Sebők Tamás-díjas előadás (2008), Magyar Kommunikációtudományi Társaság

Szolipszista kogníció vs. megismerő kommunikáció avagy

Fel tudja-e törni a kommunikatív majom a kogníció dióját?

Pólya Tamás, PhD

1. Bevezetés Ha van alapvető különbség megismerés és kommunikáció között, akkor az a kogníció lényegileg monologikus, és a kommunikáció lényegileg dia- vagy polilogikus jellege. Minden tudásszerzés végső soron egyéni, mert elmebeli/agyi teljesítmény, ezzel szemben minden kommunikációs aktus bármiféle definíció szerint társas ténykedés.1

Jane Goodall egyik filmjében látjuk, ahogy egy éhes nyugat-afrikai csimpánz egy fadarabbal akkurátusan töröget egy pálmadiót (Lickey 2002) – ez egyszemélyes cselekvés. Viszont e ténykedést megtanítani kommunikatív viselkedés, legalábbis a tudás közvetítése értelmében, a szociális viselkedés egyik eseteként. Nem uralkodik tudományos egyetértés azt illetően, hogy az állatvilágban, közelebbről a gerincesek körében előfordul-e az emberi tudásközvetítéshez hasonló, azaz társas interakció keretében, szociálisan közvetített tanulás és tanítás (Rendell és Whitehead 2001; Madden 2008). A vita egyik fő kérdése az, hogy egy adott csoportra specifikusan jellemző, ezért kulturálisnak tűnő cselekvés megjelenése esetében inkább genetikai (öröklött), esetleg ökológiai, azaz az állatok életterével, fülkéjével kapcsolatos tényezők a meghatározóak, vagy inkább a szociálisak (Laland és Janik 2006; Krützen, van Schaik, Whiten 2007). Ez utóbbiak érvényesüléséről és állati „kultúráról” ott szokás beszélni, ahol a tapasztaltabb egyedek a cselekvés bemutatása útján adják át tudásukat más egyedeknek (összefoglalásként lásd Laland és Janik 2006). Például sajátos tanítás meglétét sugallják azok a kékfejű ajakoshal fajjal végzett kísérletek, amelyek során néhány egyedet egy adott élőhelyről egy másikra helyeztek át: a második környezetben eredetileg is élő egyedek a betelepítetteknek (ahogyan a helyiek ivadékainak is) hajlamosak voltak megmutatni a preferálandó párzóhelyeket, amelyek pozíciója viszont a környezet ökológiai jellemzőiből nem volt bejósolható (Warner 1988, 1990). Ugyanakkor a főemlősök körében a szociálisan vezérelt tanulást inkább csak az emberek által nevelt egyedek körében figyelték meg (Horner, Whiten, Flynn, de Waal 2006), míg a vadon élő főemlősöknél ritka, és csak anekdotikusan adatolt az aktív tanítás (McGrew 1992; Tomasello 2002: 41sk; Humle és Matsuzawa 2001). Michael Tomasello (2002) szerint például a csimpánzoknál sajátos tanítási, illetve jelkialakító módozatokat találunk, amelyek csak részben emlékeztetnek az emberi viselkedésre. A csimpánzoknál megjelenik az emulációs tanulás, amelynek során egy megfigyelt másik cselekvő – a megfigyelő nézőpontjából egy természeti erőhöz hasonlatosan, mintsem tudatos ágensként – létrehoz egy figyelemre méltó változást a környezetben. Például az anyaállat felfordít egy követ, amely alatt ehető rovarok lapulnak: ilyen esetekben a kölyök nem a rovarevés szándékát veszi észre, hanem azt a természeti összefüggést, amely szerint ’a szikla felfordulása a rovarok elérhetőségéhez vezet’ (Tomasello 2002: 37). Tomasello úgy véli, hogy a főemlősök körében kialakuló,

1 „Kogníció” alatt e helyütt olyan magasabb rendű mentális műveleteket értünk, mint általában a szimbolikus gondolkodás, az aritmetikai műveletek elvégzése, vagy a cselekvés tervezése, s figyelmen kívül hagyjuk az alacsonyabb rendű, tudattalanul működő, kognitíve áthatolhatatlan perceptuális folyamatokat (pl. Pléh 2003). S természetesen tudjuk, hogy a kommunikáció mint részben a nyelvhasználatot is magában foglaló jelenség szembeállítása, s így előfeltételezett kizárása a megismerésből csak a filozófiai jellegű diszkusszió kedvéért megengedhető; hasonló okból nem vesszük itt figyelembe a megtestesült (embodied) kogníció elméleteit sem (Varela, Thompson, Rosch 1991, Clark 1997).

2

kulturális eredetűnek tűnő eljárások – például a híres makákó krumplimosó technika (Kawai 1965) – sem az egyedek szándékfelismerő vagy tanítási képességén alapulnak, hanem a csoportos életmódon és az egyedek felfedezőkészségén. Közelebbről azt feltételezi, hogy viszonylag fejlett csoportéletű fajról lévén szó, a krumplimosás technikáját felfedező Imót a ’barátai’ gyakran elkísérhették a vízforráshoz, és így fokozottabban ki voltak téve a mosást lehetővé helyzetnek, s véletlenül maguk is felfedezték a módszert, ahogyan Imótól teljesen függetlenül több más közösségben több makákó is (Tomasello 2002: 35sk). Emellett érdemes figyelembe vennünk, hogy a megismerő folyamat és a tudások, jártasságok aktiválása – mint az agy/elme működése – szükségszerűen egyéni teljesítmények összege még akkor is, amikor szociális környezetben történik, több ágens erőfeszítéseként. Társassá és kommunikatívvá akkor válik, ha a cselekvőknek sikerül összehangolniuk nemcsak külső, de elmebeli ténykedésüket is, azaz amikor az egyszerű mímelésből megszületik az ösztönzött kognitív utánzás és a cselekvési szándék felismerése (Tomasello 2002: 34), és a szemantikailag üres viselkedésekből az utánzott, tartalmas jel, vagyis a referálás és a konvenció. Márpedig a vadon élő csimpánzoknál a gesztusjelek kialakítását illetően legfeljebb az ontogenetikus ritualizáció jellemző: egy idioszinkratikus, azaz egyénspecifikus mozdulat egy többször megismétlődő társas interakcióban kommunikatív szignállá válik, de csupán az interakció két résztvevője számára. Például – hasonlóan az embergyerekek fej fölé tartott kézzel jelzett ’vegyél fel’ szignáljához –, egy adott csimpánzkölyöknél a szoptatáshoz készülődés mozdulatsorának egyik tagja, az anyja könyökének a megérintése felvehette a szoptatás kérésének funkcióját (Tomasello 2002: 39). Beláthatjuk, hogy e ritualizáció az emberi nyelvek jeleinek csoportszinten egyezményes jellegéhez képest igen korlátozott körű szemiotikai működést feltételez. Hiszen mentális világunk közvetítése, a kommunikált kogníció – a tanítástól a történetmesélésen át a párbeszédig és a nyomtatott könyvig – elképzelhetetlen a csoportosan birtokolt jelek ismerete, azaz szemiotikai közösség nélkül; és elvezet az emberi értelemben vett kultúrához, amely a jelrendszeren túli világról szóló, közösen birtokolt hit és tudás. S innen szemlélve a konferencia fő kérdése így fogalmazható át: mi az, ami „feltöri”, és közössé teszi a kogníció „dióját”, vagyis mi az az emberi megismerésben, ami lehetővé teszi, hogy közös jelhasználó cselekvéssé érjen az eredendően monologikus tudás? Vagy másként megfogalmazva: mi az az emberi kommunikációban, ami lehetővé teszi a kogníció közvetítését? A kérdések megválaszolására tett kísérletem során a kognitív tudomány diszciplínái kínálta számos lehetséges válasz közül kettőt vizsgálok meg közelebbről: egy tisztán fogalmi-filozófiai, és egy inkább empirikus jellegűt a kognitív pszichológia részéről. Egyfelől, a filozófus John R. Searle munkáiból (1997, 2000) kiolvasható válasz szerint a kogníció és kommunikáció közötti kapocsként szolgálhat az egyéni intencionalitást kiegészítő kollektív intencionalitás (collective intentionality), nevezetesen az az emberi képesség, hogy felismerjük és összehangoljuk mozdulatainkat, gondolatainkat és szándékainkat. Searle szerint e képesség adottként rendelkezésünkre áll. Másfelől Herbert C. Clark és munkatársai pszicholingvisztikai kísérleteik értelmezésekor és dialóguselemzéseikben a beszélő és hallgató együttműködését és közös cselekvését tételezik, s azt, hogy a kommunikáló felek kölcsönös tudásalapot (common ground) alakítanak ki, amely biztosítja jelentéseik összhangba kerülését (Clark 1992; Clark 1996). Míg Searle elmélete a kogníció kommunikálhatóságát illetően a „Milyen keretfeltételek teszik lehetővé?” kérdésre adhat választ, addig Clark együttes cselekvésről (joint action) szóló elmélete a „Hogyan valósul meg?” dilemmáját világíthatja meg. Előrebocsátom, úgy vélem, hogy e problémákra egyik elmélet sem kínál teljes mértékben megnyugtató megoldást. 2. Searle elmélete a kollektív intencionalitásról A kiváló nyelvfilozófus pályafutásának csúcsán átfogó és korábbi munkásságát szintetizáló filozófiai elmélettel hozakodott elő (Searle 1995, 2000). Megközelítésének lényege egyfajta – saját terminológiánkkal – axiomatizáló eliminativizmus, amennyiben a filozófiai vizsgálódás során észlelt ontológiai és episztemológiai problémák egy részét, a valóság felépítésének és kiismerhetőségének gondját igyekszik néhány egyszerű ontológiai axióma bevezetésével megoldani. Kis malíciával azt állíthatnák, hogy esetenként újfajta, filozófiai szempontból kinyilatkoztatásszerű lételméleti alaptételei nem annyira megfejtik, mint inkább félretolják a

3

fejtörést okozó filozófiai rejtélyeket ama nézete jegyében, miszerint a filozófiai vitákban az „alapértelmezett pozíciók” általában igazak, vagyis – például – létezik az emberi kogníciótól független külvilág, ahhoz az érzékszerveinkkel közvetlenül hozzáférünk, és a szavaink megfeleltethetőek a világban fennálló helyzeteknek és eseményeknek (Searle 2000: 19skk). Így Searle néhány klasszikus filozófiai problémát tulajdonképpen eltöröl az általa „Háttérnek” nevezett, (lét)elméleti alapvetésként is szolgáló „keretrendszer” (feltételezés-rendszer) tételezése és a megfelelő elméleti primitívumok bevezetése által. Például a Descartes óta filozófiai alapkérdésnek számító test-lélek kettőség kapcsán elveti mind a monizmust (miszerint csak materiális valóság létezik, mentális valóság pedig nem), mind a kétféle létezési síkot tételező dualizmust, hiszen – s emellett a szokásos filozófiai érvek bemutatásával meggyőzően érvel – az egyik a tudat létezését, a másik a testi és a mentális közötti átjárást képtelen megmagyarázni. Vagyis, hajtogatja kitartóan Searle, hibás a kérdésfeltevésünk, ezért okoskodásunkban – s ez általános tanácsa – „kerüljünk a probléma mögé”, és emlékeztessük „magunkat a tényekre, mindarra, amit ténylegesen tudunk” (Searle 2000: 58). Ő maga elméleti primitívumként és biológiai létezőként tételezi a tudatot, amely bizonyos típusú fizikai anyagból (mint amilyen az agy és a neuronok) egyszerűen csak létrejön (Searle 2000: 86). Eszerint – kommentálhatnánk álláspontját – a tudat olyasféle jelenség, mint a fizika tudományában a gravitációs erő: létezik „és kész”, létezése tényét nem vezethetjük vissza, nem redukálhatjuk más létezőkre. Ezt az egyébként tetszetős ötletet az említett hagyományos filozófiai állásfoglalások felől talán nehéz megérteni, de a modern elmefilozófiában biztosan köthetjük a mentális sík szupervenienciájának elképzeléséhez (Kim 1993), amely a mentális jelenségeket mint a neurális szubsztrátum fölé/felett kialakuló, emergens létezőket tételezi. Ami a hagyományos filozófiai problémákkal viaskodók számára talán még meglepőbb, mert még inkább alapvető problémát eliminál néhány tollvonással, az Searle ama tétele, miszerint a külső valóság nyilvánvalóan létezik, és közvetlen hozzáférésünk van hozzá (Searle 2000: 59-61). Az amerikai filozófus azt sugallja, hogy a világ létezésének kérdésén nincs mit elmélkednünk, és kár is volna azzal vesződni, hiszen élményeink a „magától értetődő képességek” – mint amilyen az érzékelés – „Hátterére” támaszkodnak (Searle 2000: 40). Elméletében jelen vizsgálódás számára relevánsabb az, hogy Searle az intencionalitás, a ’világra vonatkozás’ jelenségét is mint biológiai (naturalizált) jelenséget és mint elméleti primitívumot tételezi. Léteznek eredendő intencionalitással rendelkező jelenségek (például testi állapotok, mint az éhség vagy a düh), amellyel egy ágens megfigyelőtől függetlenül rendelkezik, és tételez eredeztetett (nyelvi) intencionalitást, amely a beszélők eredendő intencionalitású elmeállapotaira, illetve a konvencióikra épül, és a megfigyelőktől, nevezetesen a nyelvi közösség tagjaitól függ (Searle 2000: 96 skk, 119). Feltehetően sokan egyetértenek Searle-lel abban, hogy az intencionalitás alapvető humán kognitív jelenség, hiszen a legtöbb kognitív tudományhoz kötődő kutató számára közhely és evidencia, hogy az emberi elme a világ reprezentálására képes szerv (Pléh 2003). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Searle magyarázó szövegrészei – amelyeket természetesen nem definíciónak szán – időnként bosszantóan körbenjáróak és semmitmondóak:

„[...] tudatos látásélményeink[nek ...] bár természetes folyamatok, vannak speciális sajátosságaik. Az állapothoz lényegéből fakadóan hozzátartozik, hogy ezzel az intencionalitással rendelkezik. Nem lehetne pontosan ez az adott látásélmény, ha nem olyan intencionalitású élmény lenne, ami úgy tünteti fel, hogy ezt a tárgyat látom magam előtt.” (Searle 2000: 100sk)

Amiből az állapítható meg, hogy érzékelő és megismerő alanyként adott esetben azért látok egy fát magam előtt, mert nem ilyen lenne a látásélményem, ha nem akként vonatkozna a világra, hogy azt a benyomást keltse bennem, hogy éppen egy fát látok magam előtt. Ami egyfelől hihető, amennyiben (eszerint) fát-látás érzet keletkezik bennünk, amikor egy fát látunk magunk előtt, másfelől viszont nem mond semmit az elme mint mentális vagy emergens létező (tehát nem egyszerűen fiziko-kémiai, „természetes” jelenség) intencionalitásának tulajdonképpeni forrásáról, a világra vonatkozásának mibenlétéről. Ám ha elgondolkodnánk a szövegrészlet megvilágító erejében, filozófusunk rögvest ránk pirít: „De miért nem nyilvánvaló ez?” (Searle 2000: 101).

4

Searle elméletének számunkra leglényegesebb vonása, hogy feltételez kollektív intencionalitást, mert kollektív szándékot is, amely „mi-szándék” szembeállítható az „én-szándék”-kal. Amikor több ágens szándékozik és tesz valamit, és így együttműködik, akkor Searle „mi szándék”-ról beszél, amely a maga kollektivitásában vonatkozik a világra (Searle 2000: 119skk). Fontos tétele, hogy „mi-szándék” nem „én-szándékok” összege, nem bontható egyéni szándékokra, hanem primitívum. Például amikor többeknek ténylegesen sikerül együttműködniük, mert mondjuk egy működésképtelen autót tolnak, vagy egy operában duettet énekelnek, vagy filozófiai témáról vitatkoznak, esetleg bokszmeccsen ütlegelik egymást, akkor az intencionalitás a résztvevők fejében „mi szándékozunk” formájú lesz, még ha egyénenként magában foglal egy-egy „én-szándék”-ot is (Searle 2000: 121). Searle legtömörebb, legvilágosabb megfogalmazása így hangzik: „Ha vannak olyan emberek, akikkel együttműködöm, akkor van kollektív intencionalitásom.” (Searle 2000: 122). A kollektív intencionalitás révén jönnek létre a társas tények (például együtt vadászni vagy közös erőfeszítéssel házat építeni), de Searle emlékeztet rá, hogy ilyesféle összehangolt csoporttevékenységeket az állatvilágban is találni. Az viszont már egyértelműen megkülönbözteti az embereket az állatoktól, hogy a kollektív intencionalitás képezte fundamentumon intézményi tények és kultúránként különböző intézményi valóság jelenik meg a szimbolikus ontológiai dimenzióba utat nyitó konstitutív szabályok mentén; az intézményi valóság részei például a pénz, a parlamenti választások, a házasság, az egyetemi vizsga, vagy a bérmálás (Searle 2000: 121sk). A test-lélek kettőség elvetésére vonatkozó tételei a kollektív intencionalitás kapcsán is érvényesek: Searle amellett kardoskodik, hogy elmélete se nem redukcionista (amennyiben nem tagadja a mentális létét), sem pedig egy hegeliánus világszellemet, valamiféle mindenek felett közösen létező, kollektív tudatot nem idéz meg: a kollektív intencionalitás az egyének elméjében megjelenő valóságelem. Searle kollektív intencionalitás fogalmát érdemes problémánkra vetíteni. Ha „mi-szándék” létezik, akkor a kommunikáció során is létezhet, sőt a belső világ (kogníció) közvetítését (kommunikáció) egy csapásra megoldaná, ha azt feltételeznénk, hogy a kommunikáló felek rendelkeznek egy, tartalmában kissé meglepő, mert a kommunikációs sikert elővételező, „p-t szándékozzuk kommunikálni” formájú kollektív szándékkal, ahol p a kommunikált tartalom. A fő kérdés egy ilyesfajta feltételezés esetén az volna, hogy mi biztosítaná, hogy azonos tartalmú kollektív intencionalitás szülessen a két félben a kommunikációs aktusok indításakor anélkül, hogy valamiféle csodálatos, predesztinált összehangoltságot vagy gondolatolvasást feltételeznénk közöttük. Mert honnan sejthetné a hallgató, hogy milyen tartalmú kollektív szándékolásba kell fognia a beszélővel? A megfelelő tartalmú szándékot csak a beszélő szavainak helyes értelmezésével, vagyis a megnyilatkozáshoz képest utólag volna képes megformálni – ám ez logikailag lehetetlenné teszi, hogy a megnyilatkozás kimondása előtt, vagyis ugyanakkor rendelkezzék a kollektív szándékkal, amikor a beszélő már vélhetően rendelkezik azzal. Úgy tűnik, e feltételezett „kommunikatív kollektív szándék” mintha mindenképp szét akarna hasadni egy beszélő- és egy hallgatóoldali szándékra. Valóban, s árulkodó módon Searle a kommunikáció során a tartalom sikeres közvetítése tekintetében nem egy imént elképzelt kollektív szándékot, hanem a grice-i jelentéselméletre (Grice 1957/1997) hivatkozva közlési szándékot tételez, ahol a kommunikációs sikert az jelenti, ha a hallgató felismeri a beszélőnek az adott tartalom átadására irányuló szándékát (Searle 2000: 145sk). Vagyis, ahogyan az a koktélpartin egymással torzsalkodó, s ezzel magasabb szinten kooperáló egyetemi kollégákat említő példájából is kiolvasható (Searle 1995: 24), Searle számára a kommunikáció során csak a kommunikációs keret létrehozása alapul kollektív szándékon – ahogyan a két bokszoló is együttműködik a meccsük létrehozásában, ám püfölik egymást, úgy a professzorok is „létrehozzák” vitájuk keretét, s azon belül vágnak egymás fejéhez sértéseket –, ellenben az egyes mondatok megértését már a beszélő reflexív szándékának hallgató általi felismerése alapozza meg. Mindez azt sejteti, hogy a kommunikációs siker a két kommunikáló fél mentális világának összehangoltságán alapul, amely a searle-i elméletben a kettejük között közvetítő nyelvi közeg helyes használatának és megértésének az eredménye, illetve a megnyilatkozásoknak a valósággal való korrekt megfeleltetésen áll vagy bukik. Eszerint a beszélőnek csak akkor helyes azt mondania, hogy „Es regnet.” („It rains.”, „Piove.”, „Esik az eső.” stb.), ha valóban esik az eső; s a hallgató egy ilyen megnyilatkozást akkor ért helyesen, ha azt érti, hogy

