HATALOM ÉS TERRORElőadások és interjúk 9/11 után

NOAM CHOMSKYSzerkesztette: John Junkerman és Takei Masakazu

Független Média KiadóMagyarország

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Power and Terror, 2004

Seven Stories Press, New York and Little More, TokyoSzerkesztette: John Junkerman és Takei Masakazu

ISBN: 963 86753 14

Fordította: Roby Tiallac Szerkesztette: Antal Csaba és Vay Márton

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Antal Csaba Köszönet: Pordány Katalinnak és Fidrich Róbertnek

© Noam Chomsky, 2003Magyar kiadás © Független Média Kiadó, 2005

Felelős kiadó: A Független Média Kiadó ügyvezetője

Borítóterv: Greg Ruggiero

Borítókép: Afgán kislányok egy amerikai katonát figyelnek a 101. „Bravó” ejtőernyős ezredből, amint fedezékbe vonul egy „veszélyes terület felderítésénél”, 2002. július 23-án, Narizah városban, Délkelet-Afganisztánban. A háromnapos akció célja az volt, hogy megakadályozzák, hogy az Al Qaida és tálib

harcosok menedéket találjanak az afgán-pakisztáni határ közelében található falvakban. Az akció során fegyvereket találtak és egy afgán férfit elhurcoltak kihallgatásra. [Scott Nelson/Getty Images]

Tartalom

ELŐSZŐ A MAGYAR KIADÁSHOZBEVEZETÉS

I. RÉSZINTERJÚ NOAM CHOMSKYVAL a Hatalom és terror című filmhez

II. RÉSZAMERIKAI FEGYVEREK, EMBERI JOGOK ÉS TÁRSADALMI EGÉSZSÉG

III. RÉSZELŐADÁSOK ÉS BESZÉLGETÉSEK

„Miért gyűlölnek bennünket, amikor mi olyan jók vagyunk?”Látogatás Ciszjordániában Azmi BisharávalA média elfogultsága és Palesztina. Mit tehetünk? Az Egyesült Államok és a világ

IV. RÉSZTOVÁBBI INFORMÁCIÓK

Kiket támogassunk?A szerzőTárgymutatóA kiadó ajánlata

Előszó a magyar kiadáshoz

Noam Chomsky az egész világon ismert és alapvető fontosságúnak tartott gondolkodó, de Magyarországon egyelőre csak nyelvészeti munkásságáról ismerik, politikai és társada-lomkritikai műveivel eddig csak egy szűkebb réteg kerülhetett kapcsolatba. E kevesek nagyon fontos felismerések bátor ki-mondóját tisztelik benne.

Úgy tűnik hát, hogy érdemes vele egy kicsit közelebbről megismerkedni. Mivel Chomsky írásai, beszédei kimondottan érdekesek, izgalmasak, sőt szórakoztatóak, ez nem tűnik nehéz feladatnak. Magyar nyelven ezidáig csak kisebb fordítások jelentek meg tőle, különféle internetes portálokon. Chomsky egyszer volt hazánkban, – nem mint világhírű filozófust, hanem mint világhírű nyelvészt hívták meg, a Lehet Más a Világ! Hálózat szervezésében telt ház előtt tartott egy előadást 2004 májusában.

Chomsky óriási jelentősége és helyi ismeretlensége ugyanazzal magyarázható: gondolatai és megfigyelései társadalmi, gazdasági rendszerünk alapjait kérdőjelezik meg. Ezzel nem ő az egyetlen, mint ahogy az egész világon, Magyarországon is egyre több szervezet és aktivista, tudós van, aki világosan és egyértelműen bemutatja: ahogy ma a nyugati világ él [ideértve most már minket is], az fenntarthatatlan.

A fenntarthatatlan szó azt jelenti, hogy ha nem változtatunk rajta, akkor össze fog dőlni.

Chomsky és a globalizációkritikus, alternatív mozgalmak igazi jelentősége abban van, hogy a felismert és megnevezett problémákra kipróbálásra kész, megvalósítható megoldásokat is kínálnak. A problémák sokrétűek: vannak „ökológiaiak” – ez alatt azt értjük, hogy egyre kevesebb az ivóvíz, egyre többen betegednek meg a civilizációs szennyezések következtében stb. És vannak az „erkölcsiek”. Az erkölcsi probléma abban van, hogy egy meglehetősen kificamított, rengeteg hazugsággal, csalással és vérrel terhelt úton jutottunk mai „fejlettségünkhöz” illetve még mindig ugyanezen az úton megyünk tovább.

Változtatni kell. Hiszen: lehet más a világ!Amit a globalizációkritikus gondolkodók, szervezetek és mozgalmak

képviselnek, az jelentős mértékben alakítja át a jelenlegi politikai, gazdasági berendezkedést. Ez kétségkívül kevesek számára hangzik vonzóan, de ha meggondoljuk, hogy cserébe egy jobb, barátságosabb, és unokáink számára is létező világot kínál, akkor már ajánlatuk megfontolandó.

Ebben a kötetben Chomskynak a szeptember 11-e utáni előadásaiból, írásaiból olvashatunk, amelyekben az Egyesült Államok háborús szenvedélyéről beszél.

A téma Magyarországon is aktuális. A jelenleg első számúnak mondható példa: bár a lakosság elsöprő többsége ellenzi az iraki szerepvállalásunkat, a kormány mégis nagyon sok milliárd tőlünk elvett adóforinttal és katonáink fegyverével, életével támogatja az USA aktuális gyarmatosítását.

Most, hogy a „terrorizmus elleni” háborúk már mindennapjaink részévé váltak, 2005-ben, amikor már a szeptember 11-i sokkon túl vagyunk, és az afganisztáni, majd a második iraki háborút is „iktattuk” tudatunkban, érdemes megvizsgálnunk ezt a vérontást egy kicsit más szemmel is. Talán kiderül, hogy a helyzet közelebbről nagyon is másként fest, mint ahogy eddig

látszott.Vay Márton

Bevezetés

A SZEPTEMBER 11-i TERRORISTA TÁMADÁSOK után az egyébként is igen elfoglalt Noam Chomsky mindennapjai sokkal zsúfoltabbakká váltak. Chomsky a merényletek utáni hónapokban rengeteg nyilvános beszélgetésen vett részt és számtalan interjút adott a világ különböző részeiről jött újságíróknak. Érdeklődésüket azon maroknyi amerikai értelmiségi egyikeként keltette fel, akik ellenzik a Bush-adminisztrációnak a támadásokra adott agresszív katonai válaszlépését.

Szilárd meggyőződésével Chomsky nyilván ezerszer elismételte álláspontját, miszerint nem vethetünk véget a terrorizmusnak, amit a gyengék a hatalmasok ellen alkalmaznak, ha nem nézünk szembe „a kimondatlan, de sokkal szélsőségesebb terrorizmussal, amit a hatalmasok a gyengékkel szemben folytatnak”. Ez a történelmi esettanulmányokkal, dokumentumokkal és elemzésekkel egyre meggyőzőbben alátámasztott érvelés süket fülekre talált Washingtonban és az amerikai média főáramában, de nagy visszhangra talált az Egyesült Államokban és külföldön azok körében, akik most is, mint már évtizedek óta oly sokszor, a józan ész és a lelkiismeret hangját akarták hallani Chomskytól.

Chomsky hangja eljutott Japánba is, a sietve, már november végén megjelentetett 9-11 című könyvének fordításával. E könyv hatására egy független japán filmvállalat producerével kezdtünk el megtervezni egy dokumentumfilmet Chomskyról, s a terrorizmussal, az amerikai hatalommal kapcsolatos nézeteiről. Könyvünk is e dokumentumfilm előkészületeivel egy időben készült.

Gyors ízelítőt kaphattunk Chomsky életének és programjainak zsúfoltságáról, amikor 2002 januárjának elején először kerestük Őt meg a dokumentumfilm gondolatával, Chomsky közölte, hogy hajlandó együttműködni velünk a film elkészítésében, de interjú-naptárában csak májusban találta meg a legközelebbi szabad időpontot. Mert addig még el kellett utaznia a brazíliai Porto Allegrébe, a Társadalmi Világfórumra [World Social Forum]; Törökországba, tanúskodnia kellett török kiadójának perében; azután Kolumbiába ment, márciusban pedig egy hetet töltött Kaliforniában. Abban a szerencsében volt részünk, hogy vele tarthattunk, és filmre vehettük ezeket a beszélgetéseket Chomsky más fellépéseivel egyetemben.

Úgy döntöttünk, Kaliforniában fogunk filmezni, ahová Chomskyt azért hívták meg, hogy két, nyelvészeti témájú előadást tartson a Berkeley University College éves előadássorozatán. A Bay Area-ben töltött öt nap alatt Chomsky fogadóórákat is tartott az egyetemen, hogy találkozhasson az ottani nyelvészhallgatókkal és egyetemi oktatókkal. „Szabadidejében” különféle politikai témákról öt beszélgetésen vett részt [ebből hármat filmre vettünk], összesen több mint ötezres hallgatóság előtt.

Az utolsó, pénteki napon Palo Altóban már holtfáradt volt, s kicsit be is rekedt, de amikor beszélni kezdett egy szálloda báltermében egy ezer fős, érdeklődő közönség előtt, ismét lendületbe jött. Láthatóan erőre kapott, ahogy haladt az este a világűrbe telepített rakéták veszélyéről szóló hosszú előadástól a kérdés-feleletes részig – a hallgatóság által felvetett témákról néha tízperces kiselőadásokat is tartott.

Az előadás után Chomsky még negyvenöt percen át türelmesen válaszolgatott a hallgatóság legkitartóbb, huszonöt fős csoportjának. Egyszer csak, autogram-osztogatás közben görcs állt az ujjaiba, mire elnevette magát: „Na, most már írni sem fogok tudni!” Chomsky, a fáradhatatlannak tűnő ember sincs acélból. Még a teremből kifelé menet is beszélt, egy barátjának mesélte a törökországi kurd területeken nemrég szerzett élményeit.

Ahogy Chomskyt kísértem ezekben a napokban, lenyűgözött, először is ennek az embernek a végtelen szerénysége és nagylelkűsége. Nem a társadalmi változás motorjának, hanem inkább elősegítőjének tekinti magát, aki megosztja közönségével a kutatásai során megszerzett információkat és elemzéseket. Mindig hangsúlyozza, hogy vannak választási lehetőségek, s hogy minden egyes embernek az erkölcsi elvek szerint kell cselekednie, s erre kell kényszeríteni a hatalmon lévőket is.

A másik dolog, ami nagy hatással volt rám, az Chomsky optimizmusa. Az amerikai hatalmi visszaélésekkel kapcsolatos, gyakran kiábrándító vizsgálódásai ellenére Chomskynak jó a kedélye és bizakodó az életszemlélete. Legtöbb beszédét annak áttekintésével zárja, hogy az utóbbi néhány évtizedben mi mindent sikerült elérni az emberek aktivizálódásával, s hogy még mindig mennyire a mi hatalmunkban áll a társadalmi változások befolyásolása.

Tsurumi Shunsuke japán filozófus, aki szerkesztőként irányította e könyv eredeti japán kiadását, ezt az optimizmust a Chomsky nyelvészeti kutatásai által kínált távlatos történelem-szemléletnek tulajdonítja. „E hosszú történelem kontextusában ez az év meg a következő rövidnek tűnik. A jelenben élünk, azzal a hittel, hogy az emberi aktivitás műve folytatódik az időben – és ez a forrása a Chomskyból áradó derűnek.”

Chomsky munkássága kérdés és kihívás elé állít mindany-nyiunkat: Lehetünk-e optimisták az agyafúrt bombáknak és az Egyesült Államok soviniszta kormányzatának ebben a korszakában? A válasz Chomsky szerint nagyrészt attól függ, hogy miképpen döntenek az önökhöz hasonló emberek.

John Junkerman Tokió, 2003, január

I . RÉSZ

Interjú Noam Chomskyval a Hatalom és terror című filmhez

Az interjút John Junkerman készítette Chomsky dolgozószobájában a cambridge-i Massachusetts Institute of Technologyben, 2002. május 21-én.

Hol volt ön 2001. szeptember 11-én, amikor az esemény bekövetkezett? Hogyan értesült róla?

Egy ismerősömtől hallottam róla, egy itteni munkástól, aki a környéken dolgozik. Összefutottunk, s akkor mondta, hogy a tévében látta. Szóval, ez volt az első, amit hallottam.

Mi volt az ön első reakciója?

Bekapcsoltam a rádiót, hogy megtudjam, mi történt, hát, nyilvánvalóan szörnyű rémtett. De én nagyjából úgy reagáltam rá, ahogy szerte a világon az emberek. Iszonyatos rémtett, de ha valaki nem Európában, az Egyesült Államokban vagy Japánban él, akkor szerintem tudja, hogy nincsen ebben semmi újdonság. A gyarmatosító hatalmak évszázadokon át ugyanígy bántak a világ többi részével. Ez egy történelmi esemény, de sajnos nem a rémtett mértéke vagy végrehajtásának módja teszi azzá, hanem az, hogy kik voltak az áldozatok. Ha végigtekintünk a történelem évszázadain, azt látjuk, hogy a gyarmatosító országok lényegében sérthetetlenek voltak. Akadnak persze szörnyűségek bőven, de mindig valahol máshol. Amikor például Japán követett el atrocitásokat Kínában, amennyire én tudom, nem voltak kínai terrorista támadások Tokióban. És ez így ment évszázadokon át. Ez az első változás.

De ez sem meglepő. Én már korábban is beszéltem és írtam ezekről a dolgokról, s a szakirodalom is tele van vele. Ezt jól megértették, s az is teljesen nyilvánvaló, hogy a mai technikával egy kisebb csoport is képes, különösebb műszaki bonyodalmak nélkül, szörnyű tetteket elkövetni. Az egyik példa a gáztámadás Japánban.

A veszély már hosszú évek óta eléggé közismert volt mindazok számára, akik csak egy kicsit is odafigyeltek rá. Találhatunk cikkeket az Egyesült Államok szakfolyóirataiban, amelyek jóval szeptember 11-e előtt rámutattak, hogy nem is volna olyan nehéz atomrobbantást produkálni New Yorkban. A világ tele van könnyen megszerezhető nukleáris fegyverekkel, sajnos, több tízezerrel, meg a hozzájuk való alkatrészekkel. Bárki számára hozzáférhető az információ, hogy miként lehet belőlük egy kis „piszkos bombát” összerakni, vagy ahogy mondják, egy kisebb bombát, olyat, mint a hirosimai, amely manapság már „kis bombának” számít. Csakhogy egy hirosimai bomba egy New York-i hotelszobában azért mégsem tréfadolog.

És nem volna itt semmi probléma. Úgy értem, még egy szerény képességű ember is be tudna csempészni ezt-azt a kanadai határon, amelyet nem őriznek és nem is lehet őrizni. Ilyen dolgok bekövetkezésének a mostani időszakban elég nagy a valószínűsége, ha a problémákat nem kezelik józan megfontoltsággal. A józan megfontolás annak kiderítését jelenti, hogy miből fakad ez az egész.

A jajveszékelésnek nincs értelme. Ha valaki komolyan meg akarja előzni a további terrorcselekményeket, akkor meg kell próbálnia feltárni a

gyökereket. Szinte minden bűncselekmény, legyen az utcai rablás, háború, mögött ott vannak a jogosság elemei, és ezeket az elemeket figyelembe kell venni. És ez, még egyszer mondom, egyaránt igaz az utcai rablásokra, és egy agresszív nagyhatalom által elkövetett háborús bűntettre.

Ezt az elemzést hallva egyesek azzal vádolják önt, hogy mentegeti a terroristákat. Mit válaszol ön erre?

Ez nem jó megközelítés. Nem mentegetem őket. Csupán a józan belátásra törekszem. Ha valakit nem érdekel, hogy lesznek-e még terrorista támadások, akkor úgy is jó, rá se hederítsünk az okokra. De ha meg akarjuk előzni őket, akkor természetesen oda kell figyelnünk a miértekre. Ennek semmi köze a mentegetéshez.

Nagyon érdekes, ahogyan ez a fajta kritika működik. Ha például a Wall Street Journalból idézem azokat a híreket, amelyek a bin Laden-féle csoportok forrásai mögött húzódó viszonyokra utalnak, akkor a hozzám hasonló embereket vádolják a terroristák mentegetésével, nem pedig a Wall Street Journalt, amelyből idézek, s ami pontosan feltárja, hogy mi van a háttérben. Nem a terroristák mentegetése, hanem az USA politikájának bírálata zavarja őket. Ha az anyag a Wall Street Journalból való, vagy ha titkosítás alól feloldott, negyven évvel ezelőtti kormányzati feljegyzéseket idézek, amelyek ugyanezt a problémát taglalják, akkor én vagyok a terrorista-mentegető, és nem a Nemzetbiztonsági Tanács vagy a Wall Street Journal. Mert amit ők fenyegetésnek érzékelnek, az a konformitás hiánya és az engedetlenség. De az okok feltárásának igyekezetét mentegetésként értelmezni, az tényleg gyermeteg kifogás, bármi legyen is maga a bűncselekmény.

Említette a hirosimai bombát. Nemrég hallottuk – Japánban nem használják ezt a szót –, hogy a World Trade Center elleni támadás helyszínét úgy emlegetik, hogy „Ground Zero”.

Úgy.

Azokban a japánokban, akik átélték a nagaszaki és a hirosimai atomtámadást, nagyon is összetett érzéseket ébreszt a „Ground Zero” kifejezés. Ön mit gondol erről?

Érdekes, hogy itt szinte senkinek sem jut eszébe. Kérdezzen csak rá. Úgy értem, én nem láttam egyetlen sajtómagyarázatot vagy fajsúlyosabb kommentárt, amely rámutatott volna erre. Ez valahogy nincs benne az emberek tudatában.

De az a kifejezés...

Hirosima és Nagaszaki bombázás utáni képétől származik. Ez nem kérdéses. Nekem rögtön beugrott.

Ezért talál visszhangra a japánoknál.

Én megértem. De ez nem azt jelenti, hogy itt és most ugyanaz a történet, mint korábban. A valahol máshol elkövetett atrocitások nem léteznek, gondoljuk, évszázadokon át. Vegyük például az Egyesült Államokat. Miért is ülök én itt? Nos, azért ülök én most itt, mert néhány angliai vallási fundamentalista fanatikus átjött ide, és elkezdte kiirtani a helyi lakosságot, azután még egy csomóan követték őket, és kiirtották a helyi lakosság maradékát is. Nem valami jelentéktelen ügy volt: embermilliókat érintett.

Az emberek akkor jól tudták, hogy mit tesznek. Nem merültek fel bennük kérdések a tetteikkel kapcsolatban. De azóta már eltelt több száz év, s a dolog kikopott a köztudatból. Tulajdonképpen eléggé meglepő, hogy az 1960-as évek nagy aktivizálódása, meg az ahhoz vezető ébredés, lényegi változást hozott ebben, először az amerikai történelemben. Háromszáz év elteltével kérdés lett az őslakosok sorsa, amin elkezdtek gondolkodni az emberek.

Kölyökkoromban cowboyost és indiánost játszottunk. Mi voltunk a cowboyok, és lelövöldöztük az indiánokat. Más ötletünk nem is volt ezzel kapcsolatban. De az én gyerekeimnél ez már másként van.

Visszatérve Japánra. Mi a véleménye arról, hogy a japán kormány részt vesz az afganisztáni válaszlépésben?

Nos, majdnem minden kormányzat rohant, hogy csatlakozzon az USA által toborzott koalícióhoz, mindegyik a saját érdekéből. Az egyik első ilyen ország, amely nagy lelkesedéssel csatlakozott, Oroszország volt. Hogy miért pont Oroszország? Hát azért, mert felhatalmazást akarnak kapni, hogy még aktívabban folytathassák Csecsenföldön az elborzasztó rémtetteiket. Kína is nagyon örült, hogy csatlakozhat. Most boldogok, hogy megkapták Amerika támogatását a nyugat-kínai elnyomáshoz. Algériát, a világ egyik legaktívabb terrorista országát, melegen üdvözölték a „terrorellenes koalícióban”.

A legmeglepőbb eset, amely valóban elmond valamit a nyugati értelmiségről, az alighanem Törökországé. Most török katonák vannak, vagy hamarosan lesznek Kabulban, amerikai pénzen, hogy megvívják a terror elleni háborút. Miért ajánl föl csapatokat Törökország? Ha emlékszünk, ez az ország kínált fel elsőként Afganisztánba küldendő katonákat az USA-nak, és meg is magyarázták, hogy miért. Hálából – mert az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, amely hajlandó volt aktív támogatást nyújtani az általuk az utóbbi években Délkelet-Törökországban elkövetett, szörnyűséges terrorista rémtettekhez.

S ez korántsem lezárt történet. Még ma is ugyanaz folyik. A legszörnyűbb gaztettek némelyikét az 1990-es években követték el, sokkal súlyosabbakat, mint amilyenekkel Koszovóban Milosevicset vádolták meg, az emlékezetes NATO-bombázások előtt.

Ezeket éppen akkoriban követték el Délkelet-Törökországban, körülbelül a népesség negyede, a kurdok ellen, akiket rettenetesen elnyomnak. Sok millió kurdot űztek el otthonukból, falvak ezreit rombolták le, valószínűleg tízezreket gyilkoltak meg, mindenféle barbár kínzások fordulnak elő.

Ehhez Clinton sózta rájuk a fegyvereket. Törökország lett a világ legnagyobb fegyver importőre, nem számítva Izraelt és Egyiptomot, amelyek más kategóriába tartoznak. És a törökök végtelenül hálásak, hogy az

Egyesült Államok hajlandó volt segíteni nekik a tömegeket érintő állami terror végrehajtásában. S viszonzásként most ők is részt vesznek a „terror elleni háborúban”. Az a tény, hogy a nyugati értelmiség látja ezt, és nem emeli fel a hangját, nagyon szomorú bizonyítványt állít ki a tanult emberek fegyelmezettségéről.

Egyébként még szeptember 11-e előtt, 1999-ben a NATO alapításának ötvenedik évfordulója éppen egybeesett Szerbia bombázásával. Akkoriban mindenki ezzel foglalkozott. Hát nem szörnyű? Hogyan tűrhetjük el az atrocitásokat, ilyen közel a NATO határaihoz? Ez volt a beszédtéma. Egyetlen szót sem fog találni, amely rámutatott volna, hogy az emberek nemcsak arra képesek, hogy könnyedén eltűrjék a hasonló gaztetteket a NATO-n belül – nem a határokon túl, hanem a NATO-n belül –, hanem arra is, hogy aktívan hozzájáruljanak ezekhez.

Itt van tehát az Egyesült Államok, amely nagyban hozzájárul a NATO-n belüli emberiség elleni bűntettekhez, s ugyanakkor Washingtonban összejönnek a nyugati világ vezetői, és együtt sopánkodnak a NATO határain kívül előforduló szörnyűségeken, és persze dicsérik magukat, hogy a bombázásokkal „megakadályozzák a további atrocitásokat” – ami meglehetősen távol áll az igazságtól. A sajtóban egyetlen szót sem találunk, amely ezt kommentálná. Én írtam erről, de aki ilyen szempontból össze merte hasonlítani a történteket, azt a szerbek által elkövetett atrocitások védelmezőjének kiáltották ki, ahogy ön is említette.

Ez megint az értelmiség hihetetlen mértékű fegyelmét mutatja. Nem hiszem, hogy egy totalitárius állam el tudná érni a lakosság megfegyelmezésének ezt a fokát. Elég megdöbbentő tény ez a Nyugatról. Nem tudom, Japánban fölfigyelt-e rá valaki, de a média önfegyelme is rendkívül drámai. Egyébként épp ma délután adtam interjút egy nagy német újságnak, és rámutattam erre, hogy tudniuk kellene: jóllehet az Egyesült Államok volt Törökország első számú konszolidálója, de Németország volt a második. Miről van itt szó? Mindenkit foglalkoztat a terrorizmus megállításának kérdése. Nos, van ennek egy igazán könnyű módja: tessék abbahagyni a benne való részvételt. Önmagában már ez is óriási mértékben csökkentené a világon a terrorizmust.

Ez majdnem minden, általam többé-kevésbé ismert országra igaz, de drámai módon igaz az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra és a többiekre. De hát így reagálnak a kormányok – és az értelmiségiek.

Szerintem elképesztő ez a kettős mérce, ez a képmutatás. Én Japánban élek, és ott elég gyakran szóba kerül, hogy a japánok vállalják a felelősséget az általuk a II. világháborúban elkövetett szörnyűségekért. Én ilyenkor mindig kénytelen vagyok előrebocsátani, hogy én egy olyan országból jöttem, amely háborút indított Vietnam ellen, és emberek millióit ölte meg – de mintha egy hónap alatt el is felejtette volna az egészet.

Nagyon is figyelemre méltó, hogy mennyire elfelejtették. Éppen pár hónapja, 2002 márciusában volt a negyvenedik évfordulója, hogy bejelentették: az Egyesült Államok megtámadta Dél-Vietnamot, hogy amerikai pilóták Dél-Vietnamot bombázzák, hogy a termés elpusztítására beindítják a vegyi hadviselést, s hogy emberek millióit koncentrációs táborba

terelik.Ez mind Dél-Vietnamban történt. Nem egy megszálló hadsereget kellett

kiverni, nem oroszok voltak ott, nem kínaiak, nem is valamiféle észak-vietnamiak. Csak egy átlagos amerikai háború volt, ezúttal Dél-Vietnam ellen, nyíltan bejelentve, és negyven év elteltével nincs semmi megemlékezés róla, mert már senki sem foglalkozik vele. Már nem tartják fontosnak. Úgy néz ki, ha ők csinálnak velünk valamit, akkor vége van a világnak. De ha mi csinálunk velük valamit, az teljesen normális dolog. Miért is kellene beszélni róla?

Így van ez Japánban is.

Japánban, azt hiszem, jobb a helyzet. Japánt legyőzték, s a legyőzött országok kénytelenek egy kicsit foglalkozni azzal, hogy mit is műveltek. A győztesek soha. Nézze csak meg a tokiói pereket. A vádlottak tényleg elkövettek mindenféle gazságokat, de a tárgyalások színtiszta bohózattá váltak. Jogi, de bármilyen más szempontból is szégyenteljesek voltak. De megpróbálta már valaki elítélni az amerikai háborús bűnösöket?

Tulajdonképpen az is érdekes, ahogy Nürnbergben megalkották ezeket az elveket. Azt kellett ott Nürnbergben eldönteniük, hogy mi számítson háborús bűntettnek. És nagyon világos definíció született, tudatosan. Nem lepleztek semmit. Egy gaztett akkor háborús bűncselekmény, ha a németek követték el és nem mi.

Így például a városközpontok bombázása nem háborús bűncselekmény, mert ezt az angolok és az amerikaiak gyakrabban művelték, mint a németek. S a német tengeralattjáró-parancsnokok védekezésül az amerikai tengeralattjáró-parancsnokokra hivatkozhattak, amikor kijelentették, hogy „de hát mi is ugyanazt csináltuk” – úgyhogy föl is mentették őket, mert ezt nem tekintették háborús bűncselekménynek. De van még rosszabb is. A hollandiai mélyföldeket védő gátak megnyitását például, nagyon helyesen, háborús bűncselekménynek minősítették. De pár évvel később Észak-Koreában, miután az amerikai légierő gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az egész országot – már nem maradt semmi bombáznivaló –, elkezdték bombázni a duzzasztógátakat. Ez égbekiáltó háborús bűncselekmény. Sokkal súlyosabb, mint az egyszerű gátak bombázása. Leírták, de büszkeséggel írták le.

Ha elolvassuk a légierő hivatalos történetét, vagy belelapozunk az Air Force Quarterlybe és a hasonlókba, akkor azt látjuk, hogy hátborzongató részletességgel írnak róla, hogy milyen nagy siker volt lebombázni ezeket a duzzasztógátakat, látni a völgyeket letaroló hatalmas vízáradatot, látni az emberek dühöngését. Hiszen ezek csak ázsiaiak, akiknek az élete a rizsterméstől függ. Hát most tényleg jól odavágtunk nekik, ahol fáj. Ez ugyanolyan rasszista fanatizmus, de itt dicséret jár érte. S mindez alig pár évvel azután, hogy fölakasztották azokat a német vezetőket, akik ennél sokkal enyhébb dolgokat követtek el.

De ezt nem tekintik a történelem részének. Senki sem tud róla. S ha nem végez külön kutatásokat, nem is fog.

Mint Vietnamban..,

Emlékszem egy cikkre, amelyet akkoriban írtam egy vezető amerikai folyóiratban, a Christian Science Monitorban. Ez egy nagyon jó folyóirat, elsősorban a vallásosságáról ismert, de tényleg nagyon jó. Volt egy „Teherautók vagy gátak” című cikkük, az egyik vezető munkatársuk tollából. Feltették a kérdést, hogy Vietnamban a gátakat kell-e bombáznunk, vagy inkább a teherautókat.

Azután arra jutottak, hogy a duzzasztógátak bombázása sokkal nagyobb megelégedettséget okoz, mert ott látni lehet a nagy hatást és pusztítást, ráadásul rengeteg ember éhen hal, szóval igazán hálás munka. De az előnyök ellenére taktikai szempontból mégis több értelme van a teherautók bombázásának, mert azok fegyvert is szállíthatnak, s azok veszélyt jelenthetnek az amerikai katonák számára, és így tovább. Ezért aztán le kell mondanunk a gátbombázás felvillanyozó örömeiről, s inkább a teherautókat kell támadni. Egyszerűen nem tudom, hogy mit lehet ehhez hozzáfűzni. De ami a megdöbbentő ebben az egészben, az, hogy nem volt semmi reakció, egyáltalán nem reagáltak rá.

Hogy még egy esetet említsek, mindabból, amit valaha is megírtam, a legnagyobb felhördülést talán egy észrevétel váltotta ki, körülbelül harmincöt évvel ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy felvetődik a kérdés az Egyesült Államokban, hogy nincs-e itt szükség – már nem emlékszem, milyen kifejezést használtam – tiltakozásra vagy nácitlanításra. Na, ezen a nácitlanításon aztán tényleg kibuktak.

Volt egy cikk a New York Timesban, egy chicagói esetről. A Chicagói Tudományos Múzeum, amely egy igen jó hírű intézmény, rendezett egy kiállítást egy vietnami faluról. Afféle diorámát: körben gépfegyverek voltak, hogy a múzeumba ellátogató gyerekek játszhassanak, játékból lövöldözhessenek a falura. Ez volt a játék. De egy csoport nő összegyűlt tiltakozni, hogy ez azért így nincs jól. S a New York Times még a nőket támadta, hogy miért rontják el a gyerekek örömét. S én erre mondtam, hogy az ember néha eltűnődik, mire van itt szükség: tiltakozásra vagy nácitlanításra. S azt hiszem, ez jogos kérdés volt.

