felség, számunkra a h si múlt igen sokatő jelent. Nem lett volna szabad magára haragítani Drénia si királyait! ő Skandar Graun felhorkant. – Mit csináltam én? k támadtak rám!Ő – Ajjaj, felség, ez még sokkal rosszabb! Ej, ej... Gondolja csak el, mit jelent az, ha elterjed a pletyka, miszerint... és már megbocsásson a nyers szóhasználatért, de ez esetben kár lenne finomítgatni a dolgokat... – Sóhajtott. – Te jó ég! Ez nem veszi jól ki magát: „Drénia néhai nagy királyai a trónbitorló korcs ellen fordultak... Nana, felség! Most nincs olyan állapotban, hogy megüssön!... És ez egyébként sem az én véleményem, csupán a pletykát tolmácsoltam, amely talán már most meszszebbre terjedt, mint azt elképzelni mernénk... és ez nem jó! Egyáltalán nem jó! – Valami démon volt! – Ez elég suta magyarázat – húzta el a száját a királyi f ta-nácsadó. – Gondoljon csak bele, felség! Aő Jégvihar-fellegvár a világ talán legjobban rzöttő er dje. Ki hinné el azt, hogy ide csak úgy lazánő besurrant egy démon. – Majd a Fagyhercegek tanúsítják! – Ugyan, felség, a pletyka ellen mindez mit sem ér. – A fejét ingatta. – Mindaddig, amíg valami jobb

289

magyarázattal nem állunk el , az el z verzióban fogő ő ő hinni mindenki. Skandar Graun mérgesen megrántotta vállát. – Kit érdekel? – Ne becsülje le a pletykák erejét, felség! Skandar Graun azonban ezt már meg sem hallotta. Tekintete ugyanis felvándorolt a palota f épületénekő els emeletére, és az egyik erkélyen – épp azon,ő ahová szándékosan felbámult – egy nagy pocakos, terhes félork n t pillantott meg.ő – Lucy! – b dült el magáról megfeledkezve. És mégő inte-getett is. – Itt vagyok, Lucy! Jól vagyok!... Nincs semmi ba-jom. A n tétován visszaintett, aztán mintha menekülne,ő behátrált az erkélyr l a szobájába.ő – Igazán megenyhülhetne már! – morogta Skandar Graun. – Makacs, mint az öszvér, de ilyen sokáig még sosem tartott haragot. – Hümmögött, bólogatott, töprengett. – Mondjátok meg neki, hogy ez a király parancsa: ma este feltétlen ott le-gyen az ünnepi vacsorán! Zwikk Blata-Rukoz összerezzent. – Ki mondja meg? – Például... te! – Ééééén? Felsééééég! Velem nem áll szóba! Legutóbb is hozzám vágott valami vázát! Skandar Graun elvigyorodott. – Ez rávall. De mondd, hogy én parancsolom, és ha nem engedelmeskedik, leüttetem a rothadtkáposzta fejét! – Én ilyet nem mondok – tiltakozott Zwikk Blata-Rukoz. –És egyébként sem hiszem, hogy az ön állapotában, felség... – Egy szót se többet! A vacsora nem maradhat el, és punk-tum! – Persze, hogy nem – értett egyet a f tanácsadó. –ő A vacsora semmiképpen nem maradhat el, ez egyértelm ! De úgy gondoltam, önnek, felség, nemű kellene részt vennie rajta. – Sóhajtott. – Úgy vélem, amúgy sem tanácsos, mivel ez egy tipikus drén ünnep, amely a drén faji tisztaság meg rzésétő

ünnepli... és hát hm, ön... ööö... a megrogyott egészségi állapota most elfogadható kifogásként szolgálhatna, felség. Szerintem mindenki megbocsátaná, ha távol maradna. Én speciel... feltétlenül...

10. A Sáska

Alek Gavaj csillogó szemmel, kipirult arccal és jó hírekkel érkezett vissza a kiköt b l.ő ő – Tucatjával indulnak kisebb-nagyobb karavánok Devia-ronba az elkövetkez napokban – jelentette. –ő Bármelyikben szívesen látnak egy hozzám hasonló izomagyú barmot, és persze én kezeskedtem a társamért is. Úgyhogy remélem, nem hozol rám szégyent, és tudsz bánni azzal a karddal, amit az oldaladon viselsz. Zvdegor Devzevor rápillantott álmodozó tekintetével, és piros szeme tompán fénylett, akár egy gomb. – Karavánok? – Itt máshogy hívják az effélét – vont vállat Alek Gavaj. – De nem káptalan az én fejem, hogy mindent megjegyezzek. – Hajók nincsenek? – Dehogyis nincsenek! – rikkantotta Alek. – Ez lett volna a második jó hír. Két hajó is indul holnap a folyón felfelé a f - városba. Hé! Tudod, hogyő hamarosan valami nagy ünnep lesz ott: a Jégnárcisz Kontyfelláció! – Jégnász Konstelláció. Alek Gavaj röhögött. – De hülye név ez egy ünnepnek. Az én változatom jobban tetszett. – Legyintett. – Mindegy. De tudod, hogy a fél ország a f városba tart? Mindenki ott akarő ünnepelni. – Pár nap van már csak addig. – Meddig?

291

– Amikor a Jégnász Konstelláció beteljesül. – Öregem! – suttogta elismer en Alek. – Te aztánő nem semmi vagy! Kétszer egymás után ki tudtad mondani azt, hogy Jégágy Kompenzáció! Zvdegor Devzevor nem helyesbített. - Van hely valamelyik hajón? – kérdezte halkan. – Naná, hogy van. Az egyikre evez sökető keresnek... Én benne vagyok, ha te is benne vagy! Elvégre egy kis testmozgás sosem árt. Zvdegor Devzevor sandán mosolygott. – Meglehet. Ám én inkább fizetnék az útért. – Hát ha neked ilyen sok az elpazarolnivaló pénzed... – Nem szenvedek hiányt. Alek Gavaj rötyögött. – Hé, pajti, nem is mondtad, hogy ennyire felvet a pénz! – Onnan, ahonnan én jöttem, nem szokták kikiabálni. – Hát ez igaz – bólogatott Alek. Aztán hozzátette: – Ott sem szokták, ahonnan én jöttem. Jobb titkolni az ilyesmit a sok pénzéhes gazfickó miatt! Ha azt látják, hogy duzzad az erszényed, már fenik is a toroknyisszantójukat! – Elvigyorodott. – Nekem persze szerencsém van, nem kell titkolóznom... Amióta az eszemet tudom, soha nem volt még sok pénzem. És persze kevés se nagyon. De minek is a pénz, amikor anélkül is jól lehet boldogulni, nem igaz? Zvdegor Devzevor biccentett. – Emiatt ne aggódj! Kifizetem a te költségeidet is! – Hülye vagy?! – rötyögött Alek Gavaj. – Fizess csak ma-gadért! Én evezni akarok! Imádok evezni!... Höhö! Valaha úgy hívtak: Alek, a Hírnevez s Félpárevez s Óriássáska!ő ő Zvdegor Devzevor összevonta a szemöldökét. – Nálad ez az óriássáska-dolog... valami mánia? – Mit tehetnék?! – rikkantotta Alek. – Nekem csak ez ju-tott. Velem sajnos nem áll szóba az árnyékom!

* * *

– De kurva hideg van! – dörmögte Bredan, a barbár, és re-ménykedve dörzsölte egymáshoz a tenyerét, hogy felmele-gedjen. A mellette lépked vállas, nagydarab fagyföldiő odakapta busa fejét, és lerázta a havat rozmárprém sapkájáról. – Vigyázz a szádra! – Jól van, na! Azért, mert azt mondogatom, hogy kurva ez meg kurva az, még ne gondold, hogy Bredan átvette t lem az uralmat.ő A fagyföldi fáradtan sóhajtott. – Úgy káromkodsz, ahogy kedved tartja – mondta higgadtan. – De ha lehet, ne beszélj norstradeniül! – Ó, a francba! – És nem rángatózz ilyen veszettül! Gyanakvást keltesz atöbbiekben! Ez persze csupán elméleti lehet ség volt. Aő mögöttük lép-ked fagyföldiek leszegett fejjel,ő nagyokat lépve küzdöttek a kavargó hóviharral. Még csak nem is figyeltek rájuk. Bredan egy darabig csendben törte a havat, aztán bizonytalanul ismét megszólalt: – Nwykka, te... – Elment az eszed?! – sziszegte indulatosan a fagyföldi. –Ne szólíts most így! A nevem Rezs Eymye, ne feledd! Bredan behunyta a szemét. – Nem kellene nekem is fagyföldi alakot öltenem? – Nem. Fölösleges esszenciapazarlás. Ráadásul, ha így ál-cázod magad, és nincs meg a képességed és az er d ahhoz, hogy álcázd az álcád mágikuső kisugárzását, könnyen lebuktathatod magad. Te, ebben az otromba barbár testben simán elmész fagyföldinek. Ki venné észre a különbséget? Ugyanolyandrabális test, brutális, bamba pofa, kifejezéstelen tekintet... – Na, kösz!

293

– Ebben a sz rmehacukában tökéletesenő fagyföldinek t nsz, Bredan.ű A barbár megtorpant. – Bredan?! – sziszegte. – Miért szólítasz így, he?! Talán úgy képzeled, hogy az a bunkó norstradeni barbár átvette fölöttem az uralmat? A fagyföldi sandán mosolygott. – Azt szeretnéd talán, ha a neveden szólítanálak? Azon a néven, amelyet közel s távol mindenki ismer? Bredan elvörösödött. – Igaz, igaz mormolta szégyenkezve. – Tökéletesen iga-zad van. De akkor se szólíts Bredannak!... Legyen inkább... – Nad Erb? – Nem, az túl egyszer . Legyen inkább a név...ű Karon Yhril. A fagyföldi elhúzta a száját. – Nincs túl nagy fantáziád. – Mondj jobbat akkor! – dühösködött a barbár. – Nekem ez jutott az eszembe. – Mit szólnál ahhoz, ha Groborannak szólítanálak? – De hát az a vérmedve neve! – Egy olyan név, amit mindketten ismerünk. És csakis mi ismerünk. Bredan sóhajtott. – Már megint igazad van. A hóesés feler södött, a s r fehérség bevonta aő ű ű környéket. Amerre néztek, semmi mást nem láttak, csak az áthatolhatatlannak t n , egybefüggű ő ő hófüggönyt. – Hogy találunk így oda ahhoz a városhoz? – kérdezte Bredan. A fagyföldi legyintett. – Ne aggódj emiatt! El sem téveszthetnénk. Egy órán belül odaérünk, és megkezdjük a mészárlást. Bredan nagyon elgondolkodott valamin. Csak percek múltán szólalt meg. – Azt hiszem... én még mindig... norstradeniül gondolko-zom. Mintha nem is drén lennék. – Nem vagy drén. – Ezt meg hogy érted?

Nwykka, aki a fagyföldi testet bitorolta, megállt, és komoly képpel meredt a társára. – Sohasem voltál drén, barátom... Vagy talán már elfelej-tetted? Mindketten guarnik vagyunk.

* * *

Mivel a hintó ajtaja mindkét oldalon szilánkokra tört, Keanor de Moreguard könnyen ki tudott hajolni, hogy kiadja háborgó gyomra tartalmát. Görcsösen hányt és köpködött; a feltör gyomorsav szinte fojtogatta,ő marta a torkát. Törött jobb csuklója furcsa szögben lógott, és a vén f nemes szinte elalélt afájdalomtól.ő A hintó körül csoportba ver dtek a test rök és aő ő velük tartó nemesek, néhányan kivont karddal az elzúgó meteor után lovagoltak, és még nem kerültek el . A szolgák és néhány fegyveres pedig ekkorő rángatta ki döglött lova alól Zecht Zechtart, akinek kifordult a bokája a rárogyó, lefejezett állat súlya alatt. Elég nagy volt a riadalom, és igen sokan pislogtak abba az irányba, amerre a meteor elt nt. Egy ifjúű grófocskát rángattak el , aki mágiát tanult aő Bíborpalástosoknál, amíg meg nem unta; azt várták t le, hogy majd megvédi ket a mágiájával. Az ifjúő ő ő pedig sápadtan hebegte, hogy ilyenre nem képes.ő De ha egy falevelet le kell tépni valamelyik ágról a mágia erejével, akkor csak nyugodtan szóljanak... Jaspe de Vigorard, az ifjú királyjelölt annyira megrémült a történtekt l, hogy hosszú id n átő ő szóhoz sem jutott. Amikor pedig visszatért a hang a torkába, hisztérikus sikolyok formájában tört el .ő – Láttátok?!... Láttátok ezt?!... Kalden volt! Kalden! A kob-zos! A kobzos volt! Magával akart ragadni!... Kalden! Kalden! Kalden, a kobzos! Timo átölelte ifjú társa vállát, és gyengéd er szakkal pró-bálta csillapítani.ő – Nyugodj már meg!

295

– Már hogy nyugodnék meg, amikor Kalden bezúgott a hintómba, és el akart rabolni?! Nem bírok megnyugodni! Ki ez a Kalden! És mit akart t lem?ő – Nem Kalden a neve, úgyhogy kár ennyit ismételgetned! – korholta Timo. – Nem Kalden? Akkor kicsoda? Micsoda? Timo a fejét ingatta. – Honnan tudjam. – Hát akkor meg mit magyarázol nekem?! – Alig hinném, hogy Kalden az igazi neve. Biztosan nem az, akinek mondja magát. Jaspe még mindig nem ocsúdott fel a sokkból; kifejezetten bambán viselkedett. – Nem Kalden? – Ezt a nevet csak felvette, mint ahogy a külsejét is csupán álcázásképpen viselte. – Nem is kobzos? – Nem hiszem, hogy az lenne. – De hát olyan csodálatosan bánt a húrokkal! Timo vállat vont. – Vagy csak megbabonázott. – Micsoda? Engem? Timo nevetett: – Hát nem is engem! – De miért? Miért tenne ilyet? – Maholnap király leszel. Gondolod, nem fordult meg né-melyek fejében, hogy megb völjék a leendű ő királyt és uralják az akaratát? Jaspe de Vigorard szeme tágra nyílt. – Tehetnek ilyet?! Te jó ég! – Ez a fickó valamiféle démon lehetett – latolgatta Timo. – Méghozzá olyasfajta, aki remekül ért a mágiához. – Oóóóóóó! Végem van! Timo nevetett. – Ne félj, majd én megvédelek! – Te nem félsz t le? Nem félsz a démontól?ő – Én magától a haláltól se félek, amíg téged veszély fenye-get, Jaspe! Ha rád támad, én majd az útjába vetem magam, hogy helyetted inkább engem vigyen el!

– De... de miért tennél ilyet? – Tudod te azt. – Azért mert... szeretsz? Timo elpirult, és bólintott. Az ifjú királyjelölt pedig a nyakába vetette magát, és ölelte csókolta, ahol érte. – Köszönöm... köszönöm... köszönöm! Keanor de Moreguard végre úgy érezte, hogy minden kijött bel le, ami kijöhetett. Ám amikorő felnézett, és meglátta az egymás nyakába borulókat, minden eddiginél hevesebb öklendezésekt l gyötörveő hajolt ki ismét szemügyre venni a hintó kerekeit...

* * *

A fehér sárkányn lendületes léptekkel rótta a szobátő az ajtótól az ablakig, és vissza. Többször is elhaladt a vén Zseryim teteme mellett, amely még mindig a széken ült, de a n még csak ráő se pillantott. – Nem értem – recsegte bosszúsan. – Nem értem. Sehogy sem értem. – Tisztán mondtam pedig, Törvény Védelmez je,ő mit azimént tudtodra adtam. A n megállt, és teleszívta mellkasát leveg vel.ő ő Apró mel-leinek bimbói felágaskodtak, és csaknem kilyukasztották keblén a ruhát. – Láttam! – mondta megingathatatlanul. – Ravasz Harcos n i formát öltött. Azét, akit a lángok köztő megmutattál. az, a jelölt kép n ; a HatodikŐ ű ő Veszedelem. Jilocas'theyn, aki úgyszintén szokásos emberformáját vi-selte, megdörzsölte ezüstsávos szakállát. – Senki bele nem lát Ravasz Harcos agyának tekervényeibe – mondta mogorván. – Tervez valamit, kétség nem fér ahhoz. Ám a tény nem megingatható: nem járt a Hatodik Veszedelem, mint ahogy másika sem a Hét Veszedelemnek. Lyasthé Mehriall összevont szemmel nézett saját

297

hófehér kezére. – És az, ami csaknem megölte a királyt?! – kérdezte érde-sen. – Az melyik volt a Hétb l? Arrólő megfeledkezel? Az ezüstsárkány nemet intett a fejével. – Gyenge démon volt csupán, mely a Hét Veszedelemnek nem egyike. – Gyenge démon? – ismételte a n kétked n. – Éső ő mégis bejutott a Fellegvárba! És mégis a király közelébe kerülhetett észrevétlenül... Ugyan, Fényes Mágus! Jilocas'theyn sóhajtott. – A hibának elkövet je én magam vagyok – vallottaő be. – Jellegér l beszélni módomban nem áll. Olyasmiő történt, amir l sem sejtés, sem tudomás nemő lakozott bennem. A n rezzenéstelen arccal bámult rá. Aző ezüstsárkány fel-emelt f vel folytatta:ő – Orgyilkos merény fenyegette ismét a királyt. Eszköze démon volt. A merényl halott. Én tő ő megnevezni nem fogom. A fehér sárkányn a szeme sarkából a székenő roskadó ha-lottra pillantott, és sok mindent megértett. Nem firtatta tovább a kérdést. Amiért idejött, az viszont továbbra sem hagyta nyugodni. – De akkor miért? – suttogta. – Miért öltötte magára Ra-vasz Harcos azt a n i formát?ő Jilocas'theyn nem felelt a kérdésre. Valami mással hozako-dott el :ő – Közelednek k – mormolta. – Érzem jelenlétüket.ő – Mennyire vannak közel? – Hajóra szállt a Hétb l kett . La Vanthábólő ő Deviaronba tartanak. Itt lesznek napokon belül. A n hosszan kivárt.ő – Melyik kett ?ő – Az Els és a Harmadik.ő – Vagyis az árnyékával beszélget , tébolyodottő drelf és a... – Alek Gavaj, a nagyra n tt korcskölyök.ő Lyasthé Mehriall ismét tett két lépést. – Együtt jönnek, feltételezem.

– Szövetségek köttetnek, szövetségek szakadnak, mid n az id eljön. Vagy kitartanak.ő ő – És a többi? Azokról nem tudsz, Fényes Mágus? – Északon, fenn, fagyhatáron. Közeledik másik kett a Hétb l. – Mivel a sárkányn nem szólt közbe,ő ő ő az öreg folytatta: – A barbár, ki varázsolni képes. És az íjász, ki Dzsamwall-kán volt azel tt. Együttő vannak, k ketten.ő – „Szövetségek köttetnek, szövetségek szakadnak, mid n az id eljön. Vagy kitartanak." – idézteő ő monoton hangon a n .ő – Így van – bólintott Jilocas'theyn. – És még egyr lő tudok a Hétb l. Megmutatta erejét, magát elárulvaő ezzel. A Royg-birtok határán észlelték mágusaim az esszencia megváltozását... – Melyikük az? – A démon lehet, talán. Döberk vámpírurának láncos ölebe. Lyasthé Mehriall biccentett, mintegy ezzel jelezve, hogy is erre gondolt.ő – Kett hiányzik – mondta. – Róluk nem tudniő semmit? – Csak azt, amit már tudsz te is, Törvény Védelmez je. Kett b l az egyik már járt aő ő ő Fellegvárban. S elt nt titokzatosan, ahogyan jött,ű ugyanúgy. Lyasthé Mehriall kihúzta magát. – Higgy bármit, gondolj bármit, Fényes Mágus, ám én óva intelek: ne bízz meg... – Kimondanod nem kell! – vágott közbe az öreg indulato-san. – Egyvalakiben bíztam, kijátszott az is. Ez volt a hibám. Ravasz Harcossal nem követem el ezt a hibát... És veled sem, kedvesem.

* * *

A hóesés elállt, mire elérték a névtelen telepet a fagyhatár szélén. Bányászok éltek itt, akik a hó és a jég birodalmában különleges érceket és drágaköveket kerestek. A munka javát lenn a föld

299

mélyében rabszolgákkal végeztették, ám a felügyel k között több magasabb származású drén iső akadt. Bredan és a fagyföldiek széles sávban szétterülve, villogó szemmel lesték a füstölg kémény házakatő ű és a behavazott utcákon sétáló embereket. A nap lenyugodni készült, és a szürke tájra már rátette sötét markát az északi homály. Fáradt bányászok tartottak hazafelé a munkából; fegyveresek kísérték ket.ő Nwykka még mindig a tagbaszakadt fagyföldi vadember testét bitorolta. Közvetlenül mellette egy másik fagyföldi, egy fabunkót szorongató, Dzsembu nev alak türelmetlenül felhorkant, és az agyaraitű csattogtatta. Nwykka odamordult neki valamit a korcs északi nyelven, amib l Bredan egy szót sem értett.ő Dzsembu azonban csak nehezen fogadta el, hogy még mindig lapulniuk kell. Éhes volt is, mint aő horda minden tagja. Ahogy beszívta a füst szagát, valószín leg füstölt hús ízét érezhette a szájában.ű – Ezek már mennének – mormolta Nwykka. – De szóltam Dzsembunak, hogy intse türelemre a többieket. Általában Dzsembu volt az, aki szócs kéntő továbbította a vad horda felé Nwykka parancsait. Vele beszélte meg nem sokkal ezel tt a taktikát.ő – Túl sok a fegyveres – jegyezte meg Bredan. – De mi még többen vagyunk – jött a nyugodt válasz. – Azok képzett kardforgatóknak látszanak, jól tápláltak és er sek, a mieink meg csak kiéhezettő állatok. – Kiéhezett fenevadak – helyesbített Nwykka. – És cseppet se félj attól, ami történni fog! – Honnan veszed, hogy félek?! – mordult fel Bredan. – Akár egymagam is elbánok velük! – Két dolgot alaposan véss az eszedbe! – suttogta Nwykka, és szavai furcsán hangzottak a nagydarab fagyföldi f nök szájából. – Mágiát ne használjő semmilyen körülmények között! Ha varázsolsz, a

Fényes Mágus pribékjei azonnal értesülnek a jelenlétünkr l!ő – Ez volt az egyik – dörmögte Bredan. – Varázsolni tilos, megértettem. És mi a másik, amit meg kell jegyeznem? A fagyföldi, akinek testében Nwykka lakozott, vadállatszer en vicsorgott.ű – Csak az, hogy bármi történjen is, úgy kell viselkedned, hogy téged is ugyanilyen vadembernek nézzenek, mint itt ezek! – Ne félj, ebben nem lesz hiba! Majd csak nézd meg, mi-lyen hiteles vadember leszek! – De meg kell értened! Bármi, ismétlem, bármi történik is... Bredan gyanakodva felhorkant. – Mi a fenére gondolsz? – Bármire! – Na, na, na! Álljon meg a menet!... Ne hidd, hogy elfelej-tettem, hogy kibabráltál velem, amikor megtámadtuk a dirwaniakat! – Az nem te voltál, hanem Bredan. – Ne zavarj össze! És nem az az érdekes, hogy az ki volt, hanem az, hogy az te voltál... A fagyföldi megrázta busa fejét. – Erre most nincs id – mondta. Aztán intett a feléjeő bá-muló, agyaraikat csattogtató vadaknak, s elkorcsosult drén nyelven azt kiáltotta: – Támadás! Dzsembu tovább harsogta a szót, és fagyföldi vademberek üvöltve, vonyítva, agyaraikat csattogtatva, éhes farkasokként rontottak a házak irányába. Élükön Rezs Eymye rohant, az a f nök, akitő Nwykka orvul meggyilkolt és akinek a testét felvette. – Na jó – morogta Bredan, és csonthegyű lándzsájával a kézben is a többiek után rohant.ő Két lépést sem tett, amikor azt érezte, hogy hátulról iszo-nyatosan fejbe vágják, hogy csaknem szétrobbant az agya. Bredan kábán fordult meg, és érezte, ahogy Groboran, a vérmedve elkezdi átvenni testében a hatalmat, s bal karja helyén karmos medvemancs

301

növekszik. Ám ekkor fejbe vágták ismét. Megroggyant a lába, és ahogy kóvályogva el rebukott, még látta, ki a merényl je: Dzsembu, aző ő a torzonborz, fogatlan fagyföldi, akivel a támadás el tt Nwykka perceken át susmorgott, mondván,ő hogy megbeszéli a taktikát. Sejtette most már, miféle taktika lehetett az, amit Nwykka és ez a vadember megbeszéltek. Dzsembu rávicsorgott fogatlan szájával, és harmadjára is lecsapott a bunkójával. Bredan szeme el l sikoltva menekültek aő napnyugta bíborsávos szürkesége. Helyét fekete bársony foglalta el.

* * *

Skandar Graun els dolga az volt a szobájában, hogyő mormolva magára mondta azt a gyógyítóvarázslatát, amely még a legutóbbi memorizálásából megmaradt. Ett l valamelyest magához tért, de még mindigő gyengének, kimerültnek és összetörtnek érezte magát. A jobb füle pedig még mindig csengett a sz nni nem akaró fémes sikolytól, mely a jelekű szerint bent rekedt a hallójárataiban. Próbálta kidugítani, de a tompa sikoly csak nem akart eltávozni; s a kés bbiekben is csak tompa zúgássáő csendesült. Aztán Zwikk Blata-Rukoz unszolására hagyta ugyan, hogy az újonnan kinevezett udvari orvos megvizsgálja, de azt már nem hagyta, hogy mindenféle büdös ken csökkel bekenegesse aő horzsolásait, sebeit. – De felséééég! – tiltakozott a fiatal orvos. – Sosem akar meggyógyulni? Tessék használni a ken csöket!ő És azok is használni fognak önnek! – És ha méreg? – röfögte Skandar Graun. – Emlékezz rá, az el död is meg akart mérgezni!ő – Felség! – szólalt meg kipirult képpel a fiatal orvos. – Ha kívánja, bizonyságul, hogy nem méreg, magamra is kenek...

Skandar Graun azonban csak legyintett. – Nem veszk döm én ilyesmivel. A lényeg az, hogyő cson-tom nem tört... – Eret vágni azért mindenképp ildomos lenne – kockáztatta meg az orvos. – Pusztán csak annak okáért, hogy a rossz vér eltávozzon... – Hozzád vágjak valamit? – kérdezte fenyeget en aő király. – Na gyorsan t nj el, miel tt én folyatom ki aű ő padlóra a te rossz véredet! Az orvos durcás képpel kihátrált a hálószobából, Skandar Graun pedig kikászálódott az ágyból, és fel-alá kezdett járkálni. Már megbocsásson, felség – szólalt meg a f tanácsadója –, de ahogy így elnézem, hovatovábbő az a gyanúm támad, hogy önnek kutyabaja, s csak színlelte az egészet. – Már megbocsáss, Cvikli – utánozta a félork a nagy fej férfi jellegzetes hanghordozását –, de ahogy ígyű elnézlek, hovatovább az a gyanúm támad, hogy hamarosan orvost kell hívni hozzád... mert akkora taslit lekenek, hogy lerepül a dinynyefejed! A királyi f tanácsadó nagyot nyelt.ő – Kétségkívül, felség, ön újra a régi – nyekeregte megbán-tottan. – Örömét leli abban, hogy engem sértegessen. De nem baj, nekem az a dolgom, hogy ezt könny szívvel elviseljem, és még örülök is, haű ezzel a gyógyulásához segítem. – Jó, viseld! De mindenekel tt sietve hívd ideő Kherthyo-mehrt! – Márminthogy... Kherthyomehr Fagyherceget? Skandar Graun összecsikordította a fogait. – Miért, mást is hívnak még itt Kherthyomehrnek? Zwikk Blata-Rukoz szórakozottan elmerengett ezen a kér-désen. – Tudtommal nem, felség. Hovatovább... – Hovatovább még egy ilyen nyakatekert szó, és te is ho-vatovább leszel! De inkább nyakatekert. Zwikk Blata-Rukoz g gösen kihúzta magát, éső

303

megvet en pillantott a királyára.ő – Nem is kell hívatnom – vetette oda. – Bebocsátásra vár az ajtó el tt.ő – Hát hívd be! A királyi f tanácsadó g gösen rápillantott.ő ő – Úgy ítélem meg, felség, s ezt az ön érdekében teszem, hogy pihenésre sokkal inkább szüksége van, mint a Fagyher-ceggel folytatandó tanácskozásra. Skandar Graun felkapott az ágy szélér l egy súlyoső és ke-mény díszpárnát, és úgy vágta a f tanácsadójához, hogy csaknem leverte vele aő lábáról. Zwikk Blata-Rukoz fülig vörösödött. – De felseeeeeeeeeg! – sikoltotta a fickó magából kikelten. – Kötelességem megmondani önnek, hogy... hogy... hogy belátom, tévedtem: ön jó er ben van.ő A hóna alá szorította a díszpárnát, és féloldalasan tapsolt. – Drénia királya – vetette oda kimérten a belépő lakájnak – fogadni kívánja Kherthyomehr Fagyherceget. Egy pillanattal kés bb már fel is t nt az ajtóbanő ű Kherthyo-mehr magas, nyúlánk alakja. Ruganyosan ellépett az ajtónálló mellett, s alig érzékelhet , ámő félreérthetetlen fejrántással jelezte neki, hogy „csukja be maga után az ajtót". Aztán a mogorván pislogó királyi f tanácsadónak iső juttatott egy hasonló pillantást. Ám mivel a fickó úgy tett, mintha nem neki szólna a fejmozdulat, a jégsárkány szavakba öntötte kívánságát. – Szükségtelen a jelenléted. Távozz! – Hohó! – mordult fel vérig sértetten Zwikk Blata-Rukoz. – Én mint a király f tanácsadója...ő Skandar Graun megragadott egy másik díszpárnát. Ez na-gyobbnak és súlyosabbnak t nt, mint az el z .ű ő ő A királyi f tanácsadó dünnyögve elkotródottő anélkül, hogy befejezte volna a mondatot. A hálószobában csak Kherthyomehr és Skandar Graun maradtak. A jégsárkány azonban ezzel még nem elégedett meg. Egészen közel lépett a félorkhoz,

behunyta a szemét, és a kezével olyan mozdulatokat tett, mintha homokvárat építene a leveg benő láthatatlan homokból. Körülöttük a leveg remegni látszott, és az ágy, aő falak, ajtó és az ablakok elhomályosultak. A jégsárkány nem el ször használta ezt aő varázslatot a félork jelenlétében, amely megakadályozta, hogy kifürkésszék ket vagyő kihallgassák a beszélgetésüket, így Skandar Graun nem lep dött meg túlzottan.ő – Na, te ostoba, félvér tapló! – szólította meg a jégsárkány kedvesen, majd vigyorogva rámeredt a királyra. – Most jobban érzed magad, hogy majdnem letekerték a tuskó fejed a retkes nyakadról?! Vagy oly messzire elvándorolt az a csekélyke eszed, hogy még most sem talált vissza a helyére? Skandar Graun mérgesen felhorkant. – Még te kéred számon?! – csikorogta. – Talán jó szántam-ból mentem oda? – Már az is jókora ostobaság volt részedr l, hogyő odamen-tél. Arra pedig nem is találok megfelelő jelz t, milyen észreővall, hogy kiküldted a test reidet! – A fejét ingatta. –ő Meguntad az életed? Vagy csak unatkozol, azért hívtad ki magad ellen a sorsot? Skandar Graun mer n nézte a gunyoros pofát; nagyő kedvet érzett ahhoz, hogy ökölbe szorított kézzel belecsapjon a közepébe. Valamelyik gúnyos szemgödörbe, vagy a kihívóan felmered orrő hegyére. Ám mégsem tett ilyet. Már csak azért sem, mivel egész Dréniában ez a gunyoros alak volt az egyetlen, aki emberszámba vette, tör dött vele, tanácsokkalő látta el, és segítette. Igaz, a jégsárkány még a drén f uraknál is dölyfösebb és g gösebb tudott lenni, ámő ő ugyanakkor, amikor az szájából hangzott el aő „mocskos, félvér korcs" kifejezés, tizedaranyira sem volt sért vagy gúnyos, mint amikor egy udvaroncő f hajtás közben azt rebegte: „igenis, felségeső királyom". Inkább egyfajta keresetlen pajtáskodás

305

lakozott ebben, olyasfajta mélységgel, amit csupán barátok engedhetnek maguknak egymás közt. – Nem te hívtál az Aranycsarnokba?! – kérdezte gyanakvóan. Kherthyomehr felhúzta a szemöldökét. – Mi a fenéért hívtalak volna oda? Skandar Graun válasz helyett el halászta a köntöseő zsebé-b l a titokzatos levelet, és a jégsárkány orraő alá dugta. – Ezért! Kherthyomehr kihajtotta a levelet, villámgyorsan átfutotta, aztán csettintett a nyelvével. – Értem... Csak azt nem értem, honnan a fenéb lő gondol-tad, hogy ezt a levelet én írtam? – Az aláírás: Stan de Perra. Kherthyomehr úgy nézett rá, mint elkeseredett atya a fiára, aki a birtokot és a címet eljátszotta kártyán. Még az egyik arcizma is megrándult. – Zseniális vagy, ork barátom! Bravó! – Ki más írná alá épp ezt a nevet?! – dörmögte megbántot-tan Skandar Graun. Kherthyomehr vállat vont. – Nem tudom. De hogy én nem, az biztos. – Arra gondoltam... – Nana! Már hencegsz is?!... Gondolkodtál? Á, nem szoktál te ilyesmit tenni! – Azt hittem – helyesbített morózusan a félork –, hogy szándékosan használod ezt a nevet. Ezzel jelezve, hogy ez nem csapda. – Leny göz a logikád!ű ő – Miért?! – horkant fel Skandar Graun. – Kett nkönő kívül ki más ismerné ezt a nevet?! Kherthyomehr vállat vont. – Nem sokan – vélte. – Maximum a teljes királyi udvar, Deviaron lakói és a Drén Királyság lakosságának jelent s része.ő – Honnan a fenéb l...ő – Egyikünk, a balga lélek... és ez nem én voltam... az udvaroncok unszolására nem egyszer részletesen elmesélte azt a csodás történetet, miként esett meg Tzanthamor Szigetén, hogy kiderült, lett Dréniaő

királya. – A francba, tényleg! – És ezt a leny göz mesét szájról szájraű ő továbbmesélték a lakájok, az inasok, a katonák, a palotába járó keresked k, de még a nyomorultő rabszolgák is. – Kherthyomehr színpadiasan sóhajtott. – És mivel a nép érdekl dése el szeretettel fordul aő ő király személye felé, talán kiszámítható, hogy csak az nem ismeri Dréniában e történetet... s a történetben szerepl neveket, aki buggyant, süket vagy márő alulról szagolja a jégibolyát. Hovatovább... – Igazad van – vágott közbe Skandar Graun. – De kérlek, ne használd ezt a szót! Roppantul utálom ugyanis. A jégsárkány csendben bólogatott egy darabig, aztán ma-gyarázat nélkül eltette a levelet zekéje zsebébe. – Ha legközelebb levélben invitállak valahová, jusson eszedbe, hogy... El ször is: nem szokásomő levelet írni. Ha akarok valamit, odamegyek, és elmondom személyesen. Másodszor: nem foglak hívni soha, sehova. Ha bármit tudatni akarok veled, bárhol vagy is, megkereslek. Három: miért hívnálak bárhova is találkozóra, amikor itt, ebben a helyiségben, ezzel a varázslattal védve sokkal biztonságosabban és nyugodtabban beszélgethetünk, mint bárhol másutt. Skandar Graun mogorván pislogott. Gy lölte, haű kioktatják, ám a lelke mélyén el kellett ismernie, hogy a jégsárkánynak igaza van. – És nem jelentél meg az audiencián, melyet el tteő te ma-gad kértél – dörmögte. – Ez is csak az én érveimet támasztotta alá. Kherthyomehr biccentett. – Akadt egy kis dolgom, amit sürg sen el kellettő intéznem. Meg aztán úgy gondoltam, majd itt beszélek veled. Skandar Graun érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje, ezért az ágyához sétált, és leült a szélére. A jégsárkány egy fekete folyadékkal telt üvegcsét húzott el a bels zsebéb l, és odavitte aő ő ő

307

gyengeségt l meg-megremeg királyhoz.ő ő – Idd ezt meg! – utasította. – Ez elintéz pillanatok alatt! – Mi ez? – Na, mit gondolsz? – mordult fel Kherthyomehr türelmetlenül. – Jégvipera méreg! Egy korty, és feldobod a retkes talpad. – Alig hinném... – Akkor meg minek kérded? Igyad! Skandar Graun csupán egy pillanatig habozott, majd a szájához emelte az üvegcsét, és kiitta bel leő az olajos, zselés folyadékot az utolsó cseppig. Aztán megrázkódott, és elsápadt. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy ez itt valójában nem is Kherthyomehr, csupán egy varázsló, aki felvette a jégsárkány emberalakját, hogy t megtévessze – és valóban mérget itatottő vele. Ám a gyanakvás ahogy jött, azonnal el is röppent. Egyrészt azért, mert már a második pillanatban határozottan jobban lett, elmúltak a fájdalmai és tagjaiba új er költözött. Másrészt pedig azért, mivelő azt még csak-csak el tudta képzelni, hogy valaki felvegye ezt a tenyérbe mászó emberpofát, ám ahhoz, hogy utánozza a szarkasztikus Fagyherceg egyedi stílusát és lehengerl modorát, ahhoz nemő elég varázslónak lenni, színészi képesség is er senő szükségeltetik. Azt pedig, hogy Kherthyomehr próbálja elintézni t,ő hely-b l kizárta. Ha a Fagyherceg rosszat akarnaő neki, ezerszer is megölhette volna már ezel tt. Márő ott, azon a szigeten, Tzanthamor Szigete mellett, amikor királyaként els ként hajolt meg el tte, akkorő ő megölhette volna. Sohasem derült volna ki a tette... Vagy ha mégis, ezerféle magyarázatot kieszelhetett volna. Ám Kherthyomehr nem tette. Néha goromba volt vele és gunyoros, ez tény, de amennyire Skandar Graun meg tudta ítélni, sokkal többet tett érte, mint a Jégvihar-fellegvár összes lakója együttvéve. Éppen ezért, még ha ez a Fagyherceg mérget nyomott volna a kezébe, de azt állítja, hogy attól

csak tetszhalott lesz és majd feltámad, a félvér valószín leg azt is megitta volna.ű – Hagyjuk az elérzékenyülést! – csendült fel Kherthyomehr hangja, s ezzel arra engedett következtetni, hogy olvas a király gondolataiban. – És a továbbiakban hagyjuk a lazaságot is, ha lehet! – Hogy érted ezt? – Ha túl akarod élni az elkövetkezend napokat,ő félvér – magyarázta Kherthyomehr –, megfontoltabbnak és körültekint bbnek kell lenned,ő mint eddig. – Eddig is túléltem minden merényletet. – Hát bizony, bizony – bólogatott gúnyosan csillogó szemmel a jégsárkány –, ezek aztán komoly megpróbáltatásokat jelentettek. Pár kivénhedt és sért dött udvaronc egyéni akciója, egy-két felbéreltő senkiházi, aki jószerivel még a közeledbe sem jutott, meg az a szomszédos tet r l l döz íjász... Eh,ő ő ő ő félvér! Mindez csak játszadozás volt! A java még ezután következik! Skandar Graun komoran meredt maga elé. – Kargil Yhronról beszélsz? – Róla. És még sok egyéb másról. – Hm. Eddig a „sok egyéb másról" nem volt szó. Te csak azzal rágtad a fülem, hogy kapaszkodnom kell majd, amikor Kargil Yhron visszatér. Kherthyomehr biccentett, és az állandó vigyor ez alkalom-mal már nem uralta képét. – Jól figyelj rám, félvér, mert ezúttal komoly leszek. Halá-losan komoly... Fényes Mágus int jelet fedezettő fel a csilla-gokban, és segítségünkkel a jöv be nézett.ő Keveset tudunk arról, ami hamarosan történni fog, ám ez a kevés is jóval több annál, mint amit tudni szeretnénk. – Jégkék szemét a félorkra szögezte. – Egyvalamit tudnod kell, félvér! Én és a másik két Fagyherceg nem azért vagyunk itt, hogy a királyt szolgáljuk. Mi nem téged szolgálunk, és nem is mást, aki a trónra ül. Én, Fényes Mágus és Törvény Védelmez je azért vagyunk itt, hogy védelmezzük éső megóvjuk Dréniát a végs bukástól. Bár a miő

309

kezünket is megköti a Törvény és nem véthetünk az ellen, mi mindig arra törekszünk, ami Drénia és a drén faj fennmaradása szempontjából a legjobb. Ha a te személyed lenne az, mely Drénia létét fenyegeti, már rég nem élnél, azt megmondhatom... – Ezek szerint nem én, Yvorl egykori harcos-papja jelen-tem Drénia számára a f veszedelmet? –ő dörmögte Skandar Graun. – Dacára mindannak, amit a velem kapcsolatos jóslatról beszéltem... vagy a fiaméról. Tudod: „ha feln e gyermek, összed l aő ő rend". Kherthyomehr mereven nézett a félorkra, mintha a tudatában kalandozva a legrejtettebb gondolatait fürkészné. – Mi nem a Rendet védelmezzük – szögezte le aztán. – Ezt kell megértened! Skandar Graun hunyorgott. – De én úgy tudom, Drénia a Rend legszilárdabb bástyája. – Ez nincs így, közel ezer éve már. Vagy még régebb óta inkább. A Zhíl Birodalom a legszilárdabb bástya, nem Drénia. – A fejét ingatta. – Ám ez most mellékes. Ismétlem, mi nem Mark'yhennon érdekeit védjük, hanem a dréneket... a drén vért, a drén nemzetet: magát Dréniát. Skandar Graun érdekl dve pislogott. El nem tudtaő képzelni, mi fog mindebb l kisülni.ő – A jöv beszélt és kitárulkozott – folytattaő Kherthyomehr. – Ám mint mindig, homályban maradtak a részletek. Amit tudunk, mindössze ez... Hét Veszedelem közelít Dréniához. Már itt is vannak, s lecsapni készülnek! Közülük Kargil Yhron csak az egyik... és korántsem biztos, hogy a legnagyobb veszedelem. – Értem – morogta Skandar Graun harciasan. – Ezek egyi-ke volt tehát az a valami, ami az Aranycsarnokba csalt, és megpróbált megölni. Kherthyomehr azonban a fejét rázta. – Az csupán egy jelentéktelen démon volt, melyet... min-den valószín ség szerint... a trónodra áhítozóű

f nemesek valamelyike uszított rád. Jól szervezett,ő meglep próbálkozás volt. Még nem tudom, ki és miő módon juttatta be a Fellegvárba e démont észrevétlenül, ám megtudom majd hamarosan, arra mérget vehetsz. – A mérgeket inkább hagyjuk! Kherthyomehr elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Folytatta tovább a mondandóját. – Ez az, amit meg kell értened, félvér! Mindazok, amik veled az elmúlt napokban történtek, beleértve ezt a mai dé-monkalandot is az Aranycsarnokban, olyanok, akár a szúnyogcsípések... Bár „szúnyogok" a véredre áhítozva valószín leg továbbra is jönnekű csapatostul, a valódi veszélyt nem az csípéseikő jelentik majd; mostantól igazi, vérszomjas fenevadaktól kell óvakodnod. Ezek már nemcsak csípnek, harapnak. Vagy álmodban kitépik a szíved. Vagy még rosszabb... – Azért jöttél, hogy biztass? Kherthyomehr a fejét rázta. – Korántsem bizonyos, hogy a célpontjuk te vagy – jelen-tette ki. – Ámbár efel l nehéz kétségekető támasztani. – Ezt most hogy értsem? – Úgy csupán, hogy a Hét Veszedelem nem ellened vesze-delem, hanem Drénia ellen! – Na, ezt jól megmagyaráztad! – Te vagy Drénia királya. Mit kell ezen még magyarázni? A Veszedelmek némelyike veszélyt jelenthet rád is. Vagy talán mindegyike. – Vagy talán egyike sem? – Igen, ez is lehetséges – ismerte el Kherthyomehr. Aztán hozzátette: – Ám ebben ne bízz! A Hét közül az egyik Kargil Yhron lehet. És csodálnám, ha nemő azzal a céllal érkezne, hogy visszaszerezze siő trónját. És mivel ezen a trónon jelenleg te ülsz... – Alighanem az útjában vagyok. – Skandar Graun hunyorgott. – És valóban, nehéz elképzelni, hogy a vén él halott tet fészek idejön, és kedvesen megkér,ő ű hogy ugyan adjam már át neki a helyem... aztán

311

elenged távozni békével. Kherthyomehr biccentett. – Nos, ez tényleg eléggé valószer tlen. Életébenű sem az ir-galmasságáról volt híres. Alig hihet , hogyő ezer év a Holtak Birodalmában alapjaiban megváltoztatta volna a jellemét. – Sóhajtott. – Én úgy képzelem, veled kívánja majd demonstrálni, hogy hatalmas és er sebb, mint valaha.ő – Nem tudom, mit jelent az, hogy „démon strálni", de nem hangzik túl bizalomgerjeszt n. – Skandarő Graun rötyögött sa-ját tréfáján. – De nem aggódok, hiszen itt vagytok nekem ti, Drénia hatalmas Fagyhercegei... Majd ti megvédtek. És úgy hiszem, nyugodtan számíthatok a Káosz Sárkányaira is. Kherthyomehr mosolygott. – Különös teremtmény az ember – vélte. – S ez a megálla-pítás a félvér korcsokra is igaz. Hah!... Csodálnivaló, mennyire eltölt benneteket a hit és a bizalom! Skandar Graun felhúzta a szemöldökét. – Úgy érted... nem védtek meg? – Úgy értem: a jöv kiszámíthatatlan. Meglehet,ő megvé-dünk. Ám meglehet, nem áll módunkban, és senki másra nem számíthatsz, csupán magadra. Skandar Graun felmordult. – Ez remek! Szép kis barát vagy, mondhatom! – Nem vagyok, nem voltam és nem is leszek a barátod. – Ez megnyugtató. Az én barátaim ugyanis... – Tudom, már mondtad: te vagy a Két Lábon Járó Pestis. A barátaid sorra elhullanak. – Tréfálkozz csak ezen, ha úgy tartja a kedved! – morogta a félork. – Rohadt egy élet ez! És most még Lucy is cserben hagyott! Bezárkózott a szobájába és nem mutatkozik! Ha bekopogok hozzá, rám üvölt, hogy t njek el!... Nem beszélnél vele esetleg te? Haű meghallaná, hogy veszélyben vagyok, biztosan megenyhülne irántam... Kherthyomehr elengedte a füle mellett a siránkozást. – Hogy mit tesznek majd a Káosz Sárkányai, én

magam nem tudhatom. Ám úgy hiszem, nem foglalnak állást és nem avatkoznak a küzdelembe: a Törvényt talán k sem akarják megsérteni. –ő Sóhajtott. – Az pedig, hogy mit teszünk mi, Fagyhercegek, el re nem megmondható.ő – Mintha azt mondtad volna, hogy ti Dréniát véditek, s a Hét Veszedelem Drénia ellen nyomul...

– A jöv , korcs agyú barátom, pillanatról pillanatraő válto-zik. A Hét Veszedelem valójában Hét Lehetséges Veszedelem, s nem tudjuk, melyek lesznek közülük a valósak, amikor eljön az id . Talánő mind a hét. Talán csak egy. Vagy talán egy sem. – Egy sem? Ez is lehetséges? – Ha egymást kiirtják, igen. Skandar Graun elgondolkodott ezen. – És azt tudni lehet, mifélék ezek a Veszedelmek? – Hogy mifélék, azt nem. Ám azt, hogy kik k,ő többségük-r l tudjuk...ő Skandar Graun legyintett. – Mindegy, lényegtelen. – Nem, nem az. Némelyiket ismered. Ott van például Bre-dan, a norstradeni. Vagy ha úgy jobban tetszik, Nad Erb... aki ott volt velünk Tzanthamoron. Ismer s?ő Skandar Graun meghökkent. – ... halott!Ő – Nem látszik annak. S t!ő – De... – Itt van Dréniában, és igencsak él nek t nik. aző ű Ő egyik. S nemcsak hogy él, id közben még varázsolniő is megtanult. Skandar Graun fújt egyet, és hitetlenkedve rázta a fejét. De aztán csak vállat vont. – És a többi? – Alek Gavaj.

313

A félork felpattant az ágy szélér l, és úgy bámultő Kherthyomehrre, mintha az csak az imént jelentette volna be, hogy leprás. Egy hosszú percig csak a száját tátotta, aztán újabb perc telt el azzal, hogy ez a száj becsukódott, újra kinyílt, majd ismét becsukódott. – Alek? – nyögte hitetlenkedve. – Veszedelem? ?Ő Az a gyagyás kölyök? A jégsárkány vállat vont. Skandar Graun tiltakozón emelte fel mindkét kezét. – Ha most azt mondod, hogy Alek is varázsló, itt helyben körberöhöglek! – Én ilyet nem mondtam. – De akkor mit l Veszedelem?ő – Ki tudja azt, miféle veszélyt hordoz magában... Ám a lá-tomás szerint egyértelm en az egyikű ő Veszedelem. Jelenleg egy tébolyodott drelf mágus társaságában Deviaron felé közeledik. Ez a drelf is egy Veszedelem. Skandar Graun azonban még mindig nem bírt magához térni a meglepetéséb l.ő – Nem értem, hogy lehetne Alek bármiféle Veszedelem? Egy tökkelütött, nagyra n tt kölyök,ő akinek vendégségbe ment két-három kereke, amikor született... De a légynek sem árt!ő – A kermon-papok a véredet keresik – mondta Kherthyo-mehr. – Úgy értem, a fiadat... akir l tudják,ő hogy itt van valahol Dréniában. Nem lehetséges, hogy az? ő – Kizárt dolog! – Vannak bizonyos jelek. Például az, hogy veled volt a Csillaghalász fedélzetén... És a hasonlóság közted és közte,szembeszök .ő – Na ne bosszants! – recsegte Skandar Graun mérgesen. –A kölyök Khumarban ragadt rám. Én akkor jártam ott életemben el ször. Az anyja meg, aző a mocskos csúf boszorkány, aki megszülte... brrr!... emlékeznék rá, ha ilyen förtelem alám került volna, akármilyen részeg voltam is. – Efel l azért jó lenne biztosat tudni – jegyezte megő Khert-hyomehr.

– Mondtam már: nem lehet az én kölyköm. És egyébként is, a vén Leanda szerint a fiam hétéves lehet. Alek pedig jóval több. Tizenkett . Vagyő tizenhárom inkább. – Hm. – Hagyd ezt az ostobaságot! – sziszegte Skandar Graun. –Nagyon szomorú lennék, ha kiderülne, hogy a fiam ekkora barom és ilyen gyagya, mint Alek! Kherthyomehr somolygott. – Csak arra gondoltam, ha a fiad lenne, akkorő sejthet lenne, miért a Hét Veszedelem egyike.ő – Hogy-hogy? – A te fiad. És ott a jóslat, amit te is emlegettél... Azért ez elgondolkoztató. Skandar Graun ellentmondást nem t r en intett.ű ő – Képtelenség! Én igazából azt sem hiszem el, hogy a fiam életben maradt. Leanda és a többiek alaposan melléfogtak. Az én fiam halott. Hilgar fojtotta meg, saját kezével. – Jól van – biccentett Kherthyomehr. – Ezek szerint nem zavar, ha elpusztítjuk. – Mármint kit? Aleket? – Ühüm. Skandar Graun idegesen megnyalta a szája szélét. – Azért nem kéne... Nem ártott az a gyagya kölyök senki-nek. – Talán még nem. De a Hét Veszedelem egyike. ő Skandar Graun a fejét ingatta. – Nehéz ezt elhinni – dörmögte. – Alek! Az a kölyök légynek sem árt! – Ezt már mondtad. – Mert ez az igazság. – Túlélte Tzanthamort – mondta Kherthyomehr. – És most itt van. Együtt egy másik Veszedelemmel. Ez neked csöppet sem gyanús? Skandar Graun sóhajtott. – Ne öljétek meg! – mondta. Aztán mivel jobb okot kitalál-ni nem tudott, kibökte: – Megígértem az anyjának, hogy vi-gyázok rá. – Vagy a lelked mélyén mégis úgy érzed, hogy a te

315

fiad? – Egy frászt! – Jól van – zárta le a témát Kherthyomehr. – Majd az id eldönti, hogyan tovább. Most beszéljünkő fontosabb dolgokról! – Beszéljünk. De még nem mondtad el, ki a többi Vesze- delem. A jégsárkány biccentett. – Nwykka, egy elf íjász, aki valaha Kargil Yhron test re volt. Aztán egy démon, aki a Döberkiő Rémnek, Kortner bárónak a szolgája. És akiket már említettem: Bredan, Alek és az a tébolyult drelf. Kettör l viszont sejtelmünk sincs.ő – De... biztos, hogy nem én vagyok az egyik? – Egészen biztos. Ha te lennél, tudnánk. Amikor bármelyikük a Fellegvár közelébe ér, tudni fogjuk. Mágusok tucatjai fürkészik mindenfelé a jelenlétüket, s ahol felt nnek, az eszszenciafonatban hullámokű keletkeznek. – Tehát még nincsenek a palotában? – Az egyikük már járt itt – vallotta be kényszeredetten Kherthyomehr. – Azon kett egyike,ő akir l nem tudjuk, kicsoda. De aztán elt nt.ő ű – Remek! Besétált és kisétált, nekem pedig nem szólt sen-ki? – Ha újra itt lesz, tudni fogom, és szólok. Skandar Graun fáradtan szuszogott. – Valahogy... elfáradtam ett l az egészt l.ő ő – Ez csak a megivott gyógyító folyadék utóhatása. Pár órát aludni fogsz. Aztán mire felébredsz, rendben leszel. – Nem, nem így értem – magyarázta a félork. – Unom ezt az egész rohadtságot! Belefáradtam. Amióta király vagyok,nem volt egy jó napom... – Hm. Én úgy hallottam, volt kett is. Disznó nagyő mulatozást rendeztél. Skandar Graun mérgesen felmordult. – Mindenbe belepofáznak! Még abba is, hogy mit egyek, mit igyak vagy mibe... küblizzek. Kherthyomehr mosolygott.

– A királyok élete már csak ilyen. – Legszívesebben itt hagynám az egészet a fenébe! – Ne tedd! – Ugyan miért ne? A jégsárkány sandán vigyorgott. – Mert ha egy király elhagyja trónját és sorsára hagyja né-pét, megszegi a Törvényt. – Nem az én népem! – Amióta a korona a fejedre került, a tied. – Ha felszívódnék, sohasem találnának rám! Visszamennék Kirovangba, és boldogan élnék... – Ott keresnélek el ször.ő – Te?! – Ej, félvér barátom, hát még mindig nem fogtad fel? Meg-értem a helyzetedet, és hidd el, készséggel segítenék szökni neked... ám ha a Törvényt megszegve elt nnél, az én feladatom lenne, hogyű felkutassalak és visszahozzalak. A látványos kínhalált, mely rád vár, persze nem én hajtanám végre... de akkor is, azt kell tanácsolnom, ne szökj, nézz szembe a sorsoddal! – Ez nagyon jó tanács! – Ne aggódj! – És még csak ne is aggódjak? Kherthyomehr vállat vont. – Ha úgy jobb neked, aggódhatsz nyugodtan. Ám hogy jobb legyen a közérzeted, elárulom: jelent ső segítséget kapsz t lem. A lötty, amit megittál, aő legújabb készítményem. Nem csupán arra szolgál, hogy meggyógyítsa sebeidet és megszüntesse a fájdalmaidat, de ugyanakkor feltölti a testedet méreg ellen is. Mostantól egy hétig a mérgekt l tökéletesenő biztonságban vagy... legalábbis a leggyakrabban használt fajtájúaktól. Gyakorlatilag azoktól, melyek Dréniában ismertek és használatosak. Hosszú id beő telt, mire h segédeim kikoty-vasztották ezt az italt,ű de végre elkészültek, s emiatt legalább most már nem kell aggódnod. – Egy hétig? – Úgy ám – bólintott a jégsárkány, és egy hasonló

317

üvegcsét húzott el , mely ugyanolyan feketeő folyadékot tartalmazott, mint amilyet a félvér már megivott. – És itt van még egy adag. Ezt mindig tartsd magadnál, ám ne idd meg, csak akkor, ha ez az els hét eltelik. Ez védelmet nyújt majd a másodikő hétre. – Aztán újat kapok? Újat minden héten? Kherthyomehr a fejét ingatta. – Nem lesz rá szükség – mondta csendesen. – Már a máso- dik is csak biztonsági tartalék. Hiszen még az els hét letelte el tt minden eld l. Ha ezt a hetető ő ő túléled, nem kell tartanod többé sem orgyilkosoktól, sem a Veszedelmekt l.ő Skandar Graun a homlokát ráncolta. – Miért, mi lesz akkor? – Három nap múlva bekövetkezik a Jégnász Konstelláció – mondta ünnepélyes komolysággal Kherthyomehr. – Elfelejtetted talán? E jeles id szakő sorsfordító a drének életében. Ha a Jégnász Konstelláció idején elnyered a kermon-papok áldását, senki sem akad majd Dréniában, aki kezet merne emelni rád. – Még az Arkhon Tanács sem emelhet rám kezet? – Még k sem. A Törvény fölé emelkedsz, ső hatalmas ki-rály leszel. Skandar Graun szeme felcsillant, és önelégült vigyor terült szét az arcán. – A Törvény fölé emelkedek? – visszhangozta nem titkolt élvezettel, és megnyalta az ajkát széles, barna nyelvével. –Ez kellemesen hangzik. Kherthyomehr felemelt ujjal intette. – Ám ehhez túl kell élned ezt a válságos id szakot.ő És úgy sejtem, kemény, viszontagságos napok lesznek azok! – De legalább van értelme – dörmögte Skandar Graun. – Várhatóan a Hét Veszedelem is akkortájt mutatkozik meg. A félork flegmán vállat vont. – Nagy ügy? – Elég nagy. De bízz a sorsban és az

elrendeltetésben! Vagy abban a titokzatos hatalomban, mely támogatja utadat. Talán megsegít eztán is, mint ahogy eddig bármikor. – Miféle titokzatos... – Err l ne ejtsünk szót! – mondta a jégsárkány. –ő Nem akarom tudni. Ám van még valami, amit el kell végeznem, miel tt elmegyek.ő – Elmégy? – Halaszthatatlan, sürg s események Zhíliábaő szólítanak. – Zhíliába? – hördült fel csalódottan a félork. – Jó, jó, mondtad, hogy nem biztos, hogy segítesz, de azért azt reméltem, a közelben leszel, hogy tanácsokat adj. – Nem áll módomban – felelte kurtán a jégsárkány. – Ám hagyok itt segít ket, akik mindig mellettedő lesznek. – Remélem, nem arra a fehér szem szukáraű gondolsz! – dörmögte a félork. – Nem bízom benne. Amikor rám néz, nem tudom, felfalni és széttépni szeretne-e... vagy elcsábítani. Kherthyomehr hangosan nevetett. – Talán mindkett ! De valóban... légy óvatos vele!ő Lyasthé sosem fog nyíltan ellened fordulni, ám ha olyan helyzetbe kerülsz, amikor nem védelmez a Törvény... isten irgalmazzon a korcs lelkednek, ha vele találkozol! – Ismét nevetett. Aztán intett. – De most... hunyd be a szemed! Rád kell mondanom a varázslatot, és nem akarom, hogy bele rülj vagyő megvakulj! Skandar Graun mondani akart valamit, de mivel a jégsár-kány ezt nem várta ki, és mormolni, varázsolni kezdett, inkább hallgatott, és behunyta a szemét. Tulajdonképpen perceken át semmi különös nem történt, csupán a monoton mormolást hallotta, és azt, hogy Kherthyomehr összevissza járkál körülötte. Az a kínos érzése támadt, hogy t most átverik... aő jégsárkány behunytatta vele a szemét, s eközben ő buzgón kutat valami után a szobájában. De ha így van... Vajon mit kereshet?

