Lisieux-i Kis Szent Teréz az isteni irgalmasságról

Mivel az igazságot, mint „a teljes élet tanúságát” keresi, nem meglepő, hogy Istennek ezt a szavát saját tapasztalatának mércéje szerint értelmezi: „csak azért lehet bátorsága ahhoz, hogy saját életét és tetteit tegye meg az isteni igazság mércéjének, mert önmagát Isten által méreti meg eközben” (Hans Urs von Balthasar). Istenképét is meghatározzák az általa személyesen megismert isteni tulajdonságok: „Teréz soha nem ismerte a büntető igazságosság Istenét. Így hát az nem is létezik számára. Egy ilyen Isten mintegy puszta elméleti lehetőség számára, egy fogalom, amely neki semmit nem mond, mert minden fogalom csak akkor lesz hús-vér a számára, ha megmérheti saját keresztény életében. Ő kezdettől fogva csak az irgalmazó Istent ismerte.” (Balthasar).

Tehát Teréz Isten tulajdonságai közül az irgalmat helyezi a középpontba; „irgalmának örökös többletét igazságosságán felül”. Így nem Isten igazságosságának, hanem irgalmának ajánlja föl magát: „A szeretetnek odaadni magunkat... azt jelenti, hogy odaadjuk magunkat annak, ami Isten valójában, és amit a földön és a mennyben akar.” Ha Isten irgalmas, nem kell félnie az embernek az ítélettől: „Az utolsó ítélet angyala bosszúra gondol; a Megváltó, aki azért jött, hogy a bosszút elhárítsa, nem gondol rá.” - ő inkább attól boldog, hogy szeretete, gyöngédsége túláradhat („Boldog lennél, ha a benned lévő végtelen gyöngédség folyamait nem kellene tovább visszatartanod.”). Ezek a szavak nem hamis biztonságérzetről tanúskodnak, hanem bizalomról, „Isten irgalmába vetett vak reményről.” Ez az ő életének nagy ugrása. (Egy gyönyörű példája ennek az ugrásnak: „A szirmaitól megfosztott rózsa hű képe a szívnek, amely visszavonhatatlanul és szüntelenül Neked szenteli magát, isteni Gyermek. Oltáraidon, Uram, friss rózsák szoktak pompázni. Neked vannak felajánlva. De én valami másról álmodom: hogy megfosztatom a szirmaimtól. A pompázó rózsa megszépíthet egy ünnepet. De a szirma-vesztettet elfelejtik, a szélbe

hajítják. A rózsa, amely szirmaitól megfoszttatik, odaadja magát, hogy ne legyen többé.”)

A bizalom mindig két ismeretet feltételez: - az egyik a saját elégtelenség, gyengeség, kicsiség tudata („Senki sem tudja, vajon igaz-e vagy bűnös... és hát nem a mi érdemeink...”), és így „minden biztonság és garancia feladása” - a másik viszont a bizonyosság, hogy Isten ezt a mi nagy szegénységünket elfogadja, hordozza, annak a felfedezése, „mekkora szeretettel fogad minket az Úr, ha egy hiba miatt bocsánatát kérjük.” Ennek a bizalomnak szabad határtalannak lennie: „Sohasem lehet túlzásba vinni a bizalmat a Jóisten iránt, aki olyan hatalmas és olyan irgalmas. Annyit kap tőle az ember, amennyit remél.”