Úgy értem, amikor ott van előttünk a világ egyik vezető lapja, amely azokat a nőket támadja, akik elleneznek egy csodálatos játékot, amelyben gyerekek lövöldöznek egy falura – miközben ez a lövöldözés a valóságban is folyik. Tudja, ez akkor is elég borzasztó volna, ha valami száz évvel ezelőtti dologról lett volna szó, de itt minden a szemünk láttára zajlik. Ez tényleg megdöbbentő. És megint azt látjuk, hogy nemcsak tiltakozás nincsen, de ha valaki netán tiltakozni merészel, akkor még annak támadnak neki.

De hogy még egy, Japánhoz is kapcsolódó esetet is említsek. Még valamikor az 1960-as évek közepén a Rand Corporation, a Honvédelmi Minisztériummal kapcsolatban álló nagy kutatóintézet lefordított és publikált japán dokumentumokat a mandzsúriai és észak-kínai felkelések elleni intézkedésekről. Ezeket én is elolvastam, és írtam egy cikket, amelyben összevetettem ezeket a Vietnamban alkalmazott amerikai megtorlások dokumentumaival. Ugyanolyanok voltak, ugyanaz az önelégültség, mentegetőzés, ugyanazok az eljárások, és így tovább.

Nem volt valami népszerű írás, de az egyetlen utalás rá, amivel találkoztam, egy tudományos cikk volt a Mandzsúriában és Észak-Kínában elkövetett japán atrocitásokról, A lábjegyzetben azt írták, hogy létezik egy érdekes cikk, amely mentegetni próbálja ezeket az atrocitásokat: az én

írásom. Hát, én a cikkben csak annyit tettem, hogy a japánok tetteit összevetettem az amerikaiakéval. S minthogy az amerikaiak tettei, definíciója szerint, csakis helyesek és jogosak lehetnek, ezt csakis japán atrocitások mentegetéseként lehetett értelmezni.

A szerző képtelen volt fölfogni, hogy talán épp fordítva van. Fölfoghatatlan volt számára, mivel nem tudott olyasmit elképzelni, mi szerint talán van rossz abban is, amit mi csinálunk.

Ön már sok-sok éve foglalkozik ezzel és mutat rá az ilyen disszonanciákra. Nem mesélne valamit arról, hogyan lett aktivista?

Valójában nekem már gyerekkoromban is ilyen nézeteim voltak. Pontosan tudom, hogy mikor írtam az első cikkemet, mert emlékszem az eseményre. Ez 1939 februárjában volt, Barcelona eleste után. Akkoriban terjedt a fasizmus Európában. Tízéves voltam. Nem voltam én aktivista. De azóta az életem fontos részévé vált.

Volt egy nyugalmi időszak az 1950-es évek végén, amikor az egész országban csend volt. De az 1960-as évek elején, amikor a dolgok ismét kezdtek felforrósodni, én is aktivizálódtam, meg kell mondanom, hogy némi sajnálkozással és felindulással, mert nagyon jól tudtam már akkor is, hogy az ilyesmit nem lehet mellékfoglalkozásként csinálni. Ha az ember belekezd, akkor kitölti az egész életét, és volt egy csomó dolog, amivel nagyon boldogan foglalkoztam, és nem akartam lemondani róluk.

De mégiscsak választott?

Választottam.

Vagy érezte, hogy választania kell?

Nos, akkoriban már megkezdődött a vietnami háború, és egyszerűen nem lehetett kimaradni a dolgokból.

És azokban a korai években mi volt a reakció mindarra, amit ön csinált?

Többnyire a teljes értetlenség. A vietnami háború ténylegesen 1950-ben kezdődött az Egyesült Államok számára, s 1954-től 1960-ig az Egyesült Államok egy latin-amerikai típusú terrorrezsimet működtetett ott. Nem volt az tréfadolog; hatvan-hetvenezer embert gyilkoltak meg. De senki sem tiltakozott. Senki sem.

Amikor Kennedy lett az elnök, a dolog eszkalálódott, s nagyon hamar közvetlen amerikai támadás lett belőle. Az 1960-as évek elején nem lehetett találni senkit, aki aláírt volna egy petíciót. Senki el nem jött volna egy gyűlésre. Emlékszem, megpróbáltunk gyűléseket szervezni néhány diákkal, meg még egy-két érdeklődővel. De fél tucat témát kellett összeszednünk, olyanokat, mint Irán, Venezuela, vagy Vietnam, s akkor esetleg több lett a résztvevő, mint a szervező.

1965-re vagy 66-ra Vietnam már egyre keményebb üggyé kezdett válni. De a tiltakozásokat rendkívül ellenségesen fogadták. Itt van például Boston. Ez egy kifejezetten liberális város, de nem tudtunk nyilvános tiltakozásokat összehozni a háború ellen. Azokat erőszakkal zavarták volna szét. A szónokok életére több száz állami rendőrnek kellett volna vigyáznia. És a tiltakozók elleni támadásról nagy elismeréssel szólt volna a liberális média. A gyűléseket a templomokban tartottuk, de néha még ezeket is megtámadták, például a belvárosban az Arlington Street-i Templomot. És ott is csak a rendőrség akadályozta meg, hogy rájuk ne törjenek, és le ne gyilkoljanak mindenkit. Ez az igazság. A templomot megrongálták, bemocskolták, és ezt mindenki helyeselte. Úgy gondolták, teljesen rendjén való.

Emlékszem, hogy a feleségem – volt két kislányunk –, szóval, a feleségem a két gyerekkel elment egy női tiltakozásra. Tudja, hogy néz ki az ilyesmi; itt nem hajigálnak köveket, csak sétálgatnak az emberek a gyerekeikkel. Concordban volt, ez egy előváros, egy csöndes, felső középosztálybeli diplomások lakta előváros. És mégis rájuk támadtak, konzervdobozokkal, paradicsommal és hasonlókkal dobálták meg őket. És ezt is helyesnek tartották.

Csak 1966 végére érett be annyira a változás, hogy komoly nyilvános tiltakozást lehessen tapasztalni. Ez öt évvel a háború kitörése után volt. Akkor már amerikai katonák százezrei randalíroztak mindenfelé Dél-Vietnamban. S a háború, természetesen, átterjedt Indokína többi részére is. Senki sem tudja, hány embert öltek meg, mert ezt senki sem számolta.

A vietnami háború másik érdekessége az, hogy fogalmunk sincs, mibe került ez a vietnamiaknak. Úgy értem, az Egyesült Államok esetében ezt az utolsó emberig ismerjük. A háború utáni vezetés azt tekintette a fő feladatának, hogy megtalálja az amerikai pilóták csontjait, de senkinek fogalma sincs arról, hogy hány vietnami halt meg, vagy éppenséggel hal meg még most is, A becslések között szó szerint milliós eltérések vannak. Mert kit érdekelnek a halott vietkongok, ki foglalkozna velük, ha egyszer nem amerikai állampolgárok?Alig pár hete ugyanaz a címlapsztori jelent meg szinte minden újságban. Néhány tudós rájött, hogy létre lehetne hozni úgynevezett „piszkos bombákat” – erősen sugárzó, de nem nagy rombolóerejű bombákat –, és el lehetne helyezni őket valahol New Yorkban. Kiszámították a hatását, s azt mondták, nem lenne sok halott, tényleg csak kevés, de valószínűleg sok lenne a megbetegedés, és biztosan nagy lenne a pánik. Szóval, borzasztó történet, címlapra való hír.

Ugyanazon a napon Hanoiban rendeztek egy konferenciát, amelyen vezető amerikai tudósok is részt vettek, azok az emberek, akik egy dioxin-molekula kifejlesztésén dolgoztak, az úgynevezett narancs-hatóanyag, az Agent Orange legfontosabb méreg-komponensén. A konferencia azzal foglalkozott, hogy milyen hatással volt az amerikai kémiai hadviselés Dél-Vietnamra, csak és kizárólag Dél-Vietnamra. Az északi országrészt megkímélték ettől a borzalomtól. És egy amerikai tudós a konferencián tesztelte a dioxin-szintet az ország különböző részein.

Akik elszenvedték a lombtalanítási hadműveleteket és az Agent Orange egyéb alkalmazásait, azoknál ez a szint természetesen nagyon magas volt, egyenesen a százszorosa az Egyesült Államokban megengedett értéknek. És ezek a megbetegedések az utóbbi néhány évben történtek, és a jelentős részük kisgyerek. A tudósok megpróbálták kiszámítani a hatásokat, amelyek

valószínűleg felmérhetetlenek lesznek, áldozatok százezreivel. Ezeket a híreket alig említették meg a sajtóban.

Egy barátom segített az adatkeresésben. Néhány említés akadt itt-ott. Szóval, itt van egy jelentés a mi vegyi fegyvereinkről, amelyek valószínűleg emberek százezreit ölték meg: egyetlen említés sincs. Az a jelentés viszont, hogy elméletileg csinálhatnak valamit New Yorkban, ami esetleg megölhet néhány embert: címlap-sztori.

Hát ez a különbség. Ez a különbség: az egyik számít, a másik nem.

Ön ezt mivel magyarázza? Az újságírók szeretik úgy beállítani magukat, hogy ők az igazság bajnokai, s a tényfeltáró újságírók kiderítik, valójában hogyan is működnek a dolgok, leleplezik a disznóságokat, és így tovább, S közben az ilyen dolgokról mégsem számolnak be. Hogyan van ez?

Ez részben egyszerűen az értékek internalizálása. Úgy értem, az ember nem veszi figyelembe, hogy amit másokkal csinál, az is számít. Nemcsak az újságírókról van itt szó. Ugyanez érvényes a tudományos szférára is. Az értelmiségi világ legnagyobb részére is.

Ha például megnézünk egy felmérést az amerikai értelmiségiek körében, azt látjuk, hogy Afganisztán bombázását a túlnyomó többség támogatja. De közülük vajon hányan gondolják úgy, hogy Washingtont is bombázni kellene büntetésből, mert az USA háborút indított mondjuk Nicaragua, vagy Kuba, vagy Törökország ellen? Ha ezt fölvetné valaki, biztosan őrültnek néznék. De miért? Úgy értem, hogy ha az egyik helyes, akkor a másik miért helytelen?

Ha megpróbálom szóba hozni valakinek ezt a kérdést, az illető föl sem fogja, hogy mi nem stimmel. Az emberek képtelenek fölfogni, hogy ugyanazt a mércét kell alkalmaznunk önmagunkra is, amit másokra alkalmazunk. Fölfoghatatlan a számukra. Pedig ennél elemibb erkölcsi elvet nehéz találni. Csupán el kell olvasni, hogy mit mondott George Bush kedvenc filozófusa, Jézus. Az Evangéliumokban van egy híres definíció a képmutatóról: a képmutató olyan személy, aki nem hajlandó önmagára is alkalmazni a másokra alkalmazott mércét.

E mérce szerint az úgynevezett terrorellenes háborúról szóló összes fejtegetés és szövegelés színtiszta képmutatás, gyakorlatilag kivétel nélkül. Megérti ezt valaki? Nem. Képtelenek megérteni.

És azok számára, akik azt mondják, hogy várjunk csak, és gondoljuk ezt végig szélesebb összefüggésekben is, azok előtt korlátok emelkednek, nem?

Nemcsak a korlátok magasak, hanem ha valaki ezt megpróbálja, azt azonnal megbélyegzik, hogy mentegeti Oszama bin Ladent. Úgy értem, a reagálás a totális hisztéria és irracionalitás. De nincsen ebben semmi rendkívüli. Bármibe mernék fogadni, hogy ha ön elment volna Japánba az 1930-as és 40-es években, és közvélemény-kutatást végzett volna az értelmiség körében a háborúról, akkor ugyanezekkel a reakciókkal találkozott volna. S tudom, hogy így volt ez Németországban, Franciaországban és másutt is, mindenütt. Egyszerűen ez a norma. Nem szép dolog, de ez a

norma.

És most, visszatérve az Egyesült Államokba – én Tokióban élek –, szóval, visszatérve ide és olvasva a fejtegetéseket az Irak ellen készülő háborúról, az embernek az az érzése, hogy menetrend szerint írják ezeket.

Ez egy technikai kérdés. Mibe fog kerülni? Lesznek-e problémák?Afganisztán tényleg érdekes eset. Ott nem lehet közvélemény-kutatást

készíteni, de az afgánok véleménye így is kifejezésre jutott. Ott van például a legnagyobb afganisztáni nőszervezet, az Afgán Forradalmi Nőszövetség, amelyet bátorsága miatt nagy tisztelet övez. Hosszú éveken át harcoltak a nők jogaiért. Van egy weboldaluk. Beszélnek. Felemelik a szavukat. És élesen ellenezték a bombázást.

2001 októberének végén az Egyesült Államok találkozót szervezett Pakisztánban ezer afgán vezetőnek. Egyesek Afganisztánból zarándokoltak el odáig, mások eleve Pakisztánban voltak. Mind az USA védnöksége alatt álltak. Szinte semmiben sem értettek egyet, de egyhangúlag ellenezték a bombázást. És nemcsak úgy általában ellenezték, hanem kifejtették, hogy a bombázás hátráltatná az ő erőfeszítéseiket, hogy belülről döntsék meg a tálib rendszert, amit ők lehetségesnek tartottak.

Ugyanezt lehet elmondani arról az emberről, akiben az Egyesült Államok a legjobban bízott és reménykedett, Abdul Hakról, a Pakisztánban élő, ismert afgán ellenzékiről. Interjút készített vele a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány [Carnegie Endowment for International Peace], amely nem egy obskúrus szervezet, s az interjút itt nem is publikálták, csak Európában. Akkoriban Hak elítélte a bombázást: azt mondta, ez csak megnehezíti számunkra, hogy megdöntsük a tálibok uralmát, amelyre képesek vagyunk. És még hozzátette, hogy az amerikaiak csak azért csinálják ezt, mert az erejüket akarják fitogtatni. Azzal egyáltalán nem törődnek, hogy mi történik Afganisztánnal vagy az afgánokkal. Ahogy nem törődtek ezzel az 1980-as években, úgy most sem érdekli ez őket.

Ez az afgánok véleménye. Odafigyelt rá bárki is? Szinte nem is említették. Kit érdekel, hogy mit gondolnak az afgánok? Majd azt csináljuk, ami nekünk tetszik.

Ha megnézzük Palesztinát és Izraelt, elmondható-e ugyanez arról a harmincöt éve tartó megszállásról, amelyről jóformán senki sem tudja, hogy ez egy megszállás?

Tulajdonképpen nem is csak egy megszállás. Ez egy nagyon brutális megszállás, éppen olyan, amilyenek a katonai megszállások lenni szoktak. Nem kellemes az ilyesmi. Ez pedig kifejezetten durva, mert a valódi szándék a lakosság demora-lizálása, s ha lehetséges, eltávolítása is. Ez nem mehetett volna amerikai támogatás nélkül, s az Egyesült Államok már körülbelül harminc éve megakadályoz minden diplomáciai rendezést. S természetesen az Egyesült Államok nyújt ehhez katonai és gazdasági támogatást.

S amikor izraeli telepesek terjeszkednek a régióban, hogy ezen a módon csatolják Izraelhez az óhajtott területrészeket, akkor azt is az amerikai

adófizető pénzeli. Ha megkínoznak, a becslések szerint, ötvenezer embert, akkor azt is az amerikai adófizető pénzeli. Nem számít semmi. Amikor megtámadták Libanont, és meggyilkoltak húszezer embert, az Egyesült Államok nemcsak a szükséges eszközökről gondoskodott, hanem megvétózta a Biztonsági Tanácsnak a leállítást követelő határozatait is, és így tovább. Az mind nem számított. Ezek egyike sem atrocitás. Csak az az atrocitás, amikor Izraellel történik valami.

Egyedül az öngyilkos merénylők vannak napirenden, S mikor kezdődtek az öngyilkos bombamerényletek? Szélesebb körben tavaly. Ezek gaztettek, kétségtelenül szörnyű gaztettek. Egy évnyi palesztin gaztettek Izrael ellen, harmincnégy évi nyugalom után. Izrael majdnem sérthetetlen volt. Úgy értem, voltak terrortámadások Izrael ellen, de nem a megszállt területek felől. A megszállt területek feltűnően passzívak voltak, és azt hitték, ilyenek is maradnak. Mint Európa és a gyarmatai. De ha a helyzet elkezd másként alakulni, akkor az már egy szörnyű atrocitás.

Az Egyesült Államok pedig még most is tovább eszkalálja a dolgot. 2001 decemberében a Biztonsági Tanács az Európai Unió kezdeményezésére megpróbált elfogadni egy határozatot nemzetközi megfigyelők kiküldéséről, hogy ennek hatására csökkenjen az erőszak. Úgy értem, ha nemzetközi megfigyelők vannak ott a helyszínen, attól általában csökken az erőszak. De az Egyesült Államok megvétózta.

Egy héttel ez előtt nagyon fontos összejövetelt tartottak Genfben a negyedik genfi egyezmény aláírói. Azt hiszem, 114 ország vett részt, köztük az egész Európai Unió, még Nagy-Britannia is. És ismét megerősítették, amit nemzetközileg újra és újra megerősítenek, még az USA támogatásával is, hogy a genfi egyezmény előírásait alkalmazni kell a megszállt területeken.

Azután továbbmentek és rámutattak, nagyon helyesen, hogy mindazok a módszerek, amelyeket Izrael alkalmaz, vagyis, amit az Egyesült Államok és Izrael csinál, azok mind törvénytelenek, tulajdonképpen háborús bűncselekmények. És ezek közül sokat az egyezmény „súlyos megsértésének”, vagyis súlyos háborús bűncselekménynek minősítettek. Ez azt jelenti, hogy az amerikai és az izraeli vezetést bíróság elé kellene állítani. Hiszen aláíró félként az Egyesült Államok is kötelezettséget vállalt, hogy üldözni fogja mindazokat, beleértve a saját vezetőit is, akik súlyosan megsértik a genfi egyezményt.

Az Egyesült Államok nem vett részt az összejövetelen, és ezzel teljesen értelmetlenné tette azt. Itt erről is alig tettek említést. Ezzel is fokoztuk az atrocitásokat: legitimáltuk a genfi egyezmény súlyos megsértéseit, a komoly háborús bűncselekményeket, az olyan dolgokat, amelyekért Tokióban és Nürnbergben embereket ítéltek el. S ezek aztán folytatódnak. És hiába próbálkozik bárki bármivel, az Egyesült Államok egyoldalúan megakadályozott és ma is megakadályoz ezzel kapcsolatban minden megállapodást.

Sokat beszélnek mostanában a szaúdi béketervről. Az Egyesült Államok természetesen nem fogadja el, de ez egy „csodálatos előrelépés” A szaúdi béketervhez hasonló valami már vagy huszonöt éve hever az asztalon. A Biztonsági Tanácsban terjesztették elő, 1976-ban. Az Egyesült Államok megvétózta. Mindenki, aki valamit is számít a világban, támogatta, köztük az arab államok és a PFSZ is. És ez folyik itt azóta is.

Mit gondolnak, a tudományos világban hányan tudnak erről? Talán tízen.

Úgy értem, egyszerűen eldugták. Az Egyesült Államok most valami „békefolyamatot” valósít meg. Egy békefolyamatba, definíciója szerint, minden beletartozik, amit az Egyesült Államok csinál. Az utóbbi harminc évben az volt a békefolyamat, hogy az Egyesült Államok aláásta a békét. Tud bárki is erről? Nem. Úgy értem, ha iskolázott hallgatóság előtt beszélek róla, egyetemi hallgatóság előtt, akkor még csak azt sem tudja senki, hogy miről beszélek. Mert az nem lehetséges. Még hogy az Egyesült Államok aláássa a békét?

Miért van az, hogy az Egyesült Államok és Izrael, ez a két állam ilyen gyakran szembehelyezkedik az egész világgal az ENSZ határozatai kapcsán?

Általában csak az Egyesült Államok helyezkedik szembe az egész világgal, mert Izraelnek nincs szavazati joga a Biztonsági Tanácsban. Úgy értem, mindenféle olyan dologban is, amelynek semmi köze a Közel-Kelethez. S megint azt látjuk, hogy Nyugaton az általános vélekedés szerint a kommunizmus összeomlásáig az oroszok akadályozták az ENSZ működését. Ez az elterjedt hiedelem. A Szovjetunió felbomlásakor még a New York Timesban is megjelent egy cikk arról, hogy most, az oroszok vétója nélkül, végre működőképes lesz az ENSZ.

Ha viszont megnézzük a szavazási jegyzőkönyveket, nagyon érdekes dolgokra bukkanhatunk. A szavazási jegyzőkönyv száraz tényanyag, azon nincs mit vitatni. Az tökéletesen igaz, hogy az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején az oroszok egy csomó dolgot megvétóztak. Egyszerű okból: az Egyesült Államok olyan erős volt, hogy az ENSZ-t saját külpolitikája egyik eszközeként tudta használni. Erre aztán az oroszok persze hogy megvétózták a dolgokat.

Az 1950-es években, a gyarmati rendszer felbomlásával kezdett ez megváltozni. A dekolonizáció megkezdődött. Az ENSZ egyre jobban képviselte már az egész világot. A többi ipari ország magához tért. Az 1960-as évekre az ENSZ már nem állt senkinek a befolyása alatt. És az 1960-as évektől mind a mai napig az Egyesült Államok magasan vezet a határozatok megvétózásában. Nagy-Britannia a második, Franciaország a leszakadt harmadik, az oroszok pedig a negyedikek. Vagyis az általános vélekedésnek pontosan az ellenkezője az igaz. És ez nem csupán a közel-keleti ügyekben van így; számtalan ügyben ez a helyzet.

Az ok nagyon egyszerű. A világ leghatalmasabb állama nem óhajt elfogadni egy nemzetközi hatalmi tényezőt. A többi állam sem fogadná el, ha ezt megtehetné. Ha Andorra megtehetné, akkor ő is azt csinálna, amit csak akar. De ebben a mai világban csak a leghatalmasabbak csinálhatják azt, ami nekik tetszik.

Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok semmibe veszi az európaiak véleményét.

Mindig is ezt tette.

De még most is?

Még a saját lakosságának a véleményét is semmibe veszi. Úgy értem, vegyük még egyszer a Közel-Keletet. Az amerikai lakosság többsége, jelentős többsége – már ha ismeri – támogatja a szaúdi béketervben foglaltakat. Az Egyesült Államok viszont ellenzi. S ha azt mondjuk az embereknek, hogy nézzék csak, épp a maguk kormánya akadályozza meg azt, amit önök támogatnak, akkor az emberek nem fogják tudni, hogy miről beszélünk, mert ezt senki sem tudja. Hogy megtudja, ahhoz valóságos kutatóprogramra volna szükség.

Szóval, igen, még a hazai véleményeket is figyelmen kívül hagyják. S ez nemcsak most van, hanem mindig így volt. És nem csupán az Egyesült Államok viselkedik így, hanem mindenki, aki ezt meg tudja tenni.

Megváltozik ez valaha is?

Most is változik. Most jobb a helyzet, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt volt. Most például az amerikai kormány kénytelen figyelembe venni azokat az emberjogi követelményeket, amelyeket a Kongresszus írt elő a fegyverszállításokkal kapcsolatban. Általában megtalálják a módját, hogy megkerüljék ezeket, de a korlátok akkor is léteznek. S hogy miért léteznek? Ez is az 1960-as évek eredménye.

Az ország lakossága most sokkal civilizáltabb, mint negyven évvel ezelőtt volt, s ez a szint csak emelkedik. S ez korlátok közé szorítja az állami erőszakot. Nincs más megoldás. Úgy értem, nincs olyan külső erő, amely megfékezhetné a leghatalmasabb állam által elkövetett erőszakot, akár az Egyesült Államokról van szó, akár bárki másról. A korlátozás csak belülről fejlődhet ki.

Palo Altóban ön a világűr militarizálásáról is beszélt, és rámutatott a világ leghatalmasabb országa és a többi ország közötti ellentétekre. S hogy ez az ellentét és ez a szakadék egyre csak mélyül. Lesz ennek meghatározó hatása a jövőnkre?

Már most is van. Ebben a tekintetben a mostani amerikai vezetés szélsőségesnek mondható. De nagyon őszinték, és nyíltan elkötelezték magukat az erőszak alkalmazása mellett, hogy uralmukban tarthassák a világot. Mentségükre szóljon, hogy ezt nem is tagadják.

Így például, amikor pár héttel ezelőtt itt járt Abdullah szaúdi herceg, megpróbálta meggyőzni az amerikai vezetőket, hogy ne támogassák annyira az izraeli erőszakot. És azt is mondta, hogy „felkelés készülődik az arab világban, amely nagyon veszélyes lesz az Önök érdekei, például az olaj fölötti kontroll szempontjából”. Az amerikai vezetők reakciója ez volt: semmibe vették Abdullah javaslatait.

De, figyelemre méltó módon azt is mondták neki – beszámolt róla a New York Times, el lehet olvasni –, hogy nézze, emlékezzen csak, mit műveltünk Irakban a „Sivatagi Vihar” idején. És most tízszer olyan erősek vagyunk. Ha akarja tudni, hogy milyen erősek, akkor nézze csak meg, mit műveltünk éppen mostanában Afganisztánban. Azért van ez az egész, hogy megmutassuk nektek, mi történhet veletek, ha fölemelitek a fejeteket: ha nem azt csináljátok, amit mondunk, akkor egyszerűen eltaposunk

benneteket. És minket nem érdekel, hogy mit gondoltok vagy mit mondotok.Ez az ő hozzáállásuk. Egyrészt kimondják, másrészt nyilvánvaló a

tetteikből. Nem túl kedvező a világ, vagy akár az Egyesült Államok lakosai számára.

Úgy tűnik, hogy bizonyos értelemben nem indíthatunk már egy olyan, a vietnamihoz hasonló, elhúzódó háborút.

Mert az emberek már nem támogatják.

Másfelől viszont az olyan emberek, mint Szaddám Huszein vagy a tálibok démonizálása szabad kezet ad a kormánynak.

Ez az értelmiségi néposztályok választása. Vegyük Szaddám Huszeint. Valahányszor Blair vagy Bush, Clinton vagy Made-leine Albright vagy valaki más háborút követel Irak ellen, mindannyiszor ugyanazt mondják. Azt mondják, hogy ez a történelem legnagyobb szörnyetege. Hogyan tűrhetjük el, hogy létezzen? Hiszen még a legszörnyűbb gaztettet is elkövette: mérges gázt vetett be „a saját népe ellen”. Hogyan létezhet egyáltalán egy ilyen alak?

Mindez persze igaz, ha nem számítjuk, amit kihagytak belőle. Szaddám valóban bevetett mérges gázt „a saját népe ellen” [bár a kurdok aligha nevezhetők az ő népének] – csak éppen a mi segítségünkkel. Végrehajtotta az Anfal-hadműveletet, s meggyilkolt talán százezer kurdot is – a mi segítségünkkel. Éppen akkoriban fejlesztett ki tömegpusztító fegyvereket, amikor valóban veszélyes volt, s mi segítséget és támogatást nyújtottunk neki ehhez, teljesen tudatosan. Szaddám barát volt és szövetséges, és az is maradt.

Próbáljunk csak találni valakit, aki nem csak azt írta le, hogy Szaddam egy szörnyeteg, de azt is, hogy a mi támogatásunkkal válhatott azzá. Itt ezt szinte senki sem írta le. Szóval, persze, démonizálhatják Szaddámot, de akkor el kell hallgatniuk azt a tényt, hogy a legszörnyűbb bűncselekményeket amerikai és brit segítséggel követte el. S ez nem egyszerűen démonizálás, hanem nagyon is szelektív démonizálás.

A legtöbb, amit néha olvasni lehetett, hogy nem fordítottunk elég figyelmet a gaztetteire. Pedig nem arról van szó, hogy nem figyeltünk oda, hanem arról, hogy nem törődtünk vele. A vezetőket nem érdekelte. Szaddam értékes szolgálatokat tett nekünk, bármilyen szörnyű alak is volt. Izraelen kívül Irak az egyetlen olyan ország, amelynek megbocsátották, hogy megtámadott egy amerikai hajót, egy amerikai hadihajót, és megölt vagy harmincöt tengerészt. A legtöbb ország ezt nem úszta volna meg szárazon. Izrael megúszta 1967-ben, Irak pedig 1988-ban.

Iraki rakéták eltaláltak egy amerikai rombolót a Perzsaöbölben, megölve, ha jól emlékszem, harminchét tengerészt. De nem törődtünk vele. Irak akkor még a barátunk és szövetségesünk volt, Huszein a mi emberünk, úgyhogy elkönyveltük egy tévedésnek. Ezt senki más nem úszhatta volna meg. Huszeinék nagyon magasan lehetnek a barátok listáján, ha elnyerték ezt a kiváltságot. S ez akkor történt, amikor tömegével követte el a legszörnyűbb bűntetteket.

Gyorsan megemlítem, csak a szövetség hasonlósága miatt, Japán szerepét Indonéziában és a kelet-timori ügyben. Japán jelentős külföldi fejlesztési segélyeket adott.

Többről van itt szó. Van, amit a saját szememmel is láttam. Még sohasem beszéltem arról, hogy miként tanúskodtam az ENSZ-nél Kelet-Timorról, ha jól emlékszem, 1978-ban. Többek között egyházi csoportok vették rá az ENSZ-t, hogy hallgassák meg a kritikus tanúvallomásokat is.

Emlékszem, egész nap ott ültünk és vártuk, hogy behívjanak vallomást tenni, de erre csak nem került sor, mert a háttérben valamiféle bürokratikus manőverekkel megakadályozták a vallomástételt. Először azt gondoltam, hogy az Egyesült Államok részéről, de nem. Japán részéről volt. A japánok annyira védték Indonéziát, hogy meg akarták hiúsítani az ENSZ előtt az indonéz inváziót bíráló tanúvallomásokat. Mindez akkor történt, amikor egymást érték ott az atrocitások.

Nem voltak egyedül. Az egész világ tudott azokról a szörnyűségekről. De ma mindezt agyonhallgatják. Az Egyesült Államok épp az atrocitások tombolása idején szállította oda a legtöbb fegyvert, Nagy-Britannia csak 1978-ban csatlakozott. Ez a munkáspárti kormányzat volt, nem Thatcher. Ezerkilencszáz-hetvennyolcat írtunk, amikor az atrocitások teljes gőzzel folytak. Amikor a meggyilkolt kelet-timoriak száma már elérte a kétszázezret. Nagy-Britannia jó lehetőséget látott a fegyverek küldésére. A britek lettek a fő fegyverszállítók, és azok is maradtak 1999-ig. Franciaország is beszállt; pár év múlva Svédország is, azután pedig Hollandia. Mindenki, aki egy kis pénzhez vagy némi privilégiumhoz akart jutni a kelet-timoriak lemészárlásával, boldogan megtette. S most mindannyian tapsolnak annak az új nemzetnek, amelyet a nagylelkűségünkkel mi hoztunk létre. Mindez már a múlté. Nem annyira régi történet, de már elmúlt.

