TÓTH KÁLMÁN

PONCSÓ,A

VADMALACIfjúsági regény

DACIA KÖNYVKIADÓKOLOZSVÁR, 1971

A borítólapot és a rajzokat CSEH GUSZTÁV készítette

Felemás világban élni nem lehet.Vagy ide, vagy oda, de valahovátartozni kell ...

1

Az erdő, amelyben a fekete sörtés nemzetség élt, ott kezdődött a falu fölött, a dombokon, és felnyúlt egészen a havasra. Itt aztán már nem is erdő volt, hanem rengeteg, ahol a különféle – négylábú és szárnyas – erdei népek mindegyike a maga módján él. A „vegetáriánusok” legelnek, a húsevők vadásznak; de nagyobb baj nem történik köztük, mert ismerik egymás szokásait, és tudják, kivel nem tanácsos a találkozás, és ki az, akitől nem kell tartani. Ez nem is lehet másként, mert az erdő a Törvény szerint él. Csak a mesékben van az, hogy Cselebi, a róka, leül komázni Tapsival, a nyúllal, vagy Knerr, a karvaly, egy ágon tollászkodik Citérrel, a cinkével.

Az erdő életében ilyesmi nem fordul elő, mert a rókának a nyúl, a karvalynak a cinke élelem, amit persze előbb el kell fogni, de ez nemcsak a rókán és a karvalyon múlik, hanem a nyúlon meg a cinkén is ...

Dél van. Az árnyék olyan rövid, hogy éppen csak van. S a levegő tikkasztóan forró. Nem mozdul semmi, csak a szöcskék ugrálnak a szárazra aszalódott fűben, mintha tudnák, hogy a gébicset elnyomta az álom, s nincs, aki felkapkodja őket.

Az öreg Tölgy az erdő széléről nézegeti a völgyet, ahol a patak a nagy kövek között keresi az útját. A patak a havasról jön, és néha mond valami érdekeset az unatkozó öreg fának, de inkább csak tavaszkor, amikor harsogó zúgása megtölti az egész völgyet; most azonban éppen csak folydogál, és kinek van kedve ilyenkor híreket locsogni?

A Tölgy lombja most a csendet őrzi, ami úgy leng az erdő fölött, mint a könnyű álom puha takarója.

A vén fa ismeri az erdő minden titkát, és ha annak valamelyik lakója megül az ágán, vagy megáll alatta, és felnéz rá ... érti és tudja, mit akar.

– Csak az Embert nem lehet kiismerni, és az erdők népe jobb, ha elkerüli – szokta mondogatni Kroó, a holló, aki bölcs hírében állott.

– Én nem kerülhetem el – susogta ilyenkor a Tölgy, és a fejszére gondolt.

... De ez még akkor volt, amikor előtte tarolták az erdőt. Ott, ahol most a kukorica között suhogni kezd a szél. Aztán a favágók elmentek, s csak a rossz emlék és a szorongó bizonytalanság maradt ...

A nap közben az öreg fa háta mögé került, ami azt jelenti, hogy délután van, és egy kicsit odébb már az alkony.

Kroó suhogó szárnyakkal gallyazott le megszokott kilátóhelyére, olyan komoran és hallgatagon, ahogy azt csak egy munkából érkező temetési vállalkozó teheti. A tekintete a messzeséget fürkészte, amiben nemcsak az van, ami volt, hanem egy kicsit az is, ami lesz.

– Látlak, Cselebi – szólt le az alatta egerésző rókának.– Ha tudom, hogy itt vagy, Kroó, neked hagyom –

lengette meg a farkát Cselebi a talpa alatt cincogó pecsenyét vigyázva. – Esetleg, ha lejönnél érte ...

– Kagurék a hegyen túl szétszedtek egyet Eng népéből. Hagytak belőle nekem is eleget – adta a róka tudtára Kroó, hogy a kis falat nem érdekli.

– Ne mondd – nézett fel a róka –, és messze van ide?

– Neked messze – suhogtatta meg Kroó a szárnyát, hogy oda bizony repülni kell –, és azt hiszem, te sem egerésznél többet, ha Kagurékkal találkoznál.

– Találkozzék velük az Ember, aki a villámló bottal jár – morogta Cselebi.

– Találkozik is – folytatta Kroó –, mert az Ember nem hagyja annyiba ezt. Eng az övé, és ha eddig béke volt az erdőn, ezután nem lesz.

– Gondolod? – kezdett kiadós vakarózásba Cselebi, mert a holló hangja olyan vésztjósló volt, hogy egyszeriben úgy érezte, mintha ezer hangya futkározna kopott bundájában.

– Tudom – révedt a holló a messzeségbe, mintha onnan olvasná ki azt, amit még senki sem tud, de oda van írva az alkonyi fényben pirosló ég aljára.

– Egy nap sok Ember jön. Minden bokorban a villámló bot őrködik – folytatta komoran –, és a szabad nép nem tudja majd, merre fusson... és ez a halál, Cselebi. Nemcsak Kaguréknak, hanem neked is ...

A csend olyan mély és vésztjósló lett, hogy a róka torkában a félelem kezdett dobolni.

– Uhu-hu, halál, mindenkinek halál, uhu-hu! – kiáltotta a nagy bagoly olyan váratlanul, hogy Cselebi hátán felborzolódott a szőr, de mintha még Kroó alatt is megrezdült volna az ág.

A bagoly lakása az öreg Tölgy odvában volt, a róka és a holló csak akkor vette észre, amikor elkiáltotta magát.

– Kroó, itt az ideje, hogy menjek – kelt útra suhogó szárnyakkal a holló, mert gyűlölte Uhut, az éjszaka nagy fejű vándorát.

A róka fölnézett a bagolyra, és annak szemében valami olyat látott, hogy fölvonta ínyét, és megmutatta erős fogát.

– Nem ajánlom, hogy rókapecsenyére gondolj, Uhu – mondta ez az elszánt vicsorgás.

– Uhu-hu! – lengette meg a bagoly a szárnyát süvítő, jajongó harci kiáltással, de aztán meggondolta magát, ami részéről okos dolog volt, mert az erős kanrókával kikezdeni öngyilkosság lett volna.

– U-hu, csak tréfáltam – kezdett magyarázkodni, de a szemében továbbra is az ártás fénye csillogott.

– Én is – ásított közömbös pofával Cselebi, mintha ezt másként nem is lehetne elképzelni, s azzal – éppen csak megbillentve farkát, ami nagyon kimért köszönésféle – odábbállt.

A nap már lement, de az éjszakának még nem volt ideje rá, hogy kibontsa fekete bársonyát, amikor Cselebi az erdőszélen összeakadt Sünnel, aki éppen rántottát kevert magának a kökényesben egy fogolyfészek tojásaiból.

– Ejnye, ki hitte volna rólad, hogy ilyeneket művelsz? És még össze is gömbölyödsz előttem – méltatlankodott Cselebi, aki roppant szerette a sünpecsenyét.

A tojások nem voltak a legfrissebbek, de Cselebi nem kifogásolta a minőséget, és a rántotta bekebelezése után egy ideig még a Sün szúrós bundájának legombolásával is kísérletezett, de csak az orrát szurkálta össze.

„Csak nem vagyok bolond, hogy ezzel a piszok Sünnel töltöm a drága időmet” – látta be végül, hogy a tüskés gombolyaggal vesződni hiábavaló fáradság, és sorsára hagyva a Sünt, bekanyarodott a domboldalon húzódó kukoricásba, ahol mindig akad egy-egy heverő nyúl, sőt esetleg később elnézhet még a falu felé is ...

Ekkor már az éjszaka hűs párája kezdte harmatozni a határt. A hold még nem kapaszkodott az erdő fölé, de a mezőkön a sötétség vastag és puha lett, mint a pihepaplan.

2

Uhut ezen az éjszakán nem izgatta különösebben a vadászat, inkább csak nézelődni ült ki odúja elé, ami nem jelenti azt, hogy később, ha már nagyon elunta magát, nem indul el. A bagoly előtt a barátság és rokonszenv fogalma egyébként ismeretlen. A körülötte élőket két kategóriába osztotta: az egyikhez azok tartoztak, akik az élelmet jelentették, a másikba meg azok, akiket jobb elkerülni. Csak az Embert nem tudta hová tenni, mert ha reá gondolt, különös és nyugtalanító érzések indultak el benne.

„Az Ember – töprengett Uhu azon, amit a holló mondott – védelmezi Eng népét, mert az agancsot növeszt a homlokán, és azzal verekszik asszonyaiért. Ha igaz, hogy Kagurék megöltek egyet közülük, azt bizony rosszul tették, mert az Ember eljön, és vadászni fog a farkasok népére.

Egyébként az Ember – tűnődött tovább Uhu – Eng népére is vadászik, és mindig azokra emeli villámló botját, akiknek a legnagyobb az agancsa. Eteti, védi, és aztán megöli őket ... Nem értem, de ki érti azt, hogy az Ember mit miért tesz? ... Talán irigyli, hogy neki nincs agancs a homlokán ... bár lehet, hogy van, csak nem mutatja meg az erdei népnek ... Ki tudja? ... Mindenesetre az a legjobb, ha semmi közünk hozzá” – fejezte be Uhu az elmélkedését, mert az Éjszaka közbeszólt, és mondott valamit, amit csak az ő füle hallott meg, amivel még azt is nyilvántartotta, ha egy levél halk zizzenéssel pihenni tért az avarra ... Hát hogyne figyelt volna fel most a feléje poroszkáló lépések finom neszezésére?

