Danilo KišA holtak enciklopédiája

FordítottaBorbély János

Európa KönyvkiadóBudapest 1990

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Danilo Kiš

Enciklopedija mrtvihGlobus, Zagreb, Prosveta. Beograd, 1983

Copyright by Danilo Kiš' heirs-at-low 1989

Hungarian translation © Borbély János, 1990

HU ISSN 0324-2722

Szeretet-éhem a halálra nyílik,mint udvarra az ablak.

GEORGES BATAILLE

Simon, a mágus

1

Názáreti Jézus halála és csudálatos feltámadása után ti­zenhét esztendővel, a Szamáriát behálózó poros ösvénye­ken, amelyeket minduntalan betemet és elnyel a sivatag szeszélyes homokja, bukkan fel az, akit tanítványai má­gusnak, Simon mágusnak, ellenségei pedig csúfnéven -„borboritá"-nak neveztek. Egyesek szerint egy Gita nevű szamáriai porfészekből való, mások szerint szíriai vagy anatóliai. Ehhez a zavarhoz, tagadhatatlanul, maga is hozzásegített, mert arra az ártatlan kérdésre, hogy hová valósi, egyetlen széles karlendítéssel válaszolt, amelyet egyaránt lehetett érteni a legközelebbi falura, de a fél vi­lágra is.

Középtermetű volt, izmos; göndör, fekete hajjal, mely a feje búbján ritkulni kezdett, ugyancsak göndör és rendet­len szakálla deresedett már. Csontos, hajlott orra és oldal­nézetből birkaképe volt. Egyik szeme nagyobbra nyílt a másiknál, ez némileg gunyoros kifejezést kölcsönzött ar­cának. A bal fülében önnön farkába harapó kígyót ábrázo­ló arany fülbevaló. Többszörösen a dereka köré csavarva pedig egy lenkötél volt, amely cirkuszi kellék gyanánt is szolgált; ha kellett, egyszerre csak a levegőbe ágaskodott, s ő, a nézősereg elragadtatása közepette, fürgén fölmá­szott rá, akár egy póznára. Vagy pedig ökör nyakába hur­kolta, valami varázsigét mormolt, majd egyetlen kardcsa­pással levágta az állat fejét. A fej és a törzs egy pillanatig egymástól elválasztva hevert a sivatagi homokban; a má­

gus ekkor megismételte a varázsigét, ezúttal visszafelé, s a fej egyszeribe összeforrott a törzzsel, csupán az ökör nyakába vetett kenderkötél maradt a földön. Simon meg­oldja a hurkot, és újból felövezi magát a kötéllel, hacsak valamelyik néző nem akarja a kezével kitapintani a rost minéműségét. Simon ekkor úgy nyújtja oda a merev kö­télvéget, mint egy botot; a tamáskodónak a keze érintésé­től a kötél lekonyul, és porfelleget csapva végignyúlik a földön.

Egyaránt jól értett görögül, koptul, arámiul és héberül, ismerte a helyi tájszólásokat is, ámbár ellenségei szerint mindezeket a nyelveket idegenszerűen beszélte. Simon nem sokat adott az effajta szóbeszédre, sőt olybá tűnt, maga is tápot adott neki. Azt mondják, sziporkázó szel­lem és kitűnő szónok volt, különösen amikor tanítványai­hoz és követőihez szólt, vagy nagyobb tömeg előtt be­szélt. „Olyankor úgy ragyogott a szeme, mint a karbun­kulus" - mondja róla egyik tanítványa. „A hangja, mint egy eszelősé, a tekintete, mint egy paráznáé" -jegyezte fel egyik ellensége.

A keletről nyugatra és a nyugatról keletre vezető kusza ösvényeken Simon mágus seregnyi térítővel találkozik, útjaik sokszor keresztezik egymást. János és Pál tanítvá­nyai, meg aztán János és Pál maga is széltében-hosszában terjesztik Názáreti Jézus tanításait, akinek emléke még eleven Palesztínában, Júdeában és Szamáriában. Simon gyakran látja sarujuk nyomát egy-egy falu bejáratánál. A napszakhoz képest a falu szokatlanul csendes, csupán magányos kutyaugatás és átható birkabégetés hallatszik. Majd a távolból ugyancsak mekegésre emlékeztető, tisz­tán csengő férfihang szűrődik, még nem lehet minden szót érteni; rozoga hordókon állva apostolok hirdetik a világ és az isteni teremtés művének tökéletességét. Simon az egyik viskó árnyékában meglapulva megvárja, amíg távoznak, majd ő áll a falu népe elébe, mielőtt az szétszé­

ledne.S akkor, kíséretének karéjában, maga is prédikálni

kezd. A sokaság, mely jócskán belefáradt már az aposto­lok bölcselkedésébe, morgolódva gyűlik köréje. - Az imént kísértük ki Pált és Jánost - mondogatják -, egy esz­tendőre elég volt a szóból.

- Én nem vagyok apostol-feleli Simon-, én közületek való vagyok. Ők a fejetekre teszik a kezüket, hogy betel­jetek szentlélekkel; én a kezemet nyújtom, hogy fölemel­jelek benneteket a porból. - Amikor idáig ér mondókájá­ban, a feje fölé emeli karját, s köntösének puha redőkben visszahulló bő ujjából elővillan finom ujjpercekben vég­ződő, szép, fehér keze, amilyen csak a dologkerülőknek és a szemfényvesztőknek van.

- Ők az örök üdvösséggel kecsegtetnek - folytatja Si­mon -, én a megismerést és a pusztaságot kínálom föl. Aki akar, tartson velem.

A nép már hozzászokott mindenféle csavargóhoz, aki a szélrózsa minden irányából, leginkább keletről jött, ki egymagában, ki másodmagával, ki pedig csapatostól, a híveivel. Voltak, akik a falu alatt vagy a hegy lábánál, esetleg a közeli völgyben hagyták öszvéreiket és tevéiket, mások fegyveres kísérettel érkeztek (ezek prédikációi in­kább fenyegetőzésre meg bohóckodásra emlékeztettek), ismét mások öszvéreken érkeztek, és még le sem szálltak a nyeregből, máris hozzáláttak akrobatamutatványaikhoz. Ámde az utóbbi tizenöt esztendőben, egy bizonyos názá­retbeli férfiú halála óta, jobbára fiatal, egészséges embe­rek jöttek, ápolt szakállal, vagy pelyhes állúak, fehér kön­tösben és pásztorbottal a kezükben, és valamennyien apostoloknak és Isten fiainak mondták magukat. A saru­juk poros volt a hosszú úttól, és olyan egyformán beszél­tek, mintha ugyanabból a könyvből tanultak volna; vala­mennyien ugyanarra a csodára hivatkoztak, amelynek szemtanúi voltak: arra, amikor ama názáretbeli a szemük

láttára borrá változtatta a vizet, és egész népét jóllakatta néhány hallal. Többen azt állították, hogy látták Őt, amint vakító fényesség közepette a mennybe emelkedett, akár a galamb. Vakokat vezettek, akik tanúsították, hogy ama fényesség megfosztotta őket a szemük világától, ám a lé­lek világosságával ajándékozta meg őket.

S valamennyien Isten fiainak és Isten Fia fiainak mond­ták magukat. Örök életet és üdvösséget ígértek egy kupa sörért, amikor pedig a nép, harapós kutyáit uszítva rájuk, elűzte őket, örök elkárhozással, a gyehennával fenyege­tőztek, ahol a test lassú tűzön pörkölődik, akár a nyársra húzott bárány.

Ezek között az apostolkodók között jó szónokok is akadtak, akik válaszolni tudtak a bizalmatlan nép és a még bizalmatlanabb hatóságok legbonyolultabb kérdései­re, nemcsak a lélek, hanem a test meg a földművelés és az állattenyésztés ügyeiben is. A suttyó legényeket meg­szabadították pattanásaiktól, a szüzeknek egészségügyi tanácsokat adtak, hogyan óvják meg szüzességüket, és mint viseljék el minél könnyebben; az öregeket megtaní­tották, hogyan készüljenek fel a halálra, mit kell monda­niuk az ítélet órájában, miként tartsák karjukat, hogy könnyebben átcsússzanak azon a résen, amely a világos­ság felé vezet; az anyákat ellátták jó tanáccsal, hogyan mentsék meg kicsinyeiket nagyobb költség és a drága ku­ruzslók meg gyógyírjuk igénybevétele nélkül, hogyan óv­ják meg fiaikat a háború veszedelmétől, a meddő asszo­nyokat pedig könnyen érthető és egyszerű imádságokra tanították, amelyet naponta háromszor kellett elmondani­uk éhomra, hogy a szentlélek-mint ők mondták - megter­mékenyítse méhüket.

S mindezt ingyen, egy garas, egy dénár ellenszolgálta­tás nélkül tették, hacsak nem számít fizetségnek az a ke­nyérhéj, amelyet hálával fogadtak, vagy a hideg víz, ame­lyet, értelmetlen szavakat mormolva, nagy kortyokban it­

tak. Így követték egymást ezek a térítők, idetódultak a vi­lág minden tájáról, ki szakállasan, ki szakáll nélkül, szo­kásaikban, nyelvükben különböztek ugyan, de többé-ke­vésbé mind ugyanazt mondta, amit az egyik sejtetett, a másik még jobban kiszínezve tanúsított, minek folytán - tekintet nélkül az elenyésző különbségekre-ama názáret­belinek csodatételeiről és feltámadásáról szóló mese nap­ról napra hihetőbbé vált. Júdea, Szamária, Anatólia népe már hozzászokott ezekhez a poros sarukban érkező, jó szándékú legényekhez, akik a mellükön keresztbe font karral olyan hangon beszélnek, mint a szűz lányok, és az ég felé fordított szemmel énekelnek. Hideg vízzel és ke­nyérhéjjal kínálták őket. Ezt köszönettel elfogadták, és örök életet ígértek cserébe, egy csodálatos tájat írtak le előttük, ahová haláluk után kerülnek: ott híre sincs a pusztaságnak, a homoknak, a kígyóknak és skorpióknak, hanem csak széles levelű pálmák vannak, meg üdítő for­rások; a fű térdig, sőt térden felül ér, a nap kellemesen meleg, az éjszakák akár a nappalok, és különben örökös nappal van; a legelőkön tehenek legelésznek, kecskék és juhok eszik a füvet, a virág az év minden szakában illato­zik, ez az örökös tavasz országa, nincsenek hollók, és nincsenek héják, pacsirták dalikáznak egész nap. S így tovább.

Ezeket a paradicsomi állapotokat - kezdetben mindenki nevetségesnek és képtelenségnek tartotta, mert ki látott még olyat, hogy örökké süt a nap, s hogy a fájdalom, a halál ismeretlen fogalom? - ezek a szelíd kék szemű fia­talemberek olyan meggyőző erővel, olyan ihletetten írták le, hogy a nép hinni kezdett nekik. Ha egy hazugságot so­káig ismételgetnek, végül mindenki elhiszi. Mert a nép­nek hinnie kell valamiben. Sok helybéli fiatalember is hosszú szíjas sarut öltött, és elment utánuk. Voltak, akik egy-két esztendő múlva jöttek vissza a falujukba, voltak, akik csak tíz esztendő múlva. Megviselte őket a hosszú

utazás, a szakálluk őszbe vegyült már. Maguk is halk sza­vúak lettek, kezüket egymásba kulcsolva a lágyékukra tették. Közben az Ő csodatételeiről, az Ő tanításairól be­széltek, furcsa törvényeket hirdettek, megvetették az ér­zéki örömöket, szerényen öltözködtek, mértékletesen táp­lálkoztak, a bort úgy itták, hogy két kézzel emelték a kelyhet a magasba. Váratlan hevességgel csupán olyan­kor gerjedtek haragra, amikor valaki ellentmondott nekik, kétségbe vonta tanításaikat meg az Ő csodatételeit, ha va­laki -jaj neki ! - kételkedni merészelt az örök életben, a mennyek országában. Ilyenkor elrettentő színekben, he­ves, fenyegető, lángoló szavakkal ecsetelték a büntetést, az örök kárhozatot. „Az istenek őrizzenek benneteket éles nyelvüktől és átkaiktól" - írta róluk egy pogány.

Azokkal szemben, akik még ingadoztak, az ékesszólás­hoz és az ígéretekhez, a megvesztegetéshez és a fenyege­téshez folyamodtak, de hatalmuk kiterjedésével és híveik sokasodásával egyre erőszakosabbak, egyre dölyfösebbek lettek. Megzsarolták a családokat, zavart keltettek a lel­kekben, ármánykodtak mindenki ellen, hacsak egy kicsit is kételkedni merészelt tanításaikban. Provokátorokat és fondorkodókat béreltek fel, titkos ítélőszékeik voltak, ki­közösítéseket és más büntetéseket mondtak ki, máglyán égették el az ellentábor írásait, és átkot szórtak a hajtha­tatlanokra. A nép tömegesen csatlakozott hozzájuk, mert a hűségeseket megjutalmazták, de a hajthatatlanokat megbüntették.

Ebben az időben bukkant fel tehát Simon mágus.Azt hirdette, hogy az apostolok Istene zsarnok, egy

zsarnok pedig nem lehet értelmes ember Istene. Az ő Iste­nük, Jehova, Elochim, sanyargatja az emberiséget, fojto­gatja, gyilkolja, mindenféle betegséget és vadállatot, kí­gyókat és tarantellákat, oroszlánokat és tigriseket, villá­mot és mennykövet, pestist, leprát, szifiliszt, szelet és zi­vatart, szárazságot és árvizeket, lidércet és álmatlanságot,

ifjonti melankóliát és aggkori tehetetlenséget küld rá. Boldog őseinknek a paradicsomot adta lakóhelyül, de megfosztotta őket a legédesebb gyümölcstől, az egyetlen dologtól, amit az ember megérdemel, az egyetlentől, ami az embert megkülönbözteti a kutyától, a tevétől, a sza­mártól és a majomtól - a jó és a rossz megismerésének gyümölcsétől.

- Amikor pedig boldogtalan ősünk a kíváncsiságtól hajtva le akarta tépni a gyümölcsöt, mit csinált a ti Elochimotok, az Igazságos, a Nagy, a Mindenható? Mit csinált? - kiáltott fel Simon, a rozoga hordón imbolyogva. - Tudjátok ti azt jól, tudjátok. (Mindennap erről prédikál­nak nektek apostolaitok, az ő papjai és rabszolgái.) Kö­nyörtelenül, tüzes karddal kiűzte őket a paradicsomból, mintha pestisesek és leprásak volnának. És miért? Azért, mert ő a káröröm, a gonoszság és a féltékenység Istene. Aki a szabadság helyett a rabságot hirdeti, a lázadás he­lyett az alázatosságot,, a gyönyör helyett a lemondást, a megismerés helyett a dogmát... Ó, Szamária népe, ez a ti irigyetek vajon nem rombolta le hajlékaitokat nemrég? Hát nem küldött szárazságot és sáskákat a földjeitekre? Falutokból nem ebrudalt ki több tucatnyi leprást? Alig egy esztendeje nem tizedelte meg háznépeteket a félelme­tes pestissel? És milyen Isten az, milyen igazságtevő, aminek apostolaitok mondják, ha még mindig titeket bün­tet távoli őseitek állítólagos bűneiért? Milyen igazságtevő az, aki pestist, mennydörgős mennykövet, kórságot, bút és bajt küld a fejünkre, csak azért, mert őseink, kíváncsi­ságuktól, ettől az eleven tűztől űzetve, amely a megisme­rés forrása, le merészelték tépni az almát? Ez, Szamária népe, nem Isten, hanem rosszakarótok, haramia és útonál­ló, aki állig felfegyverkezett, tüzes karddal és mérgezett nyilakkal felfegyverzett angyali seregeivel leselkedik út­jaitokon. Amikor megérik a fügétek, kártevőket küld rá, amikor megérik az olajbogyótok, vihart küld rá, hogy ki­

döntse a fát, meg jégesőt, hogy a földre verje és sárrá vál­toztassa; amikor megellenek a juhaitok, dögvészt küld rá­juk, vagy farkast, tigrist, nehogy jószág maradjon aklai­tokban; amikor gyermeketek születik, görcsöket küld rá, nehogy megmaradjon. Milyen Isten az, és mért mondják igazságosnak azt, aki ilyeneket cselekszik? Nem, ez nem Isten, ez nem az, aki az égben lakozik, ez nem Elochim. Ez valaki más. Mert Elochim, a mennynek és földnek, a férfinak és a nőnek, a kígyónak és a madaraknak, minden élőlénynek a teremtője, ő az, aki a hegyeket kiemelte a tengerekből, aki megteremtette a tengereket, a folyókat és az óceánokat, a fű zöldjét és a pálma hűvösét, a napot és az esőt, a levegőt és a tüzet, ez Elochim, az igazságosság istene. Ámde az a másik, akinek tanításait Péter és János és Pál meg a tanítványai hirdetik, az haramia és gyilkos. S minden, amit János és Pál, Jakab és Péter mesélnek nektek róla meg országáról, merő hazugság, ó, halld, Sza­mária népe! Az országuk, melyet kiválasztottnak monda­nak, hazugság; hazugság az Istenük, minden csodatételük is hazugság. Hazudnak, mert hazug az Istenük is, akire esküsznek, azért mindig és minden körülmények között hazudnak, és belesodródván imigyen a hazugságoknak ebbe a gigászi körforgásába, többé már maguk sem tud­ják, hogy hazudnak. Ahol mindenki hazudik, senki sem hazudik. Ahol minden hazugság, semmi sem hazugság. A mennyeknek országa, az igazságosságnak birodalma sze­menszedett hazugság. Az Istenük neve mellett álló min­den jelző megannyi hazugság. Az igazságos - hazugság. Az igazságszerető - hazugság. Az egyetlen - hazugság. A halhatatlan - hazugság. S hazudnak a könyveik is, mert hazugságot ígérnek, a mennyországot ígérik, a mennyor­szág pedig hazugság, mert az ő kezükben van, mert ők, angyalaik tüzes karddal és bíráik hamis mérleggel állnak a mennyország kapujában.

A sokaság egykedvűen és bizalmatlanul hallgatta, a za­

varos szóáradat rejtett értelmét keresve, már ahogyan a nép hallgatni szokta a demagógokat. Mert a nép megta­nulta, hogy a hatalmasok, a hatóságok és a farizeusok, amikor félre akarják vezetni, meg akarják fenyegetni vagy bírságolni, az ékesszóláshoz és az ígéretekhez fo­lyamodnak. Gondolták, megvárják, majd csak elárulja magát az is, majd csak megmondja végre, minek jött, mi­nek csépeli a szót, mire jó ez az egész se füle, se farka szóáradat. Ennélfogva hagyták, hadd beszéljen. Talán majd a végén valami akrobatamutatvánnyal, valami cso­datevéssel fogja alátámasztani zavaros fejtegetését, re­mélték.

- A mennyek országának már az alapja is hazugság --folytatja Simon a könyörtelenül pörkölő napra emelve homlokát -, a teteje pedig kétereszes, hazugság az egyik, füllentés a másik. Írásaik is hazug szavakból és hazug törvényekből állanak, minden törvény egy-egy hazugság: tíz törvény, tíz hazugság. Aztán nem elég, hogy az ő Elochimjuk zsarnok és bosszúálló és rosszakaratú, mint valami gonosz vénember, ráadásul még azt is elvárja tőle­tek, hogy istenítsétek, leboruljatok előtte, hogy ne is gon­doljatok semmi másra, csak őrá! Hogy egyedülvalónak és mindenhatónak és igazságosnak nevezzétek ezt a zsarno­kot! S hogy egyedül neki engedelmeskedjetek ! Ó, Sza­mária népe, micsoda sarlatánok látogatnak és tömik a fe­jeteket mindenféle hazugsággal és hazug ígéretekkel! Ezek bitorolják az ő kegyelmét, tőletek pedig megkövete­lik, hogy fogcsikorgatás nélkül engedelmeskedjetek neki, hogy elviseljétek az élet minden kínját, a sebeiteket, a be­tegségeteket, a földrengéseket, az árvizeket, a pestist, de úgy, hogy közben egy zokszóval se illessétek. Mért tilta­ná különben, hogy szájatokra vegyétek a nevét? Bizony mondom, Szamária népe, mindez hazugság, amit Péter és Pál hirdet néktek, tanítványaik maszlagja, hajmeresztő, égbekiáltó hazugság ! Ne ölj ! Mert azaz ő dolga, az ő

Egyetlen és Mindenható és Igazságos Istenük dolga! Le­mészárolni a gyerekeket a bölcsőben, az anyákat a szülő­ágyban és a fogatlan véneket, ez rá tartozik! Ez az ő mes­tersége; ezért: ne ölj ! Az öldöklés dolga az övé és szol­gáié! Ők vannak farkasoknak rendeltetve, a ti rendelteté­setek pedig az, hogy bárányok legyetek! Ezért, Szamária népe, engedelmeskedj a törvényeinek... S ezért: ne paráz­nálkodj, hogy ők téphessék le maguknak leányaitok szí­ne-virágját! És ezért ne irigykedj felebarátodra, mert nincs miért irigykedned rá! Azt akarják, hogy mindenedet add oda, a tested és a lelked, a szellemed és minden gon­dolatod, cserébe pedig ígéreteket kapsz, mostani engedel­mességedért, mostani imádságaidért, mostani hallgatáso­dért fűt-fát ígérnek, a jövővel kecsegtetnek, a jövővel, amely nincs sehol...

Simon nem látta, vagy csak úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a sokaság szétszéledt, és már csak azok hall­gatják, akik a tanítványainak nevezték magukat, miköz­ben Zsófia, hűséges markotányosnője, a homlokát töröl­gette, és odanyújtotta neki a vizeskorsót, amelyben - noha a korsó mélyen a homokba volt ásva - a víz már jócskán meglangyosodott.

Zsófia harminc év körüli, alacsony termetű, dús hajú nő volt, a szeme fekete, mint a kökény. Világos színű, áttet­sző köntöse fölött kétségtelenül Indiából származó, tarka selyemsálakat viselt. Simon tanítványai úgy beszéltek róla, mint a bölcsesség meg az érett női szépség megtes­tesüléséről, a keresztény zarándokok ellenben leszólták: hogy kacér, ledér, léha és sarlatán, aki egyenesen egy szí­riai bordélyból férkőzött nem kevésbé sarlatán kísérőjé­nek kegyeibe. Simon ezt nem is tagadta. Abban, hogy Zsófia azelőtt rabszolganő és mindenki ágyasa volt, csu­pán szemléletes és tanulságos példáját látta Jehova és e világ kegyetlenségének. Ez a bukott angyal, ez az eltéve­lyedett bárány, állította, csupán Isten kegyetlenségének

áldozata. Embertestet öltött tiszta lélek ő. Ez a lélek, mi­ként egyik edényből a másikba, századokon át vándorolt egyik testből a másikba, s öltötte fel hol ennek, hol annak a képét. Volt már Lóth lánya, volt Rákhel, és volt Szép Heléna. (A görögök pedig barbárok, eszerint, egy láto­másnak hódoltak, egy fantom miatt hullatták a vérüket!) Legutóbbi megtestesülése ez a prostituált volt valamelyik szíriai bordélyban.

- De addig - folytatta Simon, kiköpve a korty langyos vizet, mert megpillantott egy zarándokcsoportot, amint fehér köntöseikben kibontakoztak a házak vetette árnyék­ból, és felismerte közöttük Pétert és a pásztorbotokkal felfegyverkezett tanítványait-, de addig - folytatta -a mennyeknek sötét szemfödője alatt, a földnek sötét falai között, az élet kazamatáiba zárva, vessétek meg a gaz­dagságot, amiképpen ők tanítják, vessétek meg a test gyönyöreit, vessétek meg a nőt, a nektárnak kelyhét, a gyönyörűségnek urnáját, az ő hazug mennyországuk ne­vében és nem létező pokluktól való félelmetekben, mint­ha az egész élet nem is volna pokol...

- Van, aki a földi, s van, aki a mennyei üdvösséget vá­lasztotta - szólt Péter, mindkét kezével a botjára támasz­kodva.

- Csak az vetheti meg a gazdagságot, aki maga is gaz­dag volt valaha - mondta Simon, és a közbeszólóra emel­te nagyobbik szemét. - Amiképpen a szegénységet is csak az dicsérheti, aki maga is szegény volt; amiképpen, to­vábbá, a test örömét is csak az vesse el, aki megismerte.

- Isten Fia a szenvedést ismerte meg - mondta Péter.- Csodatételei bizonyítják igazságosságát - fűzte hozzá

Péter egyik tanítványa.- Arra nézve, hogy valaki igazat beszél-e vagy sem, a

csodák nem bizonyítanak semmit - felelte Simon. - Leg­feljebb csak a hiszékeny népnek szolgálhatnak végső bi­zonyítékul. Ezt a módit a ti balvégzetű zsidótok vezette

be, aki a kereszten végezte.- Így csak az beszélhet, akinek magának is csodatevő

ereje van - válaszolta Péter.Ekkor Simon, váratlanul, leugrott a szétszáradt hordó­

ról, és odaállt kihívója elé.- Mindjárt fölrepülök az égbe - mondta.- Szeretném látni - mondta Péter, és a hangja meg resz­

ketett.- Tudom, mire vagyok képes-mondta Simon -, azt is tu­

dom tehát, hogy a hetedik mennyországot nem érhetem el. Ámde hatot bejárok. A hetedikig úgyis csak a gondolat ér fel, mert ott merő fényesség és üdvösség minden. Az üdvösség pedig nem adatik meg halandó embernek.

- Ne okoskodj - szólt Péter egyik tanítványa. - Ha el­éred azt a felhőt ott fenn, téged is úgy fogunk tisztelni, ahogy a názáretbelit tiszteljük.

Amikor híre ment, hogy a falu alatt, a nagy olajfánál különös dolgok történnek, s hogy ama fecsegő, úgy lát­szik, végre előáll valamelyik fakírmutatványával, a nép újból összecsődült.

- Gyere vissza minél előbb - gúnyolódott az egyik néző. - De hagyj nekünk valami emléket magad után.

Simon letekerte derekáról a kötelet, és odadobta az ok­vetetlenkedő lába elé.

- Ezenkívül semmim sincs.- Kösd fel ezt a sálat - mondta Zsófia. - Odafönt olyan

hideg van, akár a kút fenekén. - S a férfi nyaka köré te­kerte a sálat.

- Túlságosan sokáig tartanak az előkészületek - mondta Péter.

- Azt várja, hogy lemenjen a nap, hogy aztán a sötétség leple alatt elillanjon - tette hozzá Péter egyik tanítványa.

- Viszontlátásra - mondta Simon, és homlokon csókolta Zsófiát.

- Isten veled - vett búcsút tőle Péter egyik tanítványa is.

- És vigyázz, meg ne fázzál !Simon, ügyetlenül hadonászva karjaival és mindkét lá­

bával egyszerre, mint a kakas, hirtelen elrugaszkodott a földtől. Saruja nyomán kis porfelhő támadt.

- Kukuriku !-kiáltotta egy tréfacsináló, pelyhes állú le­gényke, akinek rókaszeme két ferde réssé szűkült, ha ne­vetett.

Simon ránézett, s így szólt: _- Nem könnyű ez, fiam! A föld minden testet magához

vonz, még a könnyű tollpihét is, hát még az ilyen negy­venokányi emberroncsot, amilyen én vagyok.

Péter alig tudta türtőztetni magát, hogy hangosan fel ne kacagjon ennek hallatán, de valahogy a szakállába fojtot­ta nevetését.

- Ha úgy tudnál repülni is, mint okoskodni - szólt közbe az iménti tréfacsináló -, már a felhők között járnál.

- Könnyebb okoskodni, mint repülni, azt elismerem - felelte Simon szomorúsággal a hangjában. - Lám, neked is hogy jár a szád, közben egész nyomorult életedben egylábnyi magasra sem rugaszkodtál el a földtől... Most pedig engedd meg, hogy összeszedjem az erőm, hogy összpontosítsam gondolataimat, hogy teljes erőmből a földi élet nyomorúságára, a világ tökéletlenségére, a ben­nünket marcangoló életmiriádokra, az egymást pusztító vadállatokra gondoljak, a kígyóra, mely belemar az ár­nyék hűvösében kérődző őzikébe, a bárányokat széttépő farkasokra, a hímjeiket megölő imádkozósáskákra, a saját csípésükbe belepusztuló méhekre, az anyák kínjára, akik megszülnek minket, a még világtalan macskakölykökre, amelyeket a gyerekek a folyóba vetnek, a hal rémületére az ámbráscet gyomrában, az ámbráscet rémületére, ha zá­tonyra fut a parti sekélyesben, az aggkori végelgyengü­lésben elpusztuló elefánt szomorúságára, a pillangó röpke boldogságára, a virág csalóka szépségére, a szerelmi öle­lés múló hevére, a kiömlött mag iszonyatára, a kivénhedt

tigris tehetetlenségére, a szuvas fogra a szájban, az erdő avarjának halott levélmiriádjaira, az imént kikelt madárfi­óka ijedségére, amikor anyja kituszkolja a fészekből, a napon pörkölődő, vonagló földigiliszta pokoli kínjaira, a búcsúzkodó szerelmesek fájdalmára, a bélpoklosok iszo­nyatára, a női kebel borzalmas metamorfózisára, a test se­beire, a világtalanok fájdalmára gondoljak...

S egyszerre csak látták, ahogy a csodatevő Simon ha­landó teste elválik a földtől, függőlegesen mind maga­sabbra emelkedik, közben éppen csak hogy egy kissé mozgatja a kezét, egészen apró, szinte észrevétlen, evező mozdulatokat tesz, akár a hal az uszonyával, és a haja, szakálla leng ebben a lassú emelkedésben, lebegésben.

A hirtelen beállott csendben egyetlen kiáltás, egyetlen sóhaj sem hallatszott. A sokaság, szemét az égre szegez­ve, megkövülten állt. Még a vakok is az égre villantották kihunyt szemük világát, olyan hirtelen csend támadt, megértették, mi történt, merrefelé irányította tekintetét az embertömeg, merre fordult minden fej.

Péter maga is szinte megkövült, vagyis leesett az álla elképedésében. Egyedül a hit csodáit ismerte el, ez pedig csakis Tőle, az egyetlen Csodatevőtől, attól eredhet, aki képes volt a vizet borrá változtatni; minden egyéb csupán szemfényvesztés, a láthatatlan kötélhez hasonlatos csala­fintaság lehet. A csoda egyedül a keresztényeknek adatott meg, közöttük is kizárólag azoknak, akiknek sziklaszilárd a hitük, amilyen az Övé is volt.

Mivel megingott egy pillanatra, és mert tartott tőle, hogy alighanem csalásról van szó - mert mi más lehet az, mint érzéki csalódás, egyiptomi vásári mutatvány-, Péter megdörzsölte a szemét, majd egy pillantást vetett oda, ahol az imént a mágusnak nevezett Simon állt (s ahol most is állnia kellene). Ő azonban nem volt ott; csak az a kígyóként tekergő lenkötél hevert ott, s lassanként leüle­pedett a por, amit Simon kavart fel, amíg kakasként ug­

rándozott, és - mintegy két csonka szárnnyal - a karjaival csapkodott. Ezután lassan ő is abba az irányba emelte te­kintetét, amerre a sokaság nézett, és ekkor újból megpil­lantotta a mágust. Alakja világosan kirajzolódott a fehér felhőgomoly alatt: most hatalmas sasmadárra hasonlított, ámde nem sas, hanem ember volt, keze, lába, feje még vi­lágosan felismerhető, ámbár, őszintén szólva, azt már nem lehetett biztonsággal állítani, hogy ez az ember, aki a felhők közelében jár, éppen a mágusnak nevezett Simon volna, mert arcvonásait már lehetetlen volt kivenni.

Péter hunyorogva nézte a fehér felhőt, szerette volna le­leplezni azt a csalást, amelynek mindközönségesen az egész nép felült. Mert ha az a fekete sziluett, amely az égi magasságokban, a felhők közelében járt, valóban Simon, akkor az Ő csodái meg a keresztény hit igazsága csupán egyik igazsága ennek a világnak, s nem az egyetlen; ak­kor a világ titok marad, akkor a hit csalás, akkor az ő éle­tének sincs többé biztos támasza, akkor az ember a titkok titka, akkor a világ és a teremtés egysége rejtély marad.

Az a test, amely Simon mágus halandó teste kellene hogy legyen - ha az ember hihet a szemének -, most elér­te a felhőket : fekete pont volt csupán, egy pillanatra el is tűnt, majd - miután előbb világosan kirajzolódott az ala­csonyan járó felhők fehér hátterén - végleg elnyelte a fe­hér ködpára.

A csend csak egy pillanatig tartott még, aztán a sokaság az elragadtatás sóhajában tört ki, az emberek térdre rogy­tak, és mintegy révületben hajlongtak és hajbókoltak. Még Péter tanítványai között is akadtak, akik leborultak az új pogány csodatétel előtt, amelynek tanúi voltak.

Ekkor Péter lehunyta a szemét, s héberül (mert a szen­tek között, természetesen, ez a nyelv járta, de azért is, hogy a sokaság ne értse) imára fakadt imigyen:

- Egyetlen Atyám, ki vagy a mennyekben, siess segítsé­gére érzékszerveimnek, melyeket elkápráztatott a földi

csalafintaság, adj szememnek kellő élességet, és világo­sítsd meg elmémet, hogy elűzzem magamtól a csalatko­zást és az ámítást, hogy meg ne tántorodjam a Tebenned való hitemben és Fiad, a Megváltó iránti szeretetemben. Ámen.

Isten pedig ekképpen szólott hozzá:- Kövesd tanácsaimat, ó, Hűséges. Mondd meg a nép­

nek, hogy a hit ereje erősebb az érzékek csalatkozásánál, hirdesd fennszóval, hogy mindenki hallja. És mondd meg nekik, hogy mindenek halljanak téged: egy az Isten, és az ő neve Elochim, és a Fiúisten is egy, a neve pedig Jézus, és egy a hit, ez pedig a keresztény hit. Az pedig, aki a szemed láttára szállt fel a felhők magasába, a mágusnak nevezett Simon, a szakadár és Isten tanításának megcsú­folója, valóban önnön akaratának erejéből és önnön gon­dolatainak erejéből szállt fel, és most ott repül, láthatatla­nul, a csillagok felé, a kétkedés meg az emberi kíváncsi­ság hajtóerejével, ámde ennek van határa. És mondd meg nekik, fennszóval, hogy mindenki hallja, hogy ez az erő és hatalom is tőlem való, mert én engedtem meg, hogy megkísértse csodatételeivel a keresztény lelkeket, s ek­képpen megmutassam nekik, hogy nincsenek csodák, és nincs hatalom azén hatalmamon kívül. Ezt mondd meg nekik, és ne félj.

Péter ekkor kinyitotta szemét, és fellépett egy legyektől hemzsegő, száraz trágyadombra.

- Embereeek! Halljátok szómat! - ordította torkaszakad­tából.

Senki sem figyelt rá. A sokaság, akár vakmelegben a bokrok hűvösébe húzódó birkanyáj, porba eresztett fejjel feküdt ott.

- Szamária népe, halld meg beszédemet! - harsogta Pé­ter újból.

Itt-ott felemelkedett egy fej, a vakoké az elsők között.- Láttátok, amit láttatok, érzéki csalódás áldozatai vagy­

tok, az a bűvész és fakír, aki Egyiptomban tanulta mester­ségét...

- Megtartotta a szavát - mondta Zsófia.- Amíg tízig számolok - folytatta Péter, figyelemre sem

méltatva a közbeszólót -, a teste le fog zuhanni a földre, amelyet megvetett, úgy idenyekken a lábatok elé, hogy soha többet fel nem tápászkodik a porból... mert Isten, az egyedülvaló, így akarja... Eeegy...

- Azért mégiscsak fölrepült - mondta Zsófia. - Bebizo­nyította, hogy csodatevő.

- Kettő...- Még ha leesik, akkor is győzött - mondta Zsófia.Miközben számolt, Péter csukva tartotta a szemét, mint

aki időt akar nyerni.De a tömeg felhördült, s akkor ő is fölpillantott. Ugyan­

azon a helyen, ahol az imént eltűnt, a felhők közül egy fe­kete pont bukkant elő, amely nőttön-nőtt. Simon mágus teste, hosszanti és haránttengelye körül forogva, úgy zu­hant a föld felé, mint a kő. A mágus kézzel-lábbal rúgka­pált, s közben egyre nagyobb és láthatóbb lett. A tömeg szertefutott, alighanem attól félt, nehogy valamelyikük­nek a fejére essen a felhőkből alázuhanó test.

Azután egykettőre vége lett mindennek. Akár egy ned­ves homokkal megrakott zsák, amikor leesik a fuvaros szekeréről, vagy mint a béka, amelyet a sas ejtett le a ma­gasból, úgy puffant a földre Simon mágus teste.

Elsőnek Zsófia, a prostituált és hűséges kísérője lépett hozzá. Azt a sálat akarta a szemére húzni, amelyet az útra adott neki, de még ehhez sem volt ereje, mert muszáj volt lehunyni szemét az iszonyatos látvány előtt, ami elébe tá­rult. Összezúzott koponyával, törött végtagokkal, felis­merhetetlenné torzult, véres arccal, kifordult belekkel, mint amikor ökröt beleznek ki, feküdt a földön, akár egy rakás lenyúzott, törött csont, összezúzódott hústömeg, egyetlen borzalmas kását alkotva a burnuszával, a sarujá­

val és a sállal.A közel állók csak Zsófiát hallották, amint átokra fakad

ilyen szókkal:- Ez is az ő tanításának igazát bizonyítja. Az emberélet

csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnok kezében van. Legyen átkozott minden zsarnokok legnagyobbika, Elochim!

Majd jajveszékelve futott a pusztába.

2

Más változat szerint a mágus nem a hetedik mennyor­szágot, hanem a földet, minden Illúziók legnagyobbikát hívta ki maga ellen.

Simon tehát, két kezével a tarkója alatt, egy terebélyes olajfa hűvösében heverészett, szemét az égre, e „mennyei borzalomra" függesztve. Mellette a prostituált ült „szét­vetett lábakkal, akár egy vemhes tehén", mint egy keresz­tény hitvitázó írja (akiről azonban nem tudjuk bizonyo­san, hogy saját élményéről tudósít, vagy csak szemtanút idéz, vagy egyszerűen konfabulál). Az olajfa és annak rit­kás árnyéka, mindenesetre bizonyos, és ez - többek egy­behangzó tanúvallomása szerint is - az egyetlen biztos té­nye ennek a Simon csodatételeiről szóló különös történet­nek. A véletlen akaratából éppen akkor haladt arra Péter és kísérete. Az egyik tanítvány, kétségkívül Zsófia illetlen viselkedése késztette erre, a fejét elfordítva, nehogy kí­sértésbe essen, e szavakkal fordult Simonhoz: - Mondd, mi a jobb: a földön vetni és az égben aratni, vagy pedig a legjobb szétszórni a magot a szélben -, vagyis olyan sko­lasztikus kérdéssel, melyre a válasz csak egyértelmű le­het.

Simon felkönyökölt, fel sem kelve fektéből, csak úgy foghegyről vetette oda

- A föld az mindenütt föld, és mindegy, hol vet az ember. Az igazi közösség az, ha egy ember és egy asszony egye­sül.

- Minden ember és minden asszony? - kérdezte Péter, és kis híján hátrafordult csodálkozásában.

- Az asszony az üdvösség kelyhe - mondta Simon. - Te pedig, mint minden ügyefogyott fajankó, mást se tudsz, mint becsukni a füled, nehogy megrontsa a káromlás, és elfordítani a tekinteted, vagy elszökni, amikor nem tudsz mit felelni.

Itt hosszadalmas teológiai vita következett Elochimról, a büntetésről, a bűnbánatról, az élet értelméről, a lemon­dásról, a lélekről és a testről, s mindez skolasztikus ér­vekkel meg héber, görög, kopt és latin nyelvű idézetekkel megtűzdelve.

- A lélek az alfa és az omega - fejtette ki Péter. - Jó az, ami Istennek tetsző.

- A tett nem önmagában jó vagy rossz - vetette ellen Si­mon. - Az erkölcs az embertől, nem Istentől ered.

- A könyörületesség tettei az örökkévalóság záloga - mondta Péter. - A csodák azoknak szolgálnak bizonysá­gul, akik még kétkednek.

- Vajon a ti Istenetek helyre tudja-e hozni, ha egy szűz­ben kár esett? - kérdezte Zsófiára pillantva Simon.

- Övé a lélek ereje - mondta Péter. Láthatóan zavarba hozta ez a kérdés.

Zsófia gúnyosan mosolygott.- Van-e, hogy úgy mondjam, testi ereje? - folytatta Si­

mon.- Van - vágta rá Péter habozás nélkül. - Az, aki meggyó­

gyította a bélpoklosokat, az, aki...- ...borrá változtatta a vizet, et caetera, et caetera... -

vágott szavába Simon.- Igen - folytatta Péter. - A csodatevés a mestersége,

és...

- Azt hittem, az asztalosság a mestersége - mondta Si­mon.

- Meg a könyörületesség - mondta Péter.Péter konoksága, és hogy kitartóan az Ő csodáira hivat­

kozott, annyira felbosszantotta Simont, hogy végül kifa­kadt:

- Olyan csodákat tenni, mint a názáretbelitek, én is tu­dok.

- Könnyű azt mondani - felelte Péter, és a hangja bele­remegett.

- Ez mindenféle furfangot kitanult az egyiptomi vásáro­kon - szólt közbe Péter egyik tanítványa. - Jó lesz a kör­mére nézni, nehogy csaljon.

- A ti názáretbelitek is - hogy is hívják? - kitanulhatta az egyiptomi mágiát - mondta Simon.

- A csoda többször megismétlődött-mondta Péter.- Temessetek hat könyök mélyen a földbe -jelentette ki

Simon rövid gondolkodás után. - Három nap múlva én is föltámadok, akár az a ti... na, mi is a neve...

- Jézus - mondta Péter. - Jól tudod te, hogyan hívják.- Igen, az.Az egyik tanítvány elfutott a közeli faluba, és egy csa­

pat munkással tért vissza, akik éppen kutat ástak a völgy­ben. Ásókat, lapátokat, fejszéket hoztak a vállukon. Nyo­mukba csődült az egész falu, mindenki, aki csak élt és mozgott, mert hamarosan híre ment a környéken, hogy valami egyiptomi bűvész jött, aki csodát fog tenni.

- Hat könyök mélyen - ismételte meg Simon.A munkások dologhoz fogtak. A legfelső homokréteget

hamarosan nagyobbfajta kövek, majd száraz, vöröses föld váltotta fel. A lapátok ezután agyagot dobáltak a felszín­re, amelyen gyökerek lenyomatai látszottak; az éles szer­számoktól összevagdalt giliszták tekeregtek és vonaglot­tak a napon, akár a máglya tüzében.

Zsófia szótlanul ácsorgott az egyre mélyülő gödör part­

ján, Simon pedig - mint a jó házigazda, akinél kutat ás­nak, vagy új házának alapjait rakják le - parancsokat osz­togatott a munkásoknak, megmérte a gödör hosszát és szélességét, a lenkötéllel felmérte mélységét, ujjai között morzsolgatta a homokot meg a földet.

Amikor elkészült a koporsó - illatos cédrusfából durván ácsolt és faszegekkel összerótt négy szál deszkából -, Zsófia levette a sálját, és Simon nyakába tette.

- Ott lent hideg van, akár a kút fenekén - mondta.Simon ekkor hirtelen ellépett mellőle, megragadta a ko­

porsó oldaldeszkáit, és megrázogatta, mint aki a tákol­mány szilárdságáról szeretne meggyőződni. Majd fürgén beszállt a koporsóba, és elnyújtózott a fenekén.

A munkások odaléptek, és kezének jelére szekercéjük­kel beverték a nagy szögeket. Péter odasúgott valamit egyik tanítványának. A tanítvány a koporsóhoz lépett, majd miután meggyőződött, hogy a szegek jól tartanak, bólintott.

Péter felemelte a karját, mely enyhén reszketett, ekkor a munkások a köteleket a koporsó alá bújtatták, majd óvatosan lebocsátották Simont a sírgödörbe. Zsófia félre­húzódva, mozdulatlanul állt. A föld zuhogni kezdett a ko­porsófödélre. Gyorsan távolodó dobszóra emlékeztető dübörgés hallatszott. A hatalmas pálma tövében, ott, ahol az imént még gödör tátongott, homokdűnére emléketető halom domborodott.

Péter a sírdombra lépett, az ég felé tárta karjait, és imát mormolt. Behunyt szemével, félrebillent fejével olyan ember benyomását keltette, mint aki távoli hangokra fi­gyel.

A szél még aznap befújta a mezítelen lábak és a saruk nyomát az állhatatlan homokon.

Három nap múlva, mégpedig egy pénteken, kihantolták a sírt. Ezúttal sokkal több nép gyűlt össze, mint a teme­téskor, mert a csodatevő, a fakír, a szemfényvesztő híre

távoli tartományokba is eljutott. Zsófiát, Pétert és a tanít­ványait mint bírákat mindenki előre engedte, így hát ők álltak legközelebb a sírhoz.

Először is rettenetes, pokoli bűz csapta meg orrukat. Majd a sírgödör kiásott négyszögében hamarosan megpil­lantották a megsötétedett, rozsdaszínűre vált koporsó­deszkákat. A munkások kiverték a szögeket, a fedelet le­emelték. Csodatevő Simon arca alaktalan, bélpoklos masszává torzult, szemgödreiből férgek kandikáltak ki. Csak sárgás fogai vicsorogtak mintegy görcsben, vagy mintha nevetne.

