KÖNYVEK A KOLOZSVÁRI KORUNKBÓL - Korunk Évkönyv 1976. Egy alkotó műhely félévszázados történetéhez (1926-1976). Szerkesztette SzÜágyi Júlia. Kolozsvár 1976. 316 L, Tordai Zádor-Tóth Sándor: Szerkesztette Gaál Gábor. 1929-1940. Bp. 1976. Magvető' 237 1., Balogh Edgár: Itt és most. Tanulmány a régi Korunkról. Kolozsvár 1976. Dacia Könyvkiadó, 145 1., Gaál Gábor: Levelek (1921-1945). Sajtó alá rendezte: Sugár Erzsébet. Bukarest 1975. Kriterion Könyvkiadó, 787 1.

A kolozsvári Korunk szerkesztó'sége a folyó­irat jubileumi évében folytatta a nagysikerű évkönyvek 1973-ban és 1974-ben kezde­ményezett sorozatát. Az új évkönyv, már csak az alkalom következtében is, inkább „emlékkönyv" vagy a bevezetőben használt szellemes fordulat szerint „emlékeztető" könyv, amely fel akarja idézni a kolozsvári folyóirat „klasszikus" kor­szakának (1926-1940) történetét, s emlékeztetni kíván eredményeire, hagyományaira. Az évkönyv nem a folyóirat jelen munkájának kereszt­metszetét adja ezért, mint a két korábbi kötet, hanem munkatársi emlékeket és kutatási ered­ményeket közöl. Az emlékezet és a kutatás fogott össze, hogy pontosabb képet adjon a Korunk keletkezéséről, történetéről és küzdelmeiről. „Ünnep pátoszából és kutatói felelősségből tevődik össze ez az emlékkönyv, amellyel a mai Korunk munkatársai, barátai segít­ségével előzményeinek, örökségének, jelenünk feladatainak és jövőnk lehetőségeinek, köteles­ségeinek adózik" - olvassuk a szerkesztőségi bevezetőt. Illyés Gyula, Déry Tibor, Méliusz József, Balogh Edgár, Bányai László, Salamon László, Veress Pál, Mikó Imre, Geo Bogza, Pavel Apostol emlékező írásai, valamint Dankanits Ádám, Mózes Huba, Marosi Ildikó, Csanda Sándor, Sugár Erzsébet, Kántor Lajos, Rácz Győző és Szilágyi Júlia tanulmányai egyaránt a bevezetőben megjelölt programot képviselik.

A teljesen jogos ünnepi pátosznál is fontosabb persze a kutatói felelősség, amely a folyóirat történetének hiteles ábrázolására törekszik, s számos kérdésben hozott új vagy legalább meg­fontolandó felismeréseket, gondolatokat. A kolozsvári marxista folyóirat ötven esztendős jubileuma rendkívüli mértékben élénkítette meg a Korunk-kutatást. A kutatómunka során új ered­mények is születtek; így a folyóirat elhelyezése a magyar nyelvterület, illetve Kelet-Közép-Európa baloldali, marxista szellemű szemléi között, a Korunk történetének hitelesebb periodizációja, amelyet Tóth Sándor végzett el, a népfrontos törekvések pontosabb leírása, elsősorban Balogh Edgár és a budapesti emlékülés jóvoltából, s számos más eredmény, amely valójában nem csupán a Korunk-kutatás ügyét fogja gazdagítani,

hanem a magyar és kelet-közép-európai szocia­lista irodalomkutatás szélesebb mederben folyó stúdiumát is. Az élénkülő kutatómunka persze nem oldhatott meg mindent, maradtak vitás kérdések, feloldatlan kérdőjelek. Ezeknek a kérdéseknek a bogozgatása folyik tovább, s ebben a ma is időszerű kutatómunkában jelent kiváló szolgálatot az emlékkönyv igen gazdag anyaga.

