SÁRA SÁNDOR Pályamunkások • Virágát a napnak • C igányok

Egyedül • V ízkereszt • Pro Patr ia • T e s z t

Sodrásban • T í z e z e r nap • Gyermekbetegségek Apa • Ünnepnapok • ítélet • Szindbád • Nincs idő

Tűzol tó utca 25 • Hószakadás • Árvácska Budapesti mesék

Feldobott kő • Holnap lesz fácán • 80 huszár

Filmek és alkotók 12.

„A rendező csak abban különbözik az operatőrtől, hogy a kamera mel-lett áll, az operatőr pedig a kamera mögött. "

(François Truffaut)

TORNAI JÓZSEF: A látó és törvénykereső

— Arcképvázlat Sára Sándorról —

Talán soha nem érthetjük meg a képzettársítások természetét. Gyerek- és diákkoromban gyak-ran tettem meg vasúton az utat Dunaharaszti és Budapest között. A vonatablakból látható fák, dom-bok, házak, átjárók képe olyan ismerőssé vált számomra, mint anyanyelvem szavai, mondatai. Elég volt csak egy pillanatra ki-lesnem a vonat jobb vagy bal ol-dalán, elég volt csak egyetlen házsarkot, sorompót, bokrot, lej-tőt vagy rétet meglátnom: máris pontosan tudtam, hol vagyunk. De ahogy minden nyelvnek kivi-rágzanak története, irodalma fo-lyamán a legszebb, legkülönösebb szavai, képei és kifejezései — nyu-godtan nevezhetem ezeket a nyelv halhatatlan ünnepeinek is — ugyanígy fedeztem én föl magam-nak Haraszti táján egy-két dom-bot, bokrost, facsoportot, futó-homokos részt, melyet a legin-kább szerettem, amin sose siklott át a megszokástól a szemem. Kü-lönösen egy kis akácos domb „kifejezése", talán „mondatának" is hívhatom —, volt az, amit nem-csak, hogy gondosan megnéztem napról napra kétszer, de már alig vártam a vonat indulása után, hogy megláthassam. Erre a kis dombra, azokra a vékony akácokra, az alat-tuk burjánzó gazra majdnem min-

dig rásütött a följövő vagy a leme-nő nap, és élesen megvilágította a homokos, valójában rideg alföldi tájrész minden vonását. Emlék-szem, hogy egyik évben állt ott a fák között — ősz volt már — egy megrozsdásodott, magjahul-latott, árva napraforgó is.

És ezt a lehajtott tányérú, szo-morú, téli napraforgót láttam én meg, évtizedek távlatában, Sára Sándor Vízkereszt című kisfilmjé-ben. Ez a napraforgó ugyanaz volt: arról a haraszti dombról került bele a Vízkereszt havas, hideg vi-lágába. S ebben a jeges, szeles sík-sági tájban nekem annyi ismerős-séget, otthonosságot sugallt, amennyit csak az elhagyatottság-nak, árvaságnak, menthetetlen-ségnek ilyen jelképe sugallhat. Ráadásul azt is elevenen, fájdal-masan éreztem: milyen szép ez az alföldi, téli táj és benne a kö-zelről, gondosan fényképezett, ki-csavart fejű napraforgószár. Látás-nak és jelentésnek olyan egy-ségével lepett meg vele Sára, amilyeneket jobbára csak versek-ben szoktam meg addig. Hogy a külső, egészen tárgyias kép belső, mégpedig egyénien belső is le-het: arra ez a Sára-meglátta nap-raforgó tanított meg.

Nem rabolta, nem zsákmányol-ta el magának ezzel a világ képeit és tárgyait, tájait és emberi arcait, mert éppen a szépség és tárgyias-ság többletével megáldva rögtön át is engedte nekem, vagy akár-kinek, akármelyik nézőjének, aki magáénak akarta. Így született meg kettős lénye: a kameramoz-gatóé és költőé. Mind a kettő

1

felelt a másikért és mind a kettő eltakarta a másikat. Élt, dolgozott, gondolkozott a kevés beszédű, szakállas, zömök Sára, aki sokat dohányzott, és szinte minden érzelmét elrejtette: a számomra tipikus rendező, operatőr, szó-val a filmes.

S ha nem filmesről volna szó, azt mondhatnám: közben látha-tatlanul működött benne a te-remtőerő, a költő. Csakhogy ép-pen a teremtése nem lehetett lát-hatatlan, akár Gaál István Sodrás-ban című filmjében fogalmazta képpé a Tiszapartot, a nyári nap-sütést, a falu fehér tűzfalait, akár Kósa Tízezer napjában a paraszt-udvart, a kocsit húzó lovakat, a temető óriási naprendszerhez hasonló, halottak napján körbe-körbe lobogó gyertyáit vagy a vízbeállított, csizmás, esőkabátos, kétségbeesett férfiak arcát. Nem lehetett többé láthatatlan semmi, ami belül élt benne; nem, most már éppen ellenkezőleg: mindent képpé, láthatóvá, mozdíthatóvá, színné és alakká kellett változ-tatnia, ami benne szunnyadt. Ké-pekké, jelenetekké, táj- és arc-vagy szobarészekké osztotta szét magát ebben a józan, jellegzetesen Sára Sándor-i önkívületben. Meg kellett volna torpannia, egy más világ puszta hírhozójává kellett volna válnia, míg annyi ezer és tízezer képet lefényké-pezett kint, amit belül meglátott, és megszerkesztett bent, amit kívül fölfedezett. De vele nem ez történt. Sára, a láthatatlan rende-ző és a látható operatőr fokról fokra megtanult az emberi ösz-

szeütközések, sőt az emberi tör-ténelem nyelvén beszélni. Per-sze, tudom én, hogy nagyon jó közvetlen tanárai voltak: Jancsón kívül szinte mindenki, aki a mo-dern magyar film csúcsra emelői közé számít: Gaál István, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán, Szabó István és egy költő-gondolkodó, Csoóri Sándor is.

A Feldobott kőben már vallomást tesz a saját pályájáról. Meg meri mutatni, hogy indul el a képek dé-monikus sodrásában. De nekem mégis az a kép ragadt meg sze-memben, az a nagy zöld mező, az a minden fűszálával napban-hullám-zó-csillogó, ahol az új falu ház-sorait kijelölik; vagy a szekérsa-roglya, melyben a feketehajú, vi-harkabátos, gumicsizmás halottat, az ártatlant, bevonszolják a házak közé. Sára a legjobb pillanataiban már akkor össze tudta házasítani az objektív üveglencsét a drámá-val. S ha valaki azt hihette: ere-dendő világa a külső táj, az ese-mények szinte térképészeti, vagy festői külvilága, meghökkenve és elragadottan figyelhette meg: hogy győzte le, hogy vitte a lehet-séges csúcsokig és mélyítette a részletek gazdagságáig azokat a megfoghatatlan és filmkockákban szinte elképzelhetetlen álmokat, révületeket, víziókat, amiket Krú-dy és Huszárik Szindbádja szaba-dított a képzeletére. Reményte-lennek érzem, hogy ezt a kizáró-lag képekből, látomásokból, kép-zettársításokból összeszövődő fil-met bárhol megállítsam és kiemel-jem belőle Szindbád-Latinovits tartását, arcát, alakját, kezét; a

2

számtalan nő ruháját, mosolyát, a nyarat, az őszt, a halált, a szerel-mes asszony forró ujjait a jégvirá-gos üvegen, holttestét a havon, a félig befagyott vizű malomnál; Szindbád fölbukását a székesegy-házban, angyalok, orgonafújtatás közben. Mondom: reménytelen volna; csak azt érzem biztosan: Sára ettől a filmtől kezdve jól beszélte a képek és a sorsok egy-mástól elválaszthatatlan nyelvét, a tárgyak-dolgok és az emberi érzelmek filmes tájszólását. A ké-pek átlényegítésének varázslatát végleg megtanulta.

De ő maga ekkor még gyakran volt eszköz, közvetítő; mások akaratának és világának megvaló-sítója: a kevés operatőr lelkével fölfegyverkezett, aki mindig oda-adja magát a másik rendező álmá-nak. Ilyennek láttam a Hószaka-dásban, az Árvácskában, a buda-pesti mesékben: szinte sercegtek a szememben sárgái, zöldjei, pi-rosai, fehérjei. A z emberi bőr, a gesztus és a természet, a föld anyaga úgy támadt életre, még-pedig számtalan, sokalakú életre a kamerája előtt, mint aki nem tud betelni a már megteremtett világgal és lényeivel, növényeivel, formáival. Telítettséget sejtettem meg ezekben a kölcsön adott lá-tásokban, recehártya-költemé-nyekben. Ez az étvágy, érettség és telítettség még kicsit tétován nyúlt, nyújtózkodott igazi célja után a Pro patria nevetséges hősi emlékmű szobraiban, a Holnap lesz fácán groteszkül elveszített paradicsomának fáiban, vizeiben, női és férfi testeiben.

