RADÓ POLIKÁRP

A MEGÚJULÓ ISTENTISZTELET

Múlt – jelen – jövő

ECCLESIA BUDAPEST1975

2

TARTALOMJEGYZÉK

TARTALOMJEGYZÉK........................................................................................................... 2ELŐSZÓ ................................................................................................................................ 3I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET................................................................................................... 4

Az Úr szent vacsorája........................................................................................................ 4Az apostolok istentisztelete................................................................................................ 5Az apostolok utáni száz esztendő............................................................................................ 6Istentisztelet a katakombákban.......................................................................................... 7

II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN ......................................................................... 11Négy ünnepélyes felvonulás a misében........................................................................... 12A római miseliturgia rögzítése.......................................................................................... 14A római Kánon szerzése.................................................................................................. 16Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése ............................................................................... 18Az istentisztelet szentségei.............................................................................................. 20

III. ISTENTISZTELET A KÖZÉPKORBAN........................................................................... 25A frank-római liturgia........................................................................................................ 26A román lelkiség nyoma a liturgiában............................................................................... 29

Istennek báránya. Te elveszed a világ bűneit .................................................................... 32A gótikus lelkiség hatása a liturgiában ............................................................................. 33A zsolozsma továbbfejlődése a középkorban ......................................................................... 38A szentségek liturgikus fejlődése.......................................................................................... 40

IV. A LITURGIA AZ ÚJKORBAN ......................................................................................... 43A mise körüli visszaélések ............................................................................................... 44A tridenti zsinat misekönyv reformja................................................................................. 48A Tridentinum utáni kor eszméi a liturgikus reformmal kapcsolatban ............................... 50

V. ISTENTISZTELET A XX. SZAZADBAN .......................................................................... 52A megújulás hajnala......................................................................................................... 52A második lépés .............................................................................................................. 54A harmadik lépés ............................................................................................................. 55Átmeneti újítások a Zsinat előtt ............................................................................................ 60

VI. AZ ISTENTISZTELET ÁLTALÁNOS MEGÚJHODÁSA .................................................. 62A liturgia kérdése a zsinaton ............................................................................................ 62A liturgia megújításának elrendelése a zsinaton .............................................................. 66A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtása.............................................................. 72A Második Instrukció........................................................................................................ 77Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció.............................................................................. 79Három új kánon ............................................................................................................... 82Az egyházi rend új rítusa.................................................................................................. 83A házasság megújított rítusa............................................................................................ 84Az egyházi év egyszerűsítése ............................................................................................... 85A teljesen megújított miserend......................................................................................... 88A keresztény-avatás ........................................................................................................ 92Az új lekcionárium............................................................................................................ 95A keresztény végtisztesség.............................................................................................. 97Egységes szerzetesi fogadalom....................................................................................... 99Az új Vatikáni Misekönyv ................................................................................................100Az eukarisztia ünneplésének életszerűbbé tétele ....................................................................104A „Liturgia Horarum” – az imaórák liturgiája ....................................................................105A szentségek újabb rendjei .............................................................................................109

JEGYZETEK ......................................................................................................................115

3

ELŐSZÓ

Ha valaki betekinthetett a II. Vatikáni Zsinat munkájába, és láthatta azokat a több kötetbefoglalt javaslatokat, amelyeket az un. liturgikus szkéma tárgyalása során a világ minden tájárólegybegyűlt zsinati atyák, bíborosok, püspökök és szakértők terjesztettek elő a szent liturgia megújításaérdekében, az csodálkozva szemlélhette, hogy évszázadok folyamán mennyi gondolat és kívánsághalmozódott össze a hívek és a papság lelkében ezen a téren. Amikor ennek a könyvnek írója a hely-színen szem és fültanúja lehetett a Zsinat mindent megújító munkájának, a lelkében kibontakoztak a li-turgia fejlődésében lejátszódó – múlt, jelen és jövő – körvonalai, hivatásbeli feladatának érezte,hogy könyvben tárja a magyar olvasóközönség elé ennek a csodálatos folyamatnak az útját. Az utol-só vacsora terméből indult el ez az út, és napjaikon keresztül vezet Isten boldogító színelátására.

A II. Vatikáni Zsinat óta egyre jobban féljük, hogy csak „megújuló” istentiszteletről beszélhe-tünk; hiszen Szentséges Atyánk, VI. Pál pápa, akárcsak az evangéliumi családapa, fáradha-tatlan buzgósággal hozza elő az Anyaszentegyház lelki kincstárából az új és a régi gyöngyszemeket aliturgia felújítására. – Egyébként is, művem lassanként alakult ki a Hittudományi Akadémián tartottelőadásaim során. Ezt az anyagot bővítettem ki az időközben különböző folyóiratokban megjelent ta-nulmányaim felhasználásával.

Minthogy könyvemben történeti sorrendben iparkodtam feltüntetni a liturgia fejlődésének mene-tét, a dolog természetéből következik, hogy látszólagos ismétlődések fordulnak elő benne. Pedig ezeknem ismétlődések, hanem elénk tárják a liturgia öltözetének az egyes korszakokban bekövetkezettszínpompás alakulását.

Mindenképpen hálás köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik ezen szerény munkámkiadását lehetővé tették, vagy elkészítésében segítséget nyújtottak.

Kedves olvasóimat pedig szent X. Pius pápa áldó közbenjárásába ajánlom, hogy szerényművem olvasása és tanulmányozása által részvételük a szent liturgia minden területén tevékenyebb le-hessen, így valósuljon meg bennük a zsinati liturgikus megújulás célja: „A liturgia legyen az első ésnélkülözhetetlen forrás, amelyből a hivők az igazi krisztusi szellemet merítik.” (Lit. Konst. 14.)

Pannonhalma, 1973. szent X. Pius pápa emléknapján.Dr. Radó Polikárp

4

I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET

Amint az emberi egyed ugyanaz születése pillanatától haláláig, ha lényegét szemléljük,és mégsem ugyanaz, mivel folyton változik, ha minden egyéb tulajdonságát tekintjük, így vanez a kereszténység legnagyobb ajándékával, a szentmisével is. Lényegileg minden mise azutolsó vacsora megismétlése, annak a szent cselekménynek ünneplése, amely megjeleníti aKereszt áldozatát, mégpedig azzal, hogy titokzatos módon a valóságos Krisztust áldozatalakjában a szentségi színek leple alatt felajánlja a mennyei Atyának. Minden egyéb tulaj-donsága a misének lényegtelen abban az értelemben, hogy körülveszi, díszíti, magyarázza avoltaképpen pillanat alatt történő szent cselekményt. Ez a járulékos anyag, mint minden az Egyháztörténetében, ami nem a lényeghez tartozó, a fejlődés törvényének van alávetve; a századok fo-lyamán az Egyház lassanként kifejlesztette, létrehozta azt a sok szépséget, oktató elemet, mely ahivő emberek lelkét alkalmas a szentmisében történő lényeg megismerésére és befogadására előkészí-teni.

Mindjárt elöljáróban meg kell mondanunk, hogy tévedés volna azt vélni, hogy az őskorban,tizennyolc, vagy tizenkilenc századdal ezelőtt minden egészen más volt. A mise ugyanis nem-csak lényegében, hanem liturgiájában is, fő vonásaiban erre a korra mutat vissza, ebben az őskor-ban találja gyökereit, azaz a Kr. u. 33-150 közötti évtizedekben.

Az Úr szent vacsorája

az volt, amelyet Krisztus Urunk mutatott be a Coenaculumban, abban az emeleten fekvő ebédlőte-remben, mely János-Márk, a későbbi evangélista édesatyjának házában volt s ahol Jézus az utolsó va-csorán a kenyér és a bor konszekrálásával bemutatván a legelső szentmisét, az „új húsvétnak új tör-vényét” megszerezte.

1. A legújabb kutatók szerint nagyon valószínűnek kell vennünk, hogy a legelső szentmise teljesena húsvéti szent vacsora keretébe illeszkedett bele. (1) Húsvét előestéje volt ugyanis, midőn a Ti-zenkettő összegyűlt, nem is sejtve, mily nagy intézmény megszületésének lesznek szemtanúi, részve-vői és majdan folytatói. Minden elő volt készítve ehhez a szent vacsorához. Szokatlan volt, amit Jézuse vacsora előtt tett: a lábmosás, mikor sajátkezűleg mosta meg tanítványainak lábát, az alázatos-ság példaadására s a lelki tisztaság Jelképéül. Utána a zsidó húsvéti vacsora szokása sze-rint egy nagy közös serlegbe bort töltöttek, a családapa a rituális áldás szavaival megáldotta azt, ésmindnyájan ittak belőle. Kézmosás után megáldotta az asztalon lévő ételeket: a húsvéti bárányt,melyet nyárson, egyben megsütött állapotban tettek oda, a keserű salátát, az ecetet, a kovásztalan ke-nyereket és a kharószet nevű mártást, amely almából, dióból, fügéből és borból készült. Előétel gya-nánt a kharószetbe mártott keserű salátából evett a családapa és mindenkinek nyújtott belőle. Jézusnyilván ennél az első serlegnél mondotta: „Vágyva-vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mie-lőtt szenvedek!”

2. A második serleg megtöltése vezette be a szent vacsora második részét, mert mialattmegtöltötték, a legifjabbnak meg kellett kérdeznie, mire valók ezek a szokatlan szertartások.Az utolsó vacsorán ezt a kérdést nyilván Szent Jánosnak kellett feltennie. A felelet a húsvétiHaggada volt, azaz a családapa megmagyarázta az egyiptomi szolgaság korát, s a szabadu-lás történetét a Vörös-tengeren való átkeléssel együtt. Hálaadásul a jelenlévők elénekelték a „KisHallelt”, vagyis a kis dicséretet: a 112. Zsoltárt s a 113. első felét: „Alleluja! Dicsérjétek az Urat, tiszolgái, alleluja! Dicsérjétek az Úr nevét, alleluja! Áldott légyen az Úr neve, alleluja! Most ésmindörökre, alleluja! Napkelettől napnyugatig, alleluja! Dicsértessék az Úr neve, alleluja!” A zsol-tárdicséret befejezése után a második serleg bort vették magukhoz s elkezdték a tulajdonkép-peni étkezést.

Asztalhoz telepedtek, vagyis jobban mondva az akkori szokás szerint kerevetekre dőltek. Azelső az volt, hogy a családapa kezébe vette a kovásztalan kenyeret, mely éppen az Egyiptombólvaló kivonulás emlékére volt kovásztalan, hiszen a gyors menekülés miatt a zsidók nem ér-tek rá a kenyér kovászosítására. Ezért darabokra törte, „megszegte” azt és közben eztmondotta: „Íme, itt a nyomorúság kenyere, melyet atyáink ettek, mikor kivonultak!” Az utolsóvacsorán itt történt az első jelentős változás. Jézus ugyanis aligha mondotta el ezeket a sza-

5

vakat, de mindenképpen ekkor, midőn kezébe vette a kovásztalan kenyeret, jelentette ki: „Vegyétekés egyétek, mert ez az én testem, mely érettetek adatik!” A kovásztalan kenyér kiosztása után elfo-gyasztották a húsvéti bárányt, vele a keserű salátát és a kharószetet. Szent Lukács és Szent Pál el-beszélése szerint (Lk 22,15-20 és 1Kor 11,23-25) biztosra vehető, hogy a kenyér konszekrálásaután, mellyel kapcsolatos volt természetesen annak magukhoz vétele, azaz a legelső szentáldozás.Krisztus és tanítványai folytatták a húsvéti vacsorát, vagyis megették a húsvéti bárányt. Pálapostol és kedves tanítványa. Lukács ugyanis világosan megjelöli ezt azzal, hogy először a kenyérkonszekrálásának szavait közlik, utána a kehelyét, de ezzel a megjegyzéssel: „Miután megvacsorál-tak” (méta tó deipnésai), ami alatt az újabb magyarázók szerint (Hanssens, Goossens, Sickenberger,Schürmann, Meinertz, J. A. Jungmann) egyértelműen a húsvéti rituális vacsora folytatását kell érte-ni.

3. A szent vacsora lakomás részét befejezték a harmadik serleg megtöltésével és megál-dásával. E serleget „az áldás serlegének” nevezték, mert különleges, hosszabb áldással ál-dották meg azt. Az utolsó vacsorán ekkor történt a bor konszekrációja. Jézus ugyanis – föl-egyenesedve a kerevetről, mint a családapa szokta ezen alkalommal – a megtöltött serleget kezébevévén, azt kissé felemelte és ezt mondotta: „Ez a kehely az új szövetség az én vérem által, mely érte-tek kiontatik.” Amint a régi, rituális vacsorán a jelenlévők erre rögtön megitták a harmadik, „az áldásserlegének” tartalmát, ugyanúgy az apostolok is a bor konszekrációja után magukhoz vettékJézus szent vérét. Hálaadásul minden húsvéti lakomán a „Nagy Hallelt”, vagyis a nagy dicsé-retet énekelték el (Zsoltár 113,9-117,29). Hogy az utolsó vacsorán is megtartották e szokást,Szent Máté és Márk evangéliumai tanúsítják (Mt 26,30 és Mk 14,26): kai hymnésantes, miu-tán a szent éneket elmondották.

Ilyen volt a legelső szentmise, amely soha többé teljesen ugyanezen rítussal nem ismétlődött meg.Milyen volt tehát:

Az apostolok istentisztelete

1. Gustav Bickell, (2) azaz 1872 óta, voltak, akik azt vélték, hogy az apostolok az utolsóvacsorának a húsvéti szent vacsora által adott kereteit ismételték meg. Ez a nézet azonbanmanap már tarthatatlannak bizonyult. Igaz, hogy az apostolok a parancsot vették: „Ezt csele-kedjetek az én emlékezetemre!” Ez azonban nem jelenthette azt, hogy betűről betűre úgy tet-tek minden nem lényegest, amint az utolsó vacsorán történt. Ezt már abból is látni lehet,hogy az evangélisták – éppen nemzedékük liturgikus praxisa miatt – alig közölnek valamit a hús-véti vacsorából, amint azt a zsidók az ő korukban még ünnepelték. Mintha csak azt akarták volnaezzel jelezni, hogy azt a szent rítust, melyet az apostolok nemzedéke „kenyértörésnek”(klasis tou artou) nevezett, mi pedig misének, nem a húsvéti rituális vacsora szertartásaivalvették körül. Ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy Jeruzsálem pusztulásáig (Kr. u. 70)a Jeruzsálemi zsidó-keresztények még megtartották az ószövetség ceremoniális törvényeit, eszerint pedig a húsvéti vacsora csak egyszer az évben volt megengedett, ők pedig a „kenyértörést”naponként és házanként végezték, mint az Apostolok Cselekedetei mondják (2,46). Hozzá-tehetjük ehhez, hogy még az apostolok idejében megtörtént a kenyér és a borkonszekrációjának egymás mellé tevése legalábbis mint fakultatív eljárásmód, amint az Mátéés Márk elbeszéléséből látható, akik elhagyják a kehely konszekrációja előtt a „miután megvacsorál-tak” szavakat. A mise tehát nem a húsvéti vacsora rítusa szerint folyt le. Sajnos, mintegy száz évigaz apostolok után alig tudunk valamivel többet a szentmiséről, mint azokat a vonásokat, melyek mégnagyjából az apostolok első nemzedékének idejéből maradtak meg.

2. Ezek a jellemző vonások a következők. A misének új voltát ékesen bizonyítja az új név.„kenyértörés”, mely mind a korabeli zsidó, mind a hellenista irodalomban ismeretlen. Tény,hogy a jeruzsálemi templom liturgiáján részt vettek, de a kenyértörést házanként, tehát ki-sebb csoportokban végezték. Szent János apostol halála után alig néhány évvel AntiochiaiIgnác már arra buzdít, hogy amennyire lehet, „törekedjenek egy eucharisztiával élni”, azaznem kis csoportokban, hanem lehetőleg az egész közösség. Ez a kenyértörés imádsággal jártegyütt, amint az Apostolok Cselekedetei mutatják: „Állhatatosán kitartottak az apostolok taní-tásaiban, a kenyértörésnek közösségében és az imádságban” (2,42). Minden erőltetés nélkülvallhatjuk, hogy az „apostolok tanításán” azt a beszédet kell érteni, melyet a kenyértöréssel,

6

tehát a misével kapcsolatban mondottak. Annál is inkább” mert egészen biztos, hogy SzentPál ilyen hosszúra nyúló beszédet mondott a régi Trója romjain épült új kikötővárosban,Troasban, amint Lukács, a szemtanú megírta: „A hét első napján pedig (azaz szombat estétől kezdve)midőn egybegyűltünk a kenyérszegésre, Pál... a beszédet egész éjfélig nyújtotta” (20,7).

3. Legjellemzőbb vonása azonban az apostolok miséjének, hogy az utolsó vacsorát annyibanutánozták, hogy a szentmisét vacsora keretében ünnepelték. Első és biztos bizonyítéka ennekPál apostolnak tanúságtétele, melyet az ókori Korinthos híveiről tett. Egészen nyilvánvaló, hogya miséről van szó e klasszikus helyen (1Kor 11,20-34), mivel az „Úr vacsorája”, kyriakondeipnon a neve, melyen „aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vetke-zik az Úr teste és vére ellen” (11,27), már pedig közönséges emlékvacsorán nem lehetneszó a szentségtörés ilyen bűnéről. Viszont éppen olyan biztos, hogy ez a szent cselekmény valódiétkezés közben bonyolódik le, mert a dolog nem lévén jól megszervezve, a tehetősebbek dőzsölneks így „míg az egyik éhezik, a másik ittas” és ekként „meg is szégyeníti azt, akinek nincsen” (11,21 k.).Megjegyzendő, hogy Pál apostol nem magát a gyakorlatot ítéli el, hogy a mise ily, később„agapénak”, szeretetlakomának nevezett étkezéssel kapcsolatos, hanem csupán a visszaélést.Biztosra vehető az is, hogy Korinthos városában – és nyilván a többi szentpáli egyházban is – akenyér és a bor konszekrációja még el volt egymástól választva; kiváló újabb kutatók így ér-telmezik e helyet: E. B. Allo, továbbá J. Arnold és főképp J. A. Jungmann standard work-jében. (3).

Az apostolok utáni száz esztendő

1. Ha az I. század közepét vesszük, attól számítva Justinosig, ki Kr. u. 155 körül írt ElsőApológiájában a mise első koronatanúja, épp száz évet kapunk, melyben csupán töredékek és kö-vetkeztetések segítenek előre a mise fejlődésének ismeretében. Az első, amit megállapíthatunk, ahálaadó imádság erős hangsúlyozása, amely imádságnak görögül „euchatistia” (hálaadás) a neve,s mely már az I. század utolsó évtizedében nemcsak a hálaadó imádságot jelentette, hanemmagát a misét, illetve az arra egybegyűlt gyülekezetet, valamint a szent ételt, amelyet ottmagukhoz vettek. Hogy hálaadó imádságot nemcsak a zsidó rítus ismert a liturgikus lakománál, azmagából a keresztény lelkiségből következik. Hiszen aki eledelt és italt vesz magához, természetadtakötelességnek tartja a mindenek Teremtőjének hálát adni. Az az étkezés pedig, ahol az utolsó vacsoránnyújtott mennyei eledelt kapja, kétszeresen megérdemli a hálaadást. Magától értetődő volt tehát a há-laadó imádság fokozatos kiépítése és christologiai tartalommal való megtöltése. Krisztus az, akiszerezte ezt a szent úrvacsorát, ő jelenik meg a szent színek alatt, tehát hálát kell neki adni.

Ily hálaadás nyomait találjuk a Szentírás után legrégibb keresztény iratban, az I. századutolsó évtizedében írt Didachéban. Nem bizonyos, hogy maga a szöveg, melyet rögtön köz-lünk – bár eléggé közismert – valóban maga szoros értelemben vett liturgikus szöveg. Álta-lában azt vélik, hogy csupán étkezési imádságok; leghelyesebb talán Péter són véleménye,ki azt tartja, hogy a Didaché étkezési imádságai (c. 9. 10.) egy ókeresztény kenyértörésiimádság utánzása. (4) Az imák ezek: „Ami pedig a hálaadást (eucharistiát) illeti, ekként adja-tok hálát (eucharistésate). Először a kehelyről: Hálát adunk neked, Atyánk, a te fiadnak, Dávidnak sző-lőtőjéért, amelyet megismertettél velünk a te fiad Jézus által, néked légyen dicsőség mindörökké! Amegtört kenyérről pedig: Hálát adunk neked, Atyánk az életért és az ismeretért, mellyel megismertet-tél bennünket a te fiad. Jézus által, neked légyen dicsőség mindörökké! Amiként ez a kenyér szét-szórva volt a hegyekben és összegyűjtve eggyé lett: ekként legyen összegyűjtve a te egyházad a föleihatáraitól a te országodba, mert tiéd a dicsőség és a hatalom Jézus Krisztus által mindörökké. Senkisem egyék és igyék a ti eucharisztiátokból, csak akik meg vannak keresztelve az Úr nevére, azilyenekről mondotta ugyanis az Úr: Ne vessétek a szent dolgot az ebek elé.”

Aligha tévedünk, ha Petersonnak igazat adunk: itt csakugyan liturgikus imádság nyomai maradtakránk, mégpedig abból az időből, mikor Szent János evangéliumát írta. Különösen érdekes maga acím: „A hálaadásért pedig így adjatok hálát” – ez ugyanis a betű szerinti fordítás, mintha itt már az„eucharistia” magát a szent ételt jelentené. Ezenkívül erre utal, úgy látszik, a rendelkezés, hogy csakmegkereszteltek vehetnek részt e lakomán. A tüstént következő hálaadó imádság még inkább ezt mu-tatja (5). Ebben ugyanis ez a cím.– „A jóllakás után ekként adjatok hálát” és az imádságbantöbbek között hálát ad, hogy „megajándékoztál bennünket szellemi étellel és itallal és az örök

7

élettel a te fiad, Jézus által”.2. A hálaadó imádság mellett azonban más imádságok is szokásban voltak már ebben az

időben: azok az imádságok, amelyeket „közös imáknak”, vagy közösségi imáknak nevez a II.század közepén Justinos. (6) Ilyen közös imádságnak szavai visszhangzanak Római SzentKelemen levelében, melyet Kr. u. 96-97 körül írt a korinthosi híveknek:

„Kérünk téged. Urunk, légy segítőnk, oltalmazónk! Akik közülünk szorongattatást szenvednek”azokat tedd szabaddá, az alázatosoknak irgalmazz, az elesetteket karold fel, segítsd az ín-ségeseket, gyógyítsd a betegeket, népednek tévelygőit térítsd meg! Tápláld az éhezőket, váltsd ki afoglyokat, támogasd a támasz nélkül valókat, vigasztald a kislelkűeket. Hadd ismerje meg mindennemzet, hogy csak Te vagy az Isten és a te fiad, Jézus Krisztus, mi pedig néped és legelődnek juhaivagyunk… Adj egyetértést és békét nekünk és minden földlakónak, mint ahogy megadtad atyá-inknak, kik hitben és igazságban könyörögtek hozzád. Adj békét nekünk, kik meghajolunk erő-vel teljes és mindenható neved előtt, és engedelmesek vagyunk uralkodóinknak, és elül jár óinknak aföldön... Csak magad adhatod meg ezeket és a többi jókat, téged magasztalunk a mi lelkünk pártfogójaés főpapja, Jézus Krisztus által, kiben Neked légyen dicsőség, felség, most és nemzedékeken s a szá-zadoknak századain által. Ámen.” (7)

3. Ebben a száz esztendőben azáltal is fejlődött a szentmise, hogy lassanként elvesztette étke-zéssel kapcsolt voltát. A korinthosi viszonyok már rámutattak azokra a visszaélésekre, melyek eztaz eredeti állapotot megszüntetendőnek javalltak. Csakugyan, az I-II. század fordulóján mind többlett a keresztények száma, az ifjabb Plinius, a kisázsiai Bithynia helytartója Kr. u. 111 körülezt írta Traianus Caesarnak: „Nemcsak a városokban, hanem még a falvakban s a tanyákon is elter-jedt ennek a babonának a fertőzete” és beszámol arról, hogy a (pogány) templomok már csaknemelhagyatottak voltak, s alig akadt, aki áldozatot bemutattatott volna. Nagy tömegnél pedig,különösen miután sürgették, mint láttuk, a lehetőleg közös részvételt, nem lehetett gyakorlatilagmegoldani a közös étkezést. Lassan tehát megszűnt ebben az időben a több asztal a gyülekezet-ben, ehelyett csak egyetlen „mensa” maradt, melyet majd később oltárnak neveznek. Kivételkéntaz agapés mise még soká megmaradt a régi, tiszteletre méltó szokás emléke gyanánt, ígypéldául Afrikában még Szent Ágoston korában († 430) is megvolt nagycsütörtökön a lako-mával egybekötött mise az utolsó vacsora emlékére, s a házakban ünnepelt misék sokáigmég étkezéssel kapcsolódtak.

4. Valami azonban már ebben a században kifejlődött, amit a 155 körül írt Justinos-féle Apológiamár feltételez, mások pedig már részletesebben ismertetnek: s ez a mai „igeszolgálatnak”nevezett miserésznek terebélyes őse, a vigília. Belőle lesz majd az aranykorban, a IV. század folya-mán különválás folytán a zsolozsmás vigília, azaz az éjszakai officium, a mise előtt pedig csö-kevényként az eredeti terjedelmességéről rövidített előmise. Addig is azonban szemügyre kell venniezt a vigíliát, amint a II. század közepétől kezdve már teljes fényben ismerhetjük, mert kétségtelen,hogy még az apostolok utáni században fejlődött, ámbár a források hiánya miatt nem említik.

Istentisztelet a katakombákban

1. A misét megelőző „vigília”. Szent Justinos, az első keresztény filozófus, ez a kedves és bátorember, aki Kr. u. 120 körül Názáretben járva még látta azokat a faekéket és igákat, amelyeket maga aNázáreti készített, írta le először részletesen a korabeli vigíliát, majd az utána következő tulajdonkép-peni misét. 155 körül Antoninus Pius Caesarhoz intézett egy Apológiát, melynek végén írezen keresztény intézményekről, hogy megértesse vele: nincs semmi elvetendő ezekben a dolgok-ban. A vigíliáról ezt írja:

„A Napról elnevezett napon (vasárnapon) összegyülekeznek mindazok, akik a városok-ban vagy a falvakban élnek, a közös ünneplésre. Olvasnak az apostolok emlékirataiból, vagya prófétáknak írásaiból annyit, amennyi az időből futja. Ha a felolvasó befejezte szolgálatát, az elöl-járó beszédet mond, amelyben arra buzdít, hogy amit éppen hallottunk, a szép tanításokat az életben iskövessük.” (8)

Ezt persze korántsem úgy kell érteni, ahogy mai olvasó értené: a dies solis-on, a Naprólnevezett napon (ma: vasárnapon) jöttek össze, azaz reggel, vagy délelőtt. Minthogy akkor ez a napmunkanap volt; (csütörtök volt a dies Jovis, Jupiter napja, szünetnap), meg az üldözések miatt is,csak éjnek idején jöhettek össze. A vasárnapra virradó éjszaka volt tehát a gyülekezet, me-

8

lyet épp ezért vigíliának hívtak. Justinos erről nem szól, mert ez nem érdekelte a caesart, épp úgynem szól arról sem, hogy a keresztények énekeket is mondanak eme gyülekezeten. Pedig ez mindmegvolt Justinos ideje előtt, az apostolok ideje óta és ezt egy pogány író nyomozása tartotta fennszámunkra, az említett Plinius, aki azt jelentette császári barátjának, hogy a vallatásnak alá-vetett keresztények által ezt tudta meg:

„Azt állították, hogy vétkük vagy tévedésük mindössze abból állott, hogy bizonyos napon pirkadatelőtt össze szoktak jönni, és egymással váltakozva (secum invicem) Krisztusnak, mint Istennek, éneket(carmen) mondottak, esküvel pedig magukat nem valami gonosztettre kötelezték, hanem arra,hogy lopást, rablást, házasságtörést nem követnek el, hogy a hűséget meg ne szegjék, s a törvény eléidézettnek óvadékukat meg ne tagadják. Ezek után széjjelmenni szoktak, majd újból össze-jöttek étkezésre, de ez közös és ártatlan valami volt; de rendeletem után ezzel felhagytak.”(9).

Mindebből teljesen világos, hogy a mise előtti istentisztelő virrasztás, a vigília, már az aposto-lok idejében is megvolt, mint Pál apostol idézett példája Troasban tanúsítja, s hogy ez ren-des, állandó szokássá vált. Közelebbről azonban, mint már említettük, csak a II-III. századi kútfőkismertetik ezt.

Elsősorban a II-III. század fordulóján élő Tertullianus tanúskodik erről. Háromféle vigília voltmár ekkor szokásban.

Az első a „vigilia dominicalis”, a vasárnapi virrasztás, mely minden szombatról vasárnapravirradó éjjelen volt szokásos. A leszálló éjszaka folyamán összegyűltek a keresztények és hosszas vi-gíliájuk után hajnal felé a szentmise következett.

A második vigília a „vigilia stationalis” –, stációnak, állomáshelynek hívták a gyülekezőhe-lyet, melyről kihirdették, hol lesz. Ezek a virrasztások Tertullianus szerint szerdán és pénteken vol-tak szokásban. (10) Ősi mivoltukat mutatja a Didaché buzdítása az I. század végéről, hogy szerdánés pénteken böjtöljenek a keresztények. Ez a magánájtatosságra való buzdítás volt, és sokszázadon át megmaradt; még a szerdai félböjt is az egész középkoron át szokásban volt,aminek nyoma mai napig Európa sok országában a szerdai „tésztás nap”.

A harmadik fajta virrasztás a „vigilia coemeterialis”, a temetői virrasztás. Mivel a keresztényfelfogás szerint a halál csak ideiglenes valami, mely szerint nemcsak a lélek marad meg, hanem a világvége után a test is feltámad, ezért keresztény őseink a halált álomnak, szünetelésnek mondották(dormitio, pausatio, görögül koimésis), a coemeterium, görögül koimétérion tehát alvóhelyet je-lent. Mivel a római törvény szerint a temetkezési helyek sérthetetlenek voltak, a keresztényekis építettek szeretteik sírja fölé sírboltot s így temethették el a vértanúkat. Sírjaikon a halálévfordulóján összejöttek és vigíliával, meg misével ünnepelték a napot.

2. A vigília alkotó elemei. Tertullianusnál megtaláljuk annak leírását, hogyan folyt le egyilyen vigilia: „A gyülekezetben az Űr titkainak ünneplése közben zsoltárokat énekelnek, (szent)írásokat olvasnak föl és kéréseket mondanak.” (11)

A zsoltározás módja ebben a korban csak egyféle volt: felelgető zsoltározás (psalmusresponsorius). A nép cselekvő (aktív) módon kapcsolódott bele ebbe a zsoltározásba. A részvé-telt két mozzanat biztosította: a zsoltár végén mindig azonos záró sorok éneklése. Egyikilyen zárósor máig is használt. „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek.” A másikmozzanat az volt, hogy a zsoltár minden egyes verssora után azonos, mindig ismétlődő refrént (anti-fónát vagy hüpakoét) énekelt a nép. Meglehetős hosszadalmas éneklési mód volt ez, de a cselekvőrészvételt valóban biztosította. Liturgiánkban a Zsinatig már csak csökevények maradtak megebből az éneklési módból (Gyertyaszentelőn és Virágvasárnapon), de a liturgikus megújhodás teljesegészében visszaállította ezt a felelgető zsoltározást: megjelent már az Egyszerű Énekeskönyv(=Graduale simplex). A mise énekeit, úgy ahogyan a liturgikus könyvekben vannak, így vé-gezhetjük ezentúl, hogy az egyszerű és rövid antifónát a nép egyszeri hallásra megjegyezni és énekel-ni tudja, a zsoltárt pedig egy kis kar énekli egy hangon és közérthetően. Mekkora hatással van ez a faj-ta éneklésmód, csak az tudja, aki azt már megélte. Magától értedődik, hogy ez a zsoltározási móda nép nyelvén történik.

A 150 zsoltár az ószövetségi bibliában található. A keresztény ókorban nagyon sokan vol-tak, akik magán–zsoltárokat is szereztek (=psalmus idioticus). Ilyen volt például a II. századmásodik felében Markion, a gnósztikus-eretnekvezér, aki 150 új zsoltárt írt az ószövetségiekhelyett. Igazhitűek is írtak ilyeneket, így Athenogenész, akinek zsoltárai nagyon népszerűek vol-

9

tak. A IV. században ezek nagyrészét eltiltották, mert az eretnekek visszaéltek a lehetőséggel: sajátszerzeményű magán–zsoltáraikon keresztül lopták a hívek lelkébe tévtanaikat. A latin liturgiábancsak egy maradt meg belőlük: a mise Glóriája: „Dicsőség a magasságban Istennek”.

Írásokat is olvastak a vigília alkalmával: ezek a „szent és isteni írások”, azaz az ószövet-ség és újszövetség szent könyvei. Keresztény őseink az ószövetség gyakorlatából vették át a Bibliaolvasását a gyülekezetben. Az apostolok idejében a zsinagógában két olvasmány hangzottel: a Törvényé (Tóra – Mózes öt könyve) és a Prófétáké (ApCsel 13,15). A keresztények termé-szetszerűen ezt a gyakorlatot folytatták, de még Pál apostol életében szokássá vált az ő leveleit is ol-vasni. Az I. század végén természetes és magától értetődő volt, hogy az evangéliumokat is olvas-ták, hiszen a legelső őskeresztény írók már folyamatosan idézik azokat.

A könyörgések az ókeresztény gyülekezet harmadik elemét jelentik. Minden zsoltár után mond-ták azokat. A gyülekezet vezetője, püspök vagy pap saját maga mondta a könyörgést, a hívek,akik a zsoltározás alatt ültek, felálltak vagy bűnbánati napon (péntek) térdeltek. Néhány ilyen, a leg-első időkből származó imádságot bemutatunk.

„Imádkozzunk, hogy Jézus uralkodjék fölöttünk, hogy országunkban szűnjenek meg a háborúk.Szűnjenek meg bennünk a testi vágyakozás kísértései és ha mindez elül, akkor pihenjen meg ki–kiszőlője, fügefája és olajfája alatt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek árnyékán pihenjen meg lel-künk, amely magában helyreállította a békét a testtel és a lélekkel” (Origenész). (12) – Egymásik imafoszlány Cyprianus vértanú-püspöknél található: „Imádkozzatok, hogy a jó Isten méltó-sága beteljesítse a mi vallomásunkat és hogy a világnak ebből a sötétségéből minket dicsőségesen ki-mentsen, így azután bennünket a szeretet és béke kötelékei fonjanak össze. Nem félünk és el-lenállunk az eretnekek és a pogányok kísértéseinek és együtt örvendezünk majd a mennyekországában.” (13) – Bűnbánati imádságot is találunk egy régi papiruszban: „Egyedülvaló ÚrIsten, ki az eget és a földet meg a tengert alkottad, és mindent, ami bennük van, segíts engemet,könyörülj meg rajtam, töröld el bűneimet, ments meg engem a mostani és az eljövendő világban JézusKrisztus, a mi Urunk és Üdvözítőnk által, mert tiéd a hatalom és a dicsőség most és mindörökkönörökké. Ámen.” (14) – Más alkalommal homília után így imádkoztak őseink: „Könyörögve kérjük,mindenható Isten, irgalmasságodat, tégy minket ne csak igéd hallgatójává, hanem annak megvalósító-jává is. Vezesd át lelkünket vizeidnek özönén és pusztítsd el bennünk, aminek pusztulnia kell és teddélővé, aminek a Te ítéleted szerint élőnek kell lennie a mi Urunk Jézus Krisztus és a Szentlélek által,kinek dicsőség légyen mindörökre. Ámen.” (15) – A következő imában a láthatatlan dolgokra irá-nyul figyelmünk: „Bár az Úr Jézus maga tenné a szemünkre kezét és kezdenénk nemcsak aláthatókra nézni, hanem a láthatatlanokra is. Bár nyitná meg Ő szemünket, hogy ne a jelenlevőketnézzük, hanem az eljövendőket. Bár nyitná meg szívünk tekintetét, mellyel Istent látjuk majd a Lélek-ben ugyanazon Urunk Jézus Krisztus által, kinek dicsőség és hatalom légyen mindörökkön örökké.”(16)

3. Az áldozati adományok előkészítése. A vigília után, hosszabb-rövidebb szünettel az áldo-zati adományok elfogadása következett. Ennek legrégibb formája az agapés misékben talál-ható. Felajánlás, adomány-átadás (latinul offertorium vagy offera) volt ez. Abban állt, hogy ahívek összehozták a bort, kenyereket s más felajánlott adományokat. Ezekből kiválasztották a dia-kónusok az áldozathoz szükséges mennyiségű kenyeret és bort. A többi eledelt szeretetlakomaformájában elfogyasztották. Az agapés miséknél az étkezés után következett az eukarisztia. – Mihelytaz agapék megszűntek és önálló szentmisék lettek, azonnal megkezdődött a szoros értelemben vettoffertorium: az áldozati adományok előkészítése. A gyülekezet helyén ott áll az oltár asztala mel-lett egy külön oltár, a felajánlás oltára (prothesis). Sok mindenfélét hoztak a hívek, kenyeretés bort is amulákban (kancsók), azonkívül viaszt, gyapjút, olajat és mindenféle mást.

Az adományok felajánlásának kettős célja volt. Az egyik karitatív, az őskeresztény egyházszeretet (karitász) gyűjtése volt a szegények és a papság részére; a másik cél szakrális: az ószövet-ségi zsenge-áldozatnak mintegy folytatása az újszövetségben. Minden termés zsengéjét,azaz legelső szép termését felajánlották az Istennek. Kévéket az aratás után, a legszebb szőlőfürtöt,gyümölcsöt, madarakat stb. A III. században ez a szokás annyira túlfejlődött, hogy már rendezni kel-lett. Megállapították, hogy mit szabad a püspöknek vagy papnak elfogadnia. Tilos lett másttenni az Isten oltárára, mint mézet vagy tejet, kenyeret és bort. Tilos lett bármily más alkoho-los italt, erjesztett gyümölcsleveket, madarakat vagy bármily más állatot vagy hüvelyes ve-teményeket felajánlani. Csak akkor, amikor frissen termett, lehetett kalászokat, vagy szőlőt hozni és

10

olajat, semmi mást. Ezeket a IV. században rendelték el, amiből látható, hogy azelőtt mi mindenfélétvittek a gyülekezetbe. Amint nőtt a hívek száma, ez lehetetlenné vált. – Az aquileai dóm mozaik pad-lóján 317-ből való ilyen offera-jelenetet láthatunk. A kép közepén az eukarisztia szimbóluma van:kosárkában kenyerek, mellette bor. Kisebb emblémák veszik körül, ezeken emberek látha-tók, amint kezükben ajándékokat visznek: bort, kenyeret, gyümölcsöt, virágot, madarakat. Adómban azon a helyen állhatott a prothesis oltára, mert most is ott van az asztallábak helyéna mélyedés.

4. Az eukarisztikus csúcsimádság. Az áldozati adományok előkészítése után következett azanafora, latinul oblatio az eukarisztiás csúcsimádság vagy főimádság, németül Hochgebet,franciául priére eucharistique, mai nyelven. Ennek első része hálaadás volt, mert Jézus is azutolsó vacsorán „megáldotta hálákat adván” a kenyeret és a bort és átváltoztatta azt testévéés vérévé. Ebbe a hálaadásba ágyazták bele az utolsó vacsora történetének elbeszélését,benne az átváltozás (konszekráció) szavaival, anélkül, hogy azokat bármilyen módon kiemel-ték volna. Az Úrfelmutatás szokása csak a XII. században alakult ki, amikor a hívők bizonyosemberi kíváncsisággal igényelték, hogy az átváltozás csodáját láthassák. Justinos erről az imárólennyit mond: „Az elöljárónak kenyeret hoznak és egy kelyhet, amelyben vízzel kevert bor van.Ezt elfogadja és a mindenség Atyjának a Fiú és Szentlélek neve által dicséretet és magaszta-lást mond és hálaadást. Ha befejezte ezeket az imádságokat és a hálaadást az egész jelenlévő nép he-lyeslőén kiáltja: Ámen. Az ámen héber szó és azt jelenti, így legyen”. (17) – Egy Kr. u. 220-250 körülRómában írt liturgikus mű, az Aposztoliké Paradoszisz, magyarul „Apostoli Hagyomány” ebbőlaz időből közli a legelső eukarisztikus csúcsimádságot:

„Hálát adunk neked Istenünk, szeretett Fiad, Jézus Krisztus által, akit az idők teljében, mint Meg-váltót, Üdvözítőt és akaratodnak követét küldtél el. Ő a te elválaszthatatlan Igéd, aki által mindent al-kottál és kiben neked kedved telt. Az égből Szűz méhébe küldted. Testet öltött és anyai méhében hord-ta Mária azt, aki a Szentlélektől és a Szűztől születve, mint a te fiad mutatkozott. Teljesíteni akartaakaratodat, neked szent népet akart nyerni, ezért szenvedéseiben kitárta karjait, hogy megsza-badítsa a benned hívőket a kínoktól. Önként engedte magát gyötörni, hogy a halál fölé emelkedjék, asátán bilincseit elrepessze, az alvilágra taposson, az igazaknak világosságot gyújtson, határtszabjon és feltámadását nyilvánvalóvá tegye. Mindezen felül kezébe vette a kenyeret, hálátadott neked és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely megtöretik értetek.Hasonlóképpen kezébe vette a kelyhet és mondta: Ez az én vérem, mely kiontatik értetek.Valahányszor ezt teszitek az én emlékezetemet ünnepelitek. – Megemlékeztünk haláláról ésfeltámadásáról és kenyeret és bort ajánlunk fel és hálát adunk neked, hogy méltónak tartottálminket arra, hogy előtted álljunk és teneked szolgáljunk. Egyszersmind kérünk, küldd le Szentlelkedeta szent egyház áldozatára! Váljék az kegyelmedből mindenkinek megszentelésére, és a Szentlé-lekkel való eltelésre, az igazságba vetett hit megerősödésére, hogy dicsérjünk és magasztaljunkfiad, Jézus Krisztus által, aki által tisztelet és dicsőség legyen neked, az Atyának és a Fiúnak, aSzentlélekkel egyetemben most és mindenkoron. Ámen.” (18)

Meg kell jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen eukarisztikus csúcsimádság a három első ke-resztény századból, vannak még mások is és Jungmann már ebben az ősidőben három típus kialaku-lását fedezi fel. Hippolytosé a krisztologiai típus; van emellett a zsinagógás imádságokon is-kolázott típus is, ebben a hálaadás a teremtés tényével kezdődik, az ószövetségi nép kegyes veze-tésével folytatódik, majd áttér azután az újszövetségre és ebben mondja el az utolsó vacsoraszent szavait. Az Izajás próféta látomásánál (6. fej.) hallott háromszoros „Szent, szent,szent...” éneke az utolsó vacsora szavai előtt felcsendül a népnek ajkán. A harmadik típus azután ahellenisztikus bölcselet szókincsével látja el ezt a hálaadó imát és Istent „keletkezésnélküli-nek, kifürkészhetetlennek, kimondhatatlannak, felfoghatatlannak” magasztalja.

5. Áldozás. Az eukarisztikus főimádság után következik a szent áldozás, ennek gerince márHippolytosnál meglelhető. A püspök előkészítő szavakat szól, nyilván imádságot; későbbi forrásokemlítik, hogy a nép közben fejét meghajtva áll. Azután a püspök megtöri a szent kenyeret,tehát ekkor már egészben konszekrálta s az egyes részeket szétosztja, mondván: „Mennyeikenyér Krisztus Jézusban”, mire az áldozó ámennel felel. A papok, ha nincs elég pap, a dia-kónusok, kelyhekből nyújtják a szent vért, mely alkalommal szintén ámennel válaszolnak. A IV.század első felében Jeruzsálemi Szent Cyrill mondja el bővebben az áldoztatást ebben az ősiszentmisében, bizonyos, hogy már a III. században így történt, csak Cyrill mondja el a szokást,

11

hogy az áldozok ekként vették a szent adományokat:„Tedd bal kezedet trónussá a jobb kéz számára, mely a Királyt fogadja majd be, homo-

rítsd tenyeredet, fogadd Krisztus testét, és mondd rá az áment. Azután szenteld meg szeme-idet a szent testtel és azután vedd magadhoz, de ügyelj, hogy semmi le ne hulljon belőle, mertha valami leesnék, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe!” (19)

Ugyancsak Cyrill említi az áldozás utáni hálaadó imát, mely szintén egészen bizonyosanmegvolt már a három első században.

Ha azt kérdezzük, egységes volt-e ez az ősi, egyszerű rítus az első három században, azt kell fe-lelnünk, hogy igen is, meg nem is. Monumentális egyszerűség, tökéletes szabadság és kerete-iben – az egész világon – teljes egység jellemzi. Ferdinánd Probst, a múlt század híres litur-giatörténésze azt írja: Una, sancta, catholica est apostolica liturgia. – Bár kereteiben teljesenegységes, az imákat, énekeket és olvasmányokat szabadon választják. Az imádságokra vagy elő-készülnek, vagy ott rögtönzik. Sem a zsoltárok, sem a szentírási szakaszok, sem külön a papiimádságok nem voltak tehát rögzítve.

A mostani szentmisének előmiséje nem más, mint a vigília csökevénye, viszont a vigília teljesformájában megmaradt a mostani matutinumban, az éjszakai zsolozsmában. Ez a kettő nem volt elkü-lönítve az őskeresztényeknél: a vigília után az áldozat következett. A IV. század végén Etheria a Je-ruzsálem! keresztények életéről azt írja, hogy a vigília hajnalig tart és utána következik a szentmise(oblatio). Ebben az időben teszik át a mise idejét délelőttre, ezért van előmiséje, egy lerövidített vigí-lia. Éjszaka azért megtartják a nagy vigíliát. Egységes volt annyiban, hogy a vázolt keretmindenütt a világon egységes volt. Szent Polykarpos szmirnai püspök (†156) Rómában jár-ván Anicetus pápa (155-166) jelenlétében végezte a szent áldozatot, semmi nehézség, mainyelven szólva, rítuskülönbség nem volt. Ha a keretek tartalmát nézzük, azaz az imádságokszavait, ezek rögtönözöttek voltak, olyanok, mint manap a szentbeszéd: készültek rá, deszabadon adták elő, mint Justinos mondja, „amennyire ki-ki képes erre”.

Egy valami viszont egészen biztos: vannak elemek, melyek az apostolok ideje óta – bárnem a mise dogmatikai lényegéhez tartoznak – már mindig megvoltak s a mai napon ismegvannak a Kelet és a Nyugat minden liturgiájában. Ezek a következők: a püspök, vagy a pap anépet „Dominus vobiscum”–mal, az Úr legyen veletek” ószövetségi áldásformulával köszön-tötte, mire a nép „Et cum spiritu tuo” – „És a te lelkeddel!” felelt, Szent Pál leveleiből vett kíván-sággal. Minden imádság végén volt már záró-doxologia. azaz dicsőítés, mint az idézett szöve-gekből láthattuk. Ezekben szinte mindig benne van az örökkévalóságra való utalás; „in saeculasaeculorum” – „a századoknak századain” keresztül, tehát az örökkévalóságon át tart Istenuralma és az örök élet. Az eukarisztikus imádságot mindenütt dialógussal vezették be:„Sursum corda” – „Fel a szívekkel” és a „Gratias agamus Dominó Deo nostro” felszólítással,melyre a maival azonosan feleltek. Kezdettől fogva megvolt a „Szent, szent, szent...” éneke.

Mindezek csíráját képezték annak a gyönyörű szertartásnak, amely azután a hivő nép épülésére aIV. századtól kezdve színpompásabbá és tartalmasabbá gazdagodott.

II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN

Az első három század viharos, az üldöztetésektől barázdált kora feloldódott a konstantinuszi bé-kének szinte váratlanul jött szabadságában. Immár nem volt többé ok a félelemre, mindin-kább nagyobb tömegek tértek az Egyházba. Szabad volt az istentisztelet és Konstantinusnakés édesanyjának. Szent Helénának hallatlan bőkezűsége folytán a római Birodalom legnagyobbvárosaiban és a Szentföldön gyönyörű, pazar bazilikák épültek. Minden városban szerte a Föld-közi–tenger egész világában szinte varázsütésre emelték a templomokat és ezzel megada-tott a liturgiának az, ami eddig hiányzott: az élettér, a hely, ahol kifejthette önmagát. A hívekbámulatos gyorsasággal szaporodó serege mindig megtöltötte ezeket a szent helyeket; anagy tömeget az istentisztelet méltó fényének emelésében nemcsak a hivatásos énekkarok,a „skálák” segítették, hanem a IV. században még a család körében élő aszkéták és a szent szü-zek, azok, akik Isten tökéletes követésére szentelték életüket s akik mintegy vallásos társula-tokat, askétérion-okat alkottak. Ezek voltak a liturgia kórusának szilárd magva, körülöttük ésáltaluk fejlődött ki a zsolozsma, mert a IV. század folyamán az egykori vigília önálló, külön is-tentiszteletté lett, a szentmise viszont szintén önállóan fejlődött. A klérus is számosabb lett; lektorok,

12

kántorok, akolitusok (gyertyavivők) segítették a papokat és a diakónusokat. Az egykori vigília emléké-re, mint valami csökevény, a tulajdonképpeni áldozati mise elé az „előmise” került, vagy, amint szin-tén nevezték, a katekumenok miséje, mert ebben a korban a hittanulók, akik még nem voltakmegkeresztelve, az áldozati misén nem vehettek részt. Ez az elnevezés.– „hittanulók miséje,előmise” manap már elavult, a II. Vatikáni Zsinat ezért új nevet adott ennek az első miserésznek:az Ige szolgálata, vagy liturgiája. Röviden: „Igeszolgálat”, vagy „Ige-istentisztelet” (LiturgiaVerbi és Liturgia Eucharistica). (20)

Az első három század miséje monumentálisán egyszerű volt, keretei azonosak az egész világon, akeretet megtöltő tartalom azonban szabad. Az aranykorban, mely az első három századra következőhárom századnak ideje, a IV-VI. század, kettős munkát végezett el a szentmise rítusának gaz-dagításában. Az egyik a fejlesztés, a másik a rögzítés, azaz állandó formulák, szövegek ki-alakulása. Politikai történelem szemszögéből a római impérium utolsó századai ezek az idők: 313-tól a milánói béke–rendelet kiadásától 604-ig, Nagy Szent Gergely haláláig, aki mintegy összefoglaló-ja, rendezője az addig kialakult liturgiának az akkor már csak egykori nyugat-római birodalom-ban.

E három századból álló aranykor idején látjuk a szentmise fejlődését; oly elemekkel gazda-godott az őskor egészen egyszerű miséje, amelyek azóta is megvannak. Mit hozott ez a fejlődés, a kö-vetkezőkben vázoljuk rövid vonásokkal.

Négy ünnepélyes felvonulás a misében

Ezek mind Keleten, mind Nyugaton megvannak s a következők: 1. Az ünnepélyes bevonulás,introitus, görögül mikra eiszodosz, a kis bevonulás. – 2. Az olvasmány és az evangélium közöttiének, mely az evangéliumos-könyvet vivő körmenetet kíséri: graduale, a görög prokeimenon. – 3.A felajánlásra az oltárhoz vonuló hivők offertoriumát kísérő ének: az offertorium, megaléeiszodosz görögül, a nagy bevonulás. 4. A hívek felvonulása a szentáldozáskor s az azt kísérő ének: akommunió.

1. A bevonulást a papság végezte, amely ünnepélyesen körülvette püspökét és a bazili-kán keresztül vonult a szentélyhez. Mivel nincs nyomasztóbb valami, mint a teljes csendben történőfelvonulás, magától adódott, hogy ezt a felvonulást énekkel kísérték. Az „előmise” tehát ezentúlmár nem az olvasmányokkal kezdődik, amint nagypéntek liturgiájában ősi archaizmusként mai napigláthatjuk, hanem az introitusszal, a bevonulással mely nevet azután megtartotta az ének is.Rómában az V. század folyamán már biztosan megvan ez a bevonulás és az azt kísérő ének, lehet,hogy I. Coelestinus pápa (422-432) volt „elrendelőjé”. A rendes szokás az volt, hogy zsoltárt éne-keltek, olyat, amely főleg az ünnepeken annak gondolatvilágába beleillett. Kivételképpen más szent-írási szöveg is szerepelt, például karácsonynak napi miséjében ezt énekelték antifóna gya-nánt: „Gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk, hatalmának jelvénye vállán, a nagy ta-nács angyalának fogják nevezni”. Ezt az Izajás jövendöléséből vett antifónát énekelték a 97.Zsoltár egyes versei után, addig amíg a bevonulás és elhelyezkedés tartott. Ebből a zsoltárból a kö-zépkor óta már csak egyetlen vers maradt meg, rendszerint az első, utána mindjárt következik a min-den zsoltárt berekesztő doxologia, záró-dicsőítés, a Gloria Patri, s az antifóna megismétlése. Legtöbb-ször azonban ez az antifóna is a zsoltárból vett, abból, amelyet énekeltek, és ez éppen a legjel-lemzőbb, mintegy az illető miseszövegnek s az ünnepnek, vagy vasárnapnak alapgondolatát csendítimeg (vezérmotívumát). A mai Római misekönyvben olvasható introitusok legnagyobb része már aVIII. században leírt Liber antiphonariusban megtalálható. (21)

2. Az evangéliumhoz való ünnepélyes felvonulás s az azzal kapcsolatos ének (graduale,prokeimenon) valószínűleg a IV. század folyamán keletkezett, s a következőben terjedt el, mint atöbbi is, mindenesetre az V-VI. században már ünnepélyesen megvan Rómában is (az I.Ordo Romanus ugyanis erre a korra mutat vissza). Maga a zsoltárének már régen megvolt,hiszen ez a vigíliának alkotó része volt, és itt, az előmisében csak összezsugorodott csökevény-ként élt tovább minden liturgiában. Responzoriális, felelgető módon énekelték, azaz a nép min-dig csak refrénnel felelt, mialatt a kántor a zsoltár egyes verseit énekelte. Ehhez az olvas-mányok közti zsoltáréneklés-maradványhoz járult az evangélium körmenete. A diakónus ál-dást kért a püspöktől, megcsókolta lábát, s ő így szólt hozzá: „Legyen az Úr szívedben és ajkadon!”Azután levette az oltárról az evangéliumos könyvet; ezek mindig a legdíszesebben írott köny-

13

vek voltak, akárhányszor ezüst vagy arany betűkkel, táblájuk sokszor domborművekkel borítottelefántcsont- vagy ezüstlemez kötésű, vagy díszes selyem- vagy bársonykötés volt: a Krisztus sza-vai iránt való tiszteletből. Ez a tisztelet hozta létre azt a szokást is, hogy ezt a könyvet mindigmegcsókolták; a hívek Keleten most is, ha bemennek a templomba, kérik, hogy láthassák azevangéliumos könyvet és megcsókolják. A diakónus is megcsókolta a könyvet, s a menetfelállott: előtte két szubdiakonus a tömjénezővel, azok előtt két gyertyavivő gyertyákkal és így vonul-nak az ambóhoz, mialatt még a graduálét énekelik. Az olvasás után a püspök és minden körülálló tisz-telettel Krisztus szavai iránt megcsókolják az őt jelképező könyvet.

A graduale voltaképpen annak a zsoltáréneklésnek a csökevénye, amely az ősi vigíliábanaz olvasmányok után történt. A graduale szorosan véve (tehát az allelujáig) egy responsum,azaz felelet az episztolára, egy énekelt elmélkedés a hallottakról. Az utána következő alleluja-versegészen más jellegű és tőle független, ezt mutatja a más tónusú dallam is, de elsősorban a tarta-lom. A graduale hátrafelé tekint, az alleluja-vers pedig előre; az evangéliumra. Az alleluja-versegy evangéliumot előkészítő, ráhangoló, imádságos ének, győzelmi harsona az evangélium olvasásaelőtt. A legtöbb misében megtalálhatjuk ezt a kettős Janus-arcot.

Ez a kettősség nincs meg a bűnbánati időben s a húsvétiban. Ebben az utóbbiban csak alleluja-vers van, ez azonban kettős. A húsvét előtti időben húsvétig pedig elmarad az alleluja–vers, de viszontarchaikusán hosszabb a responzoriális zsoltáréneklés; a graduale után következő éneknek „elnyújtott”,latinul traktus a neve.

3. A harmadik körmenet az offertóriumé. Igaz, hogy a hívek az őskorban is odamentek a pap-sághoz, hogy átadják adományaikat, ez a felvonulás azonban a nagy bazilikákban rendezendővolt, hogy illetlen tolongás ne támadjon. A IV. században már a hatalmas templomhajókban a férfiakés a nők külön voltak, külön a hajadonok, az özvegyek és a gyermekek. Magától értetődő valami volt,hogy ezt az offertórium-járást is énekkel kellett kísérni. Úgy látszik Afrikában kezdődhetett eszokás, Szent Ágoston (22) élete végén ugyanis panaszkodik, hogy azt is szemére hányták, miértkezdte az új szokást, „hogy himnuszokat mondottak a Zsoltárok könyvéből akár az obláció előtt, ez azáldozati mise (= oblatio) előtti felajánlás a nép részéről, akár amikor szétosztották a népnek, amit fel-ajánlottak” (azaz az áldozásnál). Ez az éneklés is responzoriális, felelgető módon történt, azaz a népminden egyes zsoltárversre felelt az azonos refrénnel, az antifónával. Gyönyörű részeket válogat-tak ki, amelyek mind a szentmise áldozati jellegét emelik ki, vagy az ünnep gondolatvilágát hangsú-lyozzák. A verseket azután elhagyták (a XI. század óta) és csak maga az antifóna maradt meg rend-szerint az offertórium-körmenetet kísérő énekből. Az offertórium-körmenet sokhelyütt Európában amai napig megmaradt; mint népi szokás bizonyos esetekben (temetési mise, nászmise, vagy délutániesküvő, mely azt helyettesíti), vagy nagyobb ünnepeken, mint nálunk is, az ilyen esetben az ol-tárt megkerülik, s mivel már az eredeti célt nem tudták, a pap feszületet csókoltat („oltárkerü-lés, offera”).

4. A negyedik felvonulás, az áldoztatásra való járulás. Az oltárhoz menés, visszatérés, ahívek nagy tömege áldozás alatt magától értetődővé tette azt, hogy énekeljenek ezen aktus alatt. Szin-tén már Szent Ágoston tanúja ennek, a fent idézett helyen, de ezen esetben nem ő az első tanú, ha-nem 348 körül Jeruzsálem! Szent Cyrill, aki elmondja, hogy a 33. Zsoltárt szokták énekelni a hí-vek áldozása alatt. Valóban gyönyörűen illik a szentáldozás hangulatához ez a zsoltár: „Isteni dallam-mal hívnak benneteket a szent titkok közösségére, mikor mondják: Ízleljétek meg és lássátok,mily édes az Úr!” (23) Szent Jeromos félévszázaddal később tanúskodik e palesztinai áldozásiénekről, midőn kijelenti, hogy „mindennap mondjuk a mennyei kenyér vétele után: Ízleljétekmeg és lássátok, mily édes az Úr!” (24) A római liturgiának a változatosságot kedvelő szellemébenez az áldozási ének minden misében más–más lett, azonban itt is csak az antifóna maradt meg. A kö-zépkor hatása alatt, midőn igen ritka lett a szentáldozások száma, érthető ez, most azonban, mikor újranagy tömegek áldoznak megint, ezt a zsoltár–antifónát, melynek „communio” a neve, szabad kibőví-teni, ami úgy történik, hogy vagy saját zsoltárával lehet énekelni, váltakoztatva az antifónát a zsol-tár mindenegyes versével, vagy, ha nincsen saját zsoltára a communiónak, mert más a szö-vege, az introitus zsoltárába szabad a communio-antifónát beleszőni. Ezt azért lehet megtenni,mivel a communio zsoltára rendszerint azonos az introituséval. Kivétel az egész Szent Negyvennapideje, mikor is a communio zsoltárai lectio continua-ban vétetnek egymás után, a csütörtök min-dig kimarad, mert e rendezés idején még nem volt mise ezen a napon.

Ez a négy ünnepélyes felvonulás, énekkel kísérve, jelentősen szebbé és szívhez szólóbbá tette

14

az ősegyház egyszerű miserítusát. Szövegeiket szabadon válogatták eleinte e korban; a püspök hatá-rozta meg, mit kell énekelni ezen alkalmakkal. De a korszak végén Nagy Szent Gergely már meghatá-rozza, mit kell és mily dallammal énekelni: nem mintha ő maga válogatott volna mindent ki, Gergelyműködése a rendezés és a végleges megrögzítés volt, mind eme négy ének szövegében ésdallamában, mind pedig az állandó miseénekek (Kyrie, Gloria, Sanctus) rögzítésében. Erről külön kellmég egy-két szót szólnunk.

A római miseliturgia rögzítése

A négy változó mise–ének fejlődését láttuk, három új ének is került azonban a misébe, ame-lyet nem ismert az ősegyház, és ez a Kyrie, a Glória s a Credo éneke, ezek változatlan énekek.

1. A Kyrie éneke az ősi litánia-ének maradványa, amint azt a keleti egyházak énekelték és éneke-lik ma is, szinte végtelen hosszúságban a mise folyamán. E görög énekeket „ekteniának” nevezik,s bár a „litánia” is görög szó, mégis a keleti liturgiák az előbbit használják. A Kyrie eleison „Uram ir-galmazz” ősi emberi kiáltás az istenséghez. Nemcsak a Zsoltárok könyvében fordul elő, hanem apogányok is használták. A Zsoltárok görög Hetvenes fordítása is így adta vissza a hébereredetit: „Eleison me Kyrie” (Zs 6,3), vagy „Kyrie eleison me” (Zs 40,5.11), azaz „Uram irgal-mazz nekem!”. 390 körül Etheria, az aquitaniai zarándoknő Jeruzsálemben tapasztalta ezt azéneklési módot, ahol a diakónus, vagy maga a püspök egyes kéréseket mondott, amire agyermekek (pisinni) kara mindig „Kyrie eleison”-nal válaszolt. Azt is megjegyzi, hogy nálukotthon „Domine miserere”-t felelik, ami ugyanazt jelenti, Tehát a IV. században már megvoltez a könyörgésfajta, az ektenia. Keleten is és legalább is Gallia déli részén, Aquitania-ban.

A Kyrie eleison csupán felelet, nem önálló imádság. Rómában is az V. században ígyvolt, e század végéről meg is maradt a „Deptecatio Domini Gelasii”, Gelasius pápa könyörgé-sének szövege „pro universali ecclesia”, az egyetemes egyházért, melyben a 18 kérésre anép legtöbbször Kyrie eleison-nal felelt, néha latinul (Domine miserere), vagy: „Add megUrunk, add meg!” (25) Nagy Szent Gergely a misében, legalábbis a köznapi misékben lerö-vidítette a puszta Kyrie eleison énekére, melyhez még a „Christe eleison”-t is hozzáfűzte. Még aző idejében azonban nem háromszor, hanem soká énekelték a Kyrie-ket: „Az énekkar az(introitus) antifónáját befejezvén, elkezdi a Kyrie eleison-t, vezetőjük pedig ügyel a főpapra, hogy mi-kor int neki, hogy változtassák meg a könyörgésnek számát”, azaz mikor hagyják abba. (26)Nagyon szép és megragadó imádság ez a Kyrie: azt fejezi ki, hogy a szent és félelmetes titkokünneplése előtt bűnbánatra van szükség, és egyúttal mindenért, amire a keresztény embernek saz Egyháznak szüksége van, a bánattól megtisztult lélekkel könyörög.

2. A Glória = „Dicsőség a magasságban Istennek” – a nagy doxologia, dicsőítő ének már a IV.században megvolt, mint magánzsoltár, amely szinte egyedül maradt meg a Szentíráson kívülírt dicsőítő énekekből. A keleti liturgiában a zsolozsmában van meg a helye, a hajnali istenszolgálaton,melyet görögül orthrosz-nak, szlávul „utrenye”-nék., „hajnalinak” hívnak; ebből a magyar közép-korvégi kódexekben a brevárium éjszakai istentiszteletének (manap matutinumnak) ómagyar„ueternye” neve lett. Rómában a Glória az előmisébe került, mégpedig rögtön a Kyrie után. Mikortörtént ez, biztosan nem lehet tudni: egy teljesen bizonyos, hogy nem Telesphorus pápa (†136) a szerzője, amint a Liber pontiticalis téves közlése alapján sokan vélték. Bizonyos, hogy aLiber Pontificalisnak ez a jelentése 530 körül került bele, akkor tehát már régi szokásnak kellettlennie, annál inkább elhihető, hogy Symmachus pápa (†514) a vasárnapokra és vértanú–ünnepekre is kiterjesztette a Glória használatát, mint a Liber Pont. mondja. Ebből tehát az követke-zik, hogy az V. század folyamán már megvolt Nyugaton ennek a gyönyörű himnusznak a használata,melyet valószínűleg csak Szent Hilarius útján, a IV. században ismertek meg. A római szokásszerint csak a püspöki misében, a pap csupán húsvét napján élt vele, (a püspök és az an-gyal az Apokalypsis hét levele alapján ti. szoros összeköttetésben álló személynek számítottker. őseink szemében), míg az északi országokban már a koraközépkorban szokás volt, hogy a papokis mondották a Glóriát.

3. Mivel még mindig az egész mise fejlődését kísérjük figyelemmel, hitvallásról; latin nyelven: aCredo-ról is kell szólnunk, de mindjárt azzal a fenntartással, hogy Rómába a Credo csak II.Henrik császár kérésére került 1014 körül. Egyébként már régen, még a tárgyalás alatt lévő kor-szakban., a szentmise aranykorában vették be a nicea-konstantinápolyi hitvallást a misébe.

15

Biztos, hogy Konstantinápolyban Timoiheos pátriárka (511-517) vezette be, Nyugaton His-pániában a mozarab liturgiába került, mégpedig ugyanazon helyre, mint Antiokiában, a Paternoster előtt. Ezért valószínűbb, hogy Antiokia volt a szülőhazája a Credo recitálásának, mert a galli-kán típusú liturgiák antiokiai hatás alatt állottak. Hispánia bizánci uralom alatt álló parti város-ai vezették be e szokást és a wizi-gótok megtérése után (586) a Credo is bekerült az egészország által immár követett honi liturgiába. A gallikán liturgia is átvette a Credot, Nagy Károlyvalószínűleg Alkuin tanácsára szintén belevette a misébe, immár a római rítusú misébe, de azevangélium után, hogy ezzel jelezze a hitet az evangélium szavai iránt, másrészt pedig, hogya tulajdonképpeni áldozati mise elé tegyék. (27)

4. A Sanctus („Szent vagy”) ősi éneke már az előző korszak miséjében is megvolt, így mostmár csak az van hátra, hogy a római rítusban mind a változó, mind a változatlan (Kyrie,Gloria, Sanctus énekeknek állandósításáról beszéljünk. Damazus pápa rendelte el a Sanctus-énekét. Ezt a művet Nagy Szent Gergely fejezte be (†604), mint az ősrégi hagyomány állítja, amit akételkedő szkepszis ellen határozottan meg kell védeni. Az első kétely a Liber Antiphonarius kiadó-jától származik, Gaussainville-tól, 1675-ben; a kételyt határozott formában mondta ki F. A.Gewaert 1890-ben (28) szerinte 11. Gergely, vagy III. Gergely érdeme lenne ez a rendező szerep(† 731, ill. 741). Erről szó sem lehet. Joannes diaconus, Nagy Szent Gergely életírója világosanszól római kutatásai alapján és Nagy Szent Gergely szerzőségét állítja. Ezt teljesen megerősíti az ang-liai Egbert, York püspöke, ki 732-ben írja: „A mi tanítónk, a boldogemlékű Gregorius,antifonáriumait és misekönyvét a mi pedagógusunk, boldogemlékű Ágoston által küldötte nekünk”.Ez idő tájt halt meg II. Gergely, tisztára lehetetlen tehát, hogy ne Nagy Szent Gergelyt értette volna,akit különben is megjelölt a Canterbury-i Ágostonnal († 604) való kapcsolata. – Emellett Th.Klauser visszaállította a VIII. századi Gergely-féle Antiphonale azon formáját, amelyHonorius pápa idejében használatos volt, tehát 625-638 között, negyedszázaddal NagySzent Gergely halála után. (29)

5. Az olvasmányok kialakulása is a rögzítés munkájához tartozik. A katakombák egyhá-zában a Szentírást olvasták a vigíliákon, ószövetséget és újszövetséget egyaránt, kivételnélkül minden könyvét. Ez volt az első fázis, az első létezésmódja az olvasásnak: egymásután olvas-ták a bibliai könyveket, ott folytatták a következő együttlétkor, ahol abbahagyták az előző alkalom-mal. Ezt az olvasásmódot lectio continua, folytatólagos olvasás néven ismerjük. AhogyanJustinos mondotta a II. század közepén, addig olvastak, amíg az idő engedte. Mivel a katakombákkorában az egyházi év a vasárnapokból állt, semmiféle ünnep nem volt a húsvéton kívül és; ez is va-sárnapra esett a pünkösddel együtt, ezért nem kellett válogatni, mit olvassanak. Természe-tes, hogy a húsvéti szent ötvennapban Jézus húsvéti misztériumáról, azaz szenvedéséről, halá-láról és föltámadásáról olvastak, bizonyos rögzítések csírában már ekkor is észlelhetők, pl. a húsvétiszent éjjelen az Exodus 14. fejezete az egyiptomi kivonulásról, az Apostolok Cselekedetei és a Já-nos-evangélium a húsvéti időben stb.

A liturgia olvasmányaiban, a misében a második fázis a sorrendben való olvasás, amely-re akkor lett szükség, mikor már ünnepek keletkeztek és szükség volt ebből a célból kiváloga-tott szakaszokra a könyvekből. E szakaszokat görög műszóval perikopának nevezzük. A IV. szá-zad folyamán egyszerre keletkezett a nagyböjt, a húsvéti idő részletei (mennybemenetel ünnepe, ahúsvét és pünkösd hete), karácsony, epifánia stb. Ezen ünnepeken kívül maradt a folytatólagosolvasás, legalább annyiban, hogy a perikopák az egymás után következő fejezetekből vétettek. Ilyensorrendben való olvasás nyoma pl. a pünkösd utáni szentlecke-perikopák rendszere (a VI-XXIV. va-sárnapig, kivéve a XVIII.-at).

A harmadik fázis az olvasmányok módjában a teljes perikopa-rendszer, ez a szabadságotés a változatosságot kedvelő római liturgiában teljességgel érvényesült. Természetesen a püspök je-lölte meg az illető vasárnapon, ünnepen, mily szentlecke és evangélium legyen. Korán megvan-nak a nyomai ennek a rendszernek, már Nagy Szent Leó beszédeiből vissza lehet állítani rész-ben, mily perikopák voltak használatban, ugyanígy kortársánál Krizolog Péternél aRavennában használatos. Nagy Szent Gergely († 604) pápánál már nagyjában a későbbi rómairendszer látható. Azt mondhatjuk, hogy a perikóparendszer Leó és Gergely között, tehát 450-600 közt: már nagyjából Rómában kialakult.

Nagy Szent Gergely liturgiát rendező szerepe véghezvitelének idejében már kettévált a Kelet ésa Nyugat liturgikus csoportja és ettől kezdve már csak a nyugati, főleg a római liturgiát vizsgáljuk. A

16

legkiválóbb és legsajátszerűbb új alkotás az aranykorban:

A római Kánon szerzése

1. Canon actionis a neve ennek a tündöklő stílusú, mély dogmatikai tartalommal, kissé mér-sékelt formában kifejezett műnek, azaz „a mise–cselekmény szabálya”; „actio”-n ugyanis az ál-dozati misét értették. A Canon ősi magva, eredeti rövidségében már a IV. században megtalálható.Egy ismeretlen szerzőjű irat a Supra quae kánon-ima szövegét ismeri 375 körül, mikor azt írja,hogy „a mieink a misében főpapnak” mondják Melkizedeket. (30) – A római kánon legrégibb emlékeaz V. század elejéről való, mégpedig a De sacramentis című műben, amelyet sokan Szent Ambrus-nak tulajdonítottak és ezért Szent Ambrus művei között szokták felsorolni. A legújabb kutatás nagyonvalószínűvé teszi, hogy Szent Ambrus nem lehet a szerzője ennek a műnek, hanem az őt tisztelő ésműveit fel is használó balkáni, nagytekintélyű püspök Nicetas Remesiana főpásztora († 420 körül) aszerzője. (31) Nem Nicetas állította össze ezt a canont, a használatban levőt ismerteti. A kutató,Klaus Gamber, megállapítja, hogy észak-afrikai hatással Rómában alkották meg ezt a csúcs-imádságot. A De sacramentis beszédsorozat a Canonról, négy imádságot szóról-szóra idéz be-lőle Nicetas. Éppen a lényeget, a középponti részt kommentálja. Ezek a következők:

„Kérünk tehát Istenünk” (Quam oblationem), utána rögtön:„A kínszenvedés előtti estén” (Qui pridie a konszekrálással)„Megemlékezünk tehát” (Ergo memores), végül:„Nézd kegyes” (Supra quae kissé eltérő szöveggel). (32)A kánon többi imádsága is tanúságot nyer, mégpedig a római pápák idézéséből, I. Ince például

416–ban írt levelében, I. Bonifác 420 körül írt levelében és I. Celesztin 430 körül írt levelébentanúskodnak ilyen imádságokról, úgy hogy az V. század első három évtizedében már a római kánon-nak ezek az imái megvoltak, jelentéktelen szövegváltozatokkal:

„Könyörögve kérünk tehát” (Te igitur)„Kérünk tehát Istenünk” (Quam oblationem)„A kínszenvedés előtti estén” (Qui pridie)„Megemlékezünk tehát” (Unde et memores)„Nézd kegyes” (Supra quae)„Mély alázattal” (Supplices)„Istenünk te mindezeket” (Per quem haec omnia)„Őáltala” (Per ipsum)A dőlt betűkkel jelölt imádságok azok, amelyekről Nicetas nem szól. Ezekkel az imákkal együtt

szép és egységes imádságos füzért találunk magunk előtt. A prefáció, ez a változó imádság a kánon-nak mintegy „előszava”. A Te igitur-tól a többi imádság 1400 éven át változatlan maradt, így érthető,hogy a Te igitur „T” betűjét kiemelték és festett iniciálét készítettek belőle, a betű alakja magával hoz-ta, hogy hamarosan már csak kereszt lett belőle. Erre a középkor későbbi századaiban ráfestették aMegváltót is, az iniciáléból pedig hamarosan külön, egy egész lapot elfoglaló kép lett, a „ká-non-kép”. – Ha elővesszük misekönyvünket, és a fentközölt nyolc imádságot egybeolvassuk, szép ösz-szefüggést találunk bennük és egybeláncolásukban is. A középpont a Qui pridie (A kínszen-vedése előtti estén) vagyis a konszekráció (átváltozás). Ezzel szervesen kapcsolódik az Unde etmemores („Megemlékezünk tehát”), az un. anamnézis azaz „visszaemlékezés” Jézus halálá-ra és feltámadására, vagyis a megváltás húsvéti misztériumára és megtalálható azonos jelen-tésű tartalommal minden más liturgiában, hiszen valóra váltása az Űr intelmének: „Ezt cselekedjetekaz én emlékezetemre!” Előtte is, utána is a hálaadás ősi gondolatát már mintegy feltételezve, a felaján-lás gondolata, motívuma csendül fel. Két imádság a konszekráció előtt („Könyörögve kérünk” és„Kérünk tehát Istenünk”); két imádság pedig a konszekráció után („Nézd kegyes” és „Mély alá-zattal”). Az egész kánon záradéka két dicsőítés, doxologia: „Istenünk Te mindezeket” és az ünnepé-lyes záró dicsőítés: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd Mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységbenminden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.”

2. A kánonnak ez a tiszteletre méltó ősi tormája azonban már erősen különbözik a régieukarisztikus imáktól és a keleti egyházak anaforáitól. Az ősi kánon azonban még gazdagodástnyert bővítések által, mégpedig az V. század folyamán. Ezek a bővítések a következők: Az első azélőkről való megemlékezés (Memento = „Emlékezzél meg Urunk”). Ez már kétségtelenül meg-

17

volt I. Ince pápa alatt, aki 416-ban írt levelében így ír a mise áldozati részéről: „Először az áldozatiajándékokat fel kell ajánlani, és akkor kell elmondani azoknak a nevét, akik adták, hogy ekként a szenttitkok közepette nevezzük meg őket, nem más imák között, amelyeket előre végzünk el.”

3. A szentek közösségéért való könyörgés („A szentek közösségében” =„Communicantes”) kétségtelenül az V. század alkotása. A szöveg minden bizonnyal még azefezusi zsinat (431) előtti időből való, mert a zsinat hivatalos szövege: „A szent, dicsőséges, Is-tenszülő és mindig Szűz Mária”, míg a Communicantesben ez áll: „A dicsőséges, mindenkor SzűzMária Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak édesanyja”. (33) Ennek az imádságnak az ünnepibetoldásairól csak a VI. században hallunk, Vigilius pápa (538-555): „Amikor húsvétról, vagyUrunk mennybemeneteléről vagy pünkösdről. Vízkeresztről és Istennek szentjeiről ülünk ünnepet,ezeknek a napoknak megfelelő részleteket vetünk közbe és így emlékezünk meg az ünnepről vagyazokról, akiknek születésnapját (= mennyei születésnapját, halálát) ünnepeljük”. (34) Az emberfelveti a kérdést: hátha ez az imádság is éppen olyan csak bizonyos alkalmakkor betoldottvalami volt, mint a Hanc igitur, és ez is belekerült változatlan szöveggel minden misébe?Vigilius pápa levelében azt mondja, hogy apostoli hagyomány a Canon, tehát nagyon régi voltmár az ő korában s így a Communicantesről is biztos, hogy régen előtte már megvolt. Hogy mikor, aztonnan tudhatjuk, hogy a kutatás szerint (35) Nagy Szent Leó pápa legalább is a pünkösdiCommunicantes változó részének szerzője, tehát már előtte meg kellett lennie ezen imádságnak. Azimádság maga semmi egyéb, mint szerves összeköttetés a Mementoval: a földön élő embere-kért imádkozunk, akik a pappal együtt a misét bemutatják, velük együtt a szent ősökhöz, akikszintén egykor részt vettek ebben a cselekményben, Szűz Máriától kezdve és az apostoloktól, egé-szen néhány ókori római pápáig és kiváló, főleg római szentekig.

