611

Csörsz rumen István

A Népdalok és mondák közköltészeti forrásai*

Erdélyi János munkásságát vizsgálva már az előző évtizedekben,1 de különösen a bi-centenáriumi emlékév tanulmányaiban2 egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a Népdalok és mondák szerkesztői-szöveggondozói módszerei. A folklorisztika nézőpontjából Erdé-lyi kétségkívül határhelyzetben, egy hazánkban még épp csak bontakozó diszciplína keretében dolgozott, emiatt tehát amorfnak vagy esetlegesnek tűnhetnek a megoldásai. Egy másik hagyománytípus, a közköltészet írásos szöveggondozói szokásai felől nézve azonban kiforrott, magától értetődő eszközöket választott, amelyek e kontextusban is méltók a figyelemre. Tanulmányom tehát – kissé sarkítva – a sokfelől beküldött kéz-iratok populáris verskincsében összeolvadó népköltészet és közköltészet megörökítő-jeként tekint Erdélyire.

Az első magyar népköltési antológia születése

Ohajtom pedig, szerezzenek e dalok annyi örömet mindenkinek, mint szerzének vala ne-kem, mig körültök fáradoztam, s terjedjenek el minél több kézbe palotátul gunyhóig, mert velök egy lánczszemmel, egy kötelékkel van több ismét a külön érdekek egyesítésére.3

Amikor Erdélyi János magára vállalta a magyar népköltészet sokáig legterjedelmesebb (s valljuk be: máig egyedülálló) antológiájának kiadását, jól tudta, mennyire összetett, ráadásul régóta halogatott feladat vár rá. A Kisfaludy Társaság nevében 1843–1844-ben

* A tanulmány az OTKA 104758. sz. pályázat és az MTA Bolyai János Ösztöndíj támogatásával készült.1 Pl. K. Posonyi Erzsébet, Erdélyi János és a népköltészet, Ethnographia, 38(1927), 81–118 (I–II); 165–192

(III); Gaborják Ádám, Nyomtatás, tér, lezárás? (Paratextualitás és mediatizáltság Erdélyi János népdal­gyűjteménye kapcsán) = A  látható könyv: Tanulmányok az irodalmi medialitás történetéből, szerk. Hász-Fehér Katalin, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2006 (klasszikus – magyar – irodalom – történet: Tanulmányok, 2), 277–316.

2 Küllős Imola, Szikra? Fatörzs? Forrás?: Adatok Erdélyi János néphagyomány­felfogásához és népköltészet­is me­retéhez, ItK, 118(2014), 595–610; Gulyás Judit, Erdélyi János meseértelmezéséről, ItK, 118(2014), 629–653; Almási István, 19. századi kottás dalgyűjtemények tartalmi hasonlóságai és különbségei, ItK, 118(2014), 654–660.

3 Népdalok és mondák, [1], a Kisfaludy-társaság megbízásábul szerkeszti és kiadja Erdélyi János, Pest, Beimel József, 1846 (Magyar Népköltési Gyüjtemény; a továbbiakban: NM 1), XII. – A  „palotátul gunyhóig” motívumot Erdélyi minden bizonnyal a Grimm fivérek mesegyűjteményéből kölcsönözte, vö. Nagy Ilona, A Grimm testvérek mesegyűjteményéről, Ethno-lore: Az MTA Néprajzi Kutatóintézete évkönyve, 24(2007), 3–50 (köszönöm a szerzőnek, hogy felhívta rá a figyelmemet).

Irodalomtörténeti Közlemények (ItK)118(2014)

612

több országos gyűjtőfelhívással fordult a magyar értelmiséghez, s a gyűjtők és bekül-dők lelkesedése folytán hamarosan jelentős kéziratos anyag állt a rendelkezésére. Az előkészítés bő két évet vett igénybe, s a Népdalok és mondák első kötete 1846-ban hagyta el Beimel József pesti nyomdáját, a szerkesztő március 9-ére keltezett előszavával. No-vem ber 20-ára már elkészült a második is, amely a következő évben látott napvilágot.

Az első kötet bevezetőjében Erdélyi röviden áttekinti a hasonló jellegű hazai kez-deményezéseket. Csak részben sorolja ide a váci Énekes Gyűjteményt, amely 1799 és 1823 között négy kiadást ért meg,4 hiszen ezt a zsebkönyvsorozatot vegyes dalkölté-szeti antológiának szánták, s jórészt műköltői alkotásokat közölt, szórványosan pedig a 18. század végi közköltészet emlékeit, főleg ivónótákat, inszurgensdalokat és csú-folókat. Az 1799-re datált első kötetet egyébként csak az 1803. évi, kombinált válto-zat előszavából ismerte, amely gyűjtőfelhívást is tartalmaz, bár ennek eredményéről semmit sem tudunk.5 Erdélyi nem említi Kultsár István nagy hatású népdalközléseit (Hasznos Mulatságok, 1818–1828), sem Toldy Ferenc Handbuchjának népdalfejezetét (1828). A sárospataki kollégium hű fiaként viszont nagyra értékeli az ottani diákok által kiadott Érzékeny és víg dalok két edícióját (1826, 1834). Erdélyi ifjúkorának ez valóban a legjelentősebb ilyen vállalkozása volt – szerinte hetven „igazi” népdal sze-repel az antológiában –, ám nem kapcsolódott hozzá se gyűjtőfelhívás, se tudományos koncepció; e kötetek szintén jószerével a korabeli népszerű irodalomból válogattak az énekelni vágyó diáktársaság igényei szerint. Erdélyi a ponyvák szerepét sem hall-gatja el,6 s említést tesz Kecskeméthy Csapó Dániel Dalfűzérkéjéről, amely már az ő szerkesztői feladatainak időszakában, 1844 és 1846 között látott napvilágot, négy füzetben.7 A sorozat sikerét jelzi, hogy például Petőfi, aki szintén küldött Erdélyinek néhány népdalt, feltehetőleg azért húzta át az egyiket (Nem anyától lettél), mivel az épp akkor jelent meg Kecskeméthy Csapónál, a költő viszont igazi újdonságokkal akart hozzájárulni az országos gyűjtéshez.8

Mind az előszó, mind K. Posonyi Erzsébet9 és Pogány Péter10 tanulmányai többször utalnak rá, hogy Erdélyi János felhívásának volt hivatalos előzménye, s ekkor már rendelkezésre állt az Akadémián némi folklórszöveg-bázis. Bár Erdélyi nem említi az 1820-as évek végi első gyűjtési hullámot, amely John Bowring Poetry of Magyars (1830)

4 NM 1, V–VI.5 Bővebben: Csörsz Rumen István, Az első magyar lírai antológia: a váci Énekes Gyűjtemény (1799, 1801,

1803, 1823) = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2012, 141–178.6 NM 1, V–VI.7 Uo., VII. A  sorozatról bővebben: Kerényi Ferenc, Pest vármegye irodalmi élete (1790–1867), Bp., Pest

Megye Monográfia Közalapítvány, 2002 (Előmunkálatok Pest megye monográfiájához, 3), 233–234.8 Petőfi küldeménye már az I. kötethez rendelkezésére állt Erdélyinek, aki valószínűleg maga leltározta

be 35. sorszámmal (régi jelzet: MTAK RUI 8r 206/35; ma áthelyezve). Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete: Kritikai életrajz, Bp., Osiris, 2008 (Osiris Monográfiák), 153; Csörsz Rumen István, Pönögei Kis Pál, avagy Petőfi és a közköltészet = Ki vagyok én? Nem mondom meg: Tanulmányok Petőfiről, szerk. Szilágyi Márton, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 203–226, itt: 212–213.

9 K. Posonyi, i. m.10 Pogány Péter, Az 1828 után és 1843­ig lejegyzett közdaltermés, Artes Populares: A  Folklore Tanszék

évkönyve, 8(1982), 227–248.

613

című antológiájához szolgáltatott anyagot, de kétségtelen, hogy bizonyos források en-nek jegyében keletkeztek, különösen Rumy Károly György és gyűjtőkörének néhány kézirata.11 Annál nagyobb hangsúlyt kap a Tudós Társaság 1832. szeptember 6. és 1833. október 1. közti gyűjtőakciója, amelyben különösen kiemeli Komárom és Esztergom vármegye buzgalmát.12 A kötet tartalmát illetően ekkor még nem alakult ki egységes álláspont.13 Az akadémiai jegyzőkönyv-kivonat szerint a beérkezett anyagot áttekintő Vörösmarty és Toldy a következő elvekben állapodott meg:

Minden népdalgyüjtemény lehet v. a nép számára készülve, hogy annak ízlését és er-kölcsét nemesbítse; v. a psychologus számára ki, az illyetén eredeti néphangokból a nép characterét fogja elvonhatni. Amabba mehetnek 1. igazi s már a’ nép közt divatozó nép-dalok, oly változtatásokkal, melyek a fennérintett kétféle célra szolgálnak;14 2. mehetnek belé egyenesen írók által is, de hasonlólag a nép szellemében készült dalok, melyek közt, hogy a nemzeti erényekre s nemzeti hőstettekre is legyen figyelem, különösen óhajtha-tó. A másodrendbeli gyüjteménybe kirekesztőleg a nép közt támadt dalok egész eredeti mivoltokban, csinosbítás, nemesbítés nélkül közlendők.15

A Társaság az előbbit, tehát népdalok és népszerű dalok együttes közlését választotta. E koncepció jóval tágabb, mint a másik, szakfolklorisztikai, mai értelemben vett népköl-tési forráskiadás volna. S bár Horváth János hangsúlyozza, hogy az ifjú Erdélyi a nép-költészetet saját valóságában akarta bemutatni a művelt közönség számára, voltaképp mégis megörökölte az összetett, nemcsak a paraszti folklórra korlátozódó repertoárt. Az ő sorsa tehát nem annyira a tervezőé, sokkal inkább az összegzőé, aki az összes előd tervét egy mederbe tereli, szintetizálja.

