Budapesti Corvinus Egyetem

Társadalomtudományi Kar

Nemzetközi Tanulmányok Intézet

Az indonéz függetlenségi háború és a holland intervenció

Egy új világrendszer határán

Háfra LászlóNemzetközi TanulmányokSzemináriumvezető: Kőváriné Ignáth Éva

2013

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék.....................................................................................................................................2

1. Bevezető.............................................................................................................................................3

2. Történeti áttekintés............................................................................................................................4

2.1. Hollandia az indonéz szigetvilágban –.történeti áttekintés 1595-1942.......................................4

2.2. Tahun Kebangkitan Bangsa, a nemzeti ébredés évétől 1942-ig...................................................6

2.3. Japán markában..........................................................................................................................7

3. Indonéz nemzeti forradalom és függetlenségi háború.......................................................................8

3.1. Bersiap: a forradalom és háború kirobbanása.............................................................................8

3.2. Linggajati egyezmény................................................................................................................10

3.3. Operatie Product.......................................................................................................................10

3.4. Renville egyezmény és a szélsőségek térnyerése......................................................................11

3.5. Operatie Kraai............................................................................................................................11

3.6. A Kerekasztal Konferencia: Hága, 1949. április 14. – november 2.............................................12

4. Konklúzió..........................................................................................................................................13

Forrásjegyzék........................................................................................................................................15

Irodalomjegyzék...................................................................................................................................16

Melléklet..............................................................................................................................................17

2

1. Bevezető

Indonézia függetlensége több szempontból is érdekes. A függetlenségi háborúval egy

olyan ország jött létre, ami korábban soha nem létezett, és nem is létezhetett, és ennek

létrejöttében hatalmas szereppel rendelkezik a közel 400 éves holland jelenlét és uralom az

indonéz szigetvilágban. Ez volt az az aspektus, mely széles összefüggéseivel és

következményeivel lehetővé tette, hogy ebben az etnikailag és vallásilag rendkívül kevert

térségben egyáltalán felvetődhessen egy „egységes állam” gondolata, mely a korunk

legnépesebb iszlám állama. Indonézia történelme az emberiség, az emberi civilizáció és

kultúra története. Ez az 5-6000 kilométer hosszan húzódó földrajzi egység az európaiak

megjelenése előtt magába olvasztotta az ázsiai kontinens összes, mai napig jelentős vallási és

kulturális áramlatát, nem beszélve a rengeteg bennszülött csoport sajátos kultúrájáról,

nyelvéről és identitásáról. A modern Indonéziának is alapköve, hogy a hinduizmus és

buddhizmus egyenlő mértékben képviseltette magát a szigeteken, elég csak a világon

egyedülálló Borobudurra gondolni, mely a legjelentősebb iszlám előtti műemlék Jáva szigetén

(Taylor 2003, 39-41.o.). Az Indiából és Indiába vezető úton hamarosan a kínai kereskedők is

megjelentek, akik a térség egy új arcát alakították ki, és jelenlétük meghatározó maradt

egészen a függetlenségi háború első éveiig. A kereskedelem révén beáramló nyugati hatás,

indiai közvetítéssel, lassanként magával hozta az Arab-félsziget kereskedőit is, ahol ekkor

már Mohamed vallása diadalmat aratott és megállíthatatlannak tűnt. Pár évszázad elteltével a

korábbi szultánok és helyi vezetők a 13. és 14. században sorozatosan tértek át az iszlám hitre

és alakítottak ki muszlim államalakulatokat már a 13. század végére, például Melaka, Ternate

vagy a később nagy hírnévre szert tevő Aceh térségében (Taylor 2003, 66.o.). Ám ezek a

változások soha nem tudták elnyomni a korábbi társaikat, hiába semmisültek meg a hindu

államok (Majapahit hindu állam Demak általi pusztulása 1478 környékén), a vallások

továbbra is rá voltak kényszerítve az egymás mellett élésre és a helyi hiedelemvilághoz való

alkalmazkodásra (Taylor 2003, 82.o.). Tehát elmondható, hogy a kulcsfontosságú események

már ekkoriban is elsősorban Jáván és Szumátrán történtek, ám ezek az államok nem csak,

hogy nem tudták elérni a keleti szigeteket, de még a saját területükön sem voltak képesek

egyeduralkodóvá válni. (például: iszlám államokban gyakran a maláj nyelvet alkalmazták,

arab írással). Ezt követően a mai Indonézia terültén ezen államok helyezkedése zajlott teljesen

új és sajátos kulturális mintákat létrehozva és ebbe a világba lépett be először Portugália

1505-ben (Taylor 2003, 116.o.) A 16. század ugyan a portugáloké volt, az általuk érintett

3

kikötőkben megkezdődtek új és szervezettebb iszlám államok berendezkedése (Aceh,

Banjarmasin, Butung, Banten stb.), míg a hindu partnereik kezdetben megerősödtek a

portugál telepeken Makassar-ban, Flores vagy éppen Ambon szigetén. (Taylor 2003, 116.o.)

Ezzel egy időben az európaiak nekikezdtek helyi vezetők megkeresztelésének és a

kereszténység térítésének, mely szintén jelentős fordulat lesz több szigeten (pl. Ambon). Ám a

századvégi európai történelem úgy hozta, hogy a virágzó, északi Hollandia felülkerekedett az

óceánokon, míg Portugália és Spanyolország perszonáluniója szép lassan kiszorult.