319

Már épp ki akarta nyitni a szemét, hogy odapillantson, mi történik, amikor körülötte fényesen felvillant valami. Még lehunyt szemhéján át is átvilágított a vakító fény, s szemgolyóiba éles fájdalom nyilallt. – Yvorl redves farkára! – csikorogta. – Meg akarsz vakíta-ni! – Most már kinyithatod. Skandar Graun tétovázva engedelmeskedett, de hiába nyitotta ki a szemét, hosszú pillanatokig semmi mást nem érzékelt, csak a szemgolyóját hasogató fájdalmat és a vakító fényt. Aztán lassacskán körvonalakat öltött körülötte a világ. Ahogy oldalra fordult, az ágya mellett négy különös alakot pillantott meg. Sötétkék csuhát viseltek, el rehulló kámzsájuk eltakarta az arcukat, s hasukő el tt összekulcsolt kezük sem látszott a csuhaő összeér , b ujja miatt. Ugyancsak nem lehetett látniő ő a lábukat sem, mivel a csuha alja a padlót seperte. Skandar Graun kérd n pillantott Kherthyomehrre. Aő jégsárkány a négy mozdulatlan alak felé biccentett. – Bemutatom az új testöreidet, félvér – mondta halkan. – Mostantól k fognak vigyázni rád. Veledő lesznek minden pillanatban. Sohasem esznek, sohasem alszanak, sohasem csökken a figyelmük. Szüntelenül, kihagyás nélkül óvni fogják az életedet. Bárhová mégy, k veled tartanak. És van egy jóő tulajdonságuk: rajtad kívül nem látja ket senki más.ő – Mi? – Na jó, ez így nem egészen igaz - ismerte el Kherthyo-mehr. – Némely mágusok képesek lesznek érzékelni és meglátni ket, ám a többség számáraő láthatatlanok, s még a mágikus kisugárzásuk is rendkívül csekély. Csekélyebb, mint egy közepes er sség oltalmazó gy r nek. Ha másra nem, arraő ű ű ű mindenképpen jók, hogy a lehetséges orgyilkosokkal elbánjanak. – Mármint a... „szúnyogcsípésekkel"? – Még talán másokkal is – nyugtatta meg Kherthyomehr. – Ne beszélj róluk senkinek! Maradjon titokban a létük, hadd érje jókora meglepetés azokat,

akik rosszat forralnak ellened. – Ezek valami... démonok? – Láthatatlan szellemtest rök, amik megvédenek.ő Nincs egyéniségük, úgyhogy fölösleges próbálkozás lenne társalgásba kezdened velük. Ám ugyanakkor azt sem ajánlom, hogy a kámzsájuk sötét mélységeibe nézz! Veszélyes az a mélység ugyanis. – Nem fogok. – Sok szerencsét akkor! – mondta Kherthyomehr, majd gúnyosan elvigyorodott. – És jól vigyázz, félvér, ne taposs rá Yvorl redves farkára! – Mi? A jégsárkány azonban csak felnevetett saját tréfáján, amit csak értett, és válasz nélkül kisietettő a szobából. Még abban az órában elhagyta a Jégvihar-fellegvárat.

* * *

Yorxun jól számította ki a lehet ségeket. Igaz, nemő volt túl nehéz dolga, mivel a s r erd n keresztülű ű ő vezet úton több mérföldes körzetben nemő kínálkozott alkalmasabb pihen hely ennél a tágaső tisztásnál, melyet rikító sárga és piros virágok leptek el szinte egybefügg színpompás sz nyeget alkotvaő ő a kis patak partjától az erd szélén sorakozó,ő egymásba fonódó bokrokig. Az élen lovagló katonák azonnal leszerszámozták és ki csapták legelni lovaikat, amint elérték a tisztást, és abból, hogy gallyakat kezdtek gy jteni, sejteniű lehetett, hogy nemcsak megpihennek itt, de itt szándékoznak tölteni az éjszakát. Yorxun, aki Kalden testét megtartva már órákkal el tte bevackolta magát egy hatalmas famatuzsálemő ágai közé, a s r leveleken keresztül egyfolytában aű ű hintót leste. Szerencséje volt, mivel az egykor díszes, most rozoga al-kotmány begurult egészen a tisztás közepéig, s onnan, ahol

321

Yorxun lapult, gyönyör en be lehetett látni aű belsejébe. Kö-szönhet en persze annak a kétő hatalmas, f részfogas szél résnek, amit mindkétű ű oldalon ütött meteoralakban.ő Ahogy a hintó megállt, Keanor de Moreguard kecmergett ki bel le gyomorbajos képpel, s bár jobbő csuklóját kötés fedte, a balját így is a kiszállni készülő hölgy felé nyújtotta, hogy kisegítse. Aztán amikor a terebélyes hölgy kipréselte valahogy hordónyi farát, az ifjú Jaspe is kiszállt. – Gyere te is, te aljas mocsok! – suttogta sürget enő Yorxun, és a kezét dörzsölgetve dudorászott izgalmában. – Gyere, gyereeee... Hamarosan cuki kis meglepit ad neked Yorxun papaaa... bele a rohadék beledbe! Már fel is t nt a negyedik alak a hintó ajtajában.ű – Hoppsza! – duruzsolta Yorxun, és aktiválta az el készí-tett varázslatot. – Ezt kapd ki... hehe, miel ttő ő téged kapnak ki! Timo helyett azonban Karena de Royg enyhén molett szo-balánya jelent meg a nyílásban. E pillanatban megremegett a föld, f csomókű repültek a magasba, és a tisztás közepén a föld mélyér l karnyi vastag, éjfekete csápok nyúltak el .ő ő Nyolc-tíz vagy tizenkett is talán. Mire a közelbenő állók felocsúdhattak volna, a csápok a komorna vastag bokájára fonódtak, és kirántották a sikoltozó n t a hintóból. Máris újabb csápok csattantak aő testére, megragadták, és levonszolták magukkal a föld mélyére. Aztán a sikolyok fuldokló szörcsögéssé torzultak, majd tompa nyögésekké. Azon a helyen máris összezárult a föld. – Ez nem lehet igaz! – hebegte Yorxun. Aztán kiáltotta: – Ilyen nincs! Ez nem igaz! Ez nem létezik! ANNAK A MO-CSOKNAK KELLETT VOLNA OTT LENNIE! Hirtelen rádöbbent, hogy tele szájjal üvölt, és sietve a szájára csapott. Azonban nem kellett aggódnia; a tisztáson akkora z rzavar és hangzavar uralkodott,ű hogy talán azt sem hallották volna meg, ha harsonák szólalnak meg a felh k között.ő Yorxunnak szikrázott a szeme az elkeseredést l.ő

Befogott szája nem akart leállni, és a dühöngő démon saját markába üvöltözött: – Hol van?!... De most akkor hol van? Honnan tudta?... Honnan a fészkes fenéb l sejtette... ő Hoppsz! Mi ez?! Valami a lábának csapódott. El ször azt hitte, hogyő egy kígyó vagy egy gyík, és dühösen rúgta volna félre. Ám igazából egy ág volt az, amely szorosan ráfonódott a bokájára, és foglyul ejtette. Aztán a derekára is ráfonódott egy ág. Majd a nyakára is egy... – Na-na-nana! – hebegte Yorxun. – Vigyázzunk már, hé! Hátrább a levéltetvekkel! A fa azonban eltökélte, hogy foglyul ejti a rángatózó, dü-höng alakot, és nem eresztette.ő Pillanatok alatt körbefogta, és úgy gúzsba kötötte, hogy kötéllel vagy szíjakkal sem lehetett volna jobban. Yorxun dühösen küzdött, és mivel sejtette, hogy nem a fa a hibás mindezért, a b nöst kereste, aki azű ágak mozgását irányította. És meg is pillantotta hamarosan. Timo a hintó hátuljánál a szolgapadon állt, a hintó tetejére könyökölt, és szúrós tekin-tettel t bámulta. Ajkaiő halkan mozogtak, mintha utasításokat adna valakinek vagy valaminek. – Szóval ott vagy, te átkozott! – sziszegte fájdalmasan a démon. – És most h de nagyonű jófejnek hiszed magad! – Yorxun er ltetettenő felröhögött. – De ne hidd, hogy más meglepetés nincs a zsákomban! Ne hidd!... Hah! Majd most mindjárt... Hé, ez meg mi a fenrrrfgzuascsdzs... Egy pofátlan ág egyenesen belebújt a szájába, s a szúrós szél , kemény levelek felhasogatták a száját, aű garatját csik-landozták és kibélelték a pofazacskóját. Egy mohó hörcsög hozzá képest beesett kép éhez nek t nhetett volna.ű ő ű Yorxun verg dött és dobálta magát. Aztán már aztő

323

sem. Az ágak és a levelek teljesen körbeburkolták, és becsomagolták; úgy lógott odafenn a küls ágakő lombjainak takarásában, mint egy nagyra n tt toboz.ő Egy perccel ezel tt még varázsolhatott volna, mostő már azt sem; tele pofával értelmes hangot sem tudott kiadni, nemhogy egy bonyolult varázsszót. már nem látta, ahogy Timo elégedettenŐ elmosolyodott, majd leszállt a hintó szolgapadjáról, hogy is csatlakozzon a sopánkodókhoz, akik azon aő helyen toporogtak tehetetlenül, ahol a szerencsétlen komornát elnyelte a föld. Valamivel arrébb Karena de Roygot élesztgették, aki a szörny ségek láttán összerogyott és elvesztetteű eszméletét. – Mi történt? – kérdezte Timo az ifjú királyjelöltet. Jaspe holtsápadt volt, és alig találta a szavakat. – Iszonyat – nyögte. – Iszonyat! A komorna... Engem akartak... de helyettem t kapták el...ő csápok... nagy csápok... és lehúzták a föld alá! Timo szeme tágra nyílt. – Ne éjszakázzunk itt! – suttogta. – Gonosz ez a hely! Menjünk inkább tovább! – Ez az, ez az – hebegte Jaspe. – Menjünk tovább! Gyor-san! Menjünk tovább! Timo megsimogatta a verejtékes arcot. – Szörny , ami történt, valóban – súgta a királyjelöltű fülé-be. – De minden rosszban van valami jó... – Mi? Mi? Mit beszélsz? – Most már nem kell szétválnunk. Veled utazhatok a hintó belsejében, nem a szolgapadon. Szorosan melletted. Hozzád simulva... Jaspe szeme felcsillant. – Óóóó, drága Timo! – nyikorogta, és az apródja nyakába vetette magát. – Te mindig felvidítasz! Mennyire szeretlek! – Továbbmegyünk! – rendelkezett síri hangon Keanor de Moreguard, aztán a nyálas cuppogást hallva odafordult, majd meggörbült, és szinte zokogásszer en öklendezni kezdett. Savat hányt.ű

* * *

A Deviaron Rózsája ráér sen szelte a habokat, néhaő lelassul-va, néha pedig meg-megugorva, amikor az evez k a szürkésfekete folyamba csaptak. A lustánő hömpölyg Devor-folyó látszólag könnyedénő tudomásul vette, hogy akadnak, akik épp ellenkező irányba törekednek, mint amerre halad, és nemő tanúsított túl sok ellenállást. Meg aztán egyébként is, mit tehetett volna a tizennégy pár roppant evező ellen, melynek mindegyikét négy-négy dagadó izmú rabszolga húzta. Többségében emberek voltak, ám akadtak köztük orkok is. No és persze akadt néhány olyan is, akinek nehéz lett volna els látásra meghatározni az seit. Mintő ő sejthet , Alek Gavaj volt mind közül a legérdekesebbő példány, így nem csoda, hogy magára vonta a korbácsos munkafelügyel figyelmét és érdekl dését.ő ő Az alacsony termet , szikár kis drén, akit a hátaű mögött az evez sök „Nyúlfej " csúfnéven emlegettekő ű jellegzetesen el reálló két els szemfoga, mókáső ő rágcsálóképe és elálló fülei miatt, már sokadszorra ordított rá a legkülönböz bb apróságokért:ő – Hé, te vadbarom! Süket vagy?! Vagy tán a füleden ülsz?! Nem hallod a dobolást?!... Ütemre evezz, ne csak rángasd öszszevissza a lapátot! – Nem is én rángatom! sért dött meg Alek. – Énő sokkal jobban eveznék, ha ezek itt nem rángatnák vissza állandóan a lendületemet! – Alkalmazkodj hozzájuk! – Szerintem inkább nekik kéne alkalmazkodni hozzám... Én jobban evezek. – Fogd be a mocskos pofád, és evezz! – ordította a nyúlfo-gú, és hátat fordított, hogy leteremtsen valaki mást is. Alek azonban még utána szólt. – Jól van, legyen neked örömöd, Nyuszipofi! A kis ember úgy perdült meg, mintha késheggyel csiklan-dozták volna meg a hatodik és a hetedik csigolyája találkozását. – Minek neveztél?

325

Alek rendületlenül evezett, és hasonló rendületlenséggel vigyorgott. – Nyuszipofinak – válaszolta gyermeki naivitással. – Miért kérded? – Hogy merészeled, te hitvány vadbarom?! – Miért is ne? – csodálkozott Alek szintén. – Nemő rossz-indulatból hívlak Nyuszipofinak, hanem csak azért, mert olyan mókás a képed, mint egy ideges nyuszi pofija... – Kussolj, te! Vagy szétverem a fejed! – Most meg mi a baj? Megsért dtél?... Kár lenne! Éső én sem sért dtem meg, hogy te vadbaromnakő nevezel. Vagy jobban tetszene, ha én is Nyúlfej nekű neveznélek, mint a többiek? – Na megállj! A felügyel magasba lendítette a korbácsát, hogyő végigverjen a pimasz evez s hátán, ám miel ttő ő lecsaphatott volna, egy puha kéz ragadta meg a csuklóját. Olyan bársonyos volt a fogása, akár egy kiscica talpacskája, ugyanakkor mégis er t éső határozottságot sejtetett. – Ne üsd meg! - súgta a fülébe egy bársonyos hang, és amikor odapillantott, azt a lenfehér hajú, piros szem albínót pillantotta meg, aki utaskéntű lépett a hajó fedélzetére, és ezüst markt helyett dhelani arannyal fizetett. Nyúlfej általában nem szokott csúnyán beszélni azű utasokkal, ám ez a nagyra n tt korcs, aki kigúnyoltaő és feleselt vele, kihozta a sodrából. – Aztán miért ne ütném?! – recsegte kihívóan. Vad rántás-sal próbálta kitépni a csuklóját a bársonyos ujjak szorításából, ám ez nem sikerült. – nem rabszolga – mondta neki csendesen aŐ drelf, és még mindig nem engedte el a kezét. – Önként ült az evez höz. Nem verheted.ő Nyúlfej a padlóra köpött.ű – Ugyanolyan korcs állat, mint a többi! – sziszegte. Aztán átment támadásba. – Te meg mit véded, tán az apja vagy?! Vagy a testvére? – A társa – mondta nyugodtan Zvdegor Devzevor, és piros szeme kifejezéstelenebbül csillogott, mintha

jeges szürke lett volna. Nyúlfej a szeme sarkából látta, hogy néhány drénű fegyveres érdekl dve húzódik közelebb, és ett lő ő felbátorodott. Meg aztán tudta, ha most meghátrál két korcs el l, köznevetség tárgya lesz.ő És esetleg más rabszolgák is rákapnak a visszapofázásra. – Jól van – morogta sunyi képpel. – Nem fogom megütni... – Akkor nincs semmi baj. – Zvdegor Devzevor elengedte a kezet, és oldalra pillantott a gyülekező drén fegyveresek felé. – De azt nem ígértem meg, hogy téged sem ütlek! – rikol-totta diadalmasan Nyúlfej , és a korbáccsal aű drelf férfi arca felé csapott. Zvdegor Devzevor reflexb l elrántotta a fejét, így aő korbács szíja a mellkasán, a vállán és a nyakán csattant. A piros szem ártón megvillant. A drelf szemvillanás alatt kirántotta a kardját. Nyúlfej nem számított ilyen gyorsaságra. A villanóű kardot látva lendület nélkül csapott újra az ostorral, azt sem látta, hova, csak sejtette, hogy combmagasságba érkezik a szíj. Aztán csak azt érezte, hogy hátulról felragadják, és iszo-nyatos erövel áthajítják a hajó peremén. Sikoltva, kapálózva zuhant le, és belecsobbant a hideg vízbe. Alek Gavaj összeütögette a kezét, mintegy leporolva azt. – Így jár, aki bántani meri a barátomat! – harsogta diadal-masan, majd visszaült. – És most aztán evezzünk gyorsan,hadd tempózzon Nyuszipofi, ha utol akar érni! A közelben lebzsel drének megigézve bámultákő társuk röppályáját, és nem akartak hinni a szemüknek. Amennyire tudták, Drénemlékezet óta nem fordult el ilyen eset, hogy egy nemtelen korcső kezet merjen emelni egy fajtiszta drénre.

327

Megdöbbenésüket pillanatokon belül felháborodás és a megtorlás vágya követte. Kardok, kések, balták villantak. A drelf aki könnyed szökelléssel kitért a második korbács-csapás el l, karddal a kezébenő szembefordult a drénekkel. Hosszú, fehér haját hevesen cibálta a feltámadó szél, piros szeme vérvörösen szikrázott. Bal kezének középs ujjávalő megérintette a nyakát, ahol az els korbácscsapáső felhorzsolta a b rt, és ujjhegyén lehozta saját vérét aő szeme el tt. Úgy nézte, mintha most látna el szörő ő hasonlót. Lejjebb húzta, szájához tartotta ujját, a vörös cseppeket szétkente alsóajkán, majd lenyalta a nyelve hegyével. Aztán kegyetlen mosolyt villantott a közeledő drének felé. – Ne avatkozz közbe, Arnyék! – suttogta. – A vérüket aka-rom!

* * *

Bredan magához tért. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy imbolyog fölötte a reménytelenül és kiábrándítóan sötétszürke ég. T rként döfköd , hidegő ő szél hófoszlányokat kavart az arcába. Kinyitotta volna a száját is, hogy éget szomjúsága enyhítése végettő benyeljen pár hópihét... ...ám ekkor rájött, hogy az már nyitva van. Csak éppen kipeckelték valami ronggyal, és még az állát is átkötötték. Próbálta kiköpni a pöcköt, ám bárhogy igyekezett is, a kö- tés, amely az állát is rögzítette, mozdítani sem engedte. Mint ahogy végtagjain is szíjak feszültek. És valami ritmi-kusan nyikorgott-nyekergett. Bredan elég lassan szakadt ki agysajdító kómájából, és tíz perc is beletelhetett, mire rádöbbent, hol van és mi ez az egész. Egy kétkerek szekér hátuljában hevert, de nem aű hátán hanem arról a vastag farúdról lógott, amire felkötötték a csuklójánál és a bokájánál fogva, mint

valami elejtett vadat. Az a rongycsík, amir l azt hitte,ő hogy az állát tartja melegen, valójában a tarkóját tartotta, hogy e kellemetlen helyzetben is vízszintes maradjon, és a nagyobb döccen knél ne verje beleő minduntalan a farúd függ leges tartóoszlopaiba.ő Ahogy a lehet ségekhez képest oldalra fordította aő fejét, a szekér peremén túl gyalogosan lépked ,ő prémekbe burkoló- zott, tagbaszakadt, sisakos katonákat látott, akik lándzsájukat a vállukon egyensúlyozva törték a havat. És a nyikorgásokból, a hol elölr l, hol pedig hátulról felharsanóő rénszarvasb gésekb l arra következtetett, hogy többő ő az övéhez hasonló szekér is haladhat egymás mögött. Amikor pedig a másik oldalra fordult, Dzsembut pillantotta meg t le alig karnyújtásnyira, egészenő hasonló pozitúrában, mint amilyenben leledzett.ő Bredannak, miután felmérte helyzetét, nem kellett nagy logika hozzá, hogy kisüsse, mi ez az egész. A fagyföldi vadak támadása a bányászok ellen nem sikerült. Fogságba ejtették ket, és most valamiő másik helyre szállítják a foglyokat. Azt is sejteni lehet, mi célból: a civilizált helyeken az a szokás, hogy eladják ket rabszolgának.ő Aztán mire ezt végiggondolta, s eközben tekintetét az ájultan hever Dzsembun legeltette, eszébe jutottő az is, milyen körülmények között látta utoljára ezt a vad, brutális pofát, és egy kissé elöntötte agyát a vér a haragtól. De nem igazán erre a torzonborz vademberre haragudott. Kétsége sem volt arról, hogy Dzsembu nem a saját szakállára cselekedett; egészen nyilvánvaló, hogy Nwykka utasítására tette. De vajon mi célból?! Bredan ha tehette volna, a fogát csikorgatja tehetetlen dühében, ám mivel még ezt sem tehette, tehetetlen dühe még jobban marcangolta. Aztán amikor leküzdötte az egymásba láncolódó dühkitörések sorozatát, mélyen beszívta orrán át a hasogatóan hideg leveg t, és nem sokkal kés bbő ő

329

kitisztultak a gondolatai. Nem akarta itt vesztegetni tovább az id t. Igaz,ő Nwykka – az az álnok – a lelkére kötötte, hogy semmilyen körülmények között ne varázsoljon, ám azok az id k már elmúltak, hogy engedelmeskedjenő ő annak a fondorlatos, hazug fráternek! A varázslatai után nyúlt... Aztán újabb tíz perc is eltelhetett, mire sikerült leküzdenie döbbenetét. Varázslatait ugyanolyan áttörhetetlen fal különítette el t le, mint amilyennelő már volt alkalma találkozni. Érzékelte, hogy varázslatai ott lapulnak az agyában, ám a fal megakadályozta, hogy aktiválni vagy el térbe húzniő próbálja bármelyiket is! Nwykka! – gondolta mély bels gy lölettel, és ebbeő ű a névbe még a gyomra is belefacsarodott. Volt egy olyan érzése, hogyha legközelebb összetalálkozik a fondorlatos kis elffel, nagyon gyorsan gondoskodik majd arról, hogy a találkozás jellege szemt l szembe helyett szemt l szemüregbeő ő legyen. Ám jelen helyzetben ezen ábránd megvalósítására nem sok esély kínálkozott.

11. Kártyanapi mulatságok

Mire eljött a vacsora ideje, Skandar Graun teljesen kipihente a megpróbáltatások fáradalmait. Kherthyomehr varázsitala csodálatos hatással volt sajgó testrészeire; úgy érezte magát, mintha kicserélték volna, testében zsiborgott az energia és izmai er t l duzzadtak.ő ő Amíg pihent, a Jégvihar-fellegvár alaposanő megpezsdült. A mogorva drének általában kevés id tő szenteltek a szórakozásra, ám a Kártyanapon igyekeztek bepótolni az elmulasztott id t. Ez aző ünnep az önfeledt szórakozás, a sport és a szerencsejátékok napja Dréniában. Ezen a napon

még a haragosok is félreteszik az ellentéteiket, ezen a napon születnek a jóslatok, és ekkor – vagy inkább ennek következményeként – köttetik a legtöbb házasság. E mostani Kártyanap talán a legjelent sebb voltő valamennyi között; az, hogy csupán két nap választotta el a Jégnász Konstelláció kezdetét l,ő alaposan megnövelte a jelent ségét. A palotaő udvaroncai a délel ttöt és a kora délutántő rugdancsjátékkal töltötték, majd szelídebb játékok következtek, színi el adások, komédiások, akrobatákő jöttek sorban, s végül az estet féktelen mulatozással kívánták megpecsételni. Az Aranycsarnokban történtek híre persze szök árként terjedt el a Fellegvárban, ám ez mit semő változtatott a napi rutinon. Mire leszállt az este, az udvarba sereglett urak közül nagyon sokan már annyira lerészegedtek, hogy a nevüket sem tudták volna megmondani, míg mások még csak most kezdtek belelendülni a felh tlen szórakozásba.ő Megint mások pedig csak színlelték az ivást, sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra, és egy pillanatra sem tették le a fegyvereiket. S egy gondos figyel nek az is felt nhetett, hogy azok az urak, akikő ű többnyire egy vagy két h csatlósukkal szoktakű érkezni, most egy kisebb sereget hoztak magukkal. És ennek következtében a Jégvihar-fellegvár belső udvarai megteltek idegen katonákkal, akiket Drénia arkhon családjai hoztak magukkal. Ezen a napon az összes exarcha összegy lt aű palotában, s míg kora délután az ifjabb nemesek a rugdancsot és egymást püfölték, az Arkhon Tanács összeült, és fontos ügyeket tárgyalt meg. Csak napszálltakor bukkantak fel komor képpel és elszánt arccal. Fegyveresen mindahányan.Skandar Graunt kora este több, kisebb meglepetés is érte. Az udvari szabómester megállás nélkül dolgozott egész nap, és ennek eredményeként még a vacsora el tt elkészült a király új ruhája. A félorkő felpróbálta, s elégedetten állapította meg, hogy

331

pontosan olyan lett, amilyennek kérte: a nadrág egyik szára harmatf zöld volt, a másik pedigű ibolyaszín , rózsaszín. Ehhez zöld csíkos sárga ingetű vett, amit aranycsatos rozmárb r övvel fogatottő össze a derekán. Vállára lakájai felcsatolták cobolyprémes királyi palástját, s Zwikk Blata-Rukoz személyesen akasztotta nyakába a súlyos királyi nyakéket, s felemelte kezét, hogy megigazítsa fején a királyi koronát. Ám miel tt hozzáérhetett volna, az egyik sötétkékő csuhás szellem odaszökkent, és félreütötte a királyi f tanácsadó kezét.ő Zwikk Blata-Rukoz valószín leg már megemelintettű néhány pohárkát nap közben, mivel a szeme furcsa fénnyel csillogott, és hatalmas feje is sokkal jobban billegett, mint egyébként szokott. Nem érzékelte, mi történt; valószín leg azt hitte, a király ütötte félre aű kezét. – Felség! – mormolta korholóan. – Csak meg akartam iga-zítani a koronáját. Ez egy jelkép, tudja... és nem illik félre-csapva viselni, mint egy hetyke kalapot. Skandar Graun megigazította önmaga. Aztán a trónterembe kísérték, hogy fogadja végre a napok óta itt id z dergán delegációt. A fogadáső ő hivatalos volt és unalmas. A dergán követ csupán azért jött Dréniába, hogy ajándékokat adjon át az új királynak, és tolmácsolja Shu'Are Mongnak, a Dinasztia Legfényl bb Csillagának személyeső szimpátiáját és jókívánságait. – Fogadja el, felséges úr, Dergánia Opálkeresztjét, melyet maga az uralkodó küldött önnek barátsága és tisztelete jeléül. Egy csodálatos ezüst láncot emelt ki az ajándékok közül, melyet hüvelyknyi széles, négyzetes ezüstlapok alkottak, amelyek mindegyikén vésett arany berakások csillogtak, s szív alakú medáljának közepén diónyi nagyságú, csiszolt opál sziporkázott. A dergán követ el relépett, hogy maga akassza aő ő láncot a király nyakába, ám Skandar Graun a szeme sarkából látta, hogy mind a négy láthatatlan harcosa

azonnal megmozdul, inkább megel zte a kínoső félreértéseket. Nyájas mosollyal elvette a követ kezéb l a láncot, s maga, saját kezével akasztottaő ő a nyakába. – Szép munka – jelentette ki. – Van még valami, amit mondani akartok? A dergánok nem húzták tovább az id t.ő Biztosították a drén királyt semlegességükr l, ső felajánlották szövetségüket abban az esetben, amennyiben Maldiberan északi, északnyugati részén óhajtanának terjeszkedni és ott meghúzni a Második Drén Birodalom új határait. – Majd meglátjuk, meglátjuk – dörmögte a félork. – De azért köszönöm az ajándékokat... f leg ezt aő nyakláncot. Tetszik. De komolyan ám... A dergánok távozás el tt még megköszönték, hogyő a király nevében a szertartásmester meghívta ket aő Kártyaünnep vacsorájára, ám k még tegnap esteő sürg s üzenetet kaptak Dergániából, mely bizonyoső belviszályok miatt haladéktalan hazatérésre szólította ket. Csupán azért vártak eddig is, hogy neő

dolgavégezetlenül térjenek haza. Skandar Graun nem zavartatta magát túlságosan. Unottan biccentett. – Menjetek csak! Amennyire a dréneket ismerem, nem sok mindenr l maradtok le. Nem lesz valamiő nagy élmény a mai vacsora. Nem akart senki mást fogadni, ám Zwikk Blata-Rukoz ad-dig er sködött, míg végül megadta magát.ő – Na, mondjad, Cvikli! Ki akarja tovább csökkenteni az életkedvemet? – Felség, Grudo Dolomar kovácsmester kíván beszámolni önnek az Aranycsarnokban végzett munka haladásáról. – Érdekel is az engem! – dörmögte kelletlenül. – Rohadt egy dolog királynak lenni! Mindig csak a sok értelmetlen duma meg szájkoptatás. Megöl az unalom. Ám amikor a belép törpe kovácsmestert meglátta,ő nemcsak a képe derült fel, de a trónjáról is felugrott.

333

– A buzogányom! Grudo Dolomar egészen a trónlépcs ig ment, ső mögötte az egyik inasa bordó bársonypárnán hordozta Skandar Graun sokat próbált láncos buzogányát. Ám a fegyveren immár nem látszott meg a h si múlt, s azok a megpróbáltatások sem,ő melyek az Aranycsarnokban érték. Nem volt laposított tojássá taposva, s acéltüskéi olyan kihívóan meredeztek, mintha egy acélfodrász tupírozta volna fel azokat. A lánc, amely a fémóriás talpa alatt elszakadt, most ismét egész volt, s a láncszemek olajosan csillogtak. A markolat kopott fa részét nem cserélték le, ám ott, ahol a láncvég a fémbetéthez csatlakozott, vérszín rubinok csillogtak.ű Kész csoda, hogy ennyi változás után Skandar Graun els pillantásra felismerte. Ambár lehet, éppő az lett volna a csoda, ha nem ismeri fel. A törpe fejet hajtott, és bár neki nemigen lehetett kermonja, köszönésképpen két összeszorított ujjával megérintette cifra ruhája mellkasát. – Felzségg! – dörmögte alig érthet torzsággal. –ő Enged-dellmévell... – A buzogányom! – örvendezett Skandar Graun. – Máris lekapta a bordó párnáról, és próbaképpen suhintott vele párat. – ...báttorkottam meggyavítni – fejezte be a törpe. – Ejh! – kiáltotta a király boldogan. Aztán nagy örömében megragadta a meglepett törpét a derekánál, átölelte, akár egy medvét, és cuppanós csókot nyomott a ráncos homlokra. – Dolomar mester! Nem is tudod, mekkora örömet okoztál! A törpe zavartan pislogott a király ölelésében, és mondott ugyan valamit, de azt talán még magaő sem értette. Skandar Graun lerakta a padlóra, játékosan megpaskolta a vállát, aztán a buzogányát csodálta. – Jobb, mint újkorában! – Há', amillen silájn vazak vót azel tt...ő Skandar Graun ahhoz a ládához robogott, amelyben a dergánok az ajándékaikat hozták, és beletúrt az arany és ezüst kincsek halmába. Ám

semmi olyasmit nem talált, amit alkalmasnak talált volna a kovácsmester megjutalmazására. Ezért hát a nemrég kapott díszes nyakláncot rángatta le nagy sietve. – Kovácsmester! Zwikk Blata-Rukoz melléje ugrott, és vakmer enő meg akarta ragadni a karját. Az egyik szellemtest rő azonban akkorát csapott a nyújtott kézfejre, hogy az csak úgy csattant. – Aúúú! – jajdult fel a királyi f tanácsadó. –ő Felsééééég! Nem illik elajándékozni nemtelen szolgálóknak egy másik ország királyának becses ajándékát. – Fogd be, Cvikli! Én kaptam, és azt teszek vele, amit aka-rok! – De ha a dergán követek meglátják, abból botrány lesz! – Haha! – röhögött Skandar Graun. – De hogy látnák?! Hisz' mint mondták, még ezen órában elhagyják a palotát! Nem foglalkozott tovább Zwikk Blata-Rukoz okvetetlenkedésével, lendületes léptekkel a zavartan toporgó törpéhez sietett, és valósággal a nyakába hajította a súlyos ezüstláncot. – Ne, ez a tied, Dolomar mester! Fogadd hálám jeléül! Vi-seld holtod napjáig, és soha ne feledd, kit lő kaptad! A törpe szakért szemmel vizsgálgatta a láncot.ő – Heyre kiss munkka – bólogatott. – De maj' megigazé-tomm rajt a laza bigyuszokatt... Skandar Graun meglapogatta a kovácsmester vállát. Aztán? arrébb lépett, és megforgatta a leveg ben a feje fölött a buzogányát.ő – Mintha könnyebb lenne... – A' csakúggy érzikk – magyarázta a törpe. – Merhugy a démun mijatt, ami ottan ragadott a belsejiben neki. Skandar Graun ezt nem értette. – Mi? – A démun – bólogatott a kovácsmester. – Aztat énn

335

nem tuttam kiszenni bel le. – Legyintett. – De nem isű bajj. Jó az uttan, ahun van. Gyobb lesz t le aű feggyverr. – Úgy érted, az a démon, amely az Aranycsarnokban megtámadott... itt van ebben? – Nem, nem, nem – rázta a fejét a kovácsmester. – Nem a nyelibenn van benne nekije a démun, hanem a tüviskös golyóbisánakk közepibenn. Ottan, bene, acílba'. – A vasgolyóban démon van? – Nem vass az a golyú, te királ! Acíl, ha mondum. Er s és szíp acíl. Enyimé szíp munka.ű Skandar Graun gyanakodva nézegette a tüskés golyót. – És mi lesz, ha kitör a démon? – Nem tud a'... Ottan van belsejibe' beleszorú'va a démun, oszt kigyünni nem tud. De a démunnak haraggja er síti a csapássokatt. Azzt érezed, köny aű ű golyú, de a fejj, amit horpasztassz vele, azzt érzi, nehez. Puff, puff oda nekij e, oszt recsegi afejj. Skandar Graun vigyorgott. – Ez nekem démon nélkül is menni szokott. De ha azt mondod, hogy ez még hasznomra is válhat, az csak külön el ny.ő – Há' akkor meg uccu neki! Hasznájjad, te királ! – A ko-vácsmester szélesen vigyorgott, és felemelte a mutatóujját, mintha figyelmeztetni akarná valamire. Azonban nem figyelmeztetett, csupán hozzátett még valamit az eddigiekhez. – Azztat csillogú köveket meg a fagyf di kapitálny atta a markumba, hoggy rakkjamű beléje díszítécsnek. Megvany az összes, ottan van belíje rakva. Skandar Graun elcsodálkozott. – Sern do Krajn? – Monydom, hogy , a kapitálny.ű – De vajon miért? A háttérben Zwikk Blata-Rukoz kuncogott. – Miért? Miért? Hát ezt nem nehéz kitalálni, felség! En-gesztelésképpen. – Mire fel? – A Dierronok kudarcot vallottak királyi

test rökként, és ez csaknem az ön életébe került,ő felség. Az a minimum, hogy valamily módon kifejezi bocsánatkérését a mulasztása miatt. Skandar Graun meglepetten nézett hol a törpére, hol a f tanácsadójára. Tekintete végül az ajtó mellettő álló test rökön állapodott meg. Csak most fedezteő fel, hogy ezek nem a Dierronok prémes öltözetét viselik, és ezeket a fickókat eddig még soha nem látta. – Cvikli! – morogta fenyegetöen. – Mi folyik itt? Hol van-nak a test reim?ő – Az ajtónál, felség. – Azok nem azok. – Dehogynem, felség. k az ön új test rei.Ő ő – De ezek nem Dierron-lovagok. – Valóban nem, felség. Az Arkhon Tanács döntése alapján a király személyes védelmér l immár a deő Roygok által fel-ügyelt Kristálykígyók Rendje gondoskodik. A Dierronok kegyveszettek lettek az udvarban. És még örülhetnek is, hogy megússzák ennyivel... Skandar Graun hitetlenkedve bámult körbe maga körül. – Mi a rosseb folyik itt? Nekem miért nem szólt senki? Mi-ért nem kérdezte senki az én véleményemet? – Ön is meghívást kapott az Arkhon Tanácsba, felség, ám mivel ön eközben bizalmas megbeszélést folytatott Kherthyomehr Fagyherceggel, azt követ enő pedig lepihent, a döntést az exarchák az ön távollétében, ám az ön érdekében hozták meg. – Hm, értem. Az én érdekemben. És vajon mennyivel job-bak ezek, mint a Dierronok? – k még nem vallottak kudarcot a király mellett. Ő Skandar Graun ezt tudomásul vette. – És hol van Alan do Wiyr? Nem látom sem t, semő más bíborgárdistát. Zwikk Blata-Rukoz sóhajtott. – Alan do Wiyr még lábadozik, felség. Amennyire tudom, az er feszítés szinte az utolsó életenergiát iső

337

kifacsarta a testéb l, s lelkét szinte a halál peremér lő ő hozták vissza. Ám mivel ön határozott parancsba adta a Törvény Védelmez jének, hogy személyesenő gondoskodjon róla, er sen feltételezhet , hogyő ő hamarosan rendbe jön. Hovatovább... – Mivel Skandar Graun fenyeget en felmordult a szóő hallatán, a királyi f tanácsadó valamivel kevesebbő elánnal folytatta: – A bíborgárdisták, akárcsak a Dierronok, kegyvesztettek lettek, s a Tanács ket iső megfosztotta attól a kiváltságtól, hogy a királyt védelmezhessék. Skandar Graun a fejét ingatta. – Nem tetszik ez nekem! k csak azt tették, amitŐ paran-csoltam. Az én parancsomnak engedelmeskedtek. És most én miattam b nh dnek?ű ő – Gondoljon erre legközelebb, felség – motyogta korholóan Zwikk Blata-Rukoz –, miel tt olyanő parancsot ad, amellyel lehetetlen helyzetbe hozza a test reit!ő Skandar Graun hosszan, bosszúsan nézett a nagyfej fickóra, de aztán kénytelen volt belátni,ű hogy igaza van. Az ostoba makacssága pecsételteő meg a sorsukat. – Mi történik velük? – kérdezte nyersen. Zwikk Blata-Rukoz vállat vont. – A bíborgárdisták továbbra is a Fellegvár védelmét látják el, a Dierron-lovagokra pedig új megbízatás vár északon, a fagyhatáron. Az ottani vademberek, mint ahogy az lenni szokott, ismét éheznek és lázonganak. – Vállat vont. – Sern do Krajn számára ez olyan lesz, mintha hazamenne. Talán még örül is neki, hogy láthatja a szül földjét. Nem olyan nagy büntetés ező neki azok után, amiken keresztülment... Úgy tudom, már el is hagyták a palotát. Vagy most indulnak épp. Skandar Graun komoran sétált vissza a trónhoz, és letelepedett. Szellemtest rei, akik bármerre ment is,ő mindenütt mögötte siklottak láthatatlanul, most elfoglalták helyüket a trón mögött. A félorkon kívül valóban senki nem látta ket; legalábbis senki nemő fordult feléjük és nem tett megjegyzést. – Sört! – dörmögte Skandar Graun.

Zwikk Blata-Rukoz összerezzent. – Parancsol, felség? – Megszomjaztam – mordult fel a félork. – Inni akarok! A királyi f tanácsadó el bb csak bután nézett rá,ő ő aztán sietve tapsolt, majd amikor az udvarmester bedugta a képét, hebegve leadta a rendelést. Nem sokkal kés bb futva érkezett a pincemester,ő aki tálcán aranyserleget nyújtott a királynak. Skandar Graun komoran pillantott a liheg fickóra, de mostő nem volt kioktatós kedvében, és úgy döntött, hogy majd más alkalommal magyarázza el, hogy amikor a király sört rendel, hordót gurítsanak el , ne csak egyő félkortyos rtartalmú serleget hozzanak.ű – A Dierronok egészségére iszom! – jelentette be fennhan-gon. – H en látták el feladatukat, és k nemű ő tehetnek semmir l!ő Fenékig ürítette a serleget, aztán odahajította a meglepett pincemester ölébe. – Elég a szócséplésb l! Kezd djék a lakoma!... – Aő ő tör-péhez fordult. – Dolomar mester! Legyen a vendégem! Zwikk Blata-Rukoz azonnal reagált: – Felsééééééég! – Ugyan, miért is ne, Cvikli? – kérdezte baljóslatú pillantás kíséretében. – A dergán követek helye úgyis üresen maradna... Vagy talán van valami más kifogásod is? A királyi f tanácsadó csak nyelt egyet; nem öntötteő szavakba ellenvetéseit. – Ahogy gondolja, felség. – A Törvény lehet vé teszi, hogy a királyő megjutalmazza az t h en szolgálókat – emelte fel aő ű hangját Skandar Graun. – És ezt épp te mondtad. Én pedig jutalmul azért, hogy megörvendeztetett, engedélyezem, hogy részt vegyen az ünnepi lakomán. A törpe megvakarta az orrát. – Úgycse nem fogom felérrni az assztallt – morogta mérgesen. – Osztájn rajtam röhögg maj' a nip!

339

* * *

Skandar Graun, miel tt a hatalmas lovagterembeő indult volna, ahol már kora délután megterítették a lakomához az asztalokat, jó szokása szerint útba ejtette Lucinda rezidenciáját. – Bekopogjak, felség? – el zékenykedett Zwikkő Blata-Ru-koz. – Van nekem is mancsom – morrant rá a félork, és amúgy orkosan megdübögtette az ajtót, és bekajabált: – Lucinda Morian! Nyisd ki! A királyod van itt! – Királya vagy te a halálnak, de nem nekem! – jött az in-dulatos válasz tompán. Skandar Graun er ltetetten röhögött.ő – A modora még mindig a régi – magyarázta a körülötte állóknak csillogó szemmel. – Csiszolatlan gyémánt! Zwikk Blata-Rukoz sajnálkozva bólogatott. – Csiszolatlan, felség. A király ismét megdöngette az ajtót. Még bele is rúgott. – Drénia királya azt parancsolja, nyisd ki az ajtót, és dugd ki a morcos pofádat, makacs asszonyi állat! – Húzd el innen a beled, amíg szépen vagyok! Skandar Graun vigyorgott. – Komolyra fordítva a szót... – Takarodj! – Hm. Ez elég komoly – dörmögte a király. Aztán ismét megzörgette a súlyos ajtót. – Idehallgass, te... – Hallgasson rád a ringyó ork anyád! Skandar Graun komoran ráncolta a szemöldökét. – Egy órát kapsz! – kiáltotta. – Ha nem leszel a lovagte-remben, mire az óra letelik, Yvorl varacskos képére esküszöm, idejövök, rád töröm az ajtót, és a tetves hajadnál fogva rángatlak be lakomázni... hadd röhögjenek egy jót a drén nemesek! – Elgondolkodott ezen. – Ámbár amilyen fapofák, úgyse fognak... Hatalmas csattanás, és lehulló cserepek zörgése jelezte, hogy az ajtóhoz odabentr l hozzávágtakő

valamit. A hangjából ítélve nagy méret vázaű lehetett. – Jönni fog, meglátjátok – biccentett megnyugtatólag Skandar Graun az érdekl dveő figyel k felé. – A nyakamat rá, hogy mire az óraő letelik, ott fog duzzogni mellettem az asztalf n... –ő felemelte a hangját, hogy a mondat végét Lucinda is hallja: –...és a bevert orrát nyalogatja! Valami újra döbbent az ajtó túloldalán, ám a király a csö-römpölést már nem várta meg. Magabiztosan feltartott fejjel elfordult, és határozott léptekkel a lovagterem felé indult. A szeme sarkából látta, hogy az egyik hajlongó udvaronc épp a mögötte sikló szellemtest rökő egyikének útjába áll, és kíváncsian várta, mi fog majd történni: a szellem kikerüli, átugorja vagy arrébb löki? Ám egyik sem történt. A szellemtest rő egyszer en keresztülsiklott a hajlongó lakájon,ű mintha ott sem lett volna.

* * *

Alig tett pár lépést, valósággal beleütközött a görbe lábú ce-remóniamesterbe, aki lábaihoz hasonlatos, göcsörtös botjával a kezében sebbel-lobbal épp szembe igyekezett. – Ó, felség! – hajlongott a vén ceremóniamester, aki szinte teljesen kopasz volt, csupán a feje közepén húzódott egy te-nyérnyi sáv, melyr l úgy meredt felő és bukott oldalra sz hajcsomója, akár egyő megtépázott kiskakas ernyedt taréja. – Az uraságok már mind együtt vannak, ön meg még fel sem öltözött? Skandar Graun meghökkenten nézett körül magán. – Pucér lennék?! – Ó, nem, nem felség, de ez a csiricsáré ruha, már megbo-csásson... Skandar Graun úgy gyomortájékról morogni kezdett, s a morgása egyre emelkedett. Zwikk Blata-Rukoz el zte meg a bajt.ő

341

– A Törvény nem rendelkezik arról, milyen ruhát köteles viselni a király – vetette oda. – S ha a király úgy dönt, hogy Kártyanapon a vendégei mulattatására egy mókás kártyafigurához hasonlatosan öltözködik, az szíve joga! A ceremóniamester csak hebegett, hápogott; erre nem tudott mit mondani. Skandar Graun viszont gyanakodva pillantott elégedett képpel feszítő f tanácsadójára.ő – A te érdekedben, Cvikli... nem kérdezem meg, melyik kártyalaphoz hasonlítok szerinted... Zwikk Blata-Rukoz kedvesen vigyorgott. – Ön kegyes hozzám, felség. A szertartásmester csámpás léptekkel imbolygott a lovagterem felé, és Skandar Graunnak az a határozott érzése támadt, hogy girbegurba botját csakis azért hordja magával, hogy annak segítségével még inkább cifrázhassa lépteit. És az külön csoda volt, hogy a több mint ötven lépés alatt, melyet a széles folyosón megtettek, ebben a botban csupán kétszer botlott meg – és egyszer sem esett hasra. A lovagterem el tt a szertartásmester dölyfösen aő királyra pillantott, mintegy így jelezve neki, hogy álljon meg, amíg belép és fennhangon bejelentiő érkezését. Kezdetben ebb l akadtak gondok éső nézeteltérések, de mostanra az udvari etikettben járatlan félork is kezdett ráérezni a palotai rutinra. A szertartásmester bekacsázott, hármat koppintott a botjá val, és kappanhangján elkukorékolta: – méltósága Skandar Graun de Vigorard, DréniaŐ királya! A nevezett már indult is, de a szeme sarkából ismer s alakot pillantott meg a távolabbiő keresztfolyosón, és felderült a képe. – Sern do Krajn kapitány! – kiáltotta. Aztán megperdült, és mit sem tör dve azzal, hogy Dréniaő f nemesei felállva, néma csendben várják érkezését,ő a fagyföldi kapitány felé sietett, aki egy nála valamivel alacsonyabb, ám ugyanolyan vállas férfit támogatott a jobb könyökénél fogva. A férfi bal

könyökénél az ingujj laza bogban végz dött; attólő lefelé nem folytatódott a keze. Ez a férfi csak nehezen vánszorgott, merev bal lábát nehézkesen húzta maga után. A király közeledtére mindketten odafordultak, és kermonjukra helyezett ujjakkal tisztelegtek. – Felség! Skandar Graun azonnal felismerte a nyomorékot; az a lovag volt, akit az orgyilkosságra készül orvoső szúrt meg, s akinek ott helyben csapta le a kezét épp az a fagyföldi kapitány, aki jelenleg támogatta. A lovagterem fel l ismét kopogás hallatszott, majdő felkukorékolt újra a szertartásmester türelmetlen hangja: – Mondom... Skandar Gra... – Zwikk Blata-Rukoz sietett be, és valamit súghatott a szertartásmester fülébe, mert a szertartásmester újra kopogott, így próbálva úrrá lenni az egyre er söd morajláson. –ő ő Nemes uraim! Kérem türelmeteket! A királynak... hm... sürg s dolga akadt!ő – Sern do Krajn kapitány! – mondta a félork. – Még a pa-lotában? – Csupán Juster lovagért jöttem, felség. Skandar Graun végigmérte a nyomorékot. – Juster? Igen, emlékszem rád. Megviseltnek t nsz... de le-galább túlélted.ű – Az ön mérhetetlen jóindulatának köszönhet en,ő felség –motyogta a férfi. Nehezen formálta a szavakat. A száj a bal oldala alig mozgott és a nyelve sem forgott rendesen. Arca eltorzult, ahogy a folytatással er lködött: – Bár inkább... – A szemeő megvillant. Ha már belekezdett, kimondta, amit gondolt: – Bár inkább hagyott volna pusztulni, felség! – Fél kézzel és béna lábbal is élhetsz jó életet – vigasztalta Skandar Graun komoran. – De ezt a szégyent... ami bennünket ért. Elzavarnak, mint a hitvány kutyákat... – Hallgass! – förmedt rá Sern do Krajn zordan, aztán a ki-rály szemébe nézett. – Felség! A csapatom menetkész.

343

A választ, a királyi elbocsátást meg sem várva, felrúgva minden udvari illemet, belekarolt társába, és vonszolta magával. – Álljon csak meg az a menetkészség! – recsegte Skandar Graun mérgesen. – Egy tapodtat se tovább! Amíg erre parancsot nem adok, nem mentek sehová! – Már megkaptuk a parancsot, felség. – De nem t lem.ő – Valóban nem, felség. Maga Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmez je tolmácsolta számunkra aző Arkhon Tanács akaratát. Messze északon nagyobb hasznunkat látják. Skandar Graun hunyorogva fontolgatta ezt. – Ti, ti Dierron-lovagok... – dörmögte végül megvet en –, akik, mint tudom, K szikláknak hívjátokő ő magatokat keménységetek, kitartásotok és rendíthetetlenségetek végett, valóban kiérdemlitek ezt a nevet... mert a k sziklánál is feledékenyebbekő vagytok. Sem do Krajn a fejét rázta. – Nem, felség, nem – suttogta hevesen. – Mi nem felej-tünk! Soha nem! – Csupán a jelmondatotokat felejtettétek el – sajnálkozott Skandar Graun. – Mi is áll a zászlótokon? „Haza és Arkhon Tanács"? Vagy „Haza és Lyasthé Mehriall"? – Haza és király! – vágta ki Sem do Krajn mérgesen. Aztán abban a pillanatban elvörösödött. Megértette a célzást. – Nem tudom, mit parancsol neked a hazád – dörmögte Skandar Graun, és jól megnyomta a jelent ségteljes szavakat -, de a ő királyod parancsa az, hogy ne vidd a Dierron-lovagokat sehova. Itt maradjatok a Fellegvárban, amíg másképp nem rendelkezem! Azzal választ sem várva sarkon fordult, és lendületes lép- tekkel a lovagterem elé sereglett udvaroncok és nemesek fele sietett. Három lépés után még visszafordult. Kirántotta láncos buzogányát, és odamutatta az utána bámuló két lovagnak.

– És még valami, Krajn kapitány! Tetszenek ezek a pompás rubinok... Vedd úgy, hogy kiengeszteltél. Nem haragszok, amiért orvul felgáncsoltál a rugdancspályán, dacára annak, hogy egyazon csapatban voltunk. Elfogadom a bocsánatkérésedet. Azzal máris beviharzott a lovagterembe, miel tt aő kacska lábú szertartásmester ismét bejelenthette volna. – Bocsánatkérés?! – morogta a fagyföldi elképedve. – Po-fátlan korcs sertés! Hálából adtam neki a legszebb drágakö-veimet, amiért gondja volt rád, Juster!Az ünnepi lakoma drén szokás szerint rövid italokkal és hoszszú köszönt kkel kezd dött. Az arkhonő ő családok exarchái egymás után emelkedtek fel, és valamennyien egy-egy általuk kiválasztott istent magasztaltak ékes szavakkal. Olyan isteneket, akik neve mindig elhangzott a Kártyanap ünnepén. A sort Arman de Dierron nyitotta meg. A Dierron Lovag-rend megalapítója nyolcvanas éveiben is acélos tekintet , egyenes tartású, kemény, katonásű férfi maradt. nem szaporította sokáig a szót.Ő Erranra, a bátrak és a h sök istenére emelte poharát,ő mondván, hogy a játékban ugyanúgy a bátraknak kell gy zedelmeskedniük, mint ahogy a csatában is.ő Amikor a kurta szónoklat véget ért, a zsúfolásig telt, hatalmas teremben összegy ltek valamennyienű felugrottak, és azt üvöltötték: – Erranra! Aztán egy hajtásra kiitták a csurig töltött dimossés(35) kupica tartalmát, mely átmenetet képezett valamiféle gyümölcspárlat és híg bor között. Er ssége meg sem közelítette azokat a pálinkákat,ő amiket Skandar Graun egykor iszogatott. Az íze meg egyszer en undorító volt. De azért iható.ű

(35) dimosse — kb. egy deciliter.

A drének legalábbis nyelték, mint szomjas hal a vizet.

345

A közelben tüsténked apródok sorra jártak, éső azonnal utántöltötték a poharakat. Amikor elhalt a jókedv ordítozás, a kivörösödöttű kép , jó hangulatú Zordig de Royg emelkedettű szólásra: – Esthewarra, a csalók és a hamisak istenére emelem poharam! – jelentette be. Aztán miel tt aő megdöbbenés általános hulláma hangzavarrá duzzadt volna, tréfás, élcel d hangon folytatta: – Ráő ő úgysem iszik soha senki a becsületér l,ő igazságszeretetér l és h si múltjáról híres Dréniában.ő ő Tiszteljük meg legalább most ez egyszer... ebben az évezredben el ször és utoljára... aztán felejtsük elő mindörökre! Mennydörgésként robbant ki a nevetés az összesereglett urakból, és mindenki összevissza kiabált. Sokan a lábukkal dübögtek, mások az asztalt csapkodták. Zordig de Royg azonban nem fejezte be ilyen gyorsan. A lehengerl kezdés után hosszú beszédető tartott arról, hogy miért is nem szokott – és perszeő a jelenlév k – inni Esthewarra soha, s eközben nemő felejtette el legalább tucatszor kihangsúlyozni, hogy a de Roygok a leg sibb és legigazabb drén családokő közé tartoznak, amióta világ a világ. Aztán amikor már kezdett lanyhulni a figyelem, és izzad-ságtól csúszóssá váltak volna a kemény markokban szorongatott kupicák, Zordig de Royg egy frappáns poénnal fejezte be unalmassá silányult szónoklatát: – Igyunk hát Esthewarra, mert mint mondtam, ezer évente egyszer legalábbis... a Kártyanapon talán még a csalás és a hamisság is megengedett... de csak akkor, ha az jó ügy érdekében történik! Ismét nagy röhögés és üdvrivalgás harsant, és az egybe-gy ltek állva ünnepelték a szónokot.ű Skandar Graun, akinek az arcát felderítették az első mon-datok, már a szónoklat közepén elveszítette a fonalat, és ugyanúgy unta a beszédet, ahogy mindenki más. Azt pedig végképp nem értette, mi tetszik ezen az utolsó mondaton mindenkinek –

hacsak az nem, hogy végre véget ért a hosszú monológ. Ittak megint. Aztán Shenden de Zrabervetshen következett. A hatvan körüli, hajlott hátú, fél szemére vak férfi nehézkesen emelkedett fel az asztaltól. A hangja remegett, nyekergett, de a szavaiból ítélve az esze még a helyén volt. Abból ítélve legalábbis, hogy az el tte szónoklót követ en meg sem próbáltő ő poénkodni. – Én Marykra, a jó szerencse istenére emelem poharam – kezdte. Miközben a reszket hangú exarcha beszélt,ő Skandar Graunon egyre jobban úrrá lett az a búskomorság, mely már napokkal ezel tt is kínozta.ő Az a búskomorság, melynek legutóbb egy féktelen italozással vetett véget – bezárkózva a szobájába egy tucatnyi disznó társaságában. Pillantása a két oldalán üresen maradt székekre vet dött. Mivel az ultimátumszer en kiszabott egyő ű órából még csak negyedóra telt el, azon nem csodálkozott, hogy Lucy nem jött. Valószín leg jönniű fog majd, hiszen van annyi esze, hogy nem szegül szembe a királyi parancsnak – még akkor sem, ha nevezetesen Skandar Graun ez a király –, ám az is egészen biztos, hogy az a makacs n személy ideő nem dugja az orrát a határid lejárta el tt egyő ő perccel sem. S t, az még inkább Lucyra vall, hogy nem jön ideő egy óra múltán sem. Konokul kivárja azt az id t,ő amikor a királynak már elkezdenek vérben forogni a szemei... És amikor a határid letelte után félórávalő Skandar Graun majd felemelkedik az asztaltól, hogy felgy rje az ingujját, és elinduljon megregulázniű makrancos kedvesét... akkor fog majd betoppanni durcásan, morcosan és morogva, és majd még elvárja, hogy t le kérjenek bocsánatot.ő Skandar Graun már eleve mosolygott. Megértette hát, hogy balján üresen maradt a szék.