Az 1832-től beérkezett gyűjteményeket Pogány Döbrentei-hagyaték16 néven említi, bár ő csak az MTAK RUI 8r 206/177–216. számú forrásokat sorolja ide. Más utakon, de ekkor menekült meg az enyészettől Pálóczi Horváth Ádám Ó és új mint­egy ötöd­félszáz énekek… (1813) című kézirata,17 s ez idő tájt juthatott az Akadémia birtokába az 1832-ben elhunyt szombathelyi paptanár, Kresznerics Ferenc gyűjteménye (1788–1809) is.18

11 MTAK RUI 8r 206/172. sz. A forrásokról legújabban: Voigt Vilmos, Rumy Károly György magyar népdalai – John Bowring számára = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1…, i. m., 217–243.

12 NM 1, VI; K. Posonyi, i. m., 180.13 Bővebben: Paládi Kovács Attila, Erdélyi János és a Magyar Tudós Társaság / Tudományos Akadémia, ItK,

118(2014), 461–467.14 A kézírásos jegyzőkönyv-kivonatban (MTAK RUI 8r 206/221) itt még ez is olvasható: „ugyan, mindazáltal

a’ nép szellemében tétettek, hogy a’ nép által meg is kedveltethessenek”.15 Az 1833. nov. 9.-én tartott IV. nagygyűlés 7. ülésének jegyzőkönyve, idézi K. Posonyi, i. m., 98–99. 16 Abban az értelemben hagyaték ez a forráskészlet, hogy Döbrentei Gábor 1835-ben lemondott aka-

dé miai titoknoki címéről, s ezután már nem foglalkozott a népköltészet gyűjtésének szervezésével, hátrahagyva az általa korábban elrendezett kéziratokat.

17 Bővebben: Ötödfélszáz énekek: Pálóczi Horváth Ádám dalgyüjteménye az 1813. évből, s. a. r. Bartha Dénes, Kiss József, Bp., Akadémiai, 1953, 22–24.

18 Pogány, i. m., 228. Vö. A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bib lio gráfiája (1542–1840), 2., bőv. kiad., s. a. r. Stoll Béla, Bp., Balassi, 2002 (a továbbiakban: Stoll + tételszám), 399. sz.

614

A Kisfaludy Társaság 1843. december 2-ai felhívása valóban országos üggyé tette a népköltészet iránti érdeklődést. A Társaság egyúttal kérte az Akadémia együttműkö-dését is, „hogy a levéltárában letett gyüjteményeket használatra kiadni méltoztatnék”.19 A megújult vállalkozás élére Erdélyi János került, s rá hárult a feladat, hogy áttekintse a régebben és újonnan bekerült kéziratokat, s válogasson belőlük, de „szorosan ragasz-kodva azon elvhez, hogy a dalok ugy kerüljenek világ elé, mint jellemző valóságukban a nép között élnek”.20

Az I. kötet előszavában Erdélyi felsorolja a Kisfaludy Társasághoz eljuttatott kéz-iratok beküldőit 1–51-ig, majd 64–95-ig. Elkülöníti az 52–63. tételek csoportját, amely „A m. tudós társaság XV-ik nagygyülése rendeléséből ennek levéltárábul használatra” engedtetett át; ezek tehát az 1832–1833-ban beérkezett gyűjtemények, köztük Udvardy János, Mindszenty Dániel, Mátray Gábor, Schedel [Toldy] Ferenc21 és mások kéziratai; szép számmal akadnak hangjegyes források is. A 49. tétel Döbrentei Gábortól szárma-zik (nem a saját gyűjtése), de Erdélyi külön jegyzetben hangsúlyozza, hogy ezt csak a szerkesztés lezárásakor kapta kézhez, így egyelőre nem használhatta fel.22 Ezzel átté-telesen arra utal, hogy a többi forrást viszont igen, s ezekből valóban válogatott szöve-geket az első kötethez, majd a másodikhoz is. A szerkesztő meleg hangon mond köszö-netet az ország minden vidékéről származó beküldőknek, illetve egy nevét elhallgató hazafi barátnak, aki anyagi támogatást nyújtott ahhoz, hogy ha nem is a teljes beér-kezett szövegkincs, de legalább egy 30 ívnyi válogatás napvilágot láthasson.23 Mind-azonáltal óvatosan fogalmaz: sehol sem nevezi első kötetnek a megjelent antológiát. A siker nyomán mégis elnyerte a további támogatást, s háromnegyed év múlva készen állt a következő kötet anyaga is („Igy huzta maga után az első kötet a másodikat”),24 amely 1847-ben hagyta el a sajtót. Az impozáns forráslista a II. kötetben (1847) tovább bővült. Az előszóban Erdélyi immár a 96–156. sorszámú tételek25 beküldőinek mond köszönetet, akik továbbra is változatosan képviselik Magyarország és Erdély régióit. A felsorolás élére a kötet pesti nyomdászának, Magyar Mihálynak 10 tételes kis gyűj-teménye került – nyilván gesztusképp. A függelékben A dalok vidékei címmel az I–II.

19 NM 1, VII. Az egyeztetés részleteiről lásd Paládi Kovács, i. m.20 NM 1, VII. 21 E helyütt helyesbítenem kell korábbi tanulmányom egyik megállapítását, mely szerint a gyűjtemény

Toldy személyes küldeményeként került volna Erdélyihez. Noha Toldy nyilván tudott a források átengedéséről, de a kéziratköteg már az 1830-as években az Akadémiára került, így nem kellett részt vállalnia a közvetítésben. Forráskiadása: Csörsz Rumen István, Toldy Ferenc küldeménye Erdélyi János Népdalok és mondák című kötetéhez = Építész a kőfejtőben – Architect in the Quarry: Tanulmányok Dávidházi Péter hatvanadik születésnapjára – Studies Presented to Péter Dávidházi On His Sixtieth Birthday, szerk. / ed. Hites Sándor, Török Zsuzsa, Bp., rec.iti, 2010, 321–343.

22 NM 1, IX.23 Uo., XI. Mint T. Erdélyi Ilona kiderítette, Ferenczi Lajos pesti ügyvéd hitelezte meg a költségeket

(bővebben, hivatkozásokkal lásd Paládi Kovács, i. m.).24 Népdalok és mondák: Második kötet, a Kisfaludy-Társaság megbizásábul szerkeszti és kiadja Erdélyi

János, Pest, Magyar Mihály, 1847 (Magyar Népköltési Gyüjtemény; a továbbiakban: NM 2), VI.25 Uo., VI–VIII.

615

kötet szövegeinek gyűjtési helyei olvashatók (értsd: ahol a beküldők hallhatták őket26), illetve Erdélyi János egyik alapműve, a Népdalköltészetünkről szóló esztétikai-poétikai összefoglalás.27 A III. kötet (1848) bevezetője immár arról tudósít, hogy „be van fejezve az első folyam, vagyis az, melly az időnkénti beküldésekből, ugy a hogy összeállítva, kiadathatott”28 – tehát elfogytak a beküldött és kiaknázható források. Az újdonságok listája valóban szűkebb: a 157–176. tételt tartalmazza, közte néhány kölcsön kapott kéz-irattal, amelyek sorsáról azóta sem tudunk.29 Itt is találunk azonban a korábban bekül-dött kéziratok repertoárjából néhány „tartalékolt” darabot, az előzményekhez képest pedig nagyobb terjedelmet kaptak a mesék.30 A listák adatait és a feltételezhetően átné-zett további kéziratos gyűjtemények anyagát összegezve legalább 10 000 szöveg alkotta az 1392 népköltési alkotást közlő antológia hátországát.

