Lisa de Jong - Amikor Esik

8/20/2019 Lisa de Jong - Amikor Esik...

1/362


2/362

LISA DE JONG

when it rainsamikor esik …

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015


3/362


4/362

,,Love is the flower you’re got to let grow’’

,,A szerelem virág, hagyd, hogy kinyíljon’’ - John Lennon -


5/362

Prológus

GY KISVÁROSBAN NEM SOK SZÓRAKOZÁS AKAD, miutána futballmeccs véget ér péntek este. A szezon

kezdetén a középiskolám végzős tanulói kitalálták, hogygyűljünk össze tábortűz mellett minden meccs után. Igazábólez csak ürügy volt az ivásra, meg hogy összejöhessenvalakivel az ember. Engem egyik sem érdekelt, de azértmindig elmentem, hogy a barátaimmal legyek.

Ott voltam aznap este is.Azon az estén, ami után visszahúzódtam egy sötét világba,

ahol az égen nem ragyogott csillag, nappal nem sütött a nap,és engem elhagyott minden remény.

Azon az éjszakán véget ért az életem.

Beau Bennett akkor éppen nem volt ott. Ha ott van,megment, ahogy mindig. Aznap estére azonbanszobafogságot kapott, mivel az előző pénteken túl későn menthaza. Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen este, amikorBeau-t szobafogsággal büntették.

Én hiszek abban, hogy az élet véletlenek sorozata, ésaznap este a véletlenek nagyon elbántak velem.

Morgannel mentem a partira. Ö volt a legjobb barátnőmharmadik óta. Akkoriban a végzősök osztálytitkárával járt,hamarosan el is tűntek. Én ott maradtam párosztálytársammal. A tábortűz mellett ücsörögtünk. Abszolút

biztonságban éreztem magam, mert legtöbbjüket azótaismertem, mióta ideköltöztünk ötéves koromban. Ez az egyik

jó dolog a kisvárosokban. Legalábbis azt hittem.

E


6/362

A karomat magam köré fonva ültem, hogy felmelegítsemmagam ott, ahová a tűz melege nem ért el, amikor lezökkentmellém Drew Heston. A gyomrom azonnal meglódult. Drewvégzős volt. Mindenki csak Mr. Futballnak hívta. Ő volt a

helyi hérosz, az a fajta srác, akit egyszer majd biztosanóriásplakátok hirdetnek a város határában. Ráadásulfantasztikusan nézett ki. Rövid, sötét haja volt, világoszöldszeme és széles válla.

Titokban azóta rajongtam érte, hogy először beléptem aközépiskola ajtaján. Nem volt semmi, ahogy a folyosón

vonult, felemelt fejjel. Minden lány kénytelen volt ráfigyelni, beleértve engem is. Még sosem beszéltem vele, erre most ottült mellettem a tűznél. Alig tudtam elhinni.

Ilyen dolgok nem történnek Kate Alexanderrel. - Szia, Kate, hogy vagy? - kérdezte Drew. A tekintete szinte perzselt. Képtelen voltam ránézni. Csak

attól, hogy ott ült mellettem, teljesen megkukultam. - Jól - motyogtam, és az alsó a jkamba haraptam.Borzongás futott át rajtam, mintha áramütés ért volna,

amikor végül rápillantottam. - Ott voltál a meccsemen ma este? - kérdezte, a vállával

meglökve a vállamat. Éreztem az izmos testéből áradó meleget, és elpirultam.

Gondolatban felidéztem a harmadik negyedet, amikorDrew eldobta a labdát az elkapó sztárnak, Jackson Reidnek,akit védők vettek körül. A szívem hevesen vert, izgatottanfigyeltem, ahogy Jackson meg három játékos a másikcsapatból egyszerre ugranak fel, hogy megszerezzék a labdát.Jackson lett a nyerő, mivel Drew pontosan a kezébe dobta.Ezt mi valóságos csodaként éltük meg, de Drew számára

teljesen hétköznapi dolog volt. - Remek voltál - feleltem, és idegesen felnyúltam, hogy


7/362

megigazítsam a lófarkamat. Feltámadt a szél, és pár csepp eső hullt az égből. Fel-alá

húzogattam a karomon a kezem, hogy elűzzem a testemből ahideget, de nem segített.

- Fázol? - kérdezte, és még közelebb csúszott hozzám. Úgy nézett rám, hogy remegni kezdett a gyomrom. Nem

voltam ugyan számkivetett az iskolában, de nem tartoztam amenő, népszerű lányok közé sem, akikkel a Drew-hozhasonló fiúk az idejüket töltötték általában.

- Egy kicsit. Otthon felejtettem a kabátom - feleltem,

miközben újabb esőcseppek hulltak az arcomra. Felállt, és a kezem után nyúlt. - Gyere! Van a házban pulóver, adok. Az ő házuknál tartottuk a partit, mivel a szülei elutaztak

azon a hétvégén. Egy percig haboztam, mielőtt megfogtamvolna a kezét.

Tudtam, hogy kicsoda, de valójában nem ismertem. Nemez volt az első alkalom, hogy a házuknál jártam, de ez volt azelső alkalom, hogy behívott. Volt némi rossz érzésem, detovábbra is bíztam benne. Nem volt rá okom, hogy ne bízzak.

Drew kinyitotta a bejárati ajtót, és egy percre sem engedteel a kezem, miközben végigvezetett a házon. Azérdeklődésemet a modern színekre festett falak és a gyönyörű

cseresznyefa padló kötötte le, fel sem fogtam, hogy azemeletre tartunk.Figyeltem, ahogy előszedett a zsebéből egy kulcsot, és

kinyitotta az egyik emeleti ajtót. Bizonyára észrevette azarckifejezésemet, mert a szája mosolyra húzódott.

- Nem szeretem, ha rajtam kívül bárki bemegy a szobámba- mondta, és belökte az ajtót.

Bólintottam, és követtem a szobába. Volt-e valami rosszérzésem, amikor beléptem Drew Heston szobájába? Igen.


8/362

Megfordult-e a fe jemben akár egy pillanatig is, hogy nemkellene ott lennem? Nem. Ismertem évek óta, és mindenki,aki ismerte, az egekig magasztalta.

Amikor viszont becsukta az ajtót, majd be is zárta, a

szívverésem felgyorsult. A tekintetét követvekörbepillantottam a szobában. A falakat sötétkékre festették,és különböző futballposzterekkel volt tele. És sosem fogomelfelejteni, hogy a szobának olyan szaga volt, mintha Drewkölnivel próbálta volna elfedni az átizzadt tornacucca bűzét.

Drew mozdulatlanul állt, és üvegessé vált tekintettel

meredt rám. Hirtelen úgy éreztem, nem jó, hogy ott vagyok. - Megkeresnéd azt a pulóvert? Vissza kéne mennem,mielőtt Mor gan keresni kezd.

- Ó, persze, egy pillanat - mondta, és beletúrt egy fiókba akomódon.

Én az ablakhoz mentem a szoba túloldalán, és lenéztem ahamvadó tűzre. Az eső most erősebben verte az üveget,

amitől nem láttam messze, de úgy tűnt, mindenki elment atűz közeléből. Tényleg siet nem kell, ha nem akarom, hogy

Morgan elmenjen nélkülem. A ház teljesen néma volt, amitől kirázott a hideg.

Behunytam a szemem. Hallottam, hogy Drew lépteiközelednek felém. A szívem gyorsabban vert, ahányszor

meghallottam, hogy a cipője gumitalpa a padlóhoz ér. Rosszérzés volt a szobájában lenni, tudtam, hogy el kellmenekülnöm onnan. Ostobaság volt bejönni a szobájába... éshatalmas hiba volt eljönni ebbe a partiba Beau nélkül.

Közeledtek a léptei. Sarkon fordultam, hogy odamenjek azajtóhoz. Sötét szeme kifejezéstelenül bámult rám. Nemugyanaz a Drew volt, aki leült mellém a tűznél. Ki akartam

rohanni a házukból, egyetlen pillantást sem vetve magammögé, de elállta az utamat.


9/362

- Kezd túl meleg lenni idebent. Majd ott kint várok -hazudtam, és az ajtó felé intettem.

Egyetlen szó nélkül hozzám nyomta a testét. Nyirkos volta tenyerem, és a térdem majdnem összecsuklott alattam.

Drew mintha transzba esett volna, ami halálra rémített. - Drew!

- Kint esik az eső, Kate - mondta, és a keze közé fogta azarcom.

Hátraléptem, hogy ne érjen el, de utánam jött. Hamarosana falhoz ért a hátam. Most már nem tudtam elmenni. A kezeit

a falnak támasztotta mellettem, a két karja közé zárva. - Mm, olyan jó az illatod - morogta, a nyakamhoz nyomvaaz ajkát.

Tehetetlennek éreztem magam. - Drew, kérlek, engedj elmenni! Meg kell keresnem

Morgant - kiáltottam.Reszketett az egész testem. Úgy féltem, mint még soha.

Dermesztő érzés volt, mozdulni sem tudtam. Drew nem hallgatott rám. Az ajkát végighúzta az állam

vonalán. Elfordítottam a fejem, de követte a mozdulatomat. - Mi a baj, Kate? Látom, hogy nézel rám. Te ugyanúgy

akarod ezt, mint én - mondta rekedt hangon, amitől még jobban elöntötte a rémület az amúgy is dermedt testemet.

A mellének feszítettem a kezem, a maradék erőmmeligyekeztem ellökni magamtól, de nem mozdult. Egy jottányitsem.

- Engedj el! - könyörögtem.Jobb kezével erősen megragadta a csípőmet, és durván a

számra szorította a száját. Éles fájdalom hasított az ajkamba,nem éreztem mást, csak a vérem ízét és az alkoholos

leheletét. Megkereste az ingem alját, és kezdte felhúzni a meztelen


10/362

hasamon. Meg próbáltam előrelépni, de sokkal nagyobb éserősebb volt nálam. A próbálkozásom, hogy eltaszítsammagamtól, inkább rontott a helyzeten.

Szorosan megragadta a csuklómat, odavonszolt az ágyhoz

és rálökött, arccal lefelé. Ki akartam szabadítani a karomat,de fájdalom nyilallt a csuklómba. Még soha életemben nemrettegtem ennyire. A karomat továbbra is összefogta a hátammögött, és a térdével az ágyhoz szögezte a lábam.

- SEGÍTSÉG! - kiabáltam rémülten, amilyen hangosancsak tudtam, a könnyeimen át.

Drew a számra szorította a kezét, és fájdalmasanhátrarántotta a fejem. - Mindenki kint van. Senki nem fog meghallani.Ekkor feladtam. Mozdulni sem tudtam alatta, és egyedül

voltam, nem volt senki, aki megmenthetett volna. Mindenmaradék erőm elhagyott. Teljesen esélytelennek látszott,hogy bárki is kiszabadítson ebből a pokolból. Könnyek

gördültek le az arcomon, eláztatva Drew ágytakaróját.Megszállottan csak az esőcseppekre figyeltem, ahogy azablakon kopogtak. Drew lerántotta a farmeremet, a bal bokámkörül lógott. Amikor hallottam, hogy kikapcsolja anadrágszíját, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Még sosemvoltam ennyir e kiszolgáltatott, és nagyon nem vágytam rá.

Valaki különleges férfinak tartogattam magam, és Drew eztakarta elvenni tőlem. Levegő után kapkodtam, de nem tudtam belepréselni a tüdőmbe. Újból sikoltottam, de némán. Nem jött ki hang a torkomon.

Éreztem, ahogy a hátsómhoz préselődik, és majdnemelhánytam magam.

- ÁLLJ! - sikoltottam végre, és próbáltam ismét

kiszabadítani magam, de túl erős volt. Halkan felkuncogott mögöttem.


