Patrick Robinson Tájfun

Alexandra Copyright © Patrick Robinson, 1998

Illusztráció: ML Design Fordította Wappel Mónika és Csontos Szabolcs

A jelen könyvet vagy annak részeit tilos a kiadó beleegyezése nélkül más formában, kö-tésben, borítóval a kereskedelemben értékesíteni, másolni vagy sokszorosítani, vagy nem

ehhez hasonló formában kiadni. ISBN 963 367 461 1

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyomá-nyait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6742-14-1

2

Ezt a könyvet az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete Tengeralattjáró erőinek ajánlom azoknak az embereknek, akik delfin kékben járnak és a legmélyebb vizekben te-vékenykednek.

Köszönetnyilvánítás

Második regényem megírásánál fő tanácsadóm Sir John „Sandy” Woodward admirális, az 1982-es Falkland-szigeteki háborúban a Királyi Haditengerészet ott harcoló alakulatai-nak parancsnoka volt. Az Atlanti-óceán déli részén lezajlott csata után tengeralattjárós fő-tiszt lett, később pedig a Haditengerészet Belföldi Erőinek főparancsnoka. Nehéz lett volna nála nagyobb tudású, tapasztaltabb tisztet találni az együttes munkára, hiszen ő az egyetlen ember, aki az elmúlt 40 évben komoly tengeri ütközetet irányított.

A Tájfun egy tengeralattjárós kalandregény, ami hosszú-hosszú hónapokig tartó terve-zés eredménye. Irodámat állandóan hagyományos meg vízrajzi térképek és kézikönyvek lepték el, középen pedig ott állt Sandy admirális, és feszült figyelemmel követte nyomon a különböző cselekményszálak szövését. Az az igazság, hogy egészen meg voltam lepődve fondorlatos és ravasz észjárásán és a legkisebb részletekre is kiterjedő figyelmén. Ami azt illeti, a Nyugatnak nagy szerencséje, hogy az admirális nem kínainak született.

Hálával tartozom még Lesley Chamberlainnek, a legszebben megírt Oroszországról szóló könyv, a VOLGA, VOLGA angol szerzőjének. Lesley kalauzolt végig engem és Kilo típusú tengeralattjáróimat azon a nagy folyón, és igazán bőkezűen osztotta meg velem az orosz tavak kirándulóhajóin előadóként töltött napjainak emlékeit.

Az Amerikai Egyesült Államokban a Haditengerészet számos tisztje segítette a munká-mat – közülük sokan még ma is aktívak. Mélységesen hálás vagyok azért a sok-sok óráért, amit azzal töltöttek, hogy ellenőrizzék a munkámat és kijavítsák a hibáimat, hogy hiteles lehessek.

Nagyon sokat köszönhetek nekik. A könyvet magát azonban Sandy admirálisnak kö-szönhetem.

Patrick Robinson

A szerző előszava

Valamikor az Európát övező partvonalat szegélyező összes óceánon ismerős látvány volt, ahogyan a 70 méter hosszú szovjet építésű Kilo típusú tengeralattjáró járőrözik: hor-dóként lebeg a felszínen, emissziós radarérzékelő árboca kiemelkedik, a hídon pedig – a Szovjetunió régi címere alatt – általában összeverődött a legénység néhány tagja... a Kilo volt a szovjet tengeri hatalom szénfekete jelképe.

A hidegháború utolsó tíz éve alatt a Kilo mindenütt megtalálható volt az orosz vizeken, és néha messze azok határain túl is. A Vlagyivosztokban levő hatalmas szovjet támasz-pontról kiindulva megfordult a Balti-tengeren, az Atlanti-óceán térségének északi részén, a Fehér-tengeren, a Barents-tengeren, a Földközi-tengeren, a Fekete-tengeren, és még a Csendes-óceánon, a Bering-tengeren és a Japán-tengeren is előfordult.

3

A lemerült állapotban 3000 tonnás Kilo egyáltalán nem nagy tengeralattjáró – a szovjet Tájfunok 21 000 tonnásak. De van valami fenyegető ebben a tömzsi kis dízelelektromos járműben, ami ha óvatosan hajtják, hallgat, mint a sír.

A lopakodás minden tengeralattjáró jelszava, és az összes víz alatti harcos közül a Kilo az egyik legnagyobb lopakodó. A nagy atommeghajtásúakkal ellentétben nincsen reaktora, amely számos technikai alrendszert tenne szükségessé – amelyek mind-mind potenciális zajforrások.

A Kilo hatalmas akkumulátorának köszönhetően képes akár 17 csomóval haladni a fel-szín alatt, láthatatlanul. Alacsony sebesség mellett erőforrásának halk mormogása majd-nem kivehetetlen. Valójában az orosz Kilo számára az egyetlen veszélyhelyzet az, amikor periszkópmélységbe emelkedik, hogy újratöltse az akkumulátorát. Kizárólag ekkor komoly a kockázta annak, hogy észreveszik.

E közben a műveletet közben járatja dízelmotorjait – ezt a folyamatot szaknyelven „pi-pázás”-nak, a Királyi Haditengerészetnél pedig „horkantás”-nak hívják. Ezen a ponton a tengeralattjáró hallható, felismerhető a radarok számára, a dízelkipufogásból származó io-nokat ki lehet „szagolni”, hajó maga ráadásul még látható is, vajmi keveset tehet ez ellen.

A tengeralattjáró két belsőégésű dízel áramfejlesztőjének ugyanúgy szüksége van oxi-génbevitelre, mint egy autó motorjának. Levegőre van szüksége. Hogy ehhez hozzájusson, legalább periszkóp-mélységig fel kell emelkednie. Ekkor van leginkább kitéve annak, hogy észleljék, és ezért van az, hogy a járőröző Kilo ellenséges vizeken csak szükségből pipázik, hogy feltöltve tarthassa hatalmas akkumulátorát. Még ekkor is csak éjszaka hajlandó pi-pázni, hogy ezzel is csökkentse az észrevétel veszélyét, és a lehető legrövidebb ideig, így csökkentsék a lehető legkisebbre annak lehetőségét, hogy meghallják és támadás célpont-jává váljék.

Az akkumulátor 650 kilométeres hordtávolságot biztosít a Kilónak, ennyit tud lassan, csendben megtenni, mielőtt újra töltenie kellene. „Pipázással” pedig 950 kilométert tud megtenni anélkül, hogy tankolnia kellene. Már mindössze 52 fős legénységgel (köztük 13 tiszttel) frontvonalbeli harcegységként használható. Egy kis sorozat rövid hatótávolságú föld-levegő rakétán kívül maximum 24 torpedót tud szállítani, melyek közül kettőt rend-szerint nukleáris robbanófejjel látnak el.

Manapság azonban a Kilo ritkán fordul elő a világtengereken orosz zászló alatt. A Szovjet Haditengerészetnek a kora kilencvenes évek elején történt megdöbbentő megsem-misülése óta a Kilók leginkább az Orosz Haditengerészet haldokló kikötőiben vesztegel-nek. A Fekete-tengeren csak két Kilo fut, a Balti-tengeren szintén kettő, az Északi Flottánál hat, aztán körülbelül tizennégy a Csendes-óceáni Flottánál.

De ez a baljós kis tengeralattjáró még mindig a hazáját szolgálja. Manapság szinte kizá-rólag exportra gyártják, és nincs olyan hadihajó a világon, amire nagyobb lenne a kereslet. Az „új, továbbfejlesztett, még csendesebb Kilo eladásából származó bevétel fedezi a csőd szélén álló Haditengerészet jó pár számláját, és ez teszi lehetővé, hogy az Orosz Flotta egy töredéke mozgóképes legyen.

Az oroszok azonban némileg aggasztó módon hajlandónak mutatkoznak arra, hogy a Kilo típusú tengeralattjárókat bárkinek eladják, akinek elég vastag a pénztárcája: a tenger-alattjáró darabja 300 millió dollárba kerül.

Azt senki nem bánta különösebben, amikor Lengyelország és Románia vettek egyet-egyet, sőt azt sem, hogy Algéria vett egy párat használtan. Akkor viszont már többen fel-vonták a szemöldöküket, amikor India megrendelt nyolc tengeralattjárót. De Indiáról úgy tartják, hogy nem jelent veszélyt a Nyugatra.

A valódi aggodalmat Irán okozta. Az amerikaiak merész beavatkozási kísérlete ellenérc néhány ajatollah megszerzett két Kilót, amit az oroszok némiképp misztikus körülmények

4

között le is szállítottak. Rögvest meg is rendeltek még egyet, aminek hamarosan meg kell érkeznie az öbölbéli kikötőbe, Bandar Abbasba.

Mindez azonban jelentéktelenné szürkült, amikor a nemzetközi haditengerészeti fegy-verkezési verseny újabb és végzetesen veszélyes játékossal bővült. Egy olyan népről van szó, amely kevesebb, mint 20 év alatt felépítette a világ harmadik legnagyobb hadiflottáját; az a nép, amelynek flottaépítő gyáraiban 250 000 főnyi személyzetet foglalkoztatnak, és amely fékezhetetlen ambícióval próbál szuperhatalommá válni.

Egy olyan népről van szó, amelyről tudvalevő, hogy használni is Ind ja tengeralattjáróit, és az is, hogy képes torpedóba is beépíthető precizitású nukleáris robbanófejet gyártani.

Egy olyan nép, amely váratlanul – és az Amerikai Egyesült Államok ezt bíráló kifeje-zett kérése dacára – 10 orosz gyártmányú Kilo típusú dízelelektromos tengeralattjárót ren-delt.

Kína.

Főbb szereplők

Katonai Erők Főparancsnoksága az Amerikai Egyesült Államok elnöke (a Fegyveres Erők főparancsnoka) Arnold Morgan altábornagy (nemzetbiztonsági tanácsadó) Scott F. Dunsmore admirális (a Legfelső Katonai Tanács elnöke) Harcourt Travis (külügyminiszter) George R. Morris ellentengernagy (a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója) Amerikai Haditengerészet Főparancsnoksága Joseph Mulligan admirális (a Haditengerészet főparancsnoka) John F. Dixon altábornagy (az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők [SUBLANT] pa-rancsnoka) John Bergstrom ellentengernagy (a Különleges Háborús Parancsnokság [SPECWARCOM] parancsnoka) USS Columbia Dale „Dörgő” Dunning sorhajókapitány (parancsnok) Mike Krause főhadnagy (végrehajtó parancsnok) Lee O’Brien főhadnagy (haditengerészeti mérnök parancsnok) Rick Aimes fő altiszt (Lee O’Brien főhadnagy segédje) Fari Connard altiszt (főtechnikus) Jerry Curran főhadnagy (harciegység-parancsnok) Hobby Ramsden hadnagy (a radarirányítás parancsnoka) David Wingate hadnagy (navigációs tiszt) Abe Dickson hadnagy (fedélzeti tiszt) USA Haditengerészet FÓKA különítmény Rick Hunter főhadnagy (FÓKA szakaszparancsnok és különítményfelügyelő) Ray Schaeffer hadnagy Fred Cernic fő altiszt Harry Starck altiszt Jason Murray tengerész

5

USA légierő B-52H bombázó Al Jaxtimer alezredes (pilóta, Ötödik Bombázó Század, Minot légitámaszpont, Észak-Dakota) Mike Parker őrnagy (másodpilóta) Chuck Ryder hadnagy (navigátor) Központi Hírszerző Iroda (CIA) Frank Reidel (a Távol-Keleti Osztály Vezetője) Carl Chimei (hírszerző, Tajvani Tengeralattjáró Támaszpont) Angéla Rivera (hírszerző, Kelet-Európa és Moszkva) Kínai Katonai Erők Főparancsnoksága A Legfőbb Vezér (a Néphadsereg főparancsnoka) Hsziao Zsi-jun tábornok (vezérkari főnök) Zseng Ju-su admirális (a Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek

[NSzHE] főparancsnoka) Szeng Je altábornagy (a Haditengerészet parancsnoka) Jibo Jun-seng altábornagy (a Kelet-kínai-tengeri Flotta parancsnoka) Zu Dzsi-kej altábornagy (a Dél-Kínai-tengeri Flotta parancsnoka) Jang Zsen-jing altábornagy (politikai parancsnok) Ken Ju-feng százados (tengeralattjáró-főparancsnok) Orosz Haditengerészet Vitalij Rankov admirális (vezérkari főnök) Levickij főhadnagy Kazakov főhadnagy Orosz tengerészek Igor Volkov százados (a Tolkaty kapitánya) Ivan Volkov (a fia; első kormányos) Karpov ezredes (rangidős tiszt a Mihail Lermontovon) Borszov ezredes (korábban KGB-s, rangidős tiszt a Jurij Andropovon) Pjotr (bárpincér) Torbin (főpincér) Az orosz kirándulóhajók utasai Jane Westenholz (a Connecticut-beli Greenwhich-ből) Cathy Westenholz (a lánya) Orosz diplomata Nyikolaj Rjabinyin (washingtoni nagykövet) Tajvani Nukleáris Bizottság Tajvan Elnöke Dzsin-csang Cso tábornok (nemzetvédelmi miniszter) Liao Li professzor (Tajvani Nemzeti Egyetem) Csiang Ji (tajpeji építőipari mogul) A Yonder legénysége Dale „Dörgő” Dunning főparancsnok Jo Dunning Bill Baldridge főhadnagy

6

Laura Anderson Roger Mills Gavin Bates Jeff Hewitt Thwaites Masters A Cuttyhunk személyzete Tug Mottram százados (a Woods Hole Oceanográfiai Intézet főparancsnoka) Bob Lander (másodtiszt) Kit Berens (navigátor) Dick Elkins (rádiós) Tudósok a Cuttyhunkon Henry Townsend professzor (kutatócsoport-vezető) Roger Deakins professzor (főoceanográfus) Dr. Kate Goodwin (MIT/Woods Hole Intézet) Riporter Frederick J. Goodwin (Cape Cod Times)

Prológus

2001. szeptember 7. A négy kocsiból álló konvoj alig lassított le, amikor befordult a Pennsylvania Avenue

1600. West Executive Avenue felőli bejáratához. Az őrök azonnal keresztülintették őket, és az első autóban ülő négy titkosszolgálati ügynök kimérten biccentett. Mögöttük a Penta-gon két szolgálati limuzinja következett, első utasülésükön haditengerészeti őrökkel. A sort még egy autónyi titkosszolgálati személyzet zárta.

A Nyugati Szárnyba vezető bejáratnál a szolgálatban levő összesen 35 fehér házi ügy-nök közül további négy várakozott. Ahogy a pentagoniak kiléptek az autókból, mindegyi-ket személyes azonosító kitűzővel látták el, kivéve Scott F. Dunsmore admirálist, a Legfel-ső Katonai Tanács elnökét, akinek állandó belépője volt.

Ugyanabból a limuzinból került elő Joseph Mulligan admirális tekintélyt parancsoló alakja; az admirális valamikor a Trident atommeghajtású tengeralattjáró parancsnoka volt, jelenleg pedig a Haditengerészet főparancsnoka és az Amerikai Egyesült Államok Hadi-tengerészetének legfőbb szaktekintélye.

A harmadik férfi Arnold Morgan altengernagy volt, a marylandi Fort Meade-ben talál-ható szupertitkos Nemzetbiztonsági Hivatal briliáns agyú, könnyen haragra gyúló igazgató-ja.

A második szolgálati autó az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének két rangidős tengeralattjárós flottafőparancsnokát hozta: John F. Dixon altengernagyot, az At-lanti-óceáni Tengeralattjáró-erők parancsnokát, és Johnny Barry ellentengernagyot, a

7

Csendes-óceáni Tengeralattjáró-erők parancsnokát. Mindkettőt aznap hívatták Washing-tonba, a kora hajnali órákban. Délután 4.30 volt, és a levegő hidegnek tűnt.

Ritkán látni egyszerre öt ilyen magas rangú egyenruhás katonai személyiséget a Fehér Házban. Az autoritás légköre övezte a Legfelső Katonai Tanács elnökét, amint két oldalán a főparancsnokokkal haladt. Sok országban katonai puccsal fenyegető látványnak számítot-tak volna. Itt, az Amerikai Egyesült Államok elnökének hivatalában és otthonában azonban csak a titkos személyzet nagyon is szolgálatkész biccentését váltották ki.

Az elnök viselheti ugyan névleg a főparancsnoki címet, mégis ezek az emberek irányít-ják az Amerikai Egyesült Államok haderejének első vonalbéli ütőerejét: azokat a repülő-gép-anyahajó csapatokat, amelyek légicsapásmérő erőikkel a világtengereken cirkálnak, és az atommeghajtású tengeralattjáró-erőket.

Ezeknek az embereknek az elnöki intézmény működéséhez is elég sok közük van. Camp Davidét, az elnöki nyaralót maga a Haditengerészet igazgatja, és az elnök élete szin-tén az ő gondjaikra van bízva, hiszen közvetlenül ők irányítják azt a sürgős esetekre sze-mélyesen neki fenntartott, golyóálló lakosztályt, amely a Bethesda Haditengerészeti Kór-házban található.

A Légi Szállítmányozási Parancsnokság irányítása alatt álló 89. Légi Hadosztályhoz tar-tozik az elnöki külön repülőgép, a Légierő 1-es számú gépeként nyilvántartott Boeing 747-es. Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága üzemelteti az összes elnöki heli-koptert. Az Amerikai Egyesült Államok Hadserege üzemelteti a Fehér Ház összes gépjár-művét és azok sofőrjeit. A Védelmi Minisztérium üzemelteti a teljes kommunikációs rend-szert.

Amikor a Legfelső Katonai Tanács elnöke főparancsnokaitól kísérve megérkezik, ők nem csupán látogatók. Ezek az emberek élvezik az Amerikai Egyesült Államokban a leg-nagyobb bizalmat; pozíciójuk és elképesztő tekintélyük politikai zavargásokat, sőt akár egy elnök-váltást is túlél. Olyanok ők, akiket semmiféle civil erő nem tud megfélemlíteni; és akiknek az elnök is kellő tisztelettel kell, hogy adózzék.

Ezen a napsütéses nyári késő délutánon az Amerikai Egyesült Államok negyvenharma-dik elnöke a Haditengerészet, a Tengerészgyalogság és a Légierő mozdulatlan zászlói előtt állt, hogy üdvözölhesse az Ovális Irodába belépő parancsnokokat.

Mosolygott, és mindegyiküket a keresztnevén szólította; a csendes-óceáni tengeralattjá-ró-parancsnokot is, akit még nem ismert személyesen. Neki kezet nyújtott, és melegen azt mondta:

– Johnny, már rengeteget hallottam magáról. Nagyon örülök, hogy végre megismerhe-tem.

Valamennyien helyet foglaltak az Amerika Legfőbb Végrehajtójának hatalmas asztala körül elrendezett, fából készült öt „kapitányi” széken.

– Elnök úr – mondta Dunsmore admirális van egy kis problémánk. – Gondoltam, Scott. Olyasmi, amivel foglalkoztunk már korábban, de soha nem volt sürgető, mert alapjában

véve azt gondoltuk, hogy valószínűleg soha nem fog bekövetkezni. De most megtörtént. Vagyis éppen most történik.

– Folytassa. A Kína által rendelt tíz orosz Kilo típusú tengeralattjáróról van szó. – Amikből öt év alatt kettőt szállítottak le, igaz? – Igen, uram. Jelenleg úgy gondoljuk, hogy a többi is leszállításra Kerül a következő ki-

lenc hónap folyamán. Nyolc tengeralattjáróról van szó; mind a nyolc építése befejezéséhez közeleg különböző orosz hajóépítő műhelyekben.

Azt a kettőt, ami már megvan nekik, el tudjuk viselni valahogy?

8

– Igen, uram. Éppen hogy, de el tudjuk viselni, mert ez a helyzet azt jelenti számunkra: valószínűtlen, hogy egyszerre egynél több üzemben legyen. De többé már nem így lesz. Amint átveszik a hátralevő nyolcat, egy három, vagy akár öt állandóan szolgálatot teljesítő Kilóból álló flottával képesek lesznek blokád alá vonni a Tajvani-szorost. Ez mindenkit ki-zárna onnan, minket is. Egy pár hónap alatt visszavennék és katonai megszállás alá vonnák Tajvant.

– Jézusom! – Ha azok a Kilók ott lennének – mondta Mulligan admirális –, nem mernénk odakül-

deni egy amerikai repülőgép-hordozót. Mert lesben állnának. Akár meg is támadhatnának – aztán azt állítanák, hogy egy harci egységgel megsértettük a kínai felségvizeket, hogy nem volt jogunk ott lenni.

– Hmmm... Van valami megoldás? – Igen, uram. Meg kell akadályozni, hogy átvegyék az utolsó nyolc Kilót. – Úgy érti, győzzük meg az oroszokat, hogy ne teljesítsék a megbízást? – Nem, uram – mondta Morgan admirális. – Valószínűtlen, hogy sikerülne. Megpróbál-

tuk. Mintha arról próbálnánk meggyőzni egy drogost, hogy nincs szüksége pénzre. – Akkor mit csinálunk? – Más meggyőzési eszközökhöz folyamodunk, uram. Egyesével, amíg le nem tesznek

az orosz tengeralattjárók megvásárlásának még a gondolatáról is. – Úgy érti, hogy... – Igen, uram. – De ez nemzetközi felháborodást fog kiváltani. – Így lenne, uram – felelte Morgan admirális –, ha bárki megtudná, hogy ki kivel mit

csinált. De nem fogják megtudni. – Én megtudom? – Nem szükségképpen. Valószínűleg nem zavarnánk Önt néhány külföldi dízel-

elektromos tengeralattjáró misztikus eltűnése miatt. – Uraim, jól gondolom, hogy ez az, amit fedett akciónak neveznek? – Igen, uram. A végrehajtók kudarc esetén sem vonhatók felelősségre – válaszolta a

Haditengerészet főparancsnoka. – Szükségük van a hivatalos engedélyemre? – Szükségünk van arra, hogy mellettünk legyen, uram, a hírszerzés fejeként – mondta

Dunsmore admirális. – De ha megtiltaná az ilyen irányú lépéseket, azt természetesen tiszte-letben tartanánk. Idővel azonban szükségünk lesz valami hivatalosra. Közvetlen az előtt, hogy belefognánk.

– Uraim, mint mindig, most is megbízom az ítéletükben. Kérem, cselekedjenek belátá-suk szerint. Scott, folyamatos tájékoztatást kérek.

Az elnök ezzel nagyon határozottan berekesztette a beszélgetést. Felállt, és kezet fogott mind az öt főparancsnokkal. Végignézte, amint kivonulnak az Ovális Irodából. Jelenlétük-ben úgy érezte magát, mint egy kisfiú. És ismét elgondolkodott azon a szörnyű felelőssé-gen, amit ez a hely rótt rá.

9

Első fejezet

I.

Tug Mottram kapitány majdhogynem érezte a nyomás emelkedését. A szél, amely már két napja körülbelül 40 csomóval süvített északnyugatról, hirtelen 50 csomóra erősödött, majd még tovább. Az első hópelyhek már megjelentek a sóhajtozó, hörgő, ólom színű ten-ger felett, és 40 másodpercenként hatalmas, nyolcszáz méter hosszú hullámokba türemke-dett fel mögöttük az óceán. A szél és a felkorbácsolt, hullámos tenger kevesebb mint 15 perc alatt felhasználóbarátból végzetes ellenséggé változott... ahogyan ez gyakran előfordul

10

a Déli-óceán változékony légköri viszonyai közepette, különösen a Dühöngő Negyvenesek üvöltő külső folyosóján, amelynél a Cuttyhunk most haladt el ellenszélben, büszkén, délke-leti irányban.

Tug Mottram két nappal korábban elrendelte, hogy a hajót deszkázzák le. Az összes légmentesen záró ajtót becsukták és lezárták csakúgy, mint a ventilátor bevezetőket. Sen-kinek nem volt szabad a felső fedélzeten a híd és a tat között tartózkodni. A kapitány most előrekémlelt a hóesésben, ami hirtelen ónossá vált, keresztben lezárva az amúgy is keskeny horizontot. A kormányosfülke nagy ablak-tábláinak ablaktörlői még bírták a megpróbálta-tásokat. Éppen hogy. Hátul azonban folyamatosan romlott a helyzet, ahogyan a hatalmas északi hullámokat még fenyegetőbbé tették a csapásból érkező erőszakos keresztáramlatok, amik, úgy tűnt, elhatározták, hogy elejtik és elnyelik a massachusettsi Woods Hole-ból va-ló 93 méteres acél héjú kutatóhajót.

– Sebességet 12 csomóra csökkenteni – mondta. – Egyetlen csomóval sem akarunk gyorsabban menni, mint a tenger. Különösen nem ezzel a hátsó kiképzésű fattyúval.

– Futtatott már hajót, uram? – kérdezte Kit Berens, a fiatal navigációs tiszt, akinek sötét, jóképű vonásai ezúttal gondterheltséget mutattak.

– Eegen. Pont ilyen vízben. Egy kicsit mentünk gyorsabban a kelleténél. – Úristen! Pont magukon tört meg a hullám? – De még mennyire. Pont átcsapott rajtunk. Körülbelül egymilliárd tonna zöld víz áttört

a taton, betemette a hátsó fegyverfedélzetet és a repülőfedélzetet is, és aztán elöntött min-dent a jobb oldalon. Átfordított bennünket úgy, hogy a kormánylapátok teljesen kiálltak a vízből. A következő hullám középen kapott el bennünket. Azt hittem, végünk van.

– Jézusom! Miféle hajó volt? – Egy amerikai haditengerészeti romboló. A Spruance. Nyolcezer tonna. Igen, Kit, én

vezettem. Az igazat megvallva állati ideges leszek, ha csak rágondolok. Tizenkét éve. – Itt a Déli-sarkvidéken volt, uram? Ahogy mi most? – Ááá... A Csendes-óceánon volt. Jól lent délen. De nem ennyire. – És hogyhogy nem süllyedt el? – Azok a haditengerészeti hadihajók elképesztően stabilak. Átfordult, aztán előreszán-

tott, és a végén éppen a megfelelő irányban jött fel. Nem úgy, mint ez a cicababa. Ez egye-nesen lehúz a fenékre, ha elbasszuk.

– Jézusom! – mondta Kit Berens, amint lenyűgözve kémlelte az óriás vízfalat, ami most már mintha állandóan a Cuttyhunk nagyon is sebezhető, alacsony tatja felett tornyosult volna. – Egy rombolóhoz képest mi csak egy parafa dugó vagyunk. Mit csináljunk?

– Megyünk tovább. Egy pár csomóval lassabban, mint a tenger. Mindig szigorúan ügyelve a kormánylapátokra. Hogy lent legyenek. A nagyobb hullámoknál szigorúan tarta-ni az irányt. A szigetek árnyékában menedéket keresni.

Odakint a szél pusztító 70 csomóra emelkedett, ahogyan a mély alacsony nyomású terü-let, amely keleti irányban söpört végig a Déli-sarkvidéken, visszakényszerítette az egész napos, majdnem barátságos északnyugatit először nyugatra, majd az utolsó öt percben a hideg délnyugatra.

A tenger egyszerre volt hatalmas és zavaros, az uralkodó északnyugati óceáni hullámok összeütköztek a délnyugatról érkező viharral. A Déli-óceán elképesztő méreteihez viszo-nyítva ezeknek a vad, nyers tengereknek a területe viszonylag kicsi, de ez kevéssé vigasz-talta Tug Mottramot és legénységét, amint éppen meghágták a 25 méteres hullámokat. Mert a Cuttyhunk éppen a vihar kellős közepén volt, és erősen bukdácsolt.

Az ólmos eső ismét hóra váltott, és a hajó orrának jobb oldalán levő fegyverpalánkra pillanatokon belül fehér fodrok rakódtak. De kérészéletűek voltak, mert a hatalmas tenger újra és újra tonnányi hideg vizet ömlesztett az első fedélzetre. A másodpercnek azon töre-déke alatt, mialatt az óceáni permet nekicsapódott az elülső rekeszfalnak, jéggé vált, és

11

Tug Mottram, aki az ablakon kémlelt kifele, látta, amint a picike fényes részecskék vissza-pattannak a bal oldali csörlőről. Úgy becsülte, hogy a fedélzeten a nyugalmi léghőmérsék-let mínusz öt fokra eshetett – a 10-es erősségű vihar szele mellett a valódi kinti hőmérsék-let valószínűleg mínusz 15 fokos lehetett.

A Cuttyhunk lassan ismét előrebukott egy hullám lejtőjén, és Tug láthatta Kit Berenst a kommunikációs szoba bejáratánál, amint meghatározza a pontos pozíciót:

– Most a déli 48, keleti 67... délkeletnek tartva... körülbelül 160 kilométerre északnyu-gatra a Kerguélen-szigettől...

Kinézte 23 éves navigátorát, érezte, hogy feszült, és azt mormogta csak úgy: – Ezt a jószágot szemből jövő hullámokra építették. Ha gondunk támad, az éppen a tat-

nál lesz... Aztán, most már hangosabban és tisztábban: – Bob, nézd már azokat az új hullámokat, amik a gerenda felől jönnek! Nem csípném,

ha valamelyik megforgatna bennünket. – De nem ám, uram – felelte Bob Lander, aki, akárcsak maga Tug, korábban az Ameri-

kai Haditengerészet főhadnagya volt. A fő különbség az volt kettejük között, hogy a pa-rancsnokot 38 éves korában elcsábították a Haditengerészettől, hogy vegye át a Woods Hole-ban lévő hatalmas Oceanográfiai Intézet főparancsnokságát, míg Bob, aki tíz évvel idősebb volt, egyszerűen leszolgálta az idejét tengerészkékben, főhadnagyként ment nyug-díjba, és most a Cuttyhunk másodtisztje volt.

Mindkettő nagydarab, erőteljes Cape Cod-i tengeri medve; barátok voltak egész életük-ben. Az Erzsébet-szigetek legnyugatabbjáról elnevezett Cuttyhunk az Antarktiszról épp el-süvöltő vihar rémisztő karmai ellenére biztos kezekben volt.

– Olyan szelesforma most odakint – mondta Lander. – Akarod, hogy leugorjak és szól-jak egy pár bátorító szót a kutatóinknak?

– Jó ötlet – mondta Mottram. – Mondd meg nekik, hogy minden rendben. A Cuttyhunkot ilyen időre találták ki. Az isten szerelmére meg ne mondd nekik, hogy ha nem vigyázunk, bármelyik percben felborulhatunk. Ezek az átkozott oldalhullámok rosszabbak, mint barmi, amit jó ideje láttam... egyszerűen nem tudunk egy helyben lavírozni. Mondd meg nekik, számíthatnak rá, hogy rövidesen a szigetek takarásában leszünk...

Leni a mélyben a Uniósok már abbahagyták a munkát. A vékony alkatú, szemüveges Henry Townsend professzor és csapata együtt ült a tágas vendég társalgóban, amit szándé-kosan azért építettek a hajó közepére, hogy minimálisra csökkentsék a nagy hullámzás esőemelkedő hatását. Fő oceanográfusa, Roger Deakins, már egy kissé feszült volt, ami aligha meglepő egy olyan embertől, aki inkább ahhoz van szokva, hogy nagy lemerülésű kutató-tengeralattjárón dolgozzék.

De a hirtelen időváltozás mindnyájukat meglepte. Kate Goodwin, a magas, meggondolt, szőke kutató, aki doktori címét az MIT és a Woods Hole Oceanográfia Intézet közös prog-ramjában szerezte, most megkésve tengeribetegség elleni tablettákat osztogatott a rászoru-lóknak.

– Én beveszek egy fél kilót – mondta Deakins. – Egy szem elég lesz – mondta Kate nevetve. – Fogalmad nincs róla, hogy érzem magam – válaszolta ő. – Hál’ istennek, nincs... – mondta a nő szarkasztikusan. Incselkedésüket azonban a há-

tulsó ajtó felől besüvöltő jeges áramlat szakította félbe, valamint egy hóember drámai meg-jelenése, aki mellesleg Bob Lander vidám ábrázatát viselte.

– Semmi gáz, emberek – mondta, miközben a szőnyegre verte a havat. – Csak a szoká-sos hirtelen vihar, ahogyan az már itt lent lenni szokott, de ma éjjelre már találunk mene-déket. Jobb, ha most mindenki lent marad, amíg a mozgás el nem ül... és ne izguljanak a dobbanások és a puffanások miatt, amiket fentről hallanak – ez csak azért van, mert na-

12

gyon egyenetlen a tenger, és a hullámok különböző irányokból találnak el bennünket. Ne feledjék, hogy ez egy jégtörő. Akármin keresztülvágja magát.

– Kösz, Bob – mondta Kate. – Egy kis kávét? – A fenébe is, az jó lesz – mondta. – Feketén, cukorral, ha nem gond. Vihetek egyet a

parancsnoknak is, szintén feketén? – Igen, uram. Mért nem visz fel egy egész kannával? Lezárom, hogy ne borítsa végig a

fedélzeten. Amíg a kávéra várt, Bob Lander Townsend professzorral beszélgetett egy pár percig, de

figyelme nem az instabil déli ózonréteg elismert amerikai specialistájának szavain függött. Aggodalommal töltötték el a gerendát érő lökések és a nagy hullámok tompa, rázkódó puf-fanásai, amiknek még egy ilyen komor antarktiszi viharban is van valamiféle ritmusa.

Most éppen egy kissé túl sok volt belőlük. Bob egy párszor üresebb kongást is érzékelt, bár a hang a hajónak ebben a részében elég elmosódott volt. Nem annyira a zaj zavarta, in-kább a ritmus. Gyorsan kimentette magát, mondta Kate-nek, hogy azonnal visszajön, ismét kilépett a hóviharba, és a kabinlépcsőn átverekedte magát a híd félé.

Itt kint tényleg hallotta a vihar sikolyát: a szél keresztülhasított a fedélzeten, hörgött a hatalmas víztömeg felett, és minden viharos lökessél hátborzongatóan még magasabb siví-tásra váltott. A hullámokon átvergődő Cuttyhunk hangjának megvolt a maga kísérteties üteme, a gerenda nagy dobbanása, amit a hajón szétfröccsenő víz metsző hangja követett; mindezt csak egy az egyik vitorlarudat tartó kötélnek a hátsó árbochoz hozzáverődő acél-kábelének szaggatott csattogása törte meg. Bob Lander a korlátok tetején és a csörlőtaka-rókon formálódó jeget is látta. Ha tél lett volna, hamarosan arra lett volna szükség, hogy az emberek fejszékkel távolítsák el, mielőtt túl nehéz lesz az alá-alábukó előfedélzetnek. De az évnek ebben a szakában a hőmérséklet megemelkedik, amint vége a viharnak.

– Azt hiszem, ezt a mait fene egy nyári napnak nevezhetjük – mormogta Bob, amint ke-resztülvergődött a híd ajtaján, miközben megint csak azt a sértő zajt hallgatta, amit már lent is megfigyelt.

Bent a fedélzet feletti magasságnak köszönhetően ez kevésbé volt nyilvánvaló. Ennek ellenére Tug Mottram is hallott valamit. Megfordult, hogy szembenézzen Bob Landerrel; szavakra nem volt szükség. Az amerikai haditengerészek módján beszélt, tömören.

– Menj, és ellenőrizd le, jó, Bob? Azt hiszem, az elülső lesz az. És az isten szerelmére légy óvatos. Vigyél magaddal egy pár embert.

Bob Lander keresztülvágta magát a gurulófedélzeten, és összeterelt egy pár matrózt a legénységi hálóból. Mindhárman szörfruhát húztak, arra pedig prémes sarki vízhatlan ten-gerészköpeny, tengeri csizma és biztonsági hámok speciális együttesét. Felcsatolták az acél biztonsági kötelékeket, és kiverekedték magukat, át az előfedélzeten, ahol egészen nyil-vánvaló volt a mostanra már hangosabb zaj. Minden alkalommal, amikor a hajó felágasko-dott, vagy egy erőteljes ütés érte a gerendát.

– HOGY BASZNÁ MEG! – üvöltötte túl bob Lander a szelet. Már megint az a KIBA-SZOTT horgony! Kilazult, éppen úgy, mint Fokvárosnál.

Aztán átüvöltött Billy Wrightsonnak és Brad Arnoldnak: – MEGHÚZZUK AZT A ZÁRÓCSAVART. AZTÁN GYERÜNK LE A KÖTÉL-

HÁZBA ÉS NÉZZÜK MEG, Ml MENT SZÉT! Éppen ebben a pillanatban egy hatalmas hullám szinte lustán áttört a gerendán. Mindhá-

rom ember derékig a jeges vízben állt, és csak a biztosítókötelékhez erősített hámok akadá-lyozták meg, hogy átessenek a héjazaton. A következő öt percben az emelőrudat csörlőz-ték, hogy megerősítsék a zárócsavart. Aztán visszavergődtek a rekeszfal ajtajához, átnyo-makodtak a kötélházba, miközben Bob Lander titokban attól rettegett, hogy vajon milyen pusztítást végzett a hajóderéknak verődő féltonnás horgony.

13

Csak a tatrekeszhez vezető ajtót kellett kinyitnia. Több tonna tengervíz ömlött ki a kö-télházból, ami rögtön röppályára küldte a három embert, amint átsöpört az alsó fedélzeten. Lander, amikor újra a lábán állt, visszaküldte Wrightsont a mérnöki irodába, hogy indíttas-sa el a pumpákat. Aztán elindult a kötélház felé.

A hatvan centivel a fedélzet felett a jobb oldalon tátongó lyuk mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. A hatalmas horgony kiszabadította magát, és csipkézett szakadást, ha-sadékot vájt a hajóderék acélborításába. Még ennél is rosszabb volt, hogy a két lemez kö-zötti varrat elengedett. Isten tudja, hogy ilyen tenger mellett milyen mélyre hatol egy ilyen hasadék.

Bob Lander tudta, mi az a két dolog, amit tenni kell. Éspedig gyorsan. A lyukat ideigle-nesen be kell foltozni, a Cuttyhunknak pedig most már semmi más választása nem volt, mint hogy menedéket keressen, el ebből a veszélyes vízből a legközelebbi biztonságos ki-kötőhelyre, és szakszerűen meg kell javítani.

Időközben utasította Brad Arnoldot, hogy szedjen össze hat embert, köztük a mérnököt, és menjenek előre, dúcolják alá az orrtőkét a kötélházban és biztonságosan zárják el.

– A horgony most biztonságban van, tehát álljanak neki, Brad. Nem akarom, hogy az a repedés akár egy centivel is megnőjön, és azt akarom, hogy a vizet arra az egy szegmensre korlátozzuk. Amikor végeztek, állítsanak egy őrt a rekeszfal ajtajához.

Bob Lander visszatért a hídra és elmondta Tug Mottramnak, amit az már úgyis kitalált. – Már megint a zárócsavar, Bob? – Igen, uram. A horgonyt visszaerősítettük a csavarra és rendesen rögzítettük. De vala-

mi jó menedékre van szükségünk. Sok víz bejut a kötélházba. A hatótestben egy nagy re-pedésen át látni az isten napját... Brad kitámasztást csinál a lyuk körül, de meg kellene he-geszteni, mégpedig hamarosan, különben attól tartok lefut az egész a varratba. Ezt a fajta munkát itt nem tudjuk elvégezni.

– Rendben. Kit! Milyen messze vagyunk Kerguélentől? – Úgy 130 kilométerre, uram. Ezzel a sebességgel úgy 4.00 tájban ott leszünk. – Rendben, ellenőrizze az útirányt! – A jelenlegi útirány megfelelő... Rendezvous Rock mellett fogunk elhaladni, 20 kilo-

méterre északra, aztán szél alatti oldalon lefuthatunk a Choiseul-öbölbe, és remélhetőleg kimászunk ebből az átkozott időből.

– Ez egy-két napig még nem fog javulni. Azt hiszem, oldalhullámveréssel kell megbir-kóznunk, Kit, de ha a szirtvonulat keleti oldalán maradunk, egy kicsit nyugodtabb kell hogy legyen. Nem hiszem, hogy a kutatóink különösebben lelkesednének azért, hogy be-cses kutatási területüktől elfelé módosítsuk az útirányt.

– Én sem hiszem, uram. De azért még kevésbé lelkesednének, ha az orrtőke kettényílna, mi pedig feneket érnénk.

– Nincs életveszély, Kit – mondta Bob Lander nyugodtan. – Csak nemi nyavalyás bosz-szúság, és nem akarjuk, hogy rosszabb legyen... Uram, lemegyek és ellenőrzöm a foltozási akciót a kötélházban.

19.57-kor Tug Motteram műholdas üzenetet küldött a Woods Hole-i irányítóközponttal: – Pozíció D 48,25, K 67,25. Útirány 117 – 12 csomó. Kikötési szándék. Viharos időjá-

rás által okozott kisebb orrsérülés megvizsgálása és kijavítása céljából. 19.58-kor az irányt a Kerguélen-sziget északnyugati földnyelvéhez igazította – a sziget

gyakorlatilag a világ végén fekszik, valójában lakatlan, hó és jégfedte területét nem érte emberi láb azt a néhány franciát kivéve, akik a mélyen délkeleten elhelyezkedő port-aux-francais-i meteorológiai állomáson vannak. Hajó hónapokig nem jár ezen az istenverte sziklás senkiföldjén. Nem húzódnak felette kereskedelmi repülőutak. Nincs olyan katonai hatalom, amelynek akár egy kicsit is érdekében állna, hogy megvizsgálja ezt a helyet.

14

Amennyire tudni lehet, portyázó tengeralattjáró nem járt erre már jó fél évszázada. Még a mindent látó amerikai műholdak sem tartják fontosnak, hogy pillantást vessenek erre a sziklás pusztaságra, mely nyugat-keleti irányban 130 kilométer, északról délre pedig 90 ki-lométer. A királypingvinek hatalmas költőhelyeit, és az elképesztő mennyiségű nyulat le-számítva Kerguélen akár a Holdon is lehetne. A sziget csak egy az Antarktiszi-tengerből kiemelkedő fagyos sziklahalmaz, talán a legelhagyatottabb hely ezen a bolygón. Pontosan a 69. keleti hosszúsági fokon van, a déli szélesség 49,30 fokán. Az év 12 hónapjában foly-ton viharos az időjárás, Kerguélen tehát annak a földrajzi bizonyítéka, hogy a Dühöngő Negyvenesek valójában Dühöngő ötvenesek.

Tulajdonképpen ez egy sokkal kisebb szigetekből álló szigetvilág, amely egy nagy, egyenetlen L alakú földdarabban helyezkedik el, és az egészen a Shackleton-jég keleti vé-géig elnyúló, a D 47,00 szélességtől nagyjából délkeleti irányban 3000 kilométer hosszan húzódó hatalmas víz alatti hegylánc csúcsa. Ettől a hatalmas vonulattól nyugatra az óceán körülbelül 5 kilométer mély. A másik oldalon csaknem hat és fél kilométert mélyül a ge-rincszinttől.

A helynek már a szelleme is megborzongatta Tug Mottramot. De tudta, hogy mi a dol-ga, és azt is tudta, hogy a Woods Hole-i tudósok, akikkel utazott, mekkora jelentőséget tu-lajdonítanak azoknak a sosem látott, felszín alatti hegyeknek, amelyeket hivatalosan Kerguélen-Gaussberg gerinc néven tartanak számon.

Merthogy azok felett a sziklás víz alatti csúcsok felett a krill nevű, garnélarákhoz hason-ló, az antarktiszi tápláléklánc rendkívül fontos összetevőjét alkotó teremtmények szó sze-rint hatalmas felhői úszkáltak. Fontosságuk akkora, hogy nélkülük az egész ökoszisztéma összeomlana. A krillt ugyanis mélytengeri élőlények egész sora fogyasztja – halak, tinta-hal, fókák és több különböző bálna is. A bálnákat és fókákat aztán a gyilkos bálna eszi meg. A pingvinek olyan kis halakon és tintahalon élnek, amelyek krillel táplálkoznak. A repülő madarak is krillt, halat és tintahalat esznek.

A Woods Hole-i kutatócsoportok évek óta a krillállomány rohamos csökkenését észle-lik. Townsend professzor azzal vált világhírűvé, hogy bejelentette: egy hosszú kutatóprog-ram eredménye alapján arra az álláspontra jutott, hogy a krill kipusztul szeptemberben az Antarktisz felett megjelenő ózonlyukon átszüremlő ibolyán túli sugarak hatására. Kutatásai továbbá arra mutattak rá, hogy a helyzet romlik, és úgy véli, hogy az ózonlyuk folyamato-san nő, valahogy úgy, ahogyan a Cuttyhunk kötélházában levő lyuk.

Bejelentése sürgető hatással volt erre az expedícióra. Azt tervezte, hogy hat napon át mintákat vesz a krillből a gerinc mentén, aztán továbbmennek a McMurdo-öbölbe az Ame-rikai Egyesült Államok Antarktiszi Kutatóállomására, újabb egy hónapra. A kérdés az volt, hogy vajon a fitoplanktonnak, ami a krill tápláléka, árt-e az ibolyán túli sugárzás, és hogy ez veszélyezteti-e tengeri élőlények egész fajait. További jelentős emelkedés azt jelezné Townsend professzornak, hogy az ózonlyuk nő. A New York Times egész mellékletet szentelt ennek a legutóbbi veszélynek, és most a világ környezetvédelmi hivatalainak sze-me a Cuttyhunkon utazó tudósokra szegeződött.

Tug Mottram szeme a most már a jobb oldali fedélzet gerendáján keresztülcsapkodó őr-jöngő tengerre szegeződött; a vihar fehér habot korbácsolt a hullámok tarajára, groteszk csipkemintát adva az árkoknak.

A horgony most nagyjából biztonságban volt, de az orrnál levő emberek iszonyatos erő-feszítéssel próbálták megakadályozni, hogy a hullámok betörjenek. Két nagy matracot tömtek a lyukba, amit két, pontosan az ilyen rendkívüli helyzetekre méretre vágott súlyos gerenda rögzített a helyére. A legénység három fiatal tagja majdnem derékig a jeges vízben állva próbálták a gerendákat kovácskalapáccsal a helyükre illeszteni, de olyan hideg volt, hogy fejenként csak három percig bírták. Amikor viszont a hajó előrebukott, a víz elborí-totta őket. Nyugodt tenger esetén az egész mindössze tíz percig tartott volna, így viszont

15

végül több mint egy órába telt, mire a hajó végre vízhatlanná vált. Újabb tíz perc kellett ahhoz, hogy kiszivattyúzzák a vizet. És két órába, hogy kiolvasszák a vacogó tengerésze-ket.

Éjfélkor őrségváltás volt. Bob Lander jött fel a hídra, a kapitány pedig, aki a vihar leg-rosszabbját fogta ki, elnyűve tartott a kabinjába. 48 éves korára Tug már nem érezte magát olyan elpusztíthatatlannak, mint annak idején, amikor 25 volt. És hiányzott neki lenyűgö-zően szép második felesége, Jane, aki most Fokváros kikötőjében, Truróban várt rá. Képte-len volt aludni az antarktiszi hajnalokon, és gyakran hosszú ideig töprengett bűntudattal Annie-től való válásán és azokon a szörnyű, kegyetlen féligazságokon, amiket kijelentett, csak hogy megszabaduljon és elvehessen egy sokkal fiatalabb nőt. De amikor Jane-re gon-dolt, rendszerint sikerült meggyőznie magát, hogy jobban meggondolva a dolgot, valószí-nűleg megérte.

Kint az idő mostanra egy kicsit derülni kezdett, és bár a szél még mindig 50 csomó kö-rüli sebességgel üvöltött, a hóesés elállt, és időnként már a felhők is felszakadoztak. Túl voltak a hidegfront javán.

Ahogy a Cuttyhunk délkeleti egy-három-ötös irányban oldalazott 17 csomóval, a hídon álló Bob Lander időnként megpillantotta a Nap tűzgolyóját. Hamarosan meglátják az Ilot Rendezvous hatalmas szirtjét, a Kerguélenre vezető északnyugati kijáratot őrző legömbö-lyödött gránitkentaurt, ami 75 méterre emelkedik ki a tengerből, klónként Bligh Sapkája-ként emlegetik, Cook kapitány nevezte el 1776-ban, negyedik és egyben utolsó útján a Resolution vitorlamestere iránti tiszteletből – a vitorlamestert William Blighnak hívták, és később a Bountyn szolgált. De a tengeri jog valahogy úgy rendelkezett, hogy a franciák történetesen előbb elnevezték, és a hivatalos térképek ezt tükrözik.

Bob Lander először röviddel 3.00 előtt pillantotta meg, úgy nyolcszáz méterre a megfol-tozott jobb oldali fedélzetgerendától. Átkiabált Kit Berensnek, aki 2.00-kor tért vissza a navigációs irodába.

– Igen, uram – válaszolta Kit. – Jó radarképem van. Tartsa az egy-három-ötöt és a Cap D’Estaing pontot keresse, halálpontosan előre mostantól negyven percre. Mély víz van egész közel, nyolcszáz méterre meg tudjuk kerülni a földnyelvet. Izzadság nélkül.

– Kösz, Kit. Kér egy kis kávét? – Jöhet, uram. Csak először hadd irányozzam be magunkat Choiseulbe. Rögtön ott le-

szek. A térkép azonban azt mutatja, hogy van egy pár hínárzátony az öbölben, és azt hi-szem, jobb lenne, ha nagy ívben elkerülnénk őket. Nem bírom az ilyesmit.

– Akkor tegyen így, Kit. Jobb, ha szemmel tartja. Ne is törődjék velem. Én csak állok itt és szomjan fogok halni.

Kit Berens elégedetten vigyorgott. Imádta első nagy tengeri útját, és végtelenül hálás volt Tug Mottramnak, akinek a lehetőséget köszönhette. Tug az apjára emlékeztette. Mindkettő körülbelül 190 magas volt, jókedélyű, sok-sok sötét, göndör hajuk és sötétre sült arcuk volt, mint a szabadban élő emberek. Tug a világtengereken szerezte a színét, Kit apja pedig a dél-texasi olajmezőkön olajfúróként eltöltött élet során. Kit szerint mindkettő olyan ember volt, akire tényleg lehet számítani, ő is meg van győződve arról, hogy cserébe szá-míthat rád. Ez nagyon imponált neki.

A fiatal navigátor egy fémvonalzó mellett a térképbe szúrta a körzőjét. – Van egy kibaszott nagy hegy, vagyis fennsík a földnyelven – kiáltott oda Bobnak. –

Úgy jelölik itt, hogy Madárasztal. Valószínűleg ez lesz az első, amit meglátunk. Ott majd irányt igazítunk egy pár fokkal délebbre. Úgy éppen belátunk majd Christmas Harborba. De nem hiszem, hogy eléggé megvédene bennünket a széltől. Egy kicsit tovább kell majd futnunk.

– Mi a fene az, hogy Christmas Harbor? Azt hittem, az egész hely francia. Miért nem Baie Nőéinek vagy valami ehhez hasonlónak hívják?

16

– A jegyzetek szerint Cook kapitány nevezte így, mert ide állt be 1776 karácsonyán. A franciák körülbelül ugyanakkor nevezték el Baie de l’Oiseau-nak. Nem lepődnék meg, ha azóta senki sem járt volna erre. Mondom, ez egy elhagyatott hely.

3.37-kor Bob Lander körülvezette a Cuttyhunkot Cap D’Estaing-on. Már nappali vilá-gosság volt, de a szél még mindig süvöltött a Déli-sark felől, és végigsöpört Kerguélen ha-talmas északnyugati földnyelvén. Tizenöt perccel később Kit Berens a Christmas Harborban háborgó fehér csipkés örvényeket figyelte.

– Hát ezt elfelejthetjük – mondta. – Megesküdtem volna, hogy a szél éppen D’Estaing körül fúj, de valahogyan akörül a kibaszott nagy hegy körül is ott van, és befúj a kikötőbe a másik irányból. Olyan itt, mint egy szélcsatornában. Az ellenszelek gondot fognak okozni. Egyszerűen fel kell mennünk valamelyik fjordba.

– Valamelyik fjordba? – kérdezte Bob. – Azt hittem, azok csak északon dívnak. – E szerint a térkép szerint Kerguélenen több fjord van, mint Norvégiában – mondta

Kit. – Már órák óta ezt tanulmányozom. Valamikor az egész hely csupa gleccser lehetett. A fjordok olyan mélyen behatolnak a szárazföldbe, hogy egyetlen helyet sem látok, ahol a tengervíz 18 kilométernél távolabb lenne. Lefogadom, ha centiről centire összeadnánk a partvonalat, lenne olyan hosszú, mint Afrikáé!

Lander nevetett. Tetszett neki a kalandvágyó fiatal texasi. És az is tetszett neki, hogy mindig sokat tudott arról a helyről, ahol éppen voltak. Nem csak a pozíciót, útirányt, sebes-séget és távolságokat. Kitre jellemző volt, hogy tudta, James Cook kapitány és William Uligh ezeken a vizeken vitorláztak pár száz évvel ezelőtt.

Tug Mottram éppen ekkor ért vissza a hídra, hajszálpontosan, mint mindig. – Jó reggelt, fiúk – mondta. – Eláll egyszer ez a nyavalyás szél? – Nem mostanában – mondta Lander. – A hidegfront éppen itt van. Azt hiszem, áldást

kell mondanunk azért is, hogy az az átkozott hóvihar már elment. A szél még mindig dél-nyugati, és odakint fagy.

– Kit, kinézte a helyet? – kérdezte a kapitány. A texasi a térképét tanulmányozta. Anélkül, hogy felnézett volna, lassan azt mondta: – Úgy nagyjából. Innen körülbelül 13 kilométerre délnyugatra van egy keskeny öböl,

Baie Blanche-nak hívják. Tulajdonképpen egy fjord, 16 kilométer hosszú, másfél kilométer széles, és elég mély, a 120 métert is eléri. A végén kettéágazik, a bal oldali szarv Baie des Francais, azt hiszem, az védett lesz. De közvetlenül becsatlakozik egy másik fjordba, a Baie du Reposba is. Ez körülbelül 13 kilométer hosszú, keskeny, de nagyon mély. A nyu-gati oldalon lévő hegyvonulat kell hogy adjon valami takarást. A hullámok nem nagyon jöhetnek be, olyan nagyon messzire legalábbis nem, ós nem jelölnek hínárzátonyt. Azt ja-vaslom, menjünk be oda.

– Rendben. Apropó, Bob, útban a kabinod fele mondd már meg a mérnököknek, úgy készüljenek, hogy 8.00-kor elkezdhetnek a hajótesten dolgozni.

– Rendben, uram. Csak egy órára dőlök le. Aztán jövök is vissza, hogy le ne maradjak a nevezetességekről.

Kit Berens végre felnézett, és tudatta a kapitánnyal, hogy műholdas üzenetet fog külde-ni pozíciójukról, és jelzi a kisebb javításokat, amik nem egész egy nap késést okoznak majd.

A széles híd bal oldalán elhelyezkedő kommunikációs szobában Dick Elkins, aki ko-rábban tv-szerelő volt Bostonban, éppen a meteorológiai állomással beszélt, amikor Kit Berens az üzenetet az asztalára tette.

– Interkontinentális, közvetlenül Woods Hole-ba. Ekkor végre szélárnyékba kerültek. A víz simább volt és a Cuttyhunk egyensúlyba ke-

rült, mivel ahogy Baie Blanche felé haladtak, az egyre emelkedő dombok védték a bal ol-dalt.

17

Kit Berens ismét a térképei fölé görnyedt, acélvonalzója keresztezte a fehér, kék és sár-ga lapokat. Végül megszólalt:

– Uram, három dolgot szeretnék közölni... – Halljuk! – mondta a kapitány. – Igen. Ha északi irányban hagyjuk el ezt a szigetet, 13 500 kilométeren keresztül nem

találkozunk szárazfölddel, amíg csak el nem érjük Pakisztán déli szegélyét. Ha pontosan nyugatnak tartanánk, ugyancsak 13 500 kilométert kell menni Argentína déli partvonaláig. Ha viszont keletnek tartanánk, 9500 kilométer múlva érnénk el Új-Zéland déli részét, és onnan újabb 10 000 a chilei partokig. Megállapítom, hogy jelen pillanatban ennek az isten-verte világnak a kibaszott legvégén vagyunk.

Tug Mottram hangosan nevetett. – És ha délnek tartanánk? – Az, uram, kibaszott egy rémálom lenne: 800 kilométer az Astrid Coastot szegélyező

West Ice Shelfen át. Igazi antarktiszi partvonal. Még hidegebb és szelesebb, mint ez itt. De van még valami, amiben hasonlít egymáshoz Kerguélen és az Antarktisz.

– Igen? És miben? – Még sohasem született emberi lény egyiken sem. – Jézus Mária! 6.00-kor befordultak az első széles fjordba, Baie Blanche-ba, és szinte azonnal elfeled-

keztek a szélről; a víz nyugodt volt, és úgy tűnt, hogy nincs is árapály. 1200 méter víz volt a hajógerinc alatt. Tug Mottram azonnal visszavett a sebességből, mert ezekben a nagyon hideg, mély antarktiszi öblökben akármikor bele lehet futni azokba a rendkívül veszélyes kis jéghegyekbe, amelyek átlátszó, olvadékvízből visszafagyott jégből vannak, és a felszín alatt lebegnek afféle nagy koloncként, ami elnyeli az őt körülvevő tenger sötét, komor ár-nyalatait. Szemre kékesfeketének látszanak, és a fehér gleccserjéggel ellentétben csaknem láthatatlanok.

Hat kilométer múlva Bob Lander átvette a kormányt, míg a kapitány kiment a metsző, de tiszta levegőre, és a vízi út szaggatott partvonalát szemlélte. Elöl, ahol a fjord kettéága-zott, a Pointe Bras alacsony földnyelve látszott. Azon túl pedig a Mount Richards 330 mé-terig emelkedő hófödte csúcsa. A távcsövön át Tug látta a hóförgetegeket, amiket a még mindig süvöltő szél kavart fel a magaslaton.

Ez a szélcsend megfelelő egy darabig, de ha véletlenül egy vihar lesöpör északról, az egyenesen Baie Blanche-on száguld keresztül. Ezért javasolta Kit Berens, hogy egyenesen fussanak be a mélyen védett Baie du Reposba, mielőtt elővennék a hegesztőfelszerelést.

6.55-kor fordultak be a hosszan elnyúló fjordba, és a hosszú bal kanyarban csaknem 70 öl vízen kellett áthaladniuk, hogy elérjék a Mount Richards alatti védett zsákutcavizet.

Bob Landers 4 csomó alá lassított, amíg horgonyzóhelyét kerestek, amikor Tug Mottram megpillantott két régi, rozsdásodó, szürke bóját egymástól körülbelül 120 méter-re, körülbelül 45 méterre a sziklás nyugati szélárnyékos parttól.

– Ez pont jó lesz – mormogta, és azon töprengett, hogy vajon Cook kapitány hagyta-e itt őket. De aztán, még mindig a lencséken keresztül valami olyasmit pillantott meg, ami meghaladta mind a képzeletét, mind az értelmét.

Nagy sebességgel, körülbelül 14 csomóval rohant feléjük egy el-téveszthetetlen formájú amerikai gyártmányú csatahajó, egy régi 130-as LCVP, kiegészítve két szabványos 7,62 mm-es géppuskával az orron. Tug agyában ezek közül egyik sem jelentett jót, de ami iga-zán nyugtalanító volt, az az alacsony tőkére festett egész sor nagy piros-fehér sárkányfog volt. De még ennél is rosszabb volt az a tíz, katonai stílusú fehér sisakot viselő alak, aki a hajót birtokolta. Tug láthatta, amint a Nap megcsillan az elülső fegyveresek sisakján.

18

– Hát ezek honnan a pokolból kerültek elő? – kérdezte Mottram kapitány kőbálvánnyá meredve az üres fedélzeten. Csak találgatni tudott, hogy talán franciák, de kihívta Kitet és Bobot, hogy nézzék meg ők is.

Lander elgondolkozott. – Fiz egy régi 272-es – mondta. – Jó régen nem láttam egyet sem. De a fiatal Berens, aki természettől fogva fürgébb volt, és texasi lévén a határvidékre

jellemző villongások hagyományain nőtt fel, megragadott egy kulcscsomót, és kijelentette, hogy a fegyverraktárba tart.

– Rögtön! A kapitány előhúzta töltött oldalfegyverét a fiókból, Bob Lander pedig egészen megál-

lásig lassította a hajót. Pillanatokkal később a csatahajó melléjük húzott, a parancsnok pe-dig enyhe amerikai akcentussal engedélyt kért az odakötéshez. Tugnak úgy tűnt, japán szemet lát a nagy sisak alatt.

AZ LCVP-n levő felfegyverzett katonák közül nyolcan átmásztak a korláton. Mottram kapitány üdvözlésképpen kezet nyújtott, de gesztusát semmibe vették. A kapitányt és Bo-bot kitárt karral a rekeszfalhoz parancsolták. Mottram amúgy sem gondolta, hogy a piszto-lya fel tudná venni a versenyt a támadók Kalasnyikovaival.

Bob Lander megfordult, hogy megkérdezze, milyen felhatalmazással folyik ez az akció, de egy géppuskatustól származó ütés leterítette. Ugyanebben a pillanatban Kit Berens for-dult be a sarkon egy töltött géppisztollyal és tüzet nyitott.

Bent a kommunikációs szobában Dick Elkins két géppuskasorozatot hallott. A hídab-lakhoz rohant, és megpróbálta értelmezni a helyzetet. Tudta, hogy nagyon kevés idő van, visszarohant az irodájába és mindkét zárat ráfordította. Egy fél perccel később az első fej-sze bezúzta az ajtó tetejét.

Dick csak másodperceket vesztegetett. Megnyitotta az interkontinentális műholdas kap-csolatot és kétségbeesett üzenetet gépelt:

– MAYDAY... MAYDAY... MAYDAY! Cuttyhunk déli 49, keleti... TÁMADÁS... ja-pán...

Ezen a ponton a Woods Hole-i irányítóközpontnak szóló üzenetet félbeszakította egy fejszenyél, ami beszakította Dick Elkins fejét.

És semmit, ismétlem, semmit nem hallottak többé az Amerikai Egyesült Államok Oce-anográfiai Intézetének kutatóhajójáról. Nem volt roncs. Nem voltak holttestek. Nem volt kommunikáció. Nem volt feltételezett tettes. Egyetlenegy nyom sem volt.

Mindez 11 hónappal ezelőtt történt.

19

II.

Freddie Goodwin 41 éves korára belenyugodott, hogy élete hátralevő részét a helyi lap riportereként fogja leélni. Szíve mélyén mindig is vagy tengerészeti mérnök, vagy tenger-biológus szeretett volna lenni, de a Cape Cod-on némiképp ellazsált fiatalság eredménye-képpen a legtöbb vizsgán megbukott. Később a jegyei nem voltak elég jók ahhoz, hogy be-jusson az MIT és a Woods Hole Intézet közös doktori programjába.

Ami többé-kevésbé el is varrta a mélytengeri szálakat, már ami Freddie-t illeti. Elhatá-rozta, hogy ha már nem kutathatja a fantasztikus tengereit, akkor legalább írni fog róluk, a nehéz tudományos életet pedig sokkal eszesebb első unokatestvérére, Kate Goodwinre hagyja. Titokban mindig is szerelemes volt belé azóta, hogy megismerte az akkor 19 éves lányt, az apja, Freddie nagybátyja halála után.

Így aztán Freddie nekivágott az újságírás rögösebb és sokkal kiélezettebb ösvényeinek, és 22 éves korában felajánlottak neki egy állást a helyi lapnál, a Cape Cod Times-nál, miu-

20

tán benyújtott egy eleven és valóban kiváló interjút egy görög hajóskapitánnyal, aki volt olyan meggondolatlan, hogy egy vihar alkalmával a Freddie otthona melletti Nauset Beach-en ürítsen ki egy 20 000 tonnás cukorszállító hajót.

A szerkesztő figyelmét gördülékeny stílusán kívül azzal a hajthatatlan kitartással hívta fel magára, amivel a görög kapitányt térdre kényszerítette egy dél-bostoni ciprusi étterem titkos tárgyalójában. A lila toll, amely sajnálatos módon elégtelen fegyvernek bizonyult az MIT-s professzorok meghatására, mivel azok türannosz módjára ragaszkodtak a tényekhez, a Timesnak tökéletesen megfelelt.

A hyannisi hírrovatnál szintén a tényeket kedvelték, de a tudósok visszahúzódó lázas küldetéstudata nélkül. Néhány rövid év alatt Freddie Goodwin lett az újság vezető újság-írója, és többé-kevésbé maga választhatta meg a megbízásait, kivéve ha valami nagy dolog történt éppen odaát a Kennedy-birtokon Hyannisportban, ahol mindig szívesen látott ven-dég volt.

Született bajkeverő volt, de meglepő külsejű és tehetséges; valószínűleg nagy karriert futott volna be Bostonban vagy New Yorkban, ha el tudott volna szakadni Cape Cod-tól. A dolog úgy állt, hogy elegendőnek találta, hogy jobb cikkeit átvették a társújságok, köztük a Washington Post. Jobban meggondolva, az újságírás humoros, ambíciómentes oldalvizét részesítette előnyben. Cape Cod pedig, ifjúsága keskeny földdarabja és négy generáción keresztül a család főhadiszállása, mindig is otthont jelentett Freddie-nek. Soha nem nősült meg – egyesek szerint azért, mert senki nem ért fel imádott és elérhetetlen Kate-jéhez de ott volt a hajója, még homárhalászatra is volt engedélye, és volt egy sor barátnője. Nyaran-ta a nagymenő Wianno klub öregfiúk szakosztályában evezett, és nézte a Cape Cod-i base-ball-liga meccseit, ahol a Hyannis Metsnek drukkolt. Télvíz. idején, amikor a Fok lakossá-ga körülbelül 80 százalékot zuhan, hajlamos volt túl sokat inni.

Ha alkalmanként „Fokon túli” megbízást kapott (a helyiek csak így emlegették), Freddie Goodwinnak hamarosan hiányozni kezdett a saját vidéke – nem csak Mulligan bár-ja Dennisportban, hanem a nagy sós vizű tavak, a lápok és a homokos partvonal, a Nantucket-öböl sekély, szelíd vize és a Golf-áramlás lágy, meleg szellői, amik az év hat hónapján át a Fok nyugati nyúlványain tekergőznek.

Most, hogy egyedül állt Kerguélen szigetén a Christmas Harbort körülvevő hatalmas, szél tépázta jeges sziklák árnyékában, különösképpen hiányzott neki mindez. És ismét te-hetetlenül siratta elvesztett Kate-jét, és bizonyos értelemben mind a 23 Cape Cod-i hajóst és a hat tudóst, akik majdnem egy évvel korábban eltűntek a föld színéről azon a végzetes decemberi reggelen.

Nagyon sokat ismert közülük, legjobban Bob Landert. Freddie egész családja ott volt Bob feleségének temetésén, mindössze két évvel azelőtt. Rákbetegsége csaknem annyi fáj-dalmat okozott Goodwinéknek, mint férjének és három gyerekének. Landerék mindannyi-an Brewsterben laktak, Freddie szüleitől pár kilométerre már vagy 50 éve.

Kate révén ismerte a nagy Tug Mottramot, Henry Townsendet, Roger Deakinst, és Kate két asszisztensét, Gailt és Barbarát. A Woods Hole-i oceanográfiai közösség a vízparti épü-letegyüttes hatalmas méretei, az 1400 alkalmazott és az 500 főt meghaladó diákság dacára olyan szorosan szervezett volt, mint egy ügyvédi iroda. Akik hosszú és veszélyes tudomá-nyos célú tengeri utakat tesznek az Arktisz vagy az Antarktisz területére, azoknak gyakran egy életre összefonódik a sorsa.

Freddie Goodwin nem tudta elhitetni magával, hogy a Cuttyhunk teljes személyzete ha-lott. Hónapokon keresztül arra használta fel a Cape Cod Times hasábjait, hogy a kormány-zati vizsgálatot támadja. Érzelmileg és értelmileg egyaránt képtelen volt arra, hogy feldol-gozza a hivatalos jelentés szavait...

Semmiféle bizonyíték nem utal arra, hogy a Cuttyhunk még mindig vízen van, és léi kell tételeznünk, hogy a teljes személyzettel együtt a Déli-tenger fenekére süllyedt. A túl-

21

élés esélye azokon az elhagyatott vizeken, az ottani fagypont alatti hőmérséklet mellett, egyszerűen nulla.

Freddie többször megpróbálta megtudni mind lapjában, mind pedig különböző washing-toni kormányszervektől levélben, hogyan értelmezik az utolsó üzenetet: azt az állítást, hogy a hajót megtámadták... és hogy valószínűleg japánokat terhel a felelősség.

A Pentagon sajtóosztálya türelmesen újra és újra rámutatott, hogy a Cuttyhunkot az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete nagy erőkkel kereste három hónapon át.

– Mr. Goodwin, szeretném emlékeztetni arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok el-nöke személyesen küldte a Hetedik Flotta egy fregattját a területre órákkal a kutatóhajó utolsó üzenetének vétele után.

Különböző hivatalnokok válaszoltak saját fontosságukat hangsúlyozó, letargikus stílus-ban, és megmagyarázták, hogy „a Külügyminisztériumtól a japán kormány legmagasabb köreiig, sőt, a legfelsőbb katonai vezetésükig minden szervnél lefolytatott kiterjedt vizsgá-latok eredményeképpen mindenki a legnagyobb tanácstalanság állapotában van. Attól tar-tok” – írta az illetékes –, „a japánoknak a leghalványabb fogalmuk sincs róla, hogy miről is beszélünk.”

Freddie néhány jókora pohár bourbon után válaszolt, telefonon. – No és mi van a rohadt kínaiakkal, vagy vietnamiakkal, vagy valamelyik másik olyan

bandával, akik olyan egyformának tűnnek egy amerikai szemében? De senki nem tudott segíteni. Most pedig ott állt ezek alatt a sötét, sátáni kinézetű szik-

lák alatt, bámulta a Choiseul-öböl szürke, jeges vizét, és nehéz, ítéletidőre kitalált szerelése ellenére vacogott, míg azon gondolkodott, hogy Kate Goodwin elvesztése összetörte a szí-vét.

Az elmúlt év hosszú megpróbáltatásai alatt legfőbb támogatója a kiadója, Frank Markham volt. A jóindulatú és mélyen együttérző Frank javasolta, hogy Freddie talán el-mehetne Kerguélenbe a lap költségén, hogy írjon egy tudósítássorozatot a világ végén levő szigetről a Cuttyhunk elvesztése kapcsán.

– Megtalálod a módját, hogy eljuthass oda, mi meg álljuk a költségeket és segítünk megszervezni az egészet. Alaposan körülszaglászol, és megtudod, zörög-e a haraszt.

Frank átkarolta Freddie-t, és azt mondta neki, ha akár egyetlen dolgot talál, abból ha-talmas sztori lenne, és egyébként is katartikus élmény lesz.

– Talán segít neked, hogy nyugalomba helyezd Kate-et, legalábbis a fejedben. A Cape Cod Times sztárújságírója most tehát ott állt egyedül ezen a szélverte partvona-

lon, és próbálta letörölni arcáról a megdermedő könnyeket, kétségbeesetten nézte azt a 100 méterre járó motorral várakozó kutatóhajót, ami Miamiból Kerguélenbe hozta.

Végállomásuk McMurdo állomás volt, ahonnan Freddie-t helikopter viszi majd tovább, hogy végül visszarepüljön Bostonba. Frank Markham 4000 dollárt fizetett a hajó tulajdo-nosainak, hogy két-három napig maradjanak a környéken, amíg Freddie anyagot gyűjt.

Ahogy a dolgok alakultak, mindezt valószínűleg ingyen is megtették volna. Mindenki-nek szimpatikus volt a Cape Cod-i író, aki a hosszú déltengeri utazás alatt a Cuttyhunkról és utasairól szóló történetekkel szórakoztatta a legénységet. Mire megérkeztek Christmas Harbor mellé, senki nem hitte a hajón utazók közül, hogy már ismeretes a teljes igazság. Freddie mindannyiukat meggyőzte, hogy unokatestvére még mindig életben lehet valahol.

Ma, mivel a tenger ez egyszer nyugodt volt, megengedték neki, hogy a Zodiac gumi-csónakkal egyedül partra szálljon. Partot ért, kiemelte a motort, és partra vonszolta a csó-nakot – ezt a mozdulatsort azóta gyakorolta, mióta járni tudott, bár kissé melegebb vizek-ben.

Most, hogy egyedül volt gondolataival és drága emlékeivel, ezúttal a tájat és a térképét nézte. Freddie, aki egész életében rajongott Agatha Christie belga detektívjéért, Hercule

22

Poirot-ért, azt mondogatta magának, hogy a megoldások, ha léteznek, a „kis szürke sejtek-ben” rejteznek. Lefirkantotta a Cuttyhunk utolsó ismert pozícióját, és világosan látta, hogy Kerguélen északnyugati földnyelvéhez kellett hogy befussanak, pontosan Bligh’s Cap mel-lett.

Tudta, hogy a hajóorr sérült volt, és azt is tudta, hogy rossz volt az időjárás, és menedé-ket kerestek. A kérdés az volt, hogy vajon hol? Christmas Harborban? Erre nagy szél ese-tén nem nagy a valószínűsége, inkább továbbmehettek. Még az őt most körülvevő könnyű novemberi szélben is érezte Freddie, ahogy a szél a sziklák mögött fordul.

– Lefogadom, hogy erős nyugati szélnél ez a hely halálos – mormogta. – Pont ott süvöl-tene be a csúcsnál... hogy is hívják?.v Igen... ez az... D’Estaing. Tug oda semmi szín alatt nem menne. Ő inkább továbbmenne, hogy keressen valami védettebbet. Kétség nem fér hozzá.

Magasan a feje felett egy fenségesen röpülő albatroszt vett észre. Kelet felé pedig, a ki-kötő egy nyitottabb részén egy csapat viharfecskét látott alacsonyan a víz felett röpdösni. Amennyire látta, más nem mozdult. Ez volt a legnyugodtabb hely, ahol Freddie Goodwin életében járt. Hatalmas, a metsző hidegben megdagadt és elpattant jégtáblák tarkították a hosszú, sziklás partot. A tengeri madarakat leszámítva a teljesen élettelen világ volt ez.

De az sehova sem vezet, ha Christmas Harborban ácsorog. A déli földnyelv végéig sze-retett volna elmenni, hogy megnézze az onnan nyíló öblöket. De aggódott a Zodiacért, és azért is, mert az idő itt lent olyan elképesztő gyorsasággal meg tud fordulni. így aztán le-ment a partra, kitolta a csónakot, és gyakorlott módon úgy ugrott az orra, hogy a csizmája még éppen nem lett nedves.

Leeresztette a motort, beindította, és kipöfögött a kikötő bejáratához, ahol jobbra for-dult. Tudta, hogy Pointe D’Aniére három kilométerre van, és közben keresztezi majd még két öböl bejáratát – úgy gondolta, hogy mindkettő még jobban ki van téve az időjárásnak, mint Christmas Harbor. Igaza volt. Tug Mottram nem mehetett oda sem.

A következő öbölnél, a csúcson túl volt egy 20 kilométeres fjord, a Baie de Recques. A térképe szerint keskeny volt és mély, és olyan mélyen benyomult a sziklavonulatba, hogy 3 kilométerre megközelítette a sziget másik oldalát. Meredek gránitfalak szegélyezték, és Freddie, aki azzal hízelgett magának, hogy a tengeri madarak szakértője, távcsövén keresz-tül egy csapat vészmadarat látott 15 méterrel a víz felett keringeni. Úgy gondolta, hogy ez sem lett volna valami jó ötlet a sérült Cuttyhunk számára, mert a Baie de Recques nyíl-egyenesen délnyugatnak tartott, és saját hideg vizét semmi sem választotta el a nyílt óceán-tól.

– De még ha nyugatról fúj is – mormolta –, lefogadom, hogy a vihar betalál ebbe a cső-be... valószínűleg a körül a hegy körül. Hogy is hívják? Igen... Mount Lacroix, pont a nyu-gati parton, 250 méterre a part felett.

Egy pár percig körözött a Zodiackal az öböl bejáratánál, aztán továbbhaladt a sarok mentén, ahol hatalmas fekete megálljt parancsoló sziklák fogadták az egymástól mintegy 2,5 kilométerre levő Pointe Pringe és Cap Féron földnyelvek közötti területen.

A legtöbb magas szikla nyomasztóan lenyűgöző alulról nézve, csakúgy, ahogy egy nagy hajó is az egyevezős csónakból nézve.

Freddie Goodwin szemében azonban ez a sziklafal egyenesen ördögi volt. És belegon-dolt, micsoda őrületes következményei lehettek volna annak, ha a Cuttyhunk egyenesen nekirohan a sötétben és darabokra törik azon a viharos régmúlt éjszakán...

– Katie... – mondta a fejét rázva, és érezte, hogy megint könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy mostani emlékezete óta mindig.

De összeszedte magát. Azt mondta magának: a) ha a Cuttyhunk nekiütközött a szikláknak, akkor bizonyára találtak volna roncsokat,

de nem találtak;

23

b) Tug Mottram egy ilyen sziklafalat még ilyen mély víz esetén is széles ívben elkerül-ne;

c) az a texasi srác, Berens, állítólag a legjobb navigátor volt, akikkel Bob Lander valaha is dolgozott.

Akárhogy is, a Zodiacból kezdett kifogyni a benzin, és Freddie hálásan fordult vissza a Cap Férőn sötét hátterétől, és visszaügetett úszó bázisához, hogy még vacsora előtt elké-szítse a feljegyzéseit. Ha nem is sikerül a Cuttyhunk nyomára akadnia, mindenképpen kel-lett egy cikksorozatot írnia. A Féronon túli következő fjord másnap délelőttre maradt. Freddie a térképét tanulmányozta.

– Ez az – mondta. – A Jézusát! Több mint harminc kilométer... Mi is a neve? Itt ni... Baie Blanche.

19.40 volt, mire befejezte a vizsgálódásait: a tengeri madarak, a vízrajt, a fjordok felett emelkedő hegyek és a feneketlen sötét vizek tanulmányozását. Mégsem hitte el, hogy el-süllyedt.

Töltött magának egy emberes pohár Kentucky bourbont, belelöttyintett ugyanannyi csapvizet, és jól meghúzta. Végül lerúgta a csizmáját, és nadrágban, ingben meg egy vé-kony pulóverben ült a meleg kabinban. Azonnal megérezte a borostyánszínű ital parázslá-sát, és ettől újra látta lelki szemei előtt a magas, karcsú Kate Goodwin arcát, lágy, lassú mosolyát, hosszú, szőke haját és szokatlan, nyugodt szépségét.

Már hónapok óta minden alkalommal megjelent előtte a lány arca, amikor a nap első italát töltötte magának. Talán annak a sok-sok estének az emlékeként, amit együtt töltöttek a Foknál, de még inkább talán azért, mert Kate eltűnése lassanként elszívta minden élet-kedvét... és mégsem tudta félretenni ezt a titkolt szenvedélyét egy olyan lány iránt, aki, jól tudta, soha nem lehetne az övé, és aki lehet, hogy nincs is az élők sorában. Apja rég halott fivérének tökéletes leánya.

Freddie időnként úgy érezte, az ereje fogytán van. De a fagyos, utálatos hely láttán már-is úgy érezte, hogy saját kis labirintusának határai megszilárdulnak. Ismét belekortyolt bourbonjába, és bejelentette az üres kabinnak:

– Ha életben vagy, gondoskodom róla, hogy valaki megtaláljon, még ha nem is én le-szek az.

Fogta a jegyzetfüzetét, és szokása szerint nagybetűkkel írni kezdett: „MIÉRT MOND-TA VOLNA A CUTTYHUNK RÁDIÓSA, HOGY TÁMADÁS ÉRTE A HAJÓT, HA NEM VOLT ILYEN TÁMADÁS? HA A HAJÓ EGY FJORDBAN SÜLLYEDT EL, HOGYHOGY SOHA SEMMI NEM JÖTT FEL A FELSZÍNRE?”

– Beszarok – tette hozzá költőien. – Mégis azt kell hinnem, hogy a Cuttyhunk még min-dig úszik valahol. És valakinek tudnia kell, hogy hol van a legénység és az utasok.

Azon az éjszakán a csak férfiaknak rendezett vacsorán Freddie eltervezte a reggeli tá-madást és rávette a kapitányt, hogy vigye el Baie Blanche-ba.

– Nem végig, csak úgy öt kilométerre, vagy talán addig, ahol a fjord elágazik. Nem hi-szem, hogy Mottram kapitány annál távolabb ment volna. Ha van ott bármi megtalálnivaló, azt megtaláljuk. És ha nincs ott semmi, akkor lefényképezem azt a védett horgonyzóhelyét az Ile Foch-nál, egyenesen kelet felé. Délután pedig egy kicsit bemegyünk Choiseulba, én pedig bemegyek a Zodiackal a szigetek közti keskeny áramlatokba, ha jó lesz az idő.

Senkinek nem volt semmi ellenvetése, és mindannyian átadták magukat a kitűnő coq au vin vacsorának, amit a fedélzeten tartózkodó egyik francia kutató készített a tiszteknek. Tekintve, hogy Monsieur le Professeur egy egész üveg ’86-os Margaux Premier Reserve tartalmát a fazékba ürítette, az étel olyan volt, mintha a csirkét egyenesen a Roi Soleil számára készítették volna. Az ellen sem volt kifogás, hogy a Prof rövidesen újabb három üveg Margaux-val állt elő, Freddie pedig ünnepélyes tósztot mondott Kate Goodwin tiszte-letére, amihez mindannyian nagy szomorúsággal csatlakoztak.

24

– A helyzet úgy áll – mondta Freddie azzal az óvatos céltudatossággal, ami a súlyos ré-szegség beállta előtti senkiföldje elkerülhetetlen jellemzője –, egy hajót nem lehet elsüly-lyeszteni anélkül, hogy egy csomó szir-szar fel ne jöjjön a felszínre. Ha egy olyan jókora acél vízijárgányt, mint a Cuttyhunk... ha azt valaki a tenger fenekére akarja küldeni, egy kibaszott nagy lyukat kell bele robbantani, a merülési vonal alatt. Vagy egy torpedóra van szükség, ahhoz pedig egy tengeralattjáróra... vagy egy kibaszott nagy adag TNT-re, ami hangos, rendetlenséget hagy és veszélyes.

– Ha egy hajót meglékelnek – folytatta akkor letörik egy csomó dolog. Az egész felső fedélzet tele van olyan dolgokkal, amik letörhetnek – gumi mentőcsónakok, csörlőtakarók, mentőövek... egy csomó dolog, ami lebeg. A hajó belsejében meg mindenfelé ruhák van-nak, fa alkatrészek meg bútorok, műanyag fürdőszoba-berendezés, bőröndök. Nem beszél-ve a több milliárd liter olajról meg benzinről. Ha elsüllyedtek, valaminek fel kellett volna jönnie.

Freddie körbe-körbe öblögette a borral a poharát. Aztán felnézett, és valamivel lassab-ban hozzátette:

– De semmi nem jött fel. Semmi nyomot nem találtak... itt volt az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete, és minden létező modern eszközzel átvizsgálták a környéket, amivel víz alatti tárgyakat lehetne azonosítani. És mit találtak? BASSZÁK MEG... hát azt találták. Uraim, én most lefekszem, köszönöm a lehetőséget...

Ezzel kissé bizonytalan léptekkel visszabotorkált a kabinjába, hogy a detektívek zava-rodott, de álomtól mentes álmába merüljön.

A következő napon korán ébredt és mélyen megbánta az utolsó pár pohár Margaux el-fogyasztását. Belátta, hogy a kentuckyi bourbonkészítők hozzáértése valószínűleg meg-ütötte azt a szintet, amit a bordeaux-i borászoké, de abban nem volt bizonyos, hogy ezen két felülmúlhatatlan, de elkülönülő tehetség ideálisan belefér-e egy estébe. Legalábbis ilyen bőségesen.

A hajó még mindig az előző éjszakai, szép időben választott horgonyzóhelyen volt a Pointe Lucky mögötti sekély vízen, Cap Férontól délre. A kapitány azonban megtette a szokásos óvatossági intézkedést és állított két őrt éjszakára arra az esetre, ha egy újabb sze-szélyes antarktiszi front érkezne, ami adna a légnyomásnak.

Freddie bevett egy pár Alka-Seltzer tablettát, a reggelit kihagyta, és felkészült Baie Blanche-ra. Már hét előtt úton voltak és megkerülve a jégpáncélos földnyelvet jobbra be-fordultak a fjord hosszú vizére. A kapitány négy csomóban maximálta a sebességet, és két őrszemet állított a jobb oldali fedélzetre, míg egy másik tengerész Freddie-vel tartott a bal oldali alsó fedélzetre, ami a Gramont-sziget partvonalára nézett. Mind a négynél távcső volt, amivel centiről centire végigpásztázták a partvonalat abban reménykedve, hogy meg-pillantanak valami beszédes roncsdarabot, ami arról árulkodna, hogy a Cuttyhunk nevű amerikai Antarktisz-járó hajó járt errefelé.

Tíz kilométeren keresztül tartottak lassan dél-délnyugatnak, és semmi szilárdat nem lát-tak, ami ne szikla vagy jégtábla lett volna. A napnak csak fénye volt, de melegíteni nem melegített. A hőmérséklet alig valamivel volt fagypont alatt, és a Baie Blanche nem fedett fel egyetlen titkot sem.

Amikor Saint Lanne-nál balról megkerülték a csúcsot, tisztán látták a Pointe Bras-i földnyelvet, és a kapitány azt gondolta, hogy körülbelül eddig kellett jönniük, mivel nem hitte, hogy Tug Mottram-nak ennél védettebb helyre volt szüksége egy egyszerű kis he-gesztéshez. Ez a kapitány azonban még nem élte át a maga első őrjöngő antarktiszi viharát.

Freddie ránézett a térképére, és észrevette, hogy a Loranchet-félszigeten van egy kis öböl körülbelül három mérföldre jobbra a Baie du Repos jobb oldalán, pontosan a 49. szé-lességi fokon.

25

– Pont ez az, amilyen messzire Tug Mottramnak mennie kellett – mondta. – Szeretnék oda lezúgni a Zodiackal, hogy gyorsan körülnézzek. Várnának itt egy óra hosszat?

A kapitány belement, és Freddie nekiindult egyedül – vizslatta maga körül a nyugodt, csendes vizet, és önkéntelenül arra gondolt, vajon Kate látta-e ezeket a fagyott sziklákat. Megnyitotta a szelepet, és beszáguldott az öbölbe. Aztán azonnal lelassított és elkezdte alaposan végigvizsgálta a partot a lehető legkisebb sebességgel. Csak a motor halk doho-gása és a könnyű, csobogó törzshullám törte meg a nyomasztó csendet. Freddie felpillan-tott a Mount Richards hat kilométerre magasodó csúcsára, és értelmetlen módon azt kíván-ta, „bárcsak ez a nagy fehér faszi beszélni tudna”. De valójában nem volt ott semmi. Az égvilágon semmi.

A hajóra visszatérve azt javasolta, hogy a Baie de Londreson át, a Gramont túlsó végé-nél hagyják el a fjordot. Továbbra is négy csomóval haladtak és kutatták a partot. Még mindig semmi. A sziget északkeleti csücskénél kénytelenek voltak messze kitérni, hogy elkerüljék a három kilométerre fekvő halálos hínárágyakat.

Aztán amikor már a veszélytelen vízen hajóztak, és elhagyták balról a szigetet, jobbról pedig mindössze 50 méterre a hátborzongató, meredeken kiszögellő Cox’s Rock-ot, a tör-zsön álló Freddie Goodwin végre megpillantotta. Már majdnem túlszaladtak. Elkésett. De tisztán látta. Valami kifakult, de mégis piros, modern foszforeszkáló piros, ott volt beszo-rulva a szikla aljánál.

– MI AZ? – ordította, és a fegyverpalánk felett mutatott valamerre. – HOL?... HOL?... FREDDIE... MERREFELÉ? Mindenki izgatottan próbált segíteni. Egyszerre mindenki látta a pirosat a sziklákon. Az

első tiszt visszamenetbe állította a hajót, leeresztették a Zodiacot, és Freddie Goodwin – ezúttal három tengerésszel együtt – sebesen megtette a Cox’s-hoz vezető rövid utat. A víz mély volt, veszélyes és jéghideg, és most már valamennyien látták, hogy a piros félhold egy nagy modern sztirol mentőöv része. Eléggé be volt szorulva, és ha megcsáklyázzák, darabokra törhet. Lehet, hogy egy pár sziklát szét kell feszíteni. Amit felfedeztek, már egy jó ideje azon a helyen lehetett.

Negyven méterrel odébb volt egy lapos, száraznak tűnő szirt. A kormányos odaügyes-kedte őket, a megerősített gumitörzset a sarokba terelte és a motorral rögzítette. A másik három kimászott és odatörtettek a sziklákon a piros mentőövhöz. Tíz percbe telt, hogy egy darabban ki tudják venni. Amikor átfordították, a három nagy fekete betű éles késként ha-sított Freddie Goodwin már amúgy is megtört szívébe. C-U-T.

Még ENNÉL is rosszabb volt, hogy tengerészérzéke azt súgta neki, hogy már nem az uralkodó nyugati szelet érzi az arcán. A törött mentőövet a szikla szeles oldalára sodorva találták, tehát nem a nyílt tengerről jött. Sokkal inkább annak az ötven-valahány fjordnak az egyikéből jöhetett, amik a Kerguélennek ezt a kis részét szabdalják.

Mint egy hirtelen megvilágosodás nyomán, Freddie most már tudta, hogy a Cuttyhunk majdnem biztosan elsüllyedt ezeknek a mély és baljós vizeknek valamelyikén. Olyan rég-óta mondogatta, hogy ha nincs roncs, akkor nem süllyedtek el. De most már volt roncs, és éppen a Woods Hole hajójának felső fedélzetéről. Az isten szerelmére, hiszen a kezében tartja!

Már nem volt több könnye. Kate halott. Ebben most már egészen biztos volt. A teljes elkövetkező három napra szüksége volt ahhoz, hogy akárcsak egy kicsinyke kis

fénysugárt leljen a gondolatmenetben. Amikor meglelte, halvány volt, de reményteli. Ha-csak a Cuttyhunk legénységének valamelyik igen éles eszű tagja nem dobta át a mentőövet titokban a párkányon a támadás alatt, utolsó hiábavaló jelnek a külvilág számára...

Az ötlet olyan elrugaszkodott volt, hogy újabb egy hétig tartott, amíg kicsírázott és be-fészkelte magát az agyába mint logikus dedukció – mint ami akár igaz is lehet, és aminek a nyomán el lehet indulni.

26

Mindez éppen akkor történt, amikor Freddie Hyannisban nekiült, hogy megírja annak a rendkívüli cikksorozatnak az első részét, ami erről a világvégi, vészjósló, jeges szigetről szólt.

Második fejezet

Az 58 éves Arnold Morgan altábornagy kényszeredett vigyorral nézett végig új irodáján a Fehér Házban. Az altábornagy leginkább a nukleáris tengeralattjárók világában volt ott-hon. Még a titokzatos és félelmetes marylandi Fort Meade Nemzetbiztonsági Iroda igazga-tójaként is pusztán a meglehetősen funkcionalista operációs szobákhoz szokhatott hozzá. Kulturális sokként érte a Fehér Ház legmagasabb hivatalainak szőnyeges világa és vissza-fogott csendje. Ráadásul a körülötte dolgozók is hajlamosak voltak kissé meglepődni, ami-kor üvölteni kezdett.

A zömök, 175 centiméter magas texasi, aki egy életet töltött el az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeténél, és hosszú évekig volt nukleáris hajók parancsnoka, nagyon ódzkodott attól, hogy levesse a tengerészet sötétkékjét, és elfogadja kinevezését a rendkí-vül magas rangnak számító nemzetbiztonsági tanácsadónak.

Ugyanakkor nagyon kedvelte ezt a délnyugati republikánust, aki ekkor az Ovális Irodá-ban dolgozott. Amíg a legtöbb elnök igyekszik politikailag elhatárolódni a katonáktól, ad-dig ez az Oklahomából származó, rendkívül művelt, harvardi ex-jogászprofesszor mindig az Egyesült Államok fegyveres erőinek embereivel vette körül magát. Admirálisokat és tá-bornokokat kért fel adminisztrációjának legfontosabb posztjaira.

Tavaly Arnold Morgan szorosan együttműködött az elnökkel egy különösen kellemetlen titkos művelet során. Kevesebb mint három héttel az események lezárulása után az elnök azt mondta legközelebbi munkatársainak, hogy nagyon hiányzik neki az Arnolddal való rendszeres találkozás: „Micsoda zsörtölődő alak! Nagy-Britannián kívül egyetlen ország-ban sem bízik meg, és bennük is csak addig, ameddig ők vannak alul. Hajnalban felhívja az embereket telefonon, és legtöbbször annyira rossz kedvében van, hogy elbúcsúzás nélkül leteszi a kagylót. Viszont tényleg fantasztikus agya van. De haditengerészeti ügyekben egy élő, két lábon járó lexikon.”

Robert MacPherson, a védelmi miniszter szintén az admirális nagy csodálói közé tarto-zott, és a jóval kifinomultabb külügyminiszter, Harcourt Travis néhány fenntartása ellenére is eldöntött tény volt, hogy Morgan admirálist a Fehér Házba kell hozni. De még Travis sem tudott komoly ellenérveket felhozni, és ahogy tréfásan mondta: „Be kell ismerni, hogy a brit Neville Chamberlain jobban járt volna 1939-ben Münchenben, ha a Hitlerrel folyta-tott tárgyalásaira magával viszi Morgan admirálist is.”

Majdnem egy évet vett igénybe, hogy homályba merüljön az admirálisnak a CIA legfel-ső vonalával való kapcsolata, de ekkorra már biztos volt a helye a Nyugati Szárny vastag szőnyeges belső irodáiban... Fel-alá járkált, és azon morfondírozott, hogy „mi a faszt le-hetne csinálni azokkal a kibaszott kínai tengeralattjárókkal”.

Az admirális ösztönösen nem bízott meg egy fikarcnyit sem a pekingi kormányban, és még kevésbé a külföldi tengeralattjárókban. Az a tény pedig, hogy a tengeralattjárókat Oroszország készítette, azaz az a nemzet, amelyben szintén egyáltalán nem bízott meg, a végsőkig fokozta bosszúságát.

– Bassza meg! – szitkozódott. – Nem engedjük! Felállt és felvette új, sötétszürke öltönyét, amelyet külön neki készített egy katonai sza-

bó. Elhagyta a dolgozószobáját, fekete civil cipője makulátlanul tiszta volt. Csak gyors,

27

összetéveszthetetlen, rangidős tengerésztisztekre jellemző járása árulta el múltját, valamint rövidre vágott ősz haja, és az a mód, ahogyan járás közben maga elé bámult. Morgan admi-rális mindig úgy ment ki fehér házi irodájából, mintha éppen csatába indulna, nem törődve a torpedókkal. Ezen a napon biztosan nem rémült volna meg egy ilyen feladattól.

– Istenverte kínaiak! – morogta, amint elment Eisenhower portréja előtt, aki szerinte biztosan megértette volna. Majd bosszúsan folytatta. – Napóleon mondta, és igaza volt... amikor a kínai óriás felébred, akkor a világ megremeg. Nem tudom, hogy ki fog belere-megni, de az biztos, hogy nem az Egyesült Államok...

A Nyugati Szárny bejáratánál várta kocsija és sofőrje. – Reggelt, Charlie! – mondta. – Pentagon. A szokásos hely. A haditengerészet főpa-

rancsnokához. 10 óra 30-ra ott kell lenni. – IGEN URAM! – mondta sofőrje, Charlie. Ez úgy hangzott, mint egy gyáva tengerész-

kadét válasza. Charlie ugyanis soha nem dolgozott rangidős katonatisztnek, és még mindig nem egészen lábalt ki a legelső találkozásuk okozta sokkból. Morgan admirális első napján ugyanis Charlie két perc késéssel érkezett. Alig hitt a fülének, amikor Arnold Morgan hal-kan, de nyilvánvalóan fenyegetően ezt mondta:

– Kimarad, késik és engedély nélkül távol marad. Trehány és haszontalan. Ha még egy-szer bármi ehhez hasonló történik, akkor ki van rúgva. Ért engem, seggfej? Az én nevem Arnold Morgan admirális, és kurva sok munkám van. Senkitől sem fogok eltűrni ilyesmit, még akkor sem, ha a kibaszott Fehér I lázban dolgozik.

Charlie Patterson majdnem elájult. Még egy hónappal később is őszintén félt az admirá-listól. Az első találkozásuktól kezdődően inkább azt csinálta, hogy mindig húsz perccel ko-rábban érkezett az új nemzetbiztonsági tanácsadóval megbeszélt időpont előtt. A Fort Meade-ből érkező önkényúrral való összetűzésének története és Morgan megnyilvánulásá-nak szó szerinti elbeszélése pedig préri tűzként terjedt a Fehér Házban. Még az elnök is megtudta, hogy mi történt; szerinte ez volt nagyjából a hét legviccesebb sztorija.

A nagy limuzinnal Charlie Patterson végighajtott a washingtoni utcákon. Keletre tartot-tak a tenger mellett, aztán a Maine Avenue-nál felhajtottak az I-395-ös útra. A külső gyors sávban átmentek a Potomacon, és egyenesen az Amerikai Egyesült Államok Fegyveres Erőinek katonai főhadiszállására mentek.

Morgan admirális jól ismerte ezeket az utakat, de az elmúlt években általában ő maga vezetett. A saját sofőr egy további olyan dolog volt, amihez hozzá kellett szoknia új pozí-ciójában. Ilyen újdonság volt még a méltóságteljesebb fogadóórák és a gyakoribb társa-dalmi események, amelyeket látogatnia kellett. Ha valami nagyon hiányzott neki a régi éle-téből, akkor az a kora hajnali lesben állás volt, amikor a Fort Meade-i főhadiszálláson el-lenőrizni szokta a világ amerikai figyelőállomásainak jelentéseit, és figyelte, nézte, várta, nehogy „valami külföldi disznó rosszban sántikáljon”.

Már nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy találnia kell egy asszonyt, aki a dolgait inté-zi. A tengeralattjárókon, majd a haditengerészeti titkosszolgálatnál töltött évei tönkretették mindkét házasságát. Amennyire csak meg tudta állapítani, a hanyagolás évei után – amikor túl elfoglalt volt ahhoz, hogy olyan dolgokra koncentráljon, mint a család – exfeleségei, sőt két felnőtt gyereke sem beszélt vele. Ebben a pillanatban viszont, amikor magas fizetéssel az elnök mellett dolgozott, a washingtoni körök egyik legelőnyösebb középkorú „kapása-ként” kezdtek beszélni róla. Egy egyedülálló volt parancsnok számára veszélyes vizek ezek. Újra ki kellett fejlesztenie magában azokat a vonzó tulajdonságokat, amelyekkel fia-tal főhadnagyként talán még rendelkezett.

De ez másodlagos. Különösen most. Morgan admirális, aki a haditengerészetben évekig az igazság legbátrabb és legfélelmetesebb kutatója volt, éppen azon dolgozott, hogy meg-lássa a kapcsolatot egy sor látszólag összefüggéstelen, sőt összeférhetetlen tény között. De a következő néhány órában ki akarta bogozni őket, és szinte biztos, hogy ennek eredmé-

28

nyeképpen csendes, ugyanakkor hathatós akciót indít a világ két leghatalmasabb nemzete ellen.

A kocsi behajtott a Pentagon föld alatti garázsába. Az előtt a lift előtt álltak meg, amely Scott Dunsmore, a Legfelső Katonai Tanács elnöke, a haditengerészet volt főparancsnoka irodájához vitt fel. Morgan admirális itt negyed óráig kávézni szokott, aztán átment a hadi-tengerészet új főparancsnokának, Joseph Mulligan, az Atlanti óceáni Tengeralattjáró-erők volt parancsnoka főhadiszállásához.

Két amerikai tengerészgyalogos őr várt arra, hogy elkísérjék a Legfelső Katonai Tanács elnöke irodájába. Mielőtt az admirális beszállt volna a liftbe, hátrafordult, és Charlie-hoz fordult.

– Bármikor visszaérhetek most és 16 óra 30 közt. Legyen itt. Az egyik tengerészgyalogos megkockáztatott egy halvány mosolyt. Az admirális szúrós

szemmel meredt rá. – Semmi baromkodás, világos? – Igen, uram! – válaszolta az őr, kissé bizonytalanul, hogy ezt pontosan mire érti az ad-

mirális. Régi barátjával, a Katonai Tanács elnökével való kávézás könnyed és informális jellegű

volt. Morgan tájékoztatta Scott Dunsmore-t arról, hogy mi a pillanatnyi elnöki álláspont a kínai problémával kapcsolatban. Dunsmore semmi meglepőt nem tudott meg, és azt amúgy is kitalálta már. Morgan admirális jóval részletesebben fogja majd tájékoztatni Mulligan admirálist, és valószínűleg más, titokban meghívott vendégeket. Scott Dunsmore határozott döntést várt estére. Úgy tűnt, hogy fedett akció lesz az ügyből (azaz egy olyan akció, ami-nek a végrehajtói még teljes kudarc esetén sem vonhatóak felelősségre). És akármi is lesz, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

A Haditengerészet főparancsnokának irodája előtt egy fiatal segédtiszt tájékoztatta Morgan admirálist, hogy a főparancsnok körülbelül 10 percet késik. Probléma egy repülő-gép-hordozóval Norfolkban. Mulligan admirális már úton van egy helikopteren, hamarosan megérkezik.

– Éppen most beszéltem vele, uram. Azt üzeni, hogy menjen be nyugodtan. Siet, amennyire csak tud.

Arnold Morgan bement a főparancsnok külső irodájába, ahol látta, hogy egy várakozó egyenruhás haditengerészeti tiszt a Washington Postot olvassa. A zakóján a kitüntetések fölött egy kis jelvény: tengeralattjáró két delfinnel, Poszeidon tengeristen mitológiai szol-gáival. Morgan admirális azonnal a zakó ujján lévő három aranycsíkra ós egy csillagra né-zett, majd kezet nyújtott.

– Jó reggelt, parancsnok! Arnold Morgan – mondta. A fotelben ülő nagy ember azonnal felállt. Kezet ráztak. – Jó reggelt, uram! Cale Dunning, Columbia. Morgan admirális mosolygott. – Ah, igen. Dörgő Dunning, hogyne. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Talán tudja,

hogy én is voltam tengeralattjáró-parancsnok. – Igen, uram, tudom. Akkor is parancsnok volt, amikor 1982-ben először eljöttem

Annapolisból. Baltimore volt a neve, ugye? – Igen. Akkor volt vadonatúj. Nem annyira modern, mint a maga tengeralattjárója, de

átkozottul jó hajó volt az is. Sokszor nagyon nem bánnám, ha újra hajóparancsnok lehet-nék. Azok fantasztikus évek voltak. Maga is élvezze ki ezt az időt, Dörgő! Higgye el, nincs hozzá fogható, és soha nem csinálhatja újra, hogyha eldöntik, hogy előléptetik, és feljebb helyezik.

A két tengeralattjárós leült egymással szemben. Mindketten egy kicsit bizonytalanok voltak: nem tudták, hogyan hozzák elő a témát, amely miatt idejöttek. Az admirális kérte a

29

találkozót, és ő fogja levezetni a megbeszélést. Ugyancsak ő javasolta Mulligan admirális-nak, hogy hívják meg Dunningot. De a két férfi még soha nem találkozott.

Morgan ekkor eldöntötte, hogy nem hozza elő a lényeges kérdést, amíg a főparancsnok meg nem érkezik. Ezért rápillantott az asztalon fekvő Washington Post nyitott lapjaira, és megkérdezte a parancsnoktól, hogy nem talált-e „a mai újságban valami szokatlanul undo-rító hazugságot”.

– Eddig nem, uram – vigyorgott Boomer. – Ami azt illeti, egy hosszú cikket olvastam arról a Woods Hole-i hajóról, ami tavaly tűnt el. Már olvastam róla egyszer, azt is ugyanaz a fickó írta – Frederick J. Goodwin a neve. Úgy tűnik, sokat tud a dologról.

– Meglepő egy újságírótól – dörmögte az admirális. – Általában csak éppen annyit tud-nak, hogy kellemetlenkedjenek vele.

– Nos, uram – nevetett Boomer –, Goodwin odautazott arra a francia szigetre, ahol el-tűnt a hajó. Ő találta meg az első maradványokat a hajóról – egy élénkpiros mentőmellény egy darabját. C-U-T betűk voltak rajta. A bázison ellenőrizte a dolgot. A Cuttyhunk ilyen mentőmellényekkel volt felszerelve.

– Hát, azt hiszem, ez többé-kevésbé azt bizonyítja, hogy a hajó elsüllyedt, eh? – Ez a fickó azt hiszi, hogy nem. Azt mondja, hogy ha elsüllyedt volna, akkor az egész

terület tele lenne roncsokkal. És mivel a haditengerészet kiküldött egy fregattot átkutatni a környéket, valamit már találniuk kellett volna. A baleset után néhány nappal már ott vol-tak.

– Igen. Ez tényleg elég furcsa volt. A fregattunk három hónapig szaglászott odalent, és az égadta világon semmit nem talált. És mit mond a támadásról, amit az utolsó üzenetben említettek?

– Ez a legfontosabb dolog, Admirális. Azt gondolja, hogy tényleg megtámadták őket, és hogy a legénység egyik tagja egy kétségbeesett utolsó kísérletet tett arra, hogy figyelmez-tesse a világot, és a tengerbe dobott egy Cuttyhunk életmentő mellényt. Azt mondja, hogy nincs más magyarázat arra, hogy semmilyen más maradvány nem került elő.

– De van. – Micsoda, uram? – Az, hogy a támadók ott maradtak még néhány napig, és mindent eltakarítottak. Mire

odaért a fregattunk, a környék már tiszta volt. – Igen, kivéve a mentőmellény egy apró darabját, amit nem találtak meg. – Igen... Apropó, hol találták meg? – Ez Goodwin következtetésének egy másik érdekes része. Azt mondja, hogy a sziget

egy túl kicsi, a nagy szikla szél felőli oldalán találta. A hely viszont azt bizonyítja, hogy a mentőmellény nem jöhetett a nyílt tengerről, csak belülről, a fjordból.

– A fregatt kapitánya viszont azon a véleményen volt, hogy a Cuttyhunk nem a fjordban süllyedt el. Abszolút semmit nem találtak. Azon gondolkodom, hogy miért nem találták meg a mentőmellényt.

– Goodwin úgy véli, hogy egy fregatt soha nem fog bemenni egy ilyen helyre. Rendkí-vül közel van egy nagy tengerimoszat-ágyhoz, és a csatorna ezen a ponton meglehetősen szűk és sziklás. Azt mondja, nincs olyan haditengerész kapitány, aki ép ésszel vállalkozna arra, hogy csatahajójával bemegy egy ilyen helyre.

– Talán igaza van, Boomer. Jobb nem megtalálni azt a furcsa mentőmellényt, mint hogy moszat menjen a hajó nyílásaiba, és két hét veszteglés után el kelljen onnan vontatni.

– Igen, uram. Ebben én is egyetértek a kapitánnyal. – És mire következtet mindebből Goodwin? Akkor szerinte elsüllyedt a Cuttyhunk vagy

nem? – Azt gondolja, uram, hogy nem. Úgy véli, hogy még mindig sodródik valahol. A le-

génységről és a fedélzeten lévő tudósokról viszont nem mond semmit. Csak azt állítja,

30

hogy nagyon különös, hogy a fregattunk nem tudta lokalizálni a Woods Hole-i hajó roncsa-it.

– Úgy látszik, egy kicsit izgatott lett, hmmm? Tudja, én utálom a titokzatos ügyeket. Akkoriban elég alaposan áttanulmányoztam ezt a jelentést. Lehetséges, hogy kint az öböl-ben süllyedt el. És 200 méteres mélységben már tényleg nem lehet megtalálni.

– Ez igaz, admirális. De Goodwin azt állítja, hogy a vízáramlás és az uralkodó nyugati szélirány mellett egész egyszerűen lehetetlenség, hogy a mentőmellény oda kerüljön, ahol ő megtalálta.

– Kétlem, hogy meg lehetne magyarázni a part menti szélirányokat, még akkor sem, ha kint a tengeren nyugati szél van. Ezért azt gondolom, hogy hagyni kell a dolgot... Kár...

– Nem hiszem, admirális, hogy ez a Goodwin túlzottan elégedett lenne ezzel az ered-ménnyel. A következő három napban folytatja a témát. A holnapi cikkének azt a címet ad-ta, hogy „Kerguélen fenyegetése”...

Ekkor nyílott az ajtó, és bejött Joe Mulligan admirális. Még mindig a haditengerészet nagykabátját viselte.

– Uraim! Nagyon sajnálom, hogy késtem. Hello, Dörgő!... Admirális!... Újra probléma van azzal az új repülőgép-hordozóval. Elvileg kész kellene lennie márciusban, de csak a jó ég tudja, hogy meglesz-e addigra. Csatarendbe kellene állnia az Indiai-óceánon a nyár kö-zepéig. Nem hagyhatom tovább ott a Washingtoni egyedül. Azt hiszem, hogy a Lincolnt kell igénybe venni, de azt meg már karbantartásra kellene vinni. Bárcsak hadra fogható lenne még a Jefferson!

– Én is ezt kívánom, Joe! – mondta Morgan admirális lassan. Rámosolygott a volt tengeralattjárósra, aki most az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének legmagasabb posztján volt. Arnold Morgan és

Joe Mulligan sok éve, egészen az Akadémia óta ismerték egymást, és Arnold számára leg-alábbis már egy ideje világos volt, hogy a bostoni írnek a legmagasabb hivatalt szánják.

Joe 190 centiméter magas volt. Mivel jókedélyű férfi volt, barázdált arcán azok a ráncok voltak a legmélyebbek, amelyek a nevetésnél jönnek elő. Éles eszű, szellemes ember volt. Haja ősz, szeme csatahajószürke. Haja 31 éves kora óta ilyen volt, ami azt sugallta, hogy nagyon komoly, elmélkedő természetű ember, aki minden bizonnyal sokat foglalkozik bo-nyolult tengeri hadviselési problémákkal.

Fiatalkorában Joe nagyon jó focista volt. A tengerészkadétok csapatában emberfogót játszott az 1966-os katonai játékokon. Egész végig tengeralattjárós volt, és soha nem is akart máshol szolgálni. Először a skóciai Holy Lochnál egy Poláris tengeralattjáró pa-rancsnoka volt, majd az egész Egyesült Államok Haditengerészetének legfontosabb had-műveleti pozíciójába nevezték ki. Az 1980-as évek elején, amikor Reagan elnök meg akar-ta félemlíteni az oroszokat, ő lett a 18 500 tonnás Trident-osztályú tengeralattjáró, az Ohio kapitánya.

A Tridentek kapitányait az Egyesült Államok Haditengerészetének elit parancsnokainak tartották, akik bizonyos tekintetben még a repülőgép-hordozó hadosztályokat vezető admi-rálisoknál is fontosabbak. Mindannyian meg voltak áldva azzal a majdnem misztikus ké-pességgel, hogy nemcsak félelmetes hatékonysággal irányították gigantikus, tenger alatti hajóikat, de még a tenger alatti világot és az őket körülvevő politikai erőket is megértették. Titokzatos, könyörtelen és saját képességeikben abszolút bízni tudó emberek voltak.

Joseph Mulligan parancsnokot tartották közülük a legjobbnak. Mégis sok embert meg-lepett, amikor kinevezték először altábornagynak, aztán pedig gyorsan az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők parancsnoka és az Atlanti-óceáni Egyesített Erők parancsnoka szédítő magasságú posztjaira. Amikor Scott Dunsmore előre megjósolhatóan feljebb lépett a Leg-felső Katonai Tanács elnöke pozíciójába, három admirális jöhetett szóba a Haditengerészet

31

főparancsnokának. Joe Mulligan kívülállónak számított, és amikor a két rangidős tiszt he-lyett őt nevezték ki, sokan nagyon meglepődtek.

Arnold Morgant viszont nem lepte meg a döntés. Azon a véleményen volt, hogy Mulligan admirális kiemelkedő képességekkel rendelkező tengeri stratéga és remek ügyve-zető. Azt is tudta, hogy atomfizikus diplomája révén a modern irányított rakétarendszerek szakértője. Morgan azonban azt csodálta legjobban Mulliganban, hogy rendkívül cinikus volt az összes többi ország szándékait illetően. A két férfit mindennél jobban összekapcsol-ta megingathatatlanul hitük az Amerikai Egyesült Államok felsőbbrendűségében. így bár-mikor bármilyen nemzetközi konfrontációra került sor, tökéletesen egybehangzóit a véle-ményük: „így lesz, mivel az Amerikai Egyesült Államok azt mondja, hogy így lesz.”

Mulligan admirális behívta az elnök új nemzetbiztonsági tanácsadóját a belső irodába. A parancsnok egy ideig kint maradt. Mulligan szigorú utasítást adott, hogy nem zavarhatja őket senki, kivéve ha háború, zendülés vagy tűz tör ki; és behozna valaki, kérem, egy forró kávét és egy kis kekszet?

Xiamen a Fujian tartomány déli részén van, egy haditengerészeti bázis van ott. Tankolt, és egy órán belül megérkezett egy haditengerészeti busz körülbelül 20 haditengerészeti emberrel. Az emberek a csomagjaikkal beszálltak a gépbe, amely azonnal felszállt és észak felé repült. Körülbelül két óra múlva egy másik jelentés érkezett Fort Meade-be. Az orosz gép leszállt Sanghajban, a Hongquiao repülőtéren. Egy másik emberünk látta, amint két haditengerészeti busz érkezik, helyi idő szerint kábé 13 óra 00-kor, és most 60-70 ember száll be a gépbe. Ezután, itteni idő szerint 05 óra 00-kor, egy másik hívást kaptunk, amely szerint az orosz katonai gép Pekingbe érkezett. Egyenesen Sanghajból. 15 újabb fickó szállt be. Ezek viszont rangidős tisztek voltak. Egyenruhában. Rögtön ezután csönd lett. Egészen délig, amikor egy nagykövetségi CIA-ember üzenetet juttatott el Fort Meade-be, ami szerint egy orosz katonai repülőgép, körülbelül száz, a kínai haditengerészethez tarto-zó katonával a fedélzetén, röviddel 19 óra 00 után leszállt Moszkvában a Seremetyevó-II repülőtéren. Szokatlan, hogy katonai gép száll le Seremetyevón, de a nagykövetségi fickó szerint elég komoly orosz csoport fogadta a gépet. Mindegy, megcsináltam a rutinellenőr-zéseket: repülőgép száma, utazás ideje stb. Nyilvánvaló, hogy ugyanaz a gép volt, és ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a kínaiak annak a két Kilo tengeralattjárónak a legénysége, amelyről már hónapok óta tudtuk, hogy a szeverodvinszki gyárban majdnem elkészültek.

– Joe – mondta Morgan –, én nagyon-nagyon komolyan vettem az ügyet. Készítettem egy jelentést, és részleteztem, hogy miért tartom súlyosnak a helyzetet. De azt hiszem, hogy nemzetbiztonsági tanácsadó elődöm meglehetősen puha alak volt. Úgy vélem, hogy megállapításaimat nem támogatta az elnöknél. Még akkor sem, amikor megerősítettük, hogy a 100 kínai megérkezett Szeverodvinszkbe, és elkezdtek dolgozni a tengeralattjáró-kon.

– Te jó ég! Az én elődöm semmit sem hagyott nekem erről – mondta Mulligan admirá-lis.

– Joe, én ezt az egész kibaszott ügyet hihetetlennek tartom! Hónapok óta dolgozom ezen a szeméten, a jelentéseimet meg csak felteszik a polcra! Átkozott politikus seggfejek, akik a saját seggüket sem tudják megkülönböztetni az arcuktól! Halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen veszélyesek ezek a kibaszott kínaiak! Mindegy, október közepén a két Kilo együtt maradt, valószínűleg kikötői gyakorlatokat csináltak, és legközelebb műhold-felvételek mutatták, amint elhagyják a Jeges-tengert. Lenyomoztuk őket, Murmanszk köze-lében, 600 kilométerre északnyugatra. Nyilvánvalóan takarodtak kifelé a Jeges-tengerről, mielőtt befagyna, nehogy majdnem öt hónapig kelljen vesztegelniük. Ekkor aztán tényleg elkezdtem lármázni. Felhívtam az elnököt is – a francba az átkozott protokollal! –, és el-mondtam neki, hogy ezek a mocskok úton vannak, és ha nem leszünk kibaszott óvatosak, akkor számításaim szerint a kínaiak belátható időn belül négy Kilóval fognak rendelkezni a

32

Tajvani-szorosban. Az elnök megértette az ügy súlyosságát, és utasított arra, hogy szemé-lyesen informáljam a további fejleményekről. Nem is kellett sokáig várni. A két Kilo egyenesen a poljarniji orosz tengeralattjáróbázis felé tartott – ez az, amelyik az öböl fejénél van, mielőtt lemennél messzebb, Szeveromorszk és Murmanszk felé. Azóta is ott vannak. Csak kikötői gyakorlatokat folytatnak. Soha nem merültek, és soha nem töltöttek több időt a tengeren, mint körülbelül 48 óra. Szerintem ez azt jelenti, hogy a közeljövőben a felszí-nen akarnak elindulni hazafelé. Javasoltam az elnöknek, hogy rendezzük úgy, hogy ne ér-jenek haza. SOHA! Disznó, aljas kínai faszok!

Joe Mulligan admirális már nem mosolygott. – Most már értem, hogy miért javasoltad, hogy Dörgő Dunning eljöjjön a megbeszélés-

re. Most már behívhatjuk, ha te is úgy gondolod. – Persze. Jöjjön! Mert ma történt egy további fejlemény, amelyet szerintem mindhár-

munknak meg kellene beszélnünk. Joe Mulligan felvette a telefont, és behívatta Dörgőt a belső irodába. A nukleáris hajó

parancsnoka bejött, és engedélyre várt, hogy leülhessen. Morgan admirális tömör volt. – Dörgő! – mondta. – Talán tudja, hogy Kína az oroszoktól vett két Kilo tengeralattjá-

rót. Most rendeltek még nyolcat. Ezekből kettőt éppen most építenek a Barents-tengeren, Murmanszk mellett. Várható, hogy hamarosan elindulnak Kínába. Nem nagyon aggódunk miattuk, mivel egyik hajó sem merült még soha, és a felkészülés alapján úgy tűnik, hogy a felszínen akarják őket vinni. Ez jó, mert végig nyomon tudjuk követni a seggfejeket, és cselekszünk, amikor készen állunk rá. Azonban ma, december 8-án, megváltozott a hely-zet, és ez aggodalommal tölt el minket. Műholdas felvételeken az utolsó 24 órában észre-vettünk egy átkozottul gyanúsan kinéző teherszállítót. A Malaka-szoros felé halad. Már ko-rábban is észleltük Afrika nyugati partjai mellett, dél felé haladva. Figyeltük... de nem tud-tuk megállapítani a rakományát vagy a célját. Mostanra viszont kiderítettük, hogy a hajó holland, és úgy tűnik, hogy egy tengeralattjárót visz a fedélzetén letakarva. A Szingapúr utáni útirányából pedig arra következtetünk, hogy Kínába tart.

– Jézusom! – mondta Mulligan. – Elmondanád, hogyan jöttetek rá? – Kibaszott kurva későn jöttünk rá. Nem fogod elhinni, Joe, de alig másfél órával azu-

tán, hogy eljöttem Fort Meade-ből, egy agyament seggfej kapott egy műholdjelentést, amelyből arra lehetett következtetni, hogy egy teherhajó, fedélzetén egy Kilo típusú ten-geralattjáróval, elindult Szentpétervárról. Riadóztatták a védelmi minisztert, a külügymi-niszter irodáját, és valószínűleg valakit tőletek is.

– De nem engem – mondta Mulligan admirális. – Mindegy... Összehívtak egy magas szintű értekezletet, és eldöntötték, hogy a Kilo va-

lószínűleg a Közel– Keletre vagy Indonéziába mehet, annál is inkább, mivel úgy tűnt, hogy a teherhajó holland. Elhatározták, hogy mivel úgysem lehet semmit se tenni, ennyiben ma-radnak.

– Tudjátok, hogy mit kellett volna csinálniuk?! Azt kellett volna mondaniuk, hogy „KÍNA” és elsüllyeszteni a kurafit! Ezt kellett volna csinálniuk!

– Igen, igazad van, Arnie – mondta Mulligan admirális. – Ezt kellett volna csinálniuk. – Ezeknek a dögögnek a leszállítása istenverte komoly dolog. A kínaiak vagy megkap-

ják őket, vagy nem, világos?... A lényeg az – folytatta Morgan admirális dühösen –, hogy végig kellett követnünk a disznót az Indiai-óceánon. Láttuk, amint bemegy a Malaka-szorosba, ami, mint tudod, egy nagyon hosszú szoros Szumátra egész 1600 kilométer hosz-szú tengerpartja és a Maláj-félsziget közt. Kelet kapuja. Van ott egy őrünk. Nem kell tud-nod, pontosan ki ő, vagy micsoda, de vannak barátaink, illetve alkalmazottaink arrafelé. Fickók, akik ezzel foglalkoznak.

33

– De semmi köze nincs a Szingapúr melletti kötelező révkalauzoláshoz, ugye? – kérdez-te szemöldökét egy kicsit felhúzva Mulligan admirális.

– Hagyjuk ezt, Joe... Mindegy, ha ott átjut, és északkelet felé tart, akkor a Délkelet-kínai tengerre jut. 2400 kilométer, amit egy 15 csomóval haladó nagy teherhajó körülbelül négy és fél nap alatt megtesz, és rögtön ott van az első kínai tengeri támaszpontnál – ez a déli Hainan szigeten lévő Haikou. Úgy gondolom, hogy az lesz a teherhajó első megállója, és már túl késő, hogy bármit is csináljunk. Egyszerűen nem likvidálhatjuk a disznót, az egész istenverte világ orra előtt, Kína küszöbén. Ma reggel utasítottam Fort Meade-et, hogy szá-mítsanak a Kínai Déli Flotta hajóira, akik a teherhajó elé mennek, és bekísérik Maikouba. Ravasz kínai disznók!

Örömmel látom, hogy végre felvidámít valami, Arnold! – jegyezte meg a főparancsnok egy grimaszt vágva.

– Semmi okot nem látok a vidámságra! – mondta Morgan admirális. – De azt sem ér-tem, hogy hogy a fenébe juthatott át az a hajó a hálónkon!... De rájövök, és akkor jövő hé-ten néhány ember röpülni fog a régi osztályomról!... Te jó ég! Ez Kína harmadik istenverte Kilója... De nagyon remélem, hogy egyben az utolsó is!

Joe Mulligan előrehajolt a székében. – Tudod, Arnold – szólalt meg –, nem értem, hogy miért aggódsz ezek miatt a tenger-

alattjárók miatt... Úgy értem, tényleg olyan fontosak ezek a Kilók?... Végül is nem olyan nagyok. Elég lassúkák. Tipikus ex szovjet design, elég rövid élettartammal. Ha tudnám, hol vannak, valószínűleg három perc alatt ki tudnék nyiffantani belőlük hármat.

– Főparancsnok úr! – válaszolt Morgan admirális hivataloskodóan. – Ön talán tízet is ki tudna nyiffantani, ha tudná pontosan, hogy hol vannak. De ne feledje el, kérem, hogy ezek dízel-elektromos tengeralattjárók, nem pedig atommeghajtásúak. Ha 5 csomó alatt mennek, akkor lehetetlen őket meghallani. És arra számítunk, hogy a bázisukhoz közel fognak ope-rálni. Különösen nehéz sekély vízben, ahol a mi tengeralattjáró-ellenes fegyvereink haté-konysága a legkisebb.

– De éppen Dörgő volt az, aki már lőtt ki Kilót, vagy nem? A Columbia kapitánya felnézett. – Csak egyet, és az az igazság, hogy az a tengeralattjáró kevesebb mint 7 csomós sebes-

ségnél is iszonyú halk volt. Csak azért tudtuk észrevenni, mert előtte mély, nyílt vízben pi-pázott. így pontosan be tudtuk mérni, és tüzelési helyzetbe tudtunk kerülni. De amikor leál-lította a dízelmotorját, akkor nem tudtuk, hogy hol van. Mihelyt leállította a dízelmotort, nagy bajban voltunk, holott jól kivehető motornyomvonalat találtunk körülbelül 20 kilomé-terre. Szerencsére jól rákészültünk. De ha nem lett volna olyan segítőkész, hogy előtte já-rassa a dízelmotorját, akkor nem tudtunk volna mit csinálni. Ilyenkor egyszerűen tehetetle-nek vagyunk.

– Pontosan – mondta Morgan admirális. – Tisztában vannak vele a disznók, hogy ha a Kínai-tengeren lassan haladnak, akkor úgy cammoghatnak, ahogy nekik tetszik. Az akku-mulátorok napokra elég áramot szolgáltatnak, és sehogy sem lehet őket elcsípni. Az egész kínai tengerpart – a Dél-kínai-tenger, a Tajvani-szoros, a Kelet-kínai-tenger, egészen a Sárga-tengerig tele van haditengerészeti bázisokkal. Támaszpontok mindenhol. Haikoutól Zhanjiangig délen, fel egészen Kantonig és Shantouig. Aztán Tajvannal szemben ott van a Keleti-tengeri Flottájuk és az egyre nagyobb xiamei bázis. Meg egy másik Ping Tannál, amely a szoroson keresztül mindössze 160 kilométerre van Tajpejtől. Aztán Sanghajtól északra is minden köpésre jut egy támaszpont. És végül ott vannak a nagy tengeralattjáró-gyárak Huludaóban, amely már majdnem Mandzsúria.

Morgan admirális itt szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. Mindig azt feltéte-lezte beszélgetőtársairól, hogy annyit tudnak a világ haditengerészetéről, mint ő. Aztán folytatta.

34

– Ha a kínaiak csatarendbe állítják a Kilókat, akkor olyan pusztítást okoznak, amilyet csak akarnak. Nem tudjuk megvédeni érdekeinket Tajvanban, mert folyton attól fogunk rettegni, hogy elveszíthetünk egy újabb nagy repülőgéphordozó anyahajót. Nem hiszem, hogy bármit is tudnánk tenni.

– Az biztos, hogy komoly fegyverzete van. Ez tény – tűnődött Mulligan admirális. – Hát, azt tudjuk, hogy olyan modern torpedója is van, amelyre már nukleáris robbanó-

fejet lehet szerelni. És ez kegyetlenül veszélyes – válaszolta Morgan admirális. – A techno-lógiájuk már megvan hozzá. Nem tudom, hogy használnák-e őket, de erre mi akkor sem építhetünk. A másik, konvencionális robbanófejekkel ellátott torpedók elegek ahhoz, hogy hazaküldjék repülőgép-hordozó anyahajóinkat. Ha ez tényleg bekövetkezne, akkor talán el-lencsapásként el tudnánk kapni kettőt vagy hármat, de isten ments! Az már kibaszott késő lenne. A lényeg akkor is az, hogy egy kiváló parancsnok a szó szoros értelmében el tudja tüntetni a Kilót. Meg az, hogy a Kilo jó nagyot tud ütni.

– És lefogadom, hogy az oroszok folyton továbbfejlesztik – mondta Mulligan. – Igen. Még exportra is. Ez a tengeralattjáró a legjobb esélyük arra, hogy komoly pén-

zekhez jussanak, és nagyon ki akarják nyalni a kuncsaftok seggét. Ráadásul, hogy még jobban örülj, azt is olvastam valahol, hogy több fejlesztésbe kezdtek. Az új 877ÉKM típus jelentősen jobb fegyverzettel van ellátva – két torpedócsővel, amelyek vezetékkel irányított torpedókat tudnak kilőni, és továbbfejlesztett új torpedókkal, amit azok az istenverte oro-szok valószínűleg szintén hozzá fognak adni. – És talán említettem már, hogy az új 636-os típus automata harci információs rendszerrel van felszerelve. Egyszerre lehet két célpontra tüzelni. Ezt eddig még soha nem tudták megcsinálni. És az egész kurva tengeralattjáró hal-kabb, mint valaha – ha ez egyáltalán lehetséges.

– Szép. Pont erre van szükségünk a Tajvani-szorosban. De ez talán nem is annyira meg-lepő, Arnie. Végső soron a tengeralattjáró programjukban ezen dolgoztak az utóbbi idők-ben. Valahogy szereztek pénzt, és most csináltak néhány olyan jó atommeghajtású tenger-alattjárót, amik állítólag csendesebbek, mint a mieink. Gondolom, a Kilo felszerelése en-nek a terméke. Tulajdonképpen Moszkva vevői vacak kis országok, akik vagy utálnak minket, vagy nem nagyon szeretnek minket. Vagy, mint Kína, olyan hatalmasak akarnak lenni, mint mi. Akármit is mondanak az oroszok, azért építették a Kilót, hogy kielégítsék az Iránhoz és Líbiához hasonló, elmaradottabb országok igényeit. A kínai megrendelés vi-szont váltást jelent az oroszok politikájában, nekünk pedig komoly problémát okoz. Úgy tűnik, hogy nem leszünk képesek meggyőzni őket, hogy ne teljesítsék a kínai megrende-lést. De a kínaiakat sem fogjuk meggyőzni, hogy vonják vissza a megrendelésüket. A többi hét dízel-elektromos tengeralattjáró meg fog érkezni Sanghajba, aztán meg Xiamenbe, a Tajvani-szorosba. Akár tetszik nekünk, akár nem.

Egy félperces csend következett. Majd Arnold Morgan altábornagy szólalt meg. Lassan beszélt.

– Nem, Joe. Nem fognak megérkezni – mondta. Hangja nem volt fenyegető. Úgy mondta, mintha egy egyszerű vélemény lenne. Dörgő

Dunning megborzongott. Most már pontosan tudta, hogy miért éppen ő van itt. Nem árult el érzelmet, de a főparancsnokra nézett, aki szintén kifejezéstelen arccal figyelt Morgan admirálisra. Dörgőnek úgy tűnt, hogy a főparancsnok egy aprót biccentett.

– Azért gondolom így, mert nem hiszem, hogy politikai eszközökkel meg tudnánk arról győzni az oroszokat, hogy visszautasítsák a megrendelést. Nekik túl sok múlik ezen. És nemcsak pénz.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Mulligan admirális. – Nos, van itt egy másik fejlemény is, Joe. Emlékszel arra az orosz repülőgép-

hordozóra? A Kuznyecov admirálisra.

35

– Persze. A Kuznyecov a legfontosabb felszíni hajójuk északon, ugye? Kisebb, mint a Nimitz vagy a JFK, és még a mi Enterprise típusunknál is kisebb. De még így is elég nagy. Azt hiszem, hogy majdnem 350 méter hosszú.

– Igen, annyi. Nagy és veszélyes hajó. Az oroszok elhatározták, hogy több ilyet építe-nek. Amikor azonban 1993 körül összeomlott a rendszer, és egészen egyszerűen nem en-gedhettek meg maguknak egy ilyen grandiózus tervet, azon találták magukat, hogy van né-hány kibaszott nagy félkész hordozójuk egy ukrajnai hajógyárban, ami ráadásul már nem is az övék. Teljes kudarc. Szörnyű dolgok történtek – például a város azzal fenyegetőzött, hogy nem ad több áramot a gyárnak. A munkásokat nem fizették. Az új hordozók építését félig-meddig abbahagyták.

– Te jó ég! Igen, emlékszem. Hogy is hívták őket? – Az egyiket Variagnak. Ettől helyben szabadultak meg. A másikat Gudenko admirális-

nak. Az még mindig ott van a nyikolajevi Csernomorszkij Hajógyárban, és az orosz meg az ukrán kormány arról vitatkozik, hogy kié, és ki fizeti ki a befejezését. A válasz mindkét kérdésre: senki. Ez persze súlyos csapás a helyi hajógyártó iparnak. A városban majdnem éheznek az emberek.

– És azután? – Sokáig szinte semmi sem történt. A Gudenko admirálist vízre bocsátották ugyan, de

még fel volt állványozva. Végül aztán elvontatták a gyár déli részére, egy elhagyatott, használaton kívüli mólóhoz. Aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy adják el egy másik országnak, aki majd kifizeti a befejezését is... Mit gondolsz, ki volt az első a listán?

– Amennyire tudom, Kína. – Igen. Szerették volna, de hála istennek, nem igazán tudták megfizetni. És az ügy

megint elcsendesedett egy kicsit. Éppen tegnap tudtuk meg azonban, hogy végül mégis-csak megállapodtak. Kína meg fogja venni a Gudenko admirálist körülbelül kétmilliárd dollárért. Ami persze nyilvánvalóan szenzációs hír Nyikolajevben, hiszen gyakorlatilag új-ra beindul a hajógyár... Megtudtuk azt is, hogy a megrendelésnek van egy roppan komoly feltétele is.

– Ó, az nem lehet! – nyögött fel Joe Mulligan. – Le kell szállítaniuk a többi hét Kilót. – Eltaláltad. Mulligan admirális rázta a fejét. – Gondolom, a Külügyminisztérium minden követ megmozgat. – Igen, persze. Ma korán reggel Travis behívatta az orosz nagykövetet és a két haditen-

gerészeti attasét. Felolvasott nekik egy marcipánba csomagolt fenyegetést. Aztán megpró-bálkozott mindenféle meggyőzéssel, kereskedelmi egyezséggel és a jó ég tudja, még mivel. Úgy tájékoztattak, hogy nem tudott semmit sem elérni.

– Bob MacPherson körülbelül akkor beszélt valakivel Moszkvában, amikor elindultam Norfolkba – mondta Mulligan admirális.

– Ma reggel 4 óra 00-kor én is beszéltem egy régi bokszoló társammal az orosz haditen-gerészetből – mondta Morgan admirális. – Vitalij Rankov admirális. Ő volt a titkosszolgá-lat főnöke. Most elég magas poszton van a Kremlben, és mindent tudott a problémáról. Még azt is mondta, hogy ha rajta múlna, akkor nem kockáztatná meg, hogy a Kilók leszál-lításával felbőszítse az Amerikai Egyesült Államokat. Sajnos, nem rajta múlik.

– Mint annyi minden Oroszországban, ez is politikai probléma – bólogatott a főparancs-nok. – De az effajta dolog általában roppant katonai következménnyel jár. Arnold, mit gondolsz, milyen esélyeink vannak arra, hogy meggyőzzük az oroszokat?

– Szerintem ha bedobunk egy még nagyobb ajánlatot, akkor van egy kis esélyünk arra, hogy időt nyerünk. Végső soron viszont nem hiszem, hogy van olyan orosz elnök, aki ma-gára haragítaná az egész ukrán népet azzal, hogy letiltja a repülőgéphordozó-megrendelést. Azt hiszem, hogy a Gudenko admirális befejezése a szlávoknak egyfajta küldetés. Ezt nem

36

fogják feladni. Ami azt jelenti, hogy megépítik azokat a kurva Kilókat. Akármit mondunk. Azt is megtudtuk, hogy a kínaiak 300 millió dolcsit fizetnek minden egyes tengeralattjáró-ért. A csőd szélén álló orosz hajóépítő iparnak ez rengeteg pénz. Tudjuk, hogy legalább kettő majdnem teljesen készen áll szállításra – amelyikek Murmanszknál vannak –, és két hajógyárban most készül a többi öt.

Joe Mulligan összehúzta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy sokat segítene a dolgon a véget nem érő orosz-ukrán marakodás a

fekete-tengeri flotta maradványairól. Már tíz éve tart a huzakodás, és szerintem csak akkor hagyják abba, amikor a hajókat már rég szétmarta a rozsda. Egyetlen dolog sem jut eszem-be, amiben sikerült volna megegyezniük, kivéve azt, hogy az oroszok valahogyan kibérelik a Szevasztopol melletti nagy támaszpontot, és hogy az ukránok fel fognak építeni egy fő-hadiszállást a Balaklava-öbölben.

– Igazad van, Joe. Amióta csak Ukrajna elhatározta, hogy felállít egy saját haditengeré-szetet, a két haditengerészet néhány havonta megegyezik valamiben, aztán meg jönnek a politikusok, és lesöprik az asztalról a dolgot. Moszkva és Kijev újra holtponton. Ebben a pillanatban az a helyzet, hogy két koldusszegény ország öli egymást egy olyan flottáért, amelyiket egyik sem tud fenntartani.