Az emberekben gyakran felmerül a kérdés, hogy mi a kapcsolat az ön nyelvészeti munkássága és politikai szerepvállalása között.

Valójában nincs a kettő között közvetlen kapcsolat. Ugyanígy lehetnék algebrai topológus is, és folytatnám mellette, amit most. Talán valami távolabbi kapcsolat lehet. Az emberek különféle okokból érdeklődhetnek a nyelvészet iránt, de engem ebben kezdettől fogva, immár ötven éve a magasabb rendű emberi mentális képességek bizonyos aspektusainak, s végső soron annak az emberi természetnek a feltárása érdekelt, amelynek minden területen meg kell mutatkoznia. A nyelv történetesen azon kevés területek egyike, ahol a legalapvetőbb emberi képességeket, az egyedülálló és lényegi emberi képességeket lehet nagyon intenzív módon tanulmányozni. És olyan eredményeket is el lehet érni, amelyek túlmennek a felületes megértésen. Ezt a legtöbb területen nagyon nehéz megtenni, de a nyelv egy olyan terület, ahol erre lehetőség van.

A nyelvhasználatra való képesség gyökere, már évszázadokkal ezelőtt felismerték, egy kreatív aspektus, az a szabad képesség, hogy azt csináljuk, amit Ön és én most csinálunk – hogy korlátozás nélkül fejezzük ki a gondolatainkat, keretek között, de korlátozás nélkül, újszerű módokon. Ez a képesség valamilyen módon alapvető része az emberi természetnek. Ez a kiindulási pontja például a kartéziánus filozófiának is. És megtudhatunk

valamit, no, nem arról, hogy ezt hogyan csináljuk, az túl van a kutatás hatókörén, hanem legalább azokról a mechanizmusokról, amelyek itt belépnek.

Igaz, hasonló kérdések merülnek föl a sajátosan emberi képességek minden szférájában, s ez szintén hagyományos felismerés. David Hume kétszázötven évvel ezelőtt rámutatott, hogy az erkölcsnek azon kell alapulnia, amit manapság generatív grammatikának neveznek. Ő még nem így nevezte, de kell lennie princípiumok bizonyos készletének, amelyeket alkalmazni tudunk az újszerű szituációkban – s ismét csak korlátok nélkül. S Hume rámutatott, hogy ezek a princípiumok csakis a természetünk veleszületett komponensei lehetnek, mivel a tapasztalatból sehogyan sem szerezhetők meg. Tovább már nem részletezte őket, de a megállapításból az is következik, hogy egyformáknak kell lenniük. Hume persze nem mondhatott még ilyet, mert akkoriban még nem gondolták, hogy az emberek egyenlőek, de mi ma már tudjuk, hogy az emberek már-már kölcsönösen felcserélhetők egymással. A rasszok között nagyon kicsi, szinte elhanyagolható a genetikai eltérés. Valószínűleg mindannyian egy kisebb, továbbszaporodó csoporttól származtunk le, nem is olyan régen, így aztán lényegében ugyanolyan teremtmények vagyunk, ami azt jelenti, hogy ezeknek az említett princípiumoknak is egyformáknak kell lenniük.

S ugyanígy, elméletileg, bárki megtudhat valamit az emberi természetnek ezekről az aspektusairól, ha továbblépünk az emberi ügyek szférája, s benne a politika felé, de a személyes élet vagy bármi más felé is. Bárki, aki kiáll valami mellett – például a dolgok jelenlegi állapotának fenntartását támogatja, vagy valami kisebb reformot, netán egy forradalmat, vagy bármi mást. Ha az ember komolyan csinálja, ha egyfajta erkölcsi lényként cselekszik, s ha úgy gondolja, hogy amit tesz, az nem lehet ellentétes bizonyos minimális erkölcsi normákkal, akkor erre az álláspontra helyezkedik, mert úgy véli, hogy ez jó az embereknek. Ez valahogy létrehoz, kibővít és kínál lehetőségeket, melyek révén alapvető természetük megnyilvánulhat.

Hát igen, ezen a ponton van egy elméleti kapcsolat, de ez túl absztrakt, mert ha olyan, bonyolult dolgokkal foglalkozunk, mint az emberi lények, akkor mindig csak a felszínen mozgunk. Ilyen kérdéseket tulajdonképpen nem is tudnánk megválaszolni a rovarokkal kapcsolatban. Hosszú időnek kell eltelnie, míg valaki képes lesz, ha képes lesz valaha is, többé-kevésbé tudományos magyarázattal szolgálni az ilyen kérdésekre. Szóval, van egyfajta lelki-szellemi kapcsolat, ám deduktív kapcsolatok nem léteznek.

De mégiscsak van abban az értelemben, ahogyan Ön az alapelvekre hivatkozik a politikai és a morális kérdésekben...

Ezek hasonlóak. Mint a családi hasonlóságok. De ennél közelebb még nem jutottunk, s így nem gondolhatunk szorosabb kapcsolatok felvázolására.

II. RÉSZ

Amerikai fegyverek, emberi jogok és társadalmi egészség

A Medicine Muslim Students' Association Albert Einstein College és mások által szponzorált, a Montefiore Medical Centerben [New-York, Bronx] 2002. május 25-én elhangzott előadás, valamint részletek az előadás után a hallgatóság kérdéseire adott válaszokból.

AMIT MA ÖNÖKKEL ÁT SZERETNÉK TEKINTENI, az az USA világban betöltött szerepe – hogy milyen ez a szerep ma, és hogy várhatóan milyen lesz holnap. Hogy miért koncentrálunk éppen az Egyesült Államokra, azt talán említenünk sem kell. De egy kicsit azért térjünk ki az okokra. A legnyilvánvalóbb az, hogy az Egyesült Államok a világ legfontosabb nagyhatalma: nyomasztó katonai erőfölénnyel és a hatalom más formáival is rendelkezik, meghatározó hatást gyakorol mindenre, ami a mai világban történik.

A második ok az, természetesen, hogy mi itt vagyunk. Mi, azt kell mondanom, a szabadság egészen különleges mértékét élvezhetjük itt az Egyesült Államokban, és legtöbbünk kivételezett helyzetben is van. Ez óriási felelősséggel jár a cselekedeteinket és a politikára gyakorolt befolyásunkat illetően. Még ha nem is ez volna a világon messze a leghatalmasabb ország, akkor sem volna szabad egyetlen percre sem megfeledkeznünk a felelősségünkről. Elnézést kérek, hogy egyáltalán megemlítem a felelősségünket. Ez egy olyan nyilvánvaló közhely, amit említeni sem kell, s most is csak azért teszem, mert nem lehet követni egyértelmű és nyilvánvaló, a legelemibb politikai és morális közhelyekhez igazodó irányvonalunkat, ha a felelősségünk tényezőjét figyelmen kívül hagyjuk. Nem fogom folyton emlegetni, de tartsuk észben.

Hogy az Egyesült Államok milyen szerepet játszik a világban, azt sokféle módon mérhetjük föl. Az egyik az, ha utánanézünk az amerikai segélyeknek, s különösen a katonai segélyeknek, katonai segítségnyújtásoknak. Nem túl vonzó téma ez, mert mint jól tudjuk, az összes nagy ipari ország közül az USA osztogatja a legszűkmarkúbban a nemzetközi segélyeket. És ha e csekély segélyből leszámítjuk azt a részt, amit két ország kap, egy gazdag és egy közepes kategóriájú, nevezetesen Izrael és Egyiptom, akkor szinte semmi sem marad. De ha mindent összeszámolunk, akkor is egy minimális összeg jön ki, és az is egyre csökken.

Ennél a kevéske segélynél sokkal, de sokkal jelentősebb a különböző országoknak nyújtott katonai támogatás. Érdemes megfigyelni, mert elég jó képet kaphatunk az Egyesült Államok tevékenységéről; az amerikai segélyek és az amerikai külpolitika közötti kapcsolat már tudományos kutatások tárgyává is vált.

Az egyik jól ismert tanulmány, amelyet Lars Schoultz, a latin-amerikai emberi jogok elismert specialistája, a University of North Carolina tanára készített, a Latin-Amerikának szánt amerikai segélyeket tekinti át. Lars körülbelül húsz évvel ezelőtt írt egy cikket, amelyben rámutatott, hogy nagyon szoros a korreláció az amerikai segélyek és az emberi jogok latin-amerikai megsértése között. Egy húsz évvel korábbi anyagából idézek: „Aránytalanul nagy amerikai segély áramlik azokhoz a latin-amerikai kormányokhoz, amelyek kínozzák állampolgáraikat, az alapvető emberi jogok még azon a vidéken is durvának számító megsértőihez.”

Körülbelül ugyanebben az időben egyik szerzőtársam, Edward Herman, a University of Pennsylvania Wharton School-jának munkatársa, az egész világra kiterjedő vizsgálatban foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel, külön

odafigyelve az amerikai segélyek és a kínzások gyakorisága közötti kapcsolatra. S kiderült, hogy meglepően, kellemetlenül szoros az összefüggés a kettő között. Nézzék csak meg az Amnesty International jelentéseit a kínzásról és az amerikai külföldi segélyezésről, s látni fogják, hogy milyen szoros is ez a kapcsolat.

A statisztikai korrelációk persze nem árulják el az oksági összefüggéseket. Persze nem valószínű, hogy az amerikai kormánynak bármiféle érdeke is fűződne a kínzásokhoz – gondolta Herman – és készített egy másik, sokkal fontosabb vizsgálatot is. Az amerikai segélyek és az egyéb tényezők közötti kapcsolatot vizsgálta, s kiderítette, hogy az egyik legszorosabb korreláció az amerikai segélyek és a befektetési klíma javulása között figyelhető meg. Vagyis, ha egy ország megkönnyíti a befektetők számára az erőforrások kiaknázását és a hasonlókat, akkor a külföldi segélyek összege emelkedik.

Hát igen, ez nagyon természetes korreláció. Így már tökéletesen érthető. Hogy az amerikai politika erre irányul, azon senki sem lepődhet meg: a segélyezések száma emelkedik a befektetési klíma javulásával. De hogyan lehet javítani a befektetési klímát egy harmadik világbeli országban? Az egyik legjobb módszer a szakszervezeti vezetők és a parasztvezérek meggyilkolása, a papok megkínzása, a parasztok lemészárlása, a szociális programok ellehetetlenítése, és így tovább. Ez a maga módján tényleg javítja a befektetési klímát. És kialakít egy másodlagos korrelációt is, azt, amelyet Schultz tárt föl, konkrétan az amerikai külföldi segélyezés és az emberi jogok legkirívóbb megsértése közötti kapcsolatot.

Valószínűleg itt van a kutya elásva. Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államoknak bármiféle érdeke is fűződne az emberi jogok kirívó megsértéséhez. Ez csupán természetes és egyenes következménye annak, amiben az USA érdekelt, s annak, ahogyan az ilyen célokat elérik.

Szóval, ez volt húsz évvel ezelőtt. Körülbelül e tanulmányok publikálásának idején lépett hivatalba, mint emlékszünk, a Reagan-adminisztráció. És ez a Reagan-adminisztráció nagy hangon és egyértelműen deklarálta, hogy az amerikai külpolitika középpontjában a „terrorellenes háború” áll majd. Ahogy George Shultz külügyminiszter fogalmazott, különösen a „gonosz terrorista veszedelemre” koncentráltak, arra a pestisre, amelyet „civilizációnk elaljasodott ellenfelei” terjesztenek, akik „a barbársághoz akarnak visszatérni modern korunkban”.

Shultz, aki mérsékeltnek számított a Reagan-adminisztráción belül, tovább ment és kijelentette, hogy a terrorizmus ellen erővel és erőszakkal kell küzdeni, nem pedig olyan, utópisztikus eszközökkel, mint a közvetítés, a tárgyalások és a hasonlók, melyek csupán a gyengeség jelei. A Reagan-adminisztráció bejelentette, hogy a harcot arra a két területre összpontosítják,ahol a legsúlyosabb gaztetteket követik el, vagyis Közép-Amerikára és a Közel-Keletre.

És most nézzük meg a következményeket. Mi történt Közép-Amerikában és a Közel-Keleten? Ne felejtsük el, hogy még mindig az amerikai segélyezés és az egyéb politikai aspektusok közötti összefüggésről beszélünk. Mellesleg, megemlítem, hogy Lars Schoultz vizsgálata kimutatta: az emberi jogok kirívó megsértése és a segélyezés közötti korreláció különösen erős a katonai segélyezés, az amerikai katonai segítségnyújtások esetében. A segélyezés független volt a szükséglettől, s ezt Schoultz is ellenőrizte. S ez volt a helyzet végig a Carter-adminisztráció időszakában is, és egészen 1980-ig folytatódott

minden emberjogi retorika ellenére.Szóval, mi történt Közép-Amerikában és a Közel-Keleten az 1980-as

években a „terrorellenes háború” során? Közép-Amerikát temetővé változtatták. Százezreket – körülbelül kétszázezer embert – mészároltak le, millió fölött van a menekültek és az árvák száma, tömegesen folynak a kínzások, tombol a barbarizmus minden elképzelhető formája.

Az egyik országot, Nicaraguát, az Egyesült Államoknak lényegében meg kellett támadnia, mert annak, más országoktól eltérően nem volt hadserege, hogy maga hajtsa végre a terrort saját lakossága ellen, A Nicaragua elleni amerikai támadás nagyon kemény volt. Emberek tízezrei vesztették életüket, s az országot gyakorlatilag lerombolták. Most ez a félteke második legszegényebb országa, s nem lehet tudni, hogy talpra áll-e valaha is.

S mert ebben az esetben az Egyesült Államok egy országot támadott meg, nem egyszerűen az ország népét [mint El Salvadorban, Guatemalában és Hondurasban], az ország az államok rendelkezésére álló jogi eszközöket vette igénybe. Válaszlépése egy törvénytisztelő államtól elvárható reagálás volt a nyomasztó nemzetközi terrorizmusra: nemzetközi intézményekhez fordult. Először a hágai Nemzetközi Bírósághoz, amely elítélte az Egyesült Államokat a nemzetközi terrorizmusért, „az erő törvénytelen alkalmazásáért” és a szerződések megsértéséért. A bíróság felszólította az USA kormányát, hogy vessen véget a bűncselekményeknek, és fizessen nagy összegű jóvátételt.

Az Egyesült Államok erre azonnal kiterjesztette a háborút [mellesleg kétpárti támogatással], és most először hivatalosan is parancsot adott az úgynevezett „lágy célpontok”; klinikák, mezőgazdasági szövetkezetek és hasonlók támadására. Ez addig folytatódott, amíg a lakosság végül meg nem szavazta az USA jelöltjét, s 1990-ben a terror véget ért.

Miután az Egyesült Államok nem fogadta el a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletét, Nicaragua az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Az elítélte volna az Egyesült Államokat, csakhogy az természetesen megvétózta a határozatot, amely felszólított volna minden államot, hogy tartsa tiszteletben a nemzetközi jogot. Így aztán a „terrorellenes háború” jelenlegi vezetője az egyetlen olyan állam a világon, amelyet elítélt, méghozzá nemzetközi terrorizmusért a hágai Nemzetközi Bíróság, s amelyik megvétózott egy, az államokat a nemzetközi jog tiszteletben tartására felszólító határozatot, s ez a tény alighanem a mai szituációt is enyhén szólva árnyalja. Nagyon sokáig kell keresgélni a sajtóban ahhoz, hogy akár csak egyetlen említést is találjunk „a terrorellenes háború” első szakaszáról. Pedig ma is aktuális lenne. De mi van Közép-Amerika többi országával? Nos, ők sokkal rosszabbul jártak, mint Nicaragua. Nicaraguában a nép kezében rengeteg fegyver volt, amivel valamennyire megvédhették magukat. A többi országban a lakosságot támadó terrorista haderő maga a hadsereg volt. El Salvadorban és Guatemalában ebben az időszakban a helyzet még rosszabb volt, mint Nicaraguában.

El Salvador ebben az időszakban a legnagyobb összegű amerikai katonai segélyt kapta [nem számítva természetesen a külön kategóriába tartozó Izraelt és Egyiptomot]. Ez az ország a legsúlyosabb atrocitásokat követte el. És sikerrel járt a „terroristaellenes háború”. Ha valaki kíváncsi arra, hogy miben is állt ez a siker, az lapozzon csak bele a híres-hírhedt School of the Americas által összeállított dokumentumokba. Egyik szlogenjük – vagy ahogy ők mondják, általános témájuk – így hangzik: „az amerikai hadsereg segített

legyőzni a felszabadítási teológiát”. Ez meglehetősen pontos fogalmazás. Az amerikai „terrorellenes háború” egyik fő célpontja a katolikus egyház volt, amely elkövette azt a súlyos hibát, hogy „a szegények mellé állt”, s ezért példásan meg kellett büntetni.

El Salvador tragikus eset. Az 1980-as évtized egy érsek meggyilkolásával kezdődött, és hat vezető jezsuita értelmiségi megölésével végződött. Az amerikai hadsereg legyőzte a felszabadítási teológiát.

Értelmiségi kultúránk érdekes jellemzője, hogy minderről senki nem tud semmit. Ha hat vezető cseh értelmiségit és egy érseket meggyilkolt volna az oroszok által támogatott, az oroszok által fölfegyverzett és kiképzett haderő, akkor arról tudomást szereztünk volna. Itt Amerikában ismernénk az áldozatok nevét, és olvashatnánk a könyveiket, önök pedig elvégezhetnek egy egyszerű kísérletet: ellenőrizzék, hogy az ismerőseik, a tanult emberek közül hányan ismerik legalább a nevét a hat jezsuita értelmiséginek – azoknak a vezető latinamerikai értelmiségieknek a nevét, akiket az általunk fölfegyverzett és kiképzett elitalakulatok gyilkoltak meg –, vagy az érsek nevét, vagy bárki másét a többi hetvenezerből, akiknek a többsége, mint mindenhol, itt is paraszt volt.

Kísérlet nélkül is ismerjük a válaszokat, s azok valami érdekeset, megjegyzésre érdemeset árulnak el önmagunkról.

Szóval, így sikerült a „terrorellenes háború” Közép-Amerikában, az első célterületen.

S most nézzük meg, mi van a Közel-Keleten, a „terrorellenes háború” másik hadszínterén. Nos, az igazság az, hogy akkoriban a Közel-Keleten volt egy csomó, államilag támogatott terrorista atrocitás, támadás. Ezek közül messze a legsúlyosabb Libanon 1982-es izraeli inváziója volt, amely körülbelül húszezer ember halálával végződött.

Libanon megtámadása kimeríti a nemzetközi terrorizmus fogalmát. S azért történhetett meg, mert az Egyesült Államok zöld jelzést adott, fegyvereket szállított és diplomáciai támogatást nyújtott – megvétózva több olyan biztonsági tanácsi határozatot, amely megpróbált véget vetni a harcoknak és a csapatok kivonását követelte. Nagy siker volt. Az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, Rafael Eitan altábornagy nyomban rá is mutatott, hogy a hadművelet elérte célját, mivel kiiktatta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet [PFSZ], mint tényezőt, a megszállt területekért folyó tárgyalásokból.

S éppen ez volt a háború célja; Libanonhoz tulajdonképpen nem volt semmi köze. Izraelben kendőzetlenül „a megszállt területekért vívott háborúnak” nevezték. A PFSZ már roppant idegesítővé vált, mivel kitartóan ragaszkodott a konfliktus tárgyalásos rendezéséhez, amit viszont Izrael nem akart. A libanoni háborúban sikerült szétzúznia és eltávolítania a régióból a PFSZ-t, ami óriási siker volt.

Tankönyvi példája volt a nemzetközi terrorizmusnak. Ha megnézzük a terrorizmus hivatalos amerikai kormányzati definícióját – miszerint az nem más, mint erőszak alkalmazása vagy a vele való fenyegetőzés a civil lakossággal szemben, valamilyen politikai, vallási vagy egyéb cél elérése érdekében –, nos, akkor Libanon izraeli inváziója valóban tankönyvi példa. Világosabbat keresve sem találhatnánk. Nemzetközi terrorizmus volt, az USA meghatározó szerepének köszönhetően.

Mellesleg, vegyék észre, hogy én a legjobbakat feltételezem az Egyesült Államokról. Hiszen azt is mondhatnánk, hogy ez sokkal rosszabb, mint a

nemzetközi terrorizmus – ez már nyílt agresszió. S ha nyílt agresszióról van szó, akkor a nürnbergi törvényszék elé kell állítani az amerikai és az izraeli vezetést. De a jobbik esetet feltételezve a dolgot csak nemzetközi terrorizmusnak nevezzük.

Egyébként az Egyesült Államokban húsz éven át hazudtak a háború okairól. De szerencsére akadt kivétel: a New York Times 2002. január 24-én végre egy pillanatra fellebbentette a fátylat. Ha figyelmesen olvassuk, James Bennet más témáról írott beszámolójában, jól eldugva, találunk egy mondatot, amely elárulja az igazságot. Ez volt az általam látott első olyan cikk az Egyesült Államokban, amely leírta, amit már húsz évvel ezelőtt is nagyon jól tudtak Izraelben, s amit az utóbbi húsz év izraeli forrásokra támaszkodó disszidens irodalmában lehetett olvasni: hogy a háborút kizárólag politikai okokból indították. Ez a háború Ciszjordániáért folyt. Abból a megfontolásból, hogy kiiktassák a tárgyalások veszélyét, amely a palesztinok részéről fenyegetett.

Az igazságot húsz éve mindenki nagyon jól tudja, kivéve az amerikai lakosságot. Most már a New York Timest is idézhetjük ebben a kérdésben, amitől a dolog némileg hivatalossá válik. A rendelkezésünkre álló dokumentáció abszolút meggyőző, az invázió első napjától kezdve. Úgyhogy előrelépések vannak, s ha elég sokáig várunk, még akár jó dolgok is történhetnek.

A libanoni háborún kívül is volt még rengeteg terrorcselekmény a Közel-Keleten. A csúcspontját 1985-ben érte el, ez volt az az év, amikor az Associated Press által az újságszerkesztők körében végzett felmérés alapján a közel-keleti terrorizmust minősítették az év sajtótémájának. Nagyon jó okkal. Rengeteg terrorcselekmény volt 1985-ben – nem olyan szörnyűek, mint 1982-ben, de azért elég szörnyűek.

Mik voltak az 1985-ös esztendő legsúlyosabb terrorista cselekményei a Közel-Keleten? Nos, az első díjra három esélyes is pályázhat, a többi a közelükbe sem érhet. Az egyik esélyes az az autóbomba, amelyet Bejrútban egy mecset előtt helyeztek el, s akkorra időzítették, amikor a hívők kifelé jönnek az imáról, hogy minél több embert öljön meg. És meg is tette. Megölt nyolcvan, és megsebesített 250 embert. Akkora erejű bomba volt, hogy még az utca távolabbi részén is megölt ágyban fekvő csecsemőket.

Az áldozatok többsége a mecsetet elhagyó nők és kislányok közül került ki. A bombát egy muzulmán sejknek szánták, aki azonban megúszta a merényletet. A dolog mögött a CIA és a brit titkosszolgálat kezét sejtették, s e feltételezés ellen nem is nagyon tiltakozott senki. Ez az akció az egyik esélyes az 1985-ös esztendő legsúlyosabb közel-keleti terrorcselekménye címre.

A másik esélyes valószínűleg Tunisz izraeli bombázása, melyre pár hónappal később került sor. Tuniszt nagyon rafinált, úgynevezett „okos” bombákkal támadták. Az emberekből cafatok is alig maradtak. Hetvenöten haltak meg, tunéziaiak és palesztinok. Civilek voltak. Nagyon szemléletes leírást adott az esetről egy vezető izraeli riporter a héber nyelvű izraeli sajtóban, de itt nem sokat olvashattunk róla. Ez ismét csak nemzetközi terrorcselekmény volt, s az Egyesült Államok vastagon benne volt a dologban. Hogy mást ne említsünk, a térségben tartózkodó amerikai Hatodik Flotta nem tájékoztatta Tunéziát – holott ez az ország Amerika szövetségese –, hogy már úton vannak az izraeli bombázók, pedig a flotta parancsnokai

természetesen tudtak róla.George Shultz külügyminiszter úgy reagált a bombázásra, hogy azonnal

fölhívta izraeli kollégáját, gratulált Izraelnek, és kifejezte az USA elismerését a terrortámadással kapcsolatban. Igaz, Shultz később visszavonta a tömegmészárlásnak ezt a nyílt magasztalását, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangú határozatban ítélte el Izraelt a fegyveres agresszió elkövetéséért. Az Egyesült Államok tartózkodott a szavazáskor, s tulajdonképpen meghátrált. De tételezzük fel most is a legjobbakat az Egyesült Államokról és Izraelről, és nevezzük rémtetteiket nemzetközi terrorcselekményeknek, és ne nyílt fegyveres agressziónak, ahogy egyébként a világon mindenütt nevezik. Tunézia bombázása a második számú esélyes: még a látszatát sem próbálták annak kelteni, hogy egy védekezési akció volt – ahogy nem fáradtak ezzel a libanoni háborúban sem.

A megmaradt harmadik esélyes pedig, szerintem Simon Peresz „Vasököl Hadművelete” volt 1985 márciusában Dél-Libanonban. Az izraeli hadsereg megtámadta a főparancsnokság által „terrorista falvaknak” nevezett célpontokat, s nagyon sok embert lemészároltak és megkínoztak az izraeli katonák és az izraeli zsoldban álló dél-libanoni fegyveresek. Rengeteg embert raboltak el és hurcoltak Izraelbe kihallgatásra, ami a gyakorlatban kínvallatást és börtönt jelent.

Az ügy nagyságrendjét senki sem ismeri, mert az újságírásban és a tudományos kutatásban az az alapelv érvényesül, hogy az általunk elkövetett atrocitásokat nem vizsgálgatjuk. Az utolsó emberig fel tudjuk sorolni, hogy hány szerencsétlent öltek meg egy olyan kegyetlenkedés során, amelyet valaki másnak a nyakába lehet varrni, de ha a saját mészárlásainkról van szó, akkor azt sem tudjuk, merre induljunk el.

Vegyük például az USA vietnami háborúját, amelyben nyilvánvalóan több millió embert öltek meg, de a számokat milliókban sem tudjuk behatárolni. Ugyan ki bajlódna a számolással? Vagy ki vesződne annak összeszámolásával, hogy hány százezer ember halt meg az USA dél-vietnami kémiai hadviselésének következtében? Máshol történtek kísérletek a számok felbecsülésére, de itt az Egyesült Államokban ez egyszerűen nem téma. Mi nem foglalkozunk az efféle dolgokkal. Ez már csak így van.

Ennek következtében tulajdonképpen nem tudjuk, hány embert gyilkolt meg az amerikai-izraeli nemzetközi terrorizmus az akkor hivatalban lévő, baloldali „békepárt” alatt Dél-Libanonban vagy a „Vasököl Hadművelet” során.

Most csak három, általam ismert példát hoztam, melyek nagyon jól érzékeltetik, hogy miképpen vívták meg a „terrorellenes háborút” a második nagy célterületen, a Közel-Keleten. Nem volt a nemzetközi terrorizmusnak a térségben más olyan vérengzése, amely a közelükbe érhetne.

A „terrorellenes háborút” természetesen másutt is megindították. Például Dél-Afrikában, ahol a becslések szerint körülbelül másfél millió embert öltek meg a környező országokban a dél-afrikai rablóhadak [s hogy mi volt Dél-Afrikán belül, azt most felejtsük el]. Mozambikban és Angolában is körülbelül másfél millió embert gyilkoltak le, és több mint hatvanmilliárd dolláros kárt okoztak, csupán Reagan hivatali évei alatt, 1980-tól 1988-ig.

De azok az évek a „konstruktív kötelezettségvállalás” évei voltak, amikor Dél-Afrika megbecsült szövetségesnek számított, s Nelson Mandela Afrikai Nemzeti Kongresszusát a világ egyik „leghírhedtebb terroristacsoportjának”

titulálták. Ez még 1988-ban is így volt, Dél-Afrika akkor még mindig megbecsült szövetségesnek számított, a megelőző nyolc évben művelt dolgai után. A példák sorát folytathatnánk tovább, körbe az egész világon.

Itt minden további nélkül egy sor következtetés adódik. Az egyik az, hogy az amerikai segélyezés és az emberi jogok rendkívül súlyos megsértése közötti korreláció olyan szoros, hogy azt már vizsgálni sem érdemes. Az 1960-as és 70-es években még volt rajta mit tanulmányozni, de az 1980-as években már majdnem száz százalékosan fedték egymást.

A társadalmi egészségről már nem is beszélek, mert fölösleges. Ha ilyeneket művelnek az emberekkel, akkor már nincs értelme erről beszélni. A másik fontos konklúzió a kontinuitással van összefüggésben. Nemcsak a mai háborúskodások alkotnak folytonosságot mindazzal, ami korábban történt, hanem azt is érdemes megnézni, hogy mit csináltak akkoriban a jelenlegi „terrorellenes háború” vezetői.

Nos, a jelenlegi „terrorellenes háború” katonai részét az a Donald Rumsfeld vezeti, aki Reagan rendkívüli közel-keleti megbízottja volt, s akit így szintén felelősség terhel az általam ismertetett „terrorellenes háborúért”. A jelenlegi „terrorellenes háború” diplomáciai részét pedig John Negroponte vezeti, akit ENSZ-nagykövetté neveztek ki a „terrorellenes háború” irányítására. Negroponte azokban az években az USA nagykövete volt Hondurasban, abban az országban, amely az Egyesült Államok terrorista hadműveleteinek bázisaként funkcionált a régióban, különösen a Nicaragua elleni háború előkészítése és irányítása során.

Ők a vezető figurái a mostani „terrorellenes háborúnak” mindketten nagyon komoly szerepet játszottak az első „terrorellenes háborúban”. Ugyanazok az emberek, ugyanazok az intézmények, ugyanaz a politika. És ugyanazok a következmények várhatók, ha belegondolunk, hogy milyen is lesz a mostani „terrorellenes háború” második szakasza.

Témánkkal már a tudomány világa is foglalkozik. Vegyünk egy jellemző példát, nézzük meg a Current History – e komoly tudományos folyóirat – 2002. decemberi számát, amelyet a terrornak és a terror problémáinak szenteltek. A szerzők, jeles kutatók és elemzők, az 1980-as éveket a terror évtizedének minősítették, nagyon helyesen. Az az állami terror évtizede volt.

S ezek a szerzők azt mondják az Egyesült Államokról, hogy a nyolcvanas években hatékonyan szállt szembe az állami terrorral, úgynevezett „megelőző intézkedések” segítségével. Vagyis az általam az imént említett akciók szerintük tulajdonképpen a terror elleni védekezést szolgáló megelőző intézkedések. S a szerzők azt is állítják, hogy a Nicaragua elleni háború, amiért az Egyesült Államokat a hágai Nemzetközi Bíróság is elítélte, jó modellje a terror elleni jövőbeli akcióknak. Két szerző külön is rámutat, hogy a Nicaragua elleni „kontra”-háború jó modellje lehet az afganisztáni Északi Szövetség amerikai támogatásának.