Sára kereste, amihez gyerek-korától, a legsajátabb közösségé-től kapott éhséggel és céltudatos-sággal hozzá volt kötve: a ter-mészet, a történelem, a magyar lehetőségek és lehetetlenségek szépségét, iszonyúságát: értelmét és drámáját. Először a mádéfal-vai székelyek nagy, közös példáját akarta a maga eszközeivel föl-mutatni. Erre akkoriban még nem nyílt lehetőség. És akkor Csoóri Sándorral nekilátott pon-tosan az ellenkezőjének: a külor-szági hadba menni nem akaró madéfalvaiak katarzisával szemben a külországból ugyanolyan, sőt még nagyobb indulattal, meg-akadályozhatatlanul hazakíván-kozó, hazamenekülő 48-as hu-szárok fölmagasztosításának. Sára ebben a filmben végre megtalált mindent, ami az ő emberi egye-temessége: a túlvilágian gyönyörű és félelmetes helyeket, felhőket, a végtelen le-fölhajló füvű réte-ket, a fákat, erdőket, a lovak soka-ságának elevenségét és halálát, de főként az olyan régen mindnyá-junknak hiányzó, utoljára talán az otthoni, falunkban megszagolt, megélt közösségi, összetartozási érzést; azt, ami minket, magyaro-kat is képes éppenúgy a legmaga-sabb erkölcsiségig tökéletesíteni, mint a nagy példaadó nemzetek fiait.

A 80 huszárban van egy kép-sor: a magyar határ felé tartó huszárok, már több veszteséggel és próbával maguk mögött, vá-ratlanul megpillantják a távoli égboltozatig csúcsosodó havaso-kat. A z t mondja ekkor a kapitá-

3

80 H u s z á r

nyuk: „Fiaim, mostantól kezdve már csak az Úristen a táborno-kunk!" Olvastam ezt a mondatot, s a hozzá tartozó helyszínleírást a forgatókönyvben is. Ott azonban nem mondta azt, nem mondott nekem annyit, mint a kész film-ben. Ahogy Sára a fölfelé néző, megfáradt, de még bízó katona-arcokat végigfutva, megmutatva, hirtelen átugrik kamerájával a ter-mészetre, a hegyekre, a meg-mászhatatlan sziklahátakra, pon-tosan és csak a képi feszültség és drámaiság erejével mindazt be-

lémsugallja, amit ő általános em-beri és magyar lehetőségről — le-hetetlenségről gondol.

Attól az egyszál árva, téli nap-raforgótól, a kis, alföldi domb havától ezekig a láthatárt-bökő, fehér hegygerincekig hajtotta Sá-rát a szeme látása és a törté-nelmi törvények kutatása. A 80 huszárral az újabb magyar film-történet ért el egyik nagy pilla-natáig.

És Sára? Sára Sándor e l ő t t , úgy érzem, még nagyobb, r e j t e t t e b b

hegyek, s íkságok nyíltak meg.

SÁRA SÁNDOR:

Virágát a napnak... Nap.

Sugarai végtelenből egyenesek Sugarai palánkba halnak

belehalnak

Nap. Sugarai végtelenből egyenesek

Minden árnyékban Mindig árnyékban

Égi útját járja Felkel és lenyugszik

Nap. Sugarai végtelenből egyenesek

Égi útját járja Felkel és lenyugszi

Nap.

a lyuk. A palánkon egy lyuk! á A lyukon át fehér cső a fény. n Foltja az árnyékban kicsi és kerek k árnyékban meleg

És felfakad az árnyék! Palánk mögötti minden-árnyékban az élet!

Nap Hasad, növekszik a Fehér foltban fürdeti magát I a folt csúsztatja melegét í megszületik, meghal n Hasad, növekszik k minden árnyékban altatja magát P Hasad, növekszik a Nyújtózik vándorló sugarak után lyukon át fehér cső a fény á Fehér foltban fürdeti magát n Nyújtózik vándorló sugarak után k minden-árnyékban altatja magát

Kell a fény, kell a nap! Palánk mögötti minden-árnyékban az élet!

Hasad, növekszik

Kell a fény, kell a nap! Felé törekszik Nyújtózik vándorló sugarak után

Palánk mögötti minden-árnyékból Nyújtózni kell a fény, kell a nap után

Nyújtózik vándorló sugarak után Lyukra hajolva altatja magát, Lyukra hajolva bimbó magát.

Sugarai végtelenből egyenesek P Sugarai bimbóra hullanak

Sugarai bimbóra hullanak Bimbó bontja szirmát

Szirmát a napnak n Virágát a napnak k

Minden árnyékban Mindig árnyékban

(A Virágát a napnak... című film első megfogalmazása, irodalmi forgatókönyve)

5

GAÁL

ISTVÁN: Flash-back

Milyen nehéz a kezdetekről írni! Jobban mondva nehéz is, könnyű is. Arról a nagy rajzásról, amely felforrósította a filmszak-ma, és — bízvást állíthatom —, a magyar kulturális élet hangula-tát. Azokról az időkről, amikor fiatalok voltunk, elpusztíthatat-lanok, és még nem ismertük sem a lehetetlent, sem a fáradsá-got. Ott álltunk, „gyanakvón s együtt".

1961. A Balázs Béla Stúdió alapításának esztendeje. Ez volt a pánt, amely feszülő energiáinkat egybefogta, ez volt az az intéz-mény, amely trambulin volt a nagy ugrásokhoz.

Sűrűsödnek az események. Jan-csó nemsokára forgatja az így jöttem-et, jómagam Sárával az Oda-visszá-t, a Cigányok-at, ő fényképezi, én vágom, Huszárik diplomafilmjét, majd Gyöngyös-synek „tartunk bakot", a S z a b ó -Vámos páros készíti a Te-t, írom a Sodrásban forgatókönyvét, (amit 1963-ban forgatok, ahol Gyön-gyössy az írói konzultáns KaralI Luca dramaturg mellett, Sára az operatőr, Huszárik a segéd-rendező).

Még visszább. A főiskolai évek-re. A közös honvédelmi gyakor-latokra, a kemény nyári táborok-ra, ahol olykor eltűnődtünk a gáz-álarc viselésének esetleges szük-ségességén, békében, harmincöt fokos hőségben.

Ki írja meg egyszer ezeknek az éveknek a történetét? Nem kívülről, nem úgy lajstromozva bennünket, mint azt a lepkegyűj-tők teszik a bogarakkal, hűvös formaldehidbe áztatva, gombostű-re szúrva, aszerint ki, miféle „specifikumok révén tükrözött", hanem dinamikus mozgásunkban ábrázolva, belülről, azzal a vul-kánikus, sokszor önemésztő in-dulattal, ahogyan annak idején lobogtunk? Mert nekünk nem volt se időnk, se energiánk, hogy óvatos számítgatásokkal fedezzük magunkat az „utókor" előtt. Beleöltük magunkat a celluloid-ba. Bizony, hitünk volt és mo-rálunk. Már pedig, ha tetszett, ha nem, az alulról jöttek netán gőgösnek vélhető, de minden-képpen büszke morálja. És hite. Egyezerkilencszázötvenhét után.

Nem volt időnk szenvelegni, „lila entellektüel" ködbe burko-lózva finomkodni. Úgy éreztük: dolgunk van. Sok volt a behozni-való. Elismerően ugyan, de telje-sen idegenül néztük a nagy öre-gek „filmcsináló" képességét, hi-szen számunkra a filmkészítés önmagunk megvalósításának esz-köze volt, és remélem marad is.

Szőllősy Andrásné, (akinek „szürke eminenciás" szerepe a magyar filmművész-képzésben még megírásra vár) folyamatosan tárta fel szemünk előtt a különbö-ző korok művészettörténeti stí-lusait, és bizonyos vagyok abban, hogy nagy része volt mind Sára, mind jómagam képi világának fejlesztésében.

1957 tavaszán rendezőtanárom

6

végre elfogadta azt a forgató-könyvet, amelyről egy fél esz-tendővel előbb hallani se akart. Odaadtam Sárának.

— Kérlek olvasd el. Ha válla-lod, júniusban forgatjuk. — Sán-dor félrevonult, átfutotta. Visz-szajött, bólintott.

— Olyan jó, mintha én írtam v o l n a . . .

Megnéztem magamnak ezt a ba-juszos, tömzsi fiút, ő állhatatosan mosolygott. (Ez a néma mosoly igen jellemző rá).

— De felcsiholták az önbizal-madat! — jegyeztem meg némi éllel.

Vállat vont. — Kell. Egyébként a tiédet

i s . . . — Elnevettük magunkat. Június-

ban leforgattuk a Pályamunkások című vizsgaetűdömet. Aztán ki-kerültem Rómába, Sándor a Ma-film ll-es telepén dolgozott sza-kadatlanul. Ide jöttem vissza én is olasz tanulmányaim befejezése után, s itt kezdtük el 1962-ben készíteni a dokumentumfilmjein-ket. Nagyon megtanultunk együtt dolgozni. Szinte kitaláltuk egymás gondolatát. Sándor akkor utazott ki először Olaszországba turis-taként. Elláttam hasznos tanácsok-kal, megmutattam az összes fény-képeket, amelyeket kint készítet-tem. Hadd idézzek egy leveléből:

Firenzében a Stazione előtt felfedeztem az egyik fotód gépállását, ugyanígy itt Rómában a Piazza Navonán. . . "

Elegendő volt, ha a forgatás bábeli nyüzsgésében ujjával hár-mast mutatott, majd nyújtott

tenyérrel ferdén kaszált a térben, hogy tudjam: 32-es optikával át-lós kompozícióra gondol. Így értettük egymás elképzelését, éreztük egymás komponálásának rendszerét. A Vízkereszt-ig (azt is beleértve) minden rövidfilmjét én vágtam, s a vágóasztalnál jobb boncolási lehetőség kevés van.

