Szöllősi Gábor:

A társadalmi problémák (konstrukcionista) elméletének

alapjai

Z-Press

Lektor:Kelemen Gábor

© Dr. Szöllősi Gábor, 2012Minden jog fenntartva

ISBN 978-963-08-3617-3

Készült:

3

Tartalom

Bevezetés ……………………………………………………… 5

Első fejezet A társadalmi problémák magyarázatai ……………11Társadalmi problémák elmélete a definíciókban ………………13A társadalmi problémák magyarázatai …………………………18 A társadalmi problémák hétköznapi magyarázatai ……………18A társadalmi problémák tudományos magyarázatai ……………20A társadalmi problémák strukturalista-funkcionalista elméletei 22 A társadalmi patológia …………………………………………25 Társadalmi dezorganizáció ……………………………………26 Deviáns magatartás ……………………………………………26 Konfliktus-elméletek(másmegnevezése:pluralistaelméletek) ……28 Szimbolikusinterakcionistanézőpontok ………………………29 Értékkonfliktuselmélet …………………………………………30 Címkézési elmélet ………………………………………………32 Blumerproblémaelmélete ………………………………………33

Második fejezet A valóság konstruálása …………………………35Szociális konstrukcionizmus és szociális konstruktivizmus ……35A szociális konstrukcionizmus tudománytörténete dióhéjban …36A szociális konstrukcionizmus irányzatai ………………………44

Harmadik fejezet A konstrukcionista problémaelmélet története 49Az előzmények …………………………………………………49A konstrukcionista elmélet megalapítása ………………………51Irányzatok a konstrukcionista problémaelméleten belül ………56

Negyedik fejezet A konstrukcionista modell …………………59A társadalmi problémák konstruálásának modelljei ……………59Az igényérvényesítés modellje …………………………………62 A folyamat ……………………………………………………62 A színtér ………………………………………………………63

4

Aszereplők ……………………………………………………64 Azigényérvényesítők …………………………………………65 A média ………………………………………………………67 Aktivista szervezetek …………………………………………68 Kormányzat ……………………………………………………69 Szakértők ……………………………………………………70 A közönség ……………………………………………………71A morális pánik modellje ………………………………………72A problémamunka modellje ……………………………………74 Színtér …………………………………………………………74 Acsaládésazismerősökköre …………………………………75 Szakemberek, intézmények ……………………………………76

Ötödik fejezet A modell normatív kiegészítése …………………79A normatív modell ………………………………………………79A társadalmi probléma normatív jellegének egyes következményei 83 Tények …………………………………………………………83 Összefüggések …………………………………………………84 A természetes és a normális ……………………………………86 Afelelősségésavétkesség ……………………………………87 Szimbolikusviszonyulások ……………………………………88 A szükségesnek tartott cselekvések meghatározása ……………89

Hatodik fejezet A társadalmi problémák narratívái ………………91A problématípusok változásai …………………………………95A társadalmi problémák nagy narratívái ………………………97 Társadalmi kontroll ………………………………………… 100 Kockázat …………………………………………………… 102 Szükséglet ………………………………………………… 104 Medikalizáció és kriminalizáció……………………………… 107 A társadalmi problémák medikális narratívája ……………… 107 A társadalmi problémák kriminális narratívája ……………… 108 A társadalmi problémák deviáns magatartás narratívája …… 110 A szociális probléma narratíva ……………………………… 111

Irodalomjegyzék ……………………………………………… 115

5

Bevezetés

Miért nem sikerült fél évszázad alatt sem meghatározni azt, hogy mik a pontos paramétererei a gyerekek veszélyeztetettségének? Mi-ért terjedt el olyan gyorsan a családon belüli erőszak koncepciója, és miért nem teljesítette a kormányzat az aktivisták minden követelé-sét? Miért tiltják egyes önkormányzatok azt, hogy a segélyezett ká-vét vásároljon a segélyből?

Noha a társadalmi problémák mindig is kitüntetett tárgyát képezték a társadalomtudományi vizsgálódásnak, a hasonló kérdések megvá-laszolására kevés tudományos megközelítés rendelkezett megfelelő elméleti és módszertani apparátussal. Az ilyen típusú kérdések vizs-gálata azt igényli, hogy az embereknek a társadalmi problémákra irányuló reakcióit elemezzük: különösen a problémákra vonatkozó tudás létrejöttét és szerkezetét, továbbá a problémákra vonatkozó hétköznapi, szakmai, tudományos és közpolitikai válaszok alakulását. A világ társadalomtudományában már jó pár évtizede jelen vannak olyan tudományos irányzatok, melyek ezekre a kérdésekre keresnek választ, közülük pedig az utóbbi négy évtized során az az elméleti irányzat vált dominánssá, mely a szociális konstrukcionizmus szem-léletét követve ad magyarázatot a társadalmi problémák kérdéseire.

Ma a társadalmi problémákról szóló, nemzetközileg jegy-zett tudományos publikációk nem képzelhetők el anélkül, hogy a szerzők ne ennek alapján magyaráznák a társadalmi problémákat, vagy legalább ne pozícionálnák magukat ezekhez a magyaráza-tokhoz. A konstrukcionista irányzat olyannyira központi szereplő-jévé vált a problémák tudományos vizsgálatának, hogy többnyire a „társadalmi problémák elmélete”, vagy „társadalmi problémák szoci-ológiája” név alatt kifejezetten a konstrukcionista problémaelmé-letet értik. Éppen ezért nevezi a könyv címe a társadalmi problémák (konstrukcionista) elméletének a mű tárgyát.

6

A témával való ismerkedéshez a következőket szükséges elöljá-róban is megemlíteni:

Egy széles körben elterjedt megfogalmazás szerint „a társadalmi problémáknak társadalmi a keletkezése, társadalmi a következ-ménye, társadalmi a definíciója és társadalmi a kezelésének módja is”. (Horton, Leslie, 1970) A társadalmi problémák kutatása és elem-zése terén két alapvető irányzatot lehet megkülönböztetni, melyeket az egyszerűség kedvéért „A” és „B” betűkkel jelölök. Az „A” irányzat figyelmének középpontjában a társadalmi problémák okai és követ-kezményei állnak, ezért azokat a helyzeteket vizsgálja, melyekben a problémák keletkeznek, végbemennek, és kifejtik hatásukat. Ezzel szemben a „B” irányzat figyelme alapvetően arra irányul, hogy a társadalom mit tesz a maga problémáival: ezért azokat a társadalmi cselekvéseket vizsgálja, melyek során definiálják a problémát, illetve megformálják a probléma kezelését célzó megoldásokat. A könyvben bemutatásra kerülő irányzat egyértelműen az utóbbi körbe tartozik, tehát nem a problémák tényállásainak összefüggéseit, hanem a prob-lémákra vonatkozó tudás létrejöttét és tartalmát vizsgálja.

Felmerülhet a kérdés, hogy az „A” típusú kutatásokon túl szükség van-e a „B” típusú kérdések vizsgálatára, elemzésére? Amennyiben valaki azzal a feltételezéssel él, hogy a problémákat hordozó hely-zetekből („tényállásokból”) automatikusan következik a problémára vonatkozó tudás, abból pedig automatikusan következik a problé-mára adandó társadalmi válasz, akkor nincs szükség a két irányzat megkülönböztetésére. Elég az „A” típusú kutatást elvégezni, és minden „racionálisan gondolkodó” ember tudni fogja, hogy mik a probléma jellemzői, és hogy kinek, mit kell tennie. Egy ilyen felté-telezés azonban nem számol azzal, hogy az emberek ténylegesen miként reagálnak a társadalmi problémákra; másként fogalmazva, egyoldalúan kötődik a funkcionalizmus illetve a pozitivizmus felfo-gásmódjához.

A társadalmi problémák konstrukcionista felfogásmódja szerint -

• a probléma tényállása és a problémára irányuló reakció közötti viszony nem közvetlen, mert mediáló tényezőként van jelen a problémáról alkotott interpretáció;

7

• a probléma interpretációja olyan társadalmi alkotás (konstruk-ció), mely jelentős fokban autonóm a külvilág tényeihez képest, ugyanis létrejötte nagymértékben függ más tényezőktől.

Márpedig, ha a „B” (a társadalmi reagálás) nagyfokú autonómiát mutat az „A”-hoz (a probléma tényállásához) képest, akkor kellő okunk van arra, hogy a társadalmi problémára irányuló társadalmi reakciókat külön is tudományos vizsgálat tárgyává tegyük.

A társadalmi problémák elmélete általános jellegű elmélet, mely nem csupán a problémák egyes típusaira, hanem a társadalmi prob-lémák összességre nézve fogalmazza meg megállapításait. Ezek a felismerések minden társadalmi probléma magyarázatára felhasznál-hatók, mégpedig éppen a problémák „társadalmi probléma” minő-ségéből következő kérdésekben. Ezzel szemben a társadalmi prob-lémák elmélete nem terjed ki az egyes specifikus probléma-helyzetek tényeinek és összefüggéseinek bemutatására, illetve elemzésére.

Az irányzat szociológiai jellegű, vizsgálatának tárgyát azok a társa-dalmi cselekvések jelentik, melyek révén az emberek megalkotják a társadalmi problémára vonatkozó tudásukat. A vizsgált cselek-vések a problémára vonatkozó diskurzustól a problémára irányuló praktikus tevékenységekig (pl. közpolitikák alkotása, egyedi esetek minősítése, stb.) terjedhetnek.

Interpretacionista elméleti irányról van szó, mely azt tartja a társadalmi problémák lényegének, hogy maguk az emberek miként interpretálják azokat. Ennek megfelelően a társadalmi probléma releváns definíciója az az értelmezés, amit adott időben és helyen az emberek valamely csoportja a társadalmi problémának tulajdonít. Az elmélet maga nem alkot definíciót a problémákról, hanem a társa-dalom probléma-interpretációit vizsgálja.

A tárgyalandó elmélet konstrukcionista; de mi is az, ami konst-ruálódik? Nem a világ, hanem a világ interpretációi. A problémák konstrukcionista elmélete nem mondja, hogy ne léteznének azok a helyzetek, melyeket a társadalmi problémák hordozóiként szokás megnevezni; ezeket azonban nem vizsgálja (zárójelbe teszi), mert a konstruálási folyamat vizsgálatát és értelmezését nehezítenék. Az elemzés tárgyát a társadalmi problémákra vonatkozó, a társa-

8

dalom tagjai által kollektíven alkotott értelmezések (konstrukciók) alkotják. A „konstrukció” nem a „hamis” szinonimája a „valóságos”-sal szemben, hanem egyszerűen annak leírása, hogy a létező társa-dalomban, a létező emberek megalkotják („összerakják”) a világra vonatkozó tudásukat.

A társadalmi problémák elméletének vizsgálati tárgya az, amit igényérvényesítésnek (claims making) (Spector & Kitsuse 1977), másképpen problémamunkának (problems work) (Holstein & Miller 2003) neveztek el. A problémamunka olyan társadalmi cselek-véseket takar, melyek a társadalomnak a problémához való viszo-nyát alakítják. A problémamunka legfontosabb produktuma a prob-léma definíciója, amin nem formális definíciót kell érteni, hanem egy olyan értelmezést, amely megállapításokat tartalmaz a probléma létével vagy nemlétével, relevánsnak tartott tényeivel, ok-okozati viszonyaival, felelősségi viszonyaival, morális értékelésével, illetve a szükséges magán- illetve közcselekvéssel kapcsolatban.

A problémamunka vizsgálata során a cél annak megismerése, hogy milyen folyamatok, illetve tényezők alakítják a társadalomnak a problémához való viszonyát. A szigorúbb elemzési mód egyedül a társadalmi probléma definiálására irányuló kommunikatív aktusok vizsgálatát tartja elfogadhatónak, a megengedőbb („kontextuális”) elemzési mód viszont azoknak a tényezőknek is, melyek a problé-mára irányuló kommunikáció releváns környezetét jelentik. Ennek során a társadalmi problémák elméletének művelői mintegy „záró-jelbe teszik” azokat a tényezőket, melyek nehezítenék, sőt torzí-tanák annak megértését, hogy miként jön létre a társadalomban a problémákhoz való viszony. Különösen a probléma tényállása az, melyre nem terjed ki a vizsgálat, elvégre a problémahelyzet tényein túl fellelhető folyamatok és faktorok hatásainak megértése a cél.

A könyv nézőpontja a társadalmi problémák konstrukcionista felfogásának, azon belül a kontextuális megközelítésnek felel meg. Ez a nézőpont a problémamunka elsődleges eszközének a diskurzust tartja, azzal a kiegészítéssel, hogy a diskurzust alapvetően befolyá-solja annak társadalmi kontextusa. Ezért vizsgálati körébe bevonja a kontextusnak olyan elemeit, mint a kultúra, illetve a problémake-zelő intézmények. Nem vizsgálja viszont („zárójelbe teszi”) a prob-

9

lémahelyzetek tényállásának elemeit, illetve azoknak a diskurzusra gyakorolt hatását.

A társadalmi problémák elmélete nem normatív abban a tekin-tetben, hogy tudományos (vagy annak tűnő) megállapításokat tenne arról, hogy miként kell érzelmileg vagy morálisan reagálni egy adott problémára, vagy, hogy milyen módon kell kezelni a problémát. Normatív viszont abban a tekintetben, hogy – egyebek mellet – azt is vizsgálja, hogy az emberek miként kapcsolják hozzá normáikat az egyes problémákhoz. Nincs másról szó, mint annak bemutatásáról, hogy a hétköznapi valóságban az emberek miként reagálnak a társa-dalmi problémákra. A könyv senkit nem akadályoz abban, hogy maga felfedezze a saját feltételezéseit és normáit a problémákkal kapcso-latban; sőt, a sikeres tudományos kutatás feltételének tartja a kutató saját beállítódásának tisztázását.

A könyv fejezetei a következőkről szólnak:

• Az első fejezet áttekinti, hogy a társadalmi problémákat milyen magyarázó modellek alapján szokták értelmezni

• A második fejezet bemutatja egy szociológiai irányzat, a szoci-ális konstrukcionizmus alapvető kérdéseit

• A harmadik fejezet a társadalmi problémák konstrukcionista elméletének tudománytörténetét foglalja össze. A középpont-ban a John Kitsuse és Malcolm Spector nevével fémjelzett iskola, valamint a konstrukcionista problémaelméletek irány-zatai állnak.

• A negyedik fejezet bemutatja a társadalmi problémák konstrukcionista modelljeit. Ebből megismerhető az, hogy miként lehet a konstrukcionista problémaelmélet segítségével vizsgálni az embereknek a társadalmi problémákkal kapcsola-tos magatartását.

• Az ötödik fejezet kiegészíti a társadalmi problémák konstrukcionista modelljét, hangsúlyozva a normatív szem-pontok szerepét a problémák interpretálásában. A modell a problémák interpretálása során legalább ugyanakkora szerepet

10

tulajdonít a különféle normatív igényeknek, mint a tényekre és összefüggéseikre vonatkozó igényeknek.

• A hatodik fejezet a társadalmi problémák típusainak narratíváit mutatja be. A bemutatásra kerülő nagy narratívák a társadalmi kontroll, a kockázat, a szükséglet, a medikális és a kriminális megközelítés, a deviáns magatartás és a szociális probléma.

11

Első fejezet A társadalmi problémák magyarázatai

Társadalmi problémák elméletei a tankönyvekbenA társadalmi problémák elméletével foglalkozó tankönyvek külö-nösen alkalmasak annak demonstrálására, hogy adott időszakban milyen nézőpontok sorolódnak a tudományterület „bevett” isme-retei közé. A tankönyvek elemzése amúgy is kedvelt terepe az új elméletek alkotóinak, hiszen a bevett nézőpontok kritikája megala-pozhatja az új nézetek melletti érveket. A problémaelméletek alkotói közül Fuller és Myers, Spector és Kitsuse, valamint Best említhetők soraikban. (Fuller 1938, Fuller & Myers 1941, Spector & Kitsuse 1977, Best 2002.)

Best a helyzetet a következők szerint írta le (Best 2002, p. 699):

„a „társadalmi problémák” nevet nem csak tucatnyi tankönyvviselte, hanem egy jeles szociológiai folyóirat, és ez volt a neve egy szokásoskurzusnakis,melyetalegtöbbszociológiatanszékkínáltaBAszakoshallgatóknak.…Demintazmindannyiantudjuk,ezekatársadalmiprobléma-kurzusokszinteteljesmértékignélkülöztékazintellektuáliskoherenciát.Atankönyvekegyvagykétfejezettel,akurzusoknéhánybevezetőelőadássalkezdődtek,melyekvalami-lyen definícióját ajánlották a társadalmi probléma kifejezésnek.Ezt letudva, folytattákakülönbözőtársadalmiproblémákvizsgá-latával, általában a szokásos tempót követve, egy probléma feje-

12

zetenként,illetvehetenként–ezenahétenbűnözés,akövetkezőnszegénység, és így tovább. … Általában véve, ezek a kurzusoka nélkül szállították az információk elemeit a társadalmi problé-mákról, hogy kísérletet tettek volna egy értelmezési keret kifejlesz-tésére.”

Lovely a nyolcvanas években hat, a társadalmi problémákkal foglalkozó tankönyvet vizsgált meg. (Lovely, 1982) Megállapítása szerint a könyvek két csoportra voltak oszthatóak, mégpedig „téma-központú”, illetve „elmélet-központú” művekre. A téma-központú könyvekre az volt a jellemző, hogy minden fejezetcím egy-egy társa-dalmi problémát nevezett meg, majd a fejezet áttekintette a prob-léma definícióját, elterjedtségét és eloszlását, valamint magyaráza-tait. Az elmélet-központú művek az elméletek időbeli sorrendjét követve mutatták be az elméleti nézőpontokat, kevés figyelmet fordítva a konkrét társadalmi problémákra. Lovely az elméletköz-pontú könyveket tovább csoportosította elméletileg fókuszált, illetve elméletileg eklektikus művekre. Az előbbiek egyetlen domi-náns elméleti nézőpontot kínáltak a társadalmi problémák megér-téséhez, az utóbbiak pedig egymás mellé helyezték a kiválasztott elméleteket.

Johnson ugyancsak a társadalmi problémákról szóló tankönyveket vizsgálta, pontos szelekciós kritériumokat alkalmazva a mintába való bekerüléshez (Johnson, 1985):

• Külön fejezetben való megjelenítése tizenöt vagy több problé-mának, melyek a mikro szintű problémáktól a makroszintűekig terjednek, és megtalálható legalább tizenkét standard témára (bűnözés, alkohol és drog, társadalmi egyenlőtlenség, család, fizikai és mentális egészség, népesedés, környezet, városi tár-sadalom, kormányzat, valamint politika)

• törekvés a szociológiai elmélet bemutatására (általában a funk-cionalizmus, konfliktus, illetve szimbolikus interakcionizmus címke alatt)

• lényeges átfedés a standard szociológiai bevezető tananyag-okkal

13

• standard szerkezet alkalmazása, melyben a bevezető, orien-táló fejezet után következik az egyes problémák bemutatása (beleértve a problémák hátterét és elterjedtségét, a különböző kauzális magyarázatokat, a kurrens megoldási módok értéke-lését, valamint a „feltehetőleg szociológiailag informált” aján-lásokat jobb megoldások alkalmazására.

A magyar nyelvű szakirodalomban még kevés olyan mű található, mely mind az elméletek, m ind a problématípusok bemutatása terén megfelelne a fenti kritériumoknak. Fontos lépésnek tekinthető e téren Péter László könyve, mely az elméletek típusait is igényesen ismerteti. (Péter, 2009).

A tankönyveket bemutató, illetve értékelő írások módot adnak néhány következtetés levonására. Az egyik az, hogy lezajlott bizo-nyos mértékű standardizáció a társadalmi problémákat tárgyaló egyetemi tankönyvek, illetőleg kurzusok tartalmát illetően (első-sorban az Egyesült Államokban, illetve más országokban is.) Kiala-kult a téma-orientált tankönyvek (gyakoribb) típusa, valamint az elmélet-orientált könyvek (kevésbé gyakori) típusa; továbbá kialakult a könyvek szokásos tartalma, mind a problémák, mind az elméletek bemutatása terén. A standardizáció önmagában is figyelemre méltó jelenség a társadalmi problémák elméletét kutatók számára, hiszen tetten érhető benne azt a folyamat, ahogyan a társadalmi problémák bizonyos értelmezése definiálódik az egyetemek világában.

Társadalmi problémák elmélete a definíciókbanAz alábbiakban formális definíciókról lesz szó, tehát a „mi minősül társadalmi problémának” jellegű meghatározásokról. Általában véve a formális definíciók tömör formában fejezik ki a definiált jelenség lényeges tulajdonságait, különösen az osztályba sorolásukhoz szük-séges jellemzőket, valamint az osztály más tagjaihoz képest birto-kolt megkülönböztető jellemzőiket. Ilyen értelemben a definícióból maga a jelenség érthető meg. A definíció azonban legalább ennyire alkalmas annak megismerésére, hogy alkotója mit tart a jelenség

14

lényegének, illetve – ennek megfelelően - állásfoglalásával melyik szellemi iskolához csatlakozik.

A társadalmi probléma-definíciók esetében a két pólust az jelenti, hogy a problémát a problémahelyzettel (a tényállással), vagy pedig a problémává minősítéssel (a társadalom általi definiálással) azono-sítják; e két végpont között pedig a vegyes megoldások helyez-kednek el. A három típus bemutatására Mooney és társai kínálnak jól áttekinthető tipológiát. A szerzők a társadalmi probléma defi-níciójának három típusát különböztetik meg, az objektivista, a konstrukcionista és a vegyes típusokat. (Mooney, Knox, & Schacht, 2000, pp. 10-16)

• Az objektivista definíció példájaként Manis meghatározá-sát említik: „A társadalmi problémák olyan társadalmi feltéte-lek, melyeket tudományos vizsgálatok és értékek alapján úgy azonosítanak, mint amelyek ártalmasak az emberi jólétre.” (Manis 1976. p. 25.) Mint megjegyzik, a társadalmi problé-mák objektivista nézőpontja a külső világban létező, ártal-mas hatású feltételeket tekinti a társadalmi probléma lényegé-nek, melyek attól függetlenül léteznek, hogy a társadalom fel-figyel-e a létezésükre. A kutató szerepe nem más, mint hogy azonosítja a problémát és annak jellemző vonásait.

• A konstrukcionista definícióra Kitsuse meghatározását emlí-tik példaként: „A társadalmi problémákat úgy definiáljuk, mint egyének illetve csoportok tevékenységét, mely panaszok és követelések megfogalmazására irányul valamely feltételezett helyzettel kapcsolatban.” (Spector & Kitsuse 1977, p. 75.) A konstrukcionista nézőpont a társadalmi problémát azzal az igényérvényesítő tevékenységgel azonosítja, mely révén vala-mely helyzetet problémaként definiálnak. Az ártalmas helyzet-nek nem feltétlenül kell reálisan is léteznie ahhoz, hogy tár-sadalmi problémává nyilvánítsák. A tudományos vizsgálatnak nem az ártalmas helyzetekre, hanem az igényérvényesítő tevé-kenységre kell irányulnia.

• A vegyes definícióra példa a következő: „A társadalmi probléma a társadalomnak egy olyan jelensége, mely zavarja az embere-

15

ket és melynek a megváltozását tartják kívánatosnak. A társa-dalmi problémák egy objektív feltétellel kezdődnek, a társada-lom olyan jelenségével, mely mérhető illetve tapasztalható. A társadalmi probléma másik eleme egy szubjektív viszonyulás, melyet jelentős számú ember (vagy bizonyos számú jelentős személy) tanúsít a helyzet iránt.” (Henslin 2003, p. 3.)

Mooney és társai szerint a vegyes definíció az objektivista és konstrukcionista nézőpont kombinálására törekszik, amit mind az objektivista, mind a konstrukcionista nézőpont követői kritikával fogadnak. Egy objektivista konkrétabb bizonyítékot igényel a prob-léma létezésére, mint a közvélemény; egy konstrukcionista viszont azzal érvel, hogy a társadalomnak a problémával kapcsolatos aggá-lyához nincs is feltétlenül szükség arra, hogy a problémahelyzet reálisan is létezzen. Továbbá, a „szubjektív viszonyulás” kifejezés is félrevezető, mivel a szervezett igényérvényesítő tevékenység, illetve a problémák kollektív definíciói sokkal inkább a társadalom közös produktumai, mintsem individualisztikus, szubjektív jelenségek. (Mooney, Knox, & Schacht, 2000)

A Mooney és társai által ismertetett példákon túl tömérdek más definíció lelhető fel a tudományos irodalomban, illetve különösen a tankönyvekben; és minden definícióban azonosítható az az elméleti nézőpont, amit a definíció megfogalmazója követett.

A kérdés egyik klasszikusának számít Mills, aki a személyes bajok, illetve a közproblémák között tett különbséget. (Mills, 1959) Szerinte a személyes bajok („personal troubles of milieu”) az egyén miliőjében (életrajzában) helyezkednek el, a közproblémák („the public issues of social structure”) pedig a társadalom struktúrájában.

Mills szerint „a bajok az egyén karakterén belül és az ő másokkal fennálló közvetlen kapcsolatán belül történnek; az egyén személyi-ségéhez van közük, valamint a társadalom életének ahhoz a körül-határolt területéhez, melynek az egyén közvetlenül és személyesen a tudatában van. ... A baj magánügy: az egyén maga érzi úgy, hogy az általa fontosnak tartott értékek fenyegetésnek vannak kitéve.” Ezzel szemben „a közproblémáknak olyan kérdésekhez van köze, melyek túlmutatnak az egyén helyi környezetén és az ő belső életének terré-

16

numán. … A társadalmi probléma közügy: valamely, a közösség által fontosnak tartott értékről érzik úgy, hogy fenyegetésnek van kitéve.” (Mills, 1959, p. 8). A két szint közötti kapcsolatot a szociológiai nézőpont („sociological imagination”) teremti meg, mely révén az egyén képessé válik annak felismerésére, hogy a bajok többségét a társadalmi struktúra, illetve a társadalmi intézmények működési zavara idézi elő. Ennek hiányában nem tud kilépni saját életének bajai közül, és nem képes megoldani problémáit. Ha viszont rendel-kezik vele, akkor felismeri, hogy mások is osztoznak ugyanazokban a bajokban, és a megoldást nem az individuális küzdelem, hanem a hasonló helyzetűekkel történő összefogás jelenti. (Mills, 1959).

Mills megközelítése a vegyes típushoz sorolható, mivel ötvözi az objektív és a szubjektív szempontokat; az objektív elemet a prob-lémák „elhelyezkedése” jelenti, a szubjektív elemet pedig annak felismerése, hogy a probléma oka és megoldása a társadalomban helyezkedik el.

Kendall, Crone, illetve Rose definíciói ugyancsak a vegyes típushoz sorolhatók, hiszen a társadalmi probléma kritériumának két feltételt tartanak szükségesnek, egyrészt egy („külső”) helyzetet, másrészt egy („belső”) minősítést:

• „A társadalmi probléma olyan társadalmi helyzet (mint például a szegénység), vagy magatartási minta (mint például a kábí-tószer-használat), mely ártalmas bizonyos személyekre vagy egy társadalom minden tagjára, és amelyről elegendő számú ember úgy tartja, hogy elegendő okot ad a társadalom aggo-dalmára és a helyzet megváltoztatását célzó kollektív cselek-vésre.” (Kendall, 2007)

• „Egy társadalmi probléma akkor létezik, ha az emberek szub-jektíven úgy fogják fel, és empirikus bizonyítékuk van arra, hogy a társadalmi feltételek helyi, társadalmi vagy globális szinten úgy szerveződnek, hogy személyes problémákat okoz-nak.” (Crone, 2007, p. 2)

• „A társadalmi problémákat úgy kívánjuk definiálni, mint hely-zeteket, melyek a lakosság jelentős hányadát érintik, melyek nincsenek harmóniában a lakosság egy jelentős részének érté-

17

keivel, és amelyekről az emberek úgy gondolják, hogy azokat meg kellene javítani, vagy meg kellene szüntetni. A helyzetek-nek nem belső tulajdonsága, hogy jók vagy rosszak, hanem az emberek definiálják őket úgy, mint problémát, vagy mint nem-problémát.” (Rose, 1957, p. 190)

Mi tehát – a definíciók által kifejezett - közös elem a társadalmi problémákban?

Az objektívnek nevezett típushoz sorolt definíciók szerint az, hogy a helyzet negatív hatást gyakorol valamire (ártalmas, káros, stb.) Akik a helyzet tulajdonságait tekintik a társadalmi problémák közös elemének, azok olyan kifejezéseket használnak, mint „ártal-masak az emberi jólétre”; „károsodást okoznak”; „ártalmas bizonyos személyekre vagy egy társadalom minden tagjára”; „problémákat okoznak”.

A relatív definíciók szerint a társadalmi problémák közös eleme az, hogy problémaként interpretálják őket. E körben a leggyak-rabban vizsgált kérdés az, hogy miként változik meg a helyzet minő-sítése a „nem probléma”, illetve „probléma” minőségek között. A problémává minősítés azonban nem egyszerűen egy igen-nem típusú választást jelent, hanem a probléma tulajdonságainak külön-böző szempontból történő interpretálását is. Akik a probléma minő-sítését tartják a társadalmi problémák közös elemének, azok szótá-rában ilyen kifejezések szerepelnek: „szubjektív viszonyulás, melyet jelentős számú ember tanúsít a helyzet iránt”; vagy „ha az emberek szubjektíven úgy fogják fel” vagy „amelyről elegendő számú ember úgy tartja, hogy elegendő okot ad a társadalom aggodalmára és a helyzet megváltoztatását célzó kollektív cselekvésre”.

18

A társadalmi problémák magyarázatai

A társadalmi problémák hétköznapi magyarázatai

Jó oka van annak, hogy a társadalmi problémák tudományos magya-rázatai előtt azok hétköznapi felfogásáról, laikus magyarázatairól essen szó. Nagyon egyszerű lenne kijelenteni, hogy a hétköznapi embernek a társadalmi problémákra vonatkozó felfogása kevésbé pontos, hiteles, tárgyilagos; ezzel szemben a szakember prob-lémamagyarázata pontosabb, hitelesebb, tárgyilagosabb. Ebben a könyvben, melynek tárgya a társadalmi problémáknak a szoci-ális konstrukcionizmus felfogásán alapuló elmélete, meglehetősen disszonáns lenne egy ilyen kijelentés. Konstrukcionista nézőpontból nézve mind a hétköznapi tudás, mind pedig a tudományos tudás olyan produktum, melyet emberek konstruálnak, így egyik sem teljesen azonos a külső világ jelenségeivel. Az emberek a problé-mákra vonatkozó tudás mindkét típusát használják, és mindkettő befolyásolja a gondolkodásukat és cselekvéseiket.