Megemlítik az 1985-ös esztendőt is a Közel-Keleten. Azt mondják, ez volt a terror csúcsidőszaka. És felhoznak két példát is, de persze nem azokat, amelyekről én beszéltem. Azokat nem szabad szóba hozni. Azok, az általuk említett példák, amelyek azt kívánják bizonyítani, hogy 1985 a terror csúcsidőszaka volt, nos, az két olyan incidens, amelyekben egy-egy amerikai vesztette életét. Az egyik egy repülőgép-eltérítés, amelyben egy amerikai katonatisztet öltek meg. A másik, a leghíresebb incidens, az Achille Lauro nevű hajó esete, amelyben egy embert öltek meg, a tolókocsis-mozgássérült

amerikai Leon Klinghoffert.Ezek kétségtelenül terrorcselekmények voltak. Mindkét esetben megöltek

egy-egy embert. Természetesen egyáltalán nem olyan súlyúak, amilyenekről korábban beszéltem, de azért mégiscsak terrorcselekmények. A leghíresebb eset, Leon Klinghoffer megölése például összevethető azzal az incidenssel, amely alig néhány hete történt Dzseninben, amikor egy tolókocsis ember igyekezett kitérni egy izraeli tank útjából, de a tank átgázolt rajta, s a testéből csak cafatok maradtak. Vagy itt van például a két nappal ezelőtti eset, amikor egy szintén tolókocsis nőt, aki dialízis-kezelésre igyekezett, feltartóztattak, nem engedtek be a kórházba, minek következtében a nő meghalt. És vannak még más, hasonló esetek, igazán könnyű kimutatni a folytonosságot. De ezeket itt nem számítják terrorizmusnak.

Az Achille Lauro esete kétségtelenül terrorcselekmény volt. Nem igazolható azzal, hogy csak meg akarták bosszulni az egy héttel korábbi, sokkal súlyosabb, tuniszi terrortámadást. A bosszú nem igazolhatja a terrorcselekményt. Én önökre bízom a következtetések levonását.

De az értelmezések még nem értek véget. Ugyanerről a témáról azt is találhatjuk, hogy a terrorizmus vezető kutatója, az UCLA professzora az iszlámnál sokkal mélyebb gyökerekre vezeti vissza Oszama bin Ladent, egészen a vietnami háborúig, és azt mondja, hogy „az amerikai Góliát elleni vietkong-terror felcsillantotta a reményt, hogy a nyugati hátország is sebezhető”. Szóval, az amerikai hátország sebezhető volt Dél-Vietnamban, amikor a dél-vietnamiak terrorcselekményeket követtek el ellenünk.

Az olvasó számára további, érdekes foglalatosság lehet például a náci archívumok átvizsgálása, s annak kiderítése, hogy találhatók-e analógiák az analízisünkhöz. Próbálják csak meg. Bőven találhatnak anyagokat, de mégsem fognak összehasonlító cikkek születni, ami újabb érdekes tükröződése annak a morális és intellektuális kultúrának, amelyben élünk.

Menjünk tovább. Azok a közép-amerikai, közel-keleti, délafrikai és máshol előfordult terrorcselekmények, amelyekről most beszéltem, nem számítanak terrorcselekménynek. Nem kerülnek bele a szakirodalom terror-évkönyveibe. Vagyis bekerülnek, de nem mint terrorcselekmények, hanem mint „ellenterror”, vagy „igazságos háború”. S az alapelv az, hogy ha valaki terrorcselekményt hajt végre ellenünk vagy szövetségeseink ellen, akkor az terror, de ha mi vagy a mi szövetségeseink hajtanak végre terrorcselekményeket, netán sokkal súlyosabbakat valaki más ellen, akkor az nem terror, hanem ellenterror vagy igazságos háború.

Már most ez az alapelv, ha jól tudom, majdnem egyetemes érvényű. Tessék csak végignézni a téma vaskos szakirodalmát, hogy vajon találnak-e benne kivételt. És nem csupán az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Ahogy én látom, ez univerzális jelenség. Elég sok országban jártam már, de mindenütt ugyanezt tapasztaltam. Az európai imperializmus egész története során ez volt a bevett szabály: ha mi ezt csináljuk velük az ő országukban, akkor ez válaszcsapás vagy igazságos háború, civilizáljuk a barbárokat, még akkor is, ha sokkal kegyetlenebbek vagyunk mint ők. A mienk egy civilizációs küldetés, vagy valami hasonló.

Ugyanez érvényes a történelem legnagyobb tömeggyilkosaira is. Ők is ugyanezt a technikát alkalmazták. Vegyük például a nácikat: ha belelapozunk a náci irodalomba, akkor azt olvashatjuk, hogy ők a megszállt Európában csupán védelmezték a lakosságot és a törvényes kormányokat azoknak a

partizánoknak a terrortámadásai ellen, akiket külföldről irányítottak. És mint minden propagandában, még az ilyen legközönségesebb színvonalúban is: van valami igazság.

A partizánok valójában a szó mai értelmében vett terrortámadásokat hajtottak végre, és nem is kérdéses, hogy nagy részük valamilyen szinten kapott információkat és utasításokat Moszkvából vagy Londonból vagy máshonnan, tehát külföldi utasításra hajtottak végre terrorcselekményeket. És a vichyi kormány is körülbelül annyira legitim, mint az Egyesült Államok vagy más imperialista hatalom által szerte a világban hatalomra juttatott kormányok többsége, úgyhogy van egy szemernyi igazsága a groteszk náci propagandának, amely nagyon is emlékeztet a miénkre.

Ugyanezt lehet elmondani a japánokról is Mandzsúriában és Észak-Kínában. Hogy ők elhozták az emberek számára a földi paradicsomot, megvédve Mandzsúria nemzeti kormányát a kínai banditáktól. Van a mienkéhez hasonló olvasata. Akárhogyan is van, amennyire én tudom, ez egyfajta egyetemes alapelv. Amit mi csinálunk, az terrorellenes, igazságos háború, amit ők csinálnak, az terror.

Szóval, ez ment végig az 1980-as években. Mi pedig haladjunk tovább az 1990-es évekbe és a jelenbe, s nézzük meg, mi történt azóta. Vegyük mondjuk a katonai segélyezést. Tegyük félre a legelső kettőt, Izraelt és Egyiptomot – ezek külön kategóriába tartoznak. Ha tehát őket nem számítjuk, a legtöbb amerikai katonai támogatást El Salvador kapta, abban az időszakban, amikor kormánya masszív terrorhadjáratot folytatott a salvadori nép ellen. De miután az amerikai hadsereg legyőzte a „felszabadítási teológiát”, El Salvadort ejtették, s az első helyre Törökország került. És ott is maradt 1999-ig, amikor megelőzte Kolumbia. Ami személy szerint engem illet, épp nemrég tértem vissza e két utóbbi országból, az 1990-es évek legszörnyűbb terrorista atrocitásainak színhelyeiről – Dél-Kolumbiából a múlt héten, Délkelet-Törökországból pedig pár héttel korábban.

Miért Törökország? Törökország természetesen mindig is az egyik legfőbb kedvezményezettje volt az amerikai katonai segélyezésnek. Stratégiailag fontos helyen fekszik, egyebek közt a Szovjetunió és a Közel-Kelet szomszédságában, így aztán a hidegháború időszakában mindvégig állandó és magas szintű amerikai katonai segélyezésben részesült. 1984-ben ez megváltozott. A katonai segélyezés szintje megugrott. Az Egyesült Államok csupán Clinton éveiben négyszer annyi katonai segélyt nyújtott Törökországnak, mint 1984-ig az egész hidegháborús időszakban. És az 1997-es csúcs-esztendőben a segélyek mértéke magasabb volt, mint 1984-ig az egész hidegháborús időszakban. Hatalmas összegekről van szó. A török fegyveres erők fegyverzetének nyolcvan százalékát az USA adta, és nem pisztolyokat, hanem vadászgépeket és tankokat, katonai tanácsadókat és hasonlókat. Mi volt emögött? Ha az okokat nézzük, akkor azokban az években, s különösen az 1990-es években, Clinton idején a török kormány állami terrort folytatott, főként a kurdok, vagyis a lakosság majdnem egy negyede ellen. Akkoriban valódi háborút folytattak ellenük. Ebbe a körzetbe látogattam el.

Az „állami terror” kifejezést több forrásból kölcsönzöm. Az egyik az ismert török szociológus, Ismail Besikci 1991-ben megjelent State Terror in the Middle East [Állami terror a Közel-Keleten] című könyve, amely a kurd területeken folyó török terrorral is foglalkozik. Besikcit azonnal börtönbe

csukták, s ha jól tudom, még mindig ott van. Már tizenöt évet ült, mert tényeket közölt a törökök által évtizedeken át rettenetesen elnyomott kurdok üldözéséről.

Besikcinek az amerikai Szólásszabadságért Alapítvány tízezer dolláros díjat ítélt meg, de ő visszautasította a kitüntetést a törökországi állami terror határozott amerikai támogatása miatt. Nem fogadhatott el kitüntetést attól az Egyesült Államoktól, amely részese a török állami terrorizmusnak. Második bebörtönzése ellen igen erősen tiltakoztak írók, tudósok és parlamenti képviselők – Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban nem, aminek az az egyszerű oka, hogy az ott nem számít terrornak, hiszen mi csináljuk. Amit tehát Besikci leír, az nem lehet terror, s nekünk nem is kell tiltakoznunk ellene.

Itt megint azt látjuk, hogy az USA vastagon benne van a nemzetközi terrorizmusban. Nem ő az egyetlen, aki használta ezt a kifejezést. 1994-ben az emberi jogokért felelős török államminiszter állami terrornak minősítette a saját kormánya által folytatott terrort. Akkoriban, írta, kétmillió embert tettek földönfutóvá, minden elképzelhető barbárságot elkövettek, s több tízezer embert gyilkoltak meg.

Mostanra azonban még rosszabb lett a helyzet. Amikor nemrég ott jártam, a kurd emberjogi bizottság köztiszteletnek örvendő vezetője, Osman Baydemir [akit, mellesleg igen nagyra tart az amerikai követség is] azt mondta, hogy a becslések már hárommillió menekültről és ötvenezer halottról szólnak. Sok menekült Diyarbakir környékén él, ahol én is voltam, a városfalakon kívüli barlangokban és hasonló helyeken.

Nem sokkal ottjártam után Osman Baydemirt elfogatta és bűncselekmény elkövetésével vádolta meg az állambiztonsági bíróság. Bűne az volt, hogy az egész térségben ilyenkor az újévet ünneplik, s erről Baydemir beszámolt, de írásában nem a török, hanem a kurd ábécét használta. A különbség annyi, hogy az egyikben „W” szerepel, a másikban pedig „V”. Úgyhogy Baydemir ellen most vádat emeltek, s hogy milyen következményekkel, azt nem lehet tudni. Ne feledjük, a kilencvenes években járunk, egy NATO-tagállamban.

Ha néhány gyereken olyan ruha van, amelyek, ha ezek a gyerekek egymás mellé állnak, a kurd nemzeti színeket adják ki, akkor fennáll a veszélye, hogy a dolgot bűncselekménynek minősítik. Amíg ott voltam, egy újságírót azért tartóztattak le, majd csuktak börtönbe, mert kurd dalt hallgatott a rádióján. A rádióállomást bezárták. Jómagam tulajdonképpen egy politikai per miatt mentem oda. Egy kiadót bíróság elé állítottak, mert kiadta értekezéseim egy gyűjteményét, s abban volt körülbelül három mondat egy tipikus emberjogi jelentésből, a kurdok elleni török elnyomásról. Az ügyet elég nagy nemzetközi figyelem kísérte, úgyhogy a kiadót felmentették. De most hat hasonló ügyben folyik ellene eljárás. És ez így megy továbbra is.

Amikor Diyarbakirban voltam, a bátorság nagyon szép példájának lehettem tanúja: a beszélgetés végén, népes közönség előtt, tévékamerák és egy csomó rendőrségi kamera kereszttüzében három diák jött oda hozzám, és megajándékozott egy kurd-angol szótárral, ami nagyon nagy bátorságnak számított. Ezt így nem lehet elmondani, ismerni kell a szituációt, s hogy ez ott és akkor mit jelentett. Senki sem tudhatta, hogy ezt a szótárat hogyan csempészték be Törökországba. S én nem tudom, mi lett a diákokkal, ezt már nehéz kinyomozni.

A diákok és mások, akik tiltakoznak a szigorú törvények és a kemény

elnyomás ellen, komoly veszélyben vannak. Isztambul nem olyan, mint az Egyesült Államok. Sok olyan író, újságíró és tudós él ott, akik állandó küzdelmet folytatnak a drákói törvények és elnyomás ellen, s akik ezért komoly veszéllyel néznek szembe. Börtönbe zárják őket, s török börtönben raboskodni nem valami vidám dolog. És ez így megy már évtizedek óta.

Amikor ott jártam, bemutattak az államügyésznek egy betiltott írásokat tartalmazó, közös kiadású könyvet, benne egyebek közt bebörtönzött szerzők műveivel, és bűnvádi eljárás megindítását követelték. Ezt ismét csak a nemzetközi közfigyelem akadályozta meg. Ott az ellenállást olyan emberek szervezik, akiket valóban üldöznek, nem úgy, mint itt, ahol kiváltságos helyzetben lévő emberek keltik azt a látszatot, hogy őket üldözik. Ott a szabad gondolkodással az életüket kockáztatják, itt az értelmiségiek ezt teljes jogbiztonságban művelik. Rettenetesen nagy szükségük van mindenféle segítségre, s főként az Amerikából érkező segítségre.

S mi az amerikai reakció a török állami terrorra? Igen nagyra értékelik. Így például az amerikai külügyminisztérium 2000-ben – miután sikeresen véget ért a terrorkampány, ha úgy tetszik – kiadta a terrorról szóló évi jelentését, s abban külön kiemelte Törökországot, mint „pozitív példát” a terrorellenes harcban. Kiemelte Törökországot, Algéria és Spanyolország mellett. Algériát nem kell említenem. Ami pedig Spanyolországot illeti, szerintem azokra a spanyol hivatalnokokra utaltak, akik még nem voltak börtönben terroristaellenes atrocitásokért. Szóval ez volt az a három ország, amelyet a terror elleni küzdelemben szerzett pozitív tapasztalataik kapcsán emeltek ki.

Az USA törökországi nagykövete nemrég azt írta egy tudományos folyóiratban, hogy az Egyesült Államoknak nem is lehetne jobb barátja és szövetségese, mint Törökország, ahogy azt az általa vezetett terrorellenes hadjárat is szemlélteti, mármint az, amelyről épp az imént beszéltem, S a török kormány nagyon hálás az Egyesült Államoknak. Maga a miniszterelnök volt az első, aki szárazföldi csapatokat ajánlott föl az Egyesült Államoknak az afganisztáni „terrorellenes háborúhoz”, és meg is magyarázta, hogy miért. Ez volt a hála azért, mert az USA segítséget nyújtott a török államnak, hogy legyőzze a terrort az előbb ismertetett módon.

A török hadsereg most amerikai pénzen Kabult védi a terror ellen. Ez azt jelenti, hogy azok a csapatok, amelyek az 1990-es években szörnyű terrorista atrocitásokat követtek el, most a „terrorellenes háborúban” vesznek részt, akkor is, meg most is az USA, a vitathatatlanul a világ egyik vezető terrorista állama pénzén. S ehhez nem kell kommentár. Semmilyen. Akinek van szeme, láthatja. Csak megint önmagunkról árultunk el valamit. Valamit, ami nem kerülheti el a figyelmet. Nem tudom, Orwell mit hozott volna ki ebből.

1999-ben azonban már nem Törökország, hanem Kolumbia kapta a legtöbb amerikai fegyvert. A török atrocitások ugyanis már épp elég eredményesek voltak a lakosság elnyomásában, de a kolumbiaiak még nem vezettek eredményre. S ezek a vérengzések is nagyok voltak.

Az 1990-es években Kolumbiának volt az egész boldogtalan bolygón messze a legrosszabb emberjogi bizonyítványa, s a szokásos korrelációnak megfelelően több amerikai segélyt, s a hadsereg több katonai segélyt kapott, mint a Föld többi állama összesen. Itt ez normálisnak számít. A korreláció továbbra is fennáll.

A kegyetlenkedések elborzasztóak. Itt van például az az eset, amelyet még a kolumbiai állam is kivizsgált, egy láncfűrészes mészárlás. A kolumbiai

hadsereg bevonult egy területre, láncfűrésszel földarabolta, majd gödrökbe dobálta az embereket. Ezért már tényleg büntetéseket osztottak ki: a felelős parancsnokot nagyon szigorúan fölmentették beosztásából, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy büntetés nélkül megúszta.

Kolumbia ma a világelső a szakszervezeti vezetők és újságírók meggyilkolásában. Pár évvel ezelőtt az Amnesty International küldöttségével jártam ott, annak a kampánynak a során, amelynek célja az emberi jogi aktivisták védelme volt a különböző országokban. Az Amnesty International emberei a legelső meglátogatandó országnak Kolumbiát választották ki, mivel onnan jöttek a legrosszabb hírek az emberi jogok védelmezőinek és szószólóinak meggyilkolásáról.

Mostanra a politikai gyilkosságok száma már napi 10-20-ra emelkedett. Minden hónapban tízezerrel nő az otthonukból elűzöttek száma. Ezek a már elüldözött kétmillió szerencsétlen táborát gyarapítják, akik nyomortelepeken zsúfolódtak össze, ahol nincs orvosi ellátás, nincs iskola, nincs semmi. A vérengzéseket kivizsgálták. Valódi vita ma sem folyik róluk. Körülbelül nyolcvan százalékukat a hadsereg vagy a hadsereghez közel álló félkatonai szervezetek számlájára írják.

Ha végignézzük ez elmúlt tíz évet, azt látjuk, hogy azon a 75-80 százalékon belül a hadseregnek tulajdonított részarány csökkent, s a félkatonai szervezetek részaránya növekedett. S ennek jó oka van: a PR-szempontok. A kolumbiai hadsereg, mint mindenki más, nagyon jól tudja, hogy a terror úgy működik a legjobban, ha privatizálják. Bízzuk meg vele a félkatonai szervezeteket, ahogy az indonéziaiak is csinálták Kelet-Timorban, a szerbek Boszniában, és így tovább. Bevált séma.

S akkor el lehet mondani, hogy kérem, nekünk tiszta a kezünk – csak éppen ne nézzünk bele a kutatók elemzéseibe és az olyan szervezetek, mint például a Human Rights Watch jelentéseibe, amelyek egyszerűen a kolumbiai hadsereg hatodik hadosztályának nevezik a félkatonai alakulatokat, a hivatalosan működő öt hadosztály mellett, s ezekre rá lehet kenni a felelősséget a szörnyűséges atrocitásokért, ahogy ott egy nagyon pontos kifejezéssel nevezik, a „letagadhatóság látszatának” fenntartása érdekében.

Kolumbia is dicséretet kapott. Egyebek közt Clintontól, a szép emberjogi bizonyítványáért, a példamutató demokráciájáért, és a gazdasági reformjaiért. E három dicséret közül a harmadik mindenképpen jogos. Kolumbia alighanem világrekorder lett a privatizálásban, vagyis erőforrásainak külföldi kézre adásában: az ország aranybánya a külföldi befektetők számára. Mint már említettem, a privatizálás részben a terror privatizálása is.

És az Egyesült Államok szintén privatizálja a maga részesedését a nemzetközi terrorizmusban, úgyhogy Kolumbiában máris rengeteg amerikai „tanácsadó” dolgozik. De valószínűleg kétszer annyi amerikai katonatiszt van ott, formailag az olyan magáncégeken belül, mint például a DynCorp és az MPRI.

Céljuk ugyanaz: a letagadhatóság. A nemzetközi terrorizmus privatizációja azt jelenti, hogy a tanácsadás és a fegyver kikerül a kongresszusi ellenőrzés látóköréből. Van olyan kongresszusi törvénykezés, amely azelőtt szabja meg az emberjogi feltételeket, mielőtt mi segélyt nyújthatnánk.

Ezeknek általában úgy tettek eleget, hogy nyilvánosan lemondtak róluk, vagy ahogy Clinton mondta: „Hát, most nem vesszük figyelembe őket.” De a

Kongresszus szigorúbb követelményekkel állt elő. Ma már nem olyan egyszerű legyinteni a feltételekre. Pár héttel ezelőtt például, 2002 májusának elején Colin Powell úgy döntött, hogy Kolumbia megfelel Washington emberjogi követelményeinek, ami, sajnos, tényleg így van. Akit érdekel, hogy milyen sok kiontott vérrel is meg lehet felelni az USA-nak, az nézze meg a Human Rights Watch vagy az Amnesty International erről szóló részletes jelentését.

S mi az eredmény? Nos, én láttam ezt odalent, Dél-Kolumbiában. Eltöltöttem pár napot Caucában, ahol minden tartomány közül a legsúlyosabb emberjogi eseteket jegyezték föl a tavalyi év során. A helyzet tényleg elszomorító. A tartományt főként bennszülöttek lakják, földművelő parasztok és afro-kolumbiaiak. Sikerült megszervezniük egy úgynevezett „szociális blokkot”, amely oktatási, társadalmi, egészségügyi és hasonló reformokat hajtott végre.

Mindenki elképedésére még saját kormányzót is sikerült választaniuk, egy büszke, tekintélyes megjelenésű bennszülött férfit. Volt szerencsém találkozni vele, s mély benyomást tett rám. Nem sokszor fordult még elő, hogy egy bennszülöttet válasszanak meg ilyen magas tisztségre. E siker következményei a szokásosak voltak: félkatonai egységeket küldtek oda, s most azok terjeszkednek a régióban. A gyilkosságok száma hirtelen megugrott. Nem sokan bíznak abban, hogy a kormányzó életben marad és kitöltheti hivatali idejét.

Órákon át hallgattam a szegény parasztok beszámolóit, akik a terrorról beszéltek. De a terror legrosszabb formáját, legalábbis elmondásuk szerint, közvetlenül az Egyesült Államoktól kénytelenek elszenvedni, s ez nem más, mint a vegyi fegyverek bevetése, a lombtalanítás. Ez végképp tönkreteszi az életüket: elpusztítja a termést és az állatokat, a gyermekek haldokolnak, csupa seb az egész testük... És hasonló dolgok százai történnek mindenfelé.

Ezek többségükben szegény, kávétermesztő parasztok. Ez a fajta kávétermelés hálátlan mesterség, nagyon alacsonyak az árak. Mégis sikerült megvetniük a lábukat a biotermesztésű, kiváló minőségű, Németországban és hasonló helyeken árult Fair Trade kávék nemzetközi piacán. De ez most mind elveszett. Ha a kávécserje elpusztul, a talajt pedig fertőtlenítik és megmérgezik, akkor mindennek vége. Akkor ott örökre meg van mérgezve minden.

S nem csupán az életek és a haszonnövények mennek tönkre, hanem a biológiai sokféleség is, és ami még durvább, a paraszti földművelés hagyománya is. Ez a világ minden táján nagyon gazdag hagyomány: a hagyományos tudásuknak köszönhetően érnek el például olyan magas hozamokat. Mélységes tudásanyag és szakértelem van mögöttük. Ha ez semmivé válik, akkor többé már senki sem fogja tudni visszahozni.

A lombtalanítást hivatalosan a „kábítószer elleni harccal” indokolják. Ezt nemigen lehet komolyan venni, legföljebb egy lázadásellenes program álcázásaként, vagy újabb fejezeteként annak a régi históriának, amelynek során a parasztokat elűzik földjeikről, hogy helyüket a gazdag elit foglalhassa el, hogy a külföldi befektetők kiaknázhassák a természeti javakat.

Ennek aztán az lesz a következménye, hogy ha ebbe a térségbe valaha is visszatér a földművelés, akkor az exportorientált monokultúra lesz, laboratóriumokban előállított, a Monsantótól vásárolt vetőmagvakkal. Más reális alternatíva nincsen. De a lényeg az, hogy ha egyszer a lakosságot elűzi

az amerikai kémiai hadviselés és a lombtalanítás, akkor a területen meg lehet nyitni a külszíni fejtésű bányát – vélhetően gazdag széntelepek húzódnak a felszín alatt –, vízerőműveket lehet építeni, jöhetnek a nemzetközi nagyvállalatok, és így tovább. Vagyis Kolumbia demokratizálása és civilizálása sikeres lesz.

Ami az embereket, a kultúrákat és a közösségeket illeti, nos, felejtsük el őket. Azok, hogy egy híres filozófust idézzünk, „puszta tárgyak, melyek élete értéktelen”. Ezt Hegel mondta az afrikaiakról. De ilyen a mi hozzáállásunk is. Azok az emberek csupán dolgok, melyek élete nem ér semmit, így aztán ebben a kérdésben teljes egykedvűséggel járhatunk el, és teljes büntetlenséggel is, s csak az elért sikerekért jár dicséret. A kolumbiai parasztok olyanok, mint a kurdok Délkelet-Törökországban, vagy a palesztinok. Hogy a New Republic szerkesztőjét idézzem, kedvenc témája kapcsán, „A palesztinokból is egy szétvert népet fognak csinálni, olyanokat, amilyenek a kurdok vagy az afgánok”, s ezzel meg is lesz oldva a palesztin probléma – „amely már kezd unalmassá válni”

Ezt a felfogást megismételte 2002 májusában a Ház többségi vezetője, Dick Armey, aki a maga megoldásával kíván hozzájárulni az izraeli-palesztin kérdés rendezéséhez, imigyen: „a palesztinoknak mind távozniuk kell”. Végül is rengeteg más hely is van a világon, úgyhogy igazán elmehetnének, s akkor megoldódna a probléma – ami persze helyes módja a „puszta tárgyak” kezelésének, és lényegében ez a mi hozzáállásunk a puszta tárgyakhoz. Armey gondolkodása segít megérteni az amerikai katonai segélyezés és az elborzasztó kegyetlenkedések közötti feltűnő összefüggést.

Hosszan tudnék még beszélni erről a fajta terrorról, de nézzük most meg a terror másik kategóriáját, az emberek életének tönkretételére irányuló gazdasági hadviselést. A nyugati féltekén maradva, két országot sújt itt amerikai embargó. Mellesleg, épp azt a két országot, ahová annak idején a legtöbb rabszolgát szállították: Kuba és Haiti.

Ami Kubát illeti, az embargó már negyven éve tart, s része a Kuba elleni, jóval átfogóbb hadviselésnek. Kubát, mint tudjuk, nemrégiben a vezető terrorállamok egyikének titulálta az Egyesült Államok. Ennek oka vélhetően az, hogy ez az ország már negyven éve első számú célpontja a nemzetközi terrorizmusnak, alighanem sokkal inkább, mint az összes többi ország együttvéve. Talán többé-kevésbé még Libanon lehet ilyen.

Kuba ellen 1959 óta folyik a háború. Az ürügy, egészen 1989-ig az volt, hogy meg kell védenünk magunkat az orosz birodalomnak ettől a kinyújtott polipkarjától, amely meg akar fojtani bennünket, s ezért támogatnunk kell a terrort és a gazdasági hadviselést. 1989-ben megszűnt ez a hivatkozási alap, de mi szemrebbenés nélkül azonnal találtunk egy másik ürügyet. A korábbit elfelejtettük, s az embargó még szigorúbb lett. S mint kiderült, most már azért éheztetjük a kubaiakat, mert mi annyira szeretjük a demokráciát.

Azóta is gazdasági háborút folytatunk, és támogatjuk a Kuba ellen irányuló terrort, mert nagyon szeretjük a demokráciát, ahogy azt meggyőzően be is mutattuk például Kolumbiában. Kolumbiával kapcsolatban már volt szó egy s másról, de a demokratikus szokásokról még kevéssé. Nos, a kormány pár évvel ezelőtt engedélyezte egy független párt megalakulását, s még azt is engedélyezték, hogy induljon a választásokon. A gyakorlatban azonban ez nem ment könnyen, mert néhány év leforgása alatt az amerikaiak által támogatott hadsereghez kötődő halálbrigádok e párt háromezer vezető

személyiségét gyilkolták meg, köztük elnökjelölteket, polgármestereket és hasonlókat.

De térjünk vissza Kubára. Az embargó szokatlanul szigorú, s tulajdonképpen páratlan a maga nemében, ahogy minden elképzelhető humanitárius törvényt fölrúgva hatékonyan zárja el az élelem- és gyógyszerszállítás útját. Elítéli az egész világ. Az a váltás, hogy most már nem az orosz birodalom előretolt hadállása, Kuba elleni támadástól védjük magunkat, hanem a demokráciát szeretjük, észrevétlen maradt. Bárki utánanézhet, hogy vajon hányan kommentálták ezt a hirtelen változást.

S ennek is jó oka van, hiszen a kommunizmustól való félelem mindig is totális ámítás volt. Tudjuk ezt, már évek óta, amióta feloldották a belső iratok titkosságát. A Kennedy-adminisztrációtól számíthatjuk az egészet. Szerintem épp ezért nem említik soha. A történész Arthur Schlesinger ezt elemző titkos jelentéseket készített Kennedynek, s e jelentések nagyon beszédesek. A kubai embargó hatásáról itt az elterjedt álláspont az, amelyet pár héttel ezelőtt Carter exelnök is megismételt, hogy az embargó Castrónak segít, és természetesen nem árt semmit a kubaiaknak. Akiknek árt, azok kizárólag az olyan észak-amerikaiak, mint a farmerek és a mezőgazdasági termelők, akik szeretnének oda exportálni, de az embargó nem hat Kubára, azt leszámítva, hogy erősíti Castrót.

Vannak mások is, akik megvizsgálták a helyzetet, például az American Association of World Health, amely kiterjedt vizsgálatot végzett 1997 márciusában. Közreadott, háromszáz oldalas dokumentációjukban arra a következtetésre jutnak, hogy az embargó az egészség és a táplálkozás terén nagyon súlyos károkat okoz a kubaiaknak, jelentősen fokozza a szenvedést, és növeli a halálozási rátát. Azt írják, mindez humanitárius katasztrófához is vezethetett volna, ha el nem hárítja azt a kubai egészségügyi rendszer, ami igencsak meglepő. Kubában más szükségletek elől vontak el és irányítottak át az egészségügyi rendszerbe erőforrásokat, az ebből fakadó, nyilvánvaló következményekkel.

Úgyhogy az embargó is siker a maga módján, akárcsak az amerikai hadsereg győzelme a felszabadítási teológia felett. De ez csak az egyik embargó a kettő közül. A másik talán még groteszkebb: az Haitit sújtja. Az elmúlt évszázadban Haiti volt az egyik fő célpontja az amerikai és egyéb katonai beavatkozásoknak. Ma a félteke legszegényebb országa. Lehet, hogy egy vagy két generáció, és teljesen vége lesz.