Mutatóba és igazolásként két vitatott kérdésre hívnám fel a figyelmet; olyanokra, amelyeket bizonyára pontosabban világítanak meg az eddigi megállapításoknál az emlékkönyv emlékezései és tanulmányai. Az első Dienes László szerepe. A Korunk első szerkesztője eddig Gaál Gáborhoz képest meglehetősen háttérbe szorult. S nemcsak azért, mert a kutatás sokáig, érthető módon, Gaál korszakos szerepének megvilágítására törekedett. Hanem annak következtében is, hogy a folyóirat krónikásai szívesen tettek egyenlőségjelet Gaál és a Korunk közé, s az első éveket (1926-1929), amelyeket még Dienes neve fémjelzett, többnyire elmarasztalták, mint a polgári liberalizmus eklektikus korszakát. Való igaz, hogy Dienes szerkesztése idején kevésbé érvényesült az a következetes marxista vonalvezetés, amelyet Gaál Gábor szerkesztése képviselt (s amely egyidőben szektariánus torzulásokkal is párosult). Ám a kolozsvári folyóirat szellemét az első években sem pusztán a liberális eklekticizmus határozta meg. A magyar forradalmak bukása után, az európai forradalmak apálya idején az első szer­kesztő, úgy tetszik, jogosan járt el, midőn a múlt eredményeinek alkotó számbavételét és az új eszmei szintézis feltételeinek kialakítását jelölte meg program gyanánt. Dienes ennek a prog­ramnak a jegyében tájékozódott a húszas évek irányzatai és gondolatai - az új közgazdaságtan, az új lélektan, az avantgárdé művészet - között. A széles perspektíva igénye nem jelentette azt, hogy a Korunk nem törekedett volna a marxista pozíciók védelmére vagy kialakítására. Ellen­kezőleg, Dienes a baloldaliság és a szocialista gondolat korszerű, a forradalom leverése után is érvényes modelljének kialakításán dolgozott. S kezdeményezése „törés" nélkül fejlődhetett tovább azzá a határozott osztálytudatos és osztályharcos szemléletté, amelyet Gaál Gábor

127

képviselt 1929 után. A Dienes László által irá­nyított első szakasz hitelesebb, pontosabb meg­ítélését segíti elő az emlékkönyv írásai közül Salamon László, Becsky Andor és Szegő Júlia emlékezése vagy Kántor Lajos tanulmányrészlete, amely a Korunk művészetszemléletét méri fel.

A másik vitakérdés: a Korunk helye a romániai magyar szellemi irányzatok között, pontosabban a marxista folyóirat és a polgári humanista (és népi) mozgalmak viszonya. Ezt a kérdést megintcsak szokás leszűkíteni, szinte kizárólagosan arra a polémiára, amely a Korunk és az Erdélyi Helikon között zajlott a harmincas évek első felében. Tudnivaló, hogy Gaál Gábor erős hangsúlyokkal s nem is jogosulatlanul bírálta a Helikon irodalmát s főként ideológiáját, a mind mitologikusabb köntöst öltő „transzilván gondolatot". Ez a vita időnként heves szó­párbajokra vezetett, különösen Gaál és a heli-konisták folyóiratát szerkesztő Kos Károly között. Ám a szópárbajok nem vezettek ellen­ségeskedésre, a vitamorál klasszikus szabályait mindenkor megtartották a perlekedő felek. És ennek a morálnak nem is az volt a legfontosabb következménye, hogy például Gaál és Kós (vagy éppen Gaál és Szász Endre, a magyarpárti Keleti Újság főszerkesztője) korrekt kollegiális, sőt baráti kapcsolatot tartott fenn egymással. Hanem az, hogy közös ügyekben, közös küzdelmekben is találkozhattak a két szomszédvár gazdái: mindenekelőtt a kisebbségi jogok védelmében és az antifasiszta szellemi ellenállásban. Ez a talál­kozás rendre végbement Gaál és a polgári humanista írók vagy közírók: Kós Károly, Kuncz Aladár, Krenner Miklós, Szentimrei Jenő, Molter Károly között, s természetesen végbement Gaál és a „népiek": Tamási Áron, Kacsó Sándor, Bözödi György között. E találkozások végső eredménye, egyszersmind igazolása volt az 1937-es népfrontos Vásárhelyi Találkozó. Gaál Gábor „szövetségi politikájáról", népfrontos kezdeményezéseiről, távlatosabban a Korunk és a romániai magyar szellemi élet polgári humanista és népi irányzatainak kapcsolatairól ugyancsak sok mindent megtudunk az emlékkönyv írásaiból. Elsősorban Méliusz József érdekes nyilat­kozatából (amelyet Dankanits Ádám és Tóth Sándor jegyzett le), Balogh Edgár, Bányai László, Makó Imre és Herédi Gusztáv emlékezéseiből, illetve Marosi Ildikó szövegközléséből, amely Dienes László és Gaál Gábor Molter Károlyhoz írott leveleit mutatja be.

