A BETY Á R

agyarosan megtámadjuk a nyelvünkhöz ragad Ide­gen szavakat és szólás­módokat, de ugyanakkor biztatóan nevetünk, ha színházban vagy társa­

ságban valaki cxibésznyel- ven beszél vagy jassz kife­jezésekkel élénkíti monda­nivalóit. Pedig ez ellen Is harcolnunk kellene, annál inkább, mert a mai általá­nos zűrzavar világszerte

kedvez e tetszetős, humoros nyelvrontásnak. Régente Is volt tolvajnyelv, ezzel azonban csak a bűnözéssel fog­lalkozó tudomány törődött. Sőt betyárnyelvnek Is kellett lennie, csakhogy ennek még semmi köze nem volt a nyelvrontással, amely dicsőségben csak a tolvajnyelv fentnevezett leánynyelvel részesültek.

Betyárvilág!' Dédapáink idejében irgalmatlanul kiir­tották: ma már csak a betyár-regényesség él belőle. El­tűnt a betyáron modor is, amely ellen a jóérzést! embe­reknek küzdeniük kellett a XVIII. század végétől a múlt század végéig. A betyár beszéde ellen azonban soha senki nem küzdött, ezzel senki nem törődött, ezt senki fel nem jegyezte, vagy ha ezt tette, véletlenül tette. Nyelvtör­téneti szempontból azonban mégis kiváncsiak volnánk a betyár beszédére. Menjünk utánn!

A külföldi kutatás megállapította, hogy a csavargók­nak, tolvajoknak és egyéb gonosztevőknek ősidők óta megvan a maguk külön nyelve, titkos beszéde. Ezzel azonban a magyur betyár nem sokat törődött; a be­tyár nem járta a világot; ő megmaradt a magú he­lyén : az alföldi pusztaságon vagy a dunántúli Bakony­

ban. A középeuró­pai tolvajnyelvben tehát alig találunk olyan szót, amelyet a betyár ajkára vett volna. Eggyel kell kivételt tenni. Ez a szó a cink, amelyet főként, a cinkos szóból isme­rünk.

A cink szó ere­dete a latin signum s a francia signe szavukra megy vissza. Ebből lett a német Zink (ma­gyar cink) és Zin­ken (cinkelés), az- az titkos jel és jel­adás. Akik egymás­sal cinkek utján érintkeznek, azok a cinkosok. Ezt a cin­kos — tzinkus — szót már XVII. szá­

zadi Íróinknál megtaláljuk. De van irodalmi emléke is a cinkelésnek, mégpedig elsőrendű. Kuthy Lajos Hazai Rejtelmek című 1846-ban megjelent regényében kap­juk a Hortobágyi Csárda gyönyörű leírását, amelyet maga Jókai Mór is nagyrabeesült. „Nádtetője magas ugyan, — olvassuk — de kormos fala annál alacso­nyabb s rajta emlékelőtti Időből dlszlenek botrányos firkák, karcolatok. Ott láthatni a ma pénzért, hol­nap ingyen felírást; odább: nem mérnek itt egy pe- tákost, hanem csak tiz garajcárost: Ismét odább a vako­latba vésve:Ide búcsújárni fárad,Kinek a torka megszárad, Bátran az ivóba tekint:Nem bántják a szeginy legényt.

Ezenkívül mésszel, téglával, kréta- és rajzónnal temérdek csárdái vitzek, utféli tréfák, ne­vek, pajkos ötletek firkálva s egy sereg bikafő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk s né­hány hős betyárok Zöldi Marci korából mélyen a vakolatba karcolva, úgyhogy lehetetlen he­lyet találni, hová egy szót ol­vashatótag írhatnál.“

Ennek az Írás- és rujzművé- szetl gyűjteménynek megvolt a maga gyakorlati jelentősége a betyárvilág számára, mert egy szempillantásra megtalálta ben­ne cinkosai cinkeléseit. Mert az, amit Kuthy Lajos a népies élet­ről ir, mind szószerlnt veendő; a valóságot irta le ; különösen a betyárvilág körül volt rendkívül lelkiismeretes. Be­tyárjai : Kopogó, Pisze Pista — élő alakok. És a vers­sor, hogy nem bántják a szeginy legínyt, az Is ott volt; az értelme is igaz volt, aminthogy Kuthy előtt hatvan évvel a bugaci csárdáról is igazándiban irta meg báró Orczy Lőrinc, hogy uz „csikósok oltárja, juhász kápol­nája, betyárok barlangja“. Ez azt jelenti, hogy itt volt a cinkos tanya (németül: Zinkplatz), amelyet nemcsak azért hívtak Így, mert itt a cinkosok találkoztak, ha­nem, mert Itt voltuk megtalálhatók a cinkek, azaz cin­kelt tájékoztatások és utasítások.

Ezt u szófejtést persze Kuthy nem ismerte, ellenben mégis olyan leírással szol­gált, amelyért hálás lesz u bűnözés világával foglalkozó tudomány, ahová ez az adat előbb-utóbb el fog jutni.Kuthy jól megfigyelte a be­tyárbeszédet is. Regényében a betyárról azt mondják, hogy mindent ötön vesz, azaz ötkörmével ragadoz; amikor nem ügyel, elkerül a kállai hűvösbe, ha néha nem teszik fel szellőzni, azaz fel nem

22

akasztják. — Mindez magyar sző, de azért Idegenből is rá­ragad valami, elsősorban a ci­gány nyelvéből: nem szereti, ha sokat cseterál- nak, azaz lo­csognak, fecseg­nek ; az ilyenre rákiált, hogy el-

somfordálj, hagymabüzü,

amit az er ist schon fort- bőiolvasztott össze ő vagy valame­lyik cimborája.

Ez csak rö­vid példa arra, hogy okkal- móddal ki lehet

hámozni egy kis betyárbeszédet az irodalomból is, igaz, hogy csak nagyon vékonyan. A színpadi betyár haszna­vehetetlen. Balogh István 1812-ben irt egy Angyal Ban­dit, Wdndza Mihály 1817-ben egy Zöldi Marcit. Petőfi­nek ugyancsak Zöldi Marci cimíí színmüve elveszett. Ebben pedig sejthetőleg mégis csak betyár nyelven be­szélt a betyár. A múlt század közepének betyárdalai közt vannak nagyon szépek, de mind a legfinomabb nép­nyelven kőitek.

Tulajdonképpen a betyárbünperekből lehetne kiszi­tálni a betyárbeszédet. Majd sor kerül erre is. Vala­mit megőriztek a betyárnyelvből a tolvajnyelv szósze­detei. Ilyent készíttetett Turkeve városa 1782-ben, de ez főként a vásári tolvajok nyelvét tartalmazza, nem a

pusztai betyárét. Bővebb forrás az 1862-ben Pesten megjelent ilyei- mű könyvecske: „A Rablóknak, Tolvajoknak és

Kozákoknak együttvaló hamis és zavaros beszé­deik, hasonlóan hamis és titkos cselekedeteik Fel­fedezéséül össze- iratott és kiadat- tatott a köznép­nek óvakodási hasznára és a rossz emberektől való őrizkedé- seikre Toronyai Károly által Bé­kés Csabán.“

Ebből a könyvecskéből azt látjuk, hogy azidőben már a nemzetközi tolvajvilág ellen kellett védekezni. Ezek a maguk titkos nyelvét beszélték. Ezt ők, Írja Toronyai, „hebre vagy nyalavi — zavaros — nyelvnek híják, mi­vel több nemzetnek beszédeikből vannak összeszedve“. Erre azonban a betyárnak, aki rabolt, sőt gyilkolt, de sunyi lopásokra,1 alattomos csalásokra nem volt kapható: nem volt szüksége. Éppen azért ezt a zavaros nyelvet bátran kétfelé lehet választani: az egyik részbe kerül­nek a még manap sem elavult nemzetközi kifejezések (link, haver, hóheml smekker stb.), a másikba a szín­tiszta magyar szavak. Ebből a szószedetből is kiderül, hogy a betyár magyarul beszélt és amikor a maga ban­dája számára forgatta a szavakat, abban is inkább hu­mora, semmint alattomossága vezette.

A Kuthy betyárszavaival való összefüggést mindenek­előtt állapítsuk meg azzal, hogy Toronyai is ismeri az akasztófának „szellőző“ alakjában való megnyugtató el­nevezését. Egyéb betyárszavak: pityegő (óra), füles (ló), lassú (ökör), röfögő (sertés), mekegő (juh), morgó (kutya), gyertya (nézz!), fejes (csendbiztos), fogas (hajdú), sarkantyú (tömlöcvas), kötőfék (óralánc), bok­ros (ijedős!), fagyuzni (Ítélni), evedző (kéz), csendíteni (kihúzni), furujálni (ujjat mutatni), felhúzó (nadrág), felrántó (csizma), feltevő (kalap), gomboló (kabát) stb.

Toronyai egyébként a régi betyárvilághoz kapcsolódó- lag a következő fortélyos rablófajtákat ismeri: a röfögő hajtót vagy sertéstolvajt; a mekegő hajlót vagyis birka- tolvajt; a lassú hajtót vagyis marhatolvajt és a füles ugratót vagyis lótolvajt. Ez az utóbbi a leggyakoribb alakja a betyár-regényességnek, hiszen még a méltán nagyhírű Sárga Csikó is passzus nélkül cserélt gazdát. És ki ne érezne együtt a legénnyel, aki bevallja, hogyNem loptam én életembe,Csak egy csikót Debrecenbe.Mégis rám verték a vasat,Babám szive majd meghasadt.

De gyerünk vissza a nyelv­kutatáshoz. A betyárnyelv har­madik forrása a közmondás:Debrecenből menjünk Szögedé­be. íme a betyár király, Rózsa Sándor hazájából való közmon­dások és szólások, ötön vötte ott is azt jelenti, hogy lopta.Vthetöd bottal a nyomát; hütt helyét találta; vargabetűt csi­nál; elódzott a bocskorszij (gyáva); lóhalálba siet; mit a szöme möglát, a keze ott nem hagyja; szorul a kapca; ráteri- tötték a vizes lepedőt; egy hú­ron perdülnek; egy nótát fú j­nak; akasszanak föl a neved- napján stb.

Ezt az utolsó kívánságot csakis betyár szánhatta a cim­borájának. A többinél pontosan megkülönböztetni a betyárbeszé­det a közbeszédtől azért nem

23

lehet, mert a betyár is magyarul beszélt, mégpedig jól magyarul, mert az újszerű művelődés nem sokat „ron­tott ra jta“. Az akasztófahumor természetesen bőven sze­repel a betyárnyelvben. így már Dugonics feljegyezte a XVIII. század végén ezt a mondást: felkötötték a bú- félejtöre. — Lehet, hogy a betyárok is használták az an­gyalbőr szót a katonaruhára. Ezt megtaláljuk Gvaddnyi tábornok apánknál is, de mai csirkefogóink szájában is. Ősi betyár-, csibész-szónak látszik, pedig nem az, hanem népies szóferditése az angolbör-nek, amely alatt szatln- szövetet értettek.

A betyárnyelvből került a hazai tolvajnyelvbe és szár­mazékaiba egy népszerű sző: a dohány (pénz). A dohány mindig elsőrendű életszükséglete volt a szegényembernek : általános gyógyszere éhség, szomjúság és unalom ellen. És amikor egy kuruckori versben azt olvassuk, hogy va­lami egy pipadohányt ér, megjelenik előttünk a dohány mint értékmérő. A dohány becses és értékmérő; hason­lít a pénzhez; ez a hasonlóság különösen akkor lesz nyilvánvaló, amikor divatba jön a papírpénz; piszkosan, gyűrötten, majd ismét kisimitottan, egymásra hajtottan

Félhomályu légben denevérek röpködnek, baglyok hu­hognak láthatatlan odúkból s a csípős hajnalelői szél kelet felé fordítja szemünket-, hol már pirosodik az ég, jelezve a kápráztató fényvillanásokkal, tüneményes csil­lagokkal tarkított furcsa éjszakának elmúlását. . . Az éjszakának, melynek a neve: középkor.

Középkor: titokzat, fantázia-fullasztó, nyers, érdes korszak, rejtelmes suhanásu, fátyolozott nők és gáláns lovagok költői korszaka. A rejtelmes szépségeké és a vérszagu vad titkoké. Máglyáké és a különös, misztikus törvényszékeké, melyekre most is rettegve gondolunk.

Netiéz, vad kor volt az, tigris-szabású emberekkel: és ezeknek tigrisekre szabott vérszagu törvények kellettek. Törvények a törvények fölött, miket akkor bármily nagyur, fejedelem tetszése szerint kijátszhatott. Ez a kijátszhatatlan, elkerülhetetlen törvényszék volt a Te­rne ... Ezt a nevet jóformán mindenki ismeri. De keve­sen tudják, hogy mit jelent.

A Teme törvényszék Németországban keletkezett és létezett Németországban már a középkor elejétől fogva. Egy elnökből és 24 tagból állott, mely számot rendkívüli esetekben felemelték 48-ra. A tagokat „beavatottaknak“ hívták. Ennek a titkos törvényszéknek tagjai ismeretle­nek voltak a közönség előtt és rettenetes büntetésekkel védett titkos szabályaik voltak. Ha a törvényszék vala­melyik tagja akár legközelebbi hozzátartozójának is el­árulta belőlük a legkevesebbet i s : egyszerűen kivágták a nyelvét és felakasztották,

A titkos törvényszék üléseit rendszerint éjszaka tar­totta, mégpedig erdők közepén, vagy valami barlangban, sőt gyakran a temetőben. Ha valakit valami törvényelle­nes cselekedet elkövetésével vádoltak: tekintet nélkül arra, hogy az illetőt a rendes törvényszék már felmen­tette és az illető rangját sem véve számba: a titkos tör­vényszék maga elé idézte. Az idézés abból állott, hogy egy álarcos tag a vádlott házára akasztotta ki az idé­zést éjjel, melyben felszólítja, hogy a következő éjszaka egy kitűzött helyen jelenjen meg.

Ha az illető nem jelent meg: irgalmatlanul eltették láb alól. Ha megjelent: az álarcos törvényszéki tag, sze­meit bekötve, elvezette arra a helyre, hol a törvényszék ülésezett.

A tárgyaláson mindenki álarcban volt. A biró egy fekete kövön, vagy egy sirdombon ült rendszerint. Az elővezetett vádlotthoz valaki ekkor odament és vállát

olyanok a bankócédulák, akárcsak á dohánylevelek. Ezért még Toronyai 1862-es szójegyzéke szerint Is dohány csak bankópénzt vagy papirospénzt jelent; aranyat, ezüstöt, rezet másként nevezett a zsiványnép.

Sok mindent lehetne még kikotorni az egykorú bün­tető perekből is, viszont egyet-mást mai beszédünkből is elismerhetünk betyáreredetiinek. Ilyen mindenekelőtt a nagymértékeit zsiványbecsiilet. Ehhez köti magát az igazi betyár, akivel szemben mélységes megvetést érde­melnek a kis csavargótolvajok, a kapcabetyárok, a ké­mény számol gatók, akik azt fontolgatják, melyik kémé­nyen lehet bemászni valamelyik házba.

Még a csirkefogók is idetartoznának, de ezt talán már a német Haendelfanger-bői csináltuk. És mert né­met eredetű, nagyon megbecsültük, szép, finom csibész- szé formáltuk. A csibésznyelvet tőle tanuljuk és beszél­jük városon, meg úri otthonunkban! Ezen bizony az Írástudatlan betyár is elszörnyedt volna. Nekünk sem szabad ebbe belenyugodnunk. És ha egy-két tréfás szót egyszer-másszor bele is keverünk beszédünkbe, legyen ez csak kivétel. A szabály maradjon: magyarosan!

egy fekete pálcával megérintve, igy szólt: „Ember, en­nek meg ennek az elkövetésével vádollak. Védd magad, vagy meghalsz!“ Ha az illető védeni tudta magát s be tudta bizonyítani ártatlanságát: felmentették. Ekkor új­ból bekötötték a szemét s visszavezették az előbbi talál­kozóhelyre. Ha ártatlanságát nem tudta bebizonyítani: a törvényszék legfiatalabb tagja elvezette magával és felakasztotta a legközelebbi fára. Vagy pedig egy tőrt szűrt a szivébe és kitette az országutra.

Megtörtént, hogy egyes helységek maguktól fordultak a titkos törvényszékhez, hogy valami nehéz ügyben tár­gyaljon. Ilyenkor előre kitüzették a helység elöljárósá­gával a tárgyalás helyét, amely egy temető volt rendsze­rint. Az időpont pedig mindig éjfél. A jelzett időre a község minden lakosának meg kellett jelennie a teme­tőben, óriási kört képezve a színhely körül. Éjfél felé megszólaltak az összes harangok s pont éjfélkor bevo­nult a bíróság, fekete álarcosán s elővezették a vád­lottat.' A biró leült egy sírkőre s köteleket és tőröket tett

maga elé. Egyik tanácstag odament a vádlotthoz, pálcá­val a kezében, megérintette annak vállát és fojtott han­gon igy szólt hozzá: „Ember, ezzel meg ezzel vádollak. Védd magad.“ Az óriási félkörben álló lakosság előtt most megindult a vádlott kétségbeesett harca az életért. Ha győztesen került k i : felmentették. Ha bűnösnek ta­lálták : a törvényszéki tag odament hozzá és fekete pál­cával vállára ütve, ezt súgta neki: „Kövess 1“ Ha pedig nem ment, elhurcolták a legelső fáig, amelyre a tanács­tag az egész nép szemeláttára felkötötte.

Megtörtént, hogy számkivetésre is Ítéltek embereket. Ekkor a tanácstag háromszor megérintve a vádlott vál­lát, igy szólt hozzá: „Ember, e föld nem terem számodra több kenyeret“. Ilyenkor mindenét hátrahagyva, azon­nal, onnan helyből, el kellett hagynia az országot.

E borzalmas törvényszék természetesen csak annak a kornak a szemüvegén át ítélhető meg, amikor egyes hatalmas urak lábbal tiporhatták a törvényt s igy még áldásos intézmény is volt a maga függetlenségében. De később mindinkább belekeveredtek pártszempontok, kü­lönféle érdekek, úgyhogy sok felháborítón igazságtalan és elfogult Ítéletet hoztak. S így a népet, mely előtt nagy tekintélyben állott e törvényszék, lassan, lassan maga ellen uszította. Mig a középkor végén aztán el nem söpörték teljesen a föld színéről.

24

TÖRVÉNY SZÉK A TEMETŐBEN