A sűrűből kiváló fekete sörtés család ott állt meg alatta. Alaposan szemügyre vehette őket, bár erre különösebb szükség nem volt, mert éjszakai kirándulásain gyakran találkozott velük.

A vaddisznócsalád az erdőszél sötétjéből figyelte a kukoricást. A malacok felsorakoztak anyjuk mellé, aki mélyen magába szívta a feléjük áramló levegőt, azt mérlegelve, hogy azon a tízméteres nyiladékon, ami a kukoricást elválasztotta az erdőszéltől, nem leselkedik-e valami veszély.

– Menjetek nyugodtan – susogta feléjük biztatóan a Szél –, onnan jövök. Csak Cselebit láttam, de az titeket nem zavar. Más hírem nincs, és most megyek, lefekszem valahol, mert olyan bágyadt vagyok, hogy épp csak tengek-lengek.

A figyelő koca nagyot szusszanva fújta ki tüdejéből a levegőt, amibe riasztó szimat nem keveredett. Hat kicsi malaca meg úgy várt mellette az indulásra, ahogy a jól nevelt embercsemeték figyelik, mikor vált át pirosról zöldre az útkereszteződés stoplámpája.

– Most – mondta az alig hallható anyai röffenés, és a család olyan nesztelenül kelt át a nyiladékon, hogy csak a lábukhoz surlódó fű neszezése járt a nyomukban.

Uhu nem vette volna ugyan rossznéven, ha egy malac elmarad véletlenül az anyja mellől, mert arra még gondolni sem tanácsos, hogy valaki pont ebből a meghitt családi körből próbáljon kiemelni egy malackát. Az anyavaddisznó – ha a malacairól van szó – farkassal és hiúzzal is elbánik, nemhogy egy bagollyal. Annak, aki ilyesmire vállalkoznék, a tollát hordaná szét a szél, ami a szárnyas ragadozók világában a gyászjelentés fogalmával egyenlő.

... A család nesztelenül olvadt bele a kukoricás homályába, ahol a bohémségre hajlamos malactársaság nyomban nekiesne a zsenge kukoricának, ha az anya halk röffenéssel nem szólna rá felelőtlen sihedereire. Meg sem áll velük a tábla közepéig, mert tudja, hogy a veszély mindig a kukoricás szélén leselkedik rájuk. Az éber anya még itt is figyelve várakozik egy darabig, és csak akkor kezdődhet a lakmározás, ha mindent rendben talál.

Unguláta a tövénél átharapja a kukorica szárát, hogy ne roppanjon nagyot, úgy dönti a malacai elé, akik aztán valósággal habzsolják a zsenge, tejes kukoricát.

Nem lehetne rájuk fogni, hogy mértékletesek. Elvégre van elég, és a malacoknak most kell felerősödniük, amikor terített asztal a határ. Ez az anyai szempont, és azzal, hogy az Ember másnap a fejét vakarva káromkodik ott, ahol a család vacsorázott, a fekete sörtések édeskeveset törődnek. De ezt nem is lehet elvárni tőlük ...

Persze, az ilyen családi vacsora azért nem éppen zajtalan, és a kukoricaszár roppanása, a jóízű csámcsogás, egy erélyesebben rendre intett malac éles nyikkanása az Éjszaka csendjében messze hallik. Ezt a tábla szélén settenkedő vadász is – hacsak nem alszik – hallja, de a termést pocsékoló társaság megközelítése mégis szinte reménytelen eset, mert a vaddisznó lakmározás közben sem feledkezik meg a biztonságáról. A kukoricás közepén csörtető, csámcsogó társaság zaja időnként, mintha elvágták volna, megszűnik, és a néma csendben csak a szél susogtatja a kukorica levelét. Ilyenkor a család mozdulatlanná dermedve figyel, elég egy szippantás a közeledő ember felől lengedező légáramlatból, egy óvatlan lépés alatt megzörrenő száraz haraszt, és a vacsorázó társaság hangtalanul eltűnik az éjszakában.

Unguláta egyébként szikár és – a fekete sörtés nép fogalma szerint – javakorabeli asszonyság. Hat kicsi malaca késői nász gyümölcse, ami – bármilyen gömbölydedek és virgoncak – meglátszik rajtuk, mert ilyenkor, kukoricaérés idején már nagyobbaknak kellene lenniök.

... A télen, vaddisznónász idején, valahol a behavazott erdő mélyén felhorkant egy nagy, busa fejű kan. Megrázta magát, mintha valami nyugtalanítaná. És, miközben apró, véreres szeme a sűrűt fürkészte, az útra gondolt, amelyen el kell indulnia, ott kell hagynia vackát, amely felgerjedt, nehéz

testének melegétől párázik, a megszokott biztonságot, mert hajtja a nyugtalanság. Tűnődésre nincs idő, neki kell vágni a sűrűnek harcos küzdelmek árán is, semmibe véve a való életet, előre – a jövendő élet nevében!

A vackáról elinduló vadkannak persze halvány sejtelme sincs minderről, csak a faj fennmaradását biztosító parancsnak engedelmeskedik. Hogy mit forgat a fejében, nem tudjuk, de elindul, és csendben, lassan keresztülvált a mély havon.

A sűrűből előbukkanó, felborzolt sörényű, magányos óriás elől a konda szépei körül csellengő fiatal lovagok elmenekülnek ... Nem üldözi őket. Mint az erdei magányából visszatérő fejedelem szemléli végig a kondát, amelynek már ő az ura és parancsolója, és szükség esetén hős védelmezője.

... Ha télutóján nem kerül elő az erdő mélyéről a Nagy Magányos, Ungulátának – aki fölött eljárt az idő, és a meddőség felé haladt – nincsenek most családi gondjai ... de a Nagy Magányosnak nem lehetett ellenállni ...

Aztán a szerelem ideje elmúlt, és a párok amúgy is laza kötelékei szétszakadtak. Azt, hogy Unguláta és a Nagy Magányos szerették egymást, csak a fekete sörtés nép szokásai és fogalmai szerint lehet és szabad értelmezni. Mindenesetre, amíg együtt voltak, összefűzte őket valami, és ha véletlenül sor került volna rá, a Nagy Magányos rettenthetetlen bátorsággal harcol Ungulátáért éppúgy, mint a konda többi tagjáért. Ez Törvény, éppen úgy, mint az, hogy az utódok fölnevelése az anya feladata, és Unguláta ennek – hacsak nem éri baleset, ami az erdő életében könnyen előfordulhat – becsülettel eleget tesz ...

A hajnalt váró erdőben ekkor már hat csíkos hátú, vidám kis vadmalac kocogott elégedetten anyja nyomában a családi otthon felé ...

3

... Egyébként ez az éjszaka pontosan olyan volt, mint a többi, szép, derült július végi éjszaka, amikor csillagok között sétál a hold, és a rét fölött apró szélgyerekek játszanak a száradó sarjú illatával. Az erdős hegygerinc feketén nézett a völgyre, ahol a falu pihent, és a legelő kútja körüli tocsogó békái kórusban kérték Esőistent, gondoljon már az Unkák brekegő, ugrándozó népére.

A hold még el sem érte delelőjét, de a faluban már megszólalt néhány türelmetlen kakas. Nagy hangon sürgették a hajnalt, pedig az még messze volt. Ezt mindenki tudta, s így felesleges kurjongatásuk – Cselebin kívül, aki éjszakai portyája közben a kertek alá ért – senkit sem érdekelt.

„Nem lenne rossz” – gondolt a kiadós falatokra, és leült vakarózni, mint akinek alaposan meg kell fontolnia valamit.

Jól ismerte a járást a tyúkólak körül, és most, a nagy elhatározás előtt, eddigi tapasztalatait rendszerezte. Volt, ahonnét alig tudta menteni a bőrét, és a falu kutyái szinte kihajtották a világból, de volt, ahol olyan könnyen ment minden, hogy maga is csodálkozott. Cselebi most csak arra várt, hogy újra megszólaljanak a jó torkú legények, de azok elhallgattak, mintha érezték volna, hogy a róka ott ül a kertek alatt.

A csend kissé hosszúra nyúlt, és ha Cselebi véletlenül nem róka, hanem ember, akkor minden bizonnyal idegeskedik, sőt lehet, hogy illetlen szavakkal emlékezik meg a kakasok le- és felmenő családfájáról. De Cselebi nem ember, hanem csak egy éhes róka, akinek a türelme végtelen. Végül is a csendet a kakasok unták meg előbb, és aztán a finom rókafül úgy válogathatott a hangok között, hogy már annak tulajdonosát is maga előtt látta.

„Ez jó falat lenne – nézett egy nagy lombú fa árnyékában megbúvó ház felé, ahol a legércesebben csendült fel a kurjantás. – Szépen tudsz énekelni, Kuri – ismerte el –, és csak téged választanálak, ha nem tudnám, hogy az a stréber Lupi őriz, aki azzal dicsekszik, hogy az apja farkas volt. Ez ugyan nem igaz, de Lupi nem alszik, és most is biztosan csak arra vár, hogy elkaphassa a frakkom.”

