regi.tankonyvtar.hu · Web view1914-ben emigrációba kényszerült. Előbb Franciaországban, majd Angliában és végül az Egyesült Államokban fejtett ki széles körű tevékenységet

História 1982-045

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-045Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. „Szociális” és „nemzeti” program .......................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Egy békésebb jövõ jegyében. Petru Groza� � ............................................................................. 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 111. Modern népvándorlás, nemzetiségi kérdés .......................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 151. Lakosságcsere Magyarországon és Csehszlovákiában, 19451949. Kronológia� .................. 152. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 211. A Komintern és a versailles-i békerendszer ......................................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 24

6. ....................................................................................................................................................... 251. Csehszlovákia megalakulása ................................................................................................ 252. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 301. Köztársaság a császárság helyén. Ausztria megalakulása .................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 32

8. ....................................................................................................................................................... 341. A délszláv államtól Jugoszláviáig ........................................................................................ 342. Képek ................................................................................................................................... 37

9. ....................................................................................................................................................... 391. Területi, népességi és gazdasági változások Magyarországon, 1920 ................................... 39

10. ..................................................................................................................................................... 421. Nagy Lajos és a középkori magyar nagyhatalom ................................................................. 422. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 461. A vitézlõ rend� � ....................................................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 48

12. ..................................................................................................................................................... 511. Forradalmak, nemzeti mozgalmak a Birodalomban ............................................................ 51

13. ..................................................................................................................................................... 541. Jászi Oszkár és a nemzeti-nemzetiségi kérdés ..................................................................... 54

14. ..................................................................................................................................................... 581. A kisebbségi jogvédelem történetébõl .................................................................................. 58

15. ..................................................................................................................................................... 611. A szuszai menyegzõ ............................................................................................................. 61

16. ..................................................................................................................................................... 631. Balkáni határváltozások ....................................................................................................... 632. Képek ................................................................................................................................... 65

17. ..................................................................................................................................................... 701. Múltunk híre a világban ....................................................................................................... 70

18. ..................................................................................................................................................... 721. PÓTÓ János ......................................................................................................................... 72


História 1982-045

2. Képek ................................................................................................................................... 73


1. „Szociális” és „nemzeti” programHAJDU Tibor

„Szociális” és „nemzeti” program

Magyarország és az európai forradalmak 1918–19-ben

Forradalom, etnikum, határok

A forradalmi hullám egyidejűleg jelentkezett Nyugat- és Kelet-Európában. Nyugat-Európa azonban végül is alapvető forradalmi változások nélkül jutott túl a háború befejezésén; ennek csak egyik oka volt a katonai győzelem a másik, a lényegesebb az állami, a társadalmi-politikai struktúra viszonylagos stabilitása.

Európa keleti felében viszont 1917 márciusában megnyíltak a forradalmi ár zsilipjei, az ár 1919-ig emelkedett s csak 1923-ban apadt le hosszabb időre. Az oroszországi forradalom egyik legfőbb jellegzetessége volt, hogy egyszerre tűzte napirendre Kelet-Közép-Európa mindazon fő kérdéseit, amelyek az adott helyzetben nem várhattak „békés” megoldásra: vagyis a békekötést, az elnyomott osztályok és nemzetek felszabadítását. A problémák hasonlósága bizonyos fajta mágneses teret alakított ki Európa keletén: az érdekelt országok vonzást gyakoroltak egymásra, s egy időre elkülönültek a világ más részeitől.

Nálunk egy időben azt hangoztatták, hogy „a forradalom előtti Oroszország és Magyarország gazdasági, politikai és társadalmi szerkezete nagyon hasonló volt”. Megfeledkezve arról, hogy Oroszországnak sem volt egységes gazdasági és társadalmi szerkezete. A kaukázusi nemzetek, a szibériai orosz telepesek, az ázsiai mohamedán nomádok társadalmai legfeljebb az elmaradottságban hasonlítottak egymásra.

Ha az igazi hasonlóságot keressük, el kell vonatkoztatni tárgyunkat az 1917-es államhatároktól, vagy a határoktól általában és felvázolni az 1917–18-as forradalmak centrumait, kiindulópontjait.

Oroszország területén három ilyen centrumot különböztethetünk meg: 1. az ország nyugati, nemzeti, nemzetiségi fejlődéstörténeti szempontból kelet-közép-európai területei, a Baltikum, Finnország, Lengyelország, Belorusszia , Ukrajna stb., 2. a nagy orosz iparvidékek, Moszkva környéke, a volgai városok, az Ural övezete és a kettőt mintegy összekapcsoló Petrográd, végül 3. a kaukázusi ipar- és olajvidék. A Monarchiához nemzetiségi megoszlás, a parasztság helyzete szempontjából valójában nagyon közel állott az 1. szám alatti terület (melynek jelentős része német és osztrák–magyar megszállás alatt is volt). Az eredeti határok a lengyel és ukrán nyelvterület közepén húzódtak, s ahogy ezek a határok felbomlottak a hadiesemények nyomán, kisebb „népvándorlás” indult meg, s ez még több szállal fűzte össze e hasonló etnikumú és társadalmi struktúrájú területeket. Fokozottan áll ez a városokra és bányavidékekre, s bár az orosz iparvidék már más jellegű, a pétervári vagy nyizsnyij-novgorodi munkások és matrózok is közelebb álltak a polai matrózokhoz, vagy a budapesti munkásokhoz, mint teszem azt az üzbég pásztorokhoz, noha országhatárok választották el őket (amelyeket a világforradalom romantikájának szemüvegén át lényegtelennek, eltűnőben levőnek tekintettek.

1918. október végén az Osztrák–Magyar Monarchia nemcsak összeroppant a katonai vereség következtében, de szinte napok alatt felbomlott, helyén új forradalmi centrumok keletkeztek. Független, demokratikus nemzeti kormányok alakultak Prágában, Bécsben, Zágrábban, Budapesten, Nyugat-Ukrajnában.

A rendelkezésünkre álló adatok arra mutatnak, hogy a szövetséges és társult hatalmak nem törekedtek a forradalmak kirobbantására a Monarchia területén, sem a németekhez hasonló módon az ellenséges hatalmak szocialistáinak és pacifistáinak befolyásolására. Kapcsolatban álltak ugyan a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalmakkal, de semmi sem mutat arra, hogy őket valamiféle felkelésre akarták volna rábírni; ellenkezőleg.

Ebből az óvatosságból számos kollégánk ma is azt a következtetést vonja le, hogy az antant nem törekedett a Monarchia likvidálására. Nem oszthatom e vélekedést, hiszen Szerbia, Olaszország, Románia csakis azért lépett harcba az antant oldalán, hogy megszerezze a Monarchia megfelelő nemzetiségi területeit (Németországgal szemben nem is lehetett követelésük!), s ezt ma már jól ismert titkos szerződések és előzetes megállapodások biztosították. Lengyelország függetlensége és egyesítése pedig olyan nyilvánvaló szükségszerűség volt, hogy a maga módján mindkét hadviselő fél programjába vette. A Központi Hatalmak győzelme esetén persze a független Lengyelország is másképpen jön létre, az azonban a háború kezdetétől fogva világos, hogy vereségük esetén elvesztik lengyel területeiket. A cári Oroszország közvetve és közvetlenül is érdekelt volt a Monarchia felosztásában.


Az 1917. februári forradalom tehát bizonyos fokig új helyzetet teremtett. Ebben az új helyzetben az angol és amerikai diplomácia egy éven át (1918 februárjáig bezárólag) valóban foglalkozott azzal a gondolattal – amelyet történeti irodalmunk oly szívesen emleget –, hogy egy ésszerűen megkisebbített Monarchiát beépítsen a bolsevizmus elleni cordon sanitaire-be. Ezt a kísérletet azonban hiba lenne túlértékelni, nemcsak azért, mert IV. Károly nem szánta el magát koronája ily módon való megmentésére, de azért is, mert Franciaország és Olaszország határozottan ellenezték a megegyezési kísérleteket.

1918 elejétől a győzteseket már nem az a kérdés érdekelte, mi történjen a Monarchiával, hanem az, hogy felosztása lehetőleg megrázkódtatások, forradalmak, bolsevista kísérletek nélkül, inkább lassabban, de rendben menjen végbe. Amikor azonban a Monarchia – a vártnál korábban – felbomlott, az érdekeltek egyike sem volt abban a helyzetben, hogy a forradalmakat megelőzze. Csupán a forradalmak jellegét és tartalmát lehetett befolyásolni.

Az átalakítás két koncepciója

1918 őszén a közép-európai forradalom két koncepciója állt szemben egymással.

1. Az orosz bolsevikok és a német spartakisták úgy látták, hogy meg kell ragadni az alkalmat a Szovjet-Oroszországgal szövetséges szocialista Közép-Európa megteremtésére. „Mélységes meggyőződésük, hogy ha a német, cseh, horvát, magyar, szlovén munkások, katonák és parasztok kezükbe veszik a hatalmat és végigviszik a nemzeti felszabadítás művét, akkor megkötik a szabad népek testvéri szövetségét és egyesült erővel legyőzik a tőkéseket. Bécs éhező munkásai kenyeret fognak kapni a magyar parasztoktól... fel fogják ismerni, hogy nem a saját nemzeti burzsoáziával való szövetségben, hanem az Ausztriában élő összes nemzetek proletariátusának szövetségében van a győzelem záloga” – hangzik a szovjet-kormány 1918. november 2-i üzenete a Monarchia népeihez.

2. A győztes hatalmak nemzetközi érdeke viszont alapjában véve a közép-európai szláv és román nemzeti burzsoáziák törekvésével esett egybe: bizonyos értelemben forradalmi úton megvalósítani nemzeti egységüket. Így részt véve a Központi Hatalmak leverésében, megelőzhetik a békekonferenciát, és egyúttal bizonyos polgári demokratikus reformokat hajtanak végre (földreform, választójog és egyéb polgári szabadságjogok bevezetése, szociális-jóléti reformok). Ez utóbbiakat, a reformokat általában olyan nemzeti-demokratikus vagyis nyugati típusú államok gyors létrehozásával kívánták elvégezni, amely államok ellenállóképesek a szocialista forradalommal szemben.

Mindezt rövidebb lenne úgy megfogalmazni, hogy szocializmus és a nacionalizmus állt szemben egymással. „Ideológiai téren” így is történt. A történésben azonban nem egészen – mert minden nacionalizmus harcban állt a szomszéd nacionalizmusával is. Egyes baráti országokban szívesen hangsúlyozták, hogy az új államokban a nemzet vívta ki szabadságát és a nagyhatalmak csak jóváhagyták, ami történt. Ez így is volt talán azokban az esetekben, mikor a győztesek elképzelései egybeestek a „nemzeti óhajjal”, Voltak azonban más esetek is: az ukrán, magyar, német–osztrák nacionalizmus önmegvalósítását teljesen, a bolgár, szlovák, horvát nacionalizmusét bizonyos fokig meggátolta az érdekellentét. (Nem szólva a mindenfelé szétszórt német-zsidó városi lakosságról.) Csak azért soroltam fel e „poblematikus” nemzeteket (melyek a térség népességének több mint egyharmadát tették ki), hogy emlékeztessek arra: bár a nacionalista megoldás állt szemben a szocialista megoldással, a nemzeti megoldás sem teljes, sem tökéletes nem volt, nacionalista szempontból sem.

A forradalmi megoldás

Miután 1919 februárjában újjáalakult a II. Internacionálé és lényegében beletörődött az antant európai rendezésébe, március elején ült össze a Komintern alapító kongresszusa – amelynek egyik összehívója a KMP volt. Az Ukrán KP-nak a kongresszus elé terjesztett jelentése szerint „remény van arra, hogy Galícia munkásai és parasztjai ... rövidesen egyesülnek feléjük siető ukrán testvéreikkel. Nem kétséges, hogy Magyarország munkástömegei türelmetlenül várják ezt a pillanatot, amikor ők a keletről jövő segítséggel lerázzák magukról a burzsoázia igáját, és az összekötő kapocs lesznek Európa mindkét felének szociális forradalma között.” (Izvesztyija, 1919. március 12.)

A túlzottnak tűnő optimizmus mögött a fentebb jellemzett másik megoldásnak – a Monarchia kis népei nemzeti burzsoáziái kielégítésének– elfogadhatatlansága állt. Ez magyarázza, hogy Károlyi is 24 óra alatt az orosz szövetség és az egyesült közép-európai Tanácsköztársaság hívévé lett 1919. március 21-én.

A forradalmi megoldás hívei koncepciójának gyengéit ma már igazán könnyű látni. A kommunisták és a hozzájuk csatlakozott baloldali szociáldemokraták, anarchisták a reformizmus 1914-es csődjét úgy értékelték,


mint a reformizmus végleges vereségét, és csak jóval később ismerték el, hogy a kelet-európai forradalom nem gyakorolt olyan mély hatást a nyugat-európai munkásmozgalomra, mint 1917–19-ben hinni lehetett. De azokat sem igazolta a történelem, akik a viszonylag elmaradott és nemzeti ellentétektől szétszabdalt Közép-Kelet-Európában utópiának látták a forradalmi szocialista megoldást.

2. Képek




1. Egy békésebb jövõ jegyében. Petru Groza� �LIPCSEY Ildikó

„Egy békésebb jövő jegyében”

„Eljöttem, hogy a román–magyar együttélés erdélyi zászlaját itt ünnepélyesen meglobogtassam.” E szavakkal szólalt fel Petru Groza a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) első kongresszusán 1945 májusában Kolozsvárott. „Mi itt Erdélyben egy nagy kísérletet teszünk. Ha sikerül az írmagját is kiirtani a gyűlölködésnek román és magyar részről egyaránt, akkor ennek a sikernek a hatása kisugárzik a Fekete-tengerig, a magyar népre, és egészen a Lajtáig. Tudjuk, érezzük azt, hogy minél közelebb jut egymáshoz a két ország, annál inkább biztosítva lesz az itt élő népek testvérisége is.” Ennek feltétele, ahogy azt több ízben, hazájában és nemzetközi fórumokon kijelentette, hogy szűnjön meg a határok elválasztó, „kínai fal” jellege Közép-Európa országai között. Az első lépés szerinte a vámunió lehet. Ez nemcsak az egyes árucikkek, hanem „a szellemi értékek szabad forgalmát és cseréjét” is jelentené. A Népszavának adott nyilatkozatában mondja: „Erdély nem lehet fal, hanem csak híd.”

Demokratizmus, nemzetiségpolitika

Petru Groza parasztpárti vezető, antifasiszta közéleti ember, miniszterelnök (1945–52), majd államfő (1952–58). Erdély szülötte, a szászvárosi református gimnáziumban érettségizett, Budapesten tanult jogot és közgazdaságtant, így kitűnően ismerte szűkebb hazája népeinek nyelvét és kultúráját. Megértette, hogy Erdély történetét három nép élte és írta s ez eldöntötte azt, hogy mindannyiuknak joga legyen itt az emberi-nemzeti szabadságjogokhoz.

1920-ban a Néppárt nemzetiségi minisztere volt; 1922–26 között az ellenzékhez tartozott; 1933-ban pedig megalakította az erdélyi parasztmozgalmak legjobb hagyományait őrző parasztpártot, az Ekésfrontot. Felismerte a nemzetközi és hazai jobboldal előretörésének veszélyét: „a fasizmus a néptömegek, az emberiség és a kultúra legnagyobb ellensége. Ezért mindannyiunknak, akik méltán képviseljük az emberi nemet, fel kell lépnünk ellene.” 1935. szeptember 24-én szövetségre lépett a MADOSZ-szal (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége) és ezzel a két szervezet létrehozta a romániai népfrontmozgalom alapját. Ezért kapja Groza azt a feladatot, hogy 1940 után közvetítsen a két Erdély, a magyar és a román haladó értelmiség között. Találkozásai és megbeszélései Józsa Bélával, Jordáky Lajossal, Méliusz Józseffel, Balogh Edgárral nemcsak a népfrontos Groza, hanem az eljövendő nemzetiségi politikus Groza koncepcióját is befolyásolták. 1943-tól a Román Kommunista Párt programját magáévá tevő Antihitlerista Hazafiak Frontja egyik vezetője. Még ebben az évben börtönbe vetette a román katonai-fasiszta rendszer. Kiszabadulása után hosszabb időt Debrecenben töltött volt tanáránál. Részt vett az 1944. augusztus 23-i fegyveres felkelés előkészítésében, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az antifasiszta koalíció két pártja, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt szabotálja a demokratikus átalakulást, a román és az MNSZ vezette magyar néptömegek erélyes fellépésétől támogatva 1945 március 6-án Groza megalakította Románia első demokratikus kormányát. A kormány a földreform, a köz-, és politikai élet megtisztítása, a gazdasági helyreállítás, a termelőeszközök fokozott állami tulajdonba vétele mellett helyi utasításokkal, országos érvényű rendeletekkel és törvényekkel teljes egyenjogúságot igyekezett biztosítani Románia nemzetiségeinek.

A MNSZ, a romániai magyarság önálló politikai nemzetiségi szervezete, már 1944 október végén kijelentette: arra törekszik, hogy Groza kerüljön a román kormány élére. A korabeli politikai közvéleményben ismert volt, hogy a demokratikus Groza-kormány a jobboldallal szemben hű szövetségesre talált a félmillió tagot számláló MNSZ-ben. Mint az is ismert volt, hogy a történelmi pártok kitelepítésről és kollektív felelősségre vonásról beszéltek, szabotálták a nemzetiségi területeken a földosztó bizottságok munkálatait, és internáló táborokba hurcolták a békés lakosságot. Groza feloszlatta a hídvégi és a földvári „haláltábort”.

Nemzetiségi kultúrpolitika

A Groza-kormány bemutatkozása alkalmával a MNSZ átnyújtotta a magyar nemzetiségek kívánságait, amelyek többségét a kormány elfogadta, és azok 1945–1948 között létrehozhatták az alapvető közművelődési és közoktatási intézményeket, megszervezték a magyar irodalmi élet központjait, és a kormány továbbfejlesztette a nemzetiségi minisztériumot. A hivatalos lap 1945. május 29-i száma tette közzé, hogy Kolozsváron magyar egyetem létesül. Sorra nyitotta kapuit a többi magyar felsőoktatási intézmény is: Marosvásárhelyen az orvosi és gyógyszerészképző egyetem, Kolozsváron a műegyetem, a képzőművészeti főiskola és a zeneművészeti főiskola. Ez utóbbi megnyitásával – mondotta a megnyitón Radu Cioculescu – a román nép fejezte ki háláját Bartók Bélának a román népdal-kutatás területén végzett munkásságáért. A romániai magyar nyelvű közoktatás


irányítására a minisztérium magyar államtitkárt, majd tanfelügyelőket nevezett ki. Fájó pontja volt a magyar iskolahálózatnak az ellátottság tekintetében mutatkozó hátrányos helyzet, a tantestület fizetésének alacsonyabb szintje, a besorolások és a nyugdíjak körül mutatkozó problémák. Ezt a helyzetet alapvetően megváltoztatták azok a 1945–46 folyamán kiadott rendeletek, amelyek az elemi és középfokú oktatás egységesítése révén minden romániai iskola és alkalmazottai számára egyenlő jogokat, kötelezettségeket, juttatásokat állapítottak meg. Takáts Lajos nemzetiségi miniszter az 1948-as alkotmánytervezet vitáján elmondotta: a magyar tannyelvű elemi iskolák száma 2071, az ezeknél működő tanítói állások száma 4205. Ezen kívül 184 magyar középiskola működött 2035 tanárral. Figyelemre méltó, hogy Groza közbenjárására Moldvában közel 80 magyar iskola nyitotta meg kapuit. Az iskolapolitika jelentőségét a miniszterelnök a következőképpen fogalmazta meg: „a polgárokat anyanyelvüktől megfosztó tilalmak, a tartományok elárasztása más vidékekről való tisztviselőkkel uralkodást és felsőbbséget biztosítanak rövid időre, de sohasem fognak a népek közötti testvéri közeledéshez vezetni. Pedig csak ez lehet az állam megszilárdításának alapja.” A sajtót 12 napilap, továbbá 10 hetilap és 25 időszaki kiadvány képviselte. Az MNSZ II. székelyudvarhelyi kongresszusán, 1946 júniusában közel 10, magyar könyveket megjelentető kiadó mutatkozott be. A négy magyar színház időről időre vendégszerepléseket tartott a román közönségnek, a népi együttesek, színházak cseréje is élénk volt a két ország között. A budapesti Nemzeti Színház 1948. őszi vendégszereplése kiemelkedő művészeti eseménynek számított. A nézők soraiban természetesen helyet foglalt Groza is. A kulturális kapcsolatok intézményesítését jelentette, hogy már 1945-ben megalakultak, a két országban Kodály Zoltán, Gheorghe Enescu, Szent-Györgyi Albert, Constantin Parhon, Balázs Béla vezetése alatt a Magyar–Román Társaságok. Évről évre ezek védnöksége alatt rendezték meg a Petőfi és az Ady ünnepségeket. „Az állampolgári egyenjogúság elvének tényleges megvalósítása tekintetében fennálló politikai programot – ahogy azt a Nemzetiségi Minisztérium 1948-as kiadványa megjegyzi a gazdasági élet területén hozott intézkedések egészítették ki.” Ezek közül ki kell emelni a Csíki Magánjavak, az egykori székely határőrök tulajdonát képező ingatlanok, és a zár alá vett magyar javak visszaszolgáltatását 1947 végéig, a háborús bűnökért felelősségre vontak kivételével. Groza többszöri sürgetésére megoldódott az állampolgári listáról kimaradt közel 200 ezer magyar ügye is.

A moszkvai rádió már 1945 júniusában rámutatott arra, hogy a román–magyar viszony példaként kell álljon Csehszlovákia előtt is. A maga korában nagy visszhangot kiváltó román–jugoszláv–magyar vámunióról a Scînteia júliusban hozta nyilvánosságra Groza és Gyöngyösi véleményét. Év végi erdélyi útja alkalmával mondotta Groza: „a vámunióból nem engedek! A jelszó: a román–magyar testvériség. A határkérdés másodrendű dolog.” Nemcsak a Maniuék által felvetett Románia és Magyarország közötti lakosságcsere ellen tiltakozott, hanem csehszlovákiai útja alkalmával az ott élő magyarok kitelepítése ellen is. 1947-ben, prágai és pöstyéni (Csehszlovákia) látogatásakor, ellenpéldaként a magyarok autonóm politikai és kulturális szerveit és iskoláik helyzetét is ismertette. 1945 novemberében, a Sportcsarnokban megrendezett barátsági nagygyűlésen a romániai küldöttek, Mogyorós Sándor, Simó Gyula, Vincze János és Kurkó Gyárfás annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a vámhatárok megszűnése, a gazdasági jelentőségén túlmenően megváltoztatja a két ország viszonyát, s hogy a romániai magyarság kész a híd szerepét betölteni a két ország között.

A történelmi hitelesség kedvéért meg kell jegyezni: voltak olyan vélemények is a magyarság között, amelyek szerint Románia sokat hangoztatott, a legteljesebb egyenlőségen alapuló nemzetiségi politikája csak a békeszerződésekig fog tartani. Két tényező is kiváltotta – a történelmi tapasztalatok mellett – ezt a felfogást. Egyrészt az első nemzetiségi miniszter, Vlădescu Răcoasa nézete, amely szerint a nemzetiségi kérdés külpolitikai kérdés is, és Románia a béketárgyalásokon „nem jelenhet meg nyugtalan nemzetiségekkel”. Másrészt az, hogy köztudott volt: 1945 decemberében Amerika és Anglia demokratikus belpolitikához és szabad választásokhoz kötötte a Groza-kormány elismerését. E vélemények szerint Groza csak ilyen megfontolásokból követte a demokratikus nemzetiségpolitikai elveket.

1949-ig

Az 1946-os esztendő a békeszerződések és az új választások éve volt. A MNSZ-en belül hatékonyan működtek az egyes szakbizottságok. Európai szintű szövetkezeteik, a faipar, gyógyvíz, bányászat, a vasúti és úthálózat fejlesztésével, a Székelyföld iparosításával, bányászati kutatóintézettel az ország gazdasági struktúráját kívánták fejleszteni. A szövetség az 1946. novemberi választásokon önállóan indult, de a demokratikus pártok blokkjának programjával. A Pravda írta ekkor: a romániai magyarság ezzel a demokrácia mellett döntött. E döntésben – mint azt Kállai Gyula rádióbeszédében mondotta – Kurkó Gyárfásnak, a MNSZ főtitkárának személyes érdemei igen kiemelkedőek voltak. Nemcsak a nemzetiségi egyenjogúságnak, de egyúttal az ország demokratizálásának volt állandó szószólója. A választások eredményeként a MNSZ 29 képviselőt küldhetett a parlamentbe, akiket beválasztottak a parlamenti bizottságokba, s ezen keresztül az ország valamennyi fontos újjáépítési munkájába bekapcsolódhattak.

A következő évben a sajtóban sorra jelentek meg a nyilatkozatok a közép-európai együttműködésről. Groza


nyárra már próbajellegű vámuniót is ígért. 1947 májusában a Groza vezette mintegy száztagú román kormányküldöttség Budapestre érkezett a kulturális egyezmény aláírására. „Nemcsak ünnepségek sorozata volt – mondotta Groza a látogatásról –, hanem az első lépés a két nép egymásra találásának útján.” Az Erdély című lap szerkesztőségi cikke ezt a gondolatot fűzi tovább: „ami Budapesten román–magyar vonatkozásban történt, az nemcsak a két nép egymás közötti viszonyában jelent kezdeményező lépést, hanem a Duna-völgyi népek között is”. Az optimizmus általános volt. Emil Isac így foglalta össze a látogatás tanulságait: „több előrehaladás történt a hét nap alatt, mintha hétszáz esztendő telt volna el.” A „budapesti nagy napok” szellemében került sor Groza jugoszláviai és bulgáriai látogatására, ahol a Dimitrovval folytatott tárgyalások során felvetették a balkáni államok szövetségének gondolatát is. Hazatérve Groza kijelentette: „mind Budapesten, mind Szófiában, mind Belgrádban véglegesen felszámoltuk a múlt emlékeit, mély, őszinte barátságot valósítottunk meg, sőt még többet, testvéri együttműködést népeink között”.

A Groza-kormány sorra kötötte a szomszédos országokkal a kulturális és barátsági egyezményeket. 1947 novemberében Bukarestben írták alá a román–magyar kulturális egyezményt, Takáts Lajost kinevezték nemzetiségi miniszternek. Majd 1948 januárjában „Budapest ismét zászlódíszbe öltözve” fogadta a kölcsönös barátsági és segélynyújtási egyezmény aláírására érkező küldöttséget. Groza megfogalmazásában ez azt jelentette, hogy leraktak egy határkövet a közös úton, melyen ezentúl haladni fog a két nép a szocialista országokkal együtt. A MNSZ VB ülésén elhangzottak szerint „a romániai magyar dolgozó tömegek mély rokonszenvvel követik a Duna-völgyi népi demokráciák szoros baráti kapcsolatainak kiépítését és egyre termékenyebb együttműködését”.

Az 1948 áprilisában megtartott újabb választásokkal 39 magyar képviselő került fontos politikai és gazdasági pozícióba. Czikó Nádor lett a Nagy Nemzetgyűlés egyik alelnöke. A tagok között található Bányai László és Nyilas Ilona. Ez utóbbi magyarul szólalt fel a román parlamentben. A Nemzetgyűlés Titkárságában N. Ceauşescu és Alexandru Oprescu mellett ott található Koszty G. István is. A MNSZ szakemberei részt vettek az új nemzetiségi törvény kidolgozásában és az alkotmány megszövegezésében, amelynek 24. pontja kimondja, hogy „a Román Népköztársaság biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelv használatának jogát és az anyanyelvi oktatás minden fokozatban való megszerzését. Azokban a körzetekben, ahol nemcsak román, hanem más nemzetiségű lakosság is él, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban az illető nemzetiség nyelve is használható szóban és írásban, és tisztviselők nevezendők ki az illető nemzetiség soraiból, vagy olyan más nemzetiségűek közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét.”