4. A Memento etiam „Emlékezzél meg Urunk” az elhunyt hívekért való emlékezés aCanonnak rendes és állandó tartozéka csak későn lett. Az I. Hadrianus által Nagy Károlynak kül-dött hivatalos Sacramentarium Gregorianumban nincsen benne, sőt még akad X. századi kódex is,ahol hiányzik. Ennek azonban az a magyarázata, hogy csak akkor mondották, ha köznapokon, vagyhalottakért miséztek és így a Nagy Szent Gergelyhez oly közelálló Paduanum-ban, melyHonorius pápa idejére megy vissza, megvan ezzel a rubrikával –. „Ha vannak halottak, ne-vüket a diakónus olvassa föl és mondja: emlékezzél meg Urunk...” Az öt betoldott ima közülennél látszik leginkább, hogy azért nincs az eredeti Canonban, mert nem mindig használták.Régiségéhez azonban szó sem férhet; talán a legarchaikusabbnak ható darab a Canont al-kotó imádság–füzérek gyöngyeiből. „Akik a hit jelével előttünk távoztak” („Qui nospraecesserunt”), akik minket megelőztek, egyenesen a katakombák frazeológiája: a hit jegyével,szintén őskeresztény kifejezés: a keresztség eltörölhetetlen jegye ez, mely belépőjegy az örök életre. –„A béke álmát alusszák.” – Valóban „alszanak” a halottak, ez a kifejezés az Úr példája nyo-mán (Mt 9,24 „nem halt meg a leányzó, hanem alszik”, ugyanez Lázárról: Jn 11,11), tehát olyhalottakról, akiket nemsokára feltámasztott Jézus, a keresztény halottakról az őskeresztényekrendes szavává vált. Hiszen reményük van a biztos és dicsőséges feltámadásra. Ezért „dormientes,pausantes, koiméthentes”, azaz „alvók” a halottak. A „béke álma”, a „békesség helye” semmiegyéb, mint Krisztus békéje, vagyis Isten színelátása, de nem precíz különbségtétellel. Az,aki meghalt, a feltételezés szerint nem kárhozott el, sorsa tehát: a béke biztos, ezért a „békeálma” az, amelyben van. Ám ugyanez az imádság kéri, hogy Isten „elengedés” által(„indulgeas”!) juttassa el őket az „enyhület, világosság és béke helyére”, azaz a tisztítótűzből az Istenszínelátására. A másvilági tisztulás helye nagyon világos kifejezést nyer már a 202-ben vérta-núhalált halt Perpetua aktájában, semmi okunk, hogy a kánon nem ezt tételezné fel. A leg-nagyobb archaizmus azután az, hogy a halottakért való megemlékezés a konszekráció utánvan, mégpedig ahhoz az imádsághoz kapcsolva, amely a szent áldozatban való szentségi részesedésgyümölcsöző voltát kéri (valahányan csak vesszük szent „Fiadnak szentséges testét és vérét ezenoltár áldozatából részesülve, a mennyei áldás és kegyelem teljessége töltsön el”.). Ezért vana Memento elején az „etiam”, „is” szócska: mi a szentáldozás által bőséges kegyelemben ré-szesülünk, a halottak már nem áldozhatnak, kérjük tehát Istent, tekintsen a „hit jegyére”, akeresztségre s az abban gyökerező többi szentség kegyelmére, melyben a halottak részesültek és ir-galmazzon meg nekik. Az ősiség abból látszik, hogy Egyiptom egyik legrégibb anaforájában, aSerapion-félében (Kr. u. 340 körül) a halottakért való megemlékezés szintén a konszekráció utánvan, mégpedig ott is ugyanily kérelem után és szintén az „is” szócskával kezdődően. (36)

18

5. A római szellemnek a helyes mérték és szimmetria iránti érzéke azután a halottakértvaló megemlékezéshez a Nobis quoque („Nekünk is”) imádságot csatolja. Eredetileg ez azimádság rövidebb volt: csak az apostolokat és vértanúkat említette, s ezért az V.-VI. századfordulóján a Communicantes névjegyzékét kiegészítették itt. Ez az imádság is ősi eredetű, ha nem isvolt benn az eredeti Kánon–szövegben. Az 1928-ban felfedezett egyiptomi IV. századi papyrus-töredékben, mely a Márk-anafora legrégibb emléke, pontosan ilyen imádság van: „Adj az el-hunytak lelkének nyugalmat,... és add, hogy részünk legyen és örökségünk (merida kaikléron echein) a te szent prófétáid, apostolaid és vértanúid társaságában”. (37) Ez a szövegszinte szóról szóra megvan a Nobis quoque latinjában: „Adj kegyesen némi részt és közös-séget szent apostolaiddal és vértanúiddal”, – Az imádság maga az áldozatot bemutató pap-ság esedezése, maga a „bűnös szolgák” ősi keresztény kifejezés. Az örök életre gondolva, aholaz elhunytak elnyerik az Isten boldogító látását, miután valamennyiüknek esedeztek a szent-áldozás bőséges kegyelméért, az áldozatot bemutató papság arra gondol, hogy másoknakprédikálván, kárhozott ne legyen és ezért kéri, hogy „bár meg nem érdemeljük, végtelen ir-galmából mégis” bebocsátást nyerjen társaságukba. Ezt a szellemet akarta fenntarani éshangsúlyozni a szokás a IX. század óta (Amalarius már említi), mikor a Kánont már csende-sen mondták, hogy itt a pap felemeli szavát és hangosan mondja a „Nobis quoquepeccatoribus”-t.

A Communicantes és a Nobis quoque szentjeinek névsorát különösen Symmachus pápa(† 514) bővítette, véglegessé Nagy Szent Gergely († 604) rendezte.

Nem szabad azt gondolni, hogy a Kánonba toldott öt ima talán megzavarta annak rendjét;nem zavarta, hanem gazdagította. Minden erőltetés nélkül tagadhatatlan szimmetriát láthatunk azimádságok füzérében; ezek a konszekráció köré csoportosulnak.

Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése

1. Láttuk már, a vigília milyen volt a katakombák korában. A vigília vagyis éjszakai vir-rasztás rendszerint a misének bevezetése volt: az Isten igéjének olvasása, megmagyarázása,azaz hirdetése (kérügma) és a zsoltárok felelgető éneklése. Utána következett a mise. Az első háromszázad, a katakombák egyháza ilyen embrionális állapotban mutatja a vigíliát, amely azonbanmár akkor is némely esetben egymagában volt, nem következett utána a szentáldozat. Szósem volt arról, hogy mindennap lett volna gyülekezet, vigília, és mise, vagy csupán vigília.

2. Ugyanilyen kezdetleges állapotban az Istendicséret más órái is megvoltak már a kata-kombák idején. A különbség a későbbi „hivatalos” zsolozsma órái és az első három század dicső-séges ideje között az, hogy nem volt kötelező, nem volt megszabva a mértéke: mit és mennyi ide-ig imádkozzak és leginkább az, hogy nem papi imádság volt, hanem Isten egész népének Is-ten-dicsérete. Egyébként teljes szabadság volt ezen a téren, semmiféle szabály nem léte-zett, így pl. a katakombák idején magától értetődő volt, hogy reggel imát mondottak. A legkedvel-tebb reggeli Isten-dicséret a „Dicsőség a magasságban Istennek” (Glória). A keleti egyházbana mai napig a reggeli Isten-dicséretben használják, ennek a neve orthrosz, ugyanezt a nevethasználták már a katakombák idejében is. A régi Egyház nyugati részén, a latin nyelvű római bi-rodalomban ennek a reggeli órának a neve volt matutini, vagy matutinae, amely kiegészítendő alaudes szóval, ami reggeli imádságot, illetve reggeli dicséreteket jelent. Egy zsoltárt mondtakel közösen, vagy egyedül rögtönzött imádságot, nagyon sok szent egyházatya feljegyzései-ben maradt meg ilyen hosszabb–rövidebb imádságnak a szövege. – A nap leáldozta után magá-tól értetődőnek vették, hogy az este beálltakor újra imádkoztak. Ez az esti imádság a nyugatiegyházban a lucernarium nevet viselte, ami lámpagyújtást jelent. A keleti egyház görög nyel-ven epilüchnikon névvel illette, ami ugyanazt jelenti. A keleti egyház a mai napig használja aFósz hilaron (= vidám fényesség) című IV. századi himnuszt. – A napnak egyéb óráit is megszentel-ték. Az egész ókori római birodalomban a városokban az un. „nyilvános órákat” gongütések-kel jelezték. Ezek voltak: Harmadik óra (tertia), a napnak első órája ugyanis a mi reggeli 6óránk, így tehát az említett „nyilvános óra” a mi reggeli 9 óránknak felel meg. Erre az időjelzésre is akatakombák idején, amint a III. század elején Alexandriai Kelemen írja, „némelyek bizonyosmeghatározott órákat szentelnek az imádságra, mint pl. a Harmadik, Hatodik és a Kilencedikórát”. (38) Hangsúlyoznunk kell, hogy ez mind tisztára magánjellegű imádság volt.

19

Ennek az imádságnak az első három század idején már ugyanazok voltak az alkotóelemei, ame-lyek mindvégig megmaradtak: zsoltárok és a szentírásból vett olvasmányok. Keresztény őseink elégsok zsoltárt tudtak betéve, felelgető módon, pedig szinte valamennyit ismerték hallomásból. Méltánírhatta Szent Vazul, a IV. század vége felé: „A zsoltár elűzi a gonosz lelkeket, segítségül hívja azangyalokat, oltalmul szolgál az éjszakai félelmek ellen, a nappali munkákban elpihenés, agyermekeknek biztonság, az ifjúság ékessége, az öregeknek vigasztalása. A zsoltár a kezdőknekkezdet, gyarapodás az előre haladóknak, az egyháznak hangja, vidámmá teszi az ünnepnapokat”. (39)– Nagy Szent Atanáz, Alexandria püspöke kiemeli a zsoltárok elsőbbségét más szentírás fölött:„Minden írásunk, mind az ó– mind az újszövetség Istentől sugalmazott és hasznos tanulság... De aZsoltárok könyve olyan, mint az Istennek tündérkertje, az összes többi könyvnek gyümölcseit magá-ban gyűjti össze”. (40)

3. Az Egyház aranykorában nagy fejlődésbe került az eddigi inkább magánjellegű imádkozás.Nem szabad felejteni, hogy a roppant római birodalom városaiban mindenütt egy-két évtizedleforgása alatt Kr. u. 313 után szinte gomba módra szaporodtak a templomok. Hatalmas ba-zilikák, kisebb templomok épültek ezrével. Az addig tartott szokás szerint csak vasárnap gyü-lekeztek a hívek egybe az Isten Igéjének és az Úr vacsorájának, az eukarisztiának ünneplé-sére. Furcsának tetszett, hogy ezek a szent helyek egész héten át kongjanak az ürességtől, voltak vi-szont már ekkor a IV. században mindenfelé olyanok, férfiak és nők, akik életüket az evangéliumi ta-nácsok szerint rendezték be. Ezek bár általában ebben a korban még családjuk körében ma-radtak, de önként vállalták a házasság nélküli, önmegtartóztató életet. Ezek „Istennek szen-telt” egyéneknek számítottak, akik egymás között szövetségben állottak. Ezt a társulatotaszkétérion-nak nevezték, őket magukat „aszkétá”-nak, azaz „gyakorlók”-nak, mivel az Istennekvaló odaadó életben gyakorolták magukat. Ezek mentek naponta a bazilikákba és a kata-kombák korában már rögzített imádságos órákban zsoltárokkal, szentírás–olvasással, kö-nyörgésekkel dicsérték az Urat. – így a IV. században mindennap megvolt a templomokban– teljesen önkéntes résztvevőkkel – az éjszakai Isten-dicséret, a vigília, azután a reggeli Isten-dicséret, a Harmadik, Hatodik és Kilencedik óra istentisztelete, valamint az esti hóra, amelyetlatinul Vesperae-nek, azaz Estéli imaórának hívtak. Nem kell mondanunk, hogy ezek az ál-landó Isten-dicsérők jópéldájukkal sok más hívőt is magukhoz vonzottak, tekintve, hogy az isten-tisztelet a nép nyelvén folyt és mindenki megérthette.

Megváltozott azonban a zsoltározás módja. A responzoriális, felelgető zsoltározás lassankéntmegszűnt és helyette az jött szokásba, hogy a résztvevők két kórust alkottak és a zsoltárokat versek-ként váltakozva mondották. Ez az un. „antifonális” zsoltározás lehetséges volt akkor, amikora szűkebb körű és állandó részvétel biztosította azt, hogy a zsoltározók tudják a zsoltárokat. Mertegészen szinte a legújabb korig megmaradt a szokás, hogy a 150 zsoltárt megtanulták, Itáliabencés monostoraiban pl. még századunk elején a noviciusok (újoncok) az első évben megtanultákmind a 150 zsoltárt. Ennek a zsoltározási módnak az előnye mellett, hogy szép, zúgó kórusokhangja váltakozott egymással, megvolt viszont az a hátránya, hogy a nagy néptömeg már nemkapcsolódott bele, mint azelőtt az azonos refrén felelgetésével, így megkezdődött már a IV. századbanbizonyos mértékig az Isten népének háttérbe szorulása, a „hallgató” passzív szerepe.

4. A keleti egyházban új elem jutott a zsoltározásba azáltal, hogy költői alkotásokat, himnu-szokat, istendicsérő énekeket is bevezettek az egyes imaórák elején és végén. A himnuszoknak ez afelhasználása, valamint a zsoltározás új módja, a két kórusú éneklés a nyugati egyházba iselkerült. Szent Ambrus, az egykori római prefektus (tartományfőnök), mint Mediolanum (Milano)püspöke vezette be. Kr. u. 385 nagyhetén történt ez, Szent Ágoston jelen volt ennél az esemény-nél: „Isten népe ott őrködött a templomban... Akkor kezdtek himnuszokat és zsoltárokat énekelni a bi-rodalom keleti részeinek szokása szerint, hogy a nép ne unja el magát, azóta a mai napig ígytartják, sokan majdnem már mindenütt a földkerekség egyéb részein is követik ezt”. (41)

5. A VI. században lett kötelezővé a zsolozsma. A régi, családjukban lakó „aszkéták” hama-rosan különváltak és monostorokban, távol családjuktól éltek. A legpontosabban megtartot-ták az imaórákat, amelyek mind tovább tartottak, a nép ellenben ezekben a templomokbankevésbé vehetett részt, mert nagyobbrészt elhagyott helyeken, sivatagokban, hegyekenépültek. Emellett azonban a nagy városokban is maradtak ilyen szerzetesházak, azonbanazok csak a saját maguk templomát látták el az istentisztelet végzésében. Érthető volt tehát,hogy a többi templom részére a zsolozsma végzésére az egyházmegyés papságot kezdték elköte-

20

lezni. Ennek állomásai a következők: 528-ban Justinianus császár megparancsolta, hogy„minden papnak, akit saját temploma részére szenteltek, személyesen kell elvégezni éjjel,reggel és este a zsolozsmákat... Ha ugyanis akárhány laikus saját lelkének üdvösségére aszentegyházakba tódul és a zsoltározás körül buzgónak mutatja magát, mennyire nem he-lyénvaló dolog, ha a klérus tagjai, akiket erre rendeltek, nem töltik be hivatásukat”. (42) Az-előtt enyhébben, de mégis rendelkeztek, ha nem is az egész zsolozsma, hanem legalább a reggeli és azesti zsolozsma elvégzését minden papra kötelezőnek mondották ki. Nyugaton pl. az Agde-i zsinatGalliában 506-ban, Tarragonában, Spanyolországban 516-ban. (43)

6. A IV.-V. század folyamán két új, voltaképp már meglévő célt szolgáló imaóra került a so-rozatba. Az első a Prima (= első óra), ez reggel 6 órakor volt, miután már az éjszakai zsolozsmát és ahajnalit elmondották. Betlehemben látta ezt Cassianus, aki Keleten járva, az ott virágzó szer-zetességet átültette az Egyház nyugati felébe. A reggel imádsága tulajdonképpen a Laudes,mivel ezzel túl korán végeztek, és utána még lefeküdtek a szerzetesek és sokszor a Harma-dik imaóráig aludtak. Ezért tették Első órára (= 6 óra) az új reggeli imát. Mindenesetre min-denfelé elterjedt, az egyházmegyés papok átvették és egészen napjainkig használatban volt,a II. Vatikáni zsinat megszüntette. – Az estéli imádság, az eredeti (Vesperae) a lámpagyújtásimádsága volt, tehát az estének kezdete. Itt nem mondható duplázásnak mint a Prima esetébenaz új imádság, amelyet ugyancsak szerzetesek lefekvés előtt a közös hálóteremben mondottak. Enneka neve Befejező imádság, latinul Completorium. Erről is Cassianus számol be, de a nevét ésvégső elrendezését a nyugati szerzetesség atyjának. Szent Benedeknek köszönhetjük, akiReguláját 529-ben írta meg. (44)

A zsolozsmázás órái azonosak voltak, felépítésük már csak nagyjából, az alkotóelemekműfajukat tekintve azonosak (zsoltár, himnusz, könyörgés, szentírási olvasmány, egyház-atyákból vett olvasmány), de a kiválasztás: melyik zsoltár, milyen bibliai könyvből vett olvasmányt,melyik egyházatyákból vett olvasmányt stb. már sok lehetőséget adott különböző stílusok kifejlődésé-re. Nyugaton kialakult három irányzat (= kurzus, latinul cursus): A szerzetesirányzat (cursusmonasticus), a gallikán irányzat (= cursus Gallicanus), a mai Észak-Itália, Franciaország,Spanyolország, és Anglia területén, végül a római irányzat (= cursus Romanus), amely Ró-mában és Róma környékén dívott, de hivatva volt arra, hogy meghódítsa az Egyház túlnyo-mó részét.

Az istentisztelet szentségei

1. A legelső kezdettől fogva egyre világosabban bontakoznak ki a szakramentumok, magyarula szentségek. Az Egyház meggyőződése szerint ezek Krisztus által rendelt szent jelek, amelyek azember különböző lelki szükségleteinek kielégítésére és beteljesítésére szolgálnak. Hét ilyen ke-gyelmi forrást nyitott meg Jézus. A bibliából világosan csak háromnak a krisztusi rendelő szavaittaláljuk meg, a keresztségét, az eukarisztiáét és a bűnbánat szentségét. Nekünk most feladatunk az,hogy nagy vonásokban bemutassuk, hogyan gyakorolta Egyházunk a legrégibb időktől kezdve li-turgiája által az emberek megszentelését a szakramentumok által.

2. Az eukarisztiáról már hosszasan szóltunk, mint áldozatról és mint szentségről. Most csak azeukarisztia harmadik valóságát vizsgáljuk: azt, hogy az eukarisztia lényegéhez tartozik. Krisz-tus szentségi jelenléte. A szentostyában és a borban Krisztus testét és vérét vesszük ma-gunkhoz. Ez pontosan azt jelenti, hogy Krisztus az eukarisztiában jelen van, és ezért a megőrzött euka-risztiának is imádás jár, isteni tisztelet, nemcsak a vétel pillanatában. Biztos, hogy keresztény őseinkaz eukarisztiában magát Krisztust személyesen (= substantialiter), és valósággal (realiter) láttákbenne.

1952-ben találtak Rómában egy régi ház romjai alatt egy feliratot. A felirat pontosan el-árulja keletkezésének időpontját, és ez a Kr. u. 78. év. A felírásos szöveg tagolását és megfej-tését Ezió Cannata archeológus végezte el. A felírásos emléknek ez a szövege: „Vettem aKenyeret a világosságban, Krisztust fogadtam magamba április 30-án Commodus és Priscuskonzulsága idején” (vagyis a 78-ik évben). A Kenyér nyilvánvalóan az eukarisztikus Kenyér.Ezt a Kenyeret „a világosságban” vette magához. A világosság, megvilágítás a keresztségnek rejt-jeles neve az első századokban (Fótiszma görögül). (45)

Kr. u. 107-től kezdve nagyon világosan fejezi ki Krisztus valóságos jelenlétét Ignatios, Antiokia

21

püspöke, amikor megbilincselve Rómába vitték, hogy ott vértanúhalált haljon. A szmirnai ke-resztényeknek ezt írja a keresztények hitéről: „Azt vallják, hogy az eukarisztia a mi Üdvözítőnk-nek, Jézus Krisztusnak teste, mely a mi vétkeinkért szenvedett és a mennyei Atya jóságában feltá-masztott.” (46) Erről a kenyérről írta az aggastyán püspök Rómába az őt már váró keresztényeknek:„Nem gyönyörködöm romlandó táplálékban, sem ennek a világnak élvezeteiben. Isten ke-nyerét akarom, amely Jézus Krisztusnak teste és romolhatatlan.” (47)

Kr. u. 155 körül teljes világossággal vallja a már említett Justinos az őskeresztények hitét, ezmintegy az eukarisztikus hit Magna Chartája, ahogyan a császárnak próbálta megmagyaráz-ni: „Ezt az eledelt nálunk hálaadásnak (= eucharistia) nevezik. Senki másnak sem szabadebben részesedni, csak annak, aki hiszi, hogy igaz, amit tanítunk és a bűnök bocsánatára rendelt szentfürdőben részesedik és úgy él, ahogy Krisztus meghagyta nekünk, mert nem vesszük magunkhoz,mint közönséges kenyeret és közönséges italt: azt az eledelt, amely a Jézustól származó igeimádságára eukarisztiává lett. Ugyanannak a Jézusnak, aki testet öltött, ez teste és vére, er-re tanítottak minket. Az apostolok ugyanis azokban a könyvekben, amelyeket evangéliumnakneveznek így írták meg és ránk hagyták a nekik adott parancsot.” (48)

Még egy sírfeliratban is megvan az eukarisztia hitvallása rejtjeles nyelven. A kisázsiaiHierapolis püspöke, Aberkiosz szerezte önmagának. Kr. u. 216-ban vésték a követ. Az euka-risztiára vonatkozó rész ez:

„Mindenütt hit vezetett és ott állt készen az Étel,Mindenütt friss forrás hala várt rám, tiszta egészen.Szent az a Szűz, aki fogta s ajándékul nekem adta,Jó bora jó italát kenyerével asztalom hordta.” (49)

Az imádás mozzanata kezdettől fogva öntudatos volt. Például idézzük Jeruzsálemi Cyrillt:„mélyen meghajolva az imádás és a tisztelet jeléül járuljatok a Vér poharához!” (50) SzentÁgoston pedig így nyilatkozott: „A földről való a test és Mária testéből nyerte azt és mert ugyanebbena testben járt itt a földön és ugyanazt a testet nekünk ételnek adta üdvösségünkre, ezért senki sem esziezt a testet, ha csak előbb nem imádta azt.” (51) – Meg kell azonban mondanunk, hogy az eddi-gi kutatás nem talált adatot arra, hogy a misén kívül a betegek esetleges áldoztatására min-dig eltett eukarisztiát felkeresték volna, hogy imádják. Nem mintha azt hitték volna, hogycsak a vétel pillanatában van jelen. Alexandriai Cyrill egyenesen megcáfolja némely hivőnek avéleményét, aki azt állítja, hogy „semmit sem használ már az ember megszentelésére”. A szent egy-háztanító kijelenti, „nincsen eszük azoknak, akik ilyet mondanak, mert nem lesz mássá Krisztus ésnem változik meg az ő szent teste”. (52) – Az, ami hiányzik az első évezredből, mindössze az, hogyeddigi adataink szerint nem volt szokás a szentséglátogatás. Ugyanígy nem volt szentségi ájta-tosság, szentségi körmenet, áldás, szóval az eukarisztia misén kívüli tisztelete nem volt mégszokásban.

3. A keresztségnek liturgiáját nagyon jól ismerjük a szentíráson kívül is a legrégibb ke-resztény iratokból. A legelső szentíráson kívüli keresztény könyv, a Didaché pontosan leírja a ke-resztség föladását: „Így keresztelkedjetek: az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében élővízzel, ha ellenben nincsen élő víz, más vízzel keresztelj, ha nem tudsz hidegben, akkor melegben. Hamind a kettő hiányzik, onts háromszor vizet a fejére az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek ne-vében. A keresztség előtt böjtöljön az is, aki keresztel és akit megkeresztelnek és mások is, habírják. Annak, aki megkeresztelkedik, hagyd meg, hogy böjtöljön egy vagy két nappal már előző-leg.” (53) Hamarosan körülvették a keresztséget jelképes szertartásokkal. Az apostoli időkben en-nek a szentségnek a kiszolgáltatása a lehető legegyszerűbb volt: vízbe merítették vagy leöntöt-ték vízzel és mondották a Jézus által megállapított szavakat. A bűnök bocsánatára jelképkénthasznált rituális lemosás különben sem volt ismeretlen a Krisztus előtti zsidóknál, különösen pe-dig a Chirbet Qumrani zsidó szektában sem. – Lehetséges, hogy már az apostoli korban voltkézfeltétel is a keresztséggel kapcsolatban, amint erre a héber levélből következtetnek. A kereszt-ségi oktatásokban a zsinagóga szokása szerint sokszor kísérte a könyörgést kézfeltétel. (54)A II. században a keresztséget leírja Justinos: „A hivők mindnyájan böjtölnek és imádkoznak ésutána lemossák őket vízben, a Szentháromság említése is megvan. A hitet is megvallja a lemosásalkalmával a keresztelendő, utána következik a mise, amelyben azt, aki hitt és hozzánk csatla-kozott, a testvérek közösségébe vezetik és ott ő is kap az eukarisztiából.” (55) Bővebb rítust találunkmár a II. század vége felé. Az afrikai keresztények között Karthágóból tanúskodik

22

Tertulliánus, hogy a megkereszteltet olajjal is felkenik, a keresztelésnél pedig mézzel édesí-tett tejet is adnak neki és ezzel szóról szóra valóra váltották azt, amit Péter apostol írt képle-tesen metaforával: „Kívánkozzatok a szellemi hamisítatlan tej után, akár az újszülött kisde-dek!” (56)

A III. században kifejlődött a katekumenátus intézménye. „Katekumen”-nek, azaz hittanuló-nak nevezték azt, aki meg akart keresztelkedni. Kellettek érte kezességet vállaló emberek, akik beve-zették őt a kereszténységbe, betegeket látogattak vele, nélkülözőket segítették, minden perverz be-szédtől való tartózkodásra oktatták, istendicséret mondására tanították, megvetették a kevélységet ésalázatosságra törekedtek. (57) A IV. és V. század folyamán nagyon kifejlődött és tetőfokát érte el akatekumenátus intézménye. Már katekumen volt az, aki „odaadta a nevét”, vagyis beiratko-zott a keresztségre várakozók közé. Ez volt az első osztály. A második osztályba tartoztakazok, akiket „választottaknak”, Keleten „megvilágosítandóknak” neveztek. Ezek abban azévben felvették húsvét szent éjszakáján, a vigíliák vigíliáján” a keresztséget. Ezek minden-nap megjelentek az este mondott miséken és ott résztvettek az igehirdetés liturgiáján, amelyépp ezért kapta, a „katekumenek miséje” nevet. Őket mindenről megtanították ezeken a misékenés külön oktatásokon is, de a szentségekről nem szóltak nekik semmit. Magát a szentmisét, annak ál-dozati részét: sem ismerték, mert előtte el kellett hagyniuk a gyülekezetet. Szükség volt tehát aharmadik osztályra is, a „megvilágosítottak” osztályára. A húsvét utáni hét minden napjánrésztvettek a misén– és akkor elmagyarázták, milyen szent titkokban részesültek a nagy éj-szakán. Ezek az oktatások voltak a titkokba bevezető, azokat feltáró (= misztagogikus) tanítá-sok. Ilyeneket olvashatunk Jeruzsálemi Cyrillnél a 348. évből; a IV. század végéről Szent Amb-rusnál (De mysteriis) és Nicetasnál is (De Sacramentis). – A választottak, avagy a „megfele-lők” (= competentes) amint mondottuk, a nagyböjt folyamán külön oktatásban részesültek.Vizsgálatot is tartottak több alkalommal (= scrutinium) az említett Etheria spanyolországi zarán-doknő Kr. u. 390 körül így írja le a scrutiniumban a püspök kérdéseit: Jó életet él-e, szüleivel jól bá-nik, vajon nem iszákos-e vagy gőgös, és az egyes vétkeket, amelyek súlyosabbak, kutassa ki és halátja, hegy feddhetetlen mindenben, amiről megkérdezte a jelenlévő tanúkat, sajátkezűleg jegyezzefel a nevét. Ha ellenben valamiben vétkesnek találják, akkor küldje őt ki és mondja, javuljon meg ésha majd megjavul, akkor részesülhet a szent fürdőben. (58) Ezeknél a vizsgálatoknál egyúttalexorcizmust, a gonosz lélek távoltartására szolgáló könyörgést is végeztek. Megjelölték hom-lokát a kereszt jelével és ezzel mintegy birtokba vették Krisztus részére és a pap kezét is föl-tette reájuk. Ünnepélyes szertartás volt a hitvallás és az „evangéliumi törvény” (= Miatyánk)átadása. Ezeket senkinek nem volt szabad leírni, a püspök a mise első részében, az Ige-liturgiájábanmondotta el és a katakumeneknek meg kellett tanulni, senkivel nem volt szabad közölni. Ez a rítus arómai liturgiában a nagyböjt IV. vasárnapja után szerdán történt. A „redditio”, vagyis ennek akét titkos szövegnek „visszaadása” nagyszombat reggelén történt, akkor mindegyikkatakumen külön-külön elmondotta azokat.

A keresztség maga a húsvéti vigílián, azaz a vasárnapra virradó szent húsvét éjjelén történt meg.A katakombák idején lehetőleg folyóvízben vagy mély medencében teljes alámerítéssel történt. Azaranykorban néhol látni lehet – némely egészen régi bazilikában megvannak az ilyen ke-resztkutak, medencék –, hogy akkor a medence már sekély volt, kb. térdig ért, és így keresz-telték meg, hogy bőségesen a fejére öntötték a keresztvizet, amelyet előbb egy könyörgéssel meg-szenteltek.

4. A bérmálás kiszolgáltatása. A bérmálás kiszolgáltatása a katakombák idején mindjárt akeresztség után következett. Első leírása nagyon rövidnek és egyszerűnek mutatja. A már említettparadosis. Apostoli hagyomány 220-250 között így mondja el: „A püspök kezét reájuk helyeziés segítségül hívja az Istent, mondván: Uram, Istenem, méltóvá tetted őket, hogy elnyerjék a bűnökbocsánatát a Szentlélek újjászületésének fürdője által, az Anyaszentegyházban most és mindörökkönörökké. Utána szentelt olajat önt kezével fejükre és ezt mondja: felkenlek téged szent olajjal amindenható Atyaúristen és Krisztus Jézus és a Szentlélek nevében. És megjelölve homloku-kat csókolja meg őket és mondja: az Úr legyen veled, és akit megjelöltek mondja: És a te lelkeddel. Ésígy tegyen mindegyikkel.” Ugyanezeket az elemeket megtaláljuk a III. században mindenütt.(59) Amint látjuk, egészen rövid volt a bérmálás az első négy században. De mivel Nyugaton az V.-VI. század folyamán a bérmálás elszakadt a keresztség szentségétől és külön szolgáltatták ki, abérmálás túlságosan rövidnek mutatkozott. Ezért ebben az időben lassanként kibővült. A X. szá-

23

zadban már megvolt ez a bővített bérmálási rítus. A Szentlelket segítségül hívó imádságotdramatizálták: Könyörgést mondott a püspök a Szentlélekhez és utána így folytatta: „A böl-csesség és az értelem Lelkét” és rázúgta mindenki: Ámen. – „A Tanács és az Erősség Lelkét” min-denki áment mondott. – „A tudomány és a jámborság Lelkét” – Ámen volt újra a felelet. Ne-gyedszer a püspök mondotta: „Töltsd el őket a te félelmed Lelkével és jelöld meg őket Krisztus ke-resztjének jelével, kegyesen az örök életre” – amire újra ámennel felelt mindenki. Az erre következőbérmálás egyénenként történt, s elég hosszúvá tette a szentség kiszolgáltatását, mivel sokan bérmál-koztak, több helyről gyűltek ugyanis össze. A bérmálás kiszolgáltatásának a végén viszont kerekhálaadást szerkesztettek: „íme így áldják meg azt az embert, mindenkit, aki féli az Urat.”Utána ünnepélyes áldásban részesítette őket. Némi bővítéssel ez volt a bérmálás liturgiája egészena II. Vatikáni Zsinat megújító tevékenységéig. (60)

5. A bűnbánat szentségének liturgiája. A bűnbánat liturgiájáról beszélhetünk a keresztény ókorban:katakombák idején és az aranykorban egyaránt. Mert kétségtelen, hogy magángyónás volt ebben azidőben is, de egyáltalán nem abban az arányban, elterjedettségben, mint most, a nyilvános bűn-bánat viszont annál inkább kifejlődött. Ilyet elsősorban a fő bűnökért kellett elvégezni, ezek a hitta-gadás, a szándékos gyilkosság, és a botrányos házasságtörés. Az ilyeneknek vétkükért ve-zekelni kellett, mai nyelven mondva az „elégtételt” előre kellett elvégezni. Tertulliánus mondjael, milyen volt ez a vezeklés: „Fegyelem ez, az embernek lékeli borulnia és meg kell aláznia ma-gát... Rendelkezik a ruházatról és az élelemről is: Zsákban kell járni, hamut kell szórni fejére, testétszennyesen hagyni, lelkét bánatossá tenni annak az: embernek, aki vetkezett. Leginkábbpedig böjtökkel kell táplálni a: könyörgéseket, sóhajtozni, könnyezni és nyögni, éjjel és nap-pal az Úrhoz a te Istenedhez, a presbiterek előtt letérdelni. Istennek: kedves embereinek tér-dét átkulcsolni, minden hittestvérnek lelkére kötni, hogy könyörögjenek érette. – Az arany-korban egészen hasonló még a vezeklés, Szent Ambrus mondja el, a bűnös reménykedjék a bo-csánatban, esedezzék érte könnyeivel, esedezzék sóhajaival, esedezzék az egész nép könnyei által, kö-nyörögjön, hogy megbocsássanak neki és midőn másodszor és harmadszor elhalasztják visszafoga-dását, gondolja azt, hogy lanyhán könyörgött és növelje sírását.” (61)

A feloldozás nyilvánosan történt Rómában a IV. századtól kezdve Nagycsütörtökön, ha-sonlóképpen Afrikában; Mediolanumban (Milano) azonban Nagypénteken. A bűnbánók, akik ve-zeklésüket már elvégezték, megjelentek a templomban. A diakónus felszólította, őket, hogy bo-ruljanak a földre és kérte a püspököt: „Apostoli főpap, állíts vissza bennük mindent, ami bennük azördög rombolása következtében elromlott és könyörgéseidnek érdemével az isteni kiengeszte-lődés kegyelme által tedd az embert Istennek közelébe!” – A püspök ezután intette őket, hogyamit bűnbánatukkal eltöröltek, azt ismételt bűnözéssel ne vonják újra magukra. Az egész nép kö-nyörgő litániát mondott a bűnösökért. A főpap azután fölment az ambóra, a bűnbánók mindannyianletérdeltek előtte, a diakónus kijelentette: „Imádkozzatok bűnbánók földreborulva, várjátok, hogy azisteni irgalmasság a főpap szolgálata által kiengeszteljen titeket!” A püspök ezután az ambóról többimádságot mondott, amelyekkel Isten bocsánatáért esedezett. Közben a presbiterek a főpapnevében a bűnbánók fejére helyezték kezüket. A püspök befejezte imáját, a diakónus így szólt afeloldozottakhoz: „Keljetek fel a földről: kiengesztelést nyertetek az Úrtól.” (62)

6. A betegek kenete, régebbi neve szerint „utolsó” kenet, ősiségét sokszor kétségbe vonták.Elég rámutatnunk arra, hogy Szent Jakab apostol levele is említi: „Beteg valaki köztetek? Hí-vassa az Egyház papjait. Imádkozzanak fölötte és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitbőlfakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Űr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatotnyer.” (63) Az Újszövetségnek ezt a levelét a Kr. u. első században írták. 1963–ban találtak Jeruzsá-lemben a régiségvásáron egy rézlemezt (60x24 mm). Ezen a kis lemezen első századi héber be-tűkkel a betegek kenetének a rítusát írta le egy Datenozan nevű presbiter, aki nyilvánvalóan zsidó-keresztény volt. Az olajat meg–hintés formájában alkalmazzák a betegre, a szöveg kétségnélkül Szent Jakab levelét idézi. Az imádság szövege elmondja, hogy Isten adja meg a be-tegnek a gyógyulást és bocsássa meg bűneit. (64) Rítusáról ugyancsak a már többször idézettParadosis ír 220-250 között. Ha valaki olajat ajánl föl (a miséhez, a pap) hasonló módon ad-jon hálát mondván: „Szenteld meg ezt az olajat, Isten, adj egészséget, akik élnek vele éshasználják, evvel kented fel a királyokat, főpapokat és prófétákat.” Ez maga még nem mondja, hogyszentségről van szó, de minden bizonnyal a betegek szentségének kenete rejlik benne: A megáldja ésa betegek egészséget várnak tőle. A régi pontifikálékban, főpapi szerkönyvekben a mai napig ezt a

24

szöveget („királyokat, főpapokat és prófétákat”) a betegek kenetének olaja megszentelésénél talál-juk meg, ami azt mutatja, hogy nyilvánvalóan a paradosisban is erről volt szó. (65) – Keleten, Egyip-tomban 340 körül Serapion, Thmuis püspöke szerkönyvében írja ezt az áldást a betegek olajá-nak imádságában: „Könyörgünk, hogy gyógyító erődet bocsásd az egekből erre az olajra, hogy akikezzel a teremtménnyel megkenetnek és azokat elnyerik, legyen nekik minden kór és minden betegségelűzésére, szolgáljon minden gonosz lélek ellenszeréül... és legyen nekik jó kegyelemmé, bűneik bo-csánatává, az élet és az üdvösség gyógyszerévé, a testnek és .a léleknek egészségére ésépségére váljék”. (66)

Ezek és még más tanúi vannak, hogy az első négy században használatban volt a bete-gek kenete. Senki sem vonja kétségbe a következő tanút: L Ince pápát. 416-ban írt Decentiushoz,és világosan elmondta neki a betegek kenetéről szóló egyházi tanítást. „Az, amit Szent Jakab levelé-ben írt: Beteg valaki közületek... a beteg hívekről értendő, a krizma szent olajával kell őket megkenni,amelyet a püspök szentelt meg, de a presbiterekről (papokról) mondotta ezt, mert a püspökök mássalvannak elfoglalva, és ezért nem tudnak minden beteghez maguk menni... Ez a kenet egy faj-tája a szentségnek... (és ezért írta ezeket I. Ince), hogy a te egyházad a rómainak a szokását,amelytől eredetét nyerte, meg tudja őrizni és tartani.” (67)

A rítusnak kifejezett szövegét eddig még csak a VII. században írott, Hispániából valóMozarab liturgikus könyvben találhattuk meg. (68) A pap a betegnek homlokát keni meg ke-reszt alakban, a kenést követő imádságban imádkozik a mi Urunk Jézus Krisztus Üdvözítőnkhöz,hogy a beteg, akit betegsége a halál felé hajt és erőinek gyengülése a halálba hajlít, „annak váljék aszent olajnak ez a kenete a jelen betegség elűzésére és bűneinek áhított bocsánatára”. – A VIII.századtól kezdve nagyon sok liturgikus forrást találunk már. Ennek a rítusnak tanulmányozá-sa A. Chavasse érdeme. Megállapította, hogy sok eltérés és sokféleség van Nyugaton a rí-tusokban. (69) – Nem szabad azonban feledni, hogy a régi római liturgia teljesen világosanfeltételezi a betegek kenetének szentségét. Nem találunk semmit róla a legrégibb római litur-gikus könyvben, a Leoniánumban, de ennek kódexe meg van csonkítva. Nagy Szent GergelySacramentáriumában megtalálunk egy beteglátogatási rendtartást, (70) ez két imádságot tar-talmaz, egyikük megvan a mai napig a római rituáléban. Hasonló van a Gelasianumban is,amely szintén mutatja azt, hogy a beteget ellátták. (71)

A keleti liturgiákban nagyon hosszadalmas a betegek kenetének föladása. A szentségek neve „azimádság olaja” (euchelaion). A bizánci liturgia szerint kiszolgáltathatja több pap is, hét presbiter. Azelső pap áldja meg ott a betegnél az olajat, amelyet használni fognak. A Szentháromság segít-ségül hívása után a bűnbánati zsoltárt, az 50. Miserere, mondják el, azután énekben segítségül hívjákJézus Krisztust és a szenteket. Azután olvasmány következik Szent Jakab leveléből erről a szentségről,majd az evangéliumot olvassák az irgalmas szamaritánusról. Utána mondják el a szentségi imádságotés a presbiterek megkenik a beteget. (72)

7. Az egyházi rend szentsége három fokozatból áll, A püspök, a presbiter (áldozó pap) ésa diakónus személyének felszenteléséből. Mind a háromnak a szentírás alapján a kézfeltétel a lé-nyeges cselekménye. A kísérő imádságot, amely meghatározza, mit jelentsen ez a kézföltétel(forma) az Egyház határozza meg és eléggé meg is változtatta azokat a szavakat, mondato-kat, amelyek a cselekményt kísérő imákat képezik. A legrégibb emléke a hármas szentelési rítusnakmegint csak 220-250 között Rómában írt Paradosis, az Apostoli Hagyomány, amelyetHippolytosnak tulajdonítottak. Mind a három rendnek a szentelése rendkívül egyszerű a III.század elején. A diakónusoknak egyedül a püspök végzi el a kézrátételt, mert „nem papság-ra, hanem a püspök szolgálatára” rendeli. A papnak a felszentelésére a püspök illetékes, „ő teszia leendő pap fejére a kezét, és együtt érintik a papok is”. A püspök szentelésénél valamennyi jelen-lévő püspök „tegye a szentelendőre a kezét és a papság álljon nyugalomban”. Mindez teljesen csend-ben történt, utána felszólították a népet, hogy imádkozzék a szentelendőkért: „Mindnyájan azon-ban maradjanak csendben, és szívükben imádkozzanak csak a Lélek leszállása miatt”. A kéz-rátétel meghatározása ilyen célból történt, vagyis a „forma” mind a három rendnél egy imád-ság, amelyet a püspök mond. Mind a három imádság más szövegű, és kérő lármában, könyörgésalakjában mondja el, hogy mi legyen az illetőből. A püspök szentelésénél pl. ezt mondotta a többipüspök nevében is az arra fölkért püspök: „Isten, Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyjaés minden vigasztalásnak Istene, ki a magasságban lakozol és az alázatosokra tekintesz, Temindeneket ismersz, mielőtt megszülettek volna. Te szabtad meg a határokat az Egyházban kegyel-

25

mednek igéjével, kezdetben előre meghatároztad Ábrahám igazainak nemzetét, vezetőket és főpapokatállítottál és szent helyedet nem hagytad szolgálat nélkül. A világ kezdete óta úgy tetszett ne-ked, hogy hirdessenek téged azokban, akiket kiválasztottál. Most áraszd reájuk azt az erőt, amelybenned van. A vezérlet lelkét, amelyet szeretett fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, amit ő a szent apos-toloknak adományozott, akik megalakították az Egyházat mindenik helyen, a Te megszente-lésedet, nevednek dicsőségére és véget nem érő dicséretére. Add meg, a szívnek az ismerője, Atyánk,ennek a te szolgádnak, akit kiválasztottál püspökségre, hogy legeltesse szent nyájadat és apapság vezetését neked fölajánlja, hogy gáncs nélkül szolgáljon éjjel és nappal, szüntelenülengesztelje orcádat és Egyházadnak szent adományait fölajánlja...” (73) – Ez a három felszen-telő imádság, a későbbi római liturgiában semmiféle nyomot nem hagyott. A püspökszentelésszentelési imája azonban 1968-ban a három nagyobb rend új szentelési rítusába került be.(74) – A Paradosis után a tiszta római liturgiában teljesen más szövegek kerültek a liturgiába.Új mozzanat volt a szentelendőknek a bemutatása: a szentelő püspök felszólította, hogy ha valaki-nek kifogása van a szentelendők ellen, álljon elő és mondja meg. A szentelő imádságok megvannak ahárom nagy ősi római Sacramentariumban (Leonianum, Gregorianum, Gelasianum). (75)

8. A házasság szentségét maguk a házasulandók szolgáltatják ki egymásnak. Ezt a köl-csönös szentségkiszolgáltatást azonban nagyon korán egy szentelmény keretébe ágyaztákbele. A szentelmény az Egyháznak az áldása, miután hivatalosan tudomásul vette a házas-ság megkötését. Hogy mikor kezdődött ez az áldás, pontosan nem tudjuk, nevezetesen az apostolikorra vonatkozóan. Valószínűleg akkor is úgy volt, mint a II.-III. században. Tudta minden keresztényaz Egyház első éveitől kezdve, hogy a házasság felbonthatatlan kötelék, a házasságot azonbanminden bizonnyal a szokásos polgári, társadalmi módon kötötték, így pl. a zsidó-keresztények használhatták a Tóbiás könyvében leírt szertartást, amikor a leány atyja, gyermekekezét a vőlegény kezébe tette és ezt mondotta: „Legyen veletek Ábrahám Istene, Izsák Iste-ne, meg Jákob Istene, ő kössön össze benneteket, teljesítse áldását rajtatok.” (76) Azután elkészítet-ték a házasságlevelei és lakomáztak. A görög és római környezetben biztosra vehetjük, hogyházasságkötésnél megvolt a gyűrűcsere, a csókadás, a közös lepényevés (confarreatio) isme-retes volt a kézfogás is. A menyasszony fejére piros kendőt kötöttek. Ez a „flammeum”. – Az elsőbiztos nyoma a liturgikus cselekménynek megvan már a II. század végén, Tertullianus mondja a ke-resztény házasságról: „Hogyan tudjuk kellőképpen elmondani annak a házasságnak a boldogságát,amelyet az Egyház köt össze, megerősíti az áldozat fölajánlása és megpecsételi az áldás adá-sa, az angyalok hirdetik ki és az Atya jóváhagyja.” (77) Az említett házassági misének a szö-vege megvan már a három legrégebbi Sacramentáriumban; szép, a bibliából vett motívumokkal bőví-tett áldások ezek. Az a jegyesek miséje, amely a Római Misekönyvbe került, teljes egészében aGregorianumból való. Más szertartásokat leírva nem látunk, következtetni lehet rájuk. Pl. ajobb kéz fogása bizonyítható a IV.-V. századi szarkofágok vésett képeiről, az evangélium könyvéretéve kezüket fognak kezet és Krisztus maga tartja a jegyesek fölött a házassági fátylat. Ez világos bi-zonyítéka a liturgikus szokásnak. (78) – A gallikán típusú liturgiákban a házasság liturgikus ün-neplése egyes szokásokkal bővült, így pl. a Bobbioi misekönyvben (VII. század) megtalálható mára nász–szoba és nászágy megáldása. A rákövetkező imádság kéri Istent, hogy adja meg a házas-ság kegyelmét: „Ezek a jegyesek öltsék magukra Sára szeretetét, Rebeka bűnbánatát, Ráchel szerel-mét, Zsuzsanna báját és szeretetét.” A gallikán típusú liturgiákban külön nászmisét eddig nemtaláltak. – A mozarab liturgiában még bővebben találjuk leírva a házasság liturgiáját. Az eljegy-zés rendje, a házasságkötés rendje, a föntemlített áldásnak a rendje ismeretes a VII. szá-zadból. (79)

III. ISTENTISZTELET A KÖZÉPKORBAN

Ha valahol, éppen az istentisztelet fejlődésének történetében Nagy Szent Gergelytől kezdve (†604) kell számítani a középkor kezdetét. A római mise rítusa az ő pápasága alatt szinte egészenelkészült, szertartásaiban és szövegeiben egyaránt. Ezt a „római rítust” csak Rómában éskörnyékén használták még, elterjedése ellenben már megkezdődött. Anglia ugyanis Gergely halálakormár megismerte, bár egyelőre csak kis területen, az éppen a nagy pápa által küldött angol származásúszerzetes–misszionáriusok révén. A szigetvilág többi részén még javában és hosszú ideig megmaradt alatin nyelvű kelta rítus, amelyet a britek, Anglia őslakói, valamint a skótok és a szintén kelta Íror-

26

szág használt. A pogány angolok ellenben, akik katolikussá lettek, éppen a Rómától legtávo-labb eső területen a római rítust követték. A gallikán típusú liturgiák megmaradtak másutt is –egyelőre, mint Galliában (a mai Franciaországban), Észak-Itáliában az ugyanilyen típusúambrozián liturgia, Hispániában (a mai Spanyolország és Portugália) a wizi–gót, vagy moza-rab, szintén gallikán típusú liturgia. Mikor azonban az újonnan szervezett nyugati szerzetes-ség Szent Benedek Regulája alapján mindenfelé elterjedt, ezzel óhatatlanul terjedt a római egyházrítusa, mert az új szerzetességre kötelező volt a misében a római egyház szokását követni.

Megkezdődött különösen a Merowingek alatt álló Galliában, amelyben a frankok nemzeteuralkodott, a rítus–keveredés. Galliában a régi gallikán rítus mindinkább bővült római elemekkel,ezt azonban nem püspökök rendelték el, hanem bárki tetszése szerint hozott be új, római rí-tusokat. Valóságos liturgikus anarchia keletkezett, aminek azután Kis Pippin a rómaiantilonárium, azaz éneklési mód bevezetésével, Nagy Károly pedig a SacramentariumGregorianum elrendelésével véget vetett. 790 körül kapta ezt meg L Hadrianus pápától, akiatyai barátja volt. Szigorú parancs volt nemcsak Galliában, hanem az egész nagykárolyi bi-rodalomban: a Pireneusoktól Budáig, az Északi-tengertől Rómáig a római rítus követése. Az új isten-tisztelet azonban ettől kezdve is változik: lényegében azaz rítusainak lényegében megmarad ugyanrómainak, de ettől kezdve ez is változásoknak és bővüléseknek van alávetve. Ha ezeket a változásokatés bővüléseket a középkor végéig szemügyre vesszük, világosan megkülönböztethető hatáscsopor-tokat állapíthatunk meg. Az ilyen hatáscsoport eredménye a J. A. Jungmanntól „frank-rómainak” nevezett liturgia.

A frank-római liturgia

A latin, illetve „román”, vagyis kissé már elfajzott latin nyelvet beszélő gallorománok alkotásaez a liturgia. A rómaiak uralma alatt a kelta népiségű gallok teljesen átvették a rómaiak nyelvét, vi-szont frank uralom alá kerültek s a velük lassan elegyedő népcsoport megtartotta ugyan nyelvét,de megmaradt kelta lelkisége. Ez erősen ragaszkodott gallikán liturgiájához, lemondott sajátos liturgi-ájáról, elfogadta a rómait, de a kelta lelkiség mégis beszivárgott az egyszerű, prózai római liturgi-ába. Ennek a kelta lelkiségnek kell tulajdonítani azt, hogy a behozott misekönyv, aGregoriánum, valamint a liturgiának minden egyéb része a kelta lelkiségű szövegekkel és rítusokkalbővült.

1. Magánmisék. A kelta lelkiségben gyökerezik a gallikán liturgia, amely megszűnése utánis tovább hatott. Egyik legkirívóbb vonása az erős individualizmus. A legszembetűnőbb újítás,amely Galliában keletkezett, a magánmise bevezetése. Gallikán liturgikus területen szűnt meg azókeresztény együtt-misézés (koncelebráció). Míg Rómában egy templomban csak egy mise volt,illetve annyi, amennyi csoportnak szüksége volt rá. Ha több pap volt jelen, az együtt állt azoltárnál és együtt mondotta a misét. Ennek megfelelően a római rítusban a rendes szokás: egy temp-lomban egyetlen oltár. Galliában viszont már régen elterjedt a szokás, hogy a pap magánmi-sét is mondott s a templomokban ezért keletkeztek a mellékoltárok. A kora-középkori Rómasokáig tiltakozott a magánmise intézménye ellen, míg a koráramlatoknak nem lehetett márellenállni és magában Rómában is szokás lett a mellékoltár és a magánmise. A szerzetes-papok nagy száma, a halottakért való misék ismétlése, a votívmisék (= egy kívánságra,szándékra mondott mise) elszaporodása érthetővé teszi ezt még Rómában is, ahol a VIII. szá-zad előtt nem voltak még kisebb közösség előtt sem mondott valóságos értelemben vett magánmi-sék (Missa solitaria, speciális vagy privata).

2. A magán imádságok ugyancsak a kelta lelkiség hajtását jelentik. Az eredetileg rendkí-vül józan, tárgyilagos, közösségi szellemű szövegekkel a kelta individualizmus nem volt megeléged-ve és ezért mindenütt kitermelte magából a magánjellegű, egyéni imákat. Ilyenektől hemzsegnek a gal-likán típusú liturgiák Galliában, Hispániában, Felső-Itáliában és a Brit szigeteken. Nem csoda tehát,hogy a római liturgia behozása után hamarosan magánjellegű imádságok is belekerültek a Rómábólhozott liturgikus könyvekbe. Ilyen imák pl. a liturgikus ruhák felvétele alatt mondott imádsá-gok. Azután az imádság, amelyet a pap mondott az oltárhoz vonulás közben, mialatt a skóla(énekkar) énekelt. Ilyen volt pl. a zsoltár imádkozása „Introibo ad altare Dei” (Isten oltáráhozjárulok), amíg az oltárhoz vonult, mondta ezt a pap segédletével együtt; így keletkezett a lép-cső-imádság. – Ugyanekkor a bűnök megbánása többféle formulát hozott létre. Ezek az apológi-

27

ák, vagyis védekezések, bocsánatkérések. Ilyen pl. ez a IX. században széliében használtszöveg:

„Ante conspectum... Szent felségednek színe előtt Uram, ezen szenteknek, neked Istenemnek ésTeremtőmnek, megvallom: én vétkem! Mert vetkeztem gőg által, gyűlölet és irigység által, kapzsiságés fösvénység által, paráznaság, tisztátalanság által, ittasság és részegség által, hazugsággal, hamis es-küvel és minden bűnnel, mely ezekből származik. Mi több: látással, hallással, szaglással, ízléssel, érin-téssel; veszve vagyok mindenképpen; gondolatban, szóban és cselekedetben. Ezért, Te, akiigazzá teszed a gonoszokat, tégy engem megigazulttá, támassz fel az életre a halálból, énUram, Istenem!” (80)

Ezek a magánjellegű imádságok az egész misét lassanként áthatolták, mindenütt gazdagí-tották a régi római rítus szófukarságát. Mindez már a IX. század eleje óta történt, koronatanúrá az ebben a korban írt Amiens-i Sacramentarium, melynek szövegét fentebb idéztük. (81)Nemcsak a mise előtt tartalmaz egész sorozat előkészítő imát, hanem evangélium előtt és után,a felajánlásra, mely a római rítus végtelen egyszerűségében csupán egyetlen felajánló imádságotismert (super oblata). Ezen magánimádságok között van a „Fogadd el Szentháromság”(Suscipe sancta Trinitas) kezdetű imádság, amely a középkor óta bent volt a római misekönyvben,1969-ig. Benne vannak e könyvben magánimák a szentáldozás előtt és után, köztük már megtalál-ható az „Uram Jézus Krisztus, élő Isten Fia” kezdetű is, amely mai napig megmaradt a római mise-könyvben. Természetes, hogy az eredeti római rítus kötelező maradt, kevésszámú és nagyon szűksza-vú imádságai mellett ezek az új számos imák mintegy fakultatívak voltak, szabadon választha-tók... Ahány liturgikus kódex, annyi imádság. Egymásból kiírják hol ezt, hol azt, némelyik kéz-írásos könyvben valósággal túlburjánzanak és eltakarják az eredeti római egyszerűséget. – Ezek az újimádságok leginkább azzal árulják el magukat, hogy a római kollektív szellemtől teljesen idege-nül egyes számban, a pap nevében szólnak az Istenhez. Nem az Isten népe imádkozik kö-zösen, hanem az egyén, aki létrehozza az áldozatot, a pap vagy a résztvevő. Jó, ha hangsúlyozzuk,hogy ez nem szükségképpen baj, az individualizmusnak is lehet érzékelhető formája a liturgikusszövegekben: így mindenfajta lelki típusnak, fajnak, nemzetnek és koroknak megfelelőbb és időállóbblehetett.

3. Új szertartások, rítusok is kerültek a misébe a gallikán liturgiából. Mindenekelőtt az ol-tár megfüstölése a mise előtt és a felajánlás (offertorium) szakaszában, aminek az az oka, hogy azegykori offertorium-körmenet lecsökkent. Rómában csak a pápa miséje előtt használták a töm-jént; csak arra való, hogy bevonulás közben méltóságának jelzésére égő tömjénfüstölőt vigye-nek előtte. Galliában ellenben Keletről átvették a tömjén használatát a mise közben is és a kedvesszokást belevették a római rítus átvétele után is a misébe. Mint az eddig említett változások,a IX. század elejével kezdődnek ezek a behatolások az eredeti római rítusba. Tagadhatatlan, hogyhasznos és szép szokások voltak, melyek a római rítus túlságosan egyszerű voltát az újonnan megtértnépek előtt szebbé és szakrálisabbá tették. – A VII. században már ismeretes gallikán miséből valóevangélium ünnepélyes olvasása előtt a diadalkiáltás: „Gloria tibi Domine!”, miután körmenetbenhozták a Krisztust jelző evangéliumos könyvet az ambóra, és meg is, füstölték a tisztelet jelképezésére.Így mondja a gallikán mise leírása e korból: „Elindul a szent evangélium körmenete, mint Krisztushatalmassága, mely a halálon győzedelmeskedett... az olvasószékre felmenvén, mint ahogyan Krisztusszállott Atyja országának királyi székére, hogy onnan felhangozzon a papság kiáltása az életajándékaiért: Dicsőség neked. Urunk! Az angyalok képében, mondják ezt, kik az Úr születésekor apásztoroknak énekelték: Dicsőség Istennek a magasságban!”

Más ilyen új szokások: az „Imádkozzatok testvérék”-nek (Orate fraters) imádságot követelőkérelme a VIII. század óta, miután már az áldozati ajándékok az oltáron vannak: a pap kéri, hogy anép imádkozzék az áldozat sikeréért, hogy elfogadható legyen Isten előtt. Ezen természetesen megintcsak az egyéni lelkiállapotot érti, hogy az bemutatható legyen lelkileg, egyénileg méltó erre aszent cselekményre. – Megkezdődik az ünnepélyes mise asszisztenciájának színpompás, dra-matizált kifejlesztése, így pl.. az I. Ordo Romanus szerint a pápát hét akolitus előzi meg, ám már galli-kán földön ebből a római szokásból bonyolult rítus lesz másképp sorakoznak rendbe a bevo-nuláskor, másképpen az olvasmányok alatt, másképpen azok után. Ekkor kezdik a szokást,hogy a diakónus és subdiákonus a liturgikus ruhát, a planétát, hol teljesen viseli, hol felgön-gyöli (Jungmann I, 101). Valami nagyon érdekes szokást kezdhettek el, véleményem szerint,ebben a korban. A gallikán típusú liturgiák közül a galliaiban, nem tudjuk – a források hiánya

28

miatt –, volt-e proskomidia, azaz a keleti rítusok mintájára, még a mise megkezdése előtt, az ol-táron az adományok előkészítése, a kenyéré s a kehelyé, melybe már ekkor öntötték bele a bort és avizet. A mozorab liturgiában megvan ez az előkészítő-rítus a mise előtt, bizonyos, hogy Galliában ismegvolt. Az tény, hogy a középkor folyamán sok missaléban megtaláljuk. A magyar-romái li-turgiában egyenesen jellemző valami ez a proskomidia a mise elején, 1632-ig szokásban maradt.

4. Újstílusú imádságok. Az imádságok tudvalevőén a nem-római rítusokban egészen más stílu-súak. Először is jóval hosszabbak, terjengősségre hajlanak, retorikai alakzatokkal bővelkednek,szónokiasságra hajlók, semmi sincs bennük az antik műpróza ritmikusságából, mint az órómaioratiók klasszikusan szép, rövid, mélytartalmú és nutnerózus hangzásában. Gyakran fordul-nak egyenesen Krisztushoz; az ilyen imákat tehát nem lehet „Per Dominum nostrum JesumChristum”-mal befejezni, hanem más záradékkal: „Qui vivis ét regnas”, vagy: „Qui in Trinitateperfecta, vivit et regnat...” Ezek a keleti stílust utánzó gallikán stílusú imádságok – a változómiseimákat kell ezeken érteni – jobban megfeleltek a kelta szellemiségnek, könyveik telve vannakilyen oratiókkal. Ha az 1970 előtti misekönyvünket felütjük, könnyen találhatunk ilyen gallikán stílu-sú, következésképpen gallikán eredetű imákat foenne: ezek mind ebből a korból származnak, tehát aIX. századtól, amikor a gallikán liturgikus könyvek adójukat lerótták az akkor új római könyvek-nek, azáltal, hogy legszebbnek vélt imádság–gyöngyeiket átadták nekik. Elég elolvasni aMissaléban (82) az (1956 óta elhagyott) virágvasárnapi pálmaszentelést, vagy a február 2-ikigyertyaszentelés imáit, hogy rögtön megláthassuk, mily gallikán imák kerültek bele. Ugyan-csak a gallikán imakincsből való s a középkor végéig megmaradt a mise végén a püspöki misékbena minden misében változó szövegű, hármas tagozódása püspöki áldás (benedictioepiscopalis). Ezeket még a 800 körül Alkuin által szerkesztett Supplementum (Pótlék)függesztette a római Sacramentariumhoz.

5. Nagyon jelentős a társadalmi változások tükröződése, amely a misét bemutató hivő nép és aklérus viszonyában beállott és kifejezésre jutott a szentmisében ebben a korban. Amint eb-ben a korban vált véglegessé a külön liturgikus, egészen más öltözet, amint ekkor tartja mega klérus a „uestis Romana-”t, a római ruhát, azaz a hosszú tunikát a germán rövid ruha ésnadrág helyett, úgy más különbségek is keletkeztek elválasztó korlátként a nép és a papság kö-zött. Elsősorban a latin nyelv teljesen szakrális nyelvvé vált; csak nagyon vékony művelt réteg volt,amely ezt a nyelvet értette. Még a Merowing-uralkodók alatt a gallikán liturgiát megérthették,de mire a római rítus új, rövid, tehát nehezebben érthető imáival végleges lett, már megtörténtGalliában a latin nyelv lassú átalakulása a „román” nyelvbe, vagy ha tetszik, az ófranciába. A néptehát már nem értette a liturgia nyelvét, csak az, aki pap volt. Még inkább ez volt a helyzetAngliában és Germaniában, s a későbbi középkor többi országában: sehol nem értették aszentmise nyelvét, de azért mégis még az olvasmányokat is kizárólag latinul olvasták. MintJungmann nagyon találóan mondja, ezzel újfajta „disciplina arcani”, titokfegyelem keletkezett,mely fátyollal takarta el a nép elől a szent titkokat.

Újabb függönyt is vontak a legszentebb rész elé, mely az átváltozást rejtette ménében, akánont eltakarták azzal, hogy ebben a korban kezdődött a Kánonnak halk hangon történő recitálá-sa, úgy, hogy senki sem hallhatta, még ha latinul véletlenül értett volna is. – A harmadik, ha-marosan emelkedő korlát volt a klérus társadalmi helyzetének rohamos emelkedése, a papság és afőpapság vezető réteggé vált, mely szinte egyedül volt a műveltség birtokában.

Mindez magával hozta, hogy az a tagadhatatlan, mert isteni rendelkezésen alapuló vá-laszfal, mely a népi embert, a „laikust”, elválasztja a „kiválasztottól”, a klérustól, a kelleténélerősebb társadalmi hangsúlyt kapott. Valóban a pap a közvetítő Isten és ember között, de azért anép is valóban – általános értelemben – részese Krisztus papságának, ő is bemutatja a szentmisét.Nem „különleges” pap a laikus, és ezért soha az ókorban sem tartotta senki, hogy misétmondhatna. Most ellenben nagyon kimutatták a laikus nép és a klérus közötti különbséget ésezt szimbolikus intézményekkel érték el. Az oltár, mely eleddig a félkör alakú szentély átmé-rőjének közepén állt, szembe a néppel, mindinkább a templom fala közelébe kerül, úgy, hogy a püspök„kathedrája” is oldalt, az evangéliumos oldalra kerül eredeti helyéről, az oltár mögötti faltól. Apap az oltár elé áll és hátat fordít a népnek, így testével is hozzájárul ahhoz a szellemi ikonosz-tázhoz, mely e korban a misét eltakarja a nép elől. Mennyire ez a szétválasztás lebegett e kornakszeme előtt, mutatja, hogy a római kánonban Alkuintól származó változtatás van: az élőkről valóMementoba az eredeti: „Akik ezt a dicsőítő áldozatot fölajánlják” szükségesnek tartotta eléje tenni a

29

megkülönböztető szavakat: „Akikért ezt a dicsőítő áldozatot fölajánljuk”, akikért mi neked bemutat-juk, vagy akik neked bemutatják – az utóbbi eredeti szavakat mégsem merték törölni.

6. Más lett a felfogás az eukarisztia tekintetében is. Felesleges megjegyeznünk, hogynem valami hitbeli eltolódásról van szó, bár a IX. században Scotus Eriugena személyébenilyen próbálkozás is akadt, hanem az eukarisztiától, tisztelet címen a laikusokat mindjobbantávolabb tartották. Itt van mindenekelőtt a kétségtelen tény: a kovászos kenyér megszűnése Nyuga-ton, ínig Keleten mai napig megvan. Első nyomai szintén Alkuinnál találhatók, tehát a IX. századelején, a korban, melyről szólunk. A tisztelet ti. bizonyos aggályosság eredménye: a kovásztalan ke-nyér, az „ostya”, sokkal kevesebb morzsával jár, mint a kovászos, amellett hófehér, jobbanszimbolizálja a tisztaságot, mellyel vételére járulni kell. – A misetál, paténa, mely arra szol-gált, hogy benne, felette törjék meg a konszekrált kenyeret az áldoztatásra, kis tányérkávácsökkent, a „partikulák” pedig előre elkészített apró kenyérkékké, melyek más kehelybe kerülnek,a ciboriumba. – Aminek megint új következménye volt: az ókeresztények a római rítus szerintegészen eddig az ideig úgy áldoztak, hogy az áldozó kezébe kapta Krisztus testét és magavette magához. Most a laikus voltának kihangsúlyozása miatt nem kezébe, hanem egyenesen szájá-ba adták az Eucharisztiát és elkezdődött a tilalom, hogy laikus nem foghatja meg azt. – Eddig állvaáldoztak, most már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől, mely a középkortovábbi folyamán egyre magasabbra nőtt, míg az áldozások gyakorisága egyre csökkent.

*

A szentmise és vele együtt a liturgia többi részének változása a frank-római liturgiában akelta népiség lelkiségének hatásával párhuzamosan jelentkezik már egy másik hatás is, ésez:

A román lelkiség nyoma a liturgiában

Ez a hatás-csoport párhuzamosan indul az előbbivel a karoling reneszánsz idején, majd időbelilegkissé eltolódva hat a román stílus idején. Ez az idő körülbelül a IX-XI. század és hordozó alanya aromán lelkiség, mely a román művészet stílusában, az élet formájának alakulásában, s végül a li-turgiában is hatással volt. Ez a román lelkiség a germán népiségben gyökerezik: a „latin” or-szágokban, azaz azokban, amelyek egykor a római birodalomhoz tartoztak, a frank, illetvewisigót, longobard vezetőréteg, a nemesség, a románnak, amely azután lombardra, toszkánira,provánszira, franciára, katalánra, spanyolra tagozódott. A többi országban egységes homo-gén népiséget találunk, de ezek a kultúrát s vele a liturgiát elsősorban a latin országoktól veszikát. A VIII. század óta egyre nagyobb szerepe jut ennek a germán vezetőrétegnek a püspöksé-gek és a monostorok vezetésében.

A román lelkiség rövid jellemzését az ókeresztény stílushoz viszonyítva A. L. Mayernekköszönhetjük. (83) Az antik római szellemiséget a mérték és az arány iránti szigorú érzék jel-lemzi, a germán népiség az antik kiegyensúlyozottsággal szemben mozgalmas, és nyugta-lan. Elég a koraközépkori ornamentikát szemlélni az építészet kisplasztikájában: nyughatat-lan, egymást hajszoló állat-jelképek, egymásba fonódó növénydíszítések, a templomok falain és akódexekben egyaránt. – A román lelkiség erősen alanyi, ennek következtében a legalanyibb költőiműfajnak, a lírának kedvelője. – Az antik liturgia a reális jelképeket ismeri: amelyek egyúttalvégre is hajtják, amit ábrázolnak, a germán lelkiség saját életének példájára nagy mértékben kibővítiezeket és tisztára ábrázoló jelképeket alkalmaz. Gyakorlatilag e lelkiség a román stílust eredményeziés ezt a következőkben szemlélhetjük.

1. A mozgalmas nyugtalanságnak megfelelően a misének ünnepélyes püspöki rítusa hallatla-nul dramatizált formát nyer a XI. századig ez teljes pompájában kifejlődik, és számos új rítusteredményez. Az ornamentika iránti hajlam, mely mindent betölt a könyvekben, iniciálékkal éslapszéli ornamentikával, a falakon és oszlopokon kisplasztikával, a liturgiában is működött: az oltárimmár nem érinthetetlen valami, ahol kizárólag csupán a szent áldozathoz szükséges szerekvannak. Díszesebb kezd lenni: már úgyis a falhoz szorították, tehát eleinte a falat díszítikfestményekkel, majd az oltárnak mind nagyobbá való hátsó felépítményét (retable). Magáraaz oltárra teszik a X. századtól kezdve az akolitus gyertyáit; eladdig csupán mellette állottak,

30

az oltárra kerülnek és ott is maradnak megnövekedve és állandóan, mint díszítő elem.2. A román kor terméke a miseénekek ránövéseinek feltalálása. Ez a germán szellemiség-

ben találja magyarázatát. Ez ugyanis kedvelte a hosszú, véget nem érő énekeket, (Edda-Lieder,Niebelungen stb.). Költészete erősen szubjektív, lírai és ez a költészet talált magának utat a litur-giába, főképp a misébe. Jellegzetesen germán jelenség a liturgia „elköltőiesítése”, nemcsak szellemieredetét, hanem földrajzi származását (frank föld) és formáját tekintve. A karoling rene-szánsz idején ugyanis, a VIII.-IX. században még szigorúan az antik időmértékes, metrikusverselés dívik, míg a román liturgikus költészetben a ritmikus verselés tör utat magának, az-az a hangsúlyt teszi meg lüktetőnek az időmértékessel szemben. Eleinte teljesen kötetlen formában,erősen alanyi, lírai tartalommal.

Kétféle ez a liturgikus román költészet a szentmisében: prosa és trópus.A prosa, további fejlődési fokán a sequentia, mely már jóval kötöttebb az eredeti prosánál,

a graduale „ránövése”, kibővítése, mivel ez az ének, eredetileg hosszú szövegű s a IX. századig márigen gazdag dallamú alkotás, mégis rövidnek tetszett a román kornak. Hihetetlen hosszú voltpl. az alleluja „jubilus-a”, az „a” hangzóra énekelt hosszú hangsor (= „sequentia”). A prosamindenegyes hang alá egy-egy szótagot tesz. Egészen ősi formájában nem volt tekintettel még a rit-mikára sem, azért mégis és erős mértékben költői alkotás, mert első ismert szerzője vérbeli költő volt:Notker Balbulus († 912), a Sankt-galleni prosa-költő, aki egy normandiai szerzetestől ismerte meg a„prosa”-költészetet, aki Jumiéges-ből jött. Limoges-ban, a S. Martialis apátságban is ismeretesvolt a prosa-költészet, vannak is fennmaradt emlékei. Notker prosáiban mély lírai költészettalálható, formabontó volta miatt egészen modernnek tetszik: kezdetleges ritmika, és szótag-számlálás, rövid, szaggatott mondatok minden metrum és rím nélkül. Közismert remekmű az egészközépkoron keresztül énekelt prosája a pünkösd ünnepére:

Sancti Spiritusassit nobis gratia,quae corda nostrasibi faciat habitaculum.Expulsis indecunctis vitiisspiritalibus.Spiritus alme,illustrator hominum.Horridas nostraementis purga tenebras

A Szent Lélekneklégyen velünk kegyelme,ki szíveinketönnönmagánaklakássá tegye.Hajtsa el onnana bűn mindnyájátlelkeinkből.Kegyes jó Lélek,embereknek fényessége!A szörnyűt bennünk:oszlasd lelkünk homályát.

Amator sancte sensatorumsemper cogitatuumInfunde unctionem tuamclemens nostris sensibus.Tu purificatoromnium flagitiorumSpiritus,Purifica nostrioculum interiorishominis.Ut viderisupremus genitorpossit a nobis.

Szereted mindig az értelmesés szent gondolatokat.Áraszd el a te keneteddelkegyesen érzékeinket!Te tisztogatójavagy minden vétkeinknek,Szentlélek.Tisztogasd bennünkszemét az odabent valóembernek.Hogy láthassukmindenek nemzőjét,így legyen nekünk!

Ilyen az eredeti „prosa”, mely azután a román korszak vége felé, a XI. század derekánmár a himnuszok ritmikus költői alkotásainak köntösébe öltözik és a további gótikus korban, mind-inkább csengő-bongó, páros, ölelkező, és középrímekkel cicomázni kezdi magát. A teljesen naivanmuzsikáló gótikus sequentia és az ősi prosa között mintegy félúton láthatjuk Wipo húsvéti mise-énekét 1050 körül (Victimae paschali laudes).

31

3. Minden más miseéneknek, változónak és változatlannak bővítésével, betoldásával kelet-kezett a trópus. Első szerzője a hagyomány szerint a szintén sankt-galleni Tuotilo († 915). Míg aprosa, illetve a sequentia, voltaképpen új ének, hozzáadás a graduáléhoz, mégpedig erősen másjelleggel, addig a trópusok valóban ránövések: oly túlburjánzóak, hogy sokszor szép szövege-iknek és dallamaiknak repkényé alatt csak üggyel-bajjal találhatjuk meg az eredeti liturgikusszövegnek eltakart falát. Ha már most megfontoljuk, hogy csakhamar mennyi sequentia lett,hogy, különösen ünnepekkor, szinte sohasem énekeltek „csupasz” introitust, Kyrie-t. Glóriát,Sanctus-t, hanem rengeteg változatban bővített: „tropizált” szövegeket, elképzelhetjük, milyváltozatos, de jelen ízlésünknek mennyire szörnyen idegen, és mily elképzelhetetlenül hosz-szú lehetett ilyen középkori mise a román kornak a gótikus korszakba való alkonyulása ide-jén.

Elég, ha példaképpen bemutatunk egy misét. A XII. század végén például Mária menny-bevétele ünnepén bármely templomban, ahol rendelkezésre állt a kórus – ez pedig bámula-tosán sok helyen volt meg – énekelhették a következő misét a trópusokkal, melyek persze mások islehettek volna, de mi ezeket válogattuk össze. (84) Feltételezzük, hogy a szentleckét neménekelték trópusokkal, ez is lehetséges lett volna, mert ilyenek is vannak, továbbá, hogy agraduálét is bővítés nélkül énekelték, csupaszon. Az Alleluja után magától értetődően hatalmassequentiát énekeltek, ilyet sokat találunk a középkori liturgikus költeményekben.

Az aug. 15-iki ünnep, Nagyboldogasszony, Mária mennybevétele nagyon népszerű ünnepvolt, ezért meglehetős sok ilyen „tropizált” szövegekkel bővített éneke van. Kiválasztunk egy bevezetőéneket, introitust, egyike a rövideknek. Magyar fordításban adjuk vissza, így hangzott a X.századi kéziratokban rengetegszer előforduló alakban:

Szentlakodba jött néped,Vígan dicsér. Szűz, Téged,Könyörög az egész nép,Mely íme Hozzád idejött.Mennybevételedre,hogy az ég kapujamegnyíljék nekiNagyasszony napján.

És utána énekelték a liturgia rendes introitus énekét: „Örvendezzünk mindnyájan az Úr-ban...”

A Kyrie egyike lehetett a sok, Mária tiszteletére tropizált közül. Egy XII. századit idézünk,a rövidebbek közül való:

Király, szüzek kedvelője.Isten, Mária ékessége

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!Királyi nemzetségtőlHíres Máriát teremte

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!Fogadd, ó, el kéréseitMéltán kérlelt e világért,

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!Krisztus Isten az AtyábólEmber lett a Szűzanyától,

Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz!Boldogságos méhe hordta,Szűz Mária földre hozta,

Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz!Dicséretünk felajánljuk,Szűz Máriát magasztaljuk,

Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz!Szentlélek, ki beárnyaztadMáriának drága testét,

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!

32

Méltán tetted hajlékoddáMáriának szűz ölét,

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!Égmagasba fölragadtadMáriának szép lelkét.Engedd meg, hogy hozzájussunk.Erőd vigyen bennünket,Jóságos Lélek:

Irgalmazz, Uram, irgalmazz!Azután felcsendül a celebráló pap ajkán a Glória, a kórus pedig ezt az egyszerű és az egész

középkor folyamán minden Mária-misében használt Glóriát zengte:„Dicsőség a magasságban Istennek, – békesség a földön a jó–akaratú embereknek! Dicsérünk

Téged, – áldunk Téged – imádunk Téged, – hálát adunk nagy dicsőségedért. – Istenünk és Urunk, –mennyei Király, – mindenható Atyaisten! – Urunk Jézus Krisztus, – Szentlélek, árváknak gyámola!– Istenünk és Urunk – Isten báránya, az Atyának Fia – A Szűzanyának Máriának egyszülöttje! –Te elveszed a világ bűneit: Irgalmazz nekünk! – Te elveszed a világ bűneit: fogadd el kérésünket! –Máriának dicsőségére – Te az Atya jobbján ülsz: egyedül Te vagy a Szent, – és Máriát meg-szenteled. – Egyedül Te vagy az Úr, – és Márián uralkodói. Egyedül Te vagy a Magasságbeliés Máriát megkoronázod: – Jézus Krisztus – a Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsőségében.Ámen.”

Ha feltételezzük, hogy a graduále és a felajánlás változó énekei nem kerültek ilyen bővítéssel elő-adásra, akkor maradt még a Sanctus, Szent vagy kibővítése. Mária tiszteletére sok Sanctus-tropus van. A rövidebbek közül mutatunk be egyet:

Szent: az Atya és atyai édes magzatával Mária. – Szent: az Atya lényéből Sarjadott, anyjaMária. – Szent: a Lélek és az Istenséggel teljes Mária. – Mindenség Ura, Istene! Hozsanna amagasságban – mindenkinél kiválóbb vagy az érdem szülője, Mária! Áldott, ki az égből az Atyaküldötteként, aki jött sajátjába, a testté lett Ige, édesanyja Mária, az Úr nevében.”

Amint látható, az énekből hiányzik a második hozsanna. Ennek megvan az oka, ebben a befejezőháromszavas mondatban („Hozsanna a magasságban!”) a két szó között az egyik változat szerint még16 soros, a másikban 26 soros vers van még, elhagytuk őket.

Az „Isten báránya” (Agnus Dei) szintén nem maradhatott ment a liturgikus ránövéstől, a trópus-tól. Mária ünnepein az egyik ilyen ének ez:

Istennek báránya. Te elveszed a világ bűneitKi az égből alászálltálKönyörülő Istenünk,Megszületni nem utáltálSzűz Mária ménéből:Irgalmazz nekünk!Isten báránya, Te elveszed a világ bűneitKi választottad Máriát,Kegyelemnek anyja lett,A gonosznak bősz haragjátIstennél kiengesztelt.Irgalmazz nekünk!Isten báránya. Te elveszed a világ bűneitAdd meg, amit Tőled kérünk,Máriának kedvéért.Egyetértést adj minekünk,S elnyerjük az égi bért.Adj nekünk békét!

Befejezésül még a misét záró felszólítást szerényen kibővítette a diakónus (Ite missa est). Ek-ként:

Menjetek (= Ite)Dicsőítsétek,Máriát ünnepeljétek.

