Jonathan Stroud

PTOLEMAIOSZ KAPUJA

A mű eredeti címe:Ptolemy's Gate

Fordította: Pék Zoltán

ISBN 963 9715 02 6

Isabellenek szeretettel

Első rész

Alexandria i.e. 125

Az orgyilkosok éjfélkor hatoltak be a palota területére: négy árnyék suhant el a fal előtt. Magasról ugrottak, pedig a talaj kemény volt, ám nem csaptaknagyobb zajt, mint az esőcseppek. Három másodpercig ott guggoltak mozdulatlanul, a levegőt szimatolva. Aztán óvatosan elindultak, át a sötét kerten,suhantak a tamariszkuszok és datolyapálmák között. A fiú kvártélya felé tartottak. Egy láncra kötött gepárd megmoccant álmában; messze a sivatagbanfelvonított egy sakál.

Lábujjhegyen osontak, nem hagytak nyomot a magas, nedves fűben. Mit lehetett látni? Semmit, csak a szellőtől borzolt leveleket. Mit lehetett hallani?Semmit, csak a pálmalevelek közt sóhajtozó szelet. Se körvonalak, se nesz. A szent medencénél posztoló krokodil-dzsinn meg se rezzent, pedig csupánpikkelynyire suhantak el a farkától. Ahhoz képest, hogy emberek voltak, nem csinálták rosszul.

A nap heve már emlékké foszlott, a levegő hűvös volt. A palota felett hideg, kerek hold ragyogott, beezüstözve a tetőket és az udvarokat.*A falon túl a nagyváros mormolt az éjben: a földutakon szekérkerekek zörögtek, a rakparthoz közeli öröm negyedből nevetés szállt, dagály csobbant a

köveken. Az ablakokban lámpafény világlott, a tetőtűzhelyekben zsarátnok izzott, a kikötőkapu melletti torony tetején pedig a nagy jelzőtűz küldte üzenetétki, a tengerre. Tükörképe lidércfényként táncolt a hullámokon.

A posztos őrök szerencsejátékot játszottak. Az oszlopos termekben a szolgák az igazak álmát aludták gyékényükön. A palota kapuját hármas reteszbiztosította, mindegyik vastagabb egy ember derekánál is. Senki nem figyelte azonban a nyugati kertet, ahonnét a halál közeledett, lopva, akár a skorpió,négy pár néma lábon.

A fiú ablaka a palota első emeletén volt. A fekete árnyak görnyedve álltak meg alatta. A vezető intett, mire egyenként hozzásimultak a kőfalhoz, ésujjheggyel meg nagylábujjuk körmével kapaszkodva mászni kezdtek.**

* A szekta egyik ismérve volt, hogy tagjai csak teliholdkor indultak bevetésre. Ez megnehezítette a feladatot, nagyobb kihívássá tette. De sosemvallottak kudarcot. Mindig fekete ruhát viseltek, mellőzték a húst, a bort, a nőket meg a fúvós hangszereket, és fura módon nem ettek más sajtot, csakamit a távoli hegyen tenyésztett kecskéjük tejéből készítettek. Minden akció előtt egy napig böjtöltek, pislogás nélkül a földre meredve meditáltak, majdhasisból és köményből készült aprósüteményt ettek, víz nélkül, míg a torkuk már szinte sárgán izzott. Csoda, hogy egyáltalán mozogni bírtak, nem hogyölni.

** Iszonyú, íves körmük volt, amit olyan élesre reszeltek, akár a sas karma. Az orgyilkosok gondját viselték a lábuknak, mivel a munkájukban fontosszerepet kapott. Gyakran mosták, tajtékkővel dörzsölték, és szezámolajba mártották, amíg pihe-puha nem lett.

Ezzel a módszerrel feljutottak már márványoszlopokon és jégfalakon is, Massiliá-tól egész a Hadramaut-fennsíkig a durva kőfal meg se kottyant nekik,úgy araszoltak, akár a denevérek a barlang falán. A holdfény megcsillant a szájukban tartott valamin. Az első orgyilkos elérte az ablakpárkányt.Tigriskönnyedséggel felugrott, és bekémlelt a hálókamrába.

A holdfény nappali fényben fürösztötte a szobát és benne a szalmazsákot. A fiú mozdulatlanul aludt, mintha máris halott lenne. Sötét haja a párnáraomlott, nyakának fehér bőre szinte világított a selymen.

Az orgyilkos kikapta szájából a kést. Aprólékosan felmérte a szobát, a tárgyak elhelyezkedését és a lehetséges csapdákat. Nagy, árnyékos helyiségvolt, csöppet sem hivalkodó. Három oszlop tartotta a mennyezetet. A túlsó falon belülről elreteszelt tikfa ajtó, a fal mellett nyitott komód, félig tele ruhával.Székre dobott köpeny, padlón heverő szandál, vízzel teli ónixlavór. A levegőben halvány parfümillat. Az orgyilkos elfintorodott, neki az efféle szagokhanyatlást és romlást sugalltak.*

Összehúzta a szemét, s megfordította a tőrt. Most két ujjal fogta csillogó hegyénél, és meglebegtette egyszer-kétszer. A távolságot méregette: mégsosem vétette el a célt. Minden kés, amit elhajított, megtalálta a kívánt torkot, akár Karthágóban, akár Kolchiszban történt.

Csuklója alig láthatóan megrezzent. A repülő kés ezüstíve kettévágta a levegőt. A penge halk szisszenéssel állt bele markolatig… a párnába a fiúnyaka mellett.

A párkányon guggoló orgyilkos nem értette a dolgot. A keze fején csúfolkodó cikkcakkos hegek bizonyították, hogy a sötét alkímia értője, márpedigegy beavatott sosem téveszt célt. Pontos, tökéletesen kalibrált dobás volt, mégis mellé ment. Az áldozat talán elmozdult abban a döntő pillanatban?

Lehetetlen… A fiú mélyen aludt. Az orgyilkos előhúzott egy másik tőrt.** Újabb gondos célzás. (Miközben érezte a falon kapaszkodó testvéreitürelmetlenségének komor súlyát.) Könnyed csuklómozdulat, a kés íve…

A második tőr is a párnába fúródott a herceg nyaka mellett, ezúttal a másik oldalon. Az alvó valamit álmodhatott, mert most egy mosolyféle rebbent aszája sarkán.

Az arcát takaró fekete ruha mögött az orgyilkos értetlen arcot vágott. Köntöséből előhúzott egy ruhacsíkot, amit erős zsinórrá sodort. Hét éve, amióta aRemete parancsára végrehajtotta az első gyilkosságát, fojtószíja sosem szakadt el, két keze sosem hagyta cserben.*** Leopárdkecsességgellecsusszant a párkányról, és átosont a holdfényes szobán.

Az ágyban fekvő fiú mormolt valamit. Fészkelődött kicsit a takaró alatt. Az orgyilkos fekete szoborrá merevedett a szoba közepén.Mögötte két társa settenkedett fel a párkányra. Vártak, figyeltek.A fiú sóhajtott, majd elcsendesedett. Háton feküdt, nyaka két oldalán a két tőr.Hét másodperc után az orgyilkos megindult. Megkerülte az ágyat, a kötél két végét markolta. Most közvetlen a fiú mögött volt. Fürgén lehajolt, a zsinórt

az alvó nyakára helyezte…

*A szekta gyakorlati okokból kerülte a parfümök használatát. Jobb szerették magukat az adott feladathoz illő illattal álcázni: kertben virágillat,templomban tömjén, sivatagban por, városban szemétbűz. Eltökélt alakok voltak.

** Azt nem árulom el, honnét húzta elő. Legyen elég annyi, hogy a kés ugyan éles volt, de bizonyos higiéniai elvárásoknak nem igazán tett eleget.*** A Hegy Remetéje számos egyszerű, de biztos gyilkolási módszerre tanította meg követőit. Jól tudtak bánni a fojtószíjjal, a karddal, a késsel, a

bottal, a kötéllel, a méreggel, a dobókoronggal és a nyíllal, és legalább olyan jók voltak a szemmel verésben. Megtanultak ujjbeggyel és lábujjai ölni,a titkos csípés pedig specialitásuk lett. Mindezt bűntudat nélkül művelhették, ugyanis vallásuk minden gyilkosságot megbocsátott azon az alapon,hogy az emberi élet nem szent.

A fiú szeme felpattant. Fél kézzel elkapta az orgyilkos bal csuklóját, és erőlködés nélkül áthajította magán. Az orgyilkos fejjel repült a falnak, nyakaelroppant, akár a nád. A fiú ledobta a selyempaplant, kiugrott az ágyból, és az ablak felé fordult.

A holdfényben kirajzolódó két orgyilkos sziszegett, akár a kígyó. Vezetőjük halála sértette büszkeségüket. Az egyik egy csontcsövet kapott elő aköntöséből; fogai közül kivett egy tojáshéj vékony, méreggel teli golyót. A csövet az ajkához illesztette, és egyszer megfújta. A golyó átsüvített aszobán, egyenesen a fiú szívének.

A fiú könnyedén odébb csusszant. A golyó az egyik oszlopnak csapódott, a méreg szétfröccsent. Zöld pára lebbent a levegőbe.A két orgyilkos beugrott a szobába, és megindultak, hogy bekerítsék a fiút. Mindkettő handzsárt tartott a markában, s a fegyvert bonyolult,

követhetetlen mozdulatokkal forgatták a fejük fölött. Sötét szemük a szobát pásztázta.A fiú eltűnt. A szoba nyugodt volt. Az oszlopot marta a zöld méreg, a kő mintha sziszegett volna.Ezek az orgyilkosok hét év alatt Antiochiától Pergamumig még egyetlen áldozatot sem szalasztottak el.* Karjuk megállt a levegőben, lassabban

lépkedtek, és feszülten füleltek. A félelem szagát keresték a levegőben.A szoba közepén álló oszlop mögül halkabbnál is halkabb neszezés szűrődött ki, mintha egy egér mocorogna a szalmafészkén. Az orgyilkosok

összenéztek, majd felemelt handzsár-ral, lábujjhegyen előrearaszoltak. Az egyik jobb felé ment, megkerülve élettelen társa testét. A másik balra,elhaladva a királyi köpennyel leterített aranyozott szék mögött. Közvetlenül a falnál osontak, akár a szellemek, két oldalról bekerítve az oszlopot.

Mozgást láttak az oszlop mögött: a fiú sötéten kirajzolódó alakját. Mindketten felemelték a handzsárjukat, és kétfelől odaugrottak.Sáskagyorsasággal csaptak le.

Kettős kiáltás harsant, ami azonnal gurgulázásba fúlt. Az oszlop mögül karok-lábak dülöngélő, kavargó masszája bukkant elő: a két orgyilkos,halálos ölelésben, egymás kardjára felnyársalva. Egyenesen a kamra közepére estek, bele a holdfénytócsába. Kicsit remegtek, majd elernyedtek.

Csend. A kitárt ablak üresen ásított, csak a hold nézett be rajta. Majd egy felhő haladt el a fényes gömb előtt, eltakarva a holttesteket a padlón. Akikötőtorony jelzőtüze vörösre festette az ég alját. Mindenütt nyugalom honolt. A felhő kiúszott a tenger fölé, visszaengedve a fényt. Az oszlop mögülelőlépett a fiú, csupasz talpa nesztelenül érte a padlót. Teste merev volt, tartása óvatos, mintha érzett volna valamit a szobában. Lassan közelített azablakhoz. Lassan, lassan, közelebb és közelebb… Látta a kert árnyait, a fákat, az őrtornyokat. Nézte a párkányt, a holdfényben kirajzolódó kontúrt.Közelebb… Kezét a kőre tette. Előrehajolt, hogy lenézzen az udvarba. Kinyújtotta vékony, fehér nyakát…

Semmi. Az udvar üres volt. A fiú hallgatta a csendet. Ujjával a párkányon dobolt, majd vállat vont, és megfordult.Ekkor a negyedik orgyilkos, aki fekete pókként az ablak felett lógott, leugrott mögé. Olyan épphogy-nesz volt, mint amikor tollpihe hullik a hóba. A

fiú azonban meghallotta, és megpördült. Kés villant, és lecsapott majd eltérítette egy felkapott kar. A penge kőnek csattant. Vasujjak ragadták meg afiú nyakát, lábait kirúgták alóla. Elesett, keményen a padlóra zuhant. Az orgyilkos ránehezedett. Leszorította a karjait. Moccanni sem tudott.

A kés közeledett.Ezúttal célba talált.

*És nem akarták most elkezdeni. A Remete kedvetlenül fogadta azokat a tanítványait, akik sikertelenül tértek vissza. Palotája egyik falát az őbőrük díszítette; ez az eredeti faliszőnyeg igencsak ösztönzőleg hatott a diákokra, ráadásul jól szigetelt.

Bevégeztetett. A fiú teste fölött görnyedő orgyilkos most először vett levegőt azóta, hogy társait utolérte a halál. Hátraguggolt inas lábára,elengedte a kést meg a fiú csuklóját. Lehajtott fejjel adta meg az áldozatnak a kötelező végtisztességet.

Ám ekkor a fiú felemelte a kezét, és kihúzta mellkasából a kést. Az orgyilkos döbbenten pislogott.– Ezüstkés kellett volna – mondta a fiú. – Nagy hiba.Felemelte a kezét.Robbanás dörrent. Zöld szikrák záporoztak az ablakból.A fiú felállt és a kést az ágyra dobta. Megigazította a ruháját, lefújt egy hamupernyét a karjáról. Aztán hangosan köhögött.Halk kaparászás hallatszott. Az aranyszék megnyikordult. A köpenyt félrehúzták, és a szék lábai közül egy kiköpött ugyanolyan fiú kukucskált ki,

csak borzas volt, és kipirult a sok rejtőzködéstől.Odament az orgyilkosok testéhez, és zihálva nézte őket. Majd felpillantott a mennyezetre. Egy ember megfeketedett körvonalát látta. A

koromfekete arcra ráégett a megdöbbenés.A fiú a hasonmására nézett, aki a holdfényes szoba túlsó feléből mozdulatlanul őt figyelte. Gúnyosan tisztelegtem.Ptolemaiosz félretűrte fekete haját, és meghajolt.– Köszönöm, Rekhit.

Bartimaeus

1

Változnak az idők. Valaha – réges-rég – nem volt jobb nálam. Egy felhőfodrot meglovagolva porvihart kavartam. Hegyeket vágtam keresztül,üvegoszlopokon álló palotákat emeltem, egyetlen fújással erdőket döntöttem ki. A föld porcogóiból faragtam templomokat, seregeket vezettem a holtaklégiói ellen. Tucatnyi vidék hárfásai énekelték meg hőstetteimet, s tucatnyi évszázad írnokai vetették papírra cselekedeteim krónikáját Igen! Én voltam,Bartimaeus: gyors, mint a majom, erős, mint az elefánt, halálos, mint a vipera. De ez akkor volt.

Most meg… Most éppen a hátamon feküdtem éjfélkor egy út közepén, és lassan kilapultam. Hogy miért? Mert egy fejjel lefelé fordított épület álltrajtam, s a súlya lenyomott. Feszültek az izmaim-inaim, de csak nem bírtam ledobni magamról.

Elvben nincs semmi szégyenletes abban, ha valaki erőlködik a ráesett ház alatt. Történt már ilyen korábban is velem, a munkámmal jár.* Az viszontnem árt, ha a szóban forgó épület pompás és hatalmas; ám jelen esetben az alapjaiból kiszakított és nagy magasságból rám dobott építmény nem voltsem nagy, sem pazar. Nem volt sem templomfal, sem gránitobeliszk, sem egy császár palotájának márványmennyezete.

Nem. Ami engem a földhöz szögezett, teljes tehetetlenségre kárhoztatva, akár a feltűzött pillangót, huszadik századi volt, és nagyon is meghatározottcélra épült.

Na jó, egy nyilvános vécé volt, tessék, kimondtam! Igencsak méretes, az igaz, de akkor is… Hálát adtam az égnek, hogy nem jár erre egy dalnok vagykrónikás.

Becsületemre legyen mondva, hogy a kérdéses illemhelynek betonfalai és igen vastag vasteteje volt, aminek kegyetlen aurája tovább gyengítetteamúgy is ernyedt tagjaimat. És biztosan voltak benne mindenféle csövek, ciszternák és csüggesztően nehéz csapok, amik mind hozzáadódtak a teljessúlyhoz. Ennek ellenére egy magamfajta dzsinnek ilyen helyzetbe kerülni igencsak szégyenletes. Sőt a megaláztatás jobban zavart, mint a rám nehezedőnyomás.

A törött és elpattant csövekből gyászosan gurgulázott körülöttem a víz bele, a csatornába. Csak a fejem lógott ki az egyik betonfal alól, a testem teljesegészében beszorult.**

* Például Kheopsz Nagy Piramisának egy kisebb része rám omlott egy holdtalan éjszakán az építés tizenötödik évében. Fentről több homokkőtömb isleesett, és egyik végtagomon landolt. Hogy pontosan mi történt, sosem derült ki, habár a gyanúm öreg haveromra, Fakarlra terelődött, aki egy riváliscsoporttal a túlsó oldalon dolgozott. Nem emeltem panaszt, de időbe telt, mire esszenciám begyógyult. Később, amikor Fakarl a Nyugati Sivatagból tértvissza nubiai arannyal megrakodva, hálából egy közepes homokvihart támasztottam, amiben odaveszett minden kincs, s ezzel cimborám magára vontaa fáraó haragját. Beletelt neki pár évébe, mire az összes homokot átszitálta a kincsekért.

**A nyilvánvaló megoldás az lett volna, ha alakot váltok, lidérc vagy füstoszlop leszek, és csak úgy kilebegek alóla. Akadt azonban két probléma. Egy:mostanság igen nehezen bírtam alakot váltani, még a legjobb formámban is. Kettő: a jelentős nyomás széthasította volna az esszenciámat abban apillanatban, hogy az alakváltáshoz megpuhítom.

Ennyit a negatívumokról. Annyi előnye viszont volt ennek a helyzetnek, hogy így legalább nem tudtam folytatni a csatát, ami nagyban zajlott a kertvárosiutcán.

Az első szinten elég visszafogott volt a harc. Nem is lehetett látni szinte semmit. A házakban nem égett fény, az utcai lámpaoszlopokra csomótkötöttek. Az úttest sötét volt, akár a festékasztal, egy tömör, fekete lap. Az égen néhány hideg csillag pislákolt. Hébe-korba bizonytalan kék-zöld fényekvillantak, majd tűntek el, mint robbanások messze a víz alatt.

A második szinten már tüzesebb volt a buli: két madárcsapat körözött és kapott össze, vadul csapkodtak a szárnyak, csőrök, karmok és farkak. Azefféle faragatlan viselkedés kifogásolható lett volna a sirályoknál vagy más, hétköznapi madárfajnál; az, hogy ezek sasok voltak, csak még sokkolóbbátette a dolgot.

A még magasabb szinteken pedig a madárálcák helyett a harcoló dzsinnek igazi alakjukban mutatkoztak meg.* Ebből a szemszögből az éjszakaieget suhanó alakok, torz formák és baljós mozgások töltötték meg.

A tisztességes viselkedés itt szóba sem jött. Láttam, ahogy az egyik direkt beletérdelt a másik hasába, aki pörögve menekült egy kémény mögé, hogyösszeszedje magát. Botrányos! Ha fent lettem volna, szóba sem állok azzal a durva alakkal.**

De nem voltam ott fent. Ki lettem vonva a forgalomból.Ha egy afrita vagy marid tette volna ezt velem, azt még kibírom. Csakhogy nem így történt. Egy harmadik szintű dzsinn győzött le, egy olyan figura, akit

máskor simán összesodrok, beledugok a mellényzsebembe, és vacsora után elfüstölök. Fektemből most is láttam: fürge, nőies báját némileg aláástadisznófeje és a két marokra fogott, hosszú piszkavas. Ott állt egy postaládán, és olyan élénken suhintgatott erre-arra, hogy a kormányerők, amineknormális esetben én is tagja vagyok, békén hagyták. Félelmetes pofa volt, némi japán múlttal, legalábbis a kimonójából erre lehetett következtetni.Bevallom, engem megtévesztett ez a rusztikus külső, és a védőpajzsom nélkül támolyogtam a közelébe. Aztán egy fülsértő röfögést hallottam, egyelmosódott mozdulatot láttam, és már rám is borította a házat.

Az én csapatom azonban lassanként felülkerekedett. Hohó! Ott robogott Kormokodran, letört egy lámpaoszlopot, és lengette, mintha apró ágacskavolna; ott suhant Hodge, mérges nyilakkal lövöldözve. Az apadó számú ellenség a könnyebb menekülést lehetővé téve álcákat öltött. Több nagy rovartláttam, zümmögve keringtek; egy-két szalonka körözött vadul; patkányok inaltak el a dombok felé. Csak a kimonós koca tartott ki makacsul az eredetialakja mellett. Kollégáim nyomultak előre. Egy bogár spirális füstcsíkot húzva zuhant le az egyik szalonkát kettős detonáció robbantotta ízekre. Az ellenvégképp menekülőre fogta. Még a koca is rájött, hogy nincs tovább. Kecsesen felugrott egy tornácra, onnét hátraszaltóval a tetőre, majd eltűnt. Agyőzedelmes dzsinnek utánaeredtek.

Az utca elcsendesedett. Fülem mellett békésen csobogott a víz. Az esszenciám a fejem búbjától a lábujjamig merő fájdalom volt. Mélyet sóhajtottam.– Mit látnak szemeim? – kuncogott egy hang. – Egy kisasszonka szorult helyzetben!Ha még nem említettem: kentaur és ogre alakot öltött társaimmal ellentétben én azon az éjjelen emberi külsőt választottam. Történetesen egy lányt:

karcsú alak, hosszú, fekete haj, vibráló arc. Persze nem mintáztam senkiről.

* Legalábbis igazibb alakjukban. Mélyen belül mind ugyanolyan alaktalanok vagyunk, de minden szellemnek van egy „kinézete”, ami illik hozzá, és amita Földön használ. A felsőbb szinteken az esszenciánk ebbe a személyes formába van öntve, míg az alacsonyabb szinteken az adott helyzethez illő álcátválasztunk. De ezt már biztos mondtam.

** Hanem előbb jól beletérdelek, aztán a szárnyam végével szemen szúrom, és közben még jól bokán is rúgom. Sokkal hatásosabb. Ezek a fiatáldzsinnek olyan dilettánsok voltak, hogy fájt nézni.

A beszélő megkerülte a nyilvános illemhely sarkát, és megállt, hogy megfenje a karmát egy bütykös csődarabon. Ő aztán nem vesződött finom álcával;szokás szerint egyszemű óriás volt, kötött izomzattal. Ugyanakkor hosszú, szőke haját bonyolult, és kissé lányos copfba fonta. Formátlan kékszürkeingruhája még egy középkori halászfaluban is ocsmánynak számított volna.

– Egy szegény, édes kisasszonka, aki túl gyenge, hogy kiszabaduljon.A küklopsz az egyik körmét vizsgálta. Kicsit hosszabbnak találta a kelleténél, hát éles fogával leharapta, majd lecsiszolta a vécé kavicsos vakolatú

falán.– Felsegítenél? – érdeklődtem.A küklopsz szétnézett a kihalt utcán.– Vigyázz, aranyom! – támaszkodott lustán az épületre, még jobban fokozva a nyomást. – Ma éjjel veszélyes alakok kószálnak errefelé. Dzsinnek meg

fóliótok… és csúnya koboldok, akik ocsmány dolgokra képesek.– Dugulj el, Aszkobol! – mordultam fel. – Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok.A küklopsz egyetlen szeme megrezzent.– Bartimaeus? Lehetséges…? A nagy Bartimaeust nem lehet így becsapni! Te csakis egy kobold vagy penészke lehetsz, aki pimaszul dzsinnek adja

ki magát, és… De mégsem. Jaj nekem! Tényleg te vagy! – Szemöldökét felhúzva eljátszotta a megdöbbenést. – Hihetetlen! Még csak elgondolni isrémes, hogy a nemes Bartimaeus idáig jutott! A gazda mélységesen csalódott lesz.

Összekotortam büszkeségem cafatjait:– Minden gazda átmeneti. A megaláztatás is.– Persze, persze… – Aszkobol meglendítette majomszerű karjait, és piruettezett egyet. – Jól mondod, Bartimaeus! Ne csüggesszen el, hogy hanyatlik

a csillagod. Rá se ránts, hogy nagy napjaid lejártak, hogy fölösleges vagy, mint a lidércfény.* Rá se ránts, hogy holnap ahelyett, hogy a levegőt szelnéd,gazdánk hálószobájában sertepertélsz majd. Intő példa vagy mindnyájunknak.

Elmosolyodtam, kivillantva fehér fogaimat.– Aszkobol, nem én hanyatlók, hanem az ellenségeim. Megküzdöttem Spártai Fakarllal, Tollani Tlalokkal, az eszes Kalahári Csúval. Harcunkba

beleremegett a föld, folyók léptek ki medrükből. És most ki az ellenségem? Egy csámpás lábú, szoknyás küklopsz. Ha kijutok innét, teszek róla, hogy eza konfliktus ne tartson soká.

A küklopsz erre hátrahőkölt, mintha megcsípte volna valami.– Micsoda kegyetlen fenyegetések! Szégyellhetned magad! Egy oldalon állunk, nem? Biztos megvan rá a jó okod, hogy miért egy vécé alatt vészelted

át ezt a harcot. Mivel illedelmes vagyok, nem kérdezek rá, de annyit mondhatok, hiányzik belőled a kötelező udvariasság szikrája is.– Hát azt felemésztette a kétévi folyamatos szolgálat – feleltem. – Bosszús és megcsömörlött vagyok, az esszenciám állandóan viszket, és nem tudom

megvakarni. Ami pedig veszélyessé tesz, mint azt nemsokára megtapasztalod. Utoljára mondom, Aszkobol, vedd ezt le rólam!

* Lidércfények: apró szellemek, akik nagyon szeretnének lépést tartani az idővel. Az első szinten villogó fényekként (a többin meg ugrálótintahalakként) megjelenő lidércfényeket valaha arra használták a mágusok, hogy a birtokháborítókat eldugott ösvényekről gödrökbe vagy ingoványbacsalják. A városok aztán mindent megváltoztattak; a városi lidérceknek nyitott csatornaaknába kéne csalni az áldozatot, ami nem nagyon megy.

Kicsit még kérette magát, de a viselkedésem megtette a magáét. A küklopsz szőrös válla egyetlen lökésével lelökte rólam a vécét, ami nagyreccsenéssel a szemközti járdára esett. A némileg megviselt lány bizonytalanul felállt.

– Végre. Nem sietted el.A küklopsz lecsippentett egy darab koszt a ruhájáról.– Sajnálom, de nagyon lekötött, hogy megnyerjük a csatát, azért nem jöttem korábban. De hát minden jó, ha a vége jó. Gazdánk elégedett lesz…

legalábbis az én munkámmal – sandított rám.Most, hogy függőleges helyzetbe kerültem, eszem ágában sem volt tovább civakodni. Felmértem a házakon esett kárt. Nem is olyan rémes. Pár

berogyott tető, kitört ablakok… A csatározást sikerült kordában tartani.– Francia környék?A küklopsz vállat vont, ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy nem volt nyaka.– Talán. De lehet, hogy cseh vagy spanyol. Ki tudná megmondani? Manapság mind miránk fenekednek. Na de sürget az idő, megyek üldözni.

Nyalogasd csak a sebeidet, Bartimaeus. Kipróbálhatnád a borsmenta teát meg a kamilla lábvizet is. Adieu!A küklopsz felhajtotta a szoknyáját, és hatalmas ugrással a levegőbe emelkedett. Szárnyak jelentek meg a hátán, s nagy, hasító mozdulatokkal

elevezett. Annyi kecsesség szorult belé, mint egy irattartó szekrénybe, viszont volt ereje repülni. Nekem nem. Legalábbis, amíg egyet nem szusszantam.A sötét hajú lány belopózott egy közeli kertbe, ahol egy törött kémény darabjai hevertek. Lassan, egy harctéri sebesült zihálásával és óvatos

mozdulataival ülő helyzetbe ereszkedett, és fejét két kezébe temette. Lehunyta a szemét.Csak egy rövid kis pihenő. Öt perc.Telt az idő, hajnalodott. A hidegfényű csillagok elfakultak az égen.

Nathaniel

2

M int az utóbbi hónapokban szokása lett, a nagy mágus, John Mandrake a társalgóban reggelizett, egy fonott széken az ablak mellett. A súlyosfüggönyöket úgy-ahogy elhúzták, az ég odakint szürke és ólmos volt, a tér fái közt ködpászmák lebegtek.

Az ablak előtt álló kis, kerek asztalt libanoni cédrusból faragták. Ha napfény melegítette, kellemes illatot árasztott, ezen a reggelen azonban sötét éshideg volt. Mandrake kávét töltött, levette az ezüstfedőt a tányérról, és nekilátott a szalonnástojásnak. A pirítós és az egreslekvár mögé egy tartóbaösszehajtott újságot és egy vérvörös pecséttel ellátott borítékot helyeztek. Mandrake kortyolt a baljában tartott kávéból, jobbal pedig kinyitotta az újságot.Majd a címlapra pillantva felnyögött, és inkább a levélért nyúlt. A tartón egy kampóról elefántcsont papírvágó kés lógott; ledobta a villát, egy könnyedmozdulattal felhasította a borítékot, és kivett egy összehajtott lapot. Miközben figyelmesen olvasta, a szemöldöke összeszaladt. Aztán a papírtösszehajtotta, visszatette a borítékba, és sóhajtozva folytatta a reggelit.

Kopogtak. Félig tele szájjal kiszólt, hogy szabad, Egy fiatal, karcsú nő lépett be bátortalanul. Kezében aktatáskát szorongatott.– Elnézést, uram… – torpant meg. – Túl korán jöttem?– Nem, Piper, dehogyis. – Mandrake intett neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál. – Reggelizett már?– Igen, uram.A nő sötétkék kosztümöt és kikeményített, fehér blúzt viselt. Egyenes barna haját eltűrte a homlokából, hátul pedig feltűzte. Az aktatáskát az ölébe

vette.– Bocsásson meg, hogy eszem tovább – szedett fel egy villányi tojást Mandrake –, de hajnali háromig fent voltam a legfrissebb zavargás miatt. Ezúttal

Kentben.– Hallottam, uram – bólintott Ms. Piper. – És… sikerült kordában tartani?– Igen, már amennyire a kristálygömböm meg tudta állapítani. Odaküldtem pár démont. Hamarosan meglátjuk. Szóval mit hozott ma nekem?A nő kinyitotta az aktatáskát, és kivett néhány papirost.– Előterjesztések a fiatal miniszterektől, uram, a külső területek propagandakampányával kapcsolatban. Néhány új plakátötlet…– Hadd lám! – Mandrake kortyolt a kávéból, majd nyújtotta a kezét. – Más?– A Tanács utolsó ülésének jegyzőkönyve…– Azt majd később elolvasom. – Átfutotta a legfelső lapot. – Jelentkezzen, hogy szolgálja a hazáját, és világot lásson… Ez meg mit akar jelenteni?

Inkább turistacsalogató, mint toborzó. Túl puha… Mondja csak tovább, Piper, hallgatom.– Megjöttek a legfrissebb frontjelentések Amerikából, uram. Kicsit összerendeztem őket. A bostoni ostromból ki tudunk csikarni még egy történetet…– …amiben a hősi erőfeszítést hangsúlyozzuk, nem az iszonyú kudarcot. – Mandrake a lapokat a térdén egyensúlyozva lekvárt kent a pirítósra. – Majd

később megpróbálok írni valamit. Na, ez jó: Védje az anyaföldjét és legyen híres! Jó. Egy férfivá serdülő falusi fiú képét javasolják, ami nem rossz… Demi lenne, ha a háttérbe odaraknánk egy családi képet, mondjuk, a szülők és egy kishúg, akik megszeppenve, de ámulattal néznek rá…?

Ms. Piper élénken bólogatott.– A feleségét is megmutathatjuk, uram.– Nem, nekünk az egyedülállók kellenek. Ha nem térnek vissza, a feleségekkel sok a gond. – Hangosan ropogtatta a pirítóst. – Más üzenet?– Mr. Makepeace-től. Kobolddal küldte. Kérdezteti, be tudna-e ugrani hozzá még délelőtt.– Nem. Sok a dolgom. Majd máskor.– A kobold ezt a röplapot is odaadta. – Ms. Piper gyászos arccal mutatott fel egy lila lapot. – Az új darab premierje a héten lesz. A címe: Wappingtól

Westminsterig. Miniszterelnökünk dicsőséges karrierjének története. Egy feledhetetlen este.– Biztos remek – nyögött Mandrake. – Kuka. Fontosabb dolgunk is van, mint színházról csevegni. Más?– Mr. Devereaux körbeküldött egy feljegyzést. A „bajterhes időknek köszönhetően” a nemzet legfontosabb kincseit külön őrizet alá rendelte a Whitehall

kincstermében. További intézkedésig ott maradnak.Mandrake erre homlokát ráncolva felpillantott.– Kincsek? Miféle kincsek?– Az nem szerepel itt. Felteszem…– A pálca, az amulett meg más felbecsülhetetlen darabok… – sziszegte összeszorított foggal a mágus. – Nem ezt kéne velük tennie, Piper! Éppen

hogy használnunk kéne azokat!– Igen, uram. Ezt is Mr. Devereaux küldte – vett elő egy kis csomagot.A mágus komoran nézte.– Megint egy tóga?– Egy maszk, uram. A ma esti partira.Mandrake nyögve a borítékra mutatott a tálcáján.– Már kaptam meghívót. Hihetetlen: a háború pocsékul alakul, a birodalom az összeomlás szélén áll, és miniszterelnökünket csak a partik és a

premierek érdeklik. Jól van. Tegye a papírokhoz. Magammal viszem. A plakátok rendben vannak. – Visszaadta a paksamétát. – Talán nem elégfigyelemfelkeltőek… – Elgondolkodott, majd bólintott. – Van tolla? Írja: Harcoljon a szabadságért és a brit életmódért! Nem jelent semmit, de jól hangzik.

Ms. Piper eltöprengett.– Szerintem elég mélyenszántó, uram.– Remek! Remélhetően becsalja a közembereket. – Szalvétával megtörölte a száját, majd ledobta a tálcára. – Nézzük meg, megjöttek-e már a

démonok. Nem, nem, Piper, csak ön után.

Ms. Piper korántsem volt egyedül az elitnők körében azzal, hogy áhítattal nézett fel főnökére. John Mandrake vonzó fiatalember volt, s a hatalom illatalengte körül, édesen és részegítőn, mint koraestét a lonc. Átlagos magasságú volt, karcsú; ha cselekedni kellett, gyors és magabiztos. Sápadt, keskenyarcán érdekes ellentétben tükröződött a rendkívül fiatal kor – csupán tizenhét éves volt – a tapasztalattal és tekintéllyel. Sötét szeme gyors és komoly volt,homloka már barázdált. Intellektuális önbizalmát, amely valaha veszélyesen meghaladta képességeit, most társadalmi pózolással párnázta ki. Akollégákkal és az alárendeltekkel mindenkor udvariasan és elbűvölően viselkedett, ugyanakkor kicsit szórakozottan, mintha belül melankólia gyötörné.Minisztertársai durva kicsapongásai és különcségei mellett ez a finom távolságtartás bizonyos eleganciával ruházta fel, amely csak fokozta az őtkörüllengő misztikumot.

Mandrake katonásan rövidre vágatta a haját, így tisztelgett a fronton harcoló férfiak és nők előtt. A gesztus be is jött: a kémek arról adtak hírt, hogy ő alegnépszerűbb mágus a közemberek között. Így aztán hajviseletét sokan utánozták, mint ahogy sötét ruházata is kisebb divatot teremtett. Nyakkendővelmár nem is bajlódott, ingnyakát lezseren kigombolva hagyta.

Mr. Mandrake-et a riválisai félelmetesen, sőt veszélyesen tehetségesnek tartották, s miután elő lett léptetve információs miniszternek, e szerint is jártakel vele szemben. Azonban minden gyilkossági kísérlet különös módon ért véget: a dzsinn nem tért vissza; az álcázott csapda visszafele sült el; a hexákelpattantak vagy elsorvadtak. Végül Mandrake nyilvánosan felszólította ellenségeit, hogy lépjenek elő, és vívjanak meg vele. A kihívásra nem érkezettválasz, s a fiatal mágust ettől kezdve még nagyobb tisztelet övezte.

Egy György korabeli házban lakott, egy György korabeli házakkal körülvett széles, kellemes téren, fél mérföldre Whitehalltól, és elég messze a folyótól,hogy nyáron ne érződjön oda a víz förtelmes szaga. A terjedelmes téren bükkfák alatt futó sétányok vettek körül egy nagy füves rétet. Általában csendesés kihalt volt, habár mindig felügyelet alatt állt. Nappal szürke ruhás rendőrök járőröztek; sötétedés után bagoly és lappantyú alakot öltött démonoksuhantak halkan fától fáig.

Az erős biztonság a téren lakókat védte, ugyanis London számos nagy mágusa lakott itt. A déli oldalon Mr. Collins, a nemrég kinevezettbelügyminiszter lakott egy krémszín házban, melyet áloszlopok és gömbölyded női alakú tartószobrok díszítettek. Északnyugatra a hadügyminiszter, Mr.Mortensen grandiózus épületegyüttese terült el, tetején a csillogó aranykupolával.

John Mandrake rezidenciája volt a legkevésbé hivalkodó. A keskeny, négyemeletes, boglárka-sárgára festett házhoz fehér márványlépcső vezetett fel;az ablakokat fehér zsaluk védték. A visszafogottan berendezett szobákba ízléses mintájú tapéta és perzsaszőnyeg került. A miniszter nem kérkedett apozíciójával, a fogadószobákban csupán néhány értékes holmit állított ki, s csak két emberszolga tartotta rendben a házat. A harmadik emeleten aludt,egy egyszerű, fehérre meszelt szobában, közvetlenül a könyvtárszoba mellett. Ez volt a privát kvártélya, ahová senki nem léphetett.

A másodikon a többi helyiségből egy üres, megbarnult lambériás, visszhangos folyosó vezetett Mr. Mandrake dolgozószobájába, ahol napi munkájanagy részét végezte.

Mandrake most ezen a folyosón ballagott, még egy darab pirítóst rágcsálva. Ms. Piper mögötte iparkodott. A folyosó végét erős rézajtó zárta le,melynek közepét egy különös dombormű ékesítette: a párját ritkítóan ocsmány arcon a dudorodó szemöldök mintha le akart volna csöppenni a szemre;az áll és az orr kiállt, akár a diótörő nyele. A mágus megállt, és mélységes elégedetlenséggel nézett az arcra.

– Már mondtam, hogy ezt hagyd abba! – csattant fel.A vékony ajkak szétnyíltak, a kiálló áll és orr méltatlankodva összecsattant.– Micsodát?– Hogy ilyen förtelmes alakokat veszel fel. Most reggeliztem.A szemöldök sarka felemelkedett, a szemgolyó nyikorogva előbbre gurult. Az arc nem mutatott különösebb megbánást.– Bocs, haver. Csak a munkámat végzem.– A te munkád az, hogy megsemmisítsd azt, aki engedélyem nélkül be akar lépni a dolgozószobámba. Ennyi és nem több.Az ajtódémon ezen egy kicsit eltöprengett.– Igaz. De azzal, hogy elijesztem a birtokháborítókat, megelőzöm a behatolást. Szerény véleményem szerint az elrettentés jobb, mint a büntetés.– Csakhogy Ms. Pipert is halálra ijeszted – fújtatott Mandrake.Az arc tiltakozva ide-oda mozgott, amitől az orr veszélyesen inogni kezdett.– Ez nem így van! Amikor egymaga jön, moderálom magam. Az igazán szörnyűséges ábrázatot azoknak tartogatom, akiket erkölcsileg gonosznak

tartok.– De éppen most néztél rám úgy!– És ebben mi az ellentmondás?Mandrake nagy levegőt vett, elhúzta a kezét a szeme előtt, majd tett egy mozdulatot. Az arc visszasüllyedt a fémbe, épp csak sejlett a körvonala; az

ajtó kinyílt. A nagy mágus kihúzta magát, intett Ms. Pipernek, hogy lépjen be, majd követte.A helyiség magas volt, tágas, fehér. A térre néző két ablakon át kapta a fényt. Semmi felesleges díszítés. Ezen a reggelen vastag felhők takarták el a

napot, így Mandrake felkapcsolta a mennyezeti világítást. Az egyik falat végig könyvespolcok takarták, míg a szemközti csupasz maradt, egyetlengigantikus tábla lógott csak rajta, amire jegyzeteket és diagramokat tűztek. A sima és sötét fapadlóra öt varázskört rajzoltak, mindegyiknek megvolt amaga pentagramja, rúnái, gyertyái és tömjénezője. Négy normális méretű volt, az ötödik azonban jóval nagyobb, belefért egy íróasztal, egy irattartószekrény és több szék. Ehhez a főkörhöz csatlakoztak a kisebbek, precízen megrajzolt vonalakkal és rúnaláncokkal. Mandrake és Ms. Piper bementek alegnagyobb körbe, leültek az íróasztalhoz és kiteregették a papírjaikat.

– Akkor hát… – köszörülte meg a torkát Mandrake – munkára! Először a közönséges jelentésekkel kezdjük, Ms. Piper. Kérem, kapcsolja be ajelenlétjelzőt.

Ms. Piper mondott egy rövid varázsigét. Két kisebb kör mellett meggyulladtak a gyertyák, füst lebbent a mennyezet felé. A tömjéntartók is sercegtek. Amásik két kör nyugodt maradt.

– Purip és Fritang – mondta Ms. Piper. A mágus bólintott.– Előbb Purip. – A nő hangosan kimondta a parancsot. A bal szélső ötszög gyertyáinak lángja megnyúlt, s a kör közepén egy alak jelent meg.

Emberforma volt, komoly öltönyt és sötétkék nyakkendőt viselt. Kurtán biccentett az asztal irányába, majd várt.– Hogy is volt? – kérdezte Mandrake. Ms. Piper a jegyzeteibe pillantott.– Purip a háborús pamfletek és a többi propaganda fogadtatását figyelte a köznép között.– Helyes. Na, Purip, mit láttál? Beszélj. A démon enyhén meghajolt.– Nincs sok jelentenivalóm. Az emberek olyanok, mint a Gangesz menti réteken a tehenek: éhesek, de önteltek, nem szoktak hozzá a változáshoz és

az önálló gondolkodáshoz. A háborút azonban még ők is felfogják. Azt hiszem, terjed az elégedetlenség. Olvassák a pamfleteket, mint ahogy azújságokat is, de nem tölti el őket örömmel vagy kielégüléssel.

– Hogyan terjed az elégedetlenség? – ráncolta homlokát a mágus.– Látom az arcukon, ami üres kifejezést ölt, ahányszor rendőrök közelednek. Látom kemény tekintetükben, amikor a toborzóirodák mellett mennek el.

Látom, ahogy némán gyűlik bennük, akár a gyászolók ajtajánál a virágok. A legtöbben nem ismernék be, pedig nő bennük a harag a háború és akormány ellen.

– Ezek csak szavak – legyintett Mandrake. – Nem adsz semmi megfoghatót.– A forradalom nem megfogható – vont vállat a démon –, mármint az elején. A közemberek tudatában sincsenek, de ezt lélegzik be álmukban, ezt

ízlelik ivás közben.– Elég a szóvirágokból! Folytasd a munkád. – A mágus csettintett; a démon kiugrott a körből, és eltűnt. Mandrake a fejét ingatta. – Semmi

használható. Meglátjuk, Fritang mit hoz.Ujabb parancs, s a másik kör is életre kelt. Tömjénfelhő közepette egy új démon jelent meg benne: egy alacsony, kövér úriember, akinek kerek arca és

szomorú szeme volt. Bosszúsan pislogott a mesterséges fényben.– Végre! Rettenetes hírem van! Egy percet sem várhat!

Mandrake azonban már ismerte Fritangot, mint a tenyerét.– Ha jól tudom, a dokkoknál vadásztál kémekre. A hírnek ehhez van köze?– Közvetve – felelte kis habozás után a démon.– Akkor halljuk – sóhajtott Mandrake.– A parancsaidat hajtottam végre, amikor – jaj, még az emléke is rémes! – lelepleztek. Itt a jelentésem. Egy borszaküzletben kérdezősködtem éppen.

Ahogy kiléptem, egy csapat utcakölyök vett körbe, némelyik még a térdemig sem ért. Nem voltam hangos, nem gesztikuláltam feltűnően. Ennek ellenérekiszúrtak, és tizenöt tojás eltalált, párat egész erősen dobtak.

– Pontosan milyen volt az álcád? Talán az provokálta őket.– Amilyennek most látsz. Ősz hajú, komoly és józan férfi, az unalmas, erkölcsös nyárspolgár mintaképe.– Azok a csavargók nyilván úgy döntöttek, pont egy ilyen embert támadnak meg. Peched volt, ennyi. Fritang szeme elkerekedett, orrlyuka remegett.– Ennél többről volt szó! Tudták, ki vagyok!– Azt, hogy démon vagy? – pöckölt le egy porszemet ruhája ujjáról Mandrake. – Ezt honnét veszed?– Hát felkeltette gyanúmat, amit kántáltak: „El innen, el innen, gonosz démon. Gyűlölünk téged meg a lógó sárga tarajodat.”– Tényleg? Ez igazán érdekes… – A mágus lencséjén keresztül alaposan megvizsgálta Fritangot. – De miféle sárga taraj? Én nem látom.A démon a feje fölé bökött.– Mert csak a hatodik-hetedik szinten látható. Ott a tarajom tündököl, akár a napraforgó. És hadd tegyem hozzá, hogy egyáltalán nem lóg, habár a

fogságtól valóban lekókadt kicsit.– Hatodik-hetedik szint… És biztos vagy benne, hogy az álcád egyetlen pillanatra sem látszott át? Jó, jó – tartotta fel a kezét Mandrake, mielőtt a

démon méltatlankodhatott volna –, biztosan igazad van. Hálás vagyok az információért. Gondolom, szeretnél pihenni a tojások okozta trauma után.Távozz! Elbocsátalak.

Fritang örömkiáltást hallatott, és forogva tűnt el a pentagram közepéből, mintha lefolyó szívná le. Mandrake és Ms. Piper összenéztek.– Még egy eset – jegyezte meg a nő. – És megint gyerekek.– Mm. – A mágus hátradőlt, és kinyújtotta a kezét. – Ellenőrizze az aktákat, kérem a pontos számokat. Én pedig visszahívom a démonokat Kentből.Előredőlt, könyökét az asztalra támasztotta, és halkan elmormogta a varázsigéket. Ms. Piper felállt, és a kör szélén álló iratszekrényhez ment. Kihúzta

a legfelső fiókot, kivett egy nagy alakú, vaskos aktát. Visszaült, levetette a gumit az aktáról, és szaporán elkezdte lapozni a dokumentumokat. Azelhangzott varázsigéket jázmin és rózsaillat követte. A jobb oldali pentagramban egy nagy alak testesült meg: egy szőke, copfos óriás, akinek egyetlenszeme volt. Ms. Piper zavartalanul olvasott tovább.

Az óriási mély, hatásvadász meghajlást produkált.– Gazdám, az ellenségeid vérét, sírását és sirámait hozom. A győzelem a miénk!– Tehát elűztétek őket – húzta fel a szemöldökét Mandrake.– Menekültek, mint egerek az oroszlán elől – bólintott a küklopsz. – Egyes esetekben szó szerint.– Értem. Ez várható volt. De elkaptatok egyet is?– Sokat megöltünk. Hallanod kellett volna a vinnyogásukat! Menekülő patáik dobogásától rengett a föld.– Igen. Szóval egyetlenegyet sem fogtatok el. Pedig kifejezetten ezt parancsoltam neked meg a többieknek. – Mandrake az asztalra koppintott. –

Napokon belül újra támadnak majd. Ki küldte őket? Prága? Párizs? Amerika? Foglyok nélkül képtelenség kideríteni. Egy helyben toporgunk.A küklopsz szalutált.– Én megtettem a magamét. Örülök, hogy elégedett vagy. – Kis szünet után hozzátette: – Gondolatban nem itt jársz, ó, gazdám.– Azon merengek, Aszkobol, hogy izzószegecsnek vagy kínölelésnek vesselek-e alá. Te melyiket szeretnéd?– Nem lehetsz ilyen kegyetlen! – remegett a küklopsz, miközben szőke haját babrálta. – Bartimaeus a hibás, nem én! Most sem vett részt a csatában,

mert egyetlen ütéstől kiterült. Azért indultam késve ellenségeid üldözésére, mert nagy hangon követelte, hogy szabadítsam ki egy kavics alól. Gyenge,akár az ebihal, és még gonosz is. Neki jár a szegecs.

– És hol jár most Bartimaeus?– Azt én nem tudhatom – biggyesztette ajkát a küklopsz. – Időközben talán kiszenvedett a megerőltetéstől. Az üldözéshez nem csatlakozott.A mágus mélyet sóhajtott.– Aszkobol, távozz! – Az elbocsátott óriás hálakiáltásokat hallatva tűnt el egy lángoszlopban. Mandrake az asszisztenséhez fordult. – Valami jó hír,

Piper?– Ezek itt az utóbbi fél év nem engedélyezett démonmegfigyelései. Negyvenkettő, a maival együtt negyvenhárom. A démonok tekintetében nincs

rendszer: afrita, dzsinn, kobold és csekény, mindenféle démont láttak. A közemberek közül azonban, akik észrevették őket – pillantott a nyitott aktára –, alegtöbb gyerek, méghozzá fiatal. Harminc esetben a szemtanú tizennyolc éven aluli. Az mennyi is… hetven százalék. És azon belül a fele tizenkét évenaluli. – Felnézett. – így születnek. A látás képességével.

– És ki tudja, még mivel… – Mandrake elfordult székével, és kinézett a tér fáinak csupasz, szürke ágaira. Köd kavargott köztük, elfedve a talajt. – Jólvan, mára elég. Majdnem kilenc óra, dolgom van. Köszönöm a segítségét, Piper. Később találkozunk a minisztériumban. Ne hagyja, hogy az ajtódémonpimaszkodjon magával kifelé menet.

Asszisztense távozása után a mágus percekig nem is mozdult, csak az ujjaival dobolt. Végül kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. Egy apró, ruhábacsomagolt valamit vett elő, és lerakta maga elé. A ruhát félrehajtva egy bronzkorong került elő, melyet sokévi használat fényezett ki.

A mágus belenézett a látóüvegbe, így keltve azt életre. Valami moccant a mélyén.– Hívd ide Bartimaeust! – parancsolta.

Bartimaeus

3

Hajnalban az emberek elkezdtek visszaszállingózni a kisvárosba. Óvatosan, meg-megállva közeledtek, akár a vak az utcán, és megpróbáltákfelmérni a házukon, boltjukon vagy kertjükön esett kárt. Az éjszakai rendőrség néhány tagja kísérte őket, széles mozdulatokkal lengették azinfernobotjaikat meg más fegyvereiket, bár semmi fenyegető nem volt a környéken.

Nem akaródzott indulnom. Rejtőbűbájjal vontam be a kéménydarabot, amin ültem, így emberi szemek nem láthattak. Mogorván figyeltem őket.A pár óra pihenés nem sokat használt. Nem csoda. Két teljes éve nem hagyhattam el ezt az átkozott Földet; két éve nem volt menekvésem az émelyítő

emberiség agyatlan tülekedéséből. Én mondom, hogy ezt kibírjam, ahhoz nem elég egy kis szunya. Haza kellett mennem.Mert ha nem, meghalok.Elvileg egy szellem végtelen ideig maradhat a Földön, sokunk ki is bírt már hosszabb látogatásokat itt, általában oly módon, hogy a kegyetlen gazda

csapdába ejtett urnában, szantálfa dobozban vagy más helyen.* Akármilyen rettenetes büntetés is ez, megvan az az előnye, hogy biztonságos éscsendes. Nem idéznek meg, hogy csináljunk ezt vagy azt, így egyre gyengülő esszenciánk nincs közvetlen veszélyben. Egyedül a kíméletlen unalomfenyeget, ami a kérdéses szellemet bizony az őrületbe kergetheti.**

Jelenlegi helyzetem azonban élesen különbözött ettől. Nekem nem adatott meg az a luxus, hogy egy kényelmes lámpásba vagy amulettbe zárjanak.Nem, nekem éjjel-nappal az utcákat kellett járni, lebukni, alámerülni, kitenni magam a veszélynek. És minden egyes napot kicsit nehezebb lett túlélni.

Már nem voltam a régi, gondtalan Bartimaeus. Esszenciámat bemocskolta a Föld romlottsága, az agyamat eltompította a fájdalom. Lassabb lettem,gyengébb, nem tudtam odafigyelni. Egyre nehezebben ment az alakváltás. A csatákban kapkodva és szánalmasan támadtam: a detonációim kábéakkora robbanóerővel bírtak, mint egy citrom, a görcsátkaim reszkettek, akár zselé a szélben. Minden erőm odalett. Míg az előző esti csetepatébansimán visszadobtam volna a nyilvános vécét arra a kocára, mellékelve egy telefonfülkét meg egy buszmegállót most védekezni is képtelen voltam.Kiszolgáltatott lettem, akár égy macskakölyök.

* Amikor a mágus kénytelen a Végtelen Bezárás szavait kimondani, általában az első keze ügyébe eső tárgyba zárja a szellemet. Egyszer túl pimaszvoltam az egyik gazdámmal teaidőben, és mire észbe kaptam, egy félig üres szamócalekváros üvegben találtam magam, s valószínűleg ott is ragadtamvolna örökre, ha tanítványa véletlenül ki nem nyitja még aznap vacsorakor. Az esszenciámba így is apró kis magok ragadtak évszázadokra.

** Ott van például Honorius afrita esete: száz évet töltött egy csontvázban, és ebbe beleőrült. Elég gyér teljesítmény; én azért ennél egy kicsivel továbbbírnám.

Túlnőttek rajtam az olyan másodrangú piperkőcök is, mint Aszkobol, aki pedig még semmi érdemlegeset nem tud felmutatni.* Ha pedig olyanellenségbe futok bele, akinek valamennyi ereje van, jó szerencsém már nem ment meg.

A gyenge dzsinn rossz rabszolga, kétszeresen is az, hiszen nemcsak haszontalan, nevetséges is. A mágusnak nem éri meg, hogy ebben a világbantartsa. Ezért engednek bennünket időnként vissza a Másik Világba, ahol az esszenciánk meggyógyul, és az erőnk feltöltődik. Egy olyan gazda, akinekvan sütnivalója, nem engedi, hogy a dzsinnje annyira tönkremenjen, mint én.

Olyan gazda, akinek van sütnivalója… Mert, ugye, ez a gond.Komor merengésemből gyenge légmozgás riasztott fel. A kislány felpillantott.Az úttest fölött nagyon halvány fény kezdett vibrálni, egy rózsaszín-sárga folt. Az első szinten láthatatlan volt, így az emberek csak elballagtak mellette,

de ha egy gyerek meglátja, biztos tündérpornak hiszi.Ez is mutatja, mekkorát lehet tévedni.A fény megdermedt, majd kaparó hang kíséretében középen kettévált, mintha függönyt húznának szét. Egy kopasz, csúnyán pattanásos babaarc

vigyorgott rám. Gonosz kis szeme tiszta vörös volt, ami arra utalt, hogy gazdája sokat túlóráztatja, és rémesen bánik vele. Pár pillanatig vaksin tekintgetetterre-arra, majd halkan káromkodott, és pirinyó ökleivel megdörgölte a szemét.

Ekkor észrevette a rejtőbűbájomat, és kiszaladt a száján egy rettenetes átok.** Hűvös közönnyel szemléltem.– Hé, Bart! – rikoltotta. – Hát itt vagy! Kapd össze magad! Hívatnak.– Kicsoda? – kérdeztem lezseren.– Nagyon jól tudod. Nagy bajban vagy ám! Most tutira megkapod a porlasztó tüzet.– Igen? – A kislány nem mozdult a kéménydarabról, csak karba tette a kezét. – Ha Mandrake látni akar, jöjjön ide értem.– Jó – vigyorodott el ocsmányan a baba. – Reméltem, hogy ezt mondod. Semmi gond, Barty! Átadom az üzenetet. Alig várom, hogyan reagál.A kobold káröröme nagyon bosszantott.*** Ha lett volna erőm, felugrók, és ott helyben lenyelem. Így megelégedtem azzal, hogy letörtem egy darabot a

kéményből, és téveszthetet-len irányérzékkel eldobtam. Jólesett a csengő hang, ahogy eltalálta a baba fejét.– Sejtettem – bólintottam. – Üres.A ronda mosoly förtelmes ráncba torzult.– Te ripők! Csak várj itt! Majd meglátjuk, ki nevet, amikor a porlasztó tűzön perzselődsz.A kobold csúnya szavakat fröcsögve visszahúzta a fejét, majd összerántotta a fényfüggönyt. A fényfolt halk csilingeléssel elfoszlott a szélben.A lány a füle mögé tűrte egyik rakoncátlankodó hajfürtjét, megcserélte keresztbe tett karját, és komoran hátradőlt. Várt. Ennek biztosan lesz

következménye, márpedig pontosan arra van szükségem. Legfőbb ideje tiszta vizet önteni a közmondásos pohárba.

* Érdekes, hogy bármennyire kapálódzunk, amikor megidéznek erre a világra, a magamfajta szellemek mégiscsak büszkék hőstetteikre. A filozófusokszerint azért, mert minket lényegében az emberek világában szerzett tapasztalataink határoznak meg, hiszen a Másik Világban nem vagyunk ennyirekönnyen megkülönböztethető egyéniségek. Így aztán a hosszú és fényes karriert maguk mögött tudók (pl. én) lenézik azokat (pl. Aszkobol), akiknek nevecsak nemrég került napvilágra, s még alig jegyezhetnek be valami érdemlegeset az életrajzukba. (Aszkobolnak egyébként a butácska, magas hangját seállhattam, ami nem illik egy kétméteres küklopszhoz.)

* Valószínűleg germán eredetű volt; valaki beleinek a tölgyfára szegezése szerepelt benne.** Végül is mindketten ugyanúgy rabszolgák voltunk, mindketten régóta szenvedtünk Mandrake keze alatt. Véleményem szerint egy kis együttérzés

helyénvaló lett volna. A hosszú fogságtól azonban a kobold világnézete eltorzult, ami – igaz, ami igaz – már sokkal nagyobb formátumú szellemekkel ismegesett.

Az elején, évekkel ezelőtt egész tűrhetően kijöttünk a gazdámmal. Nem úgy értem, hogy barátok voltunk, semmi efféle röhejes dolog, de volt valamikölcsönös tiszteletféle közöttünk. Kezdettől fogva, a Lovelace-összeesküvéstől a gólem-ügyig kénytelen voltam elismerni Mandrake lelkesedését ésmerészségét, energiáját, sőt még azt is, hogy néha (haloványan) pislákol benne a lelkiismeret. Nem vitte túlzásba, de ettől lett valamennyire elviselhető afontoskodása, makacssága, büszkesége és ambíciója. Ugyanakkor én sem szenvedtem hiányt olyan tulajdonságokban, amiket csodálhatott bennem.

Egy évig azt követően, hogy legyőztük a gólemet, és kinevezték őt a Belső Elhárítás élére, nem nagyon abajgatott. Időnként megidézett, hogy segítsekegy-egy kisebb incidenst megoldani, amikbe most itt nem megyek bele,* de jobbára békén hagyott.

Azon ritka alkalmakkor pedig, amikor hívott, mindketten tudtuk, hányadán állunk. Volt köztünk egy egyezségféle. Én tudtam az igazi nevét, és ő tudta,hogy tudom. Habár súlyos következményeket helyezett kilátásba, ha bárkinek elárulom, a gyakorlatban gondosan betartotta a távolságot. Én hallgattam anevéről, ő meg nem vont bele a veszélyesebb feladatokba, ami lényegében az amerikai frontot jelentette. Tucatjával estek el ott a dzsinnek – aveszteségek hatalmas zajjal jártak a Másik Világban . – , örültem, hogy nem kell részt vennem benne.**

Telt az idő. Mandrake szokásos lelkesedésével végezte a munkáját. Lehetőséget kapott a ranglétrán való előbbre jutásra, és ő élt is vele. Immárinformációs miniszter lett, a birodalom legbefolyásosabbjai közé emelkedett.***

Hivatalosan a propagandát irányította, azaz ravaszul újra meg újra megpróbálta az angoloknak beadni, hogy a háború milyen klassz dolog. Nemhivatalosan pedig, a miniszterelnök nyomatékos kérésére folytatta a Belső Elhárításnál végzett munkáját is; egy megfigyelő-dzsinnekből ésemberkémekből álló förtelmes hálózatot működtetett, akik közvetlenül neki jelentettek. Teherbíró képessége – bár nem volt csekély – most a végletekiglett feszítve.

Aztán förtelmes változás következett be gazdám személyiségében. Sosem a könnyed stílusáról volt híres, de most kifejezetten kurta-furcsa modorú ésemberkerülő lett, még kevésbé volt hajlandó elcsevegni egy nyájas dzsinnel. Ugyanakkor egyre gyakrabban idézett meg, egyre értelmetlenebb okkal.

* Ha az emlékezetem nem csal, volt az „Afrita, a boríték meg a nagykövet felesége” ügy, aztán „A különösen nehéz bőrönd” esete, és a zaftos„Anarchista meg az osztriga” epizód. Ezekben Mandrake kis híján otthagyta a fogát. De mint mondom, nem különösebben érdekesek.

** Nekünk, akik lépést tartunk az emberek történelmével, a háború oka csüggesztően ismerős volt. Az amerikaiak évekig nem voltak hajlandókmegfizetni a London által követelt adót. Erre, az angolok az egyik legbeváltabb meggyőző eszközhöz folyamodtak, azaz odaküldtek egy hadsereget,hogy rakják helyre a telepeseket. A kezdeti gyors győzelmek után azonban állóháború alakult ki. A lázadók sűrű erdőkbe vonultak vissza, és azelőrenyomuló csapatokat dzsinnekkel intézték el; sok erős angol mágus lelte ott a halálát. Az angolok ekkor a hatodik és hetedik flottát is átvezényelték aKínai-tengerről, de a harc továbbra is csak akadozott. Teltek a hónapok, s a birodalom erejét szép lassan kiszívta az amerikai puszta. A kellemetlenutóhatást az egész bolygó megérezte.

***A háborúnak köszönhette. A lázadó gerillák sok gondot okoztak az angol seregeknek. Egy év eredménytelen háború után a külügyminiszter, Mr. Frytitokban ellátogatott a gyarmatokra, hogy fegyverszünetet csikarjon ki. Nyolc mágus őrizte; minden lépését horlák serege vigyázta; a minisztersebezhetetlen volt. Legalábbis így hitték. Az első éjszaka Philadelphiában álnokul megölte egy kobold, ami az esti süteményében bújt meg. Az általánosfelháborodás közepette a miniszterelnök átrendezte a kabinetet, és így Mandrake csatlakozhatott az uralkodó Tanácshoz.

Hogy miért? Elsősorban nyilván azért, nehogy más mágus meg tudjon idézni. A krónikus kimerültség és az üldözési mánia előhozták régi félelmét,miszerint felfedem igazi nevét az ellenségnek, és így sebezhetővé válik. Való igaz, ennek mindig fennállt az esélye. Talán meg is tettem volna. Nemmondhatom, hogy nem. De már a múltban is megvolt nélkülem, ezért úgy gondoltam, másról lehet szó.

Mandrake elég jól leplezte az érzelmeit, csakhogy lételeme volt a munka, a kíméletlen, soha véget nem érő robot. Ráadásul most gonosz, lángolótekintetű mániákusok vették körül – a többi miniszter, ugye –, akiknek a többsége nem bánta volna, ha valami baja esik. Egyetlen közeli ismerőse, az iscsak egy ideig, a bértollnok Quentin Makepeace volt, aki ugyanolyan önző, mint a többiek. Ebben a barát nélküli világban Mandrake hízelgéssel éspózolással álcázta jobb tulajdonságait. Régi életét – az Underwood családnál töltött éveket, a Nathaniel nevű fiú létezését, a régi ideáljait – mélyreeltemette. A gyermekkorához fűződő összes szálat elvágta, csak engem tartott maga mellett abból az időből. Szerintem egyszerűen képtelen volt ezt azutolsó kapcsolatot is megszakítani a múltjával.

Megszokott tapintatommal elő is adtam neki ezt az elméletemet, Mandrake azonban rám sem hederített, tökéletesen azonosult a gondterhelt férfiszerepével*. Az amerikai hadjárat rettenetesen költséges volt, az angolok ellátása akadozott. Most, hogy a varázslók figyelmét más kötötte le, abirodalom többi részén egyre több volt a baj. A külföldi kémek úgy tekeregtek Londonban, mint almában a kukacok. A közemberek hangulata ingadozott.Ezt ellensúlyozandó Mandrake úgy robotolt, akár egy rabszolga.

Na jó, azért nem szó szerint úgy, mint egy rabszolga. Az az én szerepem volt. És igencsak hálátlan. A Belső Elhárításnál legalább néhány megbízásméltó volt a képességeimhez. Elfogtam és megfejtettem az ellenség üzeneteit, hamis jelentéseket küldtem, ellenséges szellemeket követtem, párat ki iscsináltam, és a többi. Plusz még segítettem Mandrake-nek meg a rendőrségnek tovább keresni a gólem-ügy két szökevényét. Az egyik egy titokzatoszsoldos volt (megkülönböztető jegyei: nagy szakáll, komor arc, felvágós fekete cucc, ellenállás az infernókkal, detonációkkal és szinte minden mássalszemben). Utoljára Prágában látták, és persze nyomát se leltük. A másik egy még homályosabb alak, akit ráadásul senki nem is látott. A Hopkins nevethasználta, és tudósnak mondta magát. Azt gyanították, ő állt a gólem terv mögött, és hallottam, hogy az ellenállással is kapcsolatba hozták. Ennyi erővelpersze lehetett kísértet vagy árnyék is. Egy régi könyvtárban a tagjegyzékben találtunk egy kacskaringós aláírást, ami akár az övé is lehetett. Ennyi. Anyom, már amennyi volt, kihűlt.

Aztán Mandrake információs miniszter lett, én meg mind csüggesztőbb feladatokat kaptam: plakátokat felragasztani ezer helyre Londonban;pamfleteket széthordani 25 000 házba; ünnepi „szórakozásra” kiválasztott állatokat elkapni** ugyanezeknél felügyelni az ételt, italt és higiéniát; a fővárosfölött cirkálva háborút reklámozó zászlót húzni. Na most, mondjanak bár válogatósnak, de egy ötezer éves dzsinnről, civilizációk korbácsáról és királyokbizalmasáról az embernek mégis csak eszébe jutnak bizonyos dolgok: kalandos kémkedés, vitéz csaták, vérpezsdítő menekülések és általános izgalom.Az viszont biztos nem jut az ember eszébe, hogy ez a dzsinn hatalmas üstökben chili con carnét készít ünnepnapokon, vagy óriásplakátokkal megragasztós vödrökkel rohangál a városban.

* A „férfi” szót itt tágabb értelemben használom. Ugyanis most, a tinédzser évei vége felé csak nagy jóindulattal nézhette valaki felnőttnek. Hátulról.Messziről. Nagyon sötét éjszakán.

** Római szokás szerint a mágusok rendszeres ünnepi játékokkal próbálták kordában tartani a népet, amikor is a nagyobb parkokban ingyenesműsorokat szerveztek. Egzotikus állatokat mutogattak szerte a birodalomból, valamint állítólag a háborúban „elfogott” manókat meg koboldokat. Azemberhadifoglyokat az utcákon masíroztatták vagy speciális üvegbuborékban állították ki a St. James's Park pavilonjaiban, hogy a tömeg nyugodtanócsárolhassa őket.

Főleg úgy, hogy közben haza sem mehet. Mert kis idő multán azon kaptam magam, hogy már csak futólag látogathattam a Másik Világba, ahogyodaértem, már jöhettem is vissza. Aztán egy nap Mandrake már el sem bocsátott. Itt rekedtem a Földön.

Az ezt követő két évben egyre gyengültem, s amikor már padlóra kerültem, és a ragasztós ecsetet is alig bírtam felemelni, az átkozott kölök megintveszélyesebb küldetésekre zavart, dzsinnekkel kellett küzdenem, akiket Anglia számos ellensége küldött bajt keverni.

Régebben szóba hoztam volna ezt Mandrake-nek, higgadtan, de határozottan fejezve ki rosszallásomat. Azonban többé nem voltam a bizalmasa. Atöbbi rabszolgával együtt idézett meg, csoportosan kaptuk a megbízást, akár egy kutyafalka. Az ilyen többes megidézés komoly dolog, nagy szellemi erőtigényel a mágustól, Mandrake azonban naponta végrehajtotta különösebb erőlködés nélkül, sőt közben még az asszisztensével is beszélt, vagy újságotolvasott, mi meg ott izzadtunk a körünkben.

Én igyekeztem hatni rá. A szokásos szörnyálcák helyett, amelyeket rabtársaim használtak (Aszkobol küklopsza és Kormokodran vaddisznó fejűbehemótja tipikus volt) éh inkább Kitty ábrázatát öltöttem magamra, az ellenálló lányét, akit Mandrake évekkel azelőtt üldözött. A lány vélt halála mégmindig nyomta a lelkét, ezt tudtam, mivel erre az alakra mindig elvörösödött. Egyszerre lett dühös és félénk, parancsoló és zavart. De sajna ettől nembánt jobban velem.

Mindenesetre ennél többet nem viselek el Mandrake-től! Ideje dűlőre vinni a dolgot. Azzal, hogy nem mentem a kobolddal, kénytelen lesz hivatalosanmegidézni, ami nekem fájni fog, de talán öt percre megajándékoz a figyelmével.

A kobold már órákkal ezelőtt elment. Régebben a gazdám gyorsan reagált volna, de ez a késlekedés is jellemző volt a szórakozottságára.Lesimítottam Kitty Jones hosszú, sötét haját, és körülnéztem a kisvárosban. A ledöntött posta körül számos közember csoportosult. Hevesen vitatkoztakvalamin. Nem engedelmeskedtek a magányos rendőrnek, aki haza akarta őket küldeni. Semmi kétség: az emberek egyre nyugtalanabbak.

Amiről megint eszembe jutott Kitty. A látszat ellenére nem halt meg a gólemmel folytatott harcban három éve, hanem miután önzetlenül és bátranmegmentette Mandrake életét, csendben lelépett. Találkozásunk rövid, de érdekes volt; szenvedélyes kirohanása az igazságtalanság ellen eszembejuttatott valakit, akit réges-rég ismertem.

Énem egyik fele remélte, hogy Kitty elment egy biztonságos és távoli helyre, és kávézót nyitott egy tengerparton vagy valami. Mélyen belül azonbantudtam, hogy a közelben van, és a mágusok ellen szervezkedik. Habár nem szerette a dzsinneket, ez a tudat engem örömmel töltött el.

Akármit csinál is, reméltem, hogy vigyáz magára.

Kitty

4

A démon abban a pillanatban kiszúrta Kittyt, hogy az megmozdult. A dundi, vonások nélküli fejen széles száj nyílt, amiben dupla fogsor nőtt ki alul-felül.A démon kíváncsian összecsattintotta a fogait; olyan zajt csaptak, mintha ezer olló nyisszantana egyszerre. A koponyán szürkészöld hús redőzött,kibukkant belőle egy arany szempár, ami csillogva fordult a lány felé.

Kitty tanult a hibából. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva állt, jó másfél méterre a szimatoló fejtől.A démon próbaképpen egyik lábával megkaparta a padlót, öt karmával árkokat vésve a csempébe. Torkából érdekes, búgó hangot csalt elő. Kitty

tudta, hogy őt méregeti, az erejét latolgatja, azon tanakodik, megtámadja-e. A kritikus pillanat ellenére agya a lény álcájának számos lényegtelen részletétrögzítette: az ízületek körüli szürke szőrfoltokat, a test fényes fémpikkelyeit, a kezeket a túl sok ujjal és csonttal. A saját teste remegett, keze rángott,mintha biztatná, hogy futás, ám ő ellenszegült a késztetésnek.

Aztán megszólalt egy hang, egy mézesmázos női hang:– Nem szaladsz el, aranyom? Ezeken a donga lábakon én csak bicegni tudok. Jaj-jaj, de lassú is vagyok! Próbáld meg! Sosem lehet tudni, talán

megmenekülsz.A hang olyan gyengéden simogatott, hogy Kitty csak késve értette meg: a démon rettenetes szájából jön. A démon beszélt hozzá. Kitty zsibbadtan

rázta a fejét.A démon hat ujjával érthetetlen gesztust tett.– Akkor legalább lépj felém. Ne kelljen ezeken a rossz lábakon odamennem. Jaj-jaj, hogy fájnak! Az esszenciámat húzza-cibálja a kegyetlen Föld.Kitty újra csak a fejét rázta, ezúttal lassabban. A démon sóhajtva, csalódottan szegte le a fejét.– Aranyom, nincs benned egy szemernyi udvariasság sem. Nem is tudom, az esszenciádat befogadná-e az enyém, ha megennélek. Az emésztés

mártírja vagyok… – A fej megemel-kedett; a szempár villogott; a fogak csattogtak, akár ezer olló. – Hát azért megkockáztatom.Azzal lábát behajlította és elrugaszkodott nyitott, szélesre, szélesre, szélesre tátott szájjal. Kitty sikoltva hátrahőkölt.A padlóból vékony ezüstszilánkfal lökődött ki, felnyársalva a démont. Egy villanás, szikraeső, s a démon testét elborították a lila lángok. A másodperc

töredékéig a levegőben lebegett, rángott, füstpamacsot bocsátott ki, majd lassan a padló felé vitorlázott, akár az égő papírlap. Mire a padlóra ért,hamuvá omlott.

Kitty szája néma kiáltásba merevedett a rémülettől. Most nagy nehezen becsukta, és pislogott egyszer, majd még egyszer. Reszkető kezévelvégigsimított a haján.

– Magasságos ég…! – mondta mestere a szoba túlsó végében a pentagramból. – Erre nem számítottam. De ezek a lények végtelenül ostobák.Takarítsd el a maradványát, Lizzie, aztán megbeszéljük. Büszke lehetsz magadra.

A még mindig kiguvadó szemű, zsibbadt Kitty nagy nehezen bólintott. Mereven kilépett a varázskörből. Ment a seprűért.– Okos lány vagy, ez kétségtelen. – Mestere a szófán ült az ablaknál, egy porcelán csészéből kortyolgatott. – És remek teát készítesz, ami egy ilyen

napon igazi áldás.Eső verte az ablakot, zuhogott az utcán is, hol innét, hol onnét. A ház folyosóin susogott a szél. Kitty felhúzta lábát a padlón átsuhanó huzat elől, és ivott

az erős barna teából.Az öreg keze fejével megtörölte a száját.– Igen, nagyon kielégítő megidézés volt. Nem rossz, egyáltalán nem. Igencsak érdekesnek találtam… ki gondolta volna, hogy ilyen egy parázna lidérc

igazi alakja? Pompás! Na most, Lizzie… Észrevetted, hogy a visszatartó szótag legvégét rosszul mondtad? Nem annyira, hogy át tudja törni a vészfalat,de a hibád miatt bátorodott fel, ezért próbálkozott. Szerencsére minden mást tökéletesen csináltál.

Kitty még mindig remegett. Befúrta magát a vénséges vén szófa vánkosai közé.,– Ha más… hibát is vétettem volna, uram… akkor…– Ugyan, ugyan. Ne törd a fejed ezen. Nem hibáztál, csak ez számít. Vegyél ebből a csokis sütiből! – bökött a tálcára.A lány elvett egyet, és kortyolt a teából.– De miért támadott rám? – ráncolta a homlokát. – Csak tudta, hogy a pentagrarn védőerői működésbe lépnek…– Ki tudja? – kuncogott a mester. – Talán azt remélte, hogy kiugrasz a körből. Az azonnal megsemmisítette volna a börtönét, és felfalhatott volna. Ne

feledd el, hogy előtte kipróbált két gyermeteg stratégiát, hogy kicsaljon a pentagramból. Hm… nem volt egy kifinomult dzsinn. Valószínűleg belefáradt arabságba, és egyszerűen meg akart halni. – Tűnődve nézte csészéje fenekén a teazaccot. – Ki tudja? Annyira keveset tudunk a démonokról, arról, mihajtja őket egyáltalán. Nagyon kiismerhetetlenek. Van még tea?

– Nincs – kukkantott bele Kitty. – Főzök.– Légy szíves, Lizzie. És ha már felállsz, add nekem ide azt a Triszmegisztosz-könyvet. Ha jól emlékszem, neki van néhány érdekes megjegyzése a

parázna lidércekről.A hűvös levegő szinte csípett, ahogy a lány a folyosón a konyha felé szaporázott. Ott, miközben a kanna alatt sziszegő kék gázlánghoz hajolva

melegedett, az önuralma cserbenhagyta. Elfogta a remegés, amolyan igazi, egész testet rázó remegés, meg kellett kapaszkodnia az asztalban.Lehunyta a szemét. A démon nyitott szájjal feléje kapott. Gyorsan kinyitotta a szemét.A mosogató mellett papírzacskóban gyümölcsök voltak. Kivett egy almát, és rágta, kétségbeesetten, nagy falatokban. Aztán kivett még egyet, s ezt

már lassabban ette, közben a falra bambult.A reszketése alábbhagyott. A kanna fütyült. Jákobnak igaza volt, gondolta, ahogy kimosta a csészéjét a vízsugár alatt. Idióta vagyok. Csak egy bolond

vág bele ilyesmibe. Egy bolond.De a bolondnak is lehet szerencséje. És eddig, három hosszú évig, a szerencséje kitartott.Azóta, hogy a halálát bejelentették, és a hatóságok forró fekete viasszal pecsételték le az aktáját, Kitty egyszer sem hagyta el Londont. Hiába küldött

neki hetente könyörgő leveleket jó barátja, Jákob Hyrnek, aki Bruges-ben élt, és ékszerészként dolgozott. Hiába győzködte Jákob családja a titkos ésszabálytalan időközönként tartott találkozóikon, hogy hagyja el a veszélyes várost, kezdjen új életet máshol. Hiába pörölt vele a saját józan esze, hogyegymaga úgysem tehet semmit. Kitty nem engedett, Londonban maradt.

Habár makacssága a régi volt, megtanult óvatoson élni. A külsejétől a mindennapi tevékenységéig mindent átgondolt, megfontolt, nehogy felkeltse ahatóságok figyelmét. Ez nagyon-nagyon fontos volt, hiszen Kitty Jonesnak már a létezése is bűncselekménynek számított. Hogy az a pár ember, akiismerte, ki ne szúrja, sötét haját rövidebbre vágta és kontyba tűzte. Az arcára sosem engedett kiülni semmiféle érzelmet. Igyekezett egy lenni a tömegből.

Talán kicsit beesettebb lett az arca a túl sok munkától és a nem megfelelő étkezéstől, talán néhány ránc már megült a szeme körül, de még mindig

megvolt benne az az energia, hajtóerő, ami az Ellenálláshoz vitte – s ami révén élve kikerült belőle. Ennek segítségével hajtott végre sikeresen kétambiciózus projektet, és tartott életben két hamis személyazonosságot.

Egy lerobbant épület harmadik emeletén rendezkedett be London nyugati részén, közel a hadianyag-gyárakhoz. Alatta és fölötte is hasonló garzonokatadott ki a vállalkozó szellemű háziúr. Mindegyikben laktak, de Kitty csak a gondnokkal beszélt, egy apró férfival, aki az alagsorban lakott. Néha találkozottpersze a többi lakóval: férfiak és nők, idősebbek és fiatalok, mind magányos, névtelen életet éltek az egyetlen helyiségből álló lakásokban.

Kitty szobájának berendezése egy apró fehér tűzhelyből, hűtőből, konyhaszekrényből állt. A sarokban egy ingatag lemez mögött vécé és mosdó. Azablak a szemközti házak falára és rendetlen udvarára nézett; alatta pokrócok és párnák: Kitty ágya. E mellett szép rendben minden tulajdona: ruhák,konzervételek, újságok, friss pamfletek a háborúról. Legértékesebb holmijait különböző helyekre dugta; a matrac alá (egy ezüst dobócsillagzsebkendőbe csavarva), a vécétartályba (az új személyazonosságához szükséges papírok vízhatlan zacskóban), meg a szennyeszacskó aljára (többbőrkötésű könyv).

Kitty nem sok jelentőséget tulajdonított lakóhelyének: itt aludt és kész, sok időt nem töltött benne. Ennek ellenére három éve ez volt az otthona.A háziúrnak a Clara Bell nevet adta meg. Ez szerepelt a papírokon, amiket a leggyakrabban vett elő: a lepecsételt igazolványon, valamint a múltját

igazoló lakóhely-, egészségi és iskolai igazolásokon. Jákob apja, az öreg Mr. Hyrnek hamisította őket nagy gonddal, aki ráadásul egy másik szettet iskészített Lizzie Temple névre. Az igazi nevére kiállítva nem maradt semmije. Csak éjjel, amikor feküdt az ágyon behúzott függönyök mögött, csak akkorlett újra Kitty Jones. Ez az énje sötétségbe és álmokba csavarva élt.

Jákob távozása után pár hónapig Clara Bell a Hyrnek nyomdában dolgozott, a frissen kötött könyveket szállította ki alapbérért. Ez azonban nem tartottsokáig, mert Kitty nem akarta veszélybe sodorni barátait, ezért hamarosan esti munkát vállalt egy pubban, a folyóparton. Ám mire állást váltott, azunalmas kézbesítői utak egy szokatlan lehetőséget tártak elé.

Mr. Hyrnek egy reggel magához hívatta, és odaadott egy kiszállítandó csomagot. Nehéz volt, ragasztó- és borszagú, s gondosan átkötötték zsineggel.Az állt rajta: MR. H. BUTTON, MÁGUS.

Kitty megnézte a címet.– Earls Court. Ott nem sok mágus lakik.Mr. Hyrnek egy megfeketedett bicskával és egy ruhával a pipáját babrálta.– Szeretett vezetőink ezt a Buttont gyógyíthatatlan különcnek tartják – pöckölt ki egy darab égett valamit a pipából. – Állítólag elég ügyes, de sose

emelkedett magasra. Régebben könyvtáros volt a Londoni Könyvtárban, de aztán baleset érte. Elvesztette az egyik lábát. Most csak olvas, könyveketgyűjt, ír. Egyszer azt mondta nekem, a tudás önmagáért érdekli. Ezért sincs sok pénze. Ezért lakik az Earls Courtban. Elviszed neki?

Kitty elvitte. Mr. Button háza szürkésfehér villák között állt, melyek magasak és masszívak voltak, a hivalkodó tornácokat hatalmas oszlopok tartották.Valaha a gazdagok laktak itt, ám a kerület most a szegénység és romlás melankolikus légkörét árasztotta. Mr. Button egy fákkal szegélyezett zsákutcavégében élt, egy borostyánnal befutott házban. Kitty csengetett, majd a foltos-koszos lépcsőn állva várt. Senki nem jelentkezett a csengetésre. Aztánészrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van.

Bekukucskált: a félhomályos belépőt a falnál két oldalt fel-stószolt könyvek tették még keskenyebbé. Kitty köhintett, majd bátortalanul megszólalt:– Haló…– Igen, igen, szabad! – visszhangzott halkan egy tompa hang. – Igyekezzék, ha kérhetem. Kínos helyzetben vagyok.Kitty besietett, és az egyik szobában, amit behúzott, poros függönyök sötétítettek el, felfedezett egy rángó csizmát egy hatalmas, leborult könyvrakás

alatt. Közelebbről megnézve megpillantotta egy idősödő úriember fejét és nyakát, aki hiába próbált kiszabadulni. Kitty gyorsan félredobálta róla akönyveket, s Mr. Button pár perc múlva a közeli fotelban ült, kissé megviselten és lihegve.

– Köszönöm, kedvesem. Ideadnád azt a botot? Egy könyvet akartam vele kihúzni, azt hiszem, ez okozta a galibát.Kitty kimentette a hosszú kőrisfa botot a romok közül, és a mágusnak nyújtotta. Alacsony, törékeny ember volt, a szeme csillogott, az arca keskeny volt,

homlokára egyenes ősz hajának egyik rendetlen fürtje lógott le. Kockás inget viselt, nyakkendő nélkül, foltozott zöld kardigánt és kopott, szürke nadrágot.A nadrág egyik szárát felhajtották és felvarrták.

Valami zavarta a külsejében a lányt. Jó egy percbe telt, mire rájött, hogy még sosem látott ilyen hétköznapiasan öltözött mágust.– Csak ki akartam szedni ezt a Gibbon-kötetet – magyarázta Mr. Button –, amit a rakás alján vettem észre. De nem vigyáztam, és elvesztettem az

egyensúlyomat. Az volt ám a földomlás! El sem tudod képzelni, milyen nehéz bármit is megtalálni itt.Kitty körülnézett. A szobában számtalan könyvoszlop emelkedett, akár cseppkőképződmények egy barlangban. Könyvek hevertek egy magas

asztalon, töltötték meg egy öltözőszekrény fiókjait; könyvek vezettek át egy ajtón a szomszéd szobába. Csak néhány keskeny járat maradt, ami azablakoktól a kandalló elé szorított szófákig vezetett, meg onnét az előtérbe.

– De azt hiszem, sejtem… – felelte Kitty. – Hoztam még valamit, ami súlyosbíthatja a helyzetet – nyújtotta át a csomagot. – Mr. Hyrnek küldi.– Remek! Remek! – csillant fel az öreg szeme. – Ptolemaiosztól az Apokrifek borjúbőr kötésben. Karel Hyrnek igazi csoda. Kétszeresen is jó napot

szereztél, bogaram. Ragaszkodom hozzá, hogy maradj egy teára.Kitty félórán belül három dolgot tudott meg: az öreg szószátyár, de kedves; szép tea és teasütemény-készlettel rendelkezik; égető szüksége van egy

segédre.– Az utolsó két hete hagyott itt – sóhajtott nagyot. – Beállt katonának, hogy Angliáért harcoljon. Próbáltam lebeszélni, de nagyon eltökélt volt. Elhitt

mindent: dicsőség, kilátások, előléptetés és a többi. Szerintem hamarosan hősi halott lesz. Igen, vedd csak el az utolsó süteményt, bogaram. Rád fér.Szóval szép tőle, hogy elmegy a háborúba, ez azonban az én tanulmányaimat is érinti.

– Miféle tanulmányok, uram?– Kutatások, kutatások. Mágiatörténet és hasonlók. Lenyűgöző terület, amit sajnálatosan elhanyagolnak. Szégyen, hogy annyi könyvtárat bezárnak. A

kormányt megint a félelem hajtja. Mindenesetre én sok könyvet megmentettem erről a témáról, katalogizálni akarom őket. A célom, hogy pontos listátkészítsek az összes megmaradt dzsinnről. A létező feljegyzések olyan véletlenszerűek és ellentmondásosak… De mint látod, ahhoz sem vagyok elégügyes, hogy a saját gyűjteményemben kutassak, hála ennek az akadálynak – rázta öklét nem létező lába felé.

– Oöö… hogy történt, uram? – kockáztatta meg a kérdést Kitty. – Már ha szabad kérdeznem.– A lábam? – Az öreg összehúzta a szemöldökét, jobbra-balra nézett, majd végül Kittyre. – Marid – suttogta baljósan.– Marid? De nem azok a leg…?– A megidézett démonok közül a legerősebbek, úgy van – mosolygott kissé önhitten Mr. Button. – Nem vagyok még teszetosza vénember. Nem mintha

a „kollégáim” – ezt a szót érezhető ellenszenvvel mondta ki – elismernék, a nyavalya törje ki őket. Szeretném látni, hogy Rupert Devereaux vagy CarlMortensen így helytállnának. – Horkantott egyet, majd hátradőlt a szófán. – Az az ironikus benne, hogy csak néhány kérdést akartam neki feltenni.Eszembe sem volt rabságba kényszeríteni. Na mindegy, elfelejtettem az egyik harmadrendű bilincset, a szellem kitört, és leharapta a lábam, mielőtt azelbocsátó automatikusan bekapcsolt. – A fejét rázta. – A kíváncsiság büntetése, bogaram. Hát azért megvagyok. Keresek egy másik segédet, ha azamerikaiak nem ölik le az összes fiatal angol férfit.

Morcosan harapott a süteményből. Még le se nyelte, Kitty már döntött.– Én segíthetek, uram.Az öreg varázsló nagyot pislogott. – Te?– Igen, uram. Lehetnék én is a segédje.

– Sajnálom, bogaram, de azt hittem, Hyrneknek dolgozol.– Neki, de csak ideiglenesen. Éppen másik munka után nézek. Nagyon érdekelnek a könyvek és a mágia, uram. Nagyon-nagyon. Mindig is szerettem

volna tanulni.– Valóban? Beszélsz héberül?– Nem, uram.– Csehül? Franciául? Arabul?– Nem, egyik nyelven sem, uram.– Értem. – Mr. Button arca egy pillanatra kevésbé tűnt barátságosnak, kedélyesnek. Félig lehunyt szemmel oldalvást lesett Kittyre. – Ráadásul, ugye,

csak közember vagy…– Igen, uram – bólintott vidáman Kitty. – De mindig úgy véltem, a születési balszerencse nem állhat a tehetség útjába. Energikus, fürge és ügyes

vagyok. – A könyvhalmokra mutatott. – Olyan gyorsan idehozom a kért könyvet, hogy csak na! A legtávolabbi kupacból is. – És mosolyogva kortyolt ateából.

Az öreg apró, duci ujjával vakarta az állát és magában motyogott.– Egy közember lánya… tanulatlan… Ez nagyon szokatlan… Sőt a hatóságok kifejezetten tiltják. De végül is miért ne? – kuncogott. – Miért ne

tehetném? Ők is semmibe vettek ennyi éven át. Érdekes kísérlet lesz… És sose lehet tudni. – Összehúzott szemmel Kittyre nézett. – Tisztában vagy vele,hogy nem tudok érte fizetni?

– Igen, uram. Engem a tudás önmagáért érdekel, uram. Lesz más munkám mellette. Részidőben segítek, amikor csak kell.– Rendben, hát legyen. – Mr. Button nyújtotta kis, rózsaszín kezét. – Meglátjuk, beválsz-e. Csak hogy tudd: nem állunk szerződéses kapcsolatban,

bármelyikünk bármikor megszakíthatja a kapcsolatot. És jobb, ha tudod: ha lusta vagy hazudós vagy, horlát idézek meg, hogy megbüntessen. Jaj, dehová tettem a modoromat? Még meg sem kérdeztem a neved.

– Lizzie Temple, uram.– Örülök, hogy megismertelek, Lizzie. Remélem, jól kijövünk majd.És így is lett. Kitty nagyon hamar nélkülözhetetlenné tette magát. Eleinte csak az volt a dolga, hogy járja végig a sötét és zsúfolt házat, keressen meg

bizonyos könyveket távoli halmok alján, és vigye oda az öregnek sértetlenül. Ez korántsem bizonyult olyan könnyűnek, mint amilyennek hangzott. Gyakranlihegve, porosan bukkant elő, vagy éppen kék-zöld foltokkal egy könyvlavina után, aztán már mehetett is vissza, mert nem a megfelelő kiadást hozta el.Lassanként azonban egyre könnyebben találta meg a Mr. Button kérte köteteket; kezdte felismerni a neveket, a különféle kötéseket a különbözőnyomdászoktól különböző városokból különböző évszázadokból. A mágus tökéletesen elégedett volt, a segédje sok kellemetlenségtől megkímélte. Ígyteltek el hónapok.

Aztán Kitty rövid kérdéseket kezdett feltenni a könyvekről, amikért küldték. Mr. Button kurta, szellős válaszokat adott, leginkább azt szerette, ha Kittymaga keresi a megoldást.

Az angolul írt könyveknél ezt is tette. A könnyebb, általános áttekintést nyújtó köteteket kölcsönkérte, és otthon tanulmányozta. Az éjszakai olvasásokután aztán újabb kérdésekkel állt elő, mire Mr. Button újabb szövegekhez irányította.

Egy év elteltével a mágus más feladatokat is rábízott. Kitty szerzett hivatalos belépőt, és könyvtárakba járt szerte a fővárosban; néha gyógyfűvel vagymágikus tárgyakkal kereskedőkhöz is ellátogatott. Mr. Buttonnek nem volt koboldja, és gyakorlatban nem űzött mágiát. Őt a múlt érdekelte, a démonokkalvaló kapcsolat történelme. Olykor-olykor megidézett egy kisebb démont, hogy kikérje véleményét egy bizonyos történelmi kérdésről.

– Csakhogy fél lábbal nem egyszerű… – magyarázta Kittynek. – A megidézés kettővel se könnyű, de ha körrajzolás közben a botod megcsúszik, vagyfolyton elejted a krétát, akkor egyenesen ördögien nehéz. Inkább nem kockáztatom meg.

– Segíthetek… – ajánlkozott Kitty. – Ahhoz persze meg kell tanítania az alapokra.– Á, az lehetetlen. Túl veszélyes lenne mindkettőnknek.Mr. Button ebben hajthatatlan maradt, Kittynek több hónapjába telt rávenni. Végül, csak hogy békén hagyja, az öreg megengedte, hogy megtöltse a

tálakat tömjénnel, fogja a tűt, míg ő kört rajzol, és meggyújtsa a disznózsír gyertyát. Kitty az öreg széke mögött állt, míg az megidézte és kikérdezte adémont. Utána segített lemosni a jeleket. Nyugalma jó benyomást tett a mágusra, s hamarosan aktív résztvevője lett az összes megidézésnek. Mintmindent, Kitty ezt is gyorsan megtanulta. Memorizálta a gyakori latin frázisokat, habár a nyelvet nem értette. Mr. Button, aki egészsége miatt egyre meg-erőltetőbbnek találta az aktív munkát, és aki amúgy is hajlott a lustaságra, a folyamat egyre nagyobb és nagyobb részét bízta segédjére. Felületesensegített betömködni a lukakat a tudásán, de abba nem ment bele, hogy rendesen tanítsa.

– A mágia lényege az egyszerűség, ugyanakkor végtelen sok variációja létezik. Mi maradunk az alapoknál: megidézzük a lényt, kordában tartjuk,visszaküldjük. Nincs se kedvem, se időm megtanítani neked a finomságokat.

– Értem, uram – felelte Kitty. Neki sem volt se kedve, se ideje tanulni. Csak a megidézés alapjai érdekelték.Teltek az évek. A háború egyre húzódott. Mr. Button könyvei katalogizálva, szerző szerint besorolva sorakoztak. A segédje felbecsülhetetlen értéket

jelentett. Már fóliótok, sőt kisebb dzsinnek megidézését is rábízta. Igencsak elégedett volt.És Kitty is elégedett volt, eltekintve attól, hogy néha-néha megrémült.A víz végre felforrt, Kitty lefőzte a teát, és visszament a mágushoz, aki a szófán ülve olvasott. Mr. Button morgott valami köszönetfélét, ahogy Kitty

letette a teát.– Triszmegisztosz szerint a parázna lidérc a megidézés során sokszor nyugtalan, gyakran hajlik az önpusztításra is. Úgy lehet megnyugtatni, ha

déligyümölcsöt teszünk a tömjénbe, vagy pánsípon játszunk. Mm, érzéki lények, az biztos. – Szórakozottan vakarta lába csonkját. – Találtam még valamit,Lizzie. Milyen démonról kérdeztél a minap?

– Bartimaeusról, uram.– Igen, ez az. Triszmegisztosz utal rá az Antik Dzsinnek egyik táblázatában. Valahol a függelékben megtalálod.– Tényleg?. Köszönöm, uram.– A megidézésének történetét is leírja röviden. Nem túl érdekes.– Biztos nem, uram. – Nyújtotta a kezét. – Megnézhetem?

Második rész

Alexandria

i.e. 126

Nyár közepén, egy forró reggelen az egyik szent bika kitört a karambol a folyó mellett, végigrandalírozott a réteken, legyek után kapkodott ésrászegezte a szarvát mindenre, ami mozgott. A három férfi, akik megpróbálták befogni, súlyosan megsebesült, a bika pedig bevetette magát a nádasba,majd kirontott arra az ösvényre, ahol gyerekek játszottak. Ahogy azok sikoltva szerteszaladtak, a bika megállt, mintha kétsége támadt volna. A vízentükröződő nap meg a gyerekek fehér bőre azonban felingerelte. Leszegett fejjel nekirontott a legközelebbi kislánynak, és halálra is tiporta volna, haPtolemaiosz meg én történetesen nem arra tekergünk.

A herceg intett. Én cselekedtem. A bika a roham közepén megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Kóválygó fejjel, keresztbe fordult szemmel a porbarogyott, s ott is maradt, míg a segédek megkötözték, és visszavezették a legelőjére.

Ptolemaiosz megvárta, hogy a kísérői megnyugtassák a gyerekeket, majd folytatta egészségügyi sétáját. Többé nem hozta szóba az incidenst, ámmire visszaértünk a palotába, már szárnyra keltek és feje fölött köröztek a pletykák. Szürkületre a városban minden eleven lélek, a legnyomorultabbkoldustól Ré legfennhéjázóbb papjáig mindenki hallotta a történtek igaz vagy kevésbé igaz verzióját.

Szokásom szerint késő estig csavarogtam a piacon, hallgattam a város lüktetését, az emberár sodorta információ apályát-dagályát. Gazdámtörökülésben ült kvártélya tetején, a sötétlő tengert bámulta, és néha kapart valamit egy papiruszcsíkra. Bíbic alakban szökkentem a párkányra, ésgyöngyszememmel ránéztem.

– A bazárban csak erről beszélnek – meséltem neki. – Rólad meg a bikáról.Az íróvesszőt belemártotta a tintába:– Számít ez valamit…?– Talán nem. Talán nagyon is. Az emberek mindenesetre suttognak.– Mit suttognak?– Hogy varázsló vagy, aki démonokkal szűri össze a levet. Nevetve írt le egy számot.– Végül is igazuk van.A bíbic karmával a kövön dobolt.– Tiltakozom! A „démon” kifejezés megtévesztő és rendkívül sértő.*Ptolemaiosz letette az íróvesszőt.

* Figyeljétek meg, milyen visszafogott voltam! Ptolemaiosznak köszönhetően akkoriban igen magasra tettem a mércém a társalgást illetően. Voltbenne valami, ami arra késztetett, hogy ne legyek túl közönséges, szókimondó vagy pimasz, sőt még az egyiptomi szlenget is hanyagoltam. Csoda,hogy egyáltalán maradt mit mondanom.

– Hiba, ha túl sokat törődsz a nevekkel és címekkel, drága Rekhitem. Az emberekből a tudatlanság beszél. Ha majd megértik a természetedet, ésmég mindig szidnak, akkor aggódj. – Oldalvást rám vigyorgott. – Ami, nézzünk szembe azért ezzel is, lehetséges.

Felemeltem a szárnyam, hogy a tengeri szél megborzolhassa a tollaimat.– Egyelőre jól szerepelsz – mondtam. – De figyeld meg, nemsokára majd azt híresztelik, hogy te eresztetted ki azt a bikát.– Őszintén szólva engem nem érdekel, milyen a hírnevem – sóhajtott.– Téged talán nem, de egyeseknek a palotában ez élet-halálkérdés – jegyeztem meg sötéten.– Csak azoknak, akik a politika levesében főnék. És nekik én semmi vagyok.– Így legyen, így legyen… Mit írsz?– Amit a világokat elválasztó elemi falakról meséltél. Úgyhogy le a csőrödről azzal a bosszús kifejezéssel, és beszélj még róla!Annyiban hagytam a dolgot. Ptolemaiosszal vitatkozni sosem vezetett jóra.Az elejétől fogva fura dolgokért lelkesedett. Őt nem ejtette ámulatba a vagyon, a feleségek sora és a Nílus menti földek – ami igencsak lekötötte a

legtöbb egyiptomi mágust. Egy bizonyos tudás érdekelte, de nem az a fajta, amely ledönti a városfalakat és rátapos a legyőzöttek nyakára. Egymásvilági tudás.

Az első találkozásunkkor egyből meglepett vele.Kavargó homokoszlop voltam, ami azokban az időkben nagy divat volt. Hangom dörgött, akár vízmosásban a kőgörgeteg:– Mi a kívánságod, halandó?– Felelj egy kérdésre, dzsinn.A homok gyorsabban kavargott.– Ismerem a föld titkait és a levegő rejtélyeit. Tudom a nők elméjének kulcsát.* Mit kívánsz? Beszélj.– Mi az esszencia?A homok megdermedt a levegőben. – He?– A te anyagod pontosan micsoda? Hogyan működik?– Hát… ööö…– És a Másik Világ? Mesélj róla. Az idő ott együtt halad a miénkkel? Milyen alakot öltenek a lakói? Van király vagy vezető? Tömör anyagból van, vagy

kavargó pokol? Vagy más? Mik a határok a te világod és a Föld között, és milyen mértékben átjárhatók?– Ööö…Szóval Ptolemaioszt mi érdekeltük. Mi, dzsinnek. A rabszolgái. Mármint a belső természetünk, nem a szokásos felszíni kamu. A legocsmányabb

alakokon és provokációkon csak ásított, amikor meg a fiatalságát és lányos külsejét cikiztem, szívből nevetett. Ült a pentagram közepén, térdén azíróvessző meg a papirusz, és feszült figyelemmel hallgatott; csóválta a fejét, ha a szokásosnál nagyobbat füllentettem, és gyakran közbevágott, hogypontosítsák ezt-azt. Nem használt fegyelmezésemre se izzószegecset, se lándzsát, se más fenyítést. Ritkán idézett meg pár óránál tovább. Egymagamfajta kemény dzsinnek, aki elég pontosan ismerte az emberek gonoszságát, érthetetlen hozzáállás volt az övé.

Rajtam kívül még jó pár dzsinnt és kisebb szellemet idézett meg rendszeresen. A rutintól sosem tért el: megidézés, beszélgetés, ami közben őeszeveszetten jegyzetelt, majd elbocsátás.