Zsófia szemére tapasztotta a kezét, és fölsikoltott. Ez­után hirtelen Péterhez fordult, és olyan hangon szólalt meg, hogy az belereszketett:

- Ez is csak az ő tanításának igazát bizonyítja. Az em­berélet csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnokok kezében van. Legyen átkozott minden zsarnokok legna­gyobbika, Elochim!

A tömeg meghátrált, Zsófia keresztülvágta magát az el­némult sokaságon, és jajveszékelve futott a pusztába.

Halandó teste visszatért a bordélyba, szelleme pedig valamely új Illúzióba költözött.

Végtisztesség

Az eset ezerkilencszázhuszonháromban vagy -huszon­négyben esett meg, azt hiszem, Hamburgban. A hírhedt tőzsdekatasztrófák és a pénz szédítő értéktelenedésének kora ez: a kikötőmunkások napszáma tizenhétmilliárd márka, egy jobb prostituált pedig háromszor ennyit ka­pott szolgálataiért. (A hamburgi kikötő tengerészei a hó­nuk alá csapott kartondobozokban cipelték magukkal az „aprópénzt".)

A kikötő közelében sorakozó sok rózsaszín szobácska egyikében váratlanul meghalt egy Marietta nevű prostitu­ált. Tüdőgyulladás vitte el. Az ukrán Bandura, a tengerész és forradalmár szerint „a szerelem tüzébe halt bele", mert Marietta isteni testéhez nem férhetett semmi banalitás, a tüdőgyulladás pedig „burzsoá nyavalya". „Valósággal el­égett... mint a máglyán" - mondogatta Bandura. Azóta csaknem öt év telt el, Bandura hangja azonban ilyenkor most is elcsuklik, elfátyolosodik, mint akit köhögés fojto­gat. S ez nemcsak a túlzott alkoholfogyasztás következ­ménye, ámbár, igaz, Bandura abban az időben már min­denkitől kitaszított emberi roncs volt, amolyan zátonyra futott rozsdás, nagy hajó, amely ott rohad a parti sekély­ben.

- De ne félj - krákogta Bandura -, nincs a világon még egy kurva, akit őszintébben meggyászoltak... S olyan sincs, akinek nagyobb temetést rendeztek.

Marietta temetésére ismeretlen tettesek kifosztották az üvegházak virágágyásait, és valósággal letarolták a kül­városi villák kertjeit. Egész éjjel ugattak a házőrző ebek, dogok és farkaskutyák feleselgettek egymásnak, vadul

rángatva töviskoszorúra emlékeztető nyakörveiket; a ki­feszített acélhuzalokon csúszó súlyos láncok úgy csörög­tek, mintha a történelem valamennyi rabszolgája csörget­né láncait. De közben senki sem sejtette, még a fáradt, öreg kertészek sem, akiknek köszvényes csontjairól ké­szített kórtörténet hosszúsága vetekszik a proletariátus történetével, hogy azon az éjszakán külön kis forradalom játszódott le: a hamburgi kikötő tengerészei rohammal bevették a gazdag kúriákat, s az antwerpeni, Le Havre-i, marseille-i proletárgyerekek az éjszaka leple alatt leka­szabolták a gladióluszokat, azaz éles matrózbicskáikkal tőben levágták, a virágoknak az apraját pedig, amelyet még a késre sem érdemesítettek, rongyos bakancsaikkal egyszerűen letaposták. Azon az éjszakán „barbár módon letiporták" a parkokat és a tereket, de nem kímélték a Vá­rosligetet és a Városháza előtt levő teret sem, pedig „két lépésre van a rendőrségtől". „Ezt a barbár cselekményt - írták a lapok - kétségkívül bizonyos anarchista beállított­ságú személyek és lelketlen virágrablók követték el".

Marietta sírjára frissen vágott píneaágakat vittek, egész rózsabokrokat, fehéret és pirosat, bazsarózsát, tulipánt és krizantémot, égszínkék hortenziát, dekadens, szecessziós íriszt, ezt a kéjes gondolattársításokat ébresztő virágot, jácintot és méregdrága fekete tulipánt, az éjszaka virágait, viaszfehér liliomot, az ártatlanság és az első áldozás virá­gát, lila orgonát, amely az enyészetre emlékeztet, szegé­nyes hortenziát és csúf gladióluszt (ebből volt a legtöbb), vajszín és pirosas, angyali áhítatot keltő gladióluszt, a maga kard- és rózsa misztikumával, és mindezt a dúskáló gazdagságjegyében, a dúsgazdag, hűs villák jegyében ha­lálként burjánzó gladióluszokat, amelyeket a verejtékük­kel fáradt kertészek, locsolórózsák, artézi kutak műeső-berendezései öntöztek, hogy megóvják az időjárás vi­szontagságaitól beteges burjánzását ennek a meddő virág­fajtának, amelynek szaga sincs, még halszaga sem, mert

hasztalan az a homár ollójára emlékeztető, fantasztikus szerkezetű ízeltség, hiába a virágok viasztapintású szi­romzata, a porzók félrevezető szálai és a kihegyesedő bimbók áltüskéi: ez az egész torz burjánzás nem képes kiizzadni magából egy atomnyi illatot, de annyit sem, mint a közönséges erdei ibolya. Ennek a színorgiának a koronája a füvészkertben orozott magnóliák voltak, bőr­levelű, sűrű lombok egy-egy hatalmas fehér virággal a te­tejükben, amely szakasztott olyan, mint a kötelező se­lyemmasni azoknak „a jobb házból való lányoknak" a ha­jában, akiket kamerád Bandura (rá jellemző túlzással) a kikötői kurvákkal hasonlított össze. A dúlás csak a teme­tőket kímélte meg, mert Bandura a „minden tengerész­nek, minden dokkmunkásnak" és mindazoknak szóló fel­hívásában, „akik szerették", kizárólag élő virágot kért, és- már-már misztikus átszellemültségében - kifejezetten megtiltotta a sírgyalázást. Azt hiszem, legalább némileg követni tudom gondolatmenetét: „A halált ne akarjuk be­csapni; a virágnak, akárcsak az embernek, megvan a maga világosan megrajzolt dialektikus pályája és élettani ciklusa, amely a virágzástól a rothadásig terjed : a prole­tariátust ugyanolyan végtisztesség illeti, akár az urakat; a kurvák az osztálykülönbségek termékei; a kurvák (követ­kezésképp) ugyanolyan virágot érdemelnek, mint a jó házból való kisasszonyok" stb.

A Bandura vezette szótlan menet csak akkor bontotta ki fekete és vörös zászlóit, amikor a proletár külvárosba ért. Ott aztán fennen lobogtak, baljósan csattogtak a zászlók, mintegy virágnyelven s persze nem minden politikai cél­zatosság nélkül jelképezve - a vörös - a tüzet és - a fekete - az éjszakát.

Bandura, közvetlenül a gazdagok és szegények temető­jét elválasztó mezsgye szélén állt, kissé imbolyogva, majd fellépett a fekete márványoszlopokból rakott magas emelvényre (bronz angyalka tartja a magasba egy rég el­

hunyt kislány koszorúját), és a hajadonfőtt álldogáló ten­gerészek meg kicicomázott prostituáltak elcsendesedett sokasága előtt sírbeszédet mondott. Röviden felvázolta Marietta életrajzát: a proletárgyerek keserves életét, a mosónő édesanyát meg az iszákos édesapát, aki úgy is fe­jezte be az életét, részeg rakodómunkásként, a marseille-i kikötőben. Bandura, a forradalmár tengerész, összeszo­rult torokkal, rekedtségével küszködve vonta meg egy el­rontott élet szomorú egyenlegét, s próbálta visszavezetni a társadalmi igazságtalanságokra és az osztályharcra, úgy ejtve ki a gyűlölet szavait, mintha Bakunyint idézné. S eközben, mintha valami régi albumot lapozgatna, felele­venedtek ennek az életnek a képei. (Feltételezem, hogy – akarva-akaratlan - egyúttal önnőn gyermekkorának em­lékképeivel is összekeveredtek.) Pincelakás valami bete­ges félhomályban, cigarettafüstben és a bor meg az ánizs­pálinka bűzében; családi pörpatvarok kínos jelenetei, ve­rekedések, ordítozás, csukladozó zokogás; poloskairtás, ropogva pusztulnak a férgek, miközben a meggyújtott új­ságpapír lángja végignyalja a vas katonaágyak már kor­mos eresztékeit és vájatait; majomszerű tetvészkedés es­ténként, pislákoló lámpafényben gyerekek hajolnak gye­rekfejek fölé, és egész rovartelepeket fedeznek fel a sző­ke és fekete hajtincsek tövében; az édesanya mosástól da­gadt keze, amely olyan, mint a főtt vörös márna...

A szabad ég alatt elmondott beszédet csak időnként za­varta meg valamelyik vén kurva fel-feltörő, hisztérikus zokogása (náluk aztán igazán senki sem érzi át fájdalma­sabban az érzéki bájak mulandóságát és az enyészet fe­nyegető katasztrófáját) vagy a dokkmunkások rekedtes köhécselése és szipogása, amely azonban olyan volt, hogy Bandura nem tudta megítélni, valóban köhécselés-e, vagy afféle kemény tengerészsírás, a sírás férfias szurro­gátuma, a sóhajoknak és könnyeknek ugyanazon pótsze­re, amelyekkel maga is élt beszéde közben. (A hangját

olyan idegenszerűnek érezte, mint valami ósdi, recsegő fonográfét, magában pedig visszalapozott abban a régi al­bumban a Mariettával való első találkozásig.)

Ezerkilencszáztizenkilenc egy november estéjén látta meg először, a hamburgi kikötőben, ahová éppen megér­kezett a Prancken fedélzetén. Későre járt, az utcai lám­pák hunyorogtak a szürke ködszitálásban úgy volt, hogy (a megbeszélt jelszó segítségével) majd másnap veszi fel a kapcsolatot az apparátussal valamelyik kikötői lebuj­ban, addig igyekszik észrevétlen maradni, azaz fellépésé­ben, beszédmodorában, viselkedésében külsejében, egy­általán semmiben sem fog különbözni a többi száz meg ezer tengerésztől, akik aznap hajóztak ki. A Puppenstrassén ődöngve elvegyült a részeg tengerészek közt (meg a részeg tengerészt játszó színjózan besúgók közt), és az alacsony ablakokon be-belesett a diszkréten megvilágított rózsaszín szobák belsejébe. Odafent vörös lámpaernyőkkel beárnyékolt, oldalt elhelyezett fényforrá­sok világították meg - akárcsak a flamand mesterek vász­nain - a „hölgyek" portréit egy csupa rózsaszín környe­zetben, ahol a dekadens írisszel, a feslettségnek ezzel a virágával kipingált spanyolfal takarja el a szoba titokza­tos, intim részét (amely éppen rejtelmességénél fogva vonzó, akár a női ruha sokféle ránca, kivágása): a brokát­tal behúzott kemény díványt, melynek szolidsága egy ha­jóéval vetekszik, a ragyogóan fehér porcelán mosdótálat és a hattyúnyakfogójú, karcsú kancsót, amit Bandura mind olyan jól ismert még a Marietta előtti időkből. A lámpa rózsaszín fénye visszaverődik a spanyolfal fényes szövetburkolatán, az íriszek sötétebb tónusba váltanak át, akárcsak a szék vörös brokátja ott, a kirakat közepén, ahol a ,,hölgy" ül, félprofilban a nézők felé, s ruháinak re­dőin megtörik a lámpa vörös fénye. A lába egymáson át­vetve, a kezében kötés. Kötőtűk villózása a kézimunka fölött. Hosszú, vörös haja lágyan omlik alá meztelen vál­

lán, egészen a félig fedetlen, nagy keblekig. Egy másik „hölgy", a szomszédos kirakatban, könyvet tart a kezében olyan pózban, mint valami Bibliával társalkodó apácanö­vendék. Tűzvörös haja alatt, amely félig elfedi az arcát, megcsillan a lámpa fénye a pápaszem üvegében. (Ha a néző egy kissé közelebb lép, el is olvashatja a nagy be­tűkkel szedett könyvcímet: Monte Cristo grófja.) Fehér csipkegalléros sötét ruha van rajta, úgyhogy ezt a baka­márit heidelbergi egyetemista lánynak nézheti akárki... S Bandura akkor megpillantotta őt, Mariettát. Keresztbe ve­tett lábbal ült, akárcsak a többiek, egy kissé előregör­nyedve, cigarettával az ujjai között, világos atlaszselyem ruhában, de testtartásában, külsejében, abban a halvány rózsaszín megvilágításban, amelyben (tengerészek örök sziréni megkísértéseként) úgy lebegett, mint valami akvá­riumban, volt valami, ami azonnal megejtette Bandurát. De csak amikor belépett hozzá, s ő behúzta az ablakon a súlyos, zöld bársonyfüggönyt, majd forró kezével Bandu­ra inge alá túrt, a tengerész akkor értette meg: Marietta nem volt sem Háziasszony, sem Kézimunkázó, sem Egyetemista Lány, sem Apácanövendék, neki nem volt szüksége erre a bonyolult és keserves munkával betanult szerepre; ő, a maga egyedülálló, utánozhatatlan módján, egyszerűen kikötői kurva volt.

- Szerette és segítette a világ minden kikötőjének tenge­részeit - ordítja Bandura (mint valami népgyűlésen) a nyitott sír fölött -, bőrszínre, fajra vagy vallásra való te­kintet nélkül! Kicsiny, de szép keblére (mint Napóleon Bonaparte, a gonosztettek császára mondta) megannyi sorstársunk : New York-i tengerészek izzadt, fekete mel­le, malájok szőrtelen sárga melle, hamburgi dokkmunká­sok medvemancsai és az Albert-csatorna révkalauzainak tetovált melle borult. Az ő liliom nyakába, az emberek egyetemes testvériségének bélyege gyanánt, egyaránt nyomódott máltai kereszt és krisztusi feszület, Salamon

csillaga és orosz ikon, talizmánként viselt cápafog és mandragóragyökér, gyenge húsú két combja között pedig özönével folyt a forró sperma, s torkollt bele meleg vagi­nájába, minden tengerésznek ebbe a mindenkori anyaki­kötőjébe, minden folyó végső torkolatába...

Hallgatja Bandura a saját hangját, oly távolinak és hi­degnek hallja, s eközben - fittyet hányva az időrendnek, úgy, mintha az album lapjait a szél forgatná a maga sze­szélye szerint, s mintha mindezt a saját szemével látta volna - fölrémlett előtte Marietta élete. (Pedig csak arról volt szó, hogy ölelés után, ha olyan férfival volt, akit va­lóban szeretett - s ez a gyengéd szívű forradalmár közéjük tartozott -, Marietta szívesen mesélt, szinte gyónt magá­ról. S olyan különös nosztalgiával beszélt emlékeiről, mintha mindezek az ocsmány részletekkel megtűzdelt durva históriák önmagukban véve nem is volnának fonto­sak, mert az a fontos, hogy régen történt, s hogy ő akkor fiatal volt, presque un enfant: majdnem gyermek.) S Ban­dura látja, amint a sápadt és egy kissé becsípett lányt (a sörtől, amelynek tetejéről, valóban, mint a gyerek, lenyal­ta a habot) egy karneváli' estén kézen fogja egy visszata­szító kis görög; amint egy engedelmes, kiéhezett állat, apró lépéseivel követi a görögöt a kikötőbe levezető, kes­keny marseille-i utcákon, majd amint a kikötőraktárak közelében levő egyik sötét ház lépcsőfeljáróján, a karfa gyanánt szolgáló vastag hajókötélen húzva végig a kezét halad felfelé; aztán, változatlanul azzal az érthetetlen dühvel, követi magában a lánynak az egyik harmadik emeleti lakás felé vezető, biztos lépteit. (A görög közben a lépcső alján áll, hogy bátorítsa.) Később a jelenet Mar­seille utcáira tevődik át, a kicicomázott Marietta úgy áll ott, fél lábbal a kőfalnak támaszkodva, mint valami bete­gen gunnyasztó madár...

- Mindannyian, akik itt vagyunk, kamerádok vagyunk -folytatta Bandura-, egyetlen nagy család tagjai vala­

mennyien, szeretői, vőlegényei, mit mondok: férjei ugyanannak az asszonynak, lovagjai ugyanannak a hölgy­nek, lyuksógorok, akik egyazon forrásból hörpintettek, egyazon flaskóból szopták a rumot, részeg fejjel egyazon vállon sírták el keserveiket, és egyazon lavórba okádtak, amelyik ott állt a zöld baldachin mögött...

Bandura rekedt hangja elhalt, s a koporsón dobolni kezdtek az első rögök, melyeket a tengerészek és dokk­munkások kérges keze morzsolt szét és szórt le a sírba úgy, mintha sót hintenének valami óriási hal tátongó gyomrába. A nyitott sír fölött hallatszott a vörös és fekete zászlók selymének csattogása, a zászlóké, melyek ezúttal csak gyászlobogók voltak. Aztán már lapátszám zuhogott a föld, tompán dobolt a koporsó fedelén, akár a veszett leányszív az ölelés után, amikor fülünket odatapasztjuk szíve tájékára. A virágot előbb csak szálanként dobálták, utána már csokronként, majd nyalábszámra, de hirtelen már ez sem volt elég, hanem kézről kézre adták, mint va­lami virágkalákában, ami virág csak volt a kápolna és a szegénytemető között, ahol hirtelen kicsire zsugorodnak a keresztek, s ahol a gránitkriptákat meg a bronzszobro­kat váratlanul kőhalmok és korhadt fakeresztek váltják fel. Soha senki sem fogja már kideríteni, milyen ösztön, részegség, osztálygyűlölet vagy jamaicai rum, mi vitte rá őket, hogy megszegjék Bandura tilalmát, tény az, hogy megesett a forradalmi engedetlenség csodája, elszabadult az oktalan lázadás hisztériája: a tengerészek és a kikötői szajhák - kemény fajta - mindenről megfeledkező harag­jukban, fogcsikorgató könnyek között tépni kezdték az úri gladióluszokat, kivérezték tenyerüket a rózsatöveken, gumóstól csupálták ki a földből a tulipánokat, foggal tép­ték a szegfűt, majd mindezt kézről kézre adták nyaláb­szám. Egész virághegy volt ez már, tulipánmáglya, hor­tenziamáglya, rózsamáglya, gladiólusz-csontház; eltűnt a sírdomb, eltűnt a frissen odatűzött kereszt, maga alá te­

mette az elvirágzott orgona enyészetszagával illatozó ha­talmas virágasztag.

Amikor a rendőrség beavatkozott, a temetőkert előkelő negyedei már le voltak tarolva, kopasztva, „mintha sáska­járás dúlta volna végig a lehangoló tájékot", írták a lapok. (A Rote Fahne szerkesztőségi cikket közölt, amelyben el­ítélte a rendőrség durvaságát, ugyanis az eset kapcsán húsz-egynéhány tengerészt letartóztattak, majd kiutasítot­tak.)

- Vedd le a sapkád - szól oda Bandura a beszélgetőtár­sának. Johann vagy Jan Valtin (így hívják valahogy) a vá­ratlanul rátörő részvét érzései között megkísérli emléke­zetébe idézni Marietta arcvonásait. De csak törékeny tes­tére és rekedtes nevetésére emlékszik. Akkor egy röpke pillanatra fölrémlett előtte Marietta mosolya, látomásar­ca, de csakhamar elhalványult ez is.

- Ne félj - mondja Bandura. - Nincs az a jó házból való kisasszony, akit olyan őszintén meggyászoltak volna, mint őt. De olyan sincs, akinek ilyen temetést rendeztek.

A holtak enciklopédiája(Egy egész élet)

M.-nek

Tavaly, mint tudjátok, a Színháztudományi Kutatóinté­zet meghívására Svédországban jártam. Bizonyos Johansonné, Kristina Johanson asszony volt a kalauzom. Öt-hat előadást láttam, ezek közül Beckett Godotra vár­va című darabja - amelyet börtönlakóknak mutatnak be - volt a legérdekesebb. Tíz nap múltán, amikor hazatértem, még mindig úgy élt bennem az a távoli világ, mint egy álom.

Johansonné nem volt híján a becsvágynak, és azalatt a tíz nap alatt-mindent meg akart mutatni, ami Svédország­ban látnivaló, mindent, ami engem, „mint nőt", érdekel­het. Így aztán nem maradt ki a programból a híres Vasa vitorlás hajó sem, amely - amikor jó néhány évszázad után kiemelték az iszapból - olyan érintetlenül került nap­világra, mint valami fáraó múmiája. Egy este, amikor a Kísértetszonátá-t néztük a Királyszínházban, az előadás után vendéglátóm elvezetett a könyvtárba. Arra is alig ér­keztem, hogy az egyik büfépultnál bekapjak egy szendvi­cset.

Már tizenegy felé járt, és a könyvtár zárva volt. Jo­hansonné azonban fölmutatott egy papírt, s a portás do­hogva bevezetett bennünket. A kezében, hatalmas kari­kán, kulcsköteget csörgetett, akárcsak az a fegyőr, porko­láb, aki előző nap a Központi Gyűjtőfogházba, a Godot előadására engedett be. Vendéglátóm ennek a cerberus­nak a gondjaira bízott, és közölte, hogy reggel értem jön

a szállóba, én pedig csak nézzek körül nyugodtan a könyvtárban, ez az úr majd taxit hív, az úr rendelkezé­semre áll... Mi mást tehettem, elfogadtam a kedves aján­latot. Az őr egy hatalmas ajtóhoz kísért, kizárta, meg­gyújtott egy pislákoló égőt, és magamra hagyott. Hallot­tam, amint a hátam mögött a kulcs megfordul a zárban; így lett a könyvtár valóságos börtönöm.

A léghuzatban nem tudni, honnan jött, pókháló lenge­dezett, málladozó, piszkos gézként borította a könyves­polcokat, akár a pincében a régi borokkal töltött butéliák glédáját. A helyiségek - valamennyit keskeny folyosó kö­tötte össze - teljesen egyformák voltak, és mindenütt érezni lehetett azt a huzatot, melynek forrását nem tudtam kideríteni.

S ekkor (még mielőtt rendesen láttam volna a könyve­ket, vagy az is meglehet, hogy akkor jutottam erre a felfe­dezésre, amikor a harmadik szobában az egyik köteten megpillantottam a C betűjelzést) rájöttem, hogy minden helyiségben egy Enciklopédia egy-egy betűje van elhe­lyezve. Ez a harmadik. Valóban, a negyedik fülkében minden könyv a D jelzést viselte. Egyszerre csak, valami homályos sejtelemtől űzetve, futni kezdtem. Lépteim, ezt hallottam, többszörösen visszhangoztak, majd a hang va­lahol a sötét messzeségbe veszett. Felindultan, ziháló tü­dővel érkeztem az M betűhöz, és teljesen világos szán­dékkal felütöttem az egyik könyvet. Mivel talán eszembe ötlött, hogy erről már olvastam valahol, megértettem, hogy ez a híres Holtak enciklopédiája. Még mielőtt ki­nyitottam a vaskos kötetet, egy szempillantás alatt megvi­lágosodott előttem minden.

Amit elsőnek megpillantottam, az a fényképe volt. Egyedül, a kéthasábosan szedett szövegbe illesztve, majdnem pontosan a lap közepén. Ugyanaz a fénykép, amit az íróasztalomon láttatok. Mariborban készült 1936. november 19-én, amikor leszerelt. A fénykép alatt a neve

és - zárójelben - az évszám : 1910-1979.Tudjátok, hogy szegény jó apám nemrég halt meg, és

azt is, hogy nagyon ragaszkodtam hozzá kicsi korom óta. De hagyjuk ezt. Itt most az a tény a fontos, hogy apám nem egészen két hónappal svédországi kirándulásom előtt halt meg. Jórészt azért is szántam rá magam erre az útra, hogy egy kissé elfelejtsem, milyen sorscsapás ért. Mint a bajba jutott emberek általában, azt hittem, hogy a környezetváltozás majd elfeledteti fájdalmamat, mintha azt nem önmagunkban hordoznánk.

Vállammal a rozoga deszkapolchoz támaszkodva, ölemben a fóliánssal, az idő múlásáról tökéletesen megfe­ledkezve olvastam apám életrajzát. A könyvek, akárcsak a középkori tékákban, vaskarikában végződő vastag lánc­cal voltak odakötve a polchoz. Erre csak akkor jöttem rá, amikor le akartam emelni a súlyos kötetet, hogy közelebb vigyem a lámpához.

Hirtelen szorongás vett erőt rajtam, úgy tetszett, már túl sokat időztem itt, és Cerberus úr (így hívtam magamban) esetleg megkér, hogy hagyjam abba az olvasást. Ezért, amennyire a lánc engedte, az égő gyertya fénye felé for­dítottam a nyitott könyvet, s azontúl csak végigfutottam tekintetemmel a bekezdéseket. A vastag porréteg a lapok élén, csakúgy, mint a megsötétedett, lengedező pókháló cafatjai, ékesen tanúsították, hogy ezekhez a kötetekhez nem nyúl senki. Akár a gályarabok az evezőpadokhoz, úgy voltak a helyükhöz béklyózva ezek a könyvek is, a láncokon pedig nem volt lakat.

Ez tehát, gondoltam magamban, a híres Holtak enciklo­pédiája! Eredetileg afféle réges-régi könyvnek, kódexfé­lének, valami olyasminek képzeltem, mint amilyen a ti­beti Halottak könyve, vagy a Kabbala, vagy a Szentek élete. Vagyis az emberi szellem egyik, csupán a beavatot­taknak hozzáférhető alkotásának, amelyben csak a reme­ték, a rabbik és a szerzetesek lelhetik gyönyörűségüket.

Egy pillanatban, amikor ráébredtem, hogy ez a böngészés hajnalig fog tartani, és számomra meg anyám számára semmi. kézzelfogható nyoma nem marad, elhatároztam, hogy kimásolok néhány fontosabb tényt, azaz elkészítem apám életrajzának rövid kivonatát.

Ami itt, ebben a könyvben fel van jegyezve, rajtam és anyámon kívül mindenki másnak semmitmondó, egysze­rű lexikonadat: nevek, helységnevek, dátumok. S mást, abban a sietségben, már hajnal felé, nem is tudtam kije­gyezni. De ami ezt az Enciklopédiá-t-nemcsak azért, mert unikum - egyedülállóvá teszi a világon, az a mód, aho­gyan leírja az emberek egymás közötti viszonyát, kapcso­lataikat, a tájat, mindazt a sok-sok részletet, amely az em­beréletet alkotja. A szülőhelyéről szóló adatot, például, azonkívül, hogy teljes és pontos („Kraljevčani, Glina község, sisaki járás, Banija megye"), nem egy földrajzi és történelmi tudnivaló egészíti ki, mert ott minden fel van jegyezve. Minden. A szülőföld tájleírása annyira eleven, hogy miközben olvastam, valójában csak átfutottam a so­rokat és bekezdéseket, úgy éreztem, mintha ott volnék, annak a tájnak a szívében : hófödte, távoli hegytetők, ko­pár fák, befagyott folyó, melynek jegén, akár Brueghel tájképein, korcsolyáikon gyerekek iringálnak, köztük vi­lágosan láttam őt is, apámat, noha akkor még nem volt az apám, hanem csak az, aki majdan az apám lesz, aki az apám volt. - A táj ezután hirtelen kizöldült, rózsaszínben és fehéren virágba borultak a fák, a szemem láttára kivi­rágoztak a galagonyabokrok, a nap araszol Kraljevčani falu felett, gingallóz a falusi templom harangja, tehenek bőgnek az istállókban, a házak ablakaiban pedig rőt fénye ragyog a reggeli napnak, amelytől olvadásnak indulnak a jégcsapok az eresz alatt.

Akkor - mintha mindez a szemem előtt játszódna - gyászmenetet láttam a falusi temető felé vonulni. Négy férfi, hajadonfőtt, fenyőfa koporsót visz a vállán, a menet

élén pedig, kalappal a kezében, egy ember lépked, akiről tudom - így áll a könyvben is-, hogy atyai nagyapám, Marko, az elhunytnak, akit most utolsó útjára kísérnek, a férje. Minden itt van a nagyanyámmal kapcsolatban is, születési éve, betegségének és halálának oka, a betegség lefolyása. Az is, hogy miben temették el, ki fürdette meg, ki helyezte szemére a rézgarasokat, ki kötötte fel az állát, ki ácsolta meg a koporsót, hol vágták ki a hozzá való fát. Gondolom, ebből némi fogalmat alkothattak arról, mek­kora adatmennyiséget dolgoztak fel A holtak enciklopédi­ájá-ban azok, akik magukra vállalták azt a nehéz és di­cséretre méltó feladatot, hogy feljegyezzék - kétségtele­nül tárgyilagosan és elfogulatlanul - a legtöbbet, amit fel­jegyezni lehet azokról, akik földi útjuk végére jutottak, és átléptek az örökkévalóságba. (Mert ők hisznek a feltáma­dás bibliai csodájában, s ezzel a gigászi kartotékkal csu­pán előkészítik ennek az órának az eljövetelét. Ilyenkép­pen mindenki föllelheti nemcsak hozzátartozóit, hanem, mindenekelőtt, önnön elfelejtett múltját. Ez az adattár ak­kor az emlékek kincsesbányája és a feltámadás egyedül­álló bizonyítéka lesz.) Amikor emberéletről van szó, lát­hatóan nem tesznek különbséget a banijai kereskedő meg a felesége, a falusi plébános - a dédapám - és bizonyos Ćuk nevezetű falusi harangozó között, akinek nevét szin­tén megörökítette a szóban forgó könyv. Annak, hogy va­laki bekerüljön A holtak enciklopédiájába, egyetlen felté­tele - ezt azonnal megértettem, mert úgy látszik, mindjárt így gondoltam, még mielőtt ellenőrizhettem volna helyt­állóságát -, hogy akinek a neve itt van, ne legyen benne egyetlen más enciklopédiában sem. Ami első pillantásra a szemembe tűnt, amíg az M betűvel jelzett ezernyi kötet egyikét lapoztam, a híres emberek teljes hiánya volt. (En­nek, miközben apám nevét keresve a hidegtől dermedt uj­jakkal lapozgattam, egykettőre utánajártam. Az Enciklo­pédiá-ban nem szerepelt önálló címszóként sem

Mažuranić, sem Mejerhold, sem Malmberg, sem Maretić, akinek nyelvtanából tanult az apám, sem Meštrović, akit egyszer látott az utcán, sem Maksimović Dragoslav esz­tergályossegéd, a nagyapám ismerőse, sem Milojević Tasa, Kautsky fordítója, akivel apám egyszer az „Orosz Cár"-ban beszélgetett. A holtak enciklopédiája egy szekta vagy vallásfelekezet műve, amely demokratikus prog­ramelvei között hirdette meg - nyilván valamelyik bibliai tétel hatására - a holtak egyenlőségét azzal a szándékkal, hogy jóvátegye az emberi igazságtalanságot, és minden istenteremtményének egyenlő helyjusson az örökkévaló­ságban. Hamarosan rájöttem arra is, hogy az Enciklopé­dia nem nyúl túlságosan vissza a történelem és az idők homályába, a könyv kezdetei ugyanis az 1789 utáni évek­re tehetők. Ennek a különös, művelt kasztnak minden bi­zonnyal világszerte vannak hívei. Ezek kitartóan, ám diszkréten bányásznak a gyászjelentésekben és életraj­zokban, majd az adatokat feldolgozzák, és megküldik en­nek a Stockholmban székelő központnak. (Ki tudja, talán Johansonné is az ő adeptusuk, tűnődtem el egy pillanatra. S hát nem azért vezetett-e ebbe a könyvtárba - miután el­árultam neki, milyen bánat ért -, hogy ráleljek A holtak enciklopédiájá-ra, és vigaszt merítsek belőle?) Ez min­den, amit tudok, sejtek munkájukról. Hogy tevékenysé­güket mért övezi titok, annak oka, azt hiszem, a szüntelen egyházi üldözésben keresendő, másfelől abban, hogy az effajta enciklopédikus munkának érthetően diszkrét kere­tek között kell folynia, hogyne legyen kitéve az emberi hiúság nyomásának, és elejét vegyék az esetleges korrup­ciónak.

Titkos tevékenységüknél nem kisebb csoda a stílusuk, az enciklopédikus tömörség meg a bibliai ékesszólás minden képzeletet felülmúló ötvözete. Itt van, például, az a szűkszavú adat, ahogyan a füzetemben találom, aho­gyan lejegyeztem : ott olyan tömören van néhány bekez­

désbe sűrítve, hogy az olvasó képzeletében, mintegy va­rázsütésre, egy szempillantás alatt megelevenedik a nap­fényes táj, a pergő képsor. íme, verőfényes napsütésben viszik a hároméves fiúcskát a helyi ösvényeken, viszik anyai nagyapjához, a háttérben pedig, a második-harma­dik képsíkban, vagy hogy is mondjam, hadak, fináncok, csendőrök árnyképei homálylanak, távoli ágyúdörgés és fojtott kutyaugatás hallatszik. Ez az első világháború-dió­héjban; vonatok dübörögnek el egy kisváros mellett, re­zesbanda csinnadrattázik, kotyog a víz a kulacs száján, üvegcserép ropog, búcsúzkodó zsebkendők lebbennek... Mindezek önálló részletek, minden korszak bizonyosfajta költői tömörséggel és képszerűséggel van feldolgozva, nem is mindig időrendi sorrendben, hanem a múlt, jelen és jövendő valami különös keveredésében. Hogyan lehet megmagyarázni egyébként ebben a szövegben, annak az első öt évnek a „leporellójában", amelyet nagyapjánál töl­tött Komogovinában, a következő elszomorító megállapí­tást: „Ezek lesznek életének legszebb évei"? Ezután a gyermekkor tömör képei következnek, mintegy jelzések­ben úgyszólván: tanítóinak, pajtásainak neve, a fiúcska „legszebb évei" az évszakok váltakozásában; az örömteli arc, amelyen eső záporoz, a fürdés a folyóban, a szánká­zás a behavazott domboldalon, a pisztrángozás, mindjárt ezután pedig - vagy vele egy időben, ha lehet - az európai frontokról hazatérő katonák, a kulacs a gyermeki kézben, a betört üvegű gázálarc a töltés tövében. És nevek, élet­rajzok. Az özvegy Marko találkozása jövendőbeli felesé­gével, a komogovinai születésű Sofija Rebračcsal, a lako­dalom, a hejehujázás, a falusi paripák vágtatása, a zászlók és pántlikák lobogása, a jegygyűrűk kicserélésének szer­tartása, a templom előtt összefogódzó körtánc és danolá­szás, az ünneplőben, fehér ingben feszítő gyerkőc rozma­ringággal a gomblyukában.

Itt, az én füzetemben, csak az áll, hogy „Kraljevčani",

az Eneiklopédiá-ban azonban ez a korszak több tömör be­kezdésben van feldolgozva nevekkel és dátumokkal; megvan, hogy mikor keltek, a kakukkos falióra hány óra­kor jelezte az ébresztőt, és hogy a fiúcska mikor serkent föl zavaros álmából. Megtalálható a kocsisok neve, a szomszédoké, akik kikísérték őket, a tanító úr portréja meg a fiú új mamájához intézett szavai; a plébános taná­csai, és hogy mit mondtak azok, akik még egyszer búcsút intettek nekik a falu határában.

Nem hiányzik innen, mondom, semmi, nem is maradt ki semmi; sem az út minősége, sem az égbolt színe, sőt Marko gazda minden ingósága is fel van sorolva. Nem feledkeztek meg semmiről, még a csupa jóakaratú ta­náccsal, tanulságos történettel és bibliai példázattal tele­tűzdelt régi tankönyvek és olvasókönyvek íróiról sem. Feljegyezték az élet minden korszakát, minden élményt, minden horogra akadt halat, minden elolvasott oldalt, minden növénynek a nevét, amelyet a gyermek keze leté­pett.

Itt van aztán az apám mint fiatalember, itt van az első kalap, az első hajnali fiákerozás. Itt van a lányok neve, itt van az akkoriban divatos nóták szövege, itt van a szerel­mes levél, az újság, amelyet olvasott - egész fiatal kora egyetlenegy bekezdésben összefoglalva.

Most már Rumában vagyunk, apám ott járt gimnázium­ba. Ebből a példából is láthatjátok, hogy A holtak encik­lopédiája mennyire mindentudó, ahogyan valaha mond­ták. Az elv világos, noha az embernek elakad a lélegzete ekkora tájékozottság láttán, meg hogy - lám - valaki fon­tosnak tartja, hogy minden feljegyeztessék, minden, ami az emberéletet teszi. Itt olvasható tehát Ruma rövid törté­nete, a város éghajlatának jellemzése, a vasúti csomópont leírása: itt van a nyomda neve, és felsorolja mindazt, amit abban az időben nyomtak, vagyis hogy mely lapok és könyvek jelentek meg; megemlíti a vándorszínház elő­

adásait és a városban vendégszereplő cirkusz mutatvá­nyait; itt a téglagyár leírása... ahol egy fiatalember, az akácfa törzséhez támaszkodva, szerelmes, ám illetlen sza­vakat sugdos egy lány fülébe (a szöveg teljes egészében idézve). Mindez pedig -a vasútállomás, a nyomda, A .fel­kapaszkodott tökfilkó, a cirkuszi elefánt, a Šabacnak tartó mellékvágány - a szóban forgó személy jellemzését szol­gálja. Itt van továbbá a kivonat az osztálynaplóból, az osztályzatok, rajzok, az osztálytársak neve egészen a he­tedik gimnáziumig (VII/B), amikor az ifjúnak nézetelté­rése támadt L. D. történelem és földrajz szakos tanárral.

Hirtelenül egy másik város szívében vagyunk, 1928­ban, az ifjú a VIII-as jelzést viseli diáksapkáján, kis ba­juszt növesztett. (Ez a bajuszka élete végéig megmarad. Egyszer, nem olyan régen, figyelmetlenül belevágott, utá­na leborotválta. Amikor megláttam, sírva fakadtam: egy másik ember állt előttem. Sírtam, mert egy pillanatra ho­mályosan megéreztem, mennyire hiányzik majd, ha meg­hal.) Most ott látjuk a Belvárosi Kávéház előtt, majd a moziban, ahol pianínón kalimpálnak, a vásznon pedig az Utazás a Holdra pereg. Majd a Jelačić téri hirdetőoszlop előtt találjuk, a frissen kiragasztott plakátokat nézegeti, az egyik - ezt csupán érdekességként említem - Krleža darabját hirdeti. Ana Eremijának, anyai nagynénjének neve, nála fog lakni Zágrábban, a Jurišić utcában, Križaj operaénekes neve mellett áll, akivel a Felsővárosban ta­lálkozott, aztán itt van Ivan Labus cipész, akinél a cipőjét javíttatta, és valami Ante Dutina, akinek pékségében vá­sárolta a zsemlét..

Belgrádba, valamikor 1929-ben, talán ugyanúgy érke­zett az ember a Száva-hídon át, akárcsak manapság. a ta­lálkozás örömével. Csattognak a vonatkerekek a vashí­don, a Száva zavaros-zölden folydogál, a mozdony sípol és lassít, a másodosztályú fülke ablakában, az ismeretlen

város távoli szemhatárába révedve, megjelenik az apám. Hűvös reggel van, a köd lassan emelkedik a látóhatár fölé, a Smederevo nevű gőzös kéménye fekete füstöt okád, kürtje tompán felbőg, jelzi, hogy indul a hajó újvi­dék felé.

Rövidebb megszakításokkal apám mintegy ötven esz­tendőt töltött Belgrádban, s ezt az életmennyiséget, ezt a mintegy tizennyolcezer napot és éjszakát (négyszázhar­mincnyolcezer órát) a Holtak könyve mindössze öt-hat ol­dalon dolgozza fel! Mégpedig úgy, hogy nagyjából tiszte­letben tartja az időrendet is, hiszen a napok egymásutánja úgy hömpölyög, akár az idő folyama, a torkolat, a halál felé.

Még ugyanebben az évben, huszonkilenc szeptemberé­ben, apám beiratkozik a földmérő iskolába. A könyv közli a belgrádi földmérő iskola megalapításának történetét, és Stojković igazgató székfoglaló beszédét (melyben a jö­vendő földmérők lelkére köti, hogy becsülettel szolgálják királyukat és hazájukat, mert rájuk háramlik az a nehéz feladat, hogy berajzolják a térképekbe hazánk új határait). Itt következik az első világháború híres csatáinak és nem kevésbé híres vereségeinek neve - Kajmakčalan, Mojko­vac, Cer, Kolubara, Drina-, és keveredik az elesett taná­rok és diákok nevével, itt sorakoznak az osztályzatok áb­rázoló geometriából, rajzból, történelemből, hittanból, szépírásból. Itt bukkan fel bizonyos Rosa, Roksanda vi­rágáruslány neve, akivel D. M. flörtölt, mint abban az időben mondták; úgyszintén Borivoj-Bora Ilić vendéglős, Milenko Azanja szabó, Koszta Sztavroszki, akihez regge­lenként meleg burekra* járt, valami Krtinić, aki kifosztot­ta a kártyában. Következik a megtekintett filmek és mér­kőzések jegyzéke, avalai és kosmaji kirándulások dátu­mai, a lakodalmak és temetések, amelyeken jelen volt, az

*Hússal vagy túróval töltött rétestészta

utcák neve, ahol lakott: a Cetinjei, a Milica cárnő, a Gavrilo Princip, az I. Péter király, a Miloš fejedelem, a Požegai, a Kamenicai, a Kosmaji, a Branko utca; tan­könyveinek, a földrajz-, a mértan- és a síkmértankönyv szerzői, kedvenc könyveinek címe: A hegyek királya, Stanko betyár, A parasztlázadás; istentiszteletek, cirkuszi előadások, a Sokol együttes felvonulásai, iskolai műsoros délutánok, rajzkiállítások (a bírálóbizottság dicséretben részesítette apám egyik vízfestményét). Itt van feljegyez­ve az a nap is, amikor rágyújt az első cigarettára az isko­lai árnyékszéken, bizonyos Ivan Geraszimovnak, egy orosz emigráns fiának rábeszélésére, aki egy héttel ké­sőbb elvezeti majd egy akkoriban híres belgrádi kávéház­ba, ahol cigányzenekar játszik, egyébként pedig balalaj­ka- és gitárkísérettel orosz grófok és tisztek zokognak... Nem maradhatott ki innen semmi: a kalemegdáni emlék­mű avatóünnepe, a fagylaltmérgezés a Macedón utca sar­kán vásárolt fagylalttól, a simicipő, az árát apjától kapta jutalmul a sikeres diplomavizsgáért.

A következő bekezdés már Užička Požegába való távo­zásáról szól, 193 3 májusában. A vonatban, másodosztá­lyon, vele utazik a szerencsétlen Geraszimov emigráns­gyerek is, mindkettőjüknek ez az első hivatalba lépése: a földet mérik Szerbiában, telekkönyvi és térképészeti helyszínrajzokat készítenek, felváltva cipelik a lécet meg a teodolitot; a fejükön szalmakalap, nyár van, pörköl a nap, hegyet másznak, ordítoznak, hahóznak, aztán meg­jönnek az őszi esők, kocák röfögnek, felkotkodácsol a ba­romfi, el kell rakni a teodolitot, mert könnyen belecsap a villám. Esténként pedig Milenkovićnál, a falusi tanítónál, nyakalják a szilvóriumot, forog a nyárs, Geraszimov fel­váltva hol szerbül, hol meg oroszul káromkodik, a pálin­ka méregerős

Szegény Geraszimovot még az év novemberében elvi­szi a tüdőgyulladás, és D. M. lesz az, aki ott áll halálos

ágyánál, és hallgatja félrebeszélését. Aminthogy lehajtott fővel, kezében kalapjával, az élet mulandóságáról elmél­kedve, ott áll majd a sírja fölött is.

Hát ez maradt meg emlékezetemben ebből az olvas­mányból, ezt jegyeztem fel sebtében, dermedt ujjakkal azon az éjszakán, vagyis azon a reggelen. Ez pedig teljes két év, látszólag egyhangú esztendő, amikor D. M. a be­tyárnaptár szerint májustól novemberig cipeli a háromlá­bat meg a teodolitot hegyen-völgyön át, közben évszakok váltják egymást, kiöntenek, majd medrükbe húzódnak fo­lyók, kizöldül, majd sárgulni kezd a lomb, apám virágzó szilvafák árnyékában ül, aztán eresz alá húzódik, villám­fény világítja meg az esti tájat, mennydörgés visszhang­zik a völgykatlanokban.

Nyár van, perzsel a nap, a mi földmérőink pedig (most valami Dragović van vele) betérnek délidőben egy házba (utcanév, házszám), bekopognak az ajtón, vizet kérnek. A házból egy lány lép ki, hűs vizet kínál korsajából, akár a népdalban. Ő lesz, az a lány-gondolom, sejtitek-, a későb­bi anyám.