33

Mert értetek Szent FiaÁldozatul küldetett (= hostia missa est)

A germán lelkiség parttalan lírizmusából és szentimentális szorgalmából óriási termés fa-kadt. Ha elgondoljuk, hogy ez a mellékesnek vélt és alig ismert beütés a misébe mekkoraméreteket vett fel: 382 trópus az Introitushoz, 21 a szentlecke olvasmányaihoz, 100 aGraduáléhoz, 162 a felajánláshoz, 83 az áldozáshoz, 165 a Kyriéhez, 52 a Glóriához, 91 aSanctushoz, 44 a Hozsannához, 86 az Isten bárányához. – És végezetül még 25 az Itemissa est-hez. (Az idézett Blume-Bannister-féle kiadásban). – Nyugodtan elmondhatjuk, hamanap bármely pap jelen volna ilyen misén, egyáltalán nem ismerné ki magát, hol és mit vé-geznek, annyira elborította a liturgikus költészet vadhajtása az ókorból való szövegeket.

4. A román korban keletkezett az ábrázoló liturgikus jelkép. Ez szintén a germán lelkiségeredője. Ilyen pl. a bot, amelyet a germánság hozott be a maga jogi szimbolikájával. A hatalomjele a bot, a pásztorságé, és így érthető, hogy a wisigótok és frankok területén kezdik használni a VII.században, míg a román kor vége felé, a XI. században a liturgiába is bekerül mint liturgikus jel-vény. A misével kapcsolatos a bűnösök kiűzése a templomból, botot adtak a kezükbe, ezt megis áldották. A zarándokok botjait is megáldották, a nyilvános bűnös is, aki vezeklésre indul, bototkap, mert zarándokolnak az egyházon kívüli és az oda-vissza vezető úton. – A bérmálásban az arcul-ütés (alapa) az újonnan szentelt papnál és a szűzavatásnál a kéz belehelyezése a püspök kezébe afrank jogból átvett szokás felvétele a román korban.

A misében mindenekelőtt a germán hűbéreskünél szokásos összetett kezeknek rítusa amegkötöttség jele, a meghódolásé. A liturgiába is belekerül ez a gesztus, mégpedig ponto-san azon imáknál, amelyek az ókorban nem voltak még meg. A római imádságoknál meg-maradt a kitárt kezekkel való imádkozás. – Ekkor a román korban kezdődött az evangélium ol-vasása nem a nép felé fordulva, hanem észak felé. Semmi más ez, mint jelképes ábrázoló gesz-tus: Észak a sötétség jelképe, ősi szentírási szimbolika szerint tehát a gonosz lélek országáé. – A ke-resztjelek az áldozati adományok fölött a kánonban, – konszekráció előtt és után – szaporodnak.25 keresztjelet vezettek be. Nagy fontosságot tulajdonítottak nekik, a IX. század fordulója óta tisz-tára ábrázoló gesztusként fogták föl ezeket: a keresztáldozatot jelentik, amelyet az oltáron új-ra megjelenítenek. (85) Ezeket a kereszt jeleket 1967 óta lecsökkentették, az egész misébenösszesen négyszer jelöl a pap kereszttel.

A „frank-római” mise, vagy talán helyesebben a fuzionált Gregoriánum, egész Európaalaptípusa lett a IX. századtól kezdve. Helyi és metropolitai, egyházmegyei, valamint nemzetisajátosságok ezen belül alakulnak ki a középkor folyamán, átvéve mindenütt a román lelki-ség-adta vonásokat is. Németország is ezen az alapon fejlesztette a maga német-római mi-serítusát, hiszen a szoros értelemben vett megkötöttségről akkor még nem lehet beszélni. A skandi-náv országok tőle kapták liturgiájukat, Cseh- és Morvaország is, míg Magyarország a frank biro-dalom északnyugati részéről vette át liturgiáját. Nevezetesen azt a XI. század elején kialakult újOrdo missae-t találjuk meg nálunk a Pray-kódex-ben, amelynek létezését Jungmann fedeztefel, s amelyet „Séez-csoportnak” nevezett el (1. 2. kiad.), majd később, 1952-ben (3. kiad.) „rajnai mi-serend”-nek. Mi inkább a lotharingiai szerzetes-reform rítusának neveznők e miserendet, melynálunk meg is maradt és a középkor végéig önállóan fejlődött tovább a magyar-római liturgia kereté-ben. Ezt vette át Zágráb is, és fejlesztette tovább horvát-római rítussá. – Mindezek a lokális színe-zettel bíró, a római rítusnak helyi szenteket is tisztelő alfajai azután még a gótikus lelkiség hatásaalá jutottak.

A gótikus lelkiség hatása a liturgiában

Amint L. A. Mayer idevonatkozó alapvető tanulmányában megállapítja, nem gótikus emberrőlbeszélünk, hanem gótikus szellemiségről. A XII. században, a pregótika korában kezdődikugyanis az a hatalmas szakadék, mely itt a középkort elválasztja: a különbség szinte nagyobb a közép-kor két fele között, mint a középkor és a reneszánsz közt. (86)

1. A konstruktív individualizmus jegyében keletkezik a gótikus művészet, és egyúttal a törek-vés: rendszerezni az egyén szemszögéből nézve a világnézetet, ily: szellemben építeni rendsze-reket és óriási épületeket: nem hiába vették már régen észre a lelki alkat azonosságát a rop-pant gótikus katedrálisok és az ebben a korban keletkező hittudományi Summá-k között, mind-

34

kettő ennek az individinumra vonatkoztatott világnézeti rendszernek pozitív alkotása. Negatív al-kotás a destrukció-szerű nominalizmus, mely az individualizmus jegyében annyira ment, hogycsak az érzékek útján tapasztalhatót tartotta valóságnak: az általános fogalmakból mársemmi sem igaz a nominalizmus szerint, csupán csak a név.

A konstruktív individualizmus csoportjába tartozik mindjárt a gótikus korba eső Teljes mise-könyv, (Missale plenum, vagy mixtum) kialakulása és végleges elterjedése. Eleddig a pap aliturgiának első, de mégis csak egyik végzője, az énekkar énekeli az énekrészeket, a lector,szubdiákonus, diakónus énekli az olvasmányokat. Az ősi „misekönyvekben” – tudományosannem is szokás azokat így nevezni, hanem „sacramentariumnak” – csak a pap által elmon-dandó imákat találjuk meg, a miseimákat, a Kánont, esetleg még néhány szentség, vagyszentelmény rítusát. Ilyen Sacramentarium hazánkban a XI. századból való Hahóti-kódex,ilyen az 1192-1195 között írt Pray-kódex is, a Boldvamenti Szent János apátság részére írtsacramentárium, mely azonban rituális részeket is tartalmaz, pl. a temetést, ahol a Halottibeszédet is olvashatjuk. Introitusokat, graduálékat, olvasmányokat hiába keresnénk e köny-vekben. A gótika mindent egybefoglaló szellemében a már addig elszórtan, szükség szerintpl. vándor-misszionáriusok részére meglévő teljes Missale most általános lesz. A XIII. századután már nagy kivétel a sacramentarium-műfaj és általános lesz a teljes misekönyv. Ennek követ-kezménye az, hogy a pap teljesen független lesz az énekkartól és a diakónusoktól, egymaga istud misézni, el is terjed, szinte ijesztő módon a misék sokszorozása.

Az individualizmus győzelme, hogy az eddig is meglévő papi magánimádságok a mise ele-jén, az offertóriumkor és az áldozás szakrális körében a gótika korában mintegy hivatalospecsétet nyernek – anélkül azonban, hogy a XVI. század óta alapított római központi szervvégezné ezt. Mindenesetre azok az imák, amelyek az offertorium körében a papnak egyesszámban mondott imái – szám szerint nyolc – ebben a sorrendben és a máig használt szö-vegben (87) sok más akkoriban divatos hasonló imádság közül ekkor választatott ki. A góti-kus kor új nagy szerzete,. a „kisebb testvéreké” (ferencesek) kérte ezt, akik egyrészt teljesuniformitásra, másrészt a római szokásokhoz való alkalmazkodásra törekedtek, s ezértHaymo de Faversham generális 1241-ben összeállította ezt a sorozatot és jóváhagyatta IV.Ince pápával. Nagyon sokan mások is használták ezt az új rendi misszálét, mely Róma zász-laja alatt futott, mint a „Kisebb testvérek misekönyvrendje a Római Kúria szokása szerint”,úgy, hogy nagy elterjedtsége miatt ez került az V. Pius-féle első hivatalos Római misekönyv-be. – Hasonló az eset az áldozás miserészének imáinál, ezek is Haymo szerkesztésénekkézjegyét s a pápai jóváhagyást – a ferences-rendnek – hordják magukon. Ez a tíz imádságidőállóan szerencsés választás volt, mivel ezeknél sokkal inkább egyéni jellegű és hosszadalmasimák is voltak nagy számban divatban. Ám a gótikus korszak imakincséből bölcs mérséklettel eze-ket választotta ki Haymo, úgy hogy ebben a szövegezésben és sorrendben kerültek V. PiusMissáléjába. (88)

A népi ájtatosság a mise alatt nem került ugyan liturgikus szövegezésbe, mint érdekes-séget azonban meg kell említenünk a gótikus lelkiségre jellemző mivoltát. A „mise alatt” való hete-rogén, azaz idegen-veretű imádkozás szokásossá lett: Istenhez imádkoztak, szentolvasót mondtak,Máriához és a szentekhez végeztek imádságokat. A Krisztus-jámborság is bizonyos egyol-dalúságot mutat: a misében, melyből a nép semmit sem értett, Krisztus szenvedését, vagy egészéletét látták ábrázolva, jelképes allegóriában, és erről elmélkedtek és imádkoztak. A pap kivonulá-sa az oltárhoz Jézus fogolyként való elővezetését jelenti, a Confiteor Annás és Kaifás főpapok előttimegaláztatását, a Kyrie Mária látogatását Annás házában, ahol azért könyörgött, hogy Fiaszenvedéseinek részese lehessen, a Glória Krisztus megvigasztalását az angyal által azOlajfák kertjében, az offertorium éneke és az oltárhoz vonulás jelenti Mária kíséretét Jézuskeresztútján, a Kánonból már csak egyedül a sok kereszt jel magyarázata maradt érdekes aXV. században. (89) – A gótikus korban azonban más magyarázatok is voltak a szentmisé-hez: mind arra szolgált, hogy a nép tudjon mit kezdeni a mise alatt. Hazánkfia, a XV. szá-zadban külföldön jól ismert Michael a Hungária, misemagyarázatában a misének 33 részét szám-lálja elő és mindegyikben Krisztus földi életének egy-egy esztendejét látja. (90)

2. A gótika lelkiségének másik vonása a realizmus, mely mindent a maga vaskos valóságábanszemlél, amely mindent ábrázol, képszerűén néz. Ekkor kerül előtérbe a kereszten szenvedő Krisztus amaga realisztikus szemléletében, ekkor lesz az ókor jeruzsálemi „Feltámadás”-temploma, a

35

„Szent Sír” templomává; ekkor kezdik felfedezni, gyűjteni és először lemásolni, majd csakhamar jó-hiszeműen eredetinek tartani a Szentföld ereklyéit: így pl. 45 „kánai” kőkorsót ismerünk mégmindig. Minden a vaskos és naiv realizmus jegyében történik: Krisztusnak 5456 sebe volt,szenvedésében 28 430 csepp vért ontott el. Megmaradt a szenvedés legkisebb kínzóeszkö-ze is, éppúgy mint Mária tejének a betlehemi barlangban lecsöppent nyomai. Annyira nem értettéka késő-gótikában (XV. század) már a régi román Krisztus-ábrázolást, hogy a román feszületekhosszú tunikába öltöztetett Megfeszítettjét, királyi koronával a fején vértanúnak gondolták ésebből keletkezett Szent Wilgefortis, a szakállas vértanúszűz legendája is.

A gótika realizmusa, legelsősorban ha a liturgiát tekintjük, a látás vágyában, hogy úgy mondjuk:vizuális realizmusban valósul meg. Ez a látás vágya (désir de voir, Schaulust) sok mindenrevonatkozik: ereklyék megmutatására, ami a nagy zarándok-központokban szokott történni, akeresztül pontos lemásolásában Európa-szerte, a szentmisének fejlődésében pedig létrehozta a legki-magaslóbb szertartásos eseményt: az Úrfelmutatást, az elevatiót. 1907-ben már a neves kuta-tó, Thurston rámutatott arra, hogy nem a Berengarius-féle, XI. századi eretnekség elleni re-akció az Úrfelmutatás, hanem a XII. század végén, két párizsi magister vitája szolgáltatott er-re alkalmat, Petrus Comestor és Petrus Cantor ugyanis azt állították, hogy a konszekrációcsak akkor következik be, amikor már a bort is átváltoztatták. Ezt a nyilvánvaló tévedéstakarták korrigálni a konszekrált ostya felmutatásával és imádásával. Ez annyiban igaz, hogya kehely felmutatására későbbi időben került csak sor, tehát az elevatio első elrendelése Eudes (=Odó) de Sully párizsi érsek idejében (1196-1208) ezért tette az elevatiót mindjárt az ostyakonszekrációja után. Viszont a vita a konszekráció pillanatáról és a felemelés a maga lélek-tani gyökereit a megváltozott népi ízlésben találja, amint újabb kutatók hangsúlyozzák(Dumoutet, Browe és Kennedy). Valóban a látni vágyó nép éppen arra a pillanatra volt kíván-csi, amidőn az eukarisztikus csoda megtörténik: a kenyérből Krisztus teste lesz. Hazánk abban azidőben, mikor a párizsi vita zajlott, annyira az európai szellemi élet részese volt, hogy a XII.század utolsó évtizedében írt Pray-kódexben a konszekrációnál az átváltoztató szavaknál ezáll: „Hoc est enim corpus meum. Hic vére fit corpus Christi = Ez az én testem. Itt valóbanKrisztus teste lesz.” Viszont nincs még elevatio, tehát az Eudes de Sully által behozott szo-kás akkor még nem volt meg. Az Úrfelmutatással bizonyossá vált, mekkora népi erők rejleneka gótikában: a már régóta érinthetetlennek tartott Kánon közepén képes volt egy ennyire jelen-tős és kiemelkedő újítást létrehozni – állapítja meg helyesen Jungmann (91). Mert nagyon népszerűvalami volt születése idején az Úrfelmutatás: a papok hosszasan mutatták fel, sőt jobbra-balraforgatták a szent ostyát; az elevatio idejére az oltár mögé sötétszínű függönyt vontak a franciák és azangolok, hogy az ostya fehérsége annál jobban látható legyen; nagy gyertyát gyújtottak s a pap hátamögött magasra emelték.

Az imádás gondolata rögtön ezzel az elevatióval kapcsolódik. Ez is új valami, addig nemjutott eszébe senkinek az azonos menetű Kánonban megszakítani a cselekményt, az immolatio-t, azazKrisztus felajánló áldozatát, hiszen Krisztus valóban megjelenik a kenyér és bor színe alatt,de nem azzal az elsődleges célzattal, hogy imádják, hanem, hogy érettünk feláldozza magát. Azadoratio gondolata természetesen logikus következménye ennek a megjelenésnek, csak ed-dig nem hangsúlyozták és természetesen nem egyedüli és kizárólagos értelme a szentmisébentörténő konszekrációnak. Soká tartott, míg mindenkit rá lehetett szorítani az elevatio alkalmával a tisz-teletadásra.– a kíváncsiság ugyan megvolt és a hitből fakadt, de a következmény levonása még vára-tott magára. Színes kép lehetett, amint a XIII.-XIV. századi források megmutatják az elevatiopillanatát. Az emberek általában a templom padlóján kuporogtak, nagy dolog volt, hogy leg-alább felálljanak. Voltak, akik azt követelték, így Guido ciszterci bíboros Kölnben, hogy„véniát tegyenek”, azaz boruljanak a földre; bizonyos, hogy ezt néhányan meg is tették. Má-sok állva maradtak, de viszont kezüket esengve nyújtották ki a felmutatott Ostya felé, eztmég az ülve maradtak is megtették. – Csakhamar már haranggal adtak jelet az Úrfelmutatás-ra, a templomban pedig csengőszóval. A piacon állók erre rohantak a templomba, hogy megláthassákaz Úr testét és utána megint kimentek.

A gótikus realizmus harmadik szülötte a szemléltető szimbolizmus, jelképesség: Mindent áb-rázolni kell és megmutatni a népnek. Ez a törekvés a misében nyolc, ma már csak részbenmegmaradt változást eredményezett. – (1) Az első, hogy az evangélium olvasására a pap men-jen át az oltár másik felére, így észak felé fordulva mondhatta az evangéliumot; észak a go-

36

nosz lélek országának bibliai jelképe. Most már nem az oltárnál, hanem az ambónál és a nép feléfordulva mondják az evangéliumot. – (2) Másik szemléltető mozzanat a paténa elrejtése akorporálé (kehely-abrosz) alá. Szándékolt értelme az volt, hogy Krisztus is ekként rejtőzött ela szenvedése előtti napokban. Megszűnt 1967-ben. (92) – (3) Hasonló eredeti szimbolika a főhajtás, ahalottakról valá megemlékezés (Memento etiam) után. Jungmann szerint ez gótikus szokás,és azt akarták vele ábrázolni, hogy Krisztus lehajtván fejét, kiadá lelkét. (93) – (4) Ilyen szim-bolikus ábrázolás még egy keletkezett a gótikus korban: a kánont záró doxologiánál (istendi-csőítés) a szentostyával öt keresztjeiét kellett végezni. Ezzel Krisztus öt szent sebét akarták jel-képezni; ez már 1965-ben megszűnt. – (5) Idetartozik még a szentostya részecskéjének (partikula) akehelybe való ejtése, az elegyítés (immixtio), amelyet ide előrevételeztek, hogy az utána rögtönkövetkező békekívánság („Az Úr békéje legyen mindig veletek”) a feltámadott Jézus köszöntése le-hessen. A középkor szemlélete szerint az elegyítés a test és a vér újraegyesülését szimboli-zálja. – (6) Krisztus utánzására az utolsó áldásra a mise végén a papnak is fel kell emelnieszemét és kezét és azután adja az áldást, mert Krisztus is így tett mennybemenetele előtt. – (7)A hetedik ábrázoló mozzanat: a liturgikus színek végleges megállapítása. III. Ince pápa (†1216) már a manap is használatosokat sorolja fel. Használatuk kizárólag jelképes, ezt aztánegyes ünnepeken fura módon is megokolhatták: pl. Krisztus mennybemenetele ünnepén fehér aszín, mivel a felhő, amely eltakarta az Urat, ilyen színű volt. – (8) Kifejezett ábrázoló jelkép a mise-ruhán alkalmazott kereszt. A villás kereszt díszítésként már régtől fogva szokás volt, a gótikaegyenes szárú keresztté változtatta, nem lehetett elszalasztani az alkalmat ilyen jó ábrázo-lásra. Természetes, hogy a reális gondolkodású gótika a keresztre a Megfeszítettet is ábrázolta, ígya pap hátán a Megfeszítettel állott népe előtt, mert hiszen a rövid pillanatokat leszámítva, mindig csakhátulról láthatták. Ez a – manap nem túlságosan ízlésesnek tűnő – mozzanat újabb elfejlődést okozott:a miseruha nem maradt ruha-szerű, hanem mindinkább kemény anyaggá lett és így a miseruha(kazula) elvesztette köpeny jellegét.

3. Nagyon jellemzi a gótikát a túlzó tisztelet (hyperveneratio). A tiszteletadásnak, maiszemmel nézve túlzott kifejlesztése ebben a korban található, elég az „udvariasságra” gon-dolni, vagyis a fejedelmi és várúri udvarokban dívó bonyolult tiszteletadási szertartás-szövevényelőírásait szemlélni. Mai napig erről nevezik el a helyesnek tartott viselkedést, amelyet az említett ud-varokban tanultak el. Innen az „udvariasság” szava (courtoisie, Höflichkeit, Cortesia). A liturgi-ában mindez nem haladt el nyom nélkül. A túlzó tisztelet eredménye, hogy a szentmiséről valófelfogás bizonyos mértékben módosult. Amint Jungmann helyesen hangsúlyozza, az óegyház el-sősorban az eukarisztiát, eredeti jelentése szerint a hálaadást látja benne, az Egyház akcióját ésaz őáltala történt felajánlást. A gótika azonban elsősorban és szinte kizárólagosan az Isten megváltóműködését szemlélte benne, tehát inkább Isten oldaláról nézte azt. „Az eukarisztiából így epifánialett, Isten eljövetele, aki megjelenik az emberek között és kiosztja közöttük kegyelmeit.” (94)

A gótikának ezt a túlzott tisztelő lelkületét megértjük, minden kornak megvan a maga korszelleme.A tisztelet azonban megvolt azelőtt is, tehát nem lehet okvetlenül szükséges és örökké érvényes a gó-tikában megjelenő új formáiban. Már nagyon régieknek hatnak ma, megőrzésük nem szükséges ésnem is hasznos. Az Egyház ezért ezeket a formákat 1965 óta erősen redukálta vagy fakultatívvá tet-te. (95) Ilyen forma pl., hogy a pap a konszekráció után –a hüvelyk – és mutatóujját egymás-hoz szorítja és csak akkor nyitja .azt szét, ha a szentostyát megfogja. – Akkor kezdődött az aszokás is, mely soká kötelező rubrika lett, hogy a pap mielőtt elfordul az oltártól, megcsókolja azt,mintegy bocsánatot kérve, hogy hátat fordít neki. – Ugyanilyen szakrális udvariasság, a gótikuskorból való, hogy mielőtt a Szentséghez nyúlna, térdet hajt és utána is, midőn már letette. A gó-tika találta ki a tiszteletadás szokását, de ez eleinte csak fejhajtással történt, és csak a késői gótikahozta be az egy térd meghajtását a XV. század folyamán; ez került azután a Római mise-könyvbe. – Általában az eukarisztia külső jelekkel való tisztelete a gót szellemnek tulajdonít-ható. Mindazok a jelek, amelyekkel a Szentséget köszöntik, a nagyurak üdvözlésének góti-kus ceremonieljéből való. így már az egy térddel való térdhajtás, azután a miniatűr trónus a balda-chinnal, amire a Szentséget helyezik, a királyoknak, nagyuraknak, püspököknek előbb emel-tek trónust, mint a Szentségnek. Ugyanide tartoznak az eukarisztikus gyertyák egyre szapo-rodó számukkal, az öröklámpák is.

A tiszteletnek ezek a jelei magukban véve finom dolgok. Egy valamiben azonban a gótkor, különösen a modern katolikus szemlélet szerint, Szent X. Pius óta, súlyosan hibázott: A

37

túlzott tisztelet miatt ugyanis egyre inkább csökkent az áldozás gyakorisága. Még 813-ban atours-i reformzsinat kimondotta, hogy nem tekinthető kereszténynek az, aki karácsony, húsvét éspünkösd ünnepén nem áldozik. Mint buzdítást az aacheni zsinat, 836-ban még a minden vasár-napon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogását legjobban Petrus Blosius karthauzi írójellemzi 1200 körül: „A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szent-ség iránt.” (96) A IV. Lateráni zsinat 1215-ben az évenkénti legalább egy áldozást írta elő, hús-vétkor. A korszellemnek megfelelően csakugyan szerzetesek és szentek is nagyon ritkán áldoz-nak. A domonkos laikus testvéreknek előírás volt, hogy évenként négyszer áldozzanak, a brigittinusapácák ötször áldoztak közösen egy esztendőben. A szentek közül Szent IX. Lajos francia királyhatszor, Portugáliai Szent Erzsébet királyné háromszor áldozott évente.

Másik sajnálatra méltó szokás is keletkezett a hyper-venerációból: a szent Vér vételénekmegszűnése a XIII. század folyamán. Fő oka ennek a beteges félelem, hogy az áldoztatásnál a szentVér kicsordul vagy lecsöppentik és így tiszteletlenség történik. Ez a lehetőség 1200 évvel ezelőtt ismegvolt, tehát kár volt éppen most kisarkítani, de a gótikus szellemnek nagyon megfelelt.Hozzájárult másik ok gyanánt a teológiai megokolás, amely joggal mondja ki, hogy aki egyszín alatt áldozik, az is az egész Krisztusban részesül. Márpedig, ha így van a dolog – fűzi hozzá agótikus korszellem – „az áldozok részéről a legnagyobb tisztelet és óvatosság szükséges, hogy semmine történjék, ami ekkora Szentségnek gyalázatára válnék. Márpedig ez különösen a Vér vételé-nél történhetnék meg; ha ezt gondatlanul vennék, könnyen kiönthetnék”, maga is érzi, hogy másokot is kell hozni, így hozzáfűzi: „És mivel megnőtt a keresztény nép sokasága, aggastyánok, ifjak ésgyermekek vannak közötte, akiknél nem olyan nagy a vigyázat, ezért némely egyház azt te-szi előrelátó módon, hogy nem adja a Vért a vételre, hanem csupán a pap veszi azt magához”,– mondja nem kisebb ember, mint Aquinói Szent Tamás. (97) – Hozzá kell fűzni, hogy mivelritkán áldoztak, ezért egy alkalommal valóban nagy tömegek tolongtak azon az egy–két na-pon, amikor gyakorlatilag majdnem mindenki áldozott. Gyakori áldozásról egyébként alig lehe-tett szó abban az időben, mikor pl. Angliában, a Coventry-ben tartott zsinat három napi böjtöt írtelő laikusok részére áldozás előtt, másutt hat napi megtartóztatás a húsféléktől. Ebben az időben lettgyakorlati elvvé, amit partikuláris zsinatok néha ki is mondtak, hogy minden áldozás előtt gyón-ni kell.

4. A gótikus szellemiség nagyon jellemző vonása a kumuláció, a halmozás hajlama, L. A.Mayer szerint a „Kumulationsdrang”. Rítusokat, képeket, ábrázolásokat halmoz, szereti azismétlést, rítusokban, imákban, oszlopokban, tornyocskákban. A szentolvasó kifejlődése és el-terjedése a maga ismételt Üdvözlégyeivel tipikusan a gót lelkiség gyümölcse. „Imádkozik valaezer Avet és teszen vala ezer véniát” egy-egy nagy ünnep vigíliáján, írja Szent Margitról aRáskai Lea-féle legenda. Ekkor kezdenek el mise-sorozatokat mondani, egy–egy misébentöbb könyörgést mondani és csak arra kellett ügyelni, hogy mindig páratlan számuk legyen.

A kumulációs hajlamnak hajtása a gót korban kezdődő szentek túlburjánzó kultusza. Az oltárokretable-ja, oltártáblája, megtelik szentek képeivel, elkezdődik a gót kumulációs hajlam egyik művészetimegnyilatkozása: a szárnyas oltár. A liturgiában is hallatlanul nőni kezd a szentek ünnepeinekszáma. Elsősorban a XIII. században és utána is ennek a mozgalomnak vezetői a ferencesek, akikszámos rendi szentjüket mind belevették a Római Kúria misekönyvébe, amely azután magais elterjedt, és vele együtt a sok, jórészt franciskánus szent is. Abban az időben nem volt még ren-dezve az ünnepnapok és a vasárnap viszonya, és így egy szentnek ünnepét vasárnapon ismegülhették. Ezzel az egyházi évnek az alappilléreit döntötték ki. Magam is találtam a gótikautolsó századából, a XV.-ből származó kézírásos misekönyveket, melyekben a pünkösd utánivasárnapok hiányzanak. Nem volt már rájuk szükség, mert akármilyen szentnek ünnepe ün-nepelhető volt vasárnap.

A sokszorozási hajlam terméke a kétarcú, három- és négyarcú mise (missa bifaciata,trifaciata, sőt quadrifaciata) találmánya. A találmány oka az volt, hogy a XI. századtól kezdve szigorú-an tilos volt többször misézni, így hát egyetlen kánonhoz, tehát egy konszekrációhoz hozzáfűztekaz elején két, három vagy, négy misét az offertóriumig (ma úgy mondjuk, az Ige liturgiája), és aKánon után hozzáfűzték a végén minden egyes mise befejező részét. A híveknek azt állították,hogy ez felér ugyanannyi számú misével. A szórványos tilalmak ellenére sokáig kísértett eza visszaélés.

A kumulációs hajlam azután megnyilvánult abban is, hogy az egyes templomokban fan-

38

tasztikusan sok misét mondottak. Az iparosok céhei a középkor végén már szinte minden vá-rosban vagy önálló templommal rendelkeztek, vagy legalább is egy kápolnával, s esetlegcsak saját oltárral. A lényeg mindenesetre az volt, hogy a legtöbb oltárnak saját papja volt,akit egy céh vagy család, más testület díjazott. A miséket az ilyen oltároknál saját szentjeiktiszteletére mondották, minden tekintet nélkül az egyházi évre. Mai embernek elképzelhetet-len, hogy a gótikus templomokban mennyi oltár volt, minden oszlophoz odaragasztottak egykis oltárt, valósággal tülekedtek a templomban az oltárok. – A sok miséhez sok pap kellett, sígy a klérus száma egészségtelenül megnövekedett. A XV. században pl. a wrotclavi szé-kesegyházban 250 „altarista” volt: papok, akik csupán csak miséztek, sohasem gyóntattakvagy prédikáltak. A XII. század végén már Petrus Cantor magister felszólalt ez ellen Párizs-ban, és követelte, hogy kevesebb, de jó pap legyen, és kevesebb misét mondjanak.

Mert nagyon sok volt a misék száma. A kumulációs hajlam behozta ugyanis azt, hogy egyhalottért, vagy egy szándékra nem egy, hanem sok misét mondjanak. Közönséges dolog voltpl., hogy valaki végrendeletében elrendelte, hogy száz, vagy ezer misét mondjanak érette.Volt oly misealapítvány, mely elrendelte, hogy minden napon mondjanak valaki lelkiüdvéértmisét. Voltak alapítványok, hogy bizonyos oltárokon mindig ugyanazt a misét mondják: pl.minden szombaton Mária-misét, sőt esetleg minden napon, és ezt megtették, bármily ünnep lett isvolna, a tilalomra pedig látomásokkal és magánkinyilatkoztatásokkal feleltek.

A kumulációnak szintén a gót korban keletkezett módja azután a mise-sorozat, így pl. ahalottakért a XV. században megvolt a „gregorián és Bonifác-féle sorozat” 45 miséje: ebből 3 aSzentháromságról, 5 a szent Keresztről, 7 a Szentlélekről, 9 az angyalokról, 4 Ker. Sz. Jánosról, 12 azapostolokról, 4 Szűz Máriáról, egy minden szentekről mondandó. Természetesen megszakításnélkül, tekintetbe sem véve, mily ünnep lett volna, mondották buzgón e sorozatokat és sokfé-le mást. A Tridenti zsinat szigorúan megszüntette a sorozatokat, kivéve az egyetlen Gregori-án harminc misét.

A kumulációnak egy másik vadhajtása azután az un. Skatulyás-misék szokása: a temp-lomokban egyszerűen nem volt idő az örökösnek rendelt énekes misékre. Ezért elkezdték az egyikmisét énekelni az egyik oltárnál pl. a B. Szűz tiszteletére, eljutottak az offertóriumig, akkor abbahagy-ták, a pap ettől kezdve csendesen folytatta a misét. Abban a pillanatban a másik oltárnál már megkezd-ték a következő énekes misét szintén a felajánlásig, és így ment ez egész hajnalban és délelőtt.

Magától értetődő, hogy éppen a gótika eme jelenségénél már nem beszélhetünk a szentmise sem-minemű gazdagodásáról. Nagy kárára volt az Egyháznak és magának az isteni intézménynek, amisének, mert az újkor küszöbén leginkább a misében tapasztalható visszaélések miatt tá-madták legtöbbet az Egyházat.

A gót kornak nagyon megfelelt az előző korban már megkezdett sequentia és trópus stílus. Asequentiák ritmikusak maradnak, de rímesek lesznek, strófákba, sokszor mesterkélt strófákbaépülnek és nagyon sok lesz belőlük. A nagy költők után, mint Ádám a S. Victore († 1192), középsze-rűek is fellépnek, úgyhogy kb. ötezer sequentiát ismerünk. Egy-egy missaléban változó aszámuk, van 100 körül is némelyikben a gótikus kor végére (Lyon 96, Köln 1520: 108 darab,Augsburg 1555: 98), a magyar nyomtatott missálékban 40-50 körül vannak. Természetes,hogy a sequentiákban is nagyon sok mesterkélt, nem természetes és oda nem való elemakadt.

A zsolozsma továbbfejlődése a középkorban

1. Ahogyan a szentmise továbbfejlődött és a római liturgiából hazai gallikán elemek fölvétele által,valamint új kompozíciók következtében a VIII.-IX. században frank-római lett a misekönyv, ugyan-így beszélhetünk frank-római zsolozsmáról is. Ez az irányzat (cursus) frank-rómainak nevezhető,mert egyre erősebben különbözött a tiszta stílusú rómaitól. Pl. ha szentnek ünnepe esett egy napra, ak-kor az kettős nap volt (duplex), mert végigimádkozták a napi zsolozsma imaszövegeit ésezenkívül elvégezték a szentnek is a zsolozsmáját (officium). Így a „duplex” = kettős ünnepRómában betűről betűre igaz volt. Nagy Károly birodalmában ellenben bölcs rövidítéssel éltek.Rómában megmaradt ez az állapot egészen a XII. századig, a frank uralom alatt azonban a zso-lozsmát a szentekről mondták. – Más különbség is van és ez a zsoltáros könyvnek a szövege. Afrank birodalomban Szent Jeromosnak 382-ben készült un. második kiadását (Recensio)

39

használták, Rómában azonban megtartották a néhány évvel előbbi, ugyancsak szent Jeromos ál-tal készített latin zsoltárszöveget. Ezt nevezik azért Római Zsoltároskönyvnek (PsalteriumRomanum), a Rómán kívül elfogadott újabb Szent Jeromos-féle szövegkiadást PsalteriumGallikánumnak. A Római Zsoltároskönyvet egészen Szent V. Piusig Rómában mindenütthasználták, mikor kiadták az új breviáriumot (1568), akkor tértek át a gallikán szövegkiadás-ra. Egyedül a Szent Péter bazilikában maradt meg a régi római zsoltárszöveg. – Harmadikkülönbség a római és a gallikán eredetű területeken: egész Nyugaton használták a zsolozsmákbana himnuszokat, Rómában ellenben himnuszokat nem énekeltek. A himnuszok használatát a frankbirodalomban Szent Benedek szerzeteseitől vették át, Szent Benedek ugyanis a himnuszok használatátkötelezővé tette. Ezért a kanonokok, vagyis a közös házban élő világi papok is, már a IX. századbanátvették a himnuszok használatát, mint Amalarius tanúsítja. (98) – A negyedik különbség azolvasmányok rendjében található: A római irányzat az első részben (Nocturnus) az ószövetsé-get, a II-ban a szentatyákból, a III–ban Szent Pál leveleit olvasta. Nagy Károly ellenbenmeghagyta Paulus Diaconusnak, a montecassinói szerzetesnek, hogy „a katolikus atyák által mon-dottakat gondosan vizsgálja át és erről a hatalmas rétről virágokat szedjen össze és ami hasznos, aztcsokorba kötve adja át”. (99) A szentatyáknak műveiből vett homíliákat a III. Nocturnusban olvasták,az I-ben Szent Pál leveleit. Paulus Diaconus homília-gyűjteménye azután a Rómában használatosNagy Szent Gergely homíliái miatt lassanként kiszorult a zsolozsmából.

A X. századig bármilyen irányzat lett légyen, mind különálló könyveket használt. Azegész közösségnek a zsoltárokat kellett mondani, ezeket majdnem mindenki betéve tudta.Volt azért zsoltáros-könyv (Psalterium) állványra kitéve, amely forgatható volt, úgyhogy négykönyvet lehetett elhelyezni négy oldalán. Az olvasó állvány előtt álltak a skóla tagjai (énekkar), és aforgatható könyvállványon elébük forgatták a négy könyvtartót. A másodikon ott volt aHymnarium, a himnuszok könyve. Egy-egy imaórában mindig más himnusz került használat-ra, a liturgikus idő és az ünnepek szerint változott a himnusz is. A harmadik könyvtartón volt azantifonálé, amelyen ott voltak a zsoltárokhoz szükséges karversek = antifónák. A negyedikkönyvtartón volt a Lectionarium. Az Első óránál olvasandó a Martirologium, amelyben a napra esővértanúk és szentek rövid életadatai vannak feljegyezve. Külön olvasmányokat tartalmazott a zso-lozsmában olvasandó szentek élete: a Passionarium; a szentatyák beszédeiből való olvasmányokmegvoltak a Homiliáriumban. A kórus vezetője püspök, nagyprépost, apát vagy perjel stb. aCollectariumot használta, amelyben a napi könyörgések voltak összegyűjtve. Sokszor volt mégCapitularium, vagyis a rövid olvasmányok könyve, amelyeket az imaórák végén szoktakmondani. Mivel sokszor egyenesen a Bibliából is olvastak, így a zsolozsmához tíz könyvetlehetett használni.

2. Érthető, hogy az első ezredév után feltalálták a rövidített könyvet: a breviáriumot, ennek aneve „rövid összefoglalást” jelent. Eddig még a XI. század előtt nem találtak breviáriumot, a XI. szá-zadban is elég kevés maradt reánk, ami azt mutatja, hogy nem írtak belőle annyit, mint más liturgikuskönyvből. Ha ugyanis egy szerzetes pap útrakelt, akkor ott állott be a zsolozsma végzésébe, aholéppen egy társas-templomot vagy egy monostort talált. Ha utazás alatt olyan helyen volt,hogy nem volt ilyen szent hely, akkor Szent Benedek tanácsa szerint „azok sem hagyják el ameghatározott imaórákat, hanem úgy végezzék, ahogyan tudják, és szolgálatuknak feladatátne mulasszák el megadni”. (100) A XI, században a szellemiség változott; az erkölcsök nagymérvűeldurvulása miatt szigorú reform-mozgalom keletkezett. Szent Nílus görög szerzetes. SzentRomuald, a kamalduli szerzetesség alapítója, Szent Bonifác és Elek monostora a rómaiAventinus hegyen, Damiáni Szent Péter és monostora. Fonté Avellano hordozói ennek a szigorúlelkiségnek. Egyik legnagyobb képviselőjük Szent Adalbert, akinek szerzetesei a csehországiBrewnowból Pannonhalmát népesítették be, ezek valamennyien az Aventinusról származtak.– A breviáriumot kezdetben csak közösségben élő papok használták, ha úton voltak. Hogy min-den papnak legyen ilyen, kétségtelenül lerövidített zsolozsmája, azt már a XIII. századbankezdték mint kötelességet sürgetni, így pl. a trieri 1227-ben tartott zsinat elrendeli, „mindenpapnak legyen breviáriuma, amelyből imaóráit olvashassa, ha úton van”. (101)

3. Rómában magában is kezdett maga a Róma-városi liturgia átalakulni, fejlődni. Ez onnan volt,hogy a pápák és nagyszámú udvartartásuk, amelybe a hivatalok is beleértendők: a Kúria, ebbenaz időben független lett a római nagy bazilikáktól, főleg a Laterántól és a Vatikáni Szent Pétertől,amelyek mellett lakni szoktak. 1145-53, III. Jenő pápa idejétől kezdve 40 évig tartózkodtak Rómán

40

kívül számkivetésben a pápák, egész kúriájukkal együtt. Ekkor kezdődött a misének és a zsolozs-mának a megrövidítése. Mikor azután visszatértek Rómába, akkor már csak nagy ünnepekenvettek részt a bazilikák liturgiáján, hanem saját házi templomukban a lerövidített istentiszte-lettel éltek. Nagy sors várt erre az új, jóval rövidebb liturgiára. A XIII. században, pontosan1223-ban, az új nagy szerzetesi mozgalom, a ferencesek, azaz „kisebb testvérek” rendje akkormég élő alapítójától, Assisi Szent Ferenctől azt a parancsot kapta, hogy a testvérek mindenütt al-kalmazkodjanak az isteni szolgálatban a római Kúria szertartásrendjéhez. Ezt végleg 1241-ben eszközölte ki Haymo ferences generális. A ferencesek tehát a Kúria misekönyvévelegyütt terjesztették a breviáriumot is. Ez a Római Breviárium kezdete. Abban az időbenofficium modernumnak nevezték. (102)

Két következménye lett ennek az elterjedésnek. Egyrészt a szentek tisztelete háttérbeszorította a liturgikus időknek a szerepét, másrészt növelte egyre a duplex ünnepeket, mert azoknak aterjedelme jóval rövidebb volt. Így a Temporale, vagyis a liturgikus időknek a jelentősége mindin-kább elhalványult, akár csak a misében, amint már láttuk. Ez a törekvés némileg érthető, mert a hét-köznapi (feriális) zsolozsma a XI. századtól kezdve azért is nehezebb lett, mert el kellett még mondania 15 „lépcsős zsoltárt” (= psalmus gradualis), azonkívül Szűz Mária kis officiumát minden hétközna-pon, nagyböjtben pedig a hét bűnbánati zsoltárt. Ez megmagyarázza, miért törekedtek a szentekünnepeinek szaporítására, mert a szentek napjain ezek elmaradtak. A ferencesek által ígymeglehetősen átalakított breviáriumot és misekönyvet magában Rómában is bevezették. III. Miklóspápa 1280-ban rendelte el. Más szerzetek, amelyek a XI.-XIII. századig keletkeztek, azon-ban megtartották a frank-római breviáriumokat: a premontreiek; a frank-római liturgia párizsiváltozatát tartották meg a XIII. században a. domonkosok és a karmeliták. Még azt hozzákell tennünk, hogy a középkor végére emiatt annyira elszaporodott a szentek kultusza, a mi-sekönyvben és a breviáriumban is, hogy a rendes szentírási olvasmányok alig-alig kerültekelő, azonkívül nem tetszettek a szenteknek az olvasmányai sem a (legendák, ami annyit jelent, mint„olvasandók”), mert rendkívül sok történetileg nem hiteles és fantasztikus elem került a szen-tek olvasmányaiba, úgyhogy a „legendás” azonos értelmű lett a valótlannal, a lehetetlennel, agroteszkkel.

A szentségek liturgikus fejlődése

1. Az eukarisztiának a kultuszával újra foglalkoznunk kell, mert az első ezredév után új formá-kat hozott létre, amelyek csak másodlagosan liturgikusak, de mégis erősen hatással voltak a liturgiára,de méginkább a keresztény hitéletre. A következőkben Péter Browe alapvető kutatásait követtük.(103) A XI. században a század közepétől kezdve egy Berengárius nevű teológus tanítása nyugtalaní-totta a közvéleményt, aki Krisztus jelenlétét az eukarisztiában pusztán jelképesnek tartotta. Fej-hajtással fejezték ki először tiszteletüket az eukarisztia iránt, majd mint már láttuk a gótikus korbantérdhajtással. A maguk tiszteletét kifejezték az eltett eukarisztia előtt is, amelyet a betegek esetlegesáldoztatására őriztek. – Az eltett eukarisztiát meglátogatni, imádni ebben a korban kezdődik el.Eddig első biztos nyoma: Szent Becket Tamás canterbury-i érsek írja Anglia királyának, hogy„Krisztus testének felsége előtt szoktam Önért imádkozni”. Ettől kezdve a látogatás (vizitáció,adoráció) egyre jobban terjed, és a lelkiéletnek hathatós eszköze a mai napig. – Az egyikvallási szokás hozza magával a másikat: ha valakit meglátogatunk, annak lakás is kell. Az el-tett szentséget egyszerűen egy dobozban őrizték a sekrestyében, amikor kellett, kivették belőle. A XI.század óta először ezüst galambba tették; ez, lévén az oltárnak négy lábon álló baldachinja, ennek aközepéről láncon csüngött alá. A ház gondolatát azonban csakhamar felkapták, alkalmazni kezdtékés a IV. Lateráni zsinat elrendelte, hogy mindenütt legyen a templomokban a főoltáron szent-ségház, amelynek a neve „tabernákulum”, azaz sátor legyen. Ez 1215-ben történt; egyete-mes zsinat lévén, mindenütt keletkeztek ilyen tabernákulumok, sokszor nem az oltáron, ha-nem mellette a tál fülkéjében vagy külön kis épületben. (104)

Új áhítatformák is keletkeztek. Beszéltünk már a vágyról, hogy lássák az eukarisztiát. Ebbőlszármazott az Úrfölmutatás, magától értetődik, hogy üdvözlő köszöntések, fohászimák is keletkez-tek ekkor. Egyike az elsőknek, az a fohász, amely a XII. század legelején lett beírva az akkor új Pray-kódexbe az átváltozáshoz: „Üdvözlégy szentséges Test, az én legfőbb gyönyörűségem mindörökké”.A bor átváltoztatásához pedig ez a fohász: „Üdvözlégy mennyei ital, énnekem mindenekelőtt és min-

41

denekfölött édességes”. (105)A XIII. század elejétől a XIV. századig hatalmas eukarisztikus mozgalom keletkezett a góti-

kus korban. Ennek a dualista eretnekségek, a waldi-ak és az albigensek téves tanítása azoka, akik tagadták Krisztus testi valóságát, következésképpen az eukarisztiát is. A XIII. szá-zadot joggal hívják az „eukarisztia századának”. A század elején, 1209-ben Boldog Julianna,a Liége (Lüttich) melletti Mont Corneille zárda apácája, először részesült a látomásban, hogyKrisztus Testének ünnepét be kell vezetni az Egyházba. Bár csak 20 év múlva árulta el errevonatkozó magánkinyilatkoztatásait, IV. Orbán pápa mégis az egyetemes latin Egyháznakelrendelte az ünnepet 1264-ben Orvietóban, ahol akkor a pápai Kúria székelt. Ez a szentéletű pá-pa ugyanis liége-i fődiákonus volt és személyesen ismerte Juliannát. Ez az ünnep azóta is fennmaradtaz Egyházban, bár sok helyen a rákövetkező vasárnapon ünnepelik meg. Meg kell jegyeznünk,hogy manap a körmenet jelenti a legnagyobb vonzóerőt és látványosságot ebben az ünnepben,pedig ezt IV. Orbán még nem ismerte, ő csupán ünnepélyes misét és zsolozsmát rendelt el,amelyeket Aquinói Szent Tamás szerzett és hangsúlyozta, hogy lehetőleg mindenki áldozzákezen a napon. Akkor senkinek sem jutott eszébe eukarisztikus körmenet, a gótikus kornakszemléltető hajlama létrehozta. Ezért ereklyetartóba kell tenni a Szentséget, hiszen az Krisztusteste, tehát maga a legnagyobb ereklye, amely ránk maradt. Sokkal többet ér, gondolták agótika korában, mint egy szentnek az ereklyéje. Krisztus teste, amely valósággal közöttünklakozik. Mivel pedig szenteknek a csontjait: fejet, kezet vagy kisebb csontrészt szoktak nemesfém-ből és üvegből készített tartóba tenni és már régóta szokás volt azt körmeneten körülhordozni,közelállóit a gondolat, hogy ezt kell tenni az Oltáriszentséggel is. így született meg az első ol-táriszentséges körmenet, az eukarisztia ünnepén, Úrnapján, eddigi tudásunk szerint Kölnben, azősi Szent Gereon templomában 1274-79 között. Utána a XIV. század folyamán egész Európá-ban szokásossá lett a szentségi körmenet a monstranciába tett szentostyával. – A másodikeukarisztikus áhítatforma a Szentséggel adott áldás. Az ereklyékkel is adtak áldást már rég-óta, természetesnek látszott, hogy a legnagyobb ereklyével, Krisztus Testével is meg kell ezt tenni.Első nyoma ilyen eukarisztikus áldásnak 1311-ből van meg Hildesheimben. „A pap álljon az oltár előttés a szentséges ostyával áldja meg a népet.” – A harmadik áhítatforma a Szentség kitétele hosz-szabb-rövidebb ideig. Németországban, minden városában volt meg az első szentségkitétel. Az elsőengedélyt erre Browe szerint Budavárában Boldogasszony templomában (= Mátyás templom)Nagy Lajos király szerezte meg, minden csütörtökre. (106) A szentségkitételt a misén kívülmanap is gyakorolják, a szentségkitétellel történő misét azonban az Egyház megszüntette. (107)

A századok gördülnek tova az időtlenségbe, fölvetődik a kérdés, miért vannak a vallásos életbenilyen feltűnően nagy változások. Az első évezred nem ismerte az eukarisztia tiszteletét a misén kívül,bár szilárdan hitt Krisztus jelenlétének valóságában a megőrzött szent színek alatt. Megvolt viszont alegelső három században majdnem általánosan a napi szentáldozás, a hivők által hazavitt szentos-tyákkal. Az első ezredév végéig még megvan az áldozásnak elegendő gyakorisága. A hívőknek eb-ben az időben elegendő volt az eukarisztikus áldozat és áldozás, minden áhítatukat lekötötte. Utána600 éven keresztül ritka volt a szentáldozás és annál gyakoribb az eukarisztia látogatása és kü-lönböző áhítatformái. Mi jelenleg a XX. században mind a kettőnek birtokában vagyunk, azeukarisztikus áldozat egyre bensőségesebbé váló részvételében, gyakori áldozásban, egyúttal megtar-tottuk a későbbi századok egyéb eukarisztikus áhítatformáit is. A történelem elmélkedő szemléle-te figyelmeztet arra, hogy magában véve sem a gyakori mise és áldozás, sem az eukarisztikusáhítatformák nem elegendők ahhoz, hogy valaki tökéletes keresztény legyen. Ehhez sajátegyéni közreműködésünk is szükséges és ennek eszközei: a szeretetnek cselekedetei, az önfegyelme-zés és önmegtagadás, az erényeknek gyakorlata. Ezeknek elhanyagolása mellett akár liturgikus,akár eukarisztikus élet mellett is a kegyelemnek alacsonyabb fokán állhat valaki, mint a rég-múlt idők sok hivője.

2. A keresztség szentségének kiszolgáltatása Európa népeinek megtérése után elvesz-tette ünnepélyességét. Az egész középkoron keresztül a kisdedeket megkeresztelték, még-pedig mind nagyobb aggályossággal eljutottak odáig, hogy minél előbb kereszteljék meg, s ígylegtöbbször a születés után, sokszor ugyanazon a napon már megkeresztelték. Az ókornak a különbö-ző, több héten át történt rítusait összevonták és egyszerre egy alkalommal a névadástól egé-szen a keresztelésig mindent elvégeztek. – Két szertartás rendje alakult ki a legkülönbözőbb vál-tozatokkal a középkor folyamán. Egy hosszabb, amelyet Alb. Castellani adott ki 1523-ban, a kö-

42

zépkori szokásokat mintegy összegyűjtötte. (108) Ugyanez a szerző egy rövidebb szertartásrendet isközölt. Mind a kettő azonban csak magánkiadvány volt, gyűjtemény. Mindezt azonban felhasználtákkésőbb a Római Szertartáskönyv (Rituálé Romanum) kiadói, 1614-ben, amikor V. Pál kiadtaazt.

3. Ami a bérmálást illeti, a XII. században alakult ki végleg a Római Kúria Főpapi Szer-könyve (Pontificale Curiae Romanae). Ekkor keletkezett a máig használt forma: „Megjelöllek téged akereszt jelével és megerősítelek téged (= confirmo, bérmállak) az üdvösség krizmájával az Atyának,Fiúnak és Szentléleknek nevében.” – Durandus a franciaországi Mende püspöke, aki ma-gánszorgalomból átrendezte és kibővítette ezt a Pontifikálét, így kibővítette a bevezető rítust is, azta szokást ő hozta be, hogy a bérmálkozó a püspöktől könnyed arculütést kap, ez a nagykorúság ki-nyilvánítását jelentette. A keresztség után a bérmálkozó Krisztus teljességének korát éri el és soha-sem szabad megtagadnia őt, hanem bátran meg kell vallania. – Ugyancsak kibővítette a hálaadást is,bevéve egy új antifónát: „Erősítsd meg Istenünk, amit bennünk e szent templomodban művel-tél...,” a hozzátartozó versekkel. –Durandus átdolgozásai kerültek a római Főpapi Szerkönyv szövegé-be. A Vatikáni Zsinat után elrendelt megújítás ezt a rítust is megváltoztatja.

4. A bűnbánat szentségénél jelentős változást észlelhetünk. Manap elképzelhetetlen vezeklé-seket róttak a szegény bűnösökre a VII-XII. századokban. Minderről tanúskodnak a nyugati egyháznak„Vezeklés-rendjei” (Ordo poenitentiae). (109) Angolszász vezeklési rend pl. ezt mondja: „Hapresbiter vagy diakónus részegségében annyira jut, hogy hány, 11 napig vezekeljen; s haszerzetes, 30 napig vezekeljen, ha laikus hivő teszi ezt, akkor 15 napig vezekeljen”. (110) Frankvezeklési rend írja ezt elő: „Ha valaki házasságtörést követett el, vagyis másnak a feleségével, 7évig vezekeljen vagy ítéljék számkivetésre és több alamizsnát adjon. Hogy ha jól viselkedett,az évek elteltével a szentáldozáshoz járulhat, mert különben csak a szent útravalót vehetimagához”. Ugyancsak frank vezeklési rend így intézkedik a gyilkosságról: „Ha püspök, vagypresbiter követ el gyilkosságot, 12 évig, letéve egyházi rendfokozatát, zarándoklatban vezekeljen. Hadiakónus vagy szerzetes követte el, az 10 évig, ha laikus vagy nő, az 7 évig a bortól és a hústól tartóz-kodjék és egyszer egy évben járulhat az oltárhoz.” Egy IX. századból való angolszász vezeklésirend így intézkedik: „Ha valaki házasember és szolgálóját ágyasnak tartja, l évig vezekeljen,és bocsássa őt szabadon, különösen, hogy ha fia született tőle.”

Érthető, hogy ebből kiutat kerestek. A XI. század folyamán szokásba jött, hogy a vezekléstmeg lehet váltani, különösen a pápák gyakorolták ezt. A megváltás (redemptio) valamilyenjócselekedet volt, így pl. II. Sándor pápa 1063-ban mindenféle vezeklést elengedett, ha vala-ki résztvett Spanyolországban a keresztényeket elnyomó mórok elleni háborúban. Mindenvezeklést elengedett II. Orbán pápa 1099-ben azoknak, akik „fölveszik a keresztet”, vagyisrésztvettek a keresztes háborúban, így keletkezett ebben a korban a búcsúk rendszere.Püspökök is adtak részleges búcsúkat, úgy hogy a IV. Lateráni zsinat elrendelte, hogy hapüspökök templomot szentelnek, nem adhatnak nagyobb búcsút egy évnél, a templom-szentelés évfordulóján pedig 40 napot. A középkor végére búcsúk már visszaélésbe fordul-tak; középkorvégi magyar kódexeinkben találhatunk bejegyzéseket latin vagy magyar nyel-ven tízezer és húszezer évi búcsúkról is. Nem kell mondani, hogy a Szentszék valóban so-hasem adott ilyet.

5. Az egyházi rend szentségének liturgiája is a frank-római szellemben alakult át. A dia-kónus szentelésnél bővült a rítus az un. követeléssel (= postulatio): „Követeli az Anyaszentegy-ház, hogy a jelenlévő szubdiákonusokat diakónussá szentelje”. Durandus azután a XIII. század-ban végrehajtotta a rítusnak a teljes kialakítását. Ekkor került be az a rítus, amelyet a koregyházjogászai igen jószemmel láttak, hogy a püspök jobbját a szentelendő fejére teszi és mondja:„Vedd a Szentlelket...”

A papszentelés Durandus átalakításában új buzdító beszédet kapott, amely 1968-ighasználatban maradt. A papok liturgikus ruhájának feladásánál a püspök által mondandó formulá-kat is Durandus hozta be. A kezek megkenése szent olajjal a gallikán rítusból került a frank-rómaipapszentelésbe. A X. században fordul elő először a Római-Germán Pontificale új rítusa, a miseke-hely és paténa átadása (Traditio instrumentorum). A gallikán liturgiákból való ez a színesszokás, a középkorban tévesen azt hitték, hogy ez a papszentelés lényeges része, mikor apüspök azt mondotta: „Vedd a hatalmat, hogy áldozatot mutathass be az Istennek és misétmondhass élőkért és holtakért”, és közben átadta a kelyhet és a paténát. Az újonnan szentelt papoknak

43

az együttmisézése a püspökkel még nem volt általános, amint Aquinói Szent Tamás tanúsítja: „Né-mely egyház szokása szerint az újonnan fölszentelt papok együtt miséznek a szentelő püspökkel.”(111) A rítus végén az újonnan szentelt pap hitvallása, a föloldozás hatalmának jelképes átadása,a püspöke iránti engedelmesség megígérése mind Durandus rendezéséből való.

A püspökszentelésnél a frank-római időben (VI-IX. század) új felszentelő imádság került bele.Ekkoriban szerkesztették, az ősi III. század első feléből való Apostoli Hagyomány szövege eltűnt. Azúj szövegnek egyrésze már bent van a Leoniánumban és a Gregorianumban. Rómában ebben a korban,valószínűleg a VIII. században, keleti szokást vettek át: az evangéliumos könyvet a püspök fejére ésvállára helyezik. Ugyancsak új szokás a püspöknek székébe való bevezetése, ezt is Rómában kezdtékel: „Miután vége van a szentelésnek, az Apostoli Úr (=a pápa) megcsókolja őt... és akkor az ApostoliÚr minden más püspök elé ülteti őt.” (112)

6. A házasság szentségének megáldása a frank-római rítusban jelentősen kibővült. Megtalál-ható a tizedik századi Római-Germán Pontifikáléban. A pap a templom ajtajánál fogadja ajegyeseket, azután megkérdezi a menyasszony atyját, vagy azt helyettesítő legközelebbi rokonát:„Akarod ezt a leányt ennek a férfinek feleségül adni?” Igenlő válasz után a menyasszonyt átadták avőlegénynek, utána bemennek a templomba, megáldják a gyűrűt, azt átadja a vőlegénynek, aki azutána menyasszony ujjara húzza azt és ezt mondja: „Ezzel a gyűrűvel téged magamhoz veszlek az Atya,Fiú és Szentlélek nevében.” A pap utána Tóbiás könyvéből könyörgést mond: „Ábrahám Istene... őőrizzen meg benneteket...” – Utána hármas tagolású áldás következik, mindegyik áldás mon-dásra Ámennel felelnek. Nincs már szó fátyol-leborításról, a kézfogás mindig szokásban ma-radt.

A XII. század folyamán a korszellemnek megfelelő bővülések történtek, így pl. a jogi gondolko-zásnak megfelelően a XII. században III. Sándor dekrétuma értelmében megkezdődött a házasságibeleegyezés kifejezett megformálása: „Én téged magamhoz veszlek”. (113) Ebből az lett, hogykönnyítés céljából a pap kérdezett és arra feleltek: „Akarod N. leányzót feleségül venni?” A házasságkijelentése történt meg ezután, néha kijelentő módon: „Én titeket házasságra kötlek össze”. Néha meg-állapítja csak, hogy a házasság megköttetett, pl. az augsburgi 1487-es rituáléban: „Az egymás közöttmegkötött házasságot erősítse meg az Isten és én azt jóváhagyom és az Egyház színe előtt ünnepélye-sen kihirdetem a szent és oszthatatlan Háromság nevében. Ámen.” (114)

A sokféle szokás között, amelyek a házasságkötéssel kapcsolatban használatosak vol-tak, egy megmaradt, amely tudomásunk szerint manap csak Magyarországon dívik: a há-zassági eskü. Ezt hazánkban annyira becsülik, hogy róla nevezték el a házasságkötést is„esküvőnek”, olyannyira jellemző elnevezés, hogy még a polgári kötést is polgári esküvőnek hívják. Aközépkor folyamán az egyházjogászok nagyra becsülték, hogy ha a házasságkötéskor esküt istettek, hogy halálukig meg akarják tartani fogadásukat, amint ezt Gasparri bíboros megállapí-totta. (115) Középkori több házassági rendtartás (Ordo) tartalmaz esküt a házasságnál. Azegyik pl. francia nyelven, mert a párizsi Ordo ezt mondatja a pappal, miután a menyasszony kezét avőlegény kezébe tette: „Te Mária, és te János megígéritek, eljegyzitek egymást és megesküdtök rá,hogy egyik a másiknak megtartja a hűséget és becsületességet, és megőrzitek egymást kölcsönösenegészségben?” (116) Az első magyar házassági esküformulát egy nyomtatott középkori magyar hasz-nálatú misekönyvben találtam. Kézírásos bejegyzés és mai helyesírásra átírva így szól: „Isten tégedúgy segéljen szent háromosság Krisztusban, hütednek teljes volta, hogy te az N. asszonytszereted: szeretvén hozzád vetted keresztény szentegyháznak módja szerint, örök feleségülholtodig holtáiglan, semmi nyavalyában meg nem hagyod, Isten téged úgy segéljen” (117).

IV. A LITURGIA AZ ÚJKORBAN

Midőn a reneszánsz kivirágzásával, a puskapor és Amerika felfedezésével, a könyvnyomtatás fel-találásával és a könyves-propaganda, valamint a korai kapitalizmus elindulásával az újkormegkezdődött. Az Egyház helyzetét annak legfőbb és legszentebb intézménye, a szentmise isosztotta. Elvénült a középkor, a gótika már nagyon roskatag és avítt ruházat volt, új eszmékés törekvések feszültek a napvilágra. Az egykoron monumentálisán egyszerű, nagyvonalúan sza-bad és közérthető szentmise az ókorból átfejlődve a kora-középkorba, a kelta, majd a román, vé-gül a gótikus szellemiség köntösét vette egymásután magára. Ez azonban úgy történt, hogy– lényegének mindig érintetlen maradása mellett – ezeket a kornak megfelelő „divatos” köntösöket

44

egymásután vette magára, de úgy, hogy konzervativizmusa mellett majdnem minden előzőlelkiségruhát megtartott. A gótika erősen individualista jellege hozta magával, hogy ez a ruha he-lyenként nagyon is változó lett és így a középkor alkonyán, a XV. század második felébennekünk szinte elképzelhetetlenül tarka-barka és sokszínű köntös borította be az utolsó vacsora egy-szerű testét, helyenként és egyházmegyénként, rendenként kaleidoszkópszerűen váltakozva.

A reneszánsz és az újkor emlőin táplálkozó reformáció leginkább éppen ezt a misét támadta meg,hogy mint „emberi találmányt” megszüntesse. A hitújítók éles szemmel vették észre a bajo-kat, melyek a mise ruházatát érték, s ezért az egész misét eltörlendőnek vélték. Vegyük tehát számbaelőször, melyek voltak ezek a bajok, amelyeket nemcsak a reformátorok, hanem maga a Tri-denti zsinat így úgy hívott, hogy:

A mise körüli visszaélések

latin nyelven: „abusus missae”. Körülbelül az egész századot „kell áttekintenünk, hogy tisz-tán láthassunk: a XV. századnak derekától a XVI. közepéig, illetve jobban mondva 1570-ig,amikor a .Zsinat Missaléja Szent V. Pius tekintélyével megjelent. Sok és változatos volt a baj,mely szemünkbe ötlik.

1. Itt volt a középkor végére a tény, hogy rengeteg új ünnep volt. Bármely püspök vagyrendfőnök a tridenti zsinat előtt jogosult volt új ünnepek bevezetésére, ehhez maga íratott miseformu-lát, sequentiát, trópusokat. Akárhányan a plébániákon vagy monostorokban még ezzel sem törődtek,hanem, ha tetszett nekik egy ünnep s annak a miséje, egyszerűen belemásolták mise–kódexükbe és él-tek vele. Voltak helyes, illetve elviselhető ünnepek és misék, pl. a gyermek Jézus megtalálásá-nak ünnepe, a Töviskorona, a Szent lándzsa, a Szent Szegek miséje és ünnepe, Jézusszent arcának miséje. Jézus Neve ünnepe és sok más hasonló. De ezek között akadt olyan is,.amely már a kortársak gondolkozó része előtt sem tetszett, ilyen pl. a XV. század első felében kelet-kezett Huszonnégy Vénnek miséje, az Apokalypsis 24 vénét, egy szimbolikus látomás sze-replőit, melyek Izrael 12 törzsét és a 12 apostolt jelképezték, valóságos mennyei lényeknekvélték, azt állítva, hogy minden negyedévi böjtön tanácskoznak az égben, mi legyen a földieksorsa a következő évnegyedben. Ezeket akarták a misével megengesztelni és jóakaratukat biztosí-tani.

A reformációt hatvan évvel megelőző és korát is megelőző Nicolaus Cusanus bíboros 1453-ban a brixeni zsinaton elrendelte és keresztül is vitte, hogy egységes kalendáriuma legyenaz egész egyházmegyének és ne írhassanak tetszés szerint miséket a missáléjuk-ba. Ezértelrendelte, hogy minden plébános tartozik bemutatni, akkor még kizárólag kézzel írottmissáléját.

2. Az ünnepek és a misék önkényes alkotása mellett mindinkább lábra kapott, különösenmiután már a reformáció szele megérintette az Egyházat, a rítusok teljesen önkényes változ-tatása, amin nem valamely meghatározót rítus-csoportot kell érteni (keleti stb.), hanem aszentmise egyes szertartásait. Ferdinánd császár 1561-ben vizitációt tartott örökös tartomá-nyaiban és az önkényes rítus–változtatásoknak szörnyű példáit állapította meg: voltak nagy-számmal papok, akik a Kánont egyszerűen kihagyták és úgy miséztek, mások elhagyták leg-alább a szentek neveit belőle, ismét mások saját imákat vettek a misébe, vagy elhagyták azénekrészeket, az introitust, graduálét stb. Ugyanebben az évben Hosius bíboros Lengyelor-szágból jelenti a Zsinatnak, hogy még ugyanannak a templomnak papjai sem miséznek egy-formán, hanem más-más rítusokat követnek, a hívek pedig gúnyos kíváncsisággal figyelikmeg ezt a jelenséget. Az önkényes változtatás annyira jutott, hogy Lengyelországban 1555-benmár lengyel nyelvű misekönyveket merészeltek kinyomatni. A hitújítók nemzeti nyelvű „miséje”,mint Luther „Deutsche Messe”-je annyiban nem tartozik ide, mert azoknak csak neve volt ez,a lényeg, a szentmise áldozati jellege ugyanis már elmaradt belőle.

3. Az egyházi év szinte teljesen eltűnt a szentek túlburjánzó ünnepei mellett és az önké-nyes változtatások miatt. A szentek ünnepei elnyomták a vasárnapokat, olyannyira, hogy aközépkor végén vannak misekönyvek, amelyekben a pünkösd utáni vasárnapok már bennsincsenek. Az önkényes változtatások is töröltek az egyházi év jellegéből: voltak papok, akik azegyházi, de nagy mértékben egyháziatlan zene ürügyén egyszerűen elhagyták a szentleckét, mint aCredot is, nem énekelték a prefációt és így tovább.

45

Az egyházi év teljes eltakarására azután segített a gyászmisék és a fogadalmi (uotiv) mi-sék visszaélése is. Akármilyen ünnep volt, akkor is mondtak gyászmisét, vagy votívmisét, ha valakiazt rendelt és így a tehetős magánszemélynek esetleg teljesen indokolatlan óhaja a híveketmegfosztotta bármily nagy ünnepnek miséjétől. Az 1517-iki firenzei tartományi zsinat elrendelte,hogy azok a papok, akik még vasár– és ünnepnapokon is gyászmisét mondanak és így a hívektől azünnepi misét megrabolják, két dukát büntetést fizessenek. Máshol azonban semmi ilyen in-tézkedésről nem tudunk; a portugáliai Braga püspöke még 1562-ben panaszolja a Zsinaton,hogy vannak, akik a legnagyobb ünnepeken is requiemet mondanak. Hosius bíboros pedigLengyelországból jelenti, hogy a „missae particulares”, azaz a gyász- és votív-misék teljesenfelforgatták az egyházi évnek tiszteletreméltó rendjét. Ám ez nem csupán anyagiasságbóltörtént: a kor szellemének nem volt érzéke már az egyház esztendeje iránt. H. Jedin, (118)Loyolai Szent Ignác naplójából megállapítja, hogy ő, akinél szó sem lehet kapzsiságról, 1544-benkét és fél hónap alatt mindennap misézett, de csak 23-szor használta a napi misét. A többi eset-ben, tehát 41 napon magán–ájtatosságára votív-miséket mondott: 18 misét a Szenthárom-ságról, tízet Szűz Máriáról, hetet Jézus nevéről, ötöt a Szentlélekről, egyet Jézus szent sebeiről. Pedigabba az időbe húsvét esett és a húsvét előtt két héten mindig a napi misét mondta, amin persze koránt-sem a de tempore rész miséjét kellett érteni, hanem legtöbbször a napi szentét. A magánér-dek, akár jámborság, akár anyagi érdek képében jelentkezett, elnyomta tehát az egyháziévet. A lehetőséget az individualizmus eme végletes formájára az adta meg, hogy akkoribannem voltak még szilárd szabályok, mikor lehet és mikor nem lehet votív-miséket mondani. Ré-gebben nem volt szükség ilyen normára, mert a józan közösségi érzés magától értetődőnek tartotta,hogy vasárnap és ünnepnapon, sőt az egész Negyvennapban nem lehet ilyen miséket mondani.

4. A votív-misék túlzott szeretete már átvezet a középkor s az újkor küszöbén abba a ter-rénumba, mely már a babonák világába tartozik. A votív-miséknek ezt a népszerűségét a katolikuskutatók is részben babonás túlbecsülésből eredeztetik (Ad. Franz, Jedin, Jungmann). Csakugyan,klasszikus példáját találtam a budapesti Egyetemi Könyvtár egy Missale Strigoniense-példányában. Ez az 1518-ban nyomtatott példány egy még a mohácsi vész előtti misesorozat ajánlá-sát tartalmazza a „pestilentia”, azaz a döghalál, a pestis ellen. Nem a nyomtatott szövegben,hanem kézírással jegyezte be a pap eme sorokat: „Aki ezt ebben a döghalálban elmondatja,sem a döghalál, sem a hirtelen halál nem fog rajta... Aki ebben kételkedik, vagy az én szava-imnak hinni nem akar, az ebben a döghalálban meg fog halni. És egész házanépe. És örökreelkárhozik... És aki ezt a kinyilatkoztatást leírja és elküldi városból városba, faluból faluba ésházról házra, azt a Magasságbeli Isten megáldja és egész házanépét...” A Magyarországoníró pap II. Gyula „papa modernus” szájába adja ezt a talmi és babonás „kinyilatkoztatást”(119) – A mise-sorozatok is végeredményben babonás túlértékelésre vezettek. Egyedülinekmaradt meg a mai korig a Szent Gergely-féle harminc mise, a Tricenarius. Az újabbkoridogmatika azonban erre nézve is megállapította, hogy nem csalhatatlanul az a lélek kapjameg, akire alkalmazzák. – A „gyertyás misék”, amelyeknél bizonyos számú gyertyákat kellettgyújtani, szintén lassanként a babona útvesztőjébe vitték az eleinte gótikus ábrázolási hajlamból fa-kadt rítust. Nálunk pl. 1489-ben írtak Batthyány Boldizsár, akkoriban kőszegi várkapitány részéreegy missálét, melyben Szent Zsófia tiszteletére rablás és lopás ellen mondattak misét, ebbenhét collectát kellett mondani és mindenegyes collectára egy gyertyát gyújtottak,offertóriumkor hét kenyeret kellett felajánlani és hét dénárt, az áldozás utáni könyörgéseknélmindenegyes postcommunio imájára el kellett oltani a hét külön-gyertyából egyet-egyet. (120)1546-47-ben a tridenti zsinat első ülésszakán Salazar ferences teológus tanácsadó a Spanyolor-szágban dívó Szent-Amator-misék ellen kelt ki, melyeknél szintén bizonyos szabályok szerintgyertyákat kellett meggyújtani; radikalizmusában még a Gregorián harmincas mise–sorozatot is megtámadta.

5. Mértéktelenül sok volt a sequentiák száma a misénél, kb. ötezer a nyilvántartott közép-korvégi sequentia; könyvek jelentek meg, amelyben magyarázták azokat, egy-egy egyház-megyei missáléban száznál több is akadt. A reneszánsz a sequentiákat barbár költészetnektartotta és valamennyit kiirtandónak hirdette a szentmiséből. Csakugyan csak négyet hagyott mega Zsinat misekönyve, ami kár volt, mivel nagyon szép és bensőséges darabok maradtak ki, csupán azindokolatlan elv miatt, hogy a ritmikus költői forma nem felel meg a latin nyelv szellemének. Való-ban, a klasszikus latin költészet nem ismert mást a metrikus versformákon kívül, ám a kö-

46

zépkor bebizonyította, hogy a latin nyelv élő nyelv maradt a középkor századai idején is, és a bi-zánci ritmikus költészet s a germán népek költészete joggal lehetett termékenyítő hatással a la-tin egyház liturgikus költészetében is.

A sequentiák mellett a középkor őszén a prefációk is szaporodni kezdtek, pedig ez oly műfaj,mely nem ismerte szinte az egész középkoron át a túlburjánzást. Voltak prefációk Szent Ágoston, Je-romos, Szent Rókus és Kristóf tiszteletére, az említett Batthyány-féle missálé Szent Zsófiatiszteletére is tartalmaz egyet.

6. Tagadhatatlan tény, amit a korai hitújítók a „pápás” egyház szemére vetettek: a mise–szolgáltatással kapcsolatban kapzsi anyagiasság ütötte fel a fejét. Valóságos papi proletariá-tus keletkezett: olyan papok serege, akiknek nem volt lelkipásztori állásuk, hanem kizárólaga misézésből éltek. Ezért érthető, ha éppen a gyászmiséknél s a votívmiséknél a kiuzsorázás jelen-ségeivel találkozunk. A céheket pl. súlyosan nyomta a kötelező céhmisék intézménye, ahol még asegédeknek is kellett a negyedévenkénti, kántorböjti céhmisék alkalmából dénárokat és azakkor nagyon drága méh-viaszt offerálni. A Batthyány-missalé offeráját már közöltük, a II.Gyula pápára hivatkozó pestis-mise pedig előírja, hogy öt napon keresztül kell szolgáltatniminden misében felajánláskor egy-egy dénárt, a szolgáltatónak és egész házanépének hár-mas gyertyát kell égetni, mégpedig mindenegyes személynek, és minden misére még ezen-felül három dénárt kell fizetni. Ez, a gyertya drága árát nem is számítva 20 dénár, amelypénzért a XVI. század elején egy nyomtatott missálét lehetett kapni (2 flór. = 20 dénár).

7. Mindennek megfelelő volt a közönség viselkedése a mise alatt, amelyről az egykorú forrásokés a panaszok szemléletesen tanúskodnak. Egy portugál teológus a tridenti zsinat első ülésszakán1546-/47-ben elmondja, Itáliában mily fegyelmezetlen a közönség a szentmisén: fel és alásétálnak a szent cselekmény alatt a templomban. Huizinga és Gobineau festenek képet atemplomi viselkedésről. A lovag megjelenik a templomban és hölgyét köszönti, az viszont megcsókol-ja őt. A beszélgetés egészen közönséges valami volt. Mások pedig hátat fordítva az oltárnak,Szűz Mária vagy egy szentnek a szobra előtt térdeltek és mondottak magánimákat. Az ünnepi isten-tisztelet alatt is garmadával mondtak megrendelt kis-miséket a mellékoltároknál, úgy hogyvalóban nagyon sivár benyomást tehetett áhítat dolgában egy középkor-végi ünnepi mise,annál is inkább, mivel a nép egyáltalán semmivel sem kapcsolódott bele a szentmisébe, azegyetlen Úrfölmutatást leszámítva; áldozásról természetesen a legritkább esetben, húsvéttáján volt csak szó.

Az éneket kizárólag hivatásos, sokszor kisebb templomokban ad hoc bérelt kisebb cso-port látta el, mégpedig a XIV. század óta Franciaországból kiindulva a polifon ének, melymár egészen elszakadt a korális énektől. Ez a zene az auignoni pápai udvar Rómába költözésévelItáliába is eljutott. Ugyanezen időtől kezdve az orgona tökéletesítése által és más hangszerekfelhasználásával egyre inkább függetlenedett a liturgiától és a nép aktív részvételétől. Mennyi-re új volt ez a fajta zenei kíséret, mutatja az egyházi zene patrónusainak a változása is. Míg atiszta római „gregorián” ének kultusza virágzott. Nagy Szent Gergelyt tisztelték az egyházizene mennyei pártfogójának. A polifon énekkultúra kezdetei után már Keresztelő Szent Jánostválasztották az egyházi zene patrónusának: hiszen ő adta vissza édesatyjának, Zakariás papnak ahangját, mikor leírta az írótáblácskára; „János az ő neve!” A XV. század óta már Szent Cecília lettpártfogó, mivel legendájában a „cantantibus organis”-t orgonaszóra értették, holott az csak akülönféle (pogány) hangszereket jelentette.

E téren mennyire elromlott a közfelfogás, ékesen mutatja Borgia: Szent Ferenc, a Jézus-Társaság harmadik generálisának 1558-ban. tett javaslata, hogy a pap, mialatt az énekkar aCredót énekli, csendesen folytassa az offertoriumot, s a prefációt és a Pater nostert korlátoz-za csupán a kezdő szavakra (121). – A missale-reform. ekkor még nem történt meg, de mindez élénkfényt vet azon állapotokra, amelyekben a szentmise a középkor végén leledzett.