Sára szívóssága, munkabírása egyszerűen kivételes. A Cigányok című film előkészítése alatt közel száztíz telepet látogattunk meg. Hogy a putrikban fényképez-hessek (Sándor kint fotózott, én belül, villanófénnyel) ah-hoz Sára fiziognómiájára és rá-beszélő képességére volt szük-ség. Kreol bőre és bajusza miatt őt is cigánynak nézték, mondogat-ták is neki: — „ugye, maga, a mi fajtánk. De az a szőke ottan. . ?" Sándor megnyugtatta őket, hogy ez csak a külsőm, mert egyébként én is odatartozom.

Első két rövidfilmünk fogadta-tása nem volt nemzeti ünnepnek mondható. A bejáró munkások-ról készült kisfilmért egy fillért nem kaptunk, a hangulat elég nyomott volt körülöttünk. Sanyi akkor már az első játékfilmjét forgatta Fehér Imrével, én a vá-góasztalon viaskodtam az anyag-gal, hogy a cigányok mondott szövegét valamennyire érthetővé tegyem magyarul. Sanyi bejött, ült némán. (Az akkori, lakkozott dokumentumfilmek korában nem volt „ s i k k " cigányokat fényképez-ni. )

— Mi van? Lent v a g y . . . ?! — Bólintott. Keserű fahumorom

lett hirtelen.

7

— Rá se ránts. A z Oda-visszá-ért mennyit kaphatunk? —

— Négy évet. A Cigányokért ötöt. Amnesztiával megússzuk néggyel. -

Sára rámnézett. — Te most viccelsz? — — Mit gondolsz? — kérdeztem

vissza. Aztán hirtelen fordulat. Eleinte

nem is értettük. A z említett két filmmel első díjat nyertünk a mis-kolci rövidfilm-fesztiválon. 1963 tavaszán SZOT-dí jat ugyaneze-kért.

Mindig szófukar volt. Soha nem hallottam fecsegni a magán-életéről, hal Igatagsága, zárkózott-sága akkor sem oldódott, ha ösz-töndíjosztás után (amikor a Bástya étteremben végigettük az étla-pot) némileg a pohár fenekére néztünk. Pedig — ezt irigyeltem tőle nagyon — többre volt hite-lesítve mint másfél liter. Jómagam négy deci bor után már nem jö-hettem számításba. S ez akkor, főiskolás korunkban, komoly hát-rány volt.

Amikor két év után Rómából hazajöttem (sűrűn váltottunk le-velet) felugrottam a Párizsi ud-varban lévő manzárdszobájába. Megöleltük egymást. Odapillan-tottam a fal felé fordulva alvó nőre, intettem Sanyinak; én aka-rom felébreszteni Gabriellát, hadd okozzak meglepetést. Odatérdel-tem az ágyra, játékosan megbiriz-gáltam az arcát. Hátrahőköltem. Nem Gabi volt. Csalódottan néz-tem Sanyira. Állhatatosan mo-solygott.

Sokan ridegnek tartották. Pe-

dig nem az. Nem hiszem, hogy felfedhetetlen titkot árulok el, bár nem tudom mik a szándékai velük: egy sereg verset írt.

A z egyik alkalommal, amikor az említett manzárdszobájába top-pantam, rajtakaptam, amint áll-hatatos mosolyával ült az asztal-nál, előtte magnetofon. A szalagról kisfiának, Balázsnak viaskodása hallatszott, amint a hangzókkal, szavakkal birkózott.

1962 ősze. Mikor volt ennyire csodálatos őszünk? Mezőcsáton a helyi halászati tsz területén készítünk felvételt a híres „Tisza-verés"-ről. (Téli álomra rajokba gyűlt kecsegék hálóba zavarása. ) A z elnök fantasztikus hallét ké-szít, a csontnélküli kecsege alá Tiszavíz kerül, mellé szeméthal: b a r á t . . . izéje, hadd legyen íze! Volt is. Kondért meríteni én ballagok a folyópartra, látok egy sárgaruhás nyárfát, nekem ez kell, rohanok vissza lélekszakadva, hi-szen lebukott már a nap, — Sándor, ez a fa-tükröződés.. . — Halom Jóska (Kanóc), a segédope-ratőr feláll, némi rátartisággal le-ballag mögöttem Sára mellett, előveszi fénymérőjét, majd lát-ván annak mutató-állását, flegma nyugalommal kijelenti: — Nos, majd holnap, kicsit korábban. Ez már nem fér bele. "

Sára nyugodtan ránéz állhatatos mosolyával és szelíden kéri:

— Hozd a g é p e t . . . A vetítőben, amikor a teljesen

színhelyes képet nézzük, Kanóc dünnyög:

— Hja, ha valakinek jobb a sze-me, mint az én fénymérőm.. . ?! —

8

Balról jobbra: Gaál István, Sára Sándor, ifj. Gaál György

Sárának fantasztikus érzéke van a hajnali és alkonyi fényhatások ábrázolására. Ha valaki dolgozott már a felvevőgép mögött, az tud-ja, milyen nehéz az alsó gamma könyök körül exponálni. Ez le-fordítva annyit jelent, hogy élvez-hető látványt csiholni a derengés-ből.

A kezdeti együttműködésünk mindkettőnk számára hasznos volt. És azt hiszem ez a lényeg. Nem pedig az olykor felbukkanó, sanda és alattomos megjegyzések, amelyek erőszakosan igyekeznek prioritást biztosítani egyikünknek a másikunk rovására. A z is tör-vényszerű, hogy az idők folyamán másfelé vitt az utunk, felfogásunk sok mindenről megváltozott. Mindegyikünk a saját útját járja, egyéni elképzeléseit formálja. Olyan ez, mint amikor a párizsi Étoile-tól két ember együtt in-dul el két szomszédos sugárúton — háromszáz lépés után már mérföldre vannak egymástól. Szá-momra az indulás ideje mindig szépnek marad meg, igaznak.

Így hát, egyetlen és megismé-

telhetetlen életem egyik pálya-társának mit is kívánhatok jobbat, mint annak a hitnek a folytatását, amivel a kezdetekkor indultunk. A z t a szívós kitartást továbbra is. Mert ha valaha, akkor most nagy szüksége van rá.

Albumokban lapozgatok. Fotók rögzítették képmásainkat munka közben. Nini: néhány amatőr fotó, alkalmasint Gyuri bátyám készítette ezeket. A z akkor még aprócska unokaöcsém mellett tér-delünk a Tisza fövenyén s várat építünk. Sándor masszív termete a kép közepén, az én csontkol-lekcióm baloldalt. Mostani bo-zontjához képest akkor csak a hetyke bajusz díszeleg ábrázatán. Karunk vízszintesen, cseppenként épül az aprócska vár sok tornya, ahogyan markunkból ujjaink kö-zül a finom homok kicsurog.

Mint az idő. Hány esztendeje készült a k é p ? . . . Huszonévesek voltunk. Milyen valószínűtlen. Pedig igaz volt egyszer.

9

SODRÁSBAN R e n d e z t e : G a á l I s tván

„Gaál Istvánnak és Sára Sándornak

nemcsak mondandója: látomása volt

a világról... Gaál és Sára azonban

nem leltároznak, a bemutatott világ

részei puszta dokumentumból meta-

forává lényegülnek: művészi széppé

nemesednek... S fiatal művész

létükre lenyűgözően érett eszközök-

kel, formateremtő biztonsággal.

A Sodrásban képeibe tíz magyar

filmre való gondolat, érzés sűrű-

södik...

O p e r a t ő r : S á r a S á n d o r

Sára Sándor és Gaál István megin-

dító tisztasággal és magyarsággal

beszéli a vizuális nyelvet..."

(B. Nagy László: Magyarul beszél... A látvány logikája, 408-411. old. )

10

„Sára Sándor, az új operatőr-nem-

zedék mestereit is sokszor felül-

múló m ű v é s z e . . . "

(B. Nagy László: Küzdelem az árvaság-gal. A látvány logikája, 425. old. )

A képen jobbra Gábor Miklós, az apa megszemélyesítője

• APA R e n d e z t e : S z a b ó István

F é n y k é p e z t e : S á r a S á n d o r

TÍZEZER NAP R e n d e z t e : K ó s a F e r e n c O p e r a t ő r : S á r a S á n d o r

„Kósa, Csoóri és a kongeniális operatőr, Sára Sándor, mindegyre figyelmeztetnek korunk janus-ar- (B. László: Filmművész születik. cára, az átváltás géniuszát - a A látvány logikája, 443. old. ) szélsőséges ellentétekben a ren-det akarják megragadni. "

SZINDBÁD „Ha Huszárik Zoltán és Sára Sándor varázslatosan szép — s mint majd kitérünk rá: varázs-latosan talányos — Szindbád-jának más értelme nem is volna, mint az, hogy ismételt lappangás után újra a felszínre hozta Krúdy szel-lemi örökét — már ezzel is az elmúlt évek filmtermésének ele-jére, a «magyar avantgard» leg-jelesebb alkotásai közé kíván-koznék. "