A történelmi és etnikai háttere mellett szükséges megemlíteni, hogy Indonézia

függetlenségi háborúja Jávától, Balin, Borneón és Celebeszen át Új-Guinea nyugati feléig

valamilyen formában áthatotta a mindennapokat. Ugyanakkor a nemzetközi politikai életben

és történetírásban egyfajta holtpontnak tekinthető, és ez talán azzal magyarázható, hogy ez

volt a II. világháború előtti világ utolsó konfliktusa, ami még szervesen kapcsolódott például a

japánok előretöréséhez, ám egyben ez az új, ENSZ égisze alatt működő nemzetközi közösség

első konfliktusa is, és a konfliktus megoldásában már nagy szerepe volt a bipoláris rendszert

kialakító erőknek. Ugyanakkor feltételezem, hogy az indonéz folyamatok és a világpolitikai

változások közötti viszony alapozta meg azt, hogy Indonézia az el nem kötelezett államok

mozgalmának egyik legkiemelkedőbb tagja lett a kezdetekben.

2. Történeti áttekintés

2.1. Hollandia az indonéz szigetvilágban – történeti áttekintés 1595-1942

Hollandia de facto függetlensége hatalmas fejlődést jelentett az ország számára és

hamarosan egyeduralkodó lett a régi portugál gyarmatokon. Az első holland hajók 1595-ben

érték el a térséget és hamarosan megérkező hollandok, mint például helyi urak hűbéresei, új

és alacsonyabb rangú szereplőként jelentek meg a helyi életben. A Jávára, Szumátrára és a

Fűszer-szigetekre specializálódott kereskedelmi társaságok 1602-ben egyesültek VOC néven

(Vereenigde Oost-Indische Compagnie, azaz Egyesült Kelet-indiai Társaság néven), mely az

elkövetkező 300 évben eltérő mértékben ugyan, de jelentős és kiemelkedő hatalommá válik az

indonéz szigetvilágban. 1618-tól a VOC Jayakarta térségét választotta székhelyéül, mely

1619-től rövid megszakításokkal a Batávia nevet viselte egészen 1949-ig, amikor megkapta

mai nevét: Jakarta. A VOC kapta meg a jogot, hogy a térséget érintő holland kereskedelem

felett egyedüliként uralkodjon és évtizedek alatt hatalmas apparátust építsen ki, mind a

holland telepeken, mint az anyaországban. A VOC 17 igazgatóval rendelkezett, akik

Amszterdamban üléseztek és közvetlen kapcsolatban álltak a kormányzattal, a tudományos

4

világgal, az egyházzal és természetesen a gazdasági világgal, kiváltképp a hajógyárakkal.

(Taylor 2003, 149.o.) Jakartán és Jáván kívül ekkor még a Maluku-szigetek (pl. Ambon)

voltak a hollandok célpontja, ugyanis itt jutottak hozzá az értékes szegfűhöz és

szerecsendióhoz. A holland jelenlétet két nagyon fontos tényező jellemezte: egyfelől nem

végeztek térítő munkát, figyelemmel a kereskedelmi kapcsolatok biztonságára, illetve nem

szerveződött közvetlen gyarmati uralom, nem terjedt ki a szigetek belső területeire, a

szárazföldi ereje és az általa befolyásolt helyi kormányzat tehát csak a tengerparti övezetekre

korlátozódott. (Van Dijk 2009, 9. o.) (Penders 2002, 2. o.) „1602 és 1795 között ötezer hajó

hagyta el Hollandiát Ázsia irányába, a fedélzetükön 1 millió emberrel.” (Taylor 2003, 150.o.)

A napóleoni háborúk kezdetére a VOC-ot felemésztette a korrupció, a csőd (Van Dijk 2009;

9.o.). Hollandia „bukásával” pedig a hollandok helyét átvette Nagy-Britannia 1811-től (Taylor

2003, 219.o.), mely egy új korszak kezdete. A brit csapatok Thomas Stamford Raffles

vezetésével már nem álltak meg a partokon és Indonézia történelmében először, 1812-ben

ostrom alá vettek egy jávai uralkodó, II. Hamengkubuwono yogyakartai szultán palotáját.

Ettől kezdve a jávai hercegek döntéskényszerbe kerültek: vagy az európai, brit-holland utat

választják, vagy visszafordulnak a hagyományos iszlám, illetve hindu világba. Ez az aspektus

megmarad egészen 1901-ig. (Taylor 2003, 224-227.o.) Napóleon bukása után tárgyalásos

úton visszatért a Németalföldi Királyság a szigetekre, azonban már egészen más

berendezkedéssel: I. Vilmos átkeresztelte Holland Kelet-Indiára (Nederlands-Indie) és az

újraalapított VOC mellett létrejött a gyarmati kormányzat is, ami elhagyta a partokat és

uralmába vette a szigetek belső területeit is. A korszakot két fogalom jellemzi: a

„cultuurstelsel”, mely a holland gyarmati uralom alapja volt és gazdasági kapcsolatot

teremtett a farmerek és hollandok között, illetve a Diponegoro-forradalom vagy Jávai

Háború, ami egy olyan harcnak tekinthető, ami lezárta az 1812 előtti és a brit uralom által

teremtett jávai világok és a gyarmati hatalom ellentétét (Taylor 2003, 229-235.o.) (Van Dijk

2009, 9. o.). Utóbbi bukásával és a holland befolyás megerősödésével a jávai udvarokban és

eliten belül Jáva vált a térség erőközpontjává és biztos hátteret adott a keleti szigetek felé

irányuló holland offenzíváknak. 1830-ban megalapították a KNIL-t (Koninklijk Nederlands