A „hétköznapi tudás” kategóriája röviden úgy mutatható be, mint a tudásnak az a fajtája, melyet a társadalom tagjai a mindennapi életük során használnak a világ számukra releváns jelenségeinek megértése, valamint az azokra való reagálás során. A hétköznapi tudás attól függetlenül tudás, hogy mennyiben vág egybe a külső tényekkel, vagy mások nézőpontjával. A hétköznapi tudás jelentő-ségét az adja, hogy az emberek a mindennapi életük során ennek megfelelően látják a világot, és ennek megfelelően reagálnak rá. (Berger & Luckmann, 1998; Schütz, 1984)

A hétköznapi magyarázatok legalább két szempontból szüksé-gesek a társadalmi problémák elméletének megértéséhez. Egyrészt azért, mert a társadalmi problémák elméletének a vizsgálati terü-lete éppen az, hogy a társadalomban miként jönnek létre a prob-lémákra vonatkozó értelmezések, beleértve a hétköznapi tudást is. A másik ok az, hogy a laikus és a tudományos értelmezések világa között meglehetősen nagy az átjárás. Mind a laikusok, mind a tudo-mány művelői részt vesznek a problémákra vonatkozó társadalmi

19

tudás alkotásában, melynek során a tudomány is átveszi a hétköz-napi interpretációkat, mint ahogy a laikusok is átveszik a tudomá-nyos elméleteket.

A társadalmi problémák esetében különösen nagy a jelentősége a hétköznapi tudásnak, mivel az emberek mind a problémahelyze-teknek, mind pedig a problémára való reagálásnak a kulcsszereplői. Az emberek lehetnek „felelősei” vagy „áldozatai” a problémáknak, attól függően, hogy valaki az adott helyzetben az egyéni vagy a társadalmi okokat tartja dominánsnak, és hogy az egyént mennyiben tartja felelősnek az előállt helyzetért. Az emberek lehetnek címzettjei a probléma kezelését célzó lépéseknek; például a terápiának, a szociális munkának, az anyagi támogatásnak, a kontrollnak, az elret-tentésnek, vagy a büntetésnek. Az emberek részt vehetnek a problé-mákkal foglalkozó csoportok, szervezetek munkájában; vagy részei lehetnek annak a nyilvánosságnak, melynek véleményét mások befo-lyásolni törekszenek. Mindezek során nem kerülhető meg az embe-reknek a problémával kapcsolatos felfogása és magatartása, hiszen az emberek cselekvéseit – a másokkal együtt birtokolt - tudásaik befolyásolják, és erre a többi szereplőnek tekintettel kell lennie.

A problémák magyarázata gyakran a „kvázi-teóriák” vagy a „naiv elméletek” formáját ölti. (Hewitt & Hall, 1973) A naiv elméletek és a tudományos magyarázatok között kapcsolat van, ez azonban egyál-talán nem azt jelenti, hogy a tudósok megtanítják a laikusokat az „egyedül igaz és helyes” tudásra. A kapcsolat inkább úgy jellemez-hető, hogy az emberek az általuk respektált tudományos ismereteket átalakítják, hogy alkalmasak legyenek a hétköznapi tudás részeként történő felhasználásra.

A tudományos téziseknek a hétköznapi tudásban való megjele-nését vizsgáló tudományos nézőpontok közül különösen ismert a szociális reprezentáció elmélete. Az elmélet Serge Moscovicitől szár-mazik, aki azt vizsgálta, hogy a pszichoanalízis tudományos tételei miként jelennek meg a hétköznapi gondolkodásban. (A hazai tudo-mányos gondolkodásban László János révén vált ismertté az elmélet, magam is az ő ismertetésére támaszkodom.) Moscovici szerint a laikusok a tudományos ismeretekhez bizonyos közvetítő mechaniz-musok révén férnek hozzá. A tudományos elmélet az eredeti formá-

20

jában nehezen érthető és használható a hétköznapi ember számára, de mert a tudomány jelentős respektusnak örvend, az emberek igénylik a tudomány eredményeihez való megfelelő hozzájutást. A tudományos elméletek „fogyaszthatóvá tételére” a társadalmi kommunikáció és a köznapi gondolkodás folyamatai során kerül sor. E folyamatok keretében a tudományos ismeretek a köznapi felfogás számára használható naiv elméletekké alakulnak át. Moscovici elmé-lete ezeket a naiv elméleteket szociális reprezentációnak nevezi. „A szociális reprezentációk a mindennapi életből eredő koncepcióknak és magyarázatoknak az egyének közötti kommunikációban kiala-kuló halmazai.” (Moscovici, 1981, p.181., cit. László, 1999. p.12-13.)

Moscovici a szociális reprezentáció alkotásának két jellegzetes folyamatát különböztette meg, a lehorgonyzást és az objektifikációt. A lehorgonyzás az a folyamat, mely során az emberek az új jelen-séget összehasonlítják a már korábban ismert jelenségekkel, és amennyiben a már ismert jelenséget alkalmas támpontnak találják, összekapcsolják az új jelenséggel. A lehorgonyzás két részfolya-matra bontható, az osztályozásra és a megnevezésre. Az osztályozás lényege annak eldöntése, hogy az új jelenség az ismert jelenségek közül melyikekhez hasonlít, és melyikektől különbözik. Az osztályo-zással együtt jár az új jelenség nevének megválasztása, mellyel az emberek a dolog általuk elfogadott jelentését akarják kifejezni. A kiválasztott szavak eleve bírnak valamilyen jelentéssel, így ezek a jelentések áttevődnek a most elnevezett dologra. A szociális repre-zentáció másik (nem mindig bekövetkező) részfolyamata a tárgyia-sítás (objektiváció). A tárgyiasítás során az emberek az absztrakt foga-lomhoz valamilyen képet (homályos képzetet vagy képszerű szim-bólumot) kapcsolnak; ettől kezdve a köznapi gondolkodás számára elsősorban ez a kép jeleníti meg a jelenséget. (László, 1999)

A társadalmi problémák tudományos magyarázataiA társadalmi problémák köre majdnem végtelen, a problémákkal foglalkozó elméleti megközelítések száma pedig ennél valamivel bővebb. A könyv tárgya a társadalmi problémák konstrukcionista elmélete, ám amikor ennek az elméletnek a helyét keressük a többi

21

tudományos nézőpont között, nem kerülhető el a többi jelentős problémaelmélet rövid bemutatása sem. Az utóbbi évtizedek során a világ társadalomtudományában – különösen pedig az amerikaiban – létrejött egy megszokott, mondhatni standard leírása a társadalmi problémákkal foglalkozó tudományos nézőpontok történeti típu-sainak. A tankönyvek, az egyetemi kurzusok, a tudományos publi-kációk alig-alig térnek el ettől a standard változattól. A társadalmi problémákat tárgyaló tankönyvek – melyeknek néhány vonását már ismertettem - kiváló forrást jelentenek ahhoz, hogy megismerjük belőlük a társadalmi problémákkal kapcsolatos tudományos konven-ciókat. Az, ahogyan a tankönyvekben bemutatásra kerülő nézőpon-tokat kiválasztják és leírják, egyik példája a tudás társadalmi konst-ruálásának. (Pritchard, 1993)

A könyvek tartalma meglehetősen csekély változatosságot mutat, szinte mindig három fő elméleti irányt említenek. (Kendall, 2007, Kornblum, 2001) Ezt egyes könyvek tovább bontják, így azokban háromnál több irányzat található. Ez utóbbira a legismertebb példát a terület klasszikus tankönyve, Rubington és Weinberg munkája nyújtja, mely hét nézőpontot nevez meg. (Rubington & Weinberg, 2002) Egyes könyvekben előfordulnak ettől eltérő tipológiák is. (Jamrozik & Nocella, 1998).

A minta a tematikus jellegű művek esetében szinte mindig azonos: a könyv egy fejezetben röviden bemutatja a társadalmi problémák elméleteinek három (olykor több) típusát, majd a többi fejezetben az egyes problématípusokat ismerteti. (Például Sullivan, 2008, Coleman & Kerbo, 2005). Az elmélet-orientált művek esetében az említett típusok bemutatása részletesebb, sőt vannak olyan művek, melyek egyetlen domináns elmélet bemutatásával foglal-koznak. (Például Eitzen és társai könyve a kritikai nézőpontot képvi-seli (Eitzen, Zinn, Smith, 2011.)

A társadalmi problémák tudománytörténete körében a következő három nézőpontot szokás megkülönböztetni:

• strukturalista-funkcionalista elméletek

• konfliktus-elméletek

• szimbolikus interakcionista elméletek

22

Széles körben elterjedt a Rubington és Weinberg (2002) tankönyv-ében szereplő tipológia, mely a fenti három nézőpontot tovább bontja:

• szociális patológia

• szociális dezorganizáció

• értékkonfliktus

• deviáns magatartás

• címkézés

• kritikai nézőpont

• szociális konstrukcionizmus

Látható, hogy a háromelemű tipológia a szociológia fontosabb irányzatainak nevét használja a társadalmi problémák elméleteinek azonosítására. Ennek az a magyarázata, hogy a társadalmi prob-lémák elméleteit kidolgozók egy-egy szociológiai irányzat racionali-tásának keretei között alkották meg saját probléma-magyarázatukat. A hét nézőpontot tartalmazó tipológia ugyancsak az ismert szocio-lógiai irányzatokkal azonosítható, azzal azonban, hogy itt az alapul szolgáló szociológiai irányzatok egy része explicit módon a társa-dalmi problémák magyarázatát célozza.

A társadalmi problémák strukturalista-funkcionalista elméleteiA társadalmi problémák strukturalista-funkcionalista elméletei olyan magyarázó modellek, melyek a szociológia strukturalista-funkcionalista elméleti irányának az alapelemeit alkalmazzák a társa-dalmi problémák értelmezésére. A szellemi háttérként szolgáló szoci-ológiai elméletek részletes bemutatása meghaladná a könyv kere-teit, annál is inkább, mert a téma megismerhető bármely standard szociológiatörténeti munkából. Elegendőnek tűnik röviden bemu-tatni a hivatkozott szociológiai elméletek alapvonalait, kiemelve a társadalmi problémák értelmezése szempontjából jelentőséggel bíró elemeiket.

23

A strukturalista-funkcionalista elméletek a huszadik század nagy részében a szociológia domináns elméleti vonulatának számítottak. A huszadik század végére a funkcionalizmus jelentősen visszaszorult a szociológiai gondolkodásban, noha a tudományos és a szakmai gondolkodást ma is jelentősen befolyásolják egyes tételei. Legismer-tebb képviselőiként Émile Durkheim, Bronislaw Malinowski, Alfred Radcliff-Brown, Talcott Parsons, Robert Merton említhetők.

A funkcionalisták szerint a társadalom nem más, mint kölcsönös kapcsolatban álló részek rendszere, melyek harmonikusan együtt-működnek, hogy fenntartsák az egyensúlyi állapotot és a társa-dalmi egyensúlyt az egész számára. A funkcionalisták a „funkcio-nális” és „diszfunkcionális” kifejezéseket alkalmazzák annak leírá-sára, hogy a társadalom részei milyen hatást gyakorolnak a társada-lomra. A részek funkcionálisak, ha hozzájárulnak a társadalom stabi-litásához, és diszfunkcionálisak, ha megtörik a társadalmi stabilitást. A társadalom egyes aspektusai lehetnek egyszerre funkcionálisak és diszfunkcionálisak a társadalom számára. Merton a funkciók két típusát azonosította, a manifeszt és a látens funkciókat. A manifeszt funkciók azok a következmények, melyek szándékoltak és felismer-hetők; a látens funkciók nem szándékoltak, sőt általában rejtettek. A funkcionalista elmélet néhány jellemzője közvetlenül befolyásolja azt, hogy az irányzat követői miként értelmezik a társadalmi prob-lémákat. Két alaptézist szükséges megismerni.

Az egyik tézis a társadalom organikus szemlélete, mely a társa-dalmat ugyanolyan szervezetnek fogja fel, mint az egyes embert. Ebből az analógiából következnek azok a feltételezések, melyek a társadalmi rendszer szükségleteire, illetve a szükségleteket kielégí-teni hivatott alrendszerek funkcióira vonatkoznak:

• A társadalom komplex rendszer, mely egymástól kölcsönösen függő részekből áll. A rendszer elemei meghatározott funkciót töltenek be a rendszer egészének működése szempontjából; ezek a funkciók a társadalom szükségleteiből következnek.

• A társadalmi rendszer normális állapota az, melyben a rend-szer egyensúlyban van.

24

• A társadalmi rendszer részei nem mindig töltik be megfe-lelően funkcióikat, és a szervezet egésze szempontjából diszfunkcionális módon működnek.

• A társadalmi rendszer tendál arra, hogy megszüntesse a diszfunkcionális működést, és megteremtse (újrateremtse) az egyensúlyi állapotot.

A funkcionalizmus másik fő tézise a társadalom létezésére és annak vizsgálati módjára vonatkozik. A funkcionalizmus jellegzetes néző-pontja az objektivizmus, amennyiben azt feltételezik, hogy a társa-dalom, illetve annak különféle jelenségei reális léttel bírnak. A pozi-tivizmus pedig (itt) azt az ismeretelméleti feltételezést jelenti, hogy adekvát módszerek alkalmazása esetén a világ tényei a maguk való-ságában megismerhetők.

Ezek a tézisek alapvetően meghatározzák a funkcionalizmus viszonyát a társadalmi problémák kérdéseihez. Az organikus szem-lélet alapozza meg a funkcionalista elméletnek azt a sajátosságát, amely miatt harmóniaelméletnek szokták nevezni. A társadalom tagjaira vonatkoztatva ez azt eredményezi, hogy normális álla-potnak a társadalomhoz (munkamegosztáshoz, normákhoz, érté-kekhez, stb.) való alkalmazkodást kell tekinteni, amelytől való eltérés diszfunkcionálisnak minősül.

Az objektivista, illetve pozitivista megközelítésekből pedig az következik, hogy a társadalom optimális működésének kritériumai reális léttel bírnak, melyek pozitív módon megismerhetőek. A „jó” vagy „rossz” funkcionálás nem megítélés dolga, a „jó” és a „rossz” minőség a maga valóságában benne rejlik a társadalom viszonya-iban, melyet csupán fel kell ismerni. Nem a csoportok közötti konf-liktusok, vagy az emberi interpretációk termelik ki a megítélés krité-riumait, hanem azok eleve részét (esszenciáját) képezik a dolgoknak.

A funkcionalista paradigmán belül három olyan elméleti irányt tartanak számon, melyek a társadalmi problémák magyarázatára jöttek létre: a társadalmi patológia elméletét, a társadalmi dezorga-nizáció elméletét, és a deviáns magatartás elméletét (Rubington & Weinberg, 2002)

25

A társadalmi patológia

A társadalmi patológia elméletének jellemzője, hogy nem csupán a társadalmat fogja fel a biológiai szervezettel analóg módon, hanem a társadalmi problémákat is úgy értelmezi, mint a biológiai szer-vezet betegségeit. Ez a nézőpont jellegzetes példája a „rend” elmé-leteinek; a társadalom „betegségének” analógiája azt fejezi ki, hogy a fennálló társadalmi állapot minősül normálisnak, és az attól való eltérés a nem normális (beteg, természetellenes, stb.).

A társadalmi patológia nézőpontja a huszadik század első felében tekintélyes szociológiai irányzatnak számított. Létrejötte a chicagói egyetemhez, a szociológia tanszéken létrejött úgynevezett chicagói iskolához köthető. 1892-ben, a chicagói egyetem szoci-ológia tanszékének megalapításakor Albion Smith hangsúlyozta, hogy a szociológia tudományának hasznossá kell válnia a társa-dalom számára, különösen a társadalmi problémák és más társa-dalmi kérdések kutatásával. A kutatáshoz olyan módszereket kell kifejleszteni, melyek ugyanolyan klinikai vizsgálatot tesznek lehe-tővé, mint amilyent a biológusok és az orvosok képesek alkalmazni. Ehhez a módszertani törekvéshez kapcsolódott az az elméleti irány, mely a társadalom működését is az egészség-betegség ellentétpár-jában képzelte el. Az irányzat legismertebb teoretikusai Samuel Smith, Cesare Lombroso, William Ferrero, Anthony M. Platt, Vytautas Kavolis, Philip Slater, Carl M. Rosenquist.

A társadalmi patológia elmélete szerint a társadalmi problémák a társadalom valamely „betegségéből” erednek. Éppúgy, ahogy az emberi test beteg lesz, ha rendszerei, szervei, sejtjei nem működnek normálisan, a társadalom is „megbetegszik”, amikor részei már nem működnek megfelelően. Társadalmi „betegség” keletkezik akkor is, ha a társadalom tagjai nem megfelelően szocializáltak a társadalom értékeinek és normáinak elfogadására. A korai teoretikusok a szoci-alizáció elégtelenségeit olyan „beteg” személyekre vezették vissza, akik nem megfelelően szocializálhatók. A későbbi teoretikusok felis-merték, hogy a szocializáció zavarait nem a beteg emberek, hanem a „beteg” társadalmi viszonyok okozzák. Ebből az a következtetés adódott, hogy az embereknek megfelelő szocializációban és morális nevelésben kell részesülniük. (Mooney, Knox, & Schacht, 2000)

26

Társadalmi dezorganizáció

A funkcionalista paradigmán belül a társadalmi problémákat magya-rázó irányzatként tartják számon a társadalmi dezorganizáció elmé-letét. A társadalmi dezorganizáció elmélete is a chicagói egye-temen, illetve ahhoz kapcsolódva alakult ki. Gondolati előzményeit Durkheim és Merton anómiaelméletei jelentik. Az irányzat legismer-tebb képviselői Thomas és Znaniecki, Sutherland, Shaw és McKay, valamint Faris. A szociális dezorganizáció képviselőinek fő vizsgá-lati területét Chicago és más nagyvárosok, illetve a rurális területek társadalmának átalakulása, valamint a bűnözés és egyéb devianciák jelenségeinek dinamikája jelentette.

Az irányzat alaptézise az, hogy a társadalmat elvárások, szabályok rendszere működteti; amikor ezek az elvárások csődöt mondanak, társadalmi dezorganizáció következik be. A robbanásszerűen fejlődő városok társadalmát a migráció és a szegregáció folyamatai átala-kítják, ennek során a társadalmat összefogó intézmények és kapcso-latok leépülnek. Az emberek közötti kapcsolatok megváltoznak, így a társadalmat összetartó szerveződések (család, iskola, egyház, helyi önkormányzat) már nem képesek integrálni a helyi társadalmat.

Deviáns magatartás

A devianciaelmélet egyike a funkcionalista problémafelfogásoknak; ugyanakkor persze észre kell venni, hogy a devianciáknak nem csak funkcionalista magyarázatai léteznek. A funkcionalista deviancia-elmélet alapjait a Durkheim és Merton nevéhez köthető anómia-elmélet képezi.

Durkheim devianciaelméletében a deviancia olyan magatartás, mely – pozitív vagy negatív irányban - eltér az adott társadalom normáitól. A deviancia nem az adott viselkedés lényegéből követ-kezik, hanem az adott társadalom értékítéletéből, az elfogadott normákból. A társadalom számára szükségesek és hasznosak a devi-anciák. A pozitív irányban történő eltérések hozzájárulhatnak a társadalom megújulásához, a negatív irányban történő eltérések – a szankciók révén - erősítik a közösség morális állapotát, illetve az

27

összetartozás érzését. A negatív irányban történő eltérés hozzátar-tozik a jól működő társadalomhoz, túlzott elszaporodása azonban a társadalom betegségére utal.

Merton értelmezésében az anómia a társadalmilag elfogadott célok és a társadalmilag megengedett viselkedések közötti ellent-mondásból ered. A társadalomban létezik bizonyos konszenzus abban a kérdésben, hogy mik tekinthetők társadalmilag elfogadott céloknak, valamint abban, hogy e célokat milyen módon lehet elérni. Ezen az úton nem mindenki képes érvényesülni, mégpedig a társa-dalmi hierarchia alján lévők sokkal kevésbé, mint a társadalom más csoportjainak tagjai. A cél és az eszközök közötti ilyen ellentmondás okozza az anómiát. Merton az anómia elméletéhez kapcsolódva úgy magyarázta a deviáns magatartás létrejöttét, hogy az a társadalmilag elfogadott célokat követő, de a társadalmilag elfogadott eszközök alkalmazásában gátolt személyek reakciójából ered. Ugyanakkor felsorolta a helyzetre adható olyan reakciókat is, melyek külön-böznek a devianciától: innováció, rituálé, visszavonulás, lázadás.

A deviancia funkcionalista magyarázata nem az egyénnel, hanem a társadalommal, mint egésszel kezdődik; a deviancia forrását a társadalom természetében keresi, mintsem az egyén biológiai vagy pszichológiai természetében. A funkcionalizmus számára a devian-ciák léte nem csak természetes, hanem funkcionális is:

• a deviancia funkcionális, amennyiben hozzájárul a társadalmi rend fenntartásához (megerősíti a társadalomban a jóról és a rosszról alkotott képzeteket.)

• a deviancia funkcionális, amennyiben hozzájárul a társadalmi változáshoz (ami egyik időszakban deviancia, az a másik idő-szakban a változásokat előmozdító magatartás)

• a deviancia lehet diszfunkcionális is, amennyiben fenyegeti a társadalmi rendet.

28

Konfliktus-elméletek (más megnevezése: pluralista elméletek)

A konfliktus-nézőpont egyike a szociológia alapvető megközelítése-inek. A konfliktus-nézőpont úgy fogja fel a társadalmat, mint amely különböző, a hatalomért és forrásokért versengő csoportokból és érdekekből áll. Míg funkcionalista szemszögből a társadalom alap-vető állapota a rend, a konfliktuselmélet felfogása szerint a társa-dalom természetes állapota a konfliktus. A konfliktus az ellentétes érdekekkel vagy értékekkel bíró csoportok között áll fenn, a külön-böző források (anyagi javak, hatalom, szimbolikus javak stb.) birtok-lásáért. A makrotársadalmi változások egyik fontos, olykor szük-séges tényezője a társadalmi konfliktus.

A konfliktuselméletek két nagy csoportját a marxista, valamint a nem-marxista (neomarxista) elméletek képezik. A konfliktusel-méletek legismertebb képviselője Marx, aki a társadalmi osztályok közötti harcot tekintette a társadalom változásait magyarázó egyik domináns tényezőnek. A nem marxista konfliktuselméletek képviselői többek között Pareto, Simmel, és Mills, legismertebb irányzatai pedig az értékkonfliktus-elmélet és a feminista elméletek. A nem marxista konfliktuselméletek olyan társadalmi konfliktusokra fókuszálnak, amely a csoportok eltérő érdekeiből és értékeiből fakadnak.

A konfliktuselméleti irányzatok a társadalmi problémákat a társadalmi csoportok közötti konfliktusra, közelebbről a gyengébb csoportnak a hatalmat gyakorló csoport általi kizsákmányolására, az elnyomásra, a társadalmi egyenlőtlenségre vezetik vissza. A társa-dalmi problémák alapvető okaként jelölik meg azt, hogy a hatalmat gyakorló csoportok a számukra megfelelő helyzeteket vagy maga-tartásokat pozitívnak, az érdekeiket (értékeiket, státusukat stb.) veszélyeztető magatartásokat negatívnak minősítik, és hatalmuk birtokában ezt el is fogadtatják a társadalommal. Számos társa-dalmi jelenség magyarázata – részben vagy egészben – a társadalmi csoportok közötti hierarchikus viszonnyal, a csoportok közötti konf-liktussal magyarázható. A konfliktus-nézőpont szükségesnek tartja annak megvizsgálását, hogy egy adott társadalmi elrendeződésből melyik csoportnak származik előnye. (Farley, J.E. 1988)

29

Szimbolikus interakcionista nézőpontok

Míg a strukturalista-funkcionalista, illetve a konfliktuselméletek a makroszociológia körébe tartoznak, a szimbolikus interakcionista elmé-letet a mikroszociológia elméletei közé sorolják. (A makroszociológia a társadalom felől közelíti meg az egyént, és vizsgálata csoportokra, szervezetekre, társadalmi rendszerekre irányul. A mikroszociológia a társadalmat az egyén felől kívánja magyarázni, ezért az emberi visel-kedést a személyközi interakciók összefüggésében vizsgálja.)

A szimbolikus interakcionizmus egyike a mikroszociológia irány-zatainak, legismertebb képviselői George Herbert Mead, Herbert Blumer, Howard Becker, Erving Goffman. Az irányzat névadója és tézi-seinek megfogalmazója Blumer volt. A szimbolikus interakcionizmus az interpretációk vizsgálatát tartja a szociológia fő feladatának: „Ha a tudomány célja az emberek magatartásának megértése és magyará-zata, akkor az első feladat annak feltárása, hogy azok mit jelentenek az emberek számára; hiszen az emberek ezeknek a jelentéseknek az alapján fognak cselekedni.” (Blumer, 1969, p. 2).

A szimbolikus interakcionizmus három alapfeltevését Blumer a következők szerint fogalmazta meg (Blumer, 1969):

• Az emberek annak alapján cselekszenek a dolgokkal kapcsolat-ban, amit a dolgok jelentenek számukra.

• A dolgok jelentése abból az interakcióból származik, amelyet az ember másokkal fenntart

• A jelentés abban az interpretatív folyamatban adódik át és módo-sul, melyben az egyén kapcsolatba kerül a dolgokkal.

A szimbolikus interakcionizmus azon a kérdésen alapul, hogy az emberek miként fejlesztik ki a szimbólumokkészletét annak érdekében, hogy értelmet adjanak a világnak. (La Rossa & Reitzes, 1993). A szim-bolikus interakcionizmus úgy magyarázza az emberi cselekvéseket, hogy az emberek nem közvetlenül mások cselekvésére vagy a dolgokra reagálnak, hanem arra, ahogyan azokat értelmezik. A külvilág és az ember cselekvése között az értelmezések (interpretációk) mediálnak. Az értelmezés az interakciók révén jön létre, mégpedig egyrészt a

30

másokkal fenntartott, illetve a dolgokra irányuló interakciók révén. A cselekvések, dolgok értelmének megfogalmazása, továbbadása a szimbólumok révén történik.

A társadalmi problémák szimbolikus interakcionista elméletei arra az alapfeltevésre épülnek, hogy a társadalmi probléma létéhez elengedhetetlen feltétel a helyzetnek vagy feltételnek társadalmi problémaként történő felismerése és definiálása. A szimbolikus interakcionizmus irányzatán belül több elmélet is foglalkozik a társa-dalmi problémák magyarázatával, ezek között a következőket szokás említeni:

• az értékkonfliktus elméletet;

• a címkézési elmélet;

• Blumer elméletét a társadalmi problémákról; és

• a társadalmi problémák szociális konstrukcionista elméletét (melyet külön fejezetben mutatunk be).

Értékkonfliktus elmélet

Az értékkonfliktus-elmélet nézőpontja szerint az eltérő értékekkel rendelkező társadalmi csoportok érvényesíteni kívánják értékeiket, emiatt konfliktus keletkezik közöttük, melynek eredményeként vala-mely csoport képessé válik értékeinek általánossá tételére, míg más csoportok tagjai rákényszerülnek azok követésére.

Fuller és Myers (1941) a társadalmi probléma dualista koncep-cióját fogalmazták meg, mely szerint két elem, az „objektív” és a „szubjektív” együttesen képezi a társadalmi problémát:

„A társadalmi probléma egy olyan helyzet, mely ténylegesen vagy eltételezetten eltér valamely társadalmi normától, melyet jelentős számú ember fontosnak tart. Így tehát minden társadalmi problé-mának két aspektusa van, egy objektív és egy szubjektív. Az objektív aspektus valamely igazolható feltételt, helyzetet vagy eseményt foglal magában. A szubjektív szakasz bizonyos embereknek azt a feltételezését vagy definícióját jelenti, hogy a feltétel, helyzet vagy

31

esemény közvetlenül érinti az alapvető érdekeiket, és azt a felisme-rést, hogy valaminek történnie kell.” (Fuller & Myers, 1941, pp.25.)

Hangsúlyozzák, hogy egy objektív léttel bíró helyzet káros hatása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy társadalmi problémának tekintsük; társadalmi problémává akkor válik, ha az az emberek felfogása szerint veszélyezteti az általuk becsben tartott értékeket.

A társadalmi problémák magyarázatára az értékkonfliktust hasz-nálták, mint amely minden társadalmi probléma sajátja. Érvelésük szerint kétszeres értékkonfliktusról van szó. Az első értékkonf-liktus a probléma első definiálásakor lép fel, amikor az emberek nem tudnak megegyezni abban, hogy az adott helyzet társadalmi probléma vagy sem. A második értékkonfliktust pedig az okozza, hogy nem tudnak egyetérteni abban, hogy mit kell tenni a problé-mával.

A problémák három típusát különböztetik meg:

• fizikai problémák - ezek olyan helyzetek, melyekről mindenki azt gondolja, hogy fenyegetik az emberek jólétét, ugyanakkor nem állítható, hogy magát a helyzetet az értékítéletek okoz-ták volna

• amelioratív problémák –olyan helyzetek, melyeket az emberek általában nem tartanak kívánatosnak, de nem képesek megál-lapodni valamely programban a feltételek javítása érdekében. (Az amelioratív probléma lényege az alkalmazott megoldás, nem pedig az az eredeti megegyezés, mely szerint a helyzet társadalmi problémának minősül.)

• morális problémák - olyan helyzetek, melyekkel kapcsolatban nincs általános egyetértés abban, hogy a helyzet nem kívána-tos. (Mivel nincs általános egyetértés abban, hogy a helyzet probléma, így az emberek nem érzik azt sem, hogy valamit tenni kellene.)

32

Címkézési elmélet

A címkézési elmélet egyike a széles körben ismert elméleteknek, mégpedig elsősorban devianciaelméletként, illetve kriminológiai elméletként. Legismertebb képviselői Edwin Lemert, (1951), Howard Becker (1963), Erwing Goffman (1959), illetve David Matza (1964). Az elméletet – noha mérsékelt formában - a dualista nézőpont jellemzi, mivel a társadalmi probléma létéhez feltételezik egy magatartás vagy más helyzet létét, ugyanakkor döntő tényezőnek tartják a társadalmi problémává váláshoz a helyzet minősítését.

Howard Becker érvelése szerint az, hogy mi válik devianciává vagy bűncselekménnyé, nem a személy cselekményének valamely minőségétől, hanem a hallgatóság reakciójának minőségétől függ. (Becker, 1963) Az, hogy egy magatartás elfogadhatatlannak minősül a társadalom számára, elsősorban az első olyan minősítéstől függ, mely révén valamit elfogadhatatlannak nyilvánítanak, később pedig attól, hogy képesek-e ezt a címkét érvényesíteni azokkal szemben, akiket bűnelkövetőknek minősítettek. A helyzet közérdeket sértővé, vagy esetleg bűncselekménnyé minősítése attól függ, hogy a morális vállalkozók milyen készségekkel bírnak, és mennyire képesek arra, hogy magánügyeket közüggyé tegyenek. (Becker, 1963)

Edwin Lemert (1967) megkülönböztette az elsődleges devianciát a másodlagos devianciától. azzal érvelve, hogy sok ember követ el kisebb szabályszegéseket, de ezeknek az eseteknek csak kis részét választják ki abból a célból, hogy problémának címkézzék. Ha erre a címkézésre ismételten is sor kerül, az emberek internalizálhatják a mások által alkotott definíciót. Ennek hatására bekövetkezhet az identitásuk átalakulása, egészen odáig, hogy deviánsnak fogják tekinteni magukat. Lemert szerint a címkézés következményeként jelenhet meg a másodlagos deviancia, oly módon, hogy az emberek, akiket az eredeti címke stigmatizált, most már azért cselekszenek deviánsként, mert ez a deviáns identitásuk részévé vált.