Idővel aztán feléledt a kíváncsiságom:– Miért csinálod ezt? Mi végre a sok kérdés? Ez a sok írás?

* Nyilvánvalóan csupa hazugság. Az utolsó főleg.

– A Nagy Könyvtár legtöbb kéziratát már olvastam. Sok szól a megidézésről, fenyítésről és más gyakorlati kérdésekről, de szinte semmi a démonoktermészetéről. A személyiségetekről, a vágyaitokról. Szerintem ez az elsődleges kérdés. Meghatározó művet akarok írni a kérdésről, olyat, amit örökkéolvasnak és tisztelnek majd. Ehhez kell a sok kérdés. Meglep az ambícióm?

– Őszintén? Meg. Mióta érdekli a varázslókat a mi szenvedésünk? Nincs is miért. Nem érdeked.– Jaj, dehogynem! Ha tudatlanok maradunk, és anélkül tartunk benneteket rabságban, hogy megértenénk természeteteket, abból előbb-utóbb baj

származik. Érzem.– Ennek a rabságnak nincs más módja. Minden megidézéssel láncokat raksz ránk.– Pedig van más módja. Van bizony. A kereskedők meséltek olyan sámánokról, akik a messzi északon testüket elhagyva átjárnak egy másik világba,

hogy szellemekkel beszéljenek. Véleményem szerint ez sokkal udvariasabb megoldás. Talán meg kéne tanulnunk.– Sosem terjed el – nevettem durván. – Az az út túl veszélyes az egyiptomi kukoricán hízott papoknak. Ne pazarold erre az erődet, fiú! Hagyj fel a

hiábavaló kérdezősködéssel! Mára végeztünk, bocsáss el!Szkepticizmusom azonban nem győzte meg. Eltelt egy év, kezdtem kifogyni a hazugságokból. És nekiálltam elmondani az igazat. Cserében ő

magáról mesélt.A király unokaöccse volt. Születésekor, tizenkét évvel azelőtt törékeny kis vakarékként látott napvilágot, nem kellett neki az emlő, nyivákolt, akár a

kismacska. Ez a névadó ünnepségre is árnyékot vetett, a vendégek sietve távoztak, a néma hivatalnokok komoran összenéztek. Éjfélkor a dadája hívtaHathor egyik papját,* aki kijelentette, az újszülött szinte halott, ám azért elvégezte a szertartást, és a csecsemőt az istennő védelmébe ajánlotta. Azéjszaka nem akart véget érni. Aztán nagy nehezen csak elérkezett a hajnal, a nap első sugarai a szentjánoskenyérfák ágai közt áthatolva a csecsemőfejére hulltak, mire elhallgatott, teste megnyugodott. Habozás nélkül magához húzta a dada mellét, és szopott.

A gyógyulás természete nem kerülte el a környezete figyelmét, és gyorsan a napistennek, Rének ajánlották a gyermeket. Az évek teltével az ereje isnőtt. Habár intelligens volt, fürge a tekintete, sosem lett olyan jókötésű, mint unokatestvére, a király fia,** aki nyolc évvel volt nála idősebb. Nemcsatlakozott az udvarban verekedő napbarnított fiúkhoz, inkább töltötte az idejét papokkal és nők társaságában.

Azokban az időkben a király szinte állandóan távol volt, egyik háború követte a másikat. Tanácsadók vezették a várost, gazdagodtak amegvesztegetési pénzeken és kikötőadókon, s nagyon is odafigyeltek az idegenek behízelgő szavaira, főleg akik a vízen túli, egyre növekvőbirodalomból, Rómából jöttek. A márványpalota luxusában a király fia hamar elzüllött. Húszéves korára groteszk, nagyszájú alak lett, az italtól márispocakos; üldözési mániája volt, rettegett az orgyilkosoktól. Türelmetlenül vágyott a hatalomra, s míg várta apja halálát, minden vérrokonában riválisát látta.

Az én Ptolemaioszom tudós alkatú fiú volt, karcsú és jóképű, vonásai sokkal inkább egyiptomiak, mint görögök.*** Habár oldalágról ott szerepelt atrón várományosai között, nem volt se harcos, se államférfi, így a királyi háztartás nem figyelt rá. Leginkább a vízparti, alexandriai könyvtárban töltötteidejét, a tanárával.

* Hathor: az újszülöttek isteni anyja és védelmezője; az ő templomában a dzsinnek női álcát öltöttek, tehén fejjel.** Ő is Ptolemaiosz volt, ahogy Egyiptom minden királya kétszáz évig és még tovább, amíg Kleopátra közbe nem szólt. Az eredetiség nem volt a

család erős oldala. Így már érthetőbb, az én Ptolemaioszom miért nem törődött a nevekkel. Nekem is azonnal elárulta az övét, amikor megkérdeztem.*** Anyja a folyó felső folyása mellől származott. Ő meg Ptolemaiosz apja még az én időm előtt meghaltak.

A férfi, egy idősebb pap Luxorból, ismert sok nyelvet és a királyság történetét. Azonkívül mágus is volt, s boldogan adta át tudását tehetségestanítványának. Mindez csendben történt, és csak sokkal később, a bikás eset után kezdtek róla beszélni.

Két napra rá éppen nagyban beszélgettünk, amikor egy szolga kopogott gazdám ajtaján.– Elnézést, egy nő szeretne beszélni fenségeddel.– Minő? – Tudós külsőt öltöttem, éppen az ilyen megzavarástól tartva.Ptolemaiosz csendre intett.– Mit akar? – kérdezte.– Sáskák fenyegetik a férje földjét, nagyuram. A segítségedet kéri.– Nevetséges! – ráncolta homlokát gazdám. – Mit tehetnék?– A… – A szolga habozott, de velünk volt azon a bizonyos sétán. – A bikáról beszél.– Ez már sok! Én itt keményen dolgozom. Ne zavarjanak! Küldd el!– Ahogy parancsolod – sóhajtott a szolga, és elindult.A gazdám kényelmetlenül fészkelődött.– Nagyon nagy a baj? – szólt utána.– Rettenetesen, uram. Hajnal óta itt vár. Ptolemaiosz türelmetlenül sóhajtott.– Ez ostobaság! – Rám nézett. – Rekhit, menj vele! Nézd meg, mit lehet tenni.Idővel visszatértem, has tájékon némileg gömbölyűbben.– A sáskáknak annyi.– Helyes. – A fiú komoran nézett az asztalra. – Teljesen elvesztettem a fonalat. Azt hiszem, a Másik Világ folyékonyságáról beszéltünk…– Ugye, tudod, mi történt most? – foglaltam helyet körülményesen a szalmamatracon. – Hírneved lett. „Az ember, aki megoldja a mindennapos

gondokat.” Most már tényleg sosem lesz nyugtod. Ugyanez történt a bölcsessége miatt Salamonnal is. Nem léphetett ki anélkül, hogy egy babát netartottak volna az orra elé. Na persze néha más okból…

– Tudós vagyok, kutató, semmi más – ingatta a fiú a fejét. – Az írásommal kívánom segíteni az embereket, nem bikák vagy sáskák legyőzésével.Azonkívül a te érdemed, Rekhit. Lepöckölnéd azt a sáskaszárnyat a szád sarkáról? Köszönöm. Akkor kezdjük…

Ptolemaiosz roppant bölcs volt bizonyos dolgokban, másokban azonban nem annyira. Másnap már két nő várakozott kamrája előtt: az egyiknekvízilovak lepték el a birtokát, a másiknak megbetegedett a gyereke. Megint csak nekem kellett mennem. Az azt követő reggel a sor már kiért az utcára.Gazdám a haját tépte, és balszerencséjén lamentált; ennek ellenére megint elküldött engem, ezúttal két másik dzsinnel, Affával és Penrenutettel együtt.És ez így folytatódott. A munkája csigalassan haladt, miközben hírneve Alexandria köznépe között gyorsan nőtt.

Az év haladt előre, s jött a Nílus áradása. Az ár elvonultával a sötét föld termékenyen, nedvesen fénylett, elvetették a gabonát, megkezdődött az újévszak. Ptolemaiosz ajtaja előtt néha hosszabb, néha rövidebb sor állt, de örökké várt rá valaki. Nem telt sok időbe, hogy tevékenységéről tudomástszerezzenek a nagyobb templomok fekete ruhás papjai, no meg a borban ázó trónján gubbasztó, fekete szívű herceg.

Nathaniel

5

Egy tiszteletlen hang figyelmeztette Mandrake-et, hogy visszatért a látóüveg koboldja. Letette a tollat, amivel a legújabb háborús pamflethezjegyzetelt, és a fényes korongba bámult. A csecsemő arca úgy nyomódott a bronznak, mintha kétségbeesetten próbálna szabadulni. Mandrake rá sehederített a rángatózására. – Na?

– Na mi? – nyögte az erőlködő kobold.– Hol van Bartimaeus?– Egy téglarakáson ül huszonhat mérföldre innét délkeletre, hosszú hajú lány alakjában. Nagyon csinos meg minden. De nem jön.– Micsoda? Megtagadta?– Meg. Jaj, olyan kevés itt a hely. Hat éve vagyok itt, azóta nem is láttam az otthonomat. Kiengedhetnél, de tényleg. Szívvel-lélekkel szolgáltalak.– Neked nincs lelked. Mit mondott Bartimaeus?– Annyira fiatal vagy, inkább meg sem mondom. Durva volt. Bedugult a fülem. A lényeg, hogy magától nem jön. Égesd meg, én azt mondom. Nem is

értem, miért tűröd meg még mindig itt. Jaj, ne a fiókba… hát nincs benned semmi kegyelem, te utálatos fiú?Miután betekerte a lemezt a ruhába, és betette a fiókba, Mandrake megdörgölte a szemét. Bartimaeus egyre nagyobb problémává növi ki magát. A

dzsinn gyengébb és kötekedőbb, mint valaha. Használhatatlan szolga. Az lenne az értelmes, ha elengedné, de valahogy nem fűlött a foga a gondolathoz.Hogy miért, azt nehéz volt megmondani, hiszen a rabszolgái közül egyedül a dzsinn nem viselkedett soha tisztességesen. Folytonos sértései rendkívülkimerítőek voltak… ugyanakkor fura módon üdítőek is. Mandrake olyan világban élt, ahol az igazi érzelmek udvariasan mosolygó maszkok mögé bújtak.Bartimaeus viszont nem is palástolta nemtetszését. A behízelgő-talpnyaló Aszkobol és társaival szemben Bartimaeus ugyanolyan pimasz maradt, mintamikor először megidézte, még gyerekfejjel, egy másik néven…

Mandrake gondolatai elkalandoztak. Köhintett és kihúzta magát. Persze pont ez a lényeg. A dzsinn tudja az igazi nevét. Az ő pozíciójában ez nagyon iskockázatos! Ha egy másik mágus megidézné, és megtudná tőle…

Sóhajtott. Elméje az egyik kitaposott csapásról a másikra váltott. Sötét hajú lány. Csinos. A dzsinn álcáját könnyen kitalálta. Kitty Jones halála ótaBartimaeus gyakran a lány alakját felvéve gúnyolta. Nem is sikertelenül. A lány arcának emléke még három év elteltével is sajogni tudott. Hiába ingattamost is a fejét: Felejtsd el! Áruló volt, meghalt és kész…

Az az átkozott démon most nem fontos. Sürgetőbb kérdés a háború miatt terjedő elégedetlenség. Az, meg a közemberek közt feltűnő új képességek.Fritang beszámolója a tojást dobáló utcakölykökről csak egy volt a hasonló jelentések hosszú sorában.

Gladstone óta a mágusok mindig betartották az alapszabályt: minél kevesebb közember ért a mágiához, annál jobb. Ezért minden szolgának, aleghitványabb koboldtól a legarrogánsabb afritáig megparancsolták, hogy küldetés során feleslegesen ne mutatkozzék. Néhány láthatatlan tudottmaradni, a legtöbben álcát használtak. Így volt lehetséges, hogy a főváros utcáin tolongó vagy háztetői fölött ide-oda repdeső miriádnyi démont sokáigsenki nem látta.

Ám ez kezdett megváltozni.Újabban hétről hétre arról kapott hírt, hogy ezt vagy azt a démont meglátták a közemberek. Egy csoport küldönckoboldot iskolás gyerekek szúrtak ki

Whitehall fölött; a jelentések szerint a koboldok megfelelő galambálcát viseltek, elvileg nem kelthettek volna gyanút. Pár napra rá egy ékszerészinas, akinemrég érkezett Londonba, elkerekedett szemmel végigrohant a Horseferry Roadon, és a folyóba vetette magát. A szemtanúk szerint azt kiáltozta, hogykísértetek vannak a járókelők között. Kiderült, hogy aznap valóban dolgoztak kémdémonok a Horseferry Roadon.

Ha a közemberek a démonlátás képességével születnek, akkor az újabban Londont sújtó széthúzás csak fokozódni fog… Mandrake bosszúsanmegrázta a fejét. El kéne mennie a könyvtárba, ötlött az eszébe, hogy megtudja, voltak-e történelmi előzmények. Talán előfordult már ilyen korábban…Csakhogy egy percnyi ideje sincs. A múlt várhat…

Kopogtak, és egy szolga lépett be, nagy ívben elkerülve a padlóra rajzolt pentagramokat.– A rendőrfőnök-helyettes szeretne önnel beszélni, uram.– Igen? – szaladt össze Mandrake szemöldöke meglepetten. – Kísérje fel.Három percbe telt, mire az inas lement két szinttel lejjebb, majd visszatért a látogatóval. Ez alatt Mr. Mandrake elővette a zsebtükrét, és gondosan

ellenőrizte a kinézetét. Lesimította egy felálló fürtjét, lesöpört pár korpaszemet a válláról. Aztán elégedetten belemerült az asztalán tornyosuló papírokba: alelkes, ügybuzgó hivatalnok modellje.

Tisztában volt vele, hogy az efféle tollászkodás nevetséges, de nem tudta megállni. Elénk kopogás hallatszott, majd Jane Farrar lépett be könnyed,fürge és határozott léptekkel. Egyik kezében gömbtokot hozott. Mr. Mandrake udvariasan felállt, de a nő leintette.

– Ne is mondja, hogy micsoda megtiszteltetés, John. Tudom. Valami fontosat kell mutatnom.– Kérem – mutatott egy bőrfotelra a mágus. A nő leült, a gömbtokot letette az asztalra, majd elmosolyodott. Mandrake viszonozta. Úgy mosolyogtak

egymásra, mint két macska az elfogott egér fölött, szépségük, erejük és kölcsönös bizalmatlanságuk tudatában.Három éve a gólem-ügy a rendőrfőnök, Henry Duvall szégyenletes bukásával és halálával ért véget, s a miniszterelnök azóta nem nevezte ki az utódját.

Pontosabban a mágusok iránti növekvő ellenszenv jeleként magának ajándékozta a címet, s a rendőrfőnök-helyettessel végeztette a munka zömét. JaneFarrar immár két teljes éve töltötte be ezt a tisztséget. Rátermettségének köszönhette, hogy bár Mr. Duvall közeli munkatársa volt, bedolgozta magát Mr.Devereaux kegyeibe. Ő meg Mandrake voltak a legközelebbi bizalmasai. Ezért aztán ők ketten kínosan barátságosak voltak egymással, ám a felszínalatt még ott munkált a régi feszültség.

Mandrake más okból is feszengett mellette. A nő még mindig gyönyörű volt, hosszú haja sötéten fénylett, zöld szeme ravaszul csillogott a hosszúszempillák alatt. Szépsége elvonta a figyelmet; Mandrake-nek minden magabiztosságára szüksége volt, hogy tudja tartani a lépést a társalgásban.

Most közönyösen előrehajolt.– Nekem is van mondandóm. Ki kezdi?– Kezdje csak. De siessen.– Jó. Muszáj megértetnünk a miniszterelnökkel, milyen fontosak a közembereknek ezek az új képességei. Tegnap megint kiszúrtak egy démont.

Megint gyerekek. Magának nem kell mondanom, ez mekkora bajjal jár.– Nem – felhősödött el Ms. Farrar elegáns homloka. – A ma reggeli jelentések szerint megint sztrájkolnak a dokkmunkások és a mozdonyvezetők.

Felvonulás, demonstráció. Nemcsak Londonban, hanem a provinciákon is. Szokatlan képességű nők és férfiak szervezik. Be kell őket hoznunk.– De az ürügy, Jane? Mi az ürügy?– Majd kitalálunk valamit, ha már a Towerben vannak. Most már minden pubban dolgoznak a kémeink, gyűjtik az információkat. Lecsapunk. Még

valami?

– Meg kell beszélnünk a Kentben történt támadást is, de az várhat a tanácsülésig.Ms. Farrar két vékony ujjával elhúzta a tok cipzárját; a ruhából egy apró kristálygömb került elő, kék-fehér és tökéletes volt, az alján belapítva.– Akkor most én jövök.– Az egyik kéme?– Igen. Figyeljen nagyon, John, ez fontos. Ugye, tudja, hogy Devereaux megkért, tartsam szemmel a mágusainkat, hátha valaki megpróbálja követni

Duvallt és Lovelace-t?Mr. Mandrake bólintott. A miniszterelnök jobban tartott asztalánál ülő és az ő borát iszogató férfiaktól és nőktől, mint az amerikai lázadóktól, mint az

európai ellenségeitől, mint az utcán tüntető dühös közemberektől. Félelme jogos volt, hiszen kollégáit fűtötte az ambíció, de örökös gyanakvása elvonta afigyelmét a sürgetőbb kérdésektől.

– Mit talált?– Valamit. – A nő elhúzta kezét a gömb fölött. Ahogy előrehajolt, haja arca elé hullt. Mandrake torkát köszörülve szintén előrehajolt, élvezve (mint

mindig) a nő illatát, alakját, közelségét. Ms. Farrar talán veszélyes, talán ragadozó típus, de mégis…A nő pár szót mondott a gömbnek, mire annak felszínén kék pontok szaporáztak végig, majd gyűltek össze egy foltban az alján. A felső rész tiszta

maradt. Itt egy kép bontakozott ki, egy árnyékarc. Villogott, mozgott, de nem tisztult ki.Ms. Farrar felpillantott:– Ő Yole. Ráállítottam egy fiatal mágusra, aki felkeltette a figyelmemet. Palmer a neve, kettes szintű, a Belügyminisztériumban dolgozik. Többször állt

már előléptetés előtt, tehát frusztrált ember. Tegnap Palmer beteget jelentett, és nem ment dolgozni. A lakásából gyalog egy ivóba ment a Whitechapelközelében. Közembernek öltözött. Yole követte, és most elmondja, mi történt. Szerintem érdekesnek fogja találni.

– Lássuk! – intett Mandrake.Jane Farrar csettintett és azt mondta a gömbnek:– Mutasd az ivót! Hang nem kell.Az árnyékarc visszahúzódott, eltűnt. A gömbben megjelent egy kép: gerendás mennyezet, meszelt falak, rézlámpa alatt kecskelábú asztal. A koszos

ablakoknak füst dörgölőzött. A kép alulról mutatta a helyiséget, mintha a szemlélő a padlón feküdne. Slampos nők és férfiak jöttek-mentek. Halkan,akárha messziről jönne, nevetés és poharak koccanása hallatszott.

Az asztalnál egy tagbaszakadt, középkorú férfi ült, az arca rózsaszín, a hajában ősz foltok. Kopott felöltő és sapka volt rajta. Tekintete szüntelenül ide-oda járt, az ivó vendégeit fürkészte.

Mandrake közelebb hajolt, és finoman beszívta Farrar aznap szokásosnál is erősebb illatát. Olyan… gránátalmás illat volt…– Az Palmer? Elég fura ez a szög. Alacsony.– Yole egérnek álcázva lesett a szegélylécnél. Nem akart feltűnést kelteni, de meg kellett fizetni az árát, nem igaz, Yole? – cirógatta meg a gömböt.Bentről nyafogó, bágyadt hang felelt:– Igen, úrnőm.– Mm. Igen, az Palmer. Általában jólöltözött. Most… ez fontos. Innét nem látszik, de egy söröskorsó van a kezében.– Elképesztő. Egy pubban sörözik – ingatta a fejét Mandrake. Kétségtelenül gránátalma… és talán leheletnyi citrom…– Csak figyeljen. Valakit vár.Mandrake a férfit nézte. Ahogy a mágusok általában a közemberek között, Mr. Palmer is láthatóan feszengett. Szeme nem nyughatott, izzadság

csillogott a nyakán és homlokán. Kétszer is felemelte a korsót, hogy igyon, majd mindkétszer érintetlenül letette.– Ideges – jegyezte meg Mandrake.– Az bizony! Szegény Palmer. – A nő halkan beszélt, de hangja vágott, akár a kés. Mandrake megint szippantott. Az a keserű illat pont elég, szépen

ellensúlyozza a többi édeset.– Nem jó a széke, Mandrake? – köhintett Ms. Farrar. – Ha ennél előbbre hajol, az ölembe pottyan.A mágus felkapta a fejét, kis híján belekoccantva homlokát a nőébe.– Bocsánat, bocsánat… – Megköszörülte a torkát, és mélyebb hangon folytatta. – Csak az izgalom… Mit akarhat ez a Palmer? Felettébb gyanús… –

igazgatta szórakozottan a mandzsettáját.Ms. Farrar jól megnézte magának, majd a gömbre mutatott:– Nézze csak, nézze!Egy alak lépett a gömb látóterébe, kezében sörrel. Vörös haja hátra volt nyalva, a hosszú fekete felöltő alatt koszos munkáscsizmát és nadrágot viselt.

Nyugodt, de határozott léptekkel ment oda Palmerhez, aki odébb húzódott a padon, hogy helyet adjon neki.A férfi leült. Letette a sört az asztalra, majd feljebb tolta orrán a szemüveget.Mr. Mandrake dermedten nézte.– Várjunk csak! Őt ismerem!– Yole, állj – parancsolta Farrar.A két férfi félig egymás felé fordult, hogy köszönjenek. A kép kimerevedett.– Ismeri?– Igen. Jenkins. Clive Jenkins. Velem dolgozott a belső elhárításnál. Talán még mindig ott van. Titkárféle, soha nem is jut magasabbra. Nahát… Ez

érdekes…– Csak várja ki a végét! – Farrar csettintett. Mandrake megfigyelte halvány rózsaszínre festett körmét, a ránőtt bőr finom kontúrját. A gömbben

megindult a kép: a két fej egymás felé fordult, biccentett, majd elfordult. Clive Jenkins kortyolt a söréből. Szája mozgott, aztán másodpercek múlva ahangja is hallatszott, bádogszerűen, eltorzítva:

– Szóval, Palmer, a dolgok gyorsan haladnak, döntenie kell. Tudnunk kell, benne van, vagy nincs.Palmer hosszan kortyolt a korsójából. Arcán csillogott a verejték, szeme továbbra sem nyughatott. Inkább motyogta, mint mondta:– Több információra van szükségem.Jenkins nevetve igazította meg a szemüvegét.– Nyugalom, nyugalom! Nem harapok, Palmer. Persze hogy kap információt. Előbb azonban bizonyítsa a szándékait.A másik férfi cuppantott.– Mikor adtam rá okot, hogy kételkedjenek bennem?– Nem adott. De arra sem, hogy higgyünk. Bizonyíték kell.– Hogyhogy? Úgy érti, teszt?– Olyasmi. Mr. Hopkins szeretné látni, mennyire elkötelezett. Attól, amennyit mi tudunk magáról, akár rendőr is lehet. Talán Deveraux-nak dolgozik,

vagy annak a Farrar lotyónak. – Megint ivott. – Nem lehetünk elég óvatosak.A gömb előtt, egy másik időben és helyen John Mandrake ránézett Jane Farrarra. A nő elmosolyodott, kivillantva fogait.– Hopkins… – mondta Mandrake. – Gondolja, hogy ugyanaz…?– A tudós, aki megmutatta Duvallnak, hogyan bánjon a gólemmel – bólintott a nő. – A legutóbbi összeesküvés hiányzó láncszeme. Igen, szerintem róla

van szó. De hallgassa csak!Palmer éppen kivörösödve, megbántottan méltatlankodott. Clive Jenkins nem mondott semmit. Végül Palmer befejezte a tirádáját, és összement, mint

a léggömb.– Mit kéne tennem? Figyelmeztetem, Jenkins, ha csapdába csalna…Azzal emelte korsóját. Ekkor Jenkins megmozdult, foltozott könyökével meglökte a társa karját. A korsó megingott, sör ömlött az asztalra. Palmer

felfortyant:– Mit művel…?– Elnézést, elnézést… Ha megteszi, amit kérünk, velünk együtt élvezheti a gyümölcsét. Találkozik vele. Itt.– Mikor?– Akkor. Ennyi. Most megyek.Azzal az alacsony, vörös hajú férfi kilépett az asztal mögül, és eltűnt a képből. Palmer pár percig még ülve maradt, arca vörös volt és csüggedt. Majd ő

is távozott.Ms. Farrar csettintett. A kép elfakult; messze távolban az árnyarc vonakodva visszatért. Farrar hátradőlt.– Yole sajnos itt nem teljesített jól. Az egérálca miatt nem láttuk az asztalt. Szerinte Jenkins nem szándékosan döntötte ki a sört, hogy a nedves asztal

lapjára írhassa ujjával a találkozó helyét és idejét. Követte Palmert, de nem látott semmit. Aznap éjjel eljött jelentést tenni. Eközben Palmer elhagyta alakását, és nem is ment vissza. Nyilván a találkozóra ment a titokzatos Hopkinsszal.

John Mandrake fontoskodva dobolt ujjaival.– Ki kell kérdeznünk Mr. Palmert, ha visszatér.– Itt a gond. Ma hajnalban a Rotherhithe Szennyvízművek mérnökei valamit észrevettek a vízben. Először azt hitték, csak egy rongykupac.– Csak nem…– De bizony. Mr. Palmer holtteste volt. Szíven szúrták.– Hm, ez kínos.– De még mennyire. Ugyanakkor ígéretes is. – Jane Farrar elhúzta kezét a gömb fölött, ami elsötétült, hideg, tompa kék lett. – Azt jelenti, hogy ez a

maga Clive Jenkinse meg Hopkins valami nagy dobásra készülnek. Elég nagyra ahhoz, hogy egy gyilkosság simán beleférjen. A nő szeme izgatottanfelcsillant. Hosszú, fekete haja kicsit zilált volt, több fürt a homlokába hullt. Arca kipirult, szaporábban vette a levegőt. Mandrake kicsit meglazította agallérját.

– Miért mondja el nekem ezt így előre, és nem a Tanács ülésén?– Mert magában bízom, John. A többiek közül senkiben. – Eltűrt egy fürtöt a szeme elől. – Whitwell és Mortensen ellenünk intrikálnak, ezt maga is

tudja. A miniszterelnökön kívül egyetlen barátunk sincs a Tanácsban. Ha ezeket az árulókat elkapjuk, a helyzetünk jelentősen megszilárdul.– Igaz – bólintott Mandrake. – Egyértelmű, mit kell tennünk. Démont küldeni Jenkins után, hátha elvezet az igazsághoz.Ms. Farrar eltette a gömböt a tokjába, és felállt.– Akkor én mennék is. Yole haszontalan, a többiek pedig mind kaptak már feladatot. Ebben a fázisban csak megfigyelésről van szó. Nem lesz

szüksége semmi nagyon erősre. Vagy a maga dzsinnjei is dolgoznak?Mandrake a néma pentagramok felé nézett.– Nem, nem… – mondta lassan –, biztosan találok valakit.

Bartimaeus

6

Elszúrok egy akciót, molesztálom a küldöncöt, kereken megtagadom, hogy visszatérjek. Aztán hátradőlve várom a mágus reakcióját. És nem történiksemmi. Órákig. Se megidézés, se büntetés, semmi.

Most mondjátok meg, miféle gazda az ilyen?Ha van valami, ami tényleg felbosszant, akkor az, ha rám se hederítenek. A kemény bánásmódot elviselem, az inzultusokat szintúgy. Ezek legalább azt

mutatják, hogy valami hatást fejtettem ki. De az, hogy hagynak magamban füstölögni, mintha nem volnék fontosabb, mint az a piszlicsáré kobold alátóüvegben… ez nem kis bosszúságot okoz.

Már a fele nap eltelt, mire végre éreztem az első csípést az esszenciámon: határozott, makacs húzást, akárha szögesdróttal karcolnák végig a belsőszerveimet. A megidézés. Na végre! Helyes, ideje menni. Felálltam, kinyújtóztam, levettem magamról a rejtőbűbájt, halálra rémítve egy arra kocogókutyát, durva zajjal megijesztettem egy öreg nénit a szomszéd kertben, majd kidobtam a kémény maradványát az utcára, amilyen messze csak bírtam.*

Nincs több kekeckedés. Még mindig Bartimaeus vagyok, Uruk, al-Arish és Alexandria hőse. Dolgom van.Hagytam, hogy a megidézés elszívja az esszenciámat. Az utca fény- és színcsíkokká szakadt, majd a következő pillanatban összeálltak egy

megszokott megidézőteremmé: a mennyezeten fénycsövek, a padlón pentagramok. Az Információs Minisztérium, szokás szerint. Testem megint KittyJones alakját vette fel. Egyszerűbb volt, mint gondolkodni.

Na hol van ez az átkozott Mandrake?Ott! Íróasztal mögött ült, s kezében tollal egy rakás papírra meredt. Még csak felém sem nézett! Megköszörültem a torkom, kecses kacsómat csípőre

tettem, szólni készültem…– Bartimaeus! – Szelíd hang. Túl mély, hogy Mandrake-é legyen. Megfordulva egy törékeny, egérbarna hajú, fiatal nőt láttam, egy másik íróasztalnál a

szomszéd pentagramban. Piper, gazdám asszisztense. Homlokát tőle telhetően összeráncolta, két kezét szigorúan összetette. Úgy nézett rám, mint egybosszús igazgatónő az óvodában a kisgyerekre:

– Hol jártál, Bartimaeus? Reggel vissza kellett volna térned, amikor hívattunk. Mr. Mandrake-nek kellett személyesen visszahívnia, pedig roppantelfoglalt. Tudod, ez nem jó így. A viselkedésed egyre tűrhetetlenebb.

Hát én nem ezt vártam, egyáltalán nem. Kihúztam magam.– Tűrhetetlen? Tűrhetetlen? Elfelejtetted, kihez beszélsz? Bartimaeus vagyok, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak

pusztítója. Húsz nevem és címem van húsz nyelven, hőstetteim zengnek minden szótagban!Meg ne próbálj lekezelni, embernő! Ha életben akarsz maradni, kapd a szoknyádat és távozz sebtiben! Mr. Mandrake-kel akarok beszélni, mégpedig

négyszemközt.

* A gyengeségem miatt nem ért át a járdán se. De menő mozdulat volt, az fix.

Piper csettintett a nyelvével.– Ma lehetetlen vagy, Bartimaeus. Szerintem ennél azért több eszed van. Itt egy munka a számodra…– Hogy? Csak ne olyan gyorsan! – Fél lépést tettem a pentagramban, szikrák pattantak a szememből, és tűzglória remegett a bőrömön. – Előbb meg

kell beszélnem ezt-azt Mandrake-kel!– Attól tartok, a miniszter úr pillanatnyilag elfoglalt.– Elfoglalt? A lótuszt! Ott van, látom!– A mai pamfleten dolgozik. Közeleg a leadási határidő.– Pár percre abbahagyhatja a hazugsággyártást.* Beszélnem kell vele.Ms. Piper orra megremegett.– Nem lehet számára semmi érdemleges mondanivalód. Most pedig figyelj rám.Elfordultam tőle, és a másik asztalnál ülőhöz szóltam: – Ahoj, Mandrake!Semmi. Megismételtem, hangosabban. A papírok felrebbentek az asztalán.A mágus végigsimított rövid haján, és kissé megbántott arccal felnézett. Mintha egy régi, kényes helyen kapott sérülésre emlékeztették volna. Az

asszisztenséhez fordult:– Ms. Piper, kérem, közölje Bartimaeusszal, hogy fikarcnyit sem érdekelnek a sirámai. Emlékeztesse, hogy a legtöbb gazda szigorúan megbüntetné a

csatában tanúsított inkompetenciájáért, és hogy örülhet, hogy egyáltalán él. Köszönöm – vette fel újra a tollat.Ms. Piper nyitotta a száját, én azonban megelőztem:– Kérem, közölje azzal a kopasz mitugrásszal, hogy létfontosságú, hogy azonnal elbocsásson. Az erőm, amely még mindig félelmetes, csökkent,

szükségem van a pihenésre. Ha nem fogadja el ezt az indokolt és értelmes kérést, elkeseredésemben kénytelen leszek saját és az ő érdekei ellencselekednem.

– Ez mit jelent? – húzta fel a szemöldökét a nő.– Ő tudja. – Mandrake-re néztem. – Tudod, ugye? Rám pillantott.– Hogyne.** – Majd baljós lassúsággal megint letette a tollat. – Ms. Piper, kérem, hívja fel az ártalmas démon figyelmét arra, hogy ha az árulás még

csak átvillant volna is az agyában, áthelyezem a bostoni lápra, ahol naponta tucatjával pusztulnak el a dzsinnek.– Mondja meg neki, hogy ezzel semmire nem megy. Az erőm annyira elapadt, hogy bevásárlás közben is elpusztulhatok. Mit számít nekem, hol

történik?– Mondja meg neki, hogy biztos csak eltúlozza a gyengeségét. Ez nem vall arra a Bartimaeusra, aki Salamonnal haverkodott.– És Faustusszal meg Zarbustiballal.– Faustus, Zarbustibal, kit érdekel? Szóval mondja meg neki, Ms. Piper, ha sikeresen végrehajtja ezt a feladatot, beleegyezem, hogy felépülési

célzattal időlegesen elbocsátom. Elégedjen meg ennyivel.Becsmérlőén fújtattam.

* Hogy megbékítse a közembereket, Mandrake kibocsátott egy rettenetes pamfletsorozatot, amelyben az amerikai pusztán harcoló britekhőstetteiről számoltak be. Már a címe is jellemző: Igaz háborús történetek. Rémes fametszetekkel illusztrálták, és állítólag nemrég megtörténtesetekről szóltak. Mondanom se kell, hogy ezekben az amerikai mágusok kegyetlenek és durvák voltak, a feketénél is feketébb mágiát és alegocsmányabb démonokat használták. Ellenben a kockás állú britek mindig udvariasan és tisztességesen viselkedtek, s az utolsó pillanatbanmindig felülkerekedtek, kerítésoszlopból, bádogdobozból és zsinegből eszkábálva házilag fegyvert. A háborút szükségesnek és erkölcsösnek írtákle. Réges-régi fogás: annak idején koboldok hasonló feliratokat véstek minden oszlopra a Nílus deltájában, így védve a fáraók háborúit. Az emberekazokkal se törődtek.

** Még szép, hogy tudta. Az igazi neve úgy lebegett fölötte, akár egy éles kard.

– Mondja meg, hogy csak akkor tudom elfogadni az ajánlatot, ha a feladat egyszerű, gyors és teljesen veszélytelen.– Mondja meg neki… csak mondja meg neki, mi a feladat, és legyen már vége! – Rebbentek a lapok, nyikorgott a bőrfotel; a mágus folytatta a

munkáját. Ms. Piper feje eddig ide-oda ingázott, akár az aggódó bagoly, most megállt. Finoman megdörgölte a nyakát.– Akkor essünk túl rajta – mondtam.A nő kicsit sértődött arcot vágott erre a hangnemre, de nem voltam lelkizős hangulatban. Mandrake megint lenézően, lekicsinylően bánt velem.

Ezredszer is bosszút esküdtem. Talán mégis meg kéne kockáztatnom Amerikát, hátha megállom helyem a harcban. Csak nem most, amikor ilyengyenge vagyok. Nem, előbb fel kell töltődnöm, ami annyit tesz, hogy bele kell egyeznem az „utolsó” küldetésbe. Komoran vártam. Hallgattam, ahogy aszoba túlsó végében Mandrake tolla serceg a papíron, miközben az újabb hazugságokat firkantja.

Ms. Piper láthatóan azt hitte, az ellenségesség véget ért.– Biztos vagyok benne, hogy nagyon egyszerűnek találod, Bartimaeus – mosolygott. – Egy Clive Jenkins nevű kisebb mágust kell követned, figyelni

minden mozdulatát. Nem szabad, hogy meglássanak vagy észleljenek. A kormány elleni összeesküvéssel gyanúsítjuk, részt vett egy gyilkosságban.Annyit tudunk még, hogy a szökött tudósnak, Hopkinsnak dolgozik.

Ez némileg felkeltette a figyelmemet. Évek óta nem jutottunk közelebb hozzá. Kitty arca azonban morc maradt, mint a tinédzsereké.– Jenkins. Erős?– Nem hinném.– Jenkins? – nézett fel a gazdám. – Aligha.– A belső elhárításnál dolgozik – mondta Ms. Piper. – Kettes szintű. Van egy Truklet nevű koboldja. Azt tudjuk, hogy próbált beszervezni más

alacsonyabb mágusokat, de azt nem, hogy miért. Kétségtelenül kapcsolatban áll Clem Hopkinsszal.– Ez a legfontosabb – szólalt meg Mandrake. – Megtalálni Hopkinst. Ne cselekedj, ne támadj. Tudjuk, hogy gyenge vagy, akár az őszi légy,

Bartimaeus. Csak tudd meg, hol van. És hogy mit terveznek. Ha sikerrel jársz, én… a fenébe! – A telefon csengett az asztalon. Felvette. – Igen? A, hello,Makepeace – nézett csüggedten a mennyezetre. – Igen, igen, szívesen beugranék, tényleg, de most nem lehet. Mindjárt megyek a Tanácsba, sőt már ígyis kések… Miről? Mm, nagyon érdekes. Talán később a… Jó, megpróbálom. Viszlát. – Lecsapta a kagylót. – Mennem kell, Piper. A bostoni ostromtörténetét majd befejezem ebédnél, és egy kobolddal küldöm, jó? Estére ki tudjuk nyomni. – Már állt is fel, papírokat tömött az aktatáskájába. – Mitakarsz még tudni, Bartimaeus? Nem akarok hallani több kifogást vagy nyafogást, ilyesmire nincs időm.

Kitty a fogát csikorgatta.– És az erősítés? Ha megtalálom Hopkinst, biztos nem csak egy kobold őrzi.– Csak egy tudós, Bartimaeus. De még ha van is védelme, nem akarom, hogy ráronts. Azonnal küldöm majd Kormokodrant meg a többieket. Ms.

Farrar készenlétbe helyezi a rendőrséget. Te csak jelentsd, ha megtudsz valamit. Megengedem, hogy bármikor visszatérj hozzám, amikor kész vagy.– Hol leszel?– Délután a Westminster Hallban, este Devereaux házában Richmondban. Éjjel otthon.Becsattintotta az aktatáskát, indulni készült.– Jenkinst hol találom?– A Belső Elhárítás központjában, Whitehall tizenhat. Hátul van az irodája. Alacsony, vörös hajú kis alak. Még valami?– Úgyse akarod hallani.– Gondolom. Ja, még egy dolog, Bartimaeus. Ugyan a szavamat adtam, de talán jobban betartom, ha ezt az álcát nem használod többet. – Ekkor rám

nézett, most először egyenesen rám. – Gondold meg. – Bonyolult mozdulatot tett, s a kötelékek, melyek a körben tartottak, körém tekeredtek, azellenkező irányba pörögtek, és kiröpítettek a világba.

Kitty

7

Bartimaeus: Szakar Al Dzsini démon csúfneve, Procopius és Michelot említik. A dzsinnek között középen helyezkedik el, ősi származású, nagyonötletes és igen erős. Először Urukban, majd Jeruzsálemben számolnak be róla. Al-Arish csatájában harcolt az asszírok ellen. Ismert gazdái közé tartozikGilgames, Salamon, Zarbustibal, Hérakleitosz, Hauser.

Bartimaeus más hatalmi nevei még: Negorzó, Nekó, Rekhit.Rangsor szerinti helye: 6. Veszélyes. Még létezik.Kitty leengedte a könyvet az ölébe, és kinézett a busz ablakán. Az emeletes busz felső szintjéről jól látta a mágusok uralmának London utcáit átszövő

inait-izmait. Az Éjszakai Rendőrség emberei járőröztek a gyalogosok között; őrgömbök lebegtek minden sarkon; apró, sebes fényfoltok villantakmagasan a délutáni égen. Az emberek csak a maguk dolgával törődtek, gondosan kerülték egymás tekintetét. Kitty sóhajtott. Hiába voltak a hadseregeklekötve más országban, a kormány ereje teljes volt, nyilvánvaló. A közemberek maguk nem tehetnek semmit, ez biztos. Szükségük van segítségre.

Lenézett az ölében heverő könyvre, Triszmegisztosz Kézikönyvére, hunyorogva nézte az ákombákom betűket, és ikszedszer is elolvasta a bekezdést.A Nekó és Rekhit név új volt neki, a többi azonban elevenbe vágón ismerős. Például az előző gazdák. Habár Gilgames vagy Salamon arca ismeretlen,kétségtelenül felnőtt királyok voltak. Hérakleitosz mágus-uralkodó volt; harcos, nem gyerek. Zarbustibalról hónapokkal ezelőtt akadt rá egy leírásra egyarab mesterekről szóló könyvben: a Vörös-tenger körül horgas orráról és bibircsókjairól volt híres. Hauser ugyan fiatal volt, de Európa északi részébőlszármazott, szőke és szeplős volt, ezt Mr. Button egyik illusztrált könyvéből tudta. Egyikük sem volt az a sötét hajú, sötét bőrű fiú, akinek alakjábanBartimaeus olyan kedvtelve testesült meg.

Kitty a fejét ingatva becsukta a könyvet, és a zsákjába dobta. Csak az idejét pazarolja. A pokolba a megérzéssel, jöjjön a megidézés, és kész.Az ebédidő jött és ment, a busz zsúfolva volt a munkába visszaigyekvő férfiakkal és nőkkel. Egyesek halkan beszélgettek, mások már most

megviselten szundikáltak. A Kittyvel szemben ülő férfi az Igaz háborús történetek újabb példányát olvasta, az Információs Minisztérium beszámolóját aháború menetéről. A pamflet elejét fametszet díszítette: egy brit katona szaladt dombnak felfelé bajonettel. Nemes és eltökélt volt, életre kelt klasszikusszobor. A domb tetején egy amerikai lázadó várta remegve, arcát eltorzította a harag, a rettegés és más kellemetlen érzelmek. Régimódi mágusköntöstviselt, nevetségesen nőies volt, két kezét védekezőn emelte. Mellette a társa, egy kisebb rangú démon ugyanilyen pózban; megfonnyadt, gonosz arcavolt, ugyanolyan ruhát viselt, mint a mágus, csak miniben. Az angol katonának nem volt démonsegítője. A fametszet alatta a kommentár: „Ujabb győzelemBostonnál.”

Kitty lenézően biggyesztette az ajkát erre a nyilvánvaló propagandára. Mandrake munkája, aki információs miniszter lett. Ő hagyta életben.Igaz, Bartimaeus dzsinn vette rá, hogy megkímélje a mágus életét, s ezen három éve töpreng hiába. Amit a démonokról tudott, nem készítette fel

Bartimaeus személyiségére. A félelem és veszély közepette folytatott beszélgetésük elevenen élt az emlékezetében: Bartimaeus ajtót nyitott neki,bepillantást egy történelmi folyamatba, amiről neki sejtelme sem volt: hogy a mágusok több ezer éve tartják rabságban a démonokat, és veszik kölcsönaz erejüket. Több ezer év, ami alatt tucatnyi birodalom emelkedett, hanyatlott és tűnt el. A séma újra és újra ismétlődött. A mágusok megidézték adémonokat, segítségükkel vagyont és hírnevet szereztek. Aztán következett a stagnálás. Majd a közemberek felfedezték, hogy olyan képességekkelszületnek, amiről sejtelmük sem volt: mágikus ellenállással, mely generációkon keresztül fejlődött ki, s mellyel fellázadhattak elnyomóik ellen. A mágusokelbuktak, ám máshol máris újak jelentek meg, és minden kezdődött elölről. A végtelen küzdelem köre. A kérdés: meg lehet-e ezt valaha, valahogy törni?

Dudaszó harsant, a busz hirtelen lefékezett. Kitty hátraesett az ülésen. Nyakát tekergetve kereste a késlekedés okát.A busz eleje elől hirtelen egy fiatalember közeledett: repült a levegőben. Nagyot puffanva ért a járdára, ahol egy pillanatig hevert, majd máris felkelt.

Két éjszakai rendőr jelent meg, szürke egyenruhában, fényes csizmában és sisakban. Rávetették magukat a férfira, de az addig küzdött-rugdalt, mígkiszabadult, aztán talpra kecmergett. Az egyik rendőr kirántott egy botot az övéből, majd mondott egy szót, mire kéken izzott fel a bot vége. A tömegriadtan hátrált. A fiatalember lassan visszakozott. Kitty látta, hogy a feje véres, a szeme vadul izzik.

A rendőrnő az árambotot lengetve nyomult felé, majd hirtelen előreszökkent, és döfött. Az áram mellkason találta a férfit, aki egy pillanatig rángott, füstkígyózott elő égő ruhájából. Aztán elnevette magát; rekedt, örömtelen hang volt, akár egy varjú károgása. Elkapta az árambot aktív végét. Kékenergianyalábok hullámoztak a bőrén, ám ő nem zavartatta magát: két gyors mozdulattal elvette a nőtől a botot, s megfordította: a rendőrnő fénylobbanáskíséretében arrébb repült a járdán. Végtagjai rángtak, teste ívbe feszült, majd elernyedt és nem mozdult.

A fiatalember eldobta az árambotot, sarkon fordult, és vissza sem nézve eltűnt egy mellékutcában. A tömeg némán engedte át.A busz megremegett, reccsent a kuplung, majd elindult. A Kitty előtt ülő nő a fejét rázta.– A háború… – mondta csak úgy magának. – Az az oka mindennek.Kitty az órájára pillantott. Tizenöt perc még a könyvtárig. Lehunyta a szemét.Félig igaz volt: a bajok zömét, mind belföldön, mind külföldön valóban a háború okozta. Azonban a közemberek közt terjedő mágia-ellenállás is

hozzájárult a nyugtalansághoz.Fél évvel azelőtt a hadügyminiszter, Mr. Mortensen új politikát vezetett be. Hogy az amerikaiakat engedelmességre kényszerítse, drámaian meg akarta

növelni a kormányerők létszámát. Ennek érdekében kibocsátotta a Mortensen-doktrínát, azaz a mozgósítási tervet. Toborzóirodák nyíltak szerte azországban, a közembereket arra biztatták, jelentkezzenek a fegyveres erőkhöz. A visszatértükkor várható kedvező állás reményében sokan így is tettek.Pár nap kiképzés után már vitték is őket Amerikába.

Teltek a hónapok, s a győzedelmes hősök visszatérése egyre késett. Nagy csend telepedett mindenre. A gyarmatokról csak csordogáltak a hírek, akormányközlemények pedig ködösek voltak. Végül közbeszéd tárgya lett, amit talán az Atlanti-óceánon járó kereskedők terjesztettek: a hadseregleragadt az ellenséges terület mélyén, két hadosztályt lemészároltak; sokan meghaltak, mások áthatolhatatlan erdőkbe menekültek, és sosem kerültekelő. Éhhalálról és más szörnyűségekről pletykáltak. A toborzóirodák szép lassan bezártak. London utcáin komor kifejezés fagyott az emberek arcára.

Idővel a passzív ellenszenv cselekvésbe fordult. Néhány elszigetelt, kurta epizóddal kezdődött távoli helyeken, s mindegyik visszavezethető volt helyiokokra. Az egyik városban egy anya magányos tiltakozásként kővel dobálta meg a toborzóiroda ablakát; egy másikban egy csoport munkás letette aszerszámát, és nem volt hajlandó robotolni a napi alamizsnáért. Három kereskedő egy teherautónyi árut – zabot, finomlisztet, sonkát – borított a whitehalliútra, leöntötték olajjal, és meggyújtották, keskeny füstoszlopot küldve az ég felé. Egy kisebb mágus a keleti gyarmatokról (talán a sokévi külföldi kosztőrjítette meg), sikoltozva rohant be a Hadügyminisztériumba, egy elemgömbbel a kezében, ott aktiválta a gömböt, felrobbantva magát és két fiatalrecepcióst.

Habár ezen esetek egyike sem volt olyan drámai, mint Duvall árulása vagy akár az Ellenállás támadásai, jobban megragadtak a köznép fejében. Mr.Mandrake és az információs minisztérium minden erőfeszítése dacára ezt tárgyalták a piacokon, munkahelyeken, pubokban és kávézókban, mígnem apletyka különös alkímiája révén ezek az apró kockák egyetlen nagy történetté álltak össze, a mágusok uralma elleni közös tiltakozás megnyilvánulásailettek.

Ennek a tiltakozásnak azonban nem volt méregfoga, és Kittynek, aki annak idején megpróbálkozott az aktív lázadással, nem voltak illúziói afelől,hogyan fog végződni. Ahogy esténként a Frog Innben dolgozott, hallotta, ahogy az emberek sztrájkról és tüntetésről beszélnek, de arról már sejtelmüksem volt, hogyan akadályozzák meg, hogy a mágusok lesújtsanak rájuk. Igen, néhány ember rendelkezett olyan ellenállóképességgel, mint ő, de ezönmagában kevés. Szövetségesek is kellenek.

A busz az Oxford Streettől délre egy nyugodt, fás utcán tette ki. Zsákját vállára véve gyalog tette meg a két sarkot a Londoni Könyvtárig.A biztonsági őr már sokszor látta, egyedül és Mr. Button társaságában is. Ennek ellenére nem fogadta köszönését, hanem kérte a belépőt, és savanyú

arccal nézett rá a magas székéről. Megjegyzés nélkül adta vissza. Kitty édesen rámosolygott, majd bement az előcsarnokba.A könyvtár öt labirintusszerű emeletet foglalt el háromépületnyi szélességben egy csendes téren. Közemberek nem járhattak ide, mert az intézmény

mágikus szövegekre szakosodott, valamint olyanokra, melyeket a hatóságok veszélyesnek vagy felforgatónak ítéltek. Ide tartoztak történelmi,matematikai, asztronómiai és más stagnáló tudományokkal foglalkozó munkák, valamint a Gladstone ideje óta tiltott szépirodalom. A fontos mágusokközül kevésnek volt ideje vagy kedve idelátogatni, Mr. Button azonban, akinek figyelmét kevés történelmi szöveg kerülte el, gyakran küldte ide Kittyt.

A könyvtár szokás szerint elég kihalt volt. A márványlépcsőről elágazó alkóvokba pillantva Kitty egy-két idős urat látott, akik az ablaknál görnyedtek asárgabarackszín fényben. Az egyik újságot fogott a kezében, de elég lazán, kétségtelenül aludt. A folyosón messze egy fiatal nő söprögetett: sss, sss,sss, suhogott a seprű, s halvány porfelleg lebbent át a polcok között kétoldalt.

Kitty egész listát hozott, mi kell Mr. Buttonnek, de megvolt a maga programja is. Kétévnyi rendszeres könyvtárazás után jól kiismerte a helyet;hamarosan egy félreeső folyosón állt a második emeleten, a Démonológia részlegben.

Nekó, Rekhit… Az ősi nyelvekről nem tudott semmit, számára ezek a nevek bármilyen kultúrához tartozhattak. Babiloni? Asszír? Egy megérzésrealapozva megpróbálta az egyiptomit. Számos általános démonlistát végignézett, mind fekete bőrbe voltak kötve, a megsárgult lapokon sűrű, halványoszlopban sorakoztak a nevek. Félóra alatt semmit nem talált. Gyorsan megnézte a könyvtárjegyzéket, ami egy ablak melletti távoli alkóvhoz irányította. Ittlevett több speciális egyiptomi kötetet, s már az elsőben, egy vaskos szótárban megtalálta, amit keresett.

Rekhit: angol fordítása: bíbic. Az egyiptomiak számára ez a madár jelképezte a rabszolgaságot; többnyire sírdíszként fordul elő, valamint mágusokpapiruszain hieroglifa formájában. Ezen a néven a démonok visszatérnek az ó, új és késői periódusban.

Démonok – többes számban… Dühítő. De a kort megtalálta. Bartimaeus valóban volt Egyiptomban, s Rekhitnek hívták, legalábbis egy darabig. Lelkiszemei előtt újra látta a dzsinnt: sötét bőrű, karcsú fiú, derékra tekert szoknyafélében. Amennyit az egyiptomiak kinézetéről tudott, Kitty úgy vélte, nyomonvan.

Még egy órán át ült ott, lapozgatva a poros köteteket. Néhány könyvet persze nem értett, mert idegen nyelven írták vagy kígyóként tekergő érthetetlenfrázisokból állt. Fáraók, hivatalnokok, Ré harcos papjainak nevei vonultak szeme előtt; táblázatokban sorolták a megidézéseket, túlélőket, kisebbfeladatokra elküldött, elfeledett démonokat. Kitty többször is elbóbiskolt, s ilyenkor különféle zajok riasztották fel: egy rendőrautó szirénája a távolban; egyközeli utcán felharsanó kiáltások; egyszer meg egy idősebb mágus, aki hangosan fújta az orrát, ahogy elcsoszogott mellette.

Az őszi nap a könyvtárablak szintjére süllyedt. Az órájára pillantott. Negyed öt! Nemsokára bezárnak és Mr. Buttonnek még egy könyvet se keresettmeg. Ráadásul három órán belül dolgozni kell mennie, márpedig a Frog Inn tulajdonosa, George Fox nagyon adott a pontosságra. Ernyedten odahúzottmég egy könyvet, és felütötte. Csak még öt perc…

Kitty nagyot pislogott. És megvan…! Egy nyolcoldalas, válogatott lista démonokról, ábécérendben. Akkor hát… Kitty gyakorlott szemmel futotta át.Paimose, Pairi, Penrenutet, Ramose… Aha: Rekhit. Három is.

Rekhit (I): afrita. Sznofru (4. dinasztia) és mások rabszolgája. Legendásan gonosz. Khartoumnál halt meg.Rekhit (II): Dzsinn. Másik neve Qiushog. A Thébai Nekropolisz őre (18. dinasztia). Morbid hajlamok.Rekhit (III): Dzsinn. Másnéven Nektanebosz vagy Nekó. Energikus, de megbízhatatlan. Alexandriai Ptolemaiosz szolgája (i.e. 120 körül).A harmadik kell hogy legyen! Kitty erein izgalomhullám lüktetett végig. A név ismerősen csengett. Biztos volt benne, hogy Mr. Buttontól hallotta, sőt hogy

könyve is van, aminek rajta a neve a borítóján… Ptolemaiosz. Törte a fejét, egyre törte… mindegy, ha visszamegy, könnyedén megtalálja.Kitty lázasan lefirkantotta a bejegyzést a jegyzetfüzetébe, majd rátekerte a gumit, és bedobta rongyos zsákjába. A könyveket rendetlen kupacba

kotorta, az egészet felvette, és visszavitte a polcokra. Az előcsarnokban megszólalt a csengő. A könyvtár bezár! És a mester könyveit elfelejtette!Mindegy, menni kell. Kitty győzedelmesen sietett végig a folyosón. Vigyázz, Bartimaeus, gondolta. Vigyázz, mert jövök…!

Nathaniel

8

A tanács délutáni ülése még rémesebbre sikerült, mint attól John Mandrake tartott. Westminsterben, a Szobrok Termében tartották, egy rózsaszín-szürke kőből épült, hosszúkás helyiségben, melynek mennyezetét a középkort idéző magas boltívek alkották, a padló csempéit pedig vastagperzsaszőnyegek fedték. A falak mentén tucatnyi benyílóban a múlt nagy mágusainak életnagyságú szobrai álltak: a sor végén a komor és vészjóslóGladstone; vele szemben hivalkodó császárkabátban halálos riválisa, Disraeli. Az összes későbbi miniszterelnököt megmintázták, más hírességekkelegyütt. Még nem minden fülkébe jutott szobor. Devereaux, a soros miniszterelnök az üreseket pazar virág-együttesekkel töltette meg. Egyesek aztsuttogták, azért, mert az üres helyek saját halandóságára emlékeztetik.

A mennyezet alatt lebegő kobold-fénygömbök világították meg a terem közepére helyezett kerek asztalt, melyet angol tölgyfából csiszoltak tökéletesre.Ezt ülte körül a Tanács, a birodalom nagyjai, akik tollúkkal meg az odakészített ásványvizes palackokkal játszottak.

Devereaux azért választotta a kerek asztalt, hogy senki ne kerüljön senki fölé; ezt a tiszteletre méltó elgondolást csak az ásta alá, hogy ő maga nemtudott megválni a gigantikus, termetes kerubokkal ékes aranyszéktől. Mr. Mortensen, a hadügyminiszter a példáját követve hivalkodó, barnára festettvörösfenyő széket választott. A belügyminiszter, Mr. Collins sem akart lemaradni, hát monumentális, smaragdzöld brokáttal bevont trónon foglalt helyet,melyet illatos rojtok díszítettek. És így tovább. Csak John Mandrake és korábbi mestere, Ms. Jessica Whitwell álltak ellen a csábításnak.

Bár a mágusok vitatkoztak a székük elhelyezésén, végül a kialakult felállás a Tanácsban meglévő frakciókat tükrözte. Mr. Devereaux mellett kétkedvence ült: John Mandrake, az információs miniszter és Jane Farrar a rendőrségtől. Farrar mellett Ms. Whitwell és Mr. Collins, aki köztudottanszkeptikus volt a háború kimenetelét illetően. Mandrake mellett pedig Mr. Mortensen és Ms. Malbindi a külügyminisztériumból; a kormány jelenleg éppenaz ő politikájukat követte.

Az ülés egy szerencsétlen bejelentéssel kezdődött. Egy másik teremből hatalmas kristálygömböt gurított be kerekes állványon koboldok egy csoportja,akiket ostort lengető fóliót felügyelt. Az asztalhoz érve a fóliót parancsszót kiáltott, a koboldok vigyázba vágták magukat, majd az ostorcsapásra színesfüstfelhőben eltűntek. A kristálygömb először rózsaszínen, aztán narancsosan izzott. A közepén széles, sugárzó arc jelent meg, kacsintott és azt harsogta:

– A Tanács nagybecsű hölgyei és urai! Hadd emlékeztessem önöket, hogy csupán két nap van vissza az évtized legjelentősebb színházi bemutatójáig,amely egyben az év társasági eseménye is! Foglaljanak jegyet most legújabb munkám premierjére, mely szeretett barátunk és vezetőnk, Mr. RupertDevereaux életét dolgozza fel! Készüljenek rá, hogy együtt nevetnek, sírnak, dobognak és énekelnek a kórussal a Wappingontól Westminsterig: politikaiodisszea című művemben. Hozzák el partnerüket, hozzák el barátaikat, és ne felejtsék otthon a zsebkendőt! Én, Quentin Makepeace, személyesengarantálom a feledhetetlen estét!

Az arc elfakult, a gömb elsötétült. A miniszterek köhécseltek és fészkelődtek.– Édes istenem… – suttogta valaki. – Egy musical… Mr. Devereaux csak úgy ragyogott.– Quentin kedves gesztusa teljesen felesleges. Biztos vagyok benne, hogy már mindenkinek megvan a jegye.Ezt eltalálta. Nem volt választásuk.

Aztán rátértek a napi teendőkre. Mr. Mortensen elmondta a legfrissebb amerikai híreket. Állóháború a pusztában, kisebb csetepaték, semmi döntőesemény. Ahogy hetek óta.

John Mandrake alig figyelt oda. A beszámoló ismerős és nyomasztó volt, csak fokozta bosszúságát. Az egész helyzet kicsúszott a kezükből, minden,de minden: a háború, a közemberek, a birodalom helyzete. A nemzet megmentése érdekében határozott cselekvésre volt szükség, mégpedig gyorsan.És ő tudta is, mi lenne az. Gladstone pálcája, a hihetetlen erejű fegyver odalent hevert a kincstárban alattuk, szinte könyörögve, hogy hozza ki valaki,akinek van tehetsége használni. Megfelelően alkalmazva elpusztíthatná a lázadókat, megfélemlítené Anglia ellenségeit, a közemberek vinnyogvaszaladnának vissza dolgozni. Erre azonban csak a legerősebb varázsló képes, márpedig Devereauxról ezt nem lehet elmondani. Ezért tartotta elzárva:saját pozíciója védelmében.

Mandrake azon töprengett, vajon ő tudná-e használni, ha alkalom adódna. Ebben nem volt biztos. Talán. A jelenlevők közül ugyan ő a legerősebbmágus, mármint Whitwellt leszámítva. Három éve, amikor a kormánynak megszerezte a pálcát, kipróbálta, de akkor nem tudta kezelni.

Ez a tudat, a kétséggel kevert ambíció is hozzájárult ahhoz a közönyhöz, ami újabban rátelepedett. Mindennapi munkája hiábavaló volt, civakodóbolondok vették körül, képtelen volt javítani a helyzeten. Az egyetlen reménysugár ennek az áruló Hopkinsnak a keresése volt. Talán ott sikerül áttöréstelérnie, biztatta magát. Majd meglátja, Bartimaeus mivel jön elő.

Mortensen csak mondta és mondta. Az unatkozó Mandrake elkezdett firkálgatni a noteszébe. Kortyolt egy kis vizet. Egyenként végigmérte a Tanácstagjait.

Először is a miniszterelnök: haja csíkokban megőszült, arca puffadt és borvirágos. Bágyadtnak tűnt, habozva, reszketeg hangon beszélt. Csak amikora színházra terelődött a szó, tért vissza régi elevensége, a karizma, ami gyerekként annyira inspirálta Mandrake-et. Máskor rettenetesen bosszúálló tudottlenni. Nem sokkal korábban Mr. Collins elődje a belügyminisztériumban, egy Harknett nevű nő élesen kirohant Devereaux politikája ellen. Aznap este hathorla ment érte. Az ilyen események zavarták Mandrake-et, nem egy tiszta gondolkodású és erkölcsű vezetőre vallottak.

Devereaux másik oldalán Jane Farrar foglalt helyet. Mandrake tekintetét megérezve felpillantott és elmosolyodott, szeme cinkosan csillogott. Valamitfirkantott egy papírra, és odatolta neki. Hopkinsról van hír? Mandrake a fejét rázta és bánatos arccal, némán azt tátogta: „majd”, aztán Janeszomszédjára nézett.

A biztonsági miniszter, Jessica Whitwell évekig volt kegyvesztett, de apránként visszaküzdötte magát. Ennek oka egyszerű: túl hatalmas mágus voltahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Egyszerűen élt, nem akart vagyont gyűjteni, minden energiáját a biztonsági szolgálat jobbításának szentelte.Több támadást is neki köszönhetően fojtottak el. Csontsovány volt, tüskésre nyírt haja már teljesen fehér. Tiszteletteljes gyűlölettel méregették egymástMandrake-kel.

Az ő balján: Mr. Collins, a Tanács legújabb tagja. Heves kis ember volt, napbarnított, szeme állandóan méltatlankodva csillogott. Folyton azt szajkózta,hogy a háború mekkora kárt okoz a gazdaságnak, azonban – igen megfontoltan – odáig már nem ment el, hogy nyíltan szorgalmazza azellenségeskedés befejezését.

Mandrake jobbján ült a háborút helyeslő frakció, elsőnek Helen Malbindi, a külügyminiszter. Természeténél fogva nyájas és befolyásolható volt, jelenlegiposztján azonban akkora nyomás nehezedett rá, hogy alkalmazottai már rettegték a dühkitöréseit. Orra jelezte a hangulatát: ha feszült volt, teljesenelfehéredett, kiszaladt belőle a vér. Mandrake nem sokra tartotta.

Mögötte Carl Mortensen, a hadügyminiszter éppen befejezte jelentését. Csillaga évek óta hanyatlott, leginkább ő erőltette a háborút Amerikával, az őstratégiája szerint zajlott minden. Lelapuló szőke haját hosszúra hagyta (ő nem hódolt be a rövid, katonás divatnak), és még mindig magabiztosan

beszélt a sikerről. Ennek ellenére a körmét tövig rágta. A Tanács többi tagja állhatatos keselyűszemmel figyelte.– Emlékeztetném önöket, hogy elszántságunk nem csökkenhet. Ezek kritikus idők. A lázadók kezdenek lerongyolódni. A mi forrásaink ellenben még

alig csappantak meg. Még minimum egy évig ki tudunk tartani.Mr. Devereaux egy ujját végigfuttatta széke egyik aranykerubjának fenekén. – Egy év múlva maga már nem lesz ebben a teremben, Carl – mondta

halkan, és mosolygott. – Hacsak nem díszként.Mr. Collins kuncogott; Ms. Farrar jegesen mosolygott. Mandrake a tolla hegyét tanulmányozta.Mr. Mortensen elsápadt, de állta a miniszterelnök tekintetét.– Természetesen nem kell egy év. Csak példaként használtam a terminust.– Egy év, hat hónap, hat hét, egyre megy – sziszegte dühösen Ms. Whitwell. – Időközben ellenségeink szerte a világon előnybe kerülnek velünk

szemben. Mindenhol lázadásról beszélnek! Az egész birodalom forrong.– Eltúlozza a dolgot – vágott pofát Mortensen.– Maga mit tud jelenteni, Jessica? – sóhajtott Devereaux.– Köszönöm, Rupert – hajolt meg mereven a nő. – Csak tegnap éjjel három támadás is történt hazánk földjén! Farkasaim megsemmisítettek egy

holland fosztogató bandát a norfolki parttól északra, miközben Collins dzsinnjének egy légitámadást kellett visszaverni Southampton felett.Feltételezésünk szerint spanyol démonok, nemde, Bruce?

– Sárga és narancs köntöst viseltek – bólintott Mr. Collins –, az Aragonok címerével. Infernókkal bombázták meg a belvárost.– Ez alatt egy másik démoncsapat Kentben randalírozott – folytatta Ms. Whitwell. – Azt hiszem, ez Mr. Mandrake feladata volt – szippantott.– Igen – felelte John Mandrake. – Az ellenséget megsemmisítettük, de egyelőre nem tudjuk, honnét jöhettek.– Kár… – dobolt vékony ujjaival az asztalon Whitwell. – Mindenesetre a probléma egyértelmű: egy egész Európára kiterjedő jelenséggel állunk

szemben, és főhaderőnk nincs kéznél, hogy lesújtsunk.Mr. Devereaux bágyadtan bólintott.– Igen, igen. Kér valaki egy kis édességet? – nézett körül. – Senki? – Köhintett. Széke mögül a semmiből magas, szürke árny lépett elő,

kísértetujjakkal egy arany tálcát nyújtott elé, amin sárga sütemények halma magaslott. Az árny visszahúzódott, Devereaux kiválasztott egy fánkot. – A,pompás. Jane, kérem, ossza meg velünk a rendőrség értékelését a hazai helyzetről.

Ms. Farrar lezser pózt vett fel, amely azonban előnyösen kidomborította alakját.– Őszintén szólva aggasztó a helyzet. Nemcsak ezek a támadások, amiket egyre nehezebb kivédeni, de ott van még a közemberek nyugtalansága.

Egyre többen állnak ellen a mágiának. Átlátnak az álcákon, kiszúrják a kémeinket… Ezeken felbátorodva sztrájkokat és tüntetéseket tartanak. Én eztmég a háborúnál is aggasztóbbnak tartom.

A miniszterelnök letörölte a szájára kenődött cukormázt.– Jane, Jane, nem szabad megosztanunk a figyelmünket. A közemberekkel majd elbánunk, ha itt lesz az ideje. A háború miatt nyugtalanok – mondta, s

jelentőségteljesen Mr. Mortensenre nézett.Ms. Farrar leszegte a fejét, egy hajtincs az arcába hullt.– Természetesen ön dönt, uram. Mr. Devereaux a combjára csapott.– Úgy bizony! És úgy döntök, hogy rövid szünetet tartunk. Kávét és süteményt ide!Az árnyalak visszatért, a miniszterek tessék-lássék nyúltak a frissítőkért. Mandrake a csészéje fölött megint Jane Farrarra pillantott. Való igaz, hogy a

Tanácsban szövetségesek voltak: a többiek nem bíztak bennük, Devereaux kivételezett velük, régóta ismerték egymást. Ez azonban nem sokat jelentett.Az efféle szövetség egy pillanat alatt felborulhat. Mint mindig, most is nehezen tudta összeegyeztetni a nő vonzerejét hűvös, kemény személyiségével.Mandrake a homlokát ráncolta; érdekes, hogy önuralma dacára, a mágusokban való hite dacára, ha egy olyasvalakit szemlél közelről, mint Farrar,mélyen belül bizonytalan, tétova és nyugtalan lesz. A nő mindenesetre gyönyörű…

Na persze az egész Tanács nyugtalanította. Minden csepp önfegyelmére szüksége volt, hogy a társaságukban tartani tudja magát. Mindből sugárzottaz ambíció, erő, okosság és ármány, soha egyikük sem cselekedett a saját érdeke ellen. Ha felszínen akar maradni, követnie kell a példájukat.

Találkozott-e egyáltalán valaha valakivel, aki másként viselkedett? – töprengett. Akaratlanul is Kitty Jones arca lebegett előtte. Nevetséges! Egyhazaáruló, aki erőszakos, vad, rakoncátlan… Szórakozottan a noteszébe firkált egy arcot, amit hosszú sötét haj keretezett… Nevetséges! Különben ishalott. Gyorsan áthúzta.

És réges-rég ott volt a művészettanárnője. Ms. Lutyens… – merengett tovább. Furcsa, hogy már nem emlékszik az arcára…– Hallja, amit mondok, John? – Devereaux szinte a fülébe beszélt. Mandrake érezte, hogy fánkmorzsák permetezik az arcát. – Az európai helyzetünkről

beszélünk. A véleménye érdekelne.– Elnézést, uram – húzta ki magát Mandrake. – Ööö… az ügynökeim szerint az elégedetlenség egész Itáliáig terjedt. Ha jól tudom, Rómában is

lázonganak. De ez nem az én területem.A biztonsági miniszter, az ösztövér, szigorú, bot vékony Jessica Whitwell vette át a szót:– Mivel hogy az enyém. Itália, Franciaország, Spanyolország, Németalföld. Mindenütt ugyanaz a helyzet. Lázongás, zendülés, felkelés. A katonáink

immár állandó készültségben vannak. Egész Európa forrong. Könnyen megeshet, hogy a hónap vége előtt tucatnyi országban kell majd harcolnunk.– Azért nem kell túlozni, Jessica – jegyezte meg acélos tekintettel Mr. Mortensen.– Túlozni? – Ms. Whitwell csontos öklével az asztalra csapott, és felállt. – Ez lesz a legnagyobb felkelés 1914 óta! És hol vannak lekötve az erőink?

Több ezer mérföldre! Én mondom, ha nem vigyázunk, elveszítjük Európát.Most már Mortensen is felemelte a hangját, félig fel is kelt.– Valóban? És talán a megoldást is tudja?– Tudom. Ki kell vonulnunk Amerikából, hazahozni a seregeket.– Micsoda?! – Mortensen dühtől sötét arccal fordult a miniszterelnökhöz. – Hallja ezt, Rupert? Ez megalkuvás. Sőt hazaárulás!Jessica Whitwell ökle körül kékesszürke izzás jelent meg, a levegőben nem evilági erő zümmögött. Hangját hirtelen halkra vette:– Megismételné ezt a kedvemért, Carl?A hadügyminiszter mereven markolta a széke karfáját, szeme ide-oda cikázott. Végül visszasüppedt a székbe. Ms. Whitwell ökle körül az izzás

villódzott, majd eltűnt. Pár pillanatig még várt, majd győzelme tudatában leült.A miniszterek meggyőződésük szerint vagy somolyogtak, vagy komor képet vágtak. Mr. Devereaux jobb híján a körmét vizsgálta.John Mandrake felállt. Nem csatlakozott sem Mortensenhez, sem Whitwellhez, de hirtelen késztetést érzett, hogy visszavegye a kezdeményezést,

kockáztasson, ledobja tétlenségét.– Biztos vagyok benne, hogy egyik kiváló minisztertársunk sem akarja megbántani a másikat. Mindkettőjüknek igaza van. Jessica nyugtalansága

jogos, hiszen az európai helyzet egyre nehezebb. Carl is érthető okból nem hajlandó a csapatok visszahívásáról hallani. Nem hagyhatjuk Amerikátbűnözők kezében. Szeretnék javasolni egy lehetséges megoldást.

– Igen? – nézett rá csöppet sem meghatva Ms. Whitwell.– A katonák kivonása nem válasz – folytatta Mandrake hűvösen. – Azzal éppen hogy rossz üzenetet küldenénk ellenségeinknek a világban. Viszont a

konfliktust igenis le kell zárnunk. A démonjaink ereje nem elegendő, és a katonáké sem, elnézést, Mr. Mortensen. Döntő fegyver kell, olyan, ami azamerikaiaknak nem áll rendelkezésére. Amivel nem tudnak szembe szállni. Használjuk Gladstone pálcáját!

Számított a kitörő hangzavarra, meg sem próbálta tovább mondani, csak halvány mosollyal visszaült. Jane Farrar elkapta a tekintetét, és értetlenülfelhúzta a szemöldökét; a többiek arca méltatlankodást tükrözött.

– Képtelenség!– Dőre álom!– Kizárt!A zajongás csak lassan csillapodott.– Sajnálom – mondta Mandrake –, de nem egészen értem, mi ebben az elfogadhatatlan.Carl Mortensen csak legyintett:– A pálca nincs kipróbálva, tesztelve.– És nehéz irányítani – tette hozzá Helen Malbindi.– Roppant veszélyes – értett egyet Jessica Whitwell.– Hiszen éppen erről van szó! – győzködte őket Mandrake. – Gladstone a pálcával egész Európát legyőzte. Boston könnyen ugyanerre a sorsra juthat.

És ha párizsi és római barátaink ennek hírét veszik, azonnal behúzzák a nyakukat. Probléma megoldva. Minek tartjuk a pálcát elzárva, amikormegoldhatná minden gondunkat?

– Mert én nem akarom használni! – felelte egy hűvös hang –, és az én szavam a döntő.Mandrake a miniszterelnök felé fordult, aki kihúzta magát a székében. Devereaux arca megkeményedett, a puhaság odalett, előtűntek a ráncok.

Szeme tompa, opálos volt.– Mandrake, a pálcát más tárgyakkal együtt ebbe az épületbe, a kincstárba hozattam. Magas mágikus védelmet élveznek. Nem vetjük be őket! Érti?!Mandrake habozott. Arra gondolt, nem enged, aztán eszébe jutott Ms. Harknett esete.– Igen, uram. De meg kell kérdeznem, miért…– Kell…? Magának nem kell semmit sem! – A miniszterelnök arca hirtelen eltorzult, szeme vadul csillogott. – Tudja, hol a helye, és ne zavarja a

Tanácsot az őrült elméleteivel. Most pedig hallgasson, és legközelebb kétszer gondolja meg, mielőtt megszólal! És vigyázzon, nehogy azt találjam hinni,hogy saját tervei vannak. – Devereaux ránézett Mortensenre. – A térképeket! Helyzetjelentést kérek a pontos állapotokról. Ha jól értem, a lápvidéken egyhelyen beszorítottuk a lázadókat…

– Ez elég elhamarkodott volt – súgta Farrar Mandrake-nek, ahogy ballagtak a folyosón egy óra múlva. – Akinél a pálca van, annál van az igazi hatalom.Devereaux attól ijedt meg, hogy az az ember mit tenne ővele.

Mandrake komoran bólintott. A nyomott hangulat, amit kis időre sikerült leráznia, visszatért.– Tudom. De valakinek ki kellett mondani. Az ország szétesik. Nem lepődnék meg, ha a Tanács fele titokban szervezkedne.– Maga csak összpontosítson arra az összeesküvésre, amiről tudunk. Van valami hír Jenkinsről?– Még nincs. De hamarosan lesz. A legjobb dzsinnemet állítottam az ügyre.

Bartimaeus

9

Az ősi Egyiptom napjaitól, amikor ezüstsólyom alakjában követtem a kusita fosztogatókat ki a sivatagba, mindig is kitűnően értettem ahhoz, hogyankövessem észrevétlenül a célpontot. Például azok a fosztogatók sakál és skorpió alakú dzsinnekkel fedezték magukat. A sólyom azonban magasan azégen szállt, könnyedén kikerülte őket. Megtaláltam a fosztogatók táborát a Khargaoázis kék-zöld gumifái között, és odavezettem a fáraó seregét.

Most azonban leopárd szőrmét viselő, vad fosztogatók helyett egy nyamvadt vörös hajú titkár volt a célszemély; a Szahara szemfájdító végtelenjehelyett a Whitehall bűzös sikátorai szolgáltak díszletül. Micsoda különbség… Ja, és nem sólyom voltam, hanem egy búval bélelt veréb, amiből temérdekvan Londonban.

Egy ablakpárkányon ültem, és a szemközti mocskos ablakot figyeltem. Az ablakpárkány tulajdonosa nem lehetett oda a madarakért: madárenyvvel,fémtüskékkel és mérgezett kenyérmorzsával dekorálta ki. Tipikus angol vendégszeretet. A kenyeret lerugdaltam az utcára, egy kis Infernóval elégettem azenyvet, pár tüskét elhajlítottam, hogy törékeny testem beférjen. Mire mindezzel végeztem, annyira elgyengültem, hogy még ez a herkulesinek nemnevezhető feladat is majdnem betett. Kóválygó fejjel telepedtem le a megfigyeléshez.

Nem volt éppen kihagyhatatlan látvány. Az ablaküvegre rakódott mocskon keresztül láttam az íróasztalnál ülő Clive Jenkinst. Sovány volt, görnyedt ésjelentéktelen; ha meg kell verekednie a verébbel, én az utóbbira fogadok. Vállán úgy lógott a drága öltöny, mintha az félne túl közel kerülni a férfi zavaróanmályvaszínű bőréhez. Arca sápadt és szeplős volt, apró szeme vaksin pislogott vastag szemüvege mögött, vöröses haja hátranyalva. Kicsi, csontos kezenem túl lelkesen ütötte az írógép billentyűit.

Mandrake nem tévedett Jenkins erejét illetően. Amint elfoglaltam helyemet, ellenőriztem a hét síkot érzékelő háló, hőcsapda, óraprizma, kancsalszem,manó, kísértet és más hasonló után, amit mágikus védelem gyanánt használhat. Nem volt ott az égvilágon semmi. Az asztalán egy csésze tea, kész.Nagyon figyeltem, hátha természetfölötti módszerrel kommunikál Hopkinsszal vagy mással, de a titkár nem szólt egy szót sem, nem rajzolt a levegőbejeleket. Ujjai csak egyre püfölték a billentyűket, néha megdörgölte az orrát, megigazította a szemüvegét, vagy megvakarta viszkető álla hegyét, így telt adélután. Lebilincselő volt.

Habár mindent megtettem, hogy a feladatra koncentráljak, gondolataim azért el-elkalandoztak, a) mert untam magam, b) mert fájó esszenciámeltompította az agyam. Mintha krónikus alváshiány gyötört volna, folyton teljesen más képek jöttek elő: Kitty Jones; régi ellenségem, Fakarl, amintcsontvágó bárdját feni; és messze-messze Ptolemaiosz, még mielőtt megváltozott. Újra és újra összerezzentem, és úgy kellett ráparancsolnommagamra, hogy arra figyeljek, amit csinálok. De Jenkins csak ült ott, szóval nem volt gond.

A fél hat, a munkaidő vége sem hozott semmi látványosat. Jenkins szapora mozdulatokkal letakarta az írógépet, rendbe tette az íróasztalt,összeszedett pár köteg papírt, majd kabátot vett a karjára. Aztán kiment az irodájából.

A veréb fájdalmasan kinyújtotta a szárnyát, megrázta a fejét, hogy elhessegesse a szeme mögötti zsibbadást, majd felröppent. Levitorláztam amellékutcán, át a Whitehall fölött, ahol buszok araszoltak a sűrű forgalomban, és páncélkocsik szállították jobbra-balra az éjszakai rendőröket. A háborúkitörése óta gyakoriak voltak az utcai zavargások, és a főváros szívében a hatóságok nem kockáztattak. A közeli épületek párkányairól koboldok megfóliótok figyeltek.

Leszálltam egy diófára a kis udvarban, mely elválasztja a Belső Elhárítás épületét az úttól, és vártam. A kapunál rendőr posztolt. Hamarosan nyílt azajtó, Jenkins lépett ki; hosszú bőrkabátot viselt, egyik kezében gyűrött kalapot fogott. A kapunál biccentett az őrnek, megmutatta belépőjét, majd távozott.Északnak fordult, kalapját hetykén a fejébe nyomta, és sietős léptekkel belevetette magát a tömegbe.

Nem könnyű egy embert követni a kavargó sokaságban, de ha valaki olyan tapasztalt árnyék, mint én, annak persze meg se kottyan az ilyesmi. Lenem vettem a szememet Jenkins kalapjáról, és a magasban, kicsit lemaradva kísértem. Nem volt valószínű, hogy kiszúrja, hogy követik, de ismertek, énamit csinálok, az meg van csinálva. Korán kell annak kelnie, aki a követősdiben engem akar rajtakapni.*

A tetők mögött az őszi nap már ereszkedett a Hyde Park fái mögé, szép vörös köd ülte meg az eget. A naplemente jutott eszembe a piramisoknál,amikor a dzsinnek verébrajként röpködtek a királyok sírjai felett, és…

Egy busz dudált, a veréb gyorsan visszatért a jelenbe. Vigyázni, majdnem elbambultunk… Na, szóval Jenkins…O… Ez nem lehet igaz…Eszeveszetten pásztáztam a környéket. Hol az a kalap? Sehol nem láttam. Talán levette? Nem, sehol az a rókavörös lobonc. Férfiak, nők, gyerekek

igen. Az emberiség hányódó törmeléke. Csak Jenkins nincs sehol!A veréb dühösen csettintett a csőrével. Ez is Mandrake hibája! Ha adott volna pár hónap pihenőt, tisztább lenne a fejem. Nem kalandozna el folyton a

figyelmem. Mint amikor…Összpontosít! Jenkins talán buszra szállt. Gyorsan elrepültem a közelben lévők mellett, de a titkár nem ült egyiken sem. Tehát vagy testetlen lett, vagy

bement valamelyik épületbe. Észrevettem egy pubot, a Cheddar Cheese-t, amely két kormányépület közt szorongott, nagyjából ott, ahol Jenkins eltűnt.Mivel az emberek ritkán anyagtalanodnak szándékosan,** a pub tűnt a valószínűbbnek.

Nincs vesztegetnivaló idő. A veréb úgy zuhant a járdára, mint egy kő, majd a siető tömeg számára észrevétlenül a bejárathoz lopakodott. Hogybejussak, fogcsikorgatva átváltoztam: a verébből dongólégy lett. Az átváltozás okozta fájdalomtól kicsit csalinkázva repültem, nem tudtam, hol vagyok,egy pillanatig csak cikáztam a füstös levegőben, majd halk csobbanással egy nő borospoharában landoltam, amit éppen a szájához emelt.

A mozgást megérezve belenézett, és meglátott háton úszni az orrától két centire. Intettem neki egyik szőrös lábammal, mire felsikoltott, és elhajította apoharat. Bor fröccsent egy férfi arcába, aki a pultnál állt, s aki erre ösztönösen hátralépett, ledöntve két nőt a bárszékről. Sikolyok, káromkodás, kezek-lábak összevisszasága. Nagy tumultus. A beborozott dongó a pultra röppent, megfarolt, kiegyenesedett, majd elbújt egy tál mogyoró mögé.

Hát nem sikerült annyira simán, mint akartam, de legalább alkalmam nyílt gyorsan felmérni a helyet. A bárpultról feloldalaztam az egyik oszlopra, majda polcra a chipes zacskók közé. Onnét aztán körülnéztem.

* Egyszer, amikor az algonquin sámánnak dolgoztam, egy ellenséges afrita lopózott be éjszaka a táborunkba, és elrabolta a főnök gyerekét. Amikorfelfedeztük, az afrita már messze járt; bölénynek álcázta magát, a gyereket meg a borjújának. Az afritáknak azonban tüzes a patájuk; száz mérföldön átkövettem a megégett fűben hagyott nyomait a hullámzó prérin, és ezüstlándzsával öltem meg az emberrablót. A gyerek élve visszakerült, csak kicsit zöldvolt a sok fűevéstől.

** Inkább nem szándékosan, például amikor eltaláljuk őket egy detonációval.

Jenkins a terem közepén állt, és élénken beszélt két férfihoz.A dongó közelebb röppent az árnyékban, ellenőrizve a síkokat. Egyik férfinak sem volt mágikus védelme, habár ruhájukból áradt a tömjén, és bőrük is

sápadtan derengett, mint a mágusoké általában. Komisz egy hármas volt, annyi szent: Jenkimhez hasonlóan a másik kettő öltönye is túl nagy és túl jó voltnekik; cipőjük orra hegyes, válltömésük kicsit magas. Mindhárman a húszas éveikben járhattak. Segédek vagy titkárok, egyikükön sem érződött ahatalom aurája. Élénken beszélgettek, szemük a pub sötétjében fanatikusan izzott.

A légy a mennyezeten fejjel lefelé a nyakát tekergette, hogyelcsípjen valamit a társalgásból. Pechjére azonban túl nagy-volt a ricsaj a bárpultnál. A levegőbe emelkedtem és feléjük köröztem, magamban

átkozódva, miért nincs a közelben fal. Éppen Jenkins beszélt. Olyan közel rebbentem, hogy még a hajlakkjának a szagát is éreztem, és ki tudtam venniorrának vörös pórusait.

– …megbizonyosodni, hogy készen állnak az éjszakára. Kiválasztották a magukét?– Bürke igen. Én még nem. – Ezt a trió legcingárabbja mondta: karikás szem, beesett mellkas. Hozzá képest Jenkins valóságos Atlasz volt.* A

harmadik, Bürke sem volt sokkal erőteljesebb, egy dongalábú alak, válla tiszta korpa.– Akkor húzzon bele! – nyögött Jenkins. – Próbálja meg Triszmegisztoszt vagy Portért, mindkettőben van bőven.A cingár melankolikusan mekegett:– Nem a választás a gond, Jenkins. Csak… milyen erős legyen? Nem szeretnék…– Nem ijedt be, ugye, Whiters? – mosolygott gúnyosan, ellenségesen Jenkins. – Palmer beijedt, és tudja, mi történt vele. Még nem késő mást keresni.– Nem, nem! – nyugtatta meg sietve Whiters. – Készen leszek. Készen leszek. Amikor csak akarja.– Sokan leszünk? – kérdezte Bürke.– Nem. Heten. Minden székre egy.Bürke halk, csuklásszerű nevetést hallatott. Whiters magasabb hangon vihogott. A gondolat a jelek szerint mulattatta őket. Aztán Whitersben feléledt a

félsz.– Biztos, hogy addig biztonságban vagyunk?– Devereaux-t leköti a háború, Farrart és Mandrake-et meg a közemberek. Túl sok minden történik ahhoz, hogy felfigyeljenek ránk – jelentette ki

Jenkins csillogó szemmel. – Végül is figyelt ránk valaha is valaki? – Egy pillanatra elhallgatott. Mindhárman komor pofát vágtak. Majd Jenkins fejébenyomta kalapját. – Mennem kell, még van dolgom. A koboldokat se felejtsék!

– De a kísérlet… – hajolt oda hozzá Bürke. – Whitersnek igaza volt. Bizonyítékot akarunk, hogy működött, mielőtt… érti?Jenkins nevetett.– Megkapják a bizonyítékot. Maga Hopkins mutatja meg, hogy nincs mellékhatás. De elárulhatom, semmi különös. Kezdetnek…Hupp. A hallgatózásomnak ez a különös hang vetett véget. Az egyik pillanatban diszkréten zümmögtem Jenkins fülénél, a másikban derült égből egy

összetekert újság csapott le rám. Hátulról. Álnok támadás volt.** A padlóra zuhantam, kóválygott a fejem, hat lábam összevissza kalimpált. Jenkins éstársai enyhe meglepetéssel néztek. Támadóm, egy testes csapos vidoran intett feléjük az újsággal:

* Atlasz: szokatlanul erős és izmos marid, akit a görög mágus, Phidias alkalmazott a Parthenon megépítésére i.e. 440 körül. Atlasznak nem volt ínyérea munka, és elrontotta az alapozást. Amikor az épület megrepedt, Phidias a föld alá száműzte Atlaszt, hogy az örökkévalóságig tartsa az épületet. Talánmég mindig ott van.

** Csak rontott a dolgon, hogy az Igaz háborús történetek egy példányával történt. Mandrake lapja! Még egy rovás bűnei végtelen listáján.

– Megvan! Ott volt a fülénél, uram. Jó nagy dög, főleg ebben az évszakban.– Az, az. – Jenkins összehúzott szemmel méregetett, biztos a lencséin keresztül, de a négyes szintig dongóálcában voltam, semmit nem láthatott.

Hirtelen megmozdult, rám akart taposni. Erre én, kicsit talán elevenebben, mint egy lecsapott légytől várható, bizonytalanul a legközelebbi ablak feléröppentem.

Kint az utcán szemmel tartottam a pub ajtaját, közben meg az esszenciámat vizsgáltam. Szomorú, amikor egy dzsinnt, aki ––––––,* összehajtottújsággal ütnek le, de sajnos így állt a

helyzet. Ez a sok átváltozás meg csépelés nem használt. Mandrake… Mandrake hibája. Meg fog fizetni érte, amint alkalmam nyílik rá.**Aggódtam, hátha Jenkins gyanút fogott, hogy nem csak közönséges légy vagyok, és megelőző lépéseket tett, de nagy megkönnyebbülésemre pár

perc múlva kilépett a pubból, és elindult vissza a Whitehallba. Tudtam, hogy a légyálca már ugrott, hát fájdalmasan nyögve megint veréb lettem, ésüldözésére indultam.

Szürkület telepedett a városra, ahogy Jenkins mágus London szívében ballagott. Még három megbízást hajtott végre. Az elsőt egy vendégfogadóban,nem messze a Trafalgar Square-től. Ezúttal meg se próbáltam bejutni, de az ablakon keresztül figyeltem, amint egy slampos, összehúzott szemű nővelbeszél. Aztán Covent Gardenen keresztül átvágott a Holbornhoz, ahol egy kis kávézóba ment. Itt is úgy találtam jónak, ha tartom a távolságot, de tisztánláttam, kivel beszélt: egy rémesen halarcú, középkorú férfival. Száját mintha egy tőkehaltól kapta volna kölcsön. Az esszenciámhoz hasonlóan amemóriám is tele volt lyukakkal, ennek ellenére valahogy ismerősnek tűnt, de sehogy sem jöttem rá, honnan.

Mindenesetre érdekes volt ez az egész. Amit hallottam, abból kétségtelen volt, hogy terveznek valamit, ezekből az alakokból azonban nem néztem kisemmi veszélyes machinációt. Egyikük sem volt sem erős, sem élettel teli. Ellenkezőleg. Ha London minden mágusát felsorakoztatjuk, hogy focicsapatotválogassunk, ők maradtak volna a végére.

Végül egy rozoga kávézóba értünk Clerkenwellben, s itt először vettem észre enyhe változást Jenkinsben. Eddig fesztelen, nyers, közömbös volt; most,mielőtt belépett, megállt rendbe hozni magát. Hátrasimította a haját, megigazította a nyakkendőjét, sőt zsebéből kis tükröt vett elő, és megvizsgált egypattanást az állán. Aztán lépett csak be a kávézóba.

Na ez már érdekes! Immár nem egyenrangúakkal vagy alacsonyabb rendűekkel beszél. Talán maga a rejtélyes Mr. Hopkins várja bent. Ki kellettderítenem.

Ami annyit tett, hogy neki kellett gyürkőznöm, hogy még egyszer átváltozzak.A kávézó ajtaja csukva volt, az ablak szintúgy. Az ajtó alatt keskeny csíkon szűrődött ki a sárga fény. Csüggedt sóhajjal füstcsík lettem, amely

bearaszolt a résen.Kávé, dohány és sülő szalonna tömény illata fogadott. A füst csúcsa bekandikált, felágaskodott és körülnézett. Minden kicsit homályos volt – az

átalakulást követően a szemem sokat gyengült –, de annyit láttam, hogy Jenkins egy távolabbi asztalnál ül. Egy sötét árny is ült vele.A füst átvonaglott a termen, közvetlenül a padló felett, óvatosan kerülgetve a széklábakat és a vendégek cipőit.

* Ide szúrjátok be a következő eredmények közül a kedvetekre valót: (a) egymaga győzte le az utukku sereget a quadesi csatában, (b) a földből vájtaki Uruk hatalmas falait, (c) Hermetikus Szorítással három gazdát pusztított el egymás után, (d) beszélt Salamonnal, (e) egyéb.

** No nem mintha jelenlegi állapotomban bármit tudtam volna tenni. Legalábbis egymagam nem. Egyes dzsinnek, köztük Fakarl, régótafontolgatták a közös lázadást a mágusok ellen. Én ezt üres handabandának tartottam, lehetetlenségnek, de ha most Fakarl odajött volna hozzámbármilyen agyament tervvel, keblemre öleltem volna.

Nyugtalanító gondolat hasított belém; megtorpantam egy asztal alatt, és előreküldtem egy kereső pulzát, hátha ellenséges mágia vár rám.* Amígvártam, Jenkins társára néztem, de háttal ült nekem, nem láttam semmit.

A pulza visszatért: csúnya narancsszínű volt, vörös csíkokkal. Komoran néztem, ahogy elhalványul. Vagyis tényleg van mágia, méghozzá nem isgyenge.

Mit tegyek? Ha fülemet-farkamat behúzva elinalok, nem tudom meg Jenkins tervét, márpedig csak így lehetek biztos az elbocsátásban. Mellesleg ha asötét alak tényleg Hopkins, akkor követhetem őt, aztán visszamegyek Mandrakehez, és hajnalra szabad vagyok. Mindent összevetve, a kockázat ellenéremaradnom kellett, hisz' Prága falai sem veszély vagy munka nélkül épültek.** A füstfelhő némán sodródott az asztalok között, egyre közelebb Jenkinshez.Az utolsó előtti asztalnál a lelógó asztalterítő széle alatt összeszedtem az energiámat, majd kikukucskáltam.

Most már jobban láttam a sötét alakot, habár az arcát még mindig nem. Súlyos nagykabátot viselt, arcát árnyékba borította széles karimájú kalapja.Jenkins bőre viaszsárga volt a feszültségtől:– …és Lime ma reggel érkezett Franciaországból.*** Mind készen állnak. Alig várják.Hiába köszörülte a torkát. A másik nem szólt. A belőleáradó mágikus aura halványan ismerős volt. Kutattam tompa agyamban: hol éreztem már?Hirtelen valami megmozdult az asztalomon. A füst visszahúzódott, akár a kökörcsin. De semmi gond. Csak a pincér ment el két csésze kávéval.Letette Jenkins meg a másik elé, aztán dallamtalanul fütyörészve továbbállt.A másik asztalt figyeltem. Jenkins kortyolt a kávéból. Nem mondott többet.Egy kéz nyúlt a másik csészéért: lapátkéz, a kézfejet vékony, fehér hegek hálózták be.Néztem, ahogy a kéz felveszi a csészét, és átemeli az asztalon. A fej kicsit elfordult, hogy belekortyoljon… és megpillantottam a dús szemöldököt, a

horgas orrt, a gondosan nyírt fekete szakállat. És akkor, túl későn, végre felismertem.A zsoldos ivott a kávéból. Visszahúzódtam az árnyékba.

*A Pulza kicsi, zöld-kék gömb alakot vesz fel, akkorát, mint egy üveggolyó, és csak a hetedik szinten látszik. Sebesen körbejár a helyszínen, majdvisszatér a küldőjéhez. Külalakja jelzi a felfedezett mágia erejét: ha zöld-kék, akkor tiszta a levegő; a sárgánál már tapasztalható némi mágia; anarancsszín erős bűbájra utal; a vörös és az indigó azt jelenti, hogy irány a kijárat.

** És nem nélkülem. Az erőszakosan verbuvált koboldseregeimnek nem volt egy szép időszak, én meg a függőágyban pihentem biztonságostávolban, és a csillagokat bámultam.

***Lime! Ez a név hiányzott. A másik kávézóban látott halarcú férfi volt az egyik összeesküvő a Lovelace-ügyben öt évvel ezelőtt. Ha most hirtelenelőbújt a rejtekéből, akkor a dolgok tényleg mozgásban vannak.

10

Ugyanis én ismertem ezt a zsoldost. Kétszer találkoztunk, mindkétszer nézeteltérésünk akadt, és mindent megtettünk, hogy civilizáltan oldjuk meg.Csakhogy hiába döntöttem rá egy szobrot, robbantottam fel detonációval, vagy (mint utolsó találkozásunkkor) gyújtottam fel és dobtam le egyhegyoldalon, soha a legkisebb sérülést sem szenvedte el. Ő viszont bosszantóan közel került ahhoz, hogy engem különböző ezüstfegyverekkel megöljön.És most, amikor olyan gyenge voltam, mint még soha, megint felbukkant. Ez elgondolkodtatott. Na persze nem féltem tőle, azt azért nem. Mondjuk, hogyjogosan idegesített.

Szokás szerint ősrégi, kopott és karcos bőrcsizmát viselt, ami csak úgy bűzlött a mágiától.* Valószínűleg ettől indult be a pulzám. A hétmérföldescsizma, amiben pillanatok alatt nagy távolságot lehet megtenni, igencsak ritka manapság; ehhez jött még a fickó rendkívüli ellenállóképessége ésorgyilkos gyakorlata, ami így együtt félelmetes ellenféllé tette. Örültem, hogy elrejt az asztalterítő.

A zsoldos egyetlen korttyal kiitta a kávét,** majd heges kezét letette az asztalra. Megszólalt:– Szóval mind választottak?Ugyanaz a nyugodt, magabiztos, tengermély hang.– Igen, uram – bólintott Jenkins. – És a koboldjaik is. Remélem, elég lesz.– A többiről a vezetőnk gondoskodik.Aha! Végre a tárgyra térünk. Vezető! Ez Hopkins lesz, vagy valaki más? A fájdalomtól zúgott a fejem, alig hallottam, amit mondtak. Közelebb. A füst

kicsit kitüremkedett az asztal alól.– Van még tennivalóm, uram? – kortyolt az italába Jenkins.– Most nincs. A furgonokat én szervezem.– És a láncok meg kötelek?– Arra is lesz gondom. Van tapasztalatom ezen a téren.Láncok! Kötelek! Furgonok! Ha összetesszük, mit kapunk? Őszintén szólva, fogalmam sem volt, de mocskos ügynek hangzott. Izgalmamban még

közelebb vonaglottam.– Menjen haza! – mondta a zsoldos. – Jó munkát végzett. Én jelentek Hopkinsnak. A dolgok felgyorsulnak.– És ha kapcsolatba kell lépnem vele? Még mindig az Ambassadorban van?– Pillanatnyilag. Kényszermegoldás. Nem szabad magunkra vonni a figyelmet.Az asztal alatt a füst legszívesebben meglapogatta volna a saját hátát, ha az esszenciája nem sajog annyira. Az Ambassador valami hotelféle lesz.

Azaz megvan Hopkins címe, pontosan, ahogy Mandrake kérte. A szabadság mindjárt az enyém! Mint mondtam, talán nem vagyok formában, de azészrevétlen követésnél nem tudok hibázni.

– Apropó… – mondta tűnődve Jenkins –, most jut eszembe, uram… Este, amikor Burkekel és Whitersszel beszéltem, egy légy lebegett körülöttem.Talán nincs benne semmi, de…

– Valóban? – szólt a zsoldos hangja, akár távoli mennydörgés. – És maga mit csinált?

* Szemben gazdám csizmájával, ami csak simán bűzlött.** Pokoli forró lehetett. Kemény fickó volt, na.

Jenkins feltolta szemüvegét az orrára; izgatott gesztus volt, nagyon is megértettem. A zsoldos egy fejjel magasabb volt nála, és kétszer olyan széles.Simán elroppanthatta volna Jenkins gerincét.

– Nagyon figyeltem a továbbiakban, de semmi gyanúsat nem láttam.Nem hát, vigyorgott elégedetten a füst az asztal alatt.– És megkértem a koboldomat, Trukletet, hogy kövessen.Hohó. Bibi. Lebuktam. Jobbra-balra tekeregve kémleltem körbe a széklábak között minden síkon. Először semmi. Aztán mit láttam? Egy kis pók

mászott a padlón, és bekukucskált minden asztal alá, fényes szemei erre-arra forogtak. Felemelkedtem, beleolvadtam az árnyékba. Vártam.A kis pók az asztalom alá ért. Elhaladt… de egy pillanatra megpillantott. Hátsó lábára állt, hogy riadóztasson. A füst gyorsan lecsapott, beborította a

pókot. Egy pillanatnyi tusakodás, egyetlen nyikkanás.Aztán a füst megint megmozdult. Először lassan, nehézkesen gurult, akár az óriáskígyó, ami most evett, de hamarosan felgyorsult.*Visszanéztem. Az összeesküvők éppen elváltak; a zsoldos állt, Jenkins maradt, de biztos csak a koboldját várta,** Döntenem kellett.Mandrake arra utasított, találjam meg Hopkinst, és fedjem fel az összeesküvést. Az első feladatot lényegében teljesítettem. Simán visszamehettem

volna a gazdámhoz, hiszen eleget tettem ahhoz, hogy a megegyezésünk értelmében elbocsásson. Mandrake azonban néha furcsán értelmezte amegegyezéseinket. Okozott már csalódást korábban is. Úgyhogy jobb biztosra menni, és annyi információt zúdítani rá, hogy alázatosan megköszönve apentagramra mutasson.