5

’esik az eső’ (Searle 1995, 3. és 9. fejezet; Searle 2000, 6. fejezet). Searle ezt egészíti ki a megnyilatkozások mint illokúciós aktusok elméletével, de közelebbről nem tisztázza az illokúciós aktusok azonosításának beszélő és hallgató közti összehangolását, s különösen az esetleges félreértések elkerülésének módját (uo. és lásd még Searle 1969, 1979). Úgy vélem, Searle elmélete csak akkor válasz a kogníció kommunikálhatóságának kérdésére, ha a kollektív szándék mint elméleti primitívum bevezetését, valamint az igazság általa vallott korrespondancia-elméletét elfogadjuk. Elégedetlenségünk oka az, hogy az előbbi teoretikus mozzanat, a tárgyalt dilemma axiomatizáló megoldása elővételezi, mintsem megmagyarázza a kognitív ágensek cselekvésének összehangolását; az utóbbi javaslat mélyén rejlő naiv elképzelést pedig – miszerint a megnyilatkozások világra vonatkozó és szándékolt illokúciós tartalma egyszerű és világos módon azonosítható mindkét kommunikációs fél számára – a tanulmány további részében igyekszem megkérdőjelezni. 3. Clark elmélete az együttes cselekvésről Herbert H. Clark stanfordi pszichológus-nyelvész testes monográfiában alapozza meg az együttes cselekvés (joint action) elméletét, amelynek központi fogalma lényege szerint megegyezik Searle kollektív intencionalitás fogalmával (Clark 1996). Az együttes cselekvés Clark definíciója szerint két vagy több ember tudatosan koordinált tevékenysége (Clark 1996: 61), s így csak annyiban tűnik különbözni a searle-i fogalomtól, hogy Searle az együttműködés során nem hangsúlyozza (de vélhetően feltételezi) a tudatosságot. Clark szerint a társalgás mint nyelvi cselekvés komplex összehangoló mechanizmusokat és képességeket igénylő, s a gyakorlatban többnyire jól szinkronizált tevékenység, közelebbről pedig olyan közös projektek (joint projects) sorozata, amelyek során a két társalgó fél egymás javaslatait rendszerint elfogadva, összehangoltan cselekszik (Clark 1996, 7. fejezet). A közös projektek tulajdonképpen a szomszédossági párokhoz (Schegloff 1984/1997; Clarke és Argyle 1982/1997) hasonló, ám azoknál tartalmukban elvontabb, absztraktabb, ’javaslattétel/bemutatás’ – ’elfogadás/elutasítás/kitérés’ pároknak tekintendők. Clark elmélete szerint egy-egy közös projekt felismerése négy szinten jön létre (Clark 1996: 5., 8. és 9. fejezet):

1a) a beszélő (A) végrehajt egy t cselekvést a hallgató (B) számára. 1b) B felfigyel A cselekedetére. 2a) A egy s szignált mutat be B-nek. 2b) B azonosítja A s szignálját. 3a) A azt jelzi B-nek, hogy p 3b) B felismeri A szignálja alapján, hogy p. 4a) A egy w közös projektet javasol B-nek. 4b) B mérlegeli A javaslatát w-re.

Ez konkrétabb formában az alábbi négy lépésnek feleltethető meg:

(1) A hangokat ad, amelyeket B meghallgat. (2) A a hangsort kommunikatív értékű viselkedésnek (megnyilatkozás) szánja, s B akként is azonosítja. (3) A ezt-és-ezt (p-t) kérdezi B-től, s B felfogja, hogy A azt kérdezi tőle, hogy p. (4) A azt javasolja B-nek, hogy vegyen részt a ’kérdés-válasz’ közös projektben, s B mérlegeli, hogy

részt vegyen-e. Amikor egy megnyilatkozás esetében a kommunikációs felek a negyedik fokozatot is elérik, akkor Clark megfogalmazása szerint a beszélő sikeresen tett egy társalgási hozzájárulást (contribution; Clark 1996: 227). A

6

projektjavaslatot természetesen nem kötelező elfogadni (mondjuk válaszolni egy kérdésre), vissza is lehet utasítani (például megtagadni a választ), vagy ki lehet bújni alóla (elterelni szót, semmibe venni a kérdést mint javaslatot). A nyelvi tandem második szakasza akkor kezdődik meg, ha és amikor a hallgató elfogadja a beszélő javaslatát, és – a szomszédossági párok, illetve tágabban a társalgási szekvenciák általánosabb szerveződésének megfelelően (Schegloff 1984/1997; Clarke és Argyle 1982/1997; Clark 1996, 9. és 11. fejezet; Hutchby és Wooffitt 1998) – a beszélő megnyilatkozásához tartalmilag is viszonyul, és például viszonozza az üdvözlést, válaszol a kérdésre, elutasítja a vádat, megköszöni a dicséretet, nyugtázza a parancsot, vagy számon kéri a feddés jogosságát. Figyelemre méltó, hogy Clark javaslata szerint a megnyilatkozás-láncolatok (párok, tripletek, hosszabb szekvenciák) akkor is közös projektek, ha a társalgó felek nem nyelvi szándékai és tervei különböznek, és a szó köznyelvi értelmében nem beszélhetünk együttműködésről, vagyis amikor nem rendelkeznek mindkettejük által kívánt nem nyelvi céllal. Tehát ugyanúgy, mint Searle kollektív intencionalitás-elméletében (lásd 2. szakasz), a felek összefogása és együttműködése első lépésben pusztán a megnyilatkozásaik csereberéjéhez biztosít keretet. A kogníció kommunikálhatóságának problémája felől nézve fontos, a kommunikálhatóságot segítő mozzanatokra mutat rá Clark akkor, amikor kifejti, hogy alapvetően kétféle tudás alapozza meg a nyelvi megértést: egyfelől a nyelvi konvenciók halmaza, amelyet a kommunikálók az általuk elsajátított természetes nyelvek beszélőközösségeitől vesznek át (az adott nyelvre jellemző fonémáktól az alaktani, grammatikai, szemantikai és pragmatikai szabályokig), illetve az a közös tudásalap (common ground), amely a kommunikáló felek által közösnek tartott vélekedések, tudások, előfeltevések halmaza, s amelynek kialakításán a társalgók aktívan iparkodnak (Clark 1996, 4. és 5. fejezet). A közös tudásalap kialakítása Clark szerint nem problémamentes, de nem is lehetetlen vállalkozás, amennyiben kialakulását a társalgások során az alábbi, részben a tárgyalás kedvéért mesterségesen elkülönített tényezők segítik (Clark 1996, 4. fejezet):

(a) a minden ember számára közös és közösnek hitt perceptuális adottságok (ti. hogy egy adott helyzetben a perspektíváinknak megfelelően nagyjából-egészéből ugyanazt látjuk, halljuk, szagoljuk, vagy hogy ugyanazokat az eseményeket találjuk kiugrónak és feltűnőnek, vagy hogy a mutató gesztusokat rendszerint ugyanazokra az eseményekre és valóságelemekre vonatkoztatjuk);

(b) azok a kimondatlan élmények és tapasztalatok, amelyekkel egy adott helyen élő, vagy bizonyos

tevékenységeket gyakran végző emberek rendelkeznek (például a tanyasi, falusi, vagy városlakók, az egy adott városban élők, vagy a gyakran autót vezető, síelő vagy rendszeresen szakácskodó ágensek egymáshoz hasonló szavakba nemigen foglalható élményei);

(c) azok a kulturális tények, normák, eljárások és nyelvi lexikonok (szókincs), amelyeket a felek egy

adott kulturális csoporthoz tartozásukkal vagy azok ismeretéből nyernek (például azok esetében, akik ugyanazzal a szakmával, biológiai nemmel, vallással, hobbival rendelkeznek, vagy ezeket kívülről ugyan, de legalább részben ismerik);

(d) a felek közös idioszinkratikus tudása a világ eseményeiről, ide értve az emberi cselekedeteket;

illetve a felek által közösen gyakorolt és birtokolt idioszinkratikus nyelvhasználati szokásai, közös idiolektusai (például testvérek, házastársak, osztálytársak közös emlékei és sajátos kifejezései bizonyos dolgokra, eseményekre, kívánalmakra).

Clark szerint a közös projektekre tett javaslatok (azaz megkezdésük) felismerését és folytatását nagymértékben segíti az, hogy a mindenkori beszélő megnyilatkozásával megjeleníti, avagy bemutatja (to display), hogy a saját részéről milyen közös projektet javasol, illetve hogy a másik fél megnyilatkozását milyen projektjavaslatként

7

értelmezi, és hogy a javasolt projektet elfogadja-e (construal; Clark 1996, a 7. fejezettől). Közelebbről: Clark példáiból kiolvasható, hogy egy kérdő grammatikájú és intonációjú megnyilatkozást tenni nem más, mint a ’kérdés-válasz’ közös projektre tett javaslat bemutatása, míg egy kérdésre kijelentő módú, a kérdés információigényét kielégítő tartalmú megnyilatkozás kimondása a közös projekt elfogadásának a megjelenítése. Amint utaltunk rá, egy projektjavaslat el is utasítható, s előle a hallgató ki is térhet. Például egy kérdésként azonosított megnyilatkozásra az informatív válaszon túl az alábbiakkal is reagálhat a hallgató:

(i) „Nem mondom meg.” [kihátrál a projektből] (ii) „Nem tudom.” [az akadály említésével jelzi a projektelfogadásra való képtelenségét] (iii) „Miért kérded?” [ideiglenesen felfüggeszti a projektelfogadást]

Képzelt példáink mind társalgási hozzájárulások abban az értelemben, hogy a hallgató társalgási javaslatként azonosította a beszélő megnyilatkozását, és akként is reagál rá. Vagyis megvalósult mind a megnyilatkozás hallgató elé tárása a megjelenítési szakaszban (presentation phase), mind pedig a bemutatott szignál felismerése az elfogadási szakaszban (acceptance phase; Clark 1996: 227sk). Clark szerint a nyelvi tranzakciók sajátossága, hogy a bemutatás és az elfogadás mozzanata a társalgók közös tudásalapjának részévé válik (vagyis feltételezett közös tudássá), mert a társalgások során a felek pozitív evidenciát szolgáltatnak arról, hogy a másik szignálját megnyilatkozásként azonosították. Clark a pozitív bizonyságoknak négy nagy osztályát tételezi (Clark 1996: 228sk):

(1) A megértés kinyilvánítása (assertions of understanding) Ennek legegyszerűbb módja az igenelés, bólogatás, egy „Értem.” vagy „Aha.” kimondása a beszélő megnyilatkozása hallatán.

(2) A megértés feltételezése (presuppositions of understanding)

Amikor a hallgató válaszol egy megnyilatkozásra, vagy kikér magának egy gyanúsítgatást, azaz a pragmatikai konvenciók szerint releváns módon folytatja a számára megkezdettnek tűnő közös projektet, akkor feltételezi, hogy a megnyilatkozást helyesen tekintette kérdésnek vagy gyanúsítgatásnak.

(3) A megértés bemutatása (displays of understanding)

Amikor a hallgató folytatja a számára megkezdettnek tűnő közös projektet, akkor a saját megnyilatkozása tartalmával kisebb vagy nagyobb mértékben azt is be- vagy megmutatja, hogy miként értelmezte az előző megnyilatkozást. Például egy jótanács hatásosságának megkérdőjelezése részben a tanács hallgató általi értelmezését is felfedi.

(4) A megértés szemléltetése (exemplification of understanding)

A megfelelő körülmények között a hallgató verbális vagy nemverbális módon illusztrálhatja, hogy miként értette a beszélő szavait, például szó szerinti ismétléssel („Tényleg megette az összes spenótot?”), a mimikája megfelelő megváltozásával (fölényes mosoly, elkomorodás, grimasz), vagy egyéb ikonikus értékű gesztussal (legyintés, vállvonogatás).

Clark szerint a megértés szemléltetése vagy a bemutatása a legbiztosabb evidencia a beszélő számára (hiszen a legteljesebb félreértés esetén is igenelhet a hallgató), és a társalgási hozzájárulások mindegyike előbb vagy utóbb – például az esetleges ismétlést, illetve pontosítást kérő szekvenciák után – a fenti osztályok valamelyikébe tartozó társalgási mozzanattal zárul le. Összességében a benyomásunk az, hogy Clark a projektjavaslatok és rá adott reakciók egyértelműségét és a társalgó felek általi azonosítását többé-kevésbé evidensnek tekinti, de legalábbis – vélhetően a nyelvi projektek lehetséges tartalmainak igen nagy száma miatt, s így nem meglepő módon – kimerítően nem tárgyalja, inkább

8

csak az esetleges félreértelmezés esetén jelentkező tisztázó és kiigazító szekvenciákra utal (például Clark 1992: 175, 259skk; Clark 1996: 215skk, 284sk).2

Egyetértünk Clarkkal abban, hogy a társalgó felek a másik által felajánlott nyelvi együttműködést mint a kommunikációs keretet biztosító tevékenységet szinte minden esetben és szinte kényszeresen elfogadják: ha az adott projektjavaslatot mint tartalma szerint folytatandó aktust (kérés, felszólítás, feddés stb.) nem is, magát a szomszédossági szerkezetek létrehozásának a javaslatát többnyire igen. Hiszen a mindennapi kommunikációs helyzetekben valóban kivételes – ha nem is elképzelhetetlen – esetek azok, amelyek során egy megszólított fél úgy tesz, mintha a megnyilatkozást nem hallaná (1. szintű probléma), vagy mintha azt pusztán vokalizációnak, semmint kommunikatív aktusnak tekintené (2. szintű probléma), vagy mintha nem értené annak tartalmát (3. szintű probléma). Ugyanakkor úgy vélem, hogy a közös projektek megvalósításának negyedik szintjének elérése még messze nem biztosítja, hogy a hallgatóság a beszélő által kommunikálni vélt kognitív tartalmakat teljes, vagy legalább kielégítő mértékben felismeri: a nyelvi jelek ugyanis több vonatkozásukban is igen pontatlan eszközei a kommunikációnak. 4. Ködképek a megértő láthatárán, avagy a jelentésközvetítés nyelvi korlátai Egy pillanatra az eddig vizsgált két elmélet feletti metaszintre emelkedve megállapíthatjuk, hogy némely XX. századi gondolkodók – például Ludwig Wittgenstein, Willard Van Orman Quine, Donald Davidson –, akik elvontabb, távolibb összefüggéseket kereső filozófiai késztetéssel vizsgálták az emberi nyelvhasználatot és a nyelvi jelentésátadás lehetőségeit, végül meglehetősen komor eredményekre jutottak, és elbizonytalanodtak a kommunikációs siker biztosíthatóságát illetően. Velük szemben helyezkednek el azon filozófus kortársaik, akik elsősorban a beszédaktusok világát kutatva még közelebbről vették szemügyre a nyelvi valóságot – mint John L. Austin, John F. Searle, Kent Bach, Robert Harnish –, és akik a jelentés és a kommunikáció nehézségein való töprengés helyett inkább az aprólékos, optimista lingvisztikai taxonomizálást választották. Ez utóbbi elméletalkotók nézeteiben az a meglepő, hogy valójában rengeteg akadályozó tényezőre bukkanunk, ha nem eleve tételezzük a kommunikációs sikert a nyelvi tranzakciók során – vagyis akkor, ha a kogníció kommunikálásának problémáját a pontos jelentésátadás problémájaként fogjuk fel. Hiszen alapkérdésünk így is, az alábbi formában is feltehető: miképp, s mennyire pontosan érti meg a hallgató azt, amit a beszélő kommunikálni szándékozik? Amint az a fenti diszkusszióból kitűnhet, Herbert Clarkra mint a társalgáselemzés és a pszicholingvisztika jeles képviselőjére sokkal inkább a rendszerező-osztályozó optimizmus jellemző, mintsem az aggódás a jelentésátadás sikeréért – még ha legalább kétféle okból számol is a félreértés lehetőségével. Clark egyfelől kiemeli, hogy a társalgók által közösnek hitt tudásalap éppen feltételezett közössége miatt megmaradhat két nem-közös, eltérő tudáshalmaznak: amikor a felek téves feltételezésekkel élnek az adott helyzetben releváns, de ki nem mondott tudásaikkal kapcsolatban (például azt hiszi a hallgató, hogy a beszélő is olvasta az említett regényt, vagy hogy tudja, ki telefonált az imént), illetve amikor az egyik fél tudatosan és sikeresen becsapja a másikat (Clark 1996: 96skk). Másfelől Clark tekintetbe veszi, hogy a nyelvi és nem nyelvi viselkedés szemantikai potenciálja, sokértelműsége lehetővé teszi a félreértelmezést, sőt a szignálok kölcsönös félreazonosítását is (mutual misconstrual, Clark 1996: 194sk). Mindezt nem tartja a sikeres kommunikáció lényeges akadályának, mert hinni látszik abban, hogy a nyelvi együttműködés kiterjed az értelmezési félrecsúszások detektálására és azok kiigazítására is. Clark nézete nem alapvetően helytelen. A nyelvi kommunikációban felmerülő félreértéseket a társalgók gyakran észlelik, és ha észlelik, gyakran tisztázzák is. A gond inkább abban áll, hogy a nyelv bizonyos elemei inherensen, bizonyos használatai pedig potenciálisan olyan értelmezési félrecsúszásokhoz vezetnek vagy vezethetnek, amelyeket a társalgók meg sem kísérelnek tisztázni. Az alábbiakban néhány ilyen nyelvi és nyelvhasználati jelenséget, és az esetleges félreértés észlelésének nehézségeit tekintem át vázlatosan. 2 Ebből a szempontból hasznos lehet a beszédaktus-típusok tartalmi áttekintése Searle szikárabb (2000), vagy Kent Bach és Robert Harnish részletes (1979) osztályozásában.

9

4.1.1 Problémák a szójelentéssel – homályosság és eltolt referencia A jelentéssel rendelkező nyelvi elemek alsóbb szintjén, már a lexikális elemek (morfémák) esetében is kommunikációs akadályt jelenthet az intenzionális homályosság (Pinkal 1995), hiszen jó néhány természetes nyelvi kifejezés esetében homályos határvonalú a jelentés, azaz csak rosszul, pontatlanul definiálható. A legkisebb nehézséget talán a szünkategorematikus vagy relatív melléknevek okozzák, amelyek kontextusfüggő jelentésűek, amennyiben szabad változóként veszik fel a főnévi csoport fejének jelentését vagy fogalmi tartalmát (Bierwisch és Lang 1989; Rachidi 1989). Ilyenek lehetnek az alábbi adjektívumtípusok:

a-i) az egydimenziós tulajdonságskálát tételező melléknevek: nehéz, könnyű, hosszú, rövid (szoknya, bot,

autó); a-ii) a többdimenziós tulajdonságskálát tételező melléknevek: okos, ügyes, szép, jó (macska, gyerek, férfi).

Ezeknél a főnévi csoportnak megfelelő szemantikai perspektíva-, pontosabban viszonyítási tartomány-váltások tekinthetők poliszémiának, s a gyakorlatban a hallgató részéről „csak” a releváns viszonyítási tartomány ismeretét (azaz némi fogalmi tudást) igénylik. Valamivel nagyobb problémát jelent a részben szünkategorematikus, főként térbeli alakot vagy anyagi tulajdonságot jelentő minőségjelzők azon csoportja, amelynek tagjainál

a-iii) a jelzett minőség intenzitása vagy mértéke marad specifikálatlanul a lexikális jelentésben: elliptikus, hajlott, keskeny, tágas, pettyes, bolyhos, durva (szövésű), finom (tapintású).