A legizgalmasabb érv, amely a mennyről, az örök boldogságról való elképzelését, és így az ember örök sorsát illető kérdésre adott válaszát meghatározza: a szeretet. A szeretet, amelyet „él és megtapasztal, amely benne lakik, amelynek törvényeit ismeri, és amelynek kiteljesedését előre láthatja.” Megvan benne a bizonyosság, hogy a mennyben sem lehetnek más törvények, mint a földön: a szeretet törvényei, ajándékozni és szenvedni. És a mennyben is a szeretetet keresi, nem valami statikus boldogságot: „Milyen boldogtalan lennék a mennyben, ha nem készíthetnék a földön kis örömöket azoknak, akiket szeretek.” Ezzel a menny új fogalmát alkotja meg. És ha ugyanazok a törvények érvényesek a mennyben és a földön, átviheti Teréz a mennybe a boldogok együttérzését is „a mi nyomorúságainkkal” („Azt hiszem, a boldogokban nagy együttérzés van a mi nyomorúságaink iránt; emlékeznek arra, hogy egykor törékenyek és halandók voltak, ugyanazokat a hibákat követték el, ugyanazokat a harcokat vívták meg, és testvéri gyöngédségük csak még nagyobb lesz, mint a földön volt.”), szeretetteljes vállalásukat a másikért – és a reményt, hogy „a választottak száma teljes lesz, és mindnyájan bejutnak az örömbe és nyugalomba...”

/ Dr. Válóczy József Ákos Atya/

2013 január hó XXIV. évf. 1. szám

2. oldal 2013 január hó Felsővárosi Harangszó

Mi az ember, hogy gondot viselsz rá?

Amikor Isten befejezte a teremtés művét „… látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1, 31). „Örüljön az ég, ujjongjon a föld, vele együtt zengjen a tenger, és ami benne van! Vigadjon a rét és minden virága, örüljenek az erdő fái az Úr színe előtt”, így énekelte meg a teremtett világ örömét a zsoltáros (96, 11).

Napjaink embere nem tud igazán elmerülni a teremtés csodáinak örömében, hiszen, nap mint nap annyi egyéb csodával találkozik. Gondolok itt a számítógépre, az internetre, az e-mailre, a digitális fényképezésre, a mobil telefonra, stb. Talán a csillagos ég az egyetlen, amit mindig csodálattal szemlélünk, pedig gyerekkorunk óta a fejünk felett van. Így volt ezzel Dávid is mintegy négy ezer évvel ezelőtt: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál”, írta egyik zsoltárában (Zsolt 8, 4).

Amikor Dávid felnézett az égre, nem tudhatta, hogy Isten keze művének csupán kis töredékét látja. Napunk ugyanis egy csillagrendszernek, galaxisunknak tagja, amit őseink tejútnak, Csaba királyfi útjának neveztek. Ennek mérete óriási. Kétszáz milliárd (kettes utána tizenegy nulla) csillag van benne. Alakja diszkoszhoz hasonló. Felülről nézve egy korong, spirális karokkal. Közel a széléhez, a spirális egyik ilyen karjában van a Nap, és vagyunk mi is a Földünkkel. A fény az egyik szélétől a másik széléig mintegy százezer évig utazik, vastagsága tízezer fényév. A fény egy másodperc alatt háromszázezer kilométert tesz meg, egy év alatt közel tíz billió kilométerre (egyes utána tizenhárom nulla) jut el. A két adat szorzata megadja a galaxisunk átmérőjét kilométerben, amit már el sem tudunk képzelni. Ha felnézünk az égre egy derült éjjelen, megkeressük a legfényesebb csillagot, a Szíriuszt, ennek a fénye is kilenc évig haladt az űrben, míg a szemünkbe jutott.

Mi is nézzük az eget, de nemcsak szabad szemmel, mint Dávid, hanem korunk egyik technikai csodájával, a Föld légkörén kívül keringő Hubble űrtávcsővel. Számos fénylő foltot látunk, de ezek nem csillagok, hanem óriási méretű galaxisok, és ezek a galaxisok is rendszerekbe tömörülnek. A nagyon távoli galaxisokból kiinduló fény több milliárd évet tesz meg az űrben, míg az űrtávcsőbe jut. Ezeket a galaxisokat ezért több milliárd évvel ezelőtti állapotukban, fejlődésük különböző fázisaiban látjuk.