A roppant szövegbank még jobban megemeli a vállalkozás rangját és hitelét. Ne feledjük: a váci és sárospataki antológiák forrásbázisáról egyáltalán nincsenek adata-ink. Az intézményi háttér nélkül (pontosabban: egyszemélyes intézményként) dolgozó Kultsár István felhívásainak sem ismerjük konkrét eredményét, vagy akár egyetlen be-érkezett forrását, csupán a „köznépi dall”-okat, amelyeket itt-ott átstilizált, s 1818-tól a Hasznos Mulatságok hasábjain közölt.31 Források híján csak találgathatjuk, Kultsár mi-ből válogatott, mit mellőzött, s mihez képest alakította ki a reformkori népdal kánon-képes arculatát. Erdélyi szöveggondozói és szerkesztői-kompilátori módszere viszont, bár igencsak időigényesen, de jórészt felfejthető, ha összevetjük a kiadott népdalokat a beküldött forrásokból kikereshető ősváltozataikkal.

Gyűjtők és gyűjtemények

Az 1832-es és 1844-es gyűjtőfelhívásra beérkezett források igen sokfélék, semmiképp sem tekinthetjük őket egységesnek. Többnyire nem rendszeres gyűjtés, sokkal inkább gyűjtögetés eredményeképp, gyakran pedig emlékezetből lejegyezve születtek. Még a valóban paraszti adatközlőket feltételező forrásokból is csak annyit tudunk meg, mint hogy a beküldők „a nép szájáról”, „változtatás nélkül” írták le a szövegeket. A gyűj-tés helyét és idejét azonban szinte sosem adják meg, az adatközlők személyéről vagy

26 Az egyik első küldeményben írja az összeíró érsekújvári professzor: „A’ hely és évszám mutatja: hol hallottam a’ dalt először, és mikor?” Piry Czirjék küldeménye (1844) MTAK RUI 8r 206/3, 2a. A legkorábbi évszám: 1834. Folytatást is ígért, de végül nem küldött, pedig, mint írja, „bordalok ’s vitézi énekek is hallhatók imitt amott”. Uo., 1b.

27 NM 2, 371–478. Később A magyar népdalok címmel is publikálta, e változat 1–2. fejezetének modern kiadása: Erdélyi János válogatott művei, s. a. r. T. Erdélyi Ilona, Bp., Szépirodalmi, 1986 (Magyar Remekírók), 69–120.

28 Népdalok és mondák: Harmadik kötet, a Kisfaludy-Társaság megbizásábul szerkeszti és kiadja Erdélyi János, Pest, Beimel József, 1848 (Magyar Népköltési Gyüjtemény; a továbbiakban: NM 3), V.

29 Uo., VI.30 A műfajcsoport jelenlétéről, arányairól és textológiai tanulságairól bővebben: Gulyás, i. m.31 Bővebben: Csörsz Rumen István, Kultsár István és a Hasznos Mulatságok „köznépi dall”­ai (1818–1828) =

Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 2, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2013, 143–204.

616

koráról sincsenek konkrét adataink. Márpedig ennek komoly jelentősége lenne egy-egy szövegcsalád datálását, szociokulturális kereteit illetően. Aligha lehet pontosan megítélni a szájhagyományhoz való viszonyukat, a hitelesség mértékét. Annál beszé-desebb, hogy szinte minden forrás őriz népszínmű-dalokat, amelyek a társadalmi cso-portok és régiók közti új kulturális csatorna fontosságára és kiegyenlítő hatásá-ra utalnak.32 Erdélyi tehát – az elsődleges vagy másodlagos oralitáson túl – jórészt írásban explikálódó szövegeket kapott kézhez, amelyek magukon viselték a lejegyzéssel vagy másolással együtt járó stiláris-kompozíciós beavatkozások nyomait.

Már Stoll Béla felhívta a figyelmet arra, hogy mind az 1830-as évekbeli, mind a későbbi küldemények egy része sokkal inkább primer közköltési forrás, mint nép-költési gyűjtés.33 Demjén Sámuel gyűjteményét34 feltehetőleg egy sárospataki diák-melodiáriumból másolták, benne a sok évtizede használt korális hangjegyekkel; a Fejér–Gönczy­melodiárium35 viszont nem is másolat, hanem eredeti forrás 1800 tájáról. Henczy József kézirata36 egy sümegi gazdatiszt verskincsét őrzi, az 1786-ban született Vasdinnyey Péter füzete37 pedig egy zalai köznemesi családét (Erdélyi innen emelte be a III. kötetbe a Hogyha tudnád, mért szeretlek kezdetű dalt).38 Ráth Károly jóvoltából maradt ránk egy többnyelvű énekeskönyv a Napóleon-korból, az itt feljegyzett kato-napanaszokból Erdélyi többet is kiadott.39 A beküldő rokonságban állt Rát Mátyással, Révai Miklós 1782. évi felhívásának közreadójával – nem kizárt, hogy ez a kézirat tőle (vagy egy Révaival kapcsolatban álló személytől) került a tudós utódokhoz.

Tanulságosak Kecskeméthy Csapó Dániel gyűjteményei is (1827–183040 és 1830–183241), aki 12 évvel később adta ki első Dalfüzérkéjét, ám ezt nem a saját korábbi kéz-irataiból válogatta, mivel ezekben sokkal több köz- és műköltészet van – a Társaság felhívását viszont úgy értelmezte, hogy bármilyen közkézen forgó verseket be szabad küldeni. Kiemelkedően fontosak Nagy Iván küldeményei,42 aki édesapja, Nagy Ferenc nógrádi birtokos-levéltáros 1800 körüli gyöngyösi kézirataiból tallózgatott, s mivel némelyik eredeti forrás elkallódott, csak innen ismerjük szövegeit, akárcsak azokat, amelyeket Fábián Gábor aradi táblabíró-helytörténész másolt ki 1810 táján keletkezett pápai daloskönyvéből.43

Kelecsényi József Nyitráról küldött be dalokat, amelyeket kétségkívül az 1790-es évekre datált Cantillenae – Énekek – Pesnicky című kéziratból másolt, elvegyítve saját

32 Kerényi, Pest vármegye…, i. m., 241–242.33 Stoll, i. m., 7–8.34 Stoll 844. sz.35 Stoll 566. sz.36 Stoll 774. sz.37 Stoll 513. sz.38 NM 3, 91. sz.39 MTAK RUI 8r 206/140. (Stoll 504. sz.) Innen idézi pl. A katonák masíroznak kezdetű dalt (NM 3, 236. sz.).40 MTAK RUI 8r 206/55/a. (Stoll 744. sz.)41 MTAK RUI 8r 206/55/b. (Stoll 768. sz.)42 Pl. MTAK RUI 8r 206/159/b (Stoll 235. sz.); 206/90/a–b stb. 43 MTAK RUI 8r 206/98 (Stoll 612. sz.).

617

helybeli dalkincsével,44 s amelyek egy másik egykorú kéziratában, a Mulattatók Tárá­ban (1832–1840) is szerepelnek.45 Horovicz Fülöp magyar–latin–szlovák–német vers-gyűjteménye szintén a Felvidékről való, bár megeshet, hogy ő csak közvetítő volt, s az összeíró akár az ifjú Kelecsényi József is lehet.

Némelyik kézirat eleve antológiának készült, mint például Mindszenty Dániel Nemzeti Dalgyűjteménye (1832), korábbi kéziratok, ponyvák és folyóiratokban kiadott népdalok nyomán. Az összeíró két változatban is ránk hagyta bevezető tanulmányát, s nem rejti véka alá, hogy a népdalokra korlátozódó gyűjtést épp azok illékony volta miatt nem látja kivitelezhetőnek:

Magyar poezis kézi könyvének tudós kiadóji népdalok alatt csak azokat akarják érteni, mellyek közvetlen a’ nép alosztályátul vevék eredetöket. Ezeknek gyüjtögetése valóban terhes; mert a’ nép’ dalosai valamint rögtön alkotnak rímet, vagy dalt, ugy el is felejtik, vagy máskor egészen megváltoztatják, vagy csak némely kitételeit. Vélekedésem szerint lehetne tán a’ népdalok sorába – nemzeti dalok gyanánt – azokat is állítani, mellyek a’ míveltebb felekezet vigadalmi köreibe mintegy közakarattal felvétettek. […]46

A’ szétszórt népdal-töredékeket, a’ mennyire lehetett, kerekded egésszé olvasztám kü-lönösen figyelvén a’ gondolatra, és szótag-mennyiségre.47

Mint Dugonics a’ példabeszédeket, úgy én a’ népdalokat külömbféle vidékű lakosok közt szedegetém. Gömör, Torna, Abauj, Zemplín, Szabolcs, Bihar, Heves Vármegyékben vala alkalmam hosszabb üdeig mulatni, ’s a’ népet külömböző viszonzatokban láthatni; Pest, Veszprém ’s nehány más Megyékből érdemes hazafiakkal öszvejövén a’ tájjokbeli danáikat lekótázás végett magamnak elénekelni kikértem.48

Mindszenty gyűjteményének első fejezete ezért egyszerre tartalmaz népdalokat és né-pies műdalokat, a második jórészt anonimmá vált műköltői és közköltészeti alkotáso-kat, a harmadik pedig csakis minőségi műköltészetet, majd függelékként a szerencsére megmaradt kottákat.49 Az affinitás kérdésére is kitér:

