S. Nagy Katalin: Voltak nekem

S. Nagy Katalin

Voltak nekem...11 Vergilius

S. Nagy Katalin

Voltak nekem...11 Vergilius

27

4

Tanítványaimnak1980–87: Beck Laciéknak, Banyáréknak,

Horváth Iráéknak, a Nyolcaknak1990–96: a miskolciaknak (Harciék, Szoboszlai

Lilláék és a többiek)Kedvenc építészeimnek az elmúlt három

évtizedben2009 óta a kommunikáció szakosoknak (Juhász

Judit, Kocsi Sarolta, Helényi Flóra, Csető Georgina és társaik)

„Il y a des hommes qui arrivent toujours au moment propice” - Vannak emberek, akik mindig a megfelelő pillanatban érkeznek.

(Francia közmondás)

11 Vergilius

Pártos Magda 8

Dombrovszky István Tuta 14

Tóth Tibor 20

Ország Lili 25

Kurtág György 31

Németh Lajos 37

Tánczos Gábor 44

Mérei Ferenc 48

Székács István 53

Farkas István 61

Nemes Nagy Ágnes 66

5

6

Voltak nekem…11 Vergilius

Unokáim, a most már harmadikos Samu és az elsős Ro li mamája találta ki, hogy a 13 városról szóló kötet nek le gyen a címe Micsoda útjaim... Semmi mást nem dúdol ga-tok annyiszor, mint Bereményi Géza és Cseh Tamás dalát 1986 nyara óta; akkor is, ha valami nem megy, ha túl jól megy, ha nagyon fáj, ha nem értem, vagy csak úgy, magam elé motyogva. Azon a nyáron olvastam egyvégtében Ná-das Péter Emlékiratok könyvét (melyet azóta is a legjelen-tő sebb magyar regénynek tartok), pirkadattól alkonyatig, há rom héten keresztül Kékkúton, Váli Dezső átriumos, fe-hé res szürke, szabálytalan kövekből rakott puritán ud va-rán, egy gyalult deszkaasztalra könyökölve. Aztán Váli át vitt Kővágóörsre, egy filmrendezőnél összegyűlt nyári tár sa ságba, s ott ült Cseh Tamás szomorkás, kisfiús mo-so lyával, és a Micsoda útjaimat énekelte sokszor egymás után.

Amikor adódott, hogy folytatni kéne a 13 várost 11 Ver gi liussal (találkozással, meghatározó emberekkel), meg történt az újabb címadás: Voltak nekem… S már a to vábbi tervek is megszülettek a fenti dal nyomán: Volt egy-két este…, Hány tévedés…, Volt egy kevés… (sosem fo gom megírni szerelmeim történetét, annak lehetne a cí-me: Tán hazudtam is…).

Csodálkozva és meghökkenve éltem végig írás köz ben, hogy mennyi gazdag utazás és mennyi nagy hatású város volt – van – a történetemben. Ennél is megrendítőbb volt, ami kor gyűjteni kezdtem, hogy kik voltak a személyemet, mun kámat, sorsomat alakító emberek. Viszonylag hamar el döntöttem, hogy a nagyon is magánjellegűekről nem írok (nem is tudok; az apai nagyapámat megpróbáltam, nem ment). Aztán röstelkedve néztem a papíron a neveket:

7

mennyi jelentős művész, tudós, aki hitt bennem, bizalmá-ba fogadott, s belőlem mégsem lett, ami tán lehetett volna a ké pes ségeim révén. Jó nagymama vagyok és jó tanár. Egy-két dolgot megcsináltam, de a többségébe csak bele-kezd tem. „Mennyi munka maradt végezetlen” (Babits Mihály). Épp tanítványaim és persze Tomi, Samu és Roli mi att írom mégis ezeket a kapcsolatokat – emlékül, emlé-kez te tő ül, tanulságul.

Ezek az írások rólam szólnak. Nem szakmai értékelé-sek – nem is lehetnének azok! –, sem nem pályaképek. Ahogy a 13 várossal láttatni szerettem volna, hogy szá-momra mit jelentenek, hogyan szövődtek bele életem gazdag szö ve tébe, a 11 Vergiliussal is azt szeretném érzékeltetni, mit jelentettek nekem, hogy alakították át sorsomat, milyen utak ra kísértek (vagy térítettek el), mi-ként is lehettem ha tá sukra az, aki.

Miért épp az a 13 város? Nagykanizsánál, Rómá nál, Pá rizs nál, Berlinnél, Zürichnél ez nagyjából érthető. Bele-kerülhetett volna Bécs, Prága, München, Salzburg, Lon-don is, Sárospatak és Miskolc. Ám végül is az a 13 volt mégis csak a legfontosabb.

A „legfőbb Vergiliusok” között is nagyon sok minden ki-nek ott kellene lennie: Gelencsérné tanító nénimnek, Be cő-ke gimnáziumi osztályfőnökömnek, Gádorné Donáth Blan-kának, Illés Árpádnak, Anna Margitnak, Bá lint Endrének, Váli Dezsőnek, Losonczi Ágnesnek, Cseh-Szombathy Lász lónak, Gádor Lászlónak, Beney Zsu zsá nak, Ancsel Évának – és itt a riadalom, most kit is felej tet tem ki.

Annak idején Székács Istvántól tanultam döntéseim meg hozatalakor: papírra felírni, mi szól mellette és mi ellene. Azok a sokasodó cédulák, amelyekre a 13 vá ros meg jelenése után írni kezdtem a 11 Vergiliushoz a neveket, végül is mindig arra a 11 emberre szűkültek, akik-ről megkíséreltem megírni, mit jelentettek nekem és miért.

S. Nagy Katalin – Budapest, 2011. október

8 Pártos Magda

Pártos MagdaAmikor 11 éves koromban mint kezelhetetlen gyereket elvittek hozzá a Szondi utcai gyerekpszichológiai rende lő-be, még Berki Magda (1924. december 6.) volt.

Va ló jában nem tudom, miért: Nagykanizsán még min den rendben volt, jeles tanuló, példás magatartású, csak rajzból négyes. Magányos, nem barátkozó, mások-kal nem játszó, bámészkodó, ötéves koromtól mindig ol-va só, önfejű gyerek voltam, rengeteg vitában az anyám-mal. Amikor ötödikben Pestre költöztünk, a Szív utcai ma gyar tanárom nem hitte el, hogy Balzacot olvasok sor-ban (rá-rákaptam egy-egy íróra, s akkor mindent, amit csak lehetett), hogy túl vagyok már Jókain, Mikszáthon, Móriczon és így tovább. Hazudósnak tartottak, tán ezért toloncoltak pszichológushoz.

Magda a szomszédunkban lakott, a Benczúr utca 22-ben, a fürdőszobaablakaink egymásra néztek. Mamája tö ré keny, finom asszony volt, szomszédja a Kanizsáról fel jött Widderéknek, akikhez gyakran átjártam könyvet köl csö nöz ni. Ha az ajtók előtt összeakadtam Magda ked-ves, csendes szavú mamájával, csodálkoztam, hogy van-nak ilyen emberek is (a házunkban lakók mind vidékiek voltak, ők is, az én rokonaim is nagyon zajosak, hangosak, beavatkozósak, rámenősek). Anyám szégyellte, hogy en-gem gyerekpszichológushoz tanácsoltak, Widder néni (aki egyáltalán nem kedvelt engem, annál inkább a grafikus lá nya, Éva) szólt Magdának. Anyám először elkísért, az tán egyedül mentem. Magda megnyerő volt, magas, gyors mozgású, erőteljes kézfogású, nyitott tekintetű, biz ton ságot sugárzó. Sokáig hagyta, hogy hallgassak (mint később Székács István az analízis első heteiben. Mind ketten tudták, hozzám hosszú közös hallgatáson át vezet az út. A legtöbbet s a legjobbakat Ország Lili ágy szélén, képeit figyelve hallgattam, meg Schaár Erzsé-

bet szobrai között a városmajori műteremben). Ne he zen indult, de éreztem, hogy összeillünk. Eleinte ki zá rólag az olvasmányélményeimről beszéltünk, majd rávett, hogy írjak naplót róluk. „Szakavatott” – írtam Ma ka-renko Igor és társai kapcsán. „Honnan tudsz te ilye-neket?” – lépett ki meglepődve a szerepéből. Elvitt az állat kertbe a majmok társalgását, gesztusaikat figyelni. (Ezt évtizedekkel később Gyuri, a férje Zürichben több-ször megismételte. Rendkívül hasznos volt az ott szer-zett tapasztalat, amikor tanszékvezetőként tanszéki érte-kez leteket kellett tartanom.) Akkor és ott bevallottam Mag dának a versírást. S lassan mindent. Gyerekkorom konflik tusait, anyámmal, apámmal, testvéreimmel való ne héz kapcsolatom, Róthnét („Te zsidó vagy” – mondta ne kem ötéves koromban), az otthoni elhallgatásokat, ha-zug ságokat, összevisszaságokat.

Aztán jött 1956. október 23-a, november 4-e; Sztálin-szobor-döntés, körúti sebesült házak, halottak, Liszt Fe-renc téri könyvégetés.

Pártos Magda 9

Pártos Magda és Pártos Vera; Zürich,1978Forrás: SNK archívuma

10 Pártos Magda

1957 tavaszán Magda édesanyjával együtt Zürichbe költö zött, beteg fiútestvére ápolására. Matematikatanár lett (eredeti végzettsége matematikatanár és pszicho ló-gus), majd örökös iskolaigazgató-helyettes egy magán-gim náziumban.

Nehéz szívvel búcsúzott. Kérlelt, hogy járjak a ka-ma szokkal foglalkozó Gádorné dr. Donáth Blankához, Szondi-tanítványhoz, közvetlen kolléganőjéhez. Nem akar tam. (Blani olykor meg-megkeresett, javasolta, ír jak Mag dának. Nem írtam. 1972 októberétől egy évig a Me re-dek utcában gyerekrajz-kísérleteket végeztem, Blani ak-kor már ott dolgozott az MTA Pszichológiai Intézetében. Azóta folyamatos a kapcsolatunk. Erről majd másutt. Ma is barátja lehetek, 91 éves.)

Aztán egyszer csak elkezdődött a levelezés. Min dig nagyon rossz levélíró voltam (vagyok). Magda rend sze re-sen írta egyenletes sorokba rendezett, gyö nyö rű betűivel tartózkodó, megrendítő, gyakorlatias bölcses ségeit. Ezek a levelek – nem is tudom, mint Epik tétosz, Mar cus Aurelius intelmei. Csak amikor ked venc tanítványaim-nak és a kamaszodó Tominak ismé tel get tem mint meg-kér dő je lezhetetlen szentenciákat, akkor szem besül tem az zal, hogyan épültek belém, lettek sajátjaimmá. (Ma már csak legyintek, ha hallom, hogy Magda monda-ta ival próbálok feszültségeket, konfliktusokat oldani. Ter mé szetemmé vált, annyira belém épült.) Kevés hi te-le sebb, megbízhatóbb embert ismertem, mint ő. Igen, 11 éves korom óta emberi minta számomra. Magda a realitásban él, fejlett igazságérzettel és a világban való rendkívüli tájékozottsággal (politika, történelem, ter-mészettudomány, művészetek, irodalom – és persze a matematika). Megbízható, pontos, tisztességes, korrekt, sosem hazudik; egyensúlyos, fegyelmezett, puritán, nem lép bele mások lelkivilágába; művelt, intelligens, munkacentrikus. Logikusan, racionálisan gondolkodik, beszél, érvel; szigorú, szélsőségektől mentes, higgadt,

Pártos Magda 11

tartózkodó (tudom, hogy indulatos pedig!), okos, széles látókörű.

Lehet egy embert láttatóan leírni, bemutatni?! Bizo-nyára könnyebb dolgom lenne egy „mi lenne, ha…” já-ték ban. Jan van Eyck-képeket, korai né met alföldi női port ré kat sorolnék, Brüg gét vagy inkább Ant wer pent, tulipá no kat, Samu kedvenc élénk tekintetű szuriká tá-ját, bajor-alpoki áfo nyát, a Bajor-Alpok fe nyő erdőit, a még em ber léptékű hűvös he gyeket, a Zü richi-ta vat. A nyugalmat és a biz tonságot, amit soha senki más jelenlétében nem éltem át. A min dig egyformán tiszta öltö-zékét: sö tét szoknya, világos blúz vagy vé kony puló ver, visszafogott színű ele gáns kardigánok, fényesre pu colt cipők, nagy, sötét szatyrok. Mag da mindig nett, tisz ta, jó szagú, friss. Magda polgár, svájci, és én na gyon ked-

Pártos Magda

és Pártos György

bejegyzése, 1981

Forrás: SNK emlékkönyve

12 Pártos Magda

ve lem a működő, meg bízható, rendezett Svájcot. A mely-nek mellesleg lenyűgöző szépségű és karbantartott he-gyei, tavai, városai vannak, nem is be szél ve a Zentrum Paul Kleeről (Bern), a Beyeler Museumról (Bázel) és a legeslegeslegkedvesebb Giacomettimről (Zürich). Paul Klee, Giacometti, Zürich-See és Magda.

Ízlésünk nagyon hasonló, a könyvtárunk és a leme-ze ink is. Thomas Mann, Paul Klee, Giacometti, Schiff And rás – elég ennyi. De még azt megírom, hogy amikor épp a Holocaust-kiállítást rendeztem (2005), eljött vo-nat tal Berlinbe jellegzetes hátizsákjával. Nem tudtam elé kimenni; Fehér Gyuri barátom, a Haus Ungarn mun-ka társa fogadta (ma már nem él). Azonnal felismerte szálegyenes alakjáról, méltóságteljes, energikus, fiatalos, derűs megjelenéséről. Nekem azért is fontos, hogy együtt lehettünk, együtt lakhattunk Berlinben, mert ha nem lenne Samu és Roli, évek óta ott élnék (lásd Micsoda út-jaim… 13 város).

SNK és Pártos Magda; Berlin, 2005 Forrás: SNK archívuma

Pártos Magda 13

Először 1978-ban jártam náluk. Férjét, Pártos Gyu rit már 1969–70-ben ismertem, amikor Kováts Al-bert festő barátomnál és feleségénél, Pártos Veránál (ő ta nított meg írni!, és Gyuri a nagybátyja) laktam al-bér letben. Kedveltük egymást Gyurival, sokfelé elvitt Zü richen kívül is, míg Magda tanított. Magda világos, ra ci o nálisan berendezett, egyszerűségében szép otthona ne kem is az. E számomra oly sokáig otthontalan világban annyira otthon, hogy gyakran egyedül maradtam órák-ra, nem csináltam semmit, csak átéltem, hogy van a léte zésnek ilyen biztos, tiszta, jó közege is. Az én agyon zsúfolt, agyonterhelt, túlbonyolított, túlhevített éle tem ben (melyről persze jórészt én tehetek) volt egy hely, Zürich, egy lakás, Imbisbühlstrasse, egy ember, Mag da, amely/aki a fix pontot jelentette (itt most filo-zó fiai eszmefuttatásnak kellene következnie, de nem te szem). Utoljára két éve voltam Magdánál. 80 éves korá ig dolgozott. Erős, fegyelmezett, dolgos ma is. Az öre ge désemet, testi kínjaimat is jobban viselem azáltal, hogy látom, ő hogyan él.