– Én is így látom, Arnie. Az egyetlen dolog, amiben egy húron pendülnek, az az, hogy fenn kell tartani a jóindulat és együttműködés szellemét. Ezért én is azt gondolom, hogy a nyikolajevi anyahajó építést nem fogják abbahagyni. Az orosz és az ukrán haditengerészet és hajógyártás csak exportra való eladásból tud készpénzhez jutni.

– Igen. És a legkelendőbb termékük a Kilo-típusú tengeralattjáró. A jelenleg hatalmon lévő összes harmadik világbeli despota akar magának egyet. Vagy hármat.

– Vagy tízet. – Igen. A leggazdagabb harmadik világbeli ország. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Morgan admirálist hívták. Felvette. Miközben

az új nemzetbiztonsági tanácsadó beszélt, Mulligan és Dunning igyekeztek elfojtani neve-tésüket.

– Ja. Oké, George. Ne gyere nekem a földrajzzal, tudom, hol az a kurva hely... Aztán visszanyerte természetes türelmét, és csettintett egyet. – Ki vele, George! Ne szarozz! Ez a hét eseménye lehet... vagy akár az egész évé!... Ja...

Igen... Bassza meg! Morgan admirális letette a telefont, és a főparancsnokhoz fordult. – Az az átkozott teherhajó a Malaka-szorosban északnyugati irányba tart. Körülbelül

650 kilométerre behatolt a Dél-kínai-tenger-be. Már a kísérőkkel van. Egész pontosan be tudtuk mérni. Akármi is legyen a fedélzetén letakarva, éppen 80 méter hosszú – ez véletle-nül megegyezik a Kilo típusú tengeralattjáró hosszával... Most jól átejtettek minket. Másfe-lől viszont nem nagyon tudtunk volna mit kezdeni a dologgal. Akármit csinálunk, az szán-dékos háborús provokációnak minősült volna. Egy tengeralattjárót a víz alatt kell elkapni. Csak így nem fogja senki sem megtudni, hogy mi folyik.

– Akárhogy is legyen – szólt Joe Mulligan –, a kínaiak ebben a pillanatban gyakorlatilag három Kilóval rendelkeznek. Ezzel a hárommal mi már nem nagyon tudunk mit csinálni. Azt hiszem, hogy mostantól fogva a többi hétre kell koncentrálnunk. És mivel szinte telje-sen biztos, hogy fedett akció lesz a dologból, azt javaslom, hogy adjunk nekik nevet. Ame-lyikek most Poljarniban vannak... legyenek K-4 és K-5.

Dörgő Dunningnak ekkor jutott eszébe, hogy a Columbia az USA haditengerészetének fedett akciókban részt vevő tengeralattjárója. Senki sem tud róla, és senki sem tudja, hogy hol van, vagy hogy merre tart. Így ha eltűnne, sokáig nem tudódna ki a dolog. Talán soha, mivel leggyakrabban úgysem tudják, hogy hol van. Mint mindig, gondolatban most is elka-

37

landozott azokra a vizekre, ahol neki és csapatának a hazájáért kell harcolnia. Meglepte, hogy Arnold Morgan hirtelen megszólalt.

Azt hiszem, hogy eljutottunk arra a pontra, ahol szükségünk van egy tervre – mondta. – Mivel Dörgő lesz az, aki végre fogja hajlani az akciót, szerintem el is kezdhetjük.

– Igen, uram! – mondta Dörgő. – Amennyire meg tudom ítélni, három egészen konkrét lehetőség van. 1. Mivel a tengeralattjárók még soha nem merültek, a kínai legénység és néhány orosz tanácsadó azt tervezik, hogy a felszínen fognak Kínába menni. Ez lenne számunkra a legjobb. 2. lehetőség: Azt tervezik, hogy a közeljövőben merülési gyakorlatot tartanak, majd pedig három hetet szánnak arra, hogy megtanulják az alapvető biztonsági és egyéb eljárásokat. Ezután az út egy részét a tenger alatt teszik meg. Ez sem jelentene túl sok problémát. 3. lehetőség: Ez már sokkal kellemetlenebb. A kínaiak kivárják a telet a Barents-tengeren, ami soha nem fagy be. Sokat gyakorlatoznak, és már teljesen hadra fog-ható állapotban indulnak haza. Ekkor bárkit meg tudnak támadni, és bárkivel szemben fel tudják venni a harcot. Ez a lehetőség egyáltalán nem boldogít.

– Fején találta a szöget, Dörgő – mondta Morgan admirális. – Az első lehetőség nem okoz nekünk túl nagy fejfájást. Az Atlanti óceánon bárhol el tudjuk őket kapni. A második lehetőség bekövetkezése esetén nyitva kell tartani a szemünket, és készen állni arra, hogy a Columbia lecsap rájuk. A harmadik eshetőség tulajdonképpen a második lehetőség a tíze-dik hatványon... Ha Te, Joe, szintén elfogadod a javaslatomat, azt szeretném, hogy Dörgő dolgozzon ki egy csapdát a K-4 és a K-5 számára. Azt akarom, hogy több Kilo ne jusson el kínai vizekre. Három épp elég. Nem kaphatnak többet!

– Rendben. Dörgő itt marad. Készít egy előzetes tervet, és mihelyt készen van, megbe-széljük – mondta Mulligan. – Te pedig, Arnie, menj vissza a Fehér Házba, és tájékoztasd az elnököt arról, hogy szükségünk van a hivatalos jóváhagyására.

– Az nem lesz nehéz. Az elnököt nagyon aggasztja az ügy. Majd később beszélünk. Arnold Morgan elhagyta Mulligan irodáját. A hetedik folyosón át a bal oldali E gyűrűre

ment. Az E gyűrű a Pentagon nagy, kör alakú, külső átjárója, amelyen keresztül el lehet ér-ni a fegyveres erők három nagy fegyvernemének főparancsnokságait. A szárazföldi hadse-reg főparancsnoksága a harmadik emeleten, a haditengerészeté és a légierőé a negyediken van. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója úgy ismerte ezt a hatalmas labirintust, mint egy Los Angeles típusú tengeralattjáró belsejét. Egyenesen a Katonai Tanács elnökének irodájához ment, és megkérdezte a segédtisztet, hogy használhatja-e azt a magánliftet, amellyel feljött.

Körülbelül öt perccel volt rosszabb idő az altábornagy saját rekordjánál. Egy kicsit morgott is, hogy nagyon sokáig tart az út, de valószínűleg akkor lett volna mérgesebb, ha Charlie megdöntötte volna a rekordot.

Előző munkahelye bejáratánál Morgan admirális mondta Charlie-nak, hogy ebédeljen meg. „Legalább egy órát, maximum három órát leszek bent. Legyen itt.” Ezzel bement az ajtón, amely mögött korábbi főnökük puszta látványától legalább négyen merevedtek vigyázzba.

A Fort Meade-i igazgató irodája az Amerikai Egyesült Államok egész világra kiterjedő katonai hírszerző hálózatának központja. Az intézménynek eddig négy kemény igazgatója volt, de egyik sem volt olyan könyörtelen az igazság kutatásában, mint Arnold Morgan.

Az új igazgatót a Fehér Házba való távozása előtt maga Morgan választotta ki. George R. Morris ellentengernagy New Yorkból jött, korábban a Távol-Keleten töltötte szolgálati idejét. Egy repülőgéphordozó harccsoport (CVBG) parancsnokaként az 1995 decemberé-ben vízre bocsátott, 100 000 tonnás, Nimitz típusú John C. Stennis fedélzetén szolgált.

Morris admirális komoly, nyugtalankodó egyéniség volt. Erős állkapcsa volt, és közis-mert volt róla, hogy eléggé panaszos módon ad elő. Most, amint Arnold Morgan felbuk-

38

kant az irodájában, Fort Meade új igazgatója egy szeretethiányos véreb arckifejezését öltöt-te fel.

– Nem túl jól alakulnak a dolgok a Barents-tengeren – mondta. – Nézze meg ezt a fény-képsorozatot. Sorrendben vannak.

Morgan admirális elvette a képeket. Egymás mellé tette őket. Ellenőrizte az időponto-kat.

– Te jó ég! – kiáltott fel. – Ezek a Kilók!... Merültek!... Mikor készültek a képek? – Néhány órája készítette őket a Big Bird. Körülbelül öt perccel az Ön érkezése előtt

kaptam az üzenetet, hogy a parttól körülbelül 30 kilométerre felszínre jöttek, és most men-nek vissza a kikötőbe.

– Legalább teljesítették a feladatukat. – Nem, azt hiszem, még nem. Úgy látszik, hogy még mindig ellenőrzik, hogy a tenger-

alattjárók megfelelően működnek-e, és még mindig képzik ki a kínai legénységet. – Amióta csak megérkeztek a kínaiak, nekünk ezek a gyakorlatok jelentik a kritikus

szakaszt. Nem tudom, hogy mennyit tudtak akkoriban, de ha biztonságban haza akarják juttatni a hajóikat, akkor nagyon sokat kell tanulniuk. Pusztán a Kilók víz alatti biztonsá-gos működtetése legalább háromhetes gyakorlat. És mire elkezdenek merülni, tisztában kell lenniük a hidroplánnal, a dízellel, az elektromos motorral, az érzékelőkkel, a hanglokátorral, a radarral és az emissziós érzékelővel. Épeszű ember nem vállalkozna me-rülésre anélkül, hogy tisztában ne lenne azzal, hogyan működik a tengeralattjáró, és mit kell csinálni egy esetleges vészhelyzetben.

– Nem hiszem, hogy mindössze három hónap alatt lett volna idejük teljesen kiismerni a harci eszközöket. Azt viszont biztosra veszem, hogy január első vagy második hetére ele-get fognak tudni ahhoz, hogy víz alatt menjenek haza. Még akkor is, ha harcászati tudásuk nem tökéletes.

– Attól tartok, Arnold, hogy minél tovább maradnak Oroszországban, annál profibbak és veszélyesebbek lesznek.

– Igen, George. Nekünk az a legjobb, ha a lehető leghamarabb elindulnak Oroszország-ból. És mivel nem siettek azzal, hogy merüljenek, az a tippem, hogy az elkövetkező három hétben fognak elindulni Poljarnijból. Legalábbis ezt kellene elérnünk.

– Ugye azt tervezzük, hogy a Kilók nem érhetik el Kínát? – Igen, George. De ez titkos. Neked nyilvánvalóan tudnod kell róla, de senki más nem

tudhatja meg. – Igen, uram! Morgan admirális felvette egyik régi telefonját, és a közvetlen vonalon a Pentagont, a

haditengerészet főparancsnokságát hívta. Jelezte Joe Mulligan admirálisnak, hogy rendkí-vül sürgős ügyben egy óra múlva megérkezik hozzá, és ha Dunning a közelben van, akkor neki is ott kellene lennie.

Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan hagyta el Fort Meade-et, és megparancsolta Charlie-nak, hogy taposson bele a gázba.

A Pentagonban Joe Mulligan már várta Morgan admirálist. Morgan kopogtatás nélkül ment be a belső irodába.

– Szerintem ők azok, Joe! – mondta. – K-4 és K-5 ma először merültek. Egy ideig gya-korlatoztak a nyílt tengeren, aztán visszamentek a kikötőbe. Lehet, hogy az egész telet ott töltik, de az ösztöneim azt súgják, hogy három héten belül saját lábon haza fognak indulni. Egyenesen ki a kikötőből, éles balkanyar, aztán le az Atlanti óceánon. Mindegyiken hat orosz tengeralattjárós lesz, hogy segítsenek nekik. Indulástól számított hat héten belül Kan-tonban lesznek. Ez azt jelenteni, hogy a tíz Kilo fele le lesz szállítva. – Ebben a pillanatban Fort Meade majdnem óránként figyeli a fejleményeket. Nagyon gyorsan kell cselekednünk. Feltételezem, hogy a tervek rendben vannak.

39

– Igen. Amennyire csak lehetséges; pontos kezdési időpont nélkül – válaszolta Mulligan admirális. – Gondolom, teljesen reménytelen megpróbálni lebeszélni a kínaiakat, ugye?

– Hát, éppenséggel megpróbálkozhatnánk egy kis kereskedelmi zsarolással, de nem ez az igazi probléma. A lényeg az, hogy nem akarjuk a tudomásukra hozni, hogy mennyire aggaszt minket a helyzet. Akkor ugyanis még annál is ravaszabbak lesznek, mint amilye-nek egyébként.

A főparancsnok jót nevetett Morgan bosszankodó kifejezésén. Morgan admirális fel-alá járkált az irodában.

– Csak remélni tudom – mormogta maga elé –, hogy nem kell kinyiffantam mind a he-tet... Sok mindent lehet mondani a kínaiakról, csak azt nem, hogy hülyék. Szerintem rögtön venni fogják az adást. Megveszik a Gudenko admirálist, ami nem túl jó hír. De ha kilőjük ezt a kettőt, akkor szinte egész biztos, hogy visszamondják a megmaradt öt Kilo megrende-lését.

– Én ebben nem lennék teljesen biztos, Arnold. – Az isten szerelmére, én sem vagyok benne teljesen biztos! Ez csak egy tipp. Közben

az lesz a legjobb, ha megmondom Harcourt-nak, hogy azonnal hívassa be az orosz nagy-követet, és előre figyelmeztesse, hogy mi lesz a téma, hogy el tudja hozni a tanácsadóját is.

Az admirális felvette a telefont, és azonnal tárcsázta a külügyminisztert. Mulligan admi-rális befejezésképpen ezt hallotta:

– Oké... indulok. Negyven perccel később Morgan admirális politikai hangulatban volt. A külügyminisz-

terrel beszélt, aki félelmét hangoztatta, hogy „az oroszok képbe hozhatják a kínaiakat: el-mondják nekik, hogy menynyire aggaszt minket a dolog, és pont ezt nem akarjuk”.

– Attól nem kell félnünk, Harcourt. Egyszerűen nem áll az oroszok érdekében, hogy a kínaiak megtudják. Mit gondol, mi történne, ha a kínaiak meglepetésszerűen azt monda-nák: „Oké, akkor vissza az egész”? Megmondom, mi történne. A repülőgéphordozó meg-rendelés eltűnne a lefolyón, ami valószínűleg hadiipari kereskedelmi háborúhoz vezetne Ukrajnával. Moszkva elvesztené a valaha volt legnagyobb tengeralattjáró-megrendelését. Körülbelül 3 milliárd dolláros megrendelésről van szó, nem számítva a Gudenko admirá-list.

– Hmmm... Akkor viszont azt hiszem, hogy adni kellene az öreg Nyikolajnak valami-lyen határidőt. Mondjuk két nap alatt biztosítékot kérünk, hogy a tengeralattjárókat nem szállítják le. Nem nagyon bízom benne, hogy az oroszok belemennek, és ön?

– Én egyáltalán nem. De ezt kell tennünk. És ha visszautasítanak minket? – Ismeri az elnök véleményét, Arnold. Azt szeretné, ha a lehető legdiszkrétebb módon

viteleznénk ki a tervet. – Rendben. Hol találkozunk a nagykövettel? – Azt hiszem, hogy most az Ön irodájában. Annak az irodának van valami természete-

sen ellenséges, kvázi katonai hangulata. Talán ott jobban rájuk ijeszthetünk. – Rendben. 17 óra 00-kor találkozunk. Addigra ő is oda kell, hogy érjen. – Rendben. És, apropó, ugye lenne olyan jól nevelt, hogy előteremt egy adag rendes ká-

vét is? – Megpróbálom, de ne számítson rá! – szólt vissza az admirális, akkor már robogott

vissza a folyosón, az irodájába, ahol megpróbálnak ráijeszteni az orosz kormány rangidős washingtoni képviselőjére. A csupasz ököl diplomáciában jó volt.

Harcourt Travis időben érkezett, és rögtön a kávéja felől érdeklődött. Tájékoztatta Morgant, hogy az orosz nagykövet, Nyikolaj Rjabinyin útban van a Fehér Ház felé, ahogy ez rendjén is van, ha az Amerikai Egyesült Államok elnökének legrangosabb képviselői egy nagykövetet behívnak.

40

Rjabinyin úr alacsony, zömök, ősz hajú, körülbelül 66 nyarat, illetve az ő esetében telet megélt karrierdiplomata volt. Leningrádi, azaz most már szentpétervári születésű volt. Kar-rierje során túlélte azt a korai kudarcot is, amikor pusztán három hónapnyi, kulturális atta-séként végzett munka után kémkedés vádja miatt kiutasították a londoni szovjet nagykö-vetségről. Ez Sir Alec Douglas-Home váratlan tisztogatása során történt, amikor a 60-as évek közepén gyanús ügyek miatt körülbelül 90 rangidős diplomatát utasítottak ki Nagy-Britanniából.

De Nyikolaj túlélte a kudarcot. Kairóban és különböző közel-keleti posztokon szolgált. Volt nagykövet Párizsban, Tokióban, majd pedig Washingtonban. Minden hájjal megkent, ügyesen manőverező, különösen intelligens diplomata volt. Megtévesztően okos.

Ebben a pillanatban lépett be a Fehér Házba, oldalán Viktor Szkuratov ellentengernagy-gyal, haditengerészeti attaséjával. Szkuratov erős testalkatú tiszt volt, aki nemrég még egy baltikumi harci kiképző program vezetője volt.

A két férfi különösen kényelmetlenül érezte magát, amint bevezették őket Morgan ad-mirális új, grandiózus irodájába. Nyikolaj annyira aggódott a Fort Meade korábbi oroszlán-jával való találkozástól, hogy még arra is vette a fáradságot, hogy felhívja Vitalij Rankov admirálist, aki most a Haditengerészet Központjának parancsnoka volt a Kremlben. Nyikolaj azt szerette volna megtudni, hogy mire számíthat az amerikaiaktól.

Mivel Moszkvában már elmúlt éjfél, az orosz admirális eléggé mogorva volt. Kedvelte Rjabinyin urat, akivel korábban két évet töltött a washingtoni nagykövetségen. Nyers volt és lényegretörő.

– Morgan admirális nem fog habozni, hogy kiutasíttasson az Amerikai Egyesült Álla-mokból, ha azt gondolja, hogy nem őszintén tárgyalsz. Könyörtelen alak, és örülök, hogy nem én vagyok a te helyedben. Egyetlen dologra figyelj. Ha fenyegetőzik valamivel, akkor azt meg is fogja csinálni. Tehát ne is számíts arra, hogy blöfföl. Legyél vele őszinte, annyi-ra őszinte, amennyire csak tudsz. Az ugatása rossz, de a harapása még rosszabb.

Rjabinyin úr nem volt túlságosan boldog. Itt állt tehát az oroszlán barlangjában, kezet fogott az oroszlánnal, aki így szólt.

– Üljön le. Kap egy csésze kávét. A négy férfi helyet foglalt egy nagy, polírozott asztal körül, amely a szobának az admi-

rális nagy haditengerészeti íróasztalával szemközti felében állt. Harcourt Travis tért rá a témára, és azt mondta, hogy feltételezése szerint a nagykövet és az attasé tudják, hogy mi-ért vannak itt.

Megerősítették, hogy tudják, de nagyon tartanak tőle, hogy a megegyezés különösen nehéz lesz. Az ukrán problémát nem lehet egykönnyen megoldani, és ha a kínaiak nem kapják meg a tengeralattjárókat, akkor nem lehet megépíteni a repülőgép-hordozót sem. Ez a jelenlegi orosz elnök bukását jelentheti, mivel Ukrajnában óriási lenne a felzúdulás, hogy a megrendelés sorsától ugyancsak függő orosz hajógyári városokat ne is említsék. Rjabinyin úr véleménye szerint viszont az orosz elnök akkor is a saját pozícióját választja, ha az amerikaiak dühösek lesznek.

– Nagykövet úr! Van fogalma arról, hogy mennyire dühösek? – Igen. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, azt is tudom, hogy miért. Személyes vé-

leményem szerint nagyon óvatosan kell kezelnünk az ügyet. Ugyanakkor végső soron az orosz elnöknek kell választania a megrendelés felmondása és a következő elnökválasztás megnyerése között. Az Önökkel való békés megegyezés azt is magában foglalja, hogy na-gyon megharagítjuk legfontosabb vevőnket.

– De ha nem azt teszik, amit kérünk, akkor a kelet-nyugati kapcsolatok a hidegháború legsötétebb éveinek szintjére süllyednek.

Hosszú távon ez viszont sokkal rosszabb lenne Oroszországnak, mint egy fél tucat, kicsi tengeralattjáró megrendelésének elvesztése.

41

– Teljesen megértem Önt, Travis úr. Viszont az én szomorú kötelességem lenne, hogy ezt közöljem az elnökkel, és talán Ön is úgy gondolja, hogy a legtöbb, magas pozícióba ju-tott emberben dolgozik az önérdek is.

– Nos, nagykövet, azt hiszem, meg kell értenie, hogy mi ezt egy rendkívül nagy jelentő-ségű ügynek tartjuk. Amennyiben teljesítik a kínai megrendelést, akkor fel kell készülniük, hogy néhány igen kemény pénzügyi ellenlépést teszünk. Nyilván tisztában van vele, hogy bármely orosz elnök életét meg tudjuk nehezíteni. A jelenlegiét is. Ugyanakkor különösen jó barátaik is lehetünk, és vagyunk is.

– Attól tartok, hogy a kínaiak is. Morgan admirális, aki eddig csendben volt, ekkor határozta el, hogy valószínűleg itt az

ideje egy-két lövést leadni az orosz hajóra. – És ahhoz mit szólna, nagykövet, ha fognánk magunkat, és kilőnénk a két tengeralattjá-

rót, aztán pedig azt mondanánk a kínaiaknak, hogy maguk végig tudták, hogy mi fog tör-ténni, de önérdekből szándékosan eltitkolták előttük, nehogy elessenek attól a nagy halom kínai jüantól és az elnökük elveszítse az állását?

Nyikolaj Rjabinyin egészen megrökönyödött ettől a frontális támadástól. De még Harcourt Travis is úgy meglepődött, hogy elejtette drága aranytollát, ami hangos zörgéssel esett le az íróasztalra.

Rankov admirális tanácsát észben tartva, a veterán orosz diplomata tökéletes angolság-gal, csendesen válaszolt.

– A nemzetközi közvélemény ezt jogosulatlan háborús cselekedetnek tartaná. Nem len-ne méltó az Amerikai Egyesült Államokhoz. A halott tengerészek látványa, akármilyen nemzetiségűek is legyenek... hogy úgy fogalmazzam... nem különösen vonzó a világ tele-víziónézői szemében.

– És akkor mi lenne, ha titokban csinálnánk az egészet, aztán pedig valahogyan figyel-meztetnénk a kínai haditengerészetet, hogy orosz tengeralattjáró süllyesztette el a Kilókat, hogy ezzel megtartsák a megrendelést is és tiszteletben tartsák az amerikai érdekeket is? Micsoda árulás!

Harcourt Travis elsápadt. A nagykövet nem válaszolt. A haditengerészeti attasé csak a fejét rázta. Végül a nagykövet szólalt meg.

– Morgan admirális. Nem hiszem, hogy ilyesmivel megpróbálkozna. – Gondolja? – mondta fenyegetően az admirális. Ekkor már világos volt, hogy a tárgyalás nem vezet sehova. A nagykövet nem fogja

meggyőzni az orosz elnököt Harcourt Travis alapos érvekkel alátámasztott véleményéről. Azt pedig nem lehetett tudni, hogy Arnold Morgan agresszív fenyegetése hatással van-e az oroszokra.

Az amerikai külügyminiszter véget vetett a megbeszélésnek. Tájékoztatta az orosz nagykövetet, hogy átadja neki az Amerikai Egyesült Államok elnökének hivatalos nyilat-kozatát, amelyben „tisztelettel üdvözli Oroszország elnökét, és azt kéri tőle, hogy tegye kö-rültekintő megfontolás tárgyává a kínai tengeralattjáró-megrendelés FELMONDÁSÁT”.

– A nyilatkozatot hivatalos úton, az Önök diplomáciai hivatalai közvetítésével küldjük el. Szeretnék Öntől garanciát kapni arra nézve, hogy a nyilatkozatot az orosz elnök fél órán belül kézhez kapja.

– Ezt annak ellenére garantálom, Travis úr, hogy a rettenetesen nagy időeltolódás miatt Moszkvában jelenleg nincs hivatali idő. Moszkvában most éjjel 2 óra van.

– Köszönöm, nagykövet úr. Ha elolvassa, látni fogja, hogy 48 órát adunk az orosz el-nöknek, hogy tájékoztasson minket a megrendelés felmondásáról. Ha ez nem történik meg, más eszközöket kell igénybe vennünk.

– Értem, Travis úr. Legtiszteletteljesebben remélem, hogy ez az ügy nem lesz negatív kihatással a mi személyes jövőbeli kapcsolatunkra.

42

Amint a nagykövet átvette a fehér borítékot, Morgan admirális hozzátette. – Legtiszteletteljesebben mondom, hogy egy halom dologra negatív kihatással lesz, ha

azok az istenverte kínaiak akárcsak egy lépést is tesznek, hogy kizárjanak minket a Tajva-ni-szorosból. Különösen akkor, ha úgy látjuk, hogy ezt orosz tengeralattjárókkal teszik. És ezt maguk, fickók, tudatosan és szándékosan hagyják.

A nagykövet 18 óra 10-kor távozott. – Azt hiszem, most már csak annyit kell tenni, hogy kivárjuk a választ – szólt Harcourt.

– Vacsorázunk? – Köszönöm, nem. Vissza akarok menni Fort Meade-be, hogy lássam, mik a fejlemé-

nyek. Majd ott bekapok egy marhahúsos szendvicset. Mivel a kocka most már el van vet-ve, és az idő megy, az ügy a haditengerészet főparancsnokának kezében van. Az elnök to-vább már nem kíván az üggyel foglalkozni, és a nyilatkozat szerint az orosz válasznak egyenesen a haditengerészethez kell befutnia.

– Tudom, Arnold. Szerintem ez elég gyenge próbálkozás, hogy elbagatellizáljuk az ügy fontosságát, de még ez is jobb, mint a semmi. I egyébként is, nem hiszem, hogy válaszolni fognak. Beszéljünk valamikor holnap. Négyszemközt.

– Oké, Harcourt. Ha bármi fontos dolog történik, értesítem.

Két nappal később, december 14. A haditengerészet főparancsnokának falán lévő digitá-lis óra 18 óra 30-at mutat. Az orosz kormánytól nem érkezett válasz. Morgan admirális el-lenőrizte a Fehér Házat és a Külügyminisztériumot. Ott se kaptak választ. Mulligan admi-rális fel-alá járkált az irodájában. Dunning csendben ült egy fotelben. Az orosz elnökhöz hasonlóan ő sem mondott semmit. Éppen elég gondolkodnivalója volt.

Amint az óra 18 óra 36-ra ugrott, a haditengerészet főparancsnoka így szólt: – Oké. Menjünk, és beszéljünk az elnökkel. Kimentek az irodából, gyorsan rátértek a hátborzongatóan elhagyatott E gyűrűre. Kato-

násan, egyszerre lépve lementek a második emeletre. A Katonai Tanács Elnökének irodájában az őrök azonnal bekísérték őket a belső irodá-

ba, ahol Scott Dunsmore admirális már várta őket. – Jó estét, uraim! – mondta. – Van valami újság? – Nincs, uram! – válaszolta Joe Mulligan admirális. – Az elnök nyilatkozatára nem ér-

kezett válasz. – Rendben van. Úgy hiszem, mindannyian tisztában vagyunk az elnök kívánságával –

mondta Dunsmore admirális. – Azt szeretném, ha azonnal nekilátnának a terv megvalósítá-sához. Felesleges mondani, hogy az akció fedett. Senki nem tudhatja meg azokon a szemé-lyeken kívül, akik már jelen pillanatban is tudnak róla: az elnök, Harcourt, Bob és Fort Meade igazgatója.

Mindhárman bólintottak. Több szó nem esett. A tisztek megint csak megtapasztalhatták az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének könyörtelen, majdhogynem néma ha-tékonyságát. Kifelé menet Mulligan admirális volt az első. Őt követte Morgan admirális, majd a sor végén Dunning kapitány.

Amint Dunning kilépett az irodából, az elnök alig hallhatóan megszólalt. – Dörgő... sok szerencsét!

Harmadik fejezet

Jo Dunningnak nem volt valami nagy szerencséje, amikor a családi

43

Boston Whalert elszántan próbálta télre beállítani a garázsba. Eddig áthajtott és valószí-nűleg tönkretett egy drága mélytengeri horgászbotot, és valahogy sikerült belegyűrnie a ha-jó tatjára erősített 40 lóerős fehér Johnson motort a fagarázs jobb oldali falába. Nem na-gyon akart előbbre menni a dzsippel, nehogy újra keresztülmenjen a horgászboton, és kü-lönben is tartott attól, hogy az egész épület beomlik.

De a házban szólt a telefon, és Jo nagy megkönnyebbüléssel nyitotta ki az ajtót és me-nekült el a szörnyű helyzetből, remélve, hogy Dörgő hívja. Jo Dunning még ebben az ül-dözött és haragos állapotában, még így a kifakult farmerben és fehér ír mintás halászpuló-verben is feltűnő látvány volt. Sötétvörös haja, hosszú, karcsú lába és az, amit Hollywood-ban úgy neveztek, hogy „eldobom magam megjelenés”, elárulták. Képtelenség volt elhinni, hogy ő egyszerűen egy tengerésztiszt felesége – bizonyos volt, hogy a hölgy a show biz-niszből érkezett.

Hát ez félig igaz is volt. Jo mindenesetre Dörgő Dunning atommeghajtású tengeralattjá-ró-parancsnok felesége volt. De tizenöt évvel korábban tévészínésznői karrierjét hagyta ott azon a napon, amikor megismerkedtek. Ez történetesen nem volt olyan horderejű esemény, ami térdre kényszerített volna a CBS-t, mivel akkoriban Jo már hónapok óta „pihent”, és saját anyja nem különösebben eredeti megfogalmazásában azon gondolkodott, hogy vajon „egész karrierjét lehúzhatja-e a WC-n”.

Most, ahogy a telefonhoz rohant ebben a nagy házban, ami egy napon az övék lesz, na-gyon remélte, hogy aznapi balszerencséje végre megfordul, és hogy Dörgő az, és hogy azt fogja megerősíteni, hogy igenis megkapta a három nap szabadságot karácsonyra, és azt a gyerekekkel együtt itt tölthetik majd ebben a vízparti házban, a Fok nyugati felén.

De Jo szerencséje nem akart jobbra fordulni, ellenkezőleg. A vonalban egy fiatal alhad-nagy jelentkezett az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságáról a virginiai Norfolkból, ahol Dörgő is tartózkodott.

– Mrs. Dunning? – Én vagyok. – Mrs. Dunning, Davis hadnagy vagyok az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főpa-

rancsnokságáról. Csak azt akartam tudatni önnel, hogy Dunning parancsnok épp most ka-pott egy különleges feladatot, ami azonnal el is kezdődik, és ahogy tudja, most nagyon ne-héz bárkivel is kapcsolatot teremtenie a bázison kívül. Természetesen bármikor telefonál-hat, és mi mindent megteszünk, hogy tudassuk Önnel, meddig tart majd. De ebben a pilla-natban a férje rendkívül elfoglalt – ma este megpróbálja majd hívni Önt.

Jo Dunning folytatott már egy pár ehhez hasonló beszélgetést, és tudta, hogy nem érde-mes próbálkoznia. De annyira izgatott volt a karácsony miatt, ami három év óta az első együtt töltött karácsony lett volna, hogy egyenesen megkérdezte:

– Pár napon belül hazajön? – Nem, asszonyom. Jo szíve elszorult. – Meddig nem, hadnagy? – Jelen pillanatban arra lehet számítani, hogy január vége felé tér vissza. Egy öthetes

időszakról van szó. – Öthetes szalmaözvegységről van szó – mormogta magának az asszony. – Köszönöm,

hadnagy. Mondja meg a férjemnek, hogy gondolok rá. – Feltétlenül megmondom, asszonyom. – Hadnagy, maga is vele megy? – Igen, asszonyom. – Mondja meg neki, hogy vezessen óvatosan, megtenné? – Persze, megmondom.

44

Ezen a ponton Jo Dunning letette a telefont és zokogni kezdett. Ugyanúgy, ahogy előző nyáron is zokogott, amikor az összes tervük dugába dőlt egy másik világ végi küldetés mi-att – valahol az Atlanti-óceán déli részén volt valami, bár ezt akkor nem tudta.

És ahogy leült apósa fa hintaszékébe és kibámult a Cotuit-öböl napsütötte vizére, csak azokra a szörnyű mély vizekre tudott gondolni, amiben a férje dolgozott, és a hatalmas, fe-kete 7000 tonnás atommeghajtású gyilkológépre, aminek Dörgő Dunning elismert pa-rancsnoka volt. Az egész katonai történelem során még soha senki semmit nem gyűlölt annyira, mint ahogyan a bájos Jo Dunning gyűlölte az Amerikai Egyesült Államok Hadi-tengerészetét ebben a pillanatban. Az elhagyatottság ós a félelem könnyei hullottak a sze-méből. Soha senki sem beszélt róla, mégis mindenki, akinek a leghalványabb köze volt a tengeralattjárókhoz, ismerte a veszélyeket, és minden olyan családban, amelyből apa, fiú vagy fivér az Amerikai Egyesült Államok hatalmas víz alatti támadóerejének működteté-sén dolgozott, állandó aggodalom uralkodott.

Nem arról volt szó, hogy ne tudná elviselni. Jo úgy érezte, bármit el tud viselni, még azt is, ha arra kerülne sor, hogy a férje hazája szolgálata közben életét vesztené. Csak az egésznek az az utálatos igazságtalansága. Miért éppen Dörgő, az ő csodálatos vitorlás férje, és nem valaki más? De erre már tudta a választ. Elégszer mondták már neki. Mert Dörgő volt a legjobb. És egy napon parancsnok lesz, aztán admirális, aztán meg ki tudja, mondta hangosan:

– A Világegyetem Elnöke, felőlem aztán! Egy kicsit több mint egy órába telt, míg összeszedte magát. 38 évesen még mindig töké-

letesen nézett ki, és még mindig bepárásodott a szeme, ha a férjére gondolt. Már nézni is imádta az egyenruhás férfit, ezt a jóképű, parancsoló embert, aki 183 cm magas volt, sző-ke, masszív karral és fatörzsnyi lábbal. Dörgő úgy nézett ki, mint aki akkor volt óceánjáró jacht tulajdonosa, amikor tehette, America’s Cup szintű vitorlázó volt, igazi tengeri medve. Az apja nemkülönben, de ő a második világháború után mint főhadnagy leszerelt a hadi-tengerészettől, és egy nagy kalap pénzt keresett egy bostoni brókercégnél.

Aminek egy részét a közel 80 éves Jefferson Dunning épp ekkor próbálta szorgalmasan elkölteni egy Karib-tengeri telelésen. Bár a Foknál lévő házat már évekkel korábban átírat-ta Dörgőre, hogy kijátssza a borsos massachusettsi örökösödési illetéket, a család még mindig az övének tekintette. Dörgő jobb tengerész lett, mint az apja volt – egy kicsit leg-alábbis –, de a pénzügyekben nem volt olyan agyafúrt. Persze nem is igen volt rá szüksége, hogy az legyen. Jókora összeget fog örökölni, Jo pedig egy napon két nővérével együtt hozzájut a New Hampshire-ben lévő családi hajógyár tulajdonjogához.

Különös egy ellentmondás volt Dörgő Dunning asszonya. Egész életében vitorlázott, ő volt a nagy ász a helyi cotuiti szkiffesek között, és elboldogult bármilyen motorcsónakkal. Egész életében ezt csinálta. Ugyanakkor, hogy megint csak ír anyját idézzük, „ráhozza a frászt az emberre, ha a kormány mögé kerül”. Hát ezért volt a Boston Whaler felkenődve Dunningék garázsának falára. Jo a vízen jobban meg tudta ítélni a távolságokat, mint a szá-razon.

Soha nem illett bele igazán a színészvilágba, de szépsége messze hordhatott volna. Sze-retett New Yorkban lakni és színiórákra járni. Az első szappanopera-szerepében, egy kissé merev volt. Az a hollywoodi producer, aki egyszer azt írta Fred Astaire-ről, hogy „nem tud játszani, nem tud énekelni, de táncolni tud egy kicsit”, valószínűleg nem lett volna meg-hatva, ha a fiatal Jo Donaghue celluloid-teljesítményét tanulmányozta volna.

Volt még egy pár lehetősége, köztük egy másik szappanopera, ami nyolc hétig ment, az-tán lecsendesedtek a dolgok. 23 évesen semerre sem tartott, aztán 1988 tavaszán egy jacht-klub táncestjén bemutatták egy fiatal haditengerész hadnagynak, aki épp egy kétárbocoson szolgált fent Chesapeake-ben. Cape Cod-i volt, a neve Cale Dunning. Öt hónap múlva ösz-

45

szeházasodtak, közvetlenül az előtt, hogy Dunning úgy döntött, a tengeralattjárósoknál fog szolgálni.

Jo még most, ezen a napos, de nyomasztó hétfő reggelen sem cserélte volna el Mrs. Dunningként töltött élete egyetlen napját sem egy filmfőszerepért. Csak azt szerette volna, ha hazajön karácsonyra. Márpedig nem fog hazajönni.

Az otthonuk Grotonban volt, Connecticutben, közel az Amerikai Egyesült Államok New Londonban levő nagy tengeralattjáróbázisához. De Jo és két lányuk, a 13 éves Kathy és a 11 éves Jane télen gyakran feljöttek a gyerekek nagyszüleinek Cape Cod-i házába, ha üres volt.

Az egész család együtt volt itt egy hónapja, Hálaadáskor, és ezt a mostani hétvégét arra szánta Jo, hogy előkészítse a házat karácsonyra: fűtőolajat meg tűzifát rendeljen, beköttes-se a kábeltévét arra a hónapra, megszervezze a rendkívüli szemétszállítást és beállítsa a termosztátot 16 fokra.

Most mindez szükségtelenné vált. Jo és a lányok akár maradhatnak is Grotonban, ahol a gyerekek barátai vannak, és ahol ott van a többi tengerészcsalád, régi barátok, akik meg-hívják majd őket, és senki nem fogja szóvá tenni Dunning parancsnok távollétét. A fedett akciók már csak ilyenek. A titokzatosság kimondhatatlan leplét borítják az összes résztve-vőre, és mindazokra, akik a partvonalon állnak. Jo tudta, hogy előfordulhat, karácsonykor beszél valakivel Dörgő kollégái közül, akinek lenne valami halvány fogalma arról, merre is van a férje, de ezt soha nem hoznák szóba. Ez egyszerűen így volt, és ő már különben sem valami kiszámíthatatlan kis tévészínésznő. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengeré-szete atommeghajtású tengeralattjáró-parancsnokának a felesége, és egy napon lehet, hogy egy admirális felesége lesz. Úgyhogy jobb, ha összeszedi magát.

Jo kibotorkált, hogy begyűjtse a nyavalyás horgászbotot, és hogy kitalálja, hogy lehetne a dzsipet levakarni a garázs jobb faláról anélkül, hogy rögtön a balon kötne ki. Ahogy is-mét kilépett a csípős, hűvös decemberi délelőttbe, elnézett a víz felett egészen a tengerszo-roson át az Északi-öbölbe. A szemközti Oyster Harbor-t szegélyező fasor fáin még mindig volt némi lomb, mert késői és meleg volt az ősz. De a cotuiti oldalon a vörös és az arany fénylőbb volt a délelőtti napsütésben, és a sima, nyugodt, üres csatorna kint a kikötőben ar-ra a gondolatra indította, mint már annyiszor, hogy ez a hely maga a paradicsom.

Majdnem valamennyi vitorlás és halászhajó szárazdokkban volt, kivéve azokat, amik a Cotuit Osztriga Vállalat tulajdonában voltak, és nem volt semmi más mozgás, csak az Eileen nevű nagy Gillmore tengeri vontatóhajó, ami éppen most pöfögött csendesen kifelé a Seapuit folyóról magának a dokképítő és tengerész George Gillmore-nak a határozott ke-ze alatt.

Hamarosan megjön a tél; az Északi-öböl bármelyik éjszaka befagyhat, a dokkok be-hordják a jeget, és George Gillmore túlórázni fog, hogy öbölszerte megvédje a vízparti re-keszfalakat és a stégeket. Hamarosan betörnek az északnyugati kanadai szelek, és hó borít-ja majd a kerteket, a tavasz pedig hideg és nedves lesz, és későn jön majd. De az idő sem nem inspirálta, sem nem nyomasztotta Jo Dunningot. Ezt a helyet esőben, napban vagy szélben egyaránt paradicsomnak tartotta. És ritkán telt el nap, hogy ne gondolt volna rá, és azokra az eljövendő évekre, amit ő és Dörgő itt töltenek majd, amikor a férje végre vissza-vonul majd a haditengerészettől.

Voltak olyan időszakok, amikor Dörgő szolgálatban volt ki tudja hol, a ház pedig üresen állt, és ő megtette a kétórás utat kocsival, amíg a gyerekek iskolában voltak, csak azért, hogy ebben a szabálytalan faházban ülhessen le olvasni, amiben Dörgő felnőtt. Amikor a férfi távol volt, itt közelebb érezte magához, mint bárhol máshol, minden bizonnyal sokkal közelebb, mint a saját otthonukban, amiről tudta, hogy csak átmeneti, arra az időre szolgál, amíg a Columbia New Londonban állomásozik. Tudta, hogy előfordulhat, hogy Virginiába

46

vagy Kaliforniába kell költöznie, ahogy annyi tiszti családnak, de ezt fel tudta dolgozni. Csak arra a tudatra volt szüksége, hogy egy napon mindannyian visszatérnek ide.

Néha lesétált a vízhez és elképzelte Dörgőt kisfiúnak, amint vitorlázni tanul éppen itt, a kikötőben. Cotuit-ben még mindig beszéltek kiváló ifjúsági vitorlás eredményeiről és még most is, amikor már kiesett a gyakorlatból ilyenfajta vizeken, Dörgő Dunning meg tudott fordítani egy 48 láb hosszú vitorlást szélnek fordítva abban a jelöletlen nyiladékban, ami a 4 kilométer hosszú Succonnesset Shoalt, a Cotuit Anchorage délnyugati bejáratát őrző se-kély part menti homokpadot szeli ketté.

Jo a horizontra meredt, Deadneck-szigeten túl valahová a Nantucket-öböl vizére, amerre a férje akár perceken belül elhaladhat a parancsnoksága alatt álló Columbiával, az észak-atlanti vidék elképesztő méreteit és a szörnyű mély vizet figyelte, ami olyan mohón nyelte el a Titanicot és ezernyi más hajót nem messze ezektől a nyugodt öblöktől.

A szörnyűség az volt, hogy nem tudta, hol is van, és azt sem, legalábbis pontosan nem, hogy mikor tér vissza. Csak ebben a házban talált vigasztalást, ebben a tengerparti, fákkal szegélyezett Cape Cod-i faluban, ahol úgy tűnt, hogy mindenki születése óta ismerte Dör-gőt. Visszanézett a kikötőbe, és integetett, ahogy elhaladt mellette a vontatóhajó. George visszhangzó kettős kürtöléssel válaszolt, ami szerteszét szórta a dokkokon a kormoránokat. George Gillmore-nak nem kellett sok ahhoz, hogy úgy szólaltassa meg az Eileent, mintha a saját hadihajója lenne. Dörgő mindig azon a véleményen volt, hogy a magas, szakállas Gillmore-ból egész jó hadihajó-kapitány vált volna.

Míg Jo a férjére gondolt, Dörgő maga éppen kihallgatáson volt a Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Főparancsnokságán egy különlegesen felszerelt és szigorúan őrzött hadmű-veleti szobában, amit finomkodva csak „Korlátolt Megközelíthetőségű Cellá”-nak nevez-tek, és ami parancsnoki szobául szolgált minden, kínai tengeralattjárókkal kapcsolatos amerikai lépés esetére.

Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének Fedett Akciók Csoportja itt végle-gesített mindent: az óceánon felvett pozícióikat, a járőrterületeket, a műveleti kört, dátu-mokat, parancsokat, a beavatkozási utasításokat, az irányzékot, a térképeiket. Mindent, amit egy különleges feladattal megbízott kis haderejű tengeralattjáró-osztag hatékony szer-vezéséhez és irányításához tenni kell.

Ezt a szobát még a jelzések is titkosítva hagyták el. Ha valaki bevitt valamilyen doku-mentumot – bármilyen papírt – azt nem lehetett kivinni, csak külön aláírások és alapos naplózás után. Az ajtók előtt fegyveres őrök álltak. Különleges belépőkártya nélkül senkit nem engedtek be. Ezeket pedig csak annak a néhány bennfentesnek a számára állították ki, akiknek „tudniuk kellett”. Még végrehajtó és navigációs tiszteket sem engedtek be, kivéve a járőrözés előtti és utáni meghallgatások alkalmával. A kommunikációs személyzet négy tagja adott éjjel-nappal szolgálatot ezek mögött az ajtók mögött.

Mulligan admirális utódja és az Atlanti-óceáni Tengeralattjáróerők új Parancsnoka John F. Dixon admirális volt, egy szigorú és fegyelmezett ember keskeny, komoly arccal, aki hí-res volt arról, hogy minden helyzetre aprólékosan készül fel. Ez a szigorú megjelenés azonban olyan nyugtalan, fiatalos múltat rejtett beosztottjai elől, amely miatt majdnem el-távolították az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájáról: egy elhunyt admirális nagy bronzszobráról volt szó, amit ismeretlen kezek rejtélyes módon vízzel töl-töttek meg egy apró fúró segítségével... A szobor három napon keresztül pisilt egy az ün-neplő nadrágja elején ékeskedő apró lyukon keresztül.

Mulligan admirális mindig „Johnny”-nak szólította Dixon admirálist. A szoborral tör-tént incidenst nagy ritkán idézték fel, ha egyáltalán, de voltak, akik úgy érezték, távoli hisztérikus emléke azok között a rangidős tisztek között, akik jelen voltak, még mindig megakadályozhatja a szuperhatékony tengeralattjáró-parancsnokot abban, hogy egyszer ő legyen a Haditengerészet főparancsnoka.

47

Mielőtt a mai kis ülés megkezdődött volna, Dunning parancsnok azt kérte, hogy a most elkezdendő hosszú megbízatás ellenére megkaphassa a február hónapra engedélyezett sza-badságot.

Dixon admirálisnak nem volt kifogása. A Columbiának abban a hónapban úgyis esedé-kes volt a karbantartása, és tudta, hogy a Cape Cod-i parancsnok négy hétig távol lesz. Ha valami gond adódik az észak-atlanti térségben, valószínűtlen, hogy az okozóját a Columbi-ának kellene üldözőbe vennie a világ körül, és egyébként is, Dixon admirális nem számí-tott gondra.

– Jóval megy valahová? – kérdezte. – Igen, uram. Egy 65 láb hosszú kétárbocost viszek Cape Cod-ból Tasmániába. Való-

színűleg velünk jön egy-két barátunk, meg egy pár matróz, és egy szakács, hogy az egész elviselhető legyen. Nagyon készülünk rá. Még sohasem jártam azokon a déli vizeken. És évek óta nem volt egy jó vakációnk.

– Egy kicsit szeles arrafelé. – Legyen is szeles. Úgysincs túl sok időm! Dixon admirális mosolygott, és a két tengeralattjárós odament a térképállványhoz, egy

nagy, lejtős, magas, fényezett asztalhoz, ami még az admirális nagyapjáé volt. Alul a pol-con volt egy körzőkészlet, acélvonalzók és egy számológép. Az asztali lámpa alatti felüle-ten az északkelet-atlanti vidék részletes térképe feküdt, alatta pedig egy nagy világtérkép.

Dixon admirális úgy beszélt, mint aki már sokat gondolkodott ezen a témán. – Nos, uraim. Csak hogy mindannyian naprakészek legyünk: néhány nappal ezelőttig

arra számítottunk, hogy a két Kilo a felszínen lógja megtenni a hazavezető utat Kínába. De most okunk van azt gondolni, hogy ez már nem így van, és ezen elképzelés kedvéért azt kell feltennünk, hogy a tengeralattjárók lemerülnek a bázisuknál, és a Barents-tengerről nyugat felé tartanak majd az orosz partvonal mentén. Arra számítunk, hogy North Cape-nél fognak elhaladni, Norvégia mellett, aztán egyenesen le az északkelet-atlanti vizeken.

– Onnan kezdve – folytatta – egy sor különböző dolog történhet. Lehet, hogy átvágnak a Gibraltári-szoroson, ebben az esetben látni lógjuk őket, de nem sokat tehetünk. Aztán át-szelik a Földközi-tengert, átmennek a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren, amelyek a mi céljainkra szintén meglehetősen bonyolult vizek. Mehetnek akár tovább délnek, ha kihagy-ják Gibraltárt. Ez ugyan sokkal hosszabb, de egyértelműbb útvonal. Megkerülnék a Jóre-ménység fokát, aztán az Indiai-óceán következne, majd vagy a Malaka, vagy a Sunda-szoros. Addigra lehet, hogy szert tesznek egy szoros felszíni kísérőre. Arra fogunk tehát koncentrálni, hogy jó korán elkapjuk őket, még mielőtt átjutnának a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasadékon, mert ha úgy döntenek, hogy takarásban mennek egészen Kínáig, és elveszítjük őket szem elől, akkor a keresési terület rendkívül hamar reménytele-nül nagy lesz. Akkor lesünk rájuk, amikor megközelítik a Grönland-Izland-Egyesült Ki-rályság hasadékot.

Amire az admirális utalt, az volt a Föld egyik legfontosabb szűkülete: az Atlanti-óceán szűkülete ott, ahol Grönland, Izland és az Egyesült Királyság északi partjai közvetlen északnyugat-délkeleti vonalat alkotnak és mindössze 2000 kilométer választja el őket egymástól – ez az egész óceán legkeskenyebb pontja. De pontosan ezen a vonalon található Izland 800 kilométer széles szigete, ami jelentősen csökkenti a hajózható vizeket. Ez min-dig is az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság tengeralattjárós harci egy-ségeinek vadászterülete volt, ezeken a mély, jeges vizeken képezik ki a parancsnokokat generációk óta.

A hidegháború idején minden, az atlanti térségbe tartó orosz tengeralattjárónak ez volt az útvonala. Áthaladtak a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasadékon ellenségeik, az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság figyelő tekintete előtt – mélyen a fel-szín alatt. Éjjel-nappal, hónapról hónapra, évről évre a két nagy tengeri szövetséges figyelt

48

és várt. Kevés szovjet tengeralattjáró jutott át a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasa-dékon észrevétlenül.

Három fő útvonal volt a szoroson keresztül: 1. legközelebb az Egyesült Királysághoz, a skóciai Cape Wrath-től 650 kilométerre északnyugatra fekvő Feröer-szigetektől keletre; 2. a Feröer-szigetek-től nyugatra, az Aegir-zátonyon át; 3. a Dán-szorosban, ami Izland és a grönlandi Grunnbjorn jeges hegye között húzódik. Ezek azok az elhagyatott, kísértetjárta vizek, ahol mindössze négy ember menekült meg, amikor 1941 májusában a Bismarck el-süllyesztette a 42 000 tonnás brit csatahajót, a HMS Hoodot.

Dixon admirális a hasadékra helyezte acélvonalzóját, és azt mormolta: – Valahol itt, Dörgő. Elkapjuk őket, pont mielőtt megcéloznák a hasadékot. – Igen, uram. Minél előbb, annál jobb. Igazából én a Barents-tengert is számításba vet-

tem, amint elhagyják a murmanszki területet. – Nem, nem hiszem. Egy kicsit túl közel van a kiindulási pontjukhoz. Az volna az ideá-

lis, ha pont a North Cape mellett kapnánk el őket... itt ni. Mély a víz, és már inkább a nor-vég, mint az orosz területhez esik közel, és nem nagyon kerülhetik el, ha a szarháziak haza-felé tartanak Kínába.

– Az a baj, hogy nincs rá időnk. Indulás után két nappal már elhagyják North Cape-et, márpedig indulni majdnem biztosan hétfőn délelőtt fognak. Eltarthat péntekig, mire rájö-vünk, hogy már nem fognak visszajönni. Addigra már jócskán lehúznak az Egyesült Ki-rályság felé. Az első jelfelvétellel kapcsolatban kénytelenek leszünk a SOSUS-ra hagyat-kozni.

Az admirális a szupertitkos amerikai víz alatti akusztikus figyelőrendszerre célzott, ami a világ óceánjainak nagy részét lefedi, különösen az olyan kényes helyeket, mint a Grön-land-Izland-Egyesült Királyság hasadék.

– Ha egyszer rájuk állítjuk a SOSUS-t, használhatjuk a tengerészeti járőr-repülőgépet, az MPA-t, hogy betájoljuk őket. Egy darabig el fog tartani, és kell hozzá egy kis szerencse, de ez minden, ami a rendelkezésünkre áll. Azt hiszem, először kellene keresnünk egy he-lyet, ahol a zsákmányra fog várni. Én erre gondoltam...

Az admirális 100 méteres vízmélységű területre mutatott a Shetland-szigetektől délre, az északi 59,70-es szélességi fokon, pontosan a nyugati második fok vonalán, Aberdeentől, Skócia gránátvárosától 280 kilométerre egyenesen északra.

– Ez azt jelenti, Dörgő, hogy 6400 kilométerre lesz New Londontól – mondta Dixon admirális. – Ha körülbelül 25 csomóval szeli át az Atlanti-óceánt, akkor hat és fél napig fog tartani. Jelen pillanatban azt gondoljuk, hogy a Kilók január első hetében fognak in-dulni. Magának december 31-re oda kell érnie az állomáshelyére a Shetland-szigetektől délnyugatra.

– Igen, uram. Kibaszott egy szilveszter lesz. De mielőtt nekifognánk a részletes tervnek, lenne egy kérdésem...

De ahogy beszélt, kinyílt az ajtó és az őr beengedte a kötekedő hangulatú Morgan admi-rálist.

– Hé, Johnny... Dörgő... hogy állunk? – Csak most kezdtük – mondta Dixon. – Kiválasztottam egy helyet a Columbianak, de

Dörgő kérdezni akar valamit. Parancsnok? – Uram, arra számítunk, hogy a Kilók fel lesznek fegyverezve? Vagy csak egy pár szál-

lítóhajóval van dolgunk, amik egy csomó kínait fuvaroznak a világ körül? Morgan admirális volt az, aki válaszolt. – Azt kell feltennünk, hogy fel lesznek fegyverezve. Állig. Számíthat rá, hogy teljes

adag torpedóval lesznek ellátva – tehát mindegyiken lesz 24. Ez a két hajó, amivel most lesz dolgunk, régebbi, mint a többi öt, de azt hiszem, feltehetjük, hogy ellátták őket a leg-

49

újabb orosz rendszerrel. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg vezetékes vezérlésű torpedóik vannak, amiket párosával lehet kilőni, egyszerre két célpontra.

– Igen, uram. Megértettem, admirális. Úgy tűnik, egyre inkább felzárkóznak hozzánk. Azt hiszem, fel kell készülnöm a legrosszabbakra – tegyük fel, hogy mind a kettő lemerül-ve jön, amikor összetalálkozunk. Mit gondol, a felszínen jönnek majd, vagy víz alatt teszik meg az egész utat?

– Ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Abból a három Kilóból, amivel a kínaiak most rendelkeznek, mindegyik szállítóhajóval érkezett. A vadonatúj tengeralattjárókat rendsze-rint a felszínen szállítják, mert ez sokkal gazdaságosabb üzemanyag-fogyasztás szempont-jából, kevésbé használja a motort és egyszerűen biztonságosabb. De ez most egy kicsit más: hónapok óta Oroszországban van két kínai legénység kiképzésen, és ahogy mondani szokás, élesben dolgoznak a hajókon, merülnek kint a Barents-tengeren... Úgy tippelem, azt tervezik, hogy víz alatt teszik meg az utat.

Dörgő bólintott. Morgan megfontoltan folytatta: – Akárhogy is lesz, nincs más választásunk. Éppen most beszéltem ismét az elnökkel.

Nagyon egyértelmű volt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ki legyünk zárva a Taj-vani-szorosból, és nem engedhetjük, hogy egy másik hatalom tartsa kezében a dolgokat a tengeren a világnak azon a részén. Most nem csak Tajvanra gondolok, ahol többmilliárd dollárnyi befektetésünk van, hanem dél-koreai barátainkra és japán üzleti partnereinkre is. Ok még nálunk is jobban aggódnak. A kínai haditengerészet az egész világot kibaszottul idegesíti. 250 000 emberük van. Az elnök úgy gondolja, hogy ez a mostani ügy az ottani erőegyensúlyról szól. Ha Kína összeszed egy működőképes tengeralattjáró-flottát, ők az urak. Attól fogva tehetetlenek lennénk a Tajvani-szorosban, mert túl nagy volna a kocká-zat, aminek a hajóinkat és az embereinket ki kellene tennünk. Egyszerűen nem kaphatják meg azokat a tengeralattjárókat. Mert nem engedjük, hogy megkapják.

– A Columbia lesben fog állni. Ez lesz a maga rajtaütéses támadása. Gyorsan és kemé-nyen kell csapást mérnie. Kapja el őket, és ennek a kurva problémának 14%-át máris elin-téztük. Öt hajó marad még. De az nem lesz mind a maga gondja. Lehet, hogy egyik sem.

– Nem, uram. Azt hiszem, az igazi nehézség mind a kettőt egyszerre elkapni. Nem lőhe-tünk ki egy lövedéket túl korán, mert akkor az riasztaná a másik Kilót, aminek lenne rá ide-je, hogy elcsendesedjék, aztán visszalőjön. Akár olyan messzire is képes eltávolodni, hogy jelentse a bázisának, mi történik. Ennek ellenére, a csapatom nagyon jól képzett, és hacsak a kínaiak nem viszik a hajóikat egymástól több mint 12 kilométerre, vagy 500 méternél közelebbre, akkor megoldjuk. Csak meg kell várnunk, hogy elég közel legyenek ahhoz, hogy kivehessük őket a képernyőn.

– Felteszem, Dörgő – folytatta –, hogy laza társaságban teszik meg az utat, úgy 2 kilo-méterre egymástól, ami, jól tudják, jó az alacsony feszültségű víz alatti telefonhoz, de nincs annyira közel, hogy attól kellene tartaniuk, hogy összeütköznek. El nem hiszem, hogy lenne idejük arra, hogy ők is elindítsanak egyet.

– De erre nem lehet számítani, uram. A dél-atlanti részen kilőttek egyet. Méghozzá ki-baszott gyorsan.

– Éegen – szült közbe Dixon. – De ott volt az az iraki parancsnok a fedélzeten, nem? – Baldridge szerint nem. O azt állítja, hogy az orosz parancsnok indította el. – Hmmm. Bíznunk kell abban, hogy meg tudja csinálni, Dörgő. Nem akarom, hogy rá-

lőjenek a Columbiára. – mondta Dixon admirális. – Nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy egyáltalán ott volt. Egy néma, hirtelen, halálos csapdát tervezünk, amiből nincs me-nekvés. Közben úgy gondolom, hogy most kellene kidolgoznunk nagy vonalakban a kere-sési fázist, mert éppen itt van Morgan admirális, és az az érzésem, hogy ránk fér a segítsé-ge. Először is oda kell vinnünk az egyik különlegesen kialakított fenékhálós halászhajón-kat, olyan közel az öböl bejáratához, amennyire csak lehet anélkül, hogy feltartóztatnák.

50

Tudják, ahhoz a bejárathoz, ami közvetlenül Poljarnijba vezet, arra az esetre, ha a Kilók mégis a felszínen jönnének. A szokásos Barents-tengeri SSN is álljon készenlétben – bár ott úgysem akarnám őket elsüllyeszteni. Túl sokan hallgatóznak azokon a vizeken, közvet-lenül az oroszok háta mögött. A tengerészeti járőrrepülős srácok majd kidolgozzák a sajt tervüket. De nem kezdhetnek túlságosan keleten, mert akkor az oroszok látni fogják, hogy miben is sántikálnak. Hasonlóképpen nem kezdhetünk túlságosan nyugatra vagy délre, mert akkor elhasználhatunk két évre való hangbóját egy hét alatt, és még mindig nem tud-juk majd, hogy hol vannak. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a Grönland-Izland-Egyesült Királyság az utolsó lehetőség.

Arnold Morgan a térképre meredt. – Ennek a gondolatmenetnek nincs alternatívája – mondta. – El kell kapnunk a fickókat,

amilyen hamar csak tudjuk, anélkül hogy felfedezné valaki. Ha a felszínen indulnak, a Grönland-Izland-Egyesült Királyság a legjobb tipp. Ha merülnek, rájuk mozdulunk, amint csak lehet, mindjárt a North Cape után. Ott tudnak dolgozni a tengerészeti járőrrepülősök anélkül, hogy nagyon gyanússá váljanak, ha úgy adódik, ahogyan sejtem, hogy a Barents-tengeri SSN elkerüli vagy elveszíti őket.

– És Johnny... masszív támogatásra lesz szükségük közel a műveleti területhez. Van va-lami elképzelésed, hogy honnan fogunk dolgozni?

– Hát, az Egyesült Királyságból. Ceruzával bejelöltem az én javaslatomat, tökéletes hely, de szükségünk lesz valami engedélyre a Whitehalltól.

– Ne erőltesd, Johnny. Majd én elintézem. – Remek. Machrihanishról van szó, egy régi, használaton kívüli korábbi NATO

légibázisról, ami a Mull of Kintyre délnyugati, atlanti sarkánál van, szemben Campbeltown Loch-kal – régi tengeralattjárós tanya Skócia nyugati partján. De nyugodt hely. Az az el-képzelésem, hogy valószínűleg hat MPA-ra lesz szükségünk, két hétre. Annál több már gyanús lenne, kevesebb meg nem fog menni. Passzívan kell majd működniük, a radarjuk nélkül – hogy sötétségben hagyjuk Ivánt, ugyebár?

Senki nem szólt. – A gépeket úgy fogjuk odarepíteni – Orion P-3C-k; elég hosszú az üzemképességük,

körülbelül 15 óra. Aztán szükségünk lesz Galaxy szállító repülőgépekre, hogy hozzanak úgy hozzávetőlegesen 8000 hangbóját, és az összes támogató felszerelést. És kell egy cso-mó üzemanyag a repülőknek. De ott helyben vannak NATO-készletek. Arra számíthatunk, ha megfizetjük. Az a gond, hogy mit mondjunk a briteknek? És a NATO-nak?

– A NATO-nak semmit. Nem kell mondanunk nekik semmit. A britek meg már való-színűleg úgyis túl sokat tudnak. De lehet, hogy kisegítenek üzemanyaggal.

– Kapcsolatba lépek a londoni követségünkkel, és megmondom nekik, hogy jelöljenek ki egy tengerészeti attasét erre a feladatra, és forduljanak közvetlenül a védelmi minisztéri-umhoz. Közben én megalapozom a dolgot olyan magasan, amennyire csak merem, hogy minden simán menjen.

– És mi a csalimesénk? – Ja, igen. Valami olyasmi, hogy egy nagy gyakorlatot tartunk annak bizonyítására,

hogy még mindig hadrendbe tudunk állítani MPA-kat bárhol a világon, használaton kívüli kisegítő repterekre, és képesek vagyunk két hétig folyamatosan fenntartani az akciót. Ez olyasmi, amit nem csinálunk túl gyakran, de ezt a gyakorlatot Európában és szándékosan végezzük télvíz idején, több ezer kilométerre saját bázisainktól.

– Hé, ez aztán jól hangzik. El fogják ezt hinni a britek? – Bárki elhinné. Kivéve a briteket. Azok cinikus állatok. A legrosszabbra fognak gon-

dolni, és igazuk lesz. De ettől függetlenül hajlandók lesznek együttműködni. 16.00-kor az ülést felfüggesztették arra az időre, amíg Arnold Morgan Londonba telefo-

nált, és megpróbálta elérni régi barátját, akit rendesen meg szokott találni londoni klubjá-

51

ban – az Egyesült Királyság Védelmi Főparancsnokának hírszerzési helyettese, Jack Burnby ellentengernagy annak a kétes értékű tapasztalatnak a birtokában volt, hogy 20 év-vel korábban a Falkland-szigetekért vívott csatában végignézte, hogyan ég és süllyed el a hajója.

Éppen megvacsorázott, és barátságos hangulatban jött a telefonhoz, ahogyan arra Ar-nold Morgan számított is. Burnby admirális nagyon örült, hogy hallhat régi amerikai szö-vetségese felől, akit akkor ismert meg, amikor Arnold Fort Meade-ben volt. Figyelmesen végighallgatta a rövid kérést, ami végül is csak abból állt, hogy ne izguljon túlságosan, amikor hat nagy amerikai járőr– repülőgép meg egy egész felhőnyi C5A Galaxy két hét múlva megjelenik és átdübörög az éjszakai égen, hogy leszálljon Mull of Kintyre-nél.

A Királyi Haditengerészet admirálisa végül azt mondta: – Nem látom semmi akadályát. Holnap beszélek egy pár emberrel, és 48 órán belül

megkapod az engedélyt a Védelmi Minisztériumból közvetlenül az attasédhoz a Grosvenor térre. Szükségetek van valami érdemi segítségre is, Arnie?

– Nem, kösz, Jack. Csak a jóindulatodra. Mint mindig. – Hívj nyugodtan, ha úgy adódik. – Nagyon köszönöm, Jack. – Apropó, öregem, még véletlen sincs kedved elárulni nekem, hogy mi a valódi okotok

arra, hogy a kintyre-i kiszuperált bázist használni akarjátok? Csekély 5500 kilométerrel odébb Morgan admirális szemei az ég felé fordultak. De csak

annyit mondott csendesen: – Nem kell tudnod, Jack. – Rendben. Mindent megteszek, hogy még csak ne is találgassak, ha egyszer így áll a

dolog. Még eltalálnám, ugye? – Egész biztos, az a gyanúm. Rendszerint eltalálod. – Hát, jó éjszakát, öreg harcos, remélem, találkozunk a nyáron. Apropó, tudnotok kell,

hogy áttértünk a metrikus rendszerre, amióta csatlakoztunk Európához; itt most mindent méterben meg... kilóban mérnek.

Arnold figyelmét nem kerülte el a külön kis hangsúly. – Tényleg, Jack? Hát, ez aztán... Nos, viszlát... és kösz. Ekkor az ajtót ismét megnyitották, és a haditengerészeti őrszem határozott hangon je-

lentette, hogy a Haditengerészet főparancsnokának helikoptere abban a pillanatban szállt le, és a főparancsnok útban volt a megbeszélésre. Négy perccel később Joe Mulligan admi-rális lépett be az ajtón.

– Hello, uraim – mondta. – Johnny... Arnold... Dörgő! – Hogy állunk? – Egész jól – mondta Dixon admirális. – De nagyon örülök, hogy megjött, uram. Éppen

kezdünk annak a részleteibe belemerülni, hogyan is kell Kilót fogni. És nagyon hálásak lennénk, ha beszállna az ötleteivel.

– Oké. Hadd nézzem azt a térképet. Van kávé? Lemaradtam az ebédről, és legjobb tu-domásom szerint az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeténél egy árva lélek sincs, akit egy fikarcnyit is érdekelne, hogy éhen halok-e vagy sem.

Mindenki nevetett, és Dunning parancsnok navigációs tisztje, a szobában lévő díszes társaság legfiatalabbja felemelte a telefont, és kávét rendelt – aztán, amikor eszébe jutott a Haditengerészet főparancsnokának ízlése, amit a felesége, Diana nem helyeselt, nagy vi-dáman hozzátette:

– És kekszet a Haditengerészet főparancsnokának. Időközben mindannyian összegyűltek az észak-atlanti térség hatalmas térképe körül, és

Joe Mulligan megismerkedett a két Kilo feltételezett útvonalával meg azzal az előzetes tervvel, amit Johnny Dixon vázolt fel azt feltételezve, hogy a felszín alatt fognak haladni.

52

Az admirális úgy számított, hogy a Kilók lemerült állapotban 7 és 9 csomó közti sebes-séggel fognak haladni, és hogy akár öt napba is beletelhet, míg az Amerikai Egyesült Ál-lamok felderítői biztosan megállapítják, hogy igenis útnak indultak, és hogy hazafelé tarta-nak Kínába.

– Az első kapcsolatnak majdnem biztos, hogy a SOSUS-nak kell lennie, uram – mond-ta. – Amikor megkapjuk a hozzávetőleges pozíciójukat, odairányítjuk az MPA-kat, és ők kizárólag a hangbójákkal elkezdik bemérni őket. Az a fő gond, hogy azoknak a Kilóknak kétnaponta legfeljebb egy pár óra hosszat kell pipázniuk. És kizárólag akkor van valami esélyünk arra, hogy elkapjuk őket, amikor pipáznak. Egy óra nagyon kevés arra, hogy pon-tosan meghatározzák a pozíciójukat... mármint, ha az MPA-k nem használhatnak radart az antenna bemérésére.

– Egyszerűen meg kell tanulnunk együtt élni azzal – vetette közbe a Haditengerészet főparancsnoka –, hogy több napba fog kerülni, míg megtudjuk a haladási sebességüket és a hozzávetőleges útirányt. De egy kis szerencsével megtudjuk a ritmusukat, akkor aztán fel-gyorsulnak majd a dolgok, és el is intéződnek. Kibaszott nagy az az óceán, nemde?

– Az ám. De a hatodik éjszakára már elegendő adatunknak kell lenni ahhoz, hogy a Co-lumbiái oda tudjuk vezérelni a közvetkező akkutöltéshez.

Mindenki számára világos volt, hogy mire gondol Dixon admirális: amikor legközelebb feljönnek a Kilók pipázni, tudtukon kívül felfedik majd elhelyezkedésüket annak a hanglokátornak a képernyőjén, amivel felszerelve a modern idők hadura, a Cape Cod-i Dörgő Dunning parancsnok szélsebes hajójával ott várakozik valahol a Feröer-szigetektől északra a sötét mélységben. És arra vár, hogy végrehajtsa elnöke és főparancsnoka kíván-ságait.

Joe Mulligannek tetszett, amit hallott. – Ez az, Johnny – mondta. – Ha egyszer feljön, a SOSUS-sal, megtaláljuk őket. Ahogy

látom, csak azzal lehet gond, hogy feltettük: minden éjjel körülbelül ugyanabban az időben jönnek fel pipázni. Mi lesz akkor, ha nem alakítanak ki maguknak valamiféle rendszert? Ha mondjuk csak minden második éjjel pipáznak, és mindig más időpontban?

– Akkor, uram – válaszolta Dixon admirális – újra kell gondolnunk a dolgot. De én nem használnék aktív hanglokátort. Ez az egyetlen dobásunk, ha nem akarjuk felfedni a szándé-kainkat. Különben teljesen elnémulnak, és ravaszkodni kezdenek; még az is lehet, hogy fu-tásra fogják a dolgot, esetleg lemennek a Dán-szoroson át, vagy partközeibe mennek, vagy egyenesen visszafordulnak a Barents-tengerre.

– Igen. Az aztán kurva egy helyzet lenne. A Columbia rossz helyen lesz. Nincs műhold-kapcsolat. Az MPA-kat Izlandra kellene küldeni, vagy Norvégiába, aztán meg vissza. Gyenge minőségű SOSUS-sal kellene dolgozni közvetlenül a part mellett. Egyszerűen csak ülnénk ott és találgatnánk.

– Igen, uram. Ha így alakul a dolog, akkor szükségünk lesz arra, hogy még egy csomó mindent odavitessünk. Méghozzá gyorsan.

– Ezt el is felejtheted, Johnny. Ha azt kell mondanunk az elnöknek, hogy elvesztettük a Kilókat, és újabb csapatokra van szükségünk, dührohamot fog kapni, mert akkor lehetetlen lesz titokban tartani a dolgot. Valószínűleg én is dührohamot kapnék. Ennek a jelenlegi tervünk szerint kell működnie. Úgyhogy pozitív gondolkodást, fiúk... az istenverte kínaiak azt sem tudják, hogy jövünk, és nem fognak ravaszkodni, hacsak nem követünk el valami óvatlanságot. Tartsák az eszükben, hogy ennek az akciónak elsőre kell sikerülnie. Külön-ben nagy szarban leszünk. A lehető legnagyobb szarban.

December 23-ára a Columbia parancsnoki csapata, azok az emberek, akik Dunning pa-rancsnok szerint kulcsfontosságúak voltak a küldetés szempontjából, együtt voltak a Atlan-ti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságán – mindannyiukat a New London-i bázis-ról repítették oda. Ahogy együtt dolgoztak a Korlátolt Megközelíthetőségű Cellában, el-

53

zárva a világ többi részétől, az utolsó simításokat végezték el azon a veszélyes terven, amit Peking tengeralattjáróinak megsemmisítésére dolgoztak ki.

Ott volt Jerry Curran főhadnagy harciegység-parancsnok, egy magas, szemüveges férfi, aki sokak szerint a legjobb bridzsjátékos volt az egész Haditengerészetnél. Dörgő végrehaj-tó parancsnoka, a vermonti Mike Krause főhadnagy a 29 éves navigációs tiszt, David Wingate hadnagy társaságában tette meg az utat – az utóbbinak a munkája létfontosságú lesz a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasadék mélyén eltöltendő hosszú, sötét napok alatt.

Bobby Ramsden hadnagy, a 29 éves marylandi, aki a hanglokátoros szoba felügyeletét látja majd el, azon az alapon volt jelen, hogy mindenki más előtt legelsősorban ő tudja pontosan, hogy mit is keres. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének ebben a bebábozódott hírszerzési cellájában csak azok voltak jelen, akiknek ismerniük kellett a küldetés teljes célját. Mindegyiküket megeskették a titoktartásra. Valamennyiüknek tilos volt kapcsolatba lépni a külvilággal.

Az utolsó eligazításra Morgan admirális is odarepült a főparancsnokságra Mulligan ad-mirálissal közös helikopterben. Mindenki feszülten figyelte, hogyan bontakozik ki a hihe-tetlen terv. Aznap este Dunning parancsnokot Mike Krause, Jerry Curran, David Wingat és Bobby Ransden társaságában egy haditengerészeti helikopter visszarepítette Connecticutbe, ahol már várt rájuk a Columbia hatalmas fekete teste.

Még mindig lehorgonyozva állt, indulásra készen. A korábbi pár nap alatt mérnökei át-vizsgálták; minden egyes alkatrészt ellenőriztek, és minden gyanús elemet kicseréltek. Egy portyázó tengeralattjárót a legkisebb zörgés is elárul. Mindenki tudta, hogy ez a küldetés, akármi is legyen, egyetlen figyelmetlen teszten is elbukhat.

Újra és újra ellenőrizték az elektronikus támadórendszereket. A Columbia 14 Gould MK 48-as, vezetékes irányítású ADCAP torpedót visz a Grönland-Izland-Egyesült Király-ság hasadékba. Van rajta ezenkívül nyolc darab 2200 kilométer hatósugarú Tomahawk ra-kéta, meg négy aktív radarirányítású robbanófejjel ellátott Harpoon rakéta. Dörgő remélte, hogy nem lesz rájuk szükség: nem is lesz, hacsak az egész Északi Orosz Flotta be nem avatkozik Kína Legfőbb Vezére oldalán.

Ami azonban nagyon is szükséges lehet, az az a kis csaliarzenál, amit a Columbia szin-tén magával visz. Ezeket a rendszereket arra fejlesztették ki, hogy elcsábítsák az amerikai tengeralattjárótól a közeledő torpedókat. Dörgő úgy gondolta, hogy nagyon is előfordulhat, hogy valamelyik kínai Kilo tüzet nyit a járművére, valószínűleg éppen abban a pillanatban, amikor a Columbia aktivizálja a saját torpedóit. Dörgő úgy vélte, azonnali megtorlásra számíthat, egy megpecsételt sorsú hajó kétségbeesett, utolsó másodpercben indított lövésé-re. Dörgő emberei tudták, honnan fog érkezni a hatalmas, gyilkos orosz torpedó: egyene-sen az amerikai torpedó saját nyomvonalán. Egyenesen neki a Columbianak. A tengeralatt-járós hadviselés klasszikus művelete. Erre kellettek a csalik. Es hacsak lehet, szédült gyor-sasággal kellettek, ez volt Dörgő álláspontja.

A Columbia Emerson Electric Mk 2-eseket vitt magával, és egy zajkeltővel felszerelt MOSS-alapú Mk 48-ast. IBM hanglokátorai a BQQ 5D/E típusba tartoztak, ami passzív és aktív keresésre és támadásra alkalmas. Az akció helyszínén a Columbia alacsony frekven-ciájú, passzív vontatott lokátort fog használni, hogy felfogja a közeledő Kilók szívverését.

A 7000 tonnás hajót két atommeghajtású turbina működtette, amelyek egyetlen tengely meghajtásával 35 000 lóerő teljesítményt állítottak elő. Szükség esetén 300 méterrel a fel-szín alatt is működőképesek voltak. Ebben a pillanatban a terv az volt, hogy a Columbia december 24-én 20.30-kor hagyja el a New London-i bázist.

Az egyik turbinán végeztek némi változtatást, így december 21-én beindították az érin-tett nukleáris reaktort, és rövid tengeri próbaútra vitték a Columbiát, éppen csak látótávol-ságon kívülre. Amikor Lee O’Brien főhadnagy, haditengerészeti mérnöktiszt és csapata

54

elégedett volt, a tengeralattjáró visszatért horgonyzóhelyére, és a nukleáris erőművet leállí-tották. A Columbia december 24-ig már nem mozdul.

A karácsony a Columbia külvilágtól teljesen elszigetelt főtisztjeinek bármiféle részvéte-le nélkül közeledett. Legtöbbjük a feleségére és a családjára gondolt, de kitűnő, külön ne-kik készített vacsorát ígértek nekik. Dörgő helyzete valószínűleg legalább olyan rossz volt, mint a többieké. Kitalálta, hogy Jo nem viszi fel a lányokat a Foknál lévő házhoz, hanem Grotonban marad az ünnepek teljes idejére. így aztán úgy töltötte el a Szentestét rangidős tisztjeivel, hogy közben tudta, imádott Jója és a gyerekek mindössze 5 kilométerre vannak, és még csak ajándékot sem tudott venni egyiküknek sem.

A sűrűsödő délutáni sötétségben O’Brien főhadnagy és csapata egyszer csak elkezdte meghúzni a karokat, megindították azt a lassú és óvatos folyamatot, amellyel a nukleáris erőművet megfelelő hőmérsékletre és nyomásra fűtik, hogy előállítsa a Columbia szükség-leteihez elegendő energiát. Egy kisebb várost tudna táplálni a Los Angeles típusú tenger-alattjáró nukleáris reaktora.

18.50-re majdnem készen álltak. A legénység utolsó tagja is régen a fedélzeten volt már, és a mélyben a legközelebbi hozzátartozókat felsoroló listát véglegesítették arra az esetre, ha a Columbia nem térne vissza a felszínre. A legénység valamennyi tagja szerepelt a listán, amelyen az első név Mrs. Jo Dunning volt, mellette a telefonszám és annak a farm stílusú háznak a címe, amely, bár három kilométerre a szárazföldön volt, domboldali fek-vése miatt mégis a tengerre nézett.

A legénység egyes fiatalabb tagjai olyan levelek befejezésével voltak elfoglalva, amik végakaratukként szolgálnak, ha a Columbia nem jár sikerrel.

Mostanra ritkásan havazott a connecticuti partvonalon, és 19.30-ra a bázis majdnem tel-jesen elhagyatott volt, kivéve a kötelek kezelőit és az ügyeletes tisztjüket meg Dörgő rajpa-rancsnokát. Úgy tűnt, hogy a hó eltompít minden hangot, és mindenki látta, hogyan gomo-lyognak a pelyhek a hatalmas hajótestet körülvevő dokk-lámpák fényében.

Kiadták a felkészülni parancsot. 20.10-re Dunning parancsnok és Wingate hadnagy a hídon voltak, és pontban ekkor adta ki Dörgő a parancsot a mérnököknek: indulás.

A végrehajtótiszt kiadta a parancsot, hogy oldozzák el a köteleket, és a vontatók mérnö-kei elkezdték elhúzni a hatalmas hajótestet a mólótól. Dörgő pedig hivatalosan is bejelen-tette ezen a hideg karácsonyestén, a hideg északnyugati szélben, hogy a hajó elindult. Dunning parancsnok lekapcsoltatta a vontatókat, és megvárta, míg biztonságosan eltávo-lodnak, mielőtt kiadta volna a parancsot:

– Előre, egyharmad. A Columbia most lassan elindult a kikötőből, hogy megtegye a Grönland-Izland-

Egyesült Királyság hasadékba tartó gyilkos küldetésének első pár méterét. Már a puszta látvány is, ahogyan behatolt a sötétségbe, vészjóslóan megremegtette az éjszakát. Valaki számára.

Dörgő, aki jó melegen beburkolódzott egy nagykabátba, fennmaradt a hídon a navigáto-rával, ahogyan jócskán behatoltak a csatornába, aztán pedig kijutottak a Gardiner’s-öböl vizébe. Kezdeti útirányuk az északról a Block-sziget, délről pedig a Montauk-fok által ha-tárolt szoroson vezetett keresztül. Nagy, majdhogynem súlytalan hópelyhek záporoztak most azokra a vizekre, amely évről évre a vakációzó New York játszótere és egyben a New London-i bázisról kivezető tengeralattjáró-sztráda. Ahogyan a Columbia könnyedén szelte a rövid téli hullámokat, a burkolatán máris fehér porrétegként rakódott le a dér.

Dörgő a felszínen maradt, amíg a víz viszonylag sekély volt, de valahol Martha’s Vineyard-tól délkeletre lement periszkóp-mélységbe. Addig nem merülnek majd le, amíg el nem érik a kontinentális talapzat szélét és kissé északnak nem fordulnak, eltérve eredeti, keleti útirányuktól.

55

Karácsony első napjának hajnalára a Columbia 500 kilométert már megtett útjából. Fel-jöttek periszkópmélységbe, és Dörgő rövid időre felvette a műholdas kapcsolatot, rutin-üzenethez. Aztán a mélybe küldte a tengeralattjárót ahhoz az 5500 kilométeres északkeleti szakaszhoz, ami a Shetland-szigetekhez visz. Állandó, 25 csomós sebességgel haladtak, nyelték a kilométereket, rendszerint naponta ezret, 200 méterrel a felszín alatt. Az Északi-Atlanti-hátságot éppen az 50. szélességi foknál húzódó törésövnél keresztezték, de több-nyire olyan vízben haladtak, ami 4 kilométer mély volt.

A hat Orion P-3C két éjszakával azelőtt hagyta el a Columbiát magasan az Atlanti-óceán felett, hogy Dörgő és emberei megérkeztek volna a Shetland-szigetekre. A haditen-gerészeti járőr-repülőgépek ezután elfordultak keletibb irányba, és eldübörögtek Donegal ír tartománytól északra, azután követték a szaggatott északi partvonalat, mielőtt a Mull of Kintyre-re vették volna az irányt; arra a hosszú földnyelvre, ami a térképeken úgy lóg ki Skócia nyugati partjáról, mint egy régi furkósbot.

Az Amerikai Egyesült Államok repülőgépei röviddel napfelkelte után robbantak elő a sötétségből Machrihanish-ba, ami szintén sötét volt, lévén a leszállófények is használaton kívüliek a használaton kívüli légibázison, azokat a következő három nap alatt kellett rend-be tenni. Az első óriás Galaxy C5A már megérkezett és beállt, mivel az utat a megelőző éj-szaka tette meg, és fényes nappal szállt le. Azok az amerikaiak, akik a repülőtér személy-zetét adják majd, egymást váltva már lázasan dolgoztak az elektromosság, fűtés, és vízellá-tás megszervezésén. Az összes élelmet, pótalkatrészt, fegyvereiket és egy pár katonai dzsi-pet magukkal hozták.

Dörgő és az emberei egyenesen továbbmentek, el a Rockalli-hát mellett, és most már lassabb tempóban a Shetland-szigetek déli oldala melletti vizekhez tartottak. A parancsnok elérte a körözési helyet, visszavette a motorokat, és újra kapcsolatba lépett az amerikai kommunikációs műholddal. Január 1. volt, 16.00 óra, és egy üzenet várta, amit az műhold-ról közvetítettek neki öt másodperc alatt.

A Kilók aznap 5.00-kor elindultak Poljarniból, és nem tértek vissza. Északra tartottak a Barents-tengerre, egymás után, 7 csomóval, kíséret nélkül, fent a felszínen.

56

De lemerültek, még mielőtt elérték volna a különlegesen kiképzett fenékhálós halászha-

jót, ami a partvonaltól 25 kilométerre várakozott. Ez nagy kár volt, mert abban a halászha-jóban több amerikai nyomolvasó szakértelem jutott egy négyzetméterre, mint Fort Meade-ben. A „halászhajó” azonnal elveszítette a jelet, amint a Kilók a felszín alá buktak. A rend-szeresen járőröző amerikai SSN pedig még nem volt abban a helyzetben, hogy kapcsolatot tudott volna teremteni.

Laikus kifejezéssel élve a halászok elveszítették a Kilókat, mielőtt az SSN megtalálhatta volna őket. Most aztán senki sem tudta pontosan, hogy hol vannak. Egyelőre a Columbia nem tehetett mást, mint hogy várakozik, amíg a SOSUS elő nem áll valamilyen megoldás-sal.

Odahaza, Virginiában Mulligan, Morgan és Dixon admirálisok majdnem teljes össz-hangban mondták, hogy „Bassza meg!”, amikor a gyászos jelentés késő délután megérke-zett az Atlanti-óceáni Tenger alattjáró-erők Főparancsnokságára. De a fogukat csikorgatva műholdon keresztül elküldték a hírt a Columbiának.

– Akkor is, mindkét Kilo kénytelen lesz mostantól két éjszakán belül pipázni – mondta Morgan admirális, aki újra elemében érezte magát, hogy éjjel-nappal külföldiek után szag-lászhatott. – Azt gondolom, hogy igenis be fogjuk mérni őket.

57

Így aztán az amerikaiak várakoztak, és január 3-án, a Barents-tengeren való utazás har-madik éjszakáján a Kilók pipázásra periszkópmélységbe emelkedtek, és a SOSUS bemérte őket. A kapcsolat hamar megszűnt, mivel a töltés végét kapták el. A járőröző SSN túl messze volt ahhoz, hogy bemérje őket, mielőtt elnémultak. De az Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Főparancsnokságának volt legalább egy hozzávetőleges helyzetpontja, és ebből el tudták végezni az első becslést, miszerint a kínaiak haladási sebessége 7 csomó, ami mégis sokkal több, mint semmi.

Dixon admirális egy a Feröer-szigetek közelében levő új körözési helyre rendelte a Co-lumbiát. Sem ő, sem Mulligan admirális nem gondolta, hogy a kínaiak gyanút fogtak, de mindketten lehetségesnek tartották, hogy hirtelen a Feröer-szigetek nyugati oldala felé ve-szik az irányt.

Dörgőnek most nem volt más dolga, mint hogy türelmesen kivárja, amíg a SOSUS el-kezdi a vadászatot, reményeik szerint az elkövetkező 24 óra során.

A terv bejött. A Kilók óramű pontossággal jöttek fel pipázni a következő éjszaka, január 4-én 23.00-kor. A SOSUS értesítette a P-3C kezelőit, hogy nagyjából hol kezdjék el a ke-resést a hangbójákkal.

De az időjárás rossz volt, a tenger háborgott, következésképpen a hanglokátorozás fel-tételei rosszak voltak. Az MPA-sok csak úgy 5 000 négyzetkilométernyire tudták leszűkí-teni a Kilók helyzetét, a haladási sebességet 5 és 7 csomó közé téve.

Dixon admirális január ötödik éjszakáján felküldte a járőr-repülőgépet, hogy álljon ké-szenlétben a Feröer-szigetek bármelyik oldaláról származó SOSUS után követésére. De mindez eredménytelen maradt. A Kilók nem jelentkeztek. Mindenki elszalasztotta őket.

A hatodik éjszaka jobb volt. A SOSUS ismét 23.15-kor jelezte, hogy „a fejek kint van-nak a vízből”. A járőr-repülőgép nem sokkal éjfél után meglátta a két tengeralattjárót, amint még mindig pipáztak. Most végre volt idő arra, hogy pontosan bemérjék őket, és megállapították, hogy a Kilók a keleti partvonal menti úton haladnak, az Egyesült Király-sághoz legközelebb – ott tehát, ahol Dixon admirális leginkább számított rájuk, és amiben leginkább reménykedett. Az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságának a Columbiára. küldött műholdas üzenete velős volt. Megadta a Kilók január 6-án 1.00-kor érvényes helyzetét, útirányát és sebességét, és azzal végződött, hogy „Feltartóztatásra fel-készülni mostantól két éjszakára”.

A hetedik nap kényelmetlen tudatlanságban telt. Senki nem hallott semmit. A nyolcadik éjszaka pedig kint találta Dörgő Dunningot támadási területén, és abban a

tudatban haladt a Feröer-szigetektől a Kilóknak a hatodik éjszakai helyzetétől 7 csomós legtávolabbi elérési körig, hogy majdnem 48 órája nem hallottak a Kilók felől. Odahaza az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságán Morgan admirális meg volt győ-ződve arról, hogy hamarosan fel fognak jönni az akkumulátorokat újratölteni.

– Alacsonyan kell lenniük – mondta, és ököllel rávágott az íróasztalra. – Muszáj feljön-niük pipázni.

De elérkezett 21.00, és semmi sem történt. Csakúgy, mint 22.00-kor. 23.00-kor kezdett idegesség úrrá lenni nemcsak az Atlanti óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságán, de a USS Columbia hadműveleti szobájában is, ahol Dunning parancsnok gondolatait pró-bálta összeszedni.

– Muszáj lesz nekik hamarosan pipázni, különben teljesen lemerülnek az akkuik. Nem surranhattak el mellettünk, de lehet, hogy szándékosan lelassítottak. Akárhogy is, nyilván-valóan előttem vannak, így aztán megyek tovább előre. 4.00-nál nem bírják sokkal tovább az akkumulátoraik, ebben teljesen bizonyos vagyok.

1.00-ra még nem volt jel. 3.00-ra még mindig nem. Dörgő azt kezdte gondolni, hogy megfordultak és visszatértek a Barents-tengerre géphiba miatt.

4.00-kor még mindig minden csendes volt.

58

4.10. – Parancsnok, uram. Komm. A TEF-ről. SOSUS dinamikus kezdést jelent. Előzetes be-

sorolás: több Kilo típusú motor – valószínűségi terület nagy. MPA riasztva. – Lokátoros – a Parancsnok.... a Kilók pipáznak. Van valami? – Semmi, uram. Keressük. Dörgő agya felgyorsult. Úgy vélte, rajta volt a haladási vonalukon. Tudta, hogy 52 órája

nem pipáztak, és hogy későn kezdték az akkumulátoraik újratöltését. Arra a következtetés-re jutott, hogy a kínaiak valamivel 7 csomó alá csökkentették haladási sebességüket. A kérdés csak az volt, hogy mennyivel? 6 csomó esetén 4.00-kor a Columbia több mint 80 kilométerre lesz a Kilók legtávolabbi elérési körétől. Tudta, hogy 52 órája nem pipáztak. Hamarosan el kell kezdeniük. De ha ő a hanglokátorozáshoz megfelelő sebességgel megy vissza a nyomvonalon, 6.30 előtt nem ér oda. Az pedig túl késő. Napvilág. A Kilók pedig addigra rég újratöltötték az akkumulátoraikat és eltűntek a mélyben – számukra elnémulva. Ha el akarja kapni őket, sprintelnie kell, aztán meg feléjük sodródni: úgy megemelni a se-bességet, hogy a lokátorosa szó szerint süket lesz egy rövid időre, aztán lelassítani és hall-gatózni. Aztán újra sprintelni és sodródni, ha első alkalommal nem hallottak semmit. És így tovább, amíg meg nem tették a 80 kilométert.

Hamarosan rájött, hogy egyelőre elfelejtheti azt az eshetőséget, hogy a Kilók esetleg 6 csomó alá csökkentették a sebességet, hiszen ebben az esetben rég befejezik a pipázást, mi-re elérhetné őket, hiába is sprintel és sodródik. Akkor mindent újra kellene kezdeni, való-színűleg két nap múlva, valahol lent a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasadékban. Erre már gondolni is rossz volt, különösen ebben a percben.

Időközben eszébe jutott taktikájának az a veszélye, hogy a Kilók meghallhatják, amikor sprintel. De megvolt az az előnye, hogy a 6 és 7 csomó közötti haladási sebességet teljesen lefedte.

Dörgő úgy döntött, hogy megkockáztatja a sprintelést azzal a feltételezéssel, hogy ha most pipáznak, és a SOSUS hallja őket, ők pedig nem, akkor legalább 20 kilométerre kell lenniük – már ha legalább 6,75 csomóval haladnak –, és a Columbia biztonságban lesz, ha legfeljebb 15 percig sprintel. A 20 percet még megkockáztathatja, hogy növelje a megtett távolságot. Dörgő azonnal kiadta a parancsokat:

– Normál bal kormányállás. Minden árbocot be. Húsz le. 250 méter. Sebesség 30 cso-mó. Irány nulla-három-nulla.

Aztán a csapatához fordult: – Nos, figyelem. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy valahol tőlünk 20-80 kilo-

méterre vannak visszafelé, és folyamatosan haladnak felénk, közben legalább 6.00-ig pi-pázni fognak. Akkor kapjuk el őket, amikor legközelebb lelassítunk. De lehet, hogy újra sprintelnünk kell, és fennáll annak a lehetősége, hogy eközben a közelükben haladunk el és észrevesznek bennünket. Négy Mk 48-as és a csalik legyenek állandóan készenlétben. Re-mélem, hogy nem kerül rá sor, de nézzünk szembe a tényekkel: lehet, hogy előbb ők nyit-nak tüzet ránk. Az előny csak akkor lesz ismét nálunk, ha lelassítottunk. De ha kell, akkor a nehezebbik végéről fogjuk meg a dolgot, rövid hatótávolságú lövedékekkel és aktív hanglokátorozással. Köszönöm, uraim.

4.41. – Húsz fel. Sebességet 5 csomóra. Normál jobb kormányállás. Irány 100. Mélységet 20

méterre. Rádiós, műholdkommra felkészülni. Lokátoros, lassítunk és folytatjuk a passzív észlelést. Aktívval készen állni.

– Lokátoros, vettem. – Rádiós, vettem. 4.37.

59

– Parancsnok – lokátoros... új jel, csak orrelhelyezkedés. TA még nincs. Tájolás 83. Elemezzük. Nagyon gyengén hallható. Nem közeli. Nyomvonal 2307. Követjük.

– Parancsnok – vettem. Azonnali támadás lefújva. Normál bal kormányállás. Irány nul-la-egy-nulla. A keresési távolságot állítsa 20 000 méterre. Lokátoros – a parancsnok, felte-szem, hogy egyenes nyomos jelről van szó, irány kettő-egy-nulla, sebesség 6,5 csomó.

– Parancsnok – lokátoros... Megjött az elemzés. Kilo típusú motorok. Üregesedés nincs, gyenge, de állandó jel. Tájolás lassan balra tér el, nulla-egy-öt.

Dörgő ekkor visszafordult a navigátorához és kapcsolatjelentést rendelt az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságához: „Kilo osztály, pipázik, irány 017, tá-volság 16 kilométer tőlünk északra. Útirány 210, sebesség 6,5. Nyomozáshoz/támadáshoz lezár.”

A Columbia most 8 csomóval siklott előre, hogy minél csendesebben és gyorsabban jusson előre. De a parancsnok figyelmét egy másik, a lokátoroshoz érkezett üzenet kötötte le, miszerint torzított víz alatti telefonbeszélgetést észleltek a tájolás helyén.

– Nem oroszul beszélnek, a tolmács szerint lehet, hogy kínai. – Nos – gondolta Dörgő –, ha víz alatt telefonálgatnak, akkor ketten kell legyenek, és

úgy tűnik, nem nagyon izgulnak amiatt, hogy esetleg lehallgatják őket. Nem hiszem, hogy engem hallottak, bár az is lehet, hogy éppen most figyelmeztetik egymást.

De most nem volt idő spekulálni. Dörgő irányt változtatott, hogy megkönnyítse a cél-zást. A lokátorostól jó hír jött – biztos jel, egyenes nyom, jó tájolás, jellemzők változatla-nok.

– Egy kicsit közelebbinek tűnik, mint 20 000 méter. – Parancsnok, vettem. Készenlétbe az egyes és a kettes csövet. Még három percig tar-

tom az irányt a nyomvonalhoz. 4.56 – Parancsnok. A számítógép jó eredményt mutat. Nyomvonal 2307, irány kettő-egy-

kettő, sebesség 6,4, távolság 12 500 méter. 2200 méterre vagyunk a nyomvonaltól. Ez volt az a pillanat, amire pentagoni feletteseit figyelmeztette. A két tengeralattjáró

egymáshoz közel helyezkedik el. Hanglokátorral nem különböztethetők meg. – Nem akarom az egyiket riasztani azzal, hogy rálövök a másikra – mormolta –, mert ha

meglóg a szarházi, az egész világban szétkürtöl valamit. Saját magának mondta el sebesen járó agyának mégis tiszta és világos gondolatait. – Mind a kettőt egyszerre akarom elintézni, a másodikat 30 másodperccel az első után.

Úgyhogy hagyja, hogy közeledjenek még egy kicsit, amíg meg tudja őket különböztetni a hanglokátor. De egy kissé túl közel vagyok a nyomvonalhoz, és azt sem tudom, mennyi időm van még addig, amíg befejezik a pipázást és újra elnémulnak. De 6.00-ig mindeneset-re várok.

Dörgő ismét normál jobb kormányállásra adott parancsot. – Nulla-nyolc-nulla. Azonnal tudni akarom, amint meg tudja különböztetni a jeleket ah-

hoz, hogy egyszerre két Mk 48-assal támadhassunk. – Lokátoros, vettem. 5.08 – Parancsnok – lokátoros. Két jelet látok. Nyomvonal 2307 és 2310, tájolás most 011 és

014. – Parancsnok, vettem. A 2307-et az egyes lövedékkel, a 2310-est a kettessel intézzük el.

Passzív megközelítést kérek, alacsony sebességet, amíg meg nem közelítjük őket 1000 mé-terre, akkortól felmegyünk sekélybe és mindkettőn aktívan. Tüzelés előtt elfordulok majd.

– Lövedékek, vettem. – Számítógépes – Parancsnok.... ugyanazt az irányt és sebességet állítsa, mint a 2310-

nek. Azt hiszem, nagyjából egy sorban haladnak előre. 2000 méter különbségre vegye őket.

60

– Számítógépes, vettem... beállítva. – Higgadtnak kell maradnom – mondta magának Dörgő Dunning. – Egy csomó időm

van – mormogta. – Kényelmesen letérek a nyomvonalról, mielőtt visszafordulnátok. Vá-rok, amíg bekerülünk a tathullámaikba – kisebb az esély arra, hogy meghallják az indítást. Lehet, hogy az egészet fel kellene gyorsítanom úgy, hogy innentől kilenc percre visszafor-dulok a nyomvonalukon. Azzal nyerek további 1500 métert kelet felé, és hamarabb beérek a tathullámaikba.

5.17. – Parancsnok – lokátoros... 2307 tájolás 341, 2310 tájolás 352. Mindkettő magas frek-

vencián. Jól hallható. Jó tájolás. Változás nincs. – Normál bal kormányállás. Nulla-három-nulla. 11 percre fordulok, tüzeléshez. 5.27. – Parancsnok – lokátoros... 2307 tájolás 265, 2310 tájolás 281. Változás nincs. – Parancsnok, számítógépes irányzás folyamatban, uram. 5.28. – Normál bal kormányállás, kettő-hét-nulla. EGYES ÉS KETTES CSŐ KÉSZENLÉT-

BE. 5.30. – Kettő-hét-nulla állandó. – EGYES TŰZ! – Egyes kilőve. – KETTES TŰZ! – Kettes kilőve. A Columbia életében másodszor rázkódott meg, ahogyan az orosz építésű tengeralattjá-

rókra irányított nagy Mk 48-as ADCAP-ok kirepültek az óceánba. – Mindkét lövedék vezérlés alatt, parancsnok. 5.36 – Első lövedék 2307-től 1000 méterre... ÁTKAPCSOLÁS AKTÍV VEZÉRLÉSRE...

SEKÉLY MÉLYSÉG... NAGY SEBESSÉG. Dörgő meghallgatta ugyanezt a jelentést a második lövedékről, aztán a figyelmeztetést,

amit várt. – Lövedékek takarják a célpontot... továbbra is... nincs változás. – Parancsnok, vettem. – Első lövedék becsapódásra kész, uram. – Első lövedéket 2307-re kioldani. – Második lövedék becsapódásra kész, uram. – KIOLDANI. A Columbia két torpedója január 9-én 5.37-kor, röviddel napfelkelte előtt néhány má-

sodperc különbséggel csapódott be a kínai Kilókba a Feröer-szigetektől keletre. Mindkét tengeralattjáróba tátongó lyukat szakított, és az Atlanti-óceán beömlő jeges vize elárasztotta őket, és leragadta az új hajókat a fenékre, 3 és fél kilométer mélységbe. Vissz-hang, a robbanások magányos, döbbenetes visszhangja verődött vissza az amerikai tenger-alattjáró hanglokátorára majdnem egy percen keresztül. A kínai fegyverkezelőknek nem járt elég gyorsan az esze ahhoz, hogy visszalőjenek.

A halál gyorsan érte a legénység 100 tagját, oroszokat és kínaiakat. Sem a hajóikat, sem a testüket nem fogja soha senki látni. A Kilók láthatatlanok voltak, amikor találat érte őket, és az idők végeztéig láthatatlanok maradnak. Másfél nap fog eltelni, mielőtt a feletteseik Kínában rájönnek, lehet, hogy baleset történt.

Dunning parancsnokot aligha ismerte volna fel a felesége, ha látta volna, ahogyan zor-don arckifejezéssel és kemény tekintettel ott áll a harcászati központban. Számára nem volt

61

ebben semmi személyes. Jéghidegen nézett szembe számtalan ember halálával, mint az olyan ember, aki tett már ilyet korábban is, és újra meg fogja tenni, ha szükségessé válik. Olyan ember volt, aki elismerte hazája érdekeit, és hajlandó volt azokat betű szerint teljesí-teni. Tökéletesen fel volt készülve arra, hogy esetleg meghaljon a feladat teljesítése köz-ben. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete az ilyen feladatokra ilyen embereket nevelt ki.

Dörgő felvitte a Columbiat a felszínre, hogy a Kilókra utaló bármilyen nyomot keres-sen. Erre a rövid útra felment a hídra, és megvárta, míg a Nap felkel a keleti Atlanti égen. Ekkor a saját szemével győződhetett meg róla, hogy semmi más nem volt ott, csak egy kis olajfolt. Újra a mélybe küldte a Columbiái, és New Londonba vették az irányt.

Talán elgondolkodhatott volna mélyebben is az egészen. De nem azért fizették, hogy fi-lozófiai gondolatokkal foglalkozzék. Hűséges szolgálója volt az Amerikai Egyesült Álla-mok kormányzatának. Arra képezték ki, hogy teljesítse feljebbvalói parancsait. És ponto-san ezt cselekedte.

Dörgő kapcsolatba lépett a műholddal, és elküldte a „küldetés teljesítve” üzenetet az At-lanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságának – és remélte, hogy valaki értesíti Jo-t, hogy jól van. És hogy útban van hazafelé.

Kettőt elintéztek. Még öt van hátra.

Negyedik fejezet

Csípős északkeleti szél söpört keresztül a Legfelsőbb Összhang Kapuján január 12-e fa-gyos éjszakáján. Ez a szél hozta meg a tél első havát egyenesen Belső-Mongólia magasan fekvő fennsíkjairól. A hó fehér ragyogással borította a Tiltott Város hatalmas tetőit, a Sár-kány Trón évszázados őreit. Az óriási kapu előtt található sáncárokban folyó Arany Folyó-víz befagyott. A Mennyei Béke tere csendesen pihent a 10 centiméter vastag hótakaró alatt. Éjjel kettő óra volt. Majdnem egész Peking aludt. De csak majdnem.

A tér nyugati részén, az Országos Népi Gyűlés gigantikus épületének egyik közepes nagyságú, második emeleti kormányzati konferenciatermében még folyt a munka. A termet betöltötte a magas, görnyedt Legfőbb Vezér véget nem érő láncdohányzásának füstje. A vezér nyolc fegyveres testőre a külső folyosókon járőrözött.

A termet majdnem teljes egészében kitöltő, hosszú asztalnál az ország legfontosabb emberei ültek. A Kommunista Párt főtitkára, aki egyben a Hadügyi Bizottság elnöke volt. A néphadsereg és a haditengerészet hadbiztosai. A vezérkari főnök, Hsziao Zsi-jun, a vezér mellett ült.

Az asztal másik végén foglalt helyet a kínai haditengerészet legfelsőbb vezetése, köztük a politikai biztos, Jeng Zsen-jing altábornagy. A három főparancsnok helyettes, Hue Kuing, Feng Lu-dong és Zsi Heng-ten admirálisok éppen halk megbeszélést folytattak. A haditengerészet főparancsnoka, Szeng Je altábornagy most érkezett meg Sanghajból. A Ke-leti Flotta parancsnoka, Jibo Jun-seng altábornagy viszont már egy napja Pekingben volt, csakúgy mint a Déli Flotta parancsnoka, a csancsiangi főhadiszállásról érkezett Zu Dzsi-kej altábornagy. Egy ember kivételével mindannyian komolyak voltak, és mélyen elmerül-tek a megbeszélésben.

A némi jóindulattal is csupán szilaj természetűnek nevezhető, Zseng Ju-su admirális, a Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Egyesített Erőinek (NSzHEE) főparancsnoka viszont magánkívül volt. Annyira izgatott volt, hogy nem tudott leülni, hanem fel-alá jár-kált az óriási polírozott asztal által szabadon hagyott, keskeny kék szőnyegcsíkon. Ural-

62

kodni próbált magán, a szavakat óvatosan, udvariasan válogatta. Olyannyira udvariasan, hogy úgy tűnt, mintha a vérszomjas uralkodó mitikusán buta fiát próbálná algebrára taníta-ni.

– Hihetetlen! – mondta. – Teljességgel hihetetlen! Három napja nem jelentkeznek. Ez elképesztő. Egy nap gyanús. Kettő még nem fordult elő. Három nap... az bajt jelent... Azaz bajt jelentene egy tengeralattjáró esetében, de most kettőről van szó! Senki sem hiheti, hogy egy szimultán katasztrófa a puszta véletlen műve...

– Ah, Zseng admirális – kockáztatta meg Zu Dzsi-kej. – Talán összeütköztek a víz alatt. – DE MINDKETTEN EGY IRÁNYBAN HALADTAK! – üvöltötte Zseng, elvesztve

minden önuralmát. – AZ EGYIKNEK LEGALÁBB ANNYIRA ÁT KELLETT VOLNA VÉSZELNIE AZ ÜTKÖZÉST, HOGY EL TUDJON KÜLDENI EGY ÜZENETET... OLYAN NEHÉZ EZT BELÁTNI?!

Majd a tábla vége felé enyhén meghajolt és így szólt. – Bocsásson meg, uram!... Viselkedésemmel szégyent hoztam magamra és a teremben

tartózkodó magas rangú vezetőkre is. Ezzel leült, dühében és kétségbeesésében majdnem sírva, és kezébe temette arcát. Né-

hány percig senki sem szólt. Végül Zseng admirális felnézett, és halkan megszólalt. – Ha feltételezzük, hogy ugyanabban a pillanatban nem következhetett be mindkét ha-

jón egy katasztrofális méretű, azonos, ugyanakkor egymástól független mechanikai hiba, akkor talán tényleg meg kell vizsgálni az összeütközés lehetőségét. Azonban két olyan tengeralattjáró esetében, amelyek ugyanabba az irányba mennek, és ugyanakkora sebes-séggel haladnak, rendkívül valószínűtlen és tudományos képtelenség lenne egy olyan erejű ütközésről beszélni, amely hatására úgy megsérül mindkét tengeralattjáró, hogy az egész legénységgel együtt az óceán fenekére merül, és nem hagy semmiféle nyomot maga után. Az talán még elképzelhető, hogy a vezérhajó 180 fokos fordulatot hajt végre, talán azért, hogy visszanyerje a telefonkapcsolatot, és ekkor beleütközik a kísérőjébe. De ennek az esé-lye egy a sok millióhoz.

– Szakmai véleményem tehát az – folytatta gondolatmenetét –, hogy a tengeralattjárók nem balesetet szenvedtek. És hadd emlékeztessek mindenkit az ősi mondásra: ha kizártad a lehetetlent, akkor az igazság marad meg, akármilyen valószínűtlen is. Ez nem baleset volt.

Itt megállt, azon kollégáinak elmaradhatatlan érveire várva, akik nem szeretnék elis-merni a roppant kellemetlen igazságot. De nem volt ilyen. Az admirális még egyszer fel-állt, és körbenézett a teremben.

– Barátaim és kollégáim! – mondta. – Meggyőződésem, hogy fel kell tennünk a kérdést: Ki követte el ezt a szörnyűséget? Nem sok lehetőség van. Két tengeralattjáró észrevétlen megtámadásához és elsüllyesztéséhez nagy, gyors, kiváló fegyverzettel és nyomkövető fel-szereléssel ellátott tengeralattjárók szükségesek. Szinte egészen bizonyos, hogy atommeg-hajtású tengeralattjáróról van szó, amely célpontját akár az óceánban is képes korlátlan ha-tókörben üldözni és megtalálni. Ez viszont azt jelenti, hogy az ellenség Oroszország, Fran-ciaország, Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok. Más nem rendelkezik ilyen tenger-alattjáróval. Szerintem kizárhatjuk Nagy-Britanniát és Franciaországot, mivel nekik nincs elégséges indokuk egy ilyen támadásra. Alaposan meg kell fontolni Oroszország szerepét, hiszen tudjuk, hogy az Egyesült Államok nyomást gyakorolt rá, hogy ne szállítsa le nekünk a Kilókat. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy haditengerészeti ügyekben fontos üz-leti partnerek vagyunk, akkor lehetetlen, hogy ilyen felháborító támadást intézzenek elle-nünk. Különösen akkor, ha a fedélzeten ott vannak legjobb tengeralattjárós tisztjeik is.

– Nem, uraim! – vonta le a végkövetkeztetést az admirális. – Roppant sajnálatomra azt kell mondanom, hogy a potenciális támadók közül az amerikaiak tűnnek a legvalószínűbb-nek. ÉS AZT IS MONDOM, HOGY EZT NEM SZABAD MEGTORLÁS NÉLKÜL TŰRNÜNK!

63

A Legfőbb Vezér felnézett, mélyet szívott a cigarettájából, elmosolyodott és megszólalt. – Köszönöm, Zseng! Olyan vagy nekem, mintha fiam lennél. Csodálom lankadatlan hű-

ségedet és megfontolt véleményedet. De talán jó barátom, Jibo Jun-seng altábornagy, a Ke-leti Flotta parancsnoka is megtisztel egy öregembert, aki már túl van utolsó csatáján, és elmagyarázza nekem az eltűnt tengeralattjárók titkát, és hogy ezek az események miért nem állnak kapcsolatban más dolgok eltűnésével?

Jibo admirális, aki korábban a régi 092 típusú, 8000 tonnás, stratégiai rakétákkal felsze-relt, Hszia atom-tengeralattjáró parancsnokaként szolgált, felállt, és mélyen meghajolt a Vezér előtt.

– Megtisztel, uram! – szólt. – Lehet, hogy bölcsességét nem tudom gyarapítani, de a tengeralattjárókkal mindig az a probléma, hogy a víz alatt nehéz velük kommunikálni. Nem lehet őket látni és hallani. Mindenki teljesen kiszolgáltatott a kommunikációs rend-szerüknek. Ebben az esetben a tengeralattjárókkal az oroszok Északi Flottájának Kommu-nikációs Központján keresztül tartottuk a kapcsolatot. Az orosz központ pedig műholdas kapcsolatban áll a mi

Déli Flotta Parancsnokságunkkal. Úgy oldottuk meg, hogy amikor a hajók 48 óránként periszkópmélységbe emelkednek akkumulátoraik újratöltése végett, akkor egyben műhol-das kapcsolatba is lépnek velünk... Vegyük fontolóra a legvalószínűbb forgatókönyvet!... 4.05-kor periszkópmélységbe emelkedtek, és elküldték nekünk az üzenetet: idő, pozíció, sebesség, útvonal stb. stb. Az amerikaiak erre vártak, és fél órával később, amikor még mindkét tengeralattjáró járatta a dízelmotorját, és ezért lokalizálható volt, lelőtték őket két, egyszerre irányítható torpedóval.

– A következő éjjel természetesen nem kapunk tőlük üzenetet – folytatta. – És ha a Ki-lók 8 csomós sebességgel haladnak, akkor persze most azt gondoljuk, hogy az utolsó, álta-lunk ismert pozíciótól délnyugati irányban, 270 kilométerre vannak, és hogy problémájuk van a rádiójukkal, vagy valami mással. Újabb 24 óra elteltével azt hisszük, hogy 540 kilo-méterre vannak attól a helytől, ahol lelőtték őket... De mivel nem tudjuk a pontos útvona-lat, ezért ez azt jelenti, hogy egy hozzávetőleg 140 000 négyzetkilométernyi területen bár-hol lehetnek. Az óceán továbbá 3200 méter mély. A harmadik nap is elmúlt, a kutatási te-rület még nagyobb, és még ha valaki meg is tudná nekünk mondani, hogy pontosan hol voltak a hajók, mit tehetnénk? Leküldünk egy búvárt? És miért? Úgyis mindenki halott. A tengeralattjárókat nemcsak kilőtték, de túl vannak haditengerészetünk hatósugarán. Még a hatalmas Amerikai Egyesült Államok sem tudna mihez kezdeni velük.

– Uram! – fejezte be hozzászólását Jibo admirális. – Rettenetes kötelességem kifejezni Önnek azon véleményemet, hogy egy ilyen messze elsüllyedt tengeralattjáróval nem lehet semmit kezdeni. Ezért nem biztos, hogy érdemes beismerni, hogy egyáltalán elvesztettük őket. Ez, uram, a háborúskodás legbrutálisabb és legalattomosabb formája. Senki nem is-meri be azt, amit elkövetett. És senki nem ismeri be azt, hogy mi történt vele. Tengeralatt-járóknál mindig is így volt. Az ön nagy bölcsessége is azt fogja mondani, hogy Kína soha nem jelentheti be, hogy az imperialista Egyesült Államok megtámadta és elsüllyesztette két új, Kilo típusú tengeralattjáróját.

– Köszönöm, Jibo admirális! – válaszolta a Vezér. – Bölcs tanácsával lekötelezett... Elv-társak, későre jár, fáradt vagyok, nyugovóra kell térnem. Azt hiszem, hogy holnap kapcso-latba kell lépnünk az oroszokkal. Biztos vagyok benne, hogy őket legalább ennyire aggasztja a helyzet. Ők talán még többet tudnak. Amint ez megtörtént, újra találkozhatunk, mondjuk holnap délelőtt 11 órakor. Ekkor elhatározzuk, hogy tegyünk-e valamit, és ha igen, akkor mit.

Fáradtan felállt. Két titkára kikísérte a folyosóra. A politikai biztos követte őket, majd a párt főtitkára és a vezérkari főnök. A haditengerészeti tisztek helyükön maradtak. Zseng admirális újra felhívta a Déli Flotta főhadiszállását abban a reményben, hogy megtudtak

64

valamit az eltűnt tengeralattjárókról. Ugyanazt a választ kapta, mint amit három napja. Semmi hír a Kilókról.

Az 56 éves Zseng Ju-su admirális valószínűleg Kína eddigi legjobb főparancsnoka volt. Termetes, 180 centiméter magas férfi volt, barnás bőrű, kerek, de nyugatias hatású arccal. Vastag, fekete haja hosszabb volt a kínai politikai és katonai vezetésben megszokottnál. Nehéz, szarukeretes szemüveget hordott. Apja teherhajó-kapitány volt Hsziamenben, a nagy délkeleti kikötőben. Zseng maga is egy teherhajón született a II. világháború utáni rettenetes szegénység idején. 12 éves korában szét tudta szedni és össze tudta szerelni a ha-jó motorját. Jól ismerte a Dél-kínai-tengert, és 15 éves korában már bármilyen középmére-tű teherhajót el tudott vezetni a Tajvani szorostól nyugatra fekvő, forgalmas tengerparti ré-szen.

Felvették a hsziameni egyetemre, és a legjobb eredménnyel végezte el a tengerészeti mérnök szakot. Két félévig atomfizikát tanult, majd 22 éves korában beállt a haditengeré-szetbe. A haditengerészeti ranglétrán a kínai szokásokhoz képest gyorsan és magabiztosan haladt előre. 39 évesen az új, Sanghajban készült, Luda típusú Nan-dzsing irányított-rakéta romboló parancsnoka lett. 44 éves korában kinevezték a Déli Tengeri Flotta parancsnoká-nak, majd négy évvel később a haditengerészet főparancsnokának. A nagy reformpolitikus, Teng Hsziao-ping, aki ekkoriban utolsó aktív posztján a Katonai Ügyek Bizottságának el-nöke volt, kinevezte a Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Egyesített Erőinek fő-parancsnokának, mivel úgy gondolta, hogy Zseng admirális fogja modernizálni a kínai ha-ditengerészetet.

Teng egy Zsenggel folytatott beszélgetés alapján jutott erre a döntésre. Ekkor Zseng ezt mondta neki.

– Amikor kisfiú voltam, apám volt a legjobb teherhajó kapitány Hsziamenben. Kemé-nyebben dolgozott, mint bárki más, és okosabb volt mindenkinél. A hajónk viszont öreg volt és mindig tönkrement. Valószínűleg apám volt az egyetlen ember, aki gondoskodni tudott arról, hogy az a hajó menjen. Harca azonban kudarcra volt ítélve, mivel szegények voltunk, és a jobb, gyorsabb és megbízhatóbb hajók megszerezték a legjobb megrendelé-seket, különösen a gyümölcs és zöldség-szállításokat. A tengeri hajózásban, uram, a leg-jobb felszerelés a legfontosabb. Inkább legyen 10 első osztályú tengeralattjáróm, mint 100 régi. Adjon nekem 10 vadonatúj irányított-rakéta rombolót, 50 modern fregattot, meg egy új repülőgép-hordozót, és én 50 évig megvédem Kínát minden tengeri támadástól.

Tengnek ez tetszett. Sőt, csodálta. Íme, egy modern férfi, aki a jövőbe tekint! Teng tisz-tában volt azzal, hogy a néphadsereg öregedő vezetésének nem tetszene, amit Zseng mon-dott. Ok még mindig hittek abban, hogy egy roppant létszámú, de alacsonyan képzett kato-nákból álló, 2,2 milliós hadsereg és egy szintén hatalmas, de ősrégi hajókból álló hadtenge-részeti flotta jobb egy kisebb, de modern flottánál. Teng ösztönösen érezte, hogy Zseng admirális az ő embere.

Végül Zseng volt az, aki eldöntötte, hogy a kínai haditengerészetet felszerelik 10 darab orosz Kilo típusú tengeralattjáróval. Ugyancsak ő javasolta, hogy megvegyék a 67 000 tonnás repülőgép-hordozót, az ukrajnai Nyikolajevben félig már elkészült Gudenko Admi-rálist. Most viszont veszély fenyegette terveit. A XXI. századra szánt stratégia romokban hevert, és Zseng dühösen és gátlásokkal telve vette észre az idős altábornagyok, a 71 éves Feng Lu-dong és a 68 éves Zsi Heng-tan egyre erősödő rosszallását.

Lelke mélyén tudta, hogy az egészért személyesen őt fogják okolni. Az idősebb generá-ció úgy gondolta, hogy Tajvan esetleges jövőbeli visszafoglalásától eltekintve Kínának nincs szüksége további területekre. Kínáé volt már minden olyan terület, amire valaha is szüksége volt, és a szovjet birodalom összeomlása óta nincs természetes ellensége sem. A legrosszabb, ami Kínával történhet, az néhány, kisebb jelentőségű határincidens az északi határon. És most ez a teljességgel felesleges, 33 milliárd dolláros tengeralattjáró megrende-

65

lés háborúba sodorja őket az Amerikai Egyesült Államokkal. Vagy legalábbis Feng Lu-dong és Zsi Heng-tan így látták a dolgot.

Zseng admirális és barátai, Szeng Je altábornagy, a haditengerészet főparancsnoka, és Zu Dzsi-kej altábornagy, a Déli Flotta parancsnoka azonban egészen máshogy gondolták. Ők mindannyian úgy vélték, hogy a tengeralattjárók elsüllyesztésével sárba tiporták Kína becsületét, és a nemzetközi közvélemény szemében Kína fontossága jelentősen leértékelő-dik. Kína a világ legnagyobb hadseregével rendelkezik, és övé a világ számban harmadik legnagyobb haditengerészete is. Mindhárman úgy vélték, hogy az amerikaiaknak kegyetlen csapással kell bűnhődniük a tengeralattjárók elsüllyesztéséért.

Szeng Je altábornagy felvetette annak az ötletét, hogy finanszírozzanak és szervezzenek meg egy, az 1995-ös oklahomai robbantás

hoz hasonló terrorista támadást az amerikai szárazföldön. így fogalmazott. – 1,6 millió kínai él az Amerikai Egyesült Államokban. Biztos vagyok benne, hogy ösz-

sze tudnánk gyűjteni 20 embert, akik robbantásokat hajtanának végre New Yorkban vagy Washingtonban. Mi pedig küldhetnénk egy egy szóból álló üzenetet: „KILÓK”, hogy tud-ják, mi volt a támadás oka. A legfontosabb az, hogy így kiköszörülnénk a becsületünkön esett csorbát.

Egyikük sem javasolt támadást az USA haditengerészetének hajói ellen. Zseng admirá-lis megismételte többször hangoztatott véleményét.

– Meg kell kapnunk a többi Kilót. Csak ezekkel tudjuk ellenőrzésünk alá vonni a Tajva-ni-szorost. Tengeri blokád alá tudnánk venni Tajvant... Csak attól tartok, hogy a politikai vezetés ezt nem meri felvállalni, és felmondja az egész megrendelést. Akkor mindörökre gyengék maradunk. A Kilók tényleg zavarják az amerikaiakat, mert tudják, hogy a repülő-gép-hordozóik tehetetlenek, ha csatasorba állítunk belőlük tízet.

– Nos, három Kilóval már rendelkezünk – mondta Feng admirális. – Nem vehetnénk meg az oroszoktól a licenszet, és a többit mi magunk megépítenénk? Ezt gyakran csinálják Nyugaton.

– Ez tényleg így van, admirális – válaszolt Zseng. – De gyakran fullad kudarcba a vál-lalkozás. Ha nem tökéletesen vannak megépítve, a tengeralattjárók szeszélyes teremtmé-nyek. Több millió alkatrészből állnak. Ha a hajó egy kritikus pontján egyetlenegy alkatrész nem tökéletesen passzol, akkor az egész tengeralattjáró el van rontva. És akkor van egy ha-jónk, ami rossz, nem javítható, és soha nem is lesz jó. Majdnem minden harmadik világbeli ország, amely licensz alapján próbált tengeralattjárót gyártani, kudarcot vallott. A Közel-Kelet olyan ambiciózus országok szeméttelepe, akik azt gondolták, hogy építhetnek ma-guknak tengeralattjáró-flottát, aztán meg soha nem jutottak ki a tengerre, nemhogy a víz alá. Attól tartok, hogy ha szuperhatékony part menti tengeralattjáró-flottával akarunk ren-delkezni, akkor azt Nagy-Britanniától, Oroszországtól, Franciaországtól, Hollandiától, Franciaországtól, Svédországtól vagy Németországtól kell beszereznünk. Az Amerikai Egyesült Államok már nem foglalkozik tengeralattjáró-építéssel.

– Akkor talán fel kellene adnunk az elképzeléseinket – mondta Feng admirális –, és rombolókat meg fregattokat kellene építenünk. Sokkal olcsóbbak és nagyon hatékonyak.

– Admirális – válaszolta Zseng. – Jó barátok vagyunk, amióta csak a haditengerészetnél vagyok. Megtisztelt azzal, hogy ezalatt sok mindenre megtanított. Én viszont tanulmányoz-tam az amerikaiak haditengerészetét, és higgyen nekem: ha az USA haditengerészete ránk szabadítana néhány repülőgép-hordozó harccsoportot, akkor kevesebb mint 24 óra alatt likvidálni tudnák az egész Déli Flottánkat. Csak úgy tudnánk felvenni velük a harcot, ha meg tudnánk támadni és el tudnánk süllyeszteni a repülőgép-hordozóikat. Ezt viszont csak olyan tengeralattjáróval tudjuk megtenni, amely nukleáris töltettel felszerelt torpedót tud célba juttatni. Minden más tehetetlen velük szemben.

66

– Végső soron Tajvanról, a sziget visszafoglalásáról van szó – tette hozzá egy kicsit nyugodtabban. – Mihelyt rendelkezünk egy Kilo-flottával, ezzel elriasztunk mindenki mást. Az amerikaiakat is. Mi tehát pusztán a tétet emeljük, ahogy az amerikaiak monda-nák. Ha megszerezzük a Kilókat, akkor nem lesz háború. Mert senki sem mer velük szem-beszállni.

– Meg kell hajolnom a haditengerészet ifjú vezetőjének bölcsessége előtt – válaszolta Feng admirális mosolyogva. – Számíthat hűségemre, mint mindig.

Zseng admirális is mosolygott. De neki nehezére esett mosolyogni. Felállt, és kijelentet-te, hogy nyugovóra tér, és talán ideje lenne mindenkinek lefeküdni.

– Jöjjön velem, Dzsi-kej! – szólt a Déli Flotta parancsnokához. – A haditengerészeti fő-hadiszálláson szállok meg ma éjszaka, és mehetünk a kocsimmal. Hat órán belül vissza kell érnünk, és véleményem szerint a haditengerészet egész jövője lesz a tét.

Öt haditengerészeti autó várta őket az oldalbejáratnál. Hajnali négy óra volt. A havazás elállt. Az utat hó fedte, de a mínusz 12 fok még hidegebbnek tűnt a viharos szél miatt. Az első szalon Mercedesben Zseng admirális és Zu altábornagy foglalt helyet. A többiek meg-hajoltak, amikor elindultak. A német limuzin széles kerekei puha csikordulással indultak el a friss havon, hogy aztán méltóságteljesen elhagyják a Mennyei Béke hófehér terét.

Másnap reggel pontban 11 órakor a vadul dohányzó Legfőbb Vezér bizonytalan léptek-kel vonult be az Országos Népi Gyűlés második emeleti konferenciatermébe. A parlament munkáját erre a napra felfüggesztették, mivel a Vezér és a párt főtitkára „komoly katonai ügyről” tárgyalnak. A Politikai Bizottság egyik tagja sem tudta, hogy mi történik. És nem is fogják megtudni. A privát konferenciateremben ugyanis mindenkinek abszolút titoktar-tásra kellett felesküdnie.

A teremben lévők köszöntötték a Legfőbb Vezért, aki mindannyiuknak jó reggelt kí-vánt, és annak a reményének adott hangot, hogy jól vannak. Először a főparancsnok, Zseng Ju-su admirális egyértelmű tanácsait kívánta meghallgatni. Zseng felállt, és eleget tett a megtisztelő felkérésnek.

– Azt hiszem, biztosra vehetjük, hogy tengeralattjáróinkat az amerikaiak támadták meg és süllyesztették el. Velük nem érdemes ezt megbeszélni, mivel egyszerűen le fogják ta-gadni a dolgot, és úgy tesznek, mintha teljesen megdöbbennének ezen a szörnyűségen. Ma reggel személyesen beszéltem az oroszokkal, akik szintén erre a következtetésre jutottak. Kiderült, hogy az Egyesült Államok egy hónappal ezelőtt ultimátumot intézett hozzájuk, hogy mondják le a megrendelésünket. Ők azonban azt gondolták, hogy még egy olyan bar-bár és egoista ország sem mer ilyesmit elkövetni, mint az Egyesült Államok. Most már a saját kárunkon tapasztalhattuk meg, hogy igenis mer. Az oroszok éppoly mérgesek és dü-hösek, mint mi. A mai nap folyamán ki fogunk dolgozni egy tervet a többi öt Kilo bizton-ságos leszállítására...

– Mielőtt úgy döntenénk – szólt közbe Jang Zsen-jing altábornagy, a haditengerészet politikai biztosa –, hogy nem mondjuk fel a megrendelést... Úgy tudom, hogy a két hiány-zó Kilót akkor kellett kifizetnünk, amikor elindultak Murmanszkból...

– Igen, ez részben így van – válaszolta Zseng admirális. – Attól tartok, hogy mostantól fogva már senki sem bízhat meg az oroszokban. Még mi sem.

– Nos, azt gondolom, 600 millió dollár nagyon nagy ár a semmiért... Habár még mindig jobb, mint 1,5 milliárd, ha ugyanígy sikerülne elvesztenie a többi ötöt is! – vágott vissza Jang admirális.

– Tisztelt admirális úr! – válaszolta Zseng. – Eddig csak 400 millió dollárt fizettünk ki. Ugyanakkor nagyon nehezen lehet felelősséget vállalni az amerikaiak jogtalan és teljesen váratlan háborús akciójáért.

67

– Akkor még nagyon sokat kell tanulnia, admirális! – mondta Jeng. – A katonai ügyek-ben úgy kell eljárni, mint az ökölvívásban. A szabály: Mindig védd magad! Akik elfeled-keztek erről az alapszabályról, azok kivétel nélkül mindig alul maradtak. Nagyon félek at-tól, hogy ön, a Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Egyesített Haderőinek főpa-rancsnoka, teljes felelősséggel tartozik az összes kínai hadihajó biztonságáért. A magas pozíciója iránti tisztelettel ki kell jelentenem, hogy különösen súlyos hibát követett el az-zal, hogy elmulasztotta megvédeni az oroszok által számunkra legyártott tengeralattjáró-kat!

– Ön mit tett volna az én helyemben? – kérdezte Zseng hidegen, de nyugalmát továbbra is megőrizve.

– Attól tartok, hogy nem várhatja tőlem, hogy az ön problémáit is én oldjam meg – vá-laszolta Jeng admirális. – Ugyanakkor azt szeretném, hogy egy olyan személy legyen az Egyesített Erők főparancsnoka, aki... hogy úgy mondjam... fel tud nőni a feladathoz. Szá-mításba kellett volna vennie, hogy hogyan fognak reagálni az amerikaiak.

– Nem válik becsületemre, de meg kell mondanom: önt még annyira sem tartották elég kompetensnek, hogy önre bízzák egy regionális flotta irányítását! – válaszolta Zseng. – Negyedosztályú kapitány volt egy öregedő fregatton, ami szétesett volna, ha akár csak egy-szer is el kellett volna sütnie az ágyúit. És azt hiszi, hogy joga van ítélkezni felettem... Csak azért lett politikai biztos, mert jól házasodott, és mert parancsnokként már amúgy is kudarcot vallott...

A Legfőbb Vezér törékeny öklével gyengén az asztalra csapott. – Uraim! Ez nem helyénvaló és nem vezet sehova!... Jeng admirális!... Ön egy igen tisz-

teletreméltó haditengerész család tagja. Megtiltom önnek, hogy a főparancsnokom képes-ségeit illetően kételyeket hangoztasson. Nem válik a becsületére, és nem lendíti előre a ta-nácskozást sem.... Én a jövőre tekintek, és ha a vitához nem tud konstruktívan hozzájárul-ni, akkor talán inkább távozzék... Tisztelem önt, és arra kérem, hogy alaposabban fontolja meg, hogy mit mond... Kérem, Zseng, folytassa!

– Igen, uram!... Úgy vélem, két területre kell koncentrálnunk. Az egyik az, hogy fonto-lóra vegyünk-e egy súlyos ellencsapást. Ezt én támogatom. A másik az, hogy hogyan biz-tosítsuk a többi öt Kilo leszállítását.

– Igen, igen, admirális – válaszolta a Vezér. – Megértem a haditengerészet álláspontját ebben az ügyben. Ugyanakkor a problémát szélesebb összefüggéseiben is meg kell vizs-gálnunk. Hadd utaljak most csak arra a megegyezésünkre, hogy „elégedett” állam va-gyunk, és nincs területi követelésünk. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Taná-csának állandó tagjaként vétójogunk van a legfontosabb világpolitikai kérdésekben. Az Egyesült Államok – már nem pusztán évenkénti felülbírálás alapján, hanem állandóan – alkalmazza velünk szemben a legnagyobb kedvezmény elvét. Emlékezzenek, mit mondott Teng Hsziao-ping a külpolitikánkkal kapcsolatban:

Tartsuk titokban, hogy mire vagyunk képesek, várjuk ki az alkalmas pillanatot, addig pedig adjuk fel ambícióinkat és soha ne akarjunk a legnagyobb hatalom lenni. Ezekben a gondolatokban az is benne van, Zseng, hogy nem szabad kalandokba bocsátkoznunk. Ne-kem pedig úgy tűnik, tudja, hogy ez kaland... de szeretném, ha pontosítaná álláspontját.

– Uram! – mondta Zseng. – Megkísérlem pontosan kifejteni véleményemet, és az ön irányításának bölcsessége... Negyven éve az összes Nagy Tanácsunk azt a határozatot hoz-ta, hogy gondosan elő kell készítenünk Tajvan visszacsatolását Kínához. Számtalanszor ki-jelentettük, hogy ugyanúgy véget szeretnénk vetni a terület feletti amerikai uralomnak, ahogy azt Hongkongban tettük a britekkel.

– Igen, Zseng, ez így van. – Ebben az esetben tisztelettel ki kell jelentenem, hogy katonai szempontból ezek a cé-

lok soha nem lesznek megvalósíthatóak, ha azokról a vizekről nem tudjuk kiszorítani az

68

amerikai repülőgép hordozókat. Ma már sokkal világosabban látjuk, mint egy hónapja, hogy az Amerikai Egyesült Államok iszonyú könyörtelenül védelmezi érdekeit. Az ameri-kaiak ellenőrizni kívánják a keleti partjainknál fekvő tengeri kereskedelmi útvonalakat. Ez óráról órára mélyíti a szakadékot köztünk és Tajvan közt. Abban a pillanatban, hogy meg-erősödésünk bármilyen jelét látják, megjelenik egy gigantikus amerikai repülőgép-hordozó, ami – szembe kell nézni a ténnyel – le tudná törölni a térképről keleti tartománya-inkat, ha akarná. És ki tudna ellene bármit is tenni? Senki. Egyetlen esélyünk van, uram. A Kilók. Esedezem az Ön mérhetetlen bölcsességéhez, hogy engedélyezze a beszerzés folyta-tását. Ezt természetesen azon további biztonsági intézkedések közepette tennénk, amelye-ket Jeng admirális olyannyira szeretne látni. És amelyek tervezésében való részvételre tel-jességgel alkalmatlan.

A Legfőbb Vezér mosolyogva a fejét csóválta. – Nem irigylem azokat, akik összetűzésbe kerülnek önnel, Zseng – mondta. – Nagy tisz-

telője vagyok kristálytiszta gondolkodásának... de hadd ajánljak figyelmébe egy további megfontolandót is: 1991-ben aláírtuk a nukleáris fegyverek visszaszorításáról szóló egyezményt. Nem akarom azt a látszatot kelteni a Nyugat körében, hogy csak azért akarjuk megszerezni az orosz Kilókat, hogy rendelkezésünkre álljon egy, a nukleáris robbanófejek víz alatti szállítását lehetővé tévő eszköz.