Cselebi kissé elfogult Lupival szemben, de erre megvan minden oka, mert a hosszú lábú kuvasz egyszer úgy meghajszolta, hogy még állítólagos ősei se tehették volna különbül.

No de – szerencsére! – Kuri nem az egyedüli kakas a faluban.

„Ez Koki, ismerem jól – mérlegelte Cselebi az alsó szomszéd udvarában megszólaló kakas körüli esélyeit. – Jó hangja van, de Kurit nem tudja túlénekelni. Hm, és mintha nem is az ólból szólna – fülelt félrefordított fejjel a hang irányába. – Lehet, hogy túl meleg neki az ól, és inkább kint maradt. Rá a Bodri vigyáz, de az a Tanya felé ment, ahová udvarolni jár.”

Még eltűnődött volna ezen, mert sohase lehet tudni, hogy a házak körül mi van, de Koki újra megszólalt, és a hangja sürgető volt.

„Remélem, nem ültél túl magasra” – csúszott át a sövény résén Cselebi, miközben a hold elbújt egy felhő mögé, mintha még az is őt akarná segíteni. Az udvaron szél alá került. Híres orra különös gonddal szűrte át a légáramlatot, de csak egy sün zörgött a ribiszkebokor alján, az érces hangú Koki meg ott ült az orra előtt, a favágótőkén.

„Könnyelmű voltál, Koki...” – gyúlt fel erre a szívderítő látványra a kakas előtt a rókaszem zöld lámpása, és Koki számára többé már nem volt virradat...

A hold előbújt a felhők mögül, de Cselebi akkor már ott loholt az erdő szélén, ahol egy vízmosásos oldal sűrűjében az

otthona volt. Azt hitte, túl van minden veszélyen, nem ügyelt eléggé, és csak akkor vette észre Bodri fehér ködmönét, amikor már késő volt.

– Hauu, most kirázlak a bundádból! – ígérte üvöltve Bodri, aki a Tanyán tettlegességig fajuló szóváltásba keveredett vetélytársával, és alaposan megtépázva került ki ebből a lovagi vetélkedőből.

Tudvalevő, hogy az még egy kutyalegénynek sem éppen kellemes, ha a szíve választottja előtt alaposan eldöngetik, és az elpártol tőle. Megérthetjük, ha Bodrink felejteni akart. Ki-ki a maga módján, és ha az ember ilyenkor borba fojtja a bánatát, s addig húzatja a fülébe, amíg a végén már azt se tudja, hány csillagos a szeme annak a bizonyos Zsófikának, akkor egy jóravaló bundás miért ne fojthatná bánatát a nyúlvadászat örömébe.

Nyúl azonban nem ugrott, és most, hogy az útjába akadt Cselebi, Bodri olyan ádáz dühvei vetette magát utána, mintha az lett volna az oka mindennek, és a rókának épp csak annyi ideje maradt, hogy a kakast belökje egy bokorba.

– Majd visszajövök érted – ígérte, de akkor már úgy rohant az erdőszélen, ahogy csak kisportolt inai bírták.

Na de Bodri sem volt valami elpuhult, hájas, városi legény, és ebben a versenyfutásban nem babra ment a játék. Cselebi az életéért loholt, ami nem kis tét, Bodrit pedig az ősök évszázadok óta beidegződött ösztöne hajtotta. No meg az a dicsőség sem lett volna éppen lebecsülhető, ha Cselebit végighurcolhatná a falun, ami még egy kutyának sem sikerük. Milyen büszkén simogatná a gazdája, akinek a tenyerében annyi meleg szeretet van. Bizony, világraszóló dolog lenne ez a rókafogás, és holdvilágos estéken az egész rokonság az ő dicsőségét zengené ...

– Hauu, szorítsd! – biztatta magát Bodri tele szájjal, és a róka előnye fogyni kezdett. Cselebi azonban minden hájjal megkent, furfangos legény volt, és olyan éles kanyarral

vágódott be az erdőbe, hogy szegény Bodri szinte bukfencet vetett, úgy fékezett. Aztán gyorsan bekanyarodott ő is az erdei csapásra, ahol megint jól érezte a róka meleg nyomát.

– Hauu, ezt nem úszod meg, te vörös bolhafészek – üvöltötte Bodri, ami nem volt szép dolog tőle, mert akadt benne is bőven az ugráló apró népből.

4

Ha a rókának nem jut eszébe az öreg borz vára, alighanem rosszul végződik a hajsza, Cselebit így is csak az utolsó pillanatban, szinte Bodri orra elől nyelte el a kotorék nyílása.

– Tiszta szerencse, hogy ez az öreg remete ide építkezett – lihegte Cselebi a föld alatti folyosón elnyúlva, míg mögötte Bodri hisztérikus vinnyogással kaparta, rágta a nyílást védelmező gyökérzetet.

– Vesznél meg – szuszogott Cselebi, mert a fáradtság még benne volt –, jól megkergettél, de ide már nem dugod be a pofád.

Még néhány kedves dolgot odamondott a tehetetlenül acsarkodó kutyának, aztán óvatosan beljebb csúszott.

„Remélem, nincs itthon” – gondolt a mogorva házigazdára, aki ugyancsak gorombán szokta fogadni a hívatlan látogatót.

A kotorékban nem érezte a borz meleg nyomát. Ismerte a föld alatti kastélyt, és tudta, hogy a katlanból – ami a borz és a róka fogalma szerint olyan háló-ebédlő féle tágas terem – még legalább egy, de az is lehet, hogy két kijárat is biztosítja a házigazda szabad elvonulását. Nem tévedett, és minden baj

nélkül kúszott végig a szabadba vezető folyosón, hogy aztán jóval arrább, egy sűrű bokor takarásában felszínre jusson.

Bodri még mindig ott méltatlankodott, ahol ellensége eltűnt az orra elől, de – és erre a látványra a róka majdnem visszaugrott a kotorékba – már ott állt mellette az Ember is.

„Még csak ez hiányzott szomorú fejemnek” – keseredett el Cselebi, de aztán megnyugodott, mert közvetlen veszély nem fenyegette. A szél felőlük fújt, így nem fedezhették fel, és nyugodtan nézelődhetett.

Az Embert egyébként a faluban egyszerűen csak mint Bercit, a vadőrt emlegetik.

Berci egész éjjel az erdőszéli kukoricások körül leskelődött, mert annyit rágták már a faluban a fülét: „Te Berci, csinálj már valamit, pocsékká teszik a disznók a termést”, hogy nem halogathatta tovább a rendcsinálást, és kiült lesre a kukoricás mellé.

A csendben messze hallik, amikor a disznók elkezdik törni a kukoricát, de Berci hiába fülelt, csak a szél járta halk susogással a kukoricást, azt azonban nem lehet onnan kiparancsolni, és különben sem tesz kárt benne.

Az éjszaka nagyobb része már eltelt, de a disznóknak se híre, se hamva nem volt.

„Ha eddig nem néztek erre, ezután már nehezen jönnek – vélte Berci, és nem éppen elismerő hangon kezdte emlegetni azokat, akik néhány cső kukoricának olyan nagy feneket kerítenek, hogy a legszívesebben kiirtanák az erdő vadját, és a vadőrt kukoricacsősznek vélik. – Kárt csinál, az igaz, de megvan a haszna is” – gondolt azokra a szép téli vadászatokra, amikor az elejtett disznók ott feketélltek a hóban a vadászok előtt. Nem mentette fel teljesen a fekete sörtés társaságot az ellenük emelt vád alól, de nem is marasztalta el végképp őket. És ebben igaza volt, mert éppen olyan túlzás az egyik, mint a másik. – Valahol a kettő között kell keresni a megoldást, bár ez sokszor nem olyan könnyű,

mint ahogy elképzeljük” – morfondírozott Berci, amikor Bodri öblös hangja fellármázta a hajnali erdőt.

„Ez nyulat hajszol” – komorodott el erre, és a disznót megillető golyót a tilosban vadászó kuvaszoknak járó sörétes töltényre cserélte ki fegyverében.

„Fene a bolond kutyáját” – kezdett mérgelődni, mert mint a legtöbb vadászember, kedvelte a kutyát, és nem szívesen lőtte oldalba egyiket sem. Ha tőle függne, inkább azok nemtörődöm gazdáinak spriccelné teli az ülepét durva sós tölténnyel, akik eltűrik, hogy kutyáik a mezőkön csatangoljanak, sőt akad köztük olyan is, aki este eloldja, és étel helyett azzal fizeti ki négylábú segítőtársát: „eredj, fogj magadnak nyulat”.

Sajnos, a dolognak ez a része már túlhaladja Berci hatáskörét, s így el kellett indulnia a közelgő kutyaszó elébe.

„Na megállj, bitang, majd elintézlek” – ígérte mérgesen, de azt pontosan nem lehetett tudni, hogy a kutyára vagy arra az alattomos tuskóra értette, amelyen nagy siettében szinte keresztülbukott ...

Ami a nyulászatot illeti, Bodrinak tökéletes volt az alibije, és ezt a tényállást Berci is elismerte.