8. A reformátorok és a liturgia. A reformátorok teljes jószándékkal – többek között – na-gyon erős ellenszenvet éreztek a siralmas állapotba került misével, zsolozsmával, a szentségek kiszol-gáltatásával és vételével szemben. Az ösreformátorok, John Wicklefet követve, osztoztak an-nak alaptévedésében: aki halálos bűnben van, érvénytelenül végzi a szent cselekményeket, ha ilyenvolt a szenteléskor, nincs fölszentelve, az egyház szerinte láthatatlan, nincs pápa, püspök,pap, hanem minden keresztény általános papsága, nincs tehát látható egyház és ezért nincslátható áldozat sem. Minden egyedül a hiten múlik, a szentségek nem saját erejükkel, hanem

47

a hitnek az erejével hozzák létre hatásukat. A hit által üdvözülünk, mint atyáink, idézi LutherSzent Péter apostolt (121. a.). Hasonlóképp nyilatkozik Melanchthon, és Kálvin. Csak a ke-resztséget és az Úrvacsorát fogadják el szentségnek, mert ezek egyenesen a Szentírásbólbizonyíthatók. Az eukarisztiára vonatkozóan Krisztus valóságos jelenlétét Luther fogadtacsak el, a többiek ezt tagadják és csak Krisztus isteni erejét ismerik el az eukarisztia működésében.Luther Karlstadt, Zwingli, Oecolampadius és Kálvin-ellen hevesen védelmezte írásaiban éshaláláig kitartott véleménye mellett: „Ha százezer ördög a rajongókkal együtt iderontana ésmondaná: hogyan lehet a kenyér és a bor Krisztus teste? – akkor is tudom, hogy mindenszellem és tudós együttvéve sem olyan okos, mint az isteni felségnek ujjahegye”. AzAugsburgi Hitvallásban, annak eredeti szövegében olvasható: „Az Úrvacsoráról azt tanítják,hogy Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színei alatt valóban jelen van és szétosztjákazt.” (121. b)

Luther a reformáció második esztendejében, 1817-18-ban a Héber-levélhez írt kommen-tárjában korrektül gondolkozik a miséről, azaz a másfélévezredes hagyomány szellemében: „Mostsem szűnik meg a mi áldozatunk (oblatio),... mert mindennap felajánljuk Krisztust magunkért...Krisztust ugyan csak egyszer áldozták föl, hogy azután mi naponta föláldozzuk, az nem any-nyira föláldozás, mint annak a föláldozásnak emlékezete, amint mondotta: ezt cselekedjetekaz én emlékezetemre”. (121. c) 1520 nyarán írja először, hogy a mise az újszövetség testamentuma.Krisztus végrendeletet hagyott, ez a bűnök bocsánata az ő szavaiban („ez az én testem... a bűnök bo-csánatára”), ő az örökhagyó, mi pedig az örökösök, testének és vérének szent jegyeivel mintegy meg-erősítjük azt. –Luthert a visszaélések keserítették el, főleg a hallatlan üzérkedés a misepénzekkel.Ezért kijelentette, hogy „a miséből az emberek művét alkották” és a mise kánonjából hamarosan szintemindent eltörölt, mert valóban gyakran áldozatnak mondják ott a misét. „Mert eddig mindig és min-denütt valódi áldozatnak mondták a misét, amely megigazulttá tesz, bűneinkért elégtételt ad és kien-gesztel, és ezt kiárusították; ezzel kicsalogatták az emberektől a pénzt és szégyenletesen becsaptákőket”. (121. d) Három visszaélést ró fel Luther a misével kapcsolatban. Elrejtették Krisztusszavát, hogy a papok csendesen mondják azt és ne hallhassák Jézus végrendeletéről, azaz a bű-nök bocsánatáról. A második visszaélés az, hogy az emberek művévé tették, pedig az Isten ir-galmasságának ajándéka. A harmadik és legnagyobb visszaélés az a fölfogás, hogy a miseáldozat. (121. e)

Pedig az első századtól kezdve keresztény őseink valóságos áldozatnak tekintették az eukariszti-át, mint a kereszt áldozatának emlékezetét, amelyben Krisztus valósággal jelenvalóvá lesz.A reformátorok teljes jóhiszeműségét el kell ismernünk, mert a legrégibb forrásokat akkor mégnem fedezték fel. Bemutatjuk ezeket sorjában.

Az I. század végéről való Didaché-t 1883-ban adta ki Bryennios konstantinápolyi pátriárka,aki azt Jeruzsálemben fedezte föl. – Római Szent Kelemen leveleit a korinthusi egyházhozugyanabban a jeruzsálemi kódexben olvashatjuk, amelyben a Didaché szövege áll.Bryennios adta ki Konstantinápolyban 1875-ben. A Didaché ugyanis világosan kimondja,hogy a kenyér és a bor hálaadása (= eukarisztia) legyen „tiszta áldozat” és ez az áldozat,amelyről Malakiás megjövendölte, hogy mindenütt és minden időben tiszta áldozatot mutatnak majdbe az Úr nevének, Római Kelemen pedig arról beszél, hogy ezt a püspökök hajtják végre.(121. f) – Antiochiai Ignatios, aki Kr. u. 107-ben azt vallja, hogy az eukarisztia Krisztus testeés vére, és hogy az asztal az áldozati oltár (thysiastérion). (121. g) Hét levelének első kiadásaAmsterdamban jelent meg 1646-ban, a reformátorok tehát nem ismerhették. – Justinosnak apológiá-ja, melynek tanúságtételét már idéztük, Róbert Étienne párizsi kiadásában 1551–ben jelentmeg, Luther és Zwingli nem ismerhette. – A már szintén idézett, II. századból származóPektórios föliratát, mely az eukarisztiának rejtjeles megvallása, 1830–ban találták meg. –Irenaios, a galliai Lugdunum (= Lyon) püspöke a legszebb hitvallást teszi az eukarisztia titká-ról, idézi Malakiás jövendölését, hogy abban a cselekedetben teljesült be, mikor Jézus eztmondotta: ez az én testem... ez az én véremnek kelyhe. „Ezzel az új szövetségnek új áldo-zatára tanított, amelyet az egyház áthagyományozva kapott az apostoloktól és az egész vi-lágon Istennek ajánlja föl”. (121. h) Irenaios nagy művét már Rotterdami Erasmus 1526-banadta ki. Luther 1527-ben már idézi a „rajongók” elleni írásában, amelyben Krisztus jelenlététaz eukarisztiában védelmezi és elismeri, hogy a nagy egyháztanító áldozatnak mondja azt, mi-dőn kenyeret és bort ajánlunk Istennek, de csak hálaadó áldozatnak ismeri el. (121. i)

48

A tridenti zsinat misekönyv reformja

A szentmise köntösének elvénülése óhatatlanul magával hozta a parancsoló szükséges-ségét, hogy így nem maradhatnak az állapotok. Tenni kell „valamit”, de hogy mit, arról vi-szont szétágaztak a vélemények. Háromféle út kínálkozott önként fel, mint minden ilyenelavultsági krízisben.

1. Az egyik út a teljes megszüntetés (abolitio) útja. Akárhány intézményt az Egyház magaszüntetett meg, bár századokon át szokásos volt, szerzetesrendeket oszlatott fel és így to-vább. Erre az útra lépett a hitújítás, nem is ismerve még javarészét azon ókeresztény iratok-nak, melyek a szentmise létezését az első időktől kezdve bizonyították. Ez hozta magával, hogy aközépkor végén, midőn valóban a közfelfogásban már alig ismerték a mise áldozati jellegét és in-kább isteni epifániát láttak benne, lehetőnek tartották a mise egyszerű megszüntetését, amit mi-helyt módjuk kínálkozott, meg is tettek. Tagadhatatlan, hogy ez a végzetes lépés vitte rá a rómaiegyházhoz hű „pápás” teológusokat, hogy a mise áldozati jellegét, melyet az ókor és főleg a középkormár eléggé kidolgozott, most már egészen alaposan feltárják.

A szentmise megszüntetése, mint isteni intézményé, tehát nem volt lehetséges, sőt: éppen ezen acímen kellett okvetlenül megszabadítani a századok folyamán a középkor végéig reárakódottbajoktól.

2. A hagyományhoz hűen maradó párt részére így már csak két út maradt meg. Az egyik útezek közül a radikalizmus útja: midőn a szentmise isteni lényegének érintetlenül hagyása mellettnagyon sokat meg akartak változtatni, teljesen új, hogy úgy mondjuk, „korszerű”, azaz akkoribanannak látszó intézkedésekkel. Magán a tridenti zsinaton is volt ilyen irányzat. Witzel teológus1542-ben a protestánsokhoz közeledett azon véleményével, hogy magánmisét csak akkormondjanak, ha hétköznapokon vannak jelen, akik áldozni akarnak. Vagyis gyakorlatilag azonidőben: sohasem, leszámítva a vasárnapokat. Az ilyenfajta intézkedés, ha abból az alapelvbőlindult ki, hogy a mise semmi más, mint úrvacsora, azaz áldozás, lehetetlen lett volna; magá-ban véve azonban lehetséges, bár cseppet sem bölcs, egyházfegyelmi intézkedés lett volna,hiszen végeredményben az ókorban s a középkor hajnalán sem volt szükségképpen napiszentmise.

Másik ily radikális jellegű javaslat az un. „evangelizmus”, azaz az a felfogás, hogy csupánszentírási szövegeket lehet a misében felhasználni az énekes részeknél. Seripando, azágostonosok generálisa, későbbi bíboros, 1546/7-ben a Zsinaton javasolta ezt az akkoriban Európa-szerte vallott elvet. Magában véve nem lehet helyeselni, mert a hagyomány szerint, mely ak-koriban már legalább ezer esztendős volt, nagyon szép és szívhez szóló szövegek voltak a legré-gibb római mise-énekekben, melyek nem a Szentírásból valók és igazán kár lett volna ezeket szűklátó-körű radikalizmusból kiirtani, mint ahogyan a zsolozsma terén Quinones, a Santa Croce bíbo-rosa tette reform–breviáriumában, mely 100 kiadást ért meg, míg a tridenti zsinat el nem til-totta. Seripando ez irányú javaslata Cervini bíboros, a későbbi II. Marcellus pápa, ellenkező vé-leménye miatt nem is győzedelmeskedett a zsinaton. 1562/63-ban újra előkerült a privátmisék kér-dése, a radikális javaslat szerint csak akkor lett volna szabad ilyet mondani, ha legalább két„hallgatója” van az ilyen misének, de ez a javaslat is javaslat maradt. – Ugyanezen, 1562.aug. 8-án beadott terjedelmes szakvélemény szerint dogmatikus megfontolásokból javasol-ták kihagyni a konszekráció előtt a „szeplőtelen áldozat”, „üdvösség kelyhe” (hostia immaculata,calix salutaris) kifejezéseket, viszont a konszekráció után a keresztvetéseket az Eukharisztiafölött, amelyet már nem lehet „megáldani”. Az imát az elegyítéskor („Fiat commixtio...”) is el-törlendőnek vélték, mert ez azt a látszatot kelthetné, mintha Krisztus feláldozott teste nem volna egy-séges. E mellett még javasolták, hogy a halottas misének ókeresztény fordulatokban bővelkedőés késői füllel félreérthető offertórium-szövegét is meg kell változtam, mert az úgy beszél,mintha a halott lelkét a halál után a pokoltól akarnák megóvni, illetve kiszabadítani. Mindezt aZsinat nem tagadta el; az Egyház nem tévedhet ezer esztendőn keresztül, tehát nem kell megvál-toztatni a szövegeket, hanem helyesen érteni.

3. A harmadik út, amelyen a mise reformja elindulhatott, a reprisztináció útja, vagyis az atörekvés, hogy a régibb, eredetibb tormáját visszaállítsák. Erre az útra lépett a Zsinat, majd atervet gyakorlatilag megvalósító Szentszék. A Zsinat csupán megkezdeni tudta a művet, azt is

49

csak éppen elvben. Az első ülésszakon nem jutottak tovább (1546-47) a puszta megbeszélésnél;ugyanígy volt 1552-ben, midőn hirtelen el kellett napolni a Zsinatot, mert a szász választófejede-lem már Augsburghoz közeledett. Az utolsó ülésszakon nagyon fontos dolog volt, hogy 1562.aug. 8-án a nagy reformtervezet beadatott az atyák elé. Azonban ez is még csak alapelv-gyűjtemény volt, hozzá még túlságosan radikális, nem pedig kész reform-misszálé. Ennek abizottságnak radikalizmusát jellemzi, még az imént említett eseteken kívül, az a szándék,hogy mindössze csak négy votívmisét akart meghagyni, valamint az un. dogmatikus nehéz-ségek felvetése. E bizottság, mely három olasz, egy–egy német és spanyol püspökből, azon-kívül Dudith András pécsi püspökből állott, mégis derekas munkát végzett; néhány javaslata keresz-tül is ment, legfőképpen a legalapvetőbb: az egységes világmissálé gondolata. Nagy dolog volt ez,hiszen szinte minden egyházmegyének saját missáléja volt, már többszörösen kinyomtatva.Szent István koronájának országaiban volt pl. az Esztergomi Misekönyv (Missale secundumchorum almáé ecclesiae Strigoniensis) 1474 óta 18 kiadásban kinyomtatva, a pécsinek isvolt saját misekönyve (1499) és a zágrábinak (1511), valamint a pálos rendnek. Már Ma-gyarországon is próbálkoztak egység-missáléval, a legelső nyomtatott Missale ilyen volt: 1470-ben jelent meg a Missale dominórum ultramontanorum. Az egység elvét most ez a bizottságfejezte ki teljes világossággal; a protestantizmus keletkezése óta ugyanis kiderült, hogy apüspökök, érsekek, sőt még az egyházmegyei zsinatok (Firenze 1517, Köln 1536, Strassburg1549), tartományi zsinatok (Mainz 1549), állami próbálkozások (Speyeri birodalmi gyűlés 1526,az augsburgi reformprogram 1548) hiába rendelkeztek arról, hogy a mise ilyen vagy olyan legyen és apüspökök, illetve metropoliták ezen és azon elvek szerint reformálják: semmi sem történt.

Midőn azután hosszú huzavona után az 1562-ben beadott terjedelmes reform-javaslatot már ne-gyedszerre átdolgoztatták – ez még mindig csak élv és nem kész missalé! – nem lehetett le-tárgyalni, mert a pápa, IV. Pius egészségi állapotáról a legrosszabb hírek érkeztek és ígynyakra-főre befejezték a zsinatot. Az 1563. dec. 5-én kiadott záró-decretum tehát sommásan in-tézkedik ugyan, de mégis óriási horderejű rendelkezést hozott. „Amit a zsinati atyák végeztek,a római pápára kell bízni, az ő ítélete alapján s az ő tekintélyével adják ki a Misekönyvet és a Brevi-áriumot.”

Ezzel a Romanus Pontifex kezébe tették az ügyet, mégpedig véglegesen, hiszen a Zsinatezen a napon oszlott fel és hallgatólagosan eme lakonikus rendelkezéssel eldöntötték a Zsi-naton többször vitatott kérdést: püspökök hajtsák-e végre a missalé és breviárium reformjátvagy pedig a Szentszék. Bennfoglaltan ez utóbbi döntésben a Missalé és breviárium egysé-gessége is eldőlt.

Míg a Zsinat 18 év alatt nem tudta elintézni az ügyet, amely pedig sürgős volt, a Szentszék öt évmúlva kiadta a breviáriumot, hét esztendő múlva pedig a missalét (1568, ill. 1570).

4. A Tridenti misekönyvreform alapvető tulajdonságai nagyjából ezek. Legelső és óriási fontos-ságú az egységes Világmissálé bevezetése, melyet a Zsinat végre is, látván a püspöki re-formpróbálkozásoknak tökéletes sikertelenségét, az újkor szellemének megfelelően megalkotott. Az amód, ahogyan végrehajtotta, a reprisztináció enyhe formája, a legmegfelelőbb s az Egyház tisztelet-reméltó és bölcs konzervativizmusának érett gyümölcse volt, A misének külső formáját visz-szaállították a karoling reneszánsz utáni korszaknak un. „frank-római” miséjének színvonal-ára, arra az alaptípusra, amelyből egész Európa, később annyira széjjeltartó irányba fejlődő miserí-tusai származtak. Nem állították vissza az ősi tiszta stílusú római rítust, mert annak sokarcúgazdagodása a „frank-római” miserítusban okvetlenül szükséges volt, hogy ne pusztánrómavárosi, hanem világegyházi liturgia lehessen, amennyire akkor lehetséges volt. Az1502-ben kiadott Burchard-féle rubrikák kötelező elrendelése létrehozta az egyféle szertartást,olyan időben, amikor már Hosius bíboros Lengyelországból azt a panaszt jelentette be, hogymég egyetlen templom papjai sem miséznek egyformán! Bölcs csökkentések a votivmisékszámában, a sequentiákban és a prefációkban és leginkább a szentek ünnepeiben, melyeket130-ra szorítottak vissza, a vadul burjánzó középkori ránövésektől szabadították meg a misét. Aszentmise, illetve az egész liturgia hivatalos nyelve szigorú dekrétum alapján a latin nyelvmaradt. Ez négyszáz évvel későbbi szemmel nézve hiba lehetett, de akkor nem voltak képesek a lé-nyeget: a tartalom azonosságát fölfedezni, a nyelv különbözőségén túl. A nemzeti nyelvű protestáns li-turgiák ellen védőbástyának vélték a latin szót. Éppen a XVI. századi, addig soha nem látott földrajzilátókör–bővülésben, a világmisszióknak addig sose tapasztalt, hihetetlen kitágulásában úgy lát-

50

ták: kellett ez az egységes és szakrális anyanyelv.Ami azonban a népnek a szentmisében és a liturgiában való aktív részvételét illeti, arra

sem voltak meg a kellő szellemtörténeti előfeltételek a Zsinat korában. Akkoriban nem is tehettekmásképp. Európa nagyobb része elszakadt Rómától: úgy vélték, hogy meg kell húzni a szigorú határ-vonalat az újhitű és az ortodox tábor között. Az egyetlen kivétel, amelyet tettek a két szín alatt va-ló áldozás dolgában, I. Ferdinánd sürgető kérésére, egyáltalán nem vált be. így tehát az új miserí-tus, a „Ritus Pianus”, Szent V. Pius-féle liturgia megmaradt szigorúan latin archaizmusában.

Mind ennek a reformnak ezek miatt egyre inkább kiderülő súlyos hátránya is volt: azistentiszelet megmerevedett, változatlanná vált. Amint B. Fischer 1965-ben a Berlinben tar-tott Liturgikus Kongresszuson kijelentette, a liturgia 400 éven át gipszkötésben volt (122).Éppen ami a hívek bekapcsolódását illeti, a Tridentinum óta állandóan fokozódtak a törekvé-sek, hogy itt valamit cselekedni kell, hogy a ma folyó óriási liturgikus átalakulás motívumait kellőtávlatból szemlélhessük; szemügyre kell ezeket is venni, nevezetesen azt, melyek voltak:

A Tridentinum utáni kor eszméi a liturgikus reformmal kapcsolatban

1. Mindenekelőtt újra és újra, valamilyen formában megtalálni a népnyelv szerepeltetésénekgondolatát. Hiszen magán a Zsinaton is akadtak, akik óhajtották, hogy ne ítéljék el a nemzetinyelvek használatát a misében, amint ezt a Tridentinum történetéből látni lehet. Maga a dekrétum,amelyet a Zsinat hozott a latin nyelv használatáról, anatémát mondván azokra, kik állítják,hogy „a misét csak köznyelven szabad mondani”, nem dogmatikus jellegű. A múlt században arómai liturgiáknak fáradhatatlan harcosa Franciaországban, Prosper Guéranger, még ezt tar-totta; azóta nem kisebb személyiség, mint H. Schmidt S. J. a Gregoriana professzora, 1950–ben kimutatta, miután a zsinati tárgyalásokat alapos vizsgálat tárgyává tette (123), hogy ez fe-gyelmi jellegű döntés. Voltak ugyan a zsinati atyák között, akik 1552-ben, midőn ez a kérdés tárgya-lásra került, a latin nyelvnek kizárólagos használatát akarták kihirdettetni, ám mégis az a felfogás győ-zött, hogy csupán disciplináris döntést kell hozni. A felhozott ok az volt, hogy a latin az illő nyelv,mivel ez az irodalom és a tudomány nyelve (akkor); nehéz jó fordítást készíteni, amellet ve-szélyes a nemzeti nyelv keresztülvitele, végül pedig nem kell az „eretnekeket” utánozni.Schmidt utal arra, hogy ezek az okok azóta folyton veszítettek súlyúkból.

2. Hogy a nép aktív részvételét biztosítsák, a nagyon is cselekvő bekapcsolódást biztosító pro-testáns liturgiákkal szemben, kerülő utakra kellett a katolikus reformáció fáradhatatlan harco-sainak lépnie. Egyik leghathatósabb és azóta is megmaradt út volt a nemzeti nyelvű ének meg-honosítása a latinul énekelt misében. Maimban, 1605-ben jelent meg az első népi nyelvű katoli-kus Cantuale, az „Ordtnung in dem Singampt zu halten”. A szentmise változó énekei, az un.„Proprium-énekek” helyett lehet német énekeket mondani, tehát az introitus, graduále,offertorium s a Communio helyén, valamint az Agnus Dei után, az Úrfelmutatás után nemzeti nyelvűének vagy imádság már régen, a középkor vége óta megvolt. Nálunk is győzött ez az irányzat; 1651-ben adta ki Kisdi Benedek egri püspök költségén Ragyóczi Péter egri kanonok a „Cantuscatholici Régi és új Deák, és Magyar ájtatos egyházi Énekek és Litániák” című könyvét, majd 1676-ban Kájoni János ferences a maga Cantionaléját. Náray György esztergomi kanonok pedig1695-ben az „Égi Lant” című (Lyra coelestis)-t Nagyszombatban. De már előzőleg is voltak ilyenpróbálkozások kéziratban, a kolozsvári könyvtárakban magam láttam XVI–XVII. századból valóily kéziratokat, a Nemzeti Múzeum is megszerzett egy eperjesi hatalmas magyar nyelvű és kiadatlanénekeskönyvet, Graduált az 1632. évből.

Hangsúlyozni kell az újabb kutatások szerint, hogy a XVIII. századig csak a Propriuménekeit, tehát a misének változó énekeit énekelték, de a változatlan énekeknek soká latinmaradt a nyelve a nép ajkán is, tehát a Kyriét, Glóriát, Sanctust stb. latinul énekelték. (124)Németországban az 1726-os paderborni énekeskönyv használja először az „Ordinarium” éneke-it, vagyis a változatlan énekeket is német nyelvű új dallamokkal. Érdekes, hogy Mainzban 1787-benmaga a nép állott e teljesen német nyelvű mise bevezetésének ellen. Mindenesetre nagyon hasznosvalami volt az elv: a népet énekeltetni a mise alatt, még a latin énekes mise alatt is.

Többszáz éves szokásjog volt már ez, amikor a nemzeti ének pietista és romanticista el-lágyulása és elsekélyesedése miatt jelentkező reakcióként Németországban megindult az un.„cecíliás” mozgalom, azaz a jóízlésű és „egyházias” 'Szentzene a múlt században. Elsősorban a

51

népnyelvvel kevert latin énekes misének helyes voltát támadták, és német nyelvterületen el is érték,hogy számtalan vidéki templomban is kórusok alakultak, amelyek több hangon e mozgalomáltal alkotott énekeket adták elő latin nyelven. Pasztorális szempontból ez a mozgalom, amintezt pl. Jungmann professzor teszi, aki már 1948-ban kiemelte, hogy e mozgalom következ-ményeként a népet a liturgiánál, tudatosabban mint valaha, a néző szerepébe szorították és a la-tin liturgia feltárását a laikus előtt részben elvből visszautasították. Ez az irányzat manap már ré-gen elavultnak tekintendő, hiszen a „Mediator Dei” enciklika a leghathatósabban sürgette, hogya nép a szentmisében „partém activam habeat”, cselekvőén vegyen részt.

3. A népnyelv kérdését a negyvenes években tagadhatatlanul akkor megengedhetetlenmódon „oldották meg” sok helyen. A Mediator Dei szóvá is tette, hogy akadtak, akik nemzetinyelven „merészelték” a misét mondani. Franciaországban már akkor is volt mozgalom, mely anemzeti nyelv nagymérvű propagandáját űzte, – a püspöki kar 1945-ben még azt mondotta ki, hogyvéleménye szerint a latin nyelv nem korlát, mely a népet a liturgiától elválasztja; viszont éppena franciák kapták meg már 1947–ben az új francia közös Rituálét, melyben igen széles terenyílt a liturgiában a nemzeti nyelvnek, hasonlóan a Rituálé Germaniae-ben is. Angliában1944 óta erős mozgalom indult el a nemzeti nyelv érdekében a misében is, a The EnglishLiturgy Society akkoriban azért alakult meg, hogy a „vernacular”-nek, a nemzeti nyelvnek használa-tát előmozdítsa a liturgiában. Ezek már akkor is a nemzeti nyelvvel óhajtották volna felcserélni alatint. A westminsteri érsek akkor kijelentette, hogy „szomorú nap volna Anglia részére az, hael kellene hagynunk a latin nyelv használatát a misében”. Azóta tudjuk: tévedett. Sohasem írta elősenki sem, hogy a latin nyelvet el kell hagyni. Azóta sem.

Ám gyökeres változás állott be 1947-ben a legfőbb egyházi vezetés részéről: XII. Pius kiadtaMediator Dei liturgikus körlevelét. Ez az enciklika különbséget tett a szentmise és szentsé-gek liturgiája között: ugyanis félreérthetetlenül kijelentette, hogy „a köznyelv használata nemkevés szertartásban nagyon hasznos lehet a nép számára, mindazonáltal egyedül az Apos-toli Szék joga ezt megengedni” (125).

Jungmann professzor már akkoriban nagyon bölcsen oldotta meg az elvi kérdéseket ez-zel kapcsolatban: a nyelvnek az a funkciója, hogy a gondolat közlője legyen, ez pedig háttérbeszorult. Oly vallás, mely a résztvevők szellemi együttműködését kívánja, mégsem mondhat le telje-sen arról, hogy meg is értsék. A latin nyelv ma egyre inkább még a művelt emberek számára isidegen lesz. Vajon lesz-e egykor a szentmise határterületén e téren lazulás? – kérdezte jog-gal Jungmann. Újra és újra fel kell vetni a kérdést, mert bízik abban, hogy e probléma – talánnem is beláthatatlan időn belül – megoldható lesz.

4. Az 1947. óta egyre összegyűlt liturgikus tanulmányi kongresszusok minden más problé-mát is fölvetettek, melyek megoldásra várnak. Ilyen például a perikopák kérdése, melyet hat-hatósan tárgyaltak. Ez a kérdés nagyon régi probléma már: hiszen a Tridentinum első ülésszakán(1546-7-ben), maga Cervini bíboros, a későbbi II. Marcellus pápa vetette fel az eszmét, hogy aperikopákon változtatni kellene, de javaslatát a zsinati bizottsági tagok nem tették magukévá.1568-ban a szakértői bizottság, mely a Missale Romanumot előkészítette, immár a Zsinat befejezéseután, Lancini érsek tollából részletes „Informatione”-t terjesztett be, melyben azt javasolta,hogy a köznapok részére, ha a vasárnap miséjét ismétlik, legyenek külön szentírási olvas-mányok (szentleckék és evangéliumok), amint az a középkorban egyébként a pünkösd utániidőben meg is volt szerdákon és szombatokon. Űj volt ebben a meg nem valósult javaslatban, hogyminden héten három napra legyenek ily szentírási olvasmányok és azoknak tervszerű kiválogatásá-ban az eddig soha olvasásra nem került újszövetségi szakaszok szerepeljenek.

5. Az Apostoli Szentszéktől függetlenül, önálló módon is volt egy áramlat a XVII. század másodikfelétől a XIX. század közepéig, két névvel jelezhetjük: episzkopalizmus és felvilágosodás. Az elsőeszmeáramlat a püspököknek a pápától való függését majdnem egészen kétségbe vonta,megnyilvánulási formái a gallikanizmus Franciaországban, febronianizmus Németországbanés a jozefinizmus. Ez az irányzat egyházkormányzati téren majdnem teljes függetlenségetkövetelt a Szentszékkel szemben, annál inkább ismerte el az abszolút monarchiának főfel-ügyeleti jogát. A liturgia területén szuverén módon liturgikus szövegekből új misekönyvet, sőt egy so-rozat misekönyvet az egyes francia egyházmegyék óhaja szerint összeállítottak. Ugyanígytörtént a breviárium területén is. Teljesen önálló latin nyelvű breviáriumot és misekönyvet adtakki a párizsi érsek és a király jóváhagyásával 1680-ban Párizsban (Breviárium et Missale

52

Parisiense). Ennek mintájára azután Németországban iá jelentek meg „neogallikán”, azazteljesen újonnan szerkesztett liturgikus könyvek. Más volt bennük a zsoltárbeosztás, a himnu-szok, nagyon szép és bő szentírási olvasmányokat hoztak és értékes egyházatya–szövegeket. A mise-könyvekben a Kánon megmaradt teljes egészében, de a misék szövege erősen változott, kevesebbszentnek az ünnepét ülték, számos új prefációt is vettek bele, részint régi forrásokból, részintnéha új kompozícióban. Mai szemmel nézve az illegitim függetlenítésen kívül még fölróhat-juk, hogy teljesen újak voltak és elszakadtak a hagyományos régi szövegektől, majdnem egé-szen. Viszont kétségtelen, hogy a XX. századi liturgikus megújulás nem egy egészséges el-vüket és szövegüket is magáévá tette.

A másik irányzat a felvilágosodás (racionalizmus). Rövid áttekintést adunk ennek azirányzatnak liturgikus törekvéseiről. Ricci Pistoia-i püspök liturgikus reformjának 1784-ben püs-pöki zsinaton adott hangot. A Zsinat lefektette az elveit: Minden templomban egy oltár legyencsak, mint az ősegyházban, és a magánmisék szűnjenek meg egészen, annyi mise legyen, ahányszorközönsége van. Be kell újra vezetni mindennap az együttmisézést (concelebratiot), a temp-lomok díszét le kell csökkenteni, egyszerűnek kell lennie. Természetesen a népnyelv beveze-tését is helyeselték. Ugyanezt tette egy teológiai tanár Eichstáttben, Vitus Anton Winter(1754-1814). A népnyelv bevezetését ő is szükségesnek tartotta, és erős redukciót javasolt a misé-ben: bevezetőének, könyörgés, szentlecke, evangélium, szentbeszéd, az utolsó vacsora elbe-szélése, az átváltoztató szavak latinok maradnak, azután a Miatyánk, az áldozás, utána a perse-lyezés és a befejező ének. Lehetőleg minden képet el kell távolítani a templomokból, a Kánon pe-dig gyakran változzék. A liturgikus ruhákat csak – azért hagyja meg, mert a nép hozzászo-kott s így egyelőre tűrni kell őket. – Persze radikálisabban is jártak el némelyek, így pl. BenediktMária Werkmeister († 1823), aki a liturgikus reformok mellett követelte a polgári házasságot, a vá-lást, a papok laicizálását. Nagy előmozdítója volt az „elszakadt testvérek”-kel való egyesülésnek. –Egy bajor plébános, Anton Selmát, 1810-ben a liturgiának teljes megújítását követelte mond-ván, hogy „sok szokás, amely a középkorban született, már éppen elég sokáig élt”. Természetesen anépnyelvnek ő is szószólója volt. (126)

V. ISTENTISZTELET A XX. SZAZADBAN

Ezerötszáz éven át az istentisztelet szervesen fejlődött. Kétségtelen, hogy ennek a hatalmas időneka végén az elöregedés és a szétesés jelenségeit mutatta. A Tridenti Zsinat egységes latin li-turgiája valami egészen újat, addig nem látottat hozott létre. Viszont tagadhatatlan, hogy ez anagyjában 350 év a Tridentinum óta századunkig a megmerevedés kora volt. Fejlődés, egész-séges növekedés, új formák kialakulása semmiképpen nem volt lehetséges. Egy fejlődött csak: aszentek ünnepei. A tridenti reform 133 szentnek az ünnepét hagyta meg. Maga a Szentszék,illetve az V. Sixtustól alapított Rítuskongregáció útján rendelték el az újabb és újabb szentekünnepét, míg a XX. században, 1911-ig 266 ünnep volt. Ezekkel bővült a liturgia, az ősi vasár-napokat igen ritkán ünnepelték, mert majdnem mindig valamilyen szentnek az ünnepe esettreájuk. A liturgia egyes fajaiban semmi változás nem történt, ami említést érdemelne. Válto-zatlan maradt a Római Breviárium (1568), azután a Római Misekönyv (1570) és a szentsé-gek liturgiája, a Római Rituálé (1614). A változást, jobban mondva az újjáalakulást száza-dunk eddig legnagyobb pápája, Szent X. Pius indította el (1903-1914).

A megújulás hajnala

1. A Gondviselés 1903-ban Giuseppe Sarto-t emelte a pápai székbe, aki már régóta fog-lalkozott a gondolattal, hogy a liturgiát meg kell újítani. Ezért legelső működésével már megadtaaz indítást. 1903. nov. 22-én adta ki Motu Proprio-ját, olasz nyelven, ami magában véve isszokatlan volt. Címe: „Tra le sollecitudini” (= gondok között). (127) Ezt ugyan a szentzenekódexének szokás nevezni, valóban a templomi zene kinövései ellen irányul elsősorban. X. Pius ki isjelenti, hogy apostoli tekintélyénél fogva „a szentzene jogi kódexe” (Codex musicae sacrae iuridicus)ez a kiadvány. Valóban elsősorban azzal is foglalkozik, de elárulja a liturgiára vonatkozó alapelvét.Kimondja ugyanis a megújulás legfőbb alapelvét, hogy a liturgiában a hívők cselekvő módon ve-gyenek részt. Kétségtelen, hogy nem sokan figyeltek fel, amikor a szentzenével foglalkozó ki-

53

adványban először találták meg az alapelvet, amit a pápa azután annyit hangoztatott: „Nagyon szívün-kön viseljük, hogy a valódi keresztény lelkület minden hívőben mindenütt újra virágozzék és éppenmegőrizzék... A templomokban a hívők azért gyűlnek össze, hogy ott az első és szükséges forrás-ból merítsék ezt a (valódi keresztény) lelkületet és ez a forrás a cselekvő részvétel a szentmisztériumokban és az Egyház nyilvános és ünnepélyes imádságaiban.” 1903-ban hangzott elelőször, még pedig olasz nyelven a vezérszó, amely az egész liturgikus megújulásnak a célja:cselekvő részvétel = „la partecipazione attiva”. (128) Most, utólag látjuk, hogy ez a kifejezettengyakorlati és lelkipásztori pápa pontos programmal indult működésébe: „Mindent megújítani Krisz-tusban” (Inistaurare omnia in Christo). Valóban a dokumentum után öt évvel kiadta az Egyháztekintélyével a régi, gyönyörű eredeti formákba visszaállított gregorián miseénekek könyvét, aGraduale Vaticanum-ot.

Félévszázados előkészítő pionír-munka után, amelyben mint plébános, esperes, teológiai ta-nár, püspök és bíboros mindig résztvett, kiadta a gyakori, sőt mindennapi áldozásról szóló, azEgyház életében felbecsülhetetlen jelentőségű dekrétumot. Forradalmi jelentőségű újítást jelentettez abban az időben, amikor kolostorokban és zárdákban is csak vasárnaponként áldoztak ésádáz teológiai vita folyt a mindennapi áldozás megengedett vagy meg nem engedett voltakörül. (129) Ennek a dekrétumnak dogmatikus jelentősége van, mert évszázados kétes kérdést dön-tött el: „Jézus Krisztus és az Egyháznak óhaja, hogy minden keresztény hivő naponta járuljon aszent lakomához, még pedig azért, hogy Krisztus hívei a szentség által Istennel kapcsolatba jussanakés ebből erőt nyerjenek a bujaság elnyomására, a mindennap előforduló kis bűnök eltörlésére és anagy bűnöknek, amelyeknek az emberi gyarlóság ki van téve, megelőzésére... Jól értették meg Isten-nek ezt az akaratát az első keresztény hívők, akik mindennap az életnek és az erőnek az asztalá-hoz járultak”. X. Piúsnak ez a dekrétuma a nagy tridenti reformzsinat szavaiba kapcsolódikbele, amellyel azt óhajtotta, hogy a misén jelenlévők necsak lelkileg áldozzanak, hanem szent-ségileg is. Ezzel, bár első pillantásra nem gondolná az ember, az igazi liturgikus életnek vetettemeg alapjait.

V. Pius misekönyve és breviáriuma gyökeres újításra szorult. A nagy instaurátor, X. Piuskezdettől fogva segíteni akart ezeknek a könyveknek reformálásában. 1911. nov. 1-én adta ki„Divino afflatu” kezdetű apostoli konstitúcióját, amelyben a breviárium megreformálása történt.(130) A szent pápa nem akarta a szentek ünnepeit eltörölni, csupán csökkenteni; természe-tesen ezt is csak részben tette meg. Mivel a baj az volt, hogy vasárnapokon is megülték aszentek ünnepeit és az ősi nagyböjti napi misék szinte sosem voltak mondhatók, X. Pius új litur-gikus törvényekkel, „rubrikákkal” segített. Megengedte azt, hogy a nagyböjti hétköznapokontetszés szerint (ad libitum) lehetett misézni a szentről, akinek napja volt, vagy az ősi köznapi (=feriális) misét. A vasárnapokon úgy segített, hogy csak I. és II. rangú ünnepek voltak vasár-napokon megülhetők. X. Pius ezt a művet a liturgia megújulásában csupán „első lépésnek” je-lentette ki. Nem egészen három év múlva kitört az első világháború 1914-ben és X. Pius aug. 20-ána háború harmadik hete után szent halállal elpihent. A Rítuskongregáció nemsokára kijelen-tette, hogy a liturgikus reform folytatásának előkészítése még két–három évtizedet igényel.

X. Pius reformja csak félsikert ért el. A nagyböjtben lehetővé tette, hogy a legtöbb naponnem kellett a szentek ünnepeit mondani, hanem lehetett mondani a nagyböjti miseszövege-ket is, a hivatalos miséket ellenben, az un. Konvent-miséket a káptalanoknak, a szerzetestestületeknek továbbra is a szentekről kellett mondani és így maradt ez 1960-ig. Nincs mó-dunk elmondani X. Pius reformjának részleteit, elég sok mindenre terjedt ki ez a reform, va-lamit azonban – utólag visszatekintve – sajnálatosnak kell mondanunk. Mindössze gyakorlatiés jogi jellegű hibának mondható. Megmaradt ugyanis az V. Pius-féle „általános rubrika”(Rubricae generales), X. Pius pedig csak „Adalékok és változások” címen adott ki egy függelé-ket ehhez (Additiones et variationes). Ettől kezdve nem volt egységes a misére és zsolozsmára vonat-kozó liturgikus jognak a szövegezése: az Általános rubrikákban hemzsegtek a megszűnt szabá-lyok, az Adalékok és változások viszont csak a változásokat hozták. Az eredeti szabályokatigazában csak nagyon kevesen tanulmányozták és kézikönyvekből, tehát másodkézből vették csupán amisére és breviáriumra vonatkozó tennivalókat.

2. A pápa meghalt, a liturgia reformja folytatódott csendes munkában. A pápák pedig ma-gukévá tették utána az alapelvet a cselekvő részvételről. XV. Benedek például a célt is körvonalaz-ta: az aktív részvétel a liturgia szent misztériumaiban azt akarja elérni, hogy „a hivő népet egyesítse

54

a pappal, az Egyházhoz vezesse azt, táplálja áhítatát, felszítsa hitét és jobbá tegye életét”. XV. Bene-dek (1914-22) pontifikátusának, pápaságának hat első esztendeje javarészt a háborúban folytatottnagy békemunkájában telt el, a Rítus-Kongregáció csendesen dolgozott a misekönyv reform-ján. 1920-ban a X. Pius által körvonalazott elvek alapján megjelent a Római Misekönyv új ki-adása, amely tartalmazza az Adalékokat és Változásokat. Négyszáz-éves szünetelés utánebben két új prefáció is megjelent (Szent József prefációja és a halottaké).

3. XI. Pius pápa (1922-1939) két újabb prefációt rendelt el, a Krisztus Király és a JézusSzíve prefációját. A pápa egyébként egy körlevelet adott ki „Divini cultus” címen (1928. márc.20.) a liturgia és a szentzene előmozdítására. (131) A pápa ebben hangsúlyozottan kiemeli X. Piusmunkáját, mert ebben az évben X. Pius Motu Propriójának huszonötéves fordulója volt. Eb-ben a körlevélben a liturgiáról is beszélt: „Felettébb szükséges, hogy a hivők ne mint néma szemlé-lők, mint kívüllevők legyenek jelen a szent szertartásokon, hanem szavukat a pap szavával az előírásokszerint váltogassák”.

XI. Pius halálával, majd a II. világháború kitörésével véget ért a megújulásnak kezdetistádiuma, amelyben „az első lépés” megtörtént. A múlt századtól a mi századunknak a közepéntúl egy rövid századig a liturgikus részvétel a lefordított misekönyvek által történt. Nevezhet-nék ezt a korszakot a „kis misekönyv” korszakának is. Tilalommal kezdődött ez is: 1857–ben aSzent Officium megtiltotta a misekönyv lefordítását. Nagyon érdekes, hogy ezt a rendelkezéstelőször hazánkban nem vették tudomásul: 1865-ben adta. ki a Szent István Társulat kiadásábanZsigovits Ferenc, „központi papnevelő-intézeti lelkiatya” Officium Divinum (= istentisztelet) címűkiadványát, mint „Kalauzt a keresztény katholikus magán- és nyilvános isteni szolgálatra”. Ebben akönyvben ugyanis egy szabályszerű bilingvis, azaz kétnyelvű (latin-magyar) vasárnapi misekönyvvolt elrejtve (229-960. l.). Mivel az 1857–iki rendeletet nem ellenőrizték és nem is sürgették, a pápa,IX. Pius halála után (1878) Gérard van Caloen 1882-ben Belgiumban francia kis misekönyvettett közzé, 1884–ben pedig az ugyancsak bencés Anselm Schott először adta ki az egész mise-könyvet németre fordító munkáját; a „Schott” csakhamar meghódította a német nyelvterületet. Húszév múlva százezer példány kék el belőle, fél évszázad eltelte után pedig 1 650 000 darab. Ter-mészetesen sokan mások is adtak ki kis misszálé-fordításokat mindenféle nyelven. Tudomá-sunk szerint ennek a kornak a legnagyobb misszálés könyvsikerét a J. A. Stedman angolnyelvű vasárnapi misekönyve érte el, amely 6 év alatt (1939-45) 15 milliós példányszámot ért el. Amozgalom győzött, XIII. Leó pápa 1897-ben a római Index új kiadásában a masszáié-fordítástilalmát hallgatólagosan visszavonta, amennyiben nem volt benn a tilalmazott művek között.(132)

A második lépés

1. X. Pius halála óta a H. világháborúig csendes korszak a liturgia szempontjából: a litur-gia reformja nem haladt tovább. Mintha csak Szent X. Pius ebben is előrelátott volna, éppen 30 év teltel 1912, az „első lépés” óta, amikor XII. Pius (1939-1958) intézkedései megkezdődtek, ezek ennek amásodik lépésnek előkészítői voltak. 1945-ben ugyanis megjelent a Zsoltároskönyv(Psalterium) új latin nyelvű fordítása. Ettől kezdve mind a közös-, mind a magán-zsolozsmázásban eztaz új szöveget lehetett használni, amely jóval érthetőbb az 1500 éven át használt régi latin szövegnél.

Fontos lépés volt a liturgiának eszmei, valamint gyakorlati síkon való megalapozásában a„Mediator Dei” (= Isten közbenjárója) című enciklika, amely 1947. nov. 20-án jelent meg. Addigennyire részletes és fontos útbaigazítás nem jelent még meg, úgy hogy hamarosan a liturgiaMagna Charta-jának nevezték. Véleményünk szerint a II. Vatikánum után is jogos ez az el-nevezés, mert alapvető fontosságát megőrizte. A Zsinat, majd a Zsinat utáni Liturgikus Tanács mű-ködése ezen az alapon szerves céltudatossággal építette tovább a liturgiának eszmevilágát, elmé-lyítette azt, a gyakorlat pedig most is folyamatosan alkotja nem törvény-jellegű, hanem életrugalmasiniciatíváknak, a kezdeményező kedvnek utat hagyó irányításait. Főbb pontjai ennek a magisztráliskörlevélnek a következők: Világos meghatározást ad a liturgiáról, ezt azonban a Zsinat továbbfejlesztette. Megállapítja, hogy a liturgiát a hitnek kell megelőzni, mert a liturgia nem határozzameg, hanem feltételezi és követi azt. Részletesen foglalkozik a túlzó elhajlásokkal, és egye-düli törvényhozónak az Apostoli Szentszéket jelöli meg. A Zsinat a püspöki karokat is bele-vette a törvényhozók közé, ennyiben tovább fejlesztette ennek a körlevélnek rendelkezését.

55

A liturgia legnagyobb cselekményének és kimagasló részének a misét jelenti ki. Meghatá-rozza annak céljait, illetve hatásait kifejti, lényegét a kettős konszekrációban állapítja meg. Na-gyon sürgeti a cselekvő részvételt; a szentáldozásnak a helye a misében van, nem előtte vagy utá-na. Meghatározza a zsolozsmát; helyesnek jelenti ki az eukarisztikus áhítatokat, szentségimá-dás, szentségkitétel, szentségi körmenet. A misén kívüli ájtatosságok nem ellenkeznek a li-turgiával. Megmagyarázza miben áll az egyetemes papság, foglalkozik az egyházi év értel-mével. Krisztus jelen van minden liturgikus cselekményben. (133)

2. Hat év csendes, a nyilvánosság által nem is sejtett előkészítő munkálatai után a liturgikusmozgalom régi kívánsága váratlanul teljesedett: 1951-ben a Szentszék megengedte, hogymindenütt követni lehet a 700 év óta szünetelő ősi szokást, hogy húsvét vigíliáját az éjszakaiórákban, eredeti idejükben lehet megtartani. Három éven át ez a reform csupán megenge-dett volt. Bölcs mérséklettel először kipróbálták, mennyire sikerül. Óriási irodalom keletkezett a hús-véti vigília megünneplése körül, maga a szertartás is jelentősen változott, főleg rövidebbé lett. A sikermindent elsöprő volt. Amíg 700 éven át a nagyszombat reggeli óráiban végzett istentiszteleten alig né-hányan vettek részt, az éjszakai órákban tartott vigília-ünneplésről mindenfelől tömegek részvételétjelenthették. – XII. Pius nem állt meg ennél a ténynél. 1953-ban az 1400 év óta fennállószentségi böjt szigorúságát jelentősen enyhítette, ezt az alaptörvényt azután 1957-ben betetőzte azegészen egyszerű, azóta megtartott szentségi böjt törvényével (1957. márc. 19.). Mindössze az aváltozás történt, hogy időtartamát VI. Pál pápa egy órára csökkentette a szentáldozás előtt.

3. Közben két másik nagyon jelentős változást is hozott XII. Pius reformáló tevékenysége.A liturgikus törvények, azaz a rubrikák egyszerűsítésére 1955. márc. 23–án nagyfontosságú, rö-vid szövegezésű, sok mindent változtató dekrétum látott napvilágot. (134) Ez a rendelet elég-gé megváltoztatta és valóban egyszerűbbé tette a liturgiát. A szent idők része a misekönyvben és abreviáriumban, a Temporale ismét előtérbe nyomult, mert ezentúl a nagyböjtben nemcsak a misé-ket, hanem a zsolozsmát is lehetett a nagyböjt napjairól, a „feriákról” végezni, a közös zso-lozsmázásban azonban ez továbbra is tilos maradt. Minden más üdvös és hasznos változás-ról nem szólunk ezúttal. Egy tényt azonban meg kell állapítanunk: a liturgikus jog még zűrzava-rosabb lett akkoriban, mert X. Pius kétféle és egymást kiegészítő, de egymásnak ellent is mondó jog-forrásához most egy harmadik is járult, az említett egyszerűsítő rendelet. Ezekhez csakhamar a ké-telyekre adott válaszok és egyéb dekrétumok is hozzájárultak. A hozzáértők, illetve beavatottak,különösen olyanok, akik tagjai voltak az állandó bizottságnak, amelynek létezését 1955-ben tud-tuk meg, elárulták, hogy ez 1955. márc. 23-i dekrétum csak átmeneti jellegű. XII. Pius rezsimjetehát folytatta a munkát, hogy a liturgiát megújítsa.

1955-ben megjelent az egész nagyhetet újjáalkotó „Szent Hét Rendje” (Ordo HebdomadaeSanctae), amely szintén teljesen újjáalkotta, erősen megrövidítette és főképp az esti órákra helyezte anagyhét fő liturgikus eseményeinek az időpontját. – XII. Pius utolsó liturgikus tette az volt, hogy halá-la előtt egy hónappal megjelent a „Szent Zenéről és Liturgiáról való Instrukció”, 1958. szeptember3-án, Szent X. Pius ünnepén. (135)

Egy hónap múlva XII. Pius pápa váratlanul elhalálozott. Az Instrukció technikai okokbólcsak halála után jelent meg. Bugnini szerint (136) éppen ezért „kedvezőtlen körülmények között”érkezett, ami nem jelenti azonban azt, hogy a liturgia megújhodása az

utóda, XXIII. János uralkodása alatt megállóit volna, sőt ellenkezőleg: Hamarabb történt meg aharmadik lépés, mint bárki gondolta volna:

A harmadik lépés

Az igazat megvallva ugyanis, senki sem várta, hogy az egyetemes zsinatig nagyobb vál-toztatás történik. Annál változatosabb hírek keltek szárnyra, milyen reformok várhatók majdmagán a zsinaton. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nagy meglepetést keltett, mikor 1960 júliu-sában, a hónap végén a rádió, majd napi sajtó közölte, hogy új liturgikus törvénykönyv szüle-tett. XXIII. János pápa a Rubrikák Új Kódexét kísérő Motu Propriójában jelentette ki: az egyete-mes zsinat feladata, hogy a liturgia általános megújhodását magasabb elvek szerint elvégez-ze, addig is azonban nem halasztható már tovább a breviárium és a misekönyv rubrikáinakkijavítása. Valójában ez azt jelenti, hogy az említett bizottság tagjai is észrevették, mennyirenehéz a sokféle szöveg rendelkezései között kiigazodni és ezért, nyilván több évi és rendkí-

56

vül gondosnak mondható munka eredményeként kiadták a Rubrikák Kódexét. Ezzel a tény-nyel egyúttal megszűnt az eddig említett és részletesen felsorolt liturgikus törvények kötelezőereje, valamint a Rítuskongregációnak minden olyan dekrétuma, amely a rubrikáknak ezen újformájával meg nem egyezik. Megszűnt egyúttal az ezeknek ellenmondó minden kiváltság,felmentés vagy szokásjog is. Helyettük új, világos szövegezésű, közérthető szöveget kaptunk,amely szinte minden kételynek egy csapással véget vet. Igaz, hogy akik addig a régi szerintvégezték a szentmisét és a breviáriumot, azoknak ez bizonyos zökkenőt jelentett, azoknak el-lenben, akik már csak ezt veszik kézhez, rendkívül egyszerűvé és könnyűvé teszi az eligazodást.A Szent Hét Rendje és annak kiegészítései, a szentségi böjtre vonatkozó rendelkezések és az 1958-iInstrukció azonban érintetlenül maradtak, mert a többi említett forrásból minden, ami érvényesvolt, új szövegezésében belekerült a Rubrikák Kódexébe.

A Szentszék hivatalos lapja, az Acta Apostolicae Sedis formátumában 137 oldalra rúgótörvényszöveg részletes ismertetésétől eltekintünk és e helyett, nem a törvénykönyv rendjében,hanem szisztematikus csoportosításban röviden rámutatunk az akkori liturgikus kodifikációlegszembeötlőbb sajátosságaira.

1. Az egyházi év változásai. A Rubrikák Új Kódexe meghozta a Temporale végső győzelmét.Ez a legjelentősebb esemény voltaképpen a törvénykönyv paragrafusai között el van bújtatva és úgykell rájönni annak jogi szempontból brilliánsan egyszerű fogalmazásaiban, ezt azonban mindenbenmegerősíti a világegyház részére kiadott római Kalendárium. A Szent Negyvennapban 1961-től kezdve immár kivétel nélkül mindenki a mindennapra komponált ősi misék szövegeit mondja és azsolozsmákat is a miséknek megfelelően a napról imádkozzak ezentúl. Kivétel mindössze négyünnep: Szent Péter katedrája (febr. 22), azután Szent Mátyás apostol ünnepe (febr. 24), ha anagyböjtbe esnek, azután Szent József ünnepe (márc. 19), valamint Gyümölcsoltó Boldogasszony ün-nepe (márc. 25). Minden egyéb ünnep megmarad a kalendáriumban a nagyböjt idején is, de ebben aszent időben csupán csak megemlékezés volt róluk (csak a zsolozsmában 1967. óta). Ugyanez az eljá-rás a karácsony előtti kilenc adventi napban is. A liturgikus év oszlopai, a vasárnapok is jelentősmódon nyertek rangemelést: az advent és a szent negyvennap vasárnapjai, valamint húsvétva-sárnap, fehérvasárnap és pünkösdvasárnap semmiféle rájuk eső ünnepnek nem engednek, kivétel csakSzeplőtelen Fogantatás ünnepe volt, amelyet az adventi vasárnapon meg kell ünnepelni. Mindenegyéb vasárnap

II. osztályú rangot kapott, ami azt jelenti, hogy csak I. osztályú ünnepeket ülnek meg avasárnapon és az Úr Jézus II. osztályú ünnepeit. Tehát Szűz Mária II. osztályú ünnepei, pl. SarlósBoldogasszony (júl. 2), Kisasszony napja (szeptember 8), Mária anyasága (október 11), az apostolokünnepei (kivéve Péter és Pált) vasárnapon többé nem ülhetők meg. Ezzel régi kívánság teljesült,hogy a vasárnapi liturgia, melynek szövegei a VI. századba nyúlnak vissza, szinte teljes egé-szükben mindig érvényesülhet.

Ami az ünnepeket illeti, egyszerűsödött a rangsorolás. Megszűnt az eddigi elnevezés is(duplex, duplex május, simplex) és I., II. és

III. osztályú ünnep lett ezentúl. A III. osztályú ünnepekbe kerültek az addig duplex május, duplexés simplex jelzésű ünnepek valamennyien. Az ünnepek közül néhányat XXIII. János reformja meg-szüntetett, összesen nyolcat. Például: Szent Kereszt megtalálását (máj. 3), Szent Jánosevangélista május 6-i ünnepét. Szent Mihály megjelenésének ünnepét (május 8), Szent Pé-ter bilincseinek ünnepét (augusztus 1). Más ünnepeket, összesen tizet, puszta megemléke-zésre csökkentették; lényegében ez is az ünnep megszűnését jelenti, ez a sors érte például aKármelhegyi Boldogasszony ünnepét (júl. 16), bár ezt természetesen a karmelita templomokban to-vábbra is meg szabad mint rendi ünnepet tartani. Ugyanígy szűnt meg pl. Szilveszter napja is, továbbáFogolykiváltó Boldogasszony (szept. 24), amelyen tehát ezentúl mi, magyarok háborítatlanulünnepeljük azóta Szent Gellért ünnepét.

Hangsúlyt kaptak azok a bűnbánati napok is, amelyeknek értelme már szinte feledésbemerült: az április 25-i Nagy Könyörgések napja, amelyet nálunk Búzaszentelőnek neveznek,valamint a Kisebb Könyörgések, nálunk Keresztjáró napok is. Ezek a napok körmenet által meg-ült ünnepek kezdettől fogva, azaz a VI. század óta. Most, ahol a körmenet megtartása már nem idősze-rű, helyettük bármilyen könyörgő ájtatosságot lehet tartani, a püspök rendezése mellett. Lényeg csakaz, hogy a Mindenszentek litániája is helyet kapjon benne. Óriási jelentőségű, hogy a Szentszék ezút-tal elsőízben hagyta el az európai szemléletet és világrészekben gondolkozva megengedte, hogy

57

ahol ezek a napok nem esnek, mint Európában, az aratás előtti időkre, mint például Brazíliában, Indiá-ban, Ausztráliában stb., ahol éppen fordítva vannak az évszakok, mint nálunk, ott ezentúl az illető or-szág püspöki karának bölcs belátása szerint az év bármely megfelelő időszakára lehet ezeket át-tenni. Változás, illetve könnyítés itt is történt: a papok, akik a néppel együtt a nép nyelvén végezték alitániát, kötelességüknek már eleget tettek.

Az egyházi év egyéb napjait, amelyek nem számítanak ünnepnek, a Rubrikák Kódexeszintén átfogó módon újra rendezte. A liturgikus napok, feriák, négy osztályba vannak sorol-va és ezek között I. osztályúak a hamvazószerda, valamint a Szent Hét (Nagyhét) mindenegyes napja, ezeket semmiféle ünnep nem szoríthatja ki. Három ünnepnek van csak nyolca-da (oktávája), húsvétnak és pünkösdnek, valamint karácsonynak, amely II. osztályú nyolcad. Ebbena nyolcadban ugyanis ünnepeket is ülnek, Szent István első vértanú, Szent János evangélista és az ap-rószentek ünnepeit. A másik két nyolcad nem tűr meg semmilyen ünnepet. Ezek az ünnepek azon-ban, ha karácsony nyolcadában vasárnapra esnek, a vasárnapot kell megünnepelni és az ünne-pekről csak megemlékezés történik, ami addig szinte elképzelhetetlen volt és világosan megmutatja avasárnap hatalmas liturgikus jellegét.

Az egyházi évben vannak naphoz rögzített ünnepek, mint például karácsony. Szűz Mária, aszentek és az Úr Jézus egyéb ünnepei és párhuzamosan mellettük vannak un. „mozgó ün-nepek” is, amelyek minden évben a naptár más-más napjára esnek, amilyen például húsvét,pünkösd és a velük összefüggő egyéb ünnepek, valamint az év minden vasárnapja. Advent, SzentNegyvennap, a Szenvedés két hete és az egész húsvéti idő. Már körülbelül fél évszázada beszélnek ar-ról, hogy ebből az ősi kettősségből származó ütközéseket, amelyek latin műszava „occurrentia”,véglegesen megoldják. Ez a végleges megoldás volna az un. örök naptár, amelyben min-denegyes vasárnap, velük együtt húsvét, pünkösd stb. minden évben ugyanarra a naptárinapra esnék. És akkor soha többé nem kell gondolkozni azon, abban az évben milyen naptárinapon lesz húsvét és a többi tőle függő ünnep, továbbá, hogy milyen hétköznapra, vagy vasárnapraesik a karácsony és az összes többi naptári naphoz rögzített ünnep. Az egyház eddig ettől a megoldás-tól elzárkózott, senki sem tudhatta, hogy a kérdés a leendő egyetemes zsinaton tárgyalásra kerül-e? Azütközés feloldását rendkívül egyszerűen oldotta meg: közölt ugyanis egy un. „Rangelsőbbségi Táb-lázatot” (Tabella Praecedentiae). Nem kell mást tenni, mint azt megnézni és rögtön tudjuk,melyik ünnepet kell előnyben részesíteni, ha kétféle ünnepből abban az évben egy napra esnek.

Több mindent lehetne még az egyházi évről mondani, de abból úgyis sok manap már másképpvan megint és ezért ismertetjük azt, melyek lettek akkoriban, 1960–ban:

2. A szentmise változásai. A misének a következők a fajai: van énekes mise (in cantu) ésvan „olvasott”, nálunk „csendes”-nek mondott mise. Az énekes mise háromféle: az ünnepé-lyes mise, amelyben a pap diakónus és szubdiákonus és asszisztencia segédletével végzi amisét. A diakónus és szubdiákonus ezentúl mindig csak dalmatikában és tunicellában szol-gál. – Az énekelt mise (cantata) nevet kapja az a mise, amelyben a pap egyedül végzi a misét, de azelőírt részeket énekli. Ebben a misében szabad az oltárfüstöléseket elvégezni, úgy, – mint azünnepélyes misében. – A harmadik fajta mise a főpapi mise, amelyet püspök, vagy erre jogosítottszemély, un. főpap mondhat a liturgikus szabályok megtartása mellett. A főpap nem köteles a miseru-ha alatt a dalmatákat és tunicellát is felölteni.

Liturgikus szempontból a legfontosabb a konventmise, azaz az a mise, amelyet a kórustartására kötelezett testületek előtt kell mondani (káptalanok, egyes szerzetek). Eddig sokszor előfor-dult, hogy egy napon két konventmise volt, ezentúl mindig csak egy van, kivéve karácsonynapját, amikor két konventmisét kell végezni, egyet éjfélkor, a másik az ünnepi nagymise.Alapvető elv, hogy a konventmise mindig a zsolozsmával egyezik. Kivétel csupán a Nagyobbés Kisebb Litániák napjai, ezeken a könyörgés miséjét kell elvégezni; továbbá a pápa koro-názásának és megválasztásának, valamint a megyéspüspök évfordulójának napjain ezekről a fő-papokról kell mondani a konventmisét is; halottak napjának nyolcadában kell elvégezni, mint kon-ventmisét az összes elhunyt püspökökért és kanonokokért, a legutóbb elhunyt püspökért pedigkonventmisét mondanak halálának évfordulóján. Az elhunyt papokért, jótevőkért minden hónapbankell egy konventmisét bemutatni. A konventmisének legalább énekelt misének kell lenni, ha engedélyalapján olvasott mise volna, azon is a kórus-tagoknak részt kell venni és a mise egyes része-it hangosan imádkozniok kell. A konventmise ideje mindig a Harmadik óra (Tertia) után van,hacsak a kórus vezetője át nem teszi.

58

3. A mise egyes részeihez szólva meg kell említem, hogy a lépcsőimádság bizonyos ese-tekben elhagyandó, de csak liturgikus fő-misében: a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, Ham-vazószerdán, Virágvasárnapon, a húsvéti vigílián és a könyörgések (búzaszentelő, keresztjáró napok)miséjében, valamint bizonyos misékben, amelyek konszekráció (például templom-, temető-szentelés) után vannak.

Az „angyalok éneke”, a Glória nemcsak az addig előírt alkalmakkor mondandó, hanem a tá-gabb értelemben vett ünnepi misékben is, vagyis azokban, amelyeket mondani lehetett olyanszentről, akiről megemlékezés történt a misében, vagy akinek a neve azon a napon a rómaimartyrológiumban (= szentek jegyzékében) előfordul. A votív misékben is Glóriát kell mondani, ki-véve, ha viola színben mondandó a mise. A IV. osztályú votív misében már nincsen Glória, ki-véve, ha a mise az angyalokról szól és Szűz Mária szombati miséjében. Mindez azonban ma már gyö-keresen megváltozott, a Glória használata 1969 óta erősen lecsökkent.

A szentmise könyörgéseinek (oratio) szabályai is egyszerűsödtek. Az alapelv érvényesült azegész egyházi évben, hogy a legtöbb misében csak egy könyörgés legyen. Azóta, 1967 óta mindigcsak egyetlen könyörgést mondunk.

A mise tanító részében, 1960-ban a következő változásokat kell feljegyeznünk. Az évszaki (kán-tor) böjtök terén az új rendelkezés szerint az epistola előtt még egy olvasmány van a következő alkal-makkor: a) a kántorböjtök szerdáin; b) a nagyböjt 4. hetének szerdáján; c) a nagyhét szerdá-ján. A kántorböjtök szombatján pedig hat olvasmány van. A kántorböjti szerdákon és szombato-kon a könyörgés előtt a pap térdelésre hívja fel a híveket: „Flectamus genua” (térdeljünk le). Ré-gebben erre csak a pap maga hajtott térdet, de rögtön utána fölhangzott a „Levate” (keljetekföl), 1960 óta ellenben minden egyes esetben az őskeresztény rítust állították vissza: a pap letérdel,a segédlet is és a hívek is, csendben imádkoznak egy ideig, a „Levate” szóra pedig fölkelnek. Öt évvelelőbb, 1955 óta már a nagyhéten ez volt a rítus. A szombati évszaki böjt miséjében a hat olvas-mányból csak az elsőt és az utolsót kellett elvégezni, a többi négyet ki szabad hagyni. 1970-ben ezek anapok eltűntek a Missaléból.

Az evangéliummal kapcsolatban javasolja a Rubrikák Kódexe, hogy legyen utána vasár-napon és parancsolt ünnepeken „rövid homília”. Ez óhaj és nem kötelező parancs volt 1960-ban.Mindenképpen kötelező azonban, hogy rövid legyen, a szentbeszéd hosszabb volta manap leg-többször már egyáltalán nem alkalmas és a misén kívüli szentbeszédnél lehet csak indokolt.Tilos azonban ez alatt a rövid homília alatt a misét tovább mondani. Azt meg kell szakítani ésa rövid beszéd után a Credóval folytatni.

A Credo minden vasárnapon mondandó, I. osztályú ünnepeken és votív misékben, az ÚrJézus és Szűz Mária II. osztályú ünnepein is és a három ünnepi oktávában minden misében,ezenkívül az apostolok és evangélisták fő ünnepein. A Credo tehát kevesebbszer mondandó, minteddig, II. osztályú ünnepeken és votív misékben már nem mondható és az egyháztanítók ün-nepein is elmarad. 1969 óta a Credo is ritkábban kerül sorra.

4. A szentmise középponti része a prefációtól az áldozásig terjed. A prefációk számanem szaporodott 1960-ban, 8 új prefációt csak 1968-ban adták ki, 1970-ben pedig már 81prefáció lett. Az átváltozás után „szent csendet” javasol az egyház, az átváltozás alatt azéneknek el kell hallgatni és ahogy szokás, az orgonának is. Az olvasott misékben a PaterNostert, mivel kifejezetten a szent áldozásra előkészítő imádság, a nép a pappal együtt mondja. Eddigis így volt már öt év óta nagypénteken. A hívek áldozása, mint természetes helyén, a szentmiseközben a pap áldozása után történjék.

1961. óta nem volt szabad már elmondani a közgyónást (confiteor). A pap rögtön kehely-lyel a kezében kifordul és úgy mondta: „íme az Isten Báránya...” és „Uram, nem vagyok mél-tó...”.

A szentmise záró részénél is akkoriban feltűnő változásokat kellett elkönyvelni. Gyakorlatilag1961-től kezdve minden mise, kivéve persze a gyászmiséket, „Ite missa est” felszólítássalvégződik. A mise végén a papi áldás alatt az orgonának el kell hallgatnia, a pap pedig olyan han-gosan mondja az áldás szavait, hogy minden hivő megérthesse azokat.

5. Néhány kiemelkedő mozzanatra kívánunk még rámutatni. Sok szentnek a miséjében aszövegeket az un. „közös misékből” (Commune) kell venni, ebből az alkalomból elő szokták írni,hogy pl. a vértanúk vagy hitvallók közös miséjéből hányadik számút kell venni. Ezentúl a papra vanbízva, hogy a több lehetséges miséből melyiket választja, és mivel némelyik közös misének több

59

szentleckéje vagy evangéliuma van, ezek között is szabadon választhat a miséző pap. Ugyancsak meg-engedett az is, ha egy szentnek „némely helyen mondandó miséje” (pro aliquibus locis) van,egyébként pedig mindenütt másutt a „közös misékből” kellene venni, ezentúl a „bizonyos helyek” mi-séjéből is vehette a pap a mise szövegeit. Jelentős engedmény az is, hogy a szemináriumok másod-rangú kápolnájában miséző papok követhetik saját egyházmegyei vagy szerzetesi kalendári-umukat, így pl. elmondhatja egyházmegyei, vagy rendi szentjeinek a miséjét, bár az illető temp-lomban, vagy egyházmegyében más mise van előírva. Ugyanúgy ez a szabály irányadó hajón, akártengeren, akár tavon vagy folyamon, vonaton, vagy repülőgépen mondott miséknél is, valamint min-den misében, amelyet szent helyen kívül végeznek, pl. tábori misénél, végül minden magán-oratóriumban.

6. Külön meg kell említenünk a Rubrikák Kódexének rendkívül alapos szabályozását,amelyet a votív misék körül rendel el. Bizonyos ugyanis, hogy az egyházi év szabályozásakövetkeztében sokkal többször lesz lehetőség gyászmiséket és votív miséket mondani. Az egyház ak-koriban új liturgikus törvénykönyve világos és áttekinthető rendszerben sorolja el ezeket az „isten-tisztelet rendjén kívül álló” miséket. A gyászmiséknek is, valamint a votív miséknek négy osz-tálya van, és elég sokszor lesz alkalom ezeket végezni. Az egyház egyenesen felkínálja apapoknak, hogy akár a hívek kérésére, akár a pap egyéni áhítatának növelésére mondjon votív mi-séket. Új votív misék egyelőre még nem voltak, csak itt is megvan a lehetőség, hogy a meglévőkbőlszabad mondani a „némely helyeken mondható misék” közül is bárkinek, amelyik neki tetszik. Azegyház békés szellemét tükrözi a rendelkezés, hogy a „pogányok elleni mise” ezentúl „azegyház oltalmára” mondott mise címet viseli, a „skizma megszüntetésére” végzett mise pedigezentúl „az egyház egységéért mondott mise” címet kapta.

Ami a gyászmiséket illeti, itt is egységes és részben új szabályokat hoztak. Elég legyenegyet megemlíteni. Ezentúl minden „temetéssel kapcsolatos mise” (exsequialis mise) utánakár énekes, akár csöndes, el kell végezni a „tumulusnál”, azaz az odaállított üres koporsó-nál az absolutiót, énekes mise után énekkel, olvasott mise után fennszóval. Megfelelő ok esetén ilyenabsolutiót szabad végezni olyan mise után is, amelyet a halottért mondottak, de színben az illető nap-ról. Halottak napjának nyolcadában, tehát november 2-9 között minden mise, amelyet halottértmondanak, gyászmise lehet.

A Rubrikák Törvénykönyve részletesen szabályozza a liturgikus színeket is. Némely válto-zást itt is észlelhetünk. Figyelemre méltó a pontos és részletes előírás arról, hogy az olvasott misébenmit kell fennhangon mondani és mit csendesen. Az ünnepélyes misében a papnak ezentúlnem szabad mondania azokat a részéket, amelyeket a diakónus vagy szubdiákonus énekel, ez alattő is hallgatja a szentleckét és az evangéliumot. Nem lesz tehát már többé az az anomália,amely sokszor kínos zavart okozott, amikor ünnepélyes misében a miséző pap csendesen olvasta azevangéliumot és a hívek már akkor habozva felálltak, pedig a diakónus később az ő részükre énekelteaz evangéliumot.

7. A zsolozsma változásai. A zsolozsmát, vagyis a misén kívüli hivatalos istendicséretetaz egyház a szent szolgálatra rendelt személyekkel végezteti: a papokkal és szerzetesekkel. A könyv,amelyből ezt végzik, a második liturgikus könyv a misekönyv után, a breviárium. Sokágú változásés könnyítés történt itt is. Új breviárium kiadása is a leendő zsinat feladata lett, és a zsinat atyái aztszükségesnek is látták. A breviáriumra vonatkozó 1960-iki újításokból csak néhányat köz-lünk, amelyek a laikus hivőket érdekelhetik.

Mindenekelőtt feltűnő, az egyház mennyire sürgeti és javallja a zsolozsma közös végzését.A zsolozsmát ugyanis háromféleképpen lehet elvégezni. Az első a zsolozsma elvégzésénekünnepélyes módja, a kórusban (karban) elvégzett breviáriumozás (in choro). Ennek meg-vannak a maga szabályai, „kórusnak” csak azt a testületet nevezzük, amelynek tagjai azegyházi törvény szerint kötelesek mindig közösen elvégezni a breviáriumot, a káptalanoktagjai és a régi szerzetek tagjai, például bencések, ferencesek, az újabb szerzetek tagjainem kötelesek a kórusra, pl. piaristák. – A breviáriumozás másik módja a „közösen” (incommuni) végzett zsolozsmázás, ha olyanok végzik közösen, akik nincsenek erre kötelezve,még akkor is, ha csak három vagy akár két személy mondaná közösen. – A zsolozsmázásharmadik módja, ha valaki „egyedül” (a solo) mondja a breviáriumot. A breviáriumról szólótörvények folyamán gyakran emlegeti az egyház a „közösben” végzett zsolozsmázást, éskedvezményeket is fűz ehhez. Akár kórusban, akár közösen, tehát pl. másodmagával mondja va-

60

laki a breviáriumot, joga van ahhoz, hogy a kórus vagy társának a breviáriumát használja. Ez úgy ér-tendő pl., hogy mindenki eleget tesz kötelezettségének, ha pl. a bencések, vagy ferencesekkórusán azoknak sajátos breviáriumát mondja. A szerzetes is viszont eleget tesz kötelezett-ségének, ha pl. egy világi pappal együtt a római breviáriumot közösben végzi.

Az imaórák ideje is új szabályozást nyert. Nem parancs, hanem óhaj, azaz un. „direktív”törvény, hogy a breviárium részeit, az imaórákat a természetes nap megfelelő idejében mond-ják. Ez a hasznos, mivel az imaórákat éppen arra rendelte az egyház, hogy a napnak bizonyos óráit ál-taluk megszentelje és lelki hasznot is az ilyen, egyes órákra széttagolt végzéssel lehet nyer-ni. Tartsák meg tehát a papok lehetőleg azt az időt, amely minden egyes imaórának a valódi ideje.Mindazonáltal eleget tesz kötelezettségének az a pap, aki a napnak huszonnégy óráján belülelmondja az összes imaórákat. Egy kivétel van csupán. A zsolozsma főrészét, a Matutinumot ellehet már mondani az előző nap délutánján is, de csak 14 órától (azaz du. 2 órától) kezdve. Ez aszűkszavú törvény több dolgot rejt magában: ez végezhető így, előre vételezve (anticipálás), akár kó-rusban, akár közösben, akár magában végzi valaki a breviáriumot. Nem tartozik azonban azanticipáláshoz a Laudes, a hajnali istendicséret imaórája, mert erről azt mondja, hogy kórusbanés közösben, kora reggel kell elvégezni és így illik magában végzett zsolozsmázáskor is. To-vábbá: bizonyos papi egyesületeknek megvolt az a privilégiuma, hogy már déli 12 órától kezdveszabad volt anticipálni, ez a kiváltság megszűnt, amint a Rubrikák Kódexét közzétévő Motu proprioelőszava világosan mutatja. Lehetséges, hogy a Szentszék adományoz újabb kiváltságokat ezen a té-ren, amíg azonban ez meg nem történik, a délután 2 óra előtt végzett Matutinum elmondása érvényte-len lenne. Az esti imaórát, a Vesperát kórusban és közösben mindig a délutáni órákban kellmondani. Van azután az egyháznak a hivatalos és szép esti imádsága, a Befejező óra(Completorium); szerte a világon, így hazánkban is nem egy templomban végzik el ezt a hívek sajátnyelvükön. Az egyház most azt akarja, hogy a breviáriumot végzők életében is ez az imaóra legyenaz esti imádság és ezért azt a privilégiumot adta, hogy a Completoriumot mindig a nap vé-gén lehet elmondani, mint a nap utolsó imádságát, még akkor is, ha a Matutinumot, amelyvoltaképpen a következő napnak az első zsolozsmás imádsága, elővételeztük volna. Hogy egészenesti imádsággá tegye a Completoriumot, az új törvény elrendeli, hogy ha a nap végén mondják, akkora Confiteor előtt mondandó Páter noster helyett lelkiismeret-vizsgálatot tartsanak, akár kórus-ban, akár közösben, akár magányosan és utána mondják el a bűnbánat imádságát, a Confiteort. –Új, hogy az antifónákat kivétel nélkül mindig az egész zsolozsmában teljes egészében el kellmondani nemcsak a zsoltár után, hanem a zsoltár előtt is.

Voltaképpen keveset mondtunk el a Rubrikák Kódexének ismertetésében. Keveset azokrészére, akik hivatásszerűen forgatják a Missale és a Breviárium évszázados, ősi imáktól megszenteltlapjait. Eleget azonban mindenesetre és reméljük, nem túlságosan sokat azok részére, akik a földönvándorló anyaszentegyháznak nagy tömegét képezik, a hívők seregének. Ezeket is érdeklik ezek a li-turgikus reformok, hiszen papjaik vezetésével ők is részét képezik a küzdő egyháznak, amelynekkrisztusi áldozata és zsolozsmázó imádsága Krisztus kórusává avatja az egész világot.

Átmeneti újítások a Zsinat előtt

1. A Rubrikák új kódexe alapján megjelent a Római Misekönyv hivatalos kiadása (editiotypica) 1962 áprilisában. A régi, immár használhatatlanná vált utasítások, a „rubrikák” helyetta Rubrikák kódexének Általános utasításai, valamint a misére vonatkozó szabályok gyűjte-ménye található a misekönyv elején.

Az új rubrikákat a misekönyvben végig következetesen érvényesíteni kellett, ezt a munkátaz editio typicaban teljes mértékben elvégezték. Új volt a kalendárium is, azaz az ünnepeksora az egyházi évben, amint azt a Rubrikák kódexe rendezte. Mivel azonban a törvény-könyvben minden változást felesleges lett volna bevenni, a breviárium és a misekönyv új ki-adására a Rítusok Szent Kongregációja 1960. október 5-én a kiadók részére részletes utasí-tást tett közzé (Ordinationes ad editores), amely 777 pontból állott, ezek szerint készült el amisekönyv új mintakiadása.

Elég nagy a különbség az eddig használt misekönyv és az új között. Mindjárt a mise-könyv elején található a mise mondásának részletes szabályzata (ritus celebrandi), ebben isészlelhetünk változásokat. Mindenütt végrehajtották a Rubrikák kódexének rendelkezéseit,

61

mint például a miserészek új neveinél, a liturgikus idők elnevezéseinél. Kisebb jelentőségű egysze-rűsítések is vannak benne, ma már közkeletűek lettek, pl. a birétum (liturgikus papi süveg) használataa misénél tetszőleges lett, nem kötelező. Jelezve van, mikor marad el bizonyos alkalmakkor az„előmise”, a letérdelés a „Flectamus genua” (hajtsunk térdet) felszólításra. Mindenütt közli a rubrikaaz énekes misének pontos rítusát, amikor a pap diakónusok nélkül mondja a misét, ebbenakkor az oltárfüstölés is megengedett lett és máig így van.

A kilenc liturgikus idő neve címként mindenütt szerepel a misekönyvben, az egyes vasár-napok, köznapok, oktávák, vigíliák, ünnepek mindig az új liturgikus néven és rangfokozattalvannak ellátva. A nagyhét természetesen az 1956 óta bevezetett megújítás rítusa szerint voltolvasható. A szentek miséi közül hiányzanak a Rubrikák kódexe által eltörölt ünnepek, vi-szont benne vannak az utóbbi kiadások óta elrendelt újabb ünnepek miséi a megfelelő napokon,mint például Mária királynőé, Szent József Munkásé, Szent X. Piusé stb.

A votívmisék, vagyis a hívek kívánságára végezhető misék száma hattal bővült. Új votívmisékvoltak a következők: az ezüst- és aranymenyegző évfordulójára való mise, szerzetesek és szerzetesnőkfogadalomtételére való misék, a papi hivatásért való könyörgő mise, másik mise a papi hivatásokmegóvására, mise a szerzetesi hivatások kérésére és megóvására. Az új votívmisék szövege gazdaggondolatkincset tartalmaz és szövegezésük majdnem mind az egyház régi korából való.

A legjelentősebb változást egy eddig alig figyelemre méltatott részben találhatjuk: ez a „Né-mely helyeken mondható misék” (pro aliquibus locis) fejezete. Új engedmény volt, hogy az ittolvasható miseszövegeket bárhol, bárki használhatja, 1962-ig ugyanis csak ott lehetett élnivelük, ahol erre a Szentszék engedélyt adott. A változás abban áll, hogy az eddig itt találhatómisék közül tizenhatot kihagytak. Ezek közül kilenc Jézus bizonyos helyeken eddig megült ünnepe-inek a miséje, három Szűz Mária helyi ünnepeinek miséje, kettő pedig szenteké (Szent Filoménáé ésNepomuki Szent Jánosé). Új mise viszont huszonhat került bele, tetszőleges felhasználásra. Öt kö-zülük olyan ünnep, amelyet a Rubrikák kódexe megszüntetett mint egyetemes egyházi ün-nepet: Kereszt megtalálása (máj. 3.), János evangélista május 6-i ünnepe, Mihály főangyal meg-jelenése (május 8.), Péter bilincsei (augusztus 1.), István első vértanú megtalálása (augusztus 3.).Ezen ünnepek miséi az 1962-es misekönyvben most ebbe a részbe kerültek, hogy használ-hatók legyenek olyan helyeken, ahol az ünnepet mint helyi ünnepet meg lehet ülni. – Tizen-egy szentnek az egyetemes egyházban volt eddig is ünnepe, de mivel csak a közös részből ve-endő miséjük volt eddig, most saját, új miseszöveget kaptak, ezentúl használható bárhol az új is. Azegész egyházban jelentős szerepet vivő szenteket tüntetett ki az 1962-es misekönyv szép, új szövegek-kel; ezek: Szent Ambrus, Szalézi Ferenc, Benedek apát, Páduai Antal, Páli Vince, Vianney Já-nos, Bernát, Ágoston egyháztanító, Nagy Terézia, Borroméi Károly, Keresztes János. – Tízmásik szentnek nincsen az egyetemes egyház kalendáriumában ünnepe, de mivel ezekneka szenteknek az ünnepe sok helyen megvan a partikuláris naptárakban és tiszteletük iseléggé elterjedt, saját misét kaptak. Ilyenek például: Cabrini Franciska, Észak-Amerika első szent-je; Chanel Péter, Óceánia első szentje, Grignion Lajos, a „tökéletes Mária-tisztelet megalapítója”,Cottolengó József, Don Bosco példaképe; Savio Domonkos, Don Bosco első tanítványa,Goretti Mária és mások. Sajnos; ezek a „némely helyen mondható misék” az 1970-esMissaléból kimaradtak.