Haitit Woodrow Wilson rohanta le. Ezt „a wilsoni idealizmus hadgyakorlataként” szokták emlegetni, ha valaki a nemzetközi kapcsolatok elméletéről tanul. A haditengerészet 1915-ben lerohanta a szigetet, szétverte a parlamentáris rendszert, visszaállította a rabszolgaságot, megölt számtalan embert [a haitiak kb. tizenötezerről beszélnek], országukat az amerikai befektetők ültetvényévé változtatta, s felállított egy „nemzeti” gárdát, egy brutális, gyilkos fegyveres testületet, amely tulajdonképpen azóta is uralkodik a szigeten, amerikai támogatással.

Nem adom most elő az egész történelmet, de a lényeg az, hogy ez nagyjából így ment tovább az 1990-es évek közepéig. Ezekben az években Bush és Clinton közvetlenül, a legkíméletlenebb terror eszközeivel nyújtott támogatást a katonai juntának. Ezt szintén a saját szememmel láthattam pár napon keresztül. Egyik főkolomposukat, Emmanuel Constantot most éppen itt a közelben, a New York állambeli Queensben rejtegeti az Egyesült Államok.

Constantot Haitin már elítélték terrorcselekményekért. Ő volt a vezetője annak a félkatonai alakulatnak, amely négy- vagy ötezer embert is megölt Haitin az 1990-es évek elején, amikor Bush és Clinton támogatást nyújtott a katonai rezsimnek.

Az új haiti vezetés megpróbálta elérni Constant kiadatását, de az Egyesült Államok még a válaszadással sem fárasztotta magát, a sajtó pedig említést sem tett a dologról. Ugyan miért adnánk ki egy tömeggyilkost, akinek alig pár ezer ember meggyilkolása szárad a lelkén, főként akkor, ha visszatérve nyilván kifecsegi, hogy az Egyesült Államok közvetlenül részt vett az akkori időszak terrorcselekményeiben? És mint mindig, most sem beszél erről senki.

Csak orvosi kommentár olvasható róla, elsősorban Paul Farmer tollából, aki nemrég írt erről a témáról, 1995-ben, miután a diktatúrát végre megdöntötték, az Interamerican Development Bank [IADB] és más szervezetek humanitárius programokat indítottak be, hogy megpróbálják újjáépíteni azt, ami megmaradt a szétvert közegészségügyi rendszerből. Megpróbálták visszafordítani az átlagéletkor csökkenését, – a világon egyedül ott csökken, mindenhol nő az emberek átlagos életkora.

Ezeket az erőfeszítéseket hiúsította meg az embargó. Megakadályozta annak a félmilliárd dollár értékű segélynek a folyósítását, amely az IADB-től és más forrásokból érkezett volna, véget vetett a beinduló pozitív folyamatoknak, és természetesen tovább súlyosbította az egyébként is borzasztó körülményeket. Az egyetlen segítség, amit kapnak, Kubából jön, mint sok más szegény ország esetében is, egyebek közt seregnyi kubai egészségügyi szakember közreműködésével, de ők nem tudják ellensúlyozni a tengernyi veszteséget.

Haiti egyébként kamatot fizet a zárolt kölcsönök után, a kölcsönök után, amelyeket nem kap meg. A katasztrófa tovább súlyosbodik. Ezt is azért csináljuk, mert annyira szeretjük a demokráciát, ahogy azt Powell és a többiek elmagyarázták nekünk.

Manapság az Egyesült Államokban egyre gyakrabban merül föl jellemünk egy különös fogyatékosságával kapcsolatban a kérdés: „Miért nem reagálunk mi megfelelően a mások által elkövetett bűncselekményekre?” Talán ez egy egész lábjegyzetet is megérne az emberi jogokhoz való viszonyulásunkról szóló tanulmányban. De a tanulmánynak arról kellene szólnia, hogy miért vállalunk mi döntő szerepet oly sok helyen az emberi jogok legsúlyosabb megsértésében, s gyakran a kifejezett atrocitásokban is?

Ez egy fontosabb, de föltehetetlen kérdés. Azt meg lehet kérdezni, hogy miért nem reagálunk megfelelően a mások által elkövetett bűncselekményekre. De az általunk tömegével elkövetett bűncselekményekről nem szabad kérdéseket föltenni, mert ez annak elismerését jelentené, hogy léteznek ilyen bűncselekmények, s ez már egyenesen elképzelhetetlen. Hogyan is fordulhatna elő? Ha valaki megpróbálja feszegetni, akkor az nyilván egy másik világban él.

S ugyanígy, rengeteg komor, megfontoltnak tűnő fejtegetéssel találkozunk manapság arról, hogy mit kell tennünk a terror pestisének leküzdése érdekében. Arról, hogy mindenünnen a terrorizmus veszélye fenyeget bennünket. Valójában egyetlen és kézenfekvő módja van annak, ahogyan az Egyesült Államok nagyon is jelentős mértékben csökkenthetné a terror mennyiségét a világban – egyszerűen hagyjon fel a terror támogatásával és a benne való részvétellel. Ennek azonnal megvolna a nem is akármilyen

hatása. Nem azt állítom, hogy ez mindent megoldana, de a nagyját így el lehetne rendezni. Csakhogy az ember hiába próbál vitát vagy párbeszédet kezdeményezni ebben az alapvető kérdésben.

Szóval, amíg az ilyen kérdések nem kerülnek terítékre, sőt, nem kerülnek a figyelem középpontjába, addig a biztonságpolitikai fejtegetéseket nem lehet túl komolyan venni, s a szenvedő népek szerte a világon csak még mélyebbre fognak süllyedni a nyomorúságba.

***A továbbiakban a hallgatóság kérdéseire adott válaszokból olvashatunk

részleteket.

Úgy gondolom, s remélem, egyet fog érteni velem, hogy ami alapvetően megkülönbözteti a nácik tetteit attól, amit mi műveltünk Vietnamban, az a szándék. A nácik szándéka az európai zsidóság kiirtása volt. Vietnamban viszont nem a népirtás szándéka vezérelte az amerikaiakat.

Ami Vietnamban történt, azt én sohasem neveztem népirtásnak. Nem ez a megfelelő kifejezés rá. Egyetértek, az egészen más volt. Nem emlékszem, hogy bárki is másként vélekedett volna. A nácik tényleg példa nélkül állnak a történelemben. Rengeteg atrocitás fordult elő az emberiség történelmében, de az a fajta nagyüzemi népirtás, amit a nácik műveltek a zsidókkal és a cigányokkal, meg még néhány más csoporttal, az valóban egyedülálló. Egyszerűen nem hasonlítható semmihez.

De a világban rengeteg szörnyűség fordul elő, s ezekből soknak a gyökerét Amerikában kell keresni. E szörnyűségek nagy részét egyébként még nem is vették számba. Hadd mondjak erre egy példát. Bizonyára emlékeznek arra a könyvre, amely körülbelül egy éve jelent meg és nagy siker volt: A kommunizmus fekete könyve. Nagy elismeréssel írt róla a New York Times, meg az összes többi lap. Egy francia könyv fordítása volt, amely a kommunisták által megölt emberek számát százmillióra becsülte. Ne menjünk bele most semmiféle számháborúba, és fogadjuk el, hogy ez így van. A legnagyobb tétel ebben az 1958 és 1960 közötti kínai éhínség volt, amely a becslések szerint 25 millió áldozatot szedett. Hogy ezt miért nevezhetjük politikai bűncselekménynek – s szerintem nagyon is jogosan ideológiai bűncselekménynek –, azt részletekbe menően fejtette ki Amartya Sen, Nobel-díjra érdemesített munkássága részeként. Sen közgazdász, aki jó okkal tekintette ezt ideológiai bűncselekménynek. Sen szerint nem volt ebben semmi szándékosság, nem akartak ők megölni senkit. Egyszerűen az ideológiai intézmények voltak olyanok, hogy ez lett a vége. Az egy totalitárius állam volt, amelynek jellemzője, hogy a valós eseményekről soha semmilyen információ nem érkezik vissza a központba, így nem is kezdeményezhettek semmit az éhínség elhárítására. Nem akartak ők megölni 25 millió embert, de mégis egy óriási tömeggyilkosság lett belőle, és joggal nevezzük ezt a XX. század egyik legsúlyosabb atrocitásának, és a kommunizmus legszörnyűbb rémtettének. Ez így pontos megfogalmazás.

A kínai éhínség csak egy kis adalék az ön szándékosságra vonatkozó kérdéséhez. De ez még csak az igazság egyik fele. Amartya Sen munkájából, amely Nobel-díjat és tudósi hírnevet hozott neki, kiderül, hogy pontosan

milyen körülmények vezettek az éhínséghez. A vizsgálatok közben összehasonlította Indiát és Kínát. Indiában, az angol gyarmati uralom idején természetesen állandóan nagy éhínségek voltak, több tízmillió ember meghalt, de ezt senki sem tartja számon a brit imperializmus bűntettei között, mert hát megint arról van szó, hogy ha mi csináljuk, akkor az nem bűncselekmény.

A függetlenség kivívása óta, mint Sen rámutat, gyakori volt az éhezés, de olyan hatalmas éhínségek már nem fordultak elő. 1947-től egészen addig, amíg elkészítette munkáját, körülbelül 1980-ig, nagyobb éhínség már nem fordult elő. Ezt összehasonlítja Kínával, ahol ugye, volt az a nagy éhínség, és rámutat a két ország intézményei között egy különbségre. Indiában, amely demokratikus volt, ha valahol megjelent az éhínségre vonatkozó információ, akkor a központi hatóságok tudtak valamit intézkedni, úgyhogy a nagyobb katasztrófákat el tudták hárítani.

Sen tanulmányainak ezek a Nyugaton ismert részei. Abban a felében, ami nálunk nem kapott nyilvánosságot, Sen Kína és India halálozási rátáit hasonlította össze 1947-től 1980-ig. A ráták 1947 körül megközelítőleg azonosak voltak, hisz két nagyon sok tekintetben hasonló országról van szó. Kínában aztán a halálozási ráta elég meredeken elkezdett csökkenni, de nagyon magas maradt Indiában. És Sen ezt is ideológiai bűncselekménynek tekinti.

Azt mondja, az a különbség, hogy Kínában vidéki klinikákat szerveztek, megelőző orvosi ellátást a szegényeknek, s ez vezetett az egészségügyi mutatók jelentős javulásához, s így következett be a halálozási ráták csökkenése. Indiában ezt nem csinálták, mert India egy demokratikus kapitalista ország volt, amelyben semmit sem szoktak tenni a szegényekért. Sen azután rámutat, hogy ha megnézzük a különbséget azok között a görbék között, akkor, hadd idézzem most őt: „A jelek szerint Indiának nyolcévenként sikerült több csontvázzal megtöltenie a szekrényét, mint amennyit Kína rejtett oda a gyalázat éveiben [1958-61].”

Ez körülbelül százmillió embert tesz ki csupán Indiában 1947-től 1980-ig. De ezt nem nevezzük a demokratikus kapitalizmus bűntettének. S ha hasonló szempontok szerint körülnéznénk a világban... Jobb erről nem is beszélni. De Sennek igaza van; ezek nem szándékos dolgok, ahogy a kínai éhínséget sem szándékosan idézték elő. Ezek ideológiai és intézményi jellegű bűncselekmények, amikért a kapitalista demokrácia és annak védelmezői a felelősek, persze csak ha az úgynevezett kommunizmus támogatói bármilyen értelemben is felelősek a kínai éhínségért. Nem az egész felelősség a miénk, de nagy része egész biztosan bennünket is terhel.

Szóval, igen, ha összeszámoljuk a bűncselekményeket, csúnya bizonyítvány jön ki, de csak az ellenség bűncselekményei számítanak. Mi csak azokat helytelenítjük és azokon sopánkodunk. A saját gaztetteink, amelyek sokkal borzasztóbbak is lehetnek, egyszerűen nem kerülnek be a látómezőnkbe, nem vizsgáljuk őket, nem olvasunk róluk, nem gondolunk rájuk, nem ír róluk senki. Egyszerűen nem engedik nekünk, hogy gondolkozzunk róluk. De ha mi ebbe beleegyezünk, akkor már egy kicsit mi is felelősek vagyunk értük.

III. RÉSZ

Előadások és beszélgetések

„Miért gyűlölnek bennünket, amikor mi olyan jók vagyunk?”

Részlet a Peering into the Abyss of the Future [Pillantás a jövő titkaiba] című előadásból. Elhangzott a Peninsula Peace and Justice Center támogatása céljából a Palo Altó-i [Kalifornia] Rickey's Hyatt House-ban, 2002. március 22-én.

SZEPTEMBER 11 UTÁN A SAJTÓ EGY RÉSZE, különösen a Wall Street Journal, azt tette, amit tennie kellett abban a helyzetben: elkezdte felmérni a közvéleményt a közel-keleti térségben. Igyekeztek megtalálni a választ George Bush méltatlankodó kérdésére: „Miért gyűlölnek bennünket, amikor mi olyan jók vagyunk?” Hogyan lehetséges ez?

Nos, a Wall Street Journal valójában már azelőtt szolgált bizonyos válaszokkal, hogy Bush föltette volna a kérdését. Az újságírók a régióban a számukra fontos emberekre összpontosítottak, az ő elnevezésükkel élve, a „pénzes muszlimokra” vagyis a bankárokra, ügyvédekre, az amerikai transznacionális cégek kirendeltségeinek vezetőire. Akik már belül vannak az amerikai rendszeren, és természetes módon elítélik Oszama bin Ladent. Már csak azért is, mert ők a terroristavezér fő célpontjai, kiszemelt áldozatai. És ezen a barátinak tűnt csoporton belül vajon mi volt a vélemény az Egyesült Államokról? Nos, mint kiderült, nagyon ellenségesen tekintenek az USA politikájára, és azokra a fő politikai területekre is, amelyeknek maguk is részesei – például a nemzetközi gazdaságpolitikára. S hogy mi nem tetszik nekik? Például az, hogy az Egyesült Államok következetesen ellenezte a demokráciát és a független fejlődést, s hogy korrupt, brutális rezsimeket támogat. Természetesen élesen ellenzik az immár harmincöt éves, kíméletlen és brutális izraeli katonai megszállás egyoldalú amerikai támogatását. Határozottan ellenzik az Irak elleni amerikai szankciókat, mert nagyon jól látják, amit mi is tudhatunk, hogy azok a szankciók csak a lakosságnak okoznak szenvedést, Szaddam Huszeint viszont erősítik.

És emlékeznek még valamire, amit mi szeretünk elfelejteni. Arra, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia éppen akkor támogatta Szaddamot, amikor az a legszörnyűbb atrocitásokat követte el, segítettek neki kifejleszteni a tömegpusztító fegyvereket, nem tettek semmit, hogy leállítsák a kurdok elleni mérgesgáz-támadásokat és a többi hasonló akciót. Ők emlékeznek ezekre a dolgokra, még akkor is, ha mi inkább a szőnyeg alá söpörjük őket. És egy sor hasonló okból – azt mondják – jó adag gyűlölet halmozódott föl bennük az amerikai politikával szemben, annak ellenére, hogy ők maguk is ott ülnek ennek az egész amerikai rendszernek a közepében. Hát ez volna az egyik válasz George Bush kérdésére. Ezért gyűlölik az amerikaiakat. De ez nem olyan válasz, mint amilyeneket az értelmiségi folyóiratok és az újságok zömében olvashatunk. Azok meglehetősen nyakatekert módon arról magyaráznak, hogy milyen „rossz kultúrájuk” van az „arab” térség népeinek, vagy hogy elkerülte őket a globalizáció, vagy hogy gyűlölik és féltékenyek a szabadságunkra és gazdagságunkra, és így tovább, és így tovább. Bárki, aki komolyan foglalkozik ezekkel a dolgokkal, s főként ha szakértője a nemzetközi ügyeknek vagy a

Közel-Keletnek, az nagyon jól tudja, hogy ezekben a válaszokban az ég világon semmi új sincsen.

Ha pedig még többet meg akarunk tudni minderről, akkor mindenképpen érdemes bepillantanunk az 1958-as kormányzati anyagokba. Amerika szabad ország, hála annak a rengeteg erőfeszítésnek, amit lakói a szabadság kivívásáért tettek, úgyhogy a titkosítás alól feloldott dokumentumokba már belenézhetünk. Sokat megtudhatunk belőlük a hat-hét-nyolc évtizeddel korábbi kormányaink szándékairól. 1958 kritikus éve volt az amerikai külpolitikának, több okból is. Különösen a Közel-Keletet illetően volt ez a fordulat éve, mert ekkor történt meg először, hogy egy ország, nevezetesen Irak, képessé vált arra, hogy kitörjön a világ energiatartalékai fölötti brit-amerikai ellenőrzésből. Irak konzervatív nacionalista rezsimje meg is próbálkozott ezzel – mire gyorsan megbuktatta egy brit-amerikai katonai puccs.

Irak mindenesetre kitört, s ez óriási nagy dolog volt, felgyorsultak az események, aktivizálódtak a fegyveres erők, s majdnem sor került nukleáris fegyverek bevetésére is. Óriási esemény volt ez. Szóval, aki kíváncsi rá, hogy mit gondolt minderről az Egyesült Államok, az nézzen csak bele azokba a feljegyzésekbe.

Az iratokból többek között kiderül, hogy Eisenhower elnök egy belső beszélgetésen elmondta a stábjának, hogy „gyűlöletkampány indult ellenünk” az arab világban, de „nem a kormányok, hanem a nép részéről”. A kérdést megvitatták. A legfelső tervezési testület, a Nemzetbiztonsági Tanács is készített egy elemzést, mely megállapította, hogy a gyűlölet oka az, hogy a régióban az emberek szerint az Egyesült Államok kegyetlen, brutális és korrupt rezsimeket támogat, akadályozza a demokratizálódást és a fejlődést, s mindezt azért teszi, mert ellenőrizni akarja a térség olajtartalékait.

A Nemzetbiztonsági Tanács az elemzését azzal zárja, hogy nehéz lesz cáfolni ezt a vélekedést, mivel pontosan megfelel a valóságnak. És nem csupán pontos, hanem pontosan így is kell lennie. Azt mondták, természetes, hogy támogatjuk a status quo-kormányzatokat, vagyis a már tárgyalt diktatórikus rezsimeket, s hogy akadályozzuk a demokráciát és a fejlődést, mert fenn akarjuk tartani a régió energiakészletei fölötti ellenőrzést.

Szóval, van itt a népek részéről egy ellenünk irányuló gyűlöletkampány, aminek nagyon is megvan az oka. Lényegében ugyanaz, mint amit a Wall Street Journal fedezett föl 2001. szeptember 14-én, s amit a két dátum között is tudhatott mindenki. Az egyetlen különbséget Eisenhower óta kizárólag az újszerű, specifikus politikai intézkedések jelentik, például az Irak elleni szankciók és hasonlók. De az általános politika változatlan.

S az emberek körében sokkal mélyebb a neheztelés, mert nem értik, hogy miért is kell a régió gazdagságának Nyugatra és a Nyugattal együttműködő pénzes muszlimokhoz áramolnia, ahelyett, hogy megmaradna nekik. Ezt az amerikai kommentátorok egyfajta kulturális elmaradottságnak tartják, de erről Közel-Kelet és a harmadik világ szegényeit máig sem sikerült meggyőzni. Így aztán azok között a muszlimok között, akik nem gazdagok és Amerikában élnek, még mélyebb az ellenünk érzett gyűlölet.

Ha valaki kíváncsi arra, hogy a köré emelt védőburkon túl milyen vélemények hallatszanak, akkor nincs nehéz dolga: könnyedén megértheti, hogy miért él a világ nagy részén ez az Amerika-ellenesség: a legtöbb ember ugyanis nem szereti, ha idegen csizmák taposnak rajta.

Az általunk elnyomott tömegeknek jó oka van, hogy minket utáljon. Gondolatban persze megbocsáthatnak nekünk, de ez biztosan nem kötelező.

Látogatás Ciszjordániában Azmi Bisharával

Részletek az Azmi Bishara – a Knesszet izraeli arab tagja és Chomsky régi barátja – jogi védelmében elmondott beszédből. A beszéd a New York-i Hunter College-ban hangzott el, 2002. május 25-én.

[Példátlan intézkedésként a Knesszet 2001 novemberében megfosztotta Bisharát parlamenti képviselői mentelmi jogától, lehetővé téve ezzel, hogy az izraeli főállamügyész két vádpontban is eljárást indítson ellene. Az egyik a Terrormegelőzési Rendelet állítólagos megsértése volt, mert Bishara két nyilvános beszédében is kifejtette, hogy a megszállás alatt élőknek igenis joguk van szembeszállni a megszállással. A másik vád, a külföldi utazásokra vonatkozó 1948-as biztonsági szabályok megsértése mögött az áll, hogy Bishara megszervezte izraeli állampolgárságú idős palesztinok számára, hogy meglátogathassák Szíriában élő, menekült rokonaikat.]

Azért gyűltünk itt ma este össze, mert Azmi Bisharát megfosztották mentelmi jogától, vádat emeltek ellene, és most bíróság elé kell állnia. Először is azért, mert kijelentette, hogy Libanon népének joga van szembeszállni az idegen megszállással, s kiverni a megszálló hadsereget az országából; továbbá felhívást tett közzé a mostani intifáda támogatására, ami alternatívája lehet az egyéb megoldásoknak, konkrétabban a teljes meghódolásnak vagy egy háború megindításának; és végül azért, mert maga is részt vett családegyesítési kezdeményezésekben.

Azmi ezzel kapcsolatos, nyíltan hangoztatott álláspontját jól jellemzi, hogy arra kérte az embereket, ne a szólásszabadságot sértő ügynek tekintsék ezt az egészet – jóllehet, természetesen, ez az. Inkább arra kért mindenkit, mondják ki nyíltan és egyenesen, hogy amit ő állít, az az igazság. És nemcsak arról van szó, hogy neki joga van elmondani a véleményét, hanem hogy pontosan úgy van minden, ahogy ő mondta. Állításai megalapozottak, igazságuk nem lehet kétséges. Azmi szerint a lényeg nem is csak az, hogy ő mit mondott, hanem inkább az, hogy éppen ő volt az a személy, aki ezt mondta. Az arab Azmi elítélése támadás az izraeli arabok azon joga ellen, hogy független politikai álláspontra helyezkedjenek.

Ezt a következtetést megerősítette az Azmi elleni fizikai támadásokra adott reakció. A támadásokra 2000 októberében került sor, a Barak-kormány, meg a hozzá tartozó „béketábor” idején. Akkor, októberben, háromszáz ember támadt rá a házára, s Azmit rendőrségi lövések sebesítették meg. Ezzel egy időben tizenhárom izraeli arabot öltek meg, közülük többeket a rendőrség. Mindezt teljesen büntetlenül. Az izraeli béketábor, s benne vezető, közismert értelmiségiek, akiket Izrael lelkiismereteként tisztelnek – legalábbis itt, mert Izraelben már nem! –, nem voltak hajlandók kiállni Azmi mellett.

Mindezen események után a Knesszet szóvivője, akinek az a feladata, hogy védje a parlamentet és tagjait, egyetlen szót sem szólt. Az esetre soha senki nem reagált. S ahogy Azmi írta, a hallgatás és közöny éles morális korlátot emelt, amely elválasztotta az ő izraeli támogatóit [vannak néhányan], a palesztinai arabokat és őt azoktól, akik bár most némák maradtak, de a béketáborba sorolják magukat. Azt hiszem, Azminak ebben is igaza van.

Azmi mindig is nagy elismeréssel nyilatkozott a térségben valóban egyedülálló, izraeli demokráciáról, és azokról a kulturális és társadalmi

vívmányokról, amelyek hozzájárultak, az ő kifejezésével élve, „az izraeli nemzet felépítéséhez”. De mindez csak az izraeli zsidókért van. Izrael arab állampolgárait a legjobb esetben is csak megtűrik. Nem szükséges itt most részletezni ennek a történetét, ami továbbra sem ígér semmi jót.

Engedjék meg, hogy elmeséljem egy személyes élményemet, amelyet 1988-as ciszjordániai utazásomon szereztem. Azért is hozom szóba, mert kapcsolódik Azmihoz, s mert szerintem szorosan kapcsolódik a mostani ügyekhez. Beszámoltam már erről az utazásról, először az izraeli héber sajtóban, azután pedig az Egyesült Államokban. E beszámoló rövidített változata belekerült néhány évvel ezelőtt megjelent Fateful Triangle [Végzetes háromszög] című könyvem új kiadásába is.

Akkor nem említettem, hogy az utazáson Azmi volt a kísérőm. Nyomós okom volt rá: nem okos dolog név szerint megemlíteni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket a súlyos elnyomástól szenvedő országokban. De azt gondolom, ennyi év és a történtek után már nincs mitől tartanunk. Jöhetnek hát a nevek.

Azmival 1988 áprilisának egyik napján találkoztam először, reggel 6 órakor. Méghozzá egy demonstráción a „mészárszékként” elhíresült daharijai börtön előtt. Ez egy állomás a Negev-sivatagban lévő ketzioti börtön felé, az Anszar III.-ként is emlegetett szörnyűséges kínzókamra felé. Az Anszar I. egy dél-libanoni óriási és elborzasztó kínzókomplexum volt. Már akkoriban is beszéltek róla, de a lényegre csak azután derült fény, hogy az izraeli csapatok elhagyták az országot. Létezett egy Anszar II. is, Gázában. Az Anszar III. pedig az a hely volt, ahová akkor került az ember, ha már megjárta a daharijai mészárszéket.

A közelben lévő város akkor éppen ostrom alatt állt. A demonstrációra izraeliek jöttek össze, s néhány olyan külföldi látogató, akik azon a tudományos konferencián vettek részt, amelyre történetesen engem is meghívtak. A demonstráció után bezsúfolódtunk Azmi kocsijába, és áthajtottunk Ciszjordániába. A nap további részét ott töltöttük. Nabluszban kezdtük, ahol elmentünk az óvárosba, és aktivistákkal beszélgettünk a Kasbában. A jelenlévők mindegyikének rendkívül fájdalmas emlékei voltak az elmúlt napok történéseiről. Azokon az utcákon nem lehetett autóval végighajtani, talán csak egy tankkal.

A Nabluszról szóló jelentések még rémisztőbbek, mint amiket Dzseninről hallottunk: nagy kiterjedésű, szörnyű házrombolások, egy csomó gyilkosság, és az összes, szokásos horror, amikről olvashattunk. Ami Nabluszt illeti, itt lerombolták a római időkre visszanyúló, páratlan értékű műemlékeket, s hogy az emberekkel miket műveltek, azt ne is említsük.

Akkor, 1988-ban, Nablusz után fölkerestünk még néhány ciszjordániai falut, melyek közül sokat éppen támadott a hadsereg. Néhányból távoznunk kellett, ahogy a hadsereg bevonult, mert a helybéliek kérték, hogy menjünk el. Féltek, hogy baj lesz abból, ha idegeneket találnak itt, mert az ilyesminek korábban is mindig csúnya vége lett.

Az általunk fölkeresett falvak közül a pár nappal korábban híressé vált Beita mutatta a legdrámaibb képet. Beita egy dombok között megbúvó, hagyományőrző, jellegzetes palesztin falucska, Ramallahtól nem messze. Nem hiszem, hogy sokan tudnának egyáltalán létezéséről. Nagyon szép kis település volt a maga több száz éves, hangulatos házacskáival.

Rögtön az első intifáda kitörése után Beita felszabadítottnak nyilvánította

magát. Erre egy támadás volt a válasz az izraeli megszálló csapatok részéről. Amikor mi arra jártunk, a katonaság éppen ostromolta a falut, de kerülő utakon, az Al-Haq [Törvény az Ember Szolgálatában] ügyvédeinek segítségével, s a hegymászásban is jártas szomszéd falusiak kalauzolásával mégiscsak sikerült bejutnunk. Pár órát tölthettünk ott az este hétkor érvénybe lépő kijárási tilalom előtt, mert aki még hét óra után is mindig ott van, az valószínűleg már örökre ott marad valamelyik temetőben vagy tömegsírban. Úgyhogy szépen el is távoztunk azokon a földutakon.

Akkor, ahogy önök közül néhányan emlékeznek is, Beitát megtámadták és részben lerombolták az izraeli csapatok. Az ok – és a szoros ostromgyűrű oka – az volt, hogy a közeli Elon Moreh izraeli településről egy csoport izraeli kiránduló Beita földjére lépett, és ott lövöldözést provokált. Egy Romam Aldubi nevű férfi vezette őket, egy szélsőséges bűnöző figura – az egyetlen olyan zsidó, akinek a katonai hatóságok valaha is megtiltották, hogy bármilyen arab területre lépjen. A kirándulók a mezőn találtak egy pásztort, akit megöltek. Azután a vezetőjük bevitte őket a faluba, ahol még néhány embert megöltek.

Ezek után az egyik áldozat anyja kővel megdobta Aldubit, aki erre tüzet nyitott és a sok arab közt véletlenül lelőtt egy izraeli lányt is, Tirza Poratot, a kirándulók egyikét. Ez hisztérikus reakciókat váltott ki Izraelben: voltak, akik a település lerombolását és az egész lakosság elűzését követelték. Az izraeli hadsereg pontosan tudta, hogy mi történt, és ezt közölte is az emberekkel. De valamilyen okból, talán, hogy elejét vegyék a telepesek még komolyabb bosszújának, a hadsereg mégis bevonult a faluba, és lerombolta.

A hivatalos közlemény szerint tizenöt házat romboltak le, miután figyelmeztették az embereket, és elegendő időt hagytak nekik a távozásra. Ez totális hazugság volt. Ahogy mi is láthattuk, legalább kétszer ennyi házat romboltak le, és az is nyilvánvaló volt, hogy senkinek sem hagytak időt a távozásra. A romok között emberek guberáltak, keresték a még megmenthető holmikat.

A faluból többen börtönben voltak, köztük az egyik meggyilkolt férfi anyja és várandós nővére is. Később fél tucat embert száműztek az országból, a többiek börtönben maradtak. S bár mindenki tudta, hogy a palesztinokat is és az izraeli lányt is Aldubi ölte meg, ezt az alakot nem ítélte el még a bíróság sem. A hatóságok úgy döntöttek, hogy a megtörtént tragikus események már épp elég büntetést jelentenek az ő számára. Így aztán csak a megtámadott, – igaz, kődobáló – falusiak maradtak, akiket meg lehetett büntetni. Azokon viszont alaposan bosszút álltak.