– Hauu! Majdnem megfogtam – dicsekedett Bodri a bokrok közül előbukkanó ismerősnek.

– Jól van, nó – hárította el az örvendező bundás túlzott bizalmaskodását –, látom, rókát kergettél. Szerencséd, mert ha nyúllal kaplak el ...

Ez az utóbbi azonban csak olyan kijelentésféle, ami Berci hivatásával együtt jár, de nem jelenti azt, hogy Bodrit komoly veszély fenyegetné. Elvégre Bodri is elnéz egyet-mást Bercinek. Ő se csap lármát, amikor ott ácsorog esténként a kertjük végében, és nem árulja el az öreg Moldovánnak, hogy a leánya és Berci... Bodri hallgat. Fehér bundája eltűnik a kert bokrai közt, hogy kisvártatva újra megjelenjék a fiatalok mellett, mintegy azután érdeklődve:

„itt vagytok még?” Egy kicsit el is időzik mellettük, aztán újra eltűnik, mert a kutyák nagyon megértők tudnak lenni az Emberrel szemben.

– Ide bújt! ... Gyere, segíts! ... szedjük ki valahogy – hívta most nyüszítve Bercit, de az ismerte jól a rókák szokását, és nem osztotta a véleményét.

– Az igaz, hogy itt bújt be, te szamár. De ki tudja, hol jár ez már – magyarázta Bodrinak, miközben szíjra tette. – Elég a cirkuszból!

Az Embernek ezúttal is igaza volt, mert Cselebi már azt a bokrot szimatolta, ahol letétbe helyezte volt a kakast ...

5

... A hajnali szürkület elvált a mezőktől, és föllendült a magasba, ahol ragyogni kezdtek a felhők, aztán eltűnt valahol az ég alatt, de ekkor az új nap már ott ült a dombok tetején, és elindultak a reggel fényei.

Az opálosan tündöklő magasságban megjelent Viu, és a legelő felett egyre lejjebb vonta vadászó köreit. A varjak – akiknek ott volt az alvófájuk, és utálták a héját, mert néhány fiatal társuk már elvérzett gyilkos karmai között – erre rettenetesen felzúdultak.

– Nézzétek, Viu, a piszkos hóhér ránk vadászik – recsegte egy harcias szürke varjú, és azzal már el is rugaszkodott a fa ágáról.

– Rá-rá – eredtek nyomába társai, mert ők sem akartak kimaradni a parázs csetepatéból. Mint valami lármás fekete felhő kavarogtak a lomhán repülő madárgyilkos körül, és a szemtelenebbje hozzá is vágott.

– Rá-rá! Koppants csak jól oda neki – biztatták recsegve egymást a nagy kavargásban.

Ilyen lármás díszkísérettel mindent lehet, csak vadászni nem. Ezt a héja is tudja, de azt is, hogy a nyakába szakadt szürkéktől nem szabadul meg egykönnyen. Pedig ő mindenáron vadászni akar, mert az a Mátyás, amit a patak mentén az elébb levágott, sovány falat volt, s így inkább elhúz más vadászterület felé.

A szürkék üldözik még egy darabig, aztán visszafordulnak, hogy az otthon maradottaknak eldicsekedjenek győzelmükkel.

A Szél is felébred, s leheletszerűen suhan végig a patak mentén. A fűzfabokrok tövénél, ott, ahol a héja reggelizett, megáll, és addig nézegeti, forgatja a Mátyás szétszórt tollait, amíg az egyiket bele nem ejti a patak vizébe.

– Köszönöm, Szél ... a szép tollat – csobogja halkan a Patak, és a vize ringatva viszi tovább az Aranyos felé, az átadja a Marosnak, az meg a Dunának, és a Mátyás szép kék tolla – ha el nem akad valahol – egyszer talán eljut a tengerig ...

A nap felszippantotta a harmatot, s a méhek dongva járják a rétet. Azt, hogy a mézet a kasba az embernek vagy valamelyik odvas fa üregébe maguknak gyűjtik – a virágok nem kérdezik tőlük.

Berci – miután hazazavarta Bodrit – került még egyet a kukoricás felé, ami nem volt szerencsés gondolat, mert a Savanya testvérek is akkor keveredtek ki abból.

– Ne te, ne – állták el Berci útját olyan fancsali képpel, mintha csak vadalmából állna a világ.

– Ne te, ne! – köszöntötte őket hasonlóan Berci, mert ha nekik az emberségből csupán ennyire futja, ő miért lenne bőkezűbb.

Savanyáékat maguknak való, piszkálódó embereknek ismerte a falu, nem örvendtek túlságosan nagy

népszerűségnek. Berci látta, hogy most is van a begyükben valami, de azért megállt előttük, és a homlokát törülgetve, nagyot fújva levette a kalapját – jöjjön, ami kikívánkozik belőlük.

– Gyere, nézd meg, mit csináltak a disznaid – nyögte ki végül az öregebb Savanya olyanformán, mintha Berci az ő kukoricáján akarná felhizlalni az erdő összes vaddisznóit.

– Gyerünk, mert arra én is kíváncsi vagyok – indult Berci a Savanya társaság után.

Ott, ahol a fekete sörtés család vacsorázott, Bercinek is el kellett ismernie, hogy ezúttal Savanyáéknak minden okuk megvolt arra, hogy komor képet öltsenek.

– Ezek jól elbántak velem – vakarta a fejét Berci, és hogy Savanyáék is megértsék, hozzáfűzte –, amíg a felső szélen lestem rájuk, addig ők észrevétlenül becsúsztak ide. Na, de ne búsuljon egy cseppet se, Józsi bátyám – biztatta az erősen hervadt kedvű öregebb Savanyát –, majd kihozok ide néhány városi vadászt, és elkapjuk őket.

– Hát igen – szívogatta fogát az öreg Savanya, mert egyáltalán nem lelkesítette ez a vadőri ígéret –, ti vadásztok, mi meg maradunk a kárral.

– Hát igen, így szokott ez lenni – kontrázott bátyjának az öcs.

– Ha meglőjük, kap egy sonkát maga is – nagylelkűsködött Berci, bár ez a sonka egyelőre még távoli és bizonytalan dolog ...

... A katlan, ahol a fekete sörtés család lakott, minden tekintetben jó és biztonságos szállás, mert Unguláta oly nagy körültekintéssel választotta ki családi otthonát, hogy az más nem is lehetett.

A meredek hegyoldalnak ezt a kisebb gyűrődését, ami minden emberi mozgástól távolesett, áthatolhatatlan, javarészt tüskés bozót védelmezte az illetéktelenek elől. A napsütötte kis tisztáson, ami a sűrű belsejében közvetlenül a

családi alvóhely előtt terült el, vékonyka ér szivárgott keresztül, és puha, süppedékes talajjá áztatta a páfrányos csomókkal tarkított gyepet.

A tisztás felső vége a játszótér, ahol a csíkos ruhájú, vidám malactársaság kedvére turkálhat, birkózhat, kergetőzhet egymással.

A páfrányos csomók közé nyúló bokorban heverésző Unguláta csak egy-egy röffenéssel irányítja csemetéit. Időnként maga is közéjük áll, és mintha oktatná őket, velük együtt haladva turkál. A malacok ott nyüzsögnek az orra körül, hogy felkapkodhassák előle a földből kiforduló csemegéket. Az anyjuk gyönyörködve figyeli ügyeskedésüket, halk röffenéseiben biztatás van.

– Röff, jól van, gyerekek. Kóstoljátok meg ennek a páfránynak a gyökerét. Na, ugye, milyen jóízű? ... – csámcsog velük ő is egy darabig, hogy aztán éles, figyelmeztető röffenéssel hirtelen felkapja a fejét.

– Röff! Csend! Meg ne moccanjatok, s egy hangot se – jelenti a felhördülő hang, és a malacok a lélegzetüket is visszafojtva mozdulatlanná dermednek mellette.

Csak Poncsó, az egyik rosszcsont kis kan nem fér a bőrében. Ráugrik testvérkéje hátára, az meg persze kinyargal alóla.

De a szigorú anyával nem lehet kukoricázni, és Poncsó fájdalmas nyikkanással lódul a páfránycsomó tövébe, ahol aztán olyan mozdulatlanul olvad bele a fény és árnyék foltjaiba, hogy még a magasan köröző szárnyas vadászok – pedig azok szemét nehéz megcsalni – se fedeznék fel.

– Röff – mondja Unguláta dörmögése, miközben mélyen szusszanva magába szívja a feléje áramló levegőt –, az orrotok nemcsak azért van, hogy turkáljatok. A Szél elhozza a szagokat, és nekünk ki kell válogatni azt, ami nem jó, amit jobb, ha elkerülünk.

– Röff – engedi ki magából egy szuszra Unguláta a levegőt –, így kell ezt csinálni. A Szél nem mond semmit. Most nyugodtan tovább turkálhatunk, csak később ne felejtsük el ismét megkérdezni.

– Csám, ez a csiga is nagyon jóízű. Csám, a fekete sörtés nép erős, és nem fél senkitől, de az Embert mindig kerüljétek el. Ha nagyok lesztek, Kagurék, a farkasék se árthatnak nektek, csak ha sokan vannak ... Csám ... de az Emberrel nem jó találkozni... Ezt ne felejtsétek el, gyerekek.