A zsoldos pedig most egyenesen Hopkinshoz megy.A füst összehúzódott az asztal alatt, akár egy rugó. A padlót figyeltem. Semmi… semmi… Egy pár csizma került a látóterembe: régi, barna bőr,

kopottas, elnyűtt.Ahogy elhaladt, ugrottam és közben átváltoztam.A zsoldos nagy léptekkel kelt át a kávézón. Kabátja susogott, fegyverei csörögtek. Jobb csizmájának talpán egy apró, hosszú karmú gyík

kapaszkodott.Kint már leszállt az éj, csak néhány autó döngicsélt valahol messze, járókelők alig akadtak. A zsoldos hagyta, hogy a kávézó ajtaja becsapódjon

mögötte, ment pár lépést, majd megállt. A gyík mélyebbre vájta a karmát. Tudtam, mi jön.Mágialöket, erős vibráció rázta meg esszenciámat. A csizmája, amin csüngtem, felemelkedett, majd lehullt – egyetlen lépés volt, de körülöttem az utca,

az éjszaka és a kávézó fényei összeolvadtak. Még egy lépés, és még egy. A fényfolyam villódzott; homályosan érzékeltem az épületeket, az embereketés a zajt, de lekötött, hogy az életemért kapaszkodjak, ahogy a hét-mérföldes csizma az idő és tér normáit figyelmen kívül hagyva haladt. Akár a MásikVilágban. Élveztem is volna, ha a végtagjaimról az esszenciám nem morzsolódik és pattog, mint a tűzből a zsarátnok. Habár az étkezés melegített, hátnem volt könnyű életben maradni.

A csizma a harmadik lépésnél megállt. Az összefolyt fények egyből szétolvadtak, új környezetté álltak össze, London másik részévé, mérföldekre akávézótól. Vártam, míg forgó szemem megnyugszik, majd hunyorogva körülnéztem.

* Csóró Truklet esszenciája nem volt nagy étek. Normális esetben fintorogtam volna tőle. Ezek azonban elkeserítő idők voltak, szükségem volt mindentáplálékra, amihez csak hozzájutok. Ráadásul a kis dög be akart fújni.

**Nem lesz rövid várakozás. Meg kellett volna hívnom még egy kávéra.

Az egyik Trafalgar Square-hez közeli parkban voltunk. Estefelé a közemberek idejöttek szusszanni egyet. Ebben segítették őket a hatóságok, akik –mióta a háború elfajult – naponta szerveztek valami giccses szórakozást, hogy eltereljék a figyelmüket.

A park közepén fénylett a nagy Üvegpalota, kupolák és minaretek csodálatos egyvelege. A háború első évében épült, vasvázra felhúzott húszezer íveltüveglapból, majd telenyomták gyorskajáldákkal meg körhintákkal, medvevermekkel és panoptikummal. A közemberek szerették, a dzsinnek kevésbé.Taszított minket az a sok vas.

Álltak még pavilonok a parkban, amit helyenként fákról lógó színes koboldlámpák világítottak meg. Itt vonatkocsik robogtak, ott ringlispílek keringtek; aSzultánháremben pedig egzotikus szépségek táncoltak részeg közemberek előtt.* A fő gyalogút mentén boros- és söröshordókat ütöttek csapra, ökrökforogtak nyárson. A zsoldos emberi léptekkel indult el közöttük.

Elhagytuk az Árulók sarkát, ahol foglyul ejtett lázadók lógtak a szájtáti tömeg fölött üvegketrecben. Mellette egy prizmában ocsmány, fekete démon voltlátható az első síkon. Morgott, toporzékolt, öklét rázta a lenyűgözött nézőkre. E mellett színpadot állítottak fel. Kifeszített textília hirdette a darab címét:Legyőzött áruló gyarmatosok; színészek szaladtak fel-alá, gumikardokkal és papírmasé démonokkal a háború hivatalos történetét mesélték. Amerrenézett az ember, mosolygó fiatal nők az Igaz háborús történetek ingyen példányát osztogatták. Ebben a szüntelen ricsajban, színorgiában és zűrzavarbanlehetetlen volt tisztán gondolkodni, arról nem is szólva, hogy értelmesen érvelni a háború ellen.**

Láttam már mindezt, nem is egyszer. Arra összpontosítottam, hogy le ne essek a zsoldos lábbelijéről, aki most letért a gyalogúiról, és a sötét füvönnagy léptekkel egy dísztó felé tartott.

Nem volt valami nagy tó, partját elnyelte a sötétség és a labirintusszerű nádas; keleties hidak íveltek át fölötte, összekötve a néma szigeteket. Azegyiken kínai pagoda emelkedett, mely előtt fatornác nyúlt a víz fölé.

A zsoldos errefelé igyekezett. Rálépett az egyik díszes hídra, csizmája kopogott a deszkákon. A veranda sötétjében egy várakozó alakot véltem látni.Feje körül a magasabb síkokon baljós alakok lebegtek és figyeltek.

Most már óvatosabbnak kellett lennem. A csizmán a legtökkelütöttebb kobold is kiszúrhat. A gyalogút mögött nádas húzódott. Tökéletes a rejtőzésre. Agyík levált a csizmáról, és egy ugrással a nádasban termett. Pár másodperc múlva, újabb fájdalmas átalakulás után kis zöld kígyó siklott a sziget felé arothadó nádszálak között.

Fentről a zsoldos hangját hallottam, mely ezúttal halk és tiszteletteljes volt:– Mr. Hopkins.Rés a nádak közt. A kígyó a vízből kimeredő, korhadt ágra tekeredett, és felemelkedve a veranda felé nézett. Ott állt a zsoldos meg egy másik férfi,

vékony, roggyant vállú, aki baj-társiasan a zsoldos karjára tette a kezét. Erőltettem a szemem. Egy pillanatra megpillantottam az arcát: nyájas, abszolútfelejthető. Akkor mitől volt, hogy mélyen belül felismerés borzongatott meg?

* A szépségek közt volt ember is, bár a magasabb síkon kiszúrtam kettőt, akiknek ott sem lett volna szabad lenni: egyik üres burok volt, elöl tömör,hátul lyukas; a másik egy tüskés végtagú, vigyorgó fóliót, ami Pompabűbáj alá bújt.

** Mandrake kezét láttam mindebben: az ő érzékenysége a részletekre, plusz a színpadiasság, amit a haverjától, a színdarabíró Makepeace-tőltanult. A durva és a finom tökéletes kombinációja. Az elfogott „amerikai” démon különösen jól sikerült; biztos a kormányból idézte meg valaki direkterre a célra.

A két férfi bement a verandáról. A kígyó folyamatosan káromkodva továbbsiklott, elegánsan csalinkázva a nádban. Még egy kicsit… Ha hallanámHopkins hangját, talán…

Megmozdult tíz nádszál, s öt magas, szürke árny vált ki a nádas sötétjéből. Tíz botláb hajlott meg és rugózott. Mindez egyetlen hang nélkül: az egyikpillanatban egyedül voltam, a másikban öt gém ugrott rám, akár szürkésfehér kísértetek, csőr csattogtatva, vörösen izzó szemmel. Szárnyuk a víz színétcsapdosta, elvágva a menekülési utat, karmukkal-csőrükkel az elkeseredett kígyó felé kapdostak. Összetekeredtem és gondolatsebesen a víz felszínealá buktam. A gémek azonban megelőztek; egy csőr elkapta a farkamat, egy másik pedig közvetlenül a fejem alatt ragadott meg, aztán szárnycsapdosva a levegőbe emelkedtek, én meg ott lógtam köztük, mint egy féreg.

Letapogattam ellenfeleimet a hét síkon: fóliótok voltak mind az öten. Normális esetben kidekoráltam volna a várost a tollaikkal, de jelenlegiállapotomban eggyel is aligha bírtam volna el. Máris éreztem, hogy reped az esszenciám.

Tekeregtem, forogtam. Mérget köptem jobbra-balra. A dühtől kicsit erőre kaptam. Átváltoztam még kisebb alakba, síkos angolnává, ami kicsúszott akarmukból, és zuhant vissza a hívogató víz felé.

Csőr kapott utánam.Csatt! Körös-körül feketeség.Na ez már kínos. Most engem kaptak be, ahogy én nemrég a koboldot. Körülöttem idegen esszenciák kavarogtak, éreztem, hogy emésztik az

enyémet.*Nem volt választásom. Összeszedtem minden erőmet, és bevetettem egy detonációt.Hangosra és pontatlanra sikerült, de meghozta a kívánt eredményt. A fóliót apró cafatokban szitált alá, én meg a maradványai között bújtam meg apró

fekete gyöngyként.A gyöngy beleesett a tóba. A négy megmaradt gém ott termett, izzó szemmel mártogatták csőrüket a vízbe.Lesüllyedtem mélyre, ahol sár, iszap és rohadt nádcsomók takartak el minden síkon.Az elmém villódzott, kis híján elájultam. Nem! Ha elalélok, megtalálnak. El kell menekülnöm, vissza a gazdámhoz. Még egy utolsó erőfeszítés.Hosszú lábak lépdeltek a homályban, csőrök hasítottak a vízbe, akár a golyók. A gémek szitkozódása tompán visszhangzott a nádasban. Apró,

sebesült ebihal evickélt a part felé, nyomát haldokló esszenciájának foltjai jelezték. Partot érve megdöntött minden evolúciós rekordot, és egybőlocsmány békává lett, aminek donga lába és lekonyuló szája volt. A béka eliramodott a fűben.

Félúton jártam a gyalogút felé, amikor a fóliótok megtaláltak. Az egyik magasra repülhetett és észrevette bicegő ügetésemet; rekedt rikoltássalfelreppentek a tóról, és felém süvítettek a sötétben.

Egyikük lebukott. A béka elkeseredetten oldalt ugrott. A csőr a földbe fúródott.Ki a gyalogúira, be a tömegbe. A béka cikkcakkban haladt, lábak között, sátortetők alatt, fejekről vállakra, kosarakról babakocsikra, közben brekegett

meg gargalizált, riadtan kukkolt dülledt szemével. Férfiak kiáltottak, nők sikoltottak, gyerekek tátották a szájukat. A gémek nem tágítottak, villogott a tollúk,csapdosott a szárnyuk, elvakította őket a vérszomj. Áttörtek standokon, felborítottak boroshordókat, kutyák ugrottak félre előlük vonítva. Az emberek úgydőltek, mint a tekebábuk. Több kötet Igaz háborús történetek repült szanaszét; volt, amelyik borba esett, mások a nyársra.

* Ilyen körülmények közt gyorsan kell cselekedni, mert a többiek felfalnak. A gyengének nem sok esélye van, ha erősebb nyeli le, és most kis híja volt.

Az üldözött kétéltű felszökkent a színpadra, be a színes koboldlámpák alá, mire az egyik színész riadtan a másiknak ugrott, az meg egy harmadikat atömeg közé lökött. A béka lebukott egy csapóajtón, nyomában egy gémmel; majd szinte azonnal felbukkant egy másik ajtón, egy kartonmanó fejénlovagolva. Felugrott a zászlóra, és ott csüngött, két lábbal kapaszkodott. Egy gém felcsapott, kettétépte a zászlót. A szövet lehullt, lengett, akár adzsungelben az inda, parittyaként átlőve a békát a gyalogúton a kristályprizma mellé, ahol a fogoly démon csücsült.

Eddigre már azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Az esszenciám olyan gyorsan foszlott szét, hogy alig láttam, a világ disszonáns hangokká vált aszámomra. Ösztönösen ugráltam, folyton irányt váltva, menekültem a támadás elől, ami elkerülhetetlen volt.

Egyik üldözőm, azt hiszem, görccsel próbálkozott, én meg félreugrottam. Nem láttam a prizmát, nem hallottam a megrepedő kristály hangját. Nem azén hibám. Semmi közöm hozzá. Nem láttam, ahogy a nagy fekete démon meglepetten elvigyorodik, és a résbe illeszti a karmát. Nem hallottam avészterhes reccsenést, amikor a gömb engedett, sem az emberek sikolyát, ahogy a démon közéjük ugrott.

Semmit nem tudtam erről. Csak a hajsza végtelen dübörgését tudtam, csak azt éreztem, hogy esszenciám egyre puhul, és minden elkeseredettugrással tovább szivárog. Haldokoltam, de nem állhattam meg, mert a sarkamban még gyorsabb halál repült…

Kitty

11

K itty mestere felnézett a szófáról, a magányos szigetről, a kézírással telerótt papírtenger közepén. Az öreg a töltőtolla végét rágcsálta, ami kis kéktintafoltokat hagyott ajkán. Meglepődve pislogott.

– Nem is gondoltam, hogy még ma este jössz, Lizzie. Azt hittem, dolgozol.– Megyek, uram, rögtön, csak…– Mondd, megszerezted Peck Desiderata Curiositájának eredeti példányát? És A melankólia anatómiáját? A négyes kötet kell, remélem, nem

felejtetted el.Kitty jól begyakorolta, mit fog füllenteni:– Sajnálom, uram, egyik sincs meg. A könyvtár ma korábban zárt. Zavargás volt arrafelé, közemberek demonstráltak, ezért biztonsági okból jobbnak

látták becsukni a kapukat. Távoznom kellett.Mr. Button bosszúsan felfortyant és ráharapott a tollra.– Micsoda kellemetlenség! Közemberek, azt mondod? Mi jöhet még? A lovak ledobják a nyerget? A tehenek nem hagyják magukat megfejni? Azok az

emberek tudhatnák a helyüket! – Ezt a toll bökő mozdulatával hangsúlyozta, majd bűntudatosan nézett fel. – Nem akartalak megbántani, Lizzie.– Semmi baj, uram. Uram, ki volt Ptolemaeus? Az öreg fáradtan tette tarkóra a kezét.– Ptolemaeus valójában Ptolemaiosz. Igen figyelemre méltó mágus. – Szomorúan pillantott a lányra. – Van időd feltenni egy teát, mielőtt elmész,

Lizzie?– Egyiptomi volt? – makacskodott Kitty.– Igen, habár a neve természetesen görög. Eredetileg makedón származású. Szép tőled, hogy tudod, Lizzie. Nem sok közember tudná.– Szeretnék valamit olvasni tőle, uram.– Hát az nem lesz könnyű, ugyanis görögül írt. Megvan itthon a főműve, a Ptolemaiosz szeme. Kötelező olvasmány minden mágusnak, mert nagyon jól

taglalja a démonidézés mikéntjét. Na persze a stílusa lagymatag. A többi írása Apokrifek címen ismert. Azt hiszem, éppen te hoztad meg nekemHyrnektől, amikor először jöttél hozzám… Fura egy gyűjtemény, tele hóbortos ötletekkel. Ami a teát illeti…

– Felteszem – nyugtatta meg Kitty. – Közben olvashatnék valamit Ptolemaioszról?– Atyavilág! Neked is megvannak a magad rigolyái! Igen, a Nevek könyvében van egy bekezdés. Biztosan tudod, hol találod.Kitty gyorsan végigfutott a bekezdésen, míg a kanna bugyogott mögötte.Alexandriai Ptolemaiosz (kb. i.e. 120 körül)Gyermekmágus, az uralkodó Ptolemaiosz dinasztia sarja, VIII. Ptolemaiosz unokaöccse, a koronaherceg (később IX. Ptolemaiosz) unokatestvére.

Rövid életének zömét Alexandriában töltötte, a könyvtárban dolgozott, de a részletek ismeretlenek. Képességei legendásak voltak, mágusi hírnevétegész fiatalon alapozta meg; állítólag unokatestvére fenyegetve érezte magát népszerűsége miatt, és orgyilkost küldött rá.

Halálának körülményei ismeretlenek, csak annyi biztos, hogy nem élt meg tekintélyes kort. Talán erőszakos halált halt, vagy testi gyengeség vitte el.Egy alexandriai kézirat szerint egy „nehéz utazást” követően egészsége hirtelen megromlott, habár ez ellentétben áll a többi feljegyzéssel, melyek szerintsosem hagyta el a város környékét. Nagybátyja temetésének idején kétségtelenül halott volt már, s mivel unokatestvére került trónra (i.e. 116),valószínűleg nem érte meg a húszas éveit.

Papírjai háromszáz évig az alexandriai könyvtárban maradtak, mely idő alatt Terullian és más római mágusok is tanulmányozták. Írásai egy része ahíres Ptolemaiosz szeme c. kötetben lett kiadva Rómában. Az eredeti kéziratok megsemmisültek a harmadik században történt nagy földrengésben éstűzben, a fennmaradó töredékeket Apokrifek címen gyűjtötték össze. Ptolemaiosz történelmileg érdekes alak, hiszen neki tulajdonítják számos technikafeltalálását, mint például a Sztoikus Bemetszés, a Penészke Pajzs (ezeket a megidézés során használták egész Loew idejéig), valamint számosspekulatív fantáziát, mint amilyen pl. a „Ptolemaiosz kapuja”. Ha megéri a felnőttkort, minden kétséget kizáróan nagy mágus lett volna. Démonjaivalállítólag szokatlanul erős kapcsolatban volt, közéjük tartozott: Affa (elhunyt), Rekhit vagy Nekó (sorsa ismeretlen), MetisZ és Penrenutet (mindkettőelhunyt).

– Megtaláltad, amit kerestél? – mosolygott szórakozottan Mr. Button, amikor Kitty bevitte a teát.– Nem tudom, uram, de lenne egy kérdésem. Gyakori, hogy egy démon a gazdája alakját vegye fel?A mágus letette a tollat.– Úgy érted, hogy cukkolja, megzavarja vele? Még szép! Ősi trükk, az egyik legősibb, és aki nem elég tapasztalt, azt garantáltan elbátortalanítja. Nincs

annál nyugtalanítóbb, mint amikor az ember saját fantomképével szembesül, főleg ha a lény gonoszul eltorzítja. Müncheni Rosenbauer annyira iszonyodottszámos ábrázata egyikének pontos másától, hogy pomádéját ledobva kiszaladt a mágikus körből, sajnálatos eredménnyel. Magam is kénytelen voltamvégignézni, ahogy saját testem lassan elrothadt, a megfelelő hanghatásokkal kísérve, miközben a krétai építészet szabályairól faggattam önmagam.Becsületemre legyen mondva, hogy egyáltalán le bírtam jegyezni valamit. Erre gondoltál?

– Hát, igazából nem, uram. – Kitty nagy levegőt vett. – Azt akartam kérdezni, egy dzsinn felvette-e valaha gazdája alakját tiszteletből vagy akárszeretetből. Mert annyira elégedett volt vele. – Magamagát hallva ő is pofát vágott, az ötlet annyira nevetségesnek hangzott.

– Nem hinném – fintorodott el az öreg.– Mármint a mágus halála után.– Drága Lizziem! Ha a szóban forgó mágus szokatlanul ocsmány vagy deformált volt, akkor a démon talán használta az alakját, hogy megrémisszen

másokat. Ha jól emlékszem, Jemeni Zarbustibal valóban megjelent a halála után. De tiszteletből? Atyaég! Ez olyan kapcsolatot sejtet a gazda ésrabszolgája között, amire még nem volt példa. Csak közemb… bocsáss meg. Szóval csak ilyen tapasztalatlanoknak, mint te, juthat eszébe ilyesmi!Ejnye-bejnye – kuncogott, ahogy a tea után nyúlt.

Kitty elindult az ajtó felé.– Köszönöm, uram, sokat segített. Apropó, mi az a Ptolemaiosz kapuja?A mágus felnyögött a szófán a papírjai között.– Hogy mi az? Egy nevetséges ötlet! Mítosz, kitaláció, üres beszéd! Tartogasd a kérdéseidet fontosabb dolgokra. Most pedig dolgoznom kell. Nincs

időm fecsegni. Menj, eredj! Még hogy Ptolemaiosz kapuja…– De…– Nem kell dolgozni menned, Lizzie?Negyven perc múlva Kitty leszállt a buszról az Embank mentnél. Vastag, fekete csuklyás sportkabátot viselt, és szendvicset evett nagy odaadással.

Zsebében ott lapultak a másik hamis személyazonosságát igazoló okmányok, Clara Bell névre kiállítva.

Erősen sötétedett, bár néhány felhő még piszkossárgán visszaverte a város fényeit. Lent a Temze ernyedten csörgedezett. Kitty nagy, szürke sárpadfölött haladt el, ahol gémek keresgéltek a kövek és a hordalék közt. A levegő hideg volt, erős szél fújt a tenger felől.

A folyó egy kanyarulatánál a járda kilencven fokban elfordult a Temzétől, s egy terjedelmes épülethez vezetett, melynek meredek teteje és csúcsostetőablakai voltak. A falakat súlyos fekete gerendák tartották, itt is, ott is ablakok világítottak, erős fényt vetve az utcára és a folyó sötét vizére. Az emeletaz alsó szinttől kijjebb lógott, itt hetykén, amott megrogyva, mintha le akarna dőlni. Az épület melletti rúdon kopott zöld zászló lógott; megszenvedte azidőjárást, olvashatatlan volt, mi áll rajta. Ez sok bajt nem okozott, mivel a Frog Innt mindenki ismerte a környéken; híres volt a söréről, a marhahúsról és aheti dominóversenyről. Kitty itt dolgozott esténként.

Lebukott egy boltív alatt, majd végigment a szuroksötét sikátoron, be a pub udvarára. Ahogy belépett, felpillantott. Halvány vörös fény izzott a ház ormaiközött. Ha az ember egyenesen ránézett, elmosódott volt; ha viszont másra nézett, jól látta: egy apró kutaszgömb figyelt ott.

Kitty rá se hederített. Átment az udvaron az ajtóhoz, amit vén, megfeketedett tornác védett az esőtől, és belépett a Frog Innbe.A söntés éles fényétől pislognia kellett. A függönyöket behúzták, tűz világította meg a kályharostélyt. Színei ott táncoltak a bárpultra sorakoztatott

poharakon, amiket George Fox, a tulajdonos törölgetett nagy gonddal. Biccentett Kittynek.– Nem sieted el, Clara. Nem sieted el. Kitty az órájára pillantott,– Még van húsz perc, míg ideérnek, George. – Fejével a hátsó ajtó és a kutaszgömb felé intett. – Az mióta van ott?– Pár órája. A szokásos. Csak ijesztésnek. Nem hall. Nem zavar Vizet.– Oké. Adj egy ruhát!A söntés tizenöt perc alatt tiszta lett, a poharak elmosva, az asztalok letörölve. Kitty tíz kancsót tett a pultra a csap fölé, Sam, a csapos pedig elkezdte

töltögetni őket világosbarna, habos sörrel. Kitty szétrakta az utolsó dominós dobozt is, nadrágjába törölte a kezét, felvett egy kötényt, és beállt a pultmögé. George Fox kinyitotta a bejárati ajtót, s beengedte a vendégeket.

A dominóverseny változó vendégsereget csalt be, így Kitty ezen az estén is több embert látott, akit addig nem: egy magas, katonás urat; egycsoszogva közlekedő, mosolygós idős hölgyet, egy szakállas, szőke fiatalembert. Megkezdődött a dominók csattogása, jókedv töltötte meg a levegőt.Kitty a kötényét le-lesimítva sietett ide-oda az asztalok között, vette fel a vacsorarendeléseket.

Eltelt egy óra, a játékosok csak úgy nyelték a marhahúsos szendvicseket. Az étel eltüntetése után a dominó iránti érdeklődés gyorsan lanyhult.Azonban továbbra is készenlétben tartották arra az esetre, ha a rendőrség netán razziázna. Kitty megtöltötte a pár üres poharat, majd beállt a pult mögé,épp amikor egy férfi a tűzhely mellett lassan felemelkedett.

Öreg és törékeny volt, meggörnyedt az évektől. Az egész helyiség azonnal elcsitult.– Barátaim! Az elmúlt hét óta vajmi kevés érdemleges történt, ezért mindjárt átadom a szót. Mint mindig, most is szeretném megköszönni

pártfogónknak, Mr. Foxnak a vendégszeretetét. Először talán Mary szóljon az amerikai helyzetről.Leült. Az egyik szomszédos asztalnál felállt egy sovány arcú, fáradt nő. Talán negyven sem lehetett még, de hajába már ősz szálak vegyültek.– Tegnap éjjel érkezett egy kereskedőhajó. Utolsó megállója Boston volt, a háborús zónában. A legénység ma reggel a mi kávézónkban reggelizett.

Azt mesélték, hogy a legutóbbi angol offenzíva kudarcot vallott, Boston még mindig amerikai kézben van. Seregünk visszahúzódott a síkságra,utánpótlást keresett, és azóta támadás is érte. A veszteség nagy.

Halk mormolás hullámzott végig a termen. Az öreg félig felállt.– Köszönjük, Mary. Ki akar szólni?– Szabad? – kérdezte a szakállas fiatalember. Nagyon magabiztosan viselkedett. – Egy új szervezetet képviselek: a Közemberek Szövetségét. Talán

már hallottak róla.Általános, nyugtalan izgés-mozgás támadt. Kitty a homlokát ráncolta. Valami zavarta a férfi hangjában.– Sztrájkok és tüntetések tartásához próbálunk támogatókat szerezni. – folytatta. – Meg kell mutatnunk a mágusoknak, hogy kivel van dolguk. Csak

akkor figyelnek ránk, ha összefogunk. Tömeges tiltakozásról beszélek.– Szólhatok? – emelkedett fel az idős hölgy, aki makulátlan sötétkék ruhát és karmazsin sálat viselt. Felállt volna, de egyből barátságos tiltakozás

harsant, mire visszaült. – Nem ez a válasz. Hiszen mit érünk el vele? Csakis megtorlást. A Tower embertársaink jajkiáltásaitól fog zengeni.– Van választásunk, asszonyom? – csapott rózsaszín öklével az asztalra a fiatalember. – Üljünk csendben? Azt talán megköszönik a mágusok?

Neeem, nem! Csak mélyebbre taposnak minket a sárba. Cselekednünk kell, mégpedig most! Mindenkit nem börtönözhetnek be.Erre szórványos tapsot kapott. Az idős hölgy makacsul csóválta a fejét.– Nagyon téved. A maga érve csak akkor állna meg, ha a mágusokat el lehetne pusztítani. De nem lehet!– Nem úgy van az, asszonyom! – szólalt meg egy másik férfi. – Ez defetista beszéd.– Igen? Szóval el lehet őket pusztítani? Hogyan?– Nyilvánvaló, hogy meggyengültek, hiszen ha nem így lenne, már leverték volna a lázadókat.– Európából is kaphatunk segítséget – tette hozzá a szőke férfi. – Ezt se felejtsük el. A csehektől. Meg a franciáktól.– Francia kémektől jómagam is kaptam pár varázstárgyat – bólintott George Fox. – Na persze egyiket sem használtam.– Már megbocsássanak, de magyarázzák már el: pár tüntetés hogyan töri le a mágusok uralmát? – A nő felemelt állal, dacosan nézett körül. – Nos?Több férfi is rosszallóan morgott, de úgy tettek, mint akiket túlságosan lefoglal az italuk. Kitty szólalt meg a pult mögött:– Igaza van, asszonyom, nehéz lesz legyőzni őket – mondta halkan –, de nem lehetetlen. A forradalom már sokszor győzött. Mi történt Egyiptomban,

Rómában vagy Prágában? Mind legyőzhetetlenek voltak… egy ideig. Aztán felkelt a nép, és megdöntötte a zsarnokságot.– Drágám, minden esetben ellenséges seregek szorongatták őket…– Az idegen vezetők minden esetben a belső gyengeséget használták ki. Az emberek már lázadoztak. Nekik nem volt erős mágiájuk vagy nagy

seregeik, közemberek voltak, mint mi.Az idős nő elmosolyodott, de minden jókedv nélkül. – Talán. De ki akarja közülünk az idegenek megszállását? A mostani vezetőink nem tökéletesek,

de legalább angolok.A szakállas felhorkant:– Térjünk vissza a mához! Ma este Battersea-ben az acélmunkások sztrájkolni fognak, nem messze innét. Csatlakozzanak hozzánk! És ha a mágusok

démonokat küldenek ellenünk, nem kapnak több ágyút!– És hol lesznek majd a maga acélmunkásai? – kérdezte élesen az idős hölgy. – A Towerben meg a folyó fenekén. A többiek meg a munkapad

mellett.– A démonok sem képesek mindenre. Vannak, akik ellen tudnak állni nekik. Biztos maga is hallott róla. Ellenállnak a támadásnak, átlátnak az illúzión…Ahogy beszélt, Kitty látása egyszerre kitisztult. Átlátott a vastag bajuszon, a szakállon. Ismerte ezt az embert. Nick Drew volt az, az Ellenállás egyetlen

megmaradt tagja. Nick Drew, aki a sötét órában barátait cserbenhagyva menekült a Westminster apátságból. Idősebb lett, tömzsibb, de ugyanolyanszájhős maradt. Szóban még mindig jól tudsz küzdeni, gondolta Kitty, a szájalásban mindig nagy voltál. Lefogadom, hogy biztos helyre osonsz, amikor asztrájk eldurvul… Hirtelen félelem fogta el és hátralépett, ahol a férfi nem láthatta. Akármilyen mihaszna is Nick, ha felismeri, lőttek az álcájának.

A csoport az ellenállóképességről beszélt.– Látják a mágiát – mondta egy középkorú nő. – Ezt hallottam.Az idős hölgy erre megint csak a fejét ingatta: – Pletyka, semmi más. Üres szóbeszéd. Nem lepne meg, ha maguk a mágusok terjesztenék, hogy így

vegyenek rá bennünket elhamarkodott akciókra. Mondják! Van itt valaki, aki valóban látott ilyen… ilyen… ellenállóképességet?Csend telepedett az ivóra. Kitty türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Nagyon szeretett volna beszélni, csakhogy rég eldöntötte, hogy Clara Bell

csöppet sem különleges. Körülnézett. A társaság, melynek zöme évek óta járt ide titokban, többnyire középkorúakból vagy még idősebbekből állt. AzEllenállásról nem sok mindent tudhattak. Kivéve Nicket, akiben legalább akkora ellenállóképesség volt, mint benne. Ő azonban némán ült, akárcsak atöbbiek. Úgy tűnt a vita nem tett jót a hangulatnak. Aztán pár percnyi komor merengés után felállt az öregember.

– Barátaim, ne csüggedjünk! Ha a mágusokkal veszélyes is harcolni, a propagandának ellenállhatunk. Ma került az utcára az Igaz háborús történetekújabb kiadása. Utasítsuk el! Meséljünk barátainknak a hazugságokról.

Erre megszólalt George Fox:– Szerintem ez elhamarkodott ötlet. – Hitetlenkedő moraj támadt, mire kezét felemelve kért csendet. – Jól hallották. Én annyi Igaz háborús történetek-

kötetét gyűjtök össze, amennyit csak tudok.– Szégyellje magát, Mr. Fox! – rótta meg az idős hölgy remegő hangon.– Büszkén ismerem be. És ha később meglátogatják a mellékhelyiséget, megtudják, milyen sokat érnek valójában azok a pamfletek.Erre mindenki nevetett. Kitty, háttal a szőke férfinak, a korsóból újratöltött pár poharat.– Nos, az idő elröppent – mondta az öreg –, el kell válnunk. De előbb szokás szerint tegyük le az esküt!George Fox a pult alól elővett egy nagy kupát; kopott, koros jószág volt, fedelén két keresztbetett dominó. Ezüstből készült. Leemelt egy sötét üveget a

polcról, kidugaszolta, és jócskán töltött a kupába. Kitty két kézzel megfogta, és az öreghez vitte.– Sorban mind kortyolunk belőle – mondta az öreg. – Érjük meg azt a napot, amikor ismét lesz parlament! Támogassa minden férfi és nő

elidegeníthetetlen jogát a szabad véleménynyilvánításra, vitára, a politikusokétól eltérő véleményre, és hogy felelősségre vonhassuk őket tetteikért. –Majd tisztelettel felemelte a kupát, kortyolt belőle, aztán továbbadta a szomszédjának.

Ez a szertartás volt a Frog Innben tartott gyűlések csúcspontja: a vita után, amelyben sosem jutottak semmire, a biztonság vigaszát nyújtotta. Azezüstkupa lassan haladt kézről kézre, asztaltól asztalig. Közben George a bár elejébe ment, és a csapossal, Sammel együtt elkezdték leszedni apoharakat az ajtó közeli asztalokról. Kitty a kupát kísérte, s amikor kellett, egyik asztaltól a másikhoz vitte. Igyekezett úgy fordulni, hogy Nick sose lássa azarcát.

– Kell még bor, Clara? – kérdezte George. – Mary jó nagyot húzott, láttam!Kitty elvette a kupát és megnézte:– Nem, van még bőven.– Helyes – bólintott George. – Drága hölgyem, itt hagy bennünket? – fordult az idős hölgy felé.Az idős nő elmosolyodott:– Mennem kell, aranyos. Veszélyes az utcán. Jobb, ha nem vagyok kint sokáig.– Hát persze. Clara, hozd a hölgynek a kupát, hogy ihasson, mielőtt megy.– Viszem.– Nem szükséges, aranyos. Legközelebb majd kettőt kortyolok.Erre megint felharsant a nevetés. Egy-két férfi felállt, hogy kiengedjék.– Igyon csak, asszonyom – ment utána Kitty. – Jut is, marad is.– Nem, tényleg mennem kell. Késő van.– Asszonyom, elejtette a kendőjét!– Sietek… Elnézést… – csetlett-botlott a néni.– Hölgyem! Vigyázzon, hová lép…– Elnézést, bocsánat…Az asszony sötét és üres szeme olyan volt, akár a maszkon vágott lyuk, ahogy sietett kifelé, hátra-hátra lesve Kittyre. Kitty maga elé nyújtotta az

ezüstkupát, eleinte tisztelettel, majd hirtelen a kifelé igyekvő közelébe nyomva. Az ezüst közelsége láthatóan kínosan érintette a hölgyet. George óvatosanaz egyik asztalra tette a poharakat, és a zsebébe nyúlt. Sam kinyitott egy szekrényt a falon. Az emberek ülve maradtak, és érdeklődve vagy bizonytalanulfigyeltek.

– Az ajtót, Sam – mondta George.Az idős nő megiramodott. Sam feléje fordulva elállta az ajtót; rövid, sötét rudat tartott a kezében.– Nyugalom, hölgyem. A szabály az szabály. Innia kell a kupából, mielőtt elmegy. Ez olyan tesztféle. – Sajnálkozva vont vállat. – Sajnálom.A nő megállt.– Ne sajnálja. – Felemelte a kezét. Tenyeréből kék fény lövellt ki, és ropogó fényhálóba borította Samet. A csapos ugrált, remegett, akár egy bábu,

majd füstölve a padlóra rogyott. Valaki sikoltott.Éles, türelmetlen sípszó harsant. A nő megfordult, tenyere még gőzölgött.– Na most, aranyoskáim…Kitty ekkor az ezüstkupát a nő arcába vágta. Zöld fény villant, valami sistergett. A nő felmordult, mint egy kutya, és az arcához kapott. Kitty a főnökére

nézett: – George!A bár tulajdonosa egy kicsi, hosszúkás dobozt húzott elő, s a kiáltozó, emelkedő fejek fölött Kittynek dobta. A lány fél kézzel elkapta, és azzal a

lendülettel megpördült, hogy a vonagló alakra dobja…A nő elvette ujjait az arca elől, ami szinte el is tűnt. Ősz haja és gyöngysora között csak alaktalan massza fénylett. Kitty meghökkent, tétovázott. A nő ezt

kihasználva megint felemelte a kezét, és újabb ragyogó, zafírkék fénysugár röppent ki. Eltalálta és vibráló fénygömbbe burkolta Kittyt. A lány felnyögött.Fogai remegtek a szájában; minden csontja ki akart rázódni; elvakította a fény. Érezte, hogy pörkölődik a ruhája. Aztán amint a kék energiavonalakeltűntek, Kitty, aki eddig egy méterre a padló fölött lebegett, leesett.

Az idős nő megmozgatta ujjait, elégedetten mordult egyet, majd körbenézett az ivóban. Az emberek eszeveszetten menekültek, feldöntötték azasztalokat, fellökték a székeket, egymásnak ütköztek. A szőke fiatalember egy hordó mögé bújt. A nő észrevette, hogy George Fox egy láda felé araszola bárpultnál. Ujabb dörrenés; a férfi azonban félreugrott. A pult egy része üveg- és aprófarakássá omlott. A kocsmáros az egyik asztal mögé hengeredett.

Az idős nő a jajkiáltásokra és menekülőkre fittyet hányva ismét megfordult, hogy távozzon. Megigazította ruháján a brosst, félretűrt egy rakoncátlanfürtöt tönkrement arca elől, majd átlépett Sam testén az ajtóhoz.

Ujabb éles és türelmetlen sípszó harsogta túl a lármát. Az idős nő már a kilincset fogta, de most megdermedt. Fejét oldalt billentve visszafordult.Ekkor Kitty – akinek a szeme még kissé keresztbe állt, s ruhája pörkölődött és tépett volt – odadobta a kis dobozt az idős nő lába elé, és egy szót

mormolt.Perzselő fény villant, két méter átmérőjű füstgomolyag emelkedett a mennyezetig, mely minden oldalról körülvette a nőt. Egy ideig látni lehetett benne,

mozdulatlanul, akár a borostyánba ragadt rovart. Majd az oszlop megszilárdult, hirtelen opálossá vált, elrejtve a nőt szem elől. Ezt követően az oszlop iselhomályosodott, majd eltűnt, tökéletes kör alakú égésnyomot hagyva a padlón.

Az ivóban egy darabig senki nem mozdult: felborult asztalok, összetört székek, fadarabok, ernyedt testek, szanaszét heverő dominók. Csak Kitty állt;felemelt kézzel, zihálva meredt az üres helyre az ajtó előtt.

Aztán a csoport tagjai megmozdultak a padlón, lassan felemelkedtek, nyögtek, dörmögtek. Kitty néma maradt. A bárpult felé nézett. George arca jelentmeg. Szótlanul meredt Kittyre.

– Na? – húzta fel szemöldökét a lány.– Hadd szusszanjanak egyet. Azután mehetnek. A kutasz-gömb nem vehetett észre semmit.Kitty lassú, merev mozdulatokkal odament a legközelebbi roncshalmazhoz, majd megkerülte a csapos testét. Félretolt egy síró férfit, aki a kijárat felé

botladozott, és becsukta az ajtót. Öt percig állt ott, míg a megrettent vendégek úgy-ahogy magukhoz tértek, akkor egyenként kiengedte őket.Utolsónak Nicholas Drew bújt elő a hordó mögül. Tekintetük találkozott, megtorpant az ajtónál.– Hello, Kitty. Látom, ugyanolyan tűzről pattant vagy, mint rég.– Hello, Nick – felelte rezzenéstelen arccal Kitty.A fiatalember lesimította haját, és begombolkozott.– Ne aggódj, mi nem találkoztunk. Új élet meg minden… Tudom… – Körülnézett a romos helyiségen. – Hacsak nem akarsz csatlakozni a Közemberek

Szövetségéhez. Hasznunkra lehetnél.– Nem, kösz. Jó így.– Rendben – bólintott Nick. – Akkor viszlát. És sok szerencsét. –– Viszlát, Nick. – Betette utána az ajtót.George Fox ott görnyedt Sam teste fölött. A konyhából holtsápadt, megrettent arcok kukucskáltak be. Kitty nekidőlt az ajtónak, és lehunyta a szemét.

Csakis egy kémdémon lehetett. Londonban százával nyüzsögnek. Jövő héten ugyanebben az időpontban az emberek visszajönnek a Frog Innbe, majdbeszélnek, vitatkoznak, és nem tesznek semmit. A nyilvánosan tiltakozókat pedig kíméletlenül elhallgattatják. A tüntetések értelmetlenek. A beszéd mitsem ér. Kell lenni más útnak.

Talán van is. Ideje, hogy megvalósítsa a tervét.

Nathaniel

12

Leszállt az éjszaka. Richmondban, a miniszterelnök rezidenciájának kertjében tűzmadár és szalamandra jelmezbe öltözött szolgák keringtek frissítőtkínálva. A nyugati gyepen magas oszlopokat emeltek, a tetejükön koboldtüzek égtek bizarr fénnyel. A tavon túli fák fekete fala mögül pavane dallamaisodródtak finoman a vendégek felé.

A birodalom előkelőségei, miközben duruzsoltak, az órájukat lesték. Ünnepi ruházatot viseltek, arcukat állat- és démonmaszkok mögé rejtették. Azefféle partik is Mr. Devereaux költséges szórakozásai közé tartoztak, s a háború alatt még inkább megszokottá váltak.

John Mandrake egy oszlopnak támaszkodva szemlélte a vendégeket. Maszkja gyíkfejet formált. Ügyes munka volt, csak éppen nem passzolt azarcához. Alig látott ki belőle, kétszer majdnem belelépett a virágágyásba. Sóhajtott. Bartimaeusról még semmi hír. Mostanra már találhatott volna valamit.

Kisebb csoport ment el mellette: egy páva két hiúz és egy nimfa dörgölődző kíséretében. A páva pocakja és fontoskodó léptei elárulták Mr. Collinst; anők biztos az osztályán dolgozó alacsonyabb rendű mágusok, akik előléptetésre áhítoznak. Mandrake komoran nézte őket. Collins meg a többiekazonnal nekiugrottak, amikor a Tanácsban felhozta a pálca ügyét, nemcsak Devereaux jeges pillantásait kellett tűrnie. Most már tudta, hogy a javaslatameggondolatlan volt, ostoba hiba egy politikustól.

A fenébe a politikával! A konvenciók fojtogatták, úgy érezte magát, mint a pókhálóba ragadt légy. Alkalmazkodni Devereaux szeszélyeihez, harcolni ariválisokkal… – teljes idő-pocsékolás. Valakinek meg kell menteni a Birodalmat. Valakinek igenis használnia kell a pálcát!

Mielőtt elhagyta Whitehallt, Mandrake lement a Szobrok Terme alatti pincébe. Évek óta nem járt itt; most, ahogy megállt a lépcső alján, meglepve látottegy vörös csempékből kirakott csíkot a padlón a kamra túlsó végében. Egy íróasztal mögül kövérkés segéd ugrott fel és ment oda hozzá. Mandrakebiccentett.

– Szeretném megnézni a kincstárat, ha lehet.– Igenis, Mr. Mandrake. Kövessen, kérem.Átmentek a kamrán. A vörös csempecsík előtt a segéd megállt.– Itt meg kell kérnem, uram, hogy rakjon ki minden mágikus tárgyat, ami van magánál, és bocsásson el minden láthatatlan szellemet. Ez a vonal a

határ. Mögötte tilos a mágia, még a legegyszerűbb bűbáj is. A legkisebb nyom is szörnyű szankciókat von maga után.Mandrake a félhomályos, csupasz folyosót nézte.– Igen? Miféle szankciókat?– Azt nem árulhatom el, uram. Nincs semmije? Akkor mehetünk.Dísztelen kőfolyosókon haladtak, melyek régebbiek voltak, mint a parlament épülete felettük. Itt-ott faajtók, sötét benyílók bukkantak fel. A főfolyosót

elektromos égők világították meg. Mandrake nagyon figyelt, de nem látta jelét mágikus csapdának. A segéd előrenézett, s halkan dudorászott magában.Végül egy nagy acélajtóhoz értek.– A kincseskamra.– Akkor hát lássuk, lépjünk be!– Az nem lenne tanácsos, uram. Ha kívánja, a kukucskálón bepillanthat.Mandrake előrelépett, és félretolta az apró fedelet az ajtó közepén. Hunyorogva belesett. Egy fényesen megvilágított, jókora szobát látott. Messze, a

közepén rózsaszín-fehér márványtalapzat állt. Azon színes kis halomban jól láthatóan ott sorakoztak a kormány legértékesebb kincsei. Mandrake szemeazonnal kiszúrta a hosszú fapálcát, amely durva és dísztelen volt, a végén egyszerűen faragott gombbal. Mellette rövid arany nyaklánc hevert, oválisaranymedállal, melynek közepén jade fénylett mély csillogással.

Gladstone pálcája és a szamarkandi amulett… Mandrake a kisemmizettek éles fájdalmát érezte. Megvizsgálta az első három síkot, de nem találtanyomát hexának, hálónak vagy más Őrnek. Ennek ellenére a csempék a talpazat körül furcsa zöld színben játszottak, nem eviláginak tűntek.

Ellépett az ajtótól.– Mi őrzi a termet, ha szabad tudnom?– Pestisátok, uram. Egy igencsak falánk darab. Aki engedély nélkül belép, azt pillanatok alatt csontig rágja, uram.Mandrake ránézett a segédre.– Értem. Rendben. Mehetünk.A házból nevetés úszott ki hozzá. Mandrake a kék koktélra meredt a poharában. Ha a kincstárban tett látogatása bizonyított valamit, hát azt

mindenképp, hogy Devereaux tíz körömmel kapaszkodik a hatalomba. A pálca elérhetetlen. No nem mintha ő akarná… Igazából nem tudta, mit akar.Mogorva hangulatban volt, a parti meg a cicomák hidegen hagyták. Felemelte a poharát és kiitta. Megpróbált visszaemlékezni, mikor volt utoljára boldog.

– John, vén gyík! Látom, hogy ott búsulsz!Alacsony, köpcös úriember közeledett a füvön, pompás türkizszín ruhában. Maszkja vadul nevető koboldot ábrázolt. Magas, karcsú fiatalember karolt

bele, aki hattyúmaszkot viselt, és egyfolytában vihogott.– John, John – mondta a kobold. – Isteni ez a parti, nemde?– vert játékosan Mandrake vállára. A hattyúmaszkos röhögött.– Hello, Quentin. Élvezed?– Majdnem annyira, mint Rupert. – A kobold a ház felé mutatott, ahol az ablakban egy bikafejű, ugráló alak látszott.– Tudod, segít neki levezetni a feszültséget. Szegény ember…Mandrake megigazította gyíkmaszkját.– És ki ez a fiatalember?– Ő az ifjú Bobby Watts – ölelte magához a hattyú fejét a kobold –, következő vígoperám sztárja! Üstökösszerű tehetség! Ne feledd, el ne feledd – a

kobold kicsit megingott –, hogy közeleg a Wappingtól Westminsterig premierje. Mindenkit emlékeztetek. Két nap, John, két nap! Garantáltanmegváltoztatja mindenki életét, aki csak megnézi! Nemde, Bobby? – lökte el magától meglepően durván a fiút. – Menj, hozz nekünk italt! Mondanom kellvalamit pikkelyes barátomnak.

A hattyú botladozva elment. Mandrake némán figyelte. – John, két napja üzengetek neked – húzódott közelebb a kobold. – Te kerülsz engem. Aztakarom, hogy gyere el hozzám. Holnap. Nem felejted el, ugye? Fontos.

Maszkja mögött Mandrake elfintorodott a férfiből áradó alkoholszagtól.– Sajnálom, Quentin. A Tanács nem akart véget érni. Nem tudtam elszabadulni. Holnap ott leszek.– Helyes, helyes. Mindig is te voltál a legokosabb, John. Maradjon is így. Jó estét, Sholto! Tudom, hogy maga az!Egy báránymaszkos, kövér alak lépett oda hozzájuk; a kobold otthagyta Mandrake-et, játékosan megbökte az újonnan érkezett hasát, majd

elsasszézott.

A gyík meg a bárány egymásra nézett.– Nem bírom ezt a Quentin Makepeace-t – jelentette ki szívből jövő ellenszenvvel a bárány. – Pimasz, és azt hiszem, nem egészen komplett.– Kétségtelenül fel van dobva – mondta Mandrake, bár magában teljesen egyetértett a diagnózissal. – Rég nem láttam, Sholto.– Valóban. Ázsiában jártam. – A nagydarab férfi sóhajtva támaszkodott a botjára. – Nehéz idők járnak, kénytelen vagyok saját magam áru után nézni.Mandrake bólintott. Sholto Pinn sosem épült fel teljesen az ámokfutó gólem pusztítása okozta sokkból. Habár nagy munkával újjáépítette boltját, anyagi

helyzete ingataggá vált. Ráadásul ez egybeesett a háborúval és a kereskedelem szétesésével. Egyre kevesebb műtárgy jutott el Londonba, egyrekevesebb mágus vásárolt. Mint az elmúlt évben sokan, Pinn is észrevehetően megöregedett. A masszív test mintha kicsit összement volna, fehér öltönyemár nem feszült rajta. Mandrake kicsit sajnálta.

– Mi újság Ázsiában? – kérdezte. – Hogy állnak arrafelé a birodalom dolgai?– Ezek az ostoba kosztümök, esküszöm, direkt nekem adták a legnevetségesebbet. – Pinn felemelte a báránymaszkot, és zsebkendővel megtörölte

verejtékes arcát. – A birodalom bukdácsol, Mandrake. Indiában lázadásról beszélnek.; Az északi hegyekben a mágusok démonokat idéznek meg atámadáshoz, legalábbis ez a hír járja. Delhi helyőrségünk japán szövetségeseink segítségét kérte a város védelméhez. Képzelje el! Félek, hogy mi lesz…– Az öreg sóhajtva visszaeresztette a maszkot. – Hogy nézek ki, Mandrake? Mint egy fickándozó bárány?

– Láttam már fürgébbet… – mosolygott maszkja mögött Mandrake.– Gondolom. Hát, ha már bolondot csinálok magamból, legalább tele bendővel teszem. Te, lány! – ironikusan szalutált Mandrake-nek, majd elindult az

egyik szolgálólány felé. Mandrake figyelte, és pillanatnyi jókedve gyorsan elpárolgott a hűs levegőben. Felnézett az üres, fekete égre.Egy kertben ülve réges-rég ceruzával a kézben…A poharát az oszlop mögé dobta, és elindult a ház felé.A ház előcsarnokában, kicsit odább a mulatózok egy csoportjától meglátta Jane Farrart. Maszkja (paradicsommadár, barackszín tollakkal) a csuklóján

lógott. Éppen a kabátját vette fel, amit egy közömbös szolga segített fel rá, Mandrake közeledtére a szolga elment.– Már megy?– Igen. Fáradt vagyok. És ha Quentin Makepeace még egyszer azzal a darabbal traktál, megütöm! – biggyesztette ajkát a nő.Mandrake közelebb ment.– Elkísérem, ha akarja. Én is végeztem. – Közönyösen levette a maszkját.– Három dzsinn és öt fóliót vár rám, ha kell – mosolygott a lány. – Mit tud ajánlani, amit ők nem?A melankolikus közöny, ami egész este ott feszült Mandrake-ben, most hirtelen vibrálásba váltott. Nem érdekelték a következmények; Jane Farrar

közelsége felbátorította. Gyengéden megérintette a nő karját.– Hadd vigyem el a kocsimmal. Majd útközben válaszolok.– Hosszú út az, Mr. Mandrake – nevetett Farrar.– Talán számos válaszom van.Jane Farrar belekarolt és átnyomkodtak a tömegen. Több szempár is kísérte őket.Az előcsarnok néptelen volt, csupán két inas állt készenlétben az ajtónál. Tűz ropogott a kandallóban, felette a falon szarvas trófeák díszelegtek, no és

kopott címerek, melyeket más kandallók fölül loptak. A szemközti színes üvegablak béka perspektívából ábrázolta London belvárosát: az apátságot,Westminstert, a fő kormányzati épületeket a Temze mellett. Az utcákat ünneplő tömeg töltötte meg; a palotaudvaron a miniszterelnök sugárzó alakja állt,keze áldásra emelve. Az üveg tompán fénylett, mögötte az éjszaka tömege sötétlett.

Az ablak alatt alacsony zöld kanapé állt, tele selyempárnákkal.Mandrake megtorpant.– Itt meleg van. Várjon, míg megkeresem a sofőrömet. Jane Farrar nem engedte el a karját.– Mindketten maradhatunk kicsit.– Igaz.Mandrake szembefordult a nővel, teste bizsergett. A nő megborzongott.– Érezte?– Igen – felelte halkan Mandrake –, de most ne beszéljünk.– Az érzékelőhálóink voltak, maga bolond. Valami bekapcsolta őket.– Ja. Tényleg.Álltak és füleltek. Ropogott a tűz, a kertből vigasság tompa zaja szűrődött be. Mindezek fölött pedig magas, éles vijjogás a távolban.– Devereaux riasztója – mondta Mandrake. – Valami betört a kertbe.– A démonjai majd elkapják.– Úgy hallom, rátámadnak a betolakodóra.A színes üvegablak mögül különös, nem emberi kiáltások harsantak, s mennydörgésszerű zaj. A két mágus mozdulatlanul állt. A távolban kiáltások

harsantak.A hang egyre erősödött. Sötét szemüveget és szmokingot viselő férfi rohant el mellettük, varázsigét mormolva. Egyik tenyerében narancsszín plazma

lángolt, a másikkal kilökte a bejárati ajtót, és eltűnt odakint.Mandrake utána indult:– Nézzük meg…– Várjon, John! – Jane Farrar felfelé nézett, az ablakra. – Erre tart…Az üveget különböző színű, rövid fényvillanások világították meg kintről. A zaj egyre nőtt. Mintha hurrikán csapott volna le, üvöltő, sivító őrület. Egyre

hangosabban és hangosabban. Hátrálni kezdtek. Robbanások dörrentek, iszonyatos sikolyok harsantak. Újabb villanás: egy pillanatra egy óriási,gigantikus alak körvonalát látták, egy csupa csáp, szárny és karom lényt, mely az ablak felé repült.

Mandrake lélegzete elakadt. Farrar sikoltott. Egymást ölelve hátraestek.A fekete árny betöltötte az ablakot. Nekiütődött az üvegnek…Csatt! Az ablak közepén egy kis rész, épp amely a miniszterelnököt ábrázolta, szilánkokra tört. Apró tárgy repült be a résen, smaragdzöld ívet írt le a

levegőben. Előttük esett a padlóra, halk, szomorú puffanással, egyet ugrott, majd nem mozdult.A két mágus zsibbadtan nézte. Egy élettelen béka.Kint a ricsaj közben egyre halkult. Még egy-két villanás világította meg az ablakot, majd visszatért a sötétség.Mandrake lehajolt a békához. Az állat szétvetette a lábát, szája félig kinyílt, szeme szorosan lehunyva. Furcsa, színtelen tócsa növekedett körülötte. A

mágus szívdobogva vizsgálta meg a lencsével: a béka azonban mindhárom síkon ugyanúgy festett. Mégis…– Mi ez a förtelem? – Jane Farrar sápadt arcát undor torzította el. – Hívom a dzsinnemet, hogy vizsgálja meg magasabb síkokon, aztán

megszabadulunk tő…– Várjon! – intett Mandrake. Közelebb hajolt a békához: – Bartimaeus?Ms. Farrar a homlokát ráncolta.– Úgy érti, hogy ez az izé…?

– Nem tudom. Hallgasson, kérem. – Megint megszólította a békát, hangosabban és közelebbről: – Bartimaeus, te vagy az? Itt N… – elhallgatott,megnyalta ajkát. – A gazdád.

A béka egyik lába megrándult. Mandrake guggolva hátradőlt és felnézett a társára: – Él! Látta…?Ms. Farrar szája keskeny vonallá szűkült. Kicsit odább húzódott, mintha finoman elhatárolná magát a jelenettől. Az előcsarnok végében egy-két

elkerekedett szemű inas jelent meg; a nő dühösen elhessegette őket.– Nem húzza már sokáig. Nézze, az esszenciája elfolyik. Maga kérte, hogy keresse meg itt?Mandrake nem nézett rá, a békát figyelte.– Igen, én adtam neki engedélyt. Akkor kellett visszatérnie, ha megtud valamit Hopkinsról. – Újra próbálkozott: – Bartimaeus!– Igen? – éledt érdeklődés Farrar hangjában, – Érdekes… John, nem sok időnk van a vallatásra. Devereaux megidézőkamrája valahol a közelben

van. Szoros lesz, de együttes erővel talán kicsikarhatunk belőle valamit, mielőtt teljesen elveszti az esszenciáját…– Csend! Ébredezik!A béka tarkója elmosódott, alaktalan lett. A mellső láb nem mozdult. A szeme azonban hirtelen megrebbent, és nagyon-nagyon lassan kinyílt. Ködös és

vaksi volt.– Bartimaeus…Halk hang messziről: – Ki szólít?– Mandrake.– O. Egy pillanatra azt hittem, hogy… érdemes felébredni. – A fej megcsuklott, a szem lecsukódott.Ms. Farrar odalépett és cipője hegyes orrával megbökte a béka lábát.– Fejezd be a küldetésed! Mit tudsz Hopkinsról?A béka szeme résnyire kinyílt, és fájdalmasan Ms. Farrarra fókuszált.– Ez a nőd? Mondd, hogy nem. Jaj nekem.A szem lecsukódott, s Mandrake kérése és Farrar parancsa ellenére sem nyílt ki. Mandrake a sarkán guggolva szórakozottan simogatta a haját.Farrar türelmetlenül megfogta a vállát:– Szedje össze magát, John! Ez csak egy démon. Nézze a kifolyt esszenciát! Ha nem cselekszünk azonnal, elveszítjük az információt!A mágus erre felállt, és fáradtan ránézett.– Maga szerint fel tudjuk ébreszteni?– Persze, a megfelelő technikával. Az izzó tekerccsel vagy az esszenciahúzóval. De öt percünk ha van. Már az alakját sem bírja tartani.– Azoktól elpusztul.– El, de megszerezzük az információt. Gyerünk, John! Hé! – csettintett a figyelő vendégek mellett ácsorgó egyik szolgának. – Ide! Egy szemétlapátot

vagy valamit! Fel kell kaparnunk.– Nem… van más megoldás. – Mandrake olyan halkan beszélt, hogy Ms. Farrar is alig hallotta. Ahogy a nő parancsokat osztogatott, ő megint a béka

mellé guggolt, és halkan komplex varázsigét mormolt. A béka végtagjai megremegtek; halványszürke köd szivárgott a testéből, mintha hideg levegőtalálkozna meleggel. A béka teste sebesen beleolvadt a ködbe, amely Mandrake cipője köré tekeredett, majd elpárolgott.

Amikor Ms. Farrar megfordult, Mandrake éppen felállt. A béka nem volt sehol.A nő döbbenten meredt rá. – Mit csinált?– Elbocsátottam a szolgámat. – Mandrake nem nézett rá, egyik keze a gallérjával babrált.– De az információ! Hopkins! – A nő őszintén meg volt zavarodva.– Két nap múlva megtudjuk. Addigra a Másik Világban eléggé feltöltődik, hogy beszélni tudjon.– Két nap! – csikorgatta a fogát Ms. Farrar. – Talán már túl késő lesz. Nem sejtjük, hogy Hopkins…– Értékes szolga – vágott közbe Mandrake. Most ránézett a nőre, tekintete tompa és távoli volt, habár elpirult a szavaktól. – Nem lesz késő. Amint

meggyógyult az esszenciája, beszélek vele.Ms. Farrar szeme sötéten villant. Közelebb lépett, és Mandrake megérezte a gránátalma illatot, amibe némi citrom is keveredett. – Azt hittem, engem

többre tart egy haldokló démon mocskánál. Az a lény cserbenhagyta! Az volt a feladata, hogy információt hozzon, és nem hozott. Fontos információkvoltak nála… de maga elengedte!

– Csak ideiglenesen. – Mandrake közben tett egy mozdulatot, és hang nélkül mondott egy szót, mire csendbuborék vette körül őket, hogy azelőcsarnok bejáratánál összeverődött, immár méretes tömeg ne hallja, mit beszélnek. Még mindenkin ott volt a maszk, szikrázó, vibráló színeket látott,különös, egzotikus alakokat. Csak ő meg Farrar voltak maszk nélkül, s ettől csupasznak érezte magát. Ráadásul tudta, hogy nincs igazi válasza a nőharagjára, hiszen őt magát is meglepte, amit tett. Ettől most ő jött dühbe: – Kérem, uralkodjon magán – mondta hidegen. – A szolgáimmal úgy bánok,ahogy akarok.

Ms. Farrar kurtán felnevetett.– Valóban. A szolgái… vagy inkább a barátai?– Ugyan már…– Elég! – A nő elfordult tőle. – Az emberek már jó ideje keresik a gyengéjét, Mr. Mandrake – mondta a válla felett –, és én véletlenül megtaláltam.

Elképesztő! Sosem hittem volna, hogy ilyen szentimentális bolond.Lebbent a kabátja, majd kilépett a buborékból, és királynői léptekkel elhagyta az előcsarnokot.Mandrake utána nézett. Nagy levegőt vett. Egyetlen szóval megszüntette a csendbuborékot, s egyből rátört a zaj, moraj és izgatott találgatás.

Harmadik rész

Alexandria

i.e. 125

Azon a reggelen, mint a többin, kérelmezők kis csoportja várakozott gazdám, Ptolemaiosz kamrája előtt. Már pirkadat előtt érkeztek, kendőjüketmagukra csavarva, megkékült lábbal, dideregve, s türelmesen várták a napkeltét. Amint a fény eláradt a folyó felett, a mágus inasa kinyitotta az ajtót, ésegyenként beengedte őket.

Aznap reggel, mint a többin, a panaszok, sérelmek és bánatok meghallgattattak és mérlegeltettek. Néhányan tanácsot kaptak. Egy-kettőtől (anyilvánvalóan mohóktól vagy eltévelyedettektől) megtagadták a segítséget. A többieknek valamilyen megoldást ígértek és adtak. Koboldok és fóliótokrepültek ki az ablakokon a város fölé teljesíteni a küldetést. Egy nemes dzsinnt láttak távozni, majd idővel visszatérni. Szorgalmas ház volt.

Fél tizenkettőkor az ajtókat becsukták aznapra. Utána kerülő úton (hogy megkímélje magát a nem tágító kérelmezőktől, akik csak feltartanák)Ptolemaiosz mágus elindult az Alexandriai Könyvtárba, hogy folytassa tanulmányait.

Az udvaron vágtunk át a könyvtár épülete mellett. Ebédidő volt, Ptolemaiosz ajókakenyeret akart venni a dokk melletti piacon. Kopasz fejű, szőrös lábúegyiptomi írnok képében mentem mellette, s nagyban vitatkoztam vele a világok kapcsolatáról.* Elment mellettünk egy-két tudós: pörlekedő görögök;ösztövér, tüzes tekintetű és sima bőrű rómaiak; sötét nabataeanok, udvarias diplomaták Meroe-ból és a messzi Parthiából, akik mind azért jöttek, hogykortyoljanak a tudás mélységes mély egyiptomi kútjából. Éppen el akartuk hagyni a könyvtár területét, amikor kürtök harsantak fel az utcán. Egy csoportkatona jelent meg, lándzsájukon a Ptolemaioszok színei. Ptolemaiosz unokatestvére, a király fia, a trón örököse tűnt fel közöttük, s baktatott fel a lépcsőn.Nyomában kegyencek, talpnyalók.** Gazdámmal megálltunk és fejet hajtottunk, ahogy a hagyomány követelte.

– Rokon! – A király fia megállt. Köntöse rátapadt hasára, ahol a kurta séta verejtéket csalt ki. Arca puffadt volt a bortól, aurája meg szottyadt. Szemetompán fénylett súlyos szempillája alatt. – Rokon, gondoltam, meglátogatlak.

– Nagyuram… – Ptolemaiosz megint meghajolt –, megtisztelsz.– Gondoltam, megnézem, hol vered el az időt, ahelyett hogy velem lennél – levegőt vett –, ahogy egy királyi rokonhoz illik. – A lakájok vihogtak. – Fülöp,

Sándor és az összes rokonom tudják a dolgukat – botladozott a szavakon. – A sivatagban harcolnak értünk, képviselnek minket keleten és nyugaton.Bizonyítják hűségüket a családunk iránt. De te… – megtapogatta vizes köntösét. – Nos számíthatunk rád?

– Ahogy csak kívánod.

*Állította, hogy a kettő közötti kapcsolat nem lehet véletlen, s a mágusok és szellemek feladata, hogy közös munkával felfedjék ezt a célt. Én ezt(udvariasan) baromságnak tekintettem. A két világ között nem maradt más, csak durva aberráció (a dzsinnek rabszolgasága), amit a lehetőleggyorsabban meg kell szüntetni. Forró vita kerekedett, a vaskos trágárságoktól csupán a retorikai tisztaság iránti tiszteletem miatt tartózkodtam.

** Voltak köztük papok, a birodalom nemesei, ivócimborák, hivatásos birkózók, egy szakállas nő meg egy törpe. A király fiának nagy étvágya ésszéles ízlése volt, társasága gondosan lett válogatva.

– De mégis hogyan, Ptolemaiosz? Azzal a lányos karoddal nem tudsz kardot forgatni vagy íjat feszíteni. Akkor miben van az erőd, hm? Talán itt –kopogtatta meg a fejét bizonytalanul –, legalábbis ezt hallottam. Mit csinálsz ezen a förtelmes helyen?

– Kutatok, uram – hajtott fejet alázatosan Ptolemaiosz.– A papiruszokat és könyveket, melyekbe a nagyérdemű papok az idők kezdete óta gyűjtötttudást jegyezték le. Történelmi és vallási munkákat tanulmányozok…

– És mágiát is minden bizonnyal. Tiltott könyveket. – Egy magas, fekete ruhás pap szólt közbe; feje leborotválva, szeme körül fehér agyaggal festettkör. Úgy köpte a szavakat, akár mérget a kobra. Valószínűleg ő maga is mágus volt.– Aha! Igen. A gonoszság minden formáját. – A király fia közelebbimbolygott; szájából és ruhájából keserű szag áradt.

– Az emberek dicsőítenek érte, rokon. A mágiával elcsábítod, magad mellé állítod őket. Hallom, naponta mennek hozzád, hogy lássák az ördögiműveidet. Mindenféléket hallok.

– Valóban, nagyuram? – biggyesztette ajkát Ptolemaiosz.– Ezt nem értem. Való igaz, hogy abajgatnak olyanok, akiknek kevés jutott. Tanácsot adoknekik, nem többet. Csak egy fiú vagyok… gyenge, mint mondod, a világ dolgaiban járatlan. Jobb szeretek magam lenni. Nem akarok mást, mint a tudástkeresni.

A megjátszott alázat (megjátszotta, mert gazdám tudáséhsége épp oly heves volt, mint a király fiának hatalomvágya, és sokkal férfiasabb) felhergeltea herceget. Arca elsötétedett, mint a főzetlen hús; szája sarkában nyálcsomók gyűltek.

– Tudást, mi? De miféle tudást? És mi célra? Vajon mi célra? Azt mondják, az ősi Egyiptomban az eunuchok egy dobbantással seregekettámasztottak, és a jogos fáraót a tengerbe kergették! Nem szeretném, ha velem ez történne… Te meg mit vigyorogsz, rabszolga?

Nem direkt volt. Csak élveztem a beszámolóját, mivel magam is a sereg élcsapatában voltam, ami végrehajtotta azt a bizonyos kergetést ezer évvelazelőtt. Jó érzés, ha az emberre emlékeznek. Meghajoltam:

– Semmit, uram.– Vigyorogtál, láttam! Rajtam merészelsz nevetni, a leendő királyon?Hangja megremegett. A katonák már ismerték a jelet. A lándzsákat erősebben markolták.– Nem akart megbántani, uram – békített Ptolemaiosz. – Az írnokom arcbajjal született, ami éles fényben gonosz vigyornak tűnik/Sajnálatos betegség

…– A Krokodil kapu fölé szegeztetem a fejét! Őrök!A katonák leeresztették a lándzsáikat, az egyik jobban várta, hogy vérem a köveket öntözze, mint a másik. Szelíden vártam az elkerülhetetlent*– Kérlek, rokon… – lépett előre Ptolemaiosz. – Ez nevetséges. Könyörgök…– Nem! Nem tűrök ellenvetést. A rabszolgának meg kell halni.– Akkor hadd mondjak én valamit. – Gazdám hirtelen közel lépett brutális kuzinjához, és valahogy megnőtt, ugyanolyan magasnak tűnt, mint az.

Tekintetét a másik vizes szemeibe mélyesztette, amelyek úgy vonaglottak a gödrükben, akár hal a lándzsa hegyén. A király fia felkiáltott és elhúzódott; akatonák meg kísérők nyugtalanul fészkelődtek. A nap melege alábbhagyott, az udvar fölé mintha felhő szállt volna. Egy-két katonának lúdbőrözött a lába.– Hagyd békén! – mondta Ptolemaiosz tagoltan és érthetően. – Ő az én szolgám, én mondom meg, mikor érdemel büntetést. Vidd a talpnyalóidat, és térjvissza a boroshordóidhoz. Jelenléted zavarja a tudósokat, és nem tesz jót családunk nevének. A sértéseid sem. Megértetted?

*Azaz elsöprő röhögést. Ami kitörni készült belőlem.

A király fia annyira hátrahajolt az átható tekintet elől, hogy a köpenye a földet súrolta. Olyan hangot adott, mint a párzó levelibéka.– Igen, me-meeg.– Gyere, Rekhit. – Ptolemaiosz visszadugta hóna alá a tekercseket, majd megfontolt közönnyel nézett a király fiára. – Viszlát, rokon. Még lekésem az

ebédet.Azzal el akart menni mellette. A király fia, sápadtan és imbolyogva, érthetetlen szót gagyogott. Előrelendült: a köntöse alól kést rántott. Hörögve támadt

Ptolemaioszra. Fél kézzel intettem: tompa puffanás hallatszott, mintha tégla esne a pudingba. A király fia a hasát fogva kétrét görnyedt, szájából habbuggyant ki, szeme kiguvadt. Térdre rogyott. A kés a földre hullott.

Ptolemaiosz csak ment. Négy katona bizonytalanul megmozdult, leengedték a lándzsájukat, és agresszív hangokat hallattak. Két kezemmel félkörtírtam a levegőbe, s már repültek is hátrafelé, keresztül az udvaron. Az egyik egy görögöt talált el, a másik egy rómait, a harmadik az orrán csúszott. Anegyedik belezúgott egy kalmár sátrába, és félig eltemette az édességek lavinája. Úgy hevertek szanaszét, mint a napóra számai.

A kopasz papra azért figyeltem, láttam rajta, hogy nagyon szeretne csinálni valamit, de aztán találkozott a tekintetünk, és úgy gondolta, jobb élni.Ptolemaiosz már távolodott, hát utána siettem. Ajókás kenyérért mentünk. Amikor teli hassal visszatértünk, a könyvtár környéke csendes és nyugodt

volt.Gazdám tudta, hogy az esetnek még lehet következménye, de teljesen lekötötte a kutatás, nem sokáig meditált ezen. Én azonban igen, mint ahogy

Alexandria lakói is. A pletyka gyorsan szárnyra kelt, s némelyik változat inkább volt kreatív, mint élethű.* A király fiát nem szerették, így megaláztatásaáltalános derűt váltott ki. Ptolemaiosz híre tovább nőtt.

Éjjel a szeleken lebegtem a palota felett, és egy dzsinnel beszélgettem.– Mizújs?– Az bizony van, Bartimaeus. A király fiában lángol a harag és a félelem. Minden nap arról motyog, hogy Ptolemaiosz démonnal akarja elpusztítani és

megszerezni a trónját. Úgy lüktet a félelem a fejében, mint a dob.– Hiszen a gazdám csak az írásnak él. Nem érdekli a korona.– A király fia nem így látja. Embereket keres, olyanokat, akik megvédhetik.– Köszönöm, Affa. Jó repülést.– Neked is, Bartimaeus.Ptolemaiosz rokona részeges tökfej volt, de a félelmeit megértettem. Ő nem volt mágus. Alexandria mágusai csak árnyékai voltak a hajdani

nagyoknak, akiknek szolgáltam.** A hadsereg gyengébb volt, mint nemzedékek óta bármikor, és többnyire messze harcolt. Ptolemaiosz viszont valódierővel bírt. Kétségtelen, hogy a király fia sebezhető lenne, ha gazdám úgy határozna, megdönti az uralmát. Telt az idő. Figyeltem és vártam.

A király hamarosan megtalálta, akiket keresett. Egy holdfényes éjjel négy orgyilkos lopakodott a palotakertbe, és látogatta meg gazdámat. Mint máremlítettem, nem maradtak sokáig.

A király fia elővigyázatosan nem tartózkodott Alexandriában aznap éjjel, a sivatagba ment vadászni. Amikor visszatért, először a Krokodil kapu fölöttköröző dögevő madarakat látta, majd a három orgyilkos tetemét. Lábuk súrolta a szekér oldalát, ahogy behajtott a városba. A herceg halottfehér arccalvonult vissza a kamrájába, és hét napig nem is mutatkozott.

*Az egyik szerint, amit a kikötőben rajzoltak a falra és illusztráltak élénken, a király fia csupasz fenékkel feküdt egy asztalon a könyvtárban, ésismeretlen démon vagy démonok korbácsolták.

**Az ősi fáraók a papokra bízták az efféle feladatot, és a görög dinasztia nem látott okot ezen változtatni. Azonban míg a múltban tehetségesemberek is eljutottak Egyiptomba, hogy gyakorolják a mesterséget, s így a birodalom a síró dzsinnek kárán erősödött, ezek az idők rég elmúltak.

– Gazdám, az életed veszélyben forog – mondtam. – Hagyd el Alexandriát!– Lehetetlen, Rekhit, ezt te is tudod. Hiszen a könyvtárat nem vihetem magammal.– A herceg megbékíthetetlen ellenség. Újra fog próbálkozni.– És te itt leszel, hogy megvédj, Rekhit. Bízom benned.– Az orgyilkosok csak emberek voltak. Legközelebb nem ember érkezik.– Biztos vagyok benne, hogy megbirkózol vele. Muszáj így guggolnod? Zavar.– Ma kobold vagyok. A koboldok guggolnak. Figyelj, megtisztelő a bizalmad, de őszintén szólva meglennék nélküle. Meg anélkül is, hogy én legyek a

tűzvonalban, amikor egy marid kopogtat majd az ajtódon.– Marid! – kuncogott a kupájába. – Szerintem te túlbecsülöd udvari mágusaink képességét. Legfeljebb egy féllábú penészke.– A herceg egyfolytában keresgél. Sokat iszik a római követekkel. És ha jól tudom, most Róma a menő. Innét a Tigrisig minden kocamágus

odasereglik dicsőségért.– A rokonom Róma talpát nyalja – vont vállat. – Miért támadnának rám ők?– Hogy az adósukká tegyék. Én meg halott leszek. – Bosszúsan kiengedtem magamból egy kénfelhőt. – Neked persze ez nem gond. Annyit idézel

meg a fajtánkból, amennyit csak akarsz, hogy védjük a bőrödet. Mi szenvedjük meg. – Szárnyaimat az orromra húztam, mint egy morcos denevér, ésfellógattam magam a hálószoba gerendájára.

– Rekhit, kétszer már megmentetted az életemet. Tudod, milyen hálás vagyok érte.– Szavak, szavak. Nem jelentenek semmit se.– Ez nem tisztességes. Tudod, min dolgozom. Meg akarom érteni, mi választ el bennünket, embereket és dzsinneket; vissza akarom állítani az

egyensúlyt, megalapozni a bizalmat…– Ja, ja. Közben védhetem a hátad, és üríthetem az éjjeli edényedet.– Most már tényleg túlzol. Ez Anhotep dolga. Sose kértem,..– Képletesen értettem. A lényeg, hogy ebben a világban én mindig fogoly leszek. Te vagy a főnök. A bizalomnak semmi köze hozzá. – A kobold

kikukucskált szárnyai közül, és kiengedett még egy kénes légáramot.– Abbahagynád? Én itt alszom. Szóval kételkedsz az őszinteségemben?– Ha a véleményemre vagy kíváncsi, gazdám, amit a népeink közti kibékülésről mondasz, az csak ámítás.– Igen? – Gazdám hangja megkeményedett. – Jól van, Rekhit, ezt kihívásnak veszem. Azt hiszem, elértem olyan szintre a kutatásban, amikor nemcsak

beszélek, de végre cselekedhetek is. Mint tudod, az északi törzsekről olvastam. Ott az a gyakorlat, hogy a mágus és a szellem félúton találkoznak. Abból,amit tőled meg a társaidtól hallottam, azt hiszem, én ennél tovább tudok menni. – Félredobta a kupát, felállt és járkálni kezdett.

A kobold nyugtalanul leengedte a szárnyát.– Hogy érted? Nem tudlak követni.– Nem neked kell követni engem – mondta a fiú. – Ellenkezőleg. Ha készen állok, én követlek téged.

Nathaniel

13

A miniszterelnök partiján történt bosszantó események túl gyorsan peregtek és túl zavarosak voltak, időbe telt kideríteni, tulajdonképpen mi is történt. Avendégek közül kevesen látták, mivel amint kitört a mészárlás az égben, a legtöbben fejessel a virágágyásokba és a dísztavakba vetették magukat.Azonban miután Mr. Devereaux összehívta a birtok biztonságáért felelős mágusokat, akik pedig megidézték a védelemre kirendelt démonokat,derengeni kezdett valamiféle kép.

A jelek szerint a riasztót egy bicegő béka kapcsolta be, mely áttört a védőhálón. Egész démonsereg üldözte, melyek kíméletlenül követték, ahogymenekült a gyepen. A birtok démonai csatlakoztak a csetepatéhoz, hősiesen megtámadtak mindent, ami mozgott, így hamarosan megsemmisült egy-kétbehatoló… valamint három vendég, egy komornyik és a déli gyep szobrainak zöme, melyek mögött a béka menedéket keresett. A zűrzavarban a békabetört a házba, mire a megmaradt behatolók sarkon fordultak, és elmenekültek. Kilétük, csakúgy, mint gazdájuké, rejtély maradt.

A béka gazdájának kilétére azonban gyorsan fény derült. Túlságosan is sokan tartózkodtak a ház előcsarnokában ahhoz, hogy John Mandrakemegússza. Nem sokkal éjfél után Mr. Devereaux, Mr. Mortensen és Mr. Collins (a házban maradt három legerősebb mágus) maguk elé kérették, aholbeismerte: a szóban forgó dzsinnek megengedte, hogy bármikor visszatérjen hozzá. Az éles hangú faggatás hatására Mr. Mandrake kénytelen voltrészletekkel szolgálni a démon küldetéséről. Elhangzott Mr. Clive Jenkins neve, mire öt horlát azonnal az említett lakásához küldtek. A horlák visszatérvejelentették, hogy Mr. Jenkins nem tartózkodik otthon. Holléte ismeretlen.

Mivel Mandrake nem tudta, dzsinnje mit tudott meg, és mivel a sebesült Bartimaeus azonnali megidézése megsemmisítette volna az esszenciáját – ígynem kaptak volna választ –, az ügyet elnapolták. Mandrake-et utasították, három nap múlva jelenjen meg a Tanács előtt, hogy megidézze a szolgáját.

Addig a fiatal mágusnak az általános elégedetlenség terhét kellett viselnie. A miniszterelnök magán kívül volt hellén szobrainak elvesztése miatt. Mr.Collins – aki a riadalom kitörtekor elsőként ugrott a kacsaúsztatóba, ahol majdnem vízbe fulladt az őt követő termetesebb hölgyvendégek alatt – gonoszulméregette a törülköző alól. A harmadik miniszter, Mr. Mortensen nem szenvedett sérülést, de már évek óta ellenszenvvel viseltetett Mandrake iránt.Együttesen rótták meg felelőtlen és titokzatos viselkedéséért, s válogatott büntetéseket helyeztek kilátásba, de a részletekkel meg akarták várni atanácsülést.

Mr. Mandrake nem reagált a vádakra. Sápadtan távozott a birtokról, és visszatért Londonba.Másnap Mandrake egyedül reggelizett. A szokásos reggeli megbeszélésre érkező Ms. Piper előtt elállta az ajtót egy inas. A miniszter nem érzi jól

magát, közölte, majd az irodában fogadja. A nő értetlenül távozott.A mágus ólomléptekkel járkált fel-alá a dolgozószobájában. Az ajtódémon, aki ártatlanul viccelni próbált vele, kapott egy görcsátkot. Mandrake sokáig

csak ült az íróasztalnál, és bámulta a falat.Aztán felvette a kagylót, és tárcsázott.– Halló? Jane Farrar irodája? Beszélhetnék vele, kérem? Igen, Mandrake… O, értem. Köszönöm. – Lassan letette a kagylót.Hát, ő megpróbálta figyelmeztetni. Az, hogy a nő nem hallgatott rá, már nem az ő hibája. Előző éjjel mindent megtett, hogy ne keverje bele, de hiába. A

szemtanúk látták. Mostanra biztos ő is megrovást kapott. Ezen csak közepesen sajnálkozott; ahányszor a gyönyörű Ms. Farrarra gondolt, különösidegenkedés fogta el.

A legrosszabb az volt, hogy ezt az egészet el lehetett volna kerülni, ha azt teszi, amit Farrar mondott. Bartimaeus szinte biztosan információt szerzettJenkins terveiről, s ez megbékítette volna Devereaux-t. Gondolkodás nélkül ki kellett volna préselnie a szolgájából. Ő meg elengedte. Ez abszurd! Adzsinn amúgy is csak tüske a körme alatt: folyton sértegeti, felesel, most már az erejét is elvesztette… Sőt! Mivel tudja az igazi nevét, halálos veszélytjelent. El kellett volna pusztítania, amikor nem tudott védekezni. Milyen egyszerű lett volna!

Nézte a papírokat az asztalán, de nem látta. Szentimentális és gyenge… Farrarnak talán igaza van. John Mandrake, a kormány minisztere sajátérdeke ellen cselekedett, s emiatt most kiszolgáltatta magát az ellenségeinek. Mégis, bármennyire hideg düh töltötte el – Bartimaeus, Farrar és főlegönmaga iránt – , tudta, hogy nem tehetett mást. A dzsinn apró, tönkrement testének látványa nagyon megrázta: ösztönösen cselekedett.

És ez volt az igazán sokkoló tény, sokkal jelentősebb, mint kollégái irigysége és fenyegetései. Élete évekig hideg számításból állt, a munkája irántikíméletlen elszántság határozta meg természetét, tetteit; a rögtönzés mindig is távol állt tőle. Most azonban, egyetlen meggondolatlan cselekedeteárnyékában, a munka hirtelen elvesztette vonzerejét. Ebben a pillanatban máshol seregek csapnak össze, a miniszterek tanakodnak, rengeteg a teendő.John Mandrake azonban közönyös volt, nevének és hivatalának elvárásaitól elszakadva lebegett.

Eszébe jutott egy gondolat még előző estéről. Egy kép: amikor a tanítójával, Ms. Lutyensszel ült, réges-rég, s a kertben rajzolt egy nyári napon… A nőnevetett, haja csillogott a fényben. A kép vibrált, akár egy délibáb, majd eltűnt. A szoba csupasz és hideg lett.

Idővel aztán a mágus otthagyta a dolgozószobát. A megégett fában az ajtódémon megrezzent, ahogy elment mellette.A nap továbbra sem tartogatott sok örömöt Mandrake-nek. Az Információs Minisztériumban keserű hangú üzenet várta Ms. Farrar irodájából. A nő úgy

döntött, hivatalosan panaszt emel, amiért Mandrake nem hagyta kikérdezni a démont, amely cselekedet sértette a rendőrségi nyomozást. Mandrake aligolvasta végig, máris komor küldött érkezett a Belügyminisztériumból fekete szalaggal átkötött borítékkal. Mr. Collins szeretne beszélni vele az előző estea St. James's Parkban történt zavargásról. A részletek rossz előérzettél töltötték el: menekülő béka, prizmából kiengedett vad démon, néhány halott.Kisebb lázadás tört ki, s a közemberek lerombolták a bazár egy részét. Az utcákon még mindig erős a feszültség. Mandrake készüljön fel rá, hogy kétnap múlva a Tanács előtt kell felelnie ezért. Vita nélkül elfogadta; tisztában volt vele, hogy karrierjének fonala gyorsan rojtosodik.

A megbeszéléseken az alárendeltjei élvezettel, maró tekintettel figyelték. Néhányan odáig merészkedtek, hogy javasolták, a politikai károkmérséklése érdekében azonnal idézze meg a dzsinnt. Mandrake rezzenéstelen arccal, makacsul megtagadta. Egész nap bosszús és szórakozott volt;Ms. Piper nagy ívben kerülte.

Késő délutánra, amikor Mr. Makepeace hívta, és emlékeztette a találkozóra, elege lett. Aznapra távozott az irodából.Mr. Mandrake évek óta, egész pontosan a Gladstone-pálca esete óta közeli barátságban állt a színdarabíróval, Mr. Quentin Makepeace-szel. Jó oka

volt rá: a miniszterelnök mindennél jobban szerette a színházat, így Mr. Makepeace nagy befolyással volt rá. Mandrake úgy tett, mintha osztozna főnökeélvezetében, s ezzel olyan kötelék kapcsolta Devereaux-hoz, amit a többi, kevésbé toleráns miniszter csak irigyelni tudott. Ennek azonban megvolt azára. Mandrake nemegyszer volt kénytelen részt venni rettenetes amatőr előadásokban Richmondban, buggyos nadrágban vagy csipkés lábszárvédőbenparádézni a színpadon. Mandrake sztoikusan viselte kollégái ugratását: Devereaux jóindulata többet nyomott a latban.

A támogatásért cserébe Quentin Makepeace gyakran adott tanácsot Mandrake-nek, s a mágus meglepődött, milyen agyafúrt a drámaíró, milyengyorsan kiszúrja az érdekes pletykákat, milyen pontosan előrejelzi a miniszterelnök változó kedélyállapotát. Sokszor jutott előnyhöz a tanácsait követve.

Az utóbbi hónapokban viszont, ahogy mind jobban nekifeküdt a munkának, Mandrake belefáradt a társaságába, és sajnálta Devereaux passziójárapazarolni az idejét. Nem volt ideje ostobaságokra. Hetekig halogatta, hogy elfogadja Makepeace meghívását. Most, irányt vesztve, sodródva, nem tudotttovább ellenállni.

Az inas beengedte a csendes házba. Mandrake átment a halion, a rózsaszínnel árnyalt csillárok alatt és a monumentális olajfestmény előtt, ami adrámaírót ábrázolta, ahogy szatén háziköntösben kézirata fölé hajol. Mandrake kerülte tekintetével a képet (mindig is ízléstelenül rövidnek tartotta azt aköntöst), úgy ment le a lépcsőn. Cipője hangtalan taposta a vastag szőnyeget. A falakon színházi plakátok lógtak szerte a világból. Tucatnyi poszter rivalltrá némán: VILÁGPREMIER! MR. MAKEPEACE BEMUTATJA!

A lépcső lábánál szegecselt vasajtó vezetett a drámaíró dolgozószobájába.Az ajtó már az első kopogásra kitárult. Széles, sugárzó arc kukucskált ki:– John, fiam! Pompás! Annyira örülök! Zárd be az ajtót. Iszunk egy kis mentateát. Úgy látom, rád fér a felfrissülés.Mr. Makepeace precíz, pontos, balettos mozdulatokkal sürgölődött. Apró alakja izgatottan pörgött és forgott, akár egy kismadár, teát töltött, mentát

szórt rá. Arca élénken szikrázott, vörös haja fénylett; szája újra és újra mosolyra rándult, mintha előre örülne valaminek.Ruhája szokás szerint kifejezte eleven egyéniségét: cserszínű cipő, gesztenyebarna kockás borsózöld nadrág, világossárga mellény, rózsaszín

nyakkendő, bő vászoning, az ujján berakással. Ma azonban az ingujját könyékig feltűrte, a nyakkendő és a mellény egy foltos fehér kötény mögékényszerült. Mr. Makepeace láthatóan keményen dolgozott.

Apró kanállal megkeverte a teát, a kanalat kétszer hozzákoccintotta a csésze pereméhez, majd az eredményt Mandrake-nek nyújtotta.– Tessék! Gurítsd le hamar. Nos, John – mosolygott gyengéden, aggodalmasan –, a madarak azt csiripelik, hogy nem jól mennek a dolgok.Mandrake röviden beszámolt az elmúlt pár óra történéseiről. A kisember együtt érzőn cöccögött:– Botrány! Csak a kötelességedet teljesítetted! Csakhogy az olyan szamarak, mint Farrar, az első adandó alkalommal darabokra tépnek. Tudod, mi a

bajuk, John? – Jelentőségteljes szünetet tartott. – Irigyek. Irigy emberekkel vagyunk körülvéve, akik neheztelnek ránk a tehetségünk miatt. A színházbanén is állandóan ezt kapom, a kritikusok folyton ócsárolnak.

– Hát holnap majd megadod nekik a premieren – mordult fel Mandrake.– Ahogy mondod, John, ahogy mondod. De, tudod, a kormány néha annyira, de annyira barátságtalan. Gondolom, te is érzed, nem? Úgy érzed,

magadra maradtál. De én a barátod vagyok, John. Én tisztellek, még ha senki más nem is.– Kösz, Quentin. Nem biztos, hogy ennyire rossz a…– Tudod, neked van valamid, ami nekik nincs. És tudod, mi az? Látásod. Én azonnal észrevettem. Tisztán látsz. És ambiciózus vagy. Ezt is látom

benned, igen.Mandrake a teába bámult, ami cseppet sem ízlett neki:– Nem is tudom…– Szeretnék mutatni valamit, John. Egy kis mágikus kísérletet. Érdekel a véleményed. Meglátjuk, hogy látod-e… nos, menjünk. Ragadjuk meg a

pillanatot. Hoznád azt a vas koboldtüskét? Köszönöm. Igen, a teát is hozhatod.Mr. Makepeace rövid, sebes léptekkel elindult egy belső boltív felé. Mandrake kissé értetlenül követte. Mágikus kísérlet? Sosem látta, hogy

Makepeace az alapoknál több bűbájt használt volna, mindig is nagyon jelentéktelen varázslónak tartotta. Mindenki így gondolta. Akkor meg mit…?Befordult a sarkon és megtorpant. A pohár majdnem kiesett a kezéből. Szeme elkerekedett a félhomályban. Szája önkéntelenül kinyílt.– Mit gondolsz? Mit gondolsz, fiam? – mosolygott Mr. Makepeace a vállánál.Mandrake egy hosszú pillanatig szólni sem tudott, csak nézett körbe a kamrában. Korábban a drámaíró saját magát ünnepelte itt trófeákkal, díjakkal,

újságkivágásokkal, fényképekkel és ritkaságokkal. Az önszentély azonban eltűnt. Egyetlen villanykörte világította meg a gondosan megrajzolt kétpentagramot a betonpadlón. Az első, a mágusé szabvány méretű volt, a másik azonban nagyobb. És foglalt.

A megidéző pentagram közepén fémszéket rögzítettek a padlóba négy erős csavarral. Vasból készült alkotmány volt, vastag és gondosan hegesztett;halványan fénylett a gyér fényben. Egy férfi ült rajta, csuklóját és bokáját vitorlavászoncsíkokkal kötötték meg.

– Szép kis kompozíció, nemde? – Mr. Makepeace alig tudta kordában tartani izgalmát. Szinte egy helyben ugrált és táncolt Mandrake mellett.A fogoly tudatánál volt, s ahogy rájuk nézett, szemében pánik villant. A száját fedő hevenyészett kötés alól kilátszott a bajsza és szakálla. Szőke haja

zilált volt, egyik orcáján véraláfutás virított.– Ki… ki ez…? – nyögte ki nagy nehezen Mandrake.– Ez a szépség? – kuncogott Mr. Makepeace. A kisebb pentagramhoz kacsázott, és elkezdte meggyújtani a gyertyákat.– Azt, ugye, tudod, hogy a batterseai acélmunkások gondot okoztak? Sztrájkoltak, azaz a gyár előtt az utcán dorbézoltak. Múlt este az ügynökeim ezt a

fickót találták ott, amint egy teherautó hátuljáról beszélt a tüntetőkhöz. Jó hangja volt. Igazi szónok. Húsz percig buzdította őket, hogy miért kellfellázadniuk, hogy gyorsan közeleg az idő, amikor a mágusoknak pakolni kell. A végén szép tapsot kapott. Szép szavai ellenére azonban nem maradt otta munkásokkal a hidegben, hanem hazaindult. A fiaim követték, és diszkréten leütötték. Idehozták. Ideadnád a koboldtüskét? Nem is, maradjon nálad.Nekem szabad kéz kell a megidézéshez.

Mandrake feje kóválygott.– Megidézéshez? Mit…? – A döbbenet nyugtalanságba váltott. – Quentin, elárulnád, mi ez az egész?– Jobbat tudok: megmutatom. – Mr. Makepeace végigért a gyertyákon, átnézte a rúnákat és a tömjéntartókat, majd beugrott a fogolyhoz. Óvatosan

megigazította a szájpecket. – Nem szívesen használtam ezt, de csendben kellett tartanom. A fickó olyan hisztériás. Válaszolj a kérdéseimre – nézett aférfira, és a mosoly eltűnt az arcáról –, vagy tudod, mi lesz. – Lekapta a szájpecket; az ajkakba lassan visszatért a szín.

– Hogy hívnak?Köhögés, nyeldeklés után:– Nic… Nicholas Drew, uram.– Foglalkozásod?– Eladó.– Szóval közember vagy.– Igen, uram.– És szabadidődben politikai aktivista.– I-igen, uram.– Értem. Mi a porlasztó tűz és mikor alkalmazzuk?A kérdés sebesen érkezett, akár a nyíl, a fogoly összerezzent, értetlen arcot vágott.– N-nem… tudom.– Ejnye, ejnye. Felelj! Vagy a barátom kibelez azzal a tüskével!– Makepeace! – ráncolta homlokát Mandrake. – Elég ebből a…– Egy pillanat, fiam. – A mágus közel hajolt a fogolyhoz. – Szóval mindenáron kitartasz a hazugságánál?– Nem hazudok! Esküszöm! Sose hallottam arról a tűzről! Kérem…– Helyes – vigyorodott el szélesen Makepeace. – Ennyi elég.– Gyors mozdulattal visszatette a szájpecket, majd visszaugrott Mandrakehez a másik

pentagramba. – Hallottad, John?Mandrake arca fehér volt a döbbenettől és az undortól.– Mi a célja ennek a bemutatónak? Nem hozhatjuk csak be őket az utcáról és kínozhatjuk…

– Kínozni? – horkant fel a drámaíró. – Haja szála se görbült. Alig értem hozzá. Amúgy meg hallottad: agitátor, a nemzet ellensége. De nem akarombántani. Csak segít egy kis kísérletben. Figyelj… – színpadiasan beállt, az ujjaival zongorázott, mintha nagyzenekart készülne vezényelni.

– Ragaszkodom hozzá, hogy… – indult el Mandrake.– Óvatosan, John. Nagyon jól tudod, hogy megidézés alatt vigyázni kell. – Azzal a drámaíró belekezdett egy gyors varázsigébe. A fény eltompult, a

semmiből szelíd szellő rebbentette meg a gyertyák lángját. Két szobával odébb a vasajtó megrázkódott a keretében. Mandrake hátralépett, s ösztönösenfelemelte a tüskét. Közben fél füllel hallgatta a szavakat: latin… tipikus megidézés a szokásos feltételekkel… A démon neve: Borello… Hohó, várjunkcsak, mi volt ez…? In corpus viri… „a testbe, mit itt találsz”… „a test akaratának engedelmeskedve”… Ez szokatlan, ismeretlen…

A varázsige véget ért. Mandrake tekintete a székre tévedt, ahol sötét árnyék villódzott. Aztán eltűnt. A férfi teste rángott, mintha az izmok megfeszültek,majd ellazultak volna. Mandrake várt. A szellő elapadt, a villanykörte megint felizzott. A fiatalember elernyedt. Szemei lecsukódtak.

Mr. Makepeace leengedte a kezét, és Mandrake-re kacsintott.– Na most…Tett egy lépést előre. Mandrake-nek elakadt a lélegzete:– Várj, te bolond! A démon ott van! Öngyilkosság…Makepeace lassan és nyugodtan, mint a jóllakott kandúr, átlépett a másik körbe. Semmi nem történt. Vigyorogva megint levette a szájpecket a férfiról,

és finoman megütögette az arcát.– Mr. Drew! Ébredjen! Nincs idő aludni.A fiatalember lustán megmozdult; Karjai és lábai nekifeszültek a köteléknek. Szeme felpattant és álmosan körülnézett. Láthatóan nehezen értette meg

a helyzetet. Mandrake önkéntelenül is lenyűgözve figyelte, s közelebb lépett.– Fogd a tüskét! – intette Makepeace. – Még félresikerülhet. – Odahajolt a fiatalemberhez, és mézesmázosan kérdezte: – Hogy hívnak, barátom?– Nicholas Drew.– Ez az egyetlen neved? Gondolkodj. Nincs másik?A férfi a homlokát ráncolta.– De… van.– És mi lenne az?– Borello.– Helyes. Mondd, Nicholas, mi a foglalkozásod?– Eladó.– És mi a porlasztó tűz? Mikor alkalmazzuk?Az értetlenség gyorsan átfordult magabiztosságba:– Az engedetlenség büntetése, ha szándékosan nem hajtjuk végre a feladatunkat. A gazdánk fáklyával égeti meg az esszenciánkat. Jaj, de félünk tőle!– Nagyon jó. Köszönöm. – Mr. Makepeace elfordult, átugrotta a krétajeleket, és odament John Mandrakehez, akinek az arca semmit nem árult el. – Mit

gondolsz, fiam? Hát nem bámulatos?– Nem is tudom… Ügyes trükk…– Ez nem trükk! A démon beleköltözött a férfiba. Csapdába esett, mintha pentagramban lenne. Nem hallottad? És a férfi hozzáfér a démon tudásához.

Ezért tudta a porlasztó tűz jelentését. Ahol korábban üresség volt, most tudás van! Gondolj bele a lehetőségekbe!– Ez erkölcsileg igencsak kérdéses – mondta Mandrake. – Ez a férfi nem önkéntes. Ráadásul közember. Nem tudja rendesen használni a démon

információit.– Aha! Odafigyelsz, mint mindig! De egy pillanatra felejtsd el az erkölcsöt. Képzeld el, ha…– Mit csinál? – Nézte Mandrake a foglyot, aki a környezetét tanulmányozta. Újra nyugtalan lett az arca, a köteleit rángatta. Fejét néha oldalra kapta,

mint a bolhára vadászó kutya.– Talán érzi magában a démont – vont vállat Makepeace. – Talán beszél hozzá. Nehéz megmondani. Közemberrel még nem próbáltam.– Másokkal már igen?– Egyetlenegyszer. Önkéntesen. Az nagyon jól bevált.Mandrake az állát vakarta. Nyugtalanította a fogoly, intellektuális érdeklődése alábbhagyott. Nem tudta, mit mondjon.Mr. Makepeace-nek nem volt ilyen gondja:– A lehetőségek határtalanok. Láttad, hogy beléptem a pentagramba, és mégsem esett bajom? A démonnak nem volt ereje megállítani, hiszen egy

másik börtönben van! Azt akartam, hogy lásd ezt, John, méghozzá most, mert bízom benned, mint ahogy remélem, te is bennem. És ha…– Kérem! – kiáltott fel az alak a széken. – Nem bírom! Megőrjít a suttogása!– Szenved – fintorgott Mandrake. – A démont el kell bocsátani.– Elmondok mindent, amit tudok! – vonaglott a fogoly. – A közemberekről, a terveikről! Adhatok információt…– Csönd! Semmi olyat nem tudsz mondani, amit a kémeink már ne tudnának – pisszegte le Makepeace. – Elég a kiabálásból. Belefájdul a fejem.– Nem! Beszélhetek a Közemberek Szövetségéről! A főkolomposokról!– Ismerjük mind: a nevüket, feleségüket, családjukat. Hangyák csak, akkor taposunk rájuk, amikor akarunk. Na most fontos dolgokat kell

megbeszélnünk…– De… de azt nem tudják, hogy a régi Ellenállás egy embere még él! Londonban bujkál. Alig pár órája láttam! Elvihetem magukat oda!– Az már történelem. – Mr. Makepeace elvette a vastüskét Mandraketől, és a kezében méregette. – Türelmes ember vagyok, Mr. Drew, de maga kezd

bosszantani. Ha nem hagyja abba…– Várj egy pillanatot. – John Mandrake hangja úgy megváltozott, hogy a drámaíró megtorpant. – Ki ez az ember? – kérdezte a foglyot. – Csak nem egy

nő?– Igen, igen! Egy lány. Kitty Jones a neve, bár most másikat használ… Jaj, hagyd abba a suttogást! – a férfi keservesen nyögött és dobálta magát.Mandrake fejébe szaladt a vér, egy pillanatra azt hitte, elájul. Szája kiszáradt.– Kitty Jones? Hazudsz.– Nem! Esküszöm. Engedjen el, és odaviszem.– Tényleg érdekes ez? – bosszankodott Mr. Makepeace. – Az Ellenállás rég megszűnt. Kérlek, összpontosítsunk arra, amit én mondok, John.

Rendkívül fontos, főleg a jelenlegi helyzetben. John? John?!Mandrake azonban nem hallotta. Bartimaeust látta maga előtt sötét bőrű fiú képében. Látta, ahogy egy macskaköves udvaron áll. Hallotta a fiút: „A

gólem megragadta… pillanatok alatt elégett.” Kitty Jones meghalt. A dzsinn mondta. Ő hitt neki. És most a múltból a fiú józan arca hirtelen gúnyosvigyorba torzult.

Mandrake a fogolyhoz hajolt.– Hol láttad? Mondd el, és elengedünk.– A Frog Innben, Chiswickben! Ott dolgozik. A Clara Bell nevet használja. Kérem…– Quentin, legyen olyan kedves, bocsássa él a démont, és engedje el ezt az embert. Mennem kell.

A drámaíró elcsendesedett, komor lett.– Persze, John, ahogy akarod. De nem tudsz kicsit várni? Komolyan mondom, hogy hallgasd meg, amit mondani akarok. Felejtsd el a lányt.

Fontosabb dolgok várnak. Meg akarom beszélni veled ezt a kísérletet…– Később, Quentin, később. – A falfehér arcú Mandrake már a boltívnél járt.– De hová mész? Csak nem vissza dolgozni?Mandrake összeszorított foggal felelt:– Dehogy. Nekem is meg kell idéznem valakit.