– Zseng! – folytatta. – Nem állunk háborúban senkivel sem. Azt akarom, hogy nemze-tünk csatlakozzék a világhoz, hogy részese legyen a világkereskedelem nagy cserefolya-matainak és kapcsolatainak. Kínának semmi szüksége egy komolyabb katonai konfliktusra az Amerikai Egyesült Államokkal. Nem lehetséges, hogy az jobban szolgálná érdekeinket, ha elfogadnánk az amerikaiak dominanciáját a Tajvani-szorosban? Maradjanak csak, amíg akarnak! Az Amerikai Egyesült Államok Kína legnagyobb vevője, és ezen mi egyre in-kább meggazdagszunk. Tajvan és Peking újraegyesülésének távoli öröme a jövő reménye. Rövid távon ezért nem szabad túl nagy áldozatokat hozni.

– Mindig csodálattal tölt el tisztánlátása és tudása, uram! – válaszolta mosolyogva Zseng admirális. – Az ön bölcsessége határtalan. De hadd kérjem arra, hogy egy pillanatra Tajvan problémáját egy másik szempontból – Tajvan szempontjából – is megvizsgálja. Ha ez a kínai sziget egyre közelebb kerül Amerikához, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy pusztán idő kérdése, mikor lesz saját nukleáris fegyvere. A világon minden olyan ország, amely elég gazdaggá vált, és eléggé fenyegetve érezte magát, előbb– utóbb saját nukleáris arzenálra tett szert.

– Ön jól tudja, Zseng – válaszolt a Legfőbb Vezér –, hogy Tajvan nem önálló állam. Mindig is Kína része marad. A minap hagytak fel a kínai szárazföld visszavételével való fenyegetéssel.

– Igen, uram, nagyon is tisztában vagyok a helyzettel. De mindenkit figyelmeztetni sze-retnék arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nemrég a Hetedik Flotta hadihajóit küldte ki, mivel úgy vélte, hogy a kommunista Kína megpróbálkozhat Tajvan visszafoglalásával. Az önérdek vonalai finoman vannak megrajzolva.

– Persze, persze, Zseng – válaszolta az öregember. – És az is minden bizonnyal intő jel, hogy a nagy tajvani fegyverbeszerzések megakadályozására irányuló törekvéseink teljes kudarcot vallottak. A sziget egyre gazdagabb lesz, és azt is elismerem, hogy hamarosan sa-ját nukleáris arzenállal kíván rendelkezni.

– Véleményem szerint Tajvan elérte már ezt a stádiumot – válaszolta Zseng –, és ko-moly megfontolás tárgyává tette az ügyet. Szerintem viszont az egyesülés az egyetlen módja annak, hogy nekünk ne okozzon problémát egy, a saját udvarunkban lévő, gazdag, és jelenleg valószínűleg ellenséges nukleáris hatalom. Önként nem jönnek. Akkor viszont csak úgy érhetjük el célunkat, ha lehetetlenné tesszük, hogy a nagy amerikai repülőgép-hordozó harccsoportok tetszésük szerint közlekedjenek országunktól 300 kilométerre a ke-

69

reskedelmi vizeinken, és teljesen körülzárják Tajvant. Az orosz Kilók képessé tesznek minket erre, s ezáltal szabadon megvalósíthatjuk célunkat. Az idő ugyanakkor ellenünk dolgozik. Mint azt mindannyian jól tudjuk, a tajvaniak nagyon okosak. Tajvan egy időzített bomba, amit nem tudunk hatástalanítani, ha szoros amerikai védelem alatt áll.

– Véleménye szerint tehát, Zseng – bólintott a Legfőbb Vezér –, nem azzal a problémá-val állunk szemben, hogy felvállalunk-e egy kellemetlenül agresszív akciót. Ön szerint a Kilók beszerzésének kérdése egy lehetséges kínai védelmi politika lényegét érinti.

– Pontosan így vélem, uram. A világ, amelyben élünk, állandó fenyegetések színtere. Kína nagy ország. Egyre gazdagabb, és itt él a Föld lakosságának egyötöde. Egy ilyen or-szágnak képesnek kell lennie megvédeni a vizeit az ellenséges csatahajóktól. És erre ebben a pillanatban még hatalmas haditengerészetünk ellenére sem vagyunk képesek. A tíz Kilo viszont teljesen felénk billentené a mérleg nyelvét.

Ekkor emelkedett szólásra első alkalommal a második idős főparancsnok– helyettes, Zsi Heng-ten altábornagy. Hangja tiszteletet fejezett ki, de nem értett egyet Zsenggel.

– Megértem, hogy szeretné megkapni a Kilókat, admirális – mondta. – Azt is megértem, hogy ifjonti hevében bosszút kíván állni az Amerikai Egyesült Államokon. De ismerek egy idevágó közmondást, amelyet a nyugati jogászok olyan gyakran emlegetnek: mindig csak pénzért fordulj a bírósághoz, soha ne bosszúból.

– Úgy vélem – folytatta –, hogy ezt a mondást alkalmazni lehetne háborús cselekedetek-re is. Soha senkit ne támadj meg bosszúból! Csak pénzért vagy hatalomért. És számunkra sem pénz, sem hatalom nem származik egy esetleges ellenlépésből. Csak szörnyűséget, problémát, véráldozatot és kereskedelmünk visszaesését látom. Az Amerikai Egyesült Ál-lamok nagy, barátságos mosollyal fordul felénk, de fogai élesek. A Pentagon urai olyan gonoszak, mint Dzsingisz kán. Tízszer olyan erősek, mint amilyenek mi vagyunk ebben a pillanatban, és maradunk előreláthatólag még ötven évig. Ha megpróbálunk valamit tenni ellenük, akkor vissza fognak ütni. Emberéletről van szó, és talán még rosszabbról: tekinté-lyünk elvesztéséről. Legalább annyira szeretem a nemzetemet, Zseng admirális, mint ön. Teljes szívemből támogatni fogom, akármit is határozzunk el a mai ülésen. Ugyanakkor mindenkit arra kérek, hogy utasítson vissza minden közvetlen akciót az Amerikai Egyesült Államok ellen. És azért utasítsa el, mivel ez egy értelmetlen célért vívott küzdelem lenne, amelyben vereségre lennénk kárhoztatva.

– Megértem aggodalmát, admirális – válaszolt Zseng. – Bölcsesség van a szavaiban, amint bölcsesség van Legfőbb Vezérünk szavaiban is. Mondatai hatására sok méreg elpá-rolgott belőlem. De mélységes alázattal kérem, hogy ennek ellenére folytassuk a Kilo ten-geralattjárókból álló kis flottánk építését. Mert ebben rejlik biztonságunk, és végső soron a Dél-kínai-tenger és a Tajvan körüli vizek feletti uralmunk.

– Amennyiben nem dönt úgy az USA haditengerészete, hogy likvidálja az összes ten-geralattjárónkat – vetette közbe Feng admirális.

– Hadd emlékeztessem arra, uram, hogy ahhoz először meg kell őket találniuk, és az nem olyan egyszerű.

– Négy nappal ezelőtt nem tűnt úgy, hogy nehéz lenne. Kettőt is elsüllyesztettek egy-szerre – csattant fel Jeng admirális.

– Igaza van, admirális – válaszolta Zseng. – Szavamat adom, hogy ilyesmi nem fordul elő többet.

– Hogy hihetnék Önnek, admirális? – kérdezte Jeng. – Nem tudom, hogy mik az indítékai... – hördült fel Zseng azt viszont tudom, hogy nem

Kína érdekében beszél... A vita ezen pontján a főparancsnok jellemének civilizált felső máza alól egy pillanatra

előbukkant valódi énje, és a fennhéjázó és fölényes Jeng admirális szemtől szembe találta magát egy férfival, aki az embert próbáló hsziameni vizeken nőtt fel. Zseng kemény, ta-

70

pasztalt utcai harcos volt. Tehetsége révén magasra jutott, és soha senkitől nem ijedt meg. Az asztalon keresztül magából kikelve kiabált ellenfelére.

– Jeng! Maga vagy hülye, vagy gyáva! Kína idős uralkodója, az öregember, székét felborítva, párducként ugrott fel. – AZONNAL FEJEZZÉK BE! – kiabálta. De csak a politikai biztosnak szólt a dühe. –

Figyelmeztettem Önt, Jeng admirális! Nem engedem, hogy kétellyel illesse főparancsno-kom képességeit és személyiségét! Ön ezt figyelmen kívül hagyta, ami nem volt bölcs do-log, mivel én hiszek abban, amit mond. Így ha őt szidalmazza, akkor engem is szidalmaz, valamint a teremben tartózkodó összes kiváló haditengerészeti parancsnokot, akik szintén egyetértenek Zseng admirálissal, és akiknek olyan életút áll a hátuk mögött, ami még az önét is túlszárnyalja.

– Úgy ítélem meg – folytatta –, hogy ebben a vitában nincs szükségünk olyan politikai biztosra, aki alá kívánja ásni főparancsnokaim meggyőződését. Jelen van pártunk főtitkára, és a téma amúgy is katonai jellegű. Egy ellenségesnek bizonyult ország elleni esetleges fel-lépésről beszélünk, és/vagy arról, hogy hogyan építsünk fel egy tengeralattjáró-flottát. Tisztelettel megkérem, hagyja el a termet!

A vékony, ötvenes éveiben járó és meglehetősen mereven járó Jeng admirális minden további szó nélkül felállt, meghajolt az asztalfő felé és némán távozott. Ehhez hasonló nyilvános megszégyenítést az országban csak egy embertől kaphatott. És az sem szólt Jeng admirális mellett, hogy éppen ezekben a kritikus percekben próbált szembeszegülni az öregemberrel. Távozás közben udvarias, de arrogáns kifejezés ült ki frissen borotvált arcá-ra – talán újabb hiba egy olyan tiszttől, akinek karrierje egyre bizonyosabban leáldozóban volt. A Legfőbb Vezér nem volt engedetlenséghez szokva. Más korokban császár lett vol-na.

Zseng admirális állva maradt, amíg a Vezér újra helyet foglalt. A legmélységesebb bo-csánatért esdekelt, hogy részesévé vált a nagy embert érő kellemetlenségnek. De a Vezér csak felnézett és komoran így szólt.

– Fiam, te önnön vállaidra vetted az események összes szörnyű terhét! Mint mindig, most is úgy törődsz Kína sorsával, mintha az a sajátod volna. Úgy viselkedsz, ahogy fiatal koromban én is viselkedtem. Hogyan lehetnék hát elégedetlen veled, a hűséges és kiváló katonatisztemmel, aki halálra kínozza magát a tengeralattjárók elvesztése miatt? Közted és sok más ember közt az a különbség, Zseng Ju-su, hogy rád örömmel bíznám az életemet.

Egyetértésüket kifejezve az asztal körül ülők közül sokan bólintottak. – Kedvességéért csak köszönetemet fejezhetem ki önnek, uram – válaszolta Zseng. –

Remélem, mindig tudni fogja, hogy nekem nincsenek személyes indítékaim. Mindig azt te-szem és mondom, amit jónak ítélek a nemzetemnek.

A Keleti Flotta parancsnoka, Jibo Jun-seng altábornagy, kollégái nevében kifejezte azon véleményét, hogy tudomása szerint a haditengerészetnél mindenki elfogadja Zseng admirá-list, és meg van győződve Zseng elképzeléseinek helyességéről.

A Legfőbb Vezér ekkor teát kért és meghozta a döntést. – Az Amerikai Egyesült Államok ellen semmiféle támadást nem intézünk. Úgy teszünk,

mintha semmi sem történt volna. Megbízom Zseng admirálist, hogy minden hatalmában lévő eszközzel gondoskodjék a többi öt Kilo biztonságos leszállításáról... Gondolataim ve-le és parancsnokaival lesznek.

Mindenki elfogyasztotta a teáját. A gyűlés befejeződött. Újfent a Déli Flotta parancsno-ka, Zu Dzsi-kej altábornagy kísérte el Zseng

admirálist. A világ valószínűleg legnagyobb városközpontban lévő kormányzati épüle-tének, az 15 700 négyzetméteres Országos Népi Gyűlésnek a végeláthatatlan folyosóin mentek.

71

– Gratulálok, uram – mondta Zu. – Azt hittem, hogy fel kell majd mondanunk a további megrendeléseket.

– Igen? Mit gondol, én mit gondoltam? Azt hittem, hogy majd emlékeztetnem kell Mao Ce-tung szavaira: „A valódi hatalom az ágyúk csövéből jön.”

– Ha Mao életben lenne, akkor be kellene ismernie, hogy a XXI. században a valódi ha-talom a haditengerészetből származik, feltéve, ha az a haditengerészet a legkorszerűbb eszközökkel van felszerelve.

– Igaza van, Dzsi-kej. Mondok önnek valamit. Semmi, de semmi nem okozna nagyobb örömet nekem, mint elsüllyeszteni az egyik amerikai repülőgép-hordozót, aztán pedig meglepődést színlelve azt mondani: „Mi? Ne tegyétek magatokat nevetségessé. Mi a bará-taitok vagyunk. Még csak álmodni sem merünk ilyesmiről. Hogyan gondolhattátok ezt ró-lunk?”... Néha azt gondoltam, hogy az amerikai hadsereg gyűlölete indokolatlan. De már nem gondolom ezt. Csak egyet gondolok: Mit képzelnek, kik ők?... És ez a probléma! Tud-ják, hogy kik ők. Ők a világ csendőrei. És túl erősek, túl kemények és átkozottul okosak ahhoz, hogy bármit is lehessen ellenük tenni. De mihelyt elég Kilónk lesz ahhoz, hogy ál-landó flottával rendelkezzünk a Dél-kínai-tengeren, megpróbálkozom vele. Kivárom, és el-süllyesztem az egyik repülőgép-hordozójukat. Azért a napért élek.

– Azért csak óvatosan, tisztelt barátom. Emlékezzék az 1990-es Öböl-háborúra. Az ira-kiak a mi legjobb fegyvereinkkel rendelkeztek, de azok az amerikai fegyverek mellett já-tékszereknek tűntek. Nagyon-nagyon veszélyesek.

– Én is az vagyok, Dzsi-kej. A két férfi kisétált a térre, amelyen immár milliónyi láb és csúszkáló bicikli taposta le a

havat. A Tiltott Város a háttérben magasodott. A nyers északnyugati szél még mindig süví-tett a Mennyei Béke terén. Ugyanolyan hideg volt, mint az éjszaka, és további havazást jó-soltak. Amíg a fekete szolgálati autó giccses pompával előállt, a két tiszt beburkolózott ha-ditengerészeti kabátjába.

– Kimegyek önnel a reptérre – mondta Zseng admirális. – Meg kell beszélni a követke-ző tengeralattjárók telepítését és a biztosítási tervet, amit az oroszokkal együtt kell csinál-nunk. És majd igyekszem, hogy ne dühödjek fel, valahányszor az amerikai haditengeré-szetre gondolok. De ha lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy robbanjon fel a Pentagon és minden ott dolgozó haljon meg. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy előze-tes figyelmeztetés és komoly indok nélkül elsüllyesztettek két vadonatúj tengeralattjárót, és megöltek száz katonát. Ez kalózkodás, amit soha senki nem fog megtudni.

– De mi tudjuk – válaszolta Zu admirális. – És ez nekünk talán elég.

A hó akkor eredt el újra, amikor a két admirálist szállító katonai szolgálati autó északke-letre indult, a 20 kilométerre fekvő reptérre. Délután egy óra volt. A világ másik felén, a 16 000 kilométerre keletre fekvő Kansas középső részén még előző nap este kilenc óra volt. De a prérin az időjárási viszonyok megközelítették a pekingit.

Óriási marhacsordák zúdultak át a havon, cowboyok küzdöttek a hófúvással, hogy távo-labbi területeken etetésre alkalmas helyet találjanak. A Hodgeman megyében, a Pawnee fo-lyó és a Buckner patak közt fekvő ranch-on a hosszú nap után már mindenki fáradt volt.

A vastag kovácsoltvas kerítésen jól látszott a hatalmas Baldridge uradalom jól ismert B/B jele. A központi épületből még mindig világosság szüremkedett ki. De csak egy ember volt ébren, a családi üzlet új feje, a 40 éves Bili Baldridge, aki korábban az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének főhadnagya volt.

Egyedül ült a kandalló előtt, és azon gondolkodott, hogy megvegye-e a Pawnee déli partján lévő 800 méteres földcsíkot. Drága volt, túlságosan is drága, viszont a folyó érté-kessé tette, és Bili egyébként is azt tervezte, hogy a nyáron megnöveli az egyik hereford csordát. Nézte a prospektust, és azt próbálta kiszámítani, hogy józan ésszel mennyit lenne

72

szabad ajánlania a 240 hektáros földért a jövő heti árverésen. A szoba sarkában megszólalt a telefon.

Bili odament a telefonhoz és felvette a kagylót. – Baldridgre. – Bili? Helló! Dörgő Dunning. – Dörgő! Öreg haver! Hogy vagy?! – Viszonylag jól. Sok a meló, de semmi komoly. És te? Élvezed a nyugdíjat? – Persze! – mondta Bili. – Soha életemben nem dolgoztam ennyit! Az időjárás már há-

rom hete pocsék: hó, szél és jég. A bátyámmal mindig egész nap kinn vagyunk a marhák-nál. Az alkalmazottak főnöke influenzát kapott, a jó lovam, Freddie, lesántult, és csoda, hogy még nem fagytam meg. Ha te ezt nevezed nyugdíjnak, akkor azonnal visszakérem a nukleáris tengeralattjárómat.

– Akkor pont jókor jön a hívásom – nevetett Dörgő. – Azért hívlak, hogy hagyd ott az egészet!

– Jézusom, csak nem munkát ajánlasz? – Nem! Még jobbat. Nyaralást! – Igen?! Milyen nyaralást!? – Egy kicsit szokatlan, de jó móka lehet. Apám egyik barátja, valami ausztrál bankár,

megkért arra, hogy vigyek el neki egy hajót. Még csak képen láttam. Vadonatúj, 67 láb hosszú szlúp. Bermuda kötélzet, tölgyfa fedélzet, megerősített csörlő, nagy Perkins Sabre motor, amit csak akarsz. Nagyon kényelmesnek tűnik. Belül tiszta tölgyfa. Két törzsvitor-lája van, szerintem megy, mint a meszes. Yonder a neve.

– Igen? Hol van? – Most Dél-Afrikában, Port Elizabethben. A bankár vitte oda az angliai Hamble-ből,

ahol építették. Hat hétig tartott, négy vendéggel, három tengerésszel és egy szakáccsal. írt egy levelet, és azt mondja, hogy rossz időben meg se kottyant nekik a Vizcayai-öböl.

– Hova kell vinni? – Hobart, Tasmánia. Ausztrália délnyugati sarka. A fickó ott építtet egy hotelt, a Storm-

öbölben. Az egy nagy jachtos hely a város előtt. – Te jó ég, Dörgő! Az piszok messze lehet Port Elizabethtől! Legalább 16 000 kilomé-

ter. – Nem. Kevesebb mint 10 000. Azt mondja hogy 9300. A nagy körön mennénk, de el-

kerüljük az Antarktiszt. És kezdettől majdnem végig pont hátba kapnánk az uralkodó nyu-gati szelet. A fickó szerint, a hajó 20 csomót tud csinálni. De átlagosan egy jó 9 csomót kellene mennünk néhány hétig. Akkor lenne két hetünk az utolsó 4800 kilométerre. Csak átlag 9 csomóval kellene menni, hogy 28 nap alatt megtegyük az utat. Azt mondja, hogy kisebb hajókkal átlag 26 nap alatt megcsinálják.

– A Dühöngő Negyvenesek, mi? – Ja. Hobart a 42,53-as hosszúsági fokon van. És persze ott nyár közepe van. – Húúú, érdekesnek hangzik... Mikor akarsz menni? – Februárban. Van egy hónap szabim, mert a Columbia javításon van. Február 1-én aka-

rok indulni Port Elizabethből. Március 4-re vissza kell érnem New Londonba. Jo is jön. Az anyja lejön New

Hampshire-ből, hogy gondját viselje a lányoknak, amíg távol vagyunk. Na mi van, Bili, hogy tetszik a dolog?

A prospektust még mindig a kezében tartó Baldridge ex-főhadnagy habozott. 1200 dol-csi egy hektárért. Legelőnek drága.

– Mennyibe kerülne?

73

– Ingyen van. A hajó teljesen fel van szerelve étellel és itallal. Fel van tankolva. A le-génység ki van fizetve: három tengerész és a szakács. A legénységi szálláson kívül van há-rom kétágyas kajüt és két fürdőszoba. Jól néz ki.

– Igen, de oda kell repülni. Meg vissza. – Mondjam a jó hírt? – Gyerünk! – Az is ingyen van! A fickó fizeti akárhonnan az USA-ból Port Elizabethbe, és vissza

Tasmániából Melbourne-ön keresztül. Oda a saját gépén visz minket. Az csak 660 kilomé-ter.

– Jézusom, ez egyre jobban hangzik! – Mondtam neki, hogy ez komoly út. És jobb lenne, ha én lennék a parancsnok. De csak

akkor vállalom, ha van egy jó amerikai navigátorom. Mondtam neki, hogy ez valószínűleg 4 oda-vissza repülőjegybe kerül neki. Arcizma se rándult. Azt mondta, hogy mivel egy 750 000 dolláros jachtot akar épségben hazajuttatni az egész világon át, 5000 dollár a repülője-gyekért már igazán nem sok.

– Öregem, ez túl nagy buli ahhoz, hogy lemaradjak róla! – mondta Bill. – Laurát ma-gammal kell vinnem.

– Oké. Jo is jön. Jó buli lesz! Hé, ki az a Laura? – Laura az a hölgy, akit el fogok venni májusban, amint elválik a férjétől. – De nem az, akit másfél évvel ezelőtt mondtál, hogy elveszel, ugye? Tudod, akivel

csak kétszer találkoztál összesen másfél órára. – De az – röhögött Bili. – A skót admirális lánya, ugye? – Igen. – Te jó ég! Te aztán tartod a szavad. Hol van most? – Alszik. – Igen? Hol? – Itt. A sárga hálószobában, jobbra a felső lépcső végén, kilátás a patakra. Adjak továb-

bi részleteket? – Igen. Hol a te szobád? – Déli irányban, nem messze... A szomszéd szoba. Olyan messze anyám szobájától,

amennyire csak tudtam. Akkor költözünk össze, ha összeházasodtunk. – Most már tudom, hogy miért jössz délre! – harsogta Dörgő nevetve. – Végre szaba-

don, gazfickó! A két férfi még 10 percig beszélgetett a haditengerészetről, közös ismerősökről, és

megegyeztek, hogy január 29-én repülnek New Yorkból Johannesburgba, hogy január 30-án reggel érkezzenek Dél-Afrikába. Akkor lenne pár napjuk, hogy felkészítsék a jachtot indulásra.

Mihelyt Dörgő letette a telefont, elfaxolta Tasmániába közelgő érkezésük hírét. Hobartból egy másik faxot küldtek Port Elizabeth-be, amely nyomán rögtön ideges lett az angol legénység.

Az első tiszt, Roger Mills, komoran olvasta fel a faxot. – Az egyik atommeghajtású tengeralattjáró-parancsnok, a másik kansasi milliomos

ranch-tulajdonos, aki 15 évig tengeralattjárón a fegyverzetért volt felelős. Mindketten kivá-ló tengerészek... Nem hiszem, hogy többet érnek egy kalap szarnál.

Másnap Kansasben tiszta, napos, hideg idő volt. Bili már reggel hétkor kinn volt, és este fél kilencre ért vissza vacsorára. Anyja nem volt otthon. A vékony, gyönyörű Laura öntött neki kávét. Bili lerázta a lábáról a havat, levette birkabőr kabátját, és odament az előszoba nagy kandallójához, amelyben egész télen égett a tűz.

74

Bili 185 centiméter magas volt. Már tinédzser korában is izmos volt. Akkoriban apjának dolgozott, pörölykalapáccsal javította a ranch kerítéseinek oszlopait. Izmai még akkor sem petyhüdtek el, amikor hosszú hónapokig szolgált tengeralattjárókon. Amióta visszajött Kansasbe, az ősi családi birtokra, egész nap a nyeregben ült, és alakja még mindig olyan volt, mint a haditengerészet futballcsapata szélsőjének – ami lehetett is volna, ha komolyan veszi a sportot. Egészen úgy nézett ki, mint egy karcsú Robert Mitchum. Nagyon széles válla volt, és átható kék szemével úgy nézett ki haditengerészeti egyenruhájában, mint egy isten. Mivel soha nem vesztette el cowboyos, ringatózó járását, sok lány majdnem elájult a gyönyörtől, amikor Bili megjelent a színen.

Laura nem egészen így reagált első találkozásukkor, de most egy bögre kávét hozott Bi-linek, aki a kandalló mellett állva melegedett. Bili „feketén, sörétesen” itta a kávét – a ha-ditengerészeti napjaiból eredő kifejezés: amikor Fort Meade-ben dolgozott, Arnold Morgan admirálissal hívta sörétnek a kis szacharintablettákat, amiket egy kék dobozból egy kattin-tással kellett a kávéba tenni.

Laura finoman megpuszilta Bili arcát, és azt mondta neki, amit minden reggel mondott: hogy jóvátehetetlenül szereti, és hogy semmit sem bánt meg.

Bili mosolygott, és átölelte. – Nagyon bátor voltál – mondta. – Minden meg fog oldódni... De most van egy megle-

petésem a számodra. Laura zöld szeme elkerekedett. – Meglepetés!? – Igen! Megyünk nyaralni! A hónap végén. Négy és fél hétre. És meg fogsz halni a

gyönyörűségtől, ha elmondom, hogy hova megyünk! – Hova?! – Dél-Afrikába repülünk, és onnan egy 67 láb hosszú szlúppal elvitorlázunk Ausztrália

délkeleti csücskébe. Egy régi barátommal megyünk: Dörgő Dunning a haditengerészetnél parancsnok. Jön a felesége is... a hajó vadonatúj, gyönyörű belülről, nagy motor, három tengerész és szakács.

– Hát, ez tényleg nagyszerűen hangzik, kedvesem!... De biztos vagy benne, hogy én is elmenjek a déli óceánra? Az a Dühöngő Negyvenes, ugye? Apa azt mondja, hogy az a vi-lág egyik legfélelmetesebb helye.

– Igen, de nyár közepén nem olyan szörnyű. Ott lenn februárban van a nyár. Az egész nem lesz más, mint hogy egész nap erős nyugati hátszélben vitorlázunk. Gyorsan ott le-szünk. A legénység két tagja nagyon tapasztalt, és Dörgő világklasszis óceánjáró hajós. Múlt augusztusban, amikor te Skóciában voltál, vele vitorláztam Newport-ban, emlékszel?

– Ó, igen... Dörgő az az atommeghajtású tengeralattjáró-parancsnok, ugye?... Együtt csináltátok azt a rövid Maxi versenyt a Block-sziget körül abban a nagy görög hajóban...

– Hogyhogy rövid versenyt? Megnyertük – nevetett Bill. Megcsókolta a nő arcát. Már jó néhány napja észrevette rajta azt a fajta fáradtságot, ami

a véget nem érő lelki vívódás határán jelentkezik. Laura helyzete nem volt könnyű. Ezt mindketten tudták már a legelején, amikor elhatározták, hogy együtt vágnak neki a hosszú, közös harcnak.

Tisztában voltak azzal, hogy a harc nem lesz könnyű, de arra nem számítottak, hogy ennyire nehéz lesz. A válás is rémálom volt, de a gyermekekért vívott harc még szörnyűbb volt. Sokkal szörnyűbb. Bili nem tudta, hogy Laura mennyit bír ki, és hogy nem fogja-e végül elhagyni őt, és visszatérni Skóciába. Habár már a legelején mondta, hogy ezt soha nem tenné.

Bili isteni jótéteménynek látta Dörgő ajánlatát. Az utazás ürügyén ugyanis elvihetné Laurát a világ másik felére, és ezzel megszabadíthatná az ügyvédek leveleitől, a hivatalos papíroktól és a bírósági tárgyalásoktól. A rideg és érzéketlen dokumentumokból Laura azt

75

olvasta ki, hogy a törvény szemében igenis ő hagyta el a két lányát, és alkalmatlan a gyer-meknevelésre.

Laura és Bili tudta, hogy ez az álnok ügyvédek mesterkedése, de ez nem számított. A skót jog és a média nem így gondolták, és az igazság kerekei csak forogtak tovább. A na-pokban érkezett levél szerint még esélye sem volt, hogy július előtt engedélyt kapjon lá-nyai meglátogatására.

A kapcsolatba mindketten éretten léptek. Laura előzőleg mindössze háromszor találko-zott az amerikai haditengerésszel, amikor lányait a nevelőnőre és apjukra hagyva New Yorkba repült, hogy megkeresse Bilit. Tudta, hogy ez a férfi az egyetlen, akit valaha is igazán szeretett és mindig is szeretni fog. A Central Parkkal szemben, az Ötödik sugárúton szálltak meg, a Pierre Hotelben. Már vacsora előtt felmentek a szobájukba és egész éjjel szeretkeztek. Reggel Bili Baldridge egyszerűen közölte vele, hogy feleségül fogja venni. Laura nem tudta, hogy a kissé kicsapongó agglegény életmódot a háta mögött hagyó Bili életében először ejtette ki ezeket a szavakat.

Az elkövetkező napokban többször voltak az operában, majd pedig elutaztak Kansasbe, hogy Laura megismerje a Baldridge családot. Rögtön kiderült, hogy Laura és Bili anyja, Emily lelkileg igen közel vannak egymáshoz. Egy hét múlva Laura visszautazott Edin-burghba, és közölte férjével, a földbirtokos és bankár Douglas Andersonnal, hogy el akar tőle válni, és már semmi sem változtatja meg elhatározását.

Douglas Anderson meg volt rökönyödve. A szülei, a mérhetetlenül gazdag Sir Hamish és Lady Barbara Anderson szintén meg voltak döbbenve. Douglas Anderson édesapjának földjei voltak a határvidéken és rangidős elöljáró volt, édesanyja pedig befolyásos szemé-lyiség az Edinburghi Fesztivál Szervező Bizottságában. Laura szülei, Sir Iáin admirális és Lady MacLean annak ellenére sem hittek a fülüknek, hogy tudomásuk volt lányuk kansasi útjáról.

Kezdetben a gyerekek sorsa okozta a legnagyobb problémát. Aztán a helyzet tovább sú-lyosbodott. A családi ügyből nyilvános csata lett. A Skót Nemzeti Bank elnökhelyettese, Douglas Anderson felvette a kapcsolatot a jó hírű edinburghi jogászokkal, a MacPherson, Roberts és Gould ügyvédi irodával. Ok leszögeztek egy dolgot. Anderson úrnak egyetlen választása van, ha nem akarja, hogy lányai – a négyéves Mary és a hatéves Tessa – elkerül-jenek Középnyugat-Amerikába, és soha ne is lássa őket. Azonnal be kell indítania a válást, melynek válóoka felesége viszonya az amerikai haditengerész tiszttel. Ezután mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy Laurát egy abszolút instabil, felelőtlen nőnek állítsák be, aki hajlamos viszonyt kezdeni más férfiakkal, és teljesen képtelen a gyermeknevelésre.

Bár ezt senki nem hitte el, mégis ez állt a válási dokumentumokban. Amint az ügy meg-jelent a bírósági ügyek közt, a bulvársajtó lecsapott rá, és örömmel használta ki a kínálkozó alkalmat. Címlapsztori lett az ügyből: MACLEAN ADMIRÁLIS LÁNYA MEGSZÖ-KÖTT EGY KANSASI COWBOYJAL – Az edinburghi bankár megdöbbent, mikor meg-tudta, hogy felesége megcsalja.

Ettől kezdve a helyzet egyre rosszabb lett. MacPherson, Roberts és Gould kezdemé-nyezték, hogy a lányokat a skót bíróság helyezze védnökség alá, és ezzel akadályozza meg, hogy 18 éves koruk előtt elhagyják az országot. Az Anderson-birtokot ostrom alá vették a fényképészek, akik le akarták fényképezni a lányokat. A Loch Fyne partján álló nagy MacLean házat szintén fényképészek támadták meg, akik Laura Andersont, a „skarlát asz-szonyt” akarták lencsevégre kapni.

A gyerekek sorsáról döntő bírósági ülés brutális volt. Mivel a különélésről hozott hatá-rozat már megszületett, Bili Baldridge átrepült Kansasből, hogy Laurával lehessen. Mialatt az edinburghi Parlament téren lévő bíróságon ügyvédjük ismertette az érveit, Laura és Bili a védelem oldalán ültek. Á másik oldalon foglalt helyet az admirális és Lady MacLean, ős-régi barátaikkal, az Anderson családdal.

76

Á magára maradt Laura csak Bilire számíthatott. Kiközösítették a barátai, a rokonai és a társadalom egyaránt. Csak arra a férfira támaszkodhatott, akit szeretett. Laura sírt, mialatt régi ismerőse, MacPherson olyan nőnek írta le őt, aki alig jobb, mint egy olcsó ringyó, aki szégyent hoz az Anderson családra és szenvedést okoz férjének és gyerekeinek.

– És most, ez a... ez a... hölgy... el akarja vinni a gyermekeket egy kunyhóba a Vadnyu-gat túlsó felén. Hadd figyelmeztessem önöket, a gyerekek a legkiválóbb skót admirális és az egyik legnagyobb skót földbirtokos unokái. Örökösödéssel és a gyermekek természetes jogaival kapcsolatos kérdések merülnek fel – de leginkább talán morális kérdések... utalok itt a környezetre, ahova Mrs. Anderson el kívánja vinni ezt a két ártatlan skót lányt.

– Mondj csak, amit akarsz, Urquhart – suttogta Bill. – Mindent elhisznek neked. Laura ügyvédje egy hideg, elhibázott házasságról beszélt, és kiemelte a Baldridge csa-

lád kiválóságát. Arra kérte a bíróságot, hogy Laura ne kapja meg a lányokat, de legalább láthatási joga legyen a hosszú iskolai szünetekben. Kérése nem talált meghallgatásra a bí-róságnál.

A parókás, hosszú, lila lepelbe öltözött bíró, aki rendíthetetlen nyugalommal ülte végig a tárgyalást, egyszerű ítéletet hozott. Ha Laura Anderson úgy dönt, hogy folytatja házas-ságtörő kapcsolatát a válóokban megnevezett férfival, és tényleg el akar költözni az Ame-rikai Egyesült Államokba, akkor hosszú ideig nem láthatja viszont lányait. A lányok neve-lése apjuk kizárólagos joga, amennyiben a MacLean és az Anderson család megbízható ga-ranciát adnak arra vonatkozóan, hogy a gyermekek egész életükben jólétben fognak élni. 18 éves korukig a lányok formálisan a bíróság gyámhatósága alá kerülnek. Az országot csak engedéllyel hagyhatják el. Laura ellenállhatatlan falba ütközött. De legalább harcolt a lányaiért.

A mindkét család által kitaszított Laura Bill Baldridge főhadnagy kezét fogva hagyta el a bírósági termet. Már nem sírt, és soha többet nem nézett vissza.

Aznap este visszarepültek New Yorkba, és az éjszakát a Kennedy reptéren töltötték, hogy az első járattal továbbmehessenek Kansas Citybe. Itt egy kétmotoros Beechcraft ma-gánrepülő várta őket, amit Bill anyja küldött értük.

Úgy tűnt, hogy ez lesz a dolog vége. De tavaly szeptemberben egy este valaki bekopog-tatott a Baldridge ranch ajtaján. Bill nyitotta ki, és szembe találta magát Sir Iáin MacLean admirálissal.

– Hello, Bill! – szólalt meg az admirális csendesen. – Gondoltam, hozok neked egy üveg rendes whiskyt. És megbeszélhetnénk egy-két dolgot. Nem fogom sok idődet elra-bolni, sofőrrel vagyok.

Végül az admirális négy napig maradt, és teljesen meglágyította Emily Baldridge szívét. Harmadik nap mindent elmondott. Azért jött, mert tudta, hogy soha nem bocsátja meg ma-gának, amit a bírósági teremben tett, amikor saját szeretett lánya ellen fordult.

– Meg különben is – mondta a lányának –, nagyon kedvelem a te... ööö... vőlegényedet. Ami azt illeti, jobban kedvelem, mint Douglast... és próbáltam kitalálni egy-két dolgot is.

Az admirális új jogi tanácsokat hozott. Olyasmit, ami az egyesített Anderson-MacLean zászlóaljat ugyan soha nem tudná kikezdeni, de komoly lehetőségeket rejt magában, ha Sir Iáin átáll Bill és Laura oldalára.

Azt javasolta, hogy keresetben kérjék a bíróság azon ítéletének felülvizsgálatát, amely szerint a lányok nem hagyhatják el Skóciát, és apjuk kizárólagos joggal dönthet a sorsuk-ról.

– Mert az a helyzet, tudjátok – mondta az admirális –, hogy rájöttem: Douglasnak új ba-rátnője van. Egy londoni színésznő, akivel a fesztiválon ismerkedett meg... A nőnek van egy kis múltja... feleségnek persze teljességgel alkalmatlan... Azt hiszem, hogy most lehet némi esélyünk. Úgy értem, a lányom egy köztiszteletben álló amerikai haditengerészeti tiszttel él, aki az MIT-n szerzett diplomát atomfizikából, és aki az elnök barátai közt van.

77

Douglas Anderson pedig a londoni Notting Hill Gate színésznőcskéjével fickándozik. Hogy egészen őszinte legyek, kedvesem, jobban szeretném, ha az unokáim itt élnének. És ha a bíróság ezt nem is engedélyezi, valamit biztosan engedélyezni fognak.

Az elkövetkező hetekben a jogászaik két tárgyaláson vettek részt, majd az admirális is megjelent egy privát meghallgatáson. Ezután az ügyet márciusig elhalasztották, hogy Douglas Anderson megfelelő védelmet tudjon felhozni maga mellett De Sir Iáin vélemé-nye szerint már nem tud javítani a helyzetén. És senki sem hitte, hogy a bírósági határozat idén július után is érvényben fog maradni.

Laura Anderson már nagyon várta, hogy megszülessék a válásról szóló határozat. Úgy tervezték, hogy Billel május 20-án házasodnak össze. Hamarosan maguk mögött hagyják a tavalyi év szörnyűséges feszültségeit. De Sir Iáin sötét hajú lányán meglátszott a múlt. 35 éves kora arcára volt írva, lefogyott és gyakran elmerengett. Szakítása anyjával szintén sú-lyos fájdalommal töltötte el.

Bill jól tudta, hogy el kell vinnie Laurát valami érdekes, meleg és megnyugtató helyre. Abban nem volt ugyan teljesen biztos, hogy ilyen szempontból a Dühöngő Negyvenesek abszolút ideális hely, de még így is sokkal jobb, mint egy ranch a fagyos prérin az évnek ebben a szakában. Nagy hálával fogadta hát az USS Columbia parancsnokának meghívását a magányos déli óceánra.

Ötödik fejezet

Dörgő Dunning február 1-én röviddel az első fénysugarak megjelenése után vette át a Yonder kormányrúdját. Az ég tiszta volt, sehol egy felhő, és az Algoa-öböl vize mély, tisz-ta kék volt. Port Elizabeth kikötőjében szerteszéjjel jachtok horgonyoztak, és a Columbia parancsnoka kiadta a parancsot első tisztjének, Roger Mills-nek, hogy „fűtse fel azt a régi vasspinakkert”, ami amerikai tengerészzsargon volt arra, hogy „indítsa be a motort”, ami némi tanácstalan szemöldökráncolást okozott a fiatal angol arcán, aki azelőtt még csak „vas tarcsvitorlá”-ról hallott.

De hamarosan visszazökkent a rendes kerékvágásba, és megnyomta a gombot, ami élet-re keltette a nagy Perkins Sabre-et, és Dörgő mesteri módon keresztülkormányozta a kikö-tőn, ki a nagy Dél-afrikai-öböl nyílt vizére.

Közvetlenül alóla, a kabinlépcső aljánál levő térképes, rádiós és radarterületről szólt fel Bill Baldrige:

– Kormányállás nulla-kilenc-nulla 40 kilométeren keresztül, onnantól egy-három-öt a Great Fish Point-ig... ami jobb felől lesz majd. Jó messziről kerüljük meg majd azt a szart. A térkép szerint lesz ott egy 10 másodpercenként felvillanó lámpa; rögtön azután kivitorlá-zunk a nyílt tengerre, azt követően pedig pompás ebédben lesz részünk.

Mindenki, aki ébren volt, nevetett a kansasi tehenész álkomoly hangvételén. Mills és két társa, Gavin Bates és Jeff Hewitt kezdték azt gondolni, lehet, hogy mégsem lesz olyan szörnyű ez az utazás – annak ellenére, hogy Dunning parancsnok világosan megmondta, hogy a három férfi semmi szín alatt nem nyúlhat alkoholhoz Port Elizabeth és Hobart kö-zött.

Ezt a figyelmeztetést a hajón levő legnagyobb és legnagyobb hatalommal bíró ember úgy nyilvánította ki, mint aki nincs ahhoz hozzászokva, hogy a tengeren bárki is megkér-dőjelezze, amit mond. Egyikük sem ejtett egyetlen tiltakozó szót sem, leginkább azért, mert – Gavin Bates szavaival – „A parancsnok úgy néz ki, mint aki mindhármunkat fél kézzel be tud vágni a vízbe.”

78

Dörgő szavai szigorúak voltak, és tiltást jelentettek. – Az időjárás itt lent rendkívül kiszámíthatatlan. Gyorsabban változik, mint amit életük-

ben valaha is láthattak... ez alatt azt értem, hogy egy enyhe kis szellőből kevesebb mint 20 perc alatt őrült vihar támadhat. Ha előfordul, hogy viharos és veszélyes vizeken találjuk magunkat, és a legcsekélyebb nyomát észlelem annak, hogy bármelyikük akár egy kicsit is kapatos, habozás nélkül behúzok egyet mindannyiunk életének kockáztatásáért, kiváltképp saját feleségem és Laura életének kockáztatásáért.

– Úgyhogy – folytatta – ha bármelyiküknél van néhány üveg a szállásán, hozzák elő és adják ide nekem. Hobartban visszakapják. De ha én találom meg, akkor beleöntöm a ten-gerbe. Az magától értetődő, hogy sem én, sem Baldridge főhadnagy sem fogunk inni az út során.

Roger, Gavin és Jeff nem sértődött meg. Volt velük egy fél tucat üveg rum meg skót whisky, amit átadtak Dunningnak. Egyikük sem hajózott még igazán szigorú kapitánnyal, és bár mindez nem volt túl ígéretes, annak mindhárman nagyon örültek, hogy olyan ember-rel vitorláznak, aki tudja, hogy mit csinál – ez elég ritkán fordul elő olyan profi legénység-gel, akik csak szabadidejükben vitorlázó hajótulajdonosoknak dolgoznak.

Mindez arról is meggyőzte őket, hogy a Dühöngő Negyveneseket nem szabad félvállról venni.

6.30-kor, amikor a kikötőt már jócskán elhagyták, Dörgő kiadta a következő parancsot: – Akkor fiúk, húzzák fel a fővitorlát, aztán meg kérem a spinakkert. A szárazföld felől

könnyű északnyugati szelünk van... és úgy tűnik, hogy ez így is marad, úgyhogy balra vesszük a rudat, aztán leállítjuk a motort... húzzák fel a jobb oldali orrvitorlát... gyerünk, Mester, kezdje el.

Gavin Bates nem adta jelét, hogy megorrolt-e új becenevéért. Olyan név volt ez, amit élete során többször is ráragasztottak, de amikor elszállt az újítás öröme, az értelmi szerző rendszerint maga is beleunt.

Mindenesetre nekiállt, Dörgő pedig meglazította a fővitorlát és a Yondert vitette a bő, egyenletesen hármas erősségű széllel. Észrevette, hogy a nagy fehér szlúp 9 csomóval szeli a nyugodt vizet, és eszébe jutott, amit már a fényképek alapján is gondolt:

– Fogadok, hogy ez az édes hátszéllel halad. 7.30-kor átadta Rogernek a kormányt, ő pedig Bill-lel együtt megreggelizett – a Nyu-

gat-Indiából származó ragyogó szakács, a 24 éves antiguai Thwaites Master a luxuskabin-ban tálalt.

– A legambiciózusabb fekete, akivel életemben találkoztam – mondta Bill. – Lehet, hogy egyszer egész Antigua az övé lesz... vagy Antigua, vagy a Zealand Bank.

11-re már látták a Great Fish Point-i földnyelvet. Jo és Laura mindketten ott ültek Dör-gővel a kormányosfülkében és kávéztak, míg Bill a hajót vitte. Az életre szóló barátságok a tengeren köttetnek – Bill és Dörgő esetén a tenger alatt –, de a Jo Dunning és a leendő Lau-ra Baldridge között feltörő nevetés nyilvánvaló volt. A gondterheltség jelei már ez után az egy pár meleg, délen töltött nap után kezdtek eltűnni Laura arcáról, és hízott vagy két kilót.

Azt még a színésznőknek a saját megjelenésükkel foglalkozó hajlamához ragaszkodó Jo is kénytelen volt elismerni, hogy Laura bármilyen mércével mérve is lenyűgöző volt: csen-des, visszafogott, kevés sminket hordott, de bizonyos szögből bizonyíthatóan gyönyörű volt. És hála istennek, jó kedélyű.

Az indulás előestéjén fél éjszaka fent maradtak és a Stellenbosch-völgyben lévő törté-nelmi Rustenberg-birtokról származó jéghideg West Peak Chardonnayt ittak. Jo úgy talál-ta, hogy a Laura és Bill között szövődött szökéses románc van olyan jó, mint egy regény.

– De hát mikor gondoltad először úgy, hogy szereted Billt? – erősködött. – Az előtt, hogy együtt meghallgattátok az operákat, vagy utána?

– Valamikor akkoriban – mosolygott Laura.

79

– És te, Billy... mikor gondoltad, hogy szereted Laurát, az operák előtt vagy után? – Előttük. Egy kicsivel. És nem szórakoztam olyan bevezetővel, hogy „gondolom” –

tudtam, és kész. – Istenem, ez gyönyörű – sóhajtotta Jo. – Velem és Dörgővel is pont így volt. Van vala-

kinél opera-CD? – Nálam van – mondta Laura. – A rákövetkező napon elhoztam a Bohémélet– és a

Rigoletto– lemezt a szüleimtől, és azóta egy lépést sem teszek nélkülük. A táskámban van-nak.

– Úgy érted, hogy azok a CD-k, amiket azon az éjszakán Inveraryben hallgattatok? – Igen, azok. – Jaj, istenem... nem bírom – mondta Jo színpadiasan. – Valaki kapcsolja be a zenét,

mielőtt remegő szívem meghasad. Ezen a ponton Dörgő Dunningnak egyenesen az orrába ment a kiváló Rustenberg-

birtokról származó dél-afrikai Chardonnay, mert kivétel nélkül mindig nevetésben tört ki, amikor az a bohóc felesége, akinek inkább komikának kellett volna mennie, mint komoly színésznőnek, produkálta magát. De bekapcsolta a legeslegújabb technikai vívmányokkal felszerelt hifi-tornyot, és Mirella Freni isteni hangja hamarosan már a Déli-Indiai-óceán fe-lett szállt. Még Dörgő is – akinek a zenei ízlése megrekedt, amikor hallotta Bob Dylant és Eric Claptont élőben – csendben hallgatta, amint Freni a szívbe markoló áriát énekli.

– Bárcsak érteném is – mondta a kapitány. – A lány egy hideg, fűtetlen párizsi manzárdban van, tüdőbajos, és azt énekli: „Meg van

fagyva csöpp kis kezem” – mondta Bill. – Rögtön tudni fogjátok, hogy érzi magát, mihelyt egy kicsit délebbre érünk – mondta

Dörgő féktelenül. – Azt fogjátok énekelni, hogy „Be van fagyva csöpp kis seggem”. Az áhítatot ezzel meg is törte a tengeralattjáró-parancsnok, de felesége kíváncsisága

nem hagyott alább. A következő órában elmondatta Laurával románcuk egész keserédes történetét, a gyerekekért folytatott harcot, a férje válóperes ügyvédjeivel folyó fájdalmas háborúskodást, a nyilvános megszégyenítést odahaza Skóciában, amit az életben nem akart többet látni. És hogy valószínűleg képes lett volna megölni magát Billért.

– Persze ha nem róla lett volna szó, eleve meg sem történik az egész – jegyezte meg Dörgő vidáman és nem éppen segítőkészen. – Ennek ellenére úgy látom, hogy bebizonyí-tott magáról egy sor olyan dolgot, amiről mi biztosan tudjuk, hogy nem úgy van: hogy áll-hatatos, megbízható, biztos az értékítélete, lojális...

– Békén hagynátok végre? – kiáltotta Bill nevetve. Ezúttal Jo is csatlakozott hozzá. – Tényleg, hallgass már el, Dörgő. Bill szörnyű dolgokon ment keresztül. – Mint a hajó kapitánya, csak szeretném bejelenteni, hogy kész vagyok összeadni őket –

mondta Dunning parancsnok – a rám ruházott hatalom értelmében. A házasság szentségé-ről beszélek, nem csak a számat tépem.

– Úristen, hát ez elképesztő – mondta Bill. – A világ végére tartok egy vitorláson, és a kapitány egy őrült pogány. Laura még férjnél van.

– Hát, uram – felelte Dörgő hivatalos minőségében, vigyázzban, felemelt pohárral – ha ez a helyzet, akkor meg kell mondanom, hogy önök eléggé... ööö... rugalmasan kezelik a tízparancsolatot.

– Ne is törődj vele, Billy – mondta Jo. – Részeg a hatalomtól. – Ház ez a legrészegebb állapot, amiben bárkinek közülünk része lesz a következő négy

hétben – tette hozzá a kapitány. – Úgyhogy az a gyanúm, hogy engedélyezek magamnak még egy kanálkával ebből a jó kis borból, mielőtt lefekszem. Korán indulunk...

De mindez előző éjszaka történt, most viszont már úton voltak, a Nap magasan volt mögöttük, az árboc felett, és a hőmérséklet 35 fok körül járt. Mind a négyen tapasztalt vi-

80

torlázók voltak, így hát nagy, ellenzős sapkával és több réteg cink alapú napozókrémmel voltak felszerelve, hiszen a hűsítő szél álcázza a perzselő nap vad sugarait.

Thwaites 1-kor szolgálta fel az ebédet a luxuskabinban, és általános elismerést kapott tökéletesen elkészített spanyol omlettért, amit sült krumplival és salátával tálalt. A legény-ség sonkás szendvicset evett a kormányosfülkében, ahol Roger Mills állt a kormánynál. Bill Baldridge tartatta velük a délkeleti irányt, egy-három-öt, és ahogy növekedett a szél ereje, már 12 csomóval haladtak. Itt messze lent délen kiestek a passzátszelek hatóköréből, a nagy nyugati szeleknek pedig még mindig egy kicsit túl északra voltak.

Délután négykor meglátták az első bálnát, egy 16 méteres példányt, tömzsi, négyszögle-tű feje volt, és a hajó bal oldalától kevesebb mint tíz méterre fújta ki a vizet; ahogyan az olajos vizet előrecélozva szétpermetezte, az egyértelműen egy legyező alakját mutatta.

– Ez egy ámbráscet– mondta Dörgő. – Elég nagy hím, északra tart az Antarktiszról. – Hát ezt meg honnan a fenéből tudod? – kérdezte Bill. – Hát, az a fejformájából nyilvánvaló, hogy ámbráscet – egyetlen másik ilyen méretű

cet sem ilyen. És mivel előre dőlő szögben fúj, maga elé. Azt is tudom, hogy csak a hím ámbráscet vándorló. A nőstények a trópusi övben maradnak. Ez az alak egész nyáron az Antarktiszon evett, és most hazafelé tart. Én úgy ismerem a bálnákat, mint te a marhákat... egy pár haverom egy bálnanéző kirándulóhajón dolgozik otthon a Foknál.

Mialatt Dunning beszélt, a nagy cet valamiféle bajtársiasságtól vezetve a hajóval együtt haladt előre. Erő és fenség bemutatója volt ez. És volt valami megható is ebben a kezes óriásban. Bill és a nők megbabonázva nézték.

– Úristen – mondta a kansasi. El tudjátok képzelni, hogy utánaeredtek egy szigonnyal egy picike bálnavadász csónakban, amit két fickó evezőkkel hajt? El tudjátok képzelni, mi-lyen lehet az, amikor a szigony beletalál, ez a szarházi meg elindul előre?

– Egy kicsit nehezebb, mint manapság – dörmögte Dörgő. – Azok a japán mészárosok esélyt sem adnak nekik – felrobbantják a főhajóról, még mielőtt ideje lenne lemerülni. Ez annak idején nagy veszélyt jelentett a bálnavadászhajókon dolgozókra – egy ilyen nagy ámbráscet, mint ez is, akár 2000 méterre is le tud menni – és lent is tud maradni egy és ne-gyed óra hosszat.

Mintha végszóra tette volna, a bálna hirtelen előrehajolt, és mindannyian hallották ha-talmas sóhajtását; úgy hangzott, mint egy hosszú kitartott SZÁÁÁÁÁÁRRRH – aztán el-tűnt, masszív farokúszója 5 méterre kiállt még a vízből, aztán lassan besiklott a hullámok alá, szinte nem is keltett fodrot a felszínen. Az óceán pedig szinte gyászban maradt nélkü-le.

Ezután mindannyian sokáig pásztázták a vizet, és 10 perc múlva a cet újra fújt. Még négyszer látták, míg végül már a horizonton volt, északnak tartva – egy nagyon veszélyez-tetett faj egyik utolsó példánya... a bolygó legnagyobb teremtménye, amit lassanként vég-képp kivadásznak.

– Egyszer fontolóra vettem, vajon szabad-e egy ADCAP torpedót belelőni egyenesen egy nagy japán bálnahalászhajóba, ami kint halászik az Atlanti-óceánon – mondta Dörgő. – Számomra ezek egyszerűen halálhajók... minden ok nélkül lemészárolják a bálnákat – ki-véve persze a saját kapzsiságukat. De végül úgy döntöttem, nem teszem meg. Jól mutatott volna az önéletrajzomban, ugye?

– Kiváló ötlet – monda Bill. – Valószínűleg sikerült volna titokban tartani. Fedett akci-óvá nyilvánították volna – felelősségre vonás nincs.

De Dörgő még mindig elmélkedett. – Azért nagyon remélem, hogy nem kapják el. Tényleg nagyon remélem. Egész este vitorláztak tovább, most már a bálna nélkül, felváltva őrködtek éjfélig, ami-

kor átadták a kormányt Rogernek és Jeffnek, akik hajnali 1-től 4-ig és 4-től 8-ig dolgoztak. – Azonnal szóljanak, ha feltámad a szél – ez volt Dörgő utolsó utasítása.

81

Másnap reggel nyolcra már 280 kilométerre voltak Port Elisabethtől, és továbbra is tar-tották a délkeleti irányt. Ahogy a víz egyre mélyült, most már voltak hullámok, de szinte nem is törtek meg, és az időjárás csak annyit változott, hogy a szél visszafordult nyugat-nak, és felerősödött közel 20 csomóra.

Dörgő kiadta a parancsot, hogy „húzzanak fel egy reachert, és lássuk, hogy tudnánk-e egy jó nagy lépést tenni előre ma reggel”, de nem sokkal kilenc után esni kezdett a baro-méter, Bill pedig azt gondolta, mialatt Antarktiszi révkalauzát nézte, hogy ez egy egész alacsony légnyomási sorozat előhírnöke is lehet, mikor a szél ismét északnyugatira fordul-hat, és akkor felhőszakadásra van kilátás. Igaza is lett, és az ég rendkívül gyorsan befelhő-södött.

A hármas háromszögletű orrvitorlát tették fel az ernyővitorla helyett, amit visszadobtak az első fedélzet alatti üregbe; Dörgő lezáratta az összes fedélzeti nyílást. Bill Baldridge fel-jött a fedélzetre rossz időre való speciális szerelésében, és azt javasolta, hogy Rogeren és Jeffen kívül, akiknek a fővitorlát be kellett reffelniük, mindenki menjen le. Gavin még aludt.

Bill azt mondta nekik, hogy állítsák be a vitorlarudakat, és szereljenek fel egy rossz idő esetére szolgáló kötelet.

– Készüljenek fel arra, hogy ha a szél meghaladja a 35 csomót, leveszik a fővitorlát. Mindenre fel voltak készülve, kivéve talán azt, hogy az időjárás ilyen sebesen változik.

A szél egyre erősödött, míg már 30 csomóval süvöltött; északnyugatira fordult, aztán zu-hogó esőben negyvenre, és a Yonder 14 csomóval haladt előre a hatalmas hullámok köze-pette. Magas hullámok még nem voltak, egyetlenegynek sem volt magas megtörő taraja, ami olyan veszélyes lehet. Bill egészen élvezte, hogy a vízhegyek között siklik keresztül, egyedül a kormányrúdnál, egy olyan első osztályú vitorlás jachtban, ami megítélése szerint bármivel megbirkózik.

Ahogyan azt várta is, a vihar amilyen gyorsan jött, el is ment. Kevesebb, mint 90 perc múlva az ég kitisztult és a szél visszafordult nyugatira. Minden gond nélkül hauzoltak to-vább, és a tenger lassanként nyugodtabbá vált. Ahogy átpillantott a bal válla fölött, Bill ér-zékelte, hogy északnyugaton újabb felhők kezdenek gyülekezni, amik, úgy ítélte meg, egy pár órán belül elérhetnek hozzájuk. Általánosságban az első komoly vihar nem bizonyult túl nagy falatnak. Úgy rendelkezett, hogy a sokkal gyengébb, 15 csomós szellőben, ami most fújt keresztül a taton, ismét húzzák fel a spinakkert. Az igazi változás azonban a hő-mérsékletben következett be. Mostanra sokkal hűvösebb lett, úgy 21 fok lehetett, bár a Nap magasan állt.

Dörgő és Laura együtt feljöttek a fedélzetre, mivel Jo ismét elaludt. Bill örült, hogy át-adhatja a kormányzást, levette a kabátját, és nekilátott a kávénak meg a bundás kenyérnek, amit Thwaites hozott fel neki.

Dörgő is a rossz időre való szerelésben volt, mivel ő is úgy gondolta, hogy rövidesen újabb viharba kerülhetnek. Bill még egy kis kávéra vágyott, és lement, mondván, „leül egy kicsit és olvas valamit, hadd vezessen bennünket a kapitány egy darabig”.

Bill megrögzött újság és folyóirat-olvasó volt, és hozott is magával egy nagy csomót a Kennedy Reptérről. Ott volt a kansasi lap, saját helyi lapja, aztán a Garden City Telegram, a New York Times, a Washington Post, a Time Magaziné, a Sports Illustrated, meg egy pár középnyugati gazdálkodási lap. De a Washington Post egy cikke volt az, ami felkeltette az érdeklődését.

Jó hosszú volt, és Bill azonnal végigolvasta. Aztán felkiabált Dörgőnek: – Hé, olvastál mostanában valamit arról a kutatóhajóról, ami úgy egy éve tűnt el az

Antarktiszon – a Cuttyhunkról! – Mostanában nem, de tudok róla. Találtál valami újabbat?

82

– Nem igazán, csak egy egész jó cikket a Postban. Úgy tűnik, a pasi úgy gondolja, a ha-jó még mindig vízen van, és egész érdekes érvei vannak.

– Igen, egy pár hónapja olvastam valamit. Nem Goodyearnek hívják, vagy valami ilyesmi?

– Igen, jóra gondolsz, tökfej. Goodwinnek hívják. – Ja, ő az. Goodwin. írt egy egész sor párhuzamosan lehozott cikket a Cuttyhunkról.

Mindet olvastam. Azt állította, hogy ha a kutatóhajó tényleg ott süllyedt el, utolsó ismert pozíciójában valami öbölben, akkor több roncsdarabnak kellett volna előkerülni, mint egyetlen kis mentőövdarabnak.

– Pontosan. Még mindig ezt állítja. És azt is, hogy ha a hajót tényleg megtámadták, és eddig nem került elő túlélő, akkor ez tömeggyilkosság, és ebben a modern világban majd-nem elképzelhetetlen, hogy senki nem tudott meg semmit. Egy sóhajnyit sem. A fickó azt állítja, többről van szó, mint ami első ránézésre nyilvánvaló.

– Én is így gondoltam, amikor legutóbb elolvastam a dolgait. De Morgan admirális másképp gondolta. Ő úgy véli, hogy a Cuttyhunk teljes legénységével együtt elsüllyedt. De azért tedd el nekem, jó, Bill! Kíváncsi vagyok, mit ír most.

– Ennél jobb ötletem van. Felviszem most rögtön, és tartom a kormányt, amíg elolva-sod. Egész jó kis rejtély.

Bill visszatért a kormányosfülkébe a Washington Posttal, és odaadta Dörgőnek, aki ne-kiült és 15 percig olvasta a hosszú feltáró cikket. Amikor a végére ért, azt mondta:

– Na ja. Egészen biztos ugyanaz a pasi. A Cape Cod Timesnál van állásban – ezt az anyagot átveszi a többi lap. Ha jól emlékszem, el is ment Kerguélenbe.

– Hát, határozottan úgy ír, mint aki elég sokat kutatót. És áll az érvelése. Manapság elég nehéz 29 embert eltüntetni a föld színéről úgy, hogy soha senki nem hall róluk többé, sem a hajójukról. Különösen, ha mindenki pontosan tudja, kikről van szó és hol történt az eset.

– Igen, és azt jelentették, hogy japánok megtámadták őket – akik persze azóta is min-dent tagadnak.

– Akárcsak az átkozott bálnavadászaik – mormogta Dörgő. – Elég szörnyű hely az a sziget, ahogy így leírja, nem gondolod? – mondta Bill. – De mennyire. Azt mondja, az ott a világ vége. A sehol. – Hát, Dörgő, lehet, hogy Hyannisből nézve a világ vége, de számunkra nem az. Egész

közel fogunk elhaladni, pár száz kilométerre lesz tőlünk északra. Laura, aki eddig csendben figyelt, hirtelen azt mondta: – Miért nem ugrunk el oda, találjuk meg a hajót, megmentjük az embereket, aztán világ-

ra szóló dicsőséggel térhetnénk haza? Jo meg felléphetne a Today show-ban és elmagya-rázhatná a hálás nemzetnek, hogyan is vitorlázott együtt a haditengerészet két hősével.

Dörgő felnevetett és azon töprengett, hogyan szerezhetne egy csésze kávét. Aztán azt mondta:

– Tudod, szívesen megnézném magamnak Kerguélent. Beleférne az időnkbe, Bill? – Nem vagyok biztos benne. De leugrom és megnézem a térképet, aztán felhozom ma-

gammal a kávéskancsót és az Antarktiszi révkalauzt, hogy meg tudjuk nézni. – Kösz, Laura – nevetett Jo. – Épp most beszélted rá ezt a két félnótást egy szép kis va-

kációra a déli félteke legpusztább, legelhagyatottabb, legfagyosabb partvonalán, ahol ping-vineken kívül semmire nem lehet számítani. Olvastam azt az anyagot a Cape Cod Timesban Kerguélenről. Egy dolgot jegyeztem meg: minden áldott nap viharos erősségű szél fúj. A pasi azt írta, délnyugatról jön, át a magas hegyeken, aztán szó szerint végigro-han a fjordokon.

– Igen, igen. Mi valószínűleg közelébe sem mennénk a fjordoknak – mondta Dörgő. – Ami azt illeti, lehet, hogy egyáltalán nem is megyünk partközeibe, ha rossz az idő, kivéve menedéket keresni a szélcsendes oldalon.

83

Ebben a pillanatban Bill átadta a kávét és a déli navigáció bibliáját a fedélzetnyíláson, majd maga is felbukkant.

– Egy pár ezer kilométerre van innen – mondta –, ami jelenlegi haladási iramunkban legfeljebb nyolc nap. Nem olyan nagy kitérő. Most Tasmánia déli csúcsa felé tartunk, déli szélesség 43,5 fok, a főkörön, a lehető legrövidebb úton. Kerguélen északi megközelítése a déli 48,85... ez néhány száz kilométerre esik majd tőlünk északra. Ha most rögtön módosít-juk az irányt néhány fokkal, alig vesszük észre. Szerintem jó buli volna legalább megnézni.

– Rendben, emberek, itt demokrácia van – mondta Dörgő. – Van valaki, aki már a gon-dolattól is irtózik, hogy odamenjünk?

– Igen, én – mondta Jo. – De én várhatok. Módosítsa az útirányt, parancsnok, és derít-sük fel azt a Cuttyhunkot.

Mindannyian megemelték kávésbögréiket, Dörgő szépen kidolgozott bemutató kereté-ben két fokkal északabbra módosította az irányt, Laura pedig odabújt Billhez a kormány-fülke sarkában, mialatt az a Révkalauzt tanulmányozta.

Csendben hajóztak tovább, amíg Baldridge főhadnagy ki nem szólt tanulmányai mélyé-ről.

– Ez egy elképesztő hely – mondta. – Hadd mondjak el nektek valamit: útvonalunk el-visz majd jócskán északra a Prince Edward-szigetektől, ami egy elég nagy szigetcsoport, és kevesebb mint két oldalt szenteltek neki a Révkalauzban. Aztán lehet, hogy látótávolság-ban haladunk el a Crozet-szigetektől, ami egy pár egymástól 80 kilométer távolságban levő tisztességes méretű szigetcsoporttól áll, és a déli negyvenhatodikon van – ezekről vagy há-rom oldal van.

– Kerguélen – folytatta – több mint 300 szigetből áll, és körülbelül egymillió öböl és fjord van. A Révkalauz felsorolja az összes jellegzetes tereptárgyat, veszélyforrást, öblöt, szóba jöhető horgonyzó– helyeket, eligazítást és figyelmeztetéseket tartalmaz – mindezt 19 hosszú oldalon keresztül, amiből 15 pusztán a helyek leírása és megnevezése. El tudjátok képzelni, hogy egy ilyen helyen meg lehet találni egy elsüllyedt hajót? Ezer évig tartana.

– Na ja – mondta Dörgő. – Ez így van. De ezt a jachtot nem vinném be oda. Először is nem a miénk, és ha nekimegyünk egy sziklának vagy bárminek, az körülbelül olyan jól mutatna az önéletrajzomban, mintha elsüllyesztettem volna azt a japán bálnavadászhajót. Legfőképpen pedig nagyon magányos és veszélyes vizek azok. Van ott lent valami mozgás egyáltalán, Bill? Várható bármiféle katonai jármű?

– Semmilyen útvonalat nem jelölnek. Egész egyszerűen nem vezet sehová. Nem esik útba sehonnan sehová. Hacsak nem pingvingondozó valaki, fel nem foghatom, miért is menne oda, kivéve ha tudományos célzattal, mint a Woods Hole-iak.

– Katonai? De hát nincs kire lőni! Szerintem lakatlan az a hely. Nem is lehetne odavinni egy hadsereget, nincs hol leszállni a repülőgépekkel. Az egyetlen jármű, amivel el lehetne jutni oda, az egy hadihajó, de meglepődnék, ha az elmúlt hatvan évben járt volna hadihajó azokon a vizeken.

– A Révkalauz szerint volt ott egy régi nagy bálnavadász állomás a múlt században, de úgy vélem, hogy a Moby Dick vadászai már egy ideje áthelyezték a főhadiszállásukat. Ami a katonákat illeti, járt ott három német hadihajó a II. Világháborúban, kereskedelmi kaló-zok: a Pinguin, az Atlantis és a Komét. A britek elzavarták őket, aztán elaknásították a környéket arra az eshetőségre, ha visszatérnének. A Révkalauz tele van az aknákra való fi-gyelmeztetésekkel, bár úszó aknákat nem emleget. Mindet átvágták és felrobbantották, de úgy tűnik, a vízi térképészek szerint egy pár sodródhat még a tenger fenekén.

– Akkor ez el is dönti a kérdést – mondta Dörgő. – Kint maradunk a nyílt vízen. Ez vég-leges. Nem szeretem a hangos durranásokat. Hé! Ugye nem gondoljátok, hogy ez lett a Cuttyhunk vége?

84

– Ki van zárva. Ebben hiszek Goodwinnek. Azt állítja, hogy tényleg megtámadták őket, egyébként miért küldtek volna erre vonatkozó műholdas üzenetet? Meg aztán, ha aknára futottak volna, akkor roncsok lennének szanaszét a környéken.

– Ez az. Lennének. Akár egyetlen olyan vacak is miszlikbe apríthat egy hajót. Gyerek-koromban egyszer találtunk négyet egy fregattal, közvetlenül a felszín alatt voltak, egy öbölben az Azori-szigeteknél. A Királyi Haditengerészet odaküldött egy pár utászt, hogy takarítsák el, és miután átvágták a drótokat, versenyeztünk, ki tudja puskával eltalálni és felrobbantani őket. Eltaláltam az egyiket körülbelül 100 méterről, és még ma is emlék-szem, hogyan terítette be a robbanás nyomán a víz a hajót.

– No igen. Semmi esetre sem megyünk partközeibe – erősítette meg Bill. – Én sem sze-retem a nagy durranásokat.

– Nos – mondta Jo ha ti ketten, puhányok, féltek egy pár víz alatti robbanástól, azt hi-szem Laurának és nekem meg kell elégednem annak a romantikus helynek a nyílt vízről való megtekintésével. Jól feltekerjük a CD-t és megugratjuk a királypingvineket egy jó adag Pavarottival.

– Ne számíts semmire – mondta Dörgő. – Még az is lehet, hogy látni sem fogjuk. Ha-talmas köd, vagyis alacsony felhőpadok képződhetnek közvetlenül a víz felett, de akár ha-vazhat is. Örülök, hogy mindannyian hoztunk meleg ruhát. Könnyen fagypont körülire csökkenhet a hőmérséklet.

– És mi van a jéghegyekkel? – kérdezte Laura. – Jóval északabbra fogunk haladni – mondta zavarba ejtően Bill. – Kívül leszünk a jég-

hegyek északi előfordulásán. Az évnek ebben a szakában amúgy sem látni sokat, megle-pődnék, ha akár egybe is beleakadnánk útközben. Ha július lenne, az már más tészta.

Mostanra az ég kezdett ismét bezárulni. A spinakkert megint levették és elrakták, mi-közben Dörgő megint felhúzta rossz időre szolgáló szerelését, és a szél északnyugatról kezdett fújni, amikor újra hauzolni kezdtek. Odaordított Rogernek és a srácoknak:

– A fővitorla helyett tegyék fel a viharvitorlát! Aztán levitette velük a fővitorlát, de figyelmeztette őket: – Ne feszítsék túl a viharvitorlát – csak hagyják lobogni, hogy szükség esetén ne legyen

gond. Fogják a nagyobbik orrvitorlát, és húzzák fel. Aztán feltekerjük. Kössenek le min-dent, legyen készenlétben egy pár hosszú horgonykötél a kormányfülkében... Mostantól teljes készenlétben a fedélzeten!

– A többiek – folytatta – akár le is mehetnek és lezárhatják a fedélzeti nyílást. Semmi értelme, hogy más is csurom víz legyen. A következő pár órában én magam veszem gond-jaimba a hajót.

Beszélt Roger Millsszel, hogy legyen készenlétbe, ha az idő rosszabbra fordulna. De érezte a szél erősödését, és úgy ítélte meg, hogy a következő vihar egy kissé veszélyesebb lesz, mint az előző aznap délelőtt. Igaza is lett, a szél és az eső hatalmas, megtörő hullámok közé érkezett – tíz méter is megvolt a taraj és az árok közti különbség. Bár a Yonder köny-nyedén haladt közöttük, Dörgő lent tartotta a viharvitorlát, ily módon kevesebb felülettel feszült neki a taton 40 csomóval keresztülsüvítő vad szélnek.

Tartotta a délkeleti irányt, míg Roger Mills mellette állt a kormányosfülkében. Negy-venöt perccel később meglátta egy olyan nagy hullám taraját, ami éppen a tat mellett bu-kott át hatalmas meredek fehér zuhataggal.

– A szél előtt akarok maradni, ha tudunk – mondta. – Megnéztem azt a viharvitorlát, mielőtt elindultunk... jónak néz ki, és vadiúj. Ki kell hogy bírja.

A szél továbbra is erősödött, és hamarosan egyenletesen ötven csomóval fújt. A tenger fel volt keveredve, a hullámok most már messze felettük buktak át a tatnál. De a Yonder haladt előre, kitartott, és Dörgő úgy vezette egy életen át szerzett magabiztossággal, mintha könnyű dolga lenne. Roger és Gavin vele voltak a kormányosfülkében, még mindig esett,

85

és mind a hárman csodálattal nézték, hogy ez a szép új, nagy jacht hogyan vág utat magá-nak, és hogyan dobja le magáról a vizet, ami időnként átcsap a fedélzeten.

Röviddel sötétedés előtt Dörgő érezte, hogy fordul a szél. – Jaj, istenem – mondta. – Visszafordul délnyugatira, az nem jó jel. Ekkor jött fel a fedélzetre Bill Baldrige teljes díszben, rossz időre szolgáló szerelésben. – Fordul a szél – mondta. – Átveszem egy időre, Dörgő, de attól tartok, délnyugatra for-

dul. Érzem... és a navigációs izé szerint ez azt jelenti, hogy még keményebben és még hi-degebben fog fújni, és előfordulhat, hogy zavaros vizekben lesz részünk, amik megdobál-nak egy kissé.

– Eegen. Pont ugyanerre gondoltam. Mindenki jól van odalent? – Remekül. Mind a ketten olvasnak. Még nem tengeribetegek. Laura azt mondja, még sohasem volt tengeribeteg, de hát van olyan ember, aki soha

nem az. De hát ő csak egy skót tavon vitorlázott! Dörgő nevetett. – Rendben, Bill. Én lemegyek – elintézed az őrségváltást? Thwaites korai vacsorát ké-

szít Rogernek és Gavinnak, akik lefekszenek. Jeff most feljöhet és segíthet nekem, és átve-heti a kormányzást, amíg mi nyolc körül megvacsorázunk. Aztán a srácok éjfélkor átve-szik... Hacsak nem fordul sokkal rosszabbra, mert akkor vacsora után azonnal mi jövünk vissza.

Ahogy Bill átvette a kormánykereket, a szél felerősödött, és hirtelen lehűlt a levegő. – Éppen most fordul vissza. JEFF, KÉSZENLÉTBE! – ordította. – Átfordítom jobb ol-

dalra, maga meg menjen le a winchen és feszítse ki keresztben az orrvitorlát, végig nagyon ügyeljen. Aztán amikor átfordul, engedje át a jobb oldali vásznat balra... és figyeljen, hogy aztán még egy kicsit engedjen rajta, ha kiáltok.

Bill egy pár trükkel átfordította a Yondert jobb oldalra. A szél egy időre alább hagyott, aztán istentelen erővel vágott a viharvitorlába. Bill odamordult:

– Helyes... feszítse meg egy kicsit... Igen, így jó lesz, ott, Jeff... Eresszen rajta egy ki-csit... Még... így pont jó. Hé, most értük el a 16 csomót. Repül ez a leányzó, nem igaz? Még a viharvitorlával is.

A szél egész éjszaka hol megerősödött, hol alább hagyott, kétszer északnyugatira fordult és újabb esőt hozott, és minden alkalommal visszatért a hűvös délnyugati süvöltéshez. Dörgő és Bill felváltva egész éjjel a kormányosfülkében voltak, és amikor néhány percre meghaladta a szél a kilences erősséget, azon vitatkoztak, vajon levonják-e az összes vitor-lát, és csupasz árbocokkal haladjanak. De Dörgő úgy gondolta, hogy a nagy, masszív épí-tésű, minden modern megoldással felszerelt Yonder olyan jól viselkedett, hogy biztonság-gal menetelhetnek tovább. A viharvitorla, ami a legújabb, a Rhode Island-i Hoodban gyár-tott folyadékkristály vitorlavászonból készült, még ilyen szélben is nagy magabiztossággal töltötte el. Dörgő úgy számította a GPS alapján, hogy a délután négy és reggel nyolc között eltelt 16 óra folyamán több mint 300 kilométert tettek meg.

– Mennyi még Kerguélenig? – kérdezte Jo. – Ha így haladunk, ebéd előtt ott leszünk – nevetett fel Dörgő. – Eddig két napja jö-

vünk, és közel 800 kilométert tettünk meg. Nem rossz. Nem hiszem, hogy a szél ilyen erős marad. Ami azt illeti, a legutóbbi szélroham nem volt igazán meggyőző, nem gondolod? És éppen fordul át nyugatira. Mégis úgy gondolom, senki sem bánja, ha szép napunk lesz, amire, úgy gondolom, jó esélyünk van. Bill szerint a holnapi nap végére elérjük a Dühöngő Negyveneseket, úgyhogy jobb, ha kihasználjuk ezt a lehetőséget – a nyár nagyon kiszámít-hatatlan itt lent. Az időjárás sohasem állapodik meg, de legalább sohasem marad szörnyű sem egy-két napnál tovább, mindig van valami változás.

Így küzdötték magukat keresztül a szeszélyes Déli-óceánon, változó erősségű nyugati szelek közepette. Időnként viharos volt, időnként még annál is erősebb, néha nem volt

86

olyan vészes. Néha kisütött a Nap, néha felhős maradt az ég. Ennek ellenére egyetlenegy-szer sem vonták le az összes vitorlát, és a csípős, tiszta február 8-án, valamikor ebéd után Bill Baldridge bejelentette:

– Azt hiszem, holnap valamikor napfelkelte körül megláthatjuk Kerguélent. Ebben a pil-lanatban úgy 250 kilométerre vagyunk, a szél állandó és körülbelül 10 csomóval haladunk. A GPS szerint a keleti 66,5-es délkörön vagyunk, és amennyire meg tudom állapítani, nincs körülöttünk veszélyes időjárás, bár ezt itt soha nem lehet tudni.

– Ma éjjel – folytatta – a fiúk lesznek a kormánynál, úgyhogy azt hiszem, megkockáz-tathatunk egy-egy pohárral abból a jó kis dél afrikai Chardonnayből – mondta Dörgő. – Igyunk egyet, hm? És kapjanak a srácok is egy pohárral. Mindannyian megérdemeljük. Pokoli vitorlázás volt. Remélem, mind élveztétek – én biztosan. Szükségem volt rá, hogy el tudjam terelni a gondolataimat bizonyos dolgokról.

– Nekem is – mondta Laura. – Csodálatosak voltatok. Nagyon amerikainak érzem ma-gam, és hónapok óta először nagyon jól is érzem magamat. Alig várom, hogy láthassam ezt a szaros szigetet, amiről egész héten beszéltünk.

– Hát, most már nem tart sokáig – mondta Dörgő, miközben kihúzta a dugót egy üveg legjobb rustenbergiből. – így ni, hadd adjak nektek egy nyalást ebből a nedűből. – Kiöntött egy bő bögrényit mind a négyüknek, olyan bőségesen, hogy egy csepp sem maradt. Azon-nal visszament a hűtőhöz, és kinyitott még egy üveggel. – Csak arra a valószínűtlen esetre, ha valaki kérne még – nevetgélt.

– Apropó, ha a válás megtörtént, Laura – tette hozzá –, állom a szavamat. Tényleg ké-szen állok rá, hogy összeadjalak benneteket Bill– lel... bár hajlok arra a következtetésre, hogy te egy kissé túl jó vagy neki.

Bill megrázta a fejét és mosolygott. – Eljöttök május 20-án az esküvőre? – kérdezte. – Természetesen Kansasban lesz, mert

Laura és én Skóciában nem vagyunk szívesen látott vendégek, az anyja nem áll szóba ve-lünk, az Andersen klán pedig azt kívánja, bárcsak valami várbörtönben töltenénk az éle-tünk hátralevő részét.

– Persze, hogy elmegyünk. Mi van az apáddal, Laura, ő jön? – Azt mondta – mondta Bill. – És remélem, hogy el is jön. Nagyon fog neked tetszeni,

Dörgő. Kétségkívül a legnagyobb tudású tengeralattjárós, akivel valaha is találkoztam. Elég vicces, az elnök egy pár hete megkérdezte tőlem, jön-e Sir Iáin. Az elnökünk szeret az admirálissal beszélgetni. Azt mondja, hogy ő is eljön, és hogy ha ő nem lenne, Laura meg én sohasem találkoztunk volna – és igaza is van.

Így szállt le az est. Megitták a kávéjukat, aztán mindenki nagy hálásan visszavonult a szállására. Maga a déli levegő tisztasága elfárasztja a tengerészeket, és mindenki, aki nem volt szolgálatban, tizenegykor kidőlt és beburkolódzott a jó melegbe, miközben odakint a Déli-Atlanti-óceán sötét, fagyos pokla zúgott el a hajótest mellett.

Dörgő és Bill hatra ébren voltak, felöltöztek és öt perccel később fent voltak a fedélze-ten. Csalódottságuk teljes volt. Sűrű köd ült a fodrozódó vízen, és Roger továbbra is tartot-ta az irányt, de senki nem látott semmit. A GPS-ről Bill megállapította, hogy 35 kilométer-re vannak kelet-északkeletre Rendezvous szigetétől, attól a nagy sziklától, amit Cook Bligh’s Cap-nek nevezett el.

– Azt egy pár órája hagytuk el – mondta Bill. – Úgy számítom, hogy 36 kilométerre va-gyunk Cap d’Estaingtól, pont északra. Az az egész sziget északi csücske, az a hely, amerre Goodwin is járt, és ahol szerinte 15 hónappal ezelőtt a Cuttyhunk menedéket kezdett ke-resni. Ha meg akarjuk nézni, délnek kell fordulnunk... és reménykedni, hogy a köd két órán belül felszáll. A szél már nem északnyugati. Mi lenne, ha visszatennénk a fővitorlát, és bal csapáson haladnánk?

87

– Hallotta, hogy mit mondott – mondta Dörgő Rogernek. – Nulla-nyolc-nullára állunk. Átveszem, amint fent van a fővitorla. Aztán menjen, és aludjon egyet.

Két órával később a GPS szerint Cap d’Estaingtól 5 kilométerre északra voltak, de az idő még mindig nagyon ködös volt, és Dörgő úgy vélte, hogy Kerguélen egész hosszában ködben lehet. A radar nélkül nem merészkedhetnek közelebb.

– Kormányállás nulla-három-nulla – mondta Bill. – Semmi értelme egyenesen a föld-nyelvhez menni: ennyi erővel akár levitorlázhatunk a Choiseul-öbölbe, aztán ha feltámad a déli vagy a délnyugati szél és elfújja innen ezt a szart, akkor lesz egy kis menedék és meg-láthatjuk a szigetet. Ha délig nem találjuk meg a Cuttyhunkot, akkor elhúzunk.

– A fregattjaink három hónapig keresték hiába – mondta Dörgő. – Úgyhogy jobb, ha megmondjuk a lányoknak, hogy ne számítsanak szenzációra.

Fél tizenegyre a Yonder másfél kilométerre volt a Baie Blanche-tól, és kezdett feltá-madni az északnyugati szél. Bill továbbra is bal csapáson haladt, de mehetett volna akár jobb csapáson is, mert halálpontosan hátszelük volt, és még mindig csak hármas erősségű. A köd kezdett ritkulni, és a Nap sem volt már messze. A hőmérséklet azonban csak 5 fok volt, és a fedélzeten minden nedves és hideg volt.

Amikor aztán kitisztult a köd, pillanatok alatt történt. Az egyik percben még valami egyre vékonyodó faggyúszín homályleplen próbáltak átlátni, a másikban pedig megpillan-tották Kerguélen partvonalát 2000 méter élénkkék, de jéghideg víz túloldalán. Erről a pont-ról Kerguélen drámai látványt nyújtott. Baie Blance és Baie Londres között Gramont jó 150 méteres csúcsa még hófödte volt, és másfél kilométerre a bal oldalon ott emelkedett a Howe-sziget sokkal szelídebb lejtője.

– Nem megyünk a közelébe – mondta Bill. – Ez itt hínárország. A távolból, és ennél a fénynél Kerguélen fő szigete egyenesen szenzációs volt nagy

csipkés hegyeivel, elhagyatott partvonalával és a téli hó maradványaival. Bill a Gramont-szigettől egyenesen északra fekvő sziklára mutatott.

– A térképem szerint az ott Cox’s Rock – mondta. – Ott találta meg Goodwin egy a Cuttyhunkról származó mentőöv darabját.

Mialatt Jo és Laura távcsővel figyelték a partot, Dörgő levonatta a vitorlákat, és elindí-totta a motort.

– Körbepöföghetünk egy kicsit. Nem akarok túl sok vitorlát fenn hagyni – itt állítólag szörnyű a katabatikus szél, és valószínűleg észre sem vesszük, amíg bele nem rohantunk. Az isten szerelmére, nézd már meg nekem a térképet és mondd a mélységeket, jó, Bill? Nem volna a legjobb, ha egy sziklára helyeznénk ezt a leányzót.

– Ez az én forgatókönyvemben sem szerepel – válaszolta a kansasi. – Mély vízben ma-radunk, ne izgulj. Ha 200 méteres körzetben akár csak meglátok egy sziklát, máris Hobartnak veszem az irányt.

Laura lement kávéért. Jo vezetni akart. Dörgő azt mondta: – Rendben, feltéve hogy nem gyorsítasz fel és hallgatsz Billre, és pontosan azt teszed,

amit mond. – Hát, ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Jo. – Ha belegondolok, hogy mit mű-

velt Mrs. Andersonnal! Meglehetősen komolytalan hangulat állt be, ahogy Jo nagy, lusta kört írt le az öbölben,

aztán lassan északnak tartott. – Jobb oldalon végig hínárágyak vannak – mondta Bill. – Maradj közel a parthoz, ott

mély és akadálymentes a víz. Jo a kávéját kortyolgatta és nevetgélt. Laura elővarázsolt egy tál forró vajas pirítóst, és

mind a négyen elégedetten ropogtattak, miközben Roger és Gavin a fővitorlát tekerték fel, Jeff pedig a vitorlát válogatta az első fedélzeten.

88

11.40-kor Dörgő előrement, hogy segítsen Jeffnek, és megbizonyosodjék róla, hogy a viharvitorla van legfelül, arra az esetre, ha nagy sürgősen szükség lesz rá, mivel idelent minden sietve történik.

11.41-kor Bill Baldridge meglátta. Nem hitt a szemének. Kétszáz méterre a hajó orrától jobbra, a vizet hasítva és V alakú tollnyomot hagyva a felszínen ott volt a... Nem, az nem lehet... vagy netán egy cápauszony?

– DÖRGŐ! – ordította Bill, ahogy a torkán kifért. A Columbia parancsnoka azt hitte, hogy kiesett a hajóból. Megpördült a kormányosfülke felé, és látta, hogy hajóstársa előre-mutat, és még mindig azt ordítozza, hogy „DÖRGŐ! DÖRGŐ!”

Dunning parancsnok követte Bill jobb karjának irányát, és amit látott, elállította a léleg-zetét. „ÚRISTEN!”– ordította, ahogy mindketten ugyanazt az eltéveszthetetlen jelet látva figyelték, amint északnyugatnak tartva körülbelül 5 csomóval keresztülvág a Choiseul-öblön.

Egy tengeralattjáró körülbelül egy méteres kiemelt periszkópja volt az, ami keresztül-szelte a vizet.

Talán csak 20 másodpercig volt látható, aztán eltűnt a felszín alatt éppolyan gyorsan, ahogy megjelent. Sem Jo, sem Laura nem láttak semmit, de hát ők nem tengeralattjárósok.

Március 4. Fehér Ház. Nyugati Szárny. A Nemzetbiztonsági Tanácsadó irodája. Arnold Morgan admirális majd kicsattan a jókedvtől.

– Nos, hát – mondta éppen. – Szóval Ön MacLean admirális legendás lánya, az a hölgy, aki meghódította ennek a szarházinak a szívét... és vagy ezer szívességet tett nekünk úgy másfél éve?

Laura mosolygott. – Igen, én vagyok az, admirális. És úgy gondolom, meg kell köszönnöm önnek azt a na-

gyon kétes áldást, hogy eszköze volt annak, hogy Bill és én összekerüljünk. – Igen, asszonyom – felelte az admirális. – Valójában ez az iroda csak a fedőszerve or-

szágosan ismert randevúszolgálatomnak. Bill alig hitt a fülének. Arnold Morgan hétköznapi dolgokról beszélget? Cseveg egy

hölggyel? Szellemes? „Nem semmi – gondolta. A politika emberivé teszi. Az elnöknek oda kellene figyelnie. Még a végén megszűnik az lenni, ami miatt ebbe a pozícióba jutott.”

Pedig Fort Meade korábbi oroszlánja még csak most kezdett bemelegedni. – Laura, rendkívül örülök, hogy végre megismerhetem. Nagy tisztelője vagyok az apjá-

nak, már hosszú évek óta a tisztelője vagyok. És így hármunk közt megmondhatom, hogy egy korábbi izraeli tengeralattjáró-parancsnok életéről alkotott meglátásai felbecsülhetetle-nek voltak.

– Azon is régóta töröm a fejemet – folytatta az admirális –, hogy vajon hogy néz ki. Vé-gül is ön meghódított két abszolút kiváló tengerésztisztet, és most már tudom, hogy meg-bízhatok az ítéletükben... nem csak a tenger alatti hadviselés terén.

Laura nevetett. – Túl kedves hozzám, admirális. Én valójában nagyon hétköznapi ember vagyok. Leg-

alábbis az voltam, amíg át nem küldte vizsgálóbiztosát az Atlanti-óceánon. Azóta egysze-rűen csak nagyon szerencsés vagyok.

– Hát még ő – nevetett az admirális, és Bill felé intett a fejével. – Nagyon örülök, hogy meglátogatott. Itt maradunk ebédre az egyik magáncélra fenntartott ebédlőben. Az elnök és Bob MacPherson is szeretne beugrani egy üdvözlés erejéig. Aztán a sofőröm mindkettőjü-ket elrepíti a reptérre. Alig várom, hogy halljak már arról a vitorlástúráról, amin Dörgővel együtt voltak. Isteni lehetett.

Bill rámosolygott. – Majd ebéd közben beszámolok róla. De addig is van valami, amit tudatni szeretnék

magával, és ami az én meglátásom szerint akár nagyon jelentős is lehet.

89

– Igen? És mi az? – Arnold, tettünk egy kis kitérőt Kerguélen felé, csak hogy megnézzük azt az isten háta

mögötti szigetet, mert Dörgőt nagyon érdekli az az eltűnt Woods Hole-i hajó, a Cuttyhunk. – Igen, beszéltünk erről. Tényleg érdekli – felteszem, mindenkit, aki a Fokról szárma-

zik. Ugye nem találták meg? Mind a hárman elnevették magukat. – Nem, nem találtuk meg. De történt valami február 9-én délelőtt, alig valamivel dél

előtt. Az admirális bólogatott Bill szavainak precizitásán, ahogyan csak akkor mondott bármit

is, ha tudta, hogy pontosan úgy is van – a volt titkosszolgálati ügynökök áruló jele. – A hajó orrától jobbra egy körülbelül 5 csomóval délnyugatra tartó tengeralattjáró pe-

riszkópját láttam. Pár száz méterre volt. Dörgő is látta. Morgan admirális élesen szólalt meg: – Biztos benne? – Száz százalékig. – De hát ott nem lehet tengeralattjáró. Nincs ott semmi, amiért érdemes lenne odamen-

nie. Még csak repülőgépek sem járnak arrafelé. Minden irányban több ezer kilométeres ka-tonai pusztaság. Még hajóútvonalak sincsenek arrafelé, hajókról nem is beszélve. Kivéve persze egy pár félkegyelmű kutatót Woods Hole-ból.

– Tengeralattjáró volt, admirális – mondta Bill csendesen. – Semmi ha és de. Első pil-lantásra láttam, és semmi kétség nem merült fel bennem.

– Dörgő is látta ugyanakkor, vagy maga mondta neki, hogy ott van? – Nem mondtam neki. Csak a nevét kiáltottam háromszor. Aztán meg mutattam. – Mire ő? – Hát, azt ordította: „ÚRISTEN!” – És aztán? – Dörgő azt kiáltotta: „Ez egy kibaszott tengeralattjáró, vagy álmodom?” Én mondtam

neki, hogy tengeralattjáró. Nem volt, és nincs is semmi kétség. Hinnie kell nekünk. Mind-ketten láttuk, tisztán és kétségkívül.

– Ön is látta, Laura? – Nem. Másfelé néztem, de hallottam, hogy Bill kiabál, aztán meg, hogy Dörgő azt

mondja, hogy „egy kibaszott tengeralattjáró” az. Nagy a csend arrafelé. Szerintem hallotta még vagy hárommilliárd pingvin is.

Az admirális lejegyzett egy pár szót az íróasztalán egy jegyzettömbre. Aztán felemelte a telefont, és kiadta azt a parancsot, amit már annyiszor a múltban is:

– Kapcsolja nekem Fort Meade-et. Az igazgatói irodát. Tartom. Siessen. – Igen... Ott van Morris admirális?... Morgan, Arnold Morgan... Szia, George, hogy

vagy?... Ja, jól... Egy alapos, de végül is rutinellenőrzést kérek. Megteszed nekem?... Igen, most... Tehát, tudd meg, lehetséges-e, hogy február 9-én dél körül a világ bármely tenger-alattjárója a Déli-óceánon, a Kerguélen-szigetnél járőrözött... Igen, tudom, hogy az a világ kibaszott végén van, George, pont ezért érdekelne. Mindenkit ellenőriztess végig. Tudni akarok minden tengeralattjáróról, amiről nem tudni, hol járt aznap délelőtt, a barátiakról is, hívj vissza, ha megtudtad... igen... nem leszek az irodámban, de a központos mindig tudni fogja, hol vagyok. Kösz, George.

Visszafordult Billhez, és óvatosan azt mondta: – Főhadnagy, akármennyire is ismerem magát, és akárhogy bízom is magában, ha úgy

jött volna ide ezzel a történettel, hogy semmi bizonyítéka sincs, nem hittem, nem hihettem volna magának. És pontosan ugyanez vonatkozik Dunning parancsnokra, akiről mellesleg úgy vélem, hogy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének legjobb tengeralatt-járó-parancsnoka. Neki sem hittem, vagy hihettem volna.

90

– De azt is tudom – folytatta –, hogy mindketten nem tévedhettek. Ebben egészen bizo-nyos vagyok. Tudom, hogy ott volt egy tengeralattjáró, de hogy mi az istennyilát csinált, arról fogalmam sincs. Ott nincs mit csinálni, hacsak nem akarja az ember a pingvineket etetni, vagy a jégtáblákat számolgatni. De valaki ott van, vagy minden esetre ott volt, és nagyon remélem, hogy Fort Meade néhány órán belül felvilágosít bennünket. Gyerünk, nézzünk valami ebéd után.

A magáncélokra fenntartott kisméretű ebédlő elegánsan meg volt terítve három főre. De még mielőtt az első fogásként felszolgált füstölt lazacot kezelésbe vették volna, beugrott az Amerikai Egyesült

Államok elnöke, hogy meglátogassa Billt. Egyszerűen kinyitotta az ajtót, és egyenesen besétált, mosolyogva.

– Ne álljanak fel... Bill, örülök, hogy látom.... Arnold, visszatartjuk az ellenséget, ugye-bár? Ön bizonyára Laura... Mind az édesapjának, mind leendő férjének nagy tisztelője va-gyok, és mindkettőjüket a barátaim között tartom számon – de ugyanezt nem mondhatom el az egyik volt barátjáról!

Ezen mindenki nevetett. Az elnök leült Laura mellé, és öntött magának egy pohár szén-savas ásványvizet, amit a többiek ittak. Bill, mint mindig, most is elámult azon, hogy ez az elnök milyen gördülékeny, és mégsem sima modorú, elnöki, ugyanakkor mindig pontosan tudja, mit mondjon, hogy senki ne érezze feszélyezve magát.

Laura, nézzünk szembe vele, idegességében meg kellett volna hogy dermedjen a világ legnagyobb hatalmú emberének jelenlétében. De nem ez történt. Úgy reagált, ahogyan mindenki más, aki először találkozott vele társasági keretek között. Azonnal elkezdtek a hosszú déltengeri jachtutazásról beszélgetni, hogy milyen jól sikerült.

– Tudja – mondta az elnök –, olyan szívesen csinálnék valami ilyesmit. Egyszerűen el-húzni egy pár jó baráttal, és eltűnni a civilizációból egy hónapra. Semmi telefon, semmi fax, se személyzet, se zaklatás, semmi szarkeverés. Hát nem volna remek? De sosem fog megtörténni... és muszáj visszamennem dolgozni. Bill, Laura, bárcsak maradhatnék még – de az esküvőn ott leszek. Május 20., igaz? Mondja meg a papájának, Laura, hogy remélem, találkozhatok vele...

Ezzel lenyelte az ásványvizét, és már el is tűnt. – Nahát! – mondta Laura. – Micsoda ember! Imádom az amerikaiakat. Harminc perccel később, a marhasült felénél megszólalt a sarokban a telefon. – Nonono – mondta Morgan admirális. – Lehet, hogy ez George. Igaza volt. A vonalban Fort Meade. – Tartsd egy kicsit, George, hadd hozzak ide tollat és papírt. – A beszélgetés hosszú

volt, jó negyedórás, és a fehér házi ebédlőben Bill és Laura csak olyan foszlányokat hallot-tak, mint például „No és a szovjetek?”... „Kína?”... „Nem, ezzel a komoly játékosok kilő-ve.”

De a beszélgetés befejezésekor Morgan admirális nagyon komoly képpel tért vissza az asztalhoz.

– Gyors és alapos munkát végeztek – mondta. – Megnézték az összes számítógépes lis-tát, a legutóbbi műhold– felvételeket, és nagyon helyes következtetéseket vontak le. Alap-jában véve azt, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország és Kína összes tenger-alattjárójáról tudni lehet, hogy hol voltak. Ugyanez áll a Közel-Keletre, ami nem újság, hi-szen gyakorlatilag az összes hajó kikötőben van valamilyen technikai probléma miatt. Az összes kis európai flottával is el tudtak számolni, három hajót kivéve. A briteknek van egy Trafalgar típusú atommeghajtású hajójuk, a Triumph, amiről már egy hónapja nem tudni, merre jár, de majdnem biztosak vagyunk benne, hogy valahol a Falkland-szigeteknél jár-őrözik, és magát Argentínát figyeli. Egyszerűen csak nem akarják egyelőre elmondani ne-künk, ami azt jelenti, hogy valószínűleg valami olyasmit csinál, amit nem szabadna csinál-

91

nia. Ezt nagyon gyorsan ellenőriztetni tudjuk, ha muszáj, de a Királyi Haditengerészetnek a Falklandháború óta gyakran van ott egy tengeralattjárója, így nem vagyunk meglepődve, és gyanakvásra semmi okunk.

– Á franciáknak – folytatta – hiányzik egy nagy 12 500 tonnás, stratégiai lövedékkel el-látott tengeralattjárója. Véletlen egybeesés folytán Triomphant-nak hívják, S616-os szá-mon van nyilvántartva, a kikötője Brest. Utoljára a biscayai-öbölben észlelték, de a február 9-e előtti 10 napban nem látták. Még mindig ott járőrözik valahol az öbölben a francia el-rettentés részeként. De Kerguélen onnan 20 000 kilométer – még ha 30 csomóval megy is, végig merülve, akkor sem ér oda 10 nap alatt, de még 12 vagy 14 alatt sem. Mindkettőt el-vethetjük.

– Van még valaki? – kérdezte Bill. – Egyetlenegy. Már a gondolat is bizarr. De forrásaink szerint másfél hónapja hiányzik

egy tengeralattjáró a tajvani Haditengerészet flottájából: egy kis Hai Lung típusú dízel-elektromos hajó. A Hai-Hu.

– Mint az Ezüstben – mondta Bill szenvtelenül. Morgan admirális nevetett. – Nem. Mint a Tengeri Tigris. Ezt jelenti kínaiul. Hai Lung azt jelenti: Tengeri Sárkány.

Akárhogy is, ez egy holland építésű hajó, 18 éves, és forrásaink szerint másfél hónapja el-tűnt 16 000 kilométeres körben, és elvben eljuthat oda le. Kerguélen 11 000 kilométerre van Tajvantól. De el nem tudom képzelni, mi a csodát csinált ott, ha ez a hajó az, amit ma-ga meg Dörgő látott.

– És ha ez volt is az – mondta Bill –, mi köze hozzánk? – Nagyon is sok – mondta Arnold Morgan. – Ha valaki úgy lopakodik a világ óceánjain

egy tengeralattjáróval, hogy én nem tudok róla, az valami rosszban sántikál, és aki rossz-ban sántikál, azt én nem szeretem. És ha én valakit ennek a kormánynak a nevében nem szeretek, akkor valakinek elő kell állnia valamiféle válasszal. Különben egyenesen kelle-metlenkedni kezdek, nem csak kíváncsiskodni.

– Most hogy érzi magát, admirális? – kérdezte Laura. – Kíváncsi vagyok. Tudni akarom, hol is van az a tajvani tengeralattjáró, és hogy mikor

tér haza. Arra nem számítok, hogy megtudom, eddig hol volt, de figyelni fogom őket, na-gyon gondosan.

Az ebéd háromkor ért véget, Billt és Laurát kivitték a reptérre, hogy hazarepüljenek. Először Kansas Citybe, onnan helyi járattal Wichitába, majd magán Beechcrafttal Burdettbe repülnek. Bill fivére, Ray aztán teherautóval várja majd őket a leszállópályánál.

Eközben a Fehér Házban Arnold Morgan beszélt a CIA-jel, és megpróbált valami logi-kát találni abban, merre járt-kelt a két Hai Lung típusú holland építésű tajvani tengeralattjá-ró. Számukat, a 793-ast és a 794-est magasan és jól láthatóan fehérrel festették fel. A Tá-vol-Keleti Osztály tisztje megígérte, hogy egy órán belül ráállít valakit az ügyre.

Ez meg is történt. De öt hétig tartott, mire valami kézzelfogható eredmény is lett. Vala-mikor április második hetében az a néhány tény kezdett helyrekerülni, és valami rendszer is látszott már. Meglehetősen rejtélyes volt ez a rendszer, de akkor is rendszer volt.

Egyszerre mindig csak az egyik Hai Lung volt tengeren. És ha egyszer elindult, 11 hétig nem tért vissza. Amikor visszatért, volt egy tíznapos időszak, amikor mindkét tengeralatt-járó a kikötőben volt, aztán elindult a másik, újabb 11 hétre. Arra nem volt bizonyíték, hogy hová mentek. De mindig a kikötőtől 50 kilométerre merültek le, és egészen addig nem látták őket újra, amíg vissza nem tértek a bázisra.

Arnold Morgan gondolkodott. – Az a kis Hai Lung hosszú úton nem tud 8 vagy 9 csomónál gyorsabban menni, ami

napi 300-350 kilométert jelent, azaz 10-12 000 kilométert tud megtenni öt hét alatt. Úgy

92

tűnik, ez az ábra: öt hét oda, öt hét vissza, egy hét a bázison. A Hai-Hu kétségkívül lehetett az a tengeralattjáró, amit Kerguélen mellett láttak. De tényleg az volt-e? Az a dízel akárho-vá is mehetett öt hét alatt. – Odasétált a számítógépéhez és beindította a világtérkép-programot. Kimérte a 10 000 kilométert és meghúzott egy nagy ívet, amivel kijelölte azt a területet, amerre a tengeralattjáró előfordulhatott.

Elég nyomasztó volt, már csak a mérete miatt is. A Hai Lung gyakorlatilag bárhová el-juthatott a Bering-szorostól a Jóreménység fokáig – Mozambik, Ausztrália, Új-Zéland, Ja-pán, vagy bármely csendes-óceáni sziget érintésével. Az Antarktiszra is eljuthatott.

– Bárhová mehettek – dörmögte Morgan. – De minden logika azt súgja, hogy Kerguélenre mentek. Mert hogy ott látták a srácok.

Morgan admirális ezután kezdeményezett egy hívást a Baldridge birtokra, és az egyik szobalánnyal sikerült beszélnie.

– Mr. Bill és Miss Laura lovagolnak – felelte az. – Tegnap éjjel elveszítettünk egy pár marhát a birtok nyugati végén egy viharban. Mindketten kilovagoltak közvetlenül ebéd után. Hogy mikor érnek vissza, az szerintem attól függ, hogy milyen hamar találják meg a marhákat.

Az admirális mosolygott. – Köszönöm – mondta. – Kérem, mondja meg nekik, hogy telefonáltam, és hogy ma es-

te újra próbálkozom. 9-kor sikerült kapcsolatba lépnie velük. Ez a keresések napja volt, legyen az marha vagy

tengeralattjáró, és Morgan admirális még mindig nem tudta meg, hová is járnak a tajvani-ak. De elmesélte Billnek az előállt rendszert és ezzel fejezte be a beszélgetést:

– Nos, nem tudom pontosan, hogy mi történik, ha történik egyáltalán valami. De azt biztosan tudom, hogy két rejtéllyel állunk szemben: egy eltűnt kutatóhajóval, amit feltehe-tőleg megtámadtak, és egy portyázgató tajvani tengeralattjáróval. Lehet, hogy van valami közük egymáshoz.

– Két isten háta mögötti esemény ugyanazon a helyen nagy valószínűséggel nem füg-getlen egymástól – mondta az admirális. – Odaküldenék egy hajót, ha lenne legalább va-lami halvány sejtésem arról, hogy mit is keresünk. De nincs, és így nem igazán tudok ala-pot találni az intézkedésre.

– Mindenesetre – folytatta – megerősítem a Tajvanra irányuló felügyeletet – az ösztöne-im azt súgják, hogy készül valami. Sötétben tapogatódzunk. Fényre van szükségem. Lehe-tőleg lézerre.

93

Hatodik fejezet

George Morris admirális általában igen nehezen ébredt fel. Nagy, testes ember volt, fantasztikus intellektuális képességekkel, de lassú, esetlen

mozgással. Özvegyember volt, alvása is mély; háton fekve aludt, és álmában olyan fújtatva horkolt, mint a jó öreg chicagói gyorsvonat, amikor késésben volt. Alvás közben alig volt az általában halál állapotának nevezett tudatállapot felett. Telefonra soha nem ébredt fel. A hibernált grizzly medvék időnként gyorsabban reagáltak dolgokra, mint Morris admirális.

Ezért aztán az admirális hálószobájában Fort Meade-ben április 21-én a hajnali órákban a fiatal hadnagy, John Harrison nagy küzdelmet folytatott, hogy felébressze: minden lám-pát felkapcsolt, rázta és szólongatta. Alig egy hajszál választotta el attól, hogy stratégiai

94

módon egy pohár hideg vizet öntsön a Nemzetbiztonsági Szolgálat Igazgatójának homlo-kára – minden egyéb eshetőség kudarca esetén ebben a taktikában egyeztek meg –, amikor George Morris admirális felébredt.

– Az isten szerelmére, mi folyik itt? – kérdezte hunyorgatva a nagy fényben. – Valaki hadat üzent?

– Nem, uram. De van valami, ami fontos lehet. – Jó ég! A maga érdekében remélem, hogy tényleg az. Mennyi az idő? – Ööö... 3.00, uram. – Nos, hadnagy, mi történt? Gyerünk, ki vele! – A Kínába tartó Kilo tengeralattjárók, uram. Mielőtt a hadnagy befejezhette volna a mondatot, George Morris admirális már talpon

volt. Az admirális lelki szemei előtt megjelent a vérengző Arnold Morgan képe. – Az istenit! Miért nem mondta azonnal?! – Próbáltam felébreszteni, Uram. – Felébreszteni, felébreszteni! Ébren vagyok, vagy nem?! Három perc alatt kész va-

gyok, és ott vagyunk. Kocsi? – Odakinn vár, uram. – Szálljon be! Azonnal jövök. Odabenn az igazgató asztalára már ki volt terítve egy sor műholdfelvétel. A két éjszakai

ügyeletes a részleteket nagyítóval hasonlította össze. – Majdnem biztos, uram – mondta egyikük a belépő George Morris admirálisnak –,

hogy a Nyizsnyij Novgorod-i hajógyárban indulásra kész a három Kilo. E képek alapján úgy tűnik, hogy azonnal indulnak.

– Nézze meg, uram! – mondta felállva. – Látja az egy és két hete készült képeken az állványzatot a hajók árbocán? Most nézze meg azt a képet, amit most kaptunk! Már szinte teljesen lebontották az állványt... És azt is láthatja, hogy a harmadik tengeralattjáró körül kevesebb gép van, mint két hete. Mint tudja, uram, az utolsó simítások gyorsan mennek. A tengeralattjárósok csak kevés dolgot tesztelhetnek le a szárazföldön. Nagyon hamar elin-dulnak.

Morris admirális bámulta az előtte fekvő bizonyítékot. Mindez drámaian beigazolta az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának félelmeit. Nyilvánvaló, hogy ha a munka ilyen tempóban folytatódik, akkor két héten belül szállítóhajóra fogják tenni a tengeralattjárókat. És akkor többé-kevésbé azonnal elindulhatnak észak felé vivő hosszú útjukra. Úgy tűnt, hogy a három hajót együtt akarják szállítani teherhajón és valószínűleg kísérővel.

A CIA több Peking-Moszkva üzenetet elfogott, és ezek közül kettő is azt sugallta, hogy – tekintettel a szerencsétlen katasztrófára, amely a Kínába vezető úton a két utolsó Kilóval történt – fantasztikus védelmi intézkedéseket léptetnek életbe. Az azonban még nem volt világos, hogy ezek a biztonsági intézkedések kiterjednek-e az út belföldi részére is.

Az igazgatónak nem kellett sokáig tanulmányoznia a képeket. Ekkor Harrison hadnagy átnyújtott neki három másik műholdfelvételt is. Ezek a Volga több száz kilométerrel dé-lebbre fekvő szakaszáról készültek. Ez a Volga Volgográd környéki része, ami most virág-zó iparvidék. Korábban Sztálingrádnak hívták, és ezt a várost ostromozták a németek 200 napig 1942-43 szörnyűséges telén. A háború romjaiból felépült Volgográd a folyó 100 ki-lométeres szakaszán nyúlik el, éppen ott, ahol a folyó egy nagy délkeleti kanyarral irányt változtat, és a Kaszpi-tenger felé veszi az irányt.

Éppen itt, a folyó enyhe kanyarulatában vettek észre egy kétrészes, csuklós, óriási szál-lítóhajót, amint lassan halad felfelé a folyón. Egy ilyen Tolkaty több 10 000 tonnányi szál-lítási kapacitással rendelkezik. Sok nagy szállítóhajó közlekedik Oroszország legnagyobb folyamain, de az ilyen hatalmas, 300 méteres, farmotoros hajó viszonylag ritka. A neve,

95

Tolkaty, szó szerint azt jelenti, hogy „tolni”. Ezeknek a teherhajóknak az orrfedélzeten egy nagy kerékházuk van, mely arra szolgál, hogy éles kanyarokat is be tudjanak venni.

A hajó mögött egy másik Tolkaty úszott. Nem olyan hosszú, mint az előző, de még ez is elérte a 200 métert. Mindkettő XXIII. Szjezd típusú – azaz a Szovjetunió Kommunista Pártjának 23. kongresszusáról elnevezett – hajó volt, és mindkettő megközelítően 5 csomós sebességgel haladt ezen a forgalmas, ipari folyószakaszon. Éppen azon típusú hajók voltak, amelyeket az oroszok tengeralattjárók szállítására használtak.

Nyugaton az a bevett szokás, hogy a tengeralattjárókat és minden más hajót is a tenger-hez közeli vagy legalábbis a nagyobb folyótorkolatokban fekvő hajógyárakban gyártják. Az oroszoknak azonban mamut hajóipari létesítményeik vannak Gorkij (mai nevén Nyizsnyij Novgorod) ősi városában, amely éppen a volt Szovjetunió közepén található, majdnem 1600 kilométerre délre a Barents-tengeren fekvő Murmanszktól, és majdnem 1600 kilométerre a korábbi feketetengeri haditengerészeti támaszponttól, Szevasztopoltól. így a nyugati szemnek úgy tűnik, hogy szovjet hadihajók generációi születnek szárazra vetve, ahogy az atlanti-óceáni lazac is sekély folyók felső szakaszán születik. Vagy, hogy még könnyebben elképzeljük, olyan ez, mintha a Trident tengeralattjárókat Kansas köze-pén vagy Bedfordshire-ben építenék.

De Oroszország középső része rendelkezik egy olyan természeti adottsággal, amely nincs meg sem Kansasben, sem Angliában: ez pedig a világ tizenötödik leghosszabb folyó-ja, a 3660 kilométer hosszú Volga. A kommunisták azt tervezték, hogy a folyó összeköti majd az egész szovjet birodalmat.

Az álom természetesen soha nem valósult meg teljesen (és eközben a kommunisták majdnem teljesen kiirtották a folyó élővilágát), de megépítettek egy sor elképesztő méretű csatornát, amelyek révén lehetővé vált, hogy nagy tengeralattjárókat és hadihajókat szállít-sanak délről, a Fekete-tengerről az északon fekvő Fehér-tengerig. Az út a Krím-félszigettől keletre fekvő Kercsi-szorosnál kezdődik, és északkeleti irányban szeli keresztül az Azovi-tengert. A Volga-Don-csatornába érve ugyancsak északkeleti irányban halad tovább, fel és keresztül a tavakon, és Volgográdtól délre csatlakozik bele a Volgába.

Ettől a ponttól kezdve északi irányba halad a folyó, és időnként akár 320 kilométer hosszúságot is elérő, bámulatos szépségű folyó-tavakká szélesedik ki. Majd nyugat felé kanyarogva elhagyja Kazany és eléri Nyizsnyij Novgorodot. A délnyugati irányból jövő Oka itt folyik bele a Volgába, és együtt alakítják ki a Sztrelka nevű (oroszul „nyíl”) nagy éket, ahol a Vörös Szormovo 150 éves hajógyárai találhatók. A betonból kialakított partra nagy, vörös betűkkel van felfestve az orosz szó, Sztrelka.

Habár az utóbbi években a hajógyárban sok kereskedelmi és egyszerűbb személyszállító hajót is építettek, nagy hagyományokra tekint vissza a tengeralattjáró-építés is. A kész ten-geralattjárókat nagy teherhajókon szállítják a Fekete-tengerre és az Északi Flottához. Eb-ben a hajógyárban készültek a II. Károly atommeghajtású hajók és a régi Juliette-ek is. Itt épült a Szierra II típusú, 7200 tonnás Barrakudasz, az atommeghajtású Viktorok és egy egész sor Tangó típusú dízel-elektromos tengeralattjáró. A hajógyár elég modern ahhoz, hogy legyártsa a legkorszerűbb Kilókat is.

A Fekete és a Földközi-tenger zárt földrajzi helyzete miatt a legtöbb, Nyizsnyij Novgorodban épített tengeralattjárót északra viszik, a Sztálin által kitalált, fantasztikus vízi útvonalon. Kezdete az a pont, ahol a Volga északnak fordul. Itt néhány helyen eliszaposo-dott sekélyebb részei is vannak a folyónak. Erre úsztatják az édes illatú nyírfákat, amelye-ket a nyugati parton található erdőségekben termelnek ki.

A Nyizsnyij tői 125 kilométerre fekvő Jurjevecnél a folyó élesen balra kanyarodik, majd lusta cikcakkokat vesz nyugatra a hatalmas Ribinszki-Veszjegorszk-víztárolóig. Itt aztán megint élesen délre kanyarodik, és végül belefolyik Sztálin döbbenetes találmányába, a Moszkvai-csatornába.

96

Ezen a ponton Oroszország Anyácska – ahogyan a Volgát nevezik – hátat fordít a fa-gyos északnak, és a tengeralattjáróknak hidegebb vizekben kell továbbhaladniuk az északi sarkkör irányába. A nagy Tolkaty teherhajók továbbmennek északra, át a 110 kilométer hosszú víztározón, keresztül a Fehér-tó mentén vezető, széles vízi utakon és csatornákon. Mintegy 240 kilométert haladnak, mielőtt elérik az északon fekvő Onyega-tó csendes vize-it. A 190 kilométer hosszú Onyega Európa második legnagyobb tava.

Ez az út leggyönyörűbb része. A tó vad szépségét csak tovább fokozzák az elszórt festői szigetek, és az egészen különleges, fából készült, általában hagymakupolás templomok. Kizi szigetén található Jézus Színeváltozásának Temploma. A templom 22 tornyát helybeli kézművesek készítették a XVIII. században. Tökéletes munkájukhoz nem használtak fel egyetlen szöget sem.

A Tolkaty teherhajók ezeken a tökéletes nyugalmat árasztó helyeken szállítják óriási tengeralattjáró-terhüket. Amint tovahaladnak, éles kontrasztot teremtenek a gonoszságot árasztó hajók és egész Oroszország talán legszebb vízi panorámája közt.

A tó végén egyszeriben csak vége szakad az idillnek és békességnek. A tengeralattjárók itt jutnak be a Belomorszk-csatorna fekete árnyai közé. Ez a csatorna Sztálin egyik legke-gyetlenebb tervének megtestesülése. Ebben a fagyott pokolban rabszolgák ezrei pusztultak el a csatorna készítése közben. Gyilkosaik a komisszárok voltak, akik az emberi tűrőképes-séget messze meghaladó erőfeszítésekre kényszerítették őket.

Az eredmény a mérnöki tudományok mesteri példánya. Egy 232 kilométer hosszú, egyenes vízi út, amely összekapcsolja az Onyega-tavat a Fehér és Balti-tengerrel. Egy ka-tonai átjáró, ami az öreg kommunista diktátor összes könyörtelen célját felidézi. A kény-szermunkások hadseregét alkotó politikai foglyok és gondolkodók tömeges halála azonban átkozottá tette a Belomorszk nevet. Úgy tudni, hogy Makszim Gorkij helyeselte a csatorna tervét, mert 1933-ban ő is elment egy 120 író számára szervezett bemutató útra. Évekkel később ezért támadta őt Alekszander Szolzsenyicin.

A turistahajók idáig már nem mennek el. A csatornát a katonaság felügyeli és tartja kar-ban. Amilyen idegennek tűntek a tengeralattjárók a szokatlanul csodálatos Onyegán, oly-annyira illik koromfekete páncélzatuk a Belomorszk-csatornához. Végső soron a tenger-alattjárók a halál eszközei, és a csatorna a halál helye marad. A szomorúság árnyai soha nem tűnnek el innen.

A gyakran zsúfolt ipari vizeken átvezető, lassú, 1300 kilométeres út Volgográdtól Nyizsnyijig hosszú az üres Tolkaty teherhajóknak. George Morris admirális először a vol-gográdi képeket nézte, majd a három Kilót. Nem nagyon kételkedett. Az orosz tengeralatt-járók már majdnem készen voltak, és a két gigantikus szállítóhajó útban volt, hogy felve-gye őket. Beleszámítva a megállókat, a különféle akadályokat, a zsilipeket és a teherfor-galmat, az admirális úgy számolta, hogy naponta körülbelül 100 kilométert tesznek meg, ami azt jelenti, hogy hozzávetőleg két hét múlva Vörös Szormovóban lesznek.

Odament a nagy számítógép-képernyőhöz, és előhívott egy térképet Oroszország kö-zépső részéről. Megkereste a Volga Nyizsnyij Novgorod feletti szakaszát. Nehéz volt megbecsülni a teherrel megrakott Tolkatyok sebességét, de valószínűleg átlagosan 5 cso-mós sebességgel fognak haladni, és napi 200 kilométert tesznek meg, azaz az indulástól számított körülbelül hetedik napon érnek Belomorszk-ba. George Morris úgy vélte, hogy ha tekintetbe veszi az utolsó pillanatban történő javításokat és módosításokat, akkor kettő-négy hetet vesz igénybe a berakodás. Úgy tippelte – helyesen –, hogy a legjobb kínai sze-relők a helyszínen lesznek a hajógyárban, és mindent leltárba vesznek, mielőtt Kína kifi-zetné a három Kilóért járó 900 millió dollár következő részletét.

Némi tűnődés után úgy döntött, hogy a négy hét rakodási idő közelebb lehet a valóság-hoz, mint a két hét. E szerint a tengeralattjárók június első hete körül hagynák el Nyizsnyij Novgorodot és indulnának útra északra. A korábban repülőgép-hordozó harccsoport pa-

97

rancsnokaként szolgáló admirális elfintorodott, és arra gondolt, hogy vajon a kínaiak és az oroszok elhiszik-e már, hogy a K-4 és K-5 elvesztése nem baleset volt, és hogy a bűnösök valószínűleg az Amerikai Egyesült Államok zászlaja alatt tevékenykednek.

Megjegyezte, hogy Nyizsnyij Novgorod és a Fehér-tenger között 1250 kilométer a tá-volság, és azt latolgatta magában, hogy vajon milyen erős kíséretet kérnek majd a kínaiak az oroszoktól, amikor a Kilók végre elindulnak, és megkezdik a Dél-kínai-tengeren végző-dő, világ körüli útjukat. Azon is gondolkodott, hogy vajon saját lábon mennek-e, mint az utóbbi kettő, vagy teherhajókon szállítják őket, mint az első hármat. Egy dolog azonban biztos volt Fort Meade igazgatójának: az Amerikai Egyesült Államok semmiképpen sem fogja engedni, hogy a tengeralattjárók elérjék Kínát.

Ugyanakkor Morris admirális bizonytalan volt azt illetően, hogy mi lenne a leghelye-sebb stratégia. Amennyire meg tudta ítélni, ha a Kilók saját lábukon kísérlik meg az utat, akkor valószínűleg erős orosz kíséretet kapnak. Teljesen fel lennének fegyverezve, és nem lenne lehetőség arra, hogy egy titkos amerikai akció során mindhármat egyszerre elsüly-lyesszék. Legalábbis ő nem látta ennek a lehetőségét. Egy nagyobb segítő harccsoport nél-kül ez lehetetlennek tűnik. És George Morris tudta, hogy az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró erők csak magányos felderítő-csapásmérő céllal vetnék be Los Angeles típusú hajóikat.

Három, erős orosz kísérettel biztosított Kilo garantált kilövését elérni... hát, amennyire George meg tudta ítélni, ezt egy haditengerészeti akciócsoport végezhetné el, amely be-cserkész három, vadonatúj orosz tengeralattjárót, plusz jó néhány ex szovjet felderítő-csapásmérő hajót, hogy a fregattokat ne is említsük. De mindez elképesztő forgatókönyv-nek tűnt.

– Jézus Krisztus! – dünnyögte. – Az egész kezd Midwayre emlékeztetni. De nyilvánva-ló, hogy olyasmit nem szabad csinálni... Mindegy... ez Arnold problémája.

Az admirális odasétált az íróasztalához. 7.15 volt. Világos volt, hogy mi a kötelessége. Morgan admirális ragaszkodott hozzá, hogy abban a pillanatban informálják őt az előreha-ladott állapotban lévő Kilók kapcsán bekövetkezett fejleményekről, amint megtudnak va-lamit. Morris felvette a telefont, és tárcsázta a volt hírszerzési főnök otthoni számát Montpelier-ben. Arnold Morgan már negyedórája ébren volt, és azonnal felvette a telefont. Abban a kifinomult modorban szólt bele a telefonba, amely miatt a múltban oly sok politi-kus és tiszt megkedvelte őt.

– Morgan. Mondja! – Helló, admirális. Itt George Morris. Bocsánat az idő miatt. – Ha valaha is aggódtam volna az istenverte idő miatt, George – morogta Morgan –, ak-

kor a világ kétségkívül veszélyesebb hely lenne. Tűz! – A három barátja, admirális. Olyan képeket láttam, amiket azonnal látni szeretne. Ön-

nél vagy nálam? – Ott leszek 15 perc múlva – vakkantotta Morgan, és levágta a telefont. Morris egy pillanatra furcsán érezte magát: a szoba tele emberekkel, a telefonkagyló

még a fülénél, de már senki sincs a túloldalon. Azt csinálta, amit oly sokan tettek hasonló helyzetben hirtelen haragú főnökével, aki soha nem adott a telefonetikettre, mihelyt meg-tudta, amit tudni akart.

– Igen, oké, admirális – mondta, mintha Morgan még mindig a vonal túlsó végén lenne. – Azonnal találkozunk. Viszlát.

Ekkorra azonban Arnold Morgan már égett gumiszagot hagyva a háta mögött egyenesen Fort Meade-be tartott, a támaszponttól nem messze lévő, egykori családi fészkéből. A ko-csija talán már maga is odatalált volna. Csak nem olyan gyorsan.

A Nemzetbiztonsági Hivatal ajtaján nagy sebességgel haladt át. Acélos jelenléte most is aktivitásra ösztönözte az éjszakai személyzetet. Két fő elkísérte őt Morris admirális irodá-jába, ahol a jelenlegi igazgató már kért kávét mindkettőjüknek; a Nagy Embernek „feketén,

98

söréttel”. Hamar elterjedt az egész épületben, hogy korábbi főnökük egy percen belül meg-érkezik.

George Morris átadta íróasztalát Arnold Morgannek, aki leült és csendben vizsgálta a műholdfelvételeket.

– Ja! – mondta. – Igen, George. Megvan! Ezek a kis csecsemők nagyon hamar úton lesznek!

Morris admirális megosztotta Morgannel a félelmeit az Atlanti óceánon bekövetkező komoly konfrontációval kapcsolatban. Arra számít, magyarázta, hogy ez gyakorlatilag egy csata lenne az oroszok és az amerikai flotta közt.

Morgan megvárta, amíg Morris befejezi. Szokatlanul csendes és türelmes volt. Nem akarta elárulni, hogy hetek óta készen állnak a tervei. Senkinek sem kívánt beszámolni ró-luk, hacsak valami különösen nyomós oka nem lett volna rá.

– Ne aggódj a részletek miatt, George! – mondta Morgan keményen. – Én tartom kéz-ben az ügyet egészen azóta, amióta rájöttünk, hogy az oroszok a kínaiaknak adják el a megépülő Kilók legjavát.

Megfordult, és szigorúan nézett Fort Meade igazgatójára. – Köszönöm neked és a csapatodnak, hogy ilyen alaposan dolgoztok. Ebben a pillanat-

ban azonban nem kell többet tudnod. Csak értesíts minden további fejleményről! – Szüne-tet tartott, majd egy kicsit barátságosabban folytatta. – George, öreg haver, nagyon jól tu-dod, hogy ebben a játékban mindannyian tesszük a saját dolgunkat! Te a te székedben, én az enyémben.

Úgy tűnt, hogy mindketten irrelevánsnak tartották, hogy ebben a pillanatban Arnold Morgan éppen George székében ült, George íróasztalánál.

Az igazgató asztalán álló tengeri óra harangjai éppen a nyolc órát ütötték el, amikor Morgan admirális elhagyta Fort Meade-et. Úgy döntött, hogy nem áll meg otthon, hanem továbbmegy a Fehér Házba, ahová a nagy forgalom miatt csak 9.30-kor érkezett meg. Le-állította a motort, és megbízott valakit azzal, hogy viselje gondját a kocsinak, és mondja meg a sofőrjének, Charlie-nak, hogy hívja fel.

A Nyugati Szárnyon lévő irodájába éppen akkor érkezett, amikor Charlie hívta a parko-lóházból.

– Charlie – mondta. – Menjen, kerítse elő a kocsimat. Vigye haza, Montpelier-be. Utána azonnal jöjjön ide a szolgálati kocsival. Álljon elő pontban 12.30-kor. Még nem tudom, hova megyünk.

– Igen, uram! De... uram... hogyan jövök vissza Montpelier-ből? – Charlie – kezdte Morgan admirális kedvesen és türelmesen. – Ebben a pillanatban ép-

pen egyszerre kell foglalkoznom két-három apróbb üggyel: próbálom biztosítani, hogy a Csendes-óceán északnyugati része biztonságos legyen hajózásra; próbálom megtartani ha-talmunkat a Tajvani-szoros felett; lehet, hogy seggbe kell rúgnom néhány kínait... de lenne olyan szíves, és elvinné a kibaszott kocsimat Montpelier-be? AZTÁN MEG AZONNAL TAKARODJÉK IDE VISSZA, ÉS FOGJA MÁR FEL, HOGY KIBASZOTTUL NEM ÉRDEKEL MÉG AZ SE, HA ŰRREPÜLŐT KELL IS KIBÉRELNIE, HOGY IDŐBEN VISSZAÉRJEN!

Charlie félelmében már majdnem kiejtette a kezéből a telefont, amikor az admirális egy kicsit visszavett.

– Hajrá, Charlie! – mondta. – Gondoljon arra, hogy éppen az ilyen súlyos problémák miatt alkalmazzák az olyan embereket, mint maga!

Miközben visszatette a telefont, vigyorogva állapította meg, hogy milyen humort fej-leszt ki magában, és ráadásul egyre inkább használja is. A Fehér Ház kezdi megszelídíteni hirtelen haragú természetét. Legalábbis egy kicsit.

99

Újra felvette a telefont, és utasította a telefonközpontost, hogy kapcsolja Fort Meade igazgatóját. De ezzel sem volt nagyobb szerencséje, mint a parkolóval. Morris admirális elment a Pentagonba, és ebéd előtt nem jön vissza. De lehet, hogy el lehet érni Joe Mulligan admirálisnál.

Mivel Morgan a Kilo-helyzetet csak a maga számára tartotta sürgetőnek, ezért nem akarta riadóztatni az egész haditengerészetet. Úgy döntött tehát, hogy nem zavarja meg a főparancsnok irodájában folyó megbeszélést. Ez annyiban volt szokatlan, hogy az admirá-lis még Isten és a pápa beszélgetését sem tétovázott volna félbeszakítani, ha úgy ítélte, hogy a szeretett Amerikai Egyesült Államok katonai érdekeiről van szó.

Az órájára pillantott. 9.45. Kaliforniában 6.45. Nem alkalmas. John Bergstrom admirá-lis még nincs benn az irodában.

– Lusta disznó! – horkant fel Morgan türelmetlenül. – Egy óra múlva tudok csak be-szélni vele.

Az űrkorszakra emlékeztető telefonján lenyomott egy gombot. Kávét kért. A túloldalon egy gyors férfihang jelentkezett be. Miután levágta a telefont, az admirálisnak eszébe ju-tott, hogy elképzelhető: az Amerikai Egyesült Államok elnökének adta ki a „feketén, söré-tesen” parancsot. Hirtelen felnevetett, egy olyan ember nevetésével, aki tisztában van vele, hogy a legfőbb közjogi poszt birtokosában egy életre szóló barátra lelt.

Oroszország térképét bámulta. Kicsit bambán felvett egy jade-nyelű nagyítót, és alapo-san szemügyre vette az óriási Onyega-tavat. Ezen az észak-dél irányba elterülő, 190 kilo-méter hosszú tavon kell áthaladniuk a Kilóknak, ha el akarják érni a Belomorszk-csatornát. Megkérte Fort Meade-et, hogy nézzék át az összes dokumentumukat, és ellenőrizzék az összes felvételüket. Arra volt kíváncsi, hogy pontosan milyen útvonalon szoktak itt átha-ladni az orosz tengeralattjárók.

– Kell lennie valaminek – mormogta. – Egy helynek, ahol megállnak, üzemanyagot vesznek fel, őrséget váltanak, vagy akármi... egy hely, ahol sebezhetőek.

Bámult a térképre, megjegyezte Kizi-sziget helyzetét, és észrevette, hogy a tó legna-gyobb kikötője Petrozavodszk. Arnold tudta, hogy az orosz név szó szerint azt jelenti, hogy „Péter gyára”. Azt is tudta, hogy a XVIII. század elején Nagy Péter építtetett itt ágyúöntö-dét, és ő koboztatta el a városban és a környékén található összes fémet, hogy alapanyag-nak olvasszák be. Az eredmény: az 1700-1721-es nagy északi háborúban Péter legyőzte a svédeket.

– Bárcsak túl lennénk már a dolgon... adnék nekik jó sok fémhulladékot, hogy basza-kodjanak vele – morogta. – De ehhez pontosan tudnom kell, hogy merre szállítják a ten-geralattjárókat.

Nehéz volt megállapítani, hogy kire haragudott legjobban: Morris admirálisra, Bergstrom admirálisra vagy az „istenverte oroszokra”. Némi tűnődés után eldöntötte, hogy valószínűleg holtverseny. Charlie meg szorosan a nyomukban.

A titkárral közölte, hogy a kávé egyre nagyobb késése igencsak megviseli. Ezt a Nyuga-ti Szárnyban megszokottnál sokkal nagyobb hangon tette. Végül aztán megérkezett a kávé. Morgan hátradőlt, és irodája magányában elkezdte szürcsölni. Azon gondolkodott, hogy a Kilók közvetlen jövőjéről alkotott elképzelései valóban megfelelnek-e a biztos, jól alátá-masztott katonai logikának. Noha kizárásos alapon már nagyon sokszor végiggondolta a dolgot, most még egyszer megtette.

– Egyetlen tényből kell kiindulni – szögezte le magában. – Az a három kis seggfej soha nem juthat el a Dél-kínai-tengerre. Sem arra a tengerre, sem máshová.

– Ez három és csak három lehetőséget kínál – folytatta a gondolatmenetet Morgan. – Az első verzió: Megszervezünk egy légi csapást, és abban a hajógyárban tépjük szét őket, ahol a műholdas képek alapján már majdnem két éve épülnek. Ez természetesen azonnal kirob-bantaná a III. világháborút... A második lehetőség: Megvárjuk, hogy az oroszok felrakod-

100

ják a tengeralattjárókat a teherhajókra, aztán kilőjük őket rakétákkal. Ez szintén világhábo-rúhoz vezetne... A harmadik verzió még egyszerűbb: egy légi csapással felrobbantjuk a Belomorszk-csatorna egy szakaszát. Ezzel meggátolnánk a tengeralattjárók, illetve bármi-lyen más haditengerészeti hajó északra jutását. Ezt atombombával kellene megoldani, de lehet, hogy elég egy nagy bomba vagy rakéta is. Akárhogy is, ez is világháborúhoz vezet-ne...

– Azaz mindhárom lehetőséget ki kell zárni – vonta le a végkövetkeztetést a nemzetbiz-tonsági tanácsadó. – Ahogyan tehát a probléma felmerülése óta gondoltam, csak egy meg-oldás marad: egy különleges alakulat felállítása. Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. De mindenképpen nagyon óvatosan kell eljárni!

Felállt és odament a nagy térképhez. Újra megvizsgálta a csatornát. – A trükk az, hogy össze kell zavarni az istenverte oroszokat – tűnődött magában. – Ta-

lán még úgy is meg lehet oldani, hogy a végén valaki mást okoljanak. Ami viszont azt je-lenti, hogy nagyon nagy titokban kell tartani az ügyet. Két nagy problémánk van: a techno-lógia és a szervezés. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor kegyeskedik végre Bergstrom felkelni. És mikor kívánja otthagyni Morris a pentagonbeli fogadást.

Az agglegény Bergstrom admirálissal kapcsolatos kételyei jogosak voltak. A SPECWARCOM főnöke előző éjjel későn feküdt le, és 8, azaz washingtoni idő szerint 11 előtt nem lesz elérhető. Morris admirális? Őt viszont alábecsülte az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója.

Mihelyt ugyanis George Morris a haditengerészet főparancsnokához ért, telefonált Fort Meade-be, és utasítást adott, hogy tájékoztassák Morgan admirálist a tengeralattjárók rend-szeres útvonalára vonatkozó legújabb eredményekről. John Harrison ebben a pillanatban hívta a Fehér Házban a nemzetbiztonsági tanácsadót.

– Morgan. Mondja! – Ööö... Admirális úr!... Harrison hadnagy, Fort Meade-ből. A titkos vonalon beszélek.

Morris admirális úr utasítására hívom Önt, aki úgy gondolta, hogy szüksége lenne az észak felé haladó orosz hajók útvonalára vonatkozó eredményekre.

– Igaza volt. Tűz! – Uram!... Nos, amint tudja, megvizsgáltuk az elmúlt 25 év tengeralattjáró-útvonalait

Nyizsnyij Novgorodtól a Fehér-tengerig. Természetesen nem áll rendelkezésünkre az ösz-szes adat, de még így is sok anyagunk van... körülbelül 50... Valamit mindegyik esetben észrevettünk. Úgy tűnik, hogy mindegyik megáll az Onyega-tó egy pontján, fenn északon a bal parton, Petrozavodszk után. Nehéz volt kitalálni, hogy miért, de végül arra jutottunk, hogy nagyon egyszerű az oka. Amikor megálltak, már mindig jó sok hajó gyűlt össze mö-göttük. Arra gondolunk, hogy csak félrehúzódnak, hogy szabaddá tegyék az északra vivő utat, pihenőt tartsanak és aludjanak egyet. Az adatok alapján nyáron 21.00 körül állnak meg, és reggel 5.00-kor indulnak tovább.