11/362

- Feladod?- Kérlek, ne! - könyörögtem újra. Ez volt az utolsó esélyem, tisztában voltam vele. Nem

felelt. Amikor hallottam a szakadó fólia hangját, szorosra

zártam a szemem, és némán imádkoztam. Azt kívántam, bárcsak egy rossz álom lenne, amiből hamarosan felébredek.Azt kívántam, bár belépne valaki az ajtón, ésmegakadályozná, hogy ez megtörténjen. Azt kívántam,

bárcsak valahol másutt lennék, nem itt. De aznap este senki nem hallgatott meg. Hallottam, ahogy

az eső halkan kopog az ablakon, ám ettől eltekintve a házteljesen néma volt. Valaha szerettem az eső hangját, de Drewezt is elvette tőlem.

Gyorsan nyomult belém, a fájdalom végignyilallt az egésztestemen. Fülsiketítőén sikoltottam fel a sötét szobában. Szorosan behunytam a szemem. Úgy éreztem, fuldoklom, éssehogy sem tudok a felszínre jönni. Még sosem éreztem ilyen

erős fizikai és lelki fájdalmat. Ez volt életem legrosszabb pillanata.

Még ma is az. Drew nem hagyta abba. Akkor sem, amikor felsikoltottam.

Ak kor sem, amikor sírtam. Minden lökéssel újra és újraelfoglalta a testemet, minden alkalommal megölve bennem

egy kis dar abot. Ha küzdöttem, csak jobban fájt, úgyhogynem mozdultam, dermedten bámultam tovább az ablaktáblánlegördülő esőcseppeket. Drew néha felmordult, miközbendarabokra tépte a lelkem. Én próbáltam kizárni magambólmindent. Nem akartam, hogy a szavait megőr izze azemlékezetem, elég volt tudni, hogy együtt kell élnem azérzéssel, milyen volt, amikor elfoglalta a testem. Tudtam,

ezután többé már nem leszek olyan, mint voltam. Nem emlékszem, mennyi ideig voltam a szobában, de egy


12/362

örökkévalóságnak tűnt. Az egész életem lepergett előttem,miközben a fájdalom szétáradt bennem. Életem hátralévőrészében örökre bánni fogom, hogy felmentem abba aszobába Drew Hestonnal. Sosem kaphatom vissza azt a

napot, sem a többi dolgot, amit elvett tőlem. A legfontosabb dolog, amit elveszítettem, az énképem

volt. Tizenhét évembe telt az alapok felépítése, alerombolásához viszont pár perc elégnek bizonyult.

Gyűlölöm Drew Hestont. A régi Kate elment... és sosem jön vissza.

És mindig gyűlölni fogom, amikor esik az eső.


13/362

1. fejezet2 évvel kés őbb

oha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak nemlesz majd fény az életemben. Nem látok egyetlenreménysugarat sem. Nem lesz mire várnom. Valaha afutócsapat sztárja voltam, ma már csak magam elől futok.Régen arról álmodoztam, hogy egy nap jogász lesz belőlem,de most még arra sem tudom rávenni magam, hogy főiskoláramenjek. Valaha rengeteg barátom volt, most nincs más, csak

Beau... és ő holnap elmegy a főiskolára. Vannak napok, amikor nem akarom folytatni. Mi értelme

van? Az emberek egy ideig kérdezgették, mi a bajom, de nemmondtam meg nekik. Nem mondtam meg senkinek. Miért?Ki hitte volna el, hogy a város hőse megerőszakolt? Én KateAlexander vagyok, egy leányanya, egy pincérnő gyereke.

Olyan lány, aki még azt sem tudja, ki az apja. Drew családjának rengeteg pénze van, a városbanmindenki úgy tekint rájuk, mintha tudnának a vízen járni.Úgyis engem hibáztatnának, azt mondanák, kiprovokáltam.

Nem tudom... lehet, hogy így is van. Talán tettem valamitaznap este, amiből azt gondolhatta, le akarok feküdni vele.De hiába játszom le újra és újra a dolgokat magamban, nem

értem, ami történt. Már semmit sem értek. Csaknem belehaltam, hogy egy kisvárosban mindennap

látnom kellett azt az embert, aki elvett tőlem mindent.Láttam, ahogy az iskolánk folyosóján vonul, végighajt akocsijával az utcánkban, besétál az étkezdébe, ahol

dolgozom. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. Nemmentem el otthonról, csak ha muszáj volt, és többet

S


14/362

hiányoztam az iskolából abban az évben, mint az összestöbbiben együttvéve. Csak vegetáltam.

Féltem egyedül maradni. Féltem, hogy újra megteszi.Egykor tökéletesnek láttam ezt a világot, de ez a kép

összetört. Nem maradt belőle más, mint néhány szilánk, amitnem tudtam újra összeragasztani.

Amikor Drew elment főiskolára a következő nyáron,akkor lélegeztem először szabadon majdnem egy év után.Ismét együtt lógtam Beau-val, és lassan visszahíztam egykeveset abból, amit leadtam. De továbbra is fogva tart az a

két évvel ezelőtti dolog. Még nem igazán jöttem rá, hogyan juthatnék túl rajta. Hogy mit kezdjek az életemmel. Tegyekúgy, mintha rendben volna minden, amikor nincs?

Leginkább egyedül szeretek lenni a szobámban, és zenéthallgatni a plafont bámulva. Meg tudok mutatni mindenrepedést, dudort és beázást. Több időt töltöttem a plafon

bámulásával, mint alvással. Nem szeretek aludni, mert

amikor alszom, nem irányíthatom a gondolataimat, és mindigugyanazt a rémálmot látom. Az emlékképek megragadják akarom, és leszorítanak, ugyanúgy, mint aznap este Drew.Szabadulni szeretnék tőlük. Azt akarom, hogy engedjenek el,de nem hajlandók, kényszeríteni pedig nem tudom őket.

Azt is gyűlölöm, amikor az emberek megkérdezik, jól

vagyok-e. Gyűlölöm, amikor faggatnak, hogy mi a baj, vagyhogy hogyan segíthetnének. Senki nem tud segíteni. Bárcsakfelhagynának a próbálkozással!

Anyu megint más tészta. ő tudja, hogy valami nincsrendben, de nincs annyit otthon, hogy rájönne az igazságra.

Nem hibáztathatom. Két munkahelyen kell dolgoznia, hogymegéljünk. Azért dolgozik annyit, hogy gondoskodjon rólam,

ahogy az elmúlt tizenkilenc év ben is tette, egymaga.Mikor a jegyeim romlani kezdtek, elővett, de azt mondtam


15/362

neki, hogy egyre nehezebb a tananyag, és annyiban hagyta.Mikor megkérdezte, mostanában miért nem látja nálunkMorgant, azt feleltem, új fiúja van, és vele tölti mindenszabadidejét. Anyu elhitte ezt is.

Amikor megkérdezi, akarok -e vásárolni, a válaszom: nem.Amikor azt kérdezi, el akarok -e menni vele vacsorázni, akkoris nemet mondok. Félek, hogy találkoznék valakivel, akivelnem akarok.

Egyszerűbb elrejtőzni. Ha viszont eszembe jut az a fájdalmas gondolat, hogy

Beau Bennett ötórányi járásra költözik tőlem holnap,legszívesebben összegömbölyödnék, és addig sírnék, amíg elnem fogynak a könnyeim. Majdnem mindennap találkoztamvele, amióta szomszédok lettünk ötéves koromban. És ha adolgok meg is változtak köztünk az utóbbi időben, el semtudom képzelni, hogy ne legyen na pi szinten jelen azéletemben. Ő jelent nek em mindent, még ha ezt nem

mondhatom is ki. Ő az egyetlen ember a világon, akiről biztosan tudom, hogy soha nem bántana. Ő volt az álmom olysok évig.

Az általános iskolában, alsós korunkban együtt játszottunkmindennap, tanítás után. Persze csak a barátom volt. Énakkor „a fiúk undorítóak” korszakomat éltem, de felsőben

valami megváltozott. Kezdtem észrevenni az olyan dolgokat,hogy szép a szeme, erős az álla... Az osztályban ülve anyakszirtjét bámultam, és arról ábrándoztam, hogy beletúrokaz ujjaimmal a kócos, barna hajába.

Egy nap feleségül akartam menni Beau Bennetthez, desoha semmi nem történt köztünk. Én túlságosan féltem, hogyaz első lépést megtegyem, őt pedig túlságosan lekötötte, hogy

a csinos lányokat hajtsa az iskolában. Azt reméltem, hogyegy nap majd ő is úgy tekint rám, mint én őrá, de amikor


16/362

végül valóban így lett, túl késő volt. Én már nem ugyanaz a lány vagyok. És soha többé nem is

leszek.Voltak jó és rossz pillanataink is bőven. Legutoljára a

szalagavatónkra mentünk együtt, Beau meg én. Ha csakeszembe jut, kiver a víz attól való félelmemben, hogy milyenlesz a mai nap.

Este van. A szalagavatóm estéje. Nem akartam elmenni, de Beau valósággal könyörgött, hogy menjek. Azt mondta, egész

életemben tutira bánnám, ha kihagynám. El akartam mon-dani neki, hogy rengeteg dolog van, amit bánni fogok, de a szalagavat ó speceél nem tartozik közéjük.

Végül Beau kitartásának meglett az eredménye, beleegyez-tem, hogy elmegyek vele, ráadásul tudtam, ha én nemmegyek, akkor ő sem. A pénz egy részén, amit a vendéglőbenkerestem, új ruhát vettem, hogy jól nézzek ki Beau kedvéért.

Nem akar tam, hogy megbánja, amiért engem választott partnerének.

Amikor Beau kopog az ajtómon, ideges leszek, de kicsitörülök is. Egyetlen estére úgy akarok tenni, mintha normális,boldog tini lennék. Vetek egy utolsó pillantást hosszú, geszte-nyebar na hajamra az előtér tükrében, és lesimítom a térdig

érő, zafírkék ruhát, mielőtt kinyitnám az ajtót. Beau tátott szájjal bámul rám, és akkor egy kurta pillanatig arra gondolok, talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész.

De aztán elmosolyodik, és minden kételyem elszáll. - Készen vagy? Mehetünk? - kérdezi a kezét nyújtva. Csodásán néz ki a fekete öltönyében, a kék nyakkendővel,

ami passzol a ruhám színéhez. - Ó, várj csak, majd’elfelejtettem.

Elém tart egy kis dobozt, és kinyitja. Fehér liliomból, a


17/362

kedvenc vir ágomból készített kis csuklócsokor van benne.Óvatosan áthúzza a kezemen, és megigazítja, hogy mindenvirág tökéletesen álljon.

- Köszönöm! - mondom, és a kezébe csúsztatom a kezem.

Az este jobban alakul, mint vártam. A legtöbb időt atáncparketten töltjük, amikor pedig pihenőt tartunk, Beau el

sem mozdul az oldalam mellől. Pár ember megbámul, gondolom, meglepi őket, hogy itt látnak, de nem törődömvelük. Valaha én is közéjük tartoztam, de mostanában inkábbmintha kívülről figyelném őket.

Ám ma este egy pici részem úgy érzi, ismét a világ részevagyok.- El akarsz menni az afterpartira? - kérdezi Beau, amikor

kigyulladnak a fények, és az igazgató bejelenti, hogy azutolsó szám következik.

Megrázom a fejem. Már így is messze kikerültem a kom- fortzónámból ma este, és nem akarok találkozni az összes

régi barátommal. Mindig úgy érzem, hogy az emberekmegítélnek, és ezt utálom.

- Van kedved egy kicsit lógni a tónál? - kérdezi Beau, át -karolva a vállamat.