Nem akarom most emlékezetből elmesélni, hogyan van mindez ott feljegyezve, leírva - a lánykérés napját és módját, a régimódi menyegzőt, amikor két kézzel szórják a pénzt, azokat a népszokásokat, a maguk egész festőisé­gében, amelyek hozzátartoztak az akkori élethez-,mert ez mind-mind annyira kevésnek tűnik az eredetihez képest. Ellenben nem hagyhatom említetlenül, hogy itt szerepel a násznagyok és a meghívottak jegyzéke, az eskető pap neve, a pohárköszöntők és nóták, az ajándékok és az ajándékozók, az ételek és italok jegyzéke. Azután itt kö­vetkezik, időrendben, az a májustól novemberig tartó öt hónapos kiesés, amikor a fiatal pár Belgrádba költözik, továbbá a szobák beosztása és a bútorok elrendezése, a takaréktűzhely, az ágy és a szekrény ára, meg mindazok az intimitások, amelyek, hasonló esetekben, annyira egy­

formák, mégis mindig annyira különböznek egymástól. Mert - azt hiszem, ez az Enciklopédia összeállítóinak alapgondolata - az emberiség történetében soha semmi nem ismétlődik, minden, ami első pillantásra azonosnak látszik, alig hasonlít egymáshoz; minden ember önálló csillag, minden mindig és sohasem történik, minden a végtelenségig és a maga egyszeriségében ismétlődik. (A holtak enciklopédiájá-nak, a különbözőség e fenséges emlékművének összeállítói ezért hangsúlyozzák az egye­diséget, ezért van az, hogy nekik minden emberi teremt­mény szentség.)

Ha nem így volna, ha az összeállítók nem ragaszkodná­nak minden emberi teremtmény, minden esemény egy­szeriségének rögeszméjéhez, akkor ugyan mit keresne itt az anyakönyvvezető meg a pap neve, az esküvői ruha le­írása, minek esne említés egy Gledić nevű faluról valahol Kraljevo mellett, mindazokkal a részletekkel együtt, ame­lyek az ember és a táj összefonódását teszik? Mert itt le van írva apám „vidéki" kiruccanása, falusi tartózkodása abban a betyárnaptár szerinti esztendőben májustól no­vemberig. Itt találkozunk Jovan Radojković nevével (a földmérők esténként az ő kocsmájában itták a jéghideg bort, amit hitelre is meg lehetett kapni), akárcsak annak a gyereknek nevével - a Svetozáréval -, akit apám tart ke­resztvíz alá bizonyos Stevan Janjić felkérésére; de a szlo­vén száműzött, Levstik doktor nevével is, aki gyógysze­reket ír fel neki a gyomorhurutjára, vagy bizonyos Radmila-Rada Mavrevával, akivel lefekszik valamelyik szénapajtában.

Apám katonáskodásával kapcsolatban a könyvbe be vannak rajzolva a Mariborban állomásozó 5. gyalogos kompánia meneteléseinek útvonalai : az Enciklopédia fel­jegyzi a tisztek és altisztek nevét és rangját csakúgy, mint a szobatársakét is; megemlíti, milyen a koszt a kantinban, az éjszakai menetelésben szerzett térdsérülést, az elveszí­

tett kesztyűért elszenvedett büntetést, a vendéglő nevét, ahol nagy lumpolást csapott, amikor megkapta a Požarevacra szóló áthelyezési parancsot.

Mindez, tehát, első tekintetre éppolyan, mint minden más szolgálat, mint minden más áthelyezési parancs. Mégis ez a Požarevac és apám hét hónapos otttartózkodá­sa a kaszárnyában az Enciklopédia összeállítóinak szem­szögéből páratlan: soha többé, 1935 második felében soha többé nem fog a požeravaci kaszárnyában tartóz­kodni egy bizonyos D. M. földmérő, és soha nem fog vázlatokat rajzolni a kályha mellett, miközben az jár a fe­jében, hogy két-három hónappal korábban, az egyik éj­szakai menetelésen, megpillantotta a tengert.

Ez a tenger, amelyet 1935 április 28-án, huszonötödik életévében látott meg először a Velebit lejtőiről, valósá­gos felfedezésként ragad meg benne, úgy hordozza majd magában kitörölhetetlenül vagy negyven esztendőn át, mint valami titkos álmot, látomást, amiről nem beszél az ember. Annyi év után már maga sem volt bizonyos ben­ne, hogy akkor valóban a tenger végtelenjét látta-e, vagy pedig az égi szemhatár nyújtózott messze-messze, ezért az egyetlen valóságos tenger az ő képzeletében továbbra is a térképek kékje maradt, ahol a nagyobb mélységet sö­tétebb, a sekély helyeket pedig világosabb foltok jelzik.

Azt hiszem, ez volt az oka, hogy évekig nem akart nya­ralni menni abban az időben, amikor az emberek nálunk már nagyban járták a tengerparti nyaralókat a szakszerve­zet vagy az utazási irodák jóvoltából. Ellenkezésében va­lami különös félelem volt, mintha a csalódástól félt vol­na, mintha a tengerrel való közvetlen találkozás romba döntené benne azt a hajdani látomást, amely 1935 április 28-án beragyogta lelkét, akkor, amikor messziről, a haj­nali pitymallatban életében először megpillantotta az Ad­ria kék tükrét.

Mindenféle kifogással hozakodott elő, hogy elodázza a

tengerrel való találkozást, de valahogy egyik sem volt eléggé meggyőző: nem akar szalonnázó turistaként nya­ralni, nincs elég pénze (nem járt messze az igazságtól), nem tűri az erős napsütést (egész életében perzselő nap­sütésben dolgozott), mi csak hagyjuk őt békén, egészen jól érzi magát Belgrádban a lehúzott redőnyök mögött. A holtak enciklopédiájá-nak ez a fejezete részletesen feldol­gozza apám tengeri kalandját attól az 1935-ben történt lí­rai találkozástól egészen a valóságosig, amikor szemtől szemben állt a tengerrel - vagy negyven esztendővel ké­sőbb.

Ez pedig, mármint apámnak ez az első valóságos talál­kozása a tengerrel, 1975-ben történt, amikor végre, mind­annyiunk kapacitálásának engedve, beadta a derekát, és anyámmal együtt Rovinjba ment. Egyik barátunk házá­ban szállt meg, amely azon a nyáron üres volt.

Idő előtt jött meg, elégedetlenül az éghajlattal, elége­detlenül a vendéglátóipari szolgáltatásokkal, elégedetle­nül a televízióműsorral, elégedetlenül a nagy tömeg mi­att, az elszennyeződött tenger miatt, a medúzák miatt, a drágaság és az elszaporodott tolvajlások miatt. Magáról a tengerről, azonkívül, hogy piszkos („nyilvános turistaklo­zet") és a medúzákon kívül („úgy vonzza őket az ember­bűz, mint a tetveket") nem mondott semmit, egy szót sem. Csak legyintett. Most tudom csak, hogy ez mit je­lentett: az a sok évvel korábban megálmodott Adria, az a réges-régi ábrándkép százszor szebb és maradandóbb, ár­tatlanabb és erőteljesebb volt ennél a piszkos víznél, amelyben mindenféle hájas, az egészségtől majd kicsatta­nó férfiak meg holmi olajakkal kikenekedett, „szénfeke­te" nők lubickoltak.

Ekkor volt utoljára nyaralni, a tengeren. Ma azt is tu­dom, hogy valami dédelgetett, kedves lényként ekkor halt meg benne egy réges-régi álom, illúzió (ha illúzió volt), amelyet vagy negyven esztendőn át magában hordott.

Én azonban, amint látjátok, máris átugrottam apám éle­tének ezt a negyven esztendejét, pedig ha az időrendhez tartjuk magunkat, még csak harminchétben-nyolcban va­gyunk. D. M.-nek már két lánya van (a fiú később szüle­tik), akik isten háta mögötti, süket szerb kisvárosok zuga­iban fogantattak, a Mlava menti Petrovacon vagy Despotovacon, Stepojevacon vagy Bukovacon, Ćuprijában, Jelašicában, Matejovicában, Čečinában, Vlasinában, Knjaževacon vagy Podvisban. Képzeljétek magatok elé ennek a vidéknek a térképét, ennek a térkép­nek vagy katonai tereprajznak (1 : 50 000) minden pont­ját nagyítsátok fel valóságos méretűre, jelöljetek meg minden utcát és házat, amelyben lakott, ezután térjetek be az udvarba, a házba, vázoljátok fel a helyiségek beosztá­sát, vegyétek leltárba a bútordarabokat és gyümölcsfákat; és ne feledkezzetek meg annak a virágnak a nevéről sem, amely a ház mögötti kertben nő, s az újsághírről sem, amelyet éppen olvas, és amelyben a Ribbentrop-Molotov paktumról, a királyi kormány szőkéséről, a zsír- és szén­árakról, Aleksić légtornász mutatványairól van szó... Mi­velhogy ezt így csinálják az Enciklopédia mesterei is.

Mert minden esemény, nem tudom, mondtam-e, össze­függ apám személyes sorsával; a Belgrádot ért minden bombatámadást és a német csapatok minden előnyomulá­sát keletre, úgyszintén visszavonulását is, az ő szemén keresztül és az ő életével való összefüggésben ábrázolják. Valahol itt esik említés az egyik Palmotić utcai házról, mindazzal egyetemben, amit fontos elmondani róla és la­kóiról, mert apám, velünk együtt, ennek a háznak a pin­céjében fogja átvészelni Belgrád bombázását; aminthogy könyvünk leírja azt a stepojevaci házat is (megemlíti a tu­lajdonos nevét, a szobák beosztását stb.), ahová apánk a háború alatt menekít bennünket. Sőt az akkori kenyér-, hús-, zsír-, vágóbaromfi-, pálinkaárakat is megadja. A

Halottak könyvében megtalálhatjátok azt is, miről beszél­getett a knjaževaci rendőrfőnökkel, megvan azaz irat, amelynek alapján 1942-ben elbocsátották állásából, és ha figyelmesen tovább olvastok, hamarosan meglátjátok, ahogyan faleveleket gyűjt a Füvészkertben vagy a Palmo­tić utcában, gondosan lepréseli, beragasztja lánya herbári­umába, és kalligrafikus kézírással írja a növények alá az elnevezéseket: Pitypang (Taraxacum officinale) vagy: Hársfa ( Tilia) , amiképpen a térképekre írta valamikor, hogy „Adriai-tenger" vagy „Vlasina".

Életrajzának ebből a széles sodrású folyamából, ebből-a családi regényből, mellékágak szakadnak le, így aztán, cukorgyári éveivel párhuzamosan (1943-44), a könyv rö­vid időrendi áttekintést ad anyám sorsáról és rólunk, gye­rekekről : egész kötetek tartalma van itt néhány sokat­mondó bekezdésbe sűrítve. Apám korai felkelései ekkép­pen kapcsolatba kerülnek anyám koránkelésével (aki va­lamelyik közeli faluba veszi az útját, hogy a hozományul kapott ódon faliórát elcserélje egy tyúkért vagy egy darab szalonnáért) és a mi iskolába menésünkkel. Ez a reggeli rituálé (a háttérben, a szomszédságból, a ,,Lili Marlen" hallatszik a rádióból) itt jó alkalmul szolgál majd ahhoz, hogy a szerzők érzékeltessék a családi légkört az elcsa­pott földmérő házában a megszállás éveiben (cikóriaká­véból és kétszersültből álló böjtös reggeli), úgyszintén arra is, hogy áttekintést adjanak az 1943-44-es év „divat­járól", amikor az emberek fatalpú cipőben, fülvédőben, katonapokrócból varrt kabátokban járnak.

Annak, hogy apám, óriási kockázatot vállalva, melaszt hozott haza a kabátja alatt a „Milišić-gyárból", ahol akko­riban napszámoskodott, A holtak enciklopédiája számára ugyanolyan jelentősége van, mint a Szemészeti Klinikán, a közvetlen szomszédságunkban végrehajtott diverzió­nak, vagy pedig a rumai születésű Cveja Karakašević nagybátyám hőstettének, aki a Francia utca 7. alatt levő

német tiszti klubot dézsmálta, ahol „beszerzőként" dolgo­zott. Ez a nem mindennapi eset, mármint hogy a meg­szállás kellős közepén ennek a Cveja Karakaševićnek kö­szönhetően, több ízben hizlalt pontyot ebédeltünk (előző éjszaka még a nagy zománcozott kádban úszkáltak a für­dőszobánkban), és ugyanebből a „Drei Husaren"-hez címzett tiszti klubból hozott francia pezsgővel öntözget­tük, természetesen nem kerülte el az Enciklopédia szer­kesztőinek figyelmét. Aminthogy, programtörekvéseik szellemében - miszerint az emberi életben nincsenek je­lentéktelen dolgok és fontos meg kevésbé fontos esemé­nyek - elkönyvelték minden gyermekbetegségünket, ame­lyeken átestünk, mumpszot, torokgyulladást, szamárkö­högést, rühöt, de azt is, amikor megtetvesedtünk, és apánk tüdőpanaszait is. (A diagnózis megegyezett azzal, amit dr. Djurović állapított meg: tüdőtágulat a mértékte­len dohányzás következtében.) De megtaláljátok itt a Bajion piaci hirdetőtáblán megjelent plakátot is a kivég­zett túszok névsorával, akik között apámnak is akadnak közeli barátai vagy ismerősei ; a felakasztott hazafiak ne­vét, testük ott himbálózott a Terazije villanyoszlopain; annak a németnek a szavait, aki az Ausweis felmutatását kérte tőle a niši vasúti restiben; a vlasotincei csetnik lako­dalom leírását, amelyen egész éjszaka ropogtak a puskák.

A belgrádi utcai harcokat 1944 októberében, az ő szem­szögéből írják le, úgy, ahogyan ő látja a Palmotić utcából, amerre egy hegyi üteg halad, a sarkon pedig döglött ló hever. Tankok hernyótalpainak fülsiketítő dübörgése nyomja el egy pillanatra valami Franjo Hermann neveze­tű Volksdeutsch vallatásának hangjait, akinek rimánkodá­sa átszűrődik a vékony falon a szomszéd házból, ahol az OZNA* tisztje szerez érvényt az igazságnak és a nép bosszújának. Aminthogy a szovjet tank áthaladása után beállott csendben felcsattanó sortüzet, akárcsak a szom­

*Népvédelmi Ügyosztály

szédos udvar falán a vérfoltot (amelyet apám az árnyék­szék ablakából pillant meg) és a szerencsétlen Hermann magzattá gömbölyödött tetemét is mind-mind feljegyzi a Halottak könyve, a rejtett megfigyelő kommentárjának kíséretében.

A történelem, a Halottak könyve szerint, emberi sorsok, mulandó történések összessége. Ezért minden lépést, minden gondolatot, minden leheletet, ha valami hatása van, följegyez: lajstromba vesz minden magaslati pontot, minden lapát sarat, minden mozdulatot, amely akár egy téglát is elmozdított a romokból.

Apám háború utáni munkája, amelyet az Állami Föld­hivatalnál vállalt, amikor - mint minden nagy történelmi sorsforduló után - a földet újból fel kellett mérni és beje­gyezni a könyvekbe, itt mindazokkal az adatokkal egye­temben van leírva, amelyek egy ilyen fejezetben nélkü­lözhetetlenek: feltüntetik a föld minőségét, a telekkönyvi kivonatokat, a német falvak új nevét, úgyszintén a telepes falvak új elnevezéseit is. Nem hiányzik innen, mondom, semmi: itt van az agyagos sár, amely egy részeg katonától vásárolt gumicsizmájára ragad rá, súlyos hasmenése, amelyet egy indjijai lebujban fogyasztott töltött káposzta okozott, egy bosnyák csaposlánnyal való kalandja Zom­borban; a kerékpárról való leesése és könyöksérülése Csantavér közelében; marhavagonban megtett éjszakai útja a ZentaSzabadka vonalon; amikor tömött libát hozott haza újévre; az orosz mérnökkel való lumpolás Banovići­ben ; amikor kihúzták az egyik zápfogát, kint a pusztán, a gémeskút mellett; az utcai nagygyűlés, amikor bőrig ázik; Steva Bogdanov földmérő halála, aki egy erdő szélén be­leakadt egy botlódrótos aknába, s akivel egy nappal előbb még biliárdozott; Aleksić légtornász újbóli megjelenése a Kalemegdán fölött; súlyos alkoholmérgezése Mrakodolban; utazás a zsúfolt teherautón a Zrenjanintól Elemérig vezető sáros országúton; nézeteltérése az új fő­

nökével, valami Šuputtal, a Jaša Tomić mezsgyéjén, tíz mázsa banovići szén vásárlása és az ezzel járó sorban ál­lás a Duna-állomáson, hajnali 4 órától és mínusz 15 fokos hidegben; a márványlapos asztal megvétele a bolhapia­con; az „amerikai" sajtból és tejporból álló reggeli a Bosna munkásétkezdében; apjának betegsége és halála; temetőlátogatás a szokásos megemlékezés napján; heves nézeteltérése bizonyos Petar Jankovićtyal meg Sava Dragovićtyal, akik a Sztálin-féle irányvonalat helyeslik, és a hármuk között folyó párbeszéd: az érvek és ellenér­vek harca (amelynek végén apám csak azt dörmögi majd, hogy,,...szon meg titeket a Sztálinotok!").

Az Enciklopédia így érzékelteti előttünk a kor hangula­tát, a politikai eseményeket.

A félelmet, amely ekkor úrrá lett apámon és azt a hall­gatást, melyre magam is jól emlékszem, azt a mély, kínos hallgatást, a könyv ragályként terjedő rettegésként írja le: egy nap apám megtudta, hogy ugyanaz a Petar Janković, neki rokona és munkahelyi kartársa, minden reggel hat órakor bejárt az UDBA-ra* beszélgetésre (méghozzá az említett Dragović feljelentése alapján), és nagy késéssel, a pofonoktól meg a virrasztástól püffedt, fekete arccal ér­kezett a munkába: s ez így ment minden áldott reggel va­lami hat hónapig, mindaddig, amíg még néhányan nem jutottak az eszébe, akik osztoztak tévelygéseiben az oro­szokat illetően, és a moszkvai rádiót hallgatták.

Kihagyom a mellékágakat - a veszekedéseket, kibékü­léseket, a fürdőbe utazásokat -, ezt az egész kisded csa­ládtörténetet. Átugrom a leltárt is azokról az ingóságok­ról, amelyeket apám hazahordott, és amelyeket az Encik­lopédia a jó gazda gondosságával lajstromoz. Csak az Orion gyártmányú rádiót, Makszim Gorkij Összegyűjtött művei-t, a terebélyes deszkaládában trónoló leandert és a káposztasavanyításra szolgáló hordót említem, mert úgy

*Állambiztonsági szerv

tűnik, mégiscsak fontosabb azoknál az apróságoknál, amelyeket a könyv szintén felsorol, nem feledkezve meg az öltönynek való szövetről és a hozzávalóról sem, ame­lyet első fizetésemből vettem neki, akárcsak arról az üveg Martel-konyakról, amelyet képes volt egyetlen este elszo­pogatni.

A holtak enciklopédiája azonban nem csupán az anyagi javakkal gondol, ez nem kettős könyvelés vagy leltári könyv, nem is névjegyzék, mint a Királyok könyve vagy A teremtés könyve, noha az is; ebben szó esik az ember lelkiállapotáról is, hogyan tekint a világra, az Istenre, szó van a túlvilág létezésével kapcsolatos kételyeiről, erköl­csi felfogásáról. De ami legnagyobb csodálattal tölt el, az a külső és belső világnak azaz egysége, az a ragaszkodás az anyagi világ tényeihez, amelyeket aztán logikus kap­csolatba hoz az emberrel, azzal, amit léleknek nevezünk. S habár a könyv szerkesztői nem fűznek megjegyzést bi­zonyos történésekhez, mint amilyen a villamos fűtőtestek beszerelése a cserépkályhákba, 1969-ben, apám tonzúrá­jának vagy hirtelen falánkságának felbukkanása, a bodzá­ból kotyvasztott üdítőital a Politika receptje alapján; öreg napjaiban váratlanul fellépő bélyeggyűjtő szenvedélyét sem hagyják magyarázat nélkül, azt mondják, ez a hosszú mozdulatlanság ellensúlyozása. Tudván tudják, hogy ez a nagyítózás a bélyegek fölött csupán annak a visszafojtott képzeletvilágnak a megnyilvánulása, amely olyan sok nyugodt és megállapodott, utazásokra és kalandokra ke­véssé hajlamos emberben lappang; ugyanannak a jól tit­kolt, polgári romantikának a megnyilvánulása, amellyel apám a tenger iránt is viseltetett. (Mert a valóságos uta­zást, a messzi tájak bebarangolását erre az igen kellemes, képzeletbeli utazásra cserélte fel, elsőszülött unokájának a bélyegek kérészéletű világa iránti érdeklődése pedig csak ürügy volt számára, nehogy nevetségessé váljék az emberek és önmaga szemében.)

Ez már, amint látjátok, lelkivilágának az a része, amely egészen közel van a torkolathoz, ahol a barátok és hozzá­tartozók temetései olyan iramban sorakoznak, hogy min­den ember - még ha apámnál kevésbé hajlamos is a halk szavú meditálásra - filozófussá válik, ha a filozófia annyi, mint elgondolkozni az emberi lét értelméről.

Az életével elégedetlen s öreges melankóliájával küsz­ködő apám, amelyet nem enyhít semmi, sem a ragaszko­dó gyerekek, sem a jó unokák, sem a mindennapi élet vi­szonylagos nyugalma, zsémbessé vált, egyre gyakrabban lerészegedett. Ilyenkor ez a szelíd mosolyú, nyugodt em­ber egészen váratlan dührohamokba tört ki. Szidta az Is­tent, az eget, a földet, az oroszokat, az amerikaiakat, a né­meteket, a kormányt, meg mindazokat, akik ilyen nyomo­rúságos nyugdíjat adnak egy egész élet keserves munká­jáért, de leginkább a televíziót, amely kitöltötte üres esté­it, és - sértő pimaszsággal - a nagy élet illúzióját csem­pészte a házába.

Másnap, amikor magához tért, valami néma bűnbánat­tal nekiállt etetni a stiglicet a teraszon, magasan a feje fölé emelve a kalitkát, mint valami lámpást az emberi gyarlóságok sötétjében, beszélgetett vele, fütyörészett ne­ki. Vagy kibújván végre a pizsamából, fújva, nyögdécsel­ve felöltözött, fejébe nyomta a kalapját, és elment a Takovo utcai főpostára, hogy bélyegeket vegyen. Délután aztán, a kávéját szürcsölve, ott ült unokájával a karosszék szélén, s apró csipesszel rendezgette a bélyegeket az al­bumban.

Olykor-olykor, a kétségbeesés óráiban, elmúlt életén si­ránkozott öregesen; merthogy Isten nem adta meg neki, hogy iskoláztassák, és ő tudatlanul hagyja itt ezt az ár­nyékvilágot, úgy, hogy semmi jót nem látott ebben az életben, sem tengereket, sem városokat nem látott tisztes­ségesen, nem látott semmit, amit a művelt és gazdag em­berek különben láthatnak. Merthogy a trieszti útja is épp­

olyan dicstelenül végződött, akár a rovinji kirándulása.Hatvanhat éves volt ekkor, s ez volt az első külföldi út­

ja. De hát erre is rengeteg rábeszélés és győzködés után került sor. Ezúttal is olyan érveket sorakoztatott fel, ame­lyeket bizony nem volt könnyű megcáfolni mármint hogy okos ember nem utazik olyan országba, amelynek nyelvét nem beszéli, hogy esze ágában sincs sefteléssel foglal­kozni, és hogy a trieszti makaróni meg a chianti neki nem ad semmit, szívesebben issza itthon a mosztári Žilavkát meg a prokupaci asztali világost.

Mégis rávettük, hogy váltsa ki az útlevelét.Dühösen és rosszkedvűen, agyonázva, anyámmal

összeveszve jött vissza az útról; a cipő, amelyet anyám vett neki, beázott és feltörte a lábát, mindennek tetejébe a milícia, már Indjija közelében, alaposan megmotozta őket, és felforgatta bőröndjeiket.

Kell-e mondanom, hogy ez a trieszti utazás meg az eső az Adriatico-szálló előtt, amikor esernyő nélkül, elveszet­ten, mint valami kivénhedt, ázott kutya, az eresz alatt ácsorgott (miközben anyám a Ponte Rosán a cipők között turkált), hogy mindennek megfelelő hely jutott a Halot­tak könyvé-ben is? Az egyetlen dolog, ami ezzel a szeren­csétlen trieszti kirándulással kapcsolatban némileg meg­vigasztalta, a virágmag volt, melyre úgy bukkant rá, hogy az egyik üzlet előtt volt kiállítva, s így megvette. (Szeren­csére a virágok képe rá volt pingálva a papírtasakokra, az ár is fel volt tüntetve, így nem kellett az elárusítónővel kínlódnia.) Mert D. M. ekkor nagyban „dísznövényter­mesztéssel foglalkozott", állapítja meg az Enciklopédia. (Következik az udvari meg az utcai teraszon cserepekben és lábasokban elhelyezett virágok jegyzéke.)

Valahogy ezzel egy időben, mintegy a virágok bűvöle­tében, mindinkább azzal tölti szabad idejét, hogy az egész házat virágmotívumokkal pingálja tele. Festőtehetsége egészen váratlanul robbant ki. Mivel - mint egyébként

mindennel - elégedetlen volt azzal, ahogyan egy nyugal­mazott katonatiszt, botcsinálta szobafestő, kimeszelte a fürdőszobát (egész nap a kecskepásztorlány nótáját dano­lászva hozzá, ami kezének lendületet adott), amikor is nagy, egyenetlenül befestett foltok maradtak a falon, apám megmakacsolta magát, és nekigyürkőzött a munká­nak. Mivel a sötét foltokat nem sikerült eltüntetnie a fal­ról, elhatározta, hogy a nedvességnyomokat követve olaj­festékkel takarja be. Így született az első virágalakzat a fürdőszobában, hatalmas csengettyűvirág vagy tavirózsa, az ördög tudja, hogy mi.

Mindannyian megdicsértük. Még a szomszédságból is átjöttek, hogy megnézzék a remekművet. Kedvenc uno­kája is őszinte csodálatának adott kifejezést. így kezdő­dött. Akkor a fürdőszobaablak került sorra, arra apró me­zei virágot festett, kéket, mint a búzavirág, de ferde, befe­jezetlen maradt, úgyhogy ez a közvetlenül az üvegre fes­tett virágmotívum a meglebbenő függöny benyomását keltette.

Attól fogva egész nap festett, fáradhatatlanul, az örökös cigarettával a szájában. (Amikor csend volt, hallatszott, hogy sípol a tüdeje, mint a fújtató.) Olyan virágokkal, amelyek alig-alig hasonlítottak a valóságosra, kipingálta a régi, kopott ládákat, a porcelán lámpaernyőket, a ko­nyakos üvegeket, az egyszerű üvegvázákat, az üres nescafés üvegeket, a fa szivarosdobozokat. Egy nagy szó­dásüvegre, tengerkék alapon, olyan betűkkel, amelyekkel térképeken a szigetek nevét írják, ráfestette a belgrádi vendéglők nevét, ahogyan következnek: Brioni, Boka, Si­rály, Tengerész, Hajnal, Szerb Vendéglő, Vidin-kapu, Sztambul-kapu, Szkadarlija, Három Kalap, Két Szarvas, Hársfa, Három Fürt, Šumatovac, Hét Nap, Drinai Mene­telés, Kalemegdán, Kolarac, Haza, Szántóvető, Obrenovac, Oplenac, Dusán-grád, Torkolat, Smederevo, Vadászkürt, Kérdőjel, Utolsó Esély.

A szerkesztők figyelmét nem kerülte el az a különös körülmény sem, hogy pontosan elsőszülött unokájának ti­zenkettedik születésnapján halt meg. Apám ellenkezése sem, hogy legkisebb unokájának éppen az ő nevét adják. Úgy gondoltuk, ezzel hiúságát elégítjük ki, és különös fi­gyelem és szeretet jelének veszi. Ő azonban csak dörmö­gött, a szemében pedig megláttam annak a rettenetnek az előrevetett árnyékát, amely egy évvel később villant meg szemüvege alatt, amikor a vég bizonyossá vált előtte. Az élőknek és holtaknak ezt a váltakozását, láncolatát, a nemzedékek egymásutánjának egyetemes mítoszát, ezt a talmi vigaszt, melyet az ember azért talált ki, hogy könnyebben belenyugodjon az elmúlás gondolatába, apám abban a pillanatban sértésként érzékelte; mintha az­zal a mágikus cselekedettel, hogy a nevét egy újszülött­nek adták, ha százszor is az ő vére, „pálcát törtek volna felette". No de én akkor még nem tudtam, hogy ő már ki­tapogatta volt azt a gyanús kinövést a lágyéka táján, és hogy sejtette, sőt talán bizonyosan tudta is, hogy bensőjé­ben, mint egy gumóból, valami ismeretlen, mérges nö­vény sarjadozik.

Az Enciklopédia az egyik zárófejezetben leírja a temeté­si szertartás menetét, a pap nevét, aki elbúcsúztatta, hogy milyenek voltak a koszorúk, a kápolnából kik kísérték utolsó útjára, hány gyertyát gyújtottak a lelkiüdvéért, a Politiká-ban közölt gyászjelentés szövegét.

A beszédet, amelyet Nikola Bešević (sok éven át mun­katársa a Földhivatalnál) mondott a ravatal fölött („Djuro elvtárs becsülettel szolgálta hazáját mind a háború előtt, a háború alatt, mind pedig a háború után, romokban heverő szegény országunk újjászületésének és felépítésének ide­jén"), teljes egészében teszi közzé, mert tekintet nélkül bizonyos túlzásokra és közhelyekre, és helyenként lapos­ságokra, Beševićnek ebben a beszédében, melyet halott

barátjának és földijének ravatala fölött mondott, kétségte­lenül benne rejlett valami azokból az alapelvekből is, amelyeket a nagy Halottak enciklopédiája is képvisel. („Emléke örökké és az idők végezetéig él. Hála és dicső­ség néki!")

Nos, ezzel be is fejezhetném, jegyzeteim itt véget ér­nek. Nem sorolnám fel hátrahagyott holmijának szomorú leltárát: az ingeit, az útlevelét, az iratait, a szemüvegét. (A tokból kikerült rideg üvegen fájdalmasan csillan a nappa­li világosság fénye.) Vagyis mindazt, amit másnap átad­tak anyámnak a kórházban. Mert egyébként mindezt gon­dosan bevezették az Enciklopédiá-ba, nem hagytak ki egyetlen zsebkendőt sem, a doboz Morava cigarettát sem, az Ilustrovana Politikának azt a számát sem, amelyben apám félig már megfejtette a keresztrejtvényt.

Azután következik az orvosok, az ápolónők, a látogatók névsora, a műtét napja és órája (amikor dr. Petrović fel­vágta, majd mindjárt be is varrta, megállapítván, hogy az operáció hiábavaló: a szarkóma már átterjedt a létfontos­ságú szervekre.) Ahhoz sincs erőm, hogy leírjam tekinte­tét, amellyel elbúcsúzott tőlem a kórház lépcsőházában, egy-két nappal a műtét előtt; a teljes élet és a halál egész rettenete volt benne. Mindaz, amit az ember életében tud­hat a halálról.

Összefagyva és sírva, néhány óra alatt sikerült tehát át­lapoznom ezeket az oldalakat, amelyek rá vonatkoznak. Tökéletesen elveszítettem az időérzékemet. Vajon mióta vagyok már ebben a jéghideg könyvtárban, egy egész órája, vagy kint már virrad? Teljesen megfeledkeztem, mondom, az időről, a helyről. Siettem, hogy minél több adatot feljegyezzek apámról, hogy a kétségbeesés óráiban legalább némi bizonyítékom legyen arról, hogy nem élt hiába, hogy vannak még emberek a világon, akik számon tartanak minden életet, minden szenvedést, minden em­

beri létezést. (Akármilyen sovány vigasz, azért vigasz.)A róla szóló utolsó oldalak valamelyikén egyszerre

csak megpillantottam egy virágot, egy különös virágot: első tekintetre úgy tűnt, hogy díszítőelemként van oda­nyomtatva, vagy csak vázlatos rajza valamilyen növény­nek, kihalt növényfajtának, s így került a holtak birodal­mába. A hozzáfűzött magyarázat azonban felvilágosított, hogy az apám képeinek alapvető virágmotívuma. Reme­gő kézzel fogtam hozzá, hogy lerajzoljam ezt a különös virágot. Leginkább egy hatalmas, meghámozott és fölre­pedt narancshoz hasonlított, amelyet hajszálerekre emlé­keztető, vékony, piros vonalak hálóztak be. Egy pillanatra csalódottság fogott el. Jól ismertem apám minden rajzát, amelyekkel ráérő idejében telerajzolta a falakat, a deszka­felületeket, az üvegpalackokat és dobozokat, ám ehhez egyik sem hasonlított. Igen, mondtam magamban, még ők is tévedhetnek. De akkor, miután bemásoltam a füze­tembe azt a meghámozott óriásnarancsot, elolvastam az utolsó bekezdést, és fölsikoltottam. Csuromvizesen éb­redtem föl. Ekkor jegyeztem fel mindazt, amire emlékez­tem ebből az álomból. S hát ez maradt az egészből... Tud­játok, mi állt abban az utolsó bekezdésben? Hogy D. M. akkor kezdett festegetni, amikor szervezetében a rák első tünete jelentkezett. Hogy tehát az a megszállottság, amellyel virágmotívumait rajzolta, egybeesik a betegség fejlődésével.

Amikor a rajzot megmutattam dr. Petrovićnak, nem minden csodálkozás nélkül megerősítette, hogy a szarkó­ma apám hasüregében pontosan ilyen volt. S hogy a bur­jánzás, kétségtelenül, évekig tartott.

Az epheszoszi hétalvóklegendája

A barlangban maradának háromszáz esztendőkig,melyekhez adjatok hozzá még kilencet.

KORÁN. XVIII. 25

1

Hanyatt feküvének a durva, pállott tevebőrön, mely foszladozott már az örökös nedvességtől és itt-ott megko­pott mocorgásuktól, fészkelődésüktől, csontjaiktól azo­kon a helyeken, ahol testük hozzáért a teveszőrhöz, azaz a tarkójuk, a lapockájuk, a könyökük, csípőcsontjuk ki­szögellései, a sarkuk és a guzsalyként megkeményedett lábikrájuk alatt.

Hanyatt feküvének imára kulcsolt kezekkel, mint a ha­lottak, hanyatt á nedves, rohadt tevebőrön, mely mindin­kább vékonyodott testük, a fáradt, az élettől és mozgástól megfáradt alvók értelmetlenül, bár csak ritkán mozduló teste alatt; mert végtagjaik, az emberi szemnek láthatatla­nul ugyan, mégiscsak mozdultak, a tevebőr derékalj pe­dig elvékonyodott azokon a helyeken, ahol álmuk és kővé vált testük súlya alatt a barlang meztelen sziklafalá­hoz nyomódott, ott, ahol ki volt téve a porból lett ember mocorgásának, ott, ahol a csont a durva és nedves teve­bőrhöz s ahol a tevebőr a barlang gyémántkeménységű sziklafalához dörzsölődött.

Hanyatt feküvének a hétalvók nagy nyugalmában, az időtlenség sötétjében mozduló végtagjaik alatt azonban elvékonyodott a pállott tevebőr, a szőr eltöredezett, és olyan észrevétlenül vedlett napról napra, mint amikor a víz, az idővel frigyre lépve, a kőkemény szívébe fúr lyu­kat.

Hanyatt feküvének Celion hegyének sötét barlangjában,

imára kulcsolt kézzel, akár a halottak, ők hárman Dionüsziosz és barátja, Malhusz, egy kissé odább pedig János, az Istennek tetsző pásztor, meg Kitmir névre hall­gató kutyája.

Az álomtól megsúlyosodott, lehunyt szemhéjuk alól, a balzsammal és az álom bájitalával bekent szemhéjuk alól, nem villant ki halott szemük halványzöld félholdja, mert a sötétség, az idők nyirkos sötétje, az örökkévalóság bar­langjának homálya oly igen sűrű vala.

A barlang falairól és boltozatáról csöpögött a víz, csep­penként, majd alig hallható csobogással úgy folyt el a sziklarepedésekben, akár a vér az alvók ereiben. Oly­kor-olykor megfáradt testükre, megkövült arcukra is cseppent, majd a homlokráncok medrében a fülkagyló­jukba folyt, vagy egy kis időre megpihent a szemhéjak ráncainak ívében, onnan lepergett a halványzöld szemgo­lyón, majd - akár a jéggé fagyott könnycsepp-megállapo­dott a megüvegesedett szemek pilláin.

De föl nem ébredtek.Süketen, az álom ólomával és a sötétség szurkával fü­

lükben, mozdulatlanul, önnön lényük sötétségébe, az idők és az örökkévalóság sötétjébe meredve feküvének; s ez az irdatlan sötétség kővé dermesztette alvó szívüket, megállította a tüdők szárnyalását, beléjük fojtotta a szuszt, ereikbe fagyasztotta a sustorgó vérüket.

A barlang nyirkától és a test nyugalmától táplálva, a fe­ledés hamujától és lidérces álmaiktól serkentve, egyedül a hajuk és a szakálluk, a test és a hónalj szőrzete nőtt; észrevétlenül, ahogyan a víz épít és rombol, csak a kör­mük nőtt álmukban, meg-megroppanva.

2

Dionüsziosz, a legfiatalabbik, kinek szívében rózsa volt, és ki János pásztor meg Malhusz barátja között fe­

küdt vala, elsőnek ébredt, váratlanul, mint akin végigsu­hintott az idő és az emlékezet szele. Az első nesz, amit hallott, a víznek csöpögése vala a barlang boltozatáról, s az első, amit érzett, ama rózsa tövise vala szívében. Tuda­ta, a fáradt alvó tudata, a barlang véghetetlen csendjében és nedves sötétjében elalélt tudata csak lassúdan eszmélt, mert teste elfáradott a hosszú pihenésben, lelke pedig megzavarodott vala az álomtól, melyből az imént ébredt. Ekkor Isten nevében fohászkodott, és Prisca édes nevével fohászkodott, és eszébe jutott minden, ami történt, eszébe jutott a halálba menők iszonyatával és a szerelmesek bol­dogságával. Mert az, ami lelkével és testével történt, nem is tudja már, mikor, most újból álomnak tetszett, talán új­ból csak álom vala, az élet és a halál, a beteljesületlen szerelem, az idő és az örökkévalóság nyomasztó álma.

Jobbról és balról János pásztor meg Malhusz barátjának halálos álomba merült testét érezte maga mellett, érezte őket, noha egyetlen lélegzet nélkül, mozdulatlanul szen­deregtek, mint a bebalzsamozottak, mi több, az embertest szaga, az enyészetnek kitett embertest bűze nélkül; in­kább csak érezte jelenlétüket testtelen mivoltukban, aminthogy arra balra valahol, János lábánál, ott sejtette a pásztor kutyájának testtelen, bebalzsamozott tetemét, amint mancsait kinyújtva hevert gazdája lábánál, és őrkö­dött némán annak néma álma felett.

3

Teste megkövülvén, végtagjai elzsibbadván a foszló te­vebőrön, melynek nedvességét nem érezte, Dionüsziosz kínnal vette szét a mellén összekulcsolt kezét, az alvástól és a hosszú nyugalomban megmerevedett ujjait, amelyek mintha összenőttek volna, és felderengett benne a teste és testi mivolta, szívére eszmélt, amely lám, megéledt ben­ne; és megéledtek a zsigerei, és megéledt a tüdeje, az

álom ólmával lepecsételt szeme, és a hímtagja, a kushadó jégcsap, mely most olyan távolinak tűnt, amilyen messze elkerülte a bűnnek még a gondolata is.

S visszaterelte eszmélkedését a barlang szívébe, annak áthatolhatatlan szuroksötétjébe; fülelt, az idő őrök ho­mokóráját fülelte, mert szerette volna elhelyezni testte­lenségét az időben, tudatát és testét az idő szívébe ágyaz­ni, hogy visszatérjen a múltba, abba az időbe, amely ez előtt az álom és ez előtt a barlang előtt vala, S elsőnek Prisca édes neve röppent fel emlékezetében, mert ő fész­kelt vala álmában és ébrenlétében, szívében és az idő szí­vében, az álom szívében és az ébredés szívében.

Első pillanatban nem tudta, mitévő legyen, mert nem akarta felébreszteni mély álmukból fáradt hálótársait, kik hasonló álmokat szövögettek, ekképpen maga merült alá az idő folyamába, hogy megvonja a határt az álom és a valóság között, hogy tudatára és emlékezetére támasz­kodva és Isten segedelmével, akihez fohászkodott, felta­lálja magát mindabban, ami történt.

Ámde ekkor még semmi másra, csak a saját álmára meg felébredésére emlékezett, arra a hajdanira meg erre a mostanira; még nem derengett benne semmi, a sötétség teljes volt, ahhoz fogható, amilyen a teremtés előtt vala, amikor az úr még nem választotta el a világosságot a sö­tétségtől, a nappalt az éjszakától, amikor az úr még nem tett különbséget az álom és a valóság és a valóság meg az álom között.

S ha nincs szívében ama rózsa, ha nem fészkel benne Prisca édes neve, ha a lány emléke nem ivódik a testébe, a szívébe, a bőrébe, a tudatába, üres gyomrába, Dionüsziosz, minden bizonnyal, még nem ébredt volna fel.

4

Mert ez nem vala ama régi Prisca, az a korábbi álmából való Prisca, akit korábbi álmának kapujában, korábbi éb­redésének szívében talált. Jaj, ez már nem vala ama Pris­ca, kinek örök hűséget fogadott vala, ez már nem az ő Priscája, korábbi álmának és egy korábbi valóságnak a Priscája, ez nem vala, Isten bocsássa meg bűnét, ugyanaz a nő, Prisca, Daecius királynak, a kereszténység ellensé­gének lánya, ez nem vala ugyanaz az álom ugyanarról a nőről, Priscáról, ki örök hűséget fogadott neki, nem, ez egy másik asszony vala, ki az ő nevét viselte, igen-igen hasonlított is rá, ámde ez nem vala ama Prisca, noha ha­sonló termetű vala; de nem, nem ő vala.

S Dionüsziosz élénken, fájdalmas-élénken emlékezeté­be idézte Priscája alakját, ámde az időben és emlékezeté­ben eggyé mosódva, egyszerre ketten jelentek meg előtte, és kettejük között nem vala mezsgye és határ, mert két emlék porából és hamujából, két, egymást követő terem­tés agyagjából valának összegyúrva, s az álom lehelt be­léjük egy közös lelket, az övét.

S ez a két arc úgy sűrűsödött tudatában, emlékezetében, s amiből lettek, annak agyagát addig gyúrta, alakította, hogy piamarosan nem két asszonyt, két álmot látott tisz­tán, hanem csak egyet, a mandulaszemű Priscát, az ő Priscáját látta, azt a mostanit és azt a hajdanit, kinek em­léke örömmel töltötte el és erőt adott, mely elég volt ah­hoz, hogy fölrázza álmából, de ahhoz már nem, hogy meg is mozdítsa fáradt tagjait, mert megrémült saját gon­dolataitól, amikor bogozgatni kezdte emlékezete szálait, amikor eszébe jutott, mi minden történt ez előtt az álma előtt.

5

S imbolygó fáklyafényeket látott, amelyek csillagok­ként gyúltak ki fejük felett a barlang boltozatán, és hallot­ta zsongását a sokaságnak, amely köréjük gyűlt, aztán azt is, ahogyan elcsendesedett egy pillanatra, majd rémült or­dítással, fejvesztetten menekült, amikor János, az Isten­nek tetsző pásztor, karját az ég felé tárta, és nevén szólí­totta az Urat.

Vajon álom vala ez? A holdkóros álma, álom az álom­ban, ennélfogva valóságosabb az igazinál, mert nem mér­hető az ébrenlét a tudat mércéjével, mivelhogy ebből az álomból ismét álomba ébred az ember? Vajon ez is afféle isteni álomlátás, az örökkévalóság és az idő álma vala csak? Álom, rémképek és kételyek nélkül, olyan, mely­nek nyelve és érzékszervei vannak, nemcsak a lélek, ha­nem a test álma is, a tudat és a test álma egyaránt, álom, melynek körvonalai élesek és világosak, megvan a maga nyelve és hangja, álom, mely tapintható, nyelvünkkel íz­lelhető, szimatunkkal és hallásunkkal érzékelhető, álom, mely felülkerekedik az ébrenléten, álom, amilyent talán csak a halottak álmodnak, álom, melyet nem lehet elmet­szeni a borotvával, mellyel a szakállad nyírod, mert tüs­tént kiserked a véred, és bármit cselekszel, csupán a való és az ébrenlét bizonyítéka, álom, melyben vérzik a bőr és vérzik a szív, örül a test és örül a lélek, és az élet csodáján kívül nincs más csoda benne; ebből az álomból csak a ha­lálba van ébredés.

Még arra sem érkeztek, hogy elbúcsúzzanak egymástól, mert mindenik a maga lelkével és üdvösségével volt el­foglalva, ekképpen előbb mindenki magában fohászko­dott, később azonban karban suttogták imáikat kiszáradt ajakkal, mert tudták, hogy a tömeg visszatér; csak azért mentek el, hogy idehívják Daecius legionáriusait, vagy hogy előkészítsék a ketreceket a vadállatokkal. Még őrsé­

get is hagytak a barlang előtt, míg elő nem készítenek mindent, hogy majd sorra leöldösse őket a sokaság, a po­gányok csődületének gyönyörűségére.

6

Ők pedig visszajöttek fáklyákkal és szövétnekekkel, amelyek új és erős fénnyel világították be a barlangot, visszajöttek dalokat és zsoltárokat énekelve; a szövétne­keket és ikonokat gyerekek vitték, jámbor dalaik és imád­ságaik az egész barlangot beragyogták, a falak között pa­pok hangja visszhangzott, míg a gyermekek, csupa fehér­be öltözött fiúcska csengő hangja úgy szólamlott, akár az angyalok mennyei kara.