Bartimaeus

14

Az idő, mint talán már említettem egyszer-kétszer, a Másik Világban nem létezik. Ennek ellenére nagyon is tudjuk, mikor kapunk rövid eltávozást. Aligmerültem bele az örvény éltető energiáiba, máris éreztem a megidézés kegyetlen húzását, ami kiszippantott, mint sárgáját a tojásból, vissza a keserű,kemény Földre.Máris? Az esszenciám még épp csak elkezdett gyógyulni. Utolsó cselekedeteim az anyagi világban olyan fájdalmasak voltak, annyira veszélyeztették

az esszenciámat, hogy alig emlékeztem rájuk. Egy azonban világos volt: a zsibbasztó, átkozott gyengeségem! Hogy én, kinek ereje szétszórta Nimródmágusait, aki felgyújtotta Barbárpartot, kinek kezétől meglelte végzetét a kegyetlen Ammet, Koh és Dzsabor, tehát hogy én nyomorúságos békávásüllyedtem, ami még a legkisebb detonációt sem tudja bevetni egy csapat gém alakot öltött bérenc ellen…

A dühtől habzott a lényem.Halványan rémlett, amikor a gazdám elbocsátott. Talán nem tetszett neki a rendetlenség, amit csináltam. Talán nyomorúságom szégyenbe hozta.

Mindenesetre hamar meggondolta magát.Hát jó. Végeztem vele. Felhasználom ellene az igazi nevét, lesz, ami lesz, legfeljebb mindketten meghalunk. De előtte szeretném látni, ahogy szenved.És most nem fogok béna kétéltűként visszatérni, de nem ám.A pár rövid óra alatt is, míg távol voltam a Földtől, a Másik Világ megtette a hatását. Kis energiát azért sikerült befogadnom. Nem fog sokáig tartani,

de jól sáfárkodok vele!Ahogy beleköltöztem az anyagba, esszenciám maradékát olyan formába öntöttem, mely tisztán kifejezte érzéseimet: egy nagy, szarvas démon,

dinnyényi izmokkal és sok-sok foggal. És még minden, ami kell: kénkő, éles farok, szárnyak, paták, karmok, sőt még ostor is. Szemem parázslott, bőrömizzott, akár a kihűlő láva. Nem különösebben eredeti, de szándéknyilatkozatnak megteszi. Olyan mennydörgéssel robbantam a szobába, amitől az élőholtak is visszaspuriznak a koporsójukba. Ezt éhes dühvonyítás követte, amilyet Anubisz sakáljai hallattak Memphisz sírjai között.

Az üvöltözés közepén tartottam, amikor megpillantottam az alakot a szemközti pentagramban, és ez teljesen kizökkentett. Tombolásom gurgulázássáapadt, ami felszökött pár oktávval magasabbra, majd fejhangú nyikkanásban végződött, a végén kérdő hangsúllyal. A démon (hátsó lábára állva,bőrszárnyait széttárva, ostorát csattogtatva) bizonytalanul megdermedt. A feneke kitolva. A szárny lekókadt, a korbács lekonyult. A gomolygó kénkőbátortalan csermellyé apadt, ami meg patáim között diszkréten elszivárgott.

Álltam és néztem.– Elég a marháskodásból – mondta a lány kurtán. – Még sose idézett meg nő, vagy mi?A démon kérges ujjával helyére tolta leesett állát.– De igen, csak…– Semmi csak. Ne hőbörögj!A démon a farkához hasonló villás nyelvével megnyalta az ajkát.– De… de… várj egy kicsit…– Különben is miféle rettenetes alak ez? Ez a hang! A bűz! Ezek a redők, hegek meg izék! Mit akarsz bizonyítani? – Összehúzta a szemét. –

Szerintem ezzel valamit kompenzálni akarsz.– Ez egy bevett, hagyományos alak…– Hagyományos, a frászt. Hol a ruhád?– Ruhám? – kérdeztem erőtlenül. – Ezzel az alakkal nem viselek ruhát.– Hát akkor legalább kisgatyát vegyél fel. Ez illetlenség.– Nem hinném, hogy megy a szárnyamhoz… – A démon pislogott és homlokát ráncolta. – Hé, elég ebből!– A bőrnadrág menne hozzá.Nagy nehezen összeszedtem a gondolataimat.– Elég! Hagyjuk a ruhát! A lényeg… a lényeg… te mit keresel itt? Te idézel meg engem? Nem értem. Ez nincs rendjén!A döbbenettől a hagyományos, bevett rémítő elemek eltűntek. Sérült esszenciám hálásan fogadta, ahogy a hatalmas démon összezsugorodott, vibrált,

majd alkalmazkodott a pentagram méretéhez. Szárnyamból dudoros váll lett, a farkam visszahúzódott.– Miért ne lenne rendjén? – kérdezte a lány. – Ez is olyan gazda-szolga dolog, mint amiről legutóbb meséltél. Tudod: én vagyok a gazda, te meg a

rabszolga. Én parancsolok, és te kérdés nélkül engedelmeskedsz. Emlékszel még, hogy működik?– A szarkazmus nem illik a csinos archoz. Úgyhogy csináld csak nyugodtan. Pontosan tudod, hogy értem: te nem vagy mágus.A lány édesen elmosolyodott és körbemutatott:– Igazán? És miben nem felelek meg?A démon balra nézett. A démon jobbra nézett. A fiatal nőszemélynek bosszantó módon igaza volt. Ott álltam bebörtönözve egy pentagramban. Ő egy

másikban. Körülöttünk meg a szokásos kellékek: gyertyák, tömjéntartók, krétajelek, az asztalon vastag könyv. A szoba amúgy üres volt, még függöny sekerült az ablakra. Nagy, kerek hold világlott odafenn. A padló vetemedett volt, kivéve a középső sima részt, ahová a köröket rajzolták. A rozmaringillat alattéreztem a hely dohos, állott, féregszagát. Eddig minden a szokásos. Ezerszer láttam már ezt, csak a kilátás változott az ablakból.

Nem, ami engem elgondolkodtatott, az a megidéző, úgynevezett „mágus” személye.Kitty Jones.Ott állt csípőre tett kézzel, teljes életnagyságban és kétszer akkora magabiztossággal, arcán olyan széles mosoly, mint a Nílus deltája. Pontosan úgy,

ahogy én előadtam Mandrake bosszantására.* Hosszú sötét haját a füléig levágta, s az arca kicsit soványabb annál, mint amire emlékeztem. Amúgysokkal jobb formában volt, mint amikor utoljára láttam, ahogy a gólem legyőzése után elsántikált az utcán. Mennyi idő is telt el azóta? Három év, nemtöbb. Az idő azonban neki mintha másképp telt volna, szemében a tapasztalat nyugalmát láttam**

Ez rendben is van, de ő nem idézhetett meg. Ebben biztos voltam.A zsebdémon a fejét csóválta.– Ez trükk – mondtam lassan. Körülkémleltem, tekintetem tőrként szurkálta végig a homályos sarkokat. – Valahol elbújt a mágus.– Talán az ingujjamban van? – vigyorgott, és megrázta a karját. – Nincs itt. Jé… Talán élemedett korodra kezdesz feledékeny lenni, Bartimaeus. Te

vagy az, aki varázsol.

*Vagy majdnem. Néha kicsit eltúloztam a domborulatokat.

**A ruhája akkor nem érdekelt, de ha maximalisták vagytok, leírom: fekete zubbonyt és nadrágkosztümöt viselt, nagyon tetszetős annak, aki szereti. Azubbony nyaka nyitott volt; ékszer semmi. Lábán fehér edzőcipő. Mennyi idős volt akkor? Tizennyolc lehetett. Sose jutott eszembe megkérdezni, és mostmár késő.

Ezt megfelelő démoni homlokráncolással fogadtam.– Mondj, amit akarsz, van itt még egy pentagram… kell lennie… láttam már ilyen trükköt… Igen, például a mögött az ajtó mögött – mutattam az

egyetlen kijáratra.– Nincs.Karba tettem a kezemet. Mind a négyet.– Pedig ott van.– Hidd el, hogy nincs! – rázta a fejét, szinte nevetve.– Bizonyítsd be! Nyisd ki. Erre el is nevette magát.– Lépjek ki a pentagramból, hogy ízekre tépj? Ne már, Bartimaeus!Sértődött arccal palástoltam csalódottságomat:– Olcsó kifogás. Ott van. Tudom.Az arca mindig is változékony volt. Most unalomra váltott.– Csak vesztegetjük az időt. Talán ez majd meggyőz. – Öt szótagos szót mormolt. A pentagramom közepén halványlila láng emelkedett, és beleszúrt a

privát szférámba. Reméltem, az, hogy felugrottam a mennyezetig, elvonja figyelmét a fájdalomkiáltásomról. Mire leértem, a láng eltűnt. Felhúzta aszemöldökét: – Nem megmondtam, hogy kell a nadrág?

Merőn néztem rá.– Szerencséd, hogy nem fordítottam ellened ezt a büntetőszúrást. Tudom a nevedet, Ms. Jones. Ez megvéd engem. Vagy eddig még nem jutottál a

tanulmányaidban?– Hallottam valamit – vont vállat. – Nem érdekelnek a részletek.– Hadd ismételjem meg: nem vagy mágus. A mágusok a részletek megszállottjai. Ezért vannak életben. Nem is értem, hogyan élhetted túl a többi

megidézést.– Többit? Ez az első.Megpörkölt tompora dacára (melyből égett pirítós szaga lengedezett) a démon, ha későn is, de éppen igyekezett átvenni a helyzet irányítását. Ez az új

információ azonban megint betett.* Ujabb kérdés formálódott az ajkamon, de hagytam ellebegni. Nincs értelme. Akárhonnét néztem is, nem volt értelme.Így hát új, számomra ismeretlen stratégiával próbálkoztam: hallgattam.

Ez a ravasz taktika meglepte. Pár másodperc után rájött, hogy a társalgást neki kell folytatni. Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd megszólalt:– Igazad van, Bartimaeus, nem vagyok mágus, hála istennek. Ez az egyetlen megidézés, amit el akartam végezni. Három éve készülök rá.Megint vett egy nagy levegőt, és várt. Tucatnyi kérdés kavargott bennem,** de nem szóltam.– Ez csak eszköz – folytatta hát. – Engem nem az vezérel, ami a mágusokat. Emiatt nem kell aggódnod.Ujabb szünet. Megszólaljak? Nem. Tartom a szám.– Nem kell hatalom meg vagyon. Ezek nem érdekelnek.Ha lassan is, mint az ólomcipős teknős, de stratégiám meghozta az eredményt. Végre egy magyarázat.– Rabszolga szellemre meg pláne nincs szükségem – tette hozzá vidáman. – Ha ettől félnél.

* Minket, négyes szintű dzsinneket nem olyan könnyű pontosan megidézni, mert kényesek vagyunk, finomkodók, és élesen figyelünk bármilyen kishibára a varázsigében. Emiatt, no meg félelmetes intelligenciánk és nyomasztóan erős egyéniségünk miatt (amihez általában nem tartozik hozzá az égettpirítós szaga) a mágusok csak jelentős gyakorlat után mernek megidézni bennünket.

** Plusz mindegyikre huszonkét lehetséges válasz, tizenhat valószínű elmélet és ellenötlet, nyolc elvont spekuláció, egy négyismeretlenes egyenlet, kétaxióma és egy limerick. Ennyit az intelligenciámról.

– Nincs? – Puff a stratégiának. Jó három percig csöndben maradtam, ami nálam rekord. Az összement démon vigyázva tapogatta égett fertályát,halkan fel-felszisszenve. – Akkor ezt furcsán adod a tudtomra. Ugyanis ha nem tudnád, fájdalmaim vannak.

– Csak bizonyítottam. Figyelj, abbahagynád? Idegesít.– Micsodát? Én csak megtapogattam…– Nagyon jól tudom, mit tapogattál. Fejezd be. És ha már itt tartunk, nem tudnál másik alakot felvenni? Ez olyan ocsmány. Azt hittem, van stílusod.– Ez ocsmány?! – Füttyentettem. – Hát akkor tényleg nem volt sok megidézésed. Jól van, ha ennyire érzékeny vagy, tartózkodóbb leszek. – Kedvenc

alakomat vettem fel. Ptolemaiosz illett hozzám, jól éreztem magam benne, és passzolt a lányhoz is, mármint miután égett fenekét ágyékkötő rejtette.Amint átváltoztam, felgyúlt a szeme.– Igen, ez az! – dörmögte.– Bocsi, segíthetek valamiben?– Nem, semmi. Csak… Ez sokkal jobb. – De annyira izgatott lett, alig kapott levegőt, és beletelt pár pillanatba, mire visszanyerte lélekjelenlétét.

Törökülésben a padlóra telepedtem, és vártam.A lány is leült. Valamiért hirtelen sokkal nyugodtabb lett. Egy perce még lassan, botladozva beszélt, most szinte ömlött belőle a szó:– Figyelj rám, Bartimaeus! – dőlt előre, ujjaival a padlót bökdösve. Nagyon figyeltem az ujjait, hátha elmaszatol egy krétavonalat. Érdekelt a

mondandója, de azért a menekülés lehetőségét nem akartam elszalasztani.Ptolemaiosz a tenyerébe támasztotta állát.– Mondd csak. Figyelek.– Jó. Jaj, annyira örülök, hogy ilyen jól megy! – Előre-hátra ringott a sarkán, szinte megölelte magát örömében. – Nem is reméltem, hogy tényleg

sikerül. Olyan sokat kellett tanulnom… fogalmad sincs, mennyit. Na jó, talán van, de a nulláról kezdeni nem volt gyerekjáték, hidd el.Sötét szememet összevontam.– Három év alatt jutottál el eddig? – Le voltam nyűgözve, nem is akartam elhinni.– Nem sokkal utána kezdtem, hogy megismertelek. Amikor megkaptam az új papírjaimat. Bejárhattam könyvtárakba, kivettem könyveket a mágiáról…– De te gyűlölöd a mágusokat! – törtem ki. – Azt, amit csinálnak. És minket, szellemeket is gyűlölsz! Te mondtad, egyenesen a szemembe… Amivel

egyébként meg is bántottál. Mi változott, hogy most megidézel egy szellemet?– A, én nem egy akármilyen démont akartam. Csakis azért tanultam, azért sajátítottam el mindezt, ezt a… gonoszságot, hogy téged megidézzelek.– Engem?– Meglepődtél?Kihúztam magam.– Dehogy. Mi vonzott hozzám? Gondolom, a csodálatos egyéniségem. Vagy a sziporkázó társaságom?– Nem a személyiséged – kuncogott. – A társalgásunk, igen, az indította be a képzeletemet.Őszintén szólva, bennem is élénken élt az a beszélgetés. A gólem-válság során történt, amikor Londont az agyagszörny és Honorius afrita tartotta

rettegésben, hogy útjaim másodszor is keresztezték Kitty Jonesét. Akkor mély benyomást tett rám személyiségével és vad idealizmusával, amelyekritkán vannak meg egyidejűleg egy mágusban. Közember volt, tanulatlan, ennek ellenére makacsul hitt a változásban. Sőt a saját életét kockáztatta, hogymegmentse az ellenségét, egy hitvány senkit, aki arra sem érdemes, hogy a cipőjét lenyalja.*

Igen, mély benyomást tett rám. És a gazdámra is.– Szóval tetszett, amit hallottál, mi? – vigyorogtam.– Elgondolkodtattál, Bartimaeus, amit arról mondtál, hogyan jönnek-mennek a civilizációk. Ami a legfontosabb, elmondtad, hogy vannak sémák, és

tudtam, hogy ezeket kell megtalálnom. – Egyik ujjával a padlóra bökött nyomatékként, és majdnem megérintette a piros krétavonalat. Közel volt,nagggyon közel. – És én kerestem-kutattam ezeket a sémákat.

Ptolemaiosz megigazította az ágyékkötőjét.– Ez mind nagyon szép, de nem sok köze van ahhoz, hogy durván kirángattál egy ártatlan dzsinnt a pihenésből. Az esszenciámnak nagy szüksége van

feltöltődésre. Mandrake – gyors fejszámolást végeztem – a legutóbbi hétszáz napból hatszáznyolcvanhármon szolgálatban tartott. Aminek megvan azeredménye. Olyan vagyok, mint az alma a hordó fenekén: ránézésre édes és vonzó, de a bőre alatt pépes. A gyógyító helyemről rángattál ide.

Fejét oldalra biccentette, és úgy nézett fel rám.– Úgy érted, a Másik Világból.– Ez az egyik neve.– Hát sajnálom, hogy megzavartalak. – Úgy mondta, mintha délutáni szunyókálásból ébresztett volna. – De abban sem voltam biztos, hogy menni fog.

Féltem, hogy hibás a technikám.– A technikáddal semmi baj. Sőt kifejezetten jó. Ami felveti a kérdést: hol tanultad meg, hogyan idézz meg engem?Szerényen vállat vont.– Á, nem volt olyan nehéz. Tudod, mit gondolok? A mágusok évek óta direkt eltúlozzák a nehézségét, hogy elriasszák a közembereket. Végül is mi kell

hozzá? Vonalzóval gondosan megrajzolt vonalak, zsineg meg iránytű. Pár rúna, néhány szó. Beugrani a piacra füvekért… Egy kis csend és nyugalom,egy kis memorizálás… Ennyi és már mehet is.

– Nem, nem! Ha jól tudom, közember ilyet még sosem csinált. Ez példátlan. Kellett hogy legyen segítséged. Ki az?Az egyik hajfürtjét csavargatta a füle mellett.– Hát a nevét nem mondhatom meg. De igazad van. Segítettek. Na nem ebben, ezt mondanom se kell. Az illető azt hiszi, lelkes amatőr vagyok. Ha

tudná, mit művelek, felrobbanna a méregtől. – Elmosolyodott. – Most éppen két emelettel lejjebb alszik. Amúgy aranyos ember, tényleg. Szóval időbe telt,de nem volt olyan nehéz. Csodálkozom, hogy mások nem próbálták meg.

Ptolemaiosz ránézett összevont szemöldöke alól.– Talán mert mások rettegnek attól, mit találnak megidézni.– Igaz – bólintott. – De ha nem félsz a démontól, akkor nem olyan gonosz.– Tessék…?– Hát, tudom, hogy rettenetes dolgok történnek, ha elrontom a varázsigét, félrerajzolom a pentagramot, de ezek a szörnyűségek a démontól függnek…

bocsánat, úgy értem, a dzsinntől. Nem igaz? Ha egy vén afrita lennél, akit sose láttam, nyilván aggódnék, és akkor eleve rosszul indulna a dolog. De mimár ismerjük egymást, nem igaz? – Sugárzón rám mosolygott. – Tudtam, hogy nem fogsz bántani, ha vétek egy kis hibát.

A kezét figyeltem, ami megint a vörös vonal közelében gesztikulált.– Valóban?– Valóban. Végül is legutóbb együttműködtünk, nem? Tudod, a gólem ellen. Te mondtad meg, mit kell tennem. Én megtettem. Jó partnerek voltunk.Ptolemaiosz megdörgölte a szeme sarkát.– Azért van egy apró különbség, amit ezek szerint a szádba kell rágjak. Három éve mindketten Mandrake ellen voltunk. Én a rabszolgája, te a prédája.

Közös érdek volt elkapni, a saját túlélésünk érdekében.

*Ez a gazdám lenne. Rájöttetek?

– Pontosan! És…– Ennél több közös nem volt bennünk – folytattam zavartalanul. – Igaz, hogy traccsoltunk kicsit. Igaz, hogy adtam neked pár tippet a gólem gyenge

pontjairól… de ezt szigorúan tudományos szellemben tettem, hogy lássam, fura kis lelkiismereted milyen perverz módon viselkedik. És elképesztőenperverz volt.

– Nem fogadom el…– Ha megengeded, befejezem. Most akarok rámutatni a lényegi különbségre. Akkor mindketten a mágusok áldozatai voltunk, igaz? Helyes. Most

egyikünk, én – mutattam csupasz, barna mellkasomra – még mindig áldozat, rabszolga. A másikunk azonban átállt.– Nem – rázta a fejét.– Köpönyeget fordított.– Nem én…– Kétszeresen hátba támad…– Bartim…– Cinkos, álnok, opportunista csaló lett, aki most tovább szaporítja végtelen szolgaéveimet! Aki megtanulta ezt az átkozott művészetet, ráadásul

magától, minden kényszer nélkül! Mert Nathanielnek és a többieknek nincs választásuk. Legtöbbjüket már mágusnak képezik, mielőtt magukdönthetnének. De te… te ezer más utat választhattál volna. Te azonban úgy döntöttél, rabsorba kényszeríted Bartimaeust, Al-Dzsinnt, Ezüsttollas Kígyót,az irokézek farkasfejű őrét. És olyan arrogáns vagy, hogy azt hiszed, nem is bántanálak! Hát hadd közöljem, ifjú hölgy, hogy alábecsülsz! Ezernyi trükköttudok, száz fegyverem van! Én… Aú!

A beszédemet heves gesztikulációval kísértem és véletlenül megböktem a pentagramom vörös krétajelét. Sárga szikrarobbanás rázta megesszenciámat, felrepültem. A levegőben bukfencet vetettem és vadul pedáloztam, nehogy a vonal túloldalán érjek le. Az elkeseredés erejével ezt sikerültelkerülni, s megfeketedett arccal, tépett ágyékkötőben értem padlót.

A lány csalódottan elhúzta a száját az utóbbi láttán.– Hm, vissza az elejére.Gondosan elrendeztem magamon a ruha maradványát.– A lényeg a lényeg: azzal, hogy megidéztél, átszabtad a szabályokat. Köztünk csak gyűlölet lehet.– Marhaság. Másképp hogy érhettelek volna el? Nem leszel a rabszolgám, fogd már fel végre! Csak meg akarok veled beszélni valamit. Egyenlő

felekként.Felhúztam maradék szemöldökömet.– Aligha lehetséges. A porszem beszél az oroszlánnal?– Jaj, ne kényeskedj már annyit. Különben ki az a Nathaniel?Bizonytalanul pislogtam:– Ki? Sose hallottam róla.– Az előbb beszéltél valami Nathanielről.– Nem, rosszul hallottad. – Gyorsan témát váltottam: – Az egész ötlet nevetséges. Az ember meg a dzsinn nem lehet egyenlő. Te fiatal és ostoba vagy,

talán nem kéne ilyen keménynek lennem veled, de ez akkor is elhibázott ötlet. Ötezer év alatt száz gazdám volt, és a pentagramot akár a sivataghomokjába rajzolták, akár a sztyeppe füvére, köztem és megidézőm között végtelen, örök ellenségesség feszült. Mindig így volt, mindig így lesz.

Kongó, erős hangon fejeztem be, hogy megértse, nincs helye vitának. A szavaim drámaian visszhangzottak az üres szobában. A lány hátrasimította ahaját.

– Sületlenség. Akkor mi volt a helyzet Ptolemaiosszal?

Kitty

15

Kitty azonnal tudta, hogy az elmélete helyes. A dzsinn reakciója elárulta. A pentagram rajzolatával történt baleset óta az egyiptomi fiú mellét és állátkidugva állt vele szemben, keze erre-arra lengett széles mozdulatokkal, hogy illusztrálja lódításait, és néha helyére húzza az ágyékkötőt. Azonban amintkimondta a nevet, a féktelenséget és virtuskodást mintha elvágták volna. Nagy nyugalom zuhant a fiúra: az arca egészen megkövült, teste megdermedt,akárha megakadt volna az időben. Csak a szeme mozdult: a pupillája lassan, nagyon-nagyon lassan Kittyre fókuszált. A fiú szemét mindig sötétnek látta,most azonban fekete lett. Kitty önkéntelenül is belenézett: fekete, hideg és végtelen volt, parányi fények csillámlottak benne, elérhetetlenmesszeségben… rettenetes volt, mégis gyönyörű, úgy vonzotta, mint gyermeket az ablak. Eddig a saját pentagramja közepén ült. Most félig felült, egyikkarjára támaszkodott, a másikkal meg kinyúlt lassan a szempár felé, a magány és üresség felé. Ujja hegye már a kör peremén remegett, sóhajtott,tétovázott, majd továbbnyúlt…

A fiú pislogott, szemhéja megrebbent, akár a gyíké. A varázs megtört. Kitty bőre bizsergett, visszarántotta a kezét. Visszahátrált a kör közepére,homlokán verejték ütött ki. A fiú továbbra sem mozdult.

– Mit vélsz tudni rólam? – kérdezte egy hang, mely minden honnét szólt, nem hangosan, mégis közel; olyan hang, amilyet még sosem hallott. Angolulbeszélt, de furcsán ragozott, mintha a nyelvének idegen lenne ez a beszéd; közelről hallatszott meg nem is, akárha mérhetetlen messzeségből hívnák elő.

– Mit tudsz? – kérdezte ismét a hang, még halkabban. A dzsinn ajka nem moccant, fekete szeme a lányra tapadt. Kitty a padlóra kuporodott,reszketett, a fogait összeszorította. A hang valahogy megrémítette, de miért? Nem beszélt erőszakosan vagy dühösen. De az erő hangja volt egy messzihelyről; iszonyatos, parancsoló hang, s egyben egy gyerek hangja.

A lány leszegte a fejét, és a padlót nézve némán rázta.– Mondd el! – Most már volt harag is a hangban; iszonyú robaj remegtette meg a szobát, mennydörgés rázta meg az ablaktáblát, hullámzott tőle a

padlódeszka, a falakról száraz gipsz potyogott. Az ajtó becsapódott (pedig Kitty nem nyitotta ki, és nem is látta kinyílni), az ablaküveg szétrobbant.Szélörvény támadt, ott kavargott körülötte, egyre gyorsabban és gyorsabban, a rozmaringos és berkenyetálak nekirepültek a falnak, a szél felkapta akönyvet meg a gyertyákat, Kitty zsákját és kabátját, fel-le reptette őket a szobában. És most a falak is mozogtak, kiszakadtak a helyükből, csatlakoztak azőrült forgótánchoz, közben téglák repültek ki belőlük, és körbe-körbe forogtak a mennyezet alatt. Végül a plafon is eltűnt, odafent terpeszkedett arettenetes éjszakai ég, forgott rajta a hold meg a csillagok, a felhők vékony fehér vonalakká pöndörödtek, amelyek kilőttek minden irányba, míg végül avilágegyetemben csak két nyugodt pont maradt, Kitty és a fiú. Kitty a tenyerébe temette arcát, és fejét térde közé ejtette.

– Elég, kérlek! Kérlek!És az égzengés megszűnt.A lány kinyitotta a szemét, és nem látott semmit. Mert tenyere még az arca előtt volt.Mereven, csigalassan felemelte a fejét, és lefejtette ujjait szeme elől. A szoba pontosan olyan volt, mint előtte, mint mindig: ajtó, könyv, gyertyatartó,

ablak, fal, mennyezet, padló; az ablak mögött békés ég. Minden csendes volt, kivéve… A fiú a másik pentagramban most mozgott, lassan behajlította alábát, lassan, lassan… majd lehuppant, mintha hirtelen minden energiája elfogyott volna. Szeme le volt hunyva. Egyik kezével fáradtan végigsimított azarcán.

Aztán a lányra nézett, s a sötét szemben nyoma sem volt a korábbi ürességnek. Amikor megszólalt, a hangja normális volt, csak fáradt és szomorú:– Ha megidézel egy dzsinnt, a történetét is megidézed vele. Tanácsos a dolgokat szigorúan a jelenben tartani, mert nem lehet tudni, mit ébresztesz fel.Kitty nagy nehezen felült, és feléje fordult. Haja csapzott volt az izzadságtól, megtörölte a homlokát.– Erre nem volt semmi szükség. Én csak említettem…– Egy nevet. Tudnod kéne, mire képes a név.Kitty megköszörülte a torkát. A rémület első hulláma elvonult, helyét sírás vette volna át, de nagy nehezen leküzdötte a késztetést.– Ha annyira a jelenben akarod tartani a dolgokat – nyelt dühösen –, miért ragaszkodsz ehhez az alakhoz?– Ma túl okos vagy, Kitty – ráncolta homlokát a fiú. – Miből gondolod, hogy ez bárkinek az álcája? Még így legyengülten is olyan alakot veszek fel,

amilyet akarok. – Azzal moccanás nélkül alakot váltott egyszer, hatszor, s mindegyik ijesztőbb volt, mint az előző, mind ott ült a kör közepén ugyanolyanpózban. Egy óriási rágcsálóval fejezte be: kövér és pihés lény, a hátsó lábán ült, a mellsőt meg bosszúsan tette keresztbe.

Kitty még csak nem is pislogott.– Jó, de azért általában nem kétméteres hörcsög képében mászkálsz. Viszont a sötét bőrű, ágyékkötős fiú mindig visszatér. Miért? Mert jelent neked

valamit. Egy fontos valaki a múltadból. Csak ki kellett találnom, kicsoda.A hörcsög megnyalta rózsaszín mancsát, majd lesimított egy szőrcsomót a füle mögött.– Nem ismerem be, hogy bármi igazság lenne ebben a spekulációdban, de kíváncsivá tettél. A fiú bárki lehetett.– Igaz – bólintott Kitty. – Elmondom, hogy volt. A legutolsó találkozásunk után nagyon szerettem volna veled megint beszélgetni. Csak a nevedet

tudtam, mármint az egyiket: Bartimaeus. Ami elég kevés volt, mert hogy még lebetűzni se tudtam. De sejtettem, hogy ha elég figyelmesen keresem,előbb-utóbb felbukkansz a történelmi feljegyzésekben. Így amikor elkezdtem tanulni, fél szemmel mindig téged kerestelek.

A hörcsög szerényen bólintott:– Gondolom, nem tartott soká. Számtalanszor utalhattak hősies tetteimre.– Hát igazából majdnem egy év kellett, mire egy apró nyomot találtam. A könyvtár könyveiben rengeteg más démon nevét megtaláltam. Rettenetes

Nouda folyton felbukkant, meg egy Csu nevű afrita, és egy Fakarlt is tucatnyi kultúrában ismertek. Aztán végül csak ráakadtam a nevedre. Egylábjegyzetben.

– Micsoda?! – kelt ki magából a hörcsög. – Milyen könyveket néztél te? A jobbakat biztos kivették. Lábjegyzet, még mit nem! – S tovább motyogott abajusza alatt.

– Az volt a baj – folytatta sietve a lány –, hogy nem mindig a Bartimaeus néven ismertek, így nem mindig tudtam, hogy rólad olvasok. A lábjegyzetazonban segített, mert összekapcsolta az ismert nevedet két másikkal: Szakr Al-Dzsinn és Algonquin Wakonda. Ez után már több mindent találtam ittés… úgy értem, mindenhol. Így tudtam meg ezt-azt a feladataidról és kalandjaidról, és találtam meg több gazdád nevét, ami szintén érdekes volt.

– Remélem, kellően lenyűgöző lista – mondta a hörcsög még mindig morcosan.– Az bizony. Nagyon is. Tényleg beszéltél Salamonnal?– Váltottunk pár szót… – morogta a hörcsög, immár kicsit megenyhülten.– E közben a megidézés tudományát is tanultam – mesélte a lány. – A gazdám lassú volt, én még lassabb, de apránként elértem egy olyan szintre,

ahol úgy éreztem, megidézhetlek. A fiú kilétéről viszont fogalmam sem volt, ami zavart, mert éreztem, hogy fontos neked. És akkor belebotlottam alegfontosabb nyomba! Felfedeztem az egyiptomi nevedet, Rekhit, és azt kapcsoltam Ptolemaiosz egyiptomi mágushoz. – Győzedelmes vigyorralelhallgatott.

elhallgatott.– Mégis ez mit árult el neked? Száz gazdám volt, és rajzolhatták a kört homokba vagy fűre …– Igen, igen – intette le a hörcsögöt Kitty. – De az egyik beszámoló szoros kapcsolatra utalt Ptolemaiosz és a szolgái között. Említette még, hogy fiú

volt, amikor meghalt. Ekkor vált világossá. Ekkor jöttem rá, ki a kedvenc álcád.A hörcsög nagy odaadással a körmét tisztította.– És a beszámoló milyen részletekkel szolgált a dzsinn és a fiú közti kapcsolatról? – kérdezte félvállról. – Csak úgy kérdezem.– Nem sokkal – ismerte el Kitty. – Sőt semmivel. Azt hiszem, Ptolemaioszról mint személyiségről ma már semmit nem tudnak. Néhány írása maradt

fenn, ha jól tudom. Említik a Ptolemaiosz kapuját, de hogy mi az…Elhallgatott. A hörcsög az ablakon át az éjféli holdat bámulta. Nagy sokára a lány felé fordult, és a mozdulat közben visszaváltozott az ismerős fiúvá,

Alexandriai Ptolemaiosszá.– Elég. Mit akarsz tőlem?Most, hogy a sejtése bebizonyosodott, Kitty azt vette észre, hogy a dzsinn álcáját teljesen másnak látja. Érdekes és zavaró volt a felismerés, hogy egy

kétezer éve halott fiú arcát nézi. Előtte csak maszknak tekintette, kosztümnek, egy trükknek a sok közül. Most, noha ezek még mindig benne voltak, nemtudta nem érezni az ősi személyiséget. Kétsége sem volt, hogy a démon hűen utánozza a fiút: most először vette észre a két anyajegyet a fiú vékonybarna nyakán, egy kis halvány heget az álla alatt, a különösen csontos könyököt. A részletek ilyen hűsége csakis őszinte barátság, sőt talán szereteteredménye lehet.

Ez a tudat önbizalmat adott neki.– Jó, elmondom, de előbb megismétlem: eszemben sincs rabságba hajtani téged. Akármit is válaszolsz, elengedlek.– Ez igen nagylelkű. ,– Csak azt kérem, hallgass végig figyelmesen.– Ha belevágnál végre, az segítene – fonta karba kezét a dzsinn. – Azért valami melletted szól – mondta tűnődve. – Rabságom évszázadai alatt

egyetlen mágust sem érdekelte az álcám még annyira se, hogy rákérdezzen. Miért is tették volna? Démon vagyok, azaz szándékosan perverz. Csakgonoszság és kísértés motivál. A félelem és az önfenntartási vágy visszatartotta őket attól, hogy bármit is kérdezzenek rólam. Te megtetted. Kiderítettéldolgokat. Nem rossz próbálkozás, nem bizony, különösen egy embertől. Nos – intett méltósággal – mondjad.

– Mondom. – Kitty kényelembe helyezkedett. – Nem tudom, észrevetted-e, de Londonban egyre romlik a helyzet. A mágusok kezdik elveszíteni azirányítást. Közembereket soroznak be a frontra, a kereskedelem zavarokkal küszködik. Nagy a szegénység, ami széthúzáshoz vezet, sőt némelyikvárosban lázongáshoz. Nagy az ellenszenv a… démonokkal szemben is.

– Ezt megjósoltam, amikor utoljára beszéltünk – bólintott a démon. – Az emberek kezdik meglátni a szellemeket, és felfedezni sajátellenállóképességüket. Feltárják a lehetőségeket, aztán visszavágnak.

– A mágusok viszont reagálnak. A rendőrség lecsap, sok az erőszak, az embereket letartóztatják és elviszik, sőt még ennél rosszabb dolgok istörténnek.

– Van ilyen… – mondta a fiú.– A mágusoknak rettenetes dolgokra kell felkészülni, ha meg akarják őrizni uralmukat. Sok titkos csoport van a közemberek között. Igaz ezek még

gyengék, megosztottak. Egyiknek sincs ereje szembeszállni a kormánnyal.– Majd az is elérkezik. Idővel.– De mikor? Ez a kérdés.– Tippeljem meg? – A fiú merengve hátrahajtotta a fejét. – Szerintem két generáció. Mondjuk, ötven év. Ennyi idő alatt elég ellenállóképesség tud

kifejlődni egy sikeres lázadáshoz. Ötven év nem rossz. Kis szerencsével még látod, amikor édes, töpörödött nagymama leszel, és duci unokákattáncoltatsz a térdeden. – Illetve… – intette le Kitty készülő tiltakozását – rosszul számoltam.

– Hál' istennek.– Te sose leszel édes nagymama. Inkább savanyú, magányos vén tyúk.Kitty öklével a padlóra csapott.– Az ötven év nem stimmel! Ki tudja, a mágusok addigra mivel rukkolnak elő? Az egész életem elmúlik! Talán már meg se érem a forradalmat.– Lehet. Én viszont azt is látni fogom. Ugyanilyen leszek.– Kész mázlista vagy… – mondta Kitty keserűen.– Gondolod? – nézett a fiú saját magára. Egyenes háttal ült, lábait keresztbe téve, ahogy az egyiptomi írnokok a szobrokon. – Ptolemaiosz kétezer

százhuszonkilenc éve halt meg. Tizennégy éves volt. Azóta nyolc világbirodalom emelkedett és omlott össze, és én még mindig ezt az arcot használom.Szerinted ez szerencse?

Kitty nem felelt azonnal. Aztán azt kérdezte:– Miért csinálod? Mármint miért veszed fel az alakját?– Mert megígértem magamnak. Olyannak mutatom meg, amilyen volt. Mielőtt átváltozott.– Hiszen nem nőtt fel!– Nem is.Kitty kérdésre nyitotta a száját, majd csak a fejét rázta.– Eltértünk a lényegtől – mondta határozottan. – Nem tehetem meg, hogy csak várok és figyelek, miközben a mágusok gonoszságot gonoszságra

halmoznak. Az élet túl rövid. Most kell cselekedni. De mi, közemberek nem tudjuk megdönteni a kormányt. Segítségre van szükségünk.– Valóban – vont vállat a fiú.– Szóval az az ötletem, vagyis inkább javaslatom, hogy a dzsinnek és más szellemek segítsenek nekünk. – Majd hátradőlt.A fiú ránézett.– Ezt mondd még egyszer.– Segítsetek nekünk! Hiszen most mondtad, hogy mind áldozatok vagyunk, a szellemek és közemberek egyaránt. A mágusok ugyanúgy elnyomnak

minket, mint titeket. Úgyhogy fogjunk össze, és győzzük le őket.A fiú arca kifejezéstelen maradt.– Persze nem lesz könnyű – folytatta a lány. – De így kell lennie. Például ha a közemberek, mint én, meg tudnak idézni fontos dzsinneket, miért ne

dönthetnénk meg együtt a kormányt? Át kell gondolni, sok lesz a teendő, bevonni a szellemeket meg minden, de a meglepetés a mi oldalunkon állna,nem igaz? És sokkal hatásosabb lenne egyenlő felekként harcolni, nem mint rab meg gazda. Nem marakodnánk, nem áskálódnánk. Együttműködnénk.Megállíthatatlanok lennénk!

Kitty már előredőlt a pentagramban, szeme csillogott a jövőtől, amit látott. A fiú is megdermedt, jó ideig meg sem szólalt.Elmebeteg – mondta végül magának. – Szép haj, szép ruha, de teljesen őrült, teljesen.– Hallgass meg… – fészkelődött kínosan Kitty.– Az évek során volt jó néhány őrült gazdám – folytatta a fiú. – Vallásos fanatikusok, akik szederjével verték a feneküket; tömegeket rezzenéstelen

arccal lemészároló császárok; aranyhegyek után vágyódó fösvények. Rengetegen gyalázták magukat és másokat… Ti aztán perverz és gusztustalan egyfaj vagytok. Odáig megyek, hogy azt mondom, Kitty, a te őrületed kevésbé káros, de a halálodhoz vezet, és ha nem vigyázok, az enyémhez, ezért őszinte

leszek veled. A javaslatod ezer okból is nevetséges, ha mindet felsorolnám, még akkor is itt ülnénk, amikor az Angol Birodalom valóban összeomlik.Szóval hadd emeljek ki két okot. Nincs olyan dzsinn, afrita, városdúló marid vagy bőrbizsergető penészke, aki valaha is (hogy a te szavad használjam)összefogna emberrel. Összefogni… Úgy gondolod, hogy mind egy karszalagot viselünk, és kéz a kézben megyünk csatába? – A fiú felkacagott, érdes,kellemetlen hangon. – Nem! Túl sokat szenvedtünk ahhoz, hogy az ember valaha is szövetségesünk lehessen.

– Hazugság! – kiáltotta Kitty magából kikelve. – Akkor megkérdezem még egyszer: és Ptolemaiosz?– Ő egyedi volt! – szorította ökölbe kezét a fiú. – Kivétel. Ne keverd bele ebbe!– Ő cáfolja meg mindazt, amit elmondtál! – kiabált Kitty. – Tudom, hogy nem lenne egyszerű meggyőzni a démonokat, de…– Nem lenne egyszerű? Lehetetlen volna, értsd már meg!– Ezt mondtad arról is, hogy segítség nélkül idéztelek meg. És megcsináltam!– Ez nem érdekes. Hadd mondjak el valamit. Itt ültem, türelmesen, aranyosan, ahogy csak dzsinn tud, de egész idő alatt azt lestem, akár a sólyom,

hogy véletlenül kidugod-e akár a lábujjad hegyét a varázskörön kívül. Ha megteszed, a szempillantásnál gyorsabban lecsapok, és akkor valóbanmegtanultál volna egy-két dolgot az emberekről meg a démonokról.

– Igen? És inkább te dugtad ki a hülye lábujjad és égetted le a szoknyádat. Ami jól összefoglalja az utóbbi párezer évedet. Magad semmire nem jutsz,haver.

– Nem-e?! – a fiú arca hullámzott a dühtől. – Akkor hadd térjek át a második okra, miért eszelős a terved, jó? Még ha segíteni akarnék is, és még haszáz hozzám hasonlóan erős dzsinn osztaná is ezt az érzést, és hőn áhítaná, hogy egy csapatba álljon a tökkelütött emberekkel, nem tehetnénk meg.Mert csak megidézéssel jöhetünk a Földre, ami a szabad akarat elvesztését jelenti. Fájdalmat. Engedelmességet a gazdának. És ebben nincsegyenlőség.

– Baromság. Nem muszáj, hogy így legyen.– Dehogynem. Van más lehetőség? Minden megidézés egy újabb kötelék rajtunk. Te talán elvágnád a láncunkat? A mi erőnkkel boldogan szabadon

engednél?– Ha ez kell hozzá, persze.– Nem igaz! Sose tennéd.– De igen. Ha a bizalom meglenne, megtenném.– Igen? Akkor miért nem bizonyítod be most rögtön? Lépj ki a pentagramból.– Hogy?– Jól hallottad. Lépj ki, át a vonalakon. Igen, azokon. Hadd lássam ezt a nagy bizalmat. Egy pillanatra add át nekem az irányítást. Lássuk, hogy

komolyan gondolod-e, amiről prédikálsz. – S a fiú felugrott.Egy pillanat múlva a lány is.Ott álltak a két pentagramban egymással szemben. Kitty az ajkába harapott. Egyszerre érzett meleget és hideget. Nem így akarta: elutasítják a

javaslatát, majd rögtön kihívják. Nem, nem így képzelte. Most mit tegyen? A körből kilépve megtöri a megidézést, Bartimaeus simán elpusztíthatja, mielőtteltűnik. Még az ellenállóképessége sem mentené meg tőle, hogy ne tépje ízekre.

A rég holt fiú arcába nézett. Az barátságosan mosolygott rá, ám a tekintete kemény, gúnyos volt.– Na? Mi lesz?– Most mondtad el, mit tennél, ha megtörném a védelmet – mondta rekedten a lány. – Egy szempillantás alatt elkapnál.– Á, ne is törődj vele – villant a szem. – Csak blöfföltem. Nem kell elhinni mindent, amit az öreg Bartimaeus mond, nemde? Mindig viccelek, te is

tudod. – Amikor Kitty nem felelt, folytatta: – Gyerünk, nyugi, hozzád sem érek. Egy pillanatra add át magad nekem. Talán meglepődnél. Bízz bennem.Kitty száraz nyelvének hegyével megnyalta alsó ajkát. A fiú mosolya még inkább megkeményedett, arca feszes, merev lett az erőfeszítéstől. A lány

lenézett a krétajelekre, a lábára, majd a krétajelekre.– Ez a belépő – mondta a fiú.Kitty hirtelen rájött, hogy elfelejtett levegőt venni, hát vadul levegő után kapott.– Nem – lihegte. – Ez nem bizonyítana semmit.A sötét szem nézte, a száj hirtelen vonallá fogyott.– Hát, elismerem, hogy ennyit vártam tőled…– Nem a bizalomról van szó – füllentett a lány. – Hanem hogy akkor eltűnnél. A megidézés ereje nélkül nem maradhatsz a Földön, és nincs annyi erőm,

hogy most azonnal megint megidézzelek. A lényeg – folytatta elkeseredetten –, hogy ha ti dzsinnek csatlakoznátok hozzánk, legyőzhetnénk a mágusokat,akik nem tudnának többé megidézni benneteket. Ha legyőzzük őket, soha többé nem lesztek megidézve.

– Nincs időm a képzelgésre, Kitty – horkantott a dzsinn. – Hallgasd csak magadat: te sem hiszel el egyetlen szót sem ebből az egészből. Azt hiszem,végeztünk, bocsáss el – fordított hátat neki a fiú.

Kitty erein haraghullám lódult végig. Az elmúlt három éve emlékei ködlöttek fel előtte; újra érezte a hihetetlen erőfeszítést, amivel idáig eljutott. S mostez a büszke, szemellenzős szellem kapásból elutasítja. Még csak meg sem fontolja ajánlatát. Igaz, hogy a részleteket még ki kell dolgozni, sok mindentátgondolni, ám valami megoldás lehetséges és szükséges is.

Legszívesebben sírva fakadt volna, de mérgesen elhessegette az érzést. Nagyot dobbantott, beleremegett a padló.– Szóval az a hülye egyiptomi fiú jó volt neked? Én miért nem? Mit tett ő meg érted, amit én nem tudnék? Na? Vagy túl senki vagyok ahhoz, hogy

halljam a nagy tetteit? – kérdezte keserűen.A fiú nem fordult meg. Hátát és pálcika vékony tagjait holdfény festette meg.– Például követett a Másik Világba. Kitty alig tudott megszólalni:– De… hát az…– Nem lehetetlen. Csak senki nem csinálta.– Nem hiszem el.– Nem is kell. De Ptolemaiosz elhitte. Tőle is bizonyítékot kértem a bizalmára. És így mutatta ki: megtervezte Ptolemaiosz kapuját. Átkelt a négy

elemen, hogy megkeressen engem. És megfizette az árát, amit tudott is előre. Utána… ha ő javasolt volna kelekótya szövetséget emberek és dzsinnekközött, talán belementem volna. A mi kapcsolatunknak nem volt határa. De te, akármilyen jó szándék vezet is… Sajnálom, Kitty. A válasz nem.

A lány a fiú hátát bámulta, nem szólt semmit. Végül a fiú megfordult, arca árnyékban maradt.– Amit Ptolemaiosz tett, egyedülálló, senkitől nem kérném. Még tőled sem.– Belehalt?A fiú sóhajtott:– Nem.– Akkor milyen árat…?– Ma kicsit sebezhető az esszenciám – vágott közbe Bartimaeus. – Hálás lennék, ha állnád a szavad, és elengednél.– Az lesz, de maradj és beszéljünk még! Miért lenne Ptolemaiosz tette egyedi? Talán csak azért volt eddig így, mert senki nem tud erről a kapuról

semmit.

– O, dehogyisnem! – nevetett fel kurtán a fiú. – Ptolemaiosz írt az utazásairól, a jegyzeteinek egy része fennmaradt. Ő is sok ostobaságot hordottössze a mágusok és dzsinnek közti békéről, ebben hasonlítotok. Remélte, hogy mások is követik a példáját, vállalják a kockázatot, amit ő. És az éveksorán néhányan tényleg megpróbálták, bár inkább mohóságból és hatalomvágyból, mint idealizmusból. Nem jártak túl jól.

– Miért nem?Nem érkezett válasz, a fiú elfordult.– Jól van, ne mondj semmit! – csattant fel Kitty. – Nem is érdekel. Majd elolvasom Ptolemaiosz jegyzeteit.– Mert tudsz ógörögül, ugye? – s nagyot nevetett a lány arckifejezésén. – Ne törődj vele, Kitty. Ptolemaiosz rég nincs, a mai világ sötét és bonyolult.

Nem változtathatsz. Törődj inkább magaddal. Én is ezt teszem. Vagyis próbálom. Nemrég Mandrake kis híján megölt.Kitty nagy levegőt vett. Lent, a roskadozó villa egy könyvekkel teli zugában Mr. Button nyugodtan aludt; másnap korán reggel várja, hogy megkezdjék

az új papírok összehordását. Este pedig a Frog Innben kell lennie, megjavítani a bárpultot, italokat szolgálni fel a passzív közembereknek… Titkos tervenélkül, mely eddig hajtotta, ezek a kilátások igencsak csüggesztőek voltak.

– Nincs szükségem a tanácsaidra – felelte élesen. – Nem kell tőled semmi.A fiú felpillantott.– Sajnálom, ha elkeserítettelek, de ezeket el kellett mondanom. Javaslom, hogy…Kitty lehunyta a szemét, és kimondta a parancsszót. Lassan fogott bele, majd hirtelen meglódult a nyelve; vad, erőszakos vágy fogta el, hogy

megszabaduljon a dzsinntől, véget vessen ennek az egésznek.Arca előtt megmozdult a levegő, gyertyafüst szökött az orrába, a démon hangja elveszett. Fel sem kellett néznie, hogy tudja, elment. S vele eltűntek

három év reményei és álmai.

Nathaniel

16

Quentin Makepeace házából hazafelé félúton John Mandrake hirtelen más úti célt adott meg a sofőrjének, aki szalutált, majd élesen visszakanyarodotta sűrű forgalomban. Chiswickbe hajtottak, méghozzá nem is lassan.

Leszállt az éjszaka. A Frog Inn ablakain behúzták a zsalut, az ajtón meg a rácsot. A tornácra kézzel írt, otromba táblát tettek:Ma este temetjük

Sam WebbertZárva vagyunkNyitás holnap

Mandrake többször is kopogott, de nem kapott választ. Szél süvített a Temze fölött, a kavicsos parton sirályok marakodtak a dagály után maradtmorzsákért. Kutaszgömb vörös

pulzálását látta az udvarban, ahogy távozott. Mandrake homlokát ráncolva nézte, majd visszatért London belvárosába. Kitty Jones ügye várhat.Bartimaeusé azonban nem.

Minden démon hazudik, ez vitathatatlan tény. Ezért aztán Mandrake-nek nem kellett volna különösebben meglepődnie, hogy az ő szolgája is olyan, minta többi. Ám amikor meghallotta, hogy Bartimaeus eltitkolta a tényt, miszerint Kitty Jones életben van, igenis mélységesen megdöbbent.

Hogy miért? Részben a kép miatt, amit a rég halott Kittyről kialakított magában. A lány arca éveken át elevenen élt az emlékezetében, a bűntudatosámulat reflektorfényében. Halálos ellensége volt, mégis feláldozta magát érte; ezt a gesztust Mandrake nem tudta felfogni, de a bizarrsága, plusz a lányfiatalsága, életereje és makacs tekintete keserédes vonzerővel hatott rá. A veszélyes Ellenállás harcosa, aki után annyit vadászott, az elméje csendes,titkos helyein átváltozott, tiszta és személyes emlék lett, gyönyörű szemrehányás, jelkép, bánat… Sok minden, aminek vajmi kevés köze volt az eredeti,élő-lélegző lányhoz.

De ha életben van… Mandrake fájdalmat érzett belül. Békés belső szentélye összeomlott, rátört az értetlenség, az igazi, mocskos múlt emlékei tolultakfel, düh és hitetlenség hullámai rázták. Kitty Jones immár nem egy privát kép a fejében, a világ visszakövetelte. Majdhogynem gyászt érzett.

Ráadásul Bartimaeus hazudott neki. Miért? Biztos, hogy dühítse… de ez kevés. Akkor, hogy védje Kittyt. Ez viszont közelséget feltételez a lány és adzsinn között. Lehetséges lenne? Mandrake a gyomrában érezte, hogy így van; a tudat ott vonaglott-tekergett mélyen benne, s irigységgel töltötte el.

Ha a dzsinn hazugságának okát nehéz kideríteni, hát a felfedezés nem is jöhetett volna rosszabbkor, épp miután karrierjét kockáztatta szolgájaéletéért. Szeme égett, ahogy eszébe jutott, mit tett, fojtogatta saját ostobasága.

Dolgozószobája éjféli magányában végrehajtotta a megidézést. Huszonnégy óra telt el, amióta elbocsátotta a békát; hogy Bartimaeus meggyógyultvagy sem, sejtelme sem volt. Már nem is érdekelte. Mereven állt, mint a villámhárító, ujjai egyfolytában az asztalon doboltak. És várt.

A pentagram hideg és csendes maradt. A varázsige ott visszhangzott a fejében.Mandrake megnyalta az ajkát. Újra próbálkozott.Aztán harmadszor már nem, csak ült a széken, igyekezett uralni a feltörő pánikot. A démon már ezen a világon van, ez biztos. Valaki más megidézte.Mandrake szeme forrón égett a sötétben. Előre láthatta volna. Egy másik mágus nem törődött a dzsinn esszenciájára leső veszéllyel, mindenáron ki

akarja deríteni, mit tud a Jenkins-ügyről. Nem számít, ki – Farrar, Mortensen, Collins vagy más –, számára mindenképp csúnya vége lesz ennek azügynek. Ha Bartimaeus túlélte, biztosan elárulja az igazi nevét. Naná! Egyszer már elárulta a gazdáját. Aztán az ellenségei ráuszítják a démonaikat, és őmagányosan hal meg.

Nincs szövetségese. Nincsenek barátai. Elvesztette a miniszterelnök pártfogását. Két napon belül a Tanács előtt kell felelnie. Már ha megéri. Magáramaradt. Igaz, Quentin Makepeace felajánlotta a támogatását, de ő valószínűleg buggyant. Az a kísérlet, a rángatózó fogoly… John Mandrake még azemlékétől is megborzongott. Ha sikerül megmentenie a karrierjét, lépéseket tesz az efféle groteszk cselekedetek megakadályozására. De most alighaez a legfontosabb.

Telt az éjszaka. Mandrake ült az asztalnál, és gondolkodott.Az idő és a kimerültség hatására a bajok kezdtek összefolyni elméjében. Bartimaeus, Farrar, Devereaux és Kitty Jones, a Tanács, a tárgyalás, a

háború, a rengeteg feladat… minden összemosódott a szeme előtt. Erős vágy fogta el, hogy eltaszítsa az egészet, ledobja, akár egy nedves ruhát, ésodébb menjen, ha csak egy pillanatra is.

Vad, impulzív gondolat jutott eszébe. Elővette a látóüvegét, és megparancsolta a koboldnak, hogy keressen meg egy bizonyos személyt. Az hamarteljesítette.

Mandrake felállt. Nagyon különösen érezte magát. Valami felbukkant a múltból, egyfajta bánat. Rosszul esett, közben mégis kellemes volt. Örült neki,habár nyugtalanította. A lényeg, hogy semmi köze jelenlegi életéhez, a hatékonysághoz, a hírnévhez vagy a hatalomhoz. Nem tudta legyűrni a vágyat, hogyújra lássa az arcát.

Pirkadt. Az ég ólomszürke volt, a járda sötét és tele nedves levelekkel. Szél motozott a fák ágai között, járta körül a park közepén álló háborúsemlékmű tornyát. A nő felhajtotta kabátja gallérját. Ahogy közeledett nagy léptekkel, leszegett fejjel, kezével a kendőjét fogva, Mandrake először meg semismerte. Alacsonyabb volt, mint amire emlékezett, haja hosszabb és már kicsit ősz. Ám aztán a semmiből az ismerős részlet: a táska, amiben a tollakathordta, ugyanaz a régi, viharvert táska. Ugyanaz…! Mandrake csodálkozva ingatta a fejét. Vesz neki egy újat. Mit egyet… tízet, ha kéri.

A kocsiban várt, míg a nő majdnem mellé ért, az utolsó pillanatig nem volt benne biztos, hogy kilépjen-e. A nő csizmái szétszórták a leveleket,gondosan körültipegték a mélyebb pocsolyákat, a hideg, nedves levegőnek köszönhetően gyorsan lépkedtek. Mindjárt elmegy mellette…

Mandrake megvetette magát a habozásért. Kinyitotta az ajtót, kilépett a nő elé.– Ms. Lutyens?A nő megijedt, rápillantott, majd mögötte a sötét autóra. Tett még két lépést, aztán megtorpant. Őt nézte, egyik keze ernyedten lógott az oldala mellett,

a másik a torkát fogta. Hangja halk és ijedt volt.– Igen?– Beszélhetnénk egy szót? – A mágus a szokásosnál ünnepélyesebb öltönyt húzott. Erre nem volt ugyan szükség, de a lehető legjobb benyomást

akarta kelteni. Amikor a nő utoljára látta, még egy megalázott fiú volt.– Mit akar tőlem?Mandrake elmosolyodott. Milyen védekező. A jó ég tudja, kinek hiszi. Egy hivatalnoknak, aki az adó miatt jött…– Csak beszélni… Felismertem és… kíváncsi voltam, maga felismer-e.A nő sápadt arcára még árkokat vont az aggodalom; homlokát ráncolva vizsgálta a másikat.– Sajnálom, én nem… O, igen, de igen. Nathaniel… – habozott. – Bár gondolom, nem ezt a nevet használja már.– Jobb elfelejteni, igen – gesztikulált elegánsan Mandrake.

– Jobb elfelejteni, igen – gesztikulált elegánsan Mandrake.– Igen… – A nő nézte a mágus ruháját, cipőjét, ezüstgyűrűjét, de főleg az arcát. Komolyan és elmélyülten nézte. Nem mosolygott, nem fejezett ki semmi

örömöt. Persze, persze… hiszen olyan hirtelen bukkantam fel – gondolta az.Megköszörülte a torkát.– Erre jártam és megláttam… Rég volt.– Igen – bólintott lassan a nő.– Arra gondoltam… Hogy van, Ms. Lutyens?– Jól – felelt, majd szinte éles hangon kérdezte: – Van neve, amit használhatok?A mágus megigazította a mandzsettáját, és halványan elmosolyodott.– John Mandrake most a nevem. Talán már hallott rólam.– Igen, persze – bólintott a nő kifejezéstelen arccal. – Szóval jól van…– Igen. Információs miniszter vagyok. Két éve. Ami elég különös, fiatal koromat tekintve. De Mr. Devereaux úgy döntött, kockáztat, és – vont vállat – itt

vagyok.A biccentésnél többet várt, Ms. Lutyens azonban továbbra sem lelkesedett. Mandrake enyhe bosszúsággal folytatta:– Azt hittem, örül majd, ha látja, milyen jól alakultak a dolgaim az után… amikor utoljára láttuk egymást. Szerencsétlen… eset… volt…Rosszul választotta meg a szavakat, ezt egyből látta; a miniszteri körülírást használta, ahelyett hogy azt mondta volna, amit gondol. Talán ezért olyan

feszült a nő. Újra próbálkozott:– Szóval, csak azt akartam elmondani, hogy hálás vagyok magának. Akkor is hálás voltam, most is az vagyok.– Hálás? Miért? – ráncolta a homlokát a nő.– Tudja, amikor Lovelace megtámadott. Amikor ütött engem, maga pedig megpróbálta megállítani… Nem volt alkalmam…– Mint mondja, szerencsétlen eset volt. És nagyon rég történt. – Elrázott egy hajtincset az arca elől. – Szóval információs miniszter? Maga felel azokért

a pamfletekért, amiket a metróban osztogatnak?– Igen, én – mosolygott szerényen.– Amik arról szólnak, milyen jó ez a háború, és hogy csak a legjobbak állnak be katonának? Hogy férfias dolog elhajózni Amerikába, és harcolni a

szabadságért meg a biztonságért? Amik azt mondják, a birodalom fennmaradásáért akár meghalni is érdemes?– Kicsit leegyszerűsíti, de a lényege ez, igen.– Nahát… Nagy utat tett meg, Mr. Mandrake. – A nő szinte szomorúan nézte.A levegő hideg volt, a mágus a nadrágzsebébe dugta a kezét, szétnézett az utcán, és töprengett, mit mondhatna.– Gondolom, ritkán látja régi tanítványait. Mármint felnőtten. Hogy mi lett belőlük…– Igen ritkán. Én gyerekekkel dolgozom. Nem a felnőttekkel, akikké lesznek.– Igen, igen… – A kopott táskát nézte, eszébe jutott szatén belseje, a kis zsebek a ceruzáknak, krétáknak, tollaknak és ecseteknek. – Boldog a

munkájával, Ms. Lutyens? – kérdezte hirtelen. – Mármint a pénzzel meg a státusszal? Azért kérdezem, mert esetleg… őőő… segíthetnék… Találhatnánkennél jobbat. Például a Hadügyminisztériumban tudnák használni a maga szakértelmét, hogy tömegesen gyártható pentagramokat tervezzenek azamerikai hadjárathoz. Vagy akár a saját minisztériumomban. Felállítottunk egy reklámosztályt, hogy hatékonyabban el tudjuk juttatni az üzenetet azemberekhez. Egy olyan szakembert, mint maga, örömmel látnánk. Jó munka, bizalmas információkkal kell dolgozni. Emelkedne a státusza.

– Embereken, gondolom, a közembereket érti.– A nyilvánosság előtt így nevezzük őket – ismerte el Mandrake. – Jobb szeretik. De persze nem jelent semmit.– Értem – mondta jegesen a nő. – Hát köszönöm, de jól megvagyok, ahol vagyok. Különben is, egyik osztály se örülne, ha csak úgy bedobnának

közéjük egy közembert. És még élvezem a munkámat. Azért nagyon kedves magától. – Megigazította a kabátja gallérját, és az órájára pillantott.A mágus összecsapta a kezét.– Tovább kell lépnie! Nézze… Legalább hadd vigyem el! A sofőröm bárhová eltalál. Nem kell buszon vagy metrón szorongania, mint a szardínia…– Nagyon kedves, de köszönöm, nem.– Hát ha így akarja. – A hűs levegő ellenére a mágus kimelegedett a bosszúságtól. Bárcsak maradt volna a kocsiban. – Nos örülök, hogy láttam.

Persze meg kell kérnem, hogy a legszigorúbban tartsa titokban, amit tud… nem mintha ezt mondanom kéne – tette hozzá kissé bután.Erre Ms. Lutyens úgy nézett rá, hogy Mandrake visszarepült az időben azokba a napokba, amikor a nő rosszallásától az egész szoba csüggesztő

árnyékba borult. Leszegte a fejét.– Komolyan azt hiszi – kezdte a nő mogorván –, hogy el akarom mondani fűnek-fának, hogy egyszer láttam a nagy John Mandrake-et, szeretett

információs miniszterünket fejjel lefelé lógni a levegőben? Hogy hallottam a jajveszékelését, amint egy kegyetlen ember ütötte? Azt hiszi, elmondanám?Komolyan azt hiszi?

– Nem! Dehogy. A nevemre értettem…– Ja, arra… – A nő kurtán, szárazon felnevetett. – Talán meglepi, de jobb dolgom is van. A neve, Mr. Mandrake, nálam jó helyen van. És most mennem

kell. Elkésem.Azzal megfordult, és elindult. Mandrake az ajkába harapott, dühösen és értetlenül.– Félreértette, amit mondtam! – kiáltott utána. – Nem azért jöttem, hogy dicsekedjek. Csak nem volt alkalmam megköszönni…Ms. Lutyens megállt, a válla felett visszanézett. Arcán már nem látszott harag.– Nem, azt hiszem, igenis jól értem. És örülök neki. De maga téved. A gyerek volt nekem hálás, és maga már nem azonos vele. Nem beszélhet a

nevében.– Azt akartam mondani, tudom, hogy meg akart menteni, és…– Igen, és sajnálom, hogy nem sikerült. Viszlát, Mr. Mandrake. – S a nő szaporán távolodott a nedves levelek között.

Bartimaeus

17

Még pár óra, még pár megidézés, hé, ez kell nekem! A rabszolgaság nélküli nap elpocsékolt nap. Szerintem.Lássuk csak… Volt Mandrake. Volt a lány. Most ki jön? Kitty meglepetésszerű feltűnése után a postásra tippeltem.Hát nem volt ilyen mázlim. Kedves régi gazdám volt megint, az arca, akár a viharfelhő. És a kezében ezüsthegyű lándzsa.Egyértelmű szándéka gyors reagálásra ösztönzött. Szegény öreg esszenciámat impozáns alakba erőltettem: oroszlánfejű harcos lettem, amilyenek az

egyiptomi háborúkban harcoltak. Bőr mellvért, bronzszín szoknya, kristályragyogású szem, agyarszerű fog a fekete ínyben. Aranyos. Figyelmeztetőnfelemeltem a mancsomat.

– Eszedbe ne jusson, fiú.– Válaszokat akarok, Bartimaeus! Válaszokat! Mert ha nem, látod ezt a lándzsát? Megetetem veled. – A szavak úgy bucskáztak ki rángó szájából.

Szeme kerek volt, mint a halé. Kissé zaklatottnak tűnt.– Te? – Hangom simogatott, akár a bársony. – Azért óvatosan. Én se vagyok teljesen védtelen. – Mancsomból karom ugrott ki, íves, akár a holdsarló.

Lazán megforgattam, hogy megcsillanjon rajta a fény.– A, de ez csak műsor, nemde? – mosolygott csúnyán. – Két napja még beszélni se tudtál, nemhogy védekezni. Fogadok, ha megböklek ezzel az

ezüsttel, megérzed. És nem tudod ellenem fordítani.*– Gondolod? – Az oroszlán kihúzta magát, füle a mennyezetet érte. – Ezek nagy szavak, idegen. Bizonyítsd be.Felmordult és erőtlenül döfött. Az oroszlán elhajolt, és lecsapott a fegyverre a mancsával. Szánalmasan bohóckodtunk mindketten, mérföldekkel

elhibáztuk.– Ez neked döfés? – cukkolta az oroszlán, egyik lábáról a másikra ugrálva. – Olyan vagy, mint a vak veréb.– Te se vagy jobb. – A mágus balra-jobbra lépett a pentagramban, lebukott, kiegyenesedett, a lándzsát minden lehetséges irányba lengette, csak arra

nem, amerre kellett. Lihegett, szuszogott, pontosan olyan ügyes volt, mint az, akinek még a villát is a szolgái emelik a szájához.– Hé, erre. Itt vagyok.– Válaszokat, Bartimaeus! Mondd el az igazat! Nincs időhúzás, nincs kertelés. Ki idézett meg?Számítottam erre. De azt persze nem árulhattam el, hogy Kitty Jones még él. Akármilyen eltévelyedett a lány, tisztelettel bánt velem. Az oroszlán félénk

arcot vágott.– Ki mondja, hogy bárki megidézett?

* Ebben sajnos igaza volt. Ha elkap egy büntető varázslattal, azt visszafordíthattam volna rá (ezért jó, hogy tudtam az igazi nevét), de egy ezüstlándzsaellen nem volt védelmem, főleg jelenlegi legyengült állapotomban.

– Én, és ne is tagadd! Éjjel kerestelek, és nem találtalak. Ki volt az? Melyik mágusnál jártál?– Ne húzd fel magad. Rövid randevú volt. Semmi komoly. Vége.– Semmi komoly? – Megint döfött. Ezúttal a padló szenvedte meg. – Azt hiszed, beveszem?– Nyugalom, gyűrd le irigységedet! Ne csinálj jelenetet!– Ki volt az? Férfi vagy nő?– Nézd – próbáltam nyugtatni –, tudom, mire gondolsz, de nem tettem. Ennyi elég?– Nem! Azt várod, hogy egy szavadat is elhiszem? Ennyit a megnyugtatásról. Az oroszlán áttért az arcátlan pimaszságra.– Jól van, akkor hidd el ezt: hagyj békén. Semmi közöd hozzá. Nem tartozom neked.Olyan dühös lett, azt hittem, kipukkad. A félelem tette persze; félt, hogy elárultam az igazi nevét.– Figyelj, kölyök, sose adok át információt egyik gazdától a másiknak – magyaráztam –, hacsak nem áll kifejezetten az érdekemben, úgyhogy ne is

kérd, hogy meséljek a tegnap estéről. Ugyanemiatt nem árultam el a szánalmas nevedet. Miért tenném? Nekem semmit nem jelent. De ha annyiraaggaszt, hogy felfedem a gyerekkori titkaidat, van egy pofonegyszerű megoldás. Bocsáss el végleg! De nem, azt nem bírod megtenni, ugye? Nemhiszem, hogy valóban el akarsz szakadni a múltadtól. Ezért tartasz magad mellett, akármennyire legyengülök is. Így kapaszkodsz egyszerre abba aNathanielbe, aki egyszer voltál, és a nagy, gonosz John Mandrakebe, aki lettél.

A mágus nem felelt, csak nézett rám vörös szemmel, üres tekintettel. Nem hibáztattam. Ami azt illeti, magamat is megleptem. Nem tudom, honnét jöttez a hirtelen felismerés.

A dolgozószobájában voltunk, késő délután lehetett. Mindenütt papírok hevertek, az asztalon egy tál étel, érintetlenül. Az állott levegő arra utalt, hogyegy mosdatlan fiatalember régóta dolgozik megállás nélkül. És a szóban forgó fiatalember valóban nem a megszokott piperkőc volt. Arca puffadt, szemevörös és vad; (kivételesen kigombolt) inge rendetlenül kilógott a nadrágból. Nagyon nem jellemző, Mandrake mindig is merev megjelenéséről volt ismert.Valamiért teljesen kivetkőzött önmagából.

A csóró kölyök érzelmileg feldúlt volt. Együttérzésre volt szüksége.– Te aztán kivagy – gúnyoltam. – Lerobbantál. Mi történt? Hirtelen utolért a bűntudat és önutálat? Biztos nem csak attól, hogy más is megidézett

engem, ugye?A fiú felnézett az oroszlán kristályszemébe. – Nem. Van más is. És annak is te vagy az oka.– Én? – Tessék, és még a saját hanyatlásomon búsultam. Ezek szerint van még élet az öreg dzsinnben. Egyből felélénkültem. – Hogyhogy?– Végigszaladok rajta – tette le a lándzsát, majdnem lemetszve a saját lábujját. – Először is az elmúlt huszonnégy órában több lázongás is kitört

Londonban. A közemberek nagy kárt okoztak. Összetűzések voltak, veszteségek is. Még most sincs rend az utcákon. Ma reggel Deverauxszükségállapotot rendelt el. Katonák állnak őrt Whitehallnál. A birodalom gépezete igencsak akadozik.

– Akkor rossz napod lehetett az irodában. De ennek semmi köze hozzám.– Egy béka – köhintett – kezdte az egészet két nappal ezelőtt este a St. James's Parkban. Neki köszönhetően egy veszélyes dzsinn elszabadult a

tömegben. Ez indította el az egészet.– Ez nem az én hibám! – bődült el tiltakozva az oroszlán. – A te parancsaidat próbáltam végrehajtani teljesen elgyengült állapotban. Nehéz

körülmények között sikerült. Hé, ne nevess így! Hallgatni is rossz!A fiatalember ugyanis fejét hátravetve üres, ugatásszerű nevetést hallatott, mint a hiéna.– Sikerült?! Te így nevezed? Majdnem kilehelted a lelked a lábamnál, egyetlen szót sem tudtál kinyögni arról, amiért küldtelek, és hülyét csináltál

belőlem nyilvánosan. Ha ez neked siker, akkor jöjjön inkább a vereség.– Én csináltam hülyét belőled?! – Az oroszlán alig tudta visszafogni derűjét. – Kapj az agyadhoz! Ahhoz nem kell neked segítség, haver. Mit tettem?

Talán felhívtam a figyelmet rá, milyen kegyetlen vagy, azzal, hogy kis híján meghaltam. Melyik mágus tart itt egy dzsinnt addig, amíg az annyira legyengül,hogy alig él? Csodálom, hogy nem csináltál ki.

Mandrake szeme izzott.– Ők azt akarták! Ki akarták facsarni belőled az információt és hagyni meghalni! Amilyen ostoba vagyok, megmentettelek. Elengedtelek. Így aztán

nem volt mi megvédjen a pusztítástól, amit te okoztál. Az eredmény, hogy a karrieremnek szinte biztosan befellegzett. Talán az életemnek is. Azellenségeim gyülekeznek. Hála neked, holnap tárgyalásra kell mennem.

Az oroszlánharcos kinyújtotta a nyelvét, és tiszteletlen hangot hallatott.– Ezt mind el lehetett volna kerülni, ha bízol bennem annyira, hogy többször elbocsátasz. Akkor jobb formában vagyok, könnyedén elbántam volna

Hopkins démonaival.– A – kapta fel a fejét. – Szóval megtaláltad Hopkinst?– Ne válts témát! Tehát, mint mondtam, az egész a te hibád. Hinned kellett volna bennem. De te még ennyi év után sem, pedig mi mindent tettem

érted: ott volt Lovelace, Duvall, az anarchista meg az osztriga esete…– Ezt ne is említsd – rezzent össze.– …még mindezek után is a fajtádhoz hűen tipikus mágus lettél, és ellenségként kezeltél. Én csak egy ronda démon vagyok, ezért nem lehet megbízni

bennem, hogy… – Elhallgattam. – Te, ez a nevetés tényleg kiakaszt.– Pont ez a lényeg! Nem lehet bízni benned. Te hazudsz nekem.– Én? Nevezz meg egy hazugságot.– Kitty Jones.– Nem értem, mire gondolsz.– Azt mondtad, meghalt. Pedig él.A bajuszom lekonyult kissé.– Láttad?– Nem.– Akkor tévedsz! – igyekeztem összeszedni magam. – Olyan halott, hogy csak na. Sose láttam még halottabbat. A gólem egészben lenyelte. Nyamm!

Cupp! Volt, nincs. Szomorú, de emiatt felesleges már rágnod magadat… – Itt elfogyott a lendület. Nem tetszett nekem a szeme.Lassan bólintott. Vörös haragfoltok küzdöttek a fehér pöttyökkel az arcán. Szoros küzdelem volt.– Szóval egészben lenyelte? Érdekes, én úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a gólem hamuvá égette.– Ó, azt mondtam? Hát azt is. Először. Aztán lénye… Aú!A mágus figyelmeztetés nélkül felkapta a lándzsát és megbökött. Túl lassú voltam, középen kapott el. Elállt a lélegzetem, lenéztem… és

megnyugodtam.– A másik vége – mondtam neki.Mandrake is észrevette. Dühösen káromkodott, és elhajította a lándzsát, ki a varázskörből. Lihegve bámult rám, próbált uralkodni az indulatain. Eltelt

egy perc. Szívdobogása lassan csitult.– Tudod, hol van? – kérdeztem.

Nem felelt.– Hagyd békén – mondtam halkan. – Nem árt már neked. És megmentette az életedet, ne feledd. Arról nem hazudtam.Mondani akart valamit, majd inkább a fejét csóválta, mintha ki akarná rázni belőle a gondolatot is.– Bartimaeus, a múltkor azt mondtam, elbocsátalak, amint befejezted a küldetésed, és az állandó provokációid ellenére állom a szavam. Mondd el, mi

történt, amikor követted Jenkinst, és elengedlek.Az oroszlán karba font manccsal nézett le rá a magasból.– Végleg elengedsz?– Azt sose mondtam – nézett félre.– Én most mondom. Ha nem tévedek, az én információim menthetnek csak meg a Towertől. Igazam van?– Azt hiszem, Hopkins összeesküvést szervez – csikorogta. – Ha meg tudom hiúsítani, biztonságban leszek, igen.– Akkor meg? Jó infóm van. Nem fogsz csalódni.– Jól van… – mondta alig hallhatóan. – Ha tényleg elég jó.– Rendben. Értelmes megállapodás, mint annak idején. Tudod, Mandrake – merengett az oroszlán –, amikor kicsi voltál, több eszed volt.– Más is mondta már – nézett maga elé. – Na, halljuk!– Jó. – Az oroszlán összekulcsolta a mancsát, és megropogtatta az ujjait. – Követtem Jenkinst végig Londonon. Több mágust is beszervezett,

összesen hetet, mind hozzá hasonlók: alacsony rangúak, megkeseredettek, gyengék. Ránézésre nem kell tőlük tartani, legalábbis annak, aki ilyenkemény, mint te.

– Nevek? – A mágus figyelmesen hallgatott, mindenre figyelt.– Whiters és Bürke. Nem, nekem se mondtak semmit ezek a nevek. De ez igen: Lime. Mandrake szeme elkerekedett.– Rufus Lime? Lovelace barátja? Ez igen. Még mindig…?– Ja. Ugyanolyan halpofájú. A jelek szerint most érkezett Párizsból.– És a terveik? Megtudtál valamit?– Sajnos semmi konkrétat. Mind nagyban keresik a démont ahhoz, amiben mesterkednek. De hát mágusok, ezt várja tőlük az ember. Sokat beszéltek

kötelekről meg láncokról. Ja és furgonokról.– Furgonokról? – fintorgott.– Most mondd meg! Valami kísérletet is emlegettek. Bizonyítékot akartak, hogy sikeres. Gőzöm sincs, ez mit jelent. – Megvakartam a fülemet. – Mi is

volt még? Ja, Jenkins azt mondta, azért vannak heten, hogy minden székre jusson valaki.– A Tanácsban heten vagyunk – morogta Mandrake. – Lázadást terveznek.– Szokás szerint.– Ez érdekes, de nem elég részletes. – Kérdőleg nézett rám. – Ezért kéne elbocsássalak?– Van még tovább is. Jenkins nemcsak a lecsúszott barátait látogatta meg, hanem találkozott valakivel. Hármat találhatsz, kivel.– Kivel?– Találgass. Ugyan már, jó buli. Segítek. Szakáll… Eltaláltad.– Nem is válaszoltam.– Nem, de látom a színedből, hogy rájöttél.* Igen, a zsoldos hazajött, és a szemöldöke még dúsabb, mint rég. Hősiesen és ravaszul rátapadtam a

hétmérföldes csizmájára, és követtem a parkba, ahol meglátogatott valakit, aki szerintem csak a titokzatos Hopkins lehet. Nem, egy szót sem hallottam.Ekkor szúrtak ki a dzsinnek. A többit tudod. Fél esszenciám ott maradt a park meg Richmond között.

– Ez mind szép és jó, de mi hasznom belőle? Ennek alapján nem tudok cselekedni! Kell valami, ami segít átvészelni a holnapi tárgyalást… Hopkins, őa kulcs. Le tudod írni?

*Csak, hogy tudjátok: érdekes, sárgásfehér volt. Olyan mustárszerű.

Az oroszlán megvakarta az orrát.– Fura, de nehéz… Olyan semmilyen. Kicsit talán roggyant a válla… egyszerű arc, borostás… barna haj, azt hiszem… ööö… Miért fogod a fejed?A mennyezet felé nézett.– Reménytelen. Tudhattam volna, hogy nem szabad neked adnom ezt a feladatot. Aszkobol jobb munkát végzett volna.Ez fájt.– Igen? Mert ő megtudta volna, hol lakik Hopkins, mi?– Hogy?– Kiderítette volna a házszámot, mi? Látom is magam előtt: nagy, dagadt küklopsz esőkabátban és puhakalapban beoson Jenkins és a zsoldos mellé

a kávézóba, rendel egy kávét, igyekszik belefülelni, mit beszélnek… O, igen, nagyon ártatlan.– Nem érdekes. Tudod, hol van Hopkins? Mondd el!– Az Ambassador Hotelben. Ott bizony. Csak úgy meghallottam, amikor éppen nem kanálnyi* életemet mentettem. Na már most… Várj! Mit csinálsz?A mágus hirtelen felélénkült. A másik pentagram fele fordult, megköszörülte a torkát, és megdörgölte fáradt, vörös szemét.– Egyetlen esélyem van, Bartimaeus. Egyetlenegy, és én megragadom. Holnap az ellenségeim lesújtanak rám, hacsak nem tudok mutatni nekik

valami kézzelfoghatót. És a megkötözött Mr. Hopkinsnál nincs kézzelfoghatóbb.Megropogtatta az ujjait, és belefogott egy varázsigébe. Hideg szél lebbent a bokámnál. Melankolikus vonítás töltötte be a levegőt. Most komolyan, az

ilyesmi már Urukban is elcsépelt volt.** Egy modern mágus se hagyja el ettől a ricsajtól a pentagramot, maximum ha összeesik a röhögéstől. Komorancsóváltam a fejem. Nem nehéz kitalálni, ki jön.

Olyan zaj kíséretében, amilyet a repedt ebédharang ad, egy szőke óriáskislány jelent meg a másik pentagramban. Azonnal könyörögni és siránkoznikezdett, amit gazdám okosan semmibe vett. A jövevény engem még nem látott. Megvártam, míg térden állva tördeli a kezét, és elbocsátásért rimánkodik,majd finoman köhintettem.

– Adjak zsebkendőt, Aszkobol? Már a bokámig ér a lé.A küklopsz gyorsan felállt, arca lángolt a szégyentől és a rosszallástól.– Ő meg mit keres itt? Vele aztán tényleg nem tudok dolgozni!– Ne aggódj, csak végignézem, ahogy megkapod a parancsot, aztán itt se vagyok. Nem igaz, uram?Mandrake nem figyelt ránk. Folytatta a varázsigét, erejét a másik pentagramokra irányítva. Ujabb különleges effektekusok: durranás és pukkanás,

nyikkanás és rohanó láb dobogása, tojás-, puskapor- és metánszag. Akár egy gyerek születésnapi partija. Már csak a papírcsákók hiányoztak.Pillanatokon belül csatlakozott hozzánk Mandrake többi szelleme. Vegyes egy bagázs volt. Elsőnek és utolsónak Aszkobol meredt rám kontyai közül; a

hármas szintű Kormokodran (savanyú alak, aki a „kelta alkony” mozgalom idején szerzett nevet magának Írországban) az ember-vadkan álcátrészesítette előnyben, az agyarát és patáját élénk kék festékkel díszítette. Mögötte Muamba, a kelet-afrikai abaluia törzzsel dolgozó dzsinn.

* Technikai kifejezés: az esszencia mértékegysége* Utoljára akkor használtam az erős szél/testetlen vonítás trükköt, amikor Humbaba óriás figyelmét tereltem el, hogy Gilgames gazdám mögé

osonhasson és megölje. I. e. 2600-ról beszélünk. És akkor is csak azért vált be, mert ha Humbabán van pár toboz, elmehetett volna erdei fenyőnek.

Vele elvoltam, őt nem érdekelték a fárasztó beszólások. Ma, csak számára ismert okból, nagy tüskés gyíkként jelent meg, hosszú szárú bőrcsizmában.A sor végén Hodge, szokás szerint csupa fullánk, bűz és rossz jellem. Az elmúlt hónapokban elég sokat dolgoztunk együtt így öten, de sajnos egyiküksem bírt olyan vidám egyéniséggel, mint én.* Akadtak súrlódások, elhangzottak kemény szavak. A viszonyunkat a „feszült” szóval lehetne legjobbanjellemezni.

Mandrake letörölte a verejtéket a homlokáról.– Ha minden jól megy, utoljára idéztelek meg benneteket – kezdte, ami egyből felkeltette az érdeklődést, lett nagy csoszogás, köhögés,

tüskeköszörülés. – Ha a mai feladatot elvégzitek, egyikőtöket sem idézlek meg többé. Remélem, ez az ígéret elég hozzá, hogy pontosan végrehajtsátok.– Mi a feladat? – dörrent Kormokodran, s hangjától megrezzentek a tüskéi.– Egy Hopkins nevű ember szállt meg az Ambassador Hotelben. Tartóztassátok le, és hozzátok ide, ebbe a szobába. Ha nem vagyok itt, várjatok meg

a pentagramban. Hopkins valószínűleg mágus, de biztosan vannak társai, akik meg tudnak idézni alacsonyabb dzsinneket, bár amit láttunk, abból nemvalószínű, hogy ez gondot okozhat nektek. Hopkinsnál veszélyesebb egy magas, fekete szakállas férfi, aki nem mágus, bár ellenáll a mágiának. Talán ő isa hotelben van. Ha igen, kapjátok el, vagy öljétek meg, mindegy. Nekem Hopkins kell.

– Kéne róla leírás – sziszegte Muamba. – Méghozzá pontos. Nekem minden ember egyforma.Aszkobol bólintott.– Mert azok is. Ugyanolyan alak, ugyanannyi végtag és fej. Na jó, néhány részlet eltér. Például…– Igen, igen – emelte fel a kezét sietve Mandrake. – Szerencsére Bartimaeus találkozott Hopkinsszal, majd ő vezet benneteket.– Várjunk csak! – hőbörögtem. – Ez nem járja. Azt ígérted, ha elmondom, mi történt, szabad vagyok.– Igen. De Hopkinsról semmit nem mondtál. Annak alapján nem tudok lépni. Menj a többiekkel, mutasd meg nekik Hopkinst. Csak ennyi. A te

állapotodban nem várom, hogy harcolj. Ha visszajössz, elbocsátalak.A többiekhez fordulva sorolta tovább a parancsokat, de az oroszlán semmit nem hallott. Bolyhos fülem bizsergett a haragtól. Olyan mérges voltam, alig

tudtam állni. Micsoda arrogancia! Képes visszavonni egy olyan friss ígéretet, ami még itt visszhangzik a szobában! Hát jó, megyek. Nincs választásom.De csak egyszer kerüljön a kezembe Mandrake; megbánja még, hogy becsapott.

– Kérdés? – fejezte be.– Te nem jössz velünk? – érdeklődött Hodge. Izgett-mozgott a bökős állatbőrben.– Nem – vágott pofát Mandrake. – Sajnos nekem színházba kell mennem. A karrierem maradéka múlik rajta. És még – nézett rám, de nem tudtam

olvasni a szeméből – talán egy másik találkozóm is lesz…Az oroszlán közönyösen nézte.– Nagy hibát követsz el. – Elfordultam. – Akkor menjünk – mondtam a többieknek. – Kövessetek!

* Muamba ideges volt, akár a lepke; Kormokodran szótlan és brutális; Aszkobol és Hodge meg elviselhetetlen, mivel sajnálatosan hajlottak aszarkazmusra.

Kitty

18

Kittynek egész nap pocsék kedve volt. Savanyú volt, magába zárkózó és ingerlékeny, sőt heves, amikor a gazdája kért valamit. Kötelességtudóan, delelkesedés nélkül dolgozott, dobogva rótta a villa szobáit, és egy ízben egy túl hirtelen mozdulatnak köszönhetően egy szűk helyen ledöntött két, gondosanelrendezett oszlop könyvet. Ez persze a gazdáját is felingerelte.

– Vigyázz, Lizzie! Fogy a türelmem!Kitty megállt a szófával szemközt. Homlokán baljós ránc húzódott.– Talán nem elégedett velem, Mr. Button?– Nem hát! Egész nap morc vagy, úgy trappolsz a házamban, mint egy vad elefánt, és pofákat vágsz, akár egy afrita! Ha hozzád szólok, durván,

félvállról felelsz. Meg vagyok döbbenve a pimaszságodon! És olyan teát főztél, mint a szúnyog pisi! Ez nem mehet így tovább. Mi van veled, te lány?– Semmi.– Na tessék. Ha így folytatod, rossz vége lesz.– Igen, uram. – Kitty sóhajtott. Végül is – gondolta – nem Mr. Button hibája, hogy Bartimaeus cserbenhagyta. – Sajnálom, uram. Vannak… gondjaim.– Gondjaid? – Az öreg arca meglágyult. – Akkor miért nem szólsz, bogaram? Halljam. Talán segíthetek. – Homlokán ránc futott át. – Csak nem anyagi

jellegű?– Nem, uram. Semmi ilyesmi. – Kitty habozott. Aligha mondhatja el neki az igazat: hogy amiért beállt hozzá, és reggelente itt robotolt, az hiábavalónak

bizonyult. Majdnem három év után Mr. Button bízott benne, s pokróc modora ellenére Kitty tudta, nagyra értékeli. De akkor is mágus. – Az esti munkámrólvan szó, uram. Tudja, hogy egy ivóban dolgozom. Két napja egy démon razziát tartott nálunk. Az egyik pincér meghalt.

– Razziát? Minek?– A szokásos, uram. Szakadárokat kerestek, akik a vezetőink ellen lépnének fel. – Elvett a tálról egy süteményt és étvágytalanul beleharapott.– Nos, Lizzie, meg kell értened, hogy minden kormánynak joga van megvédenie magát. Ha az az ivó a felfordulás ilyen melegágya, nem kéne oda

járnod.– De hát nem az, uram. Ez a lényeg. A közemberek csak beszélnek. A háborúról, rendőrségről, a szabadságuk korlátozásáról. Csak a szájuk jár. Nem

tehetnek semmit, maga is tudja.– Mm. – Mr. Button a koszos ablakon át kinézett az üres októberi égre. – Nem hibáztatom a közembereket az elégedetlenségükért. Túl régóta húzódik

a háború. Attól tartok, Mr. Devereaux nem azt csinálja, amit kéne. De mit tehetnénk mi? Még én, egy mágus is tehetetlen vagyok! A hatalom aTanácsé,Lizzie. Mi, többiek csak nézünk és várunk a jobb időkre. Megértem a rosszkedvedet, ha egy barátod meghalt. Sajnálom. Vegyél még süteményt.

– Nagyon kedves, köszönöm, uram. – Kitty leült a szófára és vett.– Vedd ki a délutánt, Lizzie – tanácsolta Mr. Button. – Én a démonjegyzékemen dolgozom úgyis, azzal elleszek. Annyi démon van! Az ember azt hinné,

el se férnek a Másik Világban!Kitty szája tele volt süteménnyel, hát előbb lenyelte, s csak aztán kérdezte:– Elnézést, uram, de pontosan mi ez a Másik Világ? Úgy értem, milyen?– A káosz világa, szentségtelenségek kavalkádja – morogta az öreg. – Ha jól emlékszem, Dulac az őrület pöcegödre jelzővel illette. El se tudunk

képzelni annyi szörnyűséget. – Megborzongott. – Erre ennem kell még egy süteményt.– Ezek szerint jártak ott mágusok? Ahhoz, hogy tudják, milyen, oda kellett menni, nem?– Hát… – vont vállat Mr. Button –, nem egészen. A fő szaktekintélyek a megbízható rabszolgákra hagyatkoztak. Odamenni – nos, az a testet és a lelket

is kockára teszi.– Vagyis nem volt ilyen?– Dehogynem. Természetesen megpróbálták. Dulac mestere, Ficino, például. Démonerőt akart szerezni. Ehelyett elvesztette az eszét. Szó szerint: a

lelke vissza sem jött. Ami a testét illeti… nem, a részletek túl förtelmesek.– Folytassa csak, uram, kérem.– Nem, nem. Akadtak még páran, de azok is beleőrültek vagy még rosszabb. Az egyetlen mágus, akinek állítólag sikerült, Ptolemaiosz. Említ ezt-azt az

Apokrifekben, de a hitelessége kétséges. Lényegében azt állítja, hogy csak egy jótékony démon segítsége kell hozzá, az ő nevével lehet létrehozni aKaput. – Horkantott. – Ami kétségtelenül nevetséges ötlet. Ki bízná az életét egy démonra? S valószínű, hogy maga Ptolemaiosz is megszenvedte akísérletet. A legtöbb forrás szerint utána nem élt sokáig.

Bizalom. Bartimaeus pontosan ezt hangsúlyozta. Ptolemaiosz képes volt bízni benne. Ezért nem volt határa a kettőjük közti kapcsolatnak. Kitty amennyezetre nézve idézte vissza, ahogy a dzsinn cukkolta, hogy lépjen ki a varázskörből. Nem tette, mert tudta, a démon ízekre tépné. Itt nem voltbizalom. Egyik oldalról sem.

Megint elfogta az irdatlan düh, amiért éveket áldozott egy elérhetetlen álomra. Lecsusszant a szófa karjáról.– Akkor nem baj, ha kiveszem ezt a délutánt, uram? Azt hiszem, levegőzök kicsit.Ahogy indult a kabátjáért, elment egy rakás könyv mellett. Nemrégiben válogatta össze őket, hogy majd ha lesz új polc, egymás mellé kerüljenek.

Voltak köztük könyvek a Közel-Keletről, és… Megállt, ellenőrizte. Igen. Ott volt a tetején. Egy karcsú kötet. Ptolemaiosz Apokrifekje.Kitty lebiggyesztette az ajkát. Mi értelme? Bartimaeus azt mondta, görögül írták, úgyse megy vele semmire. Elindult, aztán félúton kifelé megállt.

Visszanézett. Miért ne? Ártani nem árthat…Kitty a könyvvel a zsebében távozott.

Aznap este Kitty jó korán indult a Frog Innbe. Remélte, hogy a testmozgással kicsit levezeti az elszenvedett kudarc okozta feszültséget, ám inkább

ártott a séta. Az utcán mindenki komor, savanyú képet vágott, válluk meggörnyedt; maguk elé meredve kullogtak. Kutaszgömbök suhantak az utcák fölött,Éjszakai Rendőrség posztolt arrogánsan minden nagyobb kereszteződésnél. Egy-két utat elbarikádoztak. Többször is fehér rendőrfurgonok robogtak elmellette. A távolban szirénaszót hallott.

Lassított, tekintete tompa lett. A teljes reménytelenség szinte összenyomta. Három évig bujkált könyvtárakban és poros szobákban, játszotta a mágust.És mi végre? Semmi nem változott. Semmi nem is fog. Az igazságtalanság köpenye borítja be Londont, s mint mindenki, ő is fuldoklik tőle. A Tanács aztteszi, ami neki tetszik, mit se törődve a szenvedéssel, amit okoz. És ő semmit nem tud tenni ellene.

Az ivóban hasonlóan komor hangulat uralkodott. A berendezést rendbe hozták, a pusztítás romjait eltüntették. A démon támadása után a pult végénmaradt lyukat egy fényes deszkalappal takarták el; nem passzolt ugyan a pulthoz, de George Fox képeslapokkal díszítette. Az összes törött széket ésasztalt kicserélték; a körkörös égésnyomot a padlón szőnyeg fedte.

– Ma este nem lesz megállás, Clara – köszöntötte elcsigázva George. – Nem találtunk még senkit… tudod… Sam helyére.

– Ja, gondoltam. – Kitty hangja nyugodt volt, pedig tehetetlen düh fortyogott benne. Legszívesebben sikított volna. Úgy ragadta meg a törlőruhát, minthaegy mágus nyaka volna, és munkához látott.

Két óra alatt megtelt az ivó. Férfiak és nők görnyedtek az asztaloknál, vagy beszélgettek halkan a bárpultnál. Páran leverten dartsozni kezdtek. Kittygondolataiba merülve mérte ki az italokat. Fel se nézett, mikor nyílt az ajtó, és őszi hideg lebbent be rajta.

Mint amikor kapcsolót nyomnak meg, vagy elemet húznak ki, a Frog Innben hirtelen minden beszélgetés megszakadt. Mondatok maradtak félbe,poharak álltak meg útban szomjas szájak felé. Egy darts állt bele a gipszfalba, jócskán a céltábla mellett. George Fox, aki az egyik asztalnál beszélgetett,lassan kihúzta magát.

Egy fiatalember állt az ajtóban, hosszú fekete köpenyéről rázta le az esőt.A közeli vendégek feje között végre Kitty is megpillantotta az újonnan jöttét. Keze megrándult, gin loccsant a pultra. Szájából halk hang tört elő.A fiatalember levette a kesztyűjét. Vékony kezével beletúrt a hajába – ami rövidre volt vágva, és csillogott rajt a víz majd körülnézett a néma

helyiségben.– Jó estét. Ki a tulajdonos?Csend. Mocorgás. Majd George Fox megköszörülte a torkát.– Én lennék.– Helyes. Egy szóra, ha kérhetem. – A kérés halkan hangzott el, de érződött belőle a tekintély. Sőt az egész emberen: kabátján, divatos fekete

zakóján, fodros fehér ingén, igazi bőrcipőjén.Ellenségesség és félelem hullámzott végig a helyiségen.– Ha lenne kedves… – mosolygott a fiatalember. George Fox előrelépett.– Mit tehetek önért?A fiatalember fél fejjel volt alacsonyabb Mr. Foxnál, s annyira karcsú, amennyire az testes.– Ha jól tudom, dolgozik itt egy lány. Mi a neve?A pultnál álló vendégek közül páran Kittyre lestek, aki a bár mögötti italállványnak hátrált. A folyosóra vezető ajtó nyitva állt, ott kijuthat, át a konyhán, és

onnét az utcára.– Ööö, Clara Bell – pislogott Mr. Fox. – Csak ő van itt, mióta Peggy elment… – A hangja elcsuklott, majd óvatos ' ellenségességgel folytatta: – Miért

kérdezi?– Dolgozik ma este Clara Bell?George Fox habozott. A fiatalember pont erre számított.– Helyes. Hívja ide.Körülnézett. Kittyt eltakarták a bárnál állók. Az ajtó felé araszolt.– Hívja ide – ismételte a fiatalember.George Fox nem mozdult. Arca kővé dermedt, szeme kiguvadt:– Mit akar tőle? Ki maga?– Nem vagyok hozzászokva, hogy magyarázkodnom kelljen – mondta fáradtan a fiatalember –, sem hogy egynél többször kérjek. A kormánytól jöttem.

Ennyi legyen elég… Bocsánat! – mondta hirtelen.Ugyanis egy vendég a bejárat közelében felállt, és az ajtó felé iramodott. Már ki is nyitotta. A mágus egy szót mondott és intett. A férfi visszarepült az

ivóba, a kandalló mellett huppant le. Az ajtó úgy becsapódott, hogy megremegtek a falak.– Innét senki nem megy ki, míg nincs itt Clara Bell. – A fiatalember bosszúsan meredt a padlón fekvőre. – Ne nyögdécseljen már! Hiszen kutya baja. –

George Foxra nézett. – Nos?Kitty a hátsó ajtónál állt. Az egyik ott álló vendég lopva biccentett neki.– Menj – sziszegte. – Nyomás!A fiatalember finoman kopogott a cipőjével.– Biztos nem lepődnek meg, ha azt mondom, nem egyedül jöttem ebbe a lebujba. Ha a lány nincs előttem fél percen belül, olyan parancsot adok, amit

mindannyian megbánnak. – S az órájára pillantott.George Fox a padlóra nézett. A mennyezetre nézett. Ökölbe szorította, majd kiengedte a kezét. Igyekezett nem törődni a kérlelő tekintetekkel. Kiült az

arcára a kimerültség és a kor. Nyitotta száját, becsukta…– Semmi gond, George. – Kitty megkerülte a pultot, karján volt a kabátja. – Nem kell, kösz. – Lassan lépdelt az asztalok között. – Nos, Mr. Mandrake,

mehetünk?A mágus nem felelt, csak nézett rá. Sápadt arca kicsit kipirult, biztos a terem melegétől. Aztán összeszedte magát, és meghajolt.– Ms. Jones! Megtiszteltetés. Velem jönne? – és félreállt. Kitty mereven, előre nézve elment mellette. Az követte, majd az ajtóból visszanézett a néma

emberekre.– Bocsánat, hogy megzavartam az estéjüket.

Az udvarból eltűnt a kutaszgömb. Az átjárón túl kocsik reflektora suhant el az úton. Szemerkélt az eső. Hűs, nyirkos levegő csapta meg.– Ms. Jones – mondta mögötte a hang. – A kocsim itt van nem messze. Javaslom, menjünk oda.A hangra heves diadalmámor töltötte el Kittyt. Félnie kellett volna, ehelyett dacot és örömöt érzett. A Mandrake felbukkanása okozta sokk hirtelen

elmúlt, furcsán megkönnyebbült. Három évig élt magányosan, mindenre vigyázva. Most, ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben egy percig sem bírtavolna elviselni azt az életet. Cselekedni akart, a következményekkel nem törődve cselekedni.

Megfordult. Ott állt előtte Mandrake. A Tanács egyik tagja. Mintha imája vált volna valóra.– Szóval mit akar tenni? – támadt neki. – Megöl?A fiatalember pislogott. Megköszörülte a torkát.– Nem, én…– Miért nem? Nem ezt kell tennie az árulókkal? – Kitty gyűlölettel telve köpte az utolsó szót. – Vagy bárkivel, aki feldühíti? Az egyik démona itt járt két

napja. Megölt egy embert. Akinek családja volt. Soha semmit nem vétett a kormány ellen. Mégis meghalt.A mágus bosszúsan csettintett.– Sajnálatos, de semmi közöm hozzá.– Nem, de maguk irányítják a démonokat. – Kitty hangja éles, kemény volt. – Azok csak szolgák. Maguk parancsolnak.– Úgy értettem, hogy nem én voltam. Nem az én embereim. Na most Ms. Jones…– Elnézést – nevetett a lány keserűen –, de ez a legszánalmasabb kifogás, amit életemben hallottam. Nem az én embereim. Ja, akkor minden

rendben. Gondolom, a háború sem magához tartozik. Vagy az Éjszakai Rendőrség meg a Tower börtönei. Egyik sem magához tartozik.– Ami azt illeti nem. – Mandrake hangja megkeményedett. – Na most, lenne szíves kicsit hallgatni, Ms. Jones? Vagy segítsek benne? – csettintett, mire

árnyék vált el az udvar legsötétebb sarkától. – Ő Fritang. A legvadabb szolgám. Bármit megtesz, amit páran…– Ez az, fenyegessen! Mint az embereket odabent. Erősítés nélkül semmire nem képes, mi? Nem is tudom, hogyan tud aludni.

– Érdekes ezt magától hallani – vágott vissza Mandrake. – Nem emlékszem, hogy az Ellenállás vonakodott volna az erőszaktól. Lássuk csak, mennyiáldozata lehetett? Többen meghaltak, mások megnyomorodtak…

– Az egészen más. Mi eszmékért harcoltunk…– Mint én. Mindazonáltal – a mágus nagy levegőt vett – elismerem, hogy udvariatlan voltam az imént. – Intett, s a fenyegető árnyék eltűnt. – Tessék.