Százmilliárd galaxis, tízmilliárd-billió (tízes és utána huszonegy nulla) csillag a kilencven milliárd fényév átmérőjű világűrben! Dáviddal együtt mi is felkiálthatunk: „Bámulom az eget, kezed művét Uram!” De ma már azt is tudjuk, hogy a világűr anyagának csupán 20 százalékát látjuk, a többi az úgynevezett sötét anyag és energia.

Ma már tudjuk, hogy a világmindenség teljes tömege és összes energiája a semmiből jött létre és bármennyire is hihetetlen kezdetben, egy kis térfogatban volt összesűrítve. „Kezdetben” itt azt jelenti, hogy ekkor egy múlt időben kimondott mondatnak nincs semmi értelme. Ez az „ősanyag” szétrobbant. Hogy hogyan történt, és miért robbant szét, nem tudjuk. Ahhoz, hogy mindez végbemenjen, az „ősanyag” részecskéi szétrepülhessenek, tér és idő is kellett. Létrejött a tér és ketyegni kezdett a világmindenség órája. Mindez tizenöt milliárd évvel ezelőtt! A szétrepülő részecskék sűrűsödéséből alakultak ki a galaxisok, előbb, mint fénylő ködgomolyagok, majd bennük a sok milliárd év alatt a csillagok.

Az Úr azt mondta: „Legyen világosság” (Ter 1, 3). Ez alatt ne a fényre gondoljunk, hanem mindazon törvények összességére, amelyek alapján az élettelen világban az anyag a legkisebb elemi résztől a galaxisokig, az élővilágban a vírusoktól a dinoszauruszokig, az egysejtűtől a legbonyolultabb rendszerig, az emberi agyig kialakulhatott. „Isten látta, hogy a világosság jó”. Valóban, ezek a törvények jól működnek tizennégy milliárd év óta, létrehozva ezt az emberi aggyal felfoghatatlan világmindenséget.

Bámulatosak Szent János szavai, aki megsejtette és evangéliumában le is írta mindezt: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige… Minden általa lett, ami lett. Az Ige volt az igazi világosság…” (Jn 1-10). Az Ige a Földre is eljött, hozzánk emberekhez, elhozta az isteni törvényeket, az Atya kinyilatkoztatását és Jézus Krisztust. A sok millió fok hőmérsékletű csillagokban kialakultak az atomok magjai, majd hőmérsékletük csökkenésével az elemek. Ahhoz, hogy minden úgy végbemehessen, ahogy végbement, a törvényeken kívül, a természet „finom

3. oldal 2013 január hó Felsővárosi Harangszó

hangolására” volt szükség. Ezt szolgálták a fizikai állandók. Több van belőlük, egymástól függetlenek, értékük adott. Miért annyi, amennyi, nem tudjuk, erre magyarázat nincs. Azonban bármilyen kismértékű eltérésükre, az anyag és az élet nem jöhetett volna létre. Ha például az atommagokat alkotó protonok és neutronok tömege azonos lenne, nem jöhettek volna létre az atommagok. Ehhez az kellett, hogy tömegük egy kevéssel különbözzék. Viszont, ha az említett két elemi rész közötti összetartó erő csupán egy kicsivel különbözne, mondjuk, kisebb lenne, akkor csak a hidrogén jöhetett volna létre, ha egy kicsivel nagyobb lenne, akkor csak hélium lenne a világban. Nehezebb atomok egyáltalán nem lennének. Folytathatnánk a sort a többi állandó vizsgálatával. Nehéz elképzelni, hogy értéküket a véletlen állította be. A Teremtő tudatos, bölcs előrelátása kellett, hogy ezek pontos megválasztásával az életet és a Teremtő célját, az embert létrehozza.