Van-e kedvem? Két év óta először vagyok boldog, és tu-dom, hogy ez nem fog örökké tartani. Amint lesz időm ismét

gondolkodni, ez a pillanatnyi kizökkenés Beau-val véget ér. Avalóság újra magába szippant. Bólintok, amikor beszállunk a furgonjába, és letekerem az

ablakot. Némán autózunk, a szél cibálja a hajamat, és halkan szól a countryzene a rádióban. Azt kívánom, bárcsak az életminden pillanata ilyen volna. Szabad vagyok, biztonságbanérzem magam, és ami a legfontosabb, a régi énem egy része

visszaóvakodott a jelenbe. Megállunk a parton. Beau felkap egy meleg takarót a hát -


18/362

só ülésről, aztán kiugrik a kocsiból, és körbejön, hogy kinyis- sa az ajtót nekem. A tóhoz sétálunk, lerakjuk a takarót a víz szélétől pár lábnyira. Még csak május van, csípős a levegő. Leülünk egymás mellé. Mélyen beszívom a tó felöl jövő cso-

dálatos, nyirkos szagot, és érzem, ahogy szétárad bennem anyugalom. Lágy szellő fújdogál: Megborzongok.

- Fázol ? - kérdi Beau. - Aha. Nincs olyan meleg, mint gondoltam - mondom, és a

karommal átölelem a felhúzott térdemet. Beau kibújik a zakójából, és a vállamra teríti. Ez az egyik

dolog, amit imádok benne: előbb mindig másokra gondol,csak aztán jön ő. Tovább nézzük a vizet, hallgatjuk, ahogy a levelek susog -

nak a szélben, és az apró hullámok megtörnek a parton. Min-den nagyon békés. Ha lehetséges volna, itt maradnék, ebbe a

pillanatbaba zárva örökre, különösen, ha így kitörölhetnékminden más pillanatot.

Nem gondoltad meg magad a főiskolával kapcsolatban? – kérdezi Beau, megtörve a csendet.

Nem gondoltam meg magam. Még csak nem is gondol -kodtam rajta. Különben sem számít, nem látok különösebb

jövőt magam előtt. - Nem. Itthon maradok, ebben az évben még biztosan.

- Bárcsak meggondolnád magad! Te olyan tehetségesvagy, Kate. Meg kellene a világnak mutatnod - mondja aví zre szegezett tekintettel.

- Most nem megy - suttogom, és visszanyelem a feltolulóérzelmeket.

- Valami megváltozott benned, és én addig fogok kuta-kodni, amíg rá nem jövök, mi az.

Felém fordul, és összekapcsolódik a tekintetünk. Monda-nám neki, hogy a régi Kate nem jön vissza soha, de ezt már


19/362

megbeszéltük. Feltenne egy csomó kérdést, amikre nem aka-rok válaszolni.

- Sajnálom - mondom, elfordítva a tekintetem. A szemhéjam kezd elnehezülni, ezért hanyatt dőlök, szo-

rosan magam köré tekerve a zakót. Behunyom a szemem, éshallgatom a természet hangjait, hogy eltereljem a gondolata-imat más dolgokról. Amikor megérzem Beau-t magam mel-lett, kinyitom a szemem, és látom, hogy lenéz rám, fejét atenyerébe támasztva. Az arca közeledik az arcomhoz. Heve-

sebben ver a szívem. Érzem a meleg leheletét a számon, be-

hunyom a szemem. Az ajka finoman súrolja az enyémet. Azérintése meleg és gyengéd. Nem tudom megállni, hogy belene túrjak a kezemmel a hajába. Egy régi álmot váltok valóra.

Hagyom, hogy elvesszek benne. Egy pillanatig olyan,

mintha csak mi ketten lennénk a világon, és semmi más nem számítana. Úgy érzem, van egy parányi remény, hogy elen- gedjek mindent, és vele maradjak, így, örökre. De amikor

rám hajol, és megérzem magam fölött a testét, belém hasít arémület. Eszembe jut Drew, és a fájdalmas emlékek örvény-leni kezdenek a fejemben. Mellbe taszítom.

- Hagyd abba! - kiáltom az oldalamra hengeredve. - Mi a baj? Mit csinál tam?

Hallom a fájdalmat a hangjában, és ettől összeszorul a

szívem. Az én hibám, nem az övé. Amikor megéreztem magam felett Beau testét, hirtelenmagam előtt láttam Drew dühödt tekintetét, és éreztem,ahogy az ujjai belém marnak. Meg akarok szabadulni ettől az emléktől.

- A francba! Kate, kérlek, mondj valamit! - kérlel Beau feszült hangon.

Összerándulok, és a hasam köré fonom a karom. - Hazavinnél?


20/362

El akarom mondani neki. El akarom mondani valakinek,

de nem tudom.

Előttem áll, kezét hátul a nyakszirtjén összekulcsolva. Hátrébb lépek, hogy kartávolságra legyek tőle.

- Jézusom, megmondanád végre, mi folyik itt? Képtelenvagyok csak úgy nézni, hogy egyre messzebb távolodsz tőlem.

- Egyszerűen vigyél haza, Beau - suttogom, és elindulok a furgon felé.

A nevemet kiáltja. Megállók, és visszanézek rá. - Nem tudom tovább csinálni ezt a szart. Miért nem be-

szélsz hozzám? Mondj egy okot! - ordítja, és beletúr ahajába. - Nem szeretnéd hallani. Hidd el nekem! - kiáltom, és a

számra tapasztom a kezem. Már a puszta gondolatra, hogy elmondjam neki, feljön az

epe a torkomba. Senki nem akarja hallani, hogy a jó kis Katenem az, akinek hiszik. Beszennyeződött.

- Próbáld meg! - kéri. Fáradt és csalódott a hangja. - Nemtudsz nekem olyat mondani, amitől megváltozna, amit irántadérzek. Semmit.

Megrázom a fejem, és megyek tovább. - Kate, gyere vissza! - kiáltja.

Félig -meddig szeretnék is. Szeretnék visszamenni hozzá,

átölelni a nyakát, és el sem engedni soha többet. De nem te-hetem. Nem hallgatok rá. Bemászok a furgonba, és figyelem,

ahogy csípőre tett kézzel a víz felé bámul. Olyan nagyonvágytam rá életem egy szakaszában, de sokkal jobbat érdemela régi énem üres héjánál. Nézem, ahogy felvesz egy nagykövet, és a vízbe dobja, aztán felkapja a takarót, és elindul a

furgonhoz.Tartok a kellemetlen, néma utazástól hazafelé. Amikor


21/362

megrugdossa a vezetőülés felőli első kereket, mielőttbemászik a kocsiba, arra gondolok, ezúttal túlságosanmegbántottam. Az elmúlt két évben sokszor próbáltakideríteni, mi történt velem, de ez az első alkalom, hogy

megcsókolt. Tulajdonképpen eltaszítottam magamtól azegyetlen embert, akibe kapaszkodnom lehetne.

Beül, és bevágja az ajtót. Szeretnék ránézni, de nem vagyok rá képes.

- Sajnálom - suttogom. Nem vagyok benne biztos, hogy hall engem... nem vá-

laszol. A haz afelé úton mintha elveszne a saját világában. Tudom,

hogy én löktem be oda. Azt akarom, hogy boldog legyen, denem én vagyok az az ember, aki ezt meg tudja adni neki.

Ezután hat napon keresztül nem jött át hozzánk. Nemhívott, SMS-t sem küldött. Azt hittem, ezúttal túl messzire

mentem, de a hetedik nap kopogott az ajtón, bebizonyítva,miért ő az egyetlen srác, akiben bízni tudok.

Az óta az este óta Beau meg én visszatértünk oda, ahol azutóbbi két évben voltunk. Elég közel engedem magamhoz,hogy vigasztaljon, de nem eléggé, hogy belém lásson. Ámvalahogy mégis olvas bennem, amiért egyszerre gyűlölöm és

szeretem. Nem voltunk a tónál azóta sem. .Valójában nem mentünksehová sem együtt. Vagy nálunk, vagy náluk lógtunk. Talánazért, mert féltem, mi történhetne, ha kettesben maradunk.

Azt hiszem, félek attól, amit elmondanék Beau-nak, haelég kitartóan próbálkozna, és sikerülne ledönteniekörülöttem a falakat. Mindentől félek mostanában.

Talán ez lesz az egyik legutolsó nap, amikor egy ideigegyütt lehetünk, úgyhogy beleegyeztem, hogy lemegyek vele


22/362

a tóra. Olyan sok szép emlék köt oda minket, és nem tehetekróla, de úgy gondolom, ami legutóbb történt, az is szép emléklehetett volna. Sok olyan pillanat van, amibe legszívesebbenörökre belekapaszkodnék, de attól félek, mindig beárnyékolja

majd őket az az egy borzasztó emlék, amit nem vagyok képeselengedni.


23/362

2. fejezet

RÜLTEM, AMIKOR KOPOGTAK AZ AJTÓN. Kikukucskáltamaz ablakon, és megláttam Beau fejét hátulról, a kócos

loboncával. Elszorult a mellem. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam.

Az ajtógomb után nyúltam, és vettem egy mély lélegzetet.Beau megfordult, és rám villantotta gödröcskés mosolyát,amit annyira szeretek. Összeakadt a tekintetünk. A szemébenugyanaz a szomorúság tükröződött, mint amit én éreztem.

Ez egyikünk számára sem lesz könnyű. - Szia - mondta Beau, és átölelt. Belélegeztem a szappana illatát. Nem mintha szükségem

lett volna rá, ha behunyom a szemem, bármikor pontosan feltudom idézni az illatát. - Szia - feleltem, aztán hátrahúzódtam, és a karja köré

fontam a kezem. - Felkészültél a holnapi indulásra? Eltűnt a mosoly az arcáról. - Mindent előkészítettem. Veled akarom tölteni a nap

hátralévő részét. Nem tudtam, mosolyogjak vagy sírjak. Ő a legédesebb,

leggondoskodóbb ember, akit ismerek, és valamilyen oknálfogva, annak ellenére, ami köztünk történt, még mindigtalálkozni akar velem.

- Egyébként nagyon szép vagy ma - jegyezte meg, miutánvégignézett rajtam.

Gyorsan keresztbe fontam a karomat a mellem előtt, mivela fürdőruhám fölött egy levágott szárú sort meg egy fehér

Ö


24/362

ujjatlan póló volt csak. Valószínűleg az átlagos tinédzser , élőellenpéldája vagyok, mivel én nem szeretem magamra vonnia figyelmet. Ha a nyári időjárás engedné, nem viselnék mást,mint buggyos tréningnadrágot meg pólót.

Abból viszont, ahogy Beau ott állt előttem, úgy tűnt, őnem aggódik a külseje miatt, pedig nem volt rajta más, csakegy fekete úszónadrág meg fehér póló. Ő bezzeg nemszégyellte magát.

- El sem hiszem, hogy vége a nyárnak - jegyeztem meg alábamat bámulva.

Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, amik elöntötték aszememet, ahányszor arra gondoltam, hogy akár csak egynapot is nélküle kell eltöltenem. Ám ő túl jól ismer.

Ismét a karjába zárt, és homlokon csókolt. - Hazajövök minden hétvégén, ha akarod... vagy eljöhetsz

te látogatóba. Tudod, hogy bármit megteszek érted. Elhúzódtam tőle, és megráztam a fejem. - Élvezd a főiskolát! Nem kell miattam aggódnod -

mondtam, a végét már csak súgva. Nem is tudom, valójában akartam-e, hogy meghallja.

Vagyis szinte biztos vagyok benne, hogy nem akartam.- Gyerünk, induljunk! - szólalt meg Beau, és a furgonhoz

vezetett.

