64 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

„szolgaság” intézménye nem voltismeretlen egyes brit amerikaigyarmatokon: az ún. szerződé-

ses szolgák, azaz szegény fehér britek,akik nem tudták fizetni az Amerikábautazás és az ottani új élet kezdésénekköltségeit, több évre elkötelezték ma-gukat, hogy munkával törlesztik az elő-leget, majd a vállalt idő letöltése utánszabad emberként új egzisztenciát te-remthettek. Az Észak-Amerikába ke-

rült feketék döntő része azonban rab-szolgaként érkezett a gyarmatokra,bár azok gazdasági életében kezdetbencsekély szerepet játszottak, mivel a sza-bad farmerek tulajdonában lévő és ál-taluk művelt kisbirtokok jellemezték akorabeli (mező)gazdaságot.

A RABSZOLGATARTÁSKÉRDÉSE

Az ún. északi és déli brit gyarmatokgazdasági és társadalmi fejlődése azon-ban távolról sem párhuzamos pályánhaladt. Az északi – gyakorlatilag észak-keleti – gyarmatokon az önálló farmerkisbirtokok mellett megjelent a kézmű-ipar, a halászat és a kereskedelem is, ésez a gazdasági szerkezet aránylag kép-zett munkaerőt kívánt. Délen ellenben

korán monokultúrák alakultak ki nagyrészben a kedvező éghajlat miatt, és adohányföldeken vagy a rizsföldekendolgozóknak nem volt szükségük kü-lönösebb szakértelemre, elég volt, haa birtok tulajdonosa vagy a gazdatisztrendelkezett ezzel. Másrészt az olcsómunkaerőt biztosító szerződéses szol-gák egy idő múlva felszabadultak és kü-lönböző követelésekkel léptek fel. Föld -éhségük miatt ismételten összeütkö-

zésbe kerültek a bennszülött indiánok-kal, akik fegyveres visszavágásának adéli társadalmi elit is célpontjává vált.Ellenük irányult az. ún. Bacon-felkelésVirginiában 1676-ban, amelynek egyiknyugtalanító aspektusa a vezető réte-gek szempontjából a szerződéses szol-gák és a rabszolgák közötti érdekszö-vetség volt. Ezt követően, részben azekkor szerzett tapasztalatok miatt,egyre inkább eltűntek a szerződésesszolgák, viszont megugrott a feketerabszolgák száma: míg 1671-ben ahelyi lakosság mindössze 5 százalékátalkották, addig 1715-re már közel egy-negyedét, 1756-ra pedig már 40 száza-lékát!

A rabszolgaság tényleges bástyája agyarmati korban Dél-Karolina volt,ahol az 1720-as években kétszer annyifekete rabszolga élt, mint fehér ember.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 65

AA rabszolgaság története az észak-amerikai brit gyar -matokon 1619-ben kezdő-dött, amikor egy hollandhajóból 20 fekete rabszol-gát partra tettek a virginiaiJamestownban.

A rabszolgaság intézmé-nyét hagyományosan a déliterületek sajátjának szokástekinteni, ám az Új-Angliátkezdetben benépesítő puri-tánok is kívánatosnak tar-tották a feketék rabszolga-ságban tartását, nohaészakon arányát és az ab-szolút számokat tekintvetöbbségben voltak a szabad feketék.

Ez a szabadság azonbannem jelentett egyenlősé-get: a feketékkel szembenivallási, faji és társadalmielőítéletek miatt a szabadfeketék is számos diszkri-minatív intézkedéssel vol-tak kénytelenek együttélni, kezdve a fekete–fehérházasság (sőt szexuáliskapcsolat) tiltásától a fegy-verviselési engedély korlá-tozásáig.

Magyarics Tamás

A KÜLÖNLEGES INTÉZMÉNYAz amer ika i rabszolgaság története

Lincoln Emancipációs proklamációja

4∞&£∞∞§ £ ™

4∞&£∞∞§ £ ™

Általánosságban: a rabszolgatartás kér-désében az áttörés a 18. századbanment végbe az észak-amerikai britgyarmatokon: szűk háromnegyed év-század alatt, 1714 és 1790 között a fe-kete rabszolgák száma 60 ezerről 697ezerre nőtt. A fehér rabszolga-kereske-dők egyes nyugat-afrikai törzsfőnökök-kel karöltve rendkívüli haszonnal ex-portáltak rabszolgákat a déli gyarma-tokra még úgy is, hogy a hírhedt at-lanti-óceáni utak során sokszor arabszolgának szánt szerencsétlenekközel fele meghalt a rettenetes körül-mények következtében.

