SZIMPOZIONAz élet dolgai

Sorozatszerkesztő: Popper PéterBorítóterv: Malum StúdióISBN 978-963-248-075-6

HU ISSN 2060-7512HU ISSN 1585-4000

Saxum Kiadó Bt.Felelős vezető: Jenei Tamás

Felelős szerkesztő: Zsolnai MargitMűszaki szerkesztés: FeZo Bt.Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi

Popper PéterElőszó

Egyre többször hangzik el manapság, ha valami nincs rendben a házasság asztalának négy lábakörül: nem igazán szeretik egymást; nem azonos az életstílusuk; szexuálisan nem illenek össze vagyanyagi problémák viselik meg őket... Az asztallap azonnal billegni kezd. Tragédia? Ugyan! Legfeljebbelválunk...

Egyszer ifjúkoromban egy intelligens lánynak hetykén kijelentettem:– Én nem élek majd rohadó kapcsolatokban! Elkomolyodott.– Akkor neked nagyon sok szakításod, és kapcsolatváltásod lesz. Mert ha nem tudnád, minden

emberi viszony megromlik időnként. S ha te ilyenkor mindig felkötöd a nyúlcipőket... Az emberi feladataz lenne, hogy megpróbáld kihúzni a kapcsolatot a mélypontról...

Meddig él egy női-férfi kapcsolat? Vagy egy barátság? Addig, amíg közösen úton vannak.Valahonnét valahová tartanak. S ha már csak egy helyben topognak, nap mint nap megismétlikönmagukat, helyzeteiket, monológokat mondanak egymásnak – akkor a kapcsolat meghalt. Perszemásodlagos szempontok miatt – anyagiak, lakás, félelem a magánytól, az újrakezdés kudarcától stb. –együtt lehet maradni. De érdemes?

Mivel is tesszük tönkre a kapcsolatainkat? Legelőször is azzal, ha nem szánunk időt egymásra. Haaz örök rohanás, túlzsúfoltság, időzavar egyéni bűnévé változtatjuk a társadalom bűneit. Súlyosanmegbűnhődünk érte. Minden okos nő és férfi tudja, hogy vannak értékes ajándékok a szeretetkifejezésére – a gyémántékszertől a lakásig, a külföldi nyaralásig – de nincs értékesebb annál, mint havalaki időt ad a társának az életéből.

Azután azzal, ha elfeledkezünk az örök törvényről, hogy az ember nem tulajdon! Még a TeremtésKönyvében is olvashatjuk, hogy embernek nem lehet hatalma egy másik felett. Sem uralkodói, semszülői, sem szexuális, sem katonai, sem munkaadói stb. értelemben. Ember felett csak Istenuralkodhat vagy valaki, kizárólag az Isten megbízásából.

Ezért köszöni meg a földig hajolva Székely János drámájában a főpap Caligula császárhelytartójának: Te megcselekedted a legnagyobbat, amit ember megtehet: hatalom volt a kezedben, ésnem éltél vele!

A polgári kapcsolatokban ez a hatalom legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy nem lehet örömöd

nélkülem! A görcsös kapaszkodás egy másik emberbe nem a szeretet jele, hanem a bizonytalanságé, aszorongásé, hogy elveszíthető. Ráadásul az emberek általában nem szeretnek rabságban – érzelmirabságban sem – élni.

Tapintatlanság felvetni, hogy egy házasságot nem teszi-e gyorsan unalmassá a megszerzettségbiztonsága. Már nem kell csábítónak, hódítónak lenni, a szexualitásból hétköznapi rutin lesz, márnyugodtan elhanyagolhatja magát nő és férfi egyaránt, legfeljebb a társaság vagy színház kedvéért„nyalja ki magát”, ahogy Pesten mondják. De ha mégsincs így és mindketten vigyáznak, hogyelkerüljék az együttélés színvonalának romlását, akkor is kérdés marad az ásó-kapa ideál. Vajonmeddig tartott egy középkori házasság? Az asszony belehalhatott a gyerekszülésbe, gyermekágyilázba, a férfi eleshetett a tatárok, törökök, kurucok-labancok harcaiban vagy bármelyiküket elvihettéka gyakori nagy járványok, a pestis, a kolera...

Egyszer eljött hozzám egy tudós férfiú.- Nézze – mondta -, én nagyon szeretem a feleségemet, a gyerekeimet. Nem tudnék nélkülük élni. De

35 éve vagyunk házasok. Ha megsimogatom a feleségemet, olyan, mintha magamat simogatnám. Mittegyek?

A régebbi nemzedékek számára a jó minőséget a tartósság jellemezze. Jó bútor volt, ami még anagymama stafírungjából maradt, az esküvői öltöny angol szövete, ami húsz év alatt sem fényesedettki, a cipő, amit tizenöt évig lehetett hordani. Örülne a mai nő ilyen cipőnek? Vagy a minőség ma mástjelent? Legyen elérhető áron beszerezhető, mutatós és bírjon ki egy-két évadot. Vajon mindez lassannem tevődik át az emberi kapcsolatokra is? Talán a partner is legyen időnként cserélhető? Vagy nemválik-e kellemetlen szemtanú abból a félből, aki látta a másikat nyomorult lelki vagy anyagihelyzetében, és onnan segítette feltörni? Nem kellemesebb társ az, akivel már csak jó formájábantalálkozott?

Ám az is lehet sorsfüggő, hogy két ember meddig tud azonos irányban és ütemben fejlődni,változni. Az utak, az érdeklődés, a szellemi orientáció, a politikai meggyőződés, a hobbik ugyanismegváltozhatnak. Nem szólva arról, hogy az emberek öregszenek. Van, aki a derű és a szelídség felétart, van, aki a morózusság és a rosszkedv felé.

Azután problémát okozhatnak a nemzedéki viták. A gyerekek helyzetének, viselkedésének amegítélése. Nestroy híres mesejátékéban, a Lumpáciusz Vagabunduszban a tündérek királya, így szóla fiaikra panaszkodó mágusokhoz:

Apák – fiúk, örök vita,Kétféle nemzedék kétféle szívverése,Hogy melyik dobbanás a helyesebb,

A lassú-e, vagy a sebesebb,Nem mondja meg senki. Én se.

(Heltai Jenő fordítása)

Igen, a nők és a férfiak szívverése gyakran különböző, és nehéz őket egy ütemre hangolni.S utoljára, de nem utolsósorban: sokszor azon múlik egy kapcsolat, hogy tudnak-e egy színvonalon

beszélni. Igazán megértik-e egymást? Mert az emberek magukra vesznek sokféle kommunikációsattitűdöt, tehát ítélkezőt és segítőt (hivatalos nevükön moralizálót és karitatívat).

Például egy férj reális mondanivalója:– Szívem, baj van. Elvesztettem a slusszkulcsomat.Mire a feleség:– Tudtam, hogy ez lesz a vége. Olyan rendetlen vagy. Amikor elmész hazulról, egyik zoknidat a

fotelből, a másikat az ágy alól szedem össze, a gatyád meg a földön hever.Összeér-e ez a két közlés? Vagy csak elhangzik egymás mellett? Hiszen a feleség ezt is

válaszolhatná:– Ez baj szívem. De itt a sarkon van egy kulcskészítő, aki sokáig nyitva tart. Szaladjunk le hozzá,

hátha tud valamit tenni.Ha megtanulnánk azonos színvonalon beszélni, talán javulna a kapcsolatunk is.Ilyen nehéz terepen járunk. De jó szándékkal, ha az ember fontos nekünk, nem a helyzet, akkor sok

mindenen lehet változatni. Önzéssel, a másik lenézésével, rivalizálóval, fölényeskedéssel,indulatossággal viszont csak tovább lehet rontani azt, amivel amúgy is baj van.

Lux ElviraVálás: előzmények és következmények

Kompromisszum, unalom, mártíromság

Mindenfajta társadalmi békés egymás mellett élés alapja a kompromisszum. Csak az a közösséglehet jó, amelynek tagjai tekintettel vannak egymásra, és képesek rá, hogy a mások szempontjait isfigyelembe vegyék még akkor is, ha azok esetleg saját szempontjaikkal ellenkeznek. Aki erre nemképes, nemcsak boldogtalannak, dühösnek, elégedetlennek fogja érezni magát, hanem környezeteéletét is megkeseríti.

A házasság két különböző érzelmi és gondolati beállítódású, neveltetésű ember szövetsége, akiknekahhoz, hogy együtt tudjanak élni, alkalmazkodniuk kell egymáshoz, meg kell szokniuk a másikszokásait. A szerelem vak; kezdetben háttérbe szorulnak a negatív tulajdonságok. Az együttlét eleintemindkét fél számára ünnep, s nemcsak a szívüket, de egész személyiségüket ünneplőbe öltöztetik atalálkozáshoz. Az idő múlásával azután mindketten szinte észrevétlenül levetik a másikért öltöttünneplőt. Aki számára szerelmese hétköznapi arca meglepetést, csalódást okoz, annak esetlegmegrendülnek az érzelmei a másik iránt, és becsapva érzi magát. Pedig ő sem tett másképp, legfeljebbnem vette észre.

Csak az csalódik, akinek irreális elképzelései vannak. Ha kiderül, hogy a partnerből jórészthiányoznak azok a tulajdonságok, amelyekkel szerelmese képzeletben felruházta, az egyénfrusztrálódik, s a személyiségében felgyülemlő düh a partnerre vetül. Az ember hajlamos elfelejteni,hogy barátunkat, szerelmünket, házastársunkat csak az különbözteti meg a többi embertől, hogytulajdonságai közül többet ítélünk pozitívnak, mint negatívnak. Negatív személyiségvonásai abarátság, a szerelem kezdetén is megvoltak, de ezeket nem vettük észre, elsősorban azért, mert nemakartuk észrevenni. Tudomásul kell vennünk, hogy akit választottunk, éppúgy nem tökéletes, mintahogyan mi sem vagyunk azok. A mi rossz tulajdonságainkat ő éppolyan nehezen viseli el, mint mi azövéit.

Ha valaki nem képes a partnere tulajdonságaival kompromisszumot kötni, az egy ideigÖnvédelemből unatkozik, s ha csak fel nem lázad, előbb-utóbb mártírnak kezdi érezni magát. Amártíromság nemcsak benne, de környezetében is boldogtalanságot, elégedetlenséget támaszt. Akimártír, az szenved. Az igazi mártír azonban valamilyen nemes cél érdekében szenved, nem pedig amindennapok apró gondjai miatt. Napjaink asszonya viszont a hétköznapok apró s csak számára nagydolgai miatt szenved és „áldozza föl magát”. Amíg ő mosogat, a férje tévét néz vagy újságot olvas;játszik a gyerekkel, de nem eteti, fürdeti, öltözteti, hanem az rá, az asszonyra „vár”. S az asszony jön,és elvégzi, amit kell, amit muszáj, de közben elkeseredett és boldogtalan. Neki kell gondoskodnia a

családról, ő főz, takarít, ő neveli a gyereket, ő látja el a munkahelyi feladatait, ő szolgál ki mindenkitotthon, és ő az, aki otthonában is, munkahelyén is boldogtalan. Neki nem segít senki, mindent egyedülkell elvégeznie, és ez szörnyű.

Azt mondják, a munka tette emberré az embert. De csak az örömmel végzett munka!Egy nő csak akkor mártír, ha annak érzi magát. Aki úgy érzi, hogy nem tudja a munkáját

családanyai kötelességeivel összeegyeztetni, ne menjen férjhez. Ma még az asszony feladata a több,de a nők akarták, hogy így legyen – és nem a férfiak. A nők fel vannak háborodva, hogy a férfiak nemveszik figyelembe az emancipációs küzdelemben kivívott jogaikat. Pedig annak, aki anya lesz,nemcsak jogai vannak, hanem évezredek óta változatlanul meglevő kötelességei is. Aki dolgozik, sőthivatása van, és ott a férfiakkal egy szintre akar kerülni, annak számolnia kell azzal, hogy ez csak úgylehetséges, ha van többletenergiája, amit a hivatására fordíthat, hiszen az anyaság „többlete” akkor isaz ő feladata, ha közben a férfiakkal azonos egzisztenciára vágyódik. Aki viszont a többletmunkátmártíromságként éli meg, az magára vessen, ne pedig a férjére, aki teljes jogú tagja annak aférfiközösségnek, amely a történelem során mindig azért küzdött, hogy a nők ne vehessenek résztmindabban, ami „jó mulatság, férfimunka volt”.

Válás mindenáron

A mártíromság boldogtalan megoldás ugyan, de mégiscsak a kompromisszum egy fajtája. Akiviszont semmilyen kompromisszumra nem képes, az nyíltan lázad. A lázadás egyrészt a tévedésbeismerése, másrészt az újrakezdés bátorsága. Joggal merül fel a kérdés, hogy ha valaki nem voltképes megoldani a meglevő ismert problémáit, miért hiszi, hogy alkalmas lesz az eljövendőismeretlen problémák megoldására. Az adott helyzet szorongásait feloldhatja ugyan ez a vakhit, de azeljövendő helyzet kérdéseit nem oldja meg.

Sokan úgy ugranak bele a házasságba, hogy már az együtt járás során komoly ellentmondásokattalálnak a kapcsolatban. Amikor kiderül, hogy a viszony a házasság varázsütésétől nem javul meg, azegyén olyan következtetéseket von le, amelyek kizárólag a másik személyiségére vonatkoznak. Apartner egyszeriben elviselhetetlen, kibírhatatlan alak lesz, aki nélkül csak jobb lehet. Aki aházasságkötés után a válást is hebehurgyán akarja elintézni, annak számára a házasság „nyűgében”szépnek tűnik az egyedüllét. Elég hamar kiderül, hogy a partner nem az „igazi”. De ez sajnos mégegyáltalán nem jelenti azt, hogy a következő majd az igazi lesz, és mégis sokan ezt remélik.Bevallom, minden egyes alkalommal elcsodálkozom azon, mikor nőpácienseim a harmadik, negyedik,ötödik feleség szerepére is hajlandók vállalkozni. Bátorságuk abból a téves elképzelésből fakad, hogya férfit, akivel megismerkedtek, szegény, meg nem értett szenvedőnek hiszik, aki mind az egy-két-három-négy feleségétől önhibáján kívül, a feleség kibírhatatlansága miatt vált el. Az új feleségszerepére vállalkozó nő úgy érzi, hogy majd ő...

Mindig őszintén megdöbbent, ha valamelyik páciensem így fogalmaz: „a jelenlegi férjem”, „ajelenlegi feleségem”, anélkül hogy szándékában állna elválni „jelenlegi” házastársától. Amegfogalmazás rejtett ítélet a házasság fölött. Az egyén átmenetinek, időlegesnek érzi a kapcsolatot,noha tudatosan tiltakozna, ha feltenném neki a kérdést: „Miért mondja, hogy jelenlegi, el akar válni?”Sohasem kérdeztem még ezt, hiszen akik így fogalmaznak, tudatosan nem akarnak válni, csak atudatalattijuk készteti őket, hogy úgy beszéljenek, mintha el sem tudnák képzelni, hogy kapcsolatuk,házasságuk hosszú lejáratú, hogy a házasság köteléke „holtomiglan-holtodiglan” tart.

A házasságkötés elhamarkodott volt, de a válás általában elkapkodott. Mindkét fél csalódik amásikban vagy csak az egyik, de az nagyon. Ki miben csalódik? Tudjuk, hogy csak az csalódhat, akiolyat vár a másiktól, amit az képtelen nyújtani. Elvárja, hogy partnere, házastársa akkor is tudjon„spanyolul”, ha sosem tanult „spanyolul”. A házasságkötés az önzetlenség próbatétele. Ha az egyik fél

belebukik abba, hogy megpróbál megfelelni a másik várakozásának, bukását a partner rendszerintszemélyes sértésnek veszi. Nem hajlandó tudomásul venni a realitást, házastársa valódi énjét, hanemakár évekig arra a csodára vár, hogy saját irreális reményei, a másikra általa ruházott jó tulajdonságokegyszer csak valóra válnak. De nem válnak valóra. A kudarcba fulladt ideák egy idő után dühöt,elszakadási tendenciákat acéloznak fegyverré a másik ellen. Olthatatlan düh, csalódottság mozdítjaelőre az elválás ügyét, és ilyenkor sajnos nem számítanak a gyerekek, akik azelőtt érkeztek, mielőtt apár teljesen kiábrándult egymásból és saját megvalósulatlan álmaiból.

A gyerek, a gyerekek... Ki törődik érdemben az ő sorsukkal? A pszichológia, a pszichológusok aztmondják, hogy ötéves kora után akár „lelencbe” is adható a gyerek. Van-e türelmük a türelmetlenszeretőknek – akik csalódtak egymásban – legalább ezt kivárni? A nők, az anyák mennyire élik átannak felelősségét, hogy gyermekük pszichés fejlődése hol tart, kialakult-e már a pszicho-szexuálisalkata? Mennyire képes alkalmazkodásra, decentralizálásra az az ember, aki saját érzelmeit agyermeke, gyermekei egészséges érzelmi fejlődése elé helyezi? Az ember élete csak addig teljesen azövé, amíg bele nem szól a testéből fakadó élet, a gyerek érzelmi életének alakulása. Saját magunkkalszemben lehetünk felelőtlenek, de a gyerek élete legyen akkor is „szent” a szülő számára, ha egyébszentségekben nem hisz már.

„Az új emberek sem jobbak, mint a régiek” – írja Wilder A mi kis városunk című drámájában, sállítása igazságát a válással végződő házasságok bizonyítják.

Házasságok indigóval

A kislány számára az apja az első férfiminta, a kisfiúnak pedig az anya jelenti a nő-modellt. Ez amodell azonban többé-kevésbé különbözik a társadalmi tudatban élő ideális anya-, illetve apaképtől. Agyermek eleinte nem vesz tudomást a képzet és a valóság közötti különbségről, hiszengondolkodásmódja fejletlen, és mágikus elemek tarkítják. Hiszi, hogy azért süt a nap, hogy az őbabaruhája megszáradjon. Fantáziája irreális mesevilágot teremt köré. Érzelmi élete érzékeny, élénk,egocentrikus. Egész környezetétől elvárja, hogy őt szeresse. Ha az ellenkezőjét tapasztalja, eszébe semjut saját magában keresni az okot. Ha valaki igazságtalan hozzá, úgy érzi, hogy ez csak azértlehetséges, mert az illető nem szereti őt. Azt tudja, érzi, hallotta is, hogy a szülő szereti a gyerekét. Haaz anya büntetését igazságtalannak találja, azt éli meg, hogy nem is szereti őt, tehát nem lehetédesanyja, csak a mostohája. A négy-öt vagy hatéves kisgyerekek között gyakran előfordul, hogyvilággá mennek, megkeresni az édes szüleiket. Nyiladozó értelmük csak azzal tudja a szülőszeretetlenségét magyarázni, hogy ők fogadott vagy talált gyerekek. Éles kritikai érzékükkel márisítélkezni kezdenek szüleik felett, s ha nem mennek is világgá, várják, hogy az „igazi” szüleik egyszercsak rájuk találnak majd. Feszültségeik idővel elcsitulnak, tízéves koruk körül kiegyensúlyozottáválnak, s ha sérelmeiket nem felejtik is el, az orvoslást már nem a jobb szülők keresésében látják.Majd a kamaszkorban újra lázadnak, és önmagukká válásuk periódusával egy időben megkezdődik aszülőkről való érzelmi leválás is.

A szülők idealizált, illetve végletes értékelése csak lassan válik reálissá a gyermek érzelmi ésgondolati világában. Minden gyerek olyan apára és anyára vágyik, amilyen a valóságban nincs is,hiszen az életben egyetlen dolog sem olyan tökéletes, mint a dolog idealizált fantáziaképe. Beszéltünkmár róla, hogy az ideál sok reális elemből kialakult képzetséma, amely valóságos másából csak alegjobb, legszebb elemeket tartalmazza. Tökéletes anya vagy apa éppúgy nincs, ahogyan tökéletesszerelem sincs vagy éppen tökéletes tárgy, asztal, szék, kép vagy szobor. A fantázia közege azirrealitás, benne minden dolog csak fikció, a konkrét, valóságos tárgy pedig, éppen konkrétsága miatt,mindig nélkülözi a fikció valamely elemét. A tökéletesre való törekvés igénye segíti az embert mindjobb alkotások létrehozásában. Ha a Mózes-szobor Michelangelo felszólítására valóban megszólalt

volna, a mester nem fogott volna többé vésőt a kezébe. A legjobb karmester sem tudja megvalósítani aképzeletében élő legtökéletesebb mesterművet, mert a valóság zárt befejezettsége, a kész mű nemversenyezhet a képzeletben élő változtatható nyitottsággal.