Egy régi, vörös, ütött-kopott Chevyje van, aminek jóhangos a kipufogója. Bizonyos értelemben ez is hiányoznifog. Azonnal job ban éreztem magam mindig, ha hallottam,hogy a furgonja végighajt az utcánkban, és ráfordul akocsibejárójukra. Ez azt jelentette, hogy Beau nincs túlmessze, ha szükségem lenne rá.

Fejemet az ablaknak döntöttem, és igyekeztem meggyőznimagam, hogy minden rendben lesz. Csak azért, mertaktuálisan nem hittem ebben, még nem jelentette azt, hogy ne


25/362

próbálkoznék tovább. Amikor odaértünk a tóhoz, mosolyt erőltettem az arcomra.

Szerettem volna a legtöbbet kihozni az utolsó közösnapunkból. A legközelebbi találkozásunkkor Beau nyilván

tele lesz csodálatos történetekkel mindarról, ami a főiskolántörtént vele, meg azokról, akikkel ott találkozott... alányokról, akiket megismert.

Belém hasított a fájdalom, ahogy néztem, hogy leterít kéttörülközőt a parton. Egy nap majd valaki mással csinálja ezt,őrá fog úgy mosolyogni, ahogy most rám. Nem értem, miért

foglalkoztam ezzel, amikor olyan átkozottul fájt a gondolat. Egymás mellett ültünk, karunk a felhúzott térdünkön, és bámultuk a kék vizet. Minden csendes volt, mivel a gyerekekmegint iskolába jártak, véget ért a vakáció.

Már ritkán jártam ki ide, mert úgyis állandóan csakmagam mögé nézegetnék, és megriadnék minden váratlanzajtól. De a mai nap más volt. Amikor Beau-ra néztem, úgygondoltam, minden rendben lesz. Mellette mindig is

biztonságban éreztem magam. Nem tudtam levenni róla atekintetem, amikor felállt, és a fején áthúzva levette a pólóját,felfedve izmos hasát.

-Van kedved úszni egyet? - kérdezte a hajába túrva. Felpillantottam a ragyogó kék égre, és megvontam a

vállam. -Miért ne? - Siess! Úgyis lehagylak - ugratott csípőre tett kézzel. Válaszként az égre emeltem a tekintetem. Kibújtam a

ruhámból. Meztelennek éreztem magam az egyrészes, feketefürdőruhám ban.

- Beau, nem mennél be előttem? Kérlek! - Gyere! Hagylak nyerni - mondta, és oldalra billentette a

fejét.


26/362

Mozdultam, hogy visszaüljek a törülközőre, de elkapta akönyökömet, és nem engedte.

- Csak te meg én vagyunk itt. Nem kell félned! Gyorsan elengedte a karomat, és bement a vízbe, egyedül

hagyva a parton. Néztem, ahogy a lába fokozatosan eltűnt avíz alatt, aztán utánamentem. A víz meleg volt, és olyantiszta, amilyen csak egy tó vize lehet.

Beau hátrapillantott, amikor meghallotta a víz loccsanását a lábam alatt, és még elcsíptem a vigyort az arcán, mielőttismét megfordult.

Odaúsztam hozzá, és megálltam a vállamig érő vízben. - Emlékszel, amikor kijöttünk ide, miután anyu megvetteaz első bikinimet? - kérdeztem, hogy oldjam a hangulatot.

- Aha - nevetett. - Még sosem láttalak annyira elpirulni. - Ez nem vicces, Beau - mondtam, és lespricceltem. - Olyan hangosan sikítottál, azt hittem, valami szörnyűség

történt. - Megrázta a fejét, erősen igyekezve visszafogni a

nevetését. - Aztán kimásztál a vízből, a kezeddel takargatva amelledet, és azt kiabáltad, hogy soha többet nem jössz ehhezaz ostoba tóhoz.

Amikor azon a napon feljöttem a víz alól, rájöttem, hogy a bikinifelsőm nem tartott velem. Elvesztettem.

- Az én helyemben te is nagyon szégyellted volna magad.

- Csak kilencéves voltál. Még nem volt sok látnivaló rajtad- ugratott, és ő is lespriccelt. - Amúgy emlékszel, mennyi időtelt el addig, míg hajlandó voltál megint kijönni velem a tóra?

Játékosan meglegyintettem a vállát, de alig tudtammegállni, hogy el ne nevessem magam.

- Tök mindegy. - Pontosan egy nap. Mindjárt másnap kijöttél - mondta az

arca elé emelve a kezét, hogy ne kapjon még több vizet aszemébe.


27/362

- Egyrészes fürdőruha volt rajtam. - Igen, az a fekete, aminek az elején egy nagy pink virág

volt. Emlékszem - tette hozzá csendesen. A szívem szaltózott egyet, ahogy néha szokott Beau

közelében. - Hogy emlékszel mindenre? - Nem mindenre... csak ami veled kapcsolatos - felelte, és

a kézfejével megsimította az arcomat. Nyeltem egyet. Képtelen voltam megszólalni. Figyeltem,

ahogy a vízcseppek legördülnek a homlokán.

Amikor kettesben vagyunk, sokszor úgy érzem, minthacsak mi ketten léteznénk az egész világon. És pont ilyennekképzelem a tökéletes világot. De néha, mint ott a parton is,mintha kissé túl tökéletes lenne.

- Hogy van anyukád? - kérdeztem, pár pillanatig a vízrefordítva a tekintetem, hogy megtörjem a feszültséget.

Vállat vont. - Már most azt kérdezgeti, mikor jövök haza, de azt

hiszem, rendben lesz. Nem az ország másik felébe költözöm.Egy kicsit törődhetnél vele a kedvemért.

Halványan elmosolyodtam, és közben a gyémántkéntcsillogó vizet bámultam. Beau meg az anyukája nagyon közelállnak egymáshoz. Az apja sokat dolgozik, ő az egyik helyi

gyár igazgatója, és Beau is egyke, akárcsak én. Azt hiszem,részben ez az oka annak, hogy ilyen jó barátok lettünk. - Hiányozni fogok neked? - kérdeztem, de rögtön meg is

bántam, amint a szavak elhagyták a számat. Beau egy pillanatra elfordult, aztán újra rám nézett, és

komor arccal azt mondta:- Ugye, fogalmad sincs róla? - Bocs, nem kellett volna megkérdeznem - feleltem, és

megráztam a fejem.


28/362

Felsóhajtott, és végigfuttatta a kezét vizes haján. - Nem erre gondoltam.

Képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Néztem,hogy mozog az álla, mintha némán vitatkozna magában, hogymit mond jon. Nem szólaltam meg. Az ajkamba harapvavártam, hogy mond jon valamit.

- Igen, Kate, hiányozni fogsz. Olyan átkozottul szerelmesvagyok beléd, hogy alig bírok pár órát eltölteni nélküled.Most pedig több mérföld és óra fog elválasztani tőled. Ez

pocsék dolog. Kibaszottul pocsék - mondta végül, minden

szónál egyre halkabban. Ledöbbentem. Totálisan, mélységesen ledöbbentem. Nemértem, hogy szerethet engem bárki. Nem vagyok szép. Éstutira nem túl szórakoztató a társaságom. Ráadásul márlemondtam minden álmomról. Mi szeretnivaló van bennem?

Elfordítottam a szeméről a tekintetem, inkább azt néztem,hogy mozog az ádámcsutkája, miközben nyel. Amikor ismétfelpillantottam, láttam, hogy rám szegeződik a tekintete, éstudtam, a válaszomra vár. Feltárta előttem a szívét, én pedigküszködve próbáltam eldönteni, mit érzek. Erről a pillanatrólálmodoztam éveken át. Én voltam a hercegnő, aki a hercegérevár, hogy megmentse a legmagasabb torony tetejéről. Demára elérhetetlen lettem... még Beau számára is.

Elnéztem mellette a házak sorára a tó túlsó partján, hogy pár másodpercig még húzzam az időt. - Nem vagy szerelmes belém. Nem ugyanaz szerelmesnek

lenni, vagy szeretni valakit. Én mindig szeretni foglak, denálam jobbat érdemelsz. Jobb lányba szeress bele! Olyanlányba, aki megad neked mindent - dadogtam, és nagyotnyeltem, mert elszorult a torkom.

Évekig vártam arra, hogy Beau Bennett azt mondja, szeret.Sajnos elkésett.


29/362

Közelebb lépett hozzám, gyengéden a kezébe fogta azállamat.

- Szeretlek. Azt hiszem, ötéves korom óta. - Miért most mondod ezt nekem? - kérdeztem, és

behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a tekintetét. - Nézz rám! - mondta felindultan. - Már régen be akartam

vallani, csak úgy gondoltam, még nem vagy rá felkészülve.De holnap elutazom, és nem várhattam tovább...

- Beau, én... Elhallgattatott, az ujját az ajkamra téve.

- Ne mondj még semmit! - Lassan elhúzta az ujját. - Nemtudok úgy elmenni holnap, hogy ne kérdeznék tőled valamit. Nem érdekel senki más. Évek óta próbállak kiverni afejemből, hogy csak a legjobb barátom legyél, de képtelenvagyok rá, Kate. Szeretném, ha adnál nekem egy esélyt.

Szomorúság áradt szét bennem. Mostanában nem okozottnehézséget eltaszítani magamtól az embereket, de ezt a fiút,

aki ott állt előttem, nem akartam elveszíteni. Viszont haelmondom neki az igazságot, pontosan az fog történni.

- Nem tehetem - suttogtam, és az első könnycsepplegördült az arcomon.

Nem adhatok neki olyasmit, amit már elvettek tőlem. - Miért? Kérlek, segíts megértenem! Mindenkit kizársz az

életedből. Két éve szinte semmit sem csinálsz. Az egyik napmég a régi, gondtalan Kate voltál, aztán másnapra eltűntél.Mi történt veled? Ha nem mondod el, nem hozhatom helyre -kérlelt, a vállamra téve a kezét.

Milliószor kérdezte már ezt tőlem, de nem árulhattam elneki a valódi okot, hogy miért nem vagyok többé önmagam.Sosem mondom el. Holnap talán még dühös lesz rám, amiért

ismét bezárkóztam, de a következő nap megbékül. Mindig isígy volt ez köztünk, de persze, tudom, nem folytatódhat így


30/362

örökké. - Egyszerűen rossz az időzítés. Te elutazol holnap. - Ha azt kéred, hogy maradjak, megteszem - jelentette ki,

és kutatóan nézett a szemembe.

Mindig rettegtem, hogy meglátja az igazságot valahol bennem, eltemetve, de eddig még nem történt meg.Imádkozom, hogy soha ne is történjen.

Megráztam a fejem. - Sajnálom, Beau - mondtam elcsukló hangon. Elhúzódtam tőle, és elindultam a part felé. Nem néztem

vissza.Ó, hogy gyűlölöm Drew Hestont! Nem egészen tíz percbetelt neki tönkretenni a testemet, de a lelki sebek mégmélyebbek bennem. És egyre mélyülnek. Elvette tőlem areményt, az álmokat, a jövőt. Örökké gyűlölni fogom ezért.

Nem bajlódtam vele, hogy megtörülközzem, mielőttmagamra húztam a topot meg a sortot a fürdőruha fölé.

Valószínűnek tartottam, hogy Beau szóba sem áll velem anap további részében.

Végigcsináltuk ezt már párszor. Tudtam, hogy szükségevan pár percre, hogy lecsillapodjon, mielőtt kijön a vízből,aztán szó nélkül a furgonjához sétál majd, hazavisz, ésútközben legfeljebb egy lapos oldalpillantást vet rám.

