PHILIP K. DICKAZ UTOLSÓ TRÉFA

5

1.

Reggel hétkor Allen Purcell, a legújabb és legkreatívabb kutatóügynökség haladó szellemű, fiatal elnöke elvesztett egy hálószobát, viszont nyert egy konyhát. Az automata folyamatot a falba elzárt, vas-oxiddal bevont szalag irányította. Allen nem tudta befolyásolni, ám a változást elfogadhatónak találta, hiszen már felébredt, és amúgy is a felkelésen gondolkodott.

Hunyorogva-ásítva felállt, tapogatva kereste azt a kart, ami kiengedi a tűzhelyet, amely szokás szerint megakadt: félig a falban és félig a kony-hában. Egy határozott lökés elég lesz. Allen meglökte, és a tűzhely egy szusszanással előbukkant.

Ez volt az ő parányi királysága, ez a garzon, ahonnan látszott az áldott Momeg-torony. Ez a lakás volt a családi öröksége, a bérleti jogot több mint negyven éve védték vérrel és verejtékkel. A vékony gipszkarton falak felbecsülhetetlen értékű kockát alkottak, pénzben ki sem fejezhető teret.

Az immár teljesen kinyílt tűzhely egyben mosogatóként, asztalként és konyhaszekrényként is szolgált. Két zsanéros széket lehetett kihajtani alóla, az edények pedig az élelmiszerek alatt rejtőztek. A szoba nagy részét elfoglalta, de azért maradt elég hely felöltözni.

Közben a felesége, Janet is nehézkesen belebújt a papucsába. Hom-lokráncolva felmarkolt egy halom szoknyát, és hökkenten nézett körül. A központi fűtés még nem ért el a lakásig, Janet didergett. A hideg őszi

PHILIP K. DICK

6

reggeleken mindig úgy riadt fel; már három éve a felesége, de még mindig nem szokott hozzá a szoba változásaihoz.

– Mi a baj? – vetette le a pizsamát Allen. Őt felélénkítette ez a levegő, mélyet lélegzett belőle.

– Visszaállítom a szalagot. Talán tizenegyre. – Janet folytatta az öltöz-ködést, lassan, sok felesleges mozdulattal.

– Terítsd ide a ruháidat, mint máskor – nyitotta ki neki a tűzhely ajtaját Allen.

A nő bólintott, és úgy tett. Az ügynökséget pontban nyolckor kellett kinyitni, vagyis Allennek elég korán kellett kelni, hogy a félórás sétát meg tudja tenni a zsúfolt utcán. Már most is neszek szűrődtek be odakintről és más lakásokból. A folyosón léptek csoszogtak; a közös fürdőszobánál biztos már sor áll.

– Menj előbb te! – mondta Janetnek. Azt akarta, hogy ő öltözzön fel és készüljön el előbb. Ahogy a felesége elindult, emlékeztette: – Ne felejtsd a törülközőt!

Janet engedelmesen összeszedte a kozmetikai erszényét, a szappant, fogkefét, törülközőt, és kiment. A folyosón összeverődött szomszédok üdvözölték:

– Reggelt, Mrs. Purcell.Janet álmos hangja hallatszott be: – Reggelt, Mrs. O’Neill. – Aztán az ajtó becsukódott.Miután a felesége kiment, Allen kirázott két corto-tiamin kapszu-

lát a gyógyadagolóból. Janet temérdek tablettát és sprayt tartott; kora kamasz korában elkapta a brucellózist, az egyik olyan betegséget, amelyet a gyarmatbolygókon megkísérelt természetes gazdálkodás keltett újra életre. A corto-tiamint a másnaposságra vette be. Éjjel három pohár bort megivott, ráadásul éhgyomorra.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

7

Számolt a veszéllyel, amikor behatolt Hokkaido térségébe. Sokáig dolgo-zott, este tízig bent maradt az ügynökségen. Aztán fáradtan, de még mindig nyughatatlanul bezárta az irodát, és kigurított egy kis ügynökségi hajót, egy egyszemélyes szilánkot, amivel az anyagokat küldözgették a Telemédiának. Elhagyta Newer Yorkot, egy ideig céltalanul repült, végül keletnek fordult, hogy meglátogassa Gatest és Sugermannt. De nem maradt sokáig, tizen-egyre már visszafelé tartott. És kénytelen volt odamenni. Kutatást végzett.

Az ügynöksége teljesen eltörpült az iparágat uraló négy gigász mellett. Az Allen Purcell Rt. nem rendelkezett sem pénzügyi mozgástérrel, sem ötlettartalékkal. A propagandafüzetek napról napra készültek. Az alkal-mazottak – művészek, történészek, erkölcsi konzultánsok, stiliszták, dramaturgok – a kibontakozó trendeket próbálták megjósolni ahelyett, hogy a múltban bevált sémákkal dolgoztak volna. Ez egyszerre jelentett hátrányt és előnyt. A négy gigász szűk látókörű volt, összeállítottak egy standard programtervet, amelyet tökéletesítettek az évek során; lényegében azt a kipróbált képletet használták, amelyet maga Streiter őrnagy még a forradalom előtti időkben. Akkoriban a Morális Megújhodás abban merült ki, hogy csoportosan vándorló színészek és előadók közvetítették az üzeneteket, márpedig az őrnagy zseniálisan értette a média működé-sét. Az alapképlet persze megfelelt, csak vérfrissítés kellett. Az őrnagy maga is friss vér volt, eredetileg az Afrikaans Birodalom – az átalakított Transvaal Állam – tekintélyes alakja, aki felélesztette a saját korában épp csak szunnyadó erkölcsi erőket.