347

Ám hogy a jobb oldali szék miért üres, arra nem talált magyarázatot. Talán Dzsara Horg is bezárkózott a szobájába, és is makacskodik?ő Miközben továbbra is a Zrabervetshenek exarchája beszélt, Skandar Graun lopva magához intette a valamivel mögötte álldogáló fótanácsadóját. Zwikk Blata-Rukoz, aki olyan merengve állt ott, mintha is a király mögé felsorakozott láthatatlanő szellemtest rök egyike lenne, az els pillanatbanő ő észre sem vette az intést. Csak akkor hajolt oda, amikor a király már másodjára rápisszegett. – Felség? – suttogta alig hallhatóan, hogy ne zavarja a be-szédet. – Hol van Dzsara Horg? – Az ajtón kívül várakozik, felség. – Hívd be! – Azt nem lehet, felség! – suttogta hevesen Zwikk Blata-Rukoz. – Csak azt követ en, amikor aző exarchák a beszédet befejezték. – Miel tt Skandarő Graun vitatkozni próbált volna, sietve hozzátette. – Ez a Törvény, felség. Láthatja, még én magam se ülhetek le az asztal mellé, mert mint köztudott, jelenleg még nem vagyok nemesi cím birtokosa. Skandar Graun bólogatott. – Ez köztudott, valóban. – Ha majd a beszédek véget érnek, a szertartásmester be-szólítja Dzsara Horgot, felsorolja az érdemeit, és megkérdezi az exarchákat, engedélyezik-e, hogy az asztal mellé üljön... – Hát ez meg micsoda pimaszság?! – szisszent fel Skandar Graun. – Én, a királyuk úgy rendelkezem... – Pszt, felség, kérem, ne kiabáljon! Mindenki idenéz. – De ez akkor is... – Csak formaság – hadarta Zwikk Blata-Rukoz. – Ismerik a király kívánságát és bele fognak egyezni. Ám a Törvény megsértése lenne, ha nem kérnénk a jóváhagyásukat. – Még jó, hogy nekem nem kell minden alkalommal enge-délyt kérnem, hogy közéjük ülhessek... – Önnek nem kell, felség. Hiszen ön a király. És

mint ismeretes, els alkalommal még Lucinda Morianő számára is meg kellett kérni az engedélyt... Skandar Graun a homlokát ráncolta; nem emlékezett ilyesmire. – Ráadásul neki duplán – folytatta a pusmogást a f tanácsadó –, hiszen mint láthatja, felség, n k nemő ő ülnek az asztalnál sehol. És ez igaz is volt; a Kártyaünnep estéje azon lakomák közé tartozott, amelyb l kihagyták a n iő ő nemet. Es nem ez volt az egyetlen ilyen ünnep Dréniában. Id közben Shenden de Zrabervetshen befejezteő beszédét, és ismét inni kellett. Skandar Graun szórakozottan nyúlt a pohár után. Neki mindig kétszer töltöttek. El ször csak egy ujjhegynyit, azt aző el kóstolója, egy pufók kép , kerek szem , pocakoső ű ű férfi itta meg. Aztán a második pohár, amelyet úgy csurig töltöttek, hogy jutott bel le az asztalra is, aő királyé lett. Ezt követ en Rivan de Moreguard ragadta megő újratöltött poharát. Hatvan és hetven közötti, fél karú, sz hajú,ő sebhelyes arcú férfi volt, aki úgy kidüllesztette a mellkasát, mintha megpróbálná eltakarni vele saját szeme el l dudorodó sörpocakját.ő – Igyunk Darnelre, a bor és a mulatozás istenére! – kezdte mondókáját, aztán elkezdte kifejteni, miért éppen ezt az egészen kézenfekv istent választottaő áldomásához. fele annyit sem beszélt, mint az el tte szóló, ésŐ ő nem is keresett ékes szavakat. Így mire Skandar Graun ismét elbusonghatott volna, már emelhette is újra a poharat. Dorigan de Frekhanzer, aki következ nek állt fel,ő széles mellkasú, nap- és szélcserzette arcú tengeri medve volt. Összehúzott szemmel nézett körül az egybegy lteken, és hosszú pillanatokig hallgatott,ű miel tt kimondta volna annak az istennek a nevét,ő akire a poharát emeli. – Celiahnára, a leveg istenére iszom –ő

349

mennydörögte –,mint mindig, mindenhol és bármikor. Húsz éven át dagasztotta vitorlámat, s t ünneplemő ő ma is, a Kártyanapon. Igyunk hát Celiahnára! nem kapott akkora éljenzést, mint azok, akiketŐ soron követett, de azért a poharak ismét kiürültek. Most már többen is akadtak, akik nem ugrottak fel az asz-taltól a beszéd végén. Nem azért, mert nem akartak, inkább azért, mert már nem bírtak. Olyan is volt, aki hosszabb beszédre számíthatott, és amikor mindenki talpra szökkent, nagy hevességébenő székestül hanyatt esett. Amikor elcsitult az emiatti vigalom, és a gúnyos kiáltások is elhaltak, Gledz de Cloa következett. Ötvenes, sunyi kép , állandóan kínosan vigyorgó férfiű volt, akinek meg-megrándult néha a bal szemizma. Ő még az el tte szólónál is tömörebb volt.ő – Groomsra, az orkok öregapjára iszom – kiáltotta. – Ki-ki maga találja ki, hogy vajon... miért! Mire kimondta, csaknem elcsuklott a hangja, s a végére már úgy elváltozott, mint ahogy egy serdülő kölyök hangja mutál. Falrenget röhögést eredményezett a bejelentése,ő és nagyon sokan gúnyosan odaintettek poharukkal a királynak, miel tt felhajtották volna.ő – Felség! Felség! – sziszegte Zwikk Blata-Rukoz ijedten. –Kérem, ne! Skandar Graun csodálkozva pillantott a tanácsadójára. csak a poharáért nyúlt, de ez azŐ ostoba meg nyilván azt gondolta, hogy fel akar ugrani vagy verekedést provokálni... Ám azt még Skandar Graun is megtanulta, hogy ami kocsmában szinte kötelez – mármint hogy le kell csapni aő köteked alakokat –, a palotában igencsak súrolja aző illend ség határát.ő Gúnyos vigyorral intett vissza poharával a feléje pislogók-nak, és behörpintette az újabb adagot. – Ugyan mit ugrálnék? – morogta flegmán. – Hisz' még azt se tudják ezek a pojácák, hogy Yvorl papja vagyok... Hetedikként Artax de Miyra emelte magasba a

poharát. Hetven körüli, kényesked mozgásúő úriember volt, akinekvastag púderréteg fedte az arcát, állítólag valami régi betegség miatt, és aki kappanszer hangon, szinte az orrából beszélt.ű – Ha már a tiszteletreméltó de Cloa Groomsra emelte poharát, hogy ezzel királyunknak kedveskedjen, úgy illene, hogy én magam, kiküszöbölve e tudatlanság okozta csorbát Yvorlra emeljem poharam, mivelhogy... és ezt bizonyára te is tudod, tiszteletreméltó de Cloa, csak nyilván megrándította nyelved a szemed alatt vibráló ideg, s amiatt tévedtél... királyunk a Káosz istenének hódol, nem pedig Groomsnak, kire te a voksodat adtad... – Elhallgatott, és kivárta, amíg a baljósan felemelked ,ő vörösl kép Gledz de Cloát visszarángatják aő ű székébe, aztán der sen folytatta: – Ám én nemű Yvorlra iszom, hanem Gwynonra, az ostobák és a balgák istenére... vagyis mindazok támogatójára, akik elég ostobák és balgák ahhoz, hogy kártyaasztalhoz üljenek és elnyeressék velem a pénzüket... Skandar Graun, aki eleinte összevont szemöldökkel hall-gatta a beszédet, a végére akaratlanul is felröhögött. Szórakozottan nyúlt a pohár után, és azt tapasztalta, hogy egy puffadt kéz megel zi.ő – Hé! – mondta, és visszarántotta a poharat. A királyi el kóstoló csaknem arccal az asztalraő bukott. Már alig állt a lábán. Annyira belejött az ivásba, hogy azt hitte, ezt a második pohárral is neki töltötték ki. Ezt követ en az utolsó exarcha, Liyun de Chavellierő tápászkodott fel az asztal mell l. Hatvan körüli,ő sápadt kép , mogorva alak volt. Az a típus, akiű keveset beszél, ám amikor megszólal, szemrebbenés nélkül kimondja, amit gondol. – Én Garbashra, a halál istenére iszom – recsegte. – Arra, aki még Kártyanapon is kiválasztja következő áldozatát! Miel tt bárki is reagálhatott volna, a fickó fenékigő ürítette poharát, majd lecsapta az asztal lapjára,

351

hogy csak úgy csat-tant. A dermedt csend, mely beszédét követte, ekkor tört meg. Néhányan harsányan felröhögtek, mintha tréfára vennék az egyértelm utalást arra, ami azű Aranycsarnokban történt. Mások viszont összevissza kiabáltak. Megint mások pedig csak szótlanul ittak. Aztán várakozóan bámultak a király felé. – Ön jön, felség! – sziszegte hevesen Zwikk Blata-Rukoz. – Mi? Hova? – hebegte a félork, aki eddig baljóslatú pil-lantásokat vetett Liyun de Chavellierre. – Ne akard, hogy válaszoljak erre a példátlan pimaszságra! – De hát... ön következik! Mindig a király az, aki az utolsó tósztot mondja. A király zárja le az exarchák beszédét. – Úúúúgy? – Skandar Graun vészjóslóan beszívta a leve-g t, és feltápászkodott. Nem ivott még annyit,ő hogy ne tudjon megállni a lábán, ám puszta megszokásból megtámasztotta súlyos fels testétő cölöpnyi karjaival az asztalon, mint ahogy az jobb helyeken szokás... A lovagteremben eddigre elhalt a moraj, még a pusmogások is elhalkultak. Valaki cérnavékony hangon énekelni kezdett a legutolsó asztalok valamelyikénél; villámgyorsan betapasztották a száját. – Sok istenre ittunk már – kezdte lassan, megfontoltan –, és elmondhatjuk, hogy elmésebbnél elmésebb tósztokat hallottunk. Nem is tudom, ezek után én kire emeljem a poharam... – Inf... Inf... Infangusra – lehelte és hebegte egyszerre a se-gít kész Zwikk Blata-Rukoz a fülébe.ő Nyilván arra gondolt, hogy a királynak nem jut több istennév az eszébe, s megpróbálta kisegíteni. Skandar Graun azonban oda sem figyelt. Tudta ,ő hogyan vágjon vissza a gúnyos megjegyzésekért. – Való igaz, ihatnánk Infangusra, a furfang és a találékonyság istenére, akinek segítségével, mint az ismeretes, egymagam lettem a rugdancsjáték gy ztese... érdemtelen korcs létemre legy zve éső ő

megszégyenítve ezzel az udvarbéli dics és g göső ő lovagok színe-javát... – Csak nevetett ezen. És az,ő hogy mindenki más hallgatott, még jobban felbosszantotta. – Vagy ha már itt tartunk, emelhetném poharam Sulamirra, az igazság istenére, aki meghiúsította az életemre tör orgyilkosok galádő merényleteit. De talán még szívesebben innék Zrogdavarra, az elfek istenére, aki állítólag a drén nemesi vért min-dennél jobban szerette... De ihatunk akár a gilf Kwanremaanra is... vagy ahogy a ti dicső seitek, ő az rabszolgáiő szólították urukat, Lord

Kwanremaanra... Kénytelen volt elhallgatni, mivel a nagy ordibálásban, dü-bögésben még a saját szavát sem hallotta. A nemesek felug-ráltak, és vadul hadonásztak felé, de fegyvert senki nem rántott. Egyel re, legalábbis.ő Zwikk Blata-Rukoz saját torkát szorongatta; mivel nem fért ki rajta szó, így próbált valami figyelmeztetésfélét kipréselni rajta. A félork király zordan elvigyorodott. – Urak! Urak! – kiáltotta, hogy ismét magára vonja a fi-gyelmüket. – Én se röfögtem, amíg ti ugattatok! Beletelt vagy két percbe, mire csendesült a lárma annyira, hogy Skandar Graun kiabálva folytatni tudja. – Ha gúnyolódni akarnék, mint ahogy ti tettétek velem, akkor azokra innék, kiket fentebb említettem... Ám én nem rájuk ürítem poharam! Hogy bizonyítsam királyi méltóságomat, melybe belekényszerültem... olyasvalakire fogok most inni, akit ti, drének mindennél és mindenkinél jobban, szinte istenként tiszteltek... – Magasba emelte a poharát, és zeng hangon kiáltotta: – Igyunk Kargilő Yhronra! És ivott. A beálló dermedt csendben több egymást követő csattanás is hallatszott. Ijedtükben vagy megrökönyödésükben többen is kiejtették kezükb l aő poharat.

353

* * *

Jó néhány perc eltelt, mire rendez dtek a sorok; ám aő moraj és a pusmogás csak nem akart elhallgatni. Skandar Graun sandán vigyorgott. – Tán valami rosszat mondtam? – kérdezte a közelében sápadozó királyi f tanácsadót.ő Zwikk Blata-Rukoz id közben újratanult nyelni éső lélegezni. – Inkább Lord Kwanremaanra ivott volna, felség... mint arra a bizonyos névre, amit említeni méltóztatott. – Miért? Én azt hittem, itt mindenki imádja Kargil Yhront... – Nos, e tekintetben... inkább nem mondanék semmit, ha lehet. És akkor sem, ha nem lehet... Skandar Graun figyelme elkalandozott. N i ruhaő suhogását hallotta, és az ajtó felé kapta a fejét, mert azt hitte, Lucy közeledik, de nem volt az, hanemő Lyasthé Mehriall, a TörvényVédelmez je. Aő fehérsárkányn nem szólt senkihez, csupán leült arraő a helyre, mely az exarchák mellett üresen maradt. Skandar Graun rámeredt. A n viszont még csakő felé sem pillantott. Az ajtóban tálcákkal a kézben felsorakoztak az apródok, de egyel re vártak. Az is hamar kiderült,ő hogy mire. A ceremóniamester hármat koppintott. Csodás szerencsével ismét elhibázta a lábfejét. – Dzsara Horg! – kiáltotta fennhangon, majd amikor két libériás lakáj közelebb taszigálta a tálcán g zölgő ő húsok felé szaglászó félorkot, a ceremóniamester folytatta. – Közrend . Kevert vér . Drénia Királyától aű ű megtisztel Udvari Bolond címet kapta jutalmul,ő miután testével felfogott oly nyilakat, melyek eltévedten röpültek, s a királyt találhatták volna el. – A vénember gondosan ügyelt arra, hogy ne hangsúlyozza ki a merénylet tényét. Miután kivárt és nagy leveg t vett, feltette kérdését. – Engedélyezi aző Arkhon Tanács, hogy e személy helyet kapjon az

asztal mellett, mint ahogy azt Drénia királya kívánja? Skandar Graun az exarchák felé pillantott. Azok nem néztek az ajtó irányába. Úgy ültek ott, mintha nem is hallanák a kérdést. A választ Lyasthé Mehriall recseg hangja adta meg:ő - Az Arkhon Tanács beleegyezését adja. Dzsara Horg el-foglalhatja helyét. A bekötözött vállú félork meredt szemmel, az ajkát nyalo-gatva kóválygott el a tálcák közeléb l, de így iső egy apródnak kellett gyengéd er szakkalő megmutatnia, merre vezet az útja. – Grudo Dolomar! – kiáltott fel ismét a ceremóniamester, majd amikor a kovács megjelent, folytatta. – Udvari kovács-mester. Törpe. Nem drén, ám tiszta vér . Megörvendeztette ma Drénia Királyát,ű aki tettei viszonzásaként megjutalmazta, és vendégül hívta asztalunkhoz... Engedélyezi az Arkhon Tanács, hogy e személy helyet kapjon az asztal mellett, mint ahogy azt Drénia királya kívánja? – Az Arkhon Tanács beleegyezését adja – recsegett ismét Lyasthé Mehriall hangja. – A Tanács engedélye ezen egy al-kalomra szól. Grudo Dolomar elfoglalhatja helyét az asztalnál. – Tegyetek a székére párnát! – rendelkezett Skandar Graun. – Elegend t ahhoz, hogy ne szenvedjenő kényelmetlenséget! Miután a peckes lépt kovácsmestert elvezettékű valahová hátsó asztalokhoz, Skandar Graun érdekl dve fordult az ajtó felé. Azt várta, hogyő felt nik Lucinda, vagy azt, hogy a ceremóniamesterű t is bejelenti. Ám a vénség egész mást jelentett be:ő

– Kezd djék a lakoma és a játék!ő A sorban álló apródok máris megindultak a megrakott tálcákkal; els ként a király asztalátő célozták meg. Skandar Graun azonban nem is tör dött aő finomságokkal. A megivott italon kívül a keser ség isű marta a gyomrát. – Ülj le, Dzsara Horg! – vetette oda a mellette

355

tébláboló félorknak. – Úgy látszik, ma te leszel az egyetlen beszédpartnerem... És ha lehet, ne csorgasd rá mindenre a nyálad, én is falnék pár falatot!

* * *

Miel tt a lakoma igazán elkezd dött volna, Zwikkő ő Blata-Rukoz óvatosan a király mellé hajolt, és a fülébe súgta: – Felség, ha van bármi kérdése az Arkhon Tanácshoz, azt most tegye meg, mivel most még egyben vannak. – Miért, kés bb szétfoszlanak?ő – A sárkányn pillanatokon belül elhagyja a termet.ő Skandar Graun csak egy pillanatig fontolgatta ezt, és köz-ben Lyasthé Mehriallra pillantott. A fehér hajú n unottan bámult maga elé, és valóban nem úgyő nézett ki, mint aki élvezi az ittlétet. A félork ismét az ajtó felé pillantott, de ott csak az apródok és a palotaszolgák sürgöl dtek; Lucindánakő semmi nyoma. – Talán jobb is – mormolta az orra alatt –, ha a távollétében tárgyaljuk meg ezt. Mire feltápászkodott, Zwikk Blata-Rukoz odaszalasztott egy fürge lábú szolgát az ajtó sarkánál várakozó ceremónia-mesterhez, hogy a fülébe súgjon valamit. A ceremóniamester nem tett fel kérdéseket. Er teljes koppantásokkal hívta fel magára aő figyelmet, majd amikor csendesedett a zsibongás, közreadta mondandóját: – Drénia Királya kérdéssel fordul az Arkhon Tanácshoz. A terem elcsendesedett, csupán halk mormolás és duruzsolás hullámzott egyes részeken. Még az asztalok között sürgöl d palotaszolgák iső ő megtorpantak, hogy ne zavarják lábdobogásukkal a király beszédét. – Nemes urak – kezdte Skandar Graun, és végigpillantott az egymás mellett ül exarchákon.ő Tekintete végül a rámered sárkányn mészfehérő ő arcán állapodott meg, s a továbbiakban t nézteő

mindvégig, míg beszélt. – Tanácsadóim és segít imő arra biztatnak, hogy házasodjak, s utódokat nemzzek, akik átveszik majd utánam a trónt, amikor lejár az én id m. E tanács egybeesik szándékaimmal:ő én magam is n sülni kívánok. Már csupán az Arkhonő Tanács beleegyezése szükséges ahhoz, hogy ezt megtehessem. – Szélesen elvigyorodott. – Na, urak, dönt-setek: beleegyeztek vagy sem? Az exarchák tekintete összevissza villogott; egymás arcát fürkészték, ki mit szól hozzá. Arcuk azonban rezzenéstelen maradt. Lyasthé Mehriall fel sem állt; úgy szólalt meg. – A király házasságához nem szükségeltetik az Arkhon Tanács beleegyezése – recsegte még a szokásosabbnál is h vösebb és érdesebb hangon. – Aű királynak joga és kötelessége házasodni s törvényes utódokat nemzeni. Ezt kívánja a Törvény. – Hát éppen ez az – magyarázta Skandar Graun sanda vi-gyorral –, hogy a Törvény szerint nem vehetem el azt, akit választottam. Arról nem is beszélve, hogy a kölyök, mely már útba' van, a Törvény szerint nem lenne... törvényes. Egyre hangosodó moraj futott végig a termen. Néhányan felugráltak és közelebb nyomultak, hogy jobban lássák és hallják, mit reagálnak erre az Arkhonok. Nyilvánvalóan minden jelenlév tudta,ő miféle és kiféle a király „választottja". – Magyarázzam még? – kiáltotta Skandar Graun, hogy túlharsogja az er söd zajt. – Lucinda Moriantő ő akarom királynémul, aki nem nemesi származású, nem drén és kevert vér ... mint én magam. És aztű akarom, hogy az Arkhon Tanács ismerje el törvényesnek a kölykömet, amit a méhében hord! Erre tört ki aztán igazán a lárma. Néhányan egyszer en csak üvöltöttek felháborodásukban, mintű a megsebzett farkasok. Szemek villogtak, kezek szorultak ökölbe, és az exarchák mögött tolongók egymást lökdösték izgatottságukban. Az exarchák egymást bámulták; komor, zord tekintetek találkoztak.

357

Lyasthé Mehriall most felemelkedett helyér l, éső minden szem rátapadt. – A kérés tárgya ellentétes a Törvénnyel – jelentette ki el-utasítóan. – Ám amennyiben az Arkhon Tanács minden tagja beleegyezését adja, s egyikük sem ellenzi, a Törvény ez alkalommal kivételt tehet. A sárkányn csupán ennyit mondott, aztánő visszaült a he-lyére, és úgy bámult el az egybegy ltek feje fölött, mintha ez az egész rá nemű is tartozna. – Nos? – érdekl dött Skandar Graun sürget en. – Aő ő szóban forgó n mindjárt itt lesz, s szeretném t jóő ő hírrel felvidítani!... Exarchák! Mi a válaszotok!?... Zordig de Royg úgy pattant fel, mintha rugóra járna. – Felség! – kiáltotta harsányan. – Mint tudod, mi de Roygok mindig és minden körülmények között els ként nyilvánítottuk ki h ségünket Dréniaő ű királyának. Megértjük szándékaidat és indokaidat... ám a legmélyebb tisztelet mellett azt kell mondanom... ha a kérésedet jóváhagynánk, azzal a drén nemzet leg sibb és legszentebb hagyományaiő ellen vétenénk. És mint tudod, a Drén Törvény azért van, hogy védelmezze mindazt, amiért dics seink...ő ő köztük is legf képpen a de Roygok... a vérükető ontották annyi vérzivataros éven át. Hovatovább... – Hovatovább?! – hördült fel Skandar Graun, és a szeme sarkából nagyot csukló f tanácsadójáraő pillantott. Int n fel-emelte az ujját az energikuső exarcha felé. – Miel tt belemelegednél aő szónoklásba, dics Zordig, kinek a mindenki által, deő legf képpen általad elismert és magasztalt királyhő ű de Royg sök nagyszer vére folyik az ereiben...ő ű engedd meg, hogy felvilágosítsalak egy-két tényr l,ő mely elsiklott szemed el tt...Zordig makacsul ingattaő a fejét. – Kár minden szóért, felség, és ezt a legalázatosabb tiszte-lettel mondom: sem én, sem exarcha társaim nem adhatják engedélyüket az ön kérésére. Soha! Skandar Graun flegmán vállat vont.

– Ha az Arkhon Tanács döntése ez... – Naná, hogy ez! – Ez esetben tehát nincs más választásom – mondta der s mosollyal a félork –, mint a Törvényű szava szerint választani ki a királynémat: a f nemesek lányai közül. – Csillogott a szeme. –ő Kezdjük például veled, Zordig. Ha jól tudom, van egy szép és sudár lányod, Lizya... akinek a dics deő Roygok vére folyik az ereiben. S akinek még az anyja is egy nemes arkhon családból származik... de Cloa-sarj volt, ha jól hallottam? Az exarcha kelletlenül biccentett. – Információi pontosak, felség. – t kívánom elvenni Ő els ként!ő – jelentette ki a király zen-g hangon. – Mint a lány atyja, Zordig,ő halljam: van ellenvetésed? Zordig de Royg elvörösödött, hebegett, és a fejét kapkodta, hogy felmérje, mit mondanak erre a többiek. Ráadásul volt egy szó, amely megütötte fülét és nem hagyta nyugodni. – „Els ként", felség?! – hebegte zavarodottan.ő Skandar Graun ripacskodva sóhajtott, és vállat vont. – Igen, Zordig, de Roygok legnemesebbike, els kéntő . Ugyanis, hogy némi magyarázatul szolgáljak, fél , nem sokáig leszel ezáltal királyiő rokon. Mert azt tudnod kell, hogy nekünk, kevert vér , orkfatty korcsoknak a magunk igen er s. –ű ő Kihívóan rácsapott az ágyékára, és vérlázító pimaszsággal vigyorgott. – Az a n személy, akit mi,ő ork fattyúk gerincre hajítunk és jó alaposan megdöngetünk elölr l, hátulrólő ... Skandar Graun kivárt, megvárta, amíg gúnyos, lekezel szavai elérik a kívánt hatást. Hiszen kevéső apa bírja ki, ha a jelenlétében így beszélnek az egyetlen lányáról, f képp akkor ha az apa általő lenézett és megvetett korcs teszi ezt. Zordig nagyot nyelt, és még vörösebb lett. Mindkét keze ökölbe szorult, és villámló pillantást vetett azokra, akik

359

felháborodott hördülés helyett felröhögtek. A király kedvesen mosolygott, és kezét jelent ségteljesen még mindig az ágyékán tartotta.ő Folytatta: – Na szóval, nem részletezem, hiszen te magad is el tudod képzelni, mi és hogyan történik a nász éjszakáján... – Illuszt-rálásképpen tett egy-két er teljes csíp mozdulatot. – És azt is tudod, hogy aő ő lány biztosan megfogan. – Színpadiasan sóhajtott. – És ezzel vége. Zordig de Royg szeme tágra nyílt a döbbenett l.ő Talán kezdte már érteni, mire akar kilyukadni a király. Skandar Graun viszont lendületesen folytatta. – Én kevert vér korcs vagyok, Zordig! – kiáltottaű zeng hangon. – Következésképpen a lányod egyő korcsnak ad majd életet. Lyasthé Mehriall! Mondd csak: mit is parancsol ez esetben a Törvény?! A fehér sárkányn közönyösen nézett a semmibe.ő – Azon nemesi származású n , ki kevert vérő ű korcsot hoz a világra, halálra ítéltetik; családja az utolsó szálig kiirttatik, cím és rang elvétetik, birtokaik elkoboztatnak. – Ej, de szörny ! – kiáltotta harsányan Skandarű Graun, s gunyoros mozdulattal kitörölt néhány nem létez könnycseppet a szeméb l. Aztán tehetetlenülő ő széttárta a karját. – De ha ezt írja el a Törvény...ő legyen, aminek lennie kell! Zordig de Royg arca paprikavörösen lángolt, a szemében vad rémület és gy lölet keveréke villogott.ű Csak hörögni tudott; értelmes szavak nem hagyták el a torkát. – Uraim! – kiabálta túl a hangzavart Skandar Graun. – Akinek tartozása van a de Royg család felé, sürg sen adja meg! Akinek pedig k tartoznak,ő ő miel bb hajtsa be! Mert ahogy számolom, egy évő múltán a de Royg név csupán h si emlék marad!ő Még nagyobb lett az ordibálás. Most már szinte mindenki ott tolongott az exarchák körül. Skandar Graun azonban még nem fejezte be. – Sajnos, az utódlás kérdése igen sürget ... éppenő

ezért, miután mostanhoz egy évre szegény Lizyát és a de Roygokat mind eltemettük, új királyn t kellő választanom magamnak! – A kezét dörzsölgette. – Találkozunk a jöv évi Kártyanapon ugyanitt.ő Szerencsejátékokat játszunk, és aki nyer, annak veszem el a lányát. Vagy ha nincs lánya, akkor a húgát, n vérét vagy akár az unokáját... és ígyő tovább! – Viharosan nevetett. – Ha jól számolom és minden összejön, nyolc évbe sem telik, és... mélységes bánatomra... nem marad többé egyetlen arkhon család sem! – Ripacskodva széttárta a karját. – Nem lesz Arkhon Tanács! Kikt l kérek akkorő engedélyt arra, hogy olyan n t vegyek el, akit nem engedélyezne a Törvény?ő Egyre feszültebb lett a hangulat; gyilkolásra kész tömeg zsúfolódott össze a királyi asztal el tt. Úgyő t nt, csupán a parancsra várnak. Az exarchák egyű része ugyanúgy felugrált, mint a kisebb nemesi sarjak, és egymással ordítoztak; megint mások meg csak ültek, és maguk elé révedtek. – Vesszen a korcs! – üvöltötte valaki. – Legyen átkozott! Skandar Graun azonban kihívóan röhögött. – Rám akartok támadni?! – bömbölte b szen. –ő Gyertek csak, gyertek! Beverem a fejeteket! Akit pedig meghagyok, csak azért teszem, hogy a bakó nyesse el a nyakát! Senki nem támadt rá, de néhányan már az asztalát rángatták és mozgatták. Lyasthé Mehriall felugrott, és akkorát bömbölt, amekkora erej hang ki sem férhetett volna egy ilyenű karcsú, törékenynek t n teremtés torkán. No perszeű ő akkor, ha nem sárkány lett volna, hanem az, aminek álcázta magát. – Elég! – bömbölte, és az asztalra csapott. Az asztal megbi-csaklott, két lába kitört, a lapj a négy darabra esett, csengve hullottak a padlóra a tálcák és a serlegek. Pillanatokon belül még a legvérmesebbek is lecsillapodtak, és mindenki a dühös sárkányn reő

361

meredt. – Tiszteljétek a Törvényt! – suttogta a nő fenyeget en, és a beálló csendben még érdeső légzését is hallani lehetett. A ki-rálynak joga van megtenni ezt, amir l beszélt. A Törvény, melyő útjában áll szándékának, támogatja t e szándékő átvitelében, ha a kerül utat választja. Eszerintő döntsenek az Arkhonok! És tiszteljék a törvényes királyt! – A füle hegyéig vigyorgó Skandar Graunra pillantott. – Hovatovább... a király is tudja, hogy e fenyegetéssel, melyet senki ne merészeljen zsarolásnak nevezni, nem érheti el célját. – Már hogy a fenébe ne érhetném?! – bukott ki a megrökö-nyödött félorkból. – Nyolc éven belül felkoppintom az összes nemesi csibét és röpülnek a kosárba a g gös drén fejek...ő Lyasthé Mehriall odafordult, és rábámult kifejezéstelen, fehér szemgolyójával. – Ön lebecsüli a drén nemesek találékonyságát, felség – mondta megvet en. – Mire egyet pislog, nemő talál arkhon leányt. Férjhez adják ket egy-kett re,ő ő akár tízévesen is, s férjes asszonyt még a király sem ragadhat el... – Akkor elveszem a tíz éven aluliakat, s kivárom, míg fel-cseperednek. – Ám e közben ezek a lányok váratlanul elt nnek.ű Meghalnak. Szörny tragédiák és betegségekű végeznek velük. Vagy északi drén vademberek rabolják el ket... és ez csak a lehet ségekő ő legnyilvánvalóbbika. – A sárkánynő kifejezéstelenülmeredt a megránduló ajkú félorkra. – Ha az arkhonok ellen fordul, felség, egyetlen asszonyt sem kap. A drének kiabáltak, röhögtek, és sokan megtapsolták a sárkányn szavait. Mások pedig aő székük lábával dübörögtek. – Ez így igaz, felség! – süvöltötte gúnyosan Zordig de Royg. – Lizya leányom szíve már nem szabad! Épp egy órája nyerte el kezét Liyun de Chavellier, aki múlt évben megözvegyült. – Így van! – vakkantotta a nevezett. – Özvegy

vagyok, aszszony kell. Az én lányaim már férjezettek, kiskorú unokáimpedig mind halálos betegek! Cogart, az egészség és gyógyítás istene dönt sorsuk fel l!ő E bekiabálás elindította a lavinát. Immár mindenki ordíto-zott. A hallottak alapján e napon minimum száz leány férjhez ment, s kétszer annyi halálosan megbetegedett... Lyasthé Mehriall maszkmerev arcán valamiféle lekezel fels bbrend ség vonaglott végig.ő ő ű Skandar Graun dühösen szívta tele a tüdejét. – Nekem így is jó – morogta baljóslatúan. – De azt ne higgyétek, hogy ennyiben hagyom! És ha nem akartok nyílt ellenségeskedést a királyotokkal, engedélyezzétek átvinni akaratomat! Az Arkhon Tanács azonban hajthatatlan maradt. – Mélységes sajnálatomra, felség – fuvolázta Zordig de Royg –, e kívánságát nem teljesíthetjük. – Távozni szándékszom – jelentette be Lyasthé Mehriall. –Van még egyéb kívánsága Drénia királyának az Arkhon Ta-nács felé? – Nincs – dörmögte bosszúsan a félork, és leült. Aztán el-torzult képpel felpattant. – Csupán még egy! De ez nem kívánság, hanem parancs!... Én, Skandar Graun de Vigorard, Drénia törvényes királya ezennel megparancsolom, hogy ahhoz a jeles dátumhoz egy hónapra, melyet Jégnász Konstelláció néven neveztek, az összes arkhon család minden férjezetlen leányát, tekintet nélkül annak korára, egészségi állapotára vagy más nyavalyájára... ide hozzátok a palotába! – Gúnyosan el-nyújtotta a hangját. – Azok közül, kik a Jégnász Konstelláció utáni hónap végéig nem mennek férjhez, fogom kiválasztani első hitvesemet. Azok esetében pedig, akik választásom el l gyors házasságba menekülnek... Azok esetén, ő és ez valamennyiükre vonatkozik kivétel nélkül... – Kivárt egy pillanatot, hogy még hatásosabb legyen a végs kegyelemdöfés, és közben gúnyosanő vigyorgott, mint a fakutya. – Igényt tartok a Drénia Királyát megillet ő els éjszaka jogára!ő – Hangosan felröhögött, és sokatmondóan az ágyékára csapott. –

363

Ius Primea Noctis! Majd én beavatom valamennyit, aztán lesz, ami lesz! Legtöbbjük biztosan megfogan! Elárasztom fattyú porontyaimmal egész Dréniát, és kiirtalak benneteket, valamennyi töket, ti dölyföső dúvadak! Ha az volt a szándéka, hogy feldühítse a jelenlév ket, elérte célját. Mi több, egy kissé mégő jobban is, mint tervezte. Olyan iszonyatos ordítás harsant fel a lovagteremben, hogy az ablakok beleremegtek. Öklök emelkedtek, kardok villantak, buzogányok emelkedtek a magasba. A nemesek többsége elveszette a fejét, és fegyverrel a kézben, ordítva rontott a királyra. Skandar Graun azonban számított erre. Felrúgta a terített asztalt a rátehénked , félig már részegő Dzsara Horggal együtt a rohamozók elé, aztán harci kiáltást hallatva el kapta láncos buzogányát, éső megvetette a lábát. Az els drén nemest, egy villogóő szem , vörös szakállas, kopasz izompacsirtát úgyű vágta képen a buzogányával, hogy annak a szó szoros értelmében szétnyílt az arca, és valószín leg aű koponyája is. A láthatatlan szellemtest rök meglódultak, és aő király elé lebbentek; védték t. Úgy harcoltak pusztaő kézzel, akár a szerzetesek. Szellemszer en áttetszű ő tagjaikkal felfogták a csapásokat, elsodorták az ütésre lendül karokat, kirúgták a támaszkodóő lábakat, kicsavarták a feszül ujjak közül aő fegyvereket, és elhajigálták azokat. Senki sem tudott a királyhoz férni, a király viszont hozzáfért a támadóihoz. Vérszomjasan bömbölve szemberohant a dühödt nemesekkel, és a szellemtest rök veleő együtt sodródtak. Úgy szórták szét az összecs dülteket, mint tomboló vihar a learatottő búzakalászokat. Ám a túler oly nagy volt, hogy haő elesett egy, négy másik ugrott a helyére. – Na mi van?! – ordította oda Skandar Graun a tétlen kris- tálykígyós test röknek. – Így véditek aő királyotokat, nyavalyát kurafik?! Azok tétovázva mozdultak, de nem tudták eldönteni, mit tegyenek, ki ellen emeljék a

fegyverüket? Voltak azonban, akik tudták, mi a kötelességük. A jelenlé-v k közül néhányan saját társaikat próbáltákő visszafogni, vagy a z rzavart kihasználva elégtételtű igyekeztek venni valamely sérelmükért. Arman de Dierront például két másik exarcha – Gledz de Cloa és Liyum de Chavellier – szorongatta, miközben a csatlósaik is egymással viaskodtak. Nem akarták megölni, csupán visszatartották, hogy ne tudjon a király segítségére sietni. Skandar Graun úgy dolgozott, akár a cséphadaró. Dühöng vadságával még az t védelmező ő ő szellemtest rökön is túltett. Aki a közelébe került,ő pillanatokon belül vérz fejjel vagy sajgó tagokkalő bukott ki a sorból. Ám két-háromszáz fegyveressel szemben még a szellem-test rök segítségével sem volt túl sok esélye.ő – Rátámadtok a törvényes királyra?! – süvöltötte Skandar Graun vészjóslóan, és ismét bezúzott egy koponyát. A buzogány sokkal könnyebb volt, mint amit a hosszú évek alatt megszokott, ám amikor a csuklóból lendített vasgolyó betalált, olyan volt, mintha több tonnás acéltömb zúdult volna alá. A benne lévő démon jól dolgozott. Skandar Graun gúnyosan röhögött. – Na gyerünk, urak, gyerünk! Lássuk, milyen legények vagytok! Vagy csak a pofátok és a mellényetek nagy?! Szellemtest rei szétszórták a rátámadókat, és egyő pillanatra ismét lélegzethez jutott. Ám máris indult egy újabb roham, s azok is feltápászkodtak, akik korábban a padlóra hullottak. Skandar Graun rosszallóan állapította meg, mi a baj ezekkel a szellemtest rökkel; ezek védik ugyan, deő nem ölik meg az ellenfelet. Kivédik a döfést, blokkolják az ütést, eltaszítják, megbillentik a támadót... de ennyi. És akik egyszer már próbálkoztak, felragadhatják a kezükb l kivertő fegyvert újra és újra. És el bb vagy utóbbő

365

áttörhetnek ezen a különös véd sorfalon.ő Bezzeg akiket Skandar Graun megcsapott, azok nem tá-madtak újra. Ki tudja, hány perce tartott már a dühöngés a lovagteremben a felborogatott székek és asztalok között, és ki tudja, meddig tartott volna még... ...amikor sípszó harsant, majd súlyos lábak dübögése, fegyverek csörgése közeledett. Skandar Graun komoran perdült meg. Nem lehetett tudni, kik érkeznek; segít k vagy újabb ellenségek?ő Ez azonban máris kiderült. A fagyföldi Sem do Krajn üstöke bukkant fel az ajtóban, széles pallosát a válla fölé emelve rontott be a terembe, és mögötte vállprémes Dierron-lovagok tolongtak fegyverrel a kézben. – A hazáért és a királyért! – bömbölte Sem do Krajn, éssúlyos pallosa lapjával lendületb l úgy vágottő gerincen egy íját megfeszíteni készül csatlóst, hogyő az menten térdre bukott, és a célzás nélkül elengedett vessz a plafonba fúródott.ő – A királyt! – ordította szorongatott helyzetben Arman de Dierron, miközben a két másik exarcha csapásaival szemben védte magát. – Ne engem! A királyt! A fagyföldi kapitány és a lovagok acélos ékként fúrták be magukat a terem közepén tomboló tömegbe, és senkit sem kíméltek, aki az útjukba került. k nem finomkodtak; nem nézték, ki melyikŐ nemesi családba tartozik. Ha ellenállt, levágták. Fél perc sem telt bele, Skandar Graunt magas, izmos, váll-prémes Dierron-lovagok gy r je vetteű ű körbe, és a felemelt kardok, pajzsok szinte egybefügg acélfalat alkottak körülötte.ő A támadók visszaszorultak, és fogakat vicsorgatva, ordibálva, köpködve gúnyolódtak, és próbálták rávenni az „áruló" Dierronokat, hogy melléjük álljanak, és ne védjék, hanem öljék a korcs királyt. A vállprémes lovagok azonban vállat vállnak vetve, rendületlenül álltak; köztük ott volt Juster do Velljun is, aki béna lábára ugyan nem tudott ránehezedni, de a másikon szilárdan állt, s fél kézzel is megtartotta

másfélkezes pallosát. – Jól van, felség? – sziszegte Sem do Krajn. – Soha jobban! – rikkantotta Skandar Graun csillogó szem- mel. Aztán a terem sarkában álldogáló fehér sárkányn t szemelte ki magának. – Nahát! Ezt nemő hittem volna! A Törvény Védelmez je megszegi aő Törvényt?! Elt ri, hogy a törvényes király ellenű támadjanak?! Lyasthé Mehriall fellépett arra a lapos emelvényre, ahol korábban a király asztala állt, s ahol most csupán edény- és ételmaradványok kupacosodtak. – Érjen véget immár az rület! – recsegte. Hangjaő végig- visszhangzott a termen, és eljutott mindenkihez. – Legyen vége! Ám a dühöng ket ilyen könnyen nem lehetettő lecsillapítani. Egy kapatos nemesi sarj felrikkantott, el reugrott, és vékony pengéj ő ű salamancájával(36) a király felé döfött. A villanó pengét kiütötte a kézb lő egy szellemtest r, és a következ pillanatban Sem doő ő Krajn pallosa is húsba és csontba mélyedt. Felülr lő lefelé, a nyak tövében hatolt be a súlyos penge, szétroncsolta a bal oldali vállcsontot, és bordákat zúzva enyhe szögben egészen a gerincig szaladt. A meggondolatlan ifjú eld lt, a padlónak csapódott, éső ahogy átmetszett szíve még pumpálta a vért, tagjai iszonyatosan rángatóztak és csapkodtak. A fagyföldi ka-pitány ismét lecsapott, és a fej elvált a nyaktól.

(36) salamanca — tipikus drén kard; átmenet a rapír és a hosszúkard között.

– Azt mondtam, legyen elég! – recsegte a sárkányn . – Aki fegyvert emel a királyra, annakő homlokára én magam rajzolom fel a halál jelét! A nemesek morogva meghátráltak; érezték már, hogy semmi esélyük. A király megölését kés bbreő tervezték, összehangolt támadással, egységesen – akkorra, amikor a sárkányn már nem lesz jelen éső nem avatkozhat közbe. Utólag pedig már nem sokat tehet. Ám a helyzet így egészen más fordulatot vett. A korcs király feldühítette a jelenlév ket gúnyoső

367

szavaival, sokakat elragadott a gy lölet, és nemű bírtak uralkodni magukon. Ezzel elrontottak mindent. Most csak bámultak egymásra, és nem tudták, mit tegyenek. Kétségük sem volt azzal kapcsolatban, hogy ha bármelyikük is támadni próbál, Lyasthé Mehriall a leggyilkosabb varázslatát küldi rá. – Jobb kés n, mint soha! – csikorogta Skandarő Graun gú-nyosan. – Nem késett meg egy kicsit a bejelentésed, Törvény Kétszínű Védelmez je?ő Lyasthé Mehriall feléje pillantott fehér szemgolyójával. – Én a Törvényt védelmezem, király, nem pedig téged recsegte szenvtelenül, egy nem túl tiszteletteljes tegezési formára térve. – Az én önként vállalt feladatom az, hogy érvényt szerezzek a Törvénynek. S mint ahogy most is, ezt megteszem. Skandar Graun gúnyosan és harsányan röhögött. – Mit is mond a Törvény azokról a nemesekr l, kikő kirá-lyuk ellen fegyvert ragadnak? Lyasthé Mehriall felemelte a fejét. – Mint ahogy azt te is pontosan tudtad, amikor vérlázító, gúnyos szavaiddal szándékosan felingerelted ket, király, a Törvény e tekintetbenő nem ismer irgalmat sem a törvényszeg vel, semő pedig annak családjával szemben. – Úúúúúgy?! – nyújtotta el a szót Skandar Graun mélysé-ges megvetéssel és gúnnyal. – Ha jól értem, a sajnálatos tör-téntek után a Törvény értelmében jogom és kötelességem ki-irtani az utolsó szálig mindazon nemesi családokat, melyeknek sarjai fegyvert emeltek rám! – A félork dühösen felröhögött. – Hé, Cvikli, hol vagy?! Örvendezz! Lehet, hogy lesz immár elég nemesi cím és birtok, melyböl hamarosan részesedhetsz! Lehet, hogy kreforból egyb l arkhont csinálok bel led!ő ő A laza kört alkotó fegyveresek dühösen morogtak, és egy-mást lesték; próbálják-e meg ismét megölni a korcs trónbitorlót. A sárkányn felé pislogtak.ő Lyasthé Mehriall mérlegelte pár pillanatig a lehet ségeket. Aztán biccentett:ő – Igen, király, bár e támadást te hívtad magad

ellen, a Tör-vény melletted áll. Megb nh dnek, akikű ő fegyvert fogtak ellened! – Úgy legyen! – süvöltötte Zordig de Royg, és meglengette kardját. – Halál a király elárulóira! Többen megrökönyödve néztek rá. Zordig maga volt a megtestesült csodálkozás. – Mint az egészen nyilvánvaló – magyarázta –, én és a ki-rályh de Royg család tagjai azért rántottunkű fegyvert, hogy védelmezzük a királyt! Skandar Graun sandán mosolygott. – Az a szétloccsantott fej fickó ott a padlón, aki ottű a te házad öltözékét viseli... hm, Zordig, nem a te kíséretedhez tartozott? – Ó, igen! – jajdult fel Zordig de Royg fájdalmasan. – Leg-kedvesebb unokaöcsém, Zsedar életét vesztette, miközben védelmezni próbálta önt, felség. – Védelmezni? – röhögött fel Skandar Graun. – Én magam kummantottam fejbe a buzogányommal, amikor gyomron szúrni próbált! – Ez mer tévedés, felség! – kiáltotta megbántottanő az exarcha. – Zsedar az ön legelszántabb híve volt. Azt a szúrást az ön egyik támadójának szánta... bár azt nem vitatom, talán félrecsúszott. – Zordig színpadiasan felemelte kardját, megcsókolta a markolatát, aztán a hüvelyébe helyezte. – Megtetted kötelességedet, fegyver; szolgáltad a királyt! – Széttárta mindkét karját. – Felség, kijelenthetem, a de Roygok ön mellett állnak mind a sírig! – Mind a sírig – visszhangozta Skandar Graun gúnyosan. – Értem én... – És a de Zrabervetshenek sem ön ellen rántottak fegyvert, felség! – kiáltotta Shenden de Zrabervetshen. – Mi védelmezni kívántuk önt ebben a z rzavarban!ű Most már mindenki összevissza ordibált. Az exarchák va-lamennyien arról akarták biztosítani a királyt, hogy nekik semmi közük a támadáshoz. Skandar Graun humorosan fogta fel a helyzetet. – Azt mondjátok, senki nem támadt rám, s valójában én voltam az, aki szétvertem az engem

369

elszántan védelmezni akarók fejét? Mindenki ordibált: – Tévedés volt, felség! – Sajnálatos félreértés! – Baleset! Persze a háttérb l harsant másféle kiáltás is:ő – Mocskos korcs disznó! Megölted az öcsémet! Skandar Graun csillogó szemmel mosolygott. Aztán Lyas-thé Mehriallra pillantott. – Nos, Törvény Védelmez je, te is így láttad aő dolgokat? – Az elhangzottak ismeretében – recsegte a sárkányn kö-zönyösen – nehéz megítélni, kinekő miféle szándék lakozott a fejében, amikor fegyvert rántott. – Ez így igaz - biccentett Skandar Graun megért en, joviá-lis mosollyal. – Ám úgy tudom,ő ilyenkor az a szokás, hogy te... Törvény Védelmez je... szóra bírod a holtakat, éső megkérdezed t lük, vajh, miért és ki ellen ragadtakő fegyvert. – Kedvesen mosolygott. – Mint tudjuk, a holtak nem hazudnak... és még csak nem is szépítik meg a szemmel látható tényeket, mint bizonyos uraságok! Lyasthé Mehriall keményen bólintott. – Ezt fogom tenni. A Törvény szerint. – Ez igen ígéretes – kiáltotta Skandar Graun gúnyosan. – Nézzük csak, kik hevernek itt, akik holtukban is kikérdezésre várnak?... Ott egy de Royg. Amott egy Zrabervetshen... Az pedig, ha jól látom, egy de Cloa... Vannak itt hullák minden neves családból! – Hirtelen elkomorodott. – Reszkessetek, árulók! A holtak nem hazudnak! Megmondják majd egyértelm en, ki ellen fogtak fegyvert. És haű beigazolódik, amire gondolok... mégpedig hogy a törvényes királyuk ellen... nem ismerhetek kegyelmet, bármely neves családról van is szó! – Felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a feltámadó indulatos morajlást. – De... de... hallgassatok már, a fene belétek!... Van egy megoldás, amely enyhítheti haragomat és arra ösztönöz-het, hogy szemet

hunyjak a történtek felett. – A sárkányn re nézett,ő mintha általa a Törvény jóváhagyását várná a mondandójához. – Van egy módja annak, hogy ne kételkedjem a szavatokban és a jó szándékotokban, nemes urak! Ha ti mondjátok, én elhiszem nektek, hogy félreértés történt, és nem ellenem, hanem a védelmemben rántottatok fegyvert. Elhiszem, hogy senki sem támadt rám... és nem b nösű királyárulásban egyetlen család sem. Nem fogom kérni a Törvény Védelmez jét, hogy kifaggassa aő holtakat, abban az esetben, ha... ha... – Kedvesen mosolygott, és rákacsintott a komoran rámeredő exarchákra. – Még egyszer... és most utoljára... megkérdezem a nemes és nemzetes Arkhon Tanácsot, van-e ellenvetésük ter-vezett házasságomat illet en Lucinda Moriannal szemben?ő Beleegyezéseteket adjátok? Elismeritek t törvényeső hitve-semként, a ti királynétokként? Elismeritek törvényesnek ágyékom virágait, a gyermekemet... a gyermekeimet? – Zord képet vágott. – Van két percetek arra, hogy döntést hozzatok! – Két perc?! Felség! E kérdés hosszas vitát eredményezhet! – Két perc – vetette oda a félork ellentmondást nem t r en. – Ennyit kaptok. És ha a döntésetek nemű ő tetszik nekem, beszéljenek a holtak! Nem kellett ehhez két perc. Az exarchák komoran össze-dugták a fejüket, és kurtán tanácskoztak. – Felség! – szólalt meg másfél perc múltán Zordig de Royg biztató mosollyal. – Különös kívánsága egyetértésre talált körükben. Az események ismeretében, bizonyítva ön iránti jó szándékát, az Arkhon Tanács megváltoztatta korábbi döntését. Beleegyezésünket adjuk házasságához. Gyermekeit törvényesnek ismerjük el! Ez a döntése az Arkhonok Tanácsának! – Mindezt hallotta, tudomásul vette és meger sítette a Törvény Védelmez je – recsegteő ő Lyasthé Mehriall közönyösen. A döntés hatályba lépett. Így legyen!

371

– Így legyen! – visszhangozták az exarchák és családtag-jaik zordan, de nem túl nagy meggy z déssel.ő ő Skandar Graun gunyoros alázatossággal fejet hajtott az egybegy ltek el tt.ű ő – Köszönöm nagylelk ségeteket, urak! Én magamű is méltó kívánok lenni hozzátok e tekintetben, s szemet hunyok a történtek felett. – Széles mozdulattal intett. – Felejtsük el! Hozzuk rendbe a helyiség berendezését, lökjük ki a szemétdombra a hullákat... és ne hagyjuk, hogy rossz kedv uralkodjon el rajtunk és elrontsa ezt a kellemes Kártyanapot! Még nem csendesedtek el teljesen a rosszindulatú mordulások. Leginkább a „korcs" szó sistergett a leveg ben. Skandar Graun azonban úgy tett, minthaő nem is hallaná. – De miel tt amúgy disznó módjára zabálniő kezdenénk, van még valami, amir l beszélnünk kell!ő – jelentette ki a ki-rály sértett hangon, és magasba tartotta mutatóujját. – Ti leváltottátok a test reimet,ő hogy elküldjétek ket valahová északra.ő – És ez nagylelk ségünk bizonyítéka volt, felség! –ű kiál-totta közbe a megkönnyebbült lelk Zordig deű Royg. – De nem is értem, mit keresnek itt! Már rég úton kellene lenniük! Büntetést érdemelnének, amiért megszegték kötelességüket. – Arcátlanság! – mordult fel Arman de Dierron mérgesen. – Nem szegtek meg semmit! – A Tanács már döntött – vágott vissza a másik exarcha. – Ne felejtsd el, Arman, leszavaztunk. Méghozzá nagy többséggel. Tudomásul kell venned a többség akaratát. – Tudomásul vettem – kiáltotta de Dierron. – De akkor is arcátlanság, amit m veltek!ű – Te beszélsz arcátlanságról? – rikkantotta Gledz de Cloa. – Majdnem meggyilkolták a királyt az úgynevezett lovagjaid felel tlensége miatt!ő Arman de Dierron vészjósló mozdulattal a kardja markolatára helyezte kezét. Még parázslott a szemében némi sértettség a korábban történtek

miatt. – „Úgynevezett" lovagjaim? – csikorogta. – Ilyet mersz mondani, te, aki még kardot is csak falad díszeként láttál? – Elfelejted, hogy levágott fejek is díszítik azt a falat, Dier-ron? Azok fejei, akik gúnyolódtak velem! – Hogy is felejthetném, Cloa! – krákogta az egyenes tartású öreg. – Láttam mind a kett t... De milyen kár,ő hogy az a sok száz f , kinek ott kéne lennie,ő megmaradt a nyakon és még mindig gyávaságodon élcel dik...ő Gledz de Cloa is a kardjához kapott. – Ez vért kíván! – De azért vigyázz, meg ne vágd magad azzal az éles izé-vel! – Semmi értelme marakodni! – kiabálta Zordig de Royg, és a két exarcha közé ugrott. – A vita lezárult. A döntés megszületett. A kudarcot vallott Dierron-lovagokat a fagyhatárra vezényeltük, és bár a jelek szerint még nem méltóztattak útnak indulni, oda fognak menni, ezt garantálom! – Én viszont nem veszem tudomásul ezt a döntést – jelen-tette ki Skandar Graun zordan. – Személyesen parancsoltam meg Sern do Krajn kapitánynak, hogy ne merészeljék elhagyni a Jégvihar-fellegvárat! Ha parancsom ellenére cselekednek, és mégis elmennek, kössék fel valamennyit, mert megszegik a királynak tett esküjüket! És a példa bizonyította, milyen el relátóan cselekedtem. Hiszen az ő ő közbelépésük kellett ahhoz, hogy megfékezzük ezt a csekélyke kis félreértést... k mellém álltak. De mitŐ csináltak eközben az újonnan kinevezett test reim?ő Csak a fülüket legyezgették a semmirekell k! Eh! –ő Megvet en legyintett a kristálykígyósok felé, aztánő Arman de Dierronra nézett. – Parancsom a következ ... A király személyes védelmét, bármiő történik is, a Dierron-lovagok lássák el! Hogy az Arkhon Tanács rajtuk kívül mily védelmet lát még indokoltnak, az engem nem érdekel. De azt akarom, hogy mellettem mindenkor Dierronok legyenek! –

373

Lyasthé Mehriall felé fordult. – Támogat a Törvény? A fehér sárkány pillanatnyi habozás nélkül rávágta. – A Törvény támogatja a királyt. A király védelmét Dier-ron-lovagok lássák el mindaddig, míg a király másképp nem rendelkezik, vagy míg a király él! Skandar Graun elégedetten összecsapta kérges tenyerét. – Ez az! És miután ezt tisztáztuk, most már faljunk is va-lamit! E kis testmozgásban kellemesen megéheztem... Krajn kapitány! Te és az embereid foglalják el helyüket az asztalom roncsai mögött! És zavarják már el a francba azokat az érdemtelen kristálykígyó alakokat... – Örömmel, felség!