Azon, kérem, meg ne ütközzék senki, hogy némelly dalt máskép hallott valamivel, vagy verseit máskép olvasta, mint a’ hogy itt találtatnak. Kezemben volt számos irott dalgyüjtemény, ’s igen sok verset találtam magam is, melly minden kéziratban külön-böző alakban jött-elő. Hazánkban az eféle dalfüzérekkel főkép az Ifjak szokták megtisz-telni Kedveseiket, ’s ahoz képest a’ mint valamellyik élénkebb színekkel ’s lángolóbb ecsettel öngerjedelmét festeni képes, a’ dal értelmét a’ szerint módosítja, itt-ott megmá-

44 Magyar Nép Dalok és Világi Énekek, MTAK RUI 8r 206/63. A Cantillenae leírása: Stoll 452. sz.45 OSZK Oct. Hung. 497; Stoll 783. sz.46 MTAK RUI 8r 206/56, 17a–b.47 Uo., 19a; a Hasznos Mulatságokban is megjelent szövegek adják példáit.48 MTAK RUI 8r 206/56/a, 3a. A fontos előszót Kodály nyomán Küllős Imola is idézi, i. m., 599.49 A gyűjtemény zenei jelentőségéről: Paksa Katalin, Magyar népzenekutatás a 19. században, Bp., MTA ZTI,

1988 (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez, 9), 22–23; Miháltzné Tari Lujza, Kéz iratos kottás gyűjtemények a XIX. század első felében, kandidátusi disszertáció (kézirat), Bp., 1993, 86–89.

618

sítja, megrövidíti vagy megtoldja. gyakran hölgyeink is némi tetszetes változatokkal kiirogatnak sok dalt magoknak; – innen van a’ külömbözés!50

Másutt a kompozíciós kérdéseket, a haladványosságot taglalja, elsősorban a közköltési eredetű párbeszédes dalokra hivatkozva:

Az alnépnél szó szüli a’ gondolatot, nem viszont gondolat a’ szót; azért többnyire az előb-bi strófáinak utószava vagy képzete a’ következő strófában más képzetet állít-elő, melly gyakran semmi kapcsolatban nem áll az előbbenivel, mint ezekben: Csak azért szeretem a’ magyar menyecskét ’s a’ t. [: I. R. 5. sz. :] Megint azt is vehetni-észre, hogy a’ magyar népdalok legtöbbször úgy készűlnek, mintha kettős beszélgetést ábrázolnának, vagy egy előre-bocsátott kérdésre a’ további sorok feleletül szolgálnának mind végig.51

Mindezek közvetlenül hatottak Erdélyi szemléletére és módszereire is. Beküldőinek poétikai megjegyzéseit általában komolyan vette, tanulmányaiban is gyakran (eseten-ként hallgatólagosan) idézte álláspontjukat a népköltészet természetéről, gyermekjáté-kok vagy népszokások forgatókönyvéről.

A ponyvákat az I. kötet előszaván túl Erdélyi a Népdalköltészetünkől írt tanulmány-ban is megemlíti, ahol a Mohács-emlékdal ponyvai eredetéről tudósít. A beküldők is gyakran fordultak e forrástípushoz. Pintér Endre szó szerint idézi a Szüz leányok dallai című 18. századi ponyvát,52 Kelecsényi József pedig egész listát közöl az általa ismert ponyvákról.53 Láthatólag 40–50 éves kiadványok is közkézen forogtak még.

Az 1840-es évekbeli anyagot sem tarthatjuk precíz, tudatos népdalgyűjtés eredmé-nyének, bár sokaknál megjelenik az élő hagyományból való gyűjtés szándéka. Ennek ellenére nem ritkán feltételezhetjük, hogy korábbi kéziratokat és ponyvákat is gyak-ran lemásoltak a megjelölt faluban vagy vidéken. A perkátai Molnár József IV. füzete kétségkívül korábbi közköltési források énekeit örökíti tovább. Dessewffy Virginia né-melyik „valódi népdal”-t a Hasznos Mulatságokból írta ki: „Az itt közlöttek közzűl is némellyik onnan van ki-irva, de nagyobb részét magam hallám dallani a’ köznéptől.”54 Bigelbauer Károly budai kegyesrendi tanár egy teljes füzetnyi (jelöletlen) válogatást küldött a Hasznos Mulatságok „köznépi dall”-aiból, egészen az 1830-as évekig.55 Pesty Frigyes így nyilatkozik: „a mit tehát a jelen öt csatolmányban gyüjtöttem, részint régi irományokbul, részint katonáktól vettem, kiknek toborzási helyük Bihar, Szabolcs, és Szatmár vidékén van. Kisebb részét csak közvetlen hallásbál [!] leirtam […]”.56 Zerpák

50 MTAK RUI 8r 206/56, 19b–20a. Idézi K. Posonyi, i. m., 183.51 MTAK RUI 8r 206/56, 16a.52 MTAK RUI 8r 206/40; a gyűjtemény zöme vegyes közköltési és ponyvaszöveg.53 MTAK RUI 8r 206/26, 43a–b.54 MTAK RUI 8r 206/6, 1b.55 MTAK RUI 8r 206/136, 1. füzet: DALOK.56 MTAK RUI 8r 206/119, levél. Pesty ugyanitt javasolja a magyar közmondások gyűjtését (a javaslat

Erdélyi tetszését is elnyerte: piros ceruzás kiemelést kapott), továbbá a cigány folklórral való beható fog lalkozást, szó- és mesegyűjtést.

619

Antal Fertődszéplakon „részint a’ nép’ ajakáról, részínt helybeli dalos könyvekböl” szedegette egyik küldeményét, benne Faludi-versekkel és sok közköltészeti alkotás-sal.57 Mártonffy Ignác (Domony) „egy nehany régi, még tanuló koromban öszve szedett dalokat” küldött.58 Kelecsényi Pál az egyik kézirat íráshibáját is megjegyzeteli – voks helyett vaksot olvasott –, máskor pedig a forrás frivol szavai miatt mentegeti magát: „»Pater-Christiannak valamint estvéli ugy reggeli elmélkedesei« (Illyféle czime van ezen dalnak-azon régib gyüjteménybe mellybül leirám – Korán sem az én vétkem)”. Az egyházias cím ugyanis a Mikor baszik a remete, reszket a szakállya kezdetű trágár dalhoz járul…59

A megjelent kötetből kimaradtak a lokális balladák és egyéb, csak az adott kiskö-zösségben értelmezhető szövegek. Érdekes azonban, hogy ezek hitelére szinte minden beküldő felhívta a figyelmet, sőt ilyenkor kivételesen megnevezték az adatközlőket, a versek vagy parafrázisok költőit. Szathmáry Károly igen fájlalja, hogy „egy hódmező-vásárhelyi paraszt embernek, – kit »nótafa« néven ismer a’ köznép, – közajkon forgó számos dalait, szerzőjöktől semmikép megnem kaphatá”, jóllehet ezek közölve „valódi gyöngyei leendenek népköltészetünknek”.60 A perkátai Molnár József maga is versfara-gó volt, még a népdalgyűjtésről is lekörmölt egy zsánerversikét.61 Bán Miklós andornaki földművelőtől és gyakorlott násznagytól egy menyasszony-búcsúztatót jegyzett le va-laki (talán egy egri kispap).62 Szintén ilyen adalék a Som­Berényi malom bucsuztatója Pap Jósef pórtol.63 Ugyanitt olvashatunk egy verses anekdotát a törökök elrejtett kincsét kereső falusiakról, 1824. december 5-ei dátummal.64 A  Megöltek egy legényt kezdetű, már ekkor közismert ballada helyi parafrázisát Megöltek egy leányt kezdettel „Készitette nemes Ihász Anna Dörben vak leány”.65 Ez a kézirat a nyugat-dunántúli Giczi Jankóról szóló, szerencsére jegyzetekkel ellátott dalokat is őriz, de másutt éppígy felbukkannak Geszten Jóska szabolcsi betyár, vagy baranyai rablók (Szávits Milos, Bencze Pista), ille-tőleg Gyuri Bandi, Német Pál vagy az erdélyi Balog Józsi66 sorsáról szóló, gyakran szin-tén kommentált darabok. A Minapában hogy kimentem az erdőre fát lopni kezdetű tolvaj-zsánerről Mindszenty Dániel teljes bizonyossággal állítja: „Az egész dolog Zempl[én].