Valahogy ilyenformán osztogatja anyai tanácsait Unguláta hat kis malacának, mert az erdei szabadok ifjúságának legalább úgy fel kell készülnie az életre, mint az Emberének. A vadon világában azonban ismeretlen fogalom a pótvizsga, az osztályismétlés; a bizonyítvány az Élethez való jog, s aki elbukik, annak a sorsa megpecsételődött ...

6

A nyári délelőtt meleg ragyogásában fénylik a tisztás. Dongó kalandozik zümmögve a páfrányok között, hogy végül egy harangvirágon kössön ki. Elégedetten fészkeli be magát a virág kelyhébe, és észre sem veszi, hogy alig arasznyira fölötte pókháló feszül a bokor ága között. Egyelőre még ez a remekbe szőtt csapda csak egy fényben gyémántként szikrázó harmatcseppet őriz, de nem lehetetlen, hogy dongó is kerül mellé. A pók a háló sarkában ülve szunyókál. Nyugodtan teheti, a zsákmányt nem szalasztja el, a háló finom szálainak rezdülése értesíti a fogásról.

Ungulátát azonban nem érdekli sem a dongó, sem a pók. Nyugodtan turkál, és tűri, hogy az orra körül botladozó csemetéi felkapkodják előle a földből napvilágra kerülő

gyökér- és egyéb csemegét, csak akkor lódítja odébb őket, amikor már nagyon láb alatt vannak.

– Röff, keressetek magatoknak – biztatja őket.A tanulékony malackák egykettőre rájönnek arra, hogy

az ő orrocskájuk is alkalmas a túrásra. Önállósítják magukat, mert az az igazi boldogság, amikor az ő orruk nyomán fordul ki a földből az ízes falat.

– Oi! Ezt én túrtam ki! – löki félre az egyik a másikat, és a szóváltásnak rendszerint verekedés a vége.

De ez inkább csak játék, melynek hangos visítás és kergetőzés a kísérője. A testvéri hajcihő nem fajulhat el, mert az anyjuk rendet teremt köztük.

A nap egyre melegebben tűzött, és Unguláta jónak vélte a páfrányos rejtett fürdőmedencéje felé irányítani malacait. A dagonyázás, a híg sárban való hengergőzés olyan élvezet, amiről a fekete sörtés nép nem mond le, és ott, ahol nincs erre alkalma, nem is marad meg.

A tapasztalt Ungulátának mindenre, még a családi iszapfürdőre is kiterjedt a figyelme, amikor ezt az összkomfortos katlant választotta tanyahelyül. Még a törülközés sem jelent különösebb gondot, mert a pocsolya közelében álldogáló magányos fenyő törzsénél – vaddisznó felfogás szerint – pompásabb törülközőt el sem lehet képzelni.

A jó hentergés után sárosan és csöpögősen siet a család a fenyőhöz, ahol kiadósan és látható élvezettel vakargatják, dörzsölik az oldalukat a fa törzséhez.

„Ejha, ez már igen!” – nézegetné ezt a családi törülközőt őszinte elismeréssel egy vadászember, ha véletlenül erre keveredne. Ez természetesen nem jelenti azt, mintha az Ember még ezt a gyantás törülközőt is irigyelné Ungulátáéktól, de a fa törzsére kent sár, amiből következtetni lehet az oda dörgölőző disznó nagyságára, feltétlenül

kiváltaná elismerését. Vadász azonban nehezen kerül erre, és ezt a fekete sörtés társaság egyáltalán nem hiányolja.

Unguláta elégedett dörmögéssel élvezi az iszapfürdőt, és az sem zavarja, ha türelmetlenkedő malackái otthagyják.

– El ne kódorogjatok, gyerekek – küldi utánuk figyelmeztető anyai dünnyögését.

– Oi, oi – nyiffannak vissza a közeli páfránycsomók mellől a malackák, amit éppen úgy lehet komoly ígéretnek venni, mint amolyan felszínes fogadkozásnak, amihez egyes süvölvények gondolatban azt is hozzáfűzik: „tudok én magamra ügyelni, csak nem ülök örökké a szoknyája mellett” ...

Igaz, Ungulátának nincs szoknyája, de az anyai érzés benne van. Azonban a meleg napsütésben a pocsolya olyan kellemes, hűsítő, hogy még az örökös anyai éberség is ellankad. Csemetéi különben is ott motoznak közelében, még gyerekhangú röffenéseiket is hallja.

„Nem kalandoznak el” – gondolja a fekete sörtés anya, és átadja magát a dagonyozás gyönyörének.

Rövid hancúrozás után aztán a csemeték is elhevernek a páfrányok árnyékában.

– Oi – kezdte ösztökélni orrával pihenő testvéreit Virgonc, a mindig nyughatatlan kanmalac –, oi, nem jösztök velem? Körülnézek egy kicsit ... Oi ... – indult el végül a kalandos kedvű sihedcr a tisztás alsó csücske felé egyedül.

Nem sietett. Itt is, ott is megállt turkálni. Talált pár jóízű gombát. Arrébb vékony csemetefához dörgölte az oldalát, és ugyancsak megörvendett, amikor néhány cserebogár pottyant az orra elé.

– Oi, oi ... mégiscsak érdemes körülnézni a világban – kapkodta fel vígan az égből hullott csemegét, és olyan kunkori karikába csapta a farkát, ami malacnál a határozott megelégedés és jókedv jele.

A tisztás fölött csend pihent és mozdulatlanság. De a Csend és Mozdulatlanság éppúgy lehet óvatosságra intő, mint megnyugtató – attól függ, kinek mit mondanak az érzékei. Virgoncnál – aki nagylegénynek képzeli magát, de a valóságban csak egy tapasztalatlan vadmalac – az erdei életnek ezek a finom műszerei még nem voltak bekapcsolva, s így nem mondhattak semmit.

Eddig az ő személyes tapasztalata annyi volt, hogy amikor egy fához dörgölőzött, arról jóízű bogarak potyogtak az orra elé.

A tisztás alsó csücske táján ott ácsorgott még néhány ilyen facsemete, és az önállóságra hajlamos malac figyelmét ez nem kerülte el.

„Oi, lehet, hogy azokon is vannak efféle bogarak” – tűnődött Virgonc, aztán a magasodó fűben jókedvűen poroszkált a kis facsoport felé ...

A fekete sörtés családnak nem volt kizárólagos bérlete a tanyahelyre. Unguláta ugyan aprólékos gonddal kutatta végig a katlan környékét, de az olyan szomszédságot, amely nem veszélyeztette csemetéinek biztonságát, nem kifogásolta. Nem nyugtalanította a fejük fölött fészkelő gébicscsalád sem, inkább azok pislogtak le aggodalommal az alattuk szuszogó és csámcsogó családra. Gébicsék már ott fészkeltek, és nagy fejű fiókáik nevelésével voltak elfoglalva, amikor Unguláta alattuk készítette el a család vackát.

– Csett! Ide költöztök? – érdeklődött a sörtés mamától.– Ide – billentette meg fülét Unguláta, mert az erdő népe

szemével és mozdulataival is beszél, nemcsak hangjával. Aztán fölemelte a fejét, és jól megnézte a bátor kis madarat. Ez a bemutatkozás nem volt ellenséges, de barátságos sem.

– Csett-csett, nem fogunk zavarni, és ha valami jön, idejében szólunk – ígérte a gébicsapa, s visszaröppent a fészke mellé.

– Csett, beszéltem velük. Nem fognak bántani – igyekezett megnyugtatni fiókáit féltő asszonyát.

– És ha valamelyik kiesik? – pislogott le az alattuk nyüzsgő sörtés családra gébicsné.

– Csett! Ne essék ki – intézkedett férfias határozottsággal párja, de csettegésében aggodalom volt, mert a fészekből kieső fiókák számára az alattuk rendezkedő lakók nem adtak menlevelet.

7

Unguláta tudott gébicsékről, még a közeli fán lakó mókusról is, mint olyanokról, akik nem fontosak, de azért jó számba venni őket.

Néhány béka is ugrált a süppedékes tocsogók között, és éjjel Cinyi népéből is motozott körülöttük elég, de ezekre a vaddisznó csak mint apró falatokra gondolt. Ha eléje kerülnek, be lehet kapni, de keresni nem érdemes őket! ...

A tisztás alsó csücske a meredek oldalt fedő sűrű bozótba nyúlt, ahol a vékony földréteg alól már előbukkantak a csupasz sziklák. Mindenki tudta – a gébics és a mókus is –, csak Unguláta nem, hogy itt, az öreg széltörte fenyőcsonk alatti üregben lakik Szissz, a rettenetes, akinek a harapása öl.

A vipera nem panaszkodhatott, Cinyiék szép számban éltek a száraz haraszt között, és a mocsár tocsogóinak környékén az Unkák ugráló népéből is bőven akadt. A vadászat ezen a napon könnyen ment, és Szissz karikába tekeredve pihent.

A nap jól átmelegítette a köveket, vadászó ölyvek – akiktől tartani kell – nem keringtek a feje fölött. Az egérke, amit reggelire bekebelezett, kiadós falat volt, és Szissz, mint

általában azok, akiknek tele a gyomra, teljesen rendben lévőnek találta maga körül az élet folyását.