A barlang csakhamar megtelt fáklya- és tömjénfüsttel, a sokaság harsogva énekelt az úr dicsőségére, s egy akarat­tal vele énekeltek a papok, a gyermekek, meg ők hárman, Dionüsziosz, Malhusz meg János, az Istennek tetsző pásztor, énekelték a zsoltárokat a csodatevő és megváltó Názáreti Jézus nagyobb dicsőségére.

Vajon ez is álom vala? Álom-e, vagy pedig már a mennyország kapujában álltak? Vajon ez volna a nyo­masztó álom vége, vagy pedig feltámadásuk vala?

Éppolyan zavart lélekkel nézte őket, amiképpen a kar­zatról a többiek nézték hármukat. S a fáklyák fényében meglátá arcukat és ruhájukat, és erősen megfélemledett vala, mert ama köntösök vékony gyolcsból valának, mert skarlátból és bíborból valának, mert karmazsinpiros bir­kabőrből valának, mert arannyal és ezüsttel és rézverettel valának ékesek. A kezükben pedig ikonokat tartottak vala, melyeken csillogott a sok arany és ezüst és drágakő.

7

Akkor néhány dagadó izmú ifjú vált ki a tömegből;

meghajoltak előttük, és keresztet vetettek, csókkal illették a kezüket és lábukat, majd könnyedén, akár a gyermek­testet, egyenként vállukra emelték őket, és megindultak velük a barlang hepehupáin. Erőteljes kezükkel szinte alig érintvén, olyan óvatos gondossággal vitték őket, akár az ikonokat, közben a sokaság, szüntelenül énekelve és az úr nevét dicsőítve, megvilágította előttük az utat.

Elöl vitték Jánost, az Istennek tetsző pásztort; imára tett kézzel suttogá együgyű fohászát, mely Istennek a legked­vesebb; utána vitték Malhuszt, hosszú, fehér szakállával, aranyhímes világos köntöst terítvén őrá is, közvetlenül a nyomukban pedig ott ringott hordozóinak erős kezén, mint valami hajón, ő, Dionüsziosz.

Vajon ez is álom vala?S ő látá simára borotvált koponyáját ama ifjaknak,

akiknek a vállára emelt hordágyon nyugodott a teste, me­lyet maga is olyan könnyűnek érzett, akár egy gyermek vagy tehetetlen aggastyán testét; vajon ez is álom vala, ez a föltámadás? És ez az énekszó és az ifjak szeme, mert úgy vitték, hogy közben nem merték ráemelni tekintetü­ket; alacsony homlokuk alatt ezért csak sűrű szemöldökü­ket meg félig leengedett szemhéjukat és pilláikat látta; de erőteljes nyakát és a szövétnek fényében világító kopasz tarkóját is azoknak, akik Malhuszt vitték előtte mindegy­re kanyarogva és fölfelé, úgy, mintha egyenesen a mennyeknek országába vezetne az út; a kétoldalt sorfalat álló sokaság magasan a feje fölé tartotta az égő fáklyákat és szövétnekeket, s ő egy pillanatra sem mert a szemükbe nézni, nehogy a szemek résében netán meglássa a hold­kórosok halványzöld, üres szemgolyóját, a holdkóroso­két, akik alva járnak, és álmukban zsoltároznak és zso­lozsmáznak; akik mély álomba merülve alvajárókként vi­szik hármukat a kőörvényeken át, veszedelmes mélysége­ken és csúszós sziklákon át, hatalmas, tágas kristályhab tanácstermeken és templomhajókon át, alacsony boltívek

alatt vezető keskeny folyosókon át.De honnan lépteiknek ez a biztonsága, ez a fenséges

nyugalom, mellyel fittyet hánynak minden veszedelem­nek, miközben fürgén és ügyesen hordozzák terhüket, pe­dig alig érintik erős markukkal?

S mindhiába igyekezett utánajárni gyanújának, hogy ta­lálkozzon egy tekintettel, egy emberi szemmel, amelyben magát, saját tekintetét, ébrenlétének tükörképét pillant­hatná meg. Ha legalább valamelyik gyermek pillantását elkaphatná, valamelyik angyalkáét itt, akik jobbról és balról a feje fölött, mint valami templomi kristálykarza­ton, fehér ruhácskákban állnak sorfalat az út mindkét ol­dalán; de hát hiába. Mindannyiszor, amikor éppen úgy tetszett, hogy valamelyik gyermek rávetette emberi és an­gyali tekintetét, amikor már-már úgy tetszett, hogy a pil­lantását keresik, amint odafordult, a fiúcska elkapta te­kintetét, a szemére bocsátotta az ólomsúlyú szemhéjak és a szempillák áthatolhatatlan függönyét, és most már le­hunyt szemmel fújta tovább a dalt, csak a szája tátogott, kerekült, mint a halé, és ő, Dionüsziosz, ezt a lesütött te­kintetet, ezt a halszájúságot színlelésnek, szándékos szó­rakozottságnak, tisztelettel elegy félelemnek vagy hold­kóros álomittasságnak érezte.

Mert így egyedül csak a holdkórosok mennek, azok, akiket mindenható kezével azok vakmerősége vezet a meredély szélén, akik nem látják lábuk előtt a szakadé­kot, azok esztelensége, akiket régi hitük ereje, testük po­gány ereje vezérel, amely még emlékezik a holdimádó ősök hitére; az, ahogyan maguk elé nyújtott kézzel jár­nak, nem más, mint a pogány Luna istennőnek szóló hó­dolat, akinek trónusa mellől őseik lelke szólítja őket, mert az a járásmód csupán a vér szava és az idő szava; ennek okáért maga sem merészkedett megszólalni, nehogy fel­ébressze ezeket az álomba merült pogányokat, ezeket a holdkórosokat, akik ebbe a barlangba sereglettek, hogy

megüljék ünnepüket, pogány istennőjük ünnepét, mert odakinn, kétségkívül, telihold van.

8

Mukkanni sem mert, csak imádkozott, azt is éppencsak megrebbenő, kiszáradt ajakkal magában seppegve, mert félt, nehogy maga is felébredjen ebből a holdkóros va­rázsból, akkor aztán mindannyian a sötét mélységbe zu­hannak, amely fölött, meztelen talpukkal alig hallhatóan cuppogva a nedves pilácsaikkal megvilágított barlang vi­zes padlatán most viszik át az ifjak; ha felébredne és han­got adna, mindannyian abba a sötét szakadékba zuhanná­nak, ahonnan most kézben viszik őket egyre följebb és följebb kanyarogva, s akkor az ébredés rémülete vala­mennyiüket a lábuk előtt tátongó mélységbe, a barlang sötét aknájába rántaná, ahová még a fáklyák fénye sem hatol le, melynek mélységei és feneketlen kútjai ott riasz­tanak holdkórosan éber tudatában: hallja, amint az ifjak meztelen talpa alatt leomlott egy kő, kiszögellésről kiszö­gellésre ugrálva, előbb élesen koppanva és fürgén, majd mind csendesebben és lassúbb iramban, elgurult, elenyé­szett, akár a visszhang; a hang nemhogy megszakadt, ha­nem kihunyt, mert a kő nem ért le egészen, amiképpen nem éri el az ő éberen alvó tudata sem a mélységet.

Álom ez vajon, vagy félálomban szendergő tudatának holdkóros látomása, pogány testének álma, mely pogány őseitől, a holdisten-imádó, a teliholdisten-imádó ősöktől való, akik most imigyen szólongatják. Odakünn, minden bizonnyal holdtölte vagy újhold van, ilyenkor hazajár az ősök szelleme, az ősanyák és ősapák lelke, hívogatják az ő pogány testét, előcsalogatják pogány vérét.

Vagy pedig lelkének feltámadása ez, az az óra, amikor a lélek elszakad a testtől, a keresztény lélek a pogány test­től, a bűnös test a bűnös lélektől, mely malasztban része­

sült, melynek bűnei megbocsáttattak?Vajon álom ez, ez a kutya, melyet ölben tartva, mint Is­

ten báránykáját, János mellett visznek; s hát ez a gyermek vajon, aki úgy öleli keblére Kitmir kutyát, mint az áldo­zati bárányt vagy mint valami pogány szentséget, s viszi, viszi szakadékokon és szurdokokon át, szemét a földre sütve úgy szorítja kebléhez, mint a Jó Pásztor, anélkül, hogy bele merne nézni Kitmir zavaros, zöldeskék szemé­be, a kutyának az álom hályogával borított, zöld és szil­vakék, félig nyitott, úgyszólván kihunyt és világtalan sze­mébe. Még magának Dionüsziosznak sem sikerül elkapni Kitmir nézését, most, amikor a fiú megállt mellette a ku­tyával, hogy a keskeny alagútban maga elé engedje azo­kat, akik földig görnyedve, majdhogynem négykézláb vi­szik őket; addig pedig Dionüsziosz, továbbra is ugyanab­ban a testhelyzetben, fejét az egyik ifjú mellére támaszt­va, mintha a kőrengeteg fölött lebegne, csak a teherhordó halk, visszatartott szuszogását hallja. Sem a gyermeket, sem Kitmirt nem látja, mert a fiú megállt a barlangszűkü­let előtt, hogy maga elé engedje azokat, akik hármukat, azaz Jánost, Malhuszt és őt, Dionüszioszt viszik, lesütött szemmel ott maradt hát a szűk akna bejárata előtt, hogy a kék szemű Kitmirt az ölében szorongatva kivárja sorát.

9

A keskeny járat mindkét vége felől pislogó fény deren­gett, az a háta mögött levő már alig látszik, emez, ame­lyik előtte van, mind fényesebben szűrődik arra a folyosó végében Polüfémosz hatalmasra tátott állkapcsájának he­gyes fogai között, mert ez minden bizonnyal ama régi barlangbejárat, amely most újból felderengett emlékeze­tében, amiképpen az is eszébe jutott, mit mesélt neki Já­nos, az Istennek tetsző pásztor akkor, ama első álom vagy első ébrenlét idején; a bejárat most kitárult, vagy csak

úgy tűnt, de a teherhordók vállairól körülnézve látta is, hogy azon a helyen számtalan sebet ejtettek a barlang sziklafalán, rövid, rozsdaszín csonkokon kristályosan fe­hér, a hegyükön fényes és egyenes törött szemfogak me­redeztek, kősóként hófehéren csillogó, friss, ferde bevá­gásokkal.

Vajon ez is álom vala?Ezek a bénák és nyomorékok, akik a lábuk előtt csúsz­

tak-másztak, vonaglottak, mint a férgek, a kezüket, lábu­kat csókolgatták, még mielőtt erős teherhordóik kivihet­ték őket a barlangból. Vajon az is álom volt, a barlang szádja, melyre jól emlékezett megszentségtelenített bolto­zatairól, azokról a rajzokról, amelyeket minden bizonnyal pásztorok véstek a kemény sziklába kővel vagy késsel, mert mindenféle hamis bálványok és szamárfejek valának a pásztorok bűnös keze által a falakba karcolva, ezenfe­lül, ameddig az emberkéz elér, mindenféle parázna rajzok valának a falakon, és emberi rondaság bűze terjengett va­la.

Mostanra meg, lám, ama paráznaságokat és szamárfeje­ket letörölték, a kövön még mindig látszik a vakarás és sikálás friss nyoma, az emberi rondaság bűze pedig el­szállt, mert a piszkot minden bizonnyal eltakarították; a barlang sziklafalain most szövétnekek égnek, és fűszeres fáklyákat tűztek a résekbe, a boltozatot virág- és babérko­szorúk meg aranykeretes ikonok borítják, a padlón virág­szőnyeg, meztelen lábukkal azon taposnak az ő teherhor­dói, s a nép zsoltárokat énekel és zsolozsmázik.

Férgekként vonagló vakok és bénák tülekednek lába körül, csókjaikkal halmozzák el egész testét, és úgy ri­mánkodnak neki, szavuk iszonytatón, tompán koppan, ri­mánkodnak a szeretet és hit, a nap és a hold, az élet és a halál, a mennyország és a pokol nevében, rimánkodnak és átkozódnak, hogy adja vissza szemük világát, hogy gyógyítsa meg sebeiket és béna tagjaikat, hogy adja

vissza nekik a nap világát és a hit világosságát.Álom ez vajon, vagy lidércnyomás, ezek a nyomoré­

kok, kik istenkednek és rimánkodnak, ezek a boldogtala­nok, kik összeverekszenek mankóikkal, és körmüket a testébe vájják, hogy kicsikarják gyógyulásuk kegyelmét, álom ez vajon? A tehetetlensége, hogy egy szót kiejtsen a száján, hogy bármit is tegyen ezekért a szerencsétlene­kért, ezekért a nyomorékokért, kiket az erős .ifjak félreta­szítanak, félrelöknek a menet útjából vakon és tehetetle­nül, nyomorékan és bénán, ez vajon álom? A tehetetlen­sége, hogy magára eszméljen ebben a csodában, önnön kínjaiban és tehetetlenségében, hogy bármit is tegyen ezekért a szerencsétlenekért, kik istenkednek és rimán­kodnak, hogy megmondja nekik, mennyire tehetetlen, hogy önmaga számára kérjen könyörületességet tőlük, hogy emberi szóra bírja, hogy rábírja őket, hogy higgye­nek neki, hogy elhiggyék, mennyire tehetetlen, hogy át­kozódva-könyörögve kiengesztelje őket, hátha meg­mondják, mi van ővele, hogy vajon álmodja-e mindezt, ezeket a megüvegesedett, világtalan szemeket, melyek üresen és rémületesen merednek rá vérben forogva, a vi­lágtalanoknak ezek a szemei, melyekkel őt keresik és raj­ta állapodnak meg, mert egyedül az ő szemüket látta, egyedül az ő szemük fordult feléje, mert egyedül ők kö­nyörültek meg rajta, hogy egy pillantást vessenek rá, mert még ezek a nyomorékok sem, kik a csonkjaikon vonszol­ták ide magukat, és kik a lábait csókdossák jéghideg aj­kukkal, még ők sem méltatták tekintetükre, még ők is úgy ölelik át és rimánkodnak neki, hogy azért nem néz­nek rá, hanem csak azt a kacska kezüket emelik fel hozzá egy félig-ölelésben, karcsonkjaikat teszik össze valami borzalmas fél-imára, mely ott hal el a könyök tájékán, a megnyomorodott végtagféleség csúfságos redőiben és forradásaiban.

Mi ez, nyomasztó álom, ez az ő feltámadása? A tisztító­

tűz kínja ez vajon, amelyen át kell esnie testének, az em­ber esendőségének e látványa vajon a bűnös testnek szóló utolsó büntetés és utolsó figyelmeztetés, hogy a lelket, mielőtt felmagasztalódnék, a pokolra emlékeztesse?

Vajon nyomasztó álom ez vagy testének és lelkének kálváriája csak, maga a pokol, amelybe a testét viszik, hogy ott sütögessék és marcangolják; ez az imádkozás és zsolozsmázás pedig, ez a világosság, meg hogy így, a fe­jek fölött, az angyalok szárnyán vonul, csupán a bűnös lélek utolsó próbatétele vajon, a lélek emlékeztetése a pa­radicsomra, a paradicsomkertre, melyből kiűzetett, és ama mennyei gyönyörűségekre, amelyekre nem szolgált rá, minekokáért az úr most a bukott angyalok szárnyain viszi a kert közelébe, hogy a lélek éppen csak megsejtsen valamit a gyönyörűségekből és örömökből, hogy érezze a tömjénfüst illatát, az imádság malasztját, hogy utána an­nál nehezebben viselje a pokol kínjait, mert emlékezeté­ben visszacsengenek még az imák és zsolozsmák, mert emlékezetében ott é1 a fűszerszámos fáklyák és a tömjén illata, mert emlékeiben ott él a világosság, a megsejtett mennyei fényesség?

10

Álom ez vajon? Álom-e Isten napjának ez a világossá­ga, mely hirtelen elömlött rajta, amikor a barlang bejára­tát eltorlaszoló tömeg meghátrált, amikor rés nyílott az ácsorgó embersokaság alkotta falon, minekokáért egy új világosság, minden bizonnyal isteni fényesség, egy elfe­ledett, távoli, ugyanakkor mégis oly meghitt fényesség: a verőfényes napvilág, az élet és az éleslátás fénye ragyo­gott fel?

Kezdetben csak a kékülő égbolt vala, az ég távoli, saját égszínkék fényében ragyogó tengere magasan Dionüsziosz feje fölött, önnön dagályától duzzadó, nyu­

godt és békés égi tenger; azután az égnek ebben a szelíd kékségében mintha néhány fehér felhőt látott volna, nem bárányfelhőket, nem nyájat, legelésző, fehér, égi nyájat, hanem csupán néhány fehér gyapjúszöszt a kék égi bolto­zat árjában, mintha csak azért lett volna ott, hogy az em­beri szem, az ő szeme, meg ne csalatkozzék ebben az égi kékségben, éppen csak azért, hogy a lelke meg ne téve­lyedjék.

Mert ez, minden bizonnyal, Isten napjának fényessége vala, és ez, minden bizonnyal az égnek vagy az ő felma­gasztaltatásának kék fényessége volt; vagy ez is álom vala? Ez a ragyogás, melytől a szeme, még mielőtt kiér­tek a barlangból teherhordóik erős vállain ringatózva, mint a hajón, magától becsukódott, s ő valósággal fürdött ebben a világosságban, a lelke úgy vetette magát ebbe a fényes, kék hullámba, akár a keresztvízbe, nyakig, s ez a világosság olyan melengető gyönyörűséggel áradt el raj­ta, mintha lelkének valamely távoli emlékéből, valami ré­ges-régi álomból derengett volna föl, és most úgy csapott szemébe, mint a megvilágosodás, mint az angyalszárnyak lángja, minekokáért erősen, de olyan erősen hunyta be szemét, hogy fájt, de nicsak, ezúttal nem a sötétségtől és érzékeinek lidérces játékától, hanem a fénytől; s Dionüsziosz érezte ezt a különbséget, szorosan lehunyt szemhéjai mögött érezte, mert tudatában, valahol homlo­ka legközepén, a homlokcsont mögött, a két szeme kö­zött, a szemideg tövében és a látás legközepén rózsaszín karikák, rózsaszín és lila és kék és sárga és zöld, majd megint rózsaszínbe játszó karikák táncoltak, s ez, minden bizonnyal, a világosság vala, nem káprázat, a szeme meg­csalatkozása, nem, ez maga a világosság vala!

11

Hacsak, jaj, ez is nem vala álom, a test megcsalatkozá­

sa, a látó szem megcsalatkozása, a holdkóros megcsalat­kozása, aki nem tudta, hol a határ és a mezsgye az éjsza­ka és a holdfeljötte között, a pirkadat és a holdvilág kö­zött, minekokáért rávirradt a felkelő Nap világossága, ez az örök istenség, mely örök harcban áll Luna istennővel, minélfogva, lám, most is megjött, hogy eloszlassa vetély­társa, a trónfosztott istennő talmi és hamis fényét; nem, ez a világosság vala! Nem reszketeg, gyér fénysugár, mely önmagát falja fel és fogyasztja, mely önmagától gyúl ki és alszik el, mely önmagát űzi és fojtja meg ön­nön lángjában és füstjében, önnön reszketegségében és lobogásában, önnön tüzében és zsarátnokában égve el; ez valóban a világosság vala!

Nem a hold hideg fénye, hanem Isten napjának világos­sága, a napsugár fénye, mely a szorosan lezárt szemhéja­kon is átsüt, világosság, mely pirosló lángnyelvként hatol át a sűrű szempillákon, áthatol a test pórusain, nappali vi­lágosság, melyet a barlang hideg sötétjéből kiszabadult test minden porcikájában érez, langyos és áldott világos­ság, Isten napjának életadó világossága!

Hacsak, jaj, nem vala ez is álom.Ez a ricsaj, mely egy szempillantás alatt felkorbácsolta

vérét, megdobogtatta szívét, s testében akkor eláradt a vér, az örömteli, meleg véráram, a pirosló, eleven vérfo­lyam, a nap melengető palástja, mely úgy tapadt rá, mint­ha a saját meleg bőre volna, a nap aranyhímes könnyű pa­lástja, mely testét s vele a nyirkos-jeges tevebőrt burkol­ta, melyre aztán még ráhúzták a selyem díszruhát.

Vagy ez is álom vala, ez az újdonság erejével ható föld­szag, mely megcsapta a hosszú-hosszú alvásban és pihe­nésben eltompult orrcimpáit, ez a meleg földszag, a fű és a növényzet illata, a világ és az élet áldott lehelete, me­lyet a barlang dohos levegője után édes almaillatnak ér­zett?

Vajon ez is álom vala? Testének, lelkének ez az áldott

itala, ez a fényár, amely miatt nem meri kinyitni a sze­mét, mert olyan erővel tört rá, hogy vörösbe és sárgába, kékbe és pirosasba és zöldbe játszva elsötétült előtte a vi­lág, minekokáért szorosan csukva kellett tartania a sze­mét, mert szemhéjai mögött pirosas, langyos sötétség ho­nolt, mintha a fejét meleg áldozati vérbe mártotta volna.

12

Akár a gyermek bölcsőjében vagy anyja kebelén, Dionüsziosz úgy ringatózott a teherhordó ifjak vállán; szendergő gyermek anyja kebelén, künn a mezőn, a tűző napsütésben, boldog ernyedtségben lehunyt szemmel csak a nap simogató verőfényét érzi a bőrén, megfáradott tagjaiban, szorosan lezárt szemhéjai mögött.

Eme nagy fényességtől és ezektől az illatoktól kábul­tan, az ébrenlét és az öntudatlanság határán hallgatta a za­rándokok imádkozását és zsolozsmázását, a gyermekhan­gok angyali karát meg a hangszerek csilingelését, a cite­rák pengését és a furulyák jajongását a harsogva áradó dal hullámhátán, az angyali harsonák hangörvényében.

Miközben új meg új hangok árja fürösztötte, melyben jajveszékelés meg sírás, átkozódás meg rimánkodás ke­veredett a sokaság zsibongásával, miközben új meg új il­latok szárnyán suhant tova, s orrát megütötte az embertö­meg verejtékszaga, és amikor az örökös nyirkosságban és sötétségben balzsamot fogott testének jegében eláradt a verőfény meleg pirossága, és megcsapta a teherhordók testszaga, kopaszra beretvált fejük verejtékszaga, hónal­juk savanykás kipárolgása, azonképpen felismerte az igásjószág elfeledett szagát is abban a pillanatban, amikor mindhármukat puha báránybőrrel bélelt ökrös szekérre tették.

Puha párnákkal a fejük alatt úgy feküdtek a kocsi­kasban, mint a hajóban, és a kerekek énekszóval meg ze­

nebonával keveredő lassú, lusta nyikorgását hallgatták. Dionüsziosz résnyire kinyitotta a szemét, melyet úgy ért a napvilág, mintha acélborotvával vágtak volna belé, s Já­nos és Malhusz barátjaként néma, kifejezéstelen arcát lát­ta maga mellett (minden bizonnyal az övé is ilyen lehe­tett), amint ők is félig nyitott szemmel bámulják a kék eget, a teremtés csodáját.

Vajon ez is álom vala? Ez a langyos ernyedtség és ez a hirtelen támadt nyugalom, ez a verőfénynek és az Isten napja világosságának szóló gyermeki, néma odaadás, ezek az égi boltozat felé, a most már felhőtlen kék égbolt felé, elfeledett-kék, gyógyír-kék, csodakék égbolt felé forduló szemek. Vajon ez is álom vala?

S örült a teste, örült, hogy kibújt a sötétség nyirkos, nyálkás páncéljából, gyermekien örült a bőrének, a belei­nek és csontjainak, örült csontja velejének és agya velejé­nek, az állat, a kétéltű, a kígyó öröme töltötte el, amikor a test, szülési fájdalmak közepette, megszabadul a sötétség burkától, a nedvesség és penész héjazatától, az időtlen, nyirkos homály kemény kérgétől, a homálytól, mely nyir­kosan és időtlenül, áthatol a pórusokon egészen az érzé­keny és véres hámszövetig, majd kígyóméregként szívó­dik föl az izmokba, egészen a csontig, a csontvelőig, ugyanazokat a pályákat járván be, amelyeken a meleg napsugár is kering.

Vajon ez álom vala? Ez a napfürdő, mely kiűzi a sötét­séget a csontvelőből, a testnek ez a kipárolgása, amely a pórusokon át kisajtolja a testből a zöld kígyómérget, hogy helyét az élet világossága, az életadó nedű foglalja el, és újból pirosodjon a vér.

Vajon ez is álom vala, amikor megnyíltak előtte bar­langkriptájának súlyos sziklái, és amikor orcáját bera­gyogta az égi fényesség?

13

Most, újból a barlang sötétjében, fájdalmas-világosan tudott visszaemlékezni mindenre, mert jéghideg teste em­lékezett a melegre, mert vére emlékezett a napfényre, mert szeme emlékezett az ég kékjére, mert füle emléke­zett az ének- és zeneszóra.

Most pedig, lám, minden csupa csönd, most megint minden csupa homály, most megint minden csupa halotti mozdulatlanság, mozgáshiány és fényhiány, ő azonban mégis emlékszik a világosságra, fázékonyan és érzéki vá­gyódással emlékezik rá, úgy, hogy beleborzong, mint ak­kor, abban az álomban vagy ébrenlétben, amikor a nap­fény megérintette, amikor a nap a vállára telepedett, a de­rekához simult, amikor abban az álomban vagy ébrenlét­ben sarjadásnak indult a bensője, csörgedezni kezdett a vére, fölmelegedtek a csontjai.

Most pedig, lám, újból csak a test sírvermévé és a lélek börtönévé lett minden, a sötétség újból átvette birodal­mát, ezt a penészpalotát, a zöld penészét, mely bevette magát a szívébe és a bőrébe, a csontvelejébe és az agyve­lejébe, s hiába próbálkozik, téveteg, száraz ujjaival hiába tapogatja a barlang hideg, nyirkos kövét, hiába mereszt­geti szemét, hiába érinti meg ujjaival, hogy meggyőződ­jön, nem álom-e és nem káprázat-e minden, ez a csend, melyet a barlang láthatatlan boltozatáról csöpögő látha­tatlan vízcseppek koppanása tör meg ezerszeresen, ez a halk csörgedezéssel kitöltött homály, hiába hegyezi fülét, hogy meghallja az énekszót és a hangszerek jajongását, hogy hallja a dalt, melyre még élénken emlékszik, melyet emlékei közé zárt a teste.

Hiába, sehol semmi; csak az emlékezés süket vissz­hangja és a barlang kongó csendje; a csend zúgása, az idő csendje. A sötétség világossága. Az álom vize. Víz.

14

A szekér bedöcögött a városba, magasan Dionüsziosz feje fölött pedig, fehér kőből rakott boltívekkel egy-egy pillanatra megtörve az ég egyenletes kékségét, láthatatlan partok között feszülő hidakként, városkapuk sorakoztak szinte kartávolságnyira, igen, olyan közel, hogy szinte el­érhetné kezével, mely mozdulatlanul hever megfáradt, úgyszólván élettelen teste mellett.

A bolthajtásokból, azokon a helyeken, ahol a kőben re­pedés támadt, fű serkedt, két-három zöld fűszál, vagy csak egy-egy sokágú, fehérlő gyökér, esetleg rozsdás le­vele a vadpáfránynak, mely a kő szívéből is kihajt; nem, ez nem vala álom ! A városkapuk boltívei alatt ez az ár­nyékkal csíkozott napsütés, ez a páfrány, ez a fű, a moha gyapja, s minden kartávolságnyira tőle; nem, ez nem le­hetett álom.

Mert álmodhatunk az égről, a vízről, a tűzről, álmodha­tunk férfiról és nőről, különösen nőről, álmodhatjuk, hogy ébren álmodunk, és azt is, hogy álmunkban álmo­dunk, ámde ez a szabályosan faragott fehér kő, ezek a boltívek, ez a kővár minden bizonnyal nem vala álom.

15

Az ökrös szekér döcögve, nyikorogva haladt velük a városkapuk boltívei alatt, az utca mindkét oldalán sorako­zó épületek között, ő azonban alig látott valamit a házak­ból, ehelyett mereven fölfelé nézett ámulatában vagy pe­dig az álomtól megüvegesedett szemével, és leginkább csak abból sejtette, hogy jobbról és balról kőházak, ma­gas kőépületek vannak, hogy arca meg fáradt szeme ár­nyékba borult; hasonlóképpen érzett rá az alacsony vis­kókra is, amelyek bár nem takarták el a napot, mindazon­által éppúgy jelen valának láthatatlanul bár, de szilárdan és valóságosan, valóságosabban feje fölött az égnél, való­

ságosabban az ökrös fogat nyikorgásánál és a zsibongó sokaságnál is, mely imákat mormolva és zsolozsmázva kitartóan a nyomukban járt.

16

„Ó, áldottak, a császár színe elé járultok!" -Nem, ez nem vala álom: most is emlékszik erre a hangra, az arcra talán már nem, erre a csupa lelkesedés hangra, erre a megilletődöttségtől vagy rajongástól rekedtes hangra. „Ó, áldottak!"

S amíg így mozdulatlanul feküdt a szekérderékban, egy rőt szakállú, világoskék szemű ifjú hajolt fölébe hátulról, úgyhogy az arca ellentétes helyzetet foglalt el az övéhez képest, s ahogy fölébe hajolt, elállta a napot. „Ó, áldot­tak!" Vajon ezt neki, Dionüsziosznak mondja, vagy még mindig az álom és a káprázat űzi vele kisdedjátékait?

Dionüsziosz mélyen az ifjú szemébe nézett, s hitetlen­kedve vette észre, hogy ez a szempár, szégyenlősen és fé­lénken ugyan, mégis fiatalos daccal néz vissza rá, és ke­resi a tekintetét.

S miközben némán csak nézett, Dionüsziosz látta, ho­gyan mozdul az ifjú keskeny ajka meg a szakálla, s még mielőtt meghallotta, mielőtt a tudatáig jutott volna, a szá­járól olvasta le a szót: „Ó, áldottak!"

És ha gúnyt űznek belőle, csúfságot tesznek vele?S hacsak álmodja ezt a hangot, ha mindez csak a képze­

letjátéka?- Ki vagy te?-tört fel belőle alig hallhatóan, váratlanul.

A világoskék szemből ekkor mintha eltűnt volna az imén­ti dac, az a szempár egy pillanatra megzavarodott, a szempilla, a vörösbe játszó szempilla takarta el, csak az ajkak mozdultak újból.

- Ó, áldott! Rabszolgád vagyok, és rabszolgája a te uradnak!

Hát ez is álom vala? Ez a dadogó száj és ez a remegő

áll?- Daecius nekem nem uram! - rebegte, s várta, hogy

mindjárt hallani is fogja az oroszlánbőgést. De - nicsak - az alatt az idő alatt, míg csukva tartotta a szemét, hogy jobban hallja az oroszlánbőgést, a rőt szakállú ifjú arca eltűnt, s fölötte újból csak a határtalan ég feszült.

17

A nép egyhangú jajveszékelését és éneklését hirtelen csend váltotta fel; a kerekek nyikorgó, zötykölődő döcö­gése a hepehupás úton félbeszakadt: a szekér, minden bi­zonnyal, megállt.

Vajon ez is álom vala? Ez a nyugalom, mely váratlanul megszállta lelkét a sokféle hang és mindenféle csodák hosszú zűrzavara után; vajon ez is álom vala? A tömeg hangja egészen elhalt, a kerekek nyikorgása meg a kocsi­kas eresztékeinek ropogása úgyszintén. A nap sugarai, melyek ferde szögben mindeddig az arcára estek, egy számára láthatatlan árkádtól eltakarva, mostanra kihuny­tak. Teste puha báránybőrön nyugovék, s orrában a gyap­jú szaga, a tujafák, a ciprusok, a verőfényes nap illata és a tenger langyos, kábító illatai valának.

Miközben a szekér egyhangú nyikorgása úgy elringatta, mintha bölcsőben feküdnék, megfáradt teste, könnyű csontjai, üres belei, elcsendesült szíve, száraz bőre most átadta magát a test nyugalmának, a könnyed lélegzésnek; olyan volt önmaga szemében, mint egy csak az imént fel­ébredt gyermek.

Nem, ez nem vala álom, ez a nyugalom, ez a megvilá­gosodás!

18

Még mielőtt jobbra és balra nézett volna, még mielőtt föltette volna magában a kérdést, hogy ez álom-e, még

mielőtt megértette volna testének csodálatos feltámadását a nyári napnak illatfürdőjében, Prisca édes neve jutott eszébe, és testét azon nyomban elöntötte a boldogság árja, és a levegő tele lett rózsaillattal.

Ó, micsoda gyönyörűség!Már az is, hogy a teste és szíve ekképpen visszaemléke­

zett a nyugalomnak órájára, arra a feltoluló örömhullámra akkor, ott, a palota kapujában, amikor a sokaság elné­mult, és a nyikorgó szekér megállt, és amikor lelkébe ha­sított Prisca édes neve, rózsaillatúvá változott az az idő, a barlang sötétjében, az örökkévalóságnak ebben a kriptájá­ban, távoli, homályos boldogságérzéssel töltötte el ismét, megsuhintotta -az emlékezés lehelete, testén valami távoli fény és melegség ömlött el, majd újból némasággá és az időtlenség sötétjévé változott minden.

19

A sötét barlangban feküvék, és mindhiába meresztgeté szemét, mindhiába szólítá Malhuszt, a társát, mindhiába szólítá Jánost, az Istennek tetsző pásztort, mindhiába szó­lítá a zöld szemű Kitmir kutyát, mindhiába szólongatá Urát és Istenét: a sötétség a szurok sötétsége volt, a csend a síri örökkévalóság csendje vala. Az idő fövenyóráján csak az áthatatlan boltozatokról aláhulló víz csöpögése, csak az örökkévalóság percegése hallatszott.

Ó, ki tudja, hol a határ az álom és a valóság, a nappal és az éjszaka, az éjszaka és a pirkadat, az emlékezés és a káprázat között?

Ki tudja, hol a mezsgyekő az álom és a halál között?Ki tudja, ó, Uram, hol a mezsgyekő és a pontos határ a

jelen, a múlt és a jövendő között?Ki tudja, Uram, hol a határ a szerelem öröme és az em­

lékezés szomorúsága között?Boldogok, Uram, kikben é1 a remény, mert bizony

mondom, meg nem csalatkoznak.

Boldogok, Uram, kik tudják, mi a nappal, és mi az éj­szaka, mert bizony mondom, sok örömük leend a nappa­lokban és sok örömük az éjszakákban és az éjszakai nyu­galomban.

Boldogok, Uram, kiknek a múlt volt, a jelen van, a jövő pedig lesz, mert bizony mondom, az életük úgy eliramlik, mint a folyóvíz.

Boldogok, akik éjnek idején álmodnak, nappal pedig visszagondolnak álmaikra, mert bizony mondom, öröm lészen osztályrészük.

Boldogok, Uram, kik nappal tudják, hol jártak éjszaka, mert bizony mondom, övék a nappal és övék az éjszaka.

Boldogok, Uram, kik nappal nem emlékeznek éjszakai útjaikra, mert bizony mondom, övék lesz a nappal vilá­gossága.

20

Keresztbe font karokkal, mint a halottak, hanyatt fekü­vének Celion hegyének sötét barlangjában, ők hárman: Dionüsziosz és Malhusz barátja, egy kissé odább pedig János, az Istennek tetsző pásztor, meg Kitmir névre hall­gató kutyája.

A holtak örök álmát aludták.Ha arra jártodban ebben az állapotban látod őket,

arcodat elfordítva elfutottál volna; kővé váltál volna a rémülettől.

A varázstükör

A történet ezúttal nem in medias res, mindjárt a sűrejé­nél kezdődik, hanem fokozatosan bontakozik ki, akár az alkonyat az erdőn. Ez az erdő pedig sűrű tölgyerdő, olyan sűrű, hogy a lemenő nap fénye csak itt-ott, valamely megrezzenő levél szeszélye szerint tör utat magának egy pillanatra, vérfoltként elcseppen az avaron, majd mindjárt el is enyészik. A kislány nem veszi észre, aminthogy azt sem, hogy vége a napnak, szép lassan bealkonyul. Mással van elfoglalva: egy mókus nyaktörő ugrását követi tekin­tetével, az állat hosszú farka fölfelé kúszik a fatörzsön, de olyan fürgén, hogy úgy tűnik, mintha két egyformán mozgékony és gyors, de lényegében mégis két különböző erdőlakó versenyezne egymással : az elsőnek, az igazi mókusnak sima, vörös bundája, emennek pedig, amelyik szorosan a nyomában csörtet, hosszabb és világosabb szőre van. Nem ikrek (gondolja alkalmasint a kislány), ámde egyazon apától és egyazon anyától való édestestvé­rek. Csakúgy, mint ők hárman, Hanna, Miriam és Berta (azaz jómaga), ők is egyazon apától és anyától születtek, hasonlítanak is egymásra, mégis különböznek. Hannának és Miriamnak például fekete a haja, mint a szurok; neki, Bertának, viszont vörös, lángvörös haja van, varkocsba fonva, és majdnem olyan, mint a mókusfarok, így mor­fondírozik magában a kislány, miközben az esthomályba boruló erdőben lépked a nedves avaron. Azután, mint va­lami álomban, hosszú nyakú gombatelepbe botlik, amely­ről pontosan tudja, noha senki nem mondta neki, hogy mérgesek : riasztó külsejük vall erre. (A kislány nem té­ved, a kislánynak igaza van: az Ithyphalus Impudicus

nevű mérges gombáról van szó, amit ő nem tud, nem vol­na szabad tudnia.) Lakktopánjával rugdossa, dühödten ta­possa őket. Cipellői, nicsak, nem is sárosak, mert valósá­gos levélszőnyegen halad; egyedül a fényes lakk homá­lyosult meg kissé, ahhoz hasonlatosan, mint amikor al­mára vagy tükörre lehel az ember. Erről jut eszébe, a zse­béből elővesz egy kis kerek tükröt, az apja vette neki egy cigánytól a szegedi vásárban. (Fiatal, bajszos, fél lábára sánta cigánylegény, szája tele volt aranyfogakkal, s rézüs­töket árult. Ez volt az egyetlen tükre. Rimánkodott az uraságnak, vegye meg „a lelke üdvösségéért", olcsón odaadja. Aznap még semmit sem adott el, oszt beteg a gyereke, már csak hálni jár belé a lélek... „Eh, cigányko­dás.")

A kislány arcához emeli a tükröt, egy pillanatig semmit sem lát benne. De csak egy pillanatig.

Az a dűlőút, amely ha nyugatnak tart az ember, bevisz Makóra (sőt, ha enyhe ívben letérnek róla északkeletnek, akár Pestre is), az évnek ebben a szakában könnyen jár­ható, még nem jött el az árvizek ideje, a Maros még nem öntött ki. Közvetlenül Arad határánál kezdődik - a tégla­gyárnál egyszeribe vége szakad a makadámnak, s onnan már nyáron poros, télen - ha nincs éppen víz alatt - gid­res-gödrös, kátyús földút vezet tovább. A port azonban az eső sárga, csirizes sárrá változtatja, ragad is - hogyne ra­gadna - a kerekekre, küllőkre, s a lovak patái úgy merül­nek el benne, mint a tésztában. Még a könnyű csézák és az alispán úrék fekete homokfutója után is mély nyomok maradnak a sárban, hát még ez után a házilag összeeszká­bált, nehéz szekér után, amelybe két lomha nagy ló van fogva.

Az ernyőtlen bakon negyven év körüli úr ül, a fáradt­ságtól leragadó szemhéjai nagy, fekete szemeket takar­nak. A fején kopottas, merev karimájú kalap. A gyeplőt,

szarvasbőr kesztyűbe bújtatott nagy markába fogva mind­két szárát, fél kézzel, lazán tartja, látszik, ügyes hajtó. A másik kezében vadonatúj, rézveretű, vékony bőrfonatos, amolyan kivagyiskodó, bambusznyelű ostort szorongat. A fonatot záró piros bojttól számítva már egészen használ­ható ostor, amely úgy süvít, mint az istennyila.

Tulajdonosa eddigelé csak egyetlenegyszer használta, mégpedig Arad utolsó házainál, ott, ahol a makadám földútban folytatódik. Azazhogy, az igazság kedvéért szólván, kétszer: először a bolt előtt, csak úgy kedvtelés­ből próbaképpen, ahogyan a vadászfegyvert mustrálja az ember, amikor először veszi kézbe. Amikor tehát a vevő vállhoz szorítja, a fejét félrebillenti, s bal szemével hu­nyorít, a jobbal pedig célba veszi a kakukkmadarat, amely éppen kisétált a faliórából, majd amikor célba ve­szi, azt mondja, „piff, puff', leengedi a puskát, lenyitja a két csövet, beléjük kukucskál, szemügyre veszi a faragvá­nyos puskatust (futásában megtorpant szarvast ábrázol), megsaccolja a fegyver súlyát, miközben a kakukk már el is tűnt a kétszárnyú ajtócska mögött, amelyre zöld levél közt piros rózsák voltak pingálva, úgy eltűnt, mintha da­rabokra tépte volna az apró sörét, amikor a vadász rádup­lázott (piff-puff), mivelhogy pontosan a kellő pillanatban, egy gondolattal előbb lőtt, mint ahogy a madár a rózsahí­mes ajtó mögött keresett volna menedéket, alig-alig ér­kezvén arra is, hogy hármat kakukkoljon. Igen, az óramu­tató pontosan három órát jelez, Rosenberg aradi szatócs az imént nyitott, s a mi vevőnk, vagy csak vevőjelöltünk, volt az első, aki a boltjába lépett aznap délután.

Letette tehát (hisszük, nem minden sajnálkozás nélkül) a puskát, és a sarokban álló kötegből, a többi öt-hat, ha­sonló hosszúságú és árú ostor közül kihalászott egyet. Két kézre kapta a bambusznád nyelet, és erőteljesen meg­suhogtatta. A nád ropogva hajladozott, kétszer-háromszor ráhúzott vele a csizmája szárára, de még ez sem volt neki

elég, kiállt a bolt elé, az utcára, s mint egy hamisítatlan csikós, megforgatta, megsuhogtatta az ostort a feje fölött, majd egyik pillanatban nagyot rántott a nyélen, valahogy úgy, ahogyan a horgász bevág, amikor jól megtermett ke­csege vagy süllő akad a horogra, vagy ahogyan - váratlan veszélyhelyzetben -a gyeplőt rántják meg, amikor az erdő kellős közepén medve vagy két útonálló ugrik a kocsi elébe, az egyik mindjárt megragadja a ló zabláját, a másik meg kitépi a kocsis kezéből a gyeplőt, és a mellének sze­gezi a duplacsövű puskát; csattanás hallatszott, hangos, mint a puskalövés, vagy majdnem olyan, és többszörösen visszhangzott a néptelen utcán.

A boldog vevő másodszor, és utoljára, akkor használta új szerzeményét, amikor az aradi makadámról a hepehu­pás földútra tért. Ezúttal igazából, nem csak úgy a vakvi­lágnak. Ismét megforgatta az ostort, és elcsattintotta a lo­vak feje fölött. Valdemár és Krisztina, mert erre a névre hallgatott a két ló, egyszeriben felébredt letargiájából, és ormótlan nehézkességét meghazudtolva, nekiiramodott a sártengernek a kocsikasban ülő két kislány legnagyobb örömére. Sikítozva kapaszkodtak össze, mintha félnének, pedig igazán élvezték a veszett vágtát.

Az uraságon (ezt ne tévesszük szem elől csupán az imént vásárolt új ostor miatt) angol tweedből készült öl­töny feszült, amelyet szintén angol tweedből, de más mintázatú szövetből szabott felöltő takart. Minden arra vall, hacsak a benyomás nem csalóka, hogy utasunk, a fá­radtság látható jelei ellenére, tökéletesen elégedett nem csupán az új ostor miatt (ugyan, csekélység), hanem két­ségkívül a jól végzett munka miatt is. Mert (drága uram!) nem kis dolog, bizony, nem kis dolog beíratni lányainkat a gimnáziumba, „a jobb házból való" gyerekek közé, mint mondani szokás. Igen, kellett hozzá némi protekció, meg egy jókora összeg, szóval egy kis ajándék... No de, hála Jehovának, ezt most szerencsésen elrendeztük. Hanna és

Miriam - az egyik tizennégy, a másik tizenhárom éves - Goldberg asszonynál fog lakni Aradon, márpedig Goldberg asszonyság szigorú erkölcsű perszóna, férjhez sem ment, pártában maradt egész életében, pedig őszintén szólva; nem volt sem olyan szegény, sem olyan- ha sza­bad így mondani - ellenszenves, hogy ne jutott volna neki is egy becsületes zsidó, aki boldoggá tehetné. Alighanem ezen morfondírozik Brenner úr (mert így hívják) cséza­utánzatának bakján rázódva és nagyokat huppanva, ami­kor a kerék keményebb rögre fut. Hosszú az út még Sze­gedig, legalább két-három óra, de hát neki nem sietős. Az ostort egyetlenegyszer sem használta többé, sem a gyep­lőszárat meg nem feszítette. A lovak ismerik az utat, ugyanezzel a csézával (nevezzük így) sokszor megjárták már, mivelhogy Brenner úr, üzleti ügyben, legalább ha­vonta egyszer elszekerezett Aradra (de Makóra, Temes­várra, Kecskemétre, Szabadkára, Újvidékre, Szolnokra, sőt Pestre is). A kocsit tehát rábízza lovai ösztönére, ma­gát pedig átadja gondolatainak. Hogy halála napján merre járnak egy közép-európai zsidó kereskedő gondolatai, azt csak találgathatjuk. Aminthogy csak homályos sejtelme­ink lehetnek arról is, hogy ugyan miről töprenghet vagy álmodozhat egy közép-európai zsidó kereskedő (tizenhá­rom, illetve tizennégy esztendős) lánya a gimnáziumba való beiratkozásának és a nagyvilággal, egy másik világ­gal való találkozásának napján.