A kolozsvári magyar marxista folyóirat antológiájának szerkesztését a Korunk-kutatás legjobb két szakembere végezte: a budapesti Tordai Zádor és a kolozsvári Tóth Sándor. Mind­ketten a legendás szerkesztő: Gaál Gábor egykori tanítványai, akik már több tanulmányban (a kolozsvári tudós egész Gaál Gábor-monográfiá­ban) igazolták jártasságukat, felkészültségüket. Munkájuk nyomán izgalmas olvasmány született, alighanem a legérdekesebb a kolozsvári folyóirat indulásának ötvenedik évfordulója alkalmából megjelentetett művek közül. Valóságos „olvasó­könyv", amely megfontolt válogatásban és Ötletes szerkesztésben mutatja be a folyóirat Gaál Gábor szerkesztette tizenkét évfolyamának (1929-1940) keresztmetszetét. A jubileum idején megélénkült kutatás a sajtó-, az irodalom-és általában az eszmetörténet eszközeivel dolgozott. Tordai és Tóth szemléltetni akart, a klasszikus folyóirat valóságos természetét akarta életre kelteni. Ahogy maguk mondják: „az élményt szeretnők hálóba fogni, hogy milyen érzés volt, s élmény a lapot kézbe venni:keresni, mi van benne érdekes, és mit mond éppen nekem, aki olvasom. Rácsodálkozást: a meglelt gondolat örömét."

A „meglelt gondolat" maga hívja ki a „rácsodálkozást". Hiszen még e kevéssé terje­delmes válogatás, egy régi kettős Korunk-számnál alig bővebb „fiktív szám" is igazolja, hogy a korlozsvári szemle milyen széles körben tekintett szét a romániai, az összmagyar és az európai élet felett. Gaál Gábor, visszanézve a vállalkozás múltjára, arra utalt, hogy a Korunk „az idő keresztmetszetét" kívánta nyújtani. Valójában, ami a kései olvasót elsőnek megragadja, az az érdeklődés, a vizsgálódás széles köre. Az, hogy a Korunk szinte mindenről tudott, ami a két világ­háború közötti korszak gazdasági, társadalmi, politikai, tudományos és művészeti életében vég­bement. Ami megszabta a korszak mindennapi életének menetét, meghatározta levegőjének „vegytani" összetételét. Kierkegaard filozófiája, Ortega kultúrkritikai elmélete, a pán-európai mozgalom, a freudista pszichoanalízis, a fasiszta mozgalmak tömeglélektana, a nőemancipáció, a nemzetiségi kérdés, a modern festészet és a detek­tívregény egyformán érdeklődő figyelmet, alapos elemzést — és marxista kritikát kapott. A korszak (mint alighanem a legtöbb korszak) egymás mellett élő s egymással küzdő eszmék, irányzatok és filozófiák vad terepe volt. Ezen az elvadult terepen kívánt a Korunk rendet teremteni; vagy

128

legalább széttekinteni s felmérni a kor zűr­zavarát, szövevényes ellentmondásait.

A felmérés és rendezés igénye növelte meg a józan értelem, az elemző s ítélkező kritika szerepét. A kolozsvári folyóirat bátran és követ­kezetesen vállalta a kritikus értelem nehéz pozícióját abban a társadalomban, amely a leg­különfélébb mítoszokat irracionális filozófiákat és hamis tudatformákat termelte és kínálta fel a válságba került emberiségnek szellemi táplálék, sőt orvosság gyanánt. Európa történelmi szín­padán az „értelem trónfosztásának" mágikus szertartása folyt, s már lehetett tudni, hogy ahol az értelem és a kultúra meghuicoltatik, ott az emberi méltóság, sőt az emberi élet: milliók élete is veszélyben forog. A Korunk ebben a zűrzavaros korban vállalta a józan értelem fegyelmét, azt a szellemi magatartást, amelyet Gaál Gábor „realista humanizmusnak" és „mítosz-nélküliségnek" nevezett. „A dolgokban rejlő értelem még mindig nem veszett el, s az egész világ, a világtörténelem értelme most a leg­világosabb" - hirdette a Korunk szerkesztője 1940 tavaszán. A „dolgokban rejlő értelem" fel­kutatásának és megfogalmazásának igénye öltött testet az olyan írásokban, mint Gaál Gábor tanul­mánya a népi írók szociografikus munkásságáról, Bölöni Györgyé az asszimilációs kérdésről vagy Nagy Lajosé a nemi szabadságról.