Csakhogy máskor nem mondta előtte, hogy szeret. És ezvalamennyiben változtatott a helyzeten. Megtette azt, amit énnem mertem, amikor ugyanígy éreztem pár évvel ezelőtt. Én

pedig azt tettem, amitől akkor féltem, hogy ő teszi majdvelem. Émelygés fogott el, amikor arra gondoltam, mit tettemvele. Ő a kezembe adta a szívét, én pedig összezúztam.

Percek óta ültem a furgonban, a vízre bámulva, mire Beaukinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és bepattant a kocsiba.Elfordította a slusszkulcsot, és rükvercbe tette a furgont.


31/362

Ahogy előre sejtettem, egyetlen szót sem szólt, mialatt behajtott a városba, és befordult az utcánkba. Szintefülsiketítő volt a csend.

Amikor a kocsibehajtójukra kanyarodott, leállította az

autót, de nem mozdult, hogy kiszálljon. Gyors pillantástvetettem rá, és láttam, hogy megfeszült állal bámul ki aszélvédőn. Elfordítottam a tekintetem. Dühös voltammagamra, amiért képtelennek bizonyultam továbblépni.Bárcsak véget vethettem volna a belsőmben dúló harcnak!

Felkaptam a kézitáskámat, és kinyitottam az ajtót.

Kiszálltam, becsuktam az ajtót, anélkül hogy visszafordultamvolna. Az udvarukon át a házunkhoz tartottam, amikormeghallottam, hogy becsukódik a kocsi ajtaja.

Beau dühös volt, ami azt jelentette, hogy valószínűlegodamegy a házuk mögé, és ráfekszik a régi trambulinra. Havilágos volt, behunyta a szemét, és úgy hallgatta az őtkörülvevő hangokat, sötétben felbámult a csillagokra. Ezt

csinálta tízéves kora óta. Már majdnem elértem a lépcsőnket, amikor egy nagy kéz

kulcsolódott a karomra. Összerándultam. Alapból nehezenviselem, ha megérintenek, de akkor különösen, ha nemszámítok rá.

Harcra készen megpördültem, de amikor megláttam a

szomorúságot az arcán, leálltam. Semmit nem mondhattamvagy tehettem, ami rosszabb lett volna annál, amit ma tettem. - Átjössz reggel elbúcsúzni? - kérdezte legyőzötten. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, nem

megy el holnap, ha azt hiszi, haragszom rá. Az az igazság,hogy nem is haragudtam rá... Kizárólag magamra haragszom.

- Igen, hánykor indulsz? - Reggel kilenckor - mondta nagyot nyelve.Úgy bámulta a számat, mintha meg akarná kóstolni.


32/362

Elfogott a pánik. Összeszorult a mellem, és nem tudtamtovább színlelni. Gyűlölöm, amikor így néz rám.

- Reggel átmegyek - mondtam, és kiszabadítottam magama szorításából.

Hallottam, hogy kétszer is szólít, mielőtt beértem a házba,de nem fordultam meg. Nem engedhettem, hogy tovább

bonyolítsa a dolgokat. Már így is egy őrült útvesztő azéletem, amiből nem találok ki sehogy.

Nagy meglepetésemre anyu ott ült a nappaliban, amikorkinyitottam az ajtót. Néha úgy érzem, mintha csak lakótársak

lennénk, akik egyszerűen egy helyen laknak. Ő ledolgozza anappali műszakot az étkezdében, aztán hazajön átöltözni,mielőtt elkezdené az esti műszakot a helyi grillbárban.

Nagyon ritkán van szabadnapja. Felnézett rám, és mosolygott.- Szia, hol voltál? - Elmentem fürdeni Beau-val. Holnap elutazik - feleltem a

körmömet vizsgálgatva. - Még mindig nem értem, miért döntöttél úgy, hogy nem

mégy főiskolára. Nem akarsz legalább a népfőiskolán beiratkozni valami tanfolyamra? Az ápolónők nagyon jólkeresnek, tudod.

Utálom ezeket a beszélgetéseket, és ma különösen nem

voltam ideális hangulatban. Nem akarok főiskolára menni,mert nem akarok velem egyidős emberek közelében lenni.Ezenkívül a főiskola annak való, aki tudja, mit akar, és vannak álmai a jövőről.

- Csak ezt az évet hagyom ki. Gyűjtök egy kis pénzt. Majdmegyek jövőre - feleltem, továbbra is kerülve anyu tekintetét.- Egyébként, mit keresel itthon? Azt hittem, ma estedolgozol.

Mintha meglepődött volna a kérdésemen.


33/362

- Én meg azt hittem, ma este szükséged lesz rám, mivel alegjobb barátod elutazik holnap.

Őszintén szólva, csodálkoztam, hogy emlékszik erre.Általában úgy kell emlékeztetnem mindenre, és Beau

távozását nem említettem egyszer sem. Mintha kitalálná agondolatomat, a számítógép- asztal melletti naptárra mutatott.Hónapokkal ezelőtt beírtam oda Beau távozásának a dátumát,azóta magamban számoltam a hátralévő napokat.

Ránéztem anyura, és ellazítottam a vállamat. - Köszönöm!

- Hozassunk egy pizzát, és nézzünk meg valami filmet?Beau is átjöhet, ha ráér - kérdezte anyu, és megveregettemaga mellett a kanapét.

- Azt hiszem, Beau nem akar ma este átjönni -válaszoltam, és leültem mellé.

Láttam, hogy a szeme sarkából nagyon figyel. - Tudod, mindig is azt gondoltam, hogy ti ketten végül egy

pár lesztek - jegyezte meg, és az ujja hegyével kisöpörtnéhány hajszálat a szememből.

- Beau csak a barátom. Nem akartam Beau-ról beszélni, és arról, hogy mi van

vagy nincs köztünk. Mára elegem volt ebből. Anyu megcsóválta a fejét, aztán újra a tévére figyelt.

Gondolom, van elképzelése arról, milyen az igazi szerelem,de nem hinném, hogy ő maga megtapasztalta volna. Az éveksorán sok pasival randizott, de egyik mellett sem tartott kisokáig. Nem is tudom, létezik -e olyan férfi, amilyennek őképzeli az igazit.

- Nem ehetnénk inkább csak fagyit? - kérdeztem,megtörve a csendet.

Fiatalabb koromban anyu meg én fagyit ettünk vacsorára,amikor beteg voltam. Szerintem az elviselhetetlen


34/362

szívfájdalom is betegségnek számít. Anyu rám nézett, és elmosolyodott. - Persze, pont vettem két doboz Ben&Jerry’st ma délután.

Milyet kérsz? - Cherry Garcia van?- Hát hogyne - veregette meg a térdem. Egy nagy takaró alatt ültünk, és két jókora tálból ettük a

fagyit. Nem mulasztotta el egészen a fájdalmamat, delegalább nem éreztem vele egyedül magam.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy Beau szeret. Olyan

sokáig vágytam arra, hogy szeressen, miközben lehet, hogyígy is volt egész idő alatt. Nagyon nehéz lesz, főleg azokután, ami ma történt, végignézni, hogy Beau holnapelköltözik.


35/362


36/362

zom a magam világába. Kicsit szomorú vagyok, amiér t el- jöttünk a régi környékünkről, és ott hagytuk a régi barátai-mat.

Nem lengek túl magasra. Elszórakoztat az is, hogy a

lábujjaimat a földbe fúrom. Anyu dühös lesz, mertbepiszkítom a jó teniszcipőmet, de nem törődöm vele. Elegemvan a költözésből, és nem érdekel az az ostoba cipő.

Látom, ahogy elgurul egy labda a lábam alatt, és megáll pont előttem. Felpillantok, és ott áll egy fiú piszkos, fűfoltos farmerban meg sötétkék, Power Rangers pólóban. Elég

hos szú, sötét haja van, az arca csupa sár. Amikorelmosolyodik, felnevetek. Hiányzik elöl három foga, úgy nézki, mint anyu egyik halloweeni alkotása.

- Mit nevetsz? - kérdezi a fiú, a háta mögé nézve. Ismét felvihogok. - Semmit.

- Az a hinta nem biztonságos, tudod? Látod ott fent? -

mutat az ágra, amelyet már csak egy vékony fakéreg tart atörzshöz. - Anyukám szerint hamarosan lefog szakadni.

Nem hallgatok rá, elő re - hátra himbálózom a hintán. A fiúk olyan buták tudnak lenni, és én alig vagyok maga sabbana földnél. Ha leesem, nem fog nagyon fájni.

- Hogy hívnak? - kérdezi végül. -

Kate - felelem, a kezemmel árnyékolva a nap elöl a sze-mem. - Hát téged? - Beau. Mint a bowling. A papám hobbija - mondja ismét

mosolyogva.

Nem sokat tudok a bowlingról, mert nekem nincs apám,aki meséljen róla. Soha nem is volt, de ez nem zavar, amíg atöbbi gyerek nem kezd az apjáról beszélni.

Kimászok az autógumiból, és megigazítom a sortomat. - Vacak ez a város.


37/362

Beau vállat von. - Szerintem szeretni fogod.

És úgy is lett. Nagyon megszerettem a házat és a várost, és

pár hét múlva már nagyon kedveltem Beau-t is.Azóta is ő a legjobb barátom. Az volt az első alkalom, hogy megmentett. Az ág valóban

letört pár nap múlva, alig kerülve el a fejemet. Beau nemmondta, hogy ugye, megmondtam. Csak felsegített, és mentanyuért. Tetszett, hogy nem az a fajta fiú, akinek mind ig

igaza kell, hogy legyen, mert én nem olyan lány voltam, akiszerette, ha téved. Hallottam, hogy odakint csapódik egy autó ajtaja.

Kinéztem, és láttam, hogy Beau a bejárati ajtónkat bámulja.Rosszul éreztem magam amiatt, ahogy tegnap elváltunk. Azarckifejezéséből levettem, hogy ő is zavarodott. Minthaminden kizökkent volna a helyéről, nem szabadultam az

érzéstől, hogy a kapcsolatunk már sosem lesz olyan, mintazelőtt.

Nem tudtam levenni a tekintetem róla, amikor a sajátajtójuk felé fordult. Ki kellett mennem hozzá, és elbúcsúznitőle, csak fogalmam sem volt, hogyan fogjak hozzá. Tegnapazt mondta, szerelmes belém, és én eltaszítottam magamtól.

Most csak úgy menjek ki, és tegyek úgy, mintha mi sem történtvolna? Ezt kegyetlenül elszúrtam. Magamra kaptam egy farmersortot meg az Iowa Hawkeye

ka pucnis felsőmet. Oda megy Beau főiskolára, és én ígyakartam szavak nélkül kifejezni a támogatásomat. Vettem pármély lélegzetet, és kinyitottam a bejárati ajtót, épp, amikor

Beau ismét kijött a házukból. Találkozott a tekintetünk, ésmindketten mozdulatlanul álltunk. Szerettem volna


38/362

odarohanni hozzá, és könyörögni, hogy ne menjen el, de nemakartam még annál is jobban visszatartani, mint eddig. Nemakartam, hogy tudja, mennyire fáj, hogy elhagyja a várost.

A furgonjához ment, és egy újabb dobozt helyezett el

benne hátul, mielőtt felém indult. A szívverésem kihagyottegy pillanatra, nagyon ideges voltam. Beau szürke Hawkeye-

pólót visel, a csípőjére csúsztatott kifakult farmernadrággal.Igyekeztem erre koncentrálni a kutató, sötét tekintete helyett,de mindig is nehezen kerültem el a szemét.

A karjába vont, és a hajamba temette az orrát.

- Jó reggelt! - suttogta.A mellére fektettem az arcom, és behunytam a szemem,úgy hallgattam a hangját.

- Jó reggelt! - motyogtam, anélkül hogy ránéztem volna. - Kate, nagyon sajnálom a tegnapit. Nem lett volna szabad

ezt az egészet rád zúdítanom épp, mielőtt elutazom afőiskolára - mondta, fel-le futtatva a kezét a hátamon. - Dekomolyan gondoltam minden szót.