A megérkezés után aztán többnyireaukciókon bocsátották áruba az átke-lést túlélő rabszolgákat, akiket előtteáltalában feltápláltak és különbözőtrükkökkel eltüntették (vagy legalábbismegpróbálták eltüntetni) testi hibáikatvagy akár kezdődő betegségeiket. Ter-mészetesen a fiatal, izmos férfiak és ajó egészségben lévő nők voltak a leg-drágábbak; az utóbbiakat alkalman-ként egyszerűen azért vásárolták megjövendő gazdáik, hogy minél több gyer-meket szüljenek. A rabszolgák több-sége egyébként kisbirtokokra került.A 18. században Észak-Amerikában

nem léteztek olyan jellegű ültetvények,mint amilyenek megszokottak voltakpéldául Brazíliában vagy Kubában, akártöbb száz rabszolgával.

A birtokrendszerben és az egyes bir-tokokon alkalmazott rabszolgák szá-mában aránylag drámai változás követ-kezett be a 18. század végén, a 19. szá-zad legelején. Az angol ipari forrada-lom technológiai újításokkal újiparágakat teremtett, illetve óriási mér-tékben megnövelte a keresletet egyesnyersanyagok iránt. Ilyen volt többekközött a gyapot, amelynek feldolgozá-sára egész térségek specializálódtak,

közöttük Lancashire Nagy-Britanniá-ban vagy Lyon és környéke Franciaor-szágban. Az első amerikai gyapotbálát1784-ben indították útnak Liverpoolba,ám a tulajdonképpeni változás jó más-fél évtizeddel később következett be,miután Eli Whitney 1794-ben szabadal-maztatta a gyapotszálak gépi úton tör-ténő elválasztását lehetővé tevő beren-dezését, a cotton gint. (A legenda sze-rint Whitney onnan kapta az ötletet,hogy látta, egy macska miként fosztmeg tollaitól egy tyúkot.)

1810-ben már az Egyesült Államokvolt Nagy-Britannia első számú gyapot -ellátója, míg 1860-ban a volt anyaor-szágban feldolgozott ezermillió fontsúlyú gyapot 92 százaléka az amerikaiDélről származott. A gyapot „király-sága” áldás és egyben átok is volt a gya-pottermelőkre nézve. Áldás abból aszempontból, hogy a gyapot biztos be-vételi forrást jelentett bő fél évszáza-don keresztül, és a termelése rendkívülnyereséges volt, ami részben cáfolatazokra az elképzelésekre, amelyek sze-rint a Dél gazdaságilag félig-meddig acsőd szélén táncolt. Ugyanakkor átokis volt a gyapot monokultúrája: elké-nyelmesítette a déli gazdálkodókat,

66 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

akik nem fordítottak kellő figyelmet azújításokra – mai szóval: az innováció -ra –, és a gyapottermelés tartósítottaa rabszolgaság intézményét, amelyrőlaz alapító atyák nagy része (köztük arabszolgákkal rendelkező George Wa -shington és James Madison is) úgy gon-dolta, hogy idővel magától el fog tűnniaz Egyesült Államokból. Madison téve-dése abban rejlett, hogy úgy vélte, arabszolgamunka nem kifizetődő, ámez a helyzet a cotton gin feltalálásávalgyökeresen megváltozott.

Az 1787-es alkotmány nem tesz em-lítést rabszolgákról, mindössze két he-lyen utal rájuk közvetetten. Az 1. cik-kely 2. paragrafusában a képviseletrőlszólva leszögezi, hogy az egyes államo-kat megillető szövetségi kongresszusiképviselői helyek kiszámolásánál a sza-bad emberek számához hozzá kelladni „minden egyéb személy számánakháromötödét”. A 9. paragrafus pedig ki-mondja: „Olyan személyek bevándorlá-sát vagy behozatalát, akiket a jelenlegitagállamok alkalmasnak találnak a be-bocsátásra, a Kongresszus az 1808. évelőtt nem tiltja meg.” Ám amikor aKongresszus a határidő lejártával meg-tiltotta a rabszolgák behozatalát, az ál-talános várakozással ellentétben nemcsökkent a rabszolgák száma, sőt me-redeken emelkedett, így 1860-ra nagy-jából négymillió fekete rabszolga élt ésdolgozott a rabszolgatartást engedé-lyező 15 tagállamban.

A gyapotültetvények megjelenésé-vel és elterjedésével a déli államok lé-nyegében megtartották a korábbi tár-sadalmi szerkezetet. A polgárháborútmegelőző évben készült felmérésekszerint a rabszolgák kétharmada dol-gozott 20 főnél kevesebb rabszolgátfoglalkoztató tulajdonosnál, 20 száza-lékuk pedig olyan helyen, ahol egyedülirabszolga volt, és mindössze 14 száza-lékukat alkalmazták olyan ültetvénye-ken, ahol számuk meghaladta az ötszá-zat. A tipikus déli földtulajdonos to-vábbra is a kisbirtokos farmer maradt:minden nagyobb ültetvényre nagyjábóltíz kisebb farm jutott.