A Korunk a józan értelem fegyelmét kép­viselte, s éppen e fegyelem következtében ismerte fel a maga közéleti-politikai tennivalóit. Az értelmi rend nevében kötelezte el magát a dolgozó osztályok ügyének, s vállalta a cselek­vést, az állandó küzdelmet, akár a kockázatot. A kor polgári szociológiája - Ortega y Gassettől Kari Manheimjg - általában az elkötelezetlen függetlenségben élő: „szabadon lebegő" értel­miségi elitre szavazott. A Korunk írói nem győzték hangsúlyozni az értelmiség szociális és politikai felelősségének elvét, azt, hogy az írás­tudóknak a progresszív mozgalmak, a népi érdekek elkötelezettségében kell tevékeny­kedniük. „Szükség van egy csoportra - írta Szabó Imre Az értelmiség dilemmája című, a jelen válogatásban is olvasható tanulmányban - , amely tisztult látással, történelmi tanulások ismeretével, erkölcsi felelősségérzékkel vizsgálódjék, össze­hasonlítson, szembeállítsa, lemérje, rendszerezze a dolgokat - ítéljen, hogy ezzel előremutasson." Majd: „Az értelmiségnek át kell látnia, hogy csak azokhoz csatlakozhat, akikben megvan az erő és az akarat, hogy az igazságosabb, életképesebb,

embert és kultúrát becsülő társadalmi rend építését szorgalmazzák és megvalósítsák." A szociális és politikai elkötelezettség magasabb távlatú morális elvének eme felismerése szabta meg a Korunk cselekvő s küzdő jellegét. És e cselekvő etika érvényesült a nemzetiségi, az Össz-magyar, a közép-európai vagy az egyetemes kér­dések tárgyalása során.

A kolozsvári folyóirat „fiktív száma" messze­menően igazolja, hogy a józan értelem és a társa­dalmi haladás szolgálatában valódi műhely alakult. Műhely, amely nemcsak eszmei egyet­értésre épült, hanem közösségi cselekvésre és ennek erkölcsére is. „Sosem állítottuk — vallotta Gaál Gábor - , hogy a lap hiánytalanul töltötte be feladatát, de számos munkatárssal együtt ez volt életünk egyetlen tartalma." S ennek a műhelynek máig ható szerep jutott. Éppen a jelen válogatás tanúsítja, hogy a Korunkban nyilvánosságot kapó eszmék, gondolatok nagy része felett ma sem tért napirendre a történelem. A kor szellemi irányainak józan vizsgálata, a sokoldalú tájé­kozódás igénye éppúgy időszerű, mint például az a gondolatmenet, amely az értelmiség szerepét s feladatait kívánta tisztázni Sinkó Ervin, Kemény Gábor, Remenyik Zsigmond vagy Szabó Imre tanulmányaiban. Vagy az a vállalkozás, amely a kelet-közép-európai népek együttélését és össze­fogását, a nemzetiségi kérdés demokratikus és szocialista megoldását szorgalmazta Balogh Edgár, Bányai László, Gáli Ernő és Méliusz József írásaiban. A Korunk-szöveggyűjtemény ennyiben egyáltalán nem sajtótörténeti dokumentáció, hanem eleven „olvasókönyv", amely a jelenhez szól, a jelen kérdéseire keres feleletet.