Fejlődése során a gyermek előbb a sejtés, majd a bizonyosság szintjén felfedezi a szülei hibáit, és elkell fogadnia, hogy a legjobb szülő sem tökéletes. Ahogy fejlődik, mindig jobban tud alkalmazkodni,a szülők hibáit megszokja, és megtanul alkalmazkodni hozzájuk. A szülő hibái, vagyis az ideátóleltérő tulajdonságai fogják számára a szülőt jelenteni. Az „én anyám” és az „én apám” ilyen és ilyentulajdonságaival különbözik az elvont anyától és apától; ezek a tulajdonságok jelentik a valóságát. Agyermek számára tehát a szülőt a negatív tulajdonságok fémjelzik. A párválasztást – tudat alatt – anegatív tulajdonságok vezérlik. Partneréhez, öntudatlanul bár, de azért vonzódik, mert felleli benne azanyjához/apjához való hasonlóság illúzióját. A párhelyzetben is könnyen fog alkalmazkodni a partnerkis hibáihoz, hiszen gyerekkora óta folyamatosan gyakorolta az együttélést a szülők hasonló hibáival.A kislány nemcsak apja hibáit ismerte meg, hanem a módszert is, amivel anyja az apa rossztulajdonságait a maga és a család számára elviselhetőbbé tette. Az elviselhető negatívtulajdonságokkal rendelkező szülőhöz hasonlító partner elviselhető lesz a házasságban... Az ilyenházasságok sikerülnek általában a legjobban, s ha nem is felhőtlenek (de melyik házasság az?), jólelviselhetők.

Ha az apa negatív tulajdonságai kirívóan rosszak, a kislány kora gyerekkorától ezt hallja azanyjától, és ő maga is tapasztalja, hogy az ilyen férj kibírhatatlan. Párválasztáskor többnyire tudatosanolyan partnert választ, aki homlokegyenest más, mint az apja volt. Hibája viszont mindenkinek van, sa partner ismeretlen rossz tulajdonságaihoz előgyakorlatok híján sokkal nehezebb alkalmazkodni. Aházasságban általában nem könnyű alkalmazkodni, és még nehezebb egy olyan házastárshoz, akinekszinte minden megnyilvánulása új, más, mint az eredeti férfimintáé, az apáé. Ilyen esetekben a kezdetinehézségek nem rendeződnek idővel, hanem a másik személyiségének jobb megismerése, a felszínrekerülő újabb ismeretlen vonások mind újabb nehézségeket jelentenek az alkalmazkodásban. Ha aszerelem elmúlik, az emberi kötések pedig nem tudnak kialakulni, a pár elválik, s az asszony nem érti,hogy a férje, bár nem hasonlított az apjához, miért nem felelt meg neki. Most is csak annyit tud, hogyolyan, mint az apa, nem kell, s így újra olyan partnert keres, mint a férje volt. Ha a személyiségmakacsul ragaszkodik hozzá, hogy partnere az apa ellentéte legyen, lehet, hogy többszöripróbálkozásra sem találja meg azt, akivel „ki lehet bírni”.

Általában több reménye van tartós házasságra a nőnek, ha az apjához hasonló karakterű férfitválaszt. Ennek a típusnak a hibáihoz jobban tud alkalmazkodni. Nagyobb az esélye, hogy az ismertrossz tulajdonságokat a férjében megszelídíti, vagy elviseli. Persze az ilyen házasság is zátonyrafuthat, hiszen a sematikus alaptulajdonságok egyéni megvalósulásának rengeteg lehetősége van, s ahasonló hibák erősségi foka más és más lehet. Aki első alkalommal is az anyai választástreprodukálta, kudarc eseten valószínűleg másodszor, sőt harmadszor is csekély eltéréssel hasonlópartnert választ. S ez egészen addig így folytatódik, míg rá nem jön ő is, hogy „az új emberek semjobbak, mint a régiek”. Az „apaváltogatást” viszont a gyermekek sokkal jobban megsínylik, mint azanyák általában gondolják.

„Salamoni” gyerekek

A nők hajlamosak azt hinni, hogy megromlott házasságukat a gyermek – vagy egy új gyermek –rendbe hozhatja. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez egyáltalán nincs így.

A férfi általában elsősorban a nőhöz kötődik, és amíg kötődik hozzá, addig kötődik gyermekükhözis. Amikor a férfi elfordul az asszonytól, egy idő után a gyermektől is elfordul, nem ritka, hogyegészen „megfeledkezik” róla.

A házaspárok rendszerint azért válnak el, mert érzelmileg eltávolodtak egymástól vagy mert azegyik fél számára elviselhetetlenül terhessé vált az együttélés. Ha a férfi a váláskor még kötődik anőhöz (akár negatív előjellel, azaz, mondjuk, „gyűlöli”), ragaszkodik a gyerekhez, a gyerekekhez éslegalább az egyik gyereket szeretné megszerezni, magával vinni válás után. Ez általában nemcsak aztjelenti, hogy képtelen elszakadni a gyermektől, igényét többnyire az is motiválja, hogy ezzel isszeretne még egyet ütni a feleségén. A törvény azonban rendszerint az anyának ítéli a gyereket mégakkor is, ha esetleg az apa bizonyíthatóan alkalmasabb lenne a gyermek ellátására. A gyermekmindenképpen sérül, akár anyját, akár apját veszíti el. Az anyával maradó lánynak aránylag jobb ahelyzete, főleg, amíg anyja egyedül neveli, mert pszichoszexuális fejlődése, nőiszerep-tanulásakevésbé sérül; az anyaminta megvan a viselkedésformák elsajátításához. Az anyával maradófiúgyermeknek azonban nincs mintája a férfiszerep-tanuláshoz, nem kell megküzdenie az anyaszeretetéért, nincs apa, akivel rivalizálva azonosulhatna.

Amikor a nő magára marad gyermekével, korától és beállítódásától függően vagy lemond az újpartner kereséséről, vagy nem. Ha további életét gyermekének áldozza, ezzel súlyos érzelmi terheketró a gyermekre, akinek komoly problémát fog okozni még felnőttként is az érzelmi leválás az anyáról.

A gyermek érzelmi viszonya az apával alapvetően attól függ, hogy tartja-e az apa a kapcsolatot agyerekkel vagy sem. A legkedvezőbb esetben az apa jó viszonyban marad a lányával, megismerteti újfeleségével, igényt tart rá, hogy a kislány a féltestvéreit egész szívvel szeresse. Ha a kislány sikereseneleget tesz apja kívánságainak, óhatatlanul konfliktusba kerül az anyjával. Az anya önként vagy bíróihatározat kényszerére elengedi a gyerekét az apával a volt férj új családjához, azonban akarva-akaratlan, tudatosan vagy öntudatlanul, szóban vagy metakommunikatív jelzésekkel kifejezi, hogyérzelmileg elutasítja a gyermekét emiatt. Elment az apával, sőt jól érezte magát náluk, és nem vallottszínt az anyja mellett, aki csak érte él. A „kit szeressek” vagy „kit szeressek jobban” eldöntetlenkérdése a gyermekben szorongást okoz. Kínozza a gondolat, hogy szabadon szeretheti-e az apját, akielhagyta az anyját és őt, ám hétvégeken mégis juttat neki magából egy keveset. A hétvégi élményeklehetnek igen kellemesek, hiszen hiányzik belőlük a mindennapok szürkesége és a mindennapokgondja. Megcsalja-e az anyját, ha elfogadja azokat a valóságos és érzelmi utakat, amelyeket afelnőttek kijelöltek számára. S ha jól sikerülnek az apánál töltött hétvégek, hogy képes vajon a gyerekföldolgozni magában azt a gyanúját, hogy az apa esetleg jogosan hagyta el az anyját, mert lám, amásik nénivel milyen szépen élnek. Pártoskodnia kell, de vajon ki mellett tegye le a voksát? Az anyalenne a hibás? Az anya, aki egész héten sokat kellemetlenkedik, mert a lecke, az érdemjegyek s azapró kötelességek elvégzése után érdeklődik és néha igazán kibírhatatlan. S mire igazságosságratörekvő gyermeki igyekezete valamilyen egyensúlyt kialakítana, már itt az új hétvége, azután az újhétfő, s vele újra kezdődik az érzelmi harc az anyáért és az apáért, az anya ellen és az apa ellen.

Az az apa, aki elhanyagolja a gyermekét és még a hétvégi apuka babérjaira sem pályázik, a gyermekképzeletvilágában egyforma eséllyel válhat a világ legnagyszerűbb emberévé vagy szörnyeteggé. Azanya nagy szerepet játszik abban, ha a gyermekben negatív kép alakul ki az apáról, hiszen a voltférjéről nem túl sok jót tud mondani, így vagy nem mond semmit, vagy csak rosszat mond róla agyereknek.

Olyan eset is van, amikor a kislány érzelmileg az apjához kötődik jobban, s a válás után mégisanyjával kell maradnia. Még az is előfordulhat, hogy a bíróság előtt színvallásra kényszerítik agyereket, és bár a gyerek az apát választja, mégis az anyának ítélik. Az anya megpróbáljamegbocsátani a gyereknek az árulást, de vajon a gyerek meg tudja-e bocsátani az anyának a bíróságdöntését?

A szülők válása a gyereket érzelmi kettévágásra ítéli. Az ítéletet végre is hajtják a gyereken, mert amai bölcs Salamonok már nem reménykedhetnek abban, hogy az igazi anya nem engedi kettévágni agyermekét, inkább az egész gyerekről lemond a másik javára. A meggondolatlanul házasodó és váló,

magukat felnőttnek nevező szülők azonban a legritkább esetben törődnek vele, hogy az érzelmi„kettévágósdi” milyen sérüléseket okoz a gyereküknek; ahogy Weöres Sándor írja: Hun házasodunkhun meg elválunk, különb féle gyerekekkel kísérletezünk.

Gyakran halljuk ennek az ellenkezőjét is: „csak a gyerek miatt nem válunk el”. Az ilyencsaládokban a gyerekek nem egyszer s mindenkorra vagy nem hétvégeken, hanem naponta többször,állandó pártoskodó érzelmi állásfoglalásra kényszerülnek. A szülők állítólag a gyerek nyugalma miattnem váltak el, egymás elleni agressziójuk azonban egyértelművé válik a gyerek számára még akkor is,ha a gyerek előtt egyetlen hangos szót sem ejtenek. Empátiás képességével a gyerek nagyon jól érzi,hogy nincs harmonikus szeretet a szülők között, és bűntudatosan átérzi a bűnbak szerepét, hiszen aszülők elfojtott agressziója neki szól, mert miatta maradtak együtt.

Mi hát a megoldás, ha a gyerek akkor is sérül, ha elválnak a szülők és akkor is, ha miatta együttmaradnak? A megfontolt, az egymás komoly ismeretére épülő házasság, a partner emberségeselfogadása, s később, a hűlő érzelmek korszakában a gyerek érzelmi érdekeinek előtérbe helyezése.Ennek nemcsak viselkedési, hanem érzelmi és meggyőződési szinten is érvényesülnie kell, különbenígy is, úgy is megrontják a szülők a gyermek életét. Bármilyen problémával keresnek is felpácienseim, több mint 70 százalékuk elvált szülők gyermeke.

Egy anya, több apa

A lánygyermek pszichoszexuális fejlődésének igen fontos bázisa az apa, pszichoszexuálisfejlődészavarainak kialakulásában legalább ilyen fontos tényező lehet a nevelőapa. Sokkal többnevelőapa van, mint nevelőanya, hiszen a gyerekek többnyire az anyjukkal maradnak. Az az anya, akiválás után újra férjhez megy, igyekszik úgy választani új férjet, hogy lánya neveléséhez megfelelőpartner legyen. Persze ez az elképzelés nem mindig valósul meg, hiszen egy gyerekes anya nemmindig válogathat gyermeke és a maga kedvére úgy, hogy mindenkinek a szempontjai alegeszményibb módon érvényesülhessenek. A gyermek számára érzelmileg csonka marad a családakkor is, ha „új apukával” egészül ki, s a legjobb nevelőapa is mostoha marad.

Nem mindegy, hogy a nevelőapa mikor kerül a családba, hogy hány éves korában kap a kislányapapótlékot, női szerepe fejlődésének abban a szakaszában van-e, amikor már megtörténtidentifikációja az anyával, vagyis alapjaiban már elfogadta a női szerepet vagy korábban.

Pszichológusi működésem alatt (bár álláspontom vitatható) mindig arra törekedtem, hogy aházaspárt addig együtt tartsam, amíg a kiskorú gyermekek a nemüknek megfelelő azonosulási szakaszidején túl nem jutnak. A négy-ötéves gyermek általában már kevésbé sérül nemiszerep-tanulásában,mint az ennél fiatalabb. Nem állítom, hogy minden olyan gyereknek baja lesz a nemi szerepével,akinek a szülei hároméves kora előtt váltak el, az viszont tény, hogy azok a nők, akiknek nemiszerep-hárítása a legkülönbözőbb tünetekben megnyilvánul, jórészt hároméves koruk előtt vesztették elapjukat, s a szülők válása miatt érzelmi árvaságra jutottak.

Ezek a nők joggal bizonytalanodtak el női szerepükben már kislánykorukban, hiszen az anya nemvolt képes nőiségével megtartani a férjét és gyermeke számára az apát. Az apátlan, férjetlen árvasorsközösségéből előbb-utóbb először az anya lép ki, s a magára hagyott gyermek, legalábbis egy időre, azanya érzelmi elvesztését is átéli. Az anya érdeklődése korábban, saját feszültségének oldása miatt is,teljesen a gyerek felé fordult. A gyerek egyszer csak észreveszi, hogy anyja érdeklődése lanyhulnikezd, egyre többször hagyja őt a nagymamánál, egyre több dolga akad, s gyermeke számára egyrekevesebb az ideje és a türelme. A gyermek a kettős tragédia fenyegető veszélyét éli át, mert érzi, hogyaz anya érzelmei elfordultak tőle, azt pedig nem tudhatja, hogy az elfordulás csak időleges, sőt nem iselfordulás, csak annak látszik, hiszen az anya nemcsak férjet keres magának, hanem a gyereknek isminél megfelelőbb apukát szeretne.

Az anyák bűntudata gyermekükkel szemben annál erőteljesebb, minél jobban kötődnek újpartnerükhöz. Aki a második házasságát a gyermekei vélt vagy valós érdekeinek szempontjából köti, sa maga részéről ez inkább csak kompromisszum, az kevésbé érzi súlyosnak a döntését. Más kérdés,hogy az új férj mennyire felel meg az apaszerepnek, és milyen férjjé válik közben.

Bármilyen szerepet játszanak is az anya érzelmei a választásban, az anya új házasságának agyermek számára mindenképpen szexuális felszólító jellege van akkor is, ha nincsenek még tudatosfogalmai a szexualitásról. El kell fogadnia, hogy az édesapa ágyát és asztal melletti helyét az új apafoglalta el. A gyermek megérzi, hogy az anyja milyen jellegű érzelmekkel viseltetik a nevelőapa iránt.

Beszéltünk már arról, hogy az apa aszerint viszonyul a gyermekéhez, hogy az anyával milyen azérzelmi kapcsolata. Fokozottan vonatkozik ez a nevelőapára. Ha a férfi is hoz gyereket az újházasságba, a gyerekek esélyei közel azonosak az apa érzelmi életében. A saját gyerekeit ugyanjobban szereti, de nevelésüket, gondozásukat új feleségére bízta, s a felesége gyerekeivel szembenigyekszik úgy viselkedni, ahogyan a feleségtől várja, hogy az ő gyerekeivel viselkedjék. Ha az apanem hoz gyereket magával, sokkal kevésbé figyeli, türtőzteti, moderálja magát az asszony gyerekeivelszemben. Ha a házasságból közös gyerekek is születnek, a fejlettebb személyiségű szülők tudatosanügyelnek rá, hogy az asszony gyermekei nehogy kevesebb szeretetet, kevésbé jó bánásmódotkapjanak. Csakhogy a gyermek éber érzékenységét a legjobb igyekezettel sem lehet megtéveszteni.Ritka az az apa, aki a felesége gyerekét éppen úgy szereti, mint a sajátját. A gyerekeknek szántkenyeret, ruhát, cukrot el lehet egyenlően osztani, a szeretetet viszont nem. A legtöbb szülő nem merszembenézni azzal a ténnyel, hogy az édes gyerekeit sem egyforma intenzitással szereti. „Egyformánszeretjük mindegyiket”, mondja az anya és apa, „egyformán szerettek minket”, állítják a gyerekek.Csakhogy ez így többnyire nem igaz, hiszen a gyerekek külső-belső tulajdonságai a legszeretőbb szülőérzelmeit is befolyásolják, akár akarja ezt a szülő, akár nem. A más gyerekével szemben inkábbmegfogalmazza, amit a sajátjával szemben nem mer. A más gyerekéről könnyebb megfogalmazni,hogy ezért vagy azért nem szeretem. A legtöbben azt is hozzámondják és gondolják ezekhez akimondott ítéletekhez, hogy „de ez nem azért van, mert nem az én gyerekem”, hanem, mert ilyen-olyan rossz tulajdonságai vannak „annak a gyereknek”.

A nevelőapját szerető kislány ugyanolyan konfliktust lát, ha szereti az édesapját, és kapcsolatbanvan vele, mint az a gyerek, akit egyedül nevel az anyja, és mégis kötődik az apjához, aki elhagytaőket. Ez a konfliktus azonban sokkal nehezebben oldható fel, hiszen a „bűnbak” állandó jelenléteébren tartja a kislány bűntudatát. A nevelőapa jelenléte az apakép állandó hívóingere, a hétvégékenlátott édesapa pedig csak időszakosan – pihenési szakaszokkal – kényszeríti a gyermeket érzelmiállásfoglalásra.

Ha az anyának a második házassága sem sikerül, a nevelőapa a gyermek és az anya szemébenegyaránt trónfosztottá válik. Az anyában ilyenkor védekezésként felébredhet az a gondolat, hogy talánmégis az elsővel kellett volna maradnia, hiszen ennél még az is sokkal jobb volt. Az anyák hajlamosakrá, hogy – főleg a pubertást már elért – lányukat bizalmasukul válasszák, ha férjükkel nemkiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Az apa, sőt az apák hibái és erényei az anya szemszögének érzelmitorzításában kerülnek a gyerek elé, aki az adott esetben tanácstalan, eljövendő férfikapcsolataibanpedig bizonytalan lesz.

Vannak olyan esetek is, amikor a kislány és a nevelőapja igen jól megértik egymást, és érzelmilegis megfelelő hőfokú kapcsolat alakul ki közöttük. Ez a pozitív érzelem felnőttként hajlamosíthatjaarra, hogy saját házasságának zátonyát új házassággal váltsa meg.

Az is előfordul, hogy egy kamaszlány beleszeret a nevelőapjába, bár ezt önmagának sem meribevallani. Ez az érzelem súlyos terheket ró a személyiségére, és késlelteti testi-lelki felnőtté érését,hiszen mint gyermek jogosan szeretheti a nevelőapját, felnőtt nőként viszont tilos rá gondolnia.

Az anyáknak, akik új apukát szereznek lánygyermekük mellé, már az új kapcsolat legelején

gondolniuk kell arra, hogy ezekben az esetekben nem működik az ősi tiltás apa és lánya között, ami avér szerinti apa és lánya között megvan. Vagyis az sem a legörvendetesebb, ha a lány és nevelőapjatúlságosan is megértik és szeretik egymást, mert éppen még szocializált formában is negatívkövetkezménye lehet: a lány korban nem hozzá illő, idős férfit fog férjül választani. A pozitívérzelmek kontrollálása, helyes irányba terelése apa és nevelt lánya között az anya feladata, s ha nemjól sikerül, a felelősség elsősorban őt és nem a lányát terheli. Ha a lány és a nevelőapa érzelmilegelutasítják egymást, a felnövő fiatal lányt az a veszély fenyegeti, hogy visszahúzódó lesz, elutasítja aférfiakat, hiszen őt az édesapja is, a nevelőapja is elutasította, és az ő hárításuk következtébenkialakuló szorongás önvédelemre szoktatja. A legegyszerűbb (de legkínosabb) önvédelem az, haelfordul a férfiaktól, és nem gyakorolja a női szerepét, amelynek alakulását gyermekkori élményeinegatívan befolyásolták. A női szerep elhárítása akkor sem oldódik fel teljesen, ha valaki mégisfelébreszti az alvó Csipkerózsikát. A mindenre elszánt királyfi csak látszólag szünteti meg a hárítást, akésőbbiekben a nőiszerep-hárítás anyaszerep-hárítás formájában ismét jelentkezhet.

Neveletlen szülők

A családi fészek hatásai a gyermeket életre szólóan befolyásolják. A gyermekszemélyiségalakulásáért elsősorban a szülők felelősek, bár néha szívesen áthárítanák a felelősségneklegalább egy részét a hivatásos nevelőkre, pedagógusokra.

A pedagógusok is nagy hatással vannak a gyermekre, de mire a gyerek iskolába kerül, fejlődésénektovábbi útját nagymértékben meghatározzák az addigi otthoni élményei. A női szerep alakulásaszempontjából nem egyértelműen rossz, hogy a gyerekeket a bölcsődétől az egyetemig főleg nőknevelik. A pedagóguspálya elnőiesedése a fiúk szempontjából katasztrofális lehet, ha a családjukból ishiányzik a férfiszerep megtestesítője, az apa.

Igen sok neveletlen gyerekkel találkozunk napjainkban, s neveletlenségük megnyilatkozásai apróbosszúságoktól antiszociális cselekedeteik átéléséig megkeserítik az életünket. Mennyi cikketolvastunk már arról, hogy az anyák nem arra tanítják gyermekeiket, hogy adják át a helyüket azautóbuszon, hanem inkább arra, hogy akár testi épségük kockáztatásával is egy megüresedő ülőhelyfelé törtessenek, a gyakorlatban pedig még ennél is többször találkozunk ezzel a jelenséggel. A jómodor lassan ismeretlen fogalommá válik, a tapintat kiment a divatból.