Azt mondta nekem 1957 márciusában, amikor el-mene tele előtt utoljára találkoztunk: „Nincs veled sem mi baj, méltatlan hozzád a környezeted.” 13 éves voltam. Meg mentett.

„Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?” (Pi l insz ky János: Kérdés)

Pártos Magda; Zürich, 2009

Fotó: SNK

14 Dombrovszky István Tuta

Dombrovszky István Tuta

Mindössze 24 évet élt (1945. március 7. – 1969. má-jus 22.). Apja festőművész, anyja több nyelven beszélő kül kereskedő. Szülei elváltak, még két öccse született. (Ap járól, a zebegényi művésztelep egyik alapítójáról, Dombrovszky László festőművészről – 1894–1982 – leánya, Ninette, Tuta féltestvére írt apjuk halála után az Új Művészetben elemző tanulmányt.)

Az első műterem, amit láttam, az övé: Keleti Károly utca 26. (A hatodik év kezdődik, hogy én is ebben az ut-cában lakom, nem messze tőle, a túloldalon, így naponta lá tom a házat, a kaput, a kertet, ahova kiugrott a legfelső eme leti műteremből, s csak a lába törött el, őrangyala akkor még nem hagyta elrepülni.) Szobrásznak tanult (1964–67), mestereinek Makrisz Agamemnont és Vígh Tamást tartotta. Pátzay kirúgta a főiskoláról, mert késve ért haza Franciaországból. Olyan szoborterveket készített, amelyek a hatvanas évek végén rendkívül új, eredeti szemléletűek voltak. 1968–69-ben az Iparművészeti Fő is-ko la porcelán szakára próbált beilleszkedni.

1967-ben ismerkedtünk meg, egy moszkvai–lenin-grá di utazásra araszoló lepukkant vonaton. A Fiatal Mű-vé szek Klubja szervezte fiatal művészeknek – íróknak, költőknek, képzőművészeknek vegyesen. A szépfiú Tuta volt az első képzőművész, akit ismertem, és akivel rögtön vitatkozni kezdtünk a hosszú úton. Addig csak költőkkel találkoztam, a megismerésük időrendi sorrendjében: Váci Mihály, Csanádi Imre, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Szécsi Margit – ő volt akkor a kedvencem, s alakulóban egy baráti társaság operaénekesnek, zenésznek tanulókból. Tuta lenyűgözött: a vadsága, lendületessége, eredetisége,


szabadsága, öntörvényűsége és kedvessége. Hideg, tépő szélben loholt a Balti-tenger partján akkori szerelmével, Csiba Évával. Sosem felejthető a látvány, hiszen utóbb hozzá kapcsoltam Zorba táncát, az Egy férfi és egy nő tengerparti jeleneteit és a Tűzszekerekben a tengerparti futást.

Tuta mondta (újabb fontos mondat! – lásd majd Far-kas Istvánnál): foglalkozz velünk, mai festőkkel és szob-rá szokkal! Megismertetett Tábor Ádám (1947), Bálint Ist ván (1943–2007), Bálint Mariann (1943), Ajtony Ár-pád (1944) ellenzéki – velünk kortárs – költőkkel. Ők vittek el 1968-ban a költő és művészettörténész Mándy Stefániához (1918–2001), aki a hatvanas években egyik fő szervezője volt a „tiltott” vagy épp csak „tűrt” modern képzőművészetnek (neki köszönhetem Vajda Lajost, Vaj-

Dombrovszky István Tuta rajza

SNK-ról, 1968 Forrás: SNK

emlékkönyve


da Júliát, Gedő Ilkát, Vaszkó Erzsébetet), továbbá Bá lint Endréhez (1914–1986), akiről a legelső műterem-láto-ga tás kor felfogtam, hogy a korszak kiemelkedő alkotó-ja, rend kívüli gondolkodó, érzékeny ember. Szürreális, álo mi, színgazdag festményei megnyitottak előttem egy ad dig nem ismert különös, bonyolult világot. Mintha gye rekkorom óta ugyanúgy láttam volna a dolgok titok-zatos, rejtélyes rendszerét és rendszertelenségeit. Ki tá-gultak a valóság határai. (Itt már jártam valaha, I. II., 1960; Csodálatos halászat, 1960 – ezek a képek azóta is a kedvenceim, megrendítőek ma is.) A sorsom kije löl-te tett.

Azonnal otthonra leltem az egykori Európai Iskola (1945–1948) még élő művészeinél, teoretikusainál (Mezei Árpád, Korniss Dezső, Anna Margit, Vilt Tibor és mások). Ekkor 24-25 éves voltam, valójában 16-17 (valahogy min-dig elmaradtam 8–10 évvel biológiai koromtól), ők pedig 50–60 évesek, s mégis nagyon is összeillettünk. Azt hi-szem, vonzónak találták azt a vadóc, nyitott, élénken vi tat kozó, a képekre érzékeny (mintha belülről láttam vol na) kamasz lányt, aki voltam. Nem női mivoltában (egyáltalán nem voltam nőies, viszont nagydarab), hanem kritikus okosságában, az avantgard melletti szokatlan el-

Dombrovszky István Tuta rajza, 1968 Forrás: SNK emlékkönyve


kö telezettségében. Magányosak voltak, tiltott vagy épp csak tűrt művészek a hivatalos kultúrpolitika szerint, örül tek a hozzájuk hűséges fiataloknak.

Rendkívüli intenzitással látogattam ezeket az 1948 után teljes visszavonulásra késztetett művészeket. Tuta segített eliga zodni, mindegyikükhöz megmutatta a hazai előzményeket s a nemzetközi kapcsolatokat. Beszélt ró-luk, és korrigálta vagy erősítette a benyomásaimat. Őt csa-lá di szálak, idősebb ro ko noktól hagyományozott baráti kap cso latok is fűzték ezekhez az emberekhez. Hirtelen na gyon sok képzőművészt ismer tem meg, s otthonos let-tem festők és szob rászok műtermeiben. Általuk s velük tá gasra nyílt a világ, s benne helyet találtam magamnak. Ab ban a középszerű, jellegtelen, beszűkült közegben, kör-nye zetben, amely körülvett bennünket, s amelyet egyál-ta lán nem akartunk tudomásul venni, reveláció volt szá-mom ra a találkozás Tutával s az ő barátaival. Kiderült, hogy van másik világ, melynek más a horizontja; van avantgárd képzőművészet, modernitás, egy másik XX. szá zad, amelyből alig ismertem addig valamit (leginkább csak verseket és regényeket). Velük találkozva kezdtem rend kívüli sebességgel esztétikai, filozófiai és modern kép zőművészettel foglalkozó írásokat olvasni.


Tuta vibráló okossága, jártassága a kortárs képző-mű vészetben, franciás ízlése (Matisse, Rouault, Modig-liani, Soutine stb.), grafikáinak expresszivitása, ku bisz-tikus-szürreális szoborvázlatai meghatározók let tek számomra. Azt a képi nyelvet tanultam meg ér teni, ér tel mezni, amelyen ő fogalmazott, s amely szem lé le-té ben, kifejezési eszközeiben kapcsolódott az 1968 és 1970 között a műtermekben töltött sok idő során in-ten zí ven megélt, elsajátított vizuális gondolkodáshoz, képi látásmódhoz: nonfigurativitás és figurativitás, geo-met rikus és szürreális határán (Vajda Lajos, Korniss Dezső, Ámos Imre, Bálint Endre, Anna Margit, Ország Lili, Schaár Erzsébet, Vaszkó Erzsébet, Fekete Nagy Béla és a többiek). Intenzív kapcsolatom indult néhány ipar-tervessel, szürenonossal (például Lakner László, Bak Imre, Nádler István, Pauer Gyula, Karátson Gábor), de közelebb állt hozzám az a plasztikai és képi nyelv, ame-lyet Tutától, Tutánál tanultam meg, s végül is ezen az ú ton haladtam tovább.

Tuta első öngyilkossága után hiába tiltakozott a csa-lád: a Koltói – ma Fiumei – úti baleseti kórházban, be-gip szelt lábaival magas emeleti szobába fektették, s a má sodik kiugrás sikerült. Végleg elrepült. Az őrangyala, úgy látszik, belátta, hiába mentette meg egyszer korosz-tályunk egyik legtehetségesebb, legeredetibb kép vi se-lőjét.

Halála után a várban, a BME Szentháromság téri Schönherz Zoltán Kollégiumában (ki gondolta akkor, hogy 1987-től a BME lesz a fő munkahelyem) rendeztem szob raiból, rajzaiból, terveiből kiállítást. Kis katalógus is ké szült – sem a róla szóló írást, sem a megnyitóbeszédet nem találom. Passuth Krisztina nyitotta meg, aki már a hat va nas években is elkötelezett volt a modern művészet mel lett. 1969. november 17-én nyílt meg a kiállítás, meg-le pően sok érdeklődő jelenlétében. A 25 szoborból sajnos 11 gipsz, mindössze 1 bronz (Gyöngyi, 36 centiméter, ka-


ta ló gus szám 23), tíz ólom, öt égetett agyag. Kiállítottunk 10 domborművet, ebből egy rézdomorítás (Madár, kata-ló gus szám 352). 10 festett csempét, linómetszetet, há-rom tusrajzot és szoborterveket. Ugye megdöbbentő mennyiség egy mindössze 24 évet élt alkotótól?

A Rómában élő nagybátyja 1970 szeptemberében meg hívott, az volt első nyugat-európai utazásom (s ki gon dolta akkor, hogy Róma Farkas István révén az életem szerves részévé válik, előbb 1978-ban és akörül, majd 1988-tól folyamatosan). 1972-ben Tuta szobraiból bemutattunk néhányat az Eötvös Galériában, Galántai György, Kováts Albert, Szemethy Imre, Váli Dezső, Valkó László képei mellett.

Nagybátyja, Bíró András és kamaszkori barátja, Gát János (galériás New Yorkban) a kilencvenes években többször is nekiállt Tuta művei megmentésének. Igen sok meg nem írt munka nyomja lelkemet (Gedő Ilka, Bálint Endre, Vaszkó Erzsébet, Schaár Erzsébet, akikről írnom kellett volna, az Európai Iskola, egyáltalán: a hatvanas évek művészete), de leginkább egy írás, egy kötet Tuta munkáiból. Pedig halála után megfogadtam, hogy azon leszek, ne tűnjön el, maradjon, ami megmaradhat, ami megtartható. A család segítségével összeállítottuk munkái jegyzékét. Nem tudom, mennyi volt, de a kiállított művek jegyzékén a szobortervek sorszáma 388! Azaz legalább ennyi munka maradt utána. Egy 60–70 centiméteres ülő női aktját Tóth Tibor rákosligeti házának kertjébe vittük, hogy minél többen láthassák. Én is őrzök színes és fekete-fehér grafikákat, Gát János is New Yorkban, kettőt láttam az interneten eladásra kínálva. Hol lehet a többi?!

Az Első Magyar Látványtár Kivétel (2008) című kiállí-tá sán szerepelt műve.

Szerencsére legalább az Artportalon ott van. „Egyike a kor szak áldozatainak” – írják. Mint az ugyancsak fia-ta lon, 27 évesen meghalt Gruber Béla (1936–1963), ám

20 Dombrovszky István Tuta, Tóth Tibor

az ő életművét a család, Németh Lajos és sokan mások meg mentették.

A vele való találkozás döntötte el pályafutásomat. Az unokáimon kívül máig is a képeket szeretem a legjobban, melyekre Tuta segítségével találtam rá. Tuta nyomán gondolom ma is: semmi nem olyan fontos, mint a szeretet (család, barátok) és a művek (képek, zene, ver sek). A művek is a szeretetről szólnak. Meg persze a halálról, amelybe Tuta túl korán átröpítette magát.

Tóth TiborValószínűleg a vele való találkozás változtatta meg alap vetően s máig meghatározóan az életemet. 1967 jú-niu sában vittek el nálam is fiatalabb újdonsült bará taim, Csiba Éva (1946, bőrös iparművész Párizsban) és Domb-rovszky István Tuta szobrász a rákosligeti Művelődési Házba egy vasárnapi bemutatóra. Emlékeim sze rint az volt az első kiállítás, amelyet életemben lát tam. Sajnos nem emlékszem, ki volt a bemutatkozó fes tő. Akkor 23 éves voltam, addig nem figyeltem fel a kép zőművészetre, nagykanizsai tanító nénimnek köszön he tően a versek, a regények foglalkoztattak, és 1957-től az ugyancsak kanizsai Lovász Ferencnek (1929–2007) és fe le ségének (Szőllösi Vera, 1937) köszönhetően a zene. (Lovászékról a Volt egy-két este… és a Hány té vedés… kötetben lesz szó.) A gimnáziumban tanultunk mű vészettörténetet egy igen művelt, szigorú egykori pap tanártól; nem érdekelt, négyesem volt, akárcsak ele mi ben rajzból.

Tóth Tibor (1923. február 24. – 2004. július 5.) rajztanár, festőművész háromhetente egynapos bemu ta-tó kat szervezett a világvégi Rákosligeten. Metró még nem volt, a Belvárosból legalább három busz átszállással vagy

Tóth Tibor 21

a Kele tiből vonattal lehetett megközelíteni a hodályt, amely ben olykor mégis száz-kétszáz vagy még több em-ber zsúfolódott össze – a városból, és a helyi baráti kör több sége. A bemutatókat hosszú, élénk, bátor viták kí-sér ték Tóth Tibor szelíd, okos terelgetésével, ezeknek az utol só buszok indulása szabott korlátokat.

Ahhoz képest, hogy alig valamit ismertem a kép ző mű-vé szet ből, arrogáns, kérlelhetetlen vitatkozóként tet tem fel ma ga biz tos, provokatív kérdéseket, és fejtettem ki hosz szan, má sok ra tekintet nélkül, határozott véleménye-met. Tóth Ti bor remekül ütötte le a magas labdákat. Én pedig rend kívüli intenzitással vetettem bele magam a XX. szá zadi képzőművészet szakirodalmába (Németh Lajos, Kör ner Éva, Herbert Read, Gombrich, Kassák Lajos és má sok), fillérekért vásároltam antikváriumokban (Skira-al bumok, a Corvina és a Thames and Hudson soroza tai stb.) és az Ecseri piacon – megvetve több ezer kötetes

Tóth Tibor rajza, 1970 Forrás: SNK emlékkönyve

22 Tóth Tibor

könyv táram alapjait. Attól kezdve minden bemutató elő készítésében részt vettem. Tibor vitt műtermekbe, ta-ní tott kiállításokat rendezni, elvitt megnyitókra, össze-hozott Frank Jánossal, a Műcsarnok kiváló rendezőjé-vel (1925–2004, tanulni tőle!), és meghívott a laká sán – XVII. kerület Kölcsey utca, ódon kertes ház – a szom-bat délutánokon, a konyhájukban (tea, zsíros ke nyér) fo lyó szakmai beszélgetésekre, soha be nem fejez hető vi ták ra. Mi a képzőművészet, mi a festészet, mi a hagyo-mány, a modernitás, mi a szép, mit miért és hogyan? A töb bi ek tanítványai, rajzszakkörének résztvevői, le endő festők, szobrászok, iparművészek, rajztanárok. É lénk vitapartnerem Tibor felesége, Magda (1932–2011) volt, főiskolai matematikatanár. Rákésztetett a logikus érvelés-re! Ezért még többet olvastam: most már esztétikát, mű-vészet szociológiát, művészetfilozófiát, antropológiát, a di-vatos strukturalizmust és szemiotikát, új és még újabb meg közelítési módokat, elemzéseket.