– Érdekes és nagyon hasznos, hadnagy. Hálás vagyok a munkájukért. Kész a jelentés? – Majdnem, uram. Egy órán belül befejezem. – Oké, hadnagy. Elküldök érte egy tisztet. A szokásos szigorú elővigyázatosság: zárható

diplomatatáska, borítékon jelezni, hogy ki kaphatja, Top Secret... US Eyes Only... A saját, itteni sofőröm vezet, Charlie. Magas, ősz, kábé 50 éves fickó. Kicsit lassú a gondolkodása, úgyhogy hívja a nevén, különben megrémül.

A hadnagy nevetett. De nem volt ideje elgondolkozni azon, hogy egy ilyen látszólag ap-róság miért köti le a félelmetes Arnold Morgan figyelmét, mert a vonal túloldalán egy visszhangzó kattanással letették a telefont. Az ifjú John Harrison ugyanúgy járt, mint né-hány órája a főnöke: ott áll, füléhez tartja a kagylót, és már nincs senki a túlsó végén.

Arnold Morgan öntött magának még egy kis kávét, és utasította a titkárát, hogy készítse elő az Onyega-tó részletes térképét. Majdnem 11 óra volt. Parancsot adott, hogy kapcsolják

101

neki a SPECWARCOM-ot San Diegóban, és kerítsék elő Bergstrom admirálist. Ha még nincs az irodájában, akkor hívja vissza, amint tudja. Bergstrom admirális még tényleg nem volt benn, de csendes-óceáni idő szerint 8.15-kor már vonalban volt az USA Haditengeré-szetének Fóka különítményének főhadiszállása.

Ekkorra felhozták a könyvtárból az Onyega részletes térképét. Morgan megkérdezte a Fókák főnökétől, azt akarja-e, hogy amíg a nyugati parti napsütésben sütkérezik, mindent ő csináljon meg helyette, vagy hajlandó végre beszállni a munkába is.

– Hát, ha múlt éjjel ilyen peches lettél volna, Arnie – válaszolta Bergstrom admirális –, akkor nem irigyelnéd tőlem azt a kis alvást.

– Hogy vagy, John? – kérdezte Morgan admirális nevetve. – Bocsánat, hogy egy ideje nem jelentkeztem, de csak most tudok konkrétumokkal szolgálni.

– Egy olyan alaptervről van szó, mint amit a múltkor beszéltünk? – Pontosan. Azonnal találkoznunk kell. – Oké. Menjek én Washingtonba, vagy te jössz ide? – Majd én megyek. Holnapután. A főnök egy napra Los Angelesbe megy. Elvihet en-

gem is. Én majd kiszállok San Diegóban. – Jézusom! Biztos vagy benne, hogy úgy használhatod azt a repülőt, mint egy taxit? – Igen. Reggel 9 körül ott vagyok. Küldjél értem, valakit, oké? Kábé 16-ra vissza aka-

rok érni a reptérre. Éjfélre már újra Washingtonban akarunk lenni, ha lehetséges. – Rendben. Felpörgetem a dolgokat. Mik a prioritások? – Az időzítés és a felderítés. – Rendben. Majd riasztom a fickókat. Tudod, hogy mind a helyükön vannak? – Igen. Három ember legyen kész három napon belül. Rögtön azután, hogy mi megbe-

széltük a dolgokat. – Oké, Arnie, meglesz. Holnapután 10 körül találkozunk!

A légierő első gépe, az elnöki gép pontban 9.00-kor szállt le San Diego Lindbergh repü-lőterén. Egy elkerített, külső kifutópályán állt meg. A lépcsőt pontosan 45 másodpercre eresztették le, s ezalatt Morgan admirális kiszállt a gépből. Mire az US Haditengerészet szolgálati kocsijának hátsó ülésén elérte az autópályára felvezető utat, az Air Force One már felszállt, és északi irányba, Los Angeles felé tartott.

A haditengerészeti sofőr a festői szépségű, hajlított hídra felvezető szakaszon hajtott rá a dél felé vezető autópályára. A hatalmas betonlábakon álló, óriási százlábúra emlékeztető híd 25 méterrel a San Diegói-öböl felett vezet. A legmagasabb pontról lefelé kanyarodva éri el Coronado-szigetet. A Fókák főhadiszállása éppen a strand mögött van. A bázist kü-lönleges biztonságú kerítés veszi körül, és embernek álcázott fegyveres ördögök őrzik. Nem az a hely, ami vonzaná a behatolókat. Legalábbis nem azokat a betolakodókat, akik azt tervezik, hogy továbbra is ennek a bolygónak a levegőjét kívánják szívni.

A haditengerészeti zsargon a SPECWARCOM nevet adta az USA Haditengerészet Kü-lönleges Hadtestének (US Navy Special Warfare Command). Jelenlegi vezetője, John Bergstrom ellentengernagy kiváló elődjei színvonalán végzi munkáját. A Fókák parancs-nokai hagyományosan belülről kerülnek kiválasztásra, azaz mind olyan tisztekről van szó, akik megmászták a ranglétrát, és gyakran vettek részt titkos akciókban, életveszélyes hely-zetekben. A Fókák különítmény a brit SAS vagy a Királyi Haditengerészet Speciális Egy-ségének amerikai megfelelője. Tagjai magasan képzett gyilkosok, robbantási szakemberek, akik behatóan ismernek tucatnyi fegyvert, rendszert és pusztítási technikát. Az ellenséges vonalak mögött tevékenykednek, ott, ahol még a legbátrabb istenek sem mernének moz-dulni sem. A Fókák általában nem számolnak a halállal. Patton ezredes szavaival szólva, inkább azzal számolnak, hogy ezt a szerepet majd eljátssza „a többi szegény hülye”.

102

A Fókák közé nehezebb bekerülni, mint a Harvard jogi karára. Ha valaki már majdnem bekerül, akkor még végig kell csinálnia az utolsó, BUD/S nevű brutális tréninget, amit egyszerűen csak „Őrlőnek” hívnak. Csak maximális fizikai, intellektuális és érzelmi erővel rendelkező emberek képesek végrehajtani ezeket a feladatokat. Az életben maradáshoz gyorsnak kell lenni vízben és szárazföldön, és a hivatásos harcosok pusztító sebességű re-akcióival és kiváló memóriával kell rendelkezni.

A BUD/S tréninget arra tervezték, hogy ki lehessen szűrni a mentálisan vagy fizikailag gyengébbeket. A San Diegó-i öbölt szegélyező, nyolc kilométer hosszú homokos parton napokig kell futni hőségben. A trénerek rendszeres időközökben a fagyos óceánba vezény-lik a résztvevőket. Ezután hemperegni kell a homokban, aztán többször felfutni a dűnékre, majd leereszkedni róluk – közben ügyet se vetve a vizes ruhába kerülő homok által okozott kínokra... „Gyerünk, fiam! Valószínűleg éppen most mentem meg az életedet!”

Az egymást követő feladatokban egyre többen buknak el, de a feladatok is egyre kemé-nyebbek lesznek. A nyomás a Pokol Hete alatt éri el tetőpontját. Az ájulás határán lévő emberek még egyszer átúsznak a víz alatti csatornákon, végigfutnak a dűnéken, belemen-nek az óceánba, és még 2 kilométert futnak hazáig. A Pokol Hetéig eljutó jelentkezők fele nem tudja végrehajtani a feladatokat. A felügyelők olyan embereket keresnek, akik elcsi-gázottak, de még mindig dacosak, akik úgy érzik, hogy nincs már több bennük, de kétség-beesésükben mégis képesek mozgósítani tartalékaikat. Ez az USA Haditengerészetének Fóka különítménye.

Az Amerikai Egyesült Államoknak hat ilyen különítménye van. Három Colorado ál-lamban, Little Creekben: a Kettes, a Négyes és a Nyolcas különítmény. Coronadóban szin-tén három: az Egyes, a Hármas és az Ötös különítmények. John Bergstrom admirális, a Kettes csapat veteránja, az összes Fóka parancsnoka volt. Coronadói irodájából ő irányítot-ta a világ bármely pontján folyó akciókat. Sok ember dolgozott a keze alatt.

Mindegyik különítmény 225 emberből áll. 160 ember az aktív támadó szakaszok tagja. 25 ember dolgozik a kezük alá: technikusok, elektronikai szakemberek, ellátósok és logisztikusok. 40 ember közvetlenül a kiképzésben, a vezetésben és az ellenőrzésben vesz részt. A Fóka csapásmérő szakaszoknak elképesztő háttérre van szükségük. Ezek mind ér-tékes, saját kódrendszerük szerint dolgozó emberek. A Fókák viszonylag rövid, de fényes története alatt még soha nem hagytak bajtársat a csatatéren. Sem sebesülten, sem holtan. Még Vietnamban sem.

Arnold Morgan admirális röviddel 10 előtt érkezett meg John Bergstrom admirális iro-dájába. A két férfi melegen üdvözölte egymást. Régi barátok voltak, kölcsönösen nagyon tisztelték egymást. Egyaránt kemények és könyörtelenek voltak feladataik végrehajtásában, és egyforma elszántsággal védték a nekik szolgáló embereket. Amíg azonban Arnold Morgan hagyta, hogy karrierje tönkretegye két házasságát, John Bergstrom iszonyú kíno-kat állt ki alig két éve, amikor 30 éves felesége meghalt rákban.

A támaszponton lévő szolgálati házában egyedül élő Bergstrom admirálist számos nyu-gati parti hostess tartotta a legjobb kuncsaftnak. Valamiféle misztikum lengte körül őt is, mint minden Fókát. 185 centiméter magas volt, és még mindig kemény, jókötésű szakasz-parancsnoknak tűnt. Sima, fekete haja még nem őszült, habár már 57 éves volt. A tenisze-zés közben kilátszó alkarja alapján sokkal tagbaszakadtabb férfinak tűnt volna. Nagy keze volt és szürke, szomorú szeme. Nem nevetett sokat, viszont annál többet vigyorgott. Egy olyan férfi széles és derűs vigyorai voltak ezek, aki szörnyű veszélyeket élt át, és akinek minden más csupán gyerekjáték volt.

Arnold Morgan nemcsak szerette Bergstrom admirálist, de meg is bízott benne, ami rit-kaság volt, hisz az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója szemében csak kevesen estek ebbe a kategóriába.

103

– Örülök, hogy láthatlak, John! – mondta Morgan. – Jó régen nem találkoztunk^ Hoz-tam néhány apróságot, amit meg szeretnék mutatni neked... És azt hiszem, lassan elkezd-hetjük a műsort!

– Azt mondom, Arnie – rázta a fejét Bergstrom vigyorogva –, hogy ez nem olyan isten-verte könnyű, mint amilyennek tűnik. Őszintén szólva én még soha nem vettem részt egy Oroszország belsejében zajló különleges akcióban. Tiszta aknamező a dolog, és ha elkap-ják az embereimet, akkor ez lenne az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb megszégye-nülése az U-2 pilóta nélküli repülő hatvanas évekbeli ügye óta.

– Mondjak neked egy még annál is nagyobb szégyent? – kérdezte Morgan. – Ha azok az istenverte kínaiak megszerzik azt a tíz kibaszott Kilót, és kizárnak minket a Tajvani-szorosból! Akkor majdnem háborúznunk kellene, hogy a Nyugat újra békésen hajózhasson Keleten.

– Igen, tudom. Még nem adtam fel a dolgot – válaszolta Bergstrom. – De remélem, hogy elég adatunk van a dologról.

– Van itt néhány hasznos infó – veregette meg Morgan aktatáskáját. – Adj egy csésze kávét, és megmutatom! Apropó, az elnök megkért, hogy adjam át neked legmelegebb jókí-vánságait.

– Nagyon kedves tőle – mondta John Bergstrom. – Alig kétszer vagy háromszor talál-kozott velem.

– Az elnök éppenséggel sokkal jobban kedveli a katonákat, mint a politikusokat. Szinte feladatának tartja, hogy összebarátkozzék minden rangidős tiszttel. És még büszke is arra, hogy tudja a Fókák főparancsnokának keresztnevét. Ahogy szálltam ki a gépből, csak eny-nyit mondott: „A legjobbakat Johnnak!”

– Remélem, hogy néhány hónap múlva is ezt fogja mondani! – válaszolta a Fókák főnö-ke.

Arnold Morgan elővette az aktatáskáját, és kinyitotta a Fort Meade-től kapott vastag sárga papírborítékot, amelyet két nappal azelőtt a sokat szidott Charlie pontosan leszállí-tott. Odament az Oroszoszág észak-európai részét ábrázoló részletes térképhez, amely kite-rítve feküdt a széles, megdöntött asztalon, és tompított zöld fény világította meg.

Ujjával végigkövette az Onyega-tó nyugati partját, Petrozavodsz-kon keresztül egészen odáig, ahol a tavat két nagy félsziget vágja ketté, amely miatt az átmenő forgalomnak át kell térnie a keleti partra. Továbbhaladt a szintén a tóparton fekvő Kuzaranda mellett, majd a két másik kiszögellő félsziget közti, 40 kilométerrel északabbra fekvő szűk nyílásra mu-tatott.

– Körülbelül 40 kilométerre északra – mondta –, itt, a nyugati parton... Ez az egész út egyik legmagányosabb pontja... Látod ezt a kisvárost? Unika a neve, és majdnem olyan, mintha a tóparton lenne... Holott nem a parton van... Körülbelül 13 kilométerre van a part-tól. Körülötte semmi más nincs, mint néhány kis farm, parasztokkal, akik olyan szegények, mint a templom egere.

– És éppen itt – mutatta egy osztókörző hegyesebbik felével –, itt állnak meg a tenger-alattjárókat szállító teherhajók. Ha Unikából egy vonalat húzol északkeletre a tavon keresz-tül, egészen Provenyecig, ahol a csatorna kezdődik a jobb felső sarokban, akkor ezen a vo-nalon állnak meg a hajók, a parttól körülbelül másfél kilométerre.

– Kövesd a tó nyugati partját körülbelül két kilométerre északra, ahol a vonal először éri el a tavat!... Éppen itt... még érdekesebb dolog történik. Itt, ezen az elhagyatott part menti részen kikötnek a nagy turistahajók. Zöld Megállónak hívják ezt a helyet. A hajók a kikö-tőhely előtt lassítanak, és a magas fűvel benőtt part mentén horgonyoznak le. Leeresztenek egy 15 méter hosszú pallót – mint a kompok –, és mindenki kiszállhat, hogy megnézze a szűz orosz tájat.

– Te jó ég, Arnie! Te zseni vagy! Mondtam már ezt neked?

104

– Hát, nem én intéztem el a Zöld Megállót, de az tuti, hogy én intéztem el, hogy ezt megtudjuk.

– Nehéz volt? – Halálos. Megbíztam egy emberemet, hogy hívja fel az Odesszai-Amerikai Hajótársa-

ságot itt, az Államokban, és mondja meg nekik, hogy amatőr ornitológus, és szeretné meg-nézni az Onyega-tó északi partvidékét. Gondoskodtam arról is, hogy mielőtt felhívja őket, lefoglalja az utat... most azt hiszi az a szarházi, hogy tíznapos, fizetett szabadságot fog kapni.

– Akármibe kerül is, olcsó – mondta Bergstrom admirális. – Végül is pihenő, vagy nem?

– Ebben a játékban általában saját magadnak kell elintézni a pihenőket. – Az első számú probléma tehát ez: hogy a nyavalyába tesszük fel az embereimet éppen

arra a turistahajóra, amelyik pont akkor pihen a Zöld Megállóban, amikor a Teherhajók le-horgonyoznak egy éjszakára? Egyébként is, honnan a nyavalyából indulnak a turistahajók?

– Általában Szentpétervárról. – Szentpétervárról? Mi az útvonala ezeknek a hajóknak az Onyegáig?, – Át a Ladogán, aztán a Szvir-folyón és a csatornákon, amik elvezetnek az Onyegáig. A

turistahajók útvonala az Onyega alsó felén majdnem megegyezik a teherhajó útvonalával. Azt hiszem, hogy a turistahajó a tó északi részén előzi meg a teherhajót. Aztán mindkettő lehorgonyoz éjszakára, egymástól nagyjából két kilométerre.

– Rendben. De hogyan visszük fel az embereinket a megfelelő hajóra? Milyen gyakran mennek?

– Ami azt illeti, ez a legkisebb probléma. Amióta Oroszország kinyílt, sok turistahajót indítanak. Szinte minden napra jut egy. Hétvégenként néha három vagy négy is indul. És tulajdonképpen mindegyik az Onyega északi részében fejezi be az utat, és tart valahol Zöld Megállót általában kora este. Ne feledd, hogy nyáron ott soha nem sötétedik be... tudod, a fehér éjszakák...

– Igen, de azt még mindig nem látom, hogy hogyan kerülnek az emberek éppen a meg-felelő hajóra.

– Hát, ha te nem tudod, akkor a ruszkik sem fogják kitalálni! A turistahajók körülbelül négyszer olyan gyorsan mennek, mint a teherhajók. Ezek 5 csomós sebességgel cammog-nak Nyizsnyij Novgorodtól fel a tóig. És nem tartanak megállót. Ami viszont azt jelenti, hogy viszonylag pontosan meg tudjuk határozni, mikor érik el az Unika menti partokat. Műholdon követjük a teherhajókat, és a fickók éppen arra a turistahajóra fognak felszállni, amelyikről tudjuk, hogy az Onyega-tó északi részében 17.00 körül fogja elhagyni a tenger-alattjárókat. Az a Zöld Megálló lesz az út vége a turistáknak. Ok ott megfordulnak, és másnap indulnak vissza Szentpétervárra.

– Igen, de nem olyan egyszerű feliratkozni egy több napos útra. Kabint kell foglaltat-nod, meg a jó ég tudja, mit... – mondta Bergstrom admirális.

– Ja!... De ne aggódj, John! Még itt, az Államokban lefoglalunk az összes lehetséges ha-jón néhány felső fedélzeti kabint. Minden napra.

– Igen, de az nagyon gyanús, ha állandóan lemondjuk a helyeket! – Hogy érted, hogy lemondjuk? Semmit sem mondunk le! Szerzünk embereket, akik

majd beugranak. Titkárnők, barátok európai nagykövetségeinkről és az Európában működő amerikai cégektől. Kapnak egy kis ingyen nyaralást. A hajók amúgy is amerikaiakkal van-nak tele... Van egy kimutatásom... Az Odesszai-Amerikai Társaság utolsó három hajóján 300 utasból átlag 284 volt amerikai. Az egyetlen kellemetlen dolog, amit el kell intéznünk az, hogy négy-öt nevet meg kell változtatni, amikor a mi csapatunk van a soron. De ezt jó-val előtte tudjuk már, mert tudni fogjuk, hogy pontosan mikor érnek a tó északi részére...

105

Abban a pillanatban meg tudjuk mondani, amint látjuk a műholdfelvételeken, hogy a te-herhajók elindultak Nyizsnyij Novgorodból.

– Jézusom, Arnie! Ezt te komolyan meg akarod csinálni, ugye? – Persze. Nincs más választásunk. A két admirális néhány percig csendben ült, és csendben tűnődtek, hogy mekkora pusz-

títást fog végezni az akció, amit útjára akartak indítani. – Nektek viszont, gondolom, jó nagy problémát jelentett a felszerelés, meg hogy hogyan

csomagoljátok be – szólalt meg Arnold Morgan. – Igen – válaszolta John Bergstrom. De nem akarta feleslegesen szaporítani a szót egy ilyesfajta küldetés bonyolult részlete-

ivel. Felkészíteni a négy résztvevőt. Előkészíteni a felszerelésüket: a sisakokat, a maszko-kat, az uszonyokat és búvárruhákat. A támadó eszközöket: a könnyű géppisztolyokat, a jól kiegyensúlyozott, hatékony, szovjet tervezésű és sajátos hangú RPD-ket, amelyekkel egy összetűzés során össze lehet zavarni az orosz őröket. Oldalfegyvernek 9 mm-es Sig Sauer pisztolyokat. Muníciót a fegyverekbe. A Kaybar harci késeket. Az elsősegélycsomagot ko-deinnel, morfiummal és kötözőszerrel. Víztisztító tablettákat, rádiókat, plusz akkumuláto-rokat és egy GPS-t. És bélelt poncsókat és sátorlapokat – arra az eshetőségre, ha a Fókák-nak menekülniük kellene, és ki kellene várniuk a mentőalakulatokat.

– Egyetlenegy helyen változtattam meg az eredeti tervet, admirális. A háttérbe, biztosí-tani a Fókákat, kiküldünk még egy embert. CIA-ügynök, aki a nyolcvanas években a Vas-függöny mögött dolgozott. Nagyon kemény nő, Angéla Rivera.

– ANGÉLA?! – rivallt Johnra Morgan admirális. – Egy nő?! Egy ilyen akcióban? – Igen, egy nő. Smink és álcázási szakember. Camp Pearyben, a CIA kiképzőközponton

ő végzett a legjobb eredménnyel. Rengeteg mindenhez ért, és nem feltűnő. – Mi van akkor, ha megsérül vagy nem bírja a menekülést? – Arnie, emlékszel te arra, amikor az a disznó Aldrich Ames lebuktatta a 25 legfonto-

sabb amerikai ügynököt Kelet-Németországban, Oroszországban és Romániában? – Hogy felejthetném el? – Hát, elárulta a vékony és okos Angéla Rivera kisasszony búvóhelyét is. A KGB ki-

küldött egy pár kísértetet a berlini hotelbe. Úgy döntöttek, hogy egy bemegy Angéla után a szobába, a másik pedig őrt áll odakinn. Amikor az első nem jelentkezett azonnal, a másik tökfej maga is bement. Csak arra volt ideje, hogy meglássa halott társát a padlón. Ez volt életében az utolsó dolog, amit látott. Angéla mindkettőt megfojtotta. Utána meg visszajött a Virginia állambeli Langleybe. Ügyes lány.

– Jézusom!... – mondta Arnold Morgan. – Sok robbanószerre lesz szükség? – Számításaim szerint mind a négy úszónak nyolc, 2,25 kg súlyú, kisalakú adagot kell

magával vinnie. A detonációk viszonylag csendesek lesznek, de nagy lyukat vágnak. A lyukak alakja a szokásos kifelé és befelé ható robbanással ellentétben a robbanás helyén hengeres. Mindegyik adagnak saját időzítése van... halálpontosak. Ez úszónként összesen 18 kiló robbanóanyag, és nem hiszem, hogy többet szeretnének vinni.

– Másfél kilométer vagy egy kicsit több úszás... én sem hiszem... Milyen mély a víz? – Mivel éppen 7 perce tudtam meg az akció helyét, ezt még nem tudom. – Te jó ég! Ember, ti egyre megbízhatatlanabbak vagytok! – mondta Morgan admirális

tettetett komolysággal. – Ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy szerintem mi okozhat igazán gondot! – vá-

laszolta Bergstrom admirális. – És azt is hadd mondjam el, hogy nem igazán tudom, mit lehet vele kezdeni... Hogy a fenébe tudjuk elvinni az összes felszerelést Oroszországba, és aztán hogyan szállítjuk el arra az északi átokföldre? Szerintem összesen körülbelül 340 ki-ló cuccunk lesz – egyharmad tonna! Egy emelős teherautó kellene hozzá!

106

– Jó ég, igazad van... azt hiszem, én úgy terveztem, hogy a finn határ laani részén ke-resztül tudnánk lebonyolítani a szállítást.

– De Arnold! Hisz tudod, hogy azon a határszakaszon nincsenek utak! Van egy nagy észak-déli út, az viszont nem keresztezi a határt. Arra csak néhány zsákutca van. Az egyet-len vasutat meg még mindig nagyon őrzik az oroszok. Ott nem állhatunk neki kurva szemtex-szállítmányokat küldözgetni.

– Természetesen Szentpétervár és Petrozavodszk közt van rendes országút is – folytatta Bergstrom. – De majdhogynem lehetetlen az orosz vámosok és kikötői őrség orra előtt egy ekkora rakományt észrevétlenül elszállítani. Ha lebuknánk, akkor hihetetlen balhé lenne!

– Igazad van – válaszolta Morgan. – Mi a helyzet a légi szállítással? Mondjuk valami elhagyatott helyről Finnország keleti részéről? Egyenesen át a határon, arra a területre, ahol szükségünk lesz a felszerelésre.

– Azt nem kockáztathatjuk meg, Arnie. Az oroszok elég idegesek minden olyan repülő miatt, amelyik belép a légterükbe. Különösen a csecsen válság óta.

– Mi a helyzet a vízi úttal? – Túl kockázatos. A csatornákon a hajózási utakon több helyen is ellenőrzik a forgal-

mat. Az az igazság, hogy nem szabad elkapniuk bennünket. – Szerinted mi a legnagyobb esélyünk? – Azt hiszem, hogy helikopter a határon keresztül... nagyon alacsonyan repülve, hogy a

radarok ne vegyék észre. De ha az egyik katonai lehallgató állomásuk észreveszi, akkor le-lövik. Ha minden kötél szakad, ezzel az eshetőséggel számolnunk kell.

– Te jó ég!... Ha ez bekövetkezik, azért súlyos árat fizetünk! – Tudom. De nem látok jobb megoldást. Ekkorra már mindkét tiszt gondolataiba merülve járkált fel-alá a szobában. Egy ideig

egyikük sem szólt. – Arnie... – szólalt meg végül Bergstrom admirális. – eszembe jutott valami! Hallottál

az új HALÓ fejlesztésekről? Még nem tökéletes, de a szakértőim szerint működik. – HALÓ? – kérdezte Morgan. – A Nagy Magasság, Alacsony Ernyőbontás (High

Altitude, Low Opening) rövidítése, ugye? Szabadesés körülbelül 6500 méterről. Arra gon-dolsz, hogy magasan Oroszország felett egy repülőgépről dobjunk le néhány fickót, akik hozzá vannak csatolva a felszereléshez? Jézusom... Nem is tudom, John.

– Nem, Arnie, nem erre gondolok. Kapszulákra gondoltam. Nagy fémdobozok, amelyek ugyanúgy működnek, mint a lézerirányítású bombák. Egy katonai repülőből kidobjuk őket magasan Oroszország felett – akár 12 000 méteren is –, és egy sugárnyalábbal pontosan a kívánt helyre irányítjuk őket.

– Hogy micsodával?! – Sugárnyalábbal!... A fickók elfoglalják a helyüket a tó mellett valahol. Bekapcsolják a

sugárnyalábot, és várnak a repülőre. A repülőgépről ledobják a dobozokat. Ekkor a doboz számítógépes irányító egysége működésbe hoz egy kis kormányművet, ami beállítja a he-lyes irányt.

– Nagyon okos kis vacak. De van néhány kérdésem. – Tessék. – Ezek a dobozok becsapódnak a földbe, mint egy bomba? – Nem. Zuhannak 11 500 métert. Aztán pedig kinyílnak az ejtőernyők, és az utolsó 500

métert 20 kilométer/óra sebességgel teszik meg. Az ernyők kinyílása után 90 másodperccel érnek földet. És ha nem fúj viharos erejű szél, akkor a fénysugár körüli 15 méteres sugarú körben esnek le. A fickók nemcsak hogy látják az esésüket, de még hallják is, amint a föld-re érnek.

– Mi a helyzet a radarral?

107

– Hát, ahogy azok a dobozok 12 kilométeres magasságból zuhannak... elég kicsi az esé-lye, hogy az oroszok pontosan belőjék a pozíciót. De még ha meg is tudnák határozni a po-zíciót, már nemigen tudnának mit csinálni. Úgy képzelem, hogy képernyőn úgy nézhet ki a dolog, mint egy meteor vagy valami hasonló.

– Mennyi a súlyuk? – Azt hiszem, három kellene, egyenként 110 kiló... van rajtuk fogantyú is... két ember el

tudja őket cipelni. – És aztán? Eltemetik őket valahol az erdő szélén? – Pontosan. Amint a Fókák kinyitják őket, legfelül találnak két ásót. A visszazárt dobo-

zokat elássák. Aztán megvárják az éjszakát, akkor visszamennek értük. – Van egy másik problémám is, John. Hogyan tudunk az oroszok fölé küldeni egy kato-

nai gépet anélkül, hogy feltennének nekünk egy csomó igen kellemetlen kérdést? – Nagyon egyszerűen. Óvatosan előkészítve a dolgot, egy katonai gépet igen nehéz

megkülönböztetni egy kereskedelmi szállítótól. Hacsak nem küldenek fel egy elfogó va-dászgépet, hogy azonosítsa. De az nem túl valószínű.

A Fókák parancsnoka odament a szobája sarkában álló földgömbhöz. Egy mérőszalagot helyezett a földgömb tetejére, és beigazította.

– Tessék! – mondta. – A Los Angelesből az Arab Emírségekbe az Északi-sarkon ke-resztül vezető út éppen az Onyega-tó felett halad át. Az ezt az utat használó egyik amerikai repülőgép-társaság vezetőjének majd szépen megmondjuk, hogy jelezzen az oroszok felé egy kereskedelmi járatot aznap éjszakára. Senki sem fog gyanút. A trükk mindössze annyi, hogy a Boeing helyett egy katonai gép végzi a repülést.

– Mondtam már neked valaha, hogy zseni vagy? – kérdezte Arnold Morgan. – Mostanában nem – válaszolta Bergstrom admirális. – És tesztelték már ezt a sugárnyalábos rendszert? – kérdezte Morgan. – A sivatagban.

Az történt, amit mondtál? – Hivatalos jelentés még nem érkezett róla, de néhány emberem ott volt, és azt mond-

ták, hogy istenverte csoda volt. Kihajították a dobozokat 12 kilométer magasról, és a su-gárnyalábtól mindössze néhány méterre értek földet.

– John, öreg haver! Ez az! Ezt fogjuk csinálni! Hol vannak most az embereid? – Helsinki belvárosában, egy hotelben. Parancsra várnak, hogy az egyik turistahajón el-

induljanak Szentpétervárra. Ahogy korábban megegyeztünk: nagyon jó papírjaik és útleve-leik vannak.

– Rendben – mondta Morgan. – Értesítem a CIA embereit, hogy gondoskodjanak hely-foglalásról az összes turistahajóra. Az lesz a legjobb, ha a helyfoglalás négy nappal azután kezdődik, hogy a Tolkaty hajók odaérnek a hajógyárba Vörös Szormovóban. Elméletileg ugyanis azonnal rakodhatnának és indulhatnának. Valószínűleg azonban nem ez fog tör-ténni.

– Én pedig azt hiszem, azonnal küldök egy rangidős tisztet Helsinkibe, hogy két másik Fókával azonnal hajózzon fel az Onyegára... Gyorsan kell cselekedni. Azonnal elkészítte-tem a dobozokat, hogy néhány napon belül itt legyenek. Megpakoljuk őket, és már aznap indulásra készek lesznek... A főnököt holnap reggel elküldöm Helsinkibe... Végül úgyis várakozással töltünk néhány hetet, de akkor is készenlétben kell lennünk.

– Még egy dolog, John... – tűnődött el Morgan. – Mennyire pontos időzítésre van ahhoz szükségünk, hogy a felderítők időben hagyják el a hajót és kiérjenek abba a körzetbe, aho-va a felszerelés érkezik?

– Nem veszélyes. Már a turistahajó indulása előtt pontosan tudni fogjuk, hogy mikor ér-nek a Zöld Megállóba. Csak az kell, hogy a repülőgép mondjuk két órával később érjen oda. Úgy fog látszani, mintha a fickók csak sétálnának egyet. Közben meg bekapcsolják a sugárnyalábokat, és a gépek biztosan jönni fognak. Ha késnek, akkor az csak azt jelenti,

108

hogy még egy órát kell várniuk, de ez nem számít. A repülőgép viszont nem jöhet hama-rabb, mert az orosz légtérben nem nagyon szabad lelassítania. De ezzel szerintem nem lesz gond.

– Szerintem se – értett egyet Morgan admirális. – De úgy kell megszerveznünk, hogy ne jöjjön közbe váratlan akadály. És akkor minden a Fókákon múlik... Apropó, hogyan jönnek vissza? Nem a hajón, ugye?

– A felderítők igen – válaszolta Bergstrom. – A hajó nagyon gyorsan megy vissza Szentpétervárra: megállás nélkül, végig 20-25 csomós sebességgel. A csapásmérők viszont nem mennek vissza a hajóra. Egy kis teherautó hozza őket vissza. De nem lesz gyanús a dolog. Néhány turista, amint éppen őseik földjén kirándul. Nem probléma. Elég falusi vi-dék az. Semmi sincs arrafelé, ami miatt veszélyes hely lenne.

– Egészen a robbantásig. Az azonban megváltoztatja egy kicsit a dolgokat. – Lehetséges, Arnie. De addigra már árkon-bokron túl leszünk. – És utána? Akármi is történjék, kurva nagy cirkusz lesz. – Na ez viszont a te problémád, nem az enyém. Az én feladatom az, hogy felrobbantsak

három orosz dízel-elektromos tengeralattjárót. Azt hiszem, ezt meg tudom oldani. A cir-kusz viszont politikai ügy. Az meg a te dolgod... Azt hiszem, a CIA is dolgozhatna rajta.

– Igen, én is azt hiszem. Majd felháborodunk... panaszt teszünk néhány dolog miatt, megpróbáljuk elültetni az oroszokban a gyanút, csecsenek vagy fundamentalisták csinálták az egészet. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem túlzottan elégedettek a moszkvai kormánnyal.

– Nem, Arnie, tényleg nem. De mi vagyunk az egyetlen ország, amelyik teljesen vilá-gossá tette, hogy nem akarjuk, hogy Kína megvegye azokat a Kilókat. És szerintem az oro-szok ezzel végig tisztában lesznek.

– Hát, én még azt sem hinném, hogy a kínai haditengerészet partit rendez a pekingi amerikai nagykövetség dolgozói tiszteletére.

Hetedik fejezet

Az Onyega-tavon a Mihail Lermontov egyenletes, 25 csomós sebességgel haladt észak felé. A szokásosnál alacsonyabb vízállású tó ezen a ponton 80 kilométer széles volt. Május elseje volt, délután. A tavaszi eget elborították a nagy, sötétszürke fellegek, amelyeket a ki-tartó délnyugati szél hajtott maga előtt. A szél hideget és esőt hozott a Balti-tengerről. Hel-sinkiben és Szentpéterváron már be is köszöntött a rossz idő.

– Ha elromlik az idő, az tönkreteheti az utunkat – mondta Rick Hunter hadnagy. A mintegy 100 méter hosszú, kék– fehér turistahajó tatján, a harmadik fedélzeten található kis bár sarkában ücsörgött két társával. – Ha úgy fog esni, ahogy gondolom, akkor nagyon megszívjuk ezt a kis nyaralást!... Mindegy, vissza már nem fordulhatunk...

Gondosan és határozottan válogatta a szavait, nehogy az esetleges hallgatózok megért-sék. Az USA haditengerészetének Fókáira jellemző szavak voltak ezek: tényszerűek, lé-nyegre törőek, semlegesek és összeillők. Az akciót végrehajtó Fókák nem szoktak túlzá-sokba esni. A veszély számukra olyasvalami, amivel szembe kell nézni, amit kezelni kell, néha kegyetlenül, éppen csak elkerülve a mészárlást. Hitvallásuk egyszerű: ha egyikünk itt hagyhatja a fogát, ne kísérletezz, és ne ejts foglyokat!

Rick Hunter ritka adottságokkal rendelkezett. Sok, hasonlóan bátor férfi közül azért őt választották ki szakaszparancsnoknak, mert a kiképzők és a parancsnokok meglátták benne ezt a különlegességet. Hideg, világoskék szeme volt, és durva modora. Kiképzői úgy ítél-

109

ték meg, hogy a többiek követni fogják ezt a Bluegrass farmról érkezett, nyers hadnagyot, aki viszont sajátjaként fogja kezelni emberei problémáit.

Coronadóban, és otthonában, a Virginia állambeli Little Creek-ben majdnem mindenki rajongott Rick Hunterért. Ebbe talán az is közrejátszott, hogy különösen jó szeme volt a te-livér versenylovakhoz és igen finom füle a pletykákhoz. Az elmúlt négy évben háromszor jósolta meg a Kentucky Derby győztesét: kettő ugyan biztos favorit volt, de a harmadik ló 20: l-es esélyre jött be. A fiatal Fókák istenítették Hunter hadnagyot.

Apja, az öreg Bart Hunter viszont már nem volt ennyire elragadtatva fiától. Csodálatos farmja volt Lexingtonhoz közel, a Versailles-csúcs mellett. Saját telivérjeivel foglalkozott. A legfelfoghatatlanabb titoknak tartotta, hogy legidősebb fia miért nem mutatja az érdek-lődés leghalványabb jelét sem az ő munkája iránt, és miért nem akar lovakat tenyészteni, ahogyan azt ő teszi, és előtte az apja is tette. Rick 15 éves kora óta minden évben megpró-bálta elmagyarázta neki, de az öreg még két évtized után sem fogta fel.

– Apa, nekem ez az élet túlságosan passzív! Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy kábultan mászkáljak a világban, és mást se tegyek, mint hogy méregessem a versenylovak csikóit, meg várjam az évenkénti keenelandi vásárt, hogy megtudjam: jövő évben is lesz-e mit ennünk... Ha lovakkal akartam volna foglalkozni, akkor zsoké lettem volna. De az meg nem lehettem...

Ebben igaza volt. Bár egyetlen gramm háj sem volt rajta, a 188 centi magas Rick elérte a 97 kilogrammot. Súlyban tehát két zsokéval is felért, és olyan izmai voltak, mint a híres versenylónak, Man O’Warnak. Egész életében nagy úszó volt. A Vanderbilt Egyetemen egyetemi bajnok lett, és majdnem sikerült bekerülnie az 1988-as olimpiai keretbe is – de hirtelen otthagyta az egyetemet. Egy évvel később felvették az annapolisi Haditengerészeti Akadémiára.

Harmadik generációs farmerként iszonyú testi ereje volt. Vízben fürgén és jól koordi-náltan mozgott. Egyértelmű volt tehát, hogy a Fókákhoz kell kerülnie. Az pedig, hogy ki-váló céllövő volt, aki az 500 hektáros, bluegrassi farmjukon gyerekkora óta parancsoláshoz szokott, kezdetektől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy később parancsnok lehet belőle. És Rick Hunter nem okozott csalódást senkinek. Csak az apjának.

Most pedig ott ült a taton, és a nagy ablakokon keresztül rosszalló arckifejezéssel bá-multa a tornyosuló felhőket.

– Bassza meg! – gondolta magában, amint a Mihail Lermontov egyenletesen haladt az egyre vastagodó, szürke felhőtakaró alatt. – Sötét lesz éjszaka. Még a telihold sem sokat segít a dolgon. Ez is szívás lesz...

Lehetséges, hogy a hajó névadója, a XIX. századi romantikus író, az első nagy orosz pszichológiai regény szerzője nem így fejezte volna ki magát, de a Korunk hőse is valami hasonlóval, a csalódottság és elszigeteltség kettős démonával foglalkozik... és ezt Rick Hunter tökéletesen átélte. Különösen ebben a pillanatban.

Manapság az összes orosz turistahajó egy kicsit kulturális intézmény is: a hajómúzeum bemutatja a hajó névadójának életét és munkásságát. Hunter a társaival szintén megnézte a Mihail Lermontov rövid életének szentelt kiállítást. A három Fókát különösen lekötötte a Lermontov halálát bemutató rész. Az író párbajban halt meg, 26 éves korában.

– Miután kilőtte az egyetlen golyóját, el kellett volna ugrania jobbra – gondolta Fred Cernic alhadnagy. – Aztán meg rögtön rámenni a fickóra késsel, alacsonyan tartva... jobb láb elöl... szúrni... egyetlen mozdulat...

– Ha rendes kiképzést kapott volna, akkor még mindig élne – jegyezte meg végül fenn-hangon.

– Persze, igazad van – válaszolta Rick Hunter. – Most lenne körülbelül 200 éves. A harmadik Fóka a vékony, sötét hajú Ray Schaeffer zászlós volt. A 28 éves zászlós

Massachusetts egyik kikötővárosából, Marblehead-ből származott. Családfáját egészen a

110

függetlenségi háborúig vezette vissza. Az elveszített Long Island-i csata után marbleheadi polgárok – köztük egy Schaeffer – menekítették csónakon Manhattanbe George Washing-tont. Ray büszke volt a családjára. Apja halászhajó parancsnokként a tengeren dolgozott. A család generációk óta a dokkoknál lakott, egy közepes nagyságú, fehérre festett, koloniális stílusú házban. A Schaefferek mind mélyen vallásos katolikusok voltak.

Ray a középiskola elvégzése után egyenesen Annapolisba ment. Igazi tengerész volt. Értett a navigáláshoz, kiválóan úszott, és a szakasz legjobb középsúlyú ökölvívója volt. Gyerekkora óta mindenre felírta a „Fókák” szót. Egyértelmű volt, hogy Rick Hunter és Ray számára komoly karriert kínált az amerikai fegyveres erők e különleges egysége.

Oroszországba mindhárman hamis útlevéllel és papírokkal érkeztek. A véletlen elszólá-sok elkerülése végett megtartották igazi keresztnevüket, teljesen megváltoztatták viszont vezetéknevüket. Katonai jellegű utalás nem szerepelt papírjaikban. Nem feltűnően, de azért elkülönültek a többi utastól. A hajón utazott egy elvált asszony és a lánya, akik igen meg-kedvelték a három férfit. A sovány, sötét hajú Mrs. Jane Westenholz és őzszemű, 19 éves lánya, Cathy, a Connecticut állambeli Greenwich-ből jöttek. Mrs. Westenholz hamar rá-szokott a „Ricky, Freddie és Ray, kedves” megszólításra. Mintha a három férfi fodrász lenne... Bergstrom admirálist mindenesetre nagyon mulattatta volna a dolog.

Hunter szakaszparancsnok az órájára nézett. A Zöld Megállóig még mindig négy óra volt hátra. Mivel a hajók még nem a nyári menetrend szerint közlekedtek, este 7.30-kor kellett megérkezniük. A hajó ma éjjel komor és nyirkos szürkületben fog megállót tartani. Tavasszal az oroszok általában este kikötnek a mólóhoz, és csak másnap reggel engedik ki sétálni az utasokat. Ha az idő jó, akkor még egy grillsütést rendeznek délben, és csak ez-után indulnak vissza délre Szentpétervárra.

A hajó nyugatnak vette az irányt, hogy a megadott programnak megfelelően elhaladjon Kizi-sziget mellett. Kizi igazi nemzeti kincs, a faépítészet kincsesháza. Néhány hajó kiköt a szigeten, és beiktat egy hosszú, akár négyórás megállót. A turisták ilyenkor kiszállhatnak, hogy megtekintsék a XVIII. századi faragott templomokat és a sziget történelmi jelentősé-gű faépületeit. Minden eredeti szépségében maradt fenn. A Mihail Lermontov nem kötött ki, csak egy gyors kerülőt tett, de a szigetet feltétlenül érdemes legalább látni, mivel egé-szen különleges hely: hagymakupoláit minden útikönyv megemlíti.

A Fókák felvették csuklyás anorákjukat és baseballsapkájukat. Fizettek a pincérnek, az-tán kimentek a fedélzetre, hogy megnézzék a szigetet. Fred hozta a fényképezőgépét is. A korlátra támaszkodva nézték a szigetet, az alhadnagy pedig fényképeket készített. Ray sze-rint semmi esélye, hogy ilyen sötétben jó képeket tudjon csinálni. A foszforeszkáló skar-látpiros esőkabátban és sárga bakancsban előbukkanó Mrs. Westenholz figyelmeztette a „fiúkat”, hogy be kellene menniük, különben „komolyan megfázhatnak ebben a szörnyű-séges orosz időjárásban”.

– Asszonyom! – válaszolta Ray kedvesen. – Otthon, Kentucky-ban már jó sokszor mászkáltam zuhogó esőben a mezőkön. Megszoktam... Kivéve a szemhéjam. Az már bi-zony kezd egy kicsit berozsdásodni.

Mrs. Westenholz gyönyörűségében felkacagott. Tágra nyitotta sötét szemét. – De ez nem amerikai eső! – válaszolta. – Ez orosz eső. Hidegebb, az Északi-sarkról

jön. Át fog fázni. – Ne aggódjék miatta, asszonyom! – szólt közbe Ray kedvesen. – Érzéketlen. Még a

fagy se járja át. – Oóó... – csodálkozott az asszony. – Én azt hittem, Ricky nagyon érzékeny tud lenni...

Azt mondom, hogy be kellene már menniük. Fel kell melegedniük! Majd én rendelek kávét és brandyt.

Fred Cernic ezt igen jó ötletnek tartotta. Magában még azon is eltűnődött, hogy milyen lehet Mrs. Westenholz az ágyban. A probléma csak az, hogy az asszony nyilvánvalóan a

111

nagydarab, szalmahajú szakaszparancsnokot nézte ki magának. És a 44 éves Frednek azt is be kellett látnia, hogy a csinos lányhoz meg már túl öreg... San Diegóban élő felesége és három gyereke ezt valószínűleg örömmel konstatálta volna...

– Rendben! – vigyorgott Rick Jane Westenholzra. – Menjen előre! Öt perc múlva talál-kozunk a bárban... De semmi brandy! Még nem mondtam magának, hogy Fred mostanában kezdett el egy leszoktató programot? Már egy ital után is igen nehéz vele bánni. Hogy se-gítsünk neki, Ray és én is végigcsináljuk a programot. Amikor Freddel vagyunk, mi sem iszunk.

A kapitális hazugság hallatán Cernic alhadnagy felhúzta a szemöldökét. – Ó, Freddie kedves! – mondta Mrs. Westenholz anyáskodva. – Nem engedhetjük, hogy

visszaessék!... Naponta csak egyet, és semmi itókázás délutánonként! – Te jó ég! – gondolta Ray Schaeffer zászlós. – Ez a vén szatyor még kurva nagy zava-

rokat okozhat. Lehet, hogy nemsokára bele kell hajítanunk a vízbe a lányával együtt. Rick Hunternek ugyanez jutott eszébe, de inkább azt szerette volna, ha úgy csinálják

végig a dolgot, hogy semmi ilyesmire nem kerül sor. – Este majd le kell lépnünk egy kicsit – suttogta maga elé. A 10 000 tonnás Mihail Lermontov visszafordult délkelet felé, és megcélozta a parton

fekvő Bojascsina-hegységet a Kurgyenyic-szigettől elválasztó szűk szorost. A szigeten túl kezdődött a Belomorszk-csatornához vezető 80 kilométer hosszú, észak-déli irányú csator-na.

Amint távolodtak Kizi-szigettől, elállt az eső. Imitt-amott bágyadt napsugarak érték a tó felületét, de délnyugati irányból változatlanul felhők tornyosultak. Az elálló szél miatt az alacsony nyomású légtömegek lassabban mozogtak északkelet irányába, de Hunter sza-kaszparancsnok a baljóslatú előjelekből még így is nagyon rossz éjszakára számított. Bele-borzongott a gondolatba, hogy csapatának milyen időjárási viszonyok közt kell majd dol-goznia.

Rick számára ez az idegen, külföldi hely pusztán egy akció helyszíne volt, és ezért ér-zelmek nélkül próbálta szemlélni. De az ezüstösen csillogó tó keleti partján lila ködlepelbe burkolózó hegyek látványa magával ragadott mindenkit, aki még soha nem tapasztalta a hely elhagyatott szépségét. Hunter szakaszparancsnok maga is hozzá volt szokva lélegzet-elállító panorámákhoz, ám most mégis önkéntelenül megrázta a fejét, amikor eszébe jutott, hogy ezen az Isten által teremtett tavon – látszólag ártatlan, de valahogy mégis visszataszí-tó módon – óriási fekete, zátonyra futott csigákhoz hasonló, exszovjet tervezésű tenger-alattjárókat szállítanak.

Ekkor megint besötétedett. A levegő hirtelen lehűlt. A három Fóka a fedélzetről bement a bárba. Jane Westenholz és Cathy már rendeltek kávét és egy tányér aprósüteményt. A Zöld Megálló miatt egyre feszültebb Rick és Fred csak egy kicsit ivott a kávéból. Az el-pusztíthatatlanságában szentül hívő Ray viszont magabiztos volt, és hihetetlen sebességgel evett meg hét süteményt.

Este hat órakor a bár már tele volt. A helyiséget dohányfüst, kávé és alkohol illata járta át. A hajón tartózkodó 140 amerikai többsége lejött egy vacsora előtti italra. Tavasszal, amikor a járatok még nem a maximális nyári kapacitással – 300 utas – futnak, a vacsorát egy turnusban és korán szolgálják fel. A hajóorrban lévő, patkó alakú bárban még többen voltak. Később ugyanis orosz néptáncműsor lesz, majd pedig disco a fiatalabbaknak. Ezen a járaton csak’16 fiatal volt.

Odakinn megint eleredt az eső. A délnyugati irányból hulló esőcseppek csillogtak a fé-nyesen kivilágított felső fedélzeteken. Amint a hajó az út utolsó szakaszába ért, Rick Hunter az esőn keresztül is ki tudta venni a csatornát jelző fényeket. Nagyon félt attól, hogy a parton minden csupa sár lesz. Hogyan fognak kinézni, amikor jóval éjfél után visz-szatérnek a hajóra?

112

Jane Westenholz egyre csak csevegett. Meghívta a három amerikait, hogy vacsorázza-nak vele és a lányával a nagy étteremben. Rick, aki ezúttal nem hozhatta fel mentségül Fred alkoholizmusát, csapdába esett. Végül azt javasolta, hogy találkozzanak este fél nyolckor. A hajó éppen akkor fog megállni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy Rick tudta: a megbeszélt időpontban nem tudnák ott lenni az étteremben. Ellenőrizni a hajó po-zícióját a GPS-sel... Ha pedig a megfelelő helyen vannak, alaposan körül kell még nézniük a környéken.

Mihelyt kiérnek a sötét mezőre, már csak a memorizált számok igazítják őket útba: É 62,38, K 34,47. A Mihail Lermontovnak itt kell megállnia. Fort Meade pontosan ide jelölte ki a Zöld Megállót, és ezt a pontot kell majd meglátnia a Global Positioning System kijel-zőjén. Négy órával később és körülbelül 8 kilométerrel arrébb kell bekapcsolniuk az irány-fényt egy isten háta mögötti orosz mező közepén. Aztán már csak imádkozhatnak, hogy a dobozokon lévő lézeres érzékelők rátaláljanak a fényre. Pontosan 23.30-kor. Öt óra múlva.

Miközben a hajó felfelé haladt a tavon és elhagyta Szunga városát, az Amerikai Egye-sült Államok Légierejének 220 tonnás, nagy hatósugarú, B-52H bombázója útban volt a megbeszélt helyre: 15 000 méter magasban, 260 kilométer/óra sebességgel éppen a sarkkör felett haladt.

A gép pilótája, az észak-dakotai Minőt légitámaszpont ötödik bombázó századának al-ezredese, Al Jaxtimer arra koncentrált, hogy délkeleti irányban haladó gépe pontosan tartsa a sebességet. A vezetőfülkében foglalt helyet Mike Parker őrnagy, a másodpilóta. A gépen tartózkodott még az elektronikai felszerelésért felelős Charlie Ullman százados, valamint a két navigátor: Chuck Ryder és a radart kezelő Sam Segal hadnagyok. Nehéz nap volt a há-tuk mögött.

A Minőt támaszpontról először elrepültek a Los Angelestől északra fekvő Edwards Lé-gitámaszpontra. Moszkvai idő szerint 10.00 órakor – kaliforniai idő szerint előző nap 23.00-kor – újra felszálltak. Elrepültek a légi üzemanyagvétel pontjára, ahol a nagy Edwards üzemanyag-szállító repülőgépből menet közben tankoltak. Ezután a 16 000 kilo-méter megtételére elegendő üzemanyaggal északnak fordultak. A gép rakománya mindösz-sze 340 kilogramm csomag és 80 kilogramm ejtőernyő volt. A három, egyenként 113 kilo-gramm súlyú, bomba alakú ládát a bombarekeszben helyezték el. A ládákra fekete, össze-hajtogatott ejtőernyőket erősítettek. A gondosan összeválogatott holmit még Coronadóban csomagolták össze a Fókák tisztjei. Tartalmazott minden szükséges eszközt egészen az ásóig, a zseblámpáig és a műanyag zacskóba tett három törülközőig.

Útban a teher ledobásának pontjára – az Onyega-tó nyugati partjára – az északi jégsapka felett egymás után szelték át az időzónákat. A megemelkedett adrenalinszint miatt egyikük sem unatkozott, és senki sem volt fáradt. Mindenki tudta, hogy az Amerikai Egyesült Ál-lamok számára még egy aprócska tévedés is a legkellemetlenebb nemzetközi válságot rob-banthatja ki. Mind az öten elhatározták, hogy nem lesz aprócska tévedés. Legalábbis nem az ő bombázójukon, az MT 058-ason.

Moszkvai idő szerint 18.30-kor a B-52H légi erőd elérte Grönland északi partját. Ekkor az óriási, 54 méter hosszú, sötétszürke repülőgép, jellegzetes cápafej formájú orrával és 62 méteres szárny-fesztávolságával Oroszország felé, délkeleti irányba fordult.

Jaxtimer alezredes a Barents-tenger felé haladva is tartotta a sebességet. A számítógép szerint halálpontosan tartották a tervet, habár üzemanyag-takarékossági okokból kifolyólag 3300 méterrel magasabban repültek a tervezettnél. Ha ezt a sebességet tarják, akkor 22.36-ra érnek a kidobás pontja felé. Hat perc késéssel. Nem rossz. 4 óra 6 perc múlva belépnek az orosz légtérbe.

A gép „hivatalos” repülési terve Mike Parker őrnagy táskájában volt. A tervet előző nap készítette el az American Airlines. Az AA294 számú járat útvonala majdnem teljesen megegyezett az Északi-sarkon átvezető, Los Angeles-Bahrein kereskedelmi útvonallal. A

113

Boeing 747 23.00-kor indul Los Angelesből és átrepül a norvégiai North Cape felett. A gép a finn légtérből az orosz légtérbe várhatóan Murmanszktól 660 kilométerre nyugatra, moszkvai idő szerint 22.30-kor ér be. A terv ezután leírja az út oroszországi részét: Moszkvától egy kicsit keletre halad el a Kaukázus felé. Aztán tovább Irán és az Arab-öböl felé.

Ahogyan közeledtek Észak-Európához, Parker őrnagy minden légi irányítási központ-ban bejelentkezik. Először a norvégoknál. Aztán a finneknél. Majd pedig az oroszoknál. A B-52H katonai radarjai ki lesznek kapcsolva. Az alacsonyabb, 12 000 méteres repülési ma-gasságon egy egyszerű, délre tartó személyszállító repülőnek tűnnek majd, amely hivatalos repülési tervvel rendelkezik. Pontosabban, nagy az esély, hogy nem lesz probléma. Orosz-országban a rutin kereskedelmi járatokat általában nem szokták vizuálisan azonosítani. Kü-lönösen éjszaka nem.

Jane Westenholz öntött még egy kis kávét a Fókáknak. Aztán kecsesen felállt, és beje-lentette, hogy a lányával visszavonul, hogy átöltözzenek a vacsorához. Találkoznak fél nyolckor. Rick lovagiasan szintén felállt, és azt válaszolta, hogy örömmel tekintenek a va-csora elé. Megkérdezte, hogy értesítse-e az éttermet az asztalcseréről... hisz egy ilyen ko-moly változás a Mihail Lermontov alaposan képzett orosz főpincérét könnyen az őrületbe kergetheti.

Jane mosolygott, és mondta, hogy nem szükséges. Ő már gondoskodott róla. A Fókák nézték, amint a két nő elmegy. Fred Cernic talán egy kicsit jobban értékelte a jelenetet, mint a másik kettő.

– Hogy a faszba kerülünk ki ebből a szarból? – káromkodott magában Schaeffer zász-lós.

De egy szót sem szóltak. A Fókákba a kiképzés alatt állandóan azt sulykolják, hogy minden helyzetet tekintsenek úgy, mintha egy eldugott mikrofon lenne mellettük. Soha nem felejtik el kiképzőjük szavait.

– Ha három Fóka a sivatag közepén találná magát, ahol minden irányban 10 kurva ki-lométerre ellátszik a legkisebb mozgás, AKKOR IS AZT FOGJÁK FELTÉTELEZNI, HOGY MAGUKTÓL KÉT MÉTERRE EGY LYUKBAN EGY SZAROS SEGGŰ KIS OROSZ KÉM EGY MIKROFONT TART... ÉRTENEK ENGEM?!

És most ezen az orosz hajón különösen nem feledkezhettek meg erről a szabályról. Sza-vak nélkül, ösztönösen tudta mindegyikük, hogy normálisan, a feltűnést kerülve kell visel-kedniük. Ennek a jó szándékú, de bosszantó asszonynak soha senkinek nem szabad mást mondania róluk, mint hogy milyen kedvesek voltak.

Lehet, hogy zavarja őket egy kicsit a dolog, mivel a körülmények olyanok, amilyenek. De az lenne csak az igazán zavaró, ha az asszony bárki figyelmét felhívná a három Fókára, és elmondaná neki, hogy milyen durva, különös és gyanús alakok. Mindhárman észrevet-ték, hogy a hajón tartózkodó emberek közül néhány egészen biztosan volt szovjet katona-tiszt.

Ez különösen így volt a személyzet nyilvánvalóan rangidős tagja esetében. Modora azt sugallta, hogy a hajózási társaság egyik vezető alkalmazottja, aki rangban a kapitány fölött áll. Karpov ezredes volt a neve, és Rick szerint valószínűleg volt KGB-ügynök lehetett. Sovány, világos szemű, sima bőrű és sima természetű férfi volt. Tökéletes eleganciával öl-tözködött, és groteszkül udvarias volt mindenkivel. A jóvágású „új orosz” mintapéldánya, szöges ellentéte a régi, sápadt lumpenhivatalnoknak, aki miatt ennek az országnak az el-múlt hatvan év nagyobbik részében olyan rossz volt a híre.

A körülbelül 45 éves Karpov ezredes majdnem a hölgyek kedvence volt, de csak majd-nem: valami hiányzott belőle. Majdnem flörtölt a hajón utazó legcsinosabb hölgyekkel – beleértve Mrs. Westenholzot is. De ez nem volt igazi flört. Mintha az igazi személyisége kiszáradt volna. Cathy Westenholz, aki ősszel kezdi a pszichológia szakot a Yale-en, egé-

114

szen sajátos módon úgy fogalmazott az anyjának, hogy szerinte Karpov ezredes „szexuáli-san meghatározhatatlan”.

Rick Hunter meg azt gondolta, hogy az ezredes „kibaszottul veszélyes”. Éberen figyel és nagyon okos. A Fókák szakaszparancsnoka mindig köszönt neki, ha elmentek egymás mellett, de inkább csak távolról szerette szemmel tartani Karpovot. Végül arra a következ-tetésre jutott, hogy az ezredes alapjában véve mindenről tud, ami a Mihail Lermontov fe-délzetén történik.

Hunter azzal is tisztában volt, hogy még csak gondolni sem lehet az ezredes kiiktatásá-ra. Még akkor sem, ha a fickó beleütné az orrát a dolgaikba. Egy ilyen gyilkosság után ugyanis azonnal tele lenne a hely KGB-ügynökökkel, és akkor a Fókák soha nem jutnának ki.

Nem. Egyszerűen csak iszonytatóan gondosnak kell lenniük – mint mindig. Az ezredes nem láthat, nem hallhat és nem szagolhat meg semmi gyanúsat. És Hunter szakaszparancs-nok csak mászkált tovább a hajón... hanyag, lumpos, civil módon, és megpróbálta elkerülni az ezredest. És arra is törekedett, hogy Jane Westenholz vidám legyen, sőt reménykedjék, és – mindenekfelett – ne fogjon gyanút.

19.14-kor Freddie meghallotta, hogy a motorok fordulatszáma megváltozik. A turistaha-jó lassított. A sötétség miatt a nagy négyszögletes ablakon keresztül csak keveset lehetett látni. Ray Schaeffer azt gondolta, hogy közel van a kikötő. A fedélzet fényei még mindig megvilágították a ferdén hulló, de egyre gyengülő esőt. A Fókák bezipzározták kabátjukat, és feltették baseballsapkájukat – Rick sapkáján a Cincinatti Reds nagy C betűje volt, Fred a Dodger Blue kék, Ray pedig a Boston Red Sox jellegzetes, sötétkék alapon pirosfehér B betűs sapkáját hordta.

A második felső fedélzet mindkét oldalán volt egy fedett sétáló, de az árbocnál lévő pa-dokat már verte az eső. Fred nem látott senkit a környéken. Áthajoltak a korláton, és lát-szólag elmerültek a hajó oldalának verődő fehér tajték nézésébe. Igazából viszont próbál-ták hozzászoktatni szemüket a sötéthez, és kivenni a partot.

Ray Schaeffer biztos volt benne, hogy a part nincs messzebb néhány száz méternél, és mindannyian hallották, amint a motorok lehalkulnak, ahogyan a hajó közeledett a Zöld Megálló felé. Nem volt meglepő, hogy ilyen nehéz észrevenni a partot. Az Onyega északi partjainál lapos a vidék. Csupa gabonatermő föld és szarvasmarha legelő. A víz szélének jól kivehető, fekete vonalát az esőtől függetlenül is elfedi a magas sás és fű.

A kapitány a hajóorrban hirtelen felkapcsolt néhány nagy reflektort. Mindhárman fel-kapták a fejüket. Á nyakát nyújtogatva Ray észrevett egy alacsony, szürke mólót. Mélyen az eső áztatta vízben állt, alig egy méter magasan emelkedett ki.

– Ez az! – morogta maga elé. – A hajó odaáll a móló mellé. A hidat szerintem a fűre eresztik, hogy szilárd talajon álljon. így bárki kiszállhat.

– Remélem, akkor is leengedik éjszakára, ha rossz az idő! – mondta Rick. – Azt mond-ták, hogy mihelyt beáll a hajó, leeresztik a hidat, és hagyják, hogy bárki leszállhasson.

A Mihail Lermontov most már szinte mozdulatlan volt. Ahogy kevesebb mint egycso-mós sebességgel közeledett a mólóhoz, Schaeffer zászlós érezte a gyenge ütközést. Aztán hallotta, hogy a jobb oldali motor rükvercbe kapcsol, felpörög, majd megáll. A 10 000 ton-nás hajó teljesen megállt.

– Nem először csinálja a seggfej! – morogta a marhleheadi hadnagy. Gyorsan visszahúzódtak a fedélzet egy elhagyatott részébe. Rick Hunter előhúzta zse-

béből a kis fekete GPS-t, és bekapcsolta. A készülék zöld lámpája homályosan világított a sötétben. Rick kitartotta az esőbe, hogy a készülék által kibocsátott sugarak megtalálják a Föld felett 35 000 kilométer magasban keringő műholdat. Eltelt egy perc. Aztán még 30 másodperc. Aztán pedig a készülék kiírta földrajzi pozíciójukat: É 62,38, K 34,47.

115

– Eddig nyerésben vagyunk! – mondta Rick a társainak. Kikapcsolta a készüléket, és gyorsan visszagyömöszölte kabátja zsebébe. – Mit láttok? Van valami?

– Nem sokat. A parttól nem messze ég egy lámpa... Ott, körülbelül 50 méterrel balra at-tól a helytől, ahol leeresztik a rámpát. Látjátok? Ott...

Ray a magas part menti növényzeten keresztül egy pontra mutatott. A többiek is meglát-ták a fényt, ami előjött és eltűnt... valószínűleg a himbálózó növényzet miatt.

– Talán egy ház – mondta Cernic alhadnagy. – Vagy egy bolt... Nem hiszem, hogy sok minden lenne errefelé. Azt mondták, hogy elég eldugott hely. Vadmadarak és termőföl-dek... hogy lássunk valamit az igazi orosz vidékből.

– Igen – mondta Rick. – De állítólag azért lesznek itt emberek is. Árusok, fafaragók, szuvenírt áruló boltosok; talán egy kis kávéház is, ahol az utasok késő éjjel kávét, brandyt és kolbászt vásárolhatnak.

– Ebben az időben nem hiszem – mondta Rick. – Nem lennék meglepve, ha egyedül mi mennénk le a hajóról.

– Te jó ég! Remélem, tévedsz – válaszolta Fred. Ebben a pillanatban egy fémes csattanás hallatszott. Leeresztették a hidat. Á Fókák át-

mentek a hajó bal oldalára. A hajó belsejéből áradó fény megvilágította a parti füvet. Mö-götte vezetett el egy kis földút. Néhány embert is láttak: valószínűleg a köteleket rögzítő tengerészek és helybeliek, akik pár dolcsit reméltek a turistáktól. A tengerészek oroszul köszöntek nekik.

– Csak azt kívánom, hogy álljon el az eső – mondta Rick elfordulva. – De hogy a franc-ba vacsorázunk Jane-nel, és indulunk el kilenckor? Nem fogja elhinni, hogy sétálni aka-runk... Valamit ki kell találnom!

– Hát, azt mondtad neki, hogy alkoholista vagyok... – mondta Fred. – Most akkor miért nem mondod azt, hogy maláriám van és véres a vizeletem? Vagy valami még egzotikusab-bat. Meg hogy hamar ágyban kell lennem. Ti vagytok az én nővérkéim!

– Mit szóltok az AIDS-hez? – kérdezte Ray segítőkészen. – Szállj le rólam, jó?! – hördült fel Fred. – Egy ital, oké? Egy ital és egy cigi. Felejts

már el! Ennyire nem alázhatsz meg! A feleségem elájulna, ha meghallaná. – Oké – szólt közbe Rick vigyorogva. – Majd én kitalálom. Kitalálok valami hihetőt. A Fókák elindultak az étterembe. 7.45 volt. Elnézést kértek a késésért. A vacsora olyan

volt, mint az összes többi étkezés a hajón: egyszerű és sok. Fényévekkel jobb a 70-es és 80-as években felszolgált szovjet ételeknél, de még mindig rosszabb az amerikai konyhá-nál. A fiatal orosz pincérnő buzgón kedveskedett az utasoknak. Mrs. Westenholz rendelt egy üveg bolgár vörösbort, de Rick rázta a fejét. Bizalmaskodva odahajolt Jane-hez.

– Nekünk ne... amíg Fred itt van, addig ne! Talán majd később. Egy kicsit rosszul érzi magát.

Schaeffer zászlós alig bírta visszafojtani a nevetést. Fred alig hallhatóan odasúgta neki, hogy fogja be.

– Persze, Ricky – súgta a connecticuti asszony a Fóka szakaszparancsnoknak. Finoman megérintette a férfi karját. – Talán később!

Ukrán ásványvizet rendeltek. Az étel hamar megérkezett: nagy, jól átsütött csirke bur-gonyapürével és káposztával. Jane és Cathy csak piszkálták az adagjukat, de a Fókák sokat ettek. Tisztában voltak vele, hogy hosszú, hideg éjszaka vár rájuk. Szükségük lesz az ener-giára, különösen a szénhidrátra. Mind kértek második adag krumplit és szószt is. Ray még egy másik csirkemellet is megevett.

Elpusztítottak egy vekni nehéz orosz fekete kenyeret is. Az egész étteremben ők voltak az egyetlenek, akik nem fehér kenyeret ettek. A többiek ugyanis úgy tudták^ hogy a fekete kenyeret Oroszországban csak a parasztok eszik. Ok viszont egyenesen a Fehér Házból

116

kaptak utasítást. Morgan admirális maga juttatott el egy üzenetet Bergstrom admirálison keresztül az induló Fókáknak. Az admirális nem kertelt.

– Az akció éjszakáján sok orosz fekete kenyeret enni! Tiszta búza és nagy a tápértéke. Az a fehér szar olyan, mintha a Washington Postot ennék, és ugyanolyan kibaszott értel-metlen is.

– Ezek aztán tudnak enni! – suttogta Jane a lányának. – És mind jó erőben vannak... el sem tudom képzelni, hogyan csinálják... ennyit enni!

Senki sem kért desszertet – nagyon édes tészta és jégkrém –, de a két hadnagy kért saj-tot, és „még egy kicsit abból a fekete kenyérből, meg vajat”.

– Ha ennyit ennék, akkor legalább egy mázsa lennék – mondta Jane Westenholz. – Igen, asszonyom. Körülbelül éppen annyi vagyok. Fenn kell tartani az erőt. 8.40 volt. Jane és Cathy a borukat kortyolgatták. Rick Hunternek most kellett kivinnie a

csapatát az étteremből, vissza a kabinjukba, összeszedni a pár szükséges dolgot, aztán ki az alsó fedélzeti kijáraton át a partra. Semmi nem állhatott útjukba, de feltűnés nélkül akarta elintézni. Senki sem foghatott gyanút.

– Jane! – szólalt meg hirtelen. – Attól tartok, hogy el kell rabolnom egy kis időre ezt a két semmirekellőt! Minden héten nagy pénzeket tesznek fel az otthoni baseball eredmé-nyekre... szörnyű szenvedély, én még soha nem csináltam... És van egy bökkenő: az ered-ményeket csak az USA-katonák egyik európai adójának hullámsávján tudjuk fogni. Kilenc előtt be kell állítani az adót a fedélzeten – az délután egy óra New Yorkban.

– De Ricky, kedves. Zuhog az eső! Bőrig fognak ázni! – Nem. A második felső fedélzeten van egy fedett rész. Ott jól működik a rádió. Gyak-

ran csináljuk. Ez a két bohóc fejenként 300 dolcsit tett a mai meccsre. Ami rossz hír Frednek, mert azt hiszi, hogy a Dodgers megveri a Redst. De az nem fog összejönni.

– Megyek és hozok tollat és papírt – mondta Ray. – Öt perc múlva találkozunk. – Hát akkor... siessen vissza! Később találkozunk a hátsó bárban! – Oké – mondta Hunter szakaszparancsnok. – Majd ágyba próbálom dugni Fredet, aztán

iszunk egy kis örmény brandyt. Jane Westenholz szemében incselkedő fények gyúltak és felnevetett. Titokzatosnak ta-

lálta a férfit. Olyan volt, mint egy nagy, vidéki fiú. Máskor meg olyan tudatos, olyan ke-mény a tekintete. Az a kék szem!. És micsoda fizikum! Rakodómunkásként eszik, aztán meg egy déli úriember kecsességével viselkedik.

– Ki lehet, és mivel foglalkozhat? – tűnődött Jane Westenholz. A 289-es szobában Hunter szakaszparancsnok adott magának tíz percet, hogy elkészül-

jön. Övére felcsatolta azt a nagy vadásztőrt, amit Szentpétervárott vett. Elővette a lézersu-garas célmegjelölőt, amit úgy terveztek, hogy tranzisztoros rádióra hasonlítson. Beletette az elemeket. A high-tech eszközt egy párnázott bőrtokban a GPS mellé tette, dzsekijének nagy, cipzáras oldalzsebébe. Az egyik belső zsebébe egy pár gumitalpú orosz vászoncipőt tett, a másikba pedig két darab, laposra összehajtogatott szemeteszacskót. Feltette a sapká-ját, és elindult a híd felé.

Ray és Fred éppen az ajtó előtti lámpa alatt beszélgettek. Ez így is volt megbeszélve. Nem volt viszont megbeszélve, hogy velük van Cathy Westenholz is. Rick látta, hogy az eső éppen elállt, és Cathy felöltözött, hogy lemenjen a hajóról. Rick nem tudta kikerülni a lányt. Már meglátták, és ezért oda kellett mennie hozzájuk.

– Helló, Cathy! – mondta. – Valami zavarja a rádiót a hajón. Kiszállunk, hogy legyen egy kis távolság a hajó generátorai meg a rádió közt.

– Én meg csak sétálni akartam egyet – nevetett a lány. – Megnézem a kávéházat és a boltot. Ott vannak, azoknál a fáknál... Jönnek?

– Hát... nem igazán – válaszolta Rick, akinek versenyt futottak a gondolatai, amíg ki-bökte az első értelmes dolgot, ami eszébe jutott. – De Cathy! Nem szeretném, ha egyedül

117

hagyná az anyját abban a bárban! Arra jöttem, és néhány orosz kezdte egy kicsit felhúzni magát. Benn volt az ezredes is, de nem zavartatták magukat.

– Ó, anyuval nem lesz semmi gond! – mondta Cathy vidáman. – Jöjjenek, sétáljunk odalenn egy kicsit! Elállt az eső.

– Cathy... – kérlelte Rick, a lány vállára téve a karját, félrehúzva egy kicsit. – Szeretnék egy szívességet kérni magától... Menjen, és hozza ki az anyját a bárból! Tudom, hogy ne-kem kellett volna, de akkor elszalasztottuk volna az eredményeket, és arra gondoltam, hogy maga úgyis ott lesz mellette... Kérem, Cathy, menjen fel, és győződjön meg arról, hogy minden rendben... Kérem!

– Rendben? Lenn lesznek, amire visszaérek? Lehet, hogy lehívom anyát is egy kávéra. – Persze – mondta Rick. – Ott találkozunk... és... köszönöm. Cathy visszament a felső fedélzetre. A három Fóka leszállt a hajóról, és a földúton elin-

dultak jobbra. Amint maguk mögött hagyták a fényeket, lassú futásba kezdtek. 21.14 volt. Mintegy másfél kilométert tettek meg, amikor hirtelen letértek az útról balra, és bementek az erdőbe. Az útnak ezen az oldalán végig magas bokrok álltak. A műholdfelvételek alapos tanulmányozása során látták, hogy az erdős rész sokáig tart. Rick suttogva mondta a többi-eknek, hogy másfél kilométert kell menniük, hogy a fenyők mögött elérjék azt a mezőt, ahol biztonságosan földet érhetnek a dobozok.

40 méter után, egy ritkásabb részen Rick jelezte, hogy álljanak meg. Felvették a gumi-talpú cipőket, a másik cipőket pedig betették a dzsekijük zsebébe. Aztán elővették a kicsire összehajtogatott, könnyű és vízhatlan Goretex nadrágokat, és felhúzták őket a rendes nad-rágjukra.

Amíg Rick a GPS-sel ellenőrizte földrajzi pozíciójukat, Cernic alhadnagy elővett egy apró iránytűt. A gyalogláshoz beállította három-kettő-nullára. Ezt az irányt próbálják tarta-ni, és akkor visszafelé az egy-négy-nulla irányban kell majd jönniük. Sűrű erdőben sokkal nehezebb tájékozódni, mint kinn az úton. Még fényes nappal is majdnem lehetetlen nyíl-egyenesen haladni. Koromsötétben pedig teljesen lehetetlen.

Az „alkoholista” ment elöl. Próbálta kikerülni a sűrű bokrokat, és korrigált az irányon, ahol csak lehetett. Negyedóra elteltével Rick úgy becsülte, hogy 700-800 métert tehettek meg, mert viszonylag lassan haladtak. Újra eleredt az eső. A sűrű felhők miatt sötét volt: a csillagok nem látszottak, és a holdfény is nehezen hatolt át rajtuk. Szerencsére azonban a telihold elég erős volt ahhoz, hogy egy kis tompa fény mégis áthatoljon a felhőkön. Két-három méterre lehetett ellátni. Fred maga elé tartotta bal kezét, hogy elhárítsa az útjába ke-rülő, vékony faágakat. Lépteik puha zajt ütöttek, csak néha hallatszott a lábuk alatt egy-egy ág reccsenése.

Fejük felett háromszor is megszólalt egy bagoly. – A francba! Ez meg mi az isten? – kiáltott fel egyszer Fred. Gyors, összevissza lépések

zaját hallotta maga előtt. – Valószínűleg egy kibaszott medve – mondta a közvetlenül mögötte haladó Schaeffer

zászlós. – Ne aggódj!... Rick puszta kézzel megöli... Az erdő végtelennek tűnt. Rick úgy saccolta, hogy már majdnem másfél kilométert

mentek, amikor a fák hirtelen ritkulni kezdtek. Ezt arról vették észre, hogy baloldalról job-ban bevert az eső. A legnagyobb gondot a sötétség jelentette. Annyira rosszak voltak a lá-tási viszonyok, hogy nem voltak benne biztosak, hogy nem egy tisztáson vannak-e. Csak Fred elfojtott „Bassza meg!” kiáltása tisztázta a helyzetet. Téglafalba ütközött. Habarcs nélkül egymásra rakott kövekből álló fal volt. Inkább dühében, mint fájdalmában szisze-gett. Nagyon mérges volt magára, hogy eltévesztette az irányt, amikor pedig a műhold any-nyira pontosan megadta a pozíciójukat.

118

Összegyűltek a falnál. Érezték, hogy a szél felerősödik, és az eső is egyre erősebben esik. Fedél nélkül, az esőnek kitéve, vízálló kabátjuk és nadrágjuk egyre nagyobb kincs lett.

Ray a falra helyezte a tompa vörös fényt adó, kémiai fényjelzőt. Mentek tovább. Két nadrágjuk, a vízálló dzsekijük és az alatta lévő pulóver és póló melegen tartotta őket. A ba-seball sapkák jól eláztak, de legalább a fejüket melegen tartották.

Ahogy az időjárási körülmények rosszabbodtak és ahogy múlt az idő, egyértelművé vált, hogy elérték a műholdfelvételen látott széles, lapos legelőt. A legtöbb szomszédos földön gabonafélét vagy zöldséget termesztettek. A vetés sarjadt már, de még nem szök-kent szárba. A legelőn is elég szörnyű volt a sár, de az őszi gabonával bevetett részeken le-hetetlen lett volna előrejutni. A Fókák cipőjére folyton nagy sárkoloncok tapadtak.

A nagy eső volt az egyetlen dolog, amit a coronadói előkészítők nem tudtak betervezni. A műholdak sok felvételt készítettek a környező vidékről, és tudták, hogy elég kevés lege-lő van erre... és hogy majd ezeken kell a Fókáknak cipekedniük.

Mivel csak legelő jöhetett szóba, a ledobás helye magától adódott. A coronadói tervezés során abban reménykedtek, hogy az akció előtt nem lesznek hosszú, esős időszakok. De az utolsó hét időjárása legpesszimistább várakozásaikat is felülmúlta. A feladatokat elképesz-tően rossz körülmények között kellett tehát végrehajtaniuk. Rick Hunter tudta, hogy leál-líthatja az akciót, és hogy döntését mindenki megértené. De bízott testi erejében, és abban, hogy a körülmények dacára végre tudják hajtani a küldetést.

És most ott álltak a sáros legelőn. A nyílt mezőn voltak, az erdőtől körülbelül 250 mé-terre. A sötét háttér előtt elhelyezett kémiai jelző nehezen kivehetően ugyan, de még lát-szott innen. 22.36 volt. Körülbelül 800 kilométerre északra Jaxtimer alezredes Murmanszk régi kikötőjétől 660 kilométerre, de még Finnország felett Oroszország felé tartott.

Probléma nélkül bejutottak az orosz légtérbe. Parker őrnagy megadta az azonosító szá-mot, az orosz légi irányítási ellenőr pedig azonnal visszaigazolta. Csak egy pillantással el-lenőrizte, hogy a szám valóban megegyezik az American Airlines által megadottal. A ható-ságok segítségével tehát a B-52H zavartalanul repülhetett tovább délre, az Onyega-tó, az É 62,38, K 34,47 globális pozíció felé.

Jaxtimer alezredes tisztában volt azzal, hogy a terhet egy 6 kilométer sugarú körbe kell ledobniuk, hogy a vezérlőszerkezet rá tudjon állni a jelzősugárra, és a három doboz megfe-lelő helyen érjen földet.

A repülőgép személyzete és a Fókák is a 4 méteres pontosságú helymeghatározásra ké-pes GPS alapján tájékozódtak. Ha a Fókák ott vannak, akkor Jaxtimer alezredes megtalálja őket. A B-52H orrában lévő lézerérzékelő 33 kilométeres, azaz két és fél perc repülési idő távolságból felfedezi a sugárnyalábot. A dobozokat az automatikus jelző oldja ki. Ha a helymegjelölő sugarat megtalálják, akkor már – USA Légierő kifejezéssel élve – „kezeket ölbe” rutin lesz a dolog.

A pilótafülkében, az alezredes mögött ült Chuck Ryder hadnagy. 25 kilométerenként je-lezte, hogy mekkora távolság van még hátra. A radar semmilyen veszélyforrást nem muta-tott. Az oroszok szemszögéből az Amerikai Egyesült Államok légierejének B-52H bombá-zója közönséges, nagy hatótávolságú kereskedelmi utasszállítónak tűnt. Egy mindennapi repülőnek, amely a Közel-Keletre tart...

Valójában az út minden részlete teljes kitaláció volt. A gép nem Bahreinbe tartott, ha-nem a Szaúd-Arábia keleti felében lévő, Dahran melletti nagy USA-támaszpontra. Annak is fennállt az eshetősége, hogy ha az út egy részén túl erős a szembeszél, akkor elfogy az üzemanyaguk. A terv szerint ekkor megint a levegőben kell tankolniuk, valahol az Arab-öböl északi része felett.

23.10-kor a Fókák már nagyon fáztak. Az eső még mindig nem állt el. Dideregve vára-koztak. Ugrándoztak, hogy felmelegedjenek egy kicsit. A Goretex nadrágjukon lecsurgó

119

víz belefolyt vászoncipőjükbe. A cipők cuppogtak a sok víztől. A kabát még mindig mele-gen tartotta őket, de az arcuk már teljesen elzsibbadt a hideg esőben. Rick Hunter imádko-zott, hogy ne késsen a gép, és hogy álljon el az eső. De nem állt el. Vártak hát tovább a csuromvizes, szeles némaságban. Egyikük sem panaszkodott.

Mialatt várakoztak, a B-52H továbbra is dél felé tartott. Magasan repültek, majdnem a Fehér-tenger délnyugati sarkában fekvő, tengerparti Belomorszk felett. Sebességüket tartva a csatorna fölött haladtak tovább, és megcélozták az Onyega nyugati partját. Chuck Ryder hadnagy gondoskodott arról, hogy az előírt útvonalat pontosan betartsák. A GPS automati-kusan számolta a távoli Zöld Megálló feletti találkozási pont távolságát és irányát.

A repülés közben a hadnagy szinte le sem vette a szemét a GPS-ről. Figyelte, amint a műhold jelzései alapján másfél percenként módosul a kijelzőn megjelenő szám. Ebben a pillanatban az É 65,30-on voltak. E 63,42-nél lesznek Szegezától egy kicsit nyugatra. Az már csak 100 kilométerre, azaz kevesebb, mint 11 perc repülésre van a tó északi sarkánál lévő ledobóhelytől. Jaxtimer alezredes két szabályt igyekezett betartani: nem lehet koráb-ban odaérkezni; és egyenes pályán, állandó sebességgel kell haladni, nehogy a légiirányító központban egy orosz medve gyanút fogjon.

Az első szabály betartása egyszerű volt: máris hat perc késésben voltak. A második sem okozott gondot, mert az egész legénység nagyszerű teljesítményt nyújtott. Az USA Légierő a legjobb formáját hozta. Parker őrnagy rádióján megint bejelentkeztek az oroszok. Újabb ellenőrzés. Parker megadta az azonosító számot, és a kereskedelmi járat megint szabad utat kapott a volt Szovjetunióban.

Rick Hunter szakaszparancsnok próbálta elcsípni a közeledő gép zaját, habár nagyon is jól tudta, hogy a B-52H túl magasan repül ahhoz, hogy a földről meg lehessen hallani, és amúgy is csak akkor hallaná meg a gépet, amikor az már elrepült felettük. De legalább len-ne néhány másodpercük, hogy az érkező ládákra koncentráljanak. Tehát hallgatózott to-vább, és azon gondolkodott, hogy meddig kell még várniuk. Az eső még jobban rákezdte. Küzdenie kellett, hogy legyőzze a remegést, amit az ilyen könyörtelenül hideg és nedves várakozás okoz.

23.25-kor bekapcsolta a lézeres jelzőegységet, és letette a földre. Az antennát felfelé, északi irányba állította. A három Fóka háromszög alakban, 10-10 méterre eltávolodott a szerkezettől. Így lesz a legnagyobb esélyük arra, hogy meglássák vagy meghallják a zuha-nó ládákat. A hangtalanul működő jelzőegység által kibocsátott sugárnyaláb lándzsaként szúrta át a sötét orosz eget. A mező némaságba burkolózott, csak a sárra hulló esőcseppek hangja hallatszott. Rick egy pillanatra azt hitte, hogy meg fog őrülni. Hogy találhatja meg őt bárki vagy bármi ezen a fagyos senkiföldjén? És mit keres itt ő maga?

A probléma persze éppen az volt, hogy pontosan tudta, mit keres itt. Megpróbálta el-képzelni az óriási, nagy hatótávolságú bombázót, amint délre, egyenesen felé tart. 30 má-sodpercenként megnézte az óráját. 23.34 volt. Nem tudhatta, hogy Jaxtimer alezredes az Onyega-tó északi csücskénél járt. A repülőgép szenzora éppen ebben a pillanatban érzékel-te a lézer jelzősugarat. Az utolsó másodpercekben már automatikusan zajlottak a dolgok.

Ryder hadnagy halkan és szakszerűen tájékoztatta az alezredest, hogy ezzel is segítsen neki az irányt tartani.

– Vörös fény, uram... A bombaajtók kinyílnak... – Jónak tűnik, uram... jó irány... balra... balra... jó irány... jó irány... hat-kettő-három-

nyolc, uram... ez az... bombák kioldva... Semmi túláradó jókedv. Semmi túlzás. Csak halk információ. A repülő erőd óriási teste alatt, a géptörzs közepén, az első és hátsó kerekek közt a

bombarekesz ajtaja lassan bezárult. A zuhanó ládák a lézersugár mentén már hasították is a sötétséget.

120

A Moszkva felé tartó B-52H nyolc hatalmas Pratt és Whitney TF33 turbó sugárhajtó-műve csak egy süketítő, mély dübörgést hagyott maga mögött, de odalent, a sárban vára-kozó Fókák számára ez csak alig volt hallható.

A zuhogó eső miatt összegörnyedő Fókák észak felé fordulva bámulták az eget, készen bármilyen jelre, ami a ládák megérkezésére utalhat. Csupán mintegy 5-6 méter magasságig láttak el. Körülöttük merő sötétség.

– Három perce itt kellett volna lenniük – gondolta Rick. – Trehány disznók! Vagy nem találtak meg minket? Jézusom, semmit nem fogok látni, csak azt, hogy az egyik láda rám zuhan, és összelapít. Ha meg nem a közelbe dobják, soha nem találjuk meg... Te jó ég!

Aztán egyszer csak hirtelen meghallotta a nagy repülőgép sugárhajtóművének hangját fenn a magasban.

– Ők azok! – gondolta. A szíve hevesen kezdett verni. Aztán meglátta. Szellemszerű alak, majdnem teljesen felette, nagyon közel. Ereszkedik lefelé. Egy kicsit oldalra sodródik a szél miatt. Gyorsan, majd lassabban... némán és fenyegetően... zuhan az éjszakában... mint egy szörnyűséges csuklyás vámpír...

Mielőtt a szakaszparancsnok hármat léphetett volna, a láda a földre ért. A puha talajon nagyot puffant. Tőle mindössze 9 méterre. A talaj finoman megremegett. Az ejtőernyő fel-tornyosult és susogott, amint Rick megpróbálta összegyűrni. Aztán csendesen beleszólt a sötétségbe.

– Egy megvan. Figyeld a másik kettőt! – Majd maga elé suttogva. – A kurva életbe! Ez nem semmi!

Majd hallotta, hogy Cernic alhadnagy is megszólal. – Éppen itt van... balra... balra... jó! A második láda is földet ért. A harmadik – szinte egyszerre a másodikkal – 5 másod-

perccel később, 20 méterrel délre ért földet. – A kurva életbe! Ilyet még nem pipáltam! – gondolta Hunter. Még annál is fantasztiku-

sabb volt a dolog, gondolta, mint amikor tévedésből Noriega ezredes jachtját röpítették 100 méter magasan a levegőbe.

Rick és Ray a hozzájuk közel eső ládákhoz mentek. – Mit gondolsz, főnök – kérdezte a massachusettsi hadnagy –, kinyissuk és megnézzük,

mi van benne, vagy mindhárommal visszatépünk az erdőbe? – Vissza az erdőbe! – suttogta Rick. – Tűnjünk el erről a védtelen helyről! Fred! Vidd

az ejtőernyőket! Keress egy jó helyet, ahol eláshatjuk őket a ládákkal! Hagyj egy másik kémiai jelzőt az erdő szélén! Mi visszük az első ládát. Milyen fogantyúi vannak?

– Jók. Középen, kiegyensúlyozva – válaszolt az alhadnagy. – Bőrrel kipárnázva. Két kézzel is meg lehet fogni, ha kell.

Megragadott egyet, és megemelte. – A francba! Jó nehéz! Rick összeráncolta csuromvíz szemöldökét. Fohászkodott egyet, hogy a coronadói fic-

kók helyesen gondolták, és ketten tényleg el tudják vinni a dobozokat. Nagy farmerkezével megragadta a fogót, és felemelte. A láda viszonylag könnyen megemelkedett.

– Nem olyan szörnyű – mondta. – Vigyük ki a mezőről, a fák közé! Nehéz lesz, mert pi-szok csúszós a fű.

– Oké – felelt az alhadnagy. – Leszedtem az ernyőt az elsőről. Vihetitek. – Remek! – gondolta Ray. – Legalább sérvet kapok... A következőnél már halott leszek. Az alhadnagy jelentette, hogy kész mindhárom ládával, és a kémiai jelző a falon van a

GPS-sel. – Ha a GPS nem döglik be, akkor minden rendben lesz. Ha elvesztjük egymást, huhog-

jatok két rövidet. Maradjatok egyenesen egy-három-nullán, az egyenesen a falon lévő jel-zőhöz vezet. Aztán tovább az erdőhöz, ott van egy másik jelző. Ha valami komoly zűr van,

121

akkor három huhogás, és a falnál találkozunk, akármi is legyen.... Mihelyt kiválasztottam az ásás helyét, és visszaérek a jelzőfényhez, már ott kell lennetek az első dobozzal... És ne menjetek neki a falnak, mint én.

– Oké, alhadnagy. Ray, gyere a bal oldalra, vidd jobb kézzel! 100 lépésenként cseré-lünk.

A két Fóka megemelte a 110 kilós ládát. Ray szíve majd kiugrott a mellkasából. Csak rágondolt az útra az ázott, csúszós füvön a zuhogó esőben, és minden bátorsága elhagyta. Esővíz csurgott le az arcáról. Becsukta a szemét, és ahogy hasonló alkalmakkor szokta, be-szélni kezdett magához.

– Ez kemény lesz. Tarts ki, Ray, öreg haver! És kérlek, kérlek, Istenem, segíts, hogy si-kerüljön.

Ugyanezt mondogatta magának a Pokol Hete alatt is, és ez tartotta benne a lelket. – Akkor is sikerült – gondolta. – Most is sikerülni fog! És elindult. Próbálta megtalálni a ritmust, hogy egyenletesen menjen, és próbált elfeled-

kezni a nyilvánvaló igazságról, hogy ez az iszonyú súly sokkal könnyebb Ricknek, mint neki.

Az első húsz lépés nem volt annyira nehéz. Az eső zuhogott, a szél tovább erősödött. A hatalmas erőkifejtés ellenére mindketten reszkettek a hidegtől. Mentek a koromsötétben, megcsúsztak a sáros részeken, próbáltak támaszt találni a lábuknak. Rick időnként ellen-őrizte az iránytű homályos kijelzőjén, hogy továbbra is egy-háromnulla az irány. Akkor is az irányt próbálta tartani, amikor először térdre esett.

Az óriási, kiegyensúlyozatlan súly Rayt is ledöntötte a lábáról. Csak az utolsó pillanat-ban tudta jobb kezével tompítani az esést. Még csak 40 lépést tettek meg. Rick felállt, és kettőt huhogott.

– Mi van? – hallották az alhadnagy kérdését. – Hozd ide a ruhás zacskót, jó? Majd elmondom, miért... Ray, nem hempereghetünk itt

a sárban, mint két másodosztályú birkózó... le kell vennünk a cuccainkat, nehogy elszakad-janak és bekoszolódjanak. Nadrágot, inget, pulcsit és dzsekit. Elázva visszamehetünk a ha-jóra, de ha így folytatjuk, akkor egy nagy halom szar lesz belőlünk, mire visszaérünk, és azt nem kockáztathatjuk. Majd nadrágban és cipőben megcsináljuk.

– Úgy érted, a sérv mellé hamarosan tüdőgyulladást is kapok – mondta Ray. – Szép. De felállt, és derék felett teljesen levetkőzött. A ruhákat betették Fred műanyag szeme-

tes zacskójába. Aztán megint megragadták a fogantyút, és az esőben, sárban nekiveselked-tek a cipelésnek. Csak nadrág és cipő volt rajtuk. Az irány: egy-három-nulla. A hőmérsék-let lezuhant 4 Celsius-fokra, de ebben az esőben és szélben inkább nullának tűnt. Egyikük sem beszélt róla. Csak mentek tovább, a fal felé.

Újabb hatvan lépés után helyet cseréltek. Ray izzadt és didergett egyszerre. Hideg víz csurgott a testén, és a bal keze lüktetett. Megfordult, hogy két kézzel fogja meg a fogan-tyút, de ahogyan próbált megfordulni, arccal előrezuhanva elesett. A láda ráesett combja hátsó felére. A térdébe fájdalom nyilallt.

– Jézusom! – hördült fel Rick. Aztán Ray érezte, hogy a szakaszparancsnok egy fantasz-tikus erőfeszítéssel leemeli lábáról a súlyt.

– Rendben vagy, Ray? – Ja. Oké. Csak hadd fogjam meg rendesen! Feltápászkodott. Érezte, hogy a meleg vér végigfolyik a lábán, és az esővíz mossa le.

Remélte, hogy a seb nem mély, de nem volt idő megnézni. Megragadta a fogantyút a bal kezével, és nekiindult, a lépéseket számolva. Tudta, hogy a fal már közel van, és minden csepp energiáját beleadta a cipelésbe. Próbált előrehajolni, nem törődni a kezében jelentke-ző fájdalommal, és kihozni magából mindent – ahogyan azt oly sokszor tette, amikor iga-

122

zán bele kellett adni apait-anyait. Nem mert arra gondolni, hogy ezt még kétszer meg kell ismételniük. Úgyis meg kellett tenniük.

– Istenem!... Kérlek, kérlek, segíts! – suttogta a zuhogó esőben. – Itt a fal, Ray. – De Hunter szavait elvitte a szél. – Oké, fújjuk ki magunkat! – ismételte meg Rick Hunter. – Aztán feltesszük ezt a

csöppséget a falra, és leemeljük a túloldalon. A sötétségből előbukkant Cernic alhadnagy is. Azt mondta, hogy visszamegy a mezőre,

ahol a két másik doboz maradt. Egy perc múlva Ray már mászott át a falon. A szakaszparancsnok ellenőrizte az irányt.

Aztán továbbvitték a ládát az erdőbe, és csak a kémiai jelzőnél tették le. A visszaút – a fagypont körüli hőmérsékleten és 50 kilométeres délnyugati szélben

majdnem meztelenül – maga volt a paradicsom. A nagy súly nélkül a két fantasztikus erőn-létben lévő Fóka vidáman lépegetett és csapdosta a lábát a sárba. 300 lépés után hívták Fredet, aki teljesen meglepő módon éppen mellettük szólalt meg.

Rick Hunter nem szerette volna, hogy nagyon eltávolodjanak egymástól. Ezért kitalálta, hogy az utolsó két ládát 50 méterenként felváltva vigyék. így legalább mindig pihennek egy kicsit, amikor visszamennek a hátsóért, és Fred is a közelben van, ha segítségre van szükségük.

A módszer pszichológiai mesterfogásnak bizonyult. Ray Schaeffer úgy érezte, hogy 50 lépés menni fog, ha közben mindig pihenhet egy kicsit. Újult erővel ragadta meg a fogan-tyút jobb kézzel. Elkezdték cipelni a következő ládát is. 25 lépés után állt bele a fájdalom az alkarjába. Ekkor már Rick Hunter is érezte a súlyt. És a talaj percről percre jobban süp-pedt. Először Ray esett el. Aztán Rick. Majd Ray még kétszer. Rick térde legalább olyan súlyosan megsérült, mint Rayé.

De a Fókák legfőbb szabályát nem szegték meg. Egyikük sem panaszkodott. Amikor el-estek, felkeltek. Amikor már nagyon fájt a karjuk, próbáltak nem törődni vele, és mentek tovább. Amikor Ray úgy érezte, hogy nem bírja tovább, elmondta kis imáját, és folytatta tovább. Megcsinálja, vagy meghal ebben a szörnyű orosz pusztaságban.

A cipekedés még egy óráig tartott. Szörnyű hatvan perc volt. Közönséges ember nem bírta volna ki. A csuromvizes, sárral borított

Fókák erejük végén jártak. Vadul reszkettek, folyt rajtuk a veríték. Gigászi küzdelem volt égő izmokkal elcipelni a 340 kilót a vizes mezőn. A végén alig maradt bennük élet.

De végül elérték a falat. Most Cernic alhadnagy vetkőzött neki az akciónak. Nadrágban és cipőben, reszketve a hidegtől, segített áttenni a ládákat a falon. Aztán mindhárman neki-veselkedtek, és félig a földön húzva, félig emelve elvitték a két dobozt a fákig. Schaeffer ájultan rogyott össze.

– Emelje fel, uram! – mondta a veterán alhadnagy. – Emelje fel!... Egy pillanat alatt magához tér. Kabátot rá, és emeljük fel.

Felemelték az ájult Rayt. Rick Hunter ráadott egy kabátot. Az alhadnagy hozott egy kis üveg brandyt, és megitatott vele egy kicsit. Ahogy a brandy égő patakként lefolyt Ray tor-kán, rögtön csodát művelt. Ray magához tért, és megrázta a fejét.

– Te jó ég! Srácok... Nagyon sajnálom... Rendben vagyok... Csak hadd üljek le egy percre...

– Mozgás, uram, mozgás! Gyerünk! – mondta neki Fred Cernic, aki azonnal felismerte a küszöbön álló kihűlést. – És beszélj. Ne állj le!... Mozogj!

Odament az első dobozhoz és kinyitotta. Telitalálat. A legtetején rögtön megtalálta a két ásót, a törülközőket és a zseblámpát. Kivette, és visszazárta a tetőt. Az egyik ásót Ricknek adta.

– Keress egy helyet, és ássunk... Ray, te hogy vagy? – Oké, alhadnagy, egy perc, és jövök. Csak egy percet adj!

123

Fred és Rick bementek az erdőbe. Zseblámpájukat helyenként használva kerestek egy helyet az aljnövényzetben. Az alhadnagy végül kiválasztott egy alkalmasnak tűnő helyet egy valamivel ritkásabban burjánzó bokor tövében.

– Ássuk ki ezt a bokrot, és a ládát ássuk el ide! Aztán visszatesszük a bokrot. – Jó ötlet, Fred. Gyerünk. A szúrós ágakkal nem törődve befurakodtak a bokorba. A növény tövénél meglazították

a földet. Aztán a szárát megragadva egyetlen húzással kiemelték a bokrot. Nem álltak le megbeszélni a dolgot. Csak nekiláttak megásni a három gödröt. Mindegyik gödör két méter hosszú, másfél méter széles és egy méter mély volt. Akkorák körülbelül, mint egy sír.

Fred Cernic kemény volt. New Jerseyből származott, és jól tudott ásni. De még senkit sem látott olyan jól ásni, mint a mellette dolgozó kentucky farmerfiút. Rick Hunter felvette az ütemet: belevágta ásóját a földbe, és minden alkalommal egy nagy bucka nedves földet emelt ki. Fred úgy tippelte, hogy tíz ekkora buckát tud megállás nélkül kiásni. Rick Hunter harminc után állt meg.

Az első „sír” negyven perc folyamatos ásással lett kész. A második már egy óráig tar-tott. Az eső még jobban esett. 3.30 volt. És még mindig hátra volt a harmadik gödör. Fred Cernic fáradt volt, Ray Schaeffer meg félholt, de Rick Hunter csak dolgozott tovább. A növényzet megvágta és összekarmolta őket. Mind véreztek. Dideregtek a hidegtől, sár borí-totta őket, és nedves kezük csúszott az ásón. Rick végezte a munka oroszlánrészét. És Rick csak ásott tovább. Nem panaszkodott, hiszen tudta, hogy ha a jól felkészített Fókák nem tudnak többet nyújtani, akkor egészen egyszerűen már nincs mit nyújtani.

Ásóját a földbe vágta, a földet kiszedte, és próbálta tartani a ritmust, ám már az ő léleg-zete is rövid, bosszús fújtatásokban jövő zihálás volt. A karizmaiban felgyülemlő tejsav kínzó fájdalmat okozott. Az ájulás környékén volt ő is, és ezt pontosan érezte. Próbált be-szélni magához. Minden alkalommal, amikor a földbe szúrta az ásóját, hangosan nyögte: MOST!

Így dolgozott már harmadik perce, amikor észrevette, hogy ásója mellett egy másik ásó csapódik a földbe. Az alhadnagy zseblámpájának fényénél Ray sápadt arcát látta meg. Ray küzdött tovább. Próbált segíteni. Újra talpon volt és harcolt tovább, holott – mint amatőr ökölvívó korában – a három menetben már háromszor kiütötték.

De ez a csata fontosabb volt. Tetőtől talpig sár és vér borította, szája habzott, foga ösz-szeszorítva. Ray Schaeffer zászlós már egyedül volt Istennel. Tovább imádkozott, hogy ne hagyja cserben a Fókákat. Felváltva ástak, egymás jelenlétéből merítve erőt.

És így dolgoztak további öt percig, folyamatosan ásva, tűrőképességük határát megkö-zelítve, amikor Ray Schaeffer újra összeesett. A gödör aljába zuhant, arccal az ott meggyű-lő esővízbe. Cernic alhadnagy párducugrással a gödörben termett, és kiemelte Ray fejét a tíz centi mély tócsából. Hunter eldobta az ásóját, és kiemelték társukat a gödörből.

Fred és Rick egy fának támasztotta társukat. Az alhadnagy elővette a kabátokat, és mindhármat ráterítették az öntudatlan Fókára. Itt már nem segített a brandy. Orvosra és kórházra lett volna szükség, de ebben a helyzetben ez természetesen elérhetetlen volt. Sze-rencsére azonban egyenletesen lélegzett, így Fred Cernic otthagyta, és beszállt az ásásba.

További húsz percen belül készen voltak a „sírok”. A ládákat gondosan a gödrök szélé-hez vitték és fedelükkel felfelé leeresztették őket. Hunter szakaszparancsnok a végsőkig kimerülten, de eszméletét nem vesztve lefeküdt a fűre. Az alhadnagy ellenőrizte a ládák tartalmát, kivette a három törülközőt, és lezárta az ajtókat. Ezután nekikezdett betemetni a gödröket.

Természetesen a gödrökbe körülbelül csak a kiásott föld harmada fért vissza. így amikor az alhadnagy a harmadik betemetéséhez kezdett, még egy nagy kupac föld volt a gödrök mellett. A harmadik „sírba” beletette az egyik ásót is. Aztán Rickkel felváltva elegyenget-ték a megmaradt földet az elrejtett robbanóanyagok felett. Hoztak egy nagy halom lehullott

124

levelet, hogy természetes halomnak tűnjék a hely. Végül pedig visszatették eredeti helyére a kivágott bokrot. 5.00-kor dugták el a bokor tövében a második ásót, és takarták le ágak-kal és levelekkel. Rick a GPS-sel ellenőrizte a hely pozícióját. Az eső még midig egyenle-tesen esett.

– Oké, alhadnagy. Menjünk! – mondta a szakaszparancsnok. – Bepakolod a ruhákat és a törülközőket a szemeteszsákba, és visszamegyünk az útra olyan gyorsan, ahogyan csak tu-dunk.

Odament Rayhez, behúzta a kabátja cipzárját, és egy újabb hihetetlen erőkifejtéssel vál-lára vette társát. Elindultak egy-négy-nulla irányba.

A visszautat a vártnál gyorsabban tették meg. Ennek leginkább az volt az oka, hogy Ray a csodával határos módon hirtelen visszanyerte az eszméletét, és ragaszkodott hozzá, hogy gyalogol. 5.34-kor érték el a földutat. Innen már látták a körülbelül egy kilométerre hor-gonyzó Mihail Lermontov felkapcsolt lámpáit. 10 percig álltak az esőben, és próbálták le-mosni a rájuk tapadt sarat és vért. Az új törülközők fantasztikusan jól jöttek, amikor egy nagy öreg fenyő alatt megszárítkoztak. Felvették száraz ingeiket, pulóvereiket, nadrágju-kat, zoknijukat, utcai cipőjüket, dzsekijüket és sapkájukat. A nedves törülközőket és a sá-ros tornacipőket néhány nagyobb kővel zacskókba tették, bekötözték a szájukat, majd be-lehajították a parttól három méterre körülbelül két méter mély vízbe. Rick megint ellen-őrizte GPS-helyzetüket, hiszen következő látogatásuknak ez lesz a kiindulópontja.

6.15-kor a többé-kevésbé rendesen kinéző Fókák felsétáltak a hajó leeresztett hídján. Az őrszolgálatot ellátó tengerész az egyik fedélzeti széken aludt. Csendben elmentek mellette, majd észrevétlenül felmentek kabinjaikhoz.

A 289-es kabin ajtaján egy „Ricky” címzésű levelet találtak. – Na vajon ki lehet, szépfiú? – vigyorgott Fred. Rick túl fáradt volt ahhoz, hogy válaszoljon vagy akár megszólaljon. Leszedte a boríté-

kot, kinyitotta az ajtót, és az ágyára zuhant. A másik két Fóka a 290-es és 291-es kabinhoz ment. Amikor odaértek, Ray Schaeffer Fredhez fordult.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom! Cernic alhadnagy szembefordult a fiatal tiszttel, és alig hallhatóan suttogta. – Senkit nem hagytál cserben. Ismerek olyanokat, akik ennél kevesebbért is kitüntetést

kaptak...

Nyolcadik fejezet

Hunter szakaszparancsnok tulajdonképpen szobafogságra ítélte Cernic alhadnagyot. Egész délelőtt a kabinjában kellett maradnia. Egyedül fogyasztotta el a hajópincér által fel-szolgált ebédet: burgonyalevest, véres hátszínszeletet, céklát, sajtot, fekete kenyeret és egy csésze kávét. A hajó ebédlőjében két társa ezalatt nagy ívű hazugságokkal próbálták kielé-gíteni Jane Westenholz és lánya kívánságát.

– ...És akkor az út mellett találkoztunk két orosz paraszttal... meghívtak minket egy po-hár házi készítésű vodkára... Észre sem vettük, hogy közben Fred megkaparintott egy egész üveget, és egyedül megitta az egészet... Jeleneteket kezdett rendezni, úgyhogy végül be kellett zárnunk egy csűrbe, amíg kijózanodik... Hajnalban tudtuk Rayjel visszahozni a ha-jóra... A két orosz paraszt nagyon rendes volt.

– Ó, milyen visszataszító! – mondta Jane. – Pedig olyan rendes embernek tűnik!

125

– Jane, komolyan mondom, nem ismerne rá, amikor be van állítva. Részben éppen azért hoztuk ide, hogy megszabadítsuk az otthoni kísértésektől... Soha nem gondoltam volna, hogy még itt, az isten háta mögött is szerez egy egész üveg házi vodkát!

– Most hol van? Biztos benne, hogy jól van? – Igen. Csak kialussza magát. Nem kívánja az ebédet. Szerintem estére rendbe fog jön-

ni... Lehet, hogy jobb lenne, ha ma este külön ennének. Nem szeretném, hogy megint bor vagy valami ital közelébe kerüljön.

– Ó, igen. Megértem, Ricky. És természetesen nem fogom megemlíteni a dolgot, ha majd találkozunk... De örülök, hogy elmondta nekem... Erről jut eszembe, megkapta a le-velemet?

– Igen, asszonyom. Nagyon örültem neki. Talán miután ma este Fredet lefektetem, ihat-nánk együtt valamit.

Jane Westenholz mosolygott, és megérintette Rick kézfejét. – És akkor majd elmesélheti – mondta –, hogy otthon mivel foglalkozik. Úgy érzem,

egy kicsit titokzatoskodik! – Az én életem rettenetesen unalmas, Jane – válaszolta a szakaszparancsnok. – De ha

szeretné, örömmel megosztom magával a legizgalmasabb részeket. Nagy farmermosolyával elköszönt az asszonytól, és Ray Schaefferrel elhagyták az ét-

termet. A Mihail Lermontov az Onyega-tó közepén dél felé tartott. A sima vízen könnye-dén, 25 csomós sebességgel haladt. Holnap délután érkeznek Szentpétervárra, a Naberuzsen-no kikötőbe.

Rick Hunter felment az irodába, és megkérdezte, hogy küldhetne-e telefonos táviratot az Amerikai Egyesült Államokba. „Csak hogy tudják, jól vagyunk.” Rámosolygott a fekete hajú női alkalmazottra, aki adott neki egy táviratnyomtatvány füzetet. A név rubrikába a Sally Harrison nevet írta. Megadta a telefonszámot és a 301-es körzetszámot. Majd a sza-vakat gondosan válogatva ezt írta: „Nagyon jól érzem magam. Freddie is. Rick.”

A lánynak adott 5 dollárt, és megkérte, hogy gyorsan küldje el. Az üzenet két óra múlva érkezett meg a 9900 kilométer távolságban lévő Marylandbe,

ahol helyi idő szerint 6.00 volt. A Cable and Wireless által továbbított táviratot John Harrison hadnagy vette fel Morris admirális irodájában. Halvány fogalma sem volt, hogy mit jelent az üzenet, de parancsot kapott, hogy ha „Rick” aláírással távirat érkezik, akkor a közvetlen vonalon azonnal tájékoztassa Morgan admirálist.

Harrison hadnagy azonnal hívta az admirálist, aki már az irodájában volt, és várta a hí-reket.

– Rövid üzenet Ricktől, uram! – mondta. – Nagyszerű! – válaszolta az admirális, amint egy kicsit elgondolkodva letette a kagy-

lót. Aztán felállt, és örömében a levegőbe bokszolt. – Micsoda fickók! – kiáltott fel. – Megcsinálták!... Majd én megmutatom az oroszok-

nak, hogy kivel baszakodjanak! A teljes gőzzel haladó turistahajó röviddel ebéd után hagyta el az Onyegát. A két hatal-

mas tavat, az Onyegát és a Ladogát összekötő, helyenként sekélyebb Szvir-folyón egy ki-csit visszavett a sebességéből, de estére még így is maga mögött hagyta a kanyarulatokkal megtűzdelt, 160 kilométeres folyószakaszt.

Rick Hunter azzal az ürüggyel kerülte Mrs. Westenholz társaságát, hogy gondját kell vi-selnie Frednek, aki nem hagyhatja el a kabinját. Barátja másnap reggel még mindig nem volt olyan állapotban, hogy társaságba mehessen. A Mihail Lermontov ekkor már útjának az óriási Ladoga-tó déli részére eső, körülbelül 160 kilométeres szakaszán haladt. A tó legdélnyugatibb sarkában fordultak rá a Névára, amelyen további 50 kilométer megtétele után érték el a kikötőt.

126

Hunter szakaszparancsnok és emberei azzal búcsúztak el Jane-től és lányától, hogy ki-kötés után valószínűleg találkoznak majd a parton. De a Fókákat egy autó várta, amelybe rögtön beszálltak, és elindultak a reptérre.

Egy órán belül a Finnair járatán ültek, ami a 300 kilométeres út végén még besötétedés előtt Helsinkiben landolt. Jane Westenholz soha nem tudta meg, hogy kik voltak a „fiúk”.

Az amerikai KH-111 műhold felvételei szerint a két Tolkaty teherhajó méltóságteljes lassúsággal haladt felfelé a Volgán. A kétrészes, csuklós hajót a kapitány, Igor Volkov szá-zados vezette át a csatornán. Három futballpályányival, azaz mintegy 300 méterrel előtte, a hajó első kormányánál dolgozott fia, a 24 éves Iván.

Április 25-én este érkeztek a cementgyárairól ismert város, Volszk alá. A gyárkémé-nyek vékony tűkként álltak ki a várost elborító sárgás füst és porpárnából. Még a marylan-di irodában vizsgált képeken is jól látszott a mindent ellepő narancsszínű szmog.

A csuklós Tolkaty és a 200 méter hosszú másik hajó impozáns, fél kilométeres konvoj-ként haladt keresztül a folyó sűrűn iparosított szakaszán. A cári egyetemi város, Kazan felé tartottak.

Április 27-én jutottak túl Szizranyon, az ipari forradalom korára emlékeztető elterpesz-kedő téglagyárak és rozsdás gyárkémények városán. A szemerkélő eső miatt a KH-111 ál-tal itt készített képek minősége gyengébb volt ugyan, de még így is ki lehetett venni a ha-jókat.

– Biztos vagyok benne, hogy május 6-ára elérik Nyizsnyijt – mondta Morgan admirális George Morrisnak.

Négy nappal később, május 1-én – amikor a Fókák éppen az Onyega-tó melletti eső áz-tatta erdőben teljesítették feladatukat – érték el a hatalmas teherhajók Vlagyimir Iljics Le-nin szülővárosát, Uljanovszkot. Éjjel kerültek látótávolságba, és Volkov százados jól látta az új hajóállomás feletti vörös neonlámpás feliratot. A hajók nem kötöttek ki, csak egy rö-videt tülköltek. Mivel a kikötőben mindenki ismerte Igor Volkovot, mindenki azt hitte, hogy a Tolkaty nagy hajókürtjei miatta szólalnak meg. A parton összeverődött néhány ki-sebb csoport, és a homokos, sekélyebb részek mögötti nagy sötétségben megpróbálták ki-venni a szinte némán elhaladó hajókat.

Ekkor már csak 160 kilométerre voltak Kazantól. Ezen a szakaszon a Volga szélessége néhol eléri a 30 kilométert is; majdnem olyan, mint egy kisebb tenger. Atabajevo magassá-gában a teherhajók kilencvenfokos fordulattal Kazan felé vették az irányt. A kazani kikötő mellett május 3-án éjjel haladtak el. Egy újabb éles bal kanyar után már csak 415 kilomé-ter, megállás nélküli út volt hátra Nyizsnyij Novgorodig.

Az idő túlnyomó részében az amerikai műholdak nyomon követték a hajók haladását. Fort Meade-ben Arnold Morgan és George Morris a Vörös Szormovóban épülő Kilo ten-geralattjárókról és a Tolkaty teherhajók útjáról készített felvételek elemzésével töltötték az éjszakákat. Az admirálisok úgy látták, hogy a K-3 még mindig fel van állványozva, de a másik kettő már majdnem kész.

A Volga Nyizsnyijig csodálatos környezetben folyik: a parton fekvő, hullámzó zöld dombok és erdők ráncaiban megbúvó, elszórt falvak gyönyörűek a reggeli napfényben, és alig láthatóak a tavasszal igen gyakori esős-ködös időben. Az ázsiai part sokkal laposabb, mint a hegyesebb keleti part, és a két különböző jellegű, de egyaránt zöld part közt lassan folyó Volga fantasztikus tájképekkel szolgál. A gigantikus, katonai jellegű szállítóhajók je-lenléte ezen a vidéken körülbelül olyan förtelmesen betolakodónak hat, mint Rambo ven-dégszereplésed hattyúk tavában.

Volkov százados jó munkát végzett. Május 7-én hajnalban érték el a Sztrelkát, és lehor-gonyoztak Nyizsnyij Novgorodban, a Volga és az Oka találkozásánál. Az öt kilométer szé-les folyón a teherhajók egy óriási, 360 fokos fordulattal az óriási Alekszander Nyevszkij katedrális előtt álló kikötői daruerdő árnyékába úsztak. A dokkok a hajó jobb oldala, az

127

Oka-folyó pedig a bal oldala felől estek, és északkeletre néztek. Kevesebb, mint 400 méter-re voltak a Kilóktól.

Fort Meade-ben George Morris és Morgan admirálisok a műholdfelvételeket elemezték. – Mikor, George? Mikor fognak elindulni? – Hát, ha feltételezzük, hogy együtt szállítják mind a hármat, akkor a legfontosabb té-

nyező a harmadik Kilón lévő állvány. Nem tudom, hogy mennyi idő alatt lehet egy ekkora terhet feltenni egy teherhajóra, és ott megfelelően rögzíteni, de tengeralattjárónként egy-egy nappal minimum számolhatunk. Ráadásul még nincsenek a rakodóhelyen. Most úgy tűnik, hogy legkorábban mához tíz napra indulhatnak – az május 17. De szerintem a legva-lószínűbb időpont június első hete.

– Mit gondolsz, hogyan rakják fel őket a teherhajóra? – Szerintem ugyanúgy, ahogyan mi mozgatjuk őket a szárazföldön. Valamilyen kemény

aljzaton rögzített síneken futó, sok keréken gördülő kocsival. Mi a tengeralattjárókat hidra-ulikus liftekkel bocsátjuk vízre, és soha nem rakjuk fel úszó teherhajókra... Ilyet még nem láttam, de biztosan meg lehet oldani. Még tanulhatunk is a dologból, ha pont jó időben ké-szült képeket kapunk... Én csak olyat láttam, amikor óceánjáró teherhajókra teszik a ten-geralattjárókat. Elárasztják vízzel a hajókat, és amint lesüllyednek, a tengeralattjárók fel-úsznak rájuk. Az úszó dokkok is ezen az elven működnek.

– A Tolkaty ok. egy kicsit mások, mint az óceánjárók – folytatta Morris admirális –, de szerintem ezek is hasonlóan csinálják. Nem tudok mást elképzelni... Először vízre bocsájtják a Kilókat, amik ráúsznak a Tolkatyokra. Ezután a teherhajókból kipumpálják a vizet, és a hajó a felszínre emelkedik. Szerintem egy ilyen művelet néhány napot igénybe vehet.

– Rendben – gondolta Morgan admirális. – Ehhez hozzáadjuk, hogy ötcsomós sebes-séggel hány nap alatt jutnak fel az Onyega-tó közepéig... akkor legkorábban május 22. kö-rül érkezhetnek a Zöld Megálló térségébe.

Gyorsan azt is kiszámolta, hogy egy olyan turistahajóra lesz szükség, amely négy-öt nap alatt teszi meg a körutat, és a tó északi részén ugyanazon a napon 19.00-21.00 óra körül tartja a Zöld Megállót – azaz belépőt egy olyan hajóra, amely Szentpétervárról három nap-pal azelőtt, május 19-én indul: az Onyega-tavon május 22-én ez fog éppen összetalálkozni a tengeralattjárókkal.

– Egyszerűen azt kell csinálnunk – tűnődött el –, hogy május 19-től minden napra fogla-lunk helyet egy-egy hajón. Akkor már csak az marad hátra, hogy az utazási ügynökség megváltoztassa az utaslistát azon a napon, amikor a mi embereink mennek.

A CIA a legapróbb részletekig megszervezte az akciót: különféle utazási ügynökségek lefoglaltak két lakosztályt a felső fedélzetre és egy extra kabint minden napra május 19. és június 10. között – pontosabban minden munkanapra, mivel a kikötő vasárnap zárva tart.

Langley volt a szervezőmunka főhadiszállása. A helyfoglalást az Odesszai-Amerikai Hajótársaság különböző amerikai irodáin keresztül végezték el. Amíg a Kilók Vörös Szormovóban vannak, Európában dolgozó amerikaiak fognak egy szép, kellemes és ingye-nes vakációra utazni az észak-oroszországi csatornákhoz és tavakhoz.

Május 31-re összesen majdnem 50 amerikai – konzulátusok, nagykövetségek és Euró-pában működő amerikai cégek alkalmazottai – utazott fel az Onyega-tóig. A terv szerint még több követte volna őket. De június 1-én hirtelen minden nagyon megváltozott.

A KH-111 által készített felvételen jól látszott, hogy sínre tették az első Kilót, és viszik le a rakparthoz. 24 órával később már fent volt az első Tolkaty fedélzetén. A harmadik Ki-lóról pedig eltűntek az állványok.

– Te jó ég! – mondta George Morris. – Útban vannak. Úgy tűnik, hogy június 3-án vagy 4-én indulnak!

128

Morgan admirális riadóztatta Coronadóban Bergstrom admirálist. Bergstrom megerősí-tette, hogy a Fókák bármely pillanatban útra készek. A nemzetbiztonsági tanácsadónak csak a napot kell megneveznie, amikor el kell indulniuk Szentpétervárról, és hogy melyik hajón foglaltak helyet. Bergstrom admirális közben azonnal átküldi a Fókákat az Atlanti-óceán túlsó partjára, hogy beköltözzenek a forgalmas orosz tengerparti város egyik szállo-dájába.

A szentpétervári reptér melletti Pulkovszkaja Hotelben megszálló Rick Hunter szakasz-parancsnok most egészen más volt, mint az előző akció alatt. Ray Schaeffer zászlós is vele volt, de Fred Cernic alhadnagy ezúttal Kaliforniában maradt. Két Fóka volt még velük: a 30 éves Harry Starck tiszthelyettes és egy jóval fiatalabb közlegény, Jason Murray. A har-mincas éveinek közepén járó, karcsú, olívabőrű CIA-veterán Angéla Rivera május 29-én érkezett meg. Hozott magával egy nagy táska színházi kikészítő eszközt és egy halom pa-rókát, amiket láthatóan nem ő választott ki.

Egy bozontos, sötétszürke parókát rögtön fel is próbált. Kicsi feje gyakorlatilag elve-szett benne. Véleménye nagy röhögést csalt ki Ray Schaefferből:

– Te jó ég! – mondta Angéla. – Olyan érzés, mintha egy jak seggelyukából néznék ki...

Habár június 4-én délutánra már mindhárom Kilo a hajókon volt, a teherhajók még nem voltak útra készek. A 900 millió dolláros rakománnyal megrakott szállítóhajókat csak más-nap reggel vontatta ki négy vontatóhajó Vörös Szormovo kikötőjéből. Volkov százados gi-gantikus hajóinak óriási motorjai sistergő hullámverést csapva indultak be a Volga köze-pén, és a Tolkaty lassan nekivágott útjának. 50 méterrel mögötte követte a másik, 200 mé-teres hajó.

Ekkor már a fedélzeten volt a szokásos orosz katonai kíséret is: a teherhajó három sza-kaszán három fegyveres őr három műszakban tart őrszolgálatot. Az egység parancsnoka egy hadnagy volt, aki általában Volkov százados mellett tartózkodott. Ha elérik a Fehér-tengert, a Kilók valószínűleg a felszínen, saját lábon mennek majd Poljarnijba. Ott tesztelik és kipróbálják őket, és aztán az Atlanti óceánon át elindulnak Kínába. Az út ezen szaka-szán már kíséretük lesz: valószínűleg négy, irányítható rakétákkal, torpedókkal, 7 kilomé-teres hatósugarú ágyúkkal, és mélyvízi aknákkal jól felfegyverezett orosz tengeralattjáró-elhárító fregatt.

Az amerikai KH-111 műhold lefényképezte a teherhajókat és a Kilókat, amikor útnak indultak Nyizsnyij Novgorodból. Fort Meade-ben George Morris admirális két órán belül, 23.46-kor kézhez kapta a fotókat. Morgan admirális felhívta Coronadót, és helyi idő szerint 21.22-kor maga Bergstrom admirális nyomta meg az Északi Esküvő Hadművelet indító-gombját. A Fókák június 7-én reggel 8.00-kor fognak útnak indulni Szentpétervárról az orosz Jurij Andropov turistahajón.

Mindez azt jelentette, hogy Rick Hunter csapatának további két napot kell várnia. Amíg a Fókák újra belesüppedtek a szentpétervári hotel unalmas életébe, a Tolkaty teherhajók elhagyták az önmagát Oroszország harmadik fővárosának tartó, 1,25 milliós Nyizsnyij he-lyenként igen szép, XIII. századi városát.

A hajók felvették az 5 csomós sebességet, és haladtak tovább észak felé. Elhagyták a középső Volga-vidék fakitermelő iparának központját, a jobb parton elhelyezkedő, sötét-zöld erdőségeket. A koromfekete tengeralattjárókat szállító teherhajók látványa sok hely-belit a folyópartra vonzott. Érdeklődéssel figyelték, amint a Tokatyok a Volgának ezen az elhagyatott, széles részén haladnak. A folyó csak Jurjevecnél, egy bal kanyar után fog egy-re keskenyedni.

129

Ez a szakasz a Volga legszebb része. Pilosz közelében itt található a festői szépségű, XIX. századi művésztelep, ahol a folyóparton elszórtan svájci faházakra emlékeztető fehér házak állnak. Rögtön utána következik a neoklasszikus Kosztroma szintén fehér épületei-vel. Kosztroma neve az irodalommal, az ezüst ötvösiparral és a művészetekkel fonódott össze. Gyakran megfordult itt Lev Tolsztoj, és II. Miklós cár is Kosztromába menekült.

A teherhajók megállás nélkül folytatták útjukat, és hamarosan elérték Jaroszlavlot. Ez a város a sajátos orosz városrendezési felfogás tipikus példája: a régies hangulatú, burzsoá városközpont tőszomszédságába telepítettek egy rettenetesen visszataszító gumigyárat.

Június 7-én 22.00-kor érték el a Ribinszki-víztározó bejáratát őrző, 30 méter magas, ka-tonanőt ábrázoló szobrot, és ezzel maguk mögött hagyták a Nyizsnyij Novgorod és az Onyega-tó közti, 830 kilométeres út felét. Volkov százados itt sem adott parancsot a hor-gony kidobására. Haladtak tehát tovább az éjszakában, és a csendet csak a kapitányi hídon és a hajó orrában lévő kormánynál, egymástól 100 méterre dolgozó két Volkov telefonbe-szélgetése bolygatta meg. Az orosz haditengerészek rendíthetetlen őrszolgálata folyamatos felügyeletet biztosított; a katonák szláv makacssággal járkáltak a fedélzeten előre-hátra.

Június 7-én végezték az utolsó simításokat a 9500 tonnás turistahajón, a Jurij Andropovon is. A hajó névadója a KGB egykori vezetője, aki a nyolcvanas évek elején, Leonyid Brezsnyev halála után rövid ideig a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára volt.

A hajón éppen a berakodás folyt, és nagy gonddal utoljára ellenőrizték a legfelső, né-gyes fedélzet lakosztályait. Ezek újonnan tervezett és épített lakosztályok voltak, mind-egyikben két hálószoba külön fürdőszobával és középen egy szalon. Korábban itt tízágyas, jóval olcsóbb kabinok voltak.

Az első kettőt négy amerikai foglalta le. A 400-as szobában lakott a 76 éves Boris Andrews és egy évvel fiatalabb sógora, Sten Nichols. Ők Minneapolis déli külvárosából, Bloomingtonból jöttek. A 401-es lakosztályban lakott a 78 éves, cukorbeteg Andre Maklov White Bear Laké, St Paulból. Szobatársa, a szakállas Tomas Rabovitz egy fiatalos 74 éves férfi a Minneapolistól északra fekvő Coon Rapids-ból.

A négy férfi jól ismerte egymást. Hónapokig gyűjtötték a pénzt az útra, amely során fel akarták keresni azt a helyet, ahol észak-oroszországi őseik laktak. Boris Andrewson kívül mindannyian jó egészségi állapotban voltak. Mr. Andrews ugyanis csípőprotézis beültetés-re várt, s ezért bottal járt, és folyamatosan szedte a fájdalomcsillapítókat, hogy egy kicsit enyhítse a jobb lábában jelentkező, szüntelen fájdalmat.

Az útra együtt indultak. Alkalmaztak egy ápolónőt, aki elkísérte őket őseik földjére. Az ápolónő egy második fedélzeti kabinban lakott, és az volt a feladata, hogy az út során el-lássa őket és gondjukat viselje. Edith Dubraninnak hívták, és 52 éves volt. Habár az ő csa-ládja is Oroszországból vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba, ő maga egész éle-tében nem hagyta el a középnyugati államokat. Sokáig egy chicagói kórházban dolgozott nővérként. A 156 centiméter magas, világos bőrű, festett szőke hajú Edith komoly, racio-nális nő volt. Új munkája során szürke szoknyát és fehér kabátkát hordott, és rendkívül ki-mérten viselkedett.

Munkaadóit Mr. Andrews, Mr. Nichols, Mr. Maklov és Mr. Rabovitz néven szólította. Ő intézte a mosást, a gyógyszereiket, ő kísérte el a férfiakat az étterembe, ahol velük étke-zett, és személyesen ő irányította a pincéreket is. Az asztal csak öt személyre volt megte-rítve.

Az első reggeli után kis testmozgás gyanánt lassan körbesétálták a hajót. A Ladoga-tóhoz vezető első 65 kilométeres útszakaszt a Néván tették meg. A négy amerikai elmerült a folyópart nyújtotta látványban. A magas, de csípőfájdalma miatt kicsit görnyedt Mr. Andrews csak Mr. Nicholshoz szólt egy-egy szót. Edith Dubranin viszont komoly beszél-

130

getésbe merült Mr. Rabovitzcal. Mr. Maklovot, aki szintén csak lassan tudott menni, látha-tóan alaposan kimerítette a felső fedélzet körüli séta.

Az ápolónő ezért megkért egy stewardot, hogy mindig legyen öt nyugágy a két lakosz-tály előtt, azon a magánterületen, amelyet a legtöbbet fizető utasok számára tartottak fenn.

Az idős középnyugatiak kis csapata először késő délután került kapcsolatba a hajó sze-mélyzetével. Borszov ezredes, a hajó rangidős tisztje ekkor látogatta meg legfontosabb utasait, hogy kifogástalan angolsággal tiszteletét tegye náluk. Már rangját hivataloskodóan hangsúlyozó bemutatkozása előtt is nyilvánvaló volt, hogy a turistahajók összes, legmaga-sabb beosztású tengerészéhez hasonlóan Borszov kapitány is katonai múlttal rendelkezett.

Kissé meglepő módon az idős Mr. Andrews ragadta magához a beszélgetés vezetését. Enyhén reszkető hangon bemutatta a kapitánynak a társaságot, és elmondta, hogy nagyon élvezik az utat. Azt is elmondta, hogy milyen fantasztikus érzés számukra újra abban az or-szágban lenni, amit a XIX. században, négy emberöltővel ezelőtt őseik hagytak el, hogy kivándoroljanak az Amerikai Egyesült Államokba. A kapitány megkérdezte, hogy melyik vidékről származnak. Arcára mosolyt csalt az amerikaiak válasza, hogy a Fehér-tenger partján fekvő Arhangelszkből származnak.

– Akkor mi Oroszország két végéről származunk – válaszolta. – Én Ukrajnában szület-tem... mint Leonyid Brezsnyev.

– Ön nagyon kedves és udvarias ember – szólt közbe Mr. Maklov, jobb mutatóujjának hátuljával felborzolva fehér szakállát. – Szerintem még elnöknek is indulhatna.

– Hááát... – válaszolta mosolyogva az ezredes. – Azért Oroszország elnöke nem... És Ukrajnáé sem... De talán ennek a hajótársaságnak az elnöke.

– Sok szerencsét, ezredes – mondta Mr. Andrews. – Egy kis ambíció sohasem árt. – Nagyon is igaz! – mondta Mr. Maklov. – Amikor fiatal az ember, akkor erről szól a

világ. És ha nekem nem lettek volna ambícióim, amikor a biztosítószakmában kezdtem dolgozni, akkor ma nem tartanék itt.

– És akkor a Jurij Andropov sem büszkélkedhetne ilyen jeles utasokkal – válaszolta az ezredes gálánsán. – Apropó, megtekintették már a Jurij Andropov életének és munkássá-gának szentelt kis hajómúzeumot? A kettes fedélzeten... Nem?... Hát, pedig érdemes. Biz-tos vagyok benne, hogy érdekesnek fogják találni. Tudták, hogy Andropov Közép-Oroszországból, a Volga tájékáról származott? Nagy ember volt, különösen szerette az amerikai dzsesszt. Sajnos nagyon fiatalon meghalt.

A kapitány nem említette, hogy Andropov keményvonalas kommunista, sokáig a KGB könyörtelen vezetője volt. A múzeum sem...

– Természetesen megnézzük... még vacsora előtt – válaszolta Mr. Andrews. – És nagyra értékeljük, hogy meglátogatott minket.

Dubranin kisasszony egy darabon még elkísérte az eltávozó ezredest, és megköszönte neki a kellemes társalgást.

– Nagyon büszkék lesznek, hogy beszélhettek Önnel, ezredes úr – mondta Dubranin kisasszony. – Csodálatosan kedves emberek. Annyira kár, hogy Mr. Andrews és Mr. Maklov olyan nehezen jár. De soha nem panaszkodnak.

– Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, kisasszony – válaszolta az ezredes. – Mr. Andrewsék mivel fogalkoztak nyugdíj előtt?

– Mr. Andrews egy autóalkatrész-nagykereskedést irányított. Mr. Maklov biztosítási ügynök volt. Azt hiszem, hogy Mr. Nichols egy ideig Mr. Andrewsnak dolgozott. Mr. Rabovitz pedig ruházati viszonteladó volt Minneapolisban, Minnesota államban.

– Egyenesen a nyugati kapitalista rendszer szívéből, igaz? – Azt hiszem, Önök is hozzászoknak ehhez – válaszolta az ápolónő. – Kétségtelenül. Kétségtelenül... Ha megbocsát, engem hív a kötelesség. Remélem, ha-

marosan újra találkozunk.

131

Dubranin kisasszony figyelte, amint az ezredes lemegy az alsó fedélzetre. Aztán gondo-lataiba merülve visszasétált a lakosztályokhoz, és újra helyet foglalt.

– Nagyon jó – mondta halkan.

Kicsit később, amikor útban voltak a patkó alakú ebédlőbe, hogy a második turnussal megvacsorázzanak, lassan elsétáltak a múzeum mellett, és megnézték a kommunista párt néhai első titkárának fényképeit: a szülőhelyéről, Rubinszkről készült képeket, a Kremlben készült képeket, tengerész-egyenruhás képeket, amint éppen a rubinszki Haditengerészeti Akadémiánál fogadja a tisztelgést. Jurij Andropov 1984-ben halt meg, még mielőtt a Szov-jetunió összeomló gazdaságának teljes szörnyűsége kitudódott volna. Andropov, az egyik utolsó régi kommunista őrbástya, a szemellenzős ember, aki halála napjáig azt hitte, hogy még bebizonyosodhat, hogy annak a másik Volga-parti idealistának, Vlagyimir Iljics Le-ninnek igaza volt.

– Micsoda egy hülye – mormogta Andre Maklov. Ezzel a négy idős úr és ápolónőjük folytatta elhúzódott útját a vacsorához, miközben

Mr. Andrews sántikálása egyre nyilvánvalóbbá vált. Két útitársuk, mindkettő idősebb hölgy, együttérzően mosolygott, amint elhaladtak mellettük. Az idősek természetes telepá-tiája működött itt, a tovatűnő középkor és a hanyatlás kezdete felett érzett nyugtalanság közös mosolya.

Aznap este sok más utassal együtt kint álltak a fedélzeten, és nézték a Ladoga-tó távoli partját, amint tovább haladtak felfelé a tó északi végéhez, hogy láthassák a szigeteket. 22.00-ra a hajó még nem érte el egészen azt a pontot, ahol majd megfordul, és éjszakára majdnem nullára csökkentette a sebességet.

Másnap még egyszer megközelítik majd a szigeteket, mielőtt ismét délnek fordulnának és megkezdenék lassú 150 kilométeres útjukat a Szvir folyó torkolatáig. Újabb 160 kilomé-tert tesznek majd meg legfeljebb 8 csomós sebességgel, mire eljutnak az Onyega-tó dél-nyugati csücskébe, Voznyeszenye kikötőjébe. Menetrend szerint június 9-én a hajnali órákban érnek majd oda, és a tó védett déli vizein horgonyoznak majd le.