Amikor az idősebbek azon háborognak, hogy a fiatalok modortalanok, szemtelenek, agresszívek,joggal merül fel a kérdés, hogy mindezt vajon kitől tanulták? Abban mindenki egyetért, hogy agyermeket a családi minták alakítják, de amikor valaki bírálja egy gyerek helytelen magatartását, asaját gyerekéről többnyire nem beszél, a saját nevelési módszereit és főleg a saját példáját nem veszibonckés alá. Általában mindig csak másról van szó.

A dolgozó anya, aki tehernek érzi a házimunkát, a gyermekekkel való többletfoglalkozást, hogyantudja megtanítani a lányát arra, hogy türelmes legyen majd a saját munkájában, a gyerekeivel, hogy aháztartás feladatait ne keserű szájízzel, mártírkodva végezze?

A nemiszerep-tanulásra a szülők közötti kiegyensúlyozott férfi-nő kapcsolat adhat csak ideálismintát.

Milyen képet alkot majd a hűségről az a gyerek, akinek a szülei hűtlenek egymáshoz, aki márkisgyerekkorában vagy kamaszkorában azt tapasztalja, hogy a szülők között szexuális zavar vagyesetleg egy harmadik, sőt negyedik is van? A szülők hűtlensége nemcsak a családi légkört rontja meg,de rossz példát mutat a gyereknek, elsősorban a lánynak, akit az anya beavat férje szexuáliskilengésének történetébe. A gyermek példát lát a hűtlenségre, a tiltott szexuális életre. Idealizáltszexuális fantáziái profanizálódnak, s a szexuális tevékenység tudatosul benne, és közvetlen izgalmasfelszólító jelleget képvisel a számára. Eltávolodik a szüleitől, és intenzíven kezd foglalkozni szexuális

fantáziákkal.A családi légkör a válás előtti időszakban romlik meg teljesen. Az új apa vagy anya megjelenése s a

velük való konfliktusok távolról sem akkora jelentőségűek, mint az édesapával átélt rossz élményekvagy az a mód, ahogyan az anya elvált férjét a gyermek előtt beállítja. Még azok is a szülők közöttimegromlott viszonyból vezetik le életük problémáit, akiknek kevés tudatos emlékük lehet a szülőkkapcsolatáról, mert a válás még hároméves koruk előtt lezajlott. A szülők közötti diszharmóniára agyermek, a fiatal lány személyisége gyakran elmagányosodással válaszol. A zárkózott kisgyermekizolációs sérüléseket szenved, s a bezárkózásra amúgy is hajlamos serdülő helyzetét pedig még jobbanmegnehezíti az ilyen családi légkör.

A serdülőkor a személyiség kialakulásának, beteljesedésének átmeneti korszaka. Amíg a serdülőkeljutnak addig, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, át kell élniük egy olyan időszakot, amikormások már nem, önmaguk még nem kellően biztonságos támaszai énjüknek. Ebben az átmenetiidőszakban önmagukká akarnak válni, de a szülőkről való leválás magányosságérzetet kelt bennük.Éppen ez a magányosságérzet – mint új szükségleti forrás – indítja új ideál keresésére a serdülőt. Amásik nem felszólító jellege vágyat ébreszt barátságra, szerelemre. Ez a vágy társkeresési igénykéntjelentkezik, s az új létforma okozta hiányt akarja betölteni. Az új szükséglet feszültségéneklevezetésére a partnerválasztás a legkézenfekvőbb megoldás.

Gyakori jelenség, hogy a családtól való elfordulás magányosságérzete nem aktív keresésre indítja afiatalt, hanem reménytelen elkeseredést vált ki belőle, sőt öngyilkossági gondolatok fogalmazódnakmeg benne. A statisztika szerint az öngyilkosság második helyen áll a fiatalkorúak halálokai között.Ha a gyerek áldatlan családi helyzetéhez még szerelmi csalódás is járul, már csak az anyuka idegeimiatt otthon felhalmozott altatót kell elővenni a teli gyógyszerszekrényből. A serdülőkor avilágfájdalmas érzések jó talaja, s ebben a korban gyakoribbak a meggondolatlan öngyilkosságikísérletek, mint a kiegyensúlyozottabb gyerekkorban vagy akár a felnőttkorban (az öregek közöttújból gyakoribb).

A válások száma egyre nő, ahogyan felnő az a nemzedék, akiknek szülei már bemutatták a váláspéldáját. A szülők felbontják azt a házasságot, amelybe a gyerek beleszületett, s azzal telik el agyerekkor – a szülővel való azonosulás időszaka -, hogy az anya megpróbálja megértetni a gyerekkel,hogy érzelmileg el kell szakadnia apjától, akivel nem lehetett „kijönni”.

A gyereknek szüksége lenne rá, hogy apjáról valamilyen idealizált képet őrizhessen, de az anyatudatosan is, öntudatlanul is állandóan arra törekszik, hogy devalválja a gyermek apaképét. Az újházasságkötés után azt igyekszik bizonyítani az anya, hogy az édesapa volt a mostoha és a mostohaapaaz édes. Az anya hitet tesz új párkapcsolatával, házasságával amellett, hogy lehet mást is szeretni. Arossz útra tévedt lányok közül sokan anyjuktól látták a példát, hogy nemcsak a házastárssal, a gyermekapjával lehet ágyba bújni. Az anyák ilyen esetekben nem szoktak örülni annak, hogy a lány elfogadtakövetendő például az anyai mintát. Saját maguk számára mindig találnak felmentést, de a lányukkalkapcsolatban kifogynak az érvekből.

Az alkoholizmus is egyre inkább népbetegséggé válik hazánkban. Juhász Pál vizsgálatai szerint azidült alkoholisták családjában a családtagok 10 százaléka neurotikus lesz. Gyakori az apaalkoholizmusa miatti válás, de sajnos az is egyre gyakoribb, hogy anya és apa együtt iszik otthon vagya kocsmában, míg a gyerekek szorongva várják, hogy a szülők a jókedvű vagy az agresszív fázisbanállnak-e fel a pohár mellől. Kezdődik-e a veszekedés, a verekedés, az anya lekurvázása, a nagy késselkergetés, a „ki a házból, te büdös ribanc” vagy éppen a gyerekek szeme láttára a szexuális mámor. Azilyen szülők gyerekei félelemben nőnek fel, s a lány már akkor szorongani kezd attól, hogy ő is „kiskurva”, amikor még nem is ismeri a szó jelentését.

Az intenzív, indulatoktól szikrázó otthoni légkör, a szorongás, az iszony traumatizálja a fejlődőszemélyiséget, de egyszersmind példát is ad az ilyen viselkedésre még akkor is, ha a gyermek az adott

esetben elutasítja ezt a magatartást. A szülők negatív viselkedésmódjai elfordítják a gyermekérzelmeit a szülőtől. Nem szabad csodálkozni rajta, ha a gyerekek nyílt agresszióval vagy lappangóérzelmi feszültséggel reagálnak szüleik érzelmi viharaira, melyeket ők is jól eltanulnak, s későbbgyakorolni is fognak. Szomorú, dühítő, felháborító látvány a részeg fiatal, de a részeg felnőtt látványasem éppen épületes, aki mintát és okot ad a narkotikumok élvezetére.

A felnőttek fülét bántja az ifjúság obszcén beszéde, de nem kétséges, hogy a gyerekek a felnőttektőltanulnak meg beszélni, mégpedig azon az anyanyelven, amelyiken tanítják őket.

A felnőttek rossz néven veszik, hogy a fiatalok még a téliszalámit sem becsülik, pedig a szülőkidejében bezzeg egy darab kenyér... A szülők vásárolják meg gyermekeik számára az egész évbentartó „nagy zabálást”, mert sok szülő, nagyszülő éhezett a háború alatt és előtt. A felnőttek dohognakmagukban, majd mázsaszám küldik kukába a gyerekkel a száraz kenyeret.

A gyerek születésétől kezdve hallja, hogy „dolgoznom kell”, „ne zavarj, most dolgozom”, „nemérek rá veled játszani, mert dolgom van”. A felnőtt társadalom nem érti, hogy miért nem akarnak afiatalok dolgozni, pedig ők gyűlöltették meg velük már kisgyerekkorukban a munka fogalmát, mertelvették tőlük a papát és a mamát, s a gyűlölet csak nő bennük, ha a szülők nem érik be a kötelezőmunkaidővel, háztájiban, mellékállásokban, fusizással termelik a kakaóra, kocsira, nyaralóra valót, s amunka fogalmának erkölcsi védelme alatt megvonják magukat a gyermeküktől.

Napi egyetlen óra elég lenne arra, hogy a gyermekre koncentrált figyelemmel a szülők olyan újgenerációt neveljenek fel, amilyenre vágynak. Ezért viszont nem dolgoznak meg, nincs rá már idejük,energiájuk. Az anyák fáradtan, kedvetlenül végzik házi munkájukat, s nem értik, hogy miért van az,hogy a kislányuk csak durcásan vagy még úgy sem hajlandó segíteni nekik, és később miérthanyagolja majd el a saját háztartását, a saját gyermekét, és egyáltalán miért dermednek meg sorra acsaládi tűzhelyek.

Anyagias feleség – tékozló férj

Amíg a férfi egyedül kereste a pénzt, volt olyan otthon, ahová be sem tért a kapun a fizetés, mert aférfi még hazafelé menet mindet elitta. Hetenként fizettek a munkahelyeken, szombatonként hangosakvoltak a kocsmák és az otthonok, hétfőre már csak a másnaposság maradt, de a családnak egy fillérsem. Ki tudja, milyen furfanggal lopták ki az asszonyok részeg férjük zsebéből azt a pénzmaradékot,amit a férj már nem tudott észben tartani. Az ilyen családokban az asszonyoknak kétszeresentakarékoskodniuk kellett. A pénz beosztása asszonyi feladat és kötelesség volt. Az asszonyok szerettékvolna csinosítani az otthonukat, erre csak a kosztpénzből lophattak el néha egy keveset. Miután aháztartás egyértelműen az asszony gondja volt, a férjek elvetették a szegénység mindennapos gondjátazzal, hogy (jó esetben) hazaadták a fizetésüket.

Ma már az asszonyok is keresnek, s ha csak az asszony maga is nem alkoholista, jut mindenre,amire kell. A női és anyaszereppel jár az is, hogy a nő ne csak beossza a pénzt, hanem azt is kitalálja,hogy mire ossza be. A házakban, nyaralókban, berendezési és használati tárgyakban, a gyerekekkülönóradíjaiban általában az asszonyok vágyai testesülnek meg. A kocsi a férfi dolga, de akocsivásárlás ötlete gyakran a nőtől származik. A megvalósítandó vágyak célképzetté ötvöződnek, sez a célképzet motiválja az asszonyt a gyűjtögetésre. Ha megvalósul egy terve, az asszonyi fantázia újvágyakat szül.

A férfiak vágyai nem ágy- és asztalneműben, cipő- vagy ruhavásárlásban fogalmazódnak meg.Minél kevesebb ilyen jellegű igénye van egy férfinak, annál kevésbé látja be, hogy miért kell annyirakuporgatni. Az asszonyok anyagiasabbak, és a Dárius kincse se lenne elég nekik, mert mindigkitalálnak valamit.

A feleség anyagiassága gyakran ellenszenvet támaszt a férjben, aki kiszabott zsebpénzt kap. Ha a

zsebpénzt a saját fizetéséből kapja vissza, akkor nem is viseli meg olyan nagyon a dolog, mert ha nemrendelkezik is magánvagyonnal, megvan az a jó érzése, hogy ő keresi a pénzt, amit az asszonya elkölt.

Az asszonyok napjainkban sem kapnak a férfiakéval azonos munkáért azonos bért, mégis előfordul,hogy az asszonynak több a keresete, mint a férjéé. Mióta a nők is keresnek vagy éppenséggel többetkeresnek, a férfiak nem érzik olyan jól magukat a tékozló szerepében. A keresetük már nem adhatalmi fölényt, s ettől sok férfi elbizonytalanodik, és kiszolgáltatottnak érzi magát a feleségévelszemben.

A mai nő szerepköréhez az is hozzátartozik, hogy egzisztenciáját, keresetét úgy illessze bele acsalád költségvetésébe, hogy ezzel ne okozzon kisebbségi érzést, megrendülést a férjének. Sok olyanpáciensem volt már, aki letagadta beosztását, fizetésemelését a férje előtt, mert nem akarta vele a férjhiúságát megbántani. Természetesen olyan pácienseim is voltak, akik a férjükkel szemben érzettérzelmi bizonytalanságukat azzal próbálták kompenzálni, hogy többet tettek le az asztalra. Ez a tényazonban érzelmileg eltávolítja a férjet. A történelem során a férfiak olyan sokáig voltak anyagi ésegzisztenciális előnyben, hogy nehezen tudnak ennek a fordítottjához alkalmazkodni. A feleséghozzájárulása a családi kasszához kényelmüket szolgálja, de mégsem szívesen élnek ennek előnyeivel,legfeljebb azok, akik visszaélni sem restellnek vele.

A férfiaknak a nőkkel szembeni anyagi és egzisztenciális elbizonytalanodását az is súlyosbítja,hogy válás után az asszonynál maradó gyerekekért a férj fizetésének jelentős százalékát kifizetigyerektartásra. A férfi anyagi presztízse jelentősen romlik ezzel, hiszen két gyerek után már fizetése40 százalékát kell volt feleségének adnia. Az asszony megkapja a gyerektartást, és ha új házasságotköt olyan szerencsével, hogy az új férjnek nincsenek az előző házasságából gyermekei, akkor két férfimásfél fizetéséből tervezgetheti a beruházásokat. Az elvált férj megingott önbizalmán az sem fogsegíteni, ha olyan nőt vesz el, akinek volt férje ugyanannyit fizet majd nekik, amennyit ő az elsőfeleségének, s a családi kassza ezzel egyensúlyba kerül.

A férfiak tékozlása módosul a sok válás miatt. Anyagi lehetőségeiket nagymértékben befolyásolja,hogy hány gyermeket hagytak előző házasságukban és hogy hány gyerek után hány „százalékot” hozaz új asszony az új házasságba. A más gyermeke utáni tartásdíjat a férfinak sem jogában, semmódjában nem áll eltékozolni. Ilyenformán az asszony akkor is anyagi fölénybe kerülhet férjévelszemben, ha nem teremtett magának a férjéénél jobb egzisztenciát.

Így áll helyre a társadalmi méretű anyagi egyensúly nő és férfi között, s a nő – többnyire – újbólnem a munkája utáni bérezéssel, hanem anyastátusával szerzi meg az anyagi kiegyensúlyozáshozszükséges feltételeket. A nő nem kap az azonos munkáért azonos bért, de megfizetteti a férfival ameggondolatlan szerelmes éjszakákat, amelyeket a férfi hebehurgyán nősülve gyermeknemzésrefordított ahelyett, hogy megfelelő partner keresésére szánt volna.

Alpár ZsuzsaKrízishelyzetben a gyermek

A mesék gyakran kezdődnek ezzel a jól ismert fordulattal: Hol volt, hol nem volt... És ezek a mesékúgy szoktak befejeződni, hogy hatalmas lakodalmat csaptak, és addig éltek, amíg meg nem haltak. Eza mese ma már azonban két okból is régimódi. Manapság nagyon kevés pár engedheti meg magának,hogy nagy lakodalmat csapjon, bár ezt néha mégis megteszik – akár az erejükön felül is -, egyszerűena család, a környezet vagy a társadalom nyomására. De egy másik ok is van, ami miatt nemházasodnak össze: nem biztosak önmagukban. Nem biztosak abban, hogy holtomiglan-holtodiglan tarta kapcsolat. És ezzel a félmondattal át is térhetünk arra, ami az előadásom voltaképpeni tárgya: a

válás és a válás hatása a gyerekekre. Tudom, hogy ezzel egy kicsit leszűkítem a különböző kapcsolatikrízisek problémakörét, de hát nem tudom megtagadni magamat, mint gyermekpszichológus.

A fenti mese azért is régimódi, mert ha végigtekintünk mai kisiskolái osztályokon, akkor sokesetben azt látjuk, hogy az osztály fele-kétharmada úgynevezett csonka családból jön az iskolába. Ésezzel a bélyeggel a gyereken néha a pedagógusok és a környezet is úgy érzi, mintha minden problémátmegmagyaráztak volna a gyerekkel kapcsolatban: csonka családban él, azért ilyen hiperaktív,figyelemzavaros, azért tanul rosszul vagy azért nem érti a matematikát. Én ezzel a megfogalmazássalnem értek egyet, nem is szoktam használni a csonka család kifejezést, mert azt sugallja, minthogyhaaz általános iskola első osztályos olvasókönyvben megismert családmodell lenne csak a normális ésminden más fölállás rossz, minden más összetételű családból már csak „beteg” vagy pszichésenérintett gyerekek jöhetnének. De ez így nem igaz! Egyáltalán nem igaz, mert nagyon sokfélecsaládmodell és megoldás létezik, ahol gyerekek egészségesen tudnak fejlődni és felnőni.

Pszichológusok megvizsgálták, hogyan is néznek ki az elvált pároknál a válást megelőzőkörülmények. Arra a következtetésre jutottak – itt Helmut Figdor[1], Bécsben élő pszichológuskutatásaira támaszkodom -, hogy azok a szülők, akiknek az életsorsa később válásba torkollott,nagyon felkészületlenül érkeznek a szülői szerepbe. Nagyon gyakori például, hogy túl koraikapcsolatokból vagy meggondolatlan, előre nem tervezett terhességből születő gyerekek mellett aszülők egyszerűen nem tudtak fölkészülni arra, hogy szülőkké váljanak. Éppen hogy kiszabadultak acsaládi otthonból, épphogy elkezdték önálló életüket, amikor egyszeriben valami ismeretlen, nagyonidőigényes, szoros megkötésben van részük: és ez a kötöttség egy újszülött csecsemő nevelése. Ebbena környezetben, ha nincsenek fölkészülve, hogy milyen is lesz apának, anyának lenni, mind a két félnagyon sok sérelmet élhet át. Sok sérelmet él át az az asszony, aki azt látja, hogy a férje szabadonmozog, míg ő a rendkívül időigényes csecsemőápolás teendőit végzi: szoptatás, fejés, büfiztetés,pelenkázás, gondoskodás tiszta ruháról, az orvos, a védőnő, és egyéb, meg egyéb teendők. És ezektényleg rendkívüli módon igénybe veszik az idejét, ugyanakkor nagy monotóniatűrést ismegkívánnának. De ha erre valaki nincsen felkészülve, akkor ettől bizony feszült és ingerült lesz. Azapáknak ezzel szemben ezekről a nehézségekről halvány gőzük nincs. Itt a szintén felkészületlen ésolyan illúzióval bíró apákról beszélek, akik azt hiszik, hogy az apaság valamiféle csodálatos, mennyeiérzés lesz, hiszen apává váltan megemelkedett a presztízsük. És ezek az apák egy idő után úgy érzik,hogy elvesztették a feleségüket. A férfi állandóan tej- és pelenkaszagba érkezik haza, a feleség pedigvalamilyen, addig nem látott duálegységben a bébivel kizárja őt a korábbi, szeretetteljes kapcsolatból,amiről tételezzük fel, hogy megvolt.) Tehát mind a két fél valamennyire sértett. Ám emellett vannakszereptorzulások is.

Az anyai szerep torzulásainál figyelembe kell venni, hogy a gyerek kilenc hónapig úgyszólván azanya testrésze volt. Valóban az ő testrésze, talán nem kell ecsetelnem, hogy miért és hogyan hordja kikilenc hónapon át egy anya a gyermekét, és ezt az érzést nem képes a szülés után sem feladni. Úgyérzi, hogy a gyerek továbbra is az ő testrésze, és ezáltal az apát óhatatlanul kizárja a kettejükkapcsolatából. Ennek következtében az apa gyakran visszahúzódik a kapcsolatból, mert hiszen egyolyan idillt lát, amelybe ő sehogy sem fér bele, és talán ez lehet az egyik oka annak is, hogy az apa sokesetben nem tudja megismerni idejekorán a saját gyerekét, hiszen az anya teljesen kisajátította ezt ababát.

A másik ilyen torzulás lehet az apai szerepben, amikor az apa jobb anyja akar lenni a gyermekének,mint a felesége vagy a gyermeke anyja. (A kettő sokszor nem ugyanaz.) Tapasztaltam olyat, amikor azapa ki tudta kényszeríteni az anyából, hogy fejje le a tejet – a gyerek rossz szopó volt -, a lefejt tejetpedig ő adta oda a kisfiának. Ennek a kisfiúnak nagyon nehéz volt a későbbiekben közel kerülnie azanyjához. De ez egy rendhagyó történet.