Ez utóbbiakkal rokon szemantikai homályosságot mutatnak a kognitív nyelvészetből jól ismert, egymást átfedő jelentésű térbeli kifejezések (főként határozók és igék). Ezek nem, vagy nem kizárólag propozicionális egységekbe összeállítható fogalmi jegyekből állnak, hanem vélhetően olyan kognitív sémákon alapulnak, amelyek csak elmosott szélű tartományokat jelölnek ki az adott morféma jelentéseként (vö. Talmy 1983; Lakoff 1987; Tolcsvai Nagy 1999):

b) pontatlan térbeli kifejezések: sarokban, közel, mellette, keresztben, kanyarog, görbül, bedől.

A jelentésbeli homályosság mellett másféle, nem inherensen a szavak lexikális jelentéséből, hanem a pragmatikai szabályok rugalmasságából eredő problémákkal is szembe kell nézniük a kommunikálóknak. A pragmatikai szakirodalomban Jeoffrey Nunberg (1978, 1979) vezette be a referenciaeltolás (deferred reference) fogalmát, amelynek során a beszélő egy szó lexikális jelentését tulajdonképpen pontatlanul, pusztán kiindulópontnak használva utal a referálás aktusában megcélzott világbeli jelenségre. Ez a jelenség a

c) referenciaeltolás indexikus és nem indexikus kifejezések segítségével. Egyfelől találhatunk olyan referenciaeltolást, ahol az adott, tartalmas kifejezés jelentésének ismerete önmagában nem elegendő a megcélzott jelentés kinyeréséhez, hanem további kontextuális információkra van szüksége a hallgatónak. Például amikor egy egyetemi tanszékvezető egy melléknévből képzett főnévvel azt mondja a kollégáinak, hogy „Mi is meg tudjuk csinálni az egrit.”, akkor – sok másféle lehetséges használat mellett – utalhat egy, eredetileg az egri Eszterházy Károly Főiskolán alapított, kissé tekervényes nevű mesterképzési szak indítására. Másfelől természetes módon használhatók fel az eredetileg nem indexikus értékű szavak egy deiktikus aktussal kiegészített referenciaeltolás során: például egyetemi munkatársak között a „Nézd, ez a bohóc is a habilitációig vitte!” megnyilatkozás használható egy olyan könyvre való rámutatás közben, amely egy kevésbé kiváló, vagy legalábbis annak tartott kolléga habilitációs dolgozatának anyagát tartalmazza. Hangsúlyoznunk kell, a referenciaeltolással élő, látszólag deviáns nyelvi aktusokat kizárólag a kontextuális információk bevonásával, és csak egy az értelmezői következtetések segítségével végigszemezhető referencialáncolaton keresztül értheti meg a hallgató, hiszen a megnyilatkozásokban előforduló szavak jelentése önmagában nem nyújt elég fogódzót számára.

10

4.1.2 Nyílt és rejtett szemantikai többértelműség A szójelentés imént vázolt problémái láttán felvethető, hogy nem minden szemantikai vagy pragmatikai sokértelműség alkalmas arra, hogy a kommunikációs sikert aláássa. Nevezetesen, fontosnak látszik megkülönböztetni a nyílt (avagy konvencionális) többértelműséget a (potenciálisan) rejtett többértelműségtől. Például a térbeli kifejezések homályossága nyílt, mert minden kompetens nyelvhasználó a nyelvelsajátítási tapasztalatai alapján tisztában van azzal, hogy pontatlan jelentésű nyelvi elemekről van szó. S hasonlóképpen, a referenciaeltolással használt kifejezések esetén is nyilvánvaló szemantikai aluldetermináltság, illetve nyílt szemantikai anomália áll elő (vö. amikor a beszélő egy könyvre mutat és „bohóc”-ot mond), amelyeket a kompetens nyelvhasználó értelmezési rendszere automatikusan észlel, és – bizonyos háttérfeltevések mellett, mint hogy a beszélő nem részeg, vagy hogy látja, mire mutat stb. – a hallgató automatikusan továbbértelmezi az adott kifejezéseket egy kikövetkeztethető, elfogadható értelmezés reményében (vö. a kerülőutas értelmezés elmélete, Pólya 2004, 2005). A nyílt többértelműség – éppen nyílt jellege miatt – feltételezhetően nem okoz súlyos gondot a kommunikáció során, mivel a hallgató tisztában van az adott nyelvi elemek jelentésbeli rosszul definiáltságával vagy aluldetermináltságával. E tudás a beszélővel közös tudásalapjának része, így önkéntelenül is számol a félreértés lehetőségével. S amikor legalább az egyik kommunikációs fél észleli az értelmezendő megnyilatkozásokban a homályos foltokat, akkor valóban felerősödhet a Herbert Clark által is fontosnak tartott késztetés a félreértések és pontatlanságok tisztázására. 4.2 Problémák a félreértés detektálásában A kommunikáló felek nézőpontjainak korlátozottsága miatt ugyanakkor azt kell feltételeznünk, hogy a társalgók nem minden esetben kérnek pontosítást vagy tisztázást a másiktól, amikor egy a társalgásbeli továbblépést vagy megértést nyíltan nem akadályozó homályosság vagy félreértelmezés jelenik meg az interakciójukban. Hiszen ezek felismerése nem történik meg automatikusan: mivel a felek közvetlenül nem ismerik egymás tudásállapotait (’nem látnak egymás fejébe’), még súlyos félreértés esetén is hihetik úgy, hogy többé vagy kevésbé, de értik egymást. Kiigazító vagy javító szekvenciákba (repair-sequences, Schegloff, Jefferson, Sacks 1977; Fabulya 2007) általában annál ritkábban fognak, és annál nehezebb megértési helyzetben vannak a kommunikáló felek, mennél áttételesebben és udvariasabban, vagy mennél inkább sugallatokban kell, illetve ajánlatos beszélniük. A nyílt és rejtett többértelműség jelenségére visszatérve lássunk egy példát. Léteznek olyan köztes esetek, ahol például a nyelvi metafora nyíltan áttételes, de megmaradhat rejtetten sokértelműnek. Ha valaki azt az összetett metaforát használja valamely egyetemi kollégájával kapcsolatban, hogy „No, az is egy virágokat szaglászó sündisznó.”3, akkor kérdéses, nagyjából mire is gondolhatott: hogy az illető ’széplelkű, de csúf’; vagy ’szeretetéhes, ám riasztó’; vagy ’sutának tűnő, ám a helyezkedésben fürge, és aranyos egyébként’; vagy esetleg ’egy a kollégáitól elzárkózó, ám a diáklányok szépségét felettébb értékelő alak’? Vagy a fentiek s egyéb elképzelhető lehetőségek kombinációi?4

Nem magától értetődő, hogy egy ilyen kommunikációs helyzetben a hallgató pontosítást kér – az illendőségi és udvariassági szabályok, esetleg egyéb késztetések miatt; például ha nem akar értetlennek vagy tudatlannak látszani. A lehetőségek egész körét tekintve esetünkben a hallgató az alábbi reakciókat adhatja egy potenciálisan sokértelmű metafora esetén: 3 Összetettnek vagy kettősnek tekintem ezt a metaforát, amennyiben a ’virágot szaglászás’ és a ’sündisznó’ nem szükségszerűen tartoznak egy fogalmi tartományhoz; vagyis a ’sündisznó’ egy külön metaforikus leírása a referált személynek, a ’virágok szaglászása’ ettől független metaforikus leírása a cselekvésének (vö. Turner és Fauconnier 1995; Kövecses 2005). 4 A metaforától különálló, de szintén az értelmezést nehezítő tényezőként hat a „no” szócska, mert nem egyértelmű, hogy negatív értelemben értette-e a beszélő. Értelmezése ugyanakkor összefügg a metaforáéval.

11

(i) nem érti a metaforát, tisztázást kér; (ii) egyértelműnek tekinti a metaforát, és (például) egy heherészéssel nyugtázza azt; (iii) sokértelműnek tekinti a metaforát, és pontosítást kér; (iv) sokértelműnek tekinti a metaforát, de nem kér pontosítást, csak (például) egy heherészéssel

nyugtázza azt. Azaz a szándékolt értelem tisztázását megcélzó nyelvi aktusok és az a fajta jelentés-egyezkedés, amelyet Clark feltételez, nem indulnak el automatikusan a megértési nehézségek észlelése esetén sem. Még súlyosabb probléma, hogy nem világos, hogy a potenciális félreértést okozó helyzetekben a társalgó felek (illetve a nyelvi adatokat szemlélő teoretikusok) miből tudják, hogy a Clark elképzelte közös projekt megvalósult. Talán a további diskurzusból, talán abból sem! Egy nyugtázást vagy megértést jelző, vagy ilyennek tűnő, ám eltérő jelentésűként is szándékolható és érthető heherészésből egészen biztosan nem. Teljes általánosságban is megfogalmazhatjuk a javító és tisztázó szekvenciák megjelenésével kapcsolatos aggályainkat. Mivel a valós kommunikációs helyzeteknek csak a töredékére igaz, hogy jellegüknél fogva kényszerítik a résztvevőket megnyilatkozásaik jelentésének és referenciáinak egyeztetésére – ilyen az, amikor valaki telefonon próbálja elmagyarázni az otthon tartózkodó házastársának, hogy az általa keresett holmi hol bujkálhat a lakásban –, azt a következtetést vonom le, hogy a jelentésre vonatkozó egyezkedést a hétköznapi kommunikációs helyzetekben tipikusan csak akkor kezdik el a résztvevők,

1) ha észreveszik, hogy ők vagy a másik félreértették, vagy nem pontosan értették egymás szavait; 2) ha elegendően fontosnak vagy relevánsnak tartják a potenciális hiba kiigazítását; 3) ha a nyelvi vagy nem nyelvi udvariassági szabályok vagy az érzelmeik, illetve 4) ha egyéb erőforrásaik (főként a rendelkezésükre álló idő) lehetővé teszik a kiigazítás megkísérlését.

Tekintsünk néhány elvi példát az említettek alátámasztására. Közelebbről, a kommunikációban résztvevők, ha nem is mindig, de gyakran

1) nem, vagy nem a kommunikációs helyzetben veszik észre a félreértés bekövetkeztét, mert szavaik referenciális vonatkozása túlságosan távoli, azaz a kommunikációs helyzetben közvetlenül nem ellenőrizhető;

2) nem rendelkeznek a megfelelő motivációval a félreértés-gyanús megnyilatkozások tartalmának

tisztázásával, például mert a beszélgetőpartnert érdemtelennek, a témát pedig érdektelennek vagy mellékesnek tartják arra, hogy a homályosnak tűnő vonatkozásokra rákérdezzenek és azokat tisztázzák;

3) nincsenek abban – a kommunikatív helyzetet is meghatározó – hatalmi, érzelmi, vagy másféleképp

korlátokat kijelölő viszonyban, hogy a megsejtett félreértés kiigazítására és a pontosításra törekvés elfogadható, illendő, egyikük méltóságát vagy önérzetét sem veszélyeztető lenne;

4) nem rendelkeznek elegendő idővel arra, hogy rendszeres visszacsatolással és visszakérdezéssel

biztosítsák egymás szándékolt jelentéseinek azonosítását; vagy egyszerűen csak nem figyelnek eléggé a mondottakra, illetve a másikra.

Érdekességként említem meg, hogy e problémák egy részét a kortárs pragmatika egyik legnépszerűbb elméletéből, a relevanciaelméletből is kikövetkeztethetjük (Sperber és Wilson 1986/1995). A fent vázolt problémát a Sperber és Wilson alkotta elmélet terminusaiban az alábbi módon fogalmazhatjuk meg. A személyközi kommunikáció során azért állhat gyakran elő félreértés, mert a hallgató elvileg is csak addig folytatja az értelmezést, amíg egy számára az adott helyzetben kielégítő interpretációig el nem jut. A relevanciaelméleti definíció szerint kielégítő az az értelmezés, amely „megfelelően sok” kontextuális hatást, azaz megfelelően nagy információállapot-változást hoz létre a hallgató elméjében; jóllehet a „megfelelő mérték” megállapítására Sperber és Wilson nem ad általános elveket (Sperber és Wilson 1995, 2. és 3. fejezet;

12

Wilson 2005). Továbbá, s ez csak ront a tökéletes megértés esélyein, a relevanciaelmémet szerint az értelmezés során a másik meghatározó tényező a feldolgozás költsége: az értelmező önkéntelenül is mennél kisebb energiafelhasználás árán szeretné kinyerni a mennél több kontextuális hatást. Eszerint könnyen előállhat olyan félreértelmezés, amelyhez a hallgató elméje megfelelően kis erőfeszítéssel jut, és amely a számára már épp elfogadható mértékű kontextuális hatáshoz vezet. Így például a hallgató a beszélő szavainak többértelműségét vagy homályosságát nem szükségszerűen valamiféle pontosítást igénylő kétértelműségként észleli, hanem azt megfelelően kis erőfeszítéssel – a dialógus adott pontján számára elfogadható – egyértelműséggé oldja fel. Ha téves értelmezése expliciten nem zavarja a további kommunikációt, és a tévedést sem ő, sem a beszélő nem detektálja, akkor problémamentesnek hiszik, és folytatják a kommunikációt. Ilyen eset az, amikor a felek úgy beszélnek el egymás mellett, hogy egy közösnek hitt ismerős helyett más-más személyre referálnak egy adott keresztnévvel vagy rövid leírással. Ilyenkor a félreértés detektálása helyett például udvariassági okokból megesik, hogy a felek csak különösnek tartják a másik kijelentéseit az általuk referáltnak hitt szereplőről, de nem teszik szóvá meglepetésüket. A fenti érvek és a relevanciaelméleti megfontolások együtt sem jelentik azt, hogy a kommunikáció számtalan esetben ne volna sikeres, és hogy a felek között gyakran ne állna elő kölcsönös megértés. Állításom pusztán annyi, hogy a személyközi kommunikáció megfelelően gyakorlott, azaz a félreértések elkerülésére ügyelő és/vagy összeszokott kommunikációs felek hiányában nem sokkal kevesebb esetben sikertelen – vagyis lép fel benne fel nem oldott, kisebb vagy nagyobb félreértés –, mint ahányszor sikeres, a nyelvi kiigazító mechanizmusok rendelkezésére állása ellenére is. 4.3 Módszertani problémák Herbert Clark egyébként nagyra becsült társalgáselemzési munkásságát némi kritikával illethetjük a nyelvi félreértés vizsgálatának módszertana szempontjából is, négy vonatkozásban. Egyfelől gondnak látom azt, hogy Clark többnyire célirányos beszédhelyzeteket vizsgál, például telefonos tudakozóba érkező érdeklődő hívásokat (Clark 1992, 5. fejezet, Edward F. Schaeferrel), vagy két olyan személy megnyilatkozásait, akik a kísérletvezető utasítására, egymás asztalát nem látva változatos alakú Tangram figurák elrendezésének összehangolásán fáradoznak és egyeztetik referenciáikat (Clark 1992, 4. fejezet, Deanna Wilkes-Gibbs-szel).5

Az efféle vizsgálatok alapján az a kép alakulhat ki a kommunikációkutatóban, hogy az élőbeszéd nagyobb részben, vagy kizárólagosan egy adott cél elérésére, adott feladat megoldására irányuló helyzetek sorozata – holott feltételezhetjük, hogy nem egészen ez az igazság, még ha nincsen is konkrét adatunk arra vonatkozóan, hogy a spontán angol vagy magyar társalgások mekkora hányada célirányos. A kommunikációs helyzetek jókora része biztosan az (mennél hivatalosabb a kommunikáció közeg, annál valószínűbben), egy részük azonban kötetlenebb és szabadabban csapongó (szubjektív becslésem szerint ilyen a magánjellegű beszélgetések legalább fele-harmada). Ha becslésem helytálló, akkor a valós kommunikációs szituációk nem elhanyagolható hányadában a társalgó felek társalgási szándékai szerteágazóak, sőt megformálatlanok vagy változóak is lehetnek, s így csak az interaktív helyzetek egy részére igaz, hogy (célirányos) jellegüknél fogva eleve kényszerítik a résztvevőket megnyilatkozásaik jelentésének és referenciáinak egyeztetésére. Clark megállapításait annyiban találhatjuk bizonytalannak, hogy a kísérleti közegben kiváltott társalgásokba jellegzetesen maga a kísérlet hozza a céldimenziót, így nem könnyű megállapítani, hogy az ott rögzített társalgás menete milyen mértékben természetes, s hogy az ott nyert adatok milyen mértékben szolgálhatnak alapjául általános következtetéseknek.

Másfelől, a lejegyzett társalgások mellől a legtöbb nyelvi korpusz esetében – érthető és méltányolható okokból, de mégiscsak – hiányzik a kommunikáló felek nemverbális viselkedésének részletes leírása, esetleg képi rögzítése, holott a kommunikatív félreértés detektálása, illetve az üzenetátadás és a visszacsatolás sikerének ellenőrzése gyakran nemverbális mozzanatok alapján valósul meg. A társalgások átirata mellett a 5 A korrekt bemutatás érdekében jegyezzük meg, hogy Clark és kollégái használják a London-Lund korpuszt, amelyben spontán társalgásokat rögzítettek – de példáik többsége az akusztikus („Nem halottam jól.” típusú) helyesbítésekhez, ritkábban a referencia beazonosításához („Melyik Jane?”) tartozik (lásd Clark 1992, 5. fejezet).

13

rögzített képi anyag korrigálhatná, megerősíthetné vagy cáfolhatná a társalgáselemzőnek a jelentések azonosítására vonatkozó feltevéseit is. Harmadrészt a kommunikációs siker beálltának ellenőrzését csak azoknál a társalgásoknál nevezhetjük teljesnek, ahol a jelentések helyes azonosítása, azaz a félreértések hiánya a társalgás után a felek bevonásával tesztelhető, és meg is történik, vagyis ahol a kommunikációkutató fel tud venni egy „mindentudó” nézőpontot, amelyből mindkét fél információs állapotaira (mit szándékozott mondani, mit értett meg abból a másik) rálátás nyílik. Vagyis a nyelvi félreértések tanulmányozásakor azzal a hármas módszertani nehézséggel szembesülünk, hogy az ideális vizsgálati tárgy olyan i) lejegyzett, spontán társalgás lenne, ii) amelynek a különböző nemverbális dimenziói is rögzítve vannak (nemcsak az intonációs minta, a tempó, a habozás, hanem a mimika, a gesztusok, a tekintet iránya stb.), és iii) amellyel kapcsolatban a jelentések helyes azonosítása, azaz a félreértések hiánya a társalgás elhangzása után a felek bevonásával ellenőrizhető. Negyedrészt, egy az említett elvi problémáknál kisebb léptékű, ám érdemi hiányosságnak tűnik a kogníció kommunikálhatósága, azaz tanulmányunk szempontjából, hogy Clark és kollégái jobbára csak a szomszédossági szekvenciák megjelenését, egy-egy társalgási hozzájárulás (például kérés, kérdés, felszólítás) elindítását, majd lezárását vizsgálják. Holott ezek a hozzájárulások többnyire sematikus, viszonylagosan nagy biztonsággal bejósolható nyelvi láncolatokban valósulnak meg, s nem igénylik a hallgató fokozott értelmezői erőfeszítéseit. Pedig az igazi kommunikációs kihívást jelentő helyzetekben – például metaforák vagy sugallatok esetén – az elvárt vagy ténylegesen beinduló következtetések az értelmezés mélyebb rétegeiben húzódnak meg, és általában nagyobb találékonyságot kívánnak meg a hallgatótól. 4.4 A lexikális és a fogalmi tudás összefonódása a szójelentésben Ahogyan a kognitív pszichológiai kísérletekből és elméletekből tudjuk, hogy az első természetes nyelv szavainak elsajátítását befolyásolja a gyermek fogalmi fejlődése (E. V. Clark 1973; Mervis 1987; Booth, Waxman és Huang 2005; Ameel, Malt, és Storms 2008), úgy minden okunk megvan azt hinni, hogy a felnőtt nyelvi lexikon sem különíthető el szigorúan a fogalmi tudástól. Tehát nem pusztán azzal a problémával kell szembenéznie a „kogníciójuk kommunikációjára” törekvőknek, hogy bizonyos természetes nyelvi kifejezések jelentése eleve homályos (lásd 4.1.1 szakasz), hanem azzal is, hogy számos kifejezés esetében szétbogozhatatlanul összefonódik a nyelvi (lexikális) és a fogalmi (konceptuális) tudás. A tartalmas szavak (igék, főnevek, melléknevek, határozószók) többségének, illetve az ezekből alkotott mondatok helyes megértésekor a hallgató alábbi tudásai mozgósulnak:

(i) a szavak lexikális jelentése (nem-grammatikai tartalma), - például az említett helyzetről vagy viselkedésről mint helyzet- vagy viselkedéstípusról szerzett ismeretei;

(ii) az adott szavak kifejezte fogalmakhoz szorosan kapcsolódó egyéb fogalmak hálózata,

- például a viselkedést leíró kifejezéseknél az egyéb emberi viselkedéstípusokról alkotott tudásai.6

E jelenséget jól illusztrálja a „Zsuzsi féltékeny a férje kolléganőjére.” mondat. Ennek értelmezéséhez a hallgatónak ismernie kell egyfelől a „féltékeny” szó szűk jelentését, amely talán nem más, mint a hallgató megismerte nyelvhasználatban „féltékeny viselkedés”-ként kategorizált, és az általa többé-kevésbé közvetlenül megtapasztalt események-jelenségek összessége, prototípusa, vagy valamiféle absztrakciója. Másfelől a hallgatónak ismernie kell a kifejezés mögött megbúvó fogalomhoz tartozó szemantikai hálózat kapcsolódó elemeit, vagyis – a Saussure feltételezte paradigmatikus szinonimasorokhoz hasonló nyelvi tudás 6 Mindezekkel összefügg, s harmadik mozgósítandó ismerethalmazként felsorolhatnánk a hallgatónak a beszélő vélhető szándékairól alkotott feltevéseit is, de erre lentebb részletesen visszatérünk (lásd az 5. szakaszt).