1949-ig zavartalannak mondható a román és a magyar nép együttműködése, akiket Közép-Európa többi népéhez hasonlóan a társadalmi haladás és a demokrácia vállalása kapcsolt össze. A nemzetközi helyzet változása sajnálatos módon a belpolitikai életben is torzulásokhoz vezetett. Másokkal együtt a romániai magyar értelmiség nagy része, a MNSZ több vezetőjével, így Kurkó Gyárfással együtt börtönbe került. Hozzákezdtek a szervezet felszámolásához, amivel megszűnt a romániai magyarság intézményes képviselete. Fokozatosan elsorvadt a Nemzetiségi Minisztérium. Háttérbe szorult a Groza-féle nemzetiségi politika is, és Gaál Gábor szavaival élve „a történelem hidege ellen” egyre kisebb hatásfokkal lehetett védekezni.

2. Képek




1. Modern népvándorlás, nemzetiségi kérdésKRÓNIKA

GYARMATI György

Modern népvándorlás, nemzetiségi kérdés

Az utóbbi években mind a közvéleményt, mind a történetírást gyakran foglalkoztatja a Kárpát-medencében a 2. világháború után végbement kitelepítések sorozata. Kevesen gondolnak azonban arra, hogy a Magyarországot érintő „huszadik századi” népvándorlás része egy korabeli európai szintű rendezési – ma már tudjuk, elhibázott koncepciójú – törekvésnek. Mivel a nemzetközi szakirodalomban elsősorban az egyes etnikumok mozgatására és mozgására találhatóak csak adatok, szerkesztőségünk felkérte a népi demokratikus korszak egyik fiatal kutatóját: a résztanulmányok alapján állítson össze egy áttekintő jegyzéket. (A szerk.)

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer annak ellenére, hogy azt a legkülönbözőbb meggyőződésű politikai irányzatok egyaránt „rossznak” tekintették, meglehetősen életképesnek bizonyult. Az ekkor létrejött új államalakulatok illetve „nemzetállamok” területét – Lengyelországot leszámítva – a második világháborút követően sem érte igazán komoly változás. Ugyanakkor megerősödtek a „tiszta” nemzetállamok kialakítására irányuló törekvések, amelyek céljaikat részben a kisebbségeket menekülésre kényszerítő retorziós belpolitikai intézkedésekkel, részben egyenlőtlen arányú lakosságcserével, illetve egyoldalú kitelepítésekkel kívánták elérni. Ezek a törekvések kiváltottak ugyan egy több milliós nagyságrendű kényszerű jelenkori „népvándorlást”, de a problémát korántsem tudták rendezni. Mindezt színezte, hogy közben Közép- és Kelet-Európában társadalmi formációváltozás is végbement. (L. erről: Néhány gondolat a nemzetiségi sorsváltozásokról. Beszélgetés Balogh Sándorral. Tiszatáj, 1982. június, 55–60. l.)

Az antifasiszta nagyhatalmi koalíció vezető államférfiainak (Churchill, Roosevelt, Sztálin) megbeszélésein illetve levelezésében már korábban is felmerülő háború utáni nemzetközi méretű népmozgás kérdése akkor kezd határozottabb formát ölteni, amikor 1944 második felében mind a cseh emigráns kormány, mind pedig a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság jegyzékben fordul az antifasiszta nagyhatalmi koalíció tagjaihoz, hozzájárulásukat kérve ahhoz, hogy a háborút követően országaik területéről eltávolíthassák a német nemzetiségű kisebbséget, mely számukra „az elmúlt események következtében nem kívánatos”.

A potsdami konferencián (1945 július 17.–augusztus 2.), ahol kimondják, hogy az emberiség ellen elkövetett súlyos bűntettei miatt az egész német népnek bűnhődnie kell, számolnak azzal, hogy azon országokban, ahol jelentősebb számú német nemzetiségű kisebbség él, velük szemben diszkriminációs intézkedéseket fognak életbe léptetni. Ezen túlmenően a konferencia zárónyilatkozatában három országot (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) konkréten is megnevez, ahonnét a német nemzetiségű lakosság, vagy annak egy része kitelepítendő.

Ugyanakkor ezen világháborút követő kényszerű népvándorlás nemcsak a kollektív bűnösséggel bélyegzett németségre terjedt ki, hanem más európai etnikumok kisebbségi sorsukban közös százezreire is. S ha ezen nem német kisebbségek államközi egyezmények alapján történt kölcsönös áttelepítése (lakosságcsere) esetleg humánusabb módon zajlott is le, mégiscsak természetellenesen szakított ki összességében több millióra rúgó népességet az esetenként évszázadok során otthonukká vált társadalmi és geográfiai környezetből. Elgondolkodtató, hogy Európa népességének a második világháborúban a hazai cselekményekkel közvetlenül összefüggő mintegy húszmilliós vérvesztesége mellett, további közel húszmilliónyi népesség kényszerült otthonának tekintett szülőföldje elhagyására. Egyes források, a teljes második világháborús emberveszteséget – beleszámítva a hadifogoly- illetve koncentrációs táborokban elpusztultakat, az eltűnteket, valamint a „civil” lakosság veszteségét is – mintegy 50–55 millió főre becsülik.

A második világháborút követő migráció adatainak ismertetéséhez előre kell bocsátanunk még azt, hogy az e kérdésre vonatkozó hozzáférhető források adatai esetenként számottevő eltérést mutatnak (alkalmanként még akkor is, ha népszámlálási adatokra hivatkoznak). Számolnunk kell továbbá azzal is, hogy a világháború folyamán is jelentős mértékű, a számsorok nem mutatta népmozgás zajlott le; továbbá azzal is, hogy – elsősorban a német kisebbség köréből – a hitleri hadsereg visszavonulása során jelentős számú német menekült a „Harmadik Birodalom” törzsterülete felé, még a kitelepítési akciókat megelőzően.

ADATSOROK A JELENTŐSEBB NÉPMOZGÁSOKRÓL


Bulgária

kitelepítettek 157 000 törököt.

Csehszlovákia

elmenekült 370 000 német (a német csapatok visszavonulásakor), 39 000 magyar (az 1945 áprilisában nyilvánosságra hozott ún. „kassai programot” követő csehszlovák retorziós politika következtében).

kitelepítettek 3 000 000 németet (Németország különböző megszállási zónáiba. A legyőzött Németországban a háborút követően felügyeletet gyakorló Szövetséges Ellenőrző Tanács Csehszlovákiából eredetileg 2 500 000 német nemzetiségű lakos kitelepítéséhez járult hozzá.)

áttelepítettek 68 400 magyart (a Magyarország és Csehszlovákia között 1946 februárjában aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében, miután a magyarok Csehszlovákiából történő egyoldalú kitelepítését a győztes nagyhatalmak nem támogatták. L. Balogh Sándor cikkét a História 1981/3. számában).

önként áttelepült 60 000 német (Németországnak a nyugati nagyhatalmak által megszállt övezeteibe).

43 000 német (a Szovjetunió által megszállt övezetbe, abból a mintegy 80 000-nyi német kisebbségből, akiknek demokratikus múltjuk miatt engedélyezik a Csehszlovákiában maradást.)

4500 orosz és ukrán (a Szovjetunióba, a mintegy 90 000 főnyi csehszlovákiai orosz és ukrán kisebbségből).

hazatelepült 228 000 cseh és szlovák (Csehszlovákiába, Európa különböző országaiból. Ebből mintegy 73 000 szlovák a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírását követő csehszlovák „toborzás” eredményeként).

Jugoszlávia

elmenekül 147 500 német (Hivatalos kitelepítésről nem tudunk, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint itt élt mintegy 500 000 főnyi német kisebbség 1948-ra egytizedére, 50 000 főre csökken).

Lengyelország (A külföldi történeti irodalom, illetve források, egy része „Lengyelországból” származónak tekinti a potsdami konferencián Lengyelország nyugati határaként megállapított Odera–Neisse-vonaltól keletre eső területekről – a korábban a „Harmadik Birodalom”- hoz tartozó Ost-Brandenburg, Ost-Pommern, Posen, Ober- und Niederschlesien, Ost-Preußen, illetve Gdańsk – elmenekült vagy kitelepített németeket.)

elmenekült 2 700 000 német (a német csapatok visszavonulásakor. Beleértve a balti államokból, valamint Ost-Preußen szovjet igazgatás alá került északi feléből származó menekülteket is).

kitelepítettek 6 400 000 németet (beleértve a balti államokból, valamint Ost-Preußen szovjet igazgatás alá került északi feléből származó kitelepítetteket is. A Szövetséges Ellenőrző Tanács Lengyelország új határok közötti területéről eredetileg 3,5 millió német nemzetiségű lakos kitelepítésével számolt.)

áttelepül 53 000 orosz és ukrán (a Szovjetunióba).

hazatelepült 2 000 000 lengyel (a Szovjetunióból).

190 000 lengyel (Európa más országaiból, akiknek jelentős része az 1939. szeptember 1-jei német támadást kővetően emigrált.)

Magyarország

elmenekült 20 000 német (a német csapatok visszavonulásakor).

kitelepítettek 185 600 németet (a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. októberi jegyzékében 500 000 német nemzetiségű lakos kitelepítését irányozta elő).

hazatelepül 6000 magyar Csehszlovákiából. (A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény alapján történt népmozgást 1. a csehszlovákiai adatsorban.) 210 000 magyar Európa más államaiból, nagyrészt Romániából és Jugoszláviából.


Románia

elmenekül 148 000 német (Romániából hivatalosan nem történt kitelepítés, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint itt élt mintegy 745 000 főnyi német nemzetiségűek száma 1948-ra 344 000-re csökken.)

A második világháború által kiváltott népmozgásokhoz szervesen hozzátartozik az európai zsidóság migrációjának újabb hulláma, mely szinte mindegyik európai államot érintette, s nagyságrendje az alábbi adatsorral érzékeltethető. (Izrael állam az ENSZ határozata alapján csak 1948. május 14-én alakul meg, de részben már a múlt század végétől, különösen pedig az első világháborút követően megindul egy fokozódó betelepülési hullám Palesztinába, a zsidók őshazájába. Az 1948-as évnek a táblázatban való kettős szerepeltetésének oka, hogy külön veszi a forrás az Izrael állam létrejötte előtti, ill. utáni betelepülteket.)

1939–1948 között 1948–1955 között 1939–1955 között összesen

Szovjetunió 2 758 8 455 11 213

Lengyelország 33 057 107 787 140 844

Románia 25 100 121 968 147 068

Bulgária 4 399 38 413 4 812

Jugoszlávia 1004 7 778 8 782

Görögország 2 070 2 336 4 406

Németország 15 802 8 692 24 494

Ausztria 2 601 2 796 5 397

Csehszlovákia 12 370 18 943 31 313

Magyarország 8 404 15 056 23 460

Anglia 207 2 240 2 447

Hollandia 591 1 368 1 959

Franciaország 534 3 460 3 994

Olaszország 1 049 1 411 2 460

más országok 1 265 2192 3 457

Összesen: 111 211 342 895 454 106

2. Képek



1. Lakosságcsere Magyarországon és Csehszlovákiában, 19451949. Kronológia�SIPOS Péter

Lakosságcsere Magyarországon és Csehszlovákiában

1945–1949

1945. április 5. A csehszlovákiai koalíciós kormány Kassán nyilvánosságra hozza programját, amelynek 8. fejezete kimondja, hogy a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségének megszűnik a csehszlovák állampolgársága. Kivételt csak azok képeznek, akik részt vettek az antifasiszta ellenállási mozgalomban, vagy üldözték őket a Köztársasághoz való hűségükért.

1945. április 7. A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) belügyi megbízottja elrendeli, hogy a magyarok által lakott településeken nem lehet nemzeti bizottságokat (helyi önkormányzati szerveket) alakítani.

1945. május 4. A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) rendelete Népgondozó Hivatal létrehozásáról, a német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről.

1945. május vége A Szabad Nép közli, hogy elkészült a német nemzetiségűekre vonatkozó rendelet és a végrehajtási utasítás tervezete.

1945. július 1. Az INK rendelete a hazai németség múltbeli politikai magatartásának a felülvizsgálatáról.

1945. augusztus 2. A nagyhatalmak potsdami konferenciája elutasítja a csehszlovák kormány javaslatát a magyar nemzetiségűek kitelepítéséről.

1945. augusztus 7. A pozsonyi Pravda közli, hogy a németeket és a magyarokat, Beneš köztársasági elnök dekrétuma értelmében, megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól.

1945. augusztus 9. A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felszólította Miklós Béla miniszterelnököt, hogy az INK a legrövidebb időn belül készítse elő 450 000 német kitelepítését.

1945. november 20, A SZEB – a potsdami konferencia végzése értelmében – elrendeli a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítését.

1945. december 29. Megjelenik az INK rendelete a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről Németországba. A rendelet a kitelepítés szempontjából döntő kritériumnak a német nemzetiséghez való tartozást és a német anyanyelvűséget tekintette. Kivételt képeztek a demokratikus pártok és a szakszervezetek tagjai.

1946. január. Elindulnak az első áttelepülő csoportok Németországba. 1946 decemberéig 135 655 személy települt át a mai Német Szövetségi Köztársaság (akkor az USA megszállási övezete) területére.

1946. február 27. Budapesten aláírják a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Ennek értelmében a magyarországi szlovákok önkéntesen áttelepülhetnek Csehszlovákiába; a csehszlovák kormány pedig jogot kapott arra, hogy az áttelepülő szlovákokkal, egyenlő számú, az állampolgárságától megfosztott magyar nemzetiségű lakost kitelepítsen Magyarországra.

1946. március 4. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) megkezdi működését Magyarországon.

1946 június 14. A csehszlovák kormány átadja a magyar kormánynak az áttelepülésre jelentkezett szlovákok jegyzékét, amelyben 92 390 személy szerepelt. A felülvizsgálat során kiderült, hogy 29 950 személy felvétele nem felelt meg a lakosságcsere-egyezménynek.

1946. június 17. A SZNT belügyi megbízottjának rendelete a reszlovakizációról. Ennek értelmében csak azok a magyarok maradhatnak Csehszlovákia területén és kaphatják vissza állampolgárságukat, akik szlováknak vallják magukat.

1946. június 28. A magyar kormány az antifasiszta nagyhatalmak Külügyminiszteri Tanácsához intézett


táviratában tiltakozik a reszlovakizációs kampány ellen.1946. november 19.–1947. február 25. A magyar nemzetiségű lakosság tízezreit szállítják erőszakkal közmunkára Csehországba a korábban németek által lakott vidékekre. Ennek hatására megkezdődik a magyar nemzetiségű családok tömeges menekülése Magyarországra.

1947 folyamán kb. 50 000 német nemzetiségű személy települt át a mai Német Demokratikus Köztársaság (akkor a Szovjetunió megszállási övezete) területére.

1948. április 10. Magyarország és Csehszlovákia között lényegében megszűnnek az át- és kitelepítések, amelyek kb. 200 000 személyt érintettek. Ebből 73 273 fő a Csehszlovákiába áttelepült szlovák nemzetiségű személy.

1948 nyarán Magyarországon megszűnnek a német nemzetiségű lakosság jogkorlátozásai.

1948. október A csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság visszakapja állampolgárságát.

1949. április 26. Aláírják a magyarcsehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést.

Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. A fegyverszünettől a békeszerződésig. Kossuth Kiadó, Bp. 1982. c. könyve alapján.

2. Képek






1. A Komintern és a versailles-i békerendszerKÖZÖS DOLGAINK

SZÉKELY Gábor

A Komintern és a versailles-i békerendszer

A Kommunista Internacionálé megalakulásának pillanatától az I. világháborút követően létrejött versailles-i békerendszert alapvetően „imperialistának”, „ragadozónak és reakciósnak” tartotta. A „békerendszer” megváltoztatását, szétzúzásának lehetőségét és annak következményeit azonban a változó nemzetközi helyzetben – a forradalmi hullám, majd az ideiglenes és részleges stabilizáció, illetve a 30-as években a fasizmus és a háború veszélyének fokozódása idején – különbözőképpen értékelte.

Békétlenség békéje

Versailles első átfogó értékelésére már a Komintern I. kongresszusán, 1919 márciusában sor került. Még a békeszerződés dokumentumainak előkészítése idején, a versailles-i, a saint-germaini, a trianoni, a neuilly-i és a sévres-i békediktátumok megkötése előtt egyértelműen megállapították, hogy az antant által a háború idején kinyilvánított „népek önrendelkezése” helyébe a világ újrafelosztásának imperialista érdekei léptek.

A Komintern bírálata alapvetően négy pontban összegezhető.

1. A békeszerződések előkészítése a háborút követően formálódó demokratikus mozgalommal szemben „a győztes, illetve a semleges országok képviselői, sőt a kisebb versailles-i államok nélkül csupán az öt nagyhatalom minisztereinek részvételével folyik, és ez a tíz ember dönti el a világ sorsát a népek számlájára és a világ dolgozó millióinak háta mögött.

2. Versailles-ban „kinyilvánították az annexió és a hadisarc szükségszerűségét”, amelynek értelmében a háború valamennyi következményét a központi hatalmakra, elsősorban annak népeire kívánják hárítani.

3. „Nem kevésbé világosan mutatkozik meg az antant által kinyilvánított nemzetek önrendelkezésének elve. Ezt az elvet a győztes hatalmak és azok vazallusai között a vitás területek felosztásának elve váltotta. fel.” E kategóriába sorolták a Németországtól elcsatolt területek mellett Írország, India és Egyiptom önrendelkezésének elmaradását, majd megállapították: „Továbbá azok az államok, amelyek nemrég alakultak, mint például a jugoszláv állam, a Csehszlovák Köztársaság, szintén nem a népek önrendelkezési joga alapján jöttek létre, ami – még maguknak az imperialistáknak a véleménye szerint is – feltételezte volna a lakosság előzetes megkérdezését. Megszervezésük a háborús erőszak alkalmazásával történt.” A határozat szerint „A vazullus, és az antant által újonnan alakított államokban (Csehország, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság; ide sorolható továbbá Lengyelország, Finnország stb. is) az antant politikája arra irányul, hogy az uralkodó osztályokra és a szociál-nacionalistákra támaszkodva egy nemzeti ellenforradalmi mozgalom központjait létrehozza. Ez a mozgalom a legyőzöttek ellen irányulna, egyensúlyban tartaná és az antantnak rendelné alá az újonnan alakult államok erőit, gáncsolná az új, a nemzeti köztársaságok méhében kifejlődött forradalmi mozgalmakat, és végül fehérgárdákat hozna létre a nemzetközi, kiváltképpen az orosz forradalom elleni harchoz.”

4. Versailles negyedik vonásának tekintették, hogy az „imperialista kormányok képtelenek igazságos és tartós béke megkötésére, s hogy a finánctőke nem tudja helyreállítani a szétrombolt nemzetgazdaságot. A finánctőke uralmának fennmaradása vagy a civilizált társadalom teljes pusztulására, vagy pedig a kizsákmányolás, az elnyomás, a politikai reakció, a fegyverkezési politika fokozódására és végül egy újabb pusztító háborúra vezetne.”

A Komintern mindezek alapján elvetette a Népszövetség gondolatát, rámutatott arra, hogy a versailles-i rendszer fenntartására szerveződő egyesülést a nemzetközi imperializmus kívánja létrehozni a „forradalmi munkásköztársaságok internacionáléjával” szemben.

A Komintern megalakulását követő hónapok dokumentumai nem foglalkoztak részletekkel: úgy gondolták, hogy az európai forradalom lesz az, amelynek során a népek valódi önrendelkezése, s a valóban nemzeti államok tanácsrendszereinek internacionalista összefogása megvalósul.

Ez a szellem hatotta át a Komintern VB 1919. július 18-i felhívását is, amely Szovjet-Oroszország és a


magyarországi Tanácsköztársaság védelmére, tüntetések szervezésére szólította fel a világ dolgozóit. A világpárt központi orgánumában, a Kommunyisztyicseszkaja Internacionalban megjelent dokumentum hatására a reformista munkásközpontok is tiltakozó megmozdulások napjává nyilvánították július 21-ét: a tiltakozó sztrájkok fő jelszavaiban a két proletár állam (a magyar és a szovjet) védelmén kívül az „imperialista versailles-i béke” ellen hívtak fel.

A világforradalom perspektívája

1920 nyarán a nemzetközi kommunista mozgalom az 1919-es forradalmak vereségével egyben újabb forradalmi harcok kibontakozásával nézett szembe: Berlinben a munkásegység söpörte el Kapp konzervatív militarista puccsát, Olaszországban sztrájkok és tüntetések készítették elő a gyárfoglalásokba torkolló mozgalmat, a Vörös Hadsereg pedig Varsó felé közeledett, visszaverve a lengyel intervenciósokat: a Komintern II. kongresszusára érkező küldöttek piros zászlócskákkal tűzdelt térképen kísérhették nyomon a világforradalom hadseregének előretörését. E hangulat határozta meg a kongresszus légkörét: Lenin referátumát a nemzetközi helyzetről és a Komintern legfontosabb feladatairól a forradalmi optimizmus jellemezte.

Versailles megítélése az előzőekhez képest lényegében nem változott. A felszólalók és a küldöttek igazolva látták korábbi feltételezésüket: a békerendszer ellenforradalmi jellegű és igazságtalan. Lehetővé tette a külföldi intervenciót a magyarországi Tanácsköztársaság ellen, a Szlovák Tanácsköztársaság leverését, kiélezte a francia–német és a lengyel–német ellentéteket, nacionalista, soviniszta hullámot keltett egész Közép-Európában. Emellett – amint azt Lenin is hangsúlyozta előadói beszédében – a vesztes államok számára „olyan körülményeket teremtett, hogy a haladó népek a gyarmati függés helyzetébe kerültek, nyomorba és éhségbe, szétdúltságba és jogtalan helyzetbe, mivel a szerződés értelmében több emberöltőre olyan körülmények közé jutottak, amilyenben még egyetlen civilizált nép sem élt.”

Békerendszer konszolidációban

1921 nyarán már alapvetően megváltozott helyzettel kellett szembenéznie a nemzetközi kommunista mozgalomnak. Mint azt a Komintern III. kongresszusán elfogadott, a nemzetközi helyzetet elemző tézisekben vázolták: „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő, a módszerek és a célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett, lényegében úgy látszik, lezárult.” A figyelmeztetések mellett, amelyben megállapítják, hogy „a politikai mozgalmaknak is vannak ciklusai, fellendülései és hanyatlásai”, s hogy a világforradalom „a forradalmi harcok hosszabb időszakát veszi majd igénybe”, Versailles következményeit – többek között – a következőkben összegzik: „Európa továbbra is tébolyda. A legtöbb állam különféle behozatali és kiviteli tilalmakat rendelt el, a többszörösükre emeli a védővámokat. Anglia is bevezeti a védővámot. Antantbeli, különösen francia spekulánsoknak egy bandája tartja kézben a német exportot és Németország egész gazdasági életét. Az egykori osztrák-magyar területet rengeteg vámkorlát szeli át. A békeszerződések hálója egyre kuszább és kuszább”.

A Komintern III. kongresszusán, majd azt követően 1922. február–márciusában, a kibővített VB kongresszus jellegű tanácskozásán a versailles-i békerendszer bírálatában már mind erőteljesebben a háborús veszély újjáéledésének mozzanatát bírálták. Fenntartva a korábbi megállapításokat hangsúlyozták, hogy „az imperialista politika, amely a háború után azonnal újból megindult és Versailles-ban jutott a legkirívóbban kifejezésre, új táborokra osztotta a világot: olyan imperialista szövetség létrehozását kísérli meg, amelyek újabb háború kirobbanásához kell hogy vezessenek.” A plénumon elfogadott „A háborús veszély és a háború elleni harcról” tézisekben elsőnek tesznek említést az egész nemzetközi kommunista mozgalomra kötelező érvényű dokumentumban az 1920-ban kötött magyar–bolgár és török békeszerződésről: „Az 1914–1918-as imperialista háború és az azt követően – Versailles-ban, Trianonban, St.-Germainben, Sévres-ben és Neuillyben – kötött békeszerződések az európai tőkés nagyhatalmak közötti világgazdasági és világpolitikai ellentéteket nem szüntették meg. … Az a tény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia romjain nemzeti államok keletkeztek, hogy Nyugat-Európa és Oroszország között elhatároló államokat hoztak létre, rendkívül megszaporította a vámkorlátokat, amelyek feltartóztatják a termelőerők szabad kibontakozását.”

A háborús veszély mellett tehát a gazdasági élet tőkés újjászervezésének ellentmondásai voltak azok, amelyek a nemzetközi kommunista mozgalomban mind egyértelműbben érlelték azt a meggyőződést, hogy Versailles még abban az esetben sem jelenthet megoldást és kiutat a kapitalizmus számára, ha sikerrel oldja meg fő célját – az európai forradalmak elfojtását, az első munkáshatalom, Szovjet-Oroszország gazdasági és politikai elszigetelését.

Békerendszer és fasizmus


A versailles-i rendszer felbomlása azonban korántsem olyan körülmények között következett be, amelyek kedveztek volna a nemzetközi forradalmi mozgalomnak.

A húszas évek fordulójának gazdasági és politikai válsága nem párosult forradalmi fellendüléssel – mint azt a nemzetközi munkásmozgalomban várták. Európa-szerte a háborús veszély további fokozódását, a reakció és a németországi fasizmus hatalomra jutását hozta magával. A Komintern a Versailles-ra vonatkozó alapvető elvi megfontolások fenntartásával módosította a békerendszer bírálatát. A dokumentumokból elmaradtak azok a kitételek, amelyek Versailles forradalmi szétzúzására szólítottak fel, illetve az igazságtalan rablóbéke helyébe a tanácshatalmak nemzeti alapokon nyugvó államainak konföderációját kívánták helyezni. A forradalmi megoldást a „béke megóvása”, az „agresszió elhárítása” megfogalmazásai váltották fel; különösen a németországi fasizmus hatalomra jutása után. 1933 végén, a Komintern VB XIII. plénumán ezzel kapcsolatban két új megállapítás is született. Egyrészt a megváltozott helyzetet jellemezve „A fasizmus, a háborús veszély és a kommunista pártok feladatai” című tézisekben kifejtették, hogy „Németország fasiszta kormánya, Európa legfőbb háborús gyújtogatója, zűrzavart provokál Danzigban, Ausztriában, a Saar-vidéken, a balti országokban, Skandináviában, és a Versailles elleni harc lobogója alatt megpróbál tömböt létesíteni Európának a német imperializmus érdeke szerinti véres átrendezésére.” Másrészt, a Szovjetunió megerősödésével és helyzetének stabilizálódásával lehetőséget láttak arra, hogy a korábban elkerülhetetlennek ítélt újabb imperialista háborút a szovjet békepolitikával és vele együtt érző milliók erőinek összefogásával megakadályozzák: „Az úgynevezett demokratikus országok fasizálása elleni küzdelem során a kommunista pártoknak mindenekelőtt el kell utasítaniuk azt a fatalista, defetista beállítást, amely szerint a fasiszta diktatúra és az imperialista háborúk elkerülhetetlenek, valamint kerülniük kell a fasizálás ütemének és az imperialista háború növekedési ütemének opportunista lebecsülését is, mivel ezek tétlenségre kárhoztatják a kommunista mozgalmat.”

A nemzetközi kommunista mozgalom – s a Szovjetunió – Versailles-bírálatának újabb változását magának a békerendszernek a széthullása idézte elő. Ez, és a német fasizmus nacionalista, soviniszta agitációja okozta, hogy a Komintern levette a napirendről a valóban nemzeti határok létesítésének programját, majd az agressziós politikával szemben mindenkor a védelem, a fegyveres összecsapások elkerülésének lehetőségeit vizsgálta. Az új irányvonalat, és annak kiváltó tényezőit, tömören fogalmazta meg a Palmiro Togliatti referátumát követően elfogadott határozat a világpárt 1935-ös VII. kongresszusán: „A versailles-i szerződésből már csak az államhatárok, valamint a gyarmati mandátumok felosztása maradt meg. A versailles-i szerződést azáltal számolták fel, hogy a Hitler-kormány beszüntette a jóvátételi összegek fizetését, és újra bevezette az általános hadkötelezettséget, valamint azáltal is, hogy Anglia megkötötte a flotta-egyezményt Németországgal.” Ennek alapján a kommunista mozgalom elé a népfront gondolatát és stratégiai irányvonalát meghatározó kongresszusi dokumentumban a következő feladatot tűzték: „Az egységfront soraiba be kell vonni mindazokat, akiknek érdeke a béke fenntartása. Az erők összpontosítása a mindenkori háborús uszítók ellen (jelenleg a fasiszta Németország, valamint a vele szövetséges Lengyelország és Japán ellen), a kommunista pártok legfontosabb taktikai feladata.”