* * *

A terem rendbe hozása alig félóra alatt megtörtént. Amíg az összetört asztalok és székek pótlása zajlott, a drén nemesek kis csoportokba ver dbe pusmogtak, éső sötét pillantásokat vetettek a király és kísérete felé. A sárkányn szó nélkül elsietett, az exarchák pedigő össze-hajolva vitatkoztak valamin. Egyikük volt csak, aki dölyfösen elhúzódott a többiekt l, egyeneső derékkal ült, és a plafont bámulta. Arman de Dierron volt ez a magányos alak. Nem lehetett tudni, hogy a többiek kiközösítették-e, vagy maga nem kértő ebb l a díszes társaságból.ő Néha a szeme sarkából a király felé is vetett egy-egy pil-lantást, ám arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mire gondol eközben. Egy biztos, ez a Kártyanap más lett, mint az el ző ő évbeliek. Máskor, az évnek ezen a napján félretettek minden ellentétet, és megszüntették a haragot, hogy csak a játéknak, a der nek és a szórakozásnakű hódoljanak. Ám úgy t nt, hogy ezen a napon a játék,ű a der és a szórakozás nem kap helyt; nem engedi aű közelbe ket a harag és a gy lölködés.ő ű Az exarchák mérgesen vitatkoztak, és nem egyszer

el for-dult, hogy valaki indulatosan az újonnanő odahelyezett asztalra csapott, vagy a kívánatosnál magasabbra emelte a hangját. Zordig de Royg azonban lecsendesített mindenkit, és hosszan, meggy z en magyarázott valamit.ő ő Skandar Graun nem is foglalkozott velük. Eddig is tudta, hogy gy lölik t; semmi nem változott. A céljátű ő viszont elérte. Immár hivatalosan is feleségül veheti Lucyt. De hol a pokolban van már Lucy?! Az egy óra, amit kiszabott, a nagy duhajkodás és virtuskodás közben már rég letelt. A félork n nek márő rég fel kellett volna bukkannia! Vagy talán már megellett közben? De ha így lenne, miért nem bukkant még fel a bába vagy valamelyik rosszarcú lakáj, hogy közölje vele a hírt? Ha meg most vajúdik, akkor is, miért nem értesítik? – Adok neki még tíz percet – mormolta az orra alatt. – Szerintem nem kéne várni – vélte Dzsara Horg, és a szá-ját nyalogatta. – Most mán hogy háromszor is megtapostak... tényleg együnk! A palotaszolgák vagy a földr l összekapart sültekető hordták be ismét, vagy b ven volt a konyhánő tartalék. Egyikük egy aranytálcán zöldesbarna rezgő kocsonyaszer séggel közeledett a király asztalához.ű – A f szakács ezt a szokatlan ínyencségető kimondottan az ön számára készítette, felség – kellemkedett oda a vén cere-móniamester. – Mint arról értesültünk, ez igazi ork csemege. Talán sosem szolgáltak még fel ehhez hasonlót drén asztalnál. Dzsara Horg már el re csámcsogott, és nyálaő lefolyt a mellkasára. – Ork csemege! – csettegett. – Rohasztott lóvel !ő – Trágyalében pácolva! – emelte fel göcsörtös ujját a cere-móniamester tudálékosan. Skandar Graun elhúzta a száját. – Elszoktam én már az efféle csemegékt l –ő dörmögte. – Az ork ételek megfekszik a gyomromat, és rosszat álmodok t lük. Hozz csak inkább valamiő

375

egyszer t és könny t! Például azt a fél sült disznótű ű ott... – De felséééééééég! – nyüszítette a fülébe Zwikk Blata-Rukoz, aki, miután rendez dtek a dolgok, ismétő el került. – A f szakács már egy hete ezenő ő munkálkodik! A pácléhez való trágyát saját kez legű gy jtötte. Ne sértse meg azzal, hogy meg se kóstolja!ű Skandar Graun vállat vont. – Drénia teljes nemességét vérig sértettem ma már –vetette oda flegmán. – Egy f szakáccsal több vagyő kevesebb, számít az? – Hát, ha szeretne még jókat enni a jöv ben,ő felség... Skandar Graun unottan rötyögött. – Ne aggódj a csemege miatt, Cvikli! Lesz annak gazdája. – Dzsara Horg vállára csapott. – Na, cimbora, bevállalod? Az udvari bolond tágra nyitotta a szemét. – Há'... vállal nem fog menni. Inkább bepofáznám... csak úgy marokból, ha lehet. A jóváhagyó biccentés után be is mutatta, mire gondol. Belemarkolt mocskos mancsával a zöldesen rezg ételbe, kicibált bel le egy maroknyit, és mohónő ő a szájába gyömöszölte. Kétoldalt a szája szélén lecsorgott a trágyalé. – Pompáf! – pampogta csillogó szemmel és széles vigyor-ral. Aztán amikor a másik kezével is a tálba nyúlt, a szeme tágra nyílt, és kiguvadt, mintha ki akarna ugrani. Skandar Graun felröhögött. – Na, mi az, kihagytak bel le valami fontos f szert?ő ű Dzsara Horg arccal el rebukott, és lefejelte aző asztalt. A lótrágya lében pácolt, rothasztott lóagyvelő szertefröccsent. A szolga, aki a tálat behozta, az ajtó felé iszkolt. Skandar Graun azonnal megértette, mi történik. – Méreg! – csikorogta. – Hol az el kóstolóm?!ő A pufók férfi azonban már nem volt sehol. Az iménti összecsapás közben hátba döfte valaki. Nem buzogánycsapás végzett vele, és nem is széles penge. Nem valószín hát, hogy a berontó Dierron-ű

lovagok útjába kerülve érte utol a vég. Sokkal inkább, hogy a nagy forgatagban szándékosan döfte hátba valaki egy salamancával, de még inkább egy orgyilkos pengével, misericordiával. A félork nem tétlenkedett. Mivel méreg semlegesítő vará-zsát még nem pótolta azóta, hogy elhasználta Juster do Velljunra, csak egy lehet sége maradt, haő nem akarta elveszíteni az együgy , mókás fickót.ű A drén nemesek érdekl d tekintetét l kísérveő ő ő el kapta palástja bels szegélyéb l az üveget,ő ő ő melyet Kherthyomehrt l kapott, és tartalmát aő magatehetetlen bolond ajkai közé er ltette, éső letöltötte a torkán. – Lehet, hogy már kés – csikorogta. – De ha ez aő nyava-lyás kileheli a lelkét, szavamra mondom, fejek fognak a porba hullani! Tucatjával ám! – Sern do Krajnhoz fordult. – Kapitány! Vitesd t a szobájába, éső hívd az orvost melléje!... De mondd meg neki, hogy ha eret vág rajta, hogy így eressze ki bel le a korcső vért, számíthat rá, hogy én meg az nyakán teszemő majd meg ugyanezt! – Dühösen lehajította az asztalra a kis üvegcsét, és abba az irányba fordította a fejét, ahol az exarchák ültek. – Elment az étvágyam, urak! De ti csak egyetek... ha nem féltek attól, hogy olyasmi kerül elétek, amit kimondottan az én számomra készítettek! Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a lovagteremb l.ő Nagy felzúdulás és lárma követte távozását.

* * *

– Máris lefeküdni készül, felség? – érdekl dött Zwikkő Blata-Rukoz, aki alig bírt lépést tartani a lendületes királlyal. – Majd arra is sort kerítek – dörmögte Skandar Graun. –De el bb bezörgetek ahhoz a makrancoső szukához, hogy amúgy rendesen felképeljem az engedetlenségéért... hátha attól elfolyik végre a szutykos magzatvize! – Ó, felsééééég! Megsérülhet a gyermek...

377

– Jól van, na... nem nyúlok én hozzá. Hogyisne! Másnap meg álmomban elvágná a torkom! Csak jó néha ilyesmir l álmodozni, ha már volt képeő felbosszantani! Pár perccel kés bb ott álltak Lucy szobájának ajtajaő el tt.ő – Álljatok el az ajtótól! – intette a Dierron-lovagokat a ki-rály. – Mert ez képes, és az ajtón keresztül ledöfi valamelyik töket.ő Aztán maga közel lépett, és alaposanő megzörgette az ajtót. – Lucy, a büdös istenedet! – kiabálta be. – Az egy óra le-telt! Én király vagyok! Ha nem engedelmeskedsz nekem, megsérted a Törvényt! Akár le is fejeztethetlek! – Menj el! Skandar Graun a fogát csikorgatta. – Fogytán a türelmem! Ha nem nyitod ki most azonnal, rád töröm az ajtót, és berontok... fegyverrel a kézben! Bentr l nem jött válasz.ő – Háromig számolok – kiabálta a félork. – Egy... kett ...ő – Várj még! – Meddig várjak? Vártam már épp eleget! – Holnap kinyitom. Groomsra esküszöm! – Most nyisd ki, ne holnap! Most azonnal! – Kérlek, menj el! Skandar Graunban megh lt a vér.ű – Ez nem Lucy! – tört ki bel le akaratlanul. – Yvorlő redves farkára, ez nem Lucy! – Aztán magyarázatképpen hozzátette. – aztán soha ki nemŐ ejtené a száján azt a szót, hogy „kérlek"! El rántotta a buzogányát, de nem azért, hogyő használja, csupán azért, hogy kéznél legyen. Mire a test rök mozdulhattak volna, nekivetette vállát aző ajtónak, és az roppanva beszakadt a súlya alatt. Ő pedig menten beviharzott. A szobában sötét volt; nem égett gyertya, sem semmilyen mágikus holmi nem világított. Mindössze a nyitott ablakon át áradt be a hold felh kt l sz rt,ő ő ű

sejtelmes fénye. És e fényben egy tenyeres-talpas, domborodó pocakú ork n személy alakja rajzolódottő ki, amint épp ki akarja vetni magát az ablakon. – Állj meg! – bömbölte Skandar Graun, és hozzávágta a buzogányát. A fegyver zúgva szállt át a leveg n, és aő veszedelmes vas-golyó egyenesen farba találta a hisztérikusan sikoltozva menekül n t. Iszonyatoső ő volt az ütés ereje; jóval nagyobb, mint azt Skandar Graun a sok éves tapasztalat birtokában gondolta volna. Ha a fegyver nem a legpuhább, legterjedelmesebb részén, hanem valamivel fentebb, a dereka tájékán találja el a menekül t, az aő minimum, hogy a gerince tört volna... ...de lehet, hogy a tüskés vasgolyót a belek közül kellett volna visszarángatni. Így csupán annyi történt, hogy a találat lendülete nekicsapta a n t az ablakpárkány melletti falnak, és aő gömböly fej nagyot koppant. A n felsikoltott.ű ő Próbált felállni, de vagy a combcsontja, vagy a farcsontja vagy a medencéje eltört. Iszonyatos kínokat állt ki. Skandar Graun azonban nem ismert könyörületet. A szeme vérben forgott, ahogy körbevillantotta az ork verejtékszagtól átitatott helyiségben. – Lucy! – ordította vadul. – Hol a pokolban vagy! Gyere el ! Ne bújócskázz!ő Közben már a Dierron-lovagok is betódultak, és egyikük kova és acél segítségével meggyújtott egy gyertyát, s annak gyér lángjával még többet is. Társai eközben ugyanazt tették, amit a király: átkutattak a szobában minden lehetséges helyet, benéztek a függönyök mögé, de még az ágy alá is. Végigjárták mindhárom szobát, melyet Lucinda lakott, de a nyomát sem találták. Skandar Graun villogó szemmel tért vissza a nyögdécsel ork n höz, aki még mindig nem bírtő ő feltápászkodni. Az egyik test r lehajolt, hogy felvegye a királyő láncos bu-zogányát, és eközben megpillantott

379

valamit. Hangosat kiáltva megragadott valamit a nő hasánál, és egy párnát rángatott ki a ruhája alól. A nő hájasnak t nt ugyan, ám terhesnek immár nem.ű Skandar Graun elvette fegyverét a lovagtól, félretolta az elétartott párnát, aztán vészjósló pillantással hajolt közel a sírdogáló, szipogó n höz, éső marka összeszorult a buzogány nyelén. – Hol van Lucy? – kérdezte halkan. – El-el-elment – hebegte-sírta az ork n Lucy oly jólő ismert hangján. Skandar Graun felhördült. – Hova?! – Ne-ne-nem tudom. Skandar Graun szabad keze összeszorult, kinyílt, aztán mét összeszorult a fojtott indulattól. – Dehogyisnem tudod! – De... nem tudom! Skandar Graun megragadta a n vállát, és úgyő megszorította, hogy az felszisszent. Aztán felemelte a buzogányát, mintha szét akarná vele loccsantani a gömb formájú, duci fejet. – Nem tudooooooooom! – sikoltotta a n rémülten,ő és próbált feltérdelni, de nem bírt. Oldalra zuhant, és félig a törött farrészén vonaglott, félig vaskos alkarjára támaszkodva. – Irgalom nyomorult fejemnek! Skandar Graun nem bírt saját türelmetlenségével. Még jobban megszorította a n vállát, hogy aő vállcsont csaknem összeroppant ujjai alatt, és a kigúvadó, könnyes szempárba nézett. Elsütötte egyik parancsvarázsát: – Az igazat mondd nekem! Hol van Lucy?! – Nem tudom – hebegte a n .ő Mivel a varázs hatott, csakis az igazat mondhatta: tényleg nem tudta. Azonban a varázslat idejéb l voltő még hátra pár kérdésre és válaszra való. – Ki az undormány vagy te?! – Nyevrg Eyya. – Az ork bába – adta meg a magyarázatot a háttérb l Zwikk Blata-Rukoz, aki érezte a helyzető zordságát, és össze-szorult torkán át csak suttogni

tudott. Skandar Graun hátra sem pillantott. Nem akarta vesztegetni a varázslat értékes idejét. – Mikor ment el Lucy? – Há-három napja. – Hároooom napjaaaa?! – Skandar Graun legszívesebben ütött-vert volna mindent maga körül. – Három napja! – zokogta a n .ő – Egyedül ment el? – Nem. – Kivel? – Egy... egy szép n vel?ő Skandar Graun komoran összevonta a szemöldökét. – Lyasthé Mehriall-lal? – Nem. A félork az emlékezetében kutatott, de más „szép n t" nem ismert a palotában.ő – Ork n volt? – szakadt ki bel le, bár tudta, hogyő ő már a kérdés is nevetséges. „Szép" orkn ? Még akitő az orkok „szép"-nek találnak, arra sem azt mondják, hogy „szép", ha-nem valami olyasmit, hogy „formás" vagy hogy „szemrevaló jószág". – Nem – felelte a n .ő – Embern volt?ő – Nem tudom. – Nem tudod? – Ez fölösleges kérdés volt, hiszen még mindig hatott a varázs; a bába csak az igazat mondhatta. – Nem tudom. – Akkor milyen fajú volt, ha nem ember? Korcs? Vagy valami elffajzat? – Nem tudom. De nem volt korcs. És nem is elf. – Hogy nézett ki? A n zokogott.ő – Olyan szép volt, akár egy istenn ! És a hajaő aranyszínben csillogva lebegett a válla fölött. És egy furcsa anyajegy volt a szeme alatt... koronát ábrázolt. Skandar Graunban egy pillanat alatt összeállt a kép. – Bejött ez az aranyhajú n , elvitte Lucyt, nekedő

381

pedig megparancsolta, hogy ne nyiss ajtót senkinek... és ha a király jön, mondd neki, hogy menjen el! Az ork n a tenyerébe temette arcát.ő A helyiségben lév k szépségátlaga ezzel jelent senő ő meg-emelkedett. – Megvarázsolt! – motyogta ujjai közül. – Olyan hangotcsinált nekem, mint az úrn é...ő – És te három napon keresztül, valahányszor idejöttem, tiszteletlenül beszéltél velem... Drénia királyával! Becsaptál, megtévesztettél! – Igen! – sírta a bába. – Megvarázsoltak. Nem tehettem mást! Nem én tiszteletlenkedtem... magától beszélt a nyelvem énhelyettem. Skandar Graun egy hosszú pillanatra behunyta a szemét, és er vel leküzdötte vérg zös haragját.ő ő Megpróbálta ésszer en átgondolni a történteket.ű Aztán amikor kinyitotta, ismét a fogát csikorgatta. – Lucyt elrabolták! – suttogta. Aztán a fejét rázta. – Nem, nem rabolhatták el... szökni segítettek neki! De ki? Ki az a n ?ő– Felpattant, és a feléje bámuló szakállas arcok közé ordította: – Azonnal hívjátok a sárkányn t!... Nem, neő a n t! A másikat... az öreget!ő

* * *

Yorxun tehetetlenül lógott növényketrecében, mely körbefonta tagjait, melynek indái gúzsba kötötték, levelei betüremkedtek a torkába, s egy szemtelen ága még a végbelébe is belekúszott. Órákon át csüngött ott tehetetlenül, és a legtöbb, amit tehetett, az az volt, hogy pislogott, az orrán át er lködve szuszogott, és rángatózni próbált, remélve,ő hogy a növények el bb vagy utóbb engednek majd aő súlya alatt. Erre azonban nem került sor. Amikor feltámadt a szél, és cibálni kezdte a fák lombját, Yorxunban ismét gyökeret vert a remény. Ám a szél nem volt olyan er s, hogy leszakítsa aő hatalmas gyümölcsöt. A foglyul ejtett démon reménytelenül ringatózott

hát, és arra várt, hogy összegy ljön testében annyiű esszencia, melynek révén egy megfelel varázslattalő kiszabadíthatja magát. Ám az esszencia valahogy nem akart gy lni, nemű akart er södni, és Yorxun egyre idegesebb lett.ő Igaz, hogy a mágikus esszenciáját szinte az utolsó cseppig azokra a haszontalan földmélyi polipcsápokra pazarolta, melyek tévedésb l a komornát húzták le aő pokol közepéig Timo helyett, ám normális esetben egy-két órán belül már vissza kellett volna térnie annyi esszenciának, hogy kiszabaduljon innen. Ám a jelek szerint ez nem volt normális eset. Yorxun azt is sejtette, hogy miért nem. Az az átkozott Timo – vagy akárki is bitorolta azt a nevetséges testet – nem csupán foglyul ejtette t, de ugyanakkorő egy másik varázslatot is elsütött. Egy olyan varázslatot, amely itt van valahol a közelben, és folyamatosan elszívja az esszenciát a környezetéb l... és belepumpálja azt aő növényketrecbe, hogy mennél tovább kitartson a csapda. Yorxun úgy érezte, szét fog robbanni a kimondhatatlan, világgáordíthatatlan haragtól! Pedig több ötlete is volt a kiszabadulására. A legtriviálisabb a levitálás. Addig rángatja – minimális esszencia felhasználásával – fel és le a testét, mintegy emelkedni és süllyedni próbálva, amíg a növényi gúzs szét nem szakad. Vagy... parányi lángocskával felgyújtja ketrecét. Magára pedig rámond addig egy t zt l véd varázst.ű ő ő No meg egy lebegésvarázst, nehogy a lehuppanáskor megüsse magát és kitörje a nyakát. Nem, ez túl bonyolult! A levitálás jóval egyszer bb!ű De még ahhoz sincs elég esszencia! Vagy... Nem álmodozott tovább. Rájött, hogy teljesen fölösleges. Úgysem lesz elég esszencia, hagyományos módot kell találnia a kiszabadulásához. Megpróbálta nyelni és harapdálni a száját eltömítő leveleket és vékony ágvégz déseket. Ez nem mentő

383

könnyen, mivel azok úgy kibélelték a száját, hogy nem bírta mozgatni t lük az állkapcsát. De nyelteő ő és harapta; szinte fogakat növesztett a szájpadlásán is. Most az egyszer rettenetesen sajnálta, hogy bel leő sosem lett vámpír... noha eddig már a gondolattól is undorodott. Démon és vámpír keverék – nem adná ki jól magát. Viszont ha most vámpír lenne, könnyedén megbirkózhatna a problémával. Megnövesztené a szemfogait, s ahogy azok hirtelen megn nének,ő átlyukasztanák az útjukba kerül leveleket. Aztánő visszaváltoztatná fogazatát normálissá, majd újra megnövesztené... és ezt ismételgetve folyamatosan széttrancsírozná az egész undorító levélmasszát. No persze, gondolta csalódottan. Már megint túlbonyolítom a dolgokat. Ha vámpír lennék, simán denevérré változnék, és simán kiröppennék... Ez ismét elgondolkoztatta. Vajon a vámpírok az esszenciát használva változtatják az alakjukat? Minden bizonnyal. Miközben ezen agyalt, sikerült annyi nyállal átáztatott le-velet lenyelnie, hogy végre mozgatni tudta a rágóizmait. Ett l kezdve máris gyorsabban haladt...ő ...és jó félóra múltán teljesen szabaddá rágta a száját. Nem gy zött köpködni, de aztán amikor rájött,ő hogy a kellemetlen ízt l ilyen egyszer en úgysem tudő ű megszabadulni, ezzel felhagyott. Egy darabig csendben pislogott, aztán minden eddiginél elszántabban kezdett dolgozni. Sorra harapdálta el maga körül növényi kötelékeit, és köpködte a szétcincált darabokat. Mozgástere szinte percr l percre növekedett.ő Aztán eljött az a diadalmas pillanat, amikor Yorxunnak mindkét keze kiszabadult, és immár még energikusabban dolgozhatott. Mivel a növényi gúzs rendszerét megbontotta, az már nem jutott elegendő esszenciához, hogy fennmaradjon, és egyre

könnyebben engedett. Aztán már magától is kibomlott. Yorxunt túlságosan lefoglalta a lomb cibálása, harapdálása, marcangolása, és amikor megnyílt alatta az r, már hiába kapott valami fogódzkodóű után. Ám estében átfordult, akár egy nagy macska, éső könnye-dén, a talpára érkezett. – TIMO! – bömbölte teli tüd b l diadalmasan,ő ő megköny-nyebbülten és eszel sen röhögve. – NEKEDő VÉGED, TE PATKÁNY! BÁRKI VAGY IS, ELEMI HIBÁT VÉTET-TÉL... VÉGKÉPP MAGADRA HARAGÍTOTTÁL! MEG KELLETT VOLNA ÖLNÖD, TE MOCSODÉK! – Mivel a torkára szaladt egy kevés levélmaradvány, köhögni, krákogni és fuldokolni kezdett, és belilult a képe. Ám eközben szöget ütött a fejébe egy gondolat. – Meg kellett volna ölnie... De tényleg! Vajon mi a fenéért nem ölt meg?

* * *

A Deviaron rózsája egyenletes tempóban haladt felfelé a Devor-folyón árral szemben. Tizennégy pár hatalmas evez jét egyenként négy-négy pár karő mozgatta, s az ütemet az emelvényen puffogó dob biztosította. – Ez az! – rikkantotta örömmel Alek Gavaj, és ő egymaga többet húzott, mint azok hárman, akik még az evez jébe ka- paszkodtak. – Adjunk neki! Érjükő utol azt a másik hajót!... Hajrá! Hajrá!... Húzd meg! Ereszd meg!... Pont fordítva mondtam, höhöhö... Zvdegor Devzevor, aki a közeli korláton könyökölt, és ál-mos tekintettel bámulta a habokat, mosolyogva fordult oda. – Hova ez a nagy sietség, gyerek? – Most aztán meghúzzuk!... Hé, ti ott! Ne lazsáljatok, ha nem akartok egy óriássáska ülepet nyomulni a képetekbe! – Van még b ven id – jegyezte meg csendesen aő ő drelf. – Ne fordítsd magad ellen a rabszolgákat azzal,

385

hogy jobban hajszolod ket, mint a korábbi uraik!ő Alek Gavaj harsányan röhögött. – Ezek már nem rabszolgák! Levettük róluk a láncokat, amikor a drén kutyákat vízbe dobáltuk... Hééé! Ha ti ott elöl lazsáltok, odamegyek, és nagy fejbe veréseket rendezek! – Attól, hogy nincsenek láncaik, még nem lettek szabad emberek – magyarázta a drelf. – Lélekben még mindig rab-szolgák. Arra születtek, és azok is maradnak. – Egy frászt! Ezt kiáltom a képedbe tisztelettel, árnyékdu-málós barátom! – harsogta boldogan Alek. – Nézd, milyen örömmel eveznek!... Ha lehagyjuk azt a másik hajót, ünnepelünk egy nagyot! De ahhoz... húzd! Húzd! Húzd! A rabszolgapadon megfeszültek a verejtékes testek, az iz-mok és a fogak csikorogtak, az evez rudak tompán döbbentek. Néha-néha elröppentő egy-egy szitok vagy hangos nyögés, de senki nem lázadt a kemény munka ellen. A szabadság lelkesedése csupán kevesek szemében lángolt. A drelfnek igaza volt; hiába dobálták be néhaivá lett uraik tetemét a vízbe, ezek az emberek és orkok lélekben továbbra is rabszolgák maradtak. Méghozzá olyan rabszolgák, akik sokkal jobban rettegtek új uraiktól, mint a régiekt l.ő Az agyalágyult óriás, aki úgy viselkedik, akár egy gyerek, ám bárkit átlódít a korláton, aki ellentmond neki... És a különös, hallgatag drelf, akinek piros szemében az rület lángja lobog, és aki pár órávalő ezel tt egymaga több mint két tucat drén fegyverestő gyilkolt le szemmel látható élvezettel, játszi könnyedséggel. Kardja, akár az acélba fagyott villámlás, mozdulatai egy vérszomjas nagymacskáé, kacaja egy tébolyult sikoltószellemé. A rabszolgák, akik az összecsapás alatt ordítva biztatták az albínót, aki szembeszállt a kegyetlen drénekkel, akik néha kedvtelésb l is megjárattákő korbácsukat vagy kardlapjukat ahátukon, a második perc végére már alaposan megcsendesedtek.

Látták harcolni a drelfet, és a szívükbe félelem markolt, mivel tudták, hogy eleven ember nem harcolhat így. – Démon! – suttogták. – Ez egy démon! – Az rület démona!ő – Legyilkol minket is! A drelf azonban nem tett ilyet. Amikor utolsó ellenfelét is levágta, akár az érett kalászt, gy zedelmesen felkacagott, az égnek emelteő mindkét karját, és perceken át görcsösen kacagva így maradt. Aztán ahogy a tébolyult hangok elfogytak torkában, a drelf behunyta a szemét, a szája elé emelte kardját, és arcára költöz áhítattal lenyalta aő pengér l a vért.ő Ez volt az a pillanat, amikor a rabszolgák közül nagyon sokan felugráltak, s ha nem fogták volna vissza ket a bokájukat rögzít bilincsek, még azok iső ő a vízbe vetették volna közülük magukat, akik csak hírb l ismerték az úszás tudományát. Biztosra vettékő ugyanis, hogy a háborodott démon odajön, és lemészárolja valamennyiüket. A drelf azonban eltette kardját, majd lehajolt, és egy er teljes mozdulattal letépte az egyik hullaő övér l a bilincsek kulcsát. Aztán odahajította aő közelben vigyorgó Aleknek. – Engedd el ket! – mondta csendesen.ő Alek Gavaj elkapta a kulcsot, és meglengette azt ökölbeszorított kezében. – Hé, cimbora! – harsogta. – Te aztán buggyantabb vagy még az én egykori tanítómesteremnél is, aki pedig a sokat-mondó Két Lábon Járó Tepsi nevet viselte sajnálatos elhalálozásáig! Ám a drelf ezt meg sem hallotta. A szabadon maradt kor-mány felé pillantott, majd a döbbent és zavart rabszolgákhoz. – Van köztetek, aki tud kormányozni? – kérdezte. Így, hogy abbahagyták az evezést, a hajó lassan elfordult, és a jobb part felé sodródott. – Én, uram – morogta egy öreg ork az els evez t l.ő ő ő – Kormányoztam már.

387

– Akkor ragadd meg az alkalmat! – Aztán a közelben gör-nyed tartalék evez sökre mutatott. –ő ő Ti dobáljátok vízbe a hullákat! A többiek evezzenek! Ezzel elfordult, és ruganyos léptekkel az orr felé indult. Alek odahajította a kulcsot az egyik rabszolgának, és üldöz be vette.ő – Hé, Zedorg... – Zvdegor – helyesbített a drelf. – De szólíthatsz Zegnek is. – Az mindegy – legyintett Alek Gavaj. Aztán tágra nyílt szemmel, esdekl n meredt barátjára. – Monddő csak, mit gondolsz... lehetnék én a kapitány? Zvdegor Devzevornak csak az arca mosolygott, a szemében még mindig a kegyetlen halál lángja lobogott. – Miért is ne... – Akkor vitorlát fel! – zengte Alek. – Az árbocra mindenki! Hurrá! Zvdegor Devzevor gyanakodva pislogott. – Pont szemb l fúj a szél...ő – Na és? – Nem hiszem, hogy a vitorlák hasznunkra lennének. – Te csak ne szólj bele a kapitány dolgába! – intette zordan Alek. Aztán nagyot röhögött, és a drelf vállára csapott. –Höhö! Csak próbára tettelek! De látom, te semmit sem értesz a hajózáshoz. – Meglehet – felelte Zvdegor Devzevor. – Ám nem én va-gyok az egyetlen ilyen a fedélzeten. – Nana! – hördült fel megbántottan Alek. – Azt akarod ez-zel mondani, hogy rossz kapitány vagyok?! – Talán. – Tudod, mit, tejfelhajú?! Akkor legyél te a kapitány, én meg visszamegyek az evez höz!... – Márő tette is. Mókás, ha-talmas ugrásokkal vette célba az evez padokat. – Félre onnan, nyamvadt banda... jönő a rettenetes óriássáska, hogy megtanítson evezni benneteket! Japííííííííí! Hát így történt, hogy a vitorlákat nem húzták fel, s továbbra is az evezésnél maradtak. S míg a Deviaron

rózsája eddig nem ismert sebességgel siklott árral szemben felfelé a folyón, az evez sök némelyikénekő fejében komor gondolatok fordultak meg azzal kapcsolatban, miféle sors vár majd rájuk, amikor a drének felfedezik, mi történt. Nagy valószín séggel lefejezik, felkötik vagyű felnégyelik valamennyiüket elrettentésképpen. És ha ennyivel megússzák, örülhetnek... És sorsuk immár mindenképpen megpecsételtetett, s ezt mindannyian tudták. Még ha esküvel állítanák is valamennyien, hogy k nem vettek részt aő lázadásban, a drén hajósok megölésében, s ennek ténye bebizonyosodna... halálukat akkor sem kerülhetnék el. Pusztán azért, mert szemtanúi voltak olyasvalaminek, ami elképzelhetetlen Dréniában, veszniük kell. A drén urak nem engedhetik meg, hogy a lázadásnak akárcsak a gondolata vagy az emléke is megmaradhasson bárkiben, és kellemetlen érzéseket vagy csalfa reményeket éleszszen másokban. Vagyis, ha már belecsöppentek, nincs visszaút. Remény-kedniük kell, hogy valahogy majd elszökhetnek, és élve megúszhatják. Ám túl sok töprengésre nem maradt idejük. Alek Gavaj ugyanis a fejébe vette, hogy az övék a világon a leggyorsabb hajó, és ezt mindenáron be akarta bizonyítani. – Húzd! – ordította túl a dobot. – Húzd!... Húzd!... Húzd!... Hú... Huhú... Húdekutyamelegvan!... Höhö! Húzd! Húzd!... Zvdegor Devzevor végigsétált a fedélzeten, és nem tör dött a deszkákat sikáló orkok és emberek feléjeő vetett sötét pillantásaival. A kormánykerékre támaszkodó orkhoz sétált oda. – Mi a neved? – Gredzsag, dire. – Mondd csak, Gredzsag, jártál már Deviaronban? – Tucatszor is, dire. – Ismered tehát az utat? Az ork mélán röhögött. – Há' az evez k mell l nemigen lehet át az utatő ő

389

bámész-kodni. – Ez igaz. – De még mennyire, hogy igaz! – Azért elboldogulsz? – El én. Zvdegor Devzevor hosszan hallgatott, aztán a ráncos, el-gyötört ábrázatba nézett. – Hallottad, igaz, hogy Dréniának új királya van? – Már megin'? – vállat vont. – Gondoltam, hogy ez a mos-tani nem húzza sokáig! – Rötyögött. – Ork király Drénia trónján! Ugyan má'... ki hallott má' ilyet?! – Én rá gondoltam. Skandar Graun. Tudsz rólaő valamit? A vén ork felhorkant. – Nem tudom, mib l gondolják a drének, hogy miő orkok valamennyien ismerjük egymást?! – Nem tudom, mib l gondolják az orkok, hogy énő drén vagyok? A vén ork elvigyorodott. – E' már igaz! – Aztán vállat vont. – Nem tudom, miféle ez a Skandar Graun. Csak Grooms a megmondhatója, miképpen került a trónra... vagy talán még sem, mivelhogy az az alak, már ahogyő beszélik, Yvorlt szolgálja. – Ösztönösen lehalkította a hangját, úgy pusmogta: – De a' már igaz, hogy amióta rátette a retkes ork valagát a Jégtrónra, egyre többen érzik úgy, hogy ha ez megtörtént, bármi megtörténhet. – Kacsintott. – Érted, mire gondolok, dire, ugye? Zvdegor Devzevor hallgatott. – Az ork legendára? – kérdezte végül. – Hogy eljön a Fel-szabadító? Hogy... eljön majd az orkok nagy napja? Hogy nem kell többé megvetésben és megaláztatásban élnetek, és ti orkok uraljátok majd a világot? A vén ork csillogó szemmel röhögött. – Úgy bizony! – Aztán vállat vont. – Ámbár én magam nem hiszek ebben. Nem jött még el a mi id nk. És talán nem is fog soha... De egyre többenő hisznek a legendában. – A fejét ingatta. – Vagy ha nem így lenne, dire... miféle magyarázatot adnál

arra, hogy egy ork ülhetett a drének trónjára... ebben a rohadt országban, ahol egyébként egy orknak még ahhoz sincs joga, hogy békésen belefetyeljen egy langymeleg nyálsört valami lepusztult csehóban? – Úgy gondolod, hogy ez a Skandar Graun lesz a ti Felsza-badítótok? A vén ork harsányan felröhögött. – Még hogy ?! A Felszabadító?!... Yvorl kutyája, aő Két Lábon Járó Pestis? Zvdegor Devzevor megrezzent. – Mit mondtál? – Nem én csúfolom így – visszakozott az öreg. – Ő maga mondta ezt a nevet. Mesélték, hogy így nevezi magát. – Két Lábon Járó Pestis? – Aha. Állítólag az a szokása, hogy megöli a barátait... Zvdegor Devzevor rámeredt a vigyorgó ráncos arcra, majd szó nélkül sarkon fordult, és az evez sökhöz sietett.ő Már messzir l hallotta Alek Gavaj lázas rikoltozását.ő – És a két hajó orr orr mellett halad!... Húzd! Húzd!... Lás-suk, ki a jobb!... Húzd a rabszolgaanyád mindenségit, mert odacsapok ám az evez vel, haő lepipálnak bennünket! Húzd! Húzd!... Húzd! Zvdegor Devzevor rácsapott Alek széles vállára. – Figyelj, kölyök... – ÉPPEN MOST ZAVARSZ, TE BUGGYANT?! – sikol-totta Alek tébolyult, hisztérikus hangon. – Épp most, amikor... Húzd! Húzd!... Húzd! – Látva, hogy valaki kibukott a padról a kimerültségt l, mégő hisztérikusabban ordított. – Aki kid l, a cápák közéő hajítom! – Ez folyó – jegyezte meg a drelf. – Itt nincsenek cápák. – Már megint kötekedsz?! – sikoltotta Alek megbántottan. – Vedd tudomásul, ez igenis olyan folyó, ahol vannak cápák!... Húzd meg! Húzd... Húzd, az anyád!... És ha nem hiszed, téged is bedoblak, oszt majd harapdálhatjátok egymást!

391

Zvdegor Devzevor nem vette szívére a fenyegetést. – Mit mondtál, hogy hívják azt, akit tanítómesteredként említettél? Alek azonban felugrott válasz helyett, és mindkét kezét az ég felé lökte. – Hajjjjjíííííííííéééééééééíííííííí! – üvöltötte diadalmasan. - Lehagytuk a nevetséges balekokat! Gy ztünk!... Gy ztünk! Micsoda diadal! A pusztaő ő akarat gy zedelmeskedett egy másik puszta akaratő felett!... Hé, fiúk! Lehet lazítani!... Ne tör djetekő velük, hadd menjenek! A lényeg az, hogy beértük és lehagytuk ket. Mi vagyunk a jobbak! – Ugrálni éső táncolni kezdett. – Mi vagyunk a jobbak! Mi vagyunk a jobbak, a jobbak mi vagyunk... Höhöhöhö! Aztán a korláthoz rohant, és vadul integetett a másik hajóról feléjük bámuló drén hajósoknak. – Kocsonyák vagytok, bebeeee!... Legy ztünkő benneteket! Menjetek csak, menjetek... vesztesek! Az evez sök kimerülten görnyedtek a rúd fölött.ő Néhányan öklendeztek, mások csak ziháltak. Alek Gavaj felderült, örömt l sugárzó képpel fordultő a drelfhez. – Mit is kérdeztél az el bb?ő – Az a bizonyos „Két Lábon Járó Tepsi", akit mesteredként emlegettél... – Halott. Megnyuvadt szegény Tzanthamor Szigetén. – Ork volt? – Dehogyis! – rázta a fejét Alek. – Legfeljebb részben. Fé-lig ember, félig ork. Ámbár az arányokról nem nagyon nyilatkozott. – Hogy hívták? – Skandar Graun, a Két Lábon Járó Tepsi... De miért érde-kes ez? – a király.Ő Alek göcögött. – Ugyan hol? Tzanthamoron, az él halottakő országában? – Itt, Dréniában. Alek Gavaj szeme kimeredt. – Az... lehetetlen! Skandar Graun halott. Még

síremléket is írtam neki egy sziklára. Így hangzik: „Ezen a szigeten harapott k be az én egyetlen igaző barátom és mesterem, a buggyant Skandar Graun, a Két Lábon Járó Tepsi." Ugye szép?... Bár egyszer az én síromra is ilyesmit írnának! – Meglehet, ez így lesz majd – mondta a drelf kifejezéste-lenül. – Ám ami tény, tény: Drénia királya egy orkfajzat, és Skandar Graunnak hívják. Szerinted ez véletlen egybeesés? Alek Gavaj úgy meredt a drelfre, mintha szellemet látna. – Még jobban megbuggyantál, mint eddig? – tudakolta. – Aki megnyuvadt Tzanthamoron, hogy lehetne Dréniában király? Zvdegor Devzevor sandán mosolygott az arcával; a szeme azonban halálosan hideg maradt. – Nem tudom – mondta. – Ám ezt érdekesnek találom. Alek Gavaj felhorkant. – Hát még én! Mert ha így van, az azt jelenti, hogy engem is becsapott! – Sért dötten felhúzta az orrát. –ő Eljátszotta, hogy megnyuvadt, és hagyta, hogy felfirkáljam ezt a szép síremlék-feliratot... és én az ilyet nem komálom! – A fogát csikorgatta. Aztán felordított. – Elég a pihen b l, nyavalyások!ő ő Ragadjátok meg az evez ket, aztán uccu neki!ő Holnap estére a f városban akarok lenni! Úgyő evezzetek, mintha most már nem játszásiból eveznétek... hanem igazándiból drén korbácsos nyomoroncok püfölnék a buggyant fejeteket!

* * *

Skandar Graun egy pillanatra sem tette le a buzogányát, miközben fel-alá járkált kedvese elhagyott szobájában. Néha felkapott egy-egy ruhadarabot, és azt szagolgatta nagy szörcsögések közepette, mintha így akarná megállapítani, hová t nhetett a tulajdonosuk.ű Rajta, a test rein, a tanácsadóján és nagy seregő udvaroncon kívül két ismert alak is tartózkodott még

393

a gyertyafényes helyiségben. Két sárkány; Jilocas'theyn és Lyasthé Mehriall. – Mi a fene lesz már?! – morogta sürget en a félork.ő – Ta lán nem m ködik a francos mágiátok?ű Jilocas'theyn, az ezüstsárkány egy óriásfejnyi üveggömböt helyezett el a szoba közepén, s az ott lebegett az ablak és az, ajtó között, a legcsekélyebb alátámasztás nélkül. Az üveg- gömb belsejében tejfehér köd gomolygott, a felületén nedves párafoltok csillogtak. Valahonnan a padló repedéseib l rózsa-szín füstpamacsok áramlottak aő plafon felé, s út közben körülfonták a képzeletbeli függ leges tengelye körül forgó gömböt.ő – Tanúi lehetünk, hamarosan, most már a múltnak – mo-tyogta Jilocas'theyn, és mindkét kezét úgy tartotta, mintha a gömböt meg akarná áldani. – Kherthyomehr! – csikorgatta a fogát a félork. – Hogy épp ilyenkor nem vagy itt! – Ez szokása neki, Ravasz Harcosnak – motyogta az öreg sárkány. – Nincs ott mindig, amikor történnek a különös dolgok. Ám tudta nélkül ezek ritkán történnek csak. Lyasthé Mehriall az ablakhoz ment, és rátette széles fenekét az ablakpárkányra. Olyan lazán ült ott, akár egy gondtalan csitri a rabszolgaszálláson, pihen id ben.ő ő Az ork bábát elvitték már egy másik szobába, ám rá még ezután várt a sárkányok kihallgatása. – Úgy értesültem – szólalt meg agresszív, éles hangon a sárkányn , amely éles ellentétet képezettő laza testtartásával –, tudsz a Hét Veszedelemr l,ő király. Ravasz Harcos beavatott. – Érdekel is engem a Hét Veszedelem! – sziszegte a félork. – Azt mondjátok meg nekem, hova t nt Lucy!ű – Arra is rögvest sor kerül – felelte a sárkánynő kizökkent-hetetlenül. – Ám talán míg várunk, meghallgatod t lem a legújabb értesüléseket.ő – De amíg várunk, Lucy egyre messzebbre jut! – mérgel -dött a félork. – Sokáig tart még, amíg az aő vacak látógömb szagot fog végre?! Nem fogalmazott túl szakszer en a gömb mágiájátű

illet en, ám ezt senki nem tette neki szóvá.ő – Az egyiket elkapták, és fogolyként Deviaronba hozzák – mondta a sárkányn . Miel tt kérdéső ő merülhetett volna fel, hozzátette: – Bredant, a barbárt. Skandar Graun meg sem hallotta. Egyre csak Lucindán járt az esze. – Lehet, hogy ezóta már megszült – motyogta. – Vagy ha nem, akkor sem t nhet el egykönnyen. Azzalű a borzalmas, nagy pocakkal... Lyasthé Mehriall elbeszélt mellette. – A másik viszont nyom nélkül elt nt – mondta. – Azű a Nwykka. Róla semmit sem tudunk, csak azt, hogy valahol még itt van, Dréniában. Mint ahogy a Hét közül legalább hat. Bármikor lecsaphatnak. – Ide jönnek – mormolta a Fényes Mágus –, tudjuk ezt, mely nyilvánvaló. Heten vannak, mint csillaga ahány van a Jégnász Konstellációnak. Úgy t nt, ez a bejelentés még Lyasthé Mehriallű számára is újnak számított, mivel a sárkányn aző ezüstös szakállú öregre meredt, és hosszan érlelte magában a gondolatait. – Beálltakor a Jégnásznak – folytatta Jilocas'theyn – meg-láthatjuk ket, úgy hiszem.ő – Lucy! – keseregte Skandar Graun oda sem figyelve a két sárkányra. – Mi a fene esett beléd, hogy állandóan szöksz el lem?!ő – Talán komolyan vette, amit ön mondogatott mindig, fel-ség – kotyogott közbe Zwikk Blata-Rukoz. – Mármint hogy ön a Két Lábon Járó Pestis, és mindenki elhullik ön mell l, akiket megkedvel...ő – Akkor emiatt neked nem kell aggódnod – mordult rá a félork baljóslatúan. – Téged sohasem foglak megkedvelni, Cvikli. Ám még így sem mondanám, hogy biztonságban van az életed. Jilocas'theyn olyasféle hangot hallatott, mint amikor egy régi, kenetlen ajtó megnyikordul. – És l n!ő Skandar Graun azonnal odaugrott, és rámeredt a

395

gömbre. Lucyt látta benne. Ebben a szobában, nagy pocakkal. A félork n a kereveten hevert, éső savanyított hínársalátát falt haltest darabokkal. Mivel hangok nem hallatszottak, csupán emlékképek vib-ráltak a gömb belsejében, nem lehetett hallani a csámcsogást és a cuppogást. A képen nem csupán Lucy látszott, hanem az egész szoba. A túlsó részén a bába az ágy fölé hajolt, és az ágynem t igazgatta, a párnát paskolta.ű Aztán Lucy ledobta a salátástálat a földre, és a pocakjához kapott. Az arca eltorzult a kíntól. – Elleni készül... – nyögte Skandar Graun. – Kezd dnek a fáj ások...ő A bába odaszaladt Lucyhoz, valamit beszélt hozzá, majd az ajtó irányába iramodott. Ám ekkor belépett valaki... Skandar Graun rekedten felnyögött: – Az aranyhajú n ! A bába nem hazudott!ő Persze, ez eddig is nyilvánvaló volt, hiszen a parancsvarázs hatása alatt nem is hazudhatott. Ám más volt err l hallani, és megint más látni.ő Lucy még csak fel sem emelkedett a kerevetr l.ő Úgy t nt, mintha ismerné ezt a különös n t.ű ő – A Hatodik Veszedelem – motyogta a háttérben a Fényes Mágus. – Korona formájú anyajegy van a szeme alatt. És valóban, ott volt az anyajegy... A n röviden, ám annál hevesebb gesztusokkalő magyarázott valamit Lucynak. A félork n nek egyő darabig kitartottak a kínjai, és hevesen, mélyekető lélegzett. Aztán az arca kisimult. Már amennyire ez egy ork jelleg ábrázattól elvárható. Az aranyosanű csillogó hajú n az ajtó felé intett. Lucy el ször a fejétő ő rázta, ám aztán a további gy zködésre végül iső rábólintott. A pocakját fogva felállt. Nyújtózkodott. Oldalt fordult, és a testtartásából, a szája mozgásából arra lehetett következtetni, hogy a bábához beszél. A bába a gardrób felé mozdult. Az aranyhajú nő azonban közbelépett. Intett valamit Lucynak, aztán a bábához ment. Többször is elhúzta a tenyerét az ork

n arca el tt, és az úgy maradt ott, akár egy szobor.ő ő Aztán az aranyhajú n gyengéden megfogta Lucyő karját, és kifelé húzta. Ám miel tt kinyitotta volna aző ajtót, visszafordult, egyenesen a gömböt figyel k feléő nézett, fens ségesen elmosolyodott, majdő el renyújtotta a tenyerét, és ujjaival olyasféleő mozdulatot tett, mintha egy almát akarna a markába szorítani, s abból levet préselni. A gömbben ismét tejfehéren kavarogtak a g zök.ő – Hova t ntek?! – kiáltotta csalódottan Skandarű Graun. – Nem el ször fordul el észlelése fürkészésemnekő ő – mondta Jilocas'theyn. – E n , ki egyike aő Veszedelmeknek, leplezi titkait. – De ki ez?! – morogta Skandar Graun. – Ki ez a n ?!ő – Bárki is az – recsegte Lyasthé Mehriall –, hatalma nem hétköznapi, az egészen bizonyos. Már amennyiben az, akinek látszik... és nem pedig valaki más. – A sárkányn az öregre pillantott, de nemő nevezte meg, kire gyanakszik. Drénia sárkány patrónusai még soha nem vádolták meg egymást más faj képvisel i el tt.ő ő Ám nem kellett nevet mondania; Skandar Graunnak ennyi is elég volt. Hirtelen megrándult és felszisszent, mintha villám csapott volna a kislábujjába. – Kherthyomehr! – bömbölte hitetlenkedve. – Kherthyo-mehr! volt az!Ő Lyasthé Mehriall érdekl dve hallgatott, éső Jilocas'theynre pillantott, hogy vajon az öreg mit szól hozzá. A Fényes Mágus homloka ráncokba gy r dött; talánű ő jobban is, mint ahogy az elvárható lenne egy valódi embert l vagy drént l.ő ő – Mi vezetett e következtetésre, király, hogy Ravasz Har-cost láttuk imént? – Ti sárkányok olyan emberi alakot öltötök, amilyet meg-kíván a kedvetek – jelentette ki. – Nektek ez annyi, mint ne-kem az orromat kifújni!

397

– A hasonlatod nem helytálló, király. De valóban, képességünkben áll általunk választott emberi alakot ölteni. – Miért ne lehetne ez Kherthyomehr? – mormolta Skandar Graun. – Nyilvánvaló, hogy Lucy ismeri... És amikor az Aranycsarnokban a szobor fogságába estem, és körülöttem elhatalmasodott az rület –ő Skandar Graun nem akarta elmagyarázni, miféle rületre gondol –, Kherthyomehr akaratlanul iső

átváltoztatta alakját... Csak most ismertem fel: ezt az alakot viselte! A bejelentés csak a közelben álló Dierron-lovagokat és a mögöttük tolongó udvaroncokat lepte meg. A sárkányok szenvtelenek maradtak. – Van egyszer bb magyarázat is arra, amit azű Aranycsar-nokban láttál – recsegte a sárkányn . –ő Kherthyomehr látta azt a látomást, mely megmutatta a Hét Veszedelmet. Talán ezért öltötte fel ezt a n iő alakot. Skandar Graun nem értette ennek a kijelentésnek a logiká-ját, de nem is figyelt oda, mivel agya vadul dolgozott. Próbálta kitalálni, hogy vajon ha Kherthyomehr volt az a n i alak, akkor hova vihetteő Lucyt. Id közben Fényes Mágus is megtette a magaő hozzászólását: – Amit láttunk, valós, nem álca, meglehet. A Hét Vesze-delem közül egy a Fellegvárba bejutott, majd érzékelésünk el l elveszett. – A gömb felé mutatott. –ő Talán a rejtély nyitját láthattuk. jött a n dért,Ő ő király, a Hatodik Veszedelem. – És ha Kherthyomehr a Hatodik Veszedelem? – Nem lehet. Nem érzékeltük jelenlétét a Hét közül egynek sem többé idebenn, s Ravasz Harcos itt volt velünk. Skandar Graun ismét fel-alá járkált. – Lucy ezóta már... akárhol lehet! – Nem, király – mormolta Jilocas'theyn. – Egyet biztosan állíthatok: n d nem hagyta el Deviaront. Ező egészen bizonyos.

12. Bolond és Királya

Skandar Graun aznap éjszaka szinte semmit nem aludt. Álmatlanul forgolódott az ágyában, és azon gyötr dött, hogy vajon mi történhetett. Ki vitteő magával Lucyt és hová? De legf képpen: miért?ő És még legf bbképpen: Lucy vajon miért ment elő vele? Kínálkozott számtalan magyarázat, melyek közül sokat a töpreng félork azonnal elvetett. Másokatő pedig, még ha képtelennek nem is talált, nehezen tudta összeegyeztetni Lucy jellemével. A legvalószín bbnek még az t nt, hogy Lucyű ű féltette a születend gyermeket, s nem akarta kitenniő t a palotában leselked orgyilkosoknak. Hiszenő ő

meglehet, hogy azok, akik nem juthatnak a király közelébe, annak asszonyát és porontyát választják célpontnak. Az persze nem vallana Lucindára, hogy a veszély el l megfutamodjon, de hát ki tudhatja, miféleő változásokon megy keresztül egy félork orgyilkosnő lelkivilága, amikor elhatalmasodnak agyán az anyaság örömei és felel sségei...ő Odakinn, az ajtaja el tt kiáltás harsant, léptekő dobogtak, valami pukkant, majd dörrent is. Aztán a lárma feler södött, valami az ajtónak csapódott, éső sikoltás hallatszott. Skandar Graun ásított. – Csak egy újabb merényl ...ő Óvatosan nyílt az ajtó, és Sern do Krajn kapitány dugta be busa fejét kopogás nélkül. Skandar Graun biztos, ami biztos megragadta a párnája alatt a buzogánya nyelét. A négy szellemtest r mozdulatlanul állt az ágyaő mellett; mintha a baldachint tartó oszlopokat riznék.ő – Ébren vagyok – szólalt meg Skandar Graun. – Bocsásson meg, felség – dörmögte a kapitány. –

399

Nem akartam a kopogtatásommal felébreszteni. Skandar Graun felkönyökölt. – Valami merényl ?ő – Az volt. – Ma éjszaka még csak az els ?ő – A, harmadik, felség. – Nahát, az els kett t meg se hallottam.ő ő Sern do Krajn vigyorgott. – Nem akartuk megzavarni az álmát felség. Lábujjhegyen gyilkoltunk. – Értékelem a hozzáállást. Odakinn ismét kiáltás harsant. Sern do Krajn biccentett. – Jó éjt, felség! Próbáljon meg aludni! Skandar Graun szemére azonban nem jött álom. Az, amit a Fényes Mágus állított, nem hagyta nyugodni: Lucinda itt van valahol Deviaronban. Lehet, hogy csupán két-három nyíllövésnyire... És mégsem érheti el.ő Vagy mégis? Érdekes gondolat kezdett körvonalazódni az agyában.

* * *

Másnap reggel, amikor felébredt, és betódultak a lakájok, a király kialvatlanul ugyan, de új energiával telten pattant ki az ágyból. – Hívjátok Cviklit! Ha még alszik, ugrasszátok ki az ágy-ból! – Itt vagyok, felsééééég! – Zwikk Blata-Rukoz oldalgott be az ajtón. Ez idáig a folyosón várakozó test rökkel beszélgetett. is kialvatlannak t nt, ső Ő ű nagy fején sokasodni látszottak a ráncok. – Parancsoljon velem! – Beszédem lesz veled, Cvikli – vetette oda Skandar Graun, miközben öltöztették. – De addig is, amíg erre sor kerül, szaladj csak el, s tudakold meg, mi újság az udvari bolondommal! Ha nem érzi jól magát, fejeztesd le az orvost, majd magadat is, aztán gyere vissza!

– Felsééééég... úgy tapasztalom, jó kedvében találta önt areggel! – Még mindig itt vagy? – Nos, igen. – A királyi f tanácsadó egy összetekertő per-gament húzott el . – Az Arkhon Tanács döntött aő nemesi címre felterjesztett heroyok és kreforok listájáról. Kéretik az ön becses jóváhagyása e különösen fontos és jelent s ügyhöz...ő Skandar Graun hunyorogva méregette, miközben a palástját csatolták fel a vállára. – Nocsak! Miért ilyen sürg s ez neked? Csak nem teő is rajta vagy a listán? Zwikk Blata-Rukoz bizalmaskodó képpel közel hajolt. – Nos, felség, az Arkhon Tanács eléggé elítélhető módon kifelejtette a nevem a listáról... – Akkor jó. – ...így hát bátorkodtam a lista végére én magam odakanyarítani azt, remélve, hogy felség imigyen jutalmaz meg felbecsülhetetlen szolgálataimért. Skandar Graun rötyögött. – Korai ez még, Cvikli. Szolgálj tovább e felbecsülhetetlen módon, s a legközelebbi listára majd én magam protezsálom be a neved. Na, hogy tetszik? Zwikk Blata-Rukoz fancsali képet vágott. – Mint azt ön is tudja, felség, új nemesi címre csupán most avagy a következ Jégnásző Konstellációkor kerülhet sor! – Sebaj, kivárjuk. – De felsééééég! – sziszegte a királyi f tanácsadóő meg-bántottan. – Én nem tudok háromszáz évet várni... – De én sem! – vigyorgott a félork, és az ajtó felé mutatott. – Menj, Dzsara Horghoz! Aztán ha majd visszajöttél, eldön-töm, mennyire értékesek a szolgálataid! Zwikk Blata-Rukoz valamit még mondani akart, de aztán csak becsukta a száját, és dühösen kisietett a szobából.

401

Id közben a sürgöl d lakájok végeztek aző ő ő öltözködési procedúrák teljes skálájával. Úgy belemelegedtek, hogy még a fés t szorongató öregúrű is közelebb merészkedett, ki tudja, miféle céllal... Skandar Graun azonban most nem érzett kedvet az efféle tréfákhoz. – Koronám! – recsegte. Majd amikor az felkerült a fejére, ismét tömören szólt, ahogy az egy királyhoz illik: – Buzogá-nyom! Az egyik lakáj kiemelte a neves fegyvert a párna alatti szokásos helyér l, ránézett, majd azt mondta:ő – Ahhhh! Skandar Graun odapillantott, és hirtelen minden szál sörte égnek meredt a fején. Az imént elküldött királyi hajfodrász csillogó szemmel lé-peti ismét közelebb, de a király reflexb lő ellökte. – Yvorl redves farkára! – bömbölte. – Ki tette ezt a csúfsá-got a legkedvesebb buzogányommal?! A fegyver ugyanis, amit a rémült lakáj a kezében tartott, az éjszaka folyamán alaposan megváltozott. A nyél és a lánc maradt, amilyen volt. A golyóbis viszont határozottan egy gömböly emberfejű formáját öltötte, melyen jól kirajzolódtak az arcvonások. Mindkét oldalon. Ott, ugyanis, ahol a szembeforduló archoz képest a tarkónak kellett volna lennie, egy másik arc látszott. Két nagyon hasonló arc volt, de nem ugyanaz az arc. Leginkább abban hasonlítottak, hogy mindkett démonian rút volt, ső mindkett ábrázata gúnyos vigyorba – vagy inkábbő vicsorba – torzult. Az acéltüskék úgy meredtek el aő különböz pontokról, mintha a fejet ritka és merevenő felálló haj és szúrós borosta borítaná. Skandar Graun kikapta a fegyvert a hebeg lakájő kezéb l, és szegény fickót úgy megtaszította, hogyő az hanyatt esett, és fenékre puffant. A többi lakáj menekült a közeléb l.ő Skandar Graun a gúnyos pofákat tapogatta. Ugyanabból a kemény acélból voltak a vonások, mint ami a golyó anyagát alkotta.

– Ha megtudom, ki tette ezt – ordította a félork –, én is megmintázom az pofáját!ő De aztán egy pillanattal kés bb rájött, hogy nemő kell a b -nöst keresnie, hiszen ott van a kezében.ű – A démon! – dörmögte. – A fémrezegtet démon,ő ami rám támadt az Aranycsarnokban. Most tönkretette a fegyveremet! Ebben persze volt némi túlzás, hiszen a fegyver nem ment tönkre. Suhintott vele néhányat, de semmi rendellenességet nem észlelt. A csúf pofa vigyorgása viszont kimondottan dühítette. – Lucindát juttatja eszembe... – mormolta. Aztán amikor többen bólogattak körülötte, fenyeget enő megemelte a hangját. – Nem úgy értettem... Hanem úgy, hogy ez az átok vigyorog és csúfolódik rajtam, amiért a n met elvesztettem.ő Suhintott még párat. A szellemtest reiő villámgyorsan elrebbentek, félreszökkentek a csapások el l.ő – Mindegy – legyintett. – Valaki szóljon a kovácsmester-nek, hogy lesz egy kis munkája! A lakájok összenéztek. Ám helyettük Sern do Krajn szólalt meg: – Ön még nem tudja, felség? – Megköszörülte a torkát, mi-vel a hangja rekedten sercegett a kialvatlanságtól. Valószín leg átvirrasztotta az éjjeltű az ajtó el tt. – Grudo Dolomar kovácsmestert tegnapő éjszaka megölték. – Mi?! – csuklott Skandar Graun. Aztán a képe elsötétült. – Ki merészelte?! – Az a nyaklánc, amit ön ajándékozott neki, felség. Állító-lag a drágak kikúszott az aranyfoglalatból,ő befúrta magát a kovács testébe, s szétrepesztette a szívét. Mire felfedezték, már nem lehetett megmenteni. Skandar Graun keze ökölbe szorult. – Átkozott dergánik! Azt a nyakláncot nekem szánták! En-gem akartak megölni!... De ezt megkeserülik!

403

– Nem dergánik voltak, felség – mondta halkan a fagyföldi lovag. – Csak annak hazudták magukat. Miután a palotából távoztak, nyomtalanul elt ntek.ű – Merényl k, merényl k, merényl k!... Hát sosemő ő ő lesz már ennek vége?! – Hamarosan vége lesz – biztosította a lovag. – Ha még ön lesz a király két nap múlva, amikor a Jégnász Konstelláció bekövetkezik, azt követ en senki nemő merészel majd ön ellen fordulni. Skandar Graun pislogott. – Azt mondod, „ha"? „Ha" még én leszek a király?... Ezek szerint még te sem bízol ebben? A fagyföldi elvörösödött, fél térdre ereszkedett, és tisztelete jeléül megérintette a kermonját. – Ostoba nyelvbotlás volt, felség! Kérem, bocsásson meg nekem!