Ez eléggé megszokott eljárás volt a hasonló esetekben, s még ma is jellemző. Amikor ott jártunk – éppen kellemetlenül hűvös, esős nap volt, ahogy az ebben az évszakban, áprilisban gyakran előfordul –, a lerombolt házak tulajdonosai a szabad ég alatt tanyáztak, ott próbáltak főzni. Lehangoló, szívfájdító látvány volt. Meglepett az emberek hozzáállása. Nem volt bennük beletörődés. Nyugodtak és elszántak voltak. Megkérdeztük őket, hajlandók volnának-e támogatást elfogadni izraeli zsidóktól, hogy újjáépítsék, amit azok leromboltak. Azt válaszolták, hogy igen, de csak bizonyos feltételekkel. Ha ez a támogatás őszinte, akkor ők azt boldogan elfogadják. Ha viszont azért adnák, hogy ezzel is erősítsék az úgynevezett „gyönyörű Izrael” képzetét – ezt a héber kifejezést a közismerten gyalázatos állapotok megszépítésére használják Izraelben –, akkor köszönik szépen, nem kérnek

belőle. Meglepett az is, hogy ezek az emberek nem emlegettek semmiféle bosszút vagy megtorlást, csak a nyugodt eltökéltség sugárzott róluk, hogy folytatják az életüket.

Pár nappal később ugyanezt láttam Ramallahban. Ramallahba szintén csak a hátsó utakon lehetett bejutni, mert az a város is ostrom alatt állt. Amikor ott jártam, egy izraeli és egy arab barátom kíséretében, a városban különös csend honolt. Ahogy végigsétáltunk az utcákon, elértünk a városi kórházhoz. Személyzet nem volt sehol. Sem ápolónők, sem orvosok, de még látogatók sem – csak egy csomó ember. Mint kiderült, azért, mert volt valami zavargás odakint, a hadsereg fokozott jelenlétével, és a személyzetet figyelmeztették, hogy maradjon távol. Az ágyak mind foglaltak voltak, szokásos kórházi kép: karokból kilógó infúziós csövek, átizzadt, gyűrött lepedők, az éjjeliszekrényeken üres poharak. Gyerekek, idősek egyaránt a nővérek, orvosok visszatértére vártak. Közben elmesélték nekünk, hogy mi történt velük: az intifáda izraeli elfojtása során sebesültek meg mindannyian. És itt is ugyanazt láttuk: csöndes elszántságot. Megtorlásról vagy bosszúról egy szó sem esett.

Mindez valami nagyon fontos dolgot árul el a már 34 éves, a kezdetektől fogva kíméletlen, brutális, a földeket és természeti kincseket kirabló katonai megszállásról. De az elfoglalt területek lakossága részéről nem történt semmiféle megtorlás. Volt néhány kívülről jövő támadás, bár ezek csak a töredékét tették ki az izraeli atrocitásoknak. Ne felejtsük el, hogy amikor én Izraelről beszélek, Izraelre és az Egyesült Államokra gondolok, mert Izrael mindenben csak addig a határig megy el, ameddig az Egyesült Államok támogatása és felhatalmazása engedi. Úgyhogy ezeket nyugodtan nevezhetjük amerikai-izraeli atrocitásoknak.

Ezért annyira sokkolóak az amerikaiak számára a szeptember 11-e utáni események. Az Egyesült Államok és Izrael elveszítette az erőszakcselekmények terén eddig élvezett teljes monopóliumát. Még mindig nyomasztó az erőfölényük, de monopóliumuk már nincsen. És ez sokkoló. Szeptember 11-e ugyanez volt, csak globális szinten. Szeptember 11-e szörnyű terrorcselekmény volt, de nem volt benne semmi új. Rengeteg hasonló atrocitás van. Csak éppen azok többnyire valahol máshol történnek meg.

A média elfogultsága és Palesztina

Részletek a 2002 márciusában a kaliforniai Palo Altóban tartott Chomsky-előadás utáni kiscsoportos beszélgetésen elhangzottakból.

Önt nem nyugtalanítja, hogy a CNN és az MSNBC egyre inkább az amerikai hadsereg szócsövévé válik?

Ma már sokkal kevésbé azok, mint amennyire korábban voltak. És nem váltak a hadsereg szócsövévé: mindig is azok voltak. Mindenesetre ma már kevésbé azok. Vegyük mondjuk az MSNBC-t. Szeptember 11-e után a média, legalábbis a kereskedelmi média kissé nyitottabbá vált. Én például egy hosszú beszélgetős programban vettem részt az MSNBC-nél 2001 novemberében, életemben először, s voltak ott mások is, például Howard Zinn, vagy Mike Albert. Ő majd egy óra hosszat volt képernyőn. Ilyesmi azelőtt sohasem fordult elő. Ez annak a közérdeklődésnek a hatása, amely egy kis nyitottságra kényszeríti a médiát.

Remélem, önnek van igaza. Én azonban kissé szkeptikusabb vagyok.

Nagyon helyes. Valóban folyik a média koncentrációja, de vannak már más folyamatok is, amelyek szerintem most fontosabbak.

Miért? Mi az a mechanizmus, amellyel a kormány befolyásolja a médiát?

Nem befolyásolja. Amerikában a kormánynak szinte semmi befolyása nincs a médiára.

Akkor hogyan van ez? Mi a háttérben működő mechanizmus?

Nem befolyásolja. A kormánynak szinte semmi befolyása sincs a médiára. Ez olyan, mintha azt kérdezné: Hogyan győzi meg a kormány a General Motors-t, hogy próbálja növelni a profitot? Ennek nincs semmi értelme. A média óriási vállalatokat jelent, amelyeknek ugyanazok az érdekeik, mint az egész vállalati szférának, amely dominálja a kormányt. A kormány nem mondhatja meg a médiának, mit tegyen. Nincs hatalma hozzá. Ebben a tekintetben az Egyesült Államok rendkívül szabad. Mert például Nagy-Britanniában a kormány razziázhat a BBC irodájában, és megakadályozhatja, hogy ezt vagy azt csinálja, de itt nem teheti meg, mert az Egyesült Államokban kivívtuk azt a szabadságot, amellyel Nagy-Britannia nem rendelkezik. Így aztán a kormánynak szinte semmi befolyása nincs a médiára. Ha a média elhatároz valamit, akkor az az ő belső, szuverén döntése.

Akkor mi akadályozza meg, hogy felvetődjenek a Kelet-Timor-hoz hasonló témák? Miért nem mozognak szélesebb skálán a vélemények a médiában? Nem volnának kíváncsiak az emberek az

ilyen gondolatokra, és ezért romlana a nézettség?

Ugyan mi érdeke fűződne egy nagyvállalatnak nyilvánosság elé tárni azt a tényt, hogy maga is részese a népirtásnak? Nem ő a részese. Hanem az amerikai kormány.

Ők is részei annak a rendszernek, amely az amerikai kormányzatot működteti. Hogy Kelet-Timornál maradjunk, nekik is érdekük, hogy Indonézia a jövőben is a természeti kincsek és erőforrások olyan hatalmas tárháza legyen, amelyet zavartalanul kiaknázhatnak, és amely megmarad a régió uralkodó hatalmának, de főképp: baráti országnak. Amit az indonéz hadsereg művel Kelet-Timorban, az ugyanolyan bocsánatos bűn, mintha a mienk művelné. Így aztán miért tárnák a nyilvánosság elé? És főként, miért hoznák nyilvánosságra azt a tényt, hogy őket is felelősség terheli emberek százezreinek lemészárlásáért? Ugyanaz az ok, amiért nem szólnak Törökországról az utóbbi néhány évben. Nem áll érdekükben.

Hadd említsek egy egyszerű példát. A mostani intifáda a megszállt területeken 2000. szeptember 29-én kezdődött. Két nappal később, október l-jén Izrael – minthogy neki magának nincsenek helikopterei – elkezdett amerikai helikoptereket használni polgári célpontok, lakóépületek és hasonlók támadására, megölve és megsebesítve több tucat embert. Ez ment két napig. A palesztinok nem lőttek, csak a srácok hajigáltak köveket. Két nap múlva, október 3-án Clinton megkötötte az évtized üzletét, mi szerint katonai helikoptereket fogunk küldeni Izraelnek. Itt a média ezt nem volt hajlandó közölni. Mind a mai napig egyetlen tudósítás sem jelent meg róla.

Ez a szerkesztők döntése volt. Én történetesen ismerem a Boston Globe néhány szerkesztőjét. Több mint 45 éve élek ott. Csatlakoztam is egy csoporthoz, amely odament és beszélgetett velük, de egyértelművé tették a számunkra, hogy erről nem fognak publikálni. És ugyanerre az elhatározásra jutott az Egyesült Államokban az összes többi újság, szó szerint az összes többi. Valaki komoly kutatómunkával utánanézett. Az egész országban a téma egyetlen említése egy levél volt az észak-karolinai Raleigh-ban.

A kormány szólt volna oda nekik, hogy ne hozzák le ezt a sztorit? Nem. Ha odaszólt volna, hogy ne írják meg, akkor valószínűleg csak azért is megírták volna. Puszta felháborodásból. Egyszerűen rájöttek, hogy nekik nem érdekük kimondani, hogy amint egy amerikai katonai támaszpont – mert nagyrészt erre a feladatra van kiválasztva Izrael – elkezd amerikai helikoptereket bevetni civilek meggyilkolására, mi még több helikoptert adunk nekik. Ez nem áll a szerkesztőségek érdekében, úgyhogy nem is mondják ki.

Ez talán egy nagyon is behatárolt, könnyen azonosítható eset. Csakhogy általános érvényűvé válik.

Ön azt mondta, hogy az Egyesült Államok igyekszik megakadályozni a közel-keleti békét. Miért mondja ezt, amikor Clinton a jelek szerint megpróbált haladást elérni?

Megpróbált haladást elérni. Az általa kitűzött célt, a legalizált rasszizmus negyven évvel ezelőtti dél-afrikai szintjét majdnem el is érte, de ez teljesen azért mégsem sikerült neki.

Akkor mi motiválhatta Clintont?

Hát az, hogy Izrael egy amerikai katonai támaszpont. És erős. Az egyik olyan állam, amely Törökországhoz hasonlóan az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően katonai ellenőrzés alatt tartja a térséget. A palesztinok pedig nem tudnak semmit kínálni nekünk. Nem versenyképesek, nincs semmi hatalmuk, nincs semmi vagyonuk, úgyhogy semmiféle joguk sem lesz.

Nem volna jobb mégis a béke, mint ez az egész?

Ez attól függ, hogy milyen az a béke. Az Egyesült Államok végül is elfogadna egy olyan rasszista alapokon álló békét, amilyenbe Dél-Afrika ment bele negyven évvel ezelőtt. És nem csupán belement, hanem egyenesen kezdeményezte a fekete államok, a bantusztánok létrehozását. És elképzelhető, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb eljut a dél-afrikai apartheid legsötétebb napjainak színvonalára, és engedélyt ad egy palesztin bantusztán létesítésére a megszállt területeken. Nem volnék meglepve. Úgy vélem, az ő szempontjukból ez ügyes megoldás volna.

Jelent ez bármit is?

Nem sokat. Pont annyit, amennyit Transkei jelentett. Engedni fogják egy valóban független állam megszületését? Aligha, mert az meggyengítené a saját hatalmukat. Izrael az amerikai hatalom tengerentúli támaszpontja. Ha megszűnne ekként funkcionálni, az Egyesült Államok ugyanúgy ejtené, mint a többit. De amíg az amerikai hatalom kiterjesztésének külföldi támaszpontjaként működik, természetesen azt csinál, amit csak akar.

Ez tehát azt jelenti, hogy Clinton csak színészkedett?

Nem volt az színészkedés. Láttak Önök valaha is egy térképet a Clinton-tervről? Nem? Jó oka van ennek. Az egész amerikai sajtóban egyszer sem tettek közzé térképet. Ennek az az oka, hogy ha az emberek meglátják a térképet, rögtön rájönnek, mi folyik itt. A Clinton-terv négy különálló, s nagyrészt egymástól is elszigetelt körzetre bontotta volna Ciszjordániát. Az egyik körzet, Kelet-Jeruzsálem a palesztin élet központja. Elkülönítették az összes többitől, elválasztották a Gázai övezettől is, amely maga is körzetekre van szabdalva. Nem éri el ez a bantusztán-kori Dél-Afrika színvonalát sem. No, hát ezért nem közölnek ők semmiféle térképet.

Izrael hogyan szolgálja az Egyesült Államok érdekeit?

Hosszú története van ennek. De 1958-ra visszatekintve, arra az évre, amelyet a beszédemben is említettem, az amerikai hírszerzés kijelentette, hogy Izrael, mint amerikai hatalmi bázis támogatása „logikus következménye” annak, hogy ez az állam szemben áll a független arab nacionalizmussal. Izrael olyan erő lehet, mint Törökország, vagy mint a sah

uralma alatti Irán, amely kontrollálja és elnyomja a független erőket az arab országokban. Az Egyesült Államok azután már egyáltalán nem foglalkozott ezzel.

1967-ben óriási szolgálatot tett Izrael azzal, hogy szétverte az arab nacionalizmust és tönkretette az egyiptomi elnököt, Nasszert, aki az egész szekuláris nacionalista mozgalom lelke volt, és aki valóban veszélyeztette a szaúd-arábiai elit uralmát. Ennél a pontnál megerősödött a szövetsége az Egyesült Államokkal, és éppen ebben az időben lett Izrael az amerikai liberális értelmiség kedvence. Azelőtt nemigen érdeklődtek iránta.

Azóta változtak a dolgok?

Ó, hogyne. A helyzet sokkal rosszabb lett 1970-ben, a Fekete Szeptember idején. Emlékezzünk, egy darabig úgy tűnt, hogy Szíria tehet valamit a palesztinokért, akiket akkor éppen Jordániában mészároltak. Az Egyesült Államoknak ez nem tetszett, de az amerikai kormány nyakig ült a slamasztikában Kambodzsában – az egész ország ellene forrongott –, és nem tudtak csapatokat küldeni, hogy csináljanak valamit. Megkérték hát Izraelt, hogy a légierő – vagyis az amerikai légierő csatolt részei – mozgósításával avatkozzon be, és akadályozza meg Szíriát a közbelépésben. Az izraeliek ezt meg is tették, Szíria meghátrált, a palesztinokat lemészárolták, s az Izraelnek nyújtott amerikai segítség megnégyszereződött. És ez folytatódott tovább az 1970-es években.

1979-ben megbukott az iráni sah, az amerikai hatalom egyik legfőbb támasza, és így Izrael szerepe még fontosabbá vált. És ez folytatódik mind a mai napig. A vezető egyiptomi napilapban nemrég megjelent egy nagy cikk, „A Gonosz tengelye” címmel. Azt írták, valóban létezik egy „Gonosz tengelye”: az Egyesült Államok, Izrael és Törökország. Ez az arab államok ellen irányuló gonosz-tengely, s ez is volt éveken keresztül, szoros szövetség, közös hadműveletekkel mindenfelé. Izrael a legmegbízhatóbb és legerősebb bázis. Mára már annyira integrálódott az amerikai hadigazdaságba, hogy nem is lehet tőle megkülönböztetni. Szóval, nagyon sokat ér. Szemben a palesztinokkal, akiknek nincs értékük. A palesztinok annyit érnek az amerikai kormány számára, mint mondjuk a ruandaiak.

Ön szerint ez megrontja a viszonyt egyes arab államokkal, amelyek egyébként szoros kapcsolatokat ápolnának az Egyesült Államokkal?

Pontosan ezért utasította Washington nagyon udvariasan Saront, hogy vonja ki a tankokat és a katonákat a palesztin városokból, mert zavarta Cheney misszióját. Hát igen, az úr szól, a szolga meg engedelmeskedik. Perceken belül kivontak mindent. De ne feledjük el, hogy az arab államok vezetői bizonyos szinten Izrael-barát politikát folytatnak, mert megértik, hogy Izrael annak a rendszernek a része, amely megvédi őket saját népüktől.

És szeretnének ürügyet találni, hogy még jobban támogathassák az amerikai politikát, csak Izrael engedje meg nekik.

Azt szeretnék, ha az amerikaiak és az izraeliek visszafognák magukat.

Hogy ne gyilkoljanak meg olyan sok embert. Végtére is arrafelé minden az olajról szól.

Mit tehetünk?

Az alábbiakban lehetséges cselekvési alternatívákról lesz szó. Részletek a hallgatóság kérdéseire adott válaszokból a Palo Altó-i előadás, valamint a Berkeley Community Theaterben a Middle Eastern Children's Alliance [Közel-keleti Gyermekek Szövetsége] számára 2002. március 21-én tartott előadás után.

Még egyszer köszönjük az előadást Chomsky professzornak. A kérdésem az ön által korábban említett Haitira vonatkozik. Idén nyáron volt szerencsém meghallgatni Romeo Dallaire tábornok, a ruandai ENSZ-megbízott beszédét arról, hogy milyen kiábrándító volt számára végignézni a körülötte folyó emberirtást, miközben az egésszel senki sem törődött, és az ügyben egyik nagyhatalom sem kívánt tenni semmit. S ő, személy szerint, arra a következtetésre jutott, hogy lényegében még mindig rasszista az egész világ, ha engedi, hogy ilyen dolgok történjenek. Kíváncsi volnék az ön véleményére e nagyon is pesszimisztikus következtetésről, hogy egyetért-e az értékeléssel, vagy pedig módosítaná azt.

Először is nem gondolom, hogy ami történt, az a kívülállók részéről rasszizmus lett volna. Inkább arról van szó, hogy ez már nem sokat számít. Ne feledjük, hogy a tábornok az 1994-es ruandai eseményekről beszélt, de hát ott és Burundiban már évek óta ez megy. Ed Hermannal több mint huszonhárom évvel ezelőtt írtunk egy könyvet, amelyben a Burundiban és Ruandában folyó, több százezer ember életét követelő hutu/tuszi atrocitásokról beszélünk. Ez akkor senkit sem érdekelt, és ma sem érdekel senkit. Ugyanígy, az elmúlt két vagy három évben valószínűleg több millió embert öltek meg Kongóban, és az sem számított igazán. Nem érinti a nyugati érdekeket, úgyhogy nem is próbálnak csinálni vele semmit.

Lehet bármilyen a bőrük színe és a vallásuk, ez igazán nem számít. Az alapkérdés az, hogy érinti-e az amerikai érdekeket. Ha megnézzük a kurdokat, akikről beszéltem, nos, ők éppenséggel árják, ha ez még bárkit is érdekel. Ha itt járkálnának ezeken az utcákon, talán kissé sötétebbnek látnánk a bőrszínüket, de nem is vennénk észre, hogy más nép képviselői. Azonban ha lemészárolják őket, akkor az a legnagyobb rendben van. Dallaire arról beszél, hogy nem vagyunk hajlandók semmit sem tenni az atrocitások megszüntetéséért. De ami még ennél is rosszabb, összehasonlíthatatlanul rosszabb, az a mi hajlandóságunk az atrocitásokban való részvételre.

Én egy kicsit óvatosabb volnék a rasszizmus emlegetésével. Ha megnézzük például az e heti New York Review of Bookst, akkor találunk benne egy szenvedélyes cikket – szerzője Samantha Power, a kormány mellett működő Harvards Kennedy School Carr Center for Human Rights Policy igazgatója –, amely azt a tragikus nemtörődömséget és teljes tétlenséget elemzi, amellyel mi viszonyulunk a mások által elkövetett vérengzésekhez. Azt mondja, ez valamiféle alapvető jellemhiba bennünk. Igaza van, ez tényleg probléma.

De a sokkal komolyabb, a nagyságrendekkel komolyabb probléma – amelyet nem említ a cikk, de ha említené, akkor se értenék –, hogy mi

nagyon is odafigyelünk a mások vérengzéseire. Közreműködünk az eszkalációjukban, s gyakran még örömmel is fogadjuk őket. Törökország esete csak az egyik példa. A cikk egyetlen példát sem említ, és nem is teheti. Ha valaki írna erről egy cikket, akkor azt nem tudná megjelentetni, de ha mégis, valószínűleg akkor sem értené azt senki, legalábbis a magasabb iskolázottságúak közül.

Hát igen, nem szép dolog szemet hunyni a mások által elkövetett gaztettek fölött és ölbe tett kézzel figyelni az egészet, de sokkal fontosabb, hogy belenézzünk a tükörbe, és lássuk, hogy mit csinálunk mi magunk. Sokkal fontosabb, hogy a magunk rossz cselekedetein változtassunk. Úgyhogy nagyjából egyetértek Dallaire tábornokkal: a rasszista alapú kettős mérce súlyos probléma, de szerintem ennél sokkal súlyosabb és égetőbb morális problémáink is vannak.

Ön azt mondta, hogy nekünk polgároknak, nem a hatalomnak, hanem inkább az embereknek kell elmondanunk az igazságot. De nem mondhatnánk el mind a kettőnek? Mit tud mondani még ezzel kapcsolatban?

Ez talán az egyetlen olyan dolog, amiben nem értek egyet az én kvéker barátaimmal. Általában minden gyakorlati tevékenységet illetően egyetértünk, de nem tudom elfogadni az ő szlogenjüket, miszerint el kell mondani az igazságot a hatalomnak. Először is, a hatalom már tisztában van az igazsággal, nincs szüksége arra, hogy tőlünk hallja. És a közönség sem igazán megfelelő. Másodszor: időpocsékolás. Azoknak kell elmondani az igazságot, akik lebontják, megdöntik és korlátozzák a hatalmat. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretem a „mondjuk ki az igazságot” kifejezést. Nem tudjuk, mi az igazság. Legalábbis én nem tudom.

Az olyan emberekkel kell összefognunk, akik el vannak szánva a hatalom megdöntésére, és ezekre az emberekre kell hallgatnunk. Gyakran sokkal többet tudnak, mint mi. És össze kell fogni velük a helyes cselekvési módok kialakítása érdekében. És hogy meg kell-e mondanunk az igazságot még a hatalomnak is? Hát, ha valaki úgy érzi, tegye, de én ezt nem tartom annyira fontosnak. Engem nem igazán lelkesít, hogy elmondjam a Bush körül sertepertélő embereknek, amit ők már úgyis tudnak.

Én azon gondolkodom, hogy nem fogok adót fizetni, tiltakozásul az ellen, hogy a mi adódollárjainkat a kormány katonai célokra fordítja. Ön hogyan vélekedik erről?

Nos, mint már korábban is mondtam, nem bízom a saját taktikai ítélőképességemben. Hogy a saját esetemet említsem, még 1965-ből, néhány barátommal én is megpróbáltam szervezni egy országos adó-nemfizetési mozgalmat. Nem mondhatnám, hogy elsöprő sikerünk volt, mert nem volt, de azért jó néhányan évekig nem fizettünk adót, én például vagy tíz évig. Azt se tudom megítélni, hogy volt-e hatása. Csak azt tudom, hogy mi történt néhány emberrel.

A kormány, úgy tűnik, találomra, vaktában reagál. Néha bizony utánamegy az embernek. Tudok olyan esetekről, amikor utánamentek az illetőknek, s

elkobozták a házukat és a vagyontárgyaikat. Ami személy szerint engem illet, a dolog főként abban merült ki, hogy szenvedélyes hangú leveleket írtam az adóhivatalnak, ahol azokat valamilyen computer elolvasta, majd küldött egy szabványlevelet, amelyben isten tudja, mi volt. Mindegy. S minthogy az én esetemben nincs mód az adófizetés megtagadására, ezek el tudnak menni egyenesen a fizetések és járandóságok forrásáig, amit meg is tettek, és leszedték az adót, megfejelve a büntetéssel. És ennél többet velem nem is tettek. Bár másokkal néhány esetben azért igen.

Hogy milyen hatással volna a politikára és mi történne, ha tényleg volna egy tömeges adómegtagadási mozgalom, amelyet mi képtelenek voltunk megindítani, arról fogalmam sincs. Ezek nehéz, taktikai kérdések, s nekem nincs különösebb rálátásom, őszintén szólva, gyakorlati kérdésekben nem bízom a saját tanácsaimban sem, úgyhogy fogadják meg a tanácsomat: önök se bízzanak bennük.

Szeretnék köszönetet mondani önnek mindazért, amit az országunk „érdekében” elkövetett bűnökről mondott. Úgy tűnik, közülünk nagyon sokan koncentrálnak a cselekvésre. Az ön által elmondottak és az afganisztáni eseményekről kiderült dolgok alapján az egyik cselekvési lehetőségnek az tűnik, hogy bojkottáljuk azokat a cégeket, amelyek így vagy úgy, fegyverkereskedelemmel vagy a konfliktusok szításával támogatják a háborús atrocitásokat. Szóval, azt szeretném öntől megkérdezni, hogy foglalkoznak-e mások is az ilyen jellegű bojkottok gondolatával, ne adj'isten szervezésével?

Igen, foglalkoztak vele, és egészen biztos, hogy kell is foglalkozni vele. Egy nagyon jelentős taktikai kérdésről van szó, melynek komoly emberi konzekvenciái vannak. De nagyon körültekintően szabad csak belevágni. Meg kell próbálni kiszámítani, hogy mi a következménye a fennálló körülmények között a bojkott szervezésének, hogy kit lehet vele elérni, és mit fognak belőle érteni az emberek, hova vezethet a továbbiakban a kezdeményezés, és így tovább.

Az ilyen kampányok néha sikeresek voltak: Dél-Afrika esetében például volt némi hatásuk az amerikai politikára. Emlékezzünk csak, milyen volt akkor az Egyesült Államok és Dél-Afrika viszonya. Nem is olyan régen, 1988-ban a Nelson Mandela-féle Afrikai Nemzeti Kongresszust [ANC] hivatalosan még terrorista szervezetnek, sőt, még annál is rosszabb valaminek titulálták. Az amerikai külügyminisztérium „az egyik leghírhedtebb terrorista csoportosulásnak” nevezte. Ugyanabban az évben, 1988-ban Dél-Afrikát kedvelt szövetségesként üdvözölték. Csupán Reagan hivatali idejében, az 1980-as években, Dél-Afrika körülbelül másfél millió embert gyilkolt meg a környező országokban, tehát nem is saját határain belül, és körülbelül hatvanmilliárd dolláros pusztítást okozott az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által támogatott akcióival.

Ez volt 1988-ban. 1987 decemberében az ENSZ elfogadott egy nagy jelentőségű határozatot, melyben elítélte a népek elleni terrorizmus minden formáját [köztük az állami terrorizmust is], és felszólította a világ országait, hogy tegyenek meg mindent e szörnyűséges pestis megfékezésére. A határozatot nem egyhangúlag fogadták el. Egy ország, nevezetesen Honduras tartózkodott, két ország pedig ellene szavazott: az Egyesült

Államok és Izrael. Ha az Egyesült Államok egy határozat ellen szavaz, arról Amerikában nem tudósítanak, az az amerikaiak számára eltűnik a történelemből, s ez történt a terrorizmust el-ítélő, nagy jelentőségű ENSZ-határozattal is,

A két ellenszavazó magyarázattal is szolgált. A határozatban volt egy bekezdés, a következő szöveggel: „Ebben a határozatban nem vitathatja el semmi, semmilyen módon azoktól a népektől az önrendelkezésnek, a szabadságnak és a függetlenségnek az ENSZ Alapokmányából levezetett jogát, amelyeket erőszakkal fosztottak meg ezen jogaiktól... Különösen a gyarmati és rasszista rezsimek, a külföldi megszállás és a gyarmati uralom egyéb formái alatt élő népektől. És nem vitatható el e népeknek azon joga, hogy harcoljanak a szabadságukért, s hogy harcukhoz keressenek és kapjanak is támogatást.” Az Egyesült Államok és Izrael e miatt a mondat miatt szavazott nemmel. Mindketten felfogták ugyanis, hogy a „gyarmati és rasszista rezsimek” kifejezés Dél-Afrikára, az ő nagyra becsült szövetségesükre vonatkozik, miközben az ANC szerintük a világ „egyik leghírhedtebb terrorista csoportosulása” volt. Így aztán nem is lehetett joguk arra, hogy harcoljanak az apartheid ellen. A „külföldi megszállás és a gyarmati uralom egyéb formái” kifejezés pedig Ciszjordánia és a Gázai övezet izraeli katonai megszállására utalt, amelyet pontosan ugyanolyan okból tartottak fenn, mint manapság, egyoldalú amerikai beavatkozással.

Az Egyesült Államok immár több mint harmincöt éve akadályozza az izraeli megszállás diplomáciai rendezését. A diplomáciai rendezést akadályozó folyamatnak neve is van, úgy hívják: „békefolyamat”. A békefolyamat mindig azt jelenti, amit az Egyesült Államok éppen csinál, gyakran éppen a politikai rendezés meghiúsítását, mint ebben az esetben is. Egy szó, mint száz, 1988-ban az Egyesült Államok és Izrael kénytelen volt az ENSZ-határozat ellen szavazni. Azonban az USA pár év leforgása alatt kénytelen volt megváltoztatni álláspontját Dél-Afrikával kapcsolatban. Civil kezdeményezések kényszerítették rá, egyebek közt bojkottok és tőkekivonási kampányok, amelyek nem rendítették meg a vállalatokat, de nagy szimbolikus jelentőségük volt az amerikai akciók aláaknázásával. Formailag embargó állt fönn, de ez alatt az embargó alatt növekedett az Egyesült Államok és Dél-Afrika kereskedelmi forgalma, mert a hatalom meg az embargót bojkottálta. De a civil mozgalmak segítettek megváltoztatni az amerikai álláspontot. A másik esetben, Izraelnél, a társadalmi kezdeményezések és tiltakozások még nem értek el változást, de még megtehetik. És valóban, léteznek javaslatok az Izraelnek nyújtott amerikai katonai segélyek és fegyvereladások megfékezését célzó tőkekivonási kampányokra és bojkottokra. Ne feledjük, hogy a katonai termékek gyártásában gyakorlatilag az egész csúcstechnológiás gazdaság és minden ágazata érintett. Nem lehet kiemelni mondjuk a fegyver-gyártókat, megfeledkezve a többiekről. Mert nézzük csak meg a kormány kiadásait, s észre fogjuk venni, hogy az utóbbi pár évben gyorsan nőttek a biotechnológiai, génsebészeti területekre fordított kiadások. S nem véletlenül. A Kongresszus minden tagja hovatartozásától függetlenül megérti, hogy a gazdaság működőképességéhez rendelkezniük kell egy dinamikus állami szektorral, amelyben a közösség felméri a költségeket és kockázatokat, s a megtermelt hasznot a mély vállalati zsebekbe dugják. Ezt hívják a gazdaságban szabad vállalkozásnak, és szerintük remekül működik.

A gazdaság élvonalát a jövőben nagy valószínűséggel a biológiai alapú iparágak fogják jelenteni: a biotechnológia és a géntechnológia, meg az efféle dolgok. Ezért a Kongresszus most sokkal több pénzt áramoltat a biológiai és a gén alap- és alkalmazott kutatásba, a bioterrorizmus leküzdésének ürügyén.

A bioterrorizmus leküzdésének álszent ürügyén elég sok disznóság folyik. Az Egyesült Államok például éppen most futtatta zátonyra azt a hat éve tartó nemzetközi erőfeszítést, amely valamiféle ellenőrzési eljárást kívánt bevezetni egy bioterrorizmus elleni szerződéshez. A Clinton-adminisztráció főként azért ellenezte, mert nem védte az USA kereskedelmi érdekeit, vagyis az amerikai gyógyszerészeti és biotechnológiai cégek érdekeit, ugyanis a szerződéskötéssel egy ellenőrzési rendszer járt volna együtt, amelynek segítségével betekinthettek volna a vegyifegyvergyártók és a géntechnológiával foglalkozók mesterkedéseibe.