A harmincas évek második felében a Komintern élesen szembeszállt a területi revíziókkal: egyértelműen ítélte el Olaszország Abesszínia elleni intervencióját, Ausztria bekebelezését, a müncheni szerződést követő határmódosításokat. Rámutattak arra, hogy e lépések nem a nemzetek jogos követeléseinek, a népek önrendelkezési jogának alapján, hanem a fasiszta agresszió következményeképpen változtatták meg az I. világháborút követő békerendszert. Az internacionálé lapjában, a Rundschau 1939. augusztus 24-i, a német-szovjet gazdasági egyezményt és a megnemtámadási szerződésről folyó tárgyalásokat ismertető számában leszögezték: „Ha ma Lengyelország veszélyben van, úgy ez a München-politika megalkotóinak köszönhető, akik a »be nem avatkozás« újabb rendszerét valósították meg, és akik szüntelenül, minden úgynevezett adott szavuk ellenére kapitulálnak a fasiszta agresszor előtt. A kormányok politikája Londontól Párizsig tette lehetővé a nemzetközi fasizmus valamennyi hódítását…”.

Időrendi áttekintés

1948. október 16. Közzéteszik I. Károly osztrák császár kiáltványát a birodalom föderalista átszervezéséről.

1948. október 24. Antanttámadás az olasz fronton. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege fölbomlott.

1948. október 25. Bejelentik a Magyar Nemzeti Tanács megalakulását.

1948. október 27. Az OMM békét kér.

1948. október 28. A prágai Nemzeti Tanács deklarálja a csehszlovák állam megalakulását.


1948. október 29. Horvátország csatlakozik a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államához.

1948. október 31. A zágrábi Nemzeti Tanács bejelenti: kész az új államot egyesíteni Szerbiával és Montenegróval.

1948. november 3. Az OMM aláírja a fegyverszünetet Bécsben. 1948. november 11-én I. (magyar királyként IV.) Károly lemond. 1918. november 12-én az ideiglenes nemzetgyűlés kikiáltja az Osztrák Köztársaságot.

2. Képek


1. Csehszlovákia megalakulásaÁDÁM Magda

Csehszlovákia megalakulása

1918. október 28-án délelőtt nyilvánosságra hozták Andrássy Gyula grófnak, az osztrák-magyar közös külügyminiszternek Wilsonhoz szóló válaszát, amelyben közölte: kormánya kész külön megtárgyalni a fegyverszünetet, a békét, egyetért az amerikai elnök álláspontjával a birodalom nemzeteinek, különösképpen a csehek és a délszlávok jogait illetően. Noha e diplomatikus fogalmazást úgy is lehetett értelmezni, hogy Bécs még nem adta fel a reményét: a cseheket és délszlávokat megnyerni föderalista elképzelései számára – október 28-án, a Monarchia volt népei közül elsőként, a Cseh Nemzeti Tanács kiáltotta ki a csehszlovák állam megalakulását. Intézkedéseket tett a hatalom gyakorlati átvételére. Elfoglalta a hivatalokat – mindenekelőtt a prágai helytartói és a cseh közigazgatási hivatalt. A prágai katonai parancsnokság – feltehetően Bécs utasítására – kísérletet tett arra, hogy a Habsburg hatalmat visszaállítsa. Október 28-án, majd 29-ről 30-ra virradóra Prágában kisebb fegyveres összetűzésekre került sor. Az ellenállást október 30-án Bécs leállította. A prágai csendőrség és rendőrség, valamint a cseh hivatalnokok első perctől támogatták a Nemzeti Tanács törekvéseit. Így a hatalom átvétele viszonylag békésen ment végbe. Október 28-án este a Nemzeti Tanács kiáltványban fordult a csehszlovák néphez: a csehszlovák állam – amelynek formájáról később döntenek – megalakult. A hatalmat ideiglenesen a Nemzeti Tanács gyakorolja. Az eddigi jogrend egyelőre érvényben marad. A prágai események hírére október 28-án és 29-én Csehországban és Morvaországban mindenütt végrehajtották a fordulatot. Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács nyilvánította ki az egyesülést a csehekkel. Kárpátalja csatlakozását majd csak egy évvel később, 1919 májusában mondják ki.

November 14-én összeült az első csehszlovák nemzetgyűlés, amelyen a cseh és szlovák pártok képviselői vettek részt. Detronizálták a Habsburg-Lotharingiaiházat, kikiáltották a köztársaságot, megválasztották a köztársasági elnököt (Thomas G. Masaryk), megalakították a kormányt. Miniszterelnök Karel Kramař, külügyminiszter Eduard Beneš lett. A bizonytalan állapotok miatt a tervezett választásokat hosszú időre elhalasztották. Így a végleges alkotmányt az első nemzetgyűlés hozta létre (1924-ben hagyták jóvá). Az alkotmány rögzítette: az államhatalom egyedüli képviselője, a nép, a törvényhozást a nemzetgyűlésre ruházza. A nemzetgyűlés képviselőházból és szenátusból áll. A képviselőket és a szenátorokat általános, egyenrangú, közvetlen és titkos választások útján választják. A nemzetgyűlés hét évre választja meg a köztársasági elnököt, akinek hatáskörébe tartozik többek között a kormány kinevezése és felmentése. A nemzetgyűlés egy sor fontos törvényt fogadott el. Bevezették a 8 órás munkanapot; elrendelték a beteg-, rokkantsági segélyt, valamint a nyugdíjfizetést, gondoskodást a munkanélküliekről. Kerettörvényt fogadtak el a földreformról. Ennek természetesen nemcsak szociális, hanem politikai rendeltetése is volt: aláásni a határ menti német és magyar földbirtokosok erejét. Korlátozta az új csehszlovák állam a katolikus egyház korábbi hatalmát az iskolában és a közéletben.

Ebből is látható, hogy a Csehszlovák Köztársaság megalkotói a nyugati demokráciákat, az ottani parlamentáris rendszert vették alapul. Az 1918 novemberében létrehozott ún. Első Köztársaságot, amely 1938 októberéig maradt fenn, a történetírás Közép- és Délkelet-Európa leghaladóbb rendszereként tartja számon.

Az új állam határai azonban hosszú ideig bizonytalanok maradtak. A Szövetséges Hatalmak, különösen Anglia és az USA még ingadozott a csehszlovák határok kérdésében. Már csak azért is, mert Masaryk és Beneš területi követeléseinek maradéktalan teljesítése azt jelentette volna, hogy szembehelyezkednek az általuk fennen hirdetett önrendelkezési joggal valamint etnográfiai érvekkel és visszautasítják az osztrák, a lengyel és a magyar jogos követelést a népszavazásra. Ez magyarázza, hogy Masaryk és Beneš a független állam megalakulása után is még sokáig nyugaton maradtak. (Masaryk 1918 decemberében a csehszlovák ideiglenes demarkációs vonalak kijelölése, Beneš 1919 tavaszán, a békekonferencia befejezése után tért véglegesen haza.)

Az 1918. október 28-a után kibontakozó diplomáciai harc megértéséhez szemügyre kell vennünk a korábbi cseh és szlovák nemzeti mozgalmakat.

A háború idején

Az első világháború kitörésekor a cseh nemzeti mozgalom valamennyi árnyalata az Osztrák-Magyar Monarchia integritása alapján állt. 1914-ig maga Masaryk is ezt a nézetet vallotta. „… Ha Ausztria egy európai konflagrációban szétesne, a csehek Németországhoz kerülnének” – érvelt. Ezért még a Monarchia államberendezkedését sem kérdőjelezte meg. Először 1914 októberében az angol kormánynak eljuttatott titkos memorandumában vetette fel a független cseh állam létrehozásának szükségességét. Igaz, a csehek és szlovákok


egyesítését még nem említette, de tudjuk: e gondolattal a Monarchiával való szembefordulásának pillanatától kezdve foglalkozott.

1914-ben emigrációba kényszerült. Előbb Franciaországban, majd Angliában és végül az Egyesült Államokban fejtett ki széles körű tevékenységet a cseh, majd 1915 után a csehszlovák állam megalakításáért. Komoly támaszt jelentett számára az 1919-től ugyancsak emigrációban élő E. Beneš, a prágai egyetem docense. Erőfeszítéseik nyomán 1916 februárjában a Párizsban működő Cseh Komité Csehszlovák Nemzeti Tanáccsá alakult át. Elnöke Masaryk, főtitkára Beneš volt. A szlovákokat a Tanácsban Milan Štefanik képviselte, aki a háború elejétől önkéntes pilótaként szolgált a francia hadseregben. A Tanács komoly figyelmet fordított az Egyesült Államokban élő szlovákok megnyerésére. Ennek eredménye a pittsburgi egyezmény, amely a csehek és a szlovákok önálló államban való egyesítését tűzte ki célul.

A hazai cseh nemzeti mozgalom azonban nem volt egységes. A katolikus körök változatlanul a Habsburg monarchiát támogatták s csak a birodalmon belül kívántak bizonyos reformokat. A szociáldemokraták viszont a birodalom társadalmi berendezkedésének megváltoztatását akarták, megtartva annak területi egységét. Az otthoni nemzeti mozgalomra a Kramař vezette russzofil irányzatnak volt a legkomolyabb befolyása. Ők Csehország, majd később Csehszlovákia függetlenségének megteremtését Oroszország támogatásával képzelték el. Ez a mozgalom – egészen 1917-ig – jelentős mértékben ellensúlyozta Masaryk és Beneš nyugat-európai tevékenységét. Az 1917. februári forradalom azonban súlyos sebet ejtett a Bécs által is üldözött russzofil irányzaton (Kramařt letartóztatták). Ezután erősödött meg az emigráció és a hazai mozgalom kapcsolata, és radikalizálódott az utóbbi.

A fejlődés következő foka a cseh és a szlovák hazai mozgalom összekapcsolása volt. Szlovákia – illetve a Felvidék – Magyarországtól való elszakadásának követelése a cseh hazai politikai mozgalom egyik irányzatának programjában sem szerepelt. Ennek egyik oka az volt, hogy itt a nemzeti mozgalom társadalmi bázisa – a polgárság és a nemzeti értelmiség – nehezebben alakult ki. De lényeges különbség volt, hogy míg Ausztriában a nemzetek Béccsel való kapcsolatának lazítása különösebb konfliktusok nélkül ment végbe, addig Magyarországon – még 1918 októbere után is – a kormánykörök jobban tudták fékezni az önállósodási törekvéseket. Így, noha 1918 tavaszától ugyan valamennyi politikai mozgalom az önrendelkezési jogért szállt síkra, ezt alapjában – mindenekelőtt a szociáldemokraták – Magyarország határain belül kívánták megvalósítani.

Ennél is nehezebb feladatnak bizonyult a rutén politikai mozgalom megszervezése, illetve megnyerése a cseh elképzelések számára. A cseh vezetők egészen 1918-ig nem is gondoltak arra, hogy ez a terület csatlakozzon a megalakítandó Csehszlovák államhoz. Erre csak azután gondoltak, miután Masaryk az Egyesült Államokban élő rutén vezetőket megnyerte. Az ő segítségükkel próbálta befolyásolni a hazai mozgalmat. A jelentősebb erőt képviselő hazai mozgalom azonban nem kívánta elszakítani Kárpátalját Magyarországtól. Táboruk különösen akkor erősödött meg, amikor 1918 decemberében Kárpátalja autonómiát kapott a Károlyi kormánytól. S végül ott volt a hazaiak másik irányzata, amelyik egy nagy ukrán állam létrehozása esetén az Ukrajnához való csatlakozást tervezte. Ez is magyarázza, hogy Kárpátalja csak 1919 májusában nyilvánította ki Csehszlovákiához való csatlakozását, amikor már a cseh hadsereg birtokba vette a területet.

A csehszlovák emigrációs mozgalom aktivitását, a hazaiakkal való együttműködés kialakítását sürgette az a tény, hogy az oroszországi februári, de még inkább az októberi forradalom után az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában megerősödtek azok az irányzatok, amelyek kezdettől fogva ellenezték a Monarchia feldarabolását. Ezt a felfogást tükrözte az amerikai Thomas Woodrow Wilson és az angol Lloyd George 1918. januári nyilatkozata, amely, mint ismeretes, csak a Monarchia belső struktúrájának megváltoztatását kívánta.

Masaryk és Beneš azonban fáradhatatlanul dolgozott. Előadásokat tartottak, agitáltak, tárgyaltak, ostorozták a hazai mozgalom passzivitását. Beneš Clemanceauval, Masaryk Wilsonnal tárgyalt. Ennek is nyilvánvaló része volt abban, hogy 1918 májusában Clemanceau nyilatkozatot tett közzé, amelyben hangsúlyozta az Osztrák-Magyar Birodalom széttörésének szükségességét, és 1918 tavaszán hivatalosan elismerte a csehszlovák nemzet államalakítási jogát. Pichon, a francia diplomácia vezetője, 1918. június 30-án kelt – Benešhez intézett – levelében kifejtette, hogy a végleges csehszlovák kormány megalakulásáig a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot tekinti a létrehozandó Csehszlovákia képviselőjének. Franciaország állásfoglalása befolyásolta szövetségeseit is. A különbékéről folytatott tárgyalások kudarca után ugyanis megnövekedett Franciaország szerepe a háborúban, és az antanton belül. Ennek célja a független „nemzeti államok” létrehozása.

Amíg Beneš Párizsban fáradozott, Masaryk az Egyesült Államokban tárgyalt, aminek eredményeképpen az USA elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Így a csehszlovák kérdés az Osztrák-Magyar Monarchia széttörésének kulcsa lett. 1918 nyarán a Monarchia államegységét még elismerő wilsoni pontok elvesztették aktualitásukat.


Kész helyzetek teremtése

Az elmondottak nem jelentik azt, hogy a győztes hatalmak körében egységes, vagy egyáltalán határozott álláspont alakult volna ki Közép- és Délkelet-Európa jövőjét illetően. A rendezési tervek különbözőségében az eltérő hatalmi érdekek jutottak kifejezésre. A hagyományos angol–francia ellentét például szinte valamennyi vitás kérdés megoldására rányomta bélyegét. A marakodás, amely a fegyverszünet utáni napon a győztesek között megindult, utat nyitott a térségben az önkényes akciók, a fait accompli megoldások előtt.

Csehszlovákiának – új államról lévén szó –, eltérően a többi utódállamtól, minden egyes határért elkeseredett küzdelmet kellett vívnia. Még Csehország történelmi határaiért is, például Lengyelországgal és Ausztriával. Mivel Románia magának követelte Kárpátalja egy részét, kiéleződött a viszonya Romániával is. Magyarországgal pedig – mint ismeretes – hosszú hónapokig tartó diplomáciai, politikai és katonai csatározást folytattak.

A csehszlovák politikusok előtt világos volt, hogy az az állam, amelyik kész helyzet elé állítja a békekonferenciát, óriási előnnyel rendelkezik. Elhatározták tehát a mai Szlovákia azonnali birtokba vételét. Sikerüket annak köszönhették, hogy a szövetségesek elrendelték a terület kiürítését. A Károlyi-kormány, ha nem is azonnal és nem is maradéktalanul, de végül is eleget tett e felszólításnak.

Nehezebb feladatnak bizonyult Szilézia megszerzése. A lengyel kormány ugyanis komoly lépéseket tett a terület beolvasztására. (Választásokat írt elő a varsói parlamentbe. Eskütételt követelt a hivatalnokoktól. Toborzásokat rendelt el a lengyel hadseregbe.) És Lengyelország a szövetségesek oldalán állt, győztes ország volt, sőt Franciaország támogatására is számíthatott. Nem is szólva arról, hogy a terület lakosságának többsége lengyel volt. Mégis: 1919. január 24-én – minden katonai felkészültség nélkül – a csehszlovák kormány elrendelte Szilézia megszállását. Könnyű győzelemre számított, mivel tudta, hogy Lengyelország képtelen lesz komolyan ellenállni: Csehszlovákiához hasonlóan Lengyelországnak is valamennyi határa vitatott volt, emellett erejét és figyelmét az ukránokkal, illetve a szovjet hatalommal vívott harca kötötte le.

Versailles termeiben

1919. január 18-án Versailles fényes termeiben megkezdődött a békekonferencia. A Párizs környéki szalonokban hosszú hónapokig tartó küzdelem kezdődött Európa felosztásáért. A Tízek Tanácsa azonnal napirendre tűzte a csehszlovák–lengyel viszályt. Meghallgatva a két állam képviselőit, kompromisszumos döntést hozott. Új demarkációs vonalat jelölt ki. S noha Csehszlovákia számára ez az új határ kedvezőbb volt, mint az 1918-as demarkációs vonal, a döntés aláírását a csehszlovák békedelegáció vezetője, Kramař, visszautasította. Történelmi és gazdasági elvekre hivatkozva az egész területet követelte. Franciaország azonban most Lengyelország mellé állt. Természetesen nemcsak igazságszeretetből. „Amikor Lengyelországról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak azért hoztuk létre, hogy egyik legnagyobb igazságtalanságot helyrehozzuk, hanem azért is, hogy válaszfalat emeljünk Németország és Oroszország között” – jelentette ki Clemanceau.

A sziléziai ügy miatt változás következett be a csehszlovák delegáció politikájában. Amíg ugyanis Kramař a merev és győztes vezér pózában tetszelgett, Beneš a maga hajlékonyságával felismerte, hogy Csehszlovákia számára a legfontosabb Franciaország szimpátiájának visszaszerzése. Magához ragadta a tárgyalásokon a vezetést, szembeszállt a döntést visszautasító cseh politikusokkal, tudomásul vette a sziléziai kérdésben elszenvedett vereséget. Így azután a csehszlovák–jugoszláv korridor vitáját leszámítva, szinte mindenben érvényesíteni tudta eredeti elképzelését. Ebben kétségtelenül segítségére volt az a tény, hogy a Lengyelországgal való vita után Csehszlovákia és a „legyőzött államok közötti határok megállapításáról volt szó. Beneš február 5-én háromórás beszédben adta elő Csehszlovákia követeléseit. Mint mondotta, a csehek rendelkeznek leginkább ama nemzeti tulajdonságokkal, amelyek szükségesek egy állam vezetéséhez. Magyarázta a csehek történelmi jogait, s azt, hogy miért nem lehet figyelembe venni a cseh németek illetve Ausztria követeléseit. Itt ezt elsősorban közlekedési szempontokkal indokolta.

Megfeledkezvén az önrendelkezési és etnográfiai elvekről, amelyekkel Masarykkal együtt harcba indult a soknemzetiségű Monarchia ellen, hol néprajzi és történeti, hol pedig gazdasági, közlekedési és stratégiai érveket sorakoztatott fel érdekeik védelmére.

A békekonferencia eme szakaszában Lloyd George és Wilson még ragaszkodott ahhoz, hogy a határok megvonásánál lehetőleg minél kisebb idegen népcsoportok kerüljenek az új államba. „Nem lesz soha béke Európában, ha az új államokat megterheljük irredentizmussal” – hangzottak Lloyd George előrelátó szavai. Ekkor azonban már Clemanceau, illetve Franciaország álláspontja érvényesült, aki biztonsága növelése


érdekében fontosnak tartotta egy erős Csehszlovákia létrehozását. Csehszlovákia győzelmében a békekonferencián nagy szerepe volt a Jugoszláviával és Romániával kialakított szoros együttműködésnek is. Noha a három állam között a tárgyalt időben még jelentős ellentétek voltak, a közös érdek ezeknél erősebbnek bizonyult. És ez a közös érdek a magyar békedelegáció követelésének visszautasítása volt. Különösen tartottak mind a hárman a népszavazásra vonatkozó magyar kéréstől.

A hadszíntéren

Beneš elérte azt is, hogy a békekonferencia nem vitatta meg a szlovák kérdést. Szerinte Szlovákia hovatartozása nem képezheti vita tárgyát. Noha Lloyd George-nak ezzel kapcsolatban voltak fenntartásai, a Tízek Tanácsa megszavazta a terület egyesítését Csehországgal. Miután a magyar kormány megtagadta a súlyos békefeltételek aláírását s kísérletet tett arra, hogy a Csehszlovákiának ítélt területeket megmentse, Prágában nemzetközi akciókat indítottak, hogy a jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező Károlyi-kormányt megbuktassák. De Károlyi távozásával, a Tanácsköztársaság kikiáltásával sem könnyebbedett helyzetük, mivel Magyarország integritásának kérdésében a Tanácsköztársaság vezetői kezdetben formailag folytatták elődeik külpolitikáját. A tartalmi változás az volt, hogy Kun Béláék a Kárpát-medence átrendeződését a nemzetközi proletárforradalom részének tekintették. A Duna-völgyi nemzetek szocialista együttélésének megvalósítását kívánták, amely program már világnézetileg is szemben állott a csehszlovák kormánykörök elképzeléseivel. Ezért tíz nappal a Magyarország elleni román támadás után a prágai kormány is megtámadta a Tanácsköztársaságot. A háború két hónapig tartott. Megszállták Kárpátalját s kísérletet tettek arra, hogy Magyarország legjelentősebb szénmedencéjét Salgótarjánnál – amire igényt tartottak – elfoglalják. Mint ismeretes, a magyar forradalmi kormány a csehszlovák hadsereget megállította, majd kiszorította Magyarország területéről, átlépve a demarkációs vonalat elfoglalta a többségében magyarok által lakott Kelet-Szlovákiát, majd Eperjestől északra elérte a lengyel határt. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Kun Béláék ellentámadása, valamint a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása következtében Csehszlovákia helyzete kritikussá vált. Ismét a szövetséges hatalmak segítettek. Közbelépésükre a két állam közötti hadiállapot megszűnt. 1919. június 13-án Párizsban véglegesen megállapították a Magyarország és Csehszlovákia közötti demarkációs vonalat, amely, noha Magyarországra nézve kedvezőbb volt, mint az 1918-as, mégis Kárpátalját Csehszlovákiához csatolta. (Figyelmen kívül hagyva Románia erre vonatkozó aspirációit is.) Ezzel végleg kialakultak Csehszlovákia határai. A határokat a versailles-i (1919. június 28.) a saint-germaini (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette.

Ellentmondások, feszültségek

Az új állam területe 140 508 km2. (Ebből Csehország 56 062 km2, Morvaország és Szilézia 26 808 km2, Szlovákia 49 021 km2, Kárpátalja 12 617 km2, összesen 13 612 244 lakossal. Ezek nemzetiségi megoszlását lásd poszter-mellékletünk hátoldalán.)

Hogy az új állam mennyire magán viselte évtizedekre kihatóan a létrejöttében szerepet játszott ellentmondások jegyeit, s hogy a nemzeti, társadalmi belső szintkülönbségek mennyire gyengítették az államalakulatot – az már az önálló Csehszlovákia történetéhez, külön tanulmány keretei közé tartozik.

2. Képek



1. Köztársaság a császárság helyén. Ausztria megalakulásaKEREKES Lajos

Köztársaság a császárság helyén

A sziporkázóan szellemes osztrák novellista és színházkritikus, Alfred Polgar a berlini „Weltbühne” számára írott „Bécsi jegyzetekben” 1919 januárjában így jellemezte a Bécsben uralkodó hangulatot: „A bécsi kávéházak mindig is Bécs életének központjai voltak, most a bécsiek halálfélelmének lettek a központjai”.

Az osztrák szellemi élet már a századforduló táján a birodalom elkerülhetetlen megsemmisülésének szorongó érzéseit fejezte ki. 1918 októberében az enyészet egyik óráról a másikra rideg valóság lett. A Központi Hatalmak háborús veresége, a társadalmi és nemzeti forradalmak elsöpörték az 56 milliós Osztrák-Magyar Monarchiát. A dualista birodalom alárendelt nemzetiségei, a csehek, szlovákok, lengyelek, délszlávok, majd október 31-én a magyarok Nemzeti Bizottságai illetve Tanácsai kinyilvánították független államaik megalakulását. A Habsburg-ház agóniáját azonban nemcsak a nemzetiségek elszakadási láncreakciója jelezte. Az osztrák-magyar hadsereg nagy vérvesztesége – 1 millió halott és 2 millió sebesült –, a háborús vereség demoralizáló hatása, a hátország nyomasztó nélkülözései, az orosz forradalom vonzó példája az osztrák birodalom centrumában is felébresztette a fennálló uralmi rendszerrel szembeni gyűlölet szellemét.

Habsburg Károly 1918. október 16-án még császári kiáltvánnyal akarta feltartóztatni az eseményeket, legfelsőbb „beleegyezését” adván ahhoz, hogy a Monarchiát egyenlő jogú népek államszövetségévé alakítsák át, a történeti valóság azonban ezt a tervet már megfogalmazása percében túlhaladta. Károly sem a birodalmát, sem pedig trónját nem menthette meg. A bajor Wittelsbachok és a porosz Hohenzollernek bukása után 1918. november 11-én Károly szintén lemondásra kényszerült, majd másnap, november 12-én Bécsben is kikiáltották a köztársaságot.

„Német-Ausztria” megalakulása

Az új osztrák állam születése történelmileg egyedülálló körülmények között történt, mert létrejöttének pillanatában a világ tudomására adta, hogy egyesülni kíván a német birodalommal, tehát szándékában áll feladni kinyilatkoztatott nemzeti függetlenségét. Német-Ausztria születési bizonyítványával egyidejűleg halotti levelét is kiállította. Bécsben tehát a Monarchia felbomlási folyamatával ellentétes irányú fejlődés kezdődött. Míg a dualista birodalmat alkotó többi nép a visszanyert, vagy először megszerzett önállóság mámoros lelkesedésével és a magabiztos nemzeti öntudat érzésével nézett a jövőbe, Ausztria önálló nemzeti létének fölösleges és túlhaladott voltát olvasta ki a történelmi fordulatból. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés az új államot „Német-Ausztria” névre keresztelte, hogy ezzel is kifejezze: a német nyelvterületre zsugorodott ország a nemzeti önrendelkezési jog alapján mielőbb egyesülni óhajt Németországgal.

Az osztrák társadalom túlnyomó többsége az új Ausztriát történelmi bomlásterméknek, életképtelen államalakulatnak tartotta. E felfogás elterjedésében meghatározó szerepet játszott az – akkor úgy tűnt – kilátástalan gazdasági helyzet is. Az 56 milliós birodalom szükségleteihez méretezett közigazgatási, pénzügyi, gazdasági és külkereskedelmi apparátus egy csapásra feleslegessé vált. Az ipar elveszítette korábbi nyersanyagforrásait. A gazdasági élet eltorzulását bizonyítja, hogy a 6,5 millióra csökkent osztrák köztársaság területén maradt az összbirodalom ipari munkásságának 30%-a, viszont szénkészletének csupán 0,5%-a. A korábbi időszak belkereskedelme minden előzetes átszervezés, sőt átmenet nélkül külkereskedelemmé vált, a szabad forgalmat vámhatárok zárták le. A függetlenné vált országok elzárkózó gazdaság- és vámpolitikája nemcsak a nyersanyagforrásokat, de az értékesítési piacokat is elreteszelte Ausztria elől. Az ipar mellett a mezőgazdaságban is súlyosak voltak a gondok. A földművelés és az állattenyésztés a népélelmezés legfontosabb ágazataiban – főleg a kenyérgabonafélékben, zsiradékban és húsban – csak a töredékét tudta megtermelni a létfenntartáshoz szükséges mennyiségnek. Azután ott állott a nagy kérdőjel: mi történjék a kettős monarchia gazdasági és közigazgatási szükségleteihez kifejlődött, de a kicsiny osztrák köztársaság méreteihez képest vízfejnek tűnő 1,6 milliós fővárossal? A hatalmas metropolis gazdasági és szociális szempontból is elviselhetetlen teherként nehezedett az új Ausztriára. Megszületett az „életképtelenség” elmélete, amelyet Gustav Stolper közgazdász terjesztett mértékadó polgári és szociáldemokrata politikusok erőteljes támogatásával.