Tibor elvitt Hajdúböszörménybe, helyet kerestünk a mű vésztelepnek, aztán 1967 nyarán Mohácsra, ahol – amíg a többiek aktokat rajzoltak, krokiztak – házról ház ra járva ismerkedtem a sokác paraszti művészettel, tárgyakkal (évekig sokác ünnepi férfiingeket hordtam

Tóth Tibor, 1970 Fotó: Ifj.Tóth Tibor Forrás: SNK archívuma

Tóth Tibor 23

és zeig nadrágot, Krisztus-papucsot), s nagyokat úsz-tam a Du nában. Annyira békés, derűs volt minden, hogy majd nem hinni kezdtem Tibor – számomra akkor poszt impresszionistának tűnő – szemléletében. Tóth Ti-bor az ötvenes évek elején Szőnyi István (1894–1960) tanít ványa volt. Idegenkedett a szocreáltól, nem vállalt hivatalos megbízatásokat, inkább elment ipariskolába rajzot tanítani. Nagyon is érteni véltem Tibor – és Szőnyi – etikus, tisztességes létre törekvését, csakhogy a világ mégis másként működött. Felejthetetlen élmény: jövünk haza komótosan hajóval Mohácsról, s egy magas, kissé hajlott férfi a hátán hozza nagyméretű, még meg nem száradt festményét – felületén vibráltak a hullámzó Duna fényei.

Aztán 1969 augusztusától Gyulán működött a mű-vésztelep, 1983-ig Tibor vezetésével, majd máig tanít-ványai (Szakáll Ágnes, Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Marosvári György, Tömpe Emőke, Rácz Katalin és a többiek, majd az ő tanítványaik) irányításával. A lényeg: meg tanulni a szakmát, hagyományos értelemben a mes terséget. (A Gyulai Művésztelepről a Volt egy-két este… 9 kör kötetben tervezek írni.) Tibor szolid rá be-szélésére megkíséreltem – reménytelenül – székeket, szén nel aktokat, ceruzával krokikat rajzolni. Abban, hogy belülről látom a képeket, mintha én alkottam volna, jelentős szerepük van ezeknek a kísérleteknek s an nak a sok-sok órának, amit ültem a műteremben vagy a gyulai utcákon, házakban, s bámultam, ahogy a rajzok, festmények készülnek. 1969 és 1977 között majd nem minden nyáron ott voltam, s a környékbeli fal va kat is begyalogoltam (1970 nyarán eljött velem Gö-rög Veronika, a szociológus Karády Viktor néprajzos fe-le sége, népmesekutató – Párizsban éltek, Pártos Vera ba rátaiként ismertem meg őket). Tibor mindenféle em-ber re, szemléletre, tudományterületre nyitott volt.

Nekem 1968-tól másféle utak is megnyíltak, az egy-

24 Tóth Tibor

kori európai iskolások művei kerültek hozzám közel. Így Tóth Tibor tanítványaival, a Gyulai Művésztelep al ko tó-ival, a rákosligeti körrel az ízlés- és szemléletbeli különb-ségeink hamar kiütköztek. Tibor nyitottabb és tole-ránsabb volt, mint a tanítványai. A rákosligeti helyszín na gyon sok underground, avantgárd művésznek az első vagy egyetlen megmutatkozási lehetőséget biztosította. Néhány közülük: Szabó Ákos (Párizsba disszidált), Frey Krisztián, Pauer Gyula, Lakner László (ő Berlinben él, máig kapcsolatban vagyunk), Bálint Endre, Papp Oszkár, Csutoros Sándor, Gyarmathy Tihamér, Méhes László, Csáji Attila. El ne felejtsem: Czimra Gyulát (1901–1966) is Tóth Tibornak köszönhetem, ő vitt el az özvegyéhez. (Czimra máig a legkedvesebb magyar festőim egyike, róla is írnom kellett volna!) Néhány barátra is leltem (Cerovszky Iván építész, szobrász). 1969 februárjában Illés Árpádot mutathattam be, a sokszorosított szöveget is én írtam, mint ahogy 1969 májusában is, tizenegy fiatal művész (köztük Pauer Gyula, Baranyay András, Méhes László) bemutatójához. 1969 októberében Váli Dezső (1942) is itt szerepelt először kiállításon.

Tibor 1968 szeptemberében azt mondta nekem: „A kö vetkező bemutatót csináld te.” Műterem-látogatás, művek vá logatása, szállítás megszervezése, megnyitó személy fel kérése, stencilezett meghívók szétküldése, rendezés, esti vita vezetése, művek hazaszállítása. Ország Lili. Neki ez volt az első budapesti bemutatkozása, ne-kem az első kiállítás, amelyet rendeztem. Tibor még a főis koláról ismerte, szép, különös ember – ennyit közölt mindössze előzetesen. Rengetegen jöttek a városból, de még vidékről is. A kiállítást Bálint Endre nyitotta meg, akit Ország Lili a mesterének és barátjának tartott, s aki nek műtermében gyakori látogató, beszélgetőpartner vol tam. Azokon az október eleji napokon fordult meg az életem. Sok kerülővel, zsákutcával, lázadással, szo ron-gás sal, hűséggel és hűtlenséggel, de lényegében ma is

Tóth Tibor, Ország Lili 25

azon az úton járok, amelyen Tóth Tibor és Ország Lili el indított.

Sokat tépelődtem azon, Tibor miért nem festett, raj-zolt. Néha belekezdett, dolgozott, aztán abbahagyta. A sors játéka, hogy most, e sorok írása közben fiától, az épí tész Tóth Tibortól (1954) meghívó érkezett: Tibor em lékére kiállítás nyílt az Erdős Renée Házban (ez is a XVII. kerület). Utoljára tíz évvel ezelőtt… S azóta nem is lát tam ifjúkorom társait. A Micsoda útjaim… sorozatom kia dója, Zsubori Ervin kísért el. Tibor – környezetének tár gyait megörökítő – képei, mint ahogy emlékeztem: szak mailag rendkívül igényesek, festésmódjuk és gon-dolkodásmódjuk szerint is. Tudós, elemző festő egy régmúlt világból. Perfekcionista volt önmagával, mi köz-ben megértő, elfogadó, segítő a tanítványaival. Velem is. Sokat dolgozott bennem az a kedves mosollyal hang-zó válasza, amikor családtagjai, szerettei sürgették fes-tés re. „Festek én, csak ti nem látjátok. Itt vannak a fe-jemben.”

Azt hiszem, talán most már értem.

Ország LiliEzerkilencszázhatvannyolc szeptembere: Tóth Ti bor meg bíz az októberi Ország Lili (1926. augusztus 8. – 1978. ok tóber 1.) bemutató megszervezésével és a rendezéssel. Fiáth János utca 16., a vár alja; 36 (?) négyzetméternyi la-kás. Pici előszoba (egyben konyha), kis fürdőszoba és az erkélyes szoba. Kettős ágy vagy inkább heverő, két szék, kis íróasztal Franz Kafka-fényképekkel, kevés könyv, polc a képeknek, festőállvány. Egy kortalan asszony, 42 é ves, tán kicsit molett, de törékeny mégis. Óegyiptomi arc, Nofretete reinkarnációja, mély, titokzatos szemek, különös-különös, nagyon nem mindennapi arc, szorongó

26 Ország Lili

test tartás. Az ágy sarkán ülök félig, mint később is mindig, menekvésre készen. Meg vagyok szeppenve, zavarodva. Mint aki érzi, élete legfontosabb története kezdődik…

Pedig addigra már befogadott Illés Árpád (1908–1986), akinek Király utcai lakásába, műtermébe rend-sze resen járok antropológiáról, távoli kultúrákról, je-lek ről beszélgetni. Bálint Endrénél kortárs barátokra találok (Kováts Albert, Németh Géza, Váli Dezső), és túl vagyok az első vehemens szerelmen: 1968-ban az Ernst Múzeumban első látásra beleszerettem Anna Margit (1913–1991) abszurd, groteszk, vérbő, elementáris erejű festményeibe, s attól kezdve rendszeresen járok Fillér ut cai la kásába, műtermébe (ahol ámulattal fedeztem fel Ámos Imrét és Chagallt). „Ő a neked való festő” – mondta később Ország Lili. Igaz, persze. (Meg nem. Alkatilag s egyszerre paraszti és zsidó, életigenlő és tagadó lényemhez nagyon is közel áll, de ahogy a szelíd, befelé forduló, nem e világi lények vonzottak igazán a barátságban és a szerelem-ben is, a festők közül is inkább az absztraktab bak, geo-met rikusabbak, zártabbak, ezoterikusok, zeneibbek, például Vajda Lajos s mindenekelőtt Paul Klee.) Anna Mar gitról írtam az első könyvemet 1971-ben, Dávid Kata meg magyarázhatatlan bizalmából (ő volt a Mai magyar mű vészet című sorozat szerkesztője), s Illés Árpádról az első cikkemet (Vasi Szemle, 1969). Mindezeket már Or-szág Lili biztatására (feltétel nélkül bízott, hitt bennem. Ahogy az anyám sosem, s Ország Liliben sem a saját anyja). Sok művészhez küldött (Román György, Korniss Dezső, Barcsay Jenő, Schaár Erzsébet és mások), és sok műgyűjtőhöz vitt el (például Rácz Istvánhoz; Kolozsváry Er nő győri lakásába; Esztergomba Dévényi Istvánhoz; Passuthékhoz), és festőözvegyekhez; így foghattam kéz be Bene Géza, Gadányi Jenő munkáit. Chagallt is neki köszönhetem (a Chagall-könyvemet Ország Lili-nek írtam, Gondolat Kiadó, 1980, Szemtől szemben so-ro zat). Ízlése, képi szemlélete, látásmódja alapvetően meg határozta, alakította az enyémet. Írni a nagyszerű

Ország Lili 27

Pár tos Vera (1933–1982) tanított meg, Kováts Albert (1936) festő barátom Berzsenyiben tanító magyartanár fele sége, amikor náluk laktam a Szemere utcában albér-letben (1969–1972), de Ország Lili szoktatott hozzá, hogy bárhol, bármilyen körülmények között tudjak írni. Az írás belső folyamat, hangoztatta konokul, és írnom kel lett zajos, büdös kocsmákban, zenés presszókban, zűrös piacok sarkán és a Bábszínházzal (ott dolgozott) szembeni Lukácsban, ahol 1969 és 1971 között hetente egy szer együtt kávéztunk, indiánert ettem (ez lett a prousti madeleine sütemény megfelelője), és áhítattal hall gattam korholásait.

Akkor sem akartam és most sem akarok hinni a misz tikus és a spirituális dolgokban, de tudomásul kel-lett vennem – nem ment könnyen –, hogy művészek

Ország Lili képe (1965)

és bejegyzése, 1968


28 Ország Lili

köze lében olyan megmagyarázhatatlan jelenségeket, ér-zé kenységeket élhet meg a figyelő, melyekre nincs (vagy tán még nincs) racionális magyarázat (Schaár Erzsébet, Gedő Ilka, Román György, Vaszkó Erzsébet, Karátson Gá bor és mások). Ország Lili látomásos, szorongó lénye, ba bo nái, megérzései, a mások érzéseibe, gondolataiba be lelátó képessége, a betű- és számmisztika, a szim-bó lumok jelentésrétegei, az ősi kultúrák, mitológiák (egyip tomi, zsidó, perzsa stb.) és Jeruzsálem, az ókori Ró ma, Pompeji, a krétai labirintus jelenvalósága, a Kabbala, Kafka és Pilinszky, s mindaz, ami benne van a festményeiben, olyan új utakat nyitott meg szá mom-ra 24-25 évesen, amelyekre cseppet sem voltam fel-ké szülve. Szokatlan volt, teljesen más, mint amiben a hat vanas–hetvenes években éltünk. Kibillent az idő, időt-len né tágult a tér. Éveken át hosszú órákat (amennyit meg engedett, 1968 és 1972 között nagyon sokat, az-tán kevesebbet) ültem szótlanul, belenézve magamat a falakat, köveket, betűtöredékeket, labirintusokat, árnya-kat, lenyomatokat rejtő festményekbe, grafikákba, míg ő har sány színű kendőket horgolt végeérhetetlenül, vagy keresztrejtvényt fejtett. Keveset mondott, de sok-sok mindent elolvastatott (Kafka, Pilinszky, Hamvas, Proust, Martin Buber, Maimonidész, Wittgenstein, Tábor Bé-la, Kabbala, a Zóhár, zsidó tudósok és misztikusok – fel sorolhatatlan itt és most). Megértettem végre, miért vált 15 éves koromban, amikor beleszerettem Rad nó-ti ba, monomániásan a kedvencemmé: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni min dig. S őrök kisértek végig az uton.” Kafkát Ország Lili nélkül tán meg sem értettem volna igazán.

„Minden találkozásból születik” – írta Tábor Béla (1907–1992), akit Mándy Stefánia költő, mű-vészettörténész férjeként ismertem meg 1968-ban, és akit Ország Lili nagyon sokra becsült egyedülálló gon-

Ország Lili 29

dol kodásmódja, elmélyült tudása, rendkívüli szel lemi igényessége, elvonult életformája miatt. (Nekem körül-belül három évtized kellett, hogy megértsem, amit ők képviseltek. Akkor tudtam elkezdeni a Holocaust-köny-vemet, az Emlékkavicsokat).

Viszonylag sokat írtam Ország Lili műveiről (1972-ben először a Napjainkban, utoljára 2004-ben az angol nyel vű katalógusban), és több kiállítást is rendeztem be-lőlük, külföldön is (1998, Berlin, Haus Ungarn; 2004, London, Leighton House Museum; 2007, Ró ma, Acca-demia D’Ungheria). 1993-ban a Nemzeti Galé ri á ban volt a monográfia bemutatója, melyen négy évig dolgoztam. A megjelenés után elvittem Radnóti Fifinek (akit 1959, azaz 15 éves korom óta ismertem), s aki kérdezte: Róbert Miklósnak nem akarsz küldeni? Ő volt Ország Lili első mestere, akitől Ungváron 1937-től, azaz 11 éves ko rá tól tanult rajzolni, festeni. Rengeteget kerestem, nem találtam. Radnóti Fifivel, aki Róbert Miklós unoka-testvére, elmentünk Bécsbe. Az idős mesternek annyira tet szett a könyv, hogy nekem ajándékozta Ország Lili

Ország Lili, Bálint Endre és Tóth Tibor (előttük, a képen háttal ülve, Tábor Béla); Rákosliget, 1968

Forrás: SNK archívuma

30 Ország Lili

hoz zá írt leveleit és fényképeit. Az Arnolfini Archívum 1998 márciusában megjelentetett ebből egy válogatást, a PaperBook sorozat 16. köteteként, A Holdfestőnő cím-mel. Majd 2003 októberében kemény kötésben is a Miskolci Galériában általam rendezett Rekviem kiállítás al kal mával. Az első levél dátuma 1957. február; Lili ek-kor 31 éves. Az utolsóé 1978. február, amikor 52 éves (októberben halt meg), és a végén még volt férje, Majláth György gyerekpszichológus 1984 decemberében kelt levele is olvasható. Mindenkinek csak javasolni tudom, olvassa el a 69 oldalt. Korkép és kórkép. Látlelet arról, hogyan élhetett egy bezárt térben egy festő, akinek mégis átjárása volt a külső világokhoz, a régmúlthoz, nyugati, keleti és zsidó gondolkodókhoz.