Hogy Goldberg néni, anyai ágon távoli rokonuk, nem nyerte meg tetszésüket, ahhoz nem férhet semmi kétség. Nemcsak azért, mert az orra alatt fejlett szőrzet díszlett („bajusza van", sugdosta Hanna a nővére fülébe), hanem azért sem, mert az első pillanattól kezdve szigorúnak mu­tatkozott. Egyébként úgy és olyan módon, hogy annak semmi értelme nem volt. Ma, az ebédnél például, kény­szerítette őket, hogy a kenyér belével töröljék ki a tá­nyért, amelyből lencsefőzeléket ettek! Hát még az a ren­

geteg tanácsa, mintha nem volnának már nagylányok. Ez illik, az nem illik. Ez hoch, az nem hoch. És hiába mesél anyu, hogy a néni „csupa szív asszony", azaz, ha jobban belegondolunk, csak kisasszony, mert ha olyan „csupa szív" (sugdossa Hanna a nővére fülébe), akkor mért nem ment férjhez, mért nem talált férjet magának, az majd ki­nyalná neki a sóletos tányért! Miriam néma egyetértés­ben, helyeslően pillog; szent igaz: Goldberg néni unalmas vénkisasszony! Ez az igazság. Ami pedig az iskolát illeti... Rendben van, a tanító néni szép, fiatal és kedves; olyan csipkés, tollas kalapköltemény volt a fején, ami­lyent nem is lehet Szegeden látni, és a ruháját is biztosan Pestről, hanem Bécsből hozatta. A gimnázium azonban, valljuk be, csalódást keltett. Kívülről hagyján, olyan, amilyen kell is hogy legyen: nagy, sárga épület, új tetővel és körös-körül kerttel. De belülről... A padok (mert meg­mutatták nekik az osztálytermet is, ahová járni fognak) éppolyanok, mint Szegeden, esetleg pár centivel maga­sabbak, a jófene tudja, de ugyanolyan sötétek, sötétzöl­dek, tintapacásak, s ugyanúgy össze vannak firkálva, ka­ristolva, mint odahaza: nevek, ábrák, képletek - kitörölhe­tetlenül. S a tábla is csakolyan, inkább fekete, mint sötét­zöld (amilyen valaha volt), és ütött-kopott az is. A piros vonalak, amelyek valamikor a tábla kockás hálózatát al­kották, csak a széleken látszanak, ott is alig. A katedra közönséges kék csomagolópapírral volt bevonva, rajzszö­gekkel erősítették az asztal lapjához. A magas ablakokat rácsok borították, akár a regénybeli kolostorokét. Nesze neked leánygimnázium!

Semmi sem maradt tehát az önfeledt csivitelésből, vi­songásból, amellyel kora reggel, még pirkadat előtt, út­nak eredtek. Abból az örömből, amely az élet nagy fordu­lópontjain eltölti a gyermeki lelket. Ami megmaradt ben­nük, már csak valami fojtott és jól titkolt bánat volt, ame­lyet ki-ki megtartott magának. Szégyellték bevallani egy­

másnak ezt a csalódást, amely váratlanul, jóvátehetetle­nül, az örömteli lelkesedésben töltött soksok nap után ma érte őket, amikor reggel még torkukban dobogott a szí­vük izgalmukban, mert végre, végre, eljött az a nap.

Meleg takaróba bugyolálva és alvást színlelve ültek a felhúzott ernyő alatt, s mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. A tölgyesben zúgott a szél. Időnként, édesapjuk válla mellett, lopva fölpillantottak a lombsátor­ra, amely alatt, mintegy alagútban, futott tova a kocsi. A szél néha-néha levelet sodort be a bőrülésre, s ott, egér­szerű, könnyed kaparászás kíséretében, megült.

Meg aztán mit mondanak anyjuknak - motoszkált a fe­jükben minden bizonnyal ez is-, miként titkolják el, hogy bizony megcsappant a lelkesedésük? Igazán nem okoz­hatnak csalódást az édesanyjuknak, aki könnyes szemmel kísérte ki őket ma reggel, mintha esküvőre vagy - isten bocsá' - a halálba mennének... Ah, azt nem, a világért sem! Nem mondják meg, hogy csalódást keltett a tábla, csalódást keltettek a padok. Ugyan, gyerekség, csak fáj­dalmat okoznának vele a mamának. De ami Fräulein Goldberget illeti, nos, az egészen más eset! Lehetséges az, hogy egész iskolaévben kénytelenek legyenek kenyér­béllel ;,kinyalni" a tányért? Hát van ennek valami értel­me? Rendben van, a szobájuk „olyan, mint a skatulya", az ágy kényelmesen széles, a lepedők kikeményítve, a tollnemű puha és meleg, az ablak virágoskertre és orgo­nasövényre néz, mindez szép és jó, de hát az ő jó anyuká­juk nem kérhetné meg Goldberg kisasszonyt egy udvarias hangú, szép levélben arra, hogy lehetőleg mellőzze „ne­velőmódszereit."? Igen, a szobában, az asztalon, friss nő­szirom pompázott a vázában, a függönyök zörgősek, mint a papír, és fehérek, mint a hó, mindez rendjén is volna, a rózsaszín csempés fürdőszoba is, a monogramos törülkö­zők is. H mint Hanna, M mint Miriam, de... Nem, ezt nem mondhatják meg anyjuknak, mert fél éve már, hogy

esténként, elalvás előtt, másról sem beszélnek, csak Arad­ról, a gimnáziumról, ezek után szentségtörés és gyerekes dolog volna bármiféle tanújelét adni közömbösségnek, hálátlanságnak.

Odakint még világos van, bár a nap éppen lemenőben. Ezt, a bakon, mint valami trónon ülve, egyedül Brenner úr látja, ,s lehet, hogy erről - mivel Brenner úr kedveli a poézist, a kereskedőszakma nem fosztotta meg egészen a szépérzékétől - eszébe jut az a verssor a lenyugvó napról, mely úgy bukik a látóhatár alá, mint az elűzött király vé­res feje a bakó kosarába.

S Brenner úr, elgondolkozva, szivart vesz elő a belső zsebéből.

Az erdőben bóklászó kislány ebben a pillanatban, még­hozzá ugyanebben a pillanatban veszi elő zsebéből a gyöngyház borítású kerek kis tükröt, s az arca elé tartja. Legelőször a saját szeplős orrocskáját látja meg benne, azután a szemét és mókusfarokra emlékeztető vörös haj­fonatát. Akkor az arca lassan, fokozatosan eltűnik, úgy, hogy előbb a szeplők, utána az orra, végül a szeme halvá­nyul el teljesen. A tükör bepárásodik a leheletétől, mint amikor hamvat fog a zöld alma. Ő azonban változatlanul az arca előtt tartja, mert most erdőt és szélben rebbenő tölgyfaleveleket lát benne. A bokorból madár röppen föl, hirtelen fölcsapódik, de hangtalanul; a tölgyfa törzsén egy rozsda- és hervadt falevél színű, pirinyó lepke vész el; szarvas torpan meg futásában, megkövülten és mint­egy csodálkozva, hogy már a következő pillanatban szél­sebesen tovább iramodjék; korhadt ág hull alá a fáról; pókháló lebben, benne harmatcsepp, amelyben vérvörö­sen törik meg a napsugár. A leeső toboz nesztelenül ér földet, az ág roppanás nélkül törik le, mintha hamuból volna.

A kislány egészen közel emeli a tükröt a szeméhez,

mintha rövidlátó volna (mint Hanna nővére, aki szemüve­get visel). S közvetlenül a háta mögött, azaz a tükörkép mögött - mert őmögötte igazán nincs semmiféle országút - kátyús dűlőutat lát, amelyen szekér halad. A bakon az édesapja ül. Éppen szivart vesz elő a zsebéből, majd az ostort egy pillanatra letéve rágyújt. A gyufát most nagy ívben pöccinti a sárba. Ekkor hirtelen megfeszíti a gyep­lőszárat. A szemében rémület... Két ember ugrik fel a ko­csira.

A kislány felsikoltott álmában, majd a gyöngyház borí­tású kis tükröt forgatva, amelyet egész éjszaka izzadt markában szorongatott a párna alatt, fölült az ágyban. Brennerné, aki azon az éjszakán kivételesen egy szobá­ban aludt a gyerekkel - a három kislány különben a szülő­ké mellett levő gyerekszobában hál -, felriad álmából, fel­ugrik, s álomittasan keresi a gyertyát. Berta eszelősen or­dít. Ez már nem emberi, állati üvöltés, vérfagyasztó. Le­döntve a gyertyatartót, Brennerné a lányához szalad, keb­lére szorítja, de egy szó nem jön ki a torkán, egy hangot sem tud kinyögni, nem is tudja, mi történik, fojtogatják, ölik a gyermekét, vagy mi van? Ez az ordítozás, szagga­tott sikoltozás borzalmas sejtelemmel tölti el, a lányai ne­vét hallja, azokat a vérfagyasztó sikolyokat: „Ne! Ne! Neee!"

Az éjjeliszekrény mellett végre-valahára megtalálja a gyertyatartót, majd nehezen engedelmeskedő, reszkető kézzel gyufát gyújt. A kislány torkaszakadtából ordít, s elborzadva mered a markában tartott tükörbe. Brennerné megkísérli kitépni kezéből, de a lány emberfeletti erővel, mintegy halálos görcsben szorítja. Brennerné, magasra emelve a reszketeg gyertyalángot, leül az ágy szélére. A félhomályban egy másodpercnyi időre, egyetlen futó má­sodpercre, megpillantja a tükörben legkisebbik lánya el­borzadt szemét. (Hacsak nem a saját elborzadt tekinteté­vel találkozott.) Akkor a szekrényhez rohan. Kristályne­

mű csilingelése hallatszik. Majd üvegcsörömpölés. Összetört valami.

Brennerné üvegcsével a kezében, ecet, kölnivíz vagy repülősó lehet benne, visszatér. A kislány az ágyban ül, teste görcsösen rángatózik, szeme a semmibe réved. Mel­lette, a padlón, a tükör, összetörve. A kislány váratlanul az édesanyjára emeli tekintetét, úgy néz rá, mintha elő­ször látná életében.

- Mindannyian meghaltak - mondja idegenszerű, kongó hangon.

Benedek Márton bíró uram meggyújtotta az éjjeliszek­rényen álló gyertyát, s az órára nézett: tizenegy múlt. Az udvaron veszekedetten ugat a kutya, hallani, ahogy rán­gatja a láncot, az pedig csúszik a kifeszített dróton. Valaki ököllel hevesen dörömböl az ajtón. Benedek uram felölti házi köntösét, és ahogy van, a fülére lógó bojtos hálósap­kában, kicsoszog. Amikor magasra emeli a gyertyát, megismeri Brennernét, amint kislányával a karján ott áll a kapuban. A gyereket fojtott zokogás rázza. Brennerné nem tud szóhoz jutni, erre aztán a bíró kelletlenül bebo­csátja az előszobába.

A kutya hátborzongató, állati hangon sírva, mely in­kább vénember nyüszítésére, semmint gyereksírásra em­lékeztet, változatlanul őrjöng. A halálsápadt Brennerné, ölében a nyöszörgő gyerekkel, zavarával küszködve, megkísérli előadni a bírónak jövetelük okát.

- Kegyelmed is látja, milyen állapotban van - mondja alig hallhatóan.

- Látom hát-válaszolja a bíró. - De azért, már megbo­csásson, nem egészen értem a dolgot.

A gyereklány most feléje fordult, s olyan tekintetet ve­tett rá, amilyennel bíró uram még életében nem találko­zott.

- Mind meghaltak - mondja. S újból zokogásban tör ki.

Teste görcsösen rángatózik.Benedek uram kérdőn néz a gyermek anyjára.- Azt mondja, a zsebtükörben látta őket. Valamennyiü­

ket - azt mondja - lemészárolták. Hiszen kegyelmed is látja, milyen állapotban van.

- Még hogy a zsebtükörben? - álmélkodott a bíró.Hosszas meggyőzés következik. Benedek uram, mint

afféle sokat tapasztalt ember, úgy tizenöt vagy teljes húsz esztendő óta már nem hisz a csodákban, csak a tudo­mányban bízik. A kislány hisztériás vagy epilepsziás ro­hamot kapott, gondolja magában (de nem mondja). Mindössze annyit mond, hogy holnap reggel ajánlatos lenne orvoshoz vinni, mert hátha székrekedése van a gye­reknek. Most pediglen - hisz éjfélre jár - tessenek csak szépen hazamenni, minden rendben lesz úgyis. Amin a gyerek átesett, az valami lidércnyomás lehetett, cauchemar, mondja franciás kiejtéssel, tán azért, hogy - mint valami latinul elhangzott orvosi diagnózis - meg­győzőbben hasson; keserűsót kell neki adni (tessék pa­rancsolni, az egész tégelyt megtarthatja), de Brennerné, kérem, csak nem gondolja, hogy most, éjnek évadján, ki­szállok a csendőrökkel az erdőbe, hogy utánajárjak egy beteg kislány lidérces álmainak?! Aki, mondjuk, ha nem is komoly beteg, mindenesetre hagymázas állapotban van most. Mumpsza volt már a gyereknek? Igen? Hát szamár­köhögése? Na, látja... Lehet, hogy szamárköhögésről van szó. Ez az első kórtünet. Idegesség, általános ingerlé­kenység. Gyengeség. Mert amikor a test szenved, ezt a lélek is megsínyli... S Benedek uram itt részletesen kifej­tette a testi és lelki jelenségek összefüggéséről szóló el­méletet, amiről kétségkívül Weisz doktortól hallott egyet s mást, kártyázás közben. Hacsak nem olvasta valahol. Esetleg magában az Aradi Napló-ban. (Kérem, minden rendbe jön szépen.)

A történet vége ugyan e föntebb nevezett Aradi Napló 1858-ik évfolyamában található, melynek - minden kétsé­get kizáróan - Benedek uram is, Brenner úr is, rendszeres olvasója volt, ekképpen értesülvén eljegyzésekről, halál­esetekről, erdőtüzekről és erdei útonállókról, a tüzelőfa-, a bőr- és a gabonaárakról. (A lap, a hivatalos közlemé­nyeken kívül, pásztorleveleket, mezőgazdasági tárgyú felvilágosító cikkeket, jogi tanácsokat, valamint jelenté­seket közölt a pesti lóversenyekről, a görögországi felke­lésekről, a szerbiai palotaforradalmakról.) Ennek a Fe­renc József uralkodása korai szakaszából származó lap­nak a hasábjain olvashatjuk a bíró uram eskü alatt tett ta­núvallomását is, amely különösen azért értékes, mert olyan embertől származik, aki - saját bevallása szerint - minden babonaságtól mentes, és nézeteiben a „pozitiviz­mus" felé hajlik.

„A látvány borzalmas volt - nyilatkozta Benedek uram az Aradi Napló-nak. - Csupán olvasóink iránti kíméletből nem részletezzük, hogy az áldozatok milyen állapotban voltak. Brenner úrnak a szó szoros értelmében késsel vagy baltával levágták a fejét, a kislányok pedig..." Itt óvatos célzás következik arra, hogy a kislányokat szintén meggyilkolták, miután a két férfi megerőszakolta őket.

E borzalmas bűntett elkövetőit nem volt nehéz megta­lálni (írta az Aradi Napló), mert a kislány jól látta a gyil­kosokat a tükörben. Egyikük bizonyos Fuchs nevezetű, huszonnyolc éves kereskedősegéd, a másik valami Mé­száros nevű munkakerülő volt. Tavaly mindketten Bren­ner úrnál voltak alkalmazásban. Amikor Fuchs boltjában letartóztatták őket, s egy véres bankóköteget találtak ná­luk, „A bizonyítékok súlya alatt mindent bevallottak. Tet­tük leleplezésében Isten ujját látják, mondták. S mindjárt papot kértek, hogy meggyónjanak."

A nem mindennapi eseményről más európai lapok is tá­jékoztatták olvasóikat. Egyik-másik azonban bizonyos

kétkedésnek adott kifejezést, ami a haladó polgárság kö­reiben mindinkább tért hódító pozitivizmusnak tudható be. A spiritiszta beállítottságú sajtó viszont - melynek be­folyása szintén jelentős - úgy tárgyalta az esetet, mint amely még egy bizonysága az ember varázsos magneti­kus képességeinek. A híres Cardeck, a szóban forgó terü­let kétségtelen szaktekintélye is nyilatkozott az ügyről, az az ember, aki - állítólag - szövetségben állt a fekete má­gia erőivel.

A Mester és a tanítványtörténete

Az alábbiakban következő történet a múlt század végi Prágában, a „rejtelmek városában" játszódik. Az esetet - ha egyáltalán annak nevezhető - árnyalatnyi eltérésekkel több szerző is leírta, én azonban ahhoz a változathoz tar­tom magam, amely Haim Frankeltól ered: az ő közlésé­nek ugyanis az az előnye, hogy röviden összefoglalja más tanítványok fejtegetését is a Mesterről. Ha ebből kiszűr­jük a vallásról, az erkölcsről, a haszidizmusról szóló ne­hézkes eszmefuttatásokat, amelyeket a Talmudból vett tu­dós idézetek és magának Frankelnak a szőrszálhasogatása szakít meg gyakran, a történet lényege a következő:

A tudós Ben Haas (valódi nevén Oskar Leib) tizennégy esztendős korában kezdett verseket írni, mégpedig hébe­rül. 1890 körül tér vissza egy szentföldi zarándokútról, majd Prágában telepedik meg, ahol elvbarátait a Ha-Jon című lap köré gyűjti, amelyet kéziratosan sokszorosíta­nak annyi példányban, ahány tanítvány van. Ben Haas er­kölcsre és irodalomra oktat. A megannyi értekezésben és iratban kifejtett tanítása, amely töredékesen csak nemré­giben került kiadásra (Haim Frankel gondoskodásából), azon a Platónra visszavezethető erkölcsi dilemmán ala­pul, miszerint - tömören szólva - a művészet és az erkölcs két különböző premisszából indul ki, s ezek, magukban véve, összeférhetetlenek. Sőt Frankel nyomán azt is mondhatnánk, hogy Ben Haas egész költői és bölcseleti munkássága ennek a ténynek a bizonyításában és abban a kísérletben merül ki, hogy áthidalja az említett ellent­

mondást. Eközben megpróbálja enyhíteni a kierkegaard-i „vagy-vagy" szakadékát, pedig az eszmetörténeti, első­sorban irodalmi példákból megtanulhatta, hogy a dilem­ma szinte áthidalhatatlan. „A művészet a hiúság műve, az erkölcs pedig a hiúság hiánya", írja több helyütt, miköz­ben Dávid királytól Juda Haléviig és Salamon Ibn Gabirolig a nagyok életrajzát magyarázza. A társaság, amelynek élén Ben Haas állt (egyesek szerint öten, má­sok szerint heten voltak), azt acélt tűzte maga elé, hogy példájával és művével megcáfolja a mondott dilemmát, vagyis hogy „magában a költői megkísértés szívében" vesse alá magát egy szigorú erkölcs szabályainak, ame­lyek -állapítja meg Frankel - a judeokeresztény hagyomá­nyokon, a talmudi tételeken, Kanton, Spinozán és Kierke­gaard-on alapulnak, és nem mentesek némi „anarchista beszüremkedéstől" sem. Ha jól értettük Frankelt, ez a „szigorú erkölcsi imperativus" azonban (az idézet Ben Haastól ered) ebből az erkölcsi kódexből nem zárt ki bi­zonyos hedonista nézeteket sem : a vodka, az indiai ken­der és a testi örömök, ki gondolta volna, egy kalap alá ke­rültek az olvasással, az utazással meg a zarándoklatokkal. Frankel ebben - s azt hiszem, nem jár messze az igazság­tól - csupán a legalacsonyabb szintjét látja az erővonalak azon metszéspontjának, ahol a művészet és az erkölcs, a maga legelemibb alakjában, „túl jón és rosszon", össze­csap: mert az igazi erkölcsi dilemma a hiúság kérdésével kezdődik és végződik, minden egyéb pedig kívül esik a morális szférán. Az ezen a ponton tapasztalható bizonyos megfelelések, ezeket Frankel vonja meg a buddhista taní­tással és a boncok gyakorlatával összhangban, ahol a testi örömök nem képeznek akadályt az abszolút - más néven a Tao - felé vezető úton, mondhatni, inkább Ben Haas személyes spekulációinak eredménye, semmint a keleti bölcseleti világ közvetlen hatása. Az tehát, hogy Ben Haast harmincadik életévében (amikor már megalkotta

erkölcsi kódexét) egy rossz hírű prágai negyedben látták, nem tekinthető olyan szenzációnak, amely ellentmond A nyár és a sivatag című művében kifejtett elveinek. „A művészet megismerés, a megismerés pedig nem nélküli; nem nélküli, vagy más szóval, immorális", idézi Haas egyik alaptételét Frankel. A tudós Ben Haas, aki egy sze­mélyben volt költő és moralista, azaz két, egymásnak el­lentmondó vokációt testesített meg, arra törekedett, hogy a művészetnek ezt a nem nélküli megismerését, ahol min­den tapasztalat felbecsülhetetlen értékű, összebékítse azokkal az etikai elvekkel, amelyek nem fogják elszegé­nyíteni: „Hinni a puszta szóban, akár a Szent Szózatban is, sokkal súlyosabb erkölcsi bukás veszélyét rejti magá­ban, mintha megszegjük az ebben a szózatban kifejezett tilalmat." A korai Haasnak ebben a gondolatában azoknak az alapeszméknek egyike lappang, amelyből, évekkel ké­sőbb, megszületik súlyos és terjedelmes, nehezen kibo­gozható filozófiai doktrínája, amelyet a kabbalisztikus nyelvezet, a rengeteg neologizmus és érthetetlen fogalom tesz zavarossá. Azt azonban nehéz megállapítani, igaza van-e Frankelnak, amikor úgy véli, hogy Ben Haas ké­sőbbi tanításának homályossága csupán örökös habozásá­val és „meglett korával" magyarázható. (Ben Haas össze gyűjtött művei kritikai kiadásának számos akadálya van, elsősorban bizonyos rabbik és moralisták, a mű tanulmá­nyozására és kinyomtatására létesített bizottság tagjai el­lenzik.)

A minket érdeklő eset azonban, amelyet itt röviden elő fogunk adni, nem függ össze közvetlenül magának Ben Haasnak a filozófiai doktrínájával; ez, bármennyire jelen­téktelennek látszik is önmagában, tanításának összességé­ből ered, és egy egész bonyolult értékrend próbája: egy­fajta tanmese, ha úgy tetszik.

Ben Haas i 892-ben -akkor már a Mester címet viseli -

Prága egyik rossz hírű negyedében egy fiatalemberrel ta­lálkozik, aki beszélni akar vele. A Mester, az etikai és a költői elv között ingadozván - amelyek közül az első azt súgja, hogy utasítsa vissza, a másik pedig, hogy hallgassa meg-, beül a fiatalemberrel egy sötét kocsmába, és két pohár kóser pálinkát rendel, ami, úgy látszik, hozzátarto­zik a rituáléhoz. Jesua Krohal, így hívták a fiatalembert, megvallja a Mesternek, hogy azóta látogatja ezt a negye­det, amióta hozzájutott egyik írásához, amelyből meg­győződött ugyan, hogy a megismerés „nem nélküli, tehát immorális", ámde sehogyan sem tud szert tenni arra a lel­ki egyensúlyra, amelyet A nyár és a sivatag hirdet. A Mes­ter némi szorongást és megbánást érez, sejti már, hogy ta­nítása, mint minden tanítás, melynek alapja az erkölcs, ha avatatlan kezekbe jut, amennyi áldást, ugyanannyi bajt is hozhat. (Mert, mint Platón mondja, a Mester maga vá­lasztja tanítványát, de a könyv ezt nem teheti olvasójá­val.) Ben Haas, valami pokoli ötlet sugallatára, meg talán a vodka is fűtötte, elhatározza, hogy egy jelentéktelen fi­gurából - a tanítvány nem felelt a Mester egyetlen burkolt kérdésére sem - haszidot (értsd : beavatottat, tanultat, alá­zatost) csinál, hacsak, anélkül hogy tudatában lett volna, nem Pigmaliont akarta ezzel parodizálni, ahogyan Frankel gondolja. A fiatalember beismeri, hogy A nyár és a siva­tagból elegendő erkölcsi erőt merített ahhoz, hogy a nyil­vánosházakat látogassa, mert ezt elsősorban „a tapaszta­lás aktusának" fogja fel, ugyanakkor tudatában van annak a ténynek, hogy ez a „tapasztalati aktus" fabatkát sem ér, ha nem az alkotást szolgálja. Ben Haas vodkás pohara az asztalon koppant, amikor Jesua Krohal kiejtette a száján könyvének címét, amelyen dolgozik: Út Kánaánba. A Mesternek nevezett azonban még akkor este fokozatosan megbizonyosodott róla, hogy leendő tanítványában meg­vannak mindazok a tulajdonságok, amelyek miatt, ha jó­zan eszére hallgat, nem volna szabad szárnyai alá vennie,

mert a becsvággyal párosuló ostobaság minden tébolynál veszedelmesebb. Mégis találkát ad neki, három hónap múlva, ugyanebben a kocsmában, majd miután lediktált egy huszonhét könyvcímből álló listát a kánaáni csoda és megmenekülés témájára, faképnél hagyja. November vé­gén Jesua Krohal megjelenik a megbeszélt helyen, hóna alatt az út Kánaánba mintegy százhúsz oldalas kéziratá­val. A Mester egyetlen futó, de mindent átfogó pillantást vet rá, látja a kalligrafikus kézírást, de találomra néhány helyesírási hibát is felfedez. Legközelebb három hónap múlva találkoznak, mondja, ugyanitt, és elbocsátja a fia­talembert, miután újra lediktált neki egy .sor könyvcímet, köztük a héber nyelv helyesírását is.

A harmadik találkozón, 1893 februárjában, a Mester a forrásfakasztók villájához hasonlatos ujjaival lapozza a kéziratot, s elborzadva döbben rá, hogy kételyei beigazo­lódtak: a helyesírási hibát a 72. oldalon kijavították ugyan, de a kézirat egyébként érintetlen maradt. A Mes­ter, hirtelenül támadt lelkiismeret-furdalásában, de az is meglehet, hogy a sajnálattól indíttatva (mert megértette, vagy legalábbis megsejtette, hogy példájával egy boldog­talan emberből egy még boldogtalanabb haszidim-ot csi­nált, és ez ellen nincs orvosság, ezt nem lehet visszacsi­nálni), fölkapja az asztalról a kéziratot, és távozik. Egész éjszaka ott gubbaszt az út Kánaánba szövege fölött, mely­nek hiábavalósága és üressége tulajdon mulasztására em­lékeztette : ha azon az éjszakán, mintegy kilenc hónappal ezelőtt, etikai, nem pedig költői elveire hallgat (de hát ki tudja, hol a kettő között a határ?!), ma nem nyomná a lel­két egy hiábavaló egzisztencia sorsa, amelyet most, merő becsületből, kénytelen visszarántani a szakadék széléről, ahová sodródott. S ha ezt a valamikor egészséges fiatal­embert nem fertőzi meg tanítása, még ha félreértette és félremagyarázta is, mindegy, ma éjszaka nem kellene vir­rasztania e fölött a kalligrafikus öregbetűkkel papírra rótt,

értelmetlen szöveg fölött, melyből az a puszta vágyako­zás rí ki, hogy a lét értelmetlenségét vagy annak megsej­tését valami tessék-lássék alkotói tettel igazolja. Ben Haas a megvilágosodás egy pillanatában rádöbben, hogy mindez tulajdon hiúságának, költői extravaganciájának és ama polemikus szenvedélyének következménye, hogy bebizonyítsa a tanítványoknak, miszerint Pigmalionból hiányzik a mítosz morális ereje, az ő esete közönséges botránykrónika, melynek a mitikusság látszatát kölcsö­nözték.

Hogy mégse vesse el az út Kánaánba teljes szövegét, és a boldogtalan Jesua Krohalt élete harmincharmadik esz­tendejében ne taszítsa a veszélyes kiúttalanság ösvényeire (ebben a szóképben Frankel joggal figyelt fel a kabbalista szimbolikának Ben Haasra gyakorolt hatására), a Mester­nek nevezett kihúzza a kéziratból mindazt, ami magának a szerzőnek a tükörképe, hiúságának a tükörképe, annak az egyetlen tulajdonságának, amely egész törékeny lényé­nek tartóváza. Kigyomlálja mindazokat a kérészéletű je­gyeket, amelyekben - akár a tócsa vizében - Jesua Krohal ragyás képe, a szeme alatti sötét karikák és tohonya teste tükröződik; egyetlen tollvonással kihúzza a kéziratból a jelenkori eseményekre vonatkozó kaján célzásokat, nem­különben az olyan bibliai kitérőket, ahol például Lóth fe­leségét emlegeti, akiben a Koronához címzett fogadó vö­rös hajú német csaposlányára ismer. (Ennek a vörös hajú sváb lánynak pedig csak annyi titkos köze van Lóth fele­ségéhez, hogy a hóna alatt fehér izzadságfolt terjeng, és hogy Jesua Krohal, saját bevallása szerint, „szodomizál­ta" őt.)

Ben Haas az eredetileg százhúsz oldalas Ut-at alig egy­harmadára kurtítja oly módon, hogy összekapcsolja azo­kat a részeket, amelyekben a mitikus allegória magva rej­lik, az a mag, amelyből meg lehetne csinálni a Teljesség Látszatát. Másnap, kaftánja zsebébe sülylyesztvén az Út

Kánaánba kéziratát, kialvatlanul s morózusan megy el a Koronába. Jesua Krohal már ott van, a fiatalember levert hangulatban fejti ki előtte kételyeit: rájött, hogy választá­sa mennyire hiábavaló és elkerülhetetlen volt. Ha a Mes­ter úgy gondolja, hogy az út Kánaánba nem részesülhet a testetöltés kegyelmében, számára nem marad más hátra, mint hogy visszavonuljon. Ez utóbbit olyan kétértelműen mondja, hogy másként is lehet értelmezni, végzeteseb­ben, mint amit A nyár és a sivatag-ban jelent. („Ha képte­len vagy munkálkodni ezeknek az ellentmondásos erők­nek, az erkölcsinek és a költőinek veszedelmes harapófo­gójában, vonulj vissza. Öntözz káposztát a kertedben, ró­zsát pedig csak a temetőben nevelj. Mert a rózsa végzetes a lélekre nézve.") A Mesternek nevezett ekkor selyemkaf­tánjának belső zsebéből előveszi az összefirkált kéziratot, és a fiatalember elé teszi.

- Ha jól értettem - mondja Jesua leverten -, ebből sem­mi sem maradt.

- Ellenkezőleg-mondja Ben Haas-, igenis megmaradt az, aminek a Teljesség Látszatát lehet tulajdonítani. Már­pedig a Teljesség Látszata és a Teljesség között annyira elenyésző a különbség, hogy arra csak a legbölcsebbek képesek rátapintani. Mivel azonban a bölcs ritka szerzet - egyesek szerint mindössze harminchatan vannak az egész világon-, ezt a különbséget is kevesen veszik majd észre. A többség számára pedig a Látszat ugyanaz, mint a Tel­jesség.

Erre aztán felragyogott Jesua Krohal arca, mert a Mes­ter szavaiban saját titkos gondolatát, vezérgondolatát vél­te felfedezni, azt, hogy minden dolog ezen a világon csa­láson, a Teljességnek és a Teljesség Látszatának hajszál­nyi, megfoghatatlan különbségén alapul. De mivel senki­nek sem adatott meg, hogy bizonyossággal megítélje, mi az egyik és mi a másik (gondolatmenetének lényege eb­ben különbözött a Mesterétől), következésképpen minden

érték, akár morális, akár költői érték, csupán ügyesség és szerencse dolga: vagyis üres formaság. Ben Haas megsej­tette-mert az, akit Mesternek neveztek, különbséget tud tenni Igazság és Hamisság között - mi játszódik tanítvá­nya fejében, s elhatározta, hogy megmutatja neki, hol a határ a lényeg és az illúzió között. Elvezette otthonába, és azon az éjszakán, magából a kéziratból merített (már ab­ból, ami megmaradt belőle), egyszerű és tanulságos pél­dákon igyekezett, megmagyarázni, hogyan részesülhet egy gondolat, egy gondolat árnyéka vagy egy kép - a szó­mágia és a kimondatlanság varázslata révén - a testetöltés kegyelmében. Jesua Krohal hajnalban hagyja el a Mester szobáját (ahol a bőrbe kötött könyvek bűzét szantálfa bó­dító illata enyhítette olyképpen, hogy a szantálfát, isten­káromló módon, zarándokutakról hozott bronz menórák­ban elégették). Betért a Koronába, egy adag pörköltet és egy korsó sört rendelt, majd nekilátott a másolásnak. Dél­re testes, kalligrafikus betűkkel letisztázva készen állott előtte az Út Kánaánba című bibliai példázat kézirata. Ak­kor fogta azt a másik példányt, amelyet a Mester kijavít­gatott, és behajította a székesegyházra, a mennyország és a pokol kapujára emlékeztető, nagy cserépkályhába. Ami­kor a Mester keze nyoma, s vele együtt, akár a máglyán, a lelke nyoma is a tűz martaléka lett, Jesua Krohal a ka­bátja belső zsebébe süllyesztette az összehajtogatott kéz­iratot, és eladdig ismeretlen lázban égve, még egy korsó sört rendelt. Karolina letette a sört az asztal szélére, Jesua azonban hirtelen felugrott, és még sikerült elkapnia a lány jócskán gömbölyödő keblét. Karolina, ahhoz hason­latosan, ahogyan Lóth felesége sóbálvánnyá vált, egy pil­lanatra kővé dermedt, majd elrántotta magát és lesújtott. Nehéz, vörös keze hajszálnyira suhant el Krohal orra előtt.

- Ez a Teljesség Látszata - mondta Jesua, mint egy szentenciát -, az pedig maga a Teljesség volt - és ujjait

széttárva a levegőbe markolt.Az Út Kánaánba 1894 végén jelent meg héberül előbb

a Ha-Jon című folyóiratban, a következő év elején pedig, amikor lefordították németre, könyv alakban is. A könyv lelkes fogadtatásra talált az exegéták körében, és - Frank­el szerint - valamennyien felfedezték benne a ,,Teljessé­get". Miután alapos elemzésnek vetették alá, egyedül a fi­atal Bialik (később Haim Nahman néven vált ismertté) fedezte fel benne a Mester keze nyomát, aki „megkísérel­te megmenteni a kongó ürességtől". Bialiknak ez a bírála­ta nem maradt következmények nélkül: Krohal az Út Ká­naánba új kiadásához írt utószavában Bialikot szifiliti­kusnak nyilvánította, másrészt nyilvánosan megtagadta Ben Haas tanait, és sarlatánnak, „a lelkek mérgezőjének" nevezte. Pálfordulásához híven, szövetségre lépett a Mes­ter ellenségeivel, és a Kadima című, újonnan alakult fo­lyóiratban kíméletlen harcot indított ellene. Nem riadt vissza „a pletykáktól és rágalmaktól sem, tanúbizonysá­gát adván, hogy nincs híján minden tehetségnek". Ben Haas hátrahagyott iratai között egy befejezetlen példázat­nak, amely A Mester és a tanítvány története címet viseli, mivel nem fejezték be, nincs semmiféle tanulsága. Kivé­ve, talán, ezt az egyet : a Teljesség és a Teljesség Látszata között, erkölcsi értelemben, nehéz határozott különbséget tenni. „Ez annak sem sikerült mindig, akit Mesternek hív­tak - állapítja meg Frankel. - Miközben a mélység fölé hajolt, maga sem tudott ellenállni annak a hiú kedvtelés­nek, hogy a szakadékot megkísérelje Értelemmel kitölte­ni." Ebből egy olyan újabb tanulság következik, amely már-már szállóigeként azt sugallja, hogy veszélyes a má­sok üressége fölé hajolni pusztán azért, hogy-akár a kút fenekén-magunkat lássuk meg benne; mert ez is hiúság. Hiúságok hiúsága.

Dicső halál meghalnia honért

Amikor az őrség azon az áprilisi hajnalon - amelyet a császári parancs kivégzése napjául rendelt - a cellába lé­pett, az ifjú Esterházy görcsösen imára kulcsolt kézzel a padlón térdepelt. Feje a mellére hanyatlott, szőke haja pe­dig kétoldalt lecsúszott úgy, hogy felfedte a hosszú, vé­kony nyakat meg a csontos hátgerincet, melyet lejjebb a gallér nélküli lenvászon ing takart. Az őrség megtorpant, mert azt tartotta, hogyha egy gróf Istennel társalog, az ép­pen elegendő ok arra, hogy a hatalom egy pillanatra meg­feledkezzék a spanyol szertartás szigorú előírásairól. Né­mán tördelve imára kulcsolt kezét, a lelkiatya is meghát­rált; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont borítású fedelén; olajbogyó nagyságú sze­mekből fűzött olvasója nesztelenül himbálódzott ide-oda. Az egyik porkoláb, hatalmas karikán, kulcsokat tartott a kezében, csupán azok csörrentek egypárszor, minden sza­bályosság nélkül.

- Ámen-suttogta az ifjú, elvégezvén reggeli imáját. Majd fennhangon hozzátette: - Bocsásson meg, atyám.

Ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra, baljóslatúan és egyhangúan, mint az eső, megperdültek a dobok.

Egy piros képű, öklelő bajszú huszártiszt, két hosszú puskás horvát ulánustól közrefogva, felolvasta az ítéletet. Rekedtes hangja üresen kongott a cellában. Az ítélet : kö­tél általi halál, szigorú volt a maga kérlelhetetlenségében. Az ifjú nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a népfelkeléseknek az egyikében, amelyek időről időre, vá­

ratlanul és kiszámíthatatlanul, vérben, iszonyatban és re­ménytelenségben fellángoltak, megrázkódtatták a biro­dalmat, hogy azután hamarosan, ugyanolyan iszonyatban s éppoly reménytelenül, vérbe fulladjanak. Származását, családja hírnevét a bíróság súlyosbító körülménynek te­kintette, mert - eszerint nemcsak uralkodóját, hanem a sa­ját rendjét is elárulta. Tette példás büntetést érdemelt.

Az elítélt alig értett valamit a fülében doboló, egyhangú szóáradatból. Számára megállt az idő. Múlt, jelen és jö­vendő összemosódott, peregtek a dobok, halántékán, akár a sebes szívverés, győzelmes csaták, diadalmenetek és szuronyrohamok távoli hangjai lüktettek és bufogtak ba­kacsinnal bevont dobok, amelyek azonban nem az ő, ha­nem valaki más halálát adták hírül. Zsenge kora ellenére (inkább hirtelen megnyúlt kamaszra, mint érett fiatalem­berre hasonlított) már látott vért, és szemtől szemben állt a halállal, de még soha így, soha ilyen közel. S éppen ez a közelség, a halálnak ez a lehelete, amelyet a tarkóján ér­zett, torzította el tudatában a valóság képét ahhoz fogha­tóan, ahogyan az asztigmatikus szemmel is annál torzab­bul látunk, minél közelebb van hozzá a tárgy. Ebben a pillanatban úgy érezte, az a legfontosabb - mert az ő vilá­gában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halált becsülték legtöbbre -, hogy megőrizze méltóságát, ame­lyet hasonló helyzetben mindenki elvár egy Esterházytól.

Az éjszakát átvirrasztotta ugyan, de lehunyt szemmel feküdt, és egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el ajkát, hogy az őr, ha a kémlelőnyíláson benéz, elmondhassa, az elítélt egész éjjel az igazak álmát aludta, mintha nem is a halálba, hanem esküvőre készülne. S furcsán felrúgva az időrendet, már hallotta is, amint az őr tele szájjal meséli a tiszti kaszinóban: „Uraim, az ifjú Esterházy úgy aludt azon az éjszakán, mint az ágyú. Mintha esküvő, nem pe­dig kivégzés előtt állna. Erre tiszti becsületszavamat adom! Uraim, emelem poharam..." S ekkor összecsendül­

nek (ő hallja) a kristálypoharak. „Ex!-Ex!"A halálnak ez a révülete, ez a diadalmas önuralom tar­

totta benne a lelket egész reggel. Imával erősítette magát, miközben összeszorított foggal dacolt a belek és a szim­patikus idegrendszer, az akarat és a szándék elárulóinak gyávaságával; hogy megőrizze férfias tartását, a családi legendát hívta segítségül. Ezért, amikor a könyörületes szertartás előírásai értelmében megkérdezték tőle, mi az utolsó kívánsága - noha szinte tűzben égett a benseje -, nem egy pohár vizet, hanem cigarettát kért, amiképpen egyik hajdani őse egy csipetnyi dohányt, amit aztán, ba­góvá rágva, a hóhér arcába köpött.

A tiszt bokázott, és odakínálta ezüst cigarettatárcáját. („Uraim, becsületszavamra, a keze nem remegett jobban, mint az enyém ebben a pillanatban, míg a poharat tartom! Ex! - Ex!") Az első reggeli nap fénypásztájában, mely-a­kárcsak a régi festményeken valamely szent sírkamrába - ferdén tűzött be az ablakon, cigarettafüst kavargott, ké­keslilán, mint a pirkadat. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a ragyogó illúzió, egy pillanatra erejét szegi, megren­dül bele, mintha távoli puszták felől tárogató hangját so­dorná feléje a szél. Ekkor heves mozdulattal a padlóra dobta a cigarettát, majd huszárcsizmájával, melyről lere­szelték a sarkantyút, rátaposott.

- Uraim, rendelkezésükre állok!Ennek a mondatnak, amelyre azért esett a választása,

mert katonásan egyszerű, rövid, mint a vezényszó, csu­pasz - és éppoly hideg is-, akár a kivont kard, úgy kellett volna elhangzania, mint a jelszónak, minden pátosz nél­kül, mint amikor átdorbézolt éjszaka után azt mondják: „Jó éjt, uraim!" Ebből azonban, most úgy tűnt neki, ép­penséggel semmi olyan nem lett, ami méltó volna arra, hogy a történetírás megörökítse. A hangja tisztán csen­gett, a szavakat jól tagolta, a mondat egyszerűen hangzott bár, mégis valahogy fátyolosan kondult.

Attól a naptól fogva, amikor édesanyja meglátogatta, az ifjú Esterházy, valami tébolyult és titkos reménykedés el­lenére, megértette, hogy élete azon túl csupán tragikomi­kus játék, melynek szálait olyan emberek bogozzák, akik­nek hatalma majdnem akkora, mint az isteneké.

Édesanyja itt állt előtte lefátyolozott arccal, erőteljesen, sudármagasan, betöltve a cellát becses személyével, egyéniségével, malomkeréknyi, tollas kalapjával meg su­sogó ruhájával, amely akkor is susogott, ha meg sem moccant. Nem fogadta el a cella bútorzatához tartozó, egyszerű háromlábú széket, amellyel az ulánusok megkí­nálták, olyan megtiszteltetés volt ez, amilyenben itt még senki sem részesült talán. A nagyasszony azonban úgy tett, mint aki nem látja a durva faalkotmányt, amely kiál­tó ellentétben állt az ő selyemfodraival. Állva maradt a látogatás egész ideje alatt. Franciául beszélt, hogy zavar­ba ejtse az ulánustisztet, aki vállához támasztott, kivont karddal tisztes távolban oldalt állt, olyan pozitúrában, amely inkább a nemesasszonynak szóló díszőrség (akinek nemessége ugyanolyan régi volt, mint magáé az uralko­dóé), semmint a császári kazamaták büszke látogatója iránti elővigyázat vagy néma figyelmeztetés benyomását keltette.

- A lábai elé vetem magam - suttogta a nagyasszony.- Kész vagyok meghalni, anyám! - felelte a fiú.- Monfils, reprenez courage! - feddte meg szigorúan, ta­

lán túlzott szigorral.S a fejét most először fordította egy picit az őr felé.

Suttogása összekeveredett a selyemfodrok susogásával.- Az erkélyen fogok állni -mondta alig hallhatóan. - Ha

fehérben leszek, azt jelenti, sikerült...- Ellenkező esetben feketében lesz, feltételezem - felel­

te a fiú.Letargiájából az újból megperdülő dobok rázták fel, de

most mintha közelebbről hallatszanának, s ő, abból a

megelevenedő képből, amely mindaddig, valamiféle néma várakozást kitöltve, kővé dermedten állt előtte, megértette, hogy az ítélet felolvasása véget ért; a tiszt összesodorta a papírtekercset; a lelkiatya fölébe hajolt, és megáldotta a kereszt jelével; az őrség közrefogta. Nem engedte, hogy feltámogassák, hanem könnyedén maga állt fel, a két ulánus éppen hogy csak tartotta egy kicsit. Hirtelen, még mielőtt átlépte a cella küszöbét, valahol a mellkasában fészket vert, majd egész lényét átjárta a bi­zonyosság, hogy az élet logikája szerint fog végződni minden. Mert most minden a halál ellen és az élet javára szól ebben a lidérces álomban: a fiatalsága, származása, családjának rangja-neve, édesanyja szeretete, a császár kegyelme, de hiszen még ez a verőfény is, mely reá hul­lik, miközben hátrakötözött kézzel (mint valami haramia) fellép a szekérre.