A RABSZOLGASÁGMEGÍTÉLÉSE

Első hallásra talán paradoxonnak tű -nik, de a rabszolgák élete – általános-ságban – elviselhetőbb volt a nagy ül-tetvényeken, mint a családi gazdasá-gokban, ahol gyakorlatilag egymás mel-lett dolgoztak gazdáikkal, és sokszor

együtt is étkeztek a tulajdonos család-jával. A helyzetük annyiban nevezhetőhátrányosnak, hogy egyedül voltak,sokszor elszakították őket a családjuk-tól, ha egy időre rendelkeztek is ilyen-nel. A nagyobb ültetvényeken élőkazonban jobb eséllyel maradtak együtta családjukkal; a munka után közössé-get alkothattak a szállásaikon, több al-kalmuk volt a magánéletre; bizonyosfokú kulturális identitást tarthattakfenn dalaikkal és szóbeli hagyományokútján továbbadott történeteikkel, to-vábbá vallási közösségeik is homogé-nebbek voltak. Viszont a „nagy házban”dolgozók (kocsisok, szobalányok, daj-kák stb.) sora sokkal jobb volt, mint aföldeken verejtékező társaiké.

A történeti irodalomban a polgárhá-ború előtti (ante-bellum) rabszolgaságmegítélése egészen bizarr végletek kö-zött mozog. Ulrich B. Phillips a 20. szá-zad elején egyenesen jótékony hatású-nak írta le az észak-amerikai rabszol-gaságot (American Negro Slavery,1918), szerinte az Egyesült Államokbakerült feketék kiszakadtak az afrikai„barbarizmusból”, és a civilizáció útjáraléptek, egyebek mellett a megkeresz-telésük által. A másik végletet Stanley

Elkins képviseli, aki a Slavery: A Studyof American Institutional and Intellec-tual Life (1959) című művében párhu-zamot vont az észak-amerikai rabszol-gatartás és a náci koncentrációs tábo-rok között. A populáris művek közülMargaret Mitchell Elfújta a szél címűműve – elsősorban az abból készültfilmváltozat – fest idilli képet az ültet-vényeséletről s azon belül a „nagy ház-ban” szolgáló feketék sorsáról, míg el-lenpárja az abolicionista (felszabadítás-párti) „programkönyv”, Harriet Bee-cher Stowe Tamás bátya kunyhója(Uncle Tom's Cabin). Az afroamerikaiközösségen belül a közelmúltban ésnapjainkban is az egyik legnagyobb sér-tés, ha valakit „Tamás bátyának” (UncleTom) neveznek, azaz olyannak, aki szí-vesen együttműködik a fehérekkel.

A valóságban nagyon nehéz utólagmegállapítani, hogy a fekete rabszol -gáknak ténylegesen milyen volt a viszo-nyuk a gazdáikkal. Egyrészt nagyonkevés lázadás történt; a jellemző in-kább egyfajta sztrájk volt a jobb mun-kakörülményekért. Az egyetlen szá-mottevőnek nevezhető felkelés NatTurner nevéhez fűződik, de az 1831-ben Virginiában kirobbant megmozdu-

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 67

lást hamar leverték és vezetőit halállalbüntették (William Styron Nat Turnervallomása című regénye tette ismerttészélesebb körben az esetet). A rabszol-gák szervezett, nagyobb tömegeket fel-sorakozató megmozdulásait számos té-nyező akadályozta, köztük az észak-amerikai rabszolgatartás alapvetőenpaternalisztikus jellege, a nagy távolsá-gok, a rossz úthálózat, az aránylag hu-mánus bánásmód, mindenekelőtt azún. határállamokban (a Dél alapvetőenkét részre volt osztható: az ún. „Mély-Délre” és a régió északi részén talál-ható határállamokra), továbbá az a sok-szor elfelejtett realitás, hogy sok feke-tének természetes állapotnak tűnt arabszolgaság, amelybe beleszületett ésamelyben felnőtt.

Az is egyértelmű, hogy az írástudat-lanság nem könnyítette meg a feketékszervezkedését – több déli államban istörvény tiltotta a feketék oktatását.Nyilvánvaló, hogy a rabszolgasorsbavaló beletörődés nem volt általános je-lenség: a polgárháború éveiben 185 000fekete csatlakozott az Unió hadseregé-hez, többségében rabszolgák. A feketéktársadalmi tagozódását tovább árnyaltaaz, hogy a nagyjából negyedmillió fel-szabadított fekete személyes szabad-sága dacára szegregált körülmények kö-zött élt Délen a polgárháború előtt, ígynémileg előrevetítve a két bőrszínnekaz Egyesült Államokban az 1950-es éve-kig törvényes elválasztását.

Az ellenállás leghatékonyabb for-mája a szökés volt. A „földalatti vasút-nak” elnevezett rendszeren keresztülévente 2-3 ezer rabszolga tudott el-jutni az ún. szabad államokba vagyjobb esetben Kanadába, ugyanis az1850-es kompromisszumként ismerttévált törvénycsomag egyik eleme szö-vetségi joghatóság alá helyezte a szö-kött rabszolgákat, akiket mint „tulaj-dontárgyakat” vissza kellett szolgál-tatni a tulajdonosaiknak, ellenkezőesetben büntetés várt a törvény meg-szegőjére (Fugitive Slave Act). Ugyan-akkor az 1810-es évek végén lehetővétett repatriálással kevesen éltek: aJames Monroe elnök (1817–1825) utánelnevezett Monrovia fővárossal létre-hozott Libéria nem volt vonzó a sza-bad feketék számára, és történtekolyan esetek is, hogy a rabszolgák a fel-szabadítás és sok esetben az adott tag-államból való kiutasítás ellenére is in-kább maradtak gazdáik tulajdonában.