Indisch Leger), mely a holland főkormányzó katonai erejét adta. Ez a korszak 1914-gyel

bezárólag a holland történetírásban, mint „modern imperializmus” maradt meg: a gyarmaton

szépen lassan utat törtek maguknak a modern világ találmányai, egyre több helyi kapcsolódott

be a kormányzatba és a gyarmati seregbe és láthatóvá vált, hogy a gyarmat lassan tarthatatlan;

így kialakult egy új álláspont a gyarmaton élő nagyszámú hollandok szemében, s ez a

cultuurstelsel bukásához vezetett 1901-ben. (Van Dijk 2009, 11.o.) 1875-ben betiltották, hogy

5

a Jáván keletkezett profitot és tőkét Hollandiába vigyék, majd egyéb lépések során eljutottak

az új holland középosztály által támogatott gyarmati politikához, az „ethici” vagy másnevén

etikus politikához. Ennek során nyugati típusú iskolákat nyitottak a jávai és szumátrai

fiataloknak, betiltották az ópiumimportot, egészségügyi ellátást vezettek be, támogatták a

helyi beruházásokat és a holland egyetemek megnyíltak az indonéz fiatalok előtt: ezek a

lépések nem csak a modern Indonéziát alapozták meg, hanem annak esélyét is, hogy egyszer

egyáltalán függetlenné váljanak. Az etikai politikát követő évtizedekben pedig megalakultak

az új indonéz értelmiségnek (nem csak jávaiak) és régi jávai arisztokráciának azon civil

kezdeményezései, politikai csoportjai és társaságai, melyek már a függetlenségi háború

legfontosabb szereplői lesznek (Taylor 2003, 279-284.o.).

2.2. Tahun Kebangkitan Bangsa, a nemzeti ébredés évétől 1942-ig

A Batávia, Bandung és Surabaya iskoláiból és a holland egyetemekről kikerülő

fiatalok több szervezetet hoztak létre 1908-tól, melyek eleinte a jávai hagyományok

modernizálására épültek.

A Budi Utomo 1908-ban jött létre régi nemesi családok tagjaiból és holland

iskolákban tanuló diákokból. A neve Dicsőséges Szellemet jelent és a jávai hindu-buddhista

filozófiai örökségre támaszkodott.

A Muhammadiyah egy arisztokratikus-iszlám szervezet volt, mely a yogyakartai

udvarból indult és figyelemre méltó iskolai és egészségügyi hálózatot épített ki párhuzamosan

a holland intézményekkel. 1938-ra az egész szigetvilágban 250 ezer tagot és 7630

misszionáriust számlált (Taylor 2003, 293.o.).

A Sarekat Islam 1912-ben nőtt ki az Iszlám Kereskedelmi Egyesületből és egy sokkal

inkább politikai szervezet arcát mutatta, kizárólag jávai muszlim tagokkal. Legfőbb céljuk a

holland gyarmati uralom felszámolása volt, de a kínaiakkal szembeni (kereskedelmen belüli)

fellépés is jellemezte őket.

A Jáván kívül élők, akik nem tudtak azonosulni a királyi és modern muszlim Jáva

eszméjével vagy az agresszívabb parasztközpontú iszlámmal, külön szervezeteket hoztak

létre. Ilyen személyek voltak: Kartini, van Hinloopen, Dewantoro, Yamin vagy Hamka.

Egy szigeteken átívelő és sokkal szélsőségesebb csoport volt a Darul Islam

Kartosuwiryo vezetésével, ami teljes egészében az iszlám hagyományaira alapozódott és

minden mással való kooperációt elutasított. Ez a szervezet egészen 1962-ig jelentős szereplője

maradt Indonézia történelmének.

6

Természetesen a szervezetek és egyesületek mellett alakultak világiasabb világképpel

és célokkal rendelkező pártok is:

1920-ban létrejött az Indonéz Kommunista Párt, mely megalakulásától kezdve a

szigetvilág egész nyugati felében fennakadásokat okozott a gyarmati kormányzat számára,

ezrek tüntettek és forrongtak, több ezren kerültek börtönbe és több száz embert internáltak új-

guineai börtöntáborokba (Taylor 2003, 293-306.o.).

A ’20-as években került színpadra egy olyan szereplő is, aki az etikai politika

újításainak révén kerülhetett középpontba. A „merdeka” jelszava (szabad, független; 2. ábra)

alatt hirdette nacionalista nézeteit és eltérően társaitól, hangsúlyozta, hogy elutasítja a

szigetvilág „jávaiasítását”. Indonéziát úgy definiálta, hogy részesei voltak a „hindu balinézek,

a keresztény batakok, a muszlim sasakok és az animista dayakok.” (Taylor 2003, 306.o.) A

pártját 1927-ben alapította Indonéz Nacionalista Párt néven és három főcélkitűzése volt: a

nacionalista mozgalmak egyesítése, a hollandokkal való együttműködés elutasítása és

törekvés a függetlenség elnyerésére. Az ő neve ettől kezdve haláláig meghatározta országát:

Sukarno (Van Dijk 2009, 15.o.).