Ám ez nem sokáig, csupán addig tartott, míg a szekér be nem fordult a főutcára, ahol az egész birodalomból odacsődített, hangoskodó tömeg várta. A gyérebbé váló dobszón keresztül hallotta a zajongást, a fenyegető mo­rajt, s látta is a gyűlölködve hadonászó öklöket. A csődü­let a császári igazságszolgáltatást éltette, mert a tömeg mindig a győztes pártján áll. Ez lesújtotta. A feje éppen csak egy fokkal lejjebb, a mellére csüggedt, a vállát, mintha ütések érnék (egypár kődarab röpült feléje), véde­kezőn felhúzta, derékban egy kissé előrehajolt. De hát ez elég volt ahhoz, hogy a sokaság megérezze: a bátorsága elhagyta, megtört a fene nagy büszkesége. Ez valóságos örömujjongást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni a büszkék és bátrak megtörését.)

Az út vége felé, ahol már a nemesi kúriák sora kezdő­dött, s ahol a sokadalom megritkult egy kissé, az ifjú fel­vetette a szemét. A reggeli nap fényében vakítóan fehér foltot pillantott meg az egyik erkélyen. A korláton átha­jolva, talpig fehérben, az édesanyja állt ott, a háta mögött

pedig - hogy még jobban hangsúlyozza öltözékének lili­omfehérségét - filodendronok hatalmas, haragoszöld le­velei hajbókoltak. (Jól ismerte ezt a ruhát, hisz családi ereklye volt: egyik dédanyja viselte valamelyik császári esküvőn.)

Hirtelen, már-már dacosan, kihúzta magát. Szerette vol­na odakiáltani ennek a fenyegetően ágáló tömegnek, hogy egy Esterházy nem halhat meg csak úgy, hogy még­sem lehet őt kivégezni, mint egy közönséges útonállót.

Így állt a bitófa alá is. Amikor a hóhér kirúgta a zsá­molyt a lába alól, még mindig várta a csodát. Akkor a tes­te megperdült a kötélen, a szeme pedig, mintha valami borzalmas, félelmetes látvány tárult volna elébe, kidül­ledt, szinte kiugrott gödréből.

- Uraim, két lépésre álltam tőle - mesélte még aznap este a tiszti lovardában az a villás bajszú ulánus. - Ami­kor a nyakába tették a hurkot, olyan nyugodtan nézte a hóhér kezét, mintha brokát nyakravalót kötözgetne az álla alatt... Erre tiszti becsületszavamat adom, uraim !

Kétféle okoskodás lehetséges. A fiatal nemes vagy bát­ran és méltóságteljesen, emelt fővel és a halál bizonyos­ságának tudatában halt meg, vagy pedig furfangosan megrendezett színjáték volt az egész, amelynek szálait egy büszke anya tartotta a kezében. Az első, a heroikus változatot a sans-culotte-ok és a jakobinusok támogatták és híresztelték előbb szóban, majd feljegyezték a króni­kákban is. A másik lehetséges változatot, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban re­ménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos tör­ténetírói jegyezték fel, nehogy legenda szülessék. A törté­nelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép terem­ti. Az írók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál.

Királyok és bolondokkönyve

1

A bűntényt, amely körülbelül negyven esztendővel ké­sőbb következik be, egy pétervári lap még 1906 augusz­tusában jelezte. A cikkek folytatásokban jelentek meg bi­zonyos Krusevannak, a lap főszerkesztőjének, ugyanan­nak az A. P. Krusevannak az aláírásával, akinek - mint a kisinyovi pogrom felbujtójának - ötven gyilkosság szá­radt a lelkén. (A lakások félhomályában, vértócsában, megcsonkított férfitestek hevernek, a megerőszakolt kis­lányok pedig eszelős tekintettel merednek a semmibe a félig letépett, súlyos függönyök mögött. A látvány azon­ban, akárcsak a holttestek, valóságos. Ebben a látomásos jelenetben csupán a hó nem igazi. „Végig az utcákon szét­szórt bútordarabok, tükrök, összetört lámpák, fehérnemű és ru­hadarabok, matracok, felhasogatott ágynemű. Az utcákat hó borítja: a pehelytollból mindenhová jutott, még a fákra is.") Krusevané tehát a dicsőség, hogy elsőnek közölte azt a dokumentumot, amely a kereszténység, a cár és a dolgok fennálló rendje ellen irányuló nemzetközi bűnszövetkezet létezését bizonyítja. Ő azonban nem árulja el az eredetét ennek a rejtélyes okiratnak - pedig ennek alapján emel vádat -, ehelyett beéri azzal a mellékes megjegyzéssel, hogy olyan szövegről van szó, amely „valahol Franciaor­szágban" íródott. A névtelen fordító az Összeesküvés, avagy Az európai társadalom romlásának gyökerei címet adta neki.

Krusevan a cári cenzúra elé terjeszti az Összeesküvés bővített változatát, s a mű, a cári gárda magas védnöksé­gével, egy évvel később jelenik meg könyv alakban. A ki­adó a Pétervári Süketnémák Egyesülete. (Hogy ebben van-e valami jelképesség, azt nehéz bizonyossággal állí­tani.)

Krusevan szövegei, miután alaposan felkorbácsolták a szenvedélyeket és megannyi kérdést vetettek fel, végül is jó talajra leltek, és kinyitották a fülét egy furcsa remeté­nek, aki Carszkoje Szeló-i magányában várta a mennyei kinyilatkoztatást, és ott rendezte sajtó alá misztikus meg­világosodásának elmeszüleményeit. Szergej atya, így hív­ták, az Összeesküvés-ben önnön kételyeinek és a hit meg a szokásrend általános romlásának bizonyítékát látta, ezért ezt az értékes dokumentumot beépíti a maga Anti­krisztus címet viselő munkájába, mint elválaszthatatlan részét annak a megvilágosodásnak, amely egyszerre és egy időben két lelket ragyogott be. S egyúttal annak bizo­nyítékául, hogy az angyali hadak még nem szenvedtek vereséget.

Nyilusz könyvének kiadója a Carszkoje Szeló-i Vörös­kereszt. Díszkiadásban, japán papíron, arany nyomással jelent meg, az emberi hozzáértésre emlékeztetve az olva­sót, amely egyként lehet mentsvár a rossz elől, de új, plá­tói izgalmak forrása is. A könyv egy példányát őfelsége II. Miklós cárnak szánták. (A cár valósággal falta a misz­tikus műveket, mert hitt benne, hogy az ember tanulással és ügyeskedéssel elkerülheti, hogy a pokolba jusson.) Azokat, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy be­pillanthattak a Nagy Titokba, amelyet a könyv feltár előt­tük, mintha villám sújtotta volna: ott állt előttük az euró­pai történelem mechanizmusa a francia forradalomtól kezdve. Mindaz, ami eladdig úgy festett, mint a véletlen és az égi mechanika műve, a fennkölt elvek és a sors ha­talmának küzdelme, mindez - az olümposzi istenek sze­

szélyeire emlékeztető, egész zavaros történelem - egysze­riben világos lett, mint a nap: nagyon is evilági valakinek a kezében futnak össze a szálak. S ez újabb bizonyítéka nemcsak annak, hogy az Antikrisztus létezik (ebben nem is kételkedett senki), hanem annak is, hogy a Tisztátalan nem nélkülözi a földi segítőtársakat. A minden oroszok metropolitája, akinek mintha hályog hullott volna le a szeméről, amikor meglátta az Antikrisztus légióit, amint meghódítják szent Oroszországot, parancsot adott, hogy istentisztelet helyett ebből a könyvből olvassanak fel részleteket mind a háromszázhatvannyolc moszkvai templomban.

Így történt, hogy az igazságosságot és a szigorú bűnhő­dést hirdető Szentírás szigorú törvényei mellé most a rej­télyes Összeesküvés társult. Ebben, legalábbis látszólag, minden benne rejlik, ami a szent könyvekben benne szo­kott lenni : mármint a törvények és a megszegőiknek ki­járó büntetés. Keletkezését majdnem ugyanolyan homály fedi, akár a Bibliáét, a szerény összeállító pedig - Nyilusz - csupán a szövegmagyarázó és sajtó alá rendező szerepé­ben, afféle exegétaként szerepel. Az egyetlen különbség az, hogy az Összeesküvés, homályos eredete ellenére, mégis emberi alkotás. Ez teszi ellenállhatatlanná, gyanús­sá és bűnössé.

Az alábbiakban megkísérelünk fényt deríteni a könyv eredetére, futó pillantást vetünk azokra, akik megalkották (az isteni névtelenség kiváltságát bitorolván arcátlan cse­lekedetük közben), és - végezetül - rámutatunk, milyen bajok születtek ebből.

2

Szergej Alekszandrovics Nyilusz, az Antikrisztus szer­zője, a beavatottaknak Szergej atya, egyenesen az orosz feudalizmus sötétségéből lép a történelem színterére. Mi­után elveszítette birtokait, kolostorról kolostorra zarándo­

kol, hosszú sárga viaszgyertyákat gyújtva a bűnös lelkek nyugalmáért, és a homlokát verdesi szerzetescellák hideg kövéhez. A kolostorokban a szentek és a hit megszállott­jainak életét tanulmányozza, és sok hasonlóságot fedez fel köztük és a maga lelkiélete között. Ez adja neki az öt­letet ahhoz, hogy megírja az anarchizmustól és az istenta­gadástól a hit igazságáig vezető tévelygéseinek történetét, és hogy közölje a világgal azt, ami megvilágosodott előt­te: hogy tudniillik a mai civilizáció a vesztébe rohan, az Antikrisztus a kapuk előtt áll; már rásüti szégyenteljes bélyegét a rejtett testrészekre: a női mellbimbó alá és a férfiak lágyékára.

Amikor csaknem elkészült önéletírásával, akkor jelen­nek meg tehát az említett Krusevan cikkei. „A mag ter­mékeny talajra hullt."

Du Chayla francia utazó 1921 májusában (abban a hit­ben, hogy a forradalom elsöpörte a föld színéről a vén gonoszt) cikket jelentetett meg, amelyben olyan tisztelet­tel beszél Nyiluszról, amilyen csak a holtaknak jár ki: „Mielőtt felnyitotta volna az értékes ládát, részleteket ol­vasott fel könyvéből, valamint az összegyűjtött iratanyag­ból: Filaret metropolita álmait, idézeteket X. Pius pápa enciklikájából, Szent Szerafin jövendöléseit, részleteket Ibsenből, Szolovjovból, Merezskovszkijból... Ezután ki­nyitotta az ereklyeládát. Elképesztő rendetlenségben sza­movárok, kaucsukgallérok, ezüstkanalak, különböző mű­szaki középiskolák emlékérmei, Alekszandra Fjodorovna cárnő monogramjai, a becsületrend keresztje hevert egy­más hegyén-hátán. Tüzes képzelete mindegyiken: a rigai Háromszög gyárban készült kalocsnikon, a cárnő nevé­nek kezdőbetűiből álló stilizált monogramon s a becsület­rend keresztjén is felfedezte az Antikrisztus bélyegét, a háromszöget vagy a két egymást keresztező háromszö­get."

A felvilágosodás hagyományain nevelkedett Du Chayla

úr mindezt gyanakvással és kétkedve szemléli, és kézzel­fogható bizonyítékokat keres; „Az Antikrisztus birodal­mának alapokmánya" kétségtelenül merő koholmány, akárcsak az Edouard Drumont- vagy a Léon Taxil-féle, amelynek annak idején felült az egész katolikus világ. Miközben a pozitivisták tamáskodó tanítványa a kételyeit fejtegeti, Szergej atya felpattan helyéről, és puszta kézzel a lángba nyúlva eloltja a gyertyát. Alkonyodott, de a szo­bában még világos volt. Odakünn fehérlett a hó, idebenn lampionként ragyogott a szamovár. Nyilusz jelt adott vendégének, jöjjön az ablakhoz. A havas háttéren egy ember sziluettje rajzolódott ki, a kolostor felé haladt, és hallatszott, ahogy a lába alatt megcsikordul a hó. „Tudja, ki volt ez?" - kérdezte Szergej atya, amikor a léptek eltá­volodtak. A szeme eszelős fényben csillogott. „David Ko­zelszk vagy Kozelszkij gyógyszerész. (Velük sohasem tudni, hányadán áll az ember.) Azzal az ürüggyel, hogy a komphoz vezető rövidebb utat keresi - a komp pedig egé­szen amarra, a kolostori birtok mögött van -, a templom körül ólálkodik, hogy megkaparinthassa ezt." S ekkor ha­talmas paraszttenyere alá temette a könyvet, amely fekete tokjában még mindig az asztalon hevert. A fedelén a fél­homályban is jól látszott Mihály arkangyal aranyozott kis ikonja. Szergej atya keresztet vetett rá, mintha kenyeret szentelne meg.

3

Marija Dimitrijevna Kaskina, született Buturlin grófnő, mintegy három évtized távolából mondja Szergej atyáról: „Nyilusz a kolostorhoz tartozó házban lakott feleségével, egy Ozerov lánnyal, valamint első szerelmével, egy elvált asszonnyal. Időről időre, tizenkilenc éves lánya kíséreté­ben, egyébként örökké betegesen, egy harmadik nő is fel­bukkant a házban. Azt beszélték, hogy Nyilusz a lány ap­ja. (A Nyilusz barátai rendezte spiritiszta szeánszokon a

lány médiumként szolgált.) Gyakran láttam őket együtt sétálgatni. Középen, hosszú fehér szakállával, világos pa­rasztrubaskában, szerzetesi kötéllel a dereka körül Nyi­lusz haladt, jobbról és balról pedig a két asszony, mohón habzsolva minden szavát. Néhány lépésnyire a lány kö­vette őket édesanyjával. Az erdőbe érve letelepedtek va­lamelyik fa árnyékába. Ozerova hozzálátott akvarelljei­nek festéséhez, a másik asszony kötögetett. Nyilusz vé­gignyúlt mellettük a földön, szeme az égre meredt, és egyetlen szót sem szólt többé."

Ugyanez az M. D. Kaskina lebbenti fel a függönyt előt­tünk arról a hóbortos népségről, melynek körében az Összeesküvés termékeny talajra lelt : babonaság, okkul­tizmus és misztikus őrület elegyedik vallási fanatizmussal és kicsapongással.

„Nyilusz a kolostorban összebarátkozott az egyik szer­zetessel, egy meglehetősen kétes erkölcsű személlyel, aki azonban hamisítatlan festőtehetség volt. A szerzetes, Nyilusz sugallatai nyomán, lefestette a cári családot, amint a felhők között lebeg. Körülöttük, a sötét kumulu­szokból, szarvakat viselő ördögök tódulnak elő vasvillá­val a kezükben, és fenyegetően öltögetik kígyónyelvüket a fiatal cárevicsre. Ezzel az ördögi hordával száll szembe a helybéli Mitya Kalaida, csúfnevén Ágrólszakadt Mitya. Ő lép közbe, hogy megfékezze a sátáni erőt, és megment­se a cárevicset. Felesége, a született Ozerov lány össze­köttetései révén Nyilusznak sikerül eljuttatni a vásznat Szentpétervárra; Mityát hamarosan meghívják az udvar­hoz. Nyilusz is elkísérte; ő fordította földi nyelvre a fél­kegyelmű Mitya értelmetlen hebegését."

4

Egyik életrajza, amely újvidéken jelent meg 1936-ban, istenfélő és igaz embernek ábrázolja Szergej Alekszand­rovics Nyiluszt, az összeesküvésről szóló rejtélyes írás­

művet pedig eredeti alkotásnak, melyből - mint valami médiumból -maga az ördög szól. N. D. Zsevahov herceg (aki Isztambulon keresztül került Újvidékre, és itt a Fruska Gora ege alatt gyermekkora tájával találkozott új­ból, ahol a síkság szelíd, zöld hullámot vetve megy át a hegy lankáiba) egy pillanatig sem vonja kétségbe az Összeesküvés érveit: a könyv „egy istentagadó műve, me­lyet a Tisztátalan mondott tollba, aki megmutatta neki, hogyan lehet megdönteni keresztény államokat és ural­kodni az egész világon". (Ami magát Zsevahov herceget illeti, magam is hitetlenkedve kérdem, nem vele találkoz­tam-e 1965 zimankós telén Újvidéken, a Katolikus Porta közelében levő tejcsárdában. Magas, enyhén hajlott hátú sovány ember volt pince-nez-vel, orrcsíptetővel az orrán, sötét színű, kopott zakóban és elzsírosodott, fekete nyak­kendővel. Pontosan olyan tehát, amilyennek a kortársak leírják. Erősen oroszos hangsúllyal beszélt, a kabátja haj­tókáján Miklós-érdemrendet viselt. Az egyik asztal mö­gött állt, és sovány, nikotinfoltos ujjaival úgy forgatta egy adag burek hártyalapjait, mintha könyvet lapozna.

Zsevahov életrajzából, nem minden csodálkozás nélkül, megtudjuk, hogy Szergej Alekszandrovics Nyilusz a for­radalom után évekig isten háborítatlan nyugalmában élt valahol Dél-Oroszországban feleségével, született Ozerovával együtt. (A másik két asszonynak nyoma vész a forradalom zűrzavarában, bizonyos körülmények alap­ján arra lehet következtetni, hogy a hajdani médiumlány­ból rendőrségi besúgó lett.) Nyilusz valami Szerafin ne­vezetű remetével osztotta meg lakását, és a közeli kápol­nában prédikált. A terror, az éhség, a kiontott vér csupán tetézte a bizonyítékok számát, miszerint az Antikrisztus uralma az Összeesküvés-ben kifejtett forgatókönyv sze­rint valósul meg. A háromszögek, amelyek korábban tit­kos jelekként bukkantak fel, most úgy hemzsegtek min­denfelé, akár a hangyák, bele voltak préselve a katona­

zubbonyok és sapkák gombjaiba (s itt Szergej atya, csu­hájának mély zsebéből, corpus diabolici gyanánt, egy marék pléhgombot vett elő).

Egy levélből (amely mintegy túlvilági üzenetként, Orán, Marseille, Konstantinápoly, Párizs, Sremska Mitro­vica, Újvidék postabélyegzőjével a borítékon jutott el Zsevahov herceghez) megtudjuk, hogy a félelmetes 1921-es esztendőben a Vörös Hadsereg egy különítménye fel­fedezte a házat, amelyben a két igaz ember élt, és hogy a katonák le akarták lőni őket. De az ég felé tárva karjait, elébük állt egy szerzetesféle. A háromtagú különítmény vezetője, hírhedt helybeli rablóvezér, akinek homloka fe­lett, a sapkán, nyílt sebként ragyogtak a háromszögek, váratlanul görcsbe rándult, és úgy esett le a lóról; mint akit villámcsapás ért. A ló megfordult, és futásnak eredt; a nyomában aztán a többi útonálló is. Amikor Szerafin re­mete és Szergej atya meg akarta köszönni a rejtélyes szerzetes képében megjelent őrangyalnak, hogy megmen­tette őket szorult helyzetükben, azon a helyen, ahol az imént az ég felé tárt karokkal állt, most csupán egy köd­foszlány lebegett, és apró zöld rugókként egyenesedtek fel a letaposott fűszálak.

Végül mégis a Tisztátalan győzött. Egy késő éjszaka NKVD* osztag zörgette meg a kolostori ház ajtaját. A zseblámpa fénycsóvája Szergej atyára esett, amint egyik oldalával a feleségéhez, a másikkal pedig a még mindig meleg kályhához lapul. A szakállánál fogva rángatták ki az ágyból. Az őrangyal, aki első alkalommal megmentet­te, ezúttal nem jelent meg. Szergej Alekszandrovics Nyilusz 1930 újév éjszakáján szívszélhűdésben halt meg valamelyik táborban, anélkül, hogy valaha is megtudta volna, hogy Antikrisztus-a egy hamarosan bekövetkező bűntény előhírnöke volt. (Ozerova, a felesége, egykori udvarhölgy, két esztendővel később, egy jeges-tengeri tá­

*Szovjet államvédelmi hatóság

borban végezte életét.)

5

Amíg Szergej atya a világ zajától távol a Sátán jelképeit gyűjtögeti, könyvének egyik példánya a volt cárnő kezé­be kerül, aki száműzetésének napjait morzsolgatja a jekatyerinburgi Ipatyijev-villában. A fehérek egy erős lo­vassági svadrona eléri a várost, hogy kiszabadítsa a cári családot. De már késő: a cári családból csak egy halom csont maradt. Íme, hogyan írja le az eseményt egy Bikov nevezetű kortárs: „Hajnali két óra körül általános lövöl­dözés kezdődött az Ipatyijev-villa alagsorában. Elborzadt segélykiáltások, majd néhány magányos lövés hallatszott, valamelyik gyerekkel végeztek. Majd csend, a szibériai éjszaka súlyos csendje. A még meleg tetemeket, szigorú titoktartás közepette, a közeli erdőbe viszik, feldarabol­ják, kénsavval, majd benzinnel leöntik, és felgyújtják. A förtelmes, ragacsos földi maradványoknak ezt a borzal­mas halmazát, a félig égett csontokat és ékszereket, eze­ket a gennyes bőrcafatokat, amelyeken gyémántok ra­gyogtak, sebtében egy elhagyott tárnába dobták."

A bizottság, amely az Ipatyijev-villában leltárba vette a cári háztartás megmaradt javait (az elefántcsont fogan­tyús tulai ezüstszamovárokat, a művészi kivitelű falisző­nyegeket, a franciaországi porcelán éjjeliedényeket, az ikonokat, több XVIII. századi mester vásznait és egy alá­írás nélküli képet, amely a cári családot ábrázolja, amint kiszúrt szemekkel, a felhők szárnyán hajózik a mennyor­szágba); a halomban álló bútordarabok és értékes ikonok alatt felfedezi a cárnő kézi könyvtárát. Zömmel egyházi tárgyú és misztikus könyveket német, francia és orosz nyelven. Közülük három kétségtelenül az uralkodónőé volt: az orosz nyelvű Biblia, a Háború és béke első köte­te meg Nyilusz könyve (az 1917. évi harmadik kiadás). A cárnő ezekre, megsejtvén a kikerülhetetlen véget, horog­

keresztet, a boldogság és az Isten áldásának jelképét raj­zolta.

6

Az Összeesküvés e példányának váratlan előkerülése, amelyre az Istenben boldogult uralkodónő keze rajzolta a horogkeresztet, sokak számára valóságos felfedezésszám­ba ment. A Gyenyikin seregéhez beosztott angol tisztek tanúsága szerint a könyv egy népszerű kiadását „minden olvasni tudó katonának" szánták, és rendeltetése szerint nemcsak a katonák megingott harci kedvének megszilár­dítására szolgált, hanem megemlékezésül is a felséges mártírra, Alekszandra Fjodorovnára. Tábortűz mellett a katonák a tisztjük köré sereglenek, aki a Nyilusz jöven­döléseiből meg az Összeesküvésből olvas fel nekik. Az egy-egy szó között beállott csendben csak a nagyobb hó­pelyhek zizzenése és olykor-olykor, mintegy nagyon messziről, a kozáklovak nyerítése hallatszik.

- „Ha minden államnak két ellensége van - szárnyalt kristálytisztán a felolvasó hangja -, és ha az állam a külel­lenséggel szemben minden lehetséges erőt felhasználhat, amilyen például az éjszakai lesvetés vagy az aránytalanul nagyobb túlerővel való támadás, mért kellene megenged­hetetleneknek és természetelleneseknek tekinteni az ugyanilyen intézkedéseket a legrosszabb ellenség, a fenn­álló társadalmi rend és jólét felforgatójával szemben?"

A tiszt, mutatóujját alapok közé ékelve, egy pillanatra leeresztette a könyvet.

- Íme, uraim, milyen az az erkölcs, amelyet ők hirdet­nek.

(A szárnysegéd kihasználja a szünetet, és lerázogatja a havat, amely a tiszt feje fölött feszülő sátorlapra hullott.)

- „A szabadság szó - úgy ejtette, mintha dőlt betűkkel nyomtatták volna-arra utasítja az emberi közösségeket, hogy harcba szálljanak mindenféle erőszak, mindenféle

hatalom, még az isteni hatalom ellen is. Ezért, ha mi le­szünk a világ urai..." - A felolvasó itt, ujját ezúttal is ben­ne hagyva, ismét leeresztette a könyvet. - Uraim, azt hi­szem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ebben a kitételben ki az a titokzatos mi... A mi, azok ők. - Aztán újfent a sze­me elé kapja a könyvet, mert a stílusfogást, mellyel élt, hatásosnak és elegendőnek ítélte. - Ha tehát mi - azaz ők - leszünk a világ urai, kötelességünknek fogjuk tartani, hogy ezt a szót, »szabadság«, kiiktassuk az emberiség szótárából, mert az életerő megtestesülése, következés­képpen vérszomjas vadállatot csinál a tömegből. Igaz, ezek a vadállatok, amikor jóllaknak vérrel, álomra hajtják fejüket, ilyenkor aztán könnyű láncra verni őket."

Az új tudással felfegyverzett, fanatizált katonaság ez­után tiszta szívvel indul újabb programokat rendezni. A tömeggyilkos könyv első áldozatainak száma már tízez­rekre rúg. Egy bizonyos Enciklopédia - melynek tárgyila­gosságát sokan, különösen az Összeesküvés hívei kétség­be vonják - mintegy hatvanezer áldozatot említ, akik 1918 és 1920 között pusztultak el csak Ukrajnában.

7

A fehértisztek poggyászában (akik szövetséges hajókon hagyják el hazájukat) az Újtestamentum, a Dalféle Szótár meg a monogramos törülközők között, körömmel megje­lölt margókkal, igencsak ott található az Antikrisztus is. Így lát napvilágot hamarosan a könyv francia, német és angol fordítása, amely munkában orosz emigránsok nyúj­tanak értékes nyelvi segítséget.

A szakemberek tudós szövegmagyarázatokban próbál­ják kideríteni a kézirat keletkezésének rejtélyét. Minden­féle ellentmondásos és zavaros állítás kering, amelyekből az volna kiszűrhető - tout compte fait -, hogy ahhoz a jegyzőkönyvhöz, amelynek alapján az Összeesküvés ké­szült, roppant kockázatos útonmódon jutottak hozzá; a le­

véltár, ahol az eredeti kéziratot őrzik, afféle pokol torná­ca, ahová kétszer nincs bejárás. Bemenni pedig, legalább egyszer ezen a hétpecsétes titokként őrzött ajtón, csak olyan valaki mehetett be, aki egy személyben testesíti meg a róka ravaszságát, a macska hajlékonyságát és a vidra vakmerőségét. Francia források szerint Elzászban (mások szerint Nizzában) egy nő csente el a kéziratot, amíg szeretője az igazak álmát aludta, és nem sejtette, hogy a világ meghódításáról szövögetett titkos álmát ha­marosan a süket és vak emberiség tudomására hozzák. P. Petrovics Sztyepanov, a moszkvai szinódus volt ügyésze, egykori udvari tanácsos stb. nyilatkozata szerint, amelyet 1927. április 17-én, eskü alatt tett Ó-Futakon, a könyv kézirata már a múlt század végén a birtokában volt. Saját költségén nyomatta ki orosz fordításban, a kiadás évének, helyének, a szerző és a kiadó nevének említése nélkül, „személyes használatra". A kéziratot egy barátnője hozta Párizsból. A maga részéről bizonyos Sismareva asszony viszont azt állítja, hogy a szöveg szerzője Ascher Ginsberg, Maimonidész követője. Ő vetette papírra a kéz­irat első változatát héberül, valahol Odesszában; innen származik a többi fordítás. A világ meghódításának ter­vét, amely Maimonidész követőinek beteg elméjében született meg, az összeesküvők - állítja Sismareva asszonyság - az 1897-ben megtartott titkos brüsszeli kongresszuson fogadják el. Az orosz emigránsok (az Összeesküvés-t magában foglaló) az Antikrisztus fordítá­sának gépelt példányaival ajándékozzák meg a tekinté­lyes mecénásokat; egy párizsi álarcosbálon, 1923-ban, a libasült és a kaviár mellett, az Antikrisztus az egyik fő­nyeremény a tombolán. Sőt száműzetésében még a sze­rencsétlen sorsú porosz Joachim Albrecht is Nyilusz könyvét fogja osztogatni a pincéreknek, a taxisofőröknek és a liftesfiúknak. Olvassák csak el az urak, minden vilá­gos lesz; nemcsak az, hogy őt mért száműzték, hanem a

hallatlan infláció meg a szállodai ellátás botrányos lezül­lésének oka is. A könyvnek az utolsó Hohenzollern saját kezű, gót betűs aláírásával ellátott s egy híres párizsi étte­rem konyhafőnökének ajánlott példánya (melyet a méltat­lan utód később árverésen adott el) azt tanúsítja, hogy a hercegnek az 1920. évi első német kiadás állt rendelkezé­sére. A mű ugyanannak a német nacionalista elitnek a gondoskodásából látott napvilágot, amely a hírhedt Auf Vorposten-t is kiadta. „A könyvnyomtatás meg az ábécé feltalálása óta egyetlen könyv sem tett többet a nemzeti szellem felélesztéséért, mint ez" - írja az említett folyóirat némi érthető túlzással. A végkövetkeztetés apokaliptikus : „Ha Európa népei nem szállnak szembe a közös ellenség­gel, amely ebben a könyvben felfedi terveit, civilizáción­kat a bomlásnak ugyanaz a mételye fogja romba dönteni, amelynek az antik civilizáció is áldozata lett két évezred­del ezelőtt."

Az olvasók kétségtelen érdeklődését öt egymást követő kiadás tanúsítja.

Ami a könyv hitelességét illeti, azt senki sem vonja két­ségbe: Nyilusz Antikrisztus-a, amelynek alapján a többi fordítás készült, fehéren, feketén megtalálható a British Museum állományában. Mivel pedig a halandók többsége úgy tisztel minden nyomtatott szöveget, mint a Szent­írást, sokan minden gondolkodás és intellektuális fenntar­tás nélkül elfogadták ezt a bizonyítékot. „Vajon lehetsé­ges-e - teszi fel a kérdést a Times elborzadt szerkesztője -, hogy egy gonosztevő banda valóban kidolgozott egy ilyen tervet, és most megvalósulásában gyönyörködik?" A könyvtár állománya, amelyben ezt a koronatanút is őr­zik, számtalan titkot rejteget. Egyszer, majd ha a véletlen, a sors akarata és a megfelelő időpont kedvező konstellá­cióba jut, mindezen erők eredője ismét a British Museum sötét pincéit szeli át.

8

E bonyodalmas regény szálai most egy harmadosztályú szállóba vezetnek bennünket. A közelben tér van, ahol szentély, székesegyház vagy mecset magasodik. A levele­zőlap megfakult, zöld bélyegeiről ítélve a Hagia Sophia lehetne. A postabélyegzőkön az 1921-es évszám látható. A szálló vendége Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev orosz emigráns, lovassági százados, civilben erdőmérnök. Múltjáról keveset tudunk, jómaga nem szívesen beszél róla. (A levelezőlapokon az éghajlatról, Istenről, a keleti népek szokásairól esik szó.) Az Ohranának tett szolgála­tait most, az emigrációban, nem tartja nagy dicsőségnek. Oroszországot, állítja elsősorban a cárnak tett esküje mi­att hagyta el: a katonai esküt nem lehet sárba tiporni. Azon az angol hajón tehát önnön kategorikus imperativu­sa - a becsületérzés - hozta Isztambulba. Itt horgonyt ve­tett. Piszkos szállók, svábbogarak, honvágy. A. I. Bjelog­orcevnak mind nehezebbre esett a feszes-egyenes tartás. Először is zálogba csapta ezüstóráját az uralkodó monog­ramjával és az aranylánccal (édesapja ajándékát), azután eladta Dal Az orosz nyelv szótárá-t (előzőleg gondosan kifejtve belőle beragasztott ex librisét: a két egymáson át­vetett szablyát a kereszttel a közepén), a díszkardját, az ezüst cigarettatárcáját, a pecsétgyűrűjét, a szarvasbőr kesztyűjét, a borostyánkő szipkáját és végül a gumika­locsniját.

Egy szép napon sorra került a többi könyv is a meggy­szín bőröndből. (A nosztalgikus fehértisztek, rettenetesen sok ráérő idejükben és a lelki higiénia fenntartása céljá­ból a politikai szenvedélyeket a költészettel cserélik fel. Az orosz költők művei, az antikváriumok révén, úgy jár­nak kézről kézre, akár a kártyalapok a kártyaasztalon.) Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev egy erre az alkalomra kiötlött bölcsességgel vigasztalja magát: érett éveire az ember már kifacsart a könyvekből mindent, amit ki lehet

facsarni : illúziót és kételyt egyaránt. A könyvtáradat nem cipelheted a hátadon, mint a csiga a házát. Az ember sze­mélyes könyvtára végül már csak az, ami emlékezetében megmarad : a kvintesszencia, az üledék. (Egyedül Dal neve hangzott tudatában úgy, mint valami verscím.) No és mi ez a kvintesszencia, ez az üledék? Betéve tudta az Anyegin-t a Ruszlán és Ludmillá-t majdnem, miközben az arcát lápiszolta borotválkozás után, Lermontovot szavalta („Sz szvincom v grugyi..."), olykor Blokot, Annyenszkijt, Gumiljovot... És még egynéhányat közülük, töredékesen. Miből áll tehát ez az üledék? Fet, Byron, Musset néhány verssorából (az éhezés nem tesz jó szolgálatot az emléke­zőtehetségnek, akármit mondanak is a sztoikusok). Itt van Verlaine, Colloque sentimental, Lamartine, meg egy, a mű egészéből kiszakadt, összefüggéstelen sor: „Vous mourûtes au bord ou vous fûtes laissée". Racine-tól vagy Corneille-tól?

- Különben, uraim, mire való a személyes könyvtár? Elsősorban emlékeztetőül. Hagyjuk most a költészetet - folytatja a családi könyvtár volt tulajdonosa-, és térjünk rá a komolyabb dolgokra. (A bolsevisták talán joggal ál­lítják, hogy a költészet ködösítés vagy propaganda.) Egy erdőben vagyunk, valahol Anatóliában vagy Szerbiában. (Apropó, most mindenki Szerbiába készül.) Itt van velem a mi igen tisztelt (hozzálép, kézen fogja, „sétálnak az er­dőben") Jekatyerina Alekszejevnánk... Holdfény. Én az vagyok, aki vagyok, mint Triszmegisztosz mondaná, te­hát Arkagyij Ippolitovics Bjelogorcev, a polgári életben erdőmérnök. (Ez, uraim, ez roppant fontos: erdőmérnök.) Akkor, váratlanul, Jekatyerina Alekszejevna felteszi a végzetes kérdést : „Kérem, mi a neve ennek a virágnak? Én tisztességes ember vagyok, és nem tudok csak úgy ne­veket kitalálni. Igen tisztelt stb. stb., be kell vallanom, nem tudom! De - teszem hozzá - tüstént utánanézhetek a kézikönyvtáramban."

Ezen mindenki nevetett. Ellenben jól tudták, Arkagyij Ippolitovics, ha spicces is egy kicsit, csak azért beszél így, mert könnyíteni szeretne afölötti bánatán, hogy elad­ta a könyvtárát, amelyet tengeren és szárazföldön valóban úgy cipelt a hátán, akár a csiga a házát.

X. úr, a boldog vevő, aki mindezt „tisztes távolból" szemléli, kellemetlenül érzi magát. Mintha minden szem­pár reá, őrá szegeződne, rosszallóan.

9

Másnap, maga is egy kissé mámorosan még, X. a köny­vek között turkál, amelyeket meg meg sem nézett alapo­san. Az értékükről szállongó szóbeszéd - persze ha leszá­mítjuk az érzelmi mozzanatokat - most túlzottnak tetszett. A gyűjtemény egyetlen figyelemre méltó darabját - Egy orosz tiszt háborús feIjegyzései-t - akár vissza is adhatná Arkagyij Ippolitovicsnak, ha egy ilyen ajánlat nem hang­zanék sértésnek. A könyveket en bloc vette meg, mondo­gatta később, és elsősorban azért, hogy útját állja „egy cári tiszt és barát erkölcsi romlásának". Noha azért tagad­hatatlan, hogy érdekelték a Háborús feljegyzések, ame­lyen Lazsecsnyikov aláírása díszelgett, őszintén érdekel­te, amikor ott a bőrönd fölé hajolt a Royal Szálló szomo­rú szobájában (nem a város központjában lévő Royal szo­bájában, hanem a másikéban, amelynek kopott címere a fogalom megcsúfolása). „No és belőlünk mi marad, ura­im?-mondta akkor a bajsza alatt, mintegy magának. -Sze­relmes levelek!" -,,Meg fizetetlen hotelszámlák" - szaladt ki amannak a száján.

A jegyzék nem túlságosan hosszú. De las Cases: Mé­morial de Sainte-Héléne (évszám nélkül; az impresszu­mot alighanem kitépték); Őfelsége I. Sándor válogatott beszélyei és anekdotái, Moszkva, 1826; M. A. Volkova le­velei Lanszkajához, M. 1874; M. Bikov: The Last Days of Tsardom, London (é. n.); Napóleon Bonaparte vallo­

másai Maury apátnak, fordítás franciából, M. 1859; I. P. Szkobaljev : Barátiajándék, avagy orosz tisztek levelezé­se, Szentpétervár, 1833; Marmont: Mémoires 1772-1881, Párizs, 1857 (az első három kötet, „Marmont, maréchal, duc de Raguse" aláírással); Denis Davidov : Adalékok a korszerű háború történetéhez (hely és év nélkül); Mistris Bradon: Aurora Floyd, regény, SZPV, 1870; F. V. Rasztopcsin gróf: Feljegyzések, M.,1889; D. Sz. Merezs­kovszkij : Tolsztoj és Dosz tojevszkij, SZPV, 1903 (saját kezű aláírással és bizonyos V. M. Scsukinának szóló de­dikációval); A. Sz. Puskin: Művei, a Cári Tudományos Akadémia kiadása, szerkesztette V. I. Szajtov (három kö­tet, SZPV, 1911 1); Knut Hamsun: Összegyűjtött művei (első négy kötet), SZPV, 1910; Adalékok az oroszországi pogromok történetéhez, Pétervár, 1919; A. Sz. Puskin: Levelek 1815-1837, SZPV, 1906; L. Ny. Tolsztoj : Hábo­rú és béke, harmadik kiadás, M., 1873; L. Ny. Tolsztoj: Sze­vasztopoli elbeszélések, M., 1913; R. Wilton: The Last Days of the Romanovs, London, 1920; Áttekintés az Oroszország történetére vonatkozó és orosz nyelven meg­jelent feljegyzésekről, naplókról, emlékiratokról, levelek­ről és útleírásokról (három kötet), Novgorod, 1912; Élie de Cion: A mai Oroszország, M., 1892; Jehan-Préval: Anarchie et Nihilisme, Párizs, 1892. (Alapos a gyanú, hogy e mögött az álnév mögött bizonyos R. J. Racskovszkij lappang); W. Thackeray: Vanity Fair. A no­vel without the hero. Tauchnitz Edition, Leipzig (é. n.); N. I. Grecs : Feljegyzések az életemről, SZPV, Szuvorin kiadása (é. n.); Molchior de Vogus: Les grands maîtres de la littérature russe (vol. 55., 56. és 64.), 1884; Egy orosz tiszt háborúsfeljegyzései, I. Lazsecsnyikov kiadása, M.,1836; A Szabad Gazdasági Társulás az oroszországi földmívelés felvirágzásáért, SZPV, 1814; Ny. V. Gogol Levelei, szerkesztette Senrok, M. (é. n.); D. I. Zavalisin: Egy dekabrista feljegyzései, SZPV, 1906 (Zavalisin dedi­

kációjával Ippolit Nyikolajevics Bjelogorcevnak), és vé­gezetül még egy könyv olcsó bőrkötésben, címlap nélkül.

(Az olvasó, gondolom, meg tudja különböztetni, hogy ebben a jegyzékben mi a családi örökség - a bőrkötéses könyvek -, és melyek az újabb kiadások, amelyek azon­ban némi bepillantást nyújthatnak egy volt Ohrana-tiszt szellemi világába, amiről egyébként keveset tudunk.)

10

Miután átlapozta őket, nem minden kíváncsiság és bi­zonyos metafizikai borzongás nélkül - („No és belőlünk mi marad, uraim? Szerelmes levelek... meg fizetetlen ho­telszámlák") - X. visszarakta a könyveket a ládába, mely­ből új csizma- meg levendulaszag áradt, és azt a címlap nélküli könyvet kezdte forgatni. (Elképzelem, amint a lámpa világossága felé fordítva a könyvet ott guggol a lába előtt.) Sokáig forgatja kezében. Majd az orrához emeli. (Szerette az ódon könyvek szagát.) A hátlapján, apró betűkkel odanyomtatva, egy szót fedez fel, amely első tekintetre regénycímnek tetszett. A 9. oldalon Machiavelli egy gondolatára - vagy Machiavellinek tulaj­donított gondolatra - bukkan, amely felkeltette érdeklődé­sét: „Az állam kétféle ellenséggel áll szemben, a külső és a belső ellenséggel. Milyen eszközökhöz f folyamodik az állam a külső ellenséggel szemben viselt háborúban? vajon a két hadviselő állam generálisai .felfedik egymás előtt haditerve­iket, hogy ekképpen a másik fél felkészülhessen a védekezés­re? Tartózkodik-e vajon az éjszakai támadástól, a tőrbe csa­lástól, a lesvetéstől, a hátrányos helyzetben lévő ellenség megtámadásától? - Ti pedig mindezeket a harci fortélyokat, ezeket a csapdákat és kelepcéket, ezt az egész nélkülözhetet­len háborús stratégiát mégsem akarjátok igénybe venni a belső ellenség, a rendbontók ellen ?"

X. úr ebben a pillanatban látja, hogy szakad a hó; gon­dolatban messze jár a hotelszobától.

„A nép önrendelkezésének elve - X. úr kíváncsisága nőt­tön-nőtt - minden rendszert megdönt; törvényerőre emeli a forradalom jogát, és a társadalmat nyílt háborúba taszítja a hatalom, sőt maga az Isten ellen is. Ez az elv - az erő meg­testesülése. A népből vérszomjas dúvadot csinál, amely - amikor jóllakott vérrel - álomra hajtja fejét, s ilyenkor könnyű láncra verni."

Odakint meleg, mediterrán éjszaka van, X. úr lelki sze­mei előtt mégis nagy pelyhekben hull a hó, és az isztam­buli éjszaka csendjében kozáklovak nyerítését hallja. Majd látja azt a tisztet, amint egy pillanatra leengedi maga mellé a könyvet úgy, hogy mutatóujja azért a lapok között maradjon. („Íme, uraim, miféle erkölcsöt hirdet­nek ők.") A beállott szünetben a szárnysegéd lerázogatja a sátorponyváról a havat. X. úr úgy érezte, a köpenye uj­jába csusszant. Mámora egy szempillantás alatt elszállt. A jelenet most olyan távolinak tetszett, mintha valamikor réges-régen játszódott volna le: valahol a süket kárpátal­jai szurdokokban, tábortűz mellett, katonák ülik körül tisztjüket, aki az Oroszország, a cár és a dolgok megálla­podott rendje ellen irányuló aljas összeesküvésről olvas fel nekik. Ez a tiszt: Szergej Nyikolajevics Dragomirov tüzér ezredes. A könyv, amelyből akkor felolvasott a ka­tonáknak, Dragomirov hősi halála után (Jekatyerinburg bevételénél esett el) X. úr birtokába került.

Hirtelen gyanú ébredt benne. Előkereste tehát könyvtá­rából a könyvet, amelyet Szergej Nyikolajevics Dragomi­rov hagyott rá. Ez pedig-az olvasó már rájött - Nyilusz Antikrisztus-a volt; Dragomirov úgy hitt ebben a könyv­ben, akár a Szentírásban. (X. úr nem egy éjszakát átvitat­kozott vele - legyen neki könnyű a föld - Oroszországról, Istenről, a forradalomról, a halálról, a nőkről, a lovakról, a tüzérségről.) Ez a katonai hátizsákokban hányódó, agyonolvasott könyv még mindig őrzött valamit a díszki­adás hajdani ragyogásából. Megsárgult lapjain most is látszottak a hajdani tulajdonos körmének jelölései, és ujj­

lenyomatai - talán egyetlen földi nyomai még.X. úr összehasonlította a két könyvet. Már a névtelen

rész elején ismerős bekezdésre bukkant: „Mi tartja kor­dában ezt a dúvadat, amely kölcsönösen felfalja egymást, s amelyet embernek nevezünk ?- olvasta. - A társadalom életének kezdetén a durva és féktelen erőszak az úr, ké­sőbb pedig a törvény, azaz megint csak az erőszak, csak­hogy jogszabályokba öntve: az erőszak mindig előtte jár a jognak."

A másikban, a Nyilusz-féle Antikrisztus-ban, az Össze­esküvés címet viselő függelékben olvasható a margón kö­römmel megjelölt alábbi részlet. (Mintha a megboldogult Dragomirov csengő hangját hallaná):

„Mi tartotta kordában ezeket a vérszomjas vadakat, me­lyeket embereknek nevezünk ? Mi vezérelte őket mind a mai napig? A társadalmi rend elején a durva és vak erőszaknak vetették alá magukat, később pedig a törvénynek, amely ugyancsak erőszak, csak leplezett alakban. Arra a következ­tetésre kell tehát jutnom, hogy a természet törvénye szerint a jog az erőben rejlik." („Íme, uraim, miféle erkölcsöt hirdet­nek ők.")