A kiutasításra rendszerint azért ke-rült sor, mert a fehérek – közülük is el-sősorban a rabszolgával nem rendelkező

68 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Az Egyesült Államok 18. elnöke (1869–1877) a polgárháború egyik legsikeresebb ésleghíresebb hadvezére volt. A West Point Katonai Akadémia elvégzése után (1843)különböző alacsonyabb beosztásokban szolgált a hadseregben, és részt vett az 1846-1848 közötti Mexikó elleni háborúban. Az 1850-es években visszatért a polgári életbe,több foglalkozásban is kipróbálta magát, de sok sikert egyikben sem ért el. A polgár-háború kitörése után az Unió hadseregének egyik főtisztjeként az első hadi sikereit1862. februárban érte el, s ekkor hívta fel magára Abraham Lincoln figyelmét is. A for-dulópontot katonai karrierjében az 1863. július elején a nyugati fronton, Vicksburgnélaratott győzelme hozta el, amely megnyitotta az utat a Mississippi deltája és a Kon-föderáció egyik bástyája, Louisiana legfontosabb kikötővárosa, New Orleans irányába.

1864 tavaszán a keleti front uniós főparancsnoka lett; a Robert E. Lee vezette délierők elleni folyamatos, mindkét oldalon hatalmas vérveszteséggel járó támadásokkalfelőrölték az ellenfél védekezését. A háború után az Abraham Lincoln meggyilkolásamiatt az elnöki székbe került, széles körben népszerűtlen Andrew Johnsont követtea Fehér Házban. A várakozásokkal ellentétben a sikeres hadvezér az Egyesült Államokegyik legsikertelenebb elnöke lett: hivatali idejét közéleti válságok, korrupciós esetek,nepotizmus, valamint a kor egyik legmélyebb gazdasági válsága (1873-ban) jellemezte.Visszavonulása után viszont nagy sikerű önéletrajzot írt Personal Memoirs címmel.

Hadseregbeli ellenfelei az elnöknél azzal próbálták lejáratni, hogy Grant túlzottanszereti az alkoholt – ami igaz is volt. A legenda szerint Lincoln mindössze azt kérdezte,hogy Grant milyen márkájú whiskyt iszik, mert szeretne abból küldeni a többi tábor-nokának is, akik lehet, hogy távol tartották magukat az italtól, de nem is nyertek túlsok csatát.

ULYSSES SIMPSON GRANT 1822–1885

Uniós hadvezérek

szegények – tartottak a feketék egyen-lőségétől. A rabszolgaságot engedélyezőtagállamok hatmilliós fehér lakosságá-ból 1850-ben mindössze 347 000 fő ren-delkezett rabszolgával. A fehérek és a fe-keték közötti egyenlőséget egyébkéntnem csupán Délen utasította el a döntőtöbbség. Északon, az ún. szabad álla-mokban is számosan hittek a fehérekfelsőbbrendűségében, vagy legalábbisabban, hogy a két „faj” soha nem leszegyenlő, egyebek mellett az eltérő tör-ténelmi és kulturális hagyományokmiatt. Ez utóbbiak közé tartozott –mások mellett – Abraham Lincoln is.

AZ ABOLICIONISTAMOZGALOM

A rabszolgaság eltörlését célzó mozga-lom az 1770-es években erősödöttmeg a Brit Birodalomban, elsősorbanWilliam Wilberforce vezetése alatt, dea mozgalomnak olyan más, korabeli ésa későbbi időkben is közismert tagjaivoltak, mint például az angol porcelán-manufaktúra megalapítója, JosiahWedgwood. A rabszolgatartás miatt azészak-amerikai gyarmatokon is sokanéreztek erkölcsi aggályokat. ThomasJefferson a Függetlenségi nyilatkozateredeti fogalmazványában elítélte arabszolgaságot, bár a végleges szöveg-ből kikerültek az effajta kitételek.Ugyanakkor a Függetlenségi nyilatko-zat megszületésével szinte egy időbenaz északi – immár – államok egymásután kezdték tiltani a rabszolgaságota területükön: elsőként Vermont ik-tatta törvénybe a tiltást 1777-ben. Az1787-es alkotmány kikerülte a kényeskérdést, s mindössze arra hatalmaztafel a Kongresszust, hogy húsz év eltel-tével korlátozza a rabszolgák behoza-talát, amire aztán sor is került.