Rendezte: H u s z á r i k Z o l t á n

Fényképezte: Sára Sándor

(B. Nagy László: A költészet diadala A látvány logikája, 397. old. )

13

HOGY A TÁLTOS MÉNT IS MEGÜLJÜK... Beszélgetés SÁRA SÁNDOR-ral

A kiscsikó a szembeni szom-szédéknál mindig ott fickándo-zott; nem is volt talán annál na-gyobb óhajtás, mint reá ülni egy-szer! De hát miként lehetne? Le-leménnyel is akár, de sikerülni kell! A terv pedig előpattant: az édesapa Box fényképezőgépe elcsenendő, s a gazdáéknál lehet-e kedvesebb ajánlkozás, minthogy kifent bajusszal, takarosan, leg-kisebbek, szülők és nagyszülék a képcsináló masinéria elé állja-nak, hogy megörökíttessenek a maguk gyönyörűségére és a maj-daniaknak. Kattant is a gép; fizet-ség nélkül nem hagyható az effajta szolgálat, kérdezték hát, mi volna a fiúcskának kedvére való. „Sze-retnék felülni a kiscsikóra" — hangzott a kérés, ezt pedig örö-mest engedték is. Idő múltán azonban a hamisság kiderült: kérték a képet, előmutatni nem lehetett, a gépben ugyanis nem volt film. A z édesapa tudomást szerzett a történtekről, s hiába volt a megtorló szigor, fontos, hogy teljesült a nagyon akart vágyakozás.

Sára Sándor mosolyogva idézi fel a régmúlt történetet: életé-ben ekkor dolgozott fényképező-géppel először. Majd nyolcadikos gimnazista korában vett kézbe gépet ismét, amikor a főiskolára való felvételihez képeket kellett mellékelni. A z osztálytárs fel-szerelésével készült az első kettő:

Arany János szobráról és a Nem-zeti Múzeum előtti vécés néniről. A főiskolára jutni ekkor nem sikerült; a várakozás éve azonban nagy munkalázban telt.

— Szülőfalumban Turán akkor a Kossuth-díjas népművelő, Kovács László vezetésével nagy élet volt a kultúrotthonban. Aján-lottam neki, hogy szervezzünk fotó-szakkört, s ő azonnal pénzt szerzett; gépeket, felszerelést vá-sároltunk — idézi fel az 1952-es esztendő nyarát Sára Sándor. — Bementem a Széchényi Könyv-tárba és két hét alatt átolvastam mindent, ami a fotószakirodalom-ból fontos volt. Aztán elkezdődött a munka, kötelező penzumként megörökítettük az ünnepeket, augusztus 20-át, május 1-ét, egyébként kiváló alkalom volt, hogy elkészítsem a főiskolára viendő képeket. — Ekkortájt azonban a mindennapok nem olyan vasárnapozó hangulatot su-gároztak, mint amit a gép rögzít-hetett . . .

— Már főiskolás voltam, amikor 1953-ban egy fotókiállítás szerve-ződött. A z egyik képemet nem fogadták el, Tura piacán készült: egy zsákon egy gyerek ült, mel-lette egy kosár szilva és élvezettel harapta a gyümölcsöt, szinte még a nagylábujja is erre feszült. Azzal indokolták az elutasítást, hogy nálunk már nem járnak mezítláb a parasztok. Dehát jártak. A z éle-

14

tet rögzítettem akkor is, amikor geodétaként a cigányok minden-napjait fotóztam. A főiskolán két évig egyébként csak fotózással foglalkoztunk. Ma is nagyon sze-retem művelni, mert pontosságra szoktatja az embert. Gumiopti-kával dolgozva pillanat alatt dön-teni kell, s ehhez nagyon jó iskola a fotózás. Egy-egy filmre készülve, sok tanulmányfotót készítek; s ezért is csináltam szívesen a Ma-gyarország felfedezése című soro-zatban az Erdőháton, nyíren és a Kiált Patak vára című könyvek fotóit.

— Milyen élmények, személyes ismeretségek vezették főiskolai éveiben?

— Sokat tanultam Szöllősy Éva művészettörténeti előadásain, Szentiványi Lajos rajzot és festé-szetet oktatott, de ami fontos volt nekünk; alaposan elemezte fotóink esztétikai, kompozíciós megoldásait. De ami már korábbi, s egyre erősödő kapcsolat volt: Szőcs István ismeretségét közeli-

nek tudni. Még Turán ismerked-tünk meg, a Néprajzi Múzeum megbízásából a szokásokról ké-szített dokumentumanyagot, s ek-kor néhány napig mellette dol-gozhattam. Megmutattam fotói-mat, s ő bátorított a főiskolára. Később rendszeresen találkoz-tunk, eljártam előadásaira, ahol Eizenstein, J. Trnka filmjeit vetí-tették, s ő elemezte. Ranódy Lászlóhoz írt ajánlólevelet, s így egy hónapon át ott lehettem a kamera közelében, amikor a Hintónjáró szerelem című filmet forgatta. Következő évben a Sza-kadékra készülvén Ranódy hívott, hogy készítsek tanulmányfotókat a Viharsarok népének életéről. Nagy élmény volt, amikor a film-gyárban végignéztem a Körhintát. Emlékszem végig álltam a nagy-vetítőben, s az a roppant jó érzés tört fel belőlem, hogy lám tudják ezt nálunk is. Érdemes csinálni.

— A főiskola utáni éveket elég kevéssé tartja számon a filmog-ráf ia . . .

— A Dokumentum Filmstúdió-ban dolgoztam, rengeteget kí-sérleteztem, java azonban nem valósulhatott meg. Egyszer pél-dául egy kiégett 5000 wattos villanykörtébe tuscseppeket tet-tem és mikrofelvételeket készí-tettem, máskor a filmgyár ud-varán heteken át egy fekete sátor-ban dolgoztam, mondhatom álta-lános érdeklődés közepette, mert sok díszletet felállítottak már ott, de még ilyet nem láttak.

— Játékfilmet egyáltalában nem jegyzett e z i d ő t t . . .

— Ha megnézzük az ötvenes

15

években készült filmek rendezőit, operatőreit, szinte ugyanazzal az öt-hat névvel találkozunk. Megle-hetősen zárt volt a szakma. Ebből a helyzetből szinte kimentett bennünket a Balázs Béla Stúdió, aminek létét nem kis részben a felsőbb vezetés szorgalmazta.

— Cigányok; ha ezt és más, a Balázs Béla Stúdióban készült filmeket tekintjük, összecsenge-nek az irodalom hasonló vonu-latával, amikor a Tudósítás a to-ronyból, a Mélytengeri áramlás című művek születtek.

— A z indíttatás közös; az 1957 utáni politikai nyitásnak folyo-mányaképp nyílhatott tér és en-gedékenység ezeknek a törekvé-seknek. A felsőbb vezetésben és az alsó igényekben közösen mun-kált: végre őszintén beszéljünk magunkról. Múltunkról és jele-nünkről egyaránt. A Cigányoknak is előzménye volt. Sík Igor osz-tálytársam közvetítette a cigány-szövetség igényét, hogy jó volna ha készítenénk egy filmet, amely a cigányság életét hitelesen be-mutatja. De hasonló társadalmi megrendelés indította útra Gyön-gyössy Imrééket, amikor gépko-csival, magnóval járták az orszá-got, hogy rögzítsék: a szövetke-zetesítés miféle drámákat, gon-dolatokat hullámoztatott meg az emberekben. Így gyűlt össze a

Tízezer nap alapanyaga.

— A Kósa—Csoóri —Sára al-kotóhármas együttműködésének kezdete . . .

— A gyűjtött anyag nyomán több forgatókönyv-elképzelés ké-

szült, végül Kósa Ferencet bízták meg a film elkészítésével, ő úgy érezte, hogy Csoóri Sándornak a Tudósítás a toronyból című munkája rokon gondolatmenetű a film szándékával, s kérte, hogy vegyen részt a végleges forgató-könyv elkészítésében, Kósa pedig engem hívott operatőrnek. Ez a barátság nem a szívélyeskedés, kölcsönös hátbaveregetés jegyé-ben fogant. A kölcsönös kímélet-lenség, az igényesség mértéke sze-rinti munka volt az összetartó erő. Egy korábbi történet, amikor Szőcs István a Kövek, várak című filmjét forgatta én is vele tartot-tam Hollókőre. Amikor naponta befejeződött a forgatás, mondta mindig gyere sétálni. És így teltek az estéink; sétáltunk a vár körül és beszélgettünk, mi hogyan sike-rült, mit kellene csinálni másnap. Később tudatosodott bennem, hogy nemcsak valóságosan, hanem képletes értelemben is ez a vár körüljárása volt. Így jártuk körül Csoórival és Kósával a mi vára-inkat, témáinkat, ötször, tízszer, addig amíg az általunk vélt legjobb megoldást meg nem találtuk. Na-gyon sokat gondolkoztunk azon például, hogy a Feldobott kő föld-osztási jelenetét hogyan csináljuk. Nem voltunk megelégedve a for-gatókönyvben leírtakkal. Ez a film visszatekintés, ami történt nem-csak örömet hozott, személyes drámákkal, társadalmi megráz-kódtatásokkal is járt. Túl derűs pillanatnak ezért nem idézhet-tük; kerestük tehát az alkalmas terepet, mígnem a Hortobágy sáros, elöntött, nehéz földjét meg

1«

nem találtuk. Ami képi kifejezése lehetett a történelmi időnek is.