A praktikus lét és a szakmai nehézségek: „Itt nem kap-ha tó csak savas ragasztó” – írja 1957 februárjában, és „egy kilogramm Glutolin ragasztót” kér. És a pénzkereső mun kái: „strandkendőket festettem” (1959). Az utazá-sok hoz a meghívólevelek és vízumok megszerzése mi at ti

Ország Lili, 1950 körül


Ország Lili, Kurtág György 31

aggályok (ki érti ezt ma már?!). „Róma vidám és gyö nyö-rű, Pest után egy szanatórium!” (1969. április). A vára-ko zá sok a kiállításokra. „Öt évvel ezelőtt beadtam egy kér vényt, a Műcsarnok három termére kiállítást kérve” (1978. február).

1978. október 18-án temették a Farkasréten. Régi ba rát ja, Pilinszky János búcsúztatta. Nem mentem el. Nem akartam. Nem bírtam. Másnap lettem 34 éves. Tu-dom, hogy feladta, hogy nem akart megöregedni. Fekete ké pekkel búcsúzott.

Íróasztalommal szemben egy írásos képe, triptichon. Szent kép. A múlt, a betűk, a kövek szentsége „Élőlények a sír kövek” – mondja 1964-ben Ország Lili korai gyűj tő-jé nek, Rácz Istvánnak. Jeruzsálemi falak, kövek, héber betű töredékek ezeken is. „Én sétáltam már ebben a város-ban, sétáltam itt kétezer évvel ezelőtt” – idézi Ország Lilit Joszéf Lupin 1966-ban…

Nem értem, fel nem foghatom, miért nincs magyar mú zeum, ahol együtt lehetne látni folyamatosan kiállítva lega lább a Labirintus sorozatot. Itt van velem örökkön örökké.

Bocsáss meg, Lili, még most sem tudok Hozzád méltón ír ni Rólad. Annak ellenére, hogy ha csak egyetlenegy em-bert lehetne megnevezni, az Te lennél.

Kurtág GyörgyBálint Endrén keresztül ismertem meg 1968-ban Kurtág Györgyöt (1926. február 19.) és feleségét, Kurtág Mártát. Azt nem tudom, hogy ők Bálinttal honnan ismerték egy mást. Feltételezem, amikor 1957–58-ban Párizsban tar tóz kod tak, talán épp az elsőrangú Márkus Anna festő (Pi linsz ky János első felesége, Farkas István rokona) volt

32 Kurtág György

az össze kötő. A világvégi pestimrei művelődési házban dol goztam (1968–1969), ahol a környékbeli háztájikat si-ke resen működtetőkből álló kertészszakkör mellett un-der ground műsorokat és néhány napos kiállításokat ren-deztem a még szinte ismeretlen avantgárd fiatalok és a til tott nagyok munkáiból. Az ötvenes éveket tovább őrző lel ketlen nagy teremben állt egy fekete zongora, régóta le han goltan, Kurtág és felesége mégis vállalkozott Bálint End re szürreális monotípiáinak, néhány torokszorítóan szo morú, lírái, szokatlan képének bemutatásakor egyes rész letek előadására a Bornemisza Péter mondásaiból (1963–1968). Ott álltam földbe gyökerezett lábbal, nem csak a veretes szavak miatt. Addig Bartók jelentette ne-kem a modern zenét, utat a modern képzőművészethez, amellyel akkoriban ismerkedtem. Minden szó kevés, hogy visszaadja, amit akkor – s azóta mindig – Kurtág ze néje hallatán átéltem: a halált, az örökkévalóságot, az emlékezést, a megcsalattatást, úttalan utakat, a rám váró létezés kríziseit, háborgásaim és beletörődéseim. Új szépségek lehetőségeit. Nem szeretnék itt és most a ze né-hez való viszonyomról (igen: mélységes mély viszony) írni, de attól kezdve Kurtág s rajta keresztül a XX. századi ze-ne is felsorakozott a klasszikusok mellé.

Azonnal beleszerettem mindkettőjükbe. A nagyon más ságukba, sugárzó szépségükbe, tisztaságukba, ab-ba a különös képességükbe, hogy nem az abszurd kör-nye zetre figyeltek (szocreál hodály, romos hangszer), ha nem a zenére, amely átalakította a teret, s hatására felfénylett a késő délután. „Virág, virág az ember.” (Ezt a ragyogást élhettem át a chartres-i katedrálisban, mások ih letetten csúsztak térden az 1220 körül teremtett kövezet-labirintuson, végtelenné tágult a tér, és meg-szó lalt bennem tisztán valamely vonósnégyes, 1989-től kezd ve Kurtágé.) Akkor már Kurtág a Zeneakadémia ta nára, s mégis, Pestimrén, azon a zongorán úgy ját-szot tak feleségével, mint például 1998-ban Berlinben

Kurtág György 33

vagy azokon az órákon, ahol módomban állt hallgatni őt a nyolcvanas és kilencvenes években Gerlóczy Sári jó-voltából. Akkoriban volt életem nagy találkozása Or szág Lilivel. Ő és Kurtág: akkor értettem meg, mit is je lent: „bűneim halállá érnek össze” (József Attila). 24-25 éves voltam, és nagyon kevés életévben bizakodtam (nem így lett). A saját halálom időpontjának eltolásában kie melt szerepe van Kurtág zenéjének és Ország Lili la bi rin tu-sainak.

Volt egy tenyérnyi irodám, a falon Ország Lilitől, Bálint Endrétől, Anna Margittól, Dombrovszky Tutától, Illés Árpádtól kapott rajzok, az asztalomon Pauer Gyula szob ra. „Ez itt Európa” – mondta az akkor 46 éves, fe-szes, különös arcélű Kurtág. Ez a három szó beleégett a tudatomba, s meghatározta létemet (és segített sok ne-héz órán, amikor nem tudtam megválaszolni, miért is va gyok itt).

Aztán Gerlóczy Sári szentendrei kiállításán (Mérei nyitotta meg, a kis katalógust én írtam) újra ta lál koz-tunk, majd a nagyasszony professzorné festő Sári Kí-gyó utcai lakásában többször is. Abban a valóban nagy polgári lakásban négy gyerek nevelkedett rengeteg könyv, kép, lemez és megszámlálhatatlan jeles ember – kép zőművészek, írók, pszichiáterek, zenészek, filmesek,

Kurtág GyörgyForrás: Kurtág György

Facebook-oldala

34 Kurtág György

a kor legkiválóbbjai és leendő nagyságai – jelenlétében, folytonos párbeszédekben, művek bemutatásában. És én bár mikor mehettem és mentem is 1979-ig (akkor végre lett saját lakásom, véget ért az albérletek korszaka). Min-dig volt zsíros kenyér, tea, alma, dió, ez-az. Nem sorolom fel, ki mindenkivel találkoztam, de azt igen, hogy ott is-mer kedtem meg jeles magyar pszichológusokkal, pszichi-áterekkel, orvosokkal és Bódy Gáborral, Hajas Tiborral, Ha lász Péterrel, az akkor még zenész Jorgosszal (aki a kilencvenes években grafikákat készített Kurtág mű-veinek hatására) és sokakkal másokkal, például Monyok Ildikóval, Kurtág énekesével. Sári bensőséges, mondhatni testvéri kapcsolata Kurtággal tette lehetővé a személyes találkozásokat például a bemutatók után Kurtág Liszt Ferenc téri lakásában. És Sári cipelt el sok-sok koncertre is, Kurtág születésnapi köszöntésére is, a nyári zenei kurzusokra is (drága, szertelen adakozó Sári, sosem tu dom ezt és annyi mást meghálálni Neked). Gerlóczy Sári rajza van a Moldován Domokos – fotósa és útitársa Ország Lilinek Rómában és Pompejiben – szerkesztette Tisztelet Kurtág Györgynek című könyv legelső oldalán (Rózsavölgyi és társa, 2006). Felfogtam, hogy Kurtág ko nok, befolyásolhatatlan, tépelődő, lelkiismeretes em-ber, nem akartam többet, mint amennyit kaptam (talán szo rongtam is volna a személyesebb viszonytól). Kurtág nem volt olyan bensőséges kapcsolat, mint Ország Lili, nem volt a mesterem abban az értelemben, mint Németh La jos, Tóth Tibor, és nem avatkozott be az életembe úgy, mint Mérei Ferenc és Székács István. De eltérített, uta-kat mutatott, példát adott emberi magatartásból, mo-rá lis tartásból, a munkához való viszonyból. Gyakran nem a találkozások sűrűsége, hanem intenzitása, nem a személyessége, hanem a mélysége a meghatározó. Nél-küle sem lennék az, aki vagyok.

Az 1994/95-ös tanévben a Miskolci Egyetemen kultú-ra és művészet iránt érdeklődő szociológushallgatóknak

Kurtág György 35

tar tottam szemináriumot. Valójában a hatvanas évek ér de-kel ték őket, s ezért döntöttem egy Kurtág György – Ország Lili – Pilinszky János szeminárium mellett. A Bornemisza Pé ter mondásai ma is a legkedvesebb és legmegrendítőbb szá momra a kortárs modern zenéből, és az én hatvanas évekbeli létemről is ez szól a legpontosabban. A négy rész – Vallomás, Bűn, Halál, Tavasz, a 24 expresszív miniatűr: igen, ilyen volt az ifjúságom. Ezért kellett 1972 végétől a pszichoanalízis. E mű mellett a Négy dal Pilinszky János verseire (1975) és A boldogult R. V. Truszova üzenetei (1976–80) című darabokat elemeztettem. Ez utóbbival kap csolatban nemcsak a szokatlan hangzások, hanem az orosz nyelv iránti előítéleteket is le kellett győzni. Tu-dom, hogy ezt is meg kellett volna írnom, de fontosabb volt számomra a 12 hallgatóval folytatott egyévi munka: hogy a kezdeti nehézségek ellenére ezek az 1970 körül szü le tett, vidéki városokban felnőtt ifjak hogyan válnak Kurtág zenéjének, Ország Lili képeinek és Pilinszky ver-

Kurtág György bejegyzése, 1986Forrás: SNK emlékkönyve

36 Kurtág György

se inek befogadójává, miként érezték, értették meg a hár mójuk közötti szellemi, kifejezésbeli kapcsolatot, s hogy ők hárman a hatvanas évek Magyarországának ikonjai, idoljai. „Olyan mély a mi elhagyatottságunk” – ír ja Pilinszky (Hasonlat), festi Ország Lili (Rekviem két táblán, elpusztult városok és emberek emlékére, 1963), és szól később Kurtágnál a Kafka-töredékekben (1985–86). Eleinte bizonytalan voltam, vajon átélhetik-e a 20–22 évesek e három művész tragikus létélményét, szo ron gá-sait, nyelvük összetettségét, útkereséseik sokféleségét, a versek, festmények és zeneművek sokrétűségét, bo-nyo lultságát. Egyszer csak felfogták a hallgatók Kurtág lecsiszolt formáinak drámaiságát, hajlamosak vol tak az intellektuális munkára, hogy követhessék őt. El mond ha-tat lanul hálás vagyok azért, amit annak a folyamatnak kö szönhetek, ahogy a miskolci hallgatók – 9 lány, 3 fiú – a kétszer három és fél hónap alatt egyre beljebb ju tot-tak a művekben, és egyre közelebb önmagukhoz. Amit

Kurtág György és Kurtág Márta; New York, 2009Forrás: Kurtág György Facebook-oldala

kö zösen megéltünk, ahhoz ismét Pilinszkyt kell idéznem: „Kopogtatás. Kopogás. / Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, / hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: / ilyen le-het egy kerub verdesése.” (Kopogtatás).

Itt említem meg, hogy Csengery Adrienne, Kurtág éne kese Ország Lilinek is fontos embere volt. És azt is, hogy Kurtág zenével búcsúzott Ország Lilitől és Bálint End rétől is, Pilinszkytől is. A hiányt, egy szeretett em-ber elvesztését, a „soha többet nem találkozhatunk” kép telenségét csak a zene képes elbeszélni. Kurtág a hi ány zenésze is. (Kurtág valahogy megtudta – nyilván Ger lóczy Sáritól –, hogy egy évig tanítottam a Pilinszky–Ország–Kurtág-világ azonosságait és különbségeit; utóbb kiderült, fontos volt neki, hivatkozott is rá egy vele ké-szült interjúban.)

Megírtam a Micsoda útjaim… 13 város (Arnolfini Archí-vum, PaperBook, 2011) Koppenhágáról szóló részében, hogy ott lehettem 2003 őszén a dán fővárosban, amikor Kurtág átvette a Léonie Sonning Alapítvány díját. Alig vol tak jelen néhányan itthonról. Sosem vettem részt még ha son lón sem. Csoda, hogy ott lehettem. S persze nekem Koppen hága és Kurtág örökké egy (mint ahogy Ország Lili és Róma, Farkas István és Párizs).

Szeretem nézegetni a fotókat róla és feleségéről, a kéziratait. Hogy is fejezzem ezt most itt be?! Befejezetlenül és tovább…

Németh LajosMesterem, tanárom volt. Olyan mélységesen tisz tel-tem (ezt egész szerteágazó életem és meghökkentően sok kap cso latom ellenére igen kevés emberről mondha tom el), hogy a többször felajánlott tegezést nem voltam ké-pes elfogadni. Először 1972 nyarán a Diósgyőri Vár mú-

Kurtág György, Németh Lajos 37

38 Németh Lajos

zeumban, ahol a középkori kazamata falain mu tat hattam be Ország Lili Római fal sorozatát, s amely kiállítást természetesen Németh Lajos (1929. de cember 4. – 1991. szeptember 4.) nyitotta meg. (A Mai magyar művészet sorozatban ő írta az Ország Lili-kis monográfiát, amely két évvel később jelent meg.) Aztán 1974-ben Nagyatádon ajánlott te ge ző dést, ahol megnyitotta a Bencsik István (1931) szobrász ál tal alapított faszobrász művésztelepet. Ben csik Pista en gem kért meg a művészettörténészek közül, hogy csi náljuk együtt (talán a közös somogyi gyerekkori falu, talán mert 1969-ben Keserü Ilonával és Major Jánossal a Fényes Adolf Teremben rendezett kiállításukon nagyon ked veltem az ő női torzóit). Lelke-sen, aktívan tettem a dol gom, többeket én javasoltam a nyári szobrásztelepre meg hívásra (Martyn Ferenc, Deim Pál, Berczeller Rezső és mások). Aztán, amikor túlságosan kezdett beleszólni a helyi, megyei stb. pártbizottság és a Képzőművészeti Szövetség, ezt is abbahagytam, mint annyi mindent. Nem volt biztosítható a függetlensége, így hát minek?! Németh Lajos kiállt ezért a művésztelepért is. (1976-ban írtam is erről a somogyi tájba illeszkedő 16 hektáros, remek, nemzetközinek induló szabadtéri alkotóhelyről, szoborparkról a Magyar Építőművészetben, 1975-ben pedig a helyi Somogyban.)