A következő évtizedek politikai küz-delmei részben azzal teltek el, hogy aKongresszus megpróbált egyensú-lyozni a déli rabszolgatartó és az északi„szabad” államok között. Klasszikuspéldaként az ún. Missouri-kompro-misszumot (1820) lehet említeni,amelyben a szövetségi törvényhozásegyrészt megtiltotta a rabszolgaságotaz 1803-as Louisiana-vásárlás (Louisi-ana Purchase) északi területén (nagy-jából a Mississippi és a Sziklás-hegységközött fekvő, a Mexikói-öböltől a kana-dai határig terjedő területen), más-részt a rabszolgaságot engedélyezőMissourit úgy vette fel a tagállamok so-rába, hogy egyben a Massachusettsből

kihasított Maine államot is az Unió tag-államává emelte, így a Szenátusban –ahol minden tagállam 2-2 szenátorralképviselteti magát – megmaradt a„döntetlen” a két fél között. A Missouri-kompromisszum első pontját a DredScott kontra Sanford ügyben a Legfel-sőbb Bíróság 1857-ben érvénytelennényilvánította, mert a Kongresszus jog-ellenesen tiltotta meg egyfajta „tulaj-don” birtoklását az Egyesült Államokegy adott régiójában.

Bő negyedszázad múlva ismét a te-rületi terjeszkedés miatt került elő-térbe a rabszolgaság jogi szabályozása.Az 1846–48-as amerikai–mexikói há-ború után az Egyesült Államok óriásiterületeket szerzett délnyugaton (amai Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó ésUtah államok teljes területét, továbbámás mai tagállamok kisebb részeit).Többfajta megoldási lehetőség merültfel: egyfelől a Missouri-kompromisszumáltal a Louisiana-vásárlás területét a 36˚30’ szélességi kör mentén kettéosztóvonal meghosszabbítása a Csendes-óce-ánig, másfelől a Wilmot-provizórium-ként ismertté vált javaslat szerint a rab-szolgaság tiltása az összes megszerzettterületen. A végeredmény ismét egykompromisszum volt 1850-ben, amelytöbbek közt Kaliforniában tiltotta a rab-szolgaságot, és az egyéb újonnan szer-zett területeken gyakorlatilag a „telepesszuverenitás” (squatter sovereignty / po-pular sovereignty) elvét vezette be, azaza helyben élők népszavazással dönthet-ték el a kérdést. Továbbá megtiltottáka rabszolga-kereskedelmet WashingtonD. C.-ben, hiszen nem használt a „sza-badság földje” hírnevének, hogy az or-szág fővárosában nyilvánosan rabszol-gákat adnak-vesznek mint közönségeshasználati tárgyakat.

A „véglegesnek” tekintett kompro-misszum pontosan négy évig maradtérvényben, amikor Kansasban azügyről döntő népszavazáson nagyará-nyú csalásokra derült fény, és egyfajtapolgárháború tört ki, melynek egyikleghírhedtebb alakja John Brown volt,aki a családtagjaiból és másokból szer-vezett bandájával terrorista eszközök-kel, a gyilkosságoktól sem visszariadva,rettegésben tartotta az állam rabszol-gaságpárti lakosait. Természetesen amásik oldal sem riadt vissza a szélső-séges erőszaktól. A „vérző Kansasben”történtek ízelítőt adtak abból, hogy azelszabadult indulatok milyen következ-ményekkel járhatnak. Az alkotmány-jogi vitában a polgárháború előttiutolsó szót a Dred Scott-ügyben már

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 69

GEORGE BRINTONMcCLELLAN 1826–1885

A polgárháború egyik legellentmondá-sosabb tábornoka. 1861 augusztusábannevezték ki az ún. Potomac-hadseregvezetőjének. Aprólékos tervezése ésszéles körű stratégiai ismeretei (vala-mint alacsony növése) miatt megkaptaa „Little Mac – the Young Napoleon”becenevet. A francia tábornokkal szem-ben azonban kínosan kerülte a kocká-zatokat, és az általában túlerőben lévőuniós csapatokkal is többnyire kerülteaz összeütközést a Konföderáció erői-vel. (Egy ízben, amikor Abraham Lin-coln meglátogatta a fronton, és azegyik kísérője elismerően szólt a csapa-tok nagy létszámáról, az elnök kissé ci-nikusan megjegyezte: „Uram, akiketmaga itt lát, azok McClellan tábornoktestőrségének emberei.”) Lincoln elnök-nek azonban mind bel-, mind külpoliti-kai okokból katonai sikerekre volt szük-sége, így a túlságosan óvatos McClel-lant fokozatosan a háttérbe szorította,és 1863. augusztusban minden pa-rancsnoki teendő alól felmentette.McClellan 1864-ben demokrata színek-ben indult az elnökválasztáson, de alul-maradt Abraham Lincolnnal szemben.A háború után még egy hivatalos pozí-ciót töltött be: 1878–81 között New Jer-sey demokrata párti kormányzója volt.