A vaddisznó okos, értelmes vad, képes arra, hogy tapasztalatainak tanulságát értékesítse. Ez a képesség természetesen megvolt a vadmalacban is, aki sorra döngette, rázogatta az útjába eső facsemetéket, hogy betakaríthassa a cserebogártermést.

„No, még ezt az egyet” – határozta el Virgonc a tisztás alsó végében.

– Oi! – nyikkantotta el magát ijedten, mert a páfrány tövében lapuló béka váratlanul pattant tovább az orra elől.

„Ez Unka – ismerte fel. – Ettem már. Oi, megfogom” – vetette magát a továbbugráló béka után.

Szissz reggeli után volt, de olyan jóllakott kígyó nincs, amelyik még egy békát ne bírna el. Unka egyenesen odatálalta magát – és elvégre nem gyomorbajos, hogy elutasítsa.

Villámgyorsan hozzávágott, és ha a béka nem kezd görcsösen rángatózni, azt lehetett volna hinni, hogy semmi sem történt. Pedig Unkában már benne volt a halál, amit Szissz a harapásával oltott bele.

– Oi, hát ez mi? – hökkent meg a vadmalac, mert még nem találkozott kígyóval.

– Szissz vagyok, a rettenetes – emelte fel a vipera a fejét –, veled semmi bajom, de Unka az enyém.

Szissz nem szokott harciaskodni. Az Ember útjából is inkább kitér, és csak önvédelemből vagy akkor mar, ha úgy érzi, hogy veszélybe került.

A vele szemben álló vadmalac kicsi volt, de nem hátrált meg, mert az ereiben a rettenthetetlen Nagy Magányos vére csörgedezett, és a leendő vadkan szíve dobogott.

Szissz a vonagló béka felé csúszott. Hideg szemében dermesztő gonoszság csillogott, és lassú kúszásában a végzet közeledett Virgonc felé. Rövid kismalacéletében még

sohasem találkozott így szembe a veszéllyel. Halvány sejtelme sem volt arról, mi az elmúlás. Mi az, amikor a mozgás mozdulatlanságba dermed, a test melegsége a semmibe vész, mint a pára, a szemek fénye megtörik, és az élőből tetem lesz.

A kis vadmalacnak még nem volt tapasztalata, és így csak évezredek homályos kavargásán át jutott el hozzá az, amit az élet és a halál mezsgyéjén harcban álló vadkan ősei valamikor érezhettek. De ez a nagyon messziről érkező üzenet elég volt ahhoz, hogy ne futamodjék meg, hanem szembeszálljon a feléje kúszó viperával.

A felnőtt vaddisznó vastag bőre védőpáncélként fogja fel a kígyó marását, de Virgonc, bármilyen hősi szív dobogott benne, csak egy kis vadmalac volt.

Szissz a békát, az elejtett zsákmányt akarta, de látta, hogy ez nem lesz egyszerű. Fenyegető sziszegése elől a fekete sörtés fiókája nem hátrál meg, és ő a béka lenyelése közben fegyvertelen lett volna. Ezt nem kockáztathatta meg, és mesteri, kivédhetetlen csapással vágott ellenfeléhez, aki gondolatnyit késett a félreugrással.

A fájdalom folyékony tűzként áradt végig a megmart malac testében, és ebben a pillanatban beteljesült a vadon ősi

törvénye: életet életért! – mert Szisszt, a rettenetest, pozdorjává zúzták a vadmalac fogai.

A nap már magasról nézte a világot, melyben az árnyék elfogyott. A rét felett vibráló táncba kezdett a levegő, és a bokor fölé – amelyben a csíkos hátú kis vadmalac pihent – odaröpült a fényeszöld szárnyú Zsi, az elmúlás bogara ...

A dagonyázás után a fekete sörtés anya magához röffentette családját.

– Megvagytok? – bökdöste orrával az állandóan mozgásban levő társaságot.

– Egy, még egy ... sok ... jól van ... – nyugodott meg Unguláta, akinek számolási tudománya „eggyel” kezdődött és „sokkal” végződött. A nagyobb létszámcsökkenést, ha történetesen hat csemete helyett csak kettő vagy három nyargalászik körülötte, bizonyára észreveszi, de az öt és hat árnyalati különbségének észlelését nem várhatjuk el a vaddisznóanyától.

– Mellőlem el ne kódorogjatok – inti Unguláta a déli pihenő alatt malacait, akik pislogva ígérik, hogy ilyesmi eszükbe sem jut. – Ha megérzitek az Embert, be a sűrűbe – folyik tovább az iskolázás – hang nélkül, és semmi mozgás ...

– Be a sűrűbe, és semmi mozgás – szuszogják a malacok.– Az erdő szegélyén bevárjátok a sötétséget ...– Bevárjuk – fújják a csíkos hátú nebulók.– Szelet az orrunkkal megkérdezzük ...– Megkérdezzük – pislogtak egyre álmosabban a

leckemondók.– Mi lesz a Széllel?– Megkérdezzük.– Megesszük – vágja rá álmából riadva az egyik.– Meg ám az eszed tokját – mondaná az Ember, és beírna

egy szekundát a figyelmetlen pernahajdernek, aki tanulás helyett alszik. De ez itt nem szokás.

Unguláta megmondja egyszer, megmondja kétszer, esetleg harmadszor is. Aztán nincs tovább, és az, aki nem kérdezi meg a Szelet idejekorán, aki nem tanulta meg a leckét, előbb-utóbb áthull a rostán.

8

A család iskolázása véget ért, és a fekete sörtés anya elégedetten szuszogva kényelembe helyezkedett a vackán.

– Röff, aludjatok, este korán indulunk – dünnyögte melléje húzódó malacai fülébe.

Azok még fészkelődnek, mert akad közöttük, amelyik azon spekulál, hogy az anyja csecséhez férkőzzék. Ez persze teljesen reménytelen, mert az előrelátó Unguláta hasra feküdt; de ettől függetlenül, a szoptatás ideje elmúlt, és a jóízű anyatej forrása elapadt.

Aztán a fészkelődést egyenletes, csendes szuszogás váltja fel. De a malactársaság még álmában sem pihen, az egyik lábacskái úgy mozognak, mintha nyargalászna, a másik csendesen cuppogva szopni kezd, lehet hogy még az anyacsecsből csorduló tej ízét is érzi.

A malacok alszanak, de az anyjuk álma közelebb van az ébrenléthez, mint az alváshoz ... és ha le is hunyja a szemét, azért semmi sem történhet körülötte, amiről nem tud.

Ebben az elrévedező, könnyű álomban Unguláta néha olyan dolgokat lát, melyek mindig valami furcsa ködös gomolygásban jönnek eléje, nagyon távoliak, és csak akkor látja, ha lehunyja a szemét. Mindez valamikor volt, aztán elmúlt, és már csak az idő őrzi, amiben minden benne van, néha még az is, ami esetleg csak lesz.

Ilyenkor előfordul, hogy halkan horkantva felkapja fejét, mert minden idegszálával érzi a veszélyt, ami nem ólálkodik még a közelben, de valahol már ott van a jövőben.

– Unguláta figyelt – az erdő nem mondott semmit. Csak Viu kiáltott valamit a magasban, és a Szél olyan álmosan ténfergett ide-oda, hogy még a fűszálak se hajoltak félre az útjából.

– Aludjatok nyugodtan – tanácsolta a Szél –, én is megpihenek valahol.

Később a Beő népből kezdett riadozni egy, de azok minden semmiségből nagy hűhót csinálnak, és különben is Beő valahol messze, a völgy túlsó oldalán kiabálta tele az erdőt ijedelmével.

Az erdő nem mondott semmit, de Unguláta mégsem tudott megnyugodni, pedig azt igazán nem lehet ráfogni, hogy nincsenek rendben az idegei.

– Senki sem mond semmit – feküdt vissza szuszogó malacai közé, és a mindig mocorgó csemeték testéből áradó meleg szimat jó és megnyugtató érzésekkel töltötte el szívét.

– Csett! – röppent be fészkébe a gébicsférj, és elkezdte mondani párjának a híreket –, az egyik csíkos hátú fióka Szisszel verekedett... Csett, ott fekszik a bokor tövében ... és a zöld fényű Zsi, az elmúlás bogara dong felette ... Csett ... ne fészkelődjetek ... – de ez már a nagy fejű ifjúságnak szólt, akik szépen tollasodtak.

*

Kroó szava beteljesült: – az Ember nem nézte tétlenül, hogy a farkasok a szarvasállományt pusztítsák. Talán még az a nyeszlett szarvasbika – amelyikből Kroónak is maradt néhány falat – nem hívta volna ki az Ember haragját, de Kagurék elvetették a sulykot, és már csak Eng népére vadásztak. Rövid idő alatt négyet szedtek szét közülük,

borjas teheneket éppúgy, mint fiatal bikákat, és erre a tömeggyilkos hóhérmunkára a legjobb akarattal sem lehetett ráfogni, hogy „selejtezés” lett volna.

– Hajtóvadászatot tartunk – határozták el a vadászok, és Bercinek meggyűlt a gondja.