Balogh Edgár Itt és most. Tanulmány a régi Korunkról című kötete évtizedes irodalom­történeti munka eredményeit összegzi. Tulajdon­képpen négy régebbi tanulmányt foglal magába: A Korunk fordulata 1929-ben (1964),/! Korunk eszmei kiforrása 1930-1933-ban (1968), A nép­fronti Korunk (1970), végül A Korunk szintézise 1938-1940-ben (1972) című tanulmányokat, amelyek a kolozsvári Nyelv- és Irodalom­tudományi Közleményekben voltak olvashatók. E négy tanulmány valójában végigkíséri a nagy­hírű folyóirat egész történetét, eszmei és szerkesztési fejlődését, életrajzának szakaszait. Balogh Edgár maga is részese és alakítója volt e fejlődésnek, mint Gaál Gábor közeli munkatársa, a folyóirat törzsgárdájának tagja, akinek szerepe

9 Irodalomtörténeti Közlemények 129

különösen a népfrontos időszakban volt számot­tevő. Érthető, hogy az irodalom- és sajtó­történész tudós igényességét az egykori munka­társ személyességével egészíti ki. S hogy a folyó­iratot nemcsak mint kutatásának tárgyát vállalja, hanem mint életének és munkásságának részét is; mint személyes életrajzának egy fejezetét. A személyes részvétel szabja meg részben a kutatás és a feldolgozás irányát. A klasszikus Korunk tizenöt esztendős története annyira gazdag, oly bőségét kínálja a kutatási feladatoknak, hogy a személyesebb választás, az egyénibb nézőpont kialakítása mindenképpen indokolt. Balogh Edgár maga is arra hivatkozik, hogy a folyóirat első folyamának enciklopédikus jellege nagyon sokféle közelítést és kiindulást tesz lehetővé: ki-ki megtalálhatja sokoldalú anyagában a „maga idézni való példáját, elindulásának irányjelzőit". 0 is ezt az idézni való példát ábrázolta, az irány­jelzőket tűzte ki, midőn programszerűen annak a folyamatnak a bemutatására vállalkozott, amely a Korunkat a romániai, erdélyi és nemzetiségi való­sághoz közelítette, az „itt és most" elvének válla­lására késztette.

Ennek megfelelően elsősorban a harmincas évek folyóiratmunkájáról beszél. Arról a kor­szakról, midőn a Korunk kezdeti szakaszának kereső-tájékozódó szellemét felváltotta a hatá­rozottabb szocialista eszmeiség. Balogh Edgár 1929-re teszi e fordulatot, midőn Gaál Gábor „társszerkesztőként" irányító szerepet kapott a lap arculatának alakításában. Az évtizedfordulón nemcsak a szerkesztőváltozás szabta meg a folyóirat új tájékozódását és új szerepét. Az egész világon végigsöprő gazdasági válság, amely a kapitalista társadalmi berendezkedés általános megingásáról tanúskodott, merőben új helyzetet teremtett, s új magatartást kívánt. Balogh Edgár jogosan figyelmeztet arra, hogy ezen „irányt szabó rendszer" éppen Gaál Gábor személyében találta meg a megfelelő szervezőt és képviselőt. „Volt - írja - Gaál Gábor magatartásában valami eredendően más is, olyasmi, ami megkülönböz­tette nem egy előtte itt járt emigráns írótól. S ez rendszerezőbb filozófiai és cselekvőbb művészi érdeklődése, mely a népi felelősség szenvedélyes demokratizmusával párosult." Ennek a rend­szerező filozófiának a tengelyében a marxizmus állt, s a cselekvő művészi érdeklődést a szocialista elkötelezettség irányította. Gaál Gábor lett az a szerkesztő, aki válaszolni tudott a kor nagy kihívásaira.

A Korunknak azonban egyelőre meg kellett küzdenie a biztos válaszért. Az új szerkesztő hatá­rozottan vágta el azokat a szálakat, amelyek a folyóiratot korábban polgári liberális szerzőihez és támogatóihoz fűzték, a Korunk egy ideig mégis a baloldal válságtüneteit mutatta: állásfoglalásai ban és kritikáiban a „balos" szektariánizmusnak jutott meglehetősen jelentékeny szerep. A harmincas évek elejének magyar forradalmi munkásmozgalmát erősen terhelte meg a dogma-tikus-szektariánus gondolkodás, amely nem tudott hiteles válaszokat adni azokra a társadalmi és kulturális kérdésekre, amelyek mind erősebb kihívást jelentettek az első világháború s a bukott forradalmak után. A nemzeti és nemzetiségi kérdés, a középrétegek, a parasztság, a népi mozgalom kérdései egyelőre nem kaptak (csak töredékesen kaptak) választ a marxista gondolat magyar képviselőitől. Ez okozta, hogy a Korunk néhány kritikusa sorra támadta Bartók Bélát, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Kassák Lajost, József Attilát, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, általában a polgári humanista és a népi irodalom képviselőit. Ezek a támadások' időnként messze túlmentek azon a kritikán, amelyet egy marxista szemlének különben képviselnie kellett; értetlen és személyeskedő támadásokká váltak, amelyek később joggal váltották ki Fábry Zoltán rosszallását s elutasító bírálatát. Balogh Edgár figyelmeztet arra, hogy Gaál nem mindig értett egyet a szektariánus szellemű bírálatokkal, s ha tehette, korrigálni próbálta őket, csökkenteni igyekezett elidegenítő hatásukat. (Például József Attila esetébén, akinek verseit a szektás támadá­sok idején is közölte folyóiratában.)