Az osztrák köztársaságban jelentősebb szerepet játszó pártok nem hittek az új Ausztria független


fennmaradásának lehetőségében. A Keresztény Szociális Párt (vezetője Ignaz Seipel) a Duna-völgyi konföderáció olyan alternatíváját ajánlotta, amely egyengetné az utat a Habsburg-ház visszatérése előtt. A Nagynémet Párt (Georg Schönerer nyomdokain) a reakciós porosz monarchiával történő egyesülés programját hirdette. Az 1918. novemberi hetekben szinte meghatározó szerepet játszó Szociáldemokrata Párt (Otto Bauer szellemi irányítása alatt) egyértelműen a weimari német köztársasághoz való csatlakozás gondolatát képviselte. Otto Bauer Marx és Engels műveire hivatkozva kifejtette, hogy a cárizmus és a Hohenzollern-dinasztia bukása után törvényszerű volt a Habsburg-ház bukása is. A két reakciós nagyhatalom megszűnése után a volt Monarchia nemzetiségei önálló nemzeti államaikban egyesülnek, a magyarok és németek pedig visszatérnek az 1848-as forradalmak követeléséhez: a magyarok a független Magyarország programjához, a Monarchia német lakossága pedig – szakítva a nagynémet és kisnémet megoldások útvesztőjével – demokratikus köztársaságban egyesül a többi német országgal és tartománnyal. Ezt Marx és Engels az 1848-as német forradalom nemzeti céljának jelölte meg. A „maradék-Ausztria” fenntartásának programját Otto Bauer az antant-imperializmus mesterkedésének nevezte, amely azt célozza, hogy a Monarchia német lakosságát alárendeljék Franciaország Duna-völgyi érdekeinek.

A saint-germain-i békeszerződés

Franciaország közép- és délkelet-európai hatalmi törekvéseinek középpontjában a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő, francia hegemónia alatt létező övezet megteremtése állott, az megfelelő ellensúlyt jelentett volna Németország Duna-völgyi terjeszkedési politikája és a Szovjet-Oroszországból kiáramló kommunista eszmék térhódítása ellen.

Ausztria és Németország egyesülése természetesen lehetetlenné tette volna e terv megvalósítását, sőt Bécs birtoklásával Németország kezébe került volna a Duna-völgy kapuja. Az Anschluss végrehajtásával – a korabeli felfogás szerint – Németország kárpótolta volna magát a háborús vereségért, sőt – vezető francia államférfiak véleménye szerint – hosszabb távon a győztes szerepét is magához ragadhatta volna. Franciaország tehát létérdekének tekintette, hogy megakadályozza Ausztria csatlakozását Németországhoz.

Az osztrák békeszerződést heves diplomáciai harcok előzték meg, mert a győztesek között is határozott véleményeltérés mutatkozott, vajon a nemzeti önrendelkezési jog elve vonatkoztatható-e a német-osztrák egyesülésre is. Míg az amerikai és angol delegáció – főleg gazdasági megfontolások miatt – az Anschluss elfogadására hajlott, Franciaország a legélesebben szembehelyezkedett azzal.

Ausztria jövőjéről három elgondolás merült fel: föderáció a Monarchia utódállamaival; csatlakozás Németországhoz; független állam a Népszövetség védelme alatt. Szóba került még olyan variáció is, hogy Ausztria és Dél-Németország egyesítésével egy poroszellenes ütközőállamot hívjanak életre, de ez a terv éppen úgy nélkülözte a reális alapot, mint később a Ruhr-vidék végleges kiszakítását célzó Rajnai Köztársaság francia terve. A Habsburg birodalom felbomlását követő időszakban az új államok politikáját oly mértékben uralta a nacionalizmus, hogy teljességgel hiányoztak a föderalisztikus megoldás feltételei. Az új államok uralkodó osztályai minden korlátozás nélkül akarták élvezni politikai és gazdasági hatalmukat, a föderációs tervek bármily változatában a múlt kísértetét vélték felismerni. Az Anschluss kérdésében meglehetősen nagy véleményeltérés mutatkozott Wilson amerikai elnök és Clemanceau francia miniszterelnök álláspontja között. Wilson kijelentette: „Ausztriát illetően kétségeim vannak az önrendelkezési jog korlátozása tekintetében. Itt most nem a németekre, hanem az osztrákokra gondolok. Megtilthatunk egy annektálást, azonban nem tilthatjuk meg egy országnak, hogy egyesüljön egy másik országgal, ha akar.” Clemenceau 1919 márciusában – Ausztriához intézve szavait – így fejezte ki véleményét: „Csak azt követeljük tőletek, hogy függetlenek maradjatok; azt tehettek függetlenségetekkel, amit akartok, azonban nem léphettek be újra egy német blokkba, és nem vehettek részt egy revansháborúban Németország oldalán”. A francia propaganda céltudatosan igyekezett Bécsben olyan benyomást kelteni, hogy az Anschlussról való lemondás esetén Ausztria számíthat Dél-Tirol, Dél-Karintia és Alsó-Steierország továbbá a Szudéta-vidék egy részének megtartására, ezenkívül gazdaságilag is kedvezőbb békefeltételeket remélhet. A német békedelegációnak viszont kertelés nélkül kijelentették, hogy az Anschluss követelésének fenntartása a Rajna bal partjától a francia határig terjedő terület végleges elcsatolását vonná maga után. Csehszlovákia és Jugoszlávia határozottan támogatta Franciaország Anschluss-ellenes politikáját, Olaszország szintén Párizs oldalára állt, mert – Dél-Tirolt megszállva szívesebben látta a gyenge Ausztriát északi szomszédjául, mint a hatalmas német birodalmat.

Elkeseredett és hosszas viták után végül is kompromisszumos megoldás született. A német békeszerződés 80. szakaszát úgy fogalmazták meg, hogy formailag eleget tettek ugyan a nemzeti önrendelkezési jog elvének, de gyakorlatilag mégis kizárták az Anschluss lehetőségét: „Németország elismeri Ausztria függetlenségét és annak megváltoztathatatlanságát, eltekintve attól az esettől, ha a Népszövetség Tanácsa egyhangúlag hozzájárul annak megváltoztatásához”. Az ellentétes vélemények közé aranyhidat építve nem mondták ki egyértelműen az


Anschluss tilalmát, de a döntés jogát olyan testületre ruházták, amelyben Franciaország bármikor élhetett a vétó jogával.

Az osztrák köztársaság kormánya 1919. június 2-án kapta meg a békeszerződés előzetes szövegét, amellyel szemben kifejezte tiltakozását, mert az nem vette figyelembe a dél-tiroli, dél-karintiai, Szudéta-vidéki és burgenlandi német lakosság hovatartozása tárgyában már 1918 novemberében kifejezett osztrák kívánságokat. A békeszerződés 88. pontja kimondta, hogy Ausztriának tartózkodnia kell minden olyan gazdasági és politikai elkötelezettségtől, amely akár közvetlenül, akár közvetve alkalmas lenne állami függetlenségének veszélyeztetésére. A katonai záradék úgy rendelkezett, hogy Ausztria köteles megszüntetni az általános hadkötelezettséget, hadiflottáját és légierejét kiszolgáltatni, határainak biztosítására csupán 30 000 főből álló zsoldos hadsereget tarthat fenn.

Nem az osztrák kormány tiltakozása, hanem a nemzetközi helyzet változása – főleg a magyarországi Tanácsköztársaság hatásától való félelem – magyarázza, hogy a békét diktáló antant hamarosan jelentős engedményeket tett Ausztriának. A békeszerződés feltételeinek 1919. július 20-án átadott második, módosított változatában már hozzájárultak a népszavazáshoz Dél-Karintiában, elfogadták a Nyugat-Magyarországra vonatkozó osztrák követelést, törölték a jóvátételi igényeket, továbbá gazdasági téren más ígéreteket is tettek Ausztriának. Ezek után a Karl Renner vezetése alatt álló osztrák békedelegáció szeptember 10-én aláírta a békét.

Az osztrák köztársaság államhatárainak végleges kialakulása, ezáltal az új ország nemzetközi jogi helyzetének teljes konszolidációja a békeszerződés ellenére is jelentős időt vett még igénybe. 1920. október 10-én rendezték meg a dél-karintiai népszavazást, amely Klagenfurtot és a délszláv csapatok által megszállva tartott déli területeket – szlovén kisebbséggel együtt – visszaadta Ausztriának. Majd 1921. december 14-én zajlott le Sopronban és környékén a népszavazás, amely – súlyos konfliktusok után – végleg kijelölte Ausztria keleti határait és normalizálta az osztrák–magyar viszonyt. Az új Ausztria kialakulásának záróaktusát az 1922. október 4-én aláírt genfi jegyzőkönyv jelentette, amely a Népszövetség pénzügyi támogatásával hozzájárult az osztrák köztársaság gazdasági stabilizációjához.

2. Képek



1. A délszláv államtól JugoszláviáigKŐVÁGÓ László

A délszláv államtól Jugoszláviáig

Az első világháború folyamán a délszláv népek egyesülési mozgalmának három központja alakult ki.

Szerbia kormánya Szerbia feladatának tartotta a délszláv népek egyesítését. 1914. december 7-én a szerb szkupstinában (országgyűlésen) bejelentette, hogy háborús céljának tekinti nemcsak Szerbia megvédését, hanem a szerbek, horvátok és szlovének egyesítését is. Ez imperialista jellegű célkitűzés volt, amely Szerbia kezdetben igazságos, honvédő háborújának hódító, igazságtalan jelleget adott, mert a délszláv népek egyike sem kívánta a szerb király, a szerb polgárság uralmát.

A Monarchiából a háború elején emigrált szlovén és horvát burzsoá politikusok 1915 májusában Londonban – Ante Trumbić horvát politikus vezetésével Jugoszláv Bizottságot (Jugoslavenski Odbor) alakítottak. A Bizottság tevékenységének célja a szerbek, horvátok és szlovének független – a Monarchiától különálló – államban való egyesítése volt, s az egységes jugoszláv államot a jugoszláv népek államainak egyenrangú szövetségeként képzelte el.

Habsburg vagy Karadjordjević?

A bécsi birodalmi gyűlés délszláv képviselőinek csoportja 1917. május 30-án nyilatkozatot tett közzé. Ebben az ún. májusi deklarációban követelte, hogy egy önálló, szabad és demokratikus államtestben egyesítsék Ausztria-Magyarország minden olyan tartományát, amelyben szlovének, horvátok és szerbek élnek. Az így létrehozott állam a Habsburg birodalom keretei között maradt volna. Vagyis a májusi deklaráció a délszláv népek egyesülésének problémáját a Monarchia szláv politikusai között, valamint a bécsi udvari körökben már régóta tervezgetett trializmus útján haladva óhajtotta megoldani. A deklarációt aláíró délszláv politikusok többsége a háború végéig megmaradt az abban kifejtett dinasztiahű elvek alapján.

A májusi deklarációra a Monarchián kívüli egyesülési törekvések két központjának vezetői közös választ adtak. Nikola Pašić szerb miniszterelnök és Ante Trumbić, a londoni Jugoszláv Bizottság elnöke a görögországi Korfu szigetén 1917. július 20-án közös megállapodást írt alá. A korfui deklaráció a megalakítandó jugoszláv államot mint alkotmányos népképviseleti királyságot határozta meg, amelynek élén a szerb Karadjordjević-dinasztia áll majd. Az államforma kérdése mellett a deklaráció hallgatott egy másik igen fontos kérdésről. Arról, hogy a létrejövő állam a tartományok, illetve államok szövetsége lesz-e, vagy központosítottan fogják azokat kormányozni. Köztudott volt, hogy Pašić, a szerb burzsoázia radikális képviselője addig is és továbbra is a centralisztikus Nagy-Szerbia megalakítására törekedett. Nem hallgatta el, hogy számításait zavarja a decentralizált állam megvalósítására törekvő horvát és szlovén burzsoázia, amely követelésről Trumbić a tárgyalások során önkényesen lemondott.

A korfui deklaráció kiélezte az ellentéteket a Szerb Királyság, a horvát és szlovén, valamint a boszniai, szerb-horvát anyanyelvű muzulmán polgárság között. Az ellentétek egyik kérdése az volt: vajon a Monarchián belül, vagy kívül egyesüljenek-e a délszlávok. A második: a Habsburg vagy a Karadjordjević-dinasztia kerüljön-e a jugoszláv állam trónjára. A harmadik kérdés: centralizált vagy szövetségi államot hozzanak-e létre.

Horvátország és Szlavónia, Szlovénia, Bosznia és Hercegovina, Dalmácia, Isztria és – a Magyarországhoz tartozó – Muraköz jugoszláv egység alapján álló polgári politikusai 1918. március 2–3-án Zágrábban határozatot fogadtak el arról, hogy szükségesnek tartják mindazon pártok és csoportok koncentrációját, amelyek nemzeti függetlenségre, s a szlovének, horvátok és szerbek Monarchián belüli demokratikus államának megteremtésére törekednek. A megbeszélés fő hangadója Anton Korolec, a Szlovén Katolikus Néppárt vezére, a császár bizalmasa volt.

A horvát politikusok egy része – mindenekelőtt a Nagy-Horvátország megteremtését célul kitűző Starčević-féle jogpártiak –, valamint a boszniai muzulmán vezetők ellenezték az egységes délszláv állam megalakítását. Ez az akadály csak részben hárult el 1918 júniusában, amikor a Starčević-féle párt határozatot hozott az egyesülési politika támogatásáról, feltételezve, hogy a megvalósuló egységes délszláv államban lehetőség lesz a horvát államiság kontinuitásának megőrzésére. A szerb-horvát anyanyelvű boszniai muzulmánok vezetői csak október közepén adták fel álláspontjukat és csatlakoztak a Monarchián belüli délszláv egyesülés célkitűzéséhez.


A központi hatalmaknak a hadszíntereken elszenvedett súlyos kudarcai után a szlovén politikusok 1918. augusztus 16-án Laibachban (Ljubljanában) Szlovén Nemzeti Tanácsot (Slovenski Narodni Svet) alakítottak. Az ülésről kiadott nyilatkozatban hangsúlyozták, hogy a ljubljanai tanács „mint a közeljövőben Zágrábban megalakítandó általános jugoszláv nemzeti tanács tagozata” alakult meg.

Ilyen előzmények után Zágrábban 1918. október 16-án alakult meg a monarchiabeli Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa, s a Monarchia tartományaiban élő szlovének, horvátok és szerbek politikai képviseletének nyilvánította magát. Ahogy azonban romlott a Monarchia helyzete a fronton, úgy alakult át ez a politikai program. Október 19-én a zágrábi Tanács ideiglenes alkotmányt fogadott el, kimondotta a Monarchiában élő Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának megalakulását és végrehajtó bizottságot alakított, amely tulajdonképpen már ideiglenes központi kormánynak volt tekinthető.

A Monarchián belüli Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának vezetésében az ideiglenes alkotmány a horvát burzsoázia túlsúlyát biztosította: a Nemzeti Tanácsba minden százezer lakos küldhetett egy képviselőt, s így Horvátország 28, Szlovénia 14, Dalmácia, Isztria, a Vajdaság és a többi területek összesen 10 képviseleti helyet kaptak.

A horvát szábor (országgyűlés) 1918. október 29-én mondotta ki Horvátországnak Magyarországtól való elszakadását és csatlakozását a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államához. A Monarchia területén élő délszlávok állama tulajdonképpen ezzel az aktussal jött létre. A zágrábi Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottsága, mint ideiglenes kormány október 31-én értesítette az új állam megalakulásáról az amerikai, angol, francia, olasz és szerb kormányt.

A helyzet azonban úgy alakult, hogy mire ez az önálló de Habsburg-hű állam létrejött, a Monarchia már széthullóban volt, s a nemrég még jórészt császárhű délszláv politikusok október 31-én, nyilván a kialakult erőviszonyok felmérése után, már azt is kijelentik, hogy készek az új államot egyesíteni Szerbiával és Montenegróval (Crna Gora), a két független délszláv állammal.

A Monarchián kívüli egyesítésre törekvő két irányzat: a szerb királyi kormány és a londoni Emigráns Nemzeti Bizottság ügyei kedvezőbben alakultak, hiszen mindketten a győztes antanthatalmak kormányaival voltak baráti kapcsolatban, s élvezték azok támogatását.

Az antant balkáni csapatai – s ezek keretében a szerb királyi hadsereg egységei – a szaloniki front szeptemberi áttörése után, a központi hatalmak visszavonuló hadseregei nyomában haladva, október végére elérték a Száva–Duna vonalát, felszabadították Szerbiát. Az első szerb hadsereg november elsején vonult be Belgrádba, míg a második szerb hadsereg ugyanakkor Bosznia felé előrenyomulva a Drina vonalán húzódó határt érte el Visegrádnál.

Bár az 1912 óta szinte szüntelenül harcoló, s a szeptemberi–októberi gyors előrenyomulástól fáradt szerb seregek nem jelentettek komoly haderőt a Monarchia seregeihez viszonyítva még azok felbomlóban lévő állapotában sem, mégis elegendőknek bizonyultak arra, hogy átlépjék a Szerb Királyság határait, s azokon túl lévő délszláv lakta területeket szálljanak meg. A délszláv területek belső politikai és társadalmi konfliktusai a szerb kormányra nézve váratlanul igen kedvező helyzetet teremtettek. A Nemzeti Tanácsból alakult zágrábi kormánynak ugyanis rendkívül súlyos belső és külső nehézségekkel kellett szembenéznie. Az olasz kormány, amelynek az antant hatalmak az 1915. április 26-án megkötött londoni titkos szerződésben – háborúba lépése fejében odaígérték a dalmát tengerpartot, november első napjaiban megkezdte a kikötővárosok (Trieszt, Póla stb.), valamint a tengerpart és a szigetek megszállását. Ugyanakkor az újonnan alakult jugoszláv állam területén nagyméretű népmozgalmak, főként a dolgozó parasztok földfoglaló mozgalmai veszélyeztették a polgári rendet. A zágrábi Nemzeti Tanácsnak pedig nem álltak rendelkezésére csapatok, amelyeket a Dalmácia meghódítására indult olasz erőkkel szembeállíthatott, illetőleg az egyes helyeken már köztársaságot, sőt szovjet köztársaságot kikiáltó népmozgalmak megfékezésére felhasználhatott volna. Így az eredetileg horvát és szlovén burzsoázia vezetése alatt álló jugoszláv állam (illetve a zágrábi Nemzeti Tanács) november 4-én a szerb kormányhoz, valamint Foch marsallhoz, az antant csapatok főparancsnokához fordult segítségért, azzal a kéréssel, hogy sürgősen küldjenek megszálló csapatokat területére.

A szerb kormánynak kapóra jött a zágrábi Nemzeti Tanács kérése, s örömmel tett annak eleget. A szerb főparancsnokság haladéktalanul – már november 5-én – parancsot adott ki a Monarchia határainak átlépésére.

Amikor november 12-én köztudottá vált, hogy másnap Belgrádba érkezik Linder Béla, a magyar kormány megbízottja a fegyverszüneti szerződés aláírására, Petar Bojović, az első szerb hadsereg parancsnoka parancsot adott, hogy 13-án délig legalább csapataik előőrsei érjék el a Szabadka–Baja vonalat. Így mint megszállók


feloszlathatták a magyar helyi közigazgatást, elbocsáthatták a magyar hivatalnokokat, annak ellenére, hogy a fegyverszüneti szerződés első pontja szerint a polgári közigazgatás, a rendőrség és csendőrség, valamint a vasúti személyzet továbbra is helyén maradhatott a magyar kormány irányítása alatt.

Behódolás a szerb királynak

Franciaország, amely vezető szerepre törekedett Európának ebben a részében, igyekezett a szerb kormányt segíteni abban a törekvésében, hogy minél nagyobb és minél egységesebb állam jöjjön létre irányítása alatt. Poincaré francia köztársasági elnök kezdeményezésére november 9-én ültek össze Genfben a három egyesítési irányzat képviselői (Nikola Pašić szerb miniszterelnök, Anton Korolec mint Horvátország, Szlovénia, Dalmácia és Isztria képviselője, Ante Trumbić, a horvát és szlovén emigránsok képviselője). Az értekezlet részvevői deklarációt írtak alá Szlovénia, Horvátország és Szerbia egyesüléséről. A szerb kormányfő diplomáciai győzelmet aratott azzal, hogy a) nem a Szerb Királyság és a Monarchia területén alakult Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama egyesült, s miután b) Bosznia-Hercegovináról valamint a későbbi Vajdaság területéről nem esett szó. Ezek a hódítás jogán kerültek Szerbiához. E megbeszéléseken az antant hatalmak határozott kívánságára szerepelt a Monarchia délszláv területeinek Szerbiához való csatolása. A megegyezés nyitva hagyta a megalakuló állam formájának a kérdését azzal, hogy arról majd az összehívandó alkotmányozó szkupstinának kell döntenie.

Ám az államforma eldöntésének módja a szerb király számára sokkal kedvezőbb fordulatot vett. November 24-én az olasz hódítóktól, valamint a fokozódó földfoglaló és szocializáló munkás- és parasztmozgalmaktól megrettent, saját fegyveres erővel nem rendelkező szlovén és horvát burzsoázia behódolt a szerb királynak. A zágrábi Nemzeti Tanács ezen a napon határozatot hozott: a politikai ellenőrzése alatt álló területeket a Szerb Királysághoz csatolják. Az egyesülés tehát nem egyenjogú felek megállapodása volt. Kivétel volt a független Montenegró (Crna Gora). Itt is Nemzeti Tanács alakult november 6-án, s ez a Párizsban működő Crna Gora-i Egyesülési Bizottsággal együtt a Szerbiával való egység mellett foglalt állást.

Ilyen előzmények után a jugoszláv népek alkotmányozó szkupstinája 1918. december i-én közfelkiáltással kinyilvánította a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságának (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca) megalakulását a szerb Karadjordjević-dinasztia uralma alatt. Ennek nevében ez időben, a beteg Péter király helyett fia, Sándor régens-trónörökös gyakorolta a hatalmat.

A hivatalos ideológia szerint az új állam mint a „háromtörzsű” szerb, horvát, szlovén nemzet egységes állama jött létre. Mintegy 12 millió lakosa közül az 1920. évi első népszámlálás 18,8 százalék nemzetiséget mutatott ki. Ez azonban távolról sem tükrözte a valós helyzetet. A mintegy fél-fél milliós albán, rémet, magyar lakosság és más nemzetiségek mellett ugyanis szerbeknek nyilvánították a macedónokat és még anyanyelvük nyilvános használatát is megtiltották. Ezenkívül a szerb burzsoázia durva elnyomó rendszere mély elégedetlenséget váltott ki a – valójában szintén nemzetiségi sorba került – horvátokból és szlovénekből.

A Jugoszláv Királyság 1941-ben kevesebb mint két hét alatt alkotórészeire hullott a fasiszta államok támadása következtében, hogy azután a második világháborúban a Jugoszláv Kommunista Párt által vezetett hősi Népfelszabadító Háborúból mint a jugoszláv nemzetek és nemzetiségek szocializmust építő föderatív jugoszláv köztársasága szülessen újjá.

Forrásrészletek

„Nem akarjuk az öreg, koldus Ausztriát. Inkább a fiatal, gazdag Jugoszláviát!” Sándor jugoszláv és Károly román király Sinaiában

„A Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama, amely a volt Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott délszláv területeken alakult, s kész közös állam alkotására Szerbiával és Crna Gorával, formálisan kijelenti, hogy nincs hadiállapotban az egyezményes hatalmakkal. Örömmel közli, hogy az egyezményes hatalmakat baráti államoknak tekinti és elvárja, hogy a meghirdetett elvekkel összhangban erőteljesen támogatni fogják az összes szlovének, horvátok és szerbek egyesült állama szuverenitásának biztosítását.” (A zágrábi Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának 1918. október 3i-i értesítése az amerikai, angol, francia, olasz és szerb kormányhoz.)

„Északon elfoglalni a Fehértemplom–Versec–Temesvár–Aradtól tíz kilométernyire keletre eső vonalat. Bácskában elfoglalni a Szeged–Szabadka–Baja vonalat. Nyugaton és északnyugaton kiterjeszteni az akciót Szerémség, Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Hercegovina és Dalmácia egész területére.” (A szerb főparancsnokság 1918. november 5-i parancsa.)


2. Képek



1. Területi, népességi és gazdasági változások Magyarországon, 1920LEXIKON

SIPOS Péter

Területi, népességi és- gazdasági változások Magyarországon. 1920

Összeállításunk Buday László: Magyarország küzdelmes évei (Bp. 1923.) című könyvének kimutatásai alapján készült. A szerző e művében – mivel ekkor még az 1920-as népszámlálás eredményei nem voltak ismertek – az 1920-es népszámlálás adatait számította át a Trianon utáni Magyarország területére, így közölt adatai természetszerűleg nem egyezhetnek sem az 1920-as népszámlálás eredményeivel, sem ennek a Trianon után módosított, s 1930-ban közzétett változatával. Adatainak módosítását azért nem tartottuk szükségesnek, mivel az abszolút számok eltérése oly csekély, hogy a százalékos megoszlásokban gyakorlatilag semmi változást nem eredményezett volna.

Terület

Történelmi államterület (Horvát-Szlavonország nélkül): 282 870 km2

Magyarország területe 1920. június 4. után: 92 607 km2 (32,7%)

A történelmi államterület lakossága: 18 264 533 Magyarország lakossága 1920-ban: 7 599 246 (41,6%)

A népsűrűség a történelmi államterületen 64,6 fő/km2

A népsűrűség 1920 után: 82,1 fő/km2

Anyanyelvi megoszlás (ezer főben)

Történelmi államterületen Magyarország területén 1910. június 4. után

magyar 9945 6718 61,5%

román 2948 28 1,0%

szlovák 1946 164 8,5%

német 1903 555 29,2%

rutén 464 1 0,2%

horvát 195 40 20,8%

szerb 461 26 5,7%

egyéb 410 66 16,5%

Gazdaság

Mezőgazdaság. A művelési ágak aránya az 1920. június 4. utáni országterületen a történelmi országterület azonos ágazatához viszonyítva,

szántó 43,0%


a. 25,2%

rét 25,2%

szőlő 68,9%

legelő 30,6%

erdő 14,5%

nádas 57,9%

nem termő terület 39,2%

Ipar

Az iparral foglalkozó kereső népesség aránya az 1920. június 4. utáni országterületen a történelmi országterület azonos kategóriáihoz viszonyítva.

önálló 46,2 %

tisztviselő 66,7%

egyéb segédszemélyzet 53,2%

összes 51,2%

a munkások száma a 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemekben 57,0%

Az ipar egyes adatai az 1920. június 4. utáni országterületen a történelmi országterülethez viszonyítva.

Gyárak, üzemek száma 48,9%

Gyárakban, üzemekben használt motorok lóereje 50,5%

évi legnagyobb munkáslétszám 50,0%

termelési érték 55,9%

Az ipar egyes ágazatai az 1920. június 4. utáni országterületen a történelmi országterület hasonló ágazatához viszonyítva (termelési érték).

vas-fém 50,7%

gép 82,2%

építőanyag 59,7%

a. 22,3%

bőr 57,8%

a. 41,8%

ruházati 74,7%

papír 23,4%

élelmiszer 57,6%

a. 54,9%

b. 89,2%


összes 55,9%


1. Nagy Lajos és a középkori magyar nagyhatalomFIGYELŐ

ENGEL Pál

Nagy Lajos és a középkori magyar nagyhatalom

Ez évben, I. Lajos halálának 600. évfordulóján, külföldön több helyütt emlékeznek meg az Anjou-kori Magyarországról. Míg a polgári történetírás a középkori magyar nagyhatalom megteremtőjét látta Róbert Károly és fia, Nagy Lajos személyében, addig a felszabadulás utáni magyar történetírás nem méltatta megfelelő figyelemre a nagyvonalú államszervező Károly és fia, a lovagkirály Lajos uralkodásának idejét.

(A szerk.)