Most félelem nélkül beszélhet.– Nem féltem – nézett rá Kitty.Mandrake vállat vont. Visszanézett a kocsma zárt ajtajára, majd előre az útra. Az odabent tanúsított határozottságával szemben most hirtelen

elbizonytalanodott.– Na? – nógatta Kitty. – Általában mi történik, ha valakit letartóztat? Kínzás? Verés? Mi legyen?– Nem tartóztattam le – sóhajtott a mágus.– Szóval elmehetek?– Ms. Jones, magánemberként jöttem, nem a kormány tagjaként, de ha nem hagyja abba, ez megváltozhat. Maga hivatalosan halott. Tegnap tudtam

meg, hogy él. Meg akartam róla győződni.– Ki mondta, hogy itt vagyok? – húzta össze szemét Kitty. – Egy démon?– Nem. És nem fontos.– Á, Nick Drew – jött rá a lány.– Mondtam, hogy nem fontos. Nem lenne szabad meglepődnie, hogy megkerestem. Maga az Ellenállás tagja, szökésben az igazságszolgáltatás elől.– Csak az lep meg, hogy még nem vágta el a torkomat.– Miniszter vagyok, nem gyilkos! – kiáltott fel bosszúsan Mandrake. – Segítek megvédeni népünket a magafajta… terroristáktól.– Ja, mert az emberek olyan nagy biztonságban vannak maguk mellett. A fiatal férfiak felét Amerikában lövik halomra, a többieket rendőrök zaklatják

az utcán. A tiltakozókat démonok támadják meg. Ellenségekkel és kémekkel van tele a külváros. Remekül mulatunk!– Ha mi nem lennénk, sokkal rosszabb lenne! – csattant fel Mandrake magas hangon, majd nagy nehezen visszafogta magát, és dorombolva folytatta:

– A hatalmunkat mindenki javára használjuk. A közembereknek kell a vezetés. Való igaz, rögös úton járunk, de…– A hatalmuk rabszolgaságon alapul! Hogy lehetne ez bárki javára?– Ez nem emberrabszolgaság – felelte őszinte értetlenséggel a mágus. – Azok csak démonok.– És ettől jobb? Szerintem nem. Mindent, amit tesznek, megfertőzött a korrupció.– Nem igaz – ellenkezett erőtlenül a mágus.– De igaz, és szerintem maga is tudja. Minek jött? Mit akar? Az Ellenállásnak rég vége.Mandrake megköszörülte a torkát.– Úgy tudom… – összébb húzta a köpenyét, és kibámult a folyóra. – Úgy tudom, megmentett a gólemtől. Az életét kockáztatta értem. – Ránézett, a

lány arca azonban közömbös maradt. – Úgy tudtam, hogy meghalt közben. Most, hogy életben találom, természetesen szeretném tudni az igazat.Kitty mogorván nézte.– Mit akar, részleteket? Igen, megmentettem. Biztos nem voltam eszemnél. Megállítottam a gólemet, amikor véres péppé akarta verni. Aztán

elszaladtam. Ennyi.A lány mereven bámulta, a mágus farkasszemet nézett vele, arca sápadt és csupasz volt a mesterséges fényben. Mandrake köhintett.– Köszönöm a részleteket. De igazából nem ez volt a… inkább az érdekelt, miért. – Zsebre dugta a kezét.– Azt nem tudom – vont vállat a lány. – Tényleg nem.– Vegye fel a kabátot. Elázik.– Mintha érdekelné. – De azért felvette.A mágus nézte, ahogy a kabát ujjával küzd. Amikor begombolkozott, újra megköszörülte a torkát:– Akármi lehetett is az oka, azt hiszem, meg kell kö…– Nem, nem kell. Nem akarom hallani. Magától nem.– De…– Nem gondolkodtam, és ha tudni akarja az igazat, azóta százszor megbántam. És mindig újra megbánom, amikor csak meglátom az ocsmány, hazug

pamfletjeit az utcán, vagy elmegyek a színészek mellett, akik maguk helyett hazudnak. Úgyhogy ne köszönjön semmit, Mr. Mandrake. – Megborzongott.Az eső még jobban rákezdett. – Ha valakinek meg akarja köszönni, köszönje Bartimaeusnak. Ő vett rá, hogy megmentsem.

A lány a sötétben is látta, hogy ez megdöbbentette a mágust. Megmerevedett, hangja kiélesedett:– Rávette? Ezt nehezen tudom elhinni.– Miért? Mert démon? Ja, tudom. Nincs értelme. Pedig ő mondta el, hogyan állíthatom meg a gólemet, Ő hívott vissza, amikor el akartam futni. Nélküle

ön halott lenne. De ez nem érdekes. Ő csak egy rabszolga.A mágus hallgatott egy darabig, majd azt mondta:– Ami azt illeti, akartam is kérdezni Bartimaeusról. Valamiért nagyon kedveli magát. Miért?– Köztünk aztán nincs vonzalom – nevetett őszintén a lány.– Nincs? Akkor miért mondta nekem Bartimaeus, hogy maga meghalt? Azt mondta, a gólem megölte. Ezért nem kerestem egész eddig.– Ezt mondta? Nem tudtam… – Kitty a fekete folyóra pillantott. – Talán mert én tisztelettel beszéltem vele! Talán mert nem ejtettem rabságba. Talán

mert nem hajtottam évekig, míg az esszenciája elfogyott! – A lány az ajkába harapott, és a mágusra sandított.A fiatalember szeme elveszett a sötétben.– És maga mit tudhat erről? Évek óta nem látta Bartimaeust. Vagy igen?Kitty a folyó irányába araszolt. A mágus feléje lépett…Hirtelen valami sziszegett a levegőben; esőcseppek sisteregtek és párologtak el a víz fölött megtestesülő valamin. Egy apró gömb volt, rózsaszín és

fényes. Zene szólt: egy távoli nagyzenekar. Mandrake visszahőkölt és halkan káromkodott.A gömbben kövér arc jelent meg halványan, meg-megrezzenve a sztatikus zörej miatt. A hang is recsegett kicsit:– John! Hát megtaláltalak! Késésben vagy! A zenészek már melegítenek. Gyere gyorsan!A mágus enyhén meghajolt:– Quentin. Bocsánat. Feltartottak.– Nincs vesztegetni való idő! – Az arc egy pillanatra Kittyre nézett. – Hozd a barátnődet is. Foglalok neki helyet. Tíz perc, John. Tíz perc!A gömb vibrált, elhomályosodott, majd eltűnt. A sötét eső akadálytalanul hullt a Temzébe. Kitty és Mandrake összenézett.– Úgy tűnik, kénytelenek leszünk későbbre halasztani a beszélgetést – mondta vontatottan a mágus. – Szereti a színházat, Ms. Jones?Kitty lebiggyesztette az ajkát.– Nem igazán.– Én sem. – Elegánsan az utca felé intett. – Akkor együtt szenvedünk.

Bartimaeus

19

Az Ambassador Hotel elleni támadást katonai precizitással és a lehető legnagyobb műgonddal terveztük meg. Csak tíz percet veszekedtünk egytelefonfülkében, és már készen is voltunk.

Gazdánktól távozva seregélyálcában repültünk sebesen London egén, át a park fölött, ahol nemrég szerencsétlen kalandom esett. Az Üvegpalota, apagoda, a rossz emlékű tó, mind zordan fénylett az este haldokló fényében. Most csak itt-ott volt közvilágítás, tömeg most nem hullámzott, csakközemberek kis csoportjai siettek erre-arra ismeretlen céllal. Láttam rendőrségi kordonokat, szaporázó koboldokat, a szokásosnál több mozgást… Éskisvártatva már St. James utcái fölött jártunk, és körözve ereszkedtünk le a hotelhez.

Menő hely volt, szürke kőből épült, karcsú ház a követségek és privát klubok között; egyszerre kulturált és diszkrét intézmény, ahol a városbanmegforduló külföldi diplomaták és főrangúak könnyíthetik meg a pénztárcájukat. Nem az a fajta hotel, ahol szívesen látnak öt szedett-vedett dzsinnt, főlegaz olyan gusztustalanokat, mint Hodge. Az ablakokban hexák izzottak, a tűzlétrát vékony érzékelőháló védte. A zöld libériás ajtónálló feszülten figyelt, mintaki lencsén át néz. Tanácsos volt az óvatosság. Nem sétálhattunk be csak úgy.

A telefonfülke épp szemben állt. Az öt seregély ott leereszkedett, majd egy lyukon át öt patkány szökött be a fülkébe. Muamba a farkával félresöpörte acsikkeket, s megkezdtük komor tanácskozásunkat.

– Jól van, katonák! – mondtam élénken. – Mondom, mit javasolok…A félszemű patkány tiltakozólag emelte a mancsát.– Egy pillanat, Bartimaeus. Hogyhogy hirtelen te vagy a vezető?– Most soroljam fel a képességeimet? Ne feledd, még ma el kéne kapnunk Hopkinsot.– Ha a meleg levegő számítana, Bartimaeus, örömmel követnénk. – Ez Kormokodran volt. Bazaltvastag hangjába beleremegett a fülke, bajszom

megrezzent.– Sajnos túl öreg, fáradt és haszontalan vagy.– Hallottunk a hatalmas békakalandodról – kuncogott Hodge. – A gazdának kellett megmentenie, mert az esszenciádat elcsöpögtetted a városban.– Ez aligha az ő hibája, nem? – támogatott Muamba.– Talán nem, de egy ilyen melónál csak kockázat a gyengeség – mondta Aszkobol. – Nézzetek rá. Elég zavaros a külseje.– Csak lelassít minket. Repülés közben is lemaradt.– Ja. Harcban aligha vennénk hasznát.– Tejsodóvá folyna szét.*– Hát én nem fogom támogatni.– Én se. Nem bébiszitterek vagyunk.

*Ez is szakkifejezés: az esszencia totális összeomlását jelenti a halandó síkon. A Másik Világban az esszenciánk persze örök, és nem kellsemmilyen alakba önteni.

– Függetlenül attól, milyen nagyra tartjátok az erőmet – morogtam –, egyedül én láttam ezt a Hopkinst. Menjetek nélkülem, ha akartok. Meglátjuk, mirejuttok.

– Most meg durcáskodik – dünnyögte Hodge. – Akkora egója van, akár a léggömb. Vigyázz! Mindjárt szétdurran!Muamba farkával bosszúsan a padlóra csapott.– Elég ebből! Csak fecséreljük itt az időt. Bartimaeus talán elgyengült, de szükségünk van a tanácsára, mielőtt nekilátunk. – Elmosolyodott, olyan

kedvesen, amilyen kevesen egy patkány csak tud. – Kérlek, Bartimaeus, folytasd. Mondd el, mit láttál.Ismertek. Nem tudok haragot tartani.* Közönyösen vállat vontam.– Igazából nem sokat. Láttam Hopkinst, de csak pár pillanatra. Nem tudom megmondani, mágus-e. Szerintem az. Mindenesetre valaki egy csapat

fólióttal és dzsinnel zavart el onnét– Biztos, hogy ember? – kérdezte Muamba. – Csak úgy eszembe jutott.– Hopkins? Fix. Mind a hét szinten ellenőriztem. Mindegyiken ember. Ha rajtaütünk, elkaphatjuk.– Én majd elkapom – mondta Hodge, sötét, diadalmas hangon –, amiatt ne aggódj! Van neki egy kényelmes helyem, ahol kötél se kell. Pont itt… a

bőröm alatt.A többi négy patkány összenézett.– Szerintem maradjunk a megszokott köteleknél, Hodge – vélte Aszkobol. – Köszi az ajánlatot. Szóval folytassuk: tudjuk, hogy Hopkins itt van. Melyik

szoba?– Gőzöm sincs – vontam patkányvállat.– Akkor megnézzük a vendégkönyvet. Aztán? Kormokodran megrázta a bundáját.– Feldübörgünk, betörjük az ajtót, és Hopkinst a hónunk alá vágjuk. Egyszerű, hatásos, kielégítő. Következő kérdés?– Taktikailag ragyogó – ingattam a fejem –, csak lehet, hogy Hopkinst riasztják, miközben dübörgünk fel a lépcsőn. Legyünk finomabbak.– Nem tudom, megy-e nekem… – vágott pofát Kormokodran.– Amúgy meg Hopkins talán vissza se jött még – jegyezte meg Muamba. – Csendben oda kell jutnunk a szobájához, s ha még nincs odabent, akkor ott

várjuk meg.Bólintottam:– Fontos az álca, és Hodge esetében a fürdő és a fertőtlenítés. Tudod, az embereknek van szaglása.A szóban forgó patkány méltatlankodva mocorgott, zörgette a tüskéit:– Gyere ide, Bartimaeus. Szeretném megkóstolni az esszenciádat.– Ó, igen? Azt hiszed, elbírsz velem?– Annál nincs könnyebb és édesebb.Egy darabig hasonló szellemben vitatkoztunk, elmésen, hévvel és érdekes érvekkel,* de mielőtt egy végső poénnal meg semmisítettem volna az

ellenfelemet, egy fickó lépett a fülkébe, és a patkányok szétszéledted.

* Legalábbis amikor semmit nem tehetek. De előbb-utóbb, amikor visszanyerem az erőmet, összeakadok még Hodgedzsal, Aszkobollal ésKormokodrannal. Akkor majd megtorlók mindent, mégpedig egy sebzett medve dühével. A sikeres bosszú időzítés kérdése.

** Példa: „Szóval azt hiszed, igen, mi?” „Gond nélkül, haver!” „Igen?” „Igen!” Közben a többiek biztattak, és szőrös hátsójukat csapdosták.Intellektuális tér és lendület tekintetében vitánk félúton volt az ősi athéniak és a mai angol parlament között.

Húsz perc telt el. Az Ambassador Hotel ajtónállója fel-alá járkált, és össze- összecsapta kezeit a hidegben. Vendégek közeledtek, egy nő meg háromférfi, mind gyönyörű selyemöltönyben. Halkan beszélgettek valami arab nyelven. A nő holdkő nyakéket viselt. Mindegyikről sugárzott a gazdagság,büszkeség és társadalmi jólét* Az ajtónálló hátralépett, tisztelgett. Azok négyen bólintással és nagylelkű mosollyal vettek róla tudomást. Felmentek alépcsőn a hotel előcsarnokába. A mahagóni asztal mögött fiatal, mosolygó nő ült.

– Segíthetek?A legjóképűbb férfi odalépett.– Jó estét Sába királyságának nagykövetei vagyunk. A királyi küldöttség heteken belül érkezik, szeretnénk megszemlélni az intézményt, szobafoglalás

céljából.– Természetesen, uram. Kövessenek, kérem. Megyünk az igazgatóhoz.A recepciós felállt és könnyed léptekkel elindult egy folyosón. A négy sábai diplomata követte, s közben egyikük kinyitotta eddig ökölbe szorított kezét.

Kicsi, de annál kellemetlenebb rovar bukkant elő, egy csupa láb és tüske állat, ami odarepült az üresen hagyott recepcióhoz, hogy átfussa avendégkönyvet.

A hoteligazgató alacsony, kellően párnázott, középkorú hölgy volt. Hátrafésült, őszülő haját bálnacsont hajtű tartotta meg. Udvarias távolságtartássalnézett a vendégekre.

– Maguk a sábai követek?Udvariasan meghajoltam:– Igen, asszonyom. Az ön éléslátása páratlan.– Hiszen most mondta a lány. Azt viszont nem tudtam, hogy Sába külön állam. Azt hittem, az Arab Konföderáció része.– Ööö, ez változni fog, asszonyom. Hamarosan saját kormányunk lesz. Királyi vendégeink ezt megünneplendő érkéznek.– Értem. Jaj, a saját kormányzat veszélyes trend. Remélem, Sába nem szolgál példaként a mi Birodalmunknak… Nos természetesen tudok mutatni

szobát. Nagyon exkluzív. Ez egy igen előkelő hotel, mint azt bizonyára tudják. Privát és roppant előkelő. A biztonsági rendszert a kormány mágusaihagyták jóvá. Minden szobát modern ajtódémon őriz.

– Valóban? Minden szobát?– Igen. Bocsássanak meg, mindjárt hozom a kulcsot. Egy pillanat.Az igazgatónő elsietett. A női diplomata felém fordult.– Bartimaeus! A te ostobaságod határtalan! Megesküdtél, hogy Sába még létezik.– Amikor legutóbb ott jártam, még volt.– Mikor is volt az pontosan?– Ötszáz éve… Jól van, nem kell pofákat vágni.A nagydarab diplomata ezt dörmögte: – Hodge nem sieti el.– Tud egyáltalán olvasni? Talán ez a buktató a tervünkben.– Persze hogy tud. Pszt. Jön a nő.– Itt a kulcs. Ha lennének olyan kedvesek követni…Az igazgatónő élénken tipegett a félhomályos, tölgyfalambériás folyosón, amelyen egymást követték az aranyozott tükrök és ugyancsak felesleges

számban a cserepes növények, s közben mindenféle boltíves ajtókra mutatott:– Ez az ebédlő, rokokó stílusú, egy eredeti Boucher-festménnyel. Mögötte a konyha. Balra a nagytársalgó, az egyetlen hely, ahol szabad a démonok

megidézése. Máshol tilos, mivel általában nem higiénikusak, zajosak és megrögzött bajkeverők. Főleg a dzsinnek… Mondott valamit, uram?

* Kormokodran kivételével, aki még mindig csak igyekezett nőnek tűnni.

Kormokodran nagy nehezen lenyelte a felháborodását.– Nem, nem.– Mondják, Sába varázsló társadalom? Biztos tudnom kéne, de olyan keveset tanultam a világ más részeiről. Az embert annyira lefoglalja a saját

hazája, nemde? Nehéz időt találni a tájékozódásra. Itt a lift. Megyünk a másodikra.Az igazgató és a diplomaták beléptek a liftbe. Ahogy az ajtók csukódtak, zümmögés hallatszott. Az igazgató nem vette észre, de egy zajos rovar

csusszant át a résen, rá a sábai nő karjára, amin felmászott a füléig. Súgott neki valamit.A nő felém fordulva tátogta: „Huszonhármas szoba.”Bólintottam. Ez az információ kellett. A négy sábai diplomata összenézett. Egy emberként pillantottak le az apró igazgatónőre, aki önelégülten

ajnározta a hotel szaunájának örömeit, észre sem véve a hirtelen légkörváltozást a zsúfolt liftben.– Nem muszáj megennünk – mondtam arabul. – Elég, ha megkötözzük.– Megnyikkanhat – ellenkezett a női diplomata. – Különben is hová tennénk?– Igaz.– Na ugye.Az Öreg lift lomhán kecmergett felfelé. Elért a másodikra. Az ajtó kinyílt. Kilépett a négy sábai diplomata, a zümmögő rovar társaságában. A négyes

legtermetesebb tagja egy bálnacsont hajtűvel piszkálta a fogát, majd a hajtűt beleszúrta az egyik nagy cserepes növény földjébe a lift mellett, és a többiekután kullogott a néma folyosón.

A huszonhármas ajtót megpillantva megint megálltunk.– Mi legyen? – suttogta Muanda.– Bekopogunk – türelmetlenkedett Aszkobol. – Ha itt van, betörjük az ajtót, és elkapjuk. Ha nincs… – az ihlete elapadt.– Bemegyünk, és megvárjuk. – Ez a fejünk körül zümmögő Hodge volt.– A nő ajtódémonokról beszélt – intettem őket. – El kell bánnunk vele.– Milyen nehéz lehet?A diplomaták odamentek az ajtóhoz. Muamba bekopogott. Vártunk. Fel-le néztünk a folyosón. Minden nyugodt volt.Muamba megint kopogott. Az ajtó közepén egy kör alakú lemezen mozgás támadt. Az ajtó faanyaga megmozdult, hullámzott és elmosódott arccá állt

össze. Az arc álmosan pislogott, és magas orrhangon mondta:– A szoba lakója nincs itt. Kérem, jöjjenek vissza később.Hátraléptem, és felmértem az ajtót.– Elég jó illesztés. Be tudunk csusszanni alul?– Nem hinném – mondta Muamba. – Talán a kulcslukon, ha füstté válunk.– Bartimaeusnak nem is kell átváltozni – kuncogott Aszkobol. – Nézzétek az alsó felét: már így is gázos.*Kormokodran saját hatalmas testét nézte.– Nem vagyok benne biztos, hogy nekem menne a füst. Az ajtódémon némi aggodalommal figyelte a közjátékot.– A szoba lakója nincs itt – nyafogta megint. – Kérem, ne próbáljanak behatolni, mert kénytelen leszek ellenállni.

* Durva és sértő, de volt benne egy szemernyi igazság. Annyira még nem mentem tönkre, mint a békaálcában, de az erőm, esszenciamegőrzőképességem minden perccel csökkent. A nadrág környékén tényleg kicsit cseppfolyós lettem.

– Miféle szellem vagy? – lépett oda Aszkobol. – Kobold?– Igen, uram – pöffeszkedett büszkén az ajtóőr.– Hány síkot látsz be? Ötöt? Akkor nézz meg minket az ötödiken. Na mit látsz? Hm? Nem reszketsz?Az arc az ajtón hallhatóan nyelt egyet.– Egy kicsit, uram… De ha szabad kérdeznem, mi az a homályos folt a jobbján?– Az Bartimaeus. Ne is figyelj rá. Mi, többiek kegyetlenek, erősek vagyunk, és be akarunk menni. Mit mondasz? Szünet, majd nagy sóhaj.– Béklyó köt, uram. Meg kell akadályoznom. Aszkobol káromkodott.– Akkor aláírtad a halálos ítéletedet. Hatalmas dzsinnek vagyunk. Te meg a jelentéktelenség alja. Miben reménykedsz?– Bekapcsolhatom a riasztót, uram. Sőt már meg is tettem.Halk pukkanások hallatszottak, mint a forró sárban kifakadó buborékok. A diplomaták balra-jobbra néztek: a folyosón mindkét oldalt fejek emelkedtek

ki a szőnyegből. Oválisak voltak, mint a rögbilabda, simák és fényesek, bogárfeketék, egészen alul két fakó szemmel. Mind elszakadtak a padlótól, s alevegőbe emelkedtek. Vonagló csápokat húztak maguk után.

– Gyorsan, csendben és tisztán kell végeznünk – emlékeztetett bennünket Muamba. – Hopkins nem tudhatja meg, hogy itt jártunk.– Ja-A fejek vészjósló csendben lebegtek felénk.Nem vártuk ki, mit akarnak. Cselekedtünk, mindenki a maga módján. Muamba felugrott a falra, onnét felfutott a plafonra, és ott gyíkként kapaszkodva

görcsöt küldött a legközelebbi fejre. Hodge rovarból egy szempillantás alatt rendes alakjává fújódott, majd megrázva magát mérgező tüskéket lőtt azellenségre. Aszkobol vállából szárnyak nőttek, a levegőbe emelkedett és kilőtt egy detonációt. Kormokodran ember-vadkan lett. Agyarait leszegvevágtatott a csatába. Én besurrantam a legközelebbi cserepes növény mögé, pajzsot emeltem magam köré, már amennyire telt tőlem, és igyekeztem úgytenni, mintha ott se lennék.*

A nagy leveleket igazgatva elmerengtem, miféle veszélyt is jelenthetnek a lebegő fejek. Hamar megtudtam. Amint egy közel ért, a fej hátrabillent, acsápok szétváltak, s az ott megbújó cső fekete izét fröcskölt. Kormokodrant roham közben kapta el a lé, fájdalmában felkiáltott; a folyadék azesszenciáját égette, bugyogott, belemart. Azért ő bírta. Agyarával elröpítette az egyik fejet. Aszkobol detonációja elkapott egy másikat, s felrobbantotta alevegőben, fekete lé fröcskölt a falakra, még jobban beterítve a vonagló Kormokodrant, sőt még megbízható növényem felső leveleire is jutott.

A plafonon Muamba ugrált és kerülgette a fekete foltokat, csak néhány kapta el. A görcsei viszont célba találtak, itt is, ott is megpördültek és szétestekfejek. Hodge mérgezett tüskéi szintén eltaláltak párat, azok megdagadtak, elsárgultak és a szőnyegbe süllyedtek.

A fejek ekkor gyorsabb fokozatra kapcsoltak. Ide-oda cikáztak, kerülgették a tűket, görcsöket és detonációkat. A dzsinnek mögé akartak kerülni, eztazonban akadályozta a folyosó szűkössége és az őrület, ami mintha Kormokodranból ragadt volna át rájuk. Megolvadt agyarral és elmosódott, gőzölgőarccal, bömbölve rombolt, lengette ökleit, taposott patáival, láthatóan nem ártott neki a mérges lé. Ilyen ellenféllel a fejek meg voltak lőve. Alig egy percalatt az utolsó is szétfoszlott. A csata véget ért.

*Szerettem volna részt venni a harcban. Tényleg. Máskor elsőként rontottam volna azokra a tintahalszerű fejekre. Abban a pillanatban azonban nem ezvolt a dolgom. Nagyon kevés kiontható esszenciám maradt.

Muamba leugrott a plafonról, Aszkobol visszaereszkedett a padlóra. Fürgén kiléptem a cserép mögül. Végignéztünk a folyosón. A másnapitakarítóknak lesz meglepi, akármelyik síkon dolgoznak is. A falakat jócskán beborító lé sziszegve-habozva patakzott a padlóra. A folyosón foltok,égésnyomok és kocsonyásodó izé kaleidoszkópja volt.

– Ez az! – rikkantottam vidáman. – Szerintetek Hopkins észrevesz bármit is?Kormokodran pocsék állapotban volt: a vadkanfejet alig lehetett felismerni, az agyara megfeketedett, szép tetoválásai odalettek. Odabicegett a

huszonhármas ajtóhoz, ahol az ajtódémon pislogva figyelt.– Most el kell döntenünk, hogyan halj meg, haver.– Egy pillanat! – nyivákolt. – Semmi szükség erőszakra! A nézeteltérésünk véget ért!– Hogyhogy? – meredt rá Kormokodran.– Mert a szoba lakója most tért vissza, elintézhetik vele az ügyet személyesen. További jó napot! – A fa hullámzott, majd megmerevedett. Az arc eltűnt.Pár pillanatig a kobold szavait emésztettük. Aztán még egy pillanatba telt, hogy lassan megforduljunk. A folyosó felénél egy férfi állt.Kintről jött meg, sötétszürke öltönyén télikabátot viselt. Fedetlen fején a barna haja se öreg se fiatal arcra hullt. Ugyanőt láttam a parkban: karcsú, lapos

mellkasú, abszolút jelentéktelen alak. Bal kezében műanyag szatyrot tartott, benne könyvek. Ahogy akkor, valami most is megmoccant a fejemben. Egyemlék. De mi? Megesküdtem volna, hogy még sosem találkoztam Hopkinsszal.

Megvizsgáltam mind a hét síkon. Az aurája kicsit erősebb volt a legtöbb emberénél. De kétségtelenül ember volt.Mr. Hopkins minket nézett. Mi őt néztük.Elmosolyodott. Aztán sarkon fordult, és futásnak eredt.Mi meg utána: Muamba és Aszkobol elöl, Hodge dübörögve utánuk, aztán én, igyekezve annyi erőt megspórolni, amennyit csak lehet. Az a csóró

Kormokodran volt a sereghajtó.* A sarkot megkerülve mind összeszaladtunk a lift előtti kis helyen.– Hová lett?– Arra! A lépcsőn… gyorsan…– Fel vagy le?Lent egy pillanatra kabátujj villant.– Le! Gyorsan! Átváltozni!Vibrálás. Muamba fekete-zöld szárnyú madárként bukott le a lépcsőházba. Aszkobol keselyű lett, nem szerencsés választás, mert alig fért el. Hodge

összezsugorodott, és gonosz tobozoskaként csüngött a korláton. Összegömbölyödött, és levetette magát. Kormokodran meg én ráérősebben követtükőket.

Le a földszintre, át a lengőajtón, ki a folyosóra. Megtorpantam, a mögöttem vakon robogó Kormokodran pedig leterített.– Merre mentek?– Nem tudom. Elvesztettük őket… de nem. Hallgasd!Kiáltások és sikolyok harsantak; ez általában megbízhatóan jelzi, merre járnak a kollégáim. Az ebédlő felől jött a zaj. Ekkor emberek (vendégek és a

konyhaszemélyzet vegyesen) özönlöttek ki a boltíven, és menekültek visongva a folyosón.Megvártuk, míg a legpocakosabb is elliheg, majd továbbsiettünk, be az ebédlőbe, el a szétszórt székek, evőeszközök és törött üvegek között, át a

lengőajtón a hotel konyhájába.

* Főleg a szerzett sebek lassították le, de a nemrégi zabálás sem segített. Jól bekapta az igazgatónőt.

– Gyorsan! – fogadott Aszkobol. – Bekerítettük!A küklopsz egy fémmosogatón állt terpeszben, és előremutatott. Tőle balra Muamba zárta el az utat két sor serpenyő között, pikkelyes farka lustán

lengett erre-arra, hosszú, villás nyelvét ki-kiöltötte. Jobbra Hodge foglalt el egy vágóasztalt, s mérges tüskéit mutogatta vészjóslóan. Mindhárman akonyha túlsó végébe meredtek, ahol a menekült lapult. Tömör fal volt mögötte, ajtó-ablak nélkül. Esélye sem volt.

Kormokodrannal elfoglaltuk helyünket a sorban. Aszkobol ránk nézett:– Az ostoba nem jön szépszerével. Kicsit rá kell ijesztenünk. Hodge már megeresztett egy klassz démoni kacajt, de nem enged. Jaj, Bartimaeus, nem

tudnál egy kicsit félelmetesebb lenni? Szedd össze magad!Érvelhettem volna azzal, hogy aki nem fél egy küklopsztól, egy vadkanfejű harcostól, egy óriásgyíktól meg egy gonoszul kacagó tobozoskától, annak

eggyel több szörny meg se kottyan, de vettem a lapot. Egy sábai diplomata nem a legrémisztőbb teremtmény. Átböngésztem az álcáimat, éskiválasztottam azt, amitől a síkföldiek igencsak féltek. A diplomata eltűnt. Magas, baljós alak állt a helyén, toll és állatcsont-köpenyben, emberteste volt,de a feje – vékony és fekete, benne izzó sárga szem – vad varjúfej volt. Kinyílt a kegyetlen csőr, gonosz károgást eresztve a világra. Az edényekmegzörrentek a konyhában.

– Ez milyen? – néztem Aszkobolra.– Megteszi.Az öt dzsinn egyszerre közeledett az áldozatához.– Azt le is teheted – intette szigorúan Muamba. – Csapdába estél.Á, igen. Én is észrevettem. Mr. Hopkins egy konyhai eszközt kapott fel önvédelmi céllal, azonban nem maga elé tartotta, hanem játszott vele, akár egy

tudós, egyik kézzel feldobta a levegőbe, majd másik kezével, mutató- és hüvelykujja között elkapta. Ha konzervnyitó vagy krumplihámozó lett volna,esetleg merőkanál, nem zavart volna annyira. Csakhogy nem az volt. Húsvágó bárd volt, méghozzá hatalmas darab.

Valahogy ismerős volt, ahogy tartotta.– Nahát, ez aztán a rejtvény – mondta Mr. Hopkins mosolyogva. – Ti kaptatok el engem, vagy fordítva?S közben a lábával kicsit rúgott, mintha azt a rettenetes kelta táncot járná. Ehelyett azonban felemelkedett a levegőbe, és ott lebegett felettünk széles

vigyorral.Erre nem számítottunk. Még Hodge is abbahagyta a buzgó vihogást. Társaim döbbentem összenéztek. Én nem. Hallgattam, ledermedve álltam.

Kellemetlen, jeges ujjak zongoráztak a gerincemen.Tudjátok, ismertem ezt a hangot. Nem Mr. Hopkinsot kerítettük be. Még csak nem is volt ember. Fakarl volt az.

20

Őöö, skacok, azt hiszem, ezzel óvatosan kell bánnunk – szólaltam meg.A lebegő Mr. Hopkins magasra dobta a bárdot, ami villogva pörgött, megkerült egy fénycsövet a mennyezeten, majd nyéllel ért vissza a kinyújtott

kezébe. Elkapta a tekintetemet, és kacsintott.Aszkobol meglepődött, de szájalással leplezte:– Tud levitálni – vicsorgott. – Meg trükköket. Na és? Ezt India koplaló fakírjai is tudják, de sose futottam el előlük. Gyerünk! Ne felejtsétek, élve kell.Nem evilági sikollyal elrugaszkodott a mosogatóról. A varjú fejű harcos figyelmeztetni akarta:– Várj! Valami nem tetszik nekem. A hangja…– Gyáva Bartimaeus! – A tobozoska egy rakás tűt lőtt lábam mellé a padlóba. – Félted az esszenciád maradékát. Akkor kuporodj fel egy székre, és

vinnyogj. Négy rendes dzsinn is elbír ezzel az emberrel.– De épp ez az. Ez nem ember…– Dehogynem vagyok – csapott a mellkasára a magasban lebegő Mr. Hopkins. – Hús-vér vagyok egytől a hetes síkig. Látjátok, nem?Ez igaz volt. Embernek látszott, akárhogy is néztük. Pedig Fakarl hangján beszélt.Az óriásgyík bosszúsan csapott a farkával, nagy robajjal feldöntve az egyik sütőt.– Várjunk csak – mondta Muamba. – Milyen nyelven beszélünk?*– Ööö… arámiul, miért?– Mert ő is érti.– És? Tudós, nem? – Stresszes helyzetben Aszkobol sémi nyelveket is tudott.– Igen, de akkor is fura…Mr. Hopkins az órájára nézett.– Bocs, hogy közbeszólok, de elfoglalt ember vagyok. Fontos dolgom van ma este, olyasmi, ami mindnyájunkat érint. Ha eltakarodtok, életben hagylak

benneteket. Még Barti-maeust is.Kormokodran egy nyolclángos sütőnek dőlve pihentette esszenciáját, de erre felélénkült:– Életben hagysz? Ezért a pimaszságért széttéplek, és nem is gyengéden! – Patájával megkapálta a padlót, majd nekilendült. A többi dzsinn is

követte a példáját, csörögtek a szarvak, tűk, pikkelyek és más eszközök. Mr. Hopkins jobb kezébe vette a bárdot, és lazán megpörgette ujjai között.– Várjatok, barmok! – kiáltotta a varjúember. – Nem hallottátok? Ismer engem! Tudja a nevemet! Ez…– Nem jellemző rád, hogy a harc körül őgyelegsz, Bartimaeus – szólt Mr. Hopkins vidáman, a közeledő dzsinnek felé zuhanva. – Általában sokkal

messzebb vagy, félreeső katakombában vagy hasonló helyen lapulsz.– Azt a katakombás esetet csúnyán félreértették! – harsogtam. – Mint számtalanszor elmagyaráztam, őriztem a rómaiak ellen, akik oda is bújhattak

volna, hogy… – Elhallgattam. Ez volt a bizonyíték. Emberfia nem tudhatta, hogy a barbárok

*A pillanat hevében mi, dzsinnek néha elveszítjük a fonalat, milyen nyelven beszélünk is éppen. Amikor együtt dolgozunk ebben a világban, gyakranolyan nyelvet használunk, amit mi ismerünk, és nem azt, amit a civilizáció.

inváziója alatt ott voltam, sőt a szellemek között is kevesen tudtak erről.* Ami azt illeti, egyetlen dzsinnt ismertem, aki ezt metronómszerűpontossággal újra meg újra felhozta, ahányszor csak összeakadtunk az évszázadok alatt. És ez az egy ….

– Állj! – kiáltottam balra-jobbra ugrálva izgatottan. – Ez nem Hopkins! Nem tudom, hogyan, de ez Fakarl, aki…Persze késő volt. Társaim a nagy üvöltözés meg dübörgés közben nem hallották. Igaz, az se állította volna meg őket, ha hallják. Aszkobol és

Hodge, akik nem tisztelték az idősebbet vagy a jobbat, mindenképp folytatták volna. Muamba esetleg meggondolja.De nem hallották, és rárontottak.

Négy az egy ellen. Förtelmesen egyenlőtlen volt.Kisegítettem volna a társaimat, ha úgy vélem, számít bármit is.Ehelyett az ajtó felé lopakodtam. Ugyanis én jól ismertem Fakarlt. Könnyed magabiztosság jellemezte, ami abból eredt, hogy tudta: nagyon jó

abban, amit csinál.**Nagyon jó és nagyon gyors. Varjúfej éppen túljutott egy rakás omlettserpenyőn, és a tésztadobozok között navigált, amikor valami záporozott a

fejére. A tobozoska páncéljának maradványai.Ezt mindjárt követték más cafatok, amelyek között sajnos volt felismerhető is.Csak akkor mertem megkockáztatni egy pillantást, amikor elértem az ajtót. A konyha túlsó végén elmosódott mozdulatok villantak, sokatmondó

hangokkal és sikolyokkal aláfestve. Néha egy-egy kéz kinyúlt az örvényből, felkapott egy asztalt vagy kisebb hűtőt, s vele együtt beleveszett akavalkádba. Időnként fém- és faforgácsok, esszenciaszilánkok röpködtek.

Ideje volt lelépni. Dzsinnkollégáim között van, aki gomolygó köddel szereti fedezni a visszavonulását, mások mérgező párát hagynak maguk után.Én nemes egyszerűséggel lekapcsoltam a villanyt. A konyha és az ebédlő sötétbe borult. A dzsinnek harcából tucatnyi színű, bizarr fény hullámzott afalakon. Elöl magányos fények jelezte a kijáratot a folyosóra. Magamra tekertem a tollköpenyemet, és elmerültem az árnyékban.***

Az ebédlő közepére se értem, amikor mögöttem elhaltak a küzdelem zajai.Megtorpantam, és önkéntelenül reménykedni kezdtem, hátha kollégáim győzelmi kiáltásait hallom.De nem semmi. De mégis, mintha… Mintha valaki felém úszott volna a sötétben.Továbbsiettem. Nem volt értelme futni, csak a lopakodásban bízhattam. Nem jelentettem ellenfelet Fakarlnak, akármilyen bizarr álcát választott is.

Az ebédlő falánál osontam, elkerülve az asztalokat, székeket és szétszórt evőeszközöket.

* Frisp és Pollux fóliótok ott voltak, amikor felfedeztek, s utána minden kobold ismerősüknek elmesélték. Sajnos mind a két fóliót és összeskobold ismerősük egyetlen éjszaka alatt elhalálozott különféle módokon; bizarr egybeesés, ami engem nagyon kimerített.

**Nem olyan, mint a jó öreg Dzsabor, azaz idióta, de olyan erős, hogy szinte elpusztíthatatlan. Nem olyan, mint a komor Csu, akinek a kisujjátse kellett felemelnie, annyira rémisztően bánt a szavakkal. Nem, Fakarl sokoldalú volt; túlélést illetően gyakorlatias, és tisztelte mind az erőt,mind a ravaszságot. Ebben a pillanatban én is így voltam vele: annyira tiszteltem Fakarl ravasz erejét, hogy szerettem volna nem meghalni tőle.

*** Varjúfejű álcám á síkság és az erdő között élő törzs totemje volt. Tisztelték a madár intelligenciáját és ravaszságát, azt, hogy lopva,titokban él. A köpeny az arrafelé élő minden madár tollát tartalmazta: az ő erejük beleolvadt az enyémbe, észrevétlen lépdelhettem füvön,sziklán, és társaloghattam a törzs sámánjával, aki hasonló kosztümöt meg maszkot viselt.

Árnyékköpenyem fedte leszegett fejemet, a tollak alól sárga szem pislogott ki izgatottan. Most hátranézett.A konyhába nyíló boltíven egy fekete folt úszott át; megcsillant a fény a kezében tartott valamin. Kicsit gyorsítottam, s közben megrúgtam egy

teáskanalat, ami nekicsattant a falnak.– Atyaég, Bartimaeus! – cöccögött az ismerős hang. – Ma este tényleg rémes vagy. Egy embert talán megzavar a sötét, de én olyan tisztán látlak

azokkal a rongyokkal a fejeden, mintha dél lenne. Állj meg és dumáljunk. Hiányoznak a beszélgetéseink.Varjúfej nem válaszolt, csak iparkodott tovább az ajtó felé.– Hát nem is vagy kíváncsi? – A hang már közelebbről szólt. – Azt hittem, megöl a kíváncsiság, miért ezt az álcát választottam.Persze hogy érdekelt, de a „megöl a kíváncsiság” azért túlzás. Szeretem a szópárbajt méltó ellenfelekkel, de ha a bőrömet kell menteni, csevely

kizárva. A varjúfejű ember két lépés között hirtelen előreugrott, kitárt karral, mintha medencébe vetődne, tollköpenye ott kavargott körülötte, csapdosott,sötét szárny lett belőle. Az ember eltűnt, elkeseredett varjú süvített előre, tollas nyílként suhant az ajtó felé…

Sóhaj, puffanás, fájdalmas nyikkanás. A varjú ellentmondást nem tűrően lett megállítva: szárnya végét átszúrta és odaszögezte a falhoz egy villám, amipörgött, vibrált, majd megállt. A bárd.

Az az izé Mr. Hopkins testével lezseren átlebegett az üres termen. A varjú finoman lengve várta, csőrét méltatlankodva biggyesztette.Mr. Hopkins közeledett. Öltönye jobb válla megpörkölődött, és egyik orcáját megkarcolta valami. Ettől eltekintve sértetlen maradt. Egy méterre lebegett

a sötétben, és somolyogva nézett. Gondolom, ellenőrizte az állapotomat minden síkon; gyengeségemtől kínosan, szinte meztelennek éreztem magam.Szabad szárnyam tollaival megütögettem a falat.

– Rajta – noszogattam. – Essünk túl rajta.A kifejezéstelen arcon értetlenség suhant át.– Máris öljelek meg?– Nem. A tré viccen, amin agyalsz. Hogy milyen jó, hogy együtt lógunk, vagy valami hasonló. Gyerünk, tudom, hogy akarod. Könnyíts magadon.A tudós sértett arcot vágott.– Mintha olyan mélyre süllyednék, Bartimaeus. Saját pinceszintű riposztjaid alapján ítélsz meg engem, amik ugyanolyan szánalmasak, mint az

esszenciád állapota. Nézd meg magad! Lyukas vagy, akár a szivacs. A gazdád helyében a padlót sikálnám fel veled.– Valószínűleg tervbe van véve – morogtam. – Minden más már megvolt.– Abban biztos vagyok. Szomorú egy szellemet ilyen sanyarú állapotban látni, még ha olyan léha és bosszantó is, mint te. Szinte megesik rajtad a

szívem. – Megvakarta az orrát. – De csak szinte.– Te vagy az, ugye? – néztem halványszürke szemébe.– Én bizony.– De az esszenciád… Hol…?– Itt, elrejtve a mi kedves Mr. Hopkinsunk testében. Ahogy arra biztos rájöttél, nem egyszerű álca – kuncogott halkan Fakarl. – Apropó, mi volt az a

patetikus madárjelmez, amit viseltél? Amerikai indián totem? Olyan rendetlen és antik. Én már túl vagyok az ilyesmin.– A testében vagy? Fúj! Ocsmány. Ki tette ezt veled, Fakarl? Ki a gazdád? – Nem értettem semmit.– Gazdám? – A lebegő ember rázkódott a nevetéstől. – Mr. Hopkins, ki más? Nagyon hálás vagyok neki. Annyira hálás, hogy azt hiszem, ő meg én jó

ideig fogunk együtt működni. Sok minden történt utolsó találkozásunk óta, Bartimaeus. Emlékszel, hogyan váltunk el?Emlékeztem..– Felgyújtottál, öreg haver. Egy lángoló tetemben hagytál.A varjú nyugtalanul mocorgott a bárdon lógva.– Ez bizonyos kultúrákban a megbecsülés jele. Egyesek ölelkeznek, mások puszilkodnak, megint mások meggyújtják egymást…– Mm. Te több ember rabszolgája voltál, mint én, Bartimaeus. Ha valaki, te ismered őket. Mindenesetre kicsit fájt… – közelebb lebegett.– Nem viselt meg annyira – emlékeztettem. – Pár napra rá láttalak Heddleham konyhájában szakácsot játszani. Nem tűntél túl égettnek. Amúgy hogyan

van ez a konyhákkal? Állandóan ott futunk össze.*Hopkins (vagy Fakarl) bólintott.– A konyhában sok éles fegyver akad. – Megpöckölte a bárd nyelét, mire a varjú megremegett. – Ez most is így volt. Meg tágasabb, mint a fenti

folyosó. Kell hely, hogy meglóbálhassak, mondjuk, egy ilyen bárdot. Igaz, a szobámba is befér a jacuzzi…Szédültem.– Álljunk meg egy percre! Nekem te Spártai Fakarl vagy, az Égei-tenger korbácsa. Láttalak koromfekete óriásnak, aki görög seregeket taposott el a

sarkával. Most mi vagy? Egy tyúkmellű ember, aki odavan a bugyogó fürdőért. Mi folyik itt? Mióta vagy csapdában?.– Csak pár hónapja. De ez nem csapda. Az Ambassador nagyon előkelő intézmény. Tudod, Hopkins élvezi az életet. Ráadásul itt nincsenek

kormánykémek, szabadon jövök-megyek. Nem láttam okot változtatni.– Nem a hotelre gondoltam – forgatta szemét a varjú. – A testre.– A válasz ugyanaz, Bartimaeus – kuncogott. – A jó Mr. Hopkins csak pár hete… hogy is fogalmazzak… invitált meg. Időbe telt akklimatizálódni, de

most tökéletes kényelemben vagyok. És a látszat ellenére az erőm jottányit sem csökkent. Mint azt a barátaid megtapasztalták – vigyorgott. – Rég nemettem ilyen nehezet.

– Hát, remélem, velem nem ez a terved – fészkelődtem.– Ezer éve ismerjük egymást. Csodás emlékek, tapasztalatcsere, satöbbi.Mr. Hopkins szeme derűsen csillogott.– Ez az, Bartimaeus. Kezd feléledni a humorérzéked. Nem, az igazat megvallva, nem akarlak bekebelezni.A varjú eddig elég szánalmasan lógott a bárdról. A váratlan hírre azonnal felélénkült.– Nem? Nagylelkű barát vagy, Fakarl. Bocsánatot kérek az elégetett holttestért meg az amulett körüli harcért, meg azért a görcsért, amivel eltaláltalak

Heidelbergben még harminckettőben… és amiről, az arcodat látva, nem is tudtad, hogy én voltam. Meg… ööö… a többiért. Szóval örök hála. És most,ha leszedsz innét, már itt sem vagyok.

A közönyös arcú ember nem húzta ki a bárdot, hanem odahajolt a varjúhoz.– Azt nem mondtam, hogy megkíméllek, Bartimaeus. Csak azt, hogy nem eszlek meg. Maga az ötlet is, brrr… Ha ránézek az esszenciádra, már

elmegy az étvágyam. De azért nem engedlek el csak úgy. Még ma éjjel szörnyű halált halsz…– Remek.– Olyan fájdalmas és lassú halált, amit csak ki tudok ötölni.– Nézd, miattam ne erőltesd magad.– De előbb mondok neked valamit. – Hopkins vigyorgó arca közelebb jött. – Elmondom, hol hibáztál.

* Ez igaz. Már Ninivében is a királyi konyhán találkoztunk i.e. 700 körül. Engem babilóniai mágusok küldtek oda diplomáciailag (azaz hogy arzéntpottyantsak Sennacherib ételébe a banketten). Fakarlt az asszír király tartotta orgyilkosok keresésére. Fakarl kifogásolta a borjúzsíros galuskámat, éskörbekergetett a teremben. Egy istenes verekedés után leterítettem egy jól célzott sonkacsonttal, és elmenekültem. A kapcsolatunk ettől kezdve csak

romlott.

Büszke vagyok a gyors észjárásomra és éles elmémre, ez azonban fogós volt. – Hö?– Számtalanszor említettem neked a reményt, hogy a dzsinnek egy nap szabadok lesznek. Te meg én. Minek harcolunk? Mert átkozott embergazdáink

egymás ellen uszítanak minket. Miért engedelmeskedünk nekik? Mert nincs választásunk. Számtalanszor spekuláltam arról, hogy ezen lehet változtatni, tepedig számtalanszor állítottad, hogy tévedek.

– Nem így fogalmaztam. Azt mondtam, tökéletes idió…– Azt mondtad, esélyünk sincs kitörni az ikerproblémából, Bartimaeus: szabad akarat és fájdalom. És most is ezt látom a hunyorgó szemedben. De

tévedsz. Nézz rám. Mit látsz?– Egy vérszomjas mániákust emberalakban? A legrosszabb ember és dzsinn ocsmány elegyét? Egy korábbi ellenséget, aki váratlan szánalommal és

barátsággal néz rám?– Nem, Bartimaeus. Nem, de elmondom. Egy fájdalom nélküli dzsinnt látsz. Egy dzsinnt szabad akarattal. Nem lep meg, hogy nem érted, hiszen ötezer

év alatt nem történt ilyen csoda! – Kinyújtotta nagyon is emberi kezét, és megborzolta a tollamat. – El tudod képzelni, te sebzett lény? Nincs fájdalom!Nincs fájdalom, Bartimaeus! Á, fogalmad sincs, milyen tiszta a fejem most.

Nincs fájdalom… Fáradt, felhős elmém mélyén hirtelen beugrott egy kép: Gladstone ugráló-lépdelő csontváza…– Egyszer találkoztam egy afritával – mondtam. – Ő is ilyesmit mondott. De az esszenciája az embercsontok rabja volt, és beleőrült. Végül inkább a

pusztulást választotta, mint hogy úgy éljen.Fakarl mosolyszerűségbe nyomta Hopkins arcát.– Honoriusról beszélsz? Igen, hallottam róla. Szegény fickó nagy hatással volt mindenkire. Az esszenciám ugyanúgy védett, mint az övé, és nekem is

van szabad akaratom. De jegyezd meg, Bartimaeus: én nem őrülök meg.– De ha ebben a világban vagy, akkor megidéztek – makacskodtam. – Vagyis valaki kötelékkel köt ide…– Hopkins idézett meg, és én kötöttem meg őt. Szabad vagyok. – Most először mintha láttam volna az emberben rejtőző dzsinnt: a szeme mélyén,

akár a láng, győzelem villant. – Talán még emlékszel, Bartimaeus, hogy legutóbbi beszélgetésünkkor optimistán szóltam bizonyos londoni mágusoknyugtalanságáról, azokról, akik egyszer esélyt adnak nekünk.

– Emlékszem. Lovelaceről volt szó.– Igen, de nem csak róla. Nos igazam lett. Itt az esély. Lovelace túl sokat markolt. A csíny megbukott, ő meghalt, én meg…– Megszabadultál! – rikkantottam. – Igen! Hála nekem. Tartozol eggyel.– …elmerültem egy széfben a folyóban, hála egy szigorú halál utáni kitételnek a megidézésben. Közben azt átkoztam, aki megölte Lovelace-t.– Az a gazdám lesz. Én mondtam neki, hogy elsieti, de hallgatott ő…– Szerencsére nemsokára kiengedett Lovelace egyik barátja, aki ismert engem és képességeimet. Azóta vele dolgozom.– Ez lesz Hopkins.– Ami azt illeti, nem. Erről jut eszembe – pillantott az órájára –, nem pletykálhatok veled egész álló este. Ma éjjel kezdődik a forradalom, és azt látnom

kell. Te meg az idióta barátaid így is sokáig késleltettétek.A varjú reménykedve nézett:– Ez azt jelenti, hogy nem lesz időd a hosszú fájdalmas halálra, amit ígértél?– Nekem nem, Bartimaeus, de neked igen. – Elkapta a nyakam és kihúzta a bárdot a szárnyamból. Hopkins a levegőbe emelkedett és a sötét konyha

felé fordult. – Lássuk csak… Igen, ez ígéretes.Átlebegtünk az asztalok fölött a szemközti falhoz. Egy kiskocsit hagytak ott a pincérek. A közepén egy nagy levesestál fedővel. Ezüstből.A varjú kétségbeesetten tekergett.– Ne már, Fakarl! Ne tégy olyat, amit később megbánsz!– Biztosan nem bánom meg. – Leereszkedett a kocsi mellett, s a tál fölé tartott. A végzetes fém hideg sugárzása azonnal csiklandozta viharvert

esszenciámat. – Egy egészséges dzsinn hetekig bírná egy ilyen ezüstbörtönben. A te állapotodban nem hinném, hogy pár óránál tovább húzod. Nézzük,mit találunk alatta… – Ügyesen felnyitotta a fedőt. – Mmm. Halleves. Pompás. Hát, isten veled, Bartimaeus. Haldoklás közben vigasztaljon a tudat, hogy adzsinnek rabságának hamarosan vége. Ma estétől bosszút állunk.

Az ujjai szétnyíltak, a varjú finom csobbanással beleesett a levesbe. Fakarl búcsút intett, és rám tette a fedőt. Sötétségben lebegtem. Körös-körülezüst. Az esszenciám máris zsugorodott és sistergett.

Egyetlen esélyem volt: megvárni, míg Fakarl elmegy, aztán minden maradék erőmet összeszedve lelökni a fedőt. Kemény lesz, de nem lehetetlen. Márha nem pakolt rá nehezéket.

Fakarl nem vacakolt nehezékkel. Az egész falat rám döntötte. Hatalmas robaj hallatszott, félelmetes becsapódás; körülöttem behorpadt a tál,összenyomta a fal súlya. Az ezüst összement, a varjú vonaglott, tekergett, de nem maradt mozgástere. A fejem kóválygott, az esszenciám bugyognikezdett; szinte hálásan fogadtam az öntudatlanságot.

Ezüst levesestálban halálra zúzva elégni. Lehet rosszabb halál is. Bár nem sok.Nathaniel 21Nathaniel a limuzin ablakán át az éjszakát, a fényeket, a házakat és az embereket bámulta. A színek és a mozgások folyton változó masszává

mosódtak össze. Egy darabig hagyta, hogy tekintete a fel-felbukkanó formákat keresse, majd ahogy az autó lassított egy kereszteződésnél, atükörképére összpontosított.

Nem volt megnyugtató látvány. Arcára árkokat vésett a kimerültség, a haja csapzottan lapult le, gallérja meggyűrődött. Szemében azonban szikra égett.Az egymást követő krízisek – a richmondi megaláztatás, a karrierjére leső fenyegetések és Bartimaeus régi árulása – nagyon megviselték. Repedezni

kezdett John Mandrake gondosan megkomponált személyisége, az információs miniszteré és a Tanács elfogadott tagjáé. De a legnagyobb csapáskéntMs. Lutyens elutasítása érte. A nő az elfojtott lenézéssel pár pillanat alatt ripityára törte státuszának páncélját, és megmutatta az alatta bujkáló egyszerűfiút. A sokkot épphogy kibírta, ám az önbecsülés elvesztése káoszt hozott magával, egész napra bezárkózott, felváltva dühöngött vagy hallgatott.

Azonban két dolog együttes erővel visszahozta, megmentette attól, hogy belefúljon az önsajnálatba. Az első a gyakorlati: Bartimaeus jelentése céltadott neki. Hopkins hollétének híre egy utolsó esélyt kínált a cselekvésre a másnapi tárgyalás előtt. Az árulót elfogva előnybe kerülhet Farrarral,Mortensennel és a többi ellenségével szemben; Deveraux elfelejti a rosszallását, és visszahelyezi a pozíciójába.

Erre persze nem volt garancia, ő azonban bízott a dzsinnek erejében, akiket a hotelba küldött. Már attól, hogy odaküldte őket, feléledt. Melegség futottvégig a gerincén, megborzongott a kocsiban. Végre megint határozott lett, nagyban játszik, levetkőzte az elmúlt évek tehetetlenségét. Szinte úgy élvezteszemtelen akcióját, ahogy gyerekkori csínytevéseit, még mielőtt a politika és John Mandrake szerepe rázárult.

Már zavarta ez a szerep. Nem kívánt részt venni benne. Való igaz, ha a sors kegyes lesz hozzá, először is biztosítja politikai túlélését. De márundorodott a miniszterek erkölcsi romlottságától, örökös mohóságától. Csak ma, a Ms. Lutyens és Kitty Jones szemében megpillantott ellenszenvsegítségével jött rá, hogy ez az undor benne van. Ő nem fog visszasüllyedni a tanácsi rutinba! Határozott tettekre van szükség, hogy az országmegszabaduljon ettől a társaságtól. Az ablakon át az emberek elmosódott vonalait nézte. A közembereket irányítani kell, új vezetőre van szükségük. Akibékét és biztonságot teremt. Eszébe jutott Gladstone pálcája, ami csak hever Whitehall pincéjében.

Nem mintha erőszakot alkalmazhatna, legalábbis nem a közembereken. Kitty Jonesnak ebben igaza van. A lányra pillantott, aki – bizsergetően közelülve – csodálatra méltó nyugalommal nézte az éjszakát.

Ő volt a másik, aki felélesztette az energiáit, felgyújtotta a szikrát. Nagyon örült, hogy megtalálta. A lány haja rövidebb volt, mint emlékezett, a nyelveazonban ugyanolyan éles. Az iménti vita során úgy áthatolt az ő színlelésén, mint kés a vajon, újra és újra megszégyenítette szenvedélyesmagabiztosságával. Nathaniel ennek ellenére – és ez volt benne a legkülönösebb – folytatni akarta a beszélgetést.

Nem utolsósorban azért – felhősödött el a homloka –, mert a lány a jelek szerint többet tudott Bartimaeus múltjáról, mint ő lehetségesnek tartotta volna.Nagyon különös… De ezt majd ráér megvizsgálni a színház után, és miután – némi szerencsével – a dzsinn győzedelmesen visszatért. Talán Bartimaeusmaga ad magyarázatot. Hogy utána mit csináljon a lánnyal, arról halvány sejtelme sem volt.

Nathanielt a sofőr hangja rázta fel.– Mindjárt a színháznál vagyunk, uram.– Helyes. Meddig tartott?– Tizenkét percig, uram. Körbe kellett jönnöm, mert a belváros még el van barikádozva. A parkban tüntetnek. Sok a rendőr.– Ha szerencsénk van, legalább az elejét lekéstük.– Szóval mi ez a darab, amit végig kell szenvednem? – Kitty Jones most először szólalt meg, s a mágust most is meglepte a nyugalma.– Makepeace premierje – sóhajtott.– Csak nem az, aki az Arábiai hattyúkat írta?– Sajnos igen. A miniszterelnök rajongó, így aztán a kormányban minden mágusnak, a Tanács tagjaitól a harmadik titkárnőig mindenkinek meg kell

jelenni az előadáson, ha nem akarja magára vonni a haragját. Ez számára mindennél fontosabb.– Akkor is, ha háború van, és az emberek lázonganak?– Akkor is. Ma este fontos dolgom van, de félre kell tennem, amíg le nem megy a függöny. Remélem, sok szünet lesz. – Megtapogatta kabátja belső

zsebében a látóüveget; a felvonások között majd ellenőrzi, hogy haladnak a dzsinnek.Beértek a Shaftesbury Avenuera, az éttermek, bárok és színházak övezetébe, melyeket nemrég építettek újjá a legjobb minőségű betonból a kormány

város rehabilitációs programja keretében. Alacsonyabb rangú mágusok és előkelőbb közemberek rajai őgyelegtek az utcákon az éber éjszakai rendőrökfigyelő tekintete előtt. Nathaniel kereste a nyugtalanság jeleit, de a tömeg békésnek tűnt.

A limuzin lassított, és beállt egy kötéllel elkerített rész alá, egy vörösréz eresz alatt. Rendőrök és fekete ruhás biztonsági mágusok posztoltak abarikádok mögött; pár fényképész éppen az állványát állította fel. A színház bejárata fényárban úszott, fenséges vörös szőnyeg futott az utcától az ajtóig.

A szőnyegen alacsony, kövérkés férfi állt és eszeveszetten integetett. Alighogy a kocsi megállt, Quentin Makepeace máris ott termett, és feltépte azajtót.

– John! Végre itt vagy! Az utolsó pillanatban!– Sajnálom, Quentin. Az utcai zavargások… – A közemberrel végzett förtelmes kísérlet óta Nathaniel erős ellenszenvet érzett a színdarabíró iránt. A

férfi ártalmas, el kell távolítani. A maga idején.– Igen, igen. Gyere, gyere! Három percen belül színpadon kell lennem! A nézőtér ajtaját már becsukták, de neked van hely a páholyomban. Igen, igen,

a barátnődnek is. Sokkal szebb, mint te vagy én, sütkérezhetünk a sugárzásában! Na gyerünk, hajrá! Két perc!Azzal húzva-lökve és bátorítólag gesztikulálva Mr. Makepeace kihessegette Nathanielt és Kittyt a kocsiból, fel a vörös szőnyegen, be a színházba. Az

előcsarnok éles fényében nagyokat pislogtak; elhessegették a hajlongó inasokat, akik párnát és ásványvizet kínálgattak. A falakat a darabot reklámozóplakátok fedték, a legtöbb Makepeace-t ábrázolta különböző szögből, amint mosolygott, kacsintott vagy elmélkedett. A férfi megtorpant egy keskenylépcsőnél.

– Itt fel! A privát páholyom. Nemsokára csatlakozom hozzátok. Kívánjatok szerencsét! – És már ott se volt, elviharzott.Nathaniel és Kitty felmentek a lépcsőn. Tetején függönyt találtak. Félrehúzták, és beléptek egy szatén drapériákkal ékes kis fülkébe. Három díszes

szék nézett az alacsony balusztrádra, a mögött pedig a színpad – amit félig eltakartak a súlyos függönyök –, a zenekari árok és a nézőtér a tengernyimocorgó fejjel. A fényeket levették, a tömeg duruzsolt, akár szél az erdőben; a zenekar disszonáns hangokat hallatott.

Leültek. Kitty a legbelső székre, Nathaniel mellé. Odahajolva súgta a lány fülébe:– Ez nagy megtiszteltetés magának, Ms. Jones. Kétségtelenül maga az egyetlen közember itt. Látja azt a páholyt szemben? A fickót, aki úgy hajol

előre, mint egy izgatott iskolás? Az a miniszterelnökünk. Mellette Mr. Mortensen ül, szeretett hadügyminiszterünk. A pocakos Collins, abelügyminisztériumból. Az alatta lévő páholyban az a komor arcú Sholto Pinn, a híres kereskedő. Tőle balra, aki olyan macskaszemen ásít, Whitwell, abiztonsági miniszter. A másik páholyban Ms. Farrar a rendőrségtől…

Elhallgatott, mert Jane Farrar mintha megérezte volna a tekintetét, rápillantott a nagy sötét szakadékon át. Nathaniel ironikusan tisztelgett. Percrőlpercre nőtt az izgalma; ha minden jól megy, Aszkobol meg a többiek hamarosan elkapják Hopkinst. Majd meglátja, a kedves Ms. Farrar mit szól ehhez.Közelebb hajolt Kitty Joneshoz.

– Milyen kár, hogy az Ellenállás már nem aktív. Egy jól elhelyezett bomba most hatástalanítaná a kormányt.Igaza volt. A lentebbi páholyokban a kisebb miniszterek ültek a feleségükkel, helyettesükkel és tanácsadóikkal. Nathaniel látta, milyen kényszeresen

tekergetik a nyakukat, hogy helyzetüket a vetélytársukéhoz mérjék; látta a látcsövek villanását, hallotta az édességpapírok zizegését, érezte a tömegbőláradó izgatottságot. A második és harmadik síkon kis koboldok ugráltak gazdájuk vállán, felfújták a mellüket meg a bicepszüket, egymást sértegették.

A zenekar lassan abbahagyta a készülődést. Egy hegedű még nyikkant, majd csend lett.A nézőtéren kialudtak a fények. Egyetlen reflektor világította meg a színpad közepét.Csend.Dobpergés és a trombiták eksztatikus rivallása. A függöny megrándult, majd szétvált.Makepeace lépett elő zöld bársony szalonkabátban. Széttárta a kezét; akár a gyerekeit hívó anya, úgy köszönte a tapsot. Kétszer meghajolt a balkon

felé, egyszer a nézőtérnek. Felemelte a kezét.– Hölgyeim és uraim! Nagyon kedves, igazán nagyon kedvesek, köszönöm! – A taps lassan elhalt. – Köszönöm. Mielőtt elkezdődik az előadás,

különleges bejelentenivalóm van. Megtiszteltetés, hogy legfrissebb, szerény művemet ilyen előkelő közönségnek mutathatom be. Látom, vezetőink teljesszámban felvonultak, élükön a jó ízlés csodálatos bírájával, Mr. Rupert Devereaux-val. – Előrelátó szünet a lelkes éljenzésnek. – Igen, igen. Pontosan a mikedves Rupertünk iránt érzett szeretetünk ihletett, hogy megírjam a Wappingtól Westminsterig című darabot, az ő élettörténete alapján. Mint látják aprogramfüzetből, csak az apácák szállásán játszódó jelenet kitalált, a többi csoda és szenzáció mind szigorúan tényeken alapul. Remélem, épülésükreés szórakozásukra szolgál! – Kurta meghajlás, széles mosoly. – Szokás szerint kérném, hogy a vakus fényképezést mellőzzék, mert megzavarhatja aszínészeket. Számos különleges effektet használunk ma este, melyek mágikus eredetűek, s egy lelkes démoncsapat segít benne. Ezek az illúziók akkora leghatásosabbak, ha nem lencsén keresztül nézik. Semmi nem rontja el jobban az esküvői jelenetet, mint ha látják a háttérben a két kerek fenekűkoboldot, akik a tűzijátékot szolgáltatják. – Nevetés. – Köszönöm. Kérném továbbá, hogy minden személyi démont bocsássanak el a műsor idejére, nezavarjanak véletlenül sem. Élvezzék az estét, legyen ez az élmény feledhetetlen az önök számára!

Hátralépett, suhogott a függöny. A reflektor kialudt. Szerte a nézőtéren susogás és pukkanás hangzott: a lencsetokokat elővették a zsebekből,kinyitották, megtöltötték, visszacsukták. A mágusok kurta parancsot mondtak, mire a koboldok vibrálni kezdtek, összementek és eltűntek.

Ahogy levette a lencséjét, Nathaniel Kitty Jonesra pillantott, aki közönyösen figyelte a színpadot. Nem tűnt valószínűnek, hogy bármi ostobasággalpróbálkozzon, ennek ellenére tudta, hogy kockáztat. Fritangot elbocsátotta, a többiek meg Hopkinsért mentek. Nem volt kéznél szolgája. Mi lesz, ha alány újra a régi formáját hozza?

A lenti sötétségben dob pergett, hegedűk zengtek fel. Halkan felbúgtak a kürtök: előbb katonás ritmusban, majd vidám melódiára váltva. A függönyszétszaladt, gyönyörűen festett londoni városkép látszott negyven évvel azelőttről. Magas házak, piaci bódék, festett kék ég, Nelson oszlopa a háttérben,ide-oda reppenő galambok. Fiúk talicskát toltak a színpadon át mindkét oldalról, középen hangosan köszöntötték egymást, s a zenére elkezdtékcsapkodni a combjukat. Nathaniel csüggedten vette tudomásul, hogy máris jön az első dal. Hátradőlt a székében, s elkeseredetten gondolt a zsebébenlapuló látóüvegre. Talán suttyomban elővehetne megnézni, hogy állnak…

– Nem rossz kezdet, mi, John? – Mr. Makepeace termett mellette, hirtelen, mintha csapóajtón át jött volna. Leült a székébe, és letörölte verejtékeshomlokát. – Szép kis előadás. Pompásan megalapozza a hangulatot – kuncogott. – Mr. Devereaux máris megbabonázva nézi. Nézd, hogy nevet éstapsol!

Nathaniel lepillantott a sötétbe.– Jobban látsz nálam. Én nem tudom kivenni.– Mert kivetted a lencsét, ahogy engedelmes fiúhoz illik. Tedd vissza, és látod.– De…– Tedd csak vissza, fiam! Az én páholyomban mások a szabályok. Kivétel vagy.– És az illúziók?– Így is le fog kötni, hidd el – kuncogott szívből. Szeszélyes bolond! Nathaniel bosszúsan és szórakozottan visszatette a lencsét. Második és harmadik

szinten azonnal jobban látott a nézőtér sötétjében, és a túloldali mágusokat is ki tudta venni. Ahogy Makepeace mondta, Devereaux teljesen előredőlt,szeme a színpadra tapadt, feje a zene ütemére mozgott. A miniszterek a levertség és csüggedés különböző fázisaiban átadták magukat azelkerülhetetlennek.

A színpadról a talicskás fiúk távoztak, hogy megjelenhessen a fiatal leendő miniszterelnök. A sápadt, sovány ifjú, akivel Nathaniel Richmondbantalálkozott, lépett be oldalról. Iskolai egyenkardigánt, inget és nyakkendőt viselt, rövidnadrágjából zavaróan hosszan nyúlt ki a lába. Egy postaláda mellettmegállt, és reszkető hangon monológba kezdett. A sötétben Nathaniel mellett Makepeaee elégedetlenül cöccögött.

– Bobby annyira nehéz eset. A próba alatt köhögési roham tört rá, és teljesen elsápadt. Szerintem tüdőgyulladása van. Jó adag brandyt kellettmegitatnom vele, hogy egyáltalán színpadra tudjon lépni.

– Elég ereje lesz egész estére?– Azt hiszem. Nem hosszú darab. Mondd, Ms. Jonesnak tetszik?A félhomályban Nathaniel lopva a mellette ülő lányra lesett; finom profil, fénylő haj s a végtelen unalomtól fancsali arc. Önkéntelenül elmosolyodott. Őőő

…A mosolya megdermedt, elhalt. Kis töprengés után Makepeacehez hajölt.– Mondd, Quentin, pontosan honnét tudod, hogy Ms. Jones a neve?Makepeaee apró szeme megvillant.– Sok mindent tudok, fiam – súgta. – De pszt! Az előadás csúcspontja következik.– Máris? – ráncolta homlokát Nathaniel. – Ez bámul… elképesztően gyors.– Előre kellett hoznom, hála az indiszponált Bobbynak. Tönkretette volna a nagymonológot, mert nincs elég levegője. De csend. A lencséd bent van?

Helyes. Akkor figyelj!Nathaniel a színpadra nézett, de nem látott semmi izgalmasat. A zenekar megint belevágott. A postaládának dőlve az ifjú szólóénekbe kezdett, de

orrhangú vinnyogását meg-meg-szakította a köhögés. Tőle eltekintve a színpad csupasz volt, csak egy-két festett házfront imbolygott az oldalról érkezőhuzatban. Mandrake hiába kereste a mágikus csúcspont jelét. Semmi. Se a második, se a harmadik síkon. Mire gondolt Makepeaee?

Ekkor apró mozgásra lett figyelmes a második síkon, csakhogy nem a színpadon, hanem messze hátul a nézőtéren, a legutolsó sor mögött.Ugyanebben a pillanatban Makepeace oldalba bökte, és odamutatott. Nathaniel nézett, még jobban nézett, és szeme elkerekedett a döbbenettől. Alegsötétebb részen három kijáratot látott a hallba, melyeken most apró démonok hada özönlött be. A legtöbb kobold volt (egy-két fóliót is: kicsitnagyobbak, hivalkodó sörénnyel vagy tollazattal), mind kicsi és mind néma. Lábuk és patájuk, karmuk és lábcsonkjuk, csápjuk és szívókorongjuk hangnélkül ért a szőnyeghez, szemük és foguk csillogott. Ügyes kezükben kötelet és kendőt fogtak, s ugrálva-szökellve, forogva-pörögve siettek a hátsó sorfelé. Az elsők felugrottak a székek hátára, és habozás nélkül nekiestek az ott ülőnek. Két-három kobold jutott egy emberre. Szájukba rongyot tömtek,kezüket megkötötték, fejüket hátrarántották, és szemüket bekötötték; annak a sornak a mágusai másodpercek alatt foglyok lettek. Ez alatt a koboldártovábbzúdult, áthömpölyögtek az előző sorba, meg az azt megelőzőbe, s közben az ajtókon egyre özönlött a végtelen utánpótlás. Olyan váratlan volt atámadás, hogy a közönség zöme szinte hang nélkül került kötelek fogságába, csak párnak sikerült egyáltalán megnyikkanni, ami viszont beleveszett ahegedűk fortéjéba, a klarinétok és csellók jajongásába. A démonok fekete hullámként áradtak be a sorok közé, villant a szarvuk, lángolt a szemük,közben előttük a mágusok csak a színpadot bámulták.

Nathaniel a lencsén keresztül átlátott a nézőtér sötétjén. Látott mindent. Fel akart pattanni, azonban hideg fém nyomódott a nyakának:– Ne csinálj bolondságot, fiam – suttogta Makepeace. – Légy tanúja dicsőségem órájának! Nem ez a művészet csúcsa? Ülj és élvezd! Ha

megmoccansz, a fejed lerepül a nézőtérre.Már a nézőtér felét elnyelte a sötét ár, s megállás nélkül özönlöttek a koboldok. Nathaniel a szemközti páholyokra emelte a tekintetét. A fontos

mágusok ugyan kivették a lencséiket, de ugyanolyan jó helyre ültek, mint ő. Biztosan látják, biztosan cselekednek… Aztán válla megroggyant. A mágusokháta mögött a függönyön minden páholyba négy-öt dzsinn surrant be, sokkal nagyobbak a lentieknél, nagy fóliótok és karcsú, fehér testű dzsinnek.Odaosontak a birodalom vezetői mögé – Devereaux mosolyogva dobolt a zenére, Mortensen és Collins karba tett kézzel, lehorgasztott fejjel szunyókált;Whitwell folyton az óráját nézte; Ms. Malbindi noteszbe firkált –, odaosontak, öklükben kötél meg szájpecek, míg mozdulatlanul tornyosultak mögöttük,akár különösen magas sírkövek. Aztán mintha néma parancsszóra tennék, egyszerre támadtak.

Ms. Malbindinek sikerült sikítani, ami harmonikusan beleolvadt a hegedűk vijjogásába. A csontos ölelésben tekergő Ms. Whitwell meggyújtott egyinfernót az ujja hegyéből; egy pillanatig tartott, majd betömték a száját, a varázsige félbeszakadt, a láng elhalt, a nőt összekötözték.

Mr. Mortensen hősiesen hadakozott három fóliót markában, Mandrake a zene ellenére hallotta, hogy a démonát hívja. Csakhogy a közönséghezhasonlóan ő is engedelmesen elbocsátotta a szolgáját, a hívásra senki nem válaszolt. Mellette Mr. Collins egy hang nélkül rabságba esett.

A dal véget ért. Mr. Devereaux, Nagy-Britannia és a birodalom miniszterelnöke felállt, és könnytől csillogó szemmel tapsolta meg a finálét. Mögöttehárom személyes testőrét már leteperték és lemészárolták. Levette a rózsát hajtókájáról, és az ifjúnak dobta a színpadon. Démon lépett oda hozzá, deDevereaux nem érzékelte, ráadást kért. Az ifjú a színpadon lehajolt, felvette a rózsát, majd hirtelen nagyon is energikusan, szélesen meghajolt a páholyfelé. Ekkor a miniszterelnök vállánál a lény kilépett az árnyékból; az ifjú felsikoltott és elalélt. Belezuhant a zenekari árokba. Devereaux döbbenten lépetthátra, neki a démonnak. Megfordult és egyet nyikkant. A fekete szárnyak azonnal beborították.

Nathaniel számára mindez egyetlen pillanat alatt történt. Odalent a koboldok árja az első sorok felé haladt. Minden embert megkötöztek ésfelpeckeltek.

Pánikba esve nézett Farrar páholyára. Vigyorgó démon ült a helyén, valami csomag tekergőzött a vállára vetve. Tovább keresett… és meglátta azegyetlen mágust, aki igazi ellenállást tanúsított.

A páholyában borongó Mr. Sholto Pinn nem vette ki a lencsét, azon egyszerű okból, hogy nem is viselt ilyet. Nem törődött Makepeace kérésével, ésmonokliját rajta hagyta bal szemén. Néha levette, és zsebkendővel megtörölgette. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor a koboldok betörtek a nézőtérre,

s ahogy visszatette a monoklit, már javában állt a bál.Elkáromkodta magát, felkapta a sétapálcáját, és éppen arra fordult meg, hogy három nagy árnyék óvakodik a páholyába. Sholto habozás nélkül

felemelte botját, kilőtt egy plazmát; az egyik árny felnyögött és porrá omlott, a másik kettő szétugrott, egyik a mennyezetre, a másik a padlóra. A botmegint tüzelt; a mennyezetit elkapta a löket, vinnyogva és megbénulva zuhant le egy székre. Eközben azonban a padlón lapuló felugrott, elkapta az öregbotját, és furkóként használva csépelte vele Sholtót.

A szembeni páholyban Makepeace elégedetlenül ráncolta a homlokát.– Mindig ez van. Egy műalkotás sem tökéletes. Mindig hiba csúszik bele. Azért Pinntől eltekintve, azt hiszem, jó munkának tekinthetem.A kést le nem véve Nathaniel torkáról, az író felemelkedett, és közelebb lépett, hogy jobban lásson. Nathaniel nagyon óvatosan kicsit elfordította a

szemét… és tekintete találkozott Kittyével. A lány a lencse híján csak a legvégén lett figyelmes a történtekre, amikor Pinn plazmái belehasítottak asötétbe, s a győzedelmes démonok egyenként láthatóvá váltak a normális síkon is. Elkerekedett szemmel nézett Nathanielre… és ekkor látta megMakepeace-t meg a kést. Arca zavart, kétséget és hitetlenkedést árult el. Nathaniel állta a tekintetét, szája némán könyörgött, szemöldökével igyekezettkifejezni magát. Ha a kést egy pillanatra el lehetne lökni, ráugorhatna Makepeacere, kitéphetné a kezéből. Gyorsan! Ha a lány most cselekedne, míg azőrültet lefoglalja a látvány…

Kitty ránézett Makepeace-re, majd megint Nathanielre. Homlokát ráncolta. Nathaniel arcán verejték csorgott. Semmi értelme, a lány nem segít. Miért istenné? Lenézi őt.

Makepeace félig áthajolt a balusztrádon, kuncogva szemlélte a lenti megaláztatást. A görcsös nevetéssel egyre jobban Nathaniel nyakának nyomta akést.

Ekkor a fiú látta, hogy Kitty alig észrevehetően biccent. Látta, hogy megfeszül, ugrásra készül. Nathaniel megnyalta ajkát, felkészült…Kitty Jones előreszökkent. Abban a pillanatban zöld energiasugár találta el, nekilökte a korlátnak, ami megreccsent a súlya alatt. Smaragdszín tűz

játszott a testén, végtagjai rángtak, a haja gőzölt. A tűz elhalt. Kitty a padlóra rogyott, keze kilógott a nézőtér fölé. Szeme félig nyitva volt, de vakon nézett asemmibe.

Mr. Makepeace bal kezéből zöld lángok emelkedtek füstölögve-gőzölögve, a jobb viszont Nathaniel torkára fogta a kést. A drámaíró szememazsolányira szűkült, fogát vicsorgatta.

– Buta liba. – Intett a késsel, kis bőrt lemetszve Nathaniel álláról, akinek kiserkent a vére. – Állj fel!Nathaniel zsibbadtan engedelmeskedett. A teremben százszorosan ismétlődött a parancs. Nagy susogással az összes fogoly felállt, vakon,

megkötözve, tehetetlenül, a koboldok pofonjainak és csipkedésének engedelmeskedve. Több esetben, ahol az élmény túl sok volt, s az áldozatelvesztette eszméletét, démonok emelték fel a testet. Fent a páholyokban, ahol a démonok a fontosabb személyiségekkel dolgoztak, semmit nem bíztaka véletlenre: mindenkit szoros fekete hálóba csavartak, mint megannyi kolbászt.

– Romlásba döntesz mindnyájunkat – jött meg Nathaniel hangja.Quentin Makepeace szélesen elvigyorodott.– Aligha, John. Egy új kor hajnalának kapujában állunk! A függöny azonban legördült, ügyelnem kell a logisztikára. Van itt valaki, aki majd vigyáz, hogy

ne veszítsd el a fejedet, amíg nem vagyok melletted.A páholy vége felé biccentett. A függöny megmozdult. Magas, fekete köpenyes alak lépett be; a zsoldos szinte betöltötte a teret.– Azt hiszem, elég jól ismeritek egymást – dugta be a kést szalonkabátja alá Mr. Makepeace. – Biztosan sok a megbeszélni valótok. Nem alázlak meg

azzal, John, hogy kisstílűen fenyegetlek, de egy tanácsot azért hadd adjak. – A lépcső tetejéről visszanézett. – Ne akarj úgy meghalni, mint szegény Kitty.Még sok mindent akarok mutatni neked.

Elment. Nathaniel az ernyedt testet nézte a padlón. Lentről pedig, ahonnan csoszogás és a démonok csivitelése hallatszott, az angol kormányt gyorsaneltávolították.

Negyedik rész

Alexandria

i.e. 124

Zűrzavaros, veszélyektől terhes időszak volt. Egyiptomot délről fosztogató hordák dúlták, s kardélre hányták a határ menti városok lakóit. A sivatagszélén közlekedő kereskedőkaravánokat beduin törzsek veszélyeztették. A tengeren kalózok lestek áldozataikra. A királyt noszogatták tanácsadói, hogykérjen külső segítséget, ám ő büszke is volt, óvatos is, nem tette ezt.

Ptolemaiosz végül, hogy udvarbéli ellenségeit leszerelje, elkésve bár, de bevetette képességeit. Ez, mint azt ő boldogan beismerte, engem takart.– Minden tiszteletem Affáé és Penrenuteté – mondta, ahogy a tetőn ültünk a távozásom előtti éjszakán – , de te vagy, drága Rehit, a legenergikusabb

szolgám. Biztos vagyok benne, hogy végrehajtod nevemben a csodákat a népnek. Kövesd a hadseregparancsnokok utasításait, ha meg kell, rögtönözz.Bocsánatodat kérem minden nehézségért, amivel majd találkozol, de hosszú távon ezek neked is hasznodra válhatnak. Ha minden úgy alakul, ahogyszeretném, kis szerencsével s az erőfeszítéseid révén királyi rokonaim ügynökei leszállnak rólam, és befejezhetem a kutatásaimat.

Nemes sivatagi oroszlánként ültem ott, s alakomhoz illően mélyen morogtam:– Semmit nem tudsz az emberi szív aljasságáról. A rokonod nem nyugszik, míg halva nem lát. Minden pillanatodat kémek figyelik. Ma reggel két

papkoboldot kaptam el a fürdőházban. A lelkükre beszéltem. Most téged szolgálnak, mondjuk így.– Ezt jó hallani – bólintott a fiú. Az oroszlán böfögött.– Igen, kedvesen odaajándékozták az esszenciájukat, hogy erősítsék az enyémet. Ne nézz ilyen döbbenten. A mi világunkban amúgy is egyek

vagyunk, mondtam már.A Másik Világ említése szokás szerint elég volt: gazdám szemében távoli fény gyúlt, arca álmodozó lett.– Rehit barátom, annyi mindent meséltél, de én még többet szeretnék tudni. Azt hiszem, pár hét elegendő lesz. Affa szerzett némi tapasztalatot egy

távoli ország sámánjaival; tanácsokkal lát el, hogyan tudom elhagyni a testemet. Amikor visszatérsz… Na de majd meglátjuk.Az oroszlán farka ütemesen verte a tetőt. – Inkább összpontosíts ennek a világnak a veszélyeire. A rokonod…– Penrenutet majd megvéd, amíg nem vagy itt, ne félj. Most… nézd, meggyújtják az őrtüzet a toronyban. A hajóhad készen áll. Menned kell.Temérdek munka következett, mely idő alatt nem voltam kapcsolatban a gazdámmal. Az egyiptomi flottával a kalózok ellen hajóztam, harcoltam egy

ádáz csatában a Barbárpart közelében.*

* Ennek során sikeresen leromboltuk a fő kalózvárat, és szabadon engedtünk száz rabot. A csatát nekem az tette emlékezetessé, hogy egy vadafritával küzdöttem meg két süllyedő hajó fölött. Ide-oda kergettük egymást a lángoló evezők mentén, és árbocdarabokkal verekedtünk a kötélzetközött. Végül egy szerencsés ütéssel meglékeltem a kobakját, és végignéztem, ahogy füstölögve elsüllyed a borsózöld mélységbe

Aztán a seregekkel a thébai sivatagba mentem, rajtaütöttünk a beduinokon, túszokat ejtettünk. Visszaúton ránk támadt egy csapat sakálfejű dzsinn,akiket épp hogy sikerült legyőznünk.*

Pihenés nélkül indultam délnek, hogy csatlakozzam a király főseregéhez, amely bosszút akart állni a domblakókon a Nílus alsó folyásánál. A hadjáratkét hónapig tartott, s a hírhedt zuhatagi csatával ért véget, mely során húsz fólióttal küzdöttem meg egy magas kőszirten a harsogó vízesés fölött. Komolyveszteségeket szenvedtünk, de nyertünk, a béke helyreállt a térségben.**

Jókora megpróbáltatásokat éltem át, az esszenciám azonban erős volt, nem bántam. Őszintén szólva szkepticizmusom dacára gazdám kutatásai – adzsinnek és emberek közti egyenlőség megalapozása – megindított. Már-már kezdtem elhinni, hogy tényleg kisül belőle valami. Ugyanakkor féltettem.Nem volt jártas a világ dolgaiban, nem érzékelte a mindenütt leselkedő veszélyt.

Egyik éjjel, amikor a dombvidéket foglaltuk el, egy buborék öltött alakot a sátramban. Az üveges felületen Ptolemaiosz arca jelent meg, halványan,távolian.

– Üdv, Rehit! Hallom, gratulálnom illik. A sikered híre elért a városba is.– Királyi rokonod bosszús? – hajoltam meg. Gazdám sóhajtott.– Sajnos az emberek az én győzelmemnek tekintik. Hiába tiltakozom, a nevemet harsogják. A rokon nem örül.– Nem meglepő. Jó lenne, ha… Mi az az álladon? Heg?– Semmiség. Az utcán rám lőtt egy íjász. Penrenutet félrelökött. Minden rendben.– Visszamegyek.– Még nem. Még van egy heted. Hét nap múlva visszatérhetsz. Addig menj, ahová csak akarsz.– Komolyan? – meredtem rá.– Te nyavalyogsz mindig a szabad akarat korlátozásáról. Most kísérletezhetsz vele. Biztos kibírod még kicsit a földi fájdalmakat. Csinálj, ami csak

tetszik. Hét nap múlva találkozunk.A buborék elpárolgott.Olyan váratlan volt ez az ajánlat, hogy pár percig csak keringtem a sátramban, rendezgettem a párnákat, és néztem tükörképemet a fényes

rézfegyvereken. Aztán leesett, mit is mondott. Kiléptem, még egyszer körülnéztem a táborban, majd egy kiáltással a levegőbe emelkedtem.Eltelt a hét nap. Visszatértem Alexandriába. Gazdám a munkaszobájában állt, fehér köntösben, saru nélkül. Az arca beesett, szeme elszürkült a

kimerültségtől, de a régi lelkesedéssel üdvözölt.– Éppen időben! Milyen volt a világ?– Nagy és gyönyörű. Keleten hegyek emelkednek a csillagokig, délen erdők nyelnek el mindent. Másutt végtelen óceánok. A Föld nagyon sokarcú…

volt min gondolkodnom.– Egy nap majd én is megnézem. És az emberek?– Ők itt-ott bukkannak csak elő, akár a pattanás a fenéken. Azt hiszem, többnyire varázstalanok.

. *Egy bizonyos vörös bőrű különösen erős volt köztük. Az általános tombolás után Dzsabor végül ki lett iktatva, amikor becsaltam egy homokkőalagútrendszerbe, és rádöntöttem az alagút tetejét.

** Mármint egyiptomi béke. Rengeteg erőszak, fosztogatás és gyilkosság, de immár a mi kezünk által. Szóval rendben volt.

– A meglátásaid mélyek – mosolygott Ptolemaiosz. – Most én jövök. – Egy ajtóhoz vezetett, és bekísért a belső kamrába. A padlót a szokásosnálnagyobb, hieroglifákkal és rúnákkal díszes kör fedte. Mellette füvek, amulettek hevertek, meg papiruszrakások és viasztáblák, tele gazdám kézírásával.Fáradtan rám mosolygott. – Mit gondolsz?

A pentagram korlátait és a szóláncokat vizsgáltam.– Semmi különös. Szabványos.– Tudom. Minden bonyolult megerősítést és hexát megpróbáltam, Rehit, de nem passzolt. Aztán eszembe jutott: az óvintézkedések általában a

mozgás korlátozását szolgálják, tudod, kint tartja a dzsinnt, minket meg biztonságban. Én az ellenkezőjét akarom: szabadon mozogni. Így ha ezt csinálom– nagylábujjával eltörölte a kör bíbor kontúrját –, akkor a szellemem eltávozhat. Azon a kis lyukon. A testem itt marad.

– Akkor egyáltalán minek a pentagram?– Aha. Jó kérdés. Affa barátunk szerint a távoli vidék sámánjai, akik a két tér határán tárgyalnak a dzsinnekkel, parancsszavakat kimondva kedvükre

elhagyják a testüket. Nem használnak varázskört. Csakhogy ők nem próbálják átlépni a világunk közti határokat, az elemi falakat, amiről annyit beszéltélnekem. Pedig én ezt akarom. Úgy gondolom, hogy ahogy a kör ereje egyenesen hozzám húz, amikor megidézlek, a kör, ha a szavakat megfordítom,ugyanígy engem az ellenkező irányba röpíthet, át a falakon. Fókuszáló mechanizmus. Érted?

– Ööö – vakartam az állam. – Bocs, mit is mondott Affa? Gazdám égnek emelte a szemét.– Nem érdekes. Viszont az igen, hogy azt hiszem, elég könnyen visszájára tudom fordítani a rendes megidézést, de ha egy kapu kinyílik, kell valami a

túloldalon, ami biztonságban átvezet. Ami úti célt ad.– Ez gond. A Másik Világban nincs úti cél. Se hegyek, se erdők. Már számtalanszor mondtam.– Tudom. Itt jössz te a képbe. – A fiú a padlón guggolt, a szokásos máguskellékek közt kotorászott, amit minden egyiptomi mágus használt:

szkarabeuszok, mumifikált rovarok, kis-piramisok, a szokásos. Felemelt egy kis ankhot,* és felém nyújtotta. – Szerinted ez vas?Esszenciamaró hideg csapott meg; bosszúsan hajoltam hátra:– Az, az! Ne lengesd már!– Jó. Ez lesz rajtam védelem gyanánt. Ha netán benézne egy kobold, amíg nem vagyok itt. És most vissza hozzád. Rehit, köszönöm a szolgálataidat,

adósod vagyok. Egy pillanat múlva elbocsátalak. Felém irányuló kötelességeid megszűnnek.Illendően meghajoltam: – Köszönöm, gazdám.– Most már felejtsd el ezt a gazda dolgot – legyintett. – A Másik Világban figyelj majd a nevedre… az igazi nevedre.** Ha befejezem a varázsigét,

háromszor szólítalak. Ha akarsz, válaszolsz; ez nekem elég iránnyal szolgál. Átmegyek a kapun hozzád.Kétkedőn néztem rá:– Gondolod?– Igen. – A fiú rám mosolygott. – Rehit, ha már csömöröd van tőlem, a megoldás egyszerű. Ne felelj.– Rajtam múlik?

*Ankh: T alakú amulett, a tetején egy hurok. Az élet szimbóluma. Az egyiptomi fáraók korában, amikor a mágia mindennapos volt, sok ankhban voltcsapdába ejtett lény, így erős védelmet biztosítottak. Ptolemaiosz idejére szinte csak jelkép maradt. De a vas, mint az ezüst, mindig taszítja a dzsinnt.

** Mármint Bartimaeus. Ha elfelejtettétek volna. Ptolemaiosz udvariasságból sosem használta.

– Természetesen. A Másik Világ a te otthonod. Ha méltónak érzed, hogy odahívj, megtisztelsz vele. – Arca kipirult az izgalomtól, pupillái kitágultak, minta macskáé; gondolatban már a túloldal csodáit ízlelgette. Figyeltem a mozdulatait, ahogy odament egy tálhoz az ablaknál. Megmosta az arcát és anyakát.

– Az elméleteid nagyon szépek – mondtam –, de azt is megmondták, mi lesz veled, ha átkelsz? Neked nincs esszenciád.Megtörülközött egy ruhával, közben a háztetőket nézte, a déli sürgés-forgást.– Néha úgy érzem, földi teremtmény sem vagyok. Egész életemet könyvtárakban töltöttem, sosem tapasztaltam meg a világot. Amikor visszajövök,

Rehit, elmegyek olyan messze, mint te… – Megfordult, hosszú vékony karját nyújtotta. – Persze igazad van, nem tudom, mi fog történni. Talánmegszenvedem. De megéri a kockázatot, hogy lássam, amit még ember fia nem látott!

Becsukta az ablak spalettáit, félhomályba borítva kettőnket. Aztán bezárta a karma ajtaját.– Lehet, hogy a hatalmamban leszel ott – mondtam.– Valószínű.– Mégis bízol bennem?– Miért, eddig mit csináltam? – nevetett Ptolemaiosz. – Mikor kötöttelek meg utoljára pentagrammal? Nézd meg magad: ugyanolyan szabad vagy,

mint én. Egy szempillantás alatt megfojthatnál.– Igaz. – Erre nem is gondoltam.– Itt az idő! – csapta össze a kezét a fiú. – Penrenutet és Affa már el lett bocsátva. Nem maradt több kötelességem. Most te jössz. Ha beugrasz a

pentagramba, szabadon bocsátlak.– És a saját biztonságod? – néztem körül a sötét szobában. – Ha mi elmegyünk, tehetetlen leszel az ellenségeiddel szemben.– Penrenutet utolsó feladatként felvette az alakomat, és délre lovagolt a régi úton. Úgy, hogy lássák. Kémek követik majd a karavánját. Látod, drága

Rehit, mindenre gondoltam.Intett. Beléptem a varázskörbe.– Tudod, nem muszáj kockára tenned magad ebben a kísérletben. – Vékony vállát néztem, sovány nyakát, köntöse alól kimeredő pálcika lábait.– Ez nem kísérlet. Gesztus. Jóvátétel.– Miért? Háromezer év rabságért? Minek vennél magadra annyi bűnt? Soha egy mágus nem gondolkodott még így.– Éppen ez az – mosolyodott el. – Én vagyok az első. És ha sikerrel járok, és visszatérve lejegyzem, sokan követnek majd. Új korszak kezdődik

dzsinnek és emberek között. Vannak már jegyzeteim, Rehit, a könyvem minden könyvtár büszkesége lesz a Földön. Én már nem láthatom, de ki tudja, tetalán igen.

Szenvedélye rám is átragadt. – Reméljük, hogy igazad van… – bólintottam.Nem felelt. Csettintett, és kimondta az elbocsátás szavait. Mielőtt távoztam, még láttam az arcát, ahogy utánam néz, magabiztosan, ünnepélyesen.

Kitty

22

Kitty vakító fényre és az oldalában szúró fájdalomra ébredt. Ahogy teltek a másodpercek, és feküdt mozdulatlanul, kezdte érezni, hogyan lüktet a vérfejében, és hogy mennyire kiszáradt a szája. A csuklója sajgott. Rettenetes égett szagot érzett, és egyik kezét nyomta valami.

Pánik hangja fakadt fel a mellkasából, görcsösen megrántotta kezét-lábát, kinyitotta szemét, fel akarta emelni a fejét. Különböző fájdalmakat érzett, segyhamar megértette: csuklóját összekötözték, valami keménynek dőlve ül, valaki guggol mellette és az arcába néz. Kezén a nyomás hirtelen megszűnt.

– Hall engem? Jól érzi magát?Kitty résnyire nyitotta a szemét. Sötét árny úszott a fókuszba. A mágus, Mandrake hajolt hozzá közel, arcán megkönnyebbüléssel vegyes aggodalom.– Tud beszélni? Hogy érzi magát?– Maga fogta a kezemet? – kérdezte Kitty erőtlenül.– Nem.– Helyes.Kezdett hozzászokni a fényhez, mindkét szemét kinyitotta, és körülnézett. A padlón ült egy nagy kőterem szélén, melynél vénebbet egyben

pompásabbat életében nem látott. A boltíves mennyezetet vastag oszlopok tartották; a kőpadlót káprázatos szőnyegek borították. A fal menti fülkékbenletűnt korok ruháiba öltözött királyok és királynők szobrai strázsáltak. Mágikus gömbök lebegtek a boltozat alatt, folyton változó fény-árnyék mintát alkotva.A szoba közepét fényes asztal foglalta el.

Az asztal innenső oldalán egy férfi járkált fel-alá. Kitty kényelmesebb helyzetet akart keresni, amit nehezített megkötözött csuklója. Valami a hátábamélyedt. – Aú. Nem lehetne…?

Mandrake mutatta szorosan megkötött kezét, jelezve, hogy tőle hiába kér segítséget..– Próbáljon balra fészkelődni. Most éppen az egyik kőcipő van maga mögött. Óvatosan… csúnya sebei vannak.Kitty kicsit odább helyezte fenekét, s viszonylag kényelmesebben ült. Lenézett magára. Kabátja egyik fele úgy megégett, hogy kilátszott alóla

megpörkölődött inge és Mr. Button könyvének megfeketedett sarka. Homlokát ráncolta. Hogyan…?A színház! Egy pillanat alatt eszébe jutott minden: a robbanások a szemközti páholyokban, a fények, a tengernyi démon a nézőtéren. Igen, és mellette

Mandrake, sápadtan és rémülten, ahogy az a kövér pasas kést szegez a torkának. Megpróbálta…– Örülök, hogy él – mondta a mágus. Az arca szürke volt, de a hangja nyugodt. Nyakán megszáradt vér. – Lenyűgöző az ellenállóképessége. Az illúzión

is átlát?A lány bosszúsan rázta a fejét.– Hol vagyunk? Mi ez…?– A Szobrok Terme. A Westminsterben. Ebben a teremben szokott ülésezni a Tanács.– De mi történt? Miért vagyunk itt? – A pánik szétterjedt testében, vadul rángatta béklyóit.– Nyugodjon meg… figyelnek minket – biccentett az asztalnál járkáló alak felé. Kitty nem ismerte, hosszú, dongalábú fiatalember volt.– Nyugodjak meg? – Kitty alig tudta elfojtani dühös kiáltását. – Ha szabad lennék…– De nem az. És én sem. Szóval egy kicsit hallgasson, hadd mondjam el, mi történt. – A mágus közel hajolt. – Az egész kormányt foglyul ejtették a

színházban. Mindenkit. Make-peace egy démonsereget szabadított rájuk.– Van szemem, nem? Mindent láttam.– Jó. Néhányan talán meghaltak, de azt hiszem, a legtöbben életben vannak, megkötözve és felpeckelt szájjal, nehogy bármit meg tudjanak idézni.

Mindenkit összetereltek, és a hátsó kijáraton vittek ki, ahol furgonok várakoztak. Ezekbe lettünk bezsúfolva, a miniszterek egymás hegyén-hátán, mintvalami zsákok. A furgonok a színházból egyenesen idehajtottak. Aki nem volt a színházban, még semmit sem sejthet. Nem tudom, hol tartják a foglyokat.Valahol a közelben.

Kittynek fájt a feje. Próbálta felfogni a következményeket.– Makepeace tette ezt velem? – nézett végig magán.– Ő. Inferno. Közelről. Amikor megpróbált – a mágus sápadt arca kicsit kipirult – segíteni nekem. Halottnak kéne lennie. Ami azt illeti, halottnak is

hittük, de ahogy a zsoldos el akart engem vinni, maga felnyögött, hát magát is felkapta.– A zsoldos?– Ne is kérdezze.Kitty hallgatott egy sort:– Szóval Makepeace veszi át a hatalmat?– A jelek szerint – felhősödött el a mágus arca. – Teljesen őrült. El nem tudom képzelni, hogyan akarja vezetni a birodalmat uralkodó osztály nélkül.– A maguk uralkodó osztálya…! Annál még ő is jobb lehet.– Ne legyen bolond! Fogalma sincs, mit… – Nagy nehezen nyugalmat parancsolt magára. – Sajnálom. Nem maga a hibás. Nem is lett volna szabad

elvinnem a színházba.– Így igaz. – Kitty körülnézett a teremben. – Én azt nem értem, miért hoztak épp kettőnket ide.– Ezt én sem értem. Valamiért minket választottak.Kitty az asztal előtt fel-le sétáló férfira pillantott. Az láthatóan ideges volt, folyton az óráját nézte, majd a nagy duplaajtót.– Nem látszik olyan keménynek – suttogta. – Nem tud idehívni egy démont?– Minden szolgám feladatot teljesít. Pentagrammal könnyedén ide tudnám őket hívni, de anélkül… így, hogy az ujjaim sem szabadok, még egy

koboldot sem.– És még maga nevezi magát mágusnak… – szólt nem palástolt indulattal Kitty.– A démonjaim erősek, főleg Kormokodran. Kis szerencsével…A duplaajtó kivágódott. A járkáló férfi megpördült. Kitty és Mandrake a nyakukat nyújtogatták. Kisebb menet vonult be.Az első pár embert Kitty nem ismerte. Egy alacsony férfi, kerek, nedves szemmel, alkata akár a téli gally; egy gyászos arcú, lompos nő; egy középkorú

férfi sápadt, fényes bőrrel és duzzadt ajakkal. Mögöttük egy fiatalember, karcsú, könnyű léptű, zselézett vörös haj, kis orrán szemüveg. Elfojtott izgalomérződött rajtuk; kuncogtak, somolyogtak, idegesen nézegettek körül.

A dongalábú odasietett hozzájuk.– Végre! Hol van Quentin?– Itt, barátom! – vágtatott be Makepeace, smaragdzöld kabátja csapdosott, melle kidüllesztve, mint egy kakasé. Válla fel-le hullámzott, karja pimasz

fesztelenséggel lengett. Elment a társai mellett, a vörös hajút jól hátba vágta, a nő haját megborzolta, a többiekre rákacsintott. Ment tovább az asztal felé,

fesztelenséggel lengett. Elment a társai mellett, a vörös hajút jól hátba vágta, a nő haját megborzolta, a többiekre rákacsintott. Ment tovább az asztal felé,olyan magabiztossággal nézett körül, mint aki otthon van. A fal mellett ülő Kittyt és Mandrake-et észrevéve, kövér ujjával üdvözlőén feléjük intett.

Az asztalnál kiválasztotta a legnagyobb széket, egy díszesen faragott, arany trónt. Leült, keresztbe tette a lábát, s kimért, megkoreografált mozdulattalhatalmas szivart húzott elő a zsebéből. Csettintett, a szivar füstölni kezdett, Quentin Makepeace elégedetten pöfékelt.