Ez az újabb fordulat hozta létre 1934-től kezdve a kolozsvári folyóirat népfrontos szaka­szát. Ezt a szakaszt Balogh Edgár két részre bontva mutatja be: a „népfronti Korunkat" 1934-1937-re, a „Korunk szintézisét" 1938-1940-re helyezi. Való igaz, hogy a kolozs­vári folyóirat népfrontos fejlődése is hosszabb időszakhoz kötött, s hogy ennek a fejlődésnek az utolsó években értek be igazi eredményei A Korunk ekkor vált igazán az antifasiszta szellemi ellenállás egyik központjává és szervezőjévé. Mód­szeresen és. tudományos alapossággal vetett számot a felhalmozott kérdéstömeggel, nem engedte át a jobboldali demagógiának a nemzeti­es parasztkérdés taglalását, részletesen tárgyalta a nemzetiségi társadalom gondjait, a nemzetiségi kultúra eredményeit és feladatait. Ekkor vált

130

igazán a folyóirat megbecsült munkatársává Tarnási Áron, Szentimrei Jenő, Szemlér Ferenc és Bözödi György: az Erdélyi Helikon „balszár­nyának" képviselői. És ekkor figyelt fel Gaál Gábor a népi mozgalom valódi jelentőségére, ,igazi eredményeire is, ekkor vette védelmébe Németh Lászlót és a Márciusi Frontot, egy valódi nép-frontos összefogás reményében, amely össze­fogásnak tömörítenie kellett volna valamennyi progresszív, antifasiszta irányzatot, írót és gondolkodót. Ez az összefogás az 1937-es Vásár­helyi Találkozóban meg is született, s Gaál Gábor mindvégig kitartott a Találkozó hitvallása, ered­ményei mellett, mint aki valóban felismerte a népfrontmozgalom történeti szerepét, a szocia­lista szövetségi politika korszerű követelményeit.

Ezek a népfrontos évek hozták meg.a Korunk erdélyi, romániai tájékozódásának elhatározó fordulatát is, amelynek következményeképp az „itt és most" politikája végképp érvényre jutott. Ahogy Balogh Edgár fogalmazta: „így alakult ki a Korunk új, marxi—lenini szakaszának perspek­tivikus népi-nemzeti mélysége és hazafi széles­sége, a »romániaiság« teljes plaszticitása egy anacionális és absztrakt kozmopolitizmus semmire sem kötelező, baloldali formációiban is polgári maradványokat őrző egysíkúsága helyébe, felvértezve a romániai magyar értelmiség haladó elemeit arra, hogy kellő időben helyt tudjanak állni a népeket mégosztó, militarista kalandra csábító hitleri előtörés praktikáival szemben," Valóban, a Korunk a nemzetiségi élettel össze­forrva, s a nemzetiségi kérdés demokratikus meg­oldását szorgalmazva ért a maga népfrontos fej­lődésének tetőpontjára. Balogh Edgár: a tanú és krónikás mai szerepében ezért állíthatja az „itt és most" küzdő etikáját példa gyanánt a romániai magyarság fiatalabb nemzedékei elé.