A történetek általában úgy folytatódnak, hogy amikor az anya ennyire kisajátítja a gyereket, és

ennyire nem engedi be kettősükbe az apát, az apák visszahúzódnak, elkedvetlenednek, és valaholvigasztalást keresnek. Vagy egy kártyapartiban, vagy kocsmában, baráti társaságban, de az sem ritka,hogy egy másik hölgynél. Az elhanyagoltság és a kirekesztettség miatt ezekben a fiatal férfiakbanilyenkor feléled mindaz a konfliktus, amit annak idején saját anyjukkal éltek át, és mindazok aharagok, amelyek a saját anya ellen irányultak, most áttevődnek a feleségre, illetve gyermeke anyjára.Emiatt aztán olyan konfliktusok kerekednek ki, amikben a két fél tökéletes meg nem értése alakul ki,hiszen ráadásul mind a ketten más-más családból jönnek. Ezáltal a viták és veszekedések azért végnélküliek, mert a helyükön, tehát a saját szülőkapcsolatukban megoldhatatlanok.

Mindkét szülőnél előfordul – nem is ritkán -, hogy a gyermek a saját be nem teljesült vágyainak amegtestesítője. Tehát valami olyasmit szeretnének megvalósítani a gyermekben, ami az ő életükben,az ő karrierjükben vagy fejlődésükben be nem váltott vágy vagy ábránd maradt. Szintén gyakorihelyzet, amikor a gyermeket úgy tekintik, mint a házasság megmentőjét. Nos, mindezek a tényezőkegyüttvéve magát a válási krízist hozzák egyre közelebb. Szintén Figdor vizsgálataiból tudjuk, hogyaz elvált szülők gyerekeinél – szemben a teljes családban nevelkedő gyerekekkel – aszemélyiségvizsgálatok során gyakrabban találunk mindenféle orális hangsúlyú jeleket. A vizsgálatokalkalmával ezek a gyerekek beszéltek harapásról, harapós vadállatokról, fölfalásról, éhségről, tehát azoralitás körüli fantázia sokkal gyakrabban jelent meg ezeknél a gyerekeknél, mint a teljes családbannevelkedő gyerekeknél. Figdor ennek az okát keresve megvizsgálta a szoptatás és a korai anya-gyermek kapcsolat körülményeit, és azt tapasztalta, hogy azoknál a gyerekeknél alakult ki az orálistúlsúly a személyiségtesztekben, ahol nem volt kielégítő a szoptatás, ahol az anyának ez nem jelentettigazi örömöt és csak valamiféle kötelességtudatból szoptatott vagy valamilyen fiziológiás ok miattnem tudott szoptatni. Azt is mondhatjuk, hogy egyfajta kielégítetlenség maradt fönn ezekben agyermekekben. Tudjuk azt, hogy vannak bizonyos időszakok, melyekben, ha nem nyernek kielégítést avágyak, igények, akkor azok sokkal tovább fennmaradnak, mint ahogyan az időszerű volna. Valamiilyesmi történhet a később elvált szülők gyerekeivel.

A válással kapcsolatban el kell mondani, hogy a gyerekek számára nem a jogi procedúra lezárulásajelenti a válást, hanem a szétköltözés. A gyerek úgy érzi, hogy vége a világnak, mert megszűnik az,ami eddig evidencia volt, még akkor is evidencia volt, amikor hallott más gyerekekről, akiknek aszülei elváltak, mert hiszen ő akkor is arra gondolt, hogy az ő szüleivel ez nem fordulhat elő – föl semerült benne, hogy ez egyáltalán előfordulhat. Ezért jelent olyan végzetes és teljes megrendülést agyermek számára az, ha valamelyik szülő elköltözik. Megkérdőjeleződnek számára az evidenciák.Megkérdőjeleződik például, hogy az a szülő, akivel ő együtt marad, ettől kezdve ugyanúgy vigyáz-erá, és egyáltalán, hogyan mehet így tovább a világ az elkövetkezőkben. Tehát ilyenkor nagyonmegrendül a gyermekben az a bizalom, amit ősbizalomnak szoktunk nevezni Bálint Mihály nyomán,és szertefoszlik a gyermek biztonságérzete.

Mivel nem képes a rossz érzéseit, a haragját – főként azokkal szembeni haragját, akiket eddig is alegjobban szeretett – tartósan féken tartani, hiszen ez a gyermeki természettel teljesen ellentétes, ezértvalamiféle elhárításhoz folyamodik. Tehát a rossz érzéseket valamiképpen ki kell raknia, és ennektünetképzés lehet a végeredménye. Ezek a tünetek rendszerint életkor-specifikusak. Ha például koragyermekkorban, mondjuk a szobatisztaságra szoktatás idején éri a válás a gyereket, akkor előfordul,hogy hosszantartó bepisilés lesz a válás következménye, míg az iskolakezdésnél tanulási zavarra lehetszámítani az ilyen esetek jelentős százalékában. Ezek nem kőbe vésett dolgok, hiszen sok más tünet isvan. Vannak gyerekek, akik az agressziójukkal nem tudnak bánni, és pszichoszomatikus tüneteketprodukálnak. De a leggyakoribb az, amikor az adott életkorra jellemző tünetek alakulnak ki.

Példaként megemlíteném egy Máté nevű kisfiú történetét, akit székletvisszatartás-zavarral hoztakhozzám. Máté kicsi óvodás volt, éppen hogy óvodába került, és volt neki egy iskolás nővére. Hogy,hogy nem, Máté apukája beleszeretett a kislánya iskolatársának anyukájába. Az apuka hozta-vitte a

kislányát, és egyszer csak ott találta magát a kislány osztálytársnőjének anyukája mellett. És Mátéottmaradt apa nélkül. Aztán az történt, hogy Máté az apjánál tett látogatások alkalmával simán,egyszerűen ürített székletet, otthon viszont egyáltalán nem. Sajnos ezek a látogatások hetente,kéthetente történtek, mikor, hogy hozta a sors, a többi időt anyukával töltötte, ahol viszont irtózatoskínok közepette nem ment a kakilás. Nem ment, mert az anyát vissza kellett tartani, ott kellett tartani,és a visszatartás egy ilyen kisgyereknél a teljes testre kiterjed.

Éppen úgy, ahogy nem tudjuk megállapítani a fájdalom nagyságát abból, hogy mennyire sír egygyerek és nem tudjuk megállapítani a fájdalom okát és helyét sem a sírásból, mert éppen annyira sírszorongás hatására, mint valami fizikai fájdalom hatására. Ugyanígy generalizálódott Máténál is avisszatartás, és ez a székletére is kiterjedt. Máténak ezután ahhoz, hogy otthon az édesanyja mellett isképes legyen a székletürítésre, nagyon sokszor kellett intenzíven átélnie azt, hogy az apjarendelkezésére áll, hogy bármikor fölhívhatja – most a mobiltelefon világában ez még könnyebb -, ésmindenféle módon bizonyítani kellett neki azt, hogy a kapcsolat nem szakadt meg.

Nagyon érdekes és fontos kérdés a válásnál, hogy miért is váltak el a szülők. Ezt nagyon sok gyerekúgy értelmezi, hogy azért váltak el, mert ő nem mosott fogat este, mert kezet se mosott, mert apiszkos cipővel jött be a lakásba, intőt is hozott, és még jó néhány gyermeki bűnre lehet itt gondolni,mert hiszen a büntetés a bűnt követi. És ennél nagyobb büntetés kevés akad a gyermek számára,minthogy az egyik szülőt elveszti maga mellől. A leggyakoribb az, hogy az anyánál maradnak agyerekek, és az apák csak amolyan látogató szerepkörbe kerülnek. A gyereknek borzasztó erősbűntudata van amiatt, hogy valamilyen magatartási hiba vagy viselkedés, neveletlenség vagy egyéb okmiatt annyira megharagudott az ő apukája vagy anyukája, hogy elhagyta őt. Ugyanis nagyon nehézmegérteni egy gyereknek azt, hogy nem őt hagyták el, hanem az anyukát, illetve a házastársat. Mertőneki sokkal nagyobb fájdalom az, hogy el van hagyatva, mint az, hogy a másik szülő elhagyatott,hiszen őneki nincs esti puszi most a másik szülő részéről. Tehát ezt mindenképpen a sajátbüntetésének éli meg. Borzasztó kis marhaságokat tudnak ilyenkor előkaparni a gyerekek, hogy vajonmiért ment el anya vagy apa.

Azt nagyon nehéz megérteni, hogy a szülők már nem szeretik egymást, de őt mind a ketten szeretik.Ez tényleg igazán nehéz logikai feladat, aminek a megértése hosszú műveletek eredménye. Fölvetődikebben a helyzetben a kérdés – amit egy normál gyerek a hülye nagynénitől szokott kapni hogy „na éskit szeretsz jobban, anyukát vagy apukát?”. Ezt a marhaságot még az én gyerekkoromban is csak anagyon öreg nénik és az ellenszenves tántik kérdezték meg, és azt jelentette, hogy itt van a helyzet,valamiképpen polarizálódni kell a két szülő között: vagy anya, vagy apa. Nagyobb baj az, hogy ha ezta polarizálódást a gyerekre tudatosan rá is terhelik, és lojalitáskonfliktust okoznak. Ez borzasztóanértelmetlen és aljas dolog.

Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtt fölszólaltam az ellen, hogy a gyerekeket meglehessen kérdezni, hogy melyik szülőnél szeretné a gyermekelhelyezést, illetve a láthatást milyenmódon szeretné. Ne! Egyszerűen úgy gondoltam, hogy a gyerekek egzisztenciális kérdésekben nagyonnehezen döntenek. Álljon itt ennek érzékeltetésére egy hétköznapi példa.

Soha nem felejtem el azt az élményt, amikor elvittük magunkkal egy hétvégére a Velencei-tóhoz abarátnőm kislányát, aki nagyon jóban volt a mi lányunkkal. Egész nap a vízben lógtak, játszottak,remekül szórakoztak, szóval pompás nap volt – jó időben, jó helyen. Majd amikor hazajöttünk és akislány anyukája megkérdezte, hogy „na, milyen volt?”, ő azt mondta tragikus képpel, hogy „nagyonrossz!” Teljesen megdöbbentem. Aztán elmondta, hogy „azért, mert a Zsuzsi nem mondta el, hogymikor kell megtörölközni”. Tehát azt gondolom, hogy az a gyerek, akinek az a természetes, hogymegmondják neki, hogy akkor kell megtörölközni, amikor vizes, nem egy olyan kérdésben semfelelősséggel dönteni, ami hosszú évekre meghatározza majd a sorsát, például abban, hogy melyikszülővel szeretne a továbbiakban együtt élni vagy hány napot szeretne hetente vagy havonta együtt

tölteni a külön élő szülővel.Később visszavontam ebbéli állásfoglalásomat, mert akkoriban többen ostromoltak, hogy így nem

lesz kompatibilis az európai törvényekkel a magyar gyermekjogi törvény, nem részletezem.Gondoltam, ezt nem venném a magam lelkére, különben is ez is éppen olyan, mint egy gyereknél:ilyen nagy egzisztenciális kérdésben pont én döntsek... Úgyhogy visszavonulót fújtam a kérdésben, demeggyőzve nem lettem – továbbra sem helyeslem.

A gyermekelhelyezéssel kapcsolatban néhány eléggé paradox dolog történik. Az egyik, amiről azelőbb beszéltem, az a fajta demokrácia, amelyben nem a szülők beszélik meg a gyermek továbbisorsát (nem tudnak egymással szóba állni) és nem is az ügyvédek (mivel valami olyan módonkapaszkodnak, ragaszkodnak a kliensük előnyös helyzetéhez, hogy semmi mást nem vesznektekintetbe). Tehát ki mondhatja meg? Maga a gyermek. De ennek csak rossz következménye lehet.Még ha feledésbe is merül, akkor is: válási papírok után kutakodva utólagos bűntudata is lehet, amikorarról olvas, hogy az igazságügyi pszichológiai véleményben mi minden van leírva. Ezek néha elégabszurdak is lehetnek. Remélem, hogy ma már nincsenek ilyenek, de olvastam olyan véleményt,amelyik egy bugyuta elavult mesén keresztül mondatta ki a gyerekkel a döntését: Vihar van, akismadár kiesik a fészekből, az apa az egyik ágra repül, az anya a másik ágra, mit gondolsz, hovarepül a kismadár? Na most ennek alapján gyermekelhelyezést meghatározni tényleg abszurd, éstényleg vétek. Vétek, mert a későbbiek során a gyerek rájön, megérti, hogy az ő bugyutamesécskéjéből kiindulva helyezték el őt egyik vagy másik szülőnél, illetve találták alkalmatlannakvalamelyik szülőt a gyermekelhelyezésre.

Tételezzük föl, hogy a szülők, még képesek egymással szóba állni, képesek megbeszélni a dolgokat,és valamiféle egyezségre jutnak az elhelyezés és a látogatás rendjét illetően. Ha az ember azt afeladatot kapja, hogy hunyja be a szemét és képzelje el az első gyermekkori otthonát, azt hiszem,mindenki rendkívül határozottan tudja és látja, hogyan is nézett ki, milyen volt az alaprajza stb.Ezeknek a gyerekeknek azonban ez az élménye, a primer térélménye megsokszorozódik: más ahelyzet az anyánál, és más a helyzet az apánál.

Jár hozzám egy kisfiú. Amikor megkértem, hogy rajzolja le a lakásukat, rám nézett, és lazánmegkérdezte, hogy melyiket. A végén öt rajzot kaptam, mert ugyan az anyával él együtt, nagyon sokatvan apánál is. De apa lakása kicsi, ezért nagyon sokat alszik az apai nagyszülőknél, de nagyon sokatvan az anyai nagyszülőknél is. És ott vannak még a keresztszülők is! Úgyhogy öt lakásrajzot kaptam.Azért ez borzasztóan szomorú. Ez a gyerek nem fogja tudni azt mondani, hogy ez vagy az volt az énotthonom. És talán nem kell ecsetelnem azt sem, hogy a biztonságérzethez mennyire hozzátartozik,hogy az ember tudja, hogy merre van a szülei szobája vagy merre van a fürdőszoba, hol van a spájzstb.

Sajnos azonban elég ritka eset válásnál, hogy a szülők képesek megbeszélni normálisan a dolgokat,hiszen ha (jól) megértenék egymást, ha békében lennének egymással, talán szét se mennének. Ritka,ha minden harmonikusan, csendben és kulturáltan zajlik, és az esetek túlnyomó részében borzasztódolgok szoktak megesni. Nagyon sok gyerek éli meg azt, hogy a szülők annyira képtelenek egylégtérben tartózkodni, hogy amikor az apa jön a gyerekért, anya leküldi a kapu elé a gyereket, aki ottvárja, hogy megérkezzen apa; majd hazavitelnél apa megáll a kapuban, esetleg nézi a lépcsőházat, ésott várja meg, amíg a gyerek fölér és becsönget az anyai otthonba. Tehát még arra is képtelenek, hogyaz átadás-átvétel pár pillanatát együtt töltsék, mert az óhatatlanul veszekedésbe torkollna. Ezeknek agyerekeknek a lojalitáskonfliktusa nagyon nagy mértékben kiéleződik. Például az anyától valóelváláskor az apás hétvége előtt, valamint hazainduláskor apától, vagyis az apától való elváláskor. Ehelyzetek tipikus mondata az „anyu, én nem akarok az apuhoz menni!”, illetve az „én nem akarokhazamenni az anyuhoz!”. Az is gyakran előfordul, hogy a gyerek elbújik valamelyik bútor mögé,amikor megérkezik az apa vagy már délután elkezdődik a bőgés apánál, mert este vissza kell menni

anyához. Ezek rendkívül gyakori helyzetek, és a megoldásuk valószínűleg abban rejlene, ha a szülőkképesek lennének egymást legalább, mint szülők megbecsülni. De természetesen mindkét fél amásikat okolja. „Az apjánál könnyű, ott mindent megkap, őneki nem kell vele tanulnia, bezzeg énvagyok a rossz!” – mondja az anya. „Semmilyen döntésbe nem vonnak be. Nem beszéltük meg aztsem, hogy milyen különórára járjon. Az anyja mindent önhatalmúlag intéz, az apai szerepem mársehol sincsen!” – mondja az apa nem kevésbé vádaskodva. Ilyen és ehhez hasonló helyzetek, amiketképtelenek megoldani egymás között, vezetnek aztán oda, hogy a gyerek a lojalitáskonfliktus miattnagyon hamis illúziókat kelt mind a két szülőben. Mert nem igaz, hogy nem akar apához menni, ésnem igaz, hogy nem akar hazamenni anyához! Egyszerűen arról van szó, hogy ezt az új helyzetet, ezt aváltást nagyon nehéz kibírni, és ebben a helyzetben nagyon nehéz átzsilipelni. Ha a szülők képeseklennének arra, hogy egy pár percet, negyedórát együtt töltsenek az átadás-átvétel alkalmával, akkormáris könnyebb lenne a gyereknek az átállás, mert akkor valamiféle béke illúzióját adnák meg neki.Így azonban mindig újra kell élnie a valós gyötrelmét. Nagyon nehéz helyzet tehát, ha agyerekelhelyezés a gyerek beleszólásával történik. És még nehezebb az, amikor az egyik vagy a másikszülő úgy érzi, hogy a gyermeke nincsen jó helyen a másiknál, és kezdeményezi a gyermekelhelyezésmegváltoztatását, ami ha be is válik, akkor már a második válást kell rövidebb vagy hosszabb időnbelül a gyereknek elszenvednie, amitől persze még jobban szenved, és szinte már rendbehozhatatlannáválik a másik szülővel való kapcsolata. Erre egészen borzalmas példák vannak, és rendszerint nemkerül rá sor, hogy megváltoztassák az elhelyezést, de nagyon gyakori, hogy a gyerekek látogatásáttiltják meg az egyik vagy másik szülőnél.

Soha nem fogom elfelejteni azt a gyereket – egy picurka kislány volt akit az anyja azért hozott,hogy vizsgáljam meg és segítsek neki abban, hogy az apai láthatásokat megtilthassa. Vizsgáltam agyereket jobbról-balról, egy édes, eleven kislány volt, semmiféle igazi problémát nem láttam:pontosan úgy viselkedett, ahogy az életkorának megfelelő. Közben, mialatt a gyerek bent játszott aszobámban, próbáltam az anyával megbeszélni, hogy miért is szeretné a látogatások megtiltását.Borzasztóan sértve érezte magát: a női hiúságában, önérzetében volt megsértve, hiszen a férje egymásik asszonyt választott, akivel úgy látszik, hogy nagyon jól megvannak. Ez nagyon nem tetszettneki, ezért mindenféle kifogásokat kitalált, hogy miért is nem akarja, hogy a gyerek az apját láthassa.Egy alkalommal lemondta a találkozásunkat, és azt mondta a telefonba, hogy „megfázították nekemezt a gyereket”. Ez egy általa nyelvújított szó, ilyen szó a magyar nyelvben nincsen, de ez anyelvújított szó nagyon jól kifejezi azt, hogy miféle sérelmekről van szó. Fogalmam sincs, hogy ezekután sikerült-e megtiltania a látogatásokat vagy sem, mert aztán nem jelentkezett. Később, sok évmúlva jelentkezett újra ez az asszony a már kamaszkorú lányával, akit annak idején „megfázitottakneki”, és aki most telis-tele volt hipochondriás panaszokkal. Jól meg volt ágyazva ennek ahipochondriának valamikor a korábbi anya-gyerek kapcsolatban...

Azt gondolom, hogy a látogatások megszüntetésénél mindenképpen figyelembe kéne venni azt,hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, és lett nekik egy gyerekük. Egy emberpár,akiknek gyereke született. És ha már együtt nem megy, a gyerek érdekében azt kellene legalább szemelőtt tartani, hogy mindenkinek csak egy anyja és egy apja lehet. Ennek a becsületét kierőszakolni, éscsak egészen-egészen végső esetben, egészen-egészen patológiás esetben megtiltani egyik vagy másikszülő látogatását. Sajnos egyre gyakoribb a szülők részéről a vád például megrontásról. Eszeveszettdüh és bosszúvágy kell ahhoz, hogy valaki ilyen vádakkal illesse azt, aki egykor a kedvese volt.Borzalmas károkat okoznak vele, és nagyon nehéz helyzeteket hoznak létre. Egészen biztos, hogy azilyen perek gyűlöletre nevelnek. Még ha nem is per, csak gyámhatósági eljárás, akkor is.

Problémák pedig vannak mind a válás körülményeiben, mind a rövid, illetve hosszú távúhatásokban. Először is, amikor a gyerekre rátukmálják azt a szerepkört, hogy ő nem akar például azapukájához menni és nem szereti sem a papát, sem azt a nénit, aki ott van vele. És ha szereti, akkor

bűntudatosnak kell lennie emiatt. A másik, ennél is nehezebb helyzet, amikor a távol lévő szülő úgypróbál valamilyen megértést, valamilyen szeretetet kicsikarni a maga számára, hogy mintegy azaggodalmat fokozza a gyerekben: „szegény apád itt van egyedül, mialatt te anyáddal nyaralni mész”.Ezzel a gyerekben olyan felelősségérzetet keltenek, ami nem időszerű, mert nem tud még felelősségetvállalni egy másik ember, egy felnőtt közérzetéért, egészségéért, táplálásáért stb.