1942-ig a gyarmati kormányzat egyre több ellenállásba ütközött, az európai politika

elérte a holland és eurázsiai kolóniákat, és ők is szervezkedésbe kezdtek: hamarosan

megjelentek a tisztán holland klubok, akik támogatták az indonézeket, de a fasiszta csoportok

is. A gyarmat vezetősége következetesen ellenségesen lépett fel minden indonéz program

ellen, így az INP vezetőit is letartóztatták. Majd a II. világháború közeledtével a KNIL

(Királyi Holland-Indiai Hadsereg) reformon esett át 1937-ben. A csendes-óceáni háború

kirobbanásakor a KNIL 42 ezer főt számlált, köztük 10 ezer európai, 13 ezer jávai, 2000

szundanéz, 5000 menandonéz, 400 amboni és 1000 timori katonával. Azonban a 1942

márciusában a japán offenzíva során az Európában már elfoglalt Hollandia csapatai

összeomlottak az amerikai-brit-ausztrál együttműködés ellenére: a japánok teljes győzelmet

arattak, a KNIL indonéz csapatai szétoszlottak, egy egyedüli KNIL-egység Ausztráliába

szorult vissza. (Penders 2002, 11-27.o.) (Van Dijk 2009, 16.o.)

2.3. Japán markában

A japán támadók felszámolták a gyarmati kormányzatot és saját adminisztrációt

alakítottak ki. Az eurázsiaiak többsége elhagyta a szigetet, és a kezdeti helyi ellenállás után

(amit a japán titkos rendőrség, a Kenpeitai elfojtott), felülkerekedtek az együttműködést

támogatók csoportjai, élükön Sjahrir-ral és Mohammad Hattával (szociáldemokrata,

antifasiszta nacionalisták). Az indonéz függetlenségbe vetett hit felerősödött, ahogy az

7

indonézek ráeszméltek, hogy a legyőzhetetlennek hitt hollandok eltűntek, s hamarosan a japán

kormányzat is támogatta ezt a folyamatot, annak ellenére, hogy japán gyarmattá váltak, a

katonai kormányzat, a Gunseikan alatt. (Van Dijk 2009, 17. o.) (Penders 2002, 15-16.o.)

1943-ban több fordulat is bekövetkezett: Japán támogatta egy iszlám tanács létrejöttét, mely

októberben felállt Masyumi néven (Indonéz Muszlimok Konzultatív Tanácsa). Szintén

októberben létrejött egy katonai szervezet, a PETA (Pembela Tanah Air/A Szülőföld

Védelmezői), mely zászlóaljakba tömörült indonéz tisztekből állt. 1943 végére Sukarno is

belépett a képbe, Japánba történő látogatásával és 1944-ben egy újabb szerv létrejöttével,

mely magába olvasztott fiatal milíciákat: Barisan Pelopor. Ebben együttműködtek a japánok,

az INP képviselői (Hatta és Sukarno), a Muhammadiyah és a Nahdatul Ulama. 1945-re ez lett

a Masyumi katonai szárnya. (Taylor 2003, 320.o.) (Penders 2002, 20.o.) Japán

visszaszorulásával az óceánon sürgetőbb lett a távol-keleti kormány számára Indonézia

helyzete, így létrejött az Indonézia Függetlenségének Előkészítését Vizsgáló Bizottság

(BPUPKI), melyben minden jelentősebb párt és sziget képviseltette magát. 1944. szeptember

7-én Koiso japán miniszterelnök a tokiói parlamentben kijelentette, hogy Indonézia elnyeri a

függetlenségét (dátum nélkül). Végül 2 atombomba és a japán kapituláció hozta el azt a

helyzetet, mikor Sukarno és Hatta, a pemudák nyomásának engedve, 1945. augusztus 17-én

kikiáltották Indonézia függetlenségét (Penders 2002, 20-24.o.) (2. ábra).

3. Indonéz nemzeti forradalom és függetlenségi háború

3.1. Bersiap: a forradalom és háború kirobbanása

A függetlenség kikiáltásával a BPUPKI átkonvertálta magát Központi Indonéz

Nemzeti Bizottsággá (KNIP) és megválasztották Sukarno-t elnöknek és Hattát alelnöknek (6.

és 7. ábra). A forradalom ezt a szakaszát „Bersiap” névvel illetik vagy SEAC-periódusként

nevezik. A Bizottság nem fedte le a valódi etnikai megosztottságot, ráadásul létrejötte miatt

Hollandia azonnal megvádolta Sukarno-ékat, hogy fasiszta kollaboránsok, ám a frissen

felszabadított Hollandia még képtelen volt a beavatkozásra. A pemudák (republikánus és

radikális ifjúsági csoportok, akik a függetlenségért készek voltak meghalni; 8. ábra)

októberben megkezdték támadásaikat az ott ragadt hollandok (~3500 áldozat), keresztény

amboniak, kereskedő kínaiak ellen, akik szintén bosszút álltak muszlim településeken.

Eközben Ausztráliában blokádot vezettek be a holland hajókkal szemben, míg szeptember és

október között partra szálltak a szövetségesek csapatai (délkelet-ázsiai nemzetközösségi

csapatok; SEAC) Louis Mountbatten parancsnokságával Padang, Semarang, Palembang és

8

Medan városok környékén. (countrystudies.us) Az Indonéziában maradt 70 ezer japán katona

is részt vett a kialakult hatalmi űr megszüntetésében és több helyen rájuk támaszkodtak a

szövetségesek. A holland adminisztráció lassanként, a SEAC-csapatok kísérőjeként tért

vissza, eleinte a keleti szigetvilágba (Kalimantán, Morotai stb.) Charles van der Plas

vezetésével (SEAC-képviselő és a Holland-Indiai Civil Adminisztráció-NICA parancsnoka)

(Penders 2002, 25-26.o.) (Taylor 2003, 331.o.) (1. ábra). Christison hamarosan átvette a brit

csapatok jávai hadművelete fölötti vezetést, míg a pemudák rádióadásokat szerveztek és