Németh Lajos Modern magyar művészet (1968) és A mű vészet sorsfordulója (1970) című könyvei erősen be fo lyásolták gondolkodásomat az avantgárdról, az izmusokról, a XX. századi képzőművészetről. Nyi tott volt az antropológia, a művészetszociológia, a struk tu-ra lizmus, a szemiotika és mindenekelőtt a mű vé szet -fi lozófia felé (akárcsak mestere, Fülep Lajos). Ak tív résztvevője a hetvenes években szerveződő inter disz cip-lináris konferenciáknak, őt a gyors ütemben mo der ni-zá lódó, a marxizmus–leninizmus béklyóitól sza baduló tár sadalomtudományi szakterületek igényes kép viselői is tisztelték. Rajta keresztül oldódni kezdett a gya nak-

Németh Lajos 39

vás a művészettörténészek korlátolt elitizmusával szem ben. Egyensúlyozó természete, erőteljes alkata, ha tározottsága és ironikus humora közvetítővé tette a külön böző gondolkodásmódúak, a homlokegyenest ellen tétes szemléletűek, sőt a hatalom képviselői és a ve-lük szemben állók között. Lenyűgözött, ahogy beszélt, egyeztetett, győzködött (én akkoriban még nagyon vehe-mens, indulatos voltam), nem ellenségeskedett.

Egyen súlyos, nyugodt, kompromisszumkész sze-mélyiség volt, jelentős gondolkodó, az ő halála rendkívüli vesztesége a magyar kép ző mű vészeti életnek. Nem tudom kiverni a rögeszmét a fejem ből, immár 20 éve, hogy 62 évesen belemenekült a beteg ségbe, mert nem tudta feldolgozni a rendszerváltást. Így nem volt lehetősége modernizálni az igen avíttas szem lé le tű Művészettörténeti Tanszéket az ELTE-n.

A hatvanas–hetvenes években új nézőpontokat ho no sított meg a nagyon régimódi művészettörténeti szem léletben, neki kellett volna a kilencvenes évek ben megteremteni az új intézményeket, a kortárs kép ző-művészek és az új politikai elitek közötti kap csolat rend-szert. Hiányzik. Nemcsak személyesen nekem, de szo cio-ló giai értelemben is. 1968-tól azt vallom, hogy egy-egy felelő sen gondolkodó, dolgozó, a feladatot magára vállaló em ber igen sokat tehet, változtathat, újíthat. Igenis van-nak pótolhatatlan emberek, jelentős személyiségek, hiá-nyuk egy egész szakma hiánya. Németh Lajos ilyen volt.

Neki köszönhetem a művészetszociológiát, Fran-castelt, Hausert (kívülről tudtam A művészet tár sa da-lom történetének legalább a felét), Antal Frigyest, Mann-heimet, Gombrichot, Adornót… Aztán persze Panofskyt, Warburgot, Fülep Lajost is. 1973-ban szer ve zett egy művészetszociológiai konferenciát az MTA Művészet tör-téneti Kutatóban, amelyen az akkor elkészült szak dol-go zatomból (A magyar művészetszociológia kezdetei) ad-tam elő. Vitányi Ivánhoz is ő küldött el, Józsa Péterhez

40 Németh Lajos

is. Azt hitte, művészetszociológus leszek (én is, legalább 10–15 évig, olykor még később is, de erről majd egy má-sik kötetben). Sok képzőművészhez is ő küldött vagy vitt el (mások mellett Kondor Béla, Vilt Tibor, Kokas Ig nác, Vígh Tamás, Szántó Piroska, Mészáros Dezső). És Né-meth Lajos révén még az utolsó pillanatban kétszer is talál kozhattam Fülep Lajossal (1885–1970), az alapító atyá val, akiről 1915-ben Tihanyi Lajos festett zseniális port rét, aki Ady Endre (11 évesen szerettem belé) barátja volt, s aki a Nyugatnak írt és a Vasárnapi Körben tartott

Németh Lajos (középen); Nagyatád, 1975Fotó: SNK

Németh Lajos 41

előadá sokat. Az emlékezés a művészi alkotásban (1911) cí mű írása annyira belém épült, hogy órákon, tanítás köz ben néha azon kapom magam: úgy mondok belőle rész leteket, mintha én írtam volna. Nem hasonlítottak egy másra sem alkatilag, sem beszédjükben, mégis mint-ha Németh Lajos a szellemi apukám, Fülep Lajos meg a szel lemi nagypapám lett volna.

Németh Lajost Ország Lili révén ismertem meg. Köl csö-nö sen nagyra becsülték egymást, folyamatos kapcsolat-ban voltak. Ország Lili számára – és számomra is – ő volt „a” mű vészettörténész. Németh Lajost foglalkoztatta az idő prob lémája, nem csoda, hogy kismonográfiát is írt Or szág Liliről.

Nem voltam könnyen kezelhető és elviselhető lény. Németh Lajos elfogadott és bízott bennem. Egyszer, tán 1969-ben, amikor a Művészettörténeti Dokumentációs Köz pont még nem a Várban, hanem a Szépművészeti Múzeum ban volt, jöttünk el együtt, s én teátrális moz dulat-tal az Andrássy útra mutatva mondtam: „Kispolgári. Utá-lom. Fel kéne robbantani, és helyére modern épületeket épí te ni kortárs építészek tervei alapján.” „Nem baj, Kati – mond ta ő higgadtan –, nem kell hozzá néhány év sem, és maga is becsülni fogja, hogy legalább ez van nekünk.”

Természetesen igaza lett. 1972 májusában nem akartam elmenni Görög or-

szágba a barátaimmal. Minek? Nem érdekelnek a ro-mok, a múlt. Mégis elcipeltek, s ebben Németh Lajos rá beszélése is segített. Amikor megláttam a reggeli ragyo-gás ban az Akropoliszt, patakokban ömlött a könnyem a várat lan megrendüléstől, pedig akkor én még dacos, ke mény nő voltam. Aztán Delphoi, a Kocsihajtó, Poszei-dón és a többiek. Az antik szépség, a harmónia, a kiegyensúlyozottság, a derű, a kalokagathia, az a fajta tö-ké letesség, amelyről 28 éves koromig nem tudtam, hogy létezik. Rohantam Németh Lajoshoz, dadogva próbáltam megfogalmazni az élményeket, és belevetni magam az

42 Németh Lajos

addig elhanyagolt régi korok művészetébe. (Ebben Maro-si Ernőnek óriási a szerepe, úgy fogadott be az óráira, mint egy eltévedt fekete bárányt.) Megtanultam, amit ad dig nem: az ember a mértéke mindennek (homo men-sura). Egyébként akkor alakult ki az a rögeszmém, amelyet azóta is vallok: minden mai emberi arc elődje meg található a művészettörténet valamely korszakában egy festményen vagy egy szobron. Németh Lajos arca a klasszi kus görög szobrászatban.

Történelem, teória és empíria (matéria, praxis) el vá-laszthatatlanságát tanultam meg ettől az alaposan gon-dolkodó, toleráns, filozófiailag is képzett (ez nagyon hiány-zik az 1948 utáni magyar művészettörténetből) tudóstól. Valójában pozitivista volt, a szó legjobb értelmében, és ez akkor nagyon közel állt hozzám. Az ő inspirálására kezd tem bele 1969-ben a képzőművész-interjúkba An-na Margittól Mikus Sándoron át Schaár Erzsébetig. Eze ket a 3–5 órás beszélgetéseket a műtermekben foly-tat tam, előre elkészített interjúvázlat alapján (életút, szak mai pályakép, ideálok, kedvenc művészeik és így tovább), melynek összeállításában Németh Lajos segí tett. Természetesen el is olvasta mindet (száznál több). Igazá-ból így és ekkor tanultam bele a szerteágazó, nagyon sok-féle kortárs képzőművészetbe.

Mindent, amit 1968-tól máig gondoltam, kutattam, írtam, tanítottam – 43 év! –, átszőtte mindaz, amiről vele beszél gethettem, tőle tanultam, irányításával olvastam (képhasználat, vizuális szükséglet, befogadás és alkotás, vizuális kommunikáció, képalkotó tudat, interpretáció stb.). Hogy mégsem lettem tudós, az nagyrészt fegyel-mezet lenségemből, túl tág érdeklődési körömből, ide-oda ugrálásaimból adódik. Annak viszont nagyon örült, hogy 1989-ben komolyan nekiálltam a Farkas István-monográ fiának. (Ő Tihanyi Lajost ajánlotta nekem, egy évig rendesen dolgoztam is az anyaggyűjtésen, írni is elkezd tem, s közben döbbentem rá, mégsem vagyok és

Németh Lajos 43

sosem le szek tisztes művészettörténész – ámbár Németh Lajos an nak tartott, így címezte a nekem írt levelei borítékjait. Nem érdekelt Tihanyi párizsi korszaka, nem szólított meg, ezért nem tudtam megírni. Szóval, nem alakult ki hoz zá személyes viszonyom.)

Voltam többször is náluk, lánya építészhallgatóként részt vett a lakásmód-, lakberendezési szokások-, tárgy-kultúra-kutatásaimban; alaprajzokat készített Telki bá-nyán, Sárospatakon, Galambokon, Budapesten, év fo-lyam társaival együtt (ő hozta magával Bodnár Attilát, aki ré vén – máig tartóan – bekerültem a Bodnár családba, s lett nekem az első gyerek, Palkó, Attila fia, majd Attila húgá tól 1989-ben az első unokám, Tomi).

Számomra – azon túl, hogy a mesterem, s talán nem is volt igazából más ilyen – ő volt „a társadalomtudós” meg-tes tesítője. Alkata, megjelenés-, előadás- és gondol ko dás-módja, beszédstílusa, viselkedése, értékrendszere, plura-liz musa, toleranciája, komolysága (és finom iróniája), ol vasottsága okán. És még sorolhatnám. Mintha Piero della Francesca (akiről írt is) egyik képéről érkezett volna közénk. Ha megöregedhetik, tán olyan lett volna, mint Salamon király a Szent Kereszt legendája freskón (Arezzo, Szent Ferenc-templom, 1466 körül). (Egyik kedvencem a képzőművészetben a Jeromos-ábrázolás. Ez a 374 és 420 között élt tudós, gondolkodó, az Ószövetség egyes ré-szeinek héberből fordítója valójában Németh Lajost idé zi meg bennem. Legalább ötszáz Jeromos-ábrázolást gyűj-töt tem össze, s bizony jó néhány nagyon is emlékeztet rá, főleg olasz reneszánsz festőké.)

Neki köszönhetem a Körner Évával (1929–2004) 1969 utá ni kapcsolatot, akivel mint Fülep Lajos-tanítványok az öt venes évek eleje óta barátok voltak. Körner Derkovits Gyuláról írt monográfiája (1968) a mintaadó, példaadó számomra, s a magyar művészettörténet egyik csúcsteljesítményének tartom, melyet nem haladott meg senki. Ragaszkodtam hozzá, hogy a kérlelhetetlenül szi-

44 Németh Lajos, Tánczos Gábor

gorú, igényes, alapos Körner Éva legyen a Farkas István-monográfia lektora (kemény, nehéz, súlyos fél év!, de megérte). Sajnos Németh Lajos már nem lehetett, de amíg dolgoztam a könyvön, mindvégig velem volt, és Körner Évával is sokat emlegettük a közös munka során.

Tánczos GáborA szociológiához Tánczos Gábor (1928. április 2. – 1979. december 6.) vitt közel, és ő mutatott be a szá-mom ra mintaadó szociológusoknak: Ferge Zsu zsá nak, Kemény Istvánnak, Józsa Péternek. Haraszti Sán dor közvetítésével, 1969-ben jutottam el ahhoz az első ku-ta táshoz, amelyben kérdezőként vettem részt. A Világ-iro dalmi Lexikon Szerkesztőségében dolgoztam; ez volt az én valódi, igazi egyetemem. Kezdetben esztétikai szó-cikkeket szerkesztettem, s módomban állt előbb meg-kér dő jelezni, aztán elutasítani a marxista esztétikát. A leg fiatalabb voltam. „A nagy hülye kamasznak, akit szívembe zártam” – írta 1971. január 22-én az emlék köny-vem be Haraszti Sándor (1897–1982), egykori újságíró, lap szerkesztő, akit 1958-ban hat év börtönre ítéltek.

A rendkívül gyors és alapos gondolkodású, logi-kusan érvelő, igen felkészült, tág látókörű Ferge Zsuzsa (1931) vezette baráti csapat csaknem mindegyik tagjával – Tánczos Gábor, Háber Judit, Várhegyi György, Ga-zsó Ferenc – hosszabb-rövidebb ideig személyes és szak mai kapcsolatom volt. Ez az oktatásra, iskolai rend szerre vonatkozó empirikus kutatás alapozta meg gon dol kodásomat a társadalomról (az iskola mint a társa dalmi egyenlőtlenségeket újratermelő tényező), hite met a szociológiában (kitartott 1986-ig). Ekkor vált alap olvasmány-élményemmé és szociológiai gondol ko-dás módomat meghatározóvá Pierre Bourdieu, majd Max We ber, Simmel, Durkheim s mindenekelőtt s -fölött Ferge

Tánczos Gábor 45

Zsu zsa (akit még az orvos, pszichoanalitikus Székács István is nagyra becsült, szakembernek nevezett – amúgy nem tartotta tudománynak a szociológiát). Ferge 1974–75-ben a doktori témavezetőm is volt, s mindig fel-mentett a bűntudat alól, hogy félig parasztként nem a szegé nyekkel, az elesettekkel, az egyenlőtlenségekkel, fé-lig zsidóként nem a kisebbségi létbe kényszerítettekkel, elő íté letekkel, társadalmi igazságtalanságokkal fog lal ko-zom. Ferge szereti, érti a művészeteket, és fontosnak tar-totta a hetvenes évek elején nagy lendülettel beinduló mű vészetszociológiai vizsgálatokat. Valószínűleg az ő hatása, hogy leginkább francia történészeket, társa da-lom kutatókat, szociológusokat, filozófusokat olvastam 1969-től tíz éven keresztül. A már említetteken kívül Marc Blochot, Braudelt, Foucault-t, Barthes-ot, Baudrillard-t – itt most felsorolhatatlan, ki mindenkit.