Testünket könnyű és nehéz atomokat tartalmazó vegyületek alkotják. Hittük volna, hogy testünk anyagához a csillagokban kialakult könnyű atomok magjai, és a felrobbant csillagokban, az úgynevezett szupernóvákban létrejött közepes és nehéz atomok magjai egyaránt kellettek? Ezekből, kisebb hőmérsékleten, elektronjaikat felvéve atomok, azaz az elemek, majd összekapcsolódva vegyületek lettek. Hittük volna, hogy testünk anyagának létrejöttéhez egyaránt szükség volt a hatalmas méretű csillagokban, továbbá a szupernóvákban létrejött atomokra, több milliárd fokokra és óriási energiákra? Hittük volna, hogy testünk anyaga olyan öreg, hogy közel azonos korú a világegyetemmel, mintegy tizennégy milliárd éves?

Négy és fél milliárd évvel ezelőtt alakultak ki a Naprendszerünk bolygói, közöttük a mienk is, a Föld. Amikor lehűlt, létrejöhetett rajta az élet. Az élettelen anyag és az élet között, ismeretlen, mély szakadék tátong. Ezt az ember még nem lépte át. Nem volt igaz az, amit egyes materialista kutatók jelentettek, hogy a szerves vegyületekből elektromos kisülés hatására élet keletkezett. A szakadék áthidalásához a Teremtő kellett, mert „élő csak élőtől származik”. A szelekció és az evolúció, azaz a kiválasztódás és a fejlődés révén számos biológiai sokféleség jött létre. Ehhez kellet a duplaspirál alakú DNS molekula.

A DNS képes komplex fajokat, tulajdonságokat, szerveket kódolni, átörökíteni, véletlenszerű változásaival új fajokat létrehozni. Erre Földünkön mintegy három és fél milliárd esztendő állt rendelkezésre. Ez óriási idő. Gondoljunk csak arra, hogy egy áldott állapotban lévő anya kilenc hónap alatt egy életképes embert hoz létre. Szervei, azaz a tüdeje, szíve, veséje, stb., többek között a legbonyolultabb szerve, az agya, valamint idegrendszere, és még sok egyéb tulajdonsága kialakulásához szükséges sok millió információ egyetlen megtermékenyített petesejt DNS-ében volt kódolva! Nem fantasztikus ez?

Mózes első könyve, a Teremtés Könyve a teremtményeket és azok céljait írja le, a csillagokat, hogy világítsanak, a fákat, hogy magokat teremjenek, gyümölcsöt érleljenek, az emberpárt, hogy szaporodjanak, uralkodjanak a természet fölött, stb. hogy hogyan ment végbe a teremtés, ennek kiderítését a Teremtő ránk hagyta. Kivételt képez az ember teremtése a második teremtéstörténetben: „… az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét” (Ter 2, 7). Ehhez csak annyi megjegyzést fűzünk, hogy az első ember neve Ádám volt, a föld porát pedig úgy hívták, hogy „adama”.

Az ember nem a véletlen mutációk sorozatában kifejlődött főemlős, hanem Isten akaratából létrejött, Isten képmására megalkotott (Ter 1, 27), Isten leheletét bíró (Ter 2,7), üdvösségre hivatott (Jn 17, 24), egyedi, megismételhetetlen csoda, Isten temploma (1Kor 3, 16).

Életünkhöz a Földön a többi bolygótól eltérő körülményre volt szükség. Vízre, ami minden élet feltétele, kellő összetételű és nyomású levegőre. Forognia is kellett, mint a többi bolygónak, hogy megtartsa tengelyének irányát, de olyan ütemben fogjon, hogy az éjjel pihenésre, a nappal munkára alkalmas legyen. Keringése a Nap körül, valamint tengelyének kis dőlése létrehozza az évszakokat, azok változását. A Naptól való távolsága és a Nap életkora olyan legyen, hogy sugarai ne perzseljék fel a földet, hanem csak simogassák, és az Életet szolgálják.

Dáviddal együtt mi is kérdezhetjük: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az emberfia, hogy gondot viselsz rá” és hittel vallhatjuk: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a Te Neved!” (Zsolt 8, 5; 10).