14

mozgósításával – tudnia kell, hogy milyen viselkedésű ember az, akire azt mondhatjuk, hogy „gyanakszik” vagy „aggódik” egy kolléganő túlzónak tűnő ismerkedésvágya miatt, de még nem állíthatnánk, hogy „féltékeny”. A szűk jelentés definiálhatóságának notórius nehézségein túl ellenvethetné valaki, hogy a „féltékeny” kifejezés a szociális kogníció egy olyan alapvető, nagyobbrészt érzelmi, kisebbrészt fogalmi elemére utal, amelynek megértéséhez nem szükséges semmiféle absztrakció vagy definíció, hiszen a mindenkori hallgató empatikusan, saját érzeteiből és tapasztalataiból, zsigeri módon ismeri a féltékenység lényegét: így senkinek sem jelenthet gondot a mutatott mondat megértése. Ez részben igaz, bár jelen érvünk lényegét nem érinti (amely szerint a szójelentés ismerete a kapcsolódó fogalmi hálózat ismeretét feltételezi), de tekintsünk egy másik, talán szerencsésebb példát, a „tapintatos” szót. Ez egy fogalmi-érzelmi értelemben sokkal kevésbé mélyen fekvő viselkedési jellegzetességre, s a társas kogníciónak nem egy olyan érzelmi primitívumára utal, mint a „féltékeny”, s mint ilyen, például a „közönséges”, „barátságos”, „büszke” kifejezésekhez hasonlít. A „tapintatos” egy olyan átfogó, mondhatni metafogalom, amely viselkedéseknek egy tágas osztályára utal. A jelentésének lényege vagy definíciója egyszerűbbnek vélhető fogalmakkal így ragadható meg: ’a bántó viselkedést gondosan kerülő viselkedésű’. Ebben viszont csak az ’elkerülés’ szemantika mozzanatot tekinthetjük elegendően világosnak, míg a nyitottság, a fogalmi metajelleg világosan megmutatkozik a lexikai egység egyéb szemantikai alkotóiban: hiszen milyen tevékenység ’gondos’, illetve milyen viselkedés számít ’bántó’-nak? A ’gondos’ jelleg fokozatszerűséget tételez (kevésbé hanyag, inkább odafigyelőn cselekvőt), s a ’bántó’ jelleg is helyzetfüggő (mert egyén- és helyzetfüggő, hogy mikor kit mi bánt meg). Hogy az emberi cselekvések tapintatos, illetve bántó jellegét mennyire nem egyszerű pontosan azonosítani, és hogy mennyire szétfolyó cselekvési osztályokról van szó, az kiderül az elmeelmélet (elmeolvasás, theory of mind képességek, lásd áttekintően Haselager 1997; Kiss 2005) fejlődése során tapasztalható deficitekkel, például az autizmussal kapcsolatos kísérletekből – ahol számunkra az egészséges kontrollcsoportra vonatkozó adatok relevánsak. Az autizmus spektrum zavarok egyik feltételezett oka, hogy a beteg számára kisebb vagy nagyobb mértékben gondot okoz a többi ember cselekvési szándékainak a felismerése (Baron-Cohen, Leslie, Frith 1985; Baron-Cohen 2000). Simon Baron-Cohen és munkatársai néhány kísérletben behatóan vizsgálták a bántó viselkedések felismerésének képességét, az illetlen és tapintatlan szociális megmozdulások, avagy társasági-társalgási bakik vagy melléfogások (social blunder, faux pas) jelenségén keresztül. A kutatócsoport definíciója szerint egy megnyilatkozás társasági bakinak számít, amennyiben a beszélő a megfelelő információk hiányában, akaratlanul valami olyat mond, amit a hallgató nem szeretne hallani vagy tudni, és amelyből olyan, negatív következtetések vonhatóak le, amelyeket a beszélő nem szándékozott sugallni (Baron-Cohen, O’Riordan, Stone, Jones, Plaisted 1999). Vagyis az ilyen melléfogások többnyire véletlen implikatúrát hordozó megnyilatkozások, amelyek egyszerre érintik kellemetlenül a célzott vagy csak véletlenül hallótávolságban tartózkodó hallgatót, illetve a kiváltott kellemetlenség következtében a beszélőt. A brit kísérlet konkrétan azt vizsgálta, hogy a résztvevő fiatal gyermek alanyok rövid, 8-10 soros történeteket olvasva észreveszik-e az ilyesféle kellemetlenségeket. Hogy a ’tapintatos’ és ’bántó’ jellegű tevékenységek köre mennyire tág és behatárolatlan, jól mutatja, hogy Baron-Cohenék használta szövegekben – csak néhány általánosabb példát említve itt – a beszélő idő előtt elárul egy meglepetésnek szánt dolgot a meglepetés célzottjának; vagy betegekről szóló viccet mesél el egy betegségben szenvedő személynek; esetleg negatív megjegyzéseket tesz valaki tulajdonságaira vagy tevékenységére, azaz leszólja az illetőt, miközben nem tudja, hogy az közben hallja őt. Példáik alapján egy konkrétabb helyzetet elképzelve azt mondhatjuk, társalgási bakit követ el az a vendég, akinek a háziasszony ánizsos kalácsot süt, ám aki a házban megérezve a sütemény illatát így szól: „Hmm, imádom a friss sütiket! Egyedül az ánizsos dolgokat utálom.”. De hasonló melléfogások garmadája ötölhető ki, s használnak is sokfélét a szóban forgó kísérletekben. És talán amellett sem kell külön érvelnünk, hogy az élet későbbi szakaszaiban, az újabb és újabb szociális közegekbe léptünkkor is jelentkeznek baki-lehetőségek, például olyan, a felnőttkorban előadódható problémák, mint amikor a beszélő „régi barátként” mutat be valakit a partnerének, ám csúnyán elvéti a nevet, vagy amikor az okoskodó beszélő a másik karrierjének fejleményeiről mit sem tudva egy adott szakvizsga haszontalanságát ecseteli az egyébként nemrég sikeres vizsgát tevőnek.

15

Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a társalgási bakik felismerésének képességét az egészségesen fejlődő gyermekek is meglehetősen későn sajátítják el, egész pontosan 9-11 éves koruk környékére, amikorra megfelelően sok tapasztalatot szereztek a különféle társas interakciókban (Baron-Cohen és mktsi. 1999). Érdekességként említhetjük, hogy hasonlóképpen, nemcsak hétköznapi élményünk, de pszicholingvisztikai kísérleti adatok is alátámasztják, hogy az iróniát, szarkazmust és blöffölést is csak nyolc éves kor körül értik meg a gyermekek (Happé 1994), ami szintén a társas életben szerzett tapasztalatoknak a pragmatikai nyelvhasználatban játszott fontos szerepére utal. Belátható, hogy ha a társalgási balfogásoknak nem egy túlságosan átfogó és üres, általános meghatározását tételezzük, akkor a különféle lehetséges lényegi mozzanatok felsorolásával több, különálló vagy családi hasonlósági viszonyban álló definícióhoz jutunk, s hogy – per analogiam – e sokrétűség miatt a metajellegű nyelvi kifejezések megértése általában véve is komoly bizonytalansági tényezőt jelent a kogníció kommunikálhatósága szempontjából. 4.5 A diskurzus és a relevancia ellentételező szerepe Felvethetjük, hogy fenti kommunikálhatósági problémák részleges megoldását nyújtja a diskurzus, a megnyilatkozások egymásba fonódó, folytatólagos jellege. Létezik és gondot okoz a szójelentés homályossága, a fogalmi tudás keveredése a lexikálissal, vagy a félreértések detektálatlansága, ám mindezek részleges ellentételezését biztosíthatja az, hogy egy-egy megnyilatkozás vagy szomszédossági pár nem különálló sziget a csend tengerében, hanem hosszabb sorozatok, többé vagy kevésbé kiterjedt társalgások része. Valóban, a diskurzus legalább három vonatkozásban segítheti a pontosabb és sikeresebb kommunikációt. Egyfelől a diskurzus megengedi és elviseli a pontatlan vagy homályos megfogalmazást a társalgás szempontjából kevésbé lényeges információkkal kapcsolatban: nem baj, ha a hallgató nem érti pontosan, hogyan értette a beszélő, hogy „Zsuzsi féltékeny.” vagy „Zsuzsi tapintatos.”, mert ez bizonyos körülmények között egyszerűen irreleváns az adott interakcióban (még ha később relevánssá is válhat). Másodsorban ellene hat a homályosságnak és félreértésnek, hogy ezek felléptének gyanúja esetén akár a hallgató (visszakérdezéssel, újrafogalmazással), akár a beszélő (újbóli nekirugaszkodással) redundanciát hozhat létre a diskurzusban, megismételve, kiemelve, finomítva, részletezve a lényegesnek szánt, vagy annak tűnő részeket. Harmadsorban pedig segítik a pontosabb megértést és a szándékolt üzenet megragadását az olyan átfogó pragmatikai-diskurzív szabályszerűségek is, mint amilyeneket például Paul H. Grice feltételezett az „Együttműködési Alapelv” és a „társalgási maximák” formájában (Grice 1975/1997). Hiszen ezek default módon, azaz hallgatólagosan, külön belegondolást vagy tudatosságot nem igényelve, normál esetben minden kommunikációs helyzetben útmutatást adnak az értelmezőnek azzal kapcsolatban, hogy a beszélő általában véve törekszik a kommunikációs együttműködésre, és hogy miképp teszi ezt. Nevezetesen, az értelmező elvárhatja, hogy a beszélő nem mond se túl sokat, se túl keveset (mennyiség); hogy ha lehet, igazat mond (minőség); hogy a releváns információkat említi, az irrelevánsakat elhagyja (viszony vagy relevancia); illetve hogy a lehetőségeihez és képességeikhez mérten a pontosan, világosan, összefogottan, nem pedig zavarosan beszél (modor). Meg kell jegyeznünk, bármilyen hatékonynak is tűnnek az említett pragmatikai tényezők, ténylegesen csak akkor segítik a kommunikációs sikert, amennyiben a felek észlelik a félreértést, és amennyiben módjukban áll tisztázni azt. De épp amellett érveltem a 4.2 szakaszban, hogy különböző okok miatt (referenciális távolság, az erőforrások, kedv, vagy figyelem hiánya, társadalmi normatív és egyéb korlátok) ez gyakran nem jellemző a társalgásokra.

16

4.6 A kultúraközi megértés problémái a kommunikációban A diskurzus jótéteményei azért sem szabadítanak meg minket a kommunikáció sikerét veszélyeztető összes fenyegetéstől, mert a 4.5 szakaszban felsorolt tényezők értelmezési támaszték funkciója csak akkor érvényesül, ha a társalgók kulturálisan azonos, vagy egymás előtt kölcsönösen világos elvárásokkal és standardokkal közelítik meg a relevancia, a szövegszervezés, vagy éppen a csendhasználat és a beszédesség kérdését. Elsőként említhetjük, hogy az irrelevancia diskurzus általi eltűrése és „szentesítése” nem jelenti azt, hogy a kommunikáló felek ugyanazokat a kommunikálható tartalmakat tartják relevánsnak vagy irrelevánsnak, méghozzá ugyanolyan mértékben; márpedig ez időnként a legvadabb félreértésekhez vezet a személyközi kommunikációban. Az eltérő információs relevancia-standardok legjellegzetesebb és leghétköznapibb példája a feminin és maszkulin jellegű kommunikáció különbsége (Tannen 1993). A feminin jellegű, gyakran, de nem kizárólagosan nőkre jellemző jellegű kommunikáció az információátadás szempontjából mellékes, de a társalgó felek közötti érzelmi elmélyülést és kötődést erősítő megnyilatkozások csereberéjét is értékeli, több udvarias visszacsatolással, több kérdés formájú, gyöngébb állítással, fokozottabb nyelvi együttműködéssel. A maszkulin jellegű, inkább, de nem kizárólagosan az európai vagy észak-amerikai kultúrkörbe tartozó férfiakra jellemző kommunikáció inkább a tranzakció tartalmas és információhordozó elemeire szorítkozik, nem részesíti előnyben a „mellébeszélést” és az elkalandozást, s nem tartja alapvetően udvariatlannak a másik szavába vágást, vagy a beszélő asszertív, leszögező jellegű megnyilatkozásait sem (Tannen 1992/2001; Tannen 1993). Feltehetően minden kommunikáló megtapasztalta már, milyen erőteljes kényelmetlenséget, sőt a felek közti viszolygást tud kiváltani az ilyesféle, eltérő stílusú kommunikációs stílusok ütközése – Deborah Tannen számos, a kommunikációs együttműködéssel kapcsolatos naivitásunktól függően megdöbbentő, vagy éppen mindennaposnak tekinthető példát hoz e jelenségre (Tannen 2001). Nagyon hasonló eltérést mutat időnként a szoros értelemben vett kultúraközi kommunikációban az érvelés és szövegszervezés stílusa is. Ron Scollon és Suzanne Wong Scollon terminológiáját használva azt mondhatjuk, az induktív stílusú szövegszervezés a logikai értelemben vett megalapozó állításokat követő fő tétel (indokok, majd kérés, javaslat) sorrendet preferálja, míg a deduktív stílusú beszédmódú társalgó elöljáróban említi fő tételét, aztán sorolja az alátámasztó állításokat (Scollon és Wong-Scollon 1995: 74skk). Az előbbire példa, ha egy üzleti tárgyaláson a beszélő először felsorolja az előnyöket és lehetséges célokat, és általában felvázolja azt az információs kontextust, amely a végül előadott javaslatot/ajánlatot megalapozza. A deduktív stílusú érvelő épp fordítva, először felveti a javaslatot, majd ecseteli a lehetséges előnyöket és indokokat. Scollonék szerint az induktív stílus jellegzetesen, bár nem kizárólag a távol-keleti országok lakóinak, különösen az idősebb kínaiak kommunikációjára, a második típusú szerveződés pedig inkább az európai és észak-amerikai beszélők társalgására jellemző (a tipizálás korlátairól lásd Scollon és Wong-Scollon 1995: 82sk). A félreértés és értetlenség itt is a különböző elvárások miatt következhet be, hiszen az induktív stílusban felépített szöveget a deduktív stílushoz szokott társalgók körülményesnek, homályosnak, a lényeget szándékosan rejtegetőnek érezhetik, míg az induktív stílus hívei épp ellenkezőleg, a deduktív stílusban szervezett szövegeket találják otrombán lényegre törőnek és udvariatlannak, a résztvevők kommunikációs homlokzatát (face) potenciálisan veszélyeztetőnek. Ez az eltérés természetesen nem jelent abszolút kommunikációs félreértést, de legalábbis félrevezetheti az interakcióban résztvevőket a másik fél szándékaival és főként viselkedési normáival kapcsolatban, s csökkenti egymás iránt érzett rokonszenvüket. Harmadsorban – bár részben a szövegszervezéshez és a témaválasztáshoz is kötődve – említhetjük potenciális félreértési forrásként a hallgatás és beszéd arányát, a csend „normális” kommunikációs helyét és mennyiségét illető elvárásokat a különböző kultúrákban. Látványos és elgondolkodtató példák sorával szolgál erre a Kanadában őslakos atapaszk indiánok és a betelepült angol anyanyelvű („nyugati”, észak-amerikai) beszélők kommunikációja (Scollon and Wong-Scollon 1996). A társalgás mikroszintjén tapasztalható, és épp ezért a feleket zsigeri szinten zavaró, de általuk fogalmilag nehezen megragadható eltérés, hogy az atapaszkok az angol beszélőknél körülbelül fél másodperccel hosszabb, nagyjából másfél másodperces szüneteket tartanak a mondataik végén (Scollon és Wong-Scollon 1996: 273). Ezt az angol nyelvű beszélők habozásnak, gondolattalanságnak, és tipikusan a társalgási forduló

17

határának tekintik, és átveszik a szót, mintegy a másikat kisegítve. Az atapaszk beszélő számára ugyanez a szavába vágásnak, arrogáns gesztusnak tűnik, és megakasztja a megnyilatkozásai folyamát, ráadásul úgy érzi, hogy az angol fél nem hagyja elmondani a közlendőjét. S viszont, amikor az angol beszélő át akarná adni a szót, s egy másodpercnél hosszabb szünetet tart, az atapaszk beszélő kivár, mivel az ő társalgási időszámításában az angol nyelvű beszélő a másfél másodperc körüli szünettel csak megpihen két megnyilatkozás között. Amely kivárást az angol nyelvű beszélő gyakran az atapaszk félénkségének vagy mamlaszságának tekint, s valóban újabb megnyilatkozásba kezd, még ha nem is úgy tervezte. A két félben e kommunikációs jellegzetességek alapján az ’erőszakos angol’ és a ’bamba indián’ képe erősödik meg. Amit csak tetéz, hogy az egyik atapaszk köszönőformula formálisan átadja a témaválasztás jogát a megszólítottnak (magyarul kb. „No, min gondolkozol?”; vö. a magyar „Hahó, mi a helyzet?”, „Hogy ityeg a fityeg?” formulákkal), s az angol beszélők ezt hajlamosak szó szerint érteni, és valóban kezükbe venni a társalgás irányítását, újfent meggyőződve az indián beszélő határozatlanságáról, és újfent meggyőzve az indiánokat az angol nyelvűek arroganciájáról (Scollon és Wong-Scollon 1996: 272). Szintén egy mélyen fekvő kommunikációs norma szabályozza a beszédességet/hallgatagságot, azaz a beszéd mennyiségét az emberi interakcióban általában, s ez az elvárás is különbözik az atapaszk és angol anyanyelvű beszélőcsoportban. A kanadai atapaszkok – hasonlóan az apacsokhoz, akik a déli atapaszk nyelvcsaládhoz tartoznak (Basso 1970) – kerülik a beszédet azokban a helyzetekben, amelyekben a két fél közötti szociális (hatalmi és érzelmi) viszony nem teljesen tisztázott; ellenben igen beszédesek, ha bensőséges, jó kapcsolatban tudják magukat a másikkal (Scollon és Wong-Scollon 1996: 262). Ennek megfelelően a kanadai angol nyelvű beszélők pragmatikai normái szerint az indiánok feltűnően szűkszavúnak és hallgatagnak tűnnek a fél-formális kontextusokban, például az orvosi, jogi, iskolai környezetben (Scollon és Wong-Scollon 1996: 264). Az ilyenkor fellépő kommunikációs zavart tovább növeli, hogy az atapaszkok körében nem szokás búcsú- és záró formulákkal lezárni egy adott társalgást, s az indián fél gyakran „egy szót sem szólva” lép ki a kommunikációs helyzetből, a sikertelenség és udvariatlanság képzetét keltve a félig-meddig megdöbbent angol nyelvű beszélőben (Scollon és Wong-Scollon 1996: 274sk). A társalgási zárástól és a búcsúzkodástól való idegenkedés oka Scollonék szerint abban az atapaszk taburendszerben és elképzelésben rejlik, miszerint káros és balszerencsét hoz pozitív értelemben nyilatkozni a jövőről – márpedig a szokásos angol záróformulák a viszontlátás hangsúlyozásával éppen a jövőbeni találkozás és hasznos együttműködést esélyét sugallják (Scollon és Wong-Scollon 1996: 267skk). A kanadai atapaszk világkép e sajátos mozzanatát jól illusztrálja az az egyébként a szibériai finnugor népekéhez (ott a medvére vonatkozó) hasonló nyelvi tabu, amely a szarvasvadászatra induló kanadai atapaszkoknak tiltja, hogy egyenesen kimondják szándékukat és céljukat. „Az ember legfeljebb azt mondhatja, hogy jár egyet, és reméli, hogy nem éhesen fog hazatérni. Túlságosan közvetlenül beszélni a jól sikerült vadászattal kapcsolatos jövőbeni elképzelésekről a balszerencse megkísértése volna.” (Scollon és Wong-Scollon 1996: 268)7

.