57 MTAK RUI 8r 206/158, kísérőlevél.58 MTAK RUI 8r 206/142, levél.59 MTAK RUI 8r 206/92, 14a.60 MTAK RUI 8r 206/102, 9a.61 MTAK RUI 8r 206/119, levél. Mint a versikéből megtudjuk, a derék mesterember magára vállalta, hogy

diktálás nyomán a többiek dalkincsét is rögzíti. Idézi K. Posonyi, i. m., 181.62 MTAK RUI 8r 206/121.63 Zerpák Antal felsőireghi gyűjtése, MTAK RUI 8r 206/30, 19a–20a. 64 „Jer Panna menjünk el a’ pinczébe / Matuza Jósefné szölejébe / Ott van egy pincze, nincsen kilincse, /

Ott van a’ Töröknek a’ sok kincse”. Uo., 15a–b.65 Pintér Endre gyűjteménye, II. rész (Csorna, 1840), MTAK RUI 8r 206/40, 343. Érdekes, hogy később, cseleji

bujdosása idején maga Erdélyi is gyűjtött egy vak szlovák leánytól, vö. Küllős, i. m., 604.66 Különösen fontos az MTAK RUI 8r 206/123. jelzetű gyűjtemény (Nagy Lajos szilágysomlyói áldozópap

és tanár küldeménye), amelyből megtudjuk, hogy a verset Szántó Ferenc írta 1829-ben, s részletes jegyzetek segítik a megértést. Bővebben: Olosz Katalin, A  százötven éves Népdalok és mondák székelyföldi anyaga és gyűjtői, Ethnographia, 109(1998), 285–297.

620

v[ár]megyébe kebelezett B* nevű helységben történt. Személy szerínt ismérem azokat, kikrül e’ versezet szól.”67 (Ez talán mégsem több egy helyi értelmezésnél: a szöveg ekkor már legalább húsz éve közkézen forgott egész Magyarországon.) A kötetekben ugyancsak hiába keressük a nagy számú kortesdalt és -beszédet, amelyeket az egész ország területéről küldtek be a Dél-Alföldtől Zobor-vidékig.68

A valóban népdalszerű, de tudomásunk szerint inkább közköltészetként terjedő da-lok közé számtalan műköltői alkotás is vegyült. Némelyiküket, mint Mindszenty utal rá, valóban széles körben énekelték.69 A régebbi költők újramásolt (máskor a szerzők-kel egykorú forrásokból „leporolt”) versein, Faludi, Csokonai, Pálóczi Horváth Ádám, Kisfaludy Károly dalain túl a bontakozó irodalmi népiesség képviselőit is megtaláljuk Czuczor Gergelytől Vitkovics Mihályon át egészen Petőfiig: a Hortobágyi kocsmárosné, galambom… a Kunságban és Veszprém megyében egyaránt felbukkant, A virágnak meg­tiltani nem lehet… pedig Erdélyből is előkerült. A gyűjtők néha megpróbálták kiszűrni ezeket. Szőllősy István váci piarista, aki „részint N. Károly, részint Székes-Fehérvár, Veszprém, Vácz, Kecskemét vidékein” gyűjtögetett, így ír:

Mi ezen dalokat illeti vannak ugyan nehányak mellyekröl magamnak is gyanum van, hogy néptöl vagy költö[i]nktöliek-e, mert hányat dalol a pór, melly a régi sőt az ujabb költőknél is feltalálható, s kevésnek van olly alkalma, vagy ideje, hogy minden köl-tőnk müvein átfusson kipuhatolása végett, mivel tehát minden buvárkodásom daczára sem leltem föl egyet sem valamelly általam ismert költőnknél, azért bátor voltam ide sorozni […].70

Pintér Endre gyűjtésébe a népdalok mellé Pálóczi Horváth Ádám közismert Leány ABC-je is odafért:

Vannak e nyalábkában sikamlosak és két értelmüek ugyan; de van még egy 25 vers-szakból álló és „Ollyanok mast mind a leányok” kezdődő igen csintalan dal; azonban fölösleges talpra esett gondolatok vannak benne kifejtve, és ezt a dalt a többiek sorába nem iktatom, hanem amugy különösen leirottat Tekintetességednek elküldöm, mellyet még pőregatyás diák koromban Zala megyében néhány uraságtól dalolni hallottam szü-retkor és gesztenye szedéskor. Remélem kikerülöm a megítéltetést.71

Szeberényi Lajos péceli-maglódi gyűjtésének egyik darabját (A  ló is, míg paripa, se­

67 Mindszenty Dániel: Nemzeti Dalgyűjtemény (1832), MTAK RUI 8r 206/56, 7b.68 A poétikai szempontból kevésbé értékes, ám művelődéstörténeti adalékaik miatt mégis nélkülözhetetlen

kortesversek kutatását legutóbb Buda Attila kezdeményezte: A mecenatúra politikai térnyerése: cél ke­reszt ben a kortesdal = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2…, i. m., 271–286.

69 Erdélyi maga is két fő csoportra osztotta a népdalokat: „tulajdonképpeniekre” és „kölcsönzöttekre”. Bővebben: K. Posonyi, i. m., 167.

70 MTAK RUI 8r 206/109, 1a.71 Pintér Endre gyűjteményének folytatása (Csorna, 1844), MTAK RUI 8r 206/17, 1a. Az eredeti, sikamlós

részletekben bővelkedő dal cenzúrázatlan kiadása: Énekes Poézis: Válogatás Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekek című 1813. évi kéziratos dalgyűjteményéből, s. a. r. Katona Tamás, jegyz. Küllős Imola, Domokos Mária, Bp., Magyar Helikon, 1979, 275–279.

621

lyemnyereg alatt jár) szintén távoli emlékeiből vetette papírra: „E dalt több évek előtt hallván a pozsoni tanulóktól, emlékezetemben csak az első verset tartám meg egészen, a másodiknak pedig ott közlött töredékeit.”72 Valóban kipontozta a 2. strófát, hiszen ő nem tudta egészen – szemben az egykori éneklőkkel. Ki hát akkor az adatközlő…? Pintér Endre levelét idézve Gaborják Ádám is hangsúlyozza a paradoxont: a beküldők gyakran csonkának érezhették beküldött népdalokat – az írott szöveg ideája felől –, ám azzal is tisztában voltak, hogy a nép ilyenkor az előadás eszközeivel (ismétlések, zenei eszközök) teszi teljessé a szöveget, vagyis a lejegyzett változat sosem az élő népköltési alkotás tükre, csupán egyik rétegéé.73

Akadnak azért valóban faluhelyen feljegyzett (vagy így aposztrofált) szövegek is. A sokféle anyagot mozgató Kelecsényi József például a Bors Jankó jegyzeteként így ír: „E Baracskai népmondát hallám egy öregtűl.”74 Békásy József az erdélyi és palóc nyelv-járásra is ügyelt: „Szemeim elött tartván a’ beszédmódot, kéntelen vagyok a’ kiejtést saját eredetiségében kitenni.”75 Néha a szöveghagyomány időbeli változásairól is tudó-sítanak. Dessewffy Virginia sokszor ad magyarázó jegyzeteket a beküldött dalokhoz; tőle tudjuk, hogy a Némelyek azt mondják, hogy Dunán túl kezdetű szatirikus dalt, ame-lyet a 18. században a törzsökös alföldi és az asszimilálódó dunántúli magyarok nyelvi vetélkedéseként szedtek rímbe,76 1840 táján már csak a gyerekek éneklik Szabolcsban. A Kalapom szememre vágom kezdetű verbunkos nótát „Szerdahelyi színésztől tanúltam, ő tán jobban tudja a’ textust” – a vers végén a dallam eltérő használatára és Bartay-féle kiadására is utal.77 Bárány Ágoston Nagybecskerekről egy sorozatnyi, „részint még a’ nép ajkán élő, részint már kihalt népdalt” küldött.78

Udvardy János földmérő, levelező tag 1832-ben elkészült gyűjteménye „Leginkább a’ pór ifjúság szájjábol feljegyezgetve”, komoly előszóval került a Tudós Társasághoz. A bevezetőben ő is inkább a dallamokra helyezi a hangsúlyt: „Engem, mondom a’ vers nem annyira érdekel, mint a’ nótája, – ezeket kellene hát minden vármegyében öszve szedni és gyüjteményünkben fenntartani […]. – Mennyit nem adnánk most 1 nótáért Árpád idejéből?”79 – Ez utóbbi mondatát Erdélyi is átvette a Népdalköltészetünkről egyik gondolatmenetébe.

Külön figyelmet érdemel néhány muzeális értékű, jórészt máshol őrzött forrás, amelyekből további közköltési szövegek kerültek be az antológiába. Már Jankovich Miklós lemásoltatta azt az 1779-es felvidéki kéziratot, amelyet ma Erdélyi­énekes­könyvnek nevezünk.80 Szintén a közreadó látókörében volt egy Sárospatakon őrzött

72 MTAK RUI 8r 206/28, 5a, a vers: 5a–b.73 Gaborják, i. m., 315.74 MTAK RUI 8r 206/26, 44a–48b.75 MTAK RUI 8r 206/75, 1b.76 A  Csokonai által is megidézett szövegcsaládról bővebben: Közköltészet 1: Mulattatók, s. a. r. Küllős

Imola, mts. Csörsz Rumen István, Bp., Balassi, 2000 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 4), 117. sz. és jegyzetei.