Tánczos Gábor a negyvenévesekre már nem jellemző kamaszos, fiús alkata, lendülete, társadalmi érzékenysége és legendás előélete sokunkra nagy hatást gyakorolt. Népi kollégista múltja akkor meggyőző volt, hiszen a hetvenes évek elején indult a táncházmozgalom (Sebő Ferenc, Muzsikás együttes), Jancsó Miklós (1921) filmjei (Oldás és kötés, 1963, ez sokáig legkedvesebb magyar filmem; a Fényes szelek, 1968) sodortak magukkal sokunkat, s Tánczos remek vitapartner volt ezekhez. Tőle hallottam először őszintén beszélni 1956-ról (12 évesen saját, meg-ha tározó élményekre tehettem szert), az apám által is tisz telt Nagy Imréről, a Petőfi Körről. A börtönről is, ahon-nan 1962 tavaszán szabadult. 1958 nyarán 15 évre ítél-ték, Haraszti Sándorral és Fazekas Györggyel együtt, Nagy Imre és társai kivégzése után. Márianosztráról ke-veset beszélt. Esti gimnáziumban taníthatott, majd be-kap csolódhatott szociológiai kutatásokba. Leginkább a szegények, a cigányok és az erdélyi magyarok sorsa iz gatta. Számomra az a legemlékezetesebb, amikor a le-gen dás Győrffy-kollégium mindennapjairól és az 1956

46 Tánczos Gábor

tava szán, őszén a Petőfi Körben zajló kötetlen vitákról, a hozzá szólók heves jobbító szándékairól beszélt láttató, meg győző, szokatlanul intenzív módon.

Az 1973–79 közötti lakásmód-, lakberendezési szo ká-sok kutatásunkban többször is eljött velünk előbb terep-helyet keresni (így ismerkedhettem meg egy nyírségi falu-ban egy rendkívül művelt görögkeleti pappal, aki rabtársa volt), majd a kiválasztott terephelyekre: Telkibányára, Sáros patakra, Miskolcra, Galambokra, Zalaegerszegre (lánya, Tánczos Éva is többször dolgozott velünk kérdezőbiztosként). Révai József, Rákosi kultúrpolitikusa 1957 májusában a Társadalmi Szemlében Tánczost „az ellenforradalom faltörő kosának” nevezte. Tánczos lé nyé-ben valóban megvolt mindaz, ami ahhoz kellett, hogy fal-tö rő kos legyen.

Békétlen volt, kompromisszumképtelen. 1970-től az Országos Pedagógiai Intézet tudományos munkatár sa-ként fon tos, hasznos munkákat végezhetett. A hetve nes évek ben a nálunk ismét újjászülető szociológia a re mény tudo má nya lett. Sokan, sokféleként hitték – hittük –, hogy le het tenni, létrehozni valamit, beavatkozni társadal mi folya matokba. Tánczosnak 1977-től lehetősége nyílt egyik kedvenc témájában elmélyedni, a Fényes szelek nem ze-déke népi kollégiumokkal foglalkozó forráskiadvány szer-kesz tő bizottságának tagjaként.

Természetesen aláírta 1979 októberében a Charta ’77 cseh szlovák polgárjogi mozgalom tagjainak letartózta-tása ellen tiltakozó nyilatkozatot. Sem akkor, sem előtte, sem azóta soha semmit nem írtam alá. Tudatos politika-kerülésem miatt nagyon elégedetlen volt velem – pedig ép pen őneki köszönhetem, hogy akkor is sikerült kikerül-nöm a politikát, a pártoskodást, amikor egykori szocioló-gus társaim közül a nyolcvanas évek közepétől egyre többen egyre beljebb sodródtak, aktív résztvevők lettek, az tán a kilencvenes évek elején a hatalomba kerültek. Tánczos konok politikai elkötelezettsége megidézte erő-

Tánczos Gábor 47

teljes, harcos apámat (Nagy József, 1899–1970), aki a háború után Nagykanizsa szociáldemokrata polgár mes-te re ként Kéthly Anna elkötelezett híve volt, nem vegyült a kom mu nistákkal, utálta őket. Sokat tett a városért. Ami kor 1953-ban Recskről kiszabadult, sorba állított ben nün ket, és megpofozott: „Jegyezzétek meg, bármik le-het tek, WC-pucolótól egyetemi tanárig, csak politikával nem foglalkozhattok.”

Tánczos sem tudta megváltoztatni bennem azon gya-nak vásaim, kételyeim, amelyek gyerekkorom emlékeiből táp lálkoztak. 1948. május 1.: felvonulási tömeg a Fő ut-cán; 1949 ősze: apám éjjelenként várja a fekete autót; 1951: nagyapámtól elveszik a lovait, földjét; 1956. október 23.: a Sztálin-szobor ledöntése; 1956. november eleje: halot tak és szétlőtt utcák; 1957. március: házkutatás, pol gár anyám proletarizálódása; és így tovább. Pedig Tánczos magyarázott, elemzett, biztatott, olvastatott (Bi-bó Istvánt, Jászi Oszkárt és másokat). Erősen, okosan akart átállítani; erősen, bután ellenálltam.

Volt valami furcsa túlhangoltság Tánczos visel ke dé-sében, amikor 1979 októberében a lakásavatómat tar tot-

Tánczos Gábor (balra); Spanyol-ország, 1972Fotó: SNK

48 Tánczos Gábor, Mérei Ferenc

tuk illusztris körben (mások mellett Méreiék, Németh La-jos, Haraszti Sanyi bácsi, Ferge Zsuzsa is ott voltak; 35 éves voltam, addig albérletekben laktam – eleinte Kispest és Lőrinc határán, a Kistex mellett, végül az Istenhegyi ú ton). Aztán decemberben öngyilkos lett. Egyrészt sosem fog tam fel teljesen, másrészt valahogy érteni véltem (az első barátom, Forrai Vera 1965 májusában lett öngyilkos, Domb rovszky Tuta szobrász barátom 1969-ben; 1972-ben én is közel kerültem hozzá, de Mérei tanár úr elzavart Szé kács Istvánhoz pszichoanalízisbe). Szörnyű ezt leírni, de volt valami szükségszerű a halálában.

Nem bírta kivárni 1989-et.

Mérei FerencŐt is Gerlóczy Sárinak köszönhetem. Sári kiállítá sát 1970-ben Szentendrén Mérei Ferenc (1909. november 24. – 1986. február 23.) pszichológus, peda gó gus nyi-tot ta meg, én rendeztem. A fényképek tanúsága sze rint meg lehetősen nagyképűen, vadóc módon hall ga tom őt. „Kicsikém”, mondta nekem is, mint más ked ven cei-nek, és én is elfogadtam készségesen (amúgy jóval ma-ga sabbra nőttem testi adottságaimat tekintve, és jóval kisebb re az ő szellemi horizontjához képest).

Érdekelte a szabálytalanságom, beszabályozat lan-ságom, neveletlenségem, a replikázó készségem, vad sá-gom és intellektuális adottságaim. Ráadásul felesége, a nagy szerű Mérei Vera, kiváló logopédus is október 19-én született (ő 1916-ban), s ezt másfél évtizedig meg is ün ne peltük együtt. A képekkel, fotókkal, könyvekkel teli Pasa réti úti lakásban is Gerlóczy Sárival jártam először 1970-ben, utoljára pedig két héttel a Tanár úr halála előtt. 1970-ben ő 61 éves volt, én 26, s rettentő öregnek lát tam, ugyanakkor rendkívül figyelemre méltónak talál-tam gyors észjárása, ironikus és lefegyverzően kedves mo-

Mérei Ferenc 49

so lya, törékeny alkatát meghazudtoló dinamikussága, sen ki máshoz nem hasonlítható beszédstílusa miatt. Egy-szer megkérdeztük: „Tanár úr, milyen öregnek len ni?” „Kicsikéim, öregnek lenni épp olyan, csak még olya nabb” – felelte hamiskásan. (Mennyire igaza volt!) Szenten ci áit én is, tanítványai is évtizedek óta használjuk, ismétel-getjük.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az általa 1964 óta vezetett Klinikai Pszichológiai Labora-tó ri umban (a Lipóton) tanulhattam tőle a Rorschach-tesz tet, tehetséges pszichológusokkal (ma ők a „leg-me nőbbek”). Akkor intenzíven vetettem bele magam a mű vészet szociológiába, például száznál több interjút készí tettem festőkkel, szobrászokkal (Korniss, Bálint,

Mérei Ferenc (jobbra) és SNK; Szentendre, 1970Forrás: SNK archívuma

50 Mérei Ferenc

Or szág Lili, Lakner, Nádler, de Mikus Sándor is!), s közü lük a Tanár úrral együtt választottuk ki, kikkel csi náljak Rorschach-teszt-felvételt. Anna Margit a tíz táb lára háromszáznál több választ adott! (A projektív Rorschach-tesztnek igen sokat köszönhetek, ámbár ter-mé szetesen sosem használtam mérőeszközként. Azt, amit a festőkkel készült felvétel s a Mérei tanár úrral való elemzésük során megtanultam, a hetvenes évek ele jei, nyolcvanas évek végi képzőművészekkel készített inter júkban és azok feldolgozásában hasznosítottam. Er-ről majd a Hány tévedés… címmel tervezett kötetben.) Egy alkalommal látványosan unatkoztam, fanyalogtam. „Mi van, kicsikém?” – kérdezte Mérei. „Nem akarok járni, ne kem túl lassú ez a tempó.” „Tudod mit, gyere reggel hét re, diktáld te a tempót!” Tán a harmadik alkalomkor tele fo non hívták, s közben kért egy pohár vizet. „Én?” – mond tam felháborodva. „Na de tanár úr!” Nevetett, le-gyin tett: „Jól van, kicsikém, hozod te majd az a pohár vi zet.” 1986 januárjában (ő 78 éves volt, én 43), nem sok -kal a halála előtt, agyvérzései után is megőrizve hu mo -rát, memóriáját, utolsó előtti látogatásomkor azt kér te, üljek közelebb. Tán nem illene elmondani – miért is nem? kérdezné ugratva –, rátette kezét a combomra; érez tem, ez a búcsúzó férfi, a férfiasságát mint identitását meg őr ző ember gesztusa az egykori vadóc nő iránt, aki az ő segít-sé gével is érett azzá, aki lett. „Tanár úr – mondtam tőlem szokat lan szelídséggel –, ez az a pohár víz.” „Igen, kicsim, tu dom.” Nevetett és én tudtam, pontosan emlékszik a 16 év vel azelőtti jelenetre.

Rengetegen rengeteget írtak, beszéltek róla; népsze rű volt (az egyetemre mégsem engedték be tanítani, ha csak néhány speckol erejéig nem), szerteágazó tudomány szer-vező és -népszerűsítő tevékenysége miatt is. Nagy játé kos volt, nagyon nagy, sokféle szálat mozgatott, igen sok féle emberrel számottevő kapcsolatot tartott. Hiteles em ber volt, s ez abban a nyüzsgő, szellemileg pezsgő, hiva-

Mérei Ferenc 51

talosságon túli, az álszent, bürokratikus, korlátolt állami-ságon kívüli közegben igen-igen kevesekről mond ható el. Központi szereplője az informális kapcsolatok világá nak, a „rejtett hálózatoknak”, híve az önszerveződő csopor tok-nak. Számomra is alapkönyv Az együttes élmény (1947), a Gyermeklélektan (1970 – kötelező olvasmány minden-kinek!), A közösségek rejtett hálózata (1971 – enélkül taní-tani sem tudnék, és tanszékvezető sem lehettem vol na), a Lélektani napló (1985–86); az előadásai, ame lyeket a hetvenes években az interdiszciplináris társadalom tu do-mányi konferenciákon hallhattam. Világos, érthető mó-don írt, beszélt, tanított; kifigurázta az okoskodást, tudo-má nyoskodást, nagyképűsködést. 1928-tól Párizsban Henri Wallon és Jean Piaget tanítványa volt, ez és a fran cia racionális gondolkodók alapozták meg szellemi tar tását. Mérei tanítványai közül Fonyó Ilonával a het-

Mérei Ferenc és Mérei Vera

bejegyzései, 1980,

illetve 1996Forrás: SNK

emlékkönyve

52 Mérei Ferenc

venes években a Vitányi-féle Kultúrakutatóban, Barcy Magdolnával a nyolcvanas években a Szecskő-féle Tömeg-kommu nikációs Kutatóintézetben ültem éveken át egy szo bában, megtanulhattam tőlük a Mérei-szemléletű kontakto metriát, szociometriát, mit is jelent, hogy az em-ber társas lény.

Nemegyszer kérdeztük: hogy lehetett túlélni az ő éle-tét? Mit élt át, amikor a zsidótörvények miatt el kellett hagy nia Szondi Lipót sorsanalitikus laboratóriumát; ho gyan tudott megszabadulni a munkaszolgálatból; mit jelentett, hogy a Kossuth-díjat, amellyel 1949-ben tüntet ték ki, visszavonták, és 1950-ben kirúgták az ál-ta la vezetett Nevelés-lélektani Intézetből? 1956-ban az Egyetemi Forradalmi Bizottság egyik vezetője. 1958 októ-be rében 10 évre ítélték; fogházak, fegyházak (WC-papírra írt!), 1963-ban szabadult. És így tovább… Válasza: „Kicsi-kéim, engem szerettek a szüleim.” Szüleinek a Garay ba-zár ban volt fényképészstúdiójuk.

Mérei Ferenc, 1985 körülFotó: Vahl OttóForrás: SNK archívuma

Mérei Ferenc, Székács István 53

Azt hiszem, a lényeget írták az emléktáblára, amelyet 2007-ben helyeztek el a házuk falán: „40 éven át ebben a ház ban élt és dolgozott MÉREI FERENC (1909–1986) pszicho lógus A TANÁR ÚR Szerette az életet.” Ez az! A napo kat, a perceket, a családot, a három lányát, a mun -kát, a tanítványait, a társaságokat, a művészeket, a nő -ket, az utazásokat (nekem az a szerencse jutott, hogy 1972-ben Görögországban, 1975-ben Spanyolországban lehet tem vele, velük egy hónapot, együtt múzeumokban, templo mokban, bikaviadalon, pornófilmet nézni, kaszinó-ban, kocsmákban, átélni szent és profán együttességét). 1972-ben azt mondta egy rádióinterjúban: „az élet szeret-he tő”, „az élet megtanulható”.

Amikor a 13 várost kiválasztottam, Párizs volt az, ami ről kellett volna, de nem tudtam írni. Életem 11 Vergiliusa között is elsőnek Méreivel próbálkoztam, s vé-gül utolsónak maradt. Ugyanúgy nem tudok érdemben ír ni róla, ahogy Párizsról sem sikerült.

1972 októberében kérlelhetetlen döntést hozott: pszicho analízisbe küldött Székács Istvánhoz. 1958-ban rö vid ideig együtt dolgoztak a Biokémiai Intézetben. Nem vol tak személyes kapcsolatban, nem is lehettek – eltérő al katuk, személyiségük miatt. Mérei a számára közeli embe reit, tanítványait Székácshoz küldte, aki szigorú válo gatási elvei ellenére a Tanár úrtól érkezőket mégis elfogad ta. Így lehettem én is 1972 és 1979 között a kivá-lasz tottak között.