— A rendezői kedv mikor erő-södött meg?

— Még főiskolán. Mint rendező is készítettem vizsgafilmet, ját-szott benne például Törőcsik Mari is. Amit fényképeztem so-hasem elégített ki. Kiszolgáltatott helyzetben, egyszerű végrehajtó-nak éreztük magunkat. Akciót kezdtünk a főiskolán, s lehetőséget kaptunk, hogy rendezőként is vizsgázzunk, s így a rendezés folya-matosan életem része.

— Operatőrként mely filmeket vállalja fel?

— Csak azokat, amelyeknek gondolatával egyetértek. Kezdet-ben nagyon sok könyvet vissza-utasítottam, most már nem is ke-resnek. Fél és negyed lélekkel nem tudok fényképezni. Ha ké-pességem, idegzetem teljességét nem tudnám érvényre juttatni csak szenvednék. Évente általában egy, de van úgy, hogy egy filmet se csinálok; vannak kollégák, akik 2—3—4-et is elvállalnak. Nemcsak gondolatilag kérdéses ez, hanem szakmailag is rutinhoz, üresedéshez vezet. Egy film 12— 16 órát követel naponta, s ez bor-zasztó kimerítő. Csak hittel és akarattal lehet jól csinálni. A 80 huszár nemcsak tőlem, hanem világosítóktól, technikai személy-zettől is roppant erőfeszítést követelt, ők se csinálták volna, ha nem hisznek benne.

— Hármuk egyik filmjével kap-csolatban B. Nagy László úgy ír, hogy mintha túlzott volna a to-rokszorító emelkedettség. Ennek

oldására született a Holnap lesz fácán?

— Kíváncsi voltam egy másféle filmkészítési módra. Amit köny-nyen tudok csinálni, az már nem elégít ki. Nagy kedvvel készítet-t e m . . . Kardos Ferenc Egy őrült éjszakáját, Gazdag Gyula bizonyos törekvését rokonnak érzem eh-hez. Nálunk szokatlan humort igyekeztünk képre fogalmazni, Páskándi Géza megnevezésével élve ez az abszurdoid. Amit nem a belterjes öncélú cinizmus és poénvadászat jellemez, hanem át-tételesebb és a helyzetek éltetik. Amikor a filmben például Kozma elmegy vadászni, s a zsákmány ünnepe: egy borjú oltáriszentsé-ge, mint egy totemállaté, vagy amikor kijelölik az úszómedencét. Itt viccek nem hangzanak el, csak elgondolkoztató helyzetek van-nak. Gondolom, hogy társadal-munk magabiztonságát ez is jelez-heti: elviseli, sőt nevetni is tud — önmagán. Úgy tudom, hogy a nézők is kedvelték a filmet.

— Kinek a véleménye jelent eligazítást?

— Tizenöt-húsz olyan barát és ismerős van, akinek a vélemé-nye fontos számomra, közöttük három-négy kritikusé. A kül-földi kritikákat szívesebben olva-som, még az elmarasztalást is, mert esszéisztikusak, van bennük gondolat, a hazaiak többsége tar-talomleírás.

— És a közönség véleménye? — Nagyon sok találkozón vet-

tem részt. A Feldobott kő és a Tízezer nap kapcsán rendezett beszélgetéseken azt tapasztaltam,

17

hogy az embereknek jól esik, hogy beszélünk életükről, gond-jaikról. A hatvanas évek második felében látták ezeket a műveket, de azért bólintottak igazára. A z idő rég múlttá tette a megszen-vedett eseményeket és igazságot is szolgáltatott. Azokat a beszél-getéseket szeretem, amikor a kö-zönség nem kérdez, hanem a mű gondolatmenetéhez kapcsolódva bontják ki a maguk elképzelését, véleményét. A 80 huszárral kap-csolatban is voltam ilyen találko-zókon, például az Eötvös Kollé-giumban.

— Amint a Földobott kő kö-zelmúltunk felidézése, s az a Hol-nap lesz fácán is metaforikus áttételezettségében, a 80 huszár időben hátrább tekint, de térben kiterjedtebben történelem. . .

— Tisztázni való van elég, csak győzzük. Alapvető feszültség, hogy a kelet-európai népek más-képpen látják történelmüket. S ez feszültséggócokat teremt. A z érzékenységeket tudomásul véve ezek oldásán munkálkodni kell. Minden nemzet életében vannak olyan momentumok, amikről igyekszik hallgatni. Nálunk van hajlandóság a beszédre, de a tel-jes igazságot kötelességünk meg-mutatni. S ebben a folyamatban, erre hivatkozva káros és megalá-zó mozzanatokat élhettünk, ami az igazság nevében nemzeti önis-meretünket igyekezett kiiktatni. Sokan azt hitték, hogy a husza-dik század második felében a nem-

zeti érzés szégyellnivaló. Minap Örményországban jártunk, s ki-rándultunk. Gépkocsivezetőnk hallatlan lelkesen magyarázott, a legkisebb műemlék történetét is apró részletességgel ismertette. Küldöttségünk egyik tagja meg-kérdezte: honnan ismeri eny-nyire a történelmet? Talán hob-byja? Nem, válaszolta a gépkocsi-vezető, örmény vagyok. Sok még a megbeszélendő múltunkkal, közelmúltunkkal kapcsolatban. Olyan tárgyilagossággal és elemző erővel, ahogyan például Kádár Gyula írta meg életét, vagy aho-gyan Ránki György az 1944. már-cius 19-i német megszállás hazai és politikai összefüggéseit tárta fel legújabb könyvében.

— Ama gyermekkori kiscsikó táltos ménné nőtt, amiként Nagy László lírájából is tudjuk. Háta mögött jelentős művekkel, mégis előrenézve, mit tekint személyre kiszabott feladatának, amit elvég-zendőnek vél? Hogy azt a táltos mént, a társadalom széles érvé-nyességében is megülhessük?

— Nem határozható meg konk-rétumokban. Munkálkodó, tevé-kenykedő alkat vagyok. A tett, aminek értéke van, ezt tartom magammal kapcsolatban a folya-matos életerőnek. A tett lehet egy film elkészülte, de tett a több-éves előkészítés is, a benső készü-lődés, amelyben akár egy könyv, egy kép tanulmányozása is éle-tünket gyarapítja.

Ablonczy László

20

Sára Sándor Madaras Józseffel a 80 huszár című f i lm forgatásán

21

KÉT KÉP-KÉT VILÁG

Szegedi Er ika a Szindbád című fi lmben

Jelenet a Feldobott kő című fi lmből

B. NAGY LÁSZLÓ:

Feldobott kő „Vállalnod keli nemcsak azt, aki vagy, de azt is, aki voltál — s aki lehettél vol-na!" — hangzik Sára Sándor szép és igaz filmjének a Feldobott kő-nek útravalója. Meglehet ismerősen csengő szavak, s így, a mű szövetéből kiemelve, talán morali-zilásképp hatnak, mégis, már pusztán a kontraszt is nyomatékosítja igazunkat — az a mind szélesebb körben pusztító jár-vány, melynek bacilusgazdái s áldozatai oly görcsös és hiábavaló igyekezettel próbálnak a bőrükből kibújni. Tagadd meg tegnapi önmagad, hangzik a szerin-tük való parancs, légy flagelláns vagy ép-penséggel konvertita, mintha tetteidet, netán bűneidet eltörölhetnéd azzal, hogy ma ellenirányban követed el ugyan-azokat. Pedig hát eléggé gyászos módon, éppen felsokszorozod a terhet, amitől szabadulni akarsz — még jó esetben is lyukkal foltozod a lyukat. Persze, tudom, a változás kora, melyben élünk, fejünk gyakori cseréjét követeli tőlünk, mint egy kitűnő fizikusunk megfogalmazta. Csakhogy a művész nem teheti, nem sza-bad megtennie ami a tudósnak kötelező. Fejet tán igen, de lelket semmiképp se cserélhet. Éppen a szédületes iramú át-alakulás miatt kell megőriznie, örökké újraalkotnia személyisége folytonossá-gát, azt, aki volt, s aki lehetett volna — másképp lennie sem sikerül.

Sára Sándor felszólító módban fogal-maz, ám ami őt és filmjét illeti, akár ki-jelentő módon is használhatott volna.

A Feldobott kő éppen azért olyan súlyos és jelentékeny alko-tás, mert a végén elhangzó hár-masszabály a mű szelleméből következik, s minden egyes koc-káján ott hagyta a nyomát.