77 MTAK RUI 8r 206/70, 23b–24a.78 MTAK RUI 8r 206/101, levél.79 MTAK RUI 8r 206/52, 8b.80 Stoll 332. sz.

622

kézirat, Herschman István daloskönyve a 18. század má-sodik feléből; autográf bejegy-zés szerint 1847. augusztus 17-én kapta kézhez.81 (Képünkön egy itt lejegyzett kvártélyos dal variánsa látható Erdélyi saját javításaival.) Stoll Béla jelezte, hogy az Akadémián külön katalogizált Adanitska József­énekeskönyv is az ő be-jegyzéseit tartalmazza.

Erdélyi János, a szöveggazda

A Népdalok és mondák közköltészeties karakterének csupán egyik oka, hogy sok köz-költészeti eredetű – bár népies jellegű – alkotást közölt. A korabeli népdalfogalomba minden belefért, ami szélesebb körben (nem feltétlenül falun) ismert és népszerű volt: jóformán a közköltészet egészét ide sorolhatjuk. Mai fogalmaink szerint már a gyűjtő-felhívás sem korlátozódott a paraszti szájhagyományra, s mint láthattuk, a beküldők a valódi népköltési alkotásokat is saját, közköltészeties módszereikkel rögzítették. A szö-vegek és dallamok összegyűjtésekor ők ugyanúgy szöveggazdaként82 munkálkodtak, mint amikor önmaguknak írtak össze egy versfüzetet. A hitelesség alapja, hogy va-lamilyen mértékben személyesen ismerték az adott alkotásokat – vagy önmaguk is énekelték azokat, vagy saját fülükkel hallották valakitől. A hagyománylánc logikája szerint sajátjukká tették, lejegyezték a szöveget (emlékezetből vagy talán helyben, toll-bamondással). Ez feljogosította őket a szerkesztői, szöveggondozói tennivalókra: spon-tán módon belejavítottak a dalokba, ahogy más, számukra megszokott közköltészeti alkotásba. Ennek mértéke műfajonként változó lehet; nyilván könnyebben változtattak az általuk is ismert, kontaminált szerelmi dalfüzéreken (ahogy Mindszenty említette), zsánerdalokon, ivónótákon vagy vőfélyrigmusokon, mint a „leletszerű”, csak az adat-közlőiktől hallott folklór-kuriózumokon; ezért oly értékesek a körjátékok és a párosítók lejegyzései. A többi, nyílt szövegként megmunkálható műfajjal kétségkívül bátrabban

81 A kötet borítólapján, Sárospatak, Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtára, Kt. 1664; Stoll 310. sz. Harsányi István bejegyzése szerint csak 1914. aug. 11-én, Katona György ajándékaként, Heg[e]dűs László könyvtárából került a református kollégium könyvtárába. Ez nem is csoda, hiszen nem ott keletkezett, ráadásul katolikus papi személytől való.

82 Csörsz Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Bp., Argu mentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165), 21, 27 stb.

623

jártak el a literátus szöveggazdák. Hangsúlyozom: azért tehették ezt, mert önmaguk is részesei voltak a hagyománynak.

Erdélyi János jóformán szabad kezet kapott tőlük: „Az irási és a versekben létező hibák javitását az ügyes szerkesztő úr – nézete szerint javithatja.”83 Az általuk érvé-nyesnek és véglegesnek tekintett szövegállapot ugyanis végül Erdélyi piros ceruzájába ütközött, aki más szempontok szerint rostálta végig az anyagot, ám módszerei valójá-ban alig tértek el az elődökétől. Így vall alapelveiről az első kötet előszavában:

Szerkesztésre nézve ennyit jegyzek föl: sok dal lesz itt, mellyet senki nem hallott úgy, mint általam közöltetnek, mert némellyik három, sőt négyből is van összerakva, a kü-lönböző beküldések szerint. Ez más-nem is lehet. Mert mint egyik beküldő, Gyurinka Antal ur irja „az illyen dalokat egyik elkezdi, és a hány danolja, mind bővíti ujakkal“ miből természetesen [!] következik, hogy a különféle beküldést szabad-is, lehet is össze-olvasztani.84

Látni fogjuk: Erdélyi ezt nem érzi ellentmondásnak azzal a szigorú törekvéssel, hogy úgy mutassa be a népdalokat, ahogy azok a nép száján élnek. Homérosz eposzaira és a Kalevalára hivatkozik, amelyek szintén csak kompilált, idealizált szövegként marad-tak fenn. Saját szövegjavításait természetes dologként tárja az olvasó elé, s megjegyzi, hogy még utólag is korrigált egyes szövegeket a később beérkezett kéziratok nyomán,85 sőt később, a Válogatott Magyar Népdalok szerkesztésekor (1857) szintén ezeket a mód-szereket követte.86 Ha olvasóinak kritikai észrevételei volnának, arra biztatja őket, hogy ezeket írják meg a Társaságnak. Sok gyűjtő ismét tollat ragadott, s új küldemé-nyeikben reflektáltak a kötetekben olvasott változatok épségére, kibővítették őket, sőt akadt köztük, aki a szétválasztott s egymástól messzire került strófákat is felfedezte a kötet különböző pontjain. Sokan ekkor határozták el, hogy beküldik gyűjteményüket. Édes János református papnak például maga Tompa Mihály mutatta meg az I. kötetet, s úgy látta: van még olyan szövege, amit nem közöltek, kiegészítve apjának, Édes Gergelynek, „a múlt század költőjének” verseivel.87

A  kiadott szövegekhez való viszonyulás nem mindig harmonikus, talán épp a nyomtatott betű megkülönböztetett státusza miatt. Gaborják Ádám találó szavaival: „a feltételezett kritikusok nem voltak képesek a közölt szöveget (sőt saját variánsukat sem) variánsként, változatként olvasni, hanem a saját kész és lezárt variánsukat kíván-ták a másik helyére szövegként beírni”.88 Kelecsényi Pál levelét idézi: „az […] ország-szerte ösmeretes ugynevezet országos dalokat nemjó össze-vissza hanyni másokkal vegytanilag összekeverni, egybe vegyéteni: mert azok ösmeretessek, az ösmeröst nem

83 Magyar Mihály küldeménye, MTAK RUI 8r 206/96, címlap.84 NM 1, XI–XII (a sajtóhibákat javítottam); K. Posonyi, i. m., 184.85 „Voltak helyek, mellyeket a kéziratokból máskép olvasni, mint a hogy kinyomattak, vagy nem tudtam,

vagy nem mertem, de későbbi, mind e mai napig folyt, beküldésekből tisztába hoztam.” NM 1, XII.86 Gaborják, i. m., 292.87 MTAK RUI 8r 206/126.88 Gaborják, i. m., 282.

624

szeretjük ha képét változtatja […]”.89 Kelecsényi József kényes esetéről Gönczy Monika tanulmányából90 értesültünk. A nyitrai nemes már az 1830-as években részt vállalt a gyűjtésben, a Népdalok és mondák első kötetének pedig egyik legaktívabb beküldője volt. Az Erdélyinél kiadott variánsok minőségén azonban megütközött, ezért beszün-tette küldeményeit, ugyanakkor a saját I. kötetébe kézírásos oldalakat köttetett be, rajtuk számtalan variánssal, prózai megjegyzésekkel és egyéb adalékokkal, egészen 1866-ig.91 Erdélyi szerkesztői módszerét elhibázottnak tartotta a kompilációs technika, a magyar hagyománytól való idegenség, a nyugati elméletek nyomán kialakított kötet-rend, a másodkézi forráshasználat stb. miatt, őt magát pedig hiúsággal vádolta (amiért elhallgatja a valódi gyűjtők érdemeit), sőt haszonleséssel is meggyanúsította.92

A vádak súlyosak ugyan, de érdekes módon inkább a modern folklorisztika elveit idézik (no meg egy önmagát mellőzöttnek érző felvidéki gyűjtő világlátását), semmint a korabeli általános felfogást. Feltehetőleg Kultsár, Toldy, Rumy és Kecskeméthy Csapó, sőt maga Kelecsényi is ugyanígy dolgozott anyagán. Ki óvatosabban, ki határozottab-ban, de sohasem hagyták beavatkozás nélkül az általuk kiadott népdalokat. Erdélyi módszerei – az intézményi háttéren, a minden eddiginél bővebb válogatás lehetőségén és a szerkesztő esztétikai ismeretein túl – nem sokban különböznek a korábbi évtize-dek vagy akár évszázadok magyar közköltészeti forrásait gondozó szöveggazdákétól. Ha jobban meggondoljuk: valójában az egész magyar társadalom hasonló módon vi-szonyult mindenfajta folklórszöveghez – a közköltészethez és a falusi néphagyomány-hoz egyaránt –, hiszen ezek kívül estek az eredeti, önelvű irodalom körén.