– Te jössz – tért vissza Janet. – A szappant meg a törülközőt otthagytam, menj csak be. – Ahogy a férfi elindult kifelé, az asszony lehajolt, hogy elővegye az edényeket a reggelihez.

A reggeli általában tizenegy percet vett igénybe. Allen a megszokott fürgeségével evett, a corto-tiamin elűzte az émelygést. Vele szemben Janet

PHILIP K. DICK

8

félretolta a félig elfogyasztott ételt, és elkezdett fésülködni. Az ablak gombnyomásra tükörként is szolgált: a Lakhatási Hatóságnak újabb öt-letes helyspóroló fejlesztése.

– Sokáig voltál – szólalt meg Janet. – Mármint éjjel. – Felpillantott. – Ugye?

A kérdés meglepetésként érte Allent, mert a felesége nem szokott fagga-tózni. Janet elveszett a saját bizonytalanságának ködében, hiányzott belőle a rosszindulat. De nem is faggatózás ez, értette meg Allen, hanem szorongás. Bizonyára ébren feküdt, és aggódott, hogy ő jól van-e, a plafont bámulhatta tizenegy negyvenig, amikor hazaért. Ahogy éjjel levetkőzött, Janet nem szólt semmit, csak megpuszilta, amikor bebújt mellé, aztán elaludt.

– Hokkaidóban voltál? – kérdezte Janet.– Csak átugrottam. Sugermann ötleteket ad. Stimulál a dumája. Emlék-

szel a Goethéről szóló füzetünkre? A lencsecsiszolásra? Nem is hallottam róla, amíg Sugermann nem említette. Az optikai téma egy jó Momeg: Goethe látta az igazi feladatát, azt, hogy a prizmák fontosabbak a köl-tészetnél.

– De Sugermann egy tojásfej – gesztikulált Janet az ismerős ideges kézmozgással.

– Senki nem látott. – Allen ebben nagyjából biztos volt. Vasárnap este tízre a legtöbben már lefekszenek. Három pohár bor Sugermann-nal, fél óra Tom Gatesszel, aki chicagói jazzt játszott a fonográfon, ennyi. Végig-csinálta már párszor minden különösebb nehézség nélkül.

Lehajolt az oxford cipőjéért. Sáros volt, és mindkettőn nagy, rászáradt vörös festékfoltok éktelenkedtek.

– Az a művészeti osztály festéke – szúrta ki Janet. Az ügynökség első évében ő töltötte be a recepciós és az iktató szerepét is, jól ismerte az iroda működését. – Mit csináltál te vörös festékkel?

Allen nem válaszolt. Még mindig a cipőjét bámulta.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

9

– Ráadásul sáros is. És nézd. – Janet lehajolt, és az egyik cipő talpáról egy fűszálat csippentett le. – Hol találtál füvet Hokkaidóban? Semmi nem nő azok között a romok között. Fertőzött terület, nem?

– De – erősítette meg Allen, mert így is volt. A háború alatt a szigetet lebombázták, elárasztották, és megfertőzték minden elképzelhető mérge-ző, halálos anyaggal. Ott nemhogy Morális Megújhodásról nem lehetett szó, de még fizikai újjáépítésről sem. Hokkaido pontosan olyan steril és halott, mint 1972-ben, a háború utolsó évében.

– Itt honos fű – tapogatta Janet a fűszálat. – Látszik rajta. – Élete nagy részét gyarmatbolygókon töltötte. – A textúrája sima. Nem importálták, itt nő a Földön.

– A Földön hol? – kérdezte bosszúsan Allen.– A Parkban. Csak ott nő fű. Máshol csak lakóházak és irodaházak

vannak. Ezek szerint a Parkban is járhattál éjjel.A lakás ablakán túl az áldott Momeg-torony csillogott a reggeli nap-

fényben. Alatta terült el a Park. A Park és a torony alkották a Momeg központját, az omfaloszt. Ott, a gyepek, virágok és bokrok között állt Streiter őrnagy szobra. A hivatalos szobra, amelyet még életében öntöttek, és amely százhuszonnégy éve állt ott.

– Átsétáltam a Parkon – ismerte el Allen. Az evést abbahagyta; a „tojá-sok” kezdtek kihűlni a tányéron.

– De a festék… – Janet hangjában érződött az a bizonytalan félelem, amivel minden válságot fogadott, a baljós tehetetlenség, ami valahogy mindig megbénította. – Nem csináltál semmi rosszat, ugye?

Allen a homlokát dörgölve felállt. – Fél nyolc, indulnom kell munkába.Janet is felállt. – De nem etted meg a reggelit. – A férje mindig megette a reggelit. –

Nem vagy beteg, ugye?

PHILIP K. DICK

10

– Beteg? Én? – Allen nevetett, szájon csókolta a feleségét, majd meg-kereste a kabátját. – Mikor voltam én beteg?

– Soha – mormolta az asszony, és aggódva fürkészte. – Soha nem volt semmi bajod.

A lakótömb földszintjén üzletemberek állták körül a tömbfelügyelő asz-talát. Nagyban zajlott a rutinellenőrzés, és Allen is beállt a sorba. A reggel ózonillatot hozott, és az üde szag segített kiszellőztetni a fejét. Nem mellesleg segített helyreállítani az alapvető optimizmusát is.