33

Blumer problémaelmélete

Herbert Blumer, aki egyébként a szociális interakcionizmus isko-lájának egyik központi alakja volt, a társadalmi problémákkal kapcsolatban egyik megalapozója lett a társadalmi problémák konstrukcionista elméletének. (Harris, 2000) A problémák kollektív, társadalmi jellegű definíciójának felismerése még nem maga a konstrukcionista problémaelmélet, de már az előszobája annak.

Blumer az „A társadalmi problémák, mint kollektív magatartások” című művében rámutatott arra, hogy a szociológia nem képes olyan kritériumokat megfogalmazni, melyek alapján eldönthető lenne, hogy mi minősül társadalmi problémának, és mi nem, hanem maga is a társadalom által alkotott definíciókat követi. (Blumer, 1971) Ezek az értelmezések (definíciók) nem egyszerűen a helyzetből, hanem az emberek interakcióiból erednek: „Egy társadalmi probléma mindig is a fókuszában áll az olyan cselekvéseknek, melyeket az eltérő és konf-liktusban álló érdekek, szándékok, és célok irányítanak.” (Blumer, 1971, p.301).

Blumer szerint a társadalmi problémák fejlődése meghatározott lépcsőfokok mentén történik. A négy lépcsőfok az alábbi (Blumer, 1971):

• társadalmi felismerés

• társadalmi legitimáció

• cselekvésre való mobilizálás

• hivatalos akcióterv kialakítása és alkalmazása

A szimbolikus interakcionista számára a társadalmi problémák vizs-gálata egy társadalmi folyamat vizsgálatát jelenti, melyen keresztül a probléma társadalmi interpretációjának alakulását lehet megfigyelni.

35

Második fejezet A valóság konstruálása

Szociális konstrukcionizmus és szociális konstruktivizmusA Thomas-teoréma szerint „ha az emberek valamely helyzeteket valóságosnak minősítenek, azok a helyzetek a következményeiket tekintve valóságossá válnak.” (Thomas & Thomas, 1928).

A mondat tömör kifejezése annak, hogy a társadalom életében mi az egymáshoz viszonyított jelentősége a külső (az emberi értel-mezéstől függetlenül létező) világ tényeinek, illetve a belső (az emberek tudatától függő) világnak. Azt a felismerést jelzi, hogy a külső világ tényei nem közvetlenül és nem tökéletesen határozzák meg azt, ahogyan az emberek a világot látják. Jelzi viszont azt, hogy amilyennek az emberek a világot látják, az befolyásolja cselekvése-iket, ezek a cselekvések pedig hatást gyakorolnak a külső valóságra. Az embereknek a világról szóló interpretációi – függetlenül attól, hogy mennyire tükrözik a külső (objektív) helyzetet – önmagukban is fontos társadalmi tények, mégpedig pontosan annyira fontosak, amennyire hatást képesek gyakorolni az emberek cselekvésére.

A felismerés, melyet a Thomas-teoréma megfogalmazott, integ-ráns részét képezi számos szociológiai, illetve filozófiai elméletnek. Tekintettel arra, hogy a társadalmi problémák konstrukcionista elmé-lete is a teorémában megfogalmazott elven, közelebbről pedig a szociális konstrukcionizmus nézőpontján alapul, a következőkben a szociális konstrukcionizmus alaptéziseinek bemutatására kerül sor.

A szociális konstrukcionizmus (angolul social constructionism) kifejezés a szociológia egyik irányzatát jelöli. Hasonló ehhez a szoci-ális konstruktivizmus (social constructivism) terminus is, melyet a konstrukcionizmushoz képest hol azonos, hol eltérő jelentéssel

36

alkalmaznak. A két kifejezés különböző jelentésváltozatait Gergen mutatta be részletesen. (Gergen, 1985) Némi egyszerűsítéssel úgy lehet fogalmazni, hogy a szociális konstrukcionizmus szocioló-giai irányzat, a szociális konstruktivizmus pedig szociálpszicholó-giai; hogy a konstrukcionizmus a tudásnak a fejen kívüli létrejöttét, a konstruktivizmus pedig a fejen belüli létrejöttét elemzi. A szoci-ális konstrukcionizmus esetében a „fejen kívüliség” arra utal, hogy elsődleges vizsgálati tárgyát az emberek azon interakciói jelentik, melyek révén a valóságra vonatkozó közös interpretációk létre-jönnek. (Hruby, 2001).

A szociális konstrukcionizmus tudománytörténete dióhéjbanA szociális konstrukcionizmus történetét Durkheim, Weber, Marx, Dilthey, Mead, Merton és mások gondolataiig lehet visszavezetni. A közvetlen előzményt a tudásszociológiának az 1920-as években végbement, Max Scheler és Karl Mannheim nevéhez köthető kiala-kulása jelentette. Az általuk megalapozott tudásszociológiai hagyo-mányt, valamint Alfred Schütznek a mindennapi élet világával kapcso-latos gondolatait ötvözték a szociális konstrukcionizmus elméle-tének megalapozói, Peter Berger, Thomas Luckmann és Thomas S. Kuhn. (Berger & Luckmann, 1998; Hruby, 2001).

Berger és Luckmann „A valóság szociális konstruálása” (The Social Construction of Reality) című klasszikus művükben a tudásszocio-lógiát kívánták új alapokra helyezni azzal, hogy ahétköznapitudást tették vizsgálatuk tárgyává. Számukra a kérdés nem az volt, hogy a hétköznapi tudás valósan tükrözi-e a külső valóságot, hanem az, hogy ez a hétköznapi tudás hogyan jön létre, és milyen szerepe van a társadalom életében. (Berger & Luckmann, 1998)

Az ember a hétköznapi tudás keretében a világot tőle függetlenül létező, objektív valóságnak tekinti – még akkor is, ha annak egyes tulajdonságai az emberek megítélésén, vagy akár személyesen az ő interpretációján múlnak:

„A mindennapi élet valóságát valóságrendként tapasztalom. Jelen-ségei olyan minták szerint előrendezettek, melyek függetlenneklátszanak attól, hogy énmiképpen tapasztalom őket, és amelyek

37

valahogyan rátelepszenek rájuk vonatkozó tapasztalataimra. Amindennapi élet valósága már tárgyiasultnak látszik, mielőtt énmegjelennék a színen. A mindennapi életben használatos nyelv állandóan ellát a szükséges tárgyiasulásokkal és elém állítja azta rendet,amelybenezeka tárgyiasulásokértelmesek,amelybenamindennapok világa számomra értelmesnek látszik.” (Berger &Luckmann,1998,p.41.)

Berger és Luckmann meglátása szerint az ember sokkal inkább támaszkodik a másoktól szerzett tudásra, mint a saját közvetlen tapasztalataira. Ez nem csupán mennyiségi kérdés (hogy milyen arányú a másoktól szerzett tudás és milyen a közvetlen tapasztalás), hanem azt is magába foglalja, hogy az előbb megszerzett tudás-elemek befolyásolják a későbbi információk értelmezését is. Érkez-zenek az újabb információk akár másoktól, akár a közvetlen empi-rikus tapasztalásból, az azok kategorizálásához, megnevezéséhez, értelmezéséhez szükséges elemek alapvetően már rendelkezésre állnak, és az ember az új információkat ezek szűrőjén keresztül építi be a tudásába.

„A mindennapi élet valósága továbbá számomra interszubjektívvilágotjelent,vagyismegosztommásokkal.”(Berger&Luckmann,1998,p.42.)

A mindennapi tudás teszi lehetővé számunkra, hogy kommunikál-junk egymással a világról. A világ jelenségei a többiek számára is hasonló módon jelennek meg, ők is ugyanazokat a „tárgyiasulá-sokat” használják. A „tárgyiasulás” nem csak a jelenség fizikai jellem-zőinek leírását jelenti, hanem a dolog értelmezését (pl. kategori-zálását, magyarázatát, normatív minősítését) is. A kommunikáció során az emberek nem csak a fizikai jellemzőket teszik diskurzusuk tárgyává, hanem a mindennapi tudásban jelen lévő többi elemet is, ezért a dolgokról való kommunikáció a dolgokhoz való szubjektív viszonyok kicserélését, fenntartását is szolgálja.

38

„Atermészetesbeállítottságaköznapiembertudatánakbeállított-sága, éspedig, mert az arra a világra vonatkozik, amely sokaknak közös világa. A köznapi tudás az a tudás, amit amindennapoktermészetes, magától értetődően bizonyos rutinjaiban másokkalközösen birtoklok. Amindennapi élet valóságát elfogadjuk,mintvalóságot.Egyszerűléténtúlnincsszükségetovábbibizonyításra. Egyszerűenittvan,mintnyilvánvaló,kényszerítőtény.Tudom,hogyvalóságos.Képesvagyokugyanarra,hogyvalóságosvoltátmegkér-dőjelezzem,deazeffélekételyeketelkellhárítanom,hogyrutin-vilá-gombanlétezhessek.”(Berger&Luckmann,1998,p.43.)

A „természetes beállítottság” kifejezés arra utal, hogy a köznapi tudás az ember számára magától értetődőként jelenik meg. Ez a tudás tűnik természetesnek, az ettől eltérő pedig természetelle-nesnek; emez normálisnak, amaz pedig abnormálisnak. A köznapi tudást alapvetően az hitelesíti, hogy mások számára is ez számít magától értetődő, helyes, normális, tudásnak. Az ember a köznapi tudás elemeit nem köteles kész tényként elfogadni, azokat alávet-heti vizsgálatnak, és felcserélheti eltérő tudással; ennek azonban legalább három akadálya van:

• ritkán merül fel annak igénye, hogy az ember a természetes-nek tartott tudást megkérdőjelezze;

• a köznapi tudás rendszeres ellenőrzése többletenergiát igé-nyel;

• a mások által elfogadott értelmezés elvetése esetén az egyén szembekerül a többiekkel.

Berger és Luckmann elméletének az a mondanivalója a társadalom-tudományok számára, hogy a valóságra vonatkozó hétköznapi tudás olyan önálló társadalmi jelenség, mely az emberi interakciók révén jön létre, és amely az embereknek a világra vonatkozó közös értel-mezéseit tartalmazza. Ez a tudás az emberek számára úgy jelenik meg, mint amely természetes (magától értetődő), és amely objek-tíve létező (az emberek által alkotott elemei is tárgyiasult módon jelennek meg). A tudomány számára új feladatként jelentkezett,

39

hogy vizsgálja a hétköznapi tudást létrehozó folyamatokat, továbbá, hogy kritika alá vonja a hétköznapi tudásból eredő, magától értető-dőnek tartott tényeket.Nyitva maradt még annak az esélye, hogy a hétköznapi tudás eset-legességével szemben a tudomány mondja meg azt, hogy mi az objektív valóság. Thomas Kuhn tudásszociológiai elmélete ezt az egérutat is lezárta, deklarálva, hogy a tudományos tudás is társa-dalmi konstrukciókon alapul. Kuhn tudásszociológiai elmélete a tudományos forradalmak szerkezetét, ezen keresztül pedig a tu-dományos ismereteknek a társadalomban való létrejöttét vizsgál-ta. Kuhn felfogása szerint a tudományos ismeretek társadalmi el-fogadása nem egyszerűen az ismeretek akkumulációja révén törté-nik. A tudományos eredmények elfogadásáról a társadalom – első-sorban a tudományos közösség – az érvényesnek elfogadott tudo-mányos módszerek és tudományos elméletek keretei között fogad-ja el, vagy utasítja el. Kuhn vezette be a tudományos paradigma fo-galmát, mely a tudomány (tudományág) művelésének az adott kor-szakban érvényesnek elfogadott kereteit jelöli. Ameddig egy para-digma érvényesnek számít, tudományos tudást csak ennek keretei között lehet létrehozni és elfogadtatni. A paradigma idővel meg-változhat, és ez esetben a tudományos tudás létrejöttének keretei is megváltoznak. Mindez azt jelzi, hogy a tudományos tudás sem független a társadalomtól; a tudományos ismeret is szociálisan konstruált társadalmi tény. (Kuhn, 2002)

Berger és Luckmann, illetve Kuhn tézisei alapján egy új, sokszínű szociológiai irányzat, a szociális konstrukcionizmus jött létre. Az irányzat számos, kisebb-nagyobb mértékben eltérő elméletet fog egybe. (Burr, 1995, Gergen, 1999, Hruby, 2001). A közös jegyeket számba véve, az irányzatot a mikroszociológiai, a tudásszociológiai, illetve az interpretatív nézőpontot képviselő elméletek közé sorol-hatjuk:

• Mikroszociológiai jellegű, mert azok közé az elméletek közé tartozik, melyek az egyéneknek a társadalmi környezetben való cselekvését vizsgálják, és ezekből kiindulva magyarázzák a társadalom makroszintű jelenségeit.

40

• Tudásszociológiai jellegű, mert azok közé az elméletek közé tartozik, melyek a tudásnak a társadalom keretei között tör-ténő létrehozását, másképpen fogalmazva a valóság társadalmi felépítését tanulmányozzák.

• Interpretatív jellegű, mert osztozik abban a nézőpontban, miszerint a szociológiai megértésnek ki kell terjednie arra az értelmezésre, melyet a résztvevők tulajdonítanak a cselekvé-seknek és más jelenségeknek.

A szociális konstrukcionizmusnak egyik leginkább kifejező definí-ciója a következő:

„akonstrukcionistaelméletaztafolyamatotvizsgálja,melybenazemberek az akcióik és interakcióik révén folyamatosan megalkotják azt a közös valóságot, melyet objektíven tényszerűségében léte-zőnekésszubjektívenjelentésthordozónakélnekmeg.”(Wallace&Wolf,1999,p.277)

A definíció a konstrukcionizmus legfontosabb jellemzőit ragadja meg:

• az elmélet a tudásnak a társadalomban való létrejöttét vizs-gálja

• a tudás úgy jön létre, hogy azt az emberek megalkotják

• a tudás alkotása társadalmi jellegű (létrehozása, megőrzése, használata során az emberek egymáshoz kapcsolódnak)

• noha az emberek alkották meg a tudást, az úgy jelenik meg szá-mukra, mint ami tőlük függetlenül létezik (azaz objektiválódik);

• ez a tudás olyan támpontokat hordoz, melyek az adott társa-dalomban élő ember számára relevánsak a jelenség megértésé-hez és az arra történő reagáláshoz

Burr meglátása szerint nincs olyan kizárólagos ismérv, mely alapján a szociális konstrukcionista nézetekkel azonosíthatóak lennének,

41

inkább arról lehet beszélni, hogy az egymással laza kapcsolatban lévő elméletek osztoznak néhány közös alapelvben. Burr ezeket az alapelveket - Blumer téziseiből kiindulva - a következők szerint foglalta össze (Burr, 1995, pp.2-5.):

• A tudás nem a semleges megfigyelés útján jön létre, hanem az egyének interakciója révén, akik maguk között létrehoz-zák a világ kölcsönös egyetértésen alapuló értelmezését. Ezt a tudást a társadalmi folyamatok tartják fenn. A társadalmi való-ság, amelyet ismerünk, társadalmilag konstruált az interakciók és a nyelvhasználat útján. Ez a világ előzetesen nem létezik, hanem az interakciók eredményeként jön létre, mely a továb-biakban objektiválódik.

• A megértés történeti és kulturális háttéren alapul. A világ meg-értésének általunk alkalmazott módja többé-kevésbé folyama-tos időben és térben. A történelmi és kulturális sajátosságok áthatják a világra vonatkozó megfigyeléseinket. Minden megfi-gyelésünk relatív, és így függ azoktól a sajátos kulturális és tör-ténelmi perspektíváktól, melyeket a megfigyelő birtokol.

• Az adottnak vett dolgokat kritika alá kell vonni, azaz figye-lembe kell venni a társadalmi valóság relatív és szubjektív jel-legét.

• A világ leírásának módja társadalmi következményekhez vezet. Az értelem, amit tulajdonítunk a körülöttünk lévő emberek-nek és tárgyaknak, nem csak a róluk való gondolkodásunkat, hanem a feléjük irányuló akcióinkat is meghatározza

Gergen a konstrukcionizmus alapvető téziseinek a következőket tartotta (Gergen, 1985; Gergen 1987; Hruby 2001):

• A világ megértése nem a megfigyelésből ered, hanem nyelvi, kulturális és történelmi kontingenciákból.

• A megértés nem származik automatikusan a természet erői-ből, hanem az az egymással kapcsolatban álló embereknek aktív, kooperatív vállalkozásának eredménye

42

• Az, hogy a világ megértésének egy adott formája meddig marad fenn, alapvetően nem a nézőpont empirikus érvényes-ségétől függ, hanem a társadalmi folyamatok esetlegességeitől (például a kommunikációtól, a tárgyalásoktól, a konfliktusok-tól, és a retorikától)

• A megegyezésen alapuló tudás a társadalmi cselekvés egyik formája, és mint ilyen integráns része minden más emberi tevékenységnek.

A szociális konstrukcionizmus elméleteinek kulcsfontosságú kategó-riája a szociáliskonstrukció: a konstrukció a tudásnak azt a formáját jelenti, melyet az emberek a konstruálás folyamata során létre-hoztak, és amely a valóságra vonatkozó tudást annak értelmezett formájában tartalmazza.

A konstrukciók az emberek közötti interakciók, illetve az embe-reknek a dolgokra irányuló cselekvései révén jönnek létre. A létrejött konstrukciókat ugyancsak az emberek interakciói és más cselekvései tartják fenn, amelyek során a konstrukciók meg is változhatnak. Mivel a konstruálás nem egyszemélyes ügy, hanem kollektív tevékenység, ezért a társadalom jelentős konzerváló erőt jelent a közösen birto-kolt konstrukciók egyéni módosításával szemben. A konstrukciók intézményesülhetnek is, például tudományos leírások, jogszabályi rendelkezések, szakmai előírások formájában. Az intézményesülés hatással van ugyan a társadalomnak az adott tárggyal kapcsolatos tudására, de nem „kapcsolja ki” teljesen az emberek interpretációs tevékenységét. Ennek lehet olyan következménye, hogy a dolgok hivatalos, illetve köznapi értelmezései eltérnek egymástól.

A konstrukció nem más, mint a világnak, pontosabban a világ bármely jelenségének értelmezett módon történő leírása. A konst-rukció tartalmát mindazok a tudáselemek képezik, melyet az emberek a jelenséggel kapcsolatban odatartozónak minősítenek. A konstrukció ezeket az elemeket együttesen, „csomagban” tartal-mazza. A „csomag” a jelenség leírását és egyben értelmezését tartalmazza, melyben olyan elemek lehetnek jelen, mint a jelenség megnevezése, kategorizálása, tipikus jellemzőinek meghatározása, vagy a kívánatosnak tartott reakciók megjelölése. Mint ahogyan a

43

konstrukció objektiválódik, ugyanúgy a jelenséghez kapcsolt tulaj-donságok is; ez utóbbiak úgy jelennek meg, mint a jelenség esszen-ciális tulajdonságai.

A konstrukcionista elemzés számára az a központi jelentőségű kérdés, hogy ennek a csomagnak melyek azok az elemei, melyek nem a külső valóságból származnak, hanem amelyeket a konstruálás tett a „csomag” részévé. A dekonstruálás kifejezés azt a tudomá-nyos gyakorlatot jelöli, amikor valamely jelenséggel kapcsolatban feltárják, hogy az annak tulajdonított jellemzők valamelyike nem a külső valóságból, hanem az emberek értelmező tevékenységéből ered.

A „konstrukció” szó jelentése az „alkotás” szó jelentésének felel meg: arra utal, hogy a tudásnak ezt a darabját a maga konkrét össze-tételében az ember(ek) alkotó tevékenysége hozta létre. A konst-rukció kifejezés nem utal arra, hogy a konstrukcióban rejlő tudás hamis lenne; ugyanis a konstrukcionista elmélet számára nem az a kérdés, hogy az emberek által alkotott konstrukciók tartalma mennyiben felel meg a külső valóságnak. Nem kérdés, mert a konst-rukciók – a Thomas-teorémából következően – akkor is hatnak a világra, ha netán nem tükrözik a (külső) tényeket. És nem kérdés azért sem, mert a konstrukcionizmus azt akarja megérteni, hogy az emberek maguk miként alkotják meg a tudást, amely alapján a világot értelmezik, és amelynek alapján cselekszenek.

A konstrukció nem kevesebb a (külső) valóságnál, hanem több annál; nem pusztán tükrözi a világ tényeit, hanem értelmezi is azokat. Az értelmezés szerepe a tudás felépítésében a következő (Littlejohn, 1992, pp.190-191):

• Az emberi lények nem önmagukban a fizikai objektumokra és történésekre válaszolnak, hanem az események értelmezésére

• A jelentés nem a dolgok, vagy az események sajátja, hanem konstrukció

• A jelentés az érvényes kulturális keret terméke, melyet a külön-böző társadalmi, lingvisztikai, diszkurzív és szimbolikus gya-korlatok hoznak létre.

44

A konstrukció több a külső valóságnál, mert lehetővé teszi, hogy az ember részese legyen a társadalom által valósnak és érvényesnek tekintett tudásnak. Az ember akkor viselkedik a társadalom elvárá-saival konform módon, ha ismeri azokat a valóságinterpretációkat, melyeket a többi ember táplál valamely jelenséggel kapcsolatban. Aki nem képes a dolgokat az elvárt módon megnevezni, aki nem ismeri a dologgal kapcsolatos tárgyszerű vagy normatív viszonyulá-sokat, az kiilleszkedik a társadalomból.

A szociális konstrukcionizmus irányzataiA konstrukcionizmus elméleti irányzatai közösek abban, hogy a tudás létrejöttét az emberek közötti interakciókra vezetik vissza, ezért vizsgálatuk fókuszában az áll, hogy a tudást létrehozó folyamat miként megy végbe. Másként fogalmazva, a vizsgálat célja annak feltárása, hogy a dolgok külső tényein túlmenően mi az, ami megha-tározza az embereknek a dologra vonatkozó tudását

A szociális konstrukcionizmus sokféle irányzata elsősorban abban különbözik, hogy milyen tényezők vizsgálatát tartják szük-ségesnek, illetve lehetségesnek, annak magyarázatához, hogy miként jönnek létre a valóságinterpretációk. A szakirodalomban a konstrukcionizmus irányzatainak többféle tipológiája ismeretes. Hruby a szociális konstrukcionizmus három hullámát különbözteti meg (Hruby, 2001):

• tudásszociológiai irányzat (mely Kuhn, Berger és Luckmann, valamint az őket követők elméleteit foglalja magába)

• posztmodern irányzat (melyhez tartozó elméletek jellemzője a lingvisztikai fordulat követése, illetve a társadalompolitikai elkötelezettség)

• az új realizmus(ok) irányzata (amely keretében az elméletalko-tók a korábbi korszak korlátozatlan relativizmusával szemben kerestek alternatívákat.)

Kurt Danziger (1997) a világos konstrukcionizmust és a sötét konstrukcionizmust különböztette meg:

45

• A világos konstrukcionizmus nézőpontja szerint a konstruálás alapvetően a folyamatos diskurzus során, a diskurzus jellemző-itől befolyásoltan történik.

• A sötét konstrukcionizmus nézőpontja szerint pedig a diskur-zus erősen beágyazott a merev hatalmi viszonyokba, melyek különféle intézményesült gyakorlatokkal gátolják új értelme-zések megjelenését.

Henry (2009) tipológiája a radikális konstrukcionistákat, a kontextuális konstrukcionistákat és a posztmodern konstrukcionistákat külön-bözteti meg

• Radikális konstrukcionistáknak azokat nevezi, akik mindent társadalmilag konstruáltnak tekintenek és tagadják, hogy a konstrukcióktól függetlenül létezne egy tárgyi valóság. A való-ságosnak tűnő dolgok nem jelentenek többet, mint egy közös-ség megegyezésein alapuló feltételezéseket a dolgok állásáról.

• A kontextuális konstrukcionizmus képviselői elfogadják, hogy létezik valamiféle mögöttes valóság és nem minden tekint-hető szociális konstrukciónak. Felfogásuk szerint az emberek ebből a mögöttes valóságból választanak ki elemeket, melye-ket aztán saját társadalmi és kulturális kontextusuktól függő módon interpretálnak

• A posztmodern konstrukcionisták a posztmodern elméletek különféle változatait kapcsolják a konstrukcionizmus tételei-hez, így például a diskurzuselemzést és a narratív elméletet. Az elméletek egyike, az affirmatív posztmodernizmus nézőpontja szerint például a szociálisan konstruált világ dekonstruálható, és ez megteremti a lehetőségét annak, hogy rekonstruáljuk a valóságot.

Végül pedig a szociális konstrukcionizmus leggyakrabban alkalma-zott tipológiáját kell áttekinteni. Ez két nézőpontot állít szembe egymással, azokat „gyenge” versus „erős”, más kifejezéssel „szigorú”

46

versus „kontextuális” konstrukcionizmusnak nevezve (Best 1989; Goode & Ben-Yehuda 2009; Loseke 2003)

• Az erős (szigorú) konstrukcionizmus nézőpontja nem tagadja explicit módon a külső világ létezését, de tagadja annak meg-ismerhetőségét. Mivel az ember kizárólag a társadalom által konstruált módon képes tudást szerezni a világról, ezért nem lehet úgy megismerni a külső világ jelenségeit, hogy az azokra vonatkozó tudás mentes legyen a konstrukciók hatásaitól. Fel-fogása szerint a tudás létrejöttét az emberek közötti diskurzus keretei és tartalmai határozzák meg. A konstrukcionista vizs-gálat kizárólagosan a tudás konstruálásának diszkurzív folya-matait hivatott vizsgálni. (Ibarra & Kitsuse, 1993)

• A kontextuális (gyenge) konstrukcionizmus – természetesen – szintén nem tagadja a külső világ létezését, sőt azt - több vagy kevesebb korlátozással - megismerhetőnek is tartja. Az emberi tudás részben a már létező társadalmi konstrukciókból, rész-ben egyéb tényezőkből származik, és azok együttesen felelő-sek az újabb interpretációk létrejöttéért. formáját. E nézőpont szerint a konstrukcionista vizsgálatnak a konstruálást befolyá-soló tényezők között mind a diszkurzív folyamatokat, mind pedig azok kontextusát figyelembe kell vennie. (Best, 1993; Holstein & Miller, 1993).

Tehát az erős (szigorú) és a kontextuális konstrukcionista álláspont közötti különbség a vizsgálható és vizsgálandó tényezők körében nyilvánul meg: A szigorú konstrukcionisták igyekeznek elkerülni még az implicit feltételezéseket is az objektív valóságról. Sosem hagyják el a nyelv területét és a kontextusra irányuló figyelmük csak a defi-níciós folyamat közvetlen környezetére terjed ki. Ezzel szemben a kontextuális konstrukcionisták feltételezik, hogy a tágabb kontextus megismerhető és releváns. Ugyan felismerik, hogy a kontextusra vonatkozó tudások is konstruáltak, mégis feltételezik, hogy az infor-máció - még ha tökéletlenül is - felhasználható annak a kontextusnak a leírására, melyben az igényérvényesítés végbemegy. (Henry, 2009)

47

Bogard a kontextus két típusát, a környezeti és az interpretatív kontextust különbözteti meg. . A környezeti kontextus a termé-szetes és az ember alkotta környezet materiális aspektusait jelenti, melyek alapul szolgálnak a hatalmi, politikai, bürokratikus viszo-nyok létrejöttéhez. Az interpretatív kontextus pedig azokat az értel-mezési kereteket jelenti, melyek felhasználásával az emberek támo-gatják vagy elutasítják az interpretálók („igényérvényesítők”) törek-véseit. (Bogard, 2001.)

49

Harmadik fejezet A konstrukcionista probléma-elmélet története

Az előzményekA társadalmi problémák konstrukcionista elmélete az 1970-es évek során jelent meg önálló elméleti nézőpontként, majd dina-mikus fejlődés során vált a legelterjedtebb irányzattá a társadalmi problémákat tárgyaló elméletek körében. Ezt a folyamatot a néző-pontok differenciálódása, kritikai érvek és ellenérvek megfogalma-zása kísérte. A továbbiakban az elméletek fejlődésének történetét a téma legismertebb összefoglaló munkáira támaszkodva mutatjuk be. (Best 2002, Kemeny 2004, Fopp 2008, Loseke 1999, Schneider 1985, Weinberg 2009)

A második világháborút követően a társadalomtudományban még a problémák funkcionalista felfogása volt a jellemző, melyhez realista ontológiai nézőpont és pozitivista ismeretelméleti álláspont társult. A problémákat ekkor általában úgy látták, mint amelyek lényege a társadalom valamely alrendszerének diszfunkcionális működése, a társadalom harmonikus működésének megtörése. A társadalmi problémákat a maguk egészében reális léttel bíró enti-tásoknak tartották, melyek a tudományos vizsgálat révén objektív módon megismerhetőek. Mint Kemeny rámutat, a szociológia már ekkor felismerte, hogy távolság húzódik a problémák reális jellemzői, illetve a problémák súlyosságának megítélése között. (Kemeny, 2004). Ennek legismertebb példáját Merton kínálta azzal, hogy különbséget tett a manifeszt, illetve a látens funkciók között, jelezve, hogy nem csupán a – megfelelő vagy hibás - funkcionálás

50

ténylegessége, hanem annak társadalmi fel- és elismerése is érdemes a tudomány figyelmére.

A társadalmi problémák vizsgálatában bekövetkező fordulat a szociológia tudományában végbement változásokkal magyaráz-ható, különösen a mikroszociológiai nézőpont megerősödésével, a tények vizsgálatától az interpretációk vizsgálata irányában történt elmozdulással, valamint a lingvisztikai fordulattal. A társadalmi prob-lémák konstrukcionista elméletének közvetlen előzményeit azok a munkák jelentették, melyek a társadalmi problémák magyarázata terén lépésről lépésre haladva eltávolodtak a funkcionalista, az esszencialista, a pozitivista szemlélettől.

A konstrukcionista problémaelmélet számos eszmei forrása közül négyet szükséges kiemelni:

• Fuller és Myers problémaelmélete, mely az értékkonfliktus-elméletek szemléleti módját követi;

• a Lemert, Becker és mások nevéhez kötődő címkézési elmélet;

• Blumer szimbolikus interakcionista problémaelmélete;

• Gusfieldnek az amerikai mértékletességi mozgalmat vizsgáló kutatása;

A felsoroltak közül hármat már az előzőekben megismerhettünk, ezért itt Gusfield hozzájárulásának ismertetése következik. Gusfield nagy hatású írásában, a „Szimbolikus keresztesháború”-ban mutatta be a problémák kollektív definiálásának folyamatát és annak kontex-tusát. (Gusfield, 1963).

A mű tárgya az amerikai alkotmány 18. kiegészítése, amely elren-delte az alkohol gyártásának és forgalmazásának tilalmát. Gusfield azt tette vizsgálata tárgyává, hogy milyen szerepet játszottak az alkotmánymódosítás elfogadtatásában a civil mozgalmak, különösen az ún. Mértékletességi Mozgalom (Temperance Movement). Gusfield szerint a Mértékletességi Mozgalom mögötti hajtóerőt az a kultu-rális konfliktus jelentette, mely a rurális, protestáns, Amerikában születettek személyekből álló középosztály, másrészről a városi, katolikus, európai bevándorlók között feszült.