Fontos, hogy ezt a vershasználati módszert századok óta közösségi identitások erősítik. Erdélyi János megszólított gyűjtőköre éppúgy a vidéki magyar értelmiséget takarja, mint akikhez Révai és Kultsár felhívásai szóltak.93 Ők zömében a hazai kol-légiumokban tanultak, s így jelentős közköltészeti ismereteik és élményeik voltak. E közönség jó része tehát könnyen azonosult e közlési elvekkel, hiszen sokak polcán vagy padlásán sorakoztak ugyanilyen kéziratok ifjúkorukból, avagy szüleik-nagyszü-leik örökségéből. A „tulajdonlott szöveghez”, a nyílt szöveghez mindig dinamikusan és interaktívan viszonyul a közönség. Egy ilyen alkotás valóban a népé, amelyhez a közreadó és az olvasó is hozzásorolja magát.

A népdal és a közdal láthatólag még ekkor sem a tudományos vizsgálódás tárgya – nincs is hozzá még módszertan, s az objektivitás föl se merülhet. A gyűjtők buzgalma az azonosságnak, S. Varga Pál szavával a „hagyományközösség”-nek szól, amelyhez

89 Uo., 293.90 Gönczy Monika, Variációk egy témára: Erdélyi János: Népdalok és mondák I. – Kelecsényi József kéziratos

gyűjteménye a Debreceni Egyetem kézirattárában = „Et in Arcadia ego”: A  klasszikus magyar irodalmi örökség feltárása és értelmezése, szerk. Debreczeni Attila, Gönczy Monika, Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005 (Csokonai Könyvtár, 36), 468–480.

91 Stoll 1409. sz. A  II. kötethez Kelecsényi József már csak egy küldeménnyel járult hozzá, a III.-hoz eggyel se. Gönczy, i. m., 476–477. Rokona (talán testvére?), Kelecsényi Pál azonban továbbra is küldte értékes nyitrai szövegeit, s ezeket Erdélyi szívesen közölte.

92 A kifogások részletes elemzése: Uo., 478–479.93 Kerényi, Pest vármegye…, i. m., 237.

625

e gesztussal ki-ki látványosan hozzájárulhat. A beküldők önmagukból, a saját múlt-jukból adhattak valamit – inkább a Hazának, mintsem a tudós folklorisztikának, amely később számon kéri a feljegyzési-gyűjtési adatok fogyatékosságait Erdélyin. A másodkéziség átka, hogy a közreadó valóban nem ismerte személyesen a dalokat éneklő vagy tollba mondó falusi-mezővárosi embereket. A kéziratok egy része, mint láthattuk, primer forrás (saját használatra készült dalszövegtár), illetve azok másolata, tehát nem gyűjtő célzattal írták össze, hanem egy saját repertoárt, esetleg egy családi, kisközösségi dalkészletet rögzítenek. Erdélyi hamar átlátta ezt, de azt is, hogy e mikro-közösségi nézőpontot épp az országos gyűjtés kiterjedtsége ellensúlyozhatja. Ez akkor is jelentős, ha a nagy, szisztematikus merítés helyett valójában csak lokális érvényű szövegváltozatok tömege érkezett az íróasztalára. A  beküldött anyag zömét mindig egy adott hagyományszituáció forrásának tekinthetjük, amely önmagában nem utalt az egyes alkotások népköltési „életére”, más közösségekben megfigyelhető variálódásá-ra – vagy csak annyiban, hogy a népbe minden éneklő és verskedvelő beletartozik, a dalok pedig néha összevethetők a rokon jellegű kéziratokban.

Erdélyi nem tehetett mást: személyes részt vállalt a hagyományláncban.94 A szemé-lyessé tétel legadekvátabb útjának az tűnt, ha úgy bánik a beérkezett dalokkal, mint szeretett sárospataki kollégiumának diáksága, köztük ő maga, aki már Patakon jeles-kedett a dalszerzésben, a dallamtársításban („ráfogó modor”), tehát jól ismerte a közköl-tészet mozgásterét.95 Saját, költői és tudományos szempontokat is követő módszerével vette gondozásba a szövegeit, tüzetesen átvizsgálta és végigválogatta anyagát. Rokon-szenvét a kéziratokba vastag piros ceruzával beírt + jelek, néha szerzői attribúciók vagy egyéb széljegyzetek örökítették meg. A beérkezett dalokba csak ritkán javított bele, de egyetlen vonallal áthúzta a nem kellő vagy nem tetsző strófákat.96 A források ezáltal megőrizték a szövegek kiinduló állapotát. Nem minden megjelölt népdalt közölt vé-gül, de láthatólag ezeket tekintette bázisnak, esetenként pedig az egykori kezdőstrófát egy másik szöveg belső szakaszaként „hasznosította”. A tetszetős sorokat, „sajátságos népkifejezés”-eket97 megjelölte, s azt is, ha „külön”,98 szétválasztva közlendő a szöveg. Széljegyzetekkel utalt arra, hogy egy sorpár „jellemző”, „fürge dal”, néha műfajokra („románcz”, „bordal”), néha szerzőkre: „Cz[uczor]”.99

94 Ennek ellentmondásait, tudósi-költői szerepkonfliktusait kiválóan érzékelteti Gaborják Ádám: „A  szerkesztő tehát egyszerre kíván fellépni népi dalnokként, a kollektíva egyfajta »személytelen« szerzőjeként, a közösségi hagyományok médiumaként, aki nem birtokosa a megnyilatkozásainak, és autonóm szövegek szerzőjeként, illetve tulajdonosaként.” I. m., 297, lásd még uo., 308–314.

95 Többször mentegetőzik, hogy a dallamok kiadása itt nem lehetséges, holott tisztában volt vele, hogy önmagukban a szövegek kiadása nem képes a népdal-élmény közvetítésére. E kompromisszumról, a szövegkiadás „rovargyűjtemény jellegéről” lásd pl. uo., 297.

96 Pl. Pajor István küldeménye Nógrádból, MTAK RUI 8r 206/17.97 A fenti kifejezések forrása: Szőke István köröstarcsai (Békés m.) iskolatanító gyűjtése, amelyet Szakál

Lajos küldött be (MTAK RUI 8r 206/19).98 Pl. Bátky Károly kecskeméti református tanító küldeménye (1844), MTAK RUI 8r 206/31, 8b: „Esik eső a

mezőre szint úgy düll” (a 2. strófa után piros vízszintes vonal, a margón: „külön”) – de minden strófa + jellel szerepel. Erdélyi sajnos egyik részletet sem közli.

99 Gyurinka Antal küldeményében viszont tévesen jelöli Czuczorénak a Bort ittam én, boros vagyok kezdetű

626

A közköltészet és a paraszti folklór egyaránt hajlamos a kontaminációra, főleg bizonyos műfajokban, ezzel Er-délyinek is szembesülnie kellett, ahogy a két hagyomány határvidékéről való forrásokat böngészte. Amikor egy-egy szakaszt kihagyott, avagy a régiekről leválasztva, külön közölte őket, több-nyire ennek a tendenciának próbált el-lenállni, s műfajilag-tematikailag tisz-tább strófaláncokat hozott létre100 – az újraszerkesztéssel azonban ugyanúgy beavatkozott a szövegek életébe, mint bármely szöveggazda. Gaborják Ádám a korabeli bírálók nézőpontját kutatva joggal hasonlítja Erdélyit az alkimistá-hoz, aki az összetevők újrarendezésével végső soron új szövegek születését segí-ti.101 A dalok átszerkesztése által tehát Erdélyi nem annyira a szóbeli népköl-tészet működését modellezi, hanem a

közköltészet (s mögötte az önelvű literatúra) kompozíciós igényeit igyekszik érvényre juttatni; különösen az I. kötetben, mivel a folytatásban már jóval engedékenyebb volt az összeénekelt változatok iránt.102 Mint Gulyás Judit is felhívja rá a figyelmet,103 a meseköz-léseknél elég híven ragaszkodott a beérkezett szövegekhez; költői-énekszerzői intencióit láthatólag inkább a verses anyagon érvényesítette.

A margóra írt üres karika általában szépirodalmi szövegeket jelöl. Az egyébként jól tájékozott Erdélyi egy alkalommal téved, amikor Csokonai-versként jelöli meg a Ha bort iszom, vidor vagyok kezdetű anonim bordalt – Szeberényi Lajos 1844. évi küldemé-nyében még töredékesen is így azonosította,104 majd ekként is publikálta.105 Mentségére szóljon, hogy a közvélekedést adta írásba ezzel; Arany János hasonlóképp tulajdonítot-ta a Vígan élem világomat – talán épp Erdélyit követve106 – Pálóczi Horváth Ádámnak.107

dal ottani változatát, ez ugyanis közköltészeti vándorstrófák füzére. MTAK RUI 8r 206/51. VII. sz.100 K. Posonyi, i. m., 184.101 Gaborják, i. m., 294.102 Vö. K. Posonyi, i. m., 184–185. Áthidaló megoldásként Erdélyi gyakran egymás után közölte a szétszedett

strófákat, így az olvasó voltaképp a kiinduló szövegváltozatba is bepillanthatott. Ezzel tehát a modern folklorisztika szövegfogalma, a leletszerűség szempontja is némi teret kapot. Uo., 186.