Az ilyesféle félreértésekre és a belőlük adódó kulturális sokkra nyíltan kultúraközi helyzetekben – azaz eltérő anyanyelvű beszélők esetén – fel lehet egy bizonyos mértékig készülni a kultúraközi eltérések tudatosításával (Scollon és Wong-Scollon 1995; Hidasi 2005), de lényegesen nehezebb kezelni az eltéréseket, amikor egyazon nyelvet használók között, a beszélő lélektanából és személyes preferenciáiból következik a sajátos beszédmód, témaválasztás, csendhasználat vagy az egyéb társalgásszervezési jellegzetességek. Ilyen esetekben csak a beszélő kommunikációs hajlamaival kapcsolatos idioszinkratikus tudás, illetve annak hiányában a másik iránti türelem és nyitottság segíthet (Scollon és Wong-Scollon 1995). A kogníció kommunikálhatósága felől tekintve az e szakaszban mondottakat, a fő problémát abban azonosíthatjuk, hogy a jelzett félrecsúszások és félreértések nem egyszerűen az éppeni kommunikációs sikerre, de magára a kommunikációs helyzetre nézve is végzetesek lehetnek, amennyiben mély és hallgatólagos kommunikációs alapelvek és normák mentén lépnek fel, és ezzel a társalgó felekben elegendően kényelmetlen érzést képesek kelteni ahhoz, hogy azok inkább a kommunikációs helyzet mielőbbi berekesztésére, mintsem tisztázására törekedjenek. 7 A fordítás itt is, és a lentebb előforduló, idegen nyelvű kötetekből idézett szövegrészleteknél is a sajátom azokban az esetekben, ahol nincsen magyar kiadás.

18

5. A szándéktulajdonítás mint kommunikációs probléma A kommunikációs mechanizmusok egy igen sajátos, más kognitív eljárásokban is működtetett válfaja az értelmezői szándéktulajdonítás. Bár e folyamat csak egy a problémák sorában, külön szakaszt érdemel, mert többnyire tudattalanul megjelenő mivolta ellenére igen szerteágazó, és mert alapvető módon befolyásolja a személyközi kommunikációs erőfeszítéseket. A szándéktulajdonítás nemcsak a távoli kultúrák képviselői közti kommunikációs helyzetekben jelent kihívást, mert az összetettebb, mögöttes vagy implikált tartalmak/célok esetén a beszélő/cselekvő szándéka időnként csak számos megértési lépésben, nehezen fejthető fel ugyanazon anyanyelvű felek között is. Kiindulásként, ahogyan Paul H. Grice párhuzamot vont a nyelvi és nem nyelvi cselekedetek racionalitása között, úgy párhuzamba állíthatjuk a nyelvi és nem nyelvi közegben a szándékfelismerést, a mentális állapotok azonosítását is. Grice a Jelentés című tanulmánya végén általánosságban utal e párhuzamra (Grice 1957/1997: 196sk), A társalgás logikája című szövegében pedig a társalgási maximákhoz hasonló elvek érvényességét mutatja meg nem nyelvi cselekvésre (Grice 1975/1997: 218). Eszerint a cselekvő egy kérése esetén elvárhatja, hogy segítője betartsa a mennyiség maximáját (annyi kért dolgot adjon, amennyit a beszélő kért), a minőség maximáját (azt adjon, amit kér), a viszony vagy relevancia maximáját (akkor adja a kért holmit, amikor kérik, ne később vagy előbb), és a modor maximáját (tegye világossá a hozzájárulását, s hajtsa azt végre ésszerű tempóban). 5.1 Davidson elmélete a szándéktulajdonításról Ám ennél tovább megy Grice egykori, szintén a kaliforniai Berkeley egyetemen dolgozó filozófustársa, Donald Davidson, aki szerint a nyelvi és nem nyelvi közegben történő szándékfelismerés nem egyszerűen párhuzamos folyamatok, hanem egyenesen szétválaszthatatlanok! Davidson (1980, 1984) azt a folyamatot, amelynek során az értelmező azonosítja a másik ágens cselekvésének indokát, racionalizációnak (vagy racionalizálásnak, rationalization) nevezi, amely a megfigyelt cselekedet egyfajta újraírása mentális állapotok, vélekedések és vágyak egy mintázatába: “amikor megmagyarázunk egy cselekedetet, a [hozzá vezető] indokokat megadva, akkor újraírjuk azt; az újraírás egy mintázatba helyezi a cselekedetet, amelyet így magyarázunk meg”. (Davidson 1980: 10). A racionalizáció során az értelmező egy adott cselekvést másképp ír le, „más leírás alatt” közelít meg, mint a cselekvés literális, szó szerinti leírása. Mintaszerű gondolatmenetet tételezve az értelmező okoskodhat úgy, hogy 1) az adott G ágens szeretné elérni c-t (azaz hogy rendelkezik egy pro-attitűddel c vonatkozásában), s hogy 2) G úgy hiszi, hogy p-t tennie elősegíti c-t (ez a feltételezett vélekedése), s hogy 3) ezek alapján G megteszi, vagy szándékozik megtenni p-t. Például ha egy egyetemista jobb színben szeretne feltűnni valamelyik oktatója előtt (1), és szerinte egy komoly tudományos könyv kölcsönkérése közelebb viszi e céljához (2), akkor diákunk elkéri, vagy szándékozik elkérni a könyvet a kiszemelt oktatótól (3) – s az oktató értelmezheti a könyv elkérésének aktusát a diák bevágódási szándéka tüneteként. Az efféle elmeolvasás lényege az, hogy mások viselkedését a feltételezett mentális állapotok segítségével magyarázzuk meg és jósoljuk be. Az eljárás a még Arisztotelésztől eredeztethető gyakorlati okoskodás megfordításának tekinthető (leszámítva a morális megfontolásokat, hiszen a forrás a Nikomakhoszi Etika), és a mindennapos gyakorlatban működtetett népi pszichológiánk (folk psychology) része (Davies és Stone 1995; Fletcher 1995; Haselager 1997), és megfelel a Daniel Dennett vizionálta intencionális alapállásnak (Dennett 1987/1998) is. Davidson elméletéből kiolvashatjuk, hogy a racionalizálás és az újraírás fenti fogalmai a nyelvi cselekvés értelmezésének leírásakor ugyanúgy érvényesek és alkalmazhatóak, mint a nem nyelvi interpretáció esetében. Innen tekintve a nyelvi értelmezés során történő racionalizálás nem más, mint az a folyamat, amelynek során az értelmező az interpretált megnyilatkozást a kommunikátornak mint értelmes, de legalábbis motivált cselekvőnek tulajdonított vélekedés-vágy-szándék rendszerben helyezi el, és a megnyilatkozás mint cselekvés indokhátterét

19

felfedi. A racionalizáció folyamata azonban sosem problémamentes, amennyiben a megértés sikere nem garantált; s a részben a Davidson által feltárt problémák relevánsak a nyelvi kommunikáció vizsgálata számára is. A racionalizálási folyamat fő nehézsége a következtetési láncon történő visszafelé haladásban áll, amennyiben az értelmezőnek az észlelt cselekedetből és/vagy megnyilatkozásból kiindulva kell felfejtenie a cselekvő/beszélő tudatos vagy tudattalan motivációit, és nem igazságmegőrző következtetési eljárást kell alkalmaznia, sőt időnként egyenesen találgatnia a lehetséges motivációk felől – hiszen a másik mentális állapotaihoz semmiképpen sem fér hozzá közvetlenül. E következtetési jellegzetesség három összefüggő vonatkozását vizsgálom meg az alábbi három szakaszban. 5.2 A különböző mértékű nem-demonstratív erőfeszítések az értelmezésben Alapvetően növeli a kommunikációs félreértés lehetőségét az implicit és inferenciális kommunikáció igen gyakori, mindennapos megjelenése. A verbális kommunikáció explicit része, az elhangzó lexikális elemek közvetlenül dekódolható fogalmi tartalma mellett a beszélő által odaértett vagy implikált, azaz a megnyilatkozások pontos megértéséhez szükséges tartalmak kinyerése jellegzetesen nem-demonstratív (nem igazságmegőrző: induktív, abduktív, vagy egyenesen ad hoc módon bekövetkező) következtetési folyamat (Sperber és Wilson 1995, 2. fejezet; Carston 2002). A hallgató, ha nem is kénye-kedve szerint, de legalábbis a tudáskészlete és a következtetési képességei által korlátozottan von be a nyelvi értelmezésbe különféle tudáselemeket, és hajt végre pragmatikai következtetéseket. Például egy sugallat értelmezése elkerülhetetlenül következtetéses jellegű, és a hallgató csak akkor érti meg az implikációt a beszélő szándéka szerint, ha felfejtése közben ugyanazokból a tudáselemekből indul ki, és ugyanolyan következtetési szabályok szerint okoskodik (to reason), mint a megnyilatkozó. Éppen e feltétel, valamint az emberekre lépten-nyomon jellemző mentális különbségek miatt jelenhet meg a félreértés az efféle helyzetekben (Levinson 1983; Vendler 1994). Az egyes megnyilatkozások értelmezése során levonandó pragmatikai következtetések különböző mértékben azonosíthatóak, azaz különböző mértékű erőfeszítést igényelnek a hallgató részéről. Az erőfeszítések szükségessége a következtetéseket kiváltó megnyilatkozások és az értelmezők inferenciális gyakorlottsága miatt rendszerint nem akadálya a kommunikációs sikernek, de okozhat félreértést vagy fennakadást. A legtöbb hétköznapi megnyilatkozás esetén a (feltételezhetően) kiváltani szándékozott következtetések könnyű azonosíthatóságról beszélhetünk, amikor a beszélő mentális állapotainak, például vélekedéseinek, szándékainak vagy egyéb lélektani és mentális mozgatórugóinak visszafelé haladva azonosítása semmiféle tudatos problémát nem jelent az értelmezőnek. Ugyanezt mondhatjuk el a nyelvet nélkülöző cselekedetek következtetéses értelmezéséről is. Ahogyan a hétköznapi és bevett nem nyelvi cselekvések értelmezése sem nagy inferenciális kihívás – például, ha egy családtagunk a konyhában kinyitja a hűtőszekrényt, és szemügyre veszi a benne tároltakat, akkor normál esetben arra következtetünk, hogy valamit enni vagy inni szeretne –, úgy a mindennapi nyelvhasználati helyzetekben rendszerint még az implikált tartalmak is könnyen kikövetkeztethetők. A könnyű kikövetkeztethetőség oka feltehetően a szomszédossági párokban tükröződő interakciók gyakorisága és ezáltali bejósolhatósága: kérések és beleegyezések/elutasítások, felszólítások és engedelmeskedések/visszautasítások, információkérő tudakozódások és informatív válaszok sokaságával élnek a természetes nyelv használói nap mint nap. Nehéz, sőt lehetetlennek látszik általánosságban kijelölni a minden beszélőre jellemző szomszédossági szerkezeteket, mivel minden beszélő egy (vagy több) szociológiailag és szociolingvisztikailag leírható társadalmi közegben és pozícióban – sajátos szociolektussal rendelkezve – gyakorolja a nyelvi kommunikációt, s annak megfelelően válik gyakorlottá az adott közegre és szerepre jellemző szomszédossági szerkezetekben. Ahogyan a nyelvi lexikon tükrözi a beszélő foglalkozását és kulturális-társadalmi hovatartozását (Clark 1996, 4. fejezet), úgy a társalgási, diskurzusszervezési kompetenciái is (Hymes 1972/1978; Hymes 1974/1997; Canale és Swain 1980; Canale 1983). Egy kereskedő hivatásánál fogva az átlagosnál gyakorlottabbá válik az alkudozás során szokásos, olyan szomszédossági szerkezetekben és társalgási módokban, mint például az árajánlat kérése-adása, vagy a blöffölés, amiképp egy orvos vagy tárgyaló vagy mediátor kommunikatív kompetenciája is megerősödik a tapintatos információátadás és -kérés, egy riporteré a pontos és releváns kérdezés, egy szoknyapecéré pedig a bókok és csábító ajánlatok területén.

20

Ám éppen az értelmezők által elvárt, a számukra szokásos szomszédossági szerkezetek kijelölte diskurzív keretek azok, amelyek a viszonylag nagy mértékű következtetéseket igénylő megnyilatkozásokat is érthetővé teszik. Bármilyen furcsán fogalmaz meg a beszélő – mondjuk – egy kérésre adott választ, azt a hallgató első megközelítésben a saját kérdésére adott elfogadásként vagy elutasításként próbálja meg értelmezni, akár nagyobb erőfeszítéseket is téve.8

Például arra az elképzelt megnyilatkozásra, miszerint „Elég sokat fizettek a hétvégi túlóráidért?” – a kérdező és válaszoló között viszonylag közeli kapcsolatot tételezve –, számos, eltérő mértékű inferenciális erőfeszítéseket igénylő, mégis érthető válasz adható:

(a) szó szerint értendő, egyértelmű válaszok: „Sokat, igen.” / „Semmi közöd hozzá.” (b) áttételes, könnyen érthető válaszok: „Nem jártam rosszul.” / „Nem ebből megyünk nyaralni, az biztos.” (c) áttételes, nehezebben érthető válaszok: „Hogyne, a főnök meg kezet csókolt...” / „Ma, Magyarországon?”

Ezekben a helyzetekben, Clark terminusát használva, egy közös projekt indítványozódik a kérdéssel, s fogadtatik el a válasszal (lásd 3. szakasz). Figyelemre méltó, hogy a (b) és (c) megnyilatkozások szó szerinti értelmezése önmagában nem elegendő a kielégítő értelmezés eléréséhez, mivel nem adnak ki ésszerű mértékben informatív választ vagy elutasítást. Ám csak a (c) esetekben feltételezhetjük, hogy a hallgató komolyabb erőfeszítéseket tesz – azaz viszonylag hosszú, az (a) és (b) értelmezéseihez képest több egységből álló következtetési láncot alakít ki –, hogy megtudja, eldöntendő kérdésére inkább pozitív, vagy inkább negatív választ kapott. Az első (c) mondat némi következtetés árán ironikus ’nem’-ként értelmezhető (’ahogyan a főnök kezet sem csókol, úgy a túlórát sem fizeti rendesen’), úgy a második mondat a hallgató általánosabb, az éppeni magyar gazdasági állapotokkal és munkaadói szokásokkal kapcsolatos, feltételezhető tudását veszi igénybe és ad ki egy nemleges értelmezést. De a válaszadó természetesen el is lehet ütni a kérdést egy új szomszédossági szekvencia nyitásával: „Csak nem te is bevállaltad?” vagy „Anyám fecsegett össze-vissza, igaz?”. De egy különlegesebb helyzetben, amikor például a válaszolónak már van tapasztalata a kérdező hitelkérési szokásait illetően, kérincsélés szándékára is gyanakodhat, s a kérést megelőlegezve ugorhatja át vagy odázhatja el a válaszadás társalgási lépését: „Nocsak, pénzt vagy életet?” – amely válasz megértéshez a kérdezőnek a rá vonatkozó szándéktulajdonítást is észlelnie kell. Vegyük észre, hogy egy ilyesféle szándék értelmezése messze túlmutat a Paul Grice (1957) nyomán a pragmatikában szokásosan feltételezett kommunikatív szándék azonosításán (például Strawson 1964; Bach és Harnis 1979; Levinson 1983; Recanati 1986; lásd még 5.3 szakasz). Az értelmezési helyzetet bonyolíthatja, és a következtetési erőfeszítéseket megsokszorozhatja, ha olyan kétértelmű megnyilatkozás hangzik el, amelynek mindkét lehetséges olvasata elfogadható az adott kontextusban és beszédhelyzetben. Például ha friss szerelmesek gyalogolnak hazafelé éjszaka egy szórakozóhelyről, és az ott korábban kitörő, majd elülő féltékenységi veszekedés után az egyikük fáradtan azt mondja a másiknak: „Húzzál haza!”, akkor a megszólítottnak el kell döntenie, hogy a beszélő végképp megelégelte jelenlétét, s gyors hazamenetelre kéri, vagy épp fordítva, egyfajta játékos kéréssel jelzi fáradtságát és békülékenységét, esetleg így kér bocsánatot, illetve kedvesebb viszonyulást. Az ilyesfajta helyzetek egyértelmű tisztázása, ahogyan a 4.2 szakaszban érveltem, éppen a felek közti viszony törékeny jellege miatt maradhat el, s teszi különösen fontossá az értelmező következtetési erőfeszítéseit, illetve a diskurzus megfelelő folytatását. Számolva azzal, hogy a kommunikációs felek nemverbális viselkedésének, illetve a többértelmű megnyilatkozásra következő diskurzus elemei segítenek tisztázni az efféle helyzeteket, azt mondhatjuk, hogy a pragmatikai következtetések levonásához szükséges erőfeszítés mértéke inkább csak potenciális, mintsem abszolút értelemben problematikus tényező a kommunikáció során fellépő szándékazonosító folyamatokban. Ami viszont megkerülhetetlen probléma, ahogyan azt az alfejezet elején is jeleztem, az az értelmezési következtetések formája, nevezetesen a nem igazságőrző pragmatikai következtetések alkalmazása. A nem-demonstratív következtetési eljárás ugyanis sem a megnyilatkozás értelmezésének megkezdésekor bekövetkező ad hoc premisszagyűjtésnél (amikor az értelmező a beszélővel kapcsolatban néhány, de nem

8 Itt feltételezem, hogy a magyar köznyelv hétköznapi használata során a szociolektusoktól függetlenül erős elvárás, hogy egy kérésre érdemben, azaz beleegyezéssel, elutasítással, esetleg a kérés okát firtatva stb. reagáljon a beszélő. Feltehetően ez minden természetes nyelvben így van, s ha igen, az megerősíti Herbert Clarknak az általában vett nyelvi együttműködésre vonatkozó feltevését (lásd 3. szakasz).