* * *

Skandar Graun általában sosem volt túl vidám a reggeli alatt, de ezen a napon még a szokásosnál is búskomorabbnak mutatkozott. Még az sem vidította fel, amit Zwikk Blata-Rukoztól hallott Dzsara Horg állapotáról. – Kutya baja – jelentette ki a királyi f tanácsadóő némi ne-hezteléssel. – Azt a fickót még megmérgezni se lehet! – Ezt sejtettem – dörmögte Skandar Graun. – Én csak attól féltem, hogy a jó doktor véletlenül a halálba gyógyítja a sze-rencsétlen nyavalyást. – Biztosíthatom, felség, Dzsara Horg kit nű ő állapotban van. És az étvágya is kifogástalan... ámbár nem éppen ez rá a legjobb szó. - Vállat vont: – Fal, mint egy állat! Aztán meg kiokádja és kezdi elölr l. Sokat éhezhetett a fickó, és most, hogy vanő mit zabálnia, megpróbálja behozni a lemaradást... Napok alatt annyit hízott, hogy a szabónak ki kellett engednie a fickó zekéjét. De most már nem lesz ilyen gond, mert jó b re hagyta...ő – Muszáj ennyit pofáznod? – Muszáj, felség – vallotta be a királyi f tanácsadó.ő

– Ide-ges vagyok, aggódom, kétségek gyötörnek. Nem tehetek róla, jár a szám. – Csak tán nem Dzsara Horg miatt aggódsz? Vagy a kü-szöbön álló Jégnász Konstelláció izgat? – Bizonyos értelemben ez utóbbi, felség – csapott le a té-mára Zwikk Blata-Rukoz. – Mint ön is tudja, életem egy igen fontos periódusához érkeztem, s az elkövetkez napok fordulópontot jelenthetnek mindő az én, mind pedig a családom életében... A feleségeim, a gyermekeim... – Vannak neked ilyenek? – Hát... momentán még nincsenek, de lehetnek. Ha például nemesi címet kapnék, mint ahogy az jelent ső szolgálataimért elvárható lenne ugyebár... – Ne is folytasd! – Kérem, felség, ne szalassza el ezt a nagyszerű lehet sé-get! Éljen vele! Csapjon le rá!ő – Még egy szó, és rád csapok le! – Ám legyen, felség, csapjon, ha ez a kívánsága! – hebegte megbántottan a f tanácsadó, és odatartottaő irdatlan fejét. – Ha úgy véli, hogy egy csapással több szolgálatot teszek önnek, mint eddig, hát itt van, üssön... de könyörgöm és esedezem, felség, hálálja meg kivételes fáradozásaimat. – Jó, majd meggondolom... – Ha megengedi, segítek gondolkodni... Itt van például az els kérdés. Ha valamit nem tudott, kihező fordult tanácsért? Na kihez?... Zwikk Blata-Rukozhoz... Ki oldotta meg a kübliproblémát? Naná, hogy én! Ki ugrik azonnal, ha ön elmordulja magát... szintén én? Még viccel dni is megpróbáltam önnel,ő az ön parancsára, igaz, több-kevesebb... de inkább csak kevesebb sikerrel. De a lényeg, hogy pofaizmom szakadtával próbáltam! Ott vagyok mindig és mindenhol. Szinte alig alszom, enni is alig eszek, s az életemet kitölti, hogy önt szolgálhatom... – Jól van, ne rinyálj! – Olyan nagy dolog ez, amit kérek? – nyávogta a nagyfej férfi elkeseredetten. – Pár nap múlvaű marékszámra hullanak majd a nemesi címek. Eggyel

405

több vagy kevesebb, mit számít az?... És nekem még nem is kell nagy birtok! Megelégszem egy iciri-piciri kurta kis birtokocskával, egy saját kastéllyal, néhány faluval, esetleg egy kisebb várossal... meg aztán egy kis erd , halastó meg miegymás... ahogyan az illikő ilyenkor. Skandar Graun az asztalra csapott. – Cvikli! Zwikk Blata-Rukoz megvet en meredt a mérgeső királyra. – De neeeeeem! Erre én nem számíthatok! A belemet is ki-dolgozom, megalázkodom, lótok-futok... – Meg fogod kapni a nemesi címedet! – dörmögte a félork. – De ha még egyszer szóba hozod, lecsavarom a fejed, és leviszem a rugdancspályára, hogy ne azt a remek b rgolyót kelljen koptatni...ő A királyi f tanácsadó megkönnyebbülten sóhajtott,ő és sér-tett önérzettel vetette oda: – Köszönöm kitüntet nagylelk ségét, felség... –ő ű Aztán valamivel kés bb, amikor úgy vélte, hogy márő épp eleget hallgatott, jelentést tett a palotabeli dolgokról. – Miután az Arkhon Tanács tegnap éjszaka beleegyezését adta a tervezett házassághoz és az ön gyermekeit... mármint a meglév ket és az éppő meglév ben lév ket... elfogadták törvényesnek,ő ő Kermon Leanda megkezdte az ön fia kermonjának elkészítését. – Fiam lett? – kapta oda a fejét Skandar Graun. Épp Lucyra gondolt, és tudat alatt ez a közlés úgy csapódott le benne, hogy bárhol legyen is Lucy, id közben meg kellett szülnie a gyermeket, s a vénő kermon-pap valamiféle papi hókuszpókusz révén tudja, hol van, s ismeri a gyermek nemét. – Jól van? Jól vannak? Zwikk Blata-Rukoz elmagyarázta. – Félreért, felség. Leanda a meglév fia kermonjátő készíti most. Tudja, a hétévesét... A Tanács döntése szerint immár is az ön törvényes fia. Mi több, aző ő els számú örököse.ő – Mi? Skandar Graun az események sodrában egészen

meg is fe-ledkezett err l a titokzatos gyermekr l – akiő ő hétéves, az fia, és itt van valahol Dréniában.ő – Ez a Törvény, felség – jelentette ki Zwikk Blata-Rukoz. – Ha ön meghalna e kermon elkészülte el tt, aő gyermek elesne az utódlástól. Ám amint a kermon elkészül, e gyermek Els szülött lesz a Törvény szerintő is. Vagyis... amikor majd megkopogtatja csontkezével az ön vállát a halál, lesz, aki kövesse a trónon... És talán ezóta már készen is van, mivel nem új kermont kellett csinálni, hanem az ön kermonját módosítani. – Máris megtalálták a kölyköt? – Ó, nem, felség. Ehhez nem kell ott lennie. A kermon el-készül a távollétében, s amint a rituálé befejez dik, önmagától megjelenik a fiú szíve fölött...ő bárhol tartózkodik is az jelenleg. És persze ugyanez igaz a születend gyermekre is.ő Skandar Graun felkapta a fejét. – rajta is kermon lesz?Ő – Amint megszületik, felség... igen. Vagy ha már esetleg megszületett, mint az a kristálygömbben látott képek alapján sejthet , akkor hamarosan egyő de Vigorard-kermon büszke birtokosa lesz, Másodszülött jelöléssel... Skandar Graun szeme felcsillant. – Ez jó! Így könnyebben meg tudjuk találni. Zwikk Blata-Rukoz csodálkozott. – Hát persze, felség. Ez természetes. Ugyanolyan kermon-juk lesz, mint az öné. Mi több... valójában ugyanaz! Ha tudni akarja, hol vannak a leszármazottai, csak meg kell érintenie a kermonját, és arra gondolni, akit keres! A kermon majd odavezeti hozzá... – Zwikk Blata-Rukoz nagyon csodálkozott. – Hát még ezt sem tudta?! Ugye, milyen jó néha egy hozzám fogható, tájékozott és bölcs tanácsadó a közelben? Skandar Graun megragadta a fickó két fülét, annál fogva közelebb rántotta magához a nagy fejet, és cuppanó csókot nyomott a homloka közepére. – Megkapod a nemesi címet, Cvikli! – kiáltotta, és nagy örömében megdörzsölte a megrángatott

407

füleket, hogy ne sajogjanak. – Megkapod! – Ezt már az imént is megígérte, felség – sziszegte Zwikk megborzongva. – Így amondó lennék, hogy ha további juta-lomra gondol ezért a külön szolgálatomért, a fülem csavargatása és homlokom összenyálazása helyett... adhatna egy picivel nagyobb birtokot, mint amir l eddig szó esett.ő Skandar Graun felegyenesedett. – Nagy birtokot akarsz? – sziszegte baljóslatú vigyorral. – Ám legyen! De ahhoz meg kell tenned nekem egy jelent s szívességet!ő Zwikk Blata-Rukoz összerezzent. – Felség, kijelentem: csak tréfáltam az el bb.ő Nekem zseb-kend nyi birtok is b ségesen elég... deő ő hadd ne kelljen meg-tennem ezt az új „szívességet", bármi legyen is az!

* * *

Skandar Graun aznap este mindenkit kizavart a szobájából, és amikor egyedül maradt, megérintette mellkasán az ingét. Semmi különöset nem érzett. Már arra gondolt, hogy Leanda még nem fejezte be munkáját, s a félkész kermont nem érzékeli az ő kermonja. Ám amikor benyúlt az inge alá, s úgy érintette meg a mellkasán lév jelent, a szíve hirtelenő felforrósodott. Nem kellett semmire és senkire gondolnia, pontosan érezte, melyik irányban kell keresnie e kermon hasonmását. – Döbbenetes! – suttogta, és izmai megteltek új er vel.ő Ösztönösen abba az irányba fordult, de csak a falat látta. Ám immár semmi kétsége sem volt afel l, hogyő megtalálja majd azokat, akiket keres. Holnap, gondolta reménykedve. Holnap megtalállak...

* * *

Bárhogy próbálta is hajszolni Alek Gavaj az

evez söket, éjszakára le kellett horgonyozniuk; hogyő a kimerült orkok és emberek megpihenjenek. Bár Alek indítványozta, hogy csapjanak egy jó murit, legtöbben ott aludtak el az evez padon, vagy a padő mellett, ahol helyet találtak. Reggel pedig kiderült, hogy a volt rabszolgák egy harmada azzal hálálta meg „felszabadítását", hogy az éj leple alatt megszökött a fedélzetr l. Akikő maradtak, azok pedig annyira kimerültek voltak, hogy még elszökni sem bírtak. Az evez t markolni is alig...ő – Nyápic, pipogya banda! – siránkozott Alek. – Ne is vár-játok, hogy még egyszer férfihoz ill evez t adokő ő a kezetekbe. Nem várták. azért adott. Elosztotta a megmaradtakat azŐ evez k mel-lett, és diktálni kezdte az iramot.ő Összevissza csapkodtak, nem bírták meghúzni a lapátot rendesen, s így meglehet sen siralmasanő haladtak. A helyzetet Zvdegor Devzevor oldotta meg. – Mi lenne – kérdezte csendesen –, ha mégiscsak megpró-bálnánk felhúzni a vitorlákat? – Hogy-hogy mi lenne? – vágta oda Alek. – A szél felborí-tana vagy visszafújna minket a tengerig... – Talán nem. Alek a drelf széles vállára fektette lapáttenyerét. – Na, idefigyusz... rendes cimbora vagy, igazi buggyant gazember... úgyhogy nem akarok itten vitatkozni veled. De szembefúj a szél. Láthatod. Zvdegor Devzevor sandán mosolygott. – Én nem látom a szelet. Meg aztán Dréniában vagyunk, ahol ahogy mondják, sosem tudni, a következ pillanatban merr l fúj majd a szél...ő ő Alek Gavaj válasz helyett hátrahajtotta a nyakát, gargarizált, majd lendületeset köpött maga felé függ legesen a leveg be. A köpetet visszasodorta aő ő heves szél, és a nyál ráloccsant a drelf bal karjára. – Na, most már láthatod – röhögött Alek. – Szembe fúj.

409

Zvdegor Devzevor vörös szeme megvillant, és ujjai ösztö-nösen a kardja markolatára szorultak, s összepréselt ajkai közül élesen sziszegve csúsztak ki a szavak: – Ne, Árnyék, nem! t ne! Ne merd bántani! aŐ Ő barátom! Alek Gavaj ráröhögött, és amúgy férfiasan megdöngette a drelf vállát, hátát, karját, ahol érte. – Hé, te! – harsogta szinte elismeréssel. – Imádlak,ő te... te buggyant alak! Közben persze a nyálat is szétkente az alkaron. Zvdegor Devzevor feszült izmokkal kivárta, míg véget ér az örömködés, aztán valamivel keményebb hangon szólalt meg: – Azt mondtad, te megtanultad, hogy kell felhúzni a vitorlákat... Menj akkor! Alek röhögött. – Oda lesz a hajó... de akkor ne engem szidj! Nem lett oda. Amint a vitorlákat csapkodni, csavargatni és cibálni kezdte volna az örökké változó, csapongó szél, a drelf megállt csíp re tett kézzel aő f árboc el tt. Aztán két kezét a magasba emelte,ő ő mintha imádkozna, teleszívta a tüdejét... ...majd nem sokkal kés bb kifújta a leveg t a nagyő ő fehér vitorla irányába. Alek, aki a kötélzeten csimpaszkodott, akár egy nagy ma- jom, csaknem lefordult meglepetésében. Ugyanis feltámadt a szél, belekapott a vitorlába, megfeszí-tette azt, és az evez k csaknem eltörtek,ő ahogy a nagy hajó meglódult. – Hijnye, a mindenségit, te buggyant! – rikkantotta Alek, és egy zuhanó k sebességével ereszkedett alá.ő – Ezt meg hogy csináltad?!... Ez valami trükk? Megtanítasz rá engem is?... Taníts meg! Én meg cserébe megtanítlak óriássáskát játszani! A hajó jó széllel, dagadó vitorlákkal siklott szembe az áramlattal, és büszkén hasította a habokat. – Grooms öreganyjára! – morogta a kormánynál a vén ork. – Ilyet még nem pipáltam!... De mások se!... Hohó! Mindenki minket néz! Zvdegor Devzevor vállat vont.

– Hadd nézzenek csak! – mondta csendesen. – Szerintem már úgyis tudtak a jövetelünkr l.ő – Hát ezt meg mib l gondo... – kezdte Alek Gavaj,ő de aztán félbehagyta a kérdést, és úgy mellbe vágta magát, hogy jókorát döbbent a mellkasa. Aztán sziszegve vakarózni kezdett. – Megrühesedtél, mi? – bólogatott a vén ork. – Megesik az ilyen... Alek válasz helyett felhúzta az ingét, és úgy pislogott le a mellkasára arra a valamire, ami szúrt, bizsergett és veszettül viszketett. Egy nagyjából kör alakú, rózsaszín folt csúfította el testét, mely olyan volt, akár egy régi sebhely. Ám ezen a sebhelyen fura, cirkalmas rajzolatok, karcolások látszottak. – Hát ez meg mi a... – Egy kermon – mondta Zvdegor Devzevor szemmel láthatóan megrökönyödve. – Nem is említetted eddig, hogy... drén nemesi sarj vagy. – Saaarj?! – hördült fel Alek, és ökölbe szorult a keze, mintha meg akarná torolni a sértést. – Az vagy te, te vagy a sarj, te buggyant! – Majd elbizonytalanodott. – Az meg micsoda?

* * *

Az utolsó el tti éjszakát a népes csapat aő Deviaronhoz közel es Raymon várban töltötte.ő Viknor da Raymon báró, aki közismerten Zordig de Royg legh bb támogatójának és barátjának vallottaű magát, szívélyesen fogadta az érkez ket. Aő nemeseknek szobákat nyittatott, a közrend eket és aű jószágokat pedig az istállóban szállásolta el. Amikor elmesélték neki, miféle szörny ségek érték ketű ő útjuk során, da Raymon báró elsápadt, és azonnal megkett zte az rséget. Egyik unokaöccsét pedig,ő ő aki konyított egy kicsit a varázsláshoz, azonnal kiugrasztotta a betegágyból, melyben egy félresikerült vadászkalandját követ enő gyengélkedett, és rábízta „a vár mágikus

411

felügyeletét". Az ifjú unokaöcs még vitatkozni sem mert a rémülett l; magához vette összes „varázstárgyát",ő szerencsét hozó és gonosztól véd amulettjeit,ő gy r it, nyakláncait, s kiállt a vártoronyba aű ű környéket fürkészni. Elidoun da Raymonnak hívták, tizenhét éves volt... Yorxun t ölte meg els nek.ő ő A démon immár nem tréfálkozott. Az ideje egyre fogyott, és nem válogathatott az eszközökben. Láthatatlanul kapaszkodott fel a várfokra, akár egy hatalmas pók. Szinte az orrában érezte az esszencia kisugárzását és enyhe gomolygását a fiú körül. Nesztelenül megközelítette, megragadta a fejét, és kitörte a nyakát. Aztán egy kurta varázslattal kimerevítette az elernyed testet, és a torony peremének támasztottaő – olyan pózban, mintha a kölyök még mindig a környéket fürkészné. Aztán nesztelenül elsuhant az rök mellett. Mivelő k nem jelentettek számára veszélyt, nem pazaroltaő

rájuk az idejét. Nem tudta, hány varázsló tartózkodhat még a várban, akik felfedezhetik, ám nem is miattukő aggódott. – Ne félj, Timo, jövök – lehelte az orra alatt. – És én nem leszek hozzád olyan irgalmas, mint te énvelem... Behunyta a szemét, és Jaspe de Vigorardra összpontosított. Az lelkéb l már mintát vett nem iső ő olyan rég a de Royg kastélyban. Ez alapján egy csöppnyi mágiával bármikor és bárhol megtalálhatja. És ahol Jaspe van, ott lesz Timo is. Vagy bárki is az, és bárhogy is hívják... – Ki fogom tépni a fekete szívedet! – mormolta Yorxun baljóslatúan. – Összezsugorítom diónyira, és feldugom egy disznó seggébe... vagy inkább annak a kis disznó Jaspénak a végbelébe! És örökké tartó rúnákkal odaragasztom. Két fegyveres sétált át az udvaron. Valami érdektelen apróságon vitatkoztak, és lökdösték egymást. Aztán felröhögtek, és összeölelkeztek.

– Micsoda melegtanya! – sziszegte Yorxun. – Elönt az un-dor! Miután az udvar elcsendesedett, a démon ismét behunyta a szemét, és Jaspe de Vigorardra koncentrált. Egy pillanat múltán már pontosan tudta, hol találja. – Hát így... További szavak nélkül mászni kezdett felfelé a f épület meredek falán. Itt, ezen a kapaszkodóő nélküli, sima falon egyetlen ember sem juthatott volna fel. A démonnak azonban akkor sem okozott volna gondot, ha ez a felület csúszós és tükörsima. Tenyere és talpa úgy tapadt a falhoz, mintha er ső mágnes vonzaná. Fél percbe sem telt, és elérte a torony legfelső szintjét. Belesett az ablakon. Jaspe de Vigorard egy hatalmas fürd dézsában ültő meztelenül, és két férfi szolga hordta neki vödörben a vizet, egy harmadik pedig ezüstnyel kefével sikálta.ű Ez volt Timo! Yorxun az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson vagy átko-zódni ne kezdjen gy lölt ellensége láttán,ű de még így is fel-nyögött örömében, hogy ilyen könnyen sikerült megtalálnia. A nyögés túl hangos volt és kéjes. Timo azonban annyira belemerült a meztelen fiútest sikálásába, simogatásába, hogy nem észlelte. És egyébként is, a zárt ablak tompította a zajt. Yorxun a lehet ségeket mérlegelte.ő Ebb l az ablakból nem nyílt megfelel rálátás semő ő a fürd z re, sem a sikálójára. A vödrös szolgákő ő minduntalan ott nyüzsögtek az útban. De talán a másik ablaktól... Yorxun soha nem habozott; a tettek embere volt. Illetve: a tettek démona. Csöppnyi er lködés nélkül átmászott a szomszédoső ablakhoz. Aztán mivel még ezzel a helyzettel sem volt elégedett, tovább mászott a harmadikhoz. És itt elmosolyodott... Fölösleges volt mászkálnia. Jaspe de Vigorard

413

ugyanis kiparancsolta a két vödrös szolgát a szobából; csak és Timo maradtak. Ez utóbbi kezeő könyékig elmerült a habos vízben. Valamit játszadozott. Jaspe nevetett. Yorxun teleszívta tüdejét, és összeszorított foggal benntar-totta a leveg t egy hosszú pillanatig. Ez aő technika szolgált arra, hogy egy pontba s rítsenű minden mozdítható szem esszenciát. Aztán amikor az esszencia kékesen, lilásan ott kavargott el tte, aő démon formázni kezdte az akaratával. Elnyújtotta és gyúrta; kurta energiadárdává alakította. Aztán, miközben bal kezének acélos ujjaival folyamatosan kapaszkodott a párkányban, a jobbjával meglendítette ezt a dárdát. A mozdulat jelképes volt csupán, nem kellett er t belevinnie...ő Az energiadárda kiröppent kezéb l, és aző ablaküveg csengve, csilingelve tört szilánkokra. A dárda továbbzúdult, és egyenesen a dézsa mellett görnyed Timo mellkasába fúródott.ő Iszonyatos robbanás rázta meg a leveg t, és Timoő megránduló teste ezerfelé szakadt. Véres húscafatok, gennyes darabok tapadtak a szemközti falra, agyvelő és vér csöpögött a plafonról, és a padlón nedves rongycsomóként terült el mindaz, ami deréktól lefelé az apródból megmaradt. S bár Yorxun az energiadárdát úgy konstruálta meg, hogy annak minden energiája az apród testére hasson, a megmozgatott esszenciahullámok a környezetre is kihatottak. A dézsa megrepedt és a jobb oldalsó fala kiszakadt. A víz és a hab szertefröccsent, Jaspe de Vigorard pedig kirepült bel le, és nagyot nyekkenve a falnak csapódott.ő A másik két ablak üvege és a szoba túloldalán lévő szekrény vitrinje is betört, az asztal összerogyott, s mell le mindkét szék felrepült. Néhány helyen aő díszes kárpit elvált a faltól, és úgy lógott akár egy h söl kutya nyelve.ű ő – ENNYI VOLT! – ordította Yorxun világgá diadala sz-szegzését. – ENNYI!ő

Beszökkent a törött ablakon, és az ájult Jaspéhoz sietett, hogy vele is végezzen. Hiszen els dlegeső

megbízatása arra szólt, hogy t intézze el. Timo csakő kés bb került a képbe.ő És most kikerült bel le...ő Végleg. A da Raymon vár megélénkült. A robbanás zaja talpra ug-rasztott mindenkit. Az udvaron katonák ordítoztak, lovak nyerítettek, kutyák csaholtak és ugattak, fegyverek és páncélok csörögtek. – Ugyan már, fiúk – rötyögött Yorxun. – Minek ez a nagy felhajtás? Mire ideértek, én felszívódok, mint vér a vámpír pofájában... Bottal üthetitek láthatatlan nyomaimat. – Hevesen felröhögött, amikor a deréktól lefelé meglév maradványokhoz ért. Nem tudtaő megállni, hogy bele ne rúgjon a dudorodó ágyékba. – Ó, Timo, bocsánat... fájt, szívecském? Cuki kis langyimadaram! Nahát! Én igazán nem akartam... – Elkomorodva bámulta a véres foszlányokat, és a fogát csikorgatta. – Csak tudnám, ki a rossznyavalya voltál te valójában, te mocskos állat! – La'mmea Sidris d'Merron – lehelte valaki a fülébe vala-honnan a háta mögül. Yorxun megperdült. A szeme tágra nyílt. – Timo! – sikoltotta iszonyodva. – Merron hercegn je vagyok.ő – Halott vagy!... Annak kellene lenned! Valóban a pirospozsgás arcú apród állt vele szemközt; mintha nem is az imént szaggatta volna tő darabokra a robbanás. – Néha még egy démon is tévedhet – mosolygott Timo. – Valaki mást öltél meg helyettem. Egy szerencsétlen szolgát, akit csalinak használtam. – Na ne... ez azért TÚLZÁS! – Szégyenteljes! – helyesbített Timo. – Bed lni egyő ócska illúziónak... Ennél ezért többet vártam volna t led. Egy ilyen pompás démontól.ő – Ill... ill... zió? – Nyugodj meg! – mosolygott Timo, és kecses léptekkel feléje sétált. – Nem foglak bántani... legfeljebb egy kicsit. Yorxun félre akart ugrani, ám az izmai nem

415

engedelmes-kedtek. Mintha a félelem a talajhoz ragasztotta volna ket. Dermedtség uralkodott el aő tagjaiban. Mozdulni sem bírt. Timo lázban ég tekintettel közeledett. Mosolygott.ő – Segítsééééég! – sikoltotta Yorxun kétségbeesetten e mo-soly láttán. – MENTSEN MEG valakiiiiiiiii! – Aztán a fejét rázta. – Na, neeeeeee! Ekkora barom még ÉN SEM LEHE-TEEEEEEK! Timo odaért, és megsimogatta a démon csinos Kalden arcát. – Jópofa pofa. – Mit... mit... mit akarsz velem? – hebegte Yorxun. – Mit szólnál, ha megcsókolnálak? – Azt mondanám: buzeráns van! Vagy inkább egy perverz disznó, aki élvezi, ha démonnal csókolózik. Timo nevetett. – De én n vagyok... – suttogta. Alakjaő megremegett, és fokozatosan átváltozott. Apró termet , formás n volt, sötét haja aranyszínbenű ő csillogott, szeme alatt korona formájú anyajegy sötétlett. – Ki... ki a pokol úrn je vagy te?ő – Már mondtam: La'mmea Sidris d'Merron, Merron Her-cegn je. – Fellengz sen nevetett. – Világszerteő ő ismert boszorkány. Anyám is az volt, a nagyanyám is... meg az összes felmen m...ő Yorxun gyanakodva pislogott. – És... és mondd... és... és azért jöttél Dréniába Merronból, azért csináltad ezt az egészet, hogy... engem t rbeő csalj és megcsókolj?! A kis n nevetett.ő – Nem egészen. Eddig csak tartaléknak tekintettel, de most már te is része vagy a tervnek... Légy üdvözölve a fedélzeten! Yorxunhoz lépett, megragadta a fejét, és csókra csücsörí-tette ajkait. – Áááááááááááááááááááááááááááááá! – üvöltötte a démon iszonyodva, és menekülni próbált, de nem tudott. A n szájon csókolta. Hosszan, szerelmesen.ő

* * *

Skandar Graun nem t rt ellentmondást. Még aligű esteledett, máris ágyba bújt, és összevisszaő dobálta magát. Végül mindenkit kizavart a szobájából, a kiszemelt kett t kivéve.ő – Kifelé! – bömbölte a lakájoknak és a test röknek.ő – Aludni fogok. Ám el bb még bizalmas megbeszéléstő kívánok folytatni a f tanácsadómmal és az udvariő bolondommal! Senki más jelenléte nem kívánatos! Zwikk Blata-Rukoz sápadtan bólogatott. Dzsara Horg, az udvari bolond pedig vigyorgott, mint a fakutya. – Bizalmas megbeszélés lesz folyatva – magyarázta a test- röknek. – Velem, mer' én vagyok a bolond. Deő nem igazi ám, csak amolyan... udvari. Amikor az udvaroncok és a test rök mögöttő bezárult az ajtó, Skandar Graun felkönyökölt a párnájára, és Dzsara Horgra mutatott. – Vetk zz!ő – Én? Osztán minek?! – Ne vitatkozz! Vetk zz!ő – Há' jó... – Dzsara Horg vállat vont, és vetk zniő kezdett. Ám amikor azt látta, hogy a király kiugrik az ágyból, és is vetk zni kezd, komoran ráncolta aő ő homlokát. – Errül nem vó't szó, amikor bolonddá teccett nevezni... – Fogd be! Vetk zz!ő – Nem szeretem, amikor fáj nekem fenekem – nyavalygott Dzsara Horg. – Inkább nem akarok bolond lenni. – Nem is leszel bolond – magyarázta Skandar Graun. – Király leszel. – Királ? Éééén? – Te fogsz helyettesíteni engem a távollétemben. Zwikk Blata-Rukoz csaknem elsírta magát. – Ezt nem teheti, felsééééééééég... – Már hogyne tehetném? – mordult fel Skandar Graun. – Éppen azt teszem... Ha meg azt hiszed,

417

hogy tiltja a Törvény, lapozd fel nyugodtan a „Király álruhában" cím fejezetet...ű – Felség... hadd mondjam meg: nincs ilyen fejezet. – Mostantól majd lesz! – Óóóóóóó... ezt jelentenem kell a Fagyhercegeknek! – Ha besúgsz, véged! – sziszegte a félork. – Nemcsak, hogy saját kezemmel fojtalak meg, de fuccs lesz a beígért nemesi címednek is! – Felséééééég... megígérte. – Nem t rök vitát! – szögezte le Skandar Graunű határozot-tan. – Én és Dzsara Horg most ruhát cserélünk. befekszik az ágyba helyettem, ésŐ eljátssza, hogy a király...ő – Én? – csodálkozott Dzsara Horg. – Én a királ?... Jó! Zwikk Blata-Rukoz a fejét fogta. Volt neki b ven mitő fog-nia. – Nem fog menni, felség! – nyavalyogta. – Bárki egy pil-lantást vet erre a fickóra, azonnal tudni fogja, hogy nem a király!ő Dzsara Horg nagyon csodálkozott. – Osztán mi a francbúl gyünnének rá, ha rajtam lecc a koruna? Zwikk Blata-Rukoz válasz helyett hangosan zokogni kez-dett. – Ne szólalj meg! – parancsolta Skandar Graun, és nem le-hetett tudni, hogy ezt a három szót melyiküknek szánta. Talán mind a kett nek.ő – Nem lesz semmi baj – dörmögte Skandar Graun, és im-már Dzsara Horg levetett gönceit rángatta magára. – Egy napról van szó, mindössze. Én kisurranok a palotából, ás a kermonok segítségével még ma este megtalálom a fiamat...a fiaimat. Mire holnap reggel beköszönt ez a Jégnász ünnep, vagy mi a nyavalya... újra itthon leszek és visszacsináljuk a cserét. – Ugyan, felség! – zokogott fel Zwikk Blata-Rukoz. – Amint ön távozik, ez a fickó azonnal lebukik... – De nem fog! – sulykolta belé Skandar Graun. –

Mert a te dolgod lesz vigyázni rá! – Ó, jaj! Viszket a nyakam!... Érzi a bakó bárdjának csik-landozását... – Nem lesz semmi baj, Cvikli! – mosolygott Skandar Gra-un. – Ha pedig mégis rosszul sülnek el a dolgok... Hát most erre mit mondjak?... Egy-két fej ide vagy oda, számít az? – Ha az ön fejér l lenne szó, felség, én is aztő mondanám, hogy nem... ám mivel ez itt az én fejem... kérem, engedje meg, hogy jó el reő elsirassam! Skandar Graun sóhajtott. – Egyszer már óvtalak attól, hogy er ltetni próbáldő a hu-mort, Cvikli. Nem áll jól ehhez az irdatlan nagy fejhez... apropó, jut is eszembe, szólni kellene a bakónak, hogy szerezzen be egy nagyobb méretű kosarat! – Óóóóóóóóó, felsééééééég! Skandar Graun felhagyott a vigyorgással. – Ha ügyesen csinálod, nem lesz semmi baj – vetette oda komoly képpel. – Épp te mondtad a múltkor, hogy egyik ork olyan, mint a másik. Dzsara Horg még hasonlít is rám... – Naná, mint pettyes rucatojás a jidori kiskakashoz. – Szerinted ki az, aki felfedezhetné ezt a cserét? – Bárki, aki nem vak, felség. – A te dolgod lesz, hogy elvakítsd ket! – morogtaő Skandar Graun. – Egyszer . A király beteget jelent. Kiű sem kel az ágyból holnapig, és senkit nem enged be a szobájába, csak téged. – De némelyek úgyis bejönnek... – Rúgd ki ket! Légy velük határozott! Parancsoljő nekik! – De k nemesek, én meg csak egy nyavalyáső krefor va-gyok. – És az is maradsz mindörökre, ha ezt elcseszed! Zwikk Blata-Rukoz er lködve mosolyt csent aző arcára. – Hú, mekkora poén volt ez, felség! Gratulálok! – Ne hidd! Komolyan mondtam.

419

A királyi f tanácsadó elszántan sóhajtott.ő – Hoz majd egy szál virágot a síromra, felség? – Hülye vagy? Nem szokásom nekem az ilyesmi. – Skan-dar Graun biztatóan röhögött. – És most gyerünk, Cvikli! Lássuk, hogy játszod a szereped!Zwikk Blata-Rukoz dölyfös képpel lépett ki a király hálószobájából. – felsége pihenni kíván – vetette oda a folyosónŐ várakozó Dierron-test röknek. – Rendkívülő megviselte az ork n elt nése. Határozott kívánsága,ő ű hogy holnapig ne zavarja senki, csak akit szólít!ő Még engem és az udvari bolondot is kikergetett... A királyi f tanácsadó mögött ott toporgott aző említett félork. – Úgy ám – nyávogta furcsán elvékonyított hangon. –Aztat mondotta nekem, hogy mennyek az ivó retkes sarkába... – Talán inkább „Yvorl redves farkára". – Aztatat mostan nem mondta. Az udvari bolond egy félig lerágott ürücombot majszolt, a nyála a padlóra csöpögött. A fickó csámcsogott, nyeldekelt, krákogott, néha dudorászott, majd a száját húzogatta, és olyan bamba képet vágott, hogy aki látta, elröhögte magát. – Ha?! – szólalt meg Zwikk Blata-Rukoz sápadtan. – Mint-ha szólított volna a király. Feszülten hallgatózott. – Én nem hallottam semmit – jegyezte meg a testörök ve-zet je.ő – Én sem – tette hozzá a másik. – Én se nem – csámcsogta a bolond. – Osztán meg csak a fülöd csöngött, he... Zwikk Blata-Rukoz arca kényelmetlenül megrándult. – De mintha szólított volna valaki! – emelte fel a hangját mérgesen. – Talán csak nem te szóltál, bolond?!... Vagy talán odabentr l a király?!ő – Ja, én?! – süvöltötte egy artikulátlan hang az ajtó túlol-daláról. – Cvekedli! Hun vagy, he?! – Na ugye, jól hallottam – kiáltotta megkönnyebbülten a f tanácsadó. – A mi királyunkő

nem tud meglenni nélkülem... – Kiabált, ahogy a torkán kifért: – Megyek, felség! Máris megyek! Odabentr l türelmetlenül harsant a hang:ő – Mit kajabálsz, he?! Nem teccik e' nekem! Gyüjjél, ha hívlak, mer' hogy... mindamellett lesz kapsz és hovatovább! Zwikk Blata-Rukoz elvörösödött, a Dierron-lovagokra pil-lantott, aztán az arcát a hús mögé rejt ,ő csendben rázkódó udvari bolondra, majd szó nélkül besietett az ajtón, és berántotta azt maga után. Bentr l fojtott korholás hallatszott.ő A test rök egymásra meredtek.ő – Elég furcsa volt a király hangja, nem? – F leg az a „hovatovább"...ő Az id közben arrébb oldalgott udvari bolondő sandán vi-gyorgott, és visszaszólt a válla fölött: – Megtanyítottam a királt udvari bolund nye'ven beszíni...

* * *

Skandar Graun imbolygó, rogyadozó léptekkel ment végig a folyosón Dzsara Horg ruhájában és a félrecsapott koronás hálósipkával a fején, a félig rágott ürücombbal hadonászva, közben valami ostoba dalt dudorászott, és minden szembejöv reő rávigyorgott, és lelkesen grimaszolt. Akinek csak lehetett, nekiment, „osztán megprúbá'ta leporolni" és ürücombbal kínálgatni, de a legtöbben eleve kitértek az útjából. Néha, amikor a kedve úgy hozta, felrikkantott, és tánclépéseket tett. Egy felékszerezett nemeshölgyet, aki nemrég érkezhetett a palotába, er nek erejévelő meg akart csókolni. – Mama! Mamaaaa... anyucikáááám nekemnek, Dzsara Horgnak... A hölgy sikoltozott. Az udvaroncok pedig megpróbálták lefogni, visszatartani a cuppogó bolondot. És ebb l majdnem baj lett...ő Ugyanis a láthatatlan szellemtest rök mindvégigő

421

ott voltak a közelében. Az udvaroncok érintését támadásnak érzékelték. Pillanatokon belül sajgó csuklójú, bordáját szorongató, fél lábon ugráló és nyögdécselő udvaroncokkal telt meg a folyosó. A hölgy sikoltozott, és a távolból palota rök érkeztek rohanvást.ő – Yvorl redv... – mormolta a félork, de aztán gyorsan elha-rapta. Felöltötte legbambább ábrázatát, és úgy hadonászott az ürücombbal, mintha azzal ütötte volna le az udvaroncokat. – Osztán mostan mondjátok aztat... köll még valakinek egy harapás enyémnek husiból? Dühösen elimbolygott, és még kétszer visszafordult, hogy megfenyegesse az ürücombbal az utána bámulókat. – Ez az enyimé, Dzsara Horgé nekije... Ám ett l kezdve már nem vitte túlzásba aő ripacskodást, és senkit nem akart megcsókolni. Megelégedett a grimaszokkal és a zagyva gajdolással. Nem sokkal kés bb elérte az egyik szolgakaput.ő Nagyot harapott az ürühúsba, hogy tele legyen a pofazacskója, és csámcsogva magyarázott. – Aztat mondotta nekem a királi f tamásadó...ő hogy: héjj, te Dzsara Horg, mennyíl el, látogassad meg anyádat, azt a randa ork banyát, aki b gveő hozott a világra... osztán nesze, eztet atta nekem... Egy levelet nyomott az r kezébe. A drén kapu rő ő gyana-kodva pislogott rá, de felismerte a királyi pecsétet, és Zwikk Blata-Rukoz aláírását. A levél szerint Dzsara Horg, a király bolondja a király külön engedélyével szabadon járhat kelhet, amerre kedve tartja. Az r elröhögte magát az ork bamba pofáján, akiő szintén odahajolt, mintha is a levelet olvasná. Aztánő visszaadta az irományt, és kinyitotta a palota szolgajáratát. Majd hirtelen ötlett l vezérelve farbaő akarta rúgni a kifelé gyelg alakot.ő ő – Ne, bolond, megadom a kezd lökést...ő Ám mire megtette volna, egy láthatatlan kéz megragadta a lábát, nagyot csavart rajta. S szinte

ugyanabban a pillanatban kirúgták alóla a támaszkodó lábát. Messzir l úgy nézett ki, mintha elhibázta volna aő rúgást, és a lendülett l seggre huppant volna.ő Röhögtek is rajta a cimborái teli torokból.

* * *

Skandar Graun, amint bezárult mögötte az ajtó, felhagyott a bohóckodással, elhajította az ürücombot, és gyors léptekkel a legközelebbi sikátor felé sietett. A nap már lenyugodni készült, és szürkés, bíbor sávjai terítették be a komor háztet ket, s némelyő közeli ház ablakán már gyertyafény pislákolt ki. A távolból egy Kószáló elnyújtott hangja hallatszott: – Nyóóóóóócat ütött má' az óra... kész jetek nyu-űűűűűűűgovóóóóra! Azonban bejelentése süket fülekre talált. A város még élett l nyüzsgött, és egyáltalán nem úgy t nt,ő ű mintha a közeled éjszaka ezen bármit is változtatna.ő A holnapra jelzett közelg Jégnász Konstellációő lázban tartotta nem csak a f várost, de az egésző országot. Már hetek óta folyamatosan özönlöttek ide csapatosan minden rend és rangú drének ésű nemdrének közelb l és távolból. Nemcsak Dréniából,ő de még Maldiberan nyugati részér l, az úgynevezettő „kis-drén" országokból is százával, ezrével érkeztek, akik részesei akartak lenni a nagy eseménynek. Hiszen Jégnász Konstelláció csupán háromszázharminchárom évente egyszer következik be, s ennek az eseménynek sokan hihetetlen jelent séget tulajdonítanak. A Konstelláció tíz napjaő alatt oda kívánkozott mindenki, ahol annak ereje koncentrálódik; Deviaronba – minél közelebb a Jégvihar-fellegvárhoz, a hatalom központjához. Deviaron amúgy is a világ legnépesebb városai közé tartozott, ám ezekben a napokban a lakossága a legpesszimistább becslések szerint is minimum

423

megháromszorozódott. Zsúfolásig megteltek a fogadók, minden ágy és szalmakupac elkelt a vendégházakban, de vidékr l érkezett drének aludtakő a kertekben, az utcákon, a tereken, a parkokban, és ki tudja még, milyen helyeken. A közrend és a királyi pecséttel védett, nemesiű bordélyok élett l buzogtak, patakokban folyt a bor, aő sör és az olcsó pálinka; a Kártyanap óta még abba sem maradtak a szerencsejátékok. Skandar Graun úgy merült bele ebbe az élett lő lüktet vá-rosba, mint éhes cápa a makrélarajba. Aligő gy zte kapkodni a fejét, hallva a röhögéseket,ő kiáltásokat és a jókedv megnyilvánulásait. Érezte a kertekben és az utcákon sül húsok és kolbászkákő illatát, a f szeres forrósör csíp s szagát, és a torkaű ő bizseregni kezdett. Az egyik utcán zene szólt, énekeltek és táncoltak. Nagy hangon röhögtek és ordítoztak. A félork ösztönösen is megállt, és megbámulta a kipirult arcú mulatozókat. Csak most, ebben a der sű forgatagban döbbent rá, hogy a drének is ugyanolyan népek, mint mások, szerte a világban. Ám a palotaő elzárt „koporsójában" agonizált, és nem vett, nem vehetett tudomást arról, hogy ebben az országban is létezik élet. A több hónapos bezártság, unalom és kényszer elemei er vel tört ki bel le. E pillanatban teljesenő ő együtt érzett Lucindával, aki idekerülésük óta egyfolytában azt mondogatta a fülébe, hogy t njenekű innen; menjenek a fenébe. Bárhova. Bármerre. Csak el innen! El a palotából! Ahogy Lucyra gondolt, ismét belesajdult a lelke... Benyúlt a b ing alá, és kitapintotta kermonját.ő Pergamen-száraz ujjai alatt forrónak t nt a b re. Ésű ő amikor e jelet meg-érintette, tudta, merre kell mennie. Végigsietett a mulatozóktól zsúfolt sikátoron, és egy szélesebb utcára bukkant, melyen végestelen-végig szekerek, ponyváskocsik és mindenféle batárok sorakoztak. A legtöbb már nem ment sehova; az igavonókat kikötötték, és zaboszsákból etették.

Mások viszont még keresték a helyüket. Az utca túlsó vége fel l most lovasok és hintókő érkeztek, és a Jégvihar-fellegvár nagykapuja felé tartottak. Drénia nemesei abban a kiváltságban részesültek, hogy magában a Fellegvárban élhették meg a nagy ünnepet. Skandar Graun ismét elbámészkodott, és akaratlanul is a szekerek során túl felállított sátrak sokasága felé sodródott. Drén dragonyosok vágtattak el el tte vidámanő rikoltozva keresztbe az úton, és csaknem elsodorták. Valamivel arrébb nyolc kristálykígyós katona négy törpét „igazoltatott" és faggatott. A törpék széles gesztusokkal mutogattak és magyaráztak. A szekerek között itt-ott érdekl dve figyel bíborgárdistákő ő mászkáltak. Skandar Graun nem sokkal kés bb egy szekérő mellé ért, amelyen hatalmas, csapra vert hordó hevert, s habzó sört mértek bel le durva faragásúő fakupákban. – Hé, te meg ott! – kiáltotta valaki. – Igyál egy pohárral! Már nyújtották is feléje a poharat, melyb l a frisső sör habja lefolyt az utca köveire. Skandar Graun elvette, és szinte ugyanazzal a lendülettel fel is hajtotta. Szélesen vigyorgott. – Iszol még egyet? – kérdezte az el bbi fickó,ő akinek a b rköténye úgy dudorodott a pocakján,ő mintha egy kisebb hordócskát rejtegetne alatta. – Kett t is akár – mordult fel Skandar Graun.ő A fickó már csapolta is az újabb adagot. – Egy markt egy korsó – mondta csak úgy mellékesen. A félork vállat vont, és ösztönösen a ruhája bélése felé nyúlt. Nemhogy pénzt, bélést sem talált. Dzsara Horg nem tartott magánál semmi érdemlegeset. Skandar Graun nyelt egy nagyot, majd lemondóan legyin-tett. – Hagyd csak, cimbora... nincs pénzem.

425

– Hohó! – kiáltotta a b rkötényes. – És az el ző ő ő korsót ki fizeti meg? Skandar Graun mérgesen meredt rá. Persze, nem képzelte , hogy ingyen ihat, de valahogy ez aző egész most másodlagosnak t nt.ű – Holnap megkapod a tízszeresét! - dörmögte. – Meg ám a nagy nyavalyát! – sziszegte a fickó. – Ne hidd, hogy csak úgy elsétálhatsz! Fizetsz, vagy az rségért kiáltok!... Egyáltalán ki a fene vagy te?! Orkő

rabszolga vagy szabad dhoin? Skandar Graun mérgesen rámeredt. Ha mostő elsétál, a fickó fellármázza a város rséget. És nekiő most fontosabb dolga is van annál, minthogy katonákkal fogócskázzon vagy verekedéssel magára irányítsa a figyelmet. – Ledolgozom – morogta. Mondd. mit csináljak! – Mit csinálj?! Fizess! Különben... Skandar Graun lekapta a fejer l a koronadíszesű hálósipkát, és a fickó ölébe dobta. – Ez megteszi? Egy marktot biztosan megér, de ha keves-led, vidd be a palotába, és keresd a király f tanácsadóját...ő A b rkötényes elvette a sapkát, meglengette, éső harsányan röhögött az elhangzottakon. – Hallottátok, mit mond ez a cicomás orkfajzat?... Menjek be a palotába... Hah! – Gúnyosan lengette a kezében a háló-sipkát. – Jól van! Majd holnap vagy holnapután bekopogtatok, és ha már ott járok, váltok pár szót a királlyal is... Megkérdezem, megengedi-e, hogy szétrúgjam a korcs valagát... – Csak aztán siess! – üvöltötte vissza valaki a homályból. – Hogy még ott találd... Mert nem sokáig rondítja már össze a trónt az a kevert vér mocsok!ű – A'mmár igaz! – kontrázott egy harmadik. – A Hatalmas Nagyúr apró cafatokra tépi! Skandar Graun nem szólt bele a tréfálkozásba. Azt hitte, hogy a finom anyagból készült, díszes hálósipkával letudta a fizetséget, és sietve tovább akart állni. Ám a b rkötényes észlelte a szándékát, éső ráordított: – Egy tapodtat se, te, míg nem fizetsz! –

Hozzávágta a félorkhoz a sapkát. – Ezt a silány vacakot meg dugd fel ma-gadnak! Skandar Graun keze ökölbe szorult. – Még egy szó, és... Ezüstpénz csattant a hordó oldalán, és egy öblös hang szólalt meg: – Itt a pénzed, csapos. Én fizetek helyette. A b rkötényes rácsapott a lecsúszó ötmarktoső ezüstre, és hebegve bólogatott. – Köszönöm, dire, köszönöm... Skandar Graun odapillantott, es eltorzult az ábrázata. Sem do Krajn volt az, a test rök kapitánya.ő Hirtelen a fejébe rántotta a sapkát, és bamba képet vágott, fintorgott. – Osztán mostan má' megyek en, Dzsara Horg... hijnye, de jó vó't a sör... Billegve, dudorászva, féloldalas lépésekkel távolodott. – Ki ez a fura alak? – kérdezte valaki. – Dzsara Horg – felelte a fagyföldi kapitány. – A király bolondja. – Bolond? – A' hát! – vetette vissza Skandar Graun. – Udvari... és uccai! Aztán abba az irányba indult, amerre legs r bbnekű ű t nt a tömeg. A kiköt felé akarta venni az irányt,ű ő amerre a kermonja vezérelte. Azonban a fagyföldi kapitány még az utca vége el tt uto-lérte.ő – Ne siessen annyira, felség! – morogta. Skandar Graun fenyeget en fordult meg.ő – Sem do Krajn! – morogta. – Mir l ismertél fel?ő – Én nem vagyok bolond. Se udvari, se utcai. – Jól van. De most menj a dolgodra! – Épp azt teszem, felség – mondta sanda vigyorral a kapi-tány. – Megyek a dolgomra... önnel együtt, felség! – Velem ugyan nem! Menj vissza a palotába! – Csak ha ön is. – Ó, a pokolba!

427

– A test re vagyok. Ha ön odamegy, oda iső elkísérem. Skandar Graun fürkész n nézett a nagydarabő fagyföldire. Tulajdonképpen mi baja származhat abból, ha engedi, hogy vele tartson? Legalább elkerüli a sörárusnál történtekhez hasonló kínos helyzeteket. – Rendben van, velem jöhetsz – dörmögte beleegyez en.ő – Megtisztel, felség – mondta Sem do Krajn. Aztán az övé-b l el húzta Skandar Graun vigyorgóő ő golyóbisú láncos buzogányát, két tenyerében tartva el renyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mintha félő térdre akarna ereszkedni. – Ezt a palotában felejtette, felség! Skandar Graun kikapta a kezéb l a fegyvert, éső mérgében csaknem fejbe vágta vele a tiszteletteljes lovagot. – Megvesztél?! – sziszegte. – Már így is mindenki minket bámul! És mint láthatod, álruhában járok. Úgyhogy viselkedj természetesen! Ne úgy, mint a királyoddal! – Parancsára, felség! Skandar Graun a fejét ingatta. – Ne mondd azt állandóan, hogy „felség"... mert még meghallja valaki. Másrészt ne tapogasd állandóan a kermonod, mert felt nhet, hogy egyű félvér korcsnak tisztelegsz. Sem do Krajn sandán mosolygott. – Viselkedjek úgy, ahogy a küls nk alapján illene?ő – Nos, igen. Pontosan. A fagyföldi vállat vont. – Rajtam ne múljon... – Sóhajtott. – De a leköpködésedt l és a farba rugdosásodtól nemő tekinthetek el, te mocskos korcs kutya, ha még egyszer tegezni merészelsz... – Sandán vigyorgott. – Így jó lesz, felség?

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus a tornya ablakában állt, és a lenyugvó nap szürkés fényeit nézte. – A király elhagyta a palotát – szólalt meg Lyasthé Meh-riall. – A patkány menti a b rét.ő – Jobb így, talán. – Neki mindenképp – felelte a sárkányn . –ő Legalábbis azt hiszi. De gondoskodom róla, hogy ne ússza meg! – A Törvényt ne szegd meg! a király.Ő – Most még igen. De egy nap múlva... – Holnap minden megváltozik – felelte az öreg csendesen. – A létézés kereke fordul, talán. – Vagy talán nem. – Ki tudhatja azt? Lyasthé Mehriall fel-alá járkált a szobában. – Az orkok érzik – jegyezte meg. – Mindenfel l jön aő hír... lázonganak, gyújtogatnak, ölnek. De vajon honnan tudják? – A vérükben, ott lüktet. Lyasthé Mehriall rekedten és darabosan nevetett; e hang egyáltalán nem volt emberi. – És eljön végül hozzánk a Hét Veszedelem? – Id ben, igen. Itt lesznek.ő – Hogy döntöttél? Beengeded ket a Fellegvárba?ő Vagy harcolunk ellenük? Jilocas'theyn hosszan hallgatott. Aztán így szólt: – Elkövetkezik egyszer a végzet úgyis.

* * *

A kitört ajtajú hintó rázkódva, döcögve zörgött a gidres gödrös úton. Néha-néha akkorát zökkent, hogy az utolsó napjait váró Karena de Roygból csaknem kipottyant a gyerek. – Jóságos Cogart! – sikkantotta a n . – Ne siettesső még, kérlek, ne siettess! Engedd kivárnom a nevezetes napot! Jaspe de Vigorard elkínzott arccal hajolt el re.ő – Tulajdonképpen miért nem a rendes úton megyünk? – kérdezte.

429

– Gondolj arra, mi történt a várban legutóbb! – magyarázta Timo. – Az a különös robbanás... merénylet volt. Ellened. – De ki akarhat engem megölni? – nyafogta Jaspe. – Én nem ártottam senkinek! És nem is fogok. Én király leszek. Engem szeretniük kell. Mindenkinek. Keanor de Moreguard gyomorbajos képpel görnyedt az ülésén. Neki is elege volt már ebb l aző útból. – A merényl csak egy dolog – jelentette ki. – Aző orkok miatt kerülünk. – Az orkok miatt? – Jaspe de Vigorard nagyon csodálko-zott. – Szétrázatjuk magunkat mocskos, lázongó orkok miatt?! Nem hiszem el! – Pedig jobb lesz, ha elhiszed – vetette oda Keanor. – Na-gyon is közeli ez a fenyegetés. Emlékezz, mit mondott a lo-vag... Az orkok tucatnyi emberét lemészárolták, és pusztíta-nak, gyújtogatnak. – És mi ezt elt rjük? – kiáltotta felindultan Jaspe deű Vigo-rard. – Kardélre kell hányni valamennyit! Timo a heves ifjú karjára tette a kezét. – Nyugalom, Jaspe! Ne heveskedj! Az orkok túl sokan vannak... – De azok csak orkok! Mi pedig drének vagyunk. Egy drén lovag tíz orkkal is elbánik! Hússzal is! – Csakhogy a drén lovagok többsége Deviaronba vonult, ugyanazért, amiért mi is... az otthon maradottak pedig kevesen vannak. – És ne feledd – tette hozzá Keanor de Moreguard –, hogy legjobb harcosaink még mindig Zhíliában vannak. – Miért nem segítik meg egymást a szomszédos várak? – akadékoskodott Jaspe. – Mert azok is bajban vannak – felelte Timo. – Nem tudni, miért, nem tudni, hogyan, de az ork rabszolgák lázadása egyszerre történt szerte az országban... – Ki hallott már ilyet?! – nevetett kényszeredetten az ifjú királyjelölt. – Amióta az eszemet tudom, egy ork még csak a szemébe sem mer nézni egy drénnek... most meg lázonganak, dréneket ölnek? Nem akarom elhinni!

– A Jégnász Konstelláció teszi – szólalt meg váratlanul a nyögdécsel n . – A leveg szinteő ő ő forrong a mágiától... és ezt még az orkok is érzik... – Csak azt az egyet nem értem – dörmögte Keanor de Moreguard –, hogy miért épp az orkok? A többi rabszolga, a más fajúak... k miért nem lázadtak fel?ő – Ez is amiatt az ork fattyú miatt van – csikorogta indulatosan Jaspe. – Amikor erre gondolok, szégyenkeznem kell, hogy a nevem Vigorard. – Dacosan összeszorította a száját, aztán mégis kinyitotta. – Ezért a zötyköl désért megfizetnekő majd... kegyetlen bosszút állok a mocskos orkokon!

* * *

Yorxun, a démon egy fa tövében kuporgott, és arcát a tenyerébe temette. Immár nem Kalden emberi formáját viselte, hanem valaki másét. Annyira szomorú és elkeseredett volt, hogy a dühét kiabálással levezetni sem volt kedve. – Báró úr – mondta egy kókadozó páfránynak –, ön most nincs itt, így nem hallhatja e gyászos szavakat, de mivel gy lölném a tudatot, hogy egy szarosű páfránnyal beszélgetek, ezért inkább elhitetem magammal, hogy ön bámul rám a gülüszemeivel meg az elálló füleivel páfrány formájában... Nos, báró úr, engedje meg, hogy gratuláljak önnek e zseniális ötletéért, hogy engem küldött maga helyett Dréniába! És a mézesmadzag, amit az orrom el ttő huzigált... hogy visszakapom a szabadságomat, ha elvégzem a feladatot. Naná!... Hú, de jól beetetett, báró úr! Azt mondta, hogy ez nekem semmiség. Aprócska rutinfeladat, jelentéktelen szórakozás... Haha! – Er l-tetetten nevetett. – Mondhatom, marhaő jól szórakoztam! Marha jól!... És még csak most jön az egészben a legjobb rész. Csak az a bibi, hogy fogalmam sincs róla, mi lesz az... Tudja, báró úr, rohadt érzés amikor valaki más uralja valakinek a tudatát... Eddig én ezt még csak fordítva próbáltam, elvégre én lennék a démon, vagy mi a fene... Most

431

meg velem csinálják! – Sóhajtott. – Hát ez van, báró úr. Eddig csupán szerencsétlen fogoly voltam, az ön foglya... de most már nemcsak a szabadságomat vették el t lem, de az akaratomat is. Jelentéktelenő báb lettem, báró úr, azt teszem, amire egy másik akarat kényszerít... És ami az egészben a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mi velem a célja. Vonszol magával, és olyasmire kényszerít, ami... ami... amit nem fogok elmondani egy nyomorult páf-ránynak! Yorxun felállt, és letaposta a páfrányt. Beletiporta a földbe. – Ennyit err l, báró úr... Látja? Így fognak elbánniő hamarosan velem is. – A fejét ingatta. – Most mennem kell. Jönnek... És hamarosan meg kell ejtenem a személycserét, ahogy La'm-mea hercegnő parancsolta. A szántóföld fel l kocsizörgés hallatszott, és Yorxunő behúzódott a s r be. Elkeseredetten nézte sajátű ű idomtalan árnyékát. A széles feneket és a hatalmas, domborodó pocakot. – Gy lölöm ezt a tohonya testet, báró úr – sziszegteű mérgesen a széttaposott páfránynak. – És annyit mondhatok, hogyha még szülnöm is kell, felrobbanok a düht l!ő Karena de Royg hasonmása leste a közeled hintótő és az azt kísér lovasokat. Tudta, épp itt fognak majdő megállni. A n besiet a páfrányok közé, elintézniő sürget ügyeit...ő ...és Yorxun lesz az, aki visszatér helyette.

* * *

Skandar Graun és Sern do Krajn egyenesen a kiköt be men-tek, és sorra végigjárták a folyóő kib vített holtágában hor-gonyzó hajókat.ő Többségében halászbárkák és folyami teherszállítók voltak ott, de akadt egy-két nagyobb test ,ű tengerjáró hajó is, melyekkel La Vanthából eveztek fel idáig. Most már a fagyföldi kapitány vette át a vezető

szerepet, és nemcsak színleg, de valójában is. Miközben egyik hajótól a másikig mentek, hogy Lucinda után érdekl djenek, egyre többet és egyreő zavartalanabbul beszélgettek. – Tulajdonképpen miért jöttél utánam? – kérdezte a félork. Sern do Krajn elvigyorodott. – A buzogány... – Ugyan már! Ne mondd, hogy csak a buzogányomat hoztad utánam! – Na jó, nem mondom – biccentett a kapitány, aztán vállat vont. – De mit kell ezen magyarázni? Te az vagy, aki... én pedig az, aki... – Körülnézett, de mivel nem volt a közelükben senki, halkan hozzátette: – A test rnek a királya mellett a helye.ő – Na persze... de amióta Dréniában vagyok, valahogy nem tapasztalok ilyesfajta kötelességtudatot. A Törvény miatt mindenki hajlong el ttem és úgy tesz, mintha a talpamat nyalogatná,ő de amint elfordulok, azonnal utánam köp... vagy kést ránt, hogy a hátamba döfje... – Kell ezt magyaráznom? – vigyorgott Sern do Krajn. – Ezt nem. De a te viselkedésedet igen. A fagyföldi szórakozottan pislogott. – Botorság ilyesmir l beszélni... itt vagyok és kész.ő Teszem a dolgom, és kész. – De vajon mennyire teszed? Kész vagy meghalni is értem, mint királyodért? Vagy csak... – Ez nem kérdés! – vágott közbe durván a fagyföldi. – Bármikor életemet áldoznám a hazáért és a királyért! Erre tettem lovagi esküt, ebben hiszek, ezért élek. – A kardjára csapott. – Egy pillanatot sem fogok habozni, ha a szükség megkívánja. – Jó, de... – Nincs itt de! Ezen nincs mit töprengeni! Hű vagyok az eskümhöz! Skandar Graun szélesen elvigyorodott. – Én meg már majdnem azt hittem, hogy

433

megkedveltél... – Ééén?! – horkant fel a fagyföldi megjátszott megrökö-nyödéssel. – Egy kevert vér korcsot?!... Már aű feltételezés is vérlázító! Skandar Graun egy pillanatra meghökkent, de aztán rádöbbent, hogy a nagydarab fagyföldi csak ugratja, és ez mosolyt csalt az arcára. – Már csak azért... mert ha így lett volna, figyelmeztetlek: nem ok nélkül viselem én a Két Lábon Járó Pestis csúfnevet. Aki közel kerül hozzám, könnyen f be haraphat...ű – Na, ne hencegj! – Nem csak az ellenségeimre gondoltam... s t,ő inkább a barátaimra. Sern do Krajn megérezhetett valamit e szavak mögött rejl mély szomorúságból, mert iső ő elkomorodott. – Kezdetben én is gy löltelek – morogtaű rosszkedv en. – De te lettél a király, és én tettem aű dolgom. Legjobb tudásom szerint... még akkor is, amikor velem cipeltetted ki-be a szaros küblidet... – Embert próbáló feladat volt, mi? Sern do Krajn nem reagált erre. Belekezdett valamibe, és már nem lehetett elterelni a gondolatait. – Ha rajtam múlt volna az életed, mindent megteszek, hogy megvédjem, mint ahogy lovagtársaim is. Nem szegtük volna meg eskünket semmilyen körülmények között... De azt nem mondom, hogy túl sok könnyet ejtettünk volna a tetemed fölött, ha valamelyik merényl gyorsabb lettő volna nálunk. Talán csak amiatt lett volna okunk bánkódni és szégyenkezni, hogy nem tudtuk teljesíteni, amit az eskünkben vállaltunk, és emiatt további gúnyolódások céltáblái leszünk... Skandar Graun ráérzett, mi volt a kulcsszó ebben a az egészben. – További gúnyolódások? – kérdezte.