Azt a napot azzal töltik majd, hogy ismét csak észak felé hajózzanak Kizi szigetéhez, hogy megnézzék a gyönyörű fatemplomokat, aztán pedig lezúgnak majd egy védett helyre valahová a szigetek közé, amelyek Petrozavodszktól északra a tó középső részét uralják. Június 10-én délelőtt indulnak majd Zöld Megállóba az Onyega északnyugati sarkába.

Mindezek alatt a négy minnesotai úriemberre a legkülönbözőbb utasok figyeltek fel. Soha egyetlen étkezésnél sem osztották meg az asztalukat senkivel, de elüldögéltek a hajó orrában levő kis bárban és kávét szürcsöltek, vagy néha elszopogattak egy pohár örmény pálinkát, ritkán beszéltek utastársaikkal, de figyelmesen hallgatták az orosz dalokat, amik mindig előkerültek, ha elegendő mennyiségű vodka fogyott. Összebarátkoztak a fiatal, szőke bárpincérrel, Pjotr-ral, aki délután és kora este volt szolgálatban. Pjotr nagyon szere-tett az idős Mr. Andrewszal használt amerikai autókról beszélgetni – remélte, hogy egy na-pon vehet egyet –, bár maga Mr. Andrews nem sokat szólt.

Reggelenként Dubranin nővér hat-harminckor keltette a férfiakat, ellenőrizte a szennye-süket és intézkedett a tiszta ruhákról. Az a tény, hogy már hat-negyvenötkor bement a lak-osztályba, és nyolc előtt egyikük sem jelent meg reggelizni, szóbeszédre adott volna okot a fedélzeten, ha egy kicsit fiatalabbak lettek volna.

Június 10-én korán kezdődött a nap. A középnyugati társaság mind az öt tagja a fedélze-ten volt, amikor elhagyták kurgenyiciji horgonyzóhelyüket és kis sebességgel elindultak az északkeletre fekvő észak-déli csatorna felé. A parancsnok a nap nagy részében a bájos nyugati partvonal mellett hajózott, és egy idegenvezető, aki a hajó rádiójába beszélt, el-mondta, hogy az elmúlt 500 év milyen történeti nevezetességeket halmozott fel az itt húzó-dó elhagyatott, mindentől távol eső földeken.

132

Késő délelőtt a Jurij Andropov gyorsítani kezdett, és egyenesen a Zöld Megálló felé vette az irányt, ahová este hat-harmincra kellett megérkeznie. Boris Andrews óráján éppen 12.52 volt, amikor megpillantották Volkov kapitány konvoját úgy másfél kilométerre elő-re, amint lassan halad előre a mély középső csatornában. Ezen az útvonalon nagyon gyen-ge volt a forgalom az elmúlt pár napban, ennek ellenére volt öt nagy teherszállító, ami pró-bálta volna megelőzni a Tolkaty uszályokat.

Az Andropovnak, mivel sekélyebb merülésű volt, nem kellett a teherszállító hajókkal együtt várakoznia, és könnyedén lehagyta az uszályokat. Az összes többi utassal egyetem-ben Dubranin nővér és négy munkaadója is kint volt a fedélzeten, hogy részesei legyenek annak az elképesztő látványnak, amint a három Kilo típusú tengeralattjárót a valaha is lá-tott legnagyobb teherszállítóval a tavon keresztül a Fehér-tengerre szállítják.

A hajó hangosbemondó-szolgálata bemondta, hogy ez nem szokatlan látvány. Ez volt a szokásos nyári útvonala az Orosz Haditengerészet új hajóinak, amiket a Volga folyón ta-lálható Nyizsnyij Novgorod híres Vörös Szormovo hajóépítő dokkjaiban építettek vagy újí-tottak fel. Azt is elmondták, hogy a Szovjet Haditengerészet több mint fél évszázadon át használta ezeket a „titkos” belső vízi utakat hadihajók mozgatására. Télen természetesen nem, mondta az idegenvezetőnő a hangosbemondóban, mert ez az összes északi víz októ-bertől áprilisig teljesen be van fagyva.

Hozzátette, hogy a kommunista vezetők hatalmas előrelátásának a bizonyítéka, hogy megépíttették ezeket a „páratlan” átjárókat, amik csatornák segítségével összekapcsolták a folyókat, tavakat és óceánokat. Azt is megemlítette, hogy az orosz vízi szállítási rendszer, amit nagybani szállításra alakítottak ki, az egész nyugati világban egyedülálló. Azt a részt viszont kihagyta, ami a Berlomorszki-Balti-tengeri csatornát építő rabszolgasorban tartott munkaszolgálatos körében esett több ezer halálesetről szól.

Az Andropov jobbról elsiklott a Kilók mellett, és mind Mr. Andrews, mind Mr. Maklov észrevette a három őr jelenlétét az uszályokon – mindhárman vidáman integettek az uta-soknak, mialatt a kapitányok üdvözlésképpen megszólaltatták a hajókürtöket. Mr. Nichols és Mr. Rabovitz szinte elnémult a magasan a 300 méter hosszú Tolkaty fedélzetére feltett két darab két és fél tonnás tengeralattjáró puszta méretein.

A délutánt részben kint a fedélzeten, részben a lakosztályban töltötték. Hat órakor azon-ban mindannyian ismét felmentek, hogy végignézzék a megérkezést Zöld Megállóba: a bal oldalon a napsütötte partot kémlelték, miközben a kapitány odasiklott a mólóhoz, vissza-menetbe állította a motorokat és megállt a sekély vízben, miközben a nyári növényzet ott hullámzott a hajó oldalánál.

Boris Andrews képtelen volt elfojtani a ráncos arcán végigfutó mosolyt, amikor Mr. Maklov azt mormogta:

– Szent szar! – Amit aztán Mr. Yogi Berra halhatatlan szavai követtek: – Már megint déjá vu!

Dubranin nővér visszament a tatra és hátrafelé nézett, vissza a tóra, bámulattal nézte az áttetsző fényt, azt a fényt, ami alig-alig fog elhalványodni az előttük álló hosszú éjszaka fo-lyamán, azt a fényt, ami itt fent Oroszország északi vidékein egész nyáron fehér éjszakákat teremt.

Még sohasem látott ilyen csillogó vizet. A felszínen úszó sirály csapatot olyan tiszta fény világította meg, és a fény annyira ferde szögben érkezett, hogy a víz szó szerint tükör-ré vált és a tükörkép ugyanolyan éles és kontúros volt, mint maguk a madarak.

Látta, hogy messze maguk mögött hagyták a tengeralattjárókat és végignézte, amint megerősítik a köteleket, mielőtt visszaindult volna a gondjaira bízott urakhoz éppen akkor, amikor leeresztették a nagy járófedélzetet, hogy biztonságos átjáróul szolgáljon a fű és a nád felett a túloldali földúthoz.

133

Mindannyian látták, hogy máris vannak olyan utasok, akik lementek a hajóról, hogy szétnézzenek a környéken; kereskedők kis csapata várt rájuk, akik kecskelábú asztalokról helyi termékeket árultak: ezüst ötvösmunkákat, fafaragásokat, mindenféle ékszert, régisé-geket, a környékről készült kis festményeket, lekvárt. A kapitalizmus vert itt éppen egyre erősebb gyökeret.

Az úton ötven méterre balra volt egy kis parasztház, amit presszóvá alakítottak át, kívül-ről fehér-sárga végű tető kapcsolódott hozzá, és egy nagy fűzfa árnyékban székeket állítot-tak fel. A kézzel festett cégtáblán az állt: „WELCOME INN”. A nyers gerendából készült bárpulton három bronzszamovár állt teával, meg két nagy kancsó kávé és számos üveg kü-lönböző pálinka meg likőr.

Távolabb az út mentén volt legalább hat épülőfélben lévő épület, valószínűleg boltok, mivel a tó partján élők arra számítottak, hogy nyáridőn akár naponta fél tucat hajó is feljön ide, mind tele olyan külföldiekkel, akik alig várják, hogy orosz szuvenírre költsék a pénzü-ket.

A hajó hangosbemondója tudatta, hogy mivel az előrejelzés szerint kellemes meleg este várható, a személyzet grillsütést rendez a parton, az utasok pedig szabad választásuk sze-rint vagy piknikelhetnek, vagy visszavihetik frissen sült vacsorájukat a hajóra, hogy ott fo-gyasszák el. A pincérnők majd rendet tesznek, és csekély fizetség ellenében helyet lehet foglalni azoknál az asztaloknál és székeknél, amiket a helyiek a Welcome Inn melletti me-zőn állítanak fel. A kapitalizmus egyik legelső szabályát a jelek szerint már megtanulták: mindig több pénzt lehet keresni, ha felvesszük a versenyt a konkurenciával.

Dubranin nővér hamar kifizetett tíz dollárt egy a mező szélén elhelyezkedő ötdolláros asztalért, és egy foglalt cédulát helyezett el rajta, amire a nevét is ráírta. Hét-harminckor, amikor az idős urak a hajó elhagyására készültek, még egyszer végigsétáltak a fedélzeten, nagyon lassan, a jobb oldalon. Még a szokásosnál is lassabban mozogtak, mert a hajótól alig másfél kilométerre, kissé előre ezúttal lehorgonyozva ott volt a két hatalmas Tolkaty uszály tengeralattjáró rakományával együtt. A még mindig éles nyugati napfény megvilá-gította a K-6, a K-7 és a K-8 körvonalait a horizonton.

Boris Andrews lassan bólintott. Aztán szó nélkül mentek tovább, és nagy érdeklődést mutattak a grillezett bélszín és a sült burgonya iránt, vajjal és tejföllel. Azután minden bi-zonnyal orosz sajtot és fekete kenyeret esznek majd, forró kávéval. Mert az éjszakájuk hosszú lesz.

Este 10-re a vacsora véget ért, de az ég még mindig világos volt, és a nyugati síkság fö-lött a végtelen horizonton még mindig látszott a Nap tűzgömbje, ami rózsaszín fényt vetett a tó hosszú hullámaira. A szél délnyugati volt, meleg és enyhe, és akármilyen is lesz az éj-szaka, sötét semmiképpen nem. A középnyugati kis csapat ott ült, kávét szürcsölt, várta az éjszakai árnyakat és figyelte az orosz legénység szorgos pénzkeresési erőfeszítéseit.

A stewardok kis borítékokkal vegyültek el az utasok körében, és borravalót gyűjtöttek a személyzet kevésbé nyilvánosság előtt forgó tagjai: a szakácsok, a hajókonyha többi al-kalmazottja és a szobalányok számára. Nem voltak mohók, és nem vártak nagyon magas borravalót, csak valamicskét, egy-két dollárt a gazdag nyugatiaktól a nehéz sorsú orosz dolgozók számára. A borítékokat majd a visszaúton gyűjtik össze. Tíz-harmincra Borisnak már öt boríték volt a zsebében.

Tizenöt perccel később, amikor még mindig több mint ötven utas üldögélt a meleg me-zőn pálinkát szopogatva, Dubranin nővér meglehetősen feltűnően felállt és kijelentette, hogy elviszi a gondjaira bízott urakat egy kis sétára a földúton. Aztán, tette hozzá, megszó-lítva a szomszéd asztalnál ülőket, és egy kissé csípőssé vált a hangja:

– Ragaszkodni fogok hozzá, hogy lefeküdjenek... épp eleget ittak abból a pálinkából, vagy mi is az.

134

Volt egy-két olyan kiáltás, hogy „Ugyan már, Edith, hadd élvezzék az életet egy kicsit... nyaralnak, vagy nem?”, de a chicagói nővér hallani sem akart ilyesmiről. Parancsolgató hangnemben felszólította őket, hogy kövessék kifelé az ivóból, és lélegezzenek mélyeket – különösen Mr. Nichols, aki időnként asztmatikus rohamoktól szenved.

Elindultak az úton, lassan haladtak észak felé, haladásukat Boris Andrews tempójához igazítva, aki fájdalmasan sántikált a csapat utolsó tagjaként.

– Szegény öregúr – mondta egy texasi a szomszéd asztalnál. – Az a nővér igazán békén hagyhatta volna. Jól érezte magát az öreg.

Több mint tíz percbe telt, mire megtették azt a 600 métert, ami alatt még láthatta őket a többi utas. Az utolsó kétszáz métert, amikor a földút alacsonyan bekanyarodott balra, már hamarabb tették meg. Még mindig világos volt – nem fény, de világosság. A Tolkaty uszá-lyok körvonalait látni lehetett messze bent a vízen.

Andre Maklov ment elöl, óvatosan haladt az út bal oldalán, és a fákat nézte. Hirtelen megállt egy nagy fenyő törzsénél. Aztán halkan azt mondta:

– Nézzetek körül óvatosan, fiúk. Először balra, aztán jobbra... Mind az öten alaposan körülnéztek. Egyetlen hang sem zavarta meg az éjszakát, egy lé-

lek sem mozdult semerre sem, ameddig elláttak. – Rendben – mondta Boris Andrews nagyon nyugodtan, miközben azt a kis négyszögle-

tes műszert figyelte, amit az útikönyve belsejébe ragasztott. – Ez az. Gyerünk, fiúk. Átugrott az utat szegélyező füves részen és az aljnövényzet között besurrant a fák közé.

Négy társa követte, utolsónak Dubranin nővér, aki megpróbálta letépni „ezt a kibaszott pa-rókát a fejemről”. Gyors, magabiztos lépésekkel haladtak vezérük nyomában, aki kezében a GPS-sel vezette őket ahhoz a ponthoz, amit hetekkel azelőtt megjelölt.

Itt sötétebb volt, mint kint az úton, mert sűrű lombok vették körül őket. De Andrews, Nichols, Maklov és Rabovitz urak ezekben a baljós, kritikus percekben szűntek meg létez-ni. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének négy Fókája pedig gyorsan haladt előre nevetséges álcájában és öregemberes műszálas ruhájában, biztos kézzel hajtogatták félre az ágakat és bokrokat. Rohanásukkal megtisztították az utat a néhai Edith Dubranin nővér számára, aki gyorsan szaladt, Angéla Rivera CIA-tiszt begyakorolt mozdulataival.

Éppen az alatt a nagy összevissza nőtt bokor alatt érték el az emelkedőt, amit kerestek; az előttük nyíló fény most erősebbnek tűnt, ahogyan a másfél kilométeres erdő nyiladozni kezdett a nyílt szántóföldek felé. Csendben érkeztek meg, és megkönnyebbüléssel tépték le álruháikat, amit gondosan halomba raktak.

Ray Schaeffer máris a bokor alatt volt, mint valami tengerimalac, és az ásó után turkált, amit meg is talált kemény 20 másodperc alatt. Rick Hunterrel megragadták a bokrot, és ki-tépték. A főhadnagy utasította a fiatal Jasont, néhai Mr. Rabovitzot, hogy álljon őrségben.

– Járőrözz körülöttünk. Ha bárkit látsz, két bagolyhuhogással jelezd, és bújj el. Engedd idejönni, ha már így akar, és intézd el ezzel a harci késsel, késlekedés nélkül. A megen-gedhető hibaszázalék nulla.

Rick Hunter átadta a kést, aztán azt mondta a néhai asztmás Sten Nicholsnak, akit újab-ban csak Harrynek neveztek:

– Itt kezdj ásni. Nem kell mélyre menni, a fedelek vannak legfelül, csak úgy egyméter-nyire a felszíntől.

Kevesebb, mint öt perc alatt kiszabadították és kinyitották az ajtót. Hunter főhadnagy maga vette kézbe az első láda kipakolását, míg Harry Starck altiszt elkezdte a kettes láda kiásását. A láda belsejében Rick talált négy, egyenként leforrasztott műanyag zacskót, benne négy búvárruhát a hozzá való megszámozott uszonnyal – azok a számok voltak ezek, amiket a Fókák aznap kapnak, amikor átmennek a BUD/S kurzuson, és ami aztán el-kíséri őket a Haditengerészet elit alakulatánál eltöltött egész karrierjük során.

135

Angéla mellette helyezkedett el, és sorba rendezte a csomagokat, aztán mindegyiknek a tetejére elhelyezett egy Fóka Draeger Mk V nevű víz alatti légzőkészüléket, ami arról ne-vezetes, hogy sem buborékokat nem hagy hátra, sem zajt nem kelt, így nem árulja el az úszó harcos jelenlétét még figyelmes őrszem számára sem. A palack 0,3 köbméter 13 780 kPa nyomású oxigént tartalmaz. Egy képzett Fókának, ha egyenletesen lélegzik, négy órára hosszát elég a Draegerje, de a stressz és az adrenalin hatására az oxigénkészlet már fele-annyi idő alatt is elfogyhat. A felszerelés szárazföldön közel 16 kilót nyom, de víz alatt gyakorlatilag súlytalan.

A búvárruhába már be volt készítve mindegyik Fóka kereskedelmi forgalomban is kap-ható búvármaszkja, ami tökéletesen illeszkedik, de általában foszforeszkáló zöld, narancs vagy vörös színben állítják elő, hogy minél inkább figyelemfelkeltő legyen. A Fókák ter-mészetesen leragasztották vagy feketére festették saját maszkjukat, és a kiképzők mind-egyiket alaposan ellenőrizték és gondosan becsomagolták odahaza, Coronadóban.

A víz alatti felszerelés alatt Rick Hunter talált négy Fóka műszertáblát: olyan kis kétke-zes alkotmányt, amibe iránytű, mélységmérő és óra volt beépítve pontosan az úszó szem-magasságában, hogy láthassa, miközben lábtempózik. Ennek a segítségével tudja tartani az irányt, az időpontokat, hozzávetőlegesen ellenőrizni tudja saját oxigén-fogyasztását, és le-hetővé teszi, hogy nyugodtan és egyenletesen dolgozzék, mivel minden szükséges infor-máció kéznél van. Rendszerint két Fóka közösen használ egy ilyen táblát, de Rich Hunter úgy gondolta, hogy ennél az akciónál mindegyiküknek legyen egy-egy külön-külön, mert egész végig víz alatt lesznek majd, és az uszályok alatt el kell válniuk egymástól.

A láda alján volt két könnyű gépfegyver, orosz gyártmányú RPD, és mindegyikhez hat tár töltény. Rick azt morogta, miközben a második láda alja felé ásott:

– A puskák Raynek és nekem vannak. Pisztoly lesz mind az ötünknek. Kinyílt a második fedél is, és felfedte a láda tartalmát: utcai ruha a Fókáknak: farmer,

ing, kabát, topsider. Alattuk volt még négy csomag Semtex robbanóanyag, ebben a ládában 72 kilogramm nyolc adagban, ami mindegyik 9 kilót nyomott, és megvolt a maga időzítő berendezése, és külön mágneses felerősítő mindegyik robbanótöltethez.

Ray eddigre kinyitotta a harmadik ládát és további robbanóanyagot és időzítőket halá-szott elő, valamint öt 9 mm-es Sig Sauer pisztolyt a hozzá való tárakkal. Volt azonkívül öt különleges bevonatú Kaybar harci kés is. Megvoltak a szokásos orvosi és túlélési felszere-lések, azonkívül ponchók és sátorlapok, amikre akkor lesz szükség, ha fel kell menniük a hegyekbe, és „kisétálni” valahogy. A láda legalján zseblámpák és nagy hatásfokú látcsövek voltak, ezenkívül tíz tábla csokoládé és öt nagy üveg ásványvíz. Aztán még egy adag Semtex, egy fatáblára erősítve; ezt a robbanótöltetet elemes detonátorral látták el.

Fogták öregember ruháikat, és beledobálták a föld alatti ládákba. Aztán felvették a bú-várruhát és felkészültek arra, hogy besétáljanak a tóba. Az uszonyokat és a Draegereket a kezükben viszik majd, a puskák, pisztolyok, kések és a robbanóanyag pedig az övükre lesz szíjazva és csatolva – pontosan úgy, ahogyan a kiképzésen. Egyiküknek sem tartott tovább öt percnél, hogy felkészüljön a víz alatt bevetésre.

Angéla elrendezte utánuk a terepet, megszervezte azt a helyet, ami most a főhadiszállá-suk volt. A tervet időről időre felülvizsgálták. Az érvényes változat szerint dolguk végez-tével ide térnek vissza és megszabadulnak annyi felszereléstől, amennyitől csak lehetséges, mielőtt a mezőkön keresztül elindulnának az észak-déli irányú főútvonalhoz, ami úgy más-fél kilométerre nyugatra húzódott.

Angélát hátrahagyták, hogy tüntesse el a nyomokat. Töltött pisztoly lógott az oldalán, a Kaybar kés úgy volt az övére szíjazva, hogy kézre essen a jobb kezéhez. Az volt a megál-lapodás, hogy egy óra múlva lemegy a parthoz és az erdő szélén vár arra az esetre, ha vala-ki arra talál járni. Tudta, hogy ha valaki a nem megfelelő pillanatban jár arra, neki nem lesz más választása, mint hogy megölje. Angélának ez nem okozott problémát.

136

Csendben kezet ráztak, aztán a Fókák elindultak az erdő félhomályában, megérkeztek a fás terület szélére, és az aljnövényzetből kibámultak a tó még mindig világos vizére. Pon-tosan 1.45 volt.

A Fókák csendben álltak, megbizonyosodtak róla, hogy a part biztonságos, aztán leku-porodva átvágtak a földúton és becsörtettek a magas fűbe, ami a sekély vízben nőtt. Ala-csonyan maradtak és nagyon figyeltek, hogy megüti-e a fülüket bármi szokatlan zaj a nádat rezegtető nyári szélen és egy szúnyog zümmögésén felül.

Volt azonban még valami. Valami, ami nagyon úgy hangzott, mint egy hajó motorja. Kikukucskáltak a sás közül az Andropov felé, ami parázsló fényekkel állt úgy nyolcszáz méterre délre. A hang közeledett, egyenletes volt a zúgás a másik irányból. Ez rossz hír volt, és a lehető legrosszabbkor jött. Jason, aki mindebből semmit nem vett észre, Rich Hunter különleges borítású kését próbálta éppen visszaadni, és a Fókák vezetője felé dobta a kést. Azonban túl messze dobta, és rémülve látta, hogy a kés elkerüli Rick kinyújtott ke-zét és Ricktől 3 méterre, a sás szélén túl nagy csobbanással beleesik a vízbe.

– A pokolba! – csattant fel Schaeffer. – Ez egy külsőmotoros, innen körülbelül ötven méterre. A hajó egyik felfújható csónakja... azt hiszem, az lehet az, amelyikkel Pjotr az utasokat egy dollárért furikáztatja a francba. Erre jön... és van vele valami seggfej. Rick... biztosan észrevették, hogy a kés beleesett a vízbe... el sem téveszthetnének bennünket. Va-lószínűleg pont itt kezdenek majd horgászni.

Hunter főhadnagy azonnal készen volt a válasszal. – Vesd le az összes felszerelést. Állj fel és fogadd őket, csak a késedet tartsd kéznél.

Minden mástól szabadulj meg. Jason, menj oda és segíts neki. Ray, kiabálj oda nekik oro-szul. Mosolyogj és integess.

A Fókák vezetője, aki magán tartotta nehézsúlyú felszerelését, előbbre mozdult a mé-lyebb vízbe, és becsusszant a felszín alá. A külsőmotorosról érkező zaj most már hango-sabb volt, és Rick a sekély vízből láthatta, hogy Ray ott áll, hajadonfőtt, csak a búvárruhá-ban, vállig kint a vízből.

– Hahó, Pjotr – kiabálta Andre Maklov idős hangján. – Van itt jó hal. Gyere, nézd meg! Segíts megfogni! Reggelire megsütjük grillen.

Rick hallotta, ahogy a fiatal orosz komikusan válaszol, az olyan ember bizonytalan hangján, aki ráismer valakire, akit ugyanakkor még sohasem látott.

– Ki az? Mr. Maklov? Jól van? Hol van Mr. Andrews? A csónak közelebb jött és lelassított, ahogy megközelítette Schaeffer hadnagyot. A Fóka

most megismerte Pjotr utastársát: Torbin volt az, a hajó főpincére. Mindkettejüket melegen üdvözölte, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy többé már nem volt 78 évesnek masz-kírozva. Rick ismét az Andropov stewardját hallotta:

– Ismerem én Önt...? Ekkor Rick feljött a felszínre. A lábával rátalált a talajra, és teljes erejéből felfelé nyom-

ta a gumi hajótestet. Pjotr, aki állt, átbillent és előreesett, de nem egészen ki a hajóból. Ray Schaeffer azonban megragadta az orosz szőke haját és berántotta a vízbe, miközben

hosszú Kaybar harci kését egyenesen az ötödik és a hatodik borda közé szúrta, egyenesen Pjotr kalapáló szívébe.

Az orosz barátja, aki még mindig a hátsó ülésen ült, már éppen felkiáltott volna, amikor Harry Starck felpattant a fenékről és be a csónakba. Jobb keze megtalálta az orosz légcsö-vét és hátulról elszorította, miközben Kaybarját belevágta a főpincér hátába, s ugyanolyan hirtelen állította meg a szívét, mint Schaeffer Pjotrét. Mivel a csónak mostanra felfordult, levegő híján a motor is elhallgatott.

– Te húzod a csónakot, Ray, én meg hozom a testeket – mondta Hunter főhadnagy, be-mutatva mindazokat az azonnali döntést hozó, nyomás alatt is állandó teljesítményt nyújtó, most rögtön jellemvonásokat, amik Coronadóban az egyik legjobb Fóka vezérré tették. –

137

Kivisszük őket a partra, arccal lefelé beledobjuk a vízbe. A motort vedd le, a csónakot le-eresztve rájuk tesszük, és az egészet lenyomatjuk a motorral. Hetekig eltarthat, mire valaki megtalálja őket a kétméteres vízben e között a sok kibaszott vízinövény között.

A feladat hat percbe került, aztán a két Fóka visszament oda, ahol Harry és Jason vár-tak. Aztán Rick n-edik alkalommal is átvette a tervet. Rápillantott az órájára, ami most 2.10-et mutatott.

– Várunk egy pár percig, amíg leesik az adrenalinszintetek – mondta. – Máskülönben elfogy a levegőtök. Időközben mindenki tudja, mi a teendő: a középső uszályhoz tájolni és egyenesen odamenni, minden egyes jármű alatt egy embert hagyni, a nyolc robbanótöltetet 15 méterenként felerősíteni az első két uszályon a jobb oldalra, a törzstől 15 méterre kezd-ve. Ez Harry és Jason feladata. Ray, tudod, hogy a tiéd a hátsó uszály, az, amelyik külön van. A bal oldalára teszed a robbanótölteteket, ugyanolyan távolságra, az orrtól 30 méterre kezded. Az időzítők be vannak állítva és összehangolva 24 órára, az első detonációhoz, ugye?

– Igen, uram. – Jason, figyelj ide: mérd a távolságot. Minden egyes lábtempó 3 méterrel visz előre,

ami azt jelenti, hogy két robbanótöltet között öt lábtempót kell megtenned. Lassan és óva-tosan lélegezz. Keresd meg az oldalgerincet, és amögött erősítsd fel őket. Sem a víz mély-ségét, sem a tisztaságát nem tudom pontosan, de mindenesetre maradj mélyen. Úgy számí-tunk, hogy negyven perc alatt érünk oda, negyven percet töltünk az uszályok alatt, aztán negyven perc vissza. Ha bármelyikőtök nem ér vissza 2 óra 15 perc múlva, akkor úgy te-kintem, hogy meghalt, és magam megyek helyette.

Mindegyik Fóka rövidet bólintott. Ray bejelentette, hogy már nem érzi az adrenalint, és hogy indulásra készen áll. Hunger főhadnagy bólintott. Aztán halkan azt mondta:

– Ez minden, srácok. Menjetek, és csináljátok végig. 2.20 volt, amikor Ray Schaeffer hadnagy és az emberei csendesen becsusszantak a víz

alá, mindegyik a műszertábláját karnyújtásnyira maga előtt tolva tempózott előre. Az iránytű be volt állítva nulla-négy-négyre, egy hajszálnyi eltéréssel az északkelettől. Rick úgy számolta, hogy az uszályok úgy 1500 méterre vannak a parttól, ami azt jelenti, hogy mindegyik Fókának 450 láb tempót kell megtennie, hogy odaérjen, valamivel több mint 11 tempót percenként. A ritmusuk egyenletes lesz: TEMPÓ... egy... kettő... három... négy. TEMPÓ... egy... kettő... három... négy... Rúgás és siklás, rúgás és siklás, egészen Zseng admirális tengeralattjárójáig.

A Fókák nem jönnek fel a felszínre. A Kilók közelségének első jele számukra a víz alat-ti sötétség lesz. A helyzet kulcsa, hogy pontosan tartani kell az irányzékot. Együtt úsztak, csöndben, három szurokfekete alak mélyen, 3 méter mélyen, hogy ne keltsenek fodrozó-dást.

Rick Hunter, aki hármuk között a legerősebb úszó volt, hátramaradt, és a sekély vízben messzelátóval nézte az uszályokat. Ha 4.35-kor még mindig nem tért vissza mind a három Fóka, akkor ő azonnal kiúszik a robbanótöltetekkel együtt, és ellenőrzi azt az uszályt, amin a hiányzó ember dolgozott.

Ha szükséges, felerősíti majd a saját robbanótölteteit, aztán keresni kezdi a hiányzó em-bert.

Ha ez sikertelen lenne, akkor visszaúszik egyedül a partra, olyan gyorsan, ahogyan csak tud. Egyelőre a sekély vízben ült, és azt nézte, hogy nincs-e valami mozgás a Tolkaty uszá-lyokon. Semmi nem mozdult.

Ray Schaeffer tempózott. Húsz perc elteltével 240-nél tartott, tehát a tervezettnél többet megtett már. Két oldalán látta két kollégáját, akik valódi Fókaként simán haladtak előre a vízben. Az irányzék kitartóan nulla-négy-négyen állt, és ők túl voltak a félúton. Harminc perc elteltével éppen 340-nél tartott. Egy hajszálnyit lelassítottak, de továbbra is éppen

138

hogy egy kicsit voltak a tervezettnél korábban. Az utolsó tíz perc ígérkezett a legnehe-zebbnek. Az volt a trükkje a dolognak, hogy ne erőltessék a légzést, csak semmi erőlködés, különben lőttek az oxigénkészletnek.

Ray szándékosan lelassított egy kicsit. Mostanra fájdalom jelentkezett a felső combjá-ban, éppen ott, ahol hosszú úszásnál szokott.

De ezzel meg tud birkózni. A tejsav rossz volt, de nem annyira rossz. Annyira nem volt rossz, mint azon az éjszakán, amikor a ládákat cipelték. Még száztíz lábtempó, mindössze ennyi volt hátra. Semmi izzadság. Ezt puszta akaraterőből megcsinálja.

Ekkor azonban valamennyien váratlan segítséget kaptak. Rich Hunter főhadnagy egy kissé túlbecsülte a távolságot azzal az 1500 méterrel, és mindössze 36 perc úszás után hir-telen elképesztette őket a közvetlenül előttük feltűnő hatalmas feketeség, ahogyan beértek a Kínai Haditengerészet által megrendelt három vadonatúj tengeralattjárót szállító óriási Tolkaty konvoj alatti vízbe.

Ray a megegyezésnek megfelelően kinyújtotta a kezét. Végigúsznak a gerinc mentén egészen addig, amíg el nem érik vagy azt az óriási vascsatlakoztatót, ami a csuklós uszá-lyokat kapcsolja össze, vagy a két különálló uszály közötti szabad vizet. Akármelyik is kö-vetkezik be, végre tudni fogják, hogy hol is vannak, merthogy most nem tudták.

A dolog úgy állt, hogy pontosan a középső uszálynál voltak. Amikor aztán elérték a szabad vizet a tatnál, nyilvánvaló volt, hogy Ray fog egyedül továbbmenni a hátul lévő 200 méteres uszályhoz. Jason és az altiszt visszamegy a középső uszály jobb oldala mentén, és a csuklónál elválnak. Jason ekkor leszámolja majd az öt lábtempót hátrafelé, és lemegy a mélybe, hogy megkeresse az oldalgerincet. Nem fognak újra összetalálkozni egészen ad-dig, amíg mind a kettő vissza nem tér a partra a kettő-kettő-négyes tájolás alapján.

Ray Schaeffer érte el elsőnek a pozícióját. Tíz lábtempót csinált a hátsó Tolkaty bal ol-dala mentén, közvetlenül az egyenes hajótest mellett. Aztán mélyebbre ment, kezét a nagy hajólemezeken csúsztatva, amíg el nem ért egy vastag vasperemet, ami a függőlegestől 45 fok eltéréssel meredt ki körülbelül 2 méterre. Ez volt az oldalgerinc, egyfajta hatalmas len-géscsillapító. Ray tudta: ahhoz, hogy felerősítse a robbanótölteteket, alá kell kerülnie, be-lülre, közelebb a középső gerinchez.

Kinyomta magát a perem szélére, és szörnyülködve tapasztalta, hogy áll. A gerinc alatt mindössze egy méter víz volt, és Ray hálát adott Istennek, hogy itt az Onyega-tó északi ré-szén nincsen árapály. Lebukott, és fejjel előre berúgta magát egyenesen az uszály alá. Ott aztán ismét csak a tó homokos fenekén állt, kezével végigtapogatta az oldalgerinc belső ol-dalát, egészen fel odáig, ahol az a feje felett a hajótesthez kapcsolódott. Olyan érdesnek tűnt, mint egy szikla alja, kagyló és vízinövény borította. Tudta, hogy ez nem jó hír. Még annál is rosszabb volt, hogy most koromsötétben kellett dolgoznia.

Elővette az első 2,2 kilogrammos robbanótöltetet, és szorosan becsavarta a mágneses kapcsot. Aztán beállította az időzítőt; a fénylő kis kijelzőn látszott a 24 órás beállítás. Oda-tette a hajótesthez, de mint gyanította, nem maradt fent. így aztán az egészet a bal kezében tartva aznap éjjel már másodszor előhúzta Kaybar harci kését. Ray megtisztított egy kis foltot a Tolkaty felületén. Ez alkalommal érezte, ahogy az erős mágnes odavonzza a tölte-tet a hajótesthez, aztán egy tompa dobbanással rátapad az aljára.

Azt a megoldást választotta, hogy az oldalgerincen belül marad, és a szuroksötétben te-szi meg az öt tempót a következő pontig, mindig a hajó bal oldalán haladva. Ott megismé-telte az előbbi eljárást, és mérte magát: hat percig tart mindegyik csatlakoztatás kiépítése. És hátravolt még hat. Itt lent azonban többé-kevésbé biztonságban volt, inkább az aggasztotta, hogy mi lehet a fiatal Jasonnel; kíváncsi volt, hogyan boldogul a fiú – közben mindegyik időzítő berendezést a megelőzőnél 360 másodperccel későbbre állította.

Schaeffer hadnagy pontosan 3.40-kor fejezte be a feladatát. Pontosan 48 percig tartott. Ekkor kilendítette magát az oldalgerinc alól a fénybe. Lekapcsolta a műszertábláját, mind-

139

két kezével megragadta, és egyenesen kettő-kettő-négy irányba tartott. Lassan lélegzett. Azon gondolkodott, vajon merre lehetnek a többiek.

Egész úton visszafelé tempózott egyet, aztán négyig számolt, majd újra csak tempózott. Az utolsó 15 perc alatt már halálosan fáradt volt, és lüktetett a combja. Azért csak ment to-vább, tempózott, számolt, küzdött a fájdalomgáttal, és folyamatosan imádkozott. Senki, gondolta, senki sem tudta volna gyorsabban végigcsinálni.

Éppen ezért volt rendkívül meglepődve, amikor végül kiemelkedett a felszínre, és azt látta, hogy Rick Hunter még mindig a sekélyesben burjánzó sásban üldögél és Jasonnel meg Harryvel beszélget.

– Hol a fenében voltál? – kérdezte a vezérfóka. – Épp kezdtem aggódni, hogy meghal-tál-e.

– Nos, nem haltam meg – vágott vissza Ray meglehetősen feleslegesen. – Csak annak a hátsó uszálynak az alja olyan mocskos volt, hogy semmi nem maradt meg rajta. Minden egyes részt meg kellett tisztítanom a kagylóktól, mielőtt a kapocs felment volna.

– Ja, értem – mondta Harry. – A miénk teljesen tiszta volt, biztos most újították fel. Há-rom perc alatt felcsapkodtam a kicsikéket. Jason szintúgy. Mind a ketten 180 másodpercre állítottuk az időzítőket. Hajszálpontosan egyszerre végeztünk. Együtt jöttünk vissza.

– Már megint én húztam a rövidebbet – mondta Ray. – Valószínűleg tönkretettem a ké-semet azzal, hogy a hajó fenekét kaparásztam... csak azt remélem, hogy ma éjjel még egy-szer már nem kell gyilkolnom.

– Nem, legalábbis remélem – mondta Rick. – De most már percenként egyre világosabb lesz és vissza kell mennünk az úton át az erdőbe. Apropó, Angéla a tervnek megfelelően elment... később csatlakozunk hozzá.

A Fókák kijöttek a vízből, lekuporodtak, és megvizsgálták az üres utat. Aztán keresztül-rohantak most már a 18 kilogramm robbanóanyag nélkül, kezükben a műszertáblákkal és az uszonyokkal, és besurrantak az erdőbe arra a helyre, ahol a ládák voltak eltemetve. An-géla csak egyet hagyott kitakarva, legfelül voltak az új utcai ruhák, a csokoládé és a víz.

Levetették a búvárruhájukat és a Draegerjeiket, aztán a két géppuskával, a töltényheve-derekkel és a műszertáblákkal együtt beletették a ládába. Aztán felöltöztek: zokni, cipő, farmer, ing, kabát. Ettek egy kis csokit és vizet ittak, aztán minden mást is beletettek az utolsó ládába, hogy semmi se akadályozza majd őket a távozásban.

Rich Hunter ezután fogta a bombákat, és beletette a fedél fogantyúja mellé, mielőtt le-zárta volna a fedeleket. Ha a következő ötven év során bárki megtalálja a ládákat, és meg-próbálja felnyitni a fedelet, teljes tartalmukkal együtt a levegőbe repülnek. Ebben a pilla-natban Ray Schaeffer visszatette a bokrot a laza földbe, fogta az utolsó ásót, és földdel meg száraz levelekkel takarta be a megbolygatott területet. Rickkel együtt visszaforgatták a bokrot eredeti helyére, és mind a négyen elhagyták a terepet, az utolsó ásót magukkal vit-ték, de amúgy csak a Kaybar harci késekkel és pisztolyokkal felfegyverezve.

Nem vissza a földúthoz tartottak, hanem szép nyugodtan továbbmentek nyugatra végig az erdő szélén a hajnali fényben. Másfél kilométer után rátaláltak az országútra, és elbújtak az erdőből az úthoz vezető meredek partszegélyen. Látták, hogy tőlük pár száz méterre jobbra ott ül egy kendős orosz parasztasszony, és arra vár, hogy valaki felvegye. Ők is vár-tak.

6.55-kor megállt egy megtévesztően régi Volkswagen busz, és felvette az asszonyt, az-tán odahajtott pontosan a búvóhelyük feletti részre. Az anyósülés ablakánál Angéla arca nézett ki a kendőből.

– Na jól van, srácok – mondta –, húzzunk el innen a jó büdös francba. A Fókák golyóként lőttek ki az árokból, és utolsó ásójukkal együtt betömörültek a jár-

műbe. Angéla Rivera szabadon beszélt.

140

– Ez itt Vlagyimir – mondta a sofőr felé intve a fejével. – A kollégám, Moszkvában dolgozik velünk. Itt van az összes ruhánk, a papírjaink és az útlevelek, és ez a jószág elvisz bennünket egyenesen délnek az M18-ason Szentpétervárig. A hivatalos verzió szerint, arra az esetre, ha esetleg megállítanak bennünket, mindannyian Floridában dolgozunk egy cit-rusféléket termesztő cégnél. Ismeritek a fedőtörténetet, ismételjétek át magatokban.

– Vagy egyenesen a szentpétervári repülőtérre visz bennünket – folytatta –, és vállalati magángéppel Londonba repülünk. Minden meg van szervezve, az oroszok manapság nem törődnek a magánrepülőgéppel utazó kereskedelmi képviselőkkel. Pláne ha amerikaiak.

– Remek – mondta Hunter főhadnagy. – Apropó, elintéztétek a Kilókat? – Naná – mondta Ray Schaeffer.

Kilencedik fejezet

Volkov parancsnok június 11-én reggel 8.30-kor indította el a Kilókat északkeleti irányban az Onyega-tavon. Az út a Fehértengerig megközelítőleg 24 órát fog igénybe ven-ni, mivel ezzel a teherrel csak 5 csomóval tudtak haladni. A nyolc-harmincas indulás után tíz-harmincra kényelmesen a csatornába érnek, másnap reggel pedig éppen akkor érnek majd Belomorszkba tankolni, amikor a kikötő ébredezni kezd.

A nagy Tolkaty uszályok mindig ilyenkor indultak az éjszakai pihenő után, és Fort Meade-ben nem okozott meglepetést, hogy röviddel hajnali kettő után a műholdas felvéte-lek pontosan ezt mutatták.

Morgan admirális elégedett volt. Éjfélig nem volt kapcsolatfelvétel a Fókák részéről, és a Kremlből sem jelentettek felzúdulást, ami azt jelentette, hogy minden a terv szerint halad. Arnold Morgan még udvarias is volt Charlie-val, amikor Fort Meade-ből visszahajtottak Washingtonba a kora hajnali órákban. Sőt, egy kis mosoly játszott a szája sarkában, amikor arra gondolt, micsoda felfordulás fog kitörni keleti-parti nyári idő szerint aznap este 7 kö-rül mind Moszkvában, mind Pekingben.

– Gyönyörűen vezet, Charlie – jegyezte meg, mire agyonidegeskedett sofőrje majdnem belehajtott egy távolsági busz hátuljába.

Helyi idő szerint 13.00 volt, amikor Hunter főhadnagy és csapata, akik útközben átöl-töztek, megérkeztek a szentpétervári repülőtérre. Mindannyian kiszálltak a kisbuszból, rá-hagyták Vlagyimirra, hogy szabaduljon meg a ruháktól, a harci késektől és a pisztolyoktól, amit majd az Amerikai Egyesült Államok Petra Lavrova utcai konzulátusán fog megtenni.

15.00-ra a Fókák az amerikai Learjet fedélzetén voltak, hogy elinduljanak Londonba. Öt órával később pedig az American Airlines naponta közlekedő 747-es gépének első osztá-lyán New Yorkba tartanak majd. Rick úgy számított, hogy valahol Maine partjai felett le-hettek, amikor az uszályok felrobbantak a Belomorszk-csatorna keskeny északi járataiban.

Pjotrnak, a bárpincérnek, és Torbinnak, a főpincérnek délig nem kellett szolgálatra je-lentkeznie a Jurij Andropovon. Amikor akkor sem jelentkeztek, ezt jelentették a parancs-noknak, Borszov ezredesnek. A rangidős tisztek kiadták a parancsot a hajó tüzetes átvizs-gálására, ami majd két óra hosszat tartott, és 14.00-kor a végrehajtó tiszt arra a következte-tésre jutott, hogy a két ember nyilvánvalóan eltűnt.

141

A hajó most délnek tartott az Onyega-tavon, és nehéz döntés volt az az elhatározás, hogy vajon csak a legközelebbi rendőrőrsnek jelentsék az eltűnést, vagy visszatérjenek-e Zöld Megállóra. Nehéz volt elképzelni, hogy vajon mi történhetett a két emberrel azon az ember által elhagyatott vidéken. De a hajó alapos átvizsgálása során kiderült, hogy eltűnt egy felfújható mentőcsónak a felső fedélzetről – és többen tudtak róla, hogy éppen ez volt az a csónak, amin Pjotr a vendégeket éjszakai kirándulásokra szokta vinni.

Borszov ezredes úgy látta, valami készülődik. Parancsot adott, hogy az Andropov for-duljon vissza és induljon egyenesen Zöld Megállóra, ahol a legénység összes tagja részt fog venni eltűnt társaik keresésében.

A négy idős minnesotai úr és ápolónőjük, Edith Dubranin szintén nem tűnt fel délben. Az asztaluk üres volt, reggelizni sem voltak, és senki sem látta őket. Borszov ezredesnek magának is feltűnt, hogy nem jöttek ebédelni, és felküldött egy bárpincért a felső fedélzet-re, hogy nézze meg a két lakosztályt.

A steward a főkulcsot használva megállapította, hogy a szobák érintetlenek, egy pár holmi szétszórva hevert, de az idős uraknak nyoma sem volt. Borszov ezredes hirtelen megértette, hogy valahogyan Zöld Megállóban hagytak hét embert, és akkor adott paran-csot a megfordulásra.

Volkov parancsnok egész nap a szokásos, lassú iramban haladt észak felé. A Fehér-tengerig már nem állnak meg még egyszer, és a 200 kilométeres utat végtelenül hosszúnak és fáradságosnak találta. Nagyon sokszor megtette már ezt az utat különböző hajókkal, de a tengeralattjárók miatt alig látott valamit. Az előre való kilátást teljesen elzárta a Kilók ha-talmas tömege. Így aztán nem tehetett semmi mást, mint hogy ott ül és egyformán járatja a motorokat, megy előre és teljesen a fiára hagyatkozik, aki a vezéruszály kormányos kabin-jában kormányozott. De a fiatal Iván értette a dolgát.

Napnyugtára – már ami a fehér éjszakák idején napnyugtának számít – már jó darabot megtettek, és jócskán bent jártak a Szegezsa városa felé eső hosszú, széles tavaknál. Éjfél körül értek oda, aztán befordultak abba a keskeny belső csatornába, ami Nadvojicitől délre kezdődik. Egy négyórás, nagyon lassú szakasz volt ez a következő tóig, és a Tolkaty kapi-tánya örült, hogy ő is, Ivan is végigalhatta az este nagy részét, amíg az első tiszt és a navi-gátor átvették a kormányrudat.

Június 12-én hajnali 2.58-kor a villódzó északi ég megvilágításában a Kilók csak 7 ki-lométerre voltak a tótól és tízre Kokkoma várostól, déli irányban. A víz sima volt, semmi szél nem volt, és forgalom is nagyon kevés, amikor Volkov parancsnok hosszú, távoli mo-rajt hallott a gerinc alól. Hallott már ilyen zajt, és rögtön tudta, mi történt.

– HOGY BASSZA MEG! – ordította. – MEGFENEKLETTÜNK... A telefonja után nyúlt, és Ivannak kiabált, mert nem volt biztos benne, hogy vajon kor-

mányzási hiba történt-e. De ekkor elképesztő dübörgést hallott, megint csak, úgy gondolta, a gerinc felől.

– ÚRISTEN! NEKIMENTÜNK VALAMINEK... JÉZUSOM.. . IVAN! HOL A FE-NÉBEN VAGY?

De nem kapott választ, és Volkov parancsnok leállította a motorokat, ahogy elhagyta a hidat és lerohant a kabinfeljáróhoz, végig a fedélzeten, el a Kilo bal oldala mellett. Amikor odaért a hajó orrához, ahol a két Tolkaty uszály össze volt kapcsolva, nem hitt a szemének. A vezéruszály a szeme előtt dőlt jobbra, és a fedélzet észveszejtő szögben állt.

Látta, hogy az őr az egyik olyan hatalmas fakockába kapaszkodik, ami a tengeralattjárót rögzítette. Hirtelen újabb dübörgés jött a gerinc alól, és a vezéruszály még inkább jobbra dőlt. Ahogy megdőlt, a két és félezer tonnás Kilo típusú tengeralattjáró megingott, aztán megbillent, és miután leradírozta az uszály fedélzetének szélét, hatalmas csobbanással be-lecsapódott a vízbe és eltűnt a felszín alatt.

142

De csak a pillanat egy törtrészére tűnt el. Azonnal irtózatos erővel emelkedett fel, mint egy hatalmas bálna, mielőtt végleg megállapodott volna a csatorna puha medrében, tetején a felborult vezéruszállyal. Mélyen a felszín alatt a csatorna vize ömlött befelé a hajóba azon a hatalmas repedésen keresztül, amit a tengeralattjáró a fedélzetszéllel való találko-záskor szerzett.

Volkov parancsnoknak azonban sürgősebb gondja akadt. A vezér-Tolkaty mostanra ki-lyukadt, és a saját hajóját a másikhoz rögzítőkarmantyúra az óramutató járásának irányával megegyező nyomás hatalmas volt. Keresztülcsapódtak a csatornán, és érezte, hogy elke-rülhetetlenül dőlnek jobbra, aztán érezte, hogy az uszálya megbillen, ahogy a karmantyúra nehezedő nyomás ellenállhatatlanná vált. Az egész uszály kínos lassúsággal fordult át jobbra, ami nagy csapódással küldte halálba a parancsnokot – átrepült a fedélzeten egyene-sen a megkínzott, széttöredezett karmantyúrészre a gerinc alá. És ennél némiképp látvá-nyosabban a második Kilo is lesodródott a fedélzetről, egyenesen bele a csatorna keleti fa-lába.

A Kilo elsöprő erővel csapódott bele a partba, ripityára törte a betont és saját magát, az-tán visszacsapódott az uszály oldalába, végül bele a vízbe, majdnem olyan erővel, mint az első. Széles nyílás tátongott rajta, és félig elmerült állapotában a víz csak úgy tódult befelé, miközben húzta lefelé a fenékre a hatalmas Tolkaty, ami keresztülhozta fél Oroszországon. Ivan Volkov valahogy megmenekült, és most küzdötte ki magát a bal partra – azt még nem tudta, hogy az apja meghalt.

Éppen időben mászott ki ahhoz, hogy hallja, amint Ray Schaeffer hadnagy Semtexe némi késéssel nyolc tátongó lyukat robbant a hátsó Tolkaty hajótestének alsó felébe. Hal-lotta a tompa dübörgést, és ahogy az apja tette négy perccel azelőtt, ott állt és bámult, amint a 600 láb hosszú követőuszály elkezdett megdőlni, aztán drámai gyorsasággal bil-lenni, ahogy a víz beáramlott. Úgy tűnt, hogy megemelkedik, aztán balra leheli ki a lelkét, pontosan úgy, ahogyan John Bergstrom eltervezte.

Ivan nézőpontjából úgy tűnt, hogy kísérteties lassúsággal fordul át, és még tovább nö-vekedő iszonyattal nézte, amint a hátsó Kilo megingott, aztán fenségesen oldalra zúdult, miközben tőkesúlyából hatalmas darabok szakadtak ki 7 méterrel a vízszint felett. Ha el-képzeljük, milyen lenne, ha a Brooklyn-híd kettős tornya beleomlana az East Riverbe, ak-kor valami hasonlót látunk magunk előtt. A Kilo lélegzetelállító utórezgésekkel csapódott be a Belomorszk-csatorna felszínébe. A hátsó uszály elfordult nyugatnak, és letarolta a csa-torna partját. A tengeralattjáró visszapattant a vízbe a tornya mögött tátongó lyukkal és egy hatalmas repedéssel végig a taton, amin keresztül ömlött befelé a víz, ami rövidre zárta és tönkretette az akkumulátort, elborította a dízelmotorokat, megsemmisítette a számítógép vezérlésű tüzelési rendszert és az összes elektronikát: a hanglokátort, a radart, a műveleti központot, és elárasztott minden egyes rekeszt.

Semmiféle daru sem tudja kiemelni egyik Kilót sem ezekből a vizekből. A dolog úgy áll, hogy Bergstrom admirális Fókái kevesebb mint hat perc alatt leírtak három Kilo típusú tengeralattjárót, amiknek az értéke 900 millió dollár, aztán Oroszország három legnagyobb uszályát, és hónapokra – de lehet, hogy akár egy évre is – teljesen elzárták a Belomorszk-csatornát. Vagy legalább is arra az időre, amíg az oroszok békaembereket tudnak hozni, felállítják a pontonokat és megkísérlik a törzsek kiemelését.

Ivan Volkov volt az egyetlen túlélő. Ott állt a csípős hidegben a csatorna megtépázott partján, remegett a hidegtől és a sokktól, több kilométerre mindentől és mindenkitől, mi-közben a víz lassacskán lecsendesedett a roncsok felett. Északkeleten látta a Napot a hajna-li égen, amint rózsaszínben izzott a távolban a horizonton. De mozgás sehol nem volt, és ösztönösen tudta, hogy egy ilyen katasztrófát senki nem élhetett túl, legalábbis nem azon az oldalon, amerre az uszályok átfordultak.

143

Most már tudta, hogy ő maga miért menekült meg. Ahogy az ő Tolkatya jobbra dőlt, ő megérezte a veszélyt, és azonnal átugrott a vezéruszály orrán, el a kormányfülke előtti te-rületről. A sötét vízbe vetette magát, jól balra, és elfelé úszott a törzstől, miközben lerúgta a csizmáját. Abban a pillanatban, amikor a hajó felborult, ő már negyven méterre volt... biztonságban.

Az egész észak-orosz területen Ivan volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy ez nem le-hetett baleset. Mert hallotta a dörgést a felszín alatt, nemcsak az alatt a kifinomult dupla uszály alatt, amit ő maga kormányozott, hanem a meglehetősen külön álló hátsó uszály alól is. Az ifjú Volkov tudta egyedül, hogy valami ördögi dolog történt. Valaki felrobbantotta a konvojt. Ebben teljesen biztos volt.

Mivel nem emlékezett rá, hogy életnek bármi nyomát látta volna az utolsó pár kilométe-ren, amerre közvetlenül a katasztrófa előtt elhaladtak az uszályok, elhatározta, hogy észak-nak megy. Levette csuromvizes ingjét és kabátját, és nagyon bánta, hogy elveszítette a csizmáját. Volt, amikor ment, néha futott, hogy fenntartsa vérkeringését, amíg eléri a víz-parti falut. De az jó messze volt.

Eközben a szerencsétlenségtől 35 kilométerre délre a Közép-Volga vidékről származó fával hajópárkányig megrakodva lassan haladt felfelé a csatornán az 1700 tonnás folyami teherszállító hajó, a Baltika, útban az északi hajóépítő gyárakhoz. Majdnem négy órába telt, míg odaért a katasztrófa helyszínére, és röviddel reggel 7.30 után teljesen váratlanul érte az első tisztet, amikor megpillantotta a roncsokat körülbelül másfél kilométerre a hajó-ja előtt. Odahívta a parancsnokát a hídra.

– Nézzen előre, uram... Mi az ott a vízben, pont jobbra az orrunktól? – Hol? – kérdezte a parancsnok, miközben északnak kémlelt és meglátta a hátsó Tolkaty

kiálló törzsét. – Úristen!... TELJES GŐZZEL HÁTRA! A teherhajó üres állapotban is lassan állt meg, még 7 csomós sebesség mellett is. De

most, hogy több száz tonna fával volt leterhelve, majdnem lehetetlen volt a hátralevő rövid távolságon megállítani. Ősrégi motorjai lassítottak, aztán megálltak, aztán újra beindultak hátramenetben – mindez egy örökkévalóságig tartott. Á hajó elejétől a végéig megrázkó-dott, ahogyan a hajócsavar próbálta megszüntetni a lendületet és leküzdeni a sebességet, miközben a hajó feltartóztathatatlanul siklott a hátsó Tolkaty félig látható propellere felé. De mindez még mindig nem volt elég, és a Baltika még így is keményen ütközött, és alig mentették meg azok a hatalmas traktorgumik, amiket Perov parancsnok azért erősített a ha-jójára, hogy megóvják az ütközésektől a gyakran zsúfolt orosz kereskedelmi kikötőkben.

A motor végül eltávolította a hajót, és semmi komoly sérülés nem esett, de a parancsnok és kis létszámú legénysége szeme elé táruló látvány megsemmisítő erejű volt. A víz felszí-nén mindenfelé roncsok úsztak. Az előtt, aminek nekiütköztek, volt egy másik kolosszális méretű, oldalára fordult uszály is. Elöl pedig volt még egy, ami kiállt a vízből. A csatorna közelebbi, bal partján egy tengeralattjáró eltéveszthetetlen alakja, a tatja látható, belecsa-pódva a csatorna leborotvált falának.

Jobb oldalon Perov parancsnok egy második elmerült tengeralattjárót is látott, ami olda-lával keresztbe fordulva állta el a vízi utat. Kilátszott a tatja, a kormánylapátjai és a kor-mánycsavarja. A keleti partnak csapódva pihent, és úgy nézett, ki, mint amit felrobbantot-tak. Ugyanazon az oldalon, de még előrébb volt egy harmadik törzs is, merev és néma, ami úgy nézett ki, mint egy véglegesen zátonyra futott jacht. Perov nem tudta, hogy ez is egy tengeralattjáró, mélyen beásódva a csatorna medrébe. A törzse ketté volt nyílva, és tele volt vízzel. A vezér Tolkaty pedig irgalmatlanul átszúrta, méghozzá fejjel lefelé. Ha Perov pa-rancsnok nem lett volna tudatában az ellenkezőjének, biztosan azt hitte volna, hogy hábo-rús területre tévedt.

Életnek nem volt nyoma. És egy folyami teherhajó parancsnoka számára egyetlen dolog volt nyilvánvaló: a Belomorszk-csatorna teljesen el van zárva. Mindkét irányban. És való-

144

színűleg így is marad egy jó ideig. Perov parancsnok fogta a rádió adóvevőt, és jelentett a folyami rendőrségnek. Június 12. volt, reggel 7.36.

9.00-ra a pusztítás híre elért a Kremlbe. A Haditengerészet Vezérkari Főnökének irodá-jában alig-alig kordában tartott őrjöngés volt jellemző. Az iroda megdöbbent tulajdonosa, Vitalij Rankov, a jó kiállású volt szovjet válogatott evezős mostanra admirális volt, és rendkívüli hatalommal bírt, mint az egész Orosz Haditengerészet harmadik legfontosabb embere. Mint vezérkari főnök rögtön a fegyveres erők főparancsnoka – egyben a honvé-delmi miniszter helyettese is –, valamint a fegyveres erők főparancsnokának haditengeré-szeti helyettese után következett.

Mindkét Rankov feletti admirális férfi politikai részese volt a különböző baltikumi, fe-kete-tengeri, csendes-óceáni és atlanti óceáni volt szovjet flották körülötti machinációknak. A 270 000 főt számláló orosz haditengerészet napi igazgatásában azonban Rankov admirá-lis neve volt az, amitől mindenki tartott. Az egyenes helyzetek, ahol a legfontosabb dönté-seket hozták, nagyon is hamar az íróasztalára kerültek. Minden olyan helyzet, ahol nem-zetbiztonsági kérdések forogtak kockán, azonnal az ő tudomására jutott. Most a haditenge-részeti hírszerzés volt főnöke az előtte fekvő rövid jelentést bámulta: a Tolkaty uszályok elsüllyesztve, a Kilo tengeralattjárók tönkretéve, a csatorna eltorlaszolva.

Ezernyi kérdés volt, és legtöbbjükre, Rankov admirálisnak efelől nem volt kétsége, soha nem lesz kielégítő válasz. De egy kérdés volt, amit azonnal meg tudott válaszolni, bár az némi nehézségbe kerülhet, hogy a választ be is bizonyítsa.

Ki a felelős ezért a merényletért? A válasz: Arnold Morgan admirális, az Amerikai Egyesült Államok elnökének nemzet-

biztonsági tanácsadója. Legalábbis valamilyen formában. Valami ördögi módon, amit le-het, hogy soha nem sikerül majd bebizonyítani.

No de honnan tudod, Vitalij? – HÁT ONNAN, HOGY ISMEREM AZT A SZARHÁZIT – süvöltötte az admirális a

hatalmas, üres szobának. – Valósággal megfenyegette washingtoni nagykövetünket... Az a kibaszott őrült már öt Kilo típusú tengeralattjárót pusztított el, kettőt az északi-atlanti vize-ken, és most hármat a csatornán.

Teljes tíz percbe telt, mire visszanyerte a józanságát, miközben fel s alá járkált hatal-mas, boltíves irodájában, és kifényesített cipőjének vasalt sarka csattogott a márványpad-lón, ahogy lépett. Próbálta a gondolatait valamiféle összefüggésbe rendezni. Arról fogalma sem volt, hogy milyen politikai döntés várható, és egyértelműen esztelenség lett volna a lakosságot valamiféle vad, az Amerikai Egyesült Államokat érintő vádaskodással megré-míteni. Legalábbis mindenféle bizonyíték nélkül.

Nem, ez szóba sem jöhetett. Az egészet úgy kell kezelni, mintha baleset történt volna, és lehet, hogy nem is lesz szükséges nyilvánosságra hozni semmit, kivéve, hogy katasztro-fális ütközés történt a csatornán. Végül is kevés áldozat van, és az egész egy rendkívül el-hagyatott helyen történt. De az egészben az az igazán őrjítő, hogy mindez annak a fehér házi lunatikusnak a pofátlan mesterkedése.

Rankov admirális szemében még ennél is rosszabb volt az a lehetőség, hogy Arnold Morgan azt hiheti, hogy az egész kalandot megúszhatja. Amikor személyes haragja alább-hagyott, felvette a telefont, és kérte a Kreml telefonközpontosát, hogy rendkívüli sürgős-séggel kapja valahogy telefonvégre Morgan admirálist.

– Tudatában van, uram, hogy Washingtonban hajnali egy óra van? – kérdezte a közpon-tos udvariasan.

– Igen, tudom – felelte Rankov admirális, és mosolygott arra a gondolatra, hogy esetleg felébreszti Morgan admirálist, mivel az amerikai biztonsági vezér már annyiszor tette ezt meg ővele.

145

Csak három percbe telt az egész, mivel a fehér házi központ azonnal kapcsolni tudta Fort Meade-et, ahol az admirális még mindig George Morissszal beszélgetett.

– Vitalij! Hogy a jó fenében vagy, öreg haver? – Jó reggelt, Arnold. Kérjem elnézésedet a késői zavarásért? – A fenébe is, dehogy. Mindig mondtam: ha szükséged van rám, hívj csak nyugodtan,

ne is törődj vele, hogy hány óra van. Én már csak így működöm. – Igen, ezt tapasztaltam már párszor – felelte az orosz hűvösen. – Nos, öregfiú, miben segíthetek? – Arnold, ma reggel három Kilo típusú tengeralattjárót szállítottunk felfelé a

Belomorszk-csatornán, amikor a három uszály hirtelen felborult. A beálló katasztrófa csaknem teljes. Több mint egymilliárd dollár kár, és a csatorna valószínűleg úgy hat hóna-pig le lesz zárva.

– Ne hülyéskedj! Hiszen ez szörnyű. – Arnold, arra gondoltam, talán te tudsz valamit az ügyről. Már csak azért, mert olyan

fene világosan kifejtetted Nyikolaj Rabinyinnek, hogy nem akarod, hogy folytassuk a kínai exportot.

– Úgy érted, hogy ezek a Kilók útban voltak Kínába? – Pontosan. – Hát, én személy szerint nem tudok semmit az ügyről... úgy értem, ma nem nagyon

léptem ki az irodámból. De hadd lássak világosan... Úgy gondolod, hogy valaki felborította az uszályaidat és összetörte a tengeralattjáróidat Oroszország kellős közepén, a titkosszol-gálatotok orra előtt? Ki az első számú gyanúsított, King Kong?

– Arnold, mi régi barátok vagyunk. És van úgy, hogy megnevettetsz. De ma nem. Csak szeretném megemlíteni, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak megvan az indítéka arra, hogy egy ilyen „baleset” megtörténjék. És figyelmeztetni foglak, hivatalosan, az Orosz Haditengerészet nevében, hogy addig nem nyugszom, amíg nem járok az egész ügy végé-re. És ha felfedezem, hogy az Amerikai Egyesült Államok keze benne volt, akkor szemé-lyesen gondoskodom róla, hogy az egész világ úgy tekintsen rátok, mint egy csapat önző, törvényen kívüli, erkölcstelen szarházira, és javaslatot fogunk benyújtani az ENSZ-nek, hogy kötelezzenek benneteket a teljes és mindenre kiterjedő kártérítésre az emberéletben és anyagiakban esett kárért, és hogy nyilvánosan kérjetek elnézést, amiért a világot a hábo-rú szélére sodortátok. Tudom, hogy azt gondoljátok, a nagyhatalmú Amerikai Egyesült Ál-lamokhoz képest mi valami hátramaradott, harmadik világbeli ország vagyunk, de ne fe-lejtsd el, hogy nem vagyunk tehetetlenek!

– Ugyan már, Vitalij. Dehogy gondoljuk így. Semmi esetre sem tekintünk benneteket hátramaradottnak, vagy harmadik világbelinek, vagy tehetetlennek. Nem vagyunk az ellen-ségetek. Nem akartuk, hogy leszállítsátok a Kilókat, ez igaz. De soha nem tennénk olyas-mit, amiről most számoltál be. Különben is, hogyan tudnánk ilyesmit végrehajtani? Hogy is tudna valaki kívülről egy ilyen operációt végrehajtani? Szerinted valaki felrobbantotta őket?

– Nem, Arnold. Nem valaki. Te robbantattad fel őket. – Nem, nem, dehogy. Én az ilyesmit baráti nemzetek között megengedhetetlen lépésnek

tekinteném. Lehet, hogy fontolóra venném... de soha nem hajtanám végre. – Arnold, csak a hivatalos tagadásodra volt szükségem. – Azt meg is kaptad, öreg haver. Én a te helyedben alaposan körülnéznék valamelyik

másik ellenséged háza táján. Mi van azokkal a csecsen alakokkal? Még mindig meglehető-sen elegük van belőletek. És mondok neked valamit: nekik sokkal könnyebben menne egy pár lyukat ütni egy nagy uszályon, mint nekünk. Nekem az egész tipikusan belső akciónak látszik.

– Kösz, Arnold. Igazán szép, hogy aggódsz. De ne nézz hülyének!

146

– Tennék én olyant, Vitalij? Barátok vagyunk, és ha bármiben segíteni tudok, csak szólj. Apropó, van azon a csatornán bármiféle biztonsági szolgálat? Mármint, miféle őrség vagy felügyelet van arra?

– Hát, ami azt illeti, alig valami. Soha nem volt komoly ellenségünk Oroszországon be-lül.

– Úristen, Vitalij! Szedjétek már össze magatokat! Én mondom neked, veszélyes egy vi-lágban élünk. Állandóan történik valami. Én azt javaslom, hogy erősítsétek meg a bizton-sági szolgálatot, amikor drága exportra szánt tengeralattjárókat szállítotok.

Rankov admirális minden további nélkül meg tudta volna fojtani Arnold Morgant a sa-ját hatalmas puszta kezével. De csak azt mondta:

– Kösz az idődért, Arnold. Természetesen megérted az álláspontomat, amikor azt mon-dom, hogy nem hiszek az ártatlanságodban.

– Megértem az álláspontodat, persze. Azt hiszed el, amit hinned kell. De őszintén sajná-lom, és szeretném, ha engem kizárnál a lehetőségek közül... kérlek.

– Szörnyű gazember vagy te, Arnold Morgan – mormogta oroszlánsörényét rázva az orosz, miközben visszahelyezte a kagylót.

Tudta, hogy ezt a hívást meg kellett tennie. És pontosan az volt az eredmény, amire számított. Morgan, aki az egész beszélgetés alatt szenvtelenül állította, hogy nem tud semmiről, meg volt döbbenve azon, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyáltalán felme-rül mint gyanúsított.

Most eljött az ideje, hogy Rankov admirális nagyszabású vizsgálatot indítson annak ki-derítésére, hogy pontosan mi is történt a Belomorszk-csatornában. A tények jelen pillanat-ban csak hozzávetőlegesek voltak. Beszélt a folyami rendőrség főnökével, aki megerősítet-te, hogy a vezéruszály borult fel elsőnek, azt követte a hozzá kapcsolt vontatott „tolóhajó”, amin a parancsnok és a legénység volt. A harmadik uszály pillanatokkal később fordult fel, a másik irányban. A rendőrfőnök nem tudta, hogy a harmadik hajó bármilyen módon össze volt-e kapcsolva a másik kettővel, de úgy vélte, hogy nem.

– Ha egyet veszítettünk volna el – mormogta Rankov admirális –, az lehetne baleset. Két összekapcsolt uszály elvesztése lehetne vak óvatlanság. De hármat elveszíteni, amiből a harmadik nincs az előző kettőhöz kapcsolva, az tisztán szabotázs kell hogy legyen. Ter-rorizmus.

Már megint fel-alá járkált az irodájában. Lehet, hogy a csecsenek voltak? Előfordulhat, bár nekik annyi jobb ötletük támadhat. A pénzt leszámítva az igazi vesztes Kína, és nem Oroszország.

– Hát indokért nem kell sokáig kutatnom, azonnal ott van az Amerikai Egyesült Álla-mok. Bár el kell ismernem, hogy hihetetlennek találom. Hogy volt erre bátorságuk? Bent Oroszországban akciót indítani, mélyen az ország szívében, messze az óceántól? Hogy ju-tottak oda? Hogy hozták be a robbanóanyagot? Hogy tűntek el? Hol vannak most a tette-sek? Még mindig itt vannak? Lehet, hogy még valamit csinálnak?

Rankov admirális megrázkódott. A tények hirtelen elvesztették összefüggésüket, nyo-mok pedig alig voltak. Csak egyetlen valódi gondolat volt a fejében. Morgan.

Úgy döntött, hogy elindítja a vizsgálatot, mielőtt jelentené az esetet a Haditengerészet főparancsnok-helyettesének. Behívatta vezérkari segédjeit, Levickijt és Kazakovot, hogy elkezdhesse elkészíteni a listáit. Ott ültek készenlétben a jegyzettömbjükkel, míg az admi-rális járkált és diktált. Ezzel már neki tudott állni jelentést írni.

A katasztrófa környékén a helyzetet sikeresen kézben tartották. A folyami rendőrség 8 kilométeres körzetben elkerítette a területet. Minden három kilométeren útakadályok vol-tak, és felségjelzésre való tekintet nélkül minden járművet megállítottak és ellenőriztek. A rendőrséget megerősítették a környékbeli körzetekből. A Haditengerészet békaemberei he-likopteren útban voltak Szeverodvinszk-ből. Egy haditengerészeti parancsnok már útban

147

volt az Északi Flottából származó teljes legénységgel együtt délnek lefelé a csatornán egy kis flottakiszolgáló hajón, amit kifejezetten mentőakciókra szereltek fel.

Amíg a roncsok vizsgálata zajlik, a parancsnoki központot a fedélzeten állítják fel. Rankov admirális parancsot adott, hogy készítsék el mindazon hajók összes utasának és teljes legénységének listáját, amelyek a megelőző három nap során bárhol kikötöttek az Onyega-tavon. Továbbá elrendelte az összes, az adott területen az elmúlt 12 hónap során eltűnt személy anyagának azonnali ellenőrzését. Döntése értelmében ez kiterjed minden városra, falura, kirándulóhajóra, helyi teherszállító hajóra és minden olyan katonai járműre, ami akár csak megközelítette a Belomorszk-csatorna felső járatait. Ha bárkinek az eltűné-sét jelentették, arról ő, Rankov admirális, pontosan tudni akarta, ki is volt az.

Megrendelt ezenkívül egy teljes kimutatást minden külföldiről, aki az elmúlt három hó-napban belépett Oroszországba, összevetve a kilépési adatokkal.

– Tudni akarom, ki van még itt, és hogy mi a faszt csinál. Mindenkiről. És ellenőrizzék a kilépési adatokat visszafelé is: ha bárki olyan lépett ki, aki hivatalosan soha nem lépett be, azt nyomozzák le, bárhová való.

Az egyik főhadnagya oktalanul megkockáztatta, hogy egy ilyen operáció vagy ezer em-bert kíván. Az admirális azt válaszolta, hogy „leszarja, ha 100 000 embert kíván is”. Meg fogja tudni, és bebizonyítja, hogy ki semmisítette meg a Kilóikat.

– Nem mintha nem tudnám – morogta a bajsza alatt. Odaát Washingtonban Arnold Morgan, miközben igyekezett legyőzni azt a vágyat,

hogy örüljön az orosz admirális szorult helyzetének, tanulmányozni kezdte a helyzetet. Azt mondta magának:

– John Bergstrom és én megpróbáltunk minden lehetőséget lefedni. De még bőven ma-radtak járatok, és felteszem, hogy Vitalij Rankov végig fog rajtuk szaladni. Remélem, mindegyik zsákutcának bizonyul.

Ebben a pillanatban Rankov admirális mindenfelé járatokat ásott. Sarkai csattogtak a márványon, ahogy gondterhelt arccal fel-alá járkált és sürgető hangon beszélt:

– Ellenőrizzék az összes olyan hajót, ami északról érkezett, és elképzelhető, hogy rob-banóanyagot szállított; valamint az összes, ismeretlen repülőgép radartevékenységét. Ké-rem az összes olyan repülőgép adatait, ami az elmúlt két hónap folyamán az Onyega-tó kö-zelében haladt át az orosz légtéren.

– Az utasszállítókét is? – kérdezte Levickij főhadnagy. – Minden olyan kibaszott kasztniét, ami repülni tud – csattant fel Rankov. – Ha ezt egy

külföldi hatalom tette, azt hiszem, találunk egy pár robbantott lyukat a Tolkaty uszályok fenekén. És fel kell tenni a kérdést, hogy a fenébe jutott be annyi robbanóanyag az ország-ba. Senki, akinek megvan a józan esze, nem kockáztatna meg vasúti vagy közúti szállítást, de még hajót sem. A lebukás következményei egyszerűen túlságosan komolyak lettek vol-na. Az ösztönöm azt súgja, hogy azt a csomagocskát, amit a szabotőrök használtak, vala-hogyan és valahová repülőről dobták le. Ne kérdezzék, hogy hogyan.

– Mennyi robbanóanyagról van szó, uram? Mit gondol, mennyi kellett hozzá? – Nem tudom pontosan. De azok az uszályok hatalmasak, és 500 méter hosszú konvojt

alkottak. Szerintem minden 15 méterre kellene egy töltet, hogy biztosak lehessünk benne, hogy azonnal felborul. Ez egy nagy szállítmány robbanóanyag. Biztosan repülőről dobták le. Nincs semmi más lehetőség, hacsak nem tervezték hónapokon keresztül, és csempész-ték be apránként, aztán meg valahol a csatorna mentén tárolták. De ezt igazán kétlem. Túl-ságosan zavaros, túl veszélyes és túlságosan nehéz szorosan ellenőrzés alatt tartani.

– Úgy gondolja, uram, hogy valaki ledobott 65 kiló nagy érzékenységű robbanószert egy repülőgépről, aztán külföldi békaemberek megtalálták, szétosztották, aztán lementek az uszályok alá, és robbantottak beléjük 20-30 lyukat?

148

– Igen, erre gondoltam, de ahogy most így végigmondta, nem hangzik annyira valószí-nűnek.

– Csak a pontossági tényezőn gondolkodtam, uram. Amit kidobnak egy repülőből, az bárhová eshet egy 6,5 kilométeres sugarú körben. 15 vagy akár 20 ember is napokig ro-hangászhat körbe-körbe, amíg megtalálják. Valaki kellett, hogy lássa őket.

– Igen, tudom – felelte Rankov. – De fogalmam sincs, vajon hol dobták le az anyagot. Még azt sem tudjuk, hol erősítették a robbanóanyagot az uszályokra. Ne feledjék, egy kis ragadóbombát egy perc és 24 óra időtartam között bármikor működésbe lehet léptetni. Bárhol felrakhatták.

– Kivéve, amikor az uszályok mozgásban voltak – mondta Kazakov főhadnagy. – Nem, akkor nem – mondta az admirális megrekedve. – A jelentés szerint a parancsnok

fia, Ivan Volkov volt az első kormányos, ő életben van, és a folyami rendőrség munkáját segíti Kokkomában. Hívják fel nekem telefonon. Tudják meg tőle, hogy hol álltak meg. És miden mást is, akármi mondandója van. Lehet, hogy le kell hozatnunk ide Moszkvába.

– Az is lehet, uram – tette hozzá Kazakov főhadnagy –, hogy Nyizsnijben szerelték fel a robbanószerkezeteket, ahol az uszályok egy pár napig álltak... és valami különleges hétna-pos detonátort használtak.

– Lehet, Andrej – felelte az admirális –, de nem hiszem. Az túlságosan laza megoldás. Nincs eléggé az ellenőrzésük alatt. Nem tudják, hogy hol is fognak felrobbanni a töltetek... akárki is vitte véghez, szorosan kézben tartotta a dolgokat, és egy pontos, hosszan késlelte-tett, helyzetérzékeny, víz alatti detonátor, ha van egyáltalán ilyesmi, nem illik bele a képbe, nem gondolja?

– Nem, uram. Tényleg nem. És különben is, akkor újra az eredeti problémánál va-gyunk... ha ezt egy külföldi hatalom követte el, hogyan hozták be a robbanóanyagot Oroszországba a tudtunk nélkül?

– Hát, én azt hallottam, hogy az amerikaiaknak van egy újításuk, ami senki másnak nincs. Azt hiszem, Kaliforniában gyártják, és azon az elven működik, mint a lézerrel irá-nyított bombáik. Csak egy nyugati védelmi folyóiratban olvastam róla, és fogalmam sincs, hogy tényleg működőképes-e. Azt hiszem, NMANy-nak hívják: Nagy Magasság, Alacsony Nyílás. Ez egy olyan ejtőernyős rendszer, ami lehetővé teszi, hogy egy ember 11 000 méter magasságban kiugorjon egy repülőgépből és szabadon essen, miközben egy a földről felfe-lé irányított sugár irányába vezérelik. 300 méter magasságban az ejtőernyő kinyílik, és az ejtőernyős pontosan az eltervezett helyen ér földet. Sokat kell gyakorolni... Nem hiszem, hogy nagyon bonyolult lenne fémdobozokban hadianyagot ledobni ugyanezzel a módszer-rel – a sugár irányába vezérelnék, nem pedig valami előre kijelölt építményhez vagy hajó-hoz, mint a bombákat vagy a rakétákat. Amiről itt szó van, az azt jelenti, hogy majdnem 8 kilométer magasból dobják le a fémdobozt úgy, hogy 10 méteres körön belül célba ér.

– Úristen! – mondta Levickij főhadnagy. – Én nem láttam ezt a cikket, uram. – Azt nem tudom, hogy ez a rendszer tényleg működik-e már, de nem semmi egy ötlet,

mi? – Igen, uram. Nekiállok és megpróbálok valami továbbit megtudni róla.

Június 12-én ebédidőben a Jurij Andropov még mindig Zöld Megállóban horgonyzott és az utasok egyre nyugtalanabbak voltak. Sokan csatlakoztak a legénységhez, akik minden-felé keresték Pjotrt, a bárpincért, Torbint, a főpincért, és az öt amerikait. De senki nem bukkant a nyomukra annak ellenére, hogy a kereső csoportok 10 méterre megközelítették a magas nádas sekély vizében az elveszett felfújható motorcsónak leeresztett gumiteste alatt elrejtett két orosz hullát. Az idős amerikaiaknak is hűlt helyük volt.

Borszov ezredes vezette volna a keresést, de rájött, hogy kötelessége van többi utasával szemben, így bejelentette, hogy kettőkor elindulnak. Felhívta a folyami rendőrséget, és je-

149

lentette, hogy hét személy eltűnt. Azt a parancsot kapta, hogy 36 óra elteltével, amikor a Jurij Andropov megérkezik Szentpétervárra, jelentkezzék újra.

16.00-ra már lényegesen vastagabb dosszié állt Rankov admirális rendelkezésére a Belomorszk-csatornán történt katasztrófáról. A túlélő, Ivan Volkov pontosan meghatározta azt a helyet, ahol a konvoj a tavon át a csatorna északi szakaszának eredetéhez vezető úton megállt éjszakára. Azt is megerősítette, hogy a hátsó uszály semmiképpen nem volt a csuk-lós vezér Tolkatyhoz erősítve. Ezenkívül első kézből származó beszámolót adott arról, hogy morajló zajt hallott az uszályok alól, aztán pedig a hátsó uszály merülési vonala alól robbanások sokkal nyilvánvalóbb hangját.

Elmondta, hogy látta, amint a hátsó uszály felfordul és a tengeralattjárót először nekiso-dorja a partnak, utána pedig bele a vízbe. Hozzátette, hogy semmi kétsége nem volt afelől, hogy az uszályokat felrobbantották, kettőt a jobb, egyet pedig a bal oldalán. Ennek követ-keztében borultak fel gyorsan és végzetes hatékonysággal.

18.00-ra Rankov admirális újra az irodájában volt, miután találkozott a fegyveres erők főparancsnokával és politikai főnökeivel. Egytől egyig hitetlenkedve hallgatták, hogy az Amerikai Egyesült Államok Oroszország kellős közepén egy ilyen nagyságrendű akciót si-keresen végrehajthatott volna. Az első harminc percben egyszerűen lehetetlennek tartották az egészet. Rankov admirális azonban kitartott amellett, hogy tagadása ellenére az Ameri-kai Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója igenis képes ilyen elké-pesztő tettre, és majdnem bizonyos, hogy ő áll a Kilók elpusztítása mögött.

A találkozó azzal a megegyezéssel zárult, hogy Rankov admirális nagy erőkkel folytas-sa a vizsgálatot azzal a céllal, hogy bizonyítékot találjanak az Amerikai Egyesült Államok ellen, aztán pedig az egész világ előtt nyilvánosan törvényt nem ismerő gengsztereknek bé-lyegezhessék az USA-t.

Zseng Ju-su admirális, a Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek főparancsnoka nem hitt a fülének. A pekingi orosz nagykövetség haditengerészeti attaséjá-nak azonban nem voltak kétségei afelől, hogy az a három Kilo, ami Nyizsnyij Novgorodból elindult, hogy megtegye Kínába tartó útjának első felét, valamiféle baleset során megsemmisült a Belomorszk-csatornán. A történtek nem adnak okot aggodalomra. Nem lőttek rájuk és nem érte őket rakéta vagy akár csak bombatalálat sem. Egyszerűen le-csúsztak az orosz uszályok fedélzetéről és ebben a pillanatban a csatorna fenekén pihen-nek. Az arra a három tengeralattjáróra vonatkozó kínai megrendelést már soha nem lehet teljesíteni. Azokat a hajókat le lehet írni.

Zseng admirális figyelemmel hallgatta a tolmács gondosan megválogatott, közömbös szavait. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi történt. A három Kilo, ami útban volt Szeverodvinszkbe, hogy ott találkozzék kínai legénységével és mérnökeivel, soha nem fog megérkezni úti céljához. A Kilök, ezt jól tudta, gyakorlatilag saját személyes felségterület-ének számítottak az előző kettő elveszítése óta. Már csak abból az okból is, hogy Kínában jócskán akadtak mind a haderőnemek vezetői, mind a politikusok között olyanok, akik ösz-tönösen ódzkodtak kapcsolatba kerülni olyan projektekkel, amik esetleg sikertelennek bi-zonyulhatnak, és ez minden bizonnyal ilyen program volt.

Zsenget azonban keményebb fából faragták. Csak arra tudott gondolni, hogy az ameri-kaiak újabb hármat eltüntettek, csakúgy, ahogyan az első kettőt is elpusztították. Ezt gya-korlatilag megígérték a washingtoni orosz nagykövetnek. Erről tudott, hiszen Rankov ad-mirális hónapokkal ezelőtt elmondta neki. Nem lehet semmi kétség. Úgy tűnt, Washington minden határt hajlandó átlépni, csak hogy megakadályozhassa a Kilók leszállítását. Ami-nek következtében a Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek főpa-rancsnoka politikailag meglehetősen rossz bőrben volt.

150

A Legfőbb Vezér világossá tette, hogy nem kíván semmiféle csatározásba keveredni az Amerikai Egyesült Államokkal. Nem látta okát, hogy bármi olyasmibe keveredjen, ami ár-tana a két ország közti kereskedelemnek; annak a kereskedelemnek, ami mindenkit minden korábbinál gazdagabbá tett a szárazföldi Kínában.

Zseng tudta, hogy aligha kaphat támogatást bárkitől a katonai vagy haditengerészeti ve-zetők közül, ha ismét azzal a javaslattal áll elő, hogy jogos megtorlásként mérjenek vala-miféle csapást az Amerikai Egyesült Államokra. Valójában a maximum, amiben remény-kedhetett, az volt, hogy zöld utat kap a Kilo-terv folytatására és leszállíttathatja az utolsó két tengeralattjárót – amit személy szerint is szeretett volna. Méghozzá nagyon.

De először tisztázni kellett a pénzügyi kérdéseket. Kormánya kifizetett 300 millió ame-rikai dollárt a három Kilóért készpénzben azzal, hogy további 300 millió a nyáron a Barents-tengeren tartandó tengeri kipróbálás befejezésekor esedékes, a végső 300 millió pedig akkor, amikor a tengeralattjárók megérkeznek a kínai vizekre. Az oroszok nem fog-nak lelkesedni azért az ötletért, ha ők visszakérik az első 300 milliót. A Kínai Haditengeré-szetnek azonban ezt kell követelnie. Ha ezt az akadályt sikeresen vették, csak akkor állhat elő

Zseng admirális azzal az igényével, hogy az utolsó két Kilót kemény orosz hadihajó-kísérettel szállítsák egészen Sanghajig.

Tudta, hogy mindeközben sok rangidős vezető azon a véleményen volt, hogy az orosz dízel-elektromos tengeralattjárók sokkal több bajjal járnak, mint amennyit érhetnek. Pe-kingben az egész terv egy hajszálon függ.

Ha az óvatos idősebb államférfiak kerekednek felül, akkor Washingtonban Arnold Morgan számításai igazolódnának be, miszerint: „Ha elég erősen odavágunk nekik, való-színűleg azonnal visszakoznak és egyszerűen belenyugszanak, hogy nem engedjük, hogy hozzájussanak azokhoz a tengeralattjárókhoz.”

Zseng admirális tudta, ő talán mindenkinél jobban tudta, hogy milyen erősen odavágtak nekik. És csakúgy, mint Rankov admirális, ő is minden személyes kétséget kizárólag tudta, hogy melyik nemzet csapott oda.

Az elkövetkező napokban Rankov admirális fáradhatatlanul nyomozott az amerikai hiba után. Azt hitte, hogy nyomon van, amikor kopói felfedezték, hogy egy nagy floridai cit-romfélékkel kereskedő cég öt magas rangú vezetője egy kereskedelmi sugárhajtású repülő-géppel Szentpétervárnál belépett az országba, de a jelek szerint nem hagyta el azt a vízu-mán megjelölt időpontban.

Azt persze nem tudta meg, hogy az öt amerikai már érkezése éjszakáján eltávozott az országból egy rejtélyes halászhajón, kora hajnalban, a várostól keletre egy elhagyatott földnyelven levő kicsike kikötőből, Kurgolovóból indulva. Útleveleiket idővel aztán öt másik amerikai használta, akik együttvéve sem tudtak semmit a gyümölcstermesztésről.

Aztán fény derült arra, hogy az öt amerikai igenis legálisan hagyta el Oroszországot, még ha 24 óra késéssel is: Szentpétervárról Londonba repültek egy vállalati magánrepülő-vel. Rajtuk kívül egyáltalán nem volt olyan amerikai állampolgár, aki a hivatalosan enge-délyezettnél hosszabb ideig tartózkodott volna az országban, és el senki sem tűnt.

Csak június 19-én derült ki valami eltűnt amerikaiakkal kapcsolatban. A jelek szerint a Jurij Andropov nevű kirándulóhajóról tűntek el amerikai állampolgárok: négy Minneapolis környékéről származó férfi és egy chicagói nő. Valahol az Onyega-tó északi nyúlványainál veszett nyomuk. Mindemellett ez két nappal azelőtt történt, hogy az uszályokat ízzé-porrá zúzták a csatornán.

Rankov ezt a moszkvai amerikai nagykövetségen keresztül derítette ki, annak a hivata-los tiltakozásnak a részeként, amiben a washingtoni Belügyminisztérium érdeklődött, hogy

151

mi a fenét kegyeskednek az orosz hatóságok tenni azzal kapcsolatban, hogy öt amerikai ál-lampolgár eltűnt valami istenverte orosz tavon.

Arnold Morgan klasszikus megelőző csapásáról volt szó, ami abban állt, hogy az oro-szok hadd idegeskedjenek valami olyasmi miatt, ami látszólag az ő lelkükön szárad. A Belügyminisztérium ingerült hangvétele nyomán a moszkvai Turisztikai Minisztériumban mindenki nagyon feszült volt, a kirándulóhajókat üzemeltető cégek körében pedig teljes volt a megdöbbenés és a szörnyülködés, mivel nekik elemi érdekük fűződött ahhoz, hogy az ilyen incidensek a lehető legkisebb port verjék fel, és ily módon megpróbálják elkerülni, hogy a rendszerint idegesen reagáló amerikai turisták tömegesen lemondják az utakat.

Mindez azonban nem tette lóvá Vitalij Rankovot, aki ismét csak megérezte, hogy mind-ezen felfordulás mögött Morgan admirális keze van, és azonnal magához hívatta kongó irodájába volt KGB-s emberét, Borszov ezredest.

A Jurij Andropov rangidős végrehajtó tisztje messzemenőleg segítőkész volt. Találko-zott és beszélt is az amerikaiakkal, sőt ő volt az, aki eltűnésüket észlelte és lakosztályaik átvizsgálására kiadta a parancsot.

– Miféle emberek? – kérdezte az orosz Haditengerészet szakmai feje. – Öregek. – Öregek? Mennyire öregek? – Nagyon öregek. – No de hány évesek? Hatvan? Kilencven? – Nos, uram, úgy ítélem meg, hogy az egyikük, Mr. Andrews közel járhat a nyolcvan-

hoz. Bottal jár, nagyon lassan. Mr. Maklov idősebb, legalább nyolcvan, és egyáltalán nem jár könnyen, de nagyon szimpatikus ember. A másik kettő egy kicsit fiatalabb, de nem sokkal. Úgy a hetvenes éveik derekán járhatnak. Rejtély számomra, mi történhetett velük.

– Milyen közelről látta őket? – Mint most Önt, uram. – Nincs semmi kétsége afelől, hogy tényleg ilyen öregek? – Semmi kétség, uram. Ilyen öregek. Gyakran találkoztam velük, napjában kétszer étke-

zéskor, egyszer a pihenőidejükben is, és egy párszor a bárban. – Jó úszónak néztek ki? – kérdezte Rankov mosolyogva. – Úszónak? Nem, uram. Idős emberek, valószínűleg életük utolsó nyaralásán.

Mindannyiuknak voltak orosz ősei. – És a társaság ötödik tagja? – Ó, ő az ápolónő. Edith Dubranin. Ötven feletti nő, ez egészen biztos. Ő gondozta

mindannyiukat; elmondta nekem, hogy chicagói, és egy nagy kórházban dolgozik már hosszú évek óta.

– Mit gondol, lehetséges, hogy ezek az emberek terroristák? – Terroristák? Igazán nem gondolnám. Ketten a fedélzeten is alig tudtak végigsétálni. – Van arról valami elképzelésük, hogy mi történt velük? – Nincsen, uram. De van még egy további rejtély... ugyanazon az úton a legénység két

tagja is eltűnt, ugyanott, az Onyega-tavon a Zöld Megállóban. Ezek fiatalemberek: Pjotr, a tatnál lévő kávézó pincérje és Torbin, a főpincér. Vízre szálltak egy kis csónakban, és az-óta sem látta őket senki.

Rankov admirálisnak tetszettek Borszov ezredes pontos, tényszerű válaszai. El kellett fogadnia az amerikaiakról adott személyleírást, és készséggel elfogadta a Jurij Andropov rangidős végrehajtó tisztjének ígéretét, hogy azonnal tájékoztatja, mihelyt bármit is megtud a hét hiányzó emberről.

Kikísérte az ezredest az utcára, és amint visszafelé tartott a kies katonai folyosókon, azon kapta magát, hogy a véletleneknek azt a tagadhatatlan egybeesését próbálja értelmez-ni, ami kapcsolatot teremt a Jurij Andropovon június 10-én éjszaka történtek és a 29 órával

152

később több mint kétszáz kilométerrel távolabb, fent a Belomorszk-csatornán lezajlott események között. Nem volt más választása, mint hogy elfogadja a KGB volt tisztjének véleményét, hogy az idős amerikaiak nem lettek volna képesek ilyen tett elkövetésére.

Ami a pincért és a főpincért illeti: mind a ketten több mint négy éve dolgoztak a cégnél, mindkettő orosz állampolgár, sokan ismerik őket a kirándulóhajó-iparban... hát, Vitalij Rankov nem tartotta valószínűnek, hogy hazaárulást követtek volna el. De azért lenyomoz-tatja őket, biztos, ami biztos.

Két nappal később, június 22-én egy pincér, aki egy másik, ugyancsak a Zöld Megálló-ban várakozó kirándulóhajó pincére volt, megtalálta a Jurij Andropov felfordított felfújható motorcsónakját. Ugyanolyan hajóban ült, és fejenként egy dollárért hat amerikai hölgyet hajókáztatott a tavon, amikor a derült napsütésben meglátta a fehér motort körülbelül 2 mé-terre a felszín alatt – a vízről jól látható volt, de a partról rejtve maradt. Odakanyarodott egészen közelre, és látta, hogy átdereng a név az összetört gumitörzsön – ahhoz túl mélyen volt, hogy el tudja olvasni, de ahhoz elég közel, hogy meg lehessen csáklyázni.

A pincér ült a csónakban, ami fel-alá bukdácsolt a saját sodorvizében. Úgy döntött, hogy kiteszi fizető utasait, és hoz magával néhány embert a legénység tagjai közül a men-tési akcióhoz – megpróbálják kiemelni a roncsot; úgy látta, hogy egy felfújható törzsről és egy drága külső motorról van szó.

Este 11 után indultak el, de mivel késő június volt, a nap épp hogy csak lenyugodott. Valójában csak egy-két arasznyira merül majd a látóhatár vonala alá, és egész éjszaka fénylő rózsaszínbe vonja az eget. Oroszország európai részének ezen a hatalmas északi ta-ván a látóhatár széles és az ég lenyűgöző. Az ember egyszerűen nem vonhatja ki magát an-nak a jelenségnek a hatása alól, amit a helybeliek fehér éjszakáknak neveznek.

Alek, az éles szemű bárpultos Nyikolajjal, az éttermi főpincérrel és Antonnal, a mér-nökkel együtt óvatosan haladt a part menti sekély vizeken a hajó egyik szürke Zodiac típu-sú felfújható csónakjában; a 150 lóerős külső motor alacsony sebességben lassan pöfögött.

Egy a sajátjukhoz hasonló motor víz alatti árnyát keresték, egy még mindig fényes, fe-hérre festett motort, ami a felszín alatt két méterrel a fenéken fekszik.

A fiatal oroszok három zsákkal és egy pár nagy csáklyával voltak felszerelve. Azt ter-vezték, hogy kiemelik a motort, elrejtik saját kirándulóhajójuk, az Alekszander Puskin rak-terében, és elviszik haza Szentpétervárra. Otthon megszárítják, Anton kipofozza, utána el-adhatják akár 4000 dollárért is, ami Oroszországban tekintélyes összeg olyan fiatalemberek számára, akik kevesebb mint heti 60 dollárt keresnek.

Az volt a baj, hogy Alek nem jelölte meg a helyet a parton, és így egy kicsit sokáig tar-tott a dolog. De legalább nem volt sötét. Háromnegyed 12-kor Nyikolaj meglátta a tiszta vízen átfénylő motort közvetlenül a nád árnyéka mellett.

Alek közelre manőverezett, és a másik kettő megcsáklyázta a motort és elkezdték emel-ni. Megmozdult, de nem eléggé. Visszahúzatta magát le a fenékre.

– Ez az átkozott hozzá van erősítve a csónakhoz – mondta Alek. – Egyikünknek oda kéne mennie az oldalához, és kiakasztani, mert így egészben az életben ki nem emeljük.

– Akkor indulj – mondta Alek. – Én felelek a járgányért, és Nyikolaj köztünk a legna-gyobb és a legerősebb... neki kell lehúznia a motort. Nyomhat vagy egy tonnát.

A majd’ kétméteres Anton, aki gyanította, hogy a munka nehezebbik részét sikerült ki-fognia, húzódozott meg morgott egy darabig, de aztán lerúgta a csizmáját, lehúzta az ing-jét, zokniját és a nadrágját, és beleereszkedett a hideg vízbe. Mély lélegzetet vett és leme-rült fejjel a fehér motorhoz, azonnal meglátva a problémát. A propeller alatti burkolat fém-csúcsa átfúrta a Zodiac fapadozatát, amint az estében átfordult.

Anton felment a felszínre, és mondta Nyikolajnak, hogy húzassa függőlegesbe a motort, hogy ki tudja szabadítani.

153

Aztán újra lement, és lenyomta a motort a vékony fapadozatról. Mire felért a felszínre, Alek és Nyikolaj már rángatták a motort befelé a csónakba.

Most, hogy a motor súlyát elmozdították, a padozat és a gumitörzs lassan a felszínre emelkedett. Anton saját csónakjukba kapaszkodva elrúgta, aztán lefelé is rúgott egyet, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Azonnal visszaborzadva ordított fel.

– A KURVA ÉLETBE! Valami döglött kutyára léptem, vagy mi... húzzatok ki! Alek nevetett, és azt mondta: – Az csak gaz. A tavak vize mindig tele van mindenféle növénnyel. – Egy frászt gaz – felelte Anton. – Valami szőrös halott dologra léptem rá. Szörnyű. – Na, mindjárt megmutatom neked, hogy mire léptél rá – mondta Nyikolaj; ezzel beme-

rítette a vízbe közel háromméteres csáklyáját, és körbe-körbe kotorászni kezdett, hogy „ki-fogja” azt a valamit.

– Itt van ni, segítsetek kihúzni. Mindkét férfi ismét emelni próbált, és hallották, amint az az akármi cuppanva kiszaba-

dul az iszapból. Nagy volt, nagyobb, mint egy kutya, és ahogy emelkedett, átfordult, mint egy hosszú, sáros fatörzs. De ennek a fatörzsnek szeme volt, tágra nyílt fehér szeme, ami laposan bámult kifelé abból a vastag sárrétegből, ami az arcot és a hajat takarta.

Egy nyálkás, nedvesen csöpögő hulla volt ez egyenesen a pokolból, fekete-vörös iszap-mocskos testét egy körülbelül öt centiméter hosszú tátongó kis piros seb díszítette; szörnyű hadikitüntetésként húzódott a mellkas közepétől balra.

Anton úgy érezte, azonnal elhányja magát; elengedte a csáklyát és elfordult. De Nyikolajt keményebb fából faragták, és a vizet kémlelte. A fenékről egy másik „fatörzset” vett ki, amely ezúttal határozottan kékben játszott.

Megragadta a másik csáklyát, és addig kotort a felszín alatt, míg végre beakadt. Ekkor a második testet is kiemelte a sárból, de ez nem fordult át. Tisztábban jött fel, a sáros fele le-felé nézett, és a vászonzakó kifakult feketéje szorosan rátapadt a hullára.

Az volt a különös, hogy ezt is ugyanaz az éles, keskeny, piros nyílás díszítette, de ezút-tal negatívban, valahol a háta alsó részén, a test bal oldalán.

Úgy tűnt, mintha a két hulla még életében hosszú vadászkésekkel valamiféle hatalmas párbajt vívott volna. Vagy pedig valami nagyon profi gyilkosba botlottak, aki egy szívse-bész precizitásával és hozzáértésével tudja kioltani az életet.

Alek és barátai kiemelték a halott Pjotrot és Torbint, a folyami rendőrség pedig 45 per-cen belül a helyszínre ért. A történet pedig egyre zavarosabbnak tűnt.

Rankov most már teljesen tanácstalan volt. Korábban felmerült benne annak lehetősége, hogy a két orosz a pénzükért meggyilkolta az idős amerikaiakat, aztán leléptek. Tisztában volt vele, hogy ez eléggé elrugaszkodott gondolat, de hát ez volt az egyetlen elképzelése.

Mostanra tehát még ezt a nagyon kevéssé ígéretes elképzelést is el kellett vetnie. És egyre több kérdés vetődött fel. Ki ölte meg a legénység tagjait? Lehetett-e az idős amerika-iaknak bármi köze a megfeneklett Kilókhoz? Rankov admirális hajlott arra a véleményre, hogy nem. Hogy is lehetett volna közük hozzá? A tengeralattjáró konvoj a parttól egy ki-lométerre várakozott, a középnyugati társaság pedig idős turistákból állt, nem pedig kép-zett békaemberekből.

Az admirális úgy döntött, hogy ez zsákutca, de közben azon töprengett, hogy vajon a gáláns Borszov ezredes nem csak a saját irháját akarja-e menteni, amikor annyira meg van győződve a négy amerikai és ápolónőjük törődöttségéről és életkoráról. És lefirkantott ma-gának egy emlékeztetőt, hogy ellenőriztetni kell mind az öt eltűnt középnyugati hátterét. Elképzelhetőnek tartotta, hogy az amerikaiak esetleg saját maguk ügyetlenkedték el saját leplező történetüket. De lelke mélyén tudta, hogy Arnold Morgan ehhez túlságosan is mes-terien szövi a szálakat, és a csüggedés tompa nyomása fészkelte be magát a gyomorszájá-ba.

154

Ennek ellenére úgy döntött, hogy több gyümölccsel kecsegtető területre irányítja gondo-latait. Mondjuk a repülőgépekre.

Előtte feküdt a lista, egy meglehetősen rövid kis lista, mindazokról a gépekről, amik az Északi-sark felől érkezve magasan Oroszország felett repültek délnek Törökország, az Arab-tenger, sőt az Arab-öböl irányába. Ezek a repülők rendszerint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada nyugati partjairól indultak, és az Északi-sark feletti legrövidebb utat választották a Közel-Kelet elérésére. Rankov emberei szerint az elmúlt két hónap során mindössze nyolc ilyen gép volt. Mindegyik szabályosan hagyta el a légteret, és mindegyik a repülési tervnek megfelelően érkezett meg célállomására. Egy kivétellel.

Az orosz admirális előtt fekvő lista szerint volt egy American Airlines járat, az AA294-es számú, egy Los Angelesből (orosz idő szerint) május 1-én indult Boeing 747-es ami a repülési terv szerint az Arab-öbölben fekvő Bahrein nemzetközi repülőterére tartott.

– Hát – mélázott el az admirális –, minden az előre eltervezett szerint haladt egészen Oroszországig... 22.30-kor majdnem pontosan menetrend szerint érték el a légterünket Murmanszk felett, mindössze néhány perces késéssel, aztán többé-kevésbé egyenesen re-pültek lefelé a 34. hosszúsági fok mentén. E szerint körülbelül 10 000 méter magasan men-tek 800 km/h-val, és sehol sem lassítottak le.

– Ugyanakkor az Emirátusokban levő embereink szerint ezt a gépet Bahreinben soha-sem látták. Mi több, nem is tudtak arról, hogy valaha is látniuk kellett volna. Aznap reggel egyáltalán semmiféle Boeing 747-es sem járt arra. Legalábbis a hivatalos jegyzőkönyvek szerint.

Az admirális tovább futtatta az ujját a jelentésen. – Itt van ni. Az American Airlines azt állítja, hogy a tervezett időben landoltak

Bahrinben... charterjárat arab üzletemberek számára... és nem értik, nincsen nyoma az ara-boknál.

Meglepő módon a jelentés annak a telefonbeszélgetésnek a szó szerinti átírását is tar-talmazta, amit az orosz ügynök az amerikai illetékesekkel folytatott, aki többek között azt mondta, hogy „ki nem szarja le, hiszen a gép épségben visszaért Los Angelesbe... különben sem fér az agyamba, miért is akar valaki az elképesztően megbízhatatlan közel-keleti rep-téri adatok között ellenőrizni bármit is. Sajnos nem tudok több felvilágosítást adni. Visz-lát.”

– Hát – mondta Rankov admirális –, ennek itt vége is. A gép még csak nem is Oroszor-szágba jött. Egyszerűen keresztülrepült. Ezzel kapcsolatban semmi követelésünk sem lehet. Különben sincs okunk azt feltételezni, hogy az AA294-es járat bármi mást is csinált, mint hogy arab üzletembereket szállított; az Onyega-tó partjára meg biztosan nem dobott le rob-banóanyagot. Ez aztán tényleg zsákutca... elképzelhető, hogy tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok légierejének egy gépe volt, és a dahrani légibázisra tartott, de semmi esélyünk rá, hogy ezzel kapcsolatban bármit kiszedjünk belőlük... Ettől függetlenül, nem lennék meglepődve, ha az a kibaszott Morgan...

Minden alkalommal, amikor a hatalmas termetű volt haditengerészeti titkosszolgálati tiszt talált valami nyomot, bármilyen nyomot, kénytelen volt azt elvetni akár mint túlságo-san valószínűtlent, vagy egyszerűen mint lehetetlent. És mégis Arnold Morgan kezét sejtet-te e mögött az egész mögött. Még nem adta fel a próbálkozást. De kezdett kialakulni az a kellemetlen érzése, hogy soha nem fog tudni semmit bebizonyítani; és hogy azok a mada-rak, amikre ő pályázik, már réges-rég elszálltak a lépről. És még csak egy pihét sem hagy-tak hátra.

Június 24-én egy előzetes jelentés érkezett az irodájába a csatornában végzett búvárak-cióért felelős haditengerészeti főhadnagytól. A munka lassan haladt, mert az egyes és a hármas számú uszály test mélyen beágyazódott a vízi út iszapos fenekébe. A második test, a csuklós Tolkaty hátsó része szolgáltatott bizonyítékot, az az uszály, ami azonnal átfor-

155

dult. A búvárok nyolc, egyenként másfél méteres tátongó lyukat találtak egy sorban a jobb oldalon, éppen ott, ahol a lengéscsillapító borda a hajó aljához kapcsolódik. Szép szabályo-san helyezkedtek el, egymástól 15 méterre.

– Szép – morogta Rankov admirális, miközben átfutotta a jelentést, aminek a tartalmát úgyis tudta előre. „Az égési nyomok tisztán kivehetők... a hajótestből mintát vettek és el-küldték Moszkvába a régi KGB igazságügyi laboratóriumába... a vizsgálati eredmény még nem érkezett meg.”

– És amikor megérkeznek – dörmögte az Orosz Haditengerészet vezérkari főnöke – azt fogja tartalmazni, hogy „Semtex”, és úgy folytatódik majd, hogy „készült a Cseh Köztársa-ságban”... Szép, szebb, legszebb. A kurva kibaszott életbe.

Most rajta volt a sor, hogy a legszigorúbb titoktartás mellett tájékoztassa felettesét, Kari Rosztov admirálist, a fegyveres erők főparancsnokát és a védelmi miniszter helyettesét, hogy a haditengerészet tudja, hogy az uszályokat ismeretlen tettesek profi módon felrob-bantották és elsüllyesztették. A kérdés az lesz, hogyan tálalják ezt a rendkívül kellemetlen igazságot az embereknek – már ha egyáltalán úgy döntenek, hogy nyilvánosságra hozzák.

Vitalij Rankov úgy tudta, hogy végül mint balesetet jelentik be, amit a nemzetközi mé-dia felkap majd mint nem különösebben nagy jelentőséggel bíró, de mindenképpen hírérté-kű eseményt. Ezt el tudja viselni. Amit viszont elviselhetetlennek tartott, az Arnold Morgan admirális kárörvendő, önelégült arca... Hát, öreg haver, gondolnod kell arra, hogy megerősítsd a védelmedet. Mindenféle dolgok történnek...

– Úristen – mondta Rankov admirális. Ez volt az első eset, hogy el kellett fogadnia azt a halvány lehetőséget, hogy az amerikaiak esetleg megúszhatják ezt az egészet. Éppen úgy, ahogy az előző két Kilo megsemmisítését is megúszták.

Időközben felemelte a telefont, és utasította Kazakov főhadnagyot, hogy tudja meg, hol tart a Jurij Andropov két eltűnt legénységi tagjának a kórbonctani vizsgálata. A holttesteket a haditengerészet légi úton Szentpétervárra szállíttatta, és mostanra már kell hogy legyen valami hozzávetőleges álláspont a halál pontos okáról.

Kazakov főhadnagy 35 perc múlva megérkezett a vizsgálatot végző kórboncnok jegyze-teiről kapott faxszal. A halál oka mindkét férfinél azonos: szívelégtelenség, amit egyetlen halálosan pontos egyenes vágás okozott; a bordák között egy széles pengéjű késsel szinte kettévágták a szívet. Az egyik esetben szemből, a másiknál hátulról történt a vágás. Az elölről leszúrt pincér, Pjotr tüdeje több vizet tartalmazott, mint a másik áldozaté. Azonban egyik áldozatnál sem volt fulladás a halál oka. Megkéselték őket.

– A különleges kiképzés iskolapéldája – mormogta Rankov admirális. – Egyetlen seb. Nem hibáznak. Profik. Profi békaemberek, gondolom. Feltűntek ennek a Jurij Andropovról elcsellengett két bohócnak, mire rövid úton eltakarították őket, mielőtt továbbúsztak volna az uszályokhoz, hogy elhelyezzék a robbanótöltetet a hajótesten.

– Furcsa, hogy milyen pontosan tudom, mi is történhetett – folytatta. – Az meg még furcsább, hogy semmi bizonyítékom sincs egyik bűntett elkövetője ellen sem. Mindössze négy kivénhedt amerikai, akik közül kettő menni is alig tud, és akik még egy olyan tapasz-talt KGB-s tiszt szerint is minden gyanún felül állnak, mint Borszov ezredes. És eltűntek.

Az admirális felállt, és kétségbeesett mozdulattal söpörte hátra sűrű, hullámos, sötét ha-ját. Lassan keresztülsétált a hosszú szobán, vasalt sarka úgy pengett a márványburkolaton, mint valami láthatatlan óra ketyegése.

– Mindent tudok – mondta üres irodájának –, és mégsem tudok semmit. Rankov azonban maga is profi volt. Behívta két főhadnagyát, és elrendelte, hogy azon-

nal vizsgálják át a Jurij Andropov Zöld Megállójának környékét: a tópartot, a szántófölde-ket és az erdőket.

– Megtudhatnánk, hogy mit keresünk, uram? – kérdezte Kazakov. – Megtudhatják. Azt hiszem, további öt holttestet keresünk.

156

– Az amerikaiakat? – Eegen. Az az érzésem, hogy azt az osztagot, amelyik az uszályokat felrobbantotta,

meglátta a Jurij Andropov két pincére, és lehet, hogy az amerikaiak is. Az a véleményem, hogy a terroristák akár mind a hét embert megölhették. Hatalmazzon fel keresőcsapatokat a közvetlenül a tó partján található erdők átvizsgálására, és fésüljék át a partot víz felett és alatt is. Vigyenek oda békaembereket a haditengerészettől. Ha az ember az éjszaka kellős közepén az isten háta mögött eltesz láb alól négy öregembert és az ápolónőjüket, és éppen egy jó nagy tó mellett van, nekem az a tippem, hogy a testeket valamivel megterhelve a vízbe dobja. De azért mondja meg, hogy vizsgálják át az erdőt is.

Három óra múlva már lázas keresés folyt a Zöld Megálló környékén. A kirándulóhajó-kat eltávolították, a területet elkerítették, a partvonalon, a földutakon és az erdőben is. A folyami rendőrség parancsnoka az Északi Flotta helikopteren érkezett két parancsnokával együttműködve elrendelte, hogy különítsenek el a földúttal párhuzamosan egy sávot mé-lyen bent az erdőben, több mint 400 méterre a parttól.

Ez ellen a helyi rendőrfőnök tiltakozott, mivel az erdő 20 kilométer hosszú, és így há-rom kilométeres sávot vizsgáltak volna.

– Ahhoz, hogy öt holttestet az aljnövényzetbe vonszoljanak, nem fognak 100 méternél nagyobb távolságra eltávolodni a parttól – mondta. – Ha azt a vonalat 400 méterre húzzák meg, félmillió négyzetméteres kutatási területet kapnak. Száz emberrel számolva fejenként 15 000 négyzetméter jut mindenkire. De nekünk összesen csak száz emberünk van, és öt-ven a víz alatt dolgozik. Ez azt jelenti, hogy mindegyik emberünk, aki a szárazföldön kutat, 30 000 négyzetméterért felel, ami mind be van nőve, és lehullott levelek, fák és bokrok bo-rítják. Még karácsonykor is itt leszünk.

– De ha nem jutunk valamire, lehet, hogy ennél sokkal hosszabb időt kell eltöltenünk valahol – felelte az egyik parancsnok. – Csináljuk csak, amíg valaki azt nem mondja, hogy már elég... a jól bevált komcsi módszerrel.

– Hát, maga a főnök – nevetett a rendőrfőnök. – Akkor legyen négyszáz méter. Gyerünk az erdőbe. Szükségük van fémérzékelőre?

– Holttestek kereséséhez nem. Csak gereblyékre, vasvillákra és hegyes botokra. Azt hi-szem, párosával lesz a legeredményesebb.

– Igen, uram, ez a bevált módszer. Kilenc nappal később még mindig nem találtak semmit. Ami nem volt nagyon meglepő, tekintve hogy a keresők még a legközelebbi pont esetén

is több mint 10 000 kilométerre voltak az eltűnt amerikaiak még mindig lélegző testétől. Nem is beszélve arról a jó kilométerről, ami elválasztotta őket a Fókák jó mélyen elteme-tett, álcázott fémdobozaitól, amikbe Morgan és Bergstrom admirálisok különben is gondo-san belepecsételtették, hogy „Made in Ukraine”.

Rankov admirális majdnem csalódott volt. Már majdnem meggyőzte magát, hogy akár halva is találhatják az amerikaiakat. De mostanra már minden ösztöne azt súgta, hogy igen-is az eltűnt amerikaiak voltak azok, akik felrobbantották a Kilókat. És ugyanaz az ösztön azt is megsúgta neki, hogy soha nem fog egyetlen biztos bizonyítékot sem találni, ami akár csak egy kis fényt is vethetne a katasztrófára.

A következő kérdés az volt, vajon átadja-e az egész vizsgálatot a moszkvai Katonai Ügynökségnek, akikhez a terroristaelhárítás tartozott. Habozás nélkül megtette volna, ha úgy gondolta volna, hogy van olyan nemzet, melynek indítéka van. De ebbe a kategóriába csak egyetlen nemzet illett bele. És a csillagsávos lobogó mögött halálos titokban működő különleges erők nem számítanak terroristának. Ott voltak az Amerikai Egyesült Államok hadseregének Rangerjei és a haditengerészet Fókái, s mindkettő kívül esett bármilyen orosz megtorló intézkedés elérési körén, hacsak hadat nem üzennek.

157

Vitalij Rankov admirális még soha sem érezte ennyire tehetetlennek magát. Azt a Kreml soha nem fogja elismerni, amiről ő tudta, hogy megtörtént. Amúgy is megtépázott tekinté-lyű kormánya soha nem fogja bevallani, hogy az Amerikai Egyesült Államok különleges alakulatai mélyen az ország belsejében megtámadták őket. Nem fogják felfedni azt a tényt, hogy a jó öreg vasfüggöny újabban leginkább csak fátyol.

Úgyhogy megátkozta a földet, amin Arnold Morgan járt. Fedett akció kellett hogy legyen. Rankov admirális tudta, hogy a fedett akciókat ponto-

san úgy dolgozták ki, hogy ne hagyjanak lábnyomokat, hogy ne maradjon utánuk bizonyí-ték. így volt ez akkor is, amikor a két Kilo elpusztult az Atlanti-óceán északi részén. Az pedig egészen bizonyos, hogy ez egy fedett akció volt. A kínaiak eddig nem verték nagy-dobra a dolgot, de a 300 millió dollárjukat kérik vissza.

Az orosz admirális a haditengerészet főparancsnokságának hűséges tagja volt, és mély-séges felelősséget érzett az iránt a haderőnem iránt, aminek egész életét szentelte. Tudta, hogy ha a kínaiak most visszavonulnak, az megrázó nehézségeket fog okozni az orosz ha-jóépítő-ipar minden területén, sőt a haditengerészet személyzeti állományában is.

Az elsődleges feladat, erről meg volt győződve, az volt, hogy megmentsék az Ukrajná-ban lévő félkész repülőgép-hordozóra vonatkozó pekingi megrendelést, és hogy bombabiz-tos tervet dolgozzanak ki az utolsó két Kilo Kínába szállítására.

– Egy kis szerencsével – gondolta – még arra is rávehetjük őket, hogy átírjuk a 300 mil-liót, sőt akár további Kilókra vonatkozó megrendelés is lehetséges lenne. Mármint ha ki tudok találni valami olyan célba juttatási módot, hogy az a kibaszott Morgan meg a bandi-tái nem süllyesztik el őket, mielőtt kínai vizekre érnek.

Egyedül ült az irodájában, és az Északi-sarkot körülvevő puszta Arktisztól délre húzódó tengerek hatalmas térképére bámult. Azokat a mélységes mély részeket nézte, ahol 4000 méteres víztömeg felett csapkodtak a hullámok. Naptárjában megnézte, mikor is lesz a jég-határ a legészakibb nyári vonalon.

Aztán utánanézett, hogy mikor szabadok a világ legnagyobb nukleáris tengeralattjárói, a Tájfunok – amiket még a jó öreg Szovjetunióban építettek, gondolta büszkén –, amiknek saját masszív fedélzetéről indíthatók az interkontinentális ballisztikus rakéták. Senki, még az Amerikai Egyesült Államok sem húzhat ujjat egy Tájfunnal. Ha szükséges, akár jég alatt is működőképes, 300 méterrel a felszín alatt, és akár háromméteres jégen is át tudja magát törni felfelé.

Rankov admirális elégedetten tanulmányozta a jól ismert statisztikákat: a víz alatti vi-lágnak ez a kolosszusa majdnem negyven torpedót és tengeralattjáró-elleni rakétát visz magával. Ráadásul a két masszív nukleáris reaktor meghajtás lehetővé teszi, hogy akár 30 csomóval haladjon a hullámok alatt.

– Azt merje megpróbálni – hörögte Rankov admirális. – Az baszna be! Azt merje meg-próbálni ez a kibaszott alak!

Tízedik fejezet

Több mint 300 rokon és ismerős vett részt tegnap a Dr. Kate Goodwin emlékére tartott szertartáson a brewsteri St. Francis templomban. Dr. Goodwin egyike volt annak a 29 amerikainak, akiket azután nyilvánítottak halottnak, hogy a Cuttyhunk nevű Woods Hole-i kutatóhajó 18 hónappal ezelőtt Kerguélen szigete közelében eltűnt a Déli-óceánon. A meg-emlékező beszédet Frederick J. Goodwin, lapunk főmunkatársa, az elhunyt unokatestvére tartotta.

158

Cape Cod Times, június 28.

A Zseng Ju-su admirálist Pekingbe visszarendelő éles hangú üzenet szövegéből kivéte-les sürgősség áradt. A haditengerészet déli flottájának főparancsnokságától, Csancsiangból rendszeresen Kantonba tartó helikopterjárat és az onnan északra tartó menetrendszerű járat nem lett volna elég gyors.

Ezért helyezkedett most el a Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Egyesített Erőinek főparancsnoka a Déli Flotta főparancsnoka, Zu Dzsi-kej altengernagy társaságában egy Tu-16-os Badger fedélzetén, ami óránként 925 kilométert tett meg 13 000 méter ma-gasságban a Csancsiangi-alföld felett.

A Politikai Bizottság által küldött üzenet hangneme olyan volt, hogy Zseng admirális jobbnak látta rekvirálni és taxinak használni saját haditengerészete 700 repülőgépének egyikét. Egyik rangidős tiszt sem tudta, vajon mi vár rájuk, de az ülés, amin megjelenésük feltétlenül szükséges, délre volt összehívva, és ekkor 7.00 volt. 1300 kilométerre voltak a fővárostól délre, és a nagy, átalakított bombázó egyenesen a Jangce középső vidéke felett szállt, ahol a hatalmas folyó belső tavak, gátak, szurdokok és csatornák zegzugos hálózatán folyik keresztül. Ebből a magasságból a Szecsuántól keletre elterülő vízi utak időnként rendkívüli látványt nyújtanak, de aznap nem így történt. Mélyen alattuk, a mezőgazdasági-lag és iparilag egyaránt Kína szívének számító területen viharos meleg esőzés volt, és a Jangce sárosan folyt keletnek az alacsony, szürke felhők alatt, miközben vizét a felhősza-kadás szaggatta.

– Mit gondol, uram, mi lehet az? A tengeralattjárók? – kérdezte Zu admirális. A vezérkari főnök elgondolkodott. – Nem, Dzsi-kej. Nem hiszem. Amikor ez az egész elkezdődött, hét Kilo tartott Kínába.

Ötöt elpusztítottak, és a hátralevő kettő még nem áll készen arra, hogy elhagyja Oroszor-szágot. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a tengeralattjárókkal kapcsolatban bármi olyan sürgősséget kívánó dolog történhetett, mint ez a mostani.

– Hát, ebben az esetben Tajvannal lehet valami. Nekem úgy tűnik, Tajvan mindig benne van a képben, ha a politikusok idegesek.

– Ez tagadhatatlanul így van. De nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez esetben miről is lehet szó... Mindegy, úgyis megtudjuk időben.

– Mi van a tengeralattjárók árával? – kérdezte Zu admirális. – Hajlandók az oroszok együttműködni?

– Nem nagyon van más választásuk – mondta Zseng admirális. – Nemigen várhatják el tőlünk, hogy lemondjunk arról a 300 millió dollár előlegről, amit három Kilóért fizettünk ki, amik aztán valahogy lepottyantak az uszályaikról Oroszország kellős közepén.

– Visszakértük készpénzben? – Nem, hanem átgörgetjük az utolsó két Kilóra, azzal, hogy akkor fizetünk ki további

300 millió dollárt, amikor épségben megérkeznek kínai vizekre, és azzal egálban vagyunk. Rankov admirális már szervezi a kíséretet, és esküszik, hogy az amerikai banditák ezt a tervet nem fogják tudni megtorpedózni.

– Elég sokba lesz a kormányának, ha megint kudarcot vall, nem igaz? – Nagyon sokba. Elfogadták azt a feltételt, hogy a teljes 300 milliót visszafizetik, ha

azok a tengeralattjárók bármi okból nem érkeznek meg kínai kikötőjükbe. – Az első két, az Atlanti-óceánon elveszített Kilóval kapcsolatban is ilyen mértéktartóak

voltak? – Nem igazán. Ragaszkodtak a szerződés szövegéhez. Kifizettünk 200 millió dollár elő-

leget, azzal, hogy az újabb 200 millió a tengeri kipróbáláskor esedékes, ami úgy akkortájt volt, amikor a Kilók lemerültek és elhagyták az orosz vizeket. Az utolsó részlet pedig ter-mészetesen akkor lett volna esedékes, amikor megérkeznek Hszia-menbe. Sajnos a máso-

159

dik részlet automatikus átutalással megtörtént a Hongkong-Shanghai Bankon keresztül, egy előre megjelölt napon és egyenesen Moszkvába. Kifizettük, és három vagy négy nap-pal később elvesztettük a Kilókat.

– Rossz szél – mondta Zu admirális. – Igen. És az oroszok birtokon belül voltak. Egyszerűen azt mondták, hogy sajnálatos,

de nem kértek szívességet. A szerződés elég részletes volt. A tengeri kipróbálás tényleg si-keresen befejeződött, a pénz az övék volt. Végül is ők megépítették a tengeralattjárókat, a „baleset” meg nem az ő hibájukból történt.

– Tehát eddig 700 millió dollárunk van ebben az üzletben? – Pontosan. Es ha épségben leszállítják az utolsó kettőt, lesz két tengeralattjárónk 1 mil-

liárd dollárért. Elég drága mulatság, mi? – Igen. De kapunk-e valami kárpótlást, ha az oroszok sikeresen bebizonyítják az Egye-

sült Nemzetek Szervezetében, hogy az Amerikai Egyesült Államok a felelős az egészért? – Igen, kapunk. Ezt a kitételt személyesen én tettem bele az új megállapodásba. Orosz-

ország a teljes kár visszafizetését fogja követelni: összesen 1,5 milliárd dollárt az öt ten-geralattjáróért. Mi pedig visszakapjuk a 400 milliónkat. Az amik ezen kívül ki kell hogy fi-zessék majd a Belomorszk-csatorna helyreállításának hatalmas költségét, és felteszem, hogy az orosz kormány elképesztő kárpótlási összeget követel majd az emberéletekért – amiknek a kioltása az Amerikai Egyesült Államok szándékos kalózakciójának része volt.

– Követelünk-e kártérítést az első két Kilóban elveszített százegynéhány emberünkért? – Kétségkívül... Ha az oroszoknak sikerül valamit bebizonyítaniuk, az amerikaiak nagy

bajban vannak. – Van erre esély, uram? Hogy halad a nyomozás? – Azt mondják, eddig nagyon is sikeres. De azok a szarháziak a Pentagonban rendkívül

agyafúrtak. Én személy szerint kétlem, hogy bármit is sikerül bebizonyítaniuk az oroszok-nak... Mindössze azt remélem, hogy Rankov admirális képes lesz az utolsó két Kilót to-vábbi gond nélkül leszállítania. Akkor öt tengeralattjárónk lesz; majdnem elég arra, hogy kellőképpen veszélyesek legyünk egy amerikai repülőgép-hordozóra nézve. Ez az, amire szükségem van. Ez a személyes ambícióm. Az a három Kilo, amink most van, egyszerűen nem elég. Kettő a dokkban áll egy ütközés következményeként. A harmadik generáljaví-tásra vár. Már most is kénytelenek vagyunk a Song típusú tengeralattjárókra hagyatkozni, amik legalábbis megbízhatatlanok.

A nagy haditengerészeti repülőgép két szál utasával röviddel 9.00 előtt dübörgött be a pekingi repülőtérre. Amikor a gép megállt, a haditengerészet egy szolgálati gépkocsija már a kifutópálya mellett várakozott. Az admirálisok hat perccel a földet érés után már útban voltak a városban. A repülőgép tankolt, és azonnal visszaindult Kantonba.

Zseng admirális utasította a sofőrt, hogy egyenesen az ő hivatalos rezidenciájára men-jen, ahol aztán Zu admirális és ő is lezuhanyozik, egyenruhát vált és megreggelizik. Azt szeretné, ha az autó ott várakozna, és 11.30-kor elvinné őket az Országos Népi Gyűlésbe. A Legfőbb Vezér nem kedvelte a késést, és még két olyan rangidős katona kedvéért sem tenne kivételt, akik aznap délelőtt 1300 kilométert tettek meg Kína déli határaitól.

11.50-re a Tienanmen téren voltak, és a Haditengerészet egy négy őrből álló személyes kíséretet biztosított nekik, akik védelmi pozícióban – kettő elöl, kettő hátul – kísérték őket végig a hosszú folyosókon abba a bizottsági szobába, ahol az ülés lesz.

A szobában már helyet foglalt a kommunista párt főtitkára. A főparancsnok mellett ült, és a két férfi a Központi Kínai Hírszerző Szolgálat ritkán látható fejével tárgyalt. A kínai haditengerészet szintén jelen lévő új politikai biztosa, Li Jang altábornagy mély beszélge-tésbe merült Jibo Jun-seng altengernaggyal, a Kelet-kínai-tengeri Flotta parancsnokával.

Zseng és Zu két perccel érkezett a Legfőbb Vezér előtt, és mindenki felállt, amikor a nagyszerű férfiú két főtanácsadója társaságában bevonult. Mosolygott és üdvözlésképpen

160

odabólintott legmegbízhatóbb kollegáinak. Az a nyolc fegyveres személyi testőr, aki éjjel-nappal kísérte, már elhelyezkedett a folyosón.

A vezető mindenkinek jó napot kívánt, és azt mondta, hogy szeretné, ha Fang Wei tá-bornok, a hírszerzés vezetője szólna az ülés résztvevőihez, és ismertetné velük a Tajvanban kialakulóban lévő helyzetet. Zu admirális vezérkari főnökéhez fordult és diszkréten oda-biccentett neki, amint a tábornok felállt és elkezdte ismertetni annak a jelentésnek a részle-teit, amit egyik Tajvan szigetén szigorúan fedésben dolgozó törzstisztjétől kapott.

A jelentés arról szólt, hogy sorra tűntek el az ország legkiválóbb atomfizikusai, akik kö-zül sokan Tajvan legkiválóbb egyetemeinek a tanárai. Hirtelen professzorok tűntek el az akadémiai élet olyan bástyáiból, mint a Csungliban lévő Nemzeti Központi Egyetem, a taj-peji Cseng-Csi Nemzeti Egyetem, a Hsinchuban lévő Csing Hua Nemzeti Egyetem, a taicsungi Chung-Szing Nemzeti Egyetem, és még a tajpeji Központi Nemzeti Egyetemről és a Tanshuiban lévő Tamkang Egyetemről is.

– Először semmit nem vettünk észre – mondta Fang tábornok. – Nem volt semmi in-formáció. Senki nem tudott semmit. Sem a barátok, sem a kollegák, de még a rokonok sem. De aztán észrevettük, hogy két vagy három év elteltével a professzorok egyszer csak megmagyarázhatatlanul ismét ott voltak egyetemi állásaikban, mintha mi sem történt vol-na. És még mindig senki nem tudta, mi történik.

– Aztán körülbelül egy évvel ezelőtt – folytatta – megpróbáltam szorosabban figyeltetni a vezető atomtudósokat és mérnököket: a legfelső 25 tudóst minden 24 órában ellenőriz-tük. És úgy három hónappal ezelőtt el is tűnt kettő, ugyanazon a napon. Természetesen az-óta sem látták őket. És senki sem tudja, hogy hol vannak; legalábbis nekünk senki sem mondja meg. Természetesen lefolytattuk az összes rutinellenőrzést: a repülőtereket és a ki-kötőket, és egyértelmű, hogy nincsen nyoma annak, hogy akármelyikük elhagyta volna az országot. De Tajvan kicsi és meglepően beszédes ország. Lehetetlen, hogy ezek az embe-rek a szigeten maradtak anélkül, hogy valaki ne tudna valamit. Mint ahogyan az is lehetet-len, hogy ezeknek az embereknek az eltűnését a rokonok és a barátok ezt ne hoznák nyil-vánosságra... hacsak nem utasították őket az ellenkezőjére. Ebben a konkrét esetben egy-szerre 11 igazán tekintélyes eltűnt tajvani tudóst tartottunk számon, valamennyien atomfi-zikusok. Nos, ahogy valamennyien tudják, hogy ha különböző mértékben is, de ezzel a helyzettel évek óta tisztában voltunk, hiszen mindig is fontos volt számunkra, hogy idege-sítő szomszédunk esetleg megkísérli saját nukleáris erő kifejlesztését. De soha nem volt semmi bizonyítékunk. Ezenkívül rendkívül nehéznek bizonyult az indulások és érkezések idejének meghatározása. Meg kell említenem, hogy a Tajvani Nemzeti Egyetemen tanító nagynevű Liao professzor kétszer is eltűnt, mindkét alkalommal körülbelül 18 hónapra.

– Nos, hogy a lényegre térjek – kapott új erőre a hírszerzés vezetője –, egy héttel ezelőtt titkos információt kaptunk arról, hogy két eltűnt professzor, maga Liao és a tamkangi Nhung két nappal később visszatér majd eredeti munkahelyére. Figyeltünk minden bejövő légijáratot és minden érkező hajót. Ellenőriztünk minden utaslistát. Semmi. Aztán, mintha valami csoda történt volna, a két professzor visszatért az egyetemére pontosan akkor, ami-korra azt összekötőnk jelezte. Nem is kell mondanom, hogy teljesen tanácstalanok voltunk. Hol jártak? Úgy döntöttünk, hogy utazásuk módjának minden bizonnyal katonainak kellett lennie, de abban az időben nem volt katonai repülő vagy hajómozgás, a tengeralattjárókat leszámítva. És tényleg, értesültünk, hogy a Hai Lung tengeralattjáró 11 hetes távollét után éppen három nappal korábban dokkolt a tajvani Szuao támaszponton. Ez beleillett vizsgá-lódásainkba. A Hai Lung volt az egyetlen óceánjáró, ami a professzorokat az adott időben visszahozhatta. Ellenőriztük az indulási idejüket is: április ötödike. Aztán felfigyeltünk egy kétségtelen egybeesésre. Emlékeznek még a két korábban említett professzorra? Akiket szorosan figyeltettem, és akik egy napon tűntek el... éppen április negyedikén.

A tábornok szünetet tartott és a hallgatóságot figyelte, majd lassan hozzátette:

161

– Az a végkövetkeztetésem, hogy a tudósok tengeralattjárókon hagyják el Tajvant, és ugyanezen a módon térnek vissza. Ha megtudnánk, hová is járnak a Hai Lungok, azt is tudnánk, hol vannak az atomtudósok.

A Legfőbb Vezér komoly arckifejezéssel bólintott. Amikor megszólalt, Zseng admirá-lishoz fordult:

– Feltételezem, hogy tudunk valamit a Hai Lungok tevékenységéről, nemde? – Tudunk, uram. De attól tartok, nem eleget. Meghatároztuk a hajózási szokásaikat: a

tábornok által említett 11 hetes küldetés pontos információ. A Hai Lungok lemerülnek, amint elhagyják a szuaói kikötőt, és többé nem látjuk őket egészen addig, amíg vissza nem térnek 11 hét elteltével. Számításaink szerint valószínű sebességük 8 és 9 csomó között van, tehát úgy napi 320 kilométert tesznek meg. Tehát három nap alatt nagyjából 1000 ki-lométert. A valódi információ azonban a 11 hetes távollét, mivel ez sokkal hosszabb idő-szak, mint amire járőröző tengeralattjárók járnak, már ha helyi járőrözésről van szó. Maga az idő hosszúsága kizárja azt, hogy a tengeralattjárók csupán Tajvan körül köröznek, a szo-rosban járőröznek, vagy Koreát figyelik. Ha így lenne, akkor úgy 60 nap elteltével vissza-térnének. A 11 hét a helyzet kulcsa: azt jelenti, hogy a tengeralattjárók távoli célpontra mennek, és útközben tankolnak.

– Öt hét alatt – folytatta a tábornok – több mint 11 000 kilométert tudnak megtenni, ta-lán egy kicsit többet. Úgy számolunk, hogy egy hetet tölt az állomáshelyen, aztán újabb öt hétig jön visszafelé. Úgy tűnik, ez valamiféle rendszeres szállítójárat. A gond csak az, hogy Szuao kikötőjétől pár kilométerre délkeletre a csendes-óceáni lemezek meredeken lejtenek úgy 3000 méterig, és soha nem tudtuk megfigyelni, hogy milyen irányban indul-nak el, mert mélyen és némán hajóznak. Ez az új, a tudósokkal kapcsolatos információ azonban alátámasztja azt a lehetőséget, hogy nagy valószínűséggel valamilyen tudományos projekt folyik 11 000 kilométer távolságban.

– Lehet, hogy úgy vélik: itt az ideje, hogy megtudjunk egy kicsit többet is – felelte a Legfőbb Vezér. – Mert én úgy vélem, nyilvánvalóvá vált, hogy Tajvan nem csak futó ér-deklődést mutat a nukleáris ütőképesség kifejlesztése iránt. A kérdés egészen élesen vető-dik fel. Hogyan? És hol? Hol csinálják?

Ezen a ponton Fang tábornok engedélyt kért, hogy szólhasson, és ismertetett még egy, egyik törzstisztje által tett megfigyelést:

– Már három évvel ezelőtt jelentést kaptunk arról, hogy egy tajpeji szűcs nagy mennyi-ségű ruha, kabát, sapka, nadrág és csizmabélés elkészítésére kapott megbízást, mindezt szőrméből. Két hónappal ezelőtt ismét ellenőriztük, és megtudtuk, hogy a megrendelést fo-lyamatosan megújították. Egyik tisztünk végigkövette egy szállítmány útját a szűcstől a tengeralattjáró-berakodó öbölig.

– Ami minden kétséget kizáróan bizonyítja – mosolygott a Legfőbb Vezér –, hogy a tengeralattjárók vagy a hideg északra, vagy a hideg délre tartanak, de valószínűleg nem ke-letnek vagy nyugatnak. – Mindenki más is mosolygott Kína tiszteletre méltó vezetőjének szelíd élcelődésén.