21

minden feltevését aktiválja vagy létrehozza), sem pedig az interpretáció későbbi szakaszaiban nem garantálja, hogy az értelmező a beszélő észjárásáról, általános személyiségvonásairól, nyelvi és nem nyelvi szokásairól és hajlamairól helyes feltételezéseket mozgósítana vagy következtetne ki (Sperber és Wilson 1995, 2. fejezet). Hiszen bármit is szándékozott nyíltan vagy áttételesen közölni, sugallni, esetleg elrejteni a beszélő, egy élénk képzeletű értelmező a megnyilatkozása mögé láthat egészen eltérő motivációkat, még hosszabb diskurzusba bocsátkozás esetén is. Ha nem így volna, nem létezne pszichoanalízis és szépirodalmi kritika – ahogyan egyszerű kommunikatív félreértés sem. 5.3 Motivációs hierarchiák és alternatív motivációs kontextusok Mivel az értelmezőnek egy megnyilatkozásból visszafelé haladva és számos információelemet hallgatólagosan bevonva kell reprodukálnia a beszélő megnyilatkozása által megcélzott, illetve az a mögött meghúzódó motivációkat, a társalgó felek – amennyiben gondolkodásmódjuk jelentősen különbözik és elegendően rugalmatlanok a másféle gondolkodási stílus befogadására – könnyen félreérthetik egymást. Különösképpen fontos ez számunkra, mert már a megnyilatkozások szoros értelemben vett megértése, azok szó szerinti, illetve logikai értelemben vett propozícióvá kerekítése sem mindig tudja nélkülözni a nem-demonstratív pragmatikai következtetéseket (Sperber és Wilson 1995, 2. fejezet; Carston 2002; Wilson 2005), de a nyelvi aktusok mint cselekvések azonosítása egy vélhető cselekvési és szándékláncban mindenképpen feltételezi a szándéktulajdonító inferenciák mozgósítását (Pólya 2005). A nyelvi pragmatika egyik kiindulási pontja, hogy a megnyilatkozások hordozhatnak expliciten nem megjelenített, de közölni szándékolt tartalmakat, például sugallatokat és előfeltevéseket (Levinson 1983), amelyek azonosítása csak a beszélő motivációs hátterének részleges feltérképezésével, azaz következtetéses úton történhet meg (Sperber és Wilson 1995; Carston 2002; Pólya 2005). Érdemes megint párhuzamot vonnunk a nem nyelvi és nyelvi cselekedetek között, ezúttal a nyelvi értelmezések sajátosságai felől indulva. Mind a nyelvi, mind pedig a nem nyelvi ténykedés egy hosszabb cselekvéssor és egy motivációs kontextus része, így egy adott nem nyelvi cselekvéshez is szokásosan kapcsolható az ágensnek a cselekvéséből mint fizikai tevékenységből közvetlenül nem kiolvasható indoka vagy szándéka. Például annak, hogy valaki lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót, számtalan indoka lehet, s cselekedetét ezeknek megfelelően sokféleképp lehet értelmezni: az illető ki szeretne menni az ajtóhoz tartozó szobából; vagy be szeretne oda engedni valakit; szellőztetni szeretne (kint vagy bent); esetleg ellenőrizné az imént megolajozott ajtó nyikorgását; vagy szeretné jobban hallani, mi történik az ajtó túloldalán, és így tovább. Az általában vett cselekvésértelmezés és az annak részeként folytatott szándéktulajdonítás nehézsége, hogy a cselekedetek és feltételezhető indokaik (a cselekvő vágyai, vélekedései, rögeszméi, szeszélyei, félelmei, ...) között nem áll fent egy-az-egyhez megfeleltetés, vagyis éppúgy igaz, hogy többféle szándék vezethet el látszólag ugyanolyan cselekvésekhez, amiképp ugyanazon szándék megvalósítható különböző cselekvések formájában (Baldwin és Baird 2001: 175). Ez az ontológiai többirányúság vonja maga után az értelmezési lehetőségek sokféleségét. Amikor egy észlelő egy cselekvést értelmez, akkor azt egy lehetséges, általa feltételezett motivációs hierarchiába illeszti, s a cselekvést e mentális motivációs rendszer egy elemeként, a cselekvő egy magasabb, vagy logikai lépésekben számolva távolabbi célja(i) eléréshez (a cselekvő által) hasznosnak vagy szükségesnek vélt eszközként tételezi (Baldwin and Baird 2001; Gallagher és Frith 2003; Scheppers 2003: 667). Ilyenkor elsősorban az értelmező találékonyságán múlik, hogy a különböző lehetséges motivációs hierarchiák közül melyiket építi fel. Például ha egy amerikai típusú kertváros lakója meglátja a szomszédját a háza előtti kertszakaszon a rózsáit nyesegetni, akkor a feltételezett szándékhierarchiában egyre magasabb szintekre lépve az alábbi indokokat – azaz motivációkat vagy célokat – feltételezheti a növények gondozásának aktusa mögött:

(i) a kert ápolása és rendben tartása; (ii) előkészület az esti grillpartira; (iii) a grillpartira hivatalos vendégekben a jó benyomás biztosítása; (iv) általában a kertészeti szakértelem bizonyítása önmaga vagy mások előtt.

22

Továbbá az értelmező magát a cselekvést nemcsak egyre magasabb hierarchikus szinten ragadhatja meg, hanem alternatív motivációs kontextusokba is helyezheti, más és más indokokkal magyarázhatja. Hiszen a mindenkori értelmező szemében egyéb indokok is motiválhatják kertészkedő emberünket: a megrögzött rendvágy kiélése, a szabad levegőn tartózkodás, vagy csak az unaloműzés – amelyek mögött az értelmező vagy tételez magasabb célokat, vagy sem, s amely indokok közül az értelmező végül kiválaszt egyet vagy többet mint valószínű motivációt. Vagyis a cselekvésértelmezés jellegzetessége – vö. 5.1 szakasz –, hogy egy-egy cselekvést más és más leírások alatt értelmezhet(nek) a megfigyelő(k). Eme elmeolvasó leírásalkotás kiterjedt fogalmi tudást igényel, ide értve a viselkedések átfogó és általános ismeretét, de adott esetben a cselekvő szokásainak, hajlamainak idioszinkratikus ismeretét is. S természetesen az értelmező efféle tudáselemeinek mozgósítása a nem igazságőrző következtetési eljárással párosulva teret nyit a félreértésnek:

“Mások szándékairól alkotott ítéleteink mély értelemben, alapvetően vannak összekötve a világról alkotott tudásunkkal. (...) Még felnőttként is, tapasztalataink eltérő alakulása óhatatlanul eltérésekhez vezet az általunk birtokolt tudásban is. Ezek a különbségek egyedi, árnyalatnyi különbségekhez vezetnek a többiek szándékainak megítélésében, még azokban az esetekben is, amikor ugyanazokkal a cselekvési információkkal ugyanazon kezdeti elvárásokkal rendelkezve szembesülünk.” (Baldwin és Baird 2001: 175sk).

Az eltérő leírások alatti értelmezés lehetősége minden nyelvi és nem nyelvi cselekvés esetében fennáll, hiszen bármely cselekvés vagy megnyilatkozás elhelyezhető többféle motivációs hierarchiában és alternatív leírási kontextusokban. Igaz, hogy a cselekvő/beszélő motivációs hierarchiáit nem kötelező feltérképezni az értelmezés során – ez az értelmező erre való hajlamától és az értelmezés mélységétől függ –, de feltételezhetjük, hogy a tágabb motivációs kontextus értelmező általi projektálása gyakran megtörténik a mindennapi kommunikációs helyzetekben. Egy olyan egyszerű megnyilatkozás esetén, mint az alábbi,

A: “Elkérhetem ezt a könyvet?” B: “Hát, megvan a kari könyvtárban is...”

B megnyilatkozásának helyes értelmezése A számos tudáselemét mozgósítja – például – a könyvtárak általában vett funkciójával, B-nek az A megfelelő kari könyvtári tagságát illető elképzeléseivel, a kiadott könyvpéldányok egymáshoz képesti identikusságával, A-nak a könyv tartalmai, mintsem egyedi tulajdonságai iránti vágyával kapcsolatban (stb.), amelyek már elegendőek az implikált elutasítás kikövetkeztetéséhez. De elképzelhetőek olyan esetek, amikor A értelmezésének nemcsak kiterjesztése vagy folytatása, hanem lényegi részét képezik az arra vonatkozó megfontolásai és feltételezései, hogy ha B nem adja kölcsön neki a könyvet, akkor vajon miért nem, ahogyan A csak enyhén áttételes kérésének értelmezése folyamán B is felteheti magának a kérdést, hogy miért kérné el A a könyvet, s miért épp tőle. Sőt valószínű, hogy B-nek a kérés lehetséges indokait illető, az A motivációira vonatkozó elképzelései befolyásolják döntését és így A-nak adandó válaszát is. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy az efféle nem nyelvi elmeolvasási következtetési mechanizmusokat és működéseket az agyműködés szintjén el lehet-e szigorúan választani a nyelvi következtetési mechanizmusokról9

, illetve hogy e két mechanizmuscsoportot érdemes-e szigorúan elkülöníteni egymástól a pragmatikai értelmezés elméletében. Jelenleg annyit állapíthatunk meg, hogy az említett távolabbi, disztális indokok és mentális állapotok feltételezése a nyelvi értelmezés kétféle szintjén realizálódhat:

(i) a megnyilatkozás szomszédossági pár elemeként történő azonosítása során; illetve 9 Hogy egy és ugyanazon elmeolvasó következtetési modulról (Sperber 2000a; Wilson 2005), vagy párhuzamos, esetleg egységes központi inferenciális mechanizmusokról van szó, jelenlegi idegtudományi ismereteink alapján nem tisztázható megnyugtatóan, bár a különálló pragmatikai modul ellen hozhatunk fel erős érveket (Bloom 2002; Pólya 2005).

23

(ii) az egyéb, a szomszédossági szerkezet felismeréséhez szigorúan nem szükséges következtetések kinyerése során, egy „túlszaladó” értelmezés részeként.

Hogy az értelmező melyik következtetését melyik csoportba soroljuk, csak konkrét beszédhelyzetben lehet eldönteni. Általánosságban fogalmazva az első esetre példa, amikor az indirekt módon megfogalmazott kérésnél az értelmező következtetéses úton, megcélzott implikatúraként azonosítja, hogy a kérésére adott válasz nem más, mint ’elutasítás’. A második esethez sorolhatjuk azokat az értelmezői következtetéseket és potenciális premisszákat, amelyek pluszt jelentenek a megnyilatkozás szomszédossági pár-tagként való azonosításához képest, és ilyen értelemben csak lazábban kapcsolódnak a megnyilatkozáshoz. Például a fenti kérés értelmezése során a megszólítottban felmerülhet, hogy ugyanezt a könyvet a beszélő diák egy csoporttársa is el akarta kérni valamivel korábban; vagy a diákban merülhet fel, hogy tanára ugyanolyan intonációval beszél, mint egy másik professzora, s vajon szándékosan imitálja-e, vagy csak eltanulta akaratlanul. De a fent jelzett lehetőséget kibontva említhetünk egy olyan képzeletbeli példát is, amikor a könyv tulajdonosa azon kezd elmélkedni, hogy a diákját milyen indokok vezethették a könyv elkérésére, s hogy ennek megfelelően minek tekintse a cselekvést:

• feltételezett indok: • kialakuló vagy megerősödő vélemény: - stréberkedés, kegykeresés - törtető, nem rokonszenves alak - valódi érdeklődés - elmélyült, reménybeli tudósjelölt - tévedés (a tanár tudja, hogy nem erre a

könyvre van szüksége a diáknak) - figyelmetlen hallgató

Ezekben az esetekben is a cselekvés tágabb motivációs kontextusának a feltérképezése következik be, ugyanúgy, mint amikor a megfigyelő a kertjét gondozó szomszéd kivagyiságára vezeti vissza a növényzettel kapcsolatos ténykedést. S újfent érdemes megjegyeznünk, hogy az ilyesféle „túlszaladó” értelmezések során bekövetkező mentális állapot- és személyiségjegy-tulajdonítások helyességének az ellenőrzése – az illendőség és jó modor normáinak köszönhetően – leginkább áttételesen és hosszabb távon, nem pedig közvetlen rákérdezéssel következik be. Jelen vizsgálat szempontjából még kiemelendő, hogy amikor egy értelmező a megnyilatkozás tágabb motivációs kontextusát próbálja meg felmérni, és/vagy a megnyilatkozást egy feltételezhető motivációs hierarchiában helyezi el, akkor a megnyilatkozásban nem egyszerűen csak azonosítja a beszédaktust és tartalmát – ahol csak a nyelvi cselekvés nem nyelvi cselekvéseknek való megfeleltetése volna a lényeg, s az azonosítás az austini illokúció szintjén kimerül (Austin 1975/1990) –, hanem a beszédaktust mint motivált cselekvést kontextualizálja. Ez, ahogyan fentebb említettem, túlmutat a Grice nyomán emlegetett kommunikatív szándék felismerésén, és a szándékolt, vagy annak tűnő implikáció(k) könnyen vagy nehezen kikövetkeztethetőségén. Mert minden közös nyelvi projekt, és minden szomszédossági szerkezetbe foglalt megnyilatkozás esetén ott lebeg az elmeolvasási kérdés és az értelmező késztetése, hogy megértse, a beszélő adott megszólalása miképp és miért épül cselekvései sorába. 5.4 Az értelmezés holisztikussága Willard V. O. Quine tanítványaként Donad Davidson a nyelvelméletében – saját terminusával – a radikális értelmezésről (radical interpretation, Davidson 1980, 1982, 1984, 2001: 7. fejezet) elmélkedett, amelynek során a képzelt megfigyelő egy számára idegen nyelvet használó beszélő szavait értelmezi. Úgy vélem, nem kiforgatása a davidsoni elméletnek, ha annak kérdésfeltevését és meglátásait az egyazon nyelvvel rendelkező kommunikátorok között fellépő értelmezéseket illetően is felhasználjuk jelen gondolatmenetünkben. Davidson szerint a sikeres értelmezéshez elengedhetetlen a jóindulat elvének (principle of charity) az alkalmazása (Davidson 1984: 101, 136sk). Ugyanis, a jelen megközelítés terminológiáját használva, az értelmező nem vaktában tesz nem-demonstratív következtetési lépéseket az értelmezés során, hanem öntudatlanul is arra alapozza értelmezését, hogy a cselekvő racionálisan és koherens gondolkodással jutott az értelmezés tárgyát

24

képező gyakorlati következtetésre, az adott cselekvésre. Davidson szerint az emberek mint társas lények hajlamosak a másik gondolkodásmódját és feltételezhető racionalitását az általuk birtokolt, vagy többé-kevésbé ismert racionalitási mércék alapján elképzelni, s azok szerint értelmezni kommunikációs partnerük szavait és cselekedeteit. A szűk davidsoni ortodoxiától eltérve állíthatjuk, hogy az értelmezés egy pusztán kívülről ismert, a másiknak tulajdonítható irracionális észjárás feltételezésére is támaszkodhat – például egy adott beszélő különcségének, bogarasságának, vagy meggondolatlanságának az ismerete éppoly megvilágító erejű lehet szavai értelmezésére nézve, mint általában a többé-kevésbé racionális gondolkodásból kiindulni a pragmatikai értelmezés során. S ahogyan arra fent utaltam, a különféle kulturális csoportok tagjai számára is különböző racionalitási és rezonabilitási standardok érvényesek, ám ha ezeket a különbségeket a társalgó felek nem tudják azonosítani és tudatosítani, akkor tévútra kerülhet az értelmezés (4.6 szakasz). Az értelmezés előtt álló talán legsúlyosabb problémát azonban az jelenti, hogy a megnyilatkozó szavainak és vélekedéseinek az értelmező egyszerre tulajdonít jelentést, így róla egy adott helyzetben éppúgy támadhat az a benyomása, hogy „normális”, megszokott jelentéssel használja a szavakat, de furcsán gondolkodik, mint az, hogy a gondolkodása tulajdonképpen „normális” és értelmes, csak éppen a szavait használja furcsa jelentéssel. Mert Davidson szerint a mentális állapotok tulajdonítása egészleges, holisztikus eljárás, amennyiben a beszélőnek tulajdonított mentális állapotok (szándékok, vélekedések, fixációk stb.) egy feltételezett halmazának érvényessége mindig kétségbe vonható más feltételezett vélekedéseknek a halmazára hivatkozva – azaz egy másik, szintén hipotetikus motivációs kontextusra – támaszkodva.

“Az afelől való elbizonytalanodás, hogy egy a másik által mondott szófüzért nem-szinonimikus mondatok egyikére vagy másikára fordítsam, nem feltétlenül információhiányt tükröz: egyszerűen arról van szó, hogy egy bizonyos ponton túl nem lehet választani – még elvileg sem – aközött az álláspont között, hogy a Másik a szavait ugyanúgy használta, mint mi, de többé-kevésbé furcsa nézeteket vall, és aközött a nézet között, hogy rosszul fordítottuk le [a szavait]. Őrlődve ama két késztetés között, hogy a beszélő szavainak értelmet adjunk, és hogy a vélekedései mintázatának is értelmet találjunk, a legjobb, amit tehetünk, ha olyan fordítási elképzelést választunk, amely maximalizálja az egyetértést. [...] Az, amit a határozatlanság mutat, nem más, mint az, hogy ha egyféle módon tudunk értelmet adni [a másik szavainak], akkor más, lényegesen különböző módok is léteznek ...” (Davidson 1984: 101)

E holisztikus felfogás Willard V. O. Quine jelentéselméletéből ered, nevezetesen a referencia és fordítás meghatározatlanságának, avagy a radikális fordításnak az elméletéből, méghozzá abból az alapvető tételből, miszerint a megfigyelő empirikus tapasztalata mindig aluldeterminálja a megfigyelő alkotta elméletet a világról (Quine 1960, 1969, 1974). Mert – s itt a mélyben fekvő analógia Quine és Davidson elmélete között – a cselekvő szándékainak azonosítása nem más, mint az értelmező néhány empirikus adattal (a látottakkal és hallottakkal) alátámasztott „elmélete” a másik mentális állapotairól.10

Ez a tétel nem kevesebbet mond, mint hogy egy adott cselekvőt vagy beszélőt számtalanféleképpen lehet értelmezni – mert az, amit mond és tesz, sohasem teszi egyértelművé, hogy milyen mentális állapotokat és jelentéseket kell neki tulajdonítanunk. Talán nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez az episztemológiai korlát (vagy inkább: szabadság) – a szándéktulajdonításnak a megnyilatkozások értelmezésében való nélkülözhetetlensége miatt – kikerülhetetlen, és nem kicsiny akadálya a sikeres nyelvi kommunikációnak.

6. Elsődleges konklúzió és összefoglalás Feltehetjük a kérdést: fenti gondolatmenetünkkel megmagyaráztuk-e az együttes kommunikatív cselekvés sikerességét, bizonyítottuk-e a kogníció kommunikálhatóságát? A válaszunk bizonytalan. Röviden tekintsük át, mi mellett érveltünk. Kiinduló kérdésünk az volt, hogy a kogníció tartalmait (gondolatok, érzelmek) hogyan lehet kommunikálni (Mi az az emberi kommunikációban, ami lehetővé teszi a kogníció közvetítését?, 1. szakasz), s erre mutattam be két lehetséges választ: egy általánosabb,

10 Hasonló megfontolások alapján született a szándéktulajdonítás ontogenezise kapcsán az elmelmélet (theory of mind) kifejezés is, bár annak kiötlői a tudományos hipotézisalkotást egészen konkrét mintának, s az embereket megérteni kezdő gyermeket „kis tudósnak” tekintették (Perner 1995; Gopnik és Meltzoff 1997; Wellman, Cross, Watson 2001).