Szóval, a Clinton-adminisztráció ellenezte, a Bush-adminisztráció pedig végleg megfojtotta a dolgot. Végleg. Több oka is volt rá. De csak az egyik volt az ellenőrzéstől való félelem. A másik az volt, hogy kiderült: az Egyesült Államok a bioterrorizmus ellen már évek óta létező szerződések megsértésére készül. A jelek szerint azon munkálkodnak, hogy génpiszkálással olyan antrax-törzseket állítsanak elő, amelyek ellenállnak az oltóanyagoknak. A mikrobiológusok szerint ez egy rémálom-forgatókönyv: olyan lépfene-baktériumtörzseket akarnak előállítani, amelyekkel szemben hatástalan minden oltóanyag és gyógykezelés. Ezt mindig is betiltandó dolognak tartották, de úgy látszik, az Egyesült Államokat mégiscsak foglalkoztatta, és más, hasonló tervezeteik is vannak. Ez történik nálunk a bioterrorizmus elleni védekezés ürügyén.

De a lényeg, ami megy továbbra is, az egy olyan tudományág és technológia kifejlesztése, amely lehetővé teszi, hogy a jövő biológiai alapú iparágait az Egyesült Államok tartsa ellenőrzése alatt. Úgyhogy amikor a körmére akarunk nézni minden fegyvergyártónak, akkor messze nem csak az intelligens bombák fejlesztőit kell felelősségre vonnunk.

Talán ki kellene emelnünk minden nagyobb ágazatból néhány, négy vagy öt jellemző céget...

Önnek igaza van. Arra gondolok, meg kell érteni, hogy egy-egy terület jellemző óriáscégének kiválasztása szimbolikus gesztus, és a szimbolikusság alatt nem a jelentéktelenséget kell érteni. Szimbolikus, és rendkívül fontos. A példaként kiemelt cégek fontosak lehetnek olyan értelemben is, hogy próbakövekké válhatnak: bojkottal és tőkekivonással pár év alatt megváltoztattuk az Egyesült Államok Dél-Afrikával kapcsolatos politikáját. De ne legyenek illúzióink, hogy csak úgy megfékezzük a fegyvergyártást, hiszen ez jelenleg a gazdaság lefékezését is jelentené. De az erőfeszítés nagyon fontos, pontosan úgy, mint Dél-Afrika esetében, mert a bojkott a szervezés és nevelés egyik nagyon hatásos módja.

Az Egyesült Államok és a világ

Részletek a Students for Justice in Palestine [Diákok Palesztina Igazságáért] nevű szervezet által a University of California-Berkeleyn 2002. március 19-én rendezett beszélgetésből.

Ezt a kérdést gyakran felteszik mostanság: mivel magyarázza ön az USA politikájában azt az újabb változást, hogy támogatja Palesztinát és egy palesztin állam esetleges létrehozását?

Ugyanazzal, amivel az amerikai politikának azt a fordulatát magyarázom, hogy leépítik a katonai fölényüket, és Andorrát segítik nagyhatalommá. Minthogy ilyesmi nem történt, nincs is mit megmagyarázni rajta. Semmiféle változás nem következett be az Egyesült Államok közel-keleti politikájában. Tiszta színjáték az egész. Csak annyi történt, hogy Dick Cheney rohangál ide-oda a Közel-Keleten, hogy támogatást szerezzen a küszöbön álló iraki háborúhoz, ami elég nehéz munka, mert ezt a háborút senki sem akarja. Sőt, az emberek többsége kifejezetten elutasítja.

Az egyik probléma az izraeli tankok jelenléte Ramallahban. Ne feledjük, hogy amikor izraeli tankokról és izraeli helikopterekről olvasunk, akkor azt gondolatban le kell fordítanunk amerikai helikopterekre, amerikai tankokra és amerikai repülőgépekre, amelyeket azzal a tudattal küldenek Izraelnek, hogy ilyen és ehhez hasonló célokra fogják felhasználni őket. Azokat éppenséggel izraeli pilóták vezetik, de a tankok esetében megint csak mi vagyunk azok, akik jelentősen támogatjuk a gyártásukat; és a helikoptereket mi gyártjuk.

Az Izrael által megszállt területeken amerikai fegyveres erők állomásoznak. Izrael jelenleg olyan, mint egy külföldi amerikai katonai támaszpont. És azokat a lépéseket, amelyekre rászánja magát, vagy az Egyesült Államok hagyja jóvá, vagy ő szorgalmazza. Ha csak egy milliméterrel is túllépik az Egyesült Államok által meghúzott határt, akkor Washingtonból csöndesen odaszólnak, hogy „Ne tovább” és akkor abbahagyják. Nemrég láthattuk megint, pár nappal ezelőtt, hogy egy halk washingtoni üzenet érkezett: „Vonjátok ki a tankokat és a fegyveres erőket a palesztin városokból, mert az keresztbe tesz Cheney küldetésének.” És az izraeliek azonnal ki is vontak mindent. Azonnal. Mert így működik egy maffia. Ha egyszer a keresztapa kiadja a parancsot, odalent a legény azonnal ugrik.

Újra és újra ez történt. Úgyhogy amikor az emberek izraeli, kolumbiai vagy török atrocitásokról beszélnek, akkor inkább amerikai atrocitásokat kellene mondaniuk, mert Amerikából jön ez az egész.

Szóval, a Palesztinával kapcsolatos változás mindössze annyi volt, hogy az Egyesült Államok megkérte Izraelt, hogy Cheney látogatása idejére függessze föl a legkirívóbb erőszakoskodásokat, mert azok megzavarhatják Cheney misszióját. Nagy volt a lelkendezés azon is, hogy az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsában huszonöt év óta először végre támogatott egy Izraelről szóló határozatot. Arra már kevésbé figyeltek, hogy mi is állt konkrétan a határozatban.

Az állt benne, hogy a világ a jövőben két államot képzel el a régióban: Izraelt meg valamilyen palesztin államot, talán odaát Szaúd-Arábiában, kint a sivatagban. Ami azt jelenti, hogy ez a határozat a dél-afrikai szintet, az

apartheid legsötétebb napjainak szintjét is alulmúlja.Negyven évvel ezelőtt, az apartheid legsötétebb napjaiban Dél-Afrikának

nem pusztán „víziója” volt a fekete államokról, hanem bizonyos erőforrásokkal létre is hozta azokat. Mert azt remélte, hogy elég nagy fejlődést fognak majd produkálni ahhoz, hogy a világ elismerje őket. Ez volt az apartheid legsötétebb időszakában, az 1960-as évek elején. S az a vízió, amelyet most tár a világ elé az Egyesült Államok, még azt a szintet sem éri el. De azt várják, hogy lelkesedjünk érte, hogy mindig hozsannát zengjünk a vezetőinkről, bármit is csinálnak. Mert a jólneveltség így kívánja.

Közben az Egyesült Államok valójában eddig az ügyben mást se tett, mint hogy meghiúsította a diplomáciai rendezést. Huszonöt éve, és még ma is egyoldalúan ellenez bármilyen diplomáciai rendezést: egyedül az amerikai elnökök voltak azok, akik egymás után mind megakadályozták a széles körű nemzetközi egyetértés kialakulását egy politikai rendezéssel kapcsolatban. Szinte mindenki más ezt akarja, de az Egyesült Államok még ma is megakadályozza. Ráadásul az amerikai kormány elutasítja az erőszak szintjének csökkentését célzó legelemibb intézkedések bevezetését is.

Az Afgán Diákszövetségtől vagyok. Mik az Egyesült Államok céljai Afganisztánban az új kormányzat kiválasztásával és fenntartásával?

Mint minden olyan esetben, melyben az Egyesült Államok jövőbeni magatartásáról van szó, a dolog itt is részben rajtunk múlik. Az új kormányt, ahogy azt bizonyára önök is tudják, az Egyesült Államok válogatta össze. Lehet, hogy jó válogatás volt, lehet, hogy nem jó. De Hamid Karzai igenis az Egyesült Államok jelöltje volt, akit rákényszerítettek mindenkire, akár tetszett nekik ez az ember, akár nem.

Véleményem szerint az Egyesült Államoknak és Oroszországnak többet kellene tennie: nem segélyezniük kellene Afganisztánt, hanem jóvátételt kellene fizetniük. Ez az a két ország, amely az elmúlt két évtizedben tönkretette, lerombolta Afganisztánt, s ha valaki ilyesmit csinál, akkor jóvátételt kell fizetnie. Nem segélyeket osztogatni. És az amerikai, orosz [szovjet] vezetőket felelősségre kell vonni az általuk elkövetett bűncselekményekért. Szóval, valami ilyesminek kellene történnie. De természetesen nem fog. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, az az, hogy valamit mégiscsak csinálnak, hogy jóvátegyék az általuk okozott pusztítást.

Ezt azonban, sajnos, csak a saját cinikus megfontolásaikból fogják megtenni. Ha nem gyakorlunk nyomást az amerikai kormányra, akkor ennél biztatóbb dolgok soha nem fognak történni. Léteznek olyan amerikai csoportok, melyek szerint az Egyesült Államoknak még ennyit sem kell tennie. Ilyen például a New Republic is, amelyet az amerikai liberalizmus vezető lapjának tartanak. Szerkesztőségének az az álláspontja, hogy az Egyesült Államoknak egyszerűen szét kell vernie Afganisztánt és otthagyni romjaiban, s hogy le kell küzdenünk a „nemzetépítési mániánkat” [2001. november 5.].

Ha Afganisztán már nem lesz probléma számunkra, akkor egyszerűen odébbállunk, és otthagyjuk romjaiban. De szerencsére a New Republic csak az egyik hangja a liberális értelmiségnek, mások nem süllyednek az ő színvonalukra, s úgy vélik, valamit tennünk kellene. De mit fog csinálni az Egyesült Államok? Az, hogy mit teszünk Afganisztánnal, Irakkal, vagy bármely

más országgal, rajtunk múlik. Egyetlen háborús terv sincs kőbe vésve, ha elég nagy nyomást tudunk a kormányzatra kifejteni, akkor megváltoztatják szándékaikat.

Magyarországról jött vendégkutató vagyok. Nem gondolja, hogy túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, amikor azt állítja, hogy az USA úgy viselkedik mindenütt, mint egy gonosz birodalom?

Leegyszerűsítem a dolgokat, azt állítva, hogy az USA mindenütt gonosz birodalomként viselkedik? Igen, ez tényleg túlzott leegyszerűsítés volna. Ezért hangsúlyozom, hogy az USA úgy viselkedik, mint bármely más hatalom. Csakhogy pont az USA a leghatalmasabb, így nem meglepő módon erőszakosabb is. De mindenki más ugyanolyan. Amikor például az angolok irányították a világot, ők se cselekedtek másképp.

Vegyük például a kurdokat, nézzük csak meg, mit csinált Nagy-Britannia a kurdokkal. Nos, itt egy történelemlecke, amit nem tanítanak az iskolában Angliában, de tudjuk a feloldott dokumentumokból. Nagy-Britannia volt a világ vezető hatalma, de az I. világháború miatt meggyengült.

A háború után, mint a titkos nemzetközi dokumentumokból kiderül, az angolok azon törték a fejüket, hogy miképpen irányíthatnák Ázsiát továbbra is, most, hogy már nincsen katonai erejük a földrész tényleges elfoglalására.

Az egyik javaslat az volt, hogy támaszkodjanak a légierőre. A légierő akkoriban, az I. világháború vége felé indult fejlődésnek, úgyhogy mi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy majd a légierővel támadják a civileket. Kiszámolták, hogy ez egy jó módszer arra, hogy csökkentsék a barbárok szétzúzásának költségeit.

Az akkori gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill kevesellte a légitámadások lehetőségét. Kapott egy kérvényt a brit Királyi Légierő [RAF] kairói hivatalától, hogy engedélyezze mérges gázok használatát – idézem – „az ellenszegülő arabok” ellen. Az ellenszegülő arabok, akikről beszéltek, pont kurdok és afgánok voltak, nem arabok. De tudják a rasszista szóhasználatban mindenki arab, akit meg kell ölni. A mérges gáz volt a végső fegyver abban az időben. Tudják: a legrosszabb, amit csak el tudtak képzelni.

A kérvény körbe járt az egész Brit Birodalomban. Az Indiaügyi Hivatal ellenezte a dolgot, azt mondták: ha mérges gázt használtok a kurdok és az afgánok ellen, az gondokat fog nekünk okozni itt Indiában, ahol amúgy is sok problémánk van. Felkelés lesz, az emberek dühösek lesznek és így tovább...

Churchill felháborodott, nem értette, miért „finnyáskodnak” a mérges gáz, a „civilizálatlan törzsek” elleni mérges gázhasználatot illetően. Kijelentette:

„Nem és nem értem ezt a finnyáskodást a gáz bevetése körül.... Határozottan pártolom a mérges gáz alkalmazását a civilizálatlan törzsek ellen.... Nem feltétlenül csak a leggyilkosabb gázokat kell bevetni; olyan gázokat is alkalmazhatunk, amelyek eleven terrort okoznak és nagy riadalmat keltenek, mégsincs maradandó hatásuk az érintettek többségére.... Semmilyen körülmények között nem fogadhatjuk el, hogy ne vessük be azokat a rendelkezésünkre álló fegyvereket, amelyekkel gyorsan felszámolhatjuk a frontokon uralkodó zavargásokat.

Ha brit életeket menthetünk meg, minden eszközt be kell vetnünk, amit a tudomány lehetővé tesz számunkra.”

Szóval, ha britek vagyunk, akkor így bánunk a kurdokkal és az afgánokkal. De mi történt ezután? Nos, azt nem tudjuk pontosan, s hogy miért nem tudjuk pontosan, annak oka az, hogy tíz évvel ezelőtt a brit kormány bevezette az úgynevezett „nyílt kormányzati politikát”, hogy átláthatóbbá tegye a kormány tevékenységét, hogy tovább haladjanak a demokrácia felé.

S e „nyílt kormányzati politika” első lépéseként az Állami Nyilvántartó Hivataltól elvették – és vélhetően meg is semmisítették – az összes olyan dokumentumot, amelynek köze volt a rebellis arabok, vagyis a kurdok és az afgánok ellen bevetett mérges gázhoz és légierőhöz. Így aztán boldogok lehetünk, mert soha nem kell megtudnunk, hogy pontosan mi is lett a vége ennek a kis churchilli harci túrának valamikor hetven évvel ezelőtt.

Az angolok jó lóra tettek a polgári lakosok elleni légitámadások ötletével. Akkoriban volt egy csomó leszerelési egyezmény, merthogy azokban az I. világháború utáni években igyekeztek gátat vetni a háborúzásnak. A briteknek pedig sikerült meghiúsítaniuk minden olyan próbálkozást, amely megtiltotta volna a légierő bevetését a polgári lakosság ellen, amivel a nagy brit államférfiak roppant elégedettek voltak. Itt van például a híres és az egész világon nagy tiszteletnek örvendő államférfi, Lloyd George, aki 1932-ben megdicsérte a kormányt azért, mert az ismét elhárított minden akadályt a légierő bevetése elől. Szó szerint ezt mondta: „Ragaszkodtunk ahhoz a jogunkhoz, hogy bombázzuk a niggereket.” Történt mindez Nagy-Britanniában, a másik nagy demokráciában.

S ha végignézzük a többi országot, nagy valószínűséggel ugyanezt fogjuk találni. Így aztán tényleg hiba volna az Egyesült Államokat a gonosz birodalmának titulálni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy 1945 óta pont ő a világ legerősebb nagyhatalma.

Az általa elérhető térségekben már korábban sem viselkedett úriember módjára. Végül is nem véletlen, hogy mi most itt beszélgetünk, Kaliforniában. Azelőtt emberek éltek itt, sok ember. De most valahogy nincsenek sehol, és nem azért, mert cukorkával vették rá őket a távozásra. Tudjuk, miért nincsenek most sehol. És azt is tudjuk, miért éppen ott húzódik, ahol húzódik az amerikai-mexikói határ. Az Egyesült Államok fegyverrel hódította meg fél Mexikót. És tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt miért öltek meg pár százezer filippínót, amikor mi „keresztény hitre térítettük” és „civilizáltuk” a Fülöp-szigeteket. És most nem megyek bele, hogy mi folyt még itt a karibi térségben.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az Egyesült Államoknak már akkor is ugyanolyan volt a bizonyítványa, mint a többi nagyhatalomnak, amikor még nem volt a világ legerősebb állama. Beszélhetnénk itt a belgákról, a németekről vagy a franciákról. A franciák például elszánták magukat, a hadügyminiszterük kifejezését idézve: „Algéria bennszülött népességének kiirtására”. Ez szerves része volt az ő civilizáló és keresztény hittérítő missziójuknak. Szóval, tényleg hiba volna az Egyesült Államokat „a” gonosz birodalmának nevezni.

Hogyan értékeli ön az egykori Jugoszlávia elleni amerikai intervenciót? Ez az amerikai imperializmus újabb megnyilvánulása volt, vagy pedig humanitárius és jogos beavatkozás?

Ez egy hosszú történet. Az elmúlt években az amerikai politika az egész

térségre vonatkozóan nagyot változott. Az Egyesült Államok kezdetben, egészen tíz évvel ezelőttig az egységes Jugoszlávia legkitartóbb támogatója volt. Amikor Szlovénia és Horvátország 1991-ben kilépett a jugoszláv föderációból, Németország gyorsan elismerte függetlenségüket, mert igyekezett érdekeit érvényesíteni a régióban, de úgy ismerte el, hogy egyáltalán nem vette figyelembe a szerb kisebbség jogait, ami aztán garantálta a katasztrófa bekövetkezését. És az Egyesült Államok volt az első ország, amely ellenezte Szlovénia és Horvátország önállósodását.

Végül, ahogy a nagyhatalmak eljátszották a maguk különféle játszmáit, az Egyesült Államok Boszniát választotta ki saját figurájának ebben a sakkjátszmában. Elvetette a rendezésnek és békekötésnek azt a formáját, amely működőképes lehetett volna, a Vance-Owen-tervet, amelyet a korábbi amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance és a brit David Owen dolgozott ki. Volt ennek a tervnek egy csomó hiányossága, de ha közelebbről is megnézzük, azt látjuk, hogy nem sokban különbözik attól, ahogyan végül is lezárultak a dolgok az évekig tartó mészárlások után.

Az Egyesült Államok nyomást gyakorolt akkori sakkfigurájára, a bosnyák kormányra, hogy ne fogadja el a tervet. Ez, mint előrelátható volt, szörnyű kegyetlenkedésekhez vezetett az elkövetkező néhány évben. Végül aztán az Egyesült Államok beavatkozott, és – Önök is ismerik a történet végét – 1995-ben kikényszerítette a daytoni megállapodást. Nem értem, hogyan lehet ebből bármit is humanitáriusnak nevezni. Azt el lehet dönteni, hogy ez vagy az a lépés jó vagy rossz volt-e. De humanitárius elemek nem léteztek. Ami Koszovót illeti, még kevésbé. Nagyon gazdag dokumentáció áll rendelkezésünkre az egész ügyről, és konkrétan a koszovói bombázásokról is.

Van a daytoni megállapodásban néhány nagyon érdekes mozzanat. Rendkívüli módon lelkesedik például „az emberi történelem új korszaka” „a humanitárius intervenció” korszaka és a hasonlók iránt. A mértéktelen öntömjénezésen túl a másik jellemzője az, hogy következetesen figyelmen kívül hagyja az amerikai külügyminisztériumtól, a NATO-tól, az európaiaktól, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettől, a koszovói ellenőrző misszió megfigyelőitől, az ENSZ-től és az érintett kormányoktól rendelkezésünkre álló, nagyon gazdag dokumentációs anyagot. Rendkívül gazdag összeállítások vannak arról, hogy valójában mi történt ott.

Amit aztán teljesen figyelmen kívül hagytak. Amennyire tudom, kizárólag az én két könyvem, a New Military Humanism, és részletesebben az A New Generation Draws the Line ad róla áttekintést. Ez a két könyv igen alapos módon végigmegy a dokumentáción. Elég csúnya dolgok derültek ki, igaz, korántsem olyanok, mint Törökországban. A nyugati koalíció leginkább héjalelkületű tagjai a britek voltak. Ők aztán tényleg folyton csak támadni akartak.

1999 januárjában, vagyis két hónappal a bombázás előtt, a brit kormány az atrocitások többségét már a gerillák, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg [KLA] számlájára írta, és a NATO-dokumentációval összhangban azt állította róluk, hogy átjárnak a határon és támadásokat intéznek a szerbek ellen, abban a reményben, hogy kiváltják a szerbek eltúlzott mértékű válaszcsapását, amit aztán felhasználhatnak a nyugati támogatás kicsikarására. Legalábbis a brit kormány álláspontja szerint.

Ez, mellesleg, a racaki mészárlás idején volt, amely a doktrína szerint megváltoztatta a nyugatiak véleményét. Az angolok még mindig azt

mondták, hogy az atrocitások többségét a KLA követi el, amelyet ők, akárcsak az amerikaiak, terrorista szervezetnek minősítettek. A többi dokumentumból tudjuk, hogy a következő két hónapban semmi lényeges változás nem történt. Nézzék csak meg az amerikai külügyminisztérium dokumentumait, meg a többit. Lényegében semmi sem változott e két hónap alatt, az atrocitások nem szaporodtak meg. Egészen a megfigyelők visszavonásáig, ami már a bombázás előkészülete volt.

A bombázások megindulása után viszont rendkívüli mértékben megszaporodtak a vérengzések. Ha megnézzük például a most Hágában folyó pereket, akkor azt látjuk, hogy az ott tárgyalt vérengzések többségét a bombázások utáni időszakban követték el. Amikor megindult a bombázás és felmerült az invázió veszélye, akkortól kezdve egyre több helyen fordultak elő kegyetlenkedések, a lakosság elüldözése, tömeggyilkosságok, meg az ott ilyenkor szokásos dolgok. Nem korábban. Amikor nagy eredménynek próbálják beállítani a menekültek visszatelepítését otthonaikba, átsiklanak a fölött a tény fölött, hogy ezeket a menekülteket a bombázások után üldözték el lakóhelyükről. Bármit gondoljunk is hazatelepítésükről, aligha lehet humanitárius erőfeszítésnek minősíteni. Ezek a tények, s nem is ragozom tovább. Csak ismétlem, bármi is történt, értékelhetjük azt jónak is, meg rossznak is, de az ügynek humanitárius eleme és célja nem volt. Semmi. Valami más volt a célja.

Az utóbbi hónapokban a legfontosabb hírforrások, a CNN, a San Francisco Chronicle és a többiek kezdik szóba hozni az izraeli elnyomást és az iraki népirtást a szankciók kapcsán. Ön szerint szeptember 11-e megindította a fősodrú médiában az első repedéseket?

Nem nézem a CNN-t, úgyhogy ezt nem tudom. Bár elismerem, 2001 novemberében egy hónapon át kénytelen voltam azt nézni, amikor a feleségemmel Indiában jártunk, és nagyon nehéz volt nemzetközi újságokhoz jutni. Muszáj volt minden este a CNN-t végigszenvedni, de én semmi olyasmit nem vettem észre, amit ön említett. Nekem csupán hazafias locsogásnak tűnt az egész. De amit a nyomtatott sajtóban olvasok, abban nem látok változást. Nyomát sem látom a szankciók vagy az izraeli politika hatásáról szóló fejtegetéseknek, kivéve azokat az eseteket, amikor azok az Egyesült Államok terveit zavarják.

Vagyis ellenezték az utóbbi időben azokat az akciókat, amelyek zavarták Cheney misszióját. Más véres konfliktusok tovább eszkalálódtak amerikai támogatással, azokhoz az Egyesült Államok továbbra is megadja a katonai és a diplomáciai támogatást, és továbbra is akadályozza a diplomáciai rendezést az ENSZ-ben és egyéb fórumokon, ahogy az már Clinton idején is ment.

Hadd említsek egy másik példát. A genfi egyezményeket, mint bizonyára önök is tudják, közvetlenül a II. világháború után kötötték meg, hogy formálisan is bűncselekménnyé nyilváníthassák a nácik gaztetteit. Ezeket a konvenciókat komoly hatalmak írták alá, köztük az Egyesült Államok, és a legünnepélyesebb szerződésekben kötelezték magukat az előírások betartására és betartatására.

Ha az Egyesült Államok nem tartja be ezeket, az bűncselekmény. A negyedik genfi egyezmény a katonai megszállás alatt lévő területekre

vonatkozik. De vajon vonatkozik-e az Izrael által megszállt területekre? Itt szakadék választja el a világ két részét egymástól. Az egész világ azt mondja, hogy igen. Izrael azt mondja, hogy nem. Az Egyesült Államok pedig, mint a világ maradék része, Clinton óta tartózkodik. Előtte elfogadta a világ gyakorlatilag egyöntetű álláspontját. Az USA azért tartózkodik, mert Izrael nyílt támogatásával nem akar szembehelyezkedni a nemzetközi jog egyik alapelvével, már csak azért sem, mert azt a náci bűncselekmények kriminalizálásának részeként fogadták el. Ezért csak tartózkodik. De az amerikai tartózkodás megfojtja a dolgot, vagyis az izraeli megszállás bűneiről nem számolnak be, a történelemből kimarad.

2000 októberében például, rögtön a második intifáda kirobbantása után a Biztonsági Tanács ismét megszavazta, hogy a genfi egyezményeket alkalmazni kell az Izrael által megszállt területeken is. A szavazás tizennégy-nulla volt. Az Egyesült Államok tartózkodott. A genfi konvenciók értelmében törvénytelennek kellene nyilvánítani szinte mindent, amit az Egyesült Államok és Izrael tesz a megszállt területeken. A telepek, a csapatok, a sok, napjainkban a megszállás kapcsán történt lépés mind törvénytelen. A változás, amit az emberek látni vélnek, szerintem csupán illúzió. Ez aktuálpolitika, s amíg ez a politika nem változik meg, addig minden így megy tovább.

Ön szerint hogyan és miért éppen úgy mutatta be a média a muszlimokat, ahogy bemutatta őket, a szeptember 11-i támadás után?

Tulajdonképpen tisztességesebben ábrázolta őket, mint vártam. Volt egy próbálkozás, talán őszinte is, hogy határozott különbséget tegyenek az atrocitások és általában a muzulmánok között. Ami feltétlenül elismerést érdemel. Nem stigmatizálták a muzulmánokat, ahogyan akár meg is tehették volna. Az Egyesült Államokban elég határozottan jelen van az arab- és muszlimellenes rasszizmus, ami a rasszizmusnak az utolsó legitim formája. Abban az értelemben legitim, hogy az emberek nyíltan vállalhatják, nem is kell letagadni.

De nem hiszem, hogy ez a rasszizmus jelentősen erősödött volna szeptember 11-e után. Sőt, voltak erőfeszítések a lecsillapítására.

Bush elnök nemrég a „gonosz tengelyéhez” tartozó országok egyikének nevezte Iránt. És katonai akcióval is fenyegetőzött. Mi a realitása egy Irán elleni támadásnak?

A „gonosz tengelye” amellyel Bush beszédírói előálltak, tényleg „gonosz”. Nyilvánvaló, hogy ha sértegetni akarják az embereket, akkor a gonoszt kezdik emlegetni, a „tengelynek” pedig vélhetően a nácikkal kapcsolatos emlékeket kell előhívnia. Valójában ez egyáltalán nem tengely. Irán és Irak húsz évig háborúban állt egymással. Észak-Koreának kevesebb köze van hozzájuk, mint Franciaországnak. Szó sincs egy állandó, összefüggő „gonosz” konglomerátumról, amit tengelynek lehetne hívni. Észak-Koreát meg valószínűleg csak azért lökték közéjük, mert könnyű célpont. Ha valakinek kedve támad megbombázni, senki sem fog tiltakozni. Mintha inkább arról

akarnák elterelni Észak-Koreával a figyelmet, hogy itt a muzulmánok ellen megy ez az egész. Úgyhogy őket tegyük most félre.

S hogy mi a helyzet Iránnal? Nos, nézzünk csak bele a történelmébe. Irán az utóbbi ötven évben hol „rossz” volt, hol pedig „jó”. Ha megnézzük a pályaívet, megkapjuk a választ az ön kérdésére. 1953-ban Irán rossz volt, a Gonosz mintapéldánya. S hogy miért? Azért, mert konzervatív nacionalista választott kormánya volt, amely megpróbálta saját ellenőrzése alá vonni saját természeti kincseit, amelyeket addig az angolok aknáztak ki. így aztán a Gonosz mintaképe lett. Ezt a kormányt meg kellett dönteni egy katonai államcsínnyel, amelyet az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatott. A sahot visszahelyezték a hatalomba.

Akkor aztán Irán a következő huszonhat évben megint jófiú volt a szemünkben. Közben az iráni sah a világ egyik leggyalázatosabb emberjogi bizonyítványát állította ki magáról. Ha elolvassuk az Amnesty International jelentéseit, a sah mindenben listavezető. De az amerikai érdekeket szolgálta. Elfoglalt szaúd-arábiai szigeteket, ezzel is segítve a térség kontrollálását, s mindenben támogatta az Egyesült Államokat. Ezért aztán Irán és a sah jó barátok voltak. Ha végigolvassuk a sajtót, egyetlen tudósítást sem találunk az iráni bűncselekményekről. Carter elnök különösen nagy csodálója volt az iráni sahnak: alig pár hónappal a sah megbuktatása előtt Carter odanyilatkozott, hogy mély benyomást tett rá a sah „progresszív adminisztrációja”.

A sah bukása után, 1979-ben Irán megint gonosz lett. Kilépett az imperialista rendszerből. S azóta is gonosz. Nem engedelmeskedett az utasításoknak. Tulajdonképpen ez egy érdekes szituáció: egy valóban nagy hatalmú lobbi, az amerikai olajlobbi – az energiaipari cégek csoportja – szeretné reintegrálni Iránt a világrendszerbe, ettől viszont az amerikai kormány vonakodik: neki Iránra mint ellenségre van szüksége.

Ez a „gonosz tengelye”-ügy egyebek közt csak arra volt jó, hogy lehetetlen helyzetbe hozza Irán reformista csoportjait, melyek a lakosság többségének támogatását élvezték, s hogy mozgósítsa a legreakciósabb klerikális elemeket. De mindezt rendben valónak tekintik, nekünk meg föl kell tennünk a kérdést, hogy miért.

Én azt gyanítom – vagyis inkább csak feltételezem, mert dokumentumok nem állnak rendelkezésünkre –, hogy az ok és a magyarázat a szokásos. Úgy hívják, hogy „a hitelesség, a szavahihetőség megteremtése”. Bármelyik maffia-keresztapa elmagyarázhatná önöknek, kérdezzenek csak meg egyet. Ha valaki kilép a sorból, azt példás elrettentéssel kell megbüntetni, úgy, hogy a többiek is megértsék, ha kiszállnak, ha ellenállnak, ők is így fognak járni. „A NATO szavahihetőségének megteremtése” volt Szerbia és Koszovó bombázásának fő hivatalos indoklása. Senki sem lóghat ki a sorból. Vagy engedelmeskedik a parancsnak, vagy megnézheti magát.