újságokat adtak ki, így a forradalom és függetlenség híre elért hamarosan Új-Guineáig. A

szigetvilágban azonban nem mindenki támogatta Sukarno-t és a KNIP-et, így bomlásnak

indult a korábbi társadalmi rendszer. Az eufória közben Sukarno igyekezett a republikánus

erőket összegyűjteni és fellépni a szervezett és önálló katonai csoportok ellen. Ugyan a britek

elismerték a függetlenséget, jávai városokban lázadások törtek ki a Köztársaság ellen is, ezért

brit-indiai csapatok megszállták Surabaya városát, ahol a pemudák összecsaptak velük. A brit

parancsnok, Mallaby, tárgyalásokat ajánlott, de október 30-án egy merénylet során

meggyilkolták, végül a brit nemzetközösségi csapatok ostrom és tűz alá vették a települést. A

november 10. és 24. között zajló bombázások és offenzíva óriási áldozatokat követeltek

Surabaya-ban. (Taylor 2003, 331-333.o.)

1945 novemberében a Köztársaság elfogadta a parlamentáris államforma tervét, majd

Sukarno kinevezte miniszterelnöknek Sjahrir-t. November 2-án aláírtak a britekkel egy

fegyverszüneti egyezményt, de a bandungi zavargások miatt nem lépett életbe. Eközben a

megalakult indonéz hadsereg legfőbb parancsnokává választották Sudirman-t november 12-

én, és a Köztársaság egy héten belül feloszlatta a PETA-t és más, a japánok által létrehozott és

támogatott katonai szervezetet. 1946 márciusáig a pemudák visszatértek Bandungba és a

britek, akik ekkor már nem törekedtek és törekedhettek a teljes elfoglalásra, ultimátumban

követelték távozásukat, de csak azt érték el, hogy Bandung déli városrészeit szándékosan

felégették a republikánus pemudák, ezzel bevonulva az indonéz függetlenségi háború hősi

emlékezetébe. 1946 novemberéig a britek visszatelepítették a holland adminisztrációt a

nyugati szigetekre is és 1946. januári csatával Batávia hamarosan visszakapta régi szerepét,

míg a republikánus kormány Yogyakartába menekült. Szumátra legnagyobb városait is légi

támadás alá vették a hollandok visszatérését előkészítve (3. ábra). A szigeteken, ahol nem

érvényesültek a köztársaságiak, azonnal holland uralom alá kerültek, míg például Celebesz

déli részein bevetették Westerling vezetésével a holland speciális erőket (DST). 1946

novemberében az utolsó brit csapatok is elhagyták Indonéziát, illetve addigra a japán katonák

nagy részét is hazaszállították, majd decemberben létrejött a holland Kelet-Indonézia,

9

Makassar fővárossal. A britek semlegességi politikába fogtak és a feleket tárgyaló asztalhoz

ültették. (Taylor 2003, 332-334.o.) (Van Dijk 2009, 33-43.o.) (countrystudies.us) (Ashworth

1990, 38-39.o.)

3.2. Linggajati egyezmény

1946 novemberén a Sjahrir és Sukarno vezette indonéz képviselete és a van Mook (5.

ábra) és Schermerhorn vezette hollandok tárgyalásainak sorozata után 12-én nehézkesen

elfogadták a Linggajati egyezményt és a fegyverszünetet. (Sjahrir nem ismerte el

személyesen.) (Taylor 2003, 334.o.) (Van Dijk 2009, 44-45.o.) Az egyezménnyel Hollandia

elfogadta az Indonéz Köztársaságot, melynek fennhatósága Szumátrára, Madurára és Jávára

terjedt ki, Batávia kivételével. A felek megegyeztek, hogy legkésőbb 1949. január elsejéig

létrejön a Holland-Indonéz Unió, benne a Holland Királysággal és az Indonéz Egyesült

Államok Köztársaságával, mely föderáció magába foglalja az Indonéz Köztársaságot, Borneót

és a „Nagy Keletet”, mely az újonnan megalakuló holland fennhatóságú szövetségi államokat

takarja (4. ábra). Az Unió feje pedig a holland uralkodó lett volna. (Linggajati Egyezmény

1946.) Az egyezményt a Köztársaság csak 1947 februárjában ratifikálta, míg a holland

parlament alsó háza csak március 25-én, de akkor is csak egy módosított formáját, amit a

Köztársaság kormánya elutasított. A holland döntés hátterében a romló gazdasági és pénzügyi

helyzet állt, mely során az európai ország vezetése ráeszmélt, hogy a gyarmata ebben a

formában tarthatatlan, ugyanakkor nem engedheti el, mivel szorosan kapcsolódik a

gazdaságához és szüksége volt rá a háború utáni újjáépítéshez. Majd nem sokkal később

felmerült, hogy 1947 végére a batáviai kormányzat csődbe jut. Ez a hír vezetett el az első

drámai fordulathoz a háború során. (Penders 2002, 33-36.o.)