Ez játszmaként nagyon sokszor jelenik meg például az apa-kislány szerepkörben.A látogatásoknál ténylegesen kisiklás lehet az is, hogy az apánál mindent szabad, és otthon az anya

a rossz, a felelőtlen. Ezt meg lehet előzni akkor, hogyha képesek az anyák bevonni az apákat abba,hogy a felelős döntésekben részt vállaljanak. Ebben az esetben már nem a jó, és a rossz szerepkörütközik. Számolni kell a válás hosszú távú következményeivel is. Elvált szülő gyerekének lenniugyanis életsorsot jelent. Azt jelenti, hogy a fejlődéssel normálisan együtt járó konfliktusok nehezítettfeltételek között zajlanak. Ebben a helyzetben nagyobb a veszélye annak, hogy különböző átmeneti ésaz életkorra jellemző kisebb tünetek a karakterképződés alapját jelenthetik.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy én természetesen híve vagyok annak, hogy a válást követőentovábbra is mind a két szülő felelős legyen a gyerekért még akkor is, ha éppenséggel nem egy fedélalatt élnek. Annak azonban, hogy a gyerek hétfőn, szerdán, pénteken az apjánál, kedden csütörtökön,szombaton az anyjánál legyen, és aztán majd vasárnap a nagyszülőknél megpihen, enneksemmiképpen sem vagyok a híve. Ugyancsak nem vagyok a híve annak sem, hogy hetente itt vagy ottvan, illetőleg más hasonló megosztásnak. Azt gondolom, hogy kell lenni egy otthonomnak, aholtudom, hogy hol van a papucsom, és tudom, hol van a mesekönyv, és ezt nem lehet ugyanúgymegismételni a második, harmadik lakásban. Kell lennie egy életritmusnak, amely nem állhat abból,hogy állandóan vándorlok a különböző otthonaim között. Tehát kell egy hely, ami az otthonom, és kellegy másik hely, ahová nagyon szívesen megyek látogatóba, és nagy szeretettel várom azt a pillanatot,azt az órát, amikor együtt lehetek a másik szülőmmel azon a másik helyen. És nem az idő határozzameg, hogy milyen kapcsolatban lesz a gyerekével a szülő, illetve szülővel a gyerek. A kötődés ennélsokkal mélyebb.

Pál MáriaAlkalmas vagy-e a válásra?

Alaphelyzet

Magyarországon köztudottan magas a válások száma. Ez a statisztikai adat könnyen kelti azt aképzetet, hogy a válás mellett döntő házaspárok minden nehézség nélkül, talán könnyelműen ésfelelőtlenül jutottak erre az elhatározásra. Bizonyára ilyen eset is előfordul – én azonban elsősorbanolyan emberekkel találkoztam, akik a házasságuk válságba jutását, majd a válást nagyon keservesen,sérüléseket elszenvedve élik át.

Egyes vizsgálatok szerint a pszichiátriai betegek között az elváltak aránya magasabb, mint aházasoké. Erre többféle magyarázat született. Az egyik szerint a lelkileg sérült személy nehezen kötkapcsolatot, és természetesen rosszul is éli azt meg. Lényegesen rokonszenvesebb és sokkal alaposabbaz a magyarázat, amely szerint a válás egy olyan, az életvezetést súlyosan megzavaró stresszhelyzet,ami pszichiátriai problémákat, krízisállapotot is létrehozhat. A válás – akárcsak a gyász, amellyel sokhasonlóságot mutat – azonos lélektani törvényszerűségek szerint zajlik, egyéni sajátosságokkalárnyalva. Tehát nem sérült emberekről, hanem az adott szituációban természetesnek tekinthetőreakcióról van szó.

A pokolba vezető út

Néhány tipikus helyzet, ami kátyúba juttathat egy kapcsolatot.Az első buktató, ami később problémákat okozhat, az éretlen személyiség. Régebben azt mondták,

nem jó a túl korán kötött házasság. Manapság későbbre tolódott a házasságkötés, ugyanakkor aszemélyiség érése, az érzelmileg felnőtté válás is. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy ez nem azonos abiológiai éréssel, de a rendszeres munkavégzés megkezdésével sem. A fiatal felnőtt személyisége mégnem nyerte el a „formáját”, alakul, változik, és ez így is van rendjén. Ha ebben az életszakaszban kötházasságot két fiatal, megtörténhet, hogy néhány év múlva meglepetten nézegetik az ismeretlent, akimellettük szuszog az ágyban. Jó esetben sikerül újra összeismerkedni, de nem mindig. Sokszor agyerekek születése után következik be ez a felismerés, hiszen a nők számára a terhesség és a szülés aszemélyiség érését is meghozza (lásd érési krízis). Az éretlenül kötött házasság kockázatátnagymértékben csökkenti az a – szerencsére már nálunk is terjedő – amerikai és nyugat-európaiszokás, hogy a serdülőkor végén a gyerek elköltözik a szülői házból, megtanul egyedül élni, és tartósegyüttélésben is kipróbálhatja magát.

Az éretlen személyiség igen csekély önismeret és emberismeret birtokában, minimális választási ésdöntési tapasztalattal nem tehet egyebet: saját vágyait és elvárásait vetíti szerelme tárgyára.Méghozzá úgy, hogy nagyon valószínű, saját valóságos vágyait és elvárásait nem is ismeri, apartnerről, az ő lehetőségeiről nem is beszélve.

Szex

Attól tartok, nem tudják elegen – legjobb lenne, ha mindenki tudná -, hogy a nemi érettség csak azutódnemzéshez elegendő. Egy jó kapcsolathoz szükség van a pszichoszexuális érettségre, ami a fejlettszexuális reakciókészség mellett az intim, harmonikus partnerkapcsolatra való alkalmasságot jelenti,egyszerűbben: az érzelem és a szexualitás összehangolódását. Ráadásul (mellőzve most aszakkönyvekben megtalálható pontos vizsgálati adatokat) a férfiak szexuális aktivitása 20 éves korkörül éri el a tetőpontját, míg a nőké 26-28 éves korban, és körülbelül ekkor érik utol a férfiakat azorgazmus tekintetében is. Így aztán egy éretlen fiatal nő, aki nemcsak tapasztalatlan, de kissé tudatlanis a szexualitás terén, könnyen jut arra a téves felismerésre, hogy ő frigid, és leghelyesebb kizárnia aszexualitást az életéből. Hogy e döntésnek milyen hatása lehet egy házasságra, gondolom, nem kellrészleteznem.

Akár tetszik ez nekünk, akár nem, a család szigorúan hierarchizált intézmény generációk közötthúzódó határokkal. Ha ezek a határok átjárhatóvá válnak, a család hibásan kezd működni. Amikor egyúj család jön létre, ki kell lépni az eredeti családból. Ez nem azt jelenti, hogy szakítsuk megkapcsolatunkat velük, erről szó sincs. De ha nem változtatunk rajta, nem tudjuk megtalálni a felnőttszerepeinket, és nem tudjuk kialakítani a harmonikus együttéléshez szükséges intimitást kettőnkközött, amelybe harmadikként csak a gyerek léphet be. Persze, hogy haza lehet menni ebédelnivasárnap, de inkább ne tegyük ezt életformaként, arról nem is beszélve, hogy a meghívást néhanapján– felnőtt módon – viszonozhatjuk is.

Amikor a már sokat emlegetett éretlen személyiség azt képzeli, hogy a házasságkötéssel kiszabadula családi otthon esetleg túl szorosnak érzett kötöttségeiből, akkor egyszerűen nincs tisztában azzal,hogy a felnőtt embernek nemcsak lehetőségei és jogai vannak, hanem kötelezettségei és feladatai is.Valamilyen szinten elsajátította, hiszen napról napra látta a szüleit munka és otthoni teendők között.Teljesítette a saját feladatait tanulásban, munkában, otthon. Az új elem azonban a saját otthonról valógondoskodás, az arra való felelősségteljes odafigyelés, ami újabb tanulási folyamatot igényel.

Minden házasságban létezik házassági szerződés, ha megfogalmazzák azt, ha nem. Leggyakrabban

van egy olyan része, ami kimondódik. Te porszívózol, én mosogatok, te fizeted be a csekkeket, énmegyek a gyerekért az oviba, mindketten hűségesek vagyunk egymáshoz stb. A másik része sokszorúgy működik, hogy nem is tudatosul. Ez a rész tartalmazza azokat az igényeket, amelyekkel a felekfellépnek, az ajánlatokat, amiket adni tudnak a másiknak, a kapcsolat kontrolljára vonatkozószabályokat, vagyis hogy melyikük határozza meg kizárólagosan vagy döntő mértékben a belsőnormákat. Ha a szerződés rejtett részletei nem tisztázódnak megfelelően, akkor a konfliktusokállandósulnak és ismétlődnek, és nagyon valószínű, hogy egy másik emberrel kötött házasságban ismegjelennek.

Ami a kapcsolat kontrollját illeti, felmerül a kérdés: ki is az, aki itt megszabja a játékszabályokat?Szép számmal vannak párok, akiknél ez a szereposztás megfelelően működik, de ha bármelyikük túlerős dominanciára törekszik, a másik előbb-utóbb kényelmetlenül fog feszengeni a házasságban. Atúlélés érdekében a dominanciára törekvőnek meg kell tanulnia, hogy ne a házastársa felettiuralommal erősítse az önértékelését, a másiknak pedig sokkal több önállóságra kell szert tennie, azezzel járó felelősség vállalásával együtt. Remélem, sikerült kellőképpen megvilágítanom, hogy akapcsolat résztvevői nem fele-fele arányban alakítják azt, hanem mindkettejük felelőssége teljes.Ezért aztán azonnal tévútra visz aktuális konfliktus vagy válás esetén, ha azt kezdjük keresni, ki ahibás. A kérdés az: hogyan hoztuk össze mi ketten a hibás működést? És még valamire hadd hívjamfel a figyelmet: minél kevésbé ismeri fel valaki a saját teljes felelősségét e téren, annál gyakrabbankeveredik ugyanabba a konfliktusba mind a jelenlegi, mind a következő házasságában.

A házasság egyik félrebillentője lehet a féltékenység, annak minden közismert kínjával együtt.A féltékenységnek több „terepe” van, bár leggyakrabban a szerelemmel kötjük össze. Jól ismert az

az egyébként a megszokottnál gyanakvóbb természetű ember, akit a párjához intézett kedves szó,tréfa, egy idegen elismerő pillantása a metrón már a kétségbeesésbe kerget, majd a féltékenységével őkergeti a kétségbeesésbe a másikat, esetleg odáig, hogy az valóban belemenjen egy külső kapcsolatba– „legalább legyen oka rá, hogy kínoz” – vagy kilépjen a házasságból.

A következő az lenne, amikor valóban megjelenik a harmadik. Nehéz ügy. Elárulom, hogy jómagam– kellően harmonikus és boldogító kapcsolat esetén – monogámiapárti vagyok. Ugyanakkor nemtudok szabadulni attól a gondolattól, amit egyszer háttérrádiózás közben hallottam: azt fejtegettevalaki, hogy monogám házasságban élni olyan történelmi korokban, amikor az emberi élet sokkalrövidebb volt, betegség, háború, gyerekszülés korán elvitte a férjet vagy a feleséget, nem volt nehéz.De manapság 30-40 évet is együtt töltenek, micsoda kívánság az, hogy valaki csak egy, egyetlenegyembert ismerjen a szó bibliai értelmében? Tekintsünk most el attól, hogy az említett történelmikorokban sem vitték túlzásba a hűséget, elég csupán Boccaccio történeteire vagy a ius primae noctis(az első éjszaka joga; az új házas jobbágyasszonyok első éjszakája a földesúré) intézményéregondolnunk. De valóban nehéz elképzelni, hogy ilyen hosszú idő alatt a mindennapoktól koptatottkapcsolatban nagyon sokan ne engednének a meg-megjelenő kísértéseknek anélkül, hogy aházasságukat fel akarnák számolni. Soha nem lehet tudni, hogy mikor milyen helyzetbe kerülünk,ezért engedd meg, hogy tegyek néhány javaslatot, íme:

1. Légy mindig kedves és figyelmes a házastársadhoz. Fordíts figyelmet a névnapokra,születésnapokra, egyéb ünnepekre, ajándékozz ötletesen és a lehetőségekhez képest bőkezűen.Járj a kedvében, vidd időnként szórakozni, ezenkívül próbálj elnézően és türelmesen reagálni az őesetleges tévedéseire, baklövéseire. Ha így teszel, nem kelteszazonnal gyanakvást, ha váratlanul hazaállítasz egy csokor virággal vagy tíz év után újra akedvenc ételeit kezded főzni a magadéi helyett. Mellékesen a házasságod légköre is lényegesenkellemesebb lesz.2. Soha ne valld be azt a házon kívül folytatott flörtöt, viszonyt, amelyikről tudod, hogy csakátmeneti, nem igazán fontos. Az ilyen beismerés – illetőleg ennek közvetett formái, az elöl

felejtett napló, szerelmes levél és társai – csak arra jó, hogy megszabadulj a saját bűntudatodtól amásiknak okozott szenvedés árán. Ha nem mondasz le a szabadságodnak egy részéről sem, akkorviseld el a szabadság terheit is, és legföljebb a templomban gyónj.3. Ha viszont te vagy az, aki sejted vagy tudod is, hogy megcsalnak, először próbálj némiönvizsgálatot tartani. Korábban már szó esett arról, hogy mindkét fél teljes mértékben felelős akapcsolat minőségéért. Odafigyeltél-e eléggé, hogy mi történik köztetek? Törődtél-e megfelelőena házastársaddal? Az önmagadnak adott választól függetlenül – ami nagy valószínűséggelnemleges lesz, ha alaposan vizsgálódsz -, próbálj meg ne a „nyomozásra” koncentrálni. Ha megtudod állni, ne szidalmazd teli szájjal a „mocskos repedtsarkút” vagy a „szemét stricit”, azaz aharmadikat. (A sors forgandó, egyszer talán te kerülsz ebbe a kényes szerepbe.) Ehelyettbevethetnéd a visszacsábítás trükkjét. Hogy mi mindent kell itt alkalmaznod, azt valójában tetudod a legjobban. Itt csak röviden emlékeztetlek az olyan általános, de fontos tanácsokra, hogytörődj (újra) többet a külsőddel, és figyelj a párodra meg az együtt töltött idő hangulatára. Amiszerintem a legfontosabb, ne add át magad annak a gyötrő gondolatnak, hogy mindez azérttörténik, mert vesztettél az értékeidből, nem vagy már olyan szeretetreméltó és vonzó, minteddig. Szó sincs róla. Gondolj arra, hogy bár magad vagy a hűség szobra, és igazán szereted őt,mégis jólesik, ha például társaságban észreveszed, hogy tetszel valakinek, és egy icipicitflörtölsz.4. Nem hiszem, hogy úgy kéne tenned, mintha mit sem sejtenél. Gyakran beválik ugyan, ismerjüka mondást az okos asszony kötényéről, ami sok mindent eltakar, de van egy buktatója. Egy szoroskapcsolatban minden olyan dolog, amiről nem beszélünk, legyen az titok vagy ki nem beszélttörténet, eltávolít egymástól, és ez a távolság az idő múlásával egyre nagyobb. Ennek az amagyarázata, hogy ha őrizni kell egy titkot, akkor arra is ügyelünk, nehogy véletlenül egyelengedett, meghitt beszélgetés közben valahogy ráutaljunk, esetleg kibökjük. Ezért aztán egyrekevesebbet és egyre formálisabban kommunikálunk, és egyre kevésbé tudjuk, mit érez a másik ésmi jár a fejében.

Nagyon fontos lenne felismernünk, hogy az emberek szexualitása kinek-kinek a legszigorúbban vettmagánügye. Mindenkinek szabadságában áll úgy élni vele, hogy több kapcsolatot létesít. Az esetlegeshűtlenséget az emberiség történetében soha senki megakadályozni nem tudta. Ne higgyük hát, hogyjogunk van életünk párjának hűségéhez! Tekintsük ajándéknak, és nagyon, nagyon örüljünk neki.

Jól ismert az a jelenség, amikor nem sokkal az esküvő után az egyik fél változatos eszközökkelnekilát „kiutálni” házastársa korábbi barátait. Lehet féltékenykedni a munkára is, ami, úgy látszik,fontosabb, mint a férj/feleség, hiszen sokkal több idő jut rá, mint a családi otthonra, sőt, még oda isbetolakszik.

Esett már szó az egymás fölött gyakorolt túl szoros kontroll negatív hatásáról. Mindenkiegyensúlyozott lelkű embernek szüksége van saját baráti kapcsolatokra, önálló programokra,tevékenységre, amelyből örömmel és szívesen tér vissza a családjába. Megtörténhet az isbármelyikünkkel, hogy valamilyen nehéz helyzetben, bár a házastársunk érzelmi támogatása nagyonfontos, de érdemben mégsem tud nekünk segíteni, éppen az érzelmi közelség miatt. Nem látobjektívan, nem tud olyan, a miénktől eltérő szempontot megmutatni, ami kivezethetne az aktuálisproblémából. Hogy segíthetne, ha például éppen az ő édesanyjával kerültünk összeütközésbe vagy egyörömmel vállalt terhesség szakad meg váratlanul? Természetesen szükség van az ő támogatószeretetére, elfogadására, de egy jó baráttal vagy akár egy szakemberrel történő megbeszélés sokkaljobb eredményt hozhat. Ha az ilyen nehézségeket a kívülállók kizárásával szigorúan házon belülakarjuk megoldani, az engem arra emlékeztet, mint amikor valaki a saját hajánál fogva próbáljakihúzni magát a mocsárból. S ez tudvalévően egyedül Münchhausen bárónak sikerült, aki viszontkicsit hazudós volt.

A fentiek után talán meglepő, ha a házasság zártságának hasznosságáról szólok. Hiszen csak azimént szögeztük le, hogy feltétlenül szükség van bizonyos mértékű autonómiára egy kapcsolatban. Ittazonban másról van szó.

A sokféle buktató elkerüléséhez feltétlenül szükséges a két ember közötti intim kapcsolatkialakítása. Hát persze, mondod, kedves olvasó, erre aztán igazán kár szót vesztegetni. Igazán kár?Tudod-e, hogy mi, emberek mennyire félünk az intimitástól?

Hogy ezt igazoljam, szükség van némi magyarázatra. A kisgyerek növekedése során bejárja azt azutat, aminek fontos állomásai az anyja testéből való kiválás, majd a tejéről való leválás, azután annaka felismerése, hogy ő egy teljesen különálló lény. Felismeri a saját arcát a tükörben, megtanulja anevét – emlékszel arra, amikor a kislányod méltatlankodva kijelentette, hogy ő nem Cicuska, hanemNóra? Tudomásul veszi a nemét, hogy fiú-e vagy lány, tisztában van a szűkebb és tágabb családjával,majd azzal, melyik nemzet tagja, melyik ország állampolgára. Ezek azok a támpontok, amelyekkijelölik az önazonosságát, identitását. Hozzájárul a vallási meggyőződés és a kisebbségi lét. Amikormindez kész, előttünk áll a felnőtt ember, akinek a kialakult identitása egyúttal az én határait isjelenti, vagyis azt, amitől ő az egész világon, az összes ember között egyetlen, egyedi ésmegismételhetetlen. Ekkor azonban megjelenik egy ellenállhatatlanul vonzó másnemű, és arracsábítja, hogy adja fel ezeket a határokat. Menjen bele a testi egyesülés mindent elsöprő intimitásába,a végeérhetetlen, az összes titkot, a hetedik ajtót is feszegető beszélgetések intimitásába. Engedjenbelelátni az étkezési, a tisztálkodási szokások, a vegetatív funkciók diszkrét tartományába. Ritkánválik tudatossá, de ilyenkor az a rémület vesz erőt rajtunk, hogy elveszítjük a felnövekvés soránszerzett önazonosságunkat, és ahogy egykor anyánkkal voltunk azonosak, most beleveszünk aszerelmünkbe. Egy jelentős lélektani iskola, a tranzakcionális analízis hosszú elemzést szentelazoknak az emberi játszmáknak, amelyek segítenek elkerülni az intimitást vagy két intim helyzetközött kitölteni az időt. Talán most már elhiszed, hogy ez bizony elég félelmetes dolog, és kell hozzábizonyos belső stabilitás, hogy bele merj menni. Nagyon megnöveli az ehhez szükséges erődet, haidőben megtanulsz egyedül élni. Ha ezt tudod, választásodat nem a magánytól való rettegés fogjameghatározni, hanem az, hogy ki az a másik ember, akivel biztonsággal, félelem nélkül elmerülhetsz amindennél boldogítóbb, megosztott intimitásba.