Sern do Krajn végigmérte. – Sokban hasonló a mi sorsunk, félvér – vetette oda inge-rülten. De nem rá volt mérges, hanem azokra, akikre épp gondolt. – Ugyanúgy elnéznek a mi fejünk fölött is, akárcsak a tied felett, félvér. Nekik elég a cím, amit seikt l örököltek, és minden az ölükbeő ő hull... Nekünk, akiket származásunk miatt nem fogadott volna be egyetlen más lovagrend sem, csak a Dierron, minden órában, minden percben bizonyítanunk kell. Bizonyítanunk, hogy mi is méltók vagyunk a lovagi címre... valójában még méltóbbak, mint bárki más... Ez a megvetés kovácsolta lelkünket acéllá és fegyverünket tüzes istennyilává. – Zordan elmosolyodott. – És azzal, hogy téged szívem minden csepp vérével védelek... így vágok vissza nekik a gúnyo-lódásokért a megaláztatásokért. Skandar Graun bólintott. – Tedd azt! Sern do Krajn sóhajtott. – Mi, Dierron-lovagok bármely más rendnél jobban össze-tartunk, és védjük egymást. Ha közülünk bárkit megsértenek, mindnyájan ugrunk, hogy megtoroljuk. Ha valamelyikünkre rátámadnak, úgy vesszük, hogy a támadás a rendünk ellen irányul. Ha valaki meghal közülünk, egy kicsit mind vele halunk... – Megkeményítette a hangját. – De te nem hagytad meghalni Juster do Velijunt... – Csak azt tettem, amit... – Bármely más király hagyta volna! – vágott közbe Sern do Krajn. – Azt hiszed, bárki más letérdelt volna a véres és mocskos padlóra, hogy megpróbálja megmenteni azt, aki annyit sem jelent számára, mint egy szalmaszál? Skandar Graun vállat vont, és nem szólt. – Ez felnyitotta a szememet, Vigorard! – Szólíts inkább korcsnak vagy félvérnek. Ez csak a felvett nevem. – És immár tudom, nem lehetett véletlen, hogy Zmed, Hmuda és Lenk... akik az én szememben igazi h sök voltak... a testvérükké fogadtak. Talánő

435

megmentetted az életüket is! Skandar Graunő elmerengett. – Meglehet. Már magam sem emlékszem, hogy történt. És igazából nem is akartam a testvérük lenni... k er sködtek. És csak k tudták, miért. VagyŐ ő ő talán k sem.ő – Hát ezért jöttem utánad - mondta a kapitány. – Mert én sem tudom, miért... de azt érzem itt, a szívemben, hogy ezt kell tennem. Életem értelme az, hogy melletted legyek és védelmezzelek. – Egy büdös ork korcsot? – Drénia királyát. Drénia törvényes és méltó királyát! Skandar Graun röhögött. – Úgy hízelegsz, hogy még Cvikli is elbújhatna mögötted! Sern do Krajn elvörösödött, és lesunyta a fejét. Elszégyellte magát, amiért ennyire sokat és nyíltan beszélt. Skandar Graun az inge alatt a kermonját tapogatta. – Olyan furcsa – jegyezte meg. – Cvikli azt mondta, vezé-relni fog. De most csak azt érzem, hogy meleg, amikor meg-érintem... de nem érzem, merre kellene mennem tovább. – Kérd n meredt a kapitányra. – Mitő jelent ez, Sern do Krajn? Cs döt mondott aő kermonom mágiája? Vagy akit keresek, itt van t lemő karnyújtásnyira... valahol itt, a kiköt ben?ő A fagyföldi lebiggyesztette az ajkát. – Nem vagyok a kermonnak nagy szakért je –ő felelte. – Ám van egy drén mondás, mely így szól: a kermon szélkakasa szélcsendben kukorékol. – Ez meg mit jelent? – Nem a szél irányát mutatja, és nem is más irányt. Ám valami fontosat jelez. Skandar Graun a homlokát ráncolta. – Nehezen értem meg a drén gondolkodást – vallotta meg. – Néha számomra jelentésnélküliek a szavak. – Mert a szavaknak nincs mindig jelentésük. – Kösz, sokat segítettél... – Pedig egyszer – magyarázta a fagyföldiű

mosolyogva. – Ha nem tudod, merre menj, s a kermon sem segít... akkor várj! A megoldás el fog jönni hozzád. – Tálcán? – mordult fel a félork. – Vagy talán a pofámba repül, mint a sült galamb? A fagyföldi valószín leg nem ismerte a „sültű galamb"-os szólást, mivel egészen más jutott róla eszébe. – Nagyszer ötlet. Látogassuk végig a kiköt mentiű ő csehó-kat. Zabálunk egy jót, és közben kérdez sködünk a n d iránt...ő ő

* * *

Ez persze olyan volt, mintha egy t t kerestek volna aű szénakazalban. Deviaron hemzsegett az idegenekt l,ő és bárkit is kérdeztek, hogy nem látott-e egy terhes félork n t, csak vállvonogatást vagy gúnyos röhögéstő kaptak válaszul. Még ha láttak is, ugyan ki figyel oda egy szutykos korcsra ezekben a sorsfordító napokban? – De ez nem akármilyen félork n – magyaráztaő Skandar Graun unszolására a fagyföldi kapitány. – Nem rabszolga, és még csak nem is dhoin. Fegyvert visel, és kihívóan a szemébe néz bárkinek. Erre meg csak morogtak, hogy mostanában az orkok mind ilyen pofátlanuk. Valami lehet a leveg ben, mert teljesen bezsongtak, és nyíltanő visszapofáznak az uraiknak. Skandar Graunék a hatodik, hetedik zsúfolásig telt kocsmában feladták a próbálkozást. Ekkor már rég elmúlt éjfél is, de a lárma, a hangzavar és a mulatozás nem csillapodott. A kialvatlan, karikás szem kocsmáros szerint ezű nem is fog, hiszen már napok óta ez megy. És ez fog menni még több mint egy hétig; egészen a Jégnász végéig. Vagy talán még tovább is, mivel akik folyamatosan részegek, nem biztos, hogy észlelik majd, amikor a nevezetes együttállás véget ér. Végül az Ezüstkerék fogadóban sikerült helyet

437

szerezniük egy asztal mellett, melyet északról jött prémkeresked k és vadászok ültek körbe. kő Ő készséggel szorítottak helyet egy fagyföldi lovagnak, és még büszkék is voltak arra, hogy egy nemesi sarj közéjük telepszik. – De az ork csak maradjon odakinn! – vetette oda egy szé-les szájú északi vadász, aki nemcsak a füleiben, de az orrában is széles ezüst karikát viselt. – Korcsok számára nincs hely! – Félork – helyesbített Sern do Krajn szórakozottan. – És szabad polgár. – Leszarom! – mondta a vadász, és a padlóra köpött. – Ak-kor sem közénk való! – Ugyan hagyd már! – kiáltotta egy vékony, magas keres-ked . – Ha a lovagnak elég jó társaság, neked,ő te hitvány, mi kivetnivalód lehet ellene? – Kit neveztél hitványnak?! Sern do Krajn közbelépett, miel tt még elfajultő volna a vita. – Dzsara Horg – mondta. – Magas poszt birtokosaŐ azUdvarban. – Milyen udvarban? A baromfiudvarban? aŐ tyúknyak kitekerget baromfihemperget ?ő ő – Ostoba! – mordult fel Sern do Krajn. – A király szemé-lyes pártfogoltjáról beszélsz!... Dzsara Horg a király udvari bolondja, a király asztalánál eszik, s jelenlétét Kártyanapkor még az Arkhon Tanács is engedélyezte. De ha nektek nem elég jó... Az északiak szájtátva meredtek Skandar Graunra. Csupán az el bb okvetetlenked vadász jegyezteő ő meg: – Ork királynak ork bolondja... bolond az egész ország is! De én nem vagyok elég bolond ahhoz, hogy ezt higgyem is! – Kussolj, Astid! – mordultak rá egyszerre ketten is. – Nem látod, milyen drága ruhát visel! – Az biztos, hogy nem valami csóró ork szarlapátoló lehet! Az északiak még jobban összehúzódtak, és Skandar Graun is letelepedhetett a fagyföldi kapitány mellé. Nem akart fölösleges felt nést okozni, ám immár ígyű

is került az érdekl dés középpontjába.ő ő – Hogy kerültél az udvarba? – A konyhán dolgozott – magyarázta mélán Sern do Krajn. – A legalantasabb munkákat végezte. Ám a jó szerencséje a király szobájába vezérelte... - Na persze, egy rabszolgát?! Ugyan már! Egy mérföldes körzetbe se juthatnak a király szobájának közelébe! - Ne feledd, miféle király ül a trónon! - vetette oda Sern do Krajn. - Kedveli a magafajtákat. - Jobban is talán, mint a dréneket, hogy gebedne meg! Sern do Krajn felhorkant. - Még egy tiszteletlen szó a királyról - morogta -, és dacá-ra annak, hogy földik vagyunk, péppé verem a fejed, te tapló! Az asztalnál ül k egyetért en bólogattak.ő ő - Igaza van, Astid! Befoghatnád a pofád! - A törvényes király az mindenképpen király! Az Astid nevezet se nagyon ugrált. Nem is annyiraű a lovag rangja rémítette meg, hanem inkább a külseje. Sejtette, hogy ha kenyértörésre kerülne a sor, húzná a rövidebbet ezzel a csupa izom,ő medvetermet lovaggal szemben. És tekintettelű annak rangjára, nem sok esélye van arra, hogy bárki is megsegítené. Astid ezért inkább csak ivott, és uralkodott magán. De néha azért sandán oda-odapislogott az asztal szélén ül félorkra.ő Sern do Krajn rövidre fogta a magyarázkodást: - Tulajdonképpen ennyi a lényeg. Dzsara Horg épp a király szobájában tartózkodott, amikor egy merényl nyilazni kezdett a szomszédos toronyő tetejér l. Dzsara Horg a király elé ugrott, és testévelő fogta fel a nyílvessz t... E dics tett jutalmaképpő ő érdemelte ki a király és az Arkhon Tanács jóindulatát. Astid, bár elhatározta, hogy nem szólal meg újra, most fel-horkant: - Na, nehogy már! Ezt nem hiszem el! - Pedig jobb lesz, ha elhiszed - dörmögte kedélyesen Skan-dar Graun, aki egyre jobban unta a

439

köteked fickó okvetetlenkedéseit. El húzta a láncoső ő buzogányát, és koppanva ledobta az asztalra. A drágakövek csillogtak a füstös félhomályban, a démonpofa-golyó vigyorgott. - Bizonyságul itt van ez. Magától a királytól kaptam, a neves udvari kovácsmester, Grudo Dolomar munkája... Vagy talán úgy hiszed, a szekérsoron vettem két marktért? Az északiak döbbenten meredtek a különös fegyverre. Astid úgy eltátotta a száját, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa. - Láttatok már ilyen csodálatos fegyvert? - suttogta valaki. Sern do Krajn azonban villámgyorsan elt ntette azű asztal lapjáról a láncos buzogányt, s az asztal alatt Skandar Graun kezébe nyomta. - Tedd ezt el, Dzsara Horg! Bár Deviaron híres a közbiz-tonságáról, ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot... hiszen e fegyver értéke több lehet, mint amennyit e kocsma vendégei együttesen birtokolnak... Aztán hosszas várakozás után végre eljutott hozzájuk a kimerült kocsmáros is. Nagydarab, középkorú drén, akinek hiányzottak a felső metsz fogai szemfogtól szemfogig, s a fél szemétő kötés takarta. - Ork korcokat itt nem folgálunk ki - vetette oda a fogai között sz rve a szavakat. - Menj el, te pimafű kevert vér !ű Skandar Graun, aki már alaposan megéhezett a kiadós jár-kálás és kérdez sködés közben,ő határozottan unta az efféle kötözködést. Vészjóslóan emelkedett fel. De nem azért, hogy elmenjen. - Hozz sört és húst, ha kedvesek neked a maradék fogaid! - dörmögte baljóslatúan. Vagy egy percen belül kiverem va-lamennyit, és nyakláncra t zömű ket!ő

A kocsmáros azonban nem volt ijed s fickó. És nemő szokott hozzá ahhoz, hogy holmi orkfajzatok neki visszapofázzanak. - Aft mondtam, t nj innen, te tetves, különben...ű

Sern do Krajn felugrott, és két tízmarktos ezüstöt csillantott oda a kocsmáros szeme elé. - Nem akarok botrányt! - sziszegte. - De választhatsz: vagy elfogadod ezt a két szépséget... - ismét megcsillogtatta az érméket -, mely a többszöröse annak, amit kapnod kelle-ne... vagy holnap én magam járom ki a király f tanácsadójánál,ő méltóságos krefor Zwikk Blata-Rukoznál, hogy örökre elvegyék az engedélyedet, és bezárassák az épületedet! A kocsmáros megrökönyödve pislogott: - De hát... ez egy korcs... - És a király nem az? - Dehogynem! A király is korcs! Én még t seő szolgálnám ki ezen a helyen, mely az igazi drének kedvence... - Te pedig holnap már földönfutó leszel, ezt megígérhe-tem! És amikor már nem véd a Törvény... én eljövök lovagtársaimmal, földig romboljuk a mocskos tanyádat, asszonyodat és lányaidat közbordélyba vetjük, és én személyesen verem ki a maradék fogaidat! A kocsmáros egy mordulással kikapta a lovag kezéb l az ezüstöket, és elsietett.ő Nem sokkal kés bb egy kancsal szolgálólányő meghozta a kért söröket, majd anélkül, hogy megkérdezte volna, mit kí-vánnának enni, hamarosan hideg tengeri salátákkal és félnyers sültekkel tért vissza. – Nem is rossz – jegyezte meg Skandar Graun az els falás után. – Bár már rég nem ettem ilyet...ő

* * *

És nem is sokáig evett...Alig ürítette ki az els korsó sört, amikor katonákő tódultak be a dugig tömött ivóba, s pillanatokkal kés bb egy árnyék vetült elé.ő – Hé, te korcs! Velünk jössz! Skandar Graunnak csaknem torkán akadt a falat

441

meglepetésében, és gyanakodva pillantott a kocsmáros felé, mivel az villant az eszébe, hogy talán az a sunyi alak hívta az rséget, hogy kidobassa aő csehójából a nemkívánatos vendéget. Azonban a kocsmáros ugyanolyan meglepettnek t nt, mint bárkiű más. A félork vészjóslóan emelkedett fel, és miel tt mégő vála-szolhatott volna, lenyelte a szájában lév falatot.ő És ez éppen elég volt Sern do Krajnnak, hogy megel zze.ő A fagyföldi is felegyenesedett, és gyengéden ám ellenáll-hatatlanul arrébb tolta a katonát. – Mit akartok t le? – kérdezte.ő – Elvisszük, és bevágjuk a dutyiba – felelte a katona. – A többi koszos ork közé. – Nem viszitek sehova – recsegte a fagyföldi. – Én Sern do Krajn vagyok, a király test rségénekő kapitánya. És ez a kevert vér az én csatlósom.ű A katona zavartan vonogatta a vállát a fenyegető fellépés lovag el tt. Hátrabökött a válla fölött azű ő ajtónál csíp re tett kézzel álló alak felé.ő – Ezt a parancsnokkal beszéld meg, lovag! Az említett parancsnok, látva, hogy valami nincs rendben, máris megindult feléjük még két katona kíséretében. Mellkasán a kristálykígyók rendjének jele virított, s azok közé tartozott, akiket a Kártyanap estéjén a király eltanácsolt. Elsötétül ábrázataő elárulta, hogy azonnal felismerte Sern do Krajnt. – Mi folyik itt? – recsegte arrogánsan. – Talán a Dierron-kutyának valami baja van? Sern do Krajn keze csattanva csapódott a kardja markolatára. – Majd lesz neked bajod mindjárt... – sziszegte a fagyföldi. Az asztalok között járkáló katonák odasereglettek. A kris-tálykígyós lovag zordan elmosolyodott. – Vigyétek az ork söpredéket! Ha a Dierron ellenáll, öljétek meg! Sern do Krajn kardot rántott. – Nem tudom, mi folyik itt, de megfizetsz a pimasz-ságodért, arra szavamat adom!

Villogtak a kardok. A kristálykígyós lovag is el rántotta fegyverét, és harciasan megfeszült.ő – Láthattátok! – kiáltotta tanúkat keresve. – Ez a Dierron kutya fegyverrel jön rám, és szembeszegül Lyasthé Mehriall személyes parancsának! Ha meghal, magának köszönje! Sern do Krajn összezavarodott. – Miféle parancs... – Minden orkot és orkfajzatot össze kell szedni a városban, és börtönbe vetni! – recsegte a kristálykígyós. – Ez a parancs. Ha az utunkba állsz, úgy vesszük, hogy te is csak szítod az országunkat sújtó lázongást! Sern do Krajn bamba képet vágott. – Ez esetben – dörmögte –, nem állok az utatokba. – Le-eresztette a kardját, s úgy tett, mintha el akarná rakni. Oldalt lépett. – Vihetitek! Skandar Graun azonban vigyorogva felemelte láncos buzogányát. – Vihettek – mondta. – Ha tudtok. – Vigyázz, fegyver van az orknál! – kiáltotta Sern do Krajn. Kardlapja a következ pillanatban hatalmasatő csattant a kristálykígyós lovag sisakján. A fickó úgy esett össze, mintha az ég zuhant volna a fejére. Az a katona, aki el akarta vinni Skandar Graunt, felordított, és a fagyföldire akarta vetni magát, de már nem nagyon ugrálhatott. Ó kapta a második csapást. Skandar Graun is megsuhintotta buzogányát, és a vigyorgó démonpofa összecsókolózott egy ordító katonával. Iszonyatos erej volt ez az ütés, pedig aű félork épp csak meglendítette fegyverét; a golyóban lakozó démon azonban ráer sítettő erre a lenge kis mozdulatra. A katona feje oldalra csapódott, és ordítása abbamaradt; kitört a nyaka, s arca helyét véres massza foglalta el. Ahogy d lt el a test, egyik társa reflexb l elkapta,ő ő ám látva a rettenetes húsmócsingot, iszonyodva

443

engedte el. Aztán megpróbált kitérni a feléje zúgó csapástól, ám a tüskés démonfej belemart a vállába, átharapta vaskos b rvértjét, és csontig harapta húsátő és izmait. A csont reccsenve tört, s a katona bal oldalán kínzó fájdalom vonaglott végig. A kocsmában elszabadult a pokol. A bent lévő katonák nem hátráltak meg társaik veszte láttán, s a nagy ordítozásra újabbak rontottak be. Az asztaloknál ül k felugráltak; néhányan menekültek, másokő fegyvert ragadtak. Astid, a morgolódó északi vadász épp erre a lehet ségre várt. Felugrott az asztal mell l, hogyő ő Skandar Graun hátára vesse magát. Úgy tervezte, hogy er s combizmaival megka-paszkodik áldozataő derekában, miközben majd újra és újra belemélyeszti vadászt rét.ő Azonban miel tt elérhette volna Skandar Graunt,ő kínos meglepetés érte. Láthatatlan tenyér él csattant a torkán, s csaknem kitörte a nyel csövét. A vadásző megszédült, a lendülett l a hátára zuhant, s úgyő hevert ott, mint egy felfordult bogár. Ráadásul a tömegesen rárontók el l hátráló félorkő durván beletaposott a gyomrába, aztán egy feléje lendül kard el l felugrott az asztalra, és egyik üvöltő ő ő támadója felé rúgott egy söröskupát. – Kifelé! – bömbölte Sern do Krajn. – Itt megszorulunk! Ám épp volt az, akit máris beszorítottak aő sarokba, s egyszerre hárman, négyen is támadtak. Nem tudott kitörni, még annak is örülhetett, hogy védeni tudta magát. Skandar Graun leszökkent az asztalról, és megvadult bikaként tört át egymást akadályozó ellenfelein. Nemcsak karddal, puszta kézzel is csapkodtak feléje, és nem válogatott a védekezéső eszközeiben. Ütött-vágott, rúgott, s t egy arca feléő lendül kezet még meg is harapott.ő Ám a négy szellemtest r még nála iső hatékonyabban dolgozott. Minden ütést, minden szúrást hárítottak, csuklócsontokat roppantottak el, lábakat rúgtak ki, szemeket szúrtak ki, s

ellenállhatatlan er vel szórták szét a meglepettő ellenfeleket. Skandar Graunnak leginkább azért kellett küzdenie, hogy is lecsaphasson valakit, miel tt aő ő szellemtest rei ledöntenék a lábáról vagy messzireő hajítanák. A fagyföldinek váratlan segít i akadtak. Kétő vállprémes Dierron-lovag lépett be a kocsmába, s azonnal kiszúrták, hogy egy társuk bajban van. A nagy forgatagban talán még azt sem ismerték fel, hogy ki az, és azt sem kérdezték, vajon mit követhetett el a társuk, hogy mindenki tő szorongatja, habozás nélkül kardot rántottak, és hátba támadták az ott tolongókat. A váratlan támadás szétszórta a katonákat, és Sern do Krajn bömbölve tört ki közülük. Azok az északiak, akiknek az asztalánál korábban helyett kapott, mostanra úgyszintén beavatkoztak a harcba, méghozzá a kapitány oldalán. (Kivéve persze a földön fetreng vadászt, akit Skandar Graunon kívül márő legalább tucatnyian megtapostak a nagy tipródásban.) A keresked és társai nem rántottakő fegyvert, de a súlyos fakupákkal, székekkel és padokkal igyekeztek oszlatni a dühösen hullámzó tömeget. Az utcán sípszó harsant, csizmás lábak dobogtak. – Ki az utcára! – bömbölte Sern do Krajn, és törte az utat. Skandar Graun egy pillanatnyi lélegzethez jutott, végre el-kapott egy vörös képpel ordítozó fickót, és kivágta az ablakon. Aztán ugrott is utána.ő Négy szellemtest re azonnal követte.ő Elszokott már az efféle testmozgástól, ám most, hogy belecsöppent egy jó kis harcba, határozottan élvezte. Mivel lába érintette a kitört ablak keretének alsó részét, egyensúlyát vesztve, kézre, lábra érkezett a szertehullott üvegcserepek közé, és csaknem hasra esett. Valaki rárontott ebben a kiszolgáltatott

445

helyzetében, és ol-dalba rúgta. A szellemtest rökő ezúttal lemaradtak kissé. A rúgás megbillentette a félorkot. azonban elkapta a lábat, és estében nagyotŐ rántott rajta. Támadója üvöltve esett át rajta, s a következ pillanatban a félork belekönyökölt aő mellkasába. Aztán máris talpon termett, és egy feléje lendülő vágás irányába csapott a buzogányával. A vigyorgó, tüskés démonpofa pont a kardlapot találta el, s természetfölötti csikordulással és sivítással kettétörte a vaskos pengét. Méghozzá nem is akárhogy! A penge törött fels része a lendülett l oldalraő ő csapódott, és beleállt a megdöbbent katona torkába. A kardhegy a tarkóján bukkant el .ő A buzogány vicsorgó démonának arcvonásai mozogtak; még vadabb vicsorra torzultak, és közben iszonyatos, pokoli röhögéseket hallatott. – Yvorl redves farkára! – mordult fel Skandar Graun, de nem nagyon volt ideje töprengeni, mivel máris újabb támadói akadtak. Egy tömzsi drén meggörnyedve rohant neki, mintha fel akarná öklelni. Skandar Graun tarkón csapta bal alkarjával, a másik támadóját pedig a buzogánnyal kínálta meg. Aztán megjelentek a szellemtestörök, és pillanatok alatt szétszórták a további vállalkozókat. Hirtelen szabaddá vált körülötte a terep. A kocsmából folyamatosan tódult ki a nép, és a tömegverekedés elharapódzott. Már azt sem lehetett tudni, ki kit üt és miért. Villogtak az öklök és szitkok röpködtek. Rohanva érkezett egy rjárat, s a távoli sípszóbólő ítélve egy másik csapat is közeledett. Sern do Krajn és a mellé felsorakozott két Dierron-lovag is szétszórta támadóit, és egy pillanat múltán már Skandar Graun mellett sorakoztak. – El innen, felség! – lihegte Sern do Krajn. – Miel ttő ideér az rjárat!ő – „Felség"? – visszhangozta meglepetten az egyik lovag, és a száját eltátva meredt a félorkra.

Skandar Graun azonban nem állt le magyarázkodni. – Utánam! – mordult fel, és sarkon fordult. Nem szokott megfutamodni, ám most egyáltalán nem az volt a célja, hogy drén katonákkal és városi iparosokkal verekedjen. Ha már verekedni kell, akkor szívesebben választotta volna meg ellenfeleit a dölyfös nemesek közül. Tett két lépést a közeli sikátor felé a holtág partja mentén, aztán olyan hirtelen torpant meg, hogy a hátrafelé bámuló Sern do Krajn a szó szoros értelmében belerohant, és csaknem ledöntötte a lábáról. Az egyik szellemtest r nagyot taszított rajta.ő – Ááááárgh! – hörögte döbbenten megtántorodva a kapi-tány. – Megsebeztek?! Nyílvessz ?!ő Skandar Graun a mellkasához kapott, és úgy szorította, mintha valóban nyílvessz találta volna el.ő – A kermon! – motyogta. – Forró! Szinte éget! Abba az irányba emelte a tekintetét, amerr l aő forróságot érezte. A holtágba egy tengerjáró hajó siklott, s nagy sebes-séggel közeledett. Sötét alakok kapaszkodtak az árbocain, a vitorlákat és a kötélzetet rángatva, a fedélzeten pedig még többen rohangáltak. Csobbanások hallatszottak, ahogy néhányan a vízbe vetették magukat. A hajó nagy sebességgel siklott tovább. – Nem tudom megállítani! – süvöltötte egy ismer ső hang az árbockosár magasságáról. – Belerohanunk abba a valamibe... Hopp! Hopp! Kapaszkodjatok! A nagy hajó oldalba kapott egy nyugodtan ringatózó kis halászbárkát, és eltiporta. Aztán változatlan sebességgel be-száguldott az egymás mellett sorakozó csónakok, ladikok és kisebb-nagyobb hajók sokaságába, és iszonyatos recsegéssel gyúrta maga alá azokat. A kiköt véő szélesített és kimélyített holtág pillanatokon belül úszó roncsokkal, deszkákkal és fadarabokkal telt meg; no és persze ordítozó, sikoltozó, verg d ,ő ő csapkodó fuldoklókkal és úszni próbálókkal. A nagy hajó beljebb hatolt, mint azt az alkalmi

447

kiköt en-gedte volna, s ezen a részen a víz már nemő volt annyira mély, hogy ezt elbírja. A hajó nyikorgott, recsegett és egész törzsében remegett, ahogy az alja a meder alját szántotta, végül az orra nekirohant a kiköt peremének, és recsegve, csattogva törtő darabokra. Ám végül is a hajó megállt. Az ütközés erejét l a fedélzeten lév kő ő valamennyien eles-tek, néhányan akaratuk ellenére a vízbe csobbantak, az orrban lév k pedig vagy péppéő zúzódtak a recseg és összeprésel d pallók között,ő ő ő vagy a lendülett l átbuktak a korláton, és kirepültekő a rakodóterületre. Azok, akik a hajó kötélzetébe kapaszkodtak, lehullottak, akár a kába legyek, csak kevesen bírták megtartani közülük a fogásukat. Egy sötét alak, aki nem kapaszkodott eléggé, mert még mindig az egyik vitorlával küszködött, az ütközés erejét l úgy elszállt, mintha katapulttal l ttékő ő volna ki, és lapos ívben a partra zuhant. Talpra esett, akár egy nagy macska, és ahogy a lendület vitte tovább, kézzel-lábbal igyekezett megtalálni az egyensúlyát. – Hopp! Hopp!... Hupp! – kiabálta botladozva. – És a dia-dalmas óriássáska még a nyaktör zuhanást iső megússza... nyekkk! A fickó úgy terült ki szinte Skandar Graun lábánál, akár egy túlméretes kecskebéka. Skandar Graun, aki még mindig t zforró kermonjátű tapo-gatta, hitetlenkedve meredt az érkez re.ő – Alek?! – dörmögte. Aztán amikor megértette, mit l forró a mellkasa, iszonyodva kiáltott fel: – ő Nem, az nem lehet!... Ez nem lehet!

* * *

A hajó érkezése hatalmas felbolydulást okozott. A környékbeli kocsmákból mindenfel l halászok éső matrózok rohantak el , akik látva bárkáik sorsátő szinte fejüket vesztették dühükben. Aztán amikor a nagy hajóról ork és ember rabszolgák ugráltak ki

vagy úsztak ki a partra, és menekülni próbáltak, a pórul jártak haragja ezek felé a szerencsétlenek felé fordult. Mivel azok közül a katonák közül, akik eredetileg a verekedést kezdeményezték, már egy sem volt olyan állapotban, hogy elmesélhesse, mi miért történt, Skandar Graun és a Dierron-lovagok kikerültek a figyelem középpontjából, és észrevétlenül leléphettek. Skandar Graun a karjánál fogva rángatta magával a kótyagos Aleket be a sikátorba, s még azon is túl. Alek Gavaj nem gy zött csodálkozni.ő – Skandar Graun bácsi?... A Két Lábon Járkáló Fél Fül Tepsi?ű – Hallgass, te üt dött!ő – Ha te zuhantál volna ekkorát, te is üt dött lennél!ő Percekkel kés bb egy fákkal körbevett, sötétő parkban pi-hentek meg, és értetlenül meredtek egymásra a hold bizonytalan fényében. A közelükben hajléktalan drének hortyogtak, a park szélén pedig egy t z körül még többen iszogattak és hol halkan,ű hol hangosan mulatoztak. Sern do Krajn értetlenül meredt hol Skandar Graunra, hol a nagydarab fickóra. – Ez meg ki? – Remélem – morogta Skandar Graun –, nem az, akire gondolok! – De hát én vagyok az – rikkantotta Alek. – Tudod, a Félpárevez s Óriássáska!ő A félork türelmetlenül Alek Gavaj mellkasához kapott, és er vel felszakította az ingét. Rámeredt aő rózsaszín kermonra. – Ez lehetetlen! – motyogta. Aztán is félrehajtottaő az in-gét, és hol a saját kermonjára bámult, hol az Alekéra. – Lehetetlen! Lehetetlen! Alek felhúzta a szemöldökét. – Jéééé! Neked is van ilyen izéd?! Én meg azt hittem, va-lamelyik vicces kedv baromállat rajzoltaű rám, amíg aludtam... – Elkomorodott. – Ez valami „sarj" nev ragályos betegség?ű

449

Sern do Krajn semmit nem értett. – Nem azt mondtad, hogy a fiad hétéves? – Annyi kell legyen! – De ez itt legalább harminc! Alek Gavaj kidüllesztette a szemét, lebiggyesztette ajkait, és kalimpálni kezdett. – Höhöhö-h ! – rikkantotta. – Én vagyok aőőőőőő világ legszerencsésebb óriássáskája! – Ugrándozni kezdett. – Hopp! Hopp! Hopp! - Na jó - módosított a fagyföldi. – Lehet, hogy csak tizen-kett ... és kissé nagyra n tt. De akkor sem hét.ő ő Alek Gavaj egy éjjeli lepkét üldözött, és rávetette magát, akár egy vadászó macska. – Megvan! Nem van! – Pityeregni kezdett. – Elrepült! – Ismét ugrálni kezdett. – De az óriássáska nem adja fel! Ismét... hopp-hopp-hopp lesz... és akkor... – Hétéves – szögezte le Sern do Krajn. – A te fiad! Alek Gavaj érdekl dve torpant meg.ő – Ki kinek a fia? – kérdezte. Aztán pislogott. – Nekem nincs apám. – Most már van – hörögte Sern do Krajn, és hátba vágta az arcát a kezébe temet félorkot. – Mutatkozző már be neki, felség! Skandar Graun felpillantott. – Alek! Tudsz valamit az apádról? – Óriássáska volt. És én is az vagyok... a diadalmas óriás-sáska! – Mikor került ez a kermon a melledre? – Ez az izé? Tegnap. – Fenyeget en rámeredtő Skandar Graunra. – Te csináltad?!... Mert ha igen, akkor szedd is le! – Hogy érted azt, hogy óriássáska volt az apád? Alek hadonászni kezdett, makogott valami érthetetlent, aztán közelebb hajolt, és Skandar Graun fülébe súgta: – Nem is volt az... csak úgy kitaláltam... mert szégyellem, hogy nincs apám. Skandar Graun az emlékeiben keresgélt. – Mintha anyád, Alejka valami olyasmit említett volna, hogy meger szakolta valami óriási barom...ő

– Hehehe! is csak hazudott... Csak azért mondta,Ő mert szégyellte, hogy csak úgy egyszer en vemhesű lett... „pedig sajnos már évek óta nem nyúlt hozzá férfinép", hogy az szavait idézzem...ő Skandar Graun pislogott. – Hogy érted azt, hogy csak úgy egyszer en...ű – Úgy, ahogy mondom. Nem hentergett már régő semmi-lyen hímmel, aztán egyszer mégiscsak növekedni kezdett a pocakja... El ször azt hitte, csakő valami rosszat evett és felfúvódott, aztán meg amikor rájött... hogy többr l van itt szó, arraő gyanakodott, hogy álmában izé... izélgette meg valami elvetemült fajtalankodó. De amikor mindenféle varázslatokat csinált, rájött, hogy nem történt ilyesmi... Hát ezért találta ki, hogy meger szakolták, mert rühellte volna, hogy rajtaő röhögjön az egész falu... Skandar Graun komoran meredt maga elé. – Úgy történt hát, ahogy Kermon Leanda gondolta – dör-mögte. – Ez a kölyök... az a gyermek, akit egy varázslat segítségével én nemzettem Csöcsös Hilgarnak... egy óriásasszony-nak... Sern do Krajn hunyorgott. Hitte is ezt, meg nem is. De va-lahogy nem akaródzott hangot adni a kétségeinek. – Hát, ez látszik is a fiú külsején... Alek érdekl dve meredt a félorkra.ő – Ez meg miféle baromság? – kérdezte. – Hogy lehetnék én valamiféle Csökönyös Hilgofár fia, amikor nekem Alejka Gavaj az anyám? Skandar Graun inkább a kapitánynak magyarázta. Vagy még inkább magának... – Volt egy jóslat, miszerint... eh, ez hosszú. Nem térek ki a részletekre. Lényeg az, hogy egy Lendori Peltár nevezet varázsló azt akarta, hogy egyű óriásasszony szülje meg a kölykömet... ne röhögjetek! Megvolt rá az oka, mert volt egy bizonyos legenda, amely alapján Peltár rájött, hogy az én

451

kölyköm sokra hivatott. Sern do Krajnból akaratlanul is kibuggyant a röhögés. – Márminthogy ez itt? – Röhögj csak! – morogta Skandar Graun. – De majd nem röhögsz, ha átgondolod a helyzetet. – Kivárt egy picit, aztán adta meg a magyarázatát, hogy mire gondol. – A kermon szerint... ez a lüke, mondvacsinált óriássáska az Els szülött utódom... Na, találd ki, kiő lesz a király Dréniában, ha én megnyuvadok! Alek eközben ismét egy lepkét üldözött. – Hopp! Hopp... Hopphopphopp! Basszus! Már megint el-repült! Sern do Krajn arcáról lehervadt a röhögés. – Folytasd, kérlek! – Peltár készített egy varázsszert – mesélte a félork –, s an-nak révén Hilgar vemhes lett t lem. Épp akkorő ellette meg a kölyköt, amikor Yennon Szigetén egy kis kalamajkába kerültünk... – Jó – nyelt egyet a fagyföldi kapitány –, tételezzük fel, hogy elhiszem, jártál Yennon Szigetén... Skandar Graun nem is foglalkozott ezzel a közbeszólással. – Elszabadult egy mhyori nevezet , veszedelmesű hatalom, mely csaknem kicsinálta Yennon Szigetének minden mágusát. Hilgar épp ekkor ellett, és a mágusok varázslatai el l a mhyori a frissszülöttő kölyökbe menekült... Hilgar megfojtotta a kölyköt saját kezével... – Sóhajtott. – És én azt hittem, hogy meghalt. De aztán nemrég a vén Leanda a tudomásomra hozta, hogy a fiam él... és itt van Dréniában. És azt is elmagyarázta, miképpen lehetséges az, hogy ez a gyermek életben maradhatott... – Vállat vont. – A magyarázat számomra eléggé furcsa, de meglehet, hogy igaz... S t, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy igaz... Bárő az igazat megvallva, valami jobb dologra számítottam, nem erre a lüke Alekre... – Hopp! Hopp! Hopp... – ...de azt hiszem, így lehetett. Talán az a varázslat volt túl er s, amit Peltár készített. Vagy talán aő

mhyori ereje volt az, amely nem hagyta a gyermekem lelkét beleolvadni az esszenciába... de minden egybevág. Hogy miért éppen Alejka Gavaj méhébe került, arra nem tudom a magyarázatot. Biztosan annak is oka van, mint ahogy mindennek ebben a hihetetlen történetben... de a lényeg az... – Hopp, hopp, hooooooopp... aóóóóúúúú! – ..hogy... ez a nagydarab állat, aki épp most esett pofára lepkeüldözés közben... az én fiam. – Fogadd részvétem, pajtás... ööö, felség! – És mivel az Arkhon Tanácsból kizsaroltam, hogy elis-merjék törvényesnek a gyermekeimet... íme, birkaként a füvet legelve itt hever el ttünk aző utódom a trónon... – Dréniának befellegzett! Skandar Graun komoran meredt a gondtalanul legelész Alekre, aki a jelek szerint alaposanő beverhette a fejét. Vagy még inkább: nem verte be elég alaposan a fejét ahhoz, hogy normálissá váljon. – Ám egyvalamit még most sem értek – kesergett Skandar Graun. – Ha a kermon Alek közeledtét jelezte, akkor... miért nem jelzi a másik gyermekem hollétét? Neki még nincs kermonja?... Már rég meg kellett volna születnie!... És hol van Lucy? – Fel-alá járkált a parkban, s karjait a magasba vetve kérdezte. – Hol van Lucy?! A fák közül egy vékony, magas alak lépett el , éső halk hangon megszólalt: – Én talán megmondhatom...

* * *

Skandar Graun megperdült, és rámeredt a különös alakra. Közel egy-nyolcvan magas volt, s ehhez képest kórosan vékonynak és nyiszlettnek t nt;ű csupán széles válla cáfolta ezt a benyomást. Ahogy a szél ellebbentette arca el l hosszú, egyenes szálúő haját, a hold kísérteties fénye megcsillant piros szemén. Sern do Krajn és lovagtársai azonnal fegyvert

453

rántottak. – Te meg ki a fene vagy? – Valaki, aki segíthet nektek. Skandar Graun is megszorította a buzogánya nyelét. – Tudod, hol van Lucy? – Tudni nem tudhatom... de sejtem, hogy hol lesz holnap a n és a gyermek, akiket keresel.ő – Hol?! – A Jégvihar-fellegvárban. – Hát ezt meg honnan a fenéb l...ő Skandar Graun csak azt látta, hogy Alek szökdel el mellette, és a jövevényre veti magát. Els pillanatbanő úgy t nt, mintha megtámadná, de aztán látszott,ű hogy egészen másról van szó. Rárontott, megragadta a derekánál, és örvendezve a magasba emelte. – Jupéééééé! Már azt hittem, bajod esett! – Ki ez az alak? – mordult fel Skandar Graun. – Az én barátom! – rikkantotta Alek Gavaj. – Zevengor Zengedor, a Két Lábon Járó Árnyék! – Alek letette, a hátát döngette, és közben boldogságtól fényl szemmel magyarázta: – Ez egy jópofa,ő buggyant alak, akit barátommá fogadtam... és képzeljétek: az árnyékával beszélget!

* * *

– Zvdegor Devzevor a nevem – helyesbített a drelf. – És a kölyöknek részben igaza van... ugyanis Zrogdavar árnyékát hordozom magammal. Sern do Krajn meghátrált. – Tébolyodott vagy? – Varázsló vagyok – mondta a drelf nyugodtan. Majd Alekhez fordult. – Nem gondolod, barátom, hogy elég mostanra az örömb l? Péppé vered a vállam.ő Engedd, hogy beszéljek! – Mondom, hogy buggyant! – röhögött Alek, majd felrik-kantott. – Hopp, még egy lepke! Hopp, hopp... – Az árnyékommal beszélgetek, ez igaz – mormolta a drelf –, de nem vagyok tébolyodott. Mert az árnyékom, vagyis Árnyék... nem az én árnyékom,

hanem egy istené. – Látva a szkeptikus arcokat, megvet en elhúzta a száját, de nem tettő megjegyzést. – Én és drelf társaim megéreztük a vészt, mely a világot fenyegeti, és megpróbáltuk megidézni seink istenét, Zrogdavart, hogy általaő elpusztítsuk Kargil Yhront, ki újra a világon jár, s er sebb, mint valaha. Ám tudott a szándékunkról,ő ő eljött Dorvdre Skjördbe, és elpusztította a népemet. Engem a részben már megidézett Zrogdavar mentett meg, s megajándékozott az árnyékával, hogy bosszút álljak a nevében, s Kargil Yhront vissza zzem a pokolű legmélyebb bugyrába... vagy még annál is mélyebbre. Skandar Graun a homlokát ráncolta. Nem igazán érdekelte ez a történet. – De azt honnan veszed, hogy Lucy és a gyermekem hol-nap a palotában lesz? A drelf piros szeme tágra nyílt. – Árnyék súgta meg. – És te hiszel neki? Egy árnyék sugallatának? A drelf int n felemelte a jobb keze mutatóujját.ő – Zrogdavar árnyéka! Egy isten árnyéka! vezérliŐ az éle-tem... – A fejét ingatta. – Amikor hajóra szálltam Dhelanban, még magam sem tudtam, mi célom Dréniában. Immár tudom. Azért jöttem ide, hogy Kargil Yhron útjába álljak és megakadályozzam a terveit. – Ugyan már! – Ugyan már? – nevetett a drelf tébolyultan. – Ki más állít-hatná meg a Hatalmas Drén Nagyurat, ha nem én... ha nem Zrogdavar!? – A leveg be csapott.ő – Holnap lesz az a nap, amikor a legjelent sebbő események történnek! Holnap beköszönt a Jégnász Konstelláció, s iszonyatos esszenciaörvények áramlanak a Jégvihar-fellegvárba. Ha Kargil Yhron istenné akar válni... márpedig ez feltett szándéka... a Jégnász els napján kell cselekednie! És ha istennéő akar válni, el kell végeznie a Jégnász Szertartást ezen a napon. – Zvdegor Devzevor villámló szemmel felkacagott, és mutatóujját a félork felé bökte. – Hát

455

ehhez a szertartáshoz kell a te gyermeked, Skandar Graun! Ehhez kell a friss királyi vér! Skandar Graun szeme kiguvadt. – Mit beszélsz? – Bárki rabolta is el a gyermekedet, ezzel a céllal tette! – kiáltotta a drelf. – És Árnyék nevére mondom, a kell pilla-natban vissza is fogja vinni... –ő Elkomorodott. – Mondd, ki-rály... be tudsz engem juttatni a Fellegvárba még id el tt, hogy a Jégnásző ő kezdete el tt közbeléphessek?ő Skandar Graun azonban nem felelt. Sarkon fordult, és teljes erejéb l rohanni kezdett abba az irányba,ő ahol a kékgránitba vájt Jégvihar-fellegvár magasodott.

13. A Káosz Hirnökei

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus emberi formában állt a szobá-jában, és egy faláda mélyén hever tárgyaiő között turkált. Megfelel varázsgy r ket,ő ű ű nyakláncokat, véd pántokat és fegyverekető válogatott. – Érzem – mondta halkan – közelségüket a Heteknek. – A Hetedik Veszedelemnek is? – kérdezte Lyasthé Meh-riall, aki szokásos fehér ruhájában állt az ablaknál, és Deviaron éjszakáját bámulta. – Hatnak csupán. A Hetedik itt járt már, ám elt nt,ű s azóta nem jelentkezett. – És Kargil Yhron? Tudod már, melyikük? – Holnap ilyenkor tudni fogjuk, ne félj! – Képesek leszünk elpusztítani? Jilocas'theyn hosszan meredt egy zafírköves aranygy r re.ű ű – Az attól függ, ki mellé állnak a Hetek. – És ha nem állnak senki mellé? – Akkor végünk. A sárkányn felszisszent.ő

– Úgy gondolod, bennünket is megöl? – Rabszolgájává tesz csupán. – De még mindig elmenekülhetünk... – Tiltja eskünk. A sárkányn ismét felszisszent.ő – És Ravasz Harcos? joggal megléphetett?Ő – Nem lépett meg – felelte az öreg. – Már visszatért. Lyasthé Mehriall rendkívül csodálkozott. – Miért nem tudok én err l?ő – Jelenleg visszavonult. Er t gy jt és nemő ű mutatkozik. Nem érezni a jelenlétét. – Szerinted... készül valamire? – Nyilvánvaló. – De mire? Az öreg széttárta karjait. – Ravasz Harcos fejébe melyikünk láthatna bele? Talán Kargil Yhron ellen fordul. Ám meglehet, segíti t. – A Fényes Mágus sóhajtott. – Készülj, leány!ő

Közelg a Konstelláció! – És közelg a Hét Veszedelem.

* * *

Már hajnalodott, amikor egy nyikorgó szekér érte el a Jégvi-har-fellegvár nyugati kapuját. – Félre az útból! – kiáltotta dühösen a csontvel igő kimerült rparancsnok, aki egész nap és éjszakaő mást sem csinált, csak az érkez ket ellen rizte. –ő ő Adjatok utat a hintóknak! A szekeret azonban egy magas, ébenfekete szem ,ű fekete hajú férfi kísérte, akinek fekete köpenyét és fekete sisakját ezüst minták díszítették. – A hintók várhatnak! Adj bebocsátást, Tregor! Itt a jel! A tenyerét mutatta fel, melyen ezüst rajzolatok vibráltak. Az Ezüst Magiszterek jele. Tregor du Mon, az rparancsnok, aki aő bíborgárdisták egyenruháját viselte, megh költ kissé.ő – Ezüst Zrolond, a Magiszterek szeme fénye! Te meg mi-féle csürh... csapatot akarsz behozni a

457

Fellegvárba?... És az a fogoly a szekéren? Egy fagyföldi vadember, ha jól látom. – Barbár. Norstradeni. – Az igen! Hol a francba szedtétek össze?! – Egy kiéhezett, északi horda megpróbálta lerohanni Skra-mart, de rajtavesztettek. A legtöbbjük már a rabszolgapiacon lógatja a nyelvét... ezt meg idehoztuk. – De mit keres egy norstradeni barbár Dréniában? – Ez nem a te dolgod! – recsegte Ezüst Zrolond. Aztán vállat vont. – Egyébként én sem tudom. A Fényes Mágus személyes utasítására teleportáltam oda, és felügyeltem az ideszállítására! Adj bebocsátást! Tregor du Mon fáradtan sóhajtott. – Tudod, mi a szabályzat, Zrolond... Át kell vizsgálnunk valamennyi jüket.ő – Természetesen – hajtott fejet az Ezüst Magiszter. – Vizs-gáld át mind jüket, ahogy kell! De a barbárralő vigyázz... túlzottan kavarog körülötte az esszencia! Az rparancsnok elég kimerült volt már ahhoz,ő hogy ne lep djön meg ezen. Varázspálcát húzott elő ő az övéb l, és el ször az Ezüst Magiszter irányábaő ő tartotta. – Nem haragszol, ha téged is... Ezüst Zrolond feltartotta mindkét kezét. – Akkor haragudnék, ha nem tennéd! Tregor du Mon nem mondott ki semmilyen varázsigét; a varázspálcát valószín leg a tudatáraű hangolták, s annak aktivitását az akaratával befolyásolta. A feltartott kez Ezüst Magiszter testét egyű pillanatra bíborszín fény ragyogta be. Aztán a fényű kihunyt. – Köszöntelek itthon, Ezüst Zrolond! – mormolta a bíbor-gárdista. – Belépésed megadva. A fekete hajú, fekete szem mágus karba tette aű kezét, és közönyös tekintettel várakozott. A zömében bíborgárdistákból álló kapu rök a szekér köréő tódultak. – Jöjjetek sorban! – parancsolta Tregor du Mon, és a

jobb kezével intett, miközben a balban úgy tartotta a varázspálcát, akár egy kézi számszeríjat. A foglyot kísér fagyföldi katonák egyenkéntő járultak eléje, s sorra sütötte ki rájuk a varázspálcaő tölteteit. – Rendben, mehetsz... Te is rendben... Te is. – Aztán fel-mordult. – Állj! Te megállj! A megszólított fagyföldi pislogott. Pillanatokon belül bí-borgárdisták vették körül. Kardok és lándzsák szegez dtek rá. ő Nem értette, mi történik. – De én... – Hallgass! – kiáltott rá Tregor du Mon. Aztán a homlokát ráncoló Ezüst Zrolondra pillantott. – Ezzel a fickóval valami nincs rendben... nagyon nincs rendben! Zrolond vállat vont. – Akkor kapjátok el! – A személyisége... Mintha megzavarta volna a személyi-sége esszencia-lenyomatát egy másik, sokkal er teljesebb személyiség!ő – Kit érdekel?! – mordult fel Ezüst Zrolond indulatosan. – Vigyétek tömlöcbe, kínozzátok, vessétek alá mélyebb vizsgálatoknak, vagy amit akartok... csak engedjetek már be! – De én nem csináltam semmit! – tiltakozott a fagyföldi katona. – Mit akartok t lem?ő A bíborgárdisták azonban kérlelhetetlenül megragadták, és oldalra lökdösték. A társai nagy szemeket meresztve bámultak rá. Hova viszitek? – kérdezte az egyikük, egy sz rmekucs-más, görnyedt hátú katona, aki márő átesett a vizsgálaton. – Mit akartok vele?! – Lehet, hogy démon támadta meg. Valaki uralta a tudatát. – Ugye, mondtam, hogy nincs minden rendben Oleggel! – csattant fel a sz rmekucsmás. Aztán aő bíborgárdistáknak magyarázta: – Útközben elég furcsán viselkedett. Régebben mindig virtuskodott meg magában énekelt... most meg alig-alig szólt

459

valakihez. Még csak magában sem motyogott... Állandóan csak ekörül a rusnya barbár körül kódorgott, és néha alaposan megverte a lándzsája nyelével. Úgy kellett lefognunk... A bíborgárdisták vezet je az Ezüst Magiszterreő pillantott. meg csak legyintett.Ő – Talán a barbár próbálta elkapni... de ezt majd ti kideríti-tek. Engem nem érdekel. Tregor du Mon gyanakodva nézett az Ezüst Magiszterre. – Elkapni? A barbár?... Te meg mir l beszélsz?ő Ezüst Zrolond intett. – Már csak a barbár maradt... Vizsgáld meg t, éső mindent megértesz. Tregor du Mond odafordult a szekér hátuljában lévő barbárhoz, aki egy rúdra felkötözve lógott, mint egy elejtett vadállat. Kisütött rá egy újabb töltetet. És a varázspálca felrobbant a kezében.

* * *

Zordig de Royg elszánt képpel csörtetett ki a Fellegvár kapuján két tucatnyi kristálykígyós fegyveres kíséretében. – Állítólag a kiköt ben látták – vetette oda az egyikő csatló-sának. – Ha van egy kis szerencsénk, ott találjuk valami olcsó kocsmában. A csatlósa gyanakodva ráncolta a homlokát. – Biztos ez, dire? – kérdezte. – A kapu rök a lelkükő üdvére esküsznek, hogy a király nem hagyta el a palotát. – Elhagyta, ne félj! – nevetett Zordig. – Biztos forrásból tudom. – Jó, de hogyan? – Kit érdekel, hogyan?! A lényeg az, hogy megtette, s senki más nincs vele, csupán az a pofátlan fagyföldi lovag. – A fogát szívta. – Meg kell ölni t is! Mégő akkor is, ha emiatt megorrolnak ránk a Dierronok! – Azok már úgyis orrolnak... Zordig de Royg rötyögött.

– Majd jól orrba verjük valamennyit! Ha én leszek a király, feloszlatom azt a szedett-vedett csürhét!... De most menjünk, kapjuk el végre azt a gyalázatos korcsot!... Hé, mi ez a nagy felfordulás?!

* * *

Jaspe de Vigorard szinte megállás nélkül fészkel döttő amióta beértek Deviaron legküls peremvárosaiba. Aő hintó immár nem zötyköl dött, nem pattogott, s aő kerekek egyenletesen csattogtak, zörögtek a kövezett úton. A haladást itt már inkább a felgyülemlett állatok, szekerek, mindenféle hintók és könny homokfutókű akadályozták. Az utat szinte teljes szélességében és hosszában ellepte a f város belseje felé igyekv nép.ő ő Milliók akarták közvetlen közelr l megélni a Jégnásző Konstelláció bekövetkeztetét. Milliók akartak megmártózni a mágikus csillagok kisugárzásában, melyek hatása legjobban a Jégvihar-fellegvárra koncentrálódott. Hanze de Frekhanzernek akadt dolga elég. Eleinte csak hangos szóval oszlatta a tömeget a hintó el tt,ő aztán lovagtársai segítségével vágta az utat, és attól sem riadt vissza, hogy a kardlapot használja. – Mihaszna csürhe! – zengte mérgesen. – Adjatok utat az arkhonoknak! Utat a király rokonának!... Utat Jaspe de Vigorardnak! Voltak, akikre a királyi név hatott, másokat viszont még a kardlappal is csak nehezen lehetett meggy zni. Egy nappal a Jégnász Konstellációő bekövetkezte el tt már mindenkin úrrá lett aő türelmetlenség, s igyekeztek a Fellegvárhoz minél közelebb kerülni és egy jó helyet találni. A dühös lovasok azonban átgázoltak rajtuk, és félrelökdösték ket.ő – Átkozott csürhe, hát így tisztelitek a jövendő királyt?! Amerre elhaladtak, mindenfel l csodálkozóő emberek bá-multak be a hintóba. Tehették ezt

461

könnyen, hiszen az utasfülke mindkét oldalán jókora lyuk tátongott az ajtók helyén. Néhányan megéljenezték, mások pedig feléjük köpködtek. Nem mindenki kedvelte a de Vigorardokat – hiszen nekik köszönhet az a csúfság, hogy egyő korcs kerülhetett Drénia trónjára. – Mehetnénk egy kicsit gyorsabban! – motyogta Karena de Royg a fátyol alól elhaló hangon. – Nem érzi jól magát a nemeshölgy? – érdekl döttő Keanor de Moreguard gyomorbajos keser séggel.ű – A gyerek – nyögte a hölgy. – Ki akar jönni a gyerek... – Óh! Timo közelebb hajolt. – Már rögtön ott vagyunk. – De a fájdalmak... – Tartsa vissza, hölgyem! – Micsodaaaa?! – zúdult fel a hölgy. – Elment az eszed, te apród?! Hogy lehetne visszatartani... Keanor dühösen meredt Timóra. Aztán kiszólt az ablakon a csatlósának. – Zecht! Szólj Frekhanzernek, hogy siessenek ott elöl... Ka-rena úrhölgynek eljött az ideje. – Tulajdonképpen még nincs itt az id – magyaráztaő az asszony t le szokatlan b beszéd séggel. – Ámő ő ű bizonyos kínos testi folyamatok már beindultak, s azok megakadályozása meghaladja er imet...ő – Szorítsa össze a fogát, Karena úrhölgy! – tanácsolta Timo. – És szorítsa egymáshoz a hájas bocitérdeit is. Ha ezt teszi, gyerek legyen a talpán, aki képes lesz önb l kipottyanni.ő Keanor de Moreguard úgy hördült fel, mintha az ő göthös térdeire tettek volna megjegyzést. – Arcátlan pimasz! Mit merészelsz?! Timo rámosolygott. Aztán amikor a hintó megállt, Timo kitekintett. A Fellegvár bevehetetlen fala már ott tornyosult nyíllövésnyire. Az apród ismét Keanor de Moreguardra mosolygott. – Ízlett az ebéd, dire? Keanor de Moreguard összerándult, és hevesen öklendezni kezdett. Tátott száján át fröcsögve zúdult

ki a savas váladék; benne apró zöld férgek és a giliszták. Egyenesen rázúdultak a vele szemben ülő ifjú királyjelölt bársony nadrágjára, és kúszni kezdtek felfelé a szárán. – Ki a kocsiból, Jaspe! – kiáltotta Timo. – Újabb merény-let! Jaspe de Vigorardot nem kellett biztatni. Elrúgta magát az ülést l, és kiugrott az útra. Az egyik lovaső kísér csaknem legázolta.ő – Keanor, Keanor! – sikoltozta Jaspe, és a nagy sugárban okádó de Moreguardra mutogatott. Mindenki odacs dült; fegyverek villantak.ő Timo megpaskolta a lefátyolozott n térdét, éső rámosoly-gott. – Eljött a te id d, Yorxun. Lássuk, mit tudsz!ő Karena de Royg elszántan hátravetette a fátylát, és miután vetett egy dühös pillantást a mosolygó apródra, sikoltozni kezdett. – A gyerek, a gyerek... Jaj, megszülök! Rögtön megszü-lök!... – Aztán amikor mindenki figyelme feléje fordult, egy heves tenyérél csapással elroppantotta a még mindig görcsösen okádó Keanor gégéjét, pedig meglep fürgeséggel kiszök-ő őkent a hintóból. Olyan döbbenetes volt az, amit m velt, hogy még aű legel-szántabbak sem tudtak id ben reagálni.ő A súlyos testalkatú n rávetette magát a meglepettő Jaspe de Vigorardra, ledöntötte a lábáról, és a szó szoros értelmében a hóna alá kapta. Aztán döngő léptekkel futásnak eredt a palota irányába... Timo is kiszökkent a hintóból. – Utána! – sikoltotta halálra vált képpel. – Az a nő egy dé-mon... megölte Moreguardot és elrabolta a leend királyt! Hozzátok vissza nekem!ő Azzal válasz sem várva felkapaszkodott a hintó bakjára, kiragadta a kocsis kezéb l az ostort, és aő lovak közé csapott. – Gyí! Gyí! ... Gyerünk, gyerünk! Karena de Royg robusztus alakja, hóna alatt a verg d Jaspéval, öles léptekkel menekült a nyitottő ő

463

várkapu felé, mely el tt a hintók sorakoztak.ő Hanze de Frekhanzer lova felágaskodott, és lovasának minden erejére szüksége volt, hogy a nyeregben tudjon maradni. Lovagok és csatlósok vágtattak a menekül „terheső asz-szony" után, aki elrabolta a leend királyt. Aő várkapu körül tömörül k egy része elkerekedő ő szemmel tért ki a jelenés útjából, egy másik része pedig kardot rántott. Az egyik hintóból egy sudár, fiatal hölgy hajolt ki, és a szája is tátva maradt a csodálkozástól. – Az ott nem Zordig de Royg felesége?... Zordig a nevét hallva odakapta a fejét, és úgy érezte, mintha a Fellegvár d lt volna rá.ő – Ka... Ka... Karena?! – makogta döbbenten. Aztán ostoba kérdés mászott az ajkára: – Fájások kínoznak? – Majd fognak mindjárt téged! – morogta Yorxun, és futás közben úgy gyomron rúgta a meglepett exarchát, hogy az csaknem lefejelte az utcakövet a hirtelen összegörnyedést l.ő – Elkapni! – süvítette a csatlós, de még maga iső késle-kedve rántott kardot, annyira megdöbbentette ez a jelenség. Tehénnyi méret úrn je, amint csurig terhesen,ű ő hóna alatt a rúgkapáló de Vigorarddal úgy szökell az úton, akár egy megsebzett elefánt. Szó se róla, nem akármilyen látvány volt! Azonban voltak, akik már magukhoz tértek, és az útjába ugrottak. Yorxun azonban nem lassított léptein. S t, inkábbő még be-gyorsult. Kard suhant a nyaka felé. Lekapta a fejét, aztán varázssza-vakat mormogott, és hangja dühös sikoltássá vékonyodott, ahogy meteorrá változva a várkapu felé zúgott. Mögötte lovasok és gyalogosok hada vágtatott; köztük Timo a hintó bakján, egy tucatnyi nemesi sarj, meg a de Roygok dühöng exarchája két tucatnyiő kristálykígyós lovaggal a háta mögött.