Uniós hadvezérek

Sheridan kezdetben ezredesi rangban egy gyalogsági egységélén állt. Ulyssses S. Grant az első chattanoogai csatában (1862.június 7–8.) mutatott kiemelkedő teljesítménye alapján figyeltfel rá. 1864 tavaszán Granttel együtt árkerült a keleti frontra,ahol az ún. Potomac-hadsereg lovasságát vezényelte. A pol-

gárháború után a mexikói határ mentén állomásozó amerikaierők parancsnokává nevezték ki, majd 1867-ben a volt Konfö-deráció területén létrehozott katonai körzetek egyikének (Lo-uisiana és Tennessee) élére került, de túlzottan keménynektartott intézkedései miatt fél év múlva felmentették állásából.

Uniós hadvezérek

PHILIP HENRY SHERIDAN 1831–1888

említett legfelsőbb bírósági döntésmondta ki, amely a Dél utolsó győ-zelme volt a kérdésben.

MORÁLIS VAGYALKOTMÁNYOS KÉRDÉS?

A jogi csatározások mellett egyegyre erősebb társadalmi támoga-tottsággal rendelkező abolicionistamozgalom tartotta a kérdést a fi-gyelem homlokterében. Szerveze-tileg és társadalmi hatását tekintvea William Lloyd Garrison és másokalapította American Anti-Slavery So-cietyt, valamint a társasághoz kapcso-lódó The Liberator című újságot lehetkiemelni. Az abolicionisták mindenek-előtt erkölcsi alapon követelték a rab-szolgaság eltörlését, s arra is rámutat-tak, hogy a rabszolgaság végső soronmég a rabszolgatartók erkölcseit is alá-ássa, tehát az ő érdekük is a „különle-ges intézmény” megszüntetése. Azabolicionisták azonban gyenge alkot-mányos alapon álltak; Garrison pediga legtöbb amerikai által már akkor is„szentnek” és „sérthetetlennek” szá-mító alkotmány elleni támadásaival(„szövetség a halállal” és „egyezménya pokollal”) Északon is gyengítette a ra-dikális rabszolgaellenesek ügyét, akik –egyebek mellett – a rabszolgák kom-penzáció nélküli azonnal felszabadítá-sát követelték, míg a mérsékeltebbekfokozatos felszabadítást és kártalaní-tást tartottak inkább célravezetőnek.

Nehezítette az abolicionisták köve-teléseinek megfelelő megoldást az atény, hogy 1829-től 1861-ig – néhányévtől eltekintve – mindvégig a Demok-rata Párt adta az elnököt, márpedig apárt főereje Délen volt. A rabszolgaságkérdése azonban olyan megosztottsá-got eredményezett a Demokrata Pár-ton belül, hogy 1860-ban egy déli de-mokrata és egy északi demokrata jelöltis indult az elnökválasztáson, s végül a„nevető harmadik”, Abraham Lincolnnyert. Lincoln azt a nemrégen alakultRepublikánus Pártot képviselte, amelytöbb korábbi párt, így például a WhigParty és a Free Soil Party egyfajta össze-olvadásából keletkezett; az utóbbinaklényegében egyetlen célja az volt, hogyaz Unió által az 1840-es és 1850-esévekben megszerzett új területekentilos legyen a rabszolgatartás.

Az 1860-as választások felfokozotthangulatban zajlottak. Annak ellenére,hogy Abraham Lincoln nem tartozotta radikális abolicionisták közé, Délen

„patás ördögöt” láttak benne, aki aFehér Házba való esetleges beköltözé-sének másnapján eltörli a rabszolgasá-got és tönkreteszi a Délt, a déli életfor-mát. A valóság az, hogy Lincoln – a Re-publikánus Párt tagjainak jó részévelegyütt – nem hitt a feketék társadalmiegyenlőségében, noha ellenezték a rab-szolgaságot. Lincoln számára azonbanaz igazi kérdést nem maga a rabszol-gaság léte vagy nemléte jelentette,hanem az Unió jövője.

Az abolicionisták egyébként még azUnió felbomlását is elfogadták volna,ha ezt az árat kellett volna fizetniükazért, hogy ne éljenek rabszolgatartók-kal egy országban. Lincoln a FrederickDouglasszel 1858-ban lefolytatott híresvitáik egyikén jelentette ki, hogy egy„önmagával meghasonlott” ország nemmaradhat fenn („a house dividedagains t itself cannot stand”). A gondo-lat nem volt teljesen új: a polgárháborúelőtti Dél talán legnagyobb formátumúpolitikusa, John C. Calhoun már évtize-dekkel korábban leszögezte, hogy „ne -héz belátni, miként maradhat egy kö -zös unióban két ennyire különböző, egy-mással szemben ily ellenséges nép”.