Hiszem, hogy X. (ez a megalázó rövidítés is csak a túl­zott diszkréció jele) veleszületett szerénysége ellenére, amit Graves is tanúsít, tudatában volt felfedezése jelentő­ségének. Azzal, hogy egy ismeretlen szerző könyvében rábukkan az Összeesküvés rejtélyes eredetére, annak a műnek a forrására, mely már két évtizede nyugtalanítja a kedélyeket, a bizalmatlanság és gyűlölet magvát hinti el, és halált arat, mindenekelőtt azokat mentette meg a fe­nyegető veszedelemtől, akiket ez a könyv összeesküvők­nek nevez. S itt lelki szemei előtt felrémlett egy kislány eszelős tekintete valahol Odesszában. A lányka, fejét a le­szakadt szekrényajtóhoz támasztva, mivel a szekrényben próbált elbújni, kővé dermedten hever, de még lélegzik. A tükörben, mintegy idézetként, megcsonkított holttestek, felforgatott bútordarabok, összetört tükrök, szamovárok,

lámpák cserepei, fehérnemű-és ruhadarabok, matracok, fölhasított párnák, dunyhák látszanak; az utcát hó borítja: mindent belepett a pehelytoll, még a fákat is. Másfelől - s ennek csak számára volt jelentősége, mert elégtételül szolgált-végre végleges és megdönthetetlen bizonyíték (megkésett bizonyíték, kell-e mondani) volt a kezében, hogy Dragomirov tüzér ezredessel szemben neki volt iga­za, amikor kételkedett egy titkos nemzetközi összeeskü­vés létezésében. „A bolsevista összeesküvésen kívül, amely már rég nem titok, uraim... Mellékesen szólva önök tudják, hogy én Gyenyikin tábornok utasítására vizsgálatot folytattam annak megállapítása céljából, hogy Oroszországban létezik-e egy olyanfajta titkos összeeskü­vő csoport, amilyent Nyilusz leír. Nos, uraim, az egyetlen általunk felfedett titkos szervezet az volt, amely a Roma­novok újbóli hatalomra ültetését tűzte ki célul!... Kérem, csak semmi tiltakozás. Erre vonatkozóan tanúvallomások és hivatalos jegyzőkönyvek vannak. Igen. Bárkit a Roma­novok közül... Egy alkalommal, uraim, közvetlenül az összeesküvők megbüntetése után érkeztem meg. Olyan kép tárult szemem elé, amely ma is eleven sebként é1 tu­datomban... Ezredes úr, ha úgy festenek az ön összeeskü­vői, mint az a kislány..." (Hagyjátok, hogy befejezze! Uraim, egy kissé több türelmet!) „...és ha ez az ára, me­lyet Oroszországnak meg kell adnia, hogy..." - Tiltakozás, rekedtes férfihangok távoli kórusa némítja el szavát, és vágja el a visszaemlékezés fonalát. („Uraim, ideje aludni térni. Holnap nehéz napunk lesz... Uraim, engedjék meg, hogy felhívjam figyelmüket: odakint már virrad.")

Amikor X. becsukta a most már aláhuzigált és lapszéle­ken megjelölgetett könyveket, kint már hajnalodott. Bár fáradt volt, mégsem jött álom a szemére. Megvárta a tíz órát, és akkor telefonált Graves úrnak, a Times tudósítójá­nak.

11

1921 augusztusában a londoni Times - ugyanaz, amely nem egészen egy évvel korábban csodálkozva tette fel a kérdést, honnan az Összeesküvés-ben „akkora jóstehet­ség, hogy mindezt előre megjósolta" -, ugyanaz a Times tehát, mely birtokában volt az ellentmondás bölcsességé­nek, közölte isztambuli tudósítója, Philip Graves úr cik­két. Graves tiszteletben tartotta beszédtársa kívánságát, és kihagyta a nevét. (Így történt, mint említettük, hogy en­nek az afférnek egyik véletlen, de azért nem mellékes szereplőjét, mint névtelen X.-et jegyezte fel a Krónika.) Graves úr csupán a társadalmi státusát fedi fel: mármint hogy görögkeleti vallású alkotmányos monarchista, anti­bolsevista; a polgárháború idején Dragomirov tüzér ezre­des szárnysegéde. Graves, az első telefonhívást mint lé­nyegtelen részletet átugorva, tömören összefoglalja olva­sóinak a (belvárosi) Royal Szálló bárjában lefolytatott délutáni beszélgetésük tartalmát, mely eszmecsere dél­után 5-től este 10-ig tartott.

„Az Ohrana egy volt tisztje, aki kiszökött Isztambulba, kénytelen volt eladni egy halom régi könyvet. Köztük egy francia nyelven írt, 14 x 9 cm nagyságú művet, címlap nélkül, olcsó bőrkötésben. A könyv hátlapjára, latin be­tűkkel, a Joly szó van nyomtatva. Az »Egyszerű meg­jegyzés« címet viselő előszó keltezése: Genf, 1864. októ­ber 15. A papír és a nyomás teljesen megfelel az 1860-1880-as éveknek. Ezeket a részleteket csak azért említem, mert remélem, hogy hozzásegíthetnek a mű címének megállapításához... A korábbi tulajdonos, a volt Ohrana-tiszt, nem emlékszik, hogyan jutott a könyvhöz, és nem is tulajdonított neki semmi jelentőséget. X. rendkívüli ritka­ságnak tartja a könyvet. Egy nap, lapozgatás közben, meglepetve vette észre, mekkora a hasonlóság bizonyos bekezdések, amelyek szemébe ötlöttek, és a hírhedt Összeesküvés-ben található megfogalmazások között. Ez

után a felfedezés után hamarosan meggyőződött, hogy az Összeesküvés legnagyobbrészt csupán parafrázisa a genfi eredetinek."

12

Ez a két könyv - a Nyiluszé, amelyre száz meg száz fa­natikus esküdött, s amelynek nevében embervér folyt, és az a másik, a feláldozott, a névtelen, az unikum, a Hamu­pipőke a könyvek között -, az emberi szellemnek ez a két ellentmondásos, annyira hasonló, mégis oly különböző alkotása, négy betűjelnyi távolságra, valamiféle (félve írom le a szót) kabbalisztikus távolságra hevertek egy­mástól majd hatvan esztendőn át. S amíg az első oda­hagyta a könyvespolcok hosszú, sötét kakasülőit, mérge­ző lehelete összevegyült az olvasó leheletével, s a lapszé­leken nyoma maradt ezeknek a találkozásoknak, ezeknek a kinyilatkoztatásoknak (amikor az olvasó önnön kételye­inek visszfényét, saját titkos gondolatát fedezi fel mások gondolataiban), addig az a másik itt porosodott, hányó­dott, nem mint a testet öltött gondolat, szellem, hanem csupán mint felesleges, élettelen kacat, pusztán mint könyv, amellyel kapcsolatban az olvasó, amikor véletle­nül a kezébe kerül, tűnődve kérdezi, őelőtte valaha is be­lelapozott-e valaki, és egyáltalán kezébe veszi-e még egyszer valaki, amíg világ a világ; olyan könyv tehát, mely merő véletlenségből, tévedésből kerül az olvasó két meleg tenyere közé, mivelhogy vagy a kölcsönző mon­dott be téves számot, vagy pedig a könyvtáros olvasta té­vesen a szignatúrát, úgyhogy az olvasó méltán eltűnődhet minden emberi erőfeszítésen, ekképpen a saját igyekvésé­nek hiábavalóságán is; ő azonban mindenesetre valami mást, verseskönyvet vagy regényt, római jogot vagy ma­dártani tanulmányt, vagy ki tudja, mit, mindenképpen va­lami olyat kért, ami abban a pillanatban mégiscsak tartó­sabb értékűnek és kevésbé hiábavalónak tetszett ennél a

poros-dohos könyvnél, melynek megsárgult lapjai között még riasztóbb az évek áporodottsága, mint más könyvek­ben, mert ez már nem is porosság, hanem por, a feledés hamuja, halott gondolatok hamvvedre.

Így töpreng magában a tévelygő olvasó.Amikor a véletlen, a sors és az idő kedvező konstelláci­

óba kerül, ezeknek az erőknek az eredője majd erre a könyvre esik, mint a napsugár „vakító fénye", megvilá­gítja, és megmenti a feledéstől.

13

Egy napon a British Museum könyvtárában, szemükre húzott kalappala mint a detektívek, két újságíró jelenik meg Graves levelével a zsebükben. Mi sem volt könnyebb, mint a Joly név segítségével hozzájutni a kere­sett könyvhöz. Így történt, hogy az Összeesküvés (amely Sismarev asszony szerint Asher Ginsberg keze által hébe­rül, Zsevahov herceg szerint pedig egyenesen a Tisztáta­lan tollbamondása nyomán íródott) titkos forrása, hosszú évek után, végre napvilágra került.

A könyv - Montesquieu és Machiavelli párbeszéde a pokolban, avagy a machiavellista politika a 19. század­ban, szerző Egy Kortárs-, melyet az „arcátlan dögkese­lyűk", mint Delevszkij nevezi őket, aljas céljaikra hasi; nálták fel, kétségkívül az egyik legjobb kézikönyv, mond­ja Rollin, amelyet valaha is írtak a modern diktátorok vagy az annak készülők személyes használatára. Norman Cohn szerint pedig könyörtelen éleslátással harangozza be a XX. század totalitárius rendszereit. „Szomorú halha­tatlanság", teszi hozzá.

14

Arról, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember földi ma­radványai elporladjanak (a problémát Flaubert tanulmá­

nyozta tisztán irodalmi okokból, ha hinni lehet neki) kü­lönböző szerzők eltérő becsléseket adnak, melyeknek alsó időhatára tizenöt hónap, a felső pedig negyven év. Abban az időben tehát, amikor Graves felfedezi és feltá­masztja halottaiból Maurice Joly könyvét, szerzőjének csontjai már elszenesedtek, összekeveredtek a földdel és a sárral; halála óta ugyanis majdnem negyvenöt esztendő telt el.

Maurice Joly, egy városi tanácsnok és valami Florentina Corbara nevezetű olasz nő fia, 1859-ben kérte felvételét az ügyvédi kamarába. Rövid önéletrajzában el­mondta, hogyan keletkezett a Dialógus: „Egy teljes esz­tendeig töprengtem a könyvön, amely azokat a súlyos válságokat és szédítő szakadékokat volt hivatva ábrázol­ni, amelyekhez a császári törvényhozás vezetett az egész kormányzatban, miután elfojtotta a politikai szabadságjo­gokat a társadalmi piramis alapjától egészen a csúcsáig. Oda lyukadtam ki, hogy egy szigorú, feszes formában megírt könyvet a franciák nem olvashatnak el. Munkámat tehát igyekeztem olyan formába önteni, amely megfelel gunyoros szellemünknek, és a császárság fennállása óta kénytelen féken tartani fullánkjait... szembe jutott Galiani apát Dialógus a gabonáról című könyve, s az, hogy mi­lyen benyomást tett rám a maga idejében. Ekkor támadt azaz ötletem, hogy legyen párbeszéd, amelyben élők és holtak csevegnek egymással a mai politikáról. Egy este a Pont Royal közelében sétálgatva a folyóparton, Montes­quieu neve ötlött eszembe, aki megtestesítője lehetne an­nak az eszmének, amelyet ki akartam fejezni. De ki lehet­ne a beszédtársa? Villámcsapásként járt át a gondolat: Machiavelli! Egyfelől Montesquieu, a politikai jogok képviselője, másfelől Machiavelli, aki III. Napóleon lesz, és annak ellenszenves politikáját fejezi ki."

A Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban egy szénásszekér fenekén érkezett Franciaországba (a ko­

csis azt hitte, csempészdohányt visz a kartondobozokban), és a szándék az volt, hogy azok se­gítségével, akik megvetik a zsarnokságot, elterjesztik az egész országban. Minthogy az emberek jobban szeretik a szabadság hiányának bizonyosságát a bizonytalan kime­netelű változásnál, az első ember, aki fölcsapta a könyvet (úgy látszik, valami szerény postatisztviselő, „aktív szin­dikalista" volt), amikor egy kissé jobban odafigyelt, az árnyak birodalmában folyó párbeszédre, elértette benne az uralkodóra vonatkozó célzásokat, és „megbotránko­zással elegy undorral" messzire elhajította magától a könyvet. Előléptetés reményében följelentést tett a rend­őrségen. Amikor a rendőrkopók kinyitották a könyveket tartalmazó ládákat, az álmélkodó dohánycsempész a lelke legmélyén megesküdött, hogy valaki drágán fogja megfi­zetni ezt a csalást. A rendőrfelügyelő véleménye szerint egyetlen példány sem hiányzott. Mivel az elégetés barbár szokás, és bizonyos középkori képzettársítások miatt nép­szerűtlen is, a könyveket kivitték a városon kívülre, a Szajna-partra, és savval leöntötték.

Maurice Jolyt 1865. április 25-én állították bíróság elé. A tavaszi zápor és a sajtó hallgatása miatt mindössze né­hány bevetődő kíváncsiskodó voltjelen a tárgyaláson. A bíróság betiltotta és elkobozta a könyvet, Jolyt pedig- „a császár személye meg a császári kormányzat iránti gyűlö­let és megvetés szítása miatt" - kétszáz frank pénzbünte­tésre (ennyibe került a sósav meg a munkások bére), va­lamint tizenöt havi elzárásra ítélte. Joly, mint megbélyeg­zett anarchista, barátaitól megtagadva, mindazonáltal tán­toríthatatlanul, megértette, hogy könyvekkel nem lehet megváltani a világot, és 1877 egy júliusi kora reggelén golyót röpített a koponyájába. „Jobb sorsot érdemelt - mondja róla Norman Cohn. - Rendkívül kifinomult előér­zettel sejtette meg azokat az erőket, amelyek, a halálát követő években szárnyra kapván, századunk politikai ka­

taklizmájának előidézői lesznek."

15

Egy „arcátlan manipulációnak" köszönhetően (a kifeje­zés Delevszkijtől ered) a zsarnokság és III. Napóleon, a műkedvelő despota ellen irányuló pamfletből születik a világuralom titkos programja, az Összeesküvés. A cinikus hamisítók, megbízva a rendőri jelentésekben, arra számí­tottak, hogy a kénsav Joly könyvének valamennyi példá­nyát megsemmisítette (annak az egynek a kivételével, amelyhez - ki tudja, hogyan - ők maguk jutottak hozzá). Egy-egy szót mással cserélni fel, hozzátenni egy-egy becsmérlő kifejezést a kereszténység számlájára, Joly (egyébként Machiavellinek tulajdonított) fantaziálásaiban elvenni az élét a mérges-gunyoros fullánkoknak, mindezt kiemelni a történelmi összefüggésekből - s íme, előttünk áll a hírhedt Összeesküvés.

A két szöveg összevetéséből egyértelműen megállapít­ható, hogy az Összeesküvés hamisítvány, és hogy eszerint nem létezik semmiféle program, amelyet valamiféle „rej­télyes, sötét és veszedelmes erő dolgozott ki, mely szá­mos, fejtörést okozó rejtély kulcsát tartja kezében". A Times szenzációs leleplezése, amely „Az Összeesküvés­nek végleg befellegzett" címen jelent meg, a dolgok logi­kája szerint tehát pontot tehetett volna erre a hosszadal­mas és kínos afférra, amely már annyi lelket megrontott, és annyi életet elvitt.

A nyomozás a bűncselekmény tetteseinek és a hamisí­tók szándékainak kiderítésére az események után mintegy húsz évvel később indul meg. A résztvevők többsége ha­lott, Oroszország el van vágva a világtól. Nyilusz (Szer­gej atya) kolostori levéltárakban kutat.*

*Nyilusz egy remete naplójának felkutatásán dolgozik. Ez a remete, Zsevahov szerint, hallatlan realizmussal ecseteli a

Az Összeesküvés kútfőinek kinyomozása külön fejezete ennek a fantasztikus és bonyodalmas regénynek. (A re­gény szó másodszor bukkan fel itt, s ezúttal is úgy, hogy tökéletesen tudatában vagyunk a szójelentésének és sú­lyának. Csak a takarékosság elve akadályozza meg, hogy ez a történet, amely csupán példabeszéd a rosszról, egy olyan regény gigászi méreteit öltse, melynek cselekmé­nye időtlenül hömpölyögne az európai kontinens óriási térségein, az Urálig, az Urálon túl, mindkét Amerikában, számtalan sok regényhőssel és a holttestek millióival va­lamely borzalmas körkép háttere előtt.) Ez a lesújtóan vázlatos és végsőkig leegyszerűsített fejezet-azokra a fo­lyóiratokban szokásos tartalmi kivonatokra emlékeztet, ahol jelentős művek lényegét a puszta cselekményre kor­látozzák - az alábbiakban foglalható össze:

Az Összeesküvés, avagy az európai társadalom romlá­sának gyökerei (miként Krusevan helyesen állította) vala­hol Franciaországban keletkezett a múlt század utolsó éveiben, a Dreyfus-affér zenitjén, amely két táborra osz­totta Franciaországot. Az orosz szöveg, jellegzetesen

túlvilági élet jelenségeit: „A napló szerzője nemcsak a rég­múlt idők eseményeit magyarázza, és megjósolja, mi fog történni a földön, hanem olyan eleven képet fest az olvasó­nak a túlvilágról, amely nem csupán nagy intuícióról tanús­kodik, hanem arról is, hogy sajátos, Istentől nyert sugallatok birtokában van. Emlékszem egy fiatalemberről szóló elbe­szélésére, akit - édesanyja átkával - valami titokzatos erő (nyevjedomoju sziloju) ragadott meg, felkapta a földről, és a légüres térbe sodorta, ahol negyven napig a szellemek életét élte, többször visszatért hozzájuk, és alávetette magát az ott uralkodó törvényeknek. Ez a történet annyira nem minden­napi, hogy a kitalálás és a fantaziálás minden lehetőségét tö­kéletesen kizártnak kell tartanunk; ami csupán azt bizonyít­ja, hogy a túlvilág valóban létezik, és szellemek vannak." (N. D. Zsevahov herceg: Szergej Alekszandrovics Nyilusz. Krat­kij ocserk zsiznyi i gyejatyelnosztyi, Újvidék, 1936.)

szláv fordulataival és hibáival (mármint az a hírhedt ki­adás, melynek címlapján hatalmas tintafolt éktelenkedett „az Antikrisztus véres pecsétjeként"), arra utal, hogy en­nek a hamisítványnak a szerzője orosz lehetett. Mint ahogy minden út Rómába vezet, mondja Burcev, azon­képpen minden nyom az Összeesküvés első változatának keletkezésével kapcsolatban (amely gyalázatosan meg­lopta és értelmetlenné tette Joly könyvét) bizonyos Racskovszkijhoz -,,a tehetséges és végzetes Racskovsz­kijhoz" -, az orosz titkosrendőrség párizsi főnökéhez ve­zet. Ez a Racskovszkij, állítja Nyilusz, önzetlenül harcolt e világ valamennyi sátáni szektája ellen, és „sokat tett, hogy Krisztus ellenségeinek karmai ne legyenek túlságo­san élesek". Bizonyos Papus, akinek alkalma volt köze­lebbről megismerni, olyan portrét fest róla, amely - nem­csak a nagy kezdőbetűk miatt - a szimbolisták prozódiá­jára emlékeztet:

„Ha valaha találkoznak vele az Életben, kétlem, hogy önökben a gyanúnak akár a leghalványabb árnyéka is fel­merülne személyét illetően, mert magatartása igazán semmit nem árul el sötét üzelmeiből. Nagydarab, de moz­gékony termetével, örökös mosolyával az ajkán, patkó alakban nyírt szakállával, élénk szemével inkább valami Remek Jópofára, semmint valami orosz Korinthoszira ha­sonlított. Eltekintve attól Q nagyon szem betűnő gyengé­jétől, amellyel a Kis Párizsi Nőcskék iránt viseltetett, két­ségtelenül ő a legügyesebb Szervező, aki egyáltalán léte­zik a Tíz Európai Fővárosban." (L'Écho de Paris, 1901. november 21.) Taube bárónak, aki körülbelül tíz évvel a forradalom után Az oroszpolitika című könyvében megkí­sérelte megmagyarázni, mindenekelőtt önmagának, a bi­rodalom romlásának okait, s rámutatott a titkosrendőrség jelentős szerepére ezekben az eseményekben, szintén volt alkalma megismernie. „Kissé túlzott udvariaskodása, be­hízelgő beszédmodora - olyan volt, mint valami hatalmas

macska, amelyik gondosan behúzta karmait-csupán pilla­natokra tudta elnyomni bennem a róla kialakult világos és határozott benyomásomat, finom éleselméjűségét, törhe­tetlen akaratát és a cári Oroszország érdekeit szolgáló mélységes odaadását."

Ennek a törhetetlen akaratú embernek az életútja némi­leg tipikus sorsot tár fel előttünk; ez a hol balról jobbra, hol pedig jobbról balra kanyarodó ideológiai bokázás ma már közhelynek számít az európai értelmiség körében, és azt bizonyítja, hogy az emberi fejlődés dialektikájában semmi sem állandó. Racskovszkij ifjúkorában részt vesz a titkos egyetemista összejöveteleken, ahol fojtott hangon tiltott könyveket és kiáltványokat olvasnak, titkos beszél­getéseket folytatnak, és titkos szerelmek szövődnek a még homályos jövő távoli visszfényében, és „a forrada­lom romantikája az egyetlen program". Szemébe húzott, félrecsapott kalapban, titkos járatokon közlekedve, nyomdafestékszagú, sötét pincékbe nyit, ahol sang de beuf festékkel lángoló röpiratokat gyártanak, és hamis igazolványokat nyomtatnak fantáziadús álnevekkel. Olyan élet ez, amely tele van kelepcével, veszedelemmel és lelkesedéssel, amikor, megbeszélt jelszó alapján, éjsza­kai szállásra fogadunk be torzonborz, szakállas, ismeret­len férfiakat és hófehér kezű lányokat, akik a drága bunda alól hölgypisztolynak egyáltalán nem mondható mordá­lyokat húznak elő. Az egyik ilyen parázsló szemű, borzas szakállú férfi, aki a sötétben cigarettázva virrasztotta át az éjszakát, valamikor 1879 telén, miután „kételkedni kez­dett a plébániatemplom felrobbantásának célszerűségé­ben", beköpte a merénylők terveit. Racskovszkij -aki en­nek az ingadozónak még azt is elárulta, hogy két nappal előbb Drentel tábornok egyik merénylője aludt ugyanab­ban az ágyban - a cári rendőrség III. osztályára került. Itt most egy Dosztojevszkij tollára méltó jelenet játszódik le: az ügyész, mivel látta, kivel van dolga, köntörfalazás

nélkül előáll javaslatával: Racskovszkij úr, vagy együtt­működik a rendőrséggel („Végtére is, golubcsik ti moj milij, a rendőrség nem kisebb odaadással szolgálja Orosz­országot, mint a forradalmárok"), vagy pedig... Racs­kovszkij nem sokat habozott. A szibériai száműzetés („Szibériát, ogurcsik ti moj, még Dosztojevszkij is ro­mantikus színben ábrázolja, ha egyetért velem. Szibéria valahogy puhának, úgyszólván kivattázottnak látszik, amikor a meleg dunna alatt olvas róla az ember"), és a ki­látásba helyezett párizsi utazás között („ott majd más szemszögből látja a dolgokat, dusenyka moja"), ez utób­bit választotta. Racskovszkij mézesmázossága és „behí­zelgő beszédmodora", ezt jól megfigyelte egyik kortársa, az 1879-es esztendőnek azon a februári napján született, amikor beadta a derekát. „Ez, vagyis az ügyésznek ez az utánzása, ez az elképesztő mimikri volt Racskovszkij első hamisítványa."

A közbeeső állomások most úgy suhannak el, mintha vonatablakból néznénk: nem egészen egy évvel letartóz­tatása (és egy megjátszott rövid börtönfogság) után Racs­kovszkij az Állambiztonsági Hatóság pétervári főnöké­nek segédje, a következő évben pedig már kinevezik az összes titkosszolgálatok főnökének Párizs székhellyel. Az általa szőtt háló teljesen zavaros képet mutat Európa tér­képén mindaddig, amíg az ember fel nem fedezi benne a tökéletes épületelemeket, melynek tartópillérei Párizs, Genf, London, Berlin. Egyik ága (be van rajzolva a szo­bájában levő térképre) úgy vonul végig a Kárpátokon át Moszkváig és Szentpétervárig, „mint az aorta, amely a dolgok szívébe vezet" -jegyzi föl az egyik nosztalgikus kortárs.

Hízelgéssel, megvesztegetéssel, ezenkívül besúgóinak, éleselméjűségének és azoknak a vacsoráknak köszönhe­tően, „ahol úgy folyik a pezsgő, mint a víz, az emberek pedig veréb módra fecsegnek", Racskovszkij, 1890 vége

felé, titkos forradalmi szervezetet leplez le, amely pokol­gépeket gyárt egy lakatosműhelyben Párizs külvárosában. A pokolgépeket az Oroszországban működő merénylők­nek szánták. Ekképpen a cári rendőrség III. osztályának sikerül Szibériába küldeni hatvanhárom terroristát, akiket Racskovszkij játszott a kezére. Több mint húsz év telt el (a szibériai száműzöttek többsége már meghalt), amikor Burcev, az esetet kivizsgálva, a következő machinációt fedezi fel: a pokolgépeket Racskovszkij emberei készítet­ték, a párizsi külvárosi műhely pedig egyik francia mun­katársának nevén volt.

Az anarchisták és „nihilisták" aranykora volt ez, mond­ja Norman Col-m, a házilag készített pokolgépek divatja pedig Európában és Oroszországban egyformán elterjedt. Ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a merényletek többsége mögött-akkor is, amikor szegekkel töltött bom­bát dobtak a képviselőházba, akárcsak az ennél veszedel­mesebb liége-i robbanás mögött - láthatatlanul, mint Is­ten, a mi „jópofa" Racskovszkijunk állt. Elhinteni a gya­nú magvát Európában, és ezzel Oroszországhoz közelíte­ni: ennek a gondolatnak megszállottja volt. „Ez a perfid orosz, aki nem érte be rendőrfőnöki szerepével, a magas politika lapjára tett... Mert Racskovszkij túlzott becsvá­gyával csak a gátlástalansága vetekedett."

16

Racskovszkij kétségtelen éleselméjűségével hamarosan rájött, hogy a pokolgépek és bombák hatása viszonyla­gos; ha egy bűntény értelmetlen, vagy indítékai nem egé­szen világosak, a közvélemény szorosan behunyja a sze­mét, akárcsak villámláskor: fél, és szeretné minél előbb elfelejteni a dolgot. A tapasztalat viszont arra tanította, hogy a szóbeszéd a bombánál is nagyobb erővel robban­hat. Az emberek készséggel elhisznek minden pletykát, különösen ha olyan embert veszünk célba ügyesen, aki

mindig feddhetetlen erkölcsűnek tetszett. Aki romlott, az nem hiszi, hogy tőle eltérő, másfajta ember is létezik, ha­nem csakis olyan, akinek sikerült jól álcáznia magát. „Amíg bebizonyítod, hogy alaptalanul rágalmaztak meg, addig, dusenyka moja, sok víz lefolyik a Szajnán." Élet­rajzírói azt állítják, hogy ennek a született cselszövőnek a névtelen levelek írása volt a kedvenc szórakozása még gimnazista korában. Névtelen leveleket írt tanárainak, is­kolatársainak, szüleinek, önmagának. Most, ebben az új szerepkörben, eszébe jutott, milyen gyilkos hatása volt if­jonti játszadozásainak. Mivel pénze volt, és a sajtó is ren­delkezésére állt, cikksorozatot közölt, amelyben egykori forradalmárok „vallomásaikban" feltárják csalódásuk hát­terét. Egy-egy ilyen pamfletre megint csak ő maga vála­szolt más név alatt... Pokoli zűrzavart keltett.

Az egyik ilyen röpirat kapcsán, melyet bizonyos „T. Ivanov" írt alá, Racskovszkij egy munkatársjelöltnek, aki sohasem lett munkatársa, kifejtette, mennyire ismeri a rá­galom mechanizmusát és hatását. „Amíg elölről meleg­szik, golubcsik, addig a hátsója fázik. Akárcsak a tábor­tűznél. Az egyik fertálya, hogy úgy mondjam, mindig ki van téve. S itt az ember csupán kétféleképpen védekez­het, de így is, úgy is hatástalanul. (A harmadik módozatot még nem találták fel.) Vagy hallgat, abban a hitben, hogy az emberek nem veszik komolyan a hazugságokat, ame­lyeket mások terjesztenek róla - méghozzá, ne feledje, nyomtatásban - vagy pedig felháborodva válaszol a rága­lomra. Az első esetben azt fogják mondani: hallgat, mert nincs mit felhoznia mentségére. A másik esetben: védeke­zik, mert bűnösnek érzi magát. Ha nem érzi magát bűnös­nek, mi a fenének mentegetőzik? A rágalom, ogurcsik moj milij, úgy terjed, mint a velencei kór." (A velencei kór divatban volt akkoriban.)

17

Joly Pokolbeli dialógus-ának „a Racskovszkij-féle mű­helyben" készült hamisított változata elképesztő gyorsa­sággal jutott Nyilusz kezébe. „A két rokon lélek, a két fa­natikus e találkozása elkerülhetetlen volt - írja egy kor­társ. - Kettőjük között csak az volt a különbség, hogy Nyilusz a maga misztikus tébolyában úgy hitt az Össze­esküvés hitelességében, akár a Szentek életé-ben." A kéz­irat J. H. Glinka asszony közvetítésével jutott el hozzá, aki Párizsban spiritiszta szeánszokat tartott, és melléke­sen az emigráns orosz terroristák után kémkedett. Egy új­ságírónak tett vallomásában az asszony magának követel­te a dicsőség rá eső részét. De mivel azt állította, hogy kapcsolatban áll a túlvilággal és a cári család elhunyt tag­jaival érintkezik, az újságíró meglehetős fenntartással fo­gadta mondókáját., Tény azonban, hogy éppen Glinka asszony volt az, aki a maga példányát elküldte Krusevan­nak (annak, aki elsőnek közli majd lapjában). Innen ke­rült, mint láttuk, Nyilusz kezébe.

A mendemondák, amelyeket „a rágalmazásnak ez a tö­kélye" terjesztett, olyan gyorsan bejárták a világot, ami­lyen gyorsan csak a pletyka meg a spanyolnátha terjed­het. A könyv az európai kontinensről eljutott a brit sziget­országba, onnan Amerikába, majd ellenkező úton egészen a Felkelő Nap Országába. Rejtélyes eredetének köszön­hetően, és mert az embereknek szükségük van rá, hogy értelmet leheljenek a történelem folyamataiba egy olyan világban, melyben nincs Isten, az Összeesküvés valóságos breviárium lett, amely arra tanít, hogy a történelem min­den veresége mögött egy „misztikus, sötét és veszedel­mes erő" áll; ez tartja kezében a világ sorsát, titokzatos hatalmi források ura, háborút indít, és felkeléseket szít, forradalmat robbant ki, és zsarnokokat emel hatalomra, vagyis „minden rossz forrása". A francia forradalom, a Panama-csatorna, a Népszövetség, a versailles-i szerző­

dés, a Weimari Köztársaság, a párizsi metró-az ő műve. (Apropó : a metró nem más, mint a városfalak alatt húzó­dó lagúna, amelynek segítségével levegőbe röpítik az eu­rópai fővárosokat.) Ez az „okkult és felelőtlen szervezet" pénzeli sötét alapjaiból a hit és a törvények ellenségeit, a felforgatókat; köztük olyan személyeket tart nyilván, mint Voltaire, Rousseau, Tolsztoj, Wilson, Loubet, Cle­menceau, Eduard Sam, Lev Davidovics Bronstein; csel­szövéseinek áldozatai : II. Sándor cár, Szeliversztrov tá­bornok, Ferdinánd főherceg; tagjai és akaratának enge­delmes végrehajtói Machiavelli, Marx, Kerenszkij, B. D. Novszkij, sőt maga Maurice Joly is. (Ez utóbbi álnév, be­tűrejtvény, melyet a Maurice névből könnyű megfejteni.)

18

Az Összeesküvés legteljesebb és legnevezetesebb válto­zatának kétségkívül az a négykötetes kiadás tekinthető, amely a húszas években jelent meg Párizsban; monseigneur Junius hét évig dolgozott rajta, s munkáját nyolcvankét esztendős korában „szerencsésen bevégzé". Egy fanatikus erudita és poliglott műve ez, aki nem átal­lotta, hogy öreg napjaira hozzálásson a szláv nyelvek ta­nulmányozásához, melyek „rendkívül nehezek, és nem is igen látta közvetlen hasznukat", állapítja meg egyik élet­rajzírója. Ez a mű összefoglalja mindazt, amit erről a tárgyról addig tudtak, a francia fordítást összeveti az orosszal, a némettel meg a lengyellel, és valamennyit egymással, számba veszi a jelentéktelen nyelvi eltérése­ket, rámutat sok lapsus mentis-re, és lapsus calami-ra, valamint a korábbi kiadások durva sajtóhibáira, amelyek olykor lényegesen módosítják az eredeti jelentést; mind­ezt bizonyos bibliai párhuzamok tetézik, ezek egyértel­műen elmarasztalják e botrányos könyv szégyentelen megalkotóit. („Kezüket nem a könyörületesség vezette volt.")

Fáradozása, ezt bízvást mondhatjuk, nem volt hiábava­ló. Ettől fogva az Összeesküvés minden kiadója nemcsak Franciaországban, minden komoly kiadó, aki nem éri be az olcsó és gyors dicsőséggel, és nemcsak a könnyű pénzszerzésre gondol, ha jól akar tájékozódni, monseig­neur Junius négykötetes kiadását veszi elő. (Nagy a való­színűsége, hogy bizonyos A. Tomié is monseigneur Juni­us adataira támaszkodott. A Tomić-féle változat, Igaz ala­pok címmel, Splitben jelent meg 1929-ben: aminthogy a magát Patrioticus-ként aláíró névtelen kommentátor is fel­használta, akinek fordítása Ki ássa alá az emberiséget fél­reérthetetlen címmel öt évvel később látott napvilágot Belgrádban.)

Németországban „tántoríthatatlanul és sziklaszilárdan" hisznek a mű eredetiségében; több nemzedék tudata és hazafiassága formálódik e könyv alapján. Míg a szociál­demokrata lapok hevesen bizonygatják az obskúrus iro­mányban felhozott vádak értelmetlenségét, addig a sajtó­nak az a része, amelyik nem vesz részt a rágalomhadjá­ratban a két („egyformán hatástalan") állásfoglalás közül a másikat választja: hallgatólagosan átsiklik az egészen - mert különösen a Times leleplezése óta-, azt tartja, hogy minden további vita felesleges. Racskovszkij lélektanilag megalapozott okoskodásával összhangban és e két, egy­másnak ellentmondó álláspont egyenes következménye­ként, egy, abban az időben ismeretlen (még ismeretlen) amatőr festő azt írja, hogy mivel olyan kitartóan bizony­gatják, hogy ha misítvány, „éppen ez bizonyítja a könyv eredetiségét" (Mein Kampf). A nevezetes 1933. esztendő­ben, amikor ez az amatőr festő már egészen jól ismert személv, Németországban az Összeesküvés több mint har­minc kiadást ér meg, s a Der Hammer Kiadó koktélparti­val ünnepli meg a százezredik példány eladását.

A Nyilusz-féle változat alapján készült amerikai fordí­tás 1925 körül eléri a félmilliós példányszámot. Ezt első­

sorban egy nagy példányszámú lap hírverésének köszön­heti. A laptulajdonos Henry Ford, azaz ember, akinek két nagy szenvedélye volt az életben: a gépkocsik és a titkos társaságok. Latin-Amerikában a könyv hosszú éveken át a heves pártharcokban nyeri el hasznos rendeltetését, és lesz a fanatikusok kézikönyve, különösen a német szár­mazású lakosság körében. A harmadik spanyol kiadás (São Paolo, 1937, feszülettel és háromfejű kígyóval a fe­dőlapon) ugyancsak forrásértékűnek tekinthető: ennek szerkesztője is felhasználta monseigneur Junius adatolá­sát, és ezen a kiadáson alapszik a Preziosi-féle olasz vál­tozat is ugyanebből az évből. A magyar kiadás (1944) bi­zonyos László Ernő bölcselkedésének kíséretében jelent meg, és az ezt követő sajtókommentároknak közvetlen visszhangja az volt, hogy vadászpuskával lőttek be há­zunk ablakán. (Így aztán joggal mondhatom, hogy az Összeesküvés-sel kapcsolatos ügyekben egy kicsit az én bőrömre is ment a játék.)

19

Fennáll az alapos gyanú, hogy ez a könyv erőteljes ha­tást gyakorolt nemcsak a hajdani amatőr festőre, a hírhedt Mein Kampf szerzőjére, hanem egy névtelen grúziai sze­minarista lelkivilágára is, aki még csak ezután hallat majd magáról. A szibériai száműzetés hosszú téli éjszaká­in világító gyertya reszketeg fényében, míg odakinn süvít a hóvihar, az Összeesküvés igéi minden bizonnyal na­gyobb hatást tettek rá az Evangéliumnál.

Egy reneszánsz herceg okulására írt kézikönyv - a mű­nek a Joly-féle filozófiai reinkarnációján és a Nyilusztól eredő görbe tükrön át - így lesz korunk önkényurainak kézikönyve. A Nyiluszból vett néhány példa és azok tör­ténelmi visszfénye jól szemlélteti, hogy ennek a könyv­nek milyen sorsdöntő hatása volt

„Megjegyzendő, hogy a rossz ösztönű emberek több­

ségben vannak a jó ösztönűek felett ; ezért a fölöttük való uralkodásban jobb eredmények érhetők el erőszakkal és rémuralommal, mint akadémiai vitákkal. Minden ember hatalomra vágyik, mindenki diktátor szeretne lenni, ha csak tehetné, s ritka az az ember, aki nem volna kész fel­áldozni mindenki jólétét a sajátjólétéért." (Összeesküvés, 216.l.)

Vagy:„A mi jogunk forrása az erő. A jog olyan fogalom, mely

rengeteg felelősséggel jár, de amelyet semmi sem bizo­nyít. Hol kezdődik a jog? Hol végződik ? Egy államban, ahol a hatóság rosszul van megszervezve, ahol az uralko­dó és a törvény ereje a liberalizmus túltengése miatt gyenge és hatástalan, én újjogot merítek- lecsapni az erősebb jogán, s diribdarabokra törni az egész fennálló rendet és intézményeit." (218. 1.)*

Annak a bonyolult kérdésnek az eldöntésében, vajon a tett megelőzi-e az igét, vagy pedig a tett csupán árnyéka az igének, az Összeesküvés-ből vett egyik-másik idézet már-már az idealista változatot hiteti el velünk. A tanul­ság, amelyet a jövendő zsarnokok merítettek ebből az ol­vasmányból, eleven és állandó gyakorlattá vált.

„A mi kötelességünk az, hogy egész Európában, ennek révén pedig más földrészeken is, nyugtalanságot, viszály­kodást és ellenségeskedést szítsunk. Ennek kettős haszna lesz: egyfelől ráijesztünk a demokratikus államokra, mi­vel megmutatjuk, hogy ha kedvünk tartja, zűrzavart idéz­hetünk elő, és megdönthetjük társadalmi rendszerüket. Másfelől mindenféle cselszövéssel alaposan összekuszál­hatjuk a szálakat, melyekkel minden ország kabinetjét be­hálóztuk a mi politikánkkal, a gazdasági szerződésekkel és államkötelezettségekkel." (235. l.)

*Ezeknek a mondatoknak a szenvedélyessége tanúsíthatja, mekkora hatást tett az Összeesküvés bizonyos doktor Destou­ches-ra, a Bagatellek egy mészárlásról című pamflet írójára.

A szellemtörténetben nincs rá példa, hogy az uralkodó­nak szánt filozófiai gondolat valaha is ilyen visszhangra lel, és beteljesedik a gyakorlatban.

„A politikának semmi köze az erkölcshöz. Az államfér­finak, aki erkölcsösen kormányoz, nincs politikai érzéke, és ezért nincs helye az állam élén... A rossz, melyre pilla­natnyilag kényszerülünk, később az eltökélt uralkodó ja­vára válik: ebből születik meg a nemzet létének helyes útja, amelyet a liberalizmus most aláás... Az eredmények szentesítik az eszközt. Terveinkben ezért ne azzal törőd­jünk, mi a jó és erkölcsös, hanem arra, hogy mi a szüksé­ges és hasznos." (218. l.)

„Gondoskodunk róla, hogy ne ármánykodjon ellenünk többé senki. Ezért könyörtelenül megbüntetjük mindazo­kat, akik fegyverrel a kézben szállnak szembe hatalmunk­kal. Aki megkísérli, hogy bármiféle titkos társaságot ala­pítson, halállal büntettetik. Azokat a társaságokat, ame­lyek szolgálatunkban álltak, és amelyek most is szolgála­tunkban állnak, feloszlatjuk, tagjaikat pedig Európától távol eső földrészekre küldjük... Abból a célból pedig, hogy a politikai kihágásokat ne övezze a becsület dicsfé­nye, a bűnösöket a tolvajokkal, gyilkosokkal és mindenfé­le más, utálatos és megvetésre méltó törvényszegővel együtt ültetjük vádlottak padjára. Ekképpen az effajta ki­hágás ugyanolyan lesz a közvélemény szemében, mint minden más bűntény, és ugyanolyan megvetéssel fog vi­seltetni iránta." (268. l.)

20

1942-ben-harminchat évvel azután, hogy Krusevan cik­kei napvilágot láttak a pétervári lapokban - a gonosztettek egyik szemtanúja a következőket jegyzi naplójába: „Nem tudom megérteni, milyen bírósági döntések alapján hajt­ják végre ezeket a gyilkosságokat. Teljesen nyíltan, mint valami színpadon, az emberek öldöklik egymást."

A szín azonban ezúttal valóságos, mint ahogyan valósá­gosak a holttestek is.

„Akár a bazaltoszlopok - írja a szerencsétlen Kurt Gernstein -, az emberek továbbra is egyenesen állnak, mivel annyi hely sincs közöttük, hogy összeroskadjanak vagy eldőljenek. Az összekulcsolt kezek még a halálban is elárulják, kik tartoztak egy családhoz. Csak üggyel-bajjal választják szét őket, hogy kiürítsék a termet az újabb szállítmánynak. Akkor kidobálják a verejtéktől és vizelettől lucskos, szederjes testeket, a lábakon ürülék és menstruációs vér nyomai. Kéttucatnyi munkás feszítővas­sal nyitja ki az áldozatok száját, belenéznek. Mások az ánuszban és a nemi szervekben vájkálnak, pénzt, gyé­mántot, aranyat keresnek. A fogászok fogóval tépik ki a pótlásokat, hidakat, koronákat. A kör közepén Wirth szá­zados áll..."

A kör közepén Wirth százados áll. Zubbonyának bal felső zsebében az Összeesküvés bőrkötéses példányát hordja, Der Hammer-kiadás, 1933-ból. Valahol azt olvas­ta, hogy ez a könyv az orosz fronton megmentette egy fi­atal altiszt életét. A távcsöves puskából kilőtt golyó, köz­vetlenül a szív felett, elakadt a lapok között. Ez bizton­ságérzettel tölti el.

A vörös Lenin-bélyegekÉnekek éneke 8.6

Tisztelt Uram, Rue Michelet-beli előadásán ön feltette a kérdést: „Mi lett a sorsa Mendel Oszipovics levelezésé­nek?", és kijelentette, hogy a Chekov House kiadásában megjelent összegyűjtött művek hiányosnak tekinthetők; hogy fennáll a lehetőség, miszerint egy napon Mendel Oszipovics levelezése napvilágra kerül, következéskép­pen nem lehet a meglevő kéttucatnyi levélre korlátozni. Miután elismeréssel adózott a tragikusan elhunyt Joszip Bezimenszkij tevékenységének („Harminc év kutatómun­kájára volt szükség, hogy nyomára jusson embereknek, akik - ha már a világot nem is változtatták meg - jómaguk nevet, várost, országot, földrészt változtattak"), ön megál­lapította, van még remény, hogy ezek a levelek előkerül­jenek, és „pótoljuk a pótolhatatlant".

Ami arra késztetett, hogy írjak önnek, az nem más, mint az ön hihetetlenül merész meggyőződése, hogy en­nek a levelezésnek legnagyobb része megvan még, és hogy olyan személy tulajdonában van (emlékezetből idé­zem), „aki érzelmi vagy más okokból nem akar megválni az értékes dokumentumoktól". Eszem ágában sem volt, hogy még ott az előadáson megkérdezzem öntől: honnan egyszerre - mert ez a gyanúja két évvel ezelőtt még nem merült fel, legalábbis nem említette előszavában - ez a nagy magabiztosság, hogy kijelenthesse ráadásul még ezt is: „Alkalmasint olyan személyről van szó, aki - ha sze­rencsénk van - esetleg még él valahol Berlinben, Párizs­ban vagy New Yorkban!" Semmi kétség, uram, erre a bi­

zakodó megállapításra elsősorban a néhai Bezimenszkij kutatásainak köszönhetően jutott, az ő hagyatéka alapján, amelybe volt alkalma bepillantani.

Az a személy, akit keres, uram, „az a személy, aki kezé­ben tartja a titok kulcsát", mint kifejezte magát, azon az előadáson néhány méterre ült öntől. Természetesen ön nem emlékszik rá, bizonyára észre sem vette. Ha netalán mégis, engem is alighanem azok közé a nők 'közé sorolt, akik azzal az ürüggyel járnak a nyilvános előadásokra, hogy egyet-mást megtanuljanak - hogy földi hivatásuk­nak a végsőkig eleget téve menjenek át a másvilágra, és az út végén elmondhassák, nem élték le életüket teljes sö­tétségben -, valójában pedig csak azért jönnek, hogy egy pillanatra megfeledkezzenek csupa halálgondolatokkal kitöltött magányukról : vagy egyszerűen azért, hogy em­bereket lássanak maguk körül.