Második Anjou uralkodónk, I. Lajos (1342–1382) kormányzásának értékelése ez idő szerint függőben van. Történelemkönyveinkben az olvasó két homlokegyenest eltérő megítéléssel találkozhat. Az idősebbek bizonyára Hóman Bálintnak, a Horthy-korszak befolyásos politikusának és történészének szavait találják ismerősebbnek: „Katonai és diplomáciai eredmények tekintetében Nagy Lajos uralkodásának négy évtizede kétségkívül legtartalmasabb és legdicsőbb korszaka történelmünknek… A magyar királyság általa lett igazi archiregnummá, főországgá; az ő diplomáciája és hadműveletei által teljesedett be az Árpádok külpolitikai álma: a középkori magyar nagyhatalom.” Azok viszont, akik 1945 után jártak iskolába, már nem Nagy Lajosról, hanem I. Lajosról tanultak, mégpedig azt, hogy céltalan háborúskodásaival meggyengítette apja, Károly Róbert nagyszerű művét, a központi hatalmat, elősegítette a nagybirtok megerősödését és így végeredményben a magyar királyi hatalom sírját ásta meg.

Mindkét értékelés meghatározott ideológiai-politikai célok szolgálatában fogant, s ez némileg csökkenti meggyőző erejüket. A hajdani „nagyhatalmi” státus emlegetése általában a legújabb korban, de különösen a Trianont követő években, a magyar közönség számára vigaszul szolgálhatott „a jelen nyomorúságaiért”, talán még ábrándként is, hogy „az Árpádok külpolitikai álma” egyszer ismét valóra válhat. Mi sem természetesebb, mint hogy egy újabb világháború tanulságai után történetírásunk a múlt merőben más személyeit és eseményeit állította példaként a felnövő új nemzedék elé. Ebből egyben Nagy Lajos politikájának „leértékelése” is következett, sajnos azonban anélkül, hogy ehhez az egykorú forrásanyag alapos átvizsgálása fedezetet nyújtott volna. Az Anjou-kor politikai szempontból mindmáig az egyik legkevésbé ismert korszaka történelmünknek, és ezt szem előtt kell tartanunk, ha most, halálának 600. évfordulóján, Nagy Lajos külpolitikáját ismét megpróbáljuk mérlegre tenni.

Atyai örökség

Mindenekelőtt arra kell emlékeznünk, hogy azt a hatalmat, amelyet Lajos örökül kapott, apja, Károly Róbert teremtette meg. A 14. század eleji Magyarország nem állt messze attól, hogy – mint néhány évtizeddel később a szomszédos Szerbia – a központi hatalom elenyésztével független tartományokra essék szét és idővel az erősebb szomszédok martalékává váljék. Hogy ez nem következett be, az – egyéb tényezők mellett – elsősorban Károly Róbert legyűrhetetlen szívósságának tulajdonítható, aki két évtized alatt – Csák Mátéval és társaival viaskodva – úgyszólván a semmiből varázsolta újjá a magyar királyságot. Így sikerült azt olyan szilárd alapokra helyeznie, hogy a királyi tekintély fenntartása sem neki, sem fiának nem okozott többé gondot.

Lajos tehát olyan hatalmat örökölt, amely a korabeli Európában bízvást kivételesnek nevezhető. Egy percig sem kellett nyughatatlan hűbéresekkel, lázongó tartományokkal küszködnie; nem léptettek fel trónkövetelőket ellene, nem szőttek megbuktatására összeesküvéseket; nem kellett alkudoznia országa rendjeivel, hogy politikáját támogassák és háborúihoz adót szavazzanak meg. Az országot főpapjaival és báróival együtt a király kormányozta, s mivel ezeket részben ő maga, részben apja emelte fel, valamennyien politikájának engedelmes eszközei voltak. Másnak pedig a döntések meghozatalába nem volt beleszólása: a nemesség tömegei, amennyiben nem léptek a király szolgálatába, kívül maradtak „az alkotmány sáncain”, a társadalom egyéb csoportjairól nem is szólva. A külpolitika irányítása, béke és háború kérdése egyedül a király és az országnagyok belső ügye volt.

Ennek az oligarchikus államformának a magyar királyság sajátos – a nyugat-európaihoz képest elmaradott – szervezete szolgált alapul. Az ország összes számottevő anyagi forrásával hagyományosan az uralkodó rendelkezett: az ő kezében voltak a só- és nemesfémbányák – köztük az akkori Európa legnagyobb aranybányái


–, egyedül ő veretett pénzt, neki adózott az ország csaknem összes városa, csakis ő szedhetett vámot a külkereskedelmi forgalom után, és mindezen felül a „kamara haszna” címén évente adóztatta a nemesek és az egyházak népeit is.

Mindez valószínűleg kevés lett volna, ha Lajosnak pénzben kell előteremtenie számtalan háborújának minden költségét. A magyar államszervezet azonban a tekintetben is „régimódi” volt, hogy zsoldosseregeket (ekkor még) csak kis mértékben vett igénybe. A királyi hadsereg bázisát azok a nemesek alkották, akik – jutalom és zsákmány reményében – évről évre a zászlai alá sereglettek, valamint a főpapok és országbárók zászlóaljai („bandériumai”), amelyeket a kormányzásukra bízott hatalmas uradalmak katonáskodásra kötelezett népeiből szólítottak fegyverbe. A hadszervezet tehát még nem szakadt ki teljesen azon hagyományos formákból, melyek között az Árpádok korában működött. Ez a körülmény nemcsak lehetővé tette Lajos aktív külpolitikáját, hanem úgyszólván szükségessé is. A nemesi társadalom számottevő részének életformáját a fegyverforgatás határozta meg: egy „igazi” királytól elvárta, hogy az erre való igényt rendszeresen kielégítse. Az ekkori felfogás szerint Isten maga is mindenekelőtt „a seregek ura, a hadsorok elrendezője”, aki „a karokat harcra tanítja” – mint Küküllei Jánosnál, Lajos egykorú életrajzírójánál olvashatjuk –, és Isten az, aki a „győzelmesen diadalmaskodó fejedelmet” a hatalom csúcsára emeli, a „jó hírnév illatával díszíti”, „vitéz csapatokkal körülveszi”, hogy hírnevéért majdan dicséretet nyerjen előtte.

Háborúskodó lovagkirály

Lajos tökéletesen megfelelt a kor királyeszményének. Uralomra termett egyéniség volt, aki fejedelmi tekintélyét és hatalmát – még súlyosbodó betegségében is – képes volt csorbítatlanul megőrizni haláláig. Szívélyes modora mellett leginkább harcias természete tette népszerűvé: míg apja csak akkor fogott fegyvert, ha céljait másként nem tudta elérni, Lajos önmagáért kedvelte a háborút. Olyan pompás szórakozást látott benne, aminővel legföljebb a vadászat – másik kedvenc időtöltése – ért fel. Ha csak tehette, nyeregbe szállt és – saját életét is nemegyszer kockára téve – személyesen vezette hadait az éppen kiszemelt célpont ellen. 1344 és 1370 között néhány év akadt csupán, amikor a háború valamiért elmaradt: 1349-ben a Fekete Halál, vagyis a pestisjárvány, 1353-ban pedig a király menyegzője miatt. 1370 után – amikor a lengyel trónt is elfoglalta – már kevesebbet csatázott, mert betegségén kívül éveken át lepraszerű kórban szenvedett, és az utódlás gondjai is erősen lefoglalták. Két hosszú hadjáratra azonban még ekkor is elvitette magát.

A 14. századi Magyarországnak nem kellett külső támadástól tartania. Batu kán utódainak tatár birodalma, az Arany Horda széthullóban volt, az oszmán-török hódítás pedig – jóllehet veszélye az 1370-es évektől mind nyilvánvalóbb lett –, Lajos életében még nem érte el a királyság határait. A szomszédok közül III. Kázmér lengyel király a litvánokkal bajlódott és egyébként is szoros szövetség fűzte az Anjoukhoz, a cseh Luxemburgiak másfelé tájékozódtak, az osztrák Habsburgok pedig ekkoriban még dél és nyugat felé próbáltak terjeszkedni. Miután a szerb birodalom Dusán cár halálával (1355) felbomlott, dél felől gyönge balkáni államocskák határolták Magyarországot, amelyeket saját bajaik és a török veszély foglaltak le.

Ellenség így évtizedeken keresztül nem lépett Magyarország földjére, és ha Lajos mégis háborúzni akart, neki kellett az ellenséget fölkeresnie. Erre – lobbanékony természete miatt – gyakran adtak alkalmat személyes sérelmek. 1347-ben hatalmas sereggel vonult Dél-Itáliába, hogy megbosszulja öccsének, Endre hercegnek, a nápolyi királynő férjének két évvel korábbi meggyilkolását. 1350-ben megismételte a vállalkozást, hogy a nápolyi koronát megszerezze. 1352-ben azonban, amikor – rengeteg véráldozat után – kitűnt, hogy terve kivihetetlen, végleg visszavonta csapatait. 1362-ben azért rendelt el általános felkelést, mert IV. Károly császár (egyben cseh király) sértő megjegyzéseket tett anyjára, Erzsébet királynéra, majd csapataival be is tört Morvaországba. Egyéb alkalom híján vállalkozott arra is, hogy a kardját baráti segítségként ajánlja föl: ez történt 1344/45-ben, 1351-ben és 1352-ben, amikor nagybátyja, Kázmér lengyel király szövetségében messze északon hadakozott annak ellenségei, a litvánok ellen.

Külpolitikai koncepció

Túlzás lenne azonban azt mondani, hogy Lajos háborúiban nem érvényesült valamiféle külpolitikai koncepció. A nyugati szomszédokkal jó viszonyra törekedett, fegyvereit legtöbbször délnek, Velence és a balkáni fejedelmek ellen fordította. A velencei köztársasággal szemben világos programja volt: a dalmát tengerpart jómódú városainak megszerzése, egyben az adriai kikötők biztosítása, amelyek fontosságát akkor tapasztalta, amikor Nápoly felé igyekezve több ízben volt kénytelen végigmasírozni az olasz félszigeten. Nem véletlen, hogy Lajos külpolitikája egyedül ezen a területen járt – a maga szempontjából – viszonylag tartós eredménnyel. Már 1345-ben meghódította Horvátországot (akkor csak a Kapela hegységen túli részt nevezték így) és ezzel befejezte apja művét, az Árpádok államának helyreállítását. 1346-ban kísérletet tett Dalmácia központjának, Zárának elfoglalására, de ekkor vereséget szenvedett; 1356-ban megismételte a támadást, és 1358-ban Velence a


zárai békében kénytelen volt az egész dalmát tengerpartot átengedni a magyar királynak. Az újabb vereség után, 1381-ben a köztársaság még évi 7000 arany adó fizetésére is kötelezte magát, és ettől fogva Dalmáciát – a 15. század elejéig –a magyar király uralta.

Kevésbé világos az a program, amelyet Lajos a balkáni államalakulatokkal szemben követett. Míg Horvátországot és Dalmáciát ténylegesen bekebelezte és királyságának szerves részévé tette, másfelé ilyesmivel általában nem próbálkozott. Egyedül Bulgária északnyugati csücskét vette egy ízben birtokba: 1365-ben Vidin várában magyar őrséget helyezett el egy „bolgár bánnak” nevezett tisztségviselő parancsnoksága alatt. A kísérlet úgy látszik nem vált be, így 1369-ben a foglyul ejtett Stracimir bolgár fejedelem magyar hűbéresként visszakerült Vidinbe.

Meglehetősen laza függőségi viszonyt próbált meg rákényszeríteni Lajos és kormánya a szomszédos bosnyák, szerb és román (havasalföldi és moldvai) fejedelmekre – több-kevesebb sikerrel. A „leggyakrabban a rácokkal (szerbekkel) és moldvaiakkal szemben kellett elővigyázatosnak lennie” – írja Lajosról Küküllei eléggé szűkszavúan, és valóban, Szerbia ellen legalább kétszer vonult fel (1354–1359), Moldva ellen valószínűleg négyszer (1359/60, 1366, 1370, 1377), Havasalföld ellen háromszor (1344, 1368, 1375), Bosznia ellen pedig egyszer (1363). Ezeket az akciókat elbeszélve forrásaink nem adnak hírt sem fényes győzelmekről, sem súlyos vereségekről. Csak véletlenül tudjuk, hogy a boszniai expedíció történetesen nem járt sikerrel, sőt alkalmasint némi fejetlenségbe torkollott, amelynek során az ország féltve őrzött királyi nagypecsétjének is lába kelt.

Magyar birodalom?

Akármint is van, túlzás lenne elfogadnunk – mint azt régebbi történetírásunk hitte vagy hinni szerette volna –, hogy ezek a tartományok a „magyar birodalom” részeivé váltak. Bosznia például 1366-ban elismerte Lajos fennhatóságát, de ez nem akadályozta uralkodóját abban, hogy 1377-ben, Lajos jogainak nyilvánvaló sérelmére, ünnepélyesen „a szerbek és bosnyákok királyává” koronáztassa magát. Lázár szerb fejedelem az 1370-es években „szolgálatokkal és adókkal” tartozott a magyar királynak és ezeket híven teljesítette is, annak azonban nincs nyoma, hogy Lajos udvarát látogatta volna. Még lazább lehetett a román vajdák függése. A havasalföldi vajda például 1368/69 telén a Kárpátokban felkoncolta Lackfi Miklós erdélyi vajdát egész hadával együtt, azután „meghódolt” és nem érte semmi bántódás. Moldva román fejedelmeit pedig Lajos ismételt büntetőhadjáratai sem tudták többre kényszeríteni a magyar fennhatóságnak időnkénti névleges elismerésénél.

Lajos tehát harcias, vitéz és becsvágyó uralkodó volt, olyan, aki mindenben megfelelt a kor igényeinek. Elvárták tőle, hogy állandóan kardját villogtassa. Ezzel itthon népszerűséget szerzett, a határokon túl pedig az erősebbekben tiszteletet, a gyengébbekben rémületet keltett. Magyarország – legalábbis Kelet-Európában – nagyhatalomnak számított. Mivel elképzelhető, hogy lesznek olvasók, akiket ez még sok száz év távolából is büszkeséggel tölt el, nem árt, ha közben arra is gondolnak: az agresszív külpolitika önmagában nem sorolható a történelem időálló értékei közé.

Nagy Lajos azonban minden bizonnyal több volt egy harcias nemzet harcias királyánál. Nemcsak kiterjesztette, hanem töretlen belső szilárdságában fenn is tartotta Károly Róbert államát. Hogy ezt milyen eszközökkel, milyen jogi és államszervezeti reformokkal érte el, arról ez idő szerint igen keveset tudunk, biztosan szinte csak annyit, hogy voltak ilyen reformok, és ismeretük nélkül sok minden érthetetlen a magyar állam későbbi fejlődésében is. Talán remélni lehet, hogy az évforduló olyan kutatásokra is ad ösztönzést, amelyek a békés, országépítő Nagy Lajossal ismertetnek meg bennünket.

2. Képek



1. A vitézlõ rend� �BENCZÉDI László

A „vitézlő rend”

Történetírásunkban és publicisztikánkban az 1960-as években nagy visszhangot kiváltó vita zajlott le nemzeti kérdés és társadalmi harcok összefüggéséről. A vita szakmai részének középpontjában a 17. századi függetlenségi harcaink megítélése állott. Azt is mondhatnánk: a vita legnagyobb szaktudományos hozama a korszak társadalmi és nemzeti küzdelmeinek újraértékelésében mutatható ki.

Ezért kérte fel szerkesztőségünk Benczédi Lászlót, hogy a 17. század rendi függetlenségi harcairól készült nagyobb tanulmányának első részét bocsássa rendelkezésünkre.

Az áttekintés itt nem közölt második része a Thököly-felkelés példáján azt mutatja be, hogy a vitézlő rend mintegy keresztúton állt a rendi anarchikus és a központosító törekvések között. (A szerk.)

A 16–17. századi magyarországi társadalomtörténetre vonatkozó újabb hazai kutatások és viták egyik figyelemreméltó mozzanata a hivatásos katonarétegek, korabeli kifejezéssel élve, az ún. vitézlő rend folyamatos létezésének, s állandó újratermelődésének felismerése. A katonáskodó rétegeknek ez az elkülönülése közvetlen következménye volt a háborús viszonyok állandósulásának, amely 1526 és 1711 között – az ország területi egységének széthullása és a független államiság hiánya mellett – egyik megkülönböztető vonása volt a magyar történelemnek.

A hivatásos katonaréteg kialakulását az mozdította elő, hogy az előnyomuló török hódítók hatalmas területek lakóit mozdították ki állandó települési helyükről. Az északra hömpölygő menekülttömegek egy része az ország felső részeiben tovább folytatta megszokott életformáját: ha változott helyen és feltételek mellett is – más földesúr birtokán és joghatósága alatt – megőrizte eredeti jobbágyparaszti termelő egzisztenciáját. Más csoportok további életútja azonban ettől eltérően alakult. Sorsuk gyakran a török hódoltság mentén kiépült végvárakba vetette őket, ahol ideiglenesen vagy végérvényesen kardra cserélték fel a korábbi foglalkozásukat jelképező ekevasat. Az ő esetükben tehát a helyváltoztatás egyben foglalkozás- és életforma-váltást vont maga után. Ha pedig a menekültek tartósan egy-egy végvár biztonságot nyújtó falai között maradtak, már nagyon közel kerültek ahhoz, hogy új katonai mesterségüket utódaikra is átörökítsék; innen ered az a korabeli forrásokban oly gyakran felbukkanó megjegyzés, miszerint pl. Kis János, Borbély Mihály vagy mások „gyermekségüktől fogva a végházakban karddal szolgáltak”. Így alakult ki az idők folyamán egy apáról-fiúra és fiúról-unokára, majd dédunokára áthagyományozódó vitézi életforma, egy nemzedékeken át újratermelődő örökletes katonaréteg. E hivatásos katonaelemeknek a 16–17. század folyamán sajátos szerep jutott a korabeli Magyarország társadalmi struktúrájában és politikai történetében.

Csatlós, zsákmányoló, gazdálkodó

A hivatásos katonaelemeknek számos összetevője és változata volt a korabeli Magyarországon, de köztük az első hely kétségkívül a végvári katonaságot illeti meg. A török hódítás frontvonalán ui. az idők során mintegy 85–90 kisebb-nagyobb várból álló védelmi láncolat jött létre, hol egy-egy régebbi erődítmény korszerűsítésével, hol korábban katonai funkciót be nem töltő földesúri kúriák átalakításával. Az ezekben állandó jelleggel tartózkodó „végbeli” katonaság létszáma olykor a 12–15 ezer főt is elérte, ha ugyan meg nem haladta. Minthogy pedig a török katonai hatósugarába került várak előbb-utóbb királyi tulajdonba kerültek, a bennük szolgáló vitézeknek elvileg a Habsburg-királyi kincstárból kellett volna rendszeres zsoldellátásban részesülniük. Ámde ez a fizetési rendszer a gyakorlatban igen nagy kihagyásokkal működött. A végek vitézlő rendje vagy arra volt ráutalva, hogy a várak közvetlen környékén a harci szünetekben maga is egyfajta „háztáji” gazdálkodásba kezdjen, vagy pedig arra, hogy a hódoltságban portyázva a termelő lakosság sarcolásával, fosztogatásával egyszóval rablással – szerezze be magának és családjának a mindennapi betevő falatot. Előbbi törekvése a feudális uralkodó osztállyal – egyes földesurakkal, a környező feudális joghatóságokkal, nemesi vármegyékkel stb. – hozta ellentétbe, utóbbi eljárása viszont a jobbágysággal állította szembe. Sőt a magyarországi hódoltság korában tömegessé vált a gyakorlat: a török elől északra menekült földesurak többnyire a magyar végvári katonaságot fogadták fel a hódoltság távoli vidékein maradt jobbágyalattvalóik feudális szolgáltatásainak behajtására. Ami egyben azt is jelentette, hogy ez a katonaság a földesúri érdekeltségek csatlósi szerepét vállalta. A források beható vizsgálata alapján nem háríthatjuk el magunktól azt a benyomást, hogy főként a török hódoltság peremvidékén élő jobbágyalattvalók nem a török vagy a német, hanem a magyar végbeli katonaság garázdaságait sínylették meg a leginkább.


Mindez arra utal, hogy a végvárak vitézlő rendje egyfajta közbülső helyet foglalt el a korabeli magyar társadalomban: életkörülményei a feudális hatóságok elleni osztályharcos törekvéseket csakúgy kitermelték benne, mint az alattvalókon basáskodó, felettük fegyveres, vagy akár földesúri kényszert gyakorló, elnyomó magatartásformákat. A végváriak együttese ily módon egy nagy gyűjtőmedencét alkotott, amelyben homlokegyenest ellentétes társadalmi mentalitások is megfértek egymás mellett.

A végváriak élet és gondolkodásformáit vizsgálva, a fentiek mellett meghatározó jelentőséget kell tulajdonítanunk az időtényezőnek is. A 16. században a török hódítás még belátható időn belül kiküszöbölhető, átmeneti csapásnak látszott, amelynek elhárítása után a magyarországi társadalom „visszazökkent” volna korábbi békés életformájába. Ez volt a végvári élet Balassa Bálint által oly felejthetetlen strófákban megénekelt hőskora: a Szondi Györgyök, Dobó Istvánok, Zrínyi Miklósok és Thury Györgyök nagyszerű helytállásának időszaka. De az 1606-os zsitvatoroki béke után, a 17. században nagyot változott a helyzet. Elkomorult a jövő látóhatára: a török kiűzésének ideje a megfoghatatlan messzeségbe helyeződött. A közeli béke perspektívájának hiánya, a háborús viszonyok állandósulása ezután inkább a negatív elemeket erősítette a társadalmi szempontból eleve „kétlaki” katonaság arculatán. Ekkor fejlődött ki bennük a katonai hivatástudatnak és önérzetnek az a torzult formája, amely lenézte, sőt megvetette a dolgozó osztályokat, általában a létfenntartás produktív-termelő formáját. A feudális osztálygőg mellé így társult egy sajátos úrhatnám katonai gőg is a hódoltsági Magyarországon, amely a kettős idegen elnyomás mellett hazai viszonylatban is „gondoskodott” mintegy a dolgozó osztályok alávetettségének megduplázásáról.

Habsburg és török oldalon egyaránt

Tovább színesíti a katonáskodó rétegről a képet, ha a végváriakon kívül azokat a katonaelemeket is számításba vesszük, akik a várak falain kívül éltek, s forrásainkban hol „szabad hajdú”, hol „szabad legény”, vagy kötelékformában „mezei seregek” néven szerepelnek. E réteg kialakulása annak volt köszönhető, hogy az állandósult háborús állapotok közepette hazánkban mindig több volt a termelési kötelékekből kiszakadt, s ilyen értelemben „szabaddá vált”, fegyverfogható emberek száma, mint amennyit a királyi végvárak, továbbá a magánföldesúri várak és bandériumok együttesen magukba tudtak fogadni. Másként szólva, a katonai emberanyag-kínálat jóformán állandóan meghaladta a katonaság iránti keresletet. Így aztán az országot elárasztották a csapatokba verődött kóbor-vagabund elemek, amelyek egy-egy maguk választotta hadnagy vezetése alatt hegyekben, erdők rejtekében, az alföldi pusztákon pedig az akkoriban még hatalmas területeket elborító zsombékos nádasokban, vagy téli időkben egy-egy jobbágyporta pajtáiban, csűrjeiben húzódtak meg, majd gyors rajtaütésekkel nemesurakat, kereskedőket, jobbágyfalvakat fosztottak ki. Azaz létfenntartásukat útonállásra alapozták. A királyi végvárak többségét is vastag burokként vette körül az ilyen mustrakönyvbe nem vett, ún. „nem iratos” katonák gyűrűje, akik a végvári kapitányoktól, a szerzendő zsákmány felének fejében, egy-egy alkalmi megbízást kaptak, de mint nevük is jelzi, nem tartoztak a végek állandó kötelékébe. Soraikban nagy számmal voltak jelen eredeti foglalkozásukra nézve a rideg marhatartásban és -hajtásban járatos pásztorelemek (egyes történetkutatók a „hajdú” nevet is „hajtó”, azaz marhahajtó szavunkból származtatják), akik már csak eredeti életformájukból következően is könnyebben váltottak át az irreguláris, „szabad” katonaéletre, mint a letelepült, földhöz kötött, szántó-vető jobbágyok.

E szabad hajdúk, szabad legények és mezei katonák száma kiváltképpen a nagy Habsburg–török háborúk idején (1591–1606, 1663–1664), illetve azok befejezése után szökött magasra, amikor e háborúk befejeztével az ideiglenesen foglalkoztatott mezei seregeket a Habsburg-hadvezetés szélnek eresztette. Ezek a kóborrá lett, illetve újra kóborlásra kényszerített mezei csapatok – az ugyancsak többször „redukált”, azaz „létszámcsökkentett” végváriakkal együtt-többnyire csak újabb alkalomra vártak, hogy megint gazdára, patrónusra, vezérre találjanak.

Ezeket az újabb alkalmakat pedig a 17. századi Habsburg-ellenes felkelések és erdélyi hadjáratok hozták meg számukra, amelyekben főnemesi és nemesi vezetés alatt az igazi tömegerőt az ő csatlakozásuk biztosította. Arra a tényre mindenesetre, hogy a török-kor második felében egymást követték a Habsburg-ellenes támadások (Bocskai-felkelés: 1604–1606; Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadjáratai: 1619–1621, 1623, 1626; I. Rákóczi György fejedelem támadása: 1644–1645; kuruc mozgalom: 1672–1685), részben aligha, részben jóval alacsonyabb hatásfokkal kerülhetett volna sor az ő – hol kezdeményező, hol támogató – tevékenységük nélkül. E katonarétegek tehát Habsburg–török viszonylatban egyfajta útelágazási ponton, keresztúton álltak. A mindenkori körülményektől függően hol a török ellen a bécsi udvar alkalmazásában, hol pedig a Habsburg-uralom ellen az erdélyi, illetve hazai fejedelmek szolgálatában (és persze a török szövetségében) forgatták fegyvereiket.

Alapkérdés: a létfenntartás


Az eszmei hajtóerőknek a katonarétegek tudatvilágában és orientálódásában kétségtelenül meghatározó jelentősége volt. Noha az 1950-es évek történetírása e réteg politikai tudatosságát a Habsburg-ellenes küzdelmekben többnyire eltúlozta, nagy hiba volna pl. alábecsülni a vallási hovatartozás jelentőségét, hiszen a katolikus ellenreformációt támogató Habsburg-politikával szemben a protestáns felekezetek hitvédelmi törekvéseinek, a protestáns prédikátorok közvetítésével, kétségkívül fontos szerepük volt a tömegek, s ezen belül a katonarétegek mozgósításában.

Jóval óvatosabban kell azonban megítélnünk a korabeli hazafias-nemzeti ideológia hatását, annak erejét. Igaz, a 16. századi török elleni önvédelmi háború szinte kizárólagosan keresztény-vallásos eszmei motivációjával szemben („a kereszténység védőbástyája”) a 17. század elejétől kibontakozó Habsburg-ellenes mozgalmak „a német uralom” ellen irányuló rendi nemzettudat egyre erőteljesebb hangsúlyozását is igénybe vették. Mégis: ezek a nemzeti jelszavak önmagukban, a tömegek mindennapos életviszonyaival szembesítve, meglehetősen megfoghatatlanok, absztraktok maradtak a korabeli katonáskodó elemek számára; nem adtak igazi vezérfonalat, értékorientációt a politikai cselekvés számára. Annál is kevésbé, mert a török elleni Habsburg-oldal az idők folyamán maga is egyre több nemzeti elemet épített bele a maga érvrendszerébe. Ily módon, az önálló magyar állami létre nehezedő kettős külső nyomás viszonyai között, a nemzeti érdekeknek egyszerre lehetett egymásnak ellentmondó török-, illetve Habsburg-ellenes értelmezést tulajdonítani. A rendi szemléletű magyar nemzettudat egyes elemei, kifejezései, toposzai korszakunkban a katonatömegek gondolatvilágába is behatoltak, de ez az erősödő nemzeteszme nem adott egyenes, világos, egyértelmű válaszokat a korabeli politikai alternatívák által felvetett nagy kérdésekre.