A gyerek születése nagyon sokszor teszi próbára a házasságokat, és itt nincs különbség az örömmelvárt vagy a meglepetésként érkező jövevény között. Az első feladat az, hogy a kialakult, jól működőkettős intimitást hármas intimitássá alakítsák át úgy, hogy azért később létrejöjjön a család –korábban már említett – hierarchikus szerkezete a megfelelően záró generációs határokkal. Vagyislegyenek képesek arra, hogy a továbbiakban hárman, később bizonyára többen, meghitt hangulatbanüljenek estéről estére a vacsoraasztal mellé, ünnepeljenek, osszák meg a gondokat (a gyerek gondjaitvagy azokat, amiket már elbír) anélkül, hogy a szülő biztonságot adó tekintélye csorbulna. Feladatotírtam? Folyamatot kellett volna, hiszen ennek kialakulása a gyerek megszületésétől a felnőtt koráigtart. Szerencsés esetben a család spontán módon, esetleg kisebb zökkenőkkel, a családterápiás iskolákelméleti fejtegetéseire ügyet sem vetve oldja meg a dolgot. Ám sajnos nem minden eset szerencsés.Megtörténik, hogy a pár kapcsolata olyan szoros, hogy nem tudják „beengedni” a gyereket. Meglehet,a férj és a feleség nem tudta kialakítani a saját intimitását, ilyenkor persze a hármas sem jöhet létre.Gyakran találjuk ezt a háttérben, amikor a házaspár kedvenc csatatere a gyerek, az ő nevelése, aviselkedése (tűrhetetlen), az iskolai előmenetele (elfogadhatatlan) és így tovább, ennek persze te vagyaz oka, mert mindent megengedsz, na ne, éppen hogy te, mert... Ugye már találkoztál ilyesmivel?

Egy házasság kritikus helyzetbe kerülhet akkor is, amikor a gyerekek felnőnek és elkerülnek aszülői házból. Ilyenkor ugyanis annak a feladatnak a fordítottját kell végrehajtaniuk a szülőknek, minta megszületésükkor; ismét ki kell alakítani a kettős intimitást. Ha a két ember kapcsolata kiüresedett,elvesztették az egymás iránti szexuális, érzelmi és intellektuális érdeklődésüket, akkor az újrakezdés

nagyon nehéz.És még valami. Mind ez ideig csak házasságokról beszéltem, figyelmen kívül hagyva az

együttélések egyre növekvő számát. Ismerjük a statisztikát: a gyerekek 25 százaléka születik állam,egyház által nem szentesített kapcsolatból. Anélkül, hogy aprólékos szociológiai elemzésbe mennékbele, témánk szempontjából két csoportra osztom az együttéléseket. Az egyik csoport az, ahol a kétember lazán kapcsolódik egymáshoz. Érzelmileg összetartoznak ugyan, de nem laknak együtt, anyagiügyeiket külön intézik, és szabad idejük felét-harmadát is önállóan töltik el. Boldogan vannak együtt,és ha a kapcsolat valamiért megszakad, az elválás, az elhagyottság szívfájdalmát ők sem takaríthatjákmeg maguknak. Nem kényszerülnek viszont arra, hogy szorosan összefonódott jogi, gazdasági,lakhatási, láthatási ügyeket szálazzanak szét. A másik nagy csoport éppen olyan szorosan él együtt,mintha házasságot kötöttek volna. Hogy ezt az utolsó lépést miért nem teszik meg, arra biztosan annyimagyarázat van, mint ahány együtt élő pár. Ha azonban egy ilyen együttélés ér végetvisszavonhatatlanul, ugyanazok elé a problémák elé kerülnek, mint egy házaspár, de ezekmegoldásában nem számíthatnak a törvény – olyan, amilyen, de mégiscsak létező – szabályozására.Arról tudok, hogy sokan éppen ezt a procedúrát szeretnék elkerülni, amikor nem mennek el azanyakönyvvezetőhöz. De nagyon nehéz előre látni, hogy egy ilyen helyzetben, külső segítség nélküllesz-e erőnk megküzdeni indulati örvényeinkkel, belátónak, méltányosnak maradni. Természetesen ezta kérdést is – mint a könyvben felbukkanó összes kérdést – magadnak kell megválaszolnod.

A lappangó válság

A házaspár – vagy csak az egyikük – rosszul kezdi érezni magát a kapcsolatban, többnyire anélkül,hogy tudná, mi a baj. A hétköznapok és az ünnepek egyaránt színtelennek, unalmasnak tűnnek,valahogy sosem adódik lehetőség valamilyen kellemes időtöltésre már csak azért sem, mert egyrenehezebb összeegyeztetni a kívánságokat. Kikoptak a hajdani jó szokások, az egymásnak szólógesztusok, az asztalra folyvást ugyanazok az ételek kerülnek – virág viszont már nagyon régen nem. Aházastárs egyre kevésbé vonzó, nem öltözik elég jól (bár túl sokat költ ruhákra), borotválatlan, horkol,szuszog, a bőre megszürkült, már az illata sem igazán jó. A beszélgetések a – Mi újság? – Semmi –színvonalára süllyednek, felcsattanni azonban egyre több az ok. A gyerekek sem úgy viselkednek,ahogyan kellene, ahogyan valamikor álmodoztak róla – egyre kevesebb örömet szereznek, gondviszont van velük bőven. És így tovább.

Előfordul, hogy a két ember párhuzamosan éli át ezt a folyamatot, de gyakoribb talán, hogy csak azegyikük, és a másik fél még hosszú ideig nem sejti, hogy valami alapvetően nincs rendben, nemcsak afelszínen. Hajlandó azt gondolni, hogy ilyen az élet, ilyen a házasság, az örömtelenség természetesállapot. (Nem állhatom meg, hogy ne figyelmeztesselek: ezt soha ne hidd el! Az életnek vannak nehéz,meg csendesebb, meg igen fájdalmas szakaszai, de nem tudhatod hol és mikor bukkansz apróbb-nagyobb örömökre, különösen akkor, ha hajlandó vagy keresni is egy kicsit.) Amikor már végképpnem térhet ki a bajok felismerése elől, arra a következtetésre jut, hogy a házastársának nyilván vanvalakije, és emiatt hanyagolja el őt és a családját. Ez a következtetés sokszor téves; ha azonbangyakran és indulatosan fölemlegetik, könnyen megeshet, hogy a másik, aki idáig – morális okokbólvagy csak lehangolt lelkiállapota miatt – nem keresett házasságon kívüli kapcsolatot, most megteszi.

Némelykor viszont valóságosnak bizonyul, és fény derül a feltételezett viszonyra. Ha valaha is arraa felkiáltásra kényszerültél, hogy „milyen vak és jóhiszemű voltam, hogy engem így át lehetettverni!”, kérlek, próbáld meg átgondolni a következőt. Lehet, hogy nemcsak téged vertek át, hanem teis saját magadat: elhárítottad az odafigyeléssel járó erőfeszítést és kényelmetlenségeket. Mostazonban, túljutva a leleplező szemrehányásokon, valamint a kényszeredett vagy bűntudatos, demegkönnyebbült beismerésen, szembe kell nézned azzal, hogy milyen mély a házasságod válsága.

A tapasztalatok szerint elsősorban azok a házasságok bomlanak fel a „harmadik” belépése miatt,amelyek kimerítették összes érzelmi tartalékaikat, vagyis – mint arra majd később visszatérek – aszerető ritkán oka, legtöbbször okozata a házasság válságának. Ha férj és feleség bizalmas, baráti éskölcsönösen biztonságot nyújtó kapcsolatban él, akkor a külső viszony – habár örülni nemigen szoktakneki – valóban múló epizódnak tekinthető. Annyi bizonyos, hogy akár a saját, akár a házastársunkflörtjét a házasság minőségét illetően érdemes figyelmeztetésnek tekinteni.

A romló házasság eddig vázolt jellegzetességein túl – tehát a beszűkülő életvitel, a csekély érdemikommunikáció, a sokszor aránytalan és inadekvát indulatok, valamint az esetleges harmadikfelbukkanása – gyakran előfordul valamelyik családtag, többnyire a gyerek megbetegedése vagydeviáns magatartása. Ilyenkor érdemes elgondolkozni azon, hogy szakemberhez fordulunk-e, mivel aproblematikus családtag valójában a nem megfelelően működő család „tünete”. A szakszerűsegítséggel tisztázott helyzetben az érintettek nyitottabb szemmel, több ismeret birtokában döntenekarról, hogy rendezhető-e az együttélés vagy esetleg fel akarják bontani, de az elhatározásmindenképpen felmenti az említett családtagot a „betegszerep” viselése alól.

Dönteni kellene

A válásról való felismerések néha egészen különös, katartikus módon születnek meg.Vannak, akik ezen a ponton azonnal képesek megtenni a kellő lépéseket. Ám nagyon sokan kerülnek

bele egy inkább hosszabb, mint rövidebb ideig tartó, kínzó és bizonytalan életszakaszba, amelybennaponként, óránként járják körül a helyzetüket, hányódva vágyak és kötelességek, lelki-ismeretiparancsok és frusztrációk, saját elfogultságaik és a környezetük véleménye között. E kaleidoszkópforgatása közben valamiféle külső eseményben reménykednek, ami segít a döntésben vagy akárhelyettük dönti el, hogy mit tegyenek.

Azt is meg kell azonban említenem, hogy a szakember felkeresése sokszor a házassághozragaszkodó fél utolsó, kétségbeesett kísérlete, és az első ilyen beszélgetés – paradox módon –meggyorsítja, szinte kikristályosítja a másik fél válási szándékát.

Egyáltalán nem ritka, hogy a válságba került vagy megromlott házasság krízisének megoldásilehetőségei között a válás szóba sem jöhet, mert ez a lépés súlyos konfliktust jelent az érintettek életétirányító egyéb alapvető elvekkel. Ilyen nehéz helyzetbe kerülhetnek a házasság megromlása esetén ahívő emberek. A különböző egyházak nem egyforma szigorral szabályozzák a házasság felbontásánakkérdését, mégis emlékezetes a tiltás: „Amit Isten összekötött, ember fel ne bontsa.”

Van, ahol a családi normarendszerben elfogadhatatlan a válás. Az sem ritka, amikor az elvált szülőkgyereke felnőttként úgy érzi, a sajátját nem teheti ki azoknak a szenvedéseknek, amelyeket ő maga aszülei miatt átélt. Ezt az álláspontot némelykor az a szülőnek szóló, nem tudatos üzenet is színezi,hogy „én nem teszem azt a gyerekemmel, amit te tettél velem”.

Minden emberi kapcsolat nagyon fontos, talán lényegi összetevője, hogy a benne résztvevőkszínvonalát növeli. A partnerek – optimális esetben – segítik egymást egyéni céljaik elérésében,erőfeszítéseket tesznek a másik vonzalmának fenntartásáért, természetesen közös életterveik isvannak, és egyáltalán nem utolsósorban az együtt töltött idő örömök forrása mindkettejük számára.Anélkül, hogy azt vizsgálnánk, mi történt, állapítsuk meg: ezek a tartalékok kimerülhetnek. Nem örömmár az együttlét, nem születnek újabb közös célok, és a házastárs idáig pártolt, támogatott törekvéseiegyszerre bosszantó, a távolságot növelő, a közös életet akadályozó ténykedésnek tűnhetnek. Ha ezeka tendenciák szabadon érvényesülnek, a házaspár, illetve az egész család eljuthat odáig, hogy azegyüttélés – a korábbi pozitív tulajdonságok helyett – a negatív személyiségvonásokat hívja elő éserősíti, vagyis egyértelműen destruktívvá, rombolóvá válik. Egyszerűbben, ha a férjed vagy afeleséged szinte minden megmozdulása talpra állítja benned az ördögöt, és a legrosszabb reakcióidat

provokálja, akkor kénytelen vagy elgondolkodni azon, hogy van-e még erőtök visszafordítani azeseményeket vagy pedig hosszú távon mindenki számára gyümölcsözőbb a válás.

Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokszor nem merjük vállalni az ellenvéleményt akapcsolatainkban – legyen szó most bármelyikről -, mert önkéntelenül attól tartunk, hogy avéleményünkkel együtt bennünket is teljes valónkban elutasítanak, és elveszítjük a másik szeretetét.Tisztában vagyok azzal is, hogy ezen a félelmen igen nehéz túljutni, de ismét csak a tapasztalatokrahivatkozom, nemcsak a saját véleményemre, amelyek azt mutatják, hogy a harmonikus éskiegyensúlyozott kapcsolatok természetes része az egymástól eltérő gondolat vagy kedvtelés, és eznem zavarja meg a szeretetteljes elfogadás érzését.

Amikor valaki a válás dolgában kénytelen dönteni, segítségére lehet a mérlegelésben az életkor ésaz élethelyzet szempontja is. Ismert az a szituáció, amikor a férj vagy a feleség betegsége,kiszolgáltatott helyzete tartja fenn a házasságot, mert a másik fél méltányosságból, emberiességbőlnem hagyja magára, és jobb-rosszabb kompromisszumokkal oldják meg az életüket.

A gyors és egyértelmű döntést hosszú ideig akadályozhatja a változástól és az egyedülléttől valófélelem. Ilyen-olyan okokból mindannyian átéltük, hogy az ismert és biztos rossz elviselhetőbbnektűnik egy olyan új helyzetnél, amelyik jót ígér ugyan, de az ismeretlensége miatt teljesenkörvonalazatlan és bizonytalan. Az ismerős szituációkban, még ha rossz is a közérzetünk, könnyedén,nagy rutinnal mozgunk, míg a változás megköveteli az összes belső tartalékunk mozgósítását, újratájékozódni és tanulni kényszerülünk. Elég, ha egy munkahely megváltoztatására – netán új szakmaelkezdésére -, gondolunk, aminek talán kisebb a tétje, és máris látod, hogy minden változásnakszívesen ellenállunk.

Ha már szóba került itt ez a jelenség, hadd jegyezzem meg: a változások értéke is éppen ebbenrejlik. Előhívja nem használt erőinket, képességeinket, új lehetőségeknek nyit utat.

Az egyedülléttől való félelem bizonyára jól ismert. Hiába magányos érzelmileg a válást fontolgató,az élet mindennapi dolgait, az este óráit mégiscsak van, akivel megoszthatja, akivel szót válthat, hatán veszekedve is. A lehetséges jövőben pedig ott lappang a fenyegető rém: az esetleg soha fel nemoldható magány. Társulhat ehhez az a meglehetősen közismert jelenség, amikor az elvált, magáramaradt asszonyt elkezdik kihagyni a társaságból, potenciális vetélytársként tartva őt számon. Azzal istalálkoztam már, hogy valaki önként húzta ki magát az összejövetelekből, mivel a férje nélkül sután,felemásan érezte magát.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban fontos eleme a habozásnak a házasfelek közötti szoroskötődés. Itt nem az érzelmi kötődésre gondolok elsősorban, hanem arra az évek során kialakuló –mondjuk – otthonosságra, ami a másik szokásainak ismeretéből (még ha azok egyike-másika nem istetszik), a szoros testi közelségből, a testi intimitásból áll össze, ami segít kibékülni az ágyban, és amimég sokáig intenzíven képes működni akkor is, ha az érzelmek már kihűltek, a házasság kiüresedett.

A válás

Ha végül megszületett a döntés: váljunk el, akkor – az ideális forgatókönyv szerint – a házaspárleül, és higgadtan, tárgyszerűen megbeszéli a további teendőket, a gyerekek nevelésétől a lakáscseréigés a háztartás, esetleg a vagyon felosztásáig. Ez az eljárás, sajnos, meglehetősen ritka, talán azért,mert amikor egy házasság felbomlik, akkor nagyon nehéz felismerni, hogy legtöbbször alapvetően akapcsolat, nem pedig a benne résztvevők rossz minőségéről, negatív változásáról, „elromlásáról” vanszó. Nem a férfi vagy a nő vesztett értékeiből, lett kevésbé vonzóvá, hanem a kettejük kapcsolataműködik tarthatatlan módon. Ennek a felismerése azonban többnyire a válási folyamat teljeslezárulása után születik meg; a szakítás időpontjában a veszteség fájdalma, a változástól és azegyedülléttől való félelem, az önértékelés megingása a jellemző.

A heves negatív érzelmek megnehezítik, nagyon gyakran lehetetlenné teszik a tárgyszerűgondolkodást. A válófélben lévő házaspár rosszindulatot, bántó szándékot lát egymás lépéseiben. Éshogy feloldódhassék az ellentmondás, ami a hajdanvolt szép szerelmes emlékek és a jelen ellenségeshangulata között feszül, megindul bennük a múlt átértékelése. Ami ebben a folyamatban makacsulmegmarad kellemes emléknek, azt bagatellizálják, viszont a legapróbb rosszat is sikerül felnagyítani.Mindez nemcsak azért rossz, mert derűsen és szívesen visszagondolni elmúlt életünkre fontos érték –annyira, hogy a szép emlékek birtokában az élet végét is könnyebben tudjuk elfogadni -, tehát káreldobni, de azért is, mert ettől csak fokozódik a csalódottság, kifosztottság érzése, és fölerősödnek azellenséges indulatok is.

Rendszerint csak az egyik fél az, akiben felmerül a válási szándék, és ő lesz az, aki ezt előbb-utóbbki is mondja. Ettől kezdve ő válik az Elhagyóvá. Érzelmi életét e kritikus időszakban a bűntudat és azagresszió érzései uralják. Bűntudat, hiszen felmondja a mindhalálig kötött egyezséget, magára hagyjaa másikat, feldúlja a család megszokott életét, a gyerekeket pedig minden tekintetben nehezebbhelyzetbe juttatja. Ám – akár megfogalmazza ezt saját magának, akár nem – érzi, hogy bármi is alátszat, nem ő az egyedüli felelős, hisz az együttélést ketten alakították. Ez az érzés az ellenségesindulatokat táplálja. Jól viselkednie is nagyon nehéz; ha megpróbál – a múltra apellálva, esetleg ajelen feszültségeit enyhítendő – kedves és barátságos lenni, az Elhagyott ezt gyakran a békülés, azújrakezdés jeleként értelmezi, meghosszabbítva ezzel a fájdalmas folyamatot. Ha pedig távolságottart, netán barátságtalan, tételezzük fel: annak a kedvéért, hogy a másik vegye komolyan azelhatározását, csak a légkör feszültségét növeli.

Az Elhagyott felet ugyancsak az ellenséges indulatok és emellett a – néha kóros mértékű –önértékelési válság gyötri. Többnyire vétlen áldozatnak érzi magát, akit kifosztottak és magárahagytak, és bár megpróbálja védeni magát a házastársának címzett szemrehányásokkal, vádakkal,haraggal, nem nagyon tud elmenekülni a csökkentértékűség érzése elől. Ez már csak azért semsikerülhet, mert az Elhagyó is – hogy a maga bűntudatát csökkentse vádaskodik, hibákat keres. Át kellhát élnie, hogy már nem elég fiatal, nem elég szép, túlságosan meghízott, nem elég férfias/nőies, nemkeres elég pénzt, kudarcot vallott, mint férj/feleség, és kudarcot, mint szülő – és a sort folytathatnám.Megismétlem: az esetek nagy részében ezek a kínos érzések egyáltalán nem reálisak. Nehéz ugyanelkerülni a kialakulásukat, de ha esetleg éppen te szenvedsz hasonlóktól, gondolj arra: megtévesztenekaz érzéseid, és éppen olyan szeretetre méltó maradtál, mint voltál eddig.

A válási krízis lehetséges harmadik főszereplője az új szerelem; ha megjelenik, törvényszerűen őttekintik a válság okának, aki az egyébként békésen éldegélő családapát vagy családanyát elcsábítvafelborítja a család életét. A valóságban azonban mintha másképpen történnének a dolgok.

A házassággal való elégedetlenség nyitottá teszi az embereket új, érzelmileg is jelentős kapcsolatkeresésére, ami még az elképzelt jövőbeli magányosság ellen is védelmet ígér, a változást pedigegyszeriben vonzóvá teszi. Tehát, ha nem is mindig, de a legtöbb esetben az történik, hogy a hosszútépelődést, habozást hirtelen lezárja és eldönti az új, házasságon kívüli kapcsolat, emellett a döntésvégig vitelében is kapaszkodót nyújt.

Az Elhagyott számára pedig a megjelenő harmadik lesz a bűnbak. Felmenti őt a házasságalakulásának kritikus vizsgálata alól, egyszerűen úgy érezheti, hogy ha kikerülne az életükből, ismétminden a régi lehetne, olyan, amivel valószínűleg ő maga sem volt elégedett, de hirtelen nagyonszépnek tűnik. Feltámadó féltékenységgel újra rendkívül vonzónak találja „elcsábított” házastársát, ésmindent megpróbál, hogy ismét meghódítsa. Amikor valaki mindent megpróbál, hogy visszatartsa,visszahódítsa válni készülő férjét vagy feleségét, nem ritka, hogy úgy érzi: nem tud a másik nélkülélni, inkább jöjjön a halál.

Egész kultúránk és neveltetésünk arra irányul, hogy ne okozzunk – különösen szándékosan neokozzunk – fájdalmat másoknak. Nagyon nehéz tehát elutasítani a szenvedőt, aki azt jelzi, hogy

inkább a halált választaná, mintsem beletörődjön a szerelem, az együttélés elvesztésébe.Azt hiszem, hogy azok közül, akik e végzetes lépést megkockáztatják és azok közül, akik válaszul

lelkiismeretük parancsát követve helyreállítják a házasságot, nagyon kevesen gondolják át, mi több,élik át képzeletben, hogy hogyan alakulhat ezek után az életük.

Szükségtelen arról elmélkednem, hogy az öngyilkosság megkísérlése alapjában véve érzelmizsarolás..., hogy mögötte heves bosszúvágy húzódik, hiszen ha rossz esetben teljesül a fenyegetés,akkor azt az állítólag szeretett lény, akiért az egész történt, akár holtáig nyögi, hisz nincsen már, akifeloldozza... Ha felnőttként felelős vagy másokért, hová lesz a másik felnőtt felelőssége önmagáért?