A Főpolgár Bizottság minden lakótömbben női funkcionáriust nevezett ki, és Mrs. Birmingham tipikus képviselőjük volt: dundi, pirospozsgás, ötvenes nő, aki elegáns, virágos ruhát viselt, és a jelentéseket tekintélyt sugalló töltőtollal írta meg. Tiszteletet követelő pozíció volt, amelyet Mrs. Birmingham több éve betöltött már.

– Jó reggelt, Mr. Purcell – mosolygott rá sugárzón, ahogy a férfi sorra került.

– Helló, Mrs. Birmingham. – Allen megbiccentette a kalapját, mivel a tömbfelügyelők nagy hangsúlyt helyeztek az efféle apró udvarias gesztu-sokra. – Szép napnak ígérkezik, már ha nem felhősödik el.

– Kell az eső a vetésnek – viccelt Mrs. Birmingham. Tulajdonképpen minden ételt és gyártott terméket köztermrakéták hoztak; a korlátozott helyi készlet csupán mérceként szolgált, amolyan emlékeztetőként. A nő lejegyzett valamit a hosszú sárga noteszbe. – Ma még nem láttam a kedves feleségét.

Allen mindig szolgáltatott valami alibit a felesége lustaságára. – Janet a Könyvklub gyűlésére készül. Különleges nap ez: előléptették

pénztárosnak.– Örülök – mondta Mrs. Birmingham. – Olyan aranyos lány. Csak

kicsit félénk. Járhatna többet emberek közé.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

11

– Ez már igaz. Nagy, tágas helyen nőtt fel. A Betelgeuse–4-en. Sziklák meg kecskék között.

Azt hitte, ezzel vége is a beszélgetésnek – a saját viselkedésével kap-csolatban ritkán merült fel kétely –, ám akkor Mrs. Birmingham hirtelen kimért, hivatalos hangnemre váltott.

– Az éjjel későn ért haza, Mr. Purcell. Jól szórakozott?Atyaég, egy kopinger biztos kiszúrta. – Nem igazán. – Mennyit láthatott az a nyavalyás gép? Ha az út elején

ráakaszkodott, talán végig követte.– Ellátogatott Hokkaidóba – jegyezte meg Mrs. Birmingham.– Kutatási céllal az ügynökség számára – védekezett. Ez volt az erköl-

csös társadalom nagy dialektikája, és ő perverz módon élvezte ezt. Egy olyan bürokratával beszélt, aki gépiesen dolgozott, ő viszont áttörte a szokások rétegeit, és közvetlen találatot vitt be. Ezzel ért el sikert a szak-mában és a magánéletében. – A Telemédia elsőbbséget élvez a személyes érzésekkel szemben, Mrs. Birmingham. Ezt nyilván megérti.

A határozottsága megtette a magáét, és Mrs. Birmingham újra felöltötte szacharinos mosolyát.

– Látjuk magát a tömbgyűlésen szerdán? – kérdezte, ahogy a tollával vonást húzott. – Holnapután?

– Feltétlen – felelte Allen. Az évek során megtanulta elviselni a vége-érhetetlen vitákat, az egy helyiségbe bezsúfolódott szomszédokat. És a kopingerek zümmögését, ahogy leadják a szalagjaikat a Bizottság képvi-selőinek. – Sajnos nem fogok tudni hozzászólni. – Túlságosan lefoglalták az ötletei és a tervei, hogy érdekelje, ki és hogyan követ el hibát. – Ki sem látszom a munkából.

– Lehetséges, hogy magát fogják kritizálni – jegyezte meg Mrs. Bir-mingham félig trécselő, félig „ezen érdemes elgondolkodni” hangon.

– Engem? – A megdöbbenéstől megrándult az arca, és émelygés fogta el.

PHILIP K. DICK

12

– Amikor a jelentéseket átfutottam, feltűnt a neve. De talán elnéztem. – A nő könnyedén felnevetett. – Uramisten, ha így lenne, akkor évek óta ez lenne az első eset. De hát egyikünk sem tökéletes, mind halandók vagyunk.

– Hokkaido? – kérdezett rá. Vagy utána. A festék, a fű. Hirtelen ráron-tott az emlék: a szikrázva suhanó, nedves fű, és ahogy kábán siklik lefelé a dombról. Az imbolygó fasorok. Felette a feketére mázolt égbolt, a felhők sejtelmes cafatok a sötéten. Ő pedig zihálva, széttárt karral fekszik, magába issza a csillagokat. – Vagy utána? – kérdezte, de Mrs. Birmingham már a sorban következőt szólította.

13

2.

Amikor Allen belépett a Mogentlock Épület halljába, nyüzsgés és lárma fogadta, elfoglalt emberek szakadatlan jövés-menése. Mrs. Birmingham-nek köszönhetően elkésett. A lift udvariasan várt.

– Jó reggelt, Mr. Purcell – üdvözölte a géphang, majd az ajtó becsu-kódott. – Második emelet: Bevis és Társa Import-Export. Harmadik emelet: Amerikai Zenei Társaság. Negyedik emelet: Allen Purcell Rt. kutatóügynökség. – A lift megállt, az ajtaja kinyílt.

A külső recepciós térben Allen asszisztense, Fred Luddy ténfergett, láthatóan zaklatott lelkiállapotban.