Kitty hallotta, hogy mellette Mandrake mérgesen sziszeg. Ő maga csak a hivalkodó színpadiasságot látta. Ha nem lett volna fogoly, még élvezi is.Makepeace szélesen intett a szivarral:– Clive, Rufus, lennének olyan kedvesek idehozni a barátainkat?A vörös hajú odament, mögötte vastagszájú társa. Durván, körítés nélkül talpra rántották Kittyt és Mandrake-et. A lány észrevette, hogy mindkét

összeesküvő gonosz nemtetszéssel nézi Mandrake-et. Az idősebb férfi, nedves ajkait szétnyitva előrelépett, és keményen lekent egyet a fogolynak.– Ezt Lovelace-ért kapod – dörgölte a kezét.– Még sosem ütött meg nedves hal – mosolygott halványan Mandrake.– Hallom, keresett, Mandrake – mondta a vörös hajú. – Na, most mit akar velem tenni?Az aranyszékből negédes hang hallatszott:– Nyugalom, fiúk, nyugalom! John a vendégünk. Én kedvelem. Hozzák már ide!Kitty vállát megragadták és előrelökték, így ott állt Mandrake mellett az asztalnál, egy szőnyegen.Az összeesküvők leültek. Tekintetük korántsem volt barátságos. A savanyú arcú nő szólalt meg:– Mit keresnek ők itt, Quentin? Ezek kritikus órák.– Mandrake-et meg kéne ölni! – mondta a halarcú mágus. Makepeace szívott a szivarból, apró szeme vidáman csillogott.– Ne siesse el, Rufus. Maga se, Bess. Igaz, hogy John még nem tartozik közénk, de hőn remélem, hogy így lesz. Ő meg én már rég szövetségesek

vagyunk.Kitty élesen pillantott a fiatal mágusra. Annak arcán még égett a pofon nyoma. Nem felelt.– Elég a játszadozásból. – Ez a kisember volt, szélesvágású, nedves szemével; orrhangon beszélt. – Ideje megkapnunk a hatalmat, amit megígért. –

Az asztal lapjára nézett, s ahogy végigfuttatta rajta az ujját, az arca egyszerre volt ijedt és mohó. Kitty gyengének és gyávának látta, aki nagyon istudatában van a gyávaságának. Első látásra az összes összeesküvő ugyanilyen volt, kivéve az aranytrónon ülő Makepeace-t, akiből sugárzott azelégedettség.

A drámaíró levert egy kis hamut a szivarról a perzsaszőnyegre.– O, dehogy játszunk, dehogy játszunk kedves Withers – mosolygott. – Megnyugtathatom, hogy abszolút komolyan beszélek. Devereaux kémei régóta

azt jelentik, hogy a közemberek között John a legnépszerűbb mágus. Új, vonzó arcot adhat az új tanácsnak, vonzóbbat, mint bármelyikőjük. – Élvezettelvigyorgott a szavai okozta hatáson. – Mellesleg pedig bőven van ambíciója és tehetsége. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy már rég szerette volnakipenderíteni Devereaux-t, és újrakezdeni… nem igaz, John?

Kitty megint Mandrake-re nézett. A sápadt arc most sem árult el semmit.– Adjunk Johnnak egy kis időt! – folytatta hát Quentin Makepeace. – Mindent tisztán kell látnia. Maga pedig hamarosan annyi hatalmat kap, amennyivel

csak elbír, Mr. Whiters. A jó Hopkins siethetne kicsit, akkor végre haladhatnánk – kuncogott… és a hang meg a név hallatán Kitty végre felismerte.Mintha vastag fátyol hullott volna le a szeme elől. Újra az Ellenállás tagja volt, három évvel visszarepült az időben. Az egérszerű férfi, Clem Hopkins

tanácsára, elment egy találkozóra egy elhagyott színházba. És ott… suttogva beszélt egy férfival, aki háta mögött tőrt szorított a tarkójának. Az ő szavaivezették az apátságba és a kripta rettenetes őréhez…

– Maga! – kiáltott fel. – Maga!Minden szem feléje fordult. Állt, mint a cövek, az aranytrónon ülő férfira meredt.– Maga volt a jótevőnk – rebegte. – Maga árult el minket.– Aha. Végre felismertél? – kacsintott rá Makepeace.– Kíváncsi voltam, egyáltalán leesik-e. Én természetesen azonnal felismertelek, amint megláttalak Mandrake-kel. Ezért is élveztem annyira, hogy

meghívhattalak a ma esti kis előadásra.Kitty mellett végre Mandrake is mocorogni kezdett:– Mi ez az egész? Ismerik egymást?– Ne legyél úgy meglepődve, John! Régóta követtem az Ellenállás akcióit társamon, Mr. Hopkinson keresztül, akivel hamarosan találkozni fogsz, csak

gondoskodik a foglyainkról. Jól szórakoztam az Ellenállás erőlködésén, meg a Tanács tagjainak dühén, amikor hiába próbálták elkapni őket. A jelenlevőkpersze kivételek, John – kacagott megint.

– Tudott a Gladstone sírját őrző szörnyről – mondta érzelemmentes hangon Kitty –, Hopkinsszal együtt mégis odaküldtek bennünket a pálcáért. Abarátaim maga miatt haltak meg – tett egy lépést a férfi felé.

– Ejnye, hiszen csak közemberek voltak – forgatta szemét Quentin Makepeace –, én pedig mágus. És ne gyere közelebb, ifjú hölgy. Legközelebb nemvesződöm varázsigével, a kést húzom elő. – Mosolygott. – Egyébként pedig igenis mellettetek álltam! Reméltem, hogy elpusztítjátok a démont, és akkormegszerezhettem volna a pálcát. Az eredmény pedig – leverte szivarjáról a hamut, megcserélte keresztbe tett lábát, és körbenézett a többieken –vegyesre sikerült: te elszöktél a pálcával, és kiengedted Honorius afritát a sírból. Honorius pedig szépen bemutatkozott. Gladstone csontjai a tetőnugrálva, egy szökött démonnal! Bámulatos látvány volt. Hopkinsszal aztán elgondolkodtunk…

– Ez a Mr. Hopkins állítólag a gólem-ügyben is benne volt – szólalt meg ismét Mandrake puha hangon. – Áruld el, így volt-e?Makepeace elmosolyodott, és hallgatott egy sort, mielőtt felelt volna. Ez az egész egy előadás, gondolta Kitty. Javíthatatlan hencegő, ezt az egészet az

egyik darabjának tekinti.– Hát persze, hogy persze…! – kiáltott aztán Makepeace. – Mégpedig az én irányításommal! Művész vagyok, John, folyton űz a kreativitás. A

birodalom éveken át csak romlott, mert Devereaux meg a többiek szégyentelenül vezették. Tudtad, hogy több darabomat le kellett venni műsorrólBostonban, Calcuttában és Bagdadban a helyi szegénység, nyugtalanság és erőszak miatt? És ez a végtelen háború! Változás kell! Évekig a partvonalmellől figyeltem, itt-ott apró kísérleteket végeztem. Először is bátorítottam jó barátomat, Lovelace-t, amikor lázadással próbálkozott. Emlékszel arra akülönösen nagy pentagramra, John? Az én ötletem volt! – kuncogott. – Aztán jött szegény Duvall. Hatalomra tört, pedig egyetlen kreatív porcika nem volt atestében. Csak tanácsokat tudott követni. Hopkinson keresztül rávettem, hogy a gólemmel keltsen riadalmat. És amíg a kormány ezzel volt elfoglalva –nézett sugárzó mosollyal megint Kittyre –, kis híján megszereztem a pálcát. Amit, mellesleg, még ma éjjel meg fogok tenni.

Kitty számára ennek a nagy része nem jelentett semmit, a gyűlöletes kis férfit nézte az arany székben, és szinte remegett a haragtól. A távolban halotttársai arcát látta. Meg se bírt szólalni.

Vele ellentétben John Mandrake egyre beszédesebb lett.– Ez mind nagyon érdekes, Quentin. A pálca kétségtelenül hasznos. De hogy akarod irányítani a kormányt? Az összes minisztert foglyul ejtetted. Ez

gond lehet, még ilyen titáni társakkal is, mint ezek – mosolygott a komor társaságra.– Néhány foglyot idővel elengedünk. Miután hűséget fogadtak.– És a többiek?– Kivégezzük őket.– Ez elég kockázatos, még a pálcával is.

– Nem az! – Makepeace most először tűnt bosszúsnak. Felállt a székből, félredobta a szivart. – A hatalmunkat kibővítjük, méghozzá kétezer évmágiájának első kreatív cselekedetével. Itt is van az, aki megmutatja, hogyan. Hölgyeim és uraim, Mr. Clem Hopkins!

Egy jámbor, bátortalan alak lépett be. Kitty három éve látta utoljára egy kellemes nyári napon, amikor egy kávézó asztalánál mosolygott rá. Akkor őmég kislány volt, tejturmixot ivott és fánkot evett, miközben a férfi a lopott pálcáról kérdezte. Aztán amikor ő nem szolgáltatott elég információt, Mr.Hopkins gyengéden megint elárulta: elküldte abba a házba, ahol Mandrake várt rá, hogy csapdába ejtse.

Így történt. Az évek folyamán a tudós arcvonásai elfakultak emlékezetében, de árnyéka megnőtt, úgy terjedt az elméjében, akár egy fertőzés. Néhakísértette álmaiban.

És most itt volt, szája sarkában mosollyal lépdelt nesztelen a Szobrok Termének szőnyegén. Érkezése nagy izgalmat keltett az összeesküvők között,mindenki várakozással telve mocorgott. Mr. Hopkins az asztal mellett állt meg, Kittyvel szemben. Először Mandrake-re nézett, majd Kittyre. Fakószürkeszemével végigmérte, arca semmit nem árult el.

– Maga áruló – vicsorgott Kitty. Mr. Hopkins enyhén ráncolta a homlokát, mintha nem értené a dolgot. Semmi jelét nem mutatta, hogy felismerte volna.– Ugyan már, Clem… – vágta hátba Makepeace –, ne döbbenjen meg Kitty kisasszony jelenlétén! Csak viccnek szántam, hogy emlékeztessem az

Ellenállásra. Azért ne engedje a közelébe. Igazi kis boszorkány! Hogy vannak a foglyok?– Biztonságban, uram – bólogatott buzgón a férfi. – Nem mennek sehová.– És odakint minden csendes?– A belvárosi parkokban még tapasztalható nyugtalanság. A rendőrség teszi a dolgát. Senki nem tudja, hogy elhagytuk a színházat.– Helyes. Akkor ideje cselekedni. Barátaim, Hopkins egy igazi csoda, valóságos gyöngyszem. Úgy dől belőle az ötlet, ahogy mi levegőt nyelünk,

álmában álmodja meg őket, és vacsorára megemészti. Elsőként ő figyelt fel Honorius afrita egyedi tulajdonságaira. Nemde, Clem?– Ha maga mondja, uram – mosolyodott el Hopkins.– Hopkins meg én azonnal észrevettük, hogy a démon Gladstone csontjait lakta. Nemcsak álca volt, nemcsak az esszencia trükkje: a csontváz valódi

volt. A démon valóságos csontokkal keveredett! Ambiciózus terv született a fejünkben: miért ne idézhetnénk meg démont egy élő testbe, pontosabbanegy élő mágus testébe? Ha a mágus uralni tudná a démont, és használni erejét, miféle csodákra lenne képes! Többé nem lenne szükség pentagramra,nem kéne rúnákkal és krétával vacakolni, nem állna fenn a halálos hiba lehetősége! Sőt nemsokára maga a megidézés is feleslegessé válna.

Kitty eleget tanult Mr. Buttontól, hogy megértse az ötlet radikális voltát; eleget, hogy ossza Mandrake hitetlenségét.– De a kockázat rettenetesen nagy! – tiltakozott az ifjú mágus. – Az a közember a pincében… Hallotta a démont a fejében! Beleőrült volna!– Mert nem volt akaratereje elnyomni a démonját. – Makepeace már türelmetlen volt, gyorsabban beszélt. – Intelligens, erős akaratú

személyiségeknél, mint mi, a hatás harmonikus lehet.– Csak nem úgy érti, hogy mind vállalják ezt a kockázatot? – hitetlenkedett Mandrake. – Az nem lehet! Katasztrófához vezethet! Nem tudhatják, mi sül

ki belőle.– Jaj, dehogynem. Hopkins két hónapja idézett meg egy démont önmagába, John. Semmi káros hatást nem tapasztalt, így van, Clem? Mondja el

nekik!– Így igaz, uram. – A tudóst kicsit zavarta, hogy a figyelem középpontjába került. – Egy igen erős dzsinnt idéztem meg. Amikor belém hatolt, volt némi

küzdelem. Mintha egy féreg bújt volna a fejembe. De csak összpontosítanom kellett, és a démon elfogadta az elkerülhetetlent. Most már teljesencsendben van. Mintha itt se lenne.

– Az erejét és tudását azonban elő tudja hívni, nem igaz, Hopkins? – kérdezte Makepeace. – Egészen rendkívüli.– Mutassa meg! – rebegte a női konspirátor.– Igen, mutassa meg, mutassa meg! – kérték a többiek az asztal körül. Minden arcon vad sóvárgás tükröződött. Kitty gonosznak, ugyanakkor

tehetetlennek látta őket, etetésre váró fiókáknak. Undor fogta el, nagyon szeretett volna messze lenni tőlük.Makepeace szeme fénylő csíkká szűkült, megbökte a tudós karját:– Mit szól hozzá, Hopkins? Mutat nekik valamit, hogy megjöjjön az étvágyuk?– Ha gondolja, uram.A tudós hátralépett, fejét leszegve összpontosított. Aztán látható erőlködéssel a levegőbe emelkedett. Az összeesküvők leesett állal nézték. Kitty

Mandrake-re sandított, ő is tátott szájjal nézte.Hopkins kétméternyire emelkedett a levegőbe, majd ellebegett az asztaltól. Kicsit távolabb érve kinyújtotta az egyik kezét, és az egyik alabástrom

szoborra mutatott a terem túlsó végében. Kopasz, zömök mágust ábrázolt, szivarral a szájában. Kék fény villant… s a szobor szikraözön közepettefelrobbant. A vörös hajú mágus izgatottan juhézott, a többiek felállva tapsoltak vagy az asztalt csapkodták örömükben. Mr. Hopkins a mennyezet feléemelkedett.

– Mutasson nekik még valamit, Hopkins! – rikoltotta Makepeace. – Adjon egy kis műsort!Amíg mindenki felfelé nézett, Kitty szerencsét próbált. Lassan, nagyon lassan elhátrált az asztaltól. Egy lépés, kettő… Senki nem vette észre, mindenki

a tudóst figyelte, aki akrobatamutatványokat végzett a mennyezeten, lángnyelveket lövellt ki ujjai hegyéből…Kitty sarkon fordult, és futásnak eredt. A terem végében a duplaajtó nyitva állt. Lábai zaját elnyelte a vastag, puha szőnyeg. Megkötött keze

nehézkessé tette a futást, de pillanatok alatt kijutott… egy kőfolyosóra, ahol a falakon olajfestmények, a falak mentén pedig aranydíszekkel teli vitrineksorakoztak… Jobbra indult. A folyosó nyitott ajtóban végződött. Kitty átszaladt, majd káromkodva megtorpant. Üres szobában állt, ami iroda lehetett:íróasztal, könyvespolcok, a padlón pentagram. Zsákutca.

Dühösen fújtatva megfordult, visszarohant, amerről jött, végig a folyosón, el a kettős ajtó mellett, be egy másik folyosóra……és teljes lendülettel nekiütközött valami keménynek és masszívnak. Lepattant róla. Ösztönösen próbálta tompítani az esést a kezével, csakhogy az

meg volt kötve. Keményen ért le a kőpadlóra.Kitty felnézett, és elakadt a lélegzete. Egy férfi állt fölötte, a mennyezeti fénygömbök megrajzolták alakját: magas, szakállas, fekete ruhás. Élénkkék

szeme őt nézte, homlokán értetlen ránc.– Kérem, segítsen! – lihegett Kitty.A szakállas elmosolyodott. Kesztyűs keze megindult.A Szobrok Termében Mr. Hopkins visszaereszkedett a padlóra. Az összeesküvők arca csodálatot tükrözött; ketten a szőnyegeket húzták el a szoba

közepéről. Ahogy Kittyt nyakánál fogva behozta a szakállas, megtorpantak és leejtették a szőnyegeket. Egyenként minden fej feléje fordult.– És ez a lány? – kérdezte egy mély hang Kitty válla fölött. – Az utca felé tartott.– Ejha! – csóválta fejét a vörös hajú. – Észre sem vettem, hogy eltűnt.Mr. Makepeace előrelépett, arcán bosszús fintorral.– Ms. Jones, most tényleg nem érünk rá ilyesmire. – Aztán vállat vont, és elfordult. – Eleinte szórakoztatott, hogy itt van, de már nem. Megölheti.

23

Nathaniel látta, ahogy a zsoldos ledobja Kittyt a szőnyegre; látta, ahogy hátraveti köpenyét, és övéből előhúz egy hosszú, ívelt, handzsárszerű kést.Látta, ahogy megfogja a lány haját, hátrahúzza a fejét, feltárva a nyakát…

– Várjon! – lépett előre Nathaniel olyan határozottan, ahogy csak bírt. – Hozzá ne nyúljon! Élve akarom.A zsoldos keze megállt a levegőben. Állhatatos savókék szemével felnézett Mandrake-re. Majd lassan, el nem sietve tovább húzta Kitty fejét, és

odatette nyakához a kést.Mandrake káromkodott.– Ne!Az összeesküvők érdeklődve figyelték. Rufus Lime sápadt, nyirkos arca fintorra húzódott.– Aligha van abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, Mandrake.– Ellenkezőleg, Rufus. Quentin hívott meg, hogy csatlakozzam magukhoz. És Mr. Hopkins bámulatos bemutatóját látva örömmel fogadom el. Az

eredmény lenyűgöző. Most már maguk közé tartozom.Quentin Makepeace éppen smaragdzöld kabátját gombolta ki. Összevont szemmel, oldalvást sandított Nathanielre:– Úgy döntöttél, hogy részt veszel a mi kis tervünkben?Nathaniel a tőle telhető leghiggadtabban nézett a szemébe.– A terved zseniális. Mestermű. Bárcsak jobban odafigyeltem volna a minap, amikor megmutattad azt a közembert. De ezt most jóváteszem. Addig

azonban a lány még az én foglyom, Quentin. Terveim vannak vele. Rajtam kívül senki nem érhet hozzá.Makepeace az állát vakarta, nem felelt. A zsoldos kicsit elforgatta a kést a kezében. Kitty vakon meredt a padlóra. Nathaniel érezte, ahogy szíve a

mellkasát veri.– Hát jó… – mozdult meg hirtelen Makepeace. – A lány a tiéd. Tegye le, Verdoq. Jól beszéltél, John, igazoltad a rólad alkotott jó véleményemet. De

vigyázz: beszélni könnyű, cselekedni nem! Mindjárt szabad leszel, és olyan démont idézhetsz magadba, amilyet akarsz. Előbb azonban a sajátmegidézésem! Bürke! Whiters! Félre a szőnyegekkel! Jöjjenek a pentagramok!

További parancsokat osztogatott. A zsoldos arca meg sem rezzent, ahogy elengedte Kitty haját. Nathaniel tudatában volt az ellenséges tekinteteknek –Jenkins és Lime különösen gyanakodva figyelte, nem is palástolták –, hát nem sietett oda azonnal a lányhoz. Kitty maradt, ahol volt, térden, leszegettfejjel, haja az arca elé lógott. Nathanielnek fájt, hogy így látja.

Ezen az estén Kitty Jones már másodszor áll a halál küszöbén, és mindez ő miatta. Mert megkereste, mert kirángatta a csendes életéből, csak hogykielégítse saját kíváncsiságát.

Amikor a színházban eltalálta a lányt az infernó, és halottnak hitte, olyan bánat borult rá, hogy szinte beleroppant a bűntudatba. Az ezt követő órában,míg a lány eszméletlen volt, a szégyenérzete egyre nőtt. Apránként megértette saját ostobaságát.

Az utóbbi pár napban amúgy is kezdett eltávolodni a Mandrake névtől, a szereptől, amely az évek során második bőrként simult rá. A távolodásazonban csak a színházban történtek révén lett igazi elszakadás. Pillanatok alatt porrá lett a két bizonyosság, amely eddig vezérelte: hite a kormánysebezhetetlenségében és saját indokai erkölcsösségében. A mágusokat legyőzték. Kittyt megölték. Mindkettő Makepeace műve, aki – s Nathaniel eztiszonyattal vette tudomásul – a maga szívtelen, közömbös módján saját tükörképe. Makepeace bűnének súlya eleinte majdnem eltakarta a természetét: acsíny színpadiassága, az emberi testbe költözött démon perverzsége, a zsenialitásról és kreativitásról való hencegés segített elterelni a figyelmet azigazság banális valóságáról. Arról, hogy ez is csak egy hideg, ambiciózus, hataloméhes kisember. Nem különbözik Lovelacetől, Duvalltól vagy – és errea gondolatra hideg kéz markolta meg Nathaniel gerincét – az ő saját gondolataitól, ahogy korábban, még ezen az estén is, a kocsiban ülve arrólábrándozott, hogy megszerzi a pálcát, és véget vet a háborúnak. Persze azt mondta magának, ő „jó célból” cselekszik, azért, hogy segítsen aközembereknek, és megmentse a birodalmat, de mi a vége az efféle idealizmusnak? Kitty teste a padlón.

Milyen meztelenek, nyilvánvalóak lehettek az ambíciói! Makepeace biztos észrevette. Farrar is. Ms. Lutyens is megértette, azért hagyta faképnél.Nem csoda, hogy Kitty annyira lenézte… Ahogy a lány testét nézte a Szobrok Termének padlóján, egyetértett vele.Ám aztán Kitty magához tért, s Nathaniel megkönnyebbülve döntésre jutott.Az összeesküvők belemerültek a munkába. Fel-alá siettek, szedték elő a megidézés kellékeit: gyertyákat, tálakat, füveket és virágokat. A hall közepén

a súlyos szőnyegeket teketória nélkül félredobták. Több pentagram bukkant elő, gyönyörűen kirakva gyöngyházzal és lapis lazulival. Makepeace azegyikben állt, ingujjra vetkőzve mutogatott, ajkát biggyesztette, parancsokat harsogott.

Kitty Jones ugyanúgy, ugyanott kuporgott.Nathaniel odament, lehajolt és gyengéden mondta:– Kitty, keljen fel! – Odanyújtotta még mindig megkötözött kezét. – Jöjjön. Ez az. Üljön ide – tolt oda nagy nehezen egy súlyos vörösfenyő széket, és

segített neki leülni. – Pihenjen. Jól van?– Igen.– Akkor csak várjon. Kijutunk.– Mégis hogyan?– Bízzon bennem.Nathaniel nekidőlt az asztalnak, úgy mérte fel a helyzetet. A zsoldos az ajtónál állt, karba tett kézzel, közömbösen nézte őket. Arrafelé nem lehet kijutni.

Az összeesküvők nem jelentettek túl nagy veszedelmet, könnyű volt belátni, Makepeace miért őket választotta: gyengéket, mellőzötteket akart, akiket rágaz irigység és a gonoszság, akik kapva kapnak a lehetőségen, ugyanakkor nem jelentenek rá fenyegetést. A drámaíró más tészta, veszedelmes mágus.S Nathaniel most nem hívhatta ellene segítségül a démonait.

Makepeace… Megint magát okolta butaságáért. Évek óta sejtette, hogy áruló van a kormány felső köreiben, akinek Lovelace és Duvall tervéhez is voltköze. Annak idején négy mágus kellett a csak a szamarkandi amulettel kordában tartható Ramuthra megidézéséhez a Heddleham Hallban, s anegyediket épp csak megpillantották nyitott tetejű kocsijában, szemüvegben, vörös szakállal, aztán eltűnt. Makepeace álruhában? Most már könnyű voltelképzelni.

A gólem-ügy alatt még meg is lepte Nathanielt, hogy a drámaíró milyen könnyedén kiderítette Kitty hollétét. Nyilván Hopkins útján. Nathaniel a fogátcsikorgatta. Milyen gyorsan megnyerte őt Makepeace! Szövetségesként használta, miközben a bolondját járatta vele. Hát még nincs vége…

Nathaniel fapofával figyelte, ahogy Mr. Hopkins mesterének engedelmeskedve elsiet. Tehát ez a titokzatos tudós, akit annyit hajszolt! Egy démon erejeegy csirkefogó testében, efelől kétség sem lehet. De ez a jámbor alak nem lehet Kormokodran, Aszkobol és a többiek ellenfele. Már ha ide tudná hívniőket. Ám míg Hopkins itt szorgoskodik, az inkompetens dzsinnek egy mérföldnyire vannak, hiába várják Hopkinsot az Ambassador Hotelben!

Nathaniel bosszúsan ráncolta homlokát. Kötelékével babrált. Most türelmesen várnia kell, hogy Makepeace kiszabadítsa, és beengedje egypentagramba. Akkor cselekedhet. Egy pillanat alatt megidézi szolgáit, és felelősségre vonja az árulókat.

– Kész vagyok, barátaim! Gyere közelebb, John! Ms. Jones, maga is csatlakozzon a közönségemhez! – Makepeace a legközelebbi körben állt, feltűrtingujjal, kigombolt gallérral. Hősies pózt vett fel: csípőre tett kéz, kidüllesztett medence, nagyterpesz. Az összeesküvők tisztes távolban gyűltek össze;még a zsoldos is érdeklődve csoszogott kicsit közelebb.

– Elérkezett az idő! – rikoltotta Makepeace. – A pillanat, amiért évek óta dolgozom. Csak a várakozásteli izgalom miatt nem törnek belőlem ki azelfojtott érzelmek, barátaim! – Lendületes mozdulattal csipkés zsebkendőt kapott elő, és megtörölte a szeme sarkát. – Mennyit izzadtam, mennyi könnyet

ejtettem eddig? Ki tudná megmondani? Mennyi vért…– Elég a testnedvekből – szólt közbe Rufus Lime csípősen. – Nem állna már neki? A gyertyák mindjárt leégnek. Makepeace dühösen meredt rá, de eltette a zsebkendőt. – Rendben. Barátaim, Hopkins sikerét követve a közepes erejű démon sikeres

megszelídítésében – Hopkins halványan elmosolyodott, ami bármit jelenthetett –, úgy döntöttem, jelentős képességeimmel én egy tekintélyesebb lénytigázok le. – Szünetet tartott. – Hopkins éppen ma este fedezett fel a Londoni Könyvtárban egy kötetet, melyben ősi perzsa szellemek neve szerepel. Úgydöntöttem, az egyik ott talált nevet használom. Barátaim, itt és most, a szemük előtt idézem meg magamba a démont, melynek neve… Nouda!

Nathaniel felnyögött. Nouda? Ez az ember megőrült.– Quentin, ugye, csak viccelsz? Ez az egész amúgy is veszélyes, pláne egy ilyen erős démonnal…A drámaíró bosszúsan biggyesztette ajkát.– Ha valamit el akarunk érni, ambiciózusnak kell lennünk. Mr. Hopkins biztosított, hogy gyerekjáték irányítani a dzsinnt, én pedig páratlanul erős

akarattal rendelkezem. Úgy érzed, nem érek fel a feladathoz?– O, ugyan, hogy is gondolnék ilyesmit! – nyugtatta meg gyorsan Nathaniel. – Dehogy. – Kittyhez hajolt. – Ez bolond. Nouda rettenetes szellem, az

egyik legfélelmetesebb. Romokba döntötte Perszepoliszt…– Tudom – hajolt oda és súgta vissza Kitty. – Elpusztította Dáriusz saját seregét.– Igen – bólintott Nathaniel. Majd pislogott egy nagyot. – Mi? Honnét tudja?– John! – kiáltott Makepeace sértődötten. – Elég a turbékolásból! Csendet kérek. Hopkins, ha látja, hogy valami rosszul sül el, fordítsa vissza a

folyamatot. Használja az Asprey-parancsot. Tehát csendet, csendet!Quentin Makepeace lehunyta a szemét, fejét a mellkasára hajtotta. Kinyújtotta a karját, és megropogtatta az ujjait. Nagy levegőt vett. Aztán felemelte az

állát, kinyitotta a szemét, és erős, tiszta hangon elkezdte mondani a varázsigét. Nathaniel nagyon fülelt: mint korábban, ez is egyszerű latin megidézésvolt, de a szellem ereje miatt meg kellett erősíteni többszörös kötélvarázzsal és kiegészítésekkel, melyek önmagukba kapcsolódtak. El kellett ismernie,hogy Makepeace jól csinálja. Teltek a percek, de hangja nem csuklott meg, nem törődött az arcán patakzó verejtékkel. A teremben csend honolt,Nathaniel, Kitty és az összeesküvők megbabonázva nézték. Leginkább Mr. Hopkins, aki nyitott szájjal, előredőlve, mohó tekintettel figyelt.

A hetedik percben a szoba kihűlt. Nem lassan, hanem egyszerre, mintha gombot nyomtak volna meg. Mindenki megborzongott. A nyolcadik percbenédes illat töltötte meg a levegőt: len és vérfű illata. A kilencedik percben Nathaniel észrevett valamit Makepeace pentagramjában. A harmadik síkonlátszott; ködös, kavargó valami, ami elszívta a fényt. Sötét, szarvas árny, egyszer magas, egyszer széles, karjai kinyúltak, és a pentagramnak feszültek.Nathaniel lepillantott: mintha a szépen díszített kör kicsit kidudorodott volna a padlón. Az újonnan érkezett arcát nem lehetett látni. Makepeace fölétornyosult, aki csak mondta és mondta, nem vette észre, hogy társasága akadt.

Elérkezett a parancssor csúcspontjához, a pillanathoz, amikor magába rendeli a démont. Az utolsó szavakat kiáltva ejtette ki, s a sötét alak eltűnt.Makepeace elhallgatott. Mozdulatlanul állt. A közönségét nézte, de mintha a távolban látott volna valamit.Mindenki földbe gyökerezve állt. Makepeace nem csinált semmit, az arca kifejezéstelen maradt.– Hopkins! – szólalt meg Rufus Lime rekedten –, bocsássa el… Gyorsan!Ekkor Makepeace éles kiáltással életre kelt. Olyan hirtelen, hogy Nathaniel felkiáltott, és mindenki összerezzent. Még a zsoldos is hátralépett.– Siker! – ugrott ki a varázskörből Makepeace. Tapsolt, ugrált, szökellt, forgott. – Siker! Micsoda győzelem! Nem is tudom, hol kezdjem…Az összeesküvők közelebb merészkedtek. – Igaz ez, Quentin? – hunyorgott szemüvege fölött Jenkins. – Milyen érzés?– Igen, Nouda itt van! Érzem magamban! Pár pillanatig huzakodtunk, be kell ismernem. Zavaró volt. De akkor szigorúan, minden erőmmel

ráparancsoltam, és éreztem, hogy a démon meghunyászkodik, és engedelmeskedik! Most bennem van, és tudja, hogy én vagyok a gazdája! Hogymilyen érzés? Nehéz leírni. Nem igazán fájdalmas… S amikor engedelmeskedett, micsoda energiát éreztem! Azt el se lehet képzelni!

Erre az összeesküvők rekedt ünneplésben törtek ki, örömükben visongtak és ugráltak.– Használja a démon erejét, Quentin! – rikoltotta Lime.– Nem, még nem, barátaim. – Makepeace feltartott kézzel nyugalmat intett, a terem elcsendesült. – Szét tudnám rombolni ezt a termet, izzéporrá zúzni.

De még lesz bőven idő efféle mókára, ha mind követik a példámat. Menjenek a pentagramokba! Idézzék meg a démonjaikat! Aztán nekiláthatunk annak,ami a végzetünk. Fogjuk Gladstone pálcáját, és sétálunk egyet Londonban. Azt hiszem, valahol közemberek demonstrálnak. Elsőként őket tesszük ahelyükre.

Az összeesküvők buzgó gyerekekként siettek a pentagram-jukhoz. Nathaniel megragadta Kitty karját, és félrehúzta.– Mindjárt engem is hívnak – sziszegte. – Úgy teszek, mintha velük lennék, ne ijedjen meg. Az utolsó pillanatban a legerősebb dzsinnjeimet idézem

meg. Kis szerencsével elpusztítják Makepeace-t és a többi bolondot. De legalábbis esélyünk lesz menekülni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd újramegszólalt. – Látom, nem nyűgöztem le…

Kitty szeme fáradt, karikás volt. Csak egy közömbösnek tűnő vállvonogatásra tellett tőle.– Majd meglátja… – súgta még, miközben a torkában dobogott a szíve.A teremben megkezdődött a megidézés: Rufus Lime szemét szorosan összeszorítva, halszáját kinyitva krákogta a varázsigét; Clive Jenkins

szemüvegét levette, és izgatottan szorongatta ujjai közt, miközben monoton hangon hadart. A többiek, akiknek nevére Nathaniel nem emlékezett, ottálltak görnyedten vagy épp mereven, s remegve-dadogva mondták az inkantációt a szükséges gesztusokkal. Hopkins és Makepeace helyeslően járkáltmellettük fel-alá.

– John! – kiáltotta Makepeace örömtől vibráló hangon, ahogy odaugrált. – Ez aztán az energia! A csillagokig tudnék ugrani! – Aztán arca elkomorult. –Nem tartasz vissza minket, ugye, fiam? Miért nem vagy a körben?

– Talán ha kioldoznál – emelte fel a kezét Nathaniel.– O, igen. Ejnye, ejnye… Elnézést! Tessék! – csettintett, s a kötelek hideg, lila lánggal semmivé foszlottak. – Ott egy üres pentagram a sarokban, John.

Milyen démont választottál?Nathaniel kimondta, ami eszébe jutott:– Két dzsinn között tépelődöm, amiről etiópiai szövegekben olvastam: Zosa vagy Karloum.– Érdekes, habár szerény választás. Karloumot javaslom. Eredj.Nathaniel bólintott. Oldalvást Kittyre sandított, aki feszülten figyelte, majd elindult a legközelebbi üres varázskör felé. Nem volt sok ideje, szeme

sarkából látta, hogy különös, torz árnyak villódznak Jenkins és Lime fölött. A jó ég tudja, az idióták mit idéztek meg, de ha szerencséje van, időbe telik,mire irányítani tudják belső szolgáikat. Mielőtt az megtörténik, Kormokodran és Hodge simán végez velük.

Belépett a körbe, megköszörülte a torkát és körülnézett. Makepeace élesen figyelte. Nyilván gyanakszik. Nathaniel halványan somolygott magában:hát a gyanúja hamarosan megerősítést nyer, méghozzá a lehető legdrámaibb módon.

Még egy pillanatnyi felkészülés – amikor a dzsinnek megérkeznek, azonnal kell cselekednie, pontos és gyors parancsokat adni –, aztán belevágott.Bonyolult mozdulatot tett, elkiáltotta öt legerősebb démona nevét, és a szomszéd körre mutatott. Felkészült a robbanásra, a füstre és pokoltűzre, azerőlködő, ocsmány alakokra.

A szomszéd kör közepén apró, anyagtalan valami toccsant, mint a magasból leejtett gyümölcs. Nem volt kivehető alakja, viszont erős halszaga igen.Közepén dudor keletkezett. Gyenge hang szólalt meg:– Megmenekültem! – A dudor körbeforgott, és észrevette Mr. Hopkinst. – Hoppá.

Nathaniel némán nézte.Quentin Makepeace is észrevette. Közelebb lépve jól megnézte.– Milyen érdekes! Egy nyers húsdarab. Némi öntudattal. Mit gondol, Hopkins?Mr. Hopkins közeledett, csillogó szemmel nézett Nathanielre.– Attól tartok, annyira azért nem ártalmatlan, uram. Ez egy mihaszna dzsinn maradványa, amelyik ma este megpróbált elkapni engem. A többi démont,

a társait, megöltem. Félek, hogy Mandrake mester túl akart járni az eszünkön.– Igen? – Quentin Makepeace szomorúan kiegyenesedett. – Ejnye. Ez megváltoztat mindent. Nagy reményeim voltak veled, John. Komolyan hittem,

hogy együtt tudunk működni. Na mindegy, itt van Hopkins és az Öt hűséges barátom, akikre számíthatok. – Az összeesküvőkre pillantott, akik amegidézést befejezve némán álltak a körökben. – Elsőnek élvezettel nézzük végig a halálodat és ennek a lénynek a halál… Hukk! – kapta szájáhozkezét. – Bocsánat. Azt hiszem… hukk… a gyomrom. Tehát… – Még egy nyelés, nagy levegő. Kidagadt a szeme. – Ez igen érdekes, én… – Kidugta anyelvét. Keze-lába remegett, térde megrogyott, mintha össze akart volna esni.

Nathaniel döbbenten lépett hátra. Makepeace teste nagyot rándult, vonaglott, mint a kígyó, akárha a csontjai cseppfolyóssá lettek volna. Aztánkiegyenesedett, megmerevedett. A drámaíró erőre kapott. Egy kurta pillanatra pánik villant a szemében, és nyelvét visszahúzva sikerült kinyögnie: – Ez…

A többi azonban belefúlt a vad vonaglásba. Makepeace rángott, akár a zsinóron mozgatott bábu.Feje hátracsuklott. Tekintete élettelen volt.És a száj nevetett.Lime, Jenkins meg a többiek csatlakoztak a nevetéshez. Testük másolta a vezetőjükét: ők is rángtak és vonaglottak.Nathanielt émelyítette a körülötte kitört zsivaj. Nem volt gonosz, mohó, győzedelmes vagy kegyetlen. Kevésbé zavarta volna, ha az. Üresnek hangzott,

disszonánsnak és teljesen idegennek. Nem volt benne felismerhető emberi érzés.Sőt nem volt benne egyáltalán semmi emberi…

Bartimaeus

24

A leves mentett meg. Halleves volt, sűrű és krémes, kitöltötte a levesestálat. Eleinte, amikor erősen az ezüstfalnak szorultam, esszenciám gyorsanpárolgott. Ám aztán hirtelen jobbra fordultak a dolgok. Amint Fakarl magamra hagyott, az ezüsttől elvesztettem eszméletemet, azaz varjúálcám széthullott.Olajos masszává lettem, mint a mosogatólé, ami a levesben úszkált, s az ezüsttől a folyadék választott el. Nem mondanám, hogy fényesen éreztemmagam, az esszenciám azonban jóval lassabban esett szét, mint Fakarl várta.

A tudatom fellobbant, majd kihunyt. Az egyik pillanatban azt hittem, Egyiptomban vagyok, és Ptolemaiosszal beszélek még utoljára; a másikbannéztem a mellettem lebegő tőkehaldarabokat. Időnként Fakarl kijelentése visszhangzott az agyamban: Ma estétől bosszút állunk. Valakinek ez bajtjelent. Hát úgy kell neki! Fáradt voltam. Elegem volt. Örültem, hogy egy csendes helyen, egymagamban haldoklom.

És akkor hirtelen eltűnt a leves meg az ezüst dermesztő érzése is. Kiszabadultam a levesestálból.Jó hír, ez kétségtelen. Csak sajnos már nem voltam egyedül.A gazdám, igen, ez várható volt, vele még elbírok. Aztán ahogy kábán körbeforogtam felmérni a terepet, hát kit látok? Hadd fogalmazzam úgy, hogy

amikor halálos csapdába ejt ősi ellenséged, aztán mindennek dacára hősiesen túléled, akkor a szabadulásod pillanatában a legutolsó, amit látniszeretnél, az említett ősi ellenség, aki bosszús undorral mered rád.* Ráadásul gyenge vagy, úgy nézel ki, mint a medúza, és hallétől bűzlesz. Ilyenkörülmények között a győzelem mámora valahogy gyorsan elpárolog.

És akkor még nem is mondtam el mindent. Mandrake meg Fakarl mellett mások is voltak ott, és éppen időben érkeztem, hogy lássam, kicsodák-micsodák.

Öt kaput nyitottak a Másik Világra, esszenciám remegett az áramló erőtől. Öt pentagramban emberek álltak. Az első szinten egyedül. A másodikon ésharmadikon bizonytalan méretű, gomolygó árnyak tornyosultak mellettük; a még magasabb síkokon ezek az árnyak ocsmány, vonagló masszávásűrűsödtek, melyekben számos csáp, végtag, szem, gerinc és szarv volt kellemetlen közelségben. A masszák a szemem láttára mentek össze és bújtakbele a várakozó emberekbe, így hamarosan a legvészjóslóbb láb vagy csáp is eltűnt szem elől.

Pár másodpercig az embereken semmi különös nem látszott. Pislogtak, mocorogtak, vakarták a fejüket, öreg haverom, Jenkins pedig szokás szerintfeltolta orrára a szemüvegét. Csak az jelezte, hogy különös dolog történt, hogy az aurájuk most rendkívül erősen izzott. Abból, amit Fakarl művelt Mr.Hopkinsszal, nem vártam, hogy az emberek sokáig bírják.

És nem is.Mögöttem megremegtek a síkok. Megpördültem, akár amőba a lemezjátszón, és egy másik embert láttam, alacsony, kövér embert ízléstelenül fodros

ingben. Na, ekkor kezdtem igazán aggódni: hatalmas aurája volt, áradt, akár a napkitörés, másvilági színekkel és gonosz vitalitással vibrált.

*Még egy másik ősellenség is jobb lett volna egy hangyányival.

Ő beszélt éppen, de engem nem a mondandója érdekelt. Ekkor aurája hirtelen pulzált egyet, csak egyet, mintha mélyen belül kinyitottak volna egykemencét. És az alacsony, kövér férfi elvesztette az eszét.

Fakarl győzködése ellenére nekem az emberrel való kötelék visszataszító gondolat. Először is sose lehet tudni, hol jár éppen. Aztán a mi légiesesszenciánkat az ocsmány, nehézkes földi testtel keverni esztétikailag is förtelmes, már a gondolat is hányinger. Ráadásul még ott az irányítás kérdése,megtanulni az emberi test kezelését. Fakarlnak már volt gyakorlata Hopkinsszal. Az újonnan jöttéknek viszont semmi.

A hat mágus – az alacsony kövér meg a másik öt a pentagramokban – egy emberként nevetett, rángott, remegett, imbolygott és esett-kelt.Fakalra néztem:– Hú, ez ijesztő! A dzsinnek bosszúja…!Fakarl-Hopkins ingerült arccal lehajolt segíteni a vezérnek, amikor mozgásra lett figyelmes az ajtó közelében. Egy másik régi barátunk volt: a zsoldos.

Arca, mely normális esetben annyi érzelmet mutatott, mint egy gránittömb, most falfehér volt, szeme kerek a döbbenettől. Talán a látványtól, ahogy amágusok a hátukon fekve tehetetlenül csapdostak kezükkel-lábukkal, akár a felfordult bogarak. Talán a gondolattól, hogy itt nemigen számíthat pénzre.Mindenesetre távozni készült. Az ajtóhoz osont…

Fakarl a levegőbe ugrott és a zsoldoson ért földet. Pókszerű karjaival lazán legyintett, és a zsoldos átrepült a termen, neki az egyik szobornak. Talpraállt és kést rántott. Fakarl már ott is termett. A mozdulatok összemosódtak, ütések csattantak; akár egy verekedés egy serpenyőgyárban. A handzsárkésa padlóra esett, és odébb csúszott. A zsoldos elterült, levegő után kapkodott. Fakarl kiegyenesedett, megigazította Mr. Hopkins nyakkendőjét, majdvisszament a terem közepére.

– Szép volt – ismertem el mogorván. – Évek óta én is ezt akartam tenni vele.– A titka, hogy kerüld a mágiát, Bartimaeus – vont vállat Fakarl. – A fickó ellenállóképessége rendkívüli. Mintha egyenesen az energiánk táplálná.

Segít, hogy halandó testben vagyok. De nehogy azt hidd, hogy te megmenekülsz. Mindjárt sort kerítek rád is. – Azzal elsietett az alacsony, kövér férfi után,aki most vakkantva és vinnyogva gurult a padlón.

Talán hiúságból, de meguntam, hogy moslékfolt legyek. Hihetetlen erőfeszítéssel nyálkapiramissá húztam ki magam. Jobb? Nem. De ahhoz kivoltam,hogy bármi finomabb dologgal próbálkozzam. A nyálka Mandrake-et kereste. Ha nekem cudarul állnak a dolgaim, hát neki se lehet ez a nap örömünnep.

Megdöbbenésemre egy asztalnál állt Kitty Jonesszal.*Na, ezen elcsodálkoztam. A lány aztán nem illett az egyenletbe. Sőt mi több, Mandrake éppen a lány kezeit igyekezett kiszabadítani nagy buzgón.

Bizarr! Ez még furább volt, mint a Fakarl-Hopkins sziámi ikerpár. Egyikük sem volt túl jó formában, de élénken beszélgettek, folyton az ajtó felé lesve. Azsoldos sorsa mély benyomást tehetett rájuk.

Lassan, ahogy az egy nyálkához illik, feléjük csorogtam a padlón. Nem jutottam messzire. Megremegett az egész padló, megrepedtek a padlókövek,szobrok dőltek a falnak. Akárha földrengés támadt volna, vagy egy anyafőnix landolt volna a tetőn. Valójában az alacsony, kövér emberke volt a bűnös, akimég mindig a földön feküdt. Sikerült az oldalára gördülnie, de most meg csak a lábával próbált felállni, amivel azt érte el, hogy lassan az óramutatójárásával egyező irányba forgott. Akármi költözött is bele, egyre dühösebb lett, egyik keze morcosan püfölte a padlót – és minden ütésbe belerengett azépület.

* Kitty Jones lepett meg. Nem az asztal. Habár szép fényes volt, az tény.

Fakarl odasietett, és megpróbálta felsegíteni: – Nyomd a talpadat a talajra, Nouda nagyúr! Ez az! Nehezedj rám! Jó. Egyensúlyra vigyázni! Mostemelkedhetsz. Siker! Függőlegesben vagyunk!Nouda… A nyálkapiramis megbillentette a hegyét. Jól hallotta? Biztos nem. Még a leghülyébb mágus se lehet annyira hiú, annyira meggondolatlan,

annyira ostoba, hogy magába idézzen egy olyan lényt, mint Nouda. Mindenki ismeri a múltját.*A jelek szerint mégsem. Fakarl úgy pátyolgatta a rángó testet, akár egy csecsemőt, megnyugtatóan duruzsolva neki:– Csak kicsit még, Nouda nagyúr. Ott egy szék. A lábadat mozgasd, ne a kezedet. Ez az, remekül csinálod.A férfi szájából erőteljes hang dörrent:– Ki beszél?– Én vagyok, Fakarl.– A, Fakarl! Hát nem hazudtál. Pontosan, ahogy mondtad. Mennyire örülök! Nincs fájdalom! Nincs kényszer! Érzem az emberi világot és a szaftos

emberi testeket. Csak a koordináció zavar. Erre nem készítettél fel.– Kell egy kis, egy kis idő – búgta Fakarl. – Hamarosan hozzászoksz.– Mennyi különös izom, és nem értem, mire jók. Inak, amik csak bizonyos határig nyúlnak, mindenfelé izmok. A locsogó vér… Milyen furcsa, hogy az

enyém! Legszívesebben széttépném a testet, és meginnám a vért.– Állj ellen a késztetésnek, uram! – felelte Fakarl azonnal. – Meggondolatlanság lenne. Lesz még rengeteg test, amit kedvedre ízlelgethetsz, ne félj.

Most ülj le ide, pihenj kicsit! – Hátralépett, Makepeace alacsony, dundi teste pedig leroskadt az arany trónszékre. Feje oldalt billent, tagjai rángtak. Azasztal túloldalán álló Kitty és Mandrake odébb húzódott.

– Hol vannak a katonáim, kedves Fakarl? – dörögte a hang. – A hadsereg, amit ígértél? Fakarl megköszörülte a torkát.– Ebben a teremben, uram. Hozzád hasonlóan ők is az imént… nyertek új státuszt. – Hátranézett a válla felett. Az öt mágusból hárman még a padlón

hevertek, egy ült, és bárgyún vigyorgott, az ötödik pedig már felállt, és erre-arra támolygott, meg-megbotlott a szőnyegekben, karja csapdosott, akár aszélmalom.

– Jól néznek ki – véltem. – Egy nap talán még ezt a szobát is sikerül meghódítaniuk.– Á, igen! – fordult meg Fakarl. – Rólad el is feledkeztem. Az ernyedt golyófej szemei felém fordultak.– Kihez beszélsz, Fakarl?– Egy dzsinnhez, uram. Ne is törődje vele. Nem lesz itt sokáig.– Milyen dzsinn? Támogatja a tervünket?– Ha tudni akarod, Bartimaeus az.Az egyik kar felemelkedett és görcsösen megrándult, ami valószínűleg hívás akart lenni.– Gyere ide, dzsinn!

* Aha. Szóval nem mindenki. Na jó. Akkor vázolom. Mint néhányszor már említettem volt, a szellemek öt alapvető osztályba sorolhatók: koboldok(lenézendők), fóliótok (elhanyagolhatók), dzsinnek (lenyűgözőek, van köztük egy-két abszolút gyöngyszem), afriták (túlértékeltek) és maridok (iszonyúanbeképzeltek). Ezek fölött léteznek még sokkal hatalmasabb lények is, melyek természete homályos, s melyeket nemcsak ritkán idéznek meg, de említeniis alig említik őket. Nouda közéjük tartozott. Ha nagyritkán megjelent a Földön, vér és szenvedés kísérte. Kizárólag a legkellemetlenebb rezsimekalkalmazták: az asszírok (a ninivei csatában, ahol Nouda ezrével falta az ellenséget, Kegyetlen Timur (Delhi kirablásánál, amikor Nouda a foglyok fejébőlharminc méter magas kupacot rakott), az aztékok (rendszeresen, míg Nouda fel nem fedezett egy ellentmondást Montezuma megidézésében, s jutalomgyanánt kifosztotta Tenochtitlánt és védtelenül ott hagyta a spanyolok prédájának). Félelmetes alany volt, más szóval éhes és nem együtt érző típus.

A nyálkapiramis habozott, de nem tudott mit tenni. Nem volt erőm ellenkezni vagy menekülni. Egy sebzett csiga vitézségével az aranyszék felé folytam,kellemetlen csíkot húzva magam után. Meghajoltam, már ahogy tudtam.

– Megtiszteltetés egy ilyen erős és híres szellemmel találkozni – mondtam. – Én csak ködfolt vagyok a szélben, de erőm a tiéd.*A fej rándult egyet, a szem vad forgással rám szegeződött.– Nagy vagy kicsi, mind a Másik Világ gyerekei vagyunk. Virágozzon esszenciád!Fakarl előre lépett:– Én nem mennék ilyen messzire. Bartimaeus szeszélyes, mint a holdsugár, és ijedős, akár a kiscsikó. És állandóan gúnyolódik. Éppen…A nagy szellem intett dundi kezével, amit legyintésnek szánhatott, de a kéz nagyot lendült, az asztal hosszában megrepedt.– Türelem, Fakarl. Az évszázados rabság után mind eltorzulunk kicsit.– Nem is tudom – kétkedett Fakarl. – Ő nagyon torz.– Akkor is. Egymással ne harcoljunk. A nyálkapiramis buzgón bólogatott:– Úgy van. Hallod, Fakarl? Hallgasd és okulj!– Főleg, ha a dzsinn ilyen szánalomra méltó – folytatta a hang. – Nézz rá! Egy baba böfögésétől elpárologna az esszenciája. Biztos rosszul bántak

veled, Bartimaeus. Együtt megkeressük az elnyomódat, és felfaljuk a húsát.Lopva gazdámra sandítottam, aki folyamatosan az ajtó felé araszolt, Kittyt is magával terelve.**– Ez igen nagylelkű ajánlat, Nouda nagyúr.Fakarl enyhén bosszúsnak tűnt.– A baj csak az, hogy Bartimaeus nem helyesli a tervünket. Azt mondta erre a hordozóra – mutatott Hopkins mellkasára, és drámai szünetet tartott –,

hogy „undorító”.– Hát nézz magadra! – csattantam fel. – Egy ilyen testben… – észbe kaptam, éreztem Nouda félelmetes auráját. – Őszintén szólva, Nouda nagyúr,

pontosan nem is tudom, mik a terveid. Fakarl nem magyarázta el.– Azt könnyű megjegyezni, kis dzsinn. – Nouda kezdett ráébredni, hogy az állának izmai összefüggnek a beszéddel. Szája véletlenszerűen nyílt és

csukódott, néha szélesre, néha nem, mindenesetre teljesen aszinkronban a szavaival. – Évszázadokig szenvedtünk az emberek kezétől. Most rajtunk asor, hogy fájdalmat okozzunk nekik. Hála Fakarlnak és ennek az ostoba mágusnak, akinek a testét viselem, elérkezett a mi időnk. A saját feltételeinkszerint léptünk a világba, mi döntjük el, mit tegyünk vele. – Fogait éhesen kétszer összecsettintette. Ez a mozdulat már nagyon is szándékosnak tűnt.

– Minden tiszteletem, uram, de csak heten vagytok, és…– A nehezén már túl vagyunk, Bartimaeus. – Fakarl lesimította a kabátját. – Én végeztem el. Évekbe telt, hogy Makepeace-t ebbe a terembe

csábítsam. Mindig is ormótlan ambíciói voltak, de amikor Honorius megjelent Gladstone testében, akkor jöttem rá, hogyan használjam fel Makepeacegyengeségét, hiú vágyát az újításra, a kreatív alkotásra. Honoriust látva, ő meg Hopkins érdeklődni kezdtek a szellem élő testbe idézésének lehetőségeiránt. Finom célozgatással bátorítottam, terelgettem őket. Idővel aztán Hopkins önként jelentkezett a kísérletre, és engem idézett meg. Utána már ment,mint a karikacsapás. Megsemmisítettem Hopkins elméjét, de ezt eltitkoltam Makepeace elől. Most pedig ő is feláldozta magát és pár barátját.

* Érdemes megfigyelni minden vicc, gúny vagy szatirikus megjegyzés hiányát. Nouda állapota ellenére nem kételkedtem benne, hogy egy pillantásávalatomjaimra tudna robbantani. Jobb az udvariasság, gondoltam.

** Ahogy a lánnyal bánt… Mondom úgy: nehéz volt megmondani, mi ebben neki a jó. Biztos titkos céljai voltak, nem is egy, csak tudni kellett, holkeressük.

– Jelenleg heten vagyunk – mondta Nouda –, de hamarosan erősítést kapunk. Csak még több embertest kell.– És Makepeace-nek hála, van bőven! – tette hozzá Fakarl.– Hogyhogy? – lepődött meg a nagy szellem.– Az egész kormány egy közeli kamrában van, megkötözve és felpeckelt szájjal. Felfaltad a mágus memóriáját, Nouda nagyúr, ezért nem emlékszel.Nouda felkacagott és fellökött egy széket.– Igaz, nincs értelme megosztani ezeket az agyakat. Szóval minden pompásan halad! Esszenciánk védve van! Nincsenek kötelékeink! Hamarosan

százával járjuk a világot, és zabáljuk az embereket!Hát, azt hiszem, sejtettem, hogy nem turistáskodni jöttek. Mandrake-et és Kittyt lestem: már majdnem elérték az ajtót.– Még egy kérdés – mondtam. – Ha végeztek a gyilkolással, hogyan juttok vissza?– Vissza? – kérdezte Nouda.– Hogy érted, hogy vissza? – kérdezte Fakarl is.– Hát… – próbált vállat vonni a nyálkahegy, nem sok sikerrel –, vissza a Másik Világba. Amikor már eleget voltatok itt.– Ez nincs benne a tervben, kis dzsinn – hajolt felém hirtelen Nouda. – A világ hatalmas. Változatos. A miénk.– De…– Gyűlöletünk oly régóta növekszik, hogy már a Másik Világban sem gyógyul be. Gondolj a saját tapasztalataidra. Te is így lehetsz ezzel. – Hirtelen

kiáltás harsant. Nouda megrándult a székben, megrepesztve a háttámlát. – Mi ez a ricsaj?– Azt hiszem, Bartimaeus gazdája – somolygott Fakarl. Kiáltások, sikolyok… A rá jellemző hozzá nem értéssel Mandrake nem érte el az ajtót sem. Őt

meg Kittyt feltartóztatta Jenkins teste, ami kezdett viszonylag koordináltan mozogni. A jelek szerint a belé bújt szellem gyorsan tanult.– Hozzátok ide! – dörögte érdeklődve Nouda.Időbe telt, mert Jenkins lába térdben még nem hajlott, de végül a két megviselt ember ott állt az aranyszék előtt, Jenkins kezével a nyakukon.

Mandrake és Kitty is nyúzottnak, legyőzöttnek látszott. Válluk megrogyott, ruhájuk elszakadt; Kitty kabátján égett lyuk tátongott. A nyálkapiramis halkansóhajtott.

Nouda megkísérelt egy kísérteties, félig sült mosolyt. Izgatottan mozgott, rángott a székben.– Hús! Micsoda gyönyörteljes íz! Dac csillant Mandrake szemében.– Bartimaeus, még a gazdád vagyok. Parancsolom, hogy segíts nekünk.Fakarl és Nouda erre szívből jövőn nevettek. Én nem. – Az az idő már elmúlt – feleltem. – Jobban teszed, ha hallgatsz.– Parancsolom…Jenkins szájából mély, női hang kelt: – Te vagy az, Bartimaeus?A nyálka összerezzent.– Naerian! Konstantinápoly óta nem láttalak!– Idefigyelj! Parancsolom…– Mi ez a nyálka, Bartimaeus? Olyan megviseltnek tűnsz.– Hát voltam már jobban is. És te? Vörös haj, szemüveg, csak két láb… elég nagy visszalépés, nem?*

*Így volt: Naerian normális alakjához tartozott egy tintakék test, azon három tüzes szem, és rengeteg póklábszerű végtag. Jó, ahhoz hozzá kellettszokni, de akkor is nemesebb látvány volt Jenkinsnél.

– Parancsolom, hogy… hogy… – Aztán Mandrake feje lehorgadt. Elhallgatott.– Megéri, Bartimaeus! El se tudod képzelni, milyen érzés. A test nem nagy szám, de micsoda szabadság! Csatlakozol hozzánk?– Ez az! – harsogta Nouda. – Csatlakozz! Keresünk neked egy megfelelő mágust, és rávesszük, hogy azonnal idézzen meg.A nyálka kihúzta magát, amennyire csak tudta.– Köszönöm mindkettőtöknek. Az ajánlat kedves és nagylelkű, de attól tartok, el kell utasítanom. Elegem volt ebből a világból és mindenből, ami benne

van. Az esszenciám fáj, nem akarok mást, mint visszatérni a Másik Világba, amilyen gyorsan csak lehet.– Furcsa döntés – jegyezte meg Nouda hökkenten.– Megmondtam – szólt közbe Fakarl buzgón –, Bartimaeus szeszélyes és perverz. El kell pusztítani egy görccsel!Makepeace torkából félelmetes morgás szakadt fel, a levegő felizzott a hőségtől. Fakarl ruhája lángra kapott. Nouda beszívta a levegőt, a lángok

kialudtak. Makepeace szeme csillogott.*– Vigyázz, Fakarl, nehogy a buzgóságod tolakodó legyen. A dzsinn elmehet. A nyálka meghajolt.– A hálám örökké kísér, Nouda nagyúr. Ha nem bánod, még lenne egy utolsó kívánságom.– Ezen a győzedelmes napon – felelte Nouda –, amikor megkezdődik földi uralkodásom, még leggyengébb, legjelentéktelenebb szellemtársam

kívánságát is teljesítem. Aki te vagy, ez kétségtelen. Ha hatalmamban áll, teljesítem a kérésedet. Beszélj.A nyálka még mélyebbre hajolt.– Kíméld meg ennek a kettőnek az életét, Nouda nagyúr. A világ, mint mondtad, hatalmas. Annyi sok mindenkit felfalhatsz. Őket kíméld meg.Na erre aztán megélénkültek. Fakarl undorodva prüszkölt, Naerian meglepve cöccögött. Nouda olyan erővel csapta össze fogait, hogy pár kerubdísz

leesett a trónról. Szeme fellángolt, ujjai összegyűrték az asztalt, akár a vajat. Nem bújt ki a bőréből örömében, na.– A szavamat adtam, dzsinn, és nem szegem meg. De ez hiba. A hasam ballasztra vágyik. Már alig vártam, hogy bekebelezzem őket, főleg a lányt. A

fiú ránézésre savanyú és inas, olyan ízű lehet a húsa, mint a viasz, de a lány minden bizonnyal ízletes. És kíméljem meg őket a kedvedért! Fakarlnakigaza volt. Perverz vagy.

Mondta ezt az, aki önként esett csapdába az emberi világban. De nem vitatkoztam, csak még jobban meghajoltam.– Hah! – Nouda egyre dühösebb lett. Makepeace teste hirtelen, imbolyogva felemelkedett a székből. – Kötődni egy emberhez! Megfertőződtél! Áruló

vagy! Úgy megsemmisítenélek… De nem, nem szeghetem meg az ígéretem. Tűnj innét! Ne is lássalak!– Valóban van köztünk kötelék – feleltem halkan –, de pillanatnyilag korlátozott. Ezért megyek el most. – A nyálkapiramis Mandrake felé fordult, aki

falfehér arccal hallgatott. – Bocsáss el!Beletelt pár másodpercbe, mire reagált, és akkor is azért, mert Kitty oldalba bökte. Amikor kimondta az elbocsátás szavait, háromszor is megakadt,

és újra kellett kezdenie. Hangja suttogó maradt, nem is nézett rám. Ellenben Kitty – ahogy villódzni kezdtem, elhalványultam és eltűntem – le nem vetterólam a szemét.

* A szemek mélyén a Másik Világ félelmetes energiáit láttam kavarogni. Önkéntelenül átfutott a fejemen, vajon meddig lesz képes a halandó test kibírniegy ilyen lakót.

Amikor utoljára láttam őket, ott voltak összebújva, két meggörnyedt, törékeny alak a dzsinnek között. Mit éreztem? Semmit. Megtettem, amit tudtam.Noudát kötötte az ígérete, megkíméli őket. Ezen túl már nem az én dolgom volt, hogy mi lesz velük. Kiszálltam, méghozzá időben. Örültem, hogy élvemegúsztam.

Igen, megtettem, amit tudtam. Nem kellett többet gondolnom rá. Szabad lettem. Szabad.Nézzétek, a helyzet az, hogy még erőm teljében is csak porszem voltam Noudával szemben. Mi mást tehettem volna?

Kitty

25

Kitty számára a Bartimaeus távozását követő pillanatok voltak a legszörnyűbbek. A remény utolsó szikrája is kihunyt, ráadásul a fogva tartók figyelmeis rájuk terelődött. Hopkins feléjük fordult, és Makepeace üveges szeme is őt bámulta. Magán érezte a démonok tüzes tekintetét, a viaszos arcok mögöttihideg intelligenciát. Úgy érezte, tudja, milyen lehet a húsnak a hentes asztalán.

A nagy démon egyre inkább uralta az embertestet, a rángások csökkentek, nyugodtabban terpeszkedett a székben. Apránként az összeesküvők isfeltápászkodtak szerte a teremben, és kísérletezve botorkáltak. Lengett a karjuk, ugrottak, lekuporodtak, forogtak. Szájuk nyitva volt a szoba megtelthadoválással, győzedelmes nevetéssel és állati kiáltozással. Kitty megborzongott. A paródiája volt minden emberinek és annak a büszkeségnek, amitkorábban a szellemeknél, még a leggroteszkebbeknél is megfigyelt.

Mögötte a Jenkins testébe bújt démon mondott valamit, de nem értette a szavakat. Hopkins bólintott, felelt, majd a székben ülő nagy démonhoz fordult.Hosszú beszélgetés következett. Kitty és Mandrake mozdulatlanul állt és várt.

Aztán Hopkins teste megmozdult, de olyan váratlanul, hogy Kitty ijedten összerezzent. Feléjük fordult és hívogatón intett. Merev tagokkal követtékkeresztül a termen, az ugrándozó démonok között, el a sarokban némán kuporgó szakállas férfi mellett, ki a folyosóra. Ott balra fordultak, sok kanyar ésforduló következett, majd egy széles kőlépcsőn fel egy sokajtós részbe. Kitty nyögést vélt hallani az első mögött, ami mellett elmentek, a démon azonbancsak ment tovább, majd idővel megállt, kitárt egy ajtót, és intett, hogy lépjenek be. Üres, ablaktalan helyiség volt, egyetlen villanykörte világította meg.

A démon éles hangon közölte:– Nouda nagyúr megszeghetetlen ígéretének köszönhetően kénytelenek vagyunk megkímélni benneteket. Te – nézett Kittyre – nem vagy mágus,

úgyhogy közönséges szolga leszel. Téged viszont – így Mandrake-nek – nagyobb megtiszteltetés ér. Még hajnal előtt egyik társunk gazdateste leszel. Nevágj ilyen savanyú képet. Gondolj a rengeteg szellemre, akik a rabszolgáid voltak! Ez az ítélet szimmetriát teremt. Addig itt maradsz. Mostaniállapotunkban nem való, hogy láss minket. – Az ajtó becsukódott, fordult a kulcs. Léptek távolodtak.

Kitty érezte, hogy teste remeg a visszafojtott sokktól és rémülettől. Az ajkába harapott, hogy uralkodjon magán. Most nincs idő rémüldözni. Mandrake-re nézett, és meglepetésére könnycseppeket látott a szeme sarkában. Talán még neki is sok ez az egész. A mágus halkan, szinte magában motyogott:Démonok léptek a világba… megkötés nélkül. Katasztrófa…

– Katasztrófa? Vicces. Én úgy látom, a dolgok végre alakulnak.– Hogy mondhatja… – hebegett Mandrake.– A démonok rabszolgává akarnak tenni. Ez nem jó, az igaz. De fél órája a kövér mágusbarátja még meg akart engem öletni. Szerintem ez határozott

fejlődés.John Mandrake felszegte a fejét.– Makepeace nem volt a barátom. Egy megveszekedett, nyugtalan, arrogáns őrült. És én nem lennék túl optimista. Nouda megígérte, hogy nem öli

meg, de ettől egy másik még megteheti. Meglep, hogy erre nem jöttek rá. Általában azonnal lecsapnak az efféle kétértelműségre. Hamar meg fogjáktenni, higgye el.

Jeges düh buggyant fel Kittyben, előrelépett, és keményen képen vágta Mandrake-et, aki döbbenten tántorodott hátra, az arcát fogva.– Ezt… ezt… ezt most miért…?– Miért? – kiáltotta Kitty. – Mindenért! Amiért elrabolt, amiért belerángatott ebbe! Amiért annak a hülye kormánynak a tagja! Amiért támogatja a

háborút! Amiért mágus! Amiért démonokat tart rabszolgaságban, akik bosszúból megtámadják a világunkat! Amiért tökéletes idióta! – Levegőt vett. – Ésazért, amit most mondott. Amiért már megadta magát. Főleg azért. Én nem akarok meghalni.

Elhallgatott, de tekintetével továbbra is szinte felnyársalta. A mágus pislogott, végigsimított rövidre nyírt haján, félrenézett, visszanézett. A lány csakmeredt rá.

– Sajnálom, amit magával tettem – mondta rekedtes hangon. – Békén kellett volna hagynom. Sajnálom, hogy belerángattam ebbe. De van ennek mostjelentősége? Démonok szabadultak a világra, és nem tudjuk megállítani őket, úgyhogy akár itt van, akár a pubban, hosszú távon mit se számít.

– Téved – rázta a fejét Kitty. – A bocsánatkérésnek igenis van jelentősége, és ostoba, ha ezt nem látja be. Én pedig hálás vagyok, hogy nem engedteMakepeace-nek, hogy megöljön. És most törje a fejét, mit tegyünk. Maga mágus. Nincs kéznél démona? Még egy kobold se?

– Nincs. Minden szolgám halott. Kivéve Bartimaeust. Ő meg elhagyott.– Megmentette az életünket.– Meg… – sóhajtott, és figyelmesen nézte a lányt. – És nem hinném, hogy miattam tette. Miért…? – hirtelen elkerekedett a szeme. – Várjunk csak, ez

még megvan! – Egy fémkorongot vett elő a kabátja zsebéből. – Talán emlékszik rá.Kitty szíve, ami reménykedve feléledt, most újra elkomorult.– Ó…! A látóüveg.– Igen. A benne lévő kobold megfigyelhet és beszélhet egy harmadik személlyel, de nem cselekedhet. – Elhallgatott, erősen töprengett.– A megfigyelés még jól jöhet – mondta Kitty, már ha bízik abban a koboldban. Rabszolga. Miért lenne őszinte ennyi rossz bánásmód után?– A többiekhez viszonyítva kedves és jóindulatú gazda vagyok. Sosem… – türelmetlenül horkantott. – De hiszen ez nevetséges! Marakodással sehová

nem jutunk. Lássuk, mit csinálnak a démonok.Felemelte a korongot, és kezét végighúzta a felszínén. Kitty közelebb hajolt. Akarata ellenére is érdekelte a dolog. A fényes bronzfelület mintha

fodrozódott volna, kerek alak jelent meg benne, homályosan és távol, mintha egy kút mélyén lenne. Duzzadt, közeledett, édes babaarc lett belőle, melyetgyász torzított el.

– Jaj ne, gazdám! – siránkozott. – Könyörgök, ne büntess meg az izzószegeccsel vagy pokolszénnel! Megteszek mindent, esküszöm! Jaj, el kellfogadnom a kemény ítéletet, a szigorú fegyelmezést. Van választásom? – fejezte be szánalmas mosollyal.

Mandrake lopva Kittyre sandított.– Szóval így néz ki egy kedves és jóindulatú gazda? – kérdezte a lány komoran.– Jaj, csak nem hiszi el! – mentegetőzött a mágus. – Túloz. Élvezi a melodrámát.– Az a szegény, ártatlan kisbaba…– Ne hagyja magát félrevezetni. Az egy pokolfajzat, gonosz… A, mi értelme? Kobold! Egy közeli teremben találsz több szellemlényt, férfiak és nők

képében. Mit csinálnak? Figyeld meg, de ne időzz, mert elkapnak, és serpenyőben sütnek meg. Aztán, még mindig az épületen belül, keresd meg akormány mágusait. Élnek? Milyen állapotban vannak? Érintkezhetünk velük? Végül nézz körül Whitehall utcáin. Vannak kormányerők? Ennyi. Eredj.

A korong panaszos kiáltás kíséretében kiürült. Kitty a fejét ingatta:– Hogyan beszélhet erkölcsről, amikor rabságban tart egy ilyen lényt? Ez kétszínűség!– Ezzel most ne törődjön. Azt akarta, hogy cselekedjek. Cselekszem. – Türelmetlenül járkált fel-alá. – A démonok veszélyesek, főleg Nouda. Marid

– Ezzel most ne törődjön. Azt akarta, hogy cselekedjek. Cselekszem. – Türelmetlenül járkált fel-alá. – A démonok veszélyesek, főleg Nouda. Maridvagy még erősebb. Amint megtanulja irányítani a testét, rettenetes ereje lesz. Hogyan tudnánk szembeszállni vele? Ha a kormány kiszabadulna, elégdzsinnt tudnánk megidézni, hogy elpusztítsa. Csakhogy a kormány fogoly. Akkor mi marad? – A látóüvegre pillantott, még semmi. – Egy lehetőség van,de nem sok reménnyel kecsegtet.

– Mi az?– Gladstone pálcája az épületben van. Az méltó ellenfele lenne Noudának. De mágikus védelem alatt áll. Ki kell találnom, hogyan lehet megkaparintani.

És akkor még ott az a nem mellékes kérdés, tudom-e használni a pálcát.– Hogyne, annak idején is használta.– Na ja. Akkor erősebb voltam. És pihentebb. – Felvette a korongot. – Hol késik már az a kobold?– Valószínűleg lelassult a rossz bánásmód miatt. Mandrake, ismer maga egy Ptolemaiosz nevű mágust?– Persze. De maga hogyan…?– És az Apokrifekjét? Arról hallott?– Igen, hogyne. Ott van a polcomon. Hogyan…?– Mi az a Ptolemaiosz kapuja?– Ptolemaiosz kapuja? – nézett rá értetlenül Mandrake. – Kitty, ez a kérdés mágusoknak és tudósoknak való, nem közembereknek. Miért kérdezi?– Egyszerű. Mert nem tudok ógörögül. – Azzal megviselt kabátjába nyúlt, és előhúzta Mr. Button könyvét. – Ha lehetne, magam deríteném ki. Maga

képes rá. Mi az a kapu? Hogyan lehet átjutni a Másik Világba? És ne kérdezzen vissza, nincs időnk.Mandrake elvette a kis, vékony kötetet, amely kissé megpörkölődött az infernótól. Odaadta a lánynak a bronzkorongot, ő pedig finoman kinyitotta a

könyvet, és találomra, lassan lapozgatott, a bekezdéseket pásztázva. Vállat vont.– Fikció. Megejtően idealista téveszmék. Vannak kijelentések, amelyek… Ptolemaiosz kapuja elvileg a rendes megidézés megfordítása, mely során a

mágus vagy más alany, tehát szellem vagy érző lény egy időre visszavonul arra a távoli helyre, ahol a démonok lakoznak. A szerző, az AlexandriaiPtolemaiosz állítólag maga is átment, habár hogy miért vállalna ilyen rettenetes megpróbáltatást, az nem világos. Ennyi elég?

– Nem, nem elég. Mi a pontos formula? Leírja?Mandrake bosszúsan a fejéhez kapott.– Kitty! Teljesen megőrült? Fontosabb dolgok várnak…– Csak mondja meg! – indult el felé ökölbe szorított kézzel.Mandrake hátrahőkölt. Ezzel egy időben lüktetni és zümmögni kezdett a látóüveg. Újra megjelent a babaarc, ijedten, kifulladva. Pár pillanatig nem

beszélt, csak lihegett és szuszogott. Kitty sajnálkozva ingatta a fejét.– A rabszolgája visszatért. Szinte halott szegény pára. A baba hangosat böffentett.– Mit láttál? – förmedt Mandrake a koboldra.– Hát nem volt szép látvány, főnök – túrta az orrát izgatottan. – Helyesen tippelem, hogy ez volt az utolsó feladatom? Csak mert hogy a pincébe vagy

zárva, féktelen démonokkal körülvéve, akik bosszút akarnak állni, amire már évezredek óta vágynak. Csak kérdem.Kitty türelmetlenül csikorgatta a fogát. Mandrake ránézett.– Mit gondol? Jöhet a pokolszén?– Bármi.A baba ijedten krákogott és hadarni kezdett:– Követtem a parancsaidat az utolsó betűig, nem panaszkodhatsz. Először a nagyszellemek. O, nagyon erősek, a síkok meggörbülnek, ahogy

elhaladnak. Heten vannak, emberi testben, elrejtve igazi alakjukat. Középen Nouda ül, parancsokat osztogat. A többiek sietve engedelmeskednek neki. Aszomszéd termekben whitehalli bürokraták tetemei hevernek, mint a tekebábuk. Az egyik kamrában…

– Várj – szakította félbe türelmetlenül Mandrake. – Hogyan mozognak a démonok? Kényelmesen vannak a gazdatestben?– Többnyire nincsenek. Úgy mozognak, mintha el lenne törve kezük-lábuk. De úgy élvezik a szabadságot, szinte dalra fakadnak. Bárcsak

csatlakozhatnék hozzájuk – tette hozzá sóvárogva a baba. – A csontjaidat fémtálcára raknám, és dobolnék velük. Mondjam tovább?– Ezeket az ostoba megjegyzéseket ne. Amiért küldtelek, azt igen.– Egy kamrából piszkos embereket vezetnek ki sorban. A kezük meg van kötözve, a szájukat betömték. A nagyszellemek úgy terelik őket, mint

kecskéket a legelőre. A terem közepén egyenként kiveszik a pecket a szájukból, és Nouda nagyúr elé állnak. Ő pedig ultimátumot ad nekik.– Írd le ezeket az embereket!– Hogyan különböztetsz meg egy rakás nyulat? – szuszogott a baba. – Soknak nem volt álla, másoknak meg több is.Kitty és Mandrake összenézett.– A kormány.– Nouda mindenkinek választást kínál. Egy formulát követve szellemet kell idézniük magukba. Fakarl dzsinn áll Nouda széke mellett, egy súlyos

könyvvel a kezében: ő mondja meg, kit kell megidézni. Ha elfogadják, mehet. Ha nem, meghalnak.– Mi az általános válasz? – harapott ajkába Mandrake.– Eddig minden politikus belement. Inkább a leggonoszabb megaláztatás, mint a tisztességes vég.Kitty a falba rúgott:– Nouda nem vesztegeti az idejét. Hadsereget szervez.– És közben eltávolítja azokat, akik ellenszegülhetnének neki – bólintott Mandrake. – Kobold, mi a helyzet máshol?– Nézőponttól függ – vont vállat a baba. – Az én szempontomból rózsás a helyzet. Az épületben alig marad eleven ember. Kint, London szívében

közemberek gyülekeznek nagy számban, felbátorodva azon, hogy a kormány nem lép semmit. Whitehallban két század vérfarkas védi úgy-ahogy aParlament környékét. Pár mágus nagyon szeretne beszélni a vezetőikkel, de hiába.

– Aha! Néhány mágus még aktív! – bólogatott buzgón Mandrake. – Az alacsonyabb rendűek nem voltak ott a bemutatón. Talán ők segíthetnek. Milyendémonokat használnak?

– Mindenféle fóliótokat, amik kukák mögé bújnak a masírozó közemberek elől.– Reménytelen – nyögött Mandrake. – Kobold, rossz híreket hoztál, de jó munkát végeztél. – Nagylelkűen intett. – Ha túlélem, elnyered a

szabadságodat.– Akkor örökre itt leszek. – A korong elsötétült.– Tehát nincs külső segítség – mondta lassan a mágus. – Marad a pálca, ha elérem. Ha tudom használni… Kitty megérintette a karját.– Ptolemaiosz kapujáról beszélt. Pontosan mi a módszer? Könnyű?Mandrake kiszakította a karját, dühösen és rémülten.– Miért érdekli annyira?– Ptolemaiosz a kapun keresztül érte el a dzsinneket. Megbékélés volt, a jóindulat jele. Nekünk is ezt kell tennünk, méghozzá gyorsan, ha segítséget

akarunk kapni.– Segít…? Jaj nekem. – Mandrake úgy mondta, mintha gyermekhez beszélne: – Kitty, a démonok az ellenségeink. Évezredek óta azok. Igaz, hogy az

erejük hasznos, de gonoszak, ha csak tudnak, ártanak. Ma éjjel bebizonyosodott! Ha csak kis esély van, támadnak.– Néhányan – javította ki Kitty. – De nem mind. Bartimaeus például…– Na és? Bartimaeus semmi! Csak egy bajkeverő dzsinn, aki már cérnává fogyott. Túl sokáig tartottam itt.– Mégis hűséges volt hozzánk. Hozzám legalábbis. Talán magához is.A mágus a fejét rázta.– Ostobaság. A hűsége minden megidézéssel változik. Pár napja más gazdát szolgált, biztos az egyik riválisomat. De ez lényegtelen. A pálcát úgy

érem el…– Én idéztem meg.– …ha el tudok menni innen. Ehhez el kell vonni a… Várjunk csak. Tessék?– Én idéztem meg Bartimaeust.Mandrake szeme megüvegesedett. Egy helyben állva imbolygott. Szája fura, pukkanó hangokat hallatott, akár a partra vetett hal:– De… de maga…– Igen, közember vagyok! De ez mostantól nem sokat számít, nem igaz? Nézzen körül! Minden a feje tetején áll: a mágusok megdöntötték a kormányt;

démonok idéznek meg önként démonokat; az utcákat a közemberek foglalják el. A régi bizonyosságok szétesnek, Mandrake, és csak azok élik túl, akikalkalmazkodnak. Én ezt fogom tenni. És maga? – Az ajtóra mutatott. – Fakarl bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy magát Nouda elé vezesse. Addigakar civakodni? Igen, kicsit megtanultam a művészetüket. Megidéztem Bartimaeust. Szövetséget akartam kötni vele, de visszautasította, mert nembíztam benne. Tudja, ő szkeptikus minket illetően. Egyetlenegy ember bízott benne, Ptolemaiosz.

– Hogy? – guvadt ki Mandrake szeme. – Csak nem ugyanaz a Ptolemaiosz…?– Ugyanaz. Ő használta a kaput, megtette ezt a gesztust. Mit gondol, Bartimaeus miért viseli még ma is az alakját? Ja, maga nem jött rá? Annyi év

tanulás, és nem látja, ami a szeme előtt van? – A lány szomorúan ingatta a fejét. – Amikor megidéztem, Bartimaeus elmondta, hogy bármit megtett volnaPtolemaioszért, a miatt a gesztus miatt. „Kapcsolatunknak nem volt határa.” – így mondta. És hallotta, mit mondott most, mielőtt elment?

Tucatnyi érzelem hullámzott át a mágus arcán, amely utána sima, üres, csalódott maradt.– Nem hallottam.– Azt mondta, kötődött hozzánk is, de ennek korlátai voltak. Ezt mondta Noudának. És rám nézett, amikor eltűnt. Hát nem érti? Ha követni tudnám… –

csillogó szemmel meredt valahová a messzeségbe. – Azt tudom, hogy Bartimaeus nevének benne kell lennie a varázsigében, de ezen túl gőzöm sincs.Hacsak meg nem mondja, mi áll a könyvben – mosolygott.

A mágus lassan nagy levegőt vett. Kinyitotta a könyvet és egy bizonyos oldalra lapozott. Egy pillanatig némán olvasta, majd színtelen hangon szólaltmeg:

– A dolog maga egyszerű. A mágus egy pentagramban van, lehetőleg ül vagy fekszik, mert a teste az átalakulás pillanatában úgyis eldől. Nincsszükség gyertyára vagy rúnákra, az efféle korlátokat minimumon kell tartani, hogy a mágus teste minél gyorsabban visszatérhessen. Ptolemaioszjavasolja a kör szimbolikus megtörését a folyamat segítésére… Javasol még vasat, mondjuk ankhot a gonosz erők távoltartására, esetleg közönségesrozmaringot vagy hasonlót. Igen, a mágus lehunyja a szemét, és bezárja elméjét minden külső érzék előtt, majd fordítva elmondja az alap megidézést.Saját nevét a démonéval helyettesíti, és minden irányt megfordít: a „jön” helyett „menj”, és a többi. Végül háromszor kimondja egy „jótékony démon” nevét.Ptolemaiosz „szponzor”-nak nevezi. A démon figyelme elengedhetetlen a kapu nyitásához. Ha minden jól megy, a mágus elválik a testétől, és áthalad anyitott Kapun. Hogy hová és hogyan, arról Ptolemaiosz nem beszél. – Felnézett. – Elégedett?

– Gondolom, maga szerint a mágusnak férfinak kell lennie – prüszkölt Kitty.– Nézze, elmondtam a módszert. Figyeljen, Kitty – Mandrake megköszörülte a torkát –, lenyűgöz a kezdeményezőkészsége és a bátorsága,

komolyan, de ez képtelenség. Mit gondol, miért nem követte senki Ptolemaioszt? A Másik Világ idegen, rettenetes hely, ahol a normális fizikai törvényeknem érvényesek. Ártalmas, meghalhat. És még ha túlélné is, meg is találja Bartimaeust, és ő valahogy bele is egyezik, hogy segít, ő csak egy dzsinn. Aző ereje Noudáéhoz képest elhanyagolható. Az ötlet nemes, de a siker esélye a minimálisnál is kevesebb. – Köhögött, félrenézett. – Sajnálom.

– Jól van – felelte Kitty rövid töprengés után. – Akkor a maga terve a pálcával. Annak mennyi az esélye?– Hát, azt mondanám… – elkapta a lány tekintetét. – A minimálisnál is kevesebb.– Pontosan – mosolyodott el Kitty.– Mindketten megtesszük, amit tudunk – mosolygott rá a mágus, most először. – Hát ha tényleg megpróbálja, sok szerencsét.– Sok szerencsét magának is, Mr. Mandrake.Kulcs zörrent, fém csikorgott, elhúzták az ajtóreteszt.– Ne nevezzen így.– De hát ez a neve.– Nem. A nevem Nathaniel.Az ajtó kivágódott. Kitty és a mágus hátraléptek. Egy fekete köpenyes, határozott alak toppant be. A zsoldos kemény arca mosolyra húzódott.– Ti jöttök.

Nathaniel

26

Érdekes módon Nathaniel első reakciója a megkönnyebbülés volt. A zsoldos legalább ember.– Egyedül jött? – kérdezte tőle.A szakállas az ajtóban állva figyelmesen nézte savókék szemével. Nem felelt, amit Nathaniel igennek vett.– Az jó. Akkor van esélyünk. El kell felejtenünk, hogy ellenségek vagyunk és együtt menekülni.A zsoldos hallgatott. Nathaniel tovább ütötte a vasat:– A démonok még lassan, ügyetlenül mozognak. Ki tudunk jutni, és megszervezhetjük a védelmet. Tapasztalt mágus vagyok, és nem messze más

miniszterek is vannak. Ha ki tudjuk őket szabadítani, felvehetjük a harcot a betolakodókkal. A maga… ööö… képességei felbecsülhetetlenek a harcban.Borítsunk fátylat a múltjára, azt elfelejtjük. Talán még jutalmat is kap a szolgálataiért. Mit mond, uram?

A zsoldos enyhén elmosolyodott. Nathaniel sugárzón viszonozta.– Nouda nagyúr vár bennünket – szólalt meg a zsoldos. – Jobb, ha nem késünk. – Belépett, megragadta Nathaniel meg Kitty karját, és az ajtóhoz

vezette őket.– Maga megőrült? – kiáltotta Kitty. – A démonok mindenkire fenyegetést jelentenek, és maga önként szolgálja őket?Az ajtóban a zsoldos megállt.– Nem önként – felelte mély, puha hangon. – De realistának kell lenni. A démonok hatalma percről percre nő. Hajnalra egész London lángokban áll, és

aki ellenszegül, meghal. Én túl akarom élni.– Az esélyek ellenünk szólnak, de győzhetünk – vonaglott a vasmarokban Nathaniel. – Gondolja meg, amíg nem késő!A szakállas arc közel hajolt, kivicsorítva a fogait.– Ti nem láttátok, amit én. Quentin Makepeace teste ül az aranyszéken, kezét pufók hasán összefonva. Az arca mosolyog, csak mosolyog. Egyenként

elévezetik a maga drágalátos kormányának a mágusait. Van, akit elenged. Ezek beállnak a pentagramba, és magukba idéznek egy démont. Van, akimegtetszik neki. Azt magához inti. Úgy mennek oda a székéhez, mint a tehetetlen nyulak. Ő előrehajol… – A zsoldos hirtelen összecsapta a száját. Kittyés Nathaniel összerezzentek. – Utána lesimítja a mellényét, és megint mosolyog. A démonok meg üvöltenek, mint a sakálok.

– Nem kellemes – nyelt nagyot Nathaniel. – De a maga csizmáival…– Én látom, micsoda erő van abban a teremben. Öngyilkosság ellenállni. Azonkívül a hatalommal haszon is jár. A démonoknak kell az emberi segítő,

mert sok mindent nem értenek itt. Gazdagságot ígértek, ha szolgálom őket, és ennek a lánynak is megadják ezt a választást. Ki tudja, talán Noudávalegyüttműködve ő meg én még… – kesztyűs kezével megsimogatta Kitty nyakát. A lány káromkodva húzódott el. Nathanielben düh szikrázott fel, deelfojtotta.

A zsoldos nem szólt többet. Kesztyűs keze megragadta a gallérjukat, és határozottan, de felesleges durvaság nélkül vezette ki őket az ajtón és végig afolyosón. A távolból nagy lármát hallottak, kiáltások és sikolyok kakofóniáját: a gyülekező démonsereg ricsaját.

Nathaniel nyugodt volt. Különös módon, a sötét kilátások ellenére, a félelme szinte elpárolgott. A legrosszabb várt rájuk, a halál szinteelkerülhetetlennek tűnt, mégis félelem nélkül várta. Az utolsó beszélgetés Kittyvel tüzet gyújtott bensőjében, úgy érezte, a lány elégette a gyengeségeit.Még mindig kába volt attól, amit megtudott Bartimaeus múltjáról, de inkább a lány példája segített neki a közeledő krízissel szemben. Nem az érdekelte,hogy Kitty Ptolemaiosz kapujában reménykedett – egy délibábban, egy fantomban, egy dajkamesében, amire minden épeszű mágus legyintett –, hanema tekintete, ahogy beszélt róla. Izgatottság ragyogott a szemében, csodálat és hit; érzések, amiket Nathaniel szinte el is felejtett. A lány most emlékeztetterá, amiért hálás volt neki. Megtisztult, szinte várta, aminek jönnie kell. A lányra nézett; sápadt volt, de kemény. Nathaniel remélte, hogy még egyszer nemgyengül el Kitty előtt.

Szeme ide-oda cikázott menet közben, Whitehall ismerős folyosóit pásztázta, az olajfestményeket, az agyagszobrokat a beugrókban, a lambériásfalakat meg a koboldfényeket. Elhagyták a lépcsőt, ami a pincékbe és a pálcához vezetett; Nathaniel önkéntelenül arra mozdult. A marok megszorította anyakát. Befordultak az utolsó sarkon is.

– Ide – suttogta a zsoldos. – Ez a látvány örökre elveszi a kedveteket az álmoktól.Távollétük alatt a démonok nem lazsáltak. A Szobrok Termét, mely évszázadokig szolgált a Tanács nyugodt üléseinek helyszínéül, az új urak

átalakították. Minden csupa mozgás, ricsaj, zűrzavar volt. Nathaniel érzékei egy pillanatra fel sem fogták.Középről eltakarították a kerek asztalt meg a székeket. Az asztal most a fal mellett állt, rajta az aranyszék, azon trónolt Nouda, a nagy démon,

pillanatnyilag jóllakottan. Egyik lába átvetve a szék karfáján, a másik kinyújtva. Makepeace nadrágból kihúzott inge alatt dudorodott a pocak. A szemeküvegesek, a száj természetellenesen megnyúlt, fáradt mosollyal, mint aki épp most végzett a kellemes étkezéssel. Az asztalon körülötte pár ruhacafathevert.

Az asztal mellett egy vörösfenyő széken a Fakarl nevű démon állt Mr. Hopkins testében. Ő vezényelte az eseményt: a kezében nyitott könyvet tartott, sparancsokat osztogatott a többieknek alant.

Az öt eredeti összeesküvőt – Nathaniel felismerte Lime-ot, Jenkinst és a ványadt Witherst – már hatékonyan kezelte a beléjük költözött démon. Igaz,még sokszor megbotlottak és billegtek, kezük-lábuk szaggatottan mozgott, de már nem estek el, nem ütköztek a falnak. Így már ki tudtak menni ateremből – ahogy a kobold jelentette –, elhozni a kormány kiválasztott tagjait a cellájukból. A mágusokat, legyenek nagyok vagy kicsik, csoportokban„átalakították”.

Balra Lime és Whiters őrizte a sorukra váró foglyok csapatát, úgy húsz, megkötözött kezű embert. A Nouda trónjához közeli pentagramban egy ilyenrabot már kioldoztak, a nő most ott állt, és remegő hangon mondta a végzetes megidézést. Nathaniel nem ismerte, egy másik minisztériumból lehetett. Anő a szeme láttára megmerevedett és rázkódott. Körülötte remegni kezdett a levegő, jelezve a démon érkezését.

Fakarl intett, mire Naerian démon Jenkins testében gyengéden elvezette a nőt a terem túlsó sarkába, hogy csatlakozzon…Nathaniel fején égnek állt minden hajszál. Ott voltak: jó húsz mágus a kormány minden szintjéről; rángtak, elestek, nevettek, imbolyogtak, ahogy új

gazdájuk a testüket próbálgatta. Néha mágikus energia robbant a falra, a levegőt megtöltötte idegen nyelvek mormolása, különös öröm- ésfájdalomkiáltások. És ki az ott közöttük, rángó fejjel, bábuszerűen csapdosó kezekkel, pirospozsgás, de üres arccal? Nathaniel összerezzent.

Rupert Devereaux, a miniszterelnök…A történtek dacára, annak dacára, hogy immár lenézte a férfit azért, aki lett, és amit képviselt, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Egy pillanatra

megint tizenkét éves lett, a Westminster Hall zsivajában először látta Devereaux-t, a fényes, pompás személyiséget, amilyen ő is szeretett volna lenni…Devereaux teste megpördült, nekiment egy másiknak, és összecsuklott, vonagló kupacba rogyott. Nathanielt émelygés fogta el, érezte, hogy

megroggyan a térde.– Gyerünk! – lökte meg a zsoldos. – Be a sorba!– Várjon! – fordult meg Nathaniel. – Kitty…

– Várjon! – fordult meg Nathaniel. – Kitty…– Az ő sorsa más, amiért hálás lehet.Nathaniel elkapta a lány tekintetét, aki egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd Nathanielt a foglyok felé lökték. Lime teste megfordult, és

észrevette őt; zöld fények gyúltak mélyen a szemében. Rekedt hang szökött ki a tátott szájból, akár az ágak recsegése:– Fakarl! Itt van Bartimaeus barátja! Legyen ő a következő?– Még szép, Gaspar. A sor elejére ugorhat. Ez után a savanyú teremtmény után jön. Nouda nagyúr, gondolom, ezt nem kívánod megízlelni.– Fáraók rohadó tetemén is láttam jobb húst – dörögte a hang. – Ha oldalt fordul, nem is látni. Mehet.Nathaniel a pentagramban álló alakot nézte. Régi mestere, Jessica Whitwell csontsoványan, kócosan nézett fel a trónra. Whiters éppen levette a

köteleit, s a nő ökölbe szorította a kezét.– Nézzük – pillantott a könyvébe Fakarl. – Huszonnyolcas. Lássuk csak. Magának Mormel afritát választottam. Érezze megtiszteltetésnek. Nemes

szellem.Ms. Whitwell felnézett a trónusra.– Mit tervez velünk?– Hogy merészeli megszólítani a nagy Noudát! – bődült rá Fakarl. – Maga meg a fajtája évszázadokon át rabságban tartottak bennünket, nem törődtek

velünk. Maga szerint mit tervezhetünk? Ez a bosszú ötezer éve érlelődik! Nincs a világnak olyan zuga, amely biztonságban lenne tőlünk.Ms. Whitwell lenézően nevetett:– Maguk túlzottan optimisták. Nézzenek magukra az esetlen testben. Alig tudnak egyenesen menni!– A mi kényelmetlenségeink átmenetiek – felelte Fakarl. – A magukéi örökösek. Kezdje a megidézést! Jessica Whitwell halkan mondta: – A többieknek adott választást. Nekem nem. Fakarl leengedte a könyvet, összehúzta a szemét:– Gondolom, a többi nyomorulthoz hasonlóan a halál helyett inkább az életet választja, még ha az másvalaki élete is.– Rosszul gondolja.Ms. Whitwell felkapta a kezét, és bonyolult jelet rajzolt a levegőbe, majd két szót kiáltott. Sárga láng csapott fel, kénkő-felhő gomolygott, s a nő feje

fölött megjelent az afritája, nyugtalan grizzly medve alakjában. Whitwell egy parancsot kiáltott neki; vibráló kék pajzs vette körbe a testét. Az afritadetonációt küldött Fakarlra, ami fejbe találta, leröpítette a székről, és félig átnyomta a falon a megdöbbent szellemet.

Az összeesküvő démonok felhördültek. Naerian felemelte egy ujját, s Jenkins kezéből smaragdszín fénylándzsa repült Whitwellre, a pajzs azonbanelnyelte. Whitwell máris megfordult és a kijárat felé futott. Gaspar démon – Lime testében – ugrott, hogy elkapja. Nathaniel kinyújtotta a csizmáját, adémon megbotlott és nem tudta megőrizni egyensúlyát, a földre zuhant.

Nathaniel megpördült, és futásnak eredt. Feje fölött a medve afrita egyfolytában detonációval bombázta a trónt.Hol van Kitty? Ott! A zsoldos azonban erősen fogta. A lány rugdalt, ütött, de nem tudott szabadulni.Nathaniel feléje indult…A padló megremegett. Elesett, és egy pillanatra hátranézett.Az aranyszékben a test megmozdult. Sápadt tűzkoszorú vette körül. Ujjából energianyalábok szöktek ki, szeme ezüsttócsaként csillogott sötét

arcában. Egyik kezét kinyújtotta, s a belőle áradó erőtől – minden ujjából íves villámok indultak – leomlottak a szobrok, a mennyezetből habarcs szitált. Avillámok találomra mentek: kettő ártalmatlanul a padlóba, egy az újonnan megidézett démonok közé csapódott, elpusztítva számos embertestet. Anegyedik Whitwell pajzsát találta el, darabokra törte, és a nő hátába fúródott, aki azonnal meghalt. A medve afrita eltűnt. A nő elterült a padlón.

Az ötödik villám a zsoldos lába előtt vert be. A zsoldos erre repült, Kitty Jones a másik irányba.Nathaniel azonnal felugrott: – Kitty!Hangja belefúlt a démonok üvöltésébe, vonításába, ugatásába, tülkölésébe. Értetlenül és ijedten kormányozták embertestüket minden irányba, a lábak

furcsán mozogtak, a térdek túl magasan, könyökök kitolva. Összeütköztek, infernókat és detonációkat küldtek szanaszét. A még nem átalakított mágusokköztük botladoztak, megkötözött kézzel, felpeckelt szájjal. A termet füst, fények és rohanó alakok töltötték meg.

A tumultusban Nathaniel odaért, ahová Kitty Jones esett. Nem látta sehol. Lehúzta a fejét, ahogy elsuhant felette egy mágikus pulza. Még egyszerkörbenézett. Nem, eltűnt.

Habozás nélkül lebukott két hadonászó démon közé, és az ajtó felé iramodott. Ahogy kiért a Szobrok Terméből, Fakarl hangját hallotta:– Barátaim, nyugalom! Nyugalom! A válságnak vége. Folytassuk a megidézést. Nyugalom…

Nathanielnek egy percbe se telt végigszaladni a folyosókon, és elérni a Whitehall alagsorába vezető lépcsőt. Minden elővigyázatosságot sutba vágva

átugrott a korláton, és kettesével szedte a fokokat. Le, le, le… a levegő hűlt, a fenti hangok elhaltak, már csak saját lihegését hallotta.A harmadik forduló végén a lépcsők az első pincébe nyíltak. Két napja – vagy három? – járt itt mint információs miniszter, s egy dölyfös segéd

megmutatta neki a kincseskamrát. Mintha egy másik életben történt volna. A segéd asztala most üresen állt. Látszott, hogy sietve hagyta el, papírokhevertek szanaszét, a padlón egy toll.

A kamra végén folyosó vezetett a mélybe. Vörös csempecsík jelezte a biztonsági zóna kezdetét.Nathaniel elindult. Már majdnem átlépte a vonalat, amikor megtorpant, és káromkodva a zsebébe nyúlt. Óvatosan! Majdnem bekapcsolta a csapdát. A

vonalon túl nincs mágia. Letette a látóüveget a segéd asztalára, végigsimított a haján, majd átlépte a vonalat.Bárcsak a pálcát védő pestisátkot is ilyen könnyen el lehetne kerülni… Fogalma sem volt, hogyan…Mögötte halk nesz hallatszott, fém kapart fémen.Nathaniel megtorpant, hátranézett.;.A lépcső alján a zsoldos állt. Kezében görbe kés csillant.

Kitty

27

Kitty betette az ajtót.Fülében még ott csengett a Szobrok Termének zaja, a vastag fán keresztül is hallotta a ribilliót a folyosó végén. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, fülét az

ajtóra tapasztva. Mindennél jobban félt attól, hogy követi a rettenetes szakállas ember. Volt benne valami, ami nagyobb rettegéssel töltötte el még adémonhordánál is.

Fülelt. Amennyire meg tudta állapítani, semmi nem mozdult odakint a folyosón.Keze mellett súlyos kulcs állt ki a zárból. Némi nehézséggel bezárta az ajtót, noha tudta, ez szerény védelmet jelent csupán. Aztán megfordult.A szoba olyan volt, amilyenre legutóbbi szökési kísérletéből emlékezett: gyéren bútorozott iroda. Az egyik fal mellett könyvespolc, szemben íróasztal,

rajta papírhegyek. És ami a legfontosabb, a közeli sarokban a sokévi használattól megkopva: két varázskör!Neki az egyik is elég.A pentagram egyszerű volt, az a fajta, amilyet gyakran készített Mr. Buttonnek is: hagyományos csillagforma, két kör, sima latin hexazárral. Kis

emelvényre festették fel, s a szoba méreteinek köszönhetően nem volt túl nagy. Máshol – nézett gyorsan körül – a szokásos máguskellékeket látta,legtöbbet a fiókban. Kréta, toll, papír, gyertya, tűzgyújtó, füvekkel teli üvegek. A füvekre szüksége volt. Nyugodtan, ügyesen kivette, és lerakta őket a külsőkör mellé.

Nem túl messziről hangos robbanás hallatszott. Kitty összerezzent, szíve a torkában dobogott. Az ajtó felé pillantott…Koncentrálni. Mi is jön most?Mandrake… azaz Nathaniel gyorsan elhadarta az Apokrifekben szereplő utasításokat, alig tudta megjegyezni, de szerencsére már hozzászokott az

ilyesmihez Mr. Buttonnél. Memóriája megfelelően rugalmas volt.Tehát… egy hagyományos pentagram. Gyertya nem kell. Igen, ez megfelel.De a testét védenie kell, ami füvet és vasat jelent. Kiöntötte a rozmaringot, orbáncfüvet és berkenyét, összekeverte, majd elosztotta hét kupacba,

amiket a pentagram köré rakott. A vas, na az már nehezebb ügy. Körbenézett, de hiába. Talán kénytelen lesz a nélkül…A kulcs. Vasból lehet? Fogalma sem volt. Ha igen, megvédheti. Ha nem, akkor se árthat. Kihúzta az ajtóból.Más? Igen. Nathaniel mondott valamit, hogy meg kell törni a kört, jelképesen, hogy a mágus vissza tudjon térni a testébe. Hát ez nem nehéz. Lehajolt

és a kulcs tollával átkarcolta a kört. Most már használhatatlan a rendes megidézéshez. De ő nem is ezt tervezte.Felegyenesedett. Kész. A felkészülésnek vége.Kivéve a kényelem kérdését. Az asztal mögött a széken felfedezett egy régi, igencsak használt, kopott párnát, ezt helyezte a pentagramba.Az asztal mögötti falon tükör is függött, s ahogy ment vissza az ajtótól, megpillantotta magát. Csak ekkor torpant meg.Jó ideje nem nézte meg az arcát, hogy utoljára mikor, nem is emlékezett már. S tessék: sűrű, sötét haj, sötét szem (elképesztő táskákkal), gunyoros

száj, egyik szeme fölött bíbor duzzanat. Kétségtelenül megrongált áru. De még fiatal, még jól van.S ha sikerül, amit tervez? Rettenetes dolgok történtek azokkal a mágusokkal, akik megpróbálták követni Ptolemaioszt. Mr. Button nem részletezte, de

őrületre és testi deformációkra célzott. Sőt Ptolemaiosz maga sem élte túl sokkal a kapu megalkotását. És Bartimaeus azt mondta, az arca…Kitty szitkozódva elfordult a tükörtől. Akármilyen kockázatot vállalhat – biztatta magát –, ami rossz érheti, az semmi ahhoz képest, ami a közelben

folyik. Megpróbálja, és kész. Többet nem tehet. A könnyek nem segítenek. Akkor hát…Akkor hát nem maradt más hátra, mint belefeküdni a pentagramba.