3.3. Operatie Product

1947 júniusában végül a Köztársaság jelezte, hogy nem hajlandóak elfogadni a

módosított egyezményt. 1947. július 21-én éjjel végül némi mérlegelés után Hollandia egy

rendőrségi akció megindítása mellett döntött (9.; 10. és 11. ábra), hivatalosan azért, hogy

fellépjen a Linggajati egyezmény betartása mellett, míg valójában inkább egy életképes

ország megteremtése volt a cél. (központi ültetvények és olajmezők) Ebben a pillanatban a

TNI (Indonéz Nemzeti Hadsereg) 110 ezer emberrel rendelkezett Jáván és 64 ezerrel

Szumátrán, míg a KNIL 44 ezer főt tett ki, illetve 70 ezer fős szárazföldi erőt a holland

hadsereg adott ötezer haditengerésszel. Van Mook ragaszkodott ahhoz, hogy a hollandok csak

korlátozott csapást mérjenek, ám így is sikerült kiszorítaniuk a köztársaságiakat Szumátra

nagy részéről, illetve Jáva közel feléről, de igazán nagy győzelmet nem tudtak aratni, ugyanis

10

révén, hogy márciusban az arab államok, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Kína, India

és Ausztrália elismerte Indonézia függetlenségét, az utóbbi két állam július 31-én kérvényezte

az ENSZ BT összehívását. (Penders 2002, 36.o.) (Van Dijk 2009, 50.o.) (countrystudies.us)

Elsején elítélték Hollandiát és elrendelték az azonnali tűzszünetet, illetve létrehoztak egy

jószolgálati bizottságot (GOC), ahol Hollandia közvetítőként léphetett fel. Végül a

nemzetközi nyomásra és kritikára, negyedikén beszüntették a harcokat és újbóli tárgyalásokat

kezdeményeztek. (Van Dijk 2009, 50-51.o.)

3.4. Renville egyezmény és a szélsőségek térnyerése

1947 őszétől 1948-ig tartó tárgyalások, majd a január 17-i Renville egyezmény

győztese Hollandia volt. A van Mook-vonal mentén felosztották Jávát, hozzájutva így a

potenciális gazdasági központokhoz (Renville Egyezmény 1948). Az Operatie Product során

meggyengült köztársasági kormány (ekkori miniszterelnök Amir Syarifuddin) azonban sok

akadályba ütközött. Először is diplomáciai fronton ugyan támogatták, a tárgyalásokon rosszul

jött ki, míg a szétoszlott hadserege gerillaháborúba fogott a holland területeken. (Ashworth

1990, 40.o.) Azonban mindkét kormányzat szembe találta magát az utóbbi meggyengüléséből

származó hatalmi űrt betöltő szervezetekkel, mindkét oldalon. 1948-ban Nyugat-Jáván

Kartosuwirjo kikiáltotta a régi Darul Islam-beli társaival az Indonéz Iszlám Államot (Negara

Islam Indonesia). A muszlim teokráciáért elkötelezett politikai szereplő azonban csak a kisebb

problémát jelentette. 1948 szeptemberében a kommunista párt fegyveresei összecsaptak a

republikánusokkal Surakartában, ahol kikiáltották az Indonéz Szovjet Köztársaságot.

Vereségük után Madiun városába szorultak vissza, ahol a Kommunista Párt egyik vezetője,

Musso felszólította a tömeget a kormány megdöntésére. Ekkor elkerülve egy kommunista

fordulatot, a köztársasághoz lojális csapatok brutálisan leverték a kommunista zavargásokat,

Musso-t és Tan Malaka-t elfogták, előbbit meggyilkolták, utóbbit tárgyalás útján kivégezték.

Ezzel a mozzanattal vártalan fordulat következett be a nemzetközi közösségben.

(countrystudies.us) (Ashworth 1990, 41.o.)

3.5. Operatie Kraai

Eközben a gyarmati kormány megszervezte a Bijeenkomst voor Federaal Overleg-et

(Szövetségi Tanácskozó Közgyűlés) a szövetségi államok számára, míg a Köztársaság a van

Mook-vonal miatt el volt zárva minden gazdaságilag potenciális területektől és az 1948-as

konfliktusok félelmet tápláltak a hollandokban, hogy a gerillákat megsegítendő, egy

köztársasági támadás indulhat, a kommunista fordulat leverése után megszilárdult, 463 ezer

fős TNI által. Ennek a félelemnek előzménye volt, hogy februárban a Siliwangi zászlóalj

11

Nyugat-Jávából Közép-Jávába vonult, hogy Surakarta térségét megerősítsék, ám a van Mook-

vonal menti mozgolódást a hollandok általános mozgósításnak vélték, majd röviddel ezután a

Slamet hegyen való átkelés közben a republikánusok és a hollandok összecsaptak.

Az ekkor Jáván 60 ezer fős és Szumátrán 18 ezer fős holland operatív erők

parancsnoka, Simon Spoor, kihasználva és reflektálva a Köztársaság területén történő

konfliktusokra, egy újbóli beavatkozás, egy új rendőrségi akció mellett döntött, mivel a

holland álláspont azt tükrözte, hogy csak így lehet kiiktatni végleg a gerillákat. (Taylor 2003,

335.o.) (Van Dijk 2009, 80.o.) (Ashworth 1990, 41.o.)

1948 decemberére a biztonsági helyzet annyit romlott, hogy végül 18-án indította meg

a támadást a holland hadsereg és a KNIL. Jáva és Szumátra városi területei hamarosan elestek

(12. ábra), Yogyakarta elfoglalásával a köztársasági kormány, Sukarno-val és Hattával együtt

holland fogságba került, akik Bangka szigetére szállították őket (13. ábra). A Köztársaság

területén újabb államokat hoztak létre, közben Sudirman egy ideiglenes katonai kormányzatot

alakított illetve Yogyakarta környékén heves harcok alakultak ki a Suharto vezette milíciák

révén. A nemzetközi botrányt követve hamarosan elutasítással találta magát szemben