– Reggelt – mormolta Allen, ahogy levette a kabátját.– Allen, itt van. – Luddy arca skarlátszínre váltott. – Már előbb ideért,

mint én. Feljöttem, ő meg itt ült.– Kicsoda? Janet? – Lelki szemei előtt látta, hogy a Bizottság egy képvi-

selője kizavarja a feleségét a lakásból, és érvényteleníti a bérleti szerződést, Mrs. Birmingham pedig mosolyogva nyomul Janet felé, aki belefeledkezve fésülködik.

– Nem Mrs. Purcell – mondta Luddy. Rekedten suttogta: – Sue Frost.Allen önkéntelenül hátranézett, de a belső iroda ajtaja csukva volt.

Ha Sue Frost tényleg odabent ül, akkor ez az első alkalom, hogy a Bizott-ság egyik minisztere meglátogatja.

PHILIP K. DICK

14

– A kutyafáját.– Magához jött! – nyögte Luddy.A Bizottság működését egy sor miniszter segítette, akik közvetlen Ida

Pease Hoytnak feleltek, Streiter őrnagy egyenes ági leszármazottjának. Sue Frost a Telemédiát vezette, a tömegkommunikációt felügyelő hivatalos kormányirodát. Allennek még sosem akadt dolga Mrs. Frosttal, még csak nem is találkozott vele; ő a TM ügyvezető igazgatójával dolgozott együtt, egy fáradt hangú, kopasz egyénnel, Myron Mavisszel. Mavis vásárolta meg a propagandafüzeteket.

– Mit akar? – kérdezte Allen. A nő feltehetőleg megtudta, hogy Mavis sokat vásárol az ő ügynökségétől, és hogy az ügynökség viszonylag új. Csüggedt rettegés töltötte el arra a kilátásra, hogy szigorú, hosszadalmas bizottsági vizsgálatnak néznek elébe. – Doris ne kapcsolja a hívásaimat. – Doris volt az egyik titkárnője. – Maga helyettesít, amíg én Mrs. Frosttal beszélek.

Luddy követte. – Sok szerencsét, Allen. Tartom a frontot. Ha kell a könyvelés…– Akkor majd szólok. – Allen kinyitotta az iroda ajtaját, és meglátta

Sue Frostot.Magas nő volt, vastag csontú és izmos. Egyszerű szövésű kosztümöt

viselt, sötétszürkét. A hajába virágot tűzött. Mindent összevetve igencsak szemrevaló nő volt. Allen jó ötvenesnek tippelte. Puhaságnak szinte nyoma sem volt benne, semmi abból a testes, túlöltözött anyaságból, amit annyi bizottsági nő sugárzott. Hosszú lába volt, és amikor felállt, határozott, szinte férfias kézfogással üdvözölte.

– Helló, Mr. Purcell. – A hangja nem árult el semmit. – Remélem, nem bánja, hogy csak így bejelentés nélkül beállítottam.

– Dehogyis – mormolta. – Kérem, foglaljon helyet.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

15

A nő visszaült, keresztbe tette a lábát, úgy méregette őt. Allen látta, hogy a szeme fakó szalmasárga volt. Erős kisugárzása volt, határozottnak és összeszedettnek tűnt.

– Cigarettát? – nyújtotta a tárcát, a nő pedig biccentett, és vett egy szálat. Ő is vett egyet, és félszeg fiatalembernek érezte magát egy idősebb, tapasztaltabb nő társaságában.

Önkéntelenül eszébe jutott, hogy Sue Frost az a fajta karrierorientált, nagyvárosi nő, akit a Blake–Moffet propagandafüzeteiben a hős végül nem kér feleségül. Taszító határozottság áradt belőle. Semmiképp nem az aranyos szomszédlány típus.

– Ezt nyilván felismeri. – Sue Frost kinyitott egy mappát, és elővett egy iratköteget. A borítóján az ő ügynökségének pecsétje állt. A nőnél volt az egyik propagandafüzetük, és nyilvánvalóan el is olvasta.

– Igen, az a miénk – ismerte el.Sue Frost átlapozta a füzetet, majd letette Allen asztalára.– Myron a múlt hónapban fogadta el. Aztán kétségei támadtak, és

továbbította nekem. A hétvégén végre jutott rá időm, hogy átfussam.A füzet most úgy feküdt, hogy Allen el tudta olvasni a címét. Minőségi

darab volt, ő maga is dolgozott vele; a TM bármelyik médiájában megállta volna a helyét.

– Kétségei? Hogy érti? – Fagyos rémület járta át, mintha valami bizarr vallásos szertartásban venne részt. – Ha a füzet nem felel meg, küldjék vissza. Majd jóváírjuk. Csináltuk már.

– A füzet nagyon szép – mondta Mrs. Frost, és kifújta a füstöt. – Nem, Myron nem kéri vissza. Az a témájuk, hogy egy férfi almafát pró-bál termeszteni egy gyarmatbolygón, csakhogy a fa elszárad. A történet Momegje, hogy… – Kezébe vette a füzetet. – Nem is tudom, mi a Momeg. Hogy meg se kellett volna próbálnia?

PHILIP K. DICK

16

– Ott nem.– Úgy érti, hogy földi fa?– Úgy értem, hogy a közösség érdekében kellett volna dolgoznia, nem

elvonulni és a saját szakállára vállalkozni. A gyarmatot célnak látta, pedig csak eszköz. Ez a középpont.