2. Közben beszámolunk egy liturgikus újításról, mely hosszú ideig vajúdott és a Zsinat előtti peri-ódusban lelte meg a beteljesülést: a miseruha visszaállítását az ősi formában. Tudjuk, hogy akülső jelenségek egyházunkban változásoknak vannak alávetve, nem maradnak évezrede-ken át azonosak, csupán a lényeges dolgok, így van ez a miseruhával is. Az első keresztényszázadok idején egyáltalán nem is volt külön miseruha: ugyanazokban a ruhákban mutattákbe a szent áldozatot, amelyekben a világban jártak, legfeljebb ünnepi ruhákat öltöttek ma-gukra a papok. – Az ókeresztény kor vége felé, tehát az V-VI. században már rendszerint anapi életben is használt köpeny volt használatos a szentmisénél. Az egész római birodalom-ban divatos volt ez a hosszú, kerek köpeny. Beborította az egész testet köröskörül, nem voltrajta semmi kivágás. Kezüket úgy tudták használni, hogy jobbról-balról felgöngyölítették, s ígyszép redőkben omlott le karjukról. A görögök „felonion”, a latinok „paenula” néven nevezték, azafrikai és galliai keresztények pedig népi elnevezéssel „kazula”, azaz „kis ház” gyanánt em-legették. – A középkorban ez a ruha a mindennapi életből eltűnt, és csupán az istentiszteletnél ma-radt meg és ekként liturgikus ruhává lett. A középkor folyamán csakhamar kivágásokat al-

62

kalmaztak rajta. A latinok oldalt vágták ki, de csak annyira, hogy azért egészen csuklóig ért.A keletiek ellenben elölről vágták föl, egészen a mellig, és manap is így használják a miseru-hát, amely hasonlít a mi vecsernyepalástunkhoz.

Nyugaton azonban, sajnos, a divat tovább változott. A reformáció korában már annyirament a kivágás, hogy a pap karjai majdnem egészen szabadon maradtak, éppen csak a vál-lát borították még be a selymek. A barokk s főképp a rokokó művészete jobb ügyhöz méltó buz-galommal vetette magát rá a kazulák díszítésére, amely már a vállat sem borította be egészen, a karo-kat teljesen fedetlenül hagyta, a kazulának pedig elülső részét mindinkább kicsinyítette, úgyhogy a vé-gén teljesen hegedű formája lett az elülső résznek. Ezzel a kazula ruha-jellegét egészében elve-szítette.

A múlt század dereka táján indult el a régit restauráló, visszaállító mozgalom. Belgium-ban, Franciaországban, Angliában, Németországban kezdtek beszélni és írni arról, hogy ál-lítsák vissza az ó-keresztény kazulának formáját, abban az időben gyakran „gótikusnak” is nevez-ték. Különösen Bock Aix-la-Chapelle-i kanonok és Dóm Pugin angol bencés voltak a mozga-lom szószólói, egyes egyháziruha–készítők pedig csakhamar elkezdették a gyártást. Rómában aRítusok kongregációja felfigyelt az ügyre és tanulmányozásra adta ki a kérdést 1858-ban. Öt évigtartott a tanulmányozás, 1863. augusztus 21-én jelent meg a dekrétum, mely eltiltotta az „új” divatot.Hozzáfűzte azonban, hogy a Szentszék megkérdezése nélkül tilos az újdivatú kazulák haszná-lata. Minthogy a dekrétumot csak a főpásztorokkal közölték és nem tették közzé, s a Rítuskongregációdöntvény-gyűjteményébe sem vették föl, az „ókeresztény” kazulák divatja tovább terjedt.

Szent X. Pius a híres bécsi professzornak, Swobodának meghagyta, hogy népszerűsítse akazulának ezt a helyreállított formáját. Voltak túlzások is, mire a rítusok kongregációja 1925–ben újra kijelentette, hogy a püspököknek ebben az ügyben a Szentszéket kell megkérdez-niük, és egyúttal közzétette az eddig ki nem adott 1863-iki dekrétumot. A bizonytalanságmegszüntetésére azután végre a Szentszék végleges döntést hozott: 1957. augusztus 20-ikidekrétummal kihirdette, hogy az ordináriusok adhatnak egyszer s mindenkorra engedélyt az ősiformákra visszaállított kazulák gyártására és használatára, amely már mindenütt a világon, ígyminálunk is, mind inkább meghódítja a hívek tetszését. (137)

VI. AZ ISTENTISZTELET ÁLTALÁNOS MEGÚJHODÁSA

A liturgia kérdése a zsinaton

Négy éven keresztül (1962-65, októbertől decemberig) ez a látvány ragadott meg mindenkit Ró-mában, a Szent Péter bazilika előtti téren.

Csütörtök kivételével minden hétköznap félkilenc tájban látni lehetett a Róma minden ré-széből vágtató elegáns autóbuszokat. A hatalmas üvegablakok mögött violaszín villan: minden-felől a Piazza San Pietróra tartanak és a roppant téren gyülekeznek a világegyház püspökei. Előírásszerint talpig viola reverendában vannak, karingben és mantelettával, mert csak a nyilvánosüléseken vesznek részt pluviáléban és mitrával. Az un. általános gyűléseken – congregatio generális– az említett püspöki díszruhát, nem a liturgikus öltözéket viselik. Azután fölmentek a bazilikalépcsőin minden oldalról és ki-ki elhelyezkedett a kétoldali lépcsőzetes tribünön a maga kijelölt he-lyén.

1. Nagy meglepetést okozott 1962-ben, hogy a zsinat adminisztratív megszervezése,mintegy megalakulása után a tárgyalás nem – a nyomtatásban kiadott „schema” sorrendjeszerint a dogmatikus teológia tárgyalásával kezdődött, hanem a szent liturgiáéval. Különbözőokai lehettek ennek, de nem tévedünk, ha a liturgia fontosságát is számításba vesszük. Hiszen a litur-giáról szóló konstitúció világosan kimondja, hogy „a zsinat különleges módon tartja feladatánaka liturgia gondozását és megújítását”. Az ok pedig az, hogy a zsinat „célul tűzi a keresztény életfokozását a hívek között és az egyházi intézményeket, amennyiben változásoknak vannak alávetve, ko-runk szükségleteihez mindinkább alkalmazni”. A liturgiának ez az adaptációja a római liturgiátérinti, más katolikus rítusokat csak annyiban, amennyiben a dolog természetéből következik. Azegyház történetében először fordult elő, hogy egyetemes zsinat ünnepélyesen kijelenti mindenkatolikus rítus egyenjogúságát, azoknak további fenntartását és védelmét. Ezt eddig csak apápák maguk tették meg. (138)

63

2. A kor szükségleteihez való alkalmazkodás (adaptatio) nagyon sokat foglalhat magában.Mennyi minden fér ebbe a fogalomba, azt mutatja, hogy milyen sok előterjesztés történt írásban ésszóban a liturgia területén. Először még a zsinat megkezdése előtt: mindenfelől kötetekre rúgó prepo-zíciók futottak be a zsinatot előkészítő liturgikus bizottsághoz. Többek között ezek az előterjesztésekis alapul szolgáltak ahhoz a nagyon gondosan elkészített „schema”-hoz, amelyet a központibizottság változtatásai után a zsinati atyák tárgyalni kezdtek, s amelyhez még az ülések során is szá-mos újabb javaslat futott be. November közepén a liturgia tárgyalása már befejeződött, számot vethe-tünk arról, ami történt.

Az első, amit megállapíthatunk az, hogy nagyon eltérő irányokat mutatott, kik mit tartottakszükségesnek a korviszonyokhoz való alkalmazkodás terén. Ezért aztán inkább az az irányzat kerültfelül, amely sok esetben az illető ország vagy terület püspöki konferenciáira, vagy akár az egyespüspökökre bízza a közelebbi megoldást a liturgia valamelyik területén, mert egyetemes in-tézkedés éppen a különbözőségek miatt kérdéses volt. Példákat hoztak fel arra, milyenek ezek akülönbözőségek. A csók a nyugati kultúra szimbolikájában a baráti, testvéri szeretet jelképe,és mint ilyen került az Ókor óta alkalmazásra a liturgiában, az ünnepélyes misében és apapszentelésnél. Indiában viszont a csóknak egyértelműen csupán szexuális jelentése van. Épp-így nehézséget okoz Ázsiában a Szentléleknek galamb képében való ábrázolása, a galambugyanis a nemi kicsapongás jelképe. A nyál használata ugyanezen területeken a keresztségkiszolgáltatásánál lehetetlen volt, mert egyértelműen a megvetés szimbólumául szolgál. A nagyünnepek fehér liturgikus színe Kínában éppen az ellenkező hatást éri el, mert a teher a gyászszíne. A vörös szín viszont Japánban okoz nehézséget. A liturgiában az istenszeretetet jel-képezi, s ezért a vértanúk ünnepein és a Szentlélek miséiben alkalmazzák, a japánoknál vi-szont alkalmatlan, miért ott a vörös a gyűlölet jele. A szakrális tánc kérdése is érdekes módonproblémát okoz. Magam is találkoztam nagyon intelligens 26 éves nigériai teológussal, aki nagyonbecsüli hazája hithirdetőit, csak éppen a tánc kérdésében nem tud velük egyetérteni. Ennek tu-datában nem lepett meg, mikor a zsinat sajtójából értesültünk, hogy Indonéziában VanBekkum püspök egyházmegyéjében megengedte a misék után a hívőknek a szent táncot, mert kü-lönben nem érzik, hogy imádkoztak és Istennek áldozatot mutattak be. A búzaszentelő és a ke-resztjárónapok ideje az európai évszakok szerint igazodik, Brazíliában, illetve Dél-Amerikában, Ausztráliában akkor a gazdasági év vége van. A Rubrikák kódexe már részbensegített ezeken a nehézségeken, az illető országok püspöki karára bízva e napoknak más időrehelyezését, úgyszintén a színek megváltoztatását is a Szentszékkel egyetértésben.

3. A zsinat alkalmával kiderült azonban, hogy egyes körök mind ennél sokkal többrevágynak. A zsinati atyák nagyobb része nagyobb szabadságot kért a Szentszéktől a liturgia terén,hiszen a teljes megkötöttség valójában csupán négyszáz év óta, a Tridenti zsinat óta van ér-vényben, mely a liturgikus intézkedés jogát teljes egészében a Szentszékre ruházta. Voltakviszont – kisebb számban – akik ezt a megkötöttséget fenn akarták tartani; sokan úgy vélték,hogy a két álláspont között egy középutas megoldás lesz a zsinat eredménye. Különösen aliturgikus nyelv kérdése váltott ki sok vitát és kétségtelenül rámutatott néhány, a Szentszékszándéka ellenére keletkezett gyakorlatra, így például a zsinaton mondották, hogy az indiaikrishnagari egyházmegyében sokhelyütt bengáli nyelven mondják a misét, a keletiek gyakor-latáról pedig IV. Maximos Saigh antiokiai melkita pátriárka nyilatkozott francia és nem latin-nyelvű, nagy feltűnést keltő beszédében. „Minden nyelv liturgikus nyelv” – jelentette ki a pátriárka,ő volt az is, aki az amerikai melkitáknak megengedte a liturgia végzésénél az angol nyelvet, amit azu-tán a Szentszék megtiltott, XXIII. János pápa ellenben személyesen jóváhagyott.

Mindez arra mutatott, hogy sok a kívánalom. Általános vélemény szerint biztosra vették,hogy az egykori „előmisében” legalább a szentlecke és az evangélium, a nép nyelvén hang-zik majd föl, még pedig a celebráló ajkáról, akár pap, akár diakónus legyen az. A nagymiséna felajánlás idején tervbe volt véve az un. „közös könyörgés”, vagy „egyetemes könyörgés”,imádságok az egyház különböző szándékaira, ezeket a nép nyelvén mondja majd a pap, a nép pediglitániaszerű feleleteket ad. Viszont a zsinat elején az is biztosnak látszott, hogy az egész misét seholsem fogják a nép nyelvén végezni. Az afrikai püspökök akkor egyöntetűen a latin nyelv mellettnyilatkoztak, mert a sok afrikai nyelv bábeléből nem találtak más kiutat. A valóság óriási módon rácá-folt a Zsinat első ülésszakának találgatásaira: kilenc év múlva minden népnek minden liturgikuskönyvét a népnyelveken használják. A szentségek és szentelmények kiszolgáltatásánál vi-

64

szont egyre inkább terjedt a Rítuskongregáció engedélyével a nemzeti nyelvű rituálé.4. Magától értetődő, hogy szélsőséges és keresztülvihetetlen álmodozások is felhangozhattak a

zsinati üléseken, tekintve az ott uralkodó tökéletes szólásszabadságot, így például a XII.congregatio generalison egy fülöpszigeti püspök, Mons. Duschak, ama kalandos terv melletttört lándzsát, hogy legyen a latin nyelvű mise mellett a nép számára egy „ökumenikus mise”. Eb-ben ne legyen semmi a szentmise történetileg kifejlődött rítusaiból, amelyeket külön magyaráznikell, kövesse az egész az utolsó vacsora rítusát, „a hangsúly legyen a szentíráson” –mondotta Duschak püspök. Ha a múlt századok embere teremthetett rítusokat a mise részé-re, miért ne tehetné meg ugyanezt az egyetemes zsinatok legnagyobbika?

A lehetőségtől azonban a megvalósulásig hosszú az út. Egyetemes zsinat nem foglalkozhat gya-korlati részletekkel. Éppen ezért, mint a zsinat elnöksége többször hangsúlyozta, s az atyákel is fogadták, a zsinat az alapelveket szegezi le, a részletes megvalósítás pedig a zsinatután felállítandó, szakértőkből álló bizottság feladata lesz. Így is lett.

5. Az elvek eléggé részletes fogalmazást nyertek, így például mint vörös fonál húzódikvégig a liturgia megvitatásánál a mindig visszatérő gondolat: a liturgiának közösségi aktusnak kelllennie, azon a jelenlévők minél cselekvőbben vegyenek részt. A konstitúció ünnepélyesen kijelen-ti, hogy „az anyaszentegyháznak mi sem kedvesebb, mint, hogy minden hivőt a liturgikus cselekmé-nyekben való teljes, öntudatos és aktív részvételre neveljenek.” Ez. a zsinaton hangoztatottlegfontosabb alapelv, amelyet elsősorban a nyelvi engedményekkel, a nép „szorgos és türel-mes liturgikus oktatásával”, a cselekvő részvétel módozatainak megvalósításával kell elérni.

Más fontos alapelveket is törvénybe iktatott a zsinat, így például azt, hogy minden liturgi-kus könyvet: a misekönyvet, breviáriumot, rituálét és pontifikálét – felül kell vizsgálni és újjákell alkotni (instaurare); a cél az, hogy a nép az isteni dolgokat, amelyeket a liturgia jelez, vi-lágosabban megérthesse. Ezért ezeket a liturgikus könyveket néhány éven belül újra ki kelladni, az előírásokat tartalmazó rubrikákban a nép részvételére nézve is legyenek előírások. Azalapelv a könyvek, megváltoztatásánál az legyen, hogy az egészséges hagyomány figye-lembevétele mellett a haladásnak is út nyíljék. Mindez kilenc év után meg is valósult.

6. Újabb alapelv, az eddig elmondottakra való tekintettel, hogy a liturgiát a népek lelküle-téhez és szokásaihoz kell alkalmazni, ezt az elvet a zsinat kifejezetten hirdette. A főpásztorok, il-letve a népek püspöki karainak konferenciája szabja meg az alkalmazkodás kereteit, úgyszintén aliturgikus nyelv használatának határait, mindkettőt a Szentszék elé terjesztve. A püspököknek ígyvalóban az eddigihez képest jelentősen több szerep jutott a liturgia terén való intézkedésre.

Az alapelvek világos megfogalmazása mellett azonban szép számban találhatunk olyanmegoldásokat is, amelyek maguk után vonhatnak vagy magukban rejtenek intézkedéseket.Alapelgondolás volt például, hogy a szentmise rendje (ordo missae) újra alkotandó, úgy,hogy egész elrendezése és egyes részei világosabbak legyenek. A beadott és elhangzott ja-vaslatok közül a következők valósultak meg: az „előmise” helye nem az oltárnál lesz a közösségimiséknél, hanem a hívőkhöz közelebbi helyen; megritkítják a keresztvetéseket, térdhajtásokat amisében. A prefációk száma bővül, például vasárnapi, templomszentelési, adventi prefációval; el-marad az utolsó evangélium és hasonlók. A szentmisében az olvasmányok (szentlecke, evan-gélium) egy évre vannak rögzítve és évenként ismétlődnek. Jobb lesz, ha a szentírás sosem olvasott ré-szei is sorra kerülnek, ha ez a rendszer két-három évre terjed. Javaslat hangzott el arról is,hogy a püspökök bizonyos meghatározott esetekben megengedhessék a két szín alatti áldo-zást is a híveknek, a „schema” is tartalmazta ezt az engedményt. Sok püspök helyeselte isezt, mint a németek s az Egyesült Államok püspökei, de nem tartották gyakorlati szempont-ból kivihetőnek az afrikai és az ázsiai püspökök. Úgyszintén nem igényelték ezek a közös-misézést(koncelebrációt), amikor több pap közösen áll az oltárnál és egyszerre végzi a szentmisét.Ezt az engedélyt a zsinati atyák bizonyos esetekben a monostorokra kívánták korlátozni, va-lójában sokkal kiterjedtebb lett.

7. A XIV. kongregáció generális november 7-én kezdte tárgyalni a szentségek liturgiáját.A felnőttek keresztelésénél, amely különösen a misszóikban aktuális, felvetették akatekumenátus bevezetését, ez a liturgiában is bizonyos rítusok elrendelésével jár majd,amelyekkel fokozatosan avatják őket a keresztény ember méltóságába. Az egyes bennszülöttnépek avatási szokásait is be lehet iktatni a keresztség rítusába, amennyiben azok nem el-lenkeznek a keresztény hittel. A gyermekek keresztelésének rítusát módosítani kell olyan érte-

65

lemben, hogy kiderüljön: egy még értelmének használatában nem lévő csecsemőről van szó, példáulne kérdezzék tőle, hogy meg akar-e keresztelkedni. Jobban kell ezért a szülők szerepét kidomboríta-ni a rítusban. A keresztvizet nemcsak húsvétkor lehet majd szentelni, hanem szükség szerintrövid formulával magában a keresztelés rítusában.

Az „utolsó kenet” sok félreértést okozó nevét a zsinat a „betegek kenete” névre változtat-ta. A szentségek kiszolgáltatásának sorrendje lesz: a gyónás, a betegek kenete és azután az áldozás,amely eddig az utolsó kenet előtt történt. A kenések számát is le kell csökkenteni, magát a szent kene-tet ismételni lehet majd, ha a betegség hosszabb ideig tartott, akkor is, ha nem forog fennújabb halálveszély esete. – A papszenteléseknél a püspök buzdító beszéde, amely eddig la-tin nyelven hangzott el, a nép nyelvén lenne végzendő. Az összes szertartásokat szakértőkből álló bi-zottságnak kell felülvizsgálnia és egyszerűsítenie.

A házasság rítusában a zsinat nagyon óhajtja, hogy az egyes nemzetek sajátos szokásaitgondosan megőrizzék, ebben a szentségben találhatók ugyanis a legnagyobb különbségek azegyes népek között, például sehol sincs meg a házassági eskü a házasság rítusában, csaknálunk. A missziós területeken pedig be lehet iktatni, az illető terület püspökeinek rendelkezése szerintmindazokat a népi szokásokat, amelyek a házasság alkalmával használatosak. Ügyelni kell arra, hogya házasságkötésnél asszisztáló pap a házassági beleegyezést mindenképpen kivegye a házasságot meg-kötőktől. A házasságot rendszerint szentmise keretében kell megkötni, az evangélium utánmondott szentbeszéd után – eddig ez a mise megkezdése előtt történt; a mise keretében elhangzó áldástpedig népnyelven kell végezni. Meg kell reformálni a szentélmények, rítusát is, így többek kö-zött a temetését is. Amint láthatjuk, a zsinat utáni időre várt a szentségek és szentelmények rítusánakújjáalkotása, akárcsak a szentmise rítusáé is.

8. A schema IV. fejezete alapján a zsolozsmával is foglalkozott a zsinat. Mindjárt elöljáró-ban meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma, avagy az azt tartalmazó breviárium nem kizáró-lag a papokat érdeklő dolog, hanem az egész egyház ügye. Amint a zsinat konstitúciójánakszövegében hangsúlyozta, az egyház a szent zsolozsmát minden keresztény nevében és az ő javukraimádkozza, a szentmiseáldozat bemutatása mellett, a Mindenhatóhoz. Amint a szentmise nema papnak privát ügye, úgy a zsolozsma sem az. A breviárium rövidebb lesz, mert a zsoltárokathosszabb időtartam keretében kell elvégezni. Megváltozik a zsoltárok szövege is, mert a XII. Fi-ústól fakultatívnak kijelentett zsoltárszöveg újabb revíziónak lesz alávetve. Ugyanígy a vallá-sos költészet gyöngyeit, a breviárium himnuszait is visszaállítják eredeti szövegeik szerint.1630 körül ugyanis Vili. Orbán túlzottan klasszikus latinra és önkényesen dolgoztatta át azo-kat. A breviárium olvasmányaiban, a lekciókban nagyobb mértékben olvastatják majd aszentírást, mint eddig, a szentek életéről szóló lekciókat pedig a szigorú történeti kritika szel-lemében revidiálják.

9. A liturgikus vagy egyházi évvel is foglalkozott a zsinat a schema V. fejezete alapján. Azsinat megfontolta, hogy az egyházi évet is meg kell újítani, instaurálni, úgy, hogy annakeredeti jellege minél jobban kidomborodjék s a hivők áhítatának növelésére alkalmasabb legyen. Ajavaslatok alapján a zsinat utáni bizottsági munka vissza akarja állítani és jobban megvilágítani az ad-vent jellegét; két saját prefációt is adott ennek a szent időnek; az egyiket december 16-ig, a mási-kat december 17-től karácsonyig; a karácsony előtti hét napnak, az Ó-antifónák napjainak (december17-23) pedig saját miseszövegeket. – Az Úr napja, a vasárnap vissza kell, hogy kapja eredetijellegét: azt, hogy Krisztus feltámadásának emléknapja, amelyen a megváltásba kapcsoló-dásunk megtörtént s ezért saját keresztségünknek is emléknapja. – A nagyböjt szent negyvennapját is a zsinat megreformáltatja, legyen az újra a bűnbánat és vezeklés, a lélek gyakorlatainak ide-je, bár a böjti fegyelem enyhítését megtartja és nem kívánja szigorítani. – Minthogy a liturgi-kus év elsősorban Krisztus misztériumának megünneplése, Mária és a szentek ünnepeirevonatkozóan a zsinat elvként állapítja meg, hogy az egyetemes egyházban csak azokat aszenteket kell megünnepelni, akiknek valóban egyetemes jelentőségük van, a többit az egyesnemzetek, egyházmegyék, szerzetesrendek tiszteljék a liturgiában. A reformbizottság a zsi-nat után valóban végrehajtotta ezt az elvet, a szentek ünnepei meg is csappantak, de annál job-ban előtűnik az egyház valódi esztendeje és annál nagyobb jelentősége lesz a megmaradt kisebb szá-mú, de nagyobb jelentőségű szentnek.

A zsinat elvben, röviden, de annál nagyobb hathatósággal, állást foglalt az un. világnaptárkérdésében is. Tudvalévő, hogy már mintegy negyven éves az a mozgalom, amely céljául tűzte ki az

66

állandó naptár megteremtését. Az ezt szorgalmazó szövetség (World Calendar Association) többszörfordult már annak idején a Népek Szövetségéhez, újabban pedig az ENSZ-hez. Azt akarja, hogyminden évben a hét napjai mindig ugyanarra a dátumra essenek. Mivel ezzel a naptárral ahúsvétnak ezernyolcszáz év óta mozgó ünnepe is mindig ugyanarra a vasárnapra esnék, érthető len-ne, ha az egyház vonakodnék ilyen kalendárium bevezetésétől. Ebben az esetben viszont szakadékkeletkeznék a polgári élet és az egyházi között. A zsinat tehát kijelenti, hogy hajlandó a maga részérőlalkalmazkodni bármely rendszerű világkalendáriumhoz, ha ezt elfogadták. Egy feltétel van csupán,hogy a hét napból álló hetet megtartsák.

10. A zsinat végül foglalkozott az egyházi zene és az egyházművészet kérdéseivel is. Bár lé-nyegileg ebben semmi újat nem hozott, aláhúzottan jelentette ki az alapelvet: az egyház nemragaszkodik semmihez csak azért, amiért régi és semmi újat, semmiféle nép sajátos kultúrájábóleredő dolgot, vagy a technika haladásából származót el nem utasít, míg az nem ellenkezik a liturgiaszent jellegével.

A legfontosabbakat említem csak meg a zsinaton felvetődött gondolatok közül. A schema VI. fe-jezete a liturgikus felszerelést tárgyalta, meg akarják hagyni ugyan az eddigi, az anyagra ésa felszerelés alakjára vonatkozó törvényeket, de a püspöki konferenciáknak joga lesz majdezen a téren is a szükséges változtatásokat eszközölni. – Javaslat hangzott el arról is, hogya főpapi liturgikus jogokat azokra korlátozzák, akik püspökök, szerzetes apátok, vagy külön-leges joghatósággal felruházott személyek, vagy olyan prelátusok, akiknek a Szentszék kü-lön rendeletben ezek használatára engedélyt ad. Ez valóra is vált.

A szentzenére vonatkozóan utoljára teljes részletességgel az 1955-iki „Musicae sacraedisciplina” kezdetű apostoli konstitúció és az 1958. szeptember 3-iki szentzene-törvénykönyvet tar-talmazó Instrukció mindent elmondott. Mivel az utóbbi közvetlenül XII. Pius halála után jelentmeg, alapvető jellegét nem vették kellő figyelembe és nem is hajtották még megfelelő módon végre.

A zsinaton foglalkoztak a gondolattal, hogy befejezik a liturgikus énekeskönyvek kritikaikiadásait (a Responsoriale Romanum még nem jelent meg), és a X. Pius óta kiadottakat javí-tott kiadásban teszik közzé. A missziókra vonatkozóan a zsinat foglalkozott azzal is, hogy abennszülött népek sajátos zenéje és zenei hangszerei is megfelelő alkalmazást kaphassanak a li-turgiában. Valóban már eddig is megjelentek sajátos hazai dallamkincs alapján komponált misékegész Afrikában, Kínában és Indiában, s ezeket a miséket hazai hangszerek kísérik. A zsina-ton említették a chilei püspökök, hogy a harmóniumot náluk nem is ismerik, orgonáról szá-mos templomban szó sem lehet és ezért szokásos náluk a gitárszóval kísért egyházi ének.

Az egyházművészet területén nagyon hasznosnak látszik majd a zsinaton hangoztatott alap-elv: az egyháznak nincsen saját egyházművészeti stílusa és irányzata. Korunkban is szabad kell,hogy legyen minden időnek és kornak, és minden népnek és fajnak sajátos művészete; ha kellőáhítattal valósítják meg, mindegyik alkalmas arra, hogy a liturgia szent helyeit felépítse és feldíszítse.

A liturgia zsinati tárgyalása mindenesetre azt a mondást illusztrálta, amelyet XXIII. Jánospápa a zsinat első ülésszaka alatt egy kihallgatás alkalmával mondott: „Róma városa tele vanmúzeumokkal, de az egyház nem múzeum. A múlton túl kell lépnie és haladnia kell a korral.”(139)

A liturgia megújításának elrendelése a zsinaton

A liturgikus előkészítés munkálatairól legyen elég csak annyit mondanunk, hogy az 1962–iki elsőülésszak után a zsinati atyák észrevételei a liturgiáról 1057 gépelt oldalt tettek ki. Akinek módjá-ban állott kissé betekinteni az ügyvitelbe, tudja, csak nyomtatásban mi előzte meg a liturgikuskonstitúciót: először a zsinat előkészítő bizottsága kiadta az Acta et documenta címen összegyűjtött,a zsinatot megelőző püspöki javaslatokat, ennek II. kötete a liturgikus skémának anyagát tartalmazza.Ennek alapján a Liturgikus előkészítő bizottság munkáját (Schema constitutionis de sacra liturgia)a Központi Bizottság 1962 októberében a zsinat elé terjesztette, mert a liturgia ügyének tárgyalásáttűzte ki XXIII. János pápa elsőnek. Már ezen az eredetin is változtatott a Központi bizottság, így ke-rült az atyák kezébe (Schemata constitutionum). Az első ülésszak során az eredeti öt füzet, mely a li-turgikus konstitúciót tartalmazta, átalakult. Először közzé tették az atyák hozzászólásainak össze-gezését (Módi a Patribus propositi) szintén öt füzetben, majd mindezek alapján az alapszö-veget – sok helyen nagyon alaposan – kijavították. Ezt a kijavított szöveget is kiadták

67

(Emendationes a Patribus postulatae), immár tizenegy füzetben. Részenként szavazták megazokat és így elkészült a Szent liturgia konstitúciója.

1. A kihirdetés a II. nyilvános ülésen 1963. dec. 4. Reggel kilenc órakor a zsinati atyák li-turgikus öltözékben fölvonultak és elfoglalták helyüket. A misét a Szent Kollégium elnöke,Tisserant bíboros celebrálta, elmondván a Szentháromság miséjét. A Veni Creator eléneklé-se után Felici érsek, a zsinat főtitkára jelentette VI. Pál pápának: „Szentséges Atya! A Szent li-turgia konstitúcióját elfogadta 2147 atya, ellenezte négy”. Viharos taps a zsinati atyák részéről. A pá-pa ezután ünnepélyes formulával kihirdette a konstitúciót: „A szent és egy Háromság, az Atya, a Fiús a Szentlélek nevében! Az imént felolvasott határozatokat a szent egyetemes II. Vatikáni Zsinatonegybegyűlt atyák elfogadták. És mi: Krisztustól elnyert apostoli hatalmunknál fogva e határozatokat azatyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, elhatározzuk és elrendeljük, és amit ekként zsinatilagelrendeltünk. Isten dicsőségére közzétevését parancsoljuk”. A zsinat főtitkára ezek után fölolvasta aSzentatya rendelkezését, hogy 1964. február 16–án, nagyböjt I. vasárnapján lép életbe a litur-gikus konstitúció. Időközben a pápa gondoskodik arról, hogyan és milyen módon hajtsák végre azsinat határozatait.

A pápa ezután trónján ülve, buzdító beszédet intézett az egyetemes zsinat résztvevőihez. ASzentatya nyomatékosan hangsúlyozta a liturgia új fogalmazását, a liturgián ugyanis nemegyszerűen a szertartások összességét kell érteni. „A szent liturgia – jelentette ki VI. Pál pápa – elsőforrása annak az isteni csereviszonynak, amely által az Isten életét maga közli velünk. A li-turgia lelkűnknek első iskolája, s az első adomány, amelyet a keresztény népnek át kell ad-nunk.” (140)

Valóban a zsinati konstitúció teljesen világosan fejezi ki ezt az új fogalmazást. A liturgiaarra való, hogy a keresztény nép abban a kegyelem teljességét elnyerje. Hogy ez minél biz-tosabban történhessek meg, a zsinat elrendeli a liturgiának általános megújhodását, azinstaurációt. A liturgia ugyanis, hangsúlyozza a zsinat, részben isteni parancson alapuló vál-tozatlan elemekből áll, de legnagyobbrészt változásoknak alávetett elemek képezik: ezeket azidők múlása szerint megváltoztatni lehet, vagy esetleg kell. (141) A reform célja hármas, aminta zsinati konstitúció kifejti: világosabban legyen kifejezve, amit a rítus jelenteni akar, a nép-nek könnyen kell .azt megértenie, végül a megújhodott liturgiában el kell érni a népnek töké-letes és cselekvő részvételét.

A megújításnak progresszív módon kell történnie a zsinat rendelkezése szerint: azazgondos teológiai, pasztorális, és történeti kutatás előzze azt meg. Azután: figyelembe kell ven-ni a liturgia általános szerkezeti törvényeit és annak szellemét, számba kell venni az eddigtapasztaltakat; az új formák szervesen kapcsolódjanak a már meglévőkhöz; végül ügyelni kell ar-ra, hogy ne legyenek számottevő különbségek egymással határos területeken (142). Első eszköz en-nek a célnak elérésére: A liturgikus könyveket minél előbb felül kell vizsgálni (és újabb kiadásukatnapvilágra hozni) „szakértőket kell igénybevenni és gondosan ügyelni arra, hogy a rubrikák a hívekszerepét is megjelöljék.” (143)

2. A püspöki testületek liturgikus jogköre. A középkor végén a reformáció beköszöntésé-vel a XVI. százáé derekán valóságos liturgikus anarchia kapott lábra. A Tridenti zsinat emiatt– miután megteremtette az első valóban egyetemes római rítust – a püspököknek mindenféle li-turgikus törvényhozói jogát megszüntette és a Szentszékre ruházta. Különösen a Rítusokszent Kongregációjának alapítása (1588) óta a püspököknek, illetve a helyi főpásztoroknak(ordináriusoknak) nem maradt egyéb joga, mint „annak szorgos ellenőrzése, hogy a szent kánonoknakaz istentiszteletre vonatkozó előírásait gondosan megtartsák”. (144) Ez azonban gyökeresen megválto-zott 1963-ban, amikor a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen kihirdette, hogy a liturgiában való intézke-dés joga az egyházat illeti, az egyház pedig ezt a jogát három fórumon keresztül gyakorolja.Az első fórum az Apostoli Szék, közelebbről a Rítuskongregáció, a második a törvény normája sze-rint a püspök, a harmadik fórum pedig a törvényesen megalakult területi püspöki kar. (145)

Az egyes püspököknek juttatott liturgikus jogok a következők: Minden püspök, vagy ha tetsziktöbb egyházmegye közösen Liturgikus egyházmegyei bizottságot alakítson meg, hogy ez a li-turgia ügyét a püspök irányítása mellett intézze. – A püspök gondoskodjék arról, hogy a hívekminden rétege a maga szerepének megfelelő módon cselekvő részt vegyen a szent cselekmények-ben. – A püspöknek joga van megengedni a két szín alatt való áldozást, de csupán az Apos-toli Szék által megállapított esetekben. – A főpásztor engedélyezheti több pap együttes misézését, a

68

koncelebrációt a törvény által megszabott esetekben. – Azokon a helyeken, ahol nincsenpap, a püspök kiküldhet diakónust vagy másvalakit az Isten igéje szolgálatára. – A püspökengedélyezheti a rádió vagy televízió általi továbbítást a szent cselekményekről. – A főpásztor vé-leményezése szerint bizonyos szentelményeket, különleges körülmények között, laikusok is ki-szolgáltathatnak, azt azonban eddig nem tudjuk, melyek ezek a szentelmények. – A főpásztoregyes esetekben és kellő okból fölmentheti saját alattvalóját a zsolozsma elvégzésének kötelességealól, teljesen vagy részben, azt is megengedheti, hogy más imádságot végezzen helyette, például aszentolvasót. Ugyanő engedélyt adhat arra is, hogy a pap a zsolozsmát egyes esetekben nemzeti nyel-vű fordításban végezhesse el. (146)

A területi püspöki karok jogait a következőkben állapítja meg a zsinati konstitúció. A püspökikarnak meg kell alapítania saját területi összessége részére is a Liturgikus Tanácsot és lehe-tőleg a Pasztorális liturgia Intézetét. – A nemzeti nyelv használatára és annak módjára nézvedöntést hoz, amelyet azonban az Apostoli Szék elé kell jóváhagyásra felterjeszteni. – Aszentségek és szentelmények rítusában az egyes népek hagyományai és jellege szerintszükséges változtatásokat előterjeszti a Szentszéknek elrendelésre. – A missziós területekenugyanezen norma szerint bevezethet olyan rituális avató elemeket, szokásokat, amelyeket akeresztény rítussal össze lehet egyeztetni. – Megállapítja a házasság saját rítusát területén,ezt is fel kell terjeszteni a Szentszékhez. – Az egyházi évet a helyi szokásokhoz alkalmaz-hatja, egész területére nézve, ez az intézkedés is az Apostoli Szék jóváhagyására szorul. –A nagyböjti bűnbánati gyakorlatokat korunk és a különböző vidékek lehetőségei szerint a híveknekajánlja. – A Szentszék jóváhagyásával a szentzenét a sajátos zenei hagyománnyal rendelkezőnépek jellegéhez igazíthatja, és meg is engedheti sajátos zenei hangszereik használatát a liturgiá-ban, ha megfelelnek a templom méltóságának és a hívek épülésére szolgálnak. Hasonló föl-tétel mellett a liturgikus ruhák és berendezés anyagát és alakját is alkalmazhatja népe sajá-tos ízléséhez. (147)

A törvény által megszabott jogok ezek, de melléjük VI. Pál pápa nagyvonalúsága még kü-lön, nagyon jelentős felhatalmazásokat (facultates) és kiváltságokat is adományozott a püspö-kök részére. Kiadta ugyanis a zsinat második ülésszaka alatt, még a Zsinati konstitúció promulgálása,közzététele előtt, 1963. nov. 30-án a „Pastorale munus” kezdetű Motu propriót. Célja az volt, hogy„méltó megvilágításba helyezze a püspöki méltóságot és egyúttal a lelkipásztori hivatást ha-tékonyabbá és könnyebbé tegye”. Ezért negyven felhatalmazást adott a püspököknek és egyébfőpásztoroknak (apostoli vikáriusok, prefektusok, adminisztrátorok, nullius apátok és prelátu-sok). A nyolc kiváltság csak a megyés és a címzetes püspököket illeti meg. – A felhatalma-zások közül a legfontosabbakat megemlítjük. Az említett püspökök és főpásztorok maguk enged-hetik meg kellő okból, hogy a papok kétszer misézhessenek, akár hétköznapon is, vasárnapo-kon és parancsolt ünnepeken pedig háromszor. – Ugyanők engedhetik meg vak papoknak amisézését. –Az alapítványi misék redukcióját a püspök engedheti meg, eddig csak a Szent-szék. – Megengedhetik a papoknak, hogy keresztutat állíthassanak fel, ezeknek a rendes rí-tust kell elvégezniük. Maga a püspök csupán egyszerű keresztjellel áldhatja meg a rózsafüzé-reket, kereszteket, érmeket, skapulárékat. – Megengedhetik a gyóntatóknak, hogy (kivévebizonyos eseteket) a Szentszéknek fenntartott fenyítékek alól is feloldozhassák a híveket. –A megyés és a címzetes püspökök maguk mindenütt a világon bárkit gyóntathatnak és föl isoldozhatják a híveket az említett fenyítékek alól. A püspököknek adott egyéb felhatalmazá-sok a továbbiakban még előkerülnek. (148)

3. A nemzeti nyelv kérdése. Kétségtelenül a zsinat egyik legforróbban vitatott problémájavolt a nemzeti nyelv alkalmazása a liturgiában. Kérdés, amely már a XVI. században kettéosztotta az embereket és csak a Tridentinum fegyelmi döntése állította vissza a katolikus tá-borban az ezer év óta magától értetődő gyakorlatot: a liturgia nyelve nem lehet nemzeti nyelv, ha-nem „liturgikus, szakrális” nyelv legyen, tehát a latin. A liturgikus anarchia terén, amely a XVI.század első felét betöltötte s a nagy missziós lendületben, mely a század második felében indultel, jó is volt a latin nyelv kizárólagos használata, hiszen egyszerre szinte lehetetlen lett volna– akkoriban – annyi új népnek nyelvén liturgikus szövegeket szerkeszteni. Sajnos azonban atúlzott konzervativizmus győzött, és éppen a kínai nyelv területén. V. Pál ugyanis 1615-benmegengedte a misének kínai nyelvre fordítását. A dolog húzódott a nagy ellenzések miatt,csak Boldog XI. Incének mutathatták be a kész kínai misekönyvet, de az soha approbációt

69

nem kapott. Méltán mondhatta tehát napjainkban Constantini bíboros, hogy nem a kínai fal,hanem a latin fal akadályozta meg Kína misszionálását. – Kelet népei valóban alig mozdultakmeg az egyház felé: India lakosságának 1,4 százaléka, Kínáénak 0,5, Japánban 0,3 száza-lék katolikus. (149)

A latin mozdulatlanság a XIX. század legvégéig maradt meg. Új szellem ébredezése las-san derengett a láthatáron, nagyon fontos, alapvető változások az egyházfegyelem terén előszörkivételes engedélyek megadásában árulják el létezésüket. Már 1897-ben kapott approbációta linzi egyházmegye rituáléja, melyben még igazán gyér, de mégis németnyelvű szövegek is voltak.Ettől kezdve sorozatosan és mindig bővebb szövegek láttak napvilágot római jóváhagyással, míg mosta zsinat döntése a problémát véglegesen rendezte.

Alapvető és új princípiumot, alapelvet hirdetett ki ugyanis a zsinati konstitúció a liturgianyélvére vonatkozóan: „A latin nyelvnek használata, a partikuláris jogot kivéve, maradjonmeg. Minthogy azonban akár a misében, akár a szentségek kiszolgáltatásánál, akár a liturgiaegyéb részeiben a honi nyelvnek használata a nép számára nagyon hasznos lehet, ennek(nemzeti nyelvnek) tágabb teret kell juttatni: az erre vonatkozóan megállapított normák sze-rint” (36. cikk. 1. és 2. §). A normákat a zsinati konstitúció a liturgia egyes részeire alkalmaz-ta.

A zsolozsmára nézve még csak kevés volt az engedmény. A papoknak a latin nyelvet kellmegtartani, de a főpásztor egyes esetekben megengedheti olyanoknak, akiknél a latin nyelv akadá-lyozná az offícium kellő elvégzését, hogy nemzeti nyelvű fordításban végezhessék azt. Ugyanott in-tézkednek azonban valamennyi szerzetesnőről és azokról a férfiakról, akik nem klerikusok: mind-ezek részére illetékes főelöljárójuk engedélyezheti a népnyelvű fordítás használatát. Az egyház en-gedményeként olyan papok, akik az imént említettekkel együtt végzik népnyelven a zsolozsmát,eleget tesznek kötelezettségüknek.

Ami a szentségek és szentelmények liturgiáját illeti, „a népnyelvnek bővebb helyet kell adni”,a következő megszorításokkal: legyenek bent a nemzeti nyelvű rituálékban azok az utasítások (inst-rukciók), amelyek a római rituáléban az egyes rítusok előtt olvashatók és készítsék őket az új római ri-tuálé mintájára. A pap-szenteléseknél csak a püspök által mondandó allokúciókat lehetettnemzeti nyelven végezni, ugyanúgy a nászáldásnál mondott ünnepélyes áldó imádságot is.(150)

4. A szentmise megújhodása. A misére vonatkozó reformelveket a zsinat ekképpen kör-vonalazza: a rítusokat jellemezze nemes egyszerűség, rövidek és érthetők legyenek, kerüljék afelesleges ismétléseket, a hívek felfogásához idomuljanak, és általában ne szoruljanak ma-gyarázatokra. – A zsinat parancsa szerint az Isten igéjének minél gazdagabb asztalát kell ahívek részére megteríteni, ezért a szentírási szakaszokat nem egy (liturgikus) évre korlátoz-zák, hanem több év leforgása alatt a Szentírásnak minden fontosabb szakasza olvasásra ke-rüljön. – A mise rendjét úgy kell megújítani, hogy az egyes részeknek sajátos jellege minéljobban kidomborodjék és kölcsönös összefüggésük világosabb legyen, s a híveknek áhítatos és cse-lekvő részvételét megkönnyítse. – Homília legyen minden nép által látogatott misén, vasárnapés parancsolt ünnepen, és csak fontos okból hagyható el. Ez a homília része a liturgiának ésezért a liturgikus esztendő folyamán a szent szöveg alapján fejtse ki a hit titkait és állítsa a hívekelé a keresztény élet példáit. Ez a direktív szabály természetesen nem csupán az evangéli-um perikopára, hanem a liturgiának minden szövegére vonatkozik. – A zsinat elrendelte anép által látogatott miséken az „egyetemes imádságot”, avagy a „hívők imádságát”, vasár- ésünnepnapon. Az evangélium és a homília után van ez az imádság, amelyben a nép feleletekkel cse-lekvőén részt vesz, és közösen imádkozik azokért, akik minket kormányoznak, azokért, akikszükségben vannak s az egész világ jólétéért és üdvösségéért.

A misének középpontiságát a zsinat azzal is hangsúlyozni óhajtotta, hogy más liturgikusfunkciókat is a szentmisébe kapcsoltat bele. Ajánlja például bérmálás szentségének kiszol-gáltatását a mise alatt (71. cikk), valamint a házasság szentségéét, amelynek rendes kiszol-gáltatási helye a nászmise közben van az evangélium és a homília után. – Az összes ordi-nációk a mise alatt voltak eddig is” valamint az apátavatás. A szerzetesi fogadalom letétel-ének helye is dicséretesen a mise alatt lehet. (151)

Azt, amit a Zsinat konstitúciója néhány száraz szóval körvonalazott: a rítusok reformját,jórészben megvalósította a régóta érő megújhodás értelmében a Missale 1962-iki kiadása: ez már a

70

zsinaton meghirdetett eszmék szerint alakíttatott át.Ennek a reformnak lelkülete nyilvánul meg az újra sürgetésben, amellyel a zsinat a cse-

lekvő részvétel ügyét kíséri. Szent X. Fiús volt az első, aki ezt a fogalmat és a szót is fölvetette,mint annyi más dolgot; a Mediator Dei enciklika, majd az 1958. szept. 3-iki Instrukció a szent-zenéről és a szent liturgiáról részleteiben is megállapította ennek mibenlétet. (152) A zsinatmost ünnepélyesen kijelentette: „az anyaszentegyház nagyon óhajtja azt, hogy a hivők egye-temességét arra a teljes, tudatos és cselekvő részvételre elvezessék, amelyet magának a liturgiá-nak természete követel”. A lelkipásztoroknak ezért egész lelkipásztori működésükben gondosankell arra törekedniük, hogy népüknek ezt a teljes részvételét megteremtsék.

Éppen a cselekvő részvétel miatt nagy hangsúlyt kap a misének az a része, amelyet eddigelőmisének, vagy a katekumenek miséjének szoktak nevezni. A zsinat Isten igéje szolgálatá-nak (celebratio Verbi Dei) nevezi el ezt a részt és nagy fontosságot tulajdonít neki. Első részében aSzentírás és az egyház szavaival mi fordulunk az Istenhez, a szentleckétől kezdve az Isten szól mihoz-zánk. A zsinat” mint már mondottuk, elrendelte, hogy a Szentírás olvasmányai „bővebbek, változa-tosabbak és alkalmasabbak” legyenek az eddigieknél, s a homília mellett ajánlja magának aliturgiának menetében (in ipsis ritibus) a „Liturgikus oktatást” (catechesis liturgica) is; ezek„rövid figyelmeztetések, amelyeket a pap vagy más illetékes” mond „előírt vagy azokhoz hasonló sza-vakkal”. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a lehetőséget, amely ezekben a szavakban rejlik az aktívrészvétel elmélyítésére. Éppen ezért nem csodálkozunk, hogy a zsinat parancsa szerint a lelki-pásztoroknak a híveket figyelmeztetni kell, hogy egész misén vegyenek részt (integrammissam. participent), különösen vasár- és ünnepnapokon. (153)

A szentmise ideje és helye körül a főpásztorok jelentős felhatalmazásokat nyertek a „Pastoralemunus” Motu Proprióban. Minthogy a délutáni órák most sem képezik a misézés rendes idejét,azokon eddig a misézést a főpásztorok csak lelkipásztori szempontból engedhették meg. Magánosmisét, ahogy nevezi a Zsinat „Missa singularis-t” is megengedhet most már a főpásztor „kellőokból a nap bármely órájában”, az ok tehát nemcsak a pasztorális haszon, de bárminő egyéniok (iusta causa) lehet. Ugyanígy megengedheti az esti órákban az áldoztatást is. – A helyrenézve széleskörű felhatalmazást kaptak a főpásztorok. Első az, hogy kellő okból minden papnak meg-engedhetik a misézést oltárkövön, nem templomban, hanem bármely tisztes helyen, de nemhálószobában, egyes esetekben. Állandóan is megengedhetik, de csak súlyosabb okból.1969 óta nem kell oltárkő. – Második jelentős felhatalmazás volt: .a főpásztor megengedheti oltárkőhelyett a keleti rítusokból átvett antimensium használatát; ez egy vászonkendő, amelynek jobb sarká-ba vértanúk ereklyéi vannak bevarrva s a püspök áldja meg azt. Az áldás szövege már megvan aPontificale új kiadásában (1961. ed typica, az „apostolico indulto” törlendő). – Harmadszor je-lentős felhatalmazást kaptak a főpásztorok, amennyiben beteg vagy idős papoknak engedélyt ad-hatnak, hogy mindennap otthon misézhessenek, ugyanúgy engedélyt adhatnak, hogy hajónutazók (akár tengeri, akár folyami hajón) misézhessenek. (154) – Több pap közös misézésétmegengedheti a főpásztor nagycsütörtökön az esti misében s a délelőtti krizma-szentelő misében is,azonkívül zsinati összejövetelek, vagy papi és püspöki gyűlésekkor. Főpásztori engedéllyel szabadolyan templomokban, ahol nem szükséges minden papnak hivatalos misét mondania, a főmisét együt-tesen celebrálni, minden papnak megmarad azonban a joga magánosán miséznie (57. és 58. cikk). Akoncelebráció rítusát ki kell dolgozni.

5. A breviárium reformja. A zsinat ünnepélyesen kijelentette, hogy a zsolozsmának jobbés tökéletesebb elvégzése céljából tovább folytatja az Apostoli Széktől megkezdett reformot s a ró-mai rítusra nézve a következőket rendeli el. A XII. Pius idején kiadott új zsoltárfordítást revízió alákell venni, a fordításban tekintettel kell lenni a keresztény latinitás kifejezéseire, amelyeknekmeg kell maradniuk, valamint a liturgikus használatra s az egész keresztény hagyományra.Hír szerint, ha elkészül ez a revízió, azt már mindenütt kötelező lesz használni. – Új lesz a zsol-tárok elosztása is, elvként kimondotta a zsinat, hogy a zsoltárokat már nem egy hét, hanem„hosszabb időszakon át” kell széjjelosztani, amivel kétségtelenül csökkenni fog a breviáriumterhe, mert így kevesebb zsoltár kerül egy napon elmondásra.

Az egyes imaórák rendszere is változik. A Matutinumot úgy kell megszerkeszteni, hogy anap bármely órájában el lehessen mondani, ezen azt értik, hogy annak túlzottan éjszakai jel-lege ne legyen. Zsoltár kevesebb, lekció pedig bővebb legyen benne. A zárózsolozsmát, akompletóriumot át kell alakítani szoros értelemben vett esti imádsággá; a Príma megszűnik,

71

mert a reggeli imádság a Laudes lesz ezentúl. A három visszamaradó imaórát már – karbanvégzett imádságon kívül – nem kell mind elmondani, egy mondandó közülük a nap szakánakmegfelelően.

A zsolozsma anyagára vonatkozóan változások lesznek: a szentírási olvasmányokat megkell szaporítani, a szentatyákból, egyháztanítók és egyházi íróknak írásaiból jobb kiváloga-tást kell eszközölni, a szentek életrajzait a történelmi igazsághoz kell igazítani. – A himnu-szokat vissza kell állítani a VIII. Orbán korában végzett klasszicizálási folyamat következtében túl-zottan súlyos és nehezen érthető szövegből az eredetire és újabb himnuszokat is kell kiválasztani ahimnológiai kincsből. (155)

6. A szentségek liturgiája. A szentségek világába lépve, újra meg kell állapítanunk, mennyire amisztériumos valósághoz közeledő a zsinat terminológiája, amelyet az évtizedekig tartó liturgikusmegújhodás mozgalma hozott napvilágra a feledés homályába borult hagyományból. A litur-gián ugyanis ezentúl már sohasem értjük a szent cselekmény külső elvégzését, hanem an-nak teljességét. Ezért mondhatja joggal a zsinati konstitúció, hogy a szentségek ésszentelmények liturgiája a jól felkészült híveket életüknek szinte minden mozzanatábanmegszenteli az isteni kegyelemmel, amely Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásánakhúsvéti misztériumából fakad s a szentségek és szentelmények erejüket ebből a misztériumból merítik(61. cikk). A szentségeknek kettős célja van a zsinat szerint: arra rendeltettek, hogy az embe-reket megszenteljék Krisztus testének felépítésére, azontúl pedig arra, hogy megadják Isten-nek a tiszteletet, mint jelek pedig egyúttal okulásunkra is szolgálnak.

Mivel idők folyamán a szentségek és szentelmények rítusába olyan elemek kerültek bele,amelyek a mi korunkban már azoknak természetét és célját kevésbé világítják meg, a zsinatszükségesnek látta, hogy a szentségek és szentelmények liturgiájában is létre hozzon bizo-nyos változásokat.

A keresztségnél a zsinat különböző alkalmazkodást, akkommodációkat rendelt el, ezek majdnemmind a jövőben valósulnak csak meg. Ma megvan már a felnőttek keresztelésénél akatekumenátus bevezetése, ahol a főpásztor ezt jónak látja, rítusa hét különböző alkalommal vég-zendő és már előre megjelent 1962. ápr. 16. Emellett megmarad a felnőtt-keresztelés egyszerű módja,ahogyan a Rituálé Romanumban olvasható, hazánkban pedig engedélyezett Collectió-nk szerint afelnőttek a kisdedek keresztelésének rítusával keresztelhetek. – A kisdedek keresztelésének rí-tusát is át kell alakítani a kisdedek valódi helyzetének megfelelően s a rítusban a szülők és ke-resztszülők helyzete és kötelességeik nyilvánvalóak legyenek. – A szükség-keresztségben része-sült kisdedek részére a szertartások pótlására új rítus készítendő, amelyben kifejezésre jusson,hogy a csecsemő már az egyháznak tagja. Hasonlóképpen új szertartást kell alkotni azok részére,akik feltételes keresztségben részesítendők (69. cikk). – A keresztvizet a húsvéti időn kívül lehetmajd megáldani rövidebb formulával a keresztség kiszolgáltatásánál. – A Missale-ba be kell venniegy w; misét a keresztség ünnepélyesebb kiszolgáltatása alkalmával.

A bérmálással kapcsolatban már említettük, hogy misének keretében lehet kiszolgáltatni,egyébként a zsinat elrendelte, hogy rítusát át kell dolgozni, világosabban kifejezésre kell jutni eszentség benső kapcsolatának az egész keresztényavatással, ezért a keresztségi fogadások megújí-tása előzze meg e szentség felvételét. – Mindezt a legpontosabban megvalósították.

A két szín alatti áldozás szabad lesz az Apostoli szék által meghatározandó esetekben,mint például – mondja a zsinati konstitúció – a püspökök ítélete alapján: a felszentelteknek aszentelési misében, a fogadalmat tevőknek is saját miséjükben, a felnőtteknek keresztségük miséjé-ben. Mindez azóta érvénybe lépett. A Szentszék a nászmisében is engedélyezte a két színalatti áldozást, ahogy azt az előkészítés stádiumában többen kérték.

A bűnbánat szentségének rítusát a zsinat rendelkezése szerint úgy kell átalakítani, hogyennek a szentségnek a természetét és hatásait világosabban kifejezhesse. Az előkészület idejében kü-lönösen a kézrátétel valamelyes alkalmazásáról volt szó, hiszen annyira fontos volt az ókor-ban, mint a visszafogadás és megbocsátás gesztusa. Ezenkívül esetleg revízió alá kerül azexkommunikáció említése is, bár nem lehet tudni, mi kerül még sorra.

Az utolsó kenet említésénél mindjárt e szentség neve ötlik fel, a zsinat ugyanis kijelentet-te, hogy „az utolsó kenetet betegek kenetének is hívhatjuk és ez jobb” (etiam et melius),nincs szó tehát arról, hogy az eddigi nevét, amelyet a Tridenti Zsinat is használt, eltiltsuk. Azsinat az eredeti szövegezést készakarva változtatta fakultatívvá. (73. cikk.) Jobb az új elne-

72

vezés, amely különben már szintén szerepelt a Tridentinumban és sokkal ősibb a XII. század ótahasznált „utolsó” elnevezésnél, jobb azért, mivel sokan vélik, hogy az „utolsó” kenet felvételemintegy halálra szánja a beteget. – A betegek kenete felvételének idejére nézve a zsinat fon-tos döntést adott, mikor kijelentette, hogy nem az az idő, mikor a beteg végveszélyben van, ha-nem akkor adható már fel, amikor betegség vagy öregkor miatt halálos veszélyben kezd len-ni. – Ezeken kívül még valamiben változtatott a zsinat: ha a beteg három szentséget vesz fel,azaz gyónik és áldozik is, akkor a szentségek sorrendje ez legyen: gyónás – szent kenet –áldozás.

Az egyházirend, azaz a papszentelés szentségére és szentelményeire vonatkozóan azsinat csak nagyon tág kerettörvényt alkotott, a többit a Szentszékre bízta. Ugyanis csak aztrendelte el, hogy az összes szentelések rítusát revízió alá kell venni, mind a szertartásokat,mind pedig a liturgikus szövegeket. Éppen ezért csak sejteni lehetett, milyen lesz az új ordi-nációs rítus. 1968-ban megjelent a diakónus-, pap- és püspökszentelés rítusa.

A házasság szentségénél a Rituálé Romanum szertartásrendjét át kell dolgozni, amint azsinat elrendeli, bővíteni kell a rítust, hogy az a szentségi kegyelmet alkalmasabb módon jelké-pezze, valamint a házasság kötelességeit is hangsúlyozottan kiemelje. Ha a házasságszentségét misén kívül szolgáltatják ki, kötelező a nászmise lekciójának és evangéliumának felol-vasása a rítus elején. (156)

7. Egyéb liturgikus intézkedések. Az egyház esztendejéről, azaz a liturgikus évről a zsinat ki-jelenti, hogy az egyház Krisztus teljes misztériumát fejti ki az év körforgásában: a megteste-süléstől s a születéstől egészen a mennybemenetelig és pünkösdig, meg a boldog reménység s az Úrjövetelének várakozásáig. – A vasárnapot kiemeli, felhívja erre az apostoli intézményre a fi-gyelmet: az egész liturgikus évnek talapzata és magcsírája. – Az egyházi év megújítását iselrendelte a zsinat: a szent időket alkalmazni kell korunkhoz, és eredeti jellegüket meg kellőrizni, illetve helyre kell állítani, nevezetesen a híveknek lelkét az Úr ünnepeire kell elsősorban irá-nyítani, és a temporális részeknek elsőbbséget kell biztosítani a szentek ünnepei fölött. A zsinatvégleg meg akarja ezt a kérdést oldani és ezért – az eddig már elért eredményekhez – el-rendeli a szentek ünnepeinek olyatén csökkentését, hogy sok szentnek ünnepét saját parti-kuláris egyháza számára, vagy nemzete, szerzetesrendje, egyházmegyéje számára rendelicsak el, a szentek ünnepei közül csak azok maradnak, amelyeknek valóban az egész egy-házra kiterjedő jelentőségük van.

A kérdéssel összefügg szervesen a világnaptár problémája is. Már sok év óta tárgyalják akérdést, nem lehetne-e új világnaptárt bevezetni, amelyben a hétköznapok minden évbenugyanarra a naptári napra esnének. Alapelvül a zsinat kimondotta, hogy az egyház ragasz-kodik a hét napból álló héthez és a vasárnaphoz és ahhoz az elvhez, hogy ne legyenek azévben a heteken kívül álló napok, bár nagyon súlyos okok esetében ettől is hajlandó eltekinteni.Amennyiben beleegyeznének elsősorban az elszakadt testvérek is, a húsvét ünnepét is a gregori-án naptár valamelyik meghatározott vasárnapjára lehet rögzíteni.

A zsinatot egyébként is világra terjedő tág felfogás jellemzi, így például ünnepélyesen kije-lentette, hogy nincsen sajátosan „egyházi stílus”: a művészetnek semmilyen stílusát sem tartja sa-játjának, hanem a népek és az életkörülmények változatossága szerint bármely kornak mód-ját elfogadja, az egyházban a mi korunknak és minden népnek, minden tájnak művészete szabadongyakorolható.

Ez a nagylelkűség adta a zsinat ajkára a szép kijelentést: „A minisztránsok, a lektorok, a kommen-tátorok, az énekkarhoz tartozók: valóságos liturgikus szolgálatot teljesítenek” (157)

A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtása

Az 1964. év elején voltunk. Eljött az idő, hogy a végrehajtás megkezdődjék, bár hangsúlyoznikell: ez a végrehajtás még korántsem lehetett végleges. Nem készült még el az új Misszálé és az újbreviárium, valamint a szintén gyökeresen megváltoztatandó Rituálé, a Pontifikálénak pedigmég csak a fele jelent meg az új, megváltoztatott kiadásban. A liturgikus konstitúció azonbansok artikulust tartalmaz, amely már végrehajtható. Erre a célra VI. Pál pápa 1964. január 25-én alapított egy Liturgikus Tanácsot a konstitúció végrehajtásának eszközlésére. Ez az erősenepiszkopális jellegű Tanács valóban nemzetközi, a 42 tag 24 nemzetből van kiválasztva. A Tanács

73

elnöke a gyakorlati liturgia nagy előmozdítója tollával és leginkább pasztorális irányú intézkedé-seivel a bolognai érsek, Lercaro bíboros lett, titkára pedig Annibale Bugnini professzor, azsinati liturgikus előkészítő bizottság titkára. Mennyire serényen dolgoztak a január végén tör-tént kinevezés óta, abból látható, hogy 1964. szept. 26-iki kelettel már kiadták „A Szent Li-turgia Konstitúciójának helyes elrendezésére szóló Végrehajtási Utasítást” (Instructio adexsecutionem Constitutionis de sacra liturgia recte ordinandam). A kelet után azonban, sajnos, mindigtúlságosan sok idő telik el, amíg valóban az illetékes főpásztorok és szakemberek kezébe kerül, ígyvolt itt is. Az Osservatore Romano az Instrukció latin és olasz szövegét csak 1964. okt. 18-ánközölte, a zsinaton jelenlévő atyáknak is kiosztották azt. A hivatalos lap szövegébe csak jóval későbbkerült (158), valójában január elején jelent meg ez a szám.

1. Kilencvenkilenc pontból áll ez a végrehajtási utasítás, amelyet saját szava szerint azértadtak ki, „hogy a Konstitúció magyarázatánál eloszlassa a kételyeket, a püspöki karok tisztéta liturgia körül világosabban meghatározza, és némely elvet, mely a Konstitúcióban csupánáltalános fogalmazást nyert, szorosabban fejtsen ki, végül pedig, hogy néhány dolgot, amely a li-turgikus könyvek újrarendezése előtt is már gyakorlatba vehető, megengedjen, vagy elrendeljen”.

Az öt fejezet közül az első általános normákat közöl. Itt van mindenekelőtt a „Miért” kérdése:mire válók ezek a változtatások? Az Instrukció is erre a lehetséges ellenvetésre felel, midőn kije-lenti, hogy a liturgikus konstitúció „azért változtatja meg az istentisztelet formáit és szövegeit,hogy azok a hívek okulására lehessenek, a lelkipásztori működést elősegítsék és a liturgiátlegfőbb, legfontosabb dologgá tegyék és a „lelkiélet forrásává”.

2. Bőven ismerteti az Instrukció az egyházmegyei és országos liturgikus bizottságoknak fel-adatát, ügyrendjét, munkamódszerét. Legfőbb szerv az egyházi területi hatóságnak, azaz egyország püspöki karának liturgikus bizottsága. Ez amennyire lehet, a püspöki kar tagjaiból áll-jon, de mindenképpen legalább egy-két püspök legyen benne, és legyen benne néhány a li-turgiában és lelkipásztorkodásban járatos pap is, egy évben néhányszor tartsanak ülést.Idézhetem idevágóan egy magyar lelkipásztor véleményét: „Szervezzenek benne egy Titkár-ságot, amely nem áll többől, mint öt-hat emberből. Ezeket ne az egyházmegyék delegálják, hanemnevezze ki a Püspöki Kar, hozzáértőkből”. Több gyakorló lelkipásztor beküldött írásbeli vélemé-nyét is idézzük még a következőkben.

A területi (országos) püspöki karnak lehet csak és kell a számára előírt változtatásokat vég-rehajtani.

A reformok készséges vállalásához szükséges, hogy mind a papság, mind a hívek előkészít-ve legyenek azokra, hogy az értelmét átlássák, miért történnek azok, s hogy a hívők részvételének ak-tivizálása a cél. Egy kiváló paptársam ezt írja a hivők „liturgizálásáról”: „Túltengtek a magánájta-tosságok és a jámbor társulatok. A laikus elem szerepe a karitászra és az egyházi tehervise-lésre korlátozódott, katolikus akciója egyesületesdi jellegét viselte, lelkisége individualista,helyzete erősen szubordinált, mintha még mindig kiskorú lenne”.

3. A miserend változásai. Miserendnek nevezzük a Tridenti zsinat óta a szentmisénekszertartási rendjét, úgy, ahogyan az a zsinat rendelkezése folytán az Apostoli Széktől kiadottRómai Misekönyvben megvolt egészen 1962-ig. Némi változtatást már az 1962-ben megjelentúj mintakiadás (editio typica) hozott, amely után minden más cég által kiadott misekönyvetnyomtatni kell. A liturgikus konstitúció végrehajtási Instrukciója azonban már jóval mélyebbennyúl bele a négyszáz év óta teljesen változatlan miserendbe. „Míg a teljes miserendet megnem újítják, addig is már a következőket kell megtartani” – mondja az Instrukció bevezetőben. Ez azegy pont (n. 48), terjedelmes szövegében rendelte el az 1965. márc. 7-én életbe lépő változtatásokat.

A mise változó részeinek (introitus éneke, graduálé, offertórium és az áldozás énekei)elmondását a pap elhagyja, ha ezeket az énekkar (skóla) vagy a nép énekli, természetesenbármilyen nyelven. Ugyanígy az Ordinárium énekeit (Kyrie, Glória, Credo, Sanctus,Benedictus, Agnus Dei) a néppel vagy a skólával együtt énekelheti akkor is, ha népnyelventörténik ez. Már azelőtt megtörtént az új intézkedés, hogy ha a mise szentleckéjét és evangéli-umát más énekli, azt a pap maga nem olvassa. Az Instrukció új rendelkezése tehát tökélete-sen megszüntette a szimultán kettősséget: azt, hogy ugyanazt a szöveget, akár olvasmány,akár ének legyen, egyszerre ketten végezik.

Változás történt a lépcsőimában is: a 42. Zsoltár (Judica) elmaradt minden misében. Erendelkezéssel kétségtelenül rövidebb lesz a lépcsőimádság és a mindig újramondott zsoltárral nem

74

borítják homályba minden misének saját, külön bevezető zsoltárát: az introitust (= bevezető ének). AzInstrukció itt a rubricisztikában is meghonosította a lépcsőima (Staffelgebet, priéres au bas del'autel) latinra fordított népies elnevezését („preces ad pedem altaris”). 1969 óta nincs már lép-csőima.

Változás történt egy különleges imádságnál, melyet latinul „secreta”, azaz titkos, esetleg„csendes” névvel fordíthatnánk. A felajánlás legvégén elmondott s az összes felajánlásiimádságok között legősibb ima ez. A „csendes” értelmezése ennek az imának azért lett szoká-sos, mert valóban már a VIII. századtól kezdve nem fennhangon, hanem halkan kellett mon-dani. Eredeti neve „oratio super oblata”, vagyis „imádság a felajánlott adományok fölött”, ezta nevet az Instrukció is véglegessé tette. Hogy ennek az ősi imának elrejtett volta megszűnjék,ezentúl olvasott misében fennhangon kell recitálni, énekes misében pedig a szokásos módonénekelni kell. Az orgonának tehát már a prefáció megkezdése előtt el kell hallgatnia.

Jelentős újítás található a szentmisének áldozati imájának, a Kánonnak végén. A Kánont lezárjaegy ősrégi és nagyon szép rítus. Egyrészt visszafelé tekint ez a szertartás: a legszentebb ré-sze a misének be van fejezve, a szent áldozat, a Kálvária véres áldozata megújult és itt vana vértelen mód titokzatos leple alatt az oltáron. Dicsőíteni és magasztalni kell azt. Másrészt előre ispillant e rítus: ezután rögtön megkezdődik az egyesülés, a kommunió, magyar nyelven az „áldozás”része. Ez a Janus-arcú rítus a záró doxológia, dicsőítés. „Őáltala, ővele és őbenne legyen a tiéd,mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.”Valamikor ezt a mély és szép istendicsőítést énekelve, fennhangon mondták és a nép rázúgta: „Ámen”– így van, így legyen. A pap felmutatta a kelyhet, benne Krisztus szent vérét és fölötte tartva a szentostyát mintegy megmutatta: íme, ez a szent áldozat eredménye. Krisztus teste és Krisztusvére. Egyúttal ez a gesztus meghívás is volt: hamarosan, pár perc múlva lépjetek az oltár-hoz, és vegyétek, amit Krisztus számunkra készített. A IX. század óta szokássá lett a Kánonösszes imádságait halk hangon mondani, ezzel együtt a gyönyörű záró-doxológia is a láthatatlanság-ba és hallhatatlanságba süllyedt. Most az egyház, a liturgikus mozgalom eredményeként, új-ra közkinccsé akarta tenni azt. Ezért elrendelte, hogy minden misében fennhangon kell aztmondani vagy énekelni. A gótikus kor óta öt keresztvetés járult a rítushoz: a pap a szentos-tyával ötször keresztet vetett. Most a kelyhet fölemelve tartja és úgy mondja vagy énekli aszöveget, a „per omnia saecula saeculorum” – mindörökkön örökké szavakkal együtt. Azegész nép felelje rá „Ámen!”: így van, hisszük és elfogadjuk, Krisztus teste és vére, a szentáldozat itt van közöttünk. Ha a pap a néppel szemközt misézik – ez külföldön viharsebesenterjed –, akkor látni is lehet ezt az ősi Úrfölmutatást.

Az erre adott „Ámen''-felelet után az áldozópap tüstént elkezdi a szentáldozáshoz tartozóasztali imádságot, a Miatyánkot. Az Instrukció engedélyezi, hogy a nép nemzeti nyelven isakár együtt mondja, akár együtt énekelje a pappal a Miatyánkot. Ennek az imának utolsó ké-rését kibővítő záradékot (embolizmus) ezentúl a papnak hangosan kell recitálnia vagy éne-kelnie.

A mise vége jelentékenyen megrövidült. Elmaradt ugyanis 1965 óta az un. „utolsó evan-gélium”, amely csak a középkor végefelé vált szokásossá, és végleg megszűnt az ún. Leó-féleimádság. Éppen nyolcvan esztendeig mondották olvasott misék után az oltár lépcsőjén térdelve ezt azimádságot. XIII. Leó pápa rendelte el 1884-ben, az egyház szorongatott helyzetére való te-kintettel, amíg ez az állapot tart. Ügy tetszik, ezt a mozzanatot egyházunk feje most nemóhajtja hangsúlyozni.

4. A közösségi vonást az Instrukció, akár csak az alap-konstitúció, mindenütt szem előtt tartja.Ezért teremtette meg a „néppel együtt bemutatott misék” (missae cum populo celebratae) tó-gáimat. Minthogy az egyháznak nyilvánvaló és számtalan ízben kijelentett szándéka az,hogy a misét érthetővé tegye a nép számára, korántsem kell ezeken csak vasár- és ünnepnapimiséket érteni, az Instrukció ugyanis semmiféle megszorítást nem tett ezen a téren. Egy plé-bános kérdi levelében, hogyha a pap temetési misét mond, és ott van a rokonság egy nagyrésze, akkor ez számít-e ilyen misének? Világos, hogy igen, mert, mint mondottuk, az egy-ház nem tesz semmiféle megszorítást, hanem éppen ellenkezőleg a mise érthetőségét akarja.Ha tehát egy kápolnában vagy templomban csak néhányan vannak a pap miséjén és más misét nemzavarnak, azoknak épp úgy lehet élni a megadott privilégiumokkal, mint amikor „hivatalos” mise van.

5. Éppen a megérthetőség miatt mozdítja elő az egyház új törvényhozása az oltár láthatóságát.

75

Az Instrukció egy régebbi törvény enyhítésével kimondja ugyanis, hogy a nép felé forduló ol-tár használata akkor is megengedett, ha azon tabernákulum van; ez, hogy a láthatóságot fo-kozza, legyen alkalmasan kicsiny. Magától értetődik, hogy a láthatóság csak akkor valósul meg, haezt a „szembe–oltárt” megfelelő dobogóra helyezzük, úgy hogy mindenfelől jól látni lehessen. Hiszenmár Montini bíboros, a mai VI. Pál pápa, megmondotta, hogy „vannak monumentális főoltárok,de homályos apszisok távolában el vannak temetve”. Szavai szerint az ilyen oltárok helyett ide-iglenes oltárokat kell felállítani, (159) ahol mindent látni lehet. A Vatikáni zsinaton is a monumentá-lis Bernini-féle főoltár elé állítottak a templom aulájával szembe forduló oltárt és nap-nap utánígy miséztek, követendő példát akarván adni az egész világnak.

6. Az Ige szolgálata (celebratio verbi) néven jelölte a liturgikus konstitúció a misének taní-tó részét, amelyben az Isten szól a néphez a bibliai olvasmányokon keresztül, a nép vezetője, apap magyarázza és kifejti az Isten igéjét, az egész közösség pedig az imádság és az ének hangján szólaz Istenhez. Nem tagadható: erősen elhanyagolt területet kell újra meghódítani. Ezért az igeszol-gálatot bele kell építeni a misébe. Az olvasmányok nemzeti nyelven hangzanak el, és min-den misében, amelyen a nép részt vesz, vasár– és ünnepnapokon homíliát is kell mondani.A homília az evangélium után tartandó, tárgya a „bibliai olvasmányokból veendő, legyen azoknakmagyarázata, vagy valamilyen okból kiragadott szempont, használható más szöveg is a mi-sének szövegéből, lehet szólni az ünnepi misztériumról, amelyet megülnek, vagy a hallgatók külön-leges szükségleteiről”. Mindenfajta misén így kell lennie, akár konventmise, akár énekes vagy főpapimise legyen az (ugyanott).

Szabad természetesen ilyen homíliát a mise közben tartani hétköznapokon is (feriákon)tartani, különösen advent és a negyvennap idején és általában olyankor, mikor a hívek tö-megesebben jelennek meg. Tehát semmiféle korlátozás nincs, csak mindig feltételezik a na-pi misének olvasmányait.

Vannak azonban az un. „bibliaórák”, vagy szentírási katekézisek. Ezekre vonatkozóangyakorlati, ha kissé forradalmi kérdést vet föl egy Isten háta mögötti, hegyvidéki plébános:„Nálunk (nemcsak ott, mindenütt R. P.) létkérdés, hogy a szentmise tanító része újra azzálegyen. Abszurd dolog az, hogy pl. templomi katekézist tartsunk fél óráig és utána résztvesznek még egy félórás misén. Lehetetlen dolog, hogy ha valaki bibliaórát akar tartani, aszentmisétől külön választva kell tartania, különben túl hosszúra nyúlik”. Eddig helyes a vélekedés,így beleépíthető a misébe az igeszolgálat. De egyelőre a jelen lehetőségein túllép ugyanaz a paptár-sam, mikor követeli: „Engedjék meg, legalább hétköznap, hogy ahol a szentírást folyamatosan magya-rázzák, ott rövid bűnvallomással és könyörgéssel ez lehessen a szentmise tanítórésze. És ekkor utánafolytatódhassák az áldozati résszel a mise, anélkül, hogy el kelljen mondani a hivatalos előmisét.”Gondolatnak nem rossz, püspökkari kereteken belül nem valósítható meg, csak magasabb szintű en-gedéllyel.

Az Igeszolgálat helye is az Instrukció szerint kifejezi majd, hogy a nép részére történik aszent szavak olvasása. Az Instrukció ugyanis alternatívákat ad, hol lehet a szent olvasmá-nyok olvasása. A néppel közösen bemutatott miséken az olvasmányokat, a szentleckét és azevangéliumot a nép felé fordulva kell olvasni, vagy énekelni. Ha nemzeti nyelven olvassákazokat, szabad énekes misékben is csupán felolvasni a szövegeket, éneklés nélkül. A min-denkori feltétel tehát: mindig a nép felé fordulva történjék az olvasás. Hogy milyen helyen, ar-ra nézve ez az intézkedés: lehet az oltárnál is olvasni, ha maga a misét mondó pap végzi azolvasást. Lehet azonkívül mindig az áldoztató-rácsnál (kancellusnál), vagy pedig az „ambón”az olvasást elvégezni. Kétségtelen, hogy az ambó tágan értendő, végső soron szószéknek. Haott végzi a pap az igeszolgálatot, ott olvassa a szentleckét, elmondja a gr aduálét, vagy la éneklik,magyarul vagy latinul, velük tart. Utána fölolvassa az evangéliumot, elvégezve a „Mundacor”-t, az oltár felé fordulva és mélyen meghajolva.

A misével kapcsolatosan meg kell emlékeznünk az énekről is. Tág lehetőségek nyílnak itt: anépnek lehet nemzeti nyelven énekelni a „Propriumot” vagyis a mise váltakozó énekrészeités az „Ordináriumot”. Ez az utóbbi ki is van már adva. A Szent vagy Uram magyar népének,római engedély alapján felhasználható mint liturgikus ének, az új liturgikus rendben, termé-szetesen azzal a szigorú követelménnyel, hogy a miserésznek megfelelőek legyenek azok azénekek.

A hívek imádságát vagy az „egyetemes könyörgéseket” a homília és a felajánlás között

76

lehet bevezetni, ha az illetékes püspöki kar ezt jónak látja. Minálunk már ki van adva.7. Egyéb liturgikus újítások. Az eddig ismertetett változások a misére vonatkozóan az

Instrukció II. fejezetében találhatók (48-60). A III. fejezet a szentségekkel ésszentelményekkel foglalkozik (n. 61-77). A keresztségre vonatkozólag elrendelte, hogy aszükség-keresztségben részesülteknél a szertartások pótlásánál el kell hagyni azexorcizmusokat, azaz ördögűzéseket, mert ezek már semmiképpen sem aktuálisak. Hiszen a szükség-keresztségben részesültek a keresztség lényegét: a vízzel való leöntést a szentségi szavakkalegyütt már megkapták s így már részesültek a szentté-tevő kegyelemben, nincs tehát szükség im-már exorcizmusra.