Pontosan ezt szerettem volna elkerülni. Azt reméltem,egyszerűen elfelejthetjük az egészet.

- Beau, fontos vagy nekem, de megváltoztak a dolgokköztünk. Te a barátom vagy. És én most nem tudok egykapcsolatot felvállalni senkivel - mondtam, és próbáltam az

arcába nézni, de annyira a melléhez szorított, hogy mozdulnisem tudtam.- Várni fogok rád - jelentette ki, és végre elengedett. Hűvös kezébe fogta az arcom, és megcsókolta a

homlokom. Ő is hiányozni fog nekem. - Elkészültél? - kérdeztem, hogy témát váltsak. Már a kérdéstől is elszorult a mellem. - Még két doboz van a házban, azt felrakom, és kész

vagyok - felelte a házukra pillantva.


39/362

Azt hittem, az anyukája körülötte tesz-vesz majd egész időalatt, de ma reggel még egyáltalán nem láttam. Kézen fogtamBeau-t, és elindultam felfelé a lépcsőn. Beau minthatétovázott volna.

- Gyere, segítek kihozni az utolsó két dobozt. Szomorkásán elmosolyodott. - Meg akarsz szabadulni tőlem?

Nem feleltem, továbbmentem felfelé a lépcsőn. Amint a bejárati ajtóhoz értem, megéreztem a friss csokis keksz illatát.Mrs. Bennett biztosan sütött.

- Ó, szia, Kate! Kérsz egy kekszet? - kérdezte. Éppen kihúzta a tepsit a sütőből. - Köszönöm, nem! Most reggeliztem. Ez nem volt igaz, de a gyomrom görcsben volt, úgyhogy

csoda lett volna, ha le tudok nyelni akár egy falatot is. - Hát, akkor küldök veled haza neked meg a mamádnak.

Jeffnek meg nekem túl sok lenne - mondta mosolyogva,

miközben újabb adag tésztát nyújtott ki. Bementem Beau után a szobájába, ami üresnek tűnt ahhoz

képest, ahogy pár napja kinézett. Szinte az összes Iowa posztere eltűnt, és hiányzott a sötétszürke takarója az ágyról.A tekintetem az ágya fölött függő kitűző táblára rebbent, ésláttam, hogy a kettőnkről készült képek szintén eltűntek.

- Fel akarom rakni mindet a szobámban - lépett hozzámBeau.Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyom.

Jólesett a tudat, hogy nem akar elfelejteni.- Beau, miért süt anyukád ilyen kora reggel? - kérdeztem. Az égre fordította a tekintetét. - Biztos akar lenni benne, hogy eleget eszem a főiskolán.

Esküszöm, úgy csinál, mintha óvodába készülnék megint. Beau anyukája a hatvanas évek tévésorozatainak az


40/362

anyukáira emlékeztet: mindig meglepetéseket készít Beau-nak meg az apjának. Sok időt töltöttem nálukgyerekkoromban. Sőt, többet vacsoráztam náluk, mint otthon.

- Szóval, hol vannak a dobozok, amikhez segítség kell? -

néztem körbe a helyiségben. - Te tényleg meg akarsz szabadulni tőlem - nevetett, és a

szek rényére mutatott. Természetesen egyáltalán nem akartam megszabadulni

tőle. Csak nem tudtam, mennyi ideig leszek képes akönnyeimet visszatartani. Ideig-óráig meggyőztem magam,

hogy ez is csak egy újabb nap nekünk, de sejtettem, aminttudatosul bennem a valóság, tutira összeomlok, és az óra márketyeg.

Segítettem kivinni az utolsó két dobozt a furgonba, aztánnémán ácsorogtam a hátsó zsebembe dugott kézzel. Eljött a

pillanat, amitől rettegtem. - Nos - mondtam, és feszülten bámultam a lábamat. -

Gondolom, ez most a búcsú... egyelőre. A vállamra tette a kezét, a hüvelykujjával gyengéden

megsimítva a nyakamat.- Ez csak ideiglenes búcsú. Sosem lennék képes örökre

búcsút mondani neked. Soha. Sírni kezdtem, és a pulóverem ujjával törölgettem az

arcomat.- Hazajövök a jövő hétvégén. Ígérem! Megráztam a fejem. - Nem. A saját életedet kell élned! Ne aggódj miattam,

kérlek! Megleszek. - Kate, ne lökj el magadtól! - mondta, és a mellére vont. - Nem akarlak. Csak elengedlek - válaszoltam sírva.

Minél tovább kapaszkodik Beau a kettőnk ábrándjába,annál tovább tart jobbat találnia. Megérdemli mindazt a jót,


41/362

amit a világ nyújthat neki. Megérdemli egy olyan nőszer elmét, aki mindent megadhat neki.

El kellett engednem, hogy őt megtalálhassa. - Hagyd abba, Kate! Visszajövök hozzád minden

hétvégén. - Nem! Figyelj rám! Szerintem az volna a legjobb, ha egy

kis időt külön töltenénk. Meg kell oldanom a dolgaimat, ésazt szer etném, hogy mással is foglalkozz, ne csak velem -mondtam, és éreztem, hogy a keze szorosabban fogja ahátamon a pulóveremet.

Felpillantottam az arcára, és láttam, hogy üvegessé vált atekintete. Pocsék érzés volt. - Kate...- Nem, ne kezdd! Felhívlak mindennap, de kérlek, tedd

meg ezt magadért! - könyörögtem. Ez volt a legistentelenebbül nehéz dolog, amit valaha

tennem kellett. Azt szeretném, hogy Beau minden hétvégén

hazajöjjön, és meglátogasson, hogy egyetlen napot se kelljenanélkül eltöltenem, hogy találkoznék vele, de nem lehetekönző. Az én jövőmet elvették, én nem vehetem el az övét.

- Hazajövök havonta egyszer - jelentette ki, és elengedte a pulóverem hátát.

Nyílt a házuk ajtaja, mire mindketten hátraléptünk. Az

anyukája és az apja utánamennek Iowa Citybe, hogy elvigyéka bútorait, úgyhogy indulniuk kellett. Beau a vezetőüléshez lépett, anélkül, hogy egyetlen

pillantást vetett volna rám. Összeszorult a szívem. Beült, ésletekerte az ablakot. A mutatóujjával intett, hogy menjek oda.Habozva előreléptem, halálosan rettegve, hogy olyasmitmond, amit nem akarok hallani. Amikor annyira közel

voltam, hogy elérhetett, a két kezébe fogta az arcomat. - A te szabályaid szerint fogok játszani, Kate. De ne


42/362

felejtsd el, nem tudom csak úgy kikapcsolni az érzéseimet,ahogy te kéred - mondta, aztán visszatette a kezét akormánykerékre.

Hátraléptem, és néztem, ahogy kigurul a kocsifelhajtón.Integetett, majd eltűnt az utcán, a szüleivel szorosan anyomában. Szerettem volna a földre omlani, és a kezembetemetni az arcom, de inkább berohantam az üres házunkba, ésaz ágyamra vetettem magam. Rázta a testemet a zokogás,nem is tudtam abbahagyni órákon át. Egy pillanatigsajnáltam, hogy azt mondtam neki, ne jöjjön haza minden

hétvégén, de Beau nem tud továbblépni az életében, hamindig visszanézeget rám. A nap további részében ágyban maradtam. Felváltva

sírtam és bámultam a plafont. Ugyanezt tettem, miutáneljöttem Drew Heston házából azon az estén. Sőt, akkornapokig ágyban maradtam. Azt füllentettem anyunak, hogyinfluenzám van. Azelőtt erős lány voltam, alig ejtettem

könnyet bármi miatt, de a dolgok nagyon megváltoztak azutóbbi két év alatt. Szinte mindig sírhatnékom van.

Gyakran eltűnődöm azon, mi történt volna, ha elmondomvalakinek, mit tett velem Drew aznap este.

Drew egy nagy hördülés kíséretében végül abbahagyja a

rit mikus mozgást, amitől elfog az émelygés. Dermedt vagyokés összetört. Érzem, hogy a homlokáról a hátamra csöpög azizzadság, ami undorít. Lemászik a testemről, és odahajít ja aruháimat, mielőtt kimegy az ajtón. Túlságosan rémült vagyok,hogy megmozduljak, de azért valahogy megteszem.

Fáj az egész testem, amikor lemászom az ágyról, és újra fel húzom az alsóneműmet.

Észreveszem a vérfoltot a combom belső oldalán, és olyanhevesen kezdek sírni, hogy csak homályosan látom a dolgokat


43/362

magam körül. Ez emlékeztet arra, amit elvett tőlem, és amitmár soha nem kaphatok vissza. Felhúzom a farmeremet, ésbegombolom, mielőtt felveszem a melltartómat é s az ingemet.

Minden további időpocsékolás nélkül feltépem az ajtót, és

lenézek az előcsarnokba. Nem látok vagy hallok senkit aközelben. Már csak meg kell keresnem Morgant, és ki jutniinnen, mielőtt valaki meglátna.

Majdnem a lépcsőnél járok, amikor egy kéz kulcsolódik szorosan a karomra, és visszaránt. Egy erős mellkashoz pré- selődöm. Nem merek megfordulni, hogy megnézzem, ki van

mögöttem, úgyhogy szorosan behunyom a szemem, és várok. - Eszedbe se jusson, hogy bárkinek is beszélj a ma estéről. Te akartad, és különben sem hinnének neked. Úgy reszketek, hogy megszólalni sem bírok. Nem akarok

mást, csak hazamenni és elfelejteni a mai estét. Drew egyre szorosabban markolja a karomat, az ujjai be-

lemarnak a húsomba. - Hallottad, Kate? Senki nem fog hinni neked - ismétli.

Könnyek gyűlnek a szemembe, mert a szívem mélyén tu-dom, hogy igaza van. Bólintok, és várom, hogy elengedjen.Gyűlölöm a hangja durva élét. Gyűlölöm a kezét a testemen.

Kurvára gyűlölöm Drew Hestont. Lazít a szorításán, és előrelök, hogy megbotlok. -

Takarodj a házamból! Gyorsan lefutok a lépcsőn, majd a bejárati ajtón át ki azesőbe. Egyszer sem nézek vissza. Megtalálom Morgant. Túlrészeg, hogy észrevegye, baj van. A fiúja hazavisz minket ko-csival, és én a hátsó ülésen összekuporodva némán sírok.

Kihasználtnak és mocskosnak érzem magam. Miért engemválasztott?

Ha Morgan nem olyan r észeg aznap este, talán észreveszi,


44/362

milyen rossz bőrben vagyok. Neki vajon elmondtam volna?Ha anyu otthon van aznap este, amikor kinyitottam az ajtót,elmondtam volna neki? Ha Beau lát aznap éjjel, tudta volna.

De nem volt ott senki.


45/362

4. fejezet

A MUNKÁBA KELLETT MENNEM, aminek nagyon

örültem, mert kicsit elterelte a gondolataimat. Tegnapvégignéztem, ahogy Beau elhajt, és a szívem nem bírt volnaki még egy olyan szívszorítóan fájdalmas napot. Beau irtófontos nekem, és soha többé nem akarok szenvedést látni atekintetében, ráadásul azzal a tudattal, hogy én vagyok azoka.

Felhúztam a sötétkék farmeremet meg a piros Bonnie’sDiner pólómat, aztán megnéztem magam a tükörben. Ahogysejtettem, a szemem bedagadt és vörös volt a csaknem 24órás maratoni sírástól. Lófarokba kötöttem a hajam, éskevéske korrektort kentem a szemem alá, mielőtt feltettem az

alapozót az arcomra. A legkevésbé sem vágytam rá, hogy azösszes vendég azt kérdezgesse, mi bajom. Könnyebb volt úgytenni, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne.