25

filozófiai jellegűt John F. Searle részéről, illetve egy, a konkrét nyelvi mechanizmusokkal foglalkozót Herbert H. Clark és munkatársai részéről. Haladjunk visszafelé. Herbert Clark elmélete az együttes cselekvésről és annak nyelvi megvalósulásáról (3. szakasz) sok szempontból értékes és helytálló meglátásokat kínál a célirányos beszédhelyzetekben társalgó, az egyszerűen felismerhető szomszédossági szerkezeteket megalkotó, és a homályosságok tisztázására hajlamos felek beszédének pragmatikájáról. Ám Clark és munkatársai mintha kissé idealizálnák a beszédhelyzeteket, hiszen azok gyakran nem célirányosak, gyakran tartalmaznak mélyebb következtetéseket igénylő megnyilatkozásokat is, és a félreértések azonosítása sem automatikusan következik be minden beszédhelyzetben. Az együttes cselekvés elmélete – amelyet felfoghatunk válaszként a „Hogyan valósul meg a kogníció kommunikálása?” kérdésünkre – így a pragmatikai következtetések szempontjából felszínes marad az egyszerű szomszédossági szerkezetek vizsgálatával, és, tévesen, eleve tételezi a kommunikációs sikert a többnyire célorientált nyelvi kontextusok elemzésével. S ami még súlyosabb véteknek tűnik, az együttes cselekvés elmélete szinte egyáltalán nem számol a nyelvi és nem-nyelvi szándékok felismerésének és a részben azon nyugvó jelentéstulajdonításnak a nehézségeivel. Részletes összegzésbe nem foghatok, csak emlékeztetőül sorolom fel, hogy a Clark és munkatársai elméletének kritikájaként az alábbi problémákat és nehezítő tényezőket azonosítottam a nyelvi kommunikáció sikeressége, avagy borúlátóbban, a nyelvi kommunikáció potenciális sikertelensége kapcsán (4-5. szakasz):

- a nyelvi jelentés homályossága; - a fogalmi és lexikális tudás összefonódása; - a kommunikációs félreértések nehezen detektálhatósága; - a detektált kommunikációs félreértések tisztázhatóságának korlátozottsága; - a kommunikációs felek által vallott, hallgatólagos pragmatikai, illetve a nyelvi értelmezést is

meghatározó kulturális normák eltérése; - a pragmatikai értelmezési következtetések nem-igazságmegőrző jellege; - a megnyilatkozások mint cselekvések alternatív motivációs kontextusokba és motivációs

hierarchiákba sorolhatósága; - a cselekvésértelmezés holisztikussága és hipotetikus jellege.

E problémák száma és súlyossága arra utal, hogy nem könnyen leküzdhető akadályok emelkednek a pontos és sikeres, azaz a hallgatóban a megnyilatkozó szándékainak megfelelő értelmezést kialakítani képes személyközi nyelvi kommunikáció előtt. Konklúziónk akkor sem lesz optimistább hangvételű, ha a megvizsgált problémák és felvetések fényében a Searle kollektív intencionalitás-elméletét vesszük szemügyre, amely a „Milyen keretfeltételek teszik lehetővé a kogníció kommunikálhatóságát?” kérdésre tekinthető válasznak. Searle elgondolása azért nem kielégítő, mert úgy oldja meg a problémát, hogy elméleti primitívummá teszi a számára megmagyarázhatatlant, s egyszerűen el kell fogadnunk, hogy létezik kollektív intencionalitás. A searle-i axiomatikus válasz sugallata szerint a kommunikáció alapjául szolgáló, mert a társalgás keretfeltételeit biztosító kollektív intencionalitás csodálatos evolúciós fejlemény, egyfajta adomány. Ám arra, ahogyan Searle az axiomatizálással bedobja az elméleti törölközőt – vagy pontosabban, ahogyan átalakítja és újrarajzolja a filozófiai kérdésfeltevés küzdőterét, a határvonal részévé téve a megmagyarázhatatlant –, némi irreverenciával vonatkoztathatjuk Wittgenstein szavait a szabálykövetésről:

„Ha az indokokat kimerítettem, akkor kemény sziklához érek, s ásóm visszahajlik. Ekkor hajlamos vagyok azt mondani: «Így cselekszem, és kész.»” (Wittgenstein 1953/1992, 217.)

S valóban úgy tűnik, mintha Searle is – a maga elméletalkotási elhatározásáról, nem általában a szabálykövetésről – elmondhatná:

26

„«A köztes lépéseket tulajdonképpen már mind megtettük» azt jelenti: többé nincs választásom. A szabály, ha egy bizonyos jelentés egyszer rányomta bélyegét, az egész teret behálózza azokkal a vonalakkal, amelyeket követni kell. – De ha valóban ez az eset állna fenn, mit segítene ez rajtam? [...] – Így tűnik nekem – kellene mondanom. Amikor a szabályt követem, nem választok. A szabályt vakon követem.” (Wittgenstein 1953/1992, 219., kiemelések az eredetiben)

Wittgenstein azt mondja, „vakon” – s ezzel mintha a szabálykövetés explicitté-nem-tehetőségéről, a fogalmi gondolkodás számára ki-nem-ismerhetőségéről beszélne! Ha e kijelentéseket Searle eliminatív elméletére alkalmazzuk – miszerint a kollektív intencionalitás axiómává süllyesztésével az elmélet azt sugallja, vakok vagyunk e képesség lényegére –, akkor bizonyossá válunk afelől, hogy az amerikai filozófus tudományos értelemben szinte üres magyarázatot kínál. És ez a jelen vizsgálat számára nem kicsiny jelentőségű tény. Hiszen a searle-i magyarázattal azt is el kell fogadnunk, hogy a fő kérdésünk megválaszolására tett erőfeszítéseink nem jártak sikerrel, s hogy hiába próbáltuk meg kívülről, a nyelv kollektív közegében felfedni a kogníció és kommunikáció összekapcsolódásának titkát: a probléma megoldása szempontjából, ha közösen is, de belülről értük el a dió héját, avagy a vizsgálódás nyelvjátékának medrét, ahogyan Wittgenstein – s most vele együtt Searle is – mondaná. 7. Az optimista kognitivista epilógusa A kommunikáció gyakorlata, emelkedhetne szólásra az empirikus adatokból induló kognitív tudomány híve, mégis azt mutatja, hogy az emberek kommunikálnak, sőt gyakran sikeresen kommunikálnak, vagy úgy hiszik, legalábbis. Hogyan magyarázza ezt a fent vázolt, borúlátó filozófiai megközelítés? Hogy a hétköznapi kommunikáció milyen mértékben sikeres, ez emberi szemszögből megválaszolhatatlan: a 4-5. szakaszban próbáltam rámutatni, hogy a társalgók gyakran nem ellenőrzik, és bizonyos vonatkozásokban nem is tudják ellenőrizni, hogy amit értettek és megértettek, megfelel-e a kommunikálni szándékozott tartalmaknak. Ezt állítani nem valamiféle túlzó borúlátás eredménye, sokkal inkább a józan tárgyilagosságé; és belátása esélyt ad arra, hogy a társalgók tudatosítsák a félreértések lehetőségeit, és felkészüljenek az elkerülésükre. S nem baj, ha a tanulmány filozófiainak tekinthető, „puha” érvei nem veszik el a kognitív tudomány „keményebb”, természettudományos diszciplínáinak híveinek kedvét attól, hogy az emberi kommunikáció kognitív alapját és mechanizmusait kutassák. Hiszen a kognitív pszichológia vagy az idegtudományok empirikus eredményei igen fontos és informatív betekintést nyújtanak az emberi kommunikáció bonyolult világába, sőt részben megoldást is kínálhatnak az itt tárgyalt problémákra. De ama nézet mellett kitartok, miszerint a kommunikációkutatásban a nyelv- és elmefilozófiai jellegű megközelítés mindig alapvetőbb lesz a kognitívnál, mégpedig a fogalmi elemzés iránti elhivatottsága, közelebbről az analitikusan érvelő és az empirikus eredményeket szintetizálni és áttekinteni próbáló metajellege miatt. Mert az empirikus eredmények értelmezhetetlenek és egymáshoz illeszthetetlenek egy átfogó elméleti keret feltételezése nélkül, illetve mert bizonyos logikai érveket – például Quine-nak és Davidsonnak az értelmezés holisztikusságára vonatkozó meglátásait – elvileg sem lehetséges neurológiai adatokkal érvényteleníteni. El kell fogadnunk, hogy e tekintetben a filozófia a szó szoros értelmében alapvetőbb az empirikus tudományoknál. Ugyanakkor a filozófiai vénájú kommunikációkutatás hálásan és örömmel használja fel az emberi és evolúciós oldalági rokon fajok kogníciójára vonatkozó empirikus eredményeket, ha ezek egy része nem is több nyers adat és értelmezés párnál (ne feledjük: a filozófia sem tud jobbat kínálni). A modern agykutatás igen gazdag adatokkal szolgál például a mentális állapotok tulajdonításának kognitív mechanizmusairól, s ezek, mint láttuk, igen fontos szerepet játszanak a jelentés azonosításában. Arról ugyan heves vita folyik, hogy a nem emberi főemlősök körében megjelenik-e az elmeolvasás, és ha igen, milyen formákban (a megjelenés mellett érvel Tomasello, Call, Hare 2003, és Tomasello, Carpenter, Call, Behne, Moll 2005; ellene érvel Povinelli és Vonk 2003, illetve Penn, Holyoak, Povinelli 2008), de az emberi kogníciót illetően az idegtudomány igyekszik mennél pontosabban meghatározni a szándéktulajdonítási folyamatok agybeli helyét, funkcionális részeit és konkrét

27

működését (összefoglalóként lásd Ciaramidaro, Adenzato, Enrici, Erk, Pia, Bara, Walter 2007; Lieberman 2007). A kognitív tudományi (például evolúciós biológiai, idegtudományi) szakirodalom olyan gazdag és olyan gyors ütemben növekszik, hogy még futólag sem lehetséges itt áttekintenünk azokat az empirikus eredményeket, amelyek a kérdésünk megválaszolásában relevánsak lehetnek. Ezért a kogníció kommunikálhatóságával, és főként a másik ágens mentális állapotainak azonosításával kapcsolatban zárásként csak két különösen ígéretes kutatási irányt emelnék ki, amelyek megoldást nyújthatnak a kogníció kommunikálhatóságának dilemmájára: az egyik a tükörneuron-elmélet és annak újabb fejleményei, a másik pedig Michael Tomasello és munkatársai elmélete a közös figyelmi helyzetekről. 7.1 A tükörneuron-elmélet Némi, ha nem is tökéletes derűlátásra adhat okot a kommunikációs sikerre törekvők előtt emelkedő egyik legfőbb akadály leküzdésével kapcsolatban, hogy létezik olyan kognitív jelenségcsoport, amely biológiailag megalapozhatja akár Searle, akár Clark és munkatársai elméleti felfogását, a kommunikáló felek intencionális összehangolódását. Erre vonatkozik ugyanis a tükörneuron-elmélet, amelyet a Pármai Egyetemen dolgozó olasz kutatók – Giacomo Rizzolatti, Luciano Fadiga, Leonardo Fogassi, Vittorio Gallese – javasoltak az 1980-as és 1990-es években makákókkal végzett kutatásaik eredményeként (összefoglalást ad Gallese és Goldman 1998; Kohler, Keysers, Umiltà, Fogassi, Gallese, Rizzolatti 2002; Rizzolatti és Craighero 2004; Molnar-Szakacs, Kaplan, Greenfield, Iacoboni 2006). A tükörneuron kísérletek bizonysága szerint amikor a makákó egy másik ágens mozgását látja, akkor bizonyos, a motorikus irányításban résztvevő idegsejtjei leképezik vagy kódolják, s így „tükrözik” a másik állat mozdulatait. Például ha a megfigyelt fajtárs vagy ember ételért nyúl, a makákó agyában aktiválódik azon mozgásirányító neuronok egy része, amelyek akkor is aktiválódnak, amikor a megfigyelő egyed saját maga nyúl élelemért. E neuronok a makákókban a fali lebeny és a frontális lebeny alsó részén találhatóak (PF és F5 terület). E neuronok vizuális, sőt audiális ingerekre is mutatnak „tükrözési” hajlandóságot, például a mogyoró feltörésének látványára vagy hangjára is extra aktivitást mutat a mogyorófeltörés-mozgást vezérlő idegsejtek egy része. Éppen e „neurális mímelő” jelleg miatt feltételezik az említett kutatók, hogy a tükörneuronok jelentős szerepet játszanak más ágensek cselekvéseinek azonosításában és cselekvési szándékainak felismerésében. Az embereknél, mivel intruzív vizsgálatról volna szó, az idegsejtek egyenkénti vizsgálata morális megfontolásokból lehetetlen, ám a funkcionális mágneses rezonancián alapuló képalkotó eljárással (fMRI) végzett kísérletek megerősítik a feltételezést, hogy a makákó tükörneuron-rendszernek megfelelő humán agyi területen, a gyrus frontalis inferiorban és lobulus parietalis inferiorban léteznek emberi tükörneuronok (például Molnar-Szakacs, Kaplan, Greenfield, Iacoboni 2006). Lényeges, hogy a makákóknál a cselekvésazonosításban közreműködő neuronok meglehetősen cizellált és absztrakt kódolásra képesek: ugyanazt a mozdulatot képesek megkülönböztetni – szelektíve aktiválódni – aszerint, hogy mi a megfigyelt mozdulat feltehető, kontextuálisan bejósolható célja. Például Leonardo Fogassi és munkatársainak sikerült adatolniuk, hogy egy adott makákó agyában az alma kézzel való megragadását kétféleképpen kódolták a tükörneuronok (Fogassi, Ferrari, Gesierich, Rozzi, Chersi, Rizzolatti 2005). A Fogassiék által vizsgált 41 idegsejt közül 15 tüzelt, amikor a megfigyelt állat valószínűsíthetően enni készült (vagyis amikor a látott asztalon nem volt tárolóedény), és másik 4 idegsejt aktiválódott, amikor az alma máshova helyezése volt valószínűsíthető (vagyis amikor volt tárolóedény az asztalon). E kísérlet tehát a tükörneuronok két, igen fontos sajátosságát bizonyítja, egyrészt (i) a kontextusérzékenységet, amennyiben a tükörneuronok a cselekvés fizikális kontextusára érzékenyen aktiválódtak, másrészt (ii) a célirányos predikció képességét, amennyiben a neuronok már a megfigyelt cselekvés kezdetekor elkezdtek tüzelni, vagyis „megjósolták”, hogy mit fog tenni a megfigyelt ágens (nevezetesen, hogy egy dobozba teszi el a megfogott almát, vagy a szájához emeli és megeszi).

28

Azóta bizonyítást nyert, hogy az emberi tükörneuronok is alkalmasak szándékok bejóslására a látott mozgás alapján, tehát működésük összefügg a mentális állapotok tulajdonításával. Marco Iacoboni és munkatársai egy fMRI kísérletsorozatban aszerint találtak más és más neurális aktivációs mintázatokat az emberi megfigyelőben, hogy a megfigyelt ágens feltételezhetően inni készült vagy elpakolni szerette volna a bögrét, amelyért nyúlt (a különbséget a kísérletben mutatott, a teázás előtti/utáni rendezett, illetve rendezetlen kontextus jelezte). Iacobiniék szerint eredményeik bizonyítják, hogy az emberi tükörneuron-rendszer nemcsak az ágens közvetlen célját (’meg akarja fogni a bögrét’), de a cselekvésre következő, „globális”, vagy távolabbi szándékát is azonosítja (Iacoboni, Molnar-Szakacs, Gallese, Buccino, Mazziotta, Rizzolatti 2005). Kérdés, hogy eme eredmények jelentősége mekkora a fent tárgyalt kommunikációs és pragmatikai értelmezési problémák szempontjából. Mert bár az emberi tükörneuron-rendszer kontextusérzékenysége és a célirányos predikció képessége segíthet megalapozni a szándékfelismerést és a különböző ágensek szándékainak egymáshoz idomulását, azt jelenleg nem állíthatjuk, hogy a tükörneuronok léte önmagában biztosítaná az emberi ágensek közti intencionális összehangolódást, illetve a kogníció kommunikálhatóságát. A tükörneuron-rendszer valószínűleg az első fontos lépcsőt jelenti az ágens által megfigyelt cselekvőt mozgató szándékok – vagy általánosabban: mentális állapotok – felismerésében. A tükörneuronok képességeire nézvést nem túl bíztató jel, hogy erősen vitatott, a főemlősök körében létezik-e az emberekéhez hasonló empátia, azaz együttérzés vagy érzelmi összehangolódás, például sajnálat vagy vigasztalás (de Waal 1996; Parr, Waller, Fugate 2005; Anderson és Matsuzawa 2006). S nem tisztázott, hogy az emberi empatikus képességek milyen mértékben nyugszanak a tükörneuron-rendszer biztosította alapokon, és hogy milyen mértékben járulhatnak hozzá a kommunikáció sikeréhez. Egyes kutatók szerint az emberi empátia (is) legalább részben a tükörneuronok működésén alapszik (Preston és de Waal 2002; Leslie, Johnson-Frey, Grafton 2004; Pfeifer, Iacoboni, Mazziotta, Dapretto 2008), így elképzelhető, hogy a tükörneuron-rendszer is szerepet játszik a kommunikációs felek érzelmi és intencionális összehangolásában. Szintén csak visszafogott reménykedésre ad okot, hogy a tükörneuron-rendszerek az adott cselekvési kontextusban látható vagy hallható fizikai tevékenység közvetlen célján túl (mint amilyen ’a bögre megragadása’) a következtetési láncolatban egy logikai lépéssel odébb elhelyezkedő szándékok „lekövetésére” is képesek (’inni szándékozik’ vs. ’elpakolni szándékozik’; Iacoboni és munkatársai 2005). Így nincs kizárva, de egyelőre bizonyíték sincsen arra, hogy a tükörneuronok akkor is segíthetik a mentális állapotok kommunikáció során igényelt azonosítását, amikor az értelmező az adott cselekvést/megnyilatkozást a távolabbi, csak számos következtetési lépésben azonosítható mentális állapotok kontextusában és egy tágabb motivációs hierarchiában próbálja elhelyezni (vö. 5.3 szakasz). Hiszen a megfigyelt cselekvést illetően a Iacoboni és munkatársai (2005) által emlegetett „globális cél”, amelyet a tükörneuron-rendszer azonosítani tűnik, következtetési értelemben még mindig igen közel van a megfigyelt cselekvéshez, azzal szomszédosnak tekinthető. A fizikális tevékenység motivációs hierarchiába projektálásakor, de különösen a nyelvi sugallatok megértése során ennél lényegesen távolabbi, disztális indokok és vélhető tudáselemek azonosítását végzi el az értelmező. Jelen vizsgálódás szempontjából tehát az az egyik fő kérdés, hogy az emberi tükörneuron-rendszer logikai értelemben véve mennyire távoli következtetéseket tesz lehetővé a cselekvés értelmezője számára, azaz mennyire képes segíteni az észlelt cselekvéshez – a logikai lépésekben számolva – disztálisan kapcsolódó, a cselekvő részéről feltételezhető mentális állapotok azonosítását. S továbbmenve, mekkora szerepet játszhatnak a tükörneuronok a nyelvi megértésben, például a közvetett beszédaktusok vagy az implikatúrák megértésében? Annyit szinte biztosra vehetünk, hogy a tükörneuron-rendszer a bemenetei korlátozottságánál fogva nem tudja segíteni az értelmezőt a megnyilatkozások távoli és/vagy absztrakt referenseinek azonosításában, hiszen ezekre nem mozgásos vizuális, hanem közvetett, nyelvi ingerek utalnak – pedig a távoli és absztrakt referensek téves implicit azonosítása a kommunikációs félreértés egyik gyanítható köznapi oka (lásd 4.2 szakasz). S valóban, a közelebbi, proximális és a távolabbi, disztális célok, szándékok, indokok, s egyéb mentális tényezők azonosítását ellátó kognitív folyamatok közti feltételezhető különbségek, például a konkrét cselekvés

29

értelmezésével szemben a megfigyelt ágens attitűdjeinek felmérése, illetve a tükörneuron-rendszernek a nyelvi feldolgozással általában való összefüggése egyelőre nem kielégítően feltárt területei az emberi agyműködésnek. De az eredmények és hipotézisek már most is arra utalnak, hogy a tükörneuron-rendszer szerepe mindkét tekintetben korlátozott, s hogy az említett feladatok ellátásához további agyi mechanizmusok bevonódása is szükséges (az összetett lélektani állapotok azonosítása kapcsán lásd Mitchell, Banaji, Macrae 2005; Lieberman 2007; Uddin, Iacoboni, Lange, Keenan 2007; a nyelv kapcsán lásd Toni, de Lange, Noordzij, Hagoort 2008). 7.2 Michael Tomasello dialogikus kogníció-elmélete A kogníció kommunikálhatóságának problémáira egy másik lehetséges megoldást kínálhat a kogníciónak az a fajta szemlélete, amelyet Lev Vigotszkij felvetései nyomán Michael Tomasello képvisel (Tomasello 2002, 2005; Moll és Tomasello 2007; Hermann, Call, Lloreda, Hare, Tomasello 2007). Eszerint ugyanis az emberi faj egyedei magukban hordozzák a főemlősökre szélesebb körben jellemző, a fizikai világgal kapcsolatos kogníció robosztus alapjait, ám fajspecifikus előnyükből fakadóan „dialogikus és reflexív kognitív reprezentációkat” alakítanak ki (Tomasello 2002: 184). Emiatt képesek a gyerekek a 9-12 hónapos koruk körül megjelenő triadikus (self, másik ágens, tárgy) közös figyelmi helyzetektől (joint attentional situation) indulva az élőlényeket először célirányosan cselekvő, majd 4-5 éves koruk körül már vélekedésekkel és vágyakkal rendelkező mentális ágensként is értelmezni (Tomasello 2002, 3. és 6. fejezet). E felfogásban a searle-i kollektív intencionalitást a „dialogikus és reflexív kognitív reprezentációk” gondolata váltja fel, amelyek kialakulására Tomasello és munkatársai ontogenetikus magyarázatot is igyekeznek kínálni. E felfogás, bár vonzó, sarkalatosan, már az alaphipotézisek szintjén eltér a jelent tanulmányban vázolttól, amennyiben a specifikusan emberi kogníciót lényeges mértékben és alapvetően dialogikusnak tekinti. E sajátossága, hipotetikus jellege, és összetettsége miatt Tomasello javaslata olyan, részletekbe menő bemutatást és aprólékos tárgyalást igényelne, amelyre e tanulmány keretében már nem keríthetünk sort.11

11 Írásomat tisztelgésnek szánom Sebők Tamás tudományos munkássága előtt. Egyúttal köszönetemet fejezem ki a Magyar Kommunikációtudományi Társaságnak, hogy a Sebők Tamás-díjjal és jóindulatú támogatásukkal lehetővé tették e tanulmány elkészítését. Továbbá köszönöm az előadáshoz hozzászólóknak, különösen Ivaskó Líviának és Síklaki Istvánnak jobbító és elgondolkodtató megjegyzéseiket.