– Uram – mondta Zseng admirális egyetértek azzal, hogy meg kell tudnunk, mit csinál-nak a tajvaniak. Megtiszteltetésnek veszem, hogy meghívott ma ide, mert úgy vélem, tudok segíteni egy tervvel. Legalábbis valami előzetes tervvel. Számos alkalommal végiggondol-tam ennek a két tengeralattjárónak az útjait, és mindig úgy találtam, hogy az északi a ke-vésbé valószínű a két lehetőség közül. Elképzelhető, hogy az Aleut-szigetekhez járnak, nagy területen szétszórt szigetcsoportról lévén szó, sok a nagyon elhagyatott rész. De azon túl rögtön ott van a Bering-szoros: balról az oroszok, jobbról az amerikaiak, középen meg mind a kettő egyszerre. Ha titkos helyet keresnék egy fedésben végrehajtandó akcióhoz, egészen biztos, hogy nem ott fent tenném, és különben sem tartana 11 hétig, hogy megjár-jam az utat.

162

– Ezenkívül – folytatta Zseng – az északi útvonalon nincsen olyan szoros, ahol lesben állhatnánk... így arra a következtetésre hajlok, hogy tartsuk észben az Aleut-szigeteket, de koncentráljunk arra a sokkal valószínűbb lehetőségre, hogy a tajvani tengeralattjárók dél-nek tartanak.

– És mi van a megfigyelőhelyekkel? – kérdezte a haditengerészet új politikai biztosa, Li Jank admirális. – Van olyan, amit használhatnánk?

– Több is van – felelte Zseng admirális. – A legbevettebb megfigyelőpont a Malaka-szoros lenne, de ebben az esetben arra hajlok, hogy ne... a tajvani tengeralattjárók majdnem biztosan egészen végig merülésben teszik meg az utat, és a Malaka-szoros vizein van egy pár nagyon cseles sekély rész. Személy szerint az a meggyőződésem, hogy a tengeralattjá-rók egyenesen átvágnak a Dél-kínai-tenger közepén dél-délnyugatnak tartva, úgy 3200 ki-lométeren keresztül. Aztán ha egyszer megérkeztek az indonéz szigetvilágba, majdnem pontosan délnek fognak tartani Szumátra és Borneo között, és három nappal később a Szunda-szorosba érnek, ami Szumátrát elválasztja Jávától. Ott át tudnak menni a mélyben, és rögvest nekivághatnak az óceánnak.

Egy pillanatra szünetet tartott, hogy haditengerészeti tiszthez illő megközelítését az ilyenfajta utazásokkal kevésbé tisztában levők is megemészthessék. Aztán hozzátette:

– Ennek az útvonalnak csak egyetlen alternatíváját látom: ha Bali szigete mellett halad-nak el. Van egy tengeri átjáró, elég keskeny, Bali és Jáva között, de az igazat megvallva nem tudom, hogy egy lemerült tengeralattjáróval át lehet-e ott jutni. Még sohasem hallot-tam róla, hogy bárki megtette volna.

– Zseng admirális, uram – mondta a politikai biztos ugye nem arra céloz, hogy várjunk rájuk ott lent, és aztán támadjuk meg a tajvani tengeralattjárót?

– Egyáltalán nem – válaszolta a főparancsok. – Azt javaslom, hogy várakozhatnánk ott lent, és abból, hogy mikor halad át az első Hai Lung, meghatározhatnánk az addigi útirá-nyát és sebességét. Ez legalábbis elindítana bennünket a végső úti cél meghatározásának útján... ahol aztán rábukkanhatnánk egy jó csomó atomfizikusra, akik alávaló dolgokkal vannak elfoglalva.

– Nehéz lenne követni őket? – Lehetetlen, anélkül hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. De egy új műszer segít-

ségével, aminek a tökéletesítésén hónapok óta dolgozunk, be tudnánk mérni őket akkor, amikor áthaladnak a megfigyelőponton. A módszer egy kicsit bonyolult, de hadd magya-rázzam el... Mindannyian ismerjük azokat az orosz és amerikai ELINT vontatóhálós ha-lászhajókat, amiknek halászhajó törzsük van, és nagyon érzékeny elektronikus lehallgató műszerekkel vannak felszerelve: radarral és rádióval. Mindenki ki tudja szúrni őket. Nos, mi egy olyan ACINT rendszeren dolgozunk, ami akusztikus lehallgatást jelent; egy nagyon érzékeny lehallgató rendszeren, ami passzív lokátorozáson alapul, vadonatúj, észlelhetet-len, és a merülési vonal alá szerelhető haditengerészeti halászhajókra. Álcázva vannak, és a hivatásos halászokon kívül nemigen van senki, aki felismerné őket. Ha valamelyik Hai Lung akár csak a közelben halad el, érzékelni fogjuk... és azt javaslom, hogy a közeli jövő-ben küldjünk le egyet Indonéziában és állomásoztassuk a Szunda-szoros déli végénél, ahol járőrözni fogunk, és már készen is állunk.

– Tudni fogjuk – folytatta –, hogy mikor várható, mert a halászhajóval azonnal tudatni fogjuk, amint a Hai Lung elhagyja Szuaót. Mivel a távolság körülbelül 3500 kilométer, kö-rülbelül tizenegy nap alatt érnek majd oda. Mi persze jóval hamarabb ott leszünk...

– És ha soha nem jelenik meg? – Akkor ellenőrizzük a Malaka-szorost, aztán a Bali-szorost, és ha ott sincs, nos, hát ak-

kor nem jött... és akkor a sokkal bonyolultabb északi probléma felé fordulunk. De nem hi-szem, hogy így alakulna a helyzet.

– Mondja meg nekem, Zseng – szakította félbe a Legfőbb Vezér –, vajon hová mennek?

163

– Nos, a tajvaniak mehetnek az Amsterdam-szigetre vagy St Paul szigetére, amik a Szunda-szorostól 6500 kilométerre vannak. És azt hiszem, hogy épp el tudnak érni még a Crozet-szigetekre is, további 3000 kilométer távolságban. Van azonban három hely, ami jobban beleillik az általunk becsült 5 hetes ritmusba: a Heard-sziget, aztán onnan 370 ki-lométerre északra Kerguélen, ami valójában egy kis és nagy szigetekből álló szigetvilág. A három elhagyatott McDonald-sziget 37 kilométerre van Heardtől nyugat-északnyugatra. Amennyire én tudom, mindegyik elképesztő barátságtalan, és egyiken sincsen áram, kivé-ve Kerguélent, ahol van egy francia meteorológiai állomás. Az időjárás mindegyiken gya-lázatos, és mindegyiket hó és jég borítja az év nagy részén, ha nem egész évben. Ha a taj-vaniak délen vannak és valamiféle nukleáris programon dolgoznak, akkor e három hely va-lamelyikén kell hogy legyenek. Meg kell mondanom, uram, hogy majdnem teljesen tanács-talan vagyok, hogy vajon melyiken találhatnánk meg őket. Ezek kétségkívül a legelhagya-tottabb helyek a világon. Majdnem megközelíthetetlenek: nincsenek leszállópályák. És na-gyon rosszak az időjárási és hajózási feltételek. Egy atommeghajtású hadihajóra lenne szükség, meg helikopterre, és ez a megérkezéstől számított egy héten belül feltűnne vala-kinek.

– Esetleg egy tengeralattjáró? – vetette fel a Vezér. – Igen, uram. Egy tengeralattjáró hasznos lenne – felelte Zseng admirális nem túl nagy

meggyőződéssel. – Meglehetősen tanácstalan vagyok – mondta Li Jang admirális. – Hogyan tudtak a taj-

vaniak valamiféle laboratóriumot felállítani egy olyan helyen, mint amit az előbb írt le, ahol nincsen áram és nincsenek épületek?

– Az áram nem nagy gond, uram – felelte Zseng admirális. – Használhatnak atommeg-hajtású tengeralattjárót, annak a reaktora egy kisebb várost is el tud látni. Egy pár nagyon nagy generátor, és már rendben is van.

– De a tajvaniaknak nincsen atom-tengeralattjárójuk – vetette közbe a Legfőbb Vezér. – Nem, uram, valóban nincs. Legalábbis olyan nincs nekik, amiről mi tudnánk, és ami

valaha járt Tajvanon. Néhány évvel ezelőtt azonban volt némi találgatás, hogy vettek egyet a franciáktól nagyon olcsón... egy régi 2500 tonnás Rubis típusú atommeghajtású tenger-alattjárót. Hajói emlékszem, 1999-ben történt. De a történet nagyon rejtélyes volt: a hajót sohasem szállították le, és volt olyan feltételezés, hogy útközben veszítették el. Mi arról sem győződtünk meg soha, hogy a hajó egyáltalán elhagyta a franciák legfontosabb atlanti támaszpontját, Brestet.

– Lehet, hogy egyenesen Heardre ment, és munkába állt mint erőmű – mondta a Leg-főbb Vezér.

– Nagyon is elképzelhető, uram – felelte Zseng admirális. – De ahhoz, hogy mindvégig rejtve maradjon, az kell, hogy hosszú időt töltsön lemerülve; ahhoz pedig, hogy valami fel-színi létesítmény számára észrevétlenül áramot szolgáltasson, a felszín alatt kell horgo-nyoznia. Akkor viszont ki vehetné észre?

– Van valami olyan hajóút, ami érinti ezeket a helyeket? – Nincsen, uram. Kerguélen felé biztosan nincs, és Heardnél vagy a McDonalds-

szigeteknél sincsen. Még csak légifolyosó sem húzódik felettük. Ezek tulajdonképpen csak gránittömbök, amik a víz alatti hátságokból kinyúlnak a felszín fölé. Nehéz elképzelnem, hogy bárki bármit üzemeltet ott... Meglátásom szerint minél előbb le tudunk küldeni egy halászhajót a Szunda-szorosba, annál jobb. Akkor legalább lesz néhány tény a kezünkben.

– Egyetértek magával, Zseng. És hacsak nincs valakinek komoly ellenvetése ez ellen a lépés ellen, ön és Zu admirális készítsék el a tervet, és minél hamarabb nyújtsák be jóváha-gyásra.

A kommunista párt főtitkára, akinek hivatalos címe azt is biztosította, hogy a Hadügyi Bizottság ülésein elnököljön, beleegyezően bólintott, és mindenki értett a haditengerészet

164

leghatalmasabb hadbiztosának állásfoglalásából. Ellenvélemény nem volt, és Zseng Ju-su admirális megerősítette, hogy ettől fogva ő felel az akcióért.

– Szeretnék rámutatni, uram, hogy ez még sürgősebbé teszi az utolsó két Kilo leszállítá-sát.

– Gondoltam erre az eshetőségre – mondta a Legfőbb Vezér, és ismét mosolygott. – Mondja el, hogy miért.

– Azért, uram, mert ha megerősítést nyer az, amire most gondolunk, és a Déli-óceán va-lamelyik távoli sziklája mögött rátalálunk arra, amit keresünk, akkor a támadás lehetőségét is meg kell fontolnunk... és ha erre kerül a sor, akkor azt szívem szerint a legjobb tenger-alattjárónkkal tenném. Egy vadonatúj Kilo tökéletes lenne.

– Ha azt találjuk meg, amiről most feltesszük, hogy ott van – mondta a Legfőbb Vezér –, nem csupán a támadás lehetősége áll fenn. Parancsaim egyértelműek lesznek: bármiféle tajvani nukleáris laboratóriumot vagy gyárat vagy akármi ilyen létesítményt el kell pusztí-tani. Remélem, világosan fejeztem ki magamat... Akkor talán teázzunk.

– Igenis, uram – mondta Zseng admirális vigyázzba állva.

Az elnök Nemzetbiztonsági Tanácsadójától a CIA-re nehezedő nyomás napok óta ha-talmas volt. Szinte egy óra sem múlt el anélkül, hogy ne érkezett volna valami új utasítás, kérés vagy memorandum a távol-keleti osztály megkínzott vezetőjének, Frank Reidelnek az asztalára... „Morgan admirális ezt akarja... Morgan admirális azt akarja... Morgan admi-rális azt mondja: Azonnal jöjjön a Fehér Házba!... Morgan admirális tudni akarja, mi a frász történik... Morgan admirális azt mondja, ha nem mondják meg neki egy napon belül, mi a fenére készülnek azok a kibaszott Hai Lungok, fejek fognak hullani.”

– Úristen – mondta Reidel. Így aztán ő is megfenyegette távol-keleti törzstisztjeit, különösen a Tajvanban levőket,

akik a baráti kormány jóvoltából úgy tevékenykedhettek, ahogy csak akartak, és majdnem teljesen szabadon nyomozhattak az Amerikai Egyesült Államok érdekében, akárcsak az új-ságírók – mint ahogy néhányuk az is volt.

Volt azonban egy hely Tajvan szigetén, ahová senki nem léphetett be, amivel kapcso-latban nem lehetett érdeklődni, és meg sem lehetett kísérelni a kapcsolatfelvételt... a Keleti Parancsnokságnak az Ilan tartományban található, Tajpejtől harminchárom kilométerre délkeletre fekvő Szuao városából a tenger irányába vezető Szutung Csang út melletti ten-geralattjáró-támaszpontja.

Ez az út a postahivataltól háromszáz méterre megrázó módon ér véget. Több száz méter szögesdrót kerítésbe épített hatalmas katonai kapu zárja el, amit napi 24 órán át fegyveres rendőrök őriznek. Komoly okmányok nélkül senkit nem engednek be a kapun belülre.

A dokkmunkásokat sem engedik be, ha otthon felejtették vagy elveszítették a belépő-kártyájukat.

Frank Reidel tajpeji összekötőjének két embere volt odabent, akik hatalmas kockázatot vállaltak nagyon kevés információért. A megállapodás úgy szólt, hogy egy napon mindket-tőjüket „átemelik” az Amerikai Egyesült Államokba. Egyikük Carl Chimei munkavezető volt a tengeralattjárók rakodópartján. Nagyon megkeseredett ember volt; utálta Kínát és bármit, aminek köze volt Kínához, köztük Tajvant is. Azóta érzett így, hogy Mao vörös-gárdistái 30 évvel azelőtt megölték tanár szüleit. Ő maga túlélte a felkelést és sikerült el-jutnia Tajvanba. Éppen betöltötte a tizennyolcat.

Reidel emberei valószínűleg még soha életükben nem szerveztek be valakit ilyen köny-nyen. Az a nap tartotta életben, amikor majd elrepülhet az Amerikai Egyesült Államokba. Felesége és két gyermeke az azutáni év elején követik majd, ha nem előbb.

Június 28-án éjszaka, amikor a rakodóhídon feltornyozott ládák árnyékában kuporgott, Carl Chimei halálos veszélyben volt. Nem ment haza a kollegáival, és a kilépőkártyáját

165

nem pecsételték le. Másnap, vagy valamikor aznap éjjel megpróbálja majd kimagyarázni magát, de az is lehet, hogy senkinek nem fog feltűnni. Húsz éve dolgozott a dokkokon.

Most azonban kővé dermedt. Két fegyveres haditengerészeti őrszem minden 15 percben elment mellette – tőle három méterre voltak, a Hai Lungtól pedig tízre. Ha bármelyikük meglátja, azonnal agyonlövik, nem fognak kérdezősködni. Csak az tartotta benne a lelket, hogy az Amerikai Egyesült Államokban rá váró dicsőséges életre gondolt, arra a 250 000 dollárra, amit életének többszöri kockáztatásáért kap majd. Jobb kezében egy hatvancentis feszítővas volt. Az a láda, amit fel akart törni, majdnem hét méter magasan volt, és vadul kellett dolgoznia, miközben csak a távolban levő dokklámpák segítették az eligazodásban.

Tisztán látta maga előtt az őrszemek útvonalát. Végigsétáltak a szépen elrendezett láda-tornyok mellett, aztán tétováztak egy ideig a lehorgonyzott Hai Lunghoz vezető járópalló-nál lévő lámpánál. Kétszer átkiáltottak a tengeralattjáró törzsénél álló őrnek, aztán to-vábbmentek, le a rakodóhídra, és pontosan 15 perc múlva tértek vissza a másik irányból. Carl már korábban elhatározta, hogy akkor fogja megmászni a ládákat, amikor az őrök a Hai Lungra vezető hidat ellenőrzik.

Most éppen tisztán hallotta egyenletes lépéseiket, ahogy ládafalnak lapult. Becsukta a szemét, és ahogy a lépések egyre hangosabbak lettek, azt kívánta, bárcsak le tudná csende-síteni szívének szapora dobbanásait. A lépések aztán távolodni kezdtek.

Carl tízig számolt, az övébe tűzte a feszítővasat, és felhúzódzkodott az első ládára, egy méterre a föld fölé. A ládák egymáshoz képest elcsúsztatva voltak feltornyozva, így a má-szás nem okozhatott gondot egy olyan jó erőben lévő munkásnak, amilyen ő volt. De to-vábbi hat ládát kellett megmásznia, és akár egyetlen hiba is végzetesnek bizonyulhat. Mé-lyen a faperembe nyomta az ujjait, ahogy felkapaszkodott a következő kettőre, és ott csün-gött három méter magasságban, vékony, puha munkacipője a ládák közötti résben. Három percig tartott, mire felért a kupac tetejére, és amikor feljutott, meglátta a vörössel festett betűket, amiket keresett: ,JIAI LUNG 793”. Szakértő mozdulattal nyomta be a feszítővasat a fedél és a láda fala közé, és rövid kis mozdulatokkal emelgette, hogy a szögek ne nyiko-rogjanak, amint ereszteni kezdenek. De a fedél nem mozdult.

Carl ujjai végigfutottak a láda felületén és megátkozta azt a két acélpántot, ami végig körbefogta. Mélyen a zsebébe nyúlt a metszőfogóért, beállította a megfelelő méretre és át-vágta a két pántot. Halálra vált a zajtól, amit estükben okoztak... attól a pengő, pattanó, fé-mes tiltakozástól. Azt hitte, sohasem fog elhalni.

De a láda kétméteres teteje most engedett a feszítővas emelésének, és Carl egészen hát-rahajtotta, és feltárult a láda. Hét perc telt el, mire feltépte a ládában levő vízhatlan csoma-golást. Aztán újabb műanyag rétegeket tépett el, mielőtt bedugta volna pirinyó pontfényű zseblámpáját. Valami puha és szőrös dolgot tapintott ki. Egy pillanatig azt gondolta, hogy egy halott pandához ért hozzá. De a fény mást mutatott. Szőrmebélésű ruhákat látott, leg-alul pedig csizmák és sapkák voltak. Carl tudta, hogy mit keres – és azt is, hogy akárhová is mennek azok a tengeralattjárók, ott tényleg nagyon hideg lehet.

Visszaemelte a helyére a láda tetejét, és a szögeket lazán visszanyomta a feszítővas la-pos végével. A gond ismét az acélpántokkal volt. Átvágta azokat és megszabadult tőlük, idáig rendben van, de ha csüngeni hagyja őket és menekülésre fogja a dolgot, akkor a láda feltörése reggelre nyilvánvalóvá válik.

Már csak három perce volt az őrszemek visszaérkezéséig, és elhatározta, hogy marad és eltakarítja a pántokat – és reménykedik benne, hogy egyik őr sem fog felnézni, amint elha-ladnak mellette.

Carlnak továbbra is szerencséje volt. Az őrök megjöttek és el is mentek, és sikerült fel-emelnie a feszítővassal a ládát először az egyik, majd a másik oldalon, és egyesével kihúz-ni alóla a pántokat. Aztán összehajtotta és levitte őket a földre – úgy néztek ki, mint egy teljesen kihúzott fém mérőszalag.

166

Apróra vágta és a csörömpölő darabokat egy szemetesbe dobta. Másnap egy kis szeren-csével ő maga fogja a Hai Lung berakodását felügyelni. Most már csak el kellett tűnnie, ami este 11 lévén nem ígérkezett könnyűnek. Carl azonban régi munkás volt, aki hosszú évek óta Szuao városában élt. Ha van valami akár félig védhető oka arra, hogy miért is ma-radt bent ilyen soká, megússza.

Úgyhogy felhúzta a kabátját, fogott egy feljegyzésekkel és ládaszámokkal teli írótáblát, és egyenesen végigmasírozott a rakparton a 800 méterre lévő Szutung Csang kapuhoz ve-zető útra. Amikor az őrházhoz ért, a szolgálatban lévő tiszt kilépett hozzá.

– Hahó, Carl, mit keresel itt ilyen későn? – Á, valaki elcserélt egy-két ládát... holnap berakodás van. Legalábbis a dokumentumok

szerint nem volt a helyén. Öt és fél órámba telt, mire megtaláltam... naná, hogy nem volt a helyén. Olyan mérges voltam, hogy nálam maradt ez a cucc...

Odaadta az őrnek a mappát, és azt mondta: – Eltennéd ezt nekem az irodádban? Reggel begyűjtöm, már ha meg nem öl az asszony.

Úgy volt, hogy vacsorázni megyünk. Az őr nevetett. – Rendben van, Carl. Én már nem leszek itt, mire visszaérsz. Mondd meg az ügyeletes

tisztnek, hogy az íróasztalom fiókjában vannak a munkalapjaid. Gyere, hadd pecsételjem le a kilépést.

A két férfi beszélgetett még egy pár percig, aztán a munkavezető elindult a Szutung Csang úton a város felé, és az Amerikai Egyesült Államok himnuszát dünnyögte magában.

Frank Reidel nem tudta, hogy miért is ez a nagy felfordulás. Morgan admirális azonban egészen konkrét volt.

– Ha bármi hírt kap Szuaóról, tudassa velem. Azonnal. Carl Chimeinek és CIA-es ösz-szekötőjének majdnem egy napjába került, mire üzenetüket ki tudták juttatni, de végül si-került. Az üzenet egy biztonságos tajpeji házból Pearl Harboron keresztül végül műholdon jutott el Langleyhez. Mindössze ennyi volt: „Doboz felnyitva. Bundák, sapkák és csizmák szőrméből. A hollandok hideg vakációra indulnak.”

Az üzenet június 29-én 18.00-kor érkezett meg. Reidel a Fehér Házzal kapcsolatot te-remtő biztonsági vonalon lediktálta Morgan admirálisnak a Tajvanból érkezett tizenkét szót.

– Remek munka, Frank – mondta a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Hálás vagyok – és anélkül, hogy az elköszönés a leghalványabban felmerült volna benne, Morgan admirális levágta a telefont, és diadalmasan belebokszolt a levegőbe.

– Nekem ennyi elég – mondta saját magának. – A tajvaniak baszkolódnak Kerguélen környékén. Az idő passzol. A Cuttyhunkról érkezett üzenet igaz volt, csak éppen a japánok tajvaniak. És a srácok látták egy holland építésű Hai Lung tengeralattjáró periszkópját pon-tosan ott, a Choiseul-öbölben. Két kérdés van. Mi a frászt csinálnak ott? Izgat ez engem egy hangyafaszányit is? A válasz az első kérdésre: nem tudom, hogy mit csinálnak. A má-sodikra: igen, nagyon is izgat engem. Nagyon nagy hangyafaszányit.

Felállt és odaüvöltötte bárkinek, aki véletlenül az irodája csukott tölgyfa ajtaja előtt talál elmenni: „KÁAVÉÉÉÉÉT!” Aztán az órájára pillantott, és rágyújtott egy hatalmas szivar-ra. Fényűző módon gyújtotta meg azzal az arany öngyújtóval, amit egy réges-régi karácso-nyon kapott rég elhagyott második feleségétől. Mindig rá gondolt, amikor rágyújtott kora esti szivarjára, és néha azt kívánta, bárcsak minden másképpen lett volna. De ez nem lehet-séges, hiszen az egykori Mary-Ann Morgan most boldog házasságban él egy philadelphiai ügyvéddel, akit Morgan az egyik legszörnyűbb embernek talált, akivel életében találkozott. Az a tény, hogy az a szarházi volt a válóper során a felesége ügyvédje, tovább bőszítette.

167

Végül eltette az öngyújtót, és gondolatait ismét arra a világvégi szigetre irányította, ahol Dörgő Dunning és Bill Baldridge nyilvánvalóan egy tajvani tengeralattjárót látott.

– Akármit is csinálnak ott, titkolóznak – jelentette ki magabiztosan, amint Kathy O’Brian, a titkárnője behozott neki egy bögre kávét.

– Titkolóznak? – kérdezte. – Titkolóznak, Kathy, titkolóznak. Rejtőzködnek. Fedezékbe vonultak. Titokban tartják.

Lopva cselekszenek. Titkolóznak. Értve? – Értve – mondta Kathy, ez a lenyűgöző, vörös hajú 34 éves Chevy Chase-be való elvált

asszony, aki feltétel nélkül imádta a főnökét. Nem valamiféle romantikus értelemben, ha-nem azért, mert soha nem találkozott ilyen emberrel: annyira durva, annyira okos, annyira kemény, és annyira tiszteli mindenki. És mégis olyan türelmes, amikor magyaráz. Még ak-kor is, amikor az admirális időnként dühében azt mondta neki, hogy „maga a legbutább li-ba az egész keleti parton, még ha az összes feleségemet beleszámolom is”, ez valahogy mindkettőjük számára hisztérikus volt. Volt egy csepp valódi humor abban, ahogy Morgan ezt a megsemmisítő sértést a fejéhez vágta; majdhogynem művészileg ki volt formálva. Majdnem mindenkivel hirtelen, tapintatlan és udvariatlan volt. Világéletében az volt, de csak a túlérzékenyek és a valóban értetlenek sértődtek meg.

– Kicsoda titkolódzik? – kérdezte Kathy. – Az istenverte tajvaniak. – Miért? Mit csináltak? – Eddig még semmit. De nem szeretem, hogy egy átkozott tengeralattjáróval kúsznak-

másznak, ha nem tudom, hogy miben sántikálnak. – Miért kellene tudnia? Tajvan nem az Amerikai Egyesült Államoké.. . vagy mégis? Az admirális arcán olyan mosoly jelent meg, amit valaki másnak a képén szarevő vi-

gyornak nevezett volna, és elszántan beleszívott a szivarjába. – Kathy, ezek ronda csúszómászó férgek. – Igen, uram... no de...? A mondatot azonban egyszerre két telefon csengése vágta szét, és Kathy visszasietett az

íróasztalához a még nyitva lévő ajtón keresztül. Rövidesen beugrott maga az elnök. – Jó reggelt, admirális – mondta. – Nem hivatalos látogatás. Hogy állnak a dolgok a

Himalájától keletre? – ‘Reggelt, uram. Semmi gáz, de átkozottul biztos vagyok abban, hogy a tajvaniak tit-

kolnak előlünk valamit, aminek nagy jelentősége lehet. Úgy tűnik, hogy tengeralattjárókat járatnak a Déli-óceánra és vissza. És ha titkolják előlem, akkor az valami rossz dolog kell hogy legyen.

– Nos, mit gondol, vajon mit csinálnak? – Nem tudom. De ha van egy olyan kis off-shore ország, mint Tajvan, ami nagyobb ke-

reskedelmi forgalmat bonyolít le évente, mint egész Kína, akkor oda kell rá figyelni, mert igen gazdag, és potenciálisan nagy fenyegetést jelent. Úsznak a pénzben és azok az ő kis tengeralattjáróik készülnek valamire... lent délen, egy Kerguélen nevű befagyott pokolfé-szekben.

– Honnan tudja? – Látták őket egy párszor a szigetek között, uram. De Kerguélen nem az a hely, ahol az

ember előfordul, legalábbis nem rendszeresen, hacsak nem készül valamire. Nézze, az ott egy olyan elhagyatott hely, hogy a járőrözés szóba sem jön, úgyhogy vagy utánpótlást szál-lítanak, vagy valami felfedezőúton vannak. Tudnom kellene, de nem tudom. És még az is lehet, hogy megtámadták és elsüllyesztették a Cuttyhunkot.

– Azt a Woods Hole-i kutatóhajót, ami eltűnt? – Igen, azt, uram. – Úristen. Megkérdezte őket erről?

168

– Semmi értelme. Ha ők tették, letagadják, ha nem, akkor meg egyenesen azt hiszik, hogy begolyóztam.

– Ők tették? – Azt hiszem, igen. De most sokkal jobban izgat az, hogy vajon mi folyik Kerguélenen. – Miféle dolog jön szóba? – kérdezte az elnök. – Hát, meg kell próbálni belehelyezkedni a tajvaniak észjárásába. Ez egy nagyon dolgos

nép, akiknek évszázadokig alig volt valamijük. Most pedig az amcsik védőszárnyainak kö-szönhetően olyan vagyonokat söpörnek be, amiről ötven évvel ezelőtt álmodni sem mertek volna. Hirtelen van egy egész saját kis világuk, amit óvni és védeni kell. Pénz, ipar, fejlődő infrastruktúra, egy olyan lakosság, ami szinte nem is tudja, mi a szegénység. Megvannak a saját bankjaik, a saját kultúrájuk, a saját egyetemeik. Csak hatszázalékos az írástudatlan-ság. A 21 milliós lakosságból 500 000 egyetemi hallgató, ennek egyharmada mérnöknek tanul. Van saját haderejük: szárazföldi erők, haditengerészet, légierő. Elfoglalták a helyü-ket a modern világban a nagyágyúk mellett.

– Igen – mondta lassan a legfőbb végrehajtó hatalom birtokosa. – Ha belegondolok, tényleg jó formában vannak. Szóval, miért is lopakodnak a tengeralattjáróikkal?

– Uram – mondta az admirális szelíden. – Ahogy mindannyian tudjuk, ott van nekik a kertkaputól egy köpésre, 1500 kilométerre egy Kína nevű tűznyelő sárkány, ami rendkívül féltékeny a sikereikre, és ha lehet, szeretné őket katonai erővel visszafoglalni és újra Kína részévé tenni, szoros pekingi ellenőrzés alá vonni.

– Ami persze nem lenne ínyükre. – Pontosan. Tehát van ott egy nemzet, akik kétségbeesetten próbálják megvédeni magu-

kat... és félnek, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem fog mindig készen állni arra, hogy megvédje őket. Minden olyan felemelkedő nemzetnél, mint a tajvani, előbb-utóbb ke-rül egy olyan kormány, ami megpróbálja kidolgozni, hogyan is tudnák ők maguk megvé-deni saját magukat és a vagyonukat.

– Mondjuk egy jó nagy bombával. – Igen. De kevésbé drámai módon, még egy váratlan és sikeres kínai támadás esetén is

legalábbis tudni akarják, hogyan menthetik ki a főbb politikusaikat és katonai vezetőiket. Azok a tengeralattjárók, amiknek a mozgását megpróbáljuk ellenőrizni, lehetséges, hogy a világ távoli pontjait vizsgálják azzal a célzattal, hogy hol létesíthető biztonságos és fény-űző búvóhely. A kommunikációs rendszert építik ki. Másrészt viszont lehetséges, hogy Tajvan rájött, Kína tervez valamit ott lent a Déli-óceánon, és azok a tengeralattjárók azért ólálkodnak ott, hogy kiderítsék az igazságot. De az is lehet, hogy Tajvan saját nukleáris el-rettentő erejének kidolgozásán munkálkodik, ami odahaza a saját szigetükön lehetetlen lenne. Három napon belül felfedezné valaki. Lehet, hogy atomfegyvergyártásra alkalmas telephely után kutatnak. De ez pokoli vállalkozás lenne Kerguélenen, ahol nincsen áram vagy bármi más energiaforrás, és teljesen elhagyatott hely. Azt hiszem, ha belegondolok, számos lehetséges magyarázatot tudok találni arra, hogy mit is csinálnak ott a tajvaniak, de ebben a pillanatban nem vagyok biztos benne, hogy melyik áll a legközelebb a valóság-hoz... Oda fogok küldeni egy csatahajót amint csak lehet, hogy alaposan nézzen körül, mi folyik ott. És nem egy fregattra gondolok, hanem egy atom-tengeralattjáróra, ami korláto-zások nélkül tevékenykedhet, és ki tudja, talán felfedez valami különösen érdekeset...

– Meggyőzött – mondta az elnök. Mint mindig, rövid látogatásom most is nagyon tanul-ságos volt. Viszlát, Arnie.

A nagy ember elment, és Kathy rövid időre visszatért. – Szüksége van még valamire, uram? Nem tudom, hazamehetek-e. – Rendben, menjen. Teljes érdektelenségének tudom be – morogta az admirális. – A

reggeli viszontlátásra, és ne késsék el. Ha látja Charlie-t, mondja meg neki, hogy mérje az időt. Még egy órát maradok.

169

Arnold Morgan még tíz percig járkált fel-alá az irodájában és azt próbálta eldönteni, hogy sürgős-e a Kerguélenen lévő helyzet. Gondos tanulmányozás után arra a következte-tésre jutott, hogy nem. A legrosszabb forgatókönyv szerint a tajvaniak „egy kibaszott hid-rogénbombát” csinálnak halálos titokban, hogy elpusztítsák Kínát. Akármivel is vannak el-foglalva, valószínűleg évekig tart majd nekik, úgyhogy iktatja a jelentést a számítógépébe, és gondja lesz rá, hogy első adandó alkalommal leküldjön egy atom-tengeralattjárót a Déli óceánra.

Közben pedig jobb lesz utánanéznie Morrisnál, hogy van-e valami mozgás Szeverodvinszkban a kínaiak hét orosz Kilója közül az utolsó kettővel kapcsolatban. Mert ha van, akkor az a bizonyos hamarosan eléri a ventilátort és ezerfelé repül, „és nem való-színű, hogy Rankov ezúttal is olyan álmatag lesz”.

Az Elnöki Irodaházban, ami Tajpejnek a Tansui-folyótól keletre lévő füves hivatali ne-gyedének egyik tekintélyt parancsoló épülete, ritkán foganatosítottak ilyen szigorú bizton-sági szabályokat. Katonai járőrök ellenőrizték az utcai főbejáratot és az előcsarnokot. Ha-ditengerészeti őrök álltak minden folyosón és minden lépcsőfordulóban. A Déli Csungcsing út egy szakaszát elzárta a rendőrség. A forgalmi helyzet az egész környéken kaotikus volt.

A nem fővárosi tajvaniak esetleg azt hihették, hogy eltévesztették a dátumot, és október 10. van, a nemzeti ünnep, amikor ez a környék csak úgy hemzseg a politikai nagygyűlések-től és katonai parádéktól. De ez a mostani semmi esetre sem a Kettős Tizedike napja. Júni-us 29. van, és az állig felfegyverzett biztonságiak jelenlétének kulcsa a második emeleten volt található, ahol három egymásba futó folyosó mindkét oldalán elhelyezkedő 36 őr vi-gyázott egyetlen bezárt irodát, ahol tízen voltak.

A hatalmas, szőnyeggel borított szoba falán a két elhunyt elnök, apa és fia: Csang Kaj-sek és Csian Csi-huo óriási portréja függött. Az ő jóindulatú tekintetük alatt foglalt helyet a jelenlegi elnök és miniszterelnöke, Csi Csen-ku úr, a törvényhozás feje. Körülöttük he-lyezkedett el Csien Pej-liu, a Külügyminisztérium vezetője; Jin Csung-csou tábornok, a Nemzetvédelmi Minisztérium frissen kinevezett vezetője, és Si Ta-jeh admirális, a Tajvani Kínai Köztársaság Haditengerészetének vezérkari főnöke.

Alapjában véve az ő védelmükre rendelték el ezeket a rendkívüli intézkedéseket. Jelen volt azonban további öt fő, akik szintén nem szenvedtek hiányt ellenségekben. Itt volt két vezető atomtudós a Tajvani Nemzeti Egyetemről: George Longchen és Liao Li. Aztán az egyik legnagyobb tajpeji építőipari mogul, Csiang Ji, valamint két katona: az egyik a Ten-gerészgyalogság 66. hadosztályához tartozó Kétéltű Ezred egyik parancsnoka, a másik pe-dig egy tengeralattjáró parancsnok.

Mindketten aznap reggel jöttek helikopterrel a hatalmas cojingi Cso Jing haditengeré-szeti támaszpontról, ahol a Flotta Főparancsnokság, a Haditengerészeti Irányítási Központ és a Tengerészgyalogság Főparancsnoksága van. Mindezeken túl ez a bázis ad otthont a Tajvani Haditengerészeti Akadémiának is. Ez a viszonylag kicsi és elzárt hely csendesen húzódik meg a világ negyedik legnagyobb árukikötője és Tajvan második legnagyobb vá-rosa, Kaohsiung egyik elővárosában. De a katonák számára Cojing és benne hazája védel-mi és támadóerejének színe-java kihívóan áll a Tajvani-szorosnál ennek a konok szigetnek a lejtős délnyugati partján, és egyenesen szembenéz Kínával. Olyannyira titkos és rejtélyes hely ez, hogy még az útikönyvek sem említik.

Az erre a tikkasztó júniusi napra elrendelt rendkívüli biztonsági intézkedések valódi oka azonban nem a jelen lévő politikusok és rangidős katonatisztek kiválósága, s nem a többi látogató hatalmas tudása volt. A valódi ok ezeknek az embereknek az együttes tudása – egy olyan városban, ami hemzseg a kínai kémektől, és ahol nincsen olyan étterem, fod-rászüzlet, mosoda vagy taxi, ami gyanún felül állna.

170

A mai egy különösen titokzatos nap. Ez a tíz ember, akiket az egész tajvani történelem legnagyobb szabású nemzetbiztonsági programja köt össze, nagyon ritkán találkozik. A mai egyike ezeknek a ritka alkalmaknak. Két év óta először. A jövőben úgy fogják emle-getni ezt a mai összejövetelt, hogy a júniusi konferencia. De kizárólag egymás között. Egyetlen titkárnő, segédtiszt, katonai vagy egyéb tanácsadó sem lesz beavatva a szigorúan titkos napirendbe. Az elnök jól választotta meg csapatát. Már öt éve folyt az akció, és egyetlen szó sem szivárgott ki elképesztő tevékenységükről. Legalábbis Tajvanon belül semmi.

Az ülés egy órája tartott, és a 46 éves milliomos építési vállalkozó, Csiang Ji az emberei által a Kerguélen-szigetcsoporton lévő 13 kilométer hosszú Baie du Repos védett nyugati végén levő 1000 méter magas Guynemer-csúcs alatti sziklás partszakasz alapjába fúrt ha-talmas alagútrendszer biztonsági jellemzőiről és szilárdságáról szóló jelentésének befejezé-séhez közeledett. A hengerelt tartókat alátámasztó hatvan centiméter átmérőjű masszív be-tonoszlopok tökéletesen kitartottak. Az oszlopokat a helyszínen készítették a tengeralattjá-róval délre szállított, előre bekevert betonból

Az egyéves fúrási művelet során Csiang végig a helyszínen tartózkodott és személyesen felügyelte a több ezer tonna gránáttörmelék kitermelését és eltávolítását, amit a kotrógépek egyenesen a száz méter mély vízbe öntöttek. A teljes áramigényt a 2600 tonnás Rubis típu-sú francia tengeralattjáró, az Emeraude elégítette ki, ami annak idején úgy tette meg az utat Bresttől Kerguélenig, hogy egyetlenegyszer sem emelkedett a felszínre. Mostanra már öt éve horgonyzott a víz alatt két régi rozsdásodó szürke bója között, amik egymástól körül-belül 130 méterre helyezkedtek el, úgy 50 méterre a szélcsendes nyugati parttól. Az Émeraude csak néha jött föl készletezni vagy szellőztetni.

Reaktora még mindig működött és könnyedén ellátta a 180 000 négyzetméteres gyár/szálloda generátorait: a világítást, a fűtést, a vízcserélőt, a légbeszívókat és az összes alagútfúró készüléket. Ugyancsak a tengeralattjáró látta el a majdan magát a Rubist felvál-tó készülő nyomóvízreaktor elektronikus rendszerét.

Valójában a korosodó Rubisra hárult az egész beruházás összes terhének nagy része. Mert hogy végül is a Rubis hajtotta azt az ötven nagy fém-”pörgetőt”, gáz-centrifuga rend-szert, ami lassan, fáradságos munkával, lélegzetelállítóan drágán hosszú évek során végül kiválasztja majd az uránium 238-at az uránium 235-ből – azt a rendkívül ártalmas elemet, amelynek rendkívül instabil magja robbanófej alapja lehet...

Csiang megfizethetetlen szolgálatokat tett a tajvani kormánynak. Amikor végül elké-szült a „barlang” meg az alagutak, és lefektették az elektromos vezetékeket és a vízcsöve-ket, Chiang maga újabb hat hónapra visszatért a Baie-be és személyesen felügyelte az U-235-ös üzem építését és magának a nyomóvízreaktornak az előkészítését, valamint a vé-delmi intézkedéseket, amikkel a munkaerőt mindezek halálos tartalmától óvták. Részvétele odáig ment, hogy saját maga vezette a nagy mozgó betonkeverőt a hosszú rakodóhíd építé-se során. A rakodóhídhoz tervezett egy különleges palaszürke önműködő acélfüggönyt, ami eltakarja a dokkot, amikor éppen nincsen használatban. Mindezért Csiang Ji egyetlen pennyt sem fogadott el maga és emberei fáradozásaiért – viszont örök időkre övé lesz Taj-van valamennyi kormányzati építkezési megbízása.

Csiang beszámolója mindenkit elégedettséggel töltött el abban a bezárt tajpeji szobában. Nem jelentkeztek repedések, az összes rendszer tökéletesen működik, és még a professzo-rok számára kialakított vastag szőnyegekkel borított hálószobák is kitűnő állapotban vol-tak. A két holland tengeralattjáró, ami háromhavonta utánpótlást vitt, elviselhetővé, sőt majdhogynem fényűzővé tette az életüket. De a szolgálati kiküldetés hosszú, a munka lassú és bonyolult, a kikapcsolódási lehetőség pedig kevés. Senki sem gondolt szívesen arra, hogy vissza kell térnie egy újabb 18 hónapos fordulóra. De a professzoroknak félmillió

171

dolláros jutalom járt egy-egy időszakra. És soha senki nem utasította vissza, hogy a tajvani nemzetért dolgozzék a világ végi sziget gyomrában.

Télen persze megdöbbentőek voltak a feltételek. Mindennap csak egy kis ideig volt napvilág, és az időjárás olyan ádáz volt, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor valaki enge-délyt kapott arra, hogy kimenjen a szabadba, képtelenség volt akár csak egy kis távolságot is gyalog megtenni. Az úgynevezett nyár egy fokkal jobb volt, de veszélyes volt a bázist túl messzire elhagyni, mert a süvöltő viharok idején a fjordba betörő szél időnként a 110 kilométeres sebességet is elérte, és gyakran ónos eső vagy akár havazás kísérte. A katabatikus, az a visszapöndörödő szél, ami a hegyek tetejéről érkezik, majd valami várat-lan irányból „alászív”, mint egy szélalagút, időnként még a tapasztalt tengeri navigátorokat is megrémítette, amikor partközeiben hajóztak.

Tajvan elnöke, aki névlegesen a Kínai Köztársaság egyesített fegyveres erőinek főpa-rancsnoka, akkor hivatalosan megköszönte Csiang Jinek a jelentést, és óvatosan szólt az egybegyűltekhez. Elmondta, hogy a megelőző tizenkét hónap során a kínai haditengerészet csatahajókkal két alkalommal is egészen megközelítette a tajvani felségvizeket, amit min-denki végletes fenyegető gesztusként értelmezett. Volt ezenkívül további két fenyegető megnyilvánulás: éles rakétatesztet hajtottak végre, melynek során mindkét alkalommal egy gyilkos HQ-61M föld-levegő rakétát lőttek ki egy Jiangwe típusú fregattról. Mindezt egy-értelműen megfélemlítési célzattal. A kínaiak, mondta, állandóan rombolókat és fregattokat küldenek a Dél-kínai-tengeren található, 53 sziklából, homokpadból és zátonyból álló Spratly-szigetekre, amit Tajvan magáénak vall és a legnagyobb szigeten állomásoztatott haderővel megszállás alatt tartja.

– Természetesen ezekben a kérdésekben magunk mögött tudhatjuk az Amerikai Egye-sült Államok elvi támogatását – mondta az elnök. – Az elmúlt két év során azonban saját tengeralattjáróflottánk kiépítésére irányuló erőfeszítéseink különösen sikertelenek voltak. Próbáltunk hajókat rendelni a franciáktól, a hollandoktól, a németektől... minden egyes al-kalommal megkaptuk a hajóépítők beleegyezését, majd az illetékes kormányok minden esetben felülbírálták a tervet. Egészen egyszerűen tartanak attól, hogy ártanak a szárazföldi Kínával fenntartott saját kereskedelmi kapcsolataiknak és ezért nem hajlandók nekünk szállítani. Mint ahogyan az Aegis torpedórendszert sem adják el nekünk annak ellenére, hogy tudván tudják: állandóan szembe kell néznünk a szárazföldi Kínából felénk irányuló légi tömegtámadás jól ismert veszélyével. Belül vagyunk vadászbombázóik hatósugarán.

– Mindezek fényében arra jutottam, hogy magunknak kell magunkról gondoskodnunk – vonta le a következtetést az elnök. – Ezek a Kína által végrehajtott katonai gyakorlatok ténylegesen a mi fenyegetésünkre irányulnak, azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy ké-pesek a szorost felszíni és tengeralattjáró-erőkkel elzárni. Ez a fenyegetés megítélésem sze-rint folyamatos és állandó.

– Uraim – folytatta –, ahogyan már annyiszor említettem, nem számíthatunk arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok segít rajtunk. A dolgok változnak. Lehet, hogy az amerika-iaknak egy napon Kína fontosabb lesz, mint mi. Még az is lehet, hogy az Amerikai Egye-sült Államok egy új elnöke egyszer csak úgy látja majd, hogy az ő fegyveres erőinek sem-mi keresnivalója sincs a Távol-Keleten. Ki tudja, mire jutnak? A Harvardon töltött idő alatt sokat megtudtam az amerikaiak rugalmasságáról. Egy olyan nemzet ez, ami nézeteit a tör-ténelem árapály mozgásához igazítja. Minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy a nyolcvanas évek végén Szaddam Husszein az amerikaiak szemében a Közel-Keletet stabilizáló hősből kevesebb mint három év alatt első számú közellenség lett. Uraim, mindezt már sokszor el-mondtam. Ha ellen akarunk állni Kína azon szándékának, hogy visszatereljen bennünket a nyájba, ami azt jelentené, hogy katonai erővel megszállnak bennünket, akkor olyan eszköz-re van szükségünk, amivel elijeszthetjük őket. És mivel a nyugati világ nem hajlandó haté-kony haditechnikát eladni nekünk, a túlélés egyetlen garanciája, ha saját elrettentő célú

172

atomfegyvert fejlesztünk ki. Ez nem egy háborús eszköz. Ez a béke fegyvere. Nem lesz bevetve, de mindig ott lesz a szárazföldi politikusok tudatában, sőt a kínai katonai vezető-kében is, hogy ha túl messzire mennek, Tajvannak megvan a lehetősége arra, hogy egy olyan rémisztő erejű fegyvert bocsásson útjára, ami egy csapásra eltörölné a föld színéről a szárazföldi Kína valamelyik jelentős városát. Hirosima óta soha senki nem vetett be ilyen fegyvert. És kétlem, hogy bárki megtenné. Éppen ez az, ami miatt még a legerősebb kato-nai hatalmak is megelégedtek kisebb háborúkkal és összetűzésekkel az elmúlt fél évszázad során... semmi olyan nagyságrendű nem történt, ami százezrek halálát okozta volna. Egé-szen egyszerűen azért, mert senki nem meri megtenni. Uraim, meg kell hogy ismételjem önök előtt, ennek a népnek a számára nincs semmi, ami fontosabb lehetne, mint az Indiai-óceán déli részén zajló nukleáris programunk. Személyes hálával tartozom mindannyiuknak, akik hozzájárultak ehhez a programhoz, de az én hálám össze sem mér-hető azzal a hálával, amivel az egész tajvani nép tartozik mindannyiuknak. Most is, mint mindig, izgatottan várom az előmeneteli jelentést, hogy hogyan is állunk... talán a nemrég visszatért Liao professzor tud felvilágosítással szolgálni...

A Nemzeti Egyetem atomtudósa, az ötvenes éveinek végén járó, alacsony testalkatú fér-fi, aki a tanítást is űző értelmiségiek által világszerte kedvelt tweed zakóban, kockás ing-ben és egyennyakkendőben volt, felállt és meghajolt az elnök felé. Hírei a pedantéria hatá-rát súrolóan óvatosak voltak. A hasadóbomba-készítés rendkívüli nehézségeiről beszélt, valamint arról a végtelen hosszú időről, ami az urániumizotóp, az U-235 készítéséhez szükséges. Ez az az izotóp, amit atomerőművekben használnak, ahol legkönnyebb fegy-verminőségű plutóniumot előállítani.

A látogatóban jelen lévő két katona és a politikusok kedvéért a professzor röviden el-magyarázta azt a folyamatot, aminek során a nehézfémet gázneművé alakítják, majd meg-próbálják „lepörgetni” róla a súlyosabb 90 százalékát, hogy hozzájussanak a felbecsülhe-tetlen értékű U-235-höz.

– Ennek eléréséhez a folyamatot nagyon lassan, gondosan és pontosan kell végrehajtani – mondta –, de végre közeledünk a megoldáshoz. Már eljutottunk a biztos előállításhoz... a nyomóvízreaktor első magjához elég az uránium-235, ezzel úgy hat hónap múlva leszünk készen. Mindez még nem elegendő nukleáris robbanófej készítéséhez, ami egy hihetetlenül hosszú folyamat. Megvan a design, és úgy becsülöm, hogy három éven belül szállíthatjuk az első kipróbálás előtt álló robbanófejet vissza Cojingba. Nem hiszem, hogy valaha is le-hetőségünk lesz kipróbálni őket, de a fejlődés egyértelmű. Mint tudják, Longchen profesz-szor novemberben visszatér Kerguélenre...

Az elnök mosolygott. Ez azonban nem egy diadalmas mosoly volt. Inkább a fellélegzé-sé, a megkönnyebbülésé: olyan emberről van szó, akinek az idegei élete minden napján pattanásig feszülnek, hiszen állandóan azon kell gondolkodnia, hogy a hadisárkányok a szoros másik felén mit terveznek éppen. Arról a napról álmodozott, amikor tudathatja, hogy bármelyik nemzet, ami Tajvant fenyegeti, a jövőben már csak azonos feltételek mel-lett teheti ezt, és hogy Tajvan bármilyen agresszorral szembe tud szállni, legyen az akár Kína a maga 285 000 főtől duzzadó haditengerészetével, akik 140 nagyobb hadihajót és 450 gyorsnaszádot szolgálnak ki. Az atomtöltetű robbanófej, gondolta az elnök, a világ legnagyszerűbb egyenlősítő ereje.

Figyelmét ekkor a Kerguélen körülötti vizek biztonsága felé fordította, és a tengerész-gyalogsági parancsnokot szólította, aki négy évet töltött Kerguélenen a biztonsági rendszer megszervezésével és a katonai megfigyelőpont felállításával, mélyen lent a fjordban a Baie

Blanche bejáratánál – a laboratóriumtól 13 kilométerre északra, fent a Pointe Brason. – Rendkívül elhagyatott egy hely az, uram – kezdte. – Egy-egy mélytengeri halászhajót

leszámítva, amik közül egy sem jött még csak a közelünkbe sem, a novembertől júniusig eltelt hat hónap során sajátjainkon kívül nem láttunk semmiféle tengeri járművet. A fel-

173

jegyzések szerint az egyetlen hajó, amit egyáltalán láttak, az egy Ausztráliában nyilvántar-tott jacht, ami valószínűleg a rossz időjárás elől keresett menedéket a Choiseul-öbölben. Mi egyáltalán nem láttuk, de a Hai Lung igen. A periszkópján keresztül. Mindez múlt feb-ruárban történt, késő délelőtt... délutánra elmentek.

Az elnök bólintott. – Semmi újabb incidens, mint az a szerencsétlen ügy azzal az amerikai hajóval 18 hó-

nappal ezelőtt? – Semmi, uram. Nem történt semmi ilyesmi. Egyáltalán nem láttunk hajót a fjordban...

semmiféle hajót. – Parancsnok, ha jól tudom, Ön személyesen is szerepet játszott abban az incidensben. – Igen, uram. – Sajnálatos módon az amerikaiak nagy feneket kerítettek a hajó eltűnésének. Gondo-

lom, erről tud. – Nem, uram, nem tudtam. – Nagyon nagyot. Az Amerikai Egyesült Államok Belügyminisztériuma több országgal

kapcsolatba lépett, velünk is, aztán Japánnal, Dél-Koreával, és azt hiszem, még a száraz-földi Kínával is. Rendkívül zaklatottak voltak kutatóhajójuk és legénysége sorsa miatt. Oda is küldtek Kerguélenre egy hadihajót a Hetedik Flottától.

– Igen, uram. Azt láttuk. Hetekig ott volt, és egyszer bejött éppen a Baie Blanche-ba is, de az utolsó pillanatban visszafordult. Figyeltük a Pointe Brasról.

– Úgy értesültem, hogy az amerikai kutatóhajóra annak idején tüzet nyitottak. Mit tett volna, ha a hadihajó továbbmegy, egyenesen be a Reposba, és a laboratórium mellett áll meg?

– Bizonytalan vagyok, uram. Nem számoltunk ezzel az eshetőséggel. Nem hiszem, hogy bárkiben felmerült, hogy esetleg meglátogat bennünket egy hadihajó. Az nyilvánvaló, hogy az amerikai haditengerészet egy teljesen felfegyverzett fregattjával nem tudtuk volna felvenni a versenyt. Az öngyilkossággal lett volna egyenlő. Azt hiszem, megpróbáltunk volna tárgyalni velük szándékainkat illetőleg, aztán, ha a lehetőség fennáll, megkíséreltük volna az evakuálást.

– Igen, azt hiszem, el kell fogadnunk, hogy egy ilyen esetben diplomáciai eszközökhöz kell fordulnunk... Az azonban még mindig nagy aggodalommal tölt el, hogy tüzet nyitot-tunk annak a kutatóhajónak a legénységére.

– Megcsáklyáztuk őket, uram, amikor meglátták az atom-tengeralattjárót rögzítő két bó-ját. Én voltam a parancsnok, és az volt a szándékom, hogy békésen visszafordítom őket az-zal az ürüggyel, hogy valami titkos kísérletet folytatunk a fjordban, de nem értesítettük a francia kormányt, ennek folytán szeretnénk, ha háborítatlanul tevékenykedhetnénk. Bizto-san megérti, uram, hogy semmi szín alatt nem engedhettük meg, hogy az amerikaiak még közelebb érjenek... meglátták volna a dokkot, ami éppen nem volt álcázva.

– Az embereim azonban – folytatta a parancsnok – nagyon izgatottak voltak. Egyszer csak megjelent egy amerikai a rekeszfalnál egy géppuskával, és tüzet nyitott. Lelőtte há-rom emberemet, mielőtt mozdulni tudtunk volna. Személyesen én viszonoztam a tüzet... de csak azután, hogy még egy embert lelőtt. A helyzet ezután drasztikusan romlott. Le kellett állítanunk a rádiósukat, és hát volt már négy halott... attól tartok, az embereim megölték a rádiósukat és a kapitányt, meg annak a másodtisztjét és mindenki mást, aki ellenségnek lát-szott. Eddigre már a legénység számos más tagja is fegyverben volt. További egy óránkba telt, mire behódoltattuk a hajót. Összesen hat embert veszítettünk, további kettő könnyeb-ben megsérült.

– No és az amerikaiak?

174

– A legénységből senki sem maradt életben, uram. És attól tartok, megöltünk egy vagy két utast is. Egyszerűen nem hagyhattuk életben őket, nehogy beszámolhassanak a történ-tekről.

– No igen. De úgy tudom, voltak foglyok is. – Igen, uram. Lent a kabinban találtunk egy kis csapat tudóst. Fegyvertelenek voltak és

nagyon rémültek. Egyszerűen képtelen voltam hidegvérrel lelövetni őket. Katona vagyok, nem gyilkos.

– Foglyul ejtette őket? – Igen, uram. A hajót bevontattuk egy kis öbölbe valamivel a főbejáraton túl és bizton-

ságba helyeztük: letakartuk egy függönnyel. Aztán összegyűjtöttük az összes iratot, meg minden egyes papírfecnit a hajóról, és mindet elégettük. A generátorok és a motorok még jártak, és egyszerűen tovább járattuk őket, ugyanúgy, ahogyan az atom-tengeralattjárót is. Volt bőven üzemanyag és étel is. Mindössze egyetlen őrre volt szükség ahhoz, hogy bizto-sítsuk, hogy a fedélzeten maradjanak. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha bebörtönözve tartom őket, amíg végül le nem zárjuk a létesítményt és el nem hagyjuk a szigetet. Ameny-nyire én tudom, egyikük sem tudja, hogy kik vagyunk, vagy hogy mit is csinálunk. Kikér-deztük őket, és egyiküknek sem volt fogalma még arról sem, hogy hol vannak.

– Értem. Felteszem, hogy még mindig a hajón vannak. – Igen, uram. – Meglehetősen nehéz lesz szabadon engedni őket. – Igen, uram. De emlékezzen vissza rá, uram, hogy egyes közel-keleti terroristák évekig

fogva tartottak meglehetősen illusztris embereket, és legtöbbjüket nem kapták el, mert a tú-szok nem is tudták, hogy hol vannak. Én mindig azt mondom magamnak, hogy mi ponto-san ebben a helyzetben vagyunk... Uram, én vonakodnék fegyvertelen civil amerikai ál-lampolgárokat minden ok nélkül megölni.

– Kétségkívül. De ha bárki megtudja, annak elképesztő következményei lesznek. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya a közvélemény nyomására viharosan reagálna. Le-het, hogy jobb lenne eltüntetni őket.

– Uram, beszéltem erről a feletteseimmel. Nem hiszem, hogy a tajvani haderő bárme-lyik haderőneme lelkesedne az ötletért, hogy efféle kivégzéseket kell végrehajtania.

– Si Ta admirális? – Nem, uram. Ez nem egy olyan parancs, amit szívesen kiadnék. Ha a rabok nem civilek

lennének, akkor más lenne a helyzet. Én is úgy gondolom, hogy nagyon rossz ötlet ameri-kai civileket kivégezni. És hallgatok a parancsnokaim bölcsességére. Szabadon engedésük módját azonban, ha erre sor kerül majd, nagyon alaposan és gondosan ki kell dolgozni. Annak ellenére, hogy nem tudják, kik is vagyunk mi, és hogy hol is vannak ők maguk. Ami mind előnyös számunkra.

– Igen, uram. – Időközben van-e valami tervünk arra az eshetőségre, ha meglátogat bennünket egy kí-

nai hadihajó? – Nem, uram, nincsen. Bár azon a véleményen vagyok, hogy ebben az esetben azonnal

el kellene süllyesztenünk. – Igen, hajlom rá, hogy egyetértsek önnel. Ami viszont azt jelentheti, hogy szükségünk

lenne ott egy másik tengeralattjáróra is, amivel jelenleg nem rendelkezünk... Admirális, azt hiszem, hogy ezt a témát Jin Csüng tábornokkal kellene megbeszélnünk a konferencia vé-gén.

– Uram. Ekkor a Hai Lung parancsnokát szólították, hogy jelentsen, amit meg is tett, röviden és

velősen. Egyik tengeralattjáróval sincsen semmi gond, végig merülve járnak Kerguélenre, pontosan menetrend szerint, és nagy gyakorlatot szereztek abban, hogy még lemerült álla-

175

potban forduljanak be a fjordba, és ne emelkedjenek periszkóp-mélységbe egészen addig, amíg nincsenek mélyen bent a Reposban.

Az a taktika is nagyon jól bevált, hogy a tengeralattjárókat teherszállításra használják, különösen a finomítatlan uránium-238 szállítása esetén. Ezt viszonylag könnyű beszerezni akár a nemzetközi ellenőrző testületek mellőzésével is. A különlegesen kialakított ólom és polietilénládákba csomagolt radioaktív urániumot ily módon a lehető legbiztonságosabb elemben sikerül szállítani: víz alatt, ahol teljesen észlelhetetlen bármilyen felszíni vagy fel-szín feletti megfigyelő rendszer számára.

Az ülést ekkor megszakították az ebédhez, teát hoztak be, amit a gyönyörűen díszített porcelánban szolgáltak fel, ami nagyon hasonlított a Royal Doutonhoz, bár, nem meglepő módon, Tajvanban készült.

Az elnök az ablaknál állt külügyminiszterével, Csien Pei-liuval, és mindkét férfi gond-terhelten nézett kelet felé, a Csang Kaj-sek emlékmű csodálatos építményét körülvevő lát-ványos kerteken túlra.

Annyi minden megvédeni való volt ezen a látványban gazdag, hegyes szigeten, ahol a dicsőséges folyókban pénz folyik és a nagy óceán minden évben amerikai dollár milliárdo-kat mos partra.

– Mi itt Tajvanban a küszöbén állunk annak, hogy megteremtsük a világ első igazi Sangriláját – mondta az elnök. – Olyan lehetőségeink vannak, amilyeneket még soha egyetlen nemzet sem élvezett, soha a világtörténelem folyamán... és csak egyetlen nemzet áll az utunkban. Imádkozom azért, hogy még időben egyszer s mindenkorra elijesszük.

Azt persze nem tudhatta, hogy Kína nagyon is tudatában volt annak, hogy ők mire ké-szülnek – bár Peking nem tudta, hogy hol. Csakúgy nem sejthette, hogy az Amerikai Egye-sült Államok pontosan tudta, hogy hol is készülődik valamire Tajvan, bár ők meg azt nem tudták, hogy mire.

Tizenegyedik fejezet

Meleg szubtrópusi eső söpört keresztül azon a keskeny, három kilométer hosszú töltés-úton, ami Kína hsziameni repülőterére vezet. A metsző, tenger felől jövő délnyugati szél-nek egyedül feszült neki Zseng Ju-su admirális eltéveszthetetlen alakja. Hajadonfőtt volt, és sötétkék, ítéletidőre való ruhája volt rajta, és ezúttal nem viselte szokásos szarukeretes szemüvegét. 7.00 volt, és a borult ég meg az eső egészen a keleti, tengeri horizontig tartott – egészen Tajvan rebellis szigetéig.

Az admirálisnak pedálozás közben egy biccentéssel időnként odaköszönt egy-egy bicik-lin arra elhaladó munkás. A Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek főparancsnoka ismerős látvány volt Hsziamen környékén, különösen a nyári hónapokban, amikor feleségével és egész családjával együtt a közvetlenül a város bejáratánál fekvő Gulangiu, azaz a Viharos Hullámok Szigetén levő nagy villájukban éltek, átellenben a Lucsiang-csatornával.

Ott kint, a forgalmas tengeri kikötő buja zöld elővárosában zajlott Zseng admirális gye-rekkora. Nem gyerekkori házukban laktak, mert az nem volt sokkal jobb, mint egy dokkmenti viskó, de legalább gyerekkora díszletei között voltak. Zseng admirális itt szüle-tett, ezeken a vizeken, apja öregecske teherhajóján. Fedélzeten előbb volt, mint szárazföld-ön, de amennyire csak vissza tudott emlékezni, egészen kisiskolás koráig, mindig is szere-tett ezen a sziklás töltésúton sétálni, ami a szárazföldről indul és egyik oldalán ott a tenger, a távolban a lusta dzsunkák nehézkesen haladtak keresztül a Kilenc Sárkány folyón.

176

Amikor apja meghalt, a még mindig értékes hajót eladták, és a pénzt a fiatal haditenge-részeti tiszt egy Gulangiu legszebb felén lévő lerobbant ingatlanba fektette, ami a szoros csipkés partvonalára nézett, és közel volt a déli strandhoz. Évekig tartott, amíg felújította, de végül egy gyönyörű, ívelt tetejű ház lett belőle, amit rengeteg fa és virág szegélyezett. Mostanra, ha valaha is rászánná magát, hogy eladja, meglehetősen sokat kapna érte. Fele-sége, Lan, akit az egyetemen ismert meg, szintén hsziameni volt, és arról álmodoztak, hogy ide vonulnak majd vissza, Kína déli részének zöld, hegyes Fudzsi tartományába, amely mindkettejük családjának egy évezred óta szolgált otthonául.

Zseng sokat köszönhetett a Haditengerészetnek – nem utolsósorban azt, hogy előrelátó-

an karbantartottak egy nagy haditengerészeti támaszpontot Hsziamen szélén. Egy olyan támaszpontot, amelyet úgy alakítottak ki, hogy tengeralattjárókat is tudjon fogadni. így ott rendezhette be nyári irodáját. A gulangiui dokkra minden reggel megérkezett a haditenge-részet hajója, hogy elvigye a főparancsnokot a hsziameni támaszponton levő munkahelyé-re. Az év többi részében családjával együtt Pekingben élt.

Július 21-e hajnalán csak azért tette meg a 13 kilométert komppal és autóval a töltésútig, hogy visszagyalogolhasson. Olyan hely volt ez, ahol tudott gondolkodni. A friss óceáni szelek megtisztították a fejét, és egy óra hosszat nyugalomban lehetett. Az admirális mint-ha menetelt volna, nagyon gyorsan ment.

Mai feladata olyannyira titkos természetű volt, hogy úgy döntött: reggel kilenctől két órát a villájában tölt a Déli Flotta parancsnokával, Zu Dzsi-kej admirálissal. Tervet kell ké-szíteniük annak eldöntésére, hogy pontosan hova tűnnek el a Hai Lungok. Nyilvánvaló volt, hogy a szoros túloldalán lévő kormány saját nukleáris elrettentő erejének létrehozásán fáradozik. A kérdés, amire nagy mentora és támogatója, a Legfőbb Vezér választ vár, az, hogy vajon hol. És ahhoz, hogy ezt megtudja, először ki kell találnia, hogyan lehet lenyo-mozni a két titkos tajvani tengeralattjárót.

177

Most még a szokásosnál is eltökéltebben masírozott, mit sem törődve a szakadó esővel. Tengerészcsizmájában caplatott végig az úton, olyan arckifejezéssel, ami tükörképe volt a délnyugatról a part felé közeledő viharnak. A Hai Lung útjainak kulcsa, ebben majdnem biztos volt, valahol az Indonéziát alkotó végtelen szigetvilágban keresendő. Nyilvánvaló volt, hogy a tengeralattjárók az egész utat víz alatt tették meg. Valamilyen útvonalat kellett találniuk az Indiai óceánhoz, ami úgy visz el közvetlenül Malaja, Borneó, Szumátra, Jáva, Bali meg a többiek mellett, hogy a sekély víz nem kényszeríti őket a felszínre.

A Malaka-szorost mint lehetőséget már áttanulmányozta, és el is vetette: helyenként túl sekély, túl forgalmas, túlságosan nehéz lenne észrevétlen megúszni az átkelést a hatalmas szingapúri kikötőtől délkeletre lévő vízi utat tarkító milliónyi homokzátony és sziget kö-zött. Múlt éjszaka, közvetlenül az után, hogy visszaérkezett Pekingből, egy órán keresztül azt a sokkal kevésbé nyilvánvaló stratégiát próbálta meg igazolni, hogy a Szunda-szoroson haladnak át: azon a húsz kilométer széles csatornán, ami Jáva északnyugati részét elvá-lasztja Szumátra délkeleti partjaitól.

Épp elég mély volt, a csatornában 60 méter, de néhány része sekély. Továbbá forgalmas kompútvonal, és a vízrajzi térkép az Indonéz Haditengerészet tengeralattjáró-gyakorlataira figyelmeztet.

– Ha én titkos megbízatást teljesítő tajvani tengeralattjáró-parancsnok lennék, valószí-nűleg nem itt akarnék áthaladni – vonta le a következtetést. – Találnék valami más rést.

Az admirális azonban túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy innen tovább tudjon lépni. Úgy döntött, hogy hazamegy és lefekszik, aztán végiggyalogol a töltésúton, és reggel Dzsi-kej barátjával együtt friss elmével és szellemben újra átgondolja a problémát. A felhősza-kadásra nem számított, de ez nem állíthatta meg.

Most pedig caplatott előre ezen a sáros, eső áztatta kora reggelen: fejét lehajtotta, karjá-val segítette haladását, élvezte a testmozgást, közben pedig egy távoli tajvani atomfegy-vergyár elpusztítását tervezgette – aminek létezése és holléte ma még rejtély, de már nem sokáig – azaz ha minden úgy alakul, ahogy eltervezte.

Már majdnem elérte a töltésűt sziget felőli végét, és ahogy ment, négy embert látott meg a szélcsendes oldalfalnál. Egy nagy esernyő alatt kártyáztak. Köztük egy üveg whisky.

– Szerencsejáték – mormogta rosszalva. – Micsoda gyenge jellemre valló viselkedés a szerencsére hagyatkozni! Ezzel a mentalitással semmit nem lehet elérni. – De legalább a hagyomány a fal melletti kis jelenet oldalán állt. Végül is a kínaiak találták fel az esernyőt, a kártyát és a whiskyt. És falban sem voltak túl rosszak.

Zseng admirális maga is hagyománytisztelő ember volt; azok közé a hajthatatlan kínai gondolkodók közé tartozott, akik fenntartások nélkül hisznek abban, hogy az ő országuk a civilizáció bölcsője. A tudósélet és a tudomány bölcsője, egészen a kínai feltalálások óta: a világ legelső nyomtatott könyvétől, a IX. századból származó Gyémánt Szútrától, a tizen-egyedikben felállított első nyomdától és az első szeizmográftól, az acéltól az első függőhí-dig, az első kormánylapátig, és persze a papírpénzig. Zseng admirális hitte, hogy Kína már akkor a modern civilizáció kezdetét jelentette, amikor az angolok és egyéb primitív nyugati törzsek még gyökereken éltek és a testüket fedő szőrben turkáltak.

Végtelenül fájdalmas volt számára, hogy a Nyugat még mindig harmadik világbeli or-szágként kezelte Kínát, amelyre nem lehet rábízni, hogy belátása szerint intézze saját kato-nai ügyeit.

– De – gondolta – majd teszünk erről, amint működőképes állapotba hoztuk Kilo-flottánkat, aztán pedig ellenőrzésünk alá vonjuk Tajvant.

Zseng admirális, akinek legjelentősebb harciegység-parancsnoki megbízatása egy tor-pedóromboló parancsnoki tiszte volt, szomorúan gondolt arra, hogy manapság ideje nagy részét a tengeralattjáróknak szenteli. Sőt, az elmúlt hetek legszorítóbb és legfontosabb ügyei kizárólag tengeralattjárókkal voltak kapcsolatosak: az el-eltünedező Hai Lungok,

178

amelyek feltehetően gyilkos atomteherrel járják a világot, a szintén rendre eltűnő Kilók, il-letve az egészen bizonyosan gyilkos ellenségük, az Amerikai Egyesült Államok.

– Kurafiak – mondta Zseng admirális a bajusza alatt, miközben lélekben mind Tajvan, mind Washington legfelsőbb katonai vezetését a csalárdság, a gonoszság és a becstelenség egy és ugyanazon barakkjába taszította.

A kis szigeten át vezetett haza, aztán komppal elment Gulangiu-ba. Az eső kezdett el-állni, és a Nap már átütközött a felhők között, felmelegítve az óceán partján lévő házak bu-ján zöldellő kertjeit. Mire hazaért, Dzsi-kej már megérkezett; Lannal és a gyerekekkel teá-zott, és süteményt evett. A Dél-kínai-tengeri Flotta parancsnoka elnézést kért, hogy több mint egy órával előbb érkezett, de egy helikopter elhozta a kantoni támaszpontról.

A két admirális, akik egyaránt fehér nyári egyenruhájukat viselték, azonnal visszavonul-tak Zsengnek a ház nyugati részében lévő saját dolgozószobájába, ahol már ki voltak tere-getve az indonéz szigetvilág térképei.

– Mit gondol a Szunda-szorosról? – kérdezte a fegyveres erők főparancsnoka. – Nem tartom valószínűnek. Víz alatti átkelésre nem – válaszolta Dzsi-kej. – Nem tet-

szik az a vízi út. Meglehetősen forgalmas. És ami igazán nem tetszik benne, az az északi része. Az egész terület olajmező. – A Szumátra partjaitól 80 kilométerre lévő, bejelölt terü-letre mutatott. – Nézze meg ezt a helyet... itt vannak a mezők egyik a másik után: Cintra, Kitty, Nora, Rama; aztán északabbra az Yvonne, a Farida, a Zelda és a Tita. Az egész hely fúrótornyok, kutak, tankhajó horgonyzó helyek és parkolók, csővezeték-padlózatok gyűj-tőhelye... kilométereken keresztül ez van, és ráadásul a víz is sekély. Senki nem akarhat tengeralattjáróval a víz alatt errefelé átkelni. Szerintem a Szunda-szoros szóba sem jöhet.

– És ez?... Ezer kilométerrel keletre itt van a Jávát Bali szigetétől elválasztó tengerszo-ros. – Zseng ezekben a kérdésekben örömmel fogadta a Dél-kínai-tengeri Flotta parancs-nokának véleményét, mivel Zu tengeralattjárós volt, aki valamikor az 5000 tonnás atomtengeralattjáró, a Han 405 parancsnokaként szolgált, ami high-tech francia lehallgató radarrendszerrel és modern orosz önkereső torpedókkal volt felszerelve. Zu Dzsi-kej pa-rancsnok nagy hírnévre tett szert a kilencvenes évek közepén, amikor az Amerikai Egye-sült Államok egyik repülőgép-hordozója elfogta Észak-Korea partjainál.

A kínai hadipropaganda nagyra tartotta a későbbi admirális kitűnő tengeralattjáró-irányító képességeit és azt, hogy újra harcrendbe állt, miután bátran visszaverte a portyázó amerikai sast. Azzal a körülménnyel kevesebbet foglalkoztak, hogy az amerikaiak kétség-kívül bármikor elsüllyeszthették volna Dzsi-kejt, ha ez szándékukban állt volna.

Ennek ellenére Zu Dzsi-kej admirális az egyik legjobb kínai tengeralattjárós volt – ami Arnold Morgan könyörtelen megfogalmazásában körülbelül annyit tesz, mint „a világ leg-magasabb törpéje”. De egy alapjában véve nem tengeri nemzet fiai között, mint amilyen Kína is – legalábbis katonai tekintetben az elmúlt pár száz évre ez áll – nem sokan tudnak többet a tengeralattjárókról, mint Zu Dzsi-kej.

– Nem vagyok lenyűgözve a Bali-szorostól, uram – mondta. – A legkeskenyebb pont-ján, ahol még nyolcszáz méter sincs, túlságosan sekély. És a déli oldalon, amikor kiér az ember, mindössze 30 méter a vízmélység. Ez még nem lenne gond, de túlságosan veszé-lyes és túlságosan kockázatos, különösen, ha valaki urániumot visz a fedélzeten. Nálam szóba sem jöhetne.

– Csak nem fogunk arra a következtetésre jutni, hogy az indonéz szigeteken keresztül lemerülve átkelni lehetetlen vállalkozás? – Zseng admirális tanácstalannak látszott.

– Nem, uram. A Lombok-szorosnál átjuthatnak víz alatt is... itt. Itt van ez a rész, a Bali-szorostól 80 kilométerre keletre. Kelet-Bali és Lombok-sziget között körülbelül negyven kilométer a távolság. Az átjáró két jó kis csatornára nyílik szét. Mély, legalább 200 méter egész végig, még ezen a sekély részen is. Csak itt a délkeleti kijárati ponton mutat 130 mé-tert a vízrajzi térkép.

179

– Hát ez jócskán keletre van, Dzsi-kej – mondta Zseng a térképet tanulmányozva. – Eh-hez más utat kell választaniuk a Dél-kínaitengeren keresztül vezető rövidebb helyett.

– Igen, uram. Másikat kell választaniuk. Délkeletnek kellene fordulniuk, amint lemerül-tek Tajvan közvetlen közelében. Aztán elhaladnának a Fülöp-szigetektől keletre... át a Ce-lebesz-tengeren... itt... Aztán át a Makasari-szoroson, ami nemcsak mély, hanem ráadásul 240 kilométer széles... Látja a mélységjelzést, uram? 2000 méter, ami hatszázig emelkedik. A Lombok-szoroshoz vezető úton egész végig legalább 500 méter a mélység.

– Természetesen nem lehetek biztos benne – folytatta –, de ha nekem kellene veszélyes rakományt Tajvanból víz alatt egy szigorúan titkos akció keretében elszállítanom, én ezen az útvonalon tenném: a Fülöp-szigetektől keletre, aztán át a Lombok-szoroson.

– Ez mekkora távolság, Dzsi-kej? – Tajvantól a Fülöp-szigetek déli csúcsáig körülbelül 1600 kilométer. Utána a 2000 ki-

lométeres szakasz le a szoroshoz. Nézzen ide, uram, a víz itt, közvetlenül a szorostól északra, 1300 méter mély. Az egész útvonalon egyetlen sekély homokzátonyos szakasz sincs, semmi sem kényszeríti őket a felszínre, és van sekély víz, ahol elbújhatnak. Pont ez kell nekik.

– Tudjuk, hogy a következő Hai Lung mikor hagyja el Szuaót? – Igen, uram. Két nap múlva, július 23-án. – Ami azt jelenti, hogy két hét múlva ott lehet a szorosban? – Pontosan, uram. – Mit gondol, Dzsi-kej? Ha odaállítanánk két hajót a szoros bejáratához, észrevennék

őket? Megtudnánk, hogy merre tartanak, és sokkal okosabbak lennénk. – Kettő meg tudná csinálni, de három még jobb lenne. És akkor végre tudnánk, hogy a

Hai Lung tényleg három hétre van-e végső, déli úticéljától. – Igen, Dzsi-kej. Igen, valószínűleg. Talán három hétre vannak egy nukleáris fegyver

gyártól... amit meg kell találnunk. – A hajók egy nap alatt felkészíthetőek az útra, uram. Hainandaótól délre állomásoznak.

Van elég időnk, hogy kihajózás előtt részletes utasítást adjunk nekik, és jóval a Hai Lungok előtt már ott lesznek leshelyükön.

– Azonnal nekilátunk, Dzsi-kej. Együtt megyünk... később küldöm az utasításokat.

Július utolsó hétvégéje gyönyörű volt Cape Cod-on. A meleg, nedves tengeri köd, ami a hónap folyamán oly sok napon át eltakarta a Napot, most elsodródott északra, ahová való, és a ragyogó nyár közepi fény felragyogott a Nantucket-öböl vize felett.

Egyetlen felhő sem éktelenítette el a rózsaszínű esti eget, amint a nap lement Cotuit templomának fehér tornya mögött – legalábbis akkor ott ment le, ha valaki az esti árral sodródott hazafelé az öbölben, mint ezt Dörgő Dunning parancsnok és két lánya tette eb-ben a pillanatban.

A felesége és lányai anyja, Mrs. Jo Dunning számára más kilátás nyílt a család nagy, délre néző vízparti házából. O a lemenő nap szürreális fényét a Deadneck-sziget strandja fölött látta, ami így mintegy díszkivilágítást kapott.

A Cotuit-öböl azon a meleg nyári estén mindenképpen szép volt, és Jo Dunning, aki biztonságban érezte magát ebben a földi paradicsomban, odaintegetett a legénységnek, amikor a tizenhárom éves Kathy profin, sverttel előre futtatta be a fövenyre a családi szkif-fet, a Sneakert. Dörgő leugrott a tatról és hatalmas erejével kirángatta a hajót a homokba. Aztán közösen még egy kicsit kijjebb húzták, és Kathy meg a húga levették a nagy vitorlát. Persze hagyományosabb megoldás lett volna, ha lehorgonyozzák a hajót, ahogyan azt min-denki más csinálja. De Dörgő azt mondta, hogy nyugodt nyári estéken egész életében fel-futtatta a kis vitorlásokat a fövenyre, és mivel ő a parancsnok, ezúttal is így lesz.

180

Jo számára ez a vasárnap este és a hamarosan elkezdődő grillsütés jelentette a kevés jó dolog egyikét, ami ezen a nyáron történt vele. Dörgő váratlanul megérkezett péntek éjjel, és bejelentette, hogy hétfő reggelig nem kell visszamennie New Londonba. A férfi szülei három hétre elutaztak Maine-be, így csakis az övék volt az öbölben álló fehér deszkaborí-tású vízparti ház. Maga az itt töltendő nyaralás csak augusztus 5-én kezdődik majd szá-mukra, amikor Dörgőnek lesz tíz nap szabadsága. Ebben a pillanatban Jo Dunning boldo-gabb volt, mint emlékezete szerint bármikor.

Előző nap, egy hosszú és napos szombaton Kathyvel megnyerte a hetente rendezett cotuiti szkiffverseny aznapi fordulóját. Dörgő és Jane pedig felgyalogoltak, hogy megnéz-zék, hogyan veri el a helybeli baseballcsapat, a híres Cotuit Kettleers a Lowell Parkban a Hyannis Mets csapatát 9:0-ra.

Amit Dörgő nem tudott, miközben kedvenceit biztatta, hogy egy bizonyos Frederick J. Goodwin, a Cape Cod Times újságírója ott ült a nyílt lelátónak a vendégcsapatnak fenntar-tott részén, és komor tekintettel nézte, amint csapata elkövet négy kapitális hibát. Sajnála-tos mulasztás volt ez mindkét részről, mert volt valami közös az Amerikai Egyesült Álla-mok Haditengerészetének tisztje és az újságíró között: nevezetesen az, hogy a nézőközön-ség soraiból csak ők ketten jártak Kerguélen szigetén. Ami azt illeti, rajtuk kívül valószínű-leg senki még csak nem is hallott Kerguélenről, hogy az odautazást már ne is említsük. Mint ahogyan ne emlegessük a távoli és szörnyű helyhez fűződő mély és személyes érin-tettségüket sem.

Dörgő életének másik, ezen a hétvégén történt mulasztása ennél sokkal komolyabb volt. Még nem gyűjtötte össze a bátorságát, hogy megmondja a feleségének lőttek a nyaralásuk-nak lőttek. Amikor hétfőn reggel elindul a tengeralattjáró-támaszpontra, több hetes távollét veszi kezdetét. Még az is lehet, hogy több hónapos. Az akció pedig fedett. Jo soha nem tudhatja majd, hogy hol van, vagy hogy mikor kerül újra haza. Dörgő nem éppen kitörő örömmel nézett a rá váró beszélgetés elé.

Hogy felkészítse magát a megpróbáltatásokra, azzal foglalta el magát, hogy előkészítet-te a grillezést, és miközben arra várt, hogy a rács elérje a hatalmas bélszínszeletek megsü-téséhez ideális hőmérsékletet, bement a házba, hogy töltsön magának és Jónak egy-egy méretes tengerészitalt: jó adag rum és tőzegáfonyalé-koktél jéggel, mattüveg pohárban. Bespriccelte szépen lebarnult lábát, karját és arcát szúnyogirtóval, majd sűrű szőke hajába törölte a kezét.

– Csak hogy távol tartsuk ezeket az „akkor lássam, mikor a hátam közepét” gazfickókat, amíg el vagyok foglalva – mormogta.

Aztán kisétált a házból, megcsókolta gyönyörű feleségét, odaadta az italt, és azt mondta neki, hogy akárhol legyen is, akárhová tartson is, nem múlik el óra anélkül, hogy ne gon-dolna rá és mindarra, amit Jo jelent neki.

Dörgő nem éppen a legjobb formájában adta ezt elő, és Jo Dunning radarjai azonnal be-kapcsoltak.

– Dörgő – mondta mosolyogva, és úgy nézett rá, mint valami vásott kölyökre. – Egész biztos, hogy valamit el akarsz mondani... valami nagyon szörnyűt, gondolom.

A Columbia parancsnoka rájött, hogy lekörözték, és úgy döntött, ahelyett hogy vacsora utánig elhúzná a kínlódást, megragadja a pillanatot.

– Jo – mondta lassan. – El kell mennem... több hétre. A felesége egy másodpercig rámeredt, aztán hirtelen szomorúság ült ki az arcára.

Akármit is mondjon Dörgő, nem számít. Nem az ő hibája, ezt tudta. Egy haditengerészeti tiszt felesége volt. Semmi rendkívüli. Csak olyan gyakran előfordult már.

– Mikor? – Holnap reggel elmegyek, és már nem jövök vissza. – Mennyi időre?

181

– Nem tudom megmondani. Egy időre. – Tudhatom, hogy hová? – Nem. – Fedett? – Az. – Jaj... jaj, istenem. Hónapokra? – Valószínűleg hetekre. A tengeralattjáró-parancsnokok feleségeinek végtelen rémálma állt előtte. Örökkévaló-

ságig tartó hetek. Tudta, hogy senkihez nem fordulhat majd információért. A hatalmas atom-tengeralattjáró parancsnokának magánya végső soron az ő magánya lesz. Mindketten egyedül lesznek a felfoghatatlan veszéllyel szemben.

Kényszerítette magát, hogy ne sírjon – megint egy elrontott nyár, vagyis egy egész év. A grill felé fordult, és csak annyit mondott védtelenül:

– Szeretlek, Dörgő. – Aztán már csak hatalmas vitorláskarját érezte maga körül, és min-den szégyenérzet nélkül elomlott férje széles mellkasán. A parázsló tűz előtt. Lányaik előtt.

A távolban az Osterville város hídjánál lévő csónakházak felett hidegen emelkedett fel a majdnem telihold. És ugyanezen a tiszta éjszakán kiemelkedik majd az Atlanti-óceánból a mennyek egyik legfényesebb csillagképe... az Orion. A másik vadász.

Dunning parancsnok 8.45-kor jelentkezett a New London-i tengeralattjáró-támaszpont kapujánál. Két óra alatt ért oda a 195-ös úton. Odasietett a rakodómólóhoz, ahol a Colum-bia várakozott, és ahol legénysége az utolsó előkészületeket tette a hosszú felderítőút előtt.

Nagyon célzatosan készleteztek: torpedók, rakéták; pótalkatrészek, hegesztőfelszerelés, acetilén, számítógépek, apróbb szerelvények, tömítések, hidraulikus berendezések, gumi és műanyag csövek, szelepek; számtalan tubus zsír, festék és tisztítószer, széndioxid a kóla automatához.

Az olyan készleteket, mint bélszín, sertésborda, sonka, szalonna, tojás, burgonya, gyü-mölcs, saláta, zöldségek, hal, kávé, tea, üdítő, az induláshoz közelebbi pillanatban rakodják majd be. A kenyeret út közben maguk a szakácsok sütik.

Az atomreaktor két nap múlva éri majd el a stabil folyamatos működést, és válik alkal-massá a végső vízi tesztelésre. A tengeralattjáró becsült indulási ideje augusztus 7.14.00.

Dörgő azonnal lement a hajó gyomrába, és találkozott Mike Krause főhadnaggyal, aki elnézést kért, amiért nem a kikötőhídon várta a parancsnokot. Ezután a parancsnok rövid tanácskozásra hívta össze a rangidős végrehajtó tiszteket, a végrehajtó parancsnokot, a harciegység-parancsnokot, Jerry Curran főhadnagyot, a főmérnököt, Lee O’Brien főhadna-gyot, és David Wingate hadnagyot, a navigátort. Dörgő elmondta nekik, amit tudott, de azt is tudatta velük, hogy azonnal indul helikopterrel az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró erők Főparancsnokságára a virginiai Norfolkba, és két nap múlva jön majd vissza. Addig az ő rátermett kezeik között hagyja a Columbiái.

Senkinek nem volt ideje arra, hogy végignézze, ahogy a főnöküket szállító helikopter csattogva felszáll és elhúz a forró délnek, a Fedett Akciók Hadműveleti Szoba felé, ahol az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének legmetszőbb elméi az utolsó két kínai Kilo, a K-9-es és a K-10-es pusztulását tervezik meg.

Dörgő Dunning nagyon magába volt merülve a tiszta virginiai eget átszelő, több mint 600 kilométeres repülés során. A haditengerészeti pilóta átrepült a Montauk-csúcs felett, és kint maradt az óceán felett, olyan útvonalat választva, ami jóval keletre halad majd el Long Island, New York, Philadelphia, a Delaware folyó torkolata és végül a Chesapeake-öböl hullámos vize mellett.

Minden megtett kilométer egyre jobban eltávolította mindattól, amit szeretett. Próbált nem gondolni Jóra, a lányokra és Cape Cod nyugodt vizeire. Ehelyett megkísérelte, hogy

182

az előtte álló feladatra koncentráljon: a mély, sötét vizekre és a két orosz tengeralattjáróra. Mind a kettő teljes arzenállal, felfegyverezve hajózik majd, efelől nem voltak kétségei. Ezenkívül komoly katonai kísérettel látják majd el őket. Tudta, hogy egy egész kis orosz konvojjal kell majd egymagában szembeszállnia – és azt is tudta, hogy a konvoj egyetlen hajója sem habozik majd elsüllyeszteni a Columbiát és annak legénységét.

Tudta, hogy ő és csapata gyorsabb, ravaszabb és felbecsülhetetlenül veszélyesebb és ha-tékonyabb. Ezt mindenki tudta. Nincs olyan romboló vagy fregatt, ami komoly ellenfél lenne egy jól irányított amerikai tengeralattjáró számára. Nos, gondolta, épp ideje, hogy ezt be is bizonyítsuk. Gondolatai mindezek ellenére makacsul visszatértek a Cotuit-öbölben ál-ló nagy fehér házhoz. Minden tengeralattjárós kimondatlan aggodalmával viaskodott: Mi lesz, ha nem térek vissza? Mi lesz Jóval nélkülem? Aztán pedig, elkerülhetetlenül, nem azt, hogy „Eléggé szerettem-e?”, hanem hogy „Mondtam-e neki elég gyakran?” Behunyta a szemét, és felidézte maga előtt a vörös hajú New Hampshire-it, aki, ezt jól tudta, imádja őt. Jo magányossága azonban elszomorította, és azt kívánta, bárcsak együtt énekelhetné fele-sége kedvenc Willie Nelson számával sóvárogva és bűnbánóan, hogy „You Were Always On My Mind”.

Dörgő megértette, hogy ki kell ragadnia magát ebből a melankóliából, és fel kell ké-szülnie arra, hogy szembenézzen az Atlanti óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnoksá-gának nehézsúlyú vezetőivel, Morgan és Dixon admirálisokkal, és esetleg még magával Mulligan admirálissal, a Haditengerészet főparancsnokával is. Azután meg majd az Atlan-ti-óceán északi részével, azután meg isten tudja, kivel. Nem először támadtak kétségei, hogy megfelel-e azoknak a feladatoknak, amik előtte állnak.

Mélyen maga alatt látta a Charles-fok délre néző földnyelvét, és már ereszkedtek is, le 300 méterre. A hosszan elnyúló norfolki dokksor pontosan előttük feküdt. Dörgő nézte, amint a pilóta beoldalaz a helikopterrel a szélbe, 6 méterrel a leszállóhely felett lebeg egy darabig, aztán óvatosan leteszi a gépet. Kicsatolta magát, megveregette a pilóta vállát, és átmászott a számára kinyitott ajtón. A rotor még mindig forgott, amikor beszállt a rá vára-kozó szolgálati autóba, ami elviszi majd az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancs-nokságára.

A Fedett Akciók Hadműveleti Szobában Dixon admirális és Arnold Morgan már várták. Mindketten felálltak, és melegen üdvözölték. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója mindnyájuknak kávét töltött, erős kávét, feketén. Aztán anélkül, hogy megkérdezte volna, mind a három porceláncsészébe sörétet lőtt. Átnyújtotta őket, aztán mintha eszébe jutott volna a jó modor, vagy annak hiánya, kajánul hozzátette:

– Lövünk kávéba, tengerbe... nem igaz? A tálcányi kekszre, ami nyilván a Haditengerészet főparancsnokára tekintettel várako-

zott a kávé mellett, rá sem nézett. Arnold Morgan véleménye szerint egy igazi férfi nem eszik kekszet.

De volt valami pozitív a haditengerészeti hírszerzés önkényurában, ami lehetetlenné tet-te, hogy az ember bosszankodjon rajta, még akkor is, ha – mint Dörgő ebben a percben – egy liter kávétejszínt és fél tucat kekszet kért volna inkább.

– A Haditengerészet főparancsnoka hamarosan itt lesz – mondta Dixon admirális –, és azt gondoltam, Dunning parancsnok, hogy amíg megérkezik, részletesen tájékoztatjuk Önt, hogy naprakész legyen a K-9-essel és a K-10-essel kapcsolatban.

– Igen, uram. Nagyon örülnék, uram. – Nos, ahogyan azt Ön is tudja, az oroszok áprilisban vízre helyezték a Kilókat. Egy da-

rabig eltartott nekik, azt hiszem, azokkal a hidraulikus liftekkel volt valami gond fent Szeverodvinszkben. A Big Bird csak forgott a föld körüli pályán és küldött is mindennap egy képet, de majd egy hétig nem volt semmi mozgás. Úgy tűnt, az egész folyamat bedu-gult valamiért. De valahogy vízre tették őket, és attól fogva elég nagy létszámú gárda

183

nyüzsgött a lehorgonyzott Kilók környékén. Más forrásokból tudjuk, hogy jócskán voltak köztük kínaiak is.

– Május elején elindultak... – folytatta. – Egy kissé pánikba estünk, mert úgy tűnt, még az is lehet, hogy egyenesen Sanghajba tartanak. De csak a Fehér-tengerre mentek, ponto-sabban Poljarnijba, éppúgy, mint két régi barátunk, a K-4-es és a K-5-ös.

– Ellenségünk, uram – mondta Dörgő. – Pontosan – erősítette meg Dixon admirális. – Akárhogy is, azóta nagyon gondosan fi-

gyeljük őket. Végig abból indultunk ki, hogy Poljarnijban szükségük lesz legalább három hétre a biztonsági tesztekre, aztán pedig legalább három hónap a Barents-tengeren beüze-melésre, hogy teljesen felkészítsék őket első vonalbeli hadműveleti flottaegységnek. Biztos vagyok benne, hogy nem kerülte el a figyelmét, parancsnok, hogy a K-4-es és a K-5-ös esetén nem kellett bizonyos problémákkal szembenéznünk, mert azok... hogy úgy mond-jam... gyanútlanok voltak. A játszma azóta, legalábbis a kínaiak és az oroszok szempontjá-ból, megváltozott. Méghozzá drasztikusan.

– Igen, uram. – Tehát. Ami minket illet, az óra akkor kezdett ketyegni, amikor május első hetében

Murmanszk mellett elkezdték a tesztelést. Azóta figyeljük őket: mindig hétfőn reggel in-dulnak, és péntek estére térnek vissza. Amennyire ezt innen meg tudjuk állapítani, a biz-tonsági tesztek nagyobb gond nélkül lezajlottak, ami azt jelenti, hogy a mi segítségünk nélkül nem fognak elmerülni. A torpedók tesztelését is végignéztük. Lőttek annyit, hogy az embereik tudják, mit csinálnak; pontosan úgy csinálták, ahogyan azt vártuk. Nagyon alapo-sak voltak.

Dixon admirális hangja elhalkult, és azt mondta, nagyon nyugodtan: – Dörgő, tudniuk kell, hogy a nyomukban leszünk. Ki van zárva, hogy Rankov admirá-

lis ne fújt volna riadót. Az egész orosz haditengerészet készültségben lesz... több őr van a körül a két Kilo körül, mint amennyit valaha is láttunk.

Arnold Morgan, aki eddig elgondolkodva ült, hirtelen hozzátette: – Az oroszok számára a kilencedik és a tízedik Kilo elveszítése pénzügyi katasztrófa

lenne. Ezt soha ne felejtsük el. A kínaiak, nem teljesen jogalap nélkül, az összes pénzüket visszakövetelnék, minden egyes fillért, amit már kifizettek. És ha nem kapják meg, akkor lefújják a repülőgép-anyahajó megbízást. A Kreml számára ez ötmilliárd dolláros kérdés. Csak azért említem mindezt, hogy aláhúzzam, milyen rendkívül érzékeny kihatásai lesznek az egész hadműveletnek.

– Köszönöm, uram – mondta Dörgő búsan. – Nagyon szívesen, parancsnok – tette hozzá a nemzetbiztonsági tanácsadó vigyorogva.

– Kívánja, hogy Önnel tartsak, csak hogy biztosan minden rendben menjen? Dörgő megrázkódott az ötlet hallatán, de okosan csendben maradt, és mind a hárman

nevetettek. Dixon admirális szólalt meg legközelebb. – Dörgő, szeretnék még egy hajót küldeni magával, de az ösztöneim azt súgják, hogy ne

tegyem; talán csak egy biztosítót. Ha két hajónk van, és a gyorsabb nyer, akkor is elkép-zelhető, hogy egymást lövik le.

Hirtelen csend telepedett a helyiségre, és mindegyik nagy tapasztalatú haditengerész el-gondolkodott azon, hogy Dörgőnek ez alkalommal teljesen egyedül kell viselnie az akció hatalmas terhét. Dixon és Morgan admirális bizonyos tekintetben persze kivétel ez alól, mivel a műholdak csodatétele folytán vele tartanak.

– Becslése szerint mikor hagyják el Poljarnijt? – kérdezte Dörgő. – Úgy számítunk, hogy augusztus harmadik hetében. – Akkor tehát továbbra is áll, hogy augusztus 7-én indulok? – Így van. Egyenesen felmegy a Feröer-szigetekre, úgy, ahogyan korábban is, és ott

helyben várakozik, amíg a Kilók el nem indulnak.

184

– És ha nem indulnak el? – Hat hétig marad ott fent, október elején pedig küldünk egy másik tengeralattjárót, ami

felváltja. De a másik hajót csak a legeslegutolsó pillanatban értesítem, mert a lehető legna-gyobb titokban akarjuk tartani ezt az egész ügyet. Érthető okokból. Ebben a pillanatban a két kezén össze tudja számolni azokat az embereket, akik tudnak róla, és már ez is túl sok, nem igaz?

– De – mondta Dörgő. – Felteszem, hogy a Grönland-Izland-Egyesült Királyság résben az eljárás ugyanaz lesz, mint korábban.

– Teljes mértékben. Már amennyiben nem lesz kíséret. Minden lépésről megkapja az utasítást, és azt várom magától, hogy megint csak pipázás közben kapja el a két tengeralatt-járót, amennyiben egyedül vannak.

– És ha van kíséret, akkor mi fog történni? – Azt nagyrészt magára bízzuk – mondta Morgan admirális. – De az isten szerelmére,

nehogy eltaláljon egy felszíni hajót... még önvédelemből sem. És ha nem tud eléggé közel férkőzni, akkor kövesse őket, amíg a kíséret le nem szakad, vagy nem történik valami. Adódnia kell valami lehetőségnek... valahol, valamikor... lehet, hogy valahol lent, délen, az Atlanti-óceánon, vagy akár csak az Indiai-óceán déli részén... de akkor támadnia kell, mély vízben. Ne felejtse el a szabályt: mélyen és keményen kell csapást mérni. Hibázni nem le-het. Soha nem lehet hibázni. A teljes bizalmunkat élvezi. Magára bízzuk, hogy hol, mikor és hogyan.

– Köszönöm, uram. Nagyon hálás vagyok érte. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a Haditengerészet két testőre kíséretében megje-

lent Joe Mulligan admirális karcsú alakja. A Haditengerészet főparancsnoka még le sem ült, már nyúlt a keksz után, és Dörgő, aki rangban messze a legfiatalabb tiszt volt, felállt, hogy kávét töltsön neki.

– Nem, nem, Dörgő. Majd én... ma maga a díszvendég – mosolygott a főparancsnok. A Cape Cod-i tengeralattjáró-parancsnok pedig ebben a pillanatban értette meg, milyen elké-pesztően veszélyesnek ígérkezik a rá váró küldetés.

Az admirális úgy ült le, hogy a keksz éppen a jobb keze ügyébe essen, és nagyon gond-terhelten rágcsált.

– Felteszem, hogy kellőképpen tájékoztatták – mondta Dörgőnek. – Ugyanaz a prog-ram, mint legutóbb. Valahol a Grönland-Izland-Egyesült Királyság résben a nyomukra akadunk. A legelső adandó alkalommal megszabadul tőlük.

Ekkor azonban szünetet tartott, aztán így folytatta: – Uraim! Mindannyian tudatában vannak, hogy ez az akció a legkevésbé sem hasonlít-

ható a K-4-es és a K-5-ös esetéhez. Mert itt van egy lényegi különbség. A Kilók nemcsak hogy résen lesznek, de egyenesen keresni fogják magát, ugyanúgy, ahogy maga keresni fogja őket. Es ha előbb találják meg magát egy masszívan felfegyverzett amerikai atom-tengeralattjáróban, ami egy kicsit túlságosan közel van ahhoz, hogy kényelemben érezhes-sék magukat, akkor nem fognak habozni, hogy tüzet nyissanak magára pusztán azon az alapon, hogy ebben a játszmában ők 0-5-re állnak.

Egy pillanatig mind a négyen hallgattak. Aztán Mulligan admirális hozzátette: – Elég régen küldött az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének főparancsno-

ka hadihajót ilyen nyilvánvalóan veszélyes akcióba... és én is csak vonakodva teszem. Még arra való tekintettel, hogy ez a terv milyen rendkívül fontos a nemzetünknek, sőt, a nem-zetközi tengeri kereskedelem szabadsága szempontjából is, sem tehetem... nem tudtak meggyőzni, hogy bármelyik parancsnokomat ilyen veszélyes feladatra kérjem.

– Dörgő – folytatta –, tudom, mit jelent magának az Amerikai Egyesült Államok Hadi-tengerészete, és azt hiszem, ha úgy érezte volna, hogy teljesíthetetlen feladatot kapott, ak-kor azt megmondta volna nekünk... és akkor minden bizonnyal kénytelenek lettünk volna

185

visszatérni a tervezőasztalhoz... De soha nem mondott effélét, így tehát talán helyesen téte-lezem fel, hogy maga szerint teljesíthető a megbízatás.

– Igen, uram. Úgy gondolom, hogy teljesíthető. Szeretném még hozzátenni, hogy tíz-éves korom óta életem fő ambíciója, hogy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészet-ének századosa legyek. Még mindig megvan ez az ambícióm, és remélem, hogy egy napon valóra is válik. Az nem szerepel a rövid távú terveim között, hogy lemészároltassam ma-gam valami félkegyelmű kínaival.

Mind a három admirális nevetett, de az egykori Trident-parancsnok Joe Mulligan volt az, aki felállt, odament az USS Columbia parancsnokához, és szó nélkül kezet rázott vele.

– Állati kínos – mondta Arnold Morgan –, de nem engedhetjük meg, hogy azok a ravasz kis faszfejek lőjenek először. Mert akkor pontosan abban a helyzetben leszünk, amiben ők vannak. Egy komoly hadihajó elvesztése, legénységgel és parancsnokkal egyetemben... és senkinek semmit nem lehet beismerni.

– Ezt tökéletesen értem, uram – felelte Dörgő. – De nem lesz lehetőségük arra, hogy ők lőjenek először. Mi fogunk először lőni, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy mi tud-juk, hogy ők hol vannak, és hová tartanak. És lesben fogunk állni. Lehet, hogy gondolnak majd rá, hogy ott vagyunk valahol, de nem fogják tudni, hogy hol. És amíg én vagyok a parancsnok, ezt nem is fogják megtudni... csak akkor, amikor már késő lesz.

– Pontosan így kell ehhez hozzáállni, Dörgő – mondta Mulligan admirális. – Magának kiváló hajója, kiváló legénysége, kiváló fegyverei és kiváló felderítése van, és felülmúlha-tatlan sebességre képes. Valamint élvezi teljes bizalmunkat. Ha bármire szüksége van, csak szóljon.

– Igen, uram. – De az isten szerelmére, nehogy eltaláljon egy orosz hadihajót, különösen felszíni hajót

ne. Mert az akár a harmadik világháborút is elindíthatja. Azt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Csak a két Kilót kell halálos titokban elintéznünk. Túl sokat kérek? – kérdezte mosolyogva.

– Nagyon remélem, hogy nem, uram – mondta Dörgő, aki kezdte élvezni, hogy olyan nehéz feladatot kap, amihez ezek a magas rangú személyek ilyen szigorú utasításokat ad-nak.

Ezen a ponton a Haditengerészet főparancsnoka és Morgan admirális visszaindultak helikopterjeikhez, amik visszaviszik őket Washingtonba. Dörgő és Dixon admirális a dél-után további részét tanácskozással töltötte; apróra áttanulmányozták azt a tervet, ami meg-szabadítja majd az Amerikai Egyesült Államokat az orosz Kilók fenyegetésétől. Aznap es-te együtt vacsoráztak, és másnap délelőtt Dörgő és az egész fedett hadműveleti csapat még egyszer átvette az egész kommunikációs rendszert. Rögvest ebéd után visszaindult New Londonba.

Dörgő késő délután szállt le. Bement az irodájába, és felhívta Jót. Elmondta neki, hogy minden rendben, a küldetés rutinfeladat, és hogy aggodalomra semmi ok. Úgy számol, hogy négy-öt hét múlva ér majd vissza, és hogy egész decemberben szabadságon lesz majd – ez lesz életük legszebb karácsonya, fent a cotuiti háznál.

Még mielőtt véget ért volna a beszélgetés, Jo megérezte a feszültséget a hangjába, és indulatosan kitört:

– Dörgő, el kell mondanod: veszélyes, amire készülsz? – A fenébe is, dehogy – válaszolta. – Holnap kipróbáljuk a hajót tengeri körülmények

között is. Onnantól halál egyszerű az egész. Annyi az egész, hogy hallgatni kell a dologról. – Ígérd meg, hogy nagyon óvatos leszel – kérlelte Jo, mielőtt Dörgő letette volna a

kagylót. – Hát ez az a részlet, ami miatt tényleg nem kell aggódnod – mondta. – Átkozottul óva-

tos leszek, és mindent megteszek, hogy időben visszaérjek.

186

Mondta a feleségének, hogy szereti; mint mindig ilyen alkalmakkor. De Jót nem csap-hatta be. Lehet, hogy ő maga nem volt a legjobb színésznő, de mindig felismerte a másik-ban a színészt. Különösen akkor, ha az illető rosszul játszotta a szerepét. És még sohasem hallotta ilyen feszültnek a férjét. Amikor letette a kagylót, Jónak remegett a keze, és mi-közben visszament a nagy vízparti konyhába, azt mondogatta magában:

– Istenem... édes Istenem... add, hogy hazajöjjön.

Tőle kétszáz kilométerrel délkeletre Mike Krause főhadnagy minden tőle telhetőt meg-tett azért, hogy Jo imája meghallgatásra találjon. A Columbia készen állt. Elektronikus harci rendszerét újra és újra ellenőrizték. Fedélzetén ott lesz 14 megnövelt teljesítményű, Gould Mk 48-as, vezetékes irányítású torpedó. Az oroszok mindig azt állították, hogy a Ki-lo kibír egy támadást, de egy ilyen torpedóét biztosan nem. A 14 torpedóból 12-t remélhe-tőleg hazahoz a Columbia. És remélhetőleg hazahozza nyolc, 2200 kilométer hatótávolsá-gú Tomahawk típusú és négy Harpoon típusú aktív önkereső robbanófejjel ellátott rakétáját is. Akárhogy is, a 362 láb hosszú Columbia nem az a hajó, amivel érdemes harcba bocsát-kozni.

Védelmi rendszere hasonlóképpen lenyűgöző volt. Eltérítők egész arzenáljával volt fel-szerelve. Ezek arra szolgáltak, hogy bármely, a hajótest felé tartó lövedéket messze elve-zessenek. Amikor egy helyben áll, a Columbia alacsony frekvenciájú, passzív vontatott mátrixot használt a közeledő ellenség szívdobogásának vételére. Dunning hajója volt az el-ső Los Angeles típusú tengeralattjáró, amelyikre az új, WLY-1 akusztikus vételi és ellenlé-pést kezdeményező rendszert szerelték fel. A legmodernebb EHF eszközökkel szintén ren-delkezett. Speciális akusztikus fémcsempe borítását arra tervezték, hogy aktív szonárkisugárzását lecsökkentse. A valaha épített tengeralattjárók közül a Columbia volt a legnehezebben felderíthető.

Szükség esetén kényelmesen tudott 30 csomó feletti sebességet produkálni a víz alatt. Maximális merülése majdnem elérte az 500 métert. Kétszer olyan gyors, kétszer olyan nagy és kétszer olyan halálos volt, mint a Kilo. A Kilo egyetlen dologban volt jobb nála: 5 csomó alatt elektromos motorjai egyáltalán nem ütöttek zajt. A ragyogó vadász és gyilkos Columbia végtelen távolság megtételéhez alkalmas GE PWR S6G reaktorjai is csendesek voltak, de soha nem némák.

Az amerikaiaknak további előnye: a fantasztikusan képzett legénység és a világ legjobb felszerelése.

És mindenekfelett: a Columbia parancsnoka Dörgő Dunning volt. Az összes lehetséges értékelési módszer alapján ő volt a világ leglelkiismeretesebben óvatos és ennek ellenére az ördögtől sem visszariadó tengeralattjáró-parancsnoka. Dörgő a hajó minden részéhez, sőt minden rész javításához is értett. Kiváló mérnök, aki értett a hidrológiához, a fegyver-zethez, a navigációhoz, a szonárhoz, a radarhoz, a kommunikációhoz és az atomfizikához. Gyakran mondták, hogy ha a Columbia tornya leszakadna, akkor Dörgő tudná a legjobban visszahegeszteni. A nagy Cape Cod-i óceányacht-versenyző jelenléte a hajó irányítóközpontjában mindenkinek további magabiztosságot adott.

– Jó reggelt, Mike – mondta, amikor felment a fedélzetre. – Készen áll ez a roncs az in-dulásra?

A szintén New Englandból származó, vermonti Krause hadnagy örült, hogy újra láthatja a parancsnokát.

– Hello, uram. Minden rendben volt a hadműveleti központban? – Igen – válaszolta Dörgő. – Kicsit hamarabb visszaértem, mint ahogyan terveztem...

nem akartam lemaradni a holnapi tesztelésről. Nagy feladat áll előttünk. Együtt kellene va-csoráznunk Jerry Currannel és Dave Wingate-tel.

– A fedélzeten, uram?

187

– Igen. Elvégre fedett akcióról van szó. Krause nevetett, de látta, hogy a főnökét nagyon foglalkoztatja a feladat. De csak akkor

látta, hogy ez mennyire így van, amikor este Dörgő végigvezette őket a terven. Ekkor már mindenki pontosan látta, hogy mi a különbség a K-4 és K-5 elleni akció és a

mostani közt. Most nem néhány felfegyverzett, de még úgy is béna pekingi kacsát kell el-kapniuk. Most jól képzett és különösen veszélyes sárkányokat kell megtalálniuk, akik nemcsak számítanak rájuk, hanem éjjel-nappal keresik őket. És ezek nem fognak gondol-kodni, hogy lelőjék őket az első adandó alkalommal.

– 0-5-nél mindent bele kell adniuk – mormogta Jerry Curran. – És ha életben akarunk maradni, akkor el kell érnünk, hogy a legénység minden tagja a

legjobb formáját hozza – mondta Dörgő. – Miénk a legjobb hajó. Mindenkinek megtisztel-tetés, hogy itt lehetünk. De ezúttal keményen meg kell szolgálnunk ezért a megtisztelteté-sért.

Augusztus 6. Késő délután. Hsziameni irodájában Zseng Ju-su admirális felvette a biz-tonságos belső telefont. Zu Dzsi-kej admirális, a Dél-kínai-tengeri Flotta parancsnoka las-san, megfontoltan fogalmazott.

– Megtaláltuk őket, uram. 14.25-kor. Pozíció D 8,30, K 115,50, a Lombok-szoros észa-ki vége. Minden bizonnyal a 794-es, ami Szuaó-ból július 23-án indult. Víz alatt haladnak északnyugati irányba 7,5 csomós sebességgel. Éppen időben volt: két hete indult, három hétig lesz még úton. Azaz szóba jöhet a Heard-sziget, a McDonalds-sziget és Kerguélen. Szerintünk 21 nap alatt ezeket a helyeket érheti el. Más hely nem illik az útvonalába.

– Köszönöm, Dzsi-kej. Megfontolom a helyzetet. Meg kívánom vizsgálni a térképeket. 18.30 körül vissza fogom hívni.

A kínai főtiszt odament a térképtartójához és előhúzott egy nagy óceántérképet, amelyet a Királyi Ausztrál Haditengerészet készített.

Alul jobb oldalon terült el Ausztrália nyugati partja, és a Nagy-Homoksivatagtól ezer kilométerre északnyugati irányba volt a Lombok-szoros. Zseng admirális szakértő módon végigfutotta a szorostól délre fekvő óriási vizeket. Közben magában beszélt.

– Itt, a Jáva-ároknál, 3300 méteres vízben... aztán keresztül a Wharton-medencén, majdnem 6000 méteres vízben... tovább délnyugatra... a Kelet-Indiaman gerinc mellett, ahol még mindig 3000 méter a víz... aztán tovább végig délnyugati irányba a szigetekhez... a Hai Lung naponta 350 kilométert tesz meg, és a távolság... nézzük csak... 7300 kilomé-ter... azaz a McDonalds-szigetnél lesz 21 nap múlva. Ahogyan a jó Dzsi-kej mondta: éppen időben.

Az admirális ekkor otthagyta a térképet, és visszament az íróasztalához. Az asztalon fe-küdt az Antarctic Pilot, a Királyi Haditengerészet kiadványa, amely térképeket tartalmaz az Antarktisz egész partvonaláról és a szokásos hajóúttól délre eső összes szigetről.

Először a fő McDonalds-sziget nagy lejtős fennsíkját vizsgálta meg. D 53,03, K 72,35. Különös formájú sziget. 1200 méter hosszú, 400 méter széles, tengerszint felett 30 méter-ről 120 méterre emelkedik. Egy nagy rézsútos gránittömb. Magas, merev, fagyott, nincs rajta búvóhely.

– Ha ebben a sziklában hidrogénbombát gyártó tajvaniak vannak, akkor engem Csang Kaj-seknek hívnak – morogta Zseng admirális.

Odalapozott a 16 kilométer hosszú, 8 kilométer széles Heard-szigethez. Ez egy nagy, kör alakú vulkanikus hegy. A neve Big Ben, pozíciója D 53,06, K 73,31. Az admirális ezt sem tartotta különösen alkalmas helynek egy titkos nukleáris létesítménynek. Először is a helyet egész évben jég borította, ráadásul a 3000 méter magas Mawson-csúcsról gyakran jelentettek füstfelhőket.

188

– Ha atombombát akarnék csinálni, akkor azt nem egy olyan vulkán lábainál tenném, ami állandóan kitöréssel fenyeget.

A Királyi Haditengerészet hidrográfusai által készített jelentéseket vizsgálva, éles ten-gerészszemével azt is rögtön észrevette, hogy a Heard-sziget meredek és barátságtalan partján rémálom kikötni, ha az idő csak egy kicsit is rosszabb.

– Nem ez – mondta magának. – Akkor csak Kerguélen marad... és ha belegondolok, ak-kor tényleg ez az. A hely viszonylag nagy, tele van búvó öböllel, fjorddal, kikötővel, hor-gonyzásra alkalmas hellyel és meredek oldalú kikötőkkel, ahol a legrosszabb időben is meg lehet húzódni. Ezernyi búvóhely. A Pilot szerint a II. világháború alatt német hadiha-jók is voltak erre.

Zseng admirális egy pillanatra eltűnődött, aztán határozott. – Évekig keresgélhetnénk ezen a helyen, és akkor sem találnánk meg... Hacsak... hacsak

a gyárat nem egy atommeghajtású tengeralattjáró reaktoráról üzemeltetik. Tengeralattjáró-val talán ráakadunk, de a legújabb szonárral felszerelt új Kilóval még valószínűbb, hogy megtaláljuk... Igen, ebben biztos vagyok.

A Columbia atomreaktora augusztus 7-én, reggel 8.00-kor érte el a kritikus szintet. A dokk nagy lámpái egészen addig világítottak, amíg a Nap kiemelkedett az Atlanti-óceánból. A motorház mélyén Lee O’Brian nézte, ahogyan a reaktor energiaszintje önfenn-tartóra emelkedik, amint egymás után húzták ki a rudakat. A reaktor készen állt arra, hogy meghajtsa a Columbia két óriási, 35 000 lóerős turbináját.

Lee O’Brian a hajó legveszélyesebb részében dolgozott. De helyetteséhez, Rick Ames szakaszvezetőhöz hasonlóan tudta, hogy a reaktorterem vastag pajzsain kívül a sugárzás kisebb volt, mint mondjuk Dörgő kedvenc cotuiti strandján.

Az első probléma 8.00 után nem sokkal jelentkezett. Elektromos hiba az atomreaktort kikapcsoló berendezésben. Önmagában semmi komoly, de a javításhoz le kellett állítani a reaktort. Aztán kicserélni a hibás lapot. Aztán tesztelni. Aztán újrakezdeni a reaktort bein-dító egész folyamatot. Egészen az elejétől. A Columbia 14.00-ás indulása kútba esett,

Bár Lee O’Brian nyugodtnak tűnt, akik ismerték, tudhatták, hogy a nagydarab bostoni ír nagyon feszült. A reaktorral kapcsolatos összes eszközhibát gyűlölte, még a biztonsági rendszer olyan legkisebb elemének a kiesését is, amit gyorsan meg lehet szerelni. Gyűlölte megmondani a parancsnoknak, hogy az ő részlege miatt kell mindenkinek várnia, és hogy az ő berendezése romlott el. Saját szemében ez azt jelentette, hogy ő maga vallott kudarcot. Ez a részletek iránti majdnem fanatikus figyelem és rendkívüli felelősségérzet tette őt a ha-jó egyik legmegbízhatóbb emberévé.

A kora délutáni indulásnak tehát lőttek. Lee O’Brian azt javasolta a parancsnoknak, hogy induljanak négy órával később, és 18.30-kor hagyják el New Londont. Dörgő teljesen egyetértett vele, és hogy az energiáit megőrizze, lement a büfébe egy csésze kávéra.

A hajó farában dolgozó mérnökökön kívül a legénységnek már nem volt mit tennie. Le-velet írtak tehát haza, de mert az akció fedett volt, ezért azokat a Haditengerészet csak ak-kor továbbítja, ha az akciót befejezik, vagy félbeszakítják, vagy nem sikerül.

Ebéd után Dörgő fél órára visszatért a kabinjába. Kicsi, spártai kabinja volt. Ágy, né-hány fiók, kis szekrény, íróasztal, szék, meg a rekeszfalba épített mosdó. Ez volt az egész hajó egyetlen privát helye, egy igazi ággyal. A parancsnokra nem volt jellemző a túlzott szentimentalizmus – ahogyan ezt felesége nagyon jól tudta –, és még soha nem írt Jónak az indulás előtti utolsó percben. Mindig azt gondolta, hogy ezzel a sorsot kísérti meg az em-ber, és ezért soha nem értette meg azokat a tengerészeket, akik indulás előtt írták meg a végrendeletüket. De tudta, hogy ezt sokan csinálják, és azt is tudta, hogy néhányan éppen ebben a pillanatban teszik ezt.

189

Ennek ellenére táskájából elővett egy darab papírt és egy borítékot. Nagy szomorúan le-ült az asztalhoz. Az általa ismert egyetlen nyelven, a mesterségére jellemző rövid, velős mondatokkal a következőt írta:

Drága Jo! Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor ez azt jelenti, hogy nagy szerelmünk az egyetlen el-

képzelhető módon fejeződött be. Mindig is tudatában voltunk pályám veszélyeinek, és mint tudod, mindig fel voltam készülve arra, hogy hazám szolgálatában feláldozzam életemet. Tiszta lelkiismerettel és bátorsággal állok a Teremtő elé.

Nem vagyok túl jó író, de azt akarom, hogy tudd: ma beszéltem apa ügyvédjeivel, és mindent elrendeztem Neked és a lányoknak. Ne aggódj. A cotuiti ház a tiéd, gondoskodtam a vagyonról.

Még egyszer, szeretlek. Gyakran gondolj rám, drágám. Én mindig gondoltam rád. Dörgő

A levelet borítékba tette, és a borítékra nagy betűkkel ráírta: „MRS. JO DUNNING RÉSZÉRE. KÉZBESÍTENDŐ: HALÁLOM ESETÉN.” Gondosan aláírta: „Cale Dunning parancsnok, USS COLUMBIA”.

Ezután kiment a tengeralattjáróról, és bement a kikötő irodájába. Letétbe helyezte a le-velet. Az irodai alkalmazott bólintott, és eltette. Dörgő nem látta, hogy a 19 éves katona tiszteleg neki, mert már ment is ki az ajtón, hogy felvegye a parancsnokságot az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének fedett akciókra használt tengeralattjáróján. Éppen 16.00 volt.

Amikor visszaért a fedélzetre, úgy döntött, hogy indulás előtt egy órával, 17.30-kor a hajó belső rendszerén beszédet intéz a legénységhez. Leült, néhány dolgot papírra vetett. Aztán lement Lee O’Brianhez. A reaktor rendben volt, a másodlagos rendszer felmelegíté-sének végső fázisában tartottak. Nem volt további probléma.

17.10-kor Krause hadnagy értesítette a legénységet, hogy a kapitány indulás előtt be-szédet kíván intézni mindenkihez. 17.30-kor Dörgő mély barintonja töltötte be a hajót.

– Itt a kapitány beszél. Érdekes akcióba kezdünk. Ma indulunk, átvágunk az Atlanti-óceánon, és elérjük a Grönland-Izland-Egyesült Királyság régiót. Tudom, hogy legtöbben velem voltak idén, amikor végrehajtottuk azt a sikeres akciót a két tengeralattjáró ellen, amelyet a Pentagon és az elnök az Amerikai Egyesült Államok potenciális ellenfelének ítélt. Mint tudják, jobban szeretjük megölni az íjászt, mint elkapni a nyilat. Ezért gyorsan és határozottan cselekedtünk, mielőtt ellenfeleink tudhatták volna, hogy mi történik.

– Az egy óra múlva kezdődő akció – folytatta kis szünet után – bonyolultabb lesz, és azt is meg kell mondanom, hogy veszélyesebb, mint az előző. Valószínűleg nagyon veszélyes lesz. Mivel közvetlen főnökeik már részletesen tájékoztatták önöket, így tudják, hogy a hadsereg parancsnokai milyen fontosnak tartják feladatunkat. Tökéletesen megbízom mindegyikük képességében. Önök a legjobbak, akikkel valaha együtt hajóztam. De a fel-adat nehéz. Azt akarom, hogy az út során mindenki képességeinek 110%-át adja. Minden pillanatban legyenek nagyon óvatosak. Ezt a hajót nem csak a tisztek vezetik. Mindenki részt vállal benne. Mindegyikük szerepe kritikus fontosságú, különben most nem lennének itt.

– Ne felejtsék, hogy életünk a saját kezünkben van. Van egy fantasztikus hajónk, és megvan minden előnyünk. A lényeg, hogy mindenki tudása legjavát adja. Az akció végén meg kell esküdünk, hogy soha nem beszélünk senkinek erről a feladatról. De mi mindany-nyian tudni fogjuk, hogy mit tettünk, és hogy nagy nemzetünk joggal lenne büszke ránk... ha tudná, hogy mit tettünk érte... De mi tudni fogjuk. És végső soron ez számít. Tegyük te-hát lehetővé, hogy amikor késő ősszel kiszállunk a hajóból, akkor ezt mondhassuk ma-

190

gunknak: „Részt vettem a Columbia létfontosságú akcióján... és akármi is történik velem ezután, ezt már senki sem tudja elvenni tőlem.”

– Egy órán belül indulunk. Készüljünk fel rá, és mindenki adja tudása legjavát. Isten áldjon mindenkit!

A hajó gyomrában az öklök összeszorultak. Dunning parancsnok 112 embere felkészült arra, hogy ha szükséges, akkor a pokolba is követi.

18:29-kor már csak egy kötél tartotta a Columbiát a mólóhoz kötve. A könnyű délkeleti szélben a hídon Dunning állt a navigátor

Wingate hadnaggyal és a fedélzeti tiszttel, Abe Dickson hadnaggyal. A bázisról kijöttek néhányan a mólóhoz, hogy megnézzék az indulást. Köztük volt a bázis parancsnoka is – mint mindig, amikor egyik hajója elhagyta a kikötőt. A tengeralattjárók puszta vadállatisá-ga miatt minden út valamiféle izgatott hangulatot vált ki, de a Columbia körüli feszült at-moszféra egyenesen ragályos volt. A nézők semmit sem tudtak az út céljáról, így kimon-datlan titokzatosság volt a levegőben, amikor Dunning utasítást adott a zászlók bevonására. Dickson hadnagy adta ki a parancsot:

– Bevonni az első zászlót... Napnyugta előtt másfél órával a hajóhíd felett levonták a csillagos-sávos lobogót. A ka-

pitány bólintott a fedélzeti tisztnek, aki előrehajolt és nyugodtan a mikrofonba szólva utasí-totta a kormányost:

– Hátra egyharmad... A motorház mélyén megindultak a gigantikus turbinák, és a ki és hátrafelé induló hajó

vízzel borította el a móló külső részét. A tengeralattjáró lassított, megállt, aztán Dörgő pa-rancsára megindult előre:

– Előre egyharmad... A Columbia nekivágott a Grönland-Izland-Egyesült Királyság rés felé vezető hosszú

útnak. Az Electric Boát Division of General Dynamics – a gyár, ahol a Columbia 1974-ben ké-

szült – néhány munkása a mólón állt és vidáman integetett. A 7000 tonnás hajó elindult a Long Island Sound felé a napsütötte Temzén. Indult, hogy száznál több idegen katonát te-gyen sírba. Nem személyes okokból. Kötelességből.

– Szabályosan előre... – adta ki az utasítást Abe Dickson. – Útvonal nulla-hét-kilenc – tanácsolta a navigátor. Ez az irány kelet-északkelet... a

Nantucket homokpad felé. Az 55 öl mély kanyarban fognak lemerülni, a szigetektől kelet-re.

Mindhárom tiszt a hídon maradt, amint a Columbia 16 csomós sebességgel kiszáguldott a Block-sziget körüli sekély vízbe. A felszínen megteendő út első részére fényes nappal ke-rül sor. Sötétedésre keletebbre lesznek, elhagyják Martha’s Vineyardot, és onnan már a víz alatt mennek tovább. Wingate hadnagy egy olyan utat választott, amely öt mérfölddel ha-lad el a Nantucket homokpad mellett. Ezen a ponton érnek ki nemzetközi vizekre, és 20 csomóval fognak haladni a víz alatt. Így kevesebbet fogyasztanak, mint 15 csomós sebes-ségnél a felszínen maradva.

Dörgő nézte, hogyan folyik fel és végig a víz a hajó tompa és lekerekített orrán. Furcsán szétterülve folyt a hajó vége felé, csak a torony választotta ketté, és folyt le a hajótest két oldalán morajló és zúgó örvénybe. A parancsnok szokása szerint a néma vizeket bámulta, amelyek a hajó orránál hullámba púposodtak, mögötte pedig belezuhogtak a dühöngő po-kolba.

Haladtak tovább Long Island Sound északi nyúlványainak gyengéd hullámverésében. A tengeralattjárók még akkor sem érzik jól magukat a felszínen, ha a mostanihoz hasonló csendes idő van. Víz alatti működésre tervezték őket. Rejtőzködésre... Hogy lopva és ti-tokban végezzék félelmetes dolgukat.

191

Ezért aztán egy tengeralattjárósnak az számít első osztályú útnak, amikor atommeghaj-tású hajójával 100 méter mélyen némán és egyenletesen halad a vízben, nem háborgatja szél vagy viharos tenger, és az egyetlen hallható hang a ventilátorok puha zümmögése. Ott lent a hőmérséklet egyenletes, az étel pedig kitűnő. Ütközésnek kicsi az esélye, még keve-sebb egy támadásé. A hajón túl nem látni. Csak hallani lehet, mi történik. A tengeralattjáró hallótávolsága hatalmas, rendkívül finoman rá van hangolva az óceánok különös akuszti-kus barlangjaira – messzi-messzi hangok, visszhangok, ismétlődve emelkednek és süllyed-nek, elárulnak és megerősítenek.

A legénység nagy megelégedéssel fogadta tehát, hogy a Nantucket-szigettől 35 kilomé-terre délkeletre a Columbia kapitánya parancsot adott a merülésre és a sebesség növelésére. Számukra ez volt az a pillanat, amikor valóban megkezdődött az út. Keletre fordultak a kontinentális pad déli lejtői felé, ahol a Titanic roncsai 4000 méteres mélységben nyugsza-nak a víz alatt.

A Közép-Atlanti-gerinc mélyen víz alatt fekvő hegyein keresztül gyorsan haladva északkelet felé egy hét alatt érték el a Feröer-szigeteket. Augusztus 13-án az izlandi me-dence 3300 méter mély hosszú síkságához jutottak. Augusztus 14-én, helyi idő szerint 17.00-kor periszkópmélységbe emelkedtek nyolc fokkal nyugatra, a 60-ik szélességi foktól egy kicsit északra, a szélfútta kis dán szigetektől délnyugatra. Dörgő Dunning jól ismerte ezeket a jeges, rideg atlanti vizeket, és megérkezésük után műholdon jelentette, hogy to-vábbi parancsig itt várakozik.

Egy héttel később, augusztus 22-én, Norfolkban, Virginiában a fedett hadműveleti szo-bában a hőmérséklet perzselő forróra emelkedett. Átvitt értelemben, természetesen. A lég-kondicionáló ugyanis még tökéletesen működött. De Arnold Morgan riadót fújt egyenesen a Fehér Házból. Parancsba adta, hogy mindenki legyen készenlétben, ő helikopteren érke-zik Fort Meade érintésével.

A nemzetbiztonsági tanácsadó éppen ebben a pillanatban lépett be a régi irodájába, ahol George Morris admirális a Big Birdről érkező műholdfelvételeket vizsgálta. Különös fej-leményt lehetett rajtuk látni. A két Kilo elhagyta Murmanszkot, és úton voltak a felszínen. Egy fregatt és három romboló kísérte őket. Az egyik a torpedóromboló 9000 tonnás Csabanyenko admirális torpedóromboló volt.

Kísérte őket még egy gigantikus, 21 000 tonnás Tájfun típusú hadászati rakéta hordozó tengeralattjáró, amely szintén a felszínen haladt. És végül velük volt a masszív, 23 500 tonnás Arktika típusú jégtörő hajó, az Urál. Ez az atommeghajtású szörny arról híres, hogy 2,6 méter vastag jeget képes 3 csomós sebességgel összetörni úgy, hogy felmegy rá, és sú-lyával beszakítja. Az úszó jégtáblákat tömör acél hajóorrával hasítja ketté.

A biztonság kedvéért az oroszok csatasorba állítottak még egy 35 000 tonnás, Verezina típusú ellátós hajót is. Ez valószínűleg tele volt rakétákkal, eszközökkel, lőszerrel, dízel-olajjal és a szokásos 600 fős legénységgel. Ez Oroszország roppant utazó tengeri áruháza, amely a fedélzetén két-három milliárd dollárnyi eszközt szállít.

Már ez is rossz hírnek számított. De az igazán szörnyű újság az, hogy a műholdfelvéte-lek tanúsága szerint a kilenc hajóból álló konvoj Poljarnijtól 160 kilométer távolságban 8 csomós sebességgel haladt keleti irányba.

Egy órával korábban Fort Meade igazgatója maga elé mormogta: „A fenébe!”, és már nyomta is a nemzetbiztonsági tanácsadóhoz kapcsoló közvetlen vonal gombját. Amint Morgan felfogta az óvatosan tudomására hozott hírt, hogy a konvoj nem balra, hanem jobbra fordult, habozás nélkül így szólt:

– Indulok. Ne csináljon semmit!

192

És most megérkezett, és a képekre vetett egy pillantás elég volt ahhoz, hogy megtudjon mindent, amit meg akart tudni. És ott állt, halkan szidta magát, hogy erre nem számított előre, és hitetlenkedett, hogy mekkorát hibázott.

Ahogyan régebben oly gyakran tette, fel-alá járkált az irodában, végül hangosan károm-kodott „pályája legdurvább és legmegbocsáthatatlanabb hibája” miatt.

– Nem tudom elhinni – mondta. – Hogyan hibázhattam ekkorát? Tényleg nagyot hibázott. Vitalij Rankov admirális a két Kilót komoly kísérettel a másik

irányba küldte... jobbra, a keleti útvonalon, az északi sarkkörön belül, a szibériai part men-tén. Ez az út télen teljesen be van fagyva, de augusztusban jégtörővel hajózható. Az Atlan-ti-óceánnak a közelébe se kerülnek, mert két hét múlva a Bering-szoroson át mennek délre, a Csendes-óceánra.

2000 kilométernyi távolságban, a Feröer-szigeteknél a Columbia parancsnoka hiába vár rájuk. A K-9 és a K-10 nem jönnek. És ami még ennél is szörnyűbb: Dörgőnek esélye sincs északkeletre fordulni és üldözőbe venni őket. A víz sekély, és a jég közelsége miatt nem tudna gyorsabban haladni, mint a célpont. És már most van 1600 kilométer előnyük. Soha nem éri el őket. Még egy egész hónap se lenne elég rá. Holott maximum két hete van rá.

– Az a disznó Rankov – morgott Morgan admirális. – Ezt kurvára kitervelte... De még nem győzött le!

Tizenkettedik fejezet

193

Arnold Morgan sietve indult Fort Meade-be és magával vitte a műholdas fényképfelvé-teleket, amik azt mutatták, hogy Rankov admirális túljárt az eszén. Egyenesen a helikopter-leszállóhelyre ment és beszíjazta magát az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalog-ságának nagy Super Cobra típusú helikopterébe, ami aznap az ő személyes használatára volt rendelve.

A pilótát a Tengerészgyalogság Virginia-beli Quanticóban található légibázisáról riasz-tották, hogy repüljön 40 kilométert északnak a Potomac folyó mentén, és vegye fel az el-nök nemzetbiztonsági tanácsadóját a Fehér Háznál. Egy kissé szokatlan volt a dolog, de ha Arnold Morgan azt mondta valakinek, hogy „MOST RÖGTÖN!”, annak ez az élmény örökre nyomot hagyott a tudatalattijában.

A quanticói bázis főnöke, aki saját maga válaszolt a nagy ember kemény szavaira, ki-lenc percen belül felküldte egyetlen szolgálatkész helikopterét a levegőbe. A pilóta mos-tanra újra úton volt, aznap délelőtt már harmadszor, és Fort Meade-ből emelkedett a leve-gőbe, miközben Morgan admirális fenyegető tekintettel ült mögötte egyedül a 16 szemé-lyes utastérben, és azt ismételgette váltakozva, hogy „Taposson bele, hallja?” és hogy „Az a körmönfont orosz szarházi”. Az ilyen rossz csillag alatt született helyzetekben már szo-kásos módon az admirális olyan arckifejezést öltött, mint aki éppen hadüzenetet készül ki-adni a Cobrából kinyúló 7,62 mm-es géppuskák mögül.

Nagy csattogással szálltak le az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének norfolki főparancsnokságán, ahol már várta őket egy szolgálati kocsi. Arnold Morgan pon-tosan 14.10-kor csörtetett be a Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Fedett Akciók Szobájá-ba. Dixon admirális már ott várt rá; mindössze a segédtisztje volt vele.

– Nagy szarban vagyunk – mondta a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Hát erre már a telefonodból rájöttem. Mi történt? – A K-9 meg a K-10 kihajózott négyhajós kísérettel, plusz egy rakétákkal felszerelt ten-

geralattjáró, egy jégtörő és egy szállítóhajó. Az észak-szibériai partvonal mentén mennek. Jelenleg nyolc csomóval haladnak keletre. A közelébe sem fognak menni az Atlanti-óceán északi részének, és a Columbia semmiképpen nem tudja elfogni őket. Legalább 2000 kilo-méter hátrányban vagyunk, és ahogyan azt te is tudod, az üldözés ott fent azokban a sekély vizekben, a jéghatár közvetlen közelében szinte lehetetlen.

– A francba – mondta Dixon admirális. – Ha ez így áll, akkor nem sok esélyünk van. – Hát, tényleg nem. Megnéztem, utánuk lehetne-e küldeni a Columbiát a másik irány-

ból, a Panama-csatornán keresztül, aztán meg fel a Csendes-óceánon. De az legalább há-rom hétbe telne. Úgy számolom, hogy a Kilók 13 vagy 14 nap múlva átérnek a Bering-szoroson... Tessék, nézd meg ezeket a fényképeket. A műhold Murmanszktól körülbelül 160 kilométerre keletre vette fel őket.