– Az omfalosz – értett egyet a nő. – A világegyetem köldöke. És a fa…– A fa egy földi terméket jelképez, amely elszárad, ha átültetik. A férfi

spirituális énje halt meg.– De itt nem tudta volna elültetni a fát. Nincs hely. Csak városok.– Jelképesen itt kellett volna gyökeret eresztenie – magyarázta Allen.Sue Frost egy percig hallgatott, Allen pedig nyugtalanul szívta a ciga-

rettát, keresztbe tette a lábát, majd szétvetette, érezte, hogy a feszültsége nő, nem csökken. Egy közeli irodában zümmögött a telefonközpont. Doris írógépe hangosan kattogott.

– Az a baj, hogy ez ellentmond egy alaptételnek – szólalt meg Sue Frost. – A Bizottság dollármilliárdokat és éveket áldozott a külső bolygók mezőgazdaságának fejlesztésére. Mindent megtettünk, hogy az itteni nö-vényeket meghonosítsuk a gyarmatokon. Hiszen nekik kéne minket ellátni ennivalóval. Az emberek tudják, hogy szívszorító feladat, tele töméntelen csalódással… És maga azt mondja, hogy a gyarmatok gyümölcsösei ku-darcra vannak ítélve.

Allen már nyitotta a száját, majd becsukta. Totális vereséget szenvedett. Mrs. Frost kutatóan fürkészte, arra várt, hogy a bevett módon védekezzen.

– Itt egy üzenet, olvassa el – nyújtott egy papírlapot a nő. – Myron írta, amikor hozzám küldte a füzetet.

Az üzenetet ceruzával írták.

Sue,Megint az az ügynökség. Elsőrangú, csak túl szemérmes.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

17

Döntsön maga.M.

– Mit akar ezzel mondani Myron? – csattant fel Allen most már mér-gesen.

– Azt akarja mondani, hogy nem jön át a Momeg. – A nő előrehajolt. – A maga ügynöksége csak három éve csinálja ezt. Nagyon jól indultak. Jelenleg mennyi a bruttó bevételük?

– Meg kell néznem a könyvelést. – Felállt. – Behívhatom Luddyt? Szeretném, ha ő is látná Myron levelét.

– Csak tessék.Fred Luddy a nyugtalanságtól mereven lépett be.– Köszönöm – motyogta, ahogy Allen nekiadta a füzetet. Elolvasta a

levélkét, de a szemében nem látszott a felismerés szikrája. Mintha látha-tatlan vibrációkra lett volna ráhangolva, a jelentés nem a ceruzás szavakon, hanem a levegő feszültségén keresztül jutott el hozzá.

– Nos, mindig nem győzhetünk – szólalt meg végül.– A füzetet természetesen visszavesszük. – Allen nekiállt lehúzni róla

a ráragasztott levelet, de Mrs. Frost rászólt:– Csak ennyit tud mondani? Már közöltem, hogy kell nekünk. Vilá-

gosan az értésére adtam. De ebben a formában nem fogadhatjuk el. Tud-nia kell, hogy én adtam az ügynökségének zöld utat. Volt némi vita, de az elejétől kikérték a véleményemet. – A mappájából elővett egy másik füzetet, amely szintén ismerősnek tűnt. – Emlékszik erre? 2112 májusa. Órákig vitatkoztunk, Myronnak is tetszett, nekem is, de senki másnak. Most Myron is ódzkodik. – Az ügynökség legelső propagandafüzetét dobta az asztalra.

Allen kis szünet után megjegyezte: – Myron belefáradt.

PHILIP K. DICK

18

– Méghozzá nagyon – bólintott a nő.A meggörnyedt Fred Luddy szólalt meg:– Talán elkapkodtuk. – Megköszörülte a torkát, megropogtatta az ujjait,

és a mennyezetre nézett. A hajában és a simára borotvált állán meleg verej-tékcseppek csillogtak. – Túlságosan elragadott bennünket… az izgalom.

– Az álláspontom egyszerű – mondta Allen a nőnek, rá se hederítve az alkalmazottjára. – Abban a füzetben az a Momeg, hogy a Föld a közép-pont. Az az igazi alaptétel, és én hiszek benne. Ha nem hinnék benne, nem tudtam volna összeállítani a füzetet. Visszavonom a füzetet, de nem változ-tatom meg. Nem fogok olyasmit prédikálni, amit magam nem gyakorolok.

Luddy remegve motyogta:– Ez nem erkölcsi kérdés, Al, hanem a tisztánlátás számít. – Kétség-

beesetten próbált visszakozni. – A füzet Momegje egyszerűen nem elég világos. – A hangjából kiérződött a bűntudat. Tudta, hogy mit csinál, és szégyellte. – Én értem, mire gondol Mrs. Frost… Igen, értem. Úgy néz ki, mintha elárulnánk a mezőgazdasági programot, pedig természetesen eszünkben sincs. Nem igaz, Al?

– Ki van rúgva – közölte vele Allen.Luddy és a nő rámeredtek. Nem fogták fel, hogy komolyan gondolja.– Doristól kérje el a fizetési csekkjét. – Allen felvette a füzetet az asz-

talról, és magához szorította. – Sajnálom, Mrs. Frost, de az ügynökség nevében csak én vagyok hivatott beszélni. Ezt a füzetet jóváírjuk, és bea-dunk egy másikat. Jó lesz?