A bérmálás kiszolgáltatására nézve a liturgikus konstitúció óhajtja, hogy az lehetőleg misekeretében történjék. Az Instrukció szabályozza ennek a módját. Ha a bérmáló püspök mondjaa misét, akkor a szentséget a miseruhában szolgáltatja ki. Ha más mondja a misét, akkor illik, hogy apüspök részt vegyen azon, a bérmáláshoz illő liturgikus öltözékben. A misét az evangélium és ahomília után felfüggesztik és ekkor történik meg a bérmálás kiszolgáltatása. A mise szövegelehet a Szentlélekről szóló votivmise. A bérmálás formájánál a püspök csupán egyszer vet ke-resztet a bérmálandóra.

A betegek ellátásának liturgiájában azt rendeli el az Instrukció, hogy a gyónás után és abetegek kenete előtt kell a beteget a pápai áldásban részesíteni.

A házasságra nézve újítás, hogy az un. tiltott időkben is, ha a főpásztor engedélyt ad, vehető ajegyesek votivmiséjének szövege. A nászmisét lehetőleg ugyanaz végezze, aki az esketést. Ha amisét más mondja, az evangélium és a homilia után azt félbeszakítja és csak akkor folytatja, ha az es-ketés szertartása már megtörtént. A nászmisében lévő ünnepélyes áldást tiltott időben is el kell ezentúlvégezni és akkor is, ha a házasfelek egyike vagy akár mind a kettő már másodszor házasodik.Ha nászmise nélkül történik a házasság kiszolgáltatása, akkor ez a sorrend tartandó: rövid buzdítóbeszéd – a nászmise szentleckéjének és evangéliumának népnyelven történő olvasása – homília – aházasságkötés rítusa – végül a nászáldás.

Figyelemre méltó engedmény, hogy karácsonykor azok a hívők, akik az éjféli misén már áldoztak,karácsony napján bármely misében még egyszer meg áldozhatnak. Ugyanígy tehet, aki ahúsvét éjszakai miséjében áldozott már.

A szentelményekre nézve is vannak újítások. Nagy lelkipásztori óhaj valósult meg azzal,hogy az áldások fenntartása gyakorlatilag szinte megszűnt. Az alapelv ez: „Minden áldás, amelya Római rituáléban eleddig fenn volt tartva (= tit. IX. 9. 10.11. fejezet), bármely pap által ki-szolgáltatható”. Ez azt jelenti pl., hogy egyedül a keresztút megáldása van a püspöknek fenntartva, deő is delegálhat erre más papot. Egyébként minden pap megáldhat és búcsúkkal láthat el; mindenfajtaskapulárét, cingulumot, imafüzért, különösen a szentolvasót, érmeket, pl. az un. Szűz Máriacsodás érmét, a betegek használatára szolgáló bárminő vizet stb. – Csak a püspökök részére fenn-tartott áldások a harangé, a templom alapkövéé, a templomé, a temetőé és az antimenziumé. Ezen-felül csak három pápai áldás (160) van még fenntartva, általánosan minden újmisés adhategyszer pápai áldást ezentúl. Aki az újmisén részt vett, gyónt és áldozott és a pápa szándékára imád-kozott, az új-miséstől kapott pápai áldásra teljes búcsúban részesül. (161)

Meg kell még említenünk néhány egyszerűsítést. A hamu megáldása hamvazó szerdán ésa gyertyaszentelés február 2-án, annyiban egyszerűsödött meg, hogy a misekönyvben lévő több kö-nyörgésből a pap tetszés szerint csak egyet köteles elmondani. Másik egyszerűsítés, hogy a reneszánszés barokk időkben szokásossá vált, manap már avíttnak ható ceremóniákból is lefarag az Instrukció,így pl. a kórus tagjai között szokásos tiszteletadás (salutatio) csak az istentisztelet elején ésannak végén marad meg. A kórus tagjai közül csupán a püspöknek jár külön tömjénezés, atöbbi tagot egybevéve hármas füstölés illeti meg. A kézcsókok ezentúl elmaradnak, ha a papvagy főpap valamit átnyújt: a főpap gyűrűjének csókolása áldozáskor, vagy amikor a pap átnyújtja aszentelt gyertyát vagy barkát, a nagymisében a füstölőt stb. A szubdiákonus ezentúl a nagymisébenmár nem tartja vélumba burkolt kézzel a paténát, hanem a paténa az oltáron marad. Nagy egysze-rűsítésre ad módot az Instrukció, amennyiben megengedi a püspöknek, hogy szabad az éne-kes misét áldozópapok módjára mondania, diakónusokkal vagy anélkül. Nagyjelentőségű dologez: a barokkos, mérhetetlenül hosszú öltöztetés–vetkőztetés elmaradása kb. 20 perccel rövidítette amisét. A trónust használja természetesen a püspök ilyen esetben is, amikor a presbiter asediliát veszi igénybe. Megengedett dolog az áldozópapnak a nagymisét csak diakónussal

77

mondani, aki ilyenkor a szubdiákonus szerepét is betölti. (162)Fontos intézkedés még az, hogy az idegenben lévők is használhatják saját nemzetük nyel-

vét a liturgiában a helyi főpásztor engedélyével, mégpedig saját népüknek engedélyezett nyelven ésmódon (n. 41). A francia rituálé használható pl. ily módon Budapesten franciának esküvőjén vagy te-metésén, a magyar Collectio rituum Ausztráliában stb.

Ha ezek után még aggságoskodunk, miért van szükség a liturgia reformjára, legjobbanJoseph Gélineau szavával felelhetünk. (163) Az egyház a modern világban a diaszpóra álla-potában van: a társadalom, a munka, a szabad idő, a kultúra világa elszekularizálódott. A megkeresz-telt ember vasárnapon találkozik Istennel, a liturgia jelein keresztül. Tehát élet-halál kérdése,hogy a misztériumok ünneplése elegendő világosságot közvetít-e számára, hogy ellenállóképes ma-rad-e egy szekularizálódott környezet közepette, ahol a lelki megfulladás veszedelme környezi őt.Ezt pedig csak egyszerűsített és közérthető liturgia teheti meg.

A Második Instrukció

Még javában tartott a zsinat, amikor első nagy dokumentuma, a liturgikus konstitúció már végre-hajtásra került. Az első nemzetközi püspöki szerv is ennél a témakörnél alakult meg – aConsilium liturgicum, a liturgikus tanács 47 püspökével és 250 szakértőjével, akiknek egy része Ró-mában dolgozik, más része szerte a világon, de minden évben kétszer találkoznak közösmegbeszélésekre. Ennek a roppant munkának vezérkari főnöki szinten vezetője AnnibaleBugnini, világlátókörrel rendelkező, nem leszűkített érdeklődésű szaktudós, jelentette ki, hogy mostennek a zsinat utáni liturgikus munkának elmúlt az első fázisa. Mérföld jelzőül tekinti a MásodikInstrukciót, amely 1967. május 4-én látott napvilágot és az elsőhöz képest kicsi, de jelentős fejlő-dést jelent a megújulásban. Két és fél év telt csak el attól az időponttól kezdve, hogy az első, nagyInstructió, azaz végrehajtási utasítás napvilágot látott (1964. szept. 26.), de ebben az időben renge-teg történt. Bugnini, mint aki az egész földkerekségről kap híreket, kimondta, hogy túlnyomó részbennagy eredményeket jelentett. Legtöbb helyen a papság nagy buzgalommal végezte a megújítás munká-ját és a hívek áldozatkészen fogadták azt, úgy hogy az első fázis mérlege mindenképpen erősen pozi-tív.

1. Persze – ugyancsak Bugnini szerint – meg kell értenünk, hogy ez a megújulás lassantörténik és ami most van, az átmeneti jellegű, a végleges, definitív forma még nem alakult ki.Ezért ez a második fázis, amely a bejelentett és általunk ismertetett második Instrukciót jel-lemzi, átmenet s ehhez idő kell, megértés, reflexió és türelem. A megújulás megtörténik és be isfejeződik majd, de sem siettetni, sem elgáncsolni nem lehet. A századunk tízes éveiben elindult litur-gikus mozgalomnak köszönhető, hogy a talaj majdnem minden országban elő volt készítve. Innen azérdeklődés és bizonyos liturgikus műveltség jelei, mint például a misszálé használata a laikusokközött. Most – hogy megjegyezhessem ezt is – érdekes, hogy nem is kevesen vannak, akik amozgalomnak ezt a stádiumát, a misszáléhasználatot – átugrottak és bár mivel soha kezük-ben misszálé nem volt, nem is tudtak semmit a liturgiából, ennek ellenére mégis ma szívesenveszik a mindinkább közérthetővé váló, frissen megismert istentiszteletet.

2. A meg-megújuló változásoknak tehát az az értelme, hogy még jobban, egészen érthetővétegye azt az Isten népe előtt, értse meg mindenki a szent szövegeket, a szimbólumokat, az ódon gesz-tusokat, a szent jeleket. „Nem dolgozunk a múzeumok részére – mondotta Bugnini –, hanemazt akarjuk, hogy a mi korunk eleven embereinek eleven liturgiája legyen”. Ehhez a vezetőszervet, a Consiliumot, addig sohasem lehetséges, rendkívül széleskörű tapasztalatai segítik en-nek a célnak az elérésében. Ez a tapasztalat, meg a sok országban már nagyon elterjedtszembeoltárnál misézés kiderítette, hogy a liturgia nem lényeges elemei közül nem egy érthetet-len, banális, korszerűtlen. Ilyen például bizonyos gesztusoknak ismétlése, mint a sokszoros ol-tárcsók, a mise kánonjában a huszonöt keresztvetés a szent ajándékok, a kenyér és a borfölött.

Ezek voltak a legészrevehetőbbek az 1967. jún. 29-étől meginduló változásokban. A kánon sokkeresztvetéséből csak egyetlenegy maradt meg: az elején, akkor is az eddigi három helyettegyetlen keresztjellel történik. A középkor derekán, a gót stílus és lelkiség egyik jellemzője volt asokszorozás hajlama akkor kerültek a misének liturgiájába a megszaporított hármas, sőt ötös kereszt-tel való jelölések.

78

Ehhez hasonlóan nagyjából ugyanekkor keletkezett a gyakori térdhajtás: ahányszor apap a Szentséghez nyúlt, előtte és utána térdet kellett hajtani, ugyanígy nem egyszer a szent szöve-gek bizonyos részeinél. Mindez most, a megújult liturgiában csak néhányszor történik meg, azoltárhoz érkezéskor és távozáskor, azután a szentostya és a kehely felemelése után, a kánont záró nagydicsőítés (doxológia) után, valamint áldozás előtt és után.

Hasonló, még radikálisabb csökkentés történt az oltárcsóknál, csak a megérkezéskor ésaz eltávozáskor van azóta. A kevesebb sokkal többet mond, sokkal meggyőzőbb, őszintébben hat.

3. Egyszerűségre törekvés a mai kor elve, eddig is már alkalmazták a liturgikus megújítás-ban. Idetartozik a második Instrukciónak az a rendelkezése, hogy a misében csak egy kö-nyörgést mondjanak és ennek megfelelően a felajánlási és áldozás utáni könyörgést. Pontosan előírja,milyen esetekben van két könyörgés, akkor a két könyörgést egy befejező záradék alatt kell mondani.Megszűnik ezáltal a püspökök joga, hogy rendkívüli esetekben könyörgést rendeljenek el (azun. oratio imperata), helyette az Instrukció azt ajánlja, hogy a hivők könyörgésébe szőjenek bele apüspökök által szándékolt célra szolgáló imaszándékokat.

Az egyszerűsítés kisebb mozzanatai: nem kell, de szabad használni a manipultist, s akoncelebrációnál résztvevő papok miseruha (kazula) nélkül is misézhetnek együtt, albában és stólá-val. Bizonyos esetekben a miseruhát lehet használni a köpeny (pluviálé) helyett, gyászmise utániabszoluciónál, hamuszentelésnél, vasárnapi mise előtti szenteltvíz hintésnél. – Logikusabb lett az el-bocsátás rítusa a mise végén. Az áldozás utáni könyörgés után a pap más, imát már nemmond (Placeat), hanem köszönti a híveket: „Az Úr legyen veletek”, azután áldását adja, éstüstént elmondja az elbocsátás szavait, így van azóta a halottakért mondatott gyászmisébenis, ezeket egyébként lehet, ha tetszik, violaszínben is végezni.

Egyszerűbb és egységes lett az áldozás is. A pap térdet hajt s a kettétört nagy ostyát mutatja fel anépnek, mondván: „íme az Isten báránya...”, majd a hívőkkel együtt háromszor: „Uram, nem vagyokméltó...”, azután először a pap áldozik két szín alatt, majd a népet áldoztatja meg.

4. Figyelemre méltó, amire Bugnini külön is felhívja a figyelmünket, a szabadság elve az,hogy a pap vagy a hívők választhatnak két eshetőség között. Idetartozik az is, hogy a hivők, ha tetszik,nagycsütörtökön kétszer áldozhatnak: egyszer a délelőtti püspöki misén, amelyiken a szent olajo-kat szentelik, és azután az esti misén is. Ezzel a fakultatív kétszeri áldozás három esetben le-hetséges, mert már addig is megengedett volt karácsonykor (éjféli mise és egy másik a napfolyamán), ugyanígy húsvétkor is, ha a vigília miséje éjfél után van. A misében áldozás utánszabad várni az áldozás utáni könyörgéssel, hogy a hívek közösen hálát adhassanak az ál-dozás után: vagy szent csendben, vagy énekkel, vagy közösen imádkozott szövegekkel.

Szabadsága van azután a papnak, hogy harmadosztályú napokon a misét mondhatja ar-ról a szentről, akinek az ünnepe van, vagy arról, akiről megemlékezést (commemoratio) mondanak,pl. Kapisztrán Szent János ünnepén, ha akarja, mondhatja a misét Claret Antal hitvalló püspökről is,akit akkor megemlékezésben tisztelnek. – Még szélesebb körű és jelentősebb választási lehetőség: olynapokon, amikor a vasárnapi misét mondják újra, veheti a pap a könyörgéseket máshonnan:a votívmisékből vagy a vegyes könyörgésekből. Ezáltal felszabadul a nagyon tartalmas, mélyenjárókönyörgéseknek egész kincse, amelyet csak rendkívül ritkán lehetett eddig kiaknázni. – Eh-hez a szabadsághoz hozzájárul még az a lehetőség, hogy az új hétköznapi liturgikus olvasó-könyvet (lekcionárium) is felhasználhatja a miséző tetszése szerint. Csak figyelmeztesse a hívőket,mit olvas, milyen miséből veszi a könyörgéseket, és higgadtan, hangosan, érthető módon adja elő aszent szövegeket, hogy a résztvevők valóban meg is érthessék azokat. Mindenesetre sokkal nagyobbváltozatosságra nyílik lehetősége ezzel a választási engedménnyel.

A papok javára szól az az engedély, hogy ezentúl, 1967. jún. 29-től mindenkor, ha háromnokturnust kellett mondani a breviáriumban, elég azokból egyet elvégezni.

5. A Második Instrukció fénypontját említjük meg utoljára. Minden ország püspöki konfe-renciája felterjesztheti a Szentszékhez a Kánon népnyelvi fordítását. Ezzel a népnyelv hasz-nálata 1967–ben teljes győzelmet aratott: az egész mise mindenegyes szövegét ezentúl – haa püspöki karok akarják – a nép nyelvén lehet mondani. Ezzel együtt jár az az engedély is,hogy a kánont lehet hangosan mondani, sőt bizonyos részeit énekelni, így eljutunk újra az elsőnyolc század gyakorlatához, hogy saját anyanyelvünkön és mindenki által valóban hirdethet-jük híveinknek Krisztus halálát és feltámadását, közöttünk való titokzatos megjelenését, míg újrael nem jő. (164)

79

Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció

Csak három hét telt el a Második Instrukció megjelenése (máj. 4.) után, 1967. május 25-én hatvanhét pontból álló újabb Instrukciót adott ki a Rítuskongregáció, a dokumentumot el-lenjegyezte Lercaro bíboros, a Consilium Liturgicum akkori elnöke.

Sokan gondolták első pillantásra: már újra egy Instrukció! A terjedelmes kiadvány – erre nyilvánszámítva – feleletet ad mindjárt az elején. – Több dokumentum szólt az eukarisztia titkáról. A li-turgiáról kiadott konstitúció, az első és a második Instrukció, az egyházról szóló dogmatikaikonstitúció, ebben ismertetik azt a viszonyt, amely az egyház és az eukarisztia titka között fellelhető.Más zsinati dokumentumok is foglalkoztak az eukarisztiával, nevezetesen az ökumenizmusról,a püspökökről és a papokról szólók. A zsinati forrásokhoz más források is csatlakoztak: minde-nekelőtt az 1947-ben kiadott Mediator Dei kezdetű nagy liturgikus enciklika, mely egyáltalán nemavult el, hiszen előkészítette a liturgia megújulását, és főleg ideológiai megalapozását. Néhány év-vel ezelőtt jelent meg az eukarisztia titkáról tárgyaló enciklika, a Mysterium fidei kezdetű (1965.szept. 3.).

„Szükség van tehát arra – jelenti ki az Instrukció (n. 2.) – hogy ebből az egész előadott doktrí-nából levonják a gyakorlati következményeket”. Ezt a célt akarja elérni, egybefoglalja az el-szórt helyeken lelhető normákat, és amint az ilyenkor szokás, újakat is ad melléjük.

a) Érdemes röviden lajstromba foglalni ezeket. – Először összefoglalja az ezen forrásokbantalálható legfontosabb tanításokat. 1. A mise vagy más szóval az Úr vacsorája elválasztha-tatlanul és egyúttal: áldozat is, amely állandósítja a keresztáldozatot, az Úr halálának és fel-támadásának emlékezete, szent lakoma, melyben megújul az újszövetség. – 2. A misébenaz áldozat és a szent lakoma egyazon titokhoz tartozik, az Úr vacsorájának felvevése azérettünk áldozatot hozó Krisztussal való kapcsolat. – 3. Az eukarisztia ünneplése nem csu-pán Krisztusnak, hanem az egyháznak is áldozata. – 4. Ezért semmiféle mise nem magán,hanem nyilvános jellegű cselekmény. – 5. Az eukarisztikus áldozat az egész keresztény kul-tusznak forrása és egyben tetőfoka. – 6. Minthogy az eukarisztiában Krisztus van jelen, aztimádni kell. – 7. Az eukarisztia titkát tehát teljes tágasságában kell elfogadni: a szent színek-nek kijár a tisztelet mind a mise alatt, mind utána, ha azok megmaradtak.

b) E dogmatikus összefoglalás után az Instrukció három részben adja ki gyakorlati nor-máit. Az első rész az általános alapelveket tárgyalja.

1. Minden oktatás azt célozza, hogy az eukarisztia titka középponti jellegű legyen, mégpe-dig az egész egyházi életben. Ennek oka az, hogy a többi szentség, és minden egyháziszolgálat, valamint az apostolság művei mind az eukarisztiához rendeltetett. Benne van az egyháznakminden lelki java, mert benne maga Krisztus van jelen. (7. n.)

2. Az eukarisztia titka legyen minden helyi jellegű egyháznak is középpontja. Minden helyigyülekezetben, bármily jelentéktelen, csekély számú és szegény legyen is, maga Krisztusvan jelen és vele, az ő erejében egyesül az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházzal.

3. Meg kell tanítani a híveket arra az igazságra, hogy „megbecsüljék azt a jót, amely máskeresztény felekezetek testvéreinek úrvacsorájában található”. Mikor ugyanis a szent vacsorábanaz Űr halálának és feltámadásának emlékezetét ülik, akkor azt vallják, hogy Krisztus közösségébenakarnak élni, és dicsőséges eljövetelét várják”. „Az olyanoknál pedig, ahol az egyházirend szentsé-gét megőrizték” – például a janzenisták, ókatolikusok, az összes keleti keresztények – „az eu-karisztia ünneplése által Isten egyháza épül és növekedik” (8. n.).

4. A hívőket meg kell tanítani. Krisztus milyen különböző módon van jelen hívei között. Jelenvan ugyanis mindig, amikor a Szentírást olvassák, jelen van ott, ahol imádkoznak, hiszenmaga mondotta, hogy ahol ketten-hárman együtt vannak hívei közül, ott van közöttük. Jelenvan az eukarisztia áldozatában, az áldozatot bemutató pap személyében, de leginkább jelenvan az eukarisztia szent színei alatt. Az említett jelenlét-módok valósak, az eukarisztikus je-lenlét azonban mindennél több, mert itt különleges módon jelen van az egész és osztatlanKrisztus.

5. A következő szakasz (n. 10) hangsúlyozza azt a benső kapcsolatot, amely az ige-istentiszteletés az eukarisztia liturgiája között fennáll. Az egyház aláhúzza szándékát: mindkettőre szükségvan: „Az élet kenyerét mind az Isten igéjének asztaláról, mind pedig Krisztus testének aszta-

80

láról vegyék táplálékul”. Nagyon fontos elv ez, mert már hallatszottak olyan vélemények, hogymindegy, honnan vesszük Isten kenyerét, az Igéből, vagy az oltáriszentségből.

6. Hangoztatni kell a hivők előtt, hogy királyi papságra szentelte őket a Szentlélek, ettől a szol-gálatot tevő papság különbözik (n. 11). „Egyedül a pap, aki Krisztus képét viseli, szenteli a kenyeretKrisztus testévé, a kész áldozatot ellenben nemcsak a pap keze által, hanem ővele együtt a hívők is föl-ajánlják Istennek.” (n. 12). Az áldozatban való részvétel akkor a legtökéletesebb, ha a misé-ben szentségileg is veszik Krisztus testét, (n. 12.)

7. Az eukarisztikus részvételnek legyenek gyümölcsei a keresztények életében: „Iparkod-jék jócselekedeteket végezni. Istennek tetszeni és helyesen élni, a világot a keresztény lelki-ségbe bevezetni és az emberek közösségében mindenképpen Krisztus tanúságtevőjének lenni” (n.13).

8. A gyermekek vallásos nevelésében megfelelő módon gondoskodjanak a mise ismertetésé-ről. Az első áldozok előkészítésében pedig arra törekedjenek, hogy az első áldozáson meglássák,hogy az valóban a Krisztus testébe való teljes beleilleszkedés (n. 14).

c) Az Instrukció második része a leghosszabb (n. 16-48), konkréten tárgyalja a közös mi-se–részvétel normáit.

1. Mindenekelőtt a hivők egységére kell törekedni, kerülni kell tehát mindent, ami figyelmüketzavarja: vasár- és ünnepnapokon semmi esetre sem misézzenek más oltárokon (n. 16). Fon-tolandó jó tanács: „Ezt, amennyire lehet, más napokon is meg kell tartani, elérésére a leg-jobb mód, ha a jogszabály szerint, a papok, akik ugyanabban az időben miséznek, koncelebrációtvégeznek”. Kerülni kell azt is, hogy nyilvános misék alatt végezzék a karimádságot, legyenprédikáció, keresztelés vagy a házasságkötés szertartása (n. 17).

2. Az idegeneket, külföldieket be kell engedni a helyi eukarisztia ünneplésébe, és mindenmódon segíteni, hogy azon a módon vehessenek abban részt, ahogyan azt ott végzik. Ahol nagyobbszámmal vannak idegen nyelvűek, azok részére gondoskodni kell, hogy legalább néhanapján sajátszokásuk szerint vehessenek részt (n. 19).

3. Nagyon megszívlelendő gyakorlati intelmet kapunk azzal az előírással, hogy gondosan neveljéka ministránsokat szolgálatukra, különösen a felolvasásra. Mert „a népnek joga van ahhoz,hogy Isten igéjével táplálkozzék... a papok ezért gondoskodjanak arról, hogy azt, amit ők vagy aministránsok előadnak, olyan világosan mondják, vagy énekeljék, hogy a hívők azt megérthessék” (n.20). Sajnos, nem egyszer ismétlődik a régi, értetlen nyelven végzett liturgia idejének rossz szokása, asebes, egyhangú hadarás. – A néppel végzett misékben éppen ezért megengedett a kánon-nak hangos végzése (n. 21), népnyelven is akkor, ha a püspöki kar a Szentszéktől az engedélytmegszerezte.

4. Minden zavaró mozzanatot kell kerülni akkor különösen, ha rádió vagy televízió útjánközvetítenék a misét. Mindent nagy diszkrécióval kell csinálni, a főpásztor által adott szabályok sze-rint (n. 22). Ugyanez áll a liturgikus cselekmények alatt végzett fényképfelvételekre is (n. 23),valóban diszkrécióra van szükség, amint emlékezhetünk az 1964. okt. 28-iki ötös püspök-szentelés jeleneteire.

5. A templom szerkezetéről és elrendezéséről is szó esik (n. 24), emlékezetbe idézi az első Instruk-ció előírásainak megtartását, hozzáfűzi, hogy a feleslegessé vált egyházművészeti emlékeket ne fe-cséreljék el.

6. Az eukarisztia ünnepléséről több figyelmeztetés szól, nevezetesen a vasárnapiakról (n.25-28). Kezdettől fogva arra kell tanítani a hívőket, hogy a vasárnap az őseredeti keresztény ünnep,legyen a vidámság és a pihenés napja amellett, hogy éppen ezen a napon ülik meg annakemlékét, hogy Krisztus halottaiból feltámadott. Vasárnapokon előnyt kell adni az énekes misének,ezen azonban a népnek cselekvő részvételét érti (n. 26). – A kisebb szerzetes közösségek akkorjárnak el helyesen, ha vasárnapokon a plébániai misén vesznek részt. – Ügyelni kell arra,hogy ne legyen túlságosan sok mise a lelkipásztori cél kárára, vagyis hogy hatalmas temp-lomokban csak kicsiny közösségek vesznek emiatt részt. – Mindenütt, ahol a Szentszék en-gedélyével a szombat esti mise már a vasárnapi kötelező részvételnek számítható be: ez a misea vasárnapi mise szövegével végzendő, a homília is annak szövegét kövesse. A pünkösd előttiszombaton azonban a vigília miséje mondható Credoval. Karácsony estéjén (esti, nem éjfélimisén!) a vigília miséje mondandó fehér színben, allelujával és karácsonyi prefációval. Glóri-ával. Fontos engedmény: azok, akik szombat estéjén ilyen vasárnapi misén vesznek részt,

81

azon áldozhatnak, ha reggel már áldoztak is (n. 28).7. A hétköznapi misékről is van néhány intézkedés. A hívőket hívják, hogy hétköznap, sőt min-

dennap vegyenek részt misén. Különösen akkor, amikor „szent idők” vannak, azaz nagyböjtben és ad-ventben, valamint az Űr kisebb ünnepein (például aug. 6: Urunk színeváltozása, szept. 14: a keresztfelmagasztalása és Szűz Máriának eltörölt ünnepein, például márc. 25., szept. 8.). Ez a buzdítás (n. 29)csak akkor lesz gyakorlatilag keresztülvihető, ha az esti misék lehetőségét a főpásztorok megszaporít-ják.

8. Az áldozásról is sok szó esik (n. 31-41). Nagyon ajánlatos magában a misében áldoz-ni, nem kívüle, hacsak nincs más mód. Arról is gondoskodjanak, hogy abban a misébenkonszekrált ostyákkal történjék az áldozás, azért, mert ez az áldozásnak tökéletesebb módja(n. 31). – A két szín alatti áldozás lehetséges, a püspök ítélete alapján a következők részére: amegkeresztelt, a megbérmált, s az egyházba megtért felnőttek áldozhatnak két szín alatt – azután a je-gyesek a nászmisében – akik bármily papi rendet vettek fel szentelésük miséjében – a szerze-tesi fogadalmat tevők vagy megújítok a misében –, ha betegellátáskor misét mondanak a betegnél,mindenki, aki ott áldozik – ünnepélyes misében valamennyi segédkező – koncelebráció esetében min-den asszisztens, laikus is, és valamennyi jelenlévő pap és papnövendék – ha a koncelebráció szer-zetesház templomában van: minden tagja és ott lakó vendége a háznak – lelkigyakorlatokidején minden számukra mondott misében a résztvevők – újmisében a szülők és családtagok, és ajótevők.

9. Az áldozáshoz járulás módja: lehet térdelve áldozni, ebben az esetben odajáruláskorés távozáskor már nincs helye tiszteletadásnak (térdhajtás stb. n. 34); ha állva áldoznak, ak-kor lehetőség szerint hajtsanak előtte térdet. A hívők szívesen áldozzanak olymódon, amint azt pász-toraik (a püspöki konferencia alapján) megállapítják. – Halálos bűn állapotában nem szabad gyónásnélkül áldozni, a gyónás lehetőleg ne a mise alatt történjék, hanem azon kívül, hogy a cselekvő részvé-telt ne akadályozza (n. 35). – Az áldozás után ajánlatos bizonyos ideig magánimádságba me-rülni (n. 38). – Ha életveszélybe kerül valaki, betegség vagy más ok miatt, el ne mulassza azeukarisztia vételét, mint szent útravalót, akkor sem, ha aznap már áldozott (n. 39). – A bete-gek, vagy akik képtelenek templomba menni, a nap bármely órájában megáldoztathatók (n.40). – Fontos engedélyt ad az egyház olyan betegeknek, akik az eukarisztiát kenyér formá-jában már nem tudják magukhoz venni. A püspök megítélése (engedélye) alapján a bor szí-ne alatt áldoztathatók az ilyenek: vagy úgy, hogy a betegnél miséznek, vagy úgy, hogy egykicsi, jól elzárható üvegcsében viszik a beteghez a konszekrált bort, ha áldoztatás után ma-radt volna valami belőle, a kiszolgáltató (pap vagy diakónus) azt vegye magához (n. 41).

d) Harmadik, befejező részében az Instrukció az eukarisztiáról mint maradandó szentségrőlhoz intézkedéseket.

1. A szent eukarisztia eltételét avagy megőrzését elsősorban azért eszközlik, hogy a betegekneka szent útravalót adhassák. Másodlagos céljai: hogy a misén kívül is lehessen áldoztatni, éshogy Krisztust az eltett szent színek alatt is imádni lehessen (n. 49). – „A hívők, akik a szentségbenjelenlévő Krisztust tisztelik, emlékezzenek meg arról, hogy ez a jelenlét az áldozatból fakad és aszentáldozásra, egyúttal lelkiáldozásra is irányozódik” (n. 50). – Hogy a szentség–imádást megfe-lelő módon végezhessék, ajánlatos, hogy a szentségház ne a Kolláron legyen, hanem méltó he-lyen, lehetőleg kápolnában, mely a középponti szentélytől különbözik (n. 153). Ezzel az intézkedés-sel végleg megszűnt az előírás, mely századokon át megvolt, hogy a tabernákulum a főoltáron le-gyen. Ezt még világosabban kimondja a rendelkezés, hogy amennyire lehetséges, ne legyenazon az oltáron a Szentség, ahol misét mondanak, mert ez zavaró hatással van Krisztus kü-lönböző megjelenésmódjainak egymásutánjára: ezek ugyanis egymásután világosodnak ki. Krisztuselőször jelen van a hivők gyülekezetében, akik az ő nevében gyűltek össze, azután igéjében, midőnaz írást olvassák és magyarázzak, majd a papnak személyében, végül különleges módon aszent színek alatt” (n. 55).

2. Külön intézkedések vannak az eukarisztiás áhítatokról (n. 59-66). A szentségi körme-netek a főpásztor ellenőrzése és rendelkezési joga alá tartoznak, ő ítél afölött, mennyire alkalmasokmanap, helyüket meghatározza és idejüket (n. 59). – Több rendelkezés szabályozza a szent-ségkitételeket. Legyen meg az összefüggés a kitett eukarisztia és a mise között, illetve ezthangsúlyozzák, mégpedig azzal, hogy a szentségkitétel a mise után kezdődik az abban a misébenkonszekrált szentostyával (n. 60). – Ezentúl soha többé a kitett eukarisztia előtt nem szabad un.

82

„szentséges misét” mondani. Ha szentségkitétel van, vagy el kell zárni a mise idejére aSzentséget, vagy a misét mellékkápolnában kell végezni. Nemcsak a kitétel oltárán, hanemaz egész templomban tilos a misézés a kitétel ideje alatt (n. 61). – A kitett cibórium vagyszentségtartó ájtatosságai maradnak, amint voltak eddig, az egyház ajánlja itt is a szentírás-olvasást és rövid beszédet (n. 62). – Minden évben egyszer lehet egésznapos szentségimá-dás (n. 63), hosszabb a főpásztortól függ (n. 64). – A hosszabb imádást is meg lehet szakí-tani kétszer egy napon, pl. déltájban és éjszaka, minden rítus nélkül, a pap stólában és kar-ingben kiteszi vagy elteszi a Szentséget (n. 65). – Tilos azonban ezentúl a mise végén aSzentség kitétele, midőn csupán csak áldást adtak vele (n. 66). Az eukarisztikus kongresszusokonhelyes a szentségi körmenet, de ügyelni kell arra, hogy csúcspontja a kongresszusnak a mi-se ünnepélyes közös ünneplése legyen (n. 67).

Három új kánon

1. 1968. május 23-án jelent meg a Rítuskongregáció dekrétuma, melyben nagyjelentőségűművet publikált. 1500 éven át használta a latin egyház a Római kánont és sohasem jutotteszébe, hogy más is léphet helyébe. A döntés megtörtént és három új kánont rendelt el aSzentszék, nem kötelezően, hanem tetszés szerinti használatra. Egyúttal megadta az enge-délyt népnyelvre való teljes lefordításra is. I. kánon az addigi Római kánon.

2. A II. kánon az un. Hippolitus-féle, a III. század első feléből való némi átírással. AmintSchnitzler mondja „a józan világosságot összekapcsolja a népszerű szemléletességgel” (165). A kopt,etióp és ószláv fordításokban használták az ókortól napjainkig. Elterjedt voltát mutatja az, hogy méglatin fordítása is volt (= Veronai palimpsest). Az egyház legrégibb exegétája beszél itt, egyúttaldogmatikus és apologéta, történész és egyházjogász, mondja Schnitzler (25. 1.). Jézust a„szeretett Fiúnak” nevezi, de nevezi Isten Igéjének is. Gyönyörű a „valóban szent vagy Te” átmenetiformulája az istendicsőítéstől az Isten megkérleléséig. Kérjük ugyanis, hozza le közénk az IstenFiát, és így lesz az Isten számunkra „minden szentségnek forrása”. – Bár e kánonnak sajátprefációja van, de minden más mise prefációjával használható, vasárnapokon is.

3. A III. kánont egyszerű kánonnak nevezi Schnitzler (62. l.), mert világos és áttekinthető és a szóigaz értelmében egyszerű. Tartalmát tekintve a világ felé megnyitottságnak imája; középponti gondo-lata miatt joggal címezhető az „áldozati kánonnak”. – A híres liturgikus teológus, CiprianoVagaggini tanulmányai alapján készült. A „Valóban szent” itt is a kánon kezdete, Istennek dicsőítése.Utána rögtön kéri, hogy ajándékainkat Isten megszentelje, legyenek azok Krisztus teste ésvére. „Azon az éjszakán, amikor elárulták” – kezdődik az utolsó vacsora elbeszélése Szent Pálszerint. Az utána következő imában (anamnézis) felajánlják ezt a „szent és élő áldozatot” az Istennek,mint egyházának felajánlását, azután egyesekért, Isten egész népéért, végül „az egész világ-nak békéjéért és üdvösségéért.” – Mondható bármikor, minden prefáció felhasználható benne,ha elő van írva.

4. A IV. kánon, a leghosszabb, joggal nevezhető üdvtörténeti kánonnak, mert az üdvösségtörténetét szemléletesen fölvázolja. Prefációja mindig azonos – ezért ha más prefáció van elő-írva, ez a kánon nem használható – és ez kezdi már az üdvtörténet elmondását. Schnitzler joggaljegyzi meg: elsőízben történik meg a római liturgiában, hogy nem csupán az utolsó vacsorát mondjael, hanem Istennek minden szerető gondoskodását az emberek fiaiért (99. lap). Ezért minden létezőlénynek, a világegyetemnek teremtésével kezdődik a prefáció, köztük megemlítjük az „angyaloknakszámlálhatatlan sokaságát”. Utána dicsőítjük Istent, hogy saját hasonlatosságára embert is teremtett,nekik küldte el prófétáit, az idők teljességében pedig az Üdvözítőt. Ez a szegényeknek hirdette azörömhírt és földi élete után halálra adta önmagát és föltámadt halottaiból. Azután elküldötteaz Atyától a Szentlelket, ezt a Lelket kérjük, hogy ajándékainkat megszentelje. Az átváltozásután megemlékezés van Krisztus haláláról, föltámadásáról és újbóli eljöveteléről. Az élőkről és a ha-lottakról emlékezik meg még a kánon és doxologiával (istendicsőítéssel) záródik. – Ez a kánon a keletiliturgiák mintájára néhány kiváló teológusnak alkotása. Csak akkor szabad mondani, ha nincs másprefáció előírva.

5. Ugyanez a dekrétum nyolc új prefáció szövegét is közölte. Az első kettő adventre való,mind a kettő a VI. századi Leoniánumból (166). Nagyböjtre az eddig használt mellett van egyszép, új prefáció a régi Gelasianumból (167). – Két új vasárnapi prefáció van, az eddig hasz-

83

náltat csak Szentháromság vasárnapján használjuk ezentúl (168). Az eukarisztiáról újprefáció az Ambrosian liturgiából való (169). Két új közös prefáció is van. Az első bibliai szöve-gekből komponált mai alkotás, a másik az Ambrosian liturgiából való (170).

Az egyházi rend új rítusa

1. VI. Pál pápa 1968. jún. 18-án adta ki apostoli konstitúcióját a diakónus, pap és püspökszenteléséről (171). A presbiter (pap) szentelésének vasárnap vagy ünnepnapon kell történ-nie, éppúgy a püspökszentelésnek, hogy minél többen vehessenek részt rajta. A mise Credoja utánkezdődik a papszentelés. Elhangzik a püspök beszéde, amely jobb a régi szövegnél, de nem köte-lező, élőszóval, saját gondolatait mondhatja el a szentelő püspök. Új az egész rítusban, hogy a püs-pök kérdéseket intéz a szentelendőkhöz, ez a vizsgálat: „Akarjátok-e fáradhatatlanul a Szentléleksegítségével papi hivatalotokat, mint az ő becsületes munkatársai, betölteni?” A kérdésekremindnyájan felelik: „Akarom!” Hasonló kérdést tesz fel a püspök Krisztus misztériumairól, az evan-gélium hirdetéséről, a negyedik kérdés arról szól, hajlandó-e a pap életét egészen Istennekszentelni. – A hűségeskü következik azután a szokásos módon. – A szentelendők arcukra borulnakés a nép elimádkozza értük a Mindenszentek litániáját. – A szentelendők egyenként járulnak a püs-pök elé, aki mindkét kezét tejükre teszi; a jelenlevő presbiterek ugyanezt teszik, mikor eléjük já-rulnak a szentelendők. Azután 3. felszentelő imádság következik, ez azonos szövegében az eddi-givel, mely már a VI. századtól kezdve megvan, csak a prefáció formáját törölték el. Mivel most márvalóságos áldozópapok, ezért a jelenlevő papok felöltöztetik őket a papi ruhába. – A papok tenyeréta püspök megkeni szent krizmával, mondván, hogy méltók legyenek az áldozat felajánlásá-ra. Utána a püspök minden papnak kezébe adja a misében használandó kelyhet és paténátborral és ostyával és azt fejezi ki, ami már megtörtént: „Fogadd a szent nép felajánlását,amelyet bemutatnak az Istennek”. Ezután valamennyien a békecsókot kapják és együttmondják a püspökkel első szentmiséjüket.

2. A püspökszentelés liturgiáját is gyökeresen átdolgozták. A szentelendő püspöknek kinevezőbulláját felolvassák először, amelyet mindenki ülve hallgat. A szentelő püspök mellett a szentelésbenrészt vesz minden jelenlévő püspök. Buzdító beszéd következik ezután a püspök kötelességei-ről. Ez is minta-beszéd, szabadon beszélhet, amit jónak lát. – Utána következik az examinatio, a vizs-gálat. A szentelő püspök megkérdi a szentelendőt, akarja-e az apostoloktól rábízott hivatalt élete végé-ig hűségesen betölteni, majd megkérdi: akarja-e Krisztus evangéliumát hűen és fáradhatatlanul hirdet-ni. Feltesz utána kérdést, akarja-e a hit letéteményét tisztán és egészen megőrizni. Újabb kér-dés: akar-e Péter apostol utódjának tekintélye alatt megmaradni. Újabb kérdések szólnak arról, jóatyja akar-e lenni Isten népének és papjainak, akar-e segíteni minden szűkölködőnek, keresniakarja-e a tévelygő juhokat, akar-e mindig szent népéért szüntelenül imádkozni. A szentelendő mindigigenlő választ ad.

Ezután következik a szentség feladása. A szentelő püspök imádságra szólítja fel a népet, le-térdelnek és csendben imádkoznak. A felszentelendő arcára borul és a Mindenszentek megújított ésjóval rövidebb litániáját mondja el fölötte az egész nép. – Utána a felszentelő vezető püspök ésa többi felszentelő püspök helyén áll, –a szentelendő mindegyik előtt letérdel, valamennyien némánfejére teszik mind a két kezüket. Utána a felszentelő püspök elmondja vagy elénekeli a szentelé-si imádságot. A lényegesnek kijelentett szavakat valamennyi együtt szentelő püspök közösenmondja összetett kézzel: „És most áraszd erre a választottadra azt az erőt, amely tőled való, a vezérlőLelket, amelyet szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál. Ő adományozta azt szent apostolainak,ezek alapították meg az egyházat különböző helyeken, mint a te szentélyedet, a te nevednek megnem szűnő dicsőségére és dicséretére”. Utána a szentelő püspök egyedül folytatja és fejezi be a szente-lési imádságot.

Ezután a szentelő az új püspöknek krizmával a fejét megkeni, azután átadja neki az evangé-liumos könyvet e szavakkal: „Vedd az evangéliumot és Isten igéjét hirdesd teljes türelemmelés tanultsággal”. Utána elteszik az evangéliumos könyvet és az új püspöknek a szentelő főpap a püs-pöki gyűrűt húzza az ujjara, a buzdító szavak kíséretében: „Vedd a gyűrűt, a hitnek pecsétjét: és Isten-nek jegyesét, a szent egyházat sértetlen hittel ékesítve, épségben őrizzed meg!” Azután a pásztorbototadja kezébe e szavakkal: „Fogadd a botot, pásztori hivatalodnak jelképét, vigyázz az egész nyájra,amelyhez téged a Szentlélek püspökként helyezett oda, hogy kormányozd Isten egyházát!” Utána a

84

fölszentelt püspököt a szentelő püspök a püspöki katedrára ülteti. Azelőtt a püspök székét „trónus-nak” nevezték, ez most megszűnt.

Ezután a szentelő püspök és valamennyi szentelő együtt misézik. A mise végén a hálaadásénekét kezdik énekelni, a Te Deum-ot. Az ének alatt az új püspök végigjár a templomon ésmegáldja a híveket. A hálaadó ének végeztével az oltártól vagy a katedráról röviden beszél anéphez. Ekkor már mitra van a fején, amelyet minden cerimonia nélkül fejére tesznek. – Haaz újonnan szentelt püspök a misének fő celebrálója, mert ez is meg van engedve, akkor hármastagozású, a korai középkorból származó gyönyörű áldással is megáldhatja a népet. Amennyibena fölszentelő püspök volt a főcelebráns, ő mondhat ugyanilyen, de rövidebb szövegű hármas áldást anépre. Ezzel a püspökszentelés liturgiája véget ért.

A házasság megújított rítusa

Minthogy a zsinat utáni liturgia keletkezését írjuk le, ragaszkodnunk kell a történeti egy-másutánhoz: az eseményeket úgy ismertetjük, ahogy valóban egymásra következtek, ígyugyan nem nyerünk szisztematikus ismertetést, de annál inkább szemléltetjük a valóságot,ahogyan egymás után, néha szinte fullasztó gyorsasággal érkeztek a különböző bizottságoktólelőkészített és a római főhatóságtól elfogadott és publikált dokumentumok. Az utókornak elég szem-léltetés lesz arra, hogy megérezze, mennyire lázas, lüktető élet volt a hatvanas éveké századunkban –de mindenesetre nagyon érdekes volt.

A házasság szentségének új rítusát közzétette VI. Pál pápa 1969. március 19-én (172). Aszándék az volt, amit a zsinat óhajtott, hogy a házasság szentségének rítusa bővebb legyen(ez csak a római rítusra áll, mert az volt túlságosan szűkszavú, azután világosabban fejezze ki aszentség mondanivalóját és hangsúlyozza a hitvestársak kötelességeit (173). Az előkészítő bi-zottság előadója Pierre Gy, a párizsi Liturgikus Intézet igazgatója, és jeles szakemberek működ-tek közre, többek között J. F. Colombo, P. X. Seumois, Ruandából, aki Afrikát képviselte(174).

A zsinati okmányok, amelyek teológiai szempontból szóltak a házasságról, megvalósultaka rítus szövegeiben. A házasság céljai, kötelességei és gondolatvilága soha eddig ennyirenem domborodott ki.

A házasságkötés rítusának három módja van: a házasságkötés szentmise keretében, aházasságkötés mise nélkül és a házasságkötés rendje nem megkeresztelt egyénnel (zsidó,mohamedán, pogány).

1. Házasságkötés nászmisével (175). Az egyház azt óhajtja, hogy a házasságkötés rendszerintmise keretében történjék. Természetesen, amennyiben a hely és az idő körülményei megengedik, eről-tetni azonban nem szabad a dolgot. A pap a jegyespárt a templom kapujánál tagadja, vagy az oltárelőtt. Mindenesetre első dolga, hogy „a vőlegényt és a menyasszonyt üdvözölje és kifejezze nekik,hogy az Anyaszentegyház résztvesz örömükben”. Először az Igeistentisztelet következik. A nász-misének három olvasmánya van, az első az ószövetségből való. Bő választék áll rendelkezésre, va-lamennyi a házasság témáját tárgyalja. A pap homíliában fejtse ki a „keresztény házasságmisztériumát, a házastársi szerelem méltóságát, a szakramentum kegyelmét és a házastár-sak feladatait”. Ez evangélium után történik és utána kezdődik a házasság rítusa. Első a „vizsgá-lat” (scrutinium). A pap megkérdi a jegyesektől, hogy kényszer nélkül, szabadon akarják-e a há-zasságot kötni? Akarják-e egymást szeretni és tisztelni egész életükben? Készek-e a gyermeke-ket Istentől szeretettel elfogadni? Az igenlő válasz után következik a „megegyezés” (consensus).Az Egyház a régi, így a magyar rituálékban is megelégedett a kérdésekre történt felelettel:most ellenben egy kijelentő formulát mondat még a jegyesekkel. A magyar házassági eskü ősi, sa-játos szokása tökéletesen megfelel ennek az óhajnak.

Az ókorba visszanyúló szokás: a szerelem és a hűség jeléül gyűrűt szentel meg a pap és azt ajegyesek egymás ujjára húzzák.

Más rítusok is lehetségesek (pl. stólával átköti a pap a jegyesek összefogott kezét stb.),ez az egyes népek saját szerkönyveiben található meg. A házasság megkötése után követ-kezik az Ige-istentisztelet berekesztése az egyetemes könyörgésekkel. Utána az eukarisztialiturgiája következik a szokásos módon. A nászmise sajátossága közvetlenül a Miatyánk köz-ős elmondása után következik. Ez a „nászáldás”, vagyis a menyasszony külön áldása, amelyben a fér-

85

jet is megemlítik, aki „szívéből bízzék feleségében, ismerje őt el egyenjogú élettársának, a kegyelmiéletben társörökösének, kellő tisztelettel övezze őt és azzal a szeretettel szeresse őt, amellyel Krisztusszerette Egyházát”. Mindkettőjüknek azt kívánja Istentől, hogy fiaiknak fiait is megláthassák még és„a boldogok életére és a mennyek országába eljuthassanak. A nászmise végén a szokásos ál-dás helyett hármas tagozódású, csak az új házastársaknak szóló új áldást mond. A krisztusicsaládi életnek valóságos programja ez az áldás. Őrizze meg az örök Atya egyetértő szerelmükben,hogy Krisztus békéje legyen közöttük és házukban mindörökre. Áldást leljenek gyermekeikben is,barátaiknál vigasztalást és mindenkivel igaz békében élhessenek. Legyenek Isten szereteténektanúi a világban, akiket a szerencsétlenek és szűkölködők jóságosnak találtak s így az Isten örökhajlékába egykor szívesen befogadnak majd.

2. Házasságkötés szentmise nélkül. Házasságkötés ugyanaz, mint a mise alatt történőé. Azelején történjék a jegyesek üdvözlése, utána következik a házasság föntebb leírt rítusa. A házasságmegkötése után a nászáldás részére az új rítusnak különböző formuláit lehet felhasználni (n. 33. vagy an. 120, 121 alatt közöltekből valamelyik). – Nagy újítás az, hogy a mise nélkül történő házasságkötés-nél is lehet áldozni. Ezt az új Ordó kifejezetten megengedi. A házasságkötés után el kellmondani a Miatyánkot és utána áldoztatni. A szentáldozás után lehet „szent csendet” tartani,énekelni vagy imát mondani. Utána elmondandó az áldó imádság a nászmiséből (n. 123).

3. Házasságkötés meg nem keresztelt egyénnel. Megjegyzendő, hogy a megkeresztelt másfelekezetűekkel történő házasság a fentebb leírt rítus szerint történik, csak a nem katolikus fél nemvesz részt a szentáldozásban. A meg nem keresztelt partner esetében a házasságkötés helye lehet atemplomban, de mise nélkül. Az igeistentiszteletben csak egy olvasmány van, ha a körülmények eztjavallják, magábanvéve lehet három is, de egy az ószövetségből (n. 56). A felteendő kérdések világo-san megvannak a rítusban (n. 58-59), valamint a „consensus” (n. 60-61). Ha a körülmények ja-vallják, a gyűrűk átadását és az áldást el lehet hagyni. Mindkettő formulája egyébként rendelkezésreáll (n. 62-63 és 62-64).

Az egyházi év egyszerűsítése

Hat év óta folyt, lüktető ritmusban, de megfontolt gyorsasággal a liturgikus megújulás, de olymeglepetés és idegenkedés még egy reformot se fogadott, mint amilyent az 1969. márc. 21-ikiapostoli levél „Mysterii Paschalis” keltett (176). Heteken át tárgyalta a világsajtó, hazánkbanis, napilapok és folyóiratok írtak a katolikus egyház új kalendáriumáról. Ezen a címen„Calendarium Romanum” adta ki a pápa a katolikus egyház római rítusában ezentúl kötelező ün-neprendet, az egyházi évet (1969. febr. 14., de a Rítuskongregáció tette közzé a fentemlített dátumon).– Latin nyelven jelent meg és sokkal többet ad, mint amit a címe mutat. Arról van szó ugyanis, hogyaz egész egyházi évet, vagyis a liturgia szent esztendejét újra rendezte az Egyház. Az akkor nemrégmegszűnt római Liturgikus Tanács végezte még el az egész munkát. A római kiadás 179 oldal,nagyformátumú. A sajtó megjelenése idején rendszerint csak a feltűnő dolgokat emelte ki belőle,ebből kerekedtek azután olyan hírek, hogy „szenteket detronizáltak”, ünnepeket megszüntettek.

1. Mindebben persze van igazság: az, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében és előírása értelmé-ben egyszerűsítették az egyházi évet és többek között ebben a szentek tiszteletét. Arra töreked-tek, hogy az egyházi év lényege sokkal jobban kidomborodjék: Krisztus megváltása titkánakaz ünneplése. Ezáltal a Megtestesülés és a Megváltás két ünnepköre olyan lett, hogy sokkaljobban hangsúlyozza, mint valaha ezt a két alapvető keresztény fundamentumot. Éppen ezért az újegyházi évben a megtestesülés ünnepköre karácsonyi, adventi részében szinte egészen mentesül aszentek ünnepeitől, csak Szűz Máriának Szeplőtelen Fogantatása és öt szentnek ünnepe lesz kötelező,hogy minél inkább foglalkozzunk az advent misztériumával. Ezt azzal éri el a reform, hogy azadventi köznapokon nem a vasárnapi miséket ismételik, mint addig történt, hanem változatosliturgiát találunk helyettük. Éppen ezért ajánlatosnak véljük a „hajnali misék”-ben is ezeknek azúj miséknek a felhasználását, ahelyett, hogy egész adventen át az azonos szövegű Mária-misét hasz-nálnánk. Karácsony nyolcadában (az ünnepet követő héten) szokás szerint megmaradnak az ősidőkóta, már az V. századtól megült ünnepek, a latin egyházban: Szent István első vértanúé, SzentJános apostolé és az Aprószenteké, a Heródes által Jézus helyett megölt kisdedeké. A Ka-rácsony és Újév közé eső vasárnapon lesz a Szent Családnak ünnepe. A karácsonyi ünnepkör-höz tartozik Epifánia (Jézus „megjelenése” a napkeleti bölcsek előtt), magyarul Vízkereszt. Az ün-

86

nepet követő vasárnapon van azóta Jézus keresztségének ünnepe. Ezzel az ünneppel végetér a ka-rácsonyi ünnepkör és megkezdődik az „évközi” vasárnapok ideje, egészen a húsvéti ünnepkörig.

A másik ünnepkör, a megváltásé, két szakaszra tagozódik: első a bűnbánat ideje a SzentNegyvennap, népiesen Nagyböjt. A megújított egyházi év így már elérte, hogy a megváltás misztéri-umát zavartalanul ünnepelhetjük a misékben, mert a negyven napban, ezentúl már csak két ünneplesz, amelynek miséjét Nagyböjtben ünnepelni kell: március 19-én Szent József és 25-énGyümölcsolt6 Boldogasszony ünnepe. Megszűnik a Fekete Vasárnap, az egyszerűen Nagyböjt ötödikvasárnapja lesz.

2. A Húsvét előtti hét a Szent Hét, népiesen Nagyhét, új vonásait észre kell vennünk. Már1956 óta használjuk a megújított liturgiát, amely kétségkívül az általános liturgia-reformnak előfu-tára volt. A végleges nagyheti liturgiát még nem rendelte el az Egyház. Franciaországban,Németországban, Svájcban, Ausztriában külön engedéllyel kísérletezik ki a megújítás módo-zatait. – Most csak azokra a vonásokra mutatunk, amelyek ebben a most tárgyalt dokumentumbanészlelhetők. Új dolog mindenesetre a Virágvasárnap, azaz a húsvét előtti vasárnap elnevezése:„Pálmák Vasárnapja, az Úr szenvedése”. – Új a liturgia színe is, amely mind a barkaszente-lésnél, a körmenetnél és magán a misén vörös. Ezt helyesnek kell tartanunk, hiszen az Úr Jézus avértanúk vértanúja, illő tehát, hogy ezt a színt használják szenvedésének ünnepén. Változás azis, hogy nemcsak Szent Máté szerint adják elő Jézus szenvedésének történetét, hanem Márk ésLukács szerint is, a hároméves vasárnapi olvasmányrendnek megfelelően. Nagypénteken a passiómindig János evangéliumából van. – Nagykedden és Nagyszerdán nem olvassák már az ad-dig szokásos passiót.

Új valami a Szent Három Nap fogalma is: Eddig Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombatvolt, a reform mostantól kezdve a napokat az ősi számlálás szerint veszi, az Ószövetség szokásá-nak szellemében, estétől–estéig számolják a nap idejét, így az új Három Nap a következő:

a) Nagycsütörtök estétől Nagypéntek délutánig: az Úr szent vacsorájának emlékezete ésszenvedésének kezdete. Az esti misében és az utána való szentségimádásban emlékezünkerre a misztériumra. Ezzel kezdődik Jézus szenvedése. Ez a misztérium a húsvéti szent titok,amely egybefoglalja Jézus megváltó szenvedését és győzedelmes halálát, ez a győzelem a feltáma-dásban rejlik: ez a kettő együtt a Megváltás.

b) Nagypéntek estétől nagyszombat estéig Jézus kínszenvedése és halála az emlékező ünnep-lés tárgya. Azon a napon, amelyen a kereszténység egyetlen áldozata: Jézus kereszthalála bemu-tattatott, nincsen szentmise. Helyette van a délutáni istentisztelet, ebben új a szín: eddig vio-la volt és fekete. Mostantól kezdve Nagypéntek liturgikus színe a vörös, az imént említettokokból.

c) Nagyszombat estéjétől húsvét vasárnap estig tart a harmadik nap. Ekkor éri el a liturgia ün-neplése tetőfokát: Húsvét szent vigíliája megkezdődik. Ekkor van a tűz szentelése, a szent olvasmá-nyok, valamint a keresztvíz szentelése. A tűz szentelésének csúcspontja a húsvéti gyertya meggyújtásaés a megváltást dicsőítő ének (Exultet). Ez már a feltámadás diadalát ünnepeli, akárcsak a vigí-lia miséje. Ezért az egész liturgia a húsvéti, ötven napig tartó ünnepelés ünnepélyes kezdete.Ugyanebbe a harmadik napba tartozik bele Húsvétvasárnapnak, az „ünnepek ünnepének” li-turgiája is. Húsvét vasárnapjának estéjén ér véget a Szent Három Nap.

Húsvét nyolcadának mindenegyes napja a megváltást ünnepli, semmilyen szentnek ünnepét nemlehet ezalatt megülni. Minden egyes nap ezen a héten kiemelt (nem „kötelező”) ünnep a Húsvét szentötven napja közül.

3. A szent ötven nap befejezése az ötvenedik: Pünkösd vasárnapja. A liturgia reformjá-ban a legnagyobb megdöbbenést éppen ez az intézkedés okozta: Pünkösd önálló voltánakmegszüntetése. Pünkösdnek ugyanis ezentúl nincs vigíliája, abban az értelemben, hogy aztmindenütt megüljék. Másodszor: Pünkösdnek 1970 óta megszűnt az ünnepi hete, azaz a nyolca-da is. A tény megdöbbentett sokakat: hiszen valóban nagyon régi intézmény volt ez az ün-nepi hét, Pünkösd nyolcada. Hiszen sok évszázad óta mintegy önálló főünnep volt: Kará-csony, Húsvét és Pünkösd a nép felfogásában három főünnep, „sátoros ünnep” volt. Hang-súlyozzuk, valóban sok évszázad, pontosabban 1500 esztendő óta volt Pünkösdnek ez a kiterjesz-tett ünneplése. Első pillanatra tehát fájdalmas gondolat volt Pünkösdnek ez a megkicsinyítése. Nagyonrégi, veretes szöveg a nyolc pünkösdi mise, az ünnepi héten keresztül mondtuk ezeket. Kínos volt1970-ben pünkösdhétfő megszűnése, bár azelőtt is mint tanácsolt ünnepet tartottuk, de mindenütt az

87

országban ünnepi miserenddel. Hozzájárult ehhez az, hogy a protestánsok pünkösdhétfőt megünnepel-ték, amit akárhányan néma szemrehányásnak éreztek. A megdöbbenés és sajnálkozás nemkritika és nem számonkérés, amint a gyermeknek viselkedése sem szüleinek bírálata, midőn fáj neki,hogy valamiben tilalomfát állítottak eléje.

Mivel mint hivő emberek elfogadjuk a Szentszék döntését, iparkodunk megmagyarázni,hogy ez a rendelkezés azért nem alap nélkül való. Az egész Vatikáni Zsinat minden térenegyszerűsít, mindent, ami bonyolult és magyarázatra szorul, vagy egészen meg is szünteti.Pünkösd esetében is megtaláljuk a magyarázatot. Az csak középkori szemlélet volt, hogy há-rom ünnepkörre oszlik az Egyház esztendeje. A Karácsonyi ünnepkör az Atyaisten ünnepkö-re, Jézus megszületésének és gyermekségének misztériuma. A húsvéti ünnepkör a Fiúistenünnepköre, a megváltás ünneplése. Kínálkozott tehát a harmadik ünnepkörnek, a Szentlélekünnepköre is: ez a megváltás megvalósítása a földkerekségen a Szentlélek által a világ vé-gezetéig.

Ez a középkor folyamán kialakult szemlélet kétségtelenül megváltoztatta az üdvösségmisztériumának egységes szemléletét. A három isteni személy, mint egy Isten egy működéstfejt ki. Ezért szüntették meg a mintegy különálló, egyedül kimagasló Szentlélek-ünneplést.Ehelyett a Húsvét utáni ötvenedik nap a befejező csúcs lett az üdvösség titokzatos művének végsőmegkoronázása. Pontosan éppen az ötvenedik nap, hiszen a kereszténységnek voltaképp egyetlen ün-nepe van a Húsvét, amelyet már az első három században is ötven napig ünnepeltek és mivel Jézus fel-támadása után az ötvenedik napon jött el a Szentlélek, most a leegyszerűsített új kalendáriumban ért-hető, miért szűnt meg a nyolcada, mert kiterjesztése volt az ősi, eredeti ötven napnak. Sokan vélték,meg is írták, hogy az oktáva Szentlélek-miséit mint votiv miséket viszontlátjuk majd az akkor még is-meretlen szövegű új misekönyvben. Sajnos csalódtunk.

4. Ami az év ünnepkörön kívüli, „közönséges” vasárnapjait illeti, a karácsony utáni időbenVízkereszt utáni vasárnapok vannak csak, illetve az új elnevezés szerint „évközi” (intraannum) vasárnapok. Nincsen többé Ötvened, Hatvanad, Hetvened vasárnap. A Pünkösdutáni vasárnapok ciklusában megmarad az Úrnap és a Jézus Szíve ünnep, a Krisztus Királyünnep pedig ezentúl mindig az egyházi év utolsó vasárnapján lesz. A Pünkösd utáni vasár-napokat is „évközi” vasárnapoknak nevezik és folyószámokkal folytatják a Vízkereszt utánivasárnapok láncolatát.

5. A legnagyobb szenzációt okozta a szentek ünnepeinek rendezése. Kétségtelen, hogyjónéhány szentnek az ünnepe megszűnt a római kalendáriumban. Ez azonban nem azt jelenti,hogy nem lehet őket ünnepelni, hanem szűkebb helyre: egy város, tartomány, egyházmegye, or-szág vagy szerzetesrend keretébe utalták. Törölték néhány ókori vértanúnak vagy szentnekünnepét is, különösen olyanét, akiről történetileg keveset tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy meg-szűnt létezni, különösen nem, hogy a nevet nem lehet használni. – Ezen kívül a szentek tiszteletébenazt az őskeresztény elvet újították fel, hogy szentek ünnepe lehetőleg haláluk napjának évfordulójalegyen: ezt nevezi az egyház ugyanis a katakombák ideje óta „Dies Natalis”-nak, azaz meny-nyei születésnapnak. Ez mindenesetre elég sokszor megtörténik. Csak egy pár példát ho-zunk föl. Januárban például Szent Polikárp vértanú napja január 26-ról febr. 23-ra kerül, Kr.u. 155-ben ugyanis ezen a napon halt vértanúhalált. Aquinói Szent Tamás, a legnagyobbegyháztudós ünnepe, március 7. helyett január 28-án lesz. Elég sok változást jelentenekezek, de egyelőre nem igen fogjuk észlelni. A hivatalos kiadványban ugyanis közölve van az„általános római naptár” (Calendarium Romanum Generálé) ez azonban még az 1970-es és 1971-esesztendőben nem használható. Az összes furcsának tűnő „megszüntetések”, „az ünnepek átte-vése” más napokra ebben az általános naptárban található. Ott van azonban az egyelőre kö-vetendő kalendárium, amelynek a címe: „Általános naptár, melyet egyelőre tartani kell”(Calendarium Generálé ad interim servandum). Azt is megmondja, hogy meddig kell ezt anaptárt követni: „Amíg nem teszik közzé a II. Vatikáni Zsinat rendeletéből megújított breviáriumotés misekönyvet”. 1970-ben és lehet hogy még egy-két évig ez az ideiglenes kalendárium érvé-nyes, és ebben nagyon kevés „áttett” ünnep van.

Ez nagyon helyes, hiszen a liturgia többi részében, nevezetesen éppen a szentmise korszerűsíté-sének munkájában az egyház négy év alatt, lépcsőzetesen időzítve végezte el az újjáalakításmunkáját. Ez történik itt is.

A szentek kultuszában tehát csak mérsékeltek a változások ebben az átmeneti időben, míg a

88

breviárium és misekönyv új kiadása meg nem jelent. Az egyházi év menetében azonban azemlített egyszerűsítések már 1970. esztendőben érvénybe léptek.

A teljesen megújított miserend

Ugyanazon időben, midőn megjelent az egyházi év egyszerűsítéséről tárgyaló dokumentum, látottnapvilágot a mise megújításának kodifikációja is: 1969. ápr. 6-án. Most végre komoly forduló-ponthoz érkezett a reform munkája: VI. Pál pápa kiadta „Missale Romanum” kezdetű apostolikonstitúcióját. Ebben bejelentette, hogy az új Római misekönyv megjelenőben van, ezzel a dokumen-tummal azonban kötelező erejűvé teszi 1969. nov. 30. Advent I. vasárnapjától kezdve. Egyelőre akkorjelent meg az új „Vatikáni” vagy ha jobban tetszik VI. Pál misekönyvének legfontosabb része: amiserend; az Ordo Missae. Ez összefoglalja az eddigi már használatba hozott reformokat ésa miserend újjáalakítását befejezi. Történeti évfordulón állunk, amint VI. Pál pápa apostolikonstitúciójának elején kifejti. Négy évszázada annak, hogy V. Pius pápa 1570-ben kiadta azelső Római Misekönyvet. Nagy vallási zűrzavar uralkodott akkoriban az európai térségben. Abban azidőben a hitújítás már fél évszázad óta Európa nagyobb részében győzelmet aratott és a középkor vé-gén erősen szétágazó, latin nyelvű, egyáltalán nem egységes liturgiájával teljesen felszámolt. A misé-nek megszűnése jelentette egy városban, vagy községben azt, hogy a közösség a megreformált hitretért. Attól kezdve a mise helyett ige-istentisztelet lépett, nemzeti nyelven, bibliaolvasással,zsoltárok és „dicséretek” himnuszok éneklésével, imádságokkal. Ezzel az istentisztelettel kap-csolódott bizonyos időközökben az Úrvacsora felvétele.

1. Ez az új misekönyv összefoglalja, szentesíti és megkoronázza az egész munkát,egyúttal véglegesíti is: belátható időn belül nem fognak másikat alkotni.

A különbségek abban nyilvánulnak meg legelőször, hogy a tridenti misszálét négyszáz évenát minden ízében latin nyelven kellett végezni: az újnak alap-nyelve latin, de teljes egészé-ben nemzeti nyelvekre fordítják, részben már fordították. V. Pius a megingatott egységetakarta helyreállítani, utóda, VI. Pál pápa kijelenti, hogy az ő misszáléja is az egységet szolgálja.Apostoli konstitúci ójának előszavában mondja, hogy annyi nyelvnek különbözésében éppen a liturgi-ának teljes azonossága nyilvánul meg. Száz és száz nyelven százmilliók azonos imádságá-nak egyazon értelme száll világszerte a „Mennyei Atyához, a mi Főpapunk, Jézus Krisztus által aSzentlélekben”.

De nemcsak a népnyelvek teljes győzelme jellemzi a VI. Pál-féle misekönyvet. Legszenzáció-sabb változása az, hogy 1500 év óta változatlan eukarisztikus csúcsimádság, a Római Ká-non mellett, használható három új ilyen imádság-füzér is. Ezt a szenzációt is megszoktukmár, hiszen hazánkban is akkor – 1969. áprilisában – mindenütt már használatban voltakezek az új „kánonok”. A már közzétett és ismerős három kánon immár ünnepélyesen és végérvé-nyesen helyet foglal a hivatalos, egységes világmisszáléban.

2. A szentmise külső kereteiben is jelentős változások vannak a tridenti misekönyvhöz képest.Nekünk azonban ma már nem tűnik annyira jelentősnek, mert az elmúlt négy esztendő apránkéntmár megvalósította az itt közöltet. Ezt a régitől annyira különböző miserendet az elmúlt négy év alattlassú eszkalációval, tehát lépcsőzetes módon fejlesztették az egyszerűbb, áttekinthetőbb, és immárvégleges formájába, és így került használatba 1969. advent vasárnapjával, amint VI. Pál el-rendelte. Gazdagodott az ige-istentisztelet, mert sokszor van az eddigi kettő helyett, három ol-vasmány. Az egyház azt akarja, hogy a „hívekben fölkeltsék az Isten igéjére éhező lelkületet” –mondja VI. Pál pápa. Ezért a vasárnapi misék hároméves ciklusban vannak összefoglalva,az olvasmányok ezalatt mindig mások lesznek. Hétköznapokra is mindig új szentlecke ésevangélium lesz. Ezek az olvasmányok azonban nem lesznek bent a misekönyvben, hanemkülön könyvből olvassák azokat.

3. A végleges miserend óta megszűnt a Rubricae Generales érvénye, vagyis a Rubrikák újkódexe 1960-ból. Ugyancsak megszűnt az 1965-ben megjelent Miserítus (Ritus servandus inCelebratione Missae), azután az Együttmisézés rendje (Ritus in concelebratione Missae), va-lamint a Hiányok a misézésben (De defectibus in celebratione Missae occurentibus) szintén 1965.óta kötelező szabályai. Mindezek helyett ott van az Institutio Generális Missalis Romani, vagyisa Római Misekönyv Általános Útmutatása. Ez helyes eljárás volt, mert nem kell mint eddigkét-három liturgikus forrást különböző könyvekből idézni és még hozzá figyelembe venni a megje-

89

lent magyarázatokat és rendeleteket.Ez a mű különbözik minden más előző liturgikus kiadványtól. A szabadság szelleme uralko-

dik benne, minden kicsinyeskedést kerül, szövegezése lazább szövésű, nem jogi jellegű. Erősen bele-építi sokhelyütt a szabad választást, különböző lehetőségek között engedélyezi ezeket a mindenkormiséző pap (káplán is) részére. Elég tág teret látunk az egyéni kezdeményezés lehetőségére is. A terü-leti püspöki konferenciáknak saját területükön lehet megállapítani azokat a szabályokat,amelyek hagyományaiknak és népeik jellegének megfelelnek (IG – Institutio Generális, nr.6.).

4. Az egyszerűsítéshez tartozik, hogy az eddigi felosztás: olvasott mise – énekes mise – di-akónussal végzett mise – ünnepi mise (Solemnis) avagy „hárompapos mise” – főpapi mise – püspökimise határai elmosódnak és kétféle alaptípus van: Közösségi mise (missa cum populo) és amagános mise (missa sine popiulo). Egyáltalán nem fontos pl. a hárompapos mise, ahol adiakónus és a szubdiakonus szerepét áldozópapok látták el, helyesebb mindig az együttmi-sézés. A püspöki misének sincsenek különleges szertartásai, bár nagyon hangsúlyozzák,hogy a püspök minél többször legyen a celebrálás vezetője (praeses = elnök). Bármelyik misébenszabad az oltárt a mise legelején megfüstölni és a fölajánláskor is. Kétségtelen, hogy a legnemesebbszintű mise az, amelyben a püspök a vezető (IG nr 74).

5. Három helyről kell állandóan összeállítani a mise menetét. Jelenleg a közösségi misétismertetjük részletesen. Az első hely, ahol szó van róla, az Általános Útmutatás fejezete a mi-se egyes részeiről (IG nr. 24-57). – A második lelőhely szintén ebben a részben van, ez elmondja aközösségi misének lefolyását, menetét (IG nr. 77-126). A harmadik lelőhely – ez már a Mise-rendben van (OM = Ordo Missae I. nr. 1-115), ebben olvashatók a szövegek, ezek nincsenekszámozva, itt találhatók a prefációk és az eukarisztikus imádságok (177).

A mise két főrészből áll: az első az Ige-istentisztelet, a második az Eukarisztia liturgiája. Azegészet megelőzi a Kezdő rítus, befejezi a záró rítus,

6. A kezdő rítus. Miután a nép összegyűlt, a pap a ministránsokkal az oltárhoz vonul. Elöl mehetegy ministráns a tömjénfüstölővel, mögötte megy a két gyertyavivő, közöttük mehet egy ministránskörmeneti kereszttel, a lektor viheti kezében az Olvasmányok könyvét, a végén a miseruhá-ba öltözött pap. Míg a körmenet az oltárhoz közeledik, már éneklik a Kezdő-éneket (Introitus).Odaérve a pap a ministránsokkal együtt az oltár előtt mélyen meghajol, vagy ha ott van a szentségház,térdet hajt, a pap azután az oltárhoz megy és megcsókolja azt a közepén, majd tetszés szerint megfüs-töli az oltárt.

A pap ezután rögtön a papi székhez megy a ministránsokkal együtt, megvárja a Kezdőénekvégét és azután hangosan mondja a keresztvetés szavait, amelyre a nép ámennel felel. Utánakövetkezik a nép üdvözlése. A pap kitárt kézzel a nép felé fordulva mondja: „Az Úr legyenveletek” vagy a hosszabb köszöntést: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaistennek szere-tete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!” A nép felelete: „És a te lelkeddel”. – Apap ezután röviden elmondhatja az aznapi mise gondolatmenetét.

Ezután következik a bűnbánati cselekmény. A pap felszólítja a népet: „Testvéreim! Vizsgál-juk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent tit-kait”. Rövid szünet után valamennyien elmondják a közös bűnvallomást a pappal együtt:„Gyónom a Mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vetkeztem,gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kéremazért a Boldogságos mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és ti-teket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz”. A pap utána elmondjaa föloldozás szavait („Irgalmazzon nekünk...”).

A pap azelőtti egyéb imádságai mind elmaradnak. Következik a Kezdő rítus második része a kö-nyörgés imádsága: „Uram irgalmazz” kétszer, „Krisztus kegyelmezz” kétszer és „Uram irgal-mazz” szintén kétszer. – A könyörgés ezután átcsap az Isten dicsőítésébe: „Dicsőség a magas-ságban Istennek”. Ezt az éneket vagy éneklik vagy mondják valamennyien egyszerre, vagy apappal váltakozva. A Glória elcsépelt ima volt 1969 előtt, szinte mindennapos. Az új rítusban csak a(meglehetős ritka) „ünnepeken” fordul elő.

A pap ezután – anélkül, hogy üdvözölné a népet – azt mondja: „Könyörögjünk!”, majd rö-vid csend után elmondja az aznapi (egyetlen) könyörgést, amelyre a nép ámennal felel. Akeresztény ókorból való ez a „szent csend”, összeszedjük magunkat. Isten jelenlétébe he-

90

lyezkedünk, teljes lélekkel azonosítjuk magunkat a liturgikus imádság szavaival.7. Az ige-istentisztelet. A lektor az ambónál olvassa az első olvasmányt, mindenki ülve

hallgatja. Az olvasmány után zsoltárének, vagy más ének következik. Ezután olvassák föl amásodik olvasmányt, amely ünnep- és vasárnapon mindig meglesz. Utána következik az Al-leluja éneke. A harmadik olvasmány az Evangélium. A pap vagy a diakónus az oltár előtt megha-jolva csendesen imádkozik. „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat Mindenható Isten, hogy méltóképpenhirdethessem szent Evangéliumodat”. Utána a pap vagy a diakónus olvassa vagy énekli azambóról az Evangéliumot. – Mind a három olvasmány után ez az új rendtartás befejezésének ezt aszót ajánlja: „Ez az Isten igéje”. A hívek felelete: „Istennek legyen hála” vagy az Evangélium után„Áldunk téged Krisztus”. Az Evangélium után vasár- és ünnepnapon kötelező a Homília, bármikorajánlott (IG nr. 41-42 és ÓM nr. 14).

A Homília után következik a Hitvallás: a Credo. Ezt a pap együtt mondja a néppel. Amikora szavak következnek: „Megtestesült a Szentlélek erejéből...” mindenki meghajol (IG nr. 98 és ÓMnr. 15).

Az Ige-istentiszteletet berekeszti az egyetemes könyörgés, azaz a hivők imádsága.8. Az Eukarisztia liturgiája. Az Eukarisztia liturgiája első részében az áldozati adományok elő-

készítése. Azelőtt „fölajánlás” (offertorium) volt a neve, most az említettet használja az új mi-serend (praeparatio donorum IG nr. 48,1). Ez a rész gyökeresen megváltozott. A hivők is részt vehet-nek azzal, hogy akár kenyeret és bort vagy más ajándékot az Egyház és a szegények részé-re az oltárhoz visznek (IG nr. 101). Ezt megfelelő módon szervezni lehet, szimbolikus átadássá, mertaligha képzelhető el, hogy az utcáról érkező hívek adományokat hoznának táskájukban. A hívek nevé-ben ugyanis egy kis küldöttség adhatná át az ajándékot.

A pap az oltárnál a kehely-tányérkát (paténát) a nagy ostyával az oltár fölött kissé föleme-li és hálaadó imát mond az oltár közepén: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezű-ségedből kaptuk a kenyeret, fölajánljuk Neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét:ebből lesz számunkra az Élet kenyere”. Ha a fölajánláskor nincs ének, hangosan is mondhatjaezt. A nép ebben az esetben ezt feleli: „Áldott legyen az Isten mindörökké”. – Ezután a papbort önt a kehelybe és kevés vizet és halkan mondja az addigi imádságot megrövidítve. Akelyhet egy kissé felemelve megint áldást mond, ha lehet, hangosan is: „Áldott vagy Urunk,mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort. Fölajánljuk néked, mint a szőlőtő termésétés az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra a Lélek itala”. A nép hasonló módon felelreá.

Utána a pap az oltár előtt mélyen meghajolva mondja csendesen „Alázatos lélekkel és töre-delmes szívvel...” Ezután tetszés szerint megfüstölheti a kenyeret és a bort és az oltárt. Apap azután megmossa a kezét, mindössze ennyit mondva: „Mosd le, Uram bűneimet és vétkeimtőltisztíts meg engemet”. Utána az oltár közepén kitárt kézzel mondja a népnek: „Imádkozzatoktestvéreim mire a nép a szokásos módon felel. Megjegyzendő, hogy az oltárfüstölésnél elmarad atömjén megáldása és minden, eddig csendesen mondott imádság (IG nr. 105). A pap ezután el-mondja hangosan az áldozati adományok fölött mondandó imát, amelyre a nép Ámennel fe-lel.

9. Az eukarisztikus imádság (kánon). Ez az imádság a misének a középponti, legfonto-sabb része. Kezdődik a prefációval, amely változó és énekelhető bevezetés a Kánonhoz. A papköszöntéssel kezdi: „Az Úr legyen veletek!” – ezt kitárt kezekkel mondja, nem. – mint azelőtt – azoltáron nyugvó kézzel. Amikor azt mondja: „Emeljük föl szívünket”! még magasabbra emeli kezeit(IG nr. 108) és hozzáfűzi, anélkül, hogy összetenné a kezét: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek”.A nép felelete után a prefációt mondja vagy énekli el. A prefáció jellege a hálaadás: a pap azegész nép nevében dicsőíti az Atyaistent és hálát ad neki az üdvösség művéért, a napnak, az ünnepnekvagy a szentidőnek különbsége szerint (IG nr. 55. a). A változó prefációra felelet a Sanctuséneke. Ezt az „egész gyülekezet énekli vagy mondja, vele együtt énekli vagy mondja a pap”(IG nr. 55. b. és ÓM 27).

Mind a négy Kánonban megvan az epiklézis, vagyis a Lélek-hívás, amelyben a Szentlel-ket kéri az Egyház, hogy isteni ereje által az emberektől fölajánlott ajándékokat „megszentelje”, he-lyesebben Krisztus testévé és vérévé változtassa (IG 55. c.).