* * *

A bíborgárdista vadul prüszkölt, amikor a varázspálca puk-kanva szétrobbant a kezében. Félsüketen a fejét ingatta, pislogott, és lezsibbadt kézfejét rázta, de a meglepetésen kívül semmi baja nem esett. – Mondtam, hogy vigyázz! – mosolygott Ezüst Zrolond inkább megért en, semmint gunyorosan. –ő Nem közönséges barbár ez, annyi szent. – Hát... hát nem – makogta Tregor du Mond, és odadobta a virágszer en szétnyílt pálcaű maradványait az egyik társának. Másik pálcát húzott el a derékövéb l, és megmozgatta ujjait, miel ttő ő ő átvette a bal kezébe. Óvatosan felemelte a pálcát, a barbárra fogta, és még a szemét is behunyta, miközben rá összpontosított. A pálca lila fénnyel fújta körül Bredan körvonalait, s egész testében megreszketett,ő mintha szúrná vagy csiklandozná ez a fény. Tregor du Mond bizonytalanul pislogott. – Mintha... mintha... – Mintha több személyiség lenyomatát is érzékelnéd ebben az egy testben? – kérdezte Ezüst Zrolond, ezzel is jelezve, hogy tud a dologról. – Igen. És az esszenciaörvény szokatlanul er ső körülötte! Ezüst Zrolond bólintott. – Magam is így észleltem. Talán épp ebben rejlik a fogoly fontossága. – Megbirkózol vele? – tamáskodott az rparancsnok.ő

– Mint ahogy ez idáig is. Tregor du Mond a fejét ingatta. – Egy ilyen er s entitást beengedni a Fellegvárba...ő – Beengedni? – Ezüst Zrolond nevetett. – Err l szóő nincs, barátom. Nem beengedjük, hanem bevisszük. Fogolyként, megkötözve, mágikus béklyókkal korlátozva. – G gösen in-tett. – Én magam háromő varázslatot helyeztem el a testére, amely folyamatosan elszívja a közeléb l az esszenciát. –ő

465

Fel-nevetett. – Ha én magam lennék az helyében,ő hasonló korlátok közé beszorítva, még én sem tudnék kiszabadulni vagy bármihez is kezdeni... – Te talán nem – vetette oda rendíthetetlenül Tregor du Mond. – De vajon ?ő Ezüst Zrolond arcáról lehervadt a g gös mosoly.ő – Csinálj, amit akarsz! – vetette oda sért dötten. –ő Csak bármit csinálsz, siess, mert már nagyon unom ezt a medd várakozást!ő A bíborgárdista épp válaszolni akart, amikor halk pukkanás hallatszott, és alig karnyújtásnyira t le egyő fehér hajú, fehér b r n jelent meg.ő ű ő – Lyasthé Mehriall! – kiáltotta Tregor du Mond, és tiszte-lete jeléül megérintette a kermonját. A többi gárdista habozás nélkül utánozta a mozdulatot. A fehér sárkányn nem foglalkozott holmiő üdvözlésekkel. Kemény léptekkel a szekérhez sietett, és felszökkent rá. Megragadta Bredan fejét az üstökénél fogva, és maga felé rántotta. – Szóval te vagy az? – recsegte, és érdekl dveő bámulta a betömött szájú fogoly vonásait. – Te lennél... a híres-neves Kargil Yhron? A közelben állók felhördültek. Egy ifjú nemesi sarj, aki egy távolabbi hintó mell l ugratott el re aő ő lovával, hogy megnézze, mi okozza a kapuban a fennakadást, most felordított, és azonnal elvágtatott. Voltak, akik fél térdre ereszkedtek, megint mások csak meredt szemmel lestek. Még Ezüst Zrolond is megreszketett. – Kargil Yhron? – suttogta, és már egyáltalán nem volt olyan magabiztos és dölyfös, mint egy perccel korábban. Lyasthé Mehriall azonban a jelek szerint nem ijedt meg az egykori máguskirálytól. Heves mozdulattal letépte Bredan ajkairól a kötést, és kirángatta a szájából a nyálas és véres rongyot. – Beszélj! – recsegte. Bredan ránézett, és véreres szeme baljóslatúan villogott. – Itt van bennem - dörmögte vészjóslóan. – Kargil

Yhron. A Törvény Védelmez je megvet en nézett rá.ő ő - És mondd, mit akar itt a Hatalmas Nagyúr? - Türelmesen vár – dörmögte Bredan. - A halálára? - Valami meglep eseményre.ő – Miféle meglep ...ő Tregor du Mond hirtelen felhorkant: – Hátazmegmiarossznyavalya?! – Vigyázz! – sikoltotta Ezüst Zrolond, és vakmer enő a sze-kér felé ugrott. E pillanatban süvítve érkezett az asszonyformájú meteor, egy sikoltozó ifjút húzva maga után a nyakánál fogva, ésegyenesen belerobbant a kapuban várakozó szekérbe. Az ütközés erejét l a szekér többő darabra tört, és szanaszét repült. Lyasthé Mehriall az utolsó pillanatban leugrott a szekérr l, és ahogy ruganyos teste átfordult a fejeő fölött, a fehér hajú n fehér pikkelyes sárkánnyáő változott, és roppant súlyával maga alá temetett két vigyázatlan kapu rt. Farkával nagyot csapott, ígyő próbálva siettetni talpra állását, és a kövek megrepedtek a csapása alatt. Ezüst Zrolondot csak az elsuhanó farok szele csapta meg, de attól is seggre huppant, és a varázslata, amit a meteorra akart bocsátani, az rtorony fels részét találta el. Annak pereménő ő

azonnal meglazultak a kövek, és szétmorzsolódva hullott alá a bástya fels harmada. Közte két Ersionő íjász meg egy fáklyát lenget kapu r.ő ő A becsapódáskor Yorxun elengedte foglyát, és Jaspe de Vigorard élesen sikoltva zúgott tovább a leveg ben, és egyenesen Tregor du Mondnakő csapódott. A bíborgárdista megpróbált ugyan kitérni az emberi lövedék útjából, ám ehhez nem volt elég gyors. A szekér roncsai közül Bredan, a barbár ugrott talpra. Nem két lábra, hanem négyre, mint egy macska. Vagy inkább, mint egy medve...

467

Kezei abban a pillanatban medvemancsokká váltak, fogai veszedelmes agyarakká nyúltak. Pillanatok alatt leszaggatta magáról kötelei maradékát, aztán két lábra emelkedett, és diadalmasan felbömbölt. A fehér sárkányn iszonyatos er vel lökte el magátő ő a talaj-ól a farka segítségével, akár egy eldeformált kenguru, és teljes testsúlyával a vérmedvére vetette magát. Maga alá gy rte, és tépni kezdte rettenetesű karmaival. Bredan azonban még e szorongatott helyzetben sem hagyta magát. is hevesen dolgozott, ésŐ karmai fehéres sárkánypikkelyeket téptek, vért fakasztottak. Közben sorozatos pukkanások hallatszottak, ahogy odateleportáló bíborköpenyes mágusok és Ezüst Magiszterek érkeztek. k az eszel sen rikoltozóŐ ő terhes asszonyt vették üldöz be. Yorxun azonbanő úgy futott, akár egy vemhes bivaly, és érthetetlen szidalmakat, sikolyokat hallatott. A nyitott kapun át Zordig de Royg rontott be kristálykígyós lovagjaival, s épp hogy félre tudott ugrani a megbokrosodott lovak el l, melyek egyő kereke vesztett, robogó hintót rángattak. Megvadult lovasok vágtattak be az udvarra. Újabb és újabb mágusok érkeztek. Az egyik épületb l bí-borgárdisták hada áramlott el .ő ő – Félre! – sikoltotta Yorxun, aki épp szemberohant velük. – Már folyik a magzatvíz! Aztán aki nem mozdult az útjából, azt telibe kapta, és egyszer en eltiporta. A meteorvarázslat révén aű b re még mindig őkemény volt, akár a gránit, a súlya két-három tonna. Mivel oly nagy sebességgel mozgott, hogy már nem bírt irányt változtatni, elhibázta az ajtót, és lyukat ütött a falba. A bíborgárdisták üvöltve tódultak utána. A legkülönböz bb varázslatok zúgtak és pukkantak, ső ezekkel egymást is megzavarták. Tregor du Mond lerázta magáról Jaspe de Vigorardot, és mivel fogalma sem volt arról, hogy

kicsoda, egyszer en arrébb penderítette a zokogó ésű hisztiz ifjút. Aztán varázspálcájából sorra sütötte ki aő tölteteket. Nem egyenként a betódulókat vizsgálta, a területet töltötte fel. – Az apródot a hintó bakján! – süvöltötte. – tŐ kapjátok el! Egy fekete árny röppent le az egyik erkélyr l. Egyő Ezüst Magiszter volt, valószín leg repülésű varázslattal. Timót vette célba, az apród azonban lebukott oldalra, s a varázsló már nem tudta követni a mozgását. Rázuhant a bakra, ás az ujjai közül kiáramló ezüstös lángokkal porrá égette a szerencsétlen kocsist. Timo egy sorozat varázslövedéket l tt ki aő varázslóra, és ahogy azok betaláltak, a varázsló teste úgy rázkódott, mintha hideg rázná. Tregor du Mond varázspálcát cserélt; az övéb lő most egy valamivel vastagabbat rántott el , éső varázsszavakat mormogott. Ahogy a megbokrosodott lovak továbbrohantak, Timo meggörnyedve, a takarásukban futott. Az rparancsnok habozás nélkül odal tt aő ő pálcájából egy lila gömböt, és még az sem zavarta, hogy több bíborgárdista és bíborpalástos is a becsapódás hatókörébe sodródott. A lila gömb a lovak hasa alatt robbant, és megtörte vágtatásukat; a szó szoros értelmében kibelezte azokat. A lovak összerogytak, de a lendületben lév hintó mégő métereken keresztül tovasodorta ket, és maga aláő gy rt egy túl vakmer gárdistát is.ű ő Timo a következ pillanatban elérte a bels palotaő ő falát, és olyan fürgén kapaszkodott fel a puszta falon, akár egy menekül gyík.ő Legalább egy tucatnyi varázslövedék találta el sorban egymásután, ám szétolvadt valamennyi a fiatal apród védelmez burkán.ő A következ pillanatban Timo felugrott az erkélyre,ő és ez volt az a pillanat, amikor már nem akarta arra pazarolni az esszenciáját, hogy az események s r jében fenntartsa mágikus álcáját. Megrázta aű ű

469

fejét, és a kurtára vágott apródfrizura helyett hosszú, sötét haj buggyant a vállára; aranyszínben csillogott. Arca megnyúlt, s alakja formásabb, n iesebb lett.ő Jaspe de Vigorard, aki a földön heverve, levegő után kap-kodva bámulta, mit m vel Timo, mostű sokkos állapotban si-koltozni kezdett: – Egy n ! Egy n ... De hát n ! – köpködött. – ő ő ő ő Ez nem le-het igaz! Timo – vagyis hát La'mmea hercegn – berohant aző erkélyr l a terembe, s mögüle egy pillanattal kés bbő ő egy díszruhás palotaszolga bucskázott alá a mélységbe. Bíborpalástos varázslók teleportáltak el; valószín leg a behatoló üldözésére. Néhány gárdistaű a falon kezdett felmászni; mintha bíborszín ,ű hatalmas pókok lepték volna el a falat. Eközben a fehér sárkány szinte már péppé lapította maga alatt a véresre szaggatott vérmedvét. Bredan már alig-alig csapkodott, tagjaiból kezdett kiszállni az élet. Állkapcsai görcsösen rángatóztak, agyarai már nem csattantak, csupán összeösszesimultak. Aztán végleg szétnyíltak. A pofájából szürkés lehelet áramlott el ; mintha ilyő módon lehelte volna ki a lelkét. A sárkányn , aki épp felemelte jobb mellső ő mancsát, hogy kitépje legy zött ellenfele szívét, erreő nem számított. A kifújt füst egy pillanat alatt összeállt; egy elf íjásszá. El ször csak ködös foltnak t nt, aztánő ű megszilárdult. Nwykka megérkezett. Felemelte a kezét, és a sárkányn úgy maradtő ostoba képpel, felemelt manccsal, mozdulatlanul. – Pedig mondta a barbár, hogy ott vagyok benne... – mo-tyogta. Aztán megperdült a tengelye körül. Az Ezüsttorony kereng jén a Fényes Máguső emberalakja jelent meg. – Egy guarni! – süvöltötte mindent átható hangon. –

Egy guarni van a Fellegvárban! – Kés ... – motyogta Nwykka, és elteleportált. ő

* * *

Nwykka a trónterem elé érkezett a teleportálásból, közvetlenül négy test r és egy aggódó képpelő magyarázó szertartásmester közé. – Félre! –mondta halkan. A kardjuk után kapó lovagok és a vén szertartásmester térdre rogytak, és reszkettek, akár a kocsonya. Nem gyávaság vagy meghunyászkodás volt ez; hanem egy igen er s parancsvarázs hatása.ő Nwykka nem vesz dött az ajtó kinyitásával.ő Egyszer en keresztülsuhant rajta, mintha az ajtóű anyagtalan lenne, s máris bent találta magát. A trónon ott ült az ork király, mellette egy nagy fejű alak állt a trónlépcs n, ütemesen bólogatott, és kezétő a k trón háttámlájának oldalán nyugtatta.ő – Na, vegyük át még egyszer! – sziszegte a nagyfej alak. – Halljam!ű Nwykka nesztelen léptekkel megindult a trón irányába. Emlékezett még jól arra az élményre, amikor Skandar Graun valami varázslattal meg rjítette. Most ezt nem kockáztathatta meg.ő Biztosra akart menni. Közben a király megigazította a fején a súlyos koronát, és megvakarta alatta sörtés kobakját. Kényesked , nyekerg hangon szólalt meg:ő ő – Én, Skandar Graun de Vigyorard... – Vigorard! – sziszegte a nagyfej . – Nem pedigű „Vigyo-rard"... Igazán megjegyezhetnéd végre! Kezdjük még egyszer! – Én, Skandar Graun de Vigorard, Drénia királya... ööö... kijelentem, hogy határozott kívánságom, miszerint krefor Zwikk Blata-Rukoz vétessék föl a nemességre nevezettek listájára, osztán... – Nem „osztán", te tapló! – sikkantotta mérgesen a királyi f tanácsadó. – Ha már király lettél, legalábbő megtanulhatnál rendesen beszélni! – Hovatovább és mindamellett... jön valaki.

471

Nwykka fellépett a legalsó lépcs fokra. Zwikk Blataő Rukoz odapillantott, és mérgesen ráförmedt az elfre. – Hé, hé! Mi az istent képzelsz, ki vagy te?! – Kargil Yhron – felelte Nwykka csendesen. Zwikk Blata-Rukoz térdre vetette magát, és úgy hajolt el re, hogy hatalmas feje nagyot koppant aző emelvény kövén. – Ó, istenem... – Még nem vagyok isten! De azért jöttem, hogy változtas-sak ezen. – A királyra pillantott. – Te vagy hát az a híres-neves Skandar Graun? – Igen, én! – vetette oda Dzsara Horg betanult peckesség-gel. – Skandar Graun de Vigorard vagyok, Drénia királya... osztán úgy rendelkezem, hogy Zwikk Blata-Rukoz, ez a fickó itten ni... Nwykka csodálkozva nézte. – Nevetséges, szégyenletes és égbekiáltó – mondta aztán – elt rni egy ilyen királyt!ű Hosszú ujjával megérintette a király b rét, s Dzsaraő Horg azon nyomban szobormerevvé vált. Nwykka levette a fejér l a koronát, és saját fejére helyezteő azt. Majd heves mozdulattal lelökte a merev testet a trónról, s elfoglalta helyét. Dzsara Horg lebucskázott a lépcs oldalán, ső továbbra is olyan mozdulatlanul hevert, akár egy sószsák. Csak valamivel kés bb nyikkant meg:ő – Szeretnék visszamenni a kunyhára... olyan jó vó't ott ne-kemnek... Nwykka kihúzta magát a trónon, és hátát a támlának vetette. – Dréniának új királya van – jelentette be elégedetten. Az-tán a csizmája orrát csókolgató Zwikk Blata-Rukoz felé pil-lantott. – Menj, halandó, nyiss ajtót az érkez k el tt!ő ő A királyi f tanácsadó máris pattant volna, hogyő engedel-meskedjen, ám ekkor valósággal berobbant az ajtó, és Yorxun viharzott be rajta Karina de Royg gránitszer testében. Mindkét ökle csurom vér volt,ű mint ahogy a b terhesruha is. Még mindigő domborodott a pocakja. Öles léptekkel az emelvényhez sietett, fellépett a

legfels lépcs fokra, és megállt a trón mellett.ő ő – Gy lölöm ezt a testet! – nyafogta Yorxun. –ű Visszavál-tozhatnék Kaldenná... vagy önmagammá? Nem kapott választ. Nwykka behunyt szemmel ült a trónon, és várt. Zwikk Blata-Rukoz egész testében reszketve lépésr l lépésre hátrált.ő Újabb vendég érkezett: La'mmea hercegn . Az apróő ter-met , arányos n ruganyos léptekkel sietett be azű ő ajtón; sötét haja aranyszínben csillogott, a szeme alatt koronaszer anyajegy látszott.ű A n rámosolygott a zsörtöl d démonra, éső ő ő felsietett is a lépcs n a trón mellé.ő ő Aztán megérkezett Bredan is, félig még vérmedve formá-ban, iszonyatosan megtépve, összetörve, vérben forgó sze-mekkel. – Nwykka! – bömbölte. – El a trónomról! A kis elf kinyitotta a szemét, és ránézett. – Ez az én trónom. – De... – Pszt! Bredan megmerevedett, mintha villám csapott volna belé, aztán lesunyta a fejét, és lassú léptekkel felcammogott a trón másik oldalára. Csendben, nyugodtan vártak. Csupán Zwikk Blata-Rukoz összever d térdeinek zörgése hallatszott.ő ő Ám vele senki nem foglalkozott, mint ahogy a még mindig mereven fekv , halkan nyöszörg Dzsaraő ő Horggal sem. – Mire várunk? – morogta Bredan. Nwykka az ajtó felé pillantott. – A Fagyhercegekre. De nem kell tovább várnunk. Jilocas'theyn, Lyasthé Mehriall és Kherthyomehr nyomul-tak be a tárva-nyitva álló, kétszárnyú ajtón. Mindhárman sárkányformában Megálltak a trón el tt, és szótlanul bámulták az ottő felsorakozottakat. – Hétb l négy megérkezett – szólalt meg végülő Jilocas'-theyn. Aztán fejet hajtott Nwykka felé. – Kargil Yhron, Hatalmas Nagyúr? – Drénia királya ismét én vagyok – vetette oda

473

cseng hangon Nwykka. – Hatalmas vagyok,ő legy zhetetlen, s pár óra múltán még er sebb leszek.ő ő A sárkányok hallgattak. Nwykka érdekl dve szemlélte ket.ő ő – Harcolni akartok ellenem? – A fejét ingatta. – Ne tegyé-tek! Jégkoronámmal, Jégtrónomon érinthetetlen vagyok. Jilocas'theyn ismét meghajtotta a fejét. – Nyilvánvaló számunkra ez. Szolgád vagyok, Nagyúr. Lyasthé Mehriall is fejet hajtott. – Túlságosan is nyilvánvaló – recsegte. – Er iddelő nem mérk zhetünk! Te vagy a leghatalmasabb...ő Felajánlom én is neked a szolgálataimat. Nwykka szórakozottan biccentett. Arra várt, hogy a jégsárkány is felajánlja szolgálatait. Kherthyomehr azonban nem szólt semmit; nyugodtan várakozott. – És te, Ravasz Harcos? – szólította meg. – Te mit ajánlasz nekem? – Alkut – felelte Kherthyomehr, s széles sárkánypofájával gonoszul elvigyorodott.

* * *

Már messzir l hallották a nagy ordibálást és aő sikolyokat. Skandar Graun még jobban szaporázta a lépteit. A tömeg a várkapu felé özönlött, s nekik er nek erejével kellett áttörni közöttük. A félorkő azonban az élre állt, s mivel a szellemtest reiő széthajigálták az el tte tolongókat, a társaiő viszonylag jó tempóban haladhattak a nyomvonalában. Útközben k is megszaporodtak. Innen-onnanő Dierron-lovagok bukkantak fel, akik Sern do Krajn egyetlen kurta szavára vagy intésére – vagy még anélkül is – azonnal csatlakoztak hozzájuk. A masszív falakon belülr l robbanásokő hallatszottak. – Mi ez? – bömbölte Skandar Graun. - Talán a várat ostro-molják?! – Kargil Yhron megérkezett – felelte Zvdegor

Devzevor. Aztán hozzátette: – Már nincs sok id nk!ő Keleten már világos sávok csíkozták az eget, és kikukucs-káltak a dombok mögül a hajnal sugarai. A vár küls udvarában úgy-ahogy helyreállt a rend,ő és a bíborgárdisták egyesült er vel igyekeztekő becsukni a hatalmas várkaput a befelé tóduló tömeg el tt.ő Ez persze nem ment könnyen, mivel rengetegen valamiféle égi jelnek gondolták a történteket, és akár az életüket kockáztatva is megpróbáltak benyomulni, hogy az Aranycsarnok közelébe kerüljenek. A kapuban Zordig de Royg verejtékezve és még mindig félsokkos állapotban hallgatta az ifjú Jaspe de Vigorard zavaros, hebeg beszámolóját aő történtekr l.ő – És akkor... ak-ak-akkor Karena úrhölgy teljesen meg-meg-m-m-m-megháborodott... – Mit csinált?! – üvöltötte Zordig. – Mi az hogy, meghábo-rodott? – Vagy démonok szállták meg! – hadarta a fiatalember. – Egyszer csak felpattant, eltörte Keanor gégéjét, engem a hó-hó-hóna alá k-k-kapott, és rohanni kezdett velem... És akkor Timo, azt láttam, hogy Timo... egy n ! Nem férfi, hanem n ! Éső ő ő akkor... Hirtelen Hanze de Frekhanzer, aki a közelben állt, megmarkolta Zordig de Royg karját. – A-rohadt-korcs-anyja-istenit! – fújta ki egy szuszra. – Az ott nem a király?! Zordig a mutatott irányba pillantott, és még az eddiginél is jobban elvörösödött. – Bizony az! – sziszegte felindultan. – De már nem sokáig! Öljétek meg t is meg a Dierron-kutyákat is!ő Máris kiabálni és mutogatni kezdett a körülöttük csoportosuló kristálykígyósoknak. Hanze de Frekhanzer zord képpel kardot rántott, bal kezét pedig ökölbe szorítva feltartotta. – Na, felség! – vetette oda Jaspénak. – Most megláthatja, milyen az igazi Frekhanzer-taglózás! – Meglengette az öklét. – Azt a korcs trónbitorlót

475

lecsapom, mint egy ökröt! – Óh! – Aztán letépem a meglév fülét, és ajándékbaő adom felségednek! – Óóóóóh! – suttogta Jaspe de Vigorard, elpirult, és sze-mérmesen pislogott a hatalmas termet lovagra.ű – Ha ezt megteszi, Hanze, akkor önt... önt személyes és bizalmas barátommá fogadom. – Megtisztel, felség – felelte a lovag, majd kacsintott, és kétértelm en mosolygott. – Rendkívülű megtisztel. – Ön új értelmet ad az életemnek, lovag... – És talán... ön is az enyémnek, felség.

* * *

Sern do Krajn fedezte fel el ször a velük szembenő felsorakozott kristálykígyókat és Jaspe de Vigorard támogatóit. Lehettek vagy százötvenen, míg ezzel szemben Skandar Graun kísérete, mindent összevetve alig harminc f re rúgott.ő A félork azonban még csak nem is lassított. – Áttörünk! – jelentette ki, és megszorította a buzogányát. – Én megyek elöl! – Azt már nem! – kiáltotta Sern do Krajn, és két hatalmas lépéssel az élre ugrott. – Lovagok, el re!ő Ám miel tt a Dierron lovagok a fagyföldi kapitányő vezetésével meglódulhattak volna, hirtelen lángok lobbantak el ttük, s vérvörös nyelvükkel szinte aző egeket nyalták. – Mi a redves... A lángok azonban nem feléjük indultak, hanem épp az el-lenkez irányba, a kristálykígyók felé. Úgyő zúdult el re a lángfal, akár egy vörös áradat.ő Húsz-huszonöt méternél nem volt szélesebb, de sokan így sem tudtak kitérni a száguldó t zfalű útjából, s lángoló hajjal, lángoló ruhával, ordítva verg dtek vagy menekültek.ő – Így már jobb az arány – lehelte Zvdegor Devzevor a fagyföldi mellett, majd kéjes mosollyal, vörösen izzó

szemmel elsuhant a lángoktól összezavart ellenség irányába. Kevesen értették, mit motyogott ekkor, mivel drelf nyelven tette: – Gyerünk, Árnyék! Eljött a te napod! Higanyszer kecsességgel máris a kiégett hintóű mellett álló Zecht Zechtar el tt termett, könnyedénő félreütötte a sérült és több helyen megégett csatlós kardját, majd szinte ugyanannak a mozdulatnak a visszafelé rántásával lecsapta a fejét. És mire a közelben állók észbe kaphattak volna, kett t már le iső vágott közülük. – Öljétek meg! – ordította a hintó túloldaláról Zordig de Royg, és maga is kardot rántott, de nem rontottő a drelfre. – Én védem a királyt! Sern do Krajn és lovagjai ékként fúródtak bele az összetö-mörül kristálykígyók tömegébe. A fagyföldiő rohant az élen, és nem is védekezett, csak támadott. Nem minden csapása talált, ám ami mégis, az átvitte a b rvértet, csontot tört, vért csapolt, fejeket roncsoltő sisakostól. Skandar Graun buzogánnyal a kézben törtetett el re Dier-ron-lovagok gy r jében, és egyre azonő ű ű bosszankodott, hogy nem akad ellenfele. Ugyanis még ha egy-egykristálykígyónak sikerült is átjutnia a Dierronok véd falán, a szellemtest rök úgy hajítottákő ő félre, mint feldühített farkas a csipás kölyök-macskát. Ám bármily félelmetesen harcolt a drelf és a lovagok, ellenségeik sem akármilyen harcosok voltak, s puszta számbeli fölényüknél fogva bekerítették, és megtorpanásra késztették a behatolni vágyókat. Ráadásul a várból bíborgárdisták tódultak ki, s mivel azt látták, hogy a kristálykígyók a „várat védik" a behatolni szándékozókkal szemben, k is aő Dierronokra támadtak. A falakról Ersion íjászok eregettek vessz ket aő tömegbe. Hogy k kikre l ttek, azt talán még kő ő ő maguk sem tudták. A Fellegvárat körülhömpölyg tömeg egy részeő menekülni próbált, mások pedig érdekl dve – vagyő

477

éppen beavatkozásra készen – igyekeztek közelebb nyomulni. Óriási lett a kavarodás, tömegverekedés tört ki; és egyre szélesebb, szélesebb körben hatalmasodott el az rület.ő Alek Gavaj, ki tudja, honnan, szerzett egy jókora evez t, és azzal csépelte azokat, akik a közelébeő kerültek. – Hopp! Hopp! Hopp!... A Félpárevez s Óriássáskaő újra lecsap... és újra lecsap... és egyszerre két fejre is lecsap... Hopp! Hopp! Az rdöng sen cikázó drelf varázslövedékekő ő tucatjait szórta a markából, és kardja minden csapása vért fakasztott. viszont olyan fürgénŐ mozgott, hogy lehetetlen volt megsebezni. Mire egy kard feléje lendült, már rég nem is volt elérhető ő távolságon belül... vagy az illet nek már nem maradtő alkalma lecsapni. Talán ennek a felt n en nagy pusztításnakű ő köszönhette, hogy Ersion Fiai t vették t z alá gyilkoső ű lövedékeikkel. Zvdegor Devzevor azonban csak tébolyultan kacagott, és mintha csak el re megérezte volna,ő hova csapnak be a nyíl-vessz k, az utolsóő ő pillanatban mindig elcikázott el ttük.ő Arcára, kezére és ruhájára drén vér fröccsent, és ő nagy él-vezettel nyalta le. – Zrogdavarra! – harsogta. – Ez aztán a nekem való móka! Mit szólsz, Árnyék?! Lovas dragonyosok törtek át a tömegen, és lándzsát szegezve próbálták felnyársalni a drelfet. Ő azonban könnyedén kitért a súlyos lándzsák el l, éső villogó kardjával a lovakat sem kímélte. – Megyeeeeek! – ordította Alek Gavaj, és evez jével ide-oda csapkodva tört utat magának.ő Félrecsapott egy feléje robogó lándzsát, aztán az evez jével kiütötte a dragonyost a nyeregb l.ő ő Aztán fel akart szökkenni a veszettül nyihogó ló hátára, ám az eltáncolt az útjából, és elvágtatott. Alek bosszúsan rikácsolva, hatalmas ugrásokkal üldözte.

Most már Skandar Graunnak is jutottak ellenfelek. A Dierron-lovagok megfogyatkoztak mell le – elestekő vagy csak elsodorták ket a közeléb l. Aő ő szellemtest rök munkája pedig megsokasodott.ő Ráadásul egy varázstudó kiszúrhatta, hogy sokkal többen repülnek félre a félork útjából, mint az emberileg – avagy orkilag – érthet lenne, s tő ő sorozta meg egy halom varázslattal. Energialövedékek, színes fénysávok röpködtek, s a szellemtest rök, melyek e támadások útjába ugrottakő és elnyelték azok esszenciáját, egy id után sorraő pukkantak szét. Ám nem sokkal kés bb szétpukkant a lövöldöző ő varázsló feje is, mert hogy t meg Zvdegor Devzevorő egy robbanó gömbje találta meg. Ezüst Magiszterek jelentek meg a kapu fölötti toronyban, és véd hálót fontak energiából a kapuő elé, hogy végképp meggátoljanak bármiféle behatolást. Ám legnagyobb megdöbbenésükre a drelf albínó rávetette magát erre a hálóra, és olyan könnyedén kapaszkodott fel rajta, mintha az kötélhágcsó lenne. Egy bíborgárdista a nyomába akart eredni, de mint megérintette az energiahálót, ordítva vetette hanyatt magát; az érintés helyén csontig égett az ujja. Zvdegor Devzevor a következ pillanatbanő felszökkent a gyilokjáróra, és két Ezüst Magisztert is levágott, mire a többiek elteleportáltak. Ezután a drelf lazán elhajolt két-három nyílvessző el l, majd tébolyult kacajjal a sikoltozva menekülő ő íjászokat vette üldöz be.ő Az egyik íjász levetette magát a falról a tömegbe, és a nya-kát törte. A másik két íjászt a pokoli albínó könnyedén utolérte, és meglékelte. Skandar Graun eközben teljesen egyedül maradt. Ám egyáltalán nem jött zavarba; láncoső buzogányával veszettül dolgozott, s ugyanúgy aprította, szórta maga körül a Kristálykígyókat, mintha még most is négy szellemtest r ugrálnaő körülötte.

479

– Védjétek a királyt! – ordította Sern do Krajn, aki már több sebb l vérzett. – A királyt!ő A falhoz hátrált bíborgárdisták egyike döbbenten kapta fel a fejét, majd egy hihetetlen ugrással felszökkent a magasba, legalább nyolc méterre. Meglátta Skandar Graunt, és miközben lefelé hullott, telszájjal ordított. – Ostobák! A király az! A király! – Alan do Wiyr volt. – Nyissatok kaput a király el tt!ő Senki sem hallotta. Vagy aki igen, az nem tör döttő vele. Alan do Wiyr a bronzveretes acélkapuhoz simult, hozzá-nyomta a fejét, aztán összeesett. Egy pillanattal kés bb hár-man-négyen is rátiportak aő testére. Ám ugyanekkor a kapu élni, lüktetni kezdett; verg dött, rángatózott. Túloldalán a karnyi vastagő támrudak és acél-reteszek csikorogva megmozdultak. Hanze de Frekhanzer véres karddal, könyékig véres jobb alkarral és ökölbe szorított baljával tört el re.ő Kardjával védte a testére irányuló csapásokat, vágásokat, pörölyszer ökle pedig úgy taglózta le aű meglepett ellenfeleket, mintha azok vágandó marhák lennének. Végre felfedezte Skandar Graunt, és minden erejével feléje csörtetett. Két útjába kerül Dierron-őlovagot is letaglózott, s aztán máris ott állt a királlyal szemközt. – Letépem a füled, te mocskos korcs! – bömbölte, és kard-lapja összecsattant a felé lendül buzogányő láncával. A súlyos fegyver nem tört el, de kirepült a kezéb l.ő Hanze de Frekhanzert azonban ez momentán nem zavarta. Összeszorított öklével iszonyatos csapást mért a király kopasz fejére, aztán máris a füle után kapott. Skandar Graun megroggyant ugyan a titáni csapástól, és megszédült kissé, de nem tört be a feje. Dühösen felhördült, és odacsapott buzogányával a diadalmasan bömböl Frekhanzerre. Az óriáső

harcost az arca jobb oldalán találta el a tüskés démonpofa, és a szó szoros értelmében letépte a fél arcát. A fülével együtt. No meg az agyveleje jelent s részével.ő A háttérben Jaspe de Vigorard felsikoltott, és felzokogott. - Hanze! Nem, nem! Ó, nem! Skandar Graun arrafelé dübörgött. Kissé még kótyagos volt az iménti csapástól, és csak homályos foltokat látott. De a hang irányába ment. Zordig de Royg szinte durván félrehajította az ifjú királyjelöltet. – Fuss, te bolond! Aztán enyhén megrogyasztott térdekkel könnyű vívóállásba helyezkedett, ledobta heredíszes kardját a földre, és a keskeny pengéj misericordiát rántottaű el , melyet épp erre a neves alkalomra tartogatott.ő Az exarcha sosem tartozott a híres vívók közé; nehezen bánt a súlyos lovagi pallosokkal. Ám az ehhez hasonló könny orgyilkos fegyverekű használatát alaposan kitanulta. És azt is megtanulta, hogy ezzel a fegyverrel csupán egyetlen szúrásnyi esélye van. Ha elhibázza vagy az ellenfél kivédi az alattomos szúrást, akkor neki vége. Ezzel a pengével nem tud felfogni semmilyen csapást, az fürgeségeő pedig megkopott már ahhoz, hogy könnyedén eltáncoljon a suhogó vágások el l.ő Berogyasztotta hát a térdeit, és ugrásra készen, fegyverét mereven el retartva várt. Éles szemmelő figyelte ellenfelét. Amikor az majd megsuhintja a buzogányát, hirtelen térdre ereszkedik, oldalraő hajol, és elhelyez egy döfést vesemagasságban... Skandar Graun már alig pár lépésnyire járt, amikor csapásra emelte buzogányát. A felkel nap fényeő megcsillant a fegyveren, és ez odacsalta Zordig de Royg figyelmét. Megpillantotta a vigyorgó démonpofát, és kezéb lő kihullott a vékony penge. Felsikoltott: – Nagyatyám!

481

Aztán a tüskés démonpofa belemart a homlokába, és szét-loccsantotta az áruló fejét. Jaspe de Vigorard zokogva menekült. Megkerülte a kiégett hintót, és arrafelé szaladt, amerre a legnagyobb tömeg hömpölygött. Hirtelen egy nyerít ló vágtatott el mellette, aztánő vad harsogásokat hallott. – Hopp! Hopp! Hopp... És a megbokrosodott óriássáska senkit sem kímél... Jaspe zokogva megperdült, hogy lássa, ki jön mögötte, de már csak azt látta, hogy egy irgalmatlan evez lapát zúdul a fejére, s szeme el tt véglegő ő elsötétült a világ. Skandar Graun beérte Sern do Krajnt és maréknyi lovagját, és hátba támadta a körülöttük ugráló Kristálykígyókat. Pár pillanattal kés bb ellenfél nélkülő maradtak. A hatalmas acélkapu kitárult el ttük, és eztő nyikorogta: – Erre, felség!

* * *

Nwykka érdekl dve hajolt el re a trónon. Nemő ő fenyeget zött, nem kiabált, nem mérgel dött,ő ő csupán rámeredt a jégsárkányra. – Alkut ajánlasz? – kérdezte halkan. – Te? Nekem? – Így van. Alkut. – Tisztában vagy azzal, mily rettenetes er kő birtokosa va-gyok, te jégszín földigiliszta?ű – Tökéletesen – felelte Kherthyomehr flegmán. – Egy ujj-mozdulatoddal megölhetsz. Szemhunyorításoddal szétlocs-csanthatod az agyam. Görcsöt köthetsz a beleimre. Elrothaszthatod a szívem. Nwykka figyelmesen nézte. – Ezt mind tudod... és mégis szembeszállsz velem? – Az alku nem szembeszállás – felelte a jégsárkány. – Az alku az alku. Egyfajta csere. Valamit valamiért. – Kivárt, majd mivel a trónon ül alak nem szólalt meg,ő folytatta: – Van valamim, ami kell neked. S neked van

valamid, ami nekem kell. Nwykka nyugodtan hátrad lt.ő – Na nézzük! Alig mondta ki, két halk pukkanás hallatszott, és a trón lépcs jénél két meglepett alak jelent meg.ő Teleportálással érkeztek, ám az lerítt meglepett ábrázatukról, hogy nem maguktól jöttek ide. Alek Gavaj és Zvdegor Devzevor volt. Nwykka szippantotta ket magához.ő – Hát ez meg mi?! – harsogta Alek Gavaj, és meglengette roppant evez jét. – Ki merészelő tréfálkozni a roppant óriássáskával!... Höh ...őőőő ezek sárkányok! – Gyere! – mondta a trónon ül alak, és hívónő intett. Alek elhajította az evez t, és nagy ugrásokkalő közeledett. – Hopp! Hopp! Hopp!... Itt vagyok! Elfoglalta helyét a trón jobb oldalán Bredan mellett. Zvdegor Devzevor hívás nélkül megindult. Ruganyos lép-tekkel felsietett a trónhoz, és karddal a kezében megállt a legalsó lépcs fokon. Piros szeme aő legcsekélyebb érdekl dés nélkül villogott. Árnyékaő libegett a bizonytalan fényben. Nwykka a homlokát ráncolta, és bólogatott. – Ah, értem. Tehát elrejtetted a Hetediket! Kherthyomehr vigyorgott. – Tudom, hogy hatalmadban állna kikényszeríteni a titko-mat – mondta. – És megtalálhatnád t. De nemő ma. Semmi esetre sem ma. – Olyan jól elrejtetted? – Olyan jól – felelte a jégsárkány sanda vigyorral. – Lát-hatod. Itt van a közelben, mint ahogy azt bizonyára érzed is... ám mégsem jött el a hívásodra.ő Ebb l is következtethetsz... Jól elrejtettem. Éső választás elé kell állítsalak: csakis akkor adom el , haő alkut kötsz velem. – Miel tt Nwykka bármitő válaszolhatott volna, sietve folytatta: – Én tisztelem az eszedet, a hatalmadat és a tudásodat, Hatalmas Nagyúr... de arra kérlek, bármily hitvány

483

jéggilisztának tartasz is, egy picit te is tiszteld az én képességeimet! – Szélesen mosolygott. – Tégy próbát, ha akarsz! Próbálj kényszeríteni, ha kedved úgy kívánja! Ám azt javaslom, ne pazarold fölöslegesen az er idet arra, amit csakis akkorő érhetsz el, ha alkut kötsz velem. Higgy nekem: számot vetettem minden körülménnyel, s nem véletlenül teszem ezt, amit teszek. Nwykka hosszan gondolkodott. – Vakmer vagy – mondta végül. – És túl sokatő kockáz-tatsz! – Akkor ebben hasonlítunk – felelte Kherthyomehr. – Ám a kockázatunk nem egyforma. Én csak hitvány, halandó létemet, míg te... isteni létedet. Rajtam múlik, sikerül-e a terved és belépsz az istenek sorába... vagy elszáll a lehet ség, s legközelebb csakő háromszázharminchárom év múlva próbálkozhatsz. – Túl sokat merészelsz, pimasz! – Tudom, hogy ha így lenne, megölnél. És el tteő persze jó hosszan kínoznál, gyötörnéd a testemet és a lelkemet... – Fogalmad sincs. – De erre nem kerül sor, mert cserébe a Hetedikért nem kérek sokat. Olyasmit csupán, mely számodra lényegtelen. S cserében lényeges dolgot kapsz. Ne mondd azt, hogy ez nem jó alku! Nwykka komoran fontolgatta ezt egy darabig. – Mondd akkor, mit kérsz cserébe!? – Én akarok állni a kör közepén! Ennyi csak, nem több. Nwykka elmosolyodott. – Arcátlan vagy, de lényegre tör – mondta. – Aző alku áll. Hozd a Dombra t haladéktalanul!ő

14. Jégnász

Skandar Graun és megfogyatkozott kísérete fegyverrel a kézben viharzott be a kapun. – Utat a királynak! – bömbölte Sern do Krajn. – Utat Skan-dar Graun de Vigorardnak, Drénia királyának! Talán lep dött meg legjobban, hogy a belső ő ő udvarban felsorakozott bíborgárdisták, bíborpalástosok és ezüst magiszterek utat nyitottak el ttük. Döbbenten meredtek rájuk, de senki semő emelt fegyvert ellenük. – Hol van Alek? – kiabálta Skandar Graun, és a mellkasán bizserg kermont tapogatta.ő – Az el bb még itt üvöltözött és szökdécseltő mögöttünk – makogta egy lovag. – Aztán... huss, elrepült! – Elrepült? A több sebb l vérz lovag kereste a szavakat.ő ő – Elt nt – mondta. – Köddé vált!ű Sern do Krajn már alig állt a lábán; a gyomrába kapott egy szúrást, és fél kézzel a kitüremkedni készül beleket tartotta vissza. Egy gyengébbő fizikumú ember már összeesett volna, de csak aő fogát csikorgatta. – A trónterembe! – recsegte. – Védjétek a királyt! Máris megindultak a palota f bejárata felé, és aő bíborgár-disták többsége felzárkózott hozzájuk. Miel tt azonban elérték volna a nagy épületet, egyő kócos, nagy fej jelent meg az egyik ablakban, és sikoltozva mutogatott. – A Dombon! A Dombon! – Cvikli! – hördült fel Skandar Graun. – Mi van a Dom-bon?! Zwikk Blata-Rukoz sokkos állapotban vonaglott és reszketett. – Kargil Yhron! – üvöltötte. – Kargil Yhron! A közelben lebzsel palotaszolgák és rök közülő ő többen térdre hullottak a név hallatán. Mások sikoltozni vagy ordítozni kezdtek. Még Sern do Krajn is felhördült: – A rozmár mindenségit! Hát tényleg visszatért... – Miféle Dombon? – csikorogta Skandar Graun. –

485

Melyik Dombon? – Az Aranycsarnok fölötti magaslaton – kiabálta le Zwikk Blata-Rukoz. – Ott várják a Jégnász Konstellációt! Skandar Graun mellkasán felforrósodott a kermon. Abba az irányba kellett fordulnia, amerre az Aranycsarnok dombja emelkedett az Ezüsttorony árnyékában. És határozottan tudta, hogy immár nem csak egy kermon sugározza számára ezt a h séget.ő – Lucy! – ordította az öröm és a döbbenet keverékével. Aztán máris meglódult abba az irányba. – Utánam mindenki! Ezüst Zrolond ugrott az útjába. – Óvakodj, félvér! – kiáltotta. – Kargil Yhron visszatért! Már nem te vagy a király! – Nem-e?! – bömbölte vészjóslóan Skandar Graun. – Ezt majd meglátjuk! Utánam, aki nem gyáva! Sern do Krajn kapitány a hasi sebét szorongatva, botladozva robogott utána, s a Dierron-lovagokon kívül még jó pár bíborgárdista is a nyomába eredt. Ezüst Zrolond eközben parancsokat ordított az ott maradóknak – Kinyitni az összes kaput! A Fagyhercegek parancsa ez, hogy bejöhessen a nép!... Mozgás! Cs dítsetek be mindenkit, aki csak jönni akar, éső tereljétek ket a Domb tövéhez! Gyerünk!ő Gyerünk!... Nem mindennapi látványban lesz része Drénia népének! Skandar Graun keresztülrohant a szök kutakő közötti rug-dancspályán, és pillantása a b rgolyóraő esett, mely elhagya-tottan árválkodott a zöldzászlós medence közelében. A félork arra rohant, és lendületb l akkorát rúgottő bele, hogy a rugdancs átrepült a medence fölött, és elt nt a távoli űsövény rejtekében. – Így rúgom majd szét Kargil Yhron fejét! – harsogta. Ezen senki nem nevetett. S t, két hátul loholó gárdista lelassított, éső lemaradt.

– Ne féljetek! – kiabálta Skandar Graun. – Verekedtem én már magával Groomssal és Verghausttal is... És láthatjátok, még mindig élek! – A hazáért és a királyért! – harsogta Sern do Krajn, és meglengette széles pallosát a feje fölött. Lovagjai átvették a jelmondatot, és tompán visszhangozták: – A hazáért és a királyért! Pillanatokkal kés bb elérték az Aranycsarnokhoző vezet ösvényt szegélyez különös ligetet, s a félorkő ő látta, hogy a domb tetején apró alakok mozognak. Fegyveresek, palotaszolgák, és... sárkányok. – A Fagyhercegek! – sziszegte az egyik lovag.Skandar Graun lelkében új remény éledt: – Ott van... Kherthyomehr is! velünk van!Ő – Ebben ne bízz! – recsegte Sern do Krajn. – Az a fondor-latos sgyík kiszámíthatatlan!ő – Majd meglátjuk! Eddig segített... Skandar Graun már a széles lépcs ket mászta.ő Tompa mo-rajt hallott a palota irányából, és akaratlanul is odakapta a fejét. Mintha sötét szök árő száguldott volna végig a Jégviharfellegvár belső udvarán, úgy hömpölygött el re a tömeg. Az egyeső embereket ebb l a távolságból nem lehetettő megkülönböztetni; egybefügg , él sz nyegető ő ő alkottak. Egy futósz nyeget, melyet óriásokő gördítettek a Domb irányába. – Ezek meg kik? – lihegte a félork. – A nép – felelte Sern do Krajn. – Tanúi akarnak lenni a gigászi eseménynek. Skandar Graun önelégülten röhögött. – Hát... lesz mit látniuk, lefogadom! Már túljutott azon a szinten, ahol a Holt Királyok Csarno-kának bejárata sötétlett, és rohamléptekkel egyre magasabbra kapaszkodott a lépcs n.ő – Yvorl redves farkára... hány ezer lépcs fokot kellő még megmásznom!? Mire végigmondta, felért a Domb tetejére. Alabárdos palota rök, kermon-papok, kisebb rangúő varázslók, lakájok és palotaszolgák áramlottak szét

487

el le; utat nyitva a Domb tetejének közepén lév ,ő ő fekete obszidiánnal – vagy obszinnal – kövezett kör alakú térségre. És Skandar Graun egy pillanatra megtorpant, hogy szeme befogadja a szokatlan látványt; a Szertartás el készületeit.ő A fekete térség a Domb csúcsán megközelít legő hatvan méter átmér j lehetett, és a kör peremén,ő ű egymástól egyenl távolságra hét szurokfeketeő emelvény állt. Ezen emelvényekmindegyike kör alakú volt, három méter átmér j , s sima, csillogó tetejeő ű egy méterre állt ki a tér síkjából. Mind a hét emelvényen egy-egy alak állt, s a kör közép-pontjában, egy hasonló – ám háromszor olyan széles, s háromszor olyan magas – emelvényen is állt valaki. Egy sárkány. Méghozzá egy áttetsz nek t n jégsárkány.ő ű ő – Kherthyomehr! – mordult fel Skandar Graun. Ám a jégsárkány nem hallotta meg; fejét lesunyva, teáscsésze nagyságú szemeit behunyva, mereven állt, és el re-hátra billegett. Mormogása, akár a távoliő vihar morajlása egyre er sebb és er sebbő ő hullámokban áradt szét bel le.ő A hét széls emelvényen is ismer s alakokő ő sorakoztak. Skandar Graunhoz legközelebb Nwykka állt, az elf íjász; háttal az érkez félorknak. T le jobbra: Bredan,ő ő a barbár. Majd La'mmea hercegn . Aztán Zvdegorő Devzevor, Alek Gavaj, Yorxun – Karena de Royg behemót testében –, s végül, a Nwykkától balra eső emelvényen... Skandar Graun felordított megdöbbenésében. – Lucy! A félork n nem hallotta meg. is, akárcsak aő Ő többiek Kherthyomehr mormolásának ütemére ringatózott el re-hátra, és szemét behunyta, arcátő kínok torzították el. nem állt, hanem félig ült, félig feküdt, bal kezévelŐ könyökölt, jobbját pedig hatalmas pocakján nyugtatta.

Még nem szült meg. A jelekb l ítélve épp most készült erre...ő A magzatvíz már elfolyt, és a n t er s fájdalmakő ő gyötörték. Skandar Graun marokra fogta a buzogányát, és elvakultan lódult meg Lucinda irányába. Maga sem tudta, mit akar és mit fog tenni, ám az ösztöne a n sténye védelmére szólította.ő – Lucy! Jövök! Miel tt azonban elérhette volna a szurokfeketeő térség szélét, a fehér n sténysárkány szökkent eléje,ő és mancsával felé csapott. Skandar Graun lehúzta a fejét, a hatalmas mancs el l, és reflexb l odavágott a buzogányával. A tüskéső ő démonpofa sikoltva csúszott el a kardszerű karmokon. A félork azonban most nem akart a sárkányn velő harcolni. Kitért az újabb csapás el l, és berohant aző obszin térségre. Eredetileg Lucyhoz akart menni, ám valami ismeretlen er a középs emelvényhező ő vonzotta. Ösztönösen az az érzése támadt, hogy a jégsárkánynak jelent s köze lehet ehhez aző egészhez. t tekintette els számú célpontnak.Ő ő Ám amikor a lába már a fekete k (vagy fém?)ő felületen csattogott, azt érezte, hogy a mozgása meglassul, mintha víz alatt kellene futnia, er ső áramlattal szemben. Vagy mint álmában... És a következ pillanatban fejjel nekicsattant egyő áttetsz felületnek, amely rejtélyes módon került aző útjába. Üveghez vagy jéghez hasonlított, ám langyos volt, nem hideg, s ke-mény, akár a gyémánt. Skandar Graun felordított, és heves csapásokkal ostromolta a felületet, mely nem engedte a jégsárkányhoz férni. Érezte, hogy ez valamiféle energiafal, amit valaki épp most varázsolt az útjába, s sejtette, hogy er lködése hiábavaló; lehetetlen rajtaő áttörni. Ám a dühe elragadta, és megszállottan püfölte az áttetsz felületet.ő Eközben Kherthyomehr, aki háttal volt neki, még

489

csak meg sem fordult. Ugyanolyan végeérhetetlen ritmusban dünnyögött, morgott és ringott, mint egy perccel el tte.ő És az t körülvev hét emelvényen ugyanebben aő ő ritmusban ringtak a többiek. Skandar Graun a fogát csikorgatva jobbra lendült; meg akarta kerülni az „energiafalat". Aztán egy lépést sem tett, ismét nagyot koppant. Orra betört, és vér szivárgott le az ajkaira, az állára. Megperdült, és próbált kitörni a másik irányba. Ám a láthatatlan fal ott is útját állta. Ordított, bömbölt dühében, és az energiafalat csépelte a buzogányával. Még most sem sikerült megkarcolnia az üvegszer felületet.ű Ám ahogy körbeforgott, és próbált valamerre szabad utat találni, rá kellett döbbennie, hogy ez lehetetlen... Energiafal vette körbe minden irányból. Mozgástere két méterszer két méteres térségre sz kült.ű Bebörtönözték! – Yvorl redves farkára! – bömbölte a félork felháborodot-tan, és úgy verg dött üvegkalitkájában,ő hogy csaknem kárt tett önmagában. Az energiafalak azonban nem engedtek. Skandar Graun levitálni próbált, remélve, hogy a falak csak körbeveszik, felfelé azonban szabad lesz az út. Ám alig rugaszkodott el a talajtól, azonnal beverte a fejét. Kétméteres élméret , szabályos energiakockábaű börtönöz-ték be! Skandar Graun agyában elpattant a húr, elszabadult legfé-lelmetesebb varázslata: – BOSSZÚ! – bömbölte, s érezte, ahogy a Káosz Szava dü-höng orkánként zúg el az agyából.ő ő Aztán úgy érezte, mintha fejbe csapták volna azzal a nem létez kétakós söröshordóval, melynekő tartalmát el z leg itta meg. Egy pillanat alattő ő ő lerészegedett, tántorgott, és hol az egyik energiafalnak esett neki, hol pedig a másiknak. Az a feneség történt, hogy az energiafal – vagy

bármi volt is az – még ezt a döbbenetesen er ső varázslatot sem engedte át; visszaverte a kimondójára. Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja saját káoszvará-zsának hatása alatt vonaglott és sikoltozott. Gajdolt, kiabált, dühöngött, hangosan zokogott, és láthatatlan disznókat simogatott, csókolgatott. A fülüket rángatta, a farkukat csavargatta, majd pedig megvadult, és hisztérikusan vinnyogva rugdosta ket.ő

Az energiakocka azonban nem engedett.

* * *

Talán húsz perc is eltelt, mire Skandar Graun magához tért tébolyult dühöngéséb l, és vérz orrát,ő ő összekarmolt ábrázatát a langyos energiafelülethez nyomta. Torka kiszáradt az ordibálástól; csupán suttogni tudott. De hogy mit suttogott, azt még maga semő hallotta. Amíg börtönébe zárva dühöngött, a Dombot éső környékét elözönlötte a nép. Ameddig a szem ellátott, drének hömpölyögtek egybefüggő folyamként, és ordibálva, sikoltozva ösztönösen is átvették a kör közepén ringó Kherthyomehr ritmusát. A Jégvihar-fellegvárban emberek tízezrei, vagy talán szá-zezrei hullámzottak, az élet óceánjaként, és várták a csodát. Aztán elkezdett sötétülni a nap. A délel tt közepén fekete folt jelent meg aő napkorong bal oldalán, és elszánt határozottsággal kúszott egyre beljebb, egyre beljebb. Két perc sem telt el, s a fekete test – a hold – már a fél napkorongot eltakarta. S egyre kúszott, kúszott tovább. A drének üvöltöttek, akár az éhes farkasok. Sírtak, zokog-tak, az égiekhez rimánkodtak. Ez volt életüknek az a perce, amikor fennhangon kimondták

491

legféltettebb titkukat, legbens bb vágyaikat.ő A tömeg egymást lökdöste, taszigálta; szinte még a kékgránit várfalak és tornyok is hullámzottak. Skandar Graun híveit – Sern do Krajnt és társait id közben elfogták, megkötözték, és a földreő fektették. A palota rök tömege fölöttük hullámzott,ő és észre sem vették, hogy a foglyokon taposnak. És talán ezt még a foglyok sem érzékelték. Rajtuk is elhatalmasodott az rület.ő Aztán a hold bekúszott a napkorong elé, és kioltotta a fényt. Százezrek sikoltottak fel, amikor teljesen sötét lett. Ám a sötétség másodpercekig uralta csupán az eget. Ott, ahol az eltakart napkorong szökevény fényei villództak az égen, kékes, jeges csillagok ragyogtak fel sorban. Lassan, szinte egymásra várva, egymás után. Hét csillag tündökölt szabályos kört alkotva; hét jégkék ragyogás. E csillagok fényköre összeérni látszott, s ahogy sorban mind felragyogtak, szinte egybefügg fénygömböt alkottak, melynek karimájaő fényesen tündökölt, a közepén pedig sejtelmes, kék ködfátyol gomolygott. Legalábbis úgy látszott. A kört alkotó csillagok hol fényesebben, hol enyhébben ragyogtak, s oly hatást keltettek, mintha egyetlen fényl pont száguldozna körbe-körbe e körő peremén. Aztán az egész ritmikusan lüktetett, akár a szívdobogás... ...vagy akár az az imbolygás, ingadozás, melynek ritmusát korábban Kherthyomehr adta meg. Bekövetkezett a Jégnász Konstelláció! Szinte faragni lehetett volna a s r mágikusű ű esszenciát, amely a Domb fölött megtöltötte a leveg t, és szétterült a Jégvihar-fellegvárban.ő A tömeg megittasultan, részegen bömbölt. A napfogyatkozás pedig még mindig tartott. A csillagok fel l kékes sugarak ereszkedtek a földre,ő mintegy alagutat nyitva az égbe, a mindenségbe. Kékesfehér, ferde sávok ragyogtak, táncoltak,

vibráltak, sziporkáztak. A sáv fókusza a Domb közepére koncentrálódott; oda, ahol Kherthyomehr állt. A kékes ragyogás teljesen bevonta a jégsárkány testét, és ő felemelkedett, felbömbölt. Átváltozott. Ismét átváltozott. Aztán folyamatosan változott. Mintha ezernyi lélek küzdene azért, hogy elfoglalja ezt a testet. Ezt a helyet. Kherthyomehr kecskeszakállas alakja állt az emelvényen. Aztán egy n – La'mmea hercegn . Aztán sorban aő ő többiek. Sorban a többiek. Nwykka. Ismét La'mmea. Bredan. Zvdegor Devzevor, Alek Gavaj. Yorxun, mint Karena de Royg. Aztán Yorxun, mint egy fekete démon, csápokkal, karmokkal, kétsoros cápafogakkal. Aztán ismét Nwykka. Ismét La'mmea. Bredan, mint vérmedve. A drelf, elvékonyodva. Alek Gavaj, lila ködben pörögve. Yorxun vámpírként. Ismét Nwykka. Aztán egy gyermek... Lucinda sikoltását talán csak Skandar Graun hallotta; a tö-meg üvöltése elnyomta a Zajt. A félork n véresre harapta az ajkát, aztán hanyattő vetette magát, és combjai között egy vériszamós batyu türemkedett el . Megszülte gyermekét.ő És a gyermek felsírt. Talán egy csipás macskakölyök sem nyávoghatott volna halkabban. Ám ezt a sírást hatmérföldes körzetben mindenki meghallotta. Iszonyatos kínok rezgése töltötte be a teret, s a kín végig-hullámzott az összeseregletteken. Jilocas'theyn és Lyasthé Mehriall a földön fetrengtek, és sárkánynyelven átkokat és imákat bömböltek. Úgy érezték, mintha éles karmok mélyednének a torkukba, szívüket jeges mancsok cirógatták. És fetrengett, d lt, hullámzott, verg döttő ő az egész drén népesség.