– Hm. Itt a két Kilo a felszínen. Hát ez meg mi? Egy kibaszott Tájfun? Nézd, mekkora csöppség!

– Igen. Tényleg egy Tájfun. Még mindig ez a legnagyobb tengeralattjáró, igaz? – Úristen, Arnie, ez nem tengeralattjáró-kíséret. Egy Akulát kellett volna küldeniük. – Igen. Biztosan egy flottaközi átcsoportosítást végeznek az Északi-tengerről a Csendes-

óceánra, és egyszerűen késleltették az utat egy pár nappal, hogy a konvojjal mehessen. – No és ezek a felszíni csatahajók? Ezek nagyon is kísérőnek számítanak, bármiféle

mérce szerint. Azt a nagyot ott elöl hogy hívják? – Az a Csabanyenko Admirális, egy 9000 tonnás torpedóromboló. – No és ez a kettő? Nagyon hasonlítanak. – Igen. Két Udaloj 1 típusú hajó. Úgy gondoljuk, hogy ez a Levcsenko Admirális és a

Harlanov Admirális. Méretben hasonlók; mindkettő nagyon veszélyes és nagyon hatékony a tengeralattjárók elleni hadviselésben. Mind a kettő az Északi Flottához tartozik, és na-gyon különleges, hosszú úton vannak.

194

– És ez itt, hátul? – Az egy fregatt, a Nyeprisztupnyij, 4000 tonnás továbbfejlesztett Krivak, valószínűleg

a leghatékonyabb kisméretű ASW hajótípus. – Úristen! És mi van ezzel a kibaszott nagy monstrummal itt a legelején? – Ez egy óriás jégtörő, az Urál. Gyakorlatilag bármin át tudja törni magát. – A szentségit! Hát, ezek nem szaroznak, az egyszer biztos. Mindenképpen el akarják

vinni azokat a Kilókat Sanghajba, nem gondolod? – Nagyon úgy tűnik. De amitől végképp berágok, az az, hogy számítanom kellett volna

erre. Rendszeresen küldenek konvojokat az északkeleti átjárón át az évnek ebben a szaká-ban. És micsoda nyilvánvaló húzás... soha fel sem merült bennem, hogy bármi mással pró-bálkozhatnak, mint hogy nagyon nagy védőkíséretet küldenek velük az Atlanti-óceánon. Lehet, hogy kezdek eltunyulni. Az a szarházi Rankov.

Dixon admirális a helyzet nyilvánvaló komolysága ellenére mosolygott. Odament a ten-gerészeti térképek fiókjához, és előhúzta az egész északi-sarki területet ábrázoló több mint egy méter széles, kék, sárga és szürke vízrajzi térképét. Szétterítette lejtős térképasztalán, és megmérte a Murmanszk és a Bering-szoros közti távolságot: közel 5000 kilométer.

– Ha nyolc csomóval haladnak, és mindennap megtesznek pár száz kilométert, akkor pont két hétig fog tartani – mondta. – És ha a Columbia ebben a pillanatban maximális se-bességgel elindul, sokat behozhat... – szünetet tartott, és újra mért de nem eleget... mert északra kellene mennie, hogy kivárja, amíg átérnek a Medve-sziget melletti átjárón... aztán meg az oroszok azzal a rohadt jégtörővel még északabbra fogják venni az irányt, a tömbjég széle felé, annak a hosszú szigetnek a csúcsához... hogy is hívják? Novaja Zemlja, aztán onnan meg a Kara-tengerre.... és úristen! Ott őrült sekély a tenger... aztán meg Szibéria felé fordulnak, a könnyebben járható part menti jég felé. Hát ott aztán nagy szarban lenne Dör-gő. Ki van zárva, hogy elkapja őket: Szevernajánál az a kibaszott víz csak 50 méter mély, és ha gyorsan megy, nagyon felkavarja.

– Ráadásul állati keskenynek látszik. – De annak ám. És fent az északi jéghatárnál nagyon-nagyon nehéz lesz. Azt a kibaszott

jeget a lokátorral nem lehet látni. Közben meg őröl és zúz, és összevissza lökdösi a hajót. Ha meg kidugod a periszkópodat, jó esélyed van rá, hogy elgörbíti egy jégdarab.

– Látod ezt itt, Arnie? Rögtön Szevernaja után még vacakabb lesz: még sekélyebb, és jég fedi az egészet. Ott a Columbiának jóval nyolc csomó alatt kellene maradnia. Majd-hogynem tehetetlen lenne, miközben halvány fogalma sincs arról, hogy hol is vannak a Ki-lók, hacsak tőlünk nem, és szűk pont legközelebb csak a Bering-szoros túloldalán van...

Már éppen menni készült, amikor kivágódott az ajtó, és Joe Mulligan admirális tekin-télyt parancsoló alakja jelent meg az ajtóban. Egyetlen pillantást vetett két kollégája gond-terhelt arcára, és határozott hangon azt mondta:

– Rendben, uraim. Ki vele! Mi a rossz hír? Dixon admirális felvázolta a helyzetet, és a Trident egykori parancsnoka odament a tér-

képasztalhoz, ahol az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők parancsnoka már bejelölte a fon-tosabb mélységi és jégviszonypontokat. Figyelmesen tanulmányozta, ám mindössze har-minc másodpercig, majd azt mondta:

– Attól tartok, igazuk van. A Columbia semmi esetre sem tud olyan gyorsan haladni, hogy ott fent kapja el őket... az óceánnak az a része ott fent a tömbjég mentén egy kibaszott rémálom: nem látni semmit, nem hallani semmit, és olyan sekély, hogy még csak el sem lehet menekülni, ha felfedezik az embert. Hol vannak most a Kilók? Itt ni... igen. A helyzet reménytelen... Azaz majdnem reménytelen...

– Majdnem, uram? – kérdezte a tengeralattjárók főnöke eltúlzott tisztelettel, mivel tudta jól, hogy mi következik.

195

– Igen... mert egy kiút azért van... azt hiszem, lehet, hogy meg kell kérnünk Dunning parancsnokot és csapatát, hogy rugaszkodjanak neki egy a pólus alatti útnak, egyenesen az Északi-sark alatt. A hajó az Atlanti-óceánon merül le, és a Csendesen jön fel.

Egy pillanatig mindhárman hallgattak, és a főparancsnok javaslatán gondolkodtak. Mint volt tengeralattjárósok, nagyon is tisztában voltak egy ilyen út összetett voltával. Volt már rá példa, hogy nukleáris tengeralattjáró ilyen, a sarkon át vivő utat tett meg, de nem túl gyakran. És egyesek kudarcot vallottak, a Bering-szoros északi nyúlványainál megállította őket a jég és a sekély víz.

Az Északi-sarkon persze nincsen föld, nincs ott semmi, amibe beleütközhetne a tenger-alattjáró. Az Északi-sark nem olyan, mint a Déli, ami egy földrész közepén helyezkedik el. Az Északi-sarkot egy hatalmas lebegő jégsapka veszi körül, azalatt pedig egy óceán van, ami helyenként 4000 méter mély, de előfordul, hogy ennél sokkal sekélyebb.

Az egyik korai felfedező ezt a képet egy 4 méter mély helyiséghez hasonlította: „A mennyezet a jégsapka alja; a padló pedig az óceánfenék. Képzeljen el egy gyufaszálat, ami a mennyezetről lóg le 15 centiméter mélyen: no, az az atom-tengeralattjáró, amint víz alatt szeli át a világ tetejét.”

Ismét Mulligan admirális szólalt meg: – Évek során sok mindent csináltunk ott fent, nagyrészt még mindig arra a negyven év-

vel ezelőtti első sark alatti útra támaszkodva, amit első amerikai atom-tengeralattjáróként a Nautilus tett meg

Andy Anderson parancsnoksága alatt. A gond az, hogy az ilyen utakat elő kell készíteni, és a Columbiái nem készítettük fel.

– Hogy állunk időben? – kérdezte Morgan admirális. – Lássuk csak... Dörgő egész úton végig 20 csomóval megy, merülve... Grönland északi

része, Izland, aztán Alaszka... mostantól számítva hét és fél nap alatt érkezhet meg az észak-alaszkai Point Barrowba. Az oroszok, akik az adott körülmények között képtelenek a felszínen 10 csomónál gyorsabban haladni, körülbelül 11 nap alatt érnek el ugyanoda. Dörgő már várni fogja őket...

– Ragyogó – horkantott fel Morgan admirális. – Most megvannak. – Igen. Megvannak, már ha Dunning parancsnok és a csapata úgy érzi, hogy meg tudja

csinálni a sarkot átszelő víz alatti utat – mondta Mulligan admirális mogorván. – És ha megfelelőek a feltételek a Csukcs-tengeren. Akárhogy is, ha az oroszok át tudnak menni a jégen ezzel a kis konvojjal, akkor mi is meg tudjuk csinálni. Van Dörgőnél valaki olyan a fedélzeten, akinek van ilyesmiben tapasztalata?

– Neki magának is van valamennyi – válaszolta Dixon admirális. – Dolgozott már ott fent, a jég alatt... de ennél fontosabb, hogy a végrehajtó parancsnoka, Mike Krause, elég sokat tud ezekről a dolgokról. Abban nem vagyok biztos, hogy ő maga meg is tette ezt az utat, de Mike már egy pár éve átszelhette volna a sarkot.

– De hát a fenébe is, még azt sem tudjuk, hogy vannak-e náluk megfelelő térképek és könyvek, ugye? – kérdezte Mulligan.

– Én tudom – felelte Dixon admirális. – Nincsenek. – Gyönyörű – mondta Morgan admirális. – Van valami terved, John? – Felhúzzuk a korinkat – mondta Dixon admirális. – Jobban mondva a jégkorinkat. írok

egy utasítást, aztán elküldjük a műholddal. Valószínűleg le kell dobnunk nekik némi után-pótlást, információkat és tartalék alkatrészeket. Hol csináljuk, uram? Valahol fent a Jan Mayen-szigetnél? Akkor nem kellene Dörgőnek feleslegesen várakoznia.

– Helyes. Én azt mondanám, hogy a szigettől nyugatra – válaszolta a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Jobb lesz, ha azonnal nekiállnak. Rögtön.

196

Augusztus 22., helyi idő szerint éjfél. É 62,00 Ny 7,00. Az USS Columbia periszkópja a Feröer-szigeteken található Thorshavntól délnyugatra törte át az Atlanti-óceán északi terü-leteinek vad, viharos vizét. A kommunikációs rendszer kapcsolatba lépett a műholddal, megadta a tengeralattjáró pozícióját és begyűjtött egy üzenetet az Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Parancsnokságától.

Dunning parancsnok ismét csendesebb vizekre irányította le a Columbiát, és várta, hogy kinyomtassák az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságáról érkezett üzenet szövegét.

Az azonban, amit az üzenetben olvasott, teljesen felkészületlenül érte. „K-9 és K-10 KELETNEK tart az észak-szibériai partok mentén egy flottaközi áthelye-

zésen lévő Tájfun, négy modern ASW kísérőhajó, egy Arktika-típusú jégtörő és egy flotta-utánpótlást szállító hajó társaságában. Támadási lehetőség az észak-szibériai vizeken vagy a Bering-szorosban minimális és túl veszélyes.

Az Aleut-medence mély vize felé haladni a sarki útvonalon. Minél előbb jelenteni a kü-lönleges szükségleteket: navigációs tanácsok, könyvek, térképek, pótalkatrészek, felszere-

197

lés. 24-én délelőtt időben legyen Jan Mayentől nyugatra: teherledobás tengerészeti járőr-repülőgépről. Ledobáshoz pozíciót időben jelenteni.

A Point Barrow környéki területre és a Beaufort-tengerre vonatkozó jégjelentést meg-kapja 24 órán belül, itt. amint rendelkezésre áll.”

Dörgő nyelt egyet. – A sarok alatt... a büdös életbe... MIKE!... ezt nézze meg... Krause-nak megemelkedett a szemöldöke, miközben az üzenetet olvasta. – Még soha nem csináltam végig, uram – mondta. – De félútig és vissza már kétszer is

voltam, mind a kétszer az ellenkező oldalról indultunk, fel a Bering-szoroson. Tulajdon-képpen ott a mély vízben nem is volt olyan szörnyű, de Point Barrow-tól északra van egy pár furcsa hely, ahol a meder feltüremkedik és akár a felszín alá 40 méterrel lenyúló jéghá-tak is vannak. Egy pár tengeralattjárónk kénytelen volt visszafordulni... kicsit szűkös a hely, amikor a lefelé nyúló jéghátak majdnem elérték a fenéken levő zátonyokat.

– A francba – mondta Dörgő. – Biztos benne, hogy mi készen állunk erre? – Azt hiszem, jobb, ha készen állunk. Az az üzenet az Atlanti óceáni Tengeralattjáró-

erők Parancsnokságától utasítás, nem pedig vitaanyag. – Igaz. Mire van szükségünk? – További tengerészeti térképekre, meg egy pár könyvre, köztük lehetőleg Anderson pa-

rancsok beszámolójára az ő 1958-as útjáról, meg egy pár frissebb járőrjelentésre. Vannak olyan embereink, akik nagyon sokat megtanultak a saját kárukon. Kellenek ezenkívül to-vábbi felfelé irányuló tartalék visszhangos mélységmérők. Meg tartalék a periszkópokhoz is, mert azokat a jég nagy valószínűséggel összevissza fogja szabdalni. De akkor is ez a legjobb időszak erre. Lehet, hogy minden rendben lesz... Megkeresem a navigátorunkat, és ellenőrzöm a felszerelést, aztán küldök egy jelentést a parancsnokságának.

Dörgő a tengerészeti térképet tanulmányozta, és úgy becsülte, hogy a Norvégia részét képező sziklás sziget, a Jan Mayen 1200 kilométerre van tőlük északnyugatra.

– Mondja meg nekik, hogy az É 72, Ny 10-en leszünk a ledobáshoz, periszkópmélység-ben fogunk várakozni. Lebegő csomag legyen, színes nyomjelzővel. Néhány óra múlva hallgatni fogjuk a 31.30-as UHF csatornát.

– Igen, uram. Ezzel a Columbia hosszú, fekete törzse felgyorsított a mély arktiszi vizek irányába,

amik az Izlandi– plató felett vezettek, és onnan fel az Eggvin-hát felé. Az Eggvin-hátnál a téli jéghatár szélén lévő, jeges Maro-part szegélyezi a Jan Mayen-sziget nyugati nyúlvá-nyait.

– Irány három-öt-öt 1000 kilométeren keresztül – mondta Dörgő. – Sebesség 25 csomó, mélység 200 méter.

Wingate hadnagyhoz fordult, és hozzátette: – Ott aztán nulla-egy-öt-re váltunk egy órára, és az lesz a felvevőhelyünk. A parancsnok ekkor navigációs tanácskozást hívott össze egy órával későbbre

Krauséval és Wingate hadnaggyal. Az idő gyorsan telt. A Columbia feljött periszkópmély-ségbe, hogy leadja a találkozási üzenetet, és Dörgő úgy döntött, hogy húsz percig fent is maradnak, hogy megvárják az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságának a válaszát. Az meg is érkezett a műholdon keresztül, szinte azonnal.

„Ledobási pont visszaigazolása: E 72,00 Ny 10,00. Lebegő csomag színes nyomjelzővel. UHF 31. Augusztus 24., helyi idő szerint 6.00. Az USA izlandi Keflavik Haditengerészeti Légi Támaszpontjáról felszálló MPA megy a találkozásra. Hívójel BARÁZDABILLEGETŐ EGY-ÖT. Irányítás UHF adással 15.50-kor.”

A Columbia ismét lemerült a mélybe, és a három tiszt összegyűlt a navigációs szobá-ban, ahol a parancsnok megkérdezte Wingate hadnagyot, hogy van-e valamiféle előzetes terve.

198

– Van, uram. Azt javaslom, hogy menjünk a mély vízben északnak Grönland és a Spitzbergák között, aztán pedig induljunk el az

Északi-Jeges-tengeren a tömbjég alatt a Léna-teknőn keresztül... ez pontosan ott van, ahol az állandó jégself kezdődik. A ledobási pont után az irányzékunk nulla-három-öt lesz, 320 kilométer után pedig nulla-nulla-nullára módosítunk. Ezt a módosítást a Grönlandi tö-résnél fogjuk megtenni... pontosan ott, uram... a Boreas-fenéksíkságon. A mélység 5000 méter.

– Úgy van, Dave. Már látom. Aztán meg úgy tervezi, hogy további 1100 kilométeren keresztül pontosan északnak tartunk majd, egyenesen a sarokhoz?

– Igen, uram. Pontosan odáig, ahol az áll, hogy Morris Jessup-hátság. Ezen a helyen a víz hirtelen érzékelhetően sekélyebb lesz. Ez itt az 1000 méteres szintvonal, éppen a plató északi csúcsán fut keresztül. A lokátorunkon ez úgy fog megjelenni, mint egy víz alatti szikla, ami 32 kilométeren keresztül emelkedik 3000 méterről 1000 méterre. Addigra már befordultunk három-nulla-háromra, ami azt jelenti, hogy magától a Sarktól néhány száz ki-lométerrel délre haladunk majd el.

– Jó hozzászólás, Dave – mondta Krause. – így elkerülhetjük azt a kavarodást, amit az okoz, hogy megvadulnak az iránytűk és elkezdenek körbe-körbe forogni. Hogy is hívják ezt a jelenséget? Hosszúsági rulett?

– Nos, uram, én sohasem dolgoztam a jég alatt. De azt tudom, hogy a pörgettyűs irány-tűink a 87 foktól északabbra már nagyon megzavarodnak. Ez azzal van összefüggésben, hogy a Coriolis-hatás csökken, ahogyan közeledünk a Föld forgástengelye felé. Mindegy, az a lényeg, hogy ha elérjük az Északi-sarkot, akkor nyilván minden irány déli lesz.

– Erről van szó. Ha megáll az ember az Északi-sarkon, és bármilyen irányban tesz egy pár lépést, akkor dél felé tart: Oroszország, Kanada, az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán fe-lé, vagy ki tudja. Nehéz megállapítani, hogy merre. Ez a hosszúsági rulett.

– Igen, uram. Mindössze a hirtelen irányváltoztatásokat kell kerülnünk, mert akkor a gi-roszkópok mennek tönkre. Van itt egy egész könyvem, ami elmagyarázza az egészet. De szerintem jobb elkerülni az egész átkozott kavarodást és délen maradni... itt ni, Hall Knollon keresztül. Az egész utunk innen a Bering-szorosig 6400 kilométer, de csak 2400 kilométert teszünk meg a jégsapka alatt: a mi sebességünkkel ez három nap. Nem rossz, nem igaz?

– Jól van, Dave – mondta Dörgő. – Azt hiszem, Hall Knoll körülbelül félút... és éppen ott kell irányt változtatnunk?

– Igen, uram. Egy sor, rögtön a sarok elhagyása után végrehajtott kisebb irányváltozta-tással Point Barrrow-nál egyenesen délnek tartunk. Körülbelül másfél nap alatt átérünk a Kanadai-medencén és remélhetőleg a Beaufort-tenger partjánál érünk ki az állandó jég alól, pontosan Point Barrow-val átellenben.

– Itt van az egyetlen nagyon nehéz terület – mondta Krause. – Az utolsó 200 kilométer a Beaufort-tengeren. Ha meleg nyár volt, akkor Point Barrow-tól 150 kilométerre északra kevesebb mint egytizedes lesz a jégborítottság mértéke. Még így is több mint 1000 méter mély vízben leszünk: a fejünk felett levő jégnek még a legnagyobb darabja sem ér majd le mélyebbre, mint 30 méter a felszín alatt. Úgyhogy ebben az esetben nem lesz gond. Ha azonban hideg nyár volt, lehet, hogy nagyobb tömbjéggel lesz dolgunk, és a jégborítottság egytizedes le egészen magáig Point Barrow-ig, ami azt jelenti, hogy lent kell maradnunk. Azután, ha a lenti feltételek végképp ijesztőek, akkor fel kell jönnünk a felszínre. Jártam fent rossz időben, átkozott nagy jégdarabok bukdácsolnak mindenfelé, és sűrű köd van. A felszínen semmit nem lehet látni, a víz alatt meg nagyon veszélyes.

– Ha egy mód van rá, egyáltalán nem akarok felmenni – mondta Dörgő. – Amúgy meg a központból érkező jégjelentésből egy csomó mindent megtudunk, mielőtt elkezdenénk az

199

egészet. Egyébként meg még egy napig úgyis kibírjuk; azalatt a jég tisztul még egy kicsit délnyugat felé, és különben is állandóan nappali világosság van.

Mivel Wingate hadnagy az egyetlen hármuk közül, akinek semmi tapasztalata nem volt a jég alatti munkában, ezért további információkat kért az északi-sarki jégsapkát különösen nyáridőn tarkító édesvizű tavakról. Oroszul polnija néven ismeretesek, és ha egy tenger-alattjáró GPS helymeghatározást akar végezni vagy műholdas kapcsolatot akar létesíteni, amíg a jégsapka alatt tartózkodik, feltétlenül találnia kell egyet – ami elég elképesztő vál-lalkozás, mert méretben az egyméterestől az elég nagy kiterjedésű, akár több száz méteres átmérőjű vízfelületekig bármi előfordulhat.

– Hogy lehet megtalálni őket? – ez a kérdés foglalkoztatta a navigátort. Erre a kérdésre Krause legjobb tudása szerint a következő volt a válasz: – A legnagyobb nehézségek árán. Egy olyan átkelés során, mint amilyen a miénk is

lesz, tehát ami elég gyors és körülbelül három napig tart, úgy fél tucat ilyen tóra számítha-tunk – mondta. – Egyedül a fény ad támpontot a felismerésükhöz, mert az sokkal tompább, amikor több méter vastag tömbjégen szüremlik keresztül. De ahol polnija van, ott a jég na-gyon vékony, és a fény szinte átragyog rajta. Alapjában véve lefelé irányuló csillogó fényt fogunk keresni a felettünk elhelyezkedő pusztaságban. Kivehetőnek kell lennie a sarkantyú kameráján keresztül.

– Jó, jó, de ott még mindig méteres a jég – mondta a navigátor. – Hogy jutunk át rajta? – Függőlegesen felemelkedünk, jól nekirugaszkodunk, és átütjük a sarkantyúval. – El fog törni a jég? – Persze. Ha elég vékony. Akkor egyszerűen kilyukadunk egy arktiszi tóra, és körülné-

zünk egy kicsit. Szívunk egy kis friss levegőt. – És ha rosszul ítéltük meg, és túl vastag a jég? – Az valószínűleg rosszat jelent. Akkor lepattanunk a mennyezetről, és csak remény-

kedhetünk, hogy nem tört össze semmink. – Úristen... ez azt jelenti, előfordulhat, hogy megrongálódik az árboc vagy a periszkóp,

és ráadásul lent ragadunk. – Nem megyünk fel kiemelt árboccal – mondta Dörgő. – Mindent biztonságosan behú-

zunk. De a kérdésre a válasz mégis: igen, addig ott ragadunk a jég alatt, amíg nem találunk vékonyabb jégtakarót, egy másik polniját. És ne felejtsd el, hogy van felfelé irányuló visszhangos mélységmérőnk, aminek a segítségével valami fogalmunk azért lesz a jég vas-tagságáról.

– Ha jól értem, akkor mindig a világos foltokra fogunk vadászni, ugye? Mike Kraus elmosolyodott. – Pontosan, Dave. Mindig a világos foltokra. Időközben a parancsnok újra bekapcsolódott a beszélgetésbe, és megemlítette, hogy

nem áll szándékában bármivel bármiféle kibaszott mennyezeti jeget áttörni, ellenben az egész legénység álljon neki egy 24 órás programnak, aminek a keretében az egész hajót át kell vizsgálni, hogy minden lehetséges hibaforrást megtaláljanak.

– Ha az ember ott ragad a jégsapka alatt – mondta Dörgő –, akkor a ténylegesen jelent-kező problémák hajlamosak a megoldhatatlan kategóriába tartozni; és itt tűzre, sugárzásra, gőzszivárgásra és más hasonlókra gondolok. No meg a reaktor vészleállására.

– A legrosszabb – folytatta – valószínűleg a leállás, amikor a reaktor felmondja a szol-gálatot. A neheze az újraindítás, mert akkor akkumulátorról üzemelünk, és az ugye nem tart ki túl sokáig. Körülbelül egy gyors újraindítási kísérletre elég a szufla. De ha az akku-mulátor lemerül, még mielőtt sikerülne újraindítani a reaktort, akkor járatni kell a generáto-rokat, hogy újra tudjunk tölteni, ehhez pedig levegő kell, az meg nem lesz. Legalább is polnija nélkül.

200

– Tehát akárhány polniját látunk, mindegyiknek a helyzetét rögzítenünk kell? – kérdezte Wingate hadnagy.

– Pontosan – mondta a végrehajtó parancsnok. – Éppen ez a dilemmám – mondta a parancsnok. – Hagyjam a leállt reaktort, és menjek

vissza a legutolsó polnijához akkumulátorral? Vagy tegyek fel mindent egy lapra, és hasz-náljam el az összes energiát arra, hogy megkísérelem a reaktort újraindítani? Nehéz egy helyzet, ha bekövetkezik. Mert ha rosszul döntök, mindannyian meghalunk.

– A francba! – mondta a navigátor. – De nézzük meg azt a sokkal valószínűbb eshetőséget – mondta Dörgő –, hogy tűz üt

ki, vagy jelentős gőzszivárgás lép fel. Ez mind a kettő olyan helyzet, amikor aztán tényleg fel kell jutni a friss levegőre. Ebben a pillanatban mindenkit csatasorba kell állítani, hogy tetőtől talpig ellenőrizzék a kicsikét, és keressék az ilyesfajta működési zavarra utaló legki-sebb jelet is. Ellenőrizni, és ismét csak ellenőrizni.

A Columbia északnak tartott, és augusztus 24-én a kora hajnali órákban megérkezett a Jan Mayen-szigettől nyugatra. Dave Wingate 4.00-kor a ledobási pontra, az É 72,00 Ny 10,00-ra navigálta őket, és a parancsnok kiadta az utasítást, hogy emelkedjenek periszkóp-mélységbe, és jelentsék pozíciójukat az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnoksá-gának. A tengeralattjáró ezután ismét lemerült. 5.50-kor kezd majd el adni, 10 perccel az-előtt, amikorra az Amerikai Egyesült Államok tengerészeti járőr-repülőgépe, ami a nekik szánt csomagot hozza majd, várható.

Visszaemelkedtek periszkópmélységbe, kiemelték az UHF antennát és elkezdtek adni a 31-es csatornán. Minden percben tartottak 10 másodperc szünetet, amikor azt figyelték, hogyan irányítja rá magát az általuk kibocsátott jelre az MPA. 5.58-kor hirtelen válasz ér-kezett a nagy semmiből. „Itt Barázdabillegető egy öt. Sárga füstöt kérek.”

Dörgő azonnal kiadta az utasítást, és messze a horizonton megjelent egy amerikai repü-lőgép óránként 560 kilométeres sebességgel. Mindössze 30 méterrel a víz felett repült, hogy csökkentse azt a területet, ahol esetleg megszakadhat a rádió-összeköttetés.

A navigátor, aki közvetlenül a pilóta mellett ült, észrevette a víz felszínéről gomolygó sűrű füstöt.

– Rendben. Barázdabillegető egy öt, ledobásra felkészülni... Most! Most! MOST!... Co-lumbia, vége.

A nagy vízhatlan csomag, benne mindaz, amit a tengeralattjáró rendelt, pörögve zúgott keresztül a levegőn, és pontosan a sárga füst kellős közepén csapódott az óceánba.

– Barázdabillegető, itt Feketerigó. Köszönjük. Vettem, vége. A tengerészeti járőr-repülőgép mélyen bedőlt jobbra, és délnek emelkedett fel, ahogy

visszaindult az Amerikai Egyesült Államok izlandi támaszpontja felé. A tengeralattjáró óvatosan jött fel a felszínre, a burkolatról ömlött a víz. A fedélzeti csapat máris készen állt, ki is bújtak a nyíláson és ügyesen megcsáklyázták a csomagot. Két percen belül már ismét belül voltak, a nyílás visszazárva, és Dörgő Dunning ismét levitte a fekete tengeralattjárót az Atlanti-óceán északi vizeinek hosszú, sötét hullámai alá.

Egész nap és az éjszaka nagy részében is azon dolgoztak, hogy a műszereiket felkészít-sék a sarkvidéki jégsapka alatti 2400 kilométeres útra. Miután megtettek 320 kilométert nulla-három-nulla irányban, a Grönlandi törésöv északi részének mély vizében jártak, ahol is Dörgő Dunning elrendelte azt a kritikus irányváltoztatást, ami után pontosan északra tar-tanak majd, fel a Léna-teknőbe.

– Kormányállás, itt a parancsnok... irány nulla-nulla-nulla. Sebességet 25-re, mélység 200 méter.

Mindenki érezte, ahogyan a még mindig gyorsan haladó Columbia enyhén bedőlt az iránymódosítás következtében, amivel a világ tetejét borító jégtömb irányába vette útját;

201

északra lendült azok felé az óriási jégtáblák felé, amik rövidesen eltakarják előle a fényt és bezárják az amerikai tengeralattjárót az alant elhelyezkedő jéghideg vízbe.

A Grönlandi-tenger a jégtömb irányában fokozatosan mélyül, és ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbak a jégtáblák. Az alattomosan közvetlenül a felszín alatt megbújó hatal-mas, akár 20 méteres átmérőjű darabok, amik kicsipkézett szélű óriási betontömbökre ha-sonlítanak, mintha csak arra várnának, hogy összetörjék bármely arra járó tengeralattjáró árbocát, ha túl sekélyen hajózik.

A Columbia legénysége érezte, hogy a tisztek körében nő a feszültség, ahogy a nagy atom-tengeralattjáró észak felé beleszántott a jégbe, ami egyre sűrűbbé vált. Először csak alkalmanként jelentek meg jégtáblák a tv-képernyőn, de öt órával az irányváltoztatás után, ekkorra a hajó már 80 kilométerre közelítette meg a sapkát, már annyira sok volt ezekből a hatalmas, sötét, víz alatti tömbökből, amik a fenti gyér fényben rohantak tova, hogy szinte lehetetlen volt egy rést találni, amin át látni lehetett volna az eget.

Dörgő és Mike Krause 50 kilométerre a sapkától találtak egy lyukat, éppen a 81 fokos körön. Periszkópmélységbe rendelte a Columbiái, ami nagyon lassan fel is emelkedett egy laza táblákból álló jégmező közepébe, és a víz felett lebegő vékony ködben sodródott. A Nap teljes homályban volt, a látótávolság kevesebb, mint 30 méter, a hajógerinc alatt pedig az óceán, 5000 méter mélységig.

Felvették a műholddal a kapcsolatot, leadták a Columbia pozícióját, irányát és sebessé-gét az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságának. „Csomagot rendben meg-kaptuk.” Aztán leszívták az üzeneteiket a műholdról, köztük a legfontosabbat, a sarkon át-vezető útjuk túlsó végpontja jégjelentését, ami a Kanadai-medencétől délre, az állandó jég-határon túl húzódó vizek helyzetéről szólt. Pontosan ott, az észak-alaszkai Point Barrow-val átellenben a Columbiára. egy olyan 200 kilométeres szakasz vár, ami a Beaufort-tenger kétségbeejtő, fagyos és kietlen vidékeit keresztezi, mielőtt délnyugatra fordulna a Csukcs-tenger nem kevésbé veszélyes vizeire.

A kérdés ez esetben a nyár milyensége. Ha meleg a nyár, a Columbia nyílt vízre érke-zik, ahol csak időnként fordul elő egy-egy jégtábla. Ha ellenben hideg a nyár, és egész jú-liusban egybefüggő jégtakaró van, akkor a Columbiának 130 kilométeren keresztül a félig befagyott Beaufort-tengeren kell haladnia. Olyan vízviszonyok mellett, amik rákényszerí-tik arra, hogy lemerülve haladjon. Egy olyan vidéken, ahol a víz alattomosan selfesedik: először 3000 méter mély... aztán csak 2000 méter... aztán már csak 1000... aztán 200... az-tán még annál is kevesebb, ahogyan elérik a Beaufort-selfet, ami Alaszka északi partvonala mentén húzódik. Ez a rövid szakasz a tengeralattjárósok számára könnyen rémálommá válhat.

Márpedig a hír, amit kaptak, nem volt éppen jó. Dörgő látta, amint Mike Krause és Dave Wingate elolvassa a jelentést. Mindketten ráncolták a homlokukat, és a fiatal navigá-tor az Északi-sark csendes-óceáni területeit mutató tengerészeti térképen mért valamit a körzőjével.

Dörgő is aggódott a tengeralattjáró körül ebben a pillanatban úszkáló nagy jégtáblák miatt. Elrendelte, hogy a hajó ismét merüljön le, és 200 méter mélységben haladjon. A ten-geralattjáró továbbra is nagy sebességgel tartott pontosan észak felé, egyenesen a jégsapka felé, a felé a több millió tonna vicsorgó, fagyott óceán felé, aminek három napig a foglyai lesznek. A tengeralattjáró fedélzetén lévő összes ember élete kizárólag a hatalmas, egyen-letesen járó GE PWE S6G nukleáris reaktortól függött.

Ahogy a hajó beállt a menetirányba, Dörgő csatlakozott végrehajtó parancsnokához és elkérte a rossz hírt hozó jégjelentést. A vermonti komor volt, és nem túl magabiztos.

– Semmi értelme a tettetésnek, uram – mondta. – A feltételek a Beaufort-tenger túlsó oldalán az átlagosnál is vacakabbak. A tél az idén túl sokáig tartott, és szinte nem is volt nyár. A Point Barrow előtti utolsó 160 kilométerrel vannak gondok. Az első 80 kilométe-

202

ren sodródó jégtömbök vannak, és a rákövetkező 30-50 kilométeren sem sokkal jobb a helyzet. Ahogyan Ön is nagyon jól tudja, uram, ez az, ahol a homokzátonyok kezdődnek. A felszínen semmi esetre sem tudunk megfelelő sebességgel haladni, és különben sem aka-runk felmenni a felszínre.... Ha azonban mégis fel kell mennünk, lesz-e elegendő nyílt víz, amin haladni tudunk? És itt például csak 60 méter a mélység... Amire igazán nincs szüksé-günk, az egy jókora lenyúló jégtömb, ami miatt jó messze kell tartanunk az árbocot a fel-színtől, hogy aztán a törzzsel belezúgjunk a fenékbe. Hát, izgalmas lesz.

Dörgő az előttük álló nyilvánvaló gondok ellenére mosolygott. – Hát, egyszerűen a megérzéseinkre kell majd hagyatkoznunk, addig meg imádkozha-

tunk, hogy mire odaérünk, egy kicsit jobb legyen a helyzet. – Igen, uram.

Augusztus 24-én 22.00-kor, éppen csak északra a 81-es szélességi foktól a Columbia Grönland északkeleti részénél átszelte az állandó jéghatárt. 200 méterre a felszín alatt át-lépte azt a láthatatlan határt, amivel véget ér az Atlanti-óceán északi része, és elkezdődik az Északi-Jeges-tenger. Amikor legközelebb feljön a felszínre, a Csendes óceánban lesz, a világ túlsó végén.

Időközben, ahogyan közeledett az éjfél, a Columbia által üldözött két Sanghajba tartó Kilo majdnem 1600 kilométerrel keletebbre óránként 10 csomós sebességgel haladt a Barents-tengeren a kilenctagú orosz konvoj kellős közepén. 23.55-kor a Kilók kevesebb mint 70 kilométerre voltak a hosszan elnyúló nagy orosz sziget, a Novaja Zemlja földnyel-vétől északnyugatra. Ebben a pillanatban Dörgő, aki nyílegyenesen északnak tartott az Északi-sark alatt, már 400 kilométerrel közelebb volt a Bering-szoroshoz, ahová mindany-nyian tartottak. És az amerikai több mint kétszer akkora sebességgel nyomult előre, mint a kis kínai-szovjet konvoj. Ha a Columbia reaktora továbbra is jó egészségnek örvend, és a jégborítás megengedi, a verseny nem jelent majd problémát. Pontosan úgy, ahogyan azt az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságán a Fedett Akciók Szobájában megjö-vendölték.

Dunning parancsnok 00.30-kor lement a manőverezési szobába, hogy meglátogassa Lee O’Brien főhadnagyot. Dörgő szolgálatban találta magát a főmérnököt és háromtagú csapa-tát, köztük egy villanyszerelőt és a főműszerészt, Earl Connardot, aki a reaktor irányító-pultjánál állt. O’Brien azon volt, hogy bármiféle veszélyt a pillanat törtrésze alatt észlelje-nek. Az energiát figyelték... azt az energiát, ami urániumatomok hasadásából keletkezik.

O’Brien főhadnagy felnézett, amikor bejött a parancsnok. – Jó estét, uram – mondta vidáman. – Ebben a pillanatban egész jól pöfögünk. Az igazat

megvallva még sohasem működött ennél jobban. Halálsimán megy minden. Nincs semmi jelentenivaló.

– Szép munka volt, Lee – mondta Dörgő. – Itt éppenséggel eszetlen nagy mélység van alattunk... van valami ellenvetés azzal kapcsolatban, hogy felpörgessük 30 csomóra?

– Semmi, uram. Minden rendben lesz. Minél előbb jutunk ki ebből a befagyott egérfo-góból, annál jobb, nem igaz?

– Én is így gondolom, Lee. Jöjjön föl egy pohár kávéra, amikor nincs szolgálatban. Dörgő lement két fedélzettel lejjebb ahhoz a nagy gépsorhoz, ami a hajó légtisztító-

rendszerének a részét képezte. Cy Burmán gépészt találta ott egy csavarkulccsal és egy csőfogóval a kezében, amint éppen a CO2-tisztítót állította be. A „CO2-tisztító” haditenge-részeti szakzsargon arra a széles, szürke tisztító-sorra, ami a széndioxid-szintet ellenőrzi és tartja a megállapított határ alatt; azt a halálos, alattomos gázt, ami az egész legénységet el-pusztítaná, ha a hajótestben megemelkedne a légnyomás, és négy százaléknál több kerülne belőle a légellátási rendszerbe. Dörgő nézte, hogyan dolgozik Cy, és elgondolkozott rajta, hogy ebben a pillanatban, mint ahogy mindig is, az az ember, aki ezen a gépsoron dolgo-

203

zik, valamennyiük életét tartja a kezében. Megállt és beszélgettek egy kicsit, de a parancs-nok megérezte, hogy a gépész ideges.

– Nem valami nagy baj, ugye, Cy? – kérdezte. – Nem, uram. Még csak nem is baj. Csak egy kis igazítás, amit szeretnék elvégezni –

még csak észre sem veszi majd senki. De amíg itt vagyunk lent, és semmi kilátás friss le-vegőre, azt akarom, hogy ez a jószág maximális hatékonysággal működjék.

Még 150 kilométerre sem hatoltak be a jégtömb alá, de a hajóra nehezedő nyomás máris nyilvánvaló volt. Fent a kormányállásban, ami az egész hajó központja, a szolgálatos csa-pat nyugodtan dolgozott együtt, nagy csendben a gyéren megvilágított szobában: arra ügyeltek, hogy a Columbia tartsa az irányt és a mélységet, miközben a nehéz jég alatt szá-guld.

Annak a fülkének a túloldaláról, ahol a navigációs rendszer központja volt, Dörgő látta a visszhangos mélységmérő hosszú csóváját, ami rendszeresen verődött vissza messze lent-ről, a fenékről. A jelek egyenletes sora megnyugtató volt, és nem keltette a mély magányos visszhang érzetét, amik jéghideg vízben pattantak vissza, miután leértek a hajógerinc alatt majdnem 5 kilométer mélyen húzódó tengerfenékre. A tengeralattjáróról induló mélység-mérés elenyésző idő alatt küzdötte le az elképesztő távolságot.

A műveleti területen uralkodó gyér fényben éppen ki lehetett venni a fiatal Wingate elő-rehajló alakját. Közvetlenül mellette Dörgő látta, amint az írnok altiszt polnijára várva a jégérzékelőt kezeli: a mutató sebesen követte a 160 méterre a Columbia árboca fölött ke-gyetlen és szaggatott egykedvűséggel húzódó 13 méter vastag jégmennyezet alakját.

Dörgő odament és csatlakozott hozzájuk, egy darabig figyelte a sebesen mozgó mutatót, aztán megkérdezte:

– Hogy állunk? – Meglehetősen egyenletes, uram, nagyjából 13 méter vastag – felelte az írnok altiszt. –

De úgy innen 24 kilométerre hirtelen megőrült, hatalmas, lefelé irányuló benyúlást jelzett, mintha valami függő cseppkő lett volna... legalább 30 méterre lenyúlt a vízbe.

– Ez a lenyúló jégtömb – mondta Dörgő. – Nagyon gyorsnak kell lennünk az ilyenek-nél. Ennél a mélységnél még nem, mert egyik sem 200 méter mély, de 40 méterig leérhet-nek, és nem akarok nekiszaladni egyik szarházinak sem. Nemcsak átkozott rondák, de olyan kemények, mint valami kibaszott beton.

Következőnek Wingate hadnagy szólalt meg. – Soha nem jöttem rá, mi is okozza ezeket, uram – mondta. – A jég nyomása. Képzelje el, hogy két hatalmas jégtábla, ami egyenként sok-sok millió

tonnát nyom, a szél vagy az áramlás miatt egymásba ütközik... nos, ez az ütközés óriási ki-türemkedéseket képez lefelé, és ezek a jéghátak a mi legnagyobb ellenségeink egész úton a sarok alatt, amíg el nem érjük Alaszka északi partjait. Amikor ezen a kis gépen egy nagy lefelé nyúló mintát lát, akkor éppen egy ilyen jégháthoz közelítünk.

– Igen, uram. Apropó, várható, hogy jégheggyel találkozunk? – Nem valószínű. Itt fent legalábbis nem. A felettünk lévő tömbjég túlságosan össze van

tömörödve. Ha repülőgéppel felszáll a jégsapka fölé, úgy néz ki az egész, mint valami fol-tokból varrt takaró, egy hatalmas nagy minta, ami több száz nagy, lebegő darabkából áll össze, amiknek mindegyike több kilométer széles. Egészen szorosan össze vannak nyom-va, de nem kapcsolódnak szükségképpen egymáshoz, nem alkotnak egyetlen összefüggő, szilárd tömeget. Különálló darabok ezek, amik sodródnak és lebegnek, morzsolgatják egymást, pontosan itt a fejünk felett. A jéghegy, az más tészta: méretes darabok, amik a szárazföldet övező jégselfekből vagy éppen a sarki jégtömb széléből törtek le, de itt nem fordulnak elő, mert itt nem tudnak letörni és elúszni. A Bering-szoros felé már nincs kizár-va, hogy találkozna velük, mélyen lent, éppen ott, amerre tartunk.

– Igen, uram.

204

A Columbia a jeges vízben az egész északi éjszaka folyamán végig egyenesen északnak tartott a Léna-teknőben. 7.00-ra Wingate hadnagy egészen a Morris Jessup-platóig vitte őket, az Arktiszi-óceán egyik leghíresebb tenger alatti ágyáig, ahol a fenék majdnem két és fél kilométer magasságba türemkedik fel, és a mélység 4000 méterről fokozatosan 1000 körülire csökken, egészen addig, amíg megjelenik a víz alatti plató eltéveszthetetlen formá-ja. Dave Wingate visszhangos mélységmérője folyamatosan működött tovább, és a vissz-hangok már a viszonylag sekély fenékről érkeztek vissza. A nyom pedig valahogy barátsá-gosabbnak tűnt.

Pontosan ezen a ponton, a Jessup-magaslat felett beszélt a navigátor a parancsnokkal, és Dörgő elrendelte azt az irányváltoztatást, ami végül eltéríti majd őket a pontosan északi irányból.

– Kormányállás, itt a parancsnok... lassan jöjjön jobbra három-három-nullára, tartsa a 25 csomós sebességet és a 200 méteres mélységet.

Szavai a saroktól 320 kilométerre délre húzódó nyomvonalra állítják majd a Columbiái, majd a 86. szélességi kört keresztezve balra fordulnak 270-re, ismét 3000 méter mély vi-zekre, ahol elkerülhető a hosszúsági rulett által okozott szükségtelen műszerzavar, azaz annak a veszélye, hogy az iránytűk megbolonduljanak.

Dörgő úgy döntött, hogy egész nap 25 csomóval fognak haladni, és valamikor 23.00 kö-rül kezdenek el polniját keresni. így valamikor éjfél körül, nappali fénynél viheti fel a Co-lumbiát a felszínre, és begyűjtheti a legfrissebb üzeneteket az Atlanti-óceáni Tengeralattjá-ró erők Parancsnokságától. Átment a navigációs szobába, hogy ellenőrizze az aktuális po-zíciót, és örömmel hallotta, hogy éppen Hall Knoll felett lesznek, jóval az északi-sarki közvetlen vonalon túl, és szigorúan délnek tartanak majd, nem pedig északnak.

Azt is elhatározta, hogy alszik egy pár órát, és 8.00-kor hivatalosan átadta a hajót vég-rehajtó parancsnokának, akinek számára a délelőtt épp megkezdődött. A parancsnok egész éjjel fent volt, így mélyen aludt öt órán keresztül, és időben ébredt az ebédhez, amit külön rendelt: egy tál minestrone leves volt, marhasült és saláta egy egész hegynyi hasábburgo-nyával, amit a felesége minden kétséget kizárólag már elkészülte pillanatában azonnal el-kobzott volna.

Dörgő magában vigyorgott azon, hogy milyen jól túljárt a felesége eszén, és a krumplit közben bőségesen megsózta – a másik tétel, amire Jo röptében lecsapott volna, még mielőtt akár egyetlen szemcse a tányéron landolhatott volna. Ha jobban belegondol, a felesége va-lószínűleg a salátát elborító márványsajtból készült gazdag öntettől sem lett volna elájulva. Nem volt túl sok olyan dolog, ami miatt Dörgő akármikor örült volna annak, ha el kell vál-nia a feleségétől, de ez azon kevesek egyike volt. Jo iránti ragaszkodásának negyedórás felfüggesztése volt ez a lakoma. Dunning sorhajókapitány fényűzően rágott. És továbbra is kitartóan vigyorgott. 15.30-ra, félúton a Morris Jessup-plató és Hall Knoll között Dave Wingate az egész útnak az Északi-sarkhoz legközelebbi pontjára vezényelte őket; a sarok ekkor több mint 320 kilométerre volt tőlük jobbra. Ebben a pillanatban a giroiránytűk töké-letesen működtek, miközben a Columbia áthaladt útjának legészakibb pontján. Ezen a pon-ton tőlük 480 kilométerre balra a Queen Elizabeth-szigetek voltak, az a hatalmas hófödte szigetvilág, ami Kanada legészakibb partjait szegélyezi. A Columbia innentől már délnek fog tartani 200 méterre a jégpáncél alatt, a Bering-szoros felé.

A hajóban uralkodó hőmérséklet állandóan 22 fok, mindenki ingujjban dolgozott, és a legénységi szobában majdnem állandóan ment valami film. Lehet, hogy felettük sarki vihar dúl, a jégsapkát viharos szelek borotválják és a hideg elviselhetetlen. De a Columbia belse-jében, bebábozódva az őt körülvevő elviselhetetlen feltételek ellen, az élet kellemes volt, ha nem is könnyű. Csak egyetlen apró kényelemben szenvedtek hiányt: annak tudatában, hogy bármikor felmehetnek a felszínre. Mindenki tudta, hogy a tömbjég alatti mélység fog-lyai. Ebben különbözött ez az út minden másiktól. Ha hajójukon műszaki vagy bármilyen

205

más zavar áll elő, a Columbia rövid úton sírkamrává válik, hacsak Dörgő és Mike Krause át nem tudják törni vele azt az óriási, gránit keménységű jégmennyezetet, amely fogva tart-ja őket.

Egész délután 3000 méternél is mélyebben fekvő tenger alatti völgyek felett haladtak le a Hall Knoll irányába. Most voltak a kellős közepén, messze túl azon a ponton, ahonnan még vissza lehetne fordulni. Ha a reaktor végleg felmondja a szolgálatot, az akkumulátor-ral még a tömbjég széléig sem juthatnak el, akkorák a távolságok. A legénység tisztában volt a kockázattal és az őket fenyegető katasztrófa elképesztő következményeivel, és pró-bálták mind a feladataikat, mind a szabadidős tevékenységet a bevett normális rend szerint bonyolítani. De a feszültség és az idegeskedés nem szívódott fel nyomtalanul. A Columbia csendesebb volt a szokásosnál; mintha mind a hajó, mind a legénység egy visszafogott, halk hang figyelmeztetésével haladt volna keresztül ezeken a csendes, ritkán hajózott vize-ken, ami újra meg újra azt ismételgeti: „Vigyázat! Vigyázat!”

A felfelé irányuló lokátor időről időre nyílt vízfelületeket jelzett, és volt olyan, hogy a felettük levő mozgó jégtömeg nyilvánvalóan éppen töredezni kezdett, és úgy tűnt, hogy az egyes jégtáblák csak 6 méter szélesek, és köztük sötét kis csatornák húzódtak. De ahogyan augusztus 25-e estéje a végéhez közeledett, a tömbjég kezdett szorosabbá válni. Dave Wingate és Mike Krause már három órája színét sem látta akár csak egy kicsike polnijának sem.

Elérkezett és elmúlt 23.00. A fedélzeti tiszt ötcsomós sebességcsökkentést rendelt el, a navigátor asszisztense pedig külön szolgálatban figyelte a felettük előforduló arktiszi tavak felragyogó fényét. A víznek most volt egy halványkék árnyalata, ami azt jelezte, hogy a jégréteg vékonyabb, de az még mindig jelenthetett akár háromméteres vastagságot is, hi-szem a Columbia már hosszú ideje olyan sodródó jégtömbök között haladt, amik akár 20 méteres mélységbe is lejutottak.

Elhaladtak egy lenyúló jégtömb alatt, ami több mint 30 méter mélyen nyúlt be a vízbe, Dörgő ezután azonnal elrendelte, hogy a tengeralattjáró csökkentett sebességgel haladjon, közelebb a felszínhez... mélység 80 méter, sebesség 15 csomó. Negyvenöt perccel később Krause, aki egyszerre figyelte a tv képernyőjét és a felfelé irányított visszhangos mélység-mérőt, egy keskeny polniját pillantott meg: a jégen ragyogó fénycsík hatolt keresztül. Ügy ítélte meg, hogy pár száz méter hosszú, de nagyon keskeny lehet.

– Lehet, hogy ez megteszi. HELYET MEGJELÖLNI – kiáltotta. – De nagyon biztos kézzel kell megközelítenünk, és nagyon gyors visszamerülésre kell felkészülni.

Aztán értesítette a parancsnokot. – Van egy lehetséges polnijánk, uram... Dörgő megérkezett a kormányállásba, és kiadta a parancsot: – TELJES LEÁLLÁS! Visszafordulunk és lelassítunk, hogy jobban szemügyre vehes-

sük. A Columbia egy óvatos Williamson-kanyart tett, és Dörgő utasítást adott, hogy lassan

emelkedjenek fel 50 méterig. Dörgő az árboc fölé 15 méterre kiemeltette a periszkópot is, és úgy döntött, hogy maga fog körülnézni. Eléggé lehűtötte, amit látott. A Columbia majd-nem mozdulatlanul állt közvetlenül egy keskeny kifordított gleccserszakadéknál, amiből 6 méter vastag jégből való félelmetes, cseppkőre emlékeztető csipkés jégoszlopok meredez-tek felé minden irányból. Ha teljesen függőlegesen emelkedik, lehet, hogy megússza kar-colás nélkül. De a függőlegestől való legminimálisabb eltérés, és nekicsapódik a polniját őrző óriási jégcsapoknak.

– Úristen – mondta Dörgő. – Hozzátok le MOST AZONNAL... Tűnjünk el innen. A Columbia visszatért a biztonságot jelentő mélybe, és felgyorsítva kezdett távolodni.

Eljött az éjfél, és ők még mindig azt a fényhasadékot keresték, ami azt jelentené, hogy fel-mehetnek a felszínre. 1.06-kor Mike Krause látta meg azt az ásító ragyogó fényt, ami azt

206

sugallta, hogy egy a felszíntől mindössze vékony jégtakaróval elválasztott polnija lehet. Hosszú, nyitott csatorna volt a jég közepén, sötétkék, és több mint harminc méter széles.

A Columbia éppen elment mellette annak ellenére, hogy kevesebb mint 15 csomóval haladtak, és a kormányos újabb Williamson-kanyart hajtott végre, hogy amint lassulnak, visszavigye a hajót a polnijához. Tíz percig tartott, mire ugyanoda, a polnija alá visszama-nőverezték a tengeralattjárót, tíz nehéz percig, míg Dörgő Dunning kiadhatta a parancsot:

– Teljes leállás... kormánylapát középre... minden árbocot teljesen behúzni! Ellenőriz-ve?... Megkezdjük a függőleges emelkedést.

Még egyszer pontosították a felhajtóerőt, és a fedett akciókra használt tengeralattjáró lassan emelkedni kezdett. A végrehajtó parancsnok vette át a merülési tiszt helyét, a fedél-zeti tiszt, Abe Dickson főhadnagy pedig félreállt, készenlétbe, hogy segíthessen Mike Krause-nak, ha a szükség úgy hozza, és hogy tanuljon tőle, ha nem.

A Columbia folyamatosan emelkedett. A végrehajtó parancsnok rákérdezett a mélység-re, és Dörgő nézte a tv-képernyőt. Meredten nézte és ismét megdöbbent azon, hogy milyen rengeteg 6 méter átmérőjű jéglándzsa meredezik felé a polnija déli részén. Ezúttal azonban nem voltak olyan közel a Columbiához, mint az előző alkalommal... úgyhogy odakiáltott Mike Krause-nak, hogy lassan engedje tovább emelkedni a tengeralattjárót. Ami az igazi aggodalmat okozta, az az volt, hogy nem tudott fodrozódást kivenni a víz felszínén: a lát-vány kemény és sima felületet ígért. A Columbia át kell hogy törje magát a jégen. A kérdés csak az volt, hogy milyen vastag jégen?

Mike Krause rápillantott a tv-képernyőre, és azt mondta, szerinte vékony lehet, mert a fény annyira éles. De az kétségtelen volt, hogy a polnijának szilárd jégkérge van, úgy két méterre a felszíntől.

Ekkor – annak ellenére, hogy centiméterenként emelkedtek – rendkívüli rázkódással csapódtak neki a fejük feletti jégnek. Rendben át is ütötték, no de milyen áron? Pontosan 1.27-kor a Columbia megrázta magát és kiemelkedett az óceánból a havas táj úttalan fél-homályába, Dörgő pedig elrendelte, hogy nyissák meg a fő merülő-tartályokat. Ahogy ki-robbantak a levegőre, a hajótörzsről a polnija alapját képező lapos jégtömbök csúsztak le-felé vissza az őt körülvevő vízbe, ami majdnem édesvíz volt. Ebben a pillanatban a jégfi-gyelő már üzemen kívül volt annak köszönhetően, hogy belenyomódott a kéregbe. A vég-rehajtó parancsnok szerint akkor törték össze a felfelé irányuló visszhangos mélységmérőt, amikor faltörő kosnak használták a hajót.

– Asszem, egy kicsit vastagabb volt, mint gondoltuk – dörmögte. – Isten tudja, mi baja ennek a mélységmérőnek... de ott fent legalább ellenőrizhetjük.

Dörgő teljes felhajtóerőt kért a fő merülőtartály kezelőjétől, mielőtt felvezette Abe Dicksont a létrán a két fedélzeti nyíláson keresztül a sarkköri napvilágra. A levegő mintha merev lett volna, és az északról jövő könnyű szél úgy söpört át az amerikai tengeralattjá-rón, mintha jeges zsilettpengéből lettek volna a fogai. Minden fehér volt, lapos és végtelen. A mozgó vízáram, ami a polnijából indult, kilométereken keresztül kacskaringózott nyuga-ti irányban, míg végül eltűnt a jégtáblák között. A fény nem volt annyira éles, mint amire Dörgő számított, legalábbis nem annyira, mint amilyennek a jégtömb alatt 50 méterrel tűnt, de a hó vakító fehérsége fokozta a hatást, és Dörgő messze ellátott.

Pillanatokon belül műszerészek csapata érkezett a tetőre, hogy ellenőrizzék a felfelé irá-nyuló visszhangos mélységmérőt, és csak egy pár percbe került megállapítaniuk, hogy a behatás nyomán valószínűleg eltört a jelátalakító. Két pót jelátalakító volt a fedélzeten, de ez csak a probléma egy részét oldotta meg, mert a javítást rendkívüli körülmények között kellett végrehajtani. Ezen a hőmérsékleten senki nem dolgozhat húsz percnél hosszabb ide-ig az árboc tetején guggolva, amikor olyan hideg szerszámokkal kell bánni, amik hozzára-gadhatnak a műszerész bőréhez.

207

Megmérték a hőmérsékletet: – 34 fok. Forró levegőt fújó hőpisztolyra lesz szükségük, ahhoz, hogy vulkanizálni tudják az ólomtömítést, és így vízhatlan zárósapkát készíthesse-nek, miután összekötötték az elektromos vezetékeket. Dörgő mindenkit leküldött, hogy szerelkezzenek fel a hideg ellen, és egészen meglepődve tapasztalta, hogy mindössze nyolc szabadban töltött perc után ő maga is vadul reszket, annak ellenére, hogy sarkköri kabát, nadrág, sapka és kesztyű volt rajta.

Kiemelték az árbocot, rákapcsolódtak a műholdra, megadták a helyzetüket és a követ-kező huszonnégy órára tervezett útvonalat. Aztán begyűjtötték az Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Parancsnoksága nekik szóló üzenetét, ami történetesen mindössze fél órával azelőtt kelt.

„K-9 és K-10 továbbra is északnak tart a Kara-tengeren, korábban jelzett kísérettel. AUG 26 00.01, helyzet É 78,00, K 90,00, sebesség 10 csomó, a felszínen. Egyenesen a Bol-sevik-szigettől délre lévő Vil Kicskovo-szorosnak tartanak. Jó vadászatot!”

Dörgő levitte az üzenetet a navigációs területre, ahol Wingate hadnagy előkereste a megfelelő vízrajzi térképet és megjelölte azt a helyet, ahol az amerikai műhold legutoljára fényképezte le az orosz konvojt. A navigátor elvégzett egy pár mérést, aztán keményen azt mondta:

– Meglesz, uram. 750 kilométerrel közelebb vagyunk a Bering-szoroshoz... és ha egy-szer útra kelünk, mi sokkal gyorsabbak vagyunk.

A hajó tetején a műszerészek és a két villanyszerelő jeges körülmények között váltották egymást az új jelátalakító beszerelésénél. Egy óra alatt meg kellett volna hogy legyen, de itt több mint kétszer ennyi időre volt szükség.

Es mialatt dolgoztak, végig hallották és érezték, hogy észak felől időjárási front érkezik. A szél kezdett feltámadni, de még sokkal kísértetiesebb volt a pár kilométerrel arrébbról érkező tompa morajló zaj. Reggel háromra már ténylegesen látták is messze a horizonton azt az emelkedő jéghullámot, ami nagy recsegéssel-ropogással lassan közeledett feléjük. A legelső alkalommal a parancsnok éppen a hídon volt, amikor ez történt; északnak fordította a távcsövét, hogy tanúja legyen ennek az északi-sarki jelenségnek, amiben a szél most sö-pörte le a havat annak az óriási jéghullámnak a tetejéről, ami a Columbia irányába rágta át magát.

– Az a jéggörgeteg egy órán belül ideér, és úgy roppantja össze ezt a hajót, mint egy konzervdobozt – csattant fel Dörgő. – Fiúk, milyen közel vannak a befejezéshez azzal a jelátalakítóval?

– NEGYVEN PERC, URAM – ordította valaki. – Még két vízhatlan zárósapka. Dörgő visszafordította a messzelátót északnak, és megpróbálta megbecsülni, milyen

messze van a több száz méter hosszú jégtáblavonulat, ami 4-5 méterre emelkedik a levegő-be és felfelé álló jégkitüremkedéssé formálódik. A Columbia körül semmi más nem volt, csak végtelen lapos jégmezők, és az a sodródó jégből álló csipkézett fal, ami úgy három ki-lométerre lehetett tőlük jobbra, és megszaggatta az arktiszi havas táj sima, egyenletes sík-ját.

Dörgő megpróbált nekidőlni a híd korlátjának, hogy szilárd pozíciót találjon a látcső-nek, hátha meg tud állapítani valamilyen mozgást a kitüremkedésen, ami a jégtáblák mo-rajlásával kapcsolható össze. De úgy tűnt, hogy a szél becsap szeme és a látcső közé, látá-sát feltartóztathatatlan könnyek homályosítják el, és az akaratlan cseppek másodpercek alatt keményre fagynak az arcán.

De mozgásnak lennie kellett. Ebben biztos volt. A sápadt napfényben látta, ahogyan ha-talmas tömbök emelkednek fel, hogy aztán lassan előreforduljanak, újabb és újabb jégtö-megeket nyomva fel és előre.

208

– Úristen – mormolta a parancsnok. – Az a jég mozog, de ha a fene fenét eszik sem aka-rok visszamenni a mélybe, amíg a jégérzékelő kint van. De itt fent sem maradhatunk, mert ez a polnija nagyon hamar bezáródik alattunk.

Próbálta kiszámolni, mennyi idejük van még, de már ahogy ott állt is hallotta, hogy nö-vekszik a zajszint, valami magas, sipító hang, amit egy mindenható „KRAK!” szakított csak félbe, amint balról hirtelen megjelent egy másfél kilométeres rianás, hogy aztán ugyanolyan hirtelen össze is záródjék.

Dörgő Dunning, aki egy életet töltött a tengeren, még sohasem látott akkora veszélyt, mint amit ezek a csúszkáló, mély jégtáblák jelentettek, amikből a Columbia gyilkos kikötő-je állt.

– Mi az a legrövidebb idő, ami alatt vízhatlanítani tudják ezeket a zárósapkákat? – kér-dezte nyugodtan a főműszerésztől.

– Harminc perc, uram... Annyira hideg van... alig mozdulnak az ujjaim... a kesztyűmet meg állandóan le kell vennem... annyira kicsi a munkaterület.

– Rendben van, folytassák – felelte Dörgő, de tudta: ez egy olyan verseny, amit akár el is veszíthet. Elgondolkodva újra északra fordult, a hömpölygő jégfal felé, ami morogva közeledett.

Mike Krause feljött a hídra; magas, törékeny alakja elveszett sarkköri szerelésének ha-talmas tömegében. Ösztönösen a zúgás irányába fordult, felemelte a látcsövét, és a mozgó falat szemlélte.

– Úristen – mormogta. – Túl sokáig nem akarhatunk ennek a kibaszott mozgó szarnak az útjában ácsorogni, uram.

– Hát ebben igaza van – válaszolta a parancsnok. – De jégérzékelő nélkül lemerülni sem akarhatunk. Egyik rosszabb, mint a másik.

– Még mennyi idő, amíg megjavítják a jelátalakítót, uram? – A legutolsó becslés szerint harminc perc. – A Jézusát, uram. Az a kitüremkedés úgy néz ki, mint ami tíz percen belül belénk rob-

ban. – Próbálok pontos becslést csinálni. Elég nehéz... csak egy dolgot tudok biztosan: most

sokkal közelebbinek látszik, mint tizenöt perccel ezelőtt. – Ja. Es szerintem növekszik a zajszint. Valahogy magasabb... olyan, mint egy sikoltás.

Gondolom, az egymást zúzó jégtáblák adják ezt a hangot. El tudja képzelni, uram, miféle erők hatnak mögötte?

– Képtelenség. Kíváncsi vagyok, honnan indult... és hogy innen hány kilométerre hozta létre ezt a hullámot a szél vagy az áramlás.

Ebben a pillanatban a jég morgása hangosabb lett, és hirtelen három robbanás történt a tengeralattjárótól jobbra, ahogyan a polnija másfél méter magas falai kettényíltak, ami vi-zet szívott a résbe, és hatalmas jégdarabokat görgetett a tengeralattjárót körülvevő vízbe.

A zajszint mélyen a törzs alatt is emelkedett, ahogyan a kis, mindössze három méter széles, de öntöttvas nehézségű jéghegyek nekicsapódtak a Columbia burkolatának.

– Srácok, kénytelenek leszünk eltűnni innen – kiáltott oda Dörgő a villanyszerelőknek. – Mennyi idő alatt tudják üzembe helyezni?

– Tizenöt perc alatt készen lehet. A jég hangja olyan hangossá volt, hogy mindkettőnek fel kellett emelni a hangját, hogy

hallják egymást. A viharos morajlást ekkor valamiféle üvöltés váltotta fel, mintha szél éledne, vagy átható sikoly, amit az egymásra hulló jégtömbök jól kivehető roppanása és puffanása szakított meg időről időre.

A pokoli lármánál azonban sokkal rosszabb volt a kikötő körülöttük összezáródó falai-nak csikorgása. A tőlük jobbra levő csatorna harmincról tízméteresre zsugorodott, folya-matosan szakadozott és a szélei egyre közeledtek.

209

Dörgő úgy saccolta, legfeljebb tíz percük lehet még. Mike Krause csak ötöt adott volna neki. Es mostanra mindketten látták a kicsipkézett tömböket, amik mint valami jégkori Stonehenge gördültek alá a tengeralattjárótól jobbra, és minden egyes darab mintegy tánto-rogva csapódott be.

– Két perc, uram... adjon még két percet. Majdnem kész vagyunk... lehet, hogy nem tart örökre, de egy pár napig működni fog.

Dörgő nyugodt maradt. Csak annyit mondott: – Jó munkát végeztek, fiúk. – Aztán megragadta a híd korlátját, ahogy a víz alatt meg-

emelkedve újabb földcsuszamlásnyi jég csapódott a polnijába, ami végigkarcolta a tenger-alattjáró törzsét, és fülsiketítő zajt okozott odabent. Az egész hajó megremegett, és az út során először az emberek jeges félelmet kezdtek érezni.

De Dörgő Dunning még mindig nem rendelte el, hogy a hídról mindenki menjen be, és a Columbia merüljön le. Eltelt újabb két perc, és a polnija fala jobb oldalon már hozzáért a törzshöz, visszanyomva a hajót a keskenyedő polnijába. Fent semmit nem lehetett hallani a mozgó jég keltette lármán keresztül.

A fővillanyszerelő kiáltását, hogy „Javítás befejezve, uram!”, elvitte a szél. Dörgő és a végrehajtó parancsnok onnan vette észre az új jelátalakító helyére kerülését, hogy az ötfős csapat elkezdett lekászálódni a fedélzeti nyíláson keresztül. Közülük kettőnek elgémbered-tek és megfagytak az ujjai.

A polnija falai jobb oldalon elkezdtek szétnyílni, amikor Dörgő kiadta a „Hidat elhagy-ni!” parancsot. Ő és Mike Krause dobták le a létrát a javítóbrigád után. A fedélzeti nyílást becsukták, és valamivel 4.00 előtt Dörgő elrendelte, hogy nyissák meg a fő befolyókat, és a merülőtartályokat úgy állítsák be, hogy az segítse őket lemerülni.

A Columbia elkezdett lemerülni a mozgó jégsapka bizonytalan mozgolódása alá, ami rövidesen nemlétezővé változtatja a polniját. A felfelé irányuló visszhangos mélységmérő tökéletesen működött, és 50 méter mélységben Dörgő új irányt jelölt ki: „Egy-kilenc-nulla... sebesség 25... mélység 600”.

Hosszú, némiképp kanyarodó út állt előttük, 1300 kilométer a 3000 méter mély Kana-dai-medencében. 25 csomós egyenletes sebesség mellett 32 óra alatt megteszik. Augusztus 27-én délelőtt 11.30-ra. Az, hogy amikor átlépik az állandó jéghatárt és elérik a Beaufort-tenger vizeit, fel tudnak-e jönni a felszínre, ebben a pillanatban még csak találgatás tárgyát képezte. A jégjelentés nem tartalmazott változást, semmi megnyugtatót nem jelzett. De eb-ben a pillanatban csak az számított, hogy az utolsó pillanatban megmenekültek az északi-sarki jégsapka satuszorításától. Ezután már csak jobb jöhetett. Sokkal jobb.

Félútnál, Hall Knolltól 650 kilométerre délre lépik majd át a 80. szélességi kört. Dörgő valószínűtlennek gondolta, hogy találnak majd ott felemelkedésre alkalmas helyet, és kü-lönben is, aggódott az idő miatt. Tudta, hogy az elvárás a Columbiával szemben, hogy pon-tosan a helyén legyen, és úgy várja a Kilók megérkezését. Eltökélt szándéka volt, hogy a meglepetés, a lesben álló vadász előnyét kihasználja, hogy ő készíti elő a rajtaütést. Nem fogja mindezt elfecsérelni azzal, hogy értékes órákat veszít, amint megpróbálja áttörni ma-gát azon az átkozott jégsapkán csak azért, hogy megkapja a legfrissebb jelentést... és kü-lönben is, szerinte a kocka el volt vetve. Az oroszok is a Bering-szorosba tartanak, akár-csak ő. Ismerte az útvonalukat, ismerte a maximális sebességüket és az úti céljukat. De ő jóval előbb ott lesz.

Ismét a navigációs szobába ment, előhúzta a nagy vízrajzi térképet, ami a Föld vala-mennyi óceánt részletesen ábrázolja. Mért és újra csak mért. Akárhogy is nézte, amikor a Columbia kiér az állandó jég alól pontosan Point Barrow-val átellenben, 1000 kilométerre lesz a szorostól északkeletre. Abban a pillanatban, augusztus 27-én délelőtt 11.30-kor a Ki-lók 2000 kilométerrel északnyugatra lesznek a szorostól, a Kelet-szibériai-tengeren a No-voszibirszki-szigetek felé tartanak sekély, jeges vizeken. Hacsak nem lesznek a feltételek a

210

Csukcs-tenger felé eső részén megrázóan rosszabbak, Dunning könnyedén nyeri a ver-senyt. És az oroszok az égvilágon semmit sem tehetnek ez ellen.

Az a harminckét óra gyorsan eltelt, a szolgálati szakaszok váltották egymást, Dörgő minden étkezésnél sült krumplit evett, a mélységmérők működtek: jeges ujjaival az egyik a távoli tengerfenék körvonalait figyelte, a felfelé állók pedig szüntelenül rajzolták a felettük levő jégmennyezet szabálytalan mintáját a képernyőre.

Egész úton világos maradt, és egy betüremkedés sem nyúlt le 30 méternél mélyebbre. Augusztus 27-én röviddel 11 óra után a Columbia elérte a Beaufort-tengert. Bár ezt nem lehetett észrevenni. A tengeralattjáró feletti jégtömb továbbra is összefüggő volt, és Dörgő pontosan tartotta a déli irányt, egyenesen Point Barrow-ba tartott.

Az első 80 kilométer rutinfeladat volt, hiszen a víz mindig megvolt legalább 1000 méter mély, de aztán a fenék kezdett felfelé selfesedni feléjük. Két óra múlva már 200 méter sem volt a mélység.

Dörgő nem lelkesedett azért, hogy még inkább partközeibe kerüljenek, és a Point előtt 50 kilométerrel elrendelte, hogy változtassanak irányt: „Azonnal a kettő-kettő-ötre... sebes-ség 12... mélység 60 méter...”

Tudta, hogy útjuk legveszélyesebb szakaszához közelednek, a Csukcs-tenger keleti ré-szének hírhedten sekély vizeihez. Felettük pedig még mindig élénken zajlott a jég. Az el-múlt egy órában ráadásul még két mély betüremkedést is láttak. Dörgő leginkább attól tar-tott, hogy beleszaladnak a betüremkedésekbe vagy jéghegyekbe, mialatt próbálnak távol maradni a tengerfenéktől. Az északnyugat alaszkai partvonal Point Laybe vezető hosszú vizein akár 20 méter „mély” részekbe is bele lehet szaladni, miközben a felszínen hem-zsegnek az úszó jégtáblák.

– Egy rossz nyár a Csukcs-tengeren legalább annyira rossz, mint egy kegyetlen tél Grönlandnál. A jégből mind Alaszka, mind Szibéria partjainál tömbök törnek le, amik az-tán dél felé sodródnak. Egyes táblák akár három kilométer szélesek is lehetnek, és össze-torlódnak, felmásznak egymásra, az alsó óriási tömböt pedig egyre lejjebb nyomják, akár 20 méter mélybe; olyanok, mint a mély alapzatú jéghegyek, csak éppen egy helyben áll-nak. A Csukcs-tenger bővelkedik ehhez hasonló veszélyekben, de augusztusban ritka az ilyesmi, és Dörgő Dunning átkozta a szerencséjét, hogy ilyen rosszak a jégelőrejelzések.

Lassan haladtak előre Alaszka partjai mellett, amikor a felfelé irányított mélységmérő mutatója hirtelen megugrott, és sebesen s szinte nyugtalanul két hatalmas lefelé irányuló alakot kezdett kirajzolni. A műszert figyelő ügyeletes figyelmet kért, mire Dickson főhad-nagy és Mike Krause holtversenyben érkeztek meg hozzá.

– Ez itt egy kitüremkedés – mondta Krause lassan. – Majdnem biztos, hogy összetorló-dott jég... de kukuljak meg, ha ezt a másikat ki tudom venni...

A másik, mélyen lenyúló akadályra mutatott, aminek a szaggatott széle majdnem 40 méterre volt a felszíntől. Tanulmányozta egy pár röpke pillanatig, aztán azt sziszegte:

– Úristen! Ez egy kibaszott jéghegy... és csak a jóisten tudja, milyen széles. Ekkorra már Dörgő is odaért. – Mélység? – kérdezte. – Hatvan méter, uram. A hajógerinc alatt úgy húsz körül lehet. – Lejjebb kell mennünk – csattant fel a parancsnok. – „Sebességet 3 csomóra... Nagyon

lassan, irányváltoztatás nélkül vigye le.” – Uram! Öt csomó... csökkentem. – Mélységmérés... tizenöt méter, uram. – Három csomó, uram. – Mélységmérés, tizenhárom méter, uram. Előttük most már mindössze pár méternyire, egy jéghegy kolosszális szürkéskék töme-

ge, és az írómű egyre mélyebbre szaladt. Dörgő kiadta a parancsot: „TELJES LEÁLLÁS!”

211

Tudta, hogy ezen a ponton már nincs más választásuk, mint hogy alámerüljenek, és fo-hászkodjanak Istenhez, hogy ne vágódjanak neki sem a jéghegynek, sem a tengerfenéknek. Ha a jéghegynek ütköznek, valószínűleg megsérül az árboc. A legrosszabb helyzet az vol-na, ha beszorulnának. Mert a halál lassan és fájdalmasan jönne csak el, valószínűleg éhen halnának, miközben a reaktor továbbra is végtelen mennyiségben szolgáltatná a friss leve-gőt, a meleget és a vizet.

Mind a négy férfi az íróműveket figyelte. Senki sem szólt, és a Columbia még mindig haladt előre, most már egy csomónál is kisebb sebességgel. A hajógerinc alatt már öt méter sem volt, és a 7000 tonnás tengeralattjáró kúszott előre, periszkópok és árbocok behúzva, fejek leszegve, mint egy orv vadászé a kerítés alatt.

Ez a kerítés azonban majdnem 200 méter széles volt, és az alapja egyenetlen, a Colum-bia árboca pedig mindössze egy méterre volt a mennyezettől.

– Mélységmérés, három méter, uram. Szoros helyzet volt, de nem annyira, mint amilyen szoros még lesz. Mert a mutató még

mélyebbre szaladt, és a jégtömeg aljánál egy félméteres lefelé irányuló kidudorodást muta-tott; nem csak egyetlen dudort, hanem egy hosszú gerincet. A Columbia nem tud megfor-dulni, vagy akár csak kitérni. Csakis hátramenetben juthat ki. Ehelyett tovább araszolt elő-re.

– Mélységmérés, két méter, uram – jelentette az ügyeletes nyugodtan, miközben mind-annyian azt várták, hogy az árboc beleütközik-e nagy rázkódással a jéghegybe, vagy a me-der karcolja-e végig a hajógerincet.

Az a kétszáz méter, amit a jéghegy alatt töltöttek, örökkévalóságnak tűnt, de a mutató hirtelen új életre kelt, és magasabban kezdett vonalakat rajzolni. A fenéktől felfelé irányul-tak, és a vonal most drámai gyorsasággal nyílt vízhez vezetett, ahogyan a jéghegy hátrafelé elsiklott felőlük. Túl voltak rajta, szinte hason csúsztak a mederben, de megúszták.

– Sebességet három csomóra – mondta a parancsnok. – Tartsa egyenesben 50 méterig. Van felettünk víz...

Három órával később, augusztus 28-án reggel 5.30-kor a Columbia elhagyta a nagyon jeges területeket. Időnként még mindig előfordult egy-két jégtábla, de csak szórványosan, és így biztonságosan lehetett periszkópmélységben haladni a ragyogó hajnali fényben, és a műholddal is fel tudták venni a kapcsolatot. Az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Pa-rancsnokságától érkező jelentés mostanra rutinná vált. A Kilókat a szorostól valamivel több mint 1600 kilométerre északnyugatra fényképezték le utoljára... még mindig négy-napnyira voltak. Dörgőnek a világ minden ideje a rendelkezésére állt, hogy elfoglalja ál-láspontját a támadáshoz.

Elvégezte a PCS-bemérést, és tudatta a Virginia-beli Norfolkban székelő tengeralattjá-rós főnökökkel, hogy délről kerüli majd meg Point Layt, és úgy veszi útját a Bering-szoros keskeny, állandó radarmegfigyelés alatt álló szűkületébe, ami elválasztja az Amerikai Egyesült Államokat és a volt Szovjetuniót.

Itt csak harmincméteres volt a víz, és az év minden szakában zajlott a jég. Dörgő úgy tervezte, hogy középen halad át periszkópmélységben, aztán nyugatra fordul a szibériai partvonal felé, de az Amerikai Egyesült Államok felségvizeinek szélén marad, a Szent Lő-rinc-szigettől nyugatra. A sebességet ezeken a sekély vizeken mérsékelten kell tartani, és el kell kerülniük az egyre ritkább, de még mindig veszélyes jégtáblákat, amik a széltől gyak-ran borzolt felszín alatt tarkították a szorost.

Szerencsés esetben három, sőt akár négy napja is lehet a rajtaütés előkészítésére. Ami-nek jól kell sikerülnie. Az oroszok nem híresek gyors észjárásukról, de eleddig rendkívüli elővigyázatossággal jártak el a K-9 és a K-10 leszállítása ügyében. És ha abban a tudatban vannak, hogy az Amerikai Egyesült Államok ismét megtámadhatja a tengeralattjárókat, akkor a Bering-szorostól délre különösen óvatosak lesznek, mert ott az orosz és az ameri-

212

kai felségvizek összeérnek, és az Amerikai Egyesült Államok atom-tengeralattjárója vi-szonylag büntetlenül elintézhet egy pár gyanútlan Kilót. Mindössze annyi a különbség, hogy a K-9 és a K-10 nem gyanútlanok. Fel vannak fegyverezve, védőkíséretük van, és ké-szen állnak minden eshetőségre.

Dunning parancsnok tudta, hogy előfordulhat: rálőnek a Columbiára.. Mint ahogy azt is tudta, legénységének tudása legjavát kell adnia. És köszönetet mondott istennek azért az egyetlen bekezdésért, ami a parancsban állt, azért a bekezdésért, ami őt teljes körű hatás-körrel ruházta fel.

A parancsot maga a Haditengerészet főparancsnoka írta alá, és az Amerikai Egyesült Államok elnöke ellenjegyezte: „Amennyiben a Columbiát támadás fenyegeti, bármiféle külföldi hatalom bármiféle támadása, a főparancsnok fel van hatalmazva önvédelemből történő, megelőző csapásmérésre.”

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ő lőhet először. Mert másodiknak lőni már késő lehet.

Tizenharmadik fejezet

Augusztus 30-án késő délután a Columbia csendesen és észrevétlenül haladt át a Be-ring-szoroson. Dörgő a Szent Lőrinc-sziget északnyugati földnyelve, Gambell felé irányí-totta a hajót, és azokon a széles vizeken lassított le, ahol a Bering-tenger az ásító szibériai Anadirszkij-öbölbe kezd folyni – hatalmas kiterjedésű óceán ez, északnyugati irányban 320 kilométer széles, és 240 kilométerre nyúlik el nyugatnak.

– Ha csak egy pillanatig úgy gondolnám, hogy egyenesen keresztülmennek majd, pon-tosan annak az öbölnek a szájánál – gondolta Dörgő –, akkor rögvest itt elkapnám őket. De nem hiszem, hogy ezt fogják tenni. Mert a helyükben én sem tenném. Körbemásznék eb-ben a nagy öbölben. Egészen partközeiben maradnék, rátapadnék a partvonalra, mindig közelebb lennék az orosz földhöz, mint húsz kilométer. Ezzel arra kényszeríteném az el-lenséget, hogy ha a megtámadásomat tervezi, kénytelen legyen nemzetközi jogi kihágást elkövetni. És jól megnehezíteném a magamfajta fickók dolgát.

Dörgő továbbra is lemerülve haladt, sekély vízben, a Szent Lőrinc-sziget szélmentes ol-dalának takarásában. Mindenki örült a pihenőnek a jégsapka alatti gyors és veszélyes út után, a mérnökök pedig kisebb javításokra és rutinvizsgálatokra használták fel az időt. A torpedókezelők is elfoglaltak voltak, mert az ő feladatuk rövid és halálos lesz. Egyetlen hi-ba, és az egész kísérlet hiábavaló volt.

A Columbia több ezer kilométerre volt az otthonától, és mivel fedett akciós tengeralatt-járó, kevesen tudták, hol is jár. A parancsnok nem akart hibákat, sem váratlan nehézsége-ket vagy gondatlanságot. Rendszeresen kapcsolatba léptek a műholddal, ami szolgálatké-szen el is látta őket naponta a K-9 és a K-10 meg az őket körülvevő kicsiny, de erős orosz armada pozíciójával.

Szeptember 1-én kora este a Big Bird lefényképezte a Kilókat, amint lassan haladnak a jégtáblákon keresztül, még mindig a felszínen, mellettük a Tájfun és a kísérőhajók. A Vrangelija-szigettől nyugatra voltak – ez az a sziget, ami az állandó jégself és a végtelen jeges szibériai partvonal között félúton fekszik, pontosan a 180. hosszúsági fokon. Az At-lanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnoksága úgy becsülte, hogy a 70. szélességi fokot szeptember 3-án éjfél körül lépik át, és 14.00 körül haladnak át a Bering-szoroson. Dörgő-hez hasonlóan ők is arra számítottak, hogy ezután mind a kilenc hajó élesen jobbra fordul be az Anadirszkij-öbölbe, és végig partközeiben maradnak.

213

Dörgő elgondolkodott a pozícióján, aztán úgy határozott, hogy délnyugatnak indul, és a partvonal mentén valahol lejjebb választ helyet magának. Egyszerűen túl sok eldönthetet-len tényező volt az öbölben, nem utolsósorban az, hogy merre mennek majd a Kilók, és hogy fent maradnak-e a felszínen? Mike Krause-szal együtt tanulmányozta a térképeket, és általánosságban megegyeztek egy pontban, ahol elkezdik a járőrözést: keresztezik az öblöt, aztán 370 kilométeren át délnyugatnak tartanak, majdnem a kelet-szibériai Oljutorszkij-földnyelvig.

Dörgő biztos volt benne, hogy ez a legjobb hely, a földnyelvtől 50 kilométerrel északke-letre.

– Ha partközeiben jönnek, itt leszek és várok rájuk; ha hirtelen bemennek a nyílt vízre, a műhold veszi az irányváltoztatást és elmehetek délnek... ahol megint csak várni fogom őket.

A Kilók szeptember másodikán egész nap 8 csomóval haladtak a Csukcs-tenger déli ré-szének homokzátonyai felett. Óvatosan mozogtak a kísérő rombolók takarásában, és az óriási jégtörő elsöprő tömege mögött keresztezték a sarkkört, majd nem sokkal utána éle-sen jobbra fordultak, hogy megkerüljék Északkelet-Szibéria négyszög alakú kiugró félszi-getét.

A K-9 és a K-10 szeptember 3-án délben érte el a Bering-szorost, és kettő-kettő-ötre módosították az irányt a szibériai partvonalat követve. Amikor azonban a Big Bird helyi idő szerint 19 óra 00-kor lefényképezte az óceánnak azt a részét, ahol lenniük kellett volna, a Fort Meade-be érkező képeken csak a négy kísérőhajó, az utánpótlás-szállító hajó és a jégtörő volt látható. A három tengeralattjárónak nyoma sem volt. A Kilók és a Tájfun min-den bizonnyal lemerült valahol a Szent Lőrinc-szigettől nyugatra, valószínűleg a választó-vonalnak még az orosz felén.

Az Amerikai Egyesült Államok keleti partján ekkor reggel 4.30 volt, és a Fort Meade-ben szolgálatban levő tiszt, John Harrison hadnagy meglehetős riadalommal nézte a mű-holdfelvételeket. A játszmának ezen a pontján mindkét Kilót szem elől téveszteni meglátá-sa szerint harmadik fokozatú vészhelyzet volt. Tanácstalanul állt a telefont tartva, és azt kívánta, bárcsak Morris admirális ez egyszer felébredne és felvenné a kagylót. De soha nem szokta felvenni, éjszaka soha, és most sem tette. Harrison hadnagy átadta a nyüzsgő, napi 24 órán át működő kémközpont ellenőrzését, és megindult az ajtó felé.

Négy percen belül a Nemzetbiztonsági Hivatal mélyen alvó igazgatójának ágya mellett állt, felkapcsolta az összes villanyt, és elkezdett életet rázni az admirálisba. Mint mindig, a főnök most is méltatlankodás és száraz humor keverékével dörmögte magát tudatára.

– Valami nagyon fontosnak kell lennie, különben magának vége, hadnagy – mondta re-szelős hangon. – Nagyon fontos, ugye?

– Igen, uram. – Nos, akkor beszéljen, az isten szerelmére. Mi a frász van? – A legutóbbi műholdfelvételek szerint, uram, elvesztettük a K-9-et és a K-10-et is.

Vagy lemerültek, vagy ellógtak valahová. Akármelyik az igaz, uram, nem valami rózsás a helyzet. A kísérők ott vannak, de tengeralattjárónak semmi nyoma.

– Úristen! Három perc, és kész vagyok. A kocsi álljon készen. 5 óra 30-ra Arnold Morgan admirális csatlakozott Morris admirálishoz Fort Meade-ben,

és mindketten a műholdfelvételeket nézték. – Ezek a kísérők még mindig szabályos alakzatban mennek – mondta a nemzetbizton-

sági tanácsadó. – Felteszem, előfordulhat, hogy a tengeralattjárók még mindig ugyanabban a pozícióban vannak... csak éppen a felszín alatt haladnak.

– Igen, uram. Lehetséges. De elég nehéz fenntartani ezt a feltételezést, hiszen az is le-het, hogy megszöktek. Éppen ezt számolgattam, mielőtt megérkezett. A Bering-szorostól Sanghaj, mert felteszem, hogy oda tartanak, úgy 6500 kilométer. Ha feltankolták a Kilókat

214

abból a kibaszott nagy olajszállító hajóból, ami most a Bering-szorostól délre van, akkor 8 csomós víz alatti sebességgel 19 nap alatt ott lehetnek... körülbelül csak egy tucatszor kell majd pipázniuk, és az esély, hogy eközben rajtakapjuk őket ott a Csendes-óceán Japánt kö-rülvevő hatalmas kiterjedésű vizein... nos, becslésem szerint erre az esély a nullával egyen-lő.

– Bassza meg – mondta Arnold Morgan. Ahogyan hajnalodott a Chesapeake-öböl remegő meleg levegője felett, az Amerikai

Egyesült Államok Tengerészgyalogságának egy magányos helikoptere jelent meg a Charles-foki világítótorony felett; csattogva haladt dél felé, és ahogy behúzott a norfolki haditengerészeti hajóépítő gyár felé, kezdett lejjebb ereszkedni. Hét perccel ezután egy ha-sonló helikopter ér majd földet, amelyik a Haditengerészet főparancsnokát hozza Washing-tonból. Az idő 7.15.

– Jó reggelt, Arnie – mondta Joe Mulligan admirális és Dixon admirális egyszerre, aztán a Haditengerészet főparancsnoka még hozzátette:

– Nyakig vagyunk a szarban. Már megint. – Hát, a nyakig szar kétségkívül fenyeget, de még nem ez a valóság – válaszolta

Morgan admirális. – Mindössze arról van szó, hogy nem látjuk a K-9-et és a K-10-et. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek a szarháziak nincsenek is ott.

– Megnézhetem a képeket? – Persze. Nézze csak meg. Ha az elhelyezkedésüket nézzük, abból úgy tűnik, hogy a kí-

sérők még mindig szolgálatban vannak. – Igen. Tényleg úgy néz ki. Hol van most a Columbiai – A legutóbbi műholdas üzenet szerint Dörgő délnyugatnak tart. Nagyon helyesen úgy

ítélte meg, hogy a nagy öböl szájánál túl komplikált lenne a támadás, és most útban van az É 60,15 és K 171,30 ponton levő állomáshelyére, ami úgy ötven kilométerre van Oljutorszkijtól északkeletre. Partközeiben is elég mély a víz. A Columbián levő csapat úgy számít, hogy az oroszok végig partközeiben maradnak, az orosz felségvizeken belül.

– Persze szüksége van a segítségünkre – mondta Dixon admirális –, ha délnek kell in-dulnia, amennyiben a konvoj kifut a nyílt tengerre. Személy szerint én örülök neki, hogy jól lent van délen; ezzel nyertünk egy pár lehetőséget, és időt is. Úgy tervezte, hogy gyor-san lemegy Oljutorszkijba, és ha minden rendben ment, már ott is van.

– Mikor kapjuk a legközelebbi műholdas felvételt? – kérdezte a Haditengerészet főpa-rancsnoka.

– Leghamarabb 18 óra múlva – válaszolta Morgan admirális. – Akkorra a kísérőhajók 250 kilométerrel odébb lesznek... vagy majdnem átérnek az Anagyirszkij-öböl túlsó felére, vagy mélyen bent lesznek, egészen a nyugati végénél.

– Úgy látom, a következő kép döntő fontosságú lesz – mondta Joe Mulligan. – Teljes mértékben – mondta John Dixon. – Azt hiszem, ha az öböl túloldalán lesznek,

akkor feltehetjük, hogy a tengeralattjárók még mindig velük vannak. Ha viszont a part mentén útban vannak délnek, akkor ez sokkal kevésbé valószínű. Ha azonban még mindig tartják a kísérő felállást, akkor mindenek ellenére mégis úgy gondolom, hogy a Kilók nem kalandoztak el messze a papától. Különösen, ha még mindig 9 csomóval haladnak... biztos és kényelmes sebesség, ha egy vadonatúj tengeralattjáró pipázni akarna.

Morgan admirális elgondolkozott. – Hát nem kibaszott egy helyzet? – töprengett hangosan. – Az, amit úgy utálunk ebben

az átkozott kis tengeralattjáróban, hogy olyan nehéz megtalálni, pont ez kísért bennünket. Amint lemerül ez a kis szaros. Ha egyszer valaki a fejébe venné, hogy csinál egy reklámot arról, hogy milyen veszélyes is az, ha a Kínai Haditengerészetnek vannak ilyen kis tökö-sei... a jó életbe, hát ez pont olyan.

215

– Azt hiszem, ez mind igaz – mondta Mulligan admirális. – Időközben figyelmeztet-nünk kellene a Columbiát, hogy mi a dörgés. Legjobb tudásunk szerint szedjük össze a le-hetőségeket, és figyelmeztessük őket, hogy lokátorozzák ne csak a partvonalat, de jól befe-lé keletnek is a tengert... bár nem sok reményt fűzök hozzá, hogy azokon a vizeken bármit is sikerül bemérniük. Túlságosan is kibaszott nagy területről van szó, nem igaz?

– Egyetlen tengeralattjáró számára feltétlenül, uram – felelte Dixon admirális. – Hacsak mi be nem mérjük őket, és valami konkrét tényt nem tudunk a Columbiának közvetíteni.

– Rendben, uraim. Azt hiszem, most ennyi. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk és fi-gyelünk.

Szeptember 4-én 4.00-ra Dörgő lehívta a rossz hírt a műholdról. Nem sok mindent tehe-tett, hiszen mostanra már 650 kilométerre volt a kísérőcsapat utolsó ismert pozíciójától, azt pedig egyelőre senki nem tudta, hogy a Kínába tartó óriási világ körüli utazás merre veszi most az irányt.

A Columbia parancsnoka csak annyit tehetett, hogy figyel és vár. No és reménykedik. Ugyanaznap 19.00-kor a Big Bird mindent látó űrkamerája csendesen haladt el 32 000

kilométerrel a szibériai Anagyirszkij-öböl délkeleti sarkának elhagyatott vizei felett. Tiszta este volt, és kitűnő minőségű képek készültek, a tartalmuk pedig biztató volt. George Morris és Arnold Morgan admirálisok hajnali 2 óra 30-kor feketekávét szürcsöltek Fort Meade-ben, és elemezték az orosz hajókról készült felvételeket.

A Big Bird éppen a Navarin-foknál kapta le őket: A három romboló, a Csabanyenko Admirális, a Levcsenko Admirális, a Harlamov Admirális és a Nyeprisztupnyij tengeralatt-járó-elhárító fregatt félhold alakban haladt a partvonal mellett az ötvenméteres szintvonal mentén. Az Urál jégtörő volt legelöl, és a hatalmas utánpótlásszállító hajó zárta a sort. Az volt a kulcs, hogy a konvoj nem vonult végig nyugatnak az öböl mentén, hanem egyenesen keresztülvágott, és 24 óra alatt majdnem 350 kilométert tett meg, ami azt jelenti, hogy még mindig 9 csomónál lassabban haladtak, ami viszont azt kell

hogy jelentse, hogy a K-9 és a K-10 nagy valószínűséggel még mindig a helyükön van-nak. Lemerülve és pipázva, de ott vannak. Ha nem lennének, akkor a konvoj 15 csomóval vagy még gyorsabban haladna hazafelé most, hogy megszabadult a jégtől és a Kilóktól. A 21 000 tonnás Tájfunnak nyoma sem volt továbbra sem, ami valószínűleg azt jelentette, hogy elment a saját külön dolga után.

– Na, kicsikéim – mondta Morgan admirális. – Ez a sebesség pont megfelelő. Kilenc csomó, pontosan 350 kilométer. Azok a ravasz faszok biztosan lemerültek, arra az esetre, ha várnánk őket. A másik remek hír, hogy a Tájfun a jelek szerint elhúzott.

George Morris felpakolta a képeket. Arnold Morgan úgy döntött, hogy engedélyez ma-gának három óra alvást a közeli Montpelierben levő otthonában, aztán helikopteren visz-szamegy Norfolkba. Sofőrje, Charlie, az éjszaka hátralevő részében várni fog rá, egészen addig, amíg mind az admirálist, mind a csomagot épségben el nem juttatta ahhoz a hadi-tengerészeti helikopterhez, ami a Fort Meade-i helikopter-leszállóhelyen várakozott rájuk.

Másnap a három admirális ismét találkozott az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Pa-rancsnoksága fedett akciós irodájában. Dixon admirális szerint a konvoj többé-kevésbé változatlan felállásban halad majd egészen Petropavlovszkig, a Kamcsatka-félsziget végé-nél, Oljutorszkijtől 1100 kilométerrel délnyugatra a Csendes-óceán északi részén található nagy orosz haditengerészeti támaszpontig. Dixon admirális kezdettől azon a véleményen volt, hogy ez az a kikötő, ahová a Tájfun tart. A Big Bird azonban még nem látta az atomtengeralattjárót. Úgyhogy John Dixon most azon a véleményen volt, hogy a Tájfun az Ohotszki-tengeren járőrözik.

– Most, hogy ez eldőlt – mondta –, jó esélyünk van. Oljutorszkij-nál a víz a parttól húsz kilométerre 200 méterről jön fel. Ami azt jelenti, hogy a Columbia ott várakozhat az orosz felségvizeken kívül, a parttól 22 kilométerre, és egyenesen rálőhet a Kilókra.

216

A három admirális ennek megfelelően fogalmazta meg a helyzet „megközelítését”, azt hangsúlyozva, hogy a Kilók minden bizonnyal ott vannak, de a Tájfun nagy valószínűség-gel eltávozott. Az üzenet a következő mondattal fejeződött be: „Ha pozicionálni tudják a Kilókat, belátásuk szerint támadhatnak.”

Dörgő, aki tudta, hogy mikor várható a műhold elhaladása, szeptember 5-én hajnali 4 óra 30-kor periszkópmélységbe rendelte a Columbiát. Lehívta az Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Parancsnoksága üzenetét, és jelezte a helyzettel kapcsolatban meglepettségét. Tudatta a haditengerészet főnökeivel, hogy aznap este kér még egy pozicionálást a mű-holdtól, ami valószínűleg az É 60,40 és a K 173,30-on jelzi majd a Kilókat, a Columbia ál-láspontjából északkeletre 100 kilométerre tőlük. Üzenetére nem várt választ, és a Columbia sebesen újra a Csendes-óceán nyugodt, de hűvös hullámai alá siklott. Hogy várakozzék.

A szibériai parttól pontosan huszonhárom kilométerrel keletre foglalta el álláspontját, 1500 méternyire a 200 méteres mélységi vonaltól. A parthoz 11 kilométerrel közelebb hú-zódott az 50 méteres mélységi vonal, és teljes magabiztossággal arra számított, hogy az oroszok ott fognak elhaladni a feltehetőleg lemerült két Kilo körül félhold alakban elrende-ződött két nagy hajóval, a három rombolóval és a fregattal, attól a vonaltól kissé a part felé, a partvonaltól tíz kilométerre. Amennyire Dörgő és Mike Krause meg tudta állapítani, sok szempontból nekik volt kedvezőbb a helyzetük. A nyílt víz irányában mély víz volt mellet-tük, ami lehetővé teszi, hogy elkerüljenek egy esetleges ellentámadást. Ugyanez megfelelő hanglokátorozást is biztosít annak ellenére, hogy „felfelé”, a zajosabb partvonal felé tekin-tettek.

Dörgő 20.30-kor vette fel a kapcsolatot a műholddal és megerősítést kapott az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságától, hogy a konvoj a várakozásoknak megfele-lően, a kritikus kilenc csomóval halad. A Big Bird 19.00-kor fényképezte le őket az északi szélesség 60,40 és a keleti hosszúság 173,30 fokán, ami azt jelentette, hogy mostanra Dör-gőtől úgy 25 kilométerre északkeletre vannak.

A hanglokátoros szobában, mélyen a Columbia irányítási központjában, úgyis azonnal meghallották közeledésük első jeleit, hogy éppen akkor húzták befelé az árbocot. A harciegység-parancsnok, Jerry Curran főhadnagy volt szolgálatban, és a főlokátoros jelen-tette, hogy akármi is történjék odakint, eléggé úgy hangzik, mintha kitört volna a III. világ-háború. Curran főhadnagy maga is megfigyelte, hogy szörnyű a zaj: hangos aktív hanglokátoros adások, masszív üregesedés, és sok-sok propeller hallható, amint az oroszok hallótávolságon belül kerülnek.

– Parancsnok, itt a lokátoros... be tudna jönni, uram? Dörgő másodperceken belül ott volt, és egy időre őt is elképesztette a vízen átszüremlő

földöntúli zaj, ami teljesen felismerhetetlenné tette a víz alatti képet. – Nincs felismerhető minta, uram – mondta a főlokátoros. – Egyszerűen kaotikus, olyan

hangos és rendszertelen, hogy még a motorzajokat is elnyomja... teljes zűrzavar. Mindenfe-lől mindenféle hallatszik... képtelenek vagyunk értelmezni bármit is abból, amit befogunk.

Curran főhadnagy elgondolkodott. A magas, szemüveges connecticuti híres szakértője volt ezeknek a rendszereknek, a Fordhamon szerzett diplomát elektronikából és számítás-technikából. Világklasszis bridzsjátékos lévén azonnal felismert minden brutális rafinériát. És a képernyőjén idegesen rohangászó fehér vonalak éppen valami ilyesmit jeleztek.

– Tudják, hogy itt vagyunk, és masszív, fülsiketítő zajkorlátot hoztak létre köztünk és a Kilók között – mondta lassan. – Azoknak a rombolóknak a hajócsavarja előremenetben percenként 100 fordulatot tesz, de nem gyors előremenetben működő hajócsavarokat hal-lunk... hátramenetben is halljuk őket... az ellenkező irányban is tesznek percenként 60 for-dulatot. Ennek köszönhető az elképesztő üregesedés. Az orosz kormányosok az egyik pro-pellert előrejáratják, a másikat meg hátra... rengeteg üzemanyagot használnak el, no de van is nekik rengeteg.

217

– Ha ez tényleg így van, mindenesetre a módszerük bevált – mondta a főlokátoros. – Még sohasem láttam ilyen zajfalat.

– Pontosan ez az – mondta Dörgő. – Egy fal, kezdve a jégtörővel, ami még mindig ott van legelöl, ami aztán egy négy hajóból álló, a tenger felé nyíló ívben folytatódik, amit leghátul az utánpótlásszállító hajó zár le tíz kilométerre a vezérhajótól. Ez a felállásuk... végig ez volt, amióta ezen a partvonalon haladnak. A Kilók minden valószínűség szerint a fal mögött vannak, talán másfél kilométerre a part felé. Nem látjuk, és halálbiztos, hogy hallani sem fogjuk őket. Ami a lényeg, hogy a fegyvereinknek esélye sincs. Nem tudjuk, hogy pontosan hol van a célpont, és még azt sem, hogy egyáltalán itt van-e a célpont... ar-ról már nem is beszélve, hogy esetleg POZÍCIONÁLJUK, és legyen valami esélyünk arra, hogy eltaláljuk. És mondok még valamit: ha ennyire előrelátóak voltak velünk kapcsolat-ban, akkor minden valószínűség szerint terelőket húzatnak mind a négy kísérőhajó alatt, hogy besegítsenek a zajkeltésben.

A Columbia ebben a pillanatban a legközelebbi orosz kísérőhajótól, történetesen a fre-gattól tíz kilométerre a tenger felé járőrözött.

– Fel kell tennünk, hogy valamennyi hajójuk folyamatosan aktív hanglokátorozást vé-gez – mondta Curran főhadnagy –, ami nem jelenti azt, hogy fel tudnak bennünket fedezni. Ha periszkópmélységbe emelkedünk, radarral kiszúrnak bennünket... úgy gondolom, azon-nal megtámadnak, mihelyt meglátnak vagy meghallanak.

218

– Ez felettébb valószínű – felelte Dörgő emelt hangon, miközben sem a szerepcserét nem élvezte, sem nem akarta botladozó gondolatait megosztani beosztottaival. – Nem arról volt szó, hogy mi vadászunk rájuk, nem pedig ők ránk?... Az az igazság, hogy nem tudok semmit csinálni. Hát nem kibaszott egy helyzet?... Mi a frászt fogok csinálni? Na jól van, srácok, egyelőre visszavonulunk a mélybe. Továbbra is mehetünk délnyugatnak, ezzel a szörnyű lármával ha akarnánk se tudnánk elveszíteni őket... valószínűleg Sanghajban is hallani lehet a szarháziakat. De szükségem van egy kis gondolkodási időre. Mindenesetre annak semmi értelme, hogy itt lődörögjünk. Mi nem tudunk lőni, viszont jócskán van esé-lyünk arra, hogy ránk lőjenek... Ennek ellenére egy pillanatra fel akarok menni periszkóp mélységbe, hogy körülnézzek, mi is van odafent. Még az is lehet, hogy a Kilók a felszínen vannak. Aztán eltűnünk.

A Columbia lassan periszkópmélységre mozdult, és amikor elérte azt, kiemelte a pe-riszkópját és az ESM árbocot. Mind a kettő nagy csendes-óceáni hullámokon tört át, alul pedig Dörgő figyelte a nyugati horizontot. Világosan kivehető volt a legújabb típusú Udaloj romboló, a Csabanyenko Admirális két legmagasabb árboca tíz kilométerre tőlük jobbra. A Csabanyenkot követő két egyes típusú rombolót is látta, de semmi mást. A Csabanyenko hídja fölött kifeszülő két nagy Palm Frond antenna alakját nem lehetett elté-veszteni.

Majdnem azonnal megszólalt az ESM árbocot használó tiszt sürgető hangja. – Parancsnok, itt az ESM... Legalább hat radart érzékelek. Háromtól veszélyszintű zajt...

nyom: 2405, 2406, 2407.

219

Dunning parancsnok, mint minden tengeralattjáró-parancsnok, azonnali üldözéses komplexussal reagált, mivel viszolygott attól a gondolattól, hogy a rendkívül hatékony orosz radarok megláthatják.

– Minden árbocot le – adta ki az utasítást. – Öt lefelé... 100 méter... sebességet 8 csomó-ra... bal normál kormányállás... irányzék nulla-nyolc-nulla... Olajra lépünk.

A Columbia lefelé és elfelé indult, felgyorsított, és keletnek tartott a mély vizek irányá-ba. Dörgő Dunning eleget látott: az erőteljes kíséretet és a Kilókat védő fal megközelítőle-ges alakját. Továbbá: az ESM-estől származó figyelmeztetés azt jelentette, hogy nagyon is várták az Amerikai Egyesült Államok fedett akciókra fenntartott atommeghajtású tenger-alattjáróját.

Szept. 05., 21 óra 20. É 60,40, K 173,30. A 9000 tonnás orosz romboló, a Csabanyenko Admirális fedélzetén. Radarszoba, hármas ügyeletes:

– Uram, megszűnő kapcsolat... csak három pászta... a számítógép automatizmusa a 0416-os nyomon tartja számon.

Ügyeletes tiszt a parancsnoknak: – Uram, eltűnő radarkapcsolatot észleltünk, csak három pászta... irány nulla-öt-öt, ható-

kör tíz kilométer tőlünk balra. Parancsnok az ügyeletes tisztnek: – Lehet, hogy egy amerikai SSN, ugye? Nem lep meg. És veszélyt sem jelent. A tenger-

alattjárókat nem hallják, az meg halálbiztos, hogy nem látják. Tehetetlenek, pontosan, ahogy elterveztük. Még egy kibaszott hülye amerikai cowboy sem fog torpedókat kilőni orosz felszíni hadihajókra orosz felségvizeken. A tengeralattjárók meg? Azokról semmit sem tudnak.

A Columbia tovább haladt kelet felé. Ahogy a mélység nőtt, Dörgő felgyorsított, aztán behívatta Mike Krause-t pirinyó irodájába, hogy segítsen megírni az Atlanti-óceáni Ten-geralattjáró-erők Parancsnokságának szánt jelentést. Vártak még egy órát, aztán amikor már negyven kilométerre voltak az oroszoktól, 23 óra 00-kor felmentek periszkópmélység-be, és leadták a következő üzenetet:

HELYZETJELENTÉS A) Nem tudunk támadni. Az orosz konvoj az 50 méteres mélységi vonalon halad. A fel-

színi hajók hosszú védőfalat alkotnak a Kilók előtt három-öt kilométerre a szabad vizektől. B) A felszíni hajókról származó intenzív, szándékos akusztikai interferencia miatt a Ki-

lók hanglokátoros bemérése lehetetlen. Ennek következtében akusztikus POSIDENT nem vehető fel.

C) A hanglokátorozás és radarozás tekintetében aktív EMCON-tenger folytató felszíni hajók miatt nem tudok elég közel menni ahhoz, hogy VISIDENT-tel a Kilók pipázásáról meggyőződjem – már ha egyáltalán itt vannak.

D) Érthető mód nem hajlok arra, hogy találomra lőjek, hátha ráhibázok a nehezen navi-gálható sekély vízben a falon belül, a szárazföld mellett haladó Kilókra.

SZÁNDÉKOK 2. A) Megvárni, míg a konvoj elhagyja Petropavlovszkot és megnézni, hogy csökken-e

a kíséret. B) Előkészíteni az első adandó alkalomra a mélyvízi rajtaütéses csapásmérést. Ez az

É49,90 és a K154,54-en kell hogy történjen, Onyekotan és Paramuszir között, a Kuril-

220

szigetek északi részénél, Petropavlovszktól 500 kilométerre délre. Érkezés várható idő-pontja: szept. 10., 08.00.

Fort Meade-ben reggel 6.30 volt, amikor Dörgő üzenete megérkezett. Morris admirális és Arnold Morgan egész éjjel várakoztak, félig-meddig arra, hogy megkapják a hírt: a Co-lumbia mindkét Kilót a Csendes-óceán fenekére küldte közvetlenül Oljutorszkij mellett. De nem voltak túlságosan derűlátók. Mindketten tudatában voltak annak, hogy ez egy rendkívül nehéz feladat, és hogy Dunning parancsnok rendkívül emberpróbáló körülmé-nyek között kénytelen cselekedni: hatékony rajtaütéses támadást próbál előkészíteni két lemerült tengeralattjáró ellen, amik egy nagy és erős kíséret védelmében haladnak, amely védelem pontosan egy ilyen támadásra számít, és nem késlekedne tüzet nyitni akár a fel-színen, akár a felszín alatt, ágyúval, torpedóval vagy aknákkal.

Dörgő üzenete csalódást keltett, de szakmailag támadhatatlan helyzetelemzés volt. Leg-alább működik a tengeralattjáró és él a kapcsolat. A Columbia sértetlen, és készen áll arra, hogy az első adandó alkalommal támadjon. Mindkét férfi jól tudta, ha a Columbia pa-rancsnoka ezt a megbízatást sikerrel teljesíti, automatikusan rákerül azoknak a listájára, akiknek jár a századosi előléptetés. Ebben a pillanatban egy első osztályú tengeralattjáró-parancsnok azonnali előléptetéséről tárgyaltak. Arnold Morgan rögtön ezt a jutalmat köve-telte a fedett akciók királyának. Senki nem vitatkozott vele.

A Columbia fél órán belül visszatért periszkópmélységbe, hogy megkapja az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságának viszontválaszát. Az meg is érkezett, velős volt és egyértelmű: 2. B) jóváhagyva.

Zseng Ju-su admirális kiürítette Kína legdélibb részén fekvő nyaralóját, és családjával együtt visszatért hivatalos pekingi rezidenciájára. Csakhogy mostanra az új Kilo típusú tengeralattjárók érkezése közeledte által okozott megnövekedett feszültség miatt a kínai haditengerészet sanghaji támaszpontján rendezkedett be, és ott tanácskozott Jibo Jun-seng altábornaggyal, a Kelet-kínai-tengeri Flotta főparancsnokával, aki rendesen a Flotta Főpa-rancsnokságán dolgozott, Ningbóban, 160 kilométerre délre, a Hangcsó-öböl bejáratánál levő hosszú vízi út túlsó felén.

A két admirális, aki az orosz Rankov admirálissal együtt olyan szorgalmasan dolgozott azon, hogy a Kilókat épségben sikerüljön leszállítani, már a kezében érezhette a győzel-met. Volt otthon biztonságban három Kilójuk, ötöt elveszítettek valószínűleg az Amerikai Egyesült Államok törvénytelen akciói következtében, de most úgy tűnt, semmi sem akadá-lyozhatja meg, hogy az utolsó kettő, a K-9 és a K-10 megérkezzék Sanghaj hatalmas hajó-építő gyárába.

Amennyiben ez tényleg bekövetkezik, az oroszok beleegyeztek abba, hogy az összes, az elveszített Kilókra a kínaiak által a vételár részeként kifizetett pénzt öt új Kilo építésére fogják felhasználni – amely megegyezésnek mind a Kínai Népköztársaság Fegyveres Erői-nek főparancsnoka, mind annak legjobb barátja, Jibo Jun-seng hatalmas várakozással né-zett elébe. Mindig is azt mondták nagy komolysággal és aggodalommal, hogy a Kilók pusztán védelmi célokat szolgálnak, nevezetesen, hogy távol tartsák az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetét a kínai vizektől. Azt azonban soha nem hangoztatták, hogy a Kilók néhány rövid hónapon belül lehetővé tennék számukra Tajvan katonai erővel való visszafoglalását, ami felbecsülhetetlen gazdagságot jelentene Kínának, csakúgy, mint an-nak idején Hongkong és Makaó visszacsatolása.

A Legfőbb Vezér értette Zseng Ju-su és legmegbízhatóbb admirálisainak indítékait, és nem emelte fel a szavát a terv ellen, mivel tudta, hogy azok mindannyian olyan emberek, akik Kína problémáit sajátjuknak tekintik. Olyan emberek, akik örömmel feláldozták volna

221

életüket a Kínai Népköztársaságért. Márpedig az ilyen emberek ritkák voltak. A Legfőbb Vezér tudta ezt, és vég nélkül támogatta ambícióikat.

Az elmúlt két hét során Zseng admirális és Jibo altábornagy folyamatosan az Orosz Csendes-óceáni Flotta vlagyivosztoki központjából műholdas kapcsolattal közvetlenül Sanghajba érkező üzeneteket figyelte. Csak azt tudták meg minden huszonnégy órában, hogy a két Kilo a három romboló, a fregatt, a nagy rakétával felszerelt tengeralattjáró, a jégtörő és az utánpótlás-hajó kíséretében simán és egyenletesen halad a jeges északi útvo-nalon Szibéria tetején.

A Kínai Népköztársaság Fegyveres Erőinek főparancsnoka egyetértett azzal a nézettel, hogy amennyiben az Amerikai Egyesült Államok csapdát akar állítani, azt a Grönland-Izland-Egyesült Királyság hasadékban teszi, az Atlanti-óceán északi részén, úgy, ahogyan valószínűleg a K-4 és a K-5 esetén tették. Azt is elismerte, hogy a Pentagon lakói minden bizonnyal dührohamot kaptak, amikor rájöttek az orosz terv ravaszságára: arra, hogy nyu-gat helyett keletnek indulnak, és hogy ilyen lenyűgöző erejű flottillával védik a Kilókat.

Miközben az oroszok és Jibo admirális napról napra jobban élvezték saját zsenialitásu-kat, valami nyugtalanság kezdett erőt venni a hsziameni vízpartról származó utcagyereken, aki a Kínai Haditengerészet legfelsőbb posztjáig küzdötte fel magát. Az igaz, ismerte be Zseng, hogy ezúttal túljártak az amerikaiak eszén, de mégis... ismerte azokat a szörnyű embereket a Pentagonban, ismerte kegyetlenségüket, elszántságukat, és a katonai erővel kapcsolatos „semmitől sem visszariadni” felfogásukat. Hát persze hogy ismerte. Ugyan-ilyen volt ő is. Másik kultúra, más hely. Mégis pont olyan volt, mint ők.

Kezében tartotta a legutóbbi üzenetet, amit két órával azelőtt, 21 óra 30-kor adtak le a Csabanyenko admirálisról, valahonnan Szibéria keleti partjai mellől. Újra meg újra elol-vasta a jelentést:

Szept. 5., 21 ÓRA 20. É 60,40, K 173,30. Rövid kapcsolat: három radarpászma balra tíz kilométerre. Biztos meghatározáshoz nincs adat. Nem jelentkezett újra. Lehetséges, hogy amerikai SSN. Támadás nem követte. További óvintézkedésekre nincsen ok. Akusztikus védelem működik. Az USA tehetetlen, különösen amíg orosz felségvizeken haladunk.

Nem több, nem kevesebb. De Zseng admirálisnak a kínai legfelső parancsnokságon egyetlen emberként nem tetszett ez a jelentés. Először is bizonytalan volt abban a tekintet-ben, hogy vajon honnan jöhetett volna bármiféle amerikai tengeralattjáró.

– Valószínűleg hátrahagytunk egyet az Atlanti-óceán északi részén – mormolta. – Vajon mihez fogtak ezután? A Panama-csatornán keresztül vezető út túl hosszú... Lehet, hogy Pearl Harborból, vagy esetleg akár San Diegóból küldtek egyet északra, de ez eléggé meg-lepne... Titokban akarják tartani a felforgató tevékenységüket. Nem fogják flottaszerte szétkürtölni. Ha az Amerikai Egyesült Államok egy atommeghajtású tengeralattjárót küld a Kilók elkapására, az biztosan a lehető legjobb hajójuk. Ami azt jelenti, jobb, ha nagyon óvatosak leszünk. Nem tetszik nekem annak az orosz parancsnoknak a stílusa... túlságosan önelégült. Esetleg túl sem éljük ezt az egészet.

Átment a szomszédos irodába, ahol Jibo admirális dolgozott. Természetesen ő is olvasta a Csabanyenko admirálisról érkezett üzenetet.

– Jutott eszébe valami ezzel kapcsolatban? – kérdezte a Fegyveres Erők Főparancsnoka. – Gondolkoztam rajta. De nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy az Amerikai Egyesült

Államok odaküldött egy atom-tengeralattjárót Szibéria keleti partjaira, hogy kövesse a Kilókat. Honnan jöhetett? A nyugati partról? – Nincs kizárva. De azért nagyon hosszú út. – Uram, csak annyit mondok: ha én lennék a Csabanyenko admirális parancsnoka, na-

gyon-nagyon óvatos lennék. – Én is, Jun-seng, barátom. Mindazonáltal úgy tűnik, orosz barátaink úgy vélik, hogy az

amerikaiak nem mernek orosz felségvizeken megtámadni orosz felszíni hajókat. És arról is

222

mélységesen meg vannak győződve, hogy az amerikaiak sem nem látják, sem nem hallják a Kilókat.

– Ami az eddigieket illeti, igazuk is van. – Igen. De azt hiszem, azzal a ténnyel talán még nem szembesültek, hogy az az amerikai

tengeralattjáró esetleg csak most érkezett, és éppen az akciótervet készíti elő. – Az oroszok biztosak benne, hogy a zajfaluk bombabiztos. Úgy gondolják, ahhoz,

hogy az atom-tengeralattjáró hozzáférjen a Kilókhoz, ki kell lőnie legalább két kísérőhajót, márpedig nyilvánvaló, hogy ezt nem fogja megtenni. Mert az drasztikus kalózakció, nagy nyughatatlanságról tesz tanúbizonyságot, és nagy port ver fel.

– Az a baj, Jun-seng, hogy olyan nehéz megérteni, hogyan működik az amerikaiak agya. Olyan idegen az nekünk. Mindkét félnek megvan a maga büszkesége, a maga önbecsülése, de annyira máshogy gondolkozunk. Kétszáz év nem volt elég arra, hogy teljesen kiismer-jük a nyugati gondolkodást, különösen az amerikai gondolkodást.

– Nem, uram, de azért fejlődünk. – Fejlődünk? – Igen, uram. Éppen itt, Sanghajban, a Fudan Egyetemen van egy új diplomaprogram:

az amerikai gondolkodás tanulmányok. Az egész világról toborozták a professzorokat: a politológia, az újságírás, a bölcsészet és a hadtudományok művelőit. Most először egy olyan tanulmányi programot alakítunk ki, ami igazi amerikai újságokon és lapokon alap-szik, nem pedig saját kormányunk hivatalos álláspontján.

– Ez valóban fejlődésnek tűnik. Éppen ideje. A közelmúlt kínai történelmének minden modern vezetője természettudományos diplomát szerzett... mi ketten is.

– Igen, uram. Nézzünk szembe vele: ebben az országban emberemlékezet óta tiltották a nyugati politika mélyreható tanulmányozását és a szellemtudományokat.

– Kíváncsi vagyok, mire mentek odaát a Fudanon. Gondolja, hogy lehet ott egy-két ki-váló diák, aki megmondhatná nekünk, hogy vajon mi a terve az Amerikai Egyesült Álla-moknak a két utolsó Kilóval?

Jun-seng nevetett. – Nem hiszem, uram. Ettől függetlenül, ha én lennék annak a nagy orosz rombolónak a

parancsnoka, egy pillanatra sem lankadna a figyelmem. – Az enyém sem, barátom. Ami azt illeti, ha csak neszét venném egy amerikai atom-

tengeralattjárónak, gondolkodás nélkül elsüllyeszteném. – Ha el tudná, uram. Ha el tudná. – Igen, Jun-seng. Ha el tudnám.

Szept. 06., 11 óra 00. A szibériai partvonaltól 200 kilométerrel keletre. A mélyen leme-rülve 20 csomóval délkeletnek tartó USS Columbia navigációs központja. Dörgő Dunning, Mike Krause, Jerry Curran és Dave Wingate a térképek fölé görnyedt.

– A konvoj Oljutorszkiji, utolsó ismert pozíciójától – mondta a végrehajtó parancsnok – a Kamcsatka-félsziget csendes-óceáni része majdnem 1600 kilométerre van. A konvoj szeptember 10-re egészen biztosan odaér, valószínűleg valamikor délután. Az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnoksága úgy tudja, hogy a Tájfun már levált róluk, és úgy gondolom, hogy hamarosan a jégtörővel és az utánpótlás-szállító hajóval sem kell már számolnunk. Végül a kísérőrombolók egy része is el fog tűnni, mire valamikor szeptember 8-án elérik Petropavlovszkot.

– Igen – mondta Dörgő. – De hadd mondjam el: ha én lennék a parancsnokuk, megtar-tanám a négy kísérőhajót egészen addig, amíg el nem érjük a sanghaji utat valahol Naga-szakitól nyugatra a Keletkínai-tengeren.

– Igen, uram. De csak azért, mert tudja, amit tud. Ők pedig nem tudják, amit Ön tud. Azt sem tudják, hogy itt vagyunk.

223

– Neem? Nem lennék meglepődve, ha kiszagoltak volna bennünket, amikor még Oljutorszkijban körülnéztünk egy pillanatra.

– Lehet, uram. De még ha olyan szemfülesek voltak is, hogy megpillantottak bennünket a képernyőn, az nem biztos, hogy az eszük is olyan élesen járt, hogy azt a „foltot” mint az Amerikai Egyesült Államok prédára váró atom-tengeralattjáróját azonosították.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De én azért vagyok itt, hogy elmondjam: ha valaki megsemmisítette volna öt vadonatúj tengeralattjárómat, akkor egy kibaszott rákra is rálő-nék, ha felém lengetné az ollóit.

Wingate hadnagy, mint mindig, most is nevetett a parancsnok metaforaválasztásán. De mindenki felfogta az intést. Az oroszoknak teljes hadikészültségben kellett haladniuk. Ha nem ezt teszik, akkor teljesen megőrültek.

– Közben meg jobb lesz, ha megismerkedünk a járőrözött területtel... – Dörgő a Kuril-szigeteket ábrázoló nagy vízrajzi térképre helyezte a mérőkörzőjét, annak biztos jeleként, hogy munkához akar látni. – Na jó – mondta. – Itt van a Kamcsatka-félsziget, ami a Lopatka-fokban végződik, pár száz kilométerre Petropavlovszktól délnyugatra... ezek elég-gé elhagyatott vizek. Aztán itt vannak a szigetek, a Kuril-szigetek, egy 1200 kilométeres, majdnem egyenes vonal mentén húzódnak le egészen eddig a nagy öbölig a legészakibb japán sziget, Hokkaido északkeleti sarkánál. E szerint a térkép szerint a szigetek 1945-től szovjet megszállás alatt voltak, amit a japánok természetesen mindig is hevesen vitattak: ők azt állítják, hogy a hozzájuk legközelebb eső négy sziget az ő tulajdonuk. Amiben iga-zuk is van, nemde? No mindegy, minket a történetnek ez a része egy hangyafaszányit sem érdekel. Minket ez a nagy bumburnyák érdekel itt fent, a Lopatka-foknál. Paramuszir-szigetnek hívják, és körülbelül 100 kilométer hosszú. Dél felé a következő az Onyekotan, ami körülbelül negyedakkora. Ami minket izgat, az a kettőt elválasztó tengerszoros... kö-rülbelül 65 kilométer széles, és ez lesz az első eset, mióta ezen az ügyön dolgozunk, hogy az orosz konvoj olyan helyen halad el, ahol nincsen nyílt óceán tőlük jobbra. Az ő kilenc csomós sebességük mellett négy és fél órába fog kerülni, hogy megtegyék a Paramuszir legdélibb és az Onyekotan legészakibb pontja közti távolságot. Valamikor az alatt a négy és fél óra alatt elsüllyesztem mind a két Kilót.

– És a zajfal, uram? – kérdezte Wingate hadnagy. – Az csökkenni fog, mert a hajók egy része Petropavlovszknál valószínűleg lemorzso-

lódik. Ami megmarad, annak meg kör alakú védelmet kell formáznia a nyílt tenger felőli félhold helyett. Ez csökkentheti a zajfal hatékonyságát és a célterületet is. Ezenkívül, az összes műszerünk jobban fog működni, mert mély és nyílt a víz. Itt fogunk megtelepedni. – Dörgő vonalzójával az É 49,40, K 154,55-nél, 200 méteres vízben levő jelölésre mutatott vonalzójával. – Az egész átkelés során először elég mély és elég nyílt a víz. Uraim, bízza-nak bennem, ez jó tengeralattjárós vadászterület. Ezek itt orosz nemzetközi vizek... de mi 22 kilométerre leszünk a parttól, tehát éppen kívül.

– Uram – mondta a navigátor. – Úgy terveztem meg, hogy pontosan itt, az 50. szélessé-gi körnél fordulunk be a járőrözési területünkre, ott, ahol a Keleti 160. hosszúsági kört metszi.

– Jó lesz, Dave – mondta Dörgő. – De természetesen van egy másik kérdés is: mit gon-dolunk, hogy a Kuril-szigetek melyik oldalán fognak haladni? Lehet, hogy befelé fordul-nak, és leszivárognak egészen az Ohotszki-tenger széléig, amit pedig az oroszok saját belső tengerüknek tekintenek. Vagy kívül maradnak, és végig a Csendes óceánon jönnek lefelé. Lehet, hogy a belső oldalon nagyobb biztonságban érzik magukat, úgyhogy készen kell állnunk. Jól bevisszük a hajót a szigetek közti szorosba. Még mindig elhúzódhatunk kívül-re, ha mégis ott vannak. A sebesség és a meglepetés mint tényező legalább a mi oldalun-kon lesz.

224

Odahaza Fort Meade-ben már a harmadik éjszaka telt el úgy, hogy ottani idő szerint 3.00-kor menetrend szerint megérkeztek a műholdas képek, amik sem Morgan, sem Dixon admirális számára nem tartalmaztak meglepetést. A Big Bird Oljutorszkijtól további 320 kilométerre délre még mindig félhold alakzatban mutatta mind a hat kísérőhajót. A Kilók-nak továbbra sem volt nyoma, de a kísérőhajók továbbra is kilenc csomóval haladtak. A Tájfunról szintén semmi hír.

– Semmi újság – morgott Morgan. – Ez a legjobb. Ki van zárva, hogy az oroszok olyan ostobák legyenek, hogy egy 21 000 tonnás, ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárót arra használjanak, hogy egy pár export Kilót védelmezzenek. Ha ott lenne, akkor tudtunkra hoznák, hogy ott van, hogy elijesszenek bennünket a támadástól. Nagyon jól tudják, hogy véletlenül eltalálhatjuk, ha tüzet nyitunk. Nos, mivel már nem látjuk, azt kell feltételez-nünk, hogy elhajózott flottaközi áthelyezésre, ahogyan azt eredetileg is gondoltuk. Adjuk le Dörgőnek ezt az infót, aztán tűzzünk innen.

Szept. 08., 20.30. Sanghaj, Haditengerészeti Támaszpont. Zseng admirális elvégezte az Orosz Csendes-óceáni Flotta Főparancsnokságáról érkezett jelentések rendes éjszakai átta-nulmányozását. Ma éjjel arról tájékoztatták, hogy a vezér romboló nem érzékelt újabb átvi-teli kapcsolatot annak ellenére, hogy élénk radar és lokátoros megfigyelést végeztek. A jégtörő és a 35 ezer tonnás utánpótlásszállító hajó Petropavlovszknál levált, de a négy fel-színi kísérő továbbra is a helyén volt, és a Sanghajig hátralevő több mint 5000 kilométeres út során továbbra is nyilvánvalóvá kívánják tenni jelenlétüket bármilyen ellenség számára. Zseng admirális most először konkrét adatot kapott az érkezés várható idejét illetően. „Számításaink szerint szeptember 24-én késő délután fogunk kikötni Sanghaj kikötőjében.” Az izgalom éles tűkkel kezdte szurkálni a Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengeré-szeti Erői Főparancsnokának fejbőrét. Hosszú várakozás volt.

Szept. 10., 02.00. É 49,90, K 155,5. A Columbia csendben járőrözött 70 méterre a fel-szín alatt, 5 csomós sebességgel, mélyen bent az átjáróban, ami elválasztja a Paramuszir és az Onyekotan nevű szibériai szigeteket. Dunning parancsnok és a végrehajtó parancsnoka tanácskoztak. Az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Parancsnokságától kapott műholdas üzenet két nappal, vagyis éjszakával korábban megerősítette a jégtörő és az utánpótlás-szállító hajó megjövendölt eltűnését. A legutolsó kommunikáció azt mutatta, hogy a négy kísérőhajó még mindig kilenc csomóval halad, továbbra is a rendes, keletre „görbülő” fél-hold felállásban, feltehetőleg a Kilóktól a nyílt tenger irányában.

Ez a legutolsó műholdfelvétel, ami előző este 19.00-kor készült. Azt mutatta, hogy a há-rom orosz romboló és a fregatt egyenletesen halad délnyugat felé az É 51,00 és a K 152,80 foknál, a Lopatka-foktól 50 kilométerre, a Columbiától tizenöt és fél órányira. Ebben a pil-lanatban négyórányira voltak a hatótávolságon kívül, és egyértelműen keletről kerülték a Kuril-szigeteket.

Dörgő Dunning ismét periszkópmélységbe küldte a tengeralattjárót, alapjában véve az-zal a céllal, hogy ellenőrizzék az időjárást, mert ebben a pillanatban nem hitt a saját sze-rencséjében. A körülmények tiszták voltak, az Ohotszki-tenger felől élénk, négyes erőssé-gű szél fújt. Épp csak annyira erős szél volt ez, hogy felkorbácsolja egy kicsit a hullámo-kat; hogy megnehezítse az ellenfélnek, hogy észrevegye a Columbia periszkópját. De any-nyira nem változott a szélirány, hogy az leronthatta volna a lokátorozási feltételeket.

– Tökéletes – mondta Dörgő. – Jobbat nem is kívánhattunk volna. – Azt hiszem, arra kell számítanunk, hogy meg fogják változtatni a felállást, amikor

Paramuszirtől délre kiérnek a nyílt vízre – mondta Mike Krause.

225

– Kétségkívül – mondta Dörgő. – Valószínűleg valamiféle gyűrűt formálnak majd a Ki-lók körül. Talán egy-egy hajó minden sarkon, és pontosan ekkor tudom egy kicsit jobban megtámadni őket. Biztos, hogy kevesebb zaj veszi majd körül őket, így a kísérők között be tudok majd lőni egy pár lövedéket a négyszögbe. Az új irányítási rendszert fogjuk használ-ni a kereséshez, csak hogy szoros ellenőrzés alatt tartsuk a kicsikéket. Ha egyáltalán ott vannak a Kilók, az megtalálja őket.

– Persze hogy ott vannak – felelte Krause főhadnagy. – A kilenccsomós sebesség, amit már a Bering-szoros óta tartanak, világosan bizonyítja, hogy ott vannak. Hacsak nem hü-lyítettek bennünket egész idáig, és a tengeralattjárók már régen leváltak. Akárhogy is van, hamarosan megtudjuk.

Szept. 10., 03.50. Az USS Columbia 70 méterrel a felszín alatt járőrözik, miközben tart-ja az É 49,90 és K 155,54-es pozíciót. Mike Krause főhadnagy kezében van az irányítás. A parancsnok a navigációs teremben van. A lokátorostiszt, Bobby Ramsden hadnagy, aki fi-gyelmesen felügyeli a lokátorkezelő csapat munkáját, hirtelen a mögötte álló Jerry Curran főhadnagyhoz fordul.

– Fogunk valamit, uram. Irányzék nulla-három-nulla... számos hajó... zajmennyiség a szokásos... nyomvonaljelölés 4063.

– Parancsnok, itt a lokátoros – mondta Jerry Curran a mikrofonjába. – Most fogtuk be őket. Az oroszok nulla-három-nullán haladnak... még harminc kilométer. Be tud jönni, uram?

Dörgő rövidesen megjelenik a szobában. – Nos, Jerry, ez azt jelenti, hogy az infravörösön mostantól úgy... 75 perc múlva látjuk

meg őket, igaz? – Igen, uram. – Nos, az új irányítási rendszert fogjuk használni, igaz? Két Mk 48-ast fogok kilőni a

négy kísérő közötti területre. Amíg oda be nem érnek, végig szoros ellenőrzés alatt tartjuk őket, passzívan és alacsony sebességen. Ha érintkeznek is valamivel, akkor sincs automati-kus kioldás. Elirányítjuk majd őket a vezérromboló mellett, aztán be középre, a négyszög-be. Ezután aktív keresésre állítjuk őket, továbbra is ellenőrzés alatt. Senki nem old ki semmit, amíg nem mondom. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem etettek be bennün-ket.

– Nem lesz gond, uram. Ha ott lent a négyszögben beletrafálunk valamibe, az egy Kilo kell hogy legyen, ugye?

– Pontosan. Mindegyik lövedékre 13 méteres mélységi plafont állítunk be. Ezzel kizár-juk azt, hogy esetleg felszíni célpontot vegyenek célba. Bármilyen, abban a négyszögben lévő lemerült tengeralattjáróra ráirányulnak majd, de békén hagyják a kísérőket. Ha nincs tengeralattjáró a négyszögben, egyszerűen elfogy majd az üzemanyaguk és lemerülnek a fenékre anélkül, hogy felrobbannának. A rombolók és a fregattok által keltett zaj mennyi-ségből ítélve soha nem fognak észrevenni egy torpedókilövést... annyi más zavaró tényező is van. Azt hiszem, egyszerűen csak egy ütközést hallanak majd, de még az is lehet, hogy annak a zaja is belevész a sok minden másba... és addigra mi már messze járunk.

05.05. – Parancsnok, itt a lokátoros... Tíz kilométer, uram. Az oroszok most nulla-kettő-ötön... Dunning parancsnok periszkópmélységbe rendelte a Columbiát, aztán ahogy a nagy fe-

kete törzs feltört a felszínre, kiemeltette a különleges keresőperiszkópot. Felnézett a sötét északi égre, nulla-kettőre állította a keresőt, és várta, hogy megjelenjék az infravörös kép. És ezen a héten már másodszor a Cape Cod-i tengeralattjáróparancsnok meglátta a 9000 tonnás orosz romboló, a Csabanyenko Admirális hatalmas szögletes antennáit. Kicsit balra

226

látta az egyik Udaloj l-es ugyanolyan antennáit is, ez a hajó most a Csabanyenkó-tól jobbra volt úgy három kilométerrel.

– Úgy tűnik, hogy három kilométeres négyszöget alkottak – mondta Mike Krausének, aki mellette állt. Öt másodperces tájékozódás után a periszkópot bevonták, a rögzített képet pedig kivetítették egy képernyőre.

– Itt, Mike. Nézze csak meg. A végrehajtó parancsnok a képet nézte. Aztán lassan azt mondta: – Igen, uram. Pontosan az az. Tizenöt percen belül látnunk kell a négy kísérő antennáit. Helyesen számított. – Az ott, hozzánk legközelebb, az biztosan a másik Udaloj, uram – mondta –, és a

Nyeprisztupnyij foglalja el a négyszög északnyugati sarkát. Ebben a pillanatban a Csabanyenko tíz kilométerre van tőlünk... mindjárt világosabban látjuk.

A Columbia periszkópmélységben maradt. Dörgő és Krause úgy látták, hogy az oroszok nyugat felé fognak elhaladni. Dörgő azt akarta, hogy legalább 12 kilométerre legyen az út-vonaluktól, ezért irányt módosíttatott.

– Jobbra nulla-kilenc-nulla... Egy kicsit szétnyitom a kört, aztán fordulok vissza támad-ni.