A padló kemény volt, ám a párna jól védte tarkóját. Füvek illata töltötte meg az orrát. Öklébe fogta a kulcsot. Mély levegő…

-Ékkor eszébe jutott valami. Felemelte a fejét, végignézett a testén, és bosszúsan fedezett fel valamit. Túl hosszú lábfeje kilógott a belső körből. Talánnem számít, talán igen. Kitty az oldalára gördült, térdét melléhez húzva összegömbölyödött, mintha ágyban volna. Még egy pillantás… igen, most már jó.Kényelmes. Készen áll.

Készen, de mire? Hirtelen elfogta a kétség. Ez is csak egy nevetséges álom, mint amiket Bartimaeus már kigúnyolt. Micsoda arrogancia azt hinni,hogy sikerrel járhat ott, ahol kétezer éve senki. Mit is gondolt? O nem mágus.

De talán éppen ez az előnye. Bartimaeus arra biztatta, hogy próbálja meg. Amikor elment, utolsó szavai Ptolemaioszt visszhangozták: „Van köztünkkötelék, de pillanatnyilag korlátai vannak.” Pillanatnyilag… Mi ez, ha nem burkolt meghívás neki, csakis neki? Ptolemaiosz nem ismert korlátokat: átmenta Másik Világba azzal, hogy megtagadott és a feje tetejére állított minden bevett mágikus hagyományt. És ahhoz a megidézéshez elég az alaptudás, azApokrifek instrukciói egyértelműen ezt mondták. A kritikus rész a démon hívása a végén… Kitty tudta, hogy képes megcsinálni, a kérdés csak az:működik-e?

Ezt viszont csak egyféleképp lehet megtudni. Lehunyta a szemét, és megpróbálta ellazítani az izmait. A szoba nagyon csendes volt, az ajtón egyetlenhang sem hatolt át. Ideje megkezdeni a megidézést? Nem, még valami nem jó… De mi? Egy pillanat múlva rájött, hogy annyira szorítja a kulcsot, hogy azbelevág a bőrébe. Ez félelemre utalt. Pár pillanatig összpontosított, ujjai lassan ellazultak. Most már finoman fogta a kulcsot. Mindjárt jobb. Szavak jutottakeszébe, múltbéli szakértők gondolatai a Másik Világról: a káosz régiója, végtelen szentségtörések kavargása, az őrület mocsara. Vidám kijelentésekmind. Aztán ott volt Mr. Button magvas megfogalmazása: odamenni a test és lélek kockáztatása. Istenem, mi lesz vele? Elolvad vagy elég? Vagy…?Akármi is várja, aligha lehet szörnyűbb, mint Nouda és a hibridjei, az emberbőrbe bújtatott démonok. És Mr. Button szakértői közül egyik sem járt a MásikVilágban! Csak spekuláltak. Ptolemaiosz pedig élve visszatért.

Gondolatban végigment a fordított megidézés szavain, majd – hiszen a halogatással csak a félelemnek hagy esélyt – hangosan kimondta őket.Amennyire meg tudta állapítani, nem hibázott: a démon neve helyett a sajátját mondta, megcserélte az igéket. Befejezésül háromszor Bartimaeust hívta.

Kész.Feküdt a csendes szobában.Teltek a másodpercek. Kitty elnyomta növekvő bosszúságát. Értelmetlen türelmetlenkedni. A hagyományos megidézéshez is idő kell, míg elér a Másik

Világba. Fülelt, bár maga sem tudta, mire. Lehunyt szemmel csak sötétséget és villódzó, képzelt fényeket látott.Még mindig semmi. Nyilván nem működik ez így. Kitty reményei elszálltak, üresnek és szomorúnak érezte magát. Arra gondolt, hogy felkel, de a szoba

meleg volt, kényelmesen feküdt a párnán, s a megerőltető este után jólesett a pihenés. Gondolatai a maguk kedve szerint tekeregtek: eszébe jutottak aszülei, hogy mit csinálhatnak most, hogyan érintik őket ezek az események; hogy mit szól a helyzethez Jákob a messzi Európában; hogy Nathaniel túlélte-e a zűrzavart. Remélte…

Távoli hang ütötte meg a fülét. Egy harang tiszta kongása. Talán a démonok. Vagy a túlélők próbálják figyelmeztetni a várost…

Nathaniel megmentette őt a zsoldos késétől. Élvezte, hogy vitatkozhat a fiúval, hogy rákényszerítette, nézzen szembe sok igazsággal, főkéntBartimaeusról. Meglepően jól fogadta. Ami Bartimaeust illeti… emlékezett, milyennek látta utoljára, szánalmas, alaktalan nyálkának, amit teljesenkimerített ez a világ, Rosszul teszi, hogy keresi? A dzsinnek is pihenésre van szüksége, mint mindenkinek.

A harang tovább kongott. De valahogy különös volt ez a hang: magas és tiszta, mintha kristályból lenne, nem mély és telt, mint a városi harangok. Ésnem folyamatosan kongatták, hanem egyetlen, kitartott, vibráló hangot adott, épp hogy hallhatót. Erőlködnie kellett, hogy hallja. Elhalkult, majdfelerősödött, s noha hívogatóan hangzott, lehetetlen volt megragadni a jellegét, mert beleveszett saját vérének lüktetésébe, halk lélegzésébe, ruhájánaksusogásába, ahogy mellkasa emelkedett és süllyedt. Most már lenyűgözve fülelt. A harangszó valahol felette hangzott, messze-messze. Vágyakozvahallgatta, azt kívánva, bárcsak közelebb tudna kerülni a forrásához. Megpróbált kizárni minden más hangot. Erőfeszítése meghozta eredményét; aharangszó először apránként, majd hirtelen teljesen kitisztult. Kettesben maradt vele. Érezte, hogy már nagyon közel van.

Vakon látni is lehet? Kitty kinyitotta a szemét.És sok mindent látott egyszerre. Körös-körül bonyolult kőépítményt, kis falakat és szinteket három dimenzióban, melyek szétváltak,

összekapcsolódtak, íveltek, véget értek. Voltak lépcsők, ablakok és nyitott ajtók, ezek közt siklott sebesen, egyszerre nagyon közel hozzájuk és messzeis tőlük. Alant, lepillantva egy összekuporodott lány testét látta; alvó macskára emlékeztette. A kőépületben mindenütt megdermedt, babaszerű alakokvoltak, férfiak és nők csoportokban, sokan fekve, mintha aludnának, vagy halottak lennének. Körülöttük különös, bizonytalan körvonalú dolgok álltak, nememberiek, de hasonlók. Nem tudta kivenni, mifélék, mert azoknak a valamiknek mintha csak a homályos lenyomata lett volna ott. Az egész alatt egy távolifolyosón egy fiatalembert látott futó pózban megmerevedve, amint válla felett hátranéz; mögötte egy másik alak, ami mozgott. Egy férfi késsel. A lábailassan mozogtak, a csizmái könyörtelenül haladtak előre. És mindkettejük körül különböző alakok, távoliak és bizonytalanok…

Kitty némi kíváncsisággal nézte mindezt, de igazából más érdekelte. A harang egyre hangosabban szólt valahol igen közel. Még jobbanösszpontosított, s enyhe meglepetésére a kőfalak meg alakok rácsa eltorzult és elhomályosult, mintha négy irányból egyszerre húznák. Eleinte nagyontiszta volt, aztán folttá kenődött, majd az is eltűnt.

Kitty érezte, hogy sebesen halad, de nem fizikailag, hiszen a testét nem érezte. Homályosan négy korlátot látott maga körül: egyik fölétornyosult, másikalatta zuhant a mélybe, a maradék kettő mellette nyúlt a végtelenbe. Az egyik sötét és tömör volt, s fenyegette, hogy kíméletlen súlyával összezúzza. Amásik zuhogó folyadék volt, amely vadul vágtatott felé, hogy elsodorja. A harmadik egy hurrikán láthatatlan erejével húzta. A negyedik kiolthatatlan tűzfalvolt. Mind a négy nekitámadt egy pillanatra, majd visszahúzódtak. Vonakodva elengedték, Kitty pedig áthaladt a kapun a túloldalra…

Kitty

28

Kitty szerencséjére az elkövetkezendőket kívülálló megfigyelőként követte, nem pedig tehetetlen résztvevőként élte meg, mert abba beleőrült volna, ígyazonban a testi érzékek hiánya álomszerűvé tette a látottakat. Leginkább kíváncsiságot érzett.

Belekerült… nem is belekerült, inkább részese lett egy folytonosan kavargó mozgásnak, melynek nem volt se kezdete, se vége, nem volt benne fixpont. Végtelen fény-, szín- és anyagóceán lüktetett körülötte, melyben anyagpászmák egyesültek és váltak szét megállás nélkül.

A nagyságrendet és az irányokat lehetetlen volt megállapítani, mint ahogy az idő múlását is: mivel semmi nem maradt nyugodt, és a sémák semismétlődtek, maga az idő fogalma is üres, értelmetlen lett. Kitty próbálta megkeresni önmagát, hogy meghatározza a helyzetét a környezetéhez képest.Különös, különös élmény volt, hogy fix pontot nem talált, egyszerre több helyen volt, több szögből figyelte a kavargást.

Megpróbált egy bizonyos színfoltra összpontosítani és azt követni, ám ez olyan nehéz volt, mint egyetlen levelet szemmel tartani a szél rázta távoli fán.Amint a szín alakba rendeződött, máris széthasadt, összeolvadt másokkal, lerázta a felelősséget, hogy önmaga legyen. Kitty teljesen beleszédült.

Tovább rontotta a helyzetet, hogy észrevett még valamit, ami az általános káoszban felvillant, majd eltűnt; véletlenszerű képeket, de olyan rövideket,hogy épp csak látta őket, mintha fényképeket világítana meg egy fel-feléledő neoncső.

Igyekezett kivenni, mi lehet az, de túl gyorsan történt minden. Úgy érezte pedig, e képekből valamit megtudhatna.Bizonytalan idő után eszébe jutott, hogy valamiért jött, de hogy miért… Nem akart különösebben tenni semmit, inkább csak így maradni, együttmozogni

a fénytengerrel. Ugyanakkor a folytonos változás irritálta is, szeretett volna némi rendszert, szilárd pontokat. De hogyan érhetné ezt el, amikor önmagasem szilárd?

Ímmel-ámmal előreindult egy narancs és gesztenyebarna csík felé, amely valamilyen messzeségben kavargott. Meglepetésére egész jól mozgott, csaképpen egyszerre több ellentétes irányba; amikor újra jól látott, a színcsík egyáltalán nem volt közelebb. Többször próbálkozott, hasonló eredménnyel:minden mozdulata találomra ment, irányíthatatlanul, nem tudta megjósolni, merre.

Kitty most először lett kicsit izgatott. A fények közt több összecsomósodó és kitekeredő sötét pacát látott, melyek ősi földi félelmek visszhangjaitkeltették életre benne, félelmeket az ürességtől, magánytól és végtelentől.

Ez nem jó így, gondolta Kitty, kell egy test.Egyre nyugtalanabbul nézte a könyörtelenül áramló mozgást, a közel s távol villódzó képeket, a fényvillanásokat és színfoltokat. Aztán felfigyelt egy

vidám, táncoló kék-zöld spirálra.Maradj NYUGTON!Csak képzelte, vagy a kis színpászma egy pillanatra kitért és lelassult? Olyan gyorsan történt, nem lehetett biztos benne.Keresett egy másik foltot, és rávette, hogy megálljon. Azonnali, kielégítő eredményt ért el: egy méretes, színtelen anyagcsáp szilárdult meg olyasmi

alakba, mint egy páfránylevél. Amikor aztán Kitty lazított, a fonat azonnal visszaolvadt az általános örvénybe.Folytatva az összpontosítást, újra próbálkozott, és ezúttal az üveges tömbből egy nagyjából szabályos kockát formált. Aztán amikor szusszant, a kocka

elfoszlott.Az anyag alakíthatósága valamire emlékeztette, amit már látott. Mi lehet az? Nagy nehezen az emlék után nyúlt… Bartimaeus alakváltása, igen. A

Földre érkezve szüksége volt valamilyen formára. Ebben a fordított helyzetben talán neki is ezt kéne tenni.Felvehetne egy alakot… És erről hirtelen eszébe jutott jövetelének célja. Bartimaeust jött megkeresni.Kitty izgalma elröppent, lelkesedés töltötte el. Azonnal nekilátott, hogy testet építsen magának.Ezt azonban könnyebb volt kitalálni, mint megvalósítani. Immár könnyedén formált akaratával a kavargó energiából egy emberi alakszerűséget. Egy

dudor volt a feje, a teste tömzsi, négy, ahány annyiféle végtagot kapott, s az egész tompán áttetsző lett, így eltorzítva átlátszottak rajta a kavargó fények ésszínek. Kitty megpróbálta ezt a durva bábut finomítani és pontosítani, de rájött, hogy egyszerre nem tud minden részére odafigyelni. Míg a lábátegyengette, a feje roskadt meg, mintha vajból lenne, s amíg sietve ezt igazgatta és formázott hozzá arcot, a hátsó fele roggyant meg, kezdett csöpögni.És ez így ment, míg végül a nagy sietségben teljesen tönkretette az alakot, s egy gombostűfejű, hatalmas fenekű micsoda lett.

Ráadásul mozgatni is bonyolult volt. Előre-hátra még ment – úgy lebegett a dühöngő energiák között, akár madár a viharban –, de a végtagokat külön-külön nem tudta irányítani; miközben ezt gyakorolta, a test anyaga úgy szivárgott el belőlük, mint az orsóról letekeredő fonal. Kitty egy idő múlvabosszúsan feladta, és hagyta, hogy az alak semmivé peregjen.

Ennek ellenére újra munkához látott. Gyors egymásutánban több testet is kipróbált, a könnyebb irányíthatóságotkereste. Az első egy pálcafigura volt, akár egy gyerekrajz, kevesebb anyaggal, mint az elődje, így Kitty meg tudta akadályozni a szétfoszlását, viszont a

körülötte tomboló energiák összenyomták, akár egy szúnyogot. A második sokkal stabilabb volt, csak esztétikailag kifogásolható: egy virsli, az elején egycsáppal. A harmadik, egy örvénylő anyaggolyó sokkal erősebb és könnyebben tartható lett, és sokáig el tudta irányítani, nyugodtan úszott a káoszban.

A végtagok hiánya a kulcs, gondolta. A gömb jó forma. Rendet teremt.Valóban, a gömbalaknak volt hatása a környezetre, mert hamarosan enyhe változást észlelt a matériában, amin a golyó áthaladt. Addig a

színpászmák, a vibráló fények, a felvillanó képek teljesen közömbösek és érzéketlenek voltak, összevissza úsztak. Most viszont – talán a gömbképviselte rend hatására – mintha ráébredtek volna a lány jelenlétére. Ezt érezte az örvények mozgásában, ami egyszerre határozottabb lett. Enyhénirányt váltottak, közel ugrottak a golyóhoz, majd elkanyarodtak, mintha meggondolták volna magukat. Ez újra és újra megtörtént, s a fonatok megvillódzások egyre erősödtek és szaporodtak. Csupán érdeklődtek, de baljós figyelem volt ez, mint amikor cápák gyűlnek egy úszó köré, Kittynek nemtetszett. Lelassította a gömböt, s akaratával – immár egyre magabiztosabban csinálta – célba vette őket. A statikus gömbtől kifelé haladva ellökte alegközelebbi fonatokat, melyek szétfoszlottak.

Kitty már éppen gratulálni akart magának az akaraterejéhez, amikor hirtelen egy üveges fonat nyúlt ki a masszából, akár egy amőba nyúlványa, ésbelemart a gömbjébe, kiharapva egy darabot. Alig állt neki befoltozni, az ellenkező irányból egy másik fonat rontott rá, és ragadott el újabb darabot. Kittydühödten védekezett. Körös-körül lüktetett és remegett a massza. Fények villantak véletlenszerű sorokban. Kitty most először rémült meg igazán.Bartimaeus, hol vagy?

A név reakciót idézett elő az anyagban, statikus képek sokasága lángolt fel és hunyt ki, erősebben és hosszabb, mint előtte. Egy-kettő olyan sokáigtartott, hogy ki tudja venni a részleteket: alakok, arcok, többször az ég részlete, egy épület oszlopokkal. Az alakok emberek voltak, csak különös ruhában.A képek sora a múltra emlékeztette Kittyt, csakhogy ezek most nem az ő emlékei voltak.

Mintha erre a gondolatra érkezne válaszként, a kavargó zűrzavar egy olyan képpel ért véget, ami megmaradt. Repedezett volt, mintha törött lencsénkeresztül látná, de így is jól látszott, mi az: szülei kéz a kézben. Anyja felemelte a kezét és intett.

Kitty! Gyere vissza hozzánk.Tűnjetek el… Kitty zavart és riadt lett. Biztos csak trükk, és nem is kellemes. Figyelme kihagyott, uralma a gömb és a megtisztított rész fölött

megingott. A gömb összeesett, minden oldalról fonatok surrantak felé.

megingott. A gömb összeesett, minden oldalról fonatok surrantak felé.Kitty, szeretünk.Hagyjatok békén! Megint visszaverte a fonatokat. Szülei képe kihunyt. Kitty komor eltökéltséggel visszaállította a gömb eredeti alakját. Egyre inkább

szüksége volt rá, a rendet testesítette meg, sőt őt magát. Nagyon félt, hogy nélküle elveszik.Ujabb képek villantak fel, de a legtöbb túl gyorsan. Néhány, amit épp hogy látott, ismerős lehetett, mert nyugtalanságot és ürességet ébresztettek

benne. Fénycsokor, majd egy újabb kép, nagyon messze. Botra támaszkodó öregember. Mögötte feketeség közeledett hozzá sebesen.Kitty, segíts! Jön! Jön!Mr. Pennyfeather…Ne hagyj itt! Az alak hátranézett a válla fölött, és rémülten felkiáltott… A látomás eltűnt. Majd szinte azonnal megjelent egy másik: egy nő szaladt

oszlopok között, sötét valami üldözte sebesen. Fehérség villant az árnyak közt. Kitty a gömbre összpontosított. Ne figyelj oda. Csak délibábok, üresképek. Nem jelentenek semmit.

Bartimaeus! Ezúttal könyörögve gondolt a névre. Ez megint megmozgatta a lebegő fényeket, és sodródó színszigeteket. Jákob Hyrnek mosolygott ráközelről, kristálytisztán.

Mindig is túl független akartál lenni, Kitty. Miért nem adod fel? Gyere, csatlakozz hozzánk! Minek visszamenni a Földre? Úgyse tetszene.Miért? Nem akarta, mégis megkérdezte. Szegény gyermek. Majd meglátod. Már nem olyan vagy, mint voltál.Újabb kép bukkant fel, egy magas, sötét bőrű férfi egy füves dombon. Komor arca volt.Minek jöttél ide? Hogy háborgass bennünket? Egy magas, fehér fejdíszt viselő nő vizet mert a kútnál. Butaság volt idejönnöd. Nem látunk szívesen.

Segítségért jöttem.Nem kapsz. A nő szúrósan nézett rá, majd eltűnt.A sötét bőrű férfi elindult a dombon.Minek háborgatsz bennünket? Ezt válla felett hátraszólva kérdezte. Megsebzel minket a jelenléteddel. Fények pislogtak, ő is eltűnt.Jákob Hyrnek szomorúan mosolygott.Add fel, mágus. Felejtsd el magad. Úgysem mehetsz már haza.Nem vagyok mágus.Igaz. Most már semmi nem vagy. Tucatnyi fonat vette körül Jákobot, aki kavargó szilánkokká esett szét, melyek szerteszóródtak.Semmi… Kitty a gömbre nézett, amely a figyelemkihagyást kihasználva elolvadt, akár a hó. Maradékáról pihék váltak le, s mintha szél kergetné őket,

táncoltak körülötte. Igaz, ő semmi, anyagtalan, horgony nélküli lény. Értelmetlen tovább színlelnie.És valóban nem tudja, hogyan jusson haza. Akarata elhagyta. A gömb elapadt, pörögve elolvadt. Kitty sodródni kezdett…Ujabb kép remegett bizonytalan messzeségben. Szia, Kitty. Hagyj békén.Na tessék, én meg azt hittem, engem keresel.

Nathaniel

29

Mandrake és a zsoldos vagy fél percig némán méregették egymást. Egyikük sem mozdult. A zsoldos biztosan fogta a kést, üres keze pedig övemellett lebegett. Mandrake erősen figyelte, de nemigen reménykedett. Már látta, milyen gyorsak azok a kezek. És teljesen védtelen volt. Eddig ahányszorösszefutottak, mindig vele volt Bartimaeus. Elsőnek a zsoldos törte meg a csendet:

– Azért jöttem, hogy visszavigyelek. A démonok élve akarnak.Mandrake nem felelt. Nem mozdult. Próbált kiötölni valami stratégiát, ám agyát ledermesztette a félelem, minden gondolat recsegve-ropogva

cammogott, akár a zajló jég.– Azt hiszem, sok gazdatest elpusztult – folytatta a zsoldos. – Nouda nagyon szeretne minél több fiatal testet megőrizni. Nos? Vagy inkább a

dicsőséges halál? Azt a kérést is teljesíthetem.– Nem muszáj… – Mandrake hangja dörmögve szólt, nyelve mintha nem akart volna elférni a szájában –, nem muszáj harcolnunk…Dörgő nevetés.– Harc? Az egyenlőséget feltételez köztünk.– Egy szolgám még maradt – hazudta Mandrake. – Gondolja meg gyorsan, mielőtt magára uszítom. Még összefoghatunk a démonokkal szemben.

Tudja, ez a maga érdeke is, a nemzeti kincstárból fizetném ki. Számolatlan kapná az aranyat! Úrrá tehetem, kap földet, birtokot, amit csak kíván.Harcoljon mellettem! Itt, ezekben a pincékben vannak a fegyverek, amiket használhatnánk…

A zsoldos válasz gyanánt a padlóra köpött.– Nekem nem kell se föld, se nemesi cím! A szektám tiltja az efféle sallangokat. Arany… az igen! De azt a démonoktól is megkapom, ha szolgálom

őket. És… És mit érdekel, ha Nouda elpusztítja egész Londont? Vagy akár egész Európát? Miattam a világot is felégetheti! Én nem hiszekbirodalmakban, miniszterekben vagy királyokban. Jöjjön a káosz! Én akkor is megélek. Na, hogy döntöttél? Itt akarsz meghalni?

Mandrake összehúzta a szemét.– A válaszom ott jön lábujjhegyen. Old meg, Belazael! Sújtsd le! – kiáltott és a lépcsőre mutatott. A zsoldos megpördült és közben harcra készen

lehajolt. Üres lépcsőt látott. Káromkodva visszafordult, egyik kezében ezüstkoronggal, s éppen látta, hogy Mandrake sarkon fordul, és a folyosón apincébe tart. A zsoldos csuklója megrezzent, a korong elrepült…

Mandrake kétségbeesetten próbált egyszerre futni és szlalomozni, de elvesztette az egyensúlyát, megbotlott a járókő szélében, elesett…Az ezüstkorong átsuhant a levegőn, s Mandrake lebukó fejefölött találta el a falat, majd gellert kapva átröppent a folyosó túlsó falához, aztán a padlóra

esett.Mandrake négykézláb ért földet. Talpra kecmergett, felkapta az ezüstkorongot és továbbrohant. Hátralesett.A távolban a zsoldos nagy léptekkel a folyosó felé tartott, arcát eltorzította a bosszúság. Sietség nélkül lépdelt, csizmája körül fények és foltok

pulzáltak. Egy lépte háromszor akkora volt, mint az átlagos emberé, kettővel már ott is termett Mandrake mögött. Emelte a kését. Mandrake felkiáltott,oldalra hajolt…

A folyosó falából szürke árnyék emelkedett ki, némán, akár a füst. Tekergő csáp hurkolta át a zsoldos derekát; nyakára kar kulcsolódott. A férfi fejehátrabicsaklott. Felemelte a kést, lecsapott. Az árny felnyögött, de csak még erősebben szorította; sápadt kék fény áradt belőle, beborította a zsoldost. Aférfi köhögött és köpködött. A falakból meg a padlóból újabb és újabb árnyak szivárogtak, rácsavarodtak a csizmájára és nadrágjára, megragadtáklobogó kabátját. A zsoldos vakon jobbra-balra csapdosott, sarkát megvetette, s a hétmérföldes csizma szárnyra kapott. Egyetlen lépéssel a folyosófelénél termett, egy elágazásnál. A kék izzás azonban nem tágított a feje körül, és az árnyak piócákként ragadtak rá, miközben egyre többen jöttek elő akövek közül.

Mandrake a falnak támaszkodott. Igen, üldözője vesztét a csizma okozhatta: annak az aurája kapcsolta be a csapdát, amint a zsoldos belépett afolyosóra, s az árnyak azonnal rátámadtak a tulajdonosára. A baj csak az volt, hogy mágikus támadás volt, márpedig Mandrake keserű tapasztalatbóltudta, hogy a zsoldosnak igen erős az ellenállóképessége.

A közbelépésükkel azonban időt nyert. A kincseskamra valahol itt van, azon túl, ahol a zsoldos küszködött. Nincs más megoldás. Mandrake óvatosanmegmarkolta az ezüstkorongot (a pereme igen éles volt), s továbbosont a folyosón, el számtalan ajtó és beugró előtt, egyre közelebb és közelebb azelágazáshoz.

Eközben annyi árny támadt rá az ellenségére, hogy Mandrake alig látta a zsoldost, eltakarták a vonagló testek. Puszta súlyuktól térdre kényszerült,arca csak néha bukkant elő; a sugárzás és a szakáll alatt teljesen bíborszínű lett. Már majdnem kiszorították belőle a szuszt, de a kése még mindigszorgosan dolgozott. Olvadó esszenciacafatok terítették be a padlót, akár a faszilánkok.

Ezüst a kés is, gondolta Mandrake. Nem tudnak vele elbánni. Előbb-utóbb kiszabadul.Ez a kellemetlen gondolat felserkentette. Elérte az elágazást. Felemelte a korongot, hátát a falnak nyomta, és befordult, közben azért a küzdőket is

szemmel tartva. Az egyik árnyat a szeme láttára metszette ketté egy csapás. Mandrake tudta, hogy sietnie kell, nem maradt sok ideje.Végig a folyosón, egyenesen le a föld gyomrába. A végén az acélajtó a ráccsal: a bejárat a pincébe. Odarohant, s visszanézett. A távolban neszezés,

lihegés, nem evilági nyögések. Most felejtsd el a zsoldost! Hogyan tovább?Megvizsgálta az ajtót. Közönségesnek tűnt: rácsos tolóablak, egyszerű fogantyú, semmi jel vagy rovátka. Csapda lehet? Elképzelhető. Igaz, a segéd

akkor nem említette. Azt tudta, hogy a kincseket odabent pestisátok védi. De mi indítja be? Talán az, hogy kinyitja az ajtót…Mandrake keze a kilincs fölött lebegett. Megpróbálja?Válla fölött visszanézett. Semmi értelme habozni, meg kell szereznie a pálcát. Különben halott. Megragadta a kilincset, elfordította, meghúzta…Semmi nem történt. Az ajtó nem nyílt.Mandrake káromkodva elengedte. Valahogy bezárták. Törte a fejét. Kulcslukat nem látott. Mágikus hexazár? Ha igen, sosem találja meg a nyitóigét.Bolondos ötlete támadt. Megint elfordította a kilincset, de ezúttal megnyomta az ajtót.Ó… Kinyílt. Mandrake hagyta, hogy kitáruljon. A lélegzetét is visszafojtotta…Nem bugyogott elő pestis. Fények kapcsolódtak fel; biztos egy koboldot zártak a mennyezetbe. Minden olyan volt, amilyennek két napja látta: középen

a márványtalapzat, rajta nagy halom kincs, más semmi, az olajzöld csempék üresen nyúltak el körülötte.Mandrake megvakarta az állát. Minden valószínűség szerint, ha rálép a csempékre, a pestis előfúj, és másodpercek alatt rettenetes halált hal. De

hogyan tudná kijátszani? A talapzat túl messze van, hogy odaugorjon, nincs min mászni, repülni pedig nem tud…Kétség fogta el. Vissza nem mehet; a helyzet nagyon súlyos, és Kitty is számít rá. Belépni viszont halált jelent. Nincs mivel védje magát, se pajzs, se

bűbáj…Szeme megakadt egy tárgyon, ami a távoli talapzat közepén hevert. Ovális aranyba helyezett jádekő; egy faállványon lógott láncról. A szamarkandi

amulett… Mandrake nagyon is pontosan tudta, mire képes ez a mágikus eszköz. Látta, ahogy ellenállt Ramuthra démon erejének. Egy kis pestisátok

amulett… Mandrake nagyon is pontosan tudta, mire képes ez a mágikus eszköz. Látta, ahogy ellenállt Ramuthra démon erejének. Egy kis pestisátokbiztos meg se kottyan neki. Ha, mondjuk, odaszaladna, ahogy bír…?

Az ajkába harapott. Nem, ahhoz túl messze van. Mielőtt elérné az amulettet…Nem hang riasztotta meg, mögötte a folyosón tökéletes némaság honolt. Egy megérzés, egy hirtelen, éles balsejtelem borzongatta végig a gerincét,

azért fordult meg. S amit látott a folyosón, attól görcsbe rándult a gyomra, térde pedig megroggyant.A zsoldos egy kivételével az összes árnyat szétszaggatta késével és öklével, a darabok ott verdestek körülötte a padlón. A kőből még mindig

szivárogtak az újabb árnyak; egyik kék pulzát lőtt a férfira, ami egy pillanatra nekilökte a falnak, de a zsoldos ettől sem esett össze. Fittyet hányva azárnyra, ami a hátán csimpaszkodott és fojtogatta, a zsoldos meggörnyedt, lerúgta az egyik, majd a másik csizmáját.

Amint a zsoldos ellépett a csizmáktól, az árnyak egyből otthagyták, a csizmák körül lebegtek, szimatolták, hosszú ujjukkal böködték. A zsoldos hátánlévő is lazított a szorításán.

A zsoldos most közömbösen elindult Mandrake felé. Nyugodtan közeledett. Az árnyak vad támadása láthatóan elgyengítette, arca mályvaszínreszíneződött a kimerültségtől, erősen bicegett, és minden lépésnél köhögött.

Mandrake csak állt az ajtóban, félig bent a kincseskamrában, félig kint. Fejét ide-oda kapkodta, a zsoldostól a csempékre, és vissza. Émelygett apániktól. Már csak a halála módját dönthette el.

Megacélozta magát. Egyrészt a halál elkerülhetetlen. A zsoldos arca fájdalmat ígért. Másrészt…Az amulett hűvös csillogással hívogatta. Olyan messze van. De a pestisátok legalább gyors.Mandrake döntött. Kilépett az ajtón, el a kincstártól, a közeledő zsoldos felé.A kék szemek belemélyedtek. A férfi mosolygott. A kés emelkedett.Mandrake megpördült és visszarohant az ajtó felé. Nem törődött a bosszús kiáltással maga mögött, csak előre koncentrált. Létfontosságú volt a lehető

legjobban felgyorsulni, teljes sebességgel érni a zöld csempékre.Fájdalom robbant a vállába, felvonított, megingott, de rohant tovább. Át az ajtón, be a kincstárba. Zöld csempék…Mögötte bicegő léptek. Elfojtott köhögés.A csempék széle. Elrugaszkodott, olyan magasra, ahogy csak bírt…Leért. Rohant tovább.Körös-körül ezer kígyó sziszegett egyszerre: a csempék közül sárgászöld pára szivárgott ki.Előtte volt a talapzat, rajta csillogtak a kincsek. Gladstone pálcája, egy ékköves kesztyű, egy ősi, vérfoltos hegedű, kupák, kardok, ládikók és

szőnyegek. Mandrake le nem vette szemét a szamarkandi amulettről, látómezeje minden lépésnél remegett-rázkódott.A zöld pára lassan mindent vékony fátyollal vont be. Mandrake bőre viszketett, majd a viszketés gyorsan fokozódott és fájdalommá erősödött. Égett

szagot érzett…Köhögés. Valami súrolta a hátát.A talapzat. Kinyújtotta a kezét, és letépte a láncot a tartójáról. Ugrott, megpördült, elnyúlt a talapzaton, ékszerek és csodák repültek, gurultak,

pottyantak a padlóra. A szeme égett, hát szorosan lehunyta. Bőre lángolt, a távolból szenvedő kiáltást hallott… a sajátját.Vakon a nyakába húzta a láncot. Érezte, ahogy a szamarkandi amulett a mellkasához ér…A fájdalom azonnal megszűnt. Bőre még égett, de ez már csak utólagos szúrás volt, nem egyre terjedő kín, kivéve a vállát, amely hevesen lüktetett.

Suttogást hallott, fél szemét kinyitotta: körös-körül a pára a mennyezet felé kígyózott, kavarogva kereste a húsát, ám az amulett könyörtelenül szívtamagába a gyilkos kipárolgást a középen elhelyezett jádekőbe.

Nathaniel felemelte a fejét. A mennyezetet látta, a talapzat egy részét, de mögötte a pára már megtöltötte a szobát, elvágva a kilátást.Akkor hol lehet a…?Köhögés. Közvetlenül a talapzat mögött.Nathaniel megmozdult; nem gyorsan, de ahogy csak bírt. Sajgó vállától nem tudott jobb karjára nehezedni. A ballal először guggoló helyzetbe nyomta

magát, majd lassan felállt.A zsoldos a talapzat másik oldalán állt, gomolygó, sárgászöld párafelhő vette körül. Kezében még ott szorongatta a kést, és szeme Nathanielre tapadt,

de közben a talapzatra támaszkodott, és minden lélegzetvételtől köhögött.Lassan kihúzta magát. Lassan elindult a talapzat körül Nathaniel felé.Nathaniel hátrált.A szakállas nagyon óvatosan mozgott, mintha minden végtagja fájna. Rá se hederített a forró pestisre, ami már elemésztette a köpenyét, belemart

fekete ruhájába, bicegő lábán a vastag fekete zokniba. Ellépett a talapzattól.Nathaniel addig hátrált, amíg nekikoccant a kamra túlsó falának. Nincs tovább. Nem maradt fegyvere, a dobókorongot futás közben elejtette. Védtelen.A pestis egyre sötétebben kavargott a közelgő alak körül. Nathaniel látta, hogy a zsoldos arcán grimasz villan, kétség vagy fájdalom. Talán kimerül az

ellenállóképessége? Az árnyakkal már meg kellett birkóznia, most pedig itt a pestisátok… A könyörtelen léptek közeledtek, a savókék szemekbelemélyedtek.

Nathaniel a kőnek nyomta a hátát. Marka ösztönösen az amulettre, a hűvös fémre zárult.A pestisfelhő hirtelen megsűrűsödött a zsoldos körül, köpenyként ölelte át. Mintha váratlanul megtalálta volna a rést a férfi páncélján. Darázsfelhőként

örvénylett, szúrta-csípte. A zsoldos csak baktatott tovább. Arcán ropogott a bőr, akár a régi papír. A hús beesett, mintha kiszáradt volna. A fekete szakállelvesztette színét. A savókék szem gyűlölettel meredt Nathanielre.

Közelebb, közelebb. A kést tartó kéz megaszott, száraz bőrrel bevont csonthalom lett. A szakáll elszürkült, majd kifehéredett; az arccsontok kimeredteka szőr alól, akár a pala. Nathaniel úgy látta, a zsoldos mosolyog. A mosoly aztán szélesedett, hihetetlen sok fog bújt elő… mert az arcbőr teljesen leesett,csak a fényes koponya maradt, rajta fehér szakáll és savókék szem, amely felvillant, majd kihunyt.

A fekete ruhás csontváz lépett még egyet, majd megroggyant, összeesett, rongyok és csontdarabok zuhantak Nathaniel lába elé.A pestis heve alábbhagyott, a maradékot felszippantotta az amulett, ahogy Nathaniel bicegett át a termen. A talapzathoz ment. A lencsén át nézve az

összehordott kincsek aurája bántotta a szemét. A legfényesebben a pálca ragyogott. Érte nyúlt (közben önkéntelenül is észrevette, hogy kezét aprósebek borítják), és elvette. Ismerős volt a simasága, a koros fa könnyűsége.

Nathaniel nem érzett diadalt. Túl gyenge volt. A pálcát ugyan a kezében tartotta, de a puszta gondolat, hogy alkalmazza, rémülettel töltötte el. A vállaúgy fájt, hogy kis híján elájult. Ekkor megpillantotta megsebzőjét: a csempén egy véres ezüstkorong hevert. Mellette egy másik, amit ő ejtett el. Merevenlehajolt, és a zsebébe tette.

A pálca, az amulett… Mi kell még? Megszemlélte a tárgyakat a talapzaton. Voltak, amikről hallott, és így tudta, hogy most nem tudja használni; másoktitokzatosan izzottak, azokat jobb békén hagyni. További habozás nélkül sarkon fordult, és elhagyta a kincseskamrát.

Visszafelé a pálca és az amulett aurájára reagálva az árnyak rátámadtak. Fagyos kék sugárzásukat elnyelte az amulett; amelyik csak ráugrottNathanielre, azt azonnal beszívta a jádekő. Nathanielnek haja szála se görbült. Menet közben felkapta a hétmérföldes csizmákat, pár pillanat múlvaátlépte a vészjelző csempevonalat, és kiért a bejárati kamrába.

A segéd asztalán ott hevert a látóüveg.– Kobold, három feladatod van még, aztán szabad vagy.– Csak ugratsz. Az egyik biztos valami lehetetlen, mi? Csináljak porból kötelet? Építsek hidat a Másik Világba? Lökjed, ne kímélj!

A kobold távozása után a mágus lerogyott az asztalra, és a pálcára támaszkodott. Válla sajgott, arca és karja még égett. Zihálva kapkodta a levegőt.A kobold visszatért. Arca tiszta volt, sugárzott, alig várta, hogy mehessen.– Első kérdés. A nagy szellemek éppen most hagyják el az épületet. Nézd. – Egy kép a mélyben; Nathaniel felismerte a vén Westminster Hallt. A falba

lyukat robbantottak, amiből ugrándozó csoport özönlött elő: a kormány tagjai, akik darabos, nem emberi mozdulatokkal haladtak. Detonációk villantak,infernók szikráztak, találomra ellőtt mágialöketek csaptak be ide-oda. A menet közepén alacsony, kerek alak lépdelt: Quentin Makepeace.

– Ott mennek – kommentálta a kobold. – Úgy negyvenvalahányan. Néhányan még elég bizonytalanul járnak, mint az újszülött borjú. De biztosmegszokják.

– Értem – sóhajtott Nathaniel.– Második kérdés, főnök. Az emeleten találsz egy rakás fegyvert. Balról a harmadik ajtó. A harmadik kérdés…– Igen? Hol van?– Fent. Jobbra, el a Szobrok Terme mellett, és egyenesen szembe. Megmutatom, ha akarod. – Ujabb kép: az egyik adminisztrátor irodája. A padlón

egy pentagramban egy lány hevert mozdulatlanul.– Közelebb – parancsolta Nathaniel. – Közelebb tudsz menni?– Aha. De nem szép látvány.– Jaj, Kitty…

Kitty

30

Nem kapkodtad el, gondolta Kitty.Hogy érted? Csak most jöttél.Hisz' ezer éve lebegek itt. Körülöttem hajtogatták, hogy húzzak el, meg hogy semmi vagyok, nem kéne téged keresnem, és én már kezdtem hinni

nekik, Bartimaeus. Majdnem feladtam.Feladtad? Pár másodperce, hogy ideértél. Mármint földi idő szerint. Ezen az oldalon nem úgy működnek a dolgok. Sokkal összetettebbek.

Megpróbálnám elmagyarázni, de most a lényeg hogy itt vagy. Nem hittem volna, hogy eljössz.Nem volt olyan bonyolult. Gondolom, azért, mert segítettél.Nehezebb volt, mint hinnéd. Ptolemaiosz óta neked sikerült először. Kell hozzá az, hogy képes legyél elválni önmagádtól ami a mágusoknak a

lényegükből fakadóan lehetetlen. És akik felsülnek, megőrülnek.Most éppen ez a gondom: a szétválás. Hogy nem vagyok önmagam.Miért nem próbálsz magadnak egy alakot gyártani? Hogy legyen mire összpontosítani. Jobban éreznéd magad.Már próbáltam! Csak egy gömb vált be, de az meg… az meg feldühítette őket.Nem vagyunk dühösek. Talán dühösnek látszom?Kitty jól megnézte a távoli, villódzó képmást. Méltóságteljes nő volt, sötét bőrű, hosszú nyakú, fejdíszben és hosszú, fehér lepelben. Márványtrónon ült.

Gyönyörű arca nyugalmat sugárzott.Nem, egyáltalán nem. De más vagy.Nem őrá értettem. Az nem én vagyok, csak egy emlék. Én körülötted vagyok. Mind ott vagyunk. Itt minden más, mint a kapu másik oldalán. Itt

nincs különbség a szellemek közt. Egyek vagyunk. Most már téged is beleértve.Összetett árnyak és anyagfoltok kavarogtak körös-körül egyetértőn. A nő képe eltűnt, mások jelentek meg. Kitty mindegyiket megsokszorozva látta,

mintha összetett rovarszemen keresztül nézne, de tudta, hogy nem a képekből van több, hanem belőle.Nem nagyon tetszik ez nekem…A képek emlékek, néhány talán a tiéd. Tudom, hogy nehéz felfogni. Ptolemaiosznak is nehezen ment, de összeszedte magát, és formált

magának egy alakot. Meglehetősen művészi volt, önmaga elég jó mása. Miért nem próbálod meg még egyszer?A gömb biztos megy.Én nem egy gömbbel beszélgetek. Legyen már egy kis önbizalmad!Kitty megacélozta magát, és akaratát a kavargó anyagra irányította. Ahogy korábban, most is sikerült emberfélét alkotnia. Nagy, imbolygó feje lett, két

botkarja és két dúcszerű lába, hosszú, vékony teste pedig háromszögletű izében ért véget, ami nagy jóindulattal szoknya is lehetett. Elég förtelmes volt.Anyagcsápok vizsgálták meg óvatosan.Az mi ott rajta?A keze.Ja, igen. Megkönnyebbültem. Hmmm… Ilyennek látod magad, Kitty? Mert akkor komoly önismereti gondokkal küzdesz. Adok egy tippet: a lábad

azért nincs ilyen vastag. A boka körül semmiképp se.Nehéz. Ennél jobban nem megy.Legalább csinálj magadnak arcot, és az isten szerelmére, szép legyen!Kitty nagy erőfeszítéssel kiformált két disznószemet, egy hosszú, boszorkányorrot, és egy szájat, ami gúnyos mosolyra görbült.Hát nem vagy Leonardo, az tény.Nem messze egy kép villant fel (szakállas férfi meredt a falra), majd kialudt.Segítene, ha lenne mit néznem, nem csak ezt a trutyit!A test vadul a kavargó masszára intett.A csápok némelyike színlelt ijedtséggel visszahőkölt.Ti, emberek annyira következetlenek vagytok. Állítólag szeretitek a stabilitást meg a rendet, de mi a Föld, ha nem egy nagy trutyi? Amerre csak

nézel, káosz, erőszak, széthúzás és harc. Itt sókkal békésebb. De talán segíthetek. Megkönnyíthetem. Figyelj arra a csodás testre, nehogy a karjai,vagy mik, leessenek. Elrontaná a tökéletes hatást.

A fortyogó anyag közeli része Kitty szeme láttára átalakult. Villódzó fénypászmák nyúltak, szélesedtek, szilárdultak síkokba; tekercsek és spiráloknőttek meg, ágaztak el, csatlakoztak, osztódtak. Pillanatok alatt egy terem alakult a test köré: üveges padló, oszlopsor, mögöttük lépcső vezetett le aperemre, majd a semmibe. Felül szintén áttetsző, lapos tető. A tető fölött, az oszlopok között és a padló alatt folytatódott a Másik Világ kíméletlenmozgása.

A fizikai tér illúziója úgy hatott Kittyre, hogy hirtelen megriadt a semmitől; a bábut a szoba közepére vitte, olyan messze a peremtől, amennyire csaklehetett.

Ez milyen?Ez… jó. De te?Én itt vagyok. Nem kell, hogy láss.De jobb szeretném.Na jó. Végül is én vagyok a házigazda.A kis terem végében az oszlopok közül egy alak lépett elő: a kortalan arcú fiú. Ha a Földön vonzó volt, itt sugárzóan gyönyörű. Arca örömöt és

nyugalmat árasztott, bőre csupa fény és szín. Némán odament és megállt Kitty imbolygó fejű, lapos mellű, vastag combú alakja előtt.Kösz, gondolta Kitty csípősen. Ettől most sokkal jobb.Ez is annyira én, mint amennyire az te. Sőt te is éppúgy része vagy ennek, mint én. A Másik Világban nincsenek korlátok.Mielőtt jöttél, nem úgy tűnt. Azt mondták, nem akarnak itt engem. Hogy seb vagyok.Csak, mert rendet akartál kényszeríteni ránk, és minden rend korlátokat jelent. Itt nem lehetnek korlátok, semmi határozott, semmi lezárt. Akár egy

esetlen botfigura, lebegő gömb vagy egy ház, mint ez – intett a fiú –, idegen itt, nem tarthat sokáig. Nekünk fáj minden korlát.A fiú ellépett tőle, és kinézett két oszlop között a rohanó fényekre. Kitty mása utána totyogott. Bartimaeus…Nevek, nevek, nevek! Azok a legnagyobb korlátok. Mindegyik egy újabb rabság. Itt egyek vagyunk, nincs nevünk? De mit csinálnak a mágusok?

Elérnek minket a megidézéssel, szavakkal kirángatnak, méghozzá darabonként. Ahogy egy darab átér, alakot nyer, neve és hatalma lesz, csak

Elérnek minket a megidézéssel, szavakkal kirángatnak, méghozzá darabonként. Ahogy egy darab átér, alakot nyer, neve és hatalma lesz, csakközben elválik tőlünk, többiektől. És utána?Mint majmok a cirkuszban, trükköket végzünk a gazdánknak, nehogy bántsa törékeny esszenciánkat.Még ha visszatérünk ide, akkor sem vagyunk biztonságban. Ha egyszer elneveznek, újra és újra meg lehet idézni, míg az esszenciánk el nem fogy.

Megfordult és megpaskolta Kitty másának dudoros tarkóját.Téged annyira zavar a dolgok itteni kapcsolata, hogy inkább kapaszkodsz még egy ilyen fórtelembe is, mint ez az alak, már bocs, mint hogy

szabadon lebegnél velünk. Nekünk a Földön az ellenkezője jut. Hirtelen elvágnak ettől a csodálatos egységtől, amit te kavargó valaminek látsz,magunkra maradunk, védtelenül egy gonosz, határokkal szétszabdalt világban. Az alakváltás némi vigaszt nyújt, de sokáig sose tartja távol afájdalmat.

Kitty oda se figyelt a monológra. Annyira nem hagyta nyugodni teremtménye otrombasága, hogy lopva a fejméretét állítgatta, az anyag egy részétlevezette a vékony torzóba. Az orrból is levett kicsit, a szájat kisebbre és kevésbé ferdére vette. Igen, határozottan jobb.

A fiú a szemét forgatta.Na pontosan ez az! Nem tudsz belenyugodni hogy ez az izé valamiképp te vagy. Pedig csak egy bábu. Hagyd békén!Kitty éppen hajat akart neki csinálni, de most abbahagyta. Minden figyelmét a gyönyörű fiúra fordította, aki hirtelen elkomorodott.Minek jöttél ide, Kitty?Mert Ptolemaiosz is ezt tette. Bizonyítani akartam, hogy bízom benned. Azt mondtad, miután megtette, már boldogan voltál a szolgája. Nekem nem kell

szolga, de a segítséged igen. Ezért jöttem.A fiú szeme fekete kristály lett, tele csillagokkal. Miben kéred a segítségemet?Te is tudod. Kiszabadultak azok a dé… szellemek. Le akarják rohanni Londont, embereket ölni. Még nem tették meg? Elég lassúak.Ne légy kegyetlen! Kitty teremtménye dühösen lengette karját a feje fölött, és a terem másik oldala felé tántorgott. A fiú meglepetten lépett hátra.Londoni közemberekről beszélek! Nem szeretik jobban a mágusokat, mint ti. A nevükben kérlek, Bartimaeus. Ők fogják megszenvedni, amikor Nouda

serege megindul.A fiú szomorúan bólintott.Fakarl és Nouda betegek. Ez történik néhányunkkal, ha túl sokszor esünk át megidézésen. A rabság tönkretesz bennünket. A személyiségünk

kegyetlen, tompa és bosszúálló lesz, sokkal többet gondolunk a világotokban ért apró sértésekre, mint ennek a helynek a gyönyörére. Nehéz elhinni,pedig igaz.

Kitty kinézett a villanó fényekre és a mozgó esszencia végtelenségére.Tulajdonképpen mit csináltok itt?Semmit. Semmit. Vagyunk. Ne is akard megérteni, ember vagy, csak a felszínt látod, és egyből rá akarod erőszakolni az elképzelésedet. Fakarl,

Nouda meg a többiek már rátok hasonlítanak. A gyűlöletük határozza meg őket, ami olyan erős, hogy már nem is akarnak itt lenni, csak a bosszúélteti őket. Ez lényegében kapituláció a világotok értekei előtt. Hé, egyre jobb az az izé…

A Másik Világ energiáitól védve Kitty könnyebben tudta mozgatni a bábut. Ide-oda kocogott a kis helyen, lengette a karját és rázta nagy fejét, minthaközönség előtt lenne. A fiú elismerően bólogatott. A bábu megállt a fiú mellett.

Megtettem, amit Ptolemaiosz. Bizonyítottam. Te pedig válaszoltál a hívásomra. Most a segítségedet kérem, hogy megállítsam Fakarlt és Noudát.,A fiú elmosolyodott.Valóban nagy áldozatot hoztál, és Ptolemaiosz emlékezetére örömmel viszonoznám. Két dolog akadályozza meg. Először ehhez meg kellene

idézned a Földre, ami most nem nagyon menne.Miért nem? – kérdezte Kitty.A fiú szelíden nézett rá. Idegesítette.Miért nem?A második pedig a sajnálatos gyengeségem. Még nem vagyok itt elég rég, hogy teljesen feltöltődtem volna. Fakadnak a nagylábujjában is több

energiája van, nem is szólva Noudáról. Nem szívesen kerülnék olyan szolgaságba, aminek halál a vége. Sajnálom, de ez a helyzet.A bábu habozva a fiú felé nyújtotta egyik karját És ha nálunk van a pálca?Gladstone pálcája? Hogyan? És ki használná? Te nem vagy rá képes.Nathaniel éppen most próbálja megszerezni.Ez szép és jó, de megszerzi-e… Várjunk csak! A fiú sugárzó vonásai összemosódtak, mintha az irányító intelligencia megdöbbent volna; aztán máris

újra a régi volt. Ezt tisztázzuk. Elárulta a nevét?Igen, és…Ez tetszik. Ez tetszik! Engem évekig gyötört, csak mert elszólhattam volna magam, most meg úton-útfélen elmondja mindenkinek! Ki tudja még?

Fakarl? Nouda? Kiírta neonbetűkkel, és úgy járt körbe a városban? Hadd halljam! Én nem mondtam el senkinek!Amikor megidéztelek, kicsúszott a szádon.Azon kívül.De elmondhattad volna az ellenségeinek, nem, Bartimaeus? Ha nagyon akartad volna, megtalálod a módját, hogy árts neki. És szerintem ezt

Nathaniel is tudja. Beszéltem vele.Mmm, merengett a fiú. Ismerem az ilyen beszélgetéseket.Na mindegy. Szóval a pálcáért ment, én meg érted jöttem. Együtt…A lényeg, hogy egyikünk sem elég erős a harchoz. Már nem. Te sose leszel. Mandrake meg amikor legutóbb használta a pálcát, simán kiütötte

magát. Miből gondolod, hogy most lesz ereje hozzá?Amikor utoljára láttam, igencsak kivolt. Az én esszenciám meg olyan lyukas, hogy a Földönmég egy alakot se tudok fenntartani, nem hogy hasznos lenni. Sőt már a testbe kerülés kínját sem élném túl. Nem, Kitty, nézzünk szembe atényekkel… Mi van?

A bábu oldalt billentette a fejét, és csendesen, de odaadóan nézte a fiút, aki egyre nyugtalanabb lett ettől a tekintettől.Mi az? Mi van már…? A, nem. Kizárt.És ha egyesítenéd az erőd az övével, talán a pálca…Nem!Ptolemaiosz mit tenne?A fiú elfordult. Odament a legközelebbi oszlophoz, leült a lépcsőre, és a kavargó semmit nézte.Ptolemaiosz megmutatta, hogyan lehetne, mondta aztán. Azt hitte, ő lesz az első, és majd sokan követik, csakhogy kétezer év alatt te vagy az

egyetlen, Kitty, aki követte. Az egyetlen. Vele két évig egyenlő felek voltunk. Időről időre kisegítettem, cserébe ő engedte, hogy kicsit felfedezzem avilágotokat. Elmentem egész a Fezzan oázisig meg Axum oszlopcsarnokáig. Lebegtem a Zagros-hegység fehér csúcsai meg a Hejaz-sivatag szárazkőszurdokai felett. Repültem sólymokkal és bárányfelhőkkel, magasan föld és víz felett, és magammal hoztam az emlékeket.

Miközben beszélt, apró képek táncoltak a terem oszlopain túl. Kitty nem tudta őket kivenni, de sejtette, hogy a csodák, amiket Bartimaeus látott.Bábuját odaküldte, és leültette a fiú mellé. Lábuk a semmi felett kalimpált.

Felszabadító élmény volt, mesélte a fiú. Olyan szabad voltam, mint itt, s közben érdekelt, amit láttam. A fájdalom sose fokozódott, hiszen bármikorvisszatérhettem. Hogy én hogy táncoltam a világok között! Ptolemaiosz nagy ajándékot adott, sosem felejtem el. Két évig ismertem. Aztán meghalt.

Hogyan halt meg?A válasz lassan érkezett.Ptolemaiosznak volt egy unokabátyja, aki Egyiptom trónját örökölte. Rettegte gazdám erejét. Sokszor próbált megszabadulni tőle, de mi, a többi

dzsinn meg én mindig útját álltuk. A kavargó anyagban Kitty visszatérő képeket pillantott meg, az eddiginél sokkal élesebben: ablakpárkányon guggolóalakok, kezükben hosszú, ívelt kard; éjszakai tetők fölött cikázó démonok; katonák egy ajtó előtt. Én elvittem volna Alexandriából, főleg mert az itt jártaután sebezhető lett. Ő azonban makacs volt, még akkor sem egyezett bele, amikor megérkeztek a rómaiak, és rokona a fellegvárba költöztette.Villanó kép a semmiben: háromszögletű vitorlák, hajók egy világítótorony alatt; hat sápadt alak durva, barna köpenyben egy mólón.

Gazdám szerette, ha reggelente körbevisszük a városban, szerette beszívni az illatokat a piactéren: füvekét, virágokét, gyantáét, különbözőbőrökét. Alexandriában jelen volt az egész világ és ezt ő is tudta. Az emberek pedig szerették. A dzsinnekkel gyaloghintón vittük. Itt Kitty egyelfüggönyözött hordszéket látott. Sötét bőrű rabszolgák vitték. Mögötte árusok és bódék, élénk színű dolgok, kék ég.

A képek kihunytak, a fiú némán ült a lépcsőn.Egy nap elvittük a fűszerpiacra, folytatta aztán. Ez volt a kedvence, a részegítő illatok. Ostobaság volt tőlünk odamenni: az utcák keskenyek, tele

emberrel. Lassan haladtunk. Kitty fadobozok hosszú sorát látta, mindben színes fűszerek. Nyitott ajtóban hordókészítő ült .törökülésben, szegecseketillesztett egy abroncsba. Képek jöttek-mentek: fehérre festett házak; tömegben ügető kecskék; szaladó gyerekek; aztán megint a hordszék, behúzottfüggönnyel.

A piactér közepén észrevettem valamit az egyik tetőn. Átadtam a helyem Penrenutetnek, madárrá változtam, és felröppentem ellenőrizni. A tetőfölött megláttam…

Elhallgatott. A Másik Világ anyaga feketére vált, haragos-lassan kavargott, villámok világították meg. Egy kép maradt: a vakító napon csontfehérrefakult háztetők sora. Az égen sötét sziluettek lógtak, nagy szárnyak és hosszú farkak, itt-ott fény csillant a páncélpikkelyeken. Kitty iszonyatos alakokatlátott: kígyófejet, farkasorrot, bőrtelen arcot, melynek vigyorogtak csupasz fogai. A kép eltűnt.

A római mágusok sok dzsinnt megidéztek. Afritákat is. Minden oldalról támadtak. Mi négyen voltunk. Mit tehettünk volna? Harcoltunk. Ott, azutcán, emberek között harcoltunk. Gyorsan pergő, életlen képek: füst, robbanás, kék-zöld energiasugarak a keskeny járatban, sikoltozó emberek, abőrtelen arcú démon lezuhan az égből, s a testén támadt lyukat tapogatja. A gyalog-hintó mellett más dzsinnek – egy víziló fejű, egy íbiszcsőrű – álltak.

Először Affa halt meg mesélte a fiú. Aztán Penrenutet és Teti. Én felbocsátottam egy pajzsot, és felkaptam Ptolemaioszt. Áttörtem a falat,megöltem két üldözőt, és menekültem az égen. Úgy jöttek utánam, akár egy dühös méhcsapat.

A fiú megint elhallgatott.Több kép nem jelent meg.Mi történt aztán, kérdezte Kitty.Elkapott egy detonáció. Megsebesültem. Nem tudtam repülni. Betörtem egy kis templomba, és elbarikádoztam magunkat. Ptolemaiosz rossz

állapotban volt, mármint még rosszabban, mint előtte. Azt hiszem, a füsttől. Az ellenség körbevette a templomot. Nem volt kiút.És?Arról nem tudok beszélni. A lényeg hogy nekem adta a legnagyobb ajándékot.A fiú vállat vont. Most először nézett egyenesen Kitty bábujára.Szegény Ptolemaiosz! Azt hitte, a példája segít fajtáink megbékélésében. Meg volt róla győződve, hogy majd elolvassák utazásának történetét, és

követik évszázadokon át, ami végül a világok egyesüléséhez vezet. Itt mondta ezt nekem, éppen itt! Minden okossága és éleselméjűsége dacáranagyot tévedett. Meghalt, a gondolatait pedig elfeledték.

Kitty teremtménye a homlokát ráncolta.Hogy mondhatod, amikor én is itt vagyok? És Nathaniel is olvasta a könyvét, és Mr. Button…Az Apokrifek csak töredék. Nem élte meg hogy megírja a többit. Amúgy meg az olyanok, mint Nathaniel, olvasnak ugyan, de nem hisznek.Én hittem.Te igen.Ha visszajössz, és segítesz Londonon, azzal Ptolemaiosz munkáját folytatod. Az emberek és dzsinnek összefogása. Ezt akarta, nem?A fiú kinézett a semmire. Ptolemaiosz nem követelt tőlem soha semmit.Én se követelek. Azt teszel, amit akarsz. A segítségedet kérem. Ha nem adod, megértem.Hát… A fiú kinyújtotta vékony, barna karját. Az eszem mást súg de tény, hogy jó lenne megfizetni Fakarlnak. Szükségünk lenne a pálcára. Anélkül

nem megy. És nem maradok sokáig főleg ha bele kell mennem a…Köszönöm, Bartimaeus! Hálája jelenként Kitty bábuja botkarjával átölelte a fiú nyakát. A nagy fej kicsit megpihent a fiúé mellett.Jól van, jól van. Nem kell érzelgősködni. Meghoztad az áldozatot. Most én jövök.A fiú határozottan, de gyengéden kibontakozott az ölelésből, és felállt a lépcsőn.Jobb, ha visszamész, mielőtt túl késő.A bábu felnézett, majd vadul felpattant.Hogy érted ezt? Folyton mondogatod. Miféle áldozat?Azt hittem, tudod. Sajnálom.Mit tudok? Mondd!Az igazság az, Kitty, hogy a Másik Világ ártalmas az emberekre. Rövid távon nem, ez a szerencséd. Ptolemaiosz túl sokáig maradt, mert

kérdezett, folyton kérdezett. Kétszer olyan sokáig volt itt, mint te. De…De? Mondd már.A bábu előreugrott, széttárt karral, leszegett fejjel. A fiú még egyet hátralépett, most már a semmi peremén egyensúlyozott.Nem veszed észre, hogy egyre jobban tudod irányítani ezt az izét? Először reménytelen volt. És kezded elfeledni a földi kötelékeket. Amikor

Ptolemaiosz visszament, szinte mindent elfeledett. Nem tudott járni, alig tudta használni a kezét… Minden erejét felemésztette csak az, hogymegidézzen. És ez nem minden. Amíg itt vagy, a Földön hagyott tested haldoklik. Nem hibáztathatod, nemde? Elhagytad. Siess vissza, Kitty. Siessnagyon.

De hogyan? Rebegte. Nem tudom, hogyan kell.Félelem töltötte el, bábuja vigasztalanul állt a lépcsőn. A fiú elmosolyodott, odalépett és homlokon csókolta.Az könnyű, mondta Bartimaeus. A Kapu még nyitva áll. Elbocsátalak. Lazíts. A munkádnak vége. Megtetted a magadét.Azzal ellépett. A bábu, a fiú és az oszlopcsarnok pászmákká és csíkokká robbantak szét. Kitty átzuhant a Másik Világ örvényén, színek és fények

között lebegett, suhant. Körös-körül súlytalan halál várta.

Ötödik rész

Alexandria i.e. 124

Egy ugrás, egy botlás, és úgy estünk be az oszlopok közt a lépcsőre. Előttünk az idő zöld patinájával bevont bronzajtó. Belöktem, és bebukdácsoltamaz isten szentélyébe. Hűs, nyirkos levegő, ablak sehol. Betettem az ajtót, és ráhajtottam a reteszt. Közben kint már nekiment valami.

Rátettem egy zárvarázst, biztos, ami biztos, majd lidérc-fényt küldtem a mennyezetre, ahol zümmögve rózsaszín fényt adott. A helyiség végébenszakállas fickó szobra meredt ránk rosszallóan. Az ajtó mögül meg az egész szentély körül bőrszárnyak csapdosása visszhangzott.

Letettem gazdámat a lidércfény alá, és fölé hajoltam. Szaggatottan lélegzett. Ruháján vér ütött át. Arca, mely ráncos volt, akár az aszott gyümölcs,teljesen elvesztette a színét.

Szeme kinyílt, fél kézzel felkönyökölt.– Csak lassan… – intettem. – Kíméld az erődet…– Nem kell, Bartimaeus – mondta ki az igazi nevemet. – Már nem.Az oroszlán felmordult:– Ne beszélj így. Ezt nevezik taktikának. Most pihenünk. Mindjárt kitörök.Köhögött. Vért.– Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy kibírnék még egy repülést veled.– Menj már. Fél szárnnyal csak még érdekesebb. Tudsz csapdosni egy karral? – tréfálkoztam, kissé bátortalanul.– Nem. Mi történt?– Ez a hülye sörény az oka! Nem láttam az oldalról támadó dzsinnt. Orvul rontott ránk, és elkapott egy detonációja. Többet nem viselek ilyen szőrös

testet.A régi, sima fal tetején valami csikorgott. A keskeny fénycsíkon árnyak suhantak át. A tetőn valami súlyos landolt.Ptolemaiosz halkan káromkodott. Az oroszlán összevonta a szemöldökét.– Mi az?– Elejtettem a pergament a piacon. A jegyzeteimet a Másik Világról.Sóhajtottam. Körös-körül mozgást érzékeltem, karmok kocogtak a kövön, pikkelyek súrlódtak a tetőcserepeken; latin suttogást hallottam. Szinte láttam

őket, ahogy óriási bogarakként tapadnak az épületre.– Az pech, de most nagyobb gondunk is van.– Nem fejeztem be a beszámolómat – suttogta. – A szobámban csak töredékek maradtak.– Nem számít, Ptolemaiosz.– Hogyne számítana! Változtatni akartam! Változtatni a mágusok munkáján. Véget vetni a rabságotoknak.Az oroszlán lenézett rá.– Legyünk őszinték – mondtam. – A rabságom, az életem véget ér… kábé két percen belül.– Nem így van, Bartimaeus.A falak beleremegtek a tompa ütésekbe.– De igen.– Én nem tudok kijutni, de te igen.– Ezzel a szárnnyal? Neked elment az… Ó, értem. – Az oroszlán a fejét rázta. – Kizárt.– Elvileg a gazdád vagyok, ne feledd. Azt mondom, elmehetsz. Azt mondom, el fogsz menni!Válasz gyanánt a kis templom közepére álltam, és dacosan bődültem egyet. Az épület is beleremegett; odakint pár pillanatra csend támadt. Majd újra

munkához láttak.A fogamat csattogtattam.– Pár pillanat, és áttörik, és akkor megtanulják majd rettegni Uruki Bartimaeus erejét! Különben meg ki tudja… egyszer már elbántam hat dzsinnel.– Hányan vannak kint?– Hát úgy húszan.– Aha. Akkor ennyi. – A fiú remegve ülő helyzetbe nyomta magát. – Segíts a falnak dőlni. Gyerünk már! Azt akarod, hogy fekve érjen a halál?Az oroszlán segített, majd kiegyenesedett. Szembeálltam az ajtóval, ami középen már vörösen izzott, és kezdett dudorodni.– Ne is kérd – mondtam. – Nem moccanok innen.– Nem kérem, Bartimaeus.Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy megpördüljek. Ptolemaiosz hamiskásan mosolygott rám, fél keze felemelve.– Ne! – nyúltam felé.Csettintett, és kimondta az elbocsátás szavait. Ezzel egy időben az ajtó berobbant, olvadt fémszilánkok záporoztak szerteszét. Három magas alak

ugrott be. Ptolemaiosz tisztelgett nekem, majd feje finoman a falnak csuklott. Az ellenség felé pördültem, felemeltem a mancsom, hogy beléjükmélyesszem a karmom, de a testem füstszerűvé vált. Akárhogy próbáltam, nem tudtam megtartani. A fények elhomályosultak, a tudatom elhagyott: aMásik Világ húzott magához. Dühödten, akaratom ellenére kénytelen voltam elfogadni Ptolemaiosz utolsó ajándékát.

Kitty

31

Az első érzés a rettenetes zsugorodás volt. Ahogy hirtelen magához tért, a végtelen dimenziók egyetlen pontba szűkültek. Vissza lett kényszerítve testekorlátai közé, a tehetetlen tömegbe. Pillanatnyi fuldoklás, az élve eltemetés szörnyű érzése… majd eszébe jutott, hogyan is kell lélegezni. Feküdt asötétben, hallgatta a ritmusokat a bensőjében: lüktető vére; az ide-oda áramló levegő; hasában és beleiben a buborékok. Ez előtt még sosem vetteészre, hogy milyen zajos, hogy milyen nehéz és milyen sűrű a teste. Döbbenetesen összetettnek tűnt, amit lehetetlen működtetni. Már a mozgás isszörnyen bonyolult volt,

A zűrzavar fokozatosan hagyott alább; lassacskán felismerte a végtagjait. A térde fel volt húzva a melléhez, két lábfeje keresztbe téve, kezei szorosanösszefonva. Elképzelte a fejét, mire szeretet és hála ömlött végig a testén. Ettől kimelegedett, s tudata tovább tisztult. Érezte a felület keménységét, aminfeküdt, feje alatt pedig a puha párnát. Eszébe jutott, hol is van. Illetve volt.

Kitty kinyitotta a szemét. Minden elmosódott volt. Egy pillanatig fény- és árnyékcsíkok csábítgatták, azt hitte, megint a Másik Világban lebeg. Aztánösszeszedte magát, összpontosított, és a vonalak lassan, vonakodva megálltak, és képpé álltak össze. Széken ülő alak.

A fiatal férfi rendkívül kimerültnek tűnt. Feje oldalt billent, lába ernyedten kinyújtva. Kitty hallotta reszelős szuszogását. Szeme le volt hunyva.Nyakában lánc lógott, a végén egy ovális aranydísz, annak közepén zöldesfekete kő. Ahogy mellkasa pumpált, úgy emelkedett-süllyedt a kő. Két térde

közt keresztben egy fapálca hevert. Egyik kezével lazán fogta, a másik a szék karfáján lógott.– Nathaniel…?Olyan halk volt a saját hangja, hogy abban sem volt biztos, hangosan mondta-e vagy csak magában. Pedig hatott. Nyögés, köhintés, és a mágus keze-

lába megrándult, mintha áram rázná meg. A pálca a padlóra esett, s a mágus félig ugorva, félig vetődve Kitty mellett termett.A lány megpróbált mosolyogni. Nehezen ment. Sajgott az arca.A mágus csak nézte.– Szóval megszerezted a pálcát… – mondta. – Kiszáradt a szám… Van itt víz…?Nathaniel még most sem felelt. Kitty most vette észre, hogy a fiú bőre vörös, mintha erős szél érte volna. És bár feszülten nézte őt, a szavait figyelmen

kívül hagyta. Kitty bosszús lett.– Menj odább! – förmedt rá. – Hadd keljek fel. Megfeszítette a hasizmát, megmozdította egyik karját, s a padlóra tenyerelve felnyomta magát. Kezéből

tompa puffanással kiesett valami. Hányinger tört rá, az izmai mintha vízből lettek volna.Kitty feje visszahanyatlott a párnára. A gyengesége megijesztette.– Nathaniel… Mi…?– Semmi baj – szólalt meg végre a mágus. – Csak pihenj.– Fel akarok kelni.– Szerintem nem kéne.– Segíts fel! – Dühét táplálta a rémületbe átcsapó izgalom. Nem tetszett neki, hogy ilyen gyenge. – Nem fekhetek itt. Mi az? Mi történt velem?– Maradj csak nyugton – győzködte bizonytalanul Nathaniel. Kitty azonban megint megpróbált felkelni, majd megint visszazuhant.– Jól van, segítek. Tartalak. – szólt Nathaniel, látva, hogy hasztalan visszatartani. – Csak ne nehezedj mindjárt a lábadra, mert… Tessék! Nem

megmondtam? Most az egyszer csináld, amit mondok. – Megragadta a hóna alatt, felemelte, és a szék felé vitte. Kitty lábai a földön csúsztak, áthúzva apentagram vonalát. Kitty végre ülő helyzetbe került. A mágus ott állt vele szemben, lihegve. – Most boldog vagy?

– Mi történt velem? Miért nem tudok lábra állni?– Nem tudom a választ. – A mágus a csizmájára meredt (nagy, kopott bőrcsizmák voltak), majd az üres varázskörre. – Amikor betörtem az ajtót, a

szoba jéghideg volt, Kitty. Nem éreztem a pulzusodat, és nem lélegeztél, csak feküdtél ott. Azt hittem… azt hittem, ezúttal tényleg meghaltál. De… –felemelte a tekintetét. – Neked kell tudnod, mi történt. Tényleg átmentél oda a…?

A lány sokáig nézett rá szótlanul.A mágus arcán a feszültség elképedésbe váltott. Lassan kifújta a levegőt, félig úgy ült le, félig úgy rogyott neki az asztalnak.– Értem. Értem.Kitty megköszörülte a torkát:– Mindjárt elmesélem. Először hozd ide azt a tükröt, ha megkérhetlek rá…– Nem kéne…– Inkább megnézném, mint elképzelem – csattant fel Kitty. – Siess. Sok dolgunk van. Nem hagyta magát lebeszélni.

– Végül is hasonló, mint ami Jákobbal történt annak idején – merengett Kitty. – És ő rendbe jött.– I-igen…– A hajamat befesthetem.– Aha.– Ami a többit illeti… majd hozzáöregszem.– Ühüm.– Úgy ötven éven belül.– Csak ráncok, Kitty, ráncok. Sokaknak van. Meg az is lehet, hogy majd elsimulnak.– Gondolod?– Igen. Már most sem olyan csúnya, mint amikor megtaláltalak.– Komolyan?– Határozottan. Amúgy meg nézz meg engem. A hólyagokat.– Már akartam is kérdezni.– Pestisátok. Amikor megszereztem a pálcát.– Aha. De a gyengeségem ijeszt meg a legjobban, Nathaniel. Mi van, ha sose…?– De igen. Nézd, hogy hadonászol. Öt perce még ez se ment.– És… és… olyan nehéz tükörbe nézni és látni egy… másik arcot. Látni, hogy teljesen megváltozott.– Azt azért nem mondanám.– Nem?

– Nem. A szemed egyáltalán nem változott.– O… – Kétkedve meredt a tükörbe. – Gondolod…? A mágus letette a tükröt az asztalra.– Kitty, mondanom kell valamit. A démonok rászabadultak Londonra. Miután rád találtam, megpróbáltam használni Gladstone pálcáját, de – sóhajtott –

nem ment. Nem a varázsige miatt. Olyan tudásom van, mint még soha. Csak… ahhoz, hogy irányítani tudjam, fizikai erő is kellene. Az pedig… Nézzrám… A pálca nélkül pedig nem szállhatunk szembe Noudával.

– Nathaniel…– Nouda akkor is túl erős, ha találunk szövetségeseket, és a dzsinnjeik mellénk állnak. A pálca volt az egyetlen reményünk.– Nem így van. – Kitty előrehajolt a székben. (Nathaniel-nek igaza volt, már könnyebben mozgott.) – Nem semmiért mentem át a Másik Világba –

mondta nyugodtan. – Te megszerezted a pálcát, én megtaláltam Bartimaeust. Most már csak össze kell tennünk a kettőt – mosolygott.A mágus bosszúsan ingatta a fejét:– És ez mit jelent?– Hát ez a rész az, ami nem fog tetszeni.

Bartimaeus

32

A kénfelhő gyenge füstoszlopba sűrűsödött, ami a pentagram közepén görnyedezett. Úgy szökellt a mennyezet felé, akár az ivókútból spriccelő víz. Afüst közepén két bágyadt, izgatottan pislogó szem jelent meg. Kezdtem kételkedni.

A sötét hajú fiú a szemközti pentagramban állt, fáradtan támaszkodott a pálcára. Azonnal felismertem. Nehéz lett volna nem: a talizmán aurája úgyverte a varázskörömet, mint a napkitörés. Esszenciám meghunyászkodott a közelségétől.

Nem lesz ez jó. Gyenge vagyok. Nem lett volna szabad belemennem.Nekem úgy tűnt, a mágus is hasonlóképpen vélekedik. Arca olyan kellemes színt öltött, akár a megsavanyodott tej.Kihúzta magát, már amennyire tudta, és igyekezett méltóságteljes lenni:– Bartimaeus…– Nathaniel…*Megköszörülte a torkát, a padlóra meredt, megvakarta a kobakját… mindent megtett, csak hogy ne kelljen férfi módra a szemembe néznie. Na nem

mintha én jobb lettem volna. Ahelyett hogy baljósan gomolygott volna, a füstoszlop mindenáron kontyba akart tekeredni. Ha magunk vagyunk, valószínűlegszövök egy virtuális kardigánt, de pár másodperc színvonalas szöszmötölés után egy hang durván közbevágott:

– Gyerünk már!Könnyű kitalálni, ki szólalt meg. A mágus meg a füst köhögve-morogva, sértett bosszúsággal arra fordult.– Jó, jó… – mondta Kitty. – Egyikőtöket se irigyellek. Csak csináljátok már! Nincs vesztegetni való időnk.Meg kell mondanom, sokkal virgoncabbnak látszott, mint vártam. Jó, törékenynek tűnt, a haja megőszült, a bőre ráncos és öreg lett, de közel sem

nézett ki olyan pocsékul, mint Ptolemaiosz. Szeme pedig csillogott, mint a madáré; a látottak fénye világított benne. Tisztelettel és együttérzésselméregettem.

– Csak nyugi – mondtam. – Mindjárt.– Igen, az ilyesmit nem lehet sürgetni – értett egyet Nathaniel.– Mintha tudnád – torkolta le a lány. – Mire vársz?– Hát…– Részemről – mondtam büszkén – úgy mentem bele, hogy feltételeztem, a gazdatest legalább elfogadható fizikai tulajdonságokkal bír. Most ahogy

elnézem, ebben nem vagyok biztos.– Ez meg mit akar jelenteni? – meredt rám a mágus.– Ha lovat veszel, alaposan megnézed, nem? Jogom van megvizsgálni.

* Mindketten igyekeztünk kurtán, határozottan, de félvállról beszélni. Egyikünknek sem sikerült. Az ő hangja úgy visított, mint a kutyasípok, az enyémmeg olyan volt, akár a vénlányé, aki épp uborkás szendvicset kér a tea mellé.

– Hagyj békén.– Sajnálom – fordultam Kitty felé –, de ő szánalmas. Alig bír állni. A bőrét leégette a pestis. És vérzik a válla. – Nem álltam meg, hogy hozzá ne

tegyem: – Fogadok, hogy bélférgei is vannak.– Mi van a vállával? – szaladt össze Kitty szemöldöke. Nathaniel legyintett és összerezzent.– Semmi. Nem érdekes.– Miért nem említetted?– Mert, ahogy azt folyton mondogatod, nincs időnk.– Jogos, jogos! – bólintottam.– Igazából én se vagyok benne biztos, hogy akarom – folytatta a mágus, csúnyán meredve rám. – Nem látom, hogyan válhatna be. Túl gyenge, hogy

segítsen a pálca működtetésében, ráadásul pedig kívül-belül gonosz. Ki tudja, mit tenne velem. Mintha egy kutyafalkát hívnék meg a szobámba.– Valóban? Hát engem se tölt el felhőtlen örömmel a gondolat, hogy a földi testednek nevezett dzsuvába szálljak bele. Már látványnak is ocsmány,

azzal a rengeteg csöpögéssel mindenhol. Az a sok takony meg viasz meg…– Pofa be! – kiabált Kitty. Meg kell hagyni, a tüdejének nem ártott az utazás. – Mindketten pofa be! Odakint elpusztul a városom, használnunk kell a

pálcát. Ezt csak úgy tudjuk, ha összeadjuk a te tudásodat, Nathaniel, a te energiáddal, Bartimaeus. Értem, hogy mindkettőtöknek kicsit kellemetlen, de…– Hallod? – néztem Nathanielre. – Azt mondja, kicsit.– Ne is mondd – rázta a fejét mélységes undorral.– …de nem tart sokáig. Pár óra maximum. És akkor, Nathaniel, végleg elbocsátod Bartimaeust.– Várjunk csak…! – hőbörgött Nathaniel. – Garanciát akarok, hogy ez a lény nem pusztítja el az agyamat. Kitelik tőle.– Na ja, és elégessem a retúrjegyemet? – kérdeztem. – Nem fogok örökké a fejedben lógni, haver. Kell nekem az elbocsátás. Hozzá se nyúlok

semmihez.– Ajánlom is.Farkasszemet néztünk.Aztán a lány összecsapta a kezét.– Helyes. Vita befejezve? Remek. Nem azért tettem tönkre magam, hogy itt üljek, és két idiótát nézegessek. Szóval folytathatnánk végre, könyörgöm?– Miattam… – prüszkölt a mágus.– Hát akkor gyerünk… – kunkorodott felfelé a füstoszlop.Ha nincs a lány, sose megyek bele. De igaza volt, amikor a Másik Világban Ptolemaiosz nevében kért. Azonnal kiszúrta, hogy ez a gyenge pontom, a

nyílt sebem, melyet a kétezer év alatt rámkövült cinizmus se gyógyított be. Ez alatt a hosszú, kimerítő idő alatt ott élt bennem Ptolemaiosz reményénekemléke, hogy a dzsinnek és emberek egy nap összefoghatnak, gonoszság, árulás és gyilkolás nélkül. Pedig egy pillanatig se hittem benne; egyszerűentúl sok bizonyíték szólt ellene. Ptolemaiosz azonban hitte, és ez elég volt. Már hitének visszhangja is elég erős volt, hogy megnyerjen, amikor Kittymegismételte a nagyszerű gesztust, és átjött hozzám.

Megerősítette Ptolemaiosz kötelékét. És ezzel sorsom megpecsételődött. Hiába tiltakozott a józan eszem, Ptolemaioszért tüzes kútba is ugrottamvolna, és immár Kittyért is.

De persze mit tüzes kút, savhordó, szögeságy? Bármelyik jobb lett volna, mint amire készültem.Az egyik varázskörben a mágus igyekezett összeszedni magát. A varázsigét memorizálta. A másikban a füstoszlop lebegett ide-oda, akár egy

ketrecbe zárt tigris. Megfigyeltem, hogy mindkét pentagramba lyukat kapartak, hogy egyikből átjussak a másikba. Nincs mese tehát, ezek bíznakbennem… akkor és ott kisurranhattam és felfalhattam volna mindkettejüket, aztán dalolva távozom. Énem egy része nagyon szerette volna, ha másértnem, csak hogy lássam régi gazdám megdöbbent arcát. Ezer éve nem ettem mágust.* Azon kívül ott volt még az állapotom kérdése. Még egy ilyenegyszerű formát, mint a füst, is nehéz volt fenntartanom. Védelemre volt szükségem, méghozzá gyorsan.

– Még ma, ha lehet… – sürgettem.A mágus beletúrt a hajába, és Kittyhez fordult.– Egyetlen becsmérlő megjegyzés, amíg bennem van, és pálca ide vagy oda, azonnal elbocsátom. Mondd meg neki.– Várok, Nathaniel – toppantott Kitty.Az káromkodott, megdörgölte az arcát, aztán nekilátott. Úgy éreztem, a varázsige némiképp improvizált, nem volt olyan kifinomult és elegáns, amilyet

megszoktam. Például a kitétel, hogy „ejtsd csapdába az átkozott démont, Bartimaeust, és nyomd össze kegyetlen pontossággal” kicsit durván hangzott,és félreérthető volt. A jelek szerint azonban működött. A füstoszlop egyik pillanatban még ártatlanul lebegett, a másikban aztán elszívta valami, ki a lyukonaz egyik pentagramból be a másikba, és le, le, le gazdám feje felé…

Megfeszültem. Láttam, hogy szorosan behunyja a szemét…Puff.A fájdalom elröppent. Ezt éreztem legelőször. Csak ez számított. Mintha félrehúztak volna egy függönyt, minden kivilágosodott. Akárha jéghideg

forrásba merültem volna alá. Kicsit olyan volt, mint visszatérni a Másik Világba sok havi rabság után; az esszenciámat rácsként behálózó fájdalom lehullt,akár a var, hirtelen egésznek éreztem magam. Egyszerre felfrissültem és újjászülettem.

Esszenciám szinte remegett az örömtől. Ilyet azóta nem éreztem, amikor még először idéztek meg a sumerok, s amikor még azt hittem, az energiámmindennel elbír.** Nem is sejtettem, hogy a gyengeségem oka egyszerűen az összegyűlt fájdalom; amint az eltűnt, tízszer olyan erős dzsinn lettem, mintelőtte. Nem csoda, hogy Fakarl meg a többiek annyira ajánlották ezt a beköltözést.

Győzedelmesen felrikkantottam…Ami furcsán visszhangzott, mintha üvegben lettem volna.***A következő pillanatban pedig egy másik kiáltás következett, hangosan és körös-körül. Szinte megsüketített. Ettől ráébredtem a környezetemre. Arra,

hogy mi véd meg a világtól. Hogy ne lihegjem túl: emberhús volt.Nathanielé.

* Pontosabban pár száz éve. Az egyik cseh gazdám gömbölyded típus volt. Gyakran kritizáltam a tohonyaságát, amivel szép lassan dühös dacotébresztettem benne. Egyik éjjel cukkoltam, hogy fogja meg a lábujját, ha tudja, ott a pentagramban. Hősiesen sikerült is neki, csak közben a hátsójakilógott a körön kívülre, és ezzel megtörte a kötelékemet. Igazam volt, tényleg zsíros volt….

** Persze nem tartott sokáig. ,Jaj, Bartimaeus, meg tudnád öntözni azt a?” „El tudnád terelni az Eufráteszt ide és ide?” „És ha már úgyis ott vagy,elszórnál pár millió búzamagot az ártéren? Köszike. Még ültetőfát se adtak. Mire Urba értem, már nem az örömtől remegett az esszenciám, nem ám,hanem a sajgó hátamtól.

*** Mindent tudok az akusztikáról, higgyétek el. A hatodik század nagy részét egy régi szezámolajos üvegben töltöttem el, amit viasszal dugóztak be,és a Vörös-tengerbe dobtak. Senki nem hallotta a kiabálásomat. Végül egy öreg halász szabadított ki, és annyira el voltam keseredve, hogy nemcsakhárom, de harminchárom kérését is teljesítettem volna. Füstölgő óriás képében robbantam ki, szórtam pár villámot, majd megkérdeztem, mit kíván.Szegény öregfiú szívrohamot kapott és bekrepált. Ebben biztos van tanulság, de ha agyonütnek, se tudom, mi.

Még a leves is, amibe Fakarl zárt, adott némi védelmet a halálos ezüsttel szemben, Nathaniel teste jobb munkát végzett. Az esszenciám elmerült acsontban, vérben és kis fonat-szerű izékben, amik az inak lehettek; végignyúltam a testében a feje búbjától a lábujjáig. Éreztem a szíve dobogását, azerei folyamatos lüktetését, susogó tüdejét. Láttam az agyban cikázó elektromosságot; láttam, milyen gondolatokat (nevezzük gondolatoknak) formálnak.És egy pillanatra elcsodálkoztam… mintha egy hatalmas épületbe léptem volna, mecsetbe vagy szentélybe… lenyűgözött a tökéletessége… agyagbólgyúrt levegős csoda volt. Aztán jött a második csodálkozás: hogy egy ilyen inas izé valóban működik; olyan törékeny volt, olyan gyenge és ormótlan,annyira földhöz kötött.

Milyen könnyű lenne átvenni az irányítást fölötte, és úgy kezelni a testet, mint a kocsit vagy a szekeret; egy alázatos jármű, ami oda visz, ahovákívánom! Megborzongatott a kísértés… Simán körbevehettem volna az agyat, elfojtom kis energiáit, s magam veszem kezelésbe a szerkezetet… AhogyNouda, Fakarl, Naerian meg a többiek is tették. Ez volt a mikroszkopikus győzelmük, az emberiség feletti bosszú miniben.

Na szóval… A tervezett egyesülésünk megtörtént. De a hangja… Sose voltam oda Nathaniel hangjáért. Távolból is épp csak el lehetett viselni, de mostmintha egy hangszóróban lettem volna, ami teljes hangerőn harsog. Amikor beszélt, a visszhangok az esszenciámban zümmögtek-remegtek.

– Kitty! – harsogta az elefánthang. – Olyan energikusnak érzem magam! Itt fodrozik bennem! Olyan könnyűnek érzem magam! Fel tudnék ugrani acsillagokig!* – Elhallgatott, mintha zavarba jött volna ezen a mágusra nem jellemző lelkesedésen. – Kitty, másként nézek ki?

– Nem. Csak… nem görnyedsz annyira. Ki tudod nyitni a szemed?Most először kinyitotta, és én kinéztem. Először duplán láttam, minden elmosódott, homályos volt. Gondolom, ez az emberi látás, olyan gyenge és

reszketeg. Aztán igazítottam az esszenciámon, és kitisztultak a dolgok. Átpörgettem a hét síkot. Nathanielnek a lélegzete is elakadt.– Sose hinnéd! – üvöltötte a fülembe. – Kitty! Mintha minden színesebb, tágabb lenne… Körülötted meg ott az az izzás.Az aurája. Mindig is erősebb volt az átlagosnál, de amióta a Másik Világban járt, délidei ragyogássá fokozódott. Ahogy annak idején Ptolemaioszé.

Más embernél még nem láttam ilyesmit. Nathaniel testén ámulat hullámzott át, az agya sistergett tőle.– Annyira gyönyörű vagy!– Csak most? Ezt bevette.**– Dehogy! Úgy értettem…Úgy éreztem, ideje beavatkoznom. Csóró kölyök nem boldogult egyedül. Átvettem az irányítást a gégéje felett:– Lehetne kicsit halkabban? Nem hallom a gondolataidat. Erre egyből kussolt. Mindketten kussoltak. Éreztem, hogy a szája elé kapja a kezét, mintha társaságban csuklott volna.– Igen, én vagyok – mondtam. – Talán azt hitted, meg se szólalok majd? Már ketten vagyunk ebben a testben. Ide süss!Azzal felemeltem az egyik ujját, és beletúrtam az orrába. Tiltakozva felnyögött. Leengedtem a kezét.

* Az ő szempontjából logikus érzés. Engem fogadott magába: tűz és levegő lényt.** Semmi nem változik. Már Nefertiti is ezt csinálta Ekhnatonnal, odasurrant, míg a fáraó a termésszámlákat nézte át, és megkérdezte, hogy fest az új

fejékben. Ekhnaton se tanulta meg sosem, hogyan kell jól felelni erre.

– Ennél többet is tudok, ha nekidurállak téged. Sszzz… fura kis világ van idebenn… mintha csokihabba mártogatnának, csak nem olyan ízletes. Ésmicsoda gondolatok, Nathaniel… ha Kitty tudná…

Visszaszerezte a száját.– Elég! Én parancsolok. Megegyeztünk. Együtt kell működnünk, vagy elpusztulunk.Kitty szólalt meg:– Igaza van, Bartimaeus. Már így is túl sok időt elpocsékoltunk. Együtt kell dolgoznunk.– Oké – feleltem –, de akkor is hallgasson rám. Többet tudok nála Fakarlról és Noudáról. Én meg tudom előzni őket. És jól tudom kezelni a testét is.

Ezt figyeljétek.A lábizmait már kiismertem, most behajlítottam a lábát, majd kinyújtottam, a többit meg az esszenciámra bíztam. Állóhelyből átugrottunk az íróasztal

fölött a szoba túlsó végébe.– Nem rossz, mi? – kuncogtam. – Simán. – Megint behajlítottam a lábát, megint kinyújtottam… Csak éppen ugyanabban a pillanatban a mágus az

ellenkező irányba akart elindulni. Testünk megingott, az egyik láb a levegőben, a másik 170 fokban. Spárgáztunk, mindketten felkiáltottunk az enyhefájdalomtól, majd elterültünk a szőnyegen.

– Ja, simább nem is lehetne – bólintott Kitty. Nathanielre hagytam, hogy megszervezze a talpra állást. – Tudtam, hogy ez lesz – morogta. –Reménytelen.

– Mert nem bírod a parancsokat – feleseltem. – Nem bírod elviselni, hogy a szolgád kerekedett felül. A mágus mindig mágus…– Csend! – mondta Kitty. Talán az aurája tette, de volt benne valami, ami nem tűrt ellentmondást. Hallgattunk. – Ha egy pillanatra abbahagyjátok a

civakodást, rájöttök, hogy sokkal jobban boldogultok, mint Nouda meg a társai a lopott testekben. Fakarl otthonosan mozgott Hopkins testében, de csak,mert volt gyakorlata. A többiek szinte tehetetlenek.

– Igaza van – mondta Nathaniel. – Nouda járni se tudott még az előbb.Csak egy dzsinn tudott lehatolni a dolog lényegéig:– Két fontos különbség van – mutattam rá. – Egy: én nem pusztítottam el az agyadat. Ez csak segít. Kettő: tudom a nevedet. Fogadok, hogy emiatt

mélyebbre tudok beléd hatolni, mint amit a többiek remélhetnek. Na tessék! Tudtam, hogy egy nap ez még kapóra jön.– Talán… – vakarta állát a mágus.Filozofikus társalgásunkat a lány türelmetlen kiáltása vágta el:– Csak mondjátok el egymásnak, mit terveztek, és kerüljétek a hülye buktatókat! Szóval mi van a pálcával?Mi van a pálcával? Egész eddig a kezünkben tartottuk, és még Nathaniel csontjain és húsán keresztül is éreztem a közelségét, a benne csapdába

ejtett hatalmas lények nyugtalan mocorgását, sőt még rimánkodásukat is, hogy engedjük őket szabadon. A zárak és kötővarázsok, amiket Gladstone afába faragott, még ugyanolyan erősek voltak, mint amikor készítette. Szerencsére, mert ha egyszerre szabadulnak ki, az energia lerombolt volna egyegész utcát.*

Kitty feszülten figyelt bennünket.– Tudjátok használni?– Igen – feleltük.

*Egy ilyen használata olyan, mint lecsavarni egy felrázott kólásüveg kupakját. (Kicsit persze izgalmasabb.) Lassan, lassan elfordítjátok a kupakot…Csak annyira, hogy egy kis szénsav jöjjön ki egyszerre. Ha így tesz pálcájával a mágus is, akkor arra irányíthatja az erőt, amerre akarja. Ha túl gyorsancsináljátok, a kóla esetén ragacsos lesz a kezetek. A talizmánok óvatlan kezelése azonban… Nos, az emiatt romhalmazzá lett épületek közé tartozik azAlexandriai Könyvtár, Pharos világítótornya, a babiloni függőkertek, a nagy zimbabwei citadella és Kos szigetén a víz alatti palota.

Nathaniel két kézzel fogta meg a pálcát. (Most hagytam, hogy ő kezelje a végtagjainkat.) Elérkezett a pillanat, s az ő formulája kellett, az ő irányítása.Én csak a pluszenergiát adtam, az erőt az akaratához. Kisterpeszben álltunk, felkészülve, hogy a pálca visszarúg. Elkezdte a varázsigét. Én közben aszemén át a kis szobát pásztáztam. Kitty a széken ült, aurája túlragyogta a pálcáét is. Mögötte az ajtó, amit kis robbanással betörtek. A padlóninfernóbotok és elemi gömbök. Nathaniel hozta őket, az ajtót egy detonációs kockával zúzta be. Annyira látni akarta Kittyt, hogy egy darabigmegfeledkezett fájó válláról és kimerültségéről is…

Érdekes egy férfi agyát tanulmányozni. Mocorgott, akár alvó a sötétben, miközben máshol tudatos gondolataival a varázsigét kántálta. Arcok úsztak elmellettem: Kitty, egy idősebb nő, és mások, akiket fel sem ismertem. Aztán (és ez megdöbbentett) Ptolemaiosz arca kristálytisztán. Olyan rég nemláttam… kétezer éve… De persze ez a kép csak az én emlékem volt.

Ideje összpontosítani. Éreztem, ahogy energiámat Nathaniel szavai kiszívják, és kötelékké alakítják a pálca körül. A varázsige a végéhez közeledett.Gladstone pálcája remegett, halvány fénycsíkok futkorásztak rajta fel-alá, majd gyűltek össze a faragott pentagramnál a végén. Éreztük, ahogy belül aszellemek nekifeszülnek a résnek, amit ütöttünk, Gladstone zárszerkezetei pedig nagyon igyekeztek visszacsukódni. Egyiknek sem engedtünk.

Nathaniel befejezte a kántálást. A pálca egyet villant, a szobát minden síkon éles fehér fény töltötte meg. Meginogtunk álló helyünkben, Nathaniellehunyta a szemünket. Aztán a fény visszaszorult. Elértük az egyensúlyt. Minden megnyugodott A szoba csendes volt. A pálca alig hallhatóan zümmögött akezünkben.

A székben ülő Kitty felé fordultunk:– Készen állunk.

Nathaniel

33

Amikor a pálca életre kelt, és dzsinn energiái átfolytak rajta, Nathanielnek egy pillanatra eszébe jutott a vállsebe. A fájdalom méltatlankodva beleszúrt,feje hirtelen elködösült… majd új erő öntötte el, és a gyengeség tovatűnt. Soha még ilyen jól nem érezte magát.

Testében még mindig visszhangzott az első pillanat, amikor Bartimaeus ereje egyesült vele. Olyan volt, mint az áramütés, egy löket, mely azzalfenyegette, hogy felkapja a padlóról; úgy érezte, dacol a gravitációval, súlya és kimerültsége eltűnt. Lángolt az életerőtől. Sokkal tisztábban látott (elméjeélesebbnek tűnt), s végre át tudta érezni a dzsinn természetét: megértette olthatatlan vágyát a mozgásra, változásra és átalakulásra. Átérezte, milyenkemény sors lehetett egy ilyen természetnek a kényszerrabság, beszorítva lenni a masszív földi dolgok közé. Végtelen képsort pillantott meg (eleintehomályosan csak), emlékeket, benyomásokat,

melyek az idő rettenetes szakadékába vesztek; kicsit meg is szédült tőle.Minden érzéke égett. Ujjai érezték a pálca minden szemcséjét, füle hallotta a roppant halk zümmögést. És főként belátott és megértett minden síkot,

mind a hetet! A szoba tucatnyi aura színeiben fürdött: az övé, a pálcáé és főként Kittyé. Az izzó aura mögött arca ismét sima és fiatal lett, haja ragyogott,akár a lángcsóva. Örökké el tudta volna nézni…

Most azonnal hagyd abba. Émelyítő.Bárcsak ne locsogna a fejében egy nyűgös dzsinn. Nem csináltam semmit, gondolta.Nem ám. A pálca bevetésre kész. Mennünk kell.Igaz. Nathaniel óvatosan fordult Kitty felé, hátha a dzsinn mást tervez a lábával.– Maradj itt.– Már jobban vagyok. – A lány előrecsúszott a széken, majd reszkető kézzel tartva a súlyát, talpra állt. – Tudok járni.– Akkor se jössz velünk.Érezte, hogy a dzsinn mocorog az elméjében, a hangja az ő száján jött ki. Ugyanolyan zavaró volt, mint először. És csiklandós.– Nathanielnek igaza van – mondta Bartimaeus. – Túl gyenge vagy. Ha jól emlékszik, amit kétlek, még lehetnek rabok az épületben. Már ha Nouda

nem ölt meg mindenkit. Mi lenne, ha megkeresnéd őket?– Jó – bólintott Kitty. – Mi a tervetek? Miért nem használjátok a látóüveget, hogy megkeressétek Noudát?– Hát… – mondta Nathaniel.– Tönkrevágta – árulta el a dzsinn. – Elengedte a koboldot. Szerintem nagy hiba volt.– Én is tudok felelni – morgott Nathaniel. Nagyon bosszantotta, hogy saját gégéje szól közbe.– Jól tetted – mosolygott rá Kitty. – Akkor viszlát később.– Aha… Tehát… őőő… vigyázz magadra!A dzsinn majd szétrobbant a türelmetlenségtől. Nathaniel teste megremegett, ugrott egyet, fel a levegőbe… – Ezt azért fogadd el. – Lehajtotta a fejét,

és leemelte nyakából a szamarkandi amulettet. – Tedd fel. Megvéd.– De csak a mágia ellen – tette hozzá a dzsinn. – Semmit nem ér fizikai támadás ellen, vagy ha elesel, bevered a fejed meg ilyesmi. De a maga

korlátozott hatókörében egész jó.– Van némi ellenállóképességem – habozott Kitty. – Talán nem kéne…– Az Nouda ellen nem elég – vágott közbe Nathaniel. – Főleg azok után, amin átmentél. Kérlek. A lány feltette a nyakláncot.– Köszönöm. Sok szerencsét.– Neked is.Nem maradt mit mondani. Elérkezett az idő. Nathaniel az ajtóhoz ment. Állát dacosan előretolta, szeme komor, elszánt volt. Nem nézett vissza. A törött

ajtónál szemétkupac magaslott, pont abban a pillanatban lépte át, amikor a dzsinn ugrani akart. Lábai összeakadtak, megbotlott, hasmánt elnyúlt,elejtette a pálcát, és kibukfencezett a szeméthalom fölött az ajtón.

Elegáns megoldás, dicsérte Bartimaeus.Nathaniel nem felelt. Felvette Gladstöne pálcáját, és nagy léptekkel elindult a folyosón.

A Szobrok Termében ötletes pusztítás képe várta őket: minden elhunyt miniszterelnök márványszobrának fejét letépték. A törött kerek asztal a fal

mellett állt, körülötte a hét széken mágusok testei komikus pózba rendezve, mintha gúnyos gyűlést tartanának. A terem mindenféle mágikus gyötrelmetkiállt: a padló, a falak és a mennyezet itt-ott megrepedtek, elfeketedtek, megolvadtak és kiomlottak. A szőnyegeket csak füstös rongycafatok jelezték. Atestek összevissza hevertek, elhagyatva, megtörten, akár az eldobott játékok. A terem túlsó végében óriási lyukat robbantottak a kőfalba. Hideg levegőáramlott be rajta.