Székács IstvánEzerkilencszázhetvenkettő októberének elején a Mis-kolci Galériában, a Film és festmény című, általam ren de-zett kiállítás megnyitója után, Mérei tanár úr váratlanul így szólt: „Elég, kicsikém. Mész analízisbe! Nincs más út.”

54 Székács István

Azt hiszem, addig alig valamit hallottam a pszicho a na-lí zis ről. Gerlóczy Sáriék könyvtárából akkoriban elloptam egy Freud-könyvet: Pszichoanalízis. Öt előadás (1910). Ez volt az egyetlen könyv, amit loptam életemben (utóbb beval-lottam Sárinak, aki csodálkozva mondta, hogy or vos férje épp nekem akarta adni az egyik példányt). Egy végtében elolvastam, majd nemet mondtam volna Mé reinek, ha nem előz meg: „Tudok egy nálad okosabb, ag resszívebb, keményebb, olvasottabb pasast; több nyel ven beszél, a zenéhez és az irodalomhoz, sőt a képző mű vé szet hez is jobban ért, mint te.” Kíváncsiságból mentem el.

Tetszett a budai lakás tágassága, a könyvek, lemezek, ké pek sokasága, és ő is. Az erőteljes arca, ráncos, magas hom loka, nyitott, tiszta, kék szeme (paraszt nagyapámé ugyan ilyen volt), humorral teli mosolya, szétálló füle, egye nes testtartása, csíkos ingjén a széles hózentróger, te kin télyes orra. Meglepett és meggyőzött a kézfogása és a tekin tete. Nyitottsága, ereje, kisugárzása. „Nem akarok jár ni” – tiltakoztam mégis. „Egyezzünk meg három hó-nap ban, aztán meglátjuk” – válaszolta magabiztosan. „Né hány szabály: nem késhet és minden órára jön.” Men-tem. (Addig vagy elmentem valahova vagy nem; vagy a meg beszélt időre, vagy előtte, vagy utána. Az, hogy idő-pont, ugyanúgy semmit sem jelentett, mint a pénz; hogy fizetni kell, méghozzá pontosan. Meg sok minden más sem. Például, hogy nem hazudunk, a másikat is figye-lem be vesszük, nemcsak az az igazság, amiről épp az a meg győződésünk és így tovább.)

1972 novembere és 1979 júniusa között eleinte heti öt alkalommal jártam, majd négyszer. Ez önmagában is jelzi, sok dolgunk akadt. Közös munka volt, kemény, fáj dalmas, gyötrelmes, fegyelmezett, következetes mun-ka. Összeillettünk, s ez fontos a történetben. Előbb min-dent darabjaira szedtünk, aztán újból összeraktunk. Új ra építettük a személyiségemet. Értelmezés, tisztázás, együtt működés, átélés. Terápiás szövetség. A kontrollált


reg ressziók, feszültségek kezelése, a korábbi sérülések kor rekciója. És így tovább.

Székács István – szerencsémre – belebeszélős a na li-tikus volt. Kérdezett, válaszolt, elemzett, nem hagyott ü res já ra tokat, ugyanakkor empatikusan, tapintatosan segí tett át szük ségszerű pokoljárásaimon. Megtanultam – s ta lán ez volt a legnehezebb – összeegyeztetni a vágyai-mat és a va ló sá got, hogy hol a határ az én és a másik, az én é nem és a másik ember énje között. Határozottan építkez tünk. Egy év múlva lett diplomám. Két év múlva doktorim, öt év múl va lakásom. Tudtam, mi az idő, a pénz, ki vagyok, és ki a másik ember. Mi a szeretet. Mi a bi zalom. Mik a teen dők a tartós emberi kapcsolatokban. Egyál talán nem volt könnyű dolga velem. Energikussága, aka ratossága, inten zitása, széles spektrumú tudása,

Székács István bejegyzése, 1988



felül múlhatatlan mű veltsége, racionalitása, toleranciája, ki váló humora, nagy vonalúsága, empátiája, szigora, mind az, aki ő volt, kel lett ahhoz, ami annyi éven át tör tént közöttünk, általa bennem. A végeredmény a környezetem számára elfogad ható és társadalmi szinten sikeresnek mondható ember. (Sem mim se volt, s immár egyetemi tanár, tudományok nagy doktora, polgári lakás tulajdonosa, s ami ezeknél is fon tosabb: van családom, unokáim, barátaim.) Méreinek tö kéletesen igaza volt.

A hetvenes években – főként Gerlóczy Sári jóvoltá ból – megismerhettem személyesen is más, itthon maradt pszicho analitikusokat (Hermann Imre, Hidas György, Ne mes Lívia, Paneth Gábor, Vikár György és mások. Írása ikat is igen figyelmesen olvastam.) Senki más nem le he tett az analitikusom, csak Székács. Az ő másságá-ban, di na miz musában benne volt természettudományos szem lélete; az, hogy nemcsak orvos, pszichoanalitikus, ha nem biokémikus is. Öntörvényű, fegyelmezetlen, min-den ben kételkedő, szétszórt, ellentmondásokkal teli lé-nyem, de rendkívüli munkaképességem, teherbírásom, akara tosságom, gyors felfogásom, s persze a bonyolult, hazugságokkal, konfliktusokkal átszőtt, elhallgatásokkal teli gyerekkorom, anyámmal, apámmal és a testvére im-mel való erősen ambivalens kapcsolatom és Auschwitz hosszú ár nyéka predesztinálta, hogy a választás – Székács – végül is személyiségem megerősödését eredményezte. Ára volt: elvesztettem eredetiségem, kreativitásom, te het-ségem jelentős részét, de itt vagyok, lényegében nor má-lis nak, egyensúlyban levőnek mondhatóan. Székács ar-ra is felkészített, hogy kézben tartsam a neurózisaimat, és ne féljek némi regressziós állapottól sem. És persze az öre gedés hozta testi szenvedésektől sem, az energiák csök kenésétől sem.

Aztán már elég volt. Ő még egy évet javasolt. Még fél év ben maradtunk (neki volt igaza, hiányzik az a fél év). „Job ban kézben tartja a neurózisait, mint… de azért


jöj jön, ha segítség kell.” Persze nem kerestem. Valóban nem volt külső segítségre szükségem, nagyon erőteljes, rend ben lévő időszaka volt életemnek az 1978 és 1986 kö-zöt ti. Aktív szociológuskutató, kandidátus, grafomán, és el kezdtem 1980-ban tanítani a Közgazdaságtudományi Egye temen. Abban a derűs életszakaszban eltávolodtam a mű vészettörténettől is. Egy év elteltével hívott, talál koz-tunk. S aztán haláláig rendszeresen. Még a Római parti egy kori evezős kulipintyóban is. (Hasonló elkötelezettje volt az evezésnek, a Dunának, mint én is sokáig. Amíg élt, nem hagytam abba a rendszeres úszást sem.) Egyébként, amikor először láttam Bécsben a Freud-múzeumban azt a szobát, ahol Freud folytatta az első analíziseket, azt a kanapét, karosszéket, portrészobrokat, képeket, köny-ve ket, a perzsa szőnyegeket, nagyon sok hasonlóságot ér zékel tem azzal a helyszínnel, ahova hét évig jártam sű-rűn, s amely tárgyak belém rögzültek. Meg az a szoba is, ahol 1980-tól beszélgettünk, zenét hallgattunk. De ez már egészen más történet; 1980-tól a hétköznapokban, a reali tásban zajló kapcsolat, és ez már egészen másfajta talál kozás, mint a pszichoanalízisben a terapeuta és a páciens között. Nagyon sajnálom, hogy nem fogadtam el a felkínált lehetőséget, hogy járjak szombat délelőtti taní tásaira. Akkor azzal hárítottam el, nem vagyok elég

Készül Székács

István szobor-

portréja; 1960 körül

Forrás: SNK

archívuma


érett, sem felkészült, hogy pszichiáterek, pszichológusok beteg ismertetéseit, Székács pszichoanalitikus elem zé-seit hallgassam. Székácsnak meggyőződése volt, hogy visszafordulok a képzőművészethez, s a festők szemé lyé-nek, az alkotás motivációinak, a műveknek a jobb meg ér-té séhez tanulhatnék sokat. Ebben is neki lett igaza.

Itt kell elmondanom, hogy 1987 februárjában fő ál lá sú egyetemi oktató lettem, 15 év után elegem volt a ku tató-intézetekből. Székács természetesen egyetértett, támo-gatta döntésem. 1987 májusában Párizsban szomorúan bal lagtam a Louvre-ban. Még a legkedvesebb képeim (Leo nardo: Szent Anna harmadmagával, Watteau: Bo-hóc, Rembrandt-önarcképek) sem szólítottak meg. Áll-tam bánatosan a hozzám igen közel álló egyiptomi Ír nok szobor előtt, és nem éreztem semmit. Vége, ez a ha jó végleg elment. Aztán leültem a Louvre egy félreeső folyo-só ján, és próbáltam megérteni, mi történt az elmúlt évek-ben, miért tűntek el belőlem a képek, amelyek 1968 és 1979 között a létem lényegét jelentették. Az 1979-ben véget ért pszichoanalízis korlátok közé szorította nem-csak az álom-képeket, a kép-zeletemet, hanem a bennem élő képeket is?

Aztán a csoda. Egyszer csak azt éreztem, hogy va-la ki szúrósan, kitartóan figyel. Meg kellett fordulnom. Ekhná ton hatalmas portréja Székács tekintetével nézett. És Szé kács hangján megszólított. Tudtam, hogy az 1979 júniu sában befejezett pszichoanalízis ott ért véget, 1987 má jusában, a Louvre folyosóján, imádott Ehnatonom je-len lé tében. (Sok szerelmem volt, van, de olyan hosszan, mé lyen, mint Ehnatonba, kevésszer voltam. Mindent, amit lehetett, elolvastam, és igyekeztem összegyűjteni a róla készült szobrok, domborművek reprodukcióit. Kizá-ró lag őmiatta utaztam Egyiptomba, vállalva mindazt a megpróbáltatást, amit számomra a szörnyű szegénység, el maradottság látványa jelent. És Nemes Nagy Ágnes


Ekhná ton ciklusa. Meg persze Freud Mózese. Egy ember, aki 17 év alatt az egész világmindenséget megforgatta. Er ről majd másutt, máskor.) Tudtam, hogy a kötelék vé-get ért, a köldökzsinór levált. Felszabadultam. Már új ra láttam Leonardót, Rembrandtot, Watteau-t és a többi-eket. Gondolom, elmebetegnek véltek, ahogy nem tud-tam uralkodni forró, boldog könnyeimen. Hazajöttem, és ír ni kezdtem esszéimet sorban képekről. Székács még annyit sem mondott, hogy tudtam, meg hogy na ugye. Ve lem örült. Hát még, amikor két év múlva nekiültem az Or szág Lili- és a Farkas István-monográfiáknak. Kap csolatunk is megváltozott, oldottabb lett, tudtam Pis tának szólítani, ugratni, amit ő nagyon díjazott. 42 éves múltam, ő 79. Véget ért a kamaszkorom. Arról is beszél ni kezdtünk, hogy örökbe fogadok gyerekeket (s ak kor megszületett Tomi, akit az anyja hasában azonnal örök be fogadtam, mikor még azt sem lehetett tudni, fiú-e vagy lány). Székács már Palkónál (született 1977 júniu-sá ban) úgy látta, hogy a gyerekemként szeretem. Az is volt, amíg nem disszidáltak.

1984 után (40 éves voltam, ő 77) vittem hozzá a tanítványaimat is (ma 45–50 évesek és maradandó hatást tett rájuk a Székácsnál töltött három-négy óra, szívesen idé zik meg az ottléteik emlékeit). Az ő generációjuk már alig találkozhatott hasonló kaliberű emberrel. Az, hogy jó tanár lettem, nagyrészt ezeknek az őszinte beszél-

Székács IstvánForrás: SNK archívuma


getéseknek köszönhető, ahogy Székács kérdezte, hall gat-ta, vezette a 6–8 fős, mondhatni vitaköröket. Kár, hogy ő sem taníthatott egyetemen, de szerencsére így is kiváló tanít ványokat nevelt, akik ma is praktizálnak.

Ott voltam, amikor Hadas Miklós 1994 őszén rész-le tes interjút készített vele. Székács 87 éves volt akkor, szel lemi és fizikai ereje teljében. 50 éves voltam, 22 éve ismer hettem őt, s lenyűgözött, csodáltam, akárcsak 1991-ben végre megjelent könyvét: Pszichoanalízis és termé szet tudomány.

1907-ben született, 1999 novemberében halt meg. Or-vos, biokémikus, pszichoanalitikus. Fia 1944-ben a pesti gettó ban született, miközben ő munkaszolgálatosként tud ta, hogy túl kell élnie a zsidó sorsot. 1953-ban börtön. Sztá lin halála miatt mégis elmaradt az orvosper. Kemény éle te volt a negyvenes, ötvenes, hatvanas években. Mégis mind azt, amit a borzalmas, ellentmondásokkal teli XX. szá zadban átélt (háború, forradalmak, üldöztetések, szak máiban korlátozások stb.), ugyanakkor a szellemi mozgal makban való részvétel lehetősége, tette rendkívül krea tívvá, önálló gondolkodóvá. Lévy Lajos, Róheim Géza, Bálint Mihály, Melanie Klein, és sorolhatnám, ki min denki alapozta meg orvos létére pszichoanalitikus érdek lődését. Nem tisztem és nem is tudom szakmailag érté kelni őt, megtették tanítványai. (Például Riskó Ág-nes, aki annak ellenére nagyon közel áll hozzám, hogy nincs személyes kapcsolatunk, szakmai pályafutását azon ban követem. Annak idején jövet-menet gyakran össze futottam vele Székácsék előszobájában; már akkor fel tűnt energikussága, meggyőző személyisége. Utolsó fá zisban lévő rákos betegeknek segít. Székács nagyon mél tányolná! Én képtelen lennék, erőtlen és gyáva ilyen mun kára.)

Ahogy Székács Wagnert, Mozartot, Farkas Istvánt és más művészeket elemzett, az mintául szolgált és szolgál szá mom ra. Azok nélkül a beszélgetések nélkül nem tud-

Székács István, Farkas István 61

tam volna megírni művészettörténeti monográfiáimat. A nyolc vanas években olyan pszichoanalitikus irodalmat olvas tatott velem – saját négynyelvű könyvtárából köl csö-nöz ve –, amely beszűrődött munkáimba s a tanításba egyaránt.

Most itt ülök, és nem győzök hálát adni a sorsnak, Mé-rei tanár úrnak, hogy ismerhettem Székács-Schönberger Istvánt. (S persze azoknak a tanítványainak is, akik el is merik – például Székács 100. születésnapjának ün nep lésekor –, hogy a tanítványok között nemcsak pszicho analitikusok, pszichiáterek vannak, hanem mű-vészettörténész is. Méltatlanul. De azért nagyon igyek-szem megszolgálni a bizalmat).