51

Az érintett társadalmi csoportok között nem volt éles osztálykü-lönbség. Maguk az alkoholtilalom hívei sem tartoztak a gazdasági elithez, hanem a régi középosztály tagjai voltak, akiknek a gazdasági helyzete nem sokkal volt magasabb a velük szemben álló bevándorló csoportokhoz képest. Mint Gusfield megállapítja, nem osztály- vagy gazdasági érdekek álltak az alkoholtilalomról folyó politikai harc mögött. Az alkoholtilalomért küzdő mozgalom úgy tekinthető, mint az Amerikában születettek törekvése arra, hogy megőrizzék státu-sukat a gyarapodó idegen kultúrával szemben.

Gusfield a jelenség értelmezése céljából megfogalmazta a státus-politika elméletét. A mértékletességi mozgalom és más hasonló szim-bolikus keresztes háborúk célja a közügyek morális reformja. Komplex társadalmakban a tagozódás egyik formája a státuscsoportok szerinti rétegződés, melynek alapját az értékek, normák és az életstílus által generált presztízs jelenti. Az olyan morális kérdések, mint az alkohol-tilalom, a polgári szabadságjogok vagy az abortusz, valójában a státus-politika színterei, melyben az ellentétes értékekkel bíró csoportok küzdenek az ő tiszteletre méltó életstílusuk nyilvános elismerése és jogi védelme érdekében. . (Gusfield, 1963, pp.166-188.)

A konstrukcionista elmélet megalapításaA tudománytörténeti előzményeket követően, azok eredményeit felhasználva, az 1970-es évek során Malcolm Spector és John Kitsuse fogalmazták meg a társadalmi problémák konstrukcionista elmé-letének alaptéziseit. Munkásságuk nyomán kiterjedt tudományos iskola alakult ki körülöttük, mely rövid időn belül elfogadott, sőt népszerű irányzattá tette a társadalmi problémák konstrukcionista megközelítését. Az elmélet terjedéséhez hozzájárult az is, hogy Kitsuse és több társa tagjai voltak a „The Society for the Study of Social Problems” nevű, a társadalmi problémák tanulmányozására alakult társaságnak, illetve publikáltak annak folyóiratában a ”The Journal of Social Problems”-ben.

John I. Kitsuse második generációs japán bevándorlóként szüle-tett az Egyesült Államokban. A Northwestern University professzora

52

volt 1958-tól, majd a University of California San Diego profesz-szora 1974-től 1991-ig. Egyike volt a deviáns magatartással kapcso-latos címkézési elmélet alapítóinak, majd az 1970-es évektől egy új elmélet, a társadalmi problémák konstrukcionista elmélete egyik megalapítója lett.

Malcolm Spector a kanadai McGill University, Montreal szoci-ológia professzora volt. Szervezője volt a Society for the Study of Social Problems éves konferenciáinak, melyek hozzájárultak a társa-dalmi problémák konstrukcionista elméletének terjedéséhez. 1981-84. között betöltötte a Social Problems folyóirat szerkesztői tisztét.

A társadalmi problémák konstrukcionista elméletének „zászló-bontására” Spector és Kitsuse ’The definition of social problems’ illetve ’Social problems: a reformulation’ című, 1973-ban megje-lent, két részes tanulmányában került sor. (Kitsuse & Spector, 1973; Spector & Kitsuse 1973)

Írásuk kiindulópontja az a felismerés, hogy a társadalmi prob-lémákat ismertető tudományos irodalom nélkülözi a tárgy egyér-telmű megjelölését. A tanulmány első részében a társadalmi prob-lémák funkcionalista megközelítését (elsősorban Merton és Nisbet álláspontját), majd az értékkonfliktus-megközelítést (főként Becker, illetve Fuller és Myers álláspontját) vették vizsgálat alá. A tanulmány második részében megfogalmazták a társadalmi problémák szocio-lógiai vizsgálatának sajátos tárgyát.

Az általuk alkotott definíció szerint a társadalmi probléma „csoportok aktivitását jelenti, mely panaszok és követelések megfo-galmazásban nyilvánul meg a szervezetek, hatóságok, intézmények irányába, valamely feltételezett helyzettel kapcsolatban” (Spector and Kitsuse, 1973, p.146). Álláspontjuk szerint minden igényérvé-nyesítő törekvést jellemez annak fejlődési folyamata, mely elemez-hető, leírható és ábrázolható. A folyamat tipikus jegyeit alapul véve megalkották a társadalmi problémák „fejlődéstörténetének” (natural history) négy szakaszos modelljét. Ehhez a Blumer, illetve Fuller és Myers által kidolgozott modellt vették alapul és fejlesztették tovább.

Az elméleti program részletesebb kibontására az 1977-ben megjelent ’Constructing social problems’ című könyvükben kerül sor. (Spector. & Kitsuse, 1977) A könyv azzal a kijelentéssel indul,

53

hogy „a társadalmi problémának nincs adekvát szociológiai definí-ciója, sőt nincs és sosem volt a társadalmi problémáknak szocioló-giája.” Úgy vélték, hogy addig a kutatók csupán a heterogén jelen-ségek közös címkéjeként használták a társadalmi probléma megne-vezést, ám nem voltak képesek azonosítani azt az egyedi tárgykört, mely a társadalmi problémák szociológiájának sajátos tárgyát képez-heti. (Spector & Kitsuse, 1977, p.1.)

Ők ezt a sajátos tárgyat az igényérvényesítő cselekvésekben (claims-making activity) találták meg. „Mi az igényérvényesítő cselek-vések elméletét, nem pedig a helyzetek elméletét kívánjuk megal-kotni. … A társadalmi problémák a társadalom tagjai által konstruált definíciók értékítéletek kifejeződései. A helyzetek létrejöttének, illetve változásainak okai teljesen különböznek a definíciók létre-jöttének, illetve változásainak okaitól.” (Spector & Kitsuse,1977, p. 72) Álláspontjuk szerint a szociológia feladata a cselekvések és az azokban megtestesülő feltételezések vizsgálata, nem pedig az, hogy állást foglaljon a feltételezéseknek az érvényességéről vala-mely semleges nézőpont, például egy tudós nézőpontja alapján. Éppen ezért a társadalmi problémát úgy definiálják, mint „egyének vagy csoportok cselekvéseit, melyekkel panaszokat és követeléseket fejeznek ki valamely feltételezett helyzettel kapcsolatban. (Spector & Kitsuse, 1977, p.75.)

Megfogalmazzák a társadalmi problémák konstrukcionista vizs-gálatának alapvető módszertani keretét, mely a vizsgálatot a társa-dalmi probléma definiálását eredményező folyamatra korlátozza, és kizárja abból a problémához kapcsolódó (külső) helyzet vizsgálatát: „Azért hogy megakadályozzuk a helyzetek elemzéséhez való vissza-csúszás tendenciáját, feltételezzük, hogy maga a helyzet is irrele-váns az elemzésünk számára, és így kívül esik azon. (Spector and Kitsuse 1977 [1987], p.76).

Nézőpontjuk megértéséhez feltétlenül szükséges észrevenni, hogy nem ontológiai, hanem episztemológiai, illetve metodoló-giai jellegű a problémahelyzetekkel kapcsolatos álláspontjuk. Nem tagadják, hogy létez(het)nek olyan objektív helyzetek, melyekben a problémák megjelennek, de kijelentik, hogy azok csak annyiban bírnak jelentőséggel a szociológiai vizsgálat számára, amennyiben

54

az emberek feltételezéssel élnek velük kapcsolatban. A „feltétele-zett helyzet” kifejezés egyrészt azt jelzi, hogy az emberek igényér-vényesítő magatartása irányulhat olyan helyzetekre is, melyek nem léteznek, vagy nem úgy léteznek, ahogyan az emberek feltételezik; másrészt azt, hogy a kutatónak nem szabad állást foglalnia a felté-telezések érvényességéről. Spector és Kitsuse azt sem állítják, hogy azok a (feltételezett) helyzetek, melyekben a problémák megje-lennek, ne gyakorolnának hatást arra, ahogyan az emberek a prob-lémákat látják; meggyőződésük szerint azonban nem lehet kellő tárgyilagossággal vizsgálni a társadalmi problémát, ha a vizsgálat egyszerre irányul mind a helyzetekre, mind pedig az igényérvé-nyesítő cselekvésekre. A külső helyzetek „zárójelbe tételét” azért tartják szükségesnek, mert akár a hétköznapi emberben, akár a tudósban erős késztetés él arra, hogy saját értelmezéseit úgy fogja fel, mint amelyek nem tőle erednek, hanem a helyzet immanens tulajdonságát képezik. (Spector & Kitsuse, 1987).

A Spector és Kitsuse által fontosnak tartott „zárójelbe tételt” értelmezi tanulmányában Weinberg (2009): A konstrukcionista vizs-gálat számára az igényérvényesítő tevékenység által létrehozott értelmezések jelentik a társadalmi problémát kizárólagosan magya-rázó tényezőt. Nincs rá mód, hogy a (feltételezett) társadalmi problé-mának egyik szimbolikus tolmácsolását valósabbnak, hitelesebbnek tartsuk egy másik tolmácsoláshoz képest; mert nem lehetséges az interpretációk helyességét a külső valóságon lemérni. A társadalmi problémával kapcsolatos igények változása - felemelkedése vagy eltűnése - egyedül az emberek interakcióira és értelmezéseire vezet-hető vissza. A konstrukcionista kutatás számára az emberi egyének és/vagy emberi kollektívák szimbolikus interakciói jelentik a társa-dalmi problémák okait és/vagy megnyilvánulásait. A (feltételezett) nemszimbolikus helyzetek, melyeket az emberek problematikusnak minősítenek, úgy tekintendők, mint amelyek nem léteznek, vagy egészében irrelevánsak az igényérvényesítő tevékenység számára, melyeket kizárólag a szimbolikus interakciók okoznak, illetve alkotnak.

Spector és Kitsuse korábbi szociológiai munkákra támaszkodva (Blumer,1971; Fuller & Myers, 1941) fogalmazták meg a társadalmi

55

problémát definiáló tevékenység tipikus fejlődési folyamatát, a fejlő-déstörténeti (natural history) modellt. (Spector & Kitsuse, 1977) A társadalmi probléma természetes fejlődéstörténete (natural history) négy szakaszból tevődik össze:

• A csoportok kísérletet tesznek annak kifejezésére, hogy léte-zik bizonyos helyzet, melyet károsnak, ártalmasnak, vagy egyébként nem kívánatosnak definiálnak; ezeket a kijelentése-ket nyilvánosságra hozzák, hangsúlyozzák az ellentmondáso-kat, és közüggyé vagy politikai kérdéssé teszik a kérdést;

• Az igény legitimitásának elismertetése valamely hivatalos szer-vezet, hatóság, vagy intézmény által;

• Az igények és követelések újra történő felmerülése az eredeti vagy más csoport révén, kifejezve az elégedetlenséget a kifo-gásolt probléma kezelésére létrehozott eljárásokkal, a pana-szok bürokratikus kezelésével, az eljárások iránti bizalom hiá-nya, illetve a panaszosok iránti együttérzés hiánya miatt;

• A hatóságok illetve intézmények válaszának a panaszt képvi-selő csoport általi elutasítása, illetve a követeléseikkel kapcso-latban a válasz hiánya, melyet a csoport részéről új alternatí-vák, paralel vagy ellenintézmények létrehozására irányuló akti-vitás követ. (Spector & Kitsuse, 1987. p.142).

A Spector és Kitsuse által megfogalmazott alapvetést követően az 1970-es és 80-as években a társadalmi problémák konstrukcionista kutatása, illetve elemzése rendkívül népszerűvé vált. A két „alapító atya” tevékenyen részt vett az irányzat elterjesztésében, illetve a megfogalmazott kritikák megválaszolásában. Álláspontjuk újra-fogalmazása az alapvető téziseket nem érintette, hozzájárult azonban a tézisek elméleti igényességének és koherenciájának fejlesztéséhez.

56

Irányzatok a konstrukcionista problémaelméleten belülNoha Spector és Kitsuse tézisei megfelelő alapot adtak ahhoz, hogy a társadalmi problémák konstrukcionista elmélete koherens legyen mind teoretikus, mind pedig módszertani szempontból, a társadalmi problémák konstrukcionista elméletének gyors terjedése együtt járt a nézőpontok differenciálódásával.

A társadalmi problémák konstrukcionista elméletei – Joel Best álláspontját követve - három nagy táborra oszthatók (Stallings, 1997):

• a szigorú konstrukcionisták

• a kontextuális konstrukcionisták

• a leleplezők

A szigorú konstrukcionisták legismertebb alakjai Kitsuse, Spector, és Ibarra. Éppen úgy, ahogyan a szigorú konstrukcionisták általában, a társadalmi problémák szigorú konstrukcionista elemzői sem élnek feltételezésekkel az objektív valósággal kapcsolatban.

A kontextuális konstrukcionisták – akiknek legismertebb képvi-selője Best - szerint mód van arra, hogy megállapításokat fogalmaz-zunk meg a társadalmi feltételekről is, annak érdekében, hogy az igényérvényesítő magatartásokat elhelyezhessük azok társadalmi kontextusában.

A kontextuális konstrukcionisták megőrzik a vizsgálatnak azt a fókuszát, mely az igényérvényesítésre, illetve az arra adott vála-szokra irányul. Emellett azonban hajlandóak feltételezésekkel élni az objektív valósággal kapcsolatban annak érdekében, hogy magya-rázatot kapjanak arra, miért könnyebb egyes igényeket érvényesí-teni, mint másokat.

A „leleplezők” a társadalmi problémáknak azok a kutatói, akik feltételezik az objektív valóság ismeretét annak érdekében, hogy annak alapján megítéljék a problémákkal kapcsolatos igények helyességét. Képesnek tartják magukat arra, hogy egyes igényeket helyesnek nyilvánítsanak, másokat pedig „leleplezzenek” mint az objektív valósággal össze nem egyeztethetőt. (Stallings, R. A. 1997; Woolgar & Pawluch, (1985)

57

Mint Weinberg megállapítja, a szigorú és a kontextuális konstrukcionisták közötti különbség abban rejlik, hogy mit tekin-tenek a megfelelő viszonynak a feltételezett objektív helyzetek és a konstrukcionista kutatás között. Míg egyesek ragaszkodnak ahhoz, hogy a vizsgálat kizárólag az igényérvényesítő tevékenységre korlá-tozódjon, tekintettel annak szimbolikus és nyelvhez kötött jellegére” (Ibarra & Kitsuse, 1993, p.31), mások mérsékeltebb, kontextuális konstrukcionista nézőpont mellett foglalnak állást, melyben az elemző túlléphet a résztvevők diszkurzív követelésein, hogy eljusson azokhoz a praktikus körülményekhez, melyek befolyásolják az igényérvényesí-tést. (Best 1993; Holstein & Miller, 1993). Mindkét nézőpont hirdetői hangsúlyozzák annak szükségességét, hogy a vizsgálat azokra a maga-tartásokra irányuljon, melyek révén az emberek megkonstruálják a társadalmi problémákat; de nincs konszenzus arról, hogy a feltétele-zett objektív feltételek legitim módon beemelhetők-e a vizsgálatba magatartások megértése érdekében.

A konstrukcionista problémaelméletek típusokba sorolására ad lehetőséget az a szempont is, hogy a kutató milyen tevékenységi formák keretében keresi a problémák interpretációinak létrejöttét. A három jellegzetes helyzet a – szervezett – igényérvényesítő akció, a - rapid lefolyású - morális pánik, valamint a hétköznapi tevékenység során végbemenő problémamunka.

Mint láttuk, Spector és Kitsuse a nagyobb társadalmi nyil-vánosság előtt zajló, a kormányzat intézkedésének kiváltására irányuló akciókra fókuszáltak. Stanley Cohen és mások a morális pánik szerepét vizsgálták a társadalmi problémák interpretálá-sában. (Cohen, 1972). Miller és Holstein elmélete pedig a minden-napi interpretatív tevékenységet helyezte a középpontba. (Miller & Holstein, 1989)

Mint Miller és Holstein megállapítják, az emberek különféle bajai sokféleképpen felfoghatók, de csak egy részük jut el odáig, hogy társadalmi problémának tekintsék őket. A lehetőségek két végpontján a mindennapi élet kellemetlenségei, másik végpontján az egész társadalmi csoportok életét érintő helyzetek állnak. A bajoktól a társadalmi problémákig vezető ösvény semmiképpen nem automatikus, előre meghatározott, vagy egyszerűen mester-

58

séges. Mint hangsúlyozzák, az ösvény a mindennapi értelmező tevékenység eredményeképpen alakul. (Miller & Holstein, 1989)

59

Negyedik fejezet A konstrukcionista modell

A társadalmi problémák konstruálásának modelljeiA fejezet azokat a modelleket mutatja be, melyek révén a konstrukcionista problémaelméletek leírják a társadalmi problémák konstruálásának tipikus folyamatát. A modellek szükségszerűen egyszerűsítenek, hiszen a társadalmi problémákra vonatkozó tudás alkotása végtelenül sok egyedi aktusból áll, melyek rendkívül sok forga-tókönyvet tesznek lehetővé. A társadalmi problémák konstrukcionista elméletével foglalkozó szerzők sem csatlakoztak valamely egységes modellhez. Ennek ellenére a társadalmi problémák konstruálásának folyamatában felfedezhetők olyan közös mintázatok, melyek alapján mód van néhány ideáltipikus modell felállítására.

A modellalkotás célja, hogy megértsük, az emberek miként hozzák létre (makro- vagy mikroszinten) a társadalmi problémák interpretá-cióit. A modellalkotás lényege a tipikus vonások felismerése, amit a társadalmi problémák tekintetében Schwalbe és társai a következő-képp írnak le: „a konstrukcionista vizsgálat célja annak megmagya-rázása, hogy egy helyzet meghatározott módon történő tipizálása, a diskurzus valamely formája miként válik standard gyakorlattá. ” (Schwalbe, Godwin, Holden, Schrock, Thompson, & Wolkomir, 2000. p. 435).

A társadalmi problémák konstruálásának modelljei tehát azokat a tipizált folyamatokat írják le, amelyek keretében létrejön a társa-dalmi probléma interpretációja (másképpen konstrukciója). Ez a folyamat ”magába foglal minden olyan tevékenységet, amely a ’társadalmi problémának’ nevezett helyzetek felismerésére, azono-sítására, interpretálására irányul” (Holstein & Miller, 1993, p.134).

60

Megjegyzendő persze, hogy az is társadalmi interpretáció tárgya lehet, hogy mi nem számít társadalmi problémának. Míg Spector és Kitsuse nyomán a konstrukcionista irodalom a feltételezett hely-zetek társadalmi problémaként történő elismerését vizsgálja, látni kell, hogy olykor a törekvés tárgya annak elfogadtatása, hogy egy helyzet nem tekinthető problematikusnak. (Ilyen törekvésekkel talál-kozni például környezetvédelmi kérdések esetében.)

A társadalmi problémák konstruálásának három modellje örvend széles körű elismertségnek:

• az igényérvényesítés modellje (claims making) (Spector & Kitsuse, 1973)

• a morális pánik modellje (moral panic) (Cohen, 1972)

• a problémamunka modellje (social problems work) (Holstein Miller, 1993)

Megjegyzendő, hogy a problémák konstruálását tipizáló három modell korántsem foglalja magába a konstruálási folyamat összes lehetséges változatát. A valóságban ezer más módon is végbemehet a problémák interpretálása. Vlassopoulos például azokat a helyze-teket emelte ki, melyekben közszereplők (például kormányzati tiszt-viselők) a kezdeményezők, a probléma interpretálása és az arra való reagálás az ő hatáskörükbe tartozó eszközökkel történik, és a többi szereplő csak hozzájuk kapcsolódva tud hatást gyakorolni az interp-retálás folyamatára. (Vlassopoulos, 2009)

Mindegyik modell azokat a helyzeteket, szereplőket, folyama-tokat, magatartásokat, illetve befolyásoló tényezőket írja le, melyek szerepet játszanak a probléma társadalmi konstruálásában. Külön-böznek abban, hogy kit tekintenek főszereplőnek, és milyen cselek-véseket tartanak tipikusnak a probléma interpretálása során.

A Spector és Kitsuse nevéhez kötődő igényérvényesítési modell alapvetően azt feltételezi, hogy a társadalom (például egy morális vállalkozó vagy egy aktivista csoport) szándékosan és tervezett módon törekszik a közvélemény megnyerésére és a kívánatosnak tartott közpolitikai cselekvések kieszközlésére. Eshetőlegesen

61

azonban minden más konstellációt is megenged a modell, noha a leírás az alapvetőnek tartott utat részletezi.

A Cohen nevéhez köthető morális pánik modellje olyan különleges helyzetekre koncentrál, melyekben gyors lefolyású, intenzív társa-dalmi folyamatok hoznak felszínre egy társadalmi problémát. A mo-rális pánik sosem tervezett, de annak folyamatában sokféle szán-dékolt cselekvés jelenhet meg és gyakorolhat hatást a társadalom problémaértelmezésére.

A Holstein és Miller nevéhez kötődő problémamunka-modell azokra a mindennapi szituációkra fókuszál, melyek során az emberek családi, csoportos, vagy lokális keretben alkotják meg a társadalmi problémára vonatkozó értelmezéseket. Az ide sorolt interpretatív cselekvések nem feltétlenül szándékoltak és tervezettek, de lehetnek azok is.

A modellek alapvetően a problémák interpretálására irányuló szándékolt, vagy nem szándékolt cselekvések lefolyását mutatják be. Ezt három dologgal szükséges kiegészíteni:

• A problémát interpretálni szándékozók különböző mértékig tudnak eredményesek lenni. Figyelmet általában azok a törek-vések kapnak, melyek bizonyos eredménnyel járnak a közér-deklődés felkeltése, a kormányzati lépések kiharcolása terén. A sikertelen törekvések általában nem érik el a közvélemény, illetve a tudományos kutatás ingerküszöbét. Ezért többet tudunk a sikeres akciók lefolyásáról, mint a sikertelenekéről.

• A konstrukcionizmus alapfeltevései közé tartozik, hogy a prob-lémákat interpretáló aktusok általában hozzákapcsolódnak az emberek egyéb aktusaihoz. A problémákat érintő diskurzus, a problémákat érintő egyéb reakciók éppen annyira tekinthetők a családi élet aktusainak, a baráti beszélgetés aktusainak, vagy a szakmai tevékenység cselekvéseinek, mint problémamunká-nak. Ezek hatékonyan alakíthatják a problémák interpretálását, noha szerényen meghúzódnak más cselekvések pórusaiban.

• A teljesség kedvéért szükséges megemlíteni azt is, hogy a véletlenszerű események hatását is a modell részévé lehet

62

tenni, (Blumer, 1971, p.301) hiszen ezek is arra adnak magya-rázatot, hogy milyen, a problémahelyzeten túlmenő tényezők alakítják a problémák interpretációját.

Az igényérvényesítés modelljeAz igényérvényesítés (claims making) modellje Spector és Kitsuse nevéhez kötődik, akik a modell számos elemét másoktól vették át és fejlesztették tovább. A modell azt a tipikus esetet vette alapul, amikor egy addig problémának nem minősülő helyzet problémává minősítéséért folyik a küzdelem; a kezdeményező egy aktivista személy vagy csoport; a harc célja a közvélemény megnyerése, majd a kormányzat adekvátnak tartott intézkedésének elérése. A modell széles körű elfogadottságra tett szert a konstrukcionista szerzők körében, akik sok ponton kiegészítették, gazdagították azt. Így ma is ez számít a legáltalánosabb problémamodellnek. (Hilgartner & Bosk, 1998; Loseke, 1999)

A folyamat

Az igényérvényesítés modellje ciklikus folyamatként írja le azt, ahogyan egy jelenséget társadalmi problémává definiálnak, vagy pedig újradefiniálnak. Blumer, Fuller és Myers, majd Spector és Kitsuse írták le a folyamat jellegzetes fejlődési ívét, illetve szaka-szainak tartalmát. Mint megállapították, a társadalmi problémáknak létezik egy tipikus fejlődéstörténete, melyen a problémák általában hasonló módon haladnak végig.

A társadalmi probléma fejlődéstörténete tipikusan négy szakaszból áll (Spector & Kitsuse 1973):

• 1. fázis: egyes csoportok érzékeltetik valamely helyzet létezé-sét és ártalmas voltát

• 2. fázis: hivatalos intézmények reagálnak a követelésekre

• 3. fázis: ismét felmerülnek az igények illetve követelések, kife-jezve a hivatalos reagálással való elégedetlenséget

• 4. fázis: alternatív, paralel, vagy ellenintézmények jönnek létre

63

A z egyes társadalmi problémák ugyanazokon a szakaszokon mennek végig, gyakori azonban, hogy egy probléma megreked vala-melyik lépcsőfokon. A ciklikusság pedig arra utal, hogy a problé-mákkal kapcsolatos igényérvényesítés sosem tekinthető végle-gesnek. Bármikor sor kerülhet a probléma „újrafelfedezésére”, és egy újabb igényérvényesítő ciklus kezdetére.

A színtér

A társadalmi problémák konstruálásának folyamata jellegzetes struk-turális elrendeződések keretében megy végbe, melynek értelmezé-sére többféle metaforát használnak. Ezek közül a színház, az aréna, a játék, illetve a piac a legismertebbek. (Loseke, 1999).

A színház, illetve dráma metafora azt kívánja érzékeltetni, hogy az igényérvényesítés tudatosan megtervezett cselekvés, mely sokban hasonlít a színházak dramaturgiájára. A dráma tartalmát a probléma elismertetéséért folytatott harc jelenti. A dráma olyan eseménysort tartalmaz, mely a meghatározott végkifejlet - a probléma új interp-retációja - felé halad. Az egyik dramaturgiai szint a szereplők között végbemenő konfliktus, mely a probléma értelmezését célzó cselek-vésekben (különösen diszkurzív aktusokban) nyilvánul meg. A másik dramaturgiai szintet a szereplők és a közönség viszonya testesíti meg, melyben a szereplők a közönségben kívánnak hatásokat kivál-tani. A dráma-metafora alkalmazására jelent példát Manning írása, aki a New York-i rendőrség közrendvédelmi akcióját értékelte ennek keretében. (Manning, 2001)

Az aréna metafora sajátos mondanivalója az, hogy az aréna befo-gadó kapacitása korlátozza a problémákat abban, hogy elnyerjék a nyilvánosság figyelmét. Mint ahogyan az aréna közönsége nem tud egyszerre túl sok cselekményre odafigyelni, úgy a társadalom sem tud túl sok problémára, illetve túl sokáig odafigyelni. Aki egy társa-dalmi problémával kapcsolatos igényt kíván érvényesíteni, annak meg kell küzdenie azért, hogy megszerezhesse a nyilvánosság figyelmét és támogatását. Egyazon időpontban a nyilvánosság csak korláto-zott számú ügyre tud figyelmet fordítani, így tehát konkurenciaharc folyik a különböző ügyek képviselői között a média, a közönség,

64

végső soron pedig a politika figyelméért. Az aréna jellegzetessége az is, hogy ugyanaz a gladiátor csak korlátozott ideig tudja lekötni a közönség figyelmét; ami a problémák esetében azt jelenti, hogy a nyilvánosság nem hajlandó túl sokáig foglalkozni ugyanazzal a prob-lémával. Az idő múlásával az addig érdeklődést kiváltó ügyek érde-kessége elmúlik, és újabb témák keltik fel a nyilvánosság figyelmét. A korlátozott kapacitások miatt nem minden igény tudja megmoz-gatni a médiát, a nyilvánosságot, illetve a politikát. Egy-egy igény-érvényesítő csoport sikere – jelentős részben –azon múlik, hogy fel tudta-e kelteni a nyilvánosság figyelmét, meg tudta-e szerezni a közvélemény támogatását, és hogy a rendelkezésre álló korlátozott idő alatt képes volt-e arra, hogy elérje követeléseinek intézményesü-lését (például új közpolitikai program, jogszabály, intézmény formá-jában).

(Hilgartner & Bosk, 1988). Maratea például az internetes blogokat értékelte az aréna-metafora felhasználásával. (Maratea, 2008)

Mindkét metafora arra irányítja a figyelmet, hogy az igényérvé-nyesítés alapvetően a nagy nyilvánosság előtt végbemenő cselekvé-sekből áll. Nem szabad azonban elfelejteni „azt a kemény munkát, mely során egy feltételezett kellemetlen helyzetet nem publikus módon formálnak társadalmi problémává.” (Gubrium, 1993, p.59). A helyzetek társadalmi problémaként történő elismertetése tehát sokkal kiterjedtebb folyamat, mint ami abból nyilvánosan észlel-hető. Ha nem akarunk kilépni a színház-metafora köréből, akkor a probléma interpretálásával kapcsolatos olyan lépéseket, mint a szak-értők véleménynyilvánítása, vagy a mozgalom tagjainak mozgó-sítása, vethetünk össze a színházi élet olyan eseményeivel, mint a dráma megírása, a próbák, és más hasonló nélkülözhetetlen háttér-cselekvések.

A szereplők

A konstrukcionista elmélet egyik kedvenc témája annak feltárása, hogy milyen szerepet töltenek be a különféle résztvevők a társa-dalmi problémák konstruálásában. Először is különbséget kell tenni a résztvevők és mindenkik más között; résztvevő az, aki belebocsát-

65

kozik olyan interakcióba, mely a társadalmi problémák közös, társa-dalmi jellegű interpretálását alakítja.

A szereplők a „hitelességi hierarchia” különböző lépcsőfokán állnak a társadalmi probléma „játékában”, ami alapvetően befolyá-solja hatékonyságukat a média elérése, vagy a közvélemény befolyá-solása során. (Loseke, 1999 p.34.) A hitelesség különösen az igény-érvényesítő esetében kritikus tényező, de más szereplők, például a kormányzat, a bürokraták vagy a szakértők lehetőségeit is megha-tározza az, hogy mennyiben fogadják el hitelesnek a problémával kapcsolatban megfogalmazott kijelentéseiket, illetve a probléma kezelésére alkalmazott megoldásaikat.

A szereplők egyik ismert felsorolása Best-től származik, aki szerint az igényérvényesítő tevékenység célja, hogy kiváltsák az „acél négyszög” (iron quadrangle) stratégiai akcióit. (Best, 1999, p.63) Az igényérvényesítők tehát azokra akarnak hatást gyakorolni, akiktől azt várják, hogy más szereplőkre, vagy magára a problémára fognak hatást gyakorolni. A Best által azonosított szereplők: a média, az aktivisták, a kormányzat, a szakértők.

Az igényérvényesítők

Igényérvényesítő az, aki a nyilvánosság előtt kezdeményezi vala-mely helyzet problémává nyilvánítását, a problémának az általa java-solt jegyekkel történő definiálását, valamint az általa szükségesnek tartott köz- és magáncselekvések megtételét. Megjegyzendő, hogy ugyanazon ügyért egyszerre több igényérvényesítő is küzdhet; szerepük menet közben változhat, így a régi szereplők eltűnhetnek, új szereplők megjelenhetnek, és egymáshoz viszonyított jelentő-ségük megváltozhat.