Hollandia. A támadás ugyanis ekkor már egy teljesen új világpolitikai viszonyrendszerben

zajlott: az Egyesült Államok számára egyértelművé vált, hogy Sukarno állama

antikommunista, a PKI lefejezésével az Indonéz Köztársaság megnyerte magának az amerikai

támogatást (Taylor 2003, 336.o.) (countrystudies.us). 1949 januárjában az ENSZ BT

meghozta az S/RES/67. határozatát, melyben követelték az indonéz kormány szabadon

engedését és előírták, hogy 1950. július 1-ig az egész szigetvilág számára biztosítani kell a

függetlenséget és szuverenitást. Hollandia ezzel azonban nem csak a nemzetközi színpadon

vesztett, de az Egyesült Államokban és Indonéziában is elfogyott körülötte a levegő: az eddig

mérsékelt nacionalisták már nem támogatták a holland elképzeléseket a föderális-uniós

államformáról, míg keleti államaik is elutasították a támadást. Az USA kilátásba helyezte a

Marshall-segély folyósításának azonnali felfüggesztését. Ezáltal a holland kormány kénytelen

volt visszavonulni és tárgyalásokba kezdeni. (Ashworth 1990, 41.o.) (Penders 2002, 39.o.)

(UN S/RES/67 1949) (countrystudies.us)

3.6. A Kerekasztal Konferencia: Hága, 1949. április 14. – november 2.

A nemzetközi nyomásnak engedve a felek április 14-én ültek össze először Hágában,

ahol május 7-én megállapodtak a Roem-van Roijen egyezményben, melyben az Indonéz

Köztársaság vállalta, hogy beszünteti a gerillaharcot és ígéretet tettek, hogy olyan hamar

elfogadják, amilyen gyorsan csak lehet. Hollandia elkötelezte magát amellett, hogy a

12

yogyakartai kormányt szabadon engedi, a katonai akciókat azonnali hatállyal beszünteti és az

1948. december 18. óta fogságba esett foglyokat szabadon engedi. Továbbá elállt attól, hogy

új szövetségi államokat hozzon létre köztársasági területeken. Az egyezményben rendelkeztek

a gyarmaton élő hollandok státusáról is. Június 24-én a holland csapatok átadták Yogyakartát

a köztársasági erőknek. Július 13-án a Szumátrát irányító átmeneti Sjafrudin-kormány

visszalépett és az új egységes Hatta-kabinet elfogadta az egyezményt. Augusztus 3-án aláírták

az tűzszüneti egyezményt, mely két héten belül mindenütt életbe lépett. A rendezésről szóló

konferencia augusztus 23-án ült össze és október 31-ig minden kérdésben döntöttek. (Penders

2002, 39-45.o.)

Hollandia elfogadta önálló és szuverén államnak az Indonéz Egyesült Államok

Köztársaságát, döntöttek arról, hogy az összes holland csapatot kivonják és szavazással

megválasztanak egy Alkotmányozó Nemzetgyűlést. Vitás kérdésként nyitva maradt Új-

Guinea, ugyanis végül arra jutottak, hogy nyugati fele továbbra is holland fennhatóság alatt

marad, amibe soha nem egyezett bele igazán a Sukarno-féle kormányzat. További vitás pont

volt a hollandoknak fizetendő „kártérítés”, melynek megállapított összege 4,3 milliárd holland

forint lett. A KNIL-t feloszlatták és a 45 ezer indonéz származású katonának kilépést vagy

betársulást ajánlottak az indonéz hadseregbe. A hadsereg támogatására és felkészítésére

létrejött egy Holland Katonai Misszió. (Penders 2002, 45-52.o.) (countrystudies.us)

Az Indonéz Egyesült Államok egy látszólag működőképes, ám gyakorlatban akadozó

és logikátlan szövetségi állam lett. A 31 milliós Köztársaság ugyan kiemelkedett, de még így

is ott volt 15 állam, köztük Kelet-Indonézia (1946), Nyugat-Kalimantán (1947), Kelet-

Szumátra (1947), Madura és Nyugat-Jáva (1948), Kelet-Jáva (1948) vagy a mindössze 100

ezres Riau. (Taylor 2003, 330.o.)

A konferencia végül november 2-án ért véget egy egyezménnyel a Holland Királyság,

az Indonéz Köztársaság, az indonéz szövetségi államok és az ENSZ Indonéz Bizottsága

(UNCI) között. (Van Dijk 2009, 92.o.)

1949. december 27-én Amszterdamban és Jakartában is kikiáltották az ország

függetlenségét, amit az Egyesült Államok azonnal elismert. (Penders 2002, 52.o.) (Taylor

2003, 336.o.)

4. Konklúzió

Összességében elmondható, hogy az indonéz függetlenségi háború egy rendkívüli

esemény volt, mely a II. világháború előtti világ és az új, bipoláris világrendszer közötti

13

határon feküdt. A Linggajati egyezmény még az előbbi korszak egyik utolsó szerzeménye,

míg a Renville egyezmény már az ENSZ égisze alatt egy amerikai hadihajón lett aláírva. A

forradalom során a korábbi társadalmi szerkezet felbomlott, régi nemesi családok és helyi

vezetők (raja) eltűntek, hatalmas menekültáradat és óriási nélkülözés volt tapasztalható. Az 5

év során azonban nem csak a Nemzetközi Közösségben folyt a vita, hanem Hollandián és a

Köztársaságon belül is. A holland pártok és véleményformálók (H. van Mook, P. Lieftinck

vagy J. M. de Booy vitái és elképzelései 1946-ban) (Cheong 1982) és a köztársasági

nacionalista párt különböző színezetű csoportjai (Sjahrir kilépett és a Szocialista Párt alapítója

lett; Syarifuddin csatlakozott a kommunistákhoz, majd kivégezték) folyamatosan

meghatározták a konfliktust. A háború folyamata azon kívül, hogy egy korábban nem létező

államot hozott létre, abban is jelentős, hogy egyszerre zajlott a diplomácia, a háború, a

terrorizmus, a gerillaháború és a tárgyalások szintjén. Függetlensége kivívásával és a korai

holland dekolonizációval nemes példát állított az ország a gyarmati államok elé, ugyanakkor

hatalmas lehetőséget kapott az ország arra, hogy az USA partnereként, és mint egy

demokrácia, váljon a délkelet-ázsiai régió egyik legnagyobb és legjelentősebb államává.