Bizonyára lesznek, akik a film

történelmi érdekességét méltatják majd, azt a szenvedélyes őszinte-séget, mellyel a szocialista for-radalom nevében elkövetett visz-szaéléseket ábrázolja, a személyi kultusz éveiben. A film elkülön-böztető jellegzetessége és értéke azonban nem itt — nem csak itt — rejlik, hanem sokkal inkább abban a küzdelemben, ahogy hőse a ma-ga erkölcsi törvényét megvaló-sítani próbálja — mielőtt még tu-datában volna e törvény létezé-sének. A Feldobott kő szerzői film, sőt nyilvánvalóan önélet-rajzi indíttatású — Sára egyiket sem akarja leplezni —, s mi taga-dás, elég kiadós sokkhatásban részesültünk eddig ahhoz, hogy már a puszta szótól reszketés álljon a gyomrunkba, valami lelki vetkőzőszámra gyanakodva. Még-sem valamilyen magánérdekű au-tobiográfiát kapunk, hanem egy önérzet történetét, ha szabad Gelléri Andor Endre posztumusz vallomásának címét kölcsönöz-nöm. Senki sem születik szuverén embernek, a maga személyében szabaddá mindenki csak önmagát teheti. A film fiatal hőse egy dara-big nem érti a világot, aztán nem meri megérteni. E lírai önélet-rajzban mégsem az eszmélés szub-jektív folyamata a hangsúlyos. Amit Pásztor Balázs értelmetlen-nek, kaotikusnak lát, jelenetről jelenetre erősebben egy rejtett törvényt sejtet, amit egyelőre csak az alkotó ismer, de a kiszol-gáltatottság, a szenvedés háborgó képein is a törvény sugárzik át. Sára azért tudja olyan kegyetlen őszinteséggel megidézni a téesz-

23

szervezésben vagy a cigányokkal való bánásmódban elkövetett em-bertelenségeket, mert vállalja, ami volt: nem lép ki belőle fen-sőbbséges szemlélőként. S bíráló szava ettől nem enyhébb, inkább súlyosabb lett. A z önbírálaté is. A z „aki lehettél volna" tudata a főhős ártatlanságát és passzív ta-nácstalanságát egyáltalán nem emeli erénnyé. E tétovaság ha-szontalan voltát a film egy gyö-nyörűen megformált jellemmel ellenpontozza, s leplezi le: egy forradalmáréval, egy hozzánk me-nekült görög partizánéval (Todor Todorov bolgár színész elsőrangú alakítása), aki ugyan szintén nem ismeri, vagy rosszul ismeri a „mozgató erőket", mégis tud helyesen cselekedni: lázadni az embertelenséggel szemben, halá-láig vállalva magát az ügyet.

Ebből az önéletrajzból végül is többet tudunk meg a legfon-tosabbról — tudniillik arról, hogy mi történt a néppel és a népben az elmúlt negyedszázad alatt —, mint bármelyik eddigi filmünk-ből. Nem amazok lebecsüléséül írom ezt, hisz mást vállaltak és másképp vállalták — a filmkészí-tés körülményei sem voltak pár éve még olyan kedvezőek, mint ma. Sára vállakozásának úttörő jellegét szeretném hangsúlyozni: azt, hogy „önéletrajzában" tuda-tosan hangsúlyozza a kollekti-vitást: önérzetének és öntudatá-nak története kollektív eszmélés. A „passzív" és a „szürke" tö-meg sorsa, magatartásának alaku-lása van a figyelem középpont-jában: azoké tehát, akiknek va-

lóban a „bőrére megy a vásár". Elsőrendű érdekük, hogy ez a vá-sár jól üssön be, mégsem élnek a jogaikkal — tudatlanságból, megszokásból, gyávaságból. Pász-tor Balázs művész, értelmiségi lesz — „feldobott k ő " —, s a von-zás, a hűség törvényét viszi ma-gával tovább. De törvényszerűen magára kell maradnia, ha tegnapi osztályos társai továbbra is benne ragadnak az öröklött és részben kényszerű passzivitásukban, ha nem ébrednek rá, hogy mégis-csak ők a történelem igazi alkotói, a ma már jog szerint is gazdák.

S éppen itt, Sára Sándor gon-dolatmenetét vallatva, művészi magatartását igaznak elismerve; szólnom kell a Feldobott kő esz-mei „hézagairól". Sára képvisele-tet vállal: azok helyett szól, akik ma még nem tanulták meg a be-szédet. Valamiről azonban meg-feledkezett. Arról , hogy ez a ne-gyed század — s benne a „sze-mélyi kultusz" évei sem — nem tehető át a filmben tapasztalt vé-gérvényességgel: „szenvedő ige-ragozásba". Abból a Móricz Zsig-mondi-i „mélynépből", mely Sára eszmélését meghatározta, hozzá magához hasonlóan cselekvő em-berek tömege emelkedett ki. Tud-ja ezt ő is, az eszével, de még nem a szívével. Ezért hat laposnak, a filmhez ragasztottnak az alap-gondolatában föltétlenül helyes keretmegoldás, hiszen nem az volna a lényeg, hogy bizonyos dolgok végérvényesen lezárultak, hanem az, hogy Pásztor Balázzsal együtt a film más hősei is — pa-rasztasszonyok, téesz-elnökök, ci-

24

gány favágók és értelmiségiek — megtanulták már a cselekvő ige-ragozást, s mindinkább módjuk is van élni vele.

Címadó költőjétől Sára átvette a fátummal dacoló szemléletet, a hangvétel profetikus, ünnepé-lyes zengését, s főleg a sorsazo-nosságtudatát, de a „feldobott k ő " egyik kulcssoráról még mintha megfeledkezett volna: „kicsi or-szágom, újra meg újra te orcádra ütök". Nemcsak úgy, ahogy a visz-szaesett kő a földre „ ü t " , nem-csak úgy, hogy a költő egy a né-pével, de igenis, szó szerint is „orcájára ü t " : ahogy Ady min-dig is tette.

A film szimbolikájából, képi megfogalmazásából ez a nyoma-tékos hangsúly, sajnos, hiányzik. Sára pöröl osztályosaiért, de nem pöröl velük. A „szenvedő igera-gozás" a film nyelvét is jellemzi. Vannak képsorok — például a tanyaközpont házhelyeinek áta-dása, a himnusz, a Talpalatnyi föld egy részletének vetítése a ván-dormoziban, s főleg a cigányok megnyírásának fölháborodástól fűtött, általános történelmi érde-kűvé emelkedő epizódja —, me-lyek személyes hitele, a megfor-málás tökélye nyomán nemcsak a szerző, de a néző lelkiismere-tének is részévé válnak. S nem a tegnapra vonatkozóan, de a jö-vőre szóló hatállyal. Amint az ösz-szefoglalás epizódja is hibátlan tisztaságú metafora: a főhős — a szerző — egy befőttesüvegbe zár-va viszi magával emlékeit — fény-képek úsznak előttünk, félbevá-gott arcok, próbacsíkok, ahogy

a nagyítógép alól az öblítővízbe kerültek —, nem a múltját, a jö-vőjét rezegteti a Pestre szaladó vonat. „Számon kérik tőled a történelmet, s igazuk van. Kérd számon a történelemtől az em-bert, s igazad lesz" — halljuk a belső monológot. A z utóbbira azonban Sára Sándor a Feldobott kő kilátópontján nagyobb hang-súlyt tesz. A z ember formálta történelem, a „ v o l t " mellett a „ l e h e t " világa egyelőre még nem keltette föl e nagyszerű művész figyelmét.

Felületesség és tévedés őt va-lamilyen stiláris vagy szemléleti merevséggel vádolni. Eddig ahány filmje volt, mint operatőrnek, mindben más tudott lenni, mé-gis mindegyiken ott volt sze-mélyiségének bélyege. A z úgy-nevezett „parasztbarokk" csak egyik ága az ő művészetének: az Apa, a Gyermekbetegségek, az Ün-nepnapok aligha mondhatók ba-rokkosnak. A Feldobott kő-ben pedig — összefoglalásként — vé-gigjátszik művészi múltja egész regiszterén, a Cigányok-tói a Tíz-ezer nap-ig. Vagyis: a fi lm stílusá-ban is egy eszmélés történetét kö-vethetjük szorongó izgalommal: a megélt életnek s művészetté lényegesítésének ez az összefonó-dása a Feldobott kő legfőbb va-rázsa. A nagy lépés azonban — a „cselekvő igeragozás" — még hátra van. Ez a felszólítás a film-ből is kihallik, s valóra váltása nem késhetik s o k á . . .

1969 (A látvány logikája, 455-460 old. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974)

25

HURRÁ NYARALUNK? SÁRA S Á N D O R : Holnap lesz fácán

(részletek)

. . . A z expozíció mindjárt élesen fogalmaz. A mai kor emberpárja, háta mögött a már megélt világ-történelemmel, a technika szá-zadának idegőrlő életformájával, a nomád paradicsomi állapotba próbál v isszamenekülni . . . . Mária és István föltehetően ma-gyar állampolgárok, a józan rea-litás határain belül egy kemping-mentes Duna-szigetre kísérelik meg a szökést. A z ő múltjukról nem tudunk semmit. A történe-tük itt kezdődik...

Azt képzelik, hogy egyedül vannak a természettel . . . Reggel-re kiderül, hogy valóban nincse-nek egyedül. A Professzor — húsz éve jár a szigetre, de még

nem találkozott s e n k i v e l . . . . Úgy tetszik, ő tud valamit a magány viszonylagosságáról. „Én már ma-gammal is kettesben vagyok" — mondja fanyarul.

. . . A szigetet váratlanul elö-zönlik a nyaralók. Csatárláncba fejlődnek, és birtokukba veszik a területet. Estére már ég a tábor-t ű z . . . hallatszik az első, társa-dalmi indítékú kérdés: miért le-gyen két tűz, miért ne legyen egy t ű z ? . . .