Az igényérvényesítők közül a legfontosabb szerepet azok töltik be, akik a probléma „tulajdonosának” minősülnek. A probléma tulaj-donosának lenni azt jelenti, hogy valaki kötelességének tartja köve-telni valamely probléma elismerését, és ezt úgy tudja véghezvinni, hogy a környezet elfogadja őt a probléma legitim és autentikus képvi-selőjének. Mint Gusfield megjegyzi, a probléma tulajdonlása kiterjed arra a jogosítványra, hogy a problémásnak talált jelenségnek nevet

66

adjon, és javaslatot tegyen arra, hogy mit kell tenni vele. Hozzátar-tozik a befolyás gyakorlása a különféle közösségi forrásokra (például jogalkotásra, hatóságok tevékenységére, javakra és szolgáltatá-sokra) a probléma kezelése érdekében. Ennek ellentettje az, amikor valaki azt az igényét fejezi ki, hogy semmiféle felelősség nem terheli a problémával kapcsolatban. (Gusfield, 1981). A probléma tulajdo-nosa nem feltétlenül az, akit a problémásnak tartott helyzet sért; a szerepet betölthetik morális vállalkozók, érdekérvényesítő szerve-zetek, vagy akár kormányzati szervezetek is.

Az igényérvényesítő szerepében sokféle személy, szervezet jelenhet meg; az igényérvényesítés modellje elsősorban a civil társa-dalom valamely tagját vagy közösségét feltételezi ebben a szerepben.

Az igényérvényesítők jellegzetes típusa a morális vállalkozó. Victor úgy írta le a morális vállalkozót ( „morális kereszteslovagot”), mint olyan személyt, aki önállóan vagy mozgalom tagjaként azért tevékeny-kedik, hogy küzdjön egy általa felismerni vélt társadalmi baj ellen. (Victor, 1993) (Megjegyzendő, hogy a morális vállalkozó nem azonos a vállalkozóval, aki a gazdasági vállalkozásával kapcsolatban morális értékeket követ, például az ún. társadalmi felelősségvállalás körében.)

A morális vállalkozó kategóriája Howard Beckertől származik. Becker a morális vállalkozók két típusát különbözteti meg, a szabály-alkotókat és a szabály-végrehajtókat. (Becker 1963.)

Mások a morális vállalkozók hat ideáltípusát azonosították: létre-hozók, moralizálók, legitimálók, támogatók, kikényszerítők/bürok-raták és a vállalkozók. (Monaghan, Hollands & Pritchard, 2010)

Becker szerint a szabályalkotó ideáltípusa az, aki keresztes lovag-ként meg kívánja reformálni a létező szabályok tartalmát. Úgy érzi, semmi nem lesz rendben a világban mindaddig, amíg szabályt nem alkotnak egy helyzet ellen, amit ő veszedelmesnek tart, és amely nyugtalanítja őt. A morális vállalkozó a saját morális meggyőző-dését rá akarja kényszeríteni másokra, ám jelentős részük humanista meggyőződésből cselekszik, úgy gondolván, hogy céljainak megva-lósítása jót fog tenni az érintetteknek. (Becker, 1963.)

A szabályérvényesítők a már intézményesült megoldás érvénye-sítésében játszanak szerepet. A morális keresztesháború, ami addig személyek illetve m mozgalmak morális értékektől fűtött céljaként

67

jelent meg, az intézményesüléssel jogi, hatósági hatalommá vált. A jogérvényesítéssel megbízottak számára a szabály végrehajtása a rutin feladatok közé tartozik, annak megszokott rációja szerint, ami háttérbe szorítja a szabály morális tartalmait. A szabály alkotását kiharcolók, illetve a jogérvényesítők között konfliktus alakulhat ki, amennyiben az előbbiek úgy érzékelik, hogy morális céljaik nem valósulnak meg. (Becker, 1963.)

Loseke „társadalmi probléma iparnak” (social problems industry) nevezi azokat a különböző igényérvényesítőket, akik szokásos résztvevői a különböző társadalmi problémák konstruálásának. Ezek között említi a politikusokat, a bürokratákat, a kormányzati intéz-ményeket, az igényérvényesítést szponzoráló szervezeteket, illetve a politikai lobbistákat. A társadalmi probléma-ipar fontos szereplői a „zavaros személyek iparának” szakemberei és szervezetei. A „zavaros személyek” olyan emberek, akiket a különféle társadalmi problémák érintenek, és akikre úgy tekintenek, mint a társadalmi problémák kezelését szolgáló programok célcsoportjára. A” zavaros személyek ipara” olyan helyszíneket jelent, melyek a zavaros szemé-lyeket, akár mint áldozatokat segítik, akár mint elkövetőt büntetik. (Loseke, 1999, pp.30-31.)

A média

Az igényérvényesítés modellje keretében az igényérvényesítő számára szinte nélkülözhetetlen társ a média; a média azonban meglehetősen autonóm résztvevője a játéknak, és nem annyira az igényérvényesítő érdekeit, hanem saját érdekeit szolgálja.

A médiát, mint a problémák interpretálásának szereplőjét Gusfield „képalkotó intézmény”-nek, Loseke „másodlagos igényér-vényesítő”-nek nevezi. (Gusfield, 1989; Loseke, 2003.) Loseke szerint a média általában másodlagos igényérvényesítő, mert legtöbbször az a szerepe, hogy lefordítja és csomagolja a hallgatósága számára a mások által megfogalmazott igényeket. Máskor azonban a média elsődleges igényérvényesítőként lép fel, azaz maga áll a társadalmi probléma definiálását célzó folyamat élére. (Loseke, 2003.)

A média igénybevételére azért van szükség, mert makro mére-tekben a közvélemény más módon nem nagyon érhető el, viszont

68

a média az egyik szokásos csatorna a közvélemény elérésére és befolyásolására. Társadalmi problémák esetében ehhez az is hozzá-adódik, hogy az emberek számos problématípussal személyesen nem szoktak találkozni, azokról legtöbbször éppen a média révén értesülnek (pl. bűncselekmények). Az igényérvényesítők töre-kednek arra, hogy felkeltsék törekvésük iránt a média figyelmét, ami meglehetősen nehéz, mert a média a nyilvánosság szűkös terét olyan témákra kívánja használni, melyek iránt megfelelő fogyasztói kereslet (például nézettség) nyilvánul meg. Jellegzetes viszont az a folyamat, amikor egyetlen esemény minősül annyira érdekesnek, hogy a média magától is hajlandó annak bemutatására, majd pedig az egyre inkább fokozódó közérdeklődés hatására a média keresi a lehetőséget más hasonló esetek bemutatására.

Amikor a média maga is figyelmet fordít az igényérvényesítők által „tulajdonolt” téma iránt, akkor a probléma értelmezése kisebb vagy nagyobb részben átkerülhet a médiához. Ennek során a média a saját szempontjainak megfelelő értelmezéseket felerősíti, más szempontjait elnyomja.

Aktivista szervezetek

Az igényérvényesítés, a morális vállalkozás jellemzően nem egysze-mélyes műfaj. Noha az egyes személyeknek jelentős hatása lehet a probléma interpretálására, a közvélemény megnyerése és a kormányzat befolyásolása megfelelő hátteret igényel.

A társadalmi problémák konstrukcionista nézőpontú vizsgálata-inak egyik kitüntetett tárgya az, hogy milyen folyamatok zajlanak a társadalmi probléma interpretálását célul kitűző mozgalmakban. A mozgalmak számára fontos a tagok identifikációja a közös céllal, hiszen ez tartja össze a mozgalmat. Az identifikáció nem biztosít-ható pusztán racionális érveléssel, hanem olyan szimbolikus maga-tartások és eszközök is szükségesek, melyek érzelmi és morális téren biztosítják a mozgalommal történő identifikálódást.

69

Kormányzat

A társadalmi probléma jelensége a modern/posztmodern társada-lomhoz kötődik. A társadalmi problémává minősítés azt a felté-telezést foglalja magában, hogy a probléma (többé vagy kevésbé) megoldható, és hogy a megoldásért a társadalmat (végső soron az államot) terheli felelősség. A modernizáció során kiszélesedett a közügyek köre, melyek közé bekerült a társadalmi problémákért való felelősség is. Az persze külön vizsgálatot és magyarázatot igényel, hogy milyen erők alakították és alakítják a közfelelősség határait. Mindenesetre rutinszerűvé vált, hogy a különböző helyzetek társa-dalmi problémává nyilvánítása egyet jelent a közfelelősség dekla-rálásával. Az igényérvényesítést ezért érdemes úgy tekinteni, mint olyan törekvést, amely alkufolyamatot generál egyrészt az állami felelősség kiterjesztését igénylő erők, másrészről az állam képvi-selői között.

Különbséget lehet tenni a társadalmi probléma első, illetve további definiálása között. Az első definiálás az, amikor egy hely-zetet először sikerül úgy definiálni, hogy az társadalmi problémának minősül, és ezt a definíciót sikerül legitimálni. Az első definiálást követ(het)i a probléma kezelését szolgáló jogszabályok megalko-tása, intézmények alapítása, eljárások bevezetése. Az első definiálás direkt módon arról szól, hogy megállapítsák a köz (praktikusan a kormányzat) felelősségét az ártalmasnak tartott helyzetért. A prob-léma további definiálása már abban a környezetben zajlik, melyben rendelkezésre áll egy legitim interpretáció arról, hogy a helyzet társa-dalmi problémának számít, és hogy kezelése közfeladatnak minősül. A további interpretációs cselekvések már az egyes konkrét helyze-teknek a kategóriába történő besorolására vonatkoznak. Gyakran az interpretációs törekvés nem a kategória alkalmazására, hanem annak kiszélesítésére irányul. A másodlagos definiálás folyamatát a környezet jelentősen befolyásolja; tartalmi értelemben a precedens-ként szolgáló problémakonstrukció, strukturálisan pedig a probléma kezelésére létrehozott intézmények jelentik a problémaértelmezés (a problémára irányuló diskurzus) releváns környezetét.

70

Szakértők

A szakértők (például kutatók, egyetemi oktatók) azért tölthetnek be fontos szerepet a problémák intézményesülésében, mert szak-értelmük hozzájárulhat a probléma meghatározott módon történő interpretáláshoz. A társadalmi problémák konstruálása lényegében nem más, mint interpretációk megfogalmazása és elfogadtatása. Adekvát interpretáció az, amely alkalmas arra, hogy a szereplők támogassák, és konszenzus jöjjön létre vele kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az interpretáció sikeressége nem feltétlenül (vagy esetleg egyáltalán nem) attól függ, hogy megfelelően igazodik-e a probléma tényeihez és azok viszonyához.

A szakértők funkciója az igényérvényesítés folyamatában kétrétű:

• megfogalmaznak olyan értelmezéseket, melyek igazodnak (többé vagy kevésbé) a helyzet tényeihez, a probléma szem-pontjából releváns kulturális értelmezésekhez, a szereplők érdekeihez és értékeihez, stb.

• a tudásukhoz kapcsolódó társadalmi respektust kölcsönözhe-tik az általuk támogatott interpretációnak.

Kitsuse és társai nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a társadalmi problémákkal foglalkozó szakértők könnyen elveszthetik a semleges szemlélő pozícióját, és részévé válhatnak a problémának. A részévé válás úgy értendő, hogy ilyenkor a szakértő nem csak és kizárólag a résztvevők interpretatív tevékenységét vizsgálja, hanem saját interp-retációját is megfogalmazza, sőt, rosszabb esetben az utóbbit úgy tünteti fel, mintha az a helyzetből következne. A szakértők kétség-kívül sajátos helyzetbe kerülnek, ha bekapcsolódnak a társadalmi problémákkal kapcsolatos igények érvényesítésének folyamatába. A szakértőnek adott megrendelés (explicit vagy implicit módon) túlterjeszkedik a tudományos ismeretek és módszerek felhaszná-lásán, mert a megrendelő a szakvéleményt legitimációs eszközként kívánják használni az értékekkel, érdekekkel terhelt konfliktusos folyamatban.

71

A közönség

A színház- és az aréna-metafora egyaránt igényli, hogy a szereplők egyikeként tüntessük fel az igényérvényesítő folyamat közönségét. A közönség egyik szerepe a társadalmi probléma új interpretációjá-nak legitimálása. Ennek legáltalánosabb terepe maga a társadalom, hiszen – legalábbis a morális vállalkozó nézőpontjából - a társadal-mi probléma a társadalom egészét veszélyezteti, ezért megszünte-téséhez – egyebek mellett – szükség van a társadalom felfogásának és magatartásának a megváltoztatására. Az igényérvényesítő kam-pányok egyik célja tehát az emberek problémával kapcsolatos tudá-sának, valamint az abból következő cselekvéseinek a módosítása. Tudáson természetesen a valóság egyik konstruált interpretációját értem, hiszen a kampányt szervezők a maguk problémakonstrukci-óját kívánják továbbadni, és a befogadók annak átvételével a saját mindennapi tudásukba építenek be egy új interpretációt.

A közönség másik szerepe az, hogy legitimálja az igényérvénye-sítők követelését meghatározott problémakezelési mód alkalma-zására. Az igényérvényesítők végső célja az, hogy meghatározott irányú cselekvést váltsanak ki a kormányzatból, azaz céljuk közpoli-tikai jellegű. A közpolitikai döntés kieszközléséhez az igényérvénye-sítőknek képesnek kell lenniük arra, hogy igényüket a közpolitikai döntés racionalitásának megfelelően fogalmazzák meg, és ahhoz adekvát támogatást szerezzenek. Társadalmi problémák esetében a közvélemény jelenti az egyik legfontosabb legitimációs eszközt a probléma interpretációjának érvényesítéséhez.

A közönség elérésének, befolyásolásának, a támogatottság igazo-lásának elsődleges eszköze a média. További eszközei a nyilvános-ságot elérő közösségi akciók (például demonstrációk formájában), valamint a kormányzat által történő legitimálás (például az interp-retációnak megfelelő jogszabály alkotása révén). A társadalmi prob-lémák konstruálása során szükséges, hogy az igényérvényesítő megkapja a közvélemény támogatását, amely birtokában nagyobb az esélye arra, hogy hatást tud gyakorolni a kormányzatra. (Megjegy-zendő, hogy a média nyilvánossága már önmagában is képes helyet-tesíteni a közvélemény általi támogatást; amiről sok szó esik a médi-ában, az úgy tűnhet, mint amit tömegek támogatnak.)

72

A morális pánik modelljeA társadalmi problémák konstruálásának következő ismert modellje a morális pánik. A Stanley Cohentől származó koncepció kifejezetten népszerűvé vált mind a tudományon belül, mind pedig a médi-ában és a köznapi diskurzusban. (Cohen, 1972). Ma már a morális pánik érvényességi körének határait kijelölő írások jelzik a téma iránti érdeklődést. A hazai irodalomban Kitzinger Dávid mutatta be a morális pánikról szóló irodalmat, rámutatva egyebek mellett a jelenség következő vonásaira (Kitzinger, 2002):

„Egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét (hagyományos életmódjátvagyalapvetőértékrendszerét,konstruált,konszenzuálisvalóságát)fenyegetőveszélyként tudatosula társadalomtagjaiban.Amédiaszenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatása nyomán a fenyege-tést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik. A médiának ezatevékenységeautoritatívmegoldásokatsürgetőközhangulatotalakít ki. A hatóságok erre az igényre törvényi szigorításokkal vála-szolnak.Afokozott intézményiésközfigyelemhatásranövekszikajelenség regisztrált eseteinek száma, így legitimálva a rend helyre-állítása érdekében tett lépéseket. A morális pánik nyomot hagyhat a társadalom jogrendszerén, a társadalmi rend fenntartásával megbí-zott intézmények eljárásain, a társadalmi normák rendszerén. A folyamat során alkotott szimbolikus képzetek beépülnek a társa-dalmihiedelemrendszerbe,azittkialakultnépszerűképekleegysze-rűsítőmagyarázatotbiztosítanakatársadalmirendrőlszólólaikuselképzelésekszámára.”(Kitzinger,2002,p.23)

Goode és Ben-Yehuda a morális pánik azonosításához szükséges kritériumokat a következők szerint határozták meg (Goode & Ben-Yehuda, 1994):

• Aggály – jelentős mértékű aggodalom egy bizonyos csoport magatartása (vagy feltételezett magatartása), valamint a felté-telezhető következmények miatt.

73

• Ellenségesség – magas szintű ellenségesség az emberek cso-portjával szemben, akiket összefüggésbe hoznak a magatar-tással. A csoport tagjait a rendes, jogkövető emberek ellensé-geinek minősítik. Magatartásukra úgy tekintenek, mint amely sérti vagy veszélyezteti érdekeiket, értékeiket, életmódjukat, vagy akár a társadalom fennmaradását.

• Konszenzus – legalább minimális egyetértésnek kell létrejön-nie a társadalomban, vagy annak egy szegmensében, hogy a fenyegetés valóságos és súlyos, és azt a megjelölt csoport magatartása okozza

• Aránytalanság – aránytalanul nagy az aggály mértéke ahhoz képest, amekkora a morális deviánsok száma, illetve az általuk okozott kár nagysága.

• Illékonyság – az aggodalom robbanásszerű megjelenése, majd gyors eltűnése egy olyan fenyegetés miatt, mely morálisan deviánsnak tekintett emberek valamely csoportja részéről éri a társadalmat. Egyes morális pánikok rutinizálódhatnak vagy intézményesülhetnek, míg mások nyom nélkül eltűnnek. A morális pánikok mindenképp rövid időtartamúak.

A morális pánik csupán egyike azoknak a modelleknek, melyekben végbemehet a társadalmi probléma konstruálása. Jóllehet a prob-lémák konstruálása nagyságrendekkel többször történik az igény-érvényesítés, illetve a problémamunka keretében, a morális pánik különösen látványos módja a problémák konstruálásának. A morális pánik sajátossága a gyors, szinte megjósolhatatlan megjelenés, a nyilvános diskurzus erőteljes tematizálása, majd a morális pánik gyors eltűnése. Konstrukcionista szemszögből pedig azért roppant érdekes, mert tisztán látszik a külső erők – a média, a közvélemény, az aktivisták – igényérvényesítő tevékenysége, és a tevékenységnek a kormányzatra gyakorolt hatása.

74

A problémamunka modelljeA problémamunka kifejezés Holstein és Miller nevéhez kötődik, akik észlelték, hogy Spector és Kitsuse modelljében nem szerepel az „a milliárdnyi hétköznapi cselekvés melyek kisebb skálán konstruálják a társadalmi problémákat”. (Holstein & Miller, 1993, p.152.) Ők ezeket a mindennapi, családi vagy lokális érvényű cselekvéseket nevezik problémamunkának (social problems work) A problémamunka kife-jezés náluk azokra az interakciókra vonatkozik, amikor személyek, vagy személyek kisebb csoportja egy körülhatárolható szituációban interpretálja a helyzet problematikus voltát, és ezt verbális vagy más interakciók keretében tolmácsolja másoknak.

A problémamunka kategóriát mások is átvették és hatókörét kiterjesztették. Loseke például egyaránt problémamunkának nevezi azokat az igényérvényesítő akciókat, melyek a széles publikum meggyőzését célozzák, valamint azokat a hétköznapi cselekvéseket, melyek keretében az emberek értékelik és kategorizálják az embe-reket, helyzeteket. (Loseke, 1999. p.127.) Másutt a szolgáltató intéz-mények tevékenységét azonosítják problémamunkaként. (Miller & Vitus, 2009; Jäppinen, 2010). A problémamunka kifejezés tehát egyrészt az olyan interakciókat jelöli, melyek akár célzatosan, akár nem szándékoltan a társadalmi probléma interpretálására irányulnak. Másrészt – szűkebben – a problémák konstruálásának mikro szintű változatát jelöli.

Ez utóbbit, a problémák interpretálásának mikro szintű modelljét a konstrukcionista elmélet kevésbé tagolta, mint a makroszintű modellt. A modell részletes leírása elsősorban Holstein és Miller, valamint Loseke írásaiban található meg. (Holstein Miller, 1993; Loseke, 1999). Mivel a két modell között csak részlegesek a különb-ségek, a következőkben csak a (mikro- vagy mezoszinten végzett) problémamunka sajátos jellemzőit mutatom be.

Színtér

Loseke a „társadalmi probléma játék” metaforát használta a prob-lémamunka mikroszintjének leírására. (Loseke, 1999, p.128.) Ezen a szinten ugyanis nem, vagy csak kevésbé használható a színház-

75

illetve aréna-metafora, hiszen nem jellemző a tudatos, tervezett törekvés a probléma értelmezésének elfogadtatására, mint ahogy nem jellemző az sem, hogy a résztvevők szövetségeseket keres-nének értelmezésük legitimálásához, intézményesítéséhez.

A „társadalmi probléma játék” keretében a főszereplő célja az, hogy konkrét helyzeteket, személyeket besoroljon valamelyik ismert problémakategóriának megfelelően. Cselekvései arra irányulnak, hogy ez a minősítés megtörténjen. Célját akkor éri el, ha a katego-rizálás megtörtént, és a szituáció keretei között legitimálódott. A játék szereplői a kategorizálást végző főszereplő, illetve az, akire a főszereplő valamilyen problémakategóriát kíván alkalmazni. (Loseke, 1999, p.128.)

A problémamunka többnyire a következő helyzetek keretein belül megy végbe:

• család, ismerősök köre

• szakemberek, intézmények

A család és az ismerősök köre

A társadalmi problémákkal kapcsolatos interpretációk elsősorban a családban alapozódnak meg. (Gubrium & Holstein, 1993, p 66.) A mindennapi tudás elemei már az egyén születése előtt léteznek, és az egyén az elsődleges szocializáció során sajátítja el azokat. Az elsa-játított tartalmak és struktúrák (például nyelvi struktúrák) képezik azt az alapot, melyek a világ további megismerése során kereteket szabnak az új információk értelmezéséhez. (A keretet persze értel-mezhetjük az eligazodást segítő keretként is, és a valóság önálló értelmezését korlátozó falként is.)

A család mind az elsődleges szocializáció során, mind később színterét jelenti a valóságra vonatkozó értelmezések megfogalmazá-sának és cseréjének. További színtérként szolgálnak az interperszo-nális kapcsolatok egyéb típusai, például a baráti, munkatársi, szom-szédi és más kapcsolatok. Ezeken a színtereken a szereplők a család-tagok, illetve az interperszonális kapcsolatban lévő más szemé-

76

lyek. Az elsődleges szocializáció során a szülők azok, akik átadják a valóság általuk birtokolt értelmezését, egyébként azonban nem különülnek el markánsan az interpretálók és a befogadók szerepei.

A családnak a társadalmi problémák interpretálásában betöltött szerepét erősíti az a nézőpont, mely szerint magának a családnak a mindennapi élete is társadalmilag konstruált jelenség, amit az interpretatív aktusok hoznak létre. (Holstein & Gubrium, 1995). A család mindennapi élete kapcsolódik a helyi kultúrához, ezért a valóság különféle, helyileg elterjedt interpretációi erősen befolyá-solják a családot a valóság konstruálása során.

Szakemberek, intézmények

A konstrukcionista vizsgálatok egyik fontos témája az, hogy miként történik a társadalmi problémák konstruálása szakmai, illetve intéz-ményi keretek között. A színtér itt az intézmény, melynek szerve-zetén belül az interpretatív gyakorlatok folynak, illetve a szakem-berek és a kliensek közötti kapcsolat, melyen belül ugyancsak sor kerül a helyzetek interpretálására (ez a kettő persze egybe is eshet).

A konstrukcionista elmélet a problémamunkával összefüggésben is említi a „zavaros személyekkel foglalkozó hivatások” („troubled persons professions”) (Gusfield, 1989, pp. 430–432) kategóriáját, más kifejezéssel a „társadalmi problémák iparát” (Loseke 2003), illetve az „áldozatok iparágát”(Best, 1997)

Az úgynevezett segítő foglalkozásoknak, illetve intézménye-iknek a léte attól függ, miként sikerül a problémás (problémásnak minősített) populációt úgy minősíteni, hogy a medikális és a kvázi-medikális törekvések célpontjai lehessenek. (Gusfield,1989). Ezért a segítő foglalkozások művelői kifejezetten érdekeltek abban, hogy olyan értelmezéseket fogadtassanak el, melyek erősítik szakmai és szervezeti pozícióikat.

A segítő szakemberek felhatalmazást kapnak a helyzetnek (jó esetben a klienssel együtt történő) értelmezésére, mely alkalmat ad a probléma interpretálására, és ezzel együtt a kliens identitásának újrafogalmazására. Noha a szakember és a kliens együttesen vesznek részt az interpretatív munkában, a szakember a helyzeténél fogva

77

erősebb lehetőségekkel bír a helyzet értelmezésére, ezért könnyen sor kerülhet a kliens narratíváinak, problémakonstrukcióinak, identi-tásának megváltoztatására. (Gubrium & Holstein, 2001, p.16)

Az intézményeken belül végbemenő problémamunka vizsgálatára kínálkozik adekvát példának Strömpl észtországi kutatása, melyet egy, a magatartási problémával küzdő leányok zárt intézményében végzett. Megállapítása szerint a személyzet és a bentlakó leányok kölcsönösen hatást gyakorolnak egymás reprezentációira. A leányok önmagukra vonatkozó interpretációi tükörképei annak, amilyen interpretációt a személyzet róluk alkot. (Strömpl, 2002)

79

Ötödik fejezet A modell normatív kiegészítése

A normatív modellA megelőző fejezetekben sok szó esett a valóság konstruálásáról: arról a folyamatról, amelynek keretében az emberek megalkotják a valóságnak azt a közös interpretációját, melyet aztán azonosítanak a valósággal. A társadalmi problémák esetében is ugyanerről volt szó, tehát arról, hogy az emberek miként alkotják meg a társadalmi problémának azt a konstrukcióját, amely attól kezdve a társadalmi probléma valóságát testesíti meg számukra. A társadalmi problémák konstrukcionista elméleteinek, illetve a problémák konstruálását leíró modellek megismerése remélhetőleg arra ösztönzi az olvasót, hogy maga is hozzákezdjen a társadalmi problémák dekonstruálásához. A konstrukcionista nézőpont alkalmazásához kíván további segítséget nyújtani a most következő fejezet azzal, hogy feltárja a társadalmi problémák konstrukcióinak normatív jellegét.

A társadalmi probléma normatív kategória, tehát egyetlen társa-dalmi probléma sem írható le pusztán objektív tények halmazaként. A társadalmi problémává minősítés az a társadalmi aktus, melynek során egy feltételezett helyzethez hozzákapcsolják azt a normatív értékelést, hogy a helyzet ártalmas a társadalom számára, továbbá azt a normatív elvárást, hogy valakinek valamit tennie kell a helyzet megváltoztatása érdekében.

Noha a társadalmi problémák elméleteinek megfogalmazói közül többen is említik a társadalmi probléma normatív aspektusait, (Baerveldt & Voestermans, 2005; Coltrane & Adams, 2003), közülük Loseke volt az, aki a legkövetkezetesebben tudta integrálni a prob-

80

lémák konstruálásának normatív szempontjait a többi szempont közé.

Az első idézet azt jelzi, hogy a társadalmi probléma kizárólag értelmezett formában tud létezni. Nincs olyan társadalmi probléma, melynek ne képeznék integráns részét az embereknek a problémára vonatkozó interpretációi:

„Bármennyire vonzó is lenne a társadalmi problémákat olyan objektívhelyzeteknektekinteni,melyekbenhús-véremberekvannakjelen,nemállhatunkmegitt,mertnemelégittmegállni.Atársa-dalmi problémák olyan dolgokról szólnak, melyek aggasztják az embereket,ésamikor’aggodalomról’beszélünk,akkorbehatolunkazobjektivitásmögé,aszubjektívdefiníciókig.”(Loseke,2003,p.8)

A második idézet arról szól, hogy a társadalmi probléma interpre-tációja nem csak a probléma tényeit értelmezi, hanem különböző morális állásfoglalásokat is hozzákapcsol a problémához:

Egy helyzetet társadalmi problémának címkézni morális állásfogla-lástjelent,miszerintahelyzettűrhetetlen,ésatársadalomköteles-sége, hogy tegyen valamit. … Bármely, a társadalmi problémával kapcsolatos igénynek képesnek kell lennie arra, hogy meggyőzzea közönséget a morális állásfoglalások és a közösségi cselekvések igazságosságáról.(Loseke,2003,p.122.)

A harmadik hivatkozás pedig azt fejezi ki, hogy a társadalmi prob-léma konstrukciójának elengedhetetlen része az a normatív törekvés is, hogy valaki valamit tegyen a helyzet megváltoztatása érdekében:

„Önmagában az az elképzelés, hogy a társadalmi probléma megold-ható, igényli az ezt megalapozó hiedelmek jelenlétét.” (Cohen,1985,pp.197–198)

Loseke elsősorban a problémamunkát végzők oldaláról vizsgálta a társadalmi probléma normatív tartalmait. Loseke szerint egy adott társadalmi probléma sikeres megalapozásához négy összetevő jelen-

81

léte szükséges. Először is a problémát úgy kell tekinteni, mint vala-milyen rosszat. Másodszor, úgy kell tekinteni, mint amely elterjedt. Harmadszor, úgy kell tekinteni, mint ami megváltoztatható. Negyed-szer, úgy kell tekinteni, mint amit meg kell változtatni. (Loseke, 2003, p.7.). A problémát definiálni kívánó személyeknek illetve szer-vezeteknek - céljaik elérése érdekében - képeseknek kell lenniük a tények, az összefüggések, az érzelmek, a morális értékelések, vala-mint az elvárt magatartások és politikai cselekvések megfogalmazá-sára és elfogadtatására. (Loseke, 2003, p. 61).

A társadalmi problémák normatív jellegének ez a szemlélete tehát – melyet Loseke érveit felhasználva mutattunk be – azt fejezi ki, hogy a társadalmi problémák létezéséhez szükséges normatív tartal-makat a problémát definiálók adják át a közönségnek, illetve váltják ki a közönségből az adekvát tartalmakat. A modell érdemes arra, hogy továbbfejlesszük. Az új modell egyrészt kiterjeszti a normatív szempontok hatását a probléma értelmezésének minden szakaszára, másrészt feltételezi, hogy a normatív szempontok hatással lehetnek a többi szempont értelmezésére.

A társadalmi problémák módosított normatív modellje a követ-kező feltételezéseken alapul:

• A társadalmi probléma az a folyamat, melyben a társadalom a társadalmi problémákra reagál. A reakció magába foglalja a helyzet interpretálását (problematizálását), és az interpretá-ción alapuló praktikus vagy szimbolikus cselekvéseket.

• A problematizálás funkciója azoknak a kereteknek az előállí-tása és elfogadtatása, melyek meghatározzák, hogy az egyén-nek, illetve a társadalomnak miként kell látnia a problémát, és hogyan kell reagálnia arra. Ilyen értelemben a problémakonst-rukció minden eleme normatív jelleggel bír.

• A problematizálás során az egyes elemek kölcsönösen hatnak egymásra. Ennek során a szimbolikus elemek is képesek hatást gyakorolni a tények értelmezésére.

82

• A problémakonstrukciók tárgyiasulnak, így azok egésze úgy jelenik meg a szemlélő számára, mintha annak minden eleme a helyzet esszenciális tulajdonsága lenne.

Az első pont a konstrukcionista problémaelmélet alapvető tézi-seit foglalja össze, folyamatnak tekintve a társadalmi problémát. Annyiban lép túl a konstrukcionista alapokon, hogy nem csak a prob-léma definiálását (interpretálását, problematizálását) sorolja a társa-dalmi probléma körébe, hanem a problémára irányuló más társa-dalmi cselekvéseket is. A problematizálás (a problémára vonatkozó tudás létrehozása) részben a makroszintű definiálás, részben pedig a mikro szintű problémamunka keretében történik (így például nyil-vános akciók, hétköznapi cselekvések, szakmai tevékenység, közpo-litikai és kormányzati tevékenység során).