10. A Kánon központi része az utolsó vacsora elbeszélése. Ebben Krisztus szavaival éscselekedeteivel az utolsó vacsorát a pap jelenvalóvá teszi. Ezen a vacsorán Krisztus szen-

91

vedésének és feltámadásának szakramentumát alapította meg, és az apostoloknak a kenyérés a bor színe alatt saját testét és vérét nyújtotta át s egyúttal parancsot adott, hogy ugyan-ezt a szent titkot folytassák mindörökre (IG nr. 55. d.).

Ezt a parancsot teljesíti az Egyház, amidőn a pap vagy az összes áldozópapok, akik együtt mi-séznek, az utolsó vacsora elbeszélését mondják és ezzel konszekrálnak. Az utolsó vacsoraelbeszélése a négy Kánonban kissé más szavakkal történik, de magának a konszekrációnaka szövege mind a négyben teljesen azonos. A római kánonban is kimaradt a „mysteriumfidei” és a konszekráció után kerül, mint a pap felszólítása, amelyre a nép felelete a már is-mert szöveg. Amint már két év óta volt, csak a két szín konszekráció ja után hajt térdet apap.

Az átváltozás után az anamnézis (a visszaemlékezés) következik, amelyben az Egyházmegemlékezik Krisztus szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről: minden-nek foglalata a misében való titokzatos, de valós megjelenése. – Az anamnézissel kapcsoló-dik minden Kánonban a valódi fölajánlás, amikor az ezután következő imádságban – minden Ká-nonban – az igazi szeplőtelen áldozatot, azaz magát Krisztust a kenyér és a bor leple alatt a mennyeiAtyának fölajánlja. Az Egyház hangsúlyozza ebben a Miserendben: „Az Egyháznak az a szándéka,hogy a hívek nemcsak a szeplőtelen áldozatot ajánlják fel, hanem önmaguk fölajánlását is elsa-játítsák” (IG nr. 55. f.).

A Kánonok többi része nem szorul további megjegyzésre.11. Az áldozás rítusa. Az eukarisztikus imádságnak harmadik része az egyesülés

(communio). Ez a rész ősrégi szokás szerint az Úr imádságával, a Miatyánkkal kezdődik. A Mi-atyánkot az egész nép a pappal együtt mondja vagy énekli. Utána a pap mondja kitárt kezekkel azembolizmust, vagyis a Miatyánk utolsó kérésének („Szabadíts meg a gonosztól”) kibővítését. „Sza-badíts meg kérünk Urunk minden gonosztól...” Ez az imádság részben meg lett rövidítve az újmisszáléban. Ugyancsak új, hogy ennek az imádságnak a végén a nép felelete következik(acclamatio). – „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké!” (ÓM nr. 22.). Akeleti egyházak és a protestánsok is ezzel a kiáltással fejezik be a Miatyánkot. A latin egyház azősi szokás átvételével egyengetni akarja az utat az ökumenizmus felé.

Az áldozás előtt megbékélt lélekkel kell az Úr asztalához járulni. Ezért következik a béke rítusa(Pax) Ezt a béke-rítust a mostani megújhodás kissé átdolgozta. A pap kitárt kézzel és han-gosan imádkozza az addig mindig csendesen mondott imádságot: „Urunk Jézus Krisztus, teazt mondottad apostolaidnak...” Az imádság végén a nép Ámennel felel, a pap pedig eztmondja: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor”, a nép pedig feleli: „és a te lelkeddel”. Belehet hozni a rítust, hogy a hívek is a béke és a szeretet jelét saját szokásuk szerint egymás-nak megadják, pl. kézfogással, fejhajtással. Ebben az esetben a pap felszólítja őket (IG 112, ésÓM 98-100).

A béke szertartása után. a kenyértörés következik. A pap a nagy ostyát megtöri, nem akehely, hanem a patena fölött és a kis részecskét beleejti a kehelybe csendben mondva azimát: „Haec commixtio...” Közben éneklik, vagy mondják háromszor: „Istennek báránya, te elve-szed a világ bűneit...” (IG nr. 113 és ÓM nr. 101). A kenyértörés ekként az eredeti helyére ke-rült, mert az Agnus Dei éneke eredetileg „Coniractorium” volt, azaz a hosszú ideig tartó ke-nyértörést kísérő szent ének.

Ezután, következik a pap előkészülete az áldozásra. A pap összetett kézzel (nem meghajolva) éscsendesen elmondja az egyiket a misekönyvben lévő két előkészítő imádság közül („Uram JézusKrisztus”). Imádság végén térdet hajt és a már szokásos új módon a paténa fölött tartva amegtört szentostyát a népnek mutatja és mondja: „íme az Isten báránya...”, majd a néppelegyütt mondja: „Uram nem vagyok méltó...” Az újítás ebben a rítusban kettős. Az „Isten báránya”mondása után hozzáteszi: „Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az isteni Bárány”. Az„Uram nem vagyok méltó” imáját pedig csak egyszer mondják (IG nr. 114-5 és ÓM 103-4).

A pap azután magához veszi a szentostyát, mondván: „Krisztus teste őrizzen meg engem az örökéletre”, a szöveg tehát kissé meg van rövidítve. Itt a rubrikában kimaradt az eddig szokásos fi-gyelmeztetés, hogy a pap kis ideig megpihen a Szentség szemléletében. Hasonló módonveszi magához a szent vért is. Amikor a pap magához veszi a Szentséget, akkor kell elkez-deni az áldozás énekét (IG nr. 116-9 és ÓM nr. 105-8). A liturgikus antifónán kívül lehet ez másmegfelelő ének is, amelyet a püspökök konferenciája jóváhagyott. Amennyiben nem éneklik, az áldo-

92

zási antifóna szövegét a lektor, vagy maga a pap olvassa föl a maga áldozása után, mielőtt a hí-vek áldoztatását megkezdené (IG nr. 56. L).

Az áldozás után a pap és a hívek csendben hálát adhatnak, a pap ebben ax esetben leülszékére és a hívek is ülnek. A hálaadás csendben történhet, de lehet szent éneket vagyzsoltárt is énekelni (IG 121). Utána következik az áldozás utáni könyörgés (Postcommunio).

12. A záró rítus azzal kezdődik, hogy a pap elvégzi a szokásos hirdetéseket, amelyeknek he-lye ezentúl ekkor van. Utána a pap széttárt kézzel köszönti a népet: „Az Úr legyen veletek”.A nép felelete után a szokásos módon megáldja a népet.

Rögtön ezután a pap kimondja az elbocsátás szavát („Menjetek békével”), mire mindnyá-jan felelik: „Istennek legyen hála”. A pap ekkor megcsókolja az oltárt, a ministránsokkalegyütt távozik.

Amennyiben a misére valamilyen liturgikus cselekmény következik, a záró rítus elmarad,vagyis a nép köszöntése, az áldás és az elbocsátás (IG nr. 124-6).

13. A magános mise. Ha a misén mások nem vesznek részt, az magános mise. Minist-ránsnak kell lennie, aki a nép helyét tölti be. Ministráns nélkül misézni csak komoly szükség ese-tén lehet, ebben az esetben a nép köszöntése és a mise végén az áldás elmarad (IG nr. 211). A kehelymár a mise előtt készíthető ki az oltárra, vagy az oltár melletti asztalkára. A misekönyvet az oltár bal-oldalára kell tenni és az egész mise alatt baloldalon van, itt végzi a pap az ige-istentiszteleteta baloldalon, nincs tehát az evangéliumos könyvnek átvitele. Utána az oltár közepén áll,amikor úgyis baloldalon van a misekönyv (IG nr. 212).

A magános mise általában követi a közösségi mise menetét. A kezdő rítusban az a különb-ség, hogy a bűnbánati cselekményt az oltár lépcsőjénél végzik. Utána lép föl csak az oltárhoz és meg-csókolja azt. Az oltár baloldalán azután elvégzi az ige-liturgiát. Ugyanezen a helyen mondjaaz Evangélium előtt mondandó imát is („Munka cor” IG nr. 217-8). A magános misében is megvan engedve, hogy az egyetemes könyörgést elvégezzék, a pap mondja a szándékokat és aministráns felel reájuk (IG nr. 220).

Az Offertorium antifónája elmarad. Egyébként minden úgy történik, mint a közösségi mi-sében. – A kenyértöréskor a pap a ministránssal együtt mondja háromszor „Isten báránya...”(IG nr. 226). Ha a ministráns áldozik, ugyanúgy történik, mint a közösségi misében, ha nemáldozik, akkor a pap egyszer mondja teljesen csendben „Uram nem vagyok méltó...” Ha aministráns áldozik, a pap az áldozási antifónát előtte mondja el (IG nr. 227-8).

*

Amint az eddigiekből láttuk, az egyházat a mise liturgiájának megújításában lelkipásztori szem-pontok vezetik. Nem szabad elfelejteni, amit az Institutio Generális annyira hangsúlyoz: „Azeukarisztia ünneplése, akárcsak az egész liturgia, érzékelhető jelek révén történik: ezek táplálják a hi-tet, erősítik és ki is fejezik. Ezért a legnagyobb mértékben gondoskodni kell arról, hogy azEgyház által javasolt formákat és mozzanatokat az illetékesek úgy válasszák ki, és úgy rendezzék el,hogy – tekintettel a személyek és a helyek körülményeire – minél bensőségesebben segítsék elő a cse-lekvő és tökéletes részvételt és a hivők lelki gyarapodásának minél jobban megfeleljenek” (IG nr. 5.).

Legyen szabad egy megjegyzést tennünk. Eleinte azt hittük, hogy ez az új miserend vég-leges lesz. A liturgikus megújulás dinamikájára jellemző, hogy a hivatalosan kiadott Institutio gene-rális és Miserend, mely először külön kiadványban jelent meg, egy év múlva, 1970-ben, midőn az újMisekönyv kikerült a vatikáni nyomdából, már változtatásokat mutatott föl (178).

A keresztény-avatás

A történeti sorrendben a Zsinat utáni liturgikus reform-munkában a lelki atyaság szakra-mentuma, az egyházi rend után a lelki gyermekség szentsége következett: a keresztény-avatás. Ez a neve a dekrétumnak: De initiatione christiana, 1969. május 15-én adták ki. (179)A keresztény-avatás nem egyszerűen a keresztség szentsége, hanem amint a dekrétum első szaka-sza kifejti, ezáltal: „az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmától. Krisztusba testesülnek, Istennépévé alakulnak és minden bűnük megbocsátást nyer, s az emberi születés szintjéről a fiúvá fogadásállapotába jutnak, a víz és a Szentlélek által új teremtménnyé lesznek: ezért Isten fiainak hívják őket

93

és azok is. Ugyanazon Lélek ajándékozása által a bérmálásban megjelölik őket és így tökéletesebbenváltoznak át az Úrba és eltelnek a Szentlélekkel, hogy tanúságot tegyenek a világ előtt és Krisztus tes-tét minél előbb a teljességre vigyék. Az eukarisztiában részesülve az Emberfiának testét eszik és az ővérét isszák, hogy örök életet nyerjenek és Isten népének egységét kifejtsék” (nr. 1.). Világos,hogy a keresztség a legfontosabb szentsége a keresztény-avatásnak. Az Egyház új és egy-séges rítussal látta el.

Nagy és gondos munkát végezett a zsinat utáni bizottság, amely a keresztség szentségétdolgozta ki. Áttekinthetőbb, egészen korszerű és mindenekelőtt őszinte lett a szentség kiszolgálta-tása. Hiszen a régi keresztségi rítus mindenütt a felnőttek keresztelésének rövidített mása voltés így anomáliák voltak benne. A csecsemőt megkérdezték, mi a neve, hisz-e Istenben, sőt: akar-emegkeresztelkedni. Semmi ilyen nincsen az új rítusban, a szülőkkel és a keresztszülőkkel beszélnek,ők felelnek, nem a gyermek nevében. Ez a dokumentum újra kijelenti az általános tudnivalókat:kellő szándékkal, szükség esetén bárki keresztelhet még nem-keresztény is (nr. 16.). – Ke-resztelni vízzel kell, természetes és tiszta vízzel. A rendes módon kiszolgáltatott keresztség-hez erre a célra megszentelt víz használandó (nr. 19.). Csak a húsvéti időben keresztelnek a kereszt-kút vizével, egyébként a keresztség kiszolgáltatásakor szentelik meg a vizet, amelyet azonban ké-sőbbi esetekre is el lehet tenni, fontos az, hogy tiszta legyen a víz (nr. 21.). Minden kereszt-ségnél szerepel a húsvéti gyertya, ezt egész éven át a keresztkút mellett kell felállítani (nr.25.).

A keresztény-avatásról szóló dokumentum I. részben alapelveket közöl (Praenotandagenerállá); ez az egész dokumentumra szól. – A II. rész a felnőttek avatásáról szól és együtthozza a keresztséget, a bérmálást és az eukarisztia rítusát. Külön szertartásrend (Ordo) vanegy személy részére, külön ordo, ha nagy számmal vannak keresztelendők, egy negyedik ordoazok részére, akik már eszük használatára jutottak (aetas discretionis). 5. Ordo az olyan felnőtt részére,akit halálveszélyben szükség–keresztségben részesítettek. A 6. Ordo azt az eljárást tartalmazza,amelyben a már megkereszteltet az Egyház teljes közösségébe veszik föl. (Elkerülték az „eretnek” ki-fejezést.) – A 3. rész a gyermekek avatásáról szól, és ennek a részletes ismertetését mutat-juk be.

A gyermekek keresztelése egyszerre több csecsemő keresztelését tartja szem előtt. Az Egyházugyanis arra törekszik, hogy lehetőleg több csecsemőt egyszerre kereszteljenek meg, elsősorban va-sárnapon és minél többen vegyenek rajta részt, rokonok, ismerősök, jó barátok, sőt néha az egész kö-zösség. Négy részből áll a keresztség liturgiája: 1. a gyermekek fogadása, – 2. ige-istentisztelet, – 3. a szentség kiszolgáltatása, – 4. záró rítus. Ezeket most részletesen ismer-tetjük.

1. A gyermekek fogadása. A pap a templom kapujában fogadja a szülőket, keresztszülőket ésa többi résztvevőt. Nagyon helyesen kötetlen módon, emberi kontaktus indul meg. Nincsenek előírtszavak, magának a papnak kell megtalálni azokat. – Ezután megkérdezi a pap a gyermekeknevét, milyen keresztnevet óhajtanak nekik adni. Ezt az új Rituálé „dialógus”-nak nevezi (nr.38.), és külön megjegyzi, hogy más szavakkal is élhet a pap. Megjegyzendő, hogy ha ez a helynem alkalmas, akkor a templom kapuja helyett máshol is történhet, pl. a sekrestyében vagy atemplomnak egy másik részében. Az első kérdés arról szól, hogy a szülők mit kérnek Isten egyhá-zától N. gyermekük részére. A felelet lehet: hitet – vagy: Krisztus kegyelmét, vagy a belépést azEgyházba, vagy az örök életet. A dialógus szabad fogalmazása nyilvánvalóan erre is kiter-jed. Újabb kérdés arról szól, hogy a szülők tudatában vannak–e, milyen kötelességet vállaltakmagukra gyermekük vallásos nevelésével kapcsolatban. A kontaktus–felvevésnek ez a része az elsőliturgikus cselekvénnyel zárul: a pap a keresztelendők homlokát keresztjellel jelöli meg, semmit semmondva. Utána fölszólítja a szülőket, és ha alkalmasnak látszik, a keresztszülőket is, hogy ugyanazttegyék.

2. Az ige-liturgia. A gyermekeket erre az időre ajánlatos más helyre vinni, hogy ne zavarják anyugalmat. Ezért szükség van ilyen helyre, sőt felügyelő személyre, aki ügyel rájuk. Az ige-istentisztelet bibliai olvasmánnyal kezdődik, legalább egy legyen, a függelékben meglehetős nagyválaszték van szentírási olvasmányokban. A pap az olvasmányhoz homíliát mond, azaz magyaráza-tot fűz a szentírási szöveghez, hogy kifejtse a szent titkot, amely ennek a szentségnek a felvételénéltörténik. – Az Isten igéje és annak magyarázata után következik a hívek imádsága. Első részébenolyan formában történnek ezek az imádságok, mint a szentmisében (nr. 47). Utána a pap felszólítja a

94

jelenlevőket, hogy rövid litániát mondjanak a keresztelendőkért. Ebben Szűz Máriát, Szent Józsefet,Keresztelő Szent Jánost, a helység és a templom védőszentjét, valamint a keresztelendők védőszentjeitsegítségül hívják. A gyermekeket ekkor a templomba hozzák, a pap mindegyikük fejére teszi kezét,semmit sem mondva. Azután a pap közösen elmondja fölöttük az exorcizmus imádságát. Ebbennem egyenesen a gonosz lélekhez fordul, mint a régi liturgikus szövegekben, hanem Istenhez szólegyenesen, és őt kéri, hogy a keresztelendőt a bűntől óvja meg. Ezután a hittanulók (katekumenek)szent olajával keni meg a megkeresztelendők mellét. Ezzel a második résznek vége van.

3. A harmadik rész a keresztvíz megszentelésével kezdődik, amelyről már szóltunk. A régi(Tridentinus) misekönyv hosszú formulája erősen le van rövidítve, és ha azt szavakkal mondja el, neménekli, a hívek megérthetik a keresztség szentségének működését, hiszen népnyelven történik azegész szertartás.

Következik az abrenuntiatio: az „ellentmondás” a gonosznak. A pap figyelmezteti a szülőket ésa keresztszülőket, hogy a gyermekeket a hitben neveljék és ezért gondoljanak saját keresztsé-gükre, mondjanak ellen a bűnnek és vallják meg hitüket Krisztusban. Őket kérdezi meg tehát a pap,hogy ellene mondanak-e a gonosz léleknek, minden cselekedetének és pompájának. –

Utána következik a hitvallás, megkérdi a pap, akarják-e megvallani az Atyaisten hitét. Jé-zus Krisztust; ez a rész ki lett bővítve a feltámadással és a mennybemenetellel; azután hisznek-e aSzentlélekben, az Anyaszentegyházban, s az örök életben. A kérdés ezután úgy szól, akarják-ea szülők és keresztszülők a gyermek megkeresztelését.

A szentség lényege következik ezután: a pap háromszor leönti vízzel a keresztelendőt,vagy ha a lehetőség megvan, háromszor meríti a vízbe. A keresztség után következik a krizmával va-ló megkenés, amely előtt imádságot mond, hogy a Szentlélekben újraszületettek Krisztusnak, a fő-papnak, prófétának és királynak tagjai lehessenek. Utána, mit sem szólva, szentelt krizmávalmegkeni a fejét (feje búbját).

Most következnek az explikatív (szemléltető) rítusok. A tiszteletreméltó keresztény ókor-ból származnak és ezért az Egyház meg óhajtja tartani azokat. Először ruhát adnak a megkeresz-teltnek. Ez a ruha fehérségével jelzi a lelki tisztaságot. Az Egyház azt javasolja, hogy mindengyermek külön ruhácskát kapjon, s a rokonok adják azt. – A második szemléltető rítus végül a gyer-tya átadása. Ezt az égő húsvéti gyertyáról gyújtják meg és adják át a keresztszülőnek. Az égő gyer-tya a természetfölötti hit által nyert világosságot jelenti. – A harmadik szemléltető rítus az „Effeta”.A pap megérinti hüvelykujjával mindegyik csecsemő fülét és száját, és imában kéri, hogy Jézus, akia siketeket hallókká tette és a némákat beszélőkké, adja meg a gyermeknek, hogy Isten szavátmagábafogadja és hitét megvallja az Atyaisten dicséretére és dicsőségére.

4. A záró rítus (nr. 67-71). A kereszteltekkel, a szülőkkel és a keresztszülőkkel a pap az oltárhozvonul. Ott figyelmezteti a jelenlévőket, hogy a keresztény–avatáshoz hozzátartozik az eukarisztia vé-tele és a szent bérmálás. Amikor ennek ideje eljön, gondoskodjanak, hogy gyermekük, illetvekeresztgyermekük részesedjék ezekben a szent titkokban is. – Méltó bezárása a keresztségliturgiájának az együtt elmondott Úrimádsága. – A pap végül áldását adja a jelenlevőkre.

5. Meg kell említeni még azt a szertartásrendet (Ordo), amely egy, már megkereszteltkisdedre alkalmazható (Ordo deferendi ad ecclesiam parvulum iám babtizatum). Olyanoknakszól ez az Ordo, akiket már szükségkeresztségben részesítettek. Ez az un. „szertartás pótlá-sa”, amely eleddig rendkívül suta dolog volt. Az új rend helyes érzékkel a kegyelem állapotábanlévő gyermeket tételez föl, ezért nyoma sincsen exorcizmusnak, nincsen a keresztség előtti olajjal valómegkenés. A pap a szülők üdvözlésénél fejezze ki szerencse-kívánatait, hogy a gyermek meggyógyultés dicsérje meg a szülőket, hogy a gyermeket megkereszteltették. Azt is kifejezik, hogy a kisdedszámára nem a hitet kérik, hanem azt, hogy az Egyházba való felvételének a közösség előtt nyilvános-sága legyen. A kereszt jelét adja rá a pap a szülők és a keresztszülők, miután a pap kijelentette, hogya megkeresztelt gyermeket az Egyház már a keresztségben részesítette és ölébe fogadta. – Ige-istentisztelet után, amelyben a pap homíliát mondott, a hivők könyörgésében azt kérték, hogy ez agyermek élő tagja maradjon az Egyháznak. Utána rögtön következnek az explikatív rítusok: afehér ruha, a gyertya átnyújtása. A záró rítusban a Miatyánkot mondják közösen. Ebben is ki-fejezésre jut, hogy olyan valakit részesítettek a szertartás–pótlásban, aki az Istengyermek-séget már elnyerte.

6. Sohasem fordult még elő, hogy a szükségkeresztségnek is van rítusa: „kisdedek keresztség-rendje, akik halálos veszélyben vannak és nincs jelen pap vagy diakónus”. Érdekes elgon-

95

dolni, hogy az Egyház magától értetődőnek véli, hogy a hívek kezében megvan a rituálé, amelypersze nemzeti nyelvű. Mindenesetre először imádkoznak a gyermekért, hogy a keresztség kegyel-mét elnyerje, litánia–jellegű könyörgéssel. Azután Istenhez imádkozik a keresztelő és hálát ad neki,hogy a halálos veszélyben lévő gyermekekről is gondoskodott, és kéri azután Istent, hogy adjameg neki az újjászületés kegyelmét. Ha van keresztszülő jelen, az leteszi a hitvallást a kérdésekre,mint az ünnepélyes keresztségeknél szokás. Azután megtörténik a keresztelés, lehet a gyer-meknek fehér ruhát is adni. Végül mindnyájan elmondják a Miatyánkot.

Az új lekcionárium

Nagyon hosszú idő óta készítették elő a szentmise új olvasmányainak sorozatát: alekcionáriumot, magyarul a liturgikus „olvasókönyvet”. A Zsinat már 1963-ban elrendelte,hogy „Isten igéjének számára minél gazdagabb asztalt terítsenek, a hívek részére tehát nyissák megbővebben a biblia kincstárát, és így az előírt évek sorozatában a szentírásoknak jelentősebb részét ol-vassák föl a népnek”. (180) 1969. május 25-én vált valóra a Zsinat parancsa. Alaposan sike-rült 1964 óta megfeszített munkával összeállítani a rendkívül bő szentírási olvasmányrendet. Négyés fél évig tartott a munka, végigkutatták a latin egyháznak a VI-XII. századi lekcionáriumait, fel-használták a keleti egyházakét és a reformált egyházak olvasmányrendjeit is. 1967 nyarán többmint 800 szakértő kapta meg kézirat gyanánt kinyomtatott lekcionáriumot (nálunk kilencen), és a ha-talmas anyag áttanulmányozása után megtették a Liturgikus Tanácsnak javaslataikat.Hétezernyolcszáz körül érkezett be, és így elkészült a végleges, fentebb említett lekcionárium.A hozzászólásoknak bizonyára nagy eredményének kellett lennie, mert a végleges lekcionárium kü-lönbözik, mégpedig jelentősen, a szakértőknek megküldött mintapéldánytól. Hároméves ciklusbanvannak a szent olvasmányok. Ez azt jelenti, hogy – csekély kivételeket leszámítva – háromesztendőn át nem fordul elő ismétlés. Valóban nagy lehetőség van adva a biblia alaposabb megis-merésére. A Szentszék által kiadott könyv voltaképp nem lekcionárium, hanem csak „muta-tó”, index vagy a középkori nyelven „comes”, azaz kísérő. Az illetékes püspöki karoknak kellgondoskodni, hogy lefordíttassák a szentírás-perikópákat, és azokat teljes terjedelmükbenleközöljék. Becslés szerint használható módon 3–4 kötetre fog rúgni a szentmiselekcionáriuma.

1. Ennek a comesnek hat része van. A temporalis rész, vagyis az egyházi évnek rendesideje, nem a szenteknek szánt ünnepek rendje, a vasárnapok és az Úr ünnepei teljesen újolvasmányokat kaptak a misében. Elvként valósították meg először minden vasárnapnak és a fő-ünnepeknek (sollemnitas) mindig három olvasmánya van: ószövetségi (a húsvéti időben az ApostolokCselekedetei). – A második olvasmány az Újszövetségből való, a harmadik mindig az evangéliumok-ból kerül ki. – Ezek az olvasmányok három esztendőnként változnak. A Zsinat előírása konkrét for-mát kapott: az egyházi évnek ezen legfontosabb napjain három éven át új szent olvasmányok vannak,minden vasár- és ünnepnapon.

Ilyen lekcionáriumnak éppen három év felelt meg, de idő kellett, míg erre rájöttek. Jóidéig töp-rengtek a bizottság tagjai, hogy menynyi legyen – a Zsinattól meg nem határozott – évekszáma. A körültekintő bizottság előtt példák állottak: éppen 1964-ben az amerikai presbiteriá-nus protestáns egyház adta ki olvasmány-rendjét és ez kétéves ciklusba foglalta össze azolvasmányokat. A bizottság a művet nem találta követendő példának, mert nem volt benne elegendőószövetségi lekció és az Újszövetség leveleiből nem lehetett megfelelően sokat közölni. Volt egy má-sik kezdeményezés is, ez négy évre osztotta szét az olvasmányokat. Ez rendkívül gazdagítottaugyan a közölt bibliai anyagot, de néhol ismétlések fordultak szükségszerűen elő, és sok olyanperikópa került a lekcionáriumba, amely többé–kevésbé volt csak közérdekű. A bizottság tehát há-roméves rendszer mellett döntött. Ezzel megfelelt a Zsinat követelményeinek, hogy a Biblia asztalagazdagon terített legyen, de egyúttal gyakorlatilag is megfelelőbb volt.

2. De nagy probléma tornyosodott kezdettől a bizottság előtt: vajon folytatásos olvasás (alectio continua) legyen-e egy-egy bibliai könyvből, vagy pedig a két vagy három olvasmány között„összeillő olvasás”, vagyis harmonizáció, amint Gaston Fontaine, a bizottság tagja mondja (181).Hosszú idő óta lehetett panaszokat hallani a lelkipásztorok körében, akik hiányolták a vasárnapimisében, hogy nincsen összhang az apostoli olvasmány („szentlecke”) és az Evangélium között.Szép számmal voltak misekönyv-kommentárok, amelyek többé-kevésbé erőltetetten kimutattak ilyen

96

harmóniát, belevonva abba még az összekötő énekeket is. Ilyen olvasmány néhol valóban akadt, denagyobbára mesterkélt volt. Szélsőséges javaslatok is érkeztek a római bizottsághoz, pl. egy lelki-pásztor azt javasolta, hogy minden vasárnapot az évköziek közül szenteljenek egy meghatá-rozott témának, legyen vasárnapja a hitnek, másik a szeretetnek, a reménységnek, legyen afelebaráti szeretetnek stb. – a bizottság tagjai azonban nem fogadták el ezt a szélsőséges javaslatot, sőtegyáltalán szakítottak mindenféle „harmonizációval”. Ehelyett – a liturgikus főidők kivételével – fél-folytatásos olvasmányrendszert dolgoztak ki, teljesen újat. A régóta megszokott szentleckékés evangéliumok az évközi vasárnapokon nem hangzanak többet már el. Helyettük egyszentírási könyvet olvasnak folytatólagosan a misében, vasárnapon kettőt, és az evangélium-könyvekből harmadikat, hétköznap a másodikat. Ezzel visszatértek az ókeresztény gyakorlathoz,amely legalább ötszáz évig tartott. Folytatólagos olvasmányok lesznek ezentúl egyházunk-ban. A régi római misekönyv (az 1970 előtti) még őrzi a nyomait az ókeresztény korból való folyta-tásos olvasmánynak. Most az általános elvvé lett, és természetesen a szent olvasmány(szentlecke) semmiféle összhangban nincs az Evangéliummal: mert mind a kettő folytatásos ol-vasmány. A hároméves ciklus lehetővé teszi, hogy a három első evangélium, az un. szinoptikusevangéliumok egy-egy évben lesznek uralkodó jellegűvé. Ez azt jelenti, hogy az egyik évben („A”esztendő) Szent Máté evangéliumát olvassák az „évközi” időben, a következő évben („B”) SzentMárk evangéliumát, a harmadikban („C”) pedig Szent Lukácsét. Szent János evangéliumaminden évben a „főidőket” foglalja el: karácsony, nagyböjt és a húsvét idejét. Szent Márk évében is,mivel az ő evangéliuma a legrövidebb, is öt vasárnapot kapott Szent János. A szentleckék isezen három év szerint vannak elosztva. Az „A” év évközi vasárnapjain olvassák az I. Korinthusilevél első fejezeteit (hét vasárnapon), a Római levelet (16 vasárnapon) és a Filippi levelet (4 vasárnap),valamint az I. Tesszalonikai levelet (5 vasárnap). – A „B” évben az I. Korinthusi levél (6-11.fej.) (5 vasárnapon), a II. Korinthusi levelet (8 vasárnapon), az Efezusi levelet (7 vasárna-pon), Szent Jakab levelét (5 vasárnapon) és a Héber levélnek 2-10. fejezete (7 vasárnapon).– A „C” esztendőben az I. Korintusi levél 12-15. fejezete kerül olvasásra (7 vasárnapon), azu-tán a Héber levél 11-12. fej. (4 vasárnapon), a Filemonhoz szóló levél (l vasárnapon), az I.Timóteus levél (3 vasárnapon), a II. Timóteus levél (4 vasárnapon), a II. Tesszalonikai levél(3 vasárnapon).

„Félfolytatásos” az olvasmányok rendszere, mert ismer kivételeket is, nem ragaszkodikmereven az elvhez.

3. A hétköznapi olvasmány-rendszer nagyon gazdaggá lett, mert Fontaine megjegyzéseszerint nagyon sok, eddig – kísérletképpen – engedélyezett „helyi olvasmányrend” volt haszná-latban az egyes országokban, Magyarországon is, és ezeknek az eredményeiből sok elemet értékesít-hettek. – Ennek a hétköznapi rendszernek jellemzésére meg kell jegyeznünk, hogy elvként, mindigcsak két olvasmány van, nem három. Amióta az évszaki, népiesen „kántor-böjtök” némán eltűntekaz új római misekönyvből, azóta nincs, csak két olvasmány a hétkönapokon, egyetlen kivétel Hamva-zószerda. Az első olvasmány lehet ószövetségi és lehet újszövetségi, a második természete-sen mindig a négy evangéliumból való. – Még valamiben különbözik a hétköznapi (– feriális)olvasmányrend a vasárnapitól: a váltakozása nem három évre terjed, hanem kétéves a cik-lus vagy egyéves. A kiemelt időkben (advent, karácsony, nagyböjt és húsvét) egyéves a ciklus,vagyis minden évben azonos a hétköznapokon a szentlecke és az evangélium. Az év többirészében kétéves az olvasmányrend a leckében, így sikerült meglehetősen sok szentírásianyagnak helyet juttatni. – Ezek a hétköznapi olvasmányok rendkívül gazdag betekintést nyújtanak ahívők részére a szentírási irodalomba, és az üdvösség történetének képét mutatják meg. Isten szeretetétaz emberek iránt, és ennek tetőpontját Jézus Krisztus küldetésében pillantjuk meg.

4. A szentek ünnepeinek olvasmány rendje. Az általános szabály szerint a szentek ünne-peinek sorozatában vannak főünnepek, ezeken három olvasmány van (ószövetség, újszövet-ség, evangélium). A többi ünnepnek általában két olvasmánya van csak. A 3. osztályú ünne-peknek (= memória, emlékezet, megemlékezés) rendszerint nincs saját szentleckéjük ésevangéliumuk, hanem a szentek közös miséiből kell venni (Commune Sanctorum). Választásrabőséges alkalom van, többek között azért is, mert egy szentet akárhányszor több szempontbóllehet osztályozni, pl. egy pápa lehet vértanú, és akkor vehető az olvasmánya a „Lelkipásztorok”vagy a „Vértanúk” Commune-jéből.

5. Vannak még olvasmányok az un. „rituális miséknek”, ezek egyes szentségek kiszolgál-

97

tatásával kapcsolatos misék, pl. kereszteléssel, bérmálással, papszenteléssel, házassággal.Itt is bő lehetőség van a választásra. – Hasonlóképpen van az eset a különböző szándékokra végzettmisékkel (ad diversa), pl. a pápáért, a püspökért, a zsinatért, a papokért, szerzetesekért, alaikusokért, a keresztények egységéért, hogy a népeknek az evangéliumot hirdessék, azutána hazáért vagy a városért, községért, az állam vezetőiért, a népek haladásáért, a békéért, háborúidején, a polgári év kezdetén, az emberi munka megszentelésére, vetésre és aratásra, betegekért,a haldoklókért, és bármilyen szükségben és még sok más szándékra; összesen 46 ilyen mi-se található a misekönyvben. Ezek az un. „fogadalmi”, votívmisék. Istenhez, vagy egyesszentekhez fordulunk általuk, hogy kérésünket meghallgassák. Tizenöt ilyen mise van: aSzentháromságról, a szentkeresztről. Jézus szentséges szívéről, a Szentlélekről (három). Szűz Má-riáról, az angyalokról, Szent Józsefről, az összes apostolokról. Szent Péterről, Szent Pálról, egy apos-tolról, végül minden szentről. – A halottakról, illetve lelki-üdvükért mondott gyászmisék az utolsócsoport. A temetési mise van benne, valamint az évfordulón mondható mise, mind a kettő alkalmazvavan húsvéti időre is, ami eddig ismeretlen volt. Azután a halottakért vannak különböző gyászmisék:egy halottért vagy több halottért. – Azután következnek különböző miseimádságok, amelyeket arendes gyászmisékben mondunk a klérus valamely tagjáért, valamely halottért, ifjúkorban elhunyt ha-lottért, oly valakiért, aki az Evangélium szolgálatában dolgozott, halottért, aki hosszas betegségbenszenvedett, halottért, aki hirtelen halállal halt meg; több halottért, meghalt hitvesért, szülőkért,meghalt testvérekért, rokonokért és jótevőkért. Még két mise következik, az egyik: megkereszteltgyermek temetésekor és meg nem keresztelt gyermek temetésekor. Ez az utóbbi eddig isme-retlen volt.

A keresztény végtisztesség

Minden nép és minden vallás mindenkor elbúcsúzott halottaitól. Természetes tehát, hogyaz Egyházban is nagyon régi időben megtalálható már ez a kegyeletes szokás. Már a II. század köze-pén megvan, hogy a halottas házban, amikor a halottat a temetésre előkészítették, imádkoztak a halottmellett. A temetésnél, Tertullianus szerint a halott fölött a pap imádkozott. A III. században márszokás volt Keleten a halottak tiszteletére gyertyákat gyújtani. 1953-ban találtak KeletenDura Europosban sírkamrákat, ahol ezt freskók ábrázolják. Szent Jeromos írja, hogy a há-zastárs sírjára a hitves violát, rózsákat, liliomokat, bíborszínű virágokat szórt, hogy „cselekedeté-vel szívének fájdalmát vigasztalja”. A temetési mise ünneplése is már a II. században meg-van, e század közepén említi egy ókeresztény irat (Acta Joannis 72): hogy a pap megjelenika sírnál és ott megtöri a kenyeret, azaz misét mond (182).

1. A vatikáni zsinaton a liturgiáról szóló konstitúció a temetés szentelményével is foglal-kozott. Elrendelte, hogy úgy kell újjáalkotni a temetés liturgiáját, hogy az „a keresztény halál-nak húsvéti jellegét nyilvánvalóvá tegye, – az egyes tájaknak hagyományait és adottságaitfigyelembe vegye és jobban feleljen meg azoknak, beleértve a liturgikus színt is”. Elrendelteazután a kisdedek temetésének az újjáalkotását, s azt, hogy ennek a temetésnek is legyenmiséje (art. 81. 82).

Hosszú utat tett meg a konstitúció, azaz 1963 óta 6 év alatt a temetés rítusát előkészítő bizottság.1965 közepén a bizottság már átadta a temetés liturgiájának szövegét a Liturgikus Tanács-nak, ez pedig 1965 októberében tartott teljes ülésében foglalkozott vele. Az őáltaluk jóváhagyott szö-veg a Rítuskongregációhoz került, amely néhány válogatott egyházmegyének kiadatta a püs-pökkari konferenciák elnökeinek kísérletezésre. Ez 1967 folyamán megtörtént némely kivá-lasztott egyházmegyében. Az onnan küldött beszámolók alapján változásokat eszközöltek éskiegészítették a szöveget, így azután 1968-ban a Liturgikus Tanács római ülésén elkészült avégleges szöveg, szorgos vizsgálat után. Beleegyezett abba is, hogy két részből áll az Ordo, afelnőttek temetéséből és a gyermekekéből, és elfogadta azt is, hogy a nem-keresztelt gyermekek-nek is legyen temetési rítusa. Most megnyílt már az út a szentatyához, aki 1969. augusztus15-én közzétette a temetés rendtartását (Ordo exsequiarum) (183).

2. A temetés liturgiájának szerkezetére nézve meg kell állapítanunk, hogy a temetésnekhárom típusa van. Első formája az, amikor a temetés három helyen történik, azaz három„stációja” van. Először a pap a halottasházhoz megy, azután körmenetben a templomba kísérik ahalottat, ahol misét mond és beszenteli a halottat, végül ugyancsak körmenetben a temetőbe kísérik és

98

ott a sírnál végzi el a végső szertartást. Ez az első típus föltételezi, hogy a templomban a temetési mi-sét is elmondják. Olaszországban például ez ma is így történik. Minálunk régóta nem szokás.Ahol a holttestnek a templomba vivése megvan, ott lehet mise-istentisztelet helyett ige-istentiszteletet is tartani (nr. 6.). A mise, illetve igeszolgálat után a koporsónál történik az un.„beszentelés”. Ezt a megszüntetett liturgia feloldozásnak, latinul „absolutio”-nak nevezte.Ehelyett az új liturgia jobb fogalmazást ad: „Valedictio”, azaz magyarul búcsúvétel, régi szo-kásos magyar elnevezéssel „búcsúztató”. Ez általában a templomban történik, de lehet azegész rítusnak a vége is, az utolsó akció a sírnál. Az új kísérő imádság ehhez a „búcsúztatáshoz”megmagyarázza ennek a rítusnak jelentőségét. A pap kijelenti, hogy az emberi test eltemeté-sének kötelességét keresztény módon fejezzük be, azzal hogy Istent bizalommal kérjük: adja megeme testvérünk testének a szentek erejében a feltámadást és lelkét a szent hívőkével egyesítse. Istenlegyen hozzá irgalmas az ítéletnél, hiszen Krisztus halálával váltotta őt meg és kiengesztelte azAtyával. A Jópásztor vegye őt vállára és így az Örök Király kíséretében érkezzen el az örökkétartóöröm s a szentek társaságának helyére (nr. 46).

3. A rövidebb fajta temetés (2. típ.) csak két stációt ismer: a temetőkápolnában és a sírnál. Ami aháznál történik és a templomnál, azt a temetőkápolnában végzik el. Nyilvánvaló, hogy itt összevonás-ról lévén szó, rövidítés történik.

A temetés harmadik típusa új valami, szinte teljes szabadságot hagy a pap részére. Haolyanok a körülmények és a helyi adottságok, akkor arra szorítkozhat a pap, hogy sajátmagaszervezi meg a rítust, a két előző típus liturgiájából véve az anyagot. Fontos intézkedés: a helyiOrdinarius megengedheti, hogy ilyen esetben a temetési misét is mondhassák a háznál. A te-metésnek ez a harmadik típusa ugyanis csak a halottnak házában történik (Ordo nr. 78).

Nagy választék van ebben a sok szabadságot hagyó szertartásrendben. A választék vo-natkozik a liturgikus anyagra, pl. a vigíliára, virrasztásra, a szentírási olvasmányok nagy gyűj-teménye van itt: 42 olvasmány van az ószövetségből, 18 az újszövetség levélirodalmából és 17 azevangéliumokból. Sokat lehet válogatni az imádságok között is.

4. A gyermekek temetése szinte a középkor óta lényegében változatlan maradt egészenkorunkig. Ez a most már régi rítus kitűnt azzal, hogy mivel megkeresztelt gyermekekről lévén szó, atemetésnek örvendező, triumfális jellege volt: hiszen ezek a gyermekek részesültek a kereszt-ségben és így biztosan Isten színelátására kerültek. Az új rítus ezt a kétségtelen igazságottudomásul veszi, de arra is figyel, hogy a hozzátartozók fájdalma ennek ellenére mégis egymeglévő tény. A liturgia gondol arra is, hogy a hátramaradottak emberi fájdalmát vigasztalja, hiszenfájdalmas látvány egy kisgyermek korai halála. Az új rítus a felnőttek temetését követi, teljesen másimádságokkal és olvasmányokkal. Nagy választék van itt is, de nemcsak a keresztény halálmisztériumát szemléli, hanem az emberi fájdalom és annak elviselése is a témák között sze-repel. Az olvasmányokban felhangzik az Istenben való bizakodás hangja, annak tudomásul véte-le, hogy a kisgyermek teljesen biztosan Istennél van és látja az örök dicsőséget, nincs szükség semmi-féle engesztelő imádságra a gyermekért, aki örök boldogságban él. A kisgyermekekért való imádsá-gok megállapítják, hogy a kisdedek Isten országában vannak és kérik, hogy mi is sorstársaiklehessünk. A kis halottat Istennek ajánljuk, tudva, hogy mérhetetlen szeretettel szereti őt, hi-szen jóságosán elvitte paradicsomába, ahol nincsen már gyász, nincsen jajkiáltás és soha többénem lesz fájdalom, hanem békesség és öröm élete mindörökké (nr. 224). Az Egyház nem fe-ledkezik el ebben az új rítusban ezen tényeknek megállapítása mellett a gyászolókról ésvannak imádságok érettük is: „A gyászolókért” („Pro lugentibus”). Az Egyház ebben az imádság-ban kéri az Istent, hogy jóságosán vigasztalja meg a szülőket, hiszen ezt a gyermeket a keresztvíz általmár mennyei életének részesévé tette, és arra kérjük Istent, hogy a szülők gyermekeikkel az örökösöröm hazájában találkozzanak. Külön mise is van a meghalt kisgyermekekért, ez azonbanhálaadó jellegű az örök boldogság elnyeréséért. Bevezető éneke így kezdődik: „Jöjjetek az Atya ál-dottai, így szól az Úr: fogadjátok el az országot, melyet nektek készített a világ kezdetétől fog-va.” Carlo Braga helyesen mondja erről az újonnan készített rítusról: „A megkeresztelt gyermekektemetése szervesen van felépítve, és pontosan szolgálja azt a célt, amely miatt elgondolták.A hitnek ünneplése ez a mise, és egyúttal a reménynek és a mennyei Atyára való ráhagyat-kozásnak aktusa is.”

5. A meg nem keresztelt gyermekek temetése. Senki nem gondolta volna, hogy ilyen islehetséges lesz. Hiszen a ma is érvényes egyházjog szerint meg nem keresztelt gyermeket a

99

szent helyen kívül kell eltemetni és semmiféle szertartás nem volt engedélyezve. Egy 1743-ból való német rituálé egyenesen kijelenti, hogy „Isten egyházának nincsen gondja a ke-resztség nélkül elhalt kisgyermekekre, mert nem tagjai az Egyháznak”. Ez a rideg és könyör-telen álláspont most megszűnt: ott, ahol azelőtt csendben kellett temetni, semmiféle imádságnem hangozhatott el, most liturgikus ruhába öltözött pap jelenik meg és talál szavakat a helyes ésméltó temetésre. A helyzet ugyanis ez: ha meghalt egy gyermek, akit szülői meg akartak kereszteltetni,keresztség előtt, akkor a temetést a helyi Ordinarius megengedi. A pap emelje ki beszédében,hogy a keresztség szükségessége azért megmaradt. – A temetés maga leghelyesebb, ha aháznál történik ige-istentisztelettel és a „búcsúztató” rítussal. Az Ordinarius megengedhetiegyébként, hogy az egyházmegyében szokásos teljes temetést is elvégezhetik (templombanvagy temetői kápolnában és a sírnál).

Mivel az Egyház a temetést így engedélyezi, ezért következetesen az új misekönyvbentalálunk egy misét meg nem keresztelt gyermek temetésére is. Vigasztaló szavakat és gondo-latokat nyújt az Egyház ezekben a szent szövegekben: Isten töröljön le minden könnyet a gyászolókszeméből, eljön az idő, amikor nem lesz már halál, nem lesz gyász, és nem lesz jajkiáltás. Az Egy-ház Istenhez könyörög, fogadja el hívőinek imádságát. Mivel megengedte, hogy most elvesztettgyermekük utáni vágy gyötri őket, adja meg nekik, hogy Isten megkönyörülésében is bizakodjanak.Vessék alá magukat Isten gondviselő terveinek és bízzanak abban, hogy atyai jósága fölemeli őket.

Egységes szerzetesi fogadalom

A Kultuszkongregáció 1970. február 2-án adta ki dekrétumát a szerzetesi fogadalom új li-turgikus rendjéről. Az ebben elmondottak a latin egyházban mindenütt érvényben vannak. Hangsú-lyozni kell azonban, hogy ez a rítus nem kötelező, csak akkor, ha valamilyen szokás, melyet eddigmegtartottak, egyenesen ellenkeznék az ebben a dekrétumban elmondottakkal. (Ordo nr. 12 és nr. 15).

1. Alapvető elvként szögezi le a dokumentum: „Maga az Anyaszentegyház fogadja el a fo-gadalmakat, nyilvános imádságával, Istentől segítő kegyelmet eszközöl ki és a fogadalom tevőket Is-tennek ajánlja és áldását is adja nekik azzal is, hogy az eukarisztikus áldozathoz kapcsolja fölajánlá-sukat” (nr. 2.).

1. A szerzetesi élet fokozatai: az újonc-idő (noviciátus), – az r első fogadalom vagy más szentkötelék (pl. ígéret, eskü), – az örökfogadalom, – végül a fogadalmak megújítása.

A noviciátus kezdete a szerzetesi életnek, tulajdonképpen a kísérlet, vizsgálat ideje, meg-felel-e a szerzetesi élet mind a novíciusnak, mind a szerzetnek. Ennek a rítusa, természeté-nél fogva józan legyen és egyszerű, misén kívül kell történnie, (nr. 4.). Ebből az alkalomból tilosszerzetesi ruhába öltöztetni a novíciust.

2. A következő fokozat az első fogadalom, amelyet „egyszerű fogadalomnak” neveznek. Ekkorideiglenes fogadalmat tesz, az évek meghatározott számára, melyben az Isten és az Egyház színe előttmegígéri, hogy az evangéliumi tanácsokat követni fogja. Ez a fogadalom lehet a szentmise alatt, denem szabad túlságosan ünnepélyesnek lennie, mert csak az évek bizonyos számára köteleziel magát. Ekkor kell feladni a fogadalmat tevőnek a szerzetesi ruhát, ezentúl ez a törvény, mert azősrégi hagyomány szerint a szerzetesi ruha feladása már a megszentelés jele (nr. 5.).

2. Mikor a törvény által szabott idő letelik, következik az örök fogadalom. A szerzetes ekkorIsten és az Egyház örökös szolgálatára kötelezi magát. Az örök fogadalom liturgiáját megfelelőünnepélyességgel kell körülvenni, a szerzetesi közösség és a nép vegyen részt a szentmisealatt történő cselekményben. Két részből áll ez a fogadalom, amelyet ünnepélyes fogadalomnak isneveztek. Ez mindig a mise alatt legyen. A fogadalmat átveszi a szerzetesi intézmény főnöke,tanúk és a nép jelenlétében. Legfőbb vonásai mindenütt legyenek meg: A fogadalmat tevőket előszó-lítják, és ezek kérik, hogy letehessék a fogadalmat. Erre következik a homília vagy beszéd,amelyben a népet és a fogadalomtevőket a szerzeteséletről, helyes és jó voltáról tájékoztatják. –Ezután következnek a kérdések, amelyet az elöljáró tesz föl a fogadalmat tevőknek: akarják-e ma-gukat Istennek szentelni és a tökéletes szeretet követésére saját rendjük regulája szerint. – Ezután litá-niában az egész néppel együtt könyörögnek Istenhez, a Boldogságos Szűz Mária és a szentek segít-ségét kérve.

A fogadalom letétele következik ekkor, mindenki személyesen és egyénenként végzi azt.A fogadalom után liturgikus konszekráció következik, ezzel az Anyaszentegyház ünnepélye-

100

sen megerősíti az egyén fogadalmát és megszenteli azt. Ekkor következhet az esetleges jelvények át-adása, amely az illető szerzetben szokásos (pl. medaillon, öv, kereszt, gyűrű stb.). (nr. 5, 6). – Ezen túltilos a fogadalmat úgy letenni, hogy a mise áldozás részében a szentostya fölmutatásakor a papmegáll és a fogadalmat tevő a szentség előtt mondja el fogadalmát. Azokban a rendekben, ahol szokásvolt, ezt meg lehet tartani, de ajánlatos ezt a szokást megszüntetni (nr. 15).

3. Némely szerzetesrendben szokás meghatározott időközökben a fogadalom megújítása.Történhet mise keretében, de minden ünnepélyesség nélkül, különösen ha a fogadalmat gyakrabban,sőt esetleg évenként megújítják. Sokféle módon lehet ezt végezni, de nem ajánlatos nyilváno-san misében ezt tenni. Kivétel a jubileumi évforduló, pl. szerzetesi fogadalom 25. vagy 50.évfordulóján tett megújítás (Nr. 7).

A fogadalomtételre van az új misekönyvben mise, az un. „rituális misék” között: a szerze-tesek fogadalomtételének napján (Missa in die professionis religiosorum). Ezt nem lehet fel-használni a nagyhét három utolsó napján, azután ezeken a főünnepeken, Karácsony, Vízkereszt,Mennybemenetel, Pünkösd ünnepén, valamint Advent, nagyböjt és húsvét idejének vasárnapjain. Ek-kor az illető napról mondandó a mise, de külön meg lehet tartani a sajátos formulákat azeukarisztikus imádságban és az utolsó áldásnál (nr. 9, 10).

Ha a szerzetesközösség azt óhajtaná, hogy az ideiglenes fogadalom misén kívül történ-jék, akkor kapcsolhatja más liturgikus cselekményhez, pl. az Ige-istentisztelethez vagy a zso-lozsma egy hórájához, különösen a Laudeshez, vagy a vecsernyéhez. Sokhelyütt ugyaniscsak az ünnepélyes fogadalmat ünneplik a szentmisében, a beöltözésnek pedig azon kívülkell történnie (184).

Az új Vatikáni Misekönyv

Az ótestamentum népe 40 évig volt nomád, sivataglakó, amíg Isten megengedte, hogy azígéretföldjére bevonulhasson. Ilyen vándorlás végére ért el a hetedik esztendőben a liturgikus megúju-lás, amidőn 1970-ben az Egyház kezébe vehette VI. Pál új misekönyvét. Ennél nagyobbat már nemadhat nekünk senki sem: tetőpontra értünk.

Ezzel a Vatikáni Misekönyvvel megesett az, ami semmiféle más liturgikus kiadvánnyalnem történt meg: több mint egy évvel a megjelenés előtt már megjelent az új Missale-t bejelentő és el-rendelő apostoli konstitúció, amely a „Missale Romanum” címet viseli, dátuma: 1969. március25. Ez az apostoli konstitúció adta ki egyúttal az új misekönyv két részét is: az általános utasí-tásokat, amelyeknek azelőtt „Rubrica generális” volt a neve és most az „Institutio generális” nevetviseli. Egyúttal kiadta az új Miserendet is (Ordo Missae). Mindez 1969-ben történt. Hiányzottazonban a misekönyv szövege, így 1969. november 30-tól lehetett már használni az új mise-rendet, és az új rubrikákat, de az egyes misék szövegét még a tridenti misekönyvből vettük. Mostazonban már megvan a lehetőség az új vatikáni misekönyv megszerzésére, amelyet nagy vonala-iban a következőkben ismertetünk.

A legkiemelkedőbb tulajdonsága ennek az új világ-missalenak, hogy tulajdonképpen nem ismisekönyv. Hiányzanak ugyanis benne az olvasmányok: az esetleges ószövetségi olvasmány, aszentlecke, valamint az evangélium, és az olvasmányok közötti „összekötő szövegek” (graduale stb.).Liturgiatörténeti szemmel nézve az ilyen „missale”: Sacramentarium, azaz magyarul a „szenttitkok könyve”. A szó eddigi értelmében vett missale, vagyis olyan könyv, amelyben nemcsaka pap által mondandó részek voltak, hanem a szent olvasmányok és énekek is, ismeretlen volta VI. század előtt. De még a XII. században is írtak „sacramentariumokat”, hazánkban például a Pray-kódexet. Magától értetődik, hogy azért megmarad a „misekönyv” elnevezés, de ezentúl a pap-nak, amennyiben diakónus és lektor nélkül celebrál, két könyvet kell használnia: a miseköny-vet és a lekcionáriumot.

1. Az új missale második érdekes tulajdonsága: a bővelkedés. A tridenti misekönyv négy-száz esztendejében sokszor elhangzott a panasz az egyhangúság miatt, így pl. a vasárnapimisék ismétlése hétközben, a szentek miséi nagyobbrészt a „közös részből” (commune) voltak veen-dők. Tehát meglehetősen egyhangú volt a liturgikus repertoár. A „vatikáni korszak” gyökeresváltozást hozott. A mise liturgiájában az „A”, „B”, és „C” évek során a misének olvasmányaimindig mások lesznek. Maguknak a miséknek szövege is sokkal több választási lehetőséget enged,mint eddig. Ez a bővelkedés különösen az olvasmányok miatt teszi lehetetlenné a „teljes mise-

101

könyvet” (missale plenum), ennyi olvasmány szövege nem fér bele egy missaleba.Ezt a bővelkedést mutatja a miseformulák száma is, amely a Tridentivel szemben a Vatiká-

niban duplájára emelkedett, így például az eddigi misekönyvben levő könyörgések (oratio) majdnemmind megmaradtak; egyik-másikát átstilizálták, ahol szükségesnek látszott, és a latin liturgiaeuchologiai kincseiből, részben kézírásos forrásokból vették a többit. Nemcsak a római liturgiából,hanem az ambrózián, galliai, mozarab liturgiákból és partikuláris misekönyvekből, pl. a domon-kosokéból, kerültek imádságok és prefációk a Vatikáni Misekönyvbe. Innen a nagy számbeli növe-kedés: az 1600 könyörgés és 81 prefáció. Az egyházi év miséi is megszaporodtak: adventben, akarácsonyi időben, nagyböjtben, a húsvéti időben saját miséi vannak a hétköznapoknak (feria) is. Anagyböjtnek régi miséi a hétköznapokon megmaradnak tiszteletreméltó ősiségükben. A többibenbizonyos sematizálás jelentkezik: adventben például 6 ilyen hétköznapi mise van, de a karácsonyelőtti „szent hétnek” (dec. 17-24.) minden napra saját miséje van. A karácsonyi időnek is, azaz kará-csony ünnepe utáni napoknak is 6 miséje van a hétköznapokra. A húsvéti időnek 6 miséje van a II.,IV. és VI. hétre és egy másik hatos sorozat a III. és V. hétre. A könyörgések (Collecta) a húsvétszent ötven napjának minden napján mások.

2. A szentek ünnepeit (Sanctorale) is alaposan revízió alá vették. Amint a Kultuszkongre-gáció titkára, A. Bugnini kifejti (Osservatore Romano 1970. máj. 13.), az a szándék vezérelteaz új missale-szerkesztő bizottságot, hogy 1. ki kell küszöbölni az elavult fogalmakat, amilyenek pél-dául a rendalapítók miséiben találhatók; 2. minden szentnek ki kell fejezni röviden jellemző vo-násait; 3. ki kell fejezni megfelelő formában, mit mond egy szent manap az ember számára.

A szentek közös miséit (Commune) nagy gonddal alkották újra. Mindjárt egyszerűbb és józa-nabb lett a szentek „osztályokba sorolása”. Az eddigi szokás szerint a Commune a templom-szentelés évfordulójának miséjével kezdődik, majd Szűz Máriának communeja 6 miseformulával.A vértanúk communeja 10 miséből áll, és különböző imádságokat tartalmaz. A következő sorozat azegyház–tanítók communeja, két miseformulával.

Minden egyéb szent közös communeban van (Commune Sanctorum et Sanctarum).Nincs tehát pápáknak, püspököknek stb. külön communeja. Vannak általános jellegű misék,amelyek bármely szentről mondhatók, és vannak egyes „típusok” részére használható miseszövegek(pl. szerzetesek, a karitász szentjei, nevelő szentek, szent családanyák).

„Rituális misék” azok, amelyek valamely szentelési rítushoz fűződnek. Ezért van mise a diakó-nus-, pap- és püspökszentelésnél, a keresztség kiszolgáltatásánál, a házasság megkötésé-nél, valamint a szerzetesek fogadalomtételénél, végül a temetésnél.

3. Különböző alkalmakkor mondható misék és könyörgések (Missae et orationes ad diversa) isvannak. Az első sorozat az Anyaszentegyházért mondható miséké (öt formula), van a pápáért(2), ugyanígy a püspökökért is (2), egy-egy van a pápaválasztásra, vagy a püspökválasztás-ra. Miséket találunk a zsinat, vagy az egyházmegyei zsinat alkalmára (2), ugyanúgy a papo-kért (3), van mise az egyházi hivatások kérésére, van a szerzetesekért, végül a laikusokrendjéért (3). Van mise a népek evangelizálásáért, valamint a lelkigyakorlatok és pasztorálisösszejövetelek alkalmára. Bő választékban állnak misék rendelkezésre a közéleti nagy alkalmakra:van mise a polgári év kezdetére, valamint a haza, vagy a város érdekeiért, azután az államfőkért, anemzetek szövetségének tagjaiért, a népek fejlődéséért, a békéért, és az igazságért (2), valamintháború vagy forradalom idején. Találunk miséket különleges szükség esetén, a bűnök bocsánatá-ért, a szeretet gyarapodásáért, az egyetértésért, a családért és a családtagokért, azokért, akik szenvedéstokoznak nekünk, végül a jó halál kegyelméért.

4. A „Votív miséknek” ezentúl megszorított értelmük van. A legősibb misék ezek, amelyeket a„misefüzetekben” (Libelli Missarum) gyűjtöttek egybe, és a mai napig megőriztek. Ezek a követke-zők: a Szentháromság tiszteletére, továbbá a Szent Kereszt, az Eukarisztia, a Szentlélek, Szent Jó-zsef tiszteletére. Ugyancsak a votív misék közé tartoznak: Jézus Szentséges Szívének misé-je, ennek ünnepe is van; nincs azonban ünnepük, csak votív miséjük: Jézus szent Nevénekés Jézus drágalátos Vérének.

A halottakért való misékre vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy van 5 általános és tel-jes formula, és 14 részleges séma, különböző alkalmakra. Az idevonatkozó szövegeknek jelentősváltozása, hogy nemcsak a félelem motívumát és a végső ítélet gondolatát hangsúlyozzák, ha-nem feltárják a keresztény halálnak értelmét, amelyet hitben, örömben és a feltámadás re-ménységében fogadunk el. Ebben a reményben érthetjük meg az eddig ismeretlen misét a

102

„gyermekért, aki keresztség nélkül halt meg”.A függelékben (Appendix) kötelező a nemzeti nyelvű missalékban az Ordo Missae latin nyel-

ven és néhány „típusmise” szintén latin nyelven azok részére, akik az illető nemzet nyelvén nemtudnák a misét mondani. Ez rendkívül hasznos intézkedés, mert nagyon terhes volna az utazásokonmisekönyvet hordozni. – Ugyancsak ebben az Appendixben találunk egy rövid „egyetemeskönyörgés”-gyűjteményt is. Amennyiben nincs kéznél az Oratio Fidelium gyűjtemény, ezt lehethasználni. Ugyancsak itt találhatók a mise pap által végzendő énekes részeinek kottái is.

5. A Vatikáni „Sacramentarium” erősen különbözik a tridenti misekönyvtől. Ebben tudniillik a„rubricizmus” tetőfokát érte el és a Rítuskongregációban szeges korbácsú gondnokot is kapott. Mamár rossz álomnak hat az elmúlt 400 esztendő tobzódó rubricizmusának megkötözöttsége. A legkisebbgesztus pontosan, majdnem centiméterre meg volt szabva, aprólékosan méricskélték a szerzők, hányszó elhagyása halálos bűn a Kánonból. Liguori Szent Alfonz végre megállapította, hogy ez a határ ötszónak elhagyásánál található meg. Mindez az új „vatikáni” rítusban teljességgel megváltozott: válo-gatni lehet imádságokban, olvasmányokban, ünnepekben, misékben. A liturgikus gesztusokpedig a lehető legnagyobb mértékben hagynak tág teret az egyéni felfogás és áhítat kifejezésére.Mindehhez az új „vatikáni” Sacramentarium adja meg a vezérelveket.

A legkimagaslóbb újdonság, a leghatalmasabb vívmány: a nemzeti nyelv elvének mara-déktalan érvényesülése a liturgiában. Helyesen jegyezte meg a zsinat kezdetén egy kardiná-lis, hogy a keleti népeknek, elsősorban Kínának Krisztushoz fordulását nem valami „kínai fal” aka-dályozza meg, hanem a „latin fal”; amellyel a Tridentinum egyháza körülvette önmagát. A XVI.század hihetetlen liturgikus anarchiája – abban az időben – érthetővé tette a latinhoz való, ma már ok-talannak tűnő, de akkor is mindenképpen káros merev ragaszkodást. A latin fal örök időkre ledőlt ésvalósággá lett, hogy a liturgia és benne a biblia kincsestára minden nép előtt kitárja kapuját. Nemcsaka kultúrnépeknek a nyelvein, hanem a „fejlődésben lévő”, újonnan alakuló népek saját nyelvükönvesznek cselekvő részt a liturgiában, és hallgatják az Isten igéjét. Az egységet viszont biztosítjaa szent szövegek azonossága, az ünnepek és a rítusok egyező volta, ha csekély népi eltéréseketleszámítunk. Az egyház immár valóban „katolikus”, azaz egyetemes lett és ennek akatolicitásnak krisztusi szelleme forrasztja eggyé békességben a világ nemzeteit.

6. Ki kell azonban emelnünk a vatikáni „Sacramentarium” nagy, komoly értékeit, az eddigelsoroltakon kívül. Idetartozik mindenekelőtt a szabadság szelleme. A rítusokat megállapítjaugyan, de csak általánosságban: „Kitárt kezekkel” kell végezni a könyörgéseket, az egészeukarisztikus imádságot, de hogy milyen magasra vagy szélesre tárja ki kezeit, arról tudato-san egy szó sem esik. Ugyanígy vagyunk valamennyi rítussal: az egyéniségnek tág teret en-ged. A szabadságnak ez a szelleme hozza magával, hogy az új rítus nagylelkű, nem méricské-lő, pl. ha Halottak napja, azaz nov. 2. vasárnapra esik, akkor most már nem kell azt áttenni a követke-ző napra, hanem vasárnap lesz a Halottak napja és gyászmiséket mondanak. Hallatlan valami, ha a régirubrikák világát idézzük. És mégis mennyire bölcs, hiszen világszerte hiába tették át hétfőre a Halottaknapját, liturgia nélkül, de a hívek november 2-án ülték meg a halottak emlékezetét, a saját maguk,hogy úgy mondjuk, laikus liturgiájával. És hogyan illenek ehhez a naphoz, a halottak kultuszá-hoz általában az új „Sacramentarium” vadonatúj „halottas” miséi! Elektromos magas feszült-ségtől: a feltámadás hitétől izzanak.

Ez a nagylelkű szellem magával hozza azt, hogy bőven lehet válogatni: rítusok és misék ésünnepek között. Pl. július 5-én Zaccaria Antal pap ünnepén a misét lehet mondani vagy a„Lelkipásztorok communejából”, vagy a „Nevelőkért” komponált imákból, vagy a „Szerzetesek misé-jéből”, mert ő alapította a barnabiták rendjét. – A paptól függ, hogy a mise végén ünnepélyes, hár-mas tagolású áldást mond; nem a plébános, hanem a miséző pap tetszésére van bízva (az új mise-könyv p. 495). Ugyanilyen áldás adható részint az Ige liturgiája bevégeztével, vagy a zsolozsma egyhórája után, vagy a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatása végeztével. Ugyanígy nagyböjt ide-jén a miséző pap tetszésére mondhatja vagy nem mondja a „nép felett” mondandó könyörgést (p.507). – Persze, ezzel a szabadsággal élni is kell. Az első püspöki Szinoduson Rómában hangoz-tatták, hogy tudatosan éljenek a papok a megadott liturgikus szabadsággal: „A papokat gondosan kellképezni, hogy kellő módon (debite) éljenek a szabadságukkal, amelyet az új rítusok és az új szabályoknekik juttatnak, bizonyos szövegeknek, gesztusoknak, cselekményeknek választásánál”(Notitiae 1967, 366). Ugyanez a dokumentum még egy fontos elvet közöl: „Az egyenetlenség, külön-bözőség, amely ilyen eljárásból következik néha: nem mondható fegyelmezetlenségnek, szaba-

103

dosságnak, kevésbé rendes eljárásnak. Épp ellenkezőleg: az illető törvényes szabadságávalél, és ennek a lelkipásztori gyakorlatban nagy hatása van”.

7. Rá kell mutatnunk, mint nagy értékre, a már említett nagyszámú könyörgés (Oratio) te-ológiai mélységére. Bámulatos a gondolatoknak az a gazdagsága, amely a számtalan, telje-sen új könyörgést eltölti. Részint régi liturgikus kódexekből vették át őket, részint a nem-római litur-giák imakincséből: az ó-gallikán, az ambrozián, valamint a wisigót liturgiából. Kétségtelen, hogy újkompozíciójú imaszövegeket is találunk. Teológiai mélységét mutatja meg nekünk pl. MáriaMagdolna miséje (júl. 22.). Kivételezett helyzetben van, mert Jézus őreá „bízta mindenkit megelőzve ahúsvéti öröm meghirdetését”, és az ő példája szerint ugyancsak mi is „hirdetjük” az élő Krisztust„mindenkinek”. Nekünk pedig, akik a szent misztériumban ezen a napon résztveszünk, „Istenadja meg azt a ragaszkodó szeretetet, amelyet Magdolna Krisztusnak, tanítójának tanúsí-tott”. – Valóságos ajándék a számos új hétköznapi (feriális) misének a szövege, amely ren-delkezésünkre áll adventben, a karácsonyi időben, így pl. csütörtökön Vízkereszt ünnepe előtt: „Is-ten, te néped számára Egyszülöttednek születése által csodálatosan megnyitottad a megváltás hatását:ekként, add meg, kérünk, szolgáidnak az erős hitet, amíg a mennyei dicsőség megígért jutalmát el-nyerhetjük”.

8. Ugyanez áll a szentmise hálaadó énekéről, a prefációról. „Előszó” magyarul, hiszen eztaz ünnepi éneket egy dialógus előzi meg a pap és a nép között. De az egész áldozati ének maga iselőszó, ujjongó készület a szent titkok ünneplésére, hiszen a keresztények „királyi papi nem-zedék”, ez a nép hirdeti az Isten nagy jótetteit. Ezek a gondolatok az évközi vasárnapoknyolc új prefációjában tükröződnek legszebben. Pl. a II. vasárnapi prefáció elmondja nekünk az üd-vösség misztériumát: Krisztus emberré válása és halála által az örök életet szerezte meg ne-künk. – A III. üdvösségünknek azt a tényét ünnepli, hogy embermivoltunk miatt romlottunkmeg, viszont Krisztusnak embermivolta tette lehetővé a megváltás tényét („unde perierant, indesalvares”). – A IV. vasárnapi prefáció képeskönyvhöz hasonlít: szinte gyermeki egyszerűséggelmutatja meg a hívőknek a négy legkiemelkedőbb üdvözítő cselekedetet: Krisztus születése meg-újított mindent, bennünket új teremtményekké változtatott, szenvedése eltörölte vétkességün-ket, feltámadása megszerezte az örök élet lehetőségét; mennybemenetele pedig megnyitotta az odajut-hatás kapuját. – Az V. prefáció a teremtésnek csodálatos himnusza: a középpont az ember,„akinek alá rendelte az Isten az egész világot és annak minden csodáját”. – A VI. prefáció azörökkévalóság húsvéti éneke, minden vasárnap egy kis húsvéti ünnep és ennek alapja a re-ménység: „Kezünkben van az örökkévalóságnak záloga”! – A VII. vasárnapi prefáció a meg-váltás dicsérete. Krisztus engedelmességének gyümölcse az, „akinek engedelmessége általaz Isten ajándékait visszaadta nekünk”. – Az utolsó prefáció a Szentháromságot emeli ki, ennekhitében gyűlt össze a hívek serege. – Mindez csak halvány szemléltetése a roppant gondolat-tömegnek, amely ezekben az ünnepi énekekben rejlik.

Új prefációt olvashatunk az angyalokról, bár a régi prefációkban szokásos, szinte nyüzsgőemlegetése az angyaloknak erősen megcsökkent, a prefációk végén igen sokszor csak éppen említéstkapnak, viszont az angyalok ünnepléséről szóló prefáció eleddig ismeretlen volt. – Egészen új valamiazoknak a prefációknak gyűjteménye, amelyek a szenteket ünneplik, így pl. van egy másodikprefáció az apostolokról, sokkal mélyebben szántó, mint a régi, kissé átalakított apostol-prefáció. – Két prefáció van a szentekről, és egy külön a vértanúkról. – Külön prefáció van „aszent lelkipásztorokról”.

A hosszas használat mutatja majd meg mindenkinek, mennyire a megújuló egyház szel-leme, vagyis a nyitottság a modern világ felé hatja ezt az új liturgiát át. A II. Vatikánum szellemé-nek teljesen megfelelően 18 misét találunk például az Egyházról: ötöt az egyházért általában, apápáért kettőt, a püspökért is kettőt, a zsinatért egyet, a papokért hármat, az egyház szolgáiért egyet,ugyancsak egyet a papi hivatásokért, egyet a szerzetesekért, egy másikat a szerzetesi hivatásokért. Alaikusokért is külön mise van.

9. Kétségtelen az eddig elmondottakból, hogy lelkipásztori szempontból az imádságbarejtett gondolatoknak kincsestára van a kezünkben. Mit lehet a lelkipásztornak feltárnia hívei előtt,azt egyetlen példával szemléltetjük. A szentáldozás énekét (ant. ad communionem) nagyon ala-pos átdolgozásnak vetették alá. Erről külön tanulmányt kellene írni, mennyire a lelkipásztoriszempontot tartották itt szem előtt az átdolgozok: az áldozás az áldozatban való részesedés, egyéniszempontból csúcspontja a misének. Krisztussal való egyesülés, és Benne egy nagy testvé-

104

riséggé való egyesülés. Ennek a szempontnak rendeltek mindent alá: ezt abból látjuk, hogya VI. század óta a nagyböjtben a Zsoltároskönyv sorrendjében vett zsoltárok sorozatát, tehát egynagyon ősi vonást sem vettek irányadónak. Nagyon sok helyen teljesen új áldozási ének, anti-fóna található. Hatalmas választékot állítottak össze a Sacramentarium szerkesztői: a vasárnapimisékben nemegyszer találunk két antifónát az áldozáshoz, tetszőleges használat céljából. Az eddighasznált misekönyvben nemegyszer az áldozási antifóna tartalma egyáltalán nem a szentál-dozásra vonatkozott. Ezt tudatosan megváltoztatták, így pl. a dec. 27-i Szent János evangé-lista ünnepén ezt mondotta eddig az áldozási antifóna: „Elterjedt a tanítványok között a szó-beszéd: Ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta: Nem hal meg, hanem: Azt aka-rom, hogy ő így maradjon, amíg eljövök” (Jn 21,23). Milyen siket szöveg ez a szentáldozás pillanatá-ban, és mennyire helyesebb az új misekönyv áldozási antifónája: „Az Ige emberré lett, és ittél közöttünk”. Ez az ünnepelt szentnek, Szent Jánosnak a mondása evangéliumának elejénés ennek valósága teljesedik be az áldozatban és az áldozásban. Kísérjük figyelemmel azáldozási antifónákat, nagyon sokszor felhasználhatjuk egy villanásnyi buzdító szóra az áldo-zás megkezdése előtt; „fervorino”, mondja az olasz.

10. Bírálat is éri majd ezt a legfontosabb, új liturgikus könyvünket és részben már érte is. Példáulzavaró mozzanat az, hogy a misekönyvben benne levő Általános utasítás (Institutio generális) nemteljesen ugyanaz, mint az egy évvel a megjelenés előtt külön kiadott szöveg: 51 változás van ebbenaz újban, amit persze figyelembe kell venni. – Azután a túlságos rendszerezés következmé-nye például, hogy az Úr bizonyos ünnepei nem az egyéb ünnepek rendjében találhatók, ha-nem külön corpusba összegyűjtve. – Hasonlóképpen a 81 prefáció közül csak 50 található mega prefációk sorozatában, a többi az ünnep miséjében van meg. Alaposan és sokat kell majdforgatni ezt az új liturgikus könyvet, mielőtt használjuk azt. – Kétségtelen, hogy az egyházi év bi-zonyos értelemben megszegényedett; mindörökre eltűnt a Hetvened stb. vasárnapok ideje, az„előböjt”; pedig ezek már a VI. század végén. Nagy Szent Gergely idején megvoltak. Ugyancsakaz évszaki (kántor) böjt évenként négyszer való ünneplése is elsikkadt. Nagy zavart okozhat aszentek ünnepeinek nagymértékű dátumváltozása.

Tagadhatatlan az is, hogy a vasárnapi miséknek egységes gondolatvilága megszűnt. Ennekoka az, hogy a szentírási olvasmányok kiválasztásánál az ókori „folytatásos” olvasás elvéhez (lectiocontinua, Bahnlesung) tértek vissza. Ez hiány, de a keresztény közösség ennek fejében há-rom év leforgása alatt megismer nagyjából egy-egy egész bibliai könyvet. A nagy ünnepek-nek viszont megmaradt az egységes gondolatmenete, mert a változó olvasmányok ugyanar-ról a témáról szólnak. Például Nagyböjt II. vasárnapján az azonos témát, Krisztus Urunk színeválto-zását adják elő, de a három szinoptikus evangéliumból veszik a szövegeket.

Az eukarisztia ünneplésének életszerűbbé tétele

Talán a fenti cím jellemzi az eukarisztia liturgiájának a misekönyv megjelenésével tulaj-donképpen már befejezett, hivatalos reformja utáni fejleményeket.

1. Az Istentiszteleti Kongregáció hivatalos lapjában, a NOTITIAE-ben 1970 februárjábanjelent meg egy újabb Instrukció a különleges (általában: kisebb) közösségek keretében tar-tott szentmisékről (186). A kisebb, homogén közösségekben ünnepelt szentmise igénye mind gyak-rabban hangzott el a közelmúltban. Az így lehetővé váló személyes ismeretség, a bensőségesebb miijő, a konkrétebb szituáció szemmeltartása lelkipásztori szempontból ajánlatossá tette az ilyenünneplések megtartását. Az Instrukció figyelmeztet mégis arra, hogy ez a gyakorlat ne váljék az egészhelyi egyházi közösségtől való elszakadássá, elkülönüléssé. Felsorolja a kiemelkedőbb alkalmakat,amikor ez a megoldás ajánlott: lelkigyakorlatok, az anyaegyháztól messzefekvő kis közösségek, egy–hivatásúak, betegek és öregek köre, azután halotti virrasztással kapcsolatban stb. Az ilyen, há-zaknál tartott szentmisére az Ordinárius ad engedélyt. Nem szabad ilyen kis körben vasár-és ünnepnap szentmisét tartani, amikor az egész közösség egysége kell, hogy kifejeződjék. Ezekre akülönleges misékre is vonatkoznak az eukarisztia ünneplésével kapcsolatos általános előírások. Egyespüspöki karok az Instrukció alapján részletesen is szabályozhatják ezeket az un. „házi”-miséket.

2. Hogy a II. Vatikánum által elvileg kimondott és bizonyos esetekre korlátozott enged-mények mennyire bővültek, annak illusztrálására jó példa a két szín alatti áldozás. A LK 55. pontjaezt elvileg megengedi ugyan, de gyakorlatban az Apostoli Szentszéktől meghatározott néhány

105

esetre korlátozza. A mise 1969-es Általános Rendelkezései a 242. pontban már 13 esetet sorolnak fel,amikor a püspökök engedélyezhetik a két szín alatti áldozást. 1970 júniusában pedig egyújabb Instrukcióban a püspöki karok már szinte korlátlan felhatalmazást kapnak a két szín alatti ál-dozás engedélyezésére (187). Feltételek: a hívek kellő előkészítése, minden esetleges tiszteletlenségelkerülése. Itt szerepel először, hogy akolitusok is tarthatják a szent Vért az áldozásnál. – A magyarPüspöki Kar konkréten meghatározta a két szín alatti áldozás eseteit; ezeket az egyes püs-pökök körlevelükben tették közzé.

Itt említjük meg az áldoztatásnak új formáját, az un. Kézbe-áldoztatást, amikor a hivő magaveszi szájába a kezébe kapott Kenyeret. A Szentszék az egyes püspöki karok kérésére en-gedélyezi az áldoztatásnak ezt a módját, ami sokak számára a felnőtt hívőkhöz méltóbbnak tűnik,mint az un. szájba–áldoztatás (188).

3. Az eukarisztia liturgiájának megújításához tudvalevőleg két fontos Instrukción, az 1964–esen és az 1967-esen át vezetett az út. Sokakat meglepett az új misekönyv megjelenése után közzétettIII. Instrukció (189). – Ezt az Instrukciót a Kultuszkongregáció többször is kényszerült védel-mébe venni és pozitíven magyarázni (190), mert az első tekintetre mintha visszalépést jelentett vol-na. A Bevezető szerint egyesek és püspöki karok azzal a kéréssel fordultak a Szentszékhez, hogy azindokolatlan és elburjánzott egyéni kezdeményezéseknek vessen véget az eukarisztia ün-neplése körül. A III. Instrukció valóban inkább bizonyos visszaélések leállítását sürgeti és az előírá-sok megtartására buzdít. Tartalmaz azonban néhány kisebb jelentőségű újítást is. Így pl. a nők szere-pének nagyobb lehetőséget biztosít: felolvashatják a lekciókat, a hívek könyörgésének fohászait,összegyűjthetik az adományokat stb. Ugyancsak itt olvasunk arról, hogy szükség esetén akolitus is ál-doztathat, sőt a Szentszék engedélyével világiak is.