Kozmával megjelenik a r e n d . . . Táblák nőnek ki a földből, ma-gyarázatokkal, útbaigazítások-k a l . . . K i lehet váltani az igazol-ványokat és a je lvényeket . . .

A formátlanul nomád élet las-

san átalakul szervezett nyaralássá. Néhányan megpróbálnak a ma-guk kedve szerint élni, ezeket sze-líd erőszakkal jobb belátásra té-ríti a Kozma köré tömörülő ön-kéntes vezetőség. . .

A nyaralásban végérvényesen megromlik va lami . . .

. . . A fenti leírás dadogó kí-sérlet néhány epizód összefog-lalására egységes mesévé. Sára filmjét nem lehet elmesélni. Föl-villanó mozzanatok, röpke dialó-gusok, keresetlen, csaknem eset-leges pillanatok groteszk lánco-latából áll. Mintha egy kiterjedt happening különböző pontjain je-lenne meg váratlanul az opera-tőr, hogy fölvegye az éppen elka-pott jelenetet, de már sodródik is tovább, mert amott érdekesebb a látnivaló. A jelentéktelennek mutatkozó részletek, a nevetsé-ges kicsinyesség és a groteszk iránt mutatkozó hajlam látszólag a cseh filmiskolával rokonítja a Holnap lesz fácán-t, valójában viszont még a Forman-cím atelier jellegű fölemlegetése is inkább ironikus elhatárolás. Gondolati értelemben sokkal erőteljesebb egy távolabbinak tetsző rokon-ság: Klimov Hurrá, nyaralunk című filmje, a maga antidogma-tikus szatírájával. Kozma a film legplasztikusabban megrajzolt alakja. Mióta „nem tartják alkal-masnak", és „nem ismerik el", félreállítva, egyre lejjebb kerülve „bizonyítani akar". Érdemeire hi-vatkozva előnyöket követe l . . . Tulajdonképpen nem akar rosz-szat, csak mindent szeretne meg-szervezni és k iértékelni . . .

Kozma egykor (mikor még fe-lelős beosztásban az ERDÉRT-nél dolgozott) kiadta a jelszót: „Ma nincs fácán, holnap lesz fácán!" A z emberekbe plántálta a hitet, hogy higgyenek a holnapi fácán-b a n . . . Mindent megteremt, min-denre lehetőséget ad, mégis cso-dálkozik, hogy van valami, ami ebből az egészből nem kell a fiataloknak. Valami, amit nem tudnak megmagyarázni, mert — mint mondják — megfoghatat-lan...

Kozma figurájával — Sára olyan központi karaktert hozott létre, amely egymagában képes meg-teremteni a film egyik gondolati pólusát. Bizonyára nem véletlen, hogy a másik pólust nem a fiatal-ság képviseli. Ha jól sejtem Sára szándékosan nem egyéníti a fiata-lokat. Egy-két kivételtől eltekint-ve csak villanásszerűen tűnnek f ö l . . .

Világos, hogy a valódi drámai ellenpont Mária és István lehetne.

Ők azok, akik kívülről kerülnek bele a közösségbe, mindvégig megőrzik integritásukat, szemé-lyiségüket, de egyben a részévé is válnak a kialakuló mikrotársa-dalomnak. . .

Mária és István képtelenek drá-mai vagy gondolati pólusokká, sőt akár csak központi szereplők-ké válni a filmen az aránytalan dramaturgiai konstrukció miatt.

A Holnap lesz fácán sziget modellje — gondolom ez minden-ki előtt világos — nem holmi utópia, hanem bizonyos mai tár-sadalmi jelenségek sűrítmé-n y e . . . Sára robinzoniádája nem

27

eltávolítani akar konkrét társa-dalmi problémáktól, hanem ép-pen ellenkezőleg, megkísérli tisz-tán elszigetelten létrehozni ő k e t . . .

Magyarán: szatírának érzem a Holnap lesz fácán-t, de hozzá kell tennem, hogy félig sikerült sza-tírának. Pontosan az hiányzik belőle, ami a szatírát mindenki számára egyformán befogadhatóvá teszi: a szituációk kihegyezettsége és a figurák k a r a k t e r e . . .

A „hurrá, nyaralunk" elv tár-sadalmi használatra kincstári op-timizmusát jogosan megkérdője-lező film, érzésem szerint, gon-dosabb irói-dramaturgiai munká-val, az alapgondolat tisztázásával érvényesebb eredményre jutott volna annál a kétséges igazságnál, hogy egy spontán közösséget a benne föllépő hibás szervező erő automatikusan anarchisztikus hordává zülleszt szét. És akkor jobban tudnánk örülni annak is,

hogy Sára, mint rendező, láthatóan otthonosan mozog egy olyan kör-nyezetben, amelyet eddigi filmjei alapján idegennek hittünk tőle, van érzéke a groteszkhez, az ol-dott játékossághoz, és mint ope-ratőr — Jankura Péter társaságá-ban — a tárgyilagosságban hu-mort találó fényképezés kedvé-ért el tudott szakadni a nyomasz-tó szépség bűvöletétől.

Vannak monomániás alkotómű-vészek, és vannak olyanok, akik kipróbált gondolati ösvényeket és kimunkált művészi megoldá-sokat gond nélkül hagynak el, hogy nagyobb szeletet hasítsanak a valóságból, új járatokat törjenek fölfedező útjukon. Sára az utóbbi-ak közé tartozik. A hozzá hasonló tehetségek esetében ez az út hosz-szú távon mindig célhoz visz. Még ha buktatókon vezet is keresztül.

(Koltai Tamás, Filmkultúra. 1975/2 37-42)

Sára Sándor a 80 huszár rendezése közben

CSOÓRI

SÁNDOR:Arckép, közelről

Amikor Sára Sándor elbokro-sította a szakállát, a saját törvé-nyei szerint alakuló arcban töb-ben is Hemingway arcát vélték fölfedezni. A Papa világszerte is-merős vonásait. S ahogy most visz-szagondolok rá, volt ebben a ha-sonlóságkeresésben — a ro-konszenves ugratáson túl — va-lami mélyebb értelmű célzás is. Annak a megpendítése, hogy nem-csak a bozontjuk hasonlít, nem-csak a kilométeres messzeségből fölismerhető fizimiskájuk, hanem alkatuk s hajlamaik természete is. Mindkettőjükhöz magától érte-tődően társult az erő képzete, a vadászaté, a kalandé, a bika-viadalé, mégha Sára Sándor csak magyar bikát látott is megvadul-va. Akadt politikus, aki ugyan-ebben az időben Sárát belvárosi lakáscíme alapján züllött arany-ifjúnak hitte, semmit se tudva arról, hogy a „beképzelt, nagy-menő filmes" egy kétszer há-romméteres zugban él, konyha és fürdőszoba nélkül.

Úgy látszik, így kerekedik, ilyen jótékony félreértések révén egyik-másik ember legendája. Vi-lágmagazinok helyett lám az ol-csóbb pletykák is haszonnal jár-hatnak.

Sárának persze se drága, se ol-csó legendákra nem volt szük-sége. A szakállas arc mögött már

ott pörgött-zümmögött jó né-hány film, amely látszatok helyett a látható értékek világát vetítette elénk. A Cigányok című kisfilmet, a Sodrásbant, a Tízezer napot, a Földobott követ, a Vízkeresztet, az ítéletet. Ha szám szerint akkor még nem is olyan sokat, ahhoz mindenképpen elegendőt, hogy a bóbiskolásából magára ocsúdó magyar filmnek fölismerhető arca legyen. S ma már tagadhatatlan, hogy Fábri, Jancsó, Kovács, Gaál, Kósa mellett Sárának főszerep jutott ebben a megújulásban. Vonzalmaiból iskola lett. A z ad-digi magyar filmek semmitmondó helyszínei után az ő kamerája előtt világosodtak meg s ragyog-tak föl előszörre azok a hazai tá-jak, amelyek meghatározó köze-gei lettek rövid idő alatt legfigye-lemreméltóbb filmjeinknek. A z átváltás olyan ízlésfordulatot je-lentett a vásznon, mint amit Petőfi tájleíró versei jelentettek az elő-dök romantikus, kimódolt, agyon-stilizált tájleírásaihoz. Például a róna elvont fogalmához képest a Kiskunság, a Csárda romjai, a Tisza című versek dokumentu-mos szelleme. Sára a mi számunk-ra is fölfedezte azt, amit szeretett, amit sajátosan magyarnak tartott: az Alföldet, a láthatárt lezáró jegenyesor-kerítéseket, a Tisza agyagos partjait, a beárnyékolt vizeket, s tanyákat. A tágasság és a bezártság érdes disszonan-ciáját. Hiszen a „csodálatos" táj fojtogató tragédiákat rejteget. Azt rejtegetett a Sodrásban is, a Tízezer napban és a Földobott kőben is. A gyakori vád, hogy

29

ezek a tragédiák éppen az erőtel-jes, a túlszerkesztett képi világ uralmától nem juthattak szóhoz: azaz Sára zsarnoki esztétizmusá-tól, felületes és elhamarkodott. Egy dramaturgiailag végiggondolt, széttörhetetlen és rögeszme szi-gorúságú filmet még ő se lenne képes fölváltani szép kerek arany-pénzre. A lomhább vagy szellő-sebb dramaturgia azonban szinte lelki kárpótlásul az operatőr mun-káját tolja maga elé. A túl szép Sára-képek tehát egy lefokozott dramaturgia tudat alatti állapotára is visszautalnak. Ha nem így vol-na, mért tudott Sára a Cigányok című kisfilmjével egyszerre lelki-ismereti gondot és esztétikai izgalmat is ébreszteni? S ugyan-így másik dokumentumfilmjével, a Vízkereszttel is? A valóság, úgy látszik, jobb, igazabb, megrendí-tőbb dramaturgiát dolgozott ki a számára, mint akármelyik író. A sokat fölemlegetett folkloriz-must ennél a két filmnél még a legélesebb tekintetű kritikusok se hányták a szemére.