... A nehéz havasi terepen nagyszabású vadászatot előkészíteni nem olyan egyszerű. Mert annyi hajtó talán nincs is a világon, hogy a szakadékokkal tarkított hegyes-völgyes terület minden zegét-zugát megzörgessék, de annyi vadász sincs, hogy a hegy gerincén végig elállják a vad útját.

Azonban az Ember évezredek leforgása alatt megfelelő tapasztalatra tett szert, és megismerte az erdők vadjának szokásait. Tudja, hogy a róka inkább éhen döglik a kotorékjában, de nem hagyja el, ha a zsebkendőjét vagy akár csak egy a szélben megmozduló papírlapot letűz a kotorék nyílása elé, és az erdő szélén kifeszített, színes rongydarabkákat lengető zsinór is elég ahhoz, hogy elállja a vad útját.

A rókalyuk előtt megzörrenő papír, a zsinór, a légáramlatban megmozduló rongydarabka, amely az ember szagát hordozza, mind olyan különös és elrettentő erővel rendelkező „varázslat” a vad számára, amiben szerinte az ember ereje, cselvetése van. Valami szörnyű rém, amitől tartani kell, mert az Embert személyesíti meg ...

Ezekben a napokban az elfoglalt Berci még arra is nehezen tudott időt szakítani, hogy beugorjon az öreg Moldovánhoz, akinek egyébként a kertje végében – tudjuk – szívesen szokott időzni.

Félreértés ne essék azonban, ez a látogatás most hivatalos, és semmi köze ahhoz a teljesen magánjellegű érdeklődéshez, ami a Berci részéről a Moldován család iránt megnyilvánul.

– Csiba te, meg ne edd a vadászt – intette rendre az öreg Moldován az acsarkodva előrontó Bodrit, ami teljesen

felesleges aggodalmaskodás volt, mert a kutya örvendezve ugrálta körül barátját.

– Na nézz oda – csodálkozott az öreg –, úgy ront neked, hogy azt hittem, nadrág nélkül maradsz ... most meg hogy örvend a bolond kutyája ...

– Ne te, ne, Bodri, hát megismertél? Nyughass már, no – csillapította Berci az örvendező bundást, aztán hogy az öreg olyan eltűnődve nézte ezt a fene nagy barátságot, hozzátette: – találkoztunk már néhányszor a mezőn, igaz-e, Bodri?

– Nem örvendek, ha a mezőre jár. De te csak nem lövöd meg a kutyámat?

– Én aztán nem, Sandu bátyám. De most mégis jó lenne, ha megkötnék. Egy csomó idegen vadász jön, és azokért nem kezeskedem. Meghajtjuk az erdőt a farkasokért. Erről szeretnék szót érteni Sandu bátyámmal is.

– Lehet, fiam – terelte a öreg a tornácra vendégét. – Várj csak! Rozi, Rozikám – kiáltott be a házba –, a vadász van itt. Tégy valamit az asztalra, ne vigye rossz hírünket.

Nincs olyan megegyezés, amit a terített asztal – különösen, ha jó szilvapálinka is kerül rája – ne segítene elő. És ha az öreg Moldován kérette kicsit magát, ez inkább csak az illendőség kedvéért volt. Bár az is igaz, hogy kevesen ismerték úgy a vad járását, mint az öreg – aki a rossz nyelvek szerint orvvadász volt –, és így a hajtók vezéréül nála jobbat igazán nem lehetett volna kiszemelni ...

Berci nem felejtette el, hogy a minap a disznók milyen ügyesen túljártak az eszén, mert a fekete sörtés társaság továbbra is rájárt a kukoricára, csak éppen sohase ott, ahol Berci leste őket. Hiába no, nagy a tábla, és az afféle magányos leselkedés olyan, mint a lottózás.

Most azonban itt volt az alkalom, hogy véget vessen a vaddisznók garázdálkodásának is, mert néhány ráérő vadász már a hajtást megelőző napon a faluban lézengett.

– Ha kedvük lenne kiülni estére a kukoricás mellé, egy-két disznót ott lehetne marasztalni – ajánlotta nekik Berci.

– Ember! Hogy is kérdezhet ilyet!? De mennyire hogy kiülünk, de ki ám! – váltott ki a vadászok körében egyhangú lelkesedést ez az életrevaló gondolat.

– Azért mondom, mert így, velem együtt, haton volnánk, és jól elállhatjuk az útjukat – mérlegelte Berci a megnőtt esélyeket.

– Úgy van.– Akkor ebben maradunk – egyeztek meg, és a délután

már mindannyiukat ott találta a kukoricás mellett.

9

... Az este olyan észrevétlenül ereszkedett rá a határra, mintha az örökké mozgó Idő láthatatlan futószalagján érkezett volna, amely hol az éjszakát hozza el, hol meg a virradatot.

A havas felől lengedező Szél elsodorta a nappal melegét. A hűvös levegő álmokat ígérően kifényesítette a holdat, és derengő fényében életre kelt a titkokat bújtató sejtelem ...

A holdfény hideg volt, a lélegzet párát vetett. A vadászok puskájukat térdükre fektették, és ráleheltek a körmükre. A mozdulatlanság egyre nehezebbé vált, a várakozás egyre reménytelenebbnek tűnt.

A fekete sörtés család ott állt az erdő szélén. Ekkor volt a legmélyebb az éjszaka. Az ég tetejéről a hold mozdulatlanul nézte a világot, s az árnyék megdermedt.

A család várt. A csend szinte fájdalmassá vált, mintha az egész világ némaságba menekült volna, hogy ne váljék árulóvá.

A hold fényét vékony felhő szűrte meg, amiben megmozdult az árnyék, s ez rosszabb volt, mint a sötétség.

A vadászok kidülledt szemmel látták azt, amit maguk elé képzeltek. A csendben hallották szívük dobogását, amely – úgy érezték – a torkukban kalapált.

A fekete sörtés anya öt kis malacával ott várt az erdő szélén.

Mintha megállt volna az Idő, hogy soha többé ne lépjen tovább. Egy csillag lefutott az égről, s a döbbent némaságban szinte sustorgó neszt vont maga után.

Az egyik vadász behunyta a szemét. Nem bírta tovább válogatni a sötétség mélyebb és puhább árnyait. Mikor kinyitotta, apró, tüzes pontok röpködtek recehártyáján. Aztán a tenyere óvatosan csúszott végig fegyvere agyán. Mintha az erdőszél egyik bokra lassan megindult volna ...

A lövés csattanása valósággal szétrobbantotta a sötétség némaságát, amiben a várakozás már félelmessé vált, és a jó fül meghallotta a golyó tompa dobbanását, ahogy az csak akkor dobban, mikor eleven húsba vág bele.

Mert a mozduló bokor nem a képzelet játéka volt. Az ágak recsegése, ahogy egy súlyos test belódult a sűrűbe, az ijedten felsíró malacok nyikkanása, és végül az erdő szélétől nem messze az egyre gyengülő vergődés – ágakat tördelő, és az avart feltúró zaj – mindent elmondott ...

Nem tartott sokáig, és újra csend lett. A hold elől a felhő továbbvonult, és az erdő ágai ezüstös csipkét hintettek Unguláta mozdulatlanul elnyúlt testére ...

A sűrűben öt csíkos hátú, árva vadmalac rohant az erdő szíve felé.

*

... A hegyek egymásnak adogatták a lövés dörrenését, hogy az Erdő tudja meg – szólott az ember villámló botja, és valaki elment.

– Uhuhu ... juhuhu, halál – jajongta a hírt Uhu, aki ott ült az erdő szélen, és mindent látott.

Valami szertartásos ünnepélyesség volt abban, ahogy az emberek körülállták most a leterített fekete sörtés anya halálba dermedő testét. Hümmögve nézegették, némelyik még a kalapját is levette, pedig melege nem lehetett. Aztán Berci – akit Uhu ismert – letört az öreg Tölgyről egy kis gallyat, bevérezte, és a kalapját tálcaként használva odakínálta az egyik vadásznak:

– Tessék, a töret!A vadász – javakorabeli, erősen őszülő férfi –

elgondolkozva nyúlt a véres tölgyfalomb után. Egy darabig a kezében forgatta, mint aki nehezen szánja el magát valamire. Aztán odatűzte a kalapja mellé.

– Ha tudom, hogy malacai vannak, nem lövöm meg – nézte a bevérezett tölgyfalombot csendes tűnődéssel.

Uhu nem értette meg, mit mond az ember, de a mozdulatok, a szavak csendes zümmögése, vagy kemény pattogása sokatmondó volt számára. Az őszülő, szikár ember körül határozottan a jót érezte, nem voltak körülötte ártó hullámok, és a bagoly tudta, hogy ha most ráülne az ember öklére, akkor sem történne semmi baja.

„Ugyan ki érti meg az embert?” – gondolkozott el Uhu, aki szerette fürkészni a titkokat, de amikor egy kocsi kezdett zörögni az erdő széle felé, jobbnak látta továbbállni.

Gyászos jajgatását felkapta a Szél, aki elaludt valahol, és csak most került elő. Bebújt a bokrok közé, gyengéden végigborzolta Unguláta sörtéit, aztán – hogy búcsút vett tőle – továbbsuhant, és a Hír vele ment. A Szél végiglengedezett a völgyön, és a fiatal vágatnál, ahol a Beő család a zsenge hajtások hegyét csipegette, megállt, szólt nekik. Halál – borzongott meg az őz, és gidáira gondolt.