Találkoztam már olyan nővel, aki mikor a szeretett férfi elhagyta, minden fájdalma ellenére úgygondolkodott, hogy ha a szerelmének így jobb, ő nem kíván ez ellen semmit tenni, hiszen szereti. Ámez az önzetlen, csak a másikra figyelő lemondás sokkal nehezebb a házasság keretei között, ahol agyerekek biztonsága, a lehetséges egzisztenciális válság megsokszorozza a kockázatot.

A gyerekünk

Gyermekünk optimális felnevelésének legjobb módja a kiegyensúlyozott családi élet, aholmegtanulhatja a férfi- és női szerepeket, a másik nemhez való viszonyulást, az érzelmek elfogadásátés adását, az alkalmazkodást, a versengést és még ezer dolgot, amitől majd tartalmas lesz az élete. Eza tény, átgondolva vagy sem, mindkét váló szülő számára súlyos lelkiismereti problémát jelenthet.(Előfordul persze, hogy nem – de mi a létező konfliktusokkal foglalkozunk.)

Vannak emberek, akik képesek a saját igényeiket teljesen a háttérbe szorítani és gyerekeik kedvéértvállalni a nehéz, kevés örömet kínáló életet. Ez az út rendkívül magas önismeretet igényel. Tudnodkell ugyanis, hogy ennek az áldozatnak nincs viszonzása. Aki erre vállalkozik, az legyen tisztábanazzal, hogy a gyerekeiért hozott áldozatot rajtuk semmi módon nem kérheti számon. A pszichológusgyakran hall olyan mondatokat, hogy „én igazán nem kívántam a szüleimtől, hogy miattam neváljanak el...”, és ezt bizony hosszú évek szemrehányásai előzték meg a szülő részéről. Tehát annak,aki ezt jól akarja csinálni, tisztáznia kell magában, hogy a saját lemondását nem kéri vissza agyerekeitől, és le sem veri rajtuk. Képes arra, hogy hangnem, bánásmód tekintetében ne adja tovább asaját feszültségeit, tiltás és engedés, jutalmazás és büntetés ne függjön a pillanatnyi lelkiállapotától.Aki minderre nap mint nap nem képes, az bizony többet árt az áldozatszereppel a gyerekeinek, mint aválóper megpróbáltatásaival.

Tehát a válás nagyon rossz a gyerekeknek. Minden életkorban rossz, ezt kár is mérlegelni –legfeljebb a pólyás még nem tud véleményt nyilvánítani.

Az életkor kérdése azonban egy másik szempontból nem közömbös. Több, aránylag nagy számúcsaládon és gyereken lefolytatott vizsgálat megmutatta, hogy a gyerekeknek a válási krízisre adottreakciói elsősorban az életkortól függnek. A vizsgálat eredményei olyan gyerekekre vonatkoznak, akika válásig lelkileg egészségesek, egyik szülő sem vonta bele őket a válás körüli viharokba, és az adottreakcióidőben a válási krízis aránylag rövid időszakára érvényes. A későbbi esetleg egyszülőscsaládban való nevelkedés már más hatásokat fog hozni.

Mindannyian ismerjük azokat a reakciókat, amiket az óvodáskorú gyerekek adnak, amikor el kellválniuk a szüleiktől óvodába menet vagy este, lefekvéskor. Gyakori a sírás, hiszti. Ennek az az oka,hogy az óvodás a szülei mellett érzi magát biztonságban, és az elváláskor ezt a biztonságot vélielveszteni. Szaknyelven szeparációs szorongásnak nevezik a jelenséget. Amikor az egyik szülő a válásmiatt kilép a mindennapi életvitelből, a gyerek azt éli át, hogy ha ez megtörténhetett, akkor mindenbiztonságos kapcsolat megszűnhet. Mivel a gondolkodása még énközpontú, azt hiszi, hogy mindezmiatta történt, ő az, aki valami rosszat tett vagy pedig őt egyáltalán nem lehet szeretni. A fellépőszeparációs szorongás visszaesést eredményez a viselkedésben (regresszió), a legismertebb példa,

hogy a szobatiszta gyerek újra bepisil vagy ismét szopni kezdi az ujját. Mintha a fejlődési szakaszmegismétlésével időt akarna nyerni az események feldolgozásához.

Mire a gyerek a kisiskolás korba ér, nagyon fontos belső változásokon megy keresztül. Alegalapvetőbb az, hogy a viselkedést az addigi érzelmileg vezérelt, a vágyak azonnali teljesülésétkívánó elv helyett a realitásokhoz igazodó, a normákat, szabályokat figyelembe vevő elv irányítja. Agondolkodásban a már említett énközpontúság háttérbe szorul, már nagyobb arányban van jelen akörnyezetében élők szándékainak, kívánságainak felismerése. Ha magatartási zavarok alakulnak ki, azazt jelenti, hogy a szülők válása a fent vázolt változás lezajlását megakasztotta, nehezítette. Mivelsokkal több már a világról való tudása, a szorongás konkrét tárgyakban jelenik meg („lesz-e elégpénzünk, ha az apu elmegy?”), kevésbé erős, és a helyét inkább a szomorúság veszi át.

A 9-12 éves, nagyobb iskolás gyerekek már képesek reálisan viszonyulni szüleik válásához. Őkazonban szomorúság helyett morális töltésű haraggal reagálnak, és ezért fokozottan ki vannak téveannak a veszélynek, hogy valamelyik szülő mellett állást foglalva bevonódjanak a konfliktusba. Ennekaz lehet a következménye, hogy a lehetségesnél sokkal nehezebben alkalmazkodnak a kialakulóhelyzethez, esetleg azt érzik, hogy a szabályok többé nem érvényesek, nekik sem kell azokat követni.

A serdülés érési krízis. Ennek az időszaknak a fő feladata a felnőtt szerepek elsajátítása, ami úgyzajlik, hogy a serdülő, kipróbálva mondjuk a felelősségteljes férfi szerepét egy kislány mellett, újravisszatér a jól ismert gyerekségéhez, és a saját ütemében váltogatja ezeket a különféle szerepeket.Kicsit olyan ez, mint amikor valaki egy gyakorlópályán tanulgatja a megcsúszást az autójával hóban,jégen, a hirtelen megállást, a kikerülést, és a család ebben a hasonlatban a homokpadot képviseli,amelyik megfogja és megóvja a próbálkozót attól, hogy baj érje. Ha a válás miatt megszűnik ez abiztosítás, akkor vagy az történik, hogy késik a szülőkről való leválás, esetleg az, hogy túl korán ésdrasztikusan hagyja el a családot.

Ezek a reakciók mind a különböző korú gyerekek átmeneti és normális válaszai a család bomlására,és körülbelül egy évet vesznek igénybe. A vizsgálatok szerint az elvált szülők gyerekeinek az időksorán hatféle lélektani feladatot kell végrehajtaniuk, az első kettőt közvetlenül a válás utáni elsőévben.

1. Szembe kell nézniük a valósággal (tudomásul kell venni a válás tényét).2. Függetleníteniük kell magukat a szülök konfliktusától, és visszatérni az életkoruknak megfelelőfeladatokhoz és kedvtelésekhez.3. Fel kell dolgozniuk, hogy az egyik szülő eltűnik a mindennapjaikból.4. Túl kell esniük az elkerülhetetlenül feltámadó önvádlás és harag legyőzésén.5. Le kell mondaniuk a szülök újbóli összehozásáról, a válás végleges.6. Jó lenne, ha reálisan ítélnék meg az emberi kapcsolatokat, a lehetőségeiket.

Ezek szerint a válás – legyen bár a kapcsolat elviselhetetlen és destruktív – mégsem megengedhető,hiszen a gyerekeket nem szabad áldozatul dobni a felnőttek tévedései miatt.

Ebben a helyzetben csak egyet tehetünk. Tudomásul vesszük, hogy tévedtünk, hogy a tévedés árátrajtunk kívül a gyerekeink is meg fogják fizetni – és a továbbiakban őket minden módon kihagyjuk aválás megpróbáltatásaiból.

Két javaslatot tennék most, az első így szól:Hagyd ki a gyereket minden felelős döntésből!Ez a tétel ugyan erősen ellentmondani látszik a századvég szabadabb és demokratikus

gondolkodásának, a belső logikája azonban az életkorok és élethelyzetek terhelhetőségének amérlegelésén alapszik.

Ha a végletes, elvadult helyzetektől eltekintünk, kijelenthetjük, hogy a gyerek természetesen a

megszokott családi élet folytatását kívánja. A felnőttek szempontjait, érzéseit és élményeitszükségképpen nem tudja mérlegelni, és mivel gyerek, döntéseket amúgy is csak korlátozottan, a sajátéletterében hozhat, mivel a következmények teljes körű vállalására még nem képes. Ha tehát átadjukneki a döntés jogát, akkor mintegy ráterheljük a szülői felelősség nagyon is nehéz súlyát. Megvallom,némelykor értetlenül nézem, hogy olyan gyerekek, akiknek – nagyon helyesen – megszabják, hánykorkell aludni menni vagy milyen filmet nézhetnek meg a televízióban, egyszer csak meghatározzák asaját és szüleik életének további évtizedeit. Ez olyan teher, ami túl sok a gyerekeknek, még akamaszokat is ide értem. Könnyen lehet, hogy a gyerekünk a felszínen tűrhetetlennek találja, hogynem szólhat bele – vagy csak korlátozottan – a saját sorsát érintő kérdésekbe, de ha odafigyelünk,észre fogjuk venni a megkönnyebbülést és a szorongások csökkenését. A döntésből való kirekesztésértcserébe viszont a szülőknek fel kell, fel kéne kínálniuk kettejük szeretetének és a gyerek életviteléneka lehető legkisebb változását.

Amikor arról döntünk, hogy hová kerüljön, kinél lakjon a gyerek, jó lenne a szívünk mélyérenéznünk. Ott megtaláljuk az igazságot: melyikünknél lenne jobb neki. És ha ráébredünk arra, hogyelsősorban nekünk van szükségünk a gyerekre, nem pedig fordítva, akkor gondoljunk a salamoniítéletre, és engedjük el! Nekünk is elemi érdekünk, nem csupán neki, hogy a lehető legjobbkörülmények között nőjön fel, és majd akkor egyenrangú, felnőtt barátságot tudjunk kötni vele.

A második javaslat a következő:Ne használd fegyverül a gyereket a házasságod válságában vagy a válás során!A legtöbbször persze észrevétlenül jön létre ez a helyzet. A szenvedő fél magától értetődőnek tartja,

hogy az, aki őt lelkiismeretlenül elhagyni készül, a közös gyerekekkel sem fog jobban bánni, úgy érzihát, hogy védi őket, ha például szól az óvodában, ne engedjék el a kisfiát, kislányát a papával. Ekérdéskört nagyon jó lenne tudatosan kezelni. Ha nem engedjük teljesen át magunkat heves ésfájdalmas érzéseinknek, hanem tárgyilagosan próbálunk gondolkodni, már nem is olyan nehéz belátni,hogy minél kevésbé vonjuk be a gyereket, minél inkább óvjuk az eddigi életvitelét – márpedig abban amásik szülő is szerepel -, annál inkább sikerül őt megkímélnünk a válás keserveitől.

Ha képesek vagyunk rá, ne higgyük el, hogy gyermekünk érdeke, ha haragosan szembefordul amásik szülőjével; ha nem találkozhat vagy nem akar találkozni vele; ha el kell döntenie, melyiküketszereti jobban; ha ezt esetleg a bíróság előtt kénytelen elmondani; sőt, még azt sem kéne elhinnünksaját magunknak, hogy a gyerek további neveltetése kedvéért kötelességünk az utolsó fillérigkifosztani a másikat. Mindennek belátásához azt kell megértenünk, hogy bár arra kényszerülünk, hogya házasságunkat lezárjuk, a szülői érzések, a felelősség és a gondoskodás nemcsak bennünk, de amásikban is változatlanok maradnak.

Végeztem egy szűk körű és szigorúan magánjellegű közvélemény-kutatást a környezetemben élőhuszonévesek között: mit gondolnak a néhány éve létező házassági szerződés intézményéről,amelynek keretében az esküvő előtt meg lehet állapodni a vagyon elosztásáról az esetleges válásesetén. Az én generációm ugyanis – és gondolom, utánunk még több is – a szerelem megcsúfolásának,súlyos bizalmatlanságnak tartotta (volna) az ilyesmit. Évek múlva pedig következett – némelykor – azöt-hat évig tartó vagyonjogi per, tovább morzsolva a már régen külön élő pár idegeit.

Nos, őszinte meglepetésemre gyakorlatilag minden megkérdezettől a következő választ kaptam: –Nagyon jó dolog lenne egy ilyen szerződés, ha nem tartanék attól, hogy súlyosan megbántom abarátomat/barátnőmet. – Majd követi még egy mondat: – De hát mi úgysem fogunk hivatalosanmegesküdni. – Hm... Talán nem volna rossz kötelezővé tenni a házassági szerződést. Ígymegszűnhetne a félelem attól, hogy a szerelmespár bizalmatlannak tűnjék egymás szemében. Ezzelszemben a később esetleg bekövetkező válás esetén sok kínlódást kerülhetnének el.

Nemcsak a velünk élő gyerekek, hanem a rokonaink, barátaink is bevonódhatnak a válás körülörvénylő feszültségekbe, indulatokba. Nehéz is kimaradniuk, hiszen az egymással már szót érteni

képtelen pár saját érzelmi terheinek könnyítésére megértő és együttérző lelkeket kezd keresni, éstanácsot remél, hogy dilemmáiból kivezető utat találjon. Rögtön el is mondanám, hogy az egyetlenmegfelelő és hatásos segítség újra és újra meghallgatni, beszélni engedni; ha ez nem elég, akkor aleghelyesebb pszichoterápiás segítséget keresni, nehogy komolyabb baj alakuljon ki.

Amikor tanácsot kérünk, azt szeretnénk hallani, amire mi magunk is hajlunk, csak kéne még egy kiskülső megerősítés. Ezért a miénkkel ellentétes vélekedést rossz vagy követhetetlen tanácsnak tartjuk,hacsak nem nagyon szuggesztív és tekintélyes a tanácsadó; ilyenkor visszavonulunk, és vagylemondunk a saját törekvéseinkről, vagy egy idő múlva újabb tanácsadó után nézünk. Eztvégiggondolva biztosan látható, hogy a döntésért való felelősséget csak látszólag sikerült áthárítanunklegjobb barátunkra, türelmes és megértő keresztanyánkra vagy a háziorvosra. Csak azt a javaslatottudjuk követni, amire belső lehetőségünk van, tekintet nélkül a következményekre.

A per

Bár adott a lehetőség, hogy a válásnak legalább a hivatalos, bírósági része aránylag gyorsan ésdiszkréten folyhasson, sajnos nem mindig sikerül minden szükségesben megegyezni, és kezdetét veszia pereskedés.

Az ügyvédhez akár együtt megyünk, közös megegyezéssel, akár egyedül, ebben a pillanatbankiléptünk a nyilvánosság elé, és ott kell vállalnunk a házasság kudarcát. Ide eljutva az eddig passzív éscsodában reménykedő Elhagyott esetleg belső tartalékainak végére jutva megrogyott önértékeléssellép be az ügyvédi irodába. Feszült, kapkod, zavarosan adja elő a mondandóját, mi több, elsírja magát.Vele szemben pedig egy jól képzett jogász ül, aki racionálisan és az érvényes paragrafusok alapjánkívánja áttekinteni a helyzetet. Nincs kiképezve kezdődő vagy mélyülő krízisek kezelésére; jó esetbenaz élettapasztalata, érzékenysége a segítségére van.

Az itt következőkben néhány tipikus, az ügyvédi irodában tanúsított viselkedésmódot fogok leírni.Meglehet, hogy valahol magadra ismersz, és ez segít majd neked, hogy tisztábban láss.

Felhívod a kollégád által ajánlott kiváló ügyvédet, és a lehető legkorábbi időpontra kérsz találkozót.A megbeszélésre elfelejted magaddal vinni az ügyvéd által megjelölt iratokat, és hamar kiderül, hogyhalvány elképzelésed sincs a legalapvetőbb tennivalókról, várható történésekről. Annál többetbeszélsz azonban a házastársadról, a házasság érzelmi problémáiról, mégpedig heves indulatokkal. Akövetkező megbeszélés időpontját véletlenül elfelejted vagy eltéveszted. Ebben az esetben nézzszembe azzal, hogy legbelül még nem döntöttél a válásról. Abban bízol, hogy ezzel a lépésselüzenhetsz és kissé ráijeszthetsz a házastársadra; talán a nehéztüzérség bevetésével még megmenthetőa házasság. Azt azért tudd, hogy változásra kényszeríteni egy másik embert csak nagyon rövid ideigvagyunk képesek. Ezen a téren az a paradoxon érvényes, hogy ha valakit minden fenntartás nélkülfogadsz el, akkor ő változni kezd a kedvedért. Nehéz ügy. Ha az ügyvéded felismeri viselkedésedhátterét, elmagyarázza neked az összes lehetséges alternatívát, és rábeszél, adj még magadnak időt ahelyzet átgondolására és a döntés megérlelésére.

Besétálsz az irodába, és elegánsan, nagyvonalúan mindenről lemondasz a feleséged javára, fütyülsza saját érdekeidre, amilyen remek fickó vagy, hamarosan úgyis mindent pótolsz. De jobb lenne, hanem fütyörésznél a sötétben; mindössze a bűntudatod diktálja ezt a lépést, és valójában abbanreménykedsz, hogy a nagyvonalúságoddal visszahódítod őt. Talán ha egy kicsit a jövőbe látnál,rájönnél, hogy ha ez a gesztusod nem ér célba, két hónap múlva megbánod a dolgot, és keményenperled a volt házastársadat. Várj! Gondolkodj!

Ha képtelen vagy elfogadni az ügyvéd javaslatát az egyedül reális lakáscserével kapcsolatban,esetleg hallani sem akarsz a vitrinben álló nippek fele-fele arányban történő elosztásáról, akkorkérlek, vedd tudomásul: még mindig vadul ragaszkodsz a házassághoz, éppen úgy, mint a kapcsolatot

szimbolizáló tárgyakhoz, helyszínhez. Már megint tovább kell gondolkodnod.Azon kapod magad, hogy naponta többször hívod az ügyvédedet, minden apró lépésedhez kikéred a

tanácsát, véleményét. Ebben az esetben jó lenne belátnod, hogy a valóságos szerepénél több feladattalterheled meg, az egész életviteled kialakítását várod tőle, neki azonban nem ez a szerepe. Ilyenkorinkább pszichológushoz érdemes fordulni.

Az ügy nagyon bonyolultnak tűnik, az ügyvéd rengeteg időt fordít rá, egyik megbeszélést a másikután javasolja, és természetesen minden vonatkozásban meg akarja nyerni a pert. Ilyenkor két esetlehetséges. Ha ellenkező neműek vagytok, a feltámadó vonzalom teszi olyan különlegessé az esetedet.Az is lehet, hogy a te történeted valamilyen személyes húrt pendít meg az ügyvédben, amiakadályozza őt a tisztánlátásban. Ebben az esetben fontold meg, nem jársz-e jobban, ha a jogiügyeiddel valaki mást bízol meg.

Nem lehet tétlenül nézni, ha te többször is zokogva, feldúltan, összevissza beszélve jelensz meg, ésegyáltalán nem tartod magad az érvényes viselkedési szabályokhoz. Fogadd el, kérlek, ebben azesetben, ha az ügyvéded felhívja a pszichiáter barátját. A lehető legjobbat teszi veled. Ha majdmegnyugodtál, visszatérhettek a jogi problémákhoz.

Akármilyen szerepkörben vesz valaki részt egy válóperben, azzal a szomorú tapasztalattalgazdagodik, hogy ha a válóper közös megegyezés nélkül, csak az egyikük akaratából indul meg,felemészti még a maradék türelmet és méltányosságot is mindkét félben. Ami idáig csak kettejükközött zajlott, most kikerül a lakás zárt ajtaja mögül szinte lehetetlenné téve az emberi méltóságukmegőrzését. Otthon is nehéz elviselni mindazt, ami a viták, veszekedések során kölcsönösenelhangzik, hát még ha a szemrehányások önálló életre kelnek és a tárgyalóteremben az ellenérdekű féljogi képviselője ismerteti, ki hogyan vallott kudarcot az ágyban, bukott meg, mint szülő, mikor volthűtlen. És így tovább. Az alperes és a felperes, ha képes volna megőrizni a humorérzékét, érdeklődvehallgathatná némelykor, hogy ugyan ki az a két sötét lelkű idegen, akiről itt szó van – sajnos azadatokat ők maguk szolgáltatták. Márpedig ez elkerülhetetlen, mert a bíró tények alapján dönthetcsak, és a felbomló együttélés szubjektív érzelmi gomolyát így lehet szétszálazni.