A nő elnyomta a cigarettát, és felállt. – Ahogy akarja.– Köszönöm – mondta Allen, és érezte, hogy kiszáll belőle a feszültség.

Mrs. Frost megértette és jóváhagyta az álláspontját. Ami fontos.– Sajnálom, hibáztam – motyogta Luddy hamuszín arccal. – A füzet jó.

Így tökéletes, ahogy van. – Megragadta Allen karját, és a sarokba húzta. –

AZ UTOLSÓ TRÉFA

19

Elismerem, hogy hibát követtem el. – A hangja ideges suttogássá halkult. – Beszéljük meg. Csak próbáltam találni egyet a sok lehetséges nézőpont közül. Maga akarja mindig, hogy véleményt nyilvánítsak. Értelmetlen, hogy megbüntet, amiért az ügynökség érdekeit próbálom képviselni.

– Komolyan mondtam.– Igen? – Luddy felnevetett. – Hát persze. Maga a főnök. – Egész

testében remegett. – Tényleg nem viccelt?Mrs. Frost fogta a kabátját, és az ajtó felé indult. – Ha már itt vagyok, szeretném megtekinteni az ügynökséget. Nem

bánja?– Dehogy – felelte Allen. – Boldogan körbevezetem. Büszke vagyok

rá. – Kinyitotta a nőnek az ajtót, és kiléptek a folyosóra. Luddy az irodában maradt, az arcán beteges, kifürkészhetetlen kifejezéssel.

– Nem tetszik nekem ez az ember – jegyezte meg Mrs. Frost. – Sze-rintem jól tette, hogy megszabadult tőle.

– Nem volt kellemes – mondta Allen, de már jobban érezte magát.

20

3.

A folyosón Myron Mavis irodája előtt a Telemédia dolgozói éppen végez-tek aznapra a munkával. A TM épülete egy kis teret fogott közre, amit szabadtéri tevékenységekre használtak. Most nem zajlott ott semmi, mivel fél hat volt, és mindenki hazafelé készülődött.

Allen Purcell egy fizetős telefonról felhívta a feleségét.– Késni fogok a vacsoráról.– De jól vagy?– Jól. Te csak egyél. Nagy dolgok történnek az ügynökségen, nagy

válság. Majd harapok itt valamit. – Hozzátette: – A Telemédián vagyok.– Sokáig leszel? – kérdezte Janet nyugtalanul.– Talán nagyon-nagyon sokáig – felelte, majd letette.Amikor visszament Sue Frosthoz, a nő azt kérdezte tőle: – Mióta dolgozott magának Luddy?– Amióta elindítottam az ügynökséget. – Kijózanító felismerés volt:

három éve. Kisvártatva hozzátette: – Ő az egyetlen, akit kirúgtam.Az iroda végében Myron Mavis a napi munka másolatait adta át a Bi-

zottság hivatalos futárjának. A másolatok iktatva lesznek, hogy nyomozás esetén elő lehessen venni.

Mrs. Frost azt mondta a fiatal egyenruhás futárnak: – Ne menj még. Én is visszamegyek, velem jöhetsz.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

21

A fiatalember diszkréten háttérbe vonult az ölnyi fémhengerrel. Az egyen-ruhája egyhangú khaki színe a Streiter Őrnagy Cohors egységet jelezte, a Momeg alapítójának férfi leszármazottaiból álló fegyveres testületet.

– Unokatestvér – magyarázta Mrs. Frost. – Nagyon távoli rokon apám ágáról. – A fiatalember felé biccentett, akinek az arca kifejezéstelen volt, akár a homok. – Ralf Hadler. Szeretem magam körül tudni. – Felemelte a hangját: – Ralf, keresd meg a suhanót. Valahol hátul parkol.

A Cohors tagjai külön-külön és együtt is feszélyezték Allent; humorta-lanok voltak, olyan elkötelezettek, akár a gépek, és csekély számuk dacára mintha mindenhol ott lettek volna. Elképzelte, hogy a Cohors tagjai állan-dó mozgásban vannak, egy nap alatt több száz mérföldet bebarangolnak, akár az élelmet kutató hangya.

– Maga velünk jön – mondta Mrs. Frost Mavisnek.– Ahogy óhajtja – mormolta Mavis. Nekilátott eltenni az íróasztaláról a

befejezetlen munkát. Mavis fekélymágnes volt, két lábon járó aggodalom gyűrött ingben és buggyos, vasalatlan tweednadrágban, aki szétesett, ha összecsaptak a hullámok a feje felett. Allen emlékezett zavaros interjúkra, amelyek végén Mavis kétségbeesett, az emberei pedig fel-alá futkostak. Ha Mavis velük tart, a következő órák hektikusnak ígérkeznek.

– Találkozunk a suhanónál – mondta a férfinak Mrs. Frost. – De előbb fejezze be, amit kell. Megvárjuk.

Ahogy ő meg Allen továbbindultak a folyosón, Allen megjegyezte: – Nagy ez a hely. – Grandiózusnak találta a gondolatot, hogy egy szer-

vezet, legyen az akár kormányszerv, egy egész épületet elfoglaljon. És a nagy része föld alatt volt. A Telemédia állt a legközelebb Istenhez, utána következtek a miniszterek és maga a Bizottság.

– Nagy – értett egyet Mrs. Frost, ahogy masírozott a folyosón, a map-páját két kézzel szorítva a mellkasához. – De nem tudom.