– Fiip – hívta magához őket, és oldalukhoz nyomta homlokát, úgy mesélte el nekik: – látjátok, a Szél mondja ...

A gidák bámész nézése kérdezett, de az anyjuk se tudott többet.

– Azt mondja, hogy a Halál jár az erdőn – okosította gidáit, és nedvesen fénylő fekete orrával a Szelet kérdezte.

– Uhu mondta, mert én akkor nem voltam ott.– Látod – bólogatott csendesen Fip –, ha ott vagy,

idejében szólhattál volna neki.– Én sem lehetek mindenütt! – szisszent fel a Szél, mert

úgy érezte, hogy az őz szelíd nézése őt vádolja. – Persze, ti azt képzelitek! – zilálta szét dühösen a bokrok ágait, mert a dolgától ott lehetett volna. De ki vallja be az ilyesmit?

– Ne haragudjál, de tudod ...– Tudom, Fip – sóhajtott a Szél, aki, mint a hirtelen

felcsattanó emberek, gyorsan megbékélt –, azt hiszed, engem nem bánt? Se éjjelem, se nappalom, állandóan a határt járom, és ha egy pillanatra leülök, már kész a baj ...

– Igaz – ismerte el az őz, közben hátsó lábával a füle tövét vakarta. – Szu népe kibírhatatlan, nem szórnád szét őket?

– Vigyázatok magatokra! Később még visszanézek! – ígérte a Szél, és magával sodorva a szúnyogok felhőjét, továbblendült.

10

... Ha Unguláta nem anyaállat, akkor ott, azon a helyen rogy össze, ahol a lövés érte. A vad tűzben marad – így mondják a vadászok –, amikor a golyó úgy tépi el az élete fonalát, mint a villámcsapás. Ez a lövés ilyen volt, de a fekete sörtés anya mégis – életerejének utolsó fellobbanásával – elvezette a családját a sűrűig.

– Oi-oé – jajgattak körülötte a megrémült malacok, és szorosan anyjuk mellé húzódtak, aki nagyon fáradtan dőlt

végig az avaron. Érezte, hogy minden pillanat nehezebb, és az ő élete elfogyhat, de az utódoknak meg kell maradniok.

– El innét – lökte félre maga mellől malacait –, fussatok haza, a vacokba!

– Oi, oé, haza – óbégattak azok, aztán egymást lökdösve nekivágtak az útnak, aminek a végén nem tudni, hogy mi van.

A malacok toronyiránt vették az utat a katlan felé, ami számukra az „otthont” jelentette. A csíkos hátú ifjúságra nem lehet ráfogni, hogy különösebben fegyelmezett lenne, roppant eleven, kedves jószágok, minden érdekli őket, ami az útjukba kerül, és ha biztonságban érzik magukat, úgy felelőtlenkednek, mint valami erdei huligán társaság.

De most, amikor az anyjuk eltanácsolta maga mellől őket, valami megvillant a szemében, ami komolyságra intett, ami azt mondta – vigyázzatok! Olyanformán, mint amikor az ember azt mondja – Isten veletek! – mert tudja, viszontlátás nincs többé.

A malacok ködösen és bizonytalanul, de érezték, hogy valami megszakadt, s ezután minden másként lesz. Érezték, hogy most nincs idő gondolkozni, nem lehet tétovázni, mert előttük az út túlhalad katlanon, családi vackon, benne van az Időben, és végig kell járni. Lehet, hogy a vacokban megérzik majd az ürességet, az elmaradt anya hiányát, egy pillanatra talán visszatér hozzá az emlékezetük, de ez a dolgok rendjét nem változtatja meg ...

A vadmalacok fürgén haladtak a jól ismert csapáson, úgy, ahogy ezt a nemzetség szokása írja. Turkász és Zsémbes, a két ügyes kan az élen, utánuk a két kis emse. Poncsó volt a sereghajtó, aki lemaradt a többiektől, és a távolság egyre nőtt közöttük.

– Oé, itt elébük kerülök – tért le Poncsó a csapásról, ahol a Beő népek útja keresztezte azt, vágta a kanyart, és jóval odébb újra rátért az ő csapásukra. Poncsónak egyszer már

sikerült így a hazafelé igyekvő család elébe vágnia, bár ezért a „játékért” az aggódó anya alaposan eldöngette. De ez régen volt.

– Oé-oé – loholt Poncsó az őzek csapásán, amely hol elszűkült, hol valóságos alagútként borult feléje.

– Oééé! Hát ez mi? – bukfencezett fel malackánk, mert valami ismeretlen erő fonódott a derekára, és minél jobban verekedett vele, annál szorosabbra fogta.

– Oé ... Oé ... – nyúlt el végül a nagy erőfeszítéstől lihegve, hogy aztán újra nekigyürkőzzék az ismeretlen és láthatatlan ellenségnek, aki fogva tartja.

A hurok, amit az orvvadász az őzek útjába állított, szerencsére nem a nyakára, hanem a mellkasára szorult. Így nem fojtotta meg, csak megfogta, s nem engedte tovább.

– Oé-oéé, valami szorít, valami megfogott, és nem enged. Oéé, nem halljátok?! Gyertek, segítsetek! – hívta a többieket, de azok már a katlan felé jártak, és Poncsó hangja nem érte utol őket.

Nem jött senki, és Poncsó újra felvette a harcot. Kétségbeesett erővel tépte, rángatta a hurkot, de az erős acéldrótból készült. Belevágott az eleven húsba, de nem szakadt el. Poncsó egyre jobban fogyó erejével még rántott a hurkon egyet-egyet, tehetetlen dühében a fogát csikorgatta, de csüggedő értelméhez már a reménytelen félelem kereste az utat.

Aztán eljött az a perc, amikor Poncsó már nem harcolt. Megadta magát, kimerülten nyúlt el a bokor tövében, és halkan, nyiffogva sírt, mint a bajba jutott gyerek, aki nem tudja, mi lesz most.

Közben az Éjszaka elment. A bokrok alján hagyott még valamit a sötétségből, de ez egyre kevesebb, és az Erdő felett a Hajnal vöröslő fényei várják az új Nap érkezését.

– Oé, hát nem segít senki rajtam? – siránkozott Poncsó, aztán meglapult, mert halkan osonó léptek neszeztek a közelében, s azok éppúgy hozhatnak barátot, mint ellenséget.

A bokrok közül Cselebi bukkant elő. Ravasz pofáján érdeklődő jóindulat volt, de nem ment közel Poncsóhoz.

– Khm, mi van veled, kis Csíkos? Áhá, látom, az Ember megfogott.

Poncsó ismerte Cselebit. Találkozott már vele, és nem félt tőle.

– Oé, segíts rajtam, vedd le rólam ezt az izét ... – kérte a rókát.

Cselebi erdei barangolásai közben talált már hurokba akadt nyulat. Jóllakott belőle, és nem történt semmi baja. Aztán megkóstolta a másikat is, amibe az ember „Rontást” tett. Szerencséjére ebből csak keveset evett, de még így is majdnem elpatkolt. Bizony, a rókaélet sem fenékig tejfel, és azóta Cselebi inkább éhen hal, de ahhoz, ami a hurokban van, nem nyúl.

Az Ember dolgába nem jó beavatkozni – nézte Poncsót, és óvakodott a közelébe menni –, mert az is meglehet, hogy az az „izé” őt is megfogná.

– Oé, hát nem segítesz – nyöszörgött a malac.– Khm, sajnálom, Poncsó – kezdett vakarózni Cselebi,

mint mindig, amikor valami kényes ügy került szóba –, nem segíthetek. Te már az Emberé vagy ... s én nem keverem bajba magam.

A róka elment. Az Erdő nem küldött mást, hallgatott, csak a fák susogtak, mert a Szél suhant el felettük.

– Ki-ki! Ki a beteg? – rikkantott belé a csendbe a fák piros sapkás felcsere, de hamarosan továbbrepült, és megint csend lett.

Poncsó behunyta szemét, csak azért, hogy a katlant lássa és a többieket, akik talán észre se vették, hogy nincs velük. Az elhagyatottság nyomasztó érzése, a társtalanság – ami

sokszor a kilátástalanság is – ránehezedett, és megbénította küzdő kedvét.

A nap már delelőjéről nézegette az erdei világot, amikor a sűrű mélyében ág roppant, és tompa dobogás közeledett, – Oé, ki jár erre? Oé, itt vagyok! – kapta fel a fejét Poncsó, akiben a dobogás új reményeket élesztett. Nyöszörögve hívta a segítséget, de a hangja olyan gyenge volt, hogy Cselebi vagy legalábbis Berci füle kellett ahhoz, hogy a halk sírást meghallja.

– Hja, az én fülem – emlékezett később a zöldkalapos –, az még a hiúzén is túltesz ...

11

Igaz, hogy amikor Berci a hiúz fülénél is többre értékelte a sajátját – ami egyébként kiváló kalap- és kucsmatartó –, már némi kiürült üvegek álltak az asztalon, és ilyenkor, tudjuk, kicsire nem néz az ember. Az igazság szerint