30

Hivatkozások: Ameel, E., Malt, B., Storms, G. (2008): Object naming and later lexical development: From baby bottle to beer bottle. Journal of

Memory and Language, 58: 262-285. Anderson, J. és Matsuzawa, T. (2006): Yawning: An Opening into Empathy? In: Matsuzawa, Tomonaga, Tanaka, szerk. (2006): 233-

245. Arisztotelész (1997): Nikomakhoszi etika. (ford. Szabó E.) Budapest: Európa. Austin, J. L. (1975/1990): Tetten ért szavak. (ford. Pléh Cs.) Budapest: Akadémiai Kiadó. Bach, K. és Harnish, R. M. (1979): Linguistic Commuication and Speech Acts. Cambridge, MA: MIT Press. Basso, K. (1970): ’To give up on words’: Silence in Western Apache culture. Southwestern Journal of Anthropology, 26.3: 213-230. Baron-Cohen, S. (2000): Theory of mind and autism: A fifteen year review. In Baron-Cohen, Tager-Flusberg, és Cohen (2000): 3-

20. Baron-Cohen, S., Leslie, A. M., és Frith, U. (1985): Does the autistic child have a ‘theory of mind’? Cognition, 21: 37-46. Baron-Cohen, S., O’Riordan, M., Stone, V., Jones, R., Plaisted, K. (1999): A new test of social sensitivity: Detection of faux pas in

normal children and children with Asperger Syndrome. Journal of Autism and Developmental Disorders, 29: 407-418. Baron-Cohen, S., Tager-Flusberg, H., és Cohen, D. J., szerk. (2000): Understanding other minds. Perspectives from developmental cognitive

neuroscience. (2nd ed.). Oxford, NY: Oxford University Press. Bloom, P. (2002): Mindreading, communication and learning the names for things. Mind and Language, 17.1-2: 37-54. Bierwisch, M. és Lang, E. (1989): Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin–Heidelberg–New

York: Springer-Verlag. Booth, A. E., Waxman, S. R. és Huang, Y. T. (2005): Conceptual Information Permeates Word Learning in Infancy. Developmental

Psychology, 41.3: 491-505. Canale, M. (1983): From communicative competence to communicative language pedagogy. In: Richards és Schmidt, szerk. (1983):

2-27. Canale, M. és Swain, M. (1980): Theoretical bases of communicative approach to second language teaching and testing. Applied

Linguistics, 1: 1-47. Carbaugh, D., szerk. (1996): Cultural Communication and Intercultural Contact. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum. Carston, R. (2002): Thoughts and Utterances: The Pragmatics of Explicit Communication. Oxford: Blackwell Publishing. Ciaramidaro, A, Adenzato, M., Enrici, I., Erk, S., Pia, L., Bara, B. G., Walter, H. (2007): The intentional network: how the brain

reads varieties of intentions. Neuropsychologia, 45.13: 3105-3113. Clark, A. (1997): Being There: Putting Brain Body and World Together Again. Cambridge, MA: MIT Press. Clark, E. V. (1973). What’s in a word? On the child’s acquisition of semantics in his first language. In Moore (1973): 65-110. Clark, H. H. (1992): Arenas of Language Use. Chicago, IL, Stanford, CA: The University of Chicago Press and CSLI. Clark, H. H. (1996): Using Language. Cambridge: Cambridge University Press. Clarke, D. D. és Argyle, M. (1982/1997): Beszélgetési szekvenciák. In: Pléh, Síklaki, Terestyéni, szerk. (1997): 565-602. Davidson, D. (1980): Essays on Actions and Events. Oxford: Clarendon Press. Davidson, D. (1982): Paradoxes of irrationality. In: Wollheim (1982): 289-305. Davidson, D. (1984): Essays on Truth and Interpretation. Oxford: Clarendon Press. Davidson, D. (2001): Subjective, Intersubjective, Objective. Oxford: Clarendon Press. Davies, M. és Stone, T. (1995): Folk Psychology. Oxford: Blackwell. Dennett, D. (1987/1998): Az intencionalitás filozófiája. (ford. Pap M., Pléh Cs., Thuma O.) Budapest: Osiris/Gond. de Waal, F. B. M. (1996): Good Natured: The Origins of Right and Wrong in Humans and other Animals. Cambridge, MA: Harvard

University Press. Fabulya M. (2007): Izé, hogyhívják, hogymondjam. Javítást kezdeményező lexikális kitöltőelemek. Magyar Nyelvőr 131.3: 324-342.

Online: http://epa.oszk.hu/00100/00188/00048/pdf/131307.pdf Ferrari, P. F., Visalberghi, E., Paukner, A., Fogassi, L., Ruggiero, A., Suomi, S. J. (2006) Neonatal imitation in rhesus macaques.

PLoS Biology, 4.9: e302, doi:10.1371/journal.pbio.0040302. Fletcher, G. (1995): The Scientific Credibility of Folk Psychology. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum. Fogassi, L., Ferrari, P. F., Gesierich, B., Rozzi, S., Chersi, F., Rizzolatti, G. (2005) Understanding Parietal Lobe: From Action

Organization to Intention. Science, 308: 662-667. Gallagher, H. L. és Frith, C. D. (2003): Functional imaging of ‘theory of mind’. Trends in Cognitive Sciences 7.2: 77-83. Gallese, V. és Goldman, A. (1998): Mirror neurons and the simulation theory of mind-reading. Trends in Cognitive Sciences, 2.12: 493-

501. Gibbons, J., szerk. (1994): Language and the Law. London: Longman. Gopnik, A. és Meltzoff, A. N. (1997): Words, thoughts, and theories. Cambridge, MA: MIT Press. Gowans, S., Würsig, B. és Karczmarski L. (2007): The social structure and strategies of delphinids: predictions based on an

ecological framework. Advances in Marine Biology, 53: 195-294. Grice, P. (1957/1997): Jelentés. (ford. Terestyéni T.) In: Pléh, Síklaki, Terestyéni, szerk. (1997): 188-197. Grice, P. (1975/1997): A társalgás logikája. (ford. Pléh Cs.) In: Pléh, Síklaki, Terestyéni, szerk. (1997): 213-227. Happé, F. (1994): An advanced test of theory of mind: Understanding of story characters’ thoughts and feelings by able autistic,

mentally handicapped, and normal children and adults. Journal of Autism and Development Disorders, 24: 129-154. Haselager, W. F. G. (1997): Cognitive Science and Folk Psychology: The Right Frame of Mind. London: Sage. Herrmann, E., Call, J., Lloreda, M., Hare, B., és Tomasello, M. (2007): Humans have evolved specialized skills of social

cognition:The cultural intelligence hypothesis. Science, 317: 1360-1366.

31

Hidasi, J. (2005): Interkulturális kommunikáció. Budapest: Scolar Kiadó. Horányi Ö., szerk (1978): Kommunikáció 2. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó. Horner, V., Whiten, A., Flynn, E., de Waal, F. B. M. (2006): Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission

chains by chimpanzees and children. PNAS (Proceedings of the National Academy of Sciences of the U.S.A.), 103: 13878-13883. Humle, T. és Matsuzawa, T. (2001): Behavioural Diversity among the Wild Chimpanzee Populations of Bossou and Neighbouring

Areas, Guinea and Côte d’Ivoire, West Africa. Folia Primatologica, 72: 57–68. Hutchby, I. és Wooffitt, R. (1998): Conversation Analysis: Principles, Practices and Applications. London: Polity Press. Hymes, D. (1972/1978): Kommunikatív kompetencia. In: Horányi (1978): 333-356. Hymes, D. (1974/1997): A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. (ford. Csepeli Gy.) In: Pléh, Síklaki, Terestyéni,

szerk. (1997): 458-495. Iacoboni, M., Molnar-Szakacs I., Gallese, V. Buccino, G., Mazziotta, J. C., Rizzolatti, G. (2005): Grasping the intentions of others

with one’s own mirror neuron system. PLoS Biology, 3: e79, doi:10.1371/journal.pbio.0030079. Jamieson, D., szerk. (1994): Language, mind and art. Dordrecht: Kluwer. Kawai, M. (1965): Newly-acquired Pre-Cultural Behavior of the Natural Troop of Japanese Monkeys on Koshima Islet. Primates,

6.1: 1-30. Kim, J. (1993): Supervenience and Mind: Selected Philosophical Essays. Cambridge: Cambridge University Press. Kiss, Sz. (2005): Elmeolvasás. Budapest: Új Mandátum. Kohler, E., Keysers, C., Umiltà, M. A., Fogassi, L, Gallese, V., Rizzolatti, G. (2002): Hearing sounds, understanding actions: Action

representation in mirror neurons. Science, 297: 846-848. Kövecses, Z. (2005): A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Budapest: Typotex Kft. Elektronikus Kiadó. Krützen, M., van Schaik, C. és Whiten, A. (2007): The animal cultures debate: response to Laland and Janik. Trends in Ecology and

Evolution, 21.1: 6. Lakoff, G. (1987): Women, Fire and Dangerous Things. Chicago, Illinois: The University of Chicago Press. Laland, K. N. és Janik, V. M. (2006): The animal cultures debate. Trends in Ecology and Evolution, 21.10: 542-547. Leslie, K. R., Johnson-Frey, S. H., Grafton, S. T. (2004): Functional imaging of the face and hand imitation: towards a motor theory

of empathy. Neuroimage, 21: 601-607. Levinson, S. L. (1983): Pragmatics. Cambridge: Cambridge University Press. Lickey, D. (2002): Jane Goodall's Wild Chimpanzees. [film] 42’ Lieberman, M. D. (2007): Social cognitive neuroscience: a review of core processes. Annual Review of Psychology, 58: 259-289. Madden, J.R. (2008): Do bowerbirds exhibit cultures? Animal Cognition 11.1:1-12. Matsuzawa, T., Tomonaga, M., Tanaka, M., szerk. (2006): Cognitive Development in Chimpanzees. Tokyo: Springer Tokyo. McGrew, W. C. (1992): Chimpanzee Material Culture: Implications for Human Evolution. Cambridge: Cambridge University Press. Mervis, C. B. (1987). Child-basic object categories and early lexical development. In: Neisser (1987): 201-233. Mitchell, J. P., Banaji, M. R. és Macrae, N. C. (2005): The link between social cognition and self-referential thought in the medial

prefrontal cortex. Journal of Cognitive Neuroscience, 17: 1306–1315. Moll, H. és Tomasello, M. (2007): The Vygotskian intelligence hypothesis – Co-operation and human cognition. Philosophical

Transactions of the Royal Society B, 362: 639-648. Molnar-Szakacs, I., Kaplan, J., Greenfield, P. M., és Iacoboni, M. (2006): Observing Complex Action Sequences: The Role of The

Fronto-Parietal Mirror Neuron System. NeuroImage, 33: 923-935. Moore, T. E., szerk. (1973): Cognitive development and the acquisition of language. New York: Academic Press. Neisser, U., szerk. (1987): Concepts and conceptual development: ecological and intellectual factors in categorisation. Cambridge: Cambridge

University Press. Nunberg, G. D. (1978): The Pragmatics of Reference. Bloomington, IN: Indiana University Linguistics Club. Nunberg, G. D. (1979): The non-uniqueness of semantic solutions: polysemy. Linguistics and Philosophy, 3.2: 143-184. Parr, L. A., Waller, B. M., Fugate, J. (2005): Emotional communication in primates: implications for neurobiology. Current Opinion in

Neurobiology, 15.6: 716-720. Penn, D. C., Holyoak, K. J. és Povinelli, D. J. (2008): Darwin's mistake: Explaining the discontinuity between human and

nonhuman minds. Behavioral and Brain Sciences, 31.2: 109- 178. Perner, J. (1995): The many faces of belief: reflections on Fodor’s and the child’s theory of mind. Cognition, 57: 241-269. Pfeifer, J. H., Iacoboni, M., Mazziotta, J. C., Dapretto, M. (2008): Mirroring others’ emotions relates to empathy and interpersonal

competence in children. Neuroimage, 39.4: 2076-2085. Pick, H. és Acredolo, L., szerk. (1983): Spatial Orientation: Theory, Research and Application. New York: Plenum. Pinkal, M. (1995): Logic and Lexicon: The Semantics of the Indefinite. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers. Pléh Cs. (2003): Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest: Typotex. Pléh Cs., Síklaki I., Terestyéni T., szerk. (1997): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Budapest: Osiris. Povinelli, D. J. és Vonk. J. (2003): Chimpanzee minds: Suspiciously human? Trends in Cognitive Sciences, 7.4: 157-160. Pólya T. (2004): Sikertelenség és koherencia a nyelvi kommunikációban. Magyar Tudomány, 8: 856-864. Online:

http://www.matud.iif.hu/04aug/07.html Pólya T. (2005): The effect theory of meaning. A cognitive pragmatic approach to the constitution of meaning in verbal interaction. Ph.D. értekezés. Preston, S. és de Waal, F. B. M (2002): Empathy: Its ultimate and proximate bases. Behavioral and Brain Sciences, 25:1-72. Quine, W. V. O. (1963): Word and Object. Cambridge, MA: MIT Press. Quine, W. V. O. (1969): Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia University Press. Quine, W. V. O. (1974): The Roots of Reference. La Salle: Open Court. Rachidi, R. (1989): Gegensatzrelationen im Bereich deutscher Adjective. Tübingen: Max Niemeyer Verlag.

32

Recanati, F. (1986): On defining communicative intentions. Mind and Language 1.3: 213-242. Rendell, L. és Whitehead, H. (2001): Culture in whales and dolphins. Behavioral and Brain Sciences, 24.2:309-24; a vita: 324-382. Richards, J. és Schmidt, R., szerk. (1983): Language and communication. London: Longmans. Rizzolatti, G. és Craighero, L. (2004): The mirror-neuron system. Annual Review of Neuroscience, 27: 169-192. Schegloff, E. A. (1984/1997): A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségéről. (ford. Síklaki I.) In: Pléh, Síklaki, Terestyéni,

szerk. (1997): 436-459. Schegloff, E. A., Jefferson, G. és Sacks, H. (1977): The preference for self-correction in the organisation of repair in conversation.

Language, 53: 361-382. Scheppers, F. (2003): P(ragmatic)-trees. Coherence, intentionality and cognitive content in discourse and non-verbal action. Journal

of Pragmatics, 35: 665-694. Scollon, R. és Wong-Scollon, S. (1995): Intercultural Communication. A Discourse Approach. Oxford: Blackwell. Scollon, R. és Wong-Scollon, S. (1996): Athabaskan-English interethnic communication. In: Carbaugh (1996): 259-286. Searle, J. R. (1969): Speech Acts: An Essay in the Philosophy of language. Cambridge: Cambridge University Press. Searle, J. R. (1979): Expression and Meaning. Cambridge: Cambridge University Press. Searle, J. R. (1995): The Construction of Social Reality. New York: The Free Press. Searle, J. R. (1998/2000): Elme, nyelv és társadalom: a való világ filozófiája. (ford. Kertész B.) Budapest: Vince Kiadó. Sperber, D. (2000a): Metarepresentations in an evolutionary perspective. In: Sperber, szerk. (2000b): 117-137. Sperber, D., szerk (2000b): Metarepresentations: A Multidisciplinary Perspective. Oxford: Oxford University Press. Sperber, D. és Wilson, D. (1986/1995): Relevance: Communication and Cognition. Oxford: Blackwell. Strawson, P. F. (1964/1997): Intenció és konvenció a beszédaktusban. (ford. Sebes G.), In: Pléh, Síklaki, Terestyéni, szerk. (1997):

198-212. Talmy, L. (1983): How language structures space. In: Pick és Acredolo (1983): 225-282. Tannen, D., szerk. (1993): Gender and Conversational Interaction. Oxford: Oxford University Press. Tannen, D. (1992/2001): Miért értjük félre egymást? Kapcsolataink a beszélgetési stíluson állnak vagy buknak. (ford. Reményi A. Á.).

Budapest: Tinta Könyvkiadó. Tolcsvai Nagy G. (1999): Térjelölés a magyar nyelvben. Magyar Nyelv XCV, 154-165. Online: http://www.c3.hu/~magyarnyelv/99-

2/tolcsvai.html Tomasello, M. (1999/2002): Gondolkodás és kultúra.(ford. Gervain J.) Budapest: Osiris Kiadó. Tomasello, M., Call, J. és Hare, B. (2003): Chimpanzees understand psychological states – the question is which ones and to what

extent. Trends in Cognitive Sciences, 7.4: 153-156. Tomasello, M., Carpenter, M., Call, J., Behne, T. és Moll, H. (2005): Understanding and Sharing Intentions: The Origins of Cultural

Cognition. Behavioral and Brain Sciences, 28:5, 675-735. Toni, I., de Lange, F. P., Noordzij, M. L., Hagoort, P. (2008): Language beyond action. Journal of Physiology - Paris 102: 71-79. Turner, M. és Fauconnier, G. (1995): Conceptual integration and formal expression. Metaphor & Symbolic Activity, 10.3: 183-204. Uddin, L. Q., Iacoboni, M., Lange, C. és Keenan, J. P. (2007) The Self and Social Cognition: The Role of Cortical Midline

Structures and Mirror Neurons. Trends in Cognitive Sciences 11.4: 153-157. Varela, F., Thompson, E., Rosch, E. (1991): The Embodied Mind. Cambridge, MA: MIT Press. Vendler, Z. (1994): Understanding misunderstanding. In: Jamieson, szerk. (1994): 9-21. Walsh, M. (1994): Interactional styles and the courtroom: an example from Northern Australia. In: Gibbons (1994): 217-233. Warner, R. R. (1988): Traditionality of mating-site preferences in a coral reef fish. Nature, 335: 719-721. Warner, R. R. (1990): Male versus female influences on mating-site determination in a coral-reef fish. Animal Behaviour, 39: 540-548. Wellman, H. M., Cross, D. és Watson, J. (2001): Meta-analysis of theory mind development: the truth about false-belief. Child

Develeopment, 72: 655-684. Wilson, D. (2005): New directions for research on pragmatics and modularity. Lingua 115: 1129-1146. Wittgenstein, L. (1953/1992): Filozófiai vizsgálódások. (ford. Neumer K.) Budapest: Atlantisz. Wollheim, R., szerk. (1982): Philosophical Essays on Freud. London: Cambridge University Press.