A problémára irányuló más cselekvések (a problémát kezelő, szankcionáló, és egyéb magatartások) ugyanúgy a társadalom-tudományi vizsgálat tárgyát képezhetik, mint az előbb említett interpretatív tevékenységek. További választ és részletes kidolgo-zást igényel az, hogy a szociális konstrukcionizmus tudásszocioló-giai nézőpontjához miként társíthatók a problémára reagálás vizs-gálatának más típusú szociológiai, illetve politológiai szempontjai.

A második pont arra utal, hogy az igényérvényesítő tevékenység olyan tudást állít elő a társadalmi problémáról, melyben jelen vannak tények, összefüggések, szimbolikus viszonyok, illetve a tennivalókra vonatkozó felfogások. Az új modell egyik tézise az, hogy ezek az elemek a maguk összességében úgy jelennek meg, mint amelynek elfogadása és követése elvárt a társadalomtól. Ebbe beleértendő az, hogy miként kell látni a tényeket, az összefüggéseket; hogy milyen érzelmeket és morális állásfoglalásokat kell tanúsítani; hogy milyen magatartást kell tanúsítani és milyen közcselekvéseket kell fogana-tosítani.

A harmadik pont azt fejezi ki, hogy a problémakonstrukció elemei között kölcsönös egymásra hatás áll fenn. Szokatlannak tűnhet, hogy a feltételezett okozati összefüggés hatást gyakorolhat a tények interp-retációjára: az elfogadott oktulajdonításnak megfelelő tények benn-maradnak a konstrukcióban, az ellentmondó tények kikerülnek onnan.

83

Szokatlannak tűnhet az is, hogy az érzelmi vagy a morális beállítódás befolyásolja azt, hogy milyen tények és összefüggések fogalmazódnak meg a problémakonstrukcióban. Szokatlan lehet az a gondolat is, hogy a létező vagy a szándékolt problémakezelési mód orientálja az embe-reket az elvárt érzelmekről, morális viszonyulásról, tényekről, össze-függésekről. Márpedig a problémák konstruálása során mindegyik konstelláció egyaránt előfordulhat; a konstrukcionista elemzésnek éppen az az egyik legizgalmasabb kérdése, hogy mikor melyik szem-pont kerül előtérbe a többiek rovására.

A negyedik pont a szociális konstrukcionizmus egyik közke-letű tételét alkalmazza a társadalmi problémák konstruálásának normatív elemeire. A világra vonatkozó interpretációk tárgyiasulnak, így a szemlélő a hétköznapi valóságot – noha az már tartalmazza az emberek interpretációit - a világ természetes rendjeként éli meg. Ez érvényes a társadalmi problémákra, azok normatív elemeire is. Az érzelmek, a morális értékelések, a szükségesnek tartott tennivalók úgy jelennek meg, mint amelyek magából a helyzetből fakadnak.

A társadalmi probléma normatív jellegének egyes következményeiMivel nem létezik olyan társadalmi probléma, amely ne tartalmazna normatív és szimbolikus tartalmakat, a társadalmi problémák kutatása kénytelen számításba venni ezek létét. Ehhez nyújthat támpontot annak áttekintése, hogy a problémakonstrukciók normatív elemei milyen hatást gyakorolnak a problémák értelmezésére.

Tények

A valóság szociális konstruálásával ismerkedők számára az tűnhet az egyetlen fontos kérdésnek, hogy a konstrukció valósan tükrö-zi-e a (külső) valóság tényeit. Felmerülhet az az igény, hogy a „ha-mis” konstrukciókat félre kellene tenni, és egyedül a külső valóság tényeit kell alapul venni.

Ezzel az igénnyel szemben az egyik ellenérvet az jelenti, hogy amennyiben azt akarjuk megérteni, hogy az emberek valójában

84

miként gondolkodnak és cselekszenek egy társadalmi problé-mával kapcsolatban, akkor az emberek által feltételezett helyzet, és az általuk erre adott reakciók jelentik a vizsgálat tárgyát. A másik ellenérv pedig az, hogy mind a hétköznapi, mind a tudományos gondolkodás során érvényesül a tények szelekciója: az embereket az általuk birtokolt tudás orientálja azzal kapcsolatban, hogy milyen tényeket vegyenek figyelembe, és milyeneket mellőzzenek. Külö-nösen a normatív szempontoknak a konstrukcióban való jelenléte az, amelyik erősen hat a tények szelekciójára.

A tények normatív szempontok hatására történő szelektálását írja le például Paik vizsgálata. (Paik, 2006). A kutatás azt tárta fel, hogy az intézmények szakemberei a fiatalkorú bűnelkövetőkön végzett drogtesztek eredményeit attól függően értékelték, hogy a fiatal mennyiben volt együttműködő a büntetőeljárás során. Nem minden pozitív teszt eredmény bizonyította a személyzet számára, hogy a fiatal droghasználó, és nem minden negatív eredmény bizonyította, hogy a fiatal nem használ drogot. Így a teszt nem egyszerűen egy technikai eszköz volt, hanem egy szociális konstrukció, melynek értelme nem csak a laborjelentéstől függ, hanem a személyzetnek a drogtesztre vonatkozó interpretációjától is. Paik szerint a szak-emberek a tesztek eredményének értelmezésekor „ki nem nyilvání-tott receptek” közös készletére támaszkodtak, melyek arra vonat-koztak, hogy az adott szervezet miként jár el a döntéshozatal során. A tények kiválasztása tehát szelektív:„A szakemberek gyűjtik, szűrik és csomagolják a kliensről gyűjtött információkat, hogy az igazodjék a munkájukat vezérlő sztereotípiák készletéhez.” (Hasenfeld, 1992, p.18, cit. Paik 2006.).

Összefüggések

A valóság konstruálása során a jelenség bármely összefüggése az interpretáció tárgyát képezi, amennyiben az emberek az adott ösz-szefüggésnek jelentőséget tulajdonítanak. Az interpretálandó ösz-szefüggések kiválasztása, tartalmuk megállapítása ugyancsak jelen-tős mértékben függ a különféle normatív szempontoktól. A társa-dalmi problémák interpretálásában a kulcsfontosságú elemek közé tartozik az, hogy milyen ok-okozati összefüggéseket, felelősségi vi-

85

szonyokat, vétkességi kategóriákat tulajdonítanak a helyzetnek il-letve az abban szereplőknek. Ezek meghatározása nem csak a külső világ tényei közötti összefüggésektől függ, hanem azt befolyásolják a normatív szempontok is.

Az ok-okozati összefüggések megfogalmazása mindig a valóság szimplifikációját jelenti, hiszen ilyenkor az összefüggések hálójából kimetsszük azt az összefüggést, melyet lényegesnek tartunk. A társa-dalmi problémák esetében a legfontosabb oktulajdonítás az, amely keretében vagy az egyént, vagy a társadalmat minősítik a probléma elsődleges okozójának. Valójában az emberi társadalomban minden magatartásnak, minden helyzetnek vannak egyéni, illetve társadalmi okai. Ennek megítélése attól függ, hogy az adott nézőpont szerint az ember milyen szabadságfokkal választhatja meg cselekvését. A két végpontot a teljes akaratszabadság, illetve a teljes determinizmus jelenti. Ha azt feltételezzük, hogy az ember teljesen szabadon dönthet cselekedeteiről, és elhatározásának megfelelően alakíthatja helyzetét, akkor minden ember maga az egyedüli és kizárólagos oka a saját hely-zetének. Ha pedig azt feltételezzük, hogy az ember egyáltalán nem dönthet szabadon, és egyáltalán nem képes helyzetének alakítá-sára, akkor miden jónak és rossznak a társadalom az okozója. Ez a két szélső pont ritkán szerepel a társadalmi problémák értelmezése során, a mérlegelés tárgya mindig az, hogy mi az egymáshoz viszonyí-tott súlya az individuális és a társadalmi tényezőknek.

A társadalmi problémák individuális magyarázatai olyan interp-retációk, melyek a probléma kialakulását, hatásait, megoldásának lehetőségét dominánsan az egyén közrehatásával magyarázzák. E felfogás szerint a társadalmi problémát nem csoportok tekintetében, hanem egyénenként kell vizsgálni és magyarázni. A magyarázat első-sorban az egyén magatartására, tudattartalmaira, illetve személyes körülményeire koncentrál. Amennyiben beemelődnek társadalmi összefüggések, azok másodlagosak az egyéni tényezőkhöz képest. A társadalmi problémák kollektív magyarázatai olyan interpretációk, melyek a problémát dominánsan társadalmi faktorokkal magya-rázzák. Ennek megfelelően a problémát az emberek csoportjai tekin-tetében vizsgálják és értelmezik. Amennyiben beemelődnek indivi-duális tényezők, azok másodlagosak maradnak a társadalmi össze-

86

függésekhez képest. A társadalmi probléma individuális vagy társa-dalmi magyarázata nem a jelenség természetéből fakad, hanem az interpretáció révén válik a megkonstruált társadalmi valóság részévé.

A természetes és a normális

A tények, összefüggések világából a normák világába történő átmenet lépcsőit képezi a dolgok természetességének, normális voltának a megítélése. A „természetes” minősítés azt fejezi ki, hogy a jelenség (feltételezett) tulajdonságai a dolgok természetéből követ-keznek, egyedül ilyen konstellációban létezhetnek, és az eltérő interpretáció valótlan.

A „normalitás” többféle értelemmel bír (Freud, 1999, p.335.), melyek közül a harmadik értelmezés bír legnagyobb relevanciával a társadalmi problémák szempontjából:

• statisztikai szempontból átlagos (pontosabban modális)

• magas pozitív értékkel bíró, kívánatos;

• konvencióknak megfelelő magatartás, mely igazodik az embe-rek feltételezett többsége által elfogadott, éppen érvényes közösségi elvárásokhoz

A normalitás (különösen a fenti harmadik értelemben) különféle el-méleti alapállásokból magyarázható. Strukturalista-funkcionalista nézőpontból a rendszer funkcionálását optimálisan kielégítő funk-cionálás a normális, az attól való eltérés (a diszfunkcionális műkö-dés) abnormális. (Ennél persze Durkheim is, Parsons is differenciál-tabban értelmezi a diszfunkciók szerepét.)

Konfliktuselméleti nézőpontból mindegyik érintett fél rendel-kezik a normalitásra vonatkozó mércével, a győztes fél azonban társadalmilag általánossá tudja tenni a normálisra vonatkozó felfo-gását. Éppen ezért óvnak bennünket Eitzen és társai attól, hogy a társadalmi problémák olyan definícióit fogadjuk el, melyeket a hatalmon lévők ajánlanak. A hatalmon lévők úgy képesek definiálni a társadalmi valóságot, hogy azzal manipulálják a közvéleményt.” (Eitzen, Baca-Zinn, Eitzen Smith, 2009, p.9.)

87

Az interpretatív nézőpontok, különösen a szociális konstrukcio-nizmus felfogása szerint a normalitás nem más, mint egy kontextus függő szociális konstrukció. ( Freud, 1999) A pontos jelentéstar-talmát talán úgy lehet megadni, hogy az emberek valamely állapotot vagy magatartást a társadalmi konvenciókkal ellentétesnek találnak, ezért azt a dolgok természet adta rendjével szembenállónak minő-sítik.

A normalitás konstruált jellegét segít megérteni Stebbins (1996) koncepciója a „tolerálható eltérések”-ről. A tolerálható eltérés olyan illegális, immorális vagy egyébként normaellenes magatartást jelent, melyet egyének, szubkultúrák vagy nagyobb csoportok nem interp-retálnak úgy, mint amely igényli a széleskörű morális elítélést és társadalmi kontrollt. A jelenség hátterében az áll, hogy korábban létezett olyan norma, mely alapján az attól való eltérést negatívan értékelték, de időközben a norma érvényessége erejét vesztette. A korábban kifogásolt magatartások tolerálhatóvá váltak, ezért keve-sebb kísérlet történik társadalmi kontroll alkalmazására. A folyamat vissza is fordítható: a tolerálható eltérés újra visszaváltozhat tolerál-hatatlanná; a morális vállalkozók követelhetik a szigorúbb odafigye-lést és a következetes jogérvényesítést. Törekvésüket azzal indokol-hatják, hogy a tolerancia a tudatlanság és a morális hanyatlás jele. (Hathaway & Atkinson, 2001)

A normalitás tehát a kulturális és egyéb kontextuális elemektől függő, társadalmilag konstruált normatív kategória. A társadalmi problémák esetében a „nem normális”-ként történő interpretáció a helyzet immanens tulajdonságaként jeleníti meg annak társadal-milag nem kívánatos, természetellenesként felfogott minőségét.

A felelősség és a vétkesség

A társadalmi problémák normatív értékelésének hangsúlyos elemei a felelősség és a vétkesség. A felelősség arra a vélekedésre utal, hogy valakinek a magatartása közrehatott a probléma bekövetkezésében, noha elvárható lett volna másféle magatartás tanúsítása. A véle-kedés első fele a tárgyi valóságot, a tények közötti összefüggéseket minősíti; második fele a magatartásra vonatkozó normatív elvárást fogalmaz meg. A felelősség is konstruált kategória, mert az oksági

88

összefüggéseket a normatív szempontoknak megfelelően szelek-tálja, és mert normatív módon értékeli a személy magatartásának helyességét vagy helytelenségét.

Társadalmi problémák esetében – mint fentebb láttuk – az indi-viduális felelősség versus társadalmi felelősség minősítés képezi a problémakonstrukciók központi elemét.

A vétkesség arra a felfogásra utal, mely alapján valakinek a fele-lőssége egyben a személy negatív megítélését is involválja. A véle-kedés szerkezete hasonló a felelősségnél leírtakhoz; azzal a több-lettel, hogy a magatartással kapcsolatban az is megfogalmazódik, hogy magatartás – a szándékos cselekvés vagy mulasztás – ellen-kezik a társadalom normáival, ezért nem csak a hátrányos követ-kezmény helyteleníthető, hanem a személy viselkedése, sőt maga a személy is.

A vétességi nézőpont alkalmazása gyakran felmerül a társadalmi problémák interpretációja során. Egy egész probléma-felfogás, a deviancia-megközelítés épült arra, hogy a problematikusnak talált magatartásokat egyben vétkesnek is minősítsék. A vétkesség azonban szintén társadalmi konstrukció. (Corvo & Johnson, 2003). A vétkesség nem a magatartás tulajdonsága, hanem a társadalomnak a magatartásra, illetve a személyre adott válasza. A társadalmi prob-léma konstrukciója tartalmazhatja a vétkességre vonatkozó interp-retációt, melynek alapján minden hasonló esetben felmerül annak szükségessége, hogy a helyzetet észlelő személy elvégezze azt a tesztet, hogy a konkrét helyzet tartalmaz-e vétkességet vagy sem.

Szimbolikus viszonyulások

E körben olyan, a helyzetre történő reakciók találhatók, mint az ér-zelmi viszonyulás és annak kinyilvánítása, továbbá morális és más értékek alkalmazása, illetve kinyilvánítása. Ezek a tartalmak úgy je-lennek meg, mint a helyzetből következő, egyben társadalmilag el-várt viszonyulások a problémához. Az elvárás egyrészt a problémá-ra vonatkozó tudást birtokló személy felé jelenik meg, orientálva arról, hogy miként kell éreznie, milyen morális viszonyulást kell el-foglalnia, és hogy ezeket miként kell kifejeznie. Másrészt az elvárás a tudást birtokló személy részéről jelenik meg mások irányában,

89

amikor értékeli azoknak a problémával kapcsolatos viszonyulását, és esetleg kifejezi helyeslését vagy rosszallását feléjük.

Az érzelmek nem csupán biológiai és pszichológiai, hanem társadalmi jelenségek is; minket most ez utóbbi aspektusuk érint. Hochschild szerint a társadalmi elrendeződésekhez rendszerint hozzátartoznak az azokat befolyásoló „érzelmi szabályok” amelyek előírnak (vagy tiltanak) meghatározott érzelmeket. Az emberek gyakran „érzelmi munkát” végeznek, hogy érzelmeiket hozzá-igazítsák ahhoz, amiről úgy gondolják, hogy érezniük kellene. (Hochschild, 1979)

A társadalmi probléma definiálásának morális tartalma széles körben elismert a szakirodalomban, és több kutatás is foglalko-zott a problémainterpretációk morális tartalmaival. Így például a konstrukcionista kutatás egyik kérdése arra irányult, hogy a morális vállalkozók, a mozgalmak tagjai milyen motívum alapján folytatják a „morális keresztesháborút”. Erre a kérdésre Gusfield válasza az volt, hogy a morális keresztesháború lényegében a státuspolitika megnyil-vánulása. A valamely morális érték érdekében fellépő csoport az érték képviseletével a saját társadalmi státusát kívánja megőrizni vagy erősíteni más társadalmi csoportokhoz képest. (Gusfield, 1963) Újabb megközelítések szerint viszont nem a társadalmi státus védel-méről van szó, hanem a morális reformereket az a vágy motiválja, hogy megvédjenek és terjesszenek meghatározott kulturális állás-pontot. (Clarke, 1987)

A szükségesnek tartott cselekvések meghatározása

A társadalmi problémává minősítés nem csupán a helyzet ártalmas voltára utal, hanem arra is, hogy lehetséges és szükséges cselekvé-seket foganatosítani a probléma megoldása érdekében. Szükség-képpen a társadalmi probléma konstrukciója tartalmazza a prob-léma megoldása érdekében elvárhatónak tartott cselekvéseknek, vagy legalább azok kívánatos irányának a megjelölését. Ennek a szempontnak a normativitása abban rejlik, hogy a konstrukció a személyek, intézmények, közösségek cselekvésével kapcsolatban fogalmaz meg igényeket.

90

A szükséges cselekvésekkel kapcsolatban a problémakonstrukció tartalmazhatja –

• a probléma besorolását valamelyik nagy probléma-narratíva, illetve kezelési mód keretei közé;

• a probléma megoldásáért való felelősség elosztását az érintet-tek között;

• a problémával érintett személyek magatartására vonatkozó elvárásokat;

• az egyedi esetek értelmezésével, kezelésével kapcsolatos útmutatásokat

A felelősség elosztása elsősorban az individuum-társadalom, illetve az egyén- család-állam viszonyban jelenik meg. Az előbbivel kapcso-latban az öngondoskodás koncepciója, a másodikkal kapcsolatban a szubszidiaritás koncepciója az, amely jellegzetes elemét tudja képezni a probléma-konstrukcióknak.

91

Hatodik fejezet A társadalmi problémák narratívái

Az eddigiekben úgy írtuk le a társadalmi problémákat, mint amelyek egyazon kategóriába, a társadalmi problémák kategóriájába tartoznak; a kategóriát összekötő tényezőnek pedig a problémák konstruálásának folyamatát jelöltük meg. Ezt most ki kell egészíteni két állítással: egyrészt azzal, hogy nincs általában vett társadalmi probléma, hanem csakis olyan, amely egyben a problémák valame-lyik típusába tartozik; másrészt azzal, hogy a társadalmi problémák típusai ugyanúgy szociális konstrukciók, mint bármely társadalmi probléma önmagában.

Kérdésként merülhet fel, hogy nem lenne-e helyesebb a prob-lémák valódi, létező típusait vizsgálni ahelyett, hogy a társadalmilag konstruált típusait vizsgáljuk? A kérdésre adható válasz két forrásból táplálkozik: egyrészt a „természetes fajták”-ra vonatkozó filozófiai tézisekből, másrészt a szociális konstrukcionizmusnak a társadalmi problémák elméletének tárgyára vonatkozó alapállásából.

A kategorizálás értelmezésére nagy hatást gyakorolt Ian Hacking elmélete, melynek fókuszában az a kérdés áll, hogy a tudományok által reálisnak, illetve természetesnek tartott kategória mikor tekint-hető úgy, mint amely a dolgok esszenciális jellemzőiből fakad, és mikor úgy, mint amelyet a társadalom alkot. (Hacking, 1999) Hacking téziseit többen bővítették, alkalmazták, kritizálták. (Tsou, 2007)

Hacking megkülönböztette a „természetes fajták”-at és a „humán” (vagy szociális) fajtákat. Hacking, illetve követői és kriti-kusai elsősorban azt vizsgálták, hogy léteznek-e természetes fajták, és amennyiben igen, mi sorolható ebbe a körbe. A természetes

92

fajta azt jelenti, hogy „az megfelel egy olyan csoportosításnak vagy elrendeződésnek, mely nem függ az emberi lényektől”. (Stanford Encyclopedia of Philosophy) A természetes fajta kifejezés nem is annyira a kategória természetes eredetére utal, mint arra, hogy az osztályozás nem tetszőleges, heterogén, vagy önkényes. (Koslicki, 2008, p.789)

A szerzők között általában egyetértés uralkodik abban, hogy a fizikai jelenségek, a kémiai anyagok, az állatok és növények világának tagjai a természetes fajtákhoz tartoznak. Jóval szélesebb azoknak a jelenségeknek a köre, amelyek esetében vitatott, hogy a termé-szetes fajtákhoz tartoznának. Az, hogy a tudomány vagy a közvé-lemény valamit természetes fajtának tart, nem perdöntő: a „termé-szetes fajta” minősítés igen sokszor olyan tényezők miatt jön létre, mint a babona, az áltudományos nézetek, a politikai érdekek, vagy a szubjektív nézőpontok. (Koslicki, 2008, pp. 789-790). A dolgok, jelenségek, emberek kategóriáinak döntő többségét a humán (társa-dalmi) fajtákhoz sorolják, azaz úgy tekintik, hogy azok esetében a kategorizálás ember- alkotta szempontok szerint történt.

Hacking szerint a jelenségeket eltérő módon érintik a társa-dalom által alkotott konstrukciók, beleértve a típusok alkotását és a megnevezések megválasztását. (Hacking , 1999) Az „indifferens típusokba” azok a jelenségek sorolhatók, melyekre az értelmezés, a megnevezés nincs érdemi hatással; az„interaktív típusok” esetében viszont a minősítés, a megnevezés alapvetően befolyásolja az embe-reknek a jelenséggel kapcsolatos magatartását, így alkalmas arra, hogy hatást gyakoroljon a dologra. A humán, vagy másképp társa-dalmi kategóriák nem egyszerűen leírják a világot, hanem részt vesznek annak alkotásában. Ez kétféleképpen is értendő: egyrészt úgy, hogy az emberek által létrehozott kategóriákat az emberek valósnak fogadják el, és ennek megfelelően cselekszenek. Másrészt pedig úgy, hogy a kategorizálás hat az érintettek magatartására, akik módosítják a körülményeiket. (Koslicki, 2008)

A társadalmi problémák típusai nem természetes fajták, hanem olyan társadalmi fajták, melyek alkotásánál nagyon erős a szociális konstruálás különféle jellemzőinek, kitüntetetten pedig a normatív jellemzőinek a hatása. Nincs olyan típusa a társadalmi problémáknak,

93

melynél az érzelmi reakciók, a morális megítélés, az elvárt magán- és közcselekvések ne lennének domináns tényezői a típusalkotásnak.

A másik forrást a szociális konstrukcionizmus – már ismertetett - alaptézisei jelentik. Spector és Kitsuse fellépésének éppen az volt a korszakalkotó jelentősége, hogy a társadalmi problémák esetében a probléma tényállása helyett a problémára irányuló cselekvéseket - konkrétan az igényérvényesítő tevékenységet - tették a szociológiai vizsgálat tárgyává.

Amennyiben a tudomány azt kívánja megismerni, hogy az emberek miként reagálnak a társadalmi problémákra, és milyen értelmet tulajdonítanak reakcióiknak, akkor a válasz nem a prob-lémák tényállásából, hanem az emberek interpretatív tevékenysé-géből ismerhető meg. Ez a problématípusok esetében is így van; a problémák összes ismert tipizálása társadalmilag alkotott típus, melyből közvetlenül nem a dolgok tulajdonságai, hanem a típusal-kotók viszonyulásai ismerhetők meg.

Természetesen nagyon hasznos a társadalmi problémák tényál-lásaiban olyan elrendeződéseket keresni, melyek a helyzeteknek objektív (az emberi értékeléstől független) jellemzői. Meglehetősen nagy a kockázata azonban annak, hogy a kutatók a tárgy „termé-szetes” kategóriáiként fogadnak el olyasmit, amit a tudomány vagy a köznapi diskurzus tekint a probléma magától értetődő típusainak.

A tipizálás, mint az igényérvényesítés makroszintjén, mind pedig a problémamunka mikroszintjén elengedhetetlen eszköze a prob-léma interpretálásának. Makroszinten az igényérvényesítők csak úgy képesek sikert elérni, ha egy jól megkülönböztethető, tipikus jellemzőkkel azonosítható problémát tárnak a közönség elé, és azzal kapcsolatban kérik a támogatásukat. Mikroszinten pedig a problémamunka jellegzetesen úgy folyik, hogy a hétköznapi tevé-kenységek keretében, vagy a szakmai munka során konkrét helyze-teket minősítenek úgy, mint amelyek valamely problématípus kere-tébe tartoznak.

A társadalmi problémák konstrukcionista irodalmának éppen az az egyik központi kérdése, hogy miként jönnek létre és miként hatnak a valóság társadalmi felépítésére a társadalmi problémák

94

típusai. A téma legismertebb feldolgozásai Joel Best, illetve Donileen Loseke írásaiban találhatók. (Best 1989, Loseke 1999, Loseke, 2003.)

Best a kérdés köré szerveződő könyvében nyilvánvalóvá teszi, hogy a tipizálás integráns része a társadalmi problémák konstruá-lásának. A zavaró helyzetekkel kapcsolatos igények megfogalmazói implicit vagy explicit módon arra tesznek kísérletet, hogy a helyzetek bizonyos típusait a problémák bizonyos típusaiként mutassák be. Ennek során egyes szempontokat, okozati összefüggéseket, megol-dási módokat hangsúlyoznak, míg másokat mellőznek. Amikor az igényérvényesítők a problémát valamilyen típushoz tartozóként jelenítik meg, ezzel elősegítik, hogy érvelésük egy adott társadalmi-kulturális kontextusban értelmezhető legyen. (Best, 1989)

Loseke szerint a problémák konstruálásának az a központi kérdése, hogy miként kategorizáljuk és címkézzük a világunkat, hogy azok révén meg tudjuk különböztetni „a dolgok típusait illetve az emberek típusait.” (Loseke, 2003, p. 14). A kategorizálás nem csupán a dolgok megnevezését szolgálja, hanem orientál azzal kapcsolatban is, hogy miként viselkedjünk a dolgokkal vagy embe-rekkel szemben. (Loseke, 2003, p. 16)

A tipizálást nem a helyzet tulajdonságai döntik el, hanem a típus-alkotás társadalmi folyamata. Egy-egy probléma többféle értelme-zési keretben is elhelyezhető, így ugyanaz a helyzet megjelenhet „morális”, „medikális”, „politikai”, vagy „gazdasági” vagy más típusú problémaként. Ilyenkor valójában arról van szó, hogy az egyes tipizá-lások a helyzet más-más aspektusait hangsúlyozzák. (Loseke, 1999).

A társadalmi problémák típusokba sorolása ugyanúgy szociális konstrukció, mint ahogyan a problémára vonatkozó tudás többi eleme is. Nem a külső valóság kategóriáiról van szó, hanem a prob-lémákra vonatkozó tudás kategóriáiról, amiket az emberek a külső valósággal azonosítanak. A problémák típusba sorolása mást jelent annak, aki esszencialista nézőpontot foglal el, és mást annak, aki konstrukcionista álláspontot foglal el. Az esszencialista számára a helyzetekben nem csupán a „probléma” minőségük, hanem katego-riális jellemzőik is benne foglaltatnak. Aki viszont konstrukcionista nézőpontot képvisel, az a kategóriába sorolást nem a helyzetek

95

immanens tulajdonságaira, hanem az emberi interpretációra vezeti vissza.

A társadalmi problémák típusai olyan konstrukciók, melyek egyszerre fejezik ki a probléma tulajdonságait, valamint a problé-mára adandó adekvát reakciókat. A típus összekapcsolja, konzisz-tens egységként láttatja a helyzetet és a megoldást. Az emberek arra törekednek, hogy a probléma tulajdonságai, valamint a problémára adott reakciók egymással koherensek legyenek. Ha bizonyos voná-sokat tulajdonítanak a helyzetnek, azzal adekvát reakciót kapcsolnak a helyzethez; illetve fordítva, amilyen reakciót tartanak helyesnek, olyannak kívánják látni a helyzet tulajdonságait. A tulajdonságok és a reakciók összehangolásának a leghatékonyabb eszköze a problémák tipizálása, mivel a típusok eleve összekapcsolják ezt a két tényezőt.

A problématípusok változásai A társadalmi problémák világának egyik figyelemre méltó sajátos-sága, hogy a problémák típusba sorolása nem állandó. Különböző időtávú változások tapasztalhatóak, a hosszabb idő alatt beérő változásoktól (amikor az addig domináns értelmezés helyett másik értelmezés válik elfogadottá) a rapid változásokig (amikor például morális pánik keretében változik meg a probléma típusba sorolása). Egyébként pedig állandó kísérője a társadalmi problémák világának az, hogy viták folynak a problémák típusba sorolásának helyessé-géről vagy helytelenségéről. Konstrukcionista szempontból az az adekvát kérdés, hogy a kategorizálás változása vajon a külső tények változásával, vagy pedig a probléma interpretálásának változásával magyarázható.

A problémák tipizálásának változását sokan vizsgálták, egy részük a változás általános magyarázatát kereste, más részük egy konkrét típus előtérbe kerülését kutatta. A változás bemutatásán túl a kutatások olyan kérdésekre fókuszálnak, mint a változást gene-ráló tényezők azonosítása, illetve a változás társadalmi hatásai. A tipizálás változásának leggyakrabban említett magyarázó tényezői a következők:

96

• a problémák tényeinek változása, amihez kapcsolódik a típusba sorolás változása

• a problémamunka kontextusának a módosulása, illetve

• a definíciós folyamat jellemzőinek alakulása

Az első magyarázat valójában nem fér meg a konstrukcionista vizs-gálat keretei között, hiszen egyszerre vizsgálná a külső valóság változásait és a valóságinterpretációk változásait. A korábban „lelep-lezőként” azonosított munkák viszont éppen azt kísérlik meg bemu-tatni, hogy a tények bármiféle lényeges változása nélkül megváltozik a társadalmi probléma értelmezése, beleértve annak típusba soro-lását is.

A megváltozó kontextus hatásának figyelembe vétele a konstrukcionizmus kontextuális változatának a sajátossága. A kontextus változásai között említhetők

• a társadalmi csoportok addigi státusának bizonytalanná válása, létbiztonságuk és életszínvonaluk kedvezőtlen változása;

• a problémához köthető kulturális értékek módosulása (például egy szélesebb ideológiai változás részeként)

• a problémával foglalkozó intézményeknek a változása (például a problémát észlelő, szankcionáló, kezelő intézmények létre-jötte vagy átalakulása, szakmai csoportok megjelenése vagy szakmai territóriumuk körének változása).

A definiálás folyamatát a konstrukcionizmus mindegyik irányzata vizsgálja, így többek között a típusok változása esetében is. A defini-álás folyamata okozhatja a tipizálás módosulását –

• a szereplők körének és szerepének változása miatt, vagy

• a definiálás eszközeinek, illetve azok alkalmazásának változása miatt (pl. narratívák, értelmezési keretek átalakulása).