Noha magányosan élek, uram, nem ostromolom az em­bereket emlékeimmel, amelyeket csak halottak népesíte­nek be, mint valami óriási temetőt, nem járok előadások­ra, és nem írok leveleket ismeretlen személyeknek, hogy a válaszra várva töltsem ki időmet. Pedig Isten a tanúm, és ezentúl ön is, hogy rengeteg levelet írtam életemben. S úgyszólván valamennyi egyetlen személynek: Mendel Oszipovicsnak szólt.

Önnek, műve ismerőjének (különben nincs szándékom­ban felhívni a figyelmét bizonyos életrajzi pontatlansá­gokra), nincs szüksége túl sok magyarázkodásra; ön mindebben könnyen eligazodik majd.

A ,,Csillagközi kannibalizmus" rejtélyes címet viselő versben (I. k., 42. l.) a „két csillag, két lény találkozása" semmiképpen sem „a megismerésen inneni és a tapaszta­laton túli tevékenység szoros együttműködésének ered­ménye", ahogyan Nina Roth-Swanson asszony állítja, ha­nem költői megfogalmazása annak az áramütésnek, amely Mendel Oszipovicsnak lelkét megrázta abban a

pillanatban, amikor pillantásunk találkozott egy borongós novemberi napon az Orosz Krónika szerkesztőségében (ahová „véletlenül és sorsdöntően egyszersmind" bené­zett), 1922-ben, Párizsban. M. O. továbbá, emigrációs korszakában keletkezett verseiben nem a „frusztrációit" énekelte meg, miként az említett hölgy írja, hanem, mint ő maga állítja, talán nem minden irónia nélkül, mindig is „az élet alkalmi költője" volt.

Huszonhárom éves voltam... No de itt nem én vagyok a fontos, én itt egyáltalán nem vagyok fontos: térjünk vissza tehát Mendel Oszipovicshoz. Ugyanebben a cik­lusban, a „Kinyilatkoztatás" című versben, „az emberevő csillagok" sem holmi „a származással és a száműzetéssel összefüggő, tudat alatti félelmek", sem nem „lidérces ál­mok áttételei" és legkevésbé holmiféle „totemek", hanem egyszerűen két képnek az összemosódása: Mendel Oszi­povics aznap egy tudománynépszerűsítő folyóiratban el­olvasta, hogy léteznek úgynevezett kannibál csillagok, lé­tezik világűri kannibalizmus, mint olyan csillagászati je­lenség, amely egymáshoz nagyon közel álló, kettős csilla­goknál fordul elő, amelyek felfalják egymást azokban a távoli csillagködökben ott valahol a Tejúton túl (innen a sor: „A homlokukkal, szájukkal érintkező csillagok"). Ez volt az első indíték; kettőnk találkozása volt a másik. Ez a két esemény torkollott egyetlen képbe. Mivel a költők­ből általában a próféta szól, a kannibál csillagokról írt vers jóslattá vált: a kettőnk élete, uram, kannibál módra összekeveredett.

Mendel Oszipovicsról természetesen találkozásunk előtt is tudtam: mindazok, akik abban az időben Oroszor­szágban jiddisül beszéltek, s nemcsak ők, hallottak Men­del Oszipovicsról. Mint minden erőteljes és eredeti egyé­niségről, róla is mindenféle mendemondák keringtek: hogy közönséges Anszkij-epigon, hogy törvénytelen gyermek apja, hogy egy híres német színésznővel levelez,

hogy műfogsort visel tizennyolc éves kora óta (amikor egy féltékeny férj, különben ismert orosz költő, kiverte a fogát), hogy verseit előbb oroszul írja meg, utána fordítja le édesapja segítségével, hogy ki akar vándorolni Palesz­tinába stb. Egyszer az újságban megláttam a portréját, Konsztantyin Rotov munkáját. Ezt a képet kivágtam az újságból, beragasztottam a naplómba; Istenem, gondol­tam, mindig ilyennek képzeltem életem emberét! (Fiata­los lángolás.)

S most - Uramisten! - az Orosz Krónika szerkesztőségé­ben ott állt előttem Mendel Oszipovics, és rezzenéstelen szemmel nézett. Kezem az asztal alá dugtam, meg ne lás­sa, mennyire reszket.

Másnap egyedül vacsoráztunk egy orosz vendéglőben a Montparnasse-on. Mivel az az anekdota keringett róla, hogy akárcsak Byron, lenézi az olyan nőket, akik nyilvá­nos helyen esznek, ezért, noha éhes voltam, csak egy ke­serű teát ittam. Később persze elmeséltem neki ennek a byroni anekdotának a következményeit. Ekkor született az a bizonyos „anatómiai vers", ahogyan Bezimenszkij nevezi, amelyben „az érzések gyönyöre után, kifordított kesztyűként, napvilágra kerül a belső szerveknek, nem­csak a szívnek, hanem a tüdő orgonafájának és a belek meandereinek eszményesített kvintesszenciája". Ez tehát par excellence szerelmi vers, nem pedig holmiféle „az anyaméhhez fűződő képzelgések"!

Egyszóval szerelmünk „végzetszerű és elkerülhetetlen" volt; rádöbbentünk, hogy az akadályok ellenére egyesíte­nünk kell életünket. Nem részletezem önnek, mi minden állta utunkat: a család, a klánok, a barátok, a rokonság, az írószövetség. És természetesen az a szerencsétlen, beteg kislány, akivel végső érvként mindig előhozakodtak.

M. O. kívánságára visszatértem Oroszországba, és a Der Stern moszkvai szerkesztőségében vállaltam állástor Így, mindennap láthattuk egymást. A közelében, hogy ne

mondjam, az árnyékában éltem. (A „Nap a rózsaszínű lámpaernyő alatt" című verse csupán Mendel Oszipovics gunyoros replikája ilyen értelmű megjegyzésemre. Nem pedig „a menstruációs vér kiváltotta kényszerképzet"! Ó, Istenem.)

Mint tudja, uram, M. O. abban az időben már nős és lá­nya volt (vagy amiképpen Nina Roth-Swanson asszony szony mondja, ,,M.. O. akkor már feltette a koronát a nő és az anya képében jelentkező fiatalkori fantazmagóriái­ra"!). Bármilyen nehezemre esik is, ismételten emlékez­tetnem kell önt ennek a szerencsétlen gyermeknek a sor­sára, akiről Nina Roth-Swanson asszony hallgat, mintha az a tény, hogy a kislány születésétől fogva beteg volt, rossz fényt vethetne Mendel Oszipovics életére.

Távol áll tőlem a szándék, uram, hogy helyreigazítsam a kritikusok önkényes megállapításait, különösen pedig a már említett Nina Roth-Swanson elemzéseit - erre nekem van a legkevesebb, egyúttal a legtöbb jogom -, mégsem hallgathatok el itt egy megjegyzést: minthogy N. R.-S. asszony jól tudja, hogy ez a beteg kislány létezik, ő, női cinkossággal és kétségtelen anyai ösztönnel (amely nem mindig alkalmas kritikai megítélésre) minden verset, amelyben a Kind szó előfordul, úgy magyaráz, hogy az „a tudatfelettinek a bűnhődéstől való rettegése és a bűntudat jele"! Szegény Mendel Oszipovics megfordulna a sírjá­ban, ha ezt elolvasná. Nem csupán hajmeresztő banalitása miatt, ámbár elsősorban emiatt. M. O., uram, soha a leg­halványabb célzást sem tette műveiben erre a gyermekre: ezt szentségtörésnek tekintette volna. Én vagyok, uram, „a bűnös partenogenezis", én vagyok, noha mindössze hét év korkülönbség volt közöttünk, az a Mein Kind a verseiben. Ezzel, azt hiszem, végeztünk Nina Roth-Swan­son asszony „mélyrétegi elemzéseivel", aki a „Vadászku­tyák" és „A sóbálvány" című regénye, úgyszintén „A hul­ló csillag" című verseskötete alapján megkísérli azt az ér­

telmetlen tézist sugallani, hogy itt incesztuális szerelem­ről és arra irányuló „kísérletről van szó, hogy a tabuk megszegésével, mintegy álomban, következzék be a ka­tarzis" ! Elnézést, de azt hiszem, okosabb lenne, ha Nina Roth-Swanson asszony megkímélné Mendel Oszipovi­csot „totemjeitől és tabuitól".Kell-e mondanom önnek, hogy M. O. nemegyszer megkí­sérelte eltépni kötelékeit, amelyek „kettős lánccal" tartot­ták fogva, ;,akár a horgonyok". Szerencsétlen lánya azon­ban olyan ösztönnel, amilyen csak a gyermekek és a megszállottak sajátja, képes volt már az ajtóból megérez­ni apja eltökéltségét, hogy most fogja kimondani azokat a sorsdöntő szavakat, amelyeket annyiszor megfogalmazott már és elmondott magában az úton, mint valami vizsgára siető diák. A lány magasan feltornyozott párnákkal a de­reka alatt ült az ágyban, feléje fordította zavaros tekinte­tét, és mondani akart valamit apjának, de csak borzalmas, állatias mammogás tört fel belőle. Bűntudattól gyötörve, M. O. ilyenkor melléje ült, kezét a magáéba vette, és az előkészített beszédből nem lett semmi, ahelyett odahaj­totta fejét törvényes felesége ölébe. „Ezt a gyereket Isten adta nekem a tehetségem mellé, nehogy túlságosan elbi­zakodjam", hajtogatta zokogva.

Vereségeinek óráiban az irodalomba, „Az ígéret földjé"-re menekült. (S ha csak eszembe jut, mennyi fél­reértésben, mennyi árulásban volt része ezért a verséért!) Ilyenkor elhatározta, hogy szakítunk. Ahhoz a beteg gye­rekhez és a megszállottakhoz hasonlóan, én is mindig megéreztem ezt a szándékát már az ajtócsengő hangjából, már abból, ahogyan lenyomta a kilincset. „Nem kell sen­kinek sem fájdalmat okozni-mondogatta. - Nekem nincs jogom a szerelemre." Így váltunk el többször „mindörök­re", úgy szakítván meg kapcsolatunkat, mint ahogy a se­lyemszálat tépi el az ember, miközben „a sárgára sikált padlódeszkán szertegurulnak a gyöngyszemek" (lakásom­

ban, a Merzljakov utcai ház legfelső emeletén, Moszkvá­ban), majd mindjárt utána egymás karjaiba estünk -,,vég­zetszerűen". (A „Limb" című verse nem más, mint válasz erre a huzakodásra.)

Végül - azt mondom, végül, pedig hány, szenvedések­kel, elválásokkal, szakításokkal kitöltött évnek kellett közben eltelnie - beláttuk, hogy végérvényesen egymás­hoz vagyunk láncolva, és hogy gyarló emberi erőnkkel semmit sem tehetünk sem szerelmünk, sem pedig az útjá­ban álló akadályok ellen. „Háromszáz esztendőnként egy­szer születik ilyen szerelem - mondogatta M. O. - Ez a szerelem az élet gyümölcse, és az élet az egyetlen bírája. Az élet és a halál." Ez a helyes értelmezése tehát a „Limb" című versnek, amely-mellékesen szólva - Nina Roth-Swanson asszony kommentárjában teljesen értel­metlenné válik. („A versbeszédben használt patak, folyó szóképe, különösen, amikor elmarad, háttérbe szorul, az álmok tudat alatti mechanizmusából eredeztethető, az álomban pedig, a képzettársítások láncolatán át, az áram­ló folyó még akkor is, ha inkább csak sejthető, mint lát­ható - »kongó, feneketlen mélység« -, az élőbeszéd zsu­borgására, egyszersmind a vizelet csorgására utal." Mit jelentsen ez, kérem?!)

Mendel Oszipovics tehát, uram, nem volt a férjem; ne­kem ő az élet értelme volt, amiképpen én is „gyógyír" voltam a „bánatára". (Lásd „A tévelygő .fiú" meg a „Gea és Aphrodité" című verspárt, III. k., 348-350. l.) Olyan szerelem volt ez, melynek nincs szüksége „a halandók fa­lánk boldogságára", amelynek nincs szüksége bizonyíté­kokra, magától él önnön tüzében, de kettős lánggal ég.

Túl voltunk tehát „a szenvedélyes szakítások idején", kölcsönösen egymás foglyai, túszai lettünk; megállapo­dott a mi „szép betegségünk" lázgörbéje. Minden „büsz­keségemet" - neveltetésem utolsó maradványait - felad­tam. Most már semmit sem vártam tőle; csupán sziklaszi­

lárd állhatatosságára számítottam. Megtanultam gyorsír­ni; a Geren-féle módszer szerint, de olyan egyéni módo­sításokkal, amelyeket csak én tudtam elolvasni. M. O. ab­ban az időben már dicsősége csúcsán levő, azaz egyszers­mind megbecsült és vitatott író volt, én pedig még szép fiatal nő, irigyeltek is tőle azok, akik ismerték titkunkat. A bűntudat, az örökös lelkifurdalás lassan-lassan eltom­pult, elcsitult benne. M. O. ezekben az egy fedél alatt el­töltött években, „a korszakában írta legjobb műveit. (Ami pedig bibliai motívumokra írt drámáit illeti, ne feledjük, uram, olyan veszélyes célzásokat tartalmaznak, melyeket azokban a „zord időkben" leírni egy műben, még ha csak az asztalfióknak is, halálos veszedelmet jelentett. Nina Roth-Swanson asszonyság kommentárjait meg Mózes magyarázatait olvasva, mármint hogy ez „a gyűlölet átté­tele a rabbi atyára, a tirannus atyára", csodálkozva kérde­zem magamban; hogy Nina R.-S. asszony - bocsásson meg, de folyton belebotlok, akár a szoba közepére tett szekrénybe-vajon átaludta-e az Oroszországban, „a jó öreg Mózes irgalmatlan ege alatt" töltött éveit, azt az időt tehát, amikor még nem foglalkozott a költészet „mélyré­tegeinek elemzésével", hanem szerény fordító és lektor volt?) Mendel Oszipovics összes műveit legépeltem vagy kézzel lemásoltam, ott bábáskodtam, uram, minden mun­kájának megszületésénél. (Lásd például, „A nő azt mond­ta: filmen" c. verset, II. k., 94. l.) Évekig éltem becsoma­golt bőröndök társaságában, hogy amint hív, azonnal út­nak indulhassak. „Vad lázakban dicső éjszakákat" töltöt­tem poloskás vidéki szállodákban vagy hónapos szobák­ban. Emlékszem- ha egyáltalán jogom van emlékezni - arra a boldog izgalomra, amikor először kevertük össze a holminkat egy bakui szállóban: a ruháink valami szemér­metlen intimitásban lógtak a szekrény vállfáin. Ezúttal tartózkodom attól, hogy kommentáljam Nina Roth-Swan­son asszonynak az „Összekeveredett bőrök" című vershez

fűzött magyarázatát - ez egyszerűen meghaladja a jó ízlés és a józan ész határait.

Most minden bizonnyal azt kérdezi, uram, hogy min­dennek mi köze Mendel Oszipovics művéhez. Én va­gyok, uram, a hasonló című vers Polühümniája (mely vers értelme csakis kettőnk életéből hámozható ki). „Minden soromban, minden szóban, amit leírtam, minden írásjelben te vagy ott hímporként - mondta M. O. - Min­dent, amit leírtam, sőt amit fordítottam is, a te jegyedben csináltam." Az „Énekek éneké"-t 1928 folyamán fordítot­ta, abban az időben tehát, amikor köztünk már nem volt semmi félreértés (és értelmetlen Zanyikovszkij állítása, hogy ez a fordítás „nem adekvát"! Bizonyos eltérések Mendel Oszipovics személyes elméletével magyarázha­tók, ehhez tehát semmi köze az apjának, „a tiszteletre méltó Josef ben Bergelsonnak", akit Zanyikovszkij mind­ezért okol; M. O. személyes érzelmeit szőtte bele ezekbe a fordításokba. „Különben hát, a puszta létfenntartási okoktól függetlenül, vajon fordíthatnék-e ekkora élvezet­tel?", mondogatta nekem. (Catullus-fordításait, Petrarca Canzoniere-jét, Shakespeare szonettjeit, amelyeket a megboldogult Izirkov segítségével fordított, úgyszintén ebben a megvilágításban kell olvasni).

Nem térek ki, uram, a történelmi háttérre, amelyben, mint valami rideg tájkép részeként, életünk zajlott; ami­kor visszapillantok, minden az egymást követő hóviha­rok, esőzések, sarak képsorává, „egyetlen tűrhetetlen fagytömbbé" áll össze. De higgye el, uram, hogy Mendel Oszipovics korántsem volt olyan szigorú, amilyennek aszketikus prózája sejteti; a hozzám írt levelei olyan ba­rokkosak, akárcsak Flaubert-éi. Ezek a levelek pedig mindarról szóltak, amiről a művei ; és mindarról, amiről a művei nem. Az alkotás örömeiről és válságairól; lelkiál­lapotokról, városokról, az aranyeréről; tájakról; az ön­gyilkosság jó okairól és az élet jó okairól, a próza és a

költészet közötti különbségről. Leveleiben szerelmes só­hajok, érzéki célzások, irodalomelméletek, útleírások, verstöredékek keveredtek. Ma is emlékszem egy rózsa, egy hajnali pirkadat leírására; egy elmefuttatásra a polos­kák és a túlvilági élet lehetőségeiről. Egy fának a leírásá­ra is emlékszem; egy hasonlatra, miszerint krími szállo­dájának ablaka alatt a tücskök a karóra felhúzásának hangján ciripelnek; egy névnek, egy városnévnek az eti­mológiájára; egy lidérces álom megfejtésére. A többi, amire emlékszem, a szerelem szavai voltak: tanácsok arra nézve, hogyan öltözködjem a téli napokban, hogyan fé­süljem a hajam; kérések, „forró szerelmi gügyögés", fél­tékenységi jelenetek - persze ok nélkül, kell-e monda­nom.

Akkor egy napon levelet hozott a posta, ez abban a ret­tenetes évben, 49-ben történt, és önnek nem kell magya­ráznom, mi minden történt akkor; ön, uram, tudja, hogy ebben az esztendőben a jiddis írók szervezetének vala­mennyi tagját kivégezték. Ez, amiről beszélek, közvetle­nül a tragikus események előtt történt. Egy levelet kap­tam tehát, amely nem nekem szólt. Azt éppen túlzás lett volna elvárni, hogy kíváncsiságomat alávessem a jólne­veltség szabályainak, és ne olvassam el, annál kevésbé, mert a borítékon, Mendel Oszipovics keze írásával, azén nevem állt. Nem, ez nem volt szerelmes levél ; néhány verssor értelméről volt benne szó - tanácsok a fiatal mun­katársnőnek, aki oroszra fordította Mendel Oszipovics verseit. Azonban az egész levelet valami kétértelműség, „hagymáz és kótyagosság", „a fajdkakas javíthatatlan ke­vélysége" lengte be (hogy a saját verséből idézzek). Men­del Oszipovics lelkében nem volt előttem titok. Meg va­gyok győződve, uram, mind a mai napig meg vagyok győződve (ha ez nem vigasz és mentség csupán), hogy egy közönséges Liebesbrief nem bántott, nem rendített volna meg ennyire; meg tudtam volna bocsátani „hagy­

mázas kótyagosságát"; szerelmünk, egyetlen és páratlan szerelmünk nevében, azt hiszem, megbocsátottam volna neki a testi hűtlenséget - a költőnek, akárcsak az istenek­nek, minden meg van bocsátva. De hogy a levélben a köl­tészetéről, a lelkéről, ihletének titkos forrásairól nyilatko­zott meg ez előtt a fiatal teremtés előtt: az, hogy kétértel­mű módon - amihez maga a vers szolgált indítékul - meg­osztott azzal a nővel valamit, ami - azt hittem - kizárólag engem és őt illeti meg, akár a ius primae noctis, ez, uram, iszonyúan megrendített, egész lényemet megrázta, próbá­ra tette egész addigi nyugalmamat. A „sárga deszkák" úgy nyíltak meg lábam alatt, mintha meglódult volna a föld; elsüllyedt velem a világ, mint valami lidérces álom­ban. Ezt a szédítő zuhanást, gondoltam, csak úgy tudom megállítani, ha teszek valamit, ha bezúzom a tükröt, föld­höz csapom - ez is az ő ajándéka - a rózsaszín ernyős lámpát, a kínai teáskészletet vagy a drága lázmérőt. Kü­lönben valami ennél szörnyűbbet teszek. Ekkor eszembe villant: a levelek.

Mivel már többször házkutatást végeztek nála, Mendel Oszipovics elhozta hozzám a levelezésünket. „Elborza­dok még a gondolatára is, hogy arc nélküli emberek tur­káljanak a leveleid között", mondta. A leveleket azzal a szalaggal kötöttem át, amelyet ismeretségünk elején vett nekem; ez a fekete bársonyszalag egyik versében is sze­repel, az enjambement úgy halad sorról sorra, akár a sző­ke hajba kötött szalag - halántéktól halántékig. Az olló­val, amely azért volt a kezem ügyében, mert talán a haja­mat akartam levágni, átmetszettem a szalagot, és a zuha­násom meglassult. Abban a pillanatban, amikor összetép­tem az első levelet, tudtam, hogy nincs többé visszaút, éles késként hiába hasított belém a tudat, hogy meg fo­gom bánni, amit teszek, máris bánom. Kettőnk regénye most már az olyan értékes könyvre hasonlított, amelyből ki vannak tépve egyes lapok; olyanra, amelyet - mint hi­

bás példányt - visszaviszünk a könyvkereskedőnek. A dühtől és a bánattól elvakulva alig is láttam mást, mint a bélyegek viaszpecsétre emlékeztető foltjait. Ön, Mendel Oszipovics művének ismerője, most bizonyára eltűnő­dött, hogyan festené le ezt ő, ezt a jelenetet, ezt a flamand portrét; azt a fénypásztát, mely a függönyön keresztül a fiatal nő arcára és kezére hull. A fény, a kép kedvéért ugyan tüzet gyújtana-e, felszítaná-e a lángot, kinyitná-e a kályha ajtaját? Vagy kandallót állítana be? (Kandallóm nem volt, a vaskályhámban pedig kialudt a tűz, pedig még csak március volt, dermesztő.) Nem hiszem. Elegen­dőnek találná az „áttetsző esthomályt" is ahhoz, hogy be­ragyogja az ablaknál álló nő arcát, a vörös Lenin-bélye­gek pedig eléggé hangsúlyoznák a „cári vérbe" mártott vörös bélyegző képzetét. (Ami a „cári vért" illeti, az ön magyarázata teljesen helytálló.) Ah, megtalálná ő már a módját, hogyan érzékeltesse a gyehenna tüzét!

Tudtam, alighanem ráébredt már a végzetes ballépésé­re. Amint meglátott, tisztában volt vele, mit művelek egész halom összetépett papír tornyosodott mellettem. Felkeltem a padlóról, és a kezébe nyomtam a könyveit. „A dedikációkat kitéptem - mondtam. Utána odaadtam neki a fényképeket tartalmazó borítékot. - Azokat, ame­lyeken együtt voltunk, megsemmisítettem."

Még csak egyszer láttam azután - egy vitaesten kiált­ványt olvasott fel. Már megtört ember volt, sejtette a kö­zeli véget. Ami ezután következik, azt tudja. Egy éjszaka „az arc nélküli emberek" eljöttek érte, és magukkal vitték a megmaradt leveleket is. Mendel Oszipovics opusából így maradt el tehát az ötödik kötet, és egész levelezése arra a kiadóknak és barátainak írt, kéttucatnyi levélre kor­látozódik. Azt, amit a „forradalom rettenetes kardjának" nem sikerült megsemmisítenie, megsemmisítette a szerel­mi téboly.

Ami volt - volt. A múlt bennünk é1 kitörölhetetlenül.

Mivel az álmok a túlvilág híradásai és akképpen létezését bizonyítják, álmunkban találkozunk; a kályha előtt térdel, nedves fával tömi, vagy rekedtes hangon hívogat. Ilyen­kor felébredek, lámpát gyújtok. A megbánás és a fájda­lom lassan-lassan az emlékezés mélabús örömének adja át helyét. Kettőnknek ez a hosszú, szenvedélyes és gyöt­relmes regénye kitöltötte az életemet, értelmet adott neki. A sors kegyeltje voltam, uram, és semmiféle kárpótlásra nem tartok igényt. Engem nem említ majd Mendel Oszi­povics könyveinek névmutatója, életrajza vagy valame­lyik verséhez fűzött lapalji jegyzet. Én, uram, igenis Mendel Oszipovics műve vagyok, amiképpen ő is az én művem. Nyújthat-e ennél többet a gondviselés?

Ne gondolja azonban, uram, hogy „belenyugodtam sor­somba", hogy mindenről lemondtam. Mivel Mendel Oszipovics sírja ismeretlen, nincs szándékomban „mellé­je feküdni" (ahogyan a szerencsétlen Z. jelentette ki). Ha a nagyon materialista Diderot hasonló ábrándokat kerget­hetett, mért ne remélhetném én is, minden anyagszerű­ségtől függetlenül, hogy találkozunk a másvilágon? S bí­zom Istenben, hogy nem találom mellette egy másik nő árnyékát.

Post scriptum

Az ebben a könyvben olvasható történetek mindegyike többé-kevésbé egy téma, egyetlen metafizikainak nevez­hető téma jegyében fogant; a halál, már a Gilgames-e­posztól kezdve, az irodalom egyik állandóan visszatérő témája. Ha a díván szó nem asszociálna világosabb színe­ket és derűsebb tónusokat, ez a gyűjtemény a Nyugat-ke­leti díván alcímet viselhetné a maga félreérthetetlenül gu­nyoros és parodikus felhangjaival.

A Simon mágus változat egy gnosztikus legenda témájá­ra. A Katolikus teológiai szótár, melyet Jacques Lacarriére idéz, az elbeszélésben szereplő borboritákat megvetésre méltó szakadároknak mondja: "Tertullianus szemérmet­lenségüket és egyéb szentségtörő cselekedeteiket rója fel nekik. Alexandriai Clement azt mondja, hogy »úgy hem­peregtek a bujálkodásban, mint a bakkecskék, és a lelkü­ket sárban, feresztették«. Szemérmet nem ismerő szokása­ik miatt szolgál a sár - borborosz - szó ezeknek az eretne­keknek a megnevezésére... Vajh valóban sárban hempe­regtek ezek az emberek, vagy ez csak metafora?" Egy, az irodalomban járatos, jóakaratú személy felhívta a figyel­memet a hasonlóságra, Simonnak a történetben leírt sza­kadársága meg Borisz Szuvarin egyik 1938-ban keletke­zett írásából vett részlet között. Íme a részlet: „Sztálin és alattvalói mindig hazudnak, minden pillanatban, minden alkalommal ; s minthogy mindig hazudnak, már nem is tudják, hogy hazudnak. Amikor pedig mindenki hazudik, hazudozván már nem is hazudik senki... A hazugság ter­mészetes közege az úgynevezett szovjet társadalomnak... Országgyűlések, kongresszusok: színház, kulisszák. A

proletariátus diktatúrája: világraszóló csalás. A tömegek spontaneitása: gondos szervezés. Jobbra, balra, minden­felé: hazugság. Sztahanov: hazugság. Sztahanovizmus: hazugság. Az élet öröme: lesújtó komédia. Az új ember: őskori gorilla. A műveltség: műveletlenség. A lángeszű vezér: korlátolt zsarnok..." De hát az idézett szöveggel való minden hasonlóság merő véletlen.

Jan Valtin vagy Valtine a Végtisztesség című elbeszélés­ben* valóságos személy. Az Out of the Night című ron­gyosra olvasott könyvben megtörtént esetként meséli el az epizódot, noha jószerivel afféle örökzöld témára emlé­keztet inkább. A történetben fellelhető flamand motívu­moknak a Terborch, Rubens, Rembrandt képeiből áradó hangulat, valamint egy 1972-ben tett hamburgi kirándulás az ihletője. A visszataszító gladióluszokat O. V. hozta a házunkba két-három nappal korábban, így aztán egyenes­ben, „festőállványon" festettem, ahogy a csendéletet szo­kás.

A holtak enciklopédiája először a belgrádi Književnost 1981. május-júniusi számában jelent meg, egy évvel ké­sőbb pedig, 1982. július 12-én, a New Yorker-ben, Amiel Alcalay fordításában. Az a személy, aki álmodta mindezt, és akinek az elbeszélés ajánlása szól, egy napon, nem minden csodálkozás nélkül fedezte fel, beleremegve,

*Eredeti címe Kurvatemetés volt. Egyik folyóiratunk szer­kesztője i 980. március i 2-én kelt levelében értesített, hogy „a szerkesztőség arra a megállapításra jutott, miszerint mó­dosítani kellene az írás címét, illetve hősnője neve után le­gyen »Marietta«" (amely azonban, mint M. mondta, bár jó kurvanév, elbeszéléscímnek csapnivaló). A szerkesztőség ugyanis ebben a naiv lírai variációban politikai célzást szi­matolt! A főfájástól a Književnost szerkesztője szabadította meg őket. Szó nélkül közölte a folyóirat 1980. évi 8. számá­ban. A címet magam módosítottam tisztán irodalmi okokból: az eredeti túlságosan szó szerintinek tetszett.

hogy legintimebb rémálmai kemény kő alakjában, külö­nös emlékműként, már tárgyi formát öltöttek. Körülbelül hat hónappal ez után a nyomasztó álom után, amikor a történet már megjelent nyomtatásban, egyik képeslapunk, „Archívumok" felcímmel, az alábbi cikket közölte:

„Salt Lake Citytől, Utah amerikai állam fővárosától ke­letre, a Sziklás-hegység egyik gránittömbjében van az Amerikai Egyesült Államok egyik legkülönösebb archí­vuma. A sziklába vájt négy alagúton át közelíthető meg, s az egész intézmény folyosó-labirintussal összekötött, föld alatti helyiségekben kapott helyet. A több százezer mikro­filmhez, amelyeket itt őriznek, kizárólag a nagyon meg­bízható személyzet férhet hozzá, az archívum bejáratait pedig vasajtók és más óvintézkedések biztosítják.

Mindezeknek a célja nem szupertitkos adatok megőrzé­se, s nem is állami vagy katonai levéltárról van szó. Itt ugyanis 18 milliárd ember, élők és holtak, nevét őrzik 1 millió 250 ezer mikrofilmen, amelyeket az Ítéletnapi szentek egyházának genealógiai társasága gyűjtött össze eddig. Ez a Salt Lake City-i templom mormon levéltáro­sainak hivatalos neve, mely társaságot bizonyos John Smith alapította százötven évvel ezelőtt. Mormon adatok szerint az Amerikai Egyesült Államokban mintegy há­rommillió, szerte a világon pedig még további egymillió tagja van.

A neveket e nem mindennapi archívum számára min­den elképzelhető nyilvántartás gondos lemásolásával gyűjtötték össze szerte a világon, s ez a munka manapság is lankadatlanul folyik. A gigászi vállalkozás végső célja az egész emberi nem adatainak mikrofilmeken való táro­lása, s felöleli mind az élőket, mind pedig az emberiség­nek azt a részét, amely már a másvilágon van.

A mormonok felfogása szerint ugyanis a genealógia a vallás lényeges eleme. Ennek a fantasztikus adattárnak a segítségével, miután megszerkeszti családfáját, minden

mormon visszatérhet a múltba, hogy ekképpen utólagos keresztségben részesítse azokat az elődeit, akiknek nem volt szerencséjük találkozni a »mormon kinyilatkoztatás­sal«.

A mormonok a lehető legnagyobb komolysággal fogtak ehhez a munkához. Először is biztonságos helyet kerestek archívumuknak. Az első terepszemléket még 1958-ban megejtették, a fúrási munkálatok pedig 1961-ben kezdőd­tek a kiszemelt hegytömbben. A mikrofilmeket a lehető legnagyobb gondossággal őrzik. A föld alatti termekben az állandó hőmérséklet 14 fok, a levegő relatív páratartal­ma 40-50 százalék. A szellőztető berendezésen áthaladó levegőt gondosan megszűrik, hogy a termekbe ne jusson be por vagy bármilyen más vegyi szennyeződés.

A kettős vasbeton réteggel burkolt hat óriási teremben pillanatnyilag akkora adatmennyiséget őriznek, amely hatmillió, egyenként 3000 oldalas kötetet tölthetne ki.

A mormonok, ha szükség mutatkozik rá, újabb föld alatti termeket építenek. Minden hónapban mintegy tíz kilométernyi mikrofilm érkezik a világ minden tájáról. A mikrofilmeken kívül több tízezer kötet olyan könyv talál­ható itt, amelyek közvetlenül vagy közvetve származás­tannal foglalkoznak, ezenkívül szakfolyóiratok, történel­mi tárgyú művek stb." (Duga, 1981. május 19-23.)

Az epheszoszi hétalvóról szóló legenda kétségkívül a Koránból származik, a VI. század elején pedig Sarouge szíriai szerző is feljegyezte (De pueris Ephesi). Grégoire de Tours (megh. 594-ben), Sarouge-zsal együtt azt tartja, hogy ez az ébredés a holtak feltámadásának egyik bizo­nyítéka (De gloria confessum). A feltámadás témájának egyik változata a Talmud Misna fejezetében is megtalál­ható; itt az alvó mintegy hetven esztendő múltán ébred fel. A legendát Taufik al-Hakim arab író is feldolgozta A barlang című drámájában. Ha nem tévedek, ő szerepelteti elsőnek Priscát, Daecius király lányát. Háromszáz évvel

később egy másik Prisca, maga is királylány, lesz egyfaj­ta reinkarnációja annak az elsőnek. Jan Potocki Zarago­zai kézirat című regényének kommentárjaiban olvasható az alábbi megjegyzés: „Hét alvóról, hét epheszoszi ne­mesifjúról van szó, akik - a legenda szerint - Daecius ül­döztetései elől menekültek (250-ben) a Celion-hegyen levő barlangba. Kétszázharminc vagy másforrások sze­rint háromszázkilenc év múlva felébredtek, de hamarosan meghaltak, és tetemüket egy nagy kőszarkofágban Mar­seille-be vitték, és a Victor-bazilikában helyezték el. A hét alvó neve: Konsztantinosz, Dionüsziosz, János, Maximili­anus, Malhusz, Martinianus és Szerapion." A történet mottója a Koránból, pontosabban a tizennyolcadik szúrá­ból való, amelynek címe. A barlang: „Lesz, aki úgy véle­kedik: / Hárman valónak, s kutyájuk a negyedik; / Lesz, aki úgy vélekedik: / Öten valának, s a kutyájuk a hatodik. / Lesz, aki úgy vélekedik, hogy meglelje a titkok nyitját: / Heten valának, s a kutyájuk a nyolcadik." Amint látjuk, az alvók száma nem az egyetlen misztériuma ennek a le­gendának.

A mottóként idézett sorpárhoz D. Mason, M. Hamidul­lahra hivatkozva, a következő magyarázatot fűzi: „Azért kilenc évvel több, hogy helyreálljon az egyensúly a hold­év és a napév között."

Ami A varázstükör című elbeszélést illeti, meg kell mondani, hogy mind a spiritiszták, mind pedig Castellan asszony, ezt a fait divers-t hitelesnek tekintik. Hasonló esetet említ Camille Flammarion (1842-1925), a híres csillagász, A lakott világok sokasága meg Az ismeretlen és a természeti erők című, nem kevésbé híres művek író­ja. Az ismeretlen és a lélektani problémák című munkájá­ban elmondja bizonyos Bérard úr, volt polgármester és parlamenti képviselő esetét: egy kiránduláson, kényszerű­ségből, „valami erdős vidéken" megbúvó, nyomorúságos vendégfogadóban éjszakázott. Álmában-a legapróbb rész­

letekig - egy olyan gyilkosságot látott, amely majd három év múlva játszódik le ugyanabban a szobában, ahol most az igazak álmát aludta; az áldozat egy Victor Arnaud nevű ügyvéd lesz. Bérard úr nem felejtette el, mit álmo­dott, s ennek köszönhetően a gyilkos kézre került. Az esetet emlékiratainak második kötetében Garon nyugal­mazott rendőrfelügyelő is említi, akinek tárgyilagosságá­ban és képzeletszegénységében nem kellene kételked­nünk. (I. Castellan: Spiritizmus, P. 1954.)

A Mester és a tanítvány története 1976-ban, a Književna reč egyik nyári számában jelent meg először. Ebben azaz előrelátó ám lélektanilag teljesen előrelátható kitétel szerepel, mely szerint a tanítvány „kíméletlen és hosszan tartó harcot fog indítani a Mester ellen, ezen köz­ben nem riad vissza »a pletykáktól és rágalmaktól sem, tanúbizonyságát adván, hogy nincs híján éppen minden tehetségnek«". Így aztán ez az elbeszélés, idővel, mindin­kább veszített allegorikus értelméből, s a realista, sőt do­kumentatív elem kerekedett felül.

A Dicső halál meghalni a honért szabad feldolgozása egy késő polgári legendának, amely történelmi olvasó­könyvek kedvelt függeléke lett, és számtalan változatot ért meg - legutóbb egy bizonyos I. Gellének a Fekete Kéz szervezetről szóló könyvében-, mégpedig elfogultságtól, belemagyarázástól és szentimentalizmustól nem éppen mentes osztrák források alapján.

A Királyok és bolondok könyvé-t eredetileg esszének terveztem, ami látható nyomokat hagyott rajta. Az volt a szándékom, hogy röviden kifejtem a Sioni Bölcsek Proto­collumai keletkezésének amilyen igaz, éppoly fantaszti­kus, „hihetetlenül fantasztikus" történetét, tébolyító hatá­sát az olvasók nemzedékeire, és hogy ez milyen tragikus következményekkel járt; olyan tárgy, amely - mint a rossz példázata - már évek óta foglalkoztatott (erről a Föveny­óra idevágó lapjai tanúskodnak). Hogy tehát egy történel­

mileg hiteles és többé-kevésbé ismert példa segítségével kétségbe vonjam azt az elterjedt véleményt, hogy a köny­vek kizárólag jó ügyet szolgálnak. A szent könyvek azon­ban, akárcsak a gondolat urainak kanonizált művei, olya­nok, mint a kígyóméreg; erkölcsösség és törvénytelenség, könyörületesség és gonosztett forrásai egyszersmind. „A sok könyv nem veszélyes. Veszélyes csak egy."

A Protocollumok-ról tervezett esszé magától szétesett abban a pillanatban, amikor megkíséreltem, hogy kiegé­szítsem, hogy hozzáképzeljem ennek a zavaros történet­nek azokat a részleteit, amelyeket mind a mai napig ho­mály fed, s amelyekre alkalmasint nem is derül fény soha; amikor tehát mozgásba lendült „a személyes intelli­genciának az a barokkos igénye, mely a hiányokat kitöl­teni törekszik" (Cortázar), és amikor eltökéltem, hogy életre keltem azokat az alakokat is, akik addig homályban maradtak: mindenekelőtt a titokzatos orosz emigránst - az elbeszélésben Bjelogorcevnak hívják-, és a még rejtélye­sebb X.-et, akinek-mint arról az olvasó meggyőződött - elsőrendű szerepe volt a Protocollumok misztériumának kibogozásában. Az esszé abban a pillanatban elveszítette műfaji jellegzetességeit, amikor rájöttem, hogy a témával összefüggő tények feltárásában lehetetlen továbbhaladni, és amikor megkíséreltem úgy elképzelni az eseményeket, ahogyan történhettek. Ekkor a Protocollumok-at nyugodt lélekkel Összeesküvés-nek kereszteltem el. Az elbeszélés, amely néhány tényen alapult - anélkül, hogy egészen megtagadtam volna őket -, ettől fogva éppen azokon a pontokon bontakozott ki tovább, ahol szűkében voltam az adatoknak és a tényeknek, vagyis olyan félhomályban, amelyben a dolgok körvonalai elmozdulnak, elmosódnak.

Az elbeszélés drámaiságának kedvéért, mint Borges mondaná, egyes részleteket kihagytam, egyet-mást hoz­zátettem. „Ha egy író regénynek (romance) nevezi mű­vét- mondja N. Hawthorne -, aligha kell mondani, hogy

ezzel bizonyos szabadságot szeretne kivívni magának mind a műformáját, mind pedig tartalmát tekintve." Ez a megállapítás, mondjam-e, teljes egészében az elbeszélés­re is érvényes.

A tájékozott olvasó, gondolom, az Összeesküvés-ben minden nehézség nélkül felismerheti a hírhedt Protocol­lumok-at, aminthogy könnyen rájön majd arra is, kikre vonatkozik az „összeesküvők" meg a „sátáni szekta" el­nevezés. A Protocollumok-kal foglalkozó hatalmas anyagból (amely jelentéktelen eltérésekkel és kiegészíté­sekkel, de különböző szándékkal nagyjából ugyanazt az okmánytárat közli) ki kell emelni Norman Cohn és De­levszkij könyvét, továbbá Henry Rollintól a Korunk apo­kalipszisé-t. Ez nem csupán alapvető forrása a témával kapcsolatos mindennemű kutatásnak, hanem történetünk tanulsága vagy logikus utóirata is: ezt a könyvet, mint az „Összeesküvés" még egy áldozatát, a német megszálló hatóságok máglyán égették el Párizsban! A szemfüles ol­vasó Bjelogorcev könyveinek jegyzékében még néhány olyan címet találhat, amely szintén erre a tárgyra vonat­kozik.

Az olvasót, esetleg, „a szerencsétlen sorsú Kurt Gerns­tein" személye is érdekelheti, aki az elbeszélés végén bukkan fel. „A német ellenállás e tragikus hőse" vakme­rően elhatározta, hogy beáll az SS-mozgalomba, és meg­kísérli belülről szabotálni az emberirtást. „Műszaki tudá­sa révén csatlakozhatott a Waffen-SS egészségügyi szol­gálatának tisztaságfenntartó alakulatához, amelynek az volt a feladata, hogy fertőtlenítés örvén tökéletesítse a mérges gázokkal való e járást. 1942 nyarán mérnök szak­ember minőségében meglátogatta a Belsetz gyűjtőtábort, amelyre tanúvallomása vonatkozik. Ezt követően igyeke­zett fellármázni a világközvéleményt, és sikerült kapcso­latba lépnie báró von Otter svéd diplomatával... Kísérle­tet tett arra nézve is, hogy fogadja a berlini pápai nunci­

us, de elutasították..." Sorsa, amilyen tragikus, annyira abszurd: „1945 májusában a francia csapatok foglyul ej­tették, és a Cherche-Midi börtönbe dugták, ahol ez a ma­gányos és reményvesztett harcos, ugyanez évjúliusában, öngyilkos lett." (Léon Poliakov: Bréviaire de la haine, P. 1951, M. H. Krausnick; Dokumentation zur Massenvergasung című tanulmánya alapján, Bonn, 1956.) Gernstein franciául írta meg tanúvallomását titok­tartás céljából, de talán azért is, mert Wirth százados megutáltatta vele a saját anyanyelvét.

A vörös Lenin-bélyegek című elbeszélés az idézetek bő­sége ellenére merő fantázia, noha... noha „sohasem értet­tem, mire jó könyveket kigondolni, vagy leírni dolgokat, amelyek - ilyen vagy olyan módon - nem történtek meg a valóságban is". (Nabokov)

Ami „a nagyon materialista Diderot-t" illeti, minden bi­zonnyal arról a levélről van szó, amelyet Elisabeth de Fontenay asszonynak köszönhetően fedeztem fel:

„Akik életükben szerették egymást, s akik végakaratuk­ban úgy rendelkeztek, hogy egymás mellé temessék őket, talán nem is olyan bolondok, mint gondolják sokan. Hamvaik talán mégiscsak keverednek, egyesülnek, áthat­ják egymást... Ki tudja? Poraikból talán nem veszett ki minden érzés, nem mosódott ki minden emléke eredeti mivoltuknak; a maga módján talán ott pislákol még a melegség és az élet szikrája... Ó, ma Sophie, remélhetem tehát, hogy megérinthetem, magam mellett érezhetem, hogy egyesülhetek, elvegyülhetek önnel, ha már nem le­szünk többé, és ha úgy rendeltetett, hogy lényeink egye­süljenek; én akkor, az elkövetkező századok során, egy le­hetnék önnel, az ön elporladt szerelmének molekulái megbolydulnának, fölserkennének, és az ön molekuláit, a természetben szétszóródott részecskéit keresnék! Hagyja meg nekem ezt az ábrándot, hiszen valóságos gyógyír, és az örökkévalósággal kecsegtet önben és önnel...

Tartalom

(az oldalszámok az elektronikus változathoz igazítva)

Simon, a mágus4

Végtisztesség26

A holtak enciklopédiája35

Az epheszoszi hétalvóklegendája

62

A varázstükör86

A Mester és a tanítványtörténete

99

Dicső halál meghalni a honért108

Királyok és bolondokkönyve

114

A vörös Lenin-bélyegek154

Post scriptum167

Európa Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó Osztovits Levente igazgató

Szedte és nyomta az Alföldi NyomdaFelelős vezető Benkő István vezérigazgató

Készült Debrecenben, 1990-benNyomdai rendelés törzsszáma 1726.66-14-2

Felelős szerkesztő Bordás Győző és Gimes Romána

Az eredetivel egybevetette Csordás GáborA sorozatot Pintér László tervezte

A fedélgrafika Sárkány Győző munkájaMűszaki vezető Miklósi Imre

Készült 9,36 (A/5) ív terjedelembenISBN 963 07 4994 7