– Nézd a pentagramokat! – mondta Nathaniel hirtelen. Nézem. Enyém a szemed, nem? És egyetértek veled.– Miben?Amit gondolsz Módszeresen pusztították el őket. Meg akarják nehezíteni a még élő mágusok dolgát.Minden pentagramot megrongáltak, tönkretettek: a mozaikköröket feltépték és szétszórták, a gondosan rajzolt vonalakat szaggatottra égették. Mint

Rómában, amikor a barbárok megjelentek a kapuknál, és a polgárok fellázadtak a mágusok ellen. Ők is elkezdték tönkretenni a pentagramokat…– Ez lényegtelen – rázta meg a fejét Nathaniel. – Koncentráljunk a feladatra.Azt csinálom. Tehetek róla, ha az emlékeim rád rohannak? Nathaniel nem felelt. Arcokat pillantott meg a törmelék közt, arcokat, amiket ismert. Szája

sarka lefittyedt. – Menjünk. Most már minek a bánat? Úgyse bírtad őket.– Húzzunk bele!Jó. Hagyd rám.Nagyon különös érzés volt; ellazítani az izmokat, szándékosan elszigetelni őket, mégis érezni, ahogy megfeszülnek és rugóznak, harmonikusan

nyúlnak-tekerednek, olyan gyorsan mozognak, hogy az már nem emberi. Nathaniel szorosan fogta a pálcát, de amúgy a dzsinnre bízta magát. Egyetlenugrással átszelte a termet, és egy leomlott faldarabra ért le. Várt, jobbra-balra nézett, majd továbbindult; egy óriáslépés, még egy, átbukott a falbarobbantott lyukon, át a másik helyiségbe, ami sötét volt, tele törmelékkel. Nem jutott ideje körülnézni, lekötötte, hogy fegyelmezze rakoncátlan gyomrát, ésa bensőjében éledt energia bizsergését. Fel a levegőbe… ki ebből a szobából, át egy másikba… el egy gyufaszálakká robbantott lépcső mellett, át asziklatömb nagyságú falmaradványok fölött… ki egy ásító kőnyíláson… Whitehall utcáira.

Leértek, behajlított térddel, ugrásra készen. Nathaniel feje oldalra hajtva, szeme forgott; belátták mind a hét síkot. – Jaj ne…

Jaj igen, mondta a dzsinn.

Whitehall lángokban állt. A háztetők felett a felhők is rózsaszín és narancs fényben izzottak. A kormány nagy minisztériumai, ahol a birodalmi ügyekfolytonos munkát igényeltek, sötéten és üresen álltak. Sehol nem égett villany, az utcalámpák is kialudtak. Északra egy épület – a művelődésiminisztérium, tippelt Nathaniel – felső emeletén tűz égett, apró, villogó vörös csíkok integettek az ablakokból, mint őszi levelek; a füst a felhők föléemelkedett. Szemben más épületek is lángoltak. Az egész valószerűtlen volt, akár Makepeace darabjaiban az illúziók.

Az utcán nem volt más, csak szemét, kidöntött utcalámpák és szobrok, no meg apró, sötét emberi testek, akár a leforrázott hangyák. Egy limuzintbelevágtak a Közlekedési Minisztérium üveghalljába; az egyik hatalmas szobor (A hatalom tisztelete) romokban hevert, két monumentális lába még atalapzaton. A háborús emlékművet is széttörték, az utat majdnem teljesen eltorlaszolta a gránittörmelék. Tompa robbanások hallatszottak a Whitehall nagykanyarulata, a Trafalgar Square felől.

– Arra – mondta Nathaniel. Elrugaszkodott; magasra emelkedett, lebukott. A legmagasabb ponton elérte a második emeletet, s ahogy földet ért, épphogy érintette, már újra emelkedett. Csizmái lazán lengtek a lábán.

– Tudod, hétmérföldes csizma van rajtam – lihegte. A szélben alig kapott levegőt.Hogyne tudnám. Most én vagyok te, tetszik vagy sem. Van előttünk valami.Háborús emlékmű, elhagyott autók. Az út közepén egy farkas teste hevert, meg szögesdrót, figyelmeztető táblák és egy rendőrkordon maradványai.

Trafalgar Square. Nelson oszlopa mustársárga izzással nyúlt az égre. Alatta apró robbanások. A turistapiac bódéi és sátrai közt kis árnyékokmenekültek. Valami loholt a sarkukban.

Nathaniel megállt a tér szélén. Az ajkába harapott.– Embereket kerget.Sportból. Biztos azt hiszi, a Colosseumban van…* Nézd! Az a férfi túlélt egy detonációt. Ez aztán az ellenállóképesség…!Nathaniel kezével elfedte a szemét.– A gondolataid elkalandoztak. Egyszerre csak egyvalamit. Nem bírom tartani a tempót.Jó. A pálca megvan? Akkor mehetünk.Mielőtt felkészülhetett volna, elrugaszkodott, és máris az út másik oldalán termett a lángoló bódék között. Bele a füstbe… el egy rémülten kuporgó nő

és a gyereke mellett. Ugrás, szökellés… Egyenesen elöl, egy szökőkútnál, meghajolva, akár a vadállat: Clive Jenkins teste. Szemében halványzöld tüzekégtek, szája széttárva. Tenyeréből sárga pára kanyargott felfelé.

Nathaniel döbbenten bámulta, csak nagy nehezen tudott uralkodni magán. Emelte a pálcát…Lábai megint önállóan ugrottak. Repült a levegőben. Háta mögött robbanás; apró betonszilánkok találták el az arcát. Egy oroszlánszobor fején ért le,

pont az oszlop alatt.– Minek ugrattál ide? – kiáltotta. – Már készültem…Szétrobbantunk volna. Gyorsabbnak kell lenned. Naerian afrita, nem vesztegeti az időt*– Abbahagynád végre? Próbálok összpontosítani. – A pálcára koncentrált, készült…Siess már. Közeledik. Ha nálunk lenne az amulett, most kiröhögnénk. Minek kellett Kittynek adnod?… Mm, ja, igen. Igaz. Ugye, milyen nehéz

vitatkozni, amikor tudsz olvasni a másik gondolataiban? Hohó! Detonáció jön. Ugrok!– Ugorj!A füstből egy iszonyatosan ugrabugra alak jött elő. Az afrita megtanulta mozgatni a végtagokat, csak épp nem emberi léptekkel haladt, hanem

lábujjhegyen.

* Rabszolgáknak és hadifoglyoknak kést adtak, és beküldték őket Róma nagy arénájába, hogy fogoly dzsinnekkel vívjanak. A római elit imádta akergetőzést, viccesnek találták a halál összes módját.

*Naeriannal először Afrikában találkoztam Scipió hadjárata idején. Kedvtelve testesült meg hajlékony hastáncosnőként, aki elcsábította a…Az oroszlán-szobrot aranyfény robbantotta szét, de Bartimaeus már meghúzta a megfelelő inakat és izmokat, így Nathaniel hátra-szaltót végzett a

szörny feje felett, egyenesen a hátára.Most!, mondta Bartimaeus.Nathaniel egyetlen szót mormolt. A pálca fején a faragott pentagramból fehér fényvillám lőtt ki. A talaj megremegett, Nathaniel fogsora rezgett az

ínyében. A fénynyaláb jó pár lábnyira elvétette Glive Jenkins testét, Nelson oszlopába csapódott, és megroppantotta, akár a francia kenyeret. A fehér fénykihunyt. Nathaniel felnézett. Az afrita is felnézett. Az oszlop némán megingott, mozdult, és mintha nőtt és nőtt volna, majd szinte sikolyszerű sivítással rájukdőlt. Bartimaeus oldalt vetődött a testünkkel, keresztül egy égő bódén, a járdára, éppen a mágus sérült vállára. Az oszlop a földre csapódott, és kettétört.

Nathaniel már talpon is termett. Kulcscsontjában fájdalom lángolt. Fejében egy hang dühösen üvöltött: Pontosan kell célozni! Legközelebb éncsinálom.

– Nem csinálod. Hol van a démon?Már biztos rég elment. Ezt piszkosul elhibáztad.– Idefigyelj…Pár méterre mozgásra lett figyelmes. Négy fehér arc, egy nő és három gyereke kuporgott a bódék között. Nathaniel a kezét nyújtotta: – Semmi baj.

Mágus vagyok…A nő felsikoltott, a gyerekek még közelebb bújtak hozzá. Ez igen megnyugtató, mondta szarkasztikusan a hang. Miért nem ajánlod fel egyből, hogy

elmetszed a torkukat?Nathaniel magában káromkodott. Kifelé megpróbált mosolyogni: – A maguk oldalán állok. Maradjanak itt. Én…Hirtelen felkapta a fejét. Fejében a hang: Látod? A bódé égő darabjai között, a porfelhőben, ami a ledőlt oszlop darabjai alól szivárgott, zölden csillant

valami. Fókuszált: a magasabb síkokon könnyedén ki tudta venni a sötétben mozgó zöld szempárt. Clive Jenkins teste egyre közeledett, bódétól bódéigosont, remélve, hogy meglepheti.

Most flux jön, hadarta Bartimaeus. Azért tudom, mert dzsinn vagyok. A flux nagy teret beterít. Meg akar bénítani. Vonhatok fölénk pajzsot, de az apálcának is akadály.

– Tudsz ezekre az emberekre tenni pajzsot? Akkor azt. Nekünk nem kell.Nathaniel hagyta, hogy keze felemelkedjen. Energia cikázott végig kinyújtott ujjain. Kék gömb vonta be a kuporgó közembereket. Aztán visszafordult a

tér felé. Por lebegett, azégő bódékból fekete pernye szitált. Sehol a lábujjhegyen osonó démon. – Hol van?Honnét tudjam? A tarkódon nincs szemed. Csak azt látom, amit te.– Jól van na, nyugi.Én nyugodt vagyok. Te nem vagy. Ezek a bizarr folyadékok, amik a testedben lötyögnek, csak felhúznak. Nem csoda, hogy az emberek nem

tudnak tisztán gondolkodni. Ott…! Nem, semmi, csak a szél lebegtette a ponyvát. Jól rám ijesztett.

Nathaniel a teret pásztázta. Kezében zümmögött a pálca. Próbálta kizárni a dzsinn hangját, az emlékeit, amelyek néha szinte elárasztották. Hol bújikez a démon? Az oszlop talapzata mögött? Nem, az túl messze van… Akkor hol?

Gőzöm sincs, felelte Bartimaeus. Talán elfutott.Nathaniel óvatosan tett egy lépést. Bőre bizsergett, azonnal veszélyt érzett. Messze egy korlátot látott, lépcső vezetett le. A földalatti… az aluljáró… A

tér alatt alagúthálózat húzódik, ott járnak a szerelvények, a gyalogosok átkelhetnek az út alatt. És a tér különböző részein van kijárat…Fordulj! Gondolatban mondta a parancsot, ellazította az izmait, a többit a dzsinnre bízta. Ahogy megpördült, kimondta a szót, és célra tartotta a pálcát.

Fehér fény csapott ki, át a levegőn… s atomokra robbantotta Clive Jenkins lopakodó testét. Az egyik pillanatban még ott volt a démon, görcsös kezétfluxra emelve, a másikban eltűnt – a földalatti lejárattal együtt. Hamu kavargott a megolvadt járda felett.

Szép volt, ismerte el a dzsinn.Nathaniel nagy levegőt vett. Odament, ahol azok négyen a pajzs alatt guggoltak. Intett, mire Bartimaeus eltávolította a gömböt. A nő gyorsan felállt, és

magához ölelte a gyerekeket.– Whitehall a legbiztonságosabb – mondta nekik Nathaniel. – A démonok ott már végeztek. Arra menjenek. Ne féljen, asszonyom. Én… – Elhallgatott,

mert a nő már elfordult, üres arccal, komor tekintettel hessegette gyerekeit a bódék között.Mire számítottál? – szakította meg megdöbbent hallgatását a dzsinn. Te meg a fajtád miatt került ilyen csávába. Tehetsz bármit, nem fogja

megköszönni. Azért ne aggódj, Nat! Nem vagy egyedül. Én veled vagyok. Nevetés bugyogott a fejében.Nathaniel pár pillanatig ott állt, s fejét kicsit leszegve a tönkretett teret nézte. Majd kihúzta a vállát, megmarkolta a pálcát, csizmája sarkával egyszer a

földre dobbantott… és már ott se volt.

34

Kitty sokkal hamarabb megtalálta a foglyokat, mint várta. Tovább tartott, míg összeszedte magát, és képes volt kilépni a szobából. Amikor előszörfelállt, teste minden izma zajosan tiltakozott; remegett, mintha hideg rázná, feje meg könnyű volt, mintha el akart volna szállni.

Odacsoszogott az ajtó melletti fegyverkupachoz. Lassan leguggolt, az erőfeszítéstől fintorgott, s bizonytalan mozdulatokkal átkutatta a halmot.Árambotok, infernóbotok, elemgömbök; ismerős tárgyak még az Ellenállás éveiből. Táskája nem volt, hát az övébe tűzött egy áram- meg egyinfernóbotot. Két gömböt nagy nehezen beledugott kabátja rongyos zsebébe. (Ptolemaiosz könyvét kivette, és tisztelettel a padlóra helyezte. Jószolgálatot tett.) A mágikus tárgyak közt talált egy sima, pengeéles ezüstkorongot. Megmagyarázhatatlan ellenszenv tolult fel benne, de legyűrte, és azt isa zsebébe csúsztatta. Majd a falnak támaszkodva álló helyzetbe nyomta magát.

Óvatosan, lassan elindult, át az ajtó maradványain, végig a folyosón, el a szétrombolt Szobrok Terme mellett. Eszébe jutott egy emlék: panaszoshangok szűrődtek ki egy ajtó mögül, nem messze onnét, ahová Nathanielt meg őt zárták.

Menet közben Kitty furcsa kettősséget érzett. Még sosem volt ilyen szörnyen gyenge, ennyire kiszolgáltatva földi teste erejének. Ugyanakkor mégsosem volt ennyire biztos magában. Valami békés bizonyosság volt ez, nem az évekkel ezelőtti vad elszántság, érezte, ahogy kisugárzik belőle.

Ezt az érzést az első próbatétel cseppet sem tompította. Egy lépcső közelében, ahol a folyosó kiszélesedett, Kitty találkozott az első démonnal. Ezkaphatott utolsónak testet, mert nagyon nem sikerült boldogulnia vele. A gazdatest magas, vékony férfi volt, feltűnően drága, sötét öltönyt viselt, amiazonban tépett volt, szőke haja rendetlenül meredezett, szeme üvegesen meredt a semmibe. Lába a folyosó egyik falától a másikig botladozott, karjávalvakon csapdosott. Torkából vadállati morgás tört fel, amibe hébe-korba ismeretlen nyelvű, dühös szavak keveredtek.

A fej elfordult, és megpillantotta Kittyt. A szem sárgán felizzott. Kitty megállt. A démon érdeklődését vad vonításban fejezte ki, ami megzörgette avitrinek üvegét a folyosón. Láthatóan támadni akart, csak nem volt benne biztos, hogyan bocsássa ki a mágikus erőt. Először felemelte egyik lábát, célratartotta a talpát… és kilőtte a cipőjét. Aztán a könyökével próbálkozott, végül fájdalmas lassúsággal felemelte a kezét, kinyújtotta remegő ujját, és lilavillámot lőtt ki. A szamarkandi amulett könnyedén elnyelte.

A démon dühösen csettintett. Kitty kivette övéből az áram-botot, előrelépett, és vibráló kék sugárral rázta meg a testet. A démon fekete füstöt eresztett,rángott, majd a korlátot áttörve hátrazuhant a lépcsőre.

Kitty továbbment.Nem sokkal később odaért az ajtóhoz, amire emlékezett. Közel hajolva most is tompa nyögéseket hallott. Az ajtó zárva volt, egy elemgömbbel kellett

kirobbantania. Amikor a por leülepedett, belépett.Nem volt nagy helyiség, s teljesen megtöltötték a fekvő testek. Mind meg voltak kötözve és szájuk felpeckelve, ahogy Makepeace koboldjai hagyták

őket órákkal korábban. Vagy húszan lehettek a szobában, összepréselve, akár a szardíniák.Egy-két szempár észrevette őt, s gazdáik könyörögve felnyögtek. Kittynek kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, aztán a tőle telhető

legérthetőbben megszólalt:– Azért jöttem, hogy segítsek. Várjanak türelmesen, kiszabadítok mindenkit.Erre aztán támadt nagy izgés-mozgás. Lábak rugdaltak, fejek emelkedtek, nyakak forogtak. Kittyt kis híján feldöntötték a közeli testek.– Ha nem maradnak nyugton, elmegyek! – A mágusok azonnal lenyugodtak. – Na, így mindjárt más. Akkor lássuk.Zsibbadt ujjaival előhúzta zsebéből az ezüstkorongot, vigyázva megfogta, nehogy megvágja magát, s nekiesett a legközelebbi kötélnek. A zsineg úgy

nyílt szét, akár forró késnek a vaj. Gémberedett kezek és lábak mozdultak óvatosan, gazdájuk fájdalmában felkiáltott. Kitty kirántotta szájából a pecket.– Ha már fel tud állni, keressen valami éleset, és segítsen kiszabadítani a többieket. – Azzal a következő mágushoz lépett..A szoba tíz percen belül megtelt bicegő, nyújtózkodó férfiakkal és nőkkel; egyesek ültek, mások először egyik, majd másik lábukra álltak, igyekeztek

életre kelteni elzsibbadt tagjaikat. Mindez szótlanul történt; a testek ugyan kiszabadultak, ám az elméket még fogva tartotta a sokk és a hitetlenkedés.Kitty az utolsó előtti foglyon dolgozott, egy hálóba csavart, nagydarab férfin. Ernyedtnek tűnt, a fejét borító kendőből vér szivárgott. Kitty mellett az elsőnekkiszabadított mágus, egy fiatal nő küszködött az utolsó fogoly köteleivel. A durva szürke pokrócba tekert nő nagyon is élt, lábával dühösen rugdalt.

Kitty odanyújtotta az ezüstkorongot.A háló meg a pokróc pillanatok alatt lekerült a két fogolyról, és kiderült, kicsodák. A nőnek hosszú, sötét haja volt, és vörös, pufók arca; azonnal talpra

ugrott, majd felsikoltott, ahogy belenyilallt a görcs. A másik, egy igen koros férfi, akinek csúnyán szétverték az arcát, csak feküdt tovább; szeme csukvavolt, szaggatottan lélegzett.

A sötét hajú nő nekidőlt a falnak, a lábát masszírozta. Fájdalmában és mérgében horkantott egyet:– Ki tette ezt? Saját kezemmel fojtom meg, esküszöm. Kitty erre nem reagált.– Ez az ember nagyon nincs jól. Kórházba kell vinni – hajolt az öreg fölé.– Megoldom. – A nő körülnézett, és észrevett egy pattanásos fiatalembert. – George, tud segíteni?– Igen, Ms. Piper.– Várjunk – szólt közbe Kitty. Fáradtan kinyújtotta reszkető kezét. – Felsegítene, kérem? Köszönöm. – Aztán a többiek felé fordult. – Tudniuk kell, mi

történt. Odakint… csúnya lehet a helyzet. Démonok szabadultak Londonra.Káromkodások, sziszegések; az arcok megrogytak a rémülettől. Fiatalok és idősek leesett állal meredtek rá, kiszolgáltatottan és értetlenül. A

mágusok nagy magabiztossága az utolsó cseppig elpárolgott, közönséges emberek lettek, ijedt, vezető nélküli, kisemmizett emberek. Kitty felemelte akezét.

– Hallgassanak meg, elmondom, mi történt.– Egy pillanat – fogta meg a kezét a sötét hajú nő. – Először azt mondja el, ki az ördög maga? Nem emlékszem az arcára. A ruhájára… nos, szerintem

maga nem is mágus.– Persze hogy nem! – csattant fel Kitty. – Közember vagyok. De ha nem akar gyorsan meghalni, jobban teszi, ha befogja és meghallgat.– Hogy merészel… – kerekedett el a nő szeme.– Igen, pofa be, Farrar! – szólt rá egy férfi.A nő szinte fulladozott a dühtől, vadul körülnézett, de Kitty karját azért elengedte.Rajta kívül mindenki odaadóan, sőt hálásan hallgatta Kittyt. Talán a sokk vette el a szavukat, vagy talán megláttak valamit az ősz hajú, ráncos arcú

lányban, ami tiszteletet parancsolt; nehéz volt megmondani. Mindenesetre teljes odaadással hallgatták meg a beszámolóját.– És mi van a többiekkel? – kérdezte panaszos hangon az egyik idősebb férfi. – Legalább százan ültünk a színházban. Mindenkit csak nem…– Nem tudom biztosan – felelte Kitty. – Talán vannak még olyan szobák, ahol a démonok megfeledkeztek a foglyokról. Meglátjuk. De sokan meghaltak.– És Mr. Devereaux? – rebegte egy nő.– Vagy Jessica Whitwell?– Sajnálom, nem tudom. Valószínű, hogy a vezető mágusok zömét gazdatestté tették a démonok, vagy megölték őket.– Kivéve engem! – tört ki a sötét hajú nő hevesen. – Amíg meg nem találjuk őket, én vagyok itt az egyedüli, aki a Tanács tagja. Tehát én vagyok a

rangidős. Menjünk pentagramokba, és idézzük meg a szolgáinkat. Azonnal kapcsolatba lépek a rendőrség farkasaival. Megkeressük és elpusztítjuk arenegát démonokat.

– Két dolgot azért hadd mondjak – szólt közbe határozottan Kitty. – Nem, hármat. Először ezt a férfit kell ellátni. El tudja valaki vinni?– Én segítek – hajolt le az ernyedt test mellé a szeplős fiatalember. – De hárman kellünk hozzá. Mr. Johnson, Mr. Vole, segítenek kivinni a limuzinhoz?A férfiak kitámogatták a sebesültet.A sötét hajú nő tapsolt, és az ajtóhoz ment.– A pentagramokhoz! Nincs vesztegetni való időnk!Senki nem mozdult.– Azt hiszem, ennek a fiatal hölgynek még van mondanivalója – biccentett egy öreg Kitty felé. – Jobb, ha meghallgatjuk, nem gondolja, Ms. Farrar? Ha

másért nem, udvariasságból.– De ő csak egy…– Még két dolog – vágott közbe Kitty. Már roppant fáradtnak érezte magát, szédült, legszívesebben leroskadt volna. Nem, nem, össze kell szednie

magát, ezt be kell fejezni.– A fődémon, Nouda rettenetes. A lehető legerősebb fegyver nélkül még csak a közelébe menni is öngyilkosság. A fegyver megszerzése éppen

ezekben a pillanatokban folyik. – Körbenézett a néma csoporton. – Egy mágus, a Tanács egy másik tagja – Kitty nem tudta megállni, hogy itt ne pillantsonMs. Farrarra – elment, hogy szembeszálljon vele. Gladstone pálcáját használja.

Nem lepte meg igazán a méltatlankodó hangzavar. Különösen Ms. Farrar háborgott:– De hát Mr. Devereaux megtiltotta! Ki merészelte…– Nath… John Mandrake – mosolygott Kitty. – És imádkozzanak, hogy sikerrel járjon.– Mandrake! – Farrar belesápadt a dühbe. – Nincs hozzá tehetsége!– Az utolsó, amit közölni szeretnék – mondta tovább kíméletlenül Kitty –, hogy ebben a helyzetben a legfontosabb számunkra… maguk, mágusok

számára, hogy a hatalmukkal megvédjék és vezessék az embereket. Mivel Makepeace minden valamirevaló tisztségviselőt elfogott, nem maradt senki,aki evakuáltatta a területeket, ahol a démonok garázdálkodnak. Nagy veszteséggel kell számolnunk. Ha nem cselekszünk, rengeteg közember meghal.

– Ez eddig sosem zavart bennünket – motyogta egy fiatalember, mire dühösen lehurrogták.– Szükségünk van egy kristályra – vélte Ms. Piper –, hogy megtudjuk, hol is vannak a démonok.– Vagy egy látótálra. Hol tartják őket?– Kell, hogy legyen valahol. Gyerünk!– Menjünk a pentagramokhoz. Megidézek egy koboldot, és hozatok vele.– Több kocsi kell. Ki tud vezetni?– Én nem. A férjem szokott behozni.– Én sem…Az ajtónál rekedt, erős köhögés hallatszott. Ms. Farrar arca elkínzott volt, haja rendetlen, szája pengevékony. Az ajtóban állt, két kezével a keretet

markolta. Válla kicsit megrogyott, egy földre szállt denevérre emlékeztetett. Tekintete mérget fröcskölt.– Maguk közül talán ha egy-két miniszter akad. A legtöbbjük még az sem, csak titkár és segéd. A mágikus tudományuk igencsak korlátozott, az

ítélőképességük még inkább. A közemberek majd vigyáznak magukra. Némelyeknek van ellenállóképessége, biztos kibírnak pár detonációt. És sokanvannak, párat elveszthetünk. Azonban nem állhatunk reszketve, miközben elpusztítják a fővárost. Talán Mandrake-re bízzuk? Maguk szerint ennyire jómágus? Elmegyek a farkasaimért. Aki nem fél a saját árnyékától, és van még benne egy cseppnyi büszkeség, követ engem!

Elengedte az ajtót, és hátra sem nézve elindult a folyosón. Nyugtalan csend támadt. Aztán három fiatalember leszegett fejjel, összevont szemöldökkelelment Kitty mellett, és távozott. Többen mocorogtak, de maradtak.

A barna hajú fiatal nő vállat vont, és Kitty felé fordult.– Mi magát követjük, Miss… elnézést, nem is tudom a nevét.Clara Bell? Lizzie Temple?– Kitty Jones. – Majd halkan hozzátette: – Tudna nekem valaki hozni egy pohár vizet?Amíg Kitty lepihent egy kicsit, az ifjú mágusok munkához láttak. Néhányan körbejártak Whitehallban. Reszketve és sápadtan tértek vissza; halomba

rakott testekről számoltak be, pentagramokról, melyeket olyan erő tett tönkre, amiről soha még csak nem is álmodtak. Efféle rombolás jobbára csak azellenséget sújtotta, s most elhűlve élték át közvetlenül. Mások az épület elejéhez lopakodtak, és kinéztek. Épületek lángoltak, tetemek hevertekmindenfelé. A legijesztőbb az emberek hiánya volt. Normális esetben hajnalban még buszok és taxik haladtak erre, jöttek-mentek a minisztériumiéjszakai műszakosok, rendőrök és katonák. A kormány gépezete, melyet lefejezett Makepeace árulása, majd meglepett Nouda, teljesen megbénult.

A pentagramok tönkretétele lassította a dolgot, ám hamar kiderült, hogy a démonok pusztítási vágya nagyobb volt, mint alaposságuk, s pár varázskörta nagy sietségben érintetlenül hagytak. Koboldokat küldtek ki terepszemlére; közben a Szobrok Terméhez közeli kamrában találtak egy kristálygömböt,amit korábban a Tanács használt, s átvitték oda, ahol Kitty ült. A komor mágusok elcsendesedtek. A jelenlevő legerősebb mágus – a HalászatiMinisztérium ifjú minisztere – teketóriázás nélkül megidézte a gömbben csapdába ejtett dzsinnt, ami megkapta az utasítást, hogy számoljon be a renegátdémonok helyéről.

A gömb elsötétedett, füst töltötte meg… Mindenki közel hajolt.Fények lobbantak a kristályban, vörös és narancs lángok. A kép kitisztult. Közel s távol dühöngő lángok, s lámpások a fák között. A távolban egy

sziporkázó épület.– Az Üvegpalota – ismerte fel valaki. – A St. James's Parkban.– A legutóbbi hír szerint közemberek demonstráltak ott.– Nézzék! – Az előtérben száz meg száz alak rohant fejvesztve, majd szétszóródtak a fák közt.– Miért nem menekülnek?– Körül vannak véve.Itt-ott mágikus robbanások terelték újra össze a tömeget. A kép szélén természetellenes mozgás, nagy ugrások, hirtelen meglódulások. Ugráló-

szökellő alakok, külsőre emberek, de mozgásuk nem emberi. Az egyik egy lámpa fénykörébe ugrott, ahonnan észrevett egy felé menekülő csoportot.Meggörnyedt, elrugaszkodott…

Fehér fénycsóva, irdatlan robbanás. Az alak eltűnt, füstölgő kráter maradt a helyén. Egy árny suhant el a lámpa mellett határozott léptekkel, kezébenhosszú botot tartott.

Kitty a padlóra tette az ásványvizet.– Idézzenek meg annyi démont, amennyit csak tudnak – mondta. – Ha bármit tenni akarunk, akkor oda kell mennünk.

Bartimaeus

35

Meg kell mondanom, hogy jól tudtunk együtt dolgozni. Jobban, mint bármelyikünk hitte volna.Beletelt ugyan egy kis időbe, mire kitaláltuk a mikéntjét, akadt pár kínos pillanat, amikor a testünk két dolgot akart egyszerre, de mindig helyrehoztuk,

nem esett bajunk.* Ám amint belerázódtunk a hétmérföldes gyaloglásba, már nagyon ment, még élveztük is.A Naerian elleni siker tüzelt fel bennünket, az a szegény pára mutatta meg, mit tegyünk, hogyan fogjunk össze a legjobb eredmény érdekében. Már

nem próbáltuk irányítani a másikat, inkább tanácskoztunk.Szóval így ment: Nathaniel figyelt a csizmákra, ha messze kellett mennünk, ő lépkedett. Amint odaértünk (általában egy-két másodperc alatt, a csizmák

nagyon bírták), átvettem a lábát, beleoltottam a rám jellemző életerőt, és úgy pattogtunk, akár az impala, fel-le, előre-hátra, míg össze nem zavarodott azösszes ellenség. Közben Nathaniel parancsolt a kezének és Gladstone pálcájának; elsütötte, amikor csak lőtávolba került, s mivel előre láttam ezt,általában nyugton maradtam addig. Egyetlen kivétel volt (szerintem jogos), amikor detonáció, flux vagy kibelező átok útjából lódítottam el magunkat. Azilyesmit mindig tanácsos elkerülni, ha meg akarjuk őrizni a lendületünket.**

Kurta gondolatokkal értekeztünk: Futás, Ugrás, Merre?, Balra, Fel, Víz stb.*** Kimért és férfias volt mindez, ami tökéletesen passzolt a helyzetünkhözés Nathaniel lelkiállapotához is. A Trafalgar Square-i incidens után, amikor az az asszony félelemmel és lenézéssel fordult el tőle, szinte magam ismegborzongtam a benne szétáradó hidegségtől. Ennek a helyét azután büszkeség, távolságtartás és acélos eltökéltség vette át. Továbbra is el akartavégezni a feladatot, csak éppen némi önutálattal.

A téren csatangoló Naerian volt a leglassúbb szellem; a többiek továbbálltak, vonzotta őket az embertestek hangja és szaga, átmentek a Churchill-árkád alatt, be a St. James's Park erdejébe. Ha a közemberek nem sereglenek össze olyan jelentős számban, Nouda serege talán azonnal szétszóródika fővárosban, s akkor nehezebb lett volna felkutatni és megtámadni őket.

* Mármint nekem nem, ott, biztonságban belül. Nathaniel talán szerzett néhány felesleges kék-zöld foltot, például amikor jobbra ment, pedig én balramutattam, és a pálca orrba csapta; vagy amikor elsütötte a pálcát egy igencsak csicsás ugrás közben, és a löket beleröpített minket egyrekettyebokorba. Vagy az a kis baleset a tónál, amitől úgy bedühödött (pedig csak négy-öt másodpercig voltunk víz alatt, és különben is, egy kishínár még senkinek se ártott). De mindent összevetve sikerült nem nagyon összeverni magunkat.

**Vagy a fontosabb szerveinket.***Ez utóbbi megfigyelést a tó partján tettem, Nathaniel sajnos parancsnak vette, ez vezetett a rövid búvárkodáshoz.

A tiltakozó embereket azonban felbátorította a kormány tétlensége, s a mohó szellemeknek ellenállhatatlan csábítást jelentettek a sűrű csoportok.Mire megérkeztünk, a mulatság már javában állt. Szerte a parkban szellemek üldöztek menekülő embereket, ahogy épp kedvük szottyant: egyesek

mágikusan támadtak, mások csak a mozgás kedvéért, próbálgatták szokatlanul merev végtagjaikat, rohanva igyekeztek elvágni a kiszemelt préda útját.Sok fa lángolt, a levegőt megtöltötték a villanások, kavargó füstoszlopok, éles sikolyok és üvöltések. Az Üvegpalota megvilágította a gyepet, afénycsíkokon emberek rohantak át, szellemek ugráltak, testek zuhantak el, folyt a szakadatlan hajsza.

Megálltunk a boltív alatt a park bejáratánál, onnét néztünk szét.Káosz, gondolta Nathaniel. KÁOSZ.Ez semmi egy igazi csatához. Lettél volna ott Al-Arishnál, ahol két négyzetkilométeren vöröslött a homok a vértől. És adtam neki egy emlékképet.Aranyos. Köszönöm. Látod Noudát?Nem. Hány démon lehet itt?Éppen elég.* Menjünk.Sarkával a földre dobbantott, a csizma szárnyra kapott. Belevetettük magunkat a zűrzavarba.A stratégia azt követelte, hogy a szellemek ne egyszerre vegyék észre jelenlétünket. Egyenként tudtuk csak leszedni őket. Ezért választottuk a

villámgyors lecsapást, a folyamatos helyváltoztatást. Első célpontunk nem messze a gyepen egy afrita volt idősebb női testben, aki éleseket huhogott, ésgörcsöketlődözött a tömegre. Két lépéssel ott termettünk mellette. A pálca villant egyet. Az afrita már csak a szél szárnyán sóhajtó emlék maradt.Megfordultunk, léptünk… és már messze jártunk, a vásári bódék között, ahol három, kövér embertestbe öltözött, de erős dzsinn mászott szorgosan aSzultán Palotájának tetején. Nathaniel rájuk szegezte a pálcát, és egyetlen falánk zöld fénnyel elnyelte őket. Néztünk, láttunk: az egyik fán egy esetlenhibrid cserkészett be egy gyereket. Három lépéssel odaértünk. Fehér tűz kebelezte be. A gyerek megmenekült.

Azután egy lépés, egy ugrás, és egy zenekari emelvényen értünk földet. Megpördültünk a pózna körül, és négyszer elsütöttük a pálcát. Három hibridelpusztult, a negyedik, aki megriadt a társai halálától, lebukott, hátraugrott. Kikémlelt minket, küldött ránk egy görcsöt. Az emelvény szilánkokra szakadt,de mi még simán hátraszaltóztunk, lecsúsztunk egy sátor tetején, majd mielőtt a csizma földet ért volna, a támadó esszenciáját hunyorgó szikrákkátéptük.

A bánat apró szúrása, a vérszomj lanyhulása. Az… az Helen Malbindi volt, gondolta Nathaniel.Ő már rég halott. A gyilkosát ölted meg. Kapd össze magad! Ott, a tónál! Azok gyerekek! Gyorsan!A legjobb folyamatosan mozogni. A legjobb nem gondolkodni. Csak harcolni.**Tíz perc telt el, egy tölgyfa alatt álltunk a park közepén. Két dzsinn maradványa füstölgött a földön.

*Volt vagy negyven. De csatába indulva a bölcs harcos egyenként bánik el az ellenséggel.

** Vajon ha a fiú maga lett volna, az én ösztökélő jelenlétem nélkül, akkor is ilyen gyorsan nekiment volna minisztertársai testének? Kétlem. Nohaeldeformálódtak, arcuk szétesett, tagjaik furcsa szögben hajoltak, ő is csak ember volt, s az emberek mindig, de mindig a felszínt látják.

Észrevettél valamit a szellemeken?, kérdeztem. Mármint, amit látsz belőlük.A szemükre gondolsz? Néha felizzik.Igen, meg az aurájukra. Valahogy nagyobb. Az mit jelent?Nem tudom. Mintha nem férnének bele az embertestbe. Úgy érted…?Fakarl erős szellemeket idézett meg. Talán az evéstől erősödnek. Ha…Várj. A tónál… és már ott se voltunk.

Ide-oda suhantunk a parkban, pavilonok és szórakozóhelyek, lugasok és sétányok között, ahol csak ragadozó mozdulatot láttunk. Olykor a célba vett

dzsinn kiszúrt bennünket, és felvette a harcot, de legtöbbször megleptük, és elpusztítottuk. A pálca ereje ellenállhatatlan volt, és a csizma utolérhetetlengyorsasággal röpített minket. Nathaniel, mint már mondtam, kimért és eltökélt volt, percről percre ügyesebben kezelte a pálcát. Ami engem illet, nemtudom, a közös adrenalin tette-e, de kezdtem hihetetlenül élvezni a dolgot. Lassan újra feléledt bennem a régi vérszomj, a harc öröme, amit utoljára azegyiptomi háborúk során éreztem, amikor a sivatag felől az asszír utukku sereg masírozott ellenünk, az eget pedig elfedték a köröző keselyűk. Zsibongottbennem a gyorsaság és ügyesség szeretete, a halálé és halálosztásé; az új hőstettek szeretete, melyekről majd tábortüzek mellett énekelnek; az energiaés az erő szeretete.

E földi örömök igéző hatással voltak rám. Ptolemaiosz nem örült volna neki.Pedig sokkal jobb volt, mint nyálkapiramisnak lenni.Észrevettem valamit, megböktem Nathaniel elméjét. Megállt a rét közepén, hogy jobban megszemlélhessük. Egy darabig csak álltunk és néztük. A

pálcát vízszintesen kinyújtottuk, ujjunk ráfeszült; izzott és ropogott, a végéből fehér füst szállt. Csizmánk alatt a talaj megfeketedett, megégett. Körös-körültestek, cipők, kabátok és falragaszok hevertek, mögöttük pedig lángoló fák és az éjszaka mély kútja.

A parkban odébb az Üvegpalota fényei világlottak, melyek előtt egy távoli alak rajzolódott ki, ami mintha mozgott volna a füvön. Túl messze voltunk,hogy ki tudjuk venni a részleteket.

Nouda? Fakarl? Talán…Vigyázz. Tőlünk balra valami közeledett. Felemeltük a pálcát. Vártunk. Egy férfi lépett ki a sötétből; egy ember, elhanyagolható aurával. Mezítláb volt,

fél ingét letépték. Láttuk, hogy véres a lába. Ránk se hederített.Rémes, gondolta Nathaniel. Nem ő. Ez az egész. Minden. Szóval szerinted negyvenen voltak…Azt nem mondtam. Egy bölcs harcos…Hányat öltünk meg?Gőzöm sincs. Nem számoltam. De olyan sokan már nem lehetnek.A park közepe nagyrészt üres volt. Mintha kiböktek volna egy tömlőt, az eszeveszett mozgás elszivárgott.Nathaniel szipákolt, és orrát az ingujjába törölte. Akkor irány az Üvegpalota! Már nincs sok vissza. Egy lépés, kettő. Át a gyepen, díszsövények,

virágágyak, tavak és csörgedező szökőkutak között. Nathaniel lelassította a csizmát, szemügyre vettük a környéket.Az Üvegpalota tulajdonképpen gigantikus üvegház volt, csak éppen paradicsompalánták és komposztzsákok helyett sudár pálmáknak, ember alkotta

patakoknak, ajándékboltoknak és frissítőstandoknak adott helyet, no meg mindenféle röhejes szórakozó létesítménynek.*

* Például dodzsem, görkorcsolyapálya, koboldlovagló körhinta, torztükör csarnok, Madame Houri Misztikus Jóssátra, Morgó Medve AllatkitömőBarlangja és az „A mi világunk” kiállítás, szánalmas gyűjtemény Európa országainak „kulturális örökségé”-ből (főleg lopótök, durván festett fakanalakés tányérok). A plakátok a palotát mint „A világ tizedik csodája” hirdették, amit én, aki részt vett öt másik megépítésében még anno, kicsit erősnektaláltam.

A gerendákról lógó több ezer elektromos égő világította be éjjel-nappal. Imádták a közemberek.Eddig ritkán merészkedtem a közelébe, mivel a vasszerkezet gyengítette az esszenciámat. Most azonban védett Nathaniel teste, nem kellett emiatt

aggódnom. Felmentünk a lépcsőn a keleti bejárathoz. Itt trópusi páfrányok és pálmafák nyomódtak belül az üvegnek, alig lehetett átlátni rajtuk.Halk nesz hallatszott az épület mélyéről. Nem álltunk meg, az ajtóhoz mentünk, és benyomtuk. A pálcát magunk elé tartva beléptünk.Megcsapott a fülledtség; az éjszaka hidege után az üvegtető alatti meleg szinte hőségnek tűnt. És megcsapott a mágia illata is, a detonáció kénes

füstje. Jobbról, egy facsoport és egy szusibár mögül siránkozás hallatszott.Közemberek, gondolta Nathaniel. Közelebb kell mennünk.Balra vas csigalépcső vezetett meredeken egy magas gyalogjáróra. Elhelyezkedése még hasznunkra válhat. Odamentünk, és hang nélkül

felmásztunk. A pálmák csúcsa fölé jutottunk, az üvegtető alá, s egy keskeny állványzatra értünk ki, mely vasfonalként futott a magasban. Nathaniellekuporodott, a pálcát vízszintesen tartotta. Lassan, óvatosan lépegettünk a semmi fölött.

Hamarosan elláttunk a fák koronája fölött a palota közepéig, a legmagasabb kupola alá. Ott, egy nyílt térségen, egy csicsásan festett körhinta és egypiknikasztalokkal teli rész között embercsapat szorongott, talán százan is lehettek összebújva, akár pingvinek vihar idején. Nouda hét-nyolc szellemevette közre őket. Rufus Lime teste is ott volt, mint ahogy Rupert Devereaux miniszterelnöké is (mint az kiolvashattam Nathaniel felháborodottgondolataiból). Biztos mozgásukból ítélve a szellemek már megszokták a testüket.

Nézd Noudát, gondolta Nathaniel. Mi történt vele?Nem tudtam felelni. A körhinta tetején, úgy húsz méterrel alattunk állt a jó öreg Quentin Makepeace teste. Amikor utoljára láttuk, Nouda még nem

nagyon szokott hozzá gazdateste korlátaihoz. Most, ha késve is, de láthatóan berendezkedett. Pontosan úgy állt, ahogy sikeres tábornok a hadjáratközepén: lábát szilárdan megvetette, karjait lazán összefonta, állát pedig dacosan felemelte.

Szarvai is nőttek.Pontosan három fekete szarv, amik szabálytalan szögben álltak ki a homlokából. Az egyik hosszú volt, a másik kettő csak bütyök. És ez még nem volt

minden. Az ingét a hátán valami gerincféle szakította át, bal karjából szürkészöld csont állt ki. Arca sápadt és szabálytalan volt, feldagadt a belsőfeszültségtől. Szeme mintha lángolt volna.

Ezt nem vártam, gondoltam.Az esszenciája tör ki a testből.Nathanielt az tette olyan megkapóán emberivé, hogy számtalanszor képes volt kimondani azt, ami nyilvánvaló.A szarvak, a gerinc és a kiálló csont a szemünk láttára süllyedt vissza a bőr alá, akárha akaratával parancsolta volna. Aztán megborzongott,

megremegett, azok meg újra kibújtak, és még nagyobbra nőttek. A nyitott szájból rettentő hang harsogott:– Aáá! Ez kellemetlen! Megint ez az égő érzés! Fakarl! Hol van Fakarl?Nem boldog, gondolta Nathaniel. Egyszerűen túl nagy az ereje. A gazdatest anyaga szétszakad, elveszti a védelmetAz se segít, hogy amióta megérkezett, egyfolytában embereket zabál.Majd mi elvesszük az étvágyát. Nathaniel minden érzelme és indulata hideg, kemény dühvé kocsonyásodott. Az agya szikrázott, akár a kova. Szerinted

le tudjuk szedni?Le. Célozz pontosan. Egyetlen lehetőségünk van. Legyen nagyon erős lövés.Eddig az állvány díszes vaskorlátján keresztül kukucskáltunk. Ahogy Nathaniel összeszedte magát és felállt, elővigyázatosan pajzsot emeltem körénk.

A csapás után a szellemek biztos bosszút akarnak majd állni. Mérlegeltem a lehetőségeket… Először egy megtévesztő ugrás vagy a pálmára, vagy hátraa szusibár tetejére. Aztán le a padlóra. Aztán…

Ennyi tervezés egyelőre elég is.Nathaniel állt. A pálcát Noudára tartottuk, kimondtuk a szavakat…Iszonyatos dörgés, ahogy vártuk.Csak éppen nem Nouda körül, hanem körülöttünk. A pajzsom épp hogy kitartott. Ennek ellenére leröpültünk az állványról, nagy szikraesővel áttörtük a

palota üvegfalát, pörögve átzúgtunk a kinti lépcső felett, le a díszkert sötétjébe. Keményen csapódtunk be, a pajzs csak részlegesen tompította az esést.A pálca kiesett a kezünkből, tovagurult az ösvényen.

Kettős tudatunkat kicsit szétrázta az ütközés, pár pillanatig külön vibráltunk egy fejben. Ahogy ott feküdtünk, mindketten nyögve, Hopkins teste suhant kia kupola repedésén. Leszállt a lépcsőre, és gyalog közeledett, nyugodt, kimért léptekkel.

– Mandrake, ha nem csalódom – mondta Fakarl társalogva. – Meg kell hagyni, maga kitartó. Ha volna csöppnyi esze, már száz mérföldre járna innen.Mi ütött magába?

Ha tudnád. Feküdtünk a földön, próbáltuk összeszedni magunkat. Látásunk lassan kiélesedett, intelligenciánk összeállt.– Nouda nagyúr pillanatnyilag kicsit érzékeny – folytatta Fakarl –, kímélni kell. Nem javítaná a kedvét, ha megbökné azzal a játékkal.– Megbökni? – krákogta Nathaniel. – Megsemmisíteném.– Komolyan azt hiszi? – A hang fáradt és tűnődő volt.– Nouda erősebb, mint hinné. Falja az energiát, úgy szívja be, akár a spongya. Hiszen már most milyen nagy! Élvezné a támadást, sőt csak tovább

táplálná. Hagytam volna, hogy megpróbálja, csak már belefáradtam az örökös megszakításokba. Mindenesetre a pálcát most magamhoz veszem. –Bágyadtan intett. – Viszlát.

Nathaniel sikolyra nyitotta a száját. Én eltérítettem:– Hello, Fakarl.A kéz megremegett, az energia bennszorult. Hopkins szeme mélyén élénk kék energia lobbant fel érdeklődve és zavartan.– Bartimaeus…?– Bizony.– Hogyan… hogyan…? – Na végre! Évszázadok óta először törtem meg Fakarl rendíthetetlen magabiztosságát. Nem jutott szóhoz. – Hogy lehet? Ez

valami trükk… hangkivetítés… illúzió?– Nem. Én vagyok.– Az nem lehet.– Ki más tudná az igazat Dzsingisz kán haláláról? A kis mérgezett szőlőről, amit a dzsinnje orra előtt csempésztünk a sátrába…*Fakarl nagyot pislogott. – Tehát tényleg te vagy.– Most rajtam a sor, hogy meglepjelek, öreg haver. Talán azzal kezdem, hogy míg Nouda meg te itt játszadoztatok, a seregetek zöme elhalálozott. Az

én kezem által.Éreztem, hogy Nathaniel fészkelődik. Nem tetszett neki, hogy tehetetlenül hever a földön, a túlélési ösztöne noszogatta, hogy keljen fel. Nyugtattam:

Nyugi.– Te áruló… – Fakarl túl régóta volt Hopkins testében: megnyalta az ajkát, ahogy az emberek. – Nem érdekelnek a veszteségek. A világban rengeteg

az ember, és elég szellem van, hogy mind megtöltsük. Ami viszont téged illet… megölni a saját fajtádat az elnyomóink védelmében… Nem, azesszenciám háborog, ha csak belegondolok! – Ökölbe szorította a kezét, hangja megemelkedett az érzelmektől. – Sokat küzdöttünk egymással,Bartimaeus, de mindig véletlenül, gazdánk akaratából. És most, amikor végre mi vagyunk gazdák, és ünnepelnünk kéne, most elárulsz minket! Te,

Szakar Al Dzsini! Mi a mentséged?

*Ezt nem részletezem. Ázsiai meló volt, még jó rég.

– Még hogy én lennék áruló?! – Azért kezdtem el vele beszélgetni, hogy kiheverjük az esést, de most már tényleg felhúzott. Úgy bődültem el, mint rég,amikor beleremegett az erdő, és az indiánok remegve bújtak a sátraikba. – Te fordítottál örökre hátat a Másik Világnak! Létezik-e ennél nagyobb árulás?Elhagyod az otthonod, és szellem társaidat is arra biztatod, hogy távozzanak, és ilyen csontkollekciókba költözzenek? Miért? Mit nyersz itt, ebben atudatlan sivatagban?

– Bosszút – suttogta Fakarl. – Itt a bosszú a vezérünk. Az tart minket ebben a világban. Az ad nekünk célt.– A cél emberfogalom – emlékeztettem halkan. – Azelőtt nem volt rá szükségünk. A tested már nem csak álca, ugye? Már nem csak a fájdalom gátja…

Egyre inkább a magáévá tesz…A szem mélyén sértetten fellángolt a tűz, majd hirtelen eltompult.– Talán így van, Bartimaeus, talán így van… – A hang halk lett és sóvárgó. Megpaskolta gyűrött öltönye elejét. – Maradjon köztünk, de kicsit tényleg

kényelmetlen ez a test. Erre nem számítottam. Nem olyan, mint a régi, éles fájdalom, amit olyan sokáig kellett kiállnunk, inkább olyan tompa viszketés,belső üresség, amit semennyi vérontás nem csillapít. Mármint eddig – vigyorodott el komoran. – Azért próbálkozom tovább.

– Az üresség attól van, amit elvesztettél – feleltem. – A Másik Világ hiányát érzed.Fakarl rám meredt. Először meg se tudott szólalni.– Ha ez igaz – mondta aztán lassan –, akkor te is elvesztetted. Ugyanolyan testfoglaló vagy, mint én, Bartimaeus, abban a fiatal testben. Miért

csináltad, ha tényleg annyira taszít, mind mondod?– Mert nekem van visszaút. Én nem égettem fel a hidakat.– Hogyhogy? – húzta össze lángoló szemét.– A mágus idézett meg magába. A mágus el is bocsáthat.– De az agya…– Érintetlen. Megosztozunk rajta. Nem könnyű, az biztos. Sok hely nincs.– Így igaz – szólt közbe Nathaniel. – Együttműködünk.Ha Fakarl az előbb megdöbbent, most nem tudott hová lenni. Ez a lehetőség fel sem merült benne.– Megmarad az ember intelligenciája? – motyogta. – Akkor ki az úr? Melyiktek dominál?– Egyikünk se – feleltem.– Fele-fele – értett egyet Nathaniel. Fakarl ámuldozva rázta a fejét.– Elképesztő. Egyedülállóan perverz ötlet. Vagy majdnem: az az alexandriai kölyök, akiről annyit fecsegtél egy időben, Bartimaeus, ő helyeselte volna,

mi? – Ajka kissé lefittyedt. – Mondd, nem fertőz meg ez az intim társulás?– Nem igazán. Nem intimebb, mint a tiéd, és korántsem annyira végleges. Én hazamegyek még.– Jaj, te szegény. Miből gondolod? – Fakarl keze megrezzent, de én számítottam rá. Hosszas beszélgetésünk időt adott, hogy kiheverjem az esést,

energiáink feléledtek. Nathaniel ujjai már feléje mutattak. A zöldesszürke görcs telibe találta Fakarl pajzsát, aki nem sebesült meg, de megpördült, ígydetonációja a földbe fúródott. Közben én megtornáztattam a végtagjainkat. Földet szórva szanaszét elrugaszkodtunk, az ösvény fölé röppentünk, és apálca mellett értünk le. Nathaniel felkapta. Megpördültünk, sebesen, akár a lecsapó kobra.

Fakarl az ösvényen állt nem messze, keze félig felemelve. Az Üvegpalota fénye csíkban esett rá. Akármilyen gyorsak voltunk, ő még gyorsabb. Néhaeszembe jut, hogy hátba tudott volna kapni minket, ha akar, ahogy lehajoltunk a pálcáért. De talán a görcs megrázta, kiesett a ritmusból. Nehézmegmondani. Egy pillanatra farkasszemet néztünk.

– A felfedezésed rendkívüli – mondta Fakarl –, de nekem már túl késő.Tett egy mozdulatot hústestével, de nem emlékszem, mit. Én nem csináltam semmit, viszont átéreztem a fiú parancsát. Tiszta, fehér fény csapott ki,

majd elfakult, eltörölve Fakarlt a Föld színéről. Egyedül álltunk az ösvényen a palota alatt.Kapd össze magad, gondolta a fiú. Emberek jönnek, és még nem végeztünk.

36I

Kitty szerencséjére a társaságban a legtöbb mágus alacsony rangú volt, s ebből következően többen is tudtak vezetni. A Westminster Hall alattiparkolóban találtak limuzinokat, a sofőrszálláson pedig a hozzájuk tartozó kulcsokat. Mire a hat jármű megérkezett, Kitty meg a többiek összeszedtekannyi fegyvert, amennyit bírtak, megidéztek néhány koboldot, és már az ajtónál vártak. Minden hűhó nélkül beszálltak, négyen egy kocsiba, a démonjaikpedig ott lebegtek mögöttük. Elindultak.

Nem jutottak messzire. Félúton torlaszhoz értek; háborús emlékmű omlott az útra. A konvoj körülményesen megfordult, visszament a ParliamentSquare-re, és jobbra fordult a St. James's Park felé.

A Whitehall néptelensége után szinte rájuk zuhant a déli városrész zűrzavara. Nem messze elöl robbanások dörögtek, fények villantak és farkasvonyítás visszhangzott. Ahogy közelebb értek, látták, hogy emberek százai özönlenek a mellékutcákból, s úgy zúdulnak a limuzinok felé, mintha embergátszakadt volna át.

Kitty az első kocsiban ült a vezető mellett. Hirtelen félelem fogta el:– Kiszállni! Nem biztonságos!A sofőr leállította a motort, kicsapta az ajtót. A különítmény egy emberként menekült ki a kocsikból és futott fedezékbe. Másodpercekkel később a

tömeg elnyelte a limuzinokat. Az emberek szeme őrülten csillogott, arcukat rémület és elkeseredés torzította el. Sokan egyenesen elrohantak mellettük,mások meglátva a karcsú, fekete járműveket a máguskormány jelével, nekitámadtak, ütötték-rúgták a kocsikat. A semmiből előkerült egy tégla, s azegyik szélvédő ízekre robbant. A tömeg harsogott.

Ms. Piper, aki az elgyengült Kittyt támogatta, azt suttogta:– A közemberek… megőrültek…– Ijedtek és dühösek – igyekezett összeszedni magát Kitty.– Nézze a sebeiket! A parkból menekültek. Mind megvagyunk? – Ahogy végignézett a mágusokon, eszébe jutott valami. – Akinek van koboldja, vegye

a kabátja alá! – sziszegte.– Ha azok kiszúrják őket, darabokra tépnek minket! Kész? Akkor menjünk, nincs vesztegetni való időnk!Gyalog indultak tovább, mindig szorosan a fal mellett, nehogy az emberár elsodorja őket. Az első néhány utca tele volt rohanó emberekkel, járni sem

lehetett. Apránként közeledtek oda, ahonnét a harc zaja hallatszott.Villám lobbant a sötétben. Egy épületen férfi körvonala világlott fel. Zöld lángok nyaldosták körül. Alatta az utcán kisebb farkascsapat gyülekezett. Egy

magas hang parancsokat kiáltott, megpillantottak egy sötét hajú nőt…

– Az Farrar – mondta az egyik mágus. – Összeszedett pár farkast. De mi az az alak ott fent?– Az egyik démon. – Kitty kimerülten a falnak támaszkodott. Bekukkantott egy sikátorba. – Erre tiszta a levegő. Ez az út a parkba visz.– De nem kéne…?– Nem. Ez mellékes. Amúgy sem hiszem, hogy a kedves Ms. Farrar elfogadja a segítségünket.A sikátor kanyarok után egy csendesebb útra lyukadt ki, amely a park mellett futott. Átvágtak rajta, és egy kis emelkedőről végignéztek a parkon. Itt-ott

tüzek égtek – fákon, pavilonokban, a pagodában a tó mellett –, de mozgást nem nagyon láttak. Kitty javaslatára koboldokat küldtek előre kifürkészni aterepet. Azok pillanatokon belül visszatértek.

– Rettenetes csatát vívtak odalent – jelentette egyikük, úszó-hártyás kezével gesztikulálva. – A föld helyenként megszenesedett. A mágikus páraködként gomolyog. De a harc már befejeződött, kivéve egy helyen. Sok ember elpusztult. A testek szanaszét hevernek. Sok a sebesült is. Csak egyhelyen észleltünk tömeget. A nagy szellemek is eltűntek. Kiontott esszenciájuk a sikolyukkal együtt ott lebeg még. A pár túlélő szellem elmenekült avárosból. A parkban egy se maradt. Kivéve egy helyen.

– És melyik az a hely? – toppantott Kitty.A három kobold szótlanul a nagy Üvegpalota fényeire mutatott.– Akkor miért nem ezzel kezdtetek? Gyerünk!Tíz kemény, néma percen át kutyagoltak a fekete földön. Kitty csak lassan bírta, minden lépésnél meg kellett küzdenie tiltakozó testével. Ugyan

visszatérte óta valamelyest visszanyerte már az erejét, de már nagyon szeretett volna megpihenni. Tudta, hogy tűrőképessége végén jár.A koboldok jelentése egybecsengett a kristályban látottakkal. Nathaniel és Bartimaeus itt jártak, ők tisztították meg a parkot, ők segítettek elmenekülni

az embereknek. Talán – duzzadt benne a remény minden lépéssel –, talán hamarosan befejezik; talán mindjárt szembetalálkozik velük, ahogy egy csapathálás közember kíséri őket. A pálcával biztosan csak idő kérdése…

Ám amíg bármi kétség van, nem várhat, nem hagyhatja magukra őket. A szamarkandi amulett minden botladozó lépésnél ritmusosan ütögette amellkasát.

Eltelt öt perc. Kitty szemhéja egyre nehezedett. Hirtelen éberen pislant egyet.– Mi volt ez?– Mágikus robbanás – suttogta Ms. Piper. – A keleti bejáratnál.Mentek tovább.Négy perccel később a palota egyre növekvő árnyékában beértek a díszkertbe. Ekkor megremegett a föld, éles fehér fény csapott az ösvénybe az

épület előtt. A társaság megdermedt. Vártak. A fény nem ismétlődött. A nyugtalanság úgy cikázott köztük, akár az elektromos töltés.Kitty szemét erőltetve a sötétet kémlelte. A palota izzása még feketébbre festette az éjszakát. Nem lehetett biztos benne… de mintha… igen, egy alak

állt az ösvényen. Most megmozdult, és az üveg előtt kirajzolódott az alakja.Kitty csak egy pillanatig habozott. Aztán botladozva, kiáltva megindult felé.

II

A hangra Nathaniel megdermedt. Alig jutott el az agyáig, mert füle még csengett a száz detonációtól, kezében pedig a szomjas pálca zümmögött-remegett, de a halk hívás elérte azt, amit az összes démon nem: hevesen megdobogtatta a szívét.

A csata közben démoni sebességgel és hatékonysággal mozgott, különösebb erőfeszítés nélkül kerülgette a halált, pedig a pálca nagyobb pusztítóenergiával bírt, mint sok dzsinn. Ezt az élményt – a maradéktalan felsőbbrendűségét, a veszély nélküli hatalomét – már sok mágus vágyta az évszázadoksorán, maga Nathaniel is álmodozott róla. Táncolt a sötét ég alatt, úgy sújtotta le ellenségeit. Ám minden élénksége és fürgesége dacára, a benne lüktetőadrenalin ellenére mélyen, belül furcsán lanyhának érezte magát. Távolinak, elszigeteltnek, magányosnak. Ha a megölt démonok iránti gyűlölete tompaés szinte tárgyilagos volt, akkor a megmentett emberek iránti együttérzése is. A nő a Trafalgar Square-en már megmutatta, mire számíthat tőlük. Úgyiscsak félelemmel és ellenszenvvel néznék, méghozzá jogosan. Mágus. Miatta és a fajtája miatt áll lángokban London.

A büszkeség ösztökélte… meg a fejében fecsegő dzsinn. Igenis véget vet a pusztításnak. De aztán… Egy dolog a tett, és másik a várakozás.Fogalma sem volt, mi lesz vele és a világgal.

És akkor a nagy Üvegpalota előtt a gyalogúton…A dzsinn gondolata lebegett át az agyán; Ez Kitty hangja. Tudom. Azt hiszed, én nem tudom? Csak azért mondom, mert úgy elbágyadtál. Megrogytál, mint a vizes karton. Azt hittem, görcsbe rántott a félelem. Ez nem félelem.Mondod te. A szíved csattog akár a kasztanyetta. Pfuj, és tiszta víz lettél. Biztos, nem vagy lázas?Befognád már?Nathaniel nézte, ahogy a lány lassan közeledik a kerten át. Aurája úgy bevilágította a környéket, mintha nappal lett volna. Mögötte egy csoport ember

botladozott.– Kitty.– Nathaniel.Nézték egymást. Aztán Nathaniel szája kinyílt, enyhén böfögésszerű zajjal: – Meg én! Rólam se feledkezzetek meg! – Nathaniel káromkodott, és

becsukta a száját.– Hello, Bartimaeus – mosolygott Kitty.Nathanielben hirtelen olyan indulat lobbant, aminek létezéséről eddig nem is tudott. A homlokát ráncolta: – Nem azt mondtam, hogy nem jöhetsz

velünk? Túl gyenge vagy!– És mióta parancsolsz nekem? Szóval mi a helyzet? – szólt vissza hetykén Kitty.Nathaniel szája magától kinyílt, és Bartimaeus elmesélte: – Nouda seregének zömét megsemmisítettük, de ő még szabadon van. Ott bent – bökött

hátra Nathaniel a hüvelykujjával – hat másik szellemmel és vagy száz közemberrel. Mi éppen…– El akartunk bánni velük – fejezte be Nathaniel.– …nagy bajban vagyunk – így a dzsinn.Nathaniel áttette másik kezébe a pálcát, vékony energianyalábok lüktettek és recsegtek ujjai körül. Örömteli türelmetlenség fogta el; elpusztítja Noudát,

megmenti a közembereket és visszajön Kittyhez. Minden más várhat.A dzsinn azonban folytatta:– Nouda ereje egyre nő. Nem úgy reagál, mint a többiek. Talán nem fog rajta úgy a pálca, mint a többieken.– Tessék? – hördült fel Nathaniel dühösen. – Nincs semmi gond.– Fakarl mást mondott.– És te hittél neki?– Fakarl nem szokott hazudni. Nem az ő stílusa. – Nem, az ő stílusa az, hogy megpróbált megölni… – Nathaniel elhallgatott. Megpillantotta az embereket Kitty mögött, akik némán hallgatták, ahogy

önmagával vitatkozik. A mágusok között felismerte saját asszisztensét is. Megköszörülte a torkát: – Hello, Piper.– Üdvözlöm, uram.– Bartimaeus – szólalt meg Kitty –, odabent sok a fogoly, és nekünk kevés az időnk. Van másunk a pálcán kívül?– Nincs. Hacsak ezek az emberek nem tizenhármas szintű mágusok mindannyian.– Értem. Akkor a pálcával próbálkozunk, lesz, ami lesz. Nathaniel, tedd, amire képes vagy. A közemberek pontosan hol vannak?– A közelben. A palota közepén. – Régebben zavarta a lány jelenléte; most céllal és önbizalommal töltötte el. Gyorsan beszélt, a régi tekintéllyel: –

Piper, ha beérnek, egy ösvényt látnak jobbra a pálmák között. A körhinta mögötti nyitott térséghez vezet. A démonok ott tartják a foglyokat. Azon azösvényen várjanak fedezékben. Én az ellenkező oldalról támadok. Amikor a démonok utánam erednek, igyekezzenek olyan messze elvezetni a foglyokat,amilyen messze lehet. Ha valakinek van koboldja, használja. Világos?

– Igen, uram.– Helyes. Kitty, te várj kint.– Dehogy várok! Nálam van az amulett, nem emlékszel? Nathaniel már nem is vitatkozott vele. A palota bejárata felé fordult.– Ha beérünk, néma csendet kérek. Egy percet adok, hogy elfoglalják a helyüket.Kinyitotta az ajtót. A sápadt, kimerült mágusok egyenként bemasíroztak, és eltűntek az ösvényen. Többnek volt koboldja, akik ugyanolyan nyugtalan

arcot vágtak, mint gazdáik. Kitty maradt utolsónak. Egy pillanatra megállt a lépcsőn.– Szép munka – suttogta, az üres park felé mutatva. – Csak ezt akartam mondani.Nathaniel rámosolygott.– Mindjárt vége. Menj. Csak utánad.Az ajtó halkan becsukódott mögöttük.

III.

Vannak pillanatok, amikor még egy majdnem mindenható dzsinn is befogja a száját. Ez is egy ilyen volt. Annyi esélyünk volt, mint hógolyónak apokolban.

Az volt a baj, hogy egyiküknek sem volt hangulata meghallgatni a kétségeimet. Egyrészt megcsapta őket a siker illata: ő a pálcát szorongatta akezében; a lánynak meg az amulett simogatta a mellkasát. Az ilyen mütyürök önbizalmat ébresztenek, pláne azok után, hogy annyi minden sikerült nekik.El se tudták képzelni, hogy hibázhatnak.

A legnagyobb gond azonban az volt, ahogy játszottak egymással. Összefoglalva: a jelenlétükkel ösztökélték a másikat. Nathaniel testében nagyon isjól láttam, hogy a lány inspirálja.* Kitty nevében nem beszélhetek, de hatalmas tapasztalataim alapján tudom, hogy az ilyen erős jellemek hajlamosakvonzódni egymáshoz. Ebben szerepe van a büszkeségnek, meg még sok mindennek. Egyik se akar elbukni, így mindkettő megduplázza azerőfeszítését, hogy jó benyomást tegyen a másikra. Csak nem mindig következik ebből helyes cselekedet.** És nem sokat lehet tenni ez ellen.

Ugyanakkor elismerem, hogy ebben az esetben Nathaniel tervével szemben semmi életképes alternatíva nem létezett. Nouda sokkal erősebb voltannál, hogy a kormány (igencsak erőtlen) megmaradt része el tudta volna pusztítani. Vagyis a pálca maradt az egyetlen lehetőség. Csakhogy ott zengettagyamban Fakarl kiáltása: Élvezné a támadást, sőt csak tovább táplálná. Mondjátok, hogy pesszimista vagyok, de nekem ez elég baljósan hangzott.***

Most már azonban késő volt ezen aggódni. A pálca annak idején városokat tett a földdel egyenlővé. Kis szerencsével jó szolgálatot tehet nekünk.Kitty és a szedett-vedett társaság a pálmák közt erre indult, Nathaniellel mi az ellenkező irányba. Ezúttal nem vesződtünk a lépcsővel, maradtunk a

földszinten. Jobbra ordítások és sikolyok harsantak. Eddig jó, Nouda nem ment sehová.Mi a terv?, villant át gondolatom Nathaniel agyán.El kell csalnunk Noudát a közemberektől, mielőtt megtámadjuk. Hogyan csináljuk?Javaslom a hergelést. Általában bejön.Akkor ezt rád hagyom.A többi szellemet is el kell intézni. Előtte vagy utána? Előtte. Különben megölik a közembereket.

* De még hogy láttam. Mintha a lány beindított volna benne egy zenebohócot autókürttel, csengővel meg síppal és a lábra szerelt cintányérral.Fülsüketítő ricsaj volt odabenn.

** Persze Nefertitivel és Ekhnatonnal is ez volt. Az egyik pillanatban hosszú szemezések és randevúk a krokodilkarám mellett; aztán meg azállami egyház szétszakadása és a főváros odábbtétele 60 mérföldre a sivatagba. Az egyikből egyenesen következett a másik.

*** Fakarl közel sem volt olyan simanyelvű szófacsaró, mint Csü, ő büszke volt az egyenes beszédre. Na persze azért gyengéje volt a dicsekvés.Képes lett volna beadni, hogy neki köszönhető a Föld minden nagyobb jellegzetessége, és minden híres mágusnak tanácsadója és bizalmasa volt.Ez, mint egyszer megjegyeztem Salamonnak, nevetséges állítás.

Te kezeled a pálcát. Én mozgok. Figyelmeztetlek, gyorsan kell cselekednünk!Pár ugrást csak kibírok.Akkor mehet?A többiek elhelyezkednek. Igen, mehet…Eddig meg se próbáltam repülni, mert az sok energiát igényel, de ez volt a döntő játszma. Úgyhogy minden hűhó nélkül felemeltem magunkat az

ösvényről. Egy csúnya pillanatig azt hittem, a fiú elejti a pálcát. Egy még csúnyább pillanatig azt hittem, elhányja magát. De az egyiket meg-, a másikatpedig bent tartotta.

Mi a bajod?Még… sose… repültem.Semmiség. Próbálnád szőnyeggel, na attól lehet csak igazán elzöldülni.* Oké, ellenség a láthatáron. Pálcát készíts…Magasan repültünk a pálmák fölött. Fénycsövek világítottak ránk. Körülöttünk a nagy üvegkupola terpeszkedett, mögötte az éjszaka még nagyobb

kupolája, elöl pedig a nyílt tér az összebújt foglyokkal és őrszellemekkel, mint korábban. Talán mintha kevesebb fogoly lett volna odalent, de nehéz voltmegmondani. Amúgy meglepően kevés dolog változott. Ennek oka ott vonaglott a körhinta tetején.

Csóró Nouda jól megjárta, Makepeace teste egyszerűen nem bírta a strapát. Szinte mindenütt dudorok ütöttek ki rajta, ruháját csíkokká szaggatva:szarvak, gerinccsigolyák, bordák, szárnyak és tucatnyi, színes csáp. Más dudorok megmaradtak a bőre alatt, fodrozó dombokba és völgyekbe torzítottáka testét, így az emberi kontúr szinte teljesen felismerhetetlen lett. A lábakhoz még három csatlakozott, a fejlődés különböző fázisaiban. Az egyik karonmég egy könyök bújt ki. Az arca eltorzult, apró szálkák álltak ki belőle. Szemeit láng nyelte el.

A száj, mely most már fültől fülig ért, szánalmasan elbődült:– Micsoda kín! Mar ez a sok vas! Hozzátok ide Fakarlt! Hozzátok elém! A tanácsa… nem volt bölcs. Meg fogom róni.– Nem tudjuk, hol van Fakarl, Nouda nagyúr – nyafogta a szellem Rupert Devereaux testében. – Eltűnt.– De a legszigorúbban meghagytam, hogy… ááá… itt legyen, míg eszem! O… úgy sajog a hasam… űr, amit meg kell tölteni. Bolib, Gaspar, hozzatok

még embereket, hogy lekössem a figyelmem.Ezt a pillanatot választottuk Nathaniellel. Magasból csaptunk le, rángatott a szél, kabátunk csapdosott. Három szellemet leszedtünk gyors

egymásutánban. Olyan fürgén, olyan pontosan csináltuk, hogy a közelben reszkető emberek észre sem vették.A szellemek azonban felpillantottak. Szerencsére a mennyezeti világítás elvakította őket, válaszlövésük mellé ment, üveget talált. Megint lecsaptunk. A

pálca felvillant egyszer, kétszer, és még két hibrid porladt el. Kanyarodtunk, de olyan élesen, hogy Nathaniel egy pillanatra vízszintesbe került, majdgyomorforgató gyorsasággal lebuktunk, s a fejünk fölött robbant egy kibelező. Még egy lövés, ezúttal mellé. Gaspar, a nem irigylésre méltó sorsra jutottRufus Lime testében, a levegőbe emelkedett. Felénk szállt, detonációkkal sorozott bennünket. Megdőltünk, berepültünk egy facsoport mögé. Ahogy a fákfölé emelkedtünk, a lombjuk lángra kapott. Alattunk az emberek hirtelen bepánikoltak, szanaszét szaladtak. A szemünk sarkából láttuk, hogy Kitty amágusokkal kiront a fák közül.

* Érdekes történelmi adalék, hogy az angol mágusokat nem érdekelte a repülés, inkább bízták gépekre (megjegyzem, jogosan). Más kultúrákbanazonban simán élettelen tárgyba börtönözték a dzsinnt, hogy repülni tudjanak: a perzsák szőnyegbe, bizonyos lezüllött európaiak pedig seprűnyélbe.Kalandvágyó kínai mágusok még a felhőket is megpróbálták meglovagolni.

A körhinta tetején Nouda bosszúsan imbolygott:– Mi ez a zűrzavar? Ki merészel megzavarni? Pimasz távolságban elsuhantunk mellette.– Bartimaeus az! Emlékszel rám?Hirtelen a kupola felé kaptam magunkat, mert Rupert Devereaux teste akart keresztezni, kezéből kék tűz csapott ki. Ez neked hergelés? érdeklődött

Nathaniel. „Emlékszel rám?” Ennél még én is jobbat tudok.Nem tudok rendesen hergelni, ha… másra kell összpontosítanom.Majdnem a mennyezeti üvegig értünk, láttuk a messze békésen csillogó csillagokat. Aztán függőleges zuhanásra váltottam. Akár a kő. Devereaux

görcse megrepesztette fent az üveget és kiszabadult az éjbe. Nathaniel lőtt a pálcával: Devereaux lábát találta el, és gyújtotta fel, aki bukfencezve ésfüstcsóvát húzva zuhant, bele a Misztikus Jóssátorba, ahol színjátszó robbanással enyészett el.

Hol van Lime?, kérdezte Nathaniel. Nem látom.Nem tudom. Noudára figyelj. Most ő a fő gond.Talán sziporkázó szellemességem sarkallta, talán csak nem tetszett neki, hogy seregét a szeme láttára lemészárolják, mindenesetre Nouda hirtelen

kiegyenesedett. Nagy, zöld szárnyak vágódtak ki a hátából. Lassan, groteszk aszimmetriája miatt nehézkesen a körhinta tetejének széléhez botladozott,ott megállt, habozott, mint kismadár az első repülés előtt, majd lelépett a tetőről. A hatalmas szárnyak egyet csaptak… csak túl későn. Már a földrezuhant, és kiterült.

Kapjuk el, sürgettem. Kapjuk el MOST!Olyan gyorsan leugrottunk, ahogy csak bírtam. Nathaniel összeszorította állát a zuhanás alatt. Közben kicsit engedett a pálca szellemeinek kötelékén,

annyira kinyitotta, amennyirecsak merte. Az energiájuk kitört, és fényvirágot bontott a földön vonagló testen.Hadd menjen, biztattam. Még, még! Esélyt se adj neki.Jól van, azt csinálom.Zuhanásunk lassult, a levegőben lebegtünk. Alattunk tejfehér pokolkatlan izzott, elnyelve Noudát meg a körhintát. Hőség áradt felfelé, a közelben

megrepedtek az üvegek, izzott körülöttünk a levegő. Pajzsot vontam körénk, hogy megvédjem magunkat. A pálca egyre jobban remegett, vele a kezünkés a fejünk.

Mit gondolsz?, kérdezte a fiú. Elég?Remélem… Tudod, mit? Menjünk biztosra. Még egy kicsit.Nem bírom már sokáig tartani … Ááá!Előre láttam az emelkedő árnyat, éreztem a mozgást a levegőben, ezért félreugrottunk. A detonáció azonban eltalált, áttörte a pajzsot, s oldalba kapott

bennünket. A fiú felkiáltott, és vele én is… most először éreztem át egy ember fájdalmát. Volt valami abban az érzésben – talán a hús tompatehetetlensége, ahogy kinyílik a sebnek amitől pánik gyűrűzött végig az esszenciámon. A fiú elméje az öntudat peremén tántorgott. Ujjai elernyedtek apálcán, aminek elhalt az energiája. Erősen megmarkoltam, körbefordítottam, fehér tüzet lövelltem a kupola alá, egyenesen az üldöző Rufus Lime testébe.Az kétfelé szakadva zuhant a földre. Lezártam a pálcát. Zökkenve értünk földet pálmák és cserepes növények között.

A fiú éppen azon dolgozott, hogy elájuljon. Szemünk csukva volt. Nagy nehezen kinyitottam, és esszenciámmal megcsiklandoztam a szervezetét.ÉBRESZTŐ.

Megmoccant. Az oldalam…Ne nézz oda. Jól vagyunk.És Nouda?Hát, ez már nem olyan jó hír. A nyílt térség mögött, a szétszórt piknikasztalokon és szemeteseken túl a föld megrepedezett, felhólyagosodott. Ahol

annak idején kölkök körhintáztak, most füstölgő kráter ásított. És abban a füstben egy nagy, alaktalan valami botladozott a nevemet kiáltozva:– Bartimaeus! Parancsolom, hogy gyere ide! Meg kell büntesselek a pimaszságodért!Már egyáltalán nem hasonlított emberre.– Nézd, hogy a fájdalom ellenére is hogyan nő az erőm, Bartimaeus! Nézd, hogy vetem le ezt a szánalmas húsköpenyt!Bartimaeus… az oldalam… nem érzem.Katonadolog, ne is gondolj rá!Eltitkolsz valamit… Az a gondolat… mi volt az?Semmi. Arra gondoltam, hogy fel kéne kelnünk, és elhúzni innen.– Hol vagy, Bartimaeus? – bömbölte a hang. – A részem leszel. Ez nagy megtiszteltetés.Zsibbad az egyik felem… nem érzem…Nyugi. Talán ki tudunk repülni.Ne, várj. Mi van Noudával?Nagyfiú, repüljön maga, ha akar. Most…Nem mehetünk, Bartimaeus. Nem, amíg ő…Ő marad. Mi megyünk.NEM.Megpróbáltam repülni, de a fiú erősen ellenállt, izmai megmerevedtek, akarata az enyémnek feszült. Félig felemelkedtünk, aztán visszazuhantunk a

páfrányok közé. Végül egy fának támaszkodva lihegtünk. Egy előnye volt ennek: eltakart minket Nouda sok szeme elől, aki most guggoló sötétség voltegy kráter peremén.

Hülye vagy, Nathaniel. Hagyatkozz rám!Nincs értelme.Hogy érted…?Miért, talán van? Én is olvasok a te gondolataidban.Hát izé… Nézd, nem vagyok orvos. Felejtsd el. Lehet, hogy tévedek, és tényleg katonadolog…De nem tévedsz, ugye? Most az egyszer mondd meg az igazat.A levelek megzörrentek. Arra fordítottam a fejünket. Hálás voltam, hogy témát válthatok.– Ez majd feldob minket – mondtam vidáman. – Megjött Kitty is.

IV.

A lány haja csapzott, rendetlen volt. Egyik orcáján karcolás. Nathaniel azonban örömmel látta, hogy amúgy sértetlen. És megkönnyebbülését megintdühként fejezte ki:

– Minek jöttél vissza? Menj már!– Elküldtük a közembereket – lihegte homlokát ráncolva a lány. – És nem volt egyszerű. Nézd, mit csinált velem az egyik! – mutatott a karcolásra. –

Szép kis hála. Vissza kellett jönnöm megnézni, hogy vagy… vagytok… – Tekintete Nathaniel oldalára tévedt, szeme elkerekedett. – Mi történt?– Bartimaeus szerint semmi komoly – mondta Nathaniel. A lány odahajolt.– Istenem. Tudsz járni? Ki kell jutnunk.– Még nem lehet – felelte Nathaniel. A fájdalom első lökete után teste gyorsan elzsibbadt. Kicsit szédült ugyan, de amíg nyugton maradt, a fának

támaszkodva, viszonylag megvolt. A gondolatai tiszták maradtak, vagyis maradtak volna, ha a dzsinn nem macerálja a gondolatait, hogy megpróbáljavele elfeledtetni a sebet, igyekezve befolyásolni a döntését. Gyorsan azt mondta: – Kitty, a pálcával kudarcot vallottunk. Az az izé túl erős. Megpróbáltamolyan erőt rálőni, amennyit még bírtam irányítani, de nem volt elég. Nouda egyszerűen elnyelte az energiát.

– Értem. – A lány az ajkába harapott. – Ki kell jutnunk. Aztán újragondoljuk.– Bartimaeus – szólította meg Nathaniel. – Mi történik, ha itt hagyjuk Noudát? Őszintén.Kolosszális recsegés-ropogás hangzott valahonnét mögöttünk, a dzsinn megvárta, míg elül, csak utána válaszolt:– Nouda idővel megunja az A mi világunk kiállítás sokszínű csodáit – felelte őszintén. – Figyelme London többi részére terelődik. Embereket nyel el,

így növekszik az ereje és termete, ez a növekedés viszont tovább fokozza az étvágyát, amíg vagy a város hal ki, vagy ő durran szét. Ez elég őszinte?– Meg kell állítanom a démont, Kitty! – mondta Nathaniel. – Még most.– De hát nem tudod. Most mondtad. A pálca még maximális erővel sem elég.– Maximális irányítható erővel, azt mondtam. Lehet még belőle energiát nyerni, ha eltávolítjuk Gladstone védelmeit, a varázszárakat. Akkor minden…

várj, ne szólj közbe… akkor minden erő egyszerre kiszabadul. – Rámosolygott a lányra.– Azt hiszem, attól már Nouda is meghökkenne.– Nem, nem – rázta a fejét a lány. – Ki tudja, és ha csak még erősebb lesz tőle? Figyelj, Bartimaeus, nem tudnád…– Egyvalami még hozzátartozik az egyenlethez – mondta tovább Nathaniel. Kis erőfeszítéssel felemelte a pálcát és a tetőre mutatott. – Miből van ez az

épület?– Üvegből.– És?– Aha – szólalt meg a dzsinn azonnal. – Tudod, Kitty, nehéz ezt elismernem, de van benne valami.– Vasból – fejezte be Nathaniel. – Ami ellen Nouda, szellem lévén, nincs védve. Ha a pálca eltörik, az egész épület rászakad. Te mit gondolsz,

Bartimaeus?– Talán beválik. Csak egy apró bibi van.– Igen, elég apró – vágott pofát Kitty. – Hogyan töröd el a pálcát anélkül, hogy bajod essen? És a tető?Nathaniel nyaka hideg és merev volt, nyújtózott egyet.– Azt bízd rám. Megoldjuk. A lány ránézett.– Jó. Rendben. Veled tartok.– Dehogy tartasz! A pajzs téged már nem bír el. Igaz, Bartimaeus?– Ööö… igaz.– Nyugi, megleszünk – ismételte Nathaniel. Gondolatai kezdtek elkalandozni, de a dzsinn sürgette, hát összeszedte magát. – Figyelj, rajtam van a

hétmérföldes csizma. Majd utolérünk, csak indulj azonnal, és meg se állj.– Nathaniel…– Menj, Kitty! Ha Nouda elhagyja a palotát …. Gondolj csak bele!– Akkor kint találkozunk. Ígéritek?– Igen – mondta Bartimaeus.– Igen. És most menj.A lány lassan, vonakodva elindult, majd visszapördült és a nyakához kapott.– Az amulett! Az megóv! – Levette, és odanyújtotta. A jádekő puhán csillogott.– Nem – mondta Nathaniel. Hirtelen nagyon fáradt lett. – Nekem semmit nem ér.Kitty szeme sarkában apró fények csillantak.– Miért… miért nem?– Mert túl erős amulett – szólt közbe Bartimaeus. – Túl sok energiát elnyelne a pálcából, és Nouda még megszökne. A legjobb, ha magaddal viszed és

viseled. No menj!Milyen volt?, kérdezte halkan Nathaniel fejében.Nem rossz.Nathaniel ránézett a lányra. Ott állt az amulettel a kezében, szeme az ő arcát pásztázta. Látta, ahogy Kitty aurája ott ragyog körülöttük, megvilágít

mindent, minden apró részletet: a fák kérgét, a falevelek ereit, a kavicsokat és füvet a lábuk alatt. Fürdött a fényben. Gyengesége elmúlt.Ellökte magát a fától, és a pálcával a földre koppantott. Az életre lobbant.– Viszlát, Kitty!A lány visszatette az amulettet a nyakába, és elindult a fák között a keleti bejárat felé. Nathaniel hátat fordított neki. Érezte, hogy a dzsinn energiája

erősíti az övét. Arra nézett, ahol a magányos szörnyeteg tombolt, tört-zúzott és ételért vonított.Mit gondolsz, Bartimaeus? Vágjunk bele? Akár el is kezdhetjük. Úgysincs jobb dolgunk. Ahogy mondod.

V.

Kitty már majdnem az ajtónál járt, amikor felcsattant mögötte a parancsoló hang. A démon válaszüvöltésétől megremegtek az ösvényen a kavicsok, sa kupola ép üvegei megzörrentek. Aztán Kitty kilökte az ajtót, és kibukott a hideg éjszakába.

Lába remegett az erőfeszítéstől, karja olyan gyenge és haszontalan volt, akár egy rossz álomban. Lement a lépcsőn, át a díszkerten; botladozott afelásott talajon, kerülgette az alacsony sövényeket, míg el nem ért a park nyílt részére.

Hátulról megvilágította a nagy Üvegpalota fénye, látta árnyékát maga előtt a kivilágított gyepen. Tovább, tovább… Ha kiér a fényből a sötétbe, talánmegpihenhet. Hajtotta magát, de közben egyre lassult, egyre nehezebben kapott levegőt, izmai egyre jobban erőlködtek, míg végül, minden dühe ésküszködése dacára, már épp csak bicegett.

Ebben a pillanatban neszre lett figyelmes, tompa puffanásra, de a hang mintha elnyelte volna önmagát, egyszerre hangzott és halkult el. A fű felmeredt,és hullámszerűen fodrozott a sötétben. Kitty az Üvegpalota felé fordult és térdre rogyott; éppen látta, hogy a palota narancs fényét belülről felemészti egyvakító fehér lobbanás, mely kifelé áradt, át a kupolán. Minden ablak szilánkokra robbanva zuhogott ki az éjbe. A fehérség beburkolta az egész palotát,átözönlött a díszkerten, elfogyasztotta a távolságot, és bekebelezte Kittyt is. Hátralökte a rettenetes erő. A szamarkandi amulett az arcára esett,homályosan látta, hogyan izzik, miközben szívja magába a dühöngő energiát. Körös-körül iszonyatos suhogás hallatszott. Égett a fű.

Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy támadt, megszűnt a roham, a levegő hideg és nyugodt lett.Kitty kinyitotta a szemét, s nagy nehezen felkönyökölt.Nagyon sötét volt. Valahol, érzékelhetetlen távolban narancssárga-vörös tűz lobogott, ami egy fémboglyát világított meg, egy megcsavarodott-

tekeredett, törött anyaghalmot. Aztán a szerkezet a szeme láttára omlott össze, rogyott egy halomba. Alig hallható sóhajjal adta meg magát a lángoknak,amelyek felcsaptak az égig, majd lassan, lassan leapadtak.

Kitty csak feküdt és nézte. Apránként apró üvegszemcsék potyogtak rá az éjből. A föld úgy csillogott, mintha dér borítaná.

Kitty

37

Délelőtt fél tízkor, pontosan két nappal és öt órával a St. James's Parkban történt robbanás után az angol kormány ideiglenes tanácsa rendkívüli ülésregyűlt össze. Egy olyan tanácsteremben ültek le a Munkaügyi Minisztériumban, amelyet alig perzseltek meg a whitehalli tüzek. Gyér napfény szűrődött beaz ablakokon. Az elnöklő Ms. Rebecca Piper hatékonyan vezette az ülést. Azonnal megtárgyalták a legfontosabb kérdéseket: a sérültek ellátásáraszolgáló anyagiak előteremtését és ugyanerre a célra két katonai kórház átadását. Albizottságot alakítottak, amely közvetlenül hozzáfért a kincstárhoz, sígy rögvest megkezdhette a városközpont helyreállítását.

Aztán következtek a biztonsági kérdések. Egy ifjabb miniszter jelentést tett. Négy hibriddémon még szabadon volt, de a városból kiszorították.Koboldok figyelték őket, s ahol szükség volt rá, előrementek megszervezni a kitelepítést. Hamarosan katonai erőt állítanak fel, amely végez velük. Eztnehezítette a teljes Éjszakai Rendőrség megsemmisítése, és vezetőjük, Ms. Farrar eltűnése és valószínű halála. Az ifjú miniszter reményét fejezte ki, hogynagyon gyorsan alapíthat egy új, kizárólag emberrendőrséget, s felhatalmazást kért a toborzás megkezdésére, leginkább a közemberek köréből.

Erre a közemberek képviselői közbevágtak, és egy ugyanilyen fontos kérdés megoldását követelték: a katonák visszarendelését Amerikából. Érvkéntutaltak az európai csatlósállamokban várható lázadásokra, valamint a Londont fenyegető újabb támadási kísérletekre. Sejtetni engedték, hogy kérésükmegtagadása széles körű sztrájkokat és lázongásokat eredményezhet, melyek súlyos csapást jelentenének az ideiglenes kormányra. E komor kilátásszenvedélyes válaszra ösztökélt több mágust, mire Ms. Piper kalapácsával többször az asztalra csapott, de a rendet csupán az ideiglenesbelügyminiszter, Mr. Harold Button segítségével tudta visszaállítani, aki csatlakozott a közemberekhez, hosszasan sorolva a történelmi példákat, amikor aroskadozó birodalmakat a hűséges hadsereg mentette meg.

A heves vita után Ms. Piper szavazásra bocsátotta a kérdést. Csekély többséggel, de úgy döntöttek, visszavonják a seregeket Amerikából. Ekkor aközemberek képviselői szünetet kértek, hogy közölhessék a hírt az utcán várakozókkal. Megkapták az engedélyt, a tanács visszavonult, Mr. Button pedigmég kért teát.

Kitty, aki mindezt az ablak melletti székből nézte végig, kimenekült levegőzni a folyosóra.Előző délelőtt visszautasította Ms. Piper ajánlatát, hogy legyen ő is a tanács tagja. Nemcsak az ötlet volt bizarr, hogy mágusokkal üljön egyenlő félként

az asztalnál, de tudta, nincs is hozzá ereje. Ha a Frog Innben annak idején zajló végtelen vitákat vette alapul, úgy tűnt, hogy aki egy nyitottabb kormánybanveszt részt, annak kivételes türelemre és tűrőképességre van szüksége. Kittynek jelenleg egyikből sem volt nagy készlete. Ajánlotta azonban Mr. Buttont,a mágust, aki életben maradt, és az átlagosnál több tudással bírt. A Frog Innbeli kapcsolatai révén tudott javasolni több prominens közembert is, akikneka jelenléte emelheti az ideiglenes tanács hitelét. Aztán kért egy szobát, és aludni tért.

Késő délután ébredt, majd elment a St. James's Parkba. Átsurrant az ideiglenes barikádokon, be a holtzónába, ahol a mágia bíbor pászmái lebegteka szenessé feketedett, hatalmas körökben megégett föld fölött. Cipője alatt üveg csikorgott. A levegő büdös volt. Csak az amulettet szorongatva éreztemagát biztonságban.

A holtzóna közepén emelkedtek a palota maradványai. Néhány helyen vasak meredtek ki belőle, de zömében összeolvadt, úgy festett, mint egy óriásbogáncs. Átjárhatatlan volt. Mágikus pára ülte meg, mozdulatlanul, mintha a földhöz ragadt volna. A savas szagtól köhögnie kellett.

Sokáig állt ott.– Ennyit az ígéreteitekről – mondta.A romokból nem érkezett válasz. Semmi nem mozdult. Kitty nem maradt, lassú léptekkel visszaindult az élők világába.Egy órakor, amikor a tanács ebédszünetet tartott, Ms. Piper Kitty keresésére indult. A minisztériumi könyvtárban talált rá, ahol egymagában ült, és hol

egy atlaszt lapozott, hol csak bámult maga elé.A mágus lehuppant vele szemben, arca felhős volt a bosszúságtól.– Azok a küldöttek lehetetlenek. Lehetetlenek! Nem elég, hogy kierőszakolták a katonák hazahívását, lényegében zsarolással, de most közölték, hogy

tiltakoznak a kobold-megfigyelők alkalmazása ellen. Miközben nemzeti érdek! Azt mondják: „a munkások jogaiba ütközik”. Ez meg mi az ördögöt jelent?– Lebiggyesztette ajkát. – Színészkednek! Mr. Button most dobott nekik valami koncot.

– A biztonság fontos – vont vállat Kitty de az emberek bizalma is. Kémek, kutaszgömbök… minden megváltozik. Ami a kikötőket illeti, azt gondolom,meg kell vitatni.

– Biztosan nem tudjuk meggyőzni, hogy vegyen részt, Ms. Jones? Tökéletes közvetítő lenne köztünk és a… frakciók között.– Sajnálom, de fáradt vagyok. Csak összezavarnám a dolgokat. Este már a Towerbe küldenének.– Nem hinném. – Ms. Piper a gondolataiba mélyedt. – Azokat a delegáltakat viszont… Az ötlet csábító… – megrázta a fejét. – Hol is tartottunk?

Szóval, Ms. Jones, látom, egy atlaszt nézeget. Terveket sző?– Nem tudom… – felelte lassan Kitty. – Azt hiszem, ha a dolgok kicsit lecsendesednek a kontinensen, egy időre külföldre megyek. Meg kell látogatnom

egy barátomat Bruges-ben, aztán szeretnék utazni, kicsit világot látni. – Kinézett az ablakon. – Talán elmegyek Egyiptomba. Sokat hallottam róla. Nemtudom. Majd meglátjuk.

– Nem akarja folytatni a mágusi tanulmányait? Mr. Button igen elismerően beszél a képességeiről, és nagyon nagy szükségünk van tehetségesemberekre a kormányban. Ajánlhatnánk tanárokat.

Kitty becsukta az atlaszt, porfelhő lebbent fel a fénybe.– Nagyon kedves, de ez az ajtó már bezárult előttem. Mindvégig azért tanultam, hogy meg tudjak idézni egy bizonyos… – Elhallgatott. – Egyetlen

célom volt csak, és azt két napja Nathaniel megvalósította nekem. Őszintén szólva nem tudom, onnét hogyan lehetne tovább menni.Csend telepedett a könyvtárra. Kisvártatva Ms. Piper az órájára pillantott.– Az ebédszünetnek mindjárt vége! Mennem kell. Isten tudja, jutunk-e valamire ma. – Nagy sóhajjal felállt. – Ms. Jones, őszintén bevallom, egyetlen

délelőtt után legszívesebben a saját kezemmel fojtanám meg a közemberek delegációját. Egyetlen délelőtt! Még el sem kezdtük, és a kilátások már nemis lehetnének rosszabbak. Nem hiszek benne, hogy mi együtt tudunk működni.

Kitty elmosolyodott, és hátradőlt.– Pedig higgye el, lehetséges. Nem könnyű, de lehetséges. Meg lesz lepve, közösen mi mindent el lehet érni.

Bartimaeus

38

A halál volt a könnyebbik része. A legnagyobb gondot az jelentette, hogyan keltsük fel Nouda figyelmét.Ott álltunk, ketten egy testben, közvetlenül a középső kupola alatt. Ide kellett csalni, az epicentrumba, ahol a legtöbb a vas. Nouda azonban túl nagy, túl

hangos, túl zavart és magányos volt, hogy bekapja a csalit. Ide-oda billegett összekavarodott végtagjain, rátaposott bódékra meg sátrakra, fákat tömött aszájába. Ezt a komoly munkát tiszteletre méltó odafigyeléssel végezte, egyik szemét se fordította felénk.

A repülés már szóba se jöhetett a mi állapotunkban. Még az ugrás is sok volt. Maradék energiám zöme elment arra, hogy megtartsam a fiú testét.Magától összerogyott volna.

Hát megálltunk ott, és elkezdtünk kiabálni. Legalábbis én, olyan hangon, ami Tibetben már lavinát is okozott.*– Nouda! Én vagyok, Bartimaeus, Szakar Al Dzsini, a hatalmas Negorzó, az Ezüsttollas Kígyó! Ezer csatát vívtam, és mind megnyertem! Nálad sokkal

nagyobb lényeket is elpusztítottam! Ramuthra elmenekült előlem. Csu elbújt a föld egy repedésébe. Höpó, a Viharkígyó pedig inkább lenyelte a sajátfarkát, mint hogy velem kelljen szembenéznie! Kihívlak, küzdj meg velem!

Semmi válasz. Nouda nagy odaadással nyámmogta az Állatkitömő Barlang kiállítási tárgyait. A fiú megkockáztatott egy gondolatot: Ez most hergelésvolt? Lényegében hencegsz, nem?

Hergelésbe tartozik minden, ami provokálja az ellenséget, és… Nem mindegy? Nem vált be. Kifutunk az időből. Még pár lépés, és kiront aparkba.

Hadd próbáljam én. A fiú megköszörülte a torkát.– Átkozott démon! Itt a vég! Vár rád a porlasztó tűz! Szétkenem a gonosz esszenciádat itt, a teremben, mint… ööö… mint a margarint, jó vastagon és

…Mmm, hát nem vagyok benne biztos, érti-e a metaforát. De rá se ránts, csináld csak.– Átkozott démon… figyelj rám!Sajnos a fiú hangja csüggesztően halk volt, és egyre halkult. Már én is alig hallottam, nemhogy Nouda. De aztán egy hatásos extrával fejezte be: a

pálcából egy erőlöketet küldött Nouda hátsó fertályába. A nagy szellem felbődült, kihúzta magát, végtagjai rángtak, dülledt szeme körbepásztázott.Hirtelen észrevett minket, és villámokat küldött ránk. Pocsékul célzott. Egy-kettő méternyire közelünkbe ért, de meg se rezzentünk.

– Bartimaeus! – bődült a nagy hang. – Látlak… A fiú suttogott valami választ, amit hallani se lehetett. Én azonban olvastam a gondolataiban, éskimondtam helyette: – Nem! Nathaniel vagyok! A gazdád! A halálod!

Újabb fehér energianyaláb csípett Nouda esszenciájába. Félredobott egy kitömött medvét, és tajtékzó dühvel fordult meg. Felénk indult. Hatalmasárnyék volt, ebben a világban idegen, a másiktól elszakadt. Elszívta a fényt.

* Amikor Nepálból kiáltottam. Annyira hangos tudok lenni.

Na ez az igazi hergelés, gondolta Nathaniel.Ja, nem volt rossz. Oké, várd meg, amíg egészen ideér, akkor eltörjük a pálcát.Minél tovább tart, annál jobb. Kitty…Kijut, ne aggódj.A fiút már kezdte elhagyni az ereje, de eltökéltsége sziklaszilárd maradt. Éreztem, ahogy összeszedi minden erejét. Nyugodtan, állhatatosan, bajsza

alatt motyogva engedte ki Gladstone pálcájának kötelékeit, míg a benne csapdába ejtett lények reményei hirtelen feléledtek: nyomakodtak, tolakodtak,nekifeszültek a megmaradt mágikus láncoknak, alig várták, hogy szabadok lehessenek. Segítségem nélkül Nathaniel nem tudta volna kordában tartaniőket, és azonnal kitörnek. Nouda azonban még messze nem volt ott, ahol akartuk. Tartottam a pálcát. Nem tehettünk mást, vártunk.

Egyesek szerint a hősi halál tiszteletre méltó.* Engem ez sose győzött meg, leginkább azért, mert bármilyen menő, összeszedett, rendíthetetlen, férfiasés kitartó vagy, a vége csak az, hogy meghalsz. Ami nekem túl maradandó állapot. Hosszú, sikeres karriert mondhatok magaménak, amely során adöntő pillanatban mindig okosan elfutottam, így most igencsak sajnálkozva vettem tudomásul – miközben Nouda ránk rontott abban a vas- ésüvegkriptában –, hogy most ez a lehetőség nem áll rendelkezésemre. Hozzá voltam kötve a fiúhoz, esszencia a húshoz. Együtt távozunk a világból.

Még Ptolemaiosszal jutottam a legközelebb ehhez a kétes „utolsó csepp véremig” pillanathoz, sőt csak ő akadályozta meg, hogy megtörténjen. Harégi gazdám most lát, helyeselte volna. Azt csináltam, amiről mindig is álmodott; tudjátok, emberek és dzsinnek összefognak, egyként cselekednek, stb.,stb. A bibi az volt, hogy ezt mi túlságosan is szó szerint vettük.

Bartimaeus… A gondolat nagyon-nagyon gyenge volt.Igen?Jó szolga voltál…Erre mit lehet mondani? Amikor a halál robogva közeleg, és ötezer éves, hihetetlen eredményekkel teli karriert húznak le a vécén? Őszintén szólva, az

igazi válasz valami durva gesztus lett volna, amit a leghangosabb, lekicsinylő „hah” követ, de megint csak meg volt kötve a kezem, úgymond; a teste túlbonyolulttá tette, nem volt érdemes vesződni vele.** így hát fáradtan belementem a játékba, s közben azt kívántam, bárcsak szólna valami érzelmesháttérzene:

Hát… ööö.. te is frankó voltál.Nem azt mondtam, hogy tökéletes voltál ….Hogy?Messze nem. Valljuk be, általában sikerült jól összekutyulnod a dolgokat.HOGY? A pimasz! Ilyenkor inzultál! Amikor közeleg a halál stb. stb. Most mondjátok meg! Feltűrtem a virtuális ingujjamat.Na ha már őszintén beszélünk, hadd mondjam el, haver, hogy,….Ezért is bocsátalak el most.He? De nem hallottam rosszul. Tudtam, hogy nem. Olvastam a gondolatát.

* Általában azok szerint, akiknek nem kell megcsinálni. Például politikusok és írók.**Próbáljatok magatoknak beinteni. Egyszerűen nem megy, nem igaz?

TartalomElső rész

Alexandria i.e. 125Bartimaeus

1Nathaniel

2Bartimaeus

3Kitty

4Második rész

Alexandriai.e. 126Nathaniel

5Bartimaeus

6Kitty

7Nathaniel

8Bartimaeus

910

Kitty11

Nathaniel12

Harmadik részAlexandria i.e. 125Nathaniel

13Bartimaeus

14Kitty

15Nathaniel

16Bartimaeus

17Kitty

18Bartimaeus

1920

Negyedik részAlexandria i.e. 124Kitty

2223

Bartimaeus24

Kitty25

Nathaniel26

Kitty 27

Kitty 28

Nathaniel29

Kitty 30

Ötödik részAlexandria i.e. 124Kitty

31Bartimaeus

32Nathaniel

3334

Bartimaeus3536

Kitty 37

Bartimaeus38