Amikor elégedett lettem a külsőmmel, felkaptam akulcsaimat, és kiléptem az ajtón. Észre sem vettem, deautomatikusan Beau házára tévedt a tekintetem. Azontűnődtem, vajon mit csinál éppen. Hiányzik már neki

Carrington? Kedveli az új szobatársát? De nem engedhettem, hogy ezen agyaljak. Ideje volt

beülni az autóba, és szembenézni az új, innentől normálisnakszámító állapottal. Csak éppen pocsék dolog volt, hogy ez azúj normális állapot egyre kellemetlenebbé vált. Régen aztgondoltam, megvan mindenem, de az óta az este óta

boldogtalan vagyok és magányos. Beau volt az egyetlentársam az utóbbi két évben, és most ő is elment. Elveszett vagyok.

M


46/362

Fogalmam sincs, innen merre kanyarodik majd az életem.Szívesen mondanám, hogy ennél már nem lehet rosszab b, dekorábban is megesett már, hogy ezt gondoltam, és mégis,mindig tudtam még mélyebbre süllyedni a gödörben. Vannak

napok, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy folytatni bírom.

Mi értelme ennek az egésznek? Amikor bekanyarodtam az étkezde mögötti parkolóba,

leállítottam az autót, és a kormánykerékre hajtottam ahomlokom. Arra gondoltam, hogy végig kell csinálnom ezt a

napot, és alig kaptam levegőt. Olyan volt, mintha a mellemenülne valaki. Vettem pár mély lélegzetet, igyekeztem levegőt préselni a

tüdőmbe, hogy oldjam a pánikot. Küszködve próbáltam úrrálenni a helyzeten. Néha segít, ha behunyom a szemem, és aztképzelem, hogy a tóparton ülök, és kinézek a vízre, de maannyira elborítottak az érzések, hogy nem voltam képes erre.

Ahhoz hasonlított ez az állapot, mintha egy autóban ülnék,amelyben nem működik a fék, vagy mintha harapófogóbafognák a bordáimat, és jól megszorítanák. Elveszettnek éskétségbeesettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt,mikor lesz ennek vége.

Talán soha.

Amikor újra éreztem a kezem, kivettem a slusszkulcsot, és bementem. Beblokkoltam, és a derekamra kötöttem a fekete kötényt.

Közelgett a hét óra. A reggeli tömeg ilyenkor kezdözönleni. A városunkban csak két étterem van, és a Bonnie’svan nyitva reggeli időben. Reggelenként általában tele vanfarmerekkel, akik bejönnek, hogy az aratással kapcsolatos

feljegyzéseiket összehasonlítsák, meg más helybéliekkel,akik ki akarnak szabadulni a saját konyhájukból. Könnyű a


47/362

munka, de kicsit unalmas, viszont egyelőre ennyit vagyokképes ellátni. Három pincérnő dolgozik minden reggel, ésmindnyájan nyolc asztalt viszünk. Én azokat az asztalokatszeretem, amik az utcára néző ablakoknál vannak, mert az

emberek kevésbé akarnak cseverészni, ha a járókelőket bámulják.

Megláttam a nyugdíjas farmerek szokásos csoportját azajtóhoz legközelebbi asztalnál. Szeretnek pontosan reggelhétkor bejönni, és elidőznek jócskán kilenc utánig. Engemnem zavarnak, mert képesek egyfolytában a gabona aktuális

áráról beszélni, és nem nagyon kérdezgetnek, ha nemhagyom, hogy a csészéjük kiürüljön. Négyen vannak, ésmindig ugyanazt rendelik reggelire. Esküszöm, vannakreggelek, amikor egy szót sem beszélek velük a teljes két óraalatt, amíg itt vannak.

- Szia, nem is láttam, hogy bejöttél - mondta anyu, ésátölelted derekamat.

A vállára hajtottam a fejem, és belélegeztem a parfümjeismerős illatát. Ezt a márkát viseli, amióta csak az eszemettudom. Mindig megnyugtatóan hat rám. Visszavisz abba azidőbe, amikor még minden rendben volt, és nem kellettmáson törnöm a fejem, mint hogy aznap melyik rózsaszínruhámat viseljem.

- Kicsit elkéstem, úgyhogy egyenesen az asztalaimhozmentem - feleltem, és a fejemet felemelve bekukkantottam azebédlőbe, hogy meggyőződjek róla, gondoskodnak avendégeimről. - Ma kellemes, csendes nap van.

- Haza is mehetsz, ha akarsz. Ezzel elboldogulunk.

Elengedte a derekamat, és feltett főni egy kanna frisskávét.

Fontolóra vettem, hogy hazamenjek -e, de tudtam, hamegteszem, nem leszek képes kontrollálni az érzéseimet.


48/362

Bezárkóztam volna a szobámba, és dagadtra sírom aszememet. Az étteremben csak jobban lekötötték más dolgoka gondolataimat.

- Nem. Maradok. Kell a pénz - mondtam.

Ez persze ferdítés volt. Már majdnem három évedolgozom a Bonnie- ban, és alig költöttem egy fillért akeresetemből.

Anyu rám mosolygott, aztán felkapta a tele kávéskannát,és visszament az ebédlőbe, hogy kiszolgálja a vendégeket.

Néha úgy látom, aggódik amiatt, hogy azt hiszi, azért nem

mentem főiskolára, mert nem engedhetem meg magamnak.Gyűlölöm, hogy így érez, de egyszerűbb meghagyni ebben ahitében, mint elárulni neki az igazságot.

Tíz körül bejött Ms. Carter egy fahéjas briósért meg egycsésze koffeinmentes kávéért. Ms. Carter özvegy, anyolcvanas évei közepén járhat. Azt hiszem, nincs családja,mert mindig egyedül jön. Ő a legbeszédesebb vendégem, de

nem bánom, mert ő a legaranyosabb hölgy a földön, és azéletemben nem kutakodik.

- Ma fáradtnak tűnsz, Katie, kislányom - mondta, amikor amásodik kávét töltöttem ki neki.

- Nem jól aludtam az éjjel - feleltem, aztán sietve témátváltottam. - Mit tervez mára?

-

Csak a bridzsklubot, ha itt végzek. Valamelyikszabadnapodon csatlakozhatnál hozzánk - mosolygott, és belekortyolt a friss kávéba.

Ezt a beszélgetést szinte mindennap lefolytatjuk. Gyengülmár a memóriája, de még mindig süt belőle a kedvesség.Vannak napok, amikor majdnem megmosolyogtat. Majdnem.

- Sajnálom, Ms. Carter, de nekem nem sok szabadnapotadnak.

- Nos, hamarosan indulnom kell. Nem szeretnék elkésni,


49/362

mert Bev Collins elfoglalja a székemet, és azt nemhagyhatom - jelentette ki, és egy ötdollárost helyezett azasztalra.

- Viszlát holnap! - integettem, miközben az ajtó felé sétált. - Hát persze, drágám, hacsak nem lesz más programom. Kilépett az ajtón, és óvatos lassúsággal lement a lépcsőn, a

járdára. Mindig is szerettem volna több időt tölteni vele, és az

életéről kérdezni, de attól félek, akkor ő is kérdezősködnerólam.

Letöröltem az asztalokat, és gondoskodtam róla, hogymindegyiken legyen minden, ami kell, mielőtt az ebédelőtömeg megérkezne. A reggelit általában gond nélkül túlélem,de az ebédtől rettegek. Ilyenkor másféle emberek jönnek azétterembe, és ez teljesen kiszámíthatatlan helyzetet teremt.

Nyáron például mindennap vannak itt diákok aziskolámból, és állandóan az én soromba ülnek, csak hogy

lássák, mennyire megkeseríthetik a napomat. Nevetnekrajtam, csak mert kilógom közülük.

Esküszöm Istenre... Soha nem fogok úgy bánni másokkal,ahogy ők bánnak velem.

Látom, hogy besétál Morgan a barátnőivel. Az én soromba

ülnek le, és úgy nézegetnek, mint akik tudják, mit csinálnak. Morgan máshogyan kezel a Drew-val történt incidens óta, denem hibáztathatom teljesen érte. Teljesen megváltoztam, ésneki fogalma sincs, miért, mert nem mondtam el neki.

Habozva feléjük tartok, hogy felvegyem a rendelésüket, éseltűnjek, amilyen gyorsan csak tudok.

- Mit hozhatok ma nektek, csajok? - kérdezem a kezemben

tartott apró noteszra meredve. - Én vegyes salátát kérek, öntettel - válaszol Abby.


50/362

A szemem sarkából látom, hogy szélesen mosolyog. - Te? - mutatok a toll ammal Danára. - Mi a mai leves?

- Csirke, cérnametélttel. - Rendben, kérek egy tányérral, és mellé salátát - feleli

Dana, és összefonja a melle előtt a karját. Morgan rendel utoljára. Egy pillanatra ránézek, de amint

észreveszem, hogy engem bámul az étlap fölött, ismét a jegy zetfüzetre fordítom a tekintetem.

- É s neked mit hozhatok?

Lassan forgatni kezdi a szemét, hogy az egész asztal lássa. - Nyilván, amit mindig, naná. - Nem tudom, mit kérsz mindig.

Felpillantok, és látom, hogy Abby meg Dana vigyorognak. Érzem, hogy remegni kezd az alsó ajkam.

Két évvel ezelőtt Kate Alexander lett belőlem, a lúzer csaj,aki sosem fogja elhagyni Carringtont. A csaj, aki mindig az

étkezdében dolgozik az anyjával. Gyűlölöm, amiért úgykezelnek, mintha kevesebb volnék náluk, csak azért, mertmegváltoztam. Gondolom, bűn, hogy nem vagyok „olyan,mint ők”.

Morgan a körmével játszik, átnéz rajtam, mintha ott semlennék.

- Kertész salátát kérek, olasz öntettel. - Azonnal hozom a rendeléseteket - motyogom, és elfor -dulok tőlük.

Még csak két lépésre vagyok az asztaltól, amikor megállít Morgan hangja.

- Kate! - szólal meg mögöttem. Megpördülök a sarkamon, hogy szembenézzek vele. - Ezúttal hagyd ki a salátámból a paradicsomot - mondja,

aztán elmosolyodik, és beszélgetni kezd az asztalnál ülő


51/362

lányokkal. A konyha felé menet hallom, ahogy sutyorognak és kun-

cognak. Amikor kihallom a nevem a sutyorgásukból, könnyek szöknek a szemembe. Hogy fordulhat a legjobb barátnőm

ellenem csak azért, mert megváltoztam? Amikor a leg -nagyobb szükségem lett volna rá, nem állt mellettem.

Némán kiviszem az ételt az asztalhoz, és megkérdem, kér -nek-e még valamit, de ők tovább beszélgetnek, mintha nem isléteznék. Amikor Morgan is bekapcsolódik, úgy érzem,mintha valaki kést döfne a szívembe, és megforgatná benne.

Nem szívesen hibáztatok másokat, de gyakran eltűnődöm,vajon mi történt volna, ha Morgan nem hagy ott aznap este.

Az a nap volt a legrosszabb, amikor Drew és két focistahaverja be jött, és leült az egyik bokszomba. Drew volt mártöbbször az étteremben az incidens előtt és utána, pontosantudta, melyik az én placcom. Igaz, általában nem oda ült, ahol

nekem kellett kiszolgálnom, hanem máshová, és távolrólfigyelt. De azon a napon úgy döntött, eljött az idő, hogy mégtöbb fájdalmat okozzon nekem.