A másik legtöbbet idézett gondolatLincolntól az újságszerkesztő HoraceGreeley-nek 1862-ben küldött levelé-ben tett megjegyzés: egyértelműen ki-fejtette, hogy ha meg tudja menteni azUniót úgy, hogy csak a rabszolgák egy

részét szabadítja fel, megteszi; ha úgytudja megmenteni az Uniót, hogy min-den egyes rabszolgát felszabadít, azt

is megteszi; és ha csak úgy tudjamegmenteni az Uniót, hogy egyet-lenegy rabszolgát sem szabadít fel,azt is meg fogja tenni. Ebben azösszefüggésben érdemes felidéz -ni még az 1863. január 1-jén ki-hirdetett Emancipációs prokla-mációt, amely felszabadította azösszes rabszolgát – a „lázadó” ál-lamokban, de nem az Unióbanmaradt négy ún. határállamban!A Calhoun és Lincoln által utalás -

szerűen emlegetett széttartó poli-tikai, gazdasági, társadalmi, sőt kul-

turális fejlődés tűnik a polgárháborúlegfőbb okának, amelyben a rabszolga-ság kérdése óriási szerepet kapott, deaz Unió egyben tartása volt a ténylegesés minden mást felülíró cél.

A déliek nem várták meg AbrahamLincoln beiktatását; az új elnök az 1930-as évekig a megválasztását követő évmárcius 4-én lépett hivatalba. Dél-Karo-lina már 1860. december 20-án ki-mondta kiválását az Unióból; 1861. feb-ruár 8-án a déli államok egy csoportjá-nak montgomeryi konvenciója átme-neti kormány megalakítását jelentettebe, másnap pedig Jefferson Davist meg-választották a Konföderáció elnökének.Végül a 15 rabszolgatartó államból 11csatlakozott a Konföderációhoz; a nyolc„határállam” közül négy az Unióban ma-radt. Lincoln alkotmányos dilemma elékerült: a kérdés az volt, hogyan léphetfel az Uniót elhagyók ellen, ugyanis azalkotmány nem tiltotta a tagállamok ki-válását az Unióból.

A déliek azonban megtették azt aszívességet, hogy megoldják ezt a kér-dést, és rögtön a konfliktus kezdeténalkotmányos „öngólt” rúgjanak. A rab-szolgaságot ugyanis alkotmánymódo-sítással lehetett volna „szabályosan”megszüntetni, ehhez a Kongresszuskétharmados többsége, valamint a tag-államok háromnegyedének hozzájáru-lása kellett volna. A rabszolgatartó ál-lamok ellenben ún. blokkoló kisebbség-gel rendelkeztek mindkét követelményesetében. Azzal azonban, hogy 1861.április 12-én a dél-karolinai Charleston-nál található és az Unióhoz tartozóFort Sumter ellen fegyveres támadástintéztek, kimerítették a „fegyveres lá-zadás” kritériumát, és Abraham Lin-coln immár joggal hivatkozhatott arra,hogy az elnök feladata a törvénytelen-ségek elleni fellépés és a törvényesrend helyreállítása.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 71

74∞&£∞∞§£ ™74∞&£∞∞§£ ™

William Lloyd Garrison

A POLGÁRHÁBORÚ MENETE

Visszatekintve, a Konföderációnak nemvolt esélye a fegyveres harc megnyeré-sére. A közismert mondás szerint a há-borúk nem a csatatereken dőlnek el,hanem a hátországban. Az Unió min-den anyagi mutatót tekintve messze aKonföderáció előtt járt, a megtermeltbruttó jövedelemtől (GDP) és a két or-szág területének nagyságától kezdve agazdaság struktúráján és az infrastruk-túra fejlettségén át egészen a mobili-zálható katonák számáig. A háború ele-jén az Unió hadereje nagyjából másfél-szeres túlerőt élvezett, a konfliktusutolsó évében pedig több mint kétsze-reset: 1865 januárjában 959 ezer ka-tona szolgált az Unió hadseregében,szemben a konföderációs haderő 445ezres létszámával. Mindezen tényezők

azért is számítottak fokozottabb mér-tékben az amerikai polgárháború ese-tében, mert a hadtörténészek általábanezt a háborút tekintik az első igazi„anyagháborúnak”.

A háború első másfél évében a kon-föderációs csapatok rendre megvertékellenfeleiket – ami főként annak voltköszönhető, hogy tehetségesebb kato-nai vezetőik voltak ekkor, többek köztRobert E. Lee és Thomas („Stonewall”)Jackson személyében, szemben a sokatbizonytalankodó és túlzottan óvatosuniós katonai vezetőkkel, elsősorbanGeorge B. McClellannel. A konföderá-ciós csapatokat gyorsabban mobilizál-ták, míg Lincolnnak sokszor meg kel-lett küzdenie a sorozással szembeniidőnkénti ellenállással, illetve azzal agyakorlattal, hogy a tehetősebbek he-lyettes állításával kivonhatták magukata katonai szolgálat alól. Harmadrésztkezdetben a frontvonal meglehetősenszűk volt, gyakorlatilag a keleti part né-hány államára, főleg Virginiára korláto-zódott, később azonban megnyílt a

nyugati front is, és Jefferson Davis el-követte azt a hibát, hogy minden tal-palatnyi földet védeni próbált ahelyett,hogy ún. súlypontokat képzett volna,ahová a csapatait koncentrálhatta vol -na. Minden valószínűség szerint azon-ban ez sem változtatta volna meg dön-tően a háború menetét.