A politikai tudatosság helyett sokkal inkább az elemi létfenntartási érdekek szférájában, a megélhetési gondok körében kell a katonaelemek politikai orientációjának mindenkori gyökereit keresnünk. Az állandósult háborús viszonyok között a termelőágazatokból már régebben, esetleg még elődeikben kiszakadt hivatásos katonaelemek mindenekelőtt létfenntartásuk katonai módjához ragaszkodtak. Politikai pártot, patrónust, kenyéradó gazdát is elsősorban aszerint választottak, hogy létformájuk fenntartását ki és hol biztosítja. Minthogy pedig – mint láttuk – a bécsi udvar illetékes szervei szinte mindig mostoha gazdáknak bizonyultak, teljesen érthető, hogy a Habsburg-ellenes hadjáratokhoz csatlakoztak. Különösen így volt ez a Bocskai-felkelés és a kuruc mozgalom esetében, amelyekben a fegyveres küzdelem csaknem kizárólagos katonai bázisát alkották. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadjárataikor pedig a szervezett erdélyi haderőhöz, a székelységhez, udvari hadakhoz stb. csatlakozva növelték meg tetemesen a Habsburg-ellenes tábor hadipotenciálját.

Hogy a katonatömegek számára mennyire létfenntartásuk háborús módjának a megőrzésén volt a hangsúly, azt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a Bocskai-felkelés történetének befejező szakasza. Ismeretes, hogy e felkelés legmaradandóbb vívmánya mintegy 10 ezer főnyi hajdúkatonaság családostól való letelepítése volt Bocskai alföldi birtokain, amely tettével a fejedelem a mai kelet-magyarországi sajátos színezetű hajdúvárosok alapjait vetette meg. A letelepítő pátensek (1605–1606) értelmében a hajdúkatonák jobbágyterhektől mentes, szabad földhasználatot, a korabeli feudális társadalmat tekintve tehát egyfajta kiváltságolt helyzetet nyertek: városaik kollektív nemességet kaptak, amelynek ellenében háborús szükség esetén hadiszolgálattal tartoztak a fejedelemnek. Ám a tisztánlátás végett nem árt megjegyeznünk: ezt a telepítést, s ami ezzel egyértelmű, a békés életmóddal együtt járó, s immár feudális szolgáltatásoktól mentes termelőmunka felvételét nem maguk a hajdútömegek követelték. Ellenkezőleg, ők – radikális függetlenségi jelszavak alatt – a Bocskai által a császári udvarral megkötött kompromisszumos bécsi béke (1606. június) után is a háború továbbfolytatását akarták. Bocskainak és környezetének kényszerítenie kellett őket a béke elfogadására és letelepítésük tudomásul vételére. Vagyis a hajdútelepítés – a Bocskai-felkelésnek ez a korszakos vívmánya – nem a katonatömegek „alulról” kibontakoztatott nyomásának, programszerű törekvésének, hanem Bocskai békerendszabályának volt az eredménye. Többek között ezzel is magyarázható, hogy a Bocskai által alapított hajdúvárosok lakossága a felkelés befejezése és a fejedelem halála után is még jó ideig a belső zavargások és nyugtalanságok forrása maradt. Valójában egy nemzedékváltásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy (körülbelül az 1630-as évek derekára) az életformaváltás végbemenjen. A termelő életmódra áttért kiváltságolt hajdúvárosok az 1640-es évektől aztán már nem az újabb felkelések és háborúk forrásaivá, hanem inkább azok kerékkötőivé váltak: a békevágy apró, de életképes szigetei maradtak a háború dúlta országban.

Bocskaié az érdem, hogy előzmény nélküli példát teremtett: hogyan lehet – ha nem is egyik napról a másikra – az élet egy meghatározott részlegében a háborús állapotok kellős közepén is visszájára fordítani a hadviselés keltette negatív társadalmi tendenciákat, s a sok közül legalább egyet eltömni a háború buzgón fakadó forrásai közül.

2. Képek




1. Forradalmak, nemzeti mozgalmak a BirodalombanGONDA Imre

Forradalmak, nemzeti mozgalmak a Birodalomban

Gonda Imre és Niederhauser Emil A Habsburgok című könyvének hamarosan harmadik kiadását (első kiadás 1417-i második kiadás 1978, Gondolat Kiadó) kaphatja kézhez az olvasó. A könyv nagy sikere (15 000, illetve 20 000 példány fogyott el belőle) mutatja, milyen nagy közönségünkben az érdeklődés a magyar történelem egyes kérdéseinek tágabb, nemzetközi beágyazására. (A szerk.)

A Habsburg Birodalomban 1848-ban megindult forradalmi erjedés itt is, mint másutt Európában a polgári társadalom megteremtésére irányult. Az ennek érdekében megoldandó feladatok azonban itt alapjaikban különböztek Európa más polgári forradalmainak problémáitól. A Birodalomban ugyanis nemcsak a feudális termelési viszonyok és a belőlük kinőtt uralkodó osztályok felváltásáról volt szó, hanem e soknemzetiségű államrendszer megváltoztatásáról vagy változatlan fenntartásáról is az új gazdasági-társadalmi feltételek között. A bécsi legfelső vezető körök, nem ismerve fel a gazdaság és társadalom polgári átalakulása és a polgári nemzeti törekvések kibontakozása közötti szerves kapcsolatot, az utóbbiakban, a nemzeti törekvésekben látták a fő veszélyt, ami fenyegette a polgári viszonyok között is fenntartani akart, centralizált abszolutista államrendet: A veszély elhárítását és a Birodalom egységének fenntartását megkönnyítette számukra az, hogy a soknemzetiségű állam különböző ébredő nemzeti törekvései, szinte azonnal egymás ellen fordulva, jórészt hatástalanították is egymást.

Szlávok, németek, magyarok

Az e szempontból két legfontosabb nemzetnek, a cseheknek és a magyaroknak a Birodalom jövőjéről, államrendjéről vallott nézetei is szembekerültek egymással. E szembekerülés alapja a Birodalom örökös tartományainak, az Ausztriai Császárságnak, és most, a frankfurti össznémet parlament által sürgetett egységes Németország leendő viszonyának megítélése volt. A csehek, a kelet-közép-európai szlávok politikailag legfejlettebb vezető nemzete, akiknek tartományai részei voltak a Császárságnak, szembekerültek az örökös tartományok Németországhoz csatolásának tervével. Jól látták: a cseh nemzet számára a legnagyobb veszélyt jelenti, ha olyan államkeretbe tagolják, amelyben a többségi német elem túlsúlya eleve agyonnyomja az így még inkább kisebbséggé váló cseh népet. A magyarok számára viszont (mivel Magyarország kívül állt a Császárságon) az örökös tartományok betagolódása egy nagynémet Birodalomba, saját önállóságának fokozott kiteljesedésével kecsegtetett. A Batthyány-kormány 1848 nyarán ezért, már Magyarország önállóságának jegyében, igyekezett kapcsolatokat létesíteni a frankfurti parlamenttel. És ha e kapcsolatot a bécsi udvarnak sikerült is meghiúsítania (a frankfurti parlament nem fogadta a magyar követeket), az nyilvánvalóvá lett, hogy magyaroknak és szlávoknak érdekei és igényei a Birodalom jövőjét illetőleg ellentétesek.

Magyarok – nem magyarok

Mialatt azonban a magyarok törekvései a Habsburgok magyarországi befolyásának csökkentését is célozták, magán az ugyancsak soknemzetiségű Magyarországon belül is kiéleződtek a már régóta meglevő s a 18. század vége óta nyíltan is egyre erősödő nemzeti ellentétek. A magyarok, akik a polgári nemzeti fejlettségnek (kivált politikailag és az igazgatás szféráiban) az összes többi nemzetiségnél kétségtelenül magasabb fokán állottak, a polgári átalakulás során liberálisan hajlamosak lettek az egyén állampolgári jogainak – így nemzetiségi jogainak is – messzemenő elismerésére, ám minden eszközzel harcoltak a nem magyar népek – az országon belüli bármilyen – területi autonómiájának kialakulása ellen, ami viszont a nem magyar népek követeléseinek volt a sarkpontja. A liberális nemesség a magyar állam polgárait, mint egyes személyeket a magyar nemzet keretében hajlandó volt egyenrangúnak elismerni – de mint egy másik szervezett nemzeti közösség tagjait már nem. És ennek az elvnek volt egy reális magja: ha a magyarság egykori liberális vezetői a nemzetek egyenrangúsága elvének alapján próbálnak kiegyezni a hazai nem magyar nemzetekkel, akkor hatalmi helyzetükkel együtt az ország területének tekintélyes részét is feláldozzák. Az a kísérlet pedig, hogy a forradalmi magyar kormány kisebb-nagyobb engedményekkel állítsa a maga oldalára az ország nem magyar nemzeteit, ugyancsak veszélyesen kockázatos volt. Az engedmények mindig túllicitálhatók, s különösen szembenálló érdekű hatalmak esetén alkalmasak arra, hogy a megegyezési lehetőségeket eleve meghiúsítsák. Ilyen helyzetben pedig a megadott engedmények mindig precedensként szolgálnak továbbiak kikényszerítésére, az eredeti „anyaállam” széthullásának felső határáig.

Maradt tehát a magyar forradalmi vezető réteg ellentmondásos helyzetének másik alternatívája, a nem magyar


nemzetek mindazon követeléseinek elvi elutasítása, amelyek a magyar államterület integritásával ellentétben voltak, s amelyek a területén élő nemzetek egyenrangúságát kívánták elismertetni.

Nem meglepő tehát, ha e népek, illetve ezek vezető csoportjai a forradalmi magyar államvezetéssel és célkitűzéseivel szembekerülve ott kerestek szövetségeket, ahol szembefordulásuk a magyarsággal a legnagyobb elismerésben részesülhetett: a neoabszolutista célok megvalósítására készülő Habsburg-hatalom udvari köreinél. Hogy a nemzetiségek miért nem Ausztria valóban forradalmi pártjaihoz fordulnak, amelyek elsősorban Bécsben komoly eredményeket értek el a demokratikus átalakulás érdekében, az több okra vezethető vissza.

Egyrészt túlságosan hamar kellett meggyőződniük arról, hogy a forradalom katonai erői elégtelenek, illetve, hogy a Habsburg Birodalom katonai erői az udvari kamarilla kezében vannak. Ezt mutatta a júniusi kiprovokált prágai felkelés leverése, ami Windischgrätz herceg műve volt, valamint Jelačić magyarországi betörése, amely ugyan sikertelen volt, de azt a látszatot keltette, mintha valóban a horvátok és a délszlávok nemzeti érdekeit képviselte volna. Másrészt – elsősorban a cseh nemzeti törekvéseket – zavarta az ausztriai forradalom német jellege, és a német egységtörekvésekkel való rokonszenve és kapcsolata. A Habsburg Birodalom nem német népei, de elsősorban az északi szlávok nemzeti létének kibontakoztatása számára – mint már említettük – a német egységmozgalom fenyegetést jelentett. Így a nemzetiségek, nemzeti létük fenntartására és védelmére törekedve, azoknak az udvari köröknek váltak – részben kényszerű – szövetségeseivé, melyek 1848 nyarától már egyre nyíltabban a Birodalom – és benne részben ugyanezen nemzetiségek – társadalmi és nemzeti problémáira megoldást kereső demokratikus erők letörésére készülődtek.

A Birodalomban 1848 tavaszán lezajlott forradalom egyik legfőbb eredménye a parlamentáris rendszer bevezetése volt az Ausztriai Császárságban is. Ennek megfelelően Birodalmi Gyűlés összehívása az államélet minden területére kiterjedő alkotmány megteremtésére irányuló céllal.

Terv a birodalom átalakítására

A Birodalmi Gyűlés az osztrák forradalom rövid életű, de legjelentősebb eredménye. Elsősorban azért, mert tagjainak többsége az új, önálló politikai koncepcióval rendelkező polgárságból, kispolgárságból, a nép képviselőiből állott, de magában foglalta a különböző nemzetek polgári és paraszti képviselőit is. A Birodalmi Gyűlés, amelynek fő feladata új, demokratikus alkotmány megteremtése volt, a kor leghaladóbb eszméit vette munkájának alapjául, s így az „osztrák nép alapjogai” című témakörben abból a gondolatból indult ki, hogy „minden hatalom a népből ered”. Programjának pontjai között a jobbágyság megszüntetésének tervezete foglalta el az első helyet. Ugyanilyen radikális szemlélet határozta meg a többi tárgyalási témát, amelyek közül ezúttal csupán a következőket említjük meg: a vallások és felekezetek egyenjogúságának elismerése (a zsidók emancipációjával) és – igen jellemző módon – a halálbüntetés eltörlése politikai cselekedetekre. A Birodalmi Gyűlés azonban nem rendelkezett azokkal a hatalmi eszközökkel, amelyek által határozatait, javaslatait keresztülvihette volna. Ez kétségtelenül alapvető szervi gyengesége volt a polgárosulási folyamatnak, de természetesen következett abból a tényből, hogy a polgárság és a vele tartó néprétegek együttesen sem tudták megtörni az udvari kamarilla hatalmát. Ebben a mozzanatban egyben az 1848-ban lezajlott forradalom alapvető gyengeségét is láthatjuk.

A Birodalmi Gyűlés azáltal, hogy szoros kapcsolatban volt a társadalmi változások sodrával, állandó ösztönzést is kapott tőlük. Ennek tulajdonítható, hogy az októberi bécsi forradalom leverése után – Kremsierbe való áthelyezésének ellenére, maradék hatalmi eszközeitől is teljesen megfosztva és a felülkerekedő ellenforradalom által megfélemlítve – mégis folytatta munkáját, egészen fél évvel később bekövetkezett feloszlatásáig. Jellemző, hogy a Gyűlés feloszlatását követő március 4-i ún. oktrojált, tehát felülről, az udvar által kezdeményezett alkotmány (melyet különben soha nem léptettek életbe) számos gondolatot és elvet vett át munkájából. Kevéssé ismert, de bátor magatartásával és széles körű szellemi alkotóképességével a kremsieri Birodalmi Gyűlés munkája volt a Császárság nemzeteinek legfőbb teljesítménye 1848–49-ben. Elszakadása a magyarok törekvéseitől azt a szakadékot demonstrálta, mely Kelet-Közép-Európa népeit ekkorra már oly tragikusan elválasztotta egymástól.

Így azután a Habsburg Birodalomban lezajlott forradalmak az adott nemzetközi helyzetben a politikai változásoktól lényegében érintetlen hadsereg áldozatául estek. E forradalmak veresége végső fokon nem a feudális és a velük együttműködni kész burzsoá csoportok felülkerekedése folytán következett be, hanem az abszolutista központi hatalom kizárólagos irányítása alatt álló katonai erők bevetésének következményeképpen. Mindez, ha továbbra is fenntartotta a Birodalom egységét – sőt azt a neoabszolutista centralizáció kiterjesztésével (pl. Magyarországra) átmenetileg még meg is erősítette – nem segített megoldani, sőt még inkább bonyolította azokat a szerkezeti problémákat, amelyek az államszerkezet fokozott centralizáltsága és a tovább erősödő nemzeti mozgalmak egyelőre lappangó, de állandóan erősödő ellentétéből előálltak. Előidézve


végül olyan helyzetet, melyen már 1867, a Birodalom szerkezetének kétpólusúvá alakítása és a polgári parlamentarizmus bevezetése sem tudott segíteni.


1. Jászi Oszkár és a nemzeti-nemzetiségi kérdésLITVÁN György

Jászi Oszkár és a nemzeti-nemzetiségi kérdés

Jászi Oszkár halálának 25. évfordulója a tudomány és a publicisztika figyelmét a nagy polgári gondolkodó elméleti, politikusi tevékenységére irányította (emlékülés, tv-műsor, műveinek előkészítése kiadásra). Munkásságának legmaradandóbb részéről, a nemzeti-nemzetiségi problémákról kaphat az olvasó itt összefoglalást. (A szerk.)

A kiegyezés után a magyar demokrácia kibontakozásának – a Habsburg-uralom és a feudális-nemesi maradványok és hagyományok mellett – a nemzetiségi probléma megoldatlansága volt a legfőbb akadálya.

A magyar politikai közvélemény legnagyobb része – az e téren egy évszázad alatt elkövetett mulasztások és hibák miatt nem is egészen alaptalanul – attól tartott, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése a nemzetiségi tömegek és területek önállósodásához, netán elszakadásához vezethet. Ezért tudta elérni az uralkodó körök soviniszta jelszópolitikája és manipulációja, hogy ez a közvélemény minden demokratikus és szocialista gondolatot, mint hazafiatlan, területi integritást veszélyeztető, felelőtlen, a magyarságtól idegen törekvést utasítson el magától. Így az sem meglepő, hogy a századforduló polgári demokratikus és szocialista mozgalmai a nemzeti törekvésekben elsősorban reakciót láttak, s bizalmatlanok, közömbösek, vagy egyenesen ellenségesek voltak mind a magyar függetlenségi, mind a különböző nemzetiségi mozgalmakkal szemben.

A magyar politikai életben tehát szétvált, sőt szembekerült egymással a nemzeti és a demokratikus-szociális elv. Ezt a tragikusan bénító, mozdulatlanságra kárhoztató helyzetet fejezte ki és ostorozta – mindenkinél erőteljesebben – Ady költészete. Nem véletlen, hogy Ady azt a Jászi Oszkárt becsülte legtöbbre kora magyar közéletében, aki elsőnek tett komoly kísérletet a nemzeti és a társadalmi haladás kérdéskörének összekapcsolására és – egyedül lehetséges – együttes megoldására.

Jászi ugyanis már 1904-ben világosan megfogalmazott két dolgot, egyrészt felismerte a nemzeti érdekek, érzések és hagyományok erejét, tartósságát. „Nem lehet ma már kétséges – írta a témával foglalkozó első cikkében –, hogy a közeljövő történetét két hatalmas társadalmi irányzat egymáshoz való viszonya fogja meghatározni: a nemzeti és a szocializmus.” Másrészt észrevette, hogy a magyar értelmiség legjobbjait, akik a maguk módján vonzódnak a szocializmushoz, elsősorban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szerinte túlhangsúlyozott hazafiatlansága riasztja vissza. „Agyon kell tiporni a hazátlanság vádját” – írta Szabó Ervinnek. – „És a sokakat indokolatlanul sebző halálhörgéssel: a proletárnak nincs hazája! – szakítani kell, s helyette szüntelenül azt kell hirdetni, ami tényleg megfelel a valóságnak, hogy mi, nem hazát veszünk el, de hazát adunk elgyötört állatembereknek, kiknek csak pálinkájuk volt, de hazájuk nem.”

A Galilei Kör „büszke nemzetközijeit” is arra figyelmeztette később: „Nem lehet a nemzetköziségen kezdeni, bármennyire ragaszkodjunk is és fogunk is ragaszkodni a nemzetközi szolidaritás nemes ideáljához. Az emberiség úgy van alkotva, hogy a nemzetköziséghez csak a nemzetin keresztül vezet az út.”

De nem csupán eszmeileg törekedett a magyar progresszió nemzeti irányú „nevelésére”. Politikai tevékenységének középpontjába is mindinkább a haladó és a nemzeti mozgalmak integrálását helyezte: „Gyönge és meddő marad minden olyan törekvés, mely nem tud a múlt történelmi erőibe beilleszkedni” – írja. Az „új Magyarországot” tehát – sokakkal ellentétben – ő nem úgy képzelte el, mint amelyet a „régi Magyarország” teljes lesöprésével, hagyományainak letörlésével kell majd megteremteni. 1909-ben a baloldalról ő vetette fel először a Justh-féle „kuruc” függetlenségiekkel való összefogás gondolatát, s a tízes években, immár a balra haladó Károlyi Mihállyal együtt, legtudatosabb és legtürelmesebb építgetője volt e szövetségnek. Ez a politika kezdetben sok ellenérzést és ellenállást váltott ki mind a szociáldemokrata és radikális, mind a függetlenségi táborban, de végül is kiderült, hogy a magyar demokratikus átalakulásnak ez az egyetlen lehetséges útja. Véletlen-e, hogy éppen ez a három párt alkotta az 1918-as Nemzeti Tanácsot?

Azt lehetne hinni, hogy a nacionalista táborban örömmel fogadták, amikor a „hazátlanok” és a „kozmopoliták” soraiban valaki végre fogékonyságot és megértést mutatott a nemzeti problematika iránt. Ennek az ellenkezője történt. Talán éppen Jászi volt az, akit a szocialista és demokrata politikusok közül a legtöbb és legdühödtebb támadás ért. Ez azonban érthető. Jászi ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy a demokráciáért indított hadjáratában a század legelső éveiben a Társadalomtudományi Társaságot harcba vitte a gondolat és a tudomány szabadságáért, hogy később ligát alapított az általános választójog kivívására, hogy 1906-ban a morbus


latifundusban, a nagybirtokon alapuló osztályuralomban jelölte meg a bajok fő forrását, hogy 1907-ben felvázolta a modern demokrácia programját. Hamarosan azt is felismerte és kimondta: „ötven percentre nem lehet demokráciát csinálni, és ha a nemzet egyik felének elnyomását tűrjük, azt az oligarchia a másik fele ellen is alkalmazni fogja.”

Ezzel, mint Ady írta, „megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban »legvéresebb» kérdésben, a »demokrácia archimedési pontját»…”.

Amikor 1907-ben hozzáfogott a munkához, jól tudta, hogy az „nem puszta elméleti vizsgálódás, hanem vagy 8 millió ember rettenetes szolgaságának bilincseit akarja széttörni”. Könyvtárnyi irodalmat dolgozott fel a nemzetek keletkezéséről, a nemzetiségi küzdelmek történetéről és korabeli jelentkezési formáiról. Hosszú vándorutakon járta be Erdély és a Felvidék nemzetiségi többségű vidékeit, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsön. Kapcsolatba lépett a nemzetiségi mozgalmak demokratikus szellemű vezetőivel, sőt – a magyar soviniszták felháborodására – a Monarchia nemzetiségi viszonyainak legismertebb és -hírhedtebb nyugati szakértőjével, a „Vándorló Skóttal”, R. W. Seton-Watsonnal is. [Vö. Jeszenszky Géza cikkét a 26. oldalon.] A nemzetiségi kérdés körül kifejtett egész akkori tevékenysége vezérelvének is tekinthetjük azt a néhány sort, amelyet a magyarellenes nemzetközi propaganda legismertebb képviselőjének írt, s amely végigvonul a témával foglalkozó cikkein, tanulmányain, előadásain, majd a nagy összegezésen is („A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés” 1912): „Tartom magam ahhoz, hogy csak olyan irodalmi propagandában veszek részt, amely megbélyegzi ugyan azokat a súlyos vétkeket, amelyeket a magyar oligarchia a nemzetiségek nyelve és kultúrája ellen elkövetett, ugyanakkor azonban tiszteletben tartja annak a magyar népnek az eszményeit és jogos önérzetét, amely államunk történelmi keretei között akarja megvalósítani a termékeny harmóniát az összes nemzetiségek között.”

A nemzeti államokról

1912 tavaszán jelent meg Jászi Oszkár főműve: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. A munka fogadtatása korántsem volt lelkes. Ennek, kisebb részben, Jászi alapossága lehetett az oka. A könyv túl vastag volt, túl tudományos, s túlságosan hosszú és részletező történeti áttekintést adott – a primitív népektől és az ókori birodalmaktól indulva – a nemzetek kialakulásáról, hogy bebizonyíthassa alaptételét: mindenütt érvényesülő, egyetemes „természeti folyamatról” van szó, s ugyanez érvényes a hazai nemzetiségek fejlődésére és öntudatosodására is, amelyet a magyar soviniszták mindig holmi alattomos pánszláv, dákoromán vagy éppen Habsburg izgatásra szoktak visszavezetni.

A hűvös vagy ellenséges fogadtatás fő oka azonban mégiscsak abban rejlett, hogy a könyv szinte minden politikai irányzatnak és tábornak kellemetlen volt. Egyrészt a kényszermagyarosítás híveit igyekezett meggyőzni módszerük végzetes bumeráng hatásáról. Másrészt a baloldal ún. felvilágosult szabadgondolkodóival és a szociáldemokratákkal akarta megértetni, hogy igenis létezik külön nemzetiségi kérdés, mert „az összes magyarországi népek közös szociális sérelmeihez speciális nemzetiségiek is járulnak. És épp ez a plusz alkotja a nemzetiségi kérdést”. Ez tehát – mondja Jászi – nem oldódik meg „automatikusan” az általános népelnyomás megszűntével, hanem külön meg kell oldani!

A diagnózis kifogástalan volt. De milyen gyógymódot tudott javallani Jászi?

„Az egyik: jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás a nép nyelvén. A másik: minden nemzetiség ama jogának elismerése, hogy nyelvét, kultúráját szabadon fejlesztheti ki.” Távolabbi perspektívában a demokráciától és az iparosodástól, az ország általános gazdasági és kulturális fejlődésétől várta a megoldást.

Azaz 1918 előtt Jászi nem lépte át a magyar nemzeti állam, a magyar hegemónia eszmei kereteit. Lényegében az 1868-as liberális nemzetiségi törvény becsületes végrehajtását és korszerű kibővítését ajánlotta. De ez is elviselhetetlenül sok volt a kormánypárti és a függetlenségi nacionalistáknak, mivel elismerte a nemzetiségek külön létét és külön nyelvi, kulturális jogait. Az ún. nemzeti demokraták csak „idegenajkú magyarokat” voltak hajlandók elismerni.

Utólag gyakran érte – és éri ma is – Jászi felfogását olyan vád, amelyik kevesli és eleve elkésettnek ítéli nemzetiségi programját. Ezekhez csak annyit: eltekintve attól, hogy ő ment el a legmesszebbre minden magyar politikus közül a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásában, miért kellett volna zászlajára tűznie a múltban soha máshová nem tartozott nemzetiségi területek elszakadását vagy – a kevertség miatt közigazgatásilag aligha megvalósítható – területi autonómiáját, amit ekkor még általában a nemzetiségi vezetők sem követeltek?


De a magyarság és a nemzetiségek közti viszony ekkor már elmérgesedett. Olyan programot, amely mindkét felet kielégíti, senki sem tudott volna szerkeszteni. A probléma mindinkább az együtt maradás vagy szétválás kérdésévé egyszerűsödött, s az előbbire, ha valami, úgy egyedül a kölcsönös bizalom légkörének megteremtése – határozott demokratikus fordulattal, földreformmal stb. – nyújthatott volna esélyt. Jászi az utolsó előtti pillanatban nem elvi programokat fogalmazott, hanem a nemzetiségi kérdés és a demokrácia összekapcsolásával igyekezett áttörni – elvben – azt az ördögi kört, amelyet a nemzeti veszélyérzetből fakadó nemzetiségi és belpolitika, s az ettől még tovább élesedő nemzetiségi ellentétek alkottak. Nem rajta múlt, hogy ezt a légkört nem sikerült megteremteni.

De szinte ugyanitt, a demokráciának és a nemzetiségi kérdés megoldásának túl közvetlen azonosításában rejlik a legnagyobb gyengéje is. Miközben küzdött a társadalmi kérdések egysíkúan racionalista megközelítése ellen, ő maga sem maradt mentes ettől a szemlélettől. Nem tudta elképzelni a nemzeti öntudat antidemokratikus irányú kibontakozását, túlságosan hitt a nemzetiségi középosztályok demokratikus szellemében, s nem vette észre, hogy „az élni akarás igen könnyen és gyorsan csap át uralkodni akarásba”.

A Monarchia szétesése után

1918 őszén és telén azután – rövid minisztersége idején – keserűen kellett tudomásul vennie ezt a tendenciát. A hazai nemzetiségek és az új szomszéd államok politikusai – a személyének és múltjának kijáró tiszteletadás mellett – kereken visszautasították kompromisszumos javaslatait, nem kértek az összeomlott Monarchia helyén általa ajánlott Dunai Egyesült Államok vagy Keleti Svájc tervéből, de még a demokratikus népszavazás elvéből sem, hanem tudomására hozták, hogy az új európai helyzetben nem eszmények, hanem az új erőviszonyok fognak dönteni a határok és a népek sorsáról.