*

Végül Gaál Gábor műveinek sorozatában (negyedik kötet gyanánt) jelent meg a nevezetes szerkesztő leveleinek gyűjteménye. E levelek, amelyeket Sugár Erzsébet bukaresti irodalom­történész rendezett kivételesen gondos munkával sajtó alá, maguk is a Korunk szerkesztésének első­rendű dokumentumai. Egyszersmind Gaál életé­ről, egyéniségének alakulásáról és küzdelmes munkájáról adnak részletes képet, napról napra haladó krónikaszerű beszámolót. Gaál, mint ismeretes, az 1919-es magyar emigráció soraiban vált ismertté, mint Garami Ernő, Lovászy Márton és Hatvány Lajos Jövő című bécsi polgári

radikális lapjának munkatársa. Hatvanyval való kapcsolata mindvégig megmaradt; a Nyugat mecénásának szerepe volt a Korunk indulásában, anyagi támogatásában is. A bécsi, majd berlini emigrációban élő Gaál még nem talált magára, tájékozatlanul, sokszor tanácstalanul állt a meg­változott történelmi helyzetben, magányosnak, száműzöttnek érezte magát. „Az emigráció - írta Berlinből Hatvány Lajosnak 1924. március 14-én - itt lett emigráció számomra. Magyarország, magyar irodalom itt még csak annyi sem, amennyi egy nagyon távoli dörömbölés. Csak annyi, amennyi az idegzetemben van még belőle. Én nem tudom, hogy az életem hová visz. Itt, ebben a körben nem szeretnék maradni. Harminc évet úgy éltem, hogy nem én dolgoztam, nem én akartam, nem én beszéltem. Jó volna végül is a helyemre kerülni, bárhová, bárminek, csak oda, ahol azt adhatom, amit tudok."

A maga „helyére" Kolozsvárott került, midőn Dienes László Korunkjának munkatársa, majd 1929-től kezdve szerkesztője lett. A folyóirat-szerkesztés munkájában oldódtak fel a csalódott fiatal entellektüel szorongásai, alakult ki Gaál Gábor szerkesztői és emberi személyisége. Ennek a személyiségnek a centrumában maga a szer­kesztő munka, a folyóirat ügye állt. Gaál életét és gondolkodását ettől fogva a szerzetesi fegyelmet és forradalmi önfeláldozást követelő munka töltötte be. Mindent „a feladat perspektívájából cselekedett", ahogy Fábry Zoltánnak írta 1935. december 10-én. „Magamról valójában keveset írhatok. A Korunk teljesen igénybe vesz" -vallotta be Hatvány Lajosnak 1929. december 26-án. „A lap hivatása a lényegem" — fogalmazta meg sorsát, önmagát Méliusz Józsefnak írott 1938. május 10-i levelében. Kolozsvárra érkezve, 1927-ben még könyveket tervezett (a filmről, a művészetfilozófiáról, a huszadik század nagy kér­déseiről), ám csakhamar felhagyott a tervez-getéssel, minden erejét, tehetségét és szorgalmát annak az ügynek szentelte, amit a Korunk szerkesztése jelentett.

Ez az ügy valóban egész embert kívánt, hiszen az évi tíz szám előkészítése, szerkesztése, kiadása egyedül Gaál Gáborra maradt. A vállalkozás hősiességet és önfeláldozást követelt. A hatalmas levélanyag a napi küzdelmek krónikája; Gaál írókat toboroz, kéziratokról tárgyal, előfizetőket szervez, a folyóirat soha el nem fogyó gondjaival küszködik. „ . . . mindig minden véleményünkkel mindenkivel szemben harcvonalakon állunk, ahonnan lőhetünk, de ahova vissza is lőnek" -olvassuk a Szalatnai Rezsőnek küldött 1931.

9* 131

január 8-i levelet. A küzdelem azonban nemcsak az eszmék és ideológiák terepén zajlott, emésztőbb és drámaibb harc folyt a betiltási kísérletek és kiadási nehézségek ellen. „Minden krajcárom a nyomdáé" - írja Gaál Hatvány Lajosnak 1931. július 24-án; „a lap anyagi fenn­tartása a lehető legnehezebb. Ne higgye, hogy én egy kávéházban ülő és étteremben étkező intel-lektuel vagyok. Én is csak szalonnát eszem vacsorára. A különbség csak az, hogy nekem a lappal kapcsolatban, illetve a lap miatt rengeteg adósságom van. Az adósságaim miatt nem tudok mozogni, s félő, hogy az adósságaim terhe megöli a lapot" - üzeni Veres Péternek 1932. április 27-én; „A lapot hónapról hónapra a legnagyobb nehézségekkel állítom össze" - szól a Méliusz Józsefhez intézett 1936. október 7-i levél. Gaál Gábor leveleiből egy állandó, szívós küzdelem regénye is kibontakozik.