Úgy látom, hogy ez a fő mozgatója a jelenlegi amerikai külpolitikának. Nem hiszem, hogy az Egyesült Államok Irán megtámadására készülne. Túl veszélyes és drága mulatság volna, de ha a reakciós klerikális elemek maradnak hatalmon, akkor Irán továbbra sem tud integrálódni a nemzetközi rendszerbe.

Vélhetően lesz egy támadás Irak ellen, ami egy nagyon nehezen megtervezhető hadművelet lesz. Irak lerohanásának okai, erre mérget vehetünk, köszönőviszonyban se lesznek a hivatalos indoklásokkal. Ez nem is kérdés. A hazugság lenyelése, elhallgatása újabb hozzájárulás az

értelmiségiek részéről. Mert ők persze mind tisztában vannak vele.Ha George Bush, Tony Blair, Bill Clinton vagy a többiek megnyilatkozásait

olvassuk, akkor többnyire azzal indokolják háborús előkészületeiket, hogy Szaddam még a saját népe ellen is vegyi fegyvereket vetett be.

No igen, ez igaz. Szaddám Huszein tényleg vegyi fegyvereket vetett be saját népe ellen, csakhogy kimaradt ebből egy félmondat: „Bush papa segítségével és támogatásával” aki ezt nagyon is rendjén lévőnek találta. És aki Nagy-Britanniával együtt továbbra is segítette és támogatta ezt a szörnyeteget, még jóval azután is, hogy elkövette a legkegyetlenebb rémtetteket, a kurdok elleni gáztámadásokat és hasonlókat, a két ország boldogan folytatta Szaddám segélyezését és támogatását. Amivel lehetővé tették az iraki diktatúra számára, hogy tudtukkal és beleegyezésükkel például a tömegpusztító fegyvereit is kifejlessze. Mármint azokat a tömegpusztító fegyvereket, amelyeket nem ők maguk adtak el neki.

Szaddám akkoriban sokkal veszélyesebb, Irak sokkal erősebb volt. De nem zavart senkit. Sőt, 1990 elején – pár hónappal Kuvait lerohanása előtt – „Első” Bush elnök Bob Dole szenátor, későbbi demokrata elnökjelölt vezetésével magas rangú delegációt küldött Irakba, hogy tolmácsolják üdvözletét barátjának, Szaddám Huszeinnek. A delegáció tagjai elmondták Szaddámnak, hogy Bush milyen nagyra értékeli az ő kiváló szolgálatait, s hogy ne is figyeljen oda azokra a kritikai hangokra, amelyeket időnként az amerikai sajtóból van alkalma hallani. Itt van nekünk ez a szabadsajtó-izé – mentegetőztek – és néha-néha valaki, talán az ötezerből egy tudósító kilép a sorból, elejt pár mondatot a mi drága jó barátunk gaztetteiről. Megnyugtatták Szaddámot, hogy felejtse el az ilyesmit: az Amerika Hangja egyik, nagyon kritikus beállítottságú kommentátorát például el fogják távolítani a beosztásából, hogy Irak vezetőjét mentesítsék az olyan, kellemetlen élményektől, mint hogy az általa elkövetett vérengzésekről szóló beszámolókat végighallgassa.

És ez csak alig pár hónappal az előtt volt, hogy Szaddám „Bagdadi Antikrisztussá” vált, meg hogy azzal riogattak minket, Irak az egész világ meghódítására készült.

Tudjuk, hogy Szaddam Huszein bűntettei nem okai az ellene tervezett háborúnak. Ahogy az általa kifejlesztett tömegpusztító fegyverek sem. De ha nem ezek az okok, akkor mik lehetnek? Nyilvánvaló: Szaúd-Arábia után Irak rendelkezik a világ második legnagyobb olajkészletével. Mindig is lehetett tudni, hogy az Egyesült Államok így vagy úgy, de mégiscsak megpróbálja visszaszerezni az ellenőrzést e hatalmas készletek fölött, amelyek sokkal nagyobbak, mint a közeli Kaszpi-tenger alatti készletek. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan nem akarja, hogy az ellenlábasai is hozzájuk férhessenek. Most éppen Franciaország és Oroszország került előnyös helyzetbe az olajutánpótlás biztosításának szempontjából, és az Egyesült Államok igyekszik visszaszerezni az előnyét.

De hogyan? Már csak ez a kérdés. Nagyon cseles hadművelet ez. Rengeteg gyakorlati problémát vet fel, melyekről a vita még folyik. Az igazi problémát az jelenti, hogy egy új rezsimet kell hatalomra juttatni, amelynek tökéletesen antidemokratikusnak kell lennie. Hogy miért? Ha az új rezsimben csak egy kicsiny eleme is megvan a demokráciának, akkor a lakosságnak máris lesz némi beleszólása abba, ami történik. Ez a demokrácia lényege. De „sajnos” Irakban a lakosság többsége síita, ami azt jelenti, hogy amilyen mértékben

beleszólási jogot kap a lakosság többsége, épp olyan mértékben fűződnek szorosabbra a kapcsolatok Iránnal, és ez az, amit aztán végképp nem szeretne az amerikai kormány. Belemehetnénk az okokba, de nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok nem akarja. Ráadásul az Irak északi részén élő kurdok, akik a lakosságnak szintén nagy részét alkotják, valamiféle autonómiára törekszenek, amelynek megvalósulása felbőszítené Törökországot, és persze az Egyesült Államokat is.

Így aztán valahogy egy olyan rezsimváltást kell elérni, amely pontosan restaurálja a Szaddam Huszein-féle rezsimet, egy szunnita bázisú, katonai rezsimet, amely képes kordában tartani a lakosságot. Amerika és a síiták viszonyával kapcsolatban emlékezhetünk arra, hogy amikor 1991 márciusában, közvetlenül az Öböl-háború után az Egyesült Államok teljes ellenőrzése alá vonta a térséget, volt délen egy síita felkelés, jó nagy lázadás, melyben Szaddam-ellenes iraki tábornokok is részt vettek.

A Szaddam ellen lázadó síiták nem kértek semmiféle segélyt az Egyesült Államoktól, csupán annyit kértek, hogy az Egyesült Államok engedje meg nekik a zsákmányolt iraki hadfelszerelés megszerzését. „Első” George Bushnak azonban más volt az elképzelése. Felhatalmazta az ő Szaddam Huszein barátját, hogy bevesse a légierőt a síita ellenállás letörésére.

Norman Schwarzkopf tábornok később azt mondta, hogy amikor ő fölhatalmazta Szaddámot a harci gépek bevetésére, félrevezették az irakiak. Schwarzkopf csak azt nem vette észre, hogy amikor ő engedélyt adott a harci gépek bevetésére, akkor az irakiak ezeket a gépeket már rég bevetették. Vagyis a tábornokkal, egy háború győztes megszállójával a „legyőzött” diktátor a bolondját járatta. Hát ez aztán tényleg rávilágít, hogy milyen szörnyű alak is az a Huszein. Folyton csak a bolondját járatja mindenkivel. Így például a légierőt vetette be a síiták és az ország északi részén élő kurdok leverésére.

Éppen ebben az időben Thomas Friedman, aki akkor a New York Times diplomáciai tudósítója volt – a „diplomáciai tudósító” kifejezés alatt az amerikai külügyminisztériumnak a New York Timesnál dolgozó szóvivője értendő –, véletlenül elég őszintén nyilatkozott. Azt mondta, hogy az Egyesült Államok számára a létező legjobb megoldás egy „vasöklű katonai diktátor” volna, aki ugyanúgy kormányozná az országot, ahogy Szaddam Huszein is kormányozta. Csak éppen egy névváltoztatással, mert a Szaddam Huszein névnek mostanában elég kínos csengése van. És ha ezt nem sikerül elérnünk, akkor a második legjobb megoldást kell választanunk: valamiféle látszatdemokráciát kell Irakban felépíteni. Ezért szervez most a CIA és az amerikai külügyminisztérium találkozókat az 1990-es években dezertált iraki tábornokok számára.

Nem lesz könnyű elrendezni, de valószínűleg ezen dolgoznak jelenleg a háttérben.

IV. RÉSZ

További információk

Kiket támogassunk?

Chomsky könyveit olvasva néha megtörténik, hogy reményvesztettség lesz úrrá az olvasón, mert úgy érzi, lehetőségei korlátozottak és nem tud tenni semmit az újonnan megismert problémák ellen. Ezért már-már hagyománnyá vált, hogy könyvei végén egy listát közöl a kiadó azokról a szervezetekről és független hírforrásokról, amelyek szívesen veszik aktív érdeklődők jelentkezését, és amelyek célkitűzései összhangban vannak a könyv szellemével.

A lista közel sem teljes, de jó kiindulási pont lehet a további kutatáshoz.Köszönjük Csillag Gábornak és Vida Viktornak a lista összeállításához nyújtott

segítséget.

Jogvédelem:

Amnesty International MagyarországEmberi jogokE-mail: info@amnesty.huwww.amnesty.hu

Társaság a SzabadságjogokértÁltalános jogvédelem, emberies állampolgári jogok, kisebbségi jogok 1114 Budapest, Eszék utca 8/B. fszt. 2. Tel./fax: 06{1) 209-0046, 06(1) 279-0755 E-mail: tasz@tasz.hu www.tasz.hu

Öko-politikai szervezetek:

VédegyletÖkopolitika, természet- és környezetvédelem, oktatás, globalizáció-kritika, kultúra, filozófia, jogvédelem 1051 Budapest, Nádor u. 32., III. em. 13. Tel.:06(1) 269-42-51 Fax: 06 (1)269-42-51 E-mail: iroda@vedegylet.hu www.vedegylet.hu

Zöld FiatalokÖkopolitika, globalizáció-kritika, természet és környezetvédelem, emberi jogok, antimilitarizmus, médiakritika, fogyasztáskritika. 1136 Budapest, Kresz Géza u. 24. fszt. 2. E-mail: info@zofi.hu www.zofi.hu

Független hírforrások:

IndymediaClobalizációkritika, környezet, társadalmi alternatívák, kultúra, emberi jogok, béke

Pénzfüggetlen, önkéntes aktivista hírportál www.indymedia.hu

ManamanaTársadalomkritika, médiakritika www.c3.hu/~-ligal/ ManamanaFO.htm

Zöld Pók AlapítványKözösségi kommunikáció, technikai segítség, szabad szoftverek terjesztése, biztonságos kommunikáció, szoftverszabadalmak elleni fellépés, kommunikációs jogok, levelezőlisták A hazai zöld, globalizáció-kritikai szervezetek kommunikációs szolgáltatója. 1121 Budapest Rácz Aladár u. 20. Tel.: 06 {1)2248-307; 06(1)216-7297. E-mail: gazda@zpok.hu; fidusz@zpok.hu www.zpok.hu

Civil aktivisták:

ATTAC – MagyarországGlobalizációkritika, antirasszizmus, békemozgalom www.attac.hu

Bankfigyelő Hálózat Közép-Európa több országábanGlobalizációkritika, bankokra szűkítve1091 Budapest,Üllői út91/b III. em. 21.Tel.: 06 (1)216-7297Fax: 06 (1)216-7295Levélcím: 1450 BudapestPf.123. E-mail:jozseff @bankwatch .orgwww.etk.hu/bankfigyelo/

BékejelSpontán szerveződés az iraki háború ellen, amely immáron harmadik éve szervez látványos békedemonstrációkat Tel.: 06 (30) 261-3141 E-mail: info@bekejel.net, lombhullato@dpg.hu www.bekejel.net

Egyetemes Létezés Természetvédelmi EgyesületKörnyezetvédelem, természetvédelem, kommunikáció.1051 Budapest, Nádor u. 34.Tel.: 80/269-446Fax: 311-7855E-mail: etkpop@zpok,hufidusz@zpok.huhttp://www.etk.hu/

E-misszióKörnyezetvédelem 4400 Nyíregyháza Malom u. 18/A Tel.: 06 (42) 504-40 www.e-misszio.hu

Energia KlubEnergiatermelés, bányászat, globalizáció, energiatakarékosság, atomenergia-ellenes aktivizmus 1056 Budapest, Szerb u. 17-19. VI, emelet Levélcím:1462 Budapest, Pf. 735. Tel.: 06 {1)411-3520 Fax: 06 (1)411-3529 www.energiaklub.hu

Esztergomi Környezetkultúra EgyesületKörnyezetvédelem, természetvédelem2500 Esztergom,Bajcsy-Zs. út 4.Tel.: 06 (33) 400 150ekoku@zpok.huwww.zpok.hu/ekoku

Fauna EgyesületÁllatvédelem, állatjogok 1056 Budapest, Sörház u. 3. Tel./fax: 06 (1)318-1535 E-mail: fauna@fauna.huwww.fauna.hu

Független Ökológiai Központ AlapítványKörnyezetvédelem, természetvédelem Budapest 1035, Miklós tér 1, Tel.: 06 (1)368-62-29, Fax: 06 (1)250-15-46, Email: office@foek.hu http://www.foek.hu/

GreenfoKörnyezetvédelem, természetvédelem E-mail: info@greenfo.huwww.greenfo.hu

Greenpeace1021 Budapest, Tárogató út 40. Tel.: 06 (1)392 7663 Fax: 06 (1)200 8484 E-mail: info@greenpeace.hu www .greenpeace.hu

Gyűrűfű AlapítványÖkofalu7935 Ibafa, Gyűrűfű, Arany János u. 16.Tel.: 06 (73) 354 334,354 107, 554 411 gyurufu@ matavnet. hu

Hulladék MunkaszövetségHulladékracionalizálás és kezelés, fogyasztóvédelemHuMuSz Ház1111 Budapest, Saru u. 11.Tel./fax.: 06 (1)386-2648E-mail: humusz@humusz.huwww.humusz.hu

Levegő MunkacsoportTermészet és környezetvédelem, közlekedéspolitika, levegőszennyezés 1075 Budapest, Károly körút 3/a. III. emelet 2. Levélcím:

1465 Budapest, Pf. 1676 Telefon: 06 (1)411-0509; 411-0510,266-0854, Fax: 06 (1)266-0150 E-mail: levego@levego.hu www.levego.hu

Ökoszolgálat AlapítványKörnyezetvédelem, természetvédelem1054 Budapest, Vadász u. 29Tel.: 06 (80) 269 446,06(1)311 7855okosz@hotmail.comwww.okoszolgalat.hu

Magyar Természetvédők SzövetségeTermészet- és környezetvédelem, globalizációkritika 1091 Budapest, Üllői út 91/b 1450 Budapest, Pf. 123 Telefon: 06 (1)216-7297 Fax: 06 (1)216-7295 E-mail: info@mtvsz.hu www.mtvsz.hu

Nimfea Természetvédelmi EgyesületKörnyezetvédelem, természetvédelem. 5420 Túrkeve, Kenyérmezei u. 2/d5421 Túrkeve Pf.33. E-mail: info@nimfea.hu http://www.nimfea.hu/ Tel/fax:06 (56) 361-505

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NaNe)Nők elleni, illetve családon belüli erőszak, feminista emancipációTel.: 06 (80) 505-101;06(80)630-125Levélcím:1447 Budapest, Pf. 502.E-mail: info@nane.huwww.nane.hu

Pécsi Zöld KörKörnyezetvédelem, természetvédelem 7622 Pécs, Siklósi u. 22 Tel.: 06 (72) 547 341, 06(72)547 371 pzk@ngo.hu www.pzk.com

Reflex EgyesületKörnyezet- és természetvédelem, fogyasztó-védelem, tudatos fogyasztás 9024 Győr, Bartók Béla u. 7. Tel.: 06 (96) 316-192; Fax: 06(96) 310-988 E-mail: reflex@c3.hu www. re fi ex. gyor. h u/

Rügyecskék AlapítványKörnyezeti nevelés, élhető város, tiszta erdő, békemozgalom 1085 Budapest, József krt. 82. Tel.: 06 (1)313-26-03 Fax: 06 (1)477-05-35 E-mail: info@rugyecskek.hu www.rugyecskek.hu

Talentum KörKalákakör, szívességbank, helyi cserekereskedelmi rendszer. Alternatív, helyi, közösségi alapú gazdaság lokalizáció a gyakorlatban. www.etk.hu/talentum/

Tisza KlubKörnyezetvédelem, természetvédelem

5000 Szolnok, 5zapáry u. 19.Lev. cím: 5002 Szolnok, Pf. 148Tel.: 06 (56) 424 695,06 (80) 200 038tiszaklub@externet.huwww.tiszaklub.hu

Tudatos Vásárlók EgyesületeFogyasztóvédelem, biotermékek, reklám kritika, aktivizmus, városkép, környezetvédelem, fair-trade Cím: 1013 Budapest, Döbrentei u. 10 Tel./fax: 06 (1)375-5460 E-mail: tve@tve.hu szerk@tudatosvasarlo;hu www.tudatosvasarl o. h u www.tve.hu

Az Utca EmbereHajléktalanság, lakhatási jogTel.: 06 (70) 253 4601,06 (30) 970 9586. E-mail:azutcaembere@freemail.huwww.azutcaembere.net

Útilapu HálózatNemzetközi békeszervezet (SCI) magyar tagja. Világszerte szervez építőtáborokat, ahova aktivistákat keresnek. FAIR TRADE kereskedelem szervezése Üllői út 103 fez. 5. Tel.: (1)215-4687 fairvilag@yahoo.com www.utilapu.org

WWF MagyarországKörnyezetvédelem, természetvédelem1124 Budapest, Németvölgyi út 78/B Tel.: 06 (1)214-5554 Fax: 06(1) 212-9353 E-mail: panda@wwf.hu www.wwf.hu

Zöld Magazin portálÁllatvédelem www.zoldmagazin.com

A SZERZŐRŐL

NOAM CHOMSKY világszerte ismert nyelvész, filozófus, politikai aktivista és író, a Massachusetts Institute of Technology Lingvisztikai és Filozófiai Tanszékének professzora.

1928. december 7-én született a pennsylvaniai Philadelphiában. Egyetemi tanulmányait a University of Pennsylvanián végezte, ahol nyelvészetet, matematikát és filozófiát tanult.

Chomsky hírnevét a nyelvészetben szerezte. Ennek alapjait édesapjától sajátította el, aki a héber nyelv tudósa volt. Az első kutatásai, tanulmányai, amiket a tanárainak készített, a modern héber nyelvről szóltak.

1951-től 1955-ig a Harvard University Society of Fellows ösztöndíjas kutatója volt. 1955-ben kezdett tanítani a Massachusetts Institute of Technologyn, ahol 1961-ben a Lingvisztikai és Filozófiai Tanszék egyetemi tanárává nevezték ki. 1966-tól 1976-ig a Modern Nyelv és Nyelvészet Tanszéket vezette. 1976-ban intézeti professzorrá nevezték ki.

1958-ban és 59-ben a New Jersey-i Princetonban az Institute for Advanced Study rezidens oktatója volt. Máshol is tartott előadássorozatokat: 1969 tavaszán a John Locke Lecturest Oxfordban; 1970 januárjában a Bertrand Russell Memorial Lecture-t a Cambridge-i Egyetemen; 1972-ben a Nehru Memorial Lecture-t Újdelhiben; 1977-ben a Huizinga Lecture-t Leidenben, és még sok más helyen. Tekintélyes tudományos szervezetek tagja hazájában és külföldön egyaránt.

Számos tudományos kitüntetés és díj birtokosa. A nevéhez fűződik egy új nyelvtani koncepció, a transzformációs generatív nyelvtan. A nyelvben az alkotó jelleget hangsúlyozza, élesen szembehelyezkedve az amerikai nyelvészetben korábban egyeduralkodó empirizmussal és behaviorista nyelv-pszichológiával. Az alkotó jelleg Chomsky szerint nemcsak a beszédet jellemzi, mint ahogy azt a XX. század elején a strukturalista nyelvészek gondolták, hanem a beszéd alapját képező nyelvet is. Chomsky a hatvanas évektől kezdve azt állította, hogy az ember nyelvalkotó képessége vele születik, s ez teszi lehetővé, hogy a gyermek aránylag rövid idő alatt elsajátítsa a nyelvet. A transzformációs generatív nyelvtani koncepció megtermékenyítette az egész nyelvtudományt, a pszichológiát és az informatikát. Mondattanról írt tanulmánya [Syntactic Structures, 1957] lefektette a nyelvészeti alapokat egy újfajta, kognitív megközelítéshez, és új fogalmi kereteket adott a filozófia számára, elősegítve egy módszertani váltást a társadalom-tudományokban.

Noamot mindig érdekelte a politika, és azt mondják, hogy ez sodorta őt közel a nyelvészethez. 1965 óta az USA külpolitikájának legnagyobb kritikusává vált. Woody Allain-szerű figurájával, színes előadókészségével korán meghódította az amerikai fiatalokat. A vietnami háború elleni tüntetések egyik vezéregyénisége lett.

Manapság egyre többet foglalkozik az amerikai tömegtájékoztatás bírálatával. Chomsky értelmezésében az amerikai demokráciára jellemző a médián keresztül megvalósított gondolat-ellenőrzés. A demokráciában alkalmazott média-propaganda egyenrangú szerinte a diktatúrákban alkalmazott erőszakkal. Csak az előbbi alattomosabban fejti ki hatását, mivel a szabadság illúziójával takarózik.

„Akadémiai lapok által készített felmérések szerint az elmúlt tizenkét évben Chomsky volt a világ leggyakrabban idézett szerzője.”

Chicago Tribune

„Ha gondolatainak erejét, befolyását és hatásait vizsgáljuk, Noam Chomsky kétségtelenül a legfontosabb élő értelmiségi”

The New York Times

Chomsky Budapesten!

2004 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia meghívására Budapestre látogatott Noam Chomsky, nyelvész, filozófus, egyetemi tanár és politikai aktivista. Az Akadémián nyelvészeti, a CEU-n politikai témában megtartott előadása előtt a Lehet Más a Világ! hálózat vendége volt a budapesti Kossuth Klubban, ahol aktivisták, diákok és a progresszív értelmiség képviselői faggatták a legfontosabb társadalmi és politikai kérdésekről. A közel kétórás beszélgetésről készült videofelvételek megrendelhetők az info@fuggetlenmedia.hu e-mail címen vagy a 06 30 406 7232-es telefonszámon Tracey Wheatleytől.

Tárgymutató

A New Generation Draws the Line Abdullah Achille Lauro adófizetés- megtagadási mozgalom AfganisztánafgánokAfgán Forradalmi Nőszövetség Afrikai Nemzeti KongresszusAgent Orange agresszióAir Force Quarterly Albert Einstein College of Medicine Student Association Albert, Mike Albright, Madeleine Aldubi, Romam Algéria Al-Haq [Törvény az ember szolgálatában] állami terror American Association of World Health Amerika

Hangja őslakói

Amerikai Haditengerészet Hatodik Flotta KongresszusKülügyminisztériumLégierő

Amnesty International Andorra Anfal-hadművelet Anglia

a média ellenőrzése bejrúti bombamerénylet és a kurdok és az afgánokés az ENSz és India és Irakés Iránés Ismail Besikci és Kelet-Timor és Koszovóés Szaddam Husszeinés vegyi hadviselés -

Anszar börtöneiantrax [lépfene] apartheid arab államokArlington Street-i Templom [Boston] Armey Associated Press

ATTAC – Magyarország AUM Shinrikyo Azmi

Bankfigyelő Hálózat Közép-Európa több országában bantusztánok Barak, Ehud Barcelona BaydemirBBC Beita bejrúti bombamerénylet Bennet, James békefolyamatBékejel Besicki, Ismail bioterrorizmus Biztonsági Tanács ... lásd ENSZBlair, TonyBostonBoston Globe BoszniaBritish Columbia Egyetem Bush, George H. W. Bush George W.

és a bioterrorizmus elleni szerződés és a „gonosz tengelye”és a Közel-Kelet hatalma

Carnegie Endowment for International Peace Carr Center for HumánRightsPolicy Carter, Jimmy Cauca [Kolumbia] Chicagói Tudományos Múzeum Cheney Christian Science Churchill Chomsky, Noam

aktivista indulása reagálása a szeptemberi támadásokra nyelvészeti és politikai munkái optimizmusa

CIA Ciszjordánia Clinton, Bill

és a bioterrorizmus elleni egyezmény és Kolumbia és Haiti és Izrael és Szaddam Husszein, és Törökország

CNN Concord, [Massachusetts, USA]

Constant, Emmanuel Current History

Csecsen

Dahariya börtöne Dallaire, Romeo daytoni megállapodás dekolonizáció Dél-Afrikadioxin Diyarbakir [Törökország] Dole, Bob DynCorp

E-misszió Egyesült Államok;

és Afganisztán alapítása és Dél-Afrikaaz emberi jogok megsértése és az ENSZ európai véleménygazdasági háború hazai vélemény és Ismail Besikciés Irán, és Irak és Izrael izraeli-palesztin konfliktus katonai segély kínzás és Kelet-Timor és a korábbi Jugoszlávia létrejötte közel-keleti vélemény és lázadásellenes dokumentumok mint „gonosz birodalom” és az olajkészletek és Törökország Tunisz izraeli bombázása és vegyi hadviselés vietnami háború

Egyiptom Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület éhínség Eisenhower, Dwight D. Eitan, Rafael El Salvador ellenterror embargó emberi jogok emberi természet Emmanuel Constant Energia Klub erkölcs, alapjai

erőszak monopóliuma értelmiség Északi Szövetség Esztergomi Környezetkultúra Egyesület Európai Unió

Farmer, Paulfasizmus Fateful Triangle Fauna Egyesület fegyvergyártók és tőkekivonás félkatonai szervezete Franciaország

és Algéria és Kelet-Timor és az olajkészletek viszonya Iránnal és Irakkal és az ENSZ és a II. világháború

Friedman, Thomas Független Ökológiai Központ Alapítvány

gátak bombázása Gázai övezet genfi egyezménygeneratív grammatika génsebészet gonosz tengelye „gonosz birodalma”, mint az Egyesült Államok Greenfo Greenpeace Ground Zero

gyarmattartó országok Gyűrűfü Alapítvány

Hágai Nemzetközi Bíróság Haiti Hak,Abdul Harvard's Kennedy School Carr Center for Human Rights Policy, Harvard University Hatodik Flotta „háború a drogok ellen” háborús bűncselekmény Hegel, Georg Wilhelm Friedrich Herman, Edward hirosimai bomba Hollandia Honduras Horvátország Hulladék Munkaszövetség Hume, David Human Right Watch Hunter College hutu/tuszi atrocitások

IADB [Inter-American Development Bank] igazságos háború India Indonézia Indymedia Irak Irán Izrael

és az amerikai katonai segély arab állampolgárok „béketábor” Clinton-terv és Dél-Afrika Dick Armey véleményeés az Egyesült Államok és az ENSZ hadsereg libanoni invázió mint a „gonosz tengelyének” tagja mint az Egyesült Államok külföldi bázisapalesztin megállapodás polgári célpontok szaúdi béketerv támadás amerikai hadihajó ellen Tunisz bombázása

Japán és Kína lázadásellenes dokumentumok és Kelet-Timor gáztámadás a tokiói metróban és Mandzsúria és Észak-Kína tokiói perek

Jézus Jugoszlávia Junkerman, John

kábítószer háború Kabul Kambodzsa kartéziánus filozófia Karzai katolikus egyház kávétermesztők Kelet-Timor Kennedy, Jonh E, Királyi Légierő Kína kínzás Klinghoffer, León Knesszet Kolumbia kommunizmus

konstruktív kötelezettségvállalás „kontra-háború” Nicaragua ellen Koszovó Koszovói Felszabadítási Hadsereg [KLA] Kuba kurdok

és Anglia autonómiára törekvés és az Egyesült Államok viszonya hozzájuk és Szaddam Huszein a török állami terror

láncfűrészes tömeggyilkosság lázadásellenes programok Levegő Munkacsoport légierő Libanon Lloyd, George, David lombtalanítás lásd vegyi hadviselés

maffia Magyar Természetvédők Szövetsége Manamana Mandela, NelsonMandzsúria Massachusetts Institute of Technology megtorlás média mérgesgáz Mexikó Middle Eastern Children's Alliance Mike, Albert Milosevics, Slobodan Montefiore Medical Center MPRI [Military Professional Resource Inc.] MSNBC Muslim Students muszlimok muzulmánok

Nablusz Nagaszaki bombázása nagyvállalatok NANE [Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen] Nasszer, Gamal Abdel NATO nácik Negroponte, Jonh Nemzetbiztonsági Tanács Nemzetközi Bíróság New Military Humanism NewRepublic New York Review of Books New York Times Németország

népirtás Nicaragua Nimfea Természetvédelmi Egyesület nukleáris fegyverek nürnbergi perek

„nyílt kormányzati politika”[Anglia]

okos bombák olajérdekek orange-hatóanyag Oroszország Orwell, George Oszama, bin Laden Owen,Dawid

Ökoszolgálat Alapítvány

palesztin-izraeli konfliktus Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) Palo Alto, Kalifornia Pécsi Zöld Kör Peering into the Abyss of the Future Peresz, Simon Porto Allegre Porto Allegré Powell,ColinPower, Samantha propaganda Public Records Office

racaki mészárlás Ramallah Rand Corporation rasszizmus Reagan,Ronald Reflex Egyesület Rumsfeld, Donald Rügyecskék Alapítvány

sah, iráni San Francisco Chronicle Schlesinger School of the Americas Schoultz, Lars Schwarzkopf, Normann Sen,Amartya Saron, Ariel Shultz, George Shunsuke, Tsurumi Sivatagi Vihar síiták Spanyolország State Terror in the Middle East Students for Justice in Palestine

Svédország Syntactic Structures szabad vállalkozás Szaddam Szaúd-Arábia szerbek Szerbia szimbolikus Szíria Szlovénia Szovjetunió

Talentum Kör tálibok Társaság a Szabadságjogokért „terrorellenes háború” [80-as évek]

Közép-Amerika vezető alakjai Közel-Kelet

„terrorellenes háború” [mostani]vélemények róla vezető alakjai támogatás más országok részéről

Thatcher, Margaret Timor, Kelet Tisza Klub Tokió totalitárius államok Törökország Transkei Tudatos Vásárlók Egyesülete tudósok Tunisz Tunisz izraeli bombázása

University of California - Berkeley U.S. Fund for Freedom of Expression Az Utca Embere Útilapu Hálózat

Vance, Cyrus Vasököl vegyi hadviselés

Nagy-Britannia Egyesült Államok

Védegylet Vietnam vietnami háború Világbíróság [Hágai Nemzetközi Bíróság]

Wall Street Journal Washington Wilson, Woodrow World Social Forum WWF Magyarország

Zinn,Howard Zöld Fiatalok Zöld Magazin portálZöld Pók Alapítvány