493

A kínok kínját állták ki. Sírtak, zokogtak, ordítottak. És a gyermek ismét felsírt! Tucatnyi szív megállt az iszonyattól, az erekben jeges lett a vér, a hátakat borzongás mintázta ki. Az emberek egymáshoz présel dve ordítottak, éső hullámzásuk közben akaratlanul eltaposták a halottakat. Kherthyomehr ismét átváltozott. Kékes fekete köd pörgött alakja körül, akárha egy kicsiny tornádó magjába került volna. És hasonlóan kékes fekete ködfoltok keringtek, pörögtek a kör peremén lév emelvények körül.ő Nwykka szikár alakja elmosódott; teste hullámzását és re-megését átvette a kékes örvény. Aztán közte és a középs emelvény között szekérnyi vaskos ködhídő keletkezett, melynek belsejében fények és sötét foltok száguldoztak oda és vissza. Aztán hasonló híd keletkezett La'mmea és Kherthyomehr között, mintha a n fekete haja terültő volna szét, s azon futott volna végig az aranyszínű csillogás... Majd sorban feszültek a ködhidak a központ és az összes küls emelvény között.ő Bredan medveszer alakja elt nt a kékes feketeű ű ködben, ám tompa bömbölése egyfolytában hallatszott. Zvdegor Devzevor piros szeme még a ködön keresztül is világított, hófehér haja tépázott szárnyakként csapkodott. Alek Gavaj verg dött, vonaglott az t beburkolóő ő köd belsejében. Yorxun démoni alakjában ugrált, lengedezett, akár a szél-fútta nád, és közben természetfölötti hangokat hallatott. Lucinda újszülött gyermeke ismét felsírt, és e hang hallatán sokan meghaltak ismét. Mások viszont, akik el z leg már elernyedtek, most új életre kaptak, éső ő üvöltözve verg dtek. ő Fényhíd feszült immár a csecsem és a középpontő között is, aztán a kör íve mentén is hasonló „hidak" íveltek az egyes emelvények között.

A Domb tetején a térség egy forgó kerékhez vált hasonla-tossá, melyet ködküll k kötnek a középenő forgó kerékagyhoz. Középen Kherthyomehr elérte végs formáját.ő Hatalmas, két és fél méter magas humanoiddá változott; de nem emberré és nem is óriássá. Túl vékony volt ahhoz, hogy valamiféle óriásnak nézhesse bárki és túlságosan formátlan ahhoz, hogy ember lehessen. Humanoid volt, látszólag. Legalábbis abban a tekintetben, hogy egy feje volt, két karja és két lába. Ám amíg lábai nor-mális méret ek, emberszer ekű ű voltak, fels teste természetellenesen megnyúlt, ső vékony karjai a két métert is elérhették. Testét b rő helyett valamiféle ragacs vagy kocsonya borította, mely folyamatosan hullámzott, s alóla átlátszottak csontjai és korhadtnak t n szervei. Fejét nem lepteű ő haj, mint ahogy testét sem semmilyen sz rzet.ő Arcvonásai szétfolytak, cseppfolyósnak t ntek. Fogaiű agyarakként meredtek. Hosszú kezével lenyúlt az emelvényre, és saját fejére he-lyezte Drénia si Jégkoronáját.ő A korona tündökl n csillogott; lángoló, kékő szikrákat lövellt mindenfelé. A drének kórusban üvöltötték a nevét, amikor meglátták. - Kargil Yhron! Kargil Yhron! A halálontúli jelenés égnek emelte arcát, és belebámult a kékesen ragyogó csillagokba. Mély, mennydörg hangon si szavakat idézett.ő ő – Ti-thag ti tha-kayy... di ma ti-tha daii... ta de om... om mane padd me umm... karg-el yhhh runn! A nap fénye kiragyogott a hold sötét karikája mögül, s ugyanekkor a „küll k" zsugorodni kezdtek.ő Mintha a szélek fel l a kékes derengés a középpontő felé göngyölödött volna. – Ta de om! – bömbölte a humanoid. – Om mane padd me umm... karg-el yhhh runn! És a kékes kavargás már csupán t fogta közre. Aő kör peremén álló emelvényeket elhagyta a Jégnász

495

Konstelláció mágikus örvénye. A humanoid növekedni kezdett. Háromméteres lett, aztán öt méteres. Alakja sziporkázott csillogott; mintha a testét jeges örvények alkották volna. Égnek emelte mindkét karját. – Sikerült! – bömbölte fülrepeszt er vel. – Istenő ő vagyok! Skandar Graun körül hatalmasat csendült és szilánkokra tört az energiabörtön. A félork felhördült, és marokra fogta a buzogányát. Úgy indult meg, akár a megtestesült veszedelem. Akár a Két Lábon Járó Pestis. – Bosszú! – bömbölte eszevesztetten, ám a Káosz Szava már nem pattant az elméjében. E napon már elhasználta. Azonban ezzel mit sem tör dve, vérben forgóő ő szemmel rárontott az ötméteres óriásra. Kargil Yhron lepillantott rá. – Halandó... – suttogta megvet en lebiggyesztettő ajakkal, s elfordította róla a tekintetét. A csillagok felé. A Jégnász Konstelláció felé. Nem érdemesítette pillantására ellenfelét. Skandar Graun megvadult démonként esett neki a kékes ködbe burkolódzott titánnak. Aztán az testét is kékes köd burkolta be...ő ...majd pedig... ...egyszer en elt nt.ű ű Mintha soha nem is létezett volna. Skandar Graunnak, Yvorl isten b sz harcos-őpapjának, a Káosz Szava hordozójának nyoma sem maradt.

Epilogus

Aztán Kargil Yhron óriás alakja is elt nt. Amikor kékesű fekete ragyogás egybemosódott a Jégnász Konstelláció kört alkotóhét csillagával, Nwykka

lerázta magáról a dermedtséget, leugrott a szurokfekete emelvényr l, és körülnézett.ő – Az el adás véget ért, a statiszták hazamennek...ő Aztán halk pendülés hallatszott, s helyén csak az üres leveg kavargott. Elteleportált.ő Bredan felült, és tátott szájjal nézett körül. Aztán megtapogatta véres, sebekkel borított testét. – Élek! – dörmögte csodálkozva. Aztán megélénkült. – Élek! A kurva mindenit a kurva fattya kurva anyjának, élek! – Elvigyorodott. – És ismét a régi kurafi Bredan vagyok! Hah! A vérg zöső norstradeni! Ez kurrrrrrva jó! Yorxun leveg után kapkodott.ő – Ha megbocsáttok, én most hazatérek... Meteorrá változott, keresztülfutott a szurokfekete páston, és szürke csíkot húzva maga után belerohant a drelf emelvényébe. Fenékre esett, megrázkódott, hangosan káromkodva felugrott, majd elzúgott a messzeségbe. Zvdegor Devzevor leült a fekete emelvény szélére. – Árnyék! – kiáltotta tébolyultan megremegő hangon. – Árnyék! Hová t ntél?... Hová t ntél??ű ű La'mmea hercegn a füle mögé simította sötétő haját, aztán egyszer en kifakult az emelvényr l. Ámű ő a mosolya, vagyis annak lélekrezdít utóhatása mégő sokáig ott vibrált a leveg ben.ő Alek Gavaj lepattant a fekete pástra, és idomtalan szökke-nésekkel középre ugrált. – Hopp! Hopp! Hopp... ez a korona éppen engem vár! – Felkapta a koronát, és a fejére húzta, aztán üdvözülten vigyorgott. – Anyucikám megjósolta, hogy egyszer majd király leszek! Az újszülött csecsem ismét felsírt Lucinda combjaiő között, és hatmérföldes körzetben mindenki kínlódva a fejéhez kapott... Alek Gavaj megreszket kezéb l kiesett a korona,ő ő és csilingelve a csecsem irányába gurult...ő A csecsem cseng hangon felkacagott. Tíz nappalő ő kés bb, amikor a Jégnász Konstelláció véget ért,ő Kherthyomehr, a jégsárkány is magához tért, és

497

vállalkozott arra, hogy magyarázatot adjon a történtekre az új király, a másik két Fagyherceg és az Arkhon Tanács el tt.ő Az eseményre a palota tróntermében került sor. A trónon Alek Gavaj gubbasztott fancsali képpel, mellette Zwikk da Blata-Rukoz állt, mint újdonsült báró, mögötte pedig Sern do Krajn és más Dierron-lovagok rködtek.ő Lucinda három lépésnyire a tróntól egy kereveten újszülött csecsem jét szoptatta, és nyugtatgatta,ő hogy lehet leg ne sírjon fel, kínokba kergetve ezzel aő jelenlév ket...ő Kherthyomehr szokásos emberalakjában sétálgatott fel-alá a trón el tt, és miközben aő felsorakozott exarchákhoz beszélt, néha-néha megállt, és maga is elmerengett.ő – Sokáig én magam sem tudtam mindent – kezdte –, ám amikor átengedtem testem Kargil Yhronnak a végs szertartásra, s sorra egyesült tudatom a Hetekő tudatával, egy pillanat alatt sok mindent megértettem. Kherthyomehr sandán elmosolyodott, végigjáratta tekintetét az egybegy lteken, aztán folytatta.ű – Kezdjük az elején... Kargil Yhron, ki ezer éven át uralta a dréneket, s kinek uralkodása idején terjeszkedett ki legna-gyobb méretére a Drén Birodalom, még ennél is többre vá-gyott: istenné akart válni. Hatalmas volt és legy zhetetlen, ső mérhetetlen önhittségében azt képzelte, már halandóként is dacolhat az istenekkel. Azonban hívei elárulták, miel tt megmerítkezve a Jégnászbanő istenné válhatott volna, és neki el kellett t nnie aű világ szeme el l. Maldiberanban középs részén, aő ő droujbourki sivatagban talált menedéket egy többszörösen álcázott sírkamrában, ahol ezer évig aludta álmát, és eközben isteni hatalomról álmodott. Tudta, hogy egyszer majd eljön az ideje, visszatérő az él k közé, és megejti a Szertartást, melyreő korábban nem volt lehet sége. Azt hitte, csupán egyő cikluson át kell szunnyadnia, ám tévedett. Míg aő

halál mezsgyéjén álmodott, a Drén Birodalom összeomlott, az ember vette át a hatalmat, s a drének visszaszorultak északra, a jelenlegi országukba. Az egykori drén tartományokat immár az emberek uralják, s Maldiberan szinte teljesen elveszett a drének számára... Ám a Jégnász Konstelláció közeledtével a Sors Kereke csikorogva ismét nagyot fordult. Ki tudja, miképpen egy Roahmyer nev , botcsinálta varázslóű hozzájutott Kargil Yhron könyvéhez, s fejébe vette, hogy megkeresi az si sírt... Kincsekre vadászottő talán? Vagy hatalomra? Ezt tudni nem lehet... Ám a Sors Kereke további fordulatokat tett, s öszszehozta t két hozzá hasonlóval... Vagy talán nem is a Sorső

kereke volt, hanem Kargil Yhron kívánsága? Ezt ma már megállapítani nem lehet... Lényeg az, hogy Kargil Yhront felélesztette ez a három balfácán. Ám az ellenfelei, a Délvidéki Huszonhármakő évszázadok óta készen álltak arra, hogy amikor majd egyszer Kargil Yhron megjelenik, végleg elpusztítsák t... avagy el zzék a Pokol legmélyebb bugyrába. Aő ű

Hatalmas Nagyúr azonban er sebben bukkant el ,ő ő mint valaha, s harcba szállt egykori ellenségeinek leszármazottaival. Megverte, szétzilálta a Délvidéki Huszonhármakat, mint azt ti is tudjátok... ám ebbe a küzdelembe is csaknem belehalt. Ugyanúgy, ahogyő több cafatra szaggatta a Délvidéki mágusokat, az ő ő

lé-nye is több darabra szakadt. E darabok az esszenciába merül-tek, és kétségbeesetten küzdöttek azért, hogy végképp fel ne oldódjanak az örök mindenségben. – Kherthyomehr vállat vont. – A Hatalmas nagyúr pontosan tudta, mit kell cselekednie, hogy bevégezze azt a gigászi tervet, melyet több mint ezer évvel ezel tt kezdett. Aő halhatatlanságot, az örök életet már uralkodásának idején megszerezte. Ezer éven át ült Drénia Jégtrónján, s uralta a fél világot. Ám ezzel semő elégedett meg: istenné akart válni. Ehhez hihetetlen mágikus esszenciák szükségeltetnek, melyek koncentráltan egyazon pontban nem létezhetnek...

499

csupán a Jégnász Konstelláció idején. Ám e roppant mérték esszenciát nem élheti túl, ki a testébeű fogadja. Istenné válni éppen ezért szinte lehetetlen. Hiszen csak egy isteni létforma képes elviselni egyben ily tömény esszenciát, és ez a paradoxon: amíg ezt el nem viseli, nem lehet isten, vi-szont ha nem isten, nem viselheti el... Ennek dacára mégis létezik több módja az istenné válásnak. Én magam egyet sem tudok. Ám Kargil Yhron mind közül ezt választotta: a Jégnász Szertartást. Csupán egy módon gy zedelmeskedhetett: ha lelkét felvértezveő kiállja a végs próbát, és annyi esszenciát s rítő ű magába lelke védelmére, amennyit egy nem isteni létformacsak képes lehet. – Kherthyomehr biccentett. – Éppen ezért... és itt kanyarodok vissza oda, hogy Kargil Yhron lelkének darabjai belemerültek a világot behálózó esszenciafonatba, lelkének foszlányai céltudatosan választották ki a legmegfelel bbő entitásokat. Minél er sebb és minél változatosabbő intelligens létformákat kellett kiszemelnie, azokon úrrá lennie, s ket Dréniába vezérelnie, hogyő lelkének darabjai, megmártózva más fajok lelkében, s elorozva azok esszenciáját a Jégnász Szertartás idején egyesüljenek, és beteljesítsék az isteni követelményeket. – Kherthyomehr sorra vette: – A legkézenfekv bb célpontja Nwykka volt, az guarniő ő test re, ki elfnek mutatkozva állt mögötte... Az ő ő guarni lelkét Kargil Yhron már ezeréves pihenését megel z en birtokába vette. – Mosolygott. – Igen, aző ő elf küls nem valóság; Nwykka guarni volt. Talán aző utolsó él guarni Worluk világán. – Folytatta: – Aő második legkézenfekv bb célpont: La'mmea Sidriső d'Merron, Merron Hercegn je, akinek felmen iő ő valamennyien nagy hatalmú boszorkányok voltak, s akinek szíve Worluk világának talán leger sebbő esszenciakútja. Kargil lelkének második, s mind közül a legnagyobb darabja t vette birtokba, uralta, s aő lüktet szív esszenciája révén fokozatosanő er södött... A Délvidéki Huszonhármak egyik túlél je,ő ő Dzsamwall-kán valami módon kifürkészte ezt, egyesítette a dirwani nomádokat, és minden erejével

Merron ellen vonult. Mivel a Merron hercegn benő lakozó lélek ekkor nem volt még oly er s, hogy egyő ilyen er vel szembeszálljon, bármi áron meg kellettő akadályozni Dzsamwall-kánt abban, hogy elérje a Merron Hercegség határait... Menekülni értelmetlen lett volna; ha Kargil Yhron kimozdul Merronból, ahol sokak szeme el l elt nve lapulhatott, felhívta volnaő ű magára Eftghitegor, a zhíli lícs fi-gyelmét, és ez végzetes lehetett volna... Itt jött be a képbe Bredan, akinek testében egy Groboran nev vérmedve lako-űzott, mely olyan hihetetlen életer birtokosa, hogyő Bredan lelkét még a halálból is visszahozta, s testét mindahányszor regenerálta. Kiváló célpontnak kívánkozott ez Kargil Yhron harmadik lélekdarabja számára. Hiszen ez a test rengeteg esszencia birtokosa, ráadásul egy barbár és egy vérlény lelke keveredik benne... Az ígéretesnél is ígéretesebb préda! Csakhogy... éppen ez nehezítette meg a dolgot, ami ígéretessé tette: Bredan lelkének megtörhetetlen ereje. Kargil Yhron lelkének második darabja a hercegn képében elcsábította Bredant, éső megpróbálta hatalmába keríteni a testét és a lelkét... Ám ez a barbár tökfej túlságosan nagy falat volt neki, és a hercegn kudarcot vallott. Viszont a Bredanbanő rejl lehet ségeket más módon is ki lehetett aknázni;ő ő Nwykka felhasználta t Dzsamwall-kán ellen... Aő guarni szállta meg Dzsamwall-kán testét, és a nomá-dokat Merron irányából a Zhíl Birodalom ellen fordította. Ezzel id t nyerhetett, s teljesen lekötötte aő zhíli hatalmasságok érdekl dését. Nem kutathattakő Kargil Yhron után nagy er kkel, mivel az egyszerreő két irányból érkez invázió a Birodalom lététő veszélyeztette... Id közben Kargil Yhron keresteő további lehetséges kiszemeltjeit. Bredannal többször is megpróbálkozott, de továbbra is kudarcot vallott minden alkalommal... Mivel az istenné váláshoz egy sárkány vagy egy démon lelke is szükségeltetett volna, ilyen irányban is kutatott. Ahhoz túl gyenge volt még, hogy egy démonnal megpróbálkozzon, ám egy sárkánytest szinte valósággal felkínálkozott.

501

Tristitia a kalandor jégsárkányn a Káosz Sárkányaiő után kutatva eljutott Tzanthamor Szigetére. Ott azonban belefutott Tzanthamor csapdájába. Talán még így is gy zhetett és elmenekülhetett volna aő szigetr l, azonban ekkor egy nagyon kellemetlenő eset történt vele... Valahogy el került az a varázsital,ő amelyet sok száz évvel ezel tt maga adományozottő ő egyik h séges hívének. Mind a h séges segít , mindű ű ő a varázsital elt nt már sok-sok éve, és Tristitiaű megfeledkezett róla. Most viszont valaki felhörpintette azt a varázsitalt... pontosabban szólva, annak a valakinek beleer ltették a szájába... és Tristitia lelkető cserélt... Lucinda Moriannal, mert hogy volt az,ő akibe Skandar Graun barátunk jobb híján beletukmálta a folyadékot, amit kétségbeesésében gyógyitalnak nézett. Ennek következtében Tristitia lelke a félork n testében tért magához, míg Lucindaő pedig a jégsárkányn testében, Tzanthamoron. Mireő kett t pisloghatott volna, a sziget ura már be iső börtönözte a gömbjébe... Nos, ez volt az a sárkánytest, amire Kargil Yhron szemet vetett. Mivel a Gömbben volt, ráadásul Tzanthamor mágiával védett szige-tén, megszállni nem tudhatta, viszont odaküldött valakit a kiszabadítására. Ez a valaki Liana Maylad volt, a Délvidéki Huszonhármak egyik túlél je. Éső persze Bredan barátunk is elkísérte... Mint ismeretes, az akció felemás eredményt hozott. Liana Maylad meghalt, több nem várt tényez miatt Kargil Yhronő nem tudta megszállni a jégsárkányn testét, Tristitiaő megtalálta és kiszabadította a Káosz Sárkányait... viszont ugyanakkor Bredan ellenállása végre megtört. Tzanthamor Szigetének romjai alól immár Kargil Yhron lelkének egy darabkájával bukkant el , ső ahogy er södött a testében ez a darab, Bredanő elkezdte Kargil Yhronnak képzelni magát... Ja, és persze ugyanitt történt, hogy az a lélekdarab, amely a jégsárkányt próbálta elkapni, egy igen értékes zsákmányra bukkant: Alek Gavajra. A testben összpontosuló hihetetlen esszenciatömeg mellett

csábító volt itt is az idegen fajúság; hiszen Alek csak részben ork. Más vér is csordogál az ereiben. És ami a fontos: mhyori lélek lakozik benne. Hogy hogyan s miként került belé az a lélek, azt talán még magaő sem tudja, ám a Fonat útjai néha kiszámíthatatlanok... Sárkánytestet nem tudott hát szerezni Kargil Yhron, de Alek Gavajt birtokba vette. Ám a sárkánytestbe való bejutásért folytatott küzdelemben ez a lélekrész olyannyira megrendült, hogy a kótyagos fiú nem is észlelte. A lélek nem vette át benne az irányítást ugyanolyan tudatosan, mint ahogy Nwykkában vagy La'mmea hercegn benő átvette, s még olyan féltudatosan sem, mint az Bredan esetében történt. Megmaradt a háttérben, egyfajta ösztönként, amely megmagyarázhatatlan mozgatórugója lett a fiú tetteinek. Ez volt az, ami Dréniába vezérelte... És hát persze a drelf. Ez egy külön történet. Dorvdre Skjörd drelf lakói egy titokzatos szertartásra készültek, Zrogdavart, a gonosz elf istent akarták megidézni, talán éppen azért, hogy Kargil Yhron ellen indítsák és megakadályozzák nagyra tör terveit... Azonban egyő ilyen nagy erej idézés nem maradhatott rejtve azű esszenciában lebeg lények el tt. Kargil Yhronő ő értesült err l, és a maga módján megtette aző ellenlépéseket. Az idézést megakadályozta, ám eszköze, egy dolerani varázsló bele rült, drelfféő változtatta magát egy átváltoztató varázslattal, és az idézés végén magához csatolta Zrogdavar felbukkanó árnyékát. Így a kezdetben csak eszközként használt személy értékes prédává vált Kargil Yhron lelke egy újabb foszlánya számára. Ám e foszlány is ugyanoly kevés befolyással bírt a birtokolt személyre, mint ahogyan az Aleknél is fennállt. Arra viszont elegend volt, hogy Zvdegor Devzevortő Dréniába vezérelje... És mivel már közelgett a Jégnász Konstelláció ideje, La'mmea hercegn iső Dréniába indult. Nwykka úgyszintén... Még szükség volt egy démonra vagy egy sárkányra. Tristitia is Dréniába jött, és mivel még nem volt ideje

503

meger södni, továbbra is megfelel prédát kínált.ő ő Azonban én, aki több információfoszlány révén megsejtettem és megtudtam néhány dolgot, sietve elmenekítettem: utat nyitottam Tristitiának egy másik dimenzióba, s ezzel kivontam t a képb l... Énő ő és a többi jelenlév sárkány túlságosan er s lettő ő volna ahhoz, hogy bármelyikükkel is érdemes legyen megpróbálkozni. Helyettük viszont kínálkozott egy démon, Zordig de Royg nagyapja, ki varázsló volt egykor, miel tt egy baleset révén démonná vált... Ámő sajnálatos módon valaki elszabadította ezt a démont id nek el tte, és ellenfelei vissza zték a fémbe. Ottő ő ű van még mindig Skandar Graun láncos buzogányában, de így már nem volt megfelel prédaő Kargil Yhron számára. Valaki mást kellett találnia... Ám ekkor megjelent a színen egy másik démon; Yorxun, a Döberki Rém kedvenc házi démona. És ez is egy külön történet, mely nem volt benne a tervben... Zhília Hadura, Eftghitegor ugyanis tudomást szerzett arról, hogy Kargil Yhron az él kő között jár, és megpróbálja visszaszerezni az siő Jégtrónt. Mivel tudta, hogy ha Kargil Yhron a trónra kerül, Zhíliát súlyos veszély fenyegeti, meg kellett tennie a megfelel ellenlépéseket. Ám nemő ő sejtette, hogy Kargil Yhron már ennyire er s, és aztő hitte, egyetlen démon is elintézheti. A lícs Döberk báróját bízta meg, a vámpírlord pedig a démonát küldte ide... Az egyre er söd er vonalak nyomán aő ő ő démon arra a következtetésre jutott, hogy a nemesek által támogatott Jaspe de Vigorard valójában nem más, mint Kargil Yhron. Megpróbált hát a közelébe férk zni... azzal a tudattal, hogy mégha téved is, aző ifjú királyjelölt révén bejuthat a palotába, s ott majd lecsaphat az el bb vagy utóbb felt n Kargil Yhronra.ő ű ő Ám pechjére La'mmea hercegn vel, vagyis Kargilő Yhron leger sebb lélekdarabjával akadt össze, akiő szintén Jaspe de Vigorard közelében rejt zködött,ő mint a leend király apródja, Timo... La'mmeaő elkapta a démont, és rabjává tette, hogy felhasználja majd saját céljaira, ha a szükség úgy kívánja. – Kherthyomehr körbehordozta tekintetét az

exarchákon, hogy vajon tudják-e még követni. Aztán folytatta: – Eközben Nwykka és Bredan összetalálkoztak északon. A nortsradeni azt hitte magáról, hogy Kargil Yhron, Nwykka viszont...ő mivelhogy jóval nagyobb lélekdarab birtokosaő volt... pontosan tudta, mi a valóság. Kihasználta Bredant, s általa jutott be a palotába. Aztán amikor megsze-rezte a koronát és elfoglalta a Jégtrónt, oly er kre tett szert, hogy már senki nem mérk zhetettő ő volna a hatalmával... Azt hitte, hogy ekkor már gy zött és semmi nem állhat az útjába, és ő magához rendelte Kargil Yhron halhatatlan lelkének további foszlányait. La'mmea, Bredan, és Yorxun... aki id közben La'mmea „csókja" által szintén a lélek egyő részének hordozója lett, pillanatokon belül meg is érkezett Nwykka mellé. S nem sokkal kés bbő megérkezett az a két lélek is, amely saját rendeltetésér l még maga sem tudott... Alek Gavajtő nem érdekelte, mi vezérelte Dréniába. Zvdegor Devzevor viszont azt képzelte, azért kellett idejönnie, hogy mint Zrogdavar megtestesülése megakadályozza Kargil Yhront a hatalomra jutásban és az istenné válásban. Ám amikor Nwykka magához rendelte, egy pillanat alatt minden tudatosult benne. Ráébredt, hogy ki is valójában: Kargil Yhronő halhatatlan lelkének egy hordozója... – Kherthyomehr grimaszolt. – És amir l eddig még nem szóltam, az aő lélek Hetedik darabja. – Körülnézett. – Mind közül a legöntudatlanabb, ám ugyanakkor talán a leger sebbő darab... – Nevetett. – És ezt a Fényes Mágus, a Törvény Védelmez je és én is megtapasztalhattuk,ő amikor nem sokkal ezel tt megpróbáltuk kifürkészniő a jöv t... Ez a Hetedik darab, avagy a Hetedikő Veszedelem nem más, mint Skandar Graun legifjabb gyermeke, akit ekkor még Lucinda Morian hordozott a testében... Hogy mi a különleges ebben a gyermekben? Erre a választ Skandar Graun személyében kell keresni. , a mi néhai királyunk egyŐ olyan varázslatot hordozott a fejében, melynek hatalmától még az istenek is megdermednek.

505

Némelyek, akik tudtak e varázslat létezésér l, úgyő hitték, hogy amikor a félork meghal, majd e varázslat... a Káosz Szava is elenyészik, s végleg elnyeli a feledés. Ám immár tudjuk: a varázslat örökl dött! – Kherthyomehr a Lucinda ölében nyugvóő csecsem felé pillantott. – Méghozzá er sebb lett,ő ő mint az eredeti. Mert ez a varázslat él! Ónálló entitás, amely tovább örökíti magát! Hogy mi célból azt nem tudom. Kargil Yhron sem tudta!... Egy varázslat, mely hatalmasabb, mint a varázsló, aki létrehozta. Amikor megpróbáltuk kifürkészni a Hetedik Veszedelmet, érzékelte ezt, s visszatámadott minket. – A jégsárkány ismét végigmérte a jelenlév ket, hogyő vajon képesek-e felfogni e szavak jelentését. Aztán folytatta. – Nem sokkal azután, hogy Fényes Mágus megosztotta velünk látomását a jöv r l, én magam iső ő kutatni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy a Hetedik Veszedelem a palotában van... Egy hajszálnyival talán hamarabb is, mint azt Fényes Mágus tette... Ekkor, a rendelkezésemre álló tényekb l, sokő mindent megértettem. Bár ekkor, beismerem, még azt hittem, hogy a Lucinda hasában lév gyermekő egymaga Kargil Yhron... Mivel meg akartam akadályozni a tervét, és nem akartam, hogy megszülessen, elcsaltam Lucindát, és odalenn az siő guarni barlang mélyén egy többszörösen álcázott sztázistérbe börtönöztem... Talán a kiváló exarchák nem mindegyike tudja, mit jelent ez. A sztázistérben nem telik az id . Így történhetett, hogy Lucinda, aki aő gyerme-ket már napokkal a Jégnász Konstelláció bekövetkezte el tt megszülte volna, megtartottaő testében a veszedelmes gyermeket... – Mosolygott. – Fényes Mágus érzékelte a Hetedik Veszedelem jelenlétét és titokzatos elt nését a palotában, s nemű tudott rá magyarázatot. Én pedig, hogy tetteimet leplezzem, szánt szándékkal a Hatodik Veszedelem, vagyis La'mmea hercegn képében jelentem meg,ő hogy összezavarjam Fagyherceg társaimat. Id tő akartam nyerni, s azt akartam, hogy senki ne tudjon arról, hogy én rejtettem el a megnemszületett gyermeket... Én voltam az is, aki titokzatos íjász

képében merényletet kíséreltem meg a király ellen. A célom ezzel a figyelem elte-relése volt, no meg az, hogy a király védelme ill figyelmet kapjon! – Sandánő mosolygott. – A Drén Törvény értelmében védelmeznem kellett a törvényes királyt, s én ezen a nyakatekert módon éreztem úgy, hogy ennek érdekében mindent megteszek... Ám ekkor még én sem sejtettem, hogy pontosan mit is takar a „Hét Veszedelem". Mire a rejtélyt megfejtettem, Nwykka már megkaparintotta a hatalmat, és magához hívta a Kargil Yhron többi lélekfoszlányát. Már csupán az az egy hiányzott, amit én elrejtettem... – Kherthyomehr vállat vont. – Túl sok választásom nem maradt... Ahhoz, hogy Kargil Yhron bevégezze tervét és istenné váljon, lelkének mind a hét foszlányára szüksége volt. – Ismét megrántotta vállát. – Nos, választhattam... szembeszegülök Kargil Yhron vágyával, s megakadályozom, hogy istenné avassa magát a mostani Jégnászkor... avagy szolgaként borulok a lába elé, és el adom lelkének elrejtett Hetedikő foszlányát. Ha megpróbálok szembeszegülni vele, mit érek el?... Kargil Yhron e Jégnászkor nem lesz isten, viszont elfoglalta Drénia trónját, és hozzám képest mérhetetlen hatalommal rendelkezik. Napokon belül megtalálja a rejtett sztázisteret, megszerzi lelkének Hetedik darabját, s szinte félisteni hatalommal uralkodik majd a világ fölött. Meglehet, újabb háromszázharminchárom évet kell várnia, mire újra bekopogtathat az istenek panteonjának ajtaján... ám eb-b l nekem nem sok hasznom ered. Hiszen engemő valószín leg már az els napon porrá zúzott volna...ű ő Szolgája lenni pedig nem akartam. Épp ezért hát egy köztes megoldást választottam: alkut ajánlottam. – A jégsárkány sejtelmesen mosolygott. – Hogy én mit nyertem ezzel, hogy istenné válásához a testemet és lelkemet adtam, az maradjon az én titkom... ám jelen körülmények között talán ez volt mind nk számára aő leghasznosabb megoldás. – Sóhajtott. – Kargil Yhron megkapta, amit akart. Lélekfoszlányai hordozóinak testéb l mérhetetlen eszszenciát merített, s különöső

507

lelkeikben is megmerítkezett... istenné vált! A drének istenévé! Kherthyomehr elhallgatott, és széttárta a karjait, mintegy jelezve, hogy: ennyi. Fényes Mágus azonban hozzátette: – Ám Kargil Yhron Drénia trónján egyel re istenkéntő nem ülhet. Hiszen felfalja erejét isteneinek e világ. – Úgy van – bólintott Kherthyomehr. – Ezer vagy tízezer év is beletelik, mire Kargil Yhron annyira meger södik, hogy isteni valójában létezhet majdő Worluk világán. – Flegmán vállat vont. – És amikor visszatér, fogadják majd t a mi utódaink. Ez márő nem a mi dolgunk. Gonoszul elvigyorodott, és felemelt f vel az ajtóő felé indult. Ám volt valaki, akinek akadt még kérdése. Alek Gavaj de Vigorard volt az, Drénia királya, aki még szeretett volna megtudni valamit. – És az a jópofa buggyant Skandar Graun, a Két lábon Járó Tepsi, aki apámnak hiszi magát... vajonő hova t nt?ű Kherthyomehr széttárta a karjait. – Nos, barátom... bár lelkem megmártózott egy isten lelké-ben, szomorúan kell bevallanom: mindent még én sem tudhatok.

* * *

A kihalt, fekete padlaton tompán visszhangzottak a dobogások és kísértetiesen röpködtek a hátborzongató rikoltások. A Domb tetejének közepén emelked szurokfekete oltár közelében kékes feketeő köd örvénylett, s az oltár oldalai megjegesedtek. Fekete kámzsás papok bámultak hol a kékes örvényekre, hol pedig a fekete padlón hever ,ő verg d , csupa izom, tömzsi alakra, aki egy különöső ő fegyvert szorongatott a kezében. Láncos buzogány volt, ám a tüskék alatt egy démoni pofa vigyorgott. A f pap, akinek csupán ragacsos, vöröső festéksávok virí-tottak csupasz, göthös testén, alig bírta megtartani kezében a még lüktet , vöröső

gilfszívet és a vért l csöpög , obszin áldozókést.ő ő – Ez lenne Kargil Yhron!? – nyekeregte hitetlen hangon. –A világ jövend királya? A drének jövendő ő istene?! Ez... ez... ez a sosem látott, undorító korcsfajzat? – Csakis lehet! – kiáltotta mellette egy alacsony,ő tömzsi varázsló. – Meg vagyon írva a jövendő könyvében, hogy Jégnásznak mely ciklusában teljesíti be sorsát. És mi ezt a Jégnászt találtuk meg a távoli jöv ben, hogy kiragadjuk t onnan, s elhozzuk a miő ő korunkba, hogy e végveszélyben segítse felemelkedésünket! A korcs teremtmény talpra állt, és buzogányát szorongatva, vérben forgó szemmel nézett körül. – Yvorl redves farkára! – hördült fel értetlenül. – Hol a po-kolban vagyok?!

KALANDOZÁSOK A KÁOSZ VILÁGÁN

A Káosz-ciklus írott története 1990-ben kezd dött (ekkorő jelent meg a sorozat els regénye), és mind a mai napigő tart. A világ, amelyben a „csirkebél szagú" félork harcos-pap, Skandar Graun történetei játszódnak, fokozatosan formálódott és alakult, s végre eljutottunk odáig, hogy nekilássunk e kaotikus világ elemeinek rendszerezéséhez.

Addig is, mivel az eddig megjelent regények, kisregények és no-vellák meglehet sen kaotikus összevisszaságbanő csatlakoznak egy máshoz, megpróbálok egy kis útmutatót adni a történetek id rendi sorrendjét illet en, aszerint,ő ő miként követik egymást az események.

Az alant következ lista nem csupán a Káosz-cikluső köteteit sorolja, fel, hanem mindazon m veket is, amelyekű a Káosz Világán játszód-nak. A listán félkövér álló bet velű szedtem a regényeket, s félkövér kurzívval a rövidebb írásokat. A felsorolásnál azt az elvet követtem, hogy a

509

„tulajdonképpeni" Skandar Graun-regényeket sorszámoztam egész számokkal, a becsatlakozó és kiegészít m veket pedig kiegészítettem az ábécé bet ivel.ő ű ű (pld. a 8/a a 8-as számú Káosz-regény elé becsatlakozó történet; el tte érdemes olvasni.)ő

Ha a cím után zárójelben egy csillag szerepel (*), azt jelzi, hogy ez a „f vonulat", vagyis a m elolvasását feltétlenülő ű javaslom annak, aki szeretné, ha összeállna számára a Káosz-ciklus történéseinek folyamata. (Ambár többnyire kiderül minden lényeges pont az egymásba fonódó m vekben található utalásokból, magyarázkodásokból.) Kétű csillag (**) szerepel azoknál a m veknél, amelyekű véleményem szerint nem szükségesek a „f vonulat"ő megértéséhez, de bepillantást engednek egy-egy lényeges szerepl hátterébe és különálló kalandjába.ő

1.) John Caldwell: A Káosz Szava (*)

regény, Griff 1990 - 268 old.

2. kiadás: „Káosz" c. kötetben

3. kiadás: „Káosz" c. kötetben (Cherubion, 1999)

Skandar Graun, Yvorl isten félvér ork harcos-papja elindul, hogy bosszút álljon egy Peltár nev varázslón. Mivelű az illet ez id ben egy távoli szigeten, Lendoron id zik,ő ő ő Skandar Graun hazugságokkal néhány kalandort bolondít maga mellé. Ezek kés bb csaknem az utolsó száligő elhullanak.

A stílus komor, borongós hangvétel , ugyanakkor némiű humor is felüti a fejét. A harmadik kiadás kb. 150.000 karakterrel kib vült, új cselekmény-ményszállal, újő karakterekkel színesedett.

2.) John Caldwell: A Káosz Szíve (*)

regény, Oberon, 1990 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz" c. kötetben

3. kiadás: „Káosz" c. kötetben (Cherubion, 1999)

Skandar Graun megbízatást kap az istenét l, hogyő szerezze meg a világ egyik leghatalmasabb varázsszerét, a Káosz Szívét. Mivel a ne-vezetes tárgy a Limbón, egy meglehet sen kaotikus létsíkon található, h sünk iső ő odakerül.

A stílus kevésbé borongós, mint az el z regényben;ő ő inkább az akciódús, fordulatos jelenetek dominálnak, s a mókásabb helyzetek is nagyobb számban bukkannak fel. A 3. kiadás egy fejezettel növekedett, mely összeköti az el z regénnyel.ő ő

3.) John Caldwell: A Káosz Éve (*)

regény, Osiris 3., 1992 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben

3. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben (Cherubion, 1999)

Skandar Graun félig-meddig hitet vált, és felesküszik a Rend Iste- nének seregébe, amely hadjáratra indul a Káosz er i ellen. A kampány árulás miatt elbukik, a félork épphogyő megmenekül.

Nem olyan lendületes, mint az el z , de a helyzetpoénokő ő megmaradtak. A hadjárat kezd tágabb képet nyitni a világra.

4.) John Caldwell: A Káosz káosza (*)

regény, Osiris 9., 1993 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben

3. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben (Cherubion, 1999)

511

Az el z rész szerves folytatása. A háború újra felizzik, ső ő a seregek már az orkok istenének várát ostromolják. (A Káosz Szíve megszerzése céljából.) Skandar Graun újra beszáll a pofozkodásba, és az els k között hatol beő Groomarba.

Minden tekintetben ott folytatódik, ahol az el z résző ő félbemaradt; a stílus is szinte ugyanaz.

5.) John Caldwell: A Káosz elszabadul (*)

regény, Osiris 16., 1994 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben

3. kiadás: „Káosz Papja" c. kötetben (Cherubion, 1999)

H sünk és bajtársai visszatérnek Yennon Szigetére, hogyő a meg-szerzett varázsszer segítségével életre keltsék a Rend istenét, a neve-zetes smágust. Súlyos hibát követnekő el, s a szigeten elszabadul egy kaotikus „er ", a mhyori.ő

Eredetileg ezzel zárult Skandar Graun és a Káosz Világának törté-nete; a rejtélyek többségére fény derült, a helyzet megoldódott. Skandar Graun visszatér oda, ahonnan elindult, és éli egy csavargó gondtalan életét.

6.) John Caldwell: Fényhozó (*)

regény; (a Fényhozó c. antológia bels regénye)ő

Cherubion Exkluzív 4.; 1994; 7-130. old.

2. kiadás: „Káosz Fényei” c. kötetben (Cherubion, 1999)

Gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az el z résző ő abbamaradt; ámbár a történet szempontjából eltelt jó pár hónap. Skandar Graun részeges striciként ork szajhákat futtat a kirovangi kocsmában, és amikor leissza magát, beköltözik a disznóólba és terrorizálja a sertéseket. Aztán

egy nap minden megváltozik körülötte, amikor egy gilf n stény érkezik a faluba, s h sünk akaratlanul újő ő veszedelmek közé sodródik.

A stílus könnyedebb, játékosabb és szarkasztikusabb, mint az el z kötetekben, de sokak szerint ez a kötet aő ő sorozat legjobbjai közé tartozik.

7/a) John Caldwell & Garry Hamilton: Tök káosz (**)

kisregény; a „Lidércek" c. fantasy antológiában.

Cherubion Exkluzív 9.; 1995; 7-66. old.

2. kiadás: „Káosz kincse” 2. kiadásban (Cherubion, 2000)

Nem ,sokkal a „Fényhozó" után játszódó történet, amelynek f szerepl je továbbra is Skandar Graun. Egyő ő kisebb kaland, amelyben a f h s egy világtól elzártő ő töktermeszt faluba keveredik.ő

Stílus és cselekmény tekintetében egy kissé kilóg a sorból, és a egész ciklus szempontjából annyi szerepe van, hogy emiatt a kaland miatt orrol meg kissé SG a pápaszemes Roahmyerre, aki egy kés bbi regényben, „Aő Káosz kincsé"-ben lesz jelent s tényez .ő ő

A 2. kiadásban ez a kisregény jelent sen kib vült, ső ő alaposan megváltozott, jobban kapcsolódik a drén hódításhoz – új értelmet nyert.

7/b) John Caldwell: A Káosz Virágai (**)

regény, Osiris 27., 1996 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz Fényei” c. kötetben (Cherubion, 1999)

Bár ez a regény hozzátartozik a Káosz-ciklushoz, Skandar

513

Graunnem szerepel benne. A f szerepl je „A Káosz Szavá"-ő őból megismert,Lucinda, egy félvér ork orgyilkosn (Skandarő Graun egykori nagy szerelme), aki hazatér szül városába,ő hogy gy lölt n vérei segítségével megidézze még inkábbű ő gy lölt apjukat a pokol tornácáról.ű

Fordulatos, cselekményes, néhol krimiszer történet aű szokásos stílusban. Lucinda e regény végén indul majd el Skandar Graunhoz, hogy rávegye egy veszélyes kalandra. (Lásd: „A Káosz kincse”)

7/c) John Caldwell: Drén fivérek (**)

regény, Osiris 33., 1993 - 192 old.

2. kiadás: „Káosz Fényei” c. kötetben (Cherubion, 1999)

Csatlakozó regény, amelyben nem szerepel Skandar Graun, s amely nagyjából „A Káosz virágai"-val egy id benő játszódik. Három drén zsoldos vakmer en behatol aő Boszorkánykirályn ostrom alatt álló kastélyába, s közbenő furcsa dolgok derülnek ki róluk.

Akció, fordulatok és némi humor. E regénynek önmagában nincs sok köze a Káosz-ciklushoz, ám a Káosz Világán játszódik, és a kés bbiekben (,A Káosz kincsé"-ben)ő a három drén fivér központi figu-rává válik, s az általuk elindított események határozzák meg a ciklus további köteteinek hátterét.

7/d) John Caldwell: A farkasember utolsó éjszakája (**)

novella a „Démonhercegn " c. antológiábanő

Cherubion Exkluzív 15.; 1997; 7-28. old.

2. kiadás: „Káosz kincse” 2. kiadásban (Cherubion, 2000)

Történet egy id s kalaposmesterr l, aki farkasemberkéntő ő

gyilkol.

A novellának önmagában nincs köze a Káosz-ciklushoz, ám a Káosz Világán játszódik, és a kaláposmester a kés bbiekben (,A Káosz kincsé"-ben) szintén központiő figurává válik.

7.) John Caldwell: A Káosz kincse (*)

regény, Cherubion Exkluzív, 1997; 400 old.

2. kiadás: „Káosz kincse” 2. kiadásban (Cherubion, 2000)

Vissza a jó öreg Skandar Graunhoz. Ebben a monumentális Káoszregényben futnak össze azok a szálak és azok a szerepl k, akik korábban részfeladatokat láttak el.ő Lucinda ráveszi Skandar Graunt, hogy térjenek vissza Lendorra, s szerezzék meg egykori társuk elrejtett kincsét. Csakhogy ez nem olyan egyszer , lévén, hogy Drénia éppű ekkoriban készül lerohanni Lendort. És mellesleg ott tanyázik a manóisten is, akit Skandar Graun egykor jó alaposan magára haragított.

Talán a legszórakoztatóbb, legmulatságosabb regény az egész so-rozatban; b velkedik fordulatokban és humorban,ő és szinte már önmaga paródiája.

8/a) John Caldwell: Pont egy ponty (**)

kisregény; Osiris Füzetek 1. (32 old.)

2. kiadása „Kard és Boszorkányság" c. antológiában

Trükkös Tasha megszerzi egyik riválisának hatalmas varázsszerét, a Mennydörg Botot, ám ahhoz, hogy be tudjaő azonosítani, komponens gyanánt egy él pontyot kellő szereznie. És ez sem könny .ű

Ez a kisregény önmagában nem tartozik a Káosz-ciklushoz, de akés bbiekben (,A Démonmágus') többő szempontból is van jelent sége. Nem is kevés.ő

515

8/b) John Caldwell: Démonok (**)

kisregény; a „Démonok" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 8.; 1995; 7-66. old.

Trigal Mardek botcsinálta varázsinas, aki egy híres mágus tornyá-ban teljesít szolgálatot. végzi a fogságban tartottŐ démonok etetését. Mindaddig, amíg sikeres balfogásai révén elszabadul az egyik legveszélyesebb fogoly.

Ez a kisregény önmagában szintén nem tartozik a Káosz-ciklushoz,ám a Káosz Világán játszódik, és a kés bbiekbenő („A Démonmágus”) óriási jelent sége lesz.ő

8/c) John Caldwell: A Démonmágus (*)

regény; Osiris Könyvek 46.; 1997; 156 old. (korlátozott példányszám, Cherubion Könyvklub tagok számára.)

Három botcsinálta varázsló – Roahmyer („A Káosz kincsé"-b l),Trigal Mardek (a „Démonok"-ból) és Danuccoő („A pont egy ponty"-ból) – óvatlanul feléleszti a Drén Birodalom több ezer éve nyugvó leghatalmasabb máguskirályát.

Bár a történetben nem szerepel Skandar Graun, a Káosz-ciklus további történéseit ennek a drén máguskirálynak az életre kelése határozza meg. Mi több, a bajok három okozója ismét felt nik majd „A Káosz Sárkányai"-ban.ű

8/d) Jeffrey Stone: Az Él halott Balladája (**)ő

regény; Cherubion Exkluzív 20.; 1998; 400 old.

A regény f h se az ifjú Fürge Calver, akit halálra rémítő ő egy él ha-lott, akit akárhányszor elföldel, mindig kimászik aő sírjából. Végül egy Zhíl Birodalommal kapcsolatos intrika is napvilágra kerül...

Nincs közvetlenül köze a Kádsz-ciklushoz, de egyrészt a Szqülla bonyodalmak hozzátartoznak a térség történetéhez,

lévén hogy aKáosz Világán játszódik, másrészt Calver cimborája, Bredan a kés bbiekben jelent s szerepet játszikő ő majd.

8/e) John Caldwell: Nincs kegyelem (*)

regény; Osiris Könyvek 49.; 1998; 256 old.

A történet h se „Az Él halott Balladája" c. kötetb lő ő ő megismert Bredan, a barbár. Egy félresikerült besurranást követ en azt a feladatot kapja, hogy egy sunyi elf íjásző segítségével állítsa meg a független hercegség megostromlására induló nomád sereget.

Folytatódnak „A Káosz kincsé"-ben és „A Démonmágus"-ban el-indított események. A drének tovább nyomulnak dél felé, s sorra igázzák le a kisebb országokat. A felélesztett drén máguskirály pedig a Délvidéken kavarja z rzavart.ű Azon túl, hogy e regényben körvonala-zódnak azok az események, amelyek majd „A Káosz Sárkányai" hátteréül szolgálnak, a regényben egy fejezet erejéig Skandar Graun is felt nik, mint mellékszerepl .ű ő

8/f John Caldwell: Trollvadászok (*)

regény; a „ Trollvadászok" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 21.; 1998; 7-100

Önálló történet az északi hegyek között egy törpe kolóniában. Egy csapat törpe elhatározza, hogy kinyírja a környéken garázdálkodó vén trollt. Ehhez a m velethez egyű ládányi, hihetetlenül er teljes varázsszer hullik az ölükbe.ő Ráadásul segélykérés egy bebörtönzött n stényő sárkánytól...

Önálló regény, amely önmagában nem tartozik a Káosz-ciklushoz, de a „Trollvadász" törpe különítmény jelent ső szerepet játszik „A Ká-osz Sárkányai" közvetlen folytatásában, továbbá e történetben felt nt Bredan, aű barbár is, és ez el revetít néhány kellemetlen eseményt.ő

517

8. John Caldwell: A Káosz Sárkányai (*)

regény; Cherubion Exkluzív 25.; 1998. kb. 560 old.

Drén seregek ostromolják a Zhíl Birodalmat északról, délr l pedig a dirwani nomádok (a néhai drén máguskirályő uralma alatt). Zhíl védelmez je, egy Eftghitegor nev lícs aző ű uralma alá akarja vonni vagy elpusztítani a Káosz Sárkányait. A Bíborszív Rend egy Beavatottjával csapatot szerveztet, hogy menjenek el az rület Szigetére...Ő

Ismét visszatérünk Skandar Graunhoz. A történet nem sokkal azt követ en veszi kezdetét, ahol a „Nincső kegyelem"-ben elváltunk t le. (Pár hónappal „A Káosző kincse" befejez dése után.) Bár h sünknek elege van aő ő kalandokból, sehol sem találja helyét. Az t orvul kirablóő Lucindát üldözve keveredik az rület Szigetére, és ki kellŐ vennie a részét a pofozkodásból.

Ebben a Káosz-regényben, amely akár „A Káosz kincse" közvetlen folytatásaként is olvasható, ismét Skandar Graun a f szerepl . Ami újdonság, hogy a narráció nem mindig aő ő félorkra koncentrál, hanem több szerepl re; mivel csak ígyő lehet bemutatni az intrikákat és a cselszövést.

9/a) John Caldwell: Jégmágia (**)

regény; a „Jégmágia" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 27.; 1999; 7-211 old.

A „Trollvadászok" folytatása. Az ott megismert törpék elindulnak, hogy kiszabadítsák a fogságból Tristitiát. Miközben folyamatosan „ismerkednek" a náluk lévő varázsszerekkel, elég kalandos az útjuk, míg eljutnak Zhíliába, Tyra Bomara varázslón kastélyába.ő

Nem csatlakozik szorosan a Káosz-ciklus f vonulatához,ő csupán áttételesen befolyásolja a történteket. A törpék kalandjainak folytatása várható Skandar Graun közelében – majd valamikor egyszer...

9/b) John Caldwell: A halál árnyéka (*)

regény; a „Káosz és Rend" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 31.; 1999; 7-172. old.

A történet f szerepl je Zvdegor Devzevor, egy tébolyodottő ő drelf, akinek lemészárolták a népét. hite szerint magávalŐ hordozza Zrogdavar árnyékát, s annak segítségével igyekszik felkutatni a gyilkosokat. Nem ismer kegyelmet.

A szokásosnál keményebb hangvétel , pergű ő cselekmény regény, szinte humor nélkül. F szerepl je aű ő ő „Káosz Dréniában" egyik prominens alakja.

9/c) John Caldwell: A Döberki Rém (*)

kisregény; a „ Vámpírok" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 34.; 2000; 393-461. old.

A történet f szerepl je Gorm Kortner báró, Zhília egyikő ő tarto-mányura, egy vámpírlord, aki a m vészek nagyű patrónusa. Egy na-pon egy zeneszerz n kerül aző ő udvarába, aki a nála d zsöl és pöf-feszked önjelöltő ő ő m vészekkel ellentétben valóban magában hordja aű zsenialitás lángját. És ez a n különös ajándékkal készülő kedveskedni a vámpírnak... amibe az könnyen belehalhat.

A Káosz-ciklus f vonalához csupán annyiban csatlakozik,ő hogy a báró szolgája, Yorxun (démon), akinek ebben a történetben is jelent s szerepe van, a „Káosz Dréniában "-őban is helyet kap.

9/d) John Caldwell: A Káosz Sötét Oldala (*)

regény; a „Rekviem" c. antológiában

Cherubion Exkluzív 39.; 2000; 275-396. old.

Bredan, a barbár ismét visszatér a halálból Tzanthamor Szigetén,

519

ám visszatérése ezúttal különösebb, mint szokott. Északra sodródik, és kalandos körülmények között eljut a Drén Kontinens keleti nyúl-ványára, egy világtól elzárt részre, ahol egy si quetterő boszorkány uralkodik. Miután Bredan rádöbben arra, hogy Kargil Yhron lakozik a testében, elindul Dréniába.

Ez gyakorlatilag egy átvezet és összeköt regény aő ő „Káosz Sár-kányai" és a „Káosz Dréniában" között.

9) John Caldwell: Káosz Dréniában (*) Cherubion Exkluzív 40.; 2000; 482 old.Skandar Graun rövid uralkodásának története Dréniában.

További írások, amelyek a Káosz Világán játszódnak,de nem csatlakoznak közvetlenül a Káosz-ciklushoz:

(A teljesség igénye nélkül)

Tim Zocney: A gilfek kincse (regény)Osiris Könyvek 40., (1997) 192 oldalA fura külsej ork, akit Goblinfattyúnak neveznek,ű kincset keres az si mocsárban.ő

Colin J. Fayard: A Magnólia N vérei ő (regény)Osiris Könyvek 61., (1999) 224 old.Izgalmas epizód a drén – zhíli háborúból. Roxelan, a hölgylovag és egy Magnólia-boszorkány kalandja. Csatlakozik a „Jégmágia" c. törpés regény történéseihez.

Colin J. Fayard: Yvorl halott (regény) Osiris Könyvek 68., (2000) 256 old.Észak-kelet Gerondarban, a Káosz-h országokbanű elterjed a híre annak, hogy a Káosz istene, Yvorl halott, és beindul egy fondorlatos küzdelem a hatalomért.

Colin J. Fayard: A törvény szigora (kisregény)

a „Káosz és Rend" c. antológiábanCherubion Exkluzív 31.; 1999; 173-242. old.A dréniai Dierron-lovagrend létrejötte. Roxelan szüleinek története.

Daniel P. Campbell: Bölcs dalő (regény)Osiris Könyvek 69., (2000) 256 old.A Káosz Szava „el zménye", amely Skandar Graunő megszületésének körülményeit dolgozza fel. F h se:ő ő Lendori Peltár.

Allen Newman: Interregnum (regény)Osiris Könyvek 63., (1999) 224 old.Radomir király utód nélkül hal meg, s a sötétség kora köszönt Persionra. Megjelenik a Kaméleon, egy alakváltó, és szembeszáll a Káosz er ivel, hogyő egyesítse Persiont.

Allen Newman: Rekviem (regény)regény; a „Rekviem" c. antológiábanCherubion Exkluzív 39.; 2000; 7-222. old.Észak-Maldiberanban a swiellei sereg átlépi a themsén határt, hogy Yvorl hitére térítse annak lakóit. Sevren'D Malhorn a sereg vezére, akinek a hite elveszett, s akinek egyetlen célja, hogy lelke fájdalmát másokkal is megossza.

Jeffrey Stone: Gyémántváros (2 novella + 1 kisregény)Osiris Könyvek 30., (1995) 192 old.A negyedvér gilf szélhámos, Fürge Calver „észbontó" kalandjai. Calver szeret gonoszkodni és gy lölű veszíteni.

Jeffrey Stone: A bosszú démona (regény)Osiris Könyvek 53., (1998) 256 old.A „Gyémántváros" közvetlen folytatása. Fürge Calver Dél- Maldiberanban kalandozik, és miután levágják az egyik ujját, bosszút áll.

521

John Caldwell: Elf mágia (regény)regény; az „Elf mágia" c. antológiábanCherubion Exkluzív 16.; 1997; 7-221. old.Gwynda, az elf nekromantan arra tér vissza aő telepére, hogy barátait titokzatos gyilkosok lemészárolták. Elindul, hogy bosszút álljon, s a múltból felbukkanó vérszomjas quetterekkel kell megküzdenie. (Talán az egyik legélvezetesebb Caldwell-regény!)