103 Gulyás, i. m.104 Csókkal végzem az életem… = Népdalok Maglód és Péczel tájékáról (1844) MTAK RUI 8r 206/28, 5. sz. 105 NM 2, 479. sz.106 NM 2, 477. sz.107 Arany János dalgyűjteménye (1874), II. 8. sz.

Részlet Békásy József gyűjtéséből, Erdélyi jegyzeteivel

627

A finomabb ízlésű, polgári közönségre számítva Erdélyi a kéziratokhoz képest min-dig kerüli a szókimondó, trágár vagy obszcén részleteket, még a korhelydicsekvéseket is megrostálta. A szárnyát bontogató pusztai romantika ellenére – nyilván a cenzúrától tartva – jórészt mellőzte a deviáns tematikát: a betyár- és rablóballadákat, rabéneke-ket, a kivégzés előtti búcsúverseket, holott a beérkezett anyagból ezek sem hiányoztak. A rebellis, történeti műfajok iránt viszont érzékenyen viseltetik; a Nemzeti dalok fejeze-teiben és a katonadalok között is szép számmal közöl emlékeket a kuruc vonatkozású versekből,108 a 18. század nemesi közköltészetéből, népinek egyáltalán nem nevezhető, de hajdan közismert politikai dalaiból. 1848-ban a Szabad Hangok című kiadványban épp ő lett a Rákóczi­nóta első magyarországi kiadója.109

Kríza János vagy Vikár Béla, Bartók és Kodály eredményei felől visszatekintve egyértelmű, hogy a reformkor még nem hozza felszínre a magyar népköltészet kül-ső szemlélők-kutatók elől elrejtettebb műfajait (ballada, gyerekjáték, sirató, imádság stb.), Erdélyi mégis igyekszik ízelítőt adni belőlük, bár fontosságukhoz képest szűk-markúbban. A folklór nyilvánosabb, épp ezért közköltészeti hatásoknak jobban kitett műfajait (lakodalmi és szokásdalok, katonadalok, mulató- és táncnóták, didaktikus költészet) annál részletesebben visszakereshetjük a kötetekben; ezek stílusszintjét, a paraszti hagyomány többrétegű vonásait nyilván a közreadó is jól ismerte.110 Az au-tochton paraszti folklór legnagyobb arányban a szerelmi dalok közt képviselteti magát, bár ezek közt is bőven akadnak literátus eredetűek.111 Más kérdés, hogy a források által közvetített személyes szöveghasználat, amelyhez szerkesztőként Erdélyi is csatlakozik, sajátos ellentétpárt alkot a leendő néprajztudomány és etnomuzikológia sokkal mé-lyebbre tekintő, analitikus szemléletével. Ez utóbbi sokáig mégis csak izolált, mester-séges előadás-pillanatokat tudott megörökíteni – a „nadrágos emberek” fonográfjába vagy kottajegyzeteibe éneklő, kontextusból kiemelt adatközlőkkel. Ilyen értelemben Erdélyi antológiái legalább az értelmiségi dalkedvelők affinitását jól dokumentálják, míg számos későbbi, szakszerű gyűjtés csupán a fonográfhenger időkereteihez vagy a ki-kihagyó emlékezetű énekeshez igazodik.

Szúrópróbaszerűen összevetettem a kéziratok 50–60 jellegzetes szövegét a nyomta-tott kiadásban szereplővel.112 Rögtön szembetűnik, hogy Erdélyi egyes küldeményekből tömbszerűen emelt át szövegfüzéreket az adott műfaji fejezetbe, például Mindszenty Dánieltől, Csomortáni Mike Simontól (a II. kötet Székely dalok című ciklusa első felét113),

108 A Hol vagy te most, nyalka kuruc kezdetű szatirikus szövegcsalád kapcsán Szigeti Csaba közölt eset-tanulmányt, Erdélyi kiadását és forrásait is elemezve: A nyalka kuruc Szombathelyen (Képzettörténeti tanulmány), Vasi Szemle, 68(2014)/1, 75–93.

109 Korábban csak külföldön, kotta alá írt szöveggel jelent meg nyomtatásban e rebellis panaszének. A szövegcsalád történetéről bővebben: Közköltészet 3/A: Történeti és társadalmi költészet, s. a. r. Csörsz Rumen István, Küllős Imola, Bp., Universitas–EditioPrinceps, 2013 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 14), 10. sz.

110 K. Posonyi, i. m., 189.111 Uo., 190.112 A  túl közismert szövegeknél egyelőre szinte lehetetlen megállapítani, melyik beküldött anyagból

emelte be, ezért viszonylag ritkább variánsokat hasonlítottam össze.113 Róla, ill. a Népdalok és mondák székely eredetű szövegeiről és azok forrásairól bővebben: Olosz, i. m.

628

Fábián Gábor aradi táblabírótól,114 a szegedi piarista tanár, Tóth János kéziratából, a pá-pai Baki Gábor és a tiszavezsenyi Pécsi István gyűjtéséből.115 A dalok vidékeit böngészve is felfigyelhetünk rá, hogy gyakran kerültek egymás mellé azonos korú, kontextusú vagy azonos vidékről származó népdalok. A beavatkozások többsége valóban javítás, néha szépítés, egyes archaizmusok köznyelvire változtatása. Ezek státusza néha vitat-ható, de akadnak egyértelmű hibák is. A hidasjáték felsőireghi lejegyzésében például Erdélyi már az első sorban figyelmen kívül hagyja a kézirat bejegyzéseit, így elcsúszik a szereposztás.116 Máskor viszont valóban javít a beküldött szövegen, például az indo-kolatlan eufemizmus másoknál zavarja. Amikor Udvardy János így idézi a közkedvelt táncnótát: „Csipd meg bogár a’ fejit / Vörös hangyák a’ kezit”, Erdélyi helyesbíti a rím-szavakat a megszokott seggit és tökit alakokra.117 Stiláris, szerkesztői beavatkozásait érdemes lenne önálló tanulmányokban vizsgálni, az immár halaszthatatlan kritikai kiadáshoz kapcsolódva.

A fentiek rávilágítanak arra az összetett folyamatra, amelyet Erdélyi kötetei közve-títenek. A populáris kultúra és a tudományos nézőpont oppozíciója helyett itt a működő hagyományláncok tanúi lehetünk. A Népdalok és mondák minden újszerűsége ellenére sem a folklorisztika felől nézve legbeszédesebb, sokkal inkább a népdalokkal vegyes magyar közköltészet legnagyobb antológiájaként, amely a 18. század végétől több mint 60 év országos terméséből válogat a peremterületektől az ország középső vidékeiig. A  hatalmas vállalkozás lezárja a Révai–Kultsár-korszakot, betetőzi a váci és pataki zsebkönyvek, Kecskeméthy Csapó és a Tudós Társaság törekvéseit: a közkézen forgó, közköltészeti dimenzióban élő magyar verskincs együttes kiadását. Ez tökéletesen beleillik a nagy német előd: A fiú csodakürtje, illetve a szlovák Kollár és a Slovenské spevýt kiadó Matica Slovenská munkaközössége, továbbá a cseh Rittersberk, Čelanovský és Erben, a morva Sušíl és Bartoš, a szlovén Štrekelj és a lengyel Kolberg műveinek sorába, s mintául szolgált a 19. századi magyar népköltési és zenei antológiáknak (Mátray, Színi, Bartalus stb.), de a népiesség iránt érdeklődő íróknak is.118 A bekerült, valódi népköltési anyag viszont teljesen új szempontokat is felvetett, amelyeknek Erdélyi csak később tudott megfelelni. Kreativitását és nyitottságát jelzi, ahogyan az álláspontja egyre kö-zelebb került a folklorisztikáéhoz.119 Ám ne feledjük: a Népdalok és mondák köteteit még mindenekelőtt az aktív irodalommal való ihletközösség megteremtésének szánta: „írjatok a magatok közönségének úgy, mint a népdal van írva a magáénak”.120

114 Stoll 612. sz. (MTAK RUI 8r 206/98). A kísérőlevél szerint Fábián Gábor a diákkori pápai kéziratából másolta ki s küldte el Erdélyinek mindazt, amit odaillőnek érzett. Innen származnak például a II. kötet 346–352. sz. dalszövegei.

115 Baki Gábor (1844) és Pécsi István (1846) küldeményeinek anyagának beépítéséről és átszerkesztéséről lásd Tari Lujza, Szövegösszevonás és tiszta szövegközlés a Népdalok és mondákban = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 3, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2014 (megjelenés előtt).

116 Zerpák Antal küldeménye (1844), MTAK RUI 8r 206/30, 17a–19a; vö. NM 1, 408. sz.117 Udvardy János gyűjtése (1832), MTAK RUI 8r 206/50, 146. sz.118 K. Posonyi, i. m., 191.119 Erről bővebben: Küllős, i. m., 601, 605 stb.120 Erdélyi János, Egy századnegyed a magyar szépirodalomból (1855); idézi K. Posonyi, i. m., 191.