97

Néhány példa a szakirodalomból a fentiek igazolására:

• Best a társadalmi problémák típusváltozásának hátterében a különböző érdekcsoportok közötti konfliktusokat, illetve alku-kat azonosította. (Best, 1995) Pfohl szerint az érdekcsoportok közötti interakciók egyrészt hatással vannak a probléma defi-niálására és megoldási módjának megválasztására, másrészt a szereplők politikai hatalmára, megítélésére, befolyására. (Pfohl, 1977)

• Gusfield szerint a szakemberek a probléma tulajdonosi minő-sége, illetve a beavatkozás területének kiszélesítése révén nagyobb hatalmat és társadalmi presztízst nyernek. (Gusfield, 1981).

• Spitzberg és Cadiz kutatása azt jelezte, hogy egy társadalmi probléma tipikus jellemzőinek változása alapulhat azon is, hogy megváltoznak a média igényei a hírekkel kapcsolatban, ezért a korábbi helyett új hangsúlyokkal ábrázolódik a prob-léma. (Spitzberg & Cadiz 2002)

A társadalmi problémák nagy narratíváiA társadalmi problémák típusai olyan szociális konstrukciók, me-lyekben az emberek kifejezik a problémák kategorizálására és a ka-tegóriák tipikus jellemzőire vonatkozó interpretációjukat. Ezek a tipizálások egyszerre utalnak a problémahelyzetek (feltéte-lezett) tulajdonságaira, valamint a problémamegoldások (kívána-tosnak tartott) típusaira.

A problémák típusainak ez az interpretálása – egyéb vonásai mellett – narratív jelleggel bír. A probléma interpretálása során a társadalmi problémák különféle elemei összefüggő történetekké szövődnek, melyekben tipizált szereplők között tipizált cselekmé-nyek zajlanak, amelyekhez különféle értelmezések kapcsolódnak. Ezek a narratívák már magukban foglalják a helyzet értelmezésén túl az érzelmi, a morális, a szakmai és a közpolitikai válaszokat is.

98

A narratívákat, mint a tipizálást szolgáló retorikai eszközöket Loseke írta le részletesen. Ő „mintatörténeteknek” nevezi azokat a történeteket, melyeket az igényérvényesítők mint tipikusakat mutatnak be a közönségnek. Sikeres igényérvényesítés esetén a közönség a történetek által sugallt tipikus jegyeket fogadja el a helyzet jellemző tulajdonságaiként. Ilyen módon a mintatörténetek a társadalmi probléma implicit definícióját hordják magukban. (Loseke 2003.) A Loseke által leírtakat úgy szükséges kiterjesz-teni, hogy a narratív jelleg nem csupán az igényérvényesítők által a publikum meggyőzésére feltálalt történetekben, hanem a prob-lémák egész „életciklusa” során jelen van; a definiálás a legitimálás, az alkalmazás, majd az interpretáció kritikája és újrafogalmazása során is.

A problématípusok narratív jellegét több szerző is felismeri (így például Atkinson, 2000; Nichols, 1997; Polletta, 1998; Waitzkin, 1993) Atkinson szerint egy probléma konstruálása mindig szüksé-gessé teszi egy specifikus diszkurzív narratíva kifejlesztését, mely leírja a problémának és okainak fejlődéstörténetét. (Atkinson, 2000) A továbbiakban a társadalmi problémák típusait narratívaként értel-mezve mutatjuk be azokat a nagy narratívákat, melyek a társadalmi problémák nagy csoportjainak interpretálását szolgálják.

A társadalmi problémák konstruálása során egymástól elválaszt-hatatlanok a problémák típusai, a problémák tényei és a problémákra adandó válaszok. Az emberek egy-egy problématípusban konzisz-tens módon kívánják látni a helyzet jellemzőit és az arra adott társa-dalmi válaszok jellemzőit. A medikális típusú problémát olyannak látják, melyben az emberek magukban hordozzák a betegséget, amire az orvosi jellegű beavatkozás a megfelelő válasz. A krimi-nális típusú problémát úgy fogják fel, mint amelyben valaki magában hordozza a bűnt (vagy bűnösséget), amelyre a büntetés a megfelelő reakció.

A konstrukciókban a viszony nem egyirányú: nem csak a beteg álla-potból következhet a gyógyítás szükségessége, hanem a gyógyítás szükségességére vonatkozó álláspontból a beteggé minősítés is. Ugyanígy nem csak a bűnelkövetésből következhet a büntetés szükségessége, hanem a büntetés szükségességére irányuló állás-

99

pontból is eredhet a személy bűnössé minősítése. A probléma defi-niálásának folyamata során akár a (feltételezett) tulajdonságok felől, akár a (szándékolt) megoldási mód felől építkezhet a többé-kevésbé konzisztens problémakonstrukció. A lényeg az, hogy a személy vagy helyzet tulajdonságaihoz képest racionálisnak mutatkozzék a megoldási mód.

A problémakonstrukció akkor legitimálható, ha adott időben és helyen, az adott kulturális és intézményi kontextusban valamilyen racionalitás szerint összekapcsolható a helyzet és a megoldás. A problémakonstrukciókban kétféle racionalitás verseng egymással, mégpedig a célracionális és az értékracionális viszonyulások. A célracionális viszonyulás azt ígéri, hogy az alkalmazott megoldás úgy igazodik a helyzethez, hogy a tények szintjén megfelelő változás fog bekövetkezni. Az értékracionális viszonyulás pedig azzal kecsegtet, hogy az alkalmazott megoldás reparálja a megsér-tett értékeket; akár a helyes értékek demonstrálásával, akár a tényeknek az értékek mentén történő módosításával. Tekintettel kell lenni arra is, hogy a problémák konstruálásának folyamata több szinten zajlik; így az üzenetet el kell fogadtatni mind a lelkes követőkkel, mind pedig a közönség többi tagjával. Nincs olyan kulturális kontextus, amely a problémák kezelésével kapcsolatban ne igényelne legalább valamennyi célraconalitást és legalább vala-mennyi értékracionalitást. Ezért a dominánsan célracionális törek-vésekben is jelen vannak értékracionális szempontok, és viszont, az értékracionális törekvésekben is megjelennek célracionális érvek. További aprólékos munkát jelent annak felderítése, hogy a külön-böző érvek mikor közvetítik a szereplők mély meggyőződését, és mikor jelentenek csupán álcát.

A társadalmi problémák narratíváiban tehát jelen van mind a helyzet tipikus jellemzőinek a bemutatása, mind pedig a megoldás tipikus jellemzőinek a bemutatása; és a narratíva által elénk tárt logika szerint ezek racionálisan kapcsolódnak egymáshoz. A továb-biakban a társadalmi problémák néhány nagy narratívájának rövid jellemzése következik. A jellemzés szükségképpen hiányos, hiszen minden egyes nagy narratíva kellő bemutatása legalább egy egész könyvet követelne. Itt csak a következőkre vállalkozhatunk:

100

• a narratíva, mint probléma-típus értelmezése

• a narratíva lényeges vonásainak rövid ismertetése

• a narratíva változási tendenciáinak jellemzése.

A bemutatásra kerülő narratívák a következők: társadalmi kontroll, kockázat, szükséglet, medikalizálás, kriminalizálás, deviancia, szo-ciális probléma. Ezen túlmenően számtalan szélesebb vagy szűkebb problématípus létezik, a szegénységtől a fogyatékosságig, az isko-lai szegregációtól az elmagányosodásig, melyek bemutatására nem vállalkozhatunk.

Társadalmi kontroll

A társadalmi kontroll sajátos helyet foglal el a helyzetek társadalmi problémává minősítésében, a problematizálásban. Nincs olyan társadalmi probléma, melyben ne jelenne meg az, hogy a helyzet – tekintettel problematikus jellegére – a társadalmi kontroll vala-mely formája alá tartozik. Ugyanakkor rengeteg olyan helyzet van, melyben érvényesül bizonyos társadalmi kontroll, a helyzetet interp-retációja mégsem azonos a társadalmi problémákéval.

A kontrollnak a társadalmi problémák narratívái közé történő beemelésével azt szeretnénk kifejezni, hogy a társadalmi probléma nem egy pontosan körülhatárolt helyzet (egy kontingencia), hanem egy olyan interpretációs folyamat, melynek keretében különböző a különböző jellegű elemek együttese teszi a helyzetet társadalmi problémává. A társadalmi kontroll alá vont jelenségek jelentik azt a merítési alapot, melyből a markáns módon problematizált hely-zetek társadalmi probléma minőségükben kiemelkednek. Az alig problémák, a félig problémák, és a teljesen problémák között folya-matos az átmenet.

Például a járvány társadalmi probléma, ami természetesen komoly állami kontroll alatt áll. Ugyanakkor a védőoltásokat nem szokás közvetlenül összefüggésbe hozni a társadalmi problémákkal; egyszerűen az állam egészségügyi intézményeinek kontrollja alatt zajlanak a kötelező védőoltások. Ha viszont valaki megtagadja a

101

gyermeke beoltatását, akkor a helyzetet társadalmi problémának minősítik és a kontroll direktebb formáit alkalmazzák.

A társadalmi kontroll-narratíva a helyzetek egy (igen széles) csoportját úgy interpretálja, mint amelyekben a dolgok vitele nem hagyható az emberek belátására, hanem amelyekben az ő jólétük megvédése, illetve a köz érdekeinek védelme azt kívánja, hogy a társadalom ellenőrizze, és szükség szerint befolyásolja a helyzet alakulását. Az emberek, helyzetek társadalmi kontroll alá rende-lése ugyanolyan folyamat, mint a társadalmi problémák definiálása; a kontroll születése sem nélkülözheti a kontrollálandó helyzetre és a kontroll gyakorlására vonatkozó interpretációk megalkotását. A különböző narratívák a probléma jellegéhez kapcsolódó módon mesélik el a kontroll hiányának következményeit és a kontroll szük-ségességét.

A társadalmi, közelebbről pedig az állam által gyakorolt kont-rollnak széles irodalma áll rendelkezésre. (Rose, 2000; Foucault, 1991; Ferguson, 2001) A társadalmi kontroll egyik jellegzetes nézőpontját Foucault, illetve követői képviselik. (Kelemen, 2008) Foucault több művében elemezte a hatalom tartalmát és techni-káit. Az által alkotott „governmentality” kifejezés a kormányzás és a mentalitás szavakat kapcsolja össze. A governmentality keretében a hatalom működése nem köthető kizárólagosan az államhoz, a hatalom működtetésében bizonyos értelemben mindenki részt vesz. Az egyén egyszerre tárgya és alanya a kormányzásnak; tárgya akkor, amikor megfigyelik, ellenőrzik, megítélik, amikor elvárásokat fogal-maznak meg vele szemben; alanya akkor, amikor maga is egyike a megfigyelőknek, illetve mások magatartása befolyásolóinak.

A governmentality értelmében vett kormányzás a kalkulációk, programok, politikák, stratégiák, reflexiók és taktikák komplexumát jelenti, mely egyrészt az emberek viselkedését alakítja, másrészt a mások viselkedését befolyásoló viselkedését. A governmentality egyik megvalósítója az állam, mely a kormányzást nem csak a klasz-szikus hatalmi eszközökkel valósítja meg, hanem „puhább” techni-kákkal is, melyek az egyéneket is involválják a magatartások szabá-lyozásába. A governmentality lényege a kontroll, de nem csak a negatív értelmű kontroll értelmében (mint például az alávetés, a

102

fegyelmezés, a normalizálás, vagy a megreformálás) hanem pozitív értelemben is, mint hozzájárulás a társadalom biztonságához, egész-ségéhez, jólétéhez és jóllétéhez. (Foucault, 1991)

Az új szabályozási módszerek egyike a normalizáció. Ez az a folyamat, melynek keretében meghúzzák a határt a társadalmilag elfogadható és az elfogadhatatlan helyzetek, magatartások között. A normális és a nem normális megkülönböztetése a szaktudományok feladatává válik, mivel ezek tudományos reputációja a társadalom előtt legitimálja a meghúzott határvonalat. A szabályozó hatalom a normalitás mércéit – támaszkodva a szaktudományok tekintélyére - igyekszik elterjeszteni a társadalomban. A normalitás mércéit a társadalom tagjai magától értetődőként fogadják el, és belső mérce-ként maguk alkalmazzák cselekedeteik vezérlésére.

A társadalmi problémák szempontjából jelentőséggel bír az, hogy a kontrollnak ez a felfogása nem választja el a társadalmi problé-mákat kezelő klasszikus kontrollmechanizmusokat (mint például az orvosi vagy a rendőri beavatkozásokat) a kontroll más módszereitől. A társadalmi kontroll koncepciója segít megérteni a társadalmi prob-lémák narratíváinak változásait; hiszen a kontroll szorosságának változása, a kontroll domináns eszközének a módosulása okot ad új narratívák megfogalmazására és elterjesztésére.

Kockázat

A társadalmi kockázat a társadalmi problémáknak az a narratívája, melyben valamilyen bizonytalan esemény következményei fenye-getik az egyént, áttételesen pedig a közösséget, ami az egyén korlá-tozott lehetőségei és előrelátási képessége miatt szükségessé teszi a társadalom kockázatkezelő technikáinak alkalmazását.

A társadalmi problémáknak mint kockázatoknak széles irodalma van. (lásd például Beck, 2003; Béland, 2005; Thierney, 1999; Bessant, 2001) Fogalmilag a kockázat egy, a jövőben bekövetkező bizonytalan esemény, melynek következményeit negatívan értékeljük A kocká-zatként történő felfogás lényege tehát a probléma jövőbeni bekövet-kezésének valószínűségi alapon történő kifejezése. (Kindler, 1987.) Ha kockázatról beszélünk, akkor nem egyszerűen egy negatív követ-kezmény valószínűségéről van szó, hanem arról, hogy a helyzeteket

103

a társadalom által megformált módon értelmezzük kockázatnak, és ezekre a társadalom által megformált keretek között reagálunk. A kockázatok – mint a társadalmi konstrukciók általában – képesek arra, hogy a társadalom felfogásában tárgyiasult jelenségként szere-peljenek. (Houston & Griffiths, 2000).

A társadalmi problémák kockázatként történő konstruálása nem a helyzet jellemzőin, hanem az interpretációs folyamat alakulásán múlik. A szegényügy sosem a kockázatok körül szerveződött, a rászorultság elismerése az aktuálisan jelen lévő körülmények mérle-gelésén múlott. Ez annak ellenére így történt, hogy a szegénység kockázata mind a tudomány, mind a közvélemény előtt ismert kategória volt. A gyári munkásság problémái körében viszont az a felismerés nyert teret, hogy a munkás betegsége, rokkantsága, a munkából való kiöregedése, esetleg a halála olyan kockázat, melynek kezelésére a biztosítási technika jelent adekvát megoldást. A társa-dalmi kockázatok kezelése persze sokkal szélesebb annál, mint amit a társadalombiztosítás kezel. Különféle kockázatok esetében más és más kockázatkezelő technikákat találni; például kötelező jellegű piaci biztosítást, a káreseményért való büntetőjogi illetve polgári jogi felelősség megalapozását, egészségügyi szűrővizsgálatok elren-delését stb.

A kockázat-megközelítés változékony, így a korábban kockázat-ként kezelt helyzetek elveszthetik kockázat minőségüket, ellenke-zőleg pedig más problémák átminősülhetnek társadalmi kockázattá.

Bessant azt a szemléleti átalakulást mutatja be, amely eredménye-ként a fiatalok esetében a „deviancia” minősítés helyébe a „kockázat”-ként történő címke lépett. A mindennapi tudás részévé vált, hogy egyes körülmények (mint például az iskola korai elhagyása, bizonyos családtípusok keretében való élés, bizonyos szocioökonómiai vagy etnikai háttér) a fiatalt „veszélyeztetetté” teszik különböző társa-dalmi betegségek bekövetkezésére (mint például a munkanélkü-liség, bűnözés, öngyilkosság, hajléktalanság, kábítószer-fogyasztás vagy a terhesség). A fiatalok „veszélyeztetettség” kategóriájának elterjedése számos korábbi kategóriát háttérbe szorított, mint például a bűnözést vagy az inadaptációt. A kategóriákat értelmező tudományos keretek is módosultak, így például a deviancia szocio-

104

lógiája helyébe a „kockázat szociológiája” lépett. (Bessant, 2001). Bizonyos tekintetben – véli Bessant – a veszélyeztetett fiatalok kate-góriája szélesebb más veszélyeztetettség-kategóriáknál, mert képes magába foglalni a fiatal személyek egész populációját. Mint Bessant érvel, az új megközelítés lényege a bizonytalanságoknak valószínű-ségi kategóriákká alakítása, hogy alkalmasakká váljanak a személy-telen igazgatási szabályozásra a „tudományos elvekre” alapozva. Igazgatási szempontból az új kockázat-kezelő és preventív prog-ramok nagyobb hatékonyságot ígérnek, mert viszonylag alacsony a költségük a forrásigényes „terápiákkal” szemben.

Szükséglet

A szükséglet a társadalmi problémáknak az a narratívája, mely szerint bizonyos javak és/vagy lehetőségek hiánya, illetve szűkös-sége valamely, közelebbről meg nem határozott károsodással fenye-geti az embereket, ami indokolttá teszi, hogy a társadalom megfe-lelő lépéseket tegyen a hiányok csökkentésére vagy mérséklésére.

A szükségleteknek számos nézőpontja létezik, közöttük talál-hatók a konstrukcionista magyarázatok is.

Makara a szükséglet-felfogások típusaiként a szubsztancialista, a termelés és fogyasztás viszonyán alapuló, valamint a differencialista típusokat különböztette meg (Makara, 1978).

Doyal és Gough, a kérdés két ismert teoretikusa szerint a szük-séglet olyan igény, amelyet a társadalom egyetemesnek minősít: „A törekvéseket vagy célokat szükségletekként osztályozzuk, ha vélhetően alkalmazhatók minden személyre, vagy egyes specifikus csoportok összes tagjára. Ez azzal a feltevéssel magyarázható, hogy ha egy ember meghatározott körülmények között nem elégítheti ki megfelelő igényeit, akkor valamiféle károsodás éri.” (Doyal & Gough, 1991) Doyal és Gough nézőpontja kettős irányt követ. Egyrészt felismerik, hogy a szükséglet léte a társadalmi minősítésen alapul. Másrészt következetesen érvelnek a mellett, hogy léteznek univer-zális emberi szükségletek. Észlelik, hogy a világ társadalmainak sokszínűsége és tagoltsága ellentétben állónak látszik az emberek univerzális szükségleteinek koncepciójával. Ezt az ellentmondást

105

úgy oldják fel, hogy különbséget tesznek az univerzális szükség-letek, illetve a kielégítésüket szolgáló, differenciált eszközök között.

Bradshaw (1972) tipológiája figyelembe veszi azt a kontextust, amelyben a szükségletre vonatkozó kijelentés megnyilvánul. Ennek megfelelően megkülönböztethető -:

• az egyszerű szükséglet (az egyén által érzett szükséglet)

• a kinyilvánított szükséglet (a mások felé valamilyen igény kere-tében deklarált szükséglet)

• a normatív szükséglet (norma keretében meghatározott szük-séglet)

• a komparatív szükséglet (összehasonlítás formájában megfo-galmazott szükséglet)

Webb kifejezetten úgy értelmezi a szükségletek kinyilvánítását, mint amely valamely konkrét cél elérése érdekében történik. (Charles & Webb, 1996) A szükséglet kinyilvánításának célja lehet –

• erkölcsi és politikai meggyőzés,

• a társadalmi bajok diagnosztizálása,

• a politikai szándék vagy kötelezettségvállalás kinyilvánítása

• az erőforrások allokálására vonatkozó döntés indoklása.

A szükségletet, mint szociális konstrukciót tárgyalja például Buttle, (1989); Fraser, (1989); Le Grange, (2007). A vizsgálat egyik tárgya az, hogy miként vált a szükséglet-diskurzus a modern társadalom egyik jellemző vonásává, és hogy milyen funkciót tölt be ez a diskurzus az egyén és az állam viszonyában, illetve a társadalom különböző csoportjai közötti viszonyban. Egy másik irány azt vizsgálja, hogy az állam miként alkalmazza a governance eszközeként a szükségletek normalizálását, a fogyasztás meghatározott típusainak legitimálását, illetve a fogyasztás módjának (a „habitusnak”) a problematizálását. (Flint & Rowlands, 2003)

A konstrukcionista elmélet nézőpontjából nézve a szükséglet nem egyéb, mint egy olyan szociális konstrukció, mely normalizálja,

106

objektivizálja és problematizálja a fogyasztást. Részletesebben a szükséglet a következők szerint írható le:

• a szükséglet emberek által alkotott konstrukció, mely össze-kapcsolja az embereket, a javak és lehetőségek meghatározott körét, illetve különböző normatív értékeléseket.

• a konstrukció normalizál, amikor deklarálja, hogy mi számít a javak, lehetőségek elfogadató, illetve elfogadhatatlan mérté-kének,

• a konstrukció objektivizál, amikor az emberek alkotta konst-rukciót organikus metafora alkalmazásával úgy interpretálja, mint amely az emberi természetből fakad,

• problematizálja a fogyasztást, amikor közüggyé teszi a fogyasz-tás hiányait vagy kockázatait, és kifejezi a társadalmi cselekvés szükségességét.

A szükséglet tehát egyike azoknak a nagy narratíváknak, melyek keretet nyújtanak a helyzetek széles körének problematizálására. Ennek a narratívának a középpontjában a fogyasztásnak vagy a lehetőségeknek bizonyos köre áll, melynek deklarálják a normális mértékét, és amelynek hiányát természetellenesnek minősítik. A narratíva legitimálja a szükséglet-kielégítés külső kontrollját, ami járhat akár az egyén magatartásának kontrollálásával és szankcio-nálásával, akár a szükséglet-kielégítés forrásainak kiegészítésével, pótlásával.

Jellegzetes példája a szükségletek kontrollálásának az, amikor az önkormányzat ad ugyan segélyt, de szoros kontroll alá helyezi a szegények fogyasztását és életmódját. Hazai önkormányzatok egyre gyakrabban olyan megszorításokkal élnek a segélyezés során, hogy azok csak az önkormányzat által meghatározott fogyasztási javakra költhetők. Van, ahol a segélyből kávét sem szabad vásárolni. Nyilván-való, hogy a kávéfogyasztás nem játszik szerepet a szegénység kiala-kulásában, és a kávétól való tartózkodás nem megfelelő eszköze a szegénységből való kiemelkedésnek. Az intézkedést az a szimbolikus jellegű motívum magyarázza, hogy a segélyezettek megmaradjanak a

107

„fogyasztási lejtő” alacsonyabb fokán. A társadalmilag respektált javak fogyasztásától való eltiltás szimbolikus aktus, melynek lényege a segé-lyezettek alacsonyabb társadalmi státusának kifejezése. Ezt „mini-mális degradációként” is lehet értelmezni, ami olyan technikákra utal, melyek formailag beleférnek egy eljárás logikájába, tényleges funkci-ójuk azonban a segélyt igénybevevők státusának körülhatárolása.

Medikalizáció és kriminalizáció

A társadalmi problémák értelmezésének sajátos jelensége két narratíva, a medikális és a kriminális értelmezések váltakozása a közvélemény, a politika, a szakmai tevékenység és a tudomány berke-iben. A narratívák változásának vizsgálata otthonos terepet jelent a konstrukcionista kutató számára, hiszen a medikalizálás vagy krimi-nalizálás nem, vagy csak kismértékben magyarázható az alapjának tekintett helyzetek változásával.

A medikális narratíva és a kriminális narratíva között többnyire csereviszony áll fenn, az egyik előtérbe kerülése a másik háttérbe szorulásával jár. Észre kell venni azonban, hogy a két megközelítés kapcsolódhat is egymáshoz. Ez az eset áll fenn a veszélyesnek minő-sített személyek kontrollálását szolgáló egyes modellek esetében, amikor a személy feltételezett jövőbeni erőszakos cselekménye miatt foganatosítanak intézkedést. Ha a feltételezett veszélyes-ségről orvosok alkotnak véleményt, de bíróság dönt róla; és ha a személyt kvázi-kórházi körülmények között őrzik, de terápiát nem alkalmaznak, akkor valóban a két narratíva határterületéről van szó.

A társadalmi problémák medikális narratívája

A társadalmi problémák medikális narratívája úgy interpre-tálja a problémát, hogy annak lényege az egyén betegsége, mely orvosi beavatkozást tesz szükségessé. A tipikus betegségekre és tipikus orvosi beavatkozásokra épülő narratíva érveket szolgál-tathat a kockázatnak kitett, illetve beteg személyek feletti kont-roll gyakorlásához, az egészségügyi szakma státusának megőrzé-séhez, továbbá különféle terápiás vagy ahhoz hasonló beavatko-zások alkalmazásához.

108

A társadalmi problémák medikális keretekben történő kezelése nem feltétlenül irányul betegségekre és terápiákra (figyelmen kívül hagyva most azt, hogy milyen értelmezési gondok állnak fenn a betegségek és az orvosi beavatkozások legitimként elfogadott terré-numán belül, vagy annak határain). A medikális narratíva alkalmazá-sára kerülhet sor tanulási gondok, magatartási problémák, addikciók, illetve potenciálisan veszélyes személyek okozta problémák esetén is. Ilyenkor a kvázi-medikális problémára kvázi-medikális megoldá-sokat rendelnek, és a narratíva a betegség és a gyógyítás tipikus elemeit alkalmazza a helyzet sajátosságaira alkalmazott formában.

A medikalizálás az a folyamat, mely eredményeként a nem medikális problémák medikális problémaként definiálódnak és keze-lődnek, általában a betegség kategóriáiban. A medikalizálás szakmai tartalma az, hogy meghatározott problématípusok tekintetében az orvostudomány hatókörébe tartozó megoldások válnak elfogadottá. A medikalizálás társadalmi tartalmát az jelenti, hogy valamely prob-léma tekintetében az orvosi társadalom kap felhatalmazást a prob-lémásnak minősített személyek, illetve helyzetek feletti kontroll gyakorlására. (Conrad, 1992)

Conrad a medikalizációt konstrukcionista nézőpont szerint értelmezi, így a medikalizáció kulcskérdésének a definícióalkotást tartja. A definícióalkotás hasonló módon történik, mint más társa-dalmi problémák interpretálása során; a medikalizálás esetében a probléma orvosi terminusokkal történő kifejezése, orvosi értel-mezési keretben történő interpretálása jelenti a sajátos vonást. Az értelmezési keret magja a betegség-kép, melynek konstruálá-sával meghúzzák meg a választóvonalat az egészséges és a beteg, a normális és az abnormális között. A betegség-kép – tekintettel tudo-mányos hátterére – jusztifikálja a beteg és az egészséges közötti különbségtételt. (Conrad, 1992)

A társadalmi problémák kriminális narratívája

A társadalmi problémák kriminális narratívája úgy interpretálja a problémát, hogy annak lényege a személy által elkövetett bűncse-lekmény, ami szükségessé teszi a büntető igazságszolgáltatás által az adekvát szankció alkalmazását. Tágabb értelemben a narratíva

109

kiterjed minden olyan helyzetre, melyet a bűncselekményekkel (bű-nözéssel) analóg módon interpretálnak, és amelyekre büntetőjogi vagy ahhoz hasonló következményeket tartanak indokoltnak. A kri-minális narratíva általában hangsúlyozza a személy felelősségét, sőt vétkességét; a megoldás melletti érvek pedig inkább a szimbolikus racionalitást, mint a célracionalitást hangsúlyozzák.

A kriminalizáció azt a folyamatot jelenti, mely eredményeként meghatározott társadalmi problémákat, eltérően a korábbiaktól, bűncselekményként illetve ahhoz hasonló cselekményként értel-meznek, és kezelésükre büntetőjogi, vagy ahhoz hasonló megoldá-sokat alkalmaznak.

A szakirodalom áttekintése azt jelzi, hogy a kriminalizáció mögött társadalmi folyamatok, kriminalizációs törekvések állnak, melyeket gyakran az erre a célra szerveződött mozgalmak képvi-selnek. A kriminalizációs törekvéseket magyarázó elméletek sokféle modellt állítottak fel a jelenséggel kapcsolatban, ezek egyike a konstrukcionista modell. (Jenness, 2004; Lindgren, 2005). Mint Cohen megjegyzi, a bűncselekmény nem maradt meg a pozitivizmus magától értetődő konstrukciójának, hanem a dekonstruálás tárgyává vált. (Cohen, 1996) A kriminalizáció érinti a társadalmi probléma definícióját, melyben a büntetőjogi aspektusok megerősödnek, más elemek pedig gyengülnek; a definícióban megerősödik az individu-ális felelősség, azon belül a vétkesség.

Gustafson (2009) a szociálpolitika, szűkebben pedig a segélyezés kriminalizálását mutatja be. Meglátása szerint a kriminalizáló politi-káknak és gyakorlatoknak számos típusa lelhető fel. Az első típusba sorolja a szegények stigmatizálását, felügyeletét, megrendszabályo-zását. A második csoportba a jogszabályok olyan tartalmait sorolja, melyek abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a szegények látens bűnözők. A harmadik típusba a jóléti rendszer és a büntető igazság-szolgáltatás rendszere közötti kapcsolatokat sorolja (pl. együttmű-ködés, közös információs rendszer).

110

A társadalmi problémák deviáns magatartás narratívája

A társadalmi problémák deviancia-narratívái a társadalmi problémát úgy mutatják be, mint amelynek lényege egy személy, vagy egy csoport társadalmi normától eltérő magatartása, amely szükségessé teszi adekvát, a deviancia lényegéhez illeszkedő megoldás alkalma-zását.

A deviáns magatartás olyan keret, amelyen belül a deviancia sokféle típusa, ennek megfelelően a narratívák számos típusa talál-ható. A devianciákhoz nem kapcsolódik a reakciók közös kész-lete, ezért problematizálásuk devianciatípusonként jelentősen eltér. Mivel a devianciák központi eleme a normasértés, a narratívák központi eleme a normasértés leírása, a személy és a társadalom szerepének normatív alapon történő értékelése. A narratívákban általában jelentős szerepe van a helyzet és a reakciók szimbolikus racionalitás szerint történő megfogalmazásának, amely mellett változó a célracionális szempontok súlya. Az értékracionális és a célracionális elemek aránya és összetétele jelentősen különbözhet a hivatalos és a laikus interpretációkban.

A deviáns magatartást több tudományág értelmezi, az ezek kere-tében (biológia, pszichológia, szociológia) megfogalmazódó elmé-letek különbözőképpen helyezik el a jelenség súlypontját. A szocio-lógiai elméletek jellemzője, hogy az egyének deviáns magatartását társadalmi hatásokkal magyarázzák. A szociológiai devianciaelmé-leteket általában funkcionalista, konfliktus, interakcionista, illetve posztmodern csoportokra szokás osztani, melyek közül a legis-mertebb devianciaelmélet-típusok az anómia elmélet, a társadalmi dezorganizáció elmélete, a kulturális konfliktusok elmélete, a diffe-renciált asszociáció elmélete, a szubkulturális elmélet, a címkézési elmélet, a kontroll-elmélet, a neutralizációs elmélet, és a konflik-tuselméletek. A szociális konstrukcionizmus képviselői - folytatva a címkézési elmélet hagyományait - a devianciát is szociális konstruk-cióként értelmezik. (Orcutt, 1978)

Valamely társadalmi problémának devianciává minősítése olyan aktus, mellyel a hétköznapi ember, a szakember, vagy a tudós a saját normatív megítélését vetíti rá a tárgyra. Számos társadalmi prob-léma esetében nem megszokott, így nem elfogadott, hogy devianci-

111

ának tekintsék. Amikor pedig a társadalomban arról folyik diskurzus, hogy valamely probléma devianciának minősül vagy sem, nem csupán technikai kérdésről van szó, hanem értéktartalmak kinyilvánításáról és elfogadtatásáról.