*

Ezúton szeretném kifejezni hálás köszönetemet Vargha Zsolt Atyának, aki buzdított e témakör megírására, valamint Dr. Nemesszeghy Ervin SJ Atyának, aki volt szíves szakmai és teológiai szempontokból egyaránt átnézni írás

(Bujdosó Ernő)

4. oldal 2013 január hó Felsővárosi Harangszó

„Missziós szentmise” – december 14.

Hagyományos „missziós” szentmisénk vendége Mézer Gabriella nővér volt. A magyar alapítású „Jézus Szíve Társaságból” jött hozzánk, hogy hivatásáról tegyen tanúságot. Az evangélium után következett az ő nagyon kedves, közvetlen vallomása. Elmondta, hogy Marosvásárhelyen született és élt. Családja nem volt gyakorló vallásos. Itt jön a Szentlélek csodája: „ott fúj, ahol akar”. Mély keresését ültetett Gabriella nővér szívébe. És itt jön Isten irgalmas szeretete, aki minden embert üdvözíteni akar. Az ősök láncolatában adott a nővérnek egy olyan görög-katolikus nagymamát, akit tékozló isten- és emberszeretet jellemzett. Katolikus gimnáziumba járt. Itt különösen feltűnt neki négy fiatal, akik rendszeresen imádkoztak. Majd egyetemre járt. Itt részt vett egy lelkigyakorlaton, ami nagyon megérintette. Megdöbbent a felismerésen. „Isten engem szeret”. Átimádkozott tíz év kellett, mire teljes döntésre jutott. Milyen különösek Isten útjai! Ő, aki nem vallásos háttérben nevelkedett, ma a rendben hivatásgondozó, lelkigyakorlatokat vezet, és átéli a lelki anyaság szépségét. Tanúságot tett arról is, hogy nagy lelki segítséget kap a külső imádkozóktól, akik szolgálatában segítik. A „gyertya-ének” és a misszió himnusza, a skapuláré-ének után a záró áldással és örömmel a szívünkben tértünk haza.

Istentől megáldott, Boldog, Békés Új Esztendőt kívánok szeretettel! /H. Anikó/

Jótékonysági koncert templomunkban – 2012. december 1.

Gyönyörű zenei élményben volt részünk ezen az estén. A zeneirodalom legszebb és egyben legigényesebb műveit szólaltatták meg „gyerekeink”. Plébániánkon nőttek fel, itt jártak hittanra, ministráltak: Illés Adrienn énekelt, Kiss Melinda brácsázott, Lengyel Andrea zongorázott, Szántó Katalin fuvolázott. Felcsendültek Bach, Telemann, Honegger, Bizet, Mozart, Gounod, Paganini művei, egytől egyig nívós, szép előadásban. Azt hiszem, még hallani fogunk róluk, hiszen nagyon tehetségesek; és ami még több: igen lelkesek. A hívek többször is vastapssal jutalmazták előadásukat. A másfél órás koncert végén József atya köszöntötte őket, és a következő kedves szavakat idézte Simone Weiltől: „Ha az ember nagyon szép zenei műveket hallgat, lehetetlen nem szeretni az alkotójukat és azokat, akik előadják.” Így is történt. Megszerettük őket. Tanulmányaikhoz további sok sikert kívánunk, és Isten minden áldását kérjük életükre!

Köszönjük! /Szeretettel: Hatás Anikó/

EUCHARISZTIKUS CSODA AZ OLASZORSZÁGI VEROLI VÁROSÁBAN (1570-BEN) Veroli ősi olasz történelmi városa Rómától délre, mintegy 80 km-re fekszik, régi itáliai szokás szerint a település a hegytetőn épült. Nem ismerjük az alapítás dátumát, de annyi bizonyos, hogy a város régebbi Rómánál. Évszázados templomait, palotáit szép freskók díszítik és értékes műkincsekkel is büszkélkedhetnek. A veroli eucharisztikus csoda 1570. március 26-án, húsvétvasárnap történt a Szent Erasmus- Bazilikában. Az ünnep szokása szerint a templomban 40 órás szentségimádást tartottak az Oltáriszentség előtt, annak emlékére, hogy Krisztus teste is éppen ennyi ideig nyugodott a sírban. A csodás eseményt, a látomást és az imameghallgatásokat hiteles dokumentumban foglalták össze mindjárt a történtek után és a mai napig a bazilika plébániáján őrzik az iratokat. Azokban az időkben még nem ismerték a ma használatos szentségtartót. A szentostyát egy henger alakú ezüsttartóba tették, amelyet egy nagyméretű ugyancsak ezüstkehelybe helyeztek és a tetejére tett paténával zárták le. Az egészet szép selyemszalaggal átkötötték, amelynek két szárnyát a kehely szárán masnival erősítettek meg. A