PHILIP K. DICK

22

– Mit nem tud?– Talán jobb lenne, ha kisebb lenne. Emlékezzen, mi történt az óriási

hüllőkkel.– Arra gondol, hogy meg kéne nyirbálni a tevékenységét? – Allen pró-

bálta elképzelni, az mekkora vákuumot teremtene. – És mi lenne helyette?– Néha eljátszom a gondolattal, hogy a TM-et több egységre kéne bon-

tani, amelyek kapcsolatban állnának egymással, de függetlenek lennének. Nem vagyok benne biztos, hogy egyetlen ember felelős lehet az egészért.

– Az illető élethosszára nyilván hatással van – jegyezte meg Allen Mavisre gondolva.

– Myron nyolc éve a TM igazgatója. Negyvenkét éves, de nyolcvannak látszik. A fele gyomrát kivették. Számítok rá, hogy egyszer majd kapok egy hívást, miszerint bevette magát az Egészségközpontba, és onnan intézi az ügyeket. Vagy a Másvilágról, ahogy ők nevezik a szanatóriumukat.

– Az még messze van – vélte Allen. – Mindkettő.A kivezető ajtóhoz értek, és Sue Frost megtorpant. – Magának lehetősége volt megfigyelni a TM-et. Mit gondol róla?

Legyen őszinte velem. Maga szerint hatékony?– Az a része, amit én látok, igen.– És a teljesítménye? Megveszi a maga propagandafüzeteit, és átcso-

magolja a megfelelő médium számára. Mit gondol a végeredményről? Útközben elmosódik a Momeg? Vagy úgy érzi, hogy az ötletei túlélik az átalakítást?

Allen próbálta felidézni, utoljára mikor ült végig telemédiás kutyulást. Az ügynökség rutinszerűen figyelemmel kísérte, begyűjtötte a füzetei alapján készült duplikátumokat.

– Múlt héten láttam egy tévéműsort.A nő gúnyosan felvonta ősz szemöldökét. – Fél órát? Vagy a teljes órát?

AZ UTOLSÓ TRÉFA

23

– A program egyórás volt, de csak egy részét láttuk. Egy barátomnál. Janettel átmentünk Zsonglőrt játszani, és a szünetben néztünk bele.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs saját tévéje?– Az emberek dominók, ha dőlnek, eldöntenek bennünket is. Én úgy

láttam, a füzetek üzenete átmegy.Kisétáltak, és beszálltak a suhanóba. Allen úgy számolta, hogy lakás-

bérlet szempontjából ez a zóna a legkisebb tartományban mozog: 1 és 14 között. Nem zsúfolt.

– Helyesli a dominómódszert? – kérdezte Sue Frost, miközben Mavist várták.

– Kétségtelenül gazdaságos.– De vannak fenntartásai.– A dominómódszer azon a feltevésen alapul, hogy az emberek azt

hiszik, amit a csoportjuk hisz, se többet, se kevesebbet. Egyetlen egyén fel tudja borítani. Egyetlen ember, akinek saját ötlete van, és nem a többi dominótól veszi át.

– Nagyon érdekes. Ötlet a semmiből.– Az egyedi emberi elméből – pontosított Allen. Tudatában volt annak,

hogy nem viselkedik körültekintően, ugyanakkor úgy érezte, hogy Sue Frost tiszteli, és tényleg hallani akarja a véleményét. – Ritka helyzet – ismerte el –, de előfordulhat.

Mozgás támadt a kocsin kívül. Myron Mavis jelent meg duzzadó akta-táskával a hóna alatt, és vele a Streiter Őrnagy Cohors tagja, fiatal arcán szigorú kifejezés, futártáskája az övéhez láncolva.

– El is feledkeztem rólad – mondta Sue Frost az unokatestvérének, ahogy a két ember beszállt. A suhanó kicsi volt, alig-alig fértek el benne négyen. Hadler ült a kormánykar mögé. Indított, és a kocsi óvatosan elindult. A Bizottság épülete felé menet csak három másik suhanóval találkoztak.

PHILIP K. DICK

24

– Mr. Purcell kritizálja a dominómódszert – tájékoztatta Sue Frost Myron Mavist.

Mavis morgott valamit, amit nem lehetett érteni, pislogott a véreres szemével, majd erőt vett magán.

– Hm, értem – dörmögte. Elkezdett átnézni egy maréknyi papírt. – Térjünk vissza az ötperces tévéreklámokhoz. Az jobban üt.

A kormánykar mögött a fiatal Hadler nagyon mereven ült, álla elő-remeredt. Elrántotta a kormánykart, ahogy egy ember sétált át az úton előttük. A suhanó harmincöt kilométer per órára gyorsult; mind a négyen nyugtalanok voltak.

– Vagy repüljünk, vagy gyalogoljunk – krákogta Mavis. – Ez így pocsék. Már csak egy-két üveg sör kell, és olyan lesz, mint a régi időkben.

– Mr. Purcell hisz az egyénben – közölte vele Sue Frost.Mavis megtisztelte Allent egy pillantással. – Ez az Egészségközpontot is aggasztja. Szinte a megszállottjai.– Én mindig azt hittem, hogy az csak szemfényvesztés – mondta Mrs.

Frost. – Hogy átcsábítsák az embereket.– Az emberek azért csábulnak át, mert pszichések – jelentette ki Mavis.