Ebben végül az sem tántorította el az országot, hogy Westerling 1950 januárjában a Ratu Adil

Légióval (APRA) puccsot kísérelt meg vagy, hogy a mindvégig hollandpárti keresztény

amboniak kikiáltották Dél-Malukut áprilisban, és elnyomásával novemberre 12.000 család

menekült Hollandiába Ambonról.

Utóbbi eseményeket kihasználva Sukarno, a ’45-ös függetlenség kikiáltásának 5.

évfordulóján, 1950. augusztus 17-én kikiáltotta az Indonéz Köztársaságot, mint egy és

oszthatatlan entitást, mely a frissen megalakuló el nem kötelezett országok egyik

vezéralakjává vált. (Bandung, 1955)

Sukarno 1957-ben 46 ezer holland származású állampolgárt utasított ki, majd vezetett

be irányított demokráciát. Mindennemű függetlenségi mozgalom ellen fellépett, majd 1962-re

legyőzte a Darul Islam 1948 óta tartó ellenállását, végül lezárta Hollandiával Nyugat-Új-

Guinea kérdését és ezzel végleg lezárult egy fejezet az indonéz és a holland történelemben is

egyaránt. Taylor (2003) 336. o., (countrystudies.us) (Ashworth 1990, 42-43.o.)

14

Forrásjegyzék

1. Taylor, Jean Gelman (2003): Indonesia: Peoples and histories. Yale University Press, New Haven

2. Van Dijk, Cornelius W.A.J. (2009): The American Political Intervention In The Conflict in The Dutch East Indies 1945-49. Fort Leavenworth, Kansas

3. Penders, C.L.M, (2002): The West New Guinea Debacle. University of Hawai’i Press, Honolulu

4. Ashworth, Lucien (1990): The 1945-1949 Dutch-Indonesian Conflict:Lessons and Perspectives in the Study of Insurgency, Journal of the Centre for Conflict Studies, University of New Brunswick

5. The National Revolution, 1945-50, Országtanulmány Indonáziáról, Federal Research Division of the Library of Congress http://countrystudies.us/indonesia/16.htm, megtekintés időpontja: 2013. okt.31. 

6. Linggajati Egyezmény (1946):http://www.houseofdavid.ca/linggadjati.htm Megtekintés időpontja 2013. november 4.

7. Renville Egyezmény (1948):http://www.houseofdavid.ca/renville.htm Megtekintés időpontja: 2013. november 6.

8. ENSZ Közgyűlés Határozata S/RES/67 (1949): http://www.un.org/en/ga/search/view_doc.asp?symbol=S/RES/67(1949) Megtekintés időpontja: 2013. november 7.

9. Cheong, Yong Mun  H. J. van Mook and Indonesian Independence, The Hague, Nijhoff, 1982, 66-68 o.; 71-75 o. Holland javaslatok az indonéz rendezésre (1946) http://www.houseofdavid.ca/Indo_feb10.htm Megtekintés időpontja: 2013. november 6.

15

Irodalomjegyzék

1. Frederick, William H. (1989): Visions and Heat: The Making of the Indonesian Revolution. Ohio University Press, Athens

2. Colombijn, Freek (2002): Roots of Violence in Indonesia: Contemporary Violence in Historical Perspective. Koninklijk Instituut Voor Taal Land, Leiden

3. Jessup, John E. (1989): A Chronology of Conflict and Resolution, 1945-1985. Greenwood Publishing, Westport

4. Kahin, George McTurnan (1971): Nationalism and Revolution in Indonesia. Cornell University Press, Ithaca

5. McMillan, Robert (2006): The British Occupation of Indonesia: 1945-1946: Britain, The Netherlands and the Indonesian Revolution, Routledge Publishing, Abingdon

6. Reid, Anthony (1974): The Indonesian National Revolution 1945–1950. Longman Pty Ltd., Melbourne

7. Ricklefs, M.C. (1993): A History of Modern Indonesia Since c.1300., Stanford University Press Publishing, San Francisco

8. Vickers, Adrian (2005): A History of Modern Indonesia, Cambridge University Press, New York

16

Melléklet

1. ábra: Holland toborzó plakát (1945)

2. ábra: Indonéz Nacionalista Párt propaganda plakátja

17

3. ábra: Holland katonák bevetésen (1946)

4. ábra: Holland katonák az első tárgyalásos időszakban (1947)

18

5. ábra: Hubertus van Mook, a Holland-Indiák megbízott főkormányzója (1942-48)

6. ábra: Mohammad Hatta, indonéz alelnök, majd miniszterelnök

19

7. ábra: Sukarno, indonéz elnök (1945-67)

8. ábra: pemudák

20

9. ábra: Operatie Product, az első rendőrségi akció

10. ábra: Operatie Product

21

11. ábra: Operatie Product, az első rendőrségi akció

12. ábra: Operatie Craai, a második rendőrségi akció

22

13. ábra: Sukarno holland fogságban, Bangka szigetén (1948)

23