De ha fölhányták volna, a leg-fontosabbat akkor se vitathatták volna el Sárától. Nevezetesen azt, hogy a legjelentősebb magyar filmek által megteremtett kollek-tív önarcképen — amely egy or-szág történelmi önarcképe volt — a legsajátosabb anyajegyeket ő kezdte szemével és ujja begyével körültapogatni. A Sodrásban kép-világa nélkül talán Jancsó Oldás és kötésének vidéken játszódó jelenetei se úgy alakulnak, ahogy

alakultak. Nem is beszélve a Sze-génylegények, a Csend és kiáltás motivumvilágáról. A z embert el-veszítő síkságról, a fehéredő ta-nyafalak mértani tisztázottságá-ról, amely előtt úgy zajlanak le a társadalom és a történelem ide-get megkínzó eseményei, mint megvilágított kivégzőfal előtt.

A formai kezdeményezés, ha eredendő, szinte egyetlen kap-csolással így válthat át tartalmi újításba. A hazai táj fölfedezésétől egyet kellett csak lépnie a magyar filmnek a hazai történelem föl-fedezéséig. A „szép" képektől a szépség veszélyeztetettségéig. A harmóniától a disszonanciáig. Talán az sem lehetetlen gondolat, hogy az erőteljesen stilizált képek világa segített életre hívni magát a történet-stilizációt is: parabo-la-filmjeinket. Hiszen ahol tör-vényszerűség kezd működni, ott a törvényszerűség minden részle-tet egymásból eredeztet.

Mindezt azért érdemes ilyen távlatból újragondolni, hogy az eredménytől maga Sára is meg-hökkenjen. Hogy a meghosszabbí-tott gondolatok új föladatokra figyelmeztessék. A harmadik ön-álló filmjét elkészített rendező, a Földobott kő, a Holnap lesz fácán, és a 80 huszár után is ke-ressen olyan stílust magának, amely az első pillanatban fölismer-hetővé teszi, mint ahogy az opera-tőr Sárát azzá teszik igazi képre-meklései.

30

A huszárok esküje. Előtérben Juhász Jácint

Útközben K é t je lenet a f i lmből

A NEMZETKÖZI SAJTÓBÓL...

„Tud juk azt például, mennyit köszönhet Eizenstein Tisszénak és a francia »költői realizmus« Alexandre Traunernek. A z új nemzedék magyar Tisszéje Sára Sándor. "

( Michel Capdenac — Les Lettres Française, 1970. I. 21. )

SODRÁSBAN „Fantázia és nagyfokú mesterség-beli tudás teszi Sára Sándor feke-te-fehér fényképezését felejthe-tetlenné. Hitelesen fejezi ki a hangulat fokozatos átalakulását, a diákok jellemét és magatartását a kezdeti örömteli játéktól a bor-zalmon és végső kétségbeesésen keresztül a szomorú belenyug-vásig: a halál — még idillikus kör-nyezetben is — bármikor bele-szólhat életünkbe. "

(M. J. Wasseh — The Australian, 1965. VI. 30. )

TÍZEZER NAP A nagy operatőr, Sára Sándor

csodálatosan megkomponált ké-peinek nyugalma ellentétben áll a szenvedélyek és szenvedések bemutatására szolgáló képsorok kavargó enter iőr jéve l . . . "

(Samuel Lachize — L'Humanité, 1967. IV. 29. )

SZINDBÁD „ . . . A film jelentős plasztikai szépségét elősegíti Sára Sándor brilliáns operatőri munkája. Kö-zeli felvételei, szerkesztése, a szí-nek visszaadása — mindezek se-gítséget nyújtanak Huszárik Zo l -tán rendezőnek, hogy alkotásában kifinomult, érzékeny betekintést nyújtson egy érzéki ember éle-tébe és halálába.. . "

(Gene Moskowitz — Variety, 1972. VIII. 29. )

TŰZOLTÓ UTCA 25. „ . . . A film sokat köszönhet Sára Sándor (aki maga is rendez) bril-liáns kameramunkájának, amely elképesztő összetettséggel dom-borítja ki a jeleneteket és példa nélkül álló kamera-koreográfiát talál k i . . . "

(David Robinson — The Times, 1974. VIII. 26. )

80 HUSZÁR „ A cselekmény valóban megtör-tént eseményekre épül. 1848-at írunk, az ország területén kívül állomásozó magyar egységek, a szabadságharc hírére, kezdtek ha-z a v o n u l n i . . . . Természetesen pa-rancs nélkül, természetesen a hű-ségeskü megszegése árán. Tehát kollektív lázadás a katonai becsü-let megmentése nevében, saját tisztességük és hazafias büszke-ségük megőrzése céljából. A z

32

úgynevezett „józan é s z " szem-pontjából ez értelmetlen gesz-t u s . . . Legmerészebb várakozá-saik szerint feltételezik, hogy az akció sikerül, és a legjobb eset-ben ott találják magukat a kiin-dulási ponton: harcolni kell m a j d . . . . Sára története nem tar-togat meglepetéseket, meghök-kentő mozzanatokat. Beszámoló a következetesség magatartásá-ról, az önmagunkhoz való hűség megőrzéséről. A hősök sikerére ebben a filmben nincsen semmifé-le esély. A történet csak a halál-ról szól. "

(Andrzej Lipinski, EKRAN, 1978. Jú-nius 4. )

A rendező elkerülte a szok-ványos történelmi rekonstruk-ciót, és az üldözött, valamint az üldöző viszonyának hajszává való leegyszerűsítését is. Őt a remény-telen helyzetbe jutott emberek magatartása é r d e k e l t e . . . Sára Sándor az emberi magatartás ré-vén szól egy korszakról úgy, hogy mondanivalója messze túllép a cse-lekmény időpont ján. . . "

(Ládi István - Magyar Szó, 1978. IV. 2. )

• „Sára Sándor 80 huszár című műve hiteles történelmi esemény hatalmas eposza. Egy különleges ezred sorsát tárgyalja, akiket az osztrák kormány elküldött a len-gyelek leigázására, de ők megta-gadták az engedelmességet és megpróbáltak visszatérni Magyar-országra. A film csodálatos fotog-

ráfiáit a rendező, Sára Sándor ké-szítette. Bemutat embereket, lo-vakat, hegyeket, folyókat, sík-ságokat olyan stílusban, hogy szinte érezzük a természet léleg-zetét, sokszor John Ford és Luchino Visconti képeire emlé-keztetve.

A mű témája; olyan mély ha-zaszeretet megnyilatkozása, me-lyet más nép aligha mutathat fel, csak olyan, amely hosszú törté-nelme során számtalanszor meg-ütközött nálánál erősebb és szám-ban fölényesebb ellenféllel. "

(José Vaz Pereira — O. Jornal, 1978. II. 24. Lisszabon)

„Lengyelországban forgatta Sára Sándor az 1848-as év eposzát — a 80 huszár című filmet. A fi lm egy magyar egység tragikus útját mu-tatja be a Kárpátokon keresztül miután szakítottak az osztrákok szolgálatával. . . A z út végén, a hazai földön vérfürdő várja őket, a túlélőket pedig — lefokozás. Sára f i l m j e . . . következetes és mély kísérlet a forradalmi ha-gyomány nagy örökségével való szembenézésre. A z eszmékhez va-ló hűség és az emberi élet ára van-nak annak a mérlegnek a serpe-nyőiben, amelyet a történelem tart a kezében; a kérdésre adott válaszok sohasem lesznek vég-legesek. Ritkán sikerül olyan fil-met látni, amely ilyen erővel bi-zonyítaná, hogy a távoli múlt is még mindig eleven, még mindig fájó. "

(Andrzej Kolodynski, FILM, 1978. április 2. )

34

80 HUSZÁR Kétrészes színes magyar film

Írta: Csoóri Sándor és Sára Sándor

Zene: Szöllősy András

Jelmez: Kemenes Fanny Díszlet: Romvári József Vágó: Morell Mihály

Szereplők:

Paál Farkas kapitány Dózsa Lász ló Bódogh Szilveszter főhadnagy Tordy Géza Korsós András huszár Madaras József Csordás István huszár Cserhalmi György Bíró Mózes huszár Polgár G é z a Ács Péter huszár Juhász Jácint Máté Péter huszár O s z t e r Sándor Leopold Krüger Szabó Sándor Osztrák vezénylő tiszt Mécs Károly Haller kapitány Lőte Att i la

és még sokan mások

Közreműködött Marosi László kaszkadőrcsoportja

Rendezte és fényképezte:

SÁRA SÁNDOR

kapitánya

Á R A : 3, 60 Ft