A társadalmi problémák kutatói felismerik a deviáns magatartás interpretálásának narratív jellegét, és vizsgálják a narratívák létrejöt-tének folyamatát, illetve a narratívák által tolmácsolni kívánt társa-dalmi üzeneteket. (Flowers & Langdridge, 2007; Cunningham & Browning, 2004; Halbert, 1997). A deviancia-narratívák központi szereplője minden esetben az a személy, aki valamilyen kontex-tusban a normától eltérő magatartást tanúsít, legyen az a szellemi tulajdon elleni cselekmény, terrorista aktivitás, vagy a homosze-xualitás. A narratíva a megfogalmazók, a továbbadók nézőpontját közvetít a magatartás és a személy értékelésével, valamint az adek-vátnak tartott reagálással kapcsolatban. Több esetben a kutatás a narratívák szerzőinek a szerepét elemzi, kritizálva azok hozzáállását a deviáns magatartást megvalósítókkal szemben.

A deviancia-narratíva egyre bizonytalanabb helyet tölt be a társa-dalmi problémák magyarázatában. Eleve tapasztalható volt az a tendencia, hogy Amerikában a devianciaelméletek birtokolták a társa-dalmi problémák magyarázatának első vonalát, míg Európában a szociális kérdésnek volt erősebb tradíciója. Mára a deviancia-néző-ponthoz képest világszerte megerősödtek az olyan magyarázatok, mint a kockázat-elmélet és a társadalmi problémák konstrukcionista elmélete.

A szociális probléma narratíva

A társadalmi problémák szociális probléma-narratívája úgy interp-retálja a helyzetet, mint amelynek lényege egyes csoportok tagja-inak helyzete (szegénysége, deprivációja, létbiztonságának veszé-lyeztetettsége, társadalmi kirekesztettsége, egyenlőtlen vagy társa-dalmilag igazságtalan helyzete) melyért alapvetően a társadalom okolható. A narratíva értelmében az adekvát megoldás a társadalom jóléti intézményeinek működtetése, illetve széleskörű társadalom-politikai megoldások működtetése.

112

A szociális problémák problematizálása, a szociális kérdést értel-mező eszmék megfogalmazódása és a problémára reagáló intéz-mények alakulása szorosan összekapcsolódott. Történetüket széles körű irodalom vizsgálja, melyek feladatát a jelen könyv nem vállal-hatja át. A leírások jelzik, hogy mind a szociális problémáknak, mind pedig az azokra irányuló megoldásoknak folyamatosan változtak a tényei és értelmezései. Az új problémaként felmerülő szociális kérdés ideológiai, elméleti megfogalmazása különösen két irány-zathoz, a marxizmushoz és a katolikus egyház szociális tanításaihoz köthető. Ezek az irányzatok komoly mértékben kapcsolódtak a kor ideológiai vitáihoz, társadalmi küzdelmeihez, politikai konfliktusa-ihoz, valamint a problémák kezelésére irányuló törekvésekhez. A szociális problémák körének kiterjesztése, valamint a szociálpoli-tikai, társadalompolitikai megoldások intézményesülése különösen a 19. századtól, a munkáskérdés felmerülésétől vált intenzívvé. Újabb szakaszhatárt jelentett a jóléti államnak a 20. század negy-venes-ötvenes éveire datálható kialakulása, majd a hatvanas évek végén megjelenő válsága.

A szociális problémákra, illetve kezelésükre vonatkozó interp-retációk két, félig-meddig önálló vonal mentén szerveződtek. Az egyiket magyarul „társadalmi kérdés”-ként lehet megnevezni, ez a társadalom strukturális viszonyait problematizálta, különösen a társadalmi osztályok és csoportok helyzetét, a javak és a hatalom elosztását, valamint más hasonló kérdéseket. A másikat „szoci-ális kérdés”-ként azonosíthatjuk, ez pedig a munka, a jövedelem, a fogyasztás, a részvétel, a társadalmi tagság különböző aspektusait fogalmazta meg társadalmi problémaként. A két vonal sosem vált el teljesen egymástól, még akkor sem, amikor az utóbbira –a szociális kérdésre – kiterjedt intézményi struktúrák jöttek létre.

A szakirodalomban – más megközelítések mellett – jelen van a szociális problémák konstrukcióként, illetve narratívaként történő értelmezése is.

A magyarázatok egyik szintjét a jóléti államra vonatkozó értelme-zések jelentik. A jóléti állam változásait három fő modell keretében szokás magyarázni; az egyik modellt az érdekeken alapuló magya-rázatok jelentik (ezek az osztályok mobilizálását hangsúlyozzák), a

113

másikat a gazdasági magyarázatok (melyek a gazdasági krízis okozta kihívásokat hangsúlyozzák) a harmadikat pedig az institucionalista magyarázatok (melyek a jóléti állam útfüggő jellegét emelik ki). Egyesek a konstrukcionista szempontok erősebb megjelenítése mellett érvelnek (Andersen, 2000), mások pedig – eleget téve ennek az igénynek – a szociális konstrukcionizmus elméleti bázisán vizs-gálják a jóléti politikák átalakulását. (Seeleib-Kaiser, 2008)

Sokkal kiterjedtebb azoknak az írásoknak a köre, melyek a szoci-ális problémák, illetve megoldások konstrukcióit és narratíváit elemzik. A vizsgálatok tárgyaként jelennek meg -

• az egyes szociális problémák interpretációi, például a szegény-ség, a társadalmi kirekesztés, a hajléktalanság, a prekaritás; (Iyengar, 1990; Jacobs, Kemeny & Manzi 1999)

• a különböző szereplőknek a problémák konstruálásában ját-szott szerepe, például a médiáé vagy a szociális intézményeké; (Barnett, Hodgetts, Nikora, Chamberlain, & Karapu, 2007)

• a problémák és az intézményesült megoldások közötti köl-csönhatás, például a kliensek illetve célcsoportok konstruá-lása keretében. (Schneider & Ingram 1993; Rains, Davies & McKinnon, 2004; Borghi & van Berkel, 2005)

A szociális problémák narratíváinak vizsgálatára kínálkozik példa-ként Gamson és Lasch írása, mely az amerikai politikai kultúrában négy jellegzetes „szociálpolitikai csomagot”, azaz narratívát azono-sított. Ezeket a tanulmány „jóléti potyautasok”, „dolgozó szegé-nyek”, „szegénységi csapda”, valamint „a szegények megrendszabá-lyozása” címkékkel illették. (Gamson & Lasch, 1981.)

A szociális probléma-konstrukció a történelmi változások során nagymértékben kiszélesedett, a „bölcsőtől a sírig” tartó gondosko-dást ígérő jóléti államban a legfontosabb probléma-konstrukcióvá vált. Az ide tartozó problémák körének kiterjedése azt eredmé-nyezte, hogy a szociális, vagy jóléti probléma olyan gyűjtőkategó-riává vált, melyet már nagyon kevés közös elem fogott össze. Végső soron minden olyan helyzet szociális (jóléti) kérdéssé vált, mely

114

esetében sikerült legitimálni azt az igényt, hogy kezelése a jóléti államra tartozik.

A konstrukció keretjellegének megfelelően a „szociális probléma” típusán belül sokféle altípus helyezkedik el. Például a szegénység, a társadalmi kirekesztés, a prekaritás, a munkanélküliség és a többiek önmagukban is nagyon széles terjedelmű típusai a társadalmi problé-máknak. Mindezekhez a típusokhoz és altípusokhoz önálló narratív interpretációk kapcsolódnak. A narratívák bemutatják a problé-mához tartozó tipikus történést és tipikus szereplőket, a történetbe rejtve az adekvátnak tartott praktikus és szimbolikus reagálás kere-teit. (Például olyan „önmagát beteljesítő jóslattal”, mint a szerep-lőnek „rászorult”-ként történő címkézése.)

A szociális problémák típusa sem jelent stabil problématípust; folytonosan zajlik a problémák áramlása a többi probléma-narratíva és a szociális narratíva között. Jellegzetes tendencia a szociális prob-lémák kriminalizálása, mint az tapasztalható a szegénység esetében. Noha a szociális problémák változása is számos tényezőre vezethető vissza, a változás egyik motorja itt is a narratíva módosulása.

115

Irodalomjegyzék

• Andersen, J. G. (2000) What future for social security? Conference: Cross-national and Multi-disciplinary perspectives.15-17 June 2000

• Atkinson, R. (2000) Narratives of policy: the construction of urban problems and urban policy in the official discourse of British government 1968–1998. Critical Social Policy 20(2), 211-232.

• Baerveldt, C. & Voestermans, P. (2005) Culture, Emotion and the Normative Structure of Reality. Theory&Psychology, 15( 4) 449-473.

• Barnett, A., Hodgetts, D., Nikora, L., Chamberlain, L., & Karapu, R.(2007). Child poverty and government policy: The contesting of symbolic power in newspaper constructions of families inneed. JournalofCommunity&AppliedSocialPsychology, 17(4), 296–312.

• Beck, U. (2003). A kockázat-társadalom - Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég Kiadó.

• Becker, H. S. (1963). Outsiders: Studies in the sociology of deviance. New York: Free Press.

• Béland, D. (2005). The political construction of collective insecurity: From moral panic to blame avoidance and organized irresponsibility. Center for European Studies, Working Paper Series 126. October

• Berger, P. L. & Luckmann, T. (1998). A valóság társadalmi felépí-tése.Tudásszociológiaiértekezés. Budapest: Jószöveg Műhely.

116

• Bessant, J. (2001). From sociology of deviance to sociology of risk. Youth homelessness and the problem of empiricism. Jour-nalofCriminalJustice 29(1), 31- 43.

• Best, J. (ed.)(1989). Images of issues: typifying contemporary social problems. New York: Aldine de Gruyter.

• Best, J. (1993). But Seriously Folks: The Limitations of the Strict Constructionist Interpretation of Social Problems, in J. A. Hol-stein & G. Miller (eds): Reconsidering Social Constructionism. Hawthorne, NY: Aldine de Gruyter. pp. 129–50.

• Best, J. (ed.) (1995). Images of Issues: Typifying Contemporary Social Problems. New York: Aldine de Gruyter.

• Best, J. (1997). Victimization and the Victim Industry, Society 34(4), 9–17.

• Best, J. (1999). Random Violence: How We Talk About New Crimes and New Crime Victims. Berkeley, California: University of California Press.

• Best, J. (2002). Review: Constructing the Sociology of Social Problems: Spector and Kitsuse Twenty-Five Years Later. SociologicalForum, 17(4), 699-706.

• Best, J. (2003). Staying alive: Prospects for constructionist theory. In J. A. Holstein & G. Miller (Eds.), Challenges and choices: Constructionist perspectives on social problems (pp. 133-152). New York: Aldine de Gruyter.

• Blumer, H. (1969). Symbolic interactionism: Perspective and method. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

• Blumer, H. (1971). Social problems as collective behavior. Social Problems, January, 18( 3), 298–306.

• Bogard C. J. (2001). Claimsmakers and contexts in early constructions of homelessness: A comparison of New York City and Washington, D.C. Symbolic Interaction, 24(4),

117

• Borghi, V, & van Berkel, R. (2005). Activation, participation, individualisation: shifting public-private boundaries, shifting roles of citizens? Paper prepared for the 3d ESPAnet conference, September 22-24 2005, Fribourg, Switzerland

• Bradshaw, J. (1972). The concept of social need. New Society, 30 March, 640-643.

• Brown, T. (2000). AIDS, risk and social governance. Social Science &Medicine 50(9), 1273-1284.

• Burr, V. (1995). Introduction to Social Constructionism. Lon-don: Routledge.

• Burr, V. (1998). Realism, relativism, social constructionism and discourse. In: Parker, I. (ed.). Social Constructionism, Discourse and Realism. London, UK: Sage. pp. 13-26.

• Buttle, F. (1989). The Social Construction of Needs. Psychology &Marketing , 6(3), 197-210.

• Charles, S. & Webb, A, (1996). Szociálpolitika – gazdasági meg-közelítésben. Budapest: Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egye-sület.; ELTE Szociológiai Intézet.

• Clarke, A. (1987). Moral protest, status defence and the anti-abortion campaign. TheBritishJournalofSociology, 38(2), 235-253.

• Cohen, S. (1972). Folk devils and moral panics. London: MacGibbon and Kee

• Cohen, S. (1996). Crime and politics: spot the difference. The BritishJournalofSociology, 47(1), 1-21.

• Coleman, J. W. & Kerbo, H. R. (2005). Social problems. New York: Prentice Hall (9th ed.)

• Coltrane, S. & Adams, M. (2003). The social construction of the divorce „problem”: morality, child victims, and the politics of gender. Family Relations, 52(4), 363–372.

118

• Conrad, P. (1992). Medicalization and social control. AnnualReview of Sociology, Vol.18, 209-232.

• Corvo, K. & Johnson, P. J. (2003). Vilification of the batterer: How blame shapes domestic violence policy and interventions. Aggression and Violent Behavior, 8(3), 259−281.

• Crone, J. (2007). How can we solve our social problems. Thousand Oaks, CA: Pine Forge Press.

• Cunningham, D. & Browning, B. (2004). The emergence of worthy targets: Official frames and deviance narratives within the FBI. SociologicalForum, 19(3), 347-369.

• Danziger, K. (1997). The varieties of social construction. Theory &Psychology, 7(3), 399-416.

• Doyle, L, & Gough, I. (1991). Emberi szükségletek és szocialista jóléti politika. in: Ferge Zs. & Lévai K. (eds.) A jóléti állam. Buda-pest: ELTE Szociológiai Intézet és T-Twins Kiadó, pp. 59-73.

• Eitzen, D. S., Baca-Zinn M. & Eitzen Smith, K. (2009). Social Problems. (11th Ed.) Boston: Allyn and Bacon.

• Farley, J. E. (1988). Majority - Minority Relations. (2nd Ed.) Englewood Cliffs, N.J.: Prentice Hall.

• Ferguson, H. (2001). Social work, individualization, life politics. BritishJournalofSocialWork, 31(1), 41-55.

• Flint, J. & Rowlands, R. (2003). Commodification, normalisation and intervention: Cultural, social and symbolic capital in housing. Journal of Housing and the Built Environment; 18( 3), 213-232

• Flowers, P. & Langdridge, D. (2007). Offending the other: deconstructing narratives of deviance and pathology. British JournalofSocialPsychology, 46(3), 679–690.

• Fopp, R. (2008). Social constructionism and housing studies: A critical reflection. Urban Policy and Research, 26(2), 159–175.

119

• Foucault, M. (1990). Felügyelet és büntetés. Budapest: Gondo-lat.

• Foucault, M. (1991). Governmentality, in: Burchell, G, Gordon, C & Miller P, (eds.),The Foucault effect: Studies in governmentality. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf, pp. 87-104.

• Fraser, N. (1989). Talking about needs: Interpretive contests as political conflicts in welfare-state societies. Ethics, 99(2), 291-313.

• Freud, S. (1999). The social construction of normality. Families in Society, 80(4), 333-339.

• Fuller, R. C. (1938). The problem of teaching social problems. TheAmericanJournalofSociology, 44(3), 415-435.

• Fuller, R. C. & Myers, R.R. (1941). The natural history of a social problem. American Sociological Review, 6(3) 320-329.

• Gamson, W.A. & Lasch, K. E. (1981). The political culture of social welfare policy. CRSO Working Paper No.242, Ann Arbor, Michigan

• Gergen, K. (1998). Constructionist dialogues and the vicissitudes of the political. In Velody, I. & Williams, R. (eds.).The politics of constructionism, pp. 33-48. London: Sage.

• Gergen, K.J (1985). The social constructionist movement in modern psychology. American Psychologist 40(3), 266-275.

• Gergen, K. J. (1999). An invitation to social construction.Thousand Oaks, CA: Sage.

• Goffman, E. (1959. ‚Performances’ in the presentation of self in everyday life. New York: Double Day Anchor Books

• Goode, E.; Ben-Yehuda, N. (1994). Moral panics: culture, politics, and social construction. AnnualReviewofSociology, 20: 149-171. August

• Goode, E. & Ben-Yehuda, N. (2009). Moral panics. Social construction of deviance. Wiley-Blackwell, Chicester (2nd ed.)

120

• Guba, E. G. & Lincoln, Y. S. (1994). Competing paradigms in qualitative research. In N. K. Denzin & Y. S. Lincoln (eds.), Handbook of qualitative research London: Sage. (pp. 105-117).

• Gubrium, J. F & Holstein, J. A. (1995). Deprivatization and the construction of domestic life. Journal ofMarriage and Family, 57(4), 894-908.

• Gubrium, J. F. & Holstein, J. A. (2001). Introduction: Trying times, troubled selves. In: Gubrium, J. F. & Holstein, J. A. (eds.). Institutional selves: Troubled identities in organizational context. Oxford: Oxford University Press.

• Gubrium, J. F. (1993). Speaking of life ‒ Horizons of meaning for nursing home residents. New York: Aldine de Gruyter.

• Gusfield, J. R. (1963). Symbolic crusade. Status politics and the American Temperance Movement. Urbana, Ill.: University of Illi-nois Press

• Gusfield, J. (1989). Constructing the ownership of social problems: fun and profit in the welfare state. Social Problems, 36(5), 431-441.

• Gustafson, K. (2009). The criminalization of poverty. TheJournalofCriminalLaw&Criminology 99(3), 643-716.

• Hacking, I. (1999). TheSocialConstructionofWhat? Cambridge, MA: Harvard University Press.

• Halbert, D. (1997). Intellectual property piracy: The narrative construction of deviance.InternationalJournalfortheSemioticsof Law 10(1), 55-78.

• Harris, S. R. (2000). The social construction of equality in everyday life. HumanStudies, 23: 371–393.

• Hasenfeld, Y. (1992). The nature of human service organizations. In Y. Hasenfeld, (ed.) Human services as complex organizations. Newbury Park, CA: Sage. pp.3-23.

121

• Hathaway, A.D. & Atkinson M.F. (2001). Tolerable differences revisited: crossroads in theory on the social construction of deviance. DeviantBehavior:An Interdisciplinary Journal, 22:353–377,

• Henry, S. (2009). Social Construction of crime. in: Miller, M.J. (ed) 21st Century Criminology: A Reference Handbook. pp. 296-304.

• Henslin, J.M. (2003). Sociology: A Down-To-Earth Approach. Boston: Allyn and Bacon. (6th Edition).

• Hewitt, J. P. & Hall, P.M. (1973). Social problems, problematic situations, and quasi-theories. American Sociological Review , 38. (June): 367-374.

• Hilgartner, S. & Bosk, C.L. (1988). The rise and fall of social problems: A public arenas model.AmericanJournalofSociology 94(1): 53-78

• Hochschild, A. (1979). Emotion Work, Feeling Rules, and Social Structure. AmericanJournalofSociology 85(3), 551 575.

• Holley P D. & Brewster, D (1999). The social reconstruction of birth as „unassisted home birth”: challenges to the modern medicalization, deprivatization, and desexualization of birth. Paper presented at the Annual Meetings of the Southwestern Sociological Association San Antonio, TX April 1,

• Holstein, J. A. & Miller, G. (1993). Reconsidering social constructionism: Debates in social problems theory. New York: Aldine de Gruyter.

• Holstein, J. A. & Miller, G. (2003). Challenges and choices: Constructionist perspectives on social problems. New York: Aldine de Gruyter.

• Horton, P. B., Leslie, G. R. (1970). The sociology of social problems. New York: Appleton-Century-Crofts.

122

• Houston, S. & Griffiths, H. (2000). Reflections on risk in child protection: is it time for a shift in paradigms? Child and Family SocialWork, 5(1), 1-10.

• Hruby, G. (2001). Sociological, postmodern, and new realism perspectives in social constructionism: Implications for literacy research. ReadingResearchQuarterly 36(1), 48-62.

• Ibarra, P. R., & Kitsuse, J.I. (1993). Vernacular constituents of moral discourse: An interactionist proposal for the study of social problems. in Holstein, J. A., Miller, G. (eds.) Reconsidering social constructionism: Debates in social problems theory, Hawthorne, N.Y.: Aldine de Gruyter. pp. 5-58.

• Iyengar, S. (1990). Framing responsibility for political issues: The case of poverty. Political Behavior, 12(1), 19-40.

• Jacobs, K. & Manzi, T. (2000). Evaluating the social constructivist paradigm in housing research, Housing, Theory and Society, 17(1), 35-42.

• Jacobs, K., Kemeny, J, Manzi, T, (1999). The struggle to define homelessness: a constructivist approach. In Hutson, S and Clapham C. (eds): Homelessness: public policies and private troubles. London: Cassell, pp.11-28

• Jamrozik, A., & Nocella, L. (1998 ). The sociology of social problems. Theoretical models and methods of intervention. Cambridge University Press, Cambridge

• Jäppinen, M. (2010). Gender Violence and Crisis Centres for Women in Russia. SocialWork&Society, 8(1), 165-176.

• Jenness, V. (2004). Explaining Criminalization: From Demography and Status Politics to Globalization and Modernization, AnnualReview of Sociology, 30, 147-171.

• Johnson, A. L. (1985). Problems and prospects for social problem texts. Order and conflict theories of social problems as competing ideologies. Contemporary Sociology, 14(5), 548-552.

123

• Kelemen G. (2008). A biztonsági társadalom. Szociológiai Szemle 18(1), 150–156.

• Kemeny, J. (2004). Extending constructionist social problems to the study of housing problems. in: Jacobs, K., Kemeny, J., Manzi, T. (eds): Social Constructionism in Housing Research. Aldershot: Ashgate, Aldreshot, pp.49-70

• Kendall, D. (2007). Social Problems in a Diverse Society (4th ed). Boston: Pearson.

• Kindler J. (1987). A kockázat döntéselméleti közelítése. In: Koc-kázat és társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, pp. 13-25..

• Kitsuse, J. I., & Spector, M. (1973). The definition of social problems. Social Problems, 20(4), 407-419.

• Kitzinger, D. (2000). A morális pánik elmélete. Replika. 40: 23-49.

• Kornblum, W. & Julian, J. (2001). Social Problems. (10th ed.), Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice Hall.

• Koslicki, K. (2008). Natural Kinds and Natural Kind Terms. Philosophy Compass, 3(4), 789–802.

• Kuhn, T. (2002 ). A tudományos forradalmak szerkezete. Buda-pest: Osiris Kiadó.

• LaRossa, R. & Reitzes, D.C. (1993). Symbolic interactionism and family studies. In P. G. Boss, W. J. Doherty, R. LaRossa, W. R. Schumm, & S. K. Steinmetz (Eds.), Sourcebook of family theories and methods: A contextual approach (pp. 135-163). New York: Plenum Press.

• László J. (1999). Társas tudás, elbeszélés, identitás. A tár-sas tudás modern szociálpszichológiai elméletei. Budapest: Scientia Humana/Kairosz Kiadó.

• László J. (2000). A szociális reprezentáció járványtanáról. Rep-lika, 41-42. 289-300.

124

• Le Grange, L. (2007). An analysis of ‘needs talk’ in relation to sustainable development and education. Journal of Education, 41, 83-95.

• Lemert , E. M. (1951). Social pathology: Systematic approaches to the study of sociopathic behavior. New York: McGraw-Hill.

• Lemert, E. M. (1967). Human deviance, social problems, and social control. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

• Lindgren S. (2005). Social constructionism and criminology: Traditions, problems and possibilities. Journal of ScandinavianStudiesinCriminologyandCrimePrevention, 6(1), 4–22.

• Littlejohn, S. W. (1992). Theories of Human Communication. (4th Ed.), Belmont, CA: Wadsworth.

• Loseke, D. (1999). Thinking about social problems: An introduction to constructionist perspectives. New York: Aldine de Gruyter.

• Loseke, D.R. (2003). Thinking about social problems: An introduction to constructionist perspectives. (2nd ed.) New York, Aldine de Gruyter.

• Lovely, R. F. (1982). Social problems in the eighties: A survey ofsix recent social problem textbooks. Contemporary Sociology, 11(5), 489-492.

• Makara P. (1978). A családok fogyasztási szerkezetének néhány elméleti kérdése in: Cseh-Szombathy László (szerk): A változó család. Budapest: Kossuth, pp. 126-157.

• Manis, J.G, & B. N. Meltzer (Eds.) (1986). Symbolic interaction: A reader in social psychology. Boston: Allyn & Bacon.

• Manis, J.G. (1976). Analyzing social problems. New York: Praeger.

• Manning, P. K. (2001). Theorizing policing: The drama and myth of crime control in the NYPD. Theoretical Criminology 5(3), 315–344.

125

• Maratea, R. (2009). The e-Rise and fall of social problems: Theblogosphere as a public arena. Social Problems , 55(1), 139–160.

• Matza, D. (1964). Becoming deviant. New Jersey: Prentice-Hall, Inc.

• Miller, G. & Holstein J.A. (1989). On the sociology of social problems. in Holstein , J.A. & Miller, G. (eds): Perspectives on Social Problems, vol. 1. Greenwich, CT.: JAI Press. Pp. 1–16.

• Miller, G. & Vitus, K. (2009). Social problems work: The cases of children and youth. Sociology Compass, 3(5), 737–753.

• Mills, C.W. (1959). The sociological Imagination, London: Oxford University Press.

• Monaghan L.F., Hollands, R., & Pritchard, G. (2010). Obesity epidemic entrepreneurs: types, practices and interests. Body&Society June 16: 37-71.

• Mooney, L. A., Knox, D., & Schacht, C. (2000). Understanding social problems (2nd ed.). Cincinnati, OH: Wadsworth.

• Moscovici, S. (1963). Attitudes and opinions. AnnualReviewofPsychology, 14, 231-260.

• Moscovici, S. (1981). On social representation. in Forgas, J. (ed.): Social cognition perspectives on everyday understanding. Lon-don: Academic Press,.

• Nichols, L. T. (1997). Social problems as landmark narratives: Bank of Boston, mass media and „money laundering”. Social Problems, 44(3), 324-341.

• Nightingale, D.J. & Cromby, J. (2002). Social constructionism as ontology. Theory and Psychology. 12(5), 701-713.

• Orcutt, J. D. (1975). Deviance as a situated phenomenon: Variations in the social interpretation of marijuana and alcohol use. Social Problems, 22, 346 – 356.

126

• Paik, L. (2006). Organizational interpretations of drug test results. Law&SocietyReview, 40(4), 931-962.

• Péter, L. (2009). TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában, Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó.

• Pfohl, S. (1977). The „discovery” of child abuse. Social Problems, 24, 310–323.

• Polletta, F. (1998). „It was like a fever ...” Narrative and identity in social protest. Social Problems, 45(2), 137-159.

• Pritchard, A. (1993). A common format for poverty: a content analysis of social problems textbooks. Teaching Sociology, 21(1), 42-49.

• Rains, P.; Davies, L. & McKinnon, M. (2004). Social services construct the teen mother families. Society; Jan-Mar; 85(1), 17.

• Rose, A. M. (1957). Theory for the study of social problems. Social Problems, 4(3), Jan. 189-99.

• Rose, N. (2000). Government and control. British Journal ofCriminology. 40(2), 321-339.

• Rubington, E. & Weinberg, M. S. ( 2002). The Study of Social Problems. Seven Perspectives. (6th ed.) New York: Oxford University Press.

• Schneider, J.W. (1985). „Social problems theory: the constructionist view”. AnnualReviewofSociology, 11: 209-29.

• Schneider, A. & Ingram, H. (1993). Social construction of target populations: Implications for politics and policy. The American Political Science Review, 87(2), 334-347.

• Schütz, A.(1984). A cselekmények hétköznapi értelmezése. in: Hernádi M. (ed.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat, pp. 178-228.

• Schwalbe, M., Godwin, S., Holden, D., Schrock, D., Thompson, S., & Wolkomir, M. (2000). Generic processes in the reproduction

127

of inequality: An interactionist analysis. Social Forces, 79(2), 419-452.

• Seeleib-Kaiser, M. (2008). Reframing social policy: From conservatism to liberal communitarianism. German Policy Studies. 4(2), 67-100.

• Spector, M., & Kitsuse, J. I. (1973). Social problems: a reformulation. Social Problems, 22, 145–159.

• Spector, M. & Kitsuse, J. I. (1977). Constructing social problems. New York, Aldine de Gruyter.

• Spector, M. & Kitsuse, J. I. (1977). Constructing Social Problems. Menlo Park, CA: Cummings.

• Spector, M. & Kitsuse, J. I. (1987). Constructing social problems, New York, Aldine de Gruyter. (new edition, Hawthorne, NY, Aldine de Gruyter)

• Spelman, E. V. (1988). Inessential woman: Problems of exclusion in feminist thought. Boston: Beacon Press.

• Spitzberg, B. H. & Cadiz, M (2002). The media construction of stalking stereotypes. Journal of Criminal Justice and PopularCulture, 9(3) 128-149.

• Stallings, R. A. (1997). Sociological theories and disaster studies. Preliminary paper. University of Delaware, Disaster Research Center.

• Stebbins, R. A. (1996). Tolerable differences: Living with deviance (2nd ed.). Toronto: McGraw-Hill Ryerson.

• Strömpl, J. (2002). The K. School: residential management of troublesome girls in transition-time Estonia. Tartu: Tartu University Press.

• Sullivan, T. (2008). Introduction to Social Problems. Boston: Pearson/Allyn and Bacon.

• Thomas, W. I. & Thomas, D.S. (1928). The child in America: Behavior problems and programs. New York: Knopf.

128

• Tierney, K. J. (1999). Toward a Critical Sociology of Risk. SociologicalForum, 14(2), 215-242.

• Tsou, J.Y. (2007). Hacking on the looping effects of psychiatric classifications: What is an interactive and indifferent kind? InternationalStudiesinthePhilosophyofScience 21(3), 329 – 344.

• Victor, J. S. (1993). Satanic panic: The creation of a contemporary legend. Chicago: Open Court Press.

• Vlassopoulos, C. (2009). From „social” to „public” problems theory? ECPR Paper Berlin, September (http://www.reseau-terra.eu/article658.html)

• Waitzkin, H. (1993). The politics of medical encounters: how patients and doctors deal with social problems. New Haven, Conn.: Yale University Press.

• Wallace, R. A. & Wolf, A. (1999). Contemporary Sociological Theory: Expanding the Classical Tradition. (5th ed.) Upper Saddle River, New Jersey: Prentice Hall.

• Weinberg, D. (2009). On the social construction of social problems and social problems theory: A contribution to the legacy of John Kitsuse. The American Sociologist, 40(1-2.), 61-78.

• Willig, C. (2001). Introducing qualitative research in psychology: Adventures in theory and method. Buckingham- Philadelphia: Open University Press.

• Woolgar, S. & Pawluch, D. (1985). Ontological gerrymandering: The anatomy of social problems explanations. Social Problems 32 (3): 214-227.