Tizenhat perccel később, 05.27-kor a Columbia elfoglalta harcálláspontját. Az orosz konvoj még mindig tizenöt percnyire volt az amerikaiak célmezőjétől. A délkeleti kísérő irányzéka három-nulla-nulla volt, és a maximális zajszintet produkálta, amire csak képes lehetett. Aktív lokátorai hangosan zúgtak. A vontatott terelők, azok a zömök kis bombák, amik a kísérők mögött zavarták a vizet, szintúgy hozzátették a magukét az általános zaj-szinthez, a teljesen reménytelen víz alatti képhez. A Columbia által kibocsátott lokátoros nyomok közül még a legalacsonyabb frekvenciájúakat is kitörölték azok az új akusztikus zavarók, amik mostanra már hozzáférhetők azok számára, akiknek fontos, hogy megen-gedhessenek maguknak efféléket.

Az orosz parancsnokok meg voltak róla győződve, hogy a helyzet magaslatán állnak, mert a zajfalon kívül ott voltak még a három romboló és a fregatt radarjai is, amik állandó-an az üres tengert pásztázták. Két helikopterük is fent volt a levegőben és ellenőrizte a kis konvojt körülvevő vizeket. Van-e az Amerikai Egyesült Államoknak olyan tengeralattjáró-ja, aminek akár csak egy kis esélye is van a biztonsági intézkedések ezen arzenáljával szemben? Erre a kérdésre az egyszerű és nyilvánvaló válasz: nyet, hacsak nem hajlandó az agresszor először a kíséretet megtámadni.

Azt azonban nem tudták, hogy Dörgő Dunningnak, aki közvetlenül a felszín alatt rej-tőzködik, nincs szüksége víz alatti képre. Az amerikai parancsnok látta a három kilométe-res négyszöget, amit a négy kísérő formált, és biztos volt benne, hogy ha a Kilók egyálta-lán a környéken vannak, akkor ott vannak pontosan abban a négyszögben. Vezetékes irá-nyítású kereső-megsemmisítő torpedóival próbálja majd megkeresni őket, aztán hagyja majd, hogy a lövedékek elvégezzék magát a feladatot. Ha a Kilók nincsenek ott, senkinek és semminek nem esik bántódása. Leszámítva Arnold Morgan már amúgy is megtépázott idegrendszerét.

Jerry Curran tájékoztatta a csapatot. A torpedósok készen álltak. A lövedékirányítók szintén. A Columbia teljes fegyverzeti rendszere készenlétben állt, miközben a Csabanyenko admirális tovább vezette az orosz konvojt.

– Parancsnok, itt a lokátoros... a 4063-as kettő-kilenc-ötön. – Ez azt jelenti, hogy a délkeleti kísérő iránya kettő-kilenc-hét – tette hozzá a fegyver-

irányító tiszt – ...távolság 10 600... irány kettő-kettő=öt. .. sebesség nyolc... jó tüzelési po-zíció.

– EGYES KÉSZENLÉTBE... – Egyes készen, uram...

227

– Álljon készen... irányellenőrzés és tűz! – PERISZKÓPOT FEL... irányt... JELÖLNI!... távolság... JELÖLNI!. .. Periszkópot le. – Utolsó irányellenőrzés... – Kettő-kilenc-hat... BEÁLLÍTVA. – TŰZ!... KETTES KÉSZENLÉTBE! – 4063-as kettő-kilenc-háromra tart... BEÁLLÍTVA. – TŰZ! A lokátorszobában hallották a csöveket elhagyó lövedékek fémes dobbanását, aztán

majdnem csend lett, miközben a nagy lopakodó torpedókat motorjaik tovább hajtották elő-re, kifelé irányulva, hogy beevickéljenek a négyszögbe közvetlenül a Csabanyenko admirá-lis tatja mellett. Csak egy rendkívül enyhe remegés zavarta meg a Columbia lassú, egyen-letes mozgását.

– Mindkét lövedék irányítás alatt, uram. – Robbanófejeket kibiztosítani... – Robbanófejek kibiztosítva, uram. A torpedóirányító tiszt, aki ott állt a hadműveleti szobában a parancsnok mellett, a kép-

ernyőn követte, amint a torpedók mechanikusan áthaladnak a vízen, sebességük lassú, nyugodt és mély, lokátoraik passzívak. Hátrafelé kilógtak azok a vékony, különösen erős elektronikus vezetékek, amiken keresztül a parancsok eljutnak majd a robbanófej mögött levő számítógépes agyba.

A hat kilométeres út 9 perc 36 másodpercig tartott, amikor is az első torpedó bal oldalon passzív találkozást észlelt – és készen állt a támadásra.

Dörgő azonnal felcsattant: – FIGYELMEN KÍVÜL HAGYNI! Ez a Csabanyenko eltérítője... NE oldja ki a löve-

déket. Aktív keresésre átkapcsolni. Az irányítási tiszt a másodperc töredékéig habozott, aztán elnavigált a vezérromboló

mellett, és figyelte, amint a torpedó behatol a négyszögbe... és keres... keres... keres egy lemerült célpontot egy ezer méter hosszú sávon.

Egy perccel később a torpedó biztos aktív kapcsolatot jelzett balra közel, majd pedig ha-lálos, rövid, éles zörgést közvetített.

– Egyes lövedéket kioldani! – adta ki Dörgő az utasítást. A Columbia Mk 48-asa gyorsan irányt váltott, felgyorsult 45 csomóra és ráállt a K-9 fe-

kete törzsére, ami a felszín alatt 70 méterre 9 csomóval délnyugatnak tartott, és fogalma sem volt a halálos veszélyről, ami ebben a pillanatban fenyegette. Az akusztikus védelem, ami annyira megnehezítette Dörgő dolgát, most lehetetlenné tette, hogy az orosz parancs-nok felfedezze az árulkodó kis zörgéseket. Sem ő, sem a társaságában levő kínai parancs-nok nem tudta, mi találta el őket.

Dörgő Dunning torpedója az orrtól 40 méterre csapódott be a Kilóba, és halálos erővel robbant fel. Egyméteres tátongó lyukat szakított a héjba, amivel minden túlélési esélytől megfosztotta mind a Kilót, mind annak legénységét. A becsapódást egy percnél tovább senki nem élte túl: a Csendes-óceán északi részének kegyetlen hullámai átjárták és azonnal a meder fenekére küldték a tengeralattjárót.

Odaát a Columbián Dörgő Dunning hallotta azt az eltéveszthetetlen éles csattanást, amivel az Mk 48-as becsapódott. De ez volt minden. Az orosz hadihajók akusztikus vé-delmének zúgása elrejtette a hanglokátorosok által valaha hallható legmagányosabb han-got: a törött üveg és fém végtelen csörgését, ami visszhangzik mindvégig, amíg a hadihajó le nem süllyed az óceán fenekére. Szeptember 5-e reggele volt, 05.55, és a rózsaujjú hajnal éppen csak hogy megjelent a Csendes-óceán keleti horizontján.

– Ez meglenne – mondta a USS Columbia parancsnoka.

228

Ezzel figyelmét a második torpedó felé fordította: ez továbbra is szigorú ellenőrzés alatt állt, és már jó kis utat megtett a négyszögben, majd másfél kilométerre a Csabanyenko ad-mirális mögött volt. Ez is lassú és kiszámított ütemben haladt, mélyen és csendesen, és majdnem a két keleti kísérő által kijelölt képzeletbeli felezővonalon szelte keresztül a négyszöget.

Dörgő végignézte, ahogyan az irányítási tiszt nyugodtan bevezeti a torpedót a célterület-re. Látta, hogy a torpedó jobbról érzékeli a Nyeprisztupnyij mozgásban lévő hajócsavarjait, de ezúttal már nem kellett kimondania a figyelmeztetést, hogy ezt hagyják figyelmen kívül. Elrendelte, hogy a torpedót kapcsolják aktív keresésre, és az 15 másodperccel később je-lezte is, hogy balra aktív kapcsolatot észlel, ami csak egy tengeralattjáró lehetett.

– Ott van – dörmögte Dörgő – kioldani! – Kapcsolat 200 méterre... bezárul. – ÜZEMZAVAR, URAM... TORPEDÓ ÜZEMZAVAR... AKTÍV KAPCSOLATOT

ELVESZTETTÜK. – PRÓBÁLJA A PASSZÍVAT... – ÜZEMZAVAR, URAM... Semmi nem jön vissza a vezetéken... biztosan eltörött. – Hármas készenlétbe... – Parancsok, itt a lokátoros... Víz alatti telefonbeszélgetést észlelek. .. – A francba, ez saját magával beszél! – Nem, uram. Valaki mással beszél. – Ott van a tolmács? – Igen, uram. Azt mondja, két tengeralattjáró beszél egymással. Éppen most ellenőriz-

zük a hívójeleket, uram... Úgy tűnik, egy harmadik hajót hívnak. – A KIBASZOTT ÉLETBE! – Parancsok, itt a lokátoros... a harmadik hajó nem válaszol. A hívójelek megfejtése:

egy export hajó... és egy orosz hajó... próbál elérni egy másik export hajót. Mintha kést döftek volna Dörgő Dunning háborgó gyomrába. Erre csak egyetlen ma-

gyarázat lehet. A Tájfun még mindig ott van. Elképesztő, groteszk, de mégiscsak itt van. és ő, Cale Dunning parancsnok 30 másodpercre volt attól, hogy véletlenül elindítsa a III. vi-lágháborút.

– Jézus, Mária, Szent József – mondta a Columbia parancsnoka. – HÁRMAS KILÖ-VŐÁLLÁS PIHENJ... nem fogunk, ismétlem, nem fogunk tüzet nyitni!!!

Tökéletesen átlátta a helyzetet. Feltételezte, hogy két Kilo van a négyszögben, az egyi-ket eltalálta, és úgy tűnik, közvetlenül azelőtt sikerült aktív kapcsolattal befognia a mási-kat, hogy elveszítette volna a második torpedóját. A megmaradt Kilo most a Tájfunnal be-szél, ami végig ott volt velük, és azt próbálják kideríteni, hogy mi történhetett a K-9-essel... azzal a Kilóval, ami éppen most érkezik meg a Csendes-óceán fenekére. Teljes legénysé-gével együtt.

Dörgőnek nem voltak kétségei. Ha van a kíséretben egy orosz tengeralattjáró, akkor az egészen biztosan a Tájfun. A kérdés most a következő volt:

– Megkockáztathatom-e, hogy ismét lőjek? Válasz: NEM. Már így is kibaszott szeren-csém van, hogy nem indítottam el a III. világháborút azzal, hogy majdnem felrobbantottam egy Tájfun típusú orosz atommeghajtású tengeralattjárót, amit kifejezetten arra építettek, hogy interkontinentális ballisztikus rakétákat lőjön ki. Ezt a kockázatot tudatosan egysze-rűen nem vállalhatom fel. Már így is a lehető legnagyobb szarban vagyok. Nem volt POSIDENT-em a Kilókról. Sem akusztikus, sem vizuális. Nézzünk szembe vele: találomra lőttem. Ez az a pont, ahol visszafordulok, és az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főpa-rancsnokságának kegyére bízom magam.

Dörgő a mélybe parancsolta és nagy sebességre kapcsoltatta a Columbiát, és elrendelte, hogy forduljanak keletnek, és tűnjenek el a várható káosz elől. Átadta a hajót Krause fő-

229

hadnagynak és visszavonult a kabinjába, hogy elkészítse a Fedett Akciók Hírszerzési Szo-bának szánt üzenetet. Tudta, hogy a virginiai Norfolkban körülbelül 13.00 van.

Gondosan fogalmazta meg az üzenetet, nem sok szót vesztegetett. Amikor elkészült, az üzenet így szólt: „A Kilo csapatot Onyeko-tantól északra megtámadtam. Nem tudtam tűz-vezérlési megoldást találni egyik Kilóra sem. Kilőttem két Mk 48-ast a megmaradó négy kísérő által kijelölt három kilométeres négyszögbe. Torpedók aktív keresésre állítva. Egy robbanást hallottunk. Utána telefonkapcsolatok, víz alatti hívójelek, nagy valószínűséggel az egyik export törzs elsüllyedt. A lehallgatott rádióüzenetek alapján az is valószínűsíthető, hogy egy Tájfun típusú tengeralattjáró továbbra is a csapattal van. NEM tervezek további támadást. Mea culpa. Mea maxima culpa.”

Dörgő periszkópmélységbe rendelte a Columbiát és kapcsolatba lépett a műholddal. Nyári keleti idő szerint 06.30-kor adta le a jelentést. 06.47-kor Arnold Morgan admirális, az Amerikai Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója majdnem szívin-farktust kapott. Éppen kávézott és bélszínes szendvicset evett a Haditengerészet főparancs-nokával, Joe Mulligannal a Pentagonban. A darabos egykori tridenti fogathajtó szép nyu-godtan felolvasta az egészet a nemzetbiztonsági tanácsadónak, szóról szóra.

– Az meg mi az istent jelent, hogy mea maxima culpa? Miféle ökörség ez? – Ministráltál te annak idején? – kérdezte a Haditengerészet hithű ír katolikus feje. – Hogy micsináltam? – Voltál-e ministráns. Tudod, azok a gyerekek, akik a mise alatt segítenek a papnak: ők

rázzák a csengőt, meggyújtják a gyertyákat... szenteléskor ők tartják a vizet. – Már hogy a frászba. Amerre én laktam Texasban, vasárnap délelőtt baseballozni volt

szokás. Mea ütő. – Arnie, elfogadom, hogy az olyan magas hivatal, mint az enyém, megkívánja, hogy

szóba álljak magadfajta megrögzött hitetlenekkel. Azonban az a meggyőződésem, hogy tisztában kellene lenned egy az enyémhez hasonló istenfélő család mindennapi szokásai-val. Az oltár lábánál én és egy másik fiú minden vasárnap a mellünkre tettük a kezünket és imádkoztunk: ,Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa”... Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.

– Úgy érted, hogy Dörgő beismeri, hogy átlépte a határt? – Pontosan. És ez jelzi, hogy kitűnő tiszt. Felér a rangjához. És nem retten vissza attól,

hogy beismerje a hibáját. – NEM RETTEN VISSZA? Majd én visszarettentem, a kurva életbe. Az az alak nem

más, mint egy kibaszott seggfej. És ha eltalálta volna azt a kibaszott Tájfunt?... Jó reggelt, elnök úr, épp egy kissé szerencsétlenül jártunk a Csendes-óceánon... az egyik legjobb ten-geralattjáró-parancsnokunk az orosz felségvizeken épp most robbantott fel és süllyesztett el tévedésből egy nagy orosz atomtengeralattjárót. A rajta lévő húsz interkontinentális bal-lisztikus rakétából származó nukleáris köd épp most pusztítja el a Kelet nagy részét... hát nem tök jó?

Joe Mulligan nyelt egyet Arnold Morgan szavainak brutális, eltúlzott iróniáján. – Nyugi, Arnie. Egy ilyen akció során rengeteg kockázat van, minden egyes lépésnél.

Miért nem fogjuk fel úgy, hogy szerencsénk volt? Dörgő eltüntette az egyik átkozott Kilót, miközben volt 33% esélye arra, hogy elindítja a III. világháborút. És úgy tűnik, hogy meg-úszta. Ezzel nagyon szerencsés parancsnoknak mondhatja magát. De abban a játékban, amire mi felkértük, elkel a szerencse.

– Így van, Joe. Mindannyiunknak elkel a szerencse. Az isteni is, hát én ne tudnám? De a Columbiának küldött üzeneteinkben állandóan hangsúlyoztuk, hogy vegyenek fel POSIDENT-et. Ennélfogva az, amit tett, teljesen ellenkezik a parancsainkkal. Nemhogy POSIDENT-je nem volt, de semmiféle kibaszott IDENT-je sem: se POS, se majdnem POS, se lófasz POS.

230

Mulligan admirálisnak az orrába ment a kávé, miközben próbált nem nevetni a feldühö-dött nemzetbiztonsági tanácsadón.

– De Arnie, ha küldünk egy lecseszést a Columbiám, amit mások is láthatnak, és meg-alázzuk a parancsnokukat, azzal semmi mást nem érünk el, mint hogy lerontjuk a hajó mo-rálját. Gondolj csak bele, hogy mit vitt véghez Dunning parancsnok. Ténylegesen elsüly-lyesztett hármat azok közül a Kilók közül. Végrehajtott egy északi sarki átkelést a jégsapka alatt, és még mindig fut. Észrevétlenül.

– Az isten szerelmére, ne meséld el nekem az egész élettörténetét. Nem arról beszélek, hogy mit csinált. Bármelyik jó tengeralattjáró-parancsnok megtette volna ugyanezt. Én most arról beszélek, amit majdnem csinált. Például majdnem kirobbantott egy kibaszott vi-lágháborút. Semmi komoly. Mert úgy tűnik, hogy Dunning képtelen egy olyan egészen egyszerű parancsnak engedelmeskedni, hogy vegyen fel POSIDENT-et. Semmi eget ren-gető. Rutinfeladat. Ezt a seggfejet!

– Akkor mit mondanál, ha az üzenetben az állna, hogy volt POSIDENT-je a Kilókról? Morgan admirális szavak után kapkodott, de életében először semmi nem jött a szájára. – Mert Dunning parancsnok mondhatta volna azt is. És akkor sem lennénk semmivel

sem okosabbak. És ha azt tesszük, amire te célozgatsz, tehát jól letoljuk, esetleg ő is emlé-keztet bennünket, hogy mi mondtuk neki, újra meg újra, hogy a Tájfun eltűnt... Igen, tu-dom, visszanézhetjük az üzeneteket és mondhatjuk, hogy nem pontosan azt mondtuk. De igenis azt mondtuk, és többször is tanácsot adtunk neki. Nézzünk szembe vele... egyikünk sem tudta, hogy a Tájfun még mindig ott van. Még csak nem is sejtettük. Szerintem a pa-rancsnok példásan viselkedett, és az igazat megvallva én valószínűleg ugyanezt tettem vol-na.

– Én is, hogy baszná meg – felelte a nemzetbiztonsági tanácsadó. Joe Mulligan nevetett. – Gyerünk, öreg haver. Harcold végig, amit elkezdtél. Megúsztuk. Gyönyörű, nem?

Most mit csináljunk? Tekintettel arra, hogy az az átkozott K-10-es még mindig szabadon rohangál.

– Jó, egyetértek. Ne kritizáld agyon Dörgőt. De ahhoz ragaszkodom, hogy tudasd vele a véleményemet. És nem akarom, hogy előléptessék. Az ilyen tisztekből nem csinálhatunk századost. Ez egy kibaszott őrült.

Mulligan admirális elvigyorodott és azt mondta: – Természetesen, admirális. Éppen annyira őrült, mint mi voltunk fiatal korunkban.

Bárcsak volna még egy pár hozzá hasonló emberünk! De... lássunk munkához. Itt és most nem sokat tehetünk. Abból nem sül ki semmi jó, ha itt időzünk, és Sanghajig látszik az ár-nyékunk. A Tájfun most már majdnem biztosan végig velük marad.

– Így van. Az az átkozott Rankov túljárt a saját eszén. A hülye hajói túl sok zajt kelte-nek. Dörgő nem tudta őket azonosítani, de a Tájfun nem bizonyult elrettentőnek, mert el-mulasztották nyilvánvalóvá tenni, hogy ott van. De mondok én valamit – ez az egész azt mindenesetre jelzi, hogy milyen elszántak. Mindenképpen el akarják juttatni a Kilókat Sanghajba.

– Ami engem illet, szerintem a Kilo elszállt – felelte Joe Mulligan. – Legalábbis én ezt tettem volna. Ami azt jelenti, hogy jelenleg semmi esélyünk arra, hogy megtaláljuk, mert a nyom kihűlt. Szerintem húz hazafelé. Nem fogjuk elfogni... és azt hiszem, akár el is küld-hetjük a Columbiái Pearl Harborra felújításra. Csak 5000 kilométer onnan, ahol most van. Hat nap alatt odaér, és lesz némi ideje arra, hogy megint a legjobb formába hozzák. A CINCPAC-nak pedig jól jön majd, ha október közepén az Arab-tengeren az új repülőgép-hordozóval járőrözhet majd. De most ráfér egy kis pihi és kikapcs a legénységére.

231

– Oké, Joe. Legyen így. A K-10-est egyszerűen szemmel kell tartanunk, akkor és aho-gyan lehet. Akárhogy is, abból a hétből, amikre utaztunk, hatot elkaptunk, nem igaz? Nem rossz eredmény.

A Columbiára, egy órán belül leadták az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főpa-rancsnokságának az üzenetét Dunning parancsnok számára. A Columbia helyi idő szerint másnap, szeptember 11-én reggel 9.00-kor vette az üzenetet. így hangzott: „Személyesen Dunning parancsnoknak. Üzenetét vettük. Szép volt. Menjen Pearl Harborba. A nemzbizt. tanácsadó a POSIDENT hiányáról: kib. s.f.... Mulligan.”

Három órával később, miközben a Columbia lent a mélyben dél felé haladt a Csendes-óceán északi részén, Dörgő egyedül és gyászos hangulatban olvasta az üzenetet. Rosszabb-ra számított. Akár fel is menthették volna a parancsnokság alól. Utasítása volt arra, hogy vegyen fel POSIDENT-et. De nem ő volt az első első vonalbeli parancsnok, aki elgondol-kodott azon, hogy milyen kibaszottul könnyű Washingtonban ülni egy fotelben, és hogy a dolgok mennyire mások, amikor az ember ténylegesen ott van, és támadni próbál, és meg-próbálja a hajóját biztonságban tudni, és próbálja a felsőbb parancsokat végrehajtani.

Mennyire jellemző, gondolta, hogy a Haditengerészet vidáman elfogadja a Kilo elpusz-títását és burkoltan jóváhagyja a támadást. Mindezek ellenére soha nem hagyja a parancs-nokot kétségek között, hogy ha úgy ítélik meg, megszegte a parancsot, akkor felelősségre fogják vonni.

– Ezt mindenki tudja, Mulligan admirális, mint ahogyan a kekszszenvedélyét is – mor-mogta. És egészen komolyan elgondolkodott azon, hogy vajon megkapja-e valaha is a szá-zadosi előléptetését, ami annyira fontos volt számára. De hát hogyan? Egy ilyen erős ellen-séggel, mint amilyen Morgan admirális, aki ott lesz és figyeli majd minden lépését? Azon is elgondolkodott, így visszamenőleg, hogy mikor merte utoljára bárki is kibaszott seggfej-nek nevezni, még ha kódolva és a világ másik feléről is.

Tizennegyedik fejezet

A szolgálati autó odaállt a Jü Jüan, az Örömök Kertjének bezárt sarokkapujához, és a hátsó ülésen helyet foglaló nagy ember kiszállt és elindult előre. Két Mao Ce-tung overal-los hivatalnok sietve kinyitotta a lakatokat, és a nagyhatalmú egyenruhás katonatiszt bema-sírozott a sanghaji vízpart majdnem teljesen elhagyatott ékkövébe. Délelőtt 11 óra volt, és a kertet délután kettőig nem nyitják meg újra a nagyközönség előtt, de Kína hadurainak a hagyományoknak megfelelően teljesen mások a szabályaik.

A magányos alak acélvasalású fekete cipője pengett a betonösvényen, ahogyan elhaladt a Gyülekezési Kegyelem csarnoka mellett, és továbbhaladt a sövénykerítések között a hosszú tó felé. A Tízezer Virág csarnokához tartott. De ott lelassított, és az enyhe szeptem-beri szitálásban odasétált a kimagasló elegáns gingkofához, ami a kertnek ezt a felét ural-ja... ott menedéket keresett egy olyan facsalád legutolsó példányának nagy legyezőszerű levelei alatt, amik 200 millió évvel ezelőtt nőttek Kína északi részén.

Magányosan dühöngve állt az ágak alatt, mélyeket lélegzett, mintha az önuralmát pró-bálná visszanyerni, hogy eltántorítsa magát a gyilkosság elkövetésétől. Összeszorított jobb öklét belecsapta bal keze nyitott tenyerébe, és azt sziszegte a bajusza alatt:

– Ha képes lennék rá, felrobbantanám a Pentagont... Bárcsak megtehetném! – Voltak olyan alkalmak, amikor Zseng Ju-su admirális volt a Kelet Arnold Morgan admirálisa. Eb-ben a pillanatban a Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek főparancs-noka nem ítélte magát alkalmasnak arra, hogy más emberi lénnyel szót váltson. Különösen,

232

mivel arra számított, hogy bármelyik pillanatban hívhatja Moszkvából Vitalij Rankov ad-mirális, akiről most az volt a véleménye, hogy valószínűleg a legnagyobb tökfej egész Oroszországban.

A műholdas üzenetet banálisnak találta, az állt benne, hogy valamiféle baleset történt a Paramuszir nevű Kuril-sziget déli végénél, és hogy az egyik Kilo eltűnt. A kérdéses időben a tengeralattjáró 70 méter mélyen haladt, és egy három kilométeres körben három orosz romboló és a Nyeprisztupnyij tengeralattjáró-elhárító fregatt védte.

Vele volt továbbá egy 21 ezer tonnás Tájfun típusú tengeralattjáró és állandóan olyan zajfallal volt körülvéve, ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy bármilyen ellenség észlelje.

Az oroszok teljesen tanácstalanok voltak. Egyik lokátoros egység sem jelezte torpedó közeledését. És bár három hajó is jelezte, hogy a négyszög közvetlen körzetében esetleg robbanás történt, egyik sem volt bizonyos az okban. A Kilo egyszer csak nem válaszolt a víz alatti telefonhívásra, és most, öt óra elteltével, a rombolók a petropavlovszki bázisról kért segítséggel együtt próbálják átfésülni a területet. Találtak egy olajfoltot és némi ron-csot, de ezen a ponton – tekintettel az orosz kíséret áthatolhatatlannak hitt erejére – még csak valamiféle balesetre gyanakszanak: valószínűleg a tengeralattjáró belsejében történhe-tett egy hatalmas akkumulátorrobbanás.

Zseng admirális még soha életében nem olvasott ilyen öntelt, tompa észjárású és meg-gondolatlan jelentést. És olyant sem, ami ehhez hasonlóan távol áll a tényleges helyzettől. Amikor az üzenet megérkezett, az admirális csak egyetlen kérdést tett fel magának: nyil-vánvaló lehetett-e egy potenciális támadó számára, hogy a Kilókat egy orosz Tájfun kísér-te? A válasz: Nem. A Tájfun azért volt ott, hogy elrettentse az ellenséget, és az ő vélemé-nye szerint csődöt vallott. Még Rankov is kénytelen lesz elismerni, hogy csődöt mondott, mert hogy az amerikaiak nem tudták, hogy ott van.

Hitetlenkedve olvasta a jelentést és meg volt ütközve azon, amit fehér szájú haragjában úgy fogalmazott meg, hogy „a szláv paraszt elme fafejű tompasága”. Irodája magányában mélységes felháborodásának egyenesen fizikai jelei mutatkoztak. Klausztrofóbiás lett, úgy érezte, mintha be lenne falazva, miközben semmi mást nem kívánt jobban, mint hogy a falhoz vágjon valamit. Ehelyett azonban odahívatta hivatali autóját, és elintézte, hogy megnyissák számára a Jü Jüan kapuit, és azonnal odavitette magát.

Zseng imádta a magányos helyeket. Eszébe sem jutott volna, hogy akkor időzzön kert-ben, amikor tömegek nyüzsögtek ott: reggel nyolctól tízig és délután kettőtől ötig. Most körülsétálta a széles gingkofát, és száguldozó gondolatainak kuszaságát ismételgette ma-gának:

– A biztonságőrületük... az az észveszejtő butaságuk... mindössze annyit kellett volna tenniük, hogy megmondják az amerikaiaknak, hogy ott a Tájfun, és akkor ez soha nem kö-vetkezik be. Mert az amerikaiak soha nem mertek volna kilőni egy torpedót, ha csak egy százalék esélyük van arra, hogy egy olyan orosz tengeralattjárót találnak el, ami interkonti-nentális ballisztikus rakétákat szállít, és a

Tájfunon minden bizonnyal voltak ballisztikus rakéták... hiszen erre való... és ráadásul mindez orosz vizeken.

Zseng Ju-su admirálisnak nem voltak kétségei. A Pentagon emberei robbantották fel a víz alatt a kilencedik Kilót... mint ahogy felrobbantották a K-4-est és a K-5-öst... és aho-gyan elpusztították a K-6-ost, a K-7-est és a K-8-ast a csatornában. Akármit is mondjon Moszkva, Zseng egy használt riksát sem tenne fel arra, hogy a tízedik Kilo megérkezik Sanghaj kikötőjébe. Elkeseredetten rázta meg a fejét és dühöngve gondolta végig az egész jelenetet, ami Paramu-szirtől délre abban a széles átjáróban történt. Egész bizonyossággal el tudta képzelni az üregesedés okozta dübörgést, amint a kísérőhajók tengelyei és hajó-csavarjai forogtak, az egyik előre, a másik hátra. Tudta, hogy az aktív lokátorozás még hozzáadódik a lármához, és azt is tudta, hogy ekkora zaj komoly gondot okoz egy portyázó

233

amerikai tengeralattjáró számára. Az amerikai lokátoroscsapatnak sehogy sem sikerül a Ki-lókat bármilyen módon érzékelni.

De volt az éremnek egy másik oldala is. Sőt, ami azt illeti, még számos másik oldal volt. A legfontosabb talán az, hogy az amerikaiak állandóan fejlesztik víz alatti fegyverei-ket. Már régóta képesek arra beprogramozni a torpedóikat, hogy a felszín alatt 13. méterre vagy annál mélyebben levő célpontot derítsenek fel és aztán semmisítsenek meg. Vagy tíz, esetleg húszméteres mélység alatt? Valahogy úgy. Egy ilyen fegyver nyilvánvalóan kikerü-li a felszíni kísérőhajókat és eltalálja a tengeralattjárót lent a mélyben.

Zseng azt is tudta, hogy az oroszok eltérítőket vontattak mind a négy kísérőhajón, hogy bármiféle bejövő torpedót magukra vonjanak. De hallott ő az Amerikai Egyesült Államok-nak egy további taktikai újdonságáról is: egy olyan készülékről, aminek a segítségével az irányítási tiszt továbbküldheti a víz alatti torpedót a csali mellett, hogy az tovább kereshes-sen és egy távolabbi célpontra álljon rá, mindezt szorosan ellenőrizni lehet a tüzelő tenger-alattjáróról.

Ez szükség esetén még azt is lehetővé teszi a torpedónak, hogy keresztülszáguldjon a négyszögön, aztán visszatérjen, hogy újra körülnézhessen, és aktívan kereshesse védtelen víz alatti áldozatát, és egészen biztosra menjen. Zseng szerint nagy valószínűséggel ez tör-ténhetett a K-9-essel. Arra hajlandó volt, hogy fejet hajtson a fejlett technológia előtt. Az előtt az agyalágyultság előtt viszont nem tudott fejet hajtani, hogy napi 24 órán át olyan zajfallal vegyék körül magukat, ami megakadályozza, hogy érzékeljenek egy feléjük tartó „okos” rakétát.

Ami előtt szintúgy nem tudott fejet hajtani, az az oroszoknak az a teljesen dermesztő döntése, hogy nem figyelmeztették az amerikaiakat, vagy legalábbis nem tették teljesen nyilvánvalóvá, hogy amennyiben tüzet nyitnak, jó esélyük van arra, hogy egy portyázó orosz Tájfunba eresztenek bele egy torpedót, és ily módon casus bellit produkálnak a III. világháborúhoz.

Zseng szerint éppen ez volt az egész szörnyű szituáció kulcsa. Felnézett az éppen serke-nő gingkomogyorók – Kína egyik csemegéje – kis csomói között, és maga elé képzelte az Orosz Haditengerészet személyzeti állományának széles balti arcait, akikkel dolga volt... szellemi füleivel hallotta nagy szürke nyugati szomszédjuknak azt a zengzetes, diadalmas katonazenéjét, ami kínai fülnek olyan vaskos és diszharmonikus. Komolyan elgondolko-dott azon, hogy vajon mit is utál jobban: az oroszok tompa, kifinomulatlan, laposan kiszá-mítható észjárását, vagy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének fölényeske-dő, high-tech, törvénytelen negédességét.

Odaballagott egy nagy lugashoz, ahonnan szép kilátás nyílt a 70 méter széles Huangpu-folyóra, és úgy találta, hogy meg tudja válaszolni ezt a kérdést. Az oroszokat több szem-pontból lenézte, az amerikaiakat viszont megvetette.

Miközben sofőrje a Fucsou utcai kapunál várta, a Haditengerészet főparancsnoka úgy döntött, hogy a Bund sugárúton sétálja ki magából a gondokat, azon a sétányon, ami a partvonal mentén húzódik és követi azt a nagy jobb oldali kanyart, amivel a folyó a Jangce deltája felé tart. Időnként megállt, és belehallgatott Kína legvirágzóbb és legforgalmasabb tengerparti kikötőjének a mindennapi életébe – a dokkok több mint ötven kilométer hosz-szan húzódtak a sanghaji partvonalon.

Zseng hallgatta a vízen átharsanó hajókürtök és szirénák hangját, ismerős hang volt ez számára, amióta csak az eszét tudta. Nézte, ahogyan a megrakott kompok helyért versen-genek régi lapos orrú gőzösökkel és teherhajókkal. Közben ősrégi vitorlás dzsunkák laví-roztak hatalmas szénszállító uszályok között, és mindennek a közepén helyi kereskedőcsa-ládok próbáltak manőverezni lakócsónakjaikban egyetlen hatalmas evezőjükkel, a julóval.

A Kínai Haditengerészet profi főparancsnoka csak megrázta a fejét ennek a hátborzon-gató fegyelmezetlenségnek, a Huangpu barna vizén folyó kereskedelmi karnevál jótét káo-

234

sza láttán. A látvány vibráló volt, de nem kifejezetten tipikus, mivel Sanghaj ugyanakkor a Kínai Haditengerészet központja is volt. Itt, a Dzsiang-Nan, a Hu-dong és a Huangpu ha-talmas hajóépítő műhelyeiben készültek Kína legnagyszerűbb hadihajói: a 4 ezer tonnás Luhu típusú romboló, a 25 Jianghu típusú fregatt, a Luda típusú rombolók, amik közül az egyik, a 3670 tonnás Nanking évekig Zseng admirális otthonául szolgált.

Ha becsukta a szemét, most is maga előtt látta a hajót: zömök, ferde kéményét, remek, 150 méteres törzsét, az orron pontosan a 130 milliméteres főfegyver előtt elhelyezett ten-geralattjáró-ellenes rakétavetőinek a technológia állása szerinti legmodernebb kilövőberendezését. Zseng jól elboldogult azzal a hajóval, a jó öreg 131-essel. Micsoda idők voltak! Maga elé képzelte azt a 120 rakétát, amit vinni szokott. Az életét odaadta vol-na azért a lehetőségért, hogy most elsüthesse azokat a rakétavetőket valahol a Kuril-szigetektől keletre, ahol, tudta, egy amerikai atom-tengeralattjáró arra vár a mélyben, hogy csapást mérhessen a megmaradt Kilóra.

Felidézte szeptember 5-e délelőttjét, amikor megkapta azt az üzenetet Vlagyivosztok-ból, amit a Csabanyenko admirális Oljutorszkij környékéről adott le: „Rövid, megszűnő kapcsolatot észleltünk, három radarpászta, balra tíz kilométerre... Lehetséges, hogy US SSN.” Emlékezett az orosz parancsnok nemtörődöm elbizakodottságára is: „ További óvin-tézkedés nem indokolt. Az akusztikus fal helyén van. Az USA tehetetlen... „

Hát persze. Zseng admirális borúsan sétált vissza a Bundon a kertekbe, vissza a hatal-mas gingkofához, ami hazája ősi lelkét látszott megtestesíteni. Nagyon szeretett az árnyé-kában álldogálni, és mindannyiszor, amikor Sanghajban járt, meg is tette... csak állt ott, az alatt a fa alatt, ami már élt 400 évet és még élni is fog további 600-at – a fa, ami hazája öröksége, és amihez képest egy dinoszaurusz csak felkapaszkodott senkiházi.

Mérge mostanra alábbhagyott, és az eső is elállt. Körbesétált a kis tó körül, a Kilenc Oroszlán Pavilonjához. Továbbment a középső tó keleti partján a Diadalmámor Tornyá-hoz, ami nem jelenlegi hangulatát testesítette meg. Azt mérlegelte, hogyan viselkedjék fe-letteseivel. Érezte, egészen biztosan érezte, hogy időt nyerhet, ha sikerül magánkihallgatást kérnie a Legfőbb Vezértől. Az öreg biztosan megadná. De volt egy dolog, ami számára kedvező irányba fordíthatná a dolgok menetét... ha valamikor az elkövetkező két hét fo-lyamán a 10-es számú Kilo sértetlenül hazaérkezne Sanghaj kikötőjébe, az állomáshelyére.

Meggyötörten ment vissza a Jü Jüan, az Örömök Kertjének kapujához, és beszállt a ha-ditengerészeti szolgálati autóba. Fel kell készülnie arra, hogyan fog szembenézni a kínai kormányból kiinduló elkerülhetetlen vizsgálatokkal. Az egész elkerülhetetlenül azzal fog végződni, hogy ő, Zseng, és admirálisai megpróbálják elmagyarázni civileknek, hogy miért bizonyult olyan katasztrofálisan nehéznek néhány tengeralattjáró békeidőben, főleg a baráti és szövetséges Oroszország vizein való hazaszállítása.

Vitalij Rankov admirális az éjszaka nagy részét a Kremlben töltötte, egyenruhában. At-tól fogva volt ott, hogy 2.00-kor megjött az az üzenet a Csendes-óceáni Flottától, miszerint az egyik Kínába tartó Kilót elveszítették a Kuril-szigetek északi részén. Megpróbált nyu-godt maradni, figyelmesen meghallgatta az orosz kísérőhajók parancsnokainak jelentéseit és észrevette, hogy mindannyian azt mondták, hogy bűncselekmény gyanúja nem merült fel. Tényleg nem?

Azt jelentették, hogy senkinek semmiféle bizonyítéka nincs arra, hogy támadás történt. Az amerikaiak egyszerűen nem érzékelhették a Kilókat lokátorral, és ugyanolyan bizton-sággal kijelenthető, hogy nem is láthatták őket. A Kilókat tehát senki nem támadhatta meg. Hacsak egy amerikai tengeralattjáró-parancsnok nem jutott arra a nyughatatlan döntésre, hogy kilő egy torpedót el egyenesen a kísérőhajók mellett, ami valahogyan kikerülte a csa-likat, elkanyarodott a világ legnagyobb tengeralattjárója mellett és becsapódott a Kilóba. Nem, Rankov admirális ezt sem igazán értette.

235

Az óriási termetű egykori orosz hírszerzési tiszt nem lett volna nagy szakember a ten-geralattjárós fegyverek területén; meg sem közelítette kínai kollégája, Zseng admirális szakértelmét a tengeri hadviselés terén. De az Amerikai Egyesült Államok fegyverzetében rejlő lehetőségeket azért eléggé ismerte.

Ugyanakkor minden rendelkezésére álló elemi logika ellenében is tudta, hogy kinek a keze van a háttérben. Ugyanaz a kéz, amelyik három hónappal ezelőtt egyetlen ördögi csa-pással megsemmisített három tengeralattjárót, két Tolkaty uszályt és egy jó darabot a Belomorszk-csatornából. Arnold Morgan admirális kezéről volt szó. Ez év során nem elő-ször Vitalij Rankov minden lelkiismeret furdalás nélkül képes lett volna megfojtani az Amerikai Egyesült Államok hírszerzésének kötekedő volt első emberét.

Ebben a pillanatban nagyon szerette volna felhívni a Fehér Házat és összeveszni Morgannal, megfenyegetni mindennel, ami csak létezik: megtorlással, az Emberi Jogok Bí-róságával, az Egyesült Nemzetekkel, a világ nyilvánossága előtti megszégyenítéssel. De egyszerűen képtelen volt felvállalni az elkerülhetetlenül megalázó beszélgetést a borotva-éles Morgannal, a texasinak a szörnyű, dörzsölt hangsúlyaival... Na de Vitalij... meg kell erősítened a védelmedet... mindenféle dolgok történnek.

Nem. Nem tudná elviselni. Ehelyett inkább a kínaiakat kell kiengesztelnie. És minde-nekfelett azt kell minden erejével biztosítania, hogy az utolsó Kilo megérkezzék Sanghaj-ba. Annak a minden méltányosságtól elrugaszkodott gazfickónak a gonosz mesterkedései ellenére, aki az Amerikai Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója cím-nek örvend.

A Columbia már majdnem 150 kilométerre volt a tetthelytől és gyorsan haladt dél-délnyugat felé 4000 méter mély vízben a Midway-szigetek felé. A tengeralattjáró még mindig simán futott, de Dörgő már egy hónapja maximális terheléssel járatta mind a hajót, mind a legénységet, és boldog volt, hogy a kitűnő Pearl Harbor-i tengeralattjáró-bázisra térhet meg pihenni és kikapcsolódni, valamint némi régen esedékes felújításra. Ha már ott lesz, akkor kikapcsolják a reaktort, feltöltik a készleteket, ellenőrzik az alkatrészeket. Al-vázkezelésre viszont nem szorul a Columbia, mivel az északi-sarki jeges vizekben nem él-nek meg azok a meleg vízi kagylók és növények, amik mindig megtelepszenek a törzsön, amikor a tengeralattjáró melegebb tengereken jár.

A Columbia békés, hétnapos utat tett meg a Csendes-óceánon, északról hagyta el a Midway-szigeteket és a Hawaii-gerincet is északról vette. Dörgő jobbról elhagyta Kauai szigetét, aztán élesen jobbra fordult a Kauai-csatornába, el a Barbers Point mellett és végig Honolulu sziklás déli partvonala mentén. Szeptember 17-én érkeztek meg Pearl Harborba, pontosan egy héttel azután, hogy Paramuszir mellett 200 méter mélyre küldték a K-9-est.

A fedett akciós tengeralattjáró legénysége nagyon boldog volt, hogy élvezheti a szigeten a ragyogó napsütést. Négy hetet töltenek majd ott, miközben a Columbiát átvizsgálják, és kisebb felújításon is átesik. A tisztek behozhatják a lemaradást a papírmunkában, a legény-ség számos tagja segíti majd a Pearl Harbor-i mérnökök munkáját, míg mások a készletek leltározását és újrafeltöltését felügyelik majd. Mindannyian bőven kapnak időt arra, hogy meglátogassák a szigetet, és a nem házasok nagy várakozással néztek Honolulu legendás éjszakai szórakozóhelyeinek meglátogatása elé.

Amikor megérkezett, Dörgő azonnal felhívta Jót annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok keleti partján rendkívül kora reggel volt még. Megosztotta a feleségével azt a szintúgy rendkívüli hírt, hogy elképzelhető, hogy a Columbia a december elején az

Arab-tengerre újonnan odaérkező repülőgép-hordozó csoporttal kell hogy járőrözzön majd három hétig. Ez azonban még távolról sem biztos. Jo egykedvűen fogadta egy újabb tönkretett karácsony hírét. Egyszerűen csak nagyon megkönnyebbült, hogy a férje bizton-ságban van.

236

Dörgő mondta neki, hogy egy darabig Pearl Harborban lesz, mire Jo megkockáztatta a kérdést, hogy hogy a fenébe került oda.

– Azt hittem, valahol az Atlanti-óceánon vagy, nem a Csendesen – mondta. – Bocs, édesem, de ezt nem mesélhetem el – válaszolta Dörgő derűsen. – Sose felejtsd

el, hogy az én szakmámban minden szigorúan titkos... Elmélyítette a hangját, és hozzátette: – Dunning vagyok... Cale Dunning... egy negyed híján 007.

Szept. 17., 16.30, É 34,00, K 142,00 Japán keleti partjától 240 kilométerre 10 000 méter mély vízben az orosz építésű, de már kínai parancsnokság alatt álló Kilo típusú tengeralatt-járó akkumulátorral haladt a víz felszínétől 100 méterre 9 csomós sebességgel. Ken Ju-feng százados, aki korábban Kína új 8 ezer tonnás Hszia típusú atom-tengeralattjárójának volt a parancsnoka, mostanra szakértőjévé vált az orosz dízel-elektromos hajónak, amely olyan sokat jelentett a főparancsnokának. Ken százados volt a rangidős a Kínai Haditenge-részet még aktív, tengeralattjárón szolgáló tisztjei közül. Kiváló eredményeket ért el a híre-sen nehéz irányítású Hsziával, aminek a hatalmas nukleáris töltettel felszerelt rakétáival, a CSS-NS-4-esekkel állandó és vég nélkül gondok voltak.

A százados végül otthagyta a programot, mert olyan valószínűtlennek tűnt, hogy Kíná-nak valamikor is legyen egy működő, három ilyen SSBN-ből álló flottája. Mindenesetre Zseng admirális Ken Ju-fenget tartotta az ideális embernek arra a feladatra, hogy legveszé-lyesebb útján a Kilót irányítsa. A sanghaji születésű százados a régi, fegyelmezett iskola híve volt. Amikor a kilencedik Kilo elpusztult Paramuszir mellett, ő volt az, aki azt mondta a fedélzeten levő orosz tiszteknek, hogy eltűnik a helyszínről, elfelejti a kíséretet és szép nyugodtan öt csomóval elmegy Sanghaj irányában, végig lemerülve. Utasította a fedélzeten lévő orosz főhadnagyot, hogy értesítse szándékairól a kísérőcsapat parancsnokát, attól kezdve Ken százados figyelmen kívül hagyott minden más hajót és üzenetet, elrendelte, hogy egy napra általánosan csökkentsék a sebességet, és szépen elkúszott.

Azután pedig teljes gőzzel Sanghajnak. Nyugatiasan szólva Ken százados úgy döntött, hogy belevág.

Felesleges hősködésre különben sem volt ideje. Arra pedig nem volt kedve, hogy felku-tasson egy amerikai atom-tengeralattjárót, és esetleg harcba bonyolódjék vele. Mert tudta, csak egyetlen olyan eredmény van, amiért az egyesített haderőnemek főparancsnoka mé-lyen hálás lenne neki: ha épségben hazajuttatná a tízedik Kilót Sanghajba.

Mostanra már jócskán úton volt, Paramuszirtől hét napra délre, és szabadon haladt. Hosszú idő óta először ő maga volt felelős a saját cselekedeteiért. És igenis hazaviszi a Ki-lót. Tetszett neki az új hajó, úgy találta, hogy jól kezelhető. Különösen azt szerette rajta, hogy olyan messzemenőleg megbízható. Ken százados úgy számított, hogy szeptember 23-án délután ér majd be a dokkba Sanghajban. Amikor legelső éjszaka feljött pipázni a kö-zépső Kuril-szigettől keletre, kapcsolatba lépett a műholddal és tájékoztatta a főparancsno-kot a szándékairól. Két órával később ismét lemerült és tovább haladt szeretett Kínája, azon belül is szeretett szülővárosa felé délnek. Torpedók betöltve. Ken százados nagyon veszélyes ember volt.

Az, hogy pontosan mennyire veszélyes, nem volt ismeretes a Pentagon számára. De az 52 éves Kent maga Zseng választotta ki erre a feladatra, és nem pusztán azon az alapon, hogy ő volt a legtapasztaltabb az első vonalbeli tengeralattjáró-parancsnokok közül, hanem háttere és politikai „pedigré”-je miatt. Ken Ju-feng a hatvanas évek közepén vörösgárdista volt, Mao Ce-tung fanatikus tizenéves hívőinek egyike, amikor az elnök akarattal és szán-dékosan véres zavargást keltett a kínai lakosság körében. Ken ekkoriban a nagy Kína ügyének híve volt, és az mind a mai napig is. 1966-ban tizenhat évesen Sanghaj hírhedt Huszonnyolcas Számú Iskolája Első Hadosztályának az Első Brigádját vezette. Ez egy

237

húsz vörösgárdistából álló félelmetes csapat volt, akik akkor kerültek az újságok címoldal-ára, amikor saját tanáraik közül hármat megkínoztak, kettőt megvakítottak, további kettőt pedig arra késztettek, hogy kiugorjék a hatodik emeleti ablakból. Ken Ju-feng tulajdonkép-pen egy fegyveres utcai banda vezére volt. Nevét megváltoztatta: „Ken, Mao Elnök Sze-mélyes Őre”; puskát és korbácsot hordott és éjszakánként a Kulturális Forradalmat támo-gatva pogromokat rendezett a szegényebb környékeken: a nép ellenségeit kereste, avagy, Mao kifejezésével élve, a „kapitalizmus útépítőit”, amibe tágabb értelemben beletartozott mindenki, aki sikeres volt.

Az alatt a 12 hónap alatt, amikor Mao a felnőttek ellenében a kínai ifjúság legerőszako-sabb elemeinek adott hatalmat, Ken olyan sok tanár és értelmiségi megkínzásáért volt fele-lős, hogy Sanghaj központjában egy egész színházat az ellenőrzése alá vont, hogy neki és kollégáinak legyen hol végrehajtani a tudósok, értelmiségiek és professzorok rendszeres verését, gyakran majdhogynem agyonverését. Kerületében ijesztő szintet ért el az öngyil-kossági ráta, mert Ken mindig végignézette a házastárssal és a gyerekekkel a másik szülő megkínzását. Az a hír járta, hogy az okoz neki a legnagyobb örömet, ha „sugárhajtású po-zícióba” kényszerítheti a nőket: egészen a lapockájukig hátrafeszítette a karjukat, amíg ki nem ugrott. Az emberei néha kénytelenek voltak halálra rugdosni a tiltakozó férjeket.

Ken nem tett engedményeket a nőknek. Modernebben kifejezve nem érzékelte a nemi különbségeket, és sohasem nősült meg.

Amikor véget ért a tizenéves vörösgárdisták gonosz és rettegett uralma, a fiatal Ken si-mán és hatékonyan átállt a rebellis vörösgárdistákhoz, akik vég nélkül járták az utcákat és harsogták Mao gondolatát, hogy „Az egyik osztály vad harcban dönti meg a másikat”.

A hatvanas évek végére brutalitása Kína egész történelmének legkegyetlenebb asszo-nyának tudomására jutott: Csiang Csing egykori színésznőről van szó, aki aztán Mao fele-sége lett. Ő tette Kent a pogromokat szervező és végrehajtó bandák egyik legfiatalabb ve-zetőjévé. Végigpusztították az országot: iskolákat, egyetemeket és könyvtárakat tettek tönkre, könyveket égettek, ablakokat törtek és teljes rettegésben tartották Kína nagyváros-ainak akadémiai közösségeit.

Mao asszony négy évig alkalmazta a fiatal Kent, amely időszak végén maga teljesítette Ken azon vágyát, hogy beléphessen a Kínai Néphadsereg Haditengerészetéhez. Mivel a sanghaji rakparttól egy sarokra született, a lehetőséget teljes mértékben kihasználta, és ha-marosan tiszti rangra emelkedett. Magas, távolságtartó ember volt, sötét hajú és sima mo-dorú, barátai nem voltak, de felszíni hajóskapitánynak bevált. Soha nem volt népszerű, és csak egyetlen egyszer keveredett botrányba: azzal vádolták, hogy elvágta egy sanghaji prostituált torkát. A gyanú azonban soha nem igazolódott be.

Amikor Ken átlépett a tengeralattjárókhoz, helyzete gyorsan javulni kezdett. Rettenthe-tetlen víz alatti parancsnok lett belőle, és a haditengerészet legjobb fegyverzeti tisztjének tartották. Néhány rangidős parancsnok azonban ismerte szörnyű múltját, és legtöbb kollé-gája különben is messziről elkerülte.

Zseng admirális mindig is tudta, hogy pontosan ennek a furcsa és érzéketlen gyilkosnak a vérrel szennyezett kezei lesznek azok a kezek, amikben a K-9-es és a K-10-es kormányát látni kívánja. Zseng ösztönösen megértette, hogy amennyiben az Amerikai Egyesült Álla-mok Haditengerészete megpróbálja levadászni a kínai tengeralattjárókat, azt fedett akciós atom-tengeralattjáróval teszik. Azt is tudta, hogy egy ilyen küldetésen az amerikai pa-rancsnok könyörtelen ellenfél lesz. Akárki is legyen az az amerikai, Kenben emberére ta-lál, hiszen ő a legkisebb provokációra lőni fog. Semmiféle bűntudata nem volt egy ilyen parancs kiadásával kapcsolatban – ebben a pillanatban legalábbis. Az útban Sanghajba rö-vid időre ismét pipázó 10-es Kilónak küldött új műholdas üzenet szó szerint tartalmazta er-re vonatkozó nézeteit.

238

Szept. 23., 17.30. A Sanghaji Haditengerészeti Támaszponton Zseng Ju-su admirális ki-törő örömmel vetette karjait Ken százados nyakába, amint a 10-es Kilo parancsnoka partra lépett a tengeralattjáróból, ami megtette a szibériai utat Észak-Oroszországból. Zseng elő-zőleg utasította a törzset, hogy az orosz összekötőcsoportot, akik a fél világon át elkísérték a kínai századost, megkülönböztetett tisztelettel kezeljék, és hogy aznap este mind a hat vele és a rangidős kínai tisztekkel vacsorázzék.

Mindezek előtt azonban személyesen akarta beszámoltatni Ken századost. Az elkövet-kező órában azonban nagyon kevés újat tudott meg.

Nem, a tengeralattjárók egyáltalán nem voltak tudatában annak, hogy üldözi őket az Amerikai Egyesült Államok atom-tengeralattjárója. Igen, a víz alatti akusztikus védőfal, amiről azt hitték, hogy biztonságban tartja majd őket, valóban mindent kizárt. Nem, nin-csen döntő bizonyítékuk arról, hogy támadás érte őket. Ha a kilencedik Kilót torpedótalálat érte, akkor azt briliáns módon hajtották végre. Igen, az adott pillanatban úgy másfél kilo-méterre voltak. Igen, a lokátoros jelezte, hogy robbanás történt, de egyszerűen képtelenség volt bármi biztos következtetésre jutni arról, hogy vajon mi okozta, hiszen olyan elképesz-tő zaj vette körül őket. Igen, ez így ment már a Bering-szoros óta.

Végül Zseng admirális feltette legjobb tengeralattjáró-parancsnokának azt a kérdést, ami ezekben a napokban egyfolytában emésztette:

– Gondolja, hogy jobb lett volna biztosan tudatni az amerikaiakkal, hogy a Tájfun ott van és délnek halad a két Kilo között?

– Igen, uram. Igen, jobb lett volna. Ami azt illeti, én azt hittem, hogy tudják. Ön most nagyon meglepett... El sem hiszem, hogy senki sem tudta, hogy a Tájfun ott volt.

Október 1-én Zseng admirális elindította az új Kilót a kantoni déli támaszpontra. A 2000 kilométeres útra, ami hat napig tart majd, Ken százados parancsnoksága alatt már tisztán kínai legénységgel indult a hajó.

Október 7-én tehát a Gyöngy-folyó új tengeralattjáró-dokkjában hivatalosan is Zu Dzsi-kej altengernagy, a Déli Flotta parancsnokának kezelésébe került a Kilo. Kettős célú flotta-közi átrendezés volt ez. Zseng admirális egyszerűen úgy gondolta, hogy a tengeralattjáró ügyét jobb Kantonból intézni, mert lehet, hogy rövidesen úgyis továbbküldik még délebb-re, hogy megtudják, hol is folytatják a tajvaniak az atomkísérleteiket. Tajvan szigetének tényleges visszafoglalása azonban várat magára, amíg az oroszokkal meg nem állapodik egy új üzletben további Kilókról.

Október 14-én reggel 10.30-kor jelentkezett a Kínai Hírszerző Szolgálat egyik mély fe-désben Tajvanban dolgozó hírszerzője. Egy biztonságos házból beszélt, de rendkívül sie-tett, és kizárólag személyesen Feng Wei tábornokkal volt hajlandó beszélni.

Üzenete a végletekig rejtélyes volt. „Liao Li, a Tajvani Nemzeti Egyetem professzora hirtelen eltűnt, egy nagyon fontos kurzus kellős közepén. A Dupla 10-i nemzeti ünnep tisz-teletére tartott szünet után nem jelent meg. A hallgatók el vannak képedve. Az oktatói kar hallgat.”

Feng tábornok visszaidézte magában a kétévente tartott júniusi konferenciát, és rávetette magát a Zseng admirálisnak a közelben, a pekingi Haditengerészeti Főhadiszállásán lévő irodájával összekötött titkos telefonvonalra. Szó szerint beszámolt a telefonbeszélgetésről és információkat kért a Hai Lung 793-as következő indulásáról.

Zseng admirális javasolta, hogy a tábornok azonnal jöjjön az irodájába. Egy órával ké-sőbb minden kétséget kizárólag megállapították, hogy a holland építésű tengeralattjáró két nappal azelőtt, október 12-én útnak indult. Mindketten biztosak voltak benne, hogy az is-mert atomfizikus a fedélzeten van. Abban is holtbiztosak voltak, hogy valami fontos kellett hogy történjék abban a titokzatos nukleáris laboratóriumban ott lent délen, akárhol is van pontosan.

239

Zseng azonban azt gondolta, tudja, hol, és küldött egy sürgős üzenetet Zu Dzsi-kej ad-mirálisnak Kantonba. „24 órán belül küldje a nemrég megérkezett Kilót Ken Ju-feng szá-zados parancsnoksága alatt az indiai-óceáni Kerguélen szigetére. Távolság 13 600 kilomé-ter. Tankolás a Lombok-szorostól délre. Részletes utasítás megy.”

12 órával később, helyi idő szerint 11.00-kor, még mindig október 14-én a Virginia-beli Langleyben a CIA főparancsnokságán a Távolkeleti Osztály vezetője, Frank Reidel kódolt műholdas üzenetet kapott Tajpejből. Nyilvánvalóan felbecsülhetetlen értékű munkavezető-jüktől, Carl Chimeitől származott, aki a szuaói tengeralattjáró támaszpont dokkjain dolgo-zott.

Az állt benne: majdnem biztos abban, hogy felismerte a két nappal korábban, tizenket-tedikén kora hajnalban a Hai Lung 793-asra beszálló egyik civil utast. Éppen akkor olva-sott egy hosszú cikket a Tajvani Nemzeti Egyetem egy brosúrájában, ami két fényképet is közölt a férfiról. Carl Chimei meg merne esküdni, hogy az utas Tajvan legkiválóbb atomfi-zikusa, Liao Li professzor volt.

Frank Reidel sutba dobta a protokollt, és a szupertitkos vonalon felhívta a Fehér Házban egyenesen Arnold Morgan admirálist.

– Itt Morgan. Mondja. – Frank Reidel vagyok, uram. – Üdvözlöm, Frank. Mi a dörgés? – Tajpeji emberünk biztos benne, hogy október 12-én hajnalban, két nappal ezelőtt Taj-

van legfontosabb atomfizikusát látta az egyik Hai Lung tengeralattjáróba, a 793-asba be-szállni. A hajó szinte azonnal elindult. Azt szokás szerint senki sem tudja, hogy hová.

– Nos, Frank, ez jó kis információ. Nagyon jó. Figyeljenek tovább – és ezzel lecsapta a telefont.

– Modortalan fasz – mondta a CIA-s vigyorogva. De aztán magának még hozzátette: – Mint valami telefonkezelő, a tudatlan szarházi... a legrosszabb az egészben, hogy majdnem szimpatikus.

Morgan admirális mondta a titkárnőjének, hogy rendelje oda Charlie-t az ajtó elé, aztán hívja fel Mulligan admirálist, és mondja neki, hogy „ne mozduljon, míg oda nem érek”.

Egy órával később, már a Pentagonban mindössze egy pár percig tartott a két admirális-nak azt eldönteni, hogy éppen ideje, hogy alaposan megnézzék, mit is csinálnak a tajvaniak azon az istenverte szigeten.

– Úristen – mondta Arnold Morgan. – Lehet, hogy azok az őrült faszok biológiai fegy-verekkel foglalkoznak, vagy valami hasonlóval... teljesen üldözési mániájuk van a száraz-földi Kínától.

– Szerintem sokkal valószínűbb, hogy nukleáris fegyverekben utaznak, különösen hogy ez a nagy fej prof van útban feléjük azon az átkozott tengeralattjárón – mormogta a Hadi-tengerészet főparancsnoka.

12.37-kor Mulligan admirális titkos üzenetet küldött a Columbiának Pearl Harborba. „Személyesen Dunning parancsnoknak: Sürgősen menjen Kerguélenre. Két hét alatt vé-gezze el a sziget alapos átvizsgálását.

Cél: a titkos tajvani tevékenység helyszínét megtalálni. Maradjon észrevétlen, ismétlem, észrevétlen. A COMSUBPAC értesítve, hogy továbbra is a SUBLANT OPCON alatt tevé-kenykedik. Biológiai vagy nukleáris fegyver gyártására gyanakszunk a helyszínen. És/vagy potenciális kormány búvóhely kínai megszállás esetére.

Tajvan Hai Lung-típusú 793-as tengeralattjárója október 12-én elhagyta Szuaót. Kerguélenre megérkezése november 18/19-re várható, valószínűleg a tajvani létesítmé-nyekre visz utánpótlást. Feladata: megtudni, hogy HOVÁ. Semmi más. ROE csak önvéde-lemből.

240

Ha teljesítette a feladatát, azonnal hagyja el a terepet és jelentsen. Siker esetén további lépések még megfontolás alatt.”

Okt. 15., 12.00. Kína legújabb Kilo típusú tengeralattjárója elhagyta Kantont és megtett nyolcvan kilométert délnek a Gyöngy-folyón, el Kowloon és Makaó városa mellett, amik a két szemközti parton őrzik ezt a nagy kínai torkolatot. Amikor túlért azon a milliárd apró szigeten, amik a Dél-kínai-tengernek ezt a nyüzsgő térségét tarkítják, a Kilo lemerült, és 9 csomóval keletnek fordult. Három és fél napba telik majd, mire eléri a Fülöp-szigetek északi csücskét, hogy aztán délnek forduljon a Lombok-szoros felé, onnan pedig Kerguélenre vegye az irányt. Ken Ju-feng százados a parancsnok.

Okt. 15., 19.36. A USS Columbia elindult Pearl Harbor hosszú történelmi vizein kifelé. A hídon az esti hideg ellen sötétkék kabátba öltözve Dörgő Dunning parancsnok ott állt a navigátor, Wingate hadnagy és a végrehajtó tiszt, Krause mellett. Hosszú, hosszú út állt előttük: 18 700 kilométer.

Az atom-tengeralattjáró azonban megtesz napi 880 kilométert és észrevétlenül átvésze-lik majd a legrosszabbat is, aminek a Déli-óceánon ki vannak téve. A víz, amiben haladnak majd, hideg és mély, de 100 méterrel a felszín alatt és onnan felfelé nyugodt. A Columbia a legjobb formájában volt; Lee O’Brien gondoskodott róla, hogy a reaktor tökéletesen mű-ködjék. És ha nem lett volna olyan rosszban az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, Dörgő békében lett volna a világgal.

A dolog azonban nem így állt. Tudta, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó nem utasította volna Mulligan admirálist, hogy továbbítsa azt a lesújtó kódolt üzenetet, ha nem lett volna teljesen magánkívül. Dörgő bizonyos fokig tehetetlennek érezte magát az egész incidenssel kapcsolatban. Igen, mind igaz volt. Eltalálhatta volna azt a kibaszott Tájfunt. Úristen, hát nem lett volna szörnyű? Morgannak, az ő éles elméjével, valahogy meg kell értenie az ő, Dörgő gondatlanságát.

Az incidens nyilvánvalóan még mindig nagyon foglalkoztatott mindenkit, aki érintett volt. Indulásuk előtt tizenöt perccel a parancsnok személyesen kapott még egy műholdas üzenetet az Atlanti óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságáról, hogy a K-10-es el-hagyta kantoni kikötőjét és útnak indult a Gyöngy-folyón. Úti célja ismeretlen.

Ahogy a Columbia elhagyta a Hawaii-szigeteket, és benyomult a Csendes-óceánra, a hídon Dörgő annak ellenére vacogott, hogy kabátban volt. 20.30-kor két tisztjével együtt elhagyta a hidat, és merülést rendelt el. A hajó lent is marad egész úton, végig Ausztrália keleti partjai, Tasmánia körül és a Déli-óceánon, egészen addig a befagyott pokol szigeté-ig, amit jóval kellemesebb körülmények között egyszer már meglátogatott.

– Ki tudja, mit találok ott – gondolta. – Jobb, ha pontosan azt teszem, amit mondanak, semmivel sem többet. A karrieremnek valószínűleg úgyis lőttek. Lehet, hogy nem leszek százados. De nem akarok civilként visszatérni New Londonba.

A kínai hírszerzés egyre növekvő nyomást gyakorolt a Tajpejben állomásozó hírszerzői-re, hogy újabb és újabb információkra tegyenek szert. Mindez lassan szüremlett át Feng Wei tábornok irodájába. Október 24-ére már nyoma sem maradt semmi kétségnek... a taj-vaniak nukleáris haderőt fejlesztenek, mégpedig a Kerguélent alkotó háromszáz sziget va-lamelyikén.

A tábornok aznap délelőtt a pekingi Haditengerészeti Főhadiszálláson találkozott Zseng admirálissal, és tájékoztatta a legújabb információkról, amelyek egy része azt tudatta, hogy titokban szigorúan őrzött konténereket szállítottak Tajvan két nukleáris erőművéből a ten-geralattjáró-támaszpontra. Kétségkívül urániumról van szó.

241

Zseng a rákövetkező két órát egyedül töltötte, és Kerguélen részletes vízrajzi térképét tanulmányozta, amit a Királyi Haditengerészet vízrajzi térképészének, Sir David Hasiam ellentengernagynak a felügyelete alatt készítettek. 16.30-kor üzenetet fogalmazott délen levő barátjának és kollégájának, Zu Dzsi-kej admirálisnak. Utasította, hogy továbbítsa a Kilónak a következő üzenetet: „Lokalizálja és semmisítse meg a Kerguélenen levő tajvani laboratóriumot /gyárat. Kerülje el a délkeleti területet a Port-aux-Frangais-i francia meteo-rológiai állomás közelében (É 49,21, K 70,11) a Courbet-félsziget déli partján. A nyugati part is valószínűtlen, magas partvonal, védtelen az uralkodó antarktiszi időjárással szem-ben.

A legvalószínűbb területek az északkeleti nagy öblök: a Choiseul-öböl, a Rhodes-öböl és a Baleiniers-öböl. Keresési segítség: valószínűleg egy volt francia atom-tengeralattjáró az energiaforrás. Bármely szükséges eszközt használhat a tajvani létesítmény teljes elpusz-tításához.”

A Columbia egész úton úgy 20 csomóval haladt a mélyben, kivéve a napi rendszeres-séggel periszkópmélységben tartott kommunikációs megállókat. Október 18-ára az ameri-kaiak megtettek 2500 kilométert és már majdnem átszelték a Közép-Csendes-óceáni me-dencét. Október 21-én elhaladtak a Fidzsi-szigetek mellett, három nappal később pedig be-értek az ausztrál felségvíznek számító Tasmán-tengerre. Október 26-án délre elhagyták a 45. szélességi fokon fekvő tasmániai Hobartot, ami délre fekszik attól a Storm-öbölben lé-vő nagy hoteltől, ahová február utolsó napján Dörgő és Bill Baldridge célba juttatta a Yondert.

5600 kilométeres út állt előttük a Déli-óceánon, ahol így késő október táján nagyon vál-tozó volt az időjárás, gyakoriak voltak a dühöngő viharok és a hegy nagyságú hullámok. Mindezt a Columbia természetesen a legnagyobb közömbösséggel fogja majd venni.

A fedett akciós tengeralattjáró simán futott nyugatnak a Nagy Körön Kerguélen felé. A hangulat gondtalan volt, ahogyan gondtalan volt egészen azóta, hogy elhagyták az arktiszi tömbjeget. Még a Kuril-szigetek mellett történt közjátékot is teljes magabiztossággal ke-zelte a legénység. Olyan volt ez, mintha átestek volna minden tengeralattjárós elfojtott fé-lelmén, hogy lent ragad a víz alatt. Ennél bármi más csak jobb lehet, még ha nem is csodá-latos.

Legtöbbjük számára gyerekjáték volt, ami előttük állt: az elhagyatott sziget rutinszerű átvizsgálása. Nem kell majd lőni senkire; senki sem lő majd a Columbiára, és bármikor felmehetnek a felszínre, amikor csak akarnak. Lehet, hogy istenverte szar idő lesz, de bár-miféle idő fenséges ahhoz képest, mint ha a jég alatt rekedne az ember. Az atomtengeralattjárón az élet elengedettebb volt, mint bármikor, amióta 12 héttel korábban elhagyták New Londont.

Pearlben felújították videofilm készleteiket, mindenki lebarnult és erőre kapott, és Curran főhadnagy Dave Wingate-tel párban éppen megnyerni készült egy hosszú ideje tar-tó bridzsversenyt, amiben az összes többi résztvevő csak áldozati bárány volt.

– Bassza meg, Jerrynek röntgenszemei vannak – ez volt a véleménye Lee O’Briennek, a gépterem matematikusának, aki felfoghatatlannak tartotta, hogy tudhatja valaki annál pon-tosabban számon tartani a megjátszott lapokat, mint ő.

Csak egyetlenegy további komoly bridzsjátékos volt az egész hajón, mégpedig Spike Chapman főmérnök, a hajó magasan képzett rendszermérnöke, aki hosszú órákon keresztül dolgozott annál a vezérlőpultnál, ami a meghajtást kivéve a tengeralattjáró összes mecha-nikus és elektronikus funkciójának irányítását végezte. Meg tudta számolni a kártyákat és jól játszott, de rendszeres partnere, Abe Dickson főhadnagy hajlamos volt elhamarkodottan licitálni és bár csak vendég volt a tiszti étkezdében, Chapman főmérnök időnként felsóhaj-tott:

242

– A jó életbe, Abe uram... nem játszhatnánk biztonságosan... csak egyetlenegyszer? Nehezen kordában tartott bosszankodása mindenkit nevetésre késztetett, amikor a fedél-

zeti tiszt hét ütést vállalt, és gyakran kellett rájönnie, hogy a három reálisabb lett volna. A parancsnok nem volt nagy bridzsjátékos. Ami jól is jött, mert Dörgő az út során na-

gyon magába forduló volt, ami egyébként igazán nem volt rá jellemző. A legénység hozzá legközelebb álló tisztjei egy kissé meg voltak lepődve, de ők persze nem olvasták Morgan admirális kódolt nézeteit.

De volt még valami más is, ami Dunning parancsnokot foglalkoztatta. Mégpedig a Kerguélen szigetével kapcsolatos általános nyugtalanság. Ő volt az egyetlen ember a fedél-zeten, aki már járt ott, és szintén ő volt az egyetlen, akit komolyan érdekelt a Cuttyhunk hosszúra nyúlt története.

Lehet, hogy Dörgő nem rendelkezik Arnold Morgan, vagy akár Joe Mulligan borotva-éles Hermész-eszével, hogy Dunsmore admirálist ne is említsük. De a Cape Cod-i parancs-nok többre volt képes, mint hogy magas színvonalon elkormányozzon egy tengeralattjárót. Rendszerint sziklaszilárd volt a véleménye, és valóban lényeges tényeket soha nem tévesz-tett szem elől. Szeretett bírósági tárgyalásokról szóló könyveket olvasni, és szerette azt hangoztatni, hogy minden per egyetlenegy egyszerű tényen dől el, ami tagadhatatlan, na-gyon gyanús és rendszerint nem vitatott, kivéve az összes védő tajtékzó tiltakozását, misze-rint „a bizonyítékot meghamisították”.

Ami a Cuttyhunk eltűnését illeti, egyetlen ilyen tény volt, és Dörgő Dunning szelektív emlékezete szó szerint örökítette meg az egészet, ahogyan az Freddie Hogyishívják, Goodwin cikkeiben állt: Dick Elkins, a rádiós utolsó műholdas üzenete... „MAYDAY... MAYDAY... MAYDAY!.... Cuttyhunk déli 49, keleti... TÁMADÁS... japán...”

Dörgő szemében ez azt jelentette, hogy a Cuttyhunkot kétségkívül megtámadták, kü-lönben a rádiós nem küldött volna ennyire feszült üzenetet. Azt a körülményt, hogy az üzenet olyan elvágólag ért véget, tökéletesen megmagyarázza az a szintén vitán felül álló tény, hogy a hajó teljes személyzete, az összes tudós, valamint a hajó maga is elpusztult abban a szent pillanatban.

Dörgő szemében nyilvánvaló volt, hogy a fent említett japánok valójában tajvaniak, pontosan azok, akiket ő keres. Nyilván megtámadták a Cuttyhunkot valamilyen meglehető-sen kemény eszközzel. Dörgő számára az indíték hasonlóképpen nagyon szembeöltő... egyszerűen a felfedezéstől való félelem volt az, hiszem a Woods Hole-i kutatóhajó nem je-lentett katonai veszélyt.

Ha a tajvaniak felfegyverzett haditengerészeti erőkkel tevékenykednek a környéken, és nem haboztak tüzet nyitni az Amerikai Egyesült Államok állampolgáraira és vagy elsüly-lyeszteni, vagy elkobozni a hajójukat, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen az sem, hogy a Columbiára is tüzet nyitnának. Azt már tudta, hogy vannak tengeralattjáróik a területen... hiszen ezt meg a saját szemével látta, Bill Baldridge-dzsel együtt.

Hogy a tajvaniaknak milyen egyéb védelmük lehet, azt Dörgő nem tudta. De azon a né-zeten volt, hogy mint felderítőnek hibátlan gondossággal kell végeznie a küldetését. Arra volt parancsa, hogy a nemzetközi joggal összhangban csak önvédelemből lőhet, és hogy észrevétlennek kell maradnia. És ő megfogadta, hogy szó szerint veszi ezeket a rutinutasí-tásokat.

A Columbia parancsnoka azonban nem osztozott a legénység többi tagja körében ész-lelhető általános jókedvben. Amikor 150 kilométerre megközelítették Kerguélent, elhatá-rozta, hogy drasztikusan megváltoztatja a beállítottságukat. Egészen addig teljesen megfe-lelt neki, hogy mennek a filmek és Abe Dickson túllicitálja magát, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a játék szabályait... ami pontosan ugyanaz volt, mint ami miatt Arnold Morgan admirális magát Dörgőt kritizálta.

243

Fort Meade, Maryland állam, október 26. George Morris admirális telefonon megtette aznap reggeli jelentését a Fehér Házba a nemzetbiztonsági tanácsadó hivatalának. A jelen-tés pontosan azt tartalmazta, mint az előző napi és az azt megelőző napi. Mint ahogyan ok-tóber 15-e óta mindennap – amióta az aznap helyi idő szerint 15.00-kor felvett műholdas fényképfelvétel azt mutatta, hogy a K-10-es már nincsen otthon kantoni kikötőjében.

– Nyoma sincs annak az átkozott járműnek, uram. Ha 9 csomó körüli sebességgel halad, akkor már úgy 4000 kilométerre lehet a támaszponttól. Akármilyen irányba indulhatott, vissza északra, vagy bárhová másfelé. Fingom nincs.

– Nekem sincs, George. Persze az is lehet, hogy csak Tajvan körül köröz, vagy az is le-het, hogy Dél-Korea környékén járőrözik... Pont ez a gond azzal a kis szeméttel, hogy nem lehet látni, és kis sebességnél az is ki van zárva, hogy meghalld. Ki tudja? No mindegy, tu-dasd velem, ha bármi kiderül. Nem tetszik nekem, hogy szabadon mászkál az a gazfickó.

A Columbia november 2-án 21.00-kor hagyta el az ausztráliai-antarktiszi emelkedőt, és november 5-én 01.00-kor kelet felől közelítette meg a Kerguélen szigetcsoportot. Hét órá-val később, amikor 160 kilométerre voltak a Courbet-félszigettől, és a tengeralattjáró 200 méter mélységben haladt, a parancsnok a hangosbemondórendszeren keresztül beszédet mondott a legénységnek.

A beszéd így hangzott: – Itt a parancsnok beszél. Ahogy valamennyien tudják, hamarosan megközelítjük

Kerguélent. Eddig nem akartam aggodalmat és félelmet kelteni, és ezt most sem akarom. De mindenkit szeretnék figyelmeztetni arra, hogy ne tekintsék ezt a kereső akciót veszély-telen rutinfeladatnak. Azt szeretném, hogy mindannyian emlékezzenek vissza arra, hogy egy pár évvel ezelőtt az összes rajta lévővel együtt eltűnt egy Woods Hole-i óceánkutató hajó. Ahogy néhányan bizonyára tudják, a hajó pontosan ott tűnt el, ahová mi most tartunk. Kerguélennél.

– Egyesek – folytatta – talán azokat a riportokat is olvasták, amik a 29, minden valószí-nűség szerint elpusztult ember tragédiájáról szóltak. Ha ez így van, akkor bizonyára azt is olvasták, hogy mi volt a Cuttyhunkról érkezett utolsó üzenet... a rádiós a „Mayday!” jelzést adta, majd azt jelentette, hogy a hajót japán támadás érte. Nos, az én véleményem szerint biztos, hogy a hajót megtámadták. Van némi valószínűsége, hogy egy olyan haditengeré-szeti járőr támadta meg, ami azokat védi, akiket mi most keresünk. Rövidre fogva, az a ha-jó minket is megtámadhat, és fogalmunk sincs róla, hogy van-e rajta tengeralattjáró-ellenes felszerelés, mélységi lövedékek, vagy rakétavető. De azt mondom, hogy ha én lennék itt ezeken a vizeken, és nekem kellene valamit védenem, akkor biztosan fel lennék szerelkez-ve ilyesmikkel.

Ez a bejelentés sikeresen kiváltotta az előre várható nevetést. A parancsnok azonban folytatta:

– Nézzünk szembe vele, fickók, senki nem érhet fel velünk, mi vagyunk a legjobbak, és a legjobb hajóval vagyunk, de a parancs, amit kaptam, konkrét: azért vagyunk itt, hogy ke-ressünk, lokalizáljunk és jelentést tegyünk. Nem azért vagyunk itt, hogy bármit megtámad-junk. Úgyhogy tisztázzuk a helyzetet. Lehet, hogy veszélyes vizeken járunk, úgyhogy csúcsformában kell lennünk, és nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket. Végezzük el ezt a felderítést olyan profi módon, mint amilyenek mi magunk vagyunk. És soha ne felejtsék el, hogy nem azért vagyunk itt, hogy támadjunk, kivéve ha nyílt és nyilvánvaló agresszió irá-nyul ellenünk... azaz olyan esetet kivéve, amikor a kérdés az, hogy „ők vagy mi”. Mert erre mindig csak egy válasz van: nem mi.

Ez mindenkinek tetszett. A parancsnok ezzel fejezte be: – Erről van szó. Kezdjünk neki. A kutatás most kezdődik, 8.00-kor, amint világos lesz.

Úgy tervezem, hogy csendesen érkezünk meg és egyszerűen csak végezzük a dolgunkat.

244

Semmi sem biztos. Nem tudjuk, hogy ki is az ellenség, sem azt, hogy hol lehet. De az holt-biztos, hogy mi akarjuk előbb észrevenni, még mielőtt ő venne észre minket. Ennyi.

A Columbia dühöngő antarktiszi viharban siklott a hideg és sötét vízben, és a George-fok magas gránit földnyelvétől tizenöt kilométerre, a sziget délkeleti csücskénél jött fel pe-riszkópmélységbe. Mivel a szél nem egészen északnyugati volt, közelebb a parthoz volt egy kis szélárnyék, de ott kint nem, és az Amerikai Egyesült Államok tengeralattjárója tíz métert is elérő tarajú nagy hullámok között rángatózott.

– Hát így nem sok mindent látni – morogta Dörgő. – Ki van a kormánynál?... Rendben, maradjon periszkópmélységben... folyamatos vizuális IR és ESM figyelés. A déli partvona-lat fogom felderíteni. Valószínűleg közelebb kell mennünk, hogy bármit láthassunk.

A fenék itt 100 méter mélységben van... figyeljék a visszhangos mélységmérőt... 70 mé-ternél jobban ne közelítse meg és ne bízzék a vízrajzi térképben: régi és több mint gyanús.

Az egész borongós, szürke napot azzal töltötték, hogy hajóztak, aztán még egyszer fel-jöttek periszkópmélységbe. Dörgő most láthatta Kerguélen feltornyosuló, vészjósló délke-leti partvonalát. Az időjárás javult, és a szélcsendes részen nyugodtabb volt a tenger, de kevés volt a fény és az ég borult. A felkelő Nap egyetlen sugara sem világította meg a Ge-orge-fok nagy éles ívének megtépázott gránitszikláit. Dörgő, aki a periszkópon keresztül kémlelt kifelé, a szokásosnál egy kissé tovább nézelődött, csak hogy szoktassa magát ah-hoz a levertségérzéshez, amit ennek a szörnyű helynek a komor, ellenséges nagyszerűsége keltett benne. Olyan érzés volt ez, ami azóta nem fordult elő vele, amikor kilenc hónappal ezelőtt figyelte Kerguélen sziklafalait.

Alapvetően az volt a terve, hogy periszkópmélységben szép csendben végigmegy a déli partvonalon nyugatnak, ha kitart az idő. Körülbelül öt csomóval haladnak, passzív lokáto-rozás és állandó IR és ESM felderítés mellett. Ezen a szélességi fokon úgy napi nyolc óra napvilágra lehet számítani 8.00 és 16.00 között, de Dörgő egész éjszaka is nyomoz majd az infravörös berendezés segítségével, ami nem annyira a fényre, mint a hőre érzékeny. Amúgy is valószínű volt, hogy a hővel van a legjobb esélye.

A dél többé-kevésbé azt hozta, amire számított. Semmit. Leszámítva a francia meteoro-lógiai állomást. Két egész napon és éjszakán keresztül a Columbia úgy görgött és forgoló-dott a vízben, mint valami megfeneklett bálna a hullámverésben. Több bögrét és tányért törtek el az étkezdében, mint egész évben, hiszen a tengeralattjáró nem olyan körülmények között mozgott, mint amilyenekre tervezték. Kétszer is megbillentek és kibuktak a felszín-re, úgyhogy Dörgő hét csomóra növelte a sebességet, amivel biztonságosabban lehetett manőverezni.

Mike Krause észrevette, hogy a helynevek mind nagyon illettek a küldetésükhöz: Kihí-vás-fok, Vad-öböl, meg egy sor mély fjord, amiket hatalmas, feltornyosuló hullámok őriz-tek, amik Wingate hadnagy szerint egy olajszállító tankhajót is felborítanának.

Amikor másodszor is végigjárták a déli partot, Dörgő úgy tekintette, hogy a feladatot teljesen és ténylegesen teljesítették. Semmi érdemlegeset nem vettek észre, és a parancs-nok még csak olyan fjordot vagy öbölt sem látott, amibe be mert volna manőverezni...

A Bay of Swainst, a Larose Bayt és a Table Bay húsz kilométer hosszú fjordját Dörgő egyaránt vészjóslónak találta.

– Ha a tajvaniak ezek egyikében rejtőzködnek, akkor megérdemlik a kibaszott atom-bombájukat, vagy amit csinálnak – gondolta Dörgő. – A nyomorultak valószínűleg soha-sem kerülnek ki innen élve.

November 7-én hajnalban Dörgő a Bourbon-foknál északra fordította a Columbiái. Mike Krause szerint a vízrajzi térkép a világ egyik legborzasztóbb partvonalát mutatja, amit olyan szabdalt szigetek öveznek, amiken nincs túlélési esély: csipkés, egyenetlen sziklák közvetlenül a felszín alatt és felett; minden bizonnyal olyan hajók és hajósok

245

csontvázaival megtűzdelve, akik századok során olyankor jártak szerencsétlenül, amikor az időjárási viszonyok különösen könyörtelenek voltak.

Elhaladtak fent az Ile de l’Ouest mellett, és elképedéssel nézték a 750 méter magas hó-födte Philippe d’Orléans csúcsot, ami a sziget nyugati földnyelvén emelkedik. Wingate hadnagy tájékoztatta a parancsnokot, hogy a következő harminc kilométeren keresztül leg-alább tíz kilométerre kell hogy maradjanak attól a becsapós sziklás zátonysortól, ami a Baie de Bénodet és a Baie de l’Africain bejáratától öt kilométerre húzódik. A víz alatti sziklákkal tarkított gonosz padozat több mint három kilométer hosszú.

Ahogy a Columbia hatos erősségű nyugati szélben jobbról maga mögött hagyta a padot, Dörgő a periszkópon keresztül látta, hogy a szél hatalmas, fehér tarajos hullámokat söpör maga előtt a part felé, amik viharosan csapódnak bele a perem sekély vizébe a parttól öt ki-lométerre.

– Szent szar – mondta a parancsnok. – Micsoda hely! Egy felszíni hajót meg sem lehet tartani ezeken a vizeken... egyszerűen beszippantanák a sziklák közé.

Így telt el lassú, kacskarigós útjuk egy újabb nappala és egy újabb éjszakája, miközben a lehetetlen helyszínt keresték; egy olyan helyet, ahol emberek élnek azon a helyen, ahol a természetes élet elképzelhetetlen volt, hacsak nem pingvinekről vagy sirályokról van szó. De a feladatot el kellett végezni. Dörgő konok alapossággal hajtotta végre a kutatást.

November 8-án naplementekor a nyugati foknál hagyták el az Iles Nuageuses-t, azaz a Felhős-szigeteket. Mivel ez sem bizonyult védett helynek, Dörgő elfordult jobbra, a mellett a hatalmas szikla melletti mély vízbe, amit Cook kapitány a vitorlamestere után Bligh’s Cap-nek nevezett. A GPS most is, mint mindig, teljesen pontos navigációs adatokkal szol-gált, és Dörgő Dunning, csakúgy mint mindenki más, tudta, hogy e nélkül az egész kutatás rémálom lenne.

Ezután délkeletnek indultak Cap Aubert felé az újabb sötét, viharos reggelen, hátha a tajvaniak véletlen egy északra nyíló barlangban vagy alagútban verték fel a tanyájukat, pontosan az időjárás ellenében.

Dél körül már sötétedett, és Dörgő Dunning nyögést váltott ki a periszkópot kezelő Dickson főhadnagyból, amikor megjegyezte, hogy valószínűleg ő a történelem során az el-ső ember, aki sötétedéskor alagutat keres.

És mivel az időjárás vészjóslóan sűrűsödött északnyugaton, a padozatokat messze elke-rülve tovább haladtak el Cap d’Éstaing mellett újabb nyolc kilométert, és befordultak a Baie de Recques 25 kilométer hosszú fjordjába, ahol a vízmélység meghaladja a 100 mé-tert, viszonylag nyugodt, és védett az időjárás változásaitól.

A vihar a nap hátralevő részében és egész éjszaka is dühöngött, hózivatarok és ólmos eső verte a vizet. A Columbia, eldugva az északi part szélmentes részén, mindezt alig érzé-kelte. A következő reggel, november 10-én szebb napra ébredtek, és Dörgő úgy döntött, hogy tesznek egy 110 kilométeres utat kelet-délkeleti irányban, éppen csak túl a hínár-ágyakon, amik egészen Cape Sandwich-ig húzódnak, ami a sziget legtávolabbi, keleti szé-lén van. Onnan lassan jönnek majd visszafelé és megvizsgálják a Golfé des Baleiniers és a Baie de Rhodes körülötti szigeteket, mielőtt megérkeznének Cox’s Rock közvetlen közelé-be.

Ez a fekete, tenger mosta gránittömb volt az a tájékozódási pont, amit Bill Baldridge és ő, Gramont-tenger felőli végénél látott, amikor Bill megpillantotta azt a periszkópot. Ez volt az egyetlen igazi tájékozódási pont, ami a rendelkezésére állt, és az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságától kapott legutóbbi üzenet azt sugallta, hogy a taj-vani 793-as Hai Lung egy hét múlva elég nagy valószínűséggel éppen ezeken a vizeken tű-nik majd fel.

Ez bőven elég időt hagy neki arra, hogy alaposan átvizsgálja a Kerguélen szívében ta-lálható szigetvilágot, és visszatérjen a megfigyelési pontra, hogy várhassa november 18-án

246

az érkező tajvaniakat. Persze ez alkalommal nem a holland építésű tengeralattjáró perisz-kópját kell észrevennie. A Columbia lokátoros rendszere egy pillantás alatt érzékeli majd a 793-as törzs zaját. Vagy még annyi sem kell hozzá.

Így aztán Dörgő Dunning és csapata majdnem egy hétig a széljárta északkeleti vizeken keresgélt. Az idő nagy részét periszkópmélységben töltötték, és sok energiájukba került a hínárágyak kerülgetése, meg hogy kellő távolságban maradjanak a szikláktól. David Wingate szinte napi 24 órán át görnyedt a vízrajzi térképek fölé. Oda-vissza végigmászták a Baie de Rhodest, átkeltek azon a rövid csatornán, ami a Baie de Londres elejéhez vezet. Mindkét irányban körülhajózták a Howe szigetet és Gramont-t. Egy lelket sem láttak, és semmi gyanúsat sem hallottak. Az egyetlen jó hír az volt, hogy az Atlanti-óceáni Tenger-alattjáró-erők Főparancsnoksága legutolsó üzenete tudatta a parancsnokkal, hogy elfelejt-heti az Arab-öblöt, és Kerguélen felderítése után, november 19-én visszatérhet New Lon-donba. Otthon tölti majd a karácsonyt, hála istennek. Ráadásul a legeredetibb módon kö-rülhajózta a földet. Bár ezt a diadalt soha nem hozhatja nyilvánosságra.

A derűsnek ígérkező november 16-án virradatkor Dörgő a Choiseul-öbölbe irányította a hajót, három kilométerre északra attól a ponttól, ahol a Yondenő\ Bill Baldridge-dzsel azt a periszkópot látták. He megjön a Hai Lung, a jótól a közepesig terjedő esélyük van arra, hogy betájolják, de a hely egyébként számos különböző szempontból nem volt ideális egy lesben álló tengeralattjáró számára. Ennek az észak-északnyugatról egészen délig és vissza északkeletig föld által körülvett viszonylag keskeny öbölnek a belső vizei a lokátoros szá-mára rengeteg fejfájást okoztak. A víz elég sekély volt, maximum 200 méter, hogy a vad tenger állandó fenyegetéséről már ne is beszéljünk.

Krause nem örült a helyzetüknek, Dörgő pedig nagyon nyugtalan volt. Aznap este Jerry Currannel hosszasan megvitatta a problémát, végül a parancsnok tompán azt mondta:

– Tudja, Jerry, ha az a holland fasz éjszaka hullámos vizeken belopakodik ide, soha meg nem látjuk, de még az is lehet, hogy hallani sem fogjuk. Egyszerűen elmegy mellettünk, és soha nem tudjuk meg... kell, hogy legyen valami jobb megoldás.

– Uram, tudom, hogy ez nagy cirkusz, de szerintem azonnal el kellene húznunk innen, vagy 250 kilométert vissza északkeletnek, azon a nagy padozaton túlra, ahol mélyebb a víz, akkor valószínűleg akár a második konvergenciánál, több mint 50 kilométerről be tud-nánk fogni az érkező tengeralattjárót, amikor pipázik. Itt reménytelen, túl nagy a zaj, túl sekély a víz és be vagyunk szorítva. Ha sikerül jól eltávolodnunk a parttól, a Hai Lungnak sokkal kisebb esélye van arra, hogy észrevétlen elmenjen mellettünk, már amennyiben egyenesen Báliból jön, de hát onnan kell jönnie. És ha pipázik, ami nagyon valószínű.

– Igaza van, Jerry. Azonnal megváltoztatjuk a hadműveleti pozíciónkat. Éjfél előtt már jól állunk majd, és amint a tajvani hajó elhalad mellettünk, követni fogjuk befelé. Sebessé-get 8 csomóra... kormányállás nulla-nulla-nulla. Abe, menjen így 20 kilométert, aztán nul-la-hat-nullán kifelé a 200 méteres vonalhoz.

– Igen, uram. A Columbia 21.06-kor elhagyta a Choiseul-öblöt és visszafelé tartott északkeletre azon

az útvonalon, ahol a Hai Lángnak jönnie kell majd, amennyiben a tajvaniak tényleg ugyan-arra a helyre igyekeznek, ahol Dörgő és Bill múlt februárban a periszkópot látta.

Az amerikaiak elérték járőrterületüket a 47. szélességi körtől közvetlenül délre, a keleti 72. foknál, és várakoztak, türelmesen várakoztak 24 órán keresztül. A gond csak az volt, hogy a Hai Lung nem jelent meg, és november 17-én is egész nap lassan cirkáltak, miköz-ben a lokátorosok a képernyőket nézték és figyeltek.

Az az este lett volna az utolsó előtti Kerguélen területén, és Dörgő tudta, hogy hamaro-san kapcsolatba kell lépnie a műholddal, jelentést tennie, és engedélyt kérni, hogy novem-ber 20-án eltávozzanak.

247

De november 17-én 22.24-kor izgalom futott végig a hajón. Dörgő a navigációs terüle-ten tartózkodott, amikor a loktárosoktól jövő hirtelen hang sóbálvánnyá dermesztette. A lokátoros tiszt, Bobby Ramsden hadnagy hangja hallatszott:

– Fogunk valamit, uram... a háttérzaj enyhe emelkedése... nehéz megmagyarázni... de nem hiszem, hogy az időjárás.

Eltelt néhány perc, és Dörgő most már a lokátorosoknál volt Curran főhadnaggyal együtt. Ismét a fiatal lokátoros hadnagy szólt.

– Gyenge motorvonalak. Relatív szög 92 fok. 135-re átállni, hogy egyértelműen azono-sítani tudjuk.

A Columbia befordult. Tíz perccel később az irányzékot nulla-öt-háromra állították. A képernyőn levő „vízesés” most világosan kivehetően motorvonalakat mutatott. A számító-gép keresztülfuttatta az információkat az agyán és összehasonlította a vonalakat a memóri-ába betáplált példákkal. Jerry Curran egyszerre három képernyőt figyelt, és amikor meg-szólalt, érzelmi vihar cikázott keresztül Dörgő Dunning gerincén.

– A francba, uram, ez egy orosz... a számítógép azt állítja, hogy egy Kilo motorjával van dolgunk.

– A számítógép a saját fülét sem tudja a farkától megkülönböztetni – jegyezte meg a pa-rancsnok halkan. – Ez a K-10-es.

– Minden tisztelettel, uram, megkérdezhetem, hogy ezt honnan tudjuk? – kédezte Krause, aki, ahogyan az kritikus pillanatokban szokása volt, ebben a másodpercben jelent meg.

– Persze hogy megkérdezheti – mondta Dörgő. – Mert csakis az lehet... Kínán kívül nincsen más Kilóval rendelkező ország, aminek akár a legkisebb érdekeltsége is lenne Kerguélen környékén. Ha lenne ilyen, arról tudnának Fort Meade-ben. Rajtunk kívül Kína az egyetlen olyan nemzet, akiket komolyan foglalkoztat a tajvaniak tevékenysége. Nekik most négy Kilójuk van. Fort Meade háromról tudja, hogy hol vannak: kettő Zsen Dzi-engben, egy pedig Sanghajban. A negyedik, a K-10-es a legutóbbi műholdas üzenet szerint ismeretlen helyen tartózkodik. Október 15-én hagyta el Kantont, három nappal a Hai Lung után. De egy kicsit közelebb volt, és egy kicsit gyorsabb is... Higgyen nekem, Mike, azok a motorvonalak ott a képernyőn a K-10-es vonalai.

Aztán elvigyorodott, és hozzátette: – Azé, amelyik megúszta. – És most, uram? – Nem megyünk a közelébe, biztonságos távolságból figyeljük. Lehet, hogy ők tudnak

valamit, amit mi nem. De továbbra is a Hai Lung az első számú célunk. Ez volt az élet első jele, amivel a Columbia találkozott azóta, hogy a Tasmán-tengeren

három héttel azelőtt elkerültek egy teherhajót. Az irányítási központban minden tekintet a képernyőkre szegeződött.

Dunning parancsnok, aki annyi időn keresztül csak figyelt és türelmesen várakozott, most a periszkóp mellett állt, és a Kuril-szigetek óta először sürgős parancsot adott:

– Balra... három-öt-nulla... 10 000 méterre akarok maradni az útvonaluktól. – Három-öt-nulla, rendben. Curran főhadnagy szólalt meg. – Ez jó kis feladat az új lokátoros bemérő rendszerünknek, uram. – No igen... olyan feladat, amit delfinnek álcázva bénázunk el. Curran főhadnagy a legtöbb jelenlévőhöz hasonlóan nevetett a parancsnoka mélyvízi

kabarészövegén. – Igen, uram, olyan... nagyon is megértem a szkepticizmusát, de sikerülni fog. Láttam a

kipróbálást. Addig mehet az aktív lokátorozás a fütyülés közben, ameddig csak akarjuk, és soha nem veszik észre, hogy itt vagyunk.

248

– Persze, hiszen ha nem működik – válaszolta Dörgő –, akkor ahhoz túlságosan hullák leszünk, hogy megtudjuk, működik-e vagy sem.

– Nem lesz vele semmi gond, uram. Teljesen hagyományos aktív lokátorrendszer, de amikor fütyül, a Kilo azt hiszi majd, hogy egy éneklő delfint hall, vagy hogy fingott egyet egy garnéla, vagy hogy egy bálna közösül... állandóan változtatni tudjuk a zajt. Őszintén szólva ez a jószág igazi csoda. Aktív keresésre fejlesztették ki, és a mi céljainknak most tökéletesen megfelel. Csak nem szabad túl sokat vagy túl hosszú ideig használnunk.

Dunning parancsnok, aki egész életét abban a hitben élte le, hogy az aktív lokátorozás-sal felhívja magára az ellenség figyelmét, csak a fejét rázta.

– Felteszem, hogy így van, Jerry. De az isten szerelmére, nehogy tévedjen. Valami azt súgja nekem, hogy a kínaiaknak valószínűleg lőhetnékjük van, és nem szeretném, ha tüzet nyitnának a kibaszott éneklő delfin törzsére.

– Igen, uram, ezzel egyetértek. De teljesen biztos vagyok a dologban. Körülbelül három évig teszteltük a rendszert. Be tudjuk kapcsolni aktívra, csak annyi időre, hogy követni tud-juk őket; soha nem jönnek rá, hogy figyelik őket.

– Melyik kezdi? – kérdezte a parancsnok gúnyolódva. – A delfin, vagy a szellentő gar-néla?

– Azt gondoltam, uram, hogy először a faszát csóváló kék bálnát szolgálnánk fel – felel-te a főhadnagy tettetett komolysággal.

– Remek – válaszolta Dörgő ugyanúgy. – Kezdjen neki. Krause főhadnagy, mint mindenki más, aki hallótávolságon belül volt, mosolygott a pa-

rancsnok és lokátorostisztje feszített és elmés vicc– csörtéjén. Most azonban komolyan fordult Dörgő Dunninghoz.

– Uram, végiggondolta azt valaki, hogy pontosan mit is csinál itt a K-10-es? – Szerintem ugyanazt, mint mi – mondta Dörgő. – Azt próbálja megtudni, hogy hol és

miben sántikálnak a tajvaniak... hacsak nem tudják máris. – Azt gondolja, uram, hogy a kínaiak tudják, hol vannak a tajvaniak? – Nem, nem hiszem, Mike. De nézzük csak... Gondolja végig, honnan tudjuk azt a ke-

veset, amit tudunk: egy egy a milliárdhoz valószínűségű találkozás egy periszkóppal múlt februárban... a Cuttyhunk különös eltűnése... mind a kettő véletlenszerű, nem pedig hír-szerzés.

– Van aztán még – folytatta – valami félnótás jelentésünk egy híres-neves atomfizika-professzorról, akit láttak valahol Tajpej mellett egy elhagyatott tengeralattjáró-támaszpont dokkjai körül. Aztán jön Arnold Morgan, összeadja a kettő meg kettőt, és kijön neki egy csillió. Persze még az is lehet, hogy igaza van. Amit mondani akarok, az az, hogy mi nem foglalkoztunk ezzel a programmal semmi komoly elhivatottsággal, mégis besétáltunk, rá-adásul majdnem a kellős közepébe. El tudja képzelni, hogy mennyivel többet tudnak a kí-naiak? Először is van Tajvanon vagy egymillió kémük, és árgus szemekkel figyelnek bár-mit és mindent, ami ott történik. Meg lennék lepve, ha ők nem tudnának többet a profi csa-tornáikon keresztül, mint amennyit mi véletlenül megtudtunk. És most itt jön a legújabb Kilójuk... gondolja, hogy ez valami sétahajó? Nem, uram, ez a kicsike hivatalos úton van... és semmiképpen nem lennék meglepődve, ha azért jött volna, hogy elvégezze nekünk a piszkos munkát. Mi több, hagyni fogjuk, hogy megtegye.

– Körülbelül 10 000 méterre vagyunk a Kilo várható útvonalától. Most úgy 13 kilomé-terre van.

– Rendben. Jöjjön jobbra... nulla-öt-öt. Északkelet-délnyugati irányban akarok maradni, tőlük 10 000 méterre.

A Kilo Ken Ju-feng parancsnoksága alatt egyenletes hét és fél csomós sebességgel foly-tatta útját és tartotta a kettő-három-hetes irányt.

249

Égy órával később a kínai tengeralattjáró elhaladt a Columbia mellett: periszkópmély-ségben ment és pipázott, oxigénfelvevő szelepe határozottan, de észrevétlen meredt ki a holdfényben, ami szokatlan módon hideg ösvényt vetett az óceán hosszú fekete hullámaira. Ken Ju-feng tökéletesen gyanútlan volt.

Az amerikaiak tíz kilométeren keresztül követték, egészen addig, amíg a Kilo be nem fejezte a pipázást, és körülbelül háromcsomós lassú portyázásba kezdett oda-vissza, mintha valami pályán lenne.

– Ugy tűnik, hogy csak vár valamire, uram – mondta Ramsden hadnagy. – Hát ha vár, akkor ugyanarra vár, amire mi – mondta Dörgő. – Tisztázzuk: az, hogy a

Hai Lung elhagyta Tajvant, majdhogynem köztudott. Mindannyian tudjuk. Az a tizenegy hetes ciklus, ami a hazatéréséig eltelik, szintén többé-kevésbé köztudott. Ha mi tudjuk, anélkül hogy összetörtük volna magunkat, hogy valamikor november 18-a körül, azaz hol-nap várható Kerguélenre – hát felteszem, hogy ugyanezt a kínaiak is tudják. És az ő hely-zetük sokkal sürgetőbb, mint a miénk... ha a tajvaniak atombombát dobnak valakire, hát az Kína lesz, és nem mi.

– Úgy érti, uram – mondta Ramsden hadnagy elgondolkozva –, hogy a Kilo is arra vár, hogy kövesse majd a Hai Lungot be a szigetek közé, mint mi?

– Igen, az én olvasatom így szól – felelte a parancsnok. – Hát maga, Jerry, hogy gondol-ja? Mike?

– Én egyetértek – felelte a lokátoros főnök. – Én is – így a végrehajtó parancsnok. – Csak gondoskodjék róla, hogy a bálnafasz továbbra is működjék – mondta Dörgő. –

Nem akarjuk elveszíteni őket. De azt sem akarjuk, hogy elkapjanak. A Kilo továbbra is fel-alá hajózott, egész nap. Curran főhadnagy időnként rájuk fütyült

a lokátorral különböző mélytengeri álcázó hangok kíséretében, amik csak mint halak vol-tak azonosíthatók a kínai lokátorkezelő számára. Mindeközben Dörgő Dunning csapata egy pillanatra sem tévesztette szem elől az orosz építésű hajó pontos hollétét. A lassított felvételhez hasonló üldözés azt jelentette, hogy a Columbiának kerülnie kellett a Kilo pasz-szív bemérését, miközben a lehető legnagyobb esélyt kellett fenntartania a tajvani tenger-alattjáró elkapására. Jerry Curran csalafinta kis szerkezete további ütőkártya volt.

Éppen akkor, amikor a napvilág kezdett eltünedezni a felszínen, Bobby Ramsden sürge-tően szólalt meg a fő képernyő irányából. Ekkor 21.48 volt.

– Parancsnok, itt a lokátoros... van valami a vontatott antennával, uram. Csak egy gyen-ge kimozdulás a jelen...

A Columbia kevesebb mint 24 óra alatt másodszor is körbefordult, hogy a vontatott an-tenna láthassa, az emelkedés jobbról vagy balról van-e tőlük. Senkit nem lepett meg, ami-kor Ramsden hadnagy ismét jelentette.

– Azonosító 27-es. Irányzat nulla-négy-öt. Valószínűleg motorvonalak... minták ellen-őrzése folyamatban.

Teljes csend honolt a hadműveleti térben, mivel a szavak ezek között a végletekig profi katonák és hajósok között teljesen feleslegesek voltak. Az egyetlen zajt a lokátorkezelőnek a számítógép klaviatúráján futó ujjai okozták.

– Parancsnok, itt a lokátoros... úgy néz ki, mint a betárolt holland minta. A többi minta között nincs olyan, ami akár csak hasonlítana rá.

A Columbián uralkodó hangulat feszült előérzetekkel teli várakozásból most óvatos és gondos elhatározottságra változott. Egyetlen mondat sem hangzott el. A tengeralattjárós hadviselés az időt messzemenőleg tisztelő beszédmódjában senki sem mondott semmit, hacsak nem sorsdöntőt, úgymint „TŰZ!”.

A Columbia azonban nem volt felhatalmazva arra, hogy bármire lőjön, és több mint egy órán át csendben figyelték, hogyan közeledik a Hai Lung, ami hét csomóval szelte a vizet,

250

és pipázott a déli sötétségben. A holland építésű tengeralattjáró 8000 méter távolságban ha-ladt el tőlük, és Curran főhadnagy megerősítette, hogy éppen ekkor mérte be egy aktív gar-nélaszellentéssel a Kilót, és hogy a megfelelő pozícióban vannak ahhoz, hogy figyeljék és kövessék mind a Kilót, mind pedig a Hai Lungot.

23.05-kor Ken parancsnok felgyorsított. Odasietett a tajvaniak mögé, úgy három kilo-méterre közelítette meg őket, miközben fogalma sem volt arról, hogy tatjától 8 kilométerre az Amerikai Egyesült Államok egy atom-tengeralattjárója árgus szemekkel figyeli minden lélegzetvételét. A tajvaniak csak egyetlen hajóról tudtak: önmagukról. A kínaiak kettőről.

Mostanra azonban hárman voltak, mint valami mániákus libasorba állt konvoj, és a ve-zető, a Hai Lung tartotta a kettő-kettő-ötös irányt; továbbra is 7 csomóval haladt, és pipá-zott. Egyenesen a Choiseul-öbölbe tartott, és oda tartottak az üldözői is. Es haladtak ezeken a sötét, nyugtalan vizeken, miközben Curran főhadnagy halnak álcázva időnként megloká-torozta őket. Csak hogy tartsa a távolságot.

Kora este áthaladtak a Baleiniers-öböl széles, zavargó vizű bejáratánál, és 100 méter mély vízben egyenesen nyugatnak tartottak, Choiseul felé. A Hai Lung délebbi útirányt vá-lasztott, Cox’s Rock felé, no de a tajvani parancsnok sokkal jobban ismerte a környéket, mint akár Ken parancsnok, akár Dörgő Dunning. Pontosan ez volt az az irány, amerre még februárban Bill Baldridge és ő a Yonder fedélzetéről megpillantották a periszkópot.

A tajvani tengeralattjáró, ami ezúttal nyugodtabb vizeken haladt periszkópmélységben, átszelte a Choiseul-öblöt, és elérte a Baie Blanche torkolatát, miközben még mindig ott volt a kínai Kilo a tatjától három kilométerre.

Dörgő is felzárkózott öt kilométer távolságra, így ő is belül volt már Kerguélen görbe, föld övezte partvonalán. A parancsnok arra az időre gondolt, amikor először járt erre. Eszébe jutott a Yonder legénységének másik két tagja, és hogy mindannyian milyen jól mulattak májusban, amikor a gunyoros kansasi marhatartó az Amerikai Egyesült Államok elnökének jelenlétében végre feleségül vette Laurát.

Minden nyilvánvaló ok nélkül nagyon kívánta most, bárcsak Bill itt lenne vele, mert hir-telen dermesztően egyedül érezte magát, és egy barátra lett volna szüksége, nem egy tucat munkatársra. De csak tűnő másodpercei voltak a merengésre. A Hai Lung, ami 5 csomóval haladt át az öblön, most eltűnt a Baie Blanche-ban, nyomában egy hajónyi rosszindulatú kínai. Legalábbis Dörgő úgy képzelte, hogy rosszindulatúak.

Elrendelte, hogy a Columbia haladjon tovább és kövesse a Kilót, mostanra már csak há-rom kilométer távolságból. Itt a belső vizeken egyik passzív lokátorrendszer sem működött túl jól, de az üldözés zseniális aktív lokátorozásuknak köszönhetően gyerekjáték volt.

Becsusszant leghátul, a Hai Lung pedig valószínűleg Liao Livel a fedélzetén továbbra is ötcsomós sebességgel folytatta gondtalan útját a konvoj elején, befelé a Baie Blanche-ba. Tizenöt kilométert tett meg, és nyilvánvalóan nem volt tudomása sem a Kilóról, sem pedig az amerikai atom-tengeralattjáróról, ami mindkettőjüket követte. Dörgő vetett egy rövid pillantást a periszkópon keresztül a Saint Lanne-nél levő enyhe bal kanyarra. A Baie du Repos bejáratát őrző Pointe Bras-i tajvani őrszem nem vette észre őket.

A Hai Lung a másfél kilométer széles mély vizű csatorna jobb oldala mellett haladt, és Dörgő nem lepődött meg, hogy a Kilo elszántan követte be a Baie du Reposba. Pointe Bras alatt újabb gyors pillantás a periszkópba, a tajvani őrszemek megint csak nem vehették ész-re... ellentétben a Cuttyhunkkal.

Tizenhárom kilométer mélyen az egyre keskenyebb kijárat nélküli fjordban, miközben a jéghideg déli szél a Mount Richards csúcsáról lehordta a havat és felkorbácsolta a vizet a Columbia előtt, a Hai Lung hirtelen abbahagyta a pipázást, és elnémult. Dörgő a bajsza alatt káromkodott, és pontosan abban a pillanatban emelte ki a periszkópot, amikor a tajva-ni Tengeri Tigris kiemelkedett a vízből és tőle mindössze öt kilométerre a felszínen folytat-ta az útját.

251

Úgy tűnt, hogy a Kilo megáll, de lent maradt a fjord utolsó öt kilométeres szakaszának a bejáratánál. Dörgő három kilométerre északra volt a Kilótól, de még mindig belátta a csa-torna egész hosszát.

Elhatározta, hogy még egyszer megkockáztatja, hogy lopva körülpillantson, miközben állandóan tudatában volt, hogy észrevehetik. És valóban láthatta, ahogy a Hai Lung legelöl befordul jobbra. A két régi rozsdásodó szürke bóját is látta, amik a szélcsendes sziklás nyugati partnál voltak, egymástól úgy 130 méterre. A lokátorosok főnöke pedig egy műkö-dő nagy nyomású vízi reaktor eltéveszthetetlen zajáról számolt be... ami az egész fjordon végigvisszhangzott.

Úgy gondolta, hogy éppen a két bója közül jön a hang, és hogy a bójákhoz lehorgo-nyozva lennie kell egy atom-tengeralattjárónak a víz alatt. Semmi esetre sem működőképes mint hadihajó, de ettől eltekintve jó munkát végez.

– Ez az energiaforrásuk – mormogta a parancsnok. – Hol az az átkozott gyár, vagy mi? Aztán látta, hogy a Hai Lung a távolban majdnem megállásig lassít, és a part felé sodró-

dik. Ahonnan Dörgő figyelt, onnan úgy tűnt a hajó mozgásából, hogy neki fog ütközni egy sziklának. De a tengeralattjáró egészen lassan és a pánik legkisebb jele nélkül egyszer csak eltűnt, becsúszott a mögé a valami mögé, ami, eddigre már Dörgő is rájött, valamiféle fel-akasztott lepel, vagy acélfüggöny. A partot szegélyező magas gránitsziklákat szemlélte, az-tán mélységmérést kért.

– Százhúsz méter, uram. – Ott van, amiért idejöttünk, fiúk – mondta Dunning parancsnok. – Ott ni, a jobb olda-

lon... a térkép szerint a Baie du Repos végétől másfél kilométerre. – Az öböl nevét úgy ej-tette ki, hogy rímeljen a „kifoszt”-tal. – Szép munka. Tűnjünk innen a fenébe... nagyon óvatosan, nagyon lassan, ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk Choiseulba.

A Columbia ismét a Kerguélen fjordjainál lévő nagy öböl felé tartott, és sorsára hagyta a Kilót, hadd cselekedje, ami csak kitelik tőle. 19.15-kor még mindig elég világos volt, de ahogy megközelítették a Baie Blanche bejáratát, a víz felszíne szeles volt. Dörgő javasolta, hogy várjanak ott egy óra hosszát, aztán induljanak kifelé a nyílt tengerre, hogy kapcsolat-ba lépjenek a műholddal, és azonnal elküldjék az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Fő-parancsnokságának az üzenetet, hogy meghatározták a tajvani gyár helyét a Baie du Repos túlsó végénél: É 49,65, K 69,20. Azt is javasolta, hogy tudassák a főparancsnoksággal, hogy látták, amint a Hai Lung megérkezik oda, és hogy a létesítményhez egy az öbölben lehorgonyzott atomreaktor szolgáltatja az energiát. Továbbá egy orosz építésű Granay tí-pusú Kilo portyázik a gyár közelében 120 méteres vízben.

Dörgő várakozást rendelt el, és úgy ítélte meg, hogy ha egyszer helyben van, a kínai ha-jó úgy öt perc alatt elvégzi majd egyszerű és nyilvánvaló feladatát.

Ami nem volt rossz becslés. 19.55-kor a Columbia lokátoros termében érzékelték azt a sor mindenható robbanást, ami a Kilo által kilőtt torpedósorozat következtében szétszórta azt a sziklát, amelybe a tajvani gyárat építették, és a tízperces víz alatti bombázásban eltö-rölte a föld színéről a létesítményt, a Hai Lungot és a még mindig működő Rubis típusú francia atom-meghajtású tengeralattjárót.

Azt viszont nem tudhatták az amerikaiak, hogy a Kilo ezek után azonnal a felszínre emelkedett, és rakétavetővel kilőtt egymás után hat N-8-as föld-levegő rakétát. Közvetlen lőtávolságból. Egyenesen be azon az acélfüggönyön, ami olyan sokáig álcázta a gyárat. Az összes fegyver és a rakétavetők az oroszoktól származott.

A Columbia fedélzetén tartózkodó lokátorosok hitetlenkedtek, hogy miért tartott a kínai parancsnoknak olyan hosszú ideig a szikla felrobbantása. Az amerikaiaknak ez legfeljebb egy percükbe került volna. De Ken parancsnok nemcsak elszánt és motivált férfiú volt, ha-nem olyan fanatikus, akinek van egy kis pszichopata beütése. Élvezte a gyilkolást, és olyan régóta el kellett hogy fojtsa ezt az ösztönét.

252

Most azonban minden egyes feldübörgő robbanással mentora, Mao asszony és főpa-rancsnoka nevében intézett egy-egy csapást az áruló tajvaniakra és azok amerikai szövet-ségeseire. Mindegyik elveszített Kilóért egy csapás. Minden visszhangzó robbanás a Kínai Néphadsereg Szárazföldi és Haditengerészeti Erőinek, ennek a fejét felemelő harci sár-kánynak volt a visszhangja. Ken a pszichésen érintettek könnyed, enyhén őrült mosolyával kísérte végig azt, hogyan törlik el rakétái a tajvaniak titkos atomerőművében az élet utolsó morzsáit is.

– A francba – morogta Dörgő Dunning. – Ezek az őrült állatok komolyan gondolják. Gondolom, ezzel Tajvannak annyi is... kezdhetik elölről az egészet, nem igaz?

– És most, uram? – kérdezte Krause. – Menjünk vissza a nyílt vízre, és átírja az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságának szánt jelentést? Itt van a szöveg. Egé-szen biztosan azt találtuk meg, amiért idejöttünk.

– Igen, Mike... el akarok tűnni ezekről a zárt vizekről, mert ha nem tévedek, a Kilo nem egy pár óra múlva, hanem annál hamarabb fog éppen itt előkerülni. Nem akarom, hogy le-tolt gatyával találjanak ránk. Különösen, hogy ilyen hangulatban van ez a kibaszott kínai.

A Columbia elfordult a felszín alatt a nyugodt és mostanra már sötét vízben. Aznap éjjel is fent volt a Hold, és a periszkópon keresztül Dörgő ki tudta venni a Pointe Pringle és a Cap Férőn alakját, köztük a hatalmas gránitsziklát. A sebességet nyolc csomóra növelték, Dörgő pedig utasította az ügyeletes tisztet, hogy Iles Leygues és Cap D’Estaing között ve-gyen fel várakozási pontot.

Hosszú nap volt ez a legénység és különösen a tisztek számára, akik közül kevesek pi-henhettek azóta, hogy a néhai Hai Lung előző este a látókörükbe lopakodott.

Dörgő nem vágyott társaságra. Elhalasztotta az üzenet elküldését, egyedül, a kabinjában ülve iszogatta a kávéját és pokolian kívánta, bárcsak itt lenne vele kansasi cimborája, Bill. Újra csak úgy érezte, hogy egy baráttal szeretne szót váltani. De ez olyan luxus volt, ami most nem állt rendelkezésére. Ehelyett elővette a Haditengerészet főparancsnoka által kül-dött üzenetet, és a nemzetbiztonsági tanácsadó kódolt lecseszésére meredt.

– Pontosan tudom, mit gondol rólam ebben a pillanatban – dünnyögte. Az óra tovább ketyegett. 21.40-kor Dörgő még mindig az Atlanti óceáni Tengeralattjá-

ró-erők Főparancsnokságának küldendő üzeneten töprengett. A Columbia szokásos lassú oda-vissza pályán mozgott és várta a parancsnok döntését.

22.00-kor Dörgő megjelent az irányítási központban, éppen akkor, amikor a lokátoros bemérte a Kilót: a kínai tengeralattjáró nyolccsomós sebességgel pontosan észak felé pi-pázva távolodott a bűntény helyszínéről a nyílt víz, majd végső soron Kanton felé.

– Parancsnok, itt a kormányos... a Kilo nulla-nyolc-nullára tart, uram.... távolság tíz ki-lométer. Pipázik, uram. Megbízható kapcsolat. Északnyugat felé nyitok a nyomvonalukról. Azonosító 28-as.

– Parancsnok, vettem. Dörgő beletúrt a hajába és rövid időre visszatért a kabinjába. Négy perccel később visz-

szatért az irányítási központba. Néhány pillanatig habozott. Aztán egész karrierjét egy lapra feltéve bemondta: „El akarom süllyeszteni a Kilót,

amint kiér a parti vizekről. Körülbelül egy óra múlva. Egyes és kettes hordozórakéta ké-szenlétbe... 48 ADCAP.”

Curran főhadnagynak, a harciegység-parancsnoknak a szeme sem rebbent, úgy ment vissza a lokátoros terembe.

Mélyen a hajó gyomrában a rakétakezelők a parancsnak megfelelően elkezdték előké-szíteni a két lövedéket.

Tizenöt perc telt el, amikor jelentkezett a lokátoros terem: „28-as nulla-hét-nyolcon. Távolság tíz kilométer.”

253

Lent a torpedóteremben üzemzavar esetére az egyes és a kettes torpedóvető csőbe is be-töltötték a fegyvereket. Az irányítási tiszt a képernyőnél ceruza vékonyságú mikrofonjába mormolt, Jerry Curran pedig Bobby Ramsdennel és a főmérnökkel a lokátort figyelte. Úgy látszott, mintha mindenki szolgálatban lenne. Miközben a parancsnok arra a feladatra kon-centrált, amelyért a hadbíróság akár el is ítélheti, a kormánynál Krause főhadnagy állt.

Az idő múlt, és a kínai Kilo fekete törzse az amerikai atomtengeralattjárótól délre nyo-mult előre a vízben. A Columbia lokátoroscsapata ellenőrizte a közeledését, és a támadás előtt eluralkodó magas feszültségű nyugalomban most már csendben kérte a részleteket.

Dörgő Dunning ismét rápillantott a képernyőre, és elrendelte: – EGYES KÉSZENLÉTBE... lokátor alapján tüzelésre felkészülni. – Irány nulla-kettő-nulla... távolság 4500 méter... számítógép beállítva. – TŰZ! – adta ki a parancsot Dörgő, és mindenki hallotta azt a dobbanást, amivel a ne-

héz súlyú Mk 48-as elindult. Enyhe remegés futott végig a tengeralattjárón, ahogy a torpe-dót kilőtték.

– Fegyver irányítás alatt, uram. Dörgő Dunning elrendelte, hogy élesítsék be a fegyvert. Aztán eltelt még egy perc.

Csak időnként felhangzó csendes utasítások vagy megjegyzések hallatszottak; a Columbia visszatartott lélegzettel várt. Csak a szellőző berendezésben mozgó levegő zümmögése hal-latszott, a törzsön kívül pedig a zaj egy számítógép vagy szövegszerkesztő által keltett szinten mozgott.

1500 méterrel odébb az Mk 48-as 30 csomós sebességgel száguldott a vízben, miközben passzív keresést végzett.

Most, a tüzelés után nyolc perccel a torpedó rátalált a Kilóra, és aktív célkeresésre kap-csolt, amint elengedték a Columbiáról. Az Mk 48-as felgyorsított, és szakította a vizet egyenesen Ken parancsnok tengeralattjárója felé. Ken tapasztalt parancsnok volt, de a ha-jója diadalmámorban úszott, a legénység figyelme ideiglenesen szünetelt, és ő maga is ide-gesen vigyorgott saját tette felett. Tisztjei egy része parancsnokuk viselkedésén tűnődött; egyáltalán nem voltak támadásra felkészülve. A K-10-es periszkópmélységben volt, az Mk 48-as pedig 300 méterre, amikor felharsant a kiáltás a lokátoros helyiségből:

– TORPEDÓ... TORPEDÓ... TORPEDÓ... VÖRÖS EGY-HÉT-ÖT... AKTÍV KAP-CSOLAT... KÜLÖNBSÉG 500 MÉTER... IRÁNYTARTÁS ÁLLANDÓ...

Túl közel és túl későn. A Kilo nyomáshéja kettéhasadt, ahogy az amerikai torpedó be-fúrta magát a tengeralattjáró bal oldalába. A Kilo típusú hajó jó ütésállóságáról híres, de nem ilyen fegyver esetén. Dörgő Dunning védhetetlenül irányzott Mk 48-asa kétméteres tátongó lyukat szakított a K-10-esbe november 18-án este pontosan 09.21-kor. Ken pa-rancsnok halála pillanatában is saját zseniális rosszakaratán vigyorgott. Nem voltak túlélők vagy közvetlen szemtanúk. A becsapódás után 30 másodperccel a fedélzeten tartózkodók már valamennyien halottak voltak.

A legénység tagjai vagy megfulladtak, vagy szétroncsolódtak, amikor a beömlő víz ne-kicsapta őket a gépeknek. Ahogy a tengeralattjáró süllyedt, a víz végigzubogott a helyisé-geken, és egyenként összeroppantotta a rekeszfalakat. A tengeralattjáró, amiért az innen oly távol lévő Zseng Ju-su admirális olyan sokat kockáztatott, lassan lesüllyedt 600 méter jeges víz alá, az Indiai-óceán fenekére. Soha senki nem fogja pontosan megtudni, hol pi-hen. Vagy akár azt, hogy mi is történt vele. Bár Moszkvában és Pekingben lesznek egy pá-ran, akik komoly feltételezéseket állhatnának fel.

Fél órával később Dunning parancsnok ismét nekiült, hogy megírja a jelentését. Rövidre fogta: „Orosz építésű Kilo érkezett Kerguélen-re nov. 17., 22.24. Hai Lung megérkezett nov. 18., 21.48. Úgy gondolom, hogy a Kilo elpusztította a tajvani gyárat, amelynek helyét meghatároztuk: É 49,65, K 69,20, másfél kilométerre a kijárat nélküli Baie du Repos végé-től. Az eredeti, aug. 01., 12.00-kor kiadott paranccsal összhangban Kerguélentől északra

254

november 19-én 22.21-kor elsüllyesztettem a K-10-est. – Cale Dunning parancsnok, USS Columbia.”

Az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró-erők Főparancsnokságán 13.50 volt, amikor Dörgő üzenete megérkezett. Mulligan és Dixon admirálisok már várták a Kerguélenről érkező hí-reket. Azonnal értesítették Arnold Morgant és segítséget kértek tőle a válaszüzenet meg-szövegezésében.

A Columbia parancsnoka helyi idő szerint 23.15-kor olvasta el a választ: „Nem rossz lövés... egy ilyen kib. s.f.-től. Morgan.”

Az üzenetet személyesen neki címezték, és egyenesen a Fehér Házból érkezett, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának hivatalából. Tartalmazta azt az egy mondatot, amiről Dörgő már örökre lemondott: „Személyesen Cale Dunning századosnak, a USS Columbia parancsnokának.”

Epilógus

Cape Cod Times, 2004. november 25. Vezető hír az első oldalon:

Port-aux-Frangais, Kerguélen. November 24. Tegnap éjjel megoldódott az eltűnt Woods Hole-i kutatóhajó, a Cuttyhunk rejtélye, miután az eldugott francia meteorológiai állomás dolgozói megmentettek hat eltűnt kutatót.

A kutatókat, akik gyalog próbálták meg átszelni a 150 kilométer átmérőjű szigetet, azu-tán vette fel egy helikopter a Baie de la Marne partján, hogy rádióüzeneteiket fogta a mete-orológiai állomás tizennégy elektronikus árbocának egyike.

23 hónapja tűntek el, és feltételezhető, hogy ők az egyedüli túlélői annak a 29 fős expe-díciónak, amit valószínűleg 2002. december 17-én ért támadás a sziget egyik északnyugati fjordjának bejáratánál.

Tegnap éjjel a csapat egyetlen tagja sem vállalkozott interjúra, de azt megerősítették, hogy a Cuttyhunk még mindig vízen van, és bár tűzharcban megsérült, mély vízben horgo-nyoz a sziget északi végén levő Baie du Repos mélyén. Egyikük azt állította, hogy a kuta-tóhajó volt a börtönük.

A meteorológiai állomás személyzete tegnap éjjel név szerint azonosította a hat tudóst: Henry Townsend professzor, Dr. Roger Deakins, Arnold Barry, William Coburg, Anne Dempster és Dr. Kate Goodwin.

Ma éjjel a Times újságcsoport tárcaírója, Frederick J. Goodwin, aki az egyik megmen-tett tudós unokatestvére, elrepül az Indiai-óceánban található Diego Garcia-i amerikai tá-maszpontra, hogy csatlakozzék a Haditengerészetnek ahhoz a fregattjához, ami a csapat kimentésére délre indul a majdhogynem megközelíthetetlen szigetre. Mr. Goodwin, aki hosszú hónapokig harcolt azért, hogy további kutatásokat végezzenek Kerguélenen, kizáró-lagos jogot kapott a tudósok megszólaltatására.

Elképesztő történetüket a fregattról továbbítják majd a Cape Cod Timeshoz – a szenzá-ciót ezeken a hasábokon adjuk majd közre a jövő héttől kezdve.

Utószó

255

Írta Sir John Woodward admirális

A Tájfun Patrick Robinson második regénye, és ismét én voltam a műszaki tanácsadója haditengerészeti kérdésekben. Csakúgy, mint a Nimitz anyahajó esetén, most is egy nagy képzelőerővel kitalált, hiteles valóságmaggal bíró cselekmény belső peremén mozogtam.

Az ebben a könyvben kifejlődő eseményeket elsőre talán nehéz megérteni. Ez alatt azt értem, hogy vajon az Amerikai Egyesült Államoknak valóban olyan végletes eszközökhöz kellett-e folyamodnia az oroszok és a kínaiak ellen pusztán azért, hogy megakadályozza hét tengeralattjáró leszállítását?

Első pillantásra ez nyughatatlan és túlzó reakciónak tűnik. De alaposabb vizsgálat után a dolog már kevésbé erőszakos és ugyanakkor sokkal logikusabb. Kína tényleg megrendelte ezt a kis, vadonatúj Kilo típusú tengeralattjárókból álló flottát egyenesen az oroszoktól. Elég nyilvánvaló, hogy mire akarják használni őket: elsődlegesen arra, hogy elzárják a Tajvani-szorost, és megtagadják a szokásos áthaladási jogot egy nemzetközi átjárón. A képlet egyszerű: Kína szerint a szoros NEM nemzetközi; Tajvan nem egyéb, mint Kínának a szárazföldön kívül fekvő része. Így aztán a kettőt elválasztó vizek csakis kínaiak lehet-nek.

A Pentagon tisztában van vele, hogy tíz Kilo típusú tengeralattjáró lehetővé tenné a kí-naiak számára, hogy legalább négy állandóan járőrözzön. Ez viszont rendkívül nyugtalaní-taná az Amerikai Egyesült Államokat, hiszen ők időnként átküldenek egy-egy repülőgépanyahajós harci egységet a szoroson, különösen olyankor, amikor Kína fenyege-tő lépéseket tesz a területen. Nézetem szerint egyetlen amerikai repülőgép-anyahajós harci egység sem merészkedne be a szorosba nyílt tengeralattjárós fenyegetés esetén mindössze politikai nyomásgyakorlás céljából, nehogy egy nagy anyahajó véletlenül a Thomas Jefferson sorsára jusson.

Létezik némi idegengyűlölet Kína és annak vezetői iránt. Nagy, de rosszul felszerelt ha-ditengerészetük van, ami elsősorban parti őrségből áll, és majdnem kizárólag a hatalmas kiterjedésű keleti partvonal mentén tevékenykedik, a belső-mongóliai határtól le egészen a Dél-kínai-tengerig. De Kína ambíciói nem maradnak titokban. Gazdagságra és pozícióra törekszik, hatalomra és a Nyugattal való egyenlőségre. Valamint arra, hogy megszüntesse Tajvan jelenlegi függetlenségét, és megvalósítsa a Nagy Kína álmot.

Nem szabad elfelejteni, hogy amikor Csang Kai-sek elhagyta a szárazföldet és Tajvanba ment, 14 vonatszerelvényt indított útnak Kína teljes császárkori örökségének elképesztő képzőművészeti kincsei és történeti dokumentumai nagy részével. Nagyjából ezért tartják a tajpejit a világ egyik legnagyszerűbb múzeumának.

Nem szabad alulbecsülni azt az elhatározást és elszántságot, amivel Kína szeretné Taj-vant visszaterelni a nyájba. Véleményem szerint a Kilók megrendelése az első jelentős lé-pés végső céljuk irányában.

Először lezárnák a szorost a nemzetközi forgalom elől, majd pedig – ahogy tengeralatt-járós erőik megerősödtek méretben, tapasztalatban, megbízhatóságban és hírnévben – ki-terjesztik a járőrterületüket a parttól távolabbra is, és a Tajvanba irányuló forgalmat is fe-nyegetni kezdik.

Ez a járőrterület akár a 800 kilométert is elérné olyan helyeken, ahol a sekélyebb víz a Kilók számára előnyökkel jár. Ez a katonai jelenlét lényegesen behatárolná azt a haditen-gerészeti védelmet, amit az Amerikai Egyesült Államok biztosítani tud Tajvan számára, akik számára ez elkerülhetetlenül valamiféle bezártságot jelentene. Ne felejtsük el, hogy a tengeralattjárók legnagyobb erőssége, hogy nagyon jók felszíni hajók elsüllyesztésében. A Thomas Jefferson leckéjét nem szabad elfelejteni. Áz a Kilo, amelyik elkapta, nem lopa-kodott az anyahajó nyomában. Egyszerűen csak várakozott, alig mozdult, teljesen néma volt, mint egy robbanékony lyuk a vízben.

256

Kína akár már négy, állandóan járőröző ilyen kis orosz dízelhajóval rövid úton bebizo-nyítaná, hogy a Tajvani-szorosban, nemzetközi vizeken már nem biztonságos az átkelés. A szoros elkerülendő területté válna. Még ha a politikai megfontolások lehetővé tennék is, csak hosszú és nagyon költséges katonai akcióval lehetne őket kifüstölni onnan. Még né-hány Kilo beállításával Tajvan mint önálló ország napjai meg lennének számlálva.

Az Amerikai Egyesült Államoknak roppant pénzügyi érdekei vannak a szigeten, ami az elmúlt harminc évben a világ egyik legnagyobb kereskedelmi központjává vált. Úgy vé-lem, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagyon keményen válaszolna bármilyen ezt a kereskedelmet érintő fenyegetésre. A Tájfunban az Amerikai Egyesült Államok éppen ezt teszi. És nem hiszem, hogy Patrick Robinson és én nagyon túllőttünk volna a célon.

Amikor portyázik, a Kilót még az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének el-képesztő légi, felszíni és víz alatti arzenáljával is pokolian nehéz megtalálni és kilőni. Az elemi logika azt diktálja, hogy a Kilókat jobb akkor elkapni és elpusztítani, amikor távol vannak otthonról, még mielőtt harcra készek lennének, mielőtt leszállításra készen állná-nak. Oroszország jelenleg még azt is visszautasítja, hogy tárgyaljon a kínaiaknak való ha-dihajók – vagy bármi más – szállításának a tilalmáról. 1997 telén orosz zászló alatt és egy orosz hadihajó kíséretében leszállítottak egy harmadik Kilót Iránnak, ahogyan ezt a Nimitz anyahajó pontosan megjövendölte.

Azt is észrevettem, hogy a világ haditengerészeti bibliájának számító Jane’s Fighting Ships, 1997-98-as kiadásának 94. oldalán az oroszok egy kétoldalas színes hirdetése olvas-ható, amivel legjobb export hadihajójukat reklámozzák azzal a jelmondattal: „KILO TÍ-PUSÚ TENGERALATTJÁRÓ – a tengerek egyetlen néma teremtménye”. Aztán ott áll a RUBIN-nak, a tengerészeti ipar központi tervezőirodájának szentpétervári címe, telefon és faxszáma, és elektronikus postafiókjuk címe.

A Nyugatnak komolyan el kell gondolkoznia a régi szovjet dízel elektromos hajó felújí-tott változatának ezen az új, agresszív marketingjén csakúgy, mint Oroszország és Kína új viszonyán. Mert a pekingiek máris Moszkva legnagyobb vevői az újonnan épített tenger-alattjárók piacán.

Úgy gondolom, hogy a Kilo kényelmetlenül közel jár a valósághoz mindhárom nagy já-tékos szándékainak bemutatásában. Kína Tajvant akarja. Oroszország pénzszűkében van, és bárkinek hajlandó eladni a Kilót, aki leteszi a 300 millió dollárt. Az Amerikai Egyesült Államok nem hajlandó elnézni semmiféle, Tajvan függetlenségét komolyan érintő fenye-getést. Hogy vajon ki mit fog tenni? Ez ennek a könyvnek a témája.

Patrick ezt a témát lélegzetelállító thrillerré varázsolta. A könyvben egyre fokozódik a feszültség, ahogy sorjáznak a látványos kalandok és Arnold Morgan emberei a legváltoza-tosabb feladatokat hajtják végre elhagyatott vizek mélyén. Fent egészen északon az Atlan-ti-óceánon, a sarki jégsapka alatt, Szibéria jeges partvonala mentén, vagy éppen Közép-Oroszország nagy tavain, a Volga északi folyásán. És végül Kerguélen jeges, puszta szige-tén, azon a helyen, amely annyira elzárt és ritkán látogatott, hogy talán nem pontatlan a vi-lág végeként meghatározni.

Aki élvezte a Nimitz anyahajót, az ezt a könyvet is imádni fogja. Patrick Robinson, aki segítségemre volt abban, hogy önéletrajzom bestsellerré váljék, ismét olyan könnyed, lebi-lincselő stílusban ír összetett dolgokról, hogy bárki megértheti... és mindenki olvashatja.

Sandy Woodward, 1997