A külső körülmények sem kedvez-tek a Konföderációnak. A fő bevételiforrást jelentő gyapotexport szinte tel-jesen megszűnt két ok miatt: egyrésztaz Unió blokádot vont a déli kikötőkköré, másrészt az amerikai gyapototegyre inkább felváltotta az Indiából ésEgyiptomból importált gyapot a brités francia gyárakban. A „gyapotkirály-ság” miatt a déliek először abban bíz-tak, hogy a két európai nagyhatalommelléjük áll és elismeri a Konföderá-ciót. A valóságban voltak is olyan ve-zető politikusok, elsősorban London-ban, akik reálpolitikai meggondolásból(jobb két kisebb „Egyesült Államok”,mint egy óriási nagy) fontolóra vettékezt az opciót, ám a brit közvélemény

72 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

4∞&£∞∞§ £ ™

4∞&£∞∞§ £ ™A Diktátor nevű mozsárágyú az északiak szolgálatában

kezdettől fogva az Unió oldalára állt,és az 1862. szeptember 17-i antietamicsata után nyilvánvalóvá vált, hogy akezdeményezés átcsúszik az Unió ke-zébe, és a Konföderáció végül vesztes-ként fog kikerülni a küzdelemből.

A konföderációs csapatok uralták ahelyzetet az ún. első Bull Run-i csatától(1861. július) a marylandi Antietamnálvívott összecsapásig (1862. szeptem-ber). Ezt követően váltakozó sikerrelküzdöttek a felek, számos csata dön-tetlen eredménnyel zárult 1863. júliuselejéig. Amikor azonban az Unió had-seregei Gettysburgnél megállítottákRobert E. Lee offenzíváját, a hatalmasemberveszteséget a déliek már nemtudták kiheverni. Ezzel egy időben nyu-gaton Ulysses S. Grant a vickburgicsata megnyerésével megnyitotta azutat a „Mély-Dél” felé, majd az unióscsapatok William T. Sherman vezetésé-vel Georgián keresztül délkelet felé me-netelve kettévágták a Konföderációt.

A négyéves háború iszonyú veszte-ségeket okozott mindkét oldalon:nagyjából 600 ezer ember halt megvagy a csatatereken, vagy az ott szer-zett sebesülések következtében – rend-kívül gyakori volt a végtagok amputá-lása és az utána fellépő vérmérgezés –,valamint a hadifoglyoknak felállított tá-borokban, amelyekben mindkét olda-lon időnként horrorisztikus körülmé-nyek uralkodtak, és a járványok szintemindennaposak voltak ezekben a léte-sítményekben.

A távlatosan gondolkodó AbrahamLincoln nem kívánta „megbüntetni” aKonföderáció államait, illetve a harcok-ban részt vevő délieket. A polgárháborútalán legvéresebb csataterén, Gettys -burgben elmondott beszédében tiszte-lettel adózott a Konföderáció oldalánharcoló és ott elesett katonák emléké-nek is, akik az életüket adták egy olyanügyért, amelyben hittek (elsősorban atagállamok megerősített jogaiban a szö-vetségi kormányzattal szemben). Az ál-tala javasolt ún. elnöki rekonstrukciósterv a lehető leggyorsabban kívánta a„lázadó” államokat integrálni az Unióba.

Alkotmányjogilag a legfontosabb lé-péseket a „polgárháborús alkotmányki-egészítésekként” is ismert három mó-dosítás jelentette: a rabszolgaság til-tása, a volt rabszolgák állampolgárokkányilvánítása, valamint a szavazati jogmegadása a volt rabszolga férfiaknak.A szövetségi törvénykezéssel szembenazonban az eredeti jogaikat legkésőbb1877-ben visszakapó korábbi konföde-rációs államok egymás után hozták a

feketék politikai jogait korlátozó intéz-kedéseket, valamint a fehér és fekete la-kosság elkülönítését (szegregálást)célzó törvényeket az oktatástól kezdveaz éttermekig, parkokig, várótermekig,a helyi és távolsági tömegközlekedésieszközökig. Egy 1954-ig hatályban lévő,1896-os legfelsőbb bírósági rendelkezés(Plessy kontra Ferguson) törvényesnekismerte el a két „faj” szegregációját,amennyiben egyenlő feltételek álltakrendelkezésükre. A törvény által szente-

sített szegregáció ugyan a Brown-eset-ben (1954) hozott ítélettel megszűnt,a harmonikus együttélés ideje azonbana jelek szerint még mindig nem érke-zett el az Egyesült Államokban. A pol-gárháború sok ember lelkében mégmindig tart.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 73

4∞&£∞∞§£™

4∞&£∞∞§£™Grant és Lee aláírja a fegyverletételt,

Appomattox, 1865. április 9.