A dunai térségben pontosan az ellenkezője valósult meg annak, amit Jászi megálmodott és előkészíteni igyekezett. Az ő jelszava a „szabadság és egység” volt, azaz önmagukkal szabadon rendelkező, demokratikus berendezkedésű államok önkéntes tömörülése mind nagyobb konföderációba, ahol „a nyelvkérdés jelentősége nem lesz nagyobb, mint ma a vallási hovatartozás”. Ehelyett jórészt reakciós berendezkedésű és ráadásul nemzetileg sem homogén kisállamok jöttek létre, amelyekben csak visszájára fordult, de nem oldódott meg a nemzetiségi probléma. De a történelem másutt sem, s azóta sem igazolta azt a tételt, hogy „a nemzetiségi kérdés nem a szétszakadás, hanem az egység felé gravitál”.

Eszméi és céljai azonban a változott körülmények között is meglepően változatlanok maradtak. Emigrációjának első éveiben Károlyi Mihállyal együtt a szomszéd államok demokratikus vezetőivel, pártjaival, értelmiségével és magyar kisebbségével építette a kapcsolatokat a Horthy-rendszer elszigetelése és a térség országai közötti gazdasági, kulturális és politikai közeledés előkészítése érdekében. Az ebbe vetett remény késztette arra – amit később élete legsúlyosabb hibájának érzett –, hogy túlbecsülje a kisantant-országok demokratizmusát, s csak hangfogóval, nem pedig szokott szigorával bírálja a magyar kisebbséget érő nemzeti sérelmeket. A II. világháború utáni csehszlovákiai nemzetiségi politika, a német és magyar kisebbség kollektív elmarasztalása és tömeges kitelepítése azonban olyan felháborodást és lelkiismereti válságot idézett elő nála, hogy a Beneš elnökhöz és másokhoz intézett levelektől az amerikai sajtóban megjelentetett tiltakozásokig minden rendelkezésére álló eszközt igénybe vett – persze eredménytelenül – az igazságtalanság megakadályozására.

Távol a politikától és Európától, az öreg Jászi makacsul úgy érezte, hogy ifjúkori eszményeit minden gyakorlati vereség csak még érvényesebbé teszi. A Dunai Konföderáció gondolata, amelyben élete két vezéreszméje, a demokrácia és a nemzetiségi béke ötvöződött, a valóságos politikában egyre mélyebben eltemetődött, de az ő érzés- és gondolatvilágában mégis megvalósult egy teljesen átérzett Duna-völgyi hazafiság formájában.

1947 tavaszán az egri diákok „dunai munkaközösségéhez” intézett válaszlevelében írta: „Levelük nagyon megörvendeztetett, mert úgy éreztem, hogy eszméim nem haltak meg és küzdelmeim nem voltak hiábavalók… Kérdéseikre a következőket válaszolom:

1. Azokat az eszméket, amelyeket utoljára »Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok» című könyvemben fejtettem ki, lényegükben továbbra is fenntartom.

2. Nem lehet azonban elhallgatnom, hogy azóta a terv megvalósításának nehézségei sok tekintetben megnövekedtek, hiszen ellenkező reményeinkkel szemben a két világháború a soviniszta-nacionalista érzelmeket nagyban kiélezte, és a konföderáció helyett a szuverenitások elavult tanát még jobban megmerevítette. Ehhez járul az is, hogy a kis államok igazi szava elhalkult a nemzetközi hatalmi politika kérlelhetetlen nyomása alatt. Véleményem szerint igazi népi közösség nem alakulhat ki felső nyomásra, hanem csakis alulról fakadhat a nemzetek közös érdekeiből és érzelmeiből.


3. E nagy nehézségek közepette az Önök munkája nem lesz könnyű, s a veszélyeztetett érdekek minduntalan meg fogják gyanúsítani törekvéseik logikáját vagy jóhiszeműségét. De ez nem baj, minden úttörő reformmunkával ez történt.”

Ez az illúziótlan, mégis dacosan optimista nyilatkozat volt az utolsó üzenet, amely Jászitól a hazai sajtóban megjelent.


1. A kisebbségi jogvédelem történetébõlFÜR Lajos

A kisebbségi jogvédelem történetéből

Bármennyire furcsán hangzik, bármennyire meghökkentő is, a nemzetközi kisebbségi jogvédelem kezdetének – állítják a kutatók – azok a megállapodások (szerződések, ediktumok) tekinthetők, amelyeket a mohamedán török szultánok kötöttek (adtak ki) – Bizánc elfoglalása után – a keresztény görög, örmény és az óhitű szláv népekkel, vallásuk gyakorlását biztosítandó.

Felekezeti kisebbségek

A nemzetközi jellegű kisebbségvédelem azonban először igazán az augsburgi vallásbékében (1555) valósult meg. Ebben a békekötők közösen garantálták a protestáns egyházak szabad vallásgyakorlatát. Ezt emelte a „nemzetközi” szerződések rangjára később a bécsi béke (1606) is, amely – mint ismeretes – az erdélyi fejedelem és a német-római császár (egyben magyar király) között köttetett a török befolyás félelmétől ösztönözve.

Szélesebb alapokon, a nemzetközi garanciák rendszerét kiterjesztve rögzítette a vallási kisebbségek jogait az 1648. évi vesztfáliai béke. A szerződésben Európa számos hatalma – köztük az erdélyi fejedelem is – garantálta a protestáns kisebbségeknek a katolikus többséggel egyenlő jogait. A békeszerződést aláíró felek kötelezték magukat: ha kell, fegyverrel is érvényt szereznek a kisebbségek jogainak (13. §). A garanciák közös vállalásán túl ez a formula ilyen módon lehetőséget adott a „jogvédelem” legdurvább alkalmazására: a fegyveres beavatkozásra is. (Csak zárójelben jegyezzük meg: amikor 1859-ben az osztrák abszolutizmus rendeleti úton felszámolta a magyar protestáns egyházak autonómiáját, többek között erre a békére is hivatkozva tiltakoztak – Európa protestáns hatalmait kérve – az önkényes jogtiprás ellen).

A kisebbségi jogvédelem újabb jelentős állomása a bécsi kongresszus volt. Az 1815-ben elfogadott szerződés szerint a biztosított vallási jogok burka alatt – új idők új szellemét jelezve – ott munkált már az etnikai kisebbségek kezdetleges jogvédelme. Egyszerre két irányban is. A szerződés egyfelől a Szárd Királyságtól elvett és a genfi kantonhoz kapcsolt területen élő katolikus kisebbség jogait garantálta oly módon, hogy a jogok megszegése esetén a szárd király panasszal is élhetett. Másfelől a feldarabolt Lengyelország ügyében fogadtak el kisebbségvédelmi előírásokat. A tanácskozásokat lezáró, 1815. június 9-én aláírt jegyzőkönyv kötelezte a három megszálló nagyhatalmat, hogy a lengyeleknek – ki-ki a maga területén – lehetővé teszi nemzeti jellegű intézmények létesítését és fenntartását.

Kisebbségvédelem nemzeti alapon

A krími háborút lezáró párizsi békekötés (1856) a történelem során először rögzítette a vallási megkülönböztetés mellett a nyelvi és a faji diszkrimináció tilalmát. Érthető, hiszen a szóban forgó korszakban Európát már – nyugaton és keleten egyaránt – a nemzeti és nemzetiségi mozgalmak gyújtó és gyújtogató szelleme járta át.

Döntő változást mégis az első világháborút lezáró békekötések hoztak. Már a háború befejezése előtt – épp az ádáz nemzeti-nemzetiségi gyűlölködés jövőbeni semlegesítését célozva – napvilágra hozták a híres-nevezetes wilsoni pontokat. Az Egyesült Államok elnökének 14 pontos békeprogramja közül az egyik épp az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról szólva leszögezte: „Ausztria és Magyarország népeinek az önálló (autonóm) fejlődés legnagyobb lehetőségét kell megadni”. A wilsoni gondolatok szellemében hozták létre azután a párizsi békekonferencia egyik külön bizottságát (1919. május 1.), amelynek feladata a kisebbségi jogvédelemre vonatkozó szerződéstervezetek kidolgozása volt.

A Wilson, Lloyd George és Clemanceau közvetlen utasítására létesült bizottság („Új Államok és a Kisebbségi Védelem Bizottsága”) hatáskörét azonban eleve csupán a Közép- és Délkelet-Európában létesült új és megnagyobbodott államokkal kötendő békeszerződésekre terjesztették ki. A tárgy körül kirobbant vita éppen ezt a korlátozott érvényességet támadta. Joggal érezték az érintett államok méltánytalannak, hogy a nemzetközi jogvédelem kényszerét a békekonferencia csak rájuk akarja kiterjeszteni és ezzel elveti az egyetemes érvényesség gondolatát. Elsőként a lengyel delegáció vezetője – majd a többiek: a csehszlovák, a jugoszláv és a görög miniszterelnök – fordult szembe a békét tervezők egyoldalú elgondolásaival.

Az egyes államokkal külön-külön lefolytatott viták után a bizottság kisebbségi tervezetét a békekonferencia plenáris ülése elé terjesztették. A lengyelek itt is tiltakoztak.


A románok pedig attól tették függővé a kisebbségvédelmi kötelezettségek elfogadását, hogy azokat a Népszövetség valamennyi tagjára kiterjesztik-e. A csehszlovák miniszterelnök (Kramař) azt hangoztatta: miután kormánya az ország alkotmányában úgyis rögzíteni kívánja a kisebbségi jogokat, ezért a nemzetközi érvényű szankciók elfogadására semmi szükség nincsen, ezzel csak a belügyekbe való beavatkozás előtt nyílna út. Hasonló szellemben érvelt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság külügyminisztere is. Meglepő volt ellenben, hogy a bizottság kiküldésében még osztozó Clemanceau és a francia delegáció ugyancsak a belügyekbe való beavatkozással érvelve, a kisebbségi cikkelyek elvetése mellett foglalt állást. Támogatták viszont a kisebbségvédelmi törekvéseket az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Olaszország vezetői. Így a területileg korlátozott nemzetközi kisebbségi jogvédelem kötelezettségét a vonatkozó államok kénytelenek voltak végül is magukra vállalni.

A „békecsinálók” persze jól tudták, hogy legyenek mégannyira pontosak és bármennyire körültekintően megfogalmazottak is a kisebbségi jogok, azok bármennyire nemzetközi érdekű kötelezettségek is, tényleges értéküket csak a gyakorlatba való átültetés, a valóságban való érvényesülés minősítheti. Ezért lett a vita egyik sarkalatos pontja a végrehajtást biztosító jogi garanciák kérdése. A különböző álláspontok közül végül lényegében a csehszlovák elképzelést tette magáévá a konferencia. Eszerint: a nemzetközi jogvédelemre kötelezett államokat csak az ellenük irányuló súlyosabb panaszok, a nyilvánvaló jogsértések esetében lehetett arra kényszeríteni, hogy azokra cselekvően reagáljanak. Csak ilyen esetekben lehetett a felelősségre vonást alkalmazni. A kisebbségek részéről érkező panaszokkal egyébként a Népszövetség Tanácsa csak akkor volt köteles foglalkozni, ha a panaszt a Tanács egyik tagja magáévá tette és vállalta annak előterjesztését. A panaszok kivizsgálása az Állandó Nemzetközi Bíróság hatáskörébe tartozott. Az ott hozott döntések ellen fellebbezni nem lehetett. Mint látható, az olyannyira fontos garanciák rendszere gyenge, sebezhető, könnyen megkerülhető és kijátszható volt.

Hatástalan végrehajtás

Végül is kilenc állam: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Ausztria, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Románia, Görögország, Bulgária és Törökország kényszerült kötelezni magát a kisebbségi jogvédelemre. A békeszerződések kisebbségvédelmi intézkedései, jogi szempontból nagyobbrészt az általános egyéni-emberi – polgári-liberális – jogok, kisebb részben az ún. csoport (kollektív) jogok tárgykörében mozogtak.

Az általános emberi jogok közé tartoztak a „születési, nemzetiségi (nationalité), nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül” biztosítandó egyenlő szabadságjogok; az állam területén élő, az új határok megvonásával odakerülő és az ott születő valamennyi egyén illetékes (magyar, lengyel, román stb.) állampolgárságának, állampolgári jogainak megkülönböztetés nélkül való elismerése; a törvényelőtti, a politikai jogokban való egyenlőség; a foglalkozások szabad gyakorlása. Bizonyos értelemben már a kollektív jogok irányába mutattak az anyanyelv korlátozásmentes használatát (magán- és közéletben, sajtóban, nyilvános gyűléseken) biztosító intézkedések. A kisebbséghez tartozó állampolgároknak – szólt a békeszerződés magyar változata – „joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják, és vallásukat szabadon gyakorolhatják”. Alapfokú (esetenként középfokú) iskoláikban biztosítani kell az anyanyelven történő oktatást. A kisebbségek számára „méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek az élvezetéből és felhasználásából”, amelyek közhasznú beruházásokat céloznak.

Az egyes szerződések – a kisebbségek sajátos helyzetének megfelelően – sajátos jogokról is szóltak. A Lengyelországgal kötött békeszerződés kisebbségvédelmi része külön jogokat írt elő a nagy létszámú zsidóságnak (a hitközségek, iskoláik stb. számára). Jellegzetesen és ténylegesen csoportjogokat, területi autonómiát biztosított a csehszlovák békeszerződés a Kárpátalján nagyjából egy tömbben élő ruténeknek. A Társult és Szövetséges Hatalmak által megállapított határok között számukra köteles az állam „a Csehszlovákia egységével összeegyeztethető legszélesebb körű autonómiát” adni. „A ruténeknek a Kárpátoktól délre fekvő területe autonóm Tartománygyűléssel bír.” Ez a gyűlés gyakorolja majd a törvényhozó hatalmat s a tartomány élén a kormányzó áll. Romániát arra kötelezték, hogy törvényben rögzítse a zsidók emancipációját, s hogy „az erdélyi székely és szász közösségeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyez” majd. Ez az autonómia – mint látható – lényegesen kisebb mértékű, alacsonyabb fokú volt, mint amit a csehszlovák szerződés a ruténeknek akart biztosítani.

A versailles-i békerendszer keretében megalkotott nemzetközi kisebbségi jogvédelem, a kisebbségi szerződések rendszere keret volt, s a megfelelő garanciák hiányában az is maradt. Túl az elvi-jogi megfontolásokon, egyetlen előnyüket mégsem lehet vitatni: utat nyitottak és jogalapot adtak a sérelmek megfogalmazásához, „kibeszéléséhez”. Fórumot teremtettek a meghallgattatásra, s ha a nyomás elviselhetetlen volt, a panasztételre. A


sérelmek hatékony orvoslását egyetlen esetben sem tudták ugyan megoldani, mégis az etnikai kisebbségek nemzetközi jogvédelme terén – mindmáig – kiemelkedő hely illeti az említett békeszerződéseket.

A fasizmus leverése után

A kisebbségek nemzetközi jogvédelmét mégsem a korábbi cikkelyek hatástalansága, a kedvezőtlen tapasztalatok miatt mellőzték a második világháború után. Visszahatásként a nemzeti kérdést agressziós célokra felhasználó, a faji rajongást és fajüldözést állami rangra emelő fasiszta rendszerek brutalitására olyan szemlélet alakult ki, amely nem a közösségi, hanem az egyéni jogok védelmét tekintette legfőbb feladatának. Úgy vélték, ha az emberi jogok mindenütt és mindenki számára egyenlő módon biztosítottak, nem érheti sérelem a közösségek jogait sem.

Az a szemlélet, amelyik a fasiszta revanstörekvések ötödik hadoszlopát, a casus belli-t látta a nemzetiségekben, valójában az agresszió tényleges okát – írja Joó Rudolf egyik tanulmányában – összekeverte az ürügyként hangoztatott propagandafogással. Így jutottak el egyesek oda (ami másoknak ugyanakkor valósággal kapóra jött), hogy jogosultak a kisebbségi kérdést bármilyen eszközzel, akár a legbrutálisabb módon is felszámolni. A visszavágás gondolata már a háború befejezése előtt megfogalmazódott. A szövetséges hatalmak egyik tekintélyes vezetője, Winston Churchill 1944. december 15-én jelentette ki az angol Parlamentben: „… a nemzeti kisebbségek kiűzése a leginkább kielégítő és célravezető megoldásnak látszik”. Nem sokkal később Eduard Beneš szinte kérkedve hangoztatta oly régóta melengetett elvét: „Csehszlovákia nemzeti állam lesz, nemzeti kisebbségek nélkül; ezt a célt pedig részben a kisebbségek kiűzésével, részben erőszakos asszimilálásukkal kell elérni.”

Ilyen körülmények között nem lehet csodálkoznunk azon, hogy amikor előbb az ENSZ Alapokmányát (1945. június), majd három évvel később az Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatát szövegezték, mindössze három állam: a Szovjetunió, Jugoszlávia és kompromisszumokat ajánlva Dánia javasolt volna azokba felvenni a kisebbségek különleges – kollektív – jogairól szóló külön cikkelyt. A javaslatokat azonban a Közgyűlés nagy többséggel elvetette. Mindkét okmány csak az egyénekre korlátozott („fajra, nemre, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül”) egyenlő elbánás elvét hangoztatta. „Ha tiszteletben tartják az egyéni emberi jogokat – fogalmazta meg a többség álláspontját Eleanor Roosevelt –, nincs szükség a kisebbségek jogának proklamálására.”

Jóval élesebben utasították el a kisebbségi jogigényeket a szövetséges hatalmak nyugati képviselői a párizsi béketárgyalásokon. „Az Amerikai Egyesült Államok polgára – mondotta Walter Bedell Smith 1946-ban – nehezen érti meg, egyesek miért óhajtják megőrizni a nemzeti kisebbségeket, ahelyett, hogy beolvasztanák őket.” Álláspontját angol kollégája megerősítette: „Egyetértek – válaszolta Lord Hood. – A mi célunk az legyen, hogy a faji kisebbségek asszimilálódjanak azokban az országokban, ahol élnek; sokkal inkább, mint az, hogy meghosszabbítsuk az életüket.”

Egy nappal az Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása előtt, 1948. december 9-én hagyta jóvá az ENSZ a népirtásról szóló kiegészítő egyezményt. Ezzel kapcsolatban két fontos mozzanatot kell kiemelnünk. Tiltáson alapuló negatív formában bár, de az egyezmény kifejezetten kisebbségi csoportokat említ, amikor jogi akadályt állítva megtiltja „valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport egészbeni, vagy részbeni” megsemmisítését. A történelmi távlatok szempontjából azonban fontosabbnak látszik az ENSZ-vita egyik mozzanata. A gyarmati felszabadító mozgalmak kezdeteinél tartva érthetően külön cikkelyt akart volna a Szovjetunió (egyetértésben szövetségeseivel) az egyezménybe iktatni az ún. kulturális genocídiumról. Mit is értett a javaslattevő a találóan tömör megfogalmazáson? Olyan cselekedetet – mondotta Alexander Mozorov szovjet küldött –, „amelynek célja valamely nemzeti, faji vagy vallási csoport nyelvének, kultúrájának, vallásának szétrombolása”. Hangoztatta: a kulturális genocídium a népirtás egyik válfaja, s ezt a Szovjetunió egy-egy „emberi csoport megsemmisítésére irányuló cselekedetnek tekinti”.

A személyekre építkező – és kollektív kicsengésű – kisebbségi csoport-jogról tételesen először „A polgári és politikai jogok nemzetközi egyességokmánya” tesz említést. A Közgyűlés által 1966. dec. 16-án elfogadott okmány 27. cikkelye kimondja: „Olyan államokban, ahol etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy saját nyelvüket használják.” Az egyes államok által történő szükséges ratifikálásig újabb 10 esztendő telt el, az egyezmény tehát csak 1976-ban lépett hatályba.


1. A szuszai menyegzõKERTÉSZ István

A szuszai menyegző

Az elmúlt színházi évad során mutatták be hazánkban Sütő András romániai magyar író Szuzai menyegző című színdarabját. Az ókori történet jó alkalmat adott a művésznek aktuális politikai mondanivalója kifejezéséhez. Alábbi cikkünk a különböző etnikumokat házassággal közel hozni akaró szuszai menyegző történelmi hátterét kívánja megvilágítani Nagy Sándor politikai pályájának fényében. (A szerk.)

Nagy Sándor (III. Alexandrosz) eseményekben gazdag pályafutásának egyik leglátványosabb csúcspontja az i. e. 324 februárjában celebrált nevezetes szuszai menyegző volt. Az egykori perzsa királyok téli szálláshelyén – Plutarkhosz leírása szerint – a makedón uralkodó „… megtartotta társai nászünnepét, ő maga Dareiosz leányát, Sztateirát vette feleségül, a legelőkelőbbekhez pedig a legelőkelőbb perzsa nőket adta. Közös nászünnepély volt ez így mindazokkal a makedónokkal együtt, akik korábban léptek házasságra. A lakomára állítólag kilencezren voltak hivatalosak, és mindegyikük arany ivópoharat kapott az áldozathoz. Más tekintetben is bámulatos fényűzést fejtett ki: mindenki adósságát kifizette, százharminc híján tízezer talentumot. Ekkor történt, hogy a félszemű Antigenész csalt, és feliratkozott az adósok közé. A kifizetőasztalhoz odavezetett valakit, akit hitelezőjének mondott, és így megkapta a pénzt. Később felfedezték a csalást, a király megharagudott, kiűzte udvarából Antigenészt, és elvette tőle a vezéri tisztet.” (Máthé Elek fordítása.)

Az előbbi szöveg második részét – amely a csalásról szól – azért idéztük, mert jellemzőnek tartjuk, hogy egy olyan reprezentatív eseményhez, mint amilyen a szuszai menyegző, éppen egy ilyen típusú anekdota társult. Nem azt jegyezte fel az antik hagyomány, hogy valaki agglegény létére vett részt az ünnepségen, vagy hogy makedón feleségét a királyi kegy reményében perzsának adta ki. Az antik utókor csúfolódó kedve az adósságtörlesztéssel visszaélő Antigenészen csattant, mintha az egész nászünnep legfontosabb mozzanata az lett volna, hogy Nagy Sándor kifizette a perzsa nőkkel házasuló makedónok adósságait. De ha nem ez, akkor mi volt a szuszai menyegző jelentősége?

A makedónok királya

A választ Nagy Sándor összetett egyéniségének és tettei ebből fakadó sajátos dialektikájának vizsgálata adja meg. A világhódító ugyanis egyszerre volt makedón király, hellén polgár és keleti despota. Mint egy katonai demokrácia élén álló fejedelem ragyogó hadvezér, nagyszerű ivócimbora, hűséges barát volt, aki közvetlen környezetében – mint Alexandrosz – csak első volt az egyenlők között. Azt elfogadta, hogy Egyiptomban Ammón isten fiaként tiszteljék, de szűkebb körben gúnyolódott rajta. Egyszer, amikor barátaival lakomázott, megdördült az ég és egyikük megkérdezte: „nem te vagy ez, Zeusz fia?” Ekkor nevetve így válaszolt: „Én nem akarom megijeszteni a barátaimat…”.

Puritánságát jól jellemzi az, hogy amikor az isszoszi győzelem (Kr. e. 333) után kezére került az elmenekült III. Dareiosz perzsa király fényűző pompával berendezett sátra, akkor megvetően csak ennyit mondott: „Úgy látszik, neki ez jelentette a királykodást”. Nagy Sándor számára az uralkodás emberközelséget, emberi gondok emberi megoldását jelentette.

A hellén polgár

Az ő emberi gondjai, az ő számára megoldásra váró problémák azonban alapvetően nem Makedóniához, hanem a válságba jutott hellénséghez kapcsolódtak. Arisztotelész kitágult világképű neveltje volt ő, azé a tudósé, akiről maga mondta, hogy „nem kevésbé szerette apjánál, mert apja adta neki az életet, de Arisztotelész arra tanította meg, hogyan kell nemesen élni”. Arisztotelész neveltje volt, amikor a mások által kigúnyolt künikosz Diogenésznek evvel a mondással adott elégtételt: „Ha nem lennék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni”. És nevelője szellemében járt el akkor, amikor a lázadó Thébai megbüntetésekor megkímélte a híres költő, Pindarosz leszármazottjait. A politikus Nagy Sándorra is feltétlenül hatással voltak Arisztotelész államelméleti fejtegetései. Nyilván korán megismerkedett nevelőjének avval a gondolatával, amely a Politikában így fogalmazódott meg: „… a hellénség a világ urává lehetne, ha egységes államszervezetbe sikerülne tömörülnie”. Ez lehetett a politikai vezérfonal annak a makedón királynak a számára, aki a katonai demokrácia válságoktól érintetlen fegyveres erejével a pusztulásba süllyedt hellén polisz-világ tágabb, birodalmi keretek között történő újjáélesztésére törekedett. Makedón királyként a hellének i. e. 4. századi válságtudata vezérelte tetteit. Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy feladata betöltéséhez nem elég csak makedónnak és ugyanakkor


hellénnek lennie.

A hellénizáló…

Nagy Sándor a hellénséget összefogni csak a perzsaellenes hadjárat jegyében tudta. A hellénség társadalmi-gazdasági válságának megoldását azonban nem biztosíthatta a perzsa birodalom puszta kirablása. Mivel a rabszolgatartó társadalom általános válságáról volt szó, a megoldás is a megfelelő termelési viszonyok elterjesztésében, az addig kellőképpen ki nem használt keleti ember- és nyersanyagforrásoknak a rabszolgatartó termelésbe történő bevonásában lehetett. Az Arisztotelész által említett egységes államszervezetet ezért Nagy Sándor ökumenikus méretben kívánta megvalósítani. Egységes állam volt az eszménye, amely Délkelet-Európán kívül magába foglalta a Közel- és Közép-Keletet. Azt is tudta azonban, hogy egy ilyen államot csupán a hódítás erőszakossága nem tehet szilárddá. Erről tanúskodik egyik beszéde: „… nem azért jöttem Ázsiába, hogy kiirtsak minden nemzetet, sem hogy pusztasággá tegyem a földkerekség felét, hanem azért, hogy az általam háborúban leigázott népeknek öröme teljék a győzelemben. Így aztán veletek együtt katonáskodnak, birodalmatokért vérüket ontják, de menten fellázadnának, ha gőgösen bánnánk velük… Ha Ázsiát meg akarjuk hódítani, és nemcsak átvonulni rajta, akkor szelíden kell bánnunk e népekkel: az ő hűségük szilárddá és örök életűvé teszi a birodalmat … csakugyan igaz, hogy a perzsa szokásokat meghonosítom a makedónok között! Mert sok nemzetben látok olyasmit, amit nem szégyen utánoznunk. Csak úgy kormányozhatom helyesen e roppant birodalmat, ha mi is megtanítjuk őket egyre-másra, s ha mi magunk is tanulunk tőlük.” (Curtius. Kárpáty Csilla fordítása.)

Nagy Sándor nyilván ismerte a híres athéni szónok, a makedónbarát Iszokratész Kr. e. 380-ban papírra vetett gondolatát arról, hogy mi is a hellénség: „A hellén műveltség folytán a »hellén elnevezés már nem is a származást, hanem a lelkialkatot jelöli; helléneknek most már nem a vérrokonság kapcsolataiban élő személyeket nevezik, hanem azokat, akik műveltségünknek részesei”. (Borzsák István fordítása.) Ennek a gondolatnak a jegyében született meg a Nagy Sándor-i program: egy államba tömöríteni a helléneket, mint Arisztotelész írta, de Iszokratészhez hasonlóan kitágítani a hellénség kereteit. Hogy azonban egységes kultúra által összetartott és etnikai hovatartozáson felülemelkedő hellénizált, azaz hellénisztikus lakosságra alapozhassa roppant birodalma hatalmas épületét, Nagy Sándornak meg kellett küzdenie egyrészt a konzervatív makedónok, másrészt a provinciális keletiek részéről jelentkező ellenállással. Ezt az ellenállást – úgy látta – csak egy keleti despota módszereivel törheti le.

… Keleti despota

Amit az antik szerzők egyöntetűen Nagy Sándor jellemének elfajulásaként értékelnek: azt, hogy megkövetelte a makedón arisztokratáktól is a perzsa udvari szokások elfogadását, azt, hogy leghűbb barátait is képes volt életüktől megfosztani, ha nem engedelmeskedtek akaratának, mi röviden úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a makedón király keleti despota lett. Korlátlan hatalmú úrnak kellett mutatkoznia, ha nem akarta azt, hogy az állama kereteiben élő népek egymás elleni véres háborúja feleméssze az addigi eredményeket. Alakjának ellentmondásossága éppen abban rejlett, hogy ugyanakkor, amikor politikusként despota volt, emberként megmaradt makedónnak és hellénnek.