Az egész testem megdermed, amikor meglátom a ter emtúloldalán. Úgy mosolyog rám, mintha régi barátok volnánk,

és engem azonnal elfog az émelygés. Képtelen vagyok eztelvisel ni. El sem tudom képzelni, hogy valaha képes leszek Drew- val úgy szembenézni, hogy ne érezném újra azt arémületet és iszonyt, amit akkor este.

Bemegyek a konyhába, ahol anyu jeges vízzel tölt meg ép- pen egy kancsót.

- Anyu, rosszul érzem magam. Azt hiszem, haza kellene mennem - mondom, kezemet a gyomromra helyezve.

- Ó, drágám, sajnálom, ha nem vagy jól, de teljesen el


52/362


53/362

akit bántott, vagy vannak mások is. Nem tudnék együtt élni abűntudattal, ha utánam egy másik lánnyal is megcsináltavolna azt, amit velem. Ez volt az egyetlen oka, amiértmajd nem elárultam, de aztán rájöttem, hogy mindegy, mert

úgy sem hinne nekem senki. Amikor az asztalra tes zik a pénzt, és kezdenek

szedelőzködni, Drew tekintete futólag összeakad azenyémmel. Gyorsan másfelé nézek. Már a látványától

piszkosnak érzem magam. Még soha nem éreztem ilyenmegvetést senki és semmi iránt életemben.

A szemem sarkából látom, hogy felém sétál, undorítóvi gyorral az arcán. El akarok rohanni, de a lábam földbe gyökerezett, és csak meredten bámulom, amikor elém áll.

- Egy ideje nem láttalak egy buliban sem. Nem akarszmegint játszani egy kicsit?

Sebesen elfordulok, bemegyek a női mosdóba, és bezárommagam mögött az ajtót. Rám tör a pánikroham, és küzdők,

hogy visszanyerjem az önuralmamat. A tudat, hogy Drewcsak pár méterre van tőlem, fokozza a tüneteket.

Kétségbeesetten próbálok lélegzethez jutni. Amikor úgyérzem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok, lekuporodom,a kezembe hajtom a fejem, és veszek pár mély lélegzetet.

Egészen eddig sikerült elkerülnöm Drew-t, és már csak

néhány hónapot kell kibírnom, mielőtt elutazik a városból. Éppen csak kerülnöm kell mé g egy ideig, és aztán talán képesleszek továbblépni az életemben. Nem tudom, mennyi időttöltök a mosdóban, mielőtt úgy érzem, képes vagyok ismét

folytatni a munkámat, de amikor végül kilépek, ö már nincs sehol.

Azóta nem láttam. Azt beszélték, korábban elutazott,focitáborba. Az összes régi barátom elment, hogy élete új


54/362

szakaszába lépjen, én pedig még mindig itt vagyok, és próbálom eldönteni, hogy az én életemnek van-e következőszakasza.


55/362

5. fejezet

ÉSŐBB, DÉLELŐTT, AMIKOR MÁR ÉPPEN KIÜRÜLT AZ

ÉTTEREM, megcsendült a csengő az ajtó fölött, újvendég érkezését jelezve. Felpillantottam, és alaposanmegnéztem az ajtóban álló idegent. Nem tudtam levenni rólaa tekintetem.

Ez is jellemző a kisvárosokra. Ha idegen érkezik, abbólszenzációs hír lesz. És ha pár óránál tovább marad, mindenkitudni fog róla mindent. Ez a srác, aki fakó farmerban éskarcsúsított égszínkék ingben állt az ajtóban, határozottannem a környékről való volt. Szőke haja kócosán égnek állt,mintha épp most bújt volna ki az ágyból, és csak végigfuttattavolna a hajában az ujjait párszor.

Találkozott a tekintetünk, a szája egyik sarka felfelégörbült, mire én sürgősen elfordultam, és elvonultam akonyhába, ahol nem láthatott.

Pár perc múltán kinéztem a konyhaajtóba vágott kicsiablakon, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert láttam,hogy nem az én placcomon ült le. Mindig is félénk voltam, ésa Drew-val történtek óta ez még inkább felerősödött. Mindenegyes napom azzal a félelemmel telik, hogy valaki kihasznál.

És így élni olyan, mintha nem is élnél egyáltalán. A konyhából nem végezhettem a munkámat, úgyhogy

megpróbáltam összeszedni magam. Ideje volt szembenéznemaz idegennel, akár tetszett, akár nem. Figyeltem, ahogy azasztalok gyorsan megtelnek az ebédelő tömeggel, és

robotpilótára kapcsoltam. Minden asztalomra tettem étlapotés itallapot. A legtöbben törzsvendégek voltak, úgyhogy nem

K


56/362

tartott sokáig felvennem a rendeléseket, és leadnom akonyhában. Nem ez a munka életem álma, de az biztos, hogy

jól csinálom. Amikor kivittem az első asztalomhoz az ételt, észrevettem,

hogy a kék inges fickó engem bámul. Ezúttal nemmosolygott, inkább összevonta a szemöldökét, mint akitanulmányoz. Találkozott a tekintetünk, és a beszélgetés ateremben mintha hirtelen felhangosodott volna, miközbendermedten megálltam a zsúfolt étterem közepén. Nem tudom,mi volt az oka, az arckifejezése, vagy az, hogy még mindig a

szemembe nézett, de képtelen voltam elfordítani a fejem. Valaki hátulról belém szaladt, és előrelökött, megszakítvaaz összeköttetést az idegennel. Amikor ismét ránéztem, máraz ablakon bámult kifelé. Nem tudom, mi játszódott leközöttünk, de visszamentem a konyhába, mielőtt újból rámnézhetett volna. Fogalmam sincs, miért volt rám ilyenhatással.

Sőt ebben a pillanatban még azt sem tudom, hogy ez jó,vagy rossz.

♥

Amikor eljöttem a munkából, észrevettem, hogy négy

üzenetem és két nem fogadott hívásom van, mind Beau-tól.Ahogy megláttam a nevét a kijelzőn, nagyot dobbant aszívem, és szaporán pislogtam, hogy visszafojtsam akönnyeimet, és el tudjam olvasni az üzeneteket.

Beau: Hogy vagy?

Beau: Dolgozol?

Beau: Kérlek, küldj egy SMS-t, hogy tudjam, jól vagy! Beau: Hiányzol.


57/362

Őrülten hiányzik Beau, de a barátságunk talán érintetlenülátvészeli a távolságot, hiszen gondolt rám még így is, hogyötórányira vagyunk egymástól.

Új barátokat fog szerezni, ebben biztos vagyok. Okos,mulatságos, jóképű és egyáltalán nem félénk. Nemszeretném, hogy minden szabad percében miattam aggódjon.Persze abban azért bízom, hogy nem fog teljesen elfelejteni.

Megpróbálhattam volna visszahívni, de egyelőre méggondolni sem tudtam sírás nélkül rá. Viszont nem akartam,

hogy aggódjon, ezért küldtem neki egy SMS-t.

Kate: Jól vagyok. Épp most tettem le a munkát.

Meg akartam írni, hogy ő is hiányzik nekem, de azzal bevallottam volna az igazat, amivel mostanában hadilábonállok. És nem számít, hogy tudom, mennyire szeretné hallani

ezt tőlem, egyszerűen nem vagyok képes kimondani. Az az igazság, hogy sokkal jobban hiányzik, mint azt

valaha is gondoltam volna. ő volt az egyetlen oka, hogylélegeztem, és habár ez nem változott, most sokkal nehezebb,mivel olyan távol van tőlem. Ismét megpittyent a telefonom.

Beau: Aggódtam miattad. Kate: Ne aggódj! Megvagyok.

Nem akartam, hogy aggódjon miattam holnap, amikornem válaszolok majd az SMS-eire, sem a hívásaira. Nemmintha nem szeretnék. Csak muszáj egy kis távolságottartanunk. Ismerem Beau-t, és tudom, ha túl sokáig nem

jelentkezem, beül a kocsijába, és egyenesen hazahajt, hogymegnézze, mi van velem.


58/362

Beau: Felhívsz ma este?

Kétségbeesetten vágytam hallani a lágy bariton hangját.

Kate: Anyuval vacsorázom. Holnap? Beau: Oké, holnap.

Beau nem ostoba. Tudja, hogy anyu meg én ritkánvacsorázunk együtt, de semmit sem kérdezett.

Az est további részében az ágyamon feküdtem, ésColdplay-t hallgattam, a plafont bámulva. Talán a szöveg,vigasztaló szomorúsága vagy Chris Martin hangja az oka, denem tudok betelni vele.

Egyfolytában arra gondolok, mi minden lehetett volnaBeau-val. Hogy milyen lett volna, ha mindez nem történikmeg. Olyan sokáig vágytam rá. Nem gondoltam, hogy ő is

így érez. Most ő akar engem, nem értem, miért. Miért kellene bárkinek is egy olyan lány, amilyen én lettem?

Most várom, hogy elnyomjon az álom, és egy időre végetvessen a gondolatoknak.

♥

Ma nem akartam munkába menni. Kényszerítenem kellettmagam, hogy felkeljek.

Lezuhanyoztam, aztán előkaptam egy tiszta farmert megegy Bonnie’s pólót a szekrényemből.

A zuhany alatt először az arcomat dugtam a forró víz alá,aztán megfordultam, és engedtem, hogy átmelegítse az egész

testemet. Csak a forró vízcseppekre koncentráltam.Fájdalmasan forró volt a víz, de legalább elvonta a


59/362

figyelmemet a belső fájdalomról, amitől ritkán tudokmegszabadulni.

Először akkor éjjel csináltam ezt, amikor Drewmegerőszakolt. Gyengének éreztem magam, dühös voltam,

de legfőképpen, undorító szemétnek láttam magam. Úgygondoltam, sosem leszek képes lemosni magamról Drewillatát és az érintését. Beléptem a bejárati ajtón, egyenesen afürdőszobába siettem, és a legforróbbra állítottam a vizet.Először összerándultam tőle, de a víztől tisztának éreztemmagam, a bőrömet égető forróság pedig eltompította a

fájdalmat a szívemben. Azóta sem álltam le ezzel. A délelőtti műszakom gyorsan eltelt a sok törzsvendéggel.

Bejött Ms. Carter is, amikor a reggeli tömeg már fogyatkoznikezdett, és elfoglalta szokott helyét az én placcomon.

- Jó reggelt, Katie, kislányom! Hát nem gyönyörű ma azidő? - kérdezte az ablakon kipillantva.

Én ritkán fordítok figyelmet az időjárásra... hacsak nemesik. Azok a legrosszabb napjaim.

Kinéztem az ablakon, láttam a tiszta kék eget, és bólintottam.

- Igen, ma szép idő van. - El sem tudom hinni, hogy már majdnem vége a nyárnak.

Nemsoká havazik - nézett rám újra. - Ma is a szokásosat kéri? - Túl öreg vagyok már a változáshoz - mondta nevetve.Ettől én is elmosolyodtam. Olyan egyszerűnek tűnik az

élete, és ő láthatóan elégedett vele. Tányérra tettem Ms. Carternek egy meleg fahéjas brióst,

aztán töltöttem egy csésze kávét, és kivittem az asztalához.

Jobban éreztem magam, mint amikor felkeltem, és már aztfontolgattam, hogy elmegyek futni munka után, amikor anyu


60/362

bedugta a fejét az ajtón. - Új vendég a placcodon - mondta széles mosollyal az

arcán. Anya nem szokott csak úgy ok nélkül mosolyogni,

úgyhogy kíváncsivá tett. Kinyitottam az ebédlő ajtaját, ésföldbe gyökerezett a lábam.

Visszajött. A tegnapi srác ült az egyik kisebb asztalomnál, és felvont

szemöldökkel figyelt. Úgy éreztem, mintha ötven kilótnyomna mindkét lábam.

Documents

Lisa de Jong - Amikor Esik