Farkas IstvánSzékács István 1977 tavaszán egyszer csak így szólt, amikor mentem kifelé a belső szobából, ahol az analitikus órák zajlottak (hagyományos módon, a kanapén fekve, ő meg a fejemnél egy karosszékben, az íróasztalánál): „Tu-dok egy magának való festőt.”

Lehet, hogy ez a legzsidósabb tulajdonságom: hi szek a sza vak erejében (különben hogyan is taníthatnék?!). Ez az öt szó ugyanúgy megváltoztatta az életem évtizedekre, mint ahogy 1957 tavaszán Berki (később Pártos) Magda búcsú mondata: „Nincs veled semmi baj, méltatlan hoz-zád a kör nyezeted.” Ő Zürichbe ment élni, én itt marad-tam vég leg, s ez a mondat állított talpra sokszor, és sugall-ta: menj a magad útján. A második ilyen mondat Tutáé volt, 1968 tavaszán: „Foglalkozz velünk! Járj műtermek-be!” Azóta is ezt teszem, immár 43 éve.

1975-ben doktoráltam művészettörténetből. Már mö-göt tem volt két kis könyv – Anna Margit és Deim Pál –, tíznél több kiállításrendezés, száznál több interjú kép-

62 Farkas István

ző művészekkel. Nem, nem tudtam, kicsoda Farkas Ist-ván, akit Székács kérlelhetetlen biztonsággal nevezett meg. Elrohantam a kedvenc könyvtáramba (Széchényi, ak kor még a Nemzeti Múzeum hátsó traktusában, ahol rengeteg-rengeteg időt töltöttem megszámlálhatatlan könyv kijegyzetelésével). Volt a Corvina Kiadó kis, úgy-ne vezett 16 forintos sorozatában egy Farkas István-könyvecs ke, Pataky Dénes meggyőző szövegével, de po csék szürkésfekete és néhány ótvar színes repróval. En nek ellenére átsütött Farkas rendkívülisége, szokatlan képi világának nagyon mássága, szürreális-expresszív vízió inak mélysége. Még volt az első magyar nyelvű, ele-gáns kötet, Nyilas Kolb Jenő méltó írásával 1935-ből és a Corres pondance mappa (Párizs, 1929), André Salmon cso dás verseivel és Farkasnak a párizsi korszakát lezáró tíz színes, nagyon franciás litográfiájával. Ültem ott, és ülök azóta is. A meglepetéstől. A megdöbbenéstől. Évek óta hoznak – többnyire rémisztő, ritkán egész jó – hamisítványokat, s néha felbukkan valódi Farkas István-rajz, -akvarell, -festmény is. Olyankor hosszan bön gészek az általam írt monográfiában, a fénykép- és

Farkas István 63

doku mentumgyűjteményemben, az interneten – és újra és új ra meglepődöm, mennyire jelentős festő Farkas, és az idő mennyire nem koptatja. Sőt! Még mindig tudnék újat írni róla, és sajnálom, hogy olyan helyen élek, ahol nincs szándék és pénz, hogy kiadjanak egy újabb Farkas-könyvet. Hiszen azóta eltelt 17 év, az olasz nyelvű óta is 9, s Farkas sokrétű, szorongásokkal, látomások kal teli, rendkívül egyéni képeiről még mindig volna mit írni! Motí vumait, jelképeit, szimbólumait elemezni (ha a sors ad még időt, megteszem).

Azonnal nekiálltam a munkának, s azóta sem hagy-tam abba. Előbb egy (rossz) könyvet írtam, és sikerült meg győznöm a Képzőművészeti Alap igazgatóját, Parczer Fe ren cet, ismét Dávid Kata segítségével (az Anna Margit-könyv is az ő bizalmából születhetett meg). Megjelent 1979-ben, címlapján egy kiváló hamisítvánnyal (talán ma már átverhetetlen vagyok). Aztán 1994-ben a nagy-mo nográfia, később angolul (1999) és olaszul (2002) is. Vi szonylag sok cikk, katalógus-előszó. Kiállítások rende-zé se (Vittorio Emanuele, Róma, 2002; Haus Ungarn, Ber-

Farkas István rajzaiForrás: SNK emlékkönyve

Farkas István; Párizs, 1928 Forrás: SNK

archívuma

lin, 1996; életmű-kiállítás, Budapesti Történeti Múzeum, 2005; grafikáiból 2006-ban Szigligeten, a Farkas István Em lékházban és Rómában, az Accademia D’Ungheriában és így tovább). Váli Dezső festő, aki 1970 és 1996 között kö zeli ba rátom volt, s velem együtt Farkas-imádó, a nyolcva nas évek végétől gyakran hívott így telefonon: „Özvegy Far kas Istvánné?”

Farkas az életem szerves része lett. 1944. június 30-án Auschwitzban önként állt a gázkamrákba irányí-tottak közé. „Ha ennyire megalázzák az emberi mél-tó ságot, nem érdemes élni”, szól utolsó üzenete, egy teher vagonból kidobott cédulán. Az én Nagykanizsáról Auschwitzba kényszerített 28 nagynéném, nagybátyám, unoka testvérem ugyanabból a krematóriumból szállt el má jusban. Hívő katolikus anyám 1944 februárjától volt ter hes velem. 1944. október 19-én születtem, Farkas 1887. október 20-án. A mérleg jegyében mind a ketten. Mégis olyan, mintha személyes ismerősöm volna, igen benső séges kapcsolatom.

1978-ban ismerkedtem meg és kerültem közeli kap-cso latba fiaival, Charlie-val, Polóval, Csoma Péterrel és lá nyával, Médivel, alig egy évvel azután, hogy Székács felfedez tette velem a XX. század egyik legfontosabb ma-gyar festőjét. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállí tás alkalmából érkezett a család Budapestre (1947 és 1969 között Farkasnak sem lehetett kiállítása, hiszen nagy polgári családból származott: apja a Wolfner-Singer Könyvkiadó tulajdonosa, anyja báró Goldberger, ráa dá sul modern művész). Elvittek Glücks Ferenc egy-kori pékmesterhez, aki Népszínház utcai lakásában őriz te gondosan a Farkas-hagyatékot. Amikor a nagy-monográfián dolgoztam és különféle kiállítások elő ké-szítésén, sokszor, sokat voltam fiainál, unokáinál Ró-mában, Párizsban, valamint Firenzében és a város fö lött, a Villa Cafaggióban (ezekről írtam a Micsoda útjaim… 13 városban, e sorozat első kötetében), és né hány szor

64 Farkas István

őmiatta Londonban, Brüsszelben, Berlinben is. Ahogy haladt előre az idő, szinte mintha családi kapcsolattá vált volna, különösen a Rómában élő ötvös, szob rász, textiltervező Charlie-val, Ibivel, a feleségével és két lányukkal, a restaurátor, textiltervező Idával és a mű-vészet történész Annával. Elmondhatatlan, mi mindent kö szönhetek Farkasnak.

Vonzó férfi volt, világfi, européer entellektüel, de spor-tos is, jól öltözött, ápolt. Nekem is tetszett volna (sok nő így volt ezzel) ez az elegáns, művelt, távolságtartó, né mi-leg hiú, férfias úr. Nemcsak a nőket szerette, hanem a ma darakat, akváriumi halakat, fákat, virágokat, a ten-gert, síeléskor a hegyeket, vitorlázáskor a Balatont, a ma ga módján a gyerekeit is (a házasságon kívüliekről is gon doskodott). Azt hiszem – sokan mondták is zavartan, bizal masan –, valójában kibírhatatlan lehetett, undok, kí méletlen, akarnok, nem barátkozó, gőgös; szerteágazó kapcso latai – francia költők, magyar írók, festők, szer-kesztők, nem zetközi műgyűjtők, dzsesszzenészek stb. stb. – elle nére egyáltalán nem társas lény. Meggyőződésem,

Farkas Károly apja, Farkas István

önarcképe előtt;Berlin, 1996

Fotó: SNK

Farkas István 65

hogy a körülötte lebzselő nők, a síelő- és vitorlázótársak, az anyagilag rendesen támogatott festők, írók ellenére rend kívül magányos ember volt. Otthontalan a számára ide gen világban. Különben hogyan festette volna meg a Vi har utánt (1934), a Fekete nőket (1931), a Szirakúzai bo londot (1930), a Z. G. grófnő portréját (1931), a Vég-zetet (1934) és a többit?!

34 éve. Székács kijelölte a feladatot számomra, te-vő legesen átfordította a sorsomat. Amikor 1989-ben ne ki kezdtem a nagymonográfiának, Németh Lajos azt mond ta: „Én adtam a magyar művészettörténetnek a Csont váry-könyvet, Körner a Derkovitsot, maga pedig a Far kas Istvánt.”

Hálásan köszönöm Farkast Székács Istvánnak, Charlie-nak és Polónak, az egész Farkas családnak, Glücks Ferencnek, Körner Évának, Sebes Katalinnak, Mé-lyi Józsefnek, Váli Dezsőnek, Kováts Albertnek – minda-zok nak, akik előbb 1977 és 1979 között, majd 1989 u tán társaim, segítőim voltak a Farkas István műveihez ve zető úton.

Nemes Nagy ÁgnesSzigligeten, 1984. június 15-én, azt írta az Emlék köny-vem be: „Szeretettel néked S. Nagy, jegyzem ezt én: egy Nem S. Nagy”.

Negyvenéves voltam, még szociológus, aki Balassa Péter (1947–2003), a zseniális esztéta, irodalmár bará-tom hatására szoktam át 1982-ben Szigligetre az alkotó-ház ba. Addig – Bálint Endre biztatására – Zsennyére jár tam, ott találtunk egymásra 1981 nyarán Péterrel, na gyo kat gyalogolva és vitatkozva. Fontos volt nekem A színe változás (1982) című esszékötete, reméltem, hogy Szig ligeten többet tudunk együtt elmélkedni.

66 Farkas István, Nemes Nagy Ágnes

Akkor már Pilinszky mellett Nemes Nagy Ágnes (1922. január 3. – 1991. augusztus 23.) volt a kedvenc köl tőm az élők közül (amúgy is, József Attila, Babits, Radnóti, Vörösmarty mellett). Kívülről tudtam és mant-ráz tam A visszajárót, a Fákat, a Félelem és a Madár cí-műt, az Októbert, a Lázárt, A képekrőlt, A lovak és az angya lokat… (nagy részüket ma is gyakran idézem). S leg-leginkább a hét versből álló Ekhnáton ciklust (az utób bi 1986-ban A Föld emlékei kötetben jelent meg, de már 1967-ben is a Napforduló kötetben. Akkoriban még a versek álltak közel hozzám. „Valamit mégis kéne ten-nem”, „a vágy már nem elég”…)

Ez az ember, akit én a legmagasabb piedesztálra e mel-tem (az 1984-ben Babits Mihályról szóló A hegyi köl tő cí-mű kötetét akkor is, ma is a magyar irodalom, esszé írás csúcspontjának tartom – felülmúlhatatlan), meg szólított,

Nemes Nagy Ágnes bejegyzése,

1984Forrás: SNK

emlékkönyve


mert tetszett neki az Élet és Tudományban a lakás-vizsgálatról írt sorozatom (Életünk tükre a lakás, 1984). Később a Magvető Gyorsuló idő sorozatában megjelent Lakberendezési szokások (1987) is (engedélyével e kis kötet mottójául az ő kétsorosát választottam: „Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szivemben bol-do gok a tárgyak.”). Mondjuk ki: sok művészettörténész és szociológus idegenkedett az írásaimtól. Nem volt egy-szerű. De hogy az a valaki, aki veretes magyar nyelven írt, igé nyesen, gyönyörűen, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és mindenekfelett Babits nyelvezetét folytatva, odafigyel rám, aki ellen „tudóstársai” legfőbb kifogása, hogy nem tudo mányos nyelvet használ, túlságosan esszészerű és szub jektív… Ő rendelte és jelentette meg a legtöbbet idé-zett írásomat az újraindított Újhold-évkönyvben (Van-e és mi a kép a 20. században, 1989).

Akkor mentem Szigligetre, amikor ő is ott volt. Janu-ár ban nem volt tanítás az egyetemen, részt vehettem az éjsza kákba nyúló játékokban. Átlagban háromszor men-tem egy évben: január, június (vagy május), október vége. Ki mindenkivel volt ott helyben találkozásom, hosszú sé ták, környékbeli kirándulások, nagy kávézások, néhá-

Nemes Nagy ÁgnesFotó: Sándor Zsuzsa


68 Nemes Nagy Ágnes

nyukkal budapesti presszózások és kevesekkel rend sze-res személyes kapcsolat is! (Bocsánat, nem tudok ellen-állni, de hát az Emlékkönyv is bizonyítja.) Mándy Iván; Szé kely Magda – első kötetét, a Kőtáblát már 1962-ben, 18 évesen kívülről megtanultam –; Gergely Ágnes (ő írta A fogad tatást, az Ajtófélfámon jel vagy címűt); Kertész Imre (Far kas Istvánról is írt!); Takács Zsuzsa; Lázár Ervin; Som lyó György (1989-ben született unokám nagyapja) és má sok. Képzőművész nemigen volt, de Maurer Dórával, Gáyor Tiborral és titokban tartott kedves macskájukkal 1983 nyarán ott és azután is fontos beszélgetéseink ala-kul tak.

Mindez arról szól, hogy nem tudok írni Nemes Nagy Ágnes ről, holott kihagyhatatlan. A tartása, a szigora, a morali tása, a súlyossága, az igényessége miatt. Még a XII. kerületi Királyhágó utcai harmadik emeleti lakásba is me hettem. Még a kórházba is egyszer, megengedte.

A nagy, mély, messze tekintő szeme. A fiatalkori szép-séget őrző, szenvedéssel, töprengéssel teli arc. A figyelem. Olyan volt, mint az Éjszakai tölgyfa 1979-es kötete. A ró-la készült fotókból egy 1989-ben, a könyvhéten készült áll hozzám legközelebb (Kertész Dániel munkája). Az, amit írnak róla: „klasszikus modernség”, benne volt a test tartásában, a gesztusaiban is. Csak a legnemesebb ko rai németalföldi portrékat (Rogier van der Weyden) idéz hetném meg, és Paul Klee utolsó tragikus grafikáit az an gyalokról. „Mert fény van minden tárgy fölött. / A fák ragyognak, mint a sark-körök” (A tárgy fölött). Kevés em bert ismertem, aki körül fény ragyogott. Őkörülötte mindig.

Akkor sem és ma sem értem, miért történhetett meg ez a csoda. Nem nyafogás ez, s pláne nem affektálás. A fes tőket értem, persze, talán. Meg a tudósféléket is.

„Ment, ahogy körbezárta / jelenlétének álruhája” (Ekhnáton éjszakája). Alig-alig bírtam s bírom elhinni, hogy szerethettem őt.


Ez a könyv a PAPERBOOK 27. kötetének digitális változata.

A kézirat lezárva: 2011. december 1.

Szövegek: S. Nagy KatalinSzövegbevitel: Horváth IraSzerkesztés: Sebes KatalinÖtlet, design: Zsubori Ervin

www.arnolfini.hu

© S. Nagy Katalin, 2011.© Arnolfini Archívum, 2011.

Documents

S. Nagy Katalin: Voltak nekem