A háttérben az az irreális igény húzódik meg, hogy a bíró, mélységes emberi érdeklődést tanúsítvaaz ügy iránt tárja fel azt alaposan, és állapítsa meg, ki volt a hibás, és ki az ártatlan. Ennek azonban abíró nem tehet eleget; őt nem lélektani és kapcsolati problémák kezelésére képezték ki. Különben is, avétkesség kimondásán alapuló bontás szerencsére már régen nincs érvényben. Azt sem várhatjuk eltőle, hogy képes legyen az összes vitás kérdés részletes és mindenkit megnyugtató rendezésére.Várható a házasság felbontásának kimondása, a gyerekek elhelyezése – vitás esetben szakértőivélemények alapján és az anyagiak rendezése, gyakran ugyancsak szakértő bevonásával. Isten malmaipedig közismerten lassan őrölnek.

Ha mindehhez még hozzászámítod az ügyvédek presztízs-, netán anyagi szempontjait is, talán újragondolkodóba esel. Talán mégiscsak az a kisebb veszteség, ha a közös megegyezés során vesznihagyod a kocsiért kapott pénz neked járó felét...

Ebben az időszakban minden résztvevő számára további megterhelés a közös lakás. Zavaróak azemlékek, az évek során kialakult szokások, az indulatok pedig minden szíre-szóra fellobbannak. Havalamilyen módon megoldható, a külön költözés csillapítja a feszültségeket, sokszor még az érdemimegegyezést is segíti a higgadtabb légkör. Igaz, ezzel a lépéssel elébe megyünk a későbbi, de mostjogilag még nem védett és szabályozott helyzetnek, de ebben bizonyára segít az átgondolt jogi tanács.

Az újrakezdés

Életünk legfontosabb fordulópontjait generációkon keresztül hagyományozódó rítusok kísérik, akülönböző vallásokban eltérő módon ugyan, de rítusa van a születésnek, a házasságnak, a temetésnek.

A válásnak azonban nincs rítusa. Hogy miért nem alakult ki, nem tudom, csak találgathatok. Talán akatolikus egyháznak a házasság felbontására vonatkozó évszázados tilalma? Meglehet. Ám, ha valakieltemeti szeretett házastársát, a gyász körülbelül egy év alatt lezajlik, viszont a válás feldolgozásamindkét félnek mintegy három évébe kerül, és biztos vagyok abban, hogy a rítus hiánya belejátszikennek az időszaknak az elhúzódásába. Amerikában a 80-as években kezdtek foglalkozni ezzel akérdéssel, és próbáltak megoldásokat javasolni. Ismerek egy olyan irányzatot, amelyik azt javasolja,hogy írjunk levelet, és kérjünk benne bocsánatot minden hántásunkért, egyúttal azt is nyilvánítsuk ki,hogy mi magunk mindent megbocsátottunk. Mindenféle egyéni szertartás is kialakítható. Jómagamünnepélyes vacsorára hívnám az életemből kilépő addigi társamat, ahol kölcsönösen eltemethetnénk asérelmeket, és felidézhetnénk a szép emlékeket. Talán még egy szál virágot is kapnék. Ez perszeteljesen lehetetlen, amikor a bíróságról haraggal a szívükben jönnek ki a felek. De az esetleglehetséges, hogy ha a harag mellé az a gondolat társul, hogy előbb-utóbb szertartásosan el fogjukhántolni a korábbi házasságot, ez talán hamarabb rákényszerít mindenkit a saját történetével és bennea maga szerepével való szembenézésre.

Tehát a válópernek vége, felejtsük el. Most nekiláthatsz kialakítani az új életet. Miközben számbavetted, hogy mi mindent kell pótolnod a háztartásodban, milyen új feladatok szakadtak a nyakadba, ésmihez kezdesz ezentúl a szabadidőddel, még azzal is szembe kell nézned, hogy mi történt, miért éshogyan vallottál kudarcot.

Ez a kérdés még akkor sem könnyű, ha nem vagy egyedül és az új szerelem öröme egy időre aháttérbe szorítja. E nélkül pedig különösen fájdalmas, annyira, hogy nem ritka a belső egyensúlyátmeneti megbillenése, a már említett krízisállapot kialakulása, amely ha létrejött, többnyirepszichoterápiás segítséget igényel. Leggyakrabban olyankor találkozunk vele, amikor valakinekegyébként sem kellően stabil az önbizalma és az önértékelése. Kérlek, gondolj újra arra, hogy egykrízisben nemcsak összeroppanni lehet, a korábbinál erősebben és bölcsebben is kikerülhetünk belőle.

Nézzünk hát szembe a kudarccal. Újra elmondom: a válásnak minden látszat és külső reakciódacára nem az érték- és minőségcsökkenés az okozója, nem az ember vallott kudarcot, hanem aválasztás. Ilyen vagy olyan okból rosszul választottál te is, ő is, hiányzott hozzá az elégségesönismeret, ami a többi ember megfelelő megismeréséhez és a jó választáshoz is nélkülözhetetlen.

Ez persze a végeredmény. Míg idáig eljutsz, keresztül kell menned a veszteség hol önmagad, hol amásik ellen forduló szomorúságán és haragján. Ezt a lelkiállapotot sokszor öntudatlanul kíséri aszakkifejezéssel önpusztításnak nevezett jelenség. A mindennapokban ez baleseteket, gyakoribbmegbetegedéseket, esetleg több alkoholt vagy altatót jelent. Ahhoz, hogy elkerülhesd, legtöbbszörelég, ha tudsz róla és kicsit odafigyelsz. Nem vezetsz rutinból, és óvatosan veszed kézbe a konyhakést,egyéb szerszámot. Egy pohár bor természetesen még nem a világ – de a harmadikat a biztonságkedvéért már ne idd meg. S az pedig egyre közismertebb, hogy a feszült lelkiállapotra a szervezet azimmunrendszer gyengülésével válaszol.

Jó, ha oda tudsz figyelni az érzéseidre, sok mindent észrevehetsz. Felfedezheted például, hogy hakicsit elcsitul benne az elszenvedett sérelmek emléke, a gyűlölködő indulat hajdani házastársad iránt,akkor fölerősödik az önvád, a magaddal való elégedetlenség. Még szerencse, hogy elég egy apróság,és a dolog újra visszafordul, megint rá haragszol, és nem magadat kényszerülsz elmarasztalni. Ígyleng az inga hol erre, hol arra – és ahogy ez lenni szokott, a mozgása idővel csillapul.

Akármennyit gondolkodom, mindössze egy módszert ismerek ennek az időszaknak azátvészelésére: ez pedig az idő minél szorosabb strukturálása. Próbáld meg kitölteni az egész napodatfeladattal és programmal, hogy ne legyen módod elmerülni a szomorúságban és az indulatokban. SaulBellow regényhőse, Herzog, aki úgy próbál kievickélni egy súlyos krízisből, hogy az amerikaielnöktől az Úristenig mindenkinek levelet ír, az egyik, Istenhez intézett levelében így fogalmaz: Abánat, Uram, a tétlenség egy neme.

Jó lenne persze gyorsan új kapcsolatot kötni, de ez egy darabig nehezen megy. Régi tapasztalat,hogy az önértékelés említett csökkenése és az elvesztetthez való kötődés – még ha ez mostanra agyűlölet formáját öltötte is – együttesen lehetetlenné teszik a kapcsolatkötéshez szükséges nyitottlelkiállapotot. Így hát várni vagy kénytelen, és megpróbálni az épülésedre fordítani az időt,végiggondolni például, milyen is az a partner, aki neked igazán megfelel vagy megtanulni, mi akülönbség az egyedüllét és magányosság között.

A különbséget bizonyára te is ismered. Tudod, milyen volt azelőtt egy este, amit ugyan egy térben,mégis hallgatva, mindketten magányosan töltöttetek, és milyen kellemes egy hétvége, amikor avéletlen akaratából szétspriccelt a család, és végre kötöttségek, feladatok nélkül, szabadon tölthettedaz időt. Igen, tudom, más volt az a vakációra emlékeztető egy-két napos egyedüllét, mint ez a mostani,ami talán soha nem ér véget. De mert minden rosszban van valami jó, meglepve tapasztalhatod, hogyminden megoldható, semmi sem boszorkányság. A másik jó a rosszban az – no lám, ebben kettő is vanhogy megtanulsz egyedül élni, és a következő partneredet nem azért fogod választani, hogy legyenmég valaki a lakásban. Hogy mindeközben magányos vagy-e vagy sem, az a korábbi életeden múlik;ha képes voltál szeretetteljes barátságokat gyűjtögetni, akkor most nagymértékben enyhülhet atárstalanságod, és a barátaid segítenek kitölteni az egyébként üresen zakatoló időt.

Ismert veszély, hogy sokan nagyon is megszeretik, megszokják az egyedüllétet, és amikor végremegjelenik a régen áhított új szerelem, habozni kezdenek, vajon megéri-e újra átrendezni az életet. Énezt veszélynek mondom, mert a társas kapcsolatok híve vagyok, de azt is tudom, hogy jobban szokottsikerülni a személyes autonómiát kölcsönösen körülbástyázó, kicsit távolságtartó kapcsolat, mintamikor az imént említett indíték következtében megalkuszunk a párválasztásban. Ez utóbbi ugyanistele van késleltetett, de biztosan felrobbanó kapcsolati bombákkal. Ilyenkor ismét ráfutunk a régi,hibás sínre: az aktuális helyzet megoldása kedvéért elmulasztunk személyesen és alaposanmegismerkedni a másikkal, ehelyett megelégszünk a felszín és a saját reményeink kikeverte képpel.

Mielőtt azonban e kérdést részletesen megbeszélnénk, térjünk vissza a gyerekekhez. Amikor azegyik szülő elköltözik, hogyan tartsa velük a kapcsolatot? Hagyjuk most figyelmen kívül azokat azeseteket, amikor a „birtokon belül” maradó szülő akadályozza a találkozást, és tételezzük fel azoptimálisat: az együttléteket senki és semmi nem korlátozza. Nagyon fontos tudnunk, hogy akapcsolattartást – életkortól függetlenül – a felnőtt szabályozza. Nem érdemes arra várni, hogy majd agyerek, ha szüksége van apjára-anyjára, jelentkezik. Úgy vélem, akár megfogalmazzuk, akár nem, afelnőtt sóvárogva várja, hogy hiányozni kezdjen a gyerekének, hiszen az egész válási történetnek ez alegszörnyűbb következménye: nemcsak a másik felnőttől, a gyerektől is válni kell. Bár kiderülne,mennyire hiányzom neki... De ez így nem derül ki. A gyereknek valóban rettenetesen hiányzik a másikszülő; ő azonban elhagyatva érzi magát. Ő is a hívásra, a jelentkezésre vár, és ebből nagyon könnyenáll elő az a helyzet, hogy szülő és gyerek egyaránt csalódottak, és nincs, aki megtegye az első lépést.

Ebben a helyzetben semmi értelme bizonygatni, dehogy hagytalak én el, kisfiam... Viszont érdemesnagyon gyakran, akár naponta felhívni telefonon, esetleg csak jó éjszakát kívánni neki az elmaradt estipuszi helyett, sűrűn meglátogatni, elhívni, folytatni a korábbi közös tevékenységeket. Még így ishosszú-hosszú hónapokba telik, míg a gyerek megnyugszik, helyreáll benne a rend és a béke, ésvalóban megérti: a válás csak a felnőttekre vonatkozik, rá nem.

Hogy ez rettenetesen sok időt, energiát, mi több, pénzt is igényel? Igen. De máshogy nem nagyonmegy. A döntés természetesen a váló (elvált) szülőké.

A gyerekeknek ahhoz, hogy a megfelelő nemi szerepeiket elsajátítsák, szükségük van arra, hogyzavartalanul azonosulhassanak apjukkal, ha fiúk, anyjukkal, ha lányok. Öntudatlanul lemásolthanglejtésről, mozdulatokról, szokásokról, majd átvett értékekről és tabukról van itt szó. Ennek afolyamatnak a végén lesz nő a leányból, férfi a fiúból. De az egészet súlyosan visszavethetik,megzavarhatják az ilyetén, esetleg sűrűn előforduló megnyilvánulások: „Akár az apád, ő is mindig

ezzel vitt a sírba...” vagy: „Anyád sem ment semmire nálam az ilyen hisztikkel...”

Ne tiltsd el a gyerekedet apjától, anyjától, kedves olvasó!

Az új kapcsolat, szerelem létrejöttéről és alakulásáról nem tudok általánosítható tapasztalatokatelmondani. Mindegyik egyéni és egyetlen történet, a legtipikusabbak fölsorolásához is kevés lenneezeregy éjszaka. Egy-két jellegzetes fordulatra, kockázatos pontra azért megpróbálom felhívni afigyelmet.

Az első, amire már korábban is utaltam, annak a régi választásnak a megismétlése, amelyik márkudarcot vallott. Ennek az egyik leglátványosabb formája, ha valaki megdöbbenve kénytelentapasztalni, hogy az új párja éppúgy alkoholista, mint a régi volt. Abban, hogy kit választunk, nagyonsok a rejtett, alig vagy egyáltalán nem tudatosuló indíték. Egy-két példán mutatom meg a dologalakulását.

A párválasztás egyik legfontosabb motívuma a szüleinkhez, különösképpen az ellenkező neműszülőnkhöz fűződő viszony. Elég gyakori a szeretetteljes, határozott, a legapróbb részletekiggondoskodó, de a legapróbb részletekbe is beleszóló és ellentmondást nem tűrő mama. Házasulandófia ezt természetesnek és kényelmesnek is találván, hasonló temperamentumú feleséget választmagának.

Igen ám, de már felnőtt; a gondoskodás jólesik, a dirigálás viszont tűrhetetlen. Summa summarum,a házaspár a sok súrlódás után elválik. Ez az a pillanat, amikor történetünk hősének fel kéne ismernie,hogy mi a fontosabb a számára: a tökéletes kiszolgálás vagy az önállóság. Ha nem veszi észre, hogy azelőző házasságában mi volt a konfliktus oka, egyszercsak ugyanazokban a veszekedésekben,összecsapásokban találja magát, mint amelyekből egyszer már kimenekült.

A múlt átértékeléséről is esett már szó. Most hadd hívjam fel a figyelmedet egy sajátos változatára.Az új kapcsolatnak is lehetnek zökkenői, nehézségei. Amikor azon a sóhajon kapod magad, hogy„bezzeg az Első ilyet soha...”, akkor két dologra gondolhatsz. Ha feledted elromlott előző házasságodösszes nyűgét s nyilait, talán hajlamos vagy arra, hogy a mindenkori jelenben csak a rosszat, anegatívat vedd észre, és ezzel a szemlélettel keserítsd az életedet. Mi tagadás, a környezeted semigazán boldog.

A másik lehetőség az, hogy az előző érzelem – volt, amilyen volt – még mindig kötve tart, nemcsengett le benned. Talán várj még egy kicsit, ne kötelezd el végleg magad – mindkettőtök érdekében.

Elég gyakran fordul elő, hogy valaki újra és újra válik, majd házasodik. Ennek csak az egyiklehetséges oka az, hogy ugyanazt a rossz választást ismétli. Egy elmélet szerint modern,posztindusztriális társadalmunk elszemélytelenedett világában a pályáján mindenki felcserélhető,behelyettesíthető valaki mással, kivéve a hírnevet szerzett művészeket, sportolókat, közéletiembereket. Emiatt a magánéletünkben már semmiképpen nem viseljük el ugyanezt, és a legcsekélyebbkompromisszumot sem vagyunk hajlandóak megkötni.

A gyerekek – különösen eleinte – gyanakvással, fenntartásokkal, sőt ellenszenvvel fogadják papavagy mama új partnerét. Sokféle érzés és indulat keveredik ebben a magatartásban. Először isvilágossá válik, hogy kár reménykedni: szüleik valóban nem fognak már együtt élni. Azután kétessélesz az eddig kialakult egyensúly, amelynek fontos eleme a korábbinál akár szorosabb kapcsolat szülőés gyereke között. De az elemi féltékenység is működni kezd, felbukkan a szülő teljes elvesztésénekréme, hiszen rajta kívül már valaki mással is törődik. A gyermeki gondolkodás számára a különféleminőségű és többirányú szeretet még nem természetes, ehelyett kizárólagos kategóriákban ítél.

Számukra a szüleik szexuális élete komolyan zavarba ejtő. Amíg vér szerinti apjukkal, anyjukkalélnek, ezt a gondolatot elfojtják, kikerülik, de amikor valamelyikük egy idegen emberrel bújik közöságyba esténként, akkor az elfojtás már csak az egészen kicsik számára lehetséges. Ez önmagában is

ellenérzéseket kelt, hát még, ha elintézetlen érzelmek is léteznek! Ez utóbbin azt érti a tudomány –kicsit leegyszerűsítve -, hogy a négy-öt éves kisgyerek beleszeret az ellenkező nemű szülőjébe.Ilyenkor mondanak olyasmit a kisfiúk, hogy „ha nagy leszek, feleségül veszem a mamát”. Ez az érzésegyütt jár az azonos nemű szülő halálának kívánásával, ami rémisztő, hiszen szereti is, meg a létébenfügg is tőle. Ezért aztán az egész elfojtásra kerül, elfelejtődik. Némelykor azonban nem sikerültökéletesen, a kötődés túl erőssé válik, és nagyon nehéz a leválás. Ha egy ilyen szülő-gyerekkapcsolatba lép be az új partner, a csillagokat is lehozhatja az égről, mégsem lesz sikere.

A kisfiú, aki öntudatlanul átvette a „férfi a házban” szerepkörét, most újra csak másodhegedűslehetne, ha „valami pasas” költözne hozzájuk.

Mindezek következményeképpen a gyerek afféle gerillaháborúba kezd, és minden módonakadályozza a felnőttet a programjaiban, találkozásaiban, tőle szokatlanul kellemetlenkedik avendégnek és a többi. A felnőttek részéről meglehetősen sok türelem és jól fejlett humorérzékszükségeltetik a helyzet elviseléséhez.

A megoldáshoz ismét az az elv segít, amelyik szétválasztja felnőtt és gyerek felelősségének ahatárait. Mindenesetre, ha van új választottad és nem veszti el a fejét gyermekeid neki szántcsínytevéseitől, akkor nagy valószínűséggel jól döntöttél.

Sok ember visszariad ettől a konfliktustól. „Nem hozok mostohát a gyerek nyakára”, szokásilyenkor mondani. Ez az álláspont igen tiszteletre méltónak tűnik, de tartsunk ismét egy kislelkiismereti vizsgálatot. Ki is az valójában, aki nem akar változtatni a helyzeten? Hát persze, hogy az,aki nem kívánja többé megégetni magát, és tulajdonképpen megfelelően berendezte az életét,bensőséges kapcsolatban a gyerekkel, és némelykor felszínes, az életvitelt nem érintő kapcsolatban amásik nemmel. Ez igen jó, mindössze el kell vállalni, hogy – mint mindig – a felnőtt döntött, nempedig a gyerek.

Elég gyakori, hogy a véglegesnek szánt kapcsolatokban készen kapunk egy vagy több gyereket.Nem is tudom, melyik a nehezebb helyzet.

Akinek eddig saját gyereke nem volt, hamarosan szembe kell néznie a különbséggel az „enyém” ésa „másik” között, és minden melegségére, érzelmi tartalékára szüksége lesz, hogy a család egyensúlyane boruljon fel.

Akinek pedig van, csak éppen kényszerűen eltávolodott tőle, talán bántani fogja a házastársa szoroskapcsolata a saját gyerekével. De ha akaratlanul is lazítani próbálja a kettejük viszonyát, mindannyianmegfizetik az árát, mégpedig állandósuló feszültség, és a gyerek ellenállásának formájában.

Talán az a legszerencsésebb, ha a készen kapott gyereket megpróbáljuk ugyanolyan óvatosan éstisztelettel megismerni, ahogy egy számunkra fontos felnőtthöz közelítenénk. Akkor bizonyára ő ismegérzi és megérti a szándékainkat, és senki nem kényszerül az elé a lehetetlen választás elé, hogy agyerek kedvéért egy szerelemről vagy a szerelem kedvéért a gyerekről mondjon le.

Itt mondanám el, hogy mindaz, ami arra vonatkozott, hogy ne hárítsuk a döntéseket a gyerekeinkre,korántsem jelenti azt, hogy ne kéne őket önálló személyiségként kezelni. Tiszteljük a véleményüket,vegyük tekintetbe a szempontjaikat. Csak a túlzott terhektől kíméljük meg őket.

Bizonyára magad is látod, hogy a két, látszólag ellentétes helyzetben, kapcsolatban nagyonhasonlóan viselkedünk, reagálunk, döntünk; harmonikusan együtt élni valakivel vagy túljutni a váláskudarcán, egyaránt próbára teszi a türelmet, érzelmeket és indulatokat mozgósít, erőfeszítésre késztet.

Megpróbálod újra?

Jegyzetek

1. Figdor, H.: A reménység peremén. Elvált szülök gyermekei. Budapest, 1996, Fekete Sas Kiadó

Table of ContentsPopper Péter ElőszóLux Elvira Válás: előzmények és következmények

Kompromisszum, unalom, mártíromságVálás mindenáronHázasságok indigóval„Salamoni” gyerekekEgy anya, több apaNeveletlen szülőkAnyagias feleség – tékozló férj

Alpár Zsuzsa Krízishelyzetben a gyermekPál Mária Alkalmas vagy-e a válásra?

AlaphelyzetA pokolba vezető útSzexA lappangó válságDönteni kelleneA válásA gyerekünkA perAz újrakezdés

Jegyzetek