A kolozsvári szerkesztő valósággal új Kazinczy helyzetében tudhatta magát. Munkatársainak csak kis része élt közvetlen közelben, mások Temesvárról, Brassóból, Bukarestből, Pozsony­ból, Kassáról, Újvidékről, Budapestről, Bécsből és Párizsból küldték kézirataikat, észrevételeiket. A levelezésnek országokat kellett átfognia. És Gaál igen lelkiismeretes levelezőnek bizonyult, egyetlen kéziratot sem hagyott válasz nélkül, minden jelentkezésre, véleményre azonnal reagált. A jelen kötet 655 levelet közöl, a cím­zettek között találjuk Déry Tibort, Fábry Zoltánt, Hatvány Lajost, József Attilát, Károlyi

Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Bp. 1974. Akadémiai K. 191 1. + 28 tábla (Művészet­történeti Füzetek, 9.)

Könyve célkitűzéséről sokat ígérően nyilat­kozik a szerző, mikor így ír bevezetéjében: „Az Árpád-kori falképanyag alapos revíziója ez, a nagyrészt ismert vagy félreismert emlékeké, melyek közül sokat évtizedek óta nem tettek beható vizsgálat tárgyává." (8.) E nagyigényű program méltán kelti fel az irodalomtörténetírás figyelmét, hiszen középkori irodalmunkban számos olyan probléma vár megoldásra, melyhez - egyebek között - a művészettörténet hozzá­járulása is nélkülözhetetlen.

Az egyik ilyen összekötő kapocs a hagiográfia, mely lehetőséget nyújt a szentek kultuszának

Mihályt, Komlós Aladárt, Méliusz Józsefet, Molnár Eriket, Nagy Istvánt, Nagy Lajost, Remenyik Zsigmondot (őhozzá szól a legtöbb levél, egész kötetrevaló), Salamon Ernőt, Szalatnai Rezsőt, Turnowsky Sándort, Vas Istvánt és Veres Pétert. A kötet sajtó alá rendezője szerencsére nem követte azt a mind általánosabb gyakorlatot, hogy a hamis irodalom­történeti kegyelet érzésétől vezetve kigyomlálja a kritikusabb személyes megjegyzéseket, a levelek­ben megjelenő alkalmi vitákat. Rendkívül ritkán látjuk a jólismert szögletes zárójelbe zárt pon­tokat. És tanúi lehetünk azoknak a kifakadá-soknak, amelyekkel Gaál, a szerkesztő küzdelem nehéz feltételei között, legközvetlenebb munka­társait is bírálta; annak a vitának, amelybe Fábry Zoltánnal bonyolódott a Korunk szlovenszkói terjesztésének ügyében. A közölt anyag így teljes, így hiteles. Gaál Gábor elveszett vagy egyelőre lappangó leveleiből (amelyek címzettjei között Bajcsy-Zsilinszky Endre, Balázs Béla, Bölöni György, Dienes László, Illyés Gyula, Kacsó Sándor, Lukács György, Moholy Nagy László, Sinkó Ervin, Szemlér Ferenc, Tamási Áron talál­ható a többi között) azonban egy újabb, talán még vaskosabb kötetet lehetne kiállítani. Talán, az újabb kutatómunka jóvoltából, egyszer erre is sor kerül. Mint ahogy várható, hogy a Gaál-sorozat következő kötete a Korunk szerkesz­tőjéhez küldött levelek gyűjteménye lesz.

Pomogáts Béla

írásban vagy képben történő kifejezésére. Tóth Melinda valóban tárgyal több olyan legendatémát (Szent György, Antiochiai Szent Margit, Alexandriai Szent Katalin), melyek hazai nép­szerűségük miatt érdekesek, magyar szentet azonban csak egyet, László királyt. A XIII. század második feléből ránk maradt ócsai László­ciklussal kaplcsolatosan sok érdekes részletet tudhatunk meg, kissé zavaró azonban legenda­változatra visszavezetni a cserhalmi epizódot, mikor az tudvalévően a krónikás vita-hagyomány része (Sambucus-kódex, 37 v.).

Azzal kapcsolatban, hogy miképp kerülhetett László király lovas csatajelenete a templom­szentély falára, válaszképpen a XIII. századi lovas Szent György-ábrázolások népszerűségére találunk utalást. Ez viszont logikusan elvezet egy

132