bazilika kanonokja, Angelo de Angelis az így elkészített kelyhet a húsvéti dicséret után a Nagy Szent Gergely pápáról elnevezett mellékoltárra helyezte, amelyet ez alkalomból sok-sok gyertyával világítottak meg. A város jámbor közös-

5. oldal 2013 január hó Felsővárosi Harangszó

ségeinek tagjai fekete kámzsába öltözve a bazilikába vonultak és óránként váltották egymást az Oltáriszentség előtt. Amikor az „Irgalmasság”, a „Jóhalál”, a „Krisztus teste” és a „Szűzanyáról” nevezett közösségek tagjai helyet foglaltak a kápolnában csodás esemény történt. Amint imádkozni kezdtek, a kehely a benne lévő ostyatartóval átlátszóvá vált, és a kehely alján fénylő csillag jelent meg. A csillagon egy szentostya nyugodott. Rövid idő alatt az ostya egy

bárányfelhő által félig eltakart fekete ruhás gyermekké vált a kehely fölött, röviddel később pedig a kereszten haldokló Jézus alakja tűnt fel. A jelenés szemtanúi könnyhullatás és kiáltozás között Isten irgalmáért kezdtek esedezni. A hír villámgyorsan bejárta a várost és a Szent Erasmus-templom mindjárt megtelt hívekkel és a város előkelőségeivel, akik között ott volt a püspök is. Sokan személyesen meggyőződhettek a csodás eseményről, mivel a természetfölötti látomás a sok szemtanú vallomása szerint félóráig tartott. A következő napon, március 27-én ugyanabban az órában a csillag fénye újból ragyogni kezdett a kehely alján, ám rövidesen kialudt. Az összes jelenlévő világosan látta, hogy a kehelyből felszállt három egyforma nagyságú, egymást érintő ostya. Az ostyák lassan eltűntek és helyükön három gyermek jelent meg, a középső nagyobb volt a másik kettőnél. Később már csak egy ostya és egy gyermek volt látható. Ezek a jelenések is félóra hosszat tartottak, éppúgy, mint az előző estiek. A 40 órás szentségimádás után az egyházi hatóságok döntése

értelmében a szentostyát nem tették vissza a szentségházba, hanem a kitételt meghosszabbították április 6-ig. Időközben számos imameghallgatás és csodás gyógyulás történt a város lakói és a környező falvakból érkezett emberek között. A csodás kelyhet még ma is őrzik a templomban. A csodás esemény negyedik centenáriuma alkalmából, 1970-benVeroliban egyházmegyei eucharisztikus kongresszust tartottak. Minden hónap első péntekén a hívek szentségimádásra gyűlnek össze a Szent Erasmus-templomban, és közben a város többi templomát bezárják. Húsvét keddjén pedig minden évben a püspök ünnepi szentmisét mutat be az 1570-ben történt eucharisztikus csoda emlékére.

/Pákozdi István könyvéből közreadta szeretettel: Herczegné Marika/

Gyerekszáj! (új rovat) Miért olyan "nehéz" könnyűvé válni? Miért olyan "bonyolult" egyszerűvé válni? Miért olyan nehéz hallgatni a csendben? Megtalálni Őt, ki itt van a közelben? Miért olyan nehéz semmit sem csinálni, Miért olyan nehéz a napfényre kiállni? Miért olyan nehéz nézni, ki mindig néz, Szeretni a Szeretetet, miért olyan nehéz?