4. A III. Instrukciónak minden bizonnyal a rögzítést célzó intézkedései ellenére semmondható, hogy a szentmise ünneplésében megmerevedéstől kellene tartani. Az utóbbi években vi-lágszerte terjed a törekvés, hogy a mise legközpontibb része, az eukarisztikus ima megfo-galmazásában mind közelebb kerüljön a mai emberhez. A GOTTESDIENST c. folyóirat fel-mérése szerint szinte minden országban terjednek a szabadon szerkesztett eukarisztikusimák (191). Csupán Hollandiában kb. 200 új eukarisztikus ima használatáról beszélnek. Eze-ket Németországban Alfréd Schilling bestseller könyve népszerűsítette, amelyben 13 újeukarisztikus imát, azután Hivők könyörgéseit közöl vasár– és ünnepnapokra (192). Nem véletlentehát, hogy a Kultuszkongregáció új prefektusa, Tabera bíboros beszámolója szerint Rómá-ban is foglalkoznak új eukarisztikus imák megjelentetésével (193).

5. Ide kívánkozik annak megemlítése is, hogy a római Kultuszkongregáció külön ifjúságiés gyermekmisék bevezetését is tervezi. A gyermekeknek nem felel meg a jelenlegi mise-rend, sem olvasmányaiban, sem könyörgéseiben, sem eukarisztikus imáiban. A német püs-pöki kar máris kiadott gyermekmisék ige–istentisztelete számára bizonyos irányelveket ésösztönzéseket (194). Rómából is várhatjuk ezen a téren a további fejlődést és útmutatásokat.Mindezt megköveteli a liturgia lelkipásztori jellege, ahogy ezt a LK is megkívánja: „Alkalmazkodjona liturgia a hivők képességeihez és általában ne szoruljon sok magyarázatra.” (34. pont).

6. Az eukarisztia liturgiájának fejlődésével kapcsolatban meg kell említeni még az 1972 júniusá-ban megjelent „Ordo Cantus missae”-t, az eddigi „Graduale Romanum” utódját. Valójában nemsok újat hoz ez a latin nyelvű misék számára összeállított énekgyűjtemény: a hagyományos gregori-án énekeket rendezi át az új misekönyv szerint. Inkább a Graduale kiegészítő kötetének mond-ható, mert legtöbbször csak utal arra, hogy honnét kell venni a megfelelő énekeket. A solesmesi ben-cések műve, akik a II. Vatikánumnak a Liturgikus Konstitúcióban kimondott elvét igyekeztek megva-lósítani: „Az egyházi zene kincseit a legnagyobb gonddal kell megőrizni és ápolni” (114. pont). Azegész kiadvány értelme és használati utasítása a bevezető részben található meg. Az volt a tö-rekvés, hogy az elmaradt misék ősi énekei máshol kapjanak szerepet; viszont újabb, un.„neogregorián” dallamok kimaradjanak. Az Ordo Cantus Missae közli továbbá a latin misékéneklésének szabályait, és az énekelhető részekre különböző dallamokat is közöl.

A „Liturgia Horarum” – az imaórák liturgiája

1. A liturgikus megújulás reprezentatív eredménye az 1971-72–ben négy kötetben megje-lent Liturgia Horarum, a négyszáz éves Breviárium Romanum utóda. A közel hatezer oldalas

106

imádságoskönyv tagolódása a következő: I. Advent és karácsonyi idő; II. Nagyböjt és húsvéti idő;III. Az évközi idő 1-17. hete; IV. Az évközi idő 18-34. hete. – A Kultuszkongregáció még az új zso-lozsmáskönyv megjelenése előtt közzétette a 284 pontból álló Általános Rendelkezéseket(Institutio Generális de Liturgia Horarum), hogy az imaórák liturgiájának imádkozói jól felké-szülhessenek annak használatára. A zsolozsma Általános Rendelkezései hasonló szelleműek, mint amiséé; ebből ismerhetjük meg az egész zsolozsma-reformot (195). – VI. Pál pápa Laudis Canticumkezdetű apostoli konstitúciójával vezeti be az új zsolozsmáskönyvet, mely latinul is csak akkor leszkötelező, amikor a népnyelvű kiadások elkészülnek; addig használata tetszőleges.

Az új zsolozsma elkészítése hat év munkája volt és a Consilium Liturgicum 9. csoportjavégezte, A. G. Martimort vezetésével és számos szakember közreműködésével. A készülő zsolozs-mát látta az 1967-es püspöki szinódus, a tervezethez hozzászólhattak az összes püspökök, és gyakor-latban is több helyütt kipróbálták a bevezetés előtt. Az új zsolozsmáskönyv főbb jellemző vonásai azÁltalános Rendelkezések (ÁR) alapján a következők:

Már maga a szokásos „breviárium” elnevezéssel való szakítás is sokatmondó. A „rövidlet”megjelölés semmit nem mond a lényegről, míg az „imaórák liturgiája” cím jelzi, hogy az eukarisz-tia ünneplése mellett az Egyház mivoltának, misztériumának alapvető funkciójáról van itt szó. Többémár nem a papok kisajátított imakönyve ez, hanem az egész Isten népéé. Ezért szól az első fe-jezet az ÁR-ben arról, hogy mi az imaórák liturgiájának jelentősége az Egyház életében: részese-dés az Krisztus imájában, csatlakozás ahhoz; ez az ima az Egyház belső mivoltához tartozik. EmellettKrisztus parancsának teljesítése: „Szüntelenül imádkozzatok.” Ezzel az Egyház megszenteli azidőt és az emberi munkásságot. Az imaórák liturgiája azután szent dialógust is létesít Istenés az ember közt: Isten hangzik föl igéjében, népe pedig válaszol erre imával és énekkel. Azsolozsmában a kultusz és megszentelés gondolata tehát egybeforr. Az egész ima-liturgiaszoros kapcsolatban marad az eukarisztia ünneplésével: ez a csúcs és központ, amaz pedig annakkitágítása dicséretek és hálaadások által, ugyanakkor pedig előkészület is az eukarisztiának hitben,reményben és szeretetben történő ünneplésére.

2. Az ÁR a zsolozsmát alapvetően mint egyházi, közösségi aktust fogja fel. Legeszményibbmegvalósulási formája az, mikor a helyi egyház vezetője: a püspök, papjaitól körülvéve, Isten népévelegyütt mutatja be ezt a szent szolgálatot. A közösségi végzés van mindig előtérbe helyezve, bár azsolozsma összeállítói számoltak azzal a reális ténnyel is, hogy egyelőre még nagyobbrésztmagánosán imádkozzak azt. A magános imádkozásra bizonyos változtatási lehetőségek van-nak megengedve; pl. az Invitatorium antifónáját nem kell megismételni a zsoltár közben; azu-tán: elmaradhat a Responsorium breve, az üdvözlések (Dominus vobiscum, BenedicamusDominó...).

A közösségi végzésre a plébániai közösségeket is felszólítja az Egyház, elsősorban vasár- ésünnepnap legalább a Vecsernyét ünnepeljék együtt. A hívek részvétele esetére újabb szabad le-hetőségeket kaptunk: pl. a hivők számára érthetőbb zsoltárokat is lehet összeválogatni.

3. A zsolozsma kötelezettsége természetesen továbbra is fennáll a diakonátus rendjétől kezdveaz egyházi személyek számára. Az Egyház azt akarja, hogy szolgái az egész közösség nevébenés állandó jelleggel folytassák Krisztus imáját. De ezt se mint penzumot, napi terhet és köte-lességet fogják fel, hanem legyen az lelkipásztori munkájuk szerves része és egyéni lelki-életük táplálója. – Ezért nyoma sincs a zsolozsma kötelezettségének tárgyalásánál az eddigikazuisztikus szemléletnek és a súlyos bűnnel való fenyegetésnek. A fő-imaórákra, a reggeli és estiistendicséretre (Laudes és Vesperás) mondja az Instrukció, hogy ezeket az imaórákat a papok súlyosok nélkül ne hagyják el; az olvasmányos imaóra (eddigi Matutinum) végzésében is legyenekhűségesek; törekedjenek a nap megszentelésére a napközi imaórának és a Kompletoriumnak el-imádkozásával. Többször is hangsúlyozza, hogy az egyes imaórákat a megfelelő időben vé-gezzék, mert akkor van meg igazán az értelmük.

4. A zsolozsma telepítésében egyensúlyban van a hagyományos elem az újításokkal. Azalapvető elemek és azok struktúrája hagyományos: himnusz, zsoltárok, hosszabb vagy rövidebb ol-vasmány, könyörgések. Az egyes imaórák a LK rendelkezései szerint a következők: a két főimaóra, aLaudes és a Vesperás; az olvasmányos imaóra magánosán a nap bármelyik részében vehe-tő; a három kiskora (Terta-Sexta-Nona) elvileg megmarad, de közülük egy kötelező – a nap-szaknak megfelelően. A Kompletorium inkább személyes jellegű esti ima lefekvés előtt, amelyet te-hát nem okvetlen éjfél előtt kell mondani.

107

Az egyes imaórák felépítése. – A Breviárium Romanum-hoz viszonyítva újítás, hogy ahimnusz minden imaóra kezdetén áll; a leginkább lírai és éneklésre szánt elem, ami az ima-óra vagy az ünnep sajátos jellegét fejezi ki.

A Laudes és Vesperás felépítése azonos; a himnusz után mindegyikben két zsoltár ésegy Kantikum következik; a Laudesben ószövetségi, a Vesperásban újszövetségi Kantikum.Ezek a Kantikumok is gazdagodást jelentenek a zsolozsmában. Az Újszövetségből azok a részeklettek kiválogatva Kantikumnak – elsősorban Szent Pál leveleiből és a Jelenések könyvéből –, ame-lyek irodalmi műfajuk szerint is közel állnak az énekléshez. – A rövid olvasmányt rövid válaszénekköveti, majd a hagyományos evangéliumi Kantikum következik: a Laudesben a Benedictus, aVesperásban a Magnificat. Ezekhez csatlakoznak a Preces, a misének a „Hívők könyörgései”-hez hasonlóan felépített fohászok. Ezzel az újítással is részben ősi hagyományokat hozott vissza azEgyház, részben pedig életszerűbbé tette a zsolozsmát. Ez a rész ugyanis a szabadban kezelhetőelemek közé tartozik: az imádkozok még igényeiknek megfelelő fohászokat is vehetnek be. ALaudesben a Preces fohászai elsősorban Istennek szentelik a napot és a munkát, a Vesperásbanpedig ezek a fohászok inkább közbenjáró jellegűek. A fohászokat mindkét imaórában a közösenimádkozott Miatyánk zárja le. Így a napi liturgiában háromszor csendül fel a hivő közösség ajká-ról az Úr imája: az Eukarisztia ünneplésében, azután a reggeli és esti istendicséretben. – Azimaórák ezután a napi Könyörgéssel zárulnak.

Az olvasmányos imaóra főcélja az, hogy Isten népének lelki táplálékul nyújtsa Isten igéjét és alelkiélet mestereinek írásait. Mivel pedig a Szentírás olvasását ima kell, hogy kísérje, az ol-vasmányos imaórában is vannak zsoltárok. A felépítés tehát: himnusz, 3 zsoltár, 1 biblikusolvasmány, 1 olvasmány egyházi írótól és Könyörgés. – Ez az imaóra történetileg virrasztásjellegű volt, és bizonyos szerzetesi közösségek ma is éjszaka vagy hajnalban végzik. Azimádkozok többsége számára pedig az Egyház elmélkedő imaórának szánja. Ez a két szempontelsősorban a himnuszban mutatkozik meg: más a himnusz az imaórában, ha az vigíliás ünneplés éjsza-ka, és más a napközben végzett ima esetén. Megszűnt az olvasmányos imaórában az un. „nagy”-officium, amelyben bizonyos rangú liturgikus napokra több zsoltár és több olvasmány volt előírva.Ahol azonban ünnepek előtt az olvasmányos imaórát vigíliás ünneplésként kívánják megtartani,ott Kantikummal és evangéliummal, meg homíliával lehet kibővíteni. Megmaradt vasár- és ünnep-napok, ill. főünnepek és ünnepek alkalmával a Te Deum.

A napközi imaórák (Tertia-Sexta-Nona) felépítése: himnusz, három zsoltár vagy zsoltár-rész, rövid olvasmány, vers, könyörgés. Ha valaki csak egy napközi imaórát mond, akkor anapszaknak megfelelő himnuszt választja. Ha két vagy három kishórát kíván imádkozni, ezek számá-ra vannak külön a kiegészítő zsoltárok.

A Kompletorium szerkezetében az a sajátosság, hogy az elején ajánlva van a lelkiisme-retvizsgálat és bűnbánat tartása (lehet pl. a mise bűnbánati rítusa szerint) és utána kezdődik a himnusz.A hét napjaira egy-egy megfelelő zsoltár van, azután rövid olvasmány és a Nunc dimittis Kantikum,valamint zárókönyörgés. Hogy a Kompletorium könyv nélkül is imádkozható legyen, a hétköznapokzsoltárai mindig helyettesíthetők a vasárnapival. – A Kompletoriumhoz csatlakozik valamelyik Máriaantifóna könyörgés nélkül; húsvéti időn kívül ez mindig lehet a Salve Regina, esetleg más, a püs-pöki karoktól jóváhagyott ének.

Külön érdekesség az egyes imaóráknak az eukarisztia ünneplésével való összekapcso-lása, közösségi végzés esetén. A Laudes közvetlenül megelőzheti a misét, és akkor lényegé-ben a zsoltárok után a mise könyörgése következik, áldozás után pedig a Benedictus stb.Hasonló a megoldás napközi imaóra vagy Vesperás esetén is. Ezek követhetik is a misét, arra iskülön előírások vannak.

5. Külön kell szólni az új zsolozsmáskönyvben a zsoltárok szerepéről és elosztásáról. AzInstrukció külön foglalkozik a zsoltárokkal, jelentőségükkel és az imádkozásuk körüli problémákkal.Alapvető szempont, hogy a zsoltárokat műfajuk szerint kell lehetőleg imádkozni, és messiási, újszö-vetségi értelmezésben. A zsoltárok imádkozását segítik elő az antifónák, a zsoltárfeliratok és zsoltár–mottók, valamint a zsoltárkönyörgések. Az antifónák rámutatnak a zsoltár sajátos mondanivalójá-ra, elősegítik előképi imádkozását vagy utalnak az ünnepi értelmezésre; nemcsak a zsoltárok elején ésvégén, hanem – elsősorban éneklés esetén – az egyes szakaszok végén is megismételhetők. – A zsol-tárfeliratok mint címek a zsoltár értelmére, témájára mutatnak rá. – A rendszerint az Újszövetségbőlvett mottók pedig a zsoltár keresztény szellemű imádkozását segítik elő. – A zsolozsmáskönyv függe-

108

lékében lesznek az egyes zsoltárokhoz csatolható un. zsoltárkönyörgések, melyek összefog-lalják a zsoltár imádságos mondanivalóját.

Magának a zsoltározás módjának is olyannak kellene lennie, hogy az megfeleljen a zsol-tár irodalmi műfajának, sajátosságának. Nem egy esetben ezért eszményi az éneklés; s a közös-ségi végzés esetén a zsoltár jellegétől függően akár a hagyományos módon két részre oszlott közös-ség (kar) lehet, akár az előénekes által egyvégtében énekelt zsoltárba antifónával kapcsolódnak bele,akár az egészet a közösség énekli. Ezeket a módozatokat részben a gyakorlati lehetőségek, részben azsoltárok jellegének szemmeltartása határozza meg. Ezért vannak pl. az olvasmányos ima-órában inkább az un. történeti zsoltárok.

Alapvetően új a zsinati Liturgikus Konstitúció rendelkezése szerint a zsoltárok több évre tör-tént elosztása. Konkréten ez négy ciklusra történt meg, így az egyes zsoltárok általábannégyhetenként kerülnek sorra. Három zsoltár (az 57., 82. és 108., az un. átokzsoltárok) egé-szen elmarad; ugyancsak kimaradnak egyes zsoltárrészek is, amelyek a mai ember számáraimádságként alig jöhetnek számításba. Pl. a 136. zs. vége: „Ne feledd. Uram, Edom fiait...Babilon lánya, boldog, akinek keze megragadja és sziklához csapja kisdedeid.” – A négyesciklus úgy van elosztva, hogy mindig az első ciklussal kezdődjék advent I. vasárnapja, az évközi I.vasárnap, nagyböjt I. vasárnapja és húsvét I. vasárnapja. – Nagyobb ünnepeken és az év kiemelke-dőbb szakaiban a hagyomány által megszentelt külön zsoltárok vannak az egyes imaórákban. –Megjegyezzük még, hogy a zsoltárok az 1969-ben megjelent un. Neovulgata fordításban van-nak a zsolozsmáskönyvben. A Zsinat írta elő, hogy a Pianum fordítást tovább kell átdolgozni úgy,hogy feleslegesen ne térjen el a Vulgata megszokott szövegétől, és az éne–kelhetőség is fonto-sabb szempont legyen. – A zsoltárok új elrendezése nem azért történt, hogy kevesebb legyen azima, hanem hogy bensőségesebb, elmélyültebb lehessen. A zsoltármennyiség csökkenése két-ségkívül tetemes; a mai, napi zsoltármennyiség kb. egyharmada a X. Pius-féle Római Brevi-árium zsoltárainak.

6. Szólni kell még a zsolozsma olvasmányairól is. A szentírási olvasmányok terén rendkí-vüli gazdagodás történt. A rövid olvasmányok a szentírás legszebb részeit tartalmazzák. Azolvasmányos imaórában szereplő szentírási olvasmány átfogja az Ó- és Újszövetség egész üdvös-ségtörténetét. Az összeállítás szem előtt tartja a mise új olvasmányrendjét is, bár az ismétlődés néhaelkerülhetetlen. A zsolozsmáskönyvbe lenyomtatott szentírási olvasmányokon kívül még egymásik sorozat szentírási olvasmány is megjelenik majd. Az olvasmányokat követőresponzóriumok külön gonddal vannak összeállítva és a hallottakra visszhangként felelnek.

A szentatyák és egyéb egyházi írók olvasmányai is jelentős átdolgozáson mentek át. Bár azelsőség most az egyházatyáké, helyet kaptak a későbbi idők kiemelkedő egyházi írói is. Szentek ün-nepein elsősorban magának a szentnek írásaiból olvashatunk; az életrajzokban pedig a tör-téneti hűség szempontja alapvető. Az egyházatyák olvasmányai gyakran a szentírási szakasz ma-gyarázataiként szólalnak meg, hisz az egyházatyák Isten igéje értelmezésének kiemelkedő tanúi éselőmozdítói. – A hivatalos olvasmányrenden kívül ugyancsak a Függelék részben lesz egy„szabad” olvasmányrend is, hogy az Egyház hagyományának kincstára minél bőségesebb táplálé-kot szolgáltasson. Sőt az Instrukció felhatalmazza a püspöki karokat, hogy maguk is összeállít-hatnak olvasmányrendet a saját hagyományaik, egyházi íróik műveiből.

A zsolozsma gyümölcsöző imádkozását nagyban elősegíti a szent csend kellő helyen való beik-tatása. Kell, hogy a Szentlélek az imádkozok szívében mennél inkább visszhangra találjon,és az Egyház imája meg a személyes ima mindinkább összekapcsolódjanak. Ennek érdeké-ben mind közösségi, mind magánimádkozás keretében javasolt a szent csend a következő helye-ken: zsoltárok után, olvasmányok után, responzóriumok után. A magánjellegű zsolozsmázás-ban természetesen több lehetőség nyílik egyéni meditációra. Ezzel a zsolozsma hivatalos jel-lege azonban nem szenved kárt.

7. Az új zsolozsma végzésének is megvannak a maga szabályai, mint régen mondták:„rubrikái”. Ezek azonban sokkal rugalmasabbak, szabadabbak, mint az eddigiek; az ÁR IV. részébentalálhatók. A szentekről vett szabad memória esetén pl. szabadon választható a második olvasmánya napról, vagy a szentről. Ugyancsak van bizonyos szabadság a zsoltárok megválasztásá-ban; speciális alkalmakkor, mint pl. lelkigyakorlat idején a nem-szentírási olvasmányok meg-választásában is.

Az Általános Rendelkezések végül az V. fejezetben foglalkoznak a zsolozsma közösségi

109

végzésére vonatkozó előírásokkal. Itt is áll a LK. szabálya: „A liturgikus cselekményekben min-denki a maga feladatának gyakorlásában azt tegye, – de azt tegye is igazán –, ami a dolog természe-téből és a liturgikus szabályokból rá vonatkozik.” – A néppel ünnepelt zsolozsma élén a papvagy diakónus áll. Távollétükben a hívők közül is vezetheti valaki a zsolozsmát, csak a papitérségen (presbitérium) kívül marad és nem ad áldást. Lektorok és kántorok éppúgy megfele-lő szereppel rendelkeznek, mint a szentmisében. – Szabályozva van a zsolozsma alatti testtartásis. – Figyelemreméltó megállapítása az Institúciónak az is, hogy a kóruskötelezettség nem ahelyet terheli, hanem a közösséget. Pl. ha egy kórusra kötelezett szerzetesi közösség kirán-dul, bárhol elvégezhetik a zsolozsmát, és emiatt nem kell egyeseknek otthon maradniuk. Azsolozsma helye nem szükségképpen a templom.

Külön van szó a közösségi zsolozsmával kapcsolatban az énekről. A zsolozsma termé-szetének felettébb megfelel, ha bizonyos részeit éneklik. Ezek elsősorban: a zsoltárok, kantikumok,himnuszok és responzóriumok. Az ének a zsolozsmában sem külső dísz tehát, hanem az imádkozó ésistendicsérő lélek mélyebb kifejezése. – A latinul végzett zsolozsmában a gregorián éneké azelső hely. Az Egyház azonban semmiféle zenét nem zár ki a zsolozsmából sem, ha az megfelela liturgia szellemének és elősegíti a hívek bekapcsolódását.

Akárcsak a liturgikus reform többi része, az új zsolozsma is nemcsak új szabályok isme-retét jelenti, hanem új mentalitást kíván meg. Az egész reform célja, hogy áthassa a keresz-tény imaéletet, azt megtermékenyítse és irányítsa.

A magyar Püspöki Kar 1971-ben elhatározta az új zsolozsmás-könyv magyarra fordítá-sát, és ezzel az Országos Liturgikus Tanácsot bízta meg.

A szentségek újabb rendjei

1. A felnőttek fölavatása a „keresztény életbe”, – így lehetne visszaadni az 1972 januárjában meg-jelent Ordo initiationis christianae adultorum-ot, amely a felnőttek keresztségének új rítusát tartal-mazza (196). Az Istentiszteleti Kongregációnak az új Ordo-t közzétevő dekrétuma hivatkozik aII. Vatikáni zsinatra, melynek rendelkezése szerint a felnőttek számára vissza kell állítani a több fo-kozatból álló keresztségi előkészítést (katekumenátust); így kell lehetővé tenni, hogy a keresztségielőkészület ideje, – amelynek rendeltetése a megfelelő bevezetés – meghatározott időközökben, egy-más után következő szertartásokkal megszentelt legyen (64. pont). A LK megkíván egy ünnepélye-sebb, katekumenátussal egybekötött rítust és egy egyszerűbbet is.

A 184 oldalas, vaskos új Ordo latinul azonnal használható, népnyelven pedig akkor lépéletbe, amikor a helyi püspöki kar a fordításnak a Szentszékről történt megerősítése után azt elrendeli.

Az új Ordóhoz adott Előzetes megjegyzések feltételezik a gyermekkeresztelés rendje elejénleírt általános tudnivalókat. Ezekben a bevezető megjegyzésekben szó van a felnőttek beavatásánakstruktúrájáról, az itt előforduló szolgálatokról és tisztségekről, a beavatás idejéről és helyéről, végülazokról az alkalmazási lehetőségekről, melyek a helyi püspöki karok joghatósága alá tartoznak; sőtmaga a keresztség kiszolgáltatója is rendelkezik bizonyos változtatási, alakítási lehetőségek-kel.

Az Ordo a következő fejezeteket foglalja magában:I. A fokozatos katekumenátus rendje.II. A felnőtt-keresztelés egyszerűbb rítusa.III. Felnőtt-keresztelés közvetett vagy közvetlen halálveszélyben.IV. A gyermekkorban megkeresztelt felnőttek előkészítése a bérmálásra és az eukarisztia vételé-

re.V. Olyan gyermekek elvezetése a keresztény életre (tehát a keresztelésre is), akik már

eljutottak a hitoktatás korára.VI. A szertartásokkal kapcsolatos szövegvariációs lehetőségek.Függelék: Az érvényesen megkereszteltek átvétele a katolikus Egyház teljes közösségé-

be.Néhány kiemelt gondolat a felnőttek megkeresztelésének új rendjéből, – A hittanulók bevezeté-

se a hivők közösségében progresszív módon történjék; a hittanulókkal együtt maguk a hívek is fon-tolják meg, éljék át újra a húsvéti misztérium jelentőségét és megtérésüket megújítva adjanak jó példáta hittanulóknak. Az újszerűség tehát mindjárt abban is adva van, hogy nemcsak egy bizonyos tant,

110

igazságok rendszerét kell a kereszténnyé lenni szándékozónak elsajátítani, hanem fokozato-san bele kell épülnie a hivők közösségébe. Tehát az egész iniciáció, beavatás a keresztény életbe,az eleven egyházi közösség keretében és annak támogatásával kell hogy történjék.

A keresztény iniciációnak a kővetkező lényeges fokozatait lehet megkülönböztetni:a) Jelentkezés, hogy valaki kereszténnyé akar lenni; az egyház bevezeti az illetőt a hittanulók

közé.b) A hittanuló időszak vége felé következik a közelebbi előkészület a szentség felvételére.c) Magának a szentségnek felvétele.Mindezen fokozatok bizonyos időszakok keretében mennek végbe:a) Először a hittanuló tájékozódik; az Egyház afféle előkatekézis után beveszi őt a hittanulók

rendjébe.b) Hosszabb a második időszak, amely a keresztségére kiválasztással ér véget.c) A húsvét éjszakai keresztelésre a közvetlen felkészülés a szent negyvennapban törté-

nik; ez a megtisztulás és megvilágosodás ideje.d) A keresztség megtörténte után az egész húsvéti időt felöleli az ősi hagyomány alapján a szent

titkokba való bevezetés, a misztagogia: beépülés a közösségbe, elmélyedés a keresztény élet-be.

Ezen szakaszok mindegyikét külön rítusok vezetik be, illetőleg töltik ki. A katekumennéfogadás bizonyos ige-liturgia keretében történik. A katekumenátus alatt a hittanuló exorcizmusjellegű rítusokban részesül és áldásokat kap. A nagyböjt elején a keresztelendők közé való beiratko-zás külön rítus keretében van. Az egész nagyböjt a keresztelésre készülők számára afféle nagy lel-kigyakorlat. A III–IV. és V. vasárnapon a hitújoncok megvizsgálása, vizsgáztatása is sorrakerül; ekkor mondják fel a Hiszekegyet és Miatyánkot is. – A keresztséget közvetlenül meg-előző szertartásokat nagyszombaton kell elvégezni, míg maga a keresztség húsvét éjszaka avigíliás ünneplésbe van beépítve. – Az újonnan megkereszteltek az egész húsvéti időben atemplomban még külön helyen ülnek, és bensőséges kapcsolatot kell hogy kialakítsanak a hivő kö-zösséggel.

Az Egyház számol az eszményibb megoldások mellett az egyszerűbb gyakorlattal is, mikora hitjelölt valamilyen oknál fogva az imént vázolt fokozatokat nem tudja végigjárni. Ilyen ese-tekben – az Ordinárius engedélyével, kellő előkészítés után, a lényeges mozzanatok kiemelésé-vel szentmise keretében részesedik a jelölt a keresztség, a bérmálás és az Eukarisztia szentségében.– Ezt az egyszerűbb rítust a Magyar Püspöki Kar a gyermekkeresztelés rendjéhez csatolta addig is,míg a felnőtt-keresztelés teljes rítusa magyarra át lesz téve.

A közvetett vagy közvetlen halálveszélyben használandó forma még rövidebb, és lénye-gében betegség esetén lehet igénybe venni. Itt is a család vagy a baráti kör jelenléte kívána-tos, akkor is, ha a háznál, otthon történik a beteg megkeresztelése.

Ha megkeresztelt ember felnőtt korban kíván megbérmálkozni, és ekkor veszi először az eu-karisztiát, ez lehetőleg nagyböjt idején legyen, és ez alkalommal is hangsúlyozza a rítus a közösségszerepét.

Ugyancsak a közösség gondolata kap hangsúlyt olyan esetben is, amikor egy gyermekiskoláskorban keresztelkedik meg. Az előkészület társai segítségével, az ő körükben kívánatos. –Végigkísérhető az összes rítusokon az ekkleziális vonás: a keresztség nem csupán bizonyos külső je-lekkel való kegyelemközlés, hanem beépülés az élő egyház közösségébe, ami a helyi egyház életénkeresztül, annak közreműködésével lesz valósággá.

A felnőtt-keresztelést tartalmazó Ordo egy másik nagyon jelentős újítása a függelékként csatolt,eddig „áttérés”-nek nevezett rítus, most: Az érvényesen megkereszteltek befogadása a kato-likus Egyház teljes közösségébe. – Sokatmondó már magában a címben történt változás is.Az egész rítus az ökumenikus dekrétum jegyében született. A katolikus egyházzal teljes kö-zösségre lépők már bizonyos alapvető közösségről indulnak el, ami a keresztségben gyökerezik. Nemkell mást megkívánni tőlük, mint ami ennek a közösségnek és egységnek megvalósításához szükséges.

A rítus félreérthetetlenül tanúskodjék arról, hogy az egész egyházi közösséget érintő ügyről vanszó. Csúcspontja lehetőleg az eukarisztikus ünneplés legyen. Kerülni kell a triumfalizmus min-den megnyilvánulását, és a szertartás megszervezésénél, megrendezésénél tekintettel kelllenni a jelölt konkrét helyzetére és az ökumenikus szempontokra. Természetesen komoly elő-készület kell hogy megelőzze a katolikus egyház teljes közösségébe való belépést. – A keresztséget

111

nem szabad megismételni. Ha problémák merülnének fel az érvényesség körül, akkor a püs-pökhöz kell fordulni.

A befogadás általában mise keretében legyen, de megokolt esetben azon kívül is lehet.Ha misében van, akkor homília után következzék a befogadás. – A jelölt a pap felszólításáraa közösséggel együtt leteszi a Hitvallást, majd a miséző kézföltétellel fogadja be őt az Egyház közös-ségébe. Ha nem lenne megbérmálva, a miséző pap maga egyúttal meg is bérmálja. Ezután kö-vetkeznek az Egyetemes könyörgések, és a hivők baráti módon köszöntik a közösség új tagját. Amise szokott módon folytatódik; a befogadott két szín alatt veszi az eukarisztiát.

A misén kívül mindez ige-liturgiába van beépítve. Ez esetben az Egyetemes könyörgé-sekhez csatolható az Úr imádsága a szokásos klauzulával: „Mert tiéd az ország...”

Az egész rítus tehát rendkívül egyszerű, családias; új szellemét akkor fogjuk értékelni, ha össze-hasonlítjuk a Collectio Rituum-nak a 10 évvel előbb összeállított, ma már nagyon idejétmúltnak hatószertartásával. – Az összes keresztények közös hitvallásának, a nicea-konstantinápolyi Hitvallásnak azegybegyűlt hívekkel történő elmondása után a jelölt csak ezeket a szavakat fűzi hozzá: Hiszem ésvallom mindazt, amit Isten kinyilatkoztatásaként a szent katolikus Egyház hisz, tanít és hirdet. Ajobbját a jelölt fölé kiterjesztő pap pedig ezekkel a szavakkal fogadja be őt: „N. befogad az Úr té-ged a katolikus Egyházba,– ide ő vezetett téged irgalmassága szerint, hogy a Szentlélekben tel-jes közösségre lépj velünk annak a hitnek alapján, amelyet Isten itt egybegyűlt családja előtt meg-vallottal.”

2. A bérmálás. – A bérmálással kapcsolatban a LK szándékainak megvalósításában az1964-es Instrukció hozott ugyan bizonyos átmeneti megoldásokat, az a véglegesen átdolgo-zott rítus csak 1971-ben látott napvilágot (197). Az új bérmálási rend főbb újításait a „Divinaeconsortium naturae” kezdetű Apostoli Konstitúció és a bevezető megjegyzések világítják meg. – Abérmálás mint a keresztény életbe való bevezetés szentsége, szoros kapcsolatban áll a ke-resztséggel és az eukarisztiával. A bérmálás révén a megkereszteltet a Szentlélek sajátos erő-vel ruházza fel, eltörölhetetlen jeggyel pecsételi meg, hogy teljesebb módon tartozzék azEgyház kötelékébe, és Krisztus tanújaként elkötelezze magát szavával és életével a hitmegvédésére és terjesztésére.

A megújított rítus legfeltűnőbb mozzanata a bérmálás eddigi lényeges formájának tisztázá-sa. – Köztudomású, hogy Keleten a bérmálás a keresztséghez kezdettől fogva szorosabban kapcso-lódott és elsősorban a krizmával való megkenés jelezte. Nyugaton a bérmálás hamarosan külön-vált a keresztségtől és rítusában a kéz-rátétel is lényeges szerepet kapott. A VIII. sz.-tól megtalál-ható formát: „Signum Ch-i in vitam aeternam”, a XII. sz.–tól felváltja a mostanáig használt„Signo te signo crucis et confirmo te chrismate salutis in nomine Patris...” – Az új bérmálásirend visszanyúlt az ősi. Keleten a IV. sz.-tól megtalálható formához: „Signaculum doni SpiritusSancti”, – hivatalos magyar fordításban: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” A püspöka bérmálandó fejére teszi kezét és a fenti szöveget mondva, a bérmálkozó homlokátkrizmával kereszt alakban megkeni.

Fontosabb utasítások az új bérmálási rendhez:a) Ha felnőtt keresztelkedik meg, mindjárt a bérmálás szentségében is részesül, ahogy az a fel-

nőttek megkeresztelésének rítusában megtalálható.b) A bérmálás nemcsak a bérmálkozót és annak közeli hozzátartozóit érinti, hanem az

egész helyi egyházat is, és ezért legyen ünnepi jellegű; lehetőleg többen bérmálkozzanak együtt.c) A keresztséggel való szoros kapcsolat következménye, hogy a bérmaszülő lehet maga a ke-

resztszülő is; természetesen megmaradhat a külön bérmaszülő megoldás, sőt maguk a szülők isszerepelhetnek bérmaszülőkként.

d) A bérmálás liturgiája alapvetően az eukarisztikus ünneplésbe van beépítve, hogy kitűnjék szo-ros kapcsolata a keresztény életbe való bevezetéssel; ennek csúcsa a Krisztus testében ésvérében való részesedés. Ezért a bérmálkozók semmiképpen sem egy megelőző misén, hanem abérmálási szentmisén áldozzanak.

e) Amennyiben a bérmálás misén kívül van, azt előzze meg ige-liturgia, mely mintegy beve-zetésül szolgál a szentség fölvételéhez.

f) Ha nem a bérmáló püspök mutatja be a szentmisét, kívánatos, hogy az ige-liturgiát ezesetben is ő vezesse és a végén ő adjon áldást.

g) Az egyes püspöki karok joga, hogy az új bérmálási rendben található keresztségi ígé-

112

ret formáját megváltoztassák, és meghatározzák a békecsók módozatát, ami közvetlenül kö-veti a bérmálást.

A bérmálás mise keretében. – A mise rítusa evangéliumig a szokásos. Ekkor a püspökleül és következik a bérmálkozók bemutatása, amit a plébános vagy a hitoktató végez, –akár személyesen, egyenként, akár kollektív módon. Ezután a püspök homíliát mond.

A homília után a bérmálkozók felállva megújítják keresztségi ígéretüket; ez történhetikesetleg ének formájában is. – A püspök most feláll és imára szólít lel, mindkét kezét kiter-jeszti a bérmálkozók fölé és kéri rájuk a Szentlelket. Ez a kézfeltétel nem tartozik hozzá abérmálás szentségének lényegéhez és érvényességéhez, bár nagyon kifejező, és benne az ősiszentírási kézrátétel rítusa elevenedik meg előttünk. – Ezután következik maga a bérmálás. A bér-málkozó áll, maga mondja be nevét, vagy egy pap mutatja be őt a püspöknek, aki a fentemlítettmódon végzi el a bérmálást, amelyre a megbérmált Amen-nel felel. – A békecsók átadása így tör-ténhetik: A püspök szavára: Békesség veled! – És a te lelkeddel, – feleli a megbérmált. – Abérmálást követi a Hivők könyörgése. Elmarad a Hiszekegy (ha lenne a misében), és az eukarisztialiturgiája szokásos módon folytatódik. A megbérmáltak, szüleik stb. két szín alatt áldozhatnak.

Ha a bérmálás csak ige-liturgia keretében történik, akkor legalább egy olvasmányt kellvenni, és az evangélium után a bérmálás éppúgy történik, mint misében. A Hivők könyörgését követi aMiatyánk közös elimádkozása, majd az ünnepélyes áldás.

Külön fejezet van még a halálveszély esetén történő bérmálásra. – Ajánlatos, hogy a beteg hivő– ha már eljutott eszének használatára – részesüljön a bérmálás szentségében is, mielőtt a szent Útra-valót magához venné. Ez azonban lehetőleg legyen különválasztva a betegek kenetétől. – Sürgetőszükség esetén elég a kéz-rátétel könyörgését elimádkozni, majd a lényeges anyagot ésformát alkalmazni.

Megemlítjük még, hogy – bár a bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök marad – az új rend bősé-ges lehetőséget ad a püspöknek, hogy nagylétszámú bérmálkozó esetén maga mellé vegyen az áldo-zópapok közül bérmáló segítséget, köztük magát a helyi plébánost és hitoktatót is.

3. A bűnbánat szentsége. – A gyónás liturgiája a megújulás legproblematikusabb területeiközé tartozik. Általánosan elismert tény, hogy a gyónás mai liturgiája egyoldalú, a bűnbánati fegye-lem elszegényedett formáját őrizte meg. Hogy mindmáig mégsem történt lényeges újítás, annak okaa szentség körüli dogmatikus, illetőleg egyházfegyelmi kérdésekben rejlik. Világszerte találha-tók törekvések a bűnbánat szentségének megújítására.

Egyesek a szentmisén is bevezetett „actus paenitentialis” szentségivé nyilvánítása melletthangoztatnak érveket. Ez egyenlő lenne az általános feloldozással. A Hittani Kongregáció 1972. júli-us 13-án „Sacramentum paenitentiae” kezdettel lelkipásztori normákat adott ki az általános szent-ségi feloldozással kapcsolatban (198). A dokumentum megjelentetésének megokolása: a)egyes helyeken a papok csökkenő száma miatt nehézségekbe ütközik a hívek egyéni gyónása; b) tévesnézetek merültek fel az általános gyónást követő kollektív feloldozással kapcsolatban; c) sokankívánták ezen a téren a Szentszék részéről az eligazítást.

A dokumentum leszögezi, hogy a trentói zsinat tanítása továbbra is érvényben van: azegyéni teljes gyónás és feloldozás az egyetlen rendes eszköz, hogy a hívek kiengesztelődje-nek Istennel és az Egyházzal. Halálveszélyben eddig is érvényes volt az általános gyónásraadott feloldozás. A jelen pápai irat ezt a lehetőséget most némileg kiszélesíti: más, súlyos szük-ség esetében is szabad közös f eloldozást adni. Ehhez azonban meg kell lenni az alábbi há-rom feltételnek:

a) A penitensek nagy számban, b) a gyóntatok pedig kevesen vannak a gyónások meg-hallgatására, c) és a híveknek nehezére esnék a kegyelem vagy az áldozás nélkül maradni.Ezen feltételek együttes fennforgását a helyi főpásztor illetékes megállapítani. Akik ezen feltéte-lek mellett általános feloldozásban részesültek, kötelesek legkésőbb egy éven belül az általános fel-oldozásban már bocsánatot kapott bűneiket személyes gyónásban gyóntatónak megvallani.

Bár a római dokumentum egy lépést előre jelent, a bűnbánat szentségének liturgiája sokkal mesz-szebb ágazó problémákat tartalmaz. Ezek között első a szentség közösségi, ekkléziális jellegénekkihangsúlyozása, és a hivők felkészítése elmélyültebb szentgyónásra. – Ezek érdekében világszertefolynak a kezdeményezések a bűnbánati áhítatok vagy ige-liturgiák tartásával. Különösen ishasznosak ezek amiatt, mert kifejezik a megtérés közösségi jellegét, és a megtérést Istenigéjén keresztül kapcsolatba hozzák a hittel. Azonkívül új lehetőségeket is adnak a hívek lelki-

113

ismeretének alakítására. Az ilyen bűnbánati liturgiák – melyek a gyümölcsöző egyéni gyónásra isa legjobb előkészületet jelentik –, elsősorban a nagyböjt idejére ajánlottak. – Felépítésük általábanaz, mint az ige-liturgiáké: megnyitás, melyben a celebráns rávilágít az összejövetel értelmére, vagymegfelelő bűnbánati énekkel hangulati bevezetésül is szolgál. Majd Isten igéje következik, melyaz embert megtérésre ösztönzi; amennyiben több olvasmány van, legyen közöttük zsoltár-ének. Isten igéjét kifejti és alkalmazza, a homília, ami egyúttal közösségi lelkiismeretvizsgálatis lehet. Majd következhet a közösségi bűnvallomás, ami világossá teszi, hogy nemcsak Isten, deegymás előtti bűnösségünket is megvalljuk, és egymás imájára szorulunk. Imafohászok és kö-nyörgés után áldás, ének zárhatja be a liturgiát (199).

4. A betegek kenete. – A LK első végrehajtási utasítása, az 1964-es Instrukció a betegek kene-tével kapcsolatban mindössze annyi újítást hozott, hogy megállapította a betegek ellátásában aszentségek helyes sorrendjét: először történjék a gyónás, utána a beteg megkapja a szentkenetet, majda szent Útravalóban részesül.

Hosszú várakozás után, 1972 őszén jelent meg a betegek kenetének új rendje. Mivel ez mégeredeti szövegében nem áll rendelkezésünkre, csupán Balthasar Fischer professzornak, a rí-tus reformját előkészítő bizottság tagjának az olaszországi liturgikus hét alkalmával elhangzott is-mertetését foglaljuk össze röviden (200). A jelentősebb újítások:

a) A betegek kenetét nem szabad a haldoklók szentségének tekinteni, minden hivő felveheti,aki valamiképpen életveszélyben forog;

b) Az új rítus nemcsak a bűnök megbocsátásáról beszél, hanem jobban kifejezésre juttatja a bete-gek szentségének sajátos hatásait: a beteg lelki megerősítését és a gyógyulást.

c) Nem kell a beteg minden érzékszervét megkenni, csupán a homlokát és kezét.d) A szertartásban szerepel a kézrátétel gesztusa is, ami jelzi, hogy Krisztus és az Egy-

ház imádkozik a betegért.e) A betegek kenete kiszolgáltatható misében vagy anélkül; templomban vagy magán-

háznál, közösségben vagy egyéneknek.5. Az egyházi rend szentsége. – Még 1968-ban megjelent a Pontificale Romanum részle-

geként a püspök, áldozópap, és diakónus felszentelésének új rendje. Ezt további várakozáskövette: mi lesz a szubdiákonátus és a kisebb rendek sorsa? 1972-ben végre két szentszékiintézkedés itt is döntést hozott (201).

A „Ministeria quaedam” kezdetű apostoli írás az első tonzurának és a kisebb rendeknek, valaminta szubdiákonátusnak a sorsáról döntött. Az idők folyamán kialakult kisebb rendek szerepe kétségkívülelvesztette életszerű jelentőségét. A II. Vatikánum kiemelte a papi rend hármas fokozatát (püspök,áldozópap, szerpap) és következetesen eltörölte a szubdiákonátust, a kisebb rendeket és atonzurát mint szentségi rendeket. A szubdiákonátus szerepét a jövőben az akolitus és a lektor látja elaz oltár körüli szolgálatában, de nem mint „kisebb rendek”, hanem mint „szolgálatok” szerepel-nek. Ezekre a szolgálatokra nemcsak klerikusok, hanem laikusok is kaphatnak megbízást. Alektor természetszerűen elsősorban Isten igéjének (az evangéliumot kivéve) felolvasására, zsol-táréneklésre van, az akolitus pedig inkább az oltárnál szolgál és mint rendkívüli kiszolgáltatóáldoztathat is, illetőleg kiteheti a Szentséget a hivők imádására. Az új szolgálatok ellátására a megbí-zást külön rítus adja meg (De institutione Lectoris, és: De institutione Acolythi). Ezen rítusokatsem vehetik fel nők.

A diákonátussal kapcsolatos tudnivalókat az „Ad pascendum” apostoli irat részletezi. Ajövőben a diákonátus felvételével lesz valaki a klérus tagja. A tonzura megszűnik, de lesz egyolyan rítus, amelyben a diakónussá és áldozópappá lenni kívánók először jelöltekké lesznek. Ugyan-csak a diakónus rend előtt a lektori és akolitusi szolgálatra is megbízást kell kapniuk. A celibátusés a zsolozsma kötelezettsége a diákonátus felvételével következik be. Mint érdekességetmegemlítjük, hogy az un. állandó diakónusok, akik nős emberek voltak, feleségük halála utánsem köthetnek új házasságot. – A kisebb rendekre vonatkozó intézkedések 1973. január 1-én léptek életbe.

6. A liturgikus megújulás helyzete egyéb területeken. – Kitekintésnek jó alapot nyújt lobé-ra bíborosnak, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusának 1971 decemberében a németnyelvterület Liturgikus Tanácsának ülésén adott körképe.

A régi Római Rituáléból még a második rész, az áldások vannak hátra. A LK megkívánjaaz eddigi áldások átdolgozását. Az idejétmúlt áldások helyébe újakat is felvesznek majd. Kevesebb

114

lesz a püspököknek fenntartott áldás, sőt világi hívek (pl. szülők a gyermekeknek) is adhatnak liturgi-kus jellegű áldást.

Természetesen a múlthoz hasonlóan a püspökök részére fenntartott szentségek, ill. azáltaluk végzett liturgia a Főpapi szertartáskönyvben lesz lerögzítve. A tervezet szerint az új li-turgikus könyv kiemeli a helyi egyház teológiáját, a püspöknek a papsággal és Isten népévelegyütt végzett liturgiáját. A püspöki székesegyház liturgiája az egész egyházmegye számárapéldaadó kell hogy legyen.

Rendkívül kényes munka a már régóta folyamatban lévő Martyrologium-reform. Főprobléma aszentek történeti adatainak kritikai megállapítása. Mivel nemcsak a mártírok kapnak ebben helyet,hanem az összes szentek, neve is „Sanctorale” lesz: a Szentek könyve.

Tabera bíboros szerint Rómában nem tétlenkednek és számolnak a liturgikus megújulástovábbfejlesztésével, életszerűvé tételével. Készül többek között egy új imakönyv: a Liber precum,amelyik a legáltalánosabb és elterjedtebb vallási gyakorlatokat és áhítatokat tartalmazza,harmóniába hozva azokat természetszerűen a liturgiával.

Külön szakemberek csoportja foglalkozik a liturgiában az audiovizuális technikai lehetősé-gek felhasználásával, pl. a liturgikus cselekmények rádiós és televíziós közvetítésével.

Rómában számolnak azzal is, hogy sokan várják még a misén kívüli eukarisztia-tisztelet(áldoztatás, szentségimádások, eukarisztikus körmenetek stb.) korszerű szabályalkotását.

Hasonlóképpen a liturgia és Mária-tisztelet témakörben is készül eligazítást nyújtani aKultuszkongregáció (rózsafüzér, májusi ájtatosságok, litániák stb.).

Hogy mennyire nem lezárt terület a II. vatikáni zsinat által megindított liturgia-reform, an-nak jó bizonyítéka, hogy maga Róma foglalkozik új eukarisztikus imák megjelentetésével. Ezek– az alapvető eszmei mondanivaló megtartása mellett – a mai ember számára érthetőbb nyelven éshozzáférhetőbb módon kívánják megfogalmazni az eukarisztia titkát.

Nincs tehát leállás a liturgikus reform terén; Róma tovább is a megújulás élén kíván lenni.Tabera bíboros felhívta a püspöki karok figyelmét a miséhez kiadott ÁR 6. pontjára, amelyszerint a püspökök „saját területükön hozhatnak olyan rendelkezéseket, amelyek figyelembeveszik az egyes népek és országok, valamint különféle közösségek hagyományait és adott-ságait”.

* * *

Idővel rájövünk majd arra, mennyit nyertünk a liturgia megújításával, és talán sorainkkal egy ke-veset hozzásegíthettünk ehhez. Egy valami azonban mindenképpen igaz: a papoknak – éspersze a híveknek is – „újra kell tanulniuk a liturgiát”. Kétségtelen, nincs számunkra más le-hetőség.

De ne felejtsük el: a XX. század utolsó harmadában így van ez mindennel a világon. Atudományok évtizedenként szinte újjáalakulnak, a technika eljárásmódjai gyökeresen változ-nak; teljesen új tudományok keletkeznek, elég csak az űrkutatásra gondolnunk. Nekünk most 400 évmerevítő gipszkötését törte össze liturgiánkon a II. Vatikánum; minden mozgásban van, az is-tentisztelet is teljesen új lett. Bizony csak az történik velünk, ami mindenütt. A francia arrólbeszél, hogy a mai ember egy education permanente, állandó nevelés alatt van; az angol-szász világ az egész életen át tartó tanulást emlegeti (lifelong learning).

Ne csodáljuk tehát mi sem ezt a tényt, hiszen a magyar közmondás szerint „a jó pap holtig tanul”,és magától értetődően hívei is. Bizonyos, hogy ha közelebbről megismerjük ezt az új liturgiát, akkorörömmel vállaljuk majd a liturgiának ezt az „átstrukturálását”, mert az egész kulturális életennek a folyamatnak vettetett alá. A négyévszázados merevség után legfőbb ideje, hogy a hajlé-konyság következzék. Át kell képeznünk magunkat, amint a német mondja: „flexibleBildungsrichtung” (Welt in Christus 1970. júl.-aug. 41., 45.).

115

JEGYZETEK

I. FEJEZET. 1. J. A. Jungmann, Missarum Sollemnia, 5. kiadás 1962, I. 9-14. – 2. Messeu. Pascha, Mainz 1872. – 3. Jungmann i. sz. i. mű I. 19. – 4. E. Peterson, Heis theos,Göttingen 1926, 323. – 5. Didaché 10. fejezet, J. Quasten, Monumenta eucharistica etliturgica vetustissima, Bonn 1935, p. 11-12. – 6. Justinos, Apol. I. 67. Quasten i. mű 19-20. –7. Ad Cor. I. 5,9-61. A fordítás: Kér. Remekírók 1,101-102. – 8. Justinos, Apol. I, 67,5. – 9.Plinius, Ep. ad Traianum 10,96, Kirch, Enchir. fontium hist. eccl., Freiburg 1941, 22. – 10.Tertullianus, De jejunio c. 14. – 11. Tertullianus, a vigília alkotóelemeiről: De anima c. 9. – 12.Hom. 12. In Jesu Nave, Mon. Eccl. Lit. I, 1248. – 13. Cyprianus, Ep. 77,7 MEL I 2096. – 14.Oxyrinchos-papirusz. Ker. Remekírók 16,298. – 15. Origenes, Ker. Remekírók 16,73. – 16.Id. hely, 16,73-74. – 17. Justinos, Apol. I, 65 Quasten, 5. sz. i. mű 17. p. – 18. ApostolikéParadosis, Ezt a művet 1959-ig Római Hippolytusnak tulajdonították. Kétségbevonta J.Hanssens, La Liturgie de Hippolyte, Roma 1959, kétségtelen azonban a könyv hitelessége,amely Rómában készült és mintapéldány lett a római birodalom nem egy tartományában. –A szöveg maga: J. Quasten 5. sz. i. mű 29-30. – 19. Jeruzsálemi Cyríll 5,21 Quasten p. 108.

II. FEJEZET. 20. Liturgikus Konstitúció 56. – 21. A Liber Antiphonarius megvan: Patr.Latina 78,541. – 22. Sz. Ágoston élete vége felé írt Emlékezéseiben mondja ezt:Retractationes 1. II, 37. – 23. Jeruzsálemi Cyrill, Catecheses mystagog. 5,20. Quasten i. mű108. – 24. Sz. Jeromos Izajás próféta magyarázatában írta ezt: in Isai. I. 5,20. – 25. Celasiuspápa könyörgése „Deprecatio Gelasii Domini” címmel Patr. Latina 101,560. – 26. A régiMabilion-féle számozás szerint Ordo Romanus I, 9, Patr. Lat. 78, 942. – 27. Részletesebben1. B. Capelle 1951-i kutatása alapján a Credo-ról J. A. Jungmann, Missarum Sollemnia, 5,1962. I. 598. – 28. F. A. Gewaert, Les origines du chant liturgique de l'église latiné, Gand1890. – 29. Jahrb. f. Liturgiewiss. 1941, 469; M. Righetti, Storia Liturgica, Milano 2. ed. 1950,I, 552-6; Jungmann, 1. sz. i. mű I, 84. Joannes diaconus idézete: Patr. Latina 89, 441. – 30.Patr. Latina 35,2329. – 31. A kutatás a De Sacramentisről: Klaus Camber, Die Autorschaft vonDe Sacramentis, Regensburg 1967; ismertetem: Münchener Theol. Zeitschrift 1967, 331. –32. J. Quasten i. mű 160-62, De Sacramentis 4,21-26. – 33. Ep. ad Decentium, Denzinger-Schönmetzer: Enchirdion Symbolorum, 32. kiadás 1963, n. 215. és A. Baumstark, Jahrbuchf. Liturgiewissenschaft, 1921, 13-17. – 34. Vigilius szövege: Patr. Latina 69,18. – 35.Callewaeit 1942 és 1948; Borella 1948, Id. H. Frank, Beobachtungen z. Geschichte desMesskanons, in: Archiv f. Litg. wiss. 1950, 107-119. – 36. „Könyörgünk minden elhunytértis...” Serapion imakönyve III. J. Quasten 5. i. mű 63. – 37. Az Egyiptomban szokásos Márk-liturgiának legelső emléke egy papirusz-töredék a strassbourgi egyetemi könyvtárban a IV. század-ból, Id. J. Quasten 5. sz. i. mű 47-48. – 38. Alexandriai Kelemen, Strómateis 6. – 39. Nagy Sz.Vazul, Hóm. in Ps. 1,2 (Patr. Graeca 29,212). – 40. Athanáz, Ep. ad Marcellinum in interpret.Psalmorum n. 10. – 41. Sz. Ágoston, Vallomásai, Confess. IX. 7. – 42. Cod. Justiniani Lib. I.tit. 3. De episcopis et clericis 1. 42. 510. – 43. Agde-i (= Agatha) zsinat Galliában 506 can.14. S. Bäumer-R. Biron, Hist. du Bréviaire, Paris 1905. I. 220-1. Tarraconensis (Tarragona)516. can. 7. i. h. – 44. Cassianus, De institutis coenobiorum III, 4 = Patr. Latina 49,126-7. Sz.Benedek Regula Monasterio–rum c. 42. – 45. Lásd Radó, Enchiridion Lit. 2. kiad. 1966, I.581-2. – 46. Ignat. Ant. Ad. Smyrnaeos 7,1; J. Quasten 5. i. mű 33-6. – 47. Ignat. Ant. AdRomanos 7,3; Quasten 33-5. – 48. Justinos l. Apológia 66, 1-3, Quasten i. mű 17-18. – 49.Quasten i. mű 21-23, a szerző fordítása. – 50. Jeruzsálemi Cyrill, Cat. Myst. 5,22, Quasten 5. i.mű 108. – 51. Sz. Ágoston, Enarratio in Ps. 98,5, Patr. Lat. 37,1264. – 52. Alexandriai Cyrill,Ep. 83. Patr. Graeca 76,1076. – 53. Didaché 7. Quasten 5. i. mű 9-10. – 54. Héber levél 6, 1-2.szól így a keresztségről, annak oktatásáról és a kézfeltételről, P. Galtier szerint, Aux origines dusacrament de pénitence 1951, 96-8. – 55. Justinos, Apológia I. 61 és 65, Quasten 14–16. –56. 1,Pét 2,2; Tertullianus, Adv. Marcionem I, 14. – 57. Can. Hippolyti, Mon. Ecc. Lit. I, 26–30. – 58. Peregrinatio Etheriae c. 22. – 59. A Paradosis Apostoliké 220-250. leírja a bér–málást, Quasten 5. i. mű 31-32. – 60. Kiadása M. Andrieu, Les Ordines Romani V. Louvain1961. N. XXIX, 72-75. pag. 289-90. – 61. Tertullianus még katolikus korában írta e könyvet.De paenitentia 9. f. Ambrosius, De poenitentia 16. f. – 62. A feloldozással részletesen foglal-

116

kozik J. A. Jungmann, Die lat. Bussriten, 1932, 80-86. – 63. Jakab levele 5,14-15. – 64.Ephem. Lit. 1963, 443. Ugyanilyen értelemben H. Zeller, Theol. der Gegenwart 1965, 221.Majsay Mór, Teológia 1967, 123-6. – 65. Radó, 45. sz. i. mű II. 922-25. – 66. SerapionEuchologiuma n. 29, Rouét de Journel, Enchiridion Patristicum 1952, n. 1241. – 67. L Incelevele, Patr. Lat. 20, 559. – 68. M. Férotin, Le Liber Ordinum mozarabicus, Mon. Eccl. Lit. 71-73. – 69. A. Chavasse, in: G. A. Martimort, La priére de l'Église, Paris 1961, 580-94. – 70.„Ordo ad visitandum infirmum” ez az I. Hadrianustól küldött változatban van, H. Lietzmann,Das Sacramentarium Gregorianum n. 208. – 71. Wilson, The Gelasian Sacramentary, p.281-2. – 72. Görögkath. Egyházi Szerkönyv (Euchologion) 1964, 58-66. – 73. HippolytusParadosis Apostoliké, Quasten 5. i. mű 27-29. – 74. Const. Apost. „Pontificalis Romani” 1968.jún. 18. Az új ordinációs Pontifikálé kiadása 1968. aug. 15. – 75. Radó: Enchir. II. 1007-8. –76. Tóbiás 7,15-16. – 77. Tertullianus ad uxorem 2,9. – 78. Ókori ker. házassági szokásokatId. Dictionnaire d'Arch. et Litg. chrét. X. 1905. – 79. A bobbiói misekönyvben vannak, Patr.lat. 72,570–1. A mozarab típusú házassági rítusokról Id. Mon. Eccl. Litg. V. 433-43.

III. FEJEZET. 80. Amiensi Sacramentarium, Jungmann 1. sz. i. mű I. 387. – 81. V.Leroquais, L'Ordo Missae du Sacramentaire d'Amiens in Ephem. Litg. 1927, 435-45. – 82. Az3962 előtti Missale Romanumot értjük; abban van még bent a sok hosszú oratio Virágvasár-napon. Ebben az 1962-es Missaleban jelenleg – 1969. jan. 30-án – még azonban benne vana gyertyaszentelői régi szertartás az öt gallikán típusú oratioval, melyekből csak egyet kell elmondani.– 83. A. L. Mayer, Altchristliche Litg. u. Germanentum, in Jahrb. f. Litgwissenschaft 1925, 80-96. – 84. Cl. Blume–H. M. Bannister. Tropen des Missale im Mittelalter, I.-II. Leipzig, 1905-6,II. 33., I. 60., I. 313., I. 395., 414. a szerző fordításában. – 85. Jungmann 1. sz. i. mű II. 180. – 86. L.A. Mayer, Die Liturgie und Gotik in: Jhb. f. Litgwissenschaft 1926, 68-97. – 87. Jelenleg –1969. jan. 30. – még ez van érvényben: biztos hírek szerint e nyolc ima száma csökkenikmajd. – 88. Erre a szakaszra is áll a 87. jegyzet. – 89. Ad. Franz, Die Messe in deutschenMittelalter, 704-5. (1902). – 90. Ad. Franz, id. mű 609., 675. – 91. Jungmann 1. mű 5. sz. II. 259.– 92. 1967. máj. 4. Variationes in Ordine Missae n. 20. az ostya fölajánlása után: Deindedeponit patenam cum hostia super corporale. – 93. Jungmann 1. sz. i. mű II. 308, ez is meg-szűnt az 1965. Ordo Missae szerint n. 72 a halottak mementójánál a főhajtás („caput inclinat”) ki vanhagyva. – Hasonló az eset a doxologiánál a szentostyával végzett öt keresztjel elhagyása is.Ordo Missae 1965, i. h. – 94. Jungmann 1. sz. i. mű I. 155. – 95. Fakultatívvá, tehát szabad vá-lasztás tárgyává tette a hüvelyk- és mutatóujj összeszorítását. 1967. máj. 4. Variationes in OrdineMissae 12. Ugyanígy van a számtalan oltárcsókkal, csak kettő van 1967 óta: amikor föllép a pap az ol-tárhoz és a mise végén; a gótikus korból való 18 térdhajtást négyre redukálta. (Variationes1967. n. 8 és 7.) – 96. Petrus Blosius. – 97. Summa Theol. III. q. 80. a. 12. – 98. MetziAmalarius, De Officiis ecclesiasticis, IV. 48, Hansens, Amalarii Ep. Op. Lit. Omnia 1948. –50. III. k. 292. – 99. Patr. Latina 95,1160. – 100. Regula Monasteriorum, c. 50: „ut possunt,agant sibi, et servitutis pensum non neglegant reddere”. – 101. Bäumer-Biron, Histoire dubréviaire II. 23. – 102. Radó 45. sz. i. mű I. 421-2. – 103. Péter Browe, Die Verehrung der Euch.im. Mittelalter, München 1933. – 104. IV. Lateráni Zsinat, Mansi, Collectio Concil. 22,678. –105. K. Kniewald, A Pray-kódex kánonja in: Theologia 1939, 15–23; Radó: Libri Liturgici1947, 43. – 106. P. Browe, Budai szentséges misékről, Radó, 45. sz. i. mű I. 591. – 307. Aszentségkitételes misék megszűntek 1967. máj. 24. Eukarisztikus Instrukció n. 61. – 108. A.Castellani, Liber sacerdotalis, Venetiis 1523. – 109. Ld. F. W. H. Wasserschleben, DieBussordnungen der lateinischen Kirche, Graz 1958, 174., 378., 426. – 110. TheodulfusAurelianensis, Capitulare II. Patr. Latina 105,220–2. – 111. Aquinói Tamás Summa Theol. q.82. a. 2. séd contra. – 112. Ordo Romanus XXXIV. M. Andrieu, Les Ordines Romani III.1951. 613. – 113. A házassági beleegyezés (consensus): Corp. Jur. Can. c. 3. X. de sponsa4,4. – 114. F. A. Hoeynck, Geschichte dér kirkl. Liturgie des Bistums Augsburg, Augsburg1894, 421-2. – 115. P. Gasparri, Tract. canon. de matrimonio, 2. ed. I. n. 78. – 116. E.Marténe, De antiquis Eccksiae ritibus lib. I. c. 9. n. 5. Ordo X. – 117. A házassági esküről Id.Radó, Nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzései, Bp. 1944, 68. – 118. H. Jedin,Das Konzil von Trient und die Reform des römischen Messbuches, in: Liturg. Leben 1938, 30-66: az adatok jórészét ebből a tanulmányból vesszük. – 119. „Július papa” miséjéről, Id. Radó 117.sz. i. mű 12-13. – 120. Batthyányi-féle Zsófia-mise, Id. Radó, Libri Litg. manuscripti, Bp. 1947,

117

171. – 121. Borgia javaslatáról Id. Jungmann 1. sz. i. mű I. 167. és 198. – 121/a. Luther, Decaptivitate Babylon. Ap. Csel. 15,11. – 121/b. Confessio Augustana I. art. 10. Melanchton az1531-es apológiában a „kenyér és bor színe alatt” szavakat már kihagyta. – 121/c. H. B.Mayer, Luther u. die Messe, Paderborn, 1965, 157., a weimari kiadásban 57, 217. – 121/d.Weimari kiadás, Tischreden 2,43, Mayer i. mű 163. – 121/e. Mayer i. mű 95. – 121/f. DidachéQuasten 5. sz. i. mű 13. p. – 121/gr. Quasten 5. sz. i. mű 335. – 121/h. Quasien 5. sz. i. mű 346.Adv. haereses IV. 17,5. – 121/f. Luther idézete: H. B. Mayer 121/c. sz. i. mű 161. Anm. 18. – 122.B. Fischer az 1965-i berlini liturgikus Kongresszuson, Pastorale Liturgie, Berlin 1965, 53. –123. H. Schmidt a Tridentinum nyelv dekrétumáról Liturgie et langue vulgaire, Roma 1950,106., 137-8. és 192. – 124. Jungmann 1. sz. i. mű I. 205. – 125. Mediator Dei n. 59. – 126. Hely-telen persze az a következtetés, amelyet ezekből a tényekből Ambros Kocher von le: DieLiturgiereform ein Sieg der Aufklärer, in: Zeichen Mariens, 1968. 229-30. – 127. Szövege: A.Bugnini, Documenta pontificia instaurationem liturgicam spectantia. Roma, 1953, 10-34. –128. A cselekvő részvételről szóló hely a Motu propriobari n. 3. Bugnini p. 13. – 129. „SacraTridentina Synodus” 1905. dec. 22., Bugnini i. mű 35–38. – 130. Bugnini i. mű 47-50. – 131.Bugnini, 127. sz. i. mű 60-66. – 132. Radó P., Cselekvő részvétel a szentmisében, Vigilia 1963,275–284. – 133. Magyarázattal együtt a Mediator Dei idézeteit Id. Ench. Lit. I. 7-8., 14-15., 20-22., 220., 273., 248., 347–50., 251., 403–5., 445-9., 205-6., II. 1078-81., 259-60. – 134.Radó P., Vigilia 1955, 653-5., és 1957, 427-9. –135. Ld. cikkemet Vigilia 1959, 242-4. – 136.A. Bugnini, Liturgia viva, Roma, 1962, 5. – 137. A kazuláról 1957. aug. 20. SCR dekrétum.Bugnini 127. sz. i. mű II. kötet (1959) 68. – 138. Ld. tanulmányomat Vigilia 1962, 705-711. –139. A zsinat liturgikus tárgyalásairól, Id.: J. A. Jungmann, Die Vorgeschichte, in: Das ZweiteVatikanische Konzil, Freiburg I. (1966) 10-13: Maison Dieu 1964 cah. 1-3, D. A. Seeber, DasII. Vaticanum, 1966, 80-94., 130., 315., 152. – 140. A Konstitúció elrendeléséről Jungmann139. i. h., A konstitúció kommentárja 39. i. mű 14-109. – 141. Liturg. Konstitúció 21. articulus(=art.)= cikkely. – 142. Lit. Konst. 23. art. – 143. Lit. Konst. 25. és 31. art. – 144. Cod. Jur. Can.1261. c. Ezt még a Mediator Dei is hangsúlyozta n. 57. – 145. Lit. Konst. 22. art. n. 1. és 2-5.– 146. Az egyes püspökök jogai, 45. art. – 114. art. – 55. art. – 57. art. – 35. art. – 20. art. –79. art. – 97., 101. art. 1. – 147. A püspöki karok liturgikus jogai: Lit. Konst. 44. art. – 36. art.– 40. art. – 65. art. – 77. art. – 63. art. – 107. art. – 39-40. art. – 110. art. – 119-120. art. –148. A „Pastorale munus” fontosabb fölhatalmazásai: Facultas n. 2. – n. 5. és 6. – n. 11. – n.30., a püspökre áll a privilégium 7. és 8. – 14. – privilégium 4. – 149. H. Küng, Kirche imKonzil, Wien 1963, 96. – 150. A zsolozsmázásról és a szentségekről a Lit. Konst. lelőhelyei: 101.art. – 63. art. – 76. és 78. art. – 151. A misére vonatkozóan Id. a Lit. Konst. 34. art. – 51. art. – 50. art.– 52. art. – 53. art. – 78. art. – 80. art. – 152. Lásd cikkemet a cselekvő részvételről: Vigilia 1963, 275–84. – 153. A cselekvő részvételről a Lit. Konst. idézett helyei: 14. art. – 35. art. – 56. art. – 154. A mi-se helyéről és idejéről szóló idézetek: „Pastorale munus” n. 4. – n. 7. – n. 9. – n. 10. és n. 8. – 155. Abreviáriumról szóló idézetek: Lit. Konst. 91. art. – 89. art. – 92. art. – 93. art. – 156. A szentségi litur-giáról idézett helyek: 59. art. – 62. art. – 67. art. – 70. art. – 66. art. – 71. art. – 55. art. – 72.art. – 73. art. – 74. art. –76. art. – 77. art. – 78. art. – 157. Egyéb intézkedésekről Id. Lit. Konst.102. art. – 106. art. – 108. és 11. art. – 123. art. – 29. art. – 158. Acta Apostolicae Sedis 1964. nov.10. szám, p. 877-900. – 159. Radó, VI. Pál a liturgikus megújulásról, Vigilia 1963, 749-751. –160. A három áldást Id. Rit. Rom. IX. 10. fej. 73. n. 48. d. és 1. – 161. Az újmisés áldásról aS. Poenitentiaria Decr. 1964. nov. 5. in: Acta Ap. Sedis 1964, 953. – 162. Az 1964-esInstrucktio idézetei: n. 3. – n. 5. – n. 10. – n. 14-19. – n. 32-33. – n. 48. g. – n. 49. – n. 95. –n. 54. – n. 51-52. – n. 56. – n. 62-63. – n. 64-67. – n. 68. – n. 70-75. – n. 60. – n. 77. – n. 76.– n. 36, – 163. J. Celineau, La reformé de la liturgie, in: Etudes 1964, 8–26. – Németül: Wortu. Wahrheit, 1964, 169-183. – 164. Instruetio S. Rituum Congr. 1967. máj. 4.: neve „altéraInstructio” = Második Instrukció, Bugnini megjegyzéseit Id. Osservatore Romano 1967. máj.24. számában. – 165. Az új Kánonokról SRC 1968. aug. 15. Preces eucharisticae étpraefationes, Eph. Lit. 1968, 161-180. Kommentár hozzá: L. Légier, La struttura dellapreghiera eucharistica, diversitá e unitá, Eph. Lit. 1968, 191-215. – C. Btaga, De novisprecibus eucharisticis liturgiiae latináé, Eph. Lit. 1968, 216-38. Notitiae, 1968, 156-179. – Th.Schnitzler, Die neuen eucharistischen Hochgebete und die neuen Präfationen, Herder, 1968,156-179. – 166. C. Mohlberg, Sacramentarium Veronese, Roma, 1956. n. 184. és 179., a

118

második uo. n. 124. – 167. C. Mohlberg, Sacramentarium Romanae Ecclesiae (Gelasianum), Ro-ma 1960, n. 513. – 168. A két vasárnapi prefáció a Gelasianumból, i. mű 532. és 549. – 169. E.Paredi, Sacramentarium Bergomense, Bergamo 1960, n, 1210 és 489. – 170. Paredi i. mű n.410. – 171. De Ordinatione diaconi, presbyteri ét episcopi, Typis polyglottis Vaticanis, 1968. –Teológia s. r. cikke 1968. 170–1. – 172. „Ordo celebrandi Matrimonium, a Concilio paratus, aS. C. Rit. editus”. Roma 1969. – 173. Lit. Konstitúció 77. nr. – 174. Notitiae 1969, 203., a kö-vetkezőkben is használható 203-220. p. – 175. Ordo celebrandi Matrimonium nr. 19-38. – 176. Az1970-iki Kalendáriumot Id. a Kultuszkongregáció félhivatalosában: Notitiae 1969, 187-202., az1971-iki Kalendáriumot pedig: uott 1970, 284-304. A szöveg az új Missaleban található. – 177.A Miserendről lásd C. Braga, In Novum Ordinem Missae: Eph. Lit. 1969, 375-85. – L.Brandolini, Aspetti pastorali dél nuovo Ordo Missae: uott 386-402. – A. Franquesa, De officiisét ministeriis in Missa, uott 403-8. –A. Pistoia, L'ambiente della celebrazione eucaristica, uott409-21. – S. Famoso. Messe votive e dei defunti, uott 422–32. – G. Fontaine, Der neue OrdoMissae, in: Bibel u. Liturgie 1969, 84-103. – R. Cantoy, Présentation generálé du Missel Ro-máin, in: Paroisse et Liturgie, 1969, 387-427. – A. Cuva, II nuovo rito della Messa, Roma1970. – 178. A félhivatalos Notitiae 1970 (54) 177-90. közli a változtatásokat: „Variationes inInstitutionem generalem Missalis Romani. Azután uott p. 191-3.: „Variationes in KalendáriumRomanum inductae”. – A misekönyv új kiadásában már az I. G. és a Kal. szövege a változta-tásokkal olvasható. – 179. A keresztségről Id. B. Fischer, Ein Neuer Ritus dér Kindertaufe, in.–Gottesdienst 1969 (13. 14) 97-106. Fischer elnöke volt a keresztelést feldolgozó bizottság-nak. – A szöveg: Eph. Lit. 1969. 3-42., kommentár: C. Braga uott 1969, 43-55. – A. Pistoia, Ifondamenti dottrinali del Battesimo dei bambini nel nuovo rito, uott 56-61. – L. Ligier, Lenouveau rituel du baptéme des enfants, in: Maison-Dieu 1969, 7-31. – Uazon címen P. Tihonin: Nouv. Rev. theol. 1969, 643-55. – L. Letourneau uazon cím, in: Liturgie et la viechrétienne 1969, 197-216. – R. H. Guerretle, The new rite of infant baptisme, in: Whorship1969, 339-353. – Szepesdy Sándor. A keresztség liturgiája, in: Teológia 1970, 122-–4. – F.Sav. Pancheri, Il battesimo. Introduzione storico-teologica. Roma 1970. – M. Stedile, Ilbattesimo. Note pastorali. Roma 1970. – 180. Lit. Konstitúció nr. 51. – Az új lekcionárium ki-adása: „Ordo Lectionum Missae” külön kötetben jelent meg, a Kultuszkongregáció 1969. máj25-én tette közzé. Ld.: G. Fontaine kitűnő kommentárját: Eph. Lit. 1969, 436-51. – 181. A 180.sz. alatt i. h. 440. – 182. Pol. Radó, Enchiridion Liturg. 2. ed. Róma 1966. 2, 502-3. – 183.Ordo Exsequiarum Roma 1969. – Ld. L. Brandolini, Il nuovo Ordo Exsequiarum, in: Eph. Lit.1970, 129-148. – A. Pistoia, Elementi dottrinali nel nuovo Ordo Exsequiarum, uott 1970, 149-59. – C. Braga, Ordo Exsequiarum per i bambini, uott 1970, 160-8. – 184. 1. M. CalábuigOrdo pro–fessionis religiosae, in.– Notitiae 1970 (53) 113-26. – 185. A Kultuszkongregáció1969. okt. 20-án egy Instrukciót adott ki, a misekönyvről szóló Konstitúció fokozatos végrehajtásá-ról, többek között megengedi, hogy az idős papok a püspök hozzájárulásával a régi misekönyv szerintmisézhessenek. (Nr. 19.) Ld. Notitiae 1969, (49) 418-23. és Eph. Lit. 1969. 494-9. – Br.Kleinheyer, Erneuerung des Hochgebetes, Regensburg 1969. – A. Bugnini, Das neueMissale Romanum, in: Gottesdienst 1970, 81-85. – A. Dumas, Pour mieux comprendre lestextes liturgiques du Missel Román, in: Notitiae 1970, 194-212. – H. Ashworth, De CenaDomini, in: Notitiae 1970, (53) 141-9. – H. Rösler, Messe verstándlich gemacht, Regensburg1970. – M. Zerwick, „Qui pro vobis et pro multis effundetur”, in. – Notitiae 1970, (53) 138-141. – Radó Polikárp: „Sacramentarium Vaticanum”, in. Teológia 1970, IV. szám. – A.Franquesa, Las antifonas del Introito y de la Communión en las Misas sin canto, in. –Notitiae 1970, 213-21. – 186. Instructio de Missis pro coetibus particularibus, in. – Notitiae.1970, 49-55. – 187. Instructio de ampliore facultate sacrae communionis sub utraque specieadministrandae, in.– Notitiae 1970 322-24. – 188. Instructio de modo sanctamCommunionem ministrandi, in.– Notitiae 1969, 347-53. – 189. Instructio tertia adConstitutionem de sacra Liturgia recte exsequendam, in: Notitiae 1971, 9-26. – 190. Lásd aNotitiae 1971, 3., 8., 9., 10. számait passim. – 191. I. Pahl: Versuche in aller Welt (Report zurSituation des Hochgebetes), in: Gottesdienst 1972, 113-15. és 123-125. – 192. A. Schilling:Fürbitten und Kanongebete der holländischen Kirche. VG. Hans Driemer, Essen, 1968. –193. Immer auf dem Weg (Antwort des Präfekten der Gottesdienstkongregation auf denSituationsbericht dér Liturgischen Kommissionen des deutschen Sprachgebietes), in:

119

Gottesdienst 1972, 9-11. – 194. Heinrich Rennings: Eucharistiefeier mit Kindern, in:Gottesdienst 1972, 97-99. – 195. A zsolozsma ismertetését tárgyaló eddigi fontosabb iroda-lom: E. J. Lengeling: Les options generales de la nouvelle liturgie des heures, in: La MaisonDieu 1971, 7-34. – A. G. Martimort: L'Institutio Generalis et la nouvelle „Liturgia Horarum”, in:Notitiae, 1971, 218-240. – C. Braga: Dal „Breviárium” alla „Liturgia Horarum”, in: Eph. Lit.1971, 184-205. – J. Pascher: Die Psalmen als Grundlage des Stundengebetes, in: Eph. Lit1971, 260-280. – H. Ashworth: The new Patristic Lectionary, in: Eph. Lit. 1971, 306-322. – E.Lodi: La Liturgia delle Ore nella vita scerdotale, in: Eph. Lit. 1972, 61-71. – 196. in. Notitiae1972, 68-86. – J. B. Molin: Le nouveau rituel de l'initiation chretierme des adultes, uott 87-95.– 197. B. Lewandowski: Adnotationes quaedam in novum ordinem confirmationis, in: Eph.Lit. 1972, 110-127. – A. M. Triacca: Per una trattazione organica sulla confermazione, uott128-181. – 198. Normae pastorales circa absolutionem sacramentalem generali modoimpertiendam, cum Commentarium, in: Notitiae 1972, 312-26. – 199. Különböző alkalmakra jómintákat közöl a bűnbánati liturgiára, Basilius Senger: Bussfeiern, 1969. A. LaumannischeBuchhandlung. Dülmen. – A dogmatikus problémákhoz lásd Franz Nikolasch: Das Konzil vonTrient und die Notwendigkeit der Einzelbeichte, in: Liturgisches Jahrbuch 1971, 150-168. – 200.MAGYAR KURIR kőnyomatos, 1972. szeptember 12. szám. – 201. Reform der „Niederen Weihen”,in: Gottesdienst 1972, 137-141.