Ennek a felvilágosult hellén kozmopolitésznek, mai szóhasználattal élve: világpolgárnak támadt az a bizarr ötlete, hogy makedón familiárisaival együtt egy olyan tömeges lakodalmat rendezzen, amelyre csak neki, a keleti despotának voltak meg a szükséges eszközei. Egy birodalomban egy egységes, hellénizált nép. Ennek kialakításához történő hozzájárulás volt a szuszai menyegző. Így akarta ezt Nagy Sándor és így értelmezte ezt az ókori történetíró, aki hellénizált katonáihoz szóló hősének, a makedón királynak e szavakat adta a szájába:

„… feleségül vettem Dareiosz leányát. Legbensőbb barátaimnak is azt tanácsoltam, hogy nemzzenek gyermekeket fogoly asszonyokkal, hogy e szent kötelék révén eltöröljek minden különbséget győztes és legyőzött között. Ezért, higgyétek el, saját népembeli katonák vagytok, nem idegenek. … Polgáraim és katonáim vagytok. Egységes színt ölt minden: a perzsákhoz nem méltatlan, hogy átvegyék a makedón szokásokat, a makedónokhoz sem, hogy utánozzák a perzsákat. Egyazon jogot kell élveznie mindenkinek, aki egyazon király uralma alatt él.” (Curtius. Kárpáty Csilla fordítása.)

A szuszai menyegző azt is jól tükrözi, hogy Nagy Sándor belátta: a hellénizálás kétoldalú folyamat. A hellén civilizáció elfogadtatását, de ugyanakkor keleti elemekkel való megtermékenyítését is jelenti. E tekintetben Alexandrosz programja túlhaladta Iszokratészét, és eredményes kísérlet volt arra, hogy egy civilizáció keretein belül egyesítse Európa és Kelet több tucat, a társadalmi és kulturális fejlődésben addig különböző szintet elért etnikumát.


1. Balkáni határváltozásokNIEDERHAUSER Emil

Balkáni határváltozások

Az utóbbi években újra és újra fellángoltak az etnikai, nemzeti ellentétek a Balkán félsziget térségében. Cikkünk a mai problémák történelmi hátterét kívánja adataival megvilágítani. (A szerk.)

Fél évezredes oszmán hódítás után, a 19. század során a Balkán keresztény népei sorra felszabadultak és önálló államokat hoztak létre: Szerbia, Görögország, a két dunai fejedelemségből egyesült Románia, utolsónak Bulgária (ez forma szerint már csak 1908-ban nyerte el a függetlenséget). Meg kell még említeni a gyakorlatilag régóta független Montenegrót is. Kis nemzetállamok voltak mind, roppant alacsony gazdasági szinten, sok belső nehézséggel, a törökök elleni harc nehézségein nevelkedett ravasz politikusokkal, meg a nagy európai dinasztiák szegény mellékágaiból nekik juttatott uralkodókkal (ez alól csak Szerbia volt a kivétel, ott két tősgyökeres helyi dinasztia vetélkedett a hatalomért).

Nemzetállamok voltak, s ez azt jelentette, hogy egy-egy országon belül valóban az illető nemzet tette ki a lakosság zömét, mondhatnánk úgy is, csak belőlük állt a lakosság. Szerencsés dolognak látszhatott ez, ha a szomszédos soknemzetiségű birodalmakra gondolunk, a Habsburg monarchiára, meg Oroszországra, ahol egymásba keveredve számos kisebb-nagyobb nemzet élt együtt, és próbálta volna előbb vagy utóbb a balkáni példát követni.

A balkáni lakosság azonban még egy szomszédos soknemzetiségű birodalomra gondolt ekkor elsősorban: az oszmán birodalomra. Mert a félsziget jó része még mindig annak a kezében volt és ezen a területen olyan lakosság élt, amely rokona volt a balkáni nemzetállamok lakosságának, sőt számos esetben vele azonos nemzetiségű. Volt még egy nép, amelyik teljes egészében a törökök fennhatósága alatt állt: az albánok. Közülük viszont még csak kevesen gondoltak az állami önállóságra.

Az albánok eléggé pontosan elkülöníthető területen laktak, de a félsziget közepén ott volt Macedónia, a maga vegyes lakosságával, Bulgária, Szerbia és Görögország közé beékelve. Mindegyik megtalálhatta ott a maga rokonát vagy vélt rokonát, és ezen az alapon igényt is tartott a területre. Bulgáriában már 1894-ben létrehozták a Legfelső Macedón Bizottságot, azzal a feladattal, hogy a területet felszabadítsa és egyesítse az anyaországgal.

A Macedóniában élő szlávok az ottani lakosság többségét tették ki, magukat ekkor bolgároknak tekintették, létre is hoztak az előbbitől független forradalmi bizottságot. Ennek is a terület felszabadítása volt a célja, de úgy, hogy az valamilyen formában önálló legyen, mivel bármelyik szomszéd országhoz való csatolása felborítaná a balkáni egyensúlyt. 1903. augusztus 15-én felkelést is kirobbantottak, ezt azonban az oszmán hatóságok véresen elfojtották.

A szomszédok nagy propagandát folytattak Macedóniában, végül is mindegyik a maga számára kívánta ezt megszerezni. A lakosságot igyekeztek meggyőzni arról, hogy voltaképpen az illető anyanemzethez tartoznak. A propaganda és az egyéb tervezgetések azonban – mint az 1903-as felkelési kísérlet is mutatta – az oszmán birodalommal szemben eleve reményteleneknek tűntek, különös tekintettel arra, hogy az európai nagyhatalmak sem voltak hajlandók ezen a tájon semmiféle területi változást eltűrni. Márpedig az ő szavuk volt a döntő.

Hirtelenében megváltozott a helyzet, amikor 1911-ben Olaszország háborút indított az oszmán birodalom ellen, méghozzá eredményesen. Ez arra késztette a balkáni kormányokat, hogy maguk is fegyveresen lépjenek fel a törökök ellen balkáni testvéreik felszabadításáért. A helyzet fonák voltát az szabta meg, hogy a hivatalos propagandának, amely ezt a felszabadítást hirdette, jórészt csakugyan igaza volt, hiszen azt akarták folytatni és végigvinni, amit az előző században megkezdtek.

Kétoldalú egyezmények jöttek létre az egyes balkáni államok között a fegyveres együttműködésről. Idejében gondoltak a felszabadítandó területek felosztására is. Világossá tették, mely területek kerülnek majd Szerbiához, Montenegróhoz, Görögországhoz és Bulgáriához. Közbül maradt egy széles sáv, a mai Macedónia nagy része, ezen nem tudtak megegyezni. A kérdés eldöntésére a háború befejeztével az orosz cárt kívánták felkérni. A szerb és a bolgár kormány egyaránt abban bízott, hogy a cár majd az ő javára dönt.

1912. október 18-án tört ki a háború. A szövetségesek fölényesen győztek, a területet felszabadították az oszmán fennhatóság alól. 1913. május 30-án, Londonban a szembenálló felek megkötötték a békét. Ez a területi


kérdéseket is rendezte. A cár döntésére a vitás sáv ügyében már nem is volt szükség.

A harci események során ugyanis a helyzet alaposan megváltozott. Először is: az albánok, akik addig zömmel a török birodalomhoz ragaszkodtak, megrökönyödve látták, hogy ez a birodalom eltűnt a fejük felől. A terület jórészt szerb és görög megszállás alá került. Nyilvánvaló volt: ha nem jelentkeznek, a szomszédok felosztják őket egymás között. Nagyobb létszámú népekkel is történt már ilyen, méghozzá Európában: Hogy ezt elkerüljék, 1912. november 28-án Vlorában kikiáltották az albán állam függetlenségét. A szerbeknek vissza kellett vonulniuk, mert az Osztrák-Magyar Monarchia kormányzata háborúval fenyegetőzött, ha ott maradnak az Adria partján. A legújabb európai kisállam meg is kapta a maga ügyeletes fejedelmét Wied Vilmos herceg személyében. Az albán állam határait hamarosan meg is vonták és belefoglalták a londoni békébe. Ez a mai határral azonos, igaz, a határon túl még maradt albán lakosság.

Szerbia tehát az egyik helyen kudarcot vallott, ezért máshol kellett kárpótlást kapnia. Ez nem is volt olyan nehéz, hiszen Macedónia legnagyobb részét a szerb csapatok szabadították fel, s azóta is ott voltak. A bolgár csapatok a fő fronton voltak elfoglalva, még Drinápolyt is megszállták. Őket tehát errefelé kellett kielégíteni. A határokat ennek megfelelően Londonban úgy szabták meg, hogy Macedónia területének legnagyobb részét Szerbia kapta meg, de jutott belőle Montenegrónak és Görögországnak is. A bolgárok megkapták az Égei-tenger északi partvidékét és az országgal szomszédos török területeket a Midia–Enosz városokat összekötő vonalig, vagyis Drinápolyt is. Törökország a félszigeten éppen csak a fővárost, Isztambult (Konstantinápolyt) tudta megtartani, némi előtereppel.

A korhadt oszmán rendszert tehát kiseperték a Balkánról. A társadalmi fejlődés szempontjából ez haladást jelentett, ezért értékelte a kortárs Lenin is pozitívan a háborút, mint a meglevő feudális maradványok felszámolását.

A bolgár kormányzat viszont nem tudott belenyugodni abba, hogy a súlyos véráldozatok után és azok ellenére a legfőbb célt, Macedónia megszerzését nem sikerült elérnie. Alig telt el négy hét a háború lezárása után, 1913. június 29-én Bulgária megtámadta egykori szövetségeseit, hogy fegyverrel szerezzen érvényt igényeinek. A szerb, montenegrói és görög csapatokkal szemben ez már kockázatos vállalkozás volt. Csakhogy nem is csupán róluk volt szó. Törökország is belépett a háborúba, sőt az eddig semleges Románia is megindította csapatait, s ezek akadálytalanul haladhattak előre, hiszen az északi határon gyakorlatilag semmiféle bolgár katonaság sem állomásozott, amely felvehette volna velük a harcot.

Ezzel a túlerővel szemben a bolgár csapatok már semmiképpen sem tudtak helytállni. Július 18-án Ferdinánd bolgár király drámai hangú táviratban kérte Károly román királytól a fegyverszünetet. Az újabb Balkán-háborút – a másodikat, ahogyan már a kortársak nevezték – augusztus 10-én a Bukarestben kötött béke zárta le. Nyugaton és délen a bolgár határ változatlan maradt. Bulgáriának azonban át kellett engednie Dél-Dobrudzsát Romániának. Egy szeptemberben kötött külön egyezmény értelmében a Midia–Enosz vonalról is vissza kellett lépnie: Törökország visszakapta Drinápolyt. Bulgária, amely 1878 elején a Santo Stefanóban megkötött orosz–török békében elvben egyszer már megkapta Macedóniát, s most fegyverrel akarta azt megszerezni, újra kudarcot vallott. A kormány azonban nem mondott le végleg a terület visszaszerzéséről, s a lakosság széles körei is táplálták magukban a reményt, hogy az adott helyzet csak ideiglenes.

Az első világháború megadta a nagy lehetőséget. Bulgária 1915. október 14-én hadat üzent Szerbiának, s a központi hatalmak oldalán belépett a világháborúba. A három oldalról megtámadott Szerbia összeomlott, a központi hatalmak megszállása alá került. Szerbia és Montenegró macedón területeit Bulgária szállta meg. Sőt, a központi hatalmak nyomására még Törökország is átengedett egy határsávot. Úgy tűnt, a nemzeti célokat elérték.

Csakhogy Bulgária a vesztesek oldalán került ki a háborúból. Amit a háború során megszerzett Szerbiától és Montenegrótól, azt most vissza kellett szolgáltatnia az új jugoszláv államnak. Sőt, még az Égei-tengerpartot is elvesztette a Törökországtól kapott sávval együtt, mert az Görögországnak jutott. Az 1919. november 17-én egy párizsi külvárosban, Neuillyben megkötött béke (kissé a magyar trianoni békére emlékeztetően) újabb területi veszteségeket hozott. Ezzel a bolgár kormányzat számára is lehetővé tette, hogy a fasizálódás idején majd a területi veszteségeket és a szomszédokat okolja a belső gazdasági és politikai nehézségekért. A hivatalos propaganda azért lehetett hatásos, mert megint jogos vagy legalábbis jogosnak érzett sérelmekre hivatkozott. Bulgária a két világháború között óhatatlanul a versailles-i békerendszerrel szembenálló imperialista hatalmak oldalára sodródott.

Jugoszlávia egyébként északon és nyugaton az egykori Ausztria-Magyarország területének jókora részét is birtokába vehette a horvát és szlovén lakossággal együtt, ezért is volt hivatalos neve az első évtizedben Szerbek,


Horvátok és Szlovének Királysága.

A második világháború idején újabb változások következtek be a balkáni határokban, bár ezek közül csak egy bizonyult tartósnak. Besszarábiának a Szovjetunióhoz való visszacsatolása általában vetette fel a román határok kérdését. A bolgár kormányzatnak közel három évtized után nyílt újból alkalma Dél-Dobrudzsa kérdésének felvetésére. 1940. szeptember 7-én kötötték meg azt a kétoldalú bolgár–román egyezményt, amely ezt a területet visszaadta Bulgáriának.

A Jugoszlávia elleni támadás és az ország lerohanása után a megszálló hatalmak nagyarányú területi változtatásokat hajtottak végre. A hitleri Németország visszavette azokat a szlovén területeket, amelyek 1918 előtt Ausztriához tartoztak, Magyarország visszakapta a Bácskát és a Muraközt, a dalmát tengerpart középső harmada pedig Olaszországnak jutott. Horvátország különvált Szerbiától, megkapta Boszniát és Hercegovinát. A bolgár csapatok pedig újra megszállták Macedóniát, sőt az Égei-tenger-parti sávot is, hiszen Jugoszláviával együtt Görögország is a fasiszta agresszió áldozata lett. Az olasz fegyverletétel után pedig az ún. önálló horvát állam az egész dalmát tengerpart birtokába jutott.

Ezeket a változásokat persze csak az egyik hadviselő fél ismerte el, így semmiféle nemzetközi jogi érvényességre nem jutottak. A második világháborút lezáró párizsi békék minden határmódosítást semmissé tettek a Dél-Dobrudzsában végrehajtott változtatás kivételével, illetve azzal a változással, hogy az Isztriai félsziget és Rijeka-Fiume Jugoszláviához került, Trieszt átmenetileg szabad város lett, majd Olaszországhoz csatolták. Így alapvetően a háború előtti határok állottak vissza.

2. Képek






1. Múltunk híre a világbanBENDA Kálmán

Múltunk híre a világban

„Tekintetük marcona, szemük mélyen ül, termetük alacsony, viselkedésük vad, nyelvük pedig barbár, úgy hogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely ezeknek a szörnyetegeknek megengedte, hogy ilyen pompás országot foglaljanak maguknak.” A második keresztes hadjárattal a Szentföldre vonuló Ottó freisingi püspök írta ezt a magyarokról 1147-ben.

„A 9. század végén a török-mongol fajú magyarok, akik Árpád vezérlete alatt keletről a Duna völgyén át értek az országba, szétverték a morvákat, és 905-ben leigázták a szlovák törzseket. Nevezetes dátum ez a nyugati szlávok történetében, mert az ék, melyet ekkor a török-mongolok a szláv tömbbe vertek, ettől kezdve csaknem egy évezredre elválasztotta egymástól a két testvér népet, a csehet és a szlovákot.” Ezt Alfred Fichelle francia történész írta 1957-ben a Pléiade sorozat világtörténete II. kötetében. (1126. 1.)

A két idézet keletkezése közt kereken 800 esztendő telt el, de ez az idő sem volt elégséges, hogy téves nézetek eltűnjenek a velünk foglalkozó külföldi irodalomból.

Hadd hivatkozzunk Golo Mann nemrég megjelent, Wallensteinről írott nagy sikerű történeti életrajzára. Megtudhatjuk belőle, hogy Bocskai István „Debrecen és Várad hercege” bosszúból ragadott fegyvert, mert Rudolf császár nem fogadta őt, s mert a császári udvarban „szemtelen apródok tréfából megdobálták labdával”. Mérgében azonnal „hazasietett, szerződést kötött a nagyvezérrel, majd a magyarokat harcba hívta a szabadság és a vallás védelmére”. Bethlenről ugyan megmondja, hogy nem volt török, hanem régi magyar nemesi csatádból származott, s felesége – „egy Károlyi grófnő” – is magyar volt, de elismétli róla, hogy zavaros szándékú, „ravasz, megbízhatatlan” és gőgös zsarnok volt, aki mindenkit rászedett, s akinek „szavában nem lehetett megbízni”. Bethlen – aki Erdélyben „a félig török” székelyeken uralkodott – Moldva és Havasalföld meghódoltatásával „magyar-szláv birodalmat” akart létrehozni, egy „félig protestáns, félig ortodox dáciai királyságot”. (Frankfurt am Main, 1971, 85. és 272. l.)

Golo Mann és mások, minden téves adat ellenére is tudják, hogy volt egy Magyarország. Akadnak azonban olyan művek is, amelyek kimondva vagy kimondatlanul úgy vélik, a mohácsi csatával megszűnt a magyar történelem. A Pléiade sorozat már említett Világtörténete (amely több százezres példányban forgó kézikönyv) Európa keleti felét eleve két zónára bontja: a germán és a szláv világra. Magyarország hol itt jelenik meg, hol ott, 1526 után általában sehol. A kötet végén található kronológiai táblázatokban egyes magyar történeti események mégis említésre kerülnek. 1526-ban hírt ad a mohácsi csatáról és közli: „Magyarországot a török birodalomhoz csatolják”. 1566: „Török támadás. Szeged ostroma, Szulejmán halála”. Aztán majd nyolcvan évig nincs magyar történeti esemény. 1644: „Rákóczi rátör Magyarországra”. Utána néhány adat olvasható még Thökölyről. Ez minden. (III. k. 1893–1897. l.) Csehszlovákia címszó alatt viszont ilyeneket olvasunk: 1678: „Thököly elfoglalja Szlovákiát”. 1703: „Rákóczi Ferenc lázadása Szlovákiában”. (1912. l.) A Románia címszó alatt is akad néhány bennünket érintő adat: 1661: „Apaffy Mihály Erdély fejedelme”. 1686: „Apaffy Mihály a császár hűbéresévé lesz”. (1936. l.) Az életrajzi jegyzetekből tovább növelhetjük ismereteinket. Bethlen Gáborról ezt írja: „Bethlen István(!) Erdély fejedelme (1613) és Magyarország királya (1620), aki félreállította Batory Istvánt (!)” (2116. l.).

Nem sokkal bővebb, amit a későbbi időkről olvashatunk. A Pléiade Világtörténete a 18. századból Magyarországról csupán két dolgot említ: 1741: „Megegyezés Mária Terézia és a magyar országgyűlés között”. 1794: „Martinovics-összeesküvés”. Az 1848–49-es szabadságharcról csak annyit közöl: 1849: „Windischgraetz elfoglalja Budát… A Habsburgok trónfosztása”. 1867-ben megemlíti a kiegyezést, majd a következő adat: 1879: Bevezetik „a magyar nyelv tanítását az iskolákban”. 1919: „Kun Béla. Szlovákia megtámadása”. 1938: Magyarország „szlovák területeket kap” (1899–1907. l.). 1963-ban jelent meg Párizsban Felix Ponteil könyve: Európa legújabb kori története. A fentiekkel kapcsolatban itt a következőt olvashatjuk: 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés révén „új állam született: Magyarország”. Az új állam kormánya „elrendelte a tisztviselőknek, hogy magyarosítsák nevüket. Ekkor lett az orientalista Bamberből Vámbéry, a költő Petrovićból Petőfi. A régi történelmi helyneveket korábban ismeretlen megnevezések váltják fel: Presbourg a Poszony (!), Hermannstadt a Nagyszeben nevet kapja” (345. l.).

Mindeddig a politikai történelemről beszéltünk, vessünk egy pillantást a művelődéstörténetre is. Metternich herceg mondotta: Európa a Lajtánál végződik, s az egyetemes művelődéstörténeti munkák csekély kivétellel ezt


a felfogást vallják. Henri Pirenne, a századelő nagy belga történésze Európa történetéről írt 7 kötetes munkájában így vélekedik: „A földesúri országokat a 16. században nem érintette a reneszánsz és a humanizmus. A 18. században, ugyanebből az okból, ezek az országok kimaradtak a felvilágosodás áramlatából. Csehország és Ausztria alkotják a Nyugat utolsó mezsgyéjét… Lengyelországban és Magyarországon, ahol csak a zsidók képviselik a művelt polgárságot, ahol az úri birtokok parasztjai baromként élnek, művelődésre törekvés egyedül a nemesség soraiban képzelhető el… Magyarországon a nyugati racionalizmus teljesen ismeretlen maradt. Rousseau azonban hatott Orczyra, aki munkáiban – amelyek egyébként a magyar színház születését jelzik – már fölveti, hogy szükség volna a nagybirtok társadalmi reformjára”. (III. k. 491. l.) Pierre Chaunu 1966-ban Párizsban kiadott, valóban nagyszerű könyvében (A klasszikus Európa civilizációja) szintén nem tud róla, hogy a reneszánsz, a humanizmus vagy a reformáció eljutott volna Magyarországra. A kötetben közölt térképek szerint a reformáció megállt Ausztria keleti határánál, s Magyarország nagyobbik része a 16–18. században görög-ortodox vallású volt (a 476. és 480. l.-nál. A könyv magyarul is megjelent, de ezt a két térképet a fordításból kihagyták). Ezen egyébként nem is csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy Emile G. Léonardnak a Protestantizmus története című 1960-ban megjelent kétkötetes munkájában is csak annyit olvashatunk, hogy a reformáció eszméi „eljutottak Magyarországra is”, de a protestantizmus mindvégig csak „rejtett, víz alatti szikla maradt” a más vallásúak tengerében.

Mindez tudatlanságból ered, vagy talán elfogult rosszindulatból? – tették fel a kérdést nemegyszer.

1972-ben Párizsból fiatal tanársegéd érkezett Budapestre. A Tudományos Akadémiához fordult kérdésével, amely a következő volt: professzora, aki a Sorbonne-on az újkori egyetemes történetet adja elő, nemrégiben azt hallotta, hogy a reformáció áramlata, még a 16. században eljutott volna Magyarországra is. Ez annyira ellentmond mindannak, amit erről írtak, hogy elküldte őt Budapestre, győződjék meg róla, mindez csak mendemonda, föltevés, vagy valamilyen adat is igazolja. Részletes felvilágosításra hozzám küldték. Vázlatosan ismertettem neki a hazai reformáció történetét, a protestáns egyházak szerepét és jelentőségét a magyar művelődésben, majd levittem Debrecenbe, ahol megnézte a Nagytemplomot és a református kollégiumot. Ahogy mondotta, a történeti könyvekből nem ismert új világ nyílt meg előtte, de hogy mindezt ne csak szóval bizonygassa otthon, szeretne néhány világnyelven kiadott szakmunkát magával vinni. Szégyenkezve kellett megvallanom, hogy ilyen nincs.

De hát akkor honnan ismerheti meg magyarul nem tudó szakember és nem szakember érdeklődő múltunk igazi történetét? Abban, hogy a magyar történelemről annyi valótlan adat lát napvilágot, a mi mulasztásaink is közrejátszanak.


1. PÓTÓ JánosPÓTÓ János

Közép-Kelet-Európa népei 1880–1930

Adatsor

Célunk ezen adatsorok közreadásával közkinccsé tenni az eddig a népszámlálások vaskos köteteiben megbúvó nemzetiségi statisztikákat s rávilágítani: az Osztrák-Magyar Monarchia majd „utódállamai”-nak területén milyen népek éltek; hogyan alakult számuk, számarányuk és az első világháborút követő államhatár-változások hogyan érintették a különböző etnikai tömböket. Táblázatunk feltünteti az egyes országokban az adott népszámláláskor élő nemzetiségek abszolút számát (népesség) és százalékarányát az ország össznépességéhez viszonyítva (%).

Mindenütt az adott népszámlálások anyanyelvi kimutatásait használtuk. Táblázatunk mindazon népneveket tartalmazza, amelyek 1880-1930 között a népszámlálási adatlapokon szerepeltek. (A nemzetiségek közt található „egyéb szláv” kategória mint népcsoport természetesen nem létezik. Az 1921-es jugoszláv felmérés, amely e kategóriát használja – az 1931-es, immár sokkal árnyaltabb statisztikából és egyéb adatokból visszakövetkeztetve –, valószínűleg a bolgár, cseh, szlovák, rutén és lengyel nemzetiséget foglalta össze e névvel.)

Táblázatunk első része a történelmi Magyarország 1880–1910 közti nemzetiségi statisztikáit tartalmazza. A táblázat fejlécében szereplő „Magyarország” terminus a történeti Magyarországot jelenti, a „Magyar Királyság” pedig a magyar korona országait, tehát Magyarországot, Horvátországot és Szlavóniát valamint Fiumét. Az 1880–1890-es népszámlálások csak a polgári lakosságot vették számba, az 1900–1910-esek pedig az össznépességet, azaz a polgári és katonai népességet együtt. Táblázatunk is így tartalmazza az adatokat. Az 1920–1930-as adatsorokkal való könnyebb összevetés végett közöljük az osztrák örökös tartományok (Ausztria) 1910-es népszámlálásának vonatkozó adatait is.

Táblázatunk második része az Osztrák-Magyar Monarchia „utódállamai”-nak nemzetiségi viszonyait mutatja be. Az egyes országok nem egy időben tartották népszámlálásaikat, a könnyebb áttekintés végett azonban itt két fő dátum alá – 1910 és 1930 – csoportosítottuk az adatsorokat.

Az összeírások tényleges időpontja a következő volt: Ausztria: 1923 és 1934, Csehszlovákia: 1921 és 1930, Jugoszlávia (1929-ig Szerb–Horvát–Szlovén Királyság): 1921 és 1931, Magyarország: 1920 és 1930, Románia: 1920 és 1930.

Az 1920-as magyarországi népszámlálás (december 31.) után a trianoni béke (június 4.) végrehajtása némileg módosította az ország területét, s így az összeírt népesség számát is. Ezért az itt közölt, az 1920. évre vonatkozó magyarországi statisztika a trianoni béke végrehajtása után korrigált s 1930-ban közzétett adatokat tartalmazza.

Az 1920-as romániai népszámlálás csak Erdély területére terjedt ki, így a táblázatunkban szereplő adatsor az 1897-es oroszországi (Besszarábia), az 1910-es bulgáriai (Dobrudzsa), az 1912-es romániai, az 1919-es bukovinai és az 1920-as erdélyi népszámlálások felhasználásával kiszámított adatokat tartalmazza W. Winkler: Statistisches Handbuch der eitropäischen Nationalitäten (Wien, 1931). c. műve alapján.

1930-ban Romániában külön nemzetiségi és anyanyelvi összeírás készült. Táblázatunk – miként az összes közölt adatsor – az anyanyelvi felmérés adatait tartalmazza. A nemzetiségi statisztika ettől némileg eltér, adatai a következők:

össznépesség: 18 057 028 (100, 0%)

magyar: 1 425 507 (7,9%)

német: 745 421 (4,1%)

román: 12 981 324 (71,9%)

cseh és szlovák: 51 842 (0,3%)


szerb és horvát: 51 062 (0,3%)

rutén és ukrán: 991 265 (5,5%)

lengyel: 48 310 (0,3%)

bolgár: 366 384 (2,0%)

török és tatár: 176 913 (1,0%)

cigány: 262 501 (1,5%)

zsidó: 728 115 (4,0%)

egyéb és ismeretlen: 228 384 (1,2%).

2. Képek


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web view1914-ben emigrációba kényszerült. Előbb Franciaországban, majd Angliában és végül az Egyesült Államokban fejtett ki széles körű tevékenységet