Hittanos táborokból vannak a következők: Mikor spenót volt ebédre: "jövel, Jézus, légy vendégünk, edd meg, amit adtál nékünk!" Este, egy fárasztó nap után: "Édes Jézus, hulla vagyok; hullaként is tied vagyok. Ámen." Ebéd után: "Aki ételt, italt adott, Klári néni legyen áldott..." (Így hívták azt a kedves nénit, aki főzött ránk. Valóban finom volt a főztje, áldott jó asszony.)

Egy kedves ismerősünk 3 év körüli kisfiánál történt. Vendégeket vártak, az étkezőasztal már meg volt

terítve az ünnepi terítékkel, a kisfiú meg hatalmas játékkalapácsával hadonászva rohangált. Az Édesanyja rászólt: Kisfiam, ne hadonássz itt, leverheted az edényeket! Mire a gyerkőc tágra nyílt szemmel: Leverhetem?!

Milyen hangszer a kitár? - kérdezte egy gyerek. Nem kitár, hanem gitár, - mondtuk neki. Meg is értette. A misén már így énekelt: "Gitárt karokkal zengjünk az Úrnak..."

Kereshetsz könyvekben Én a szívekben lakom Megmutatom magam Ahogy akarom Lépj be a csendbe Fordulj felém Semmit se kérdezz Légy az enyém!

Liturgikus naptár

Január

1. k Szűz Mária, Isten anyja 2. sze Nazianzi Szent Gergely püspök, egyháztanító

(Nagy Szent Vazul püspök, egyháztanító) 6. v Vízkereszt, Urunk megjelenése 7. h Pennaforti Szent Rajmund pap. szerzetes 13. v Urunk megkeresztelkedése

(Szent Hiláriusz püspök, egyháztanító) 15. k Remete Szent Pál 17. cs Remete Szent Antal apát 18. p Árpádházi Szent Margit 20. v Szent Sebestyén vértanú, Szent Fábián pápa,

vértanú, Boldog Özséb, pálos rendalapító 21. h Szent Ágnes szűz, vértanú 22. k Szent Vince diakónus, vértanú,

(Boldog Batthyány László) 24. cs Szalézi Szent Ferenc püspök, egyháztanító 25. p Szent Pál apostol megtérése 26. szo Szent Timóteus és Szent Titusz püspök 27. v Merici Szent Angéla szűz, nevelő 28. h Aquinói Szent Tamás áldozópap,

egyháztanító 31. cs Bosco Szent János áldozópap

6. oldal 2013 január hó Felsővárosi Harangszó

Hírek röviden….

A január-február hónap családos szolgálatát a következő családok vállalták: január 6.Tóth család

január 13. Mihályi család január 20. Móga család

január 27. Veress család

február 3. Keresztesy család február 10. Wiesler család február 17. Óvári család február 24. Bálint család

Márciustól várjuk a családok jelentkezését! (Tóth Zoltán / Tulipánt Emese)

Minden Kedves Testvérünknek:Minden Kedves Testvérünknek:Minden Kedves Testvérünknek:Minden Kedves Testvérünknek:

B. Ú. É. K. Bízd Újra Életed Krisztusra

Anyakönyvi hírek 2012. december hó

Keresztelések:

Horváth Ambrus Domonkos

(H. Domonkos és Szekeres Ildikó fia)

Halottaink:

Justin Viktória Mária (82)

Jámbori Ferenc (76)

Az Úr békéje legyen velük!

Felsővárosi Harangszó Díjmentesen kapható a templomban

Kiadja: Budafok-felsővárosi Jézus Szíve

Plébánia Felelős szerkesztő:

Dr. Válóczy József Plébános Alapító szerkesztő:

Sárváry-Bene Zoltán Munkatársak:

Mindazok, akik írásaikkal hozzájárultak lapunk megjelenéséhez.

Tipográfia: Balogh Lala