A pszichés megvető kifejezés volt, a neuropszichiátriai megfelelője. Allen nem szerette. Olyan elvakult durvaságot sugallt, mint régen a nigger. – Gyengék, különcök, és nem tudják elviselni. Nincs bennük erkölcsi tartás. Örömre vágynak, mint a csecsemők. Csokira és üdítőre. Képregényre Egészségközpont mamától.

Mély keserűség terült szét az arcán. A keserűség átmarta a húsredőket, akár egy oldószer, feltárva a csontot. Allen még sosem látta Mavist ilyen kimerültnek és reményvesztettnek.

– Hát nekünk amúgy sem kellenek az ilyenek – mondta Sue Frost, aki szintén észrevette. – Jobb is, ha átállnak.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

25

– Néha eltöprengek, mit csinálnak annyi emberrel – szólalt meg Allen. Senki nem tudta pontosan kiszámolni, hány renegát szökött át a Központ-ba; hogy a felelősségre vonást elkerüljék, a rokonok inkább azt mondták, hogy az eltűnt egyén a gyarmatokra ment. Végül is a gyarmatosító csak tehetségtelen, viszont a pszichés önkéntes száműzött, aki az erkölcsös civilizáció ellenségének vallja magát.

– Azt hallottam – mondta társalogva Sue Frost –, hogy a beérkező jelentkezőket hatalmas kényszermunkatáborokban dolgoztatják. Vagy azok a kommunisták voltak?

– Mindkettő – vágta rá Allen. – És a bevételen a Központ hatalmas birodalmat épít fel a külső űrben, hogy uralja a világegyetemet. Hatalmas robothadsereget is. A női önkénteseket pedig… – kereste a megfelelő szót – kihasználják.

A suhanó kormánykarjánál váratlanul megszólalt Ralf Hadler:– Mrs. Frost, egy mögöttünk jövő jármű meg akar bennünket előzni.

Mit tegyek?– Engedje el. – Mind hátranéztek. Balról egy hasonló suhanó érte utol

őket, amin Tiszta Étel és Drog Liga matrica díszelgett. Hadler elfehére-dett a váratlan dilemmától, és a suhanó vadul imbolygott.

– Húzódjon le és álljon meg – utasította Allen.– Gyorsítson. – Mavis megfordult az ülésben, és dacosan kinézett a

hátsó szélvédőn. – Nem az övék a sáv.A Tiszta Étel és Drog Liga suhanója tovább közeledett, bár ugyanolyan

bizonytalanul. Ahogy Hadler jobbra cselezett, a másik jármű megragadta az alkalmat, és előrelendült. Hadler kezében akkor megcsúszott a kor-mánykar, és a két ütköző egymást kaparta.

Mavis remegve mászott ki a suhanóból. Sue Frost követte, Allen és a fiatal Hadler a másik oldalon szálltak ki. A Tiszta Étel és Drog Liga

PHILIP K. DICK

26

járműjének motorja üresben járt, a sofőr, aki egymaga ült bent, tátott szájjal bámult rájuk. Középkorú férfi volt, nyilván egy hosszú munkanap után tartott hazafelé.

– Tolathatnánk – vélte Sue Frost, céltalanul szorongatva a mappáját. Mavis tehetetlenül körbejárta a két suhanót, itt-ott megbökte a cipőor-rával. Hadler úgy állt, akár a vas, az arca nem árult el érzelmet.

Az ütközők összeakadtak, az egyik járművet fel kellett emelni. Allen megvizsgálta a kárt, megszemlélte, hogy a két fém milyen szögben talál-kozott, aztán feladta.

– Vontató kell – mondta Sue Frostnak. – Ralf, hívja fel a Szállítási Osz-tályt, hogy küldjenek másikat. – Aztán körülnézett; nem voltak messze a Bizottság épületétől. – Bár innen már gyalog is mehetünk.

Sue Frost szó nélkül elindult, és ő követte.– Velem mi lesz? – sietett utánuk Mavis.– Maradjon a kocsival – felelte Sue Frost. Hadler már elindult egy

épület és egy telefonfülke felé. Mavis kettesben maradt a Tiszta Étel és Drog Liga emberével. – Mondja el a rendőrségnek, mi történt.

Egy gyalogos járőr ment oda. Nem messze mögötte egy kopinger érke-zett, amit odavonzott a csődület.

– Kínos – mondta Sue Frost, ahogy a Bizottság épülete felé sétáltak.– Gondolom, Ralfot ezért a tömbfelügyelője elé idézik. – Allen lelki

szemei előtt megjelent Mrs. Birmingham, a szemérmesen mézesmázos, de rosszindulatú nőszemély, ahogy az asztala mögül osztja a bajt.

– A Cohorsnak megvan a saját nyomozótestülete – mondta neki Mrs. Frost. Az épület bejáratához érve a nő elgondolkodva megjegyezte: – Mavis teljesen kiégett. Semmilyen helyzettel nem tud megbirkózni. Képtelen dönteni. Hónapok óta.

Allen nem kommentálta. Nem az ő tiszte volt.

AZ UTOLSÓ TRÉFA

27

– Talán nem is baj, hogy otthagytuk – folytatta Sue Frost. – Inkább nélküle beszélek Mrs. Hoyttal.

Allen most először hallotta, hogy Ida Pease Hoyttal találkoznak. Meg-torpant.

– Elmondhatná, mire készül.– Szerintem tudja, mire készülök – felelte a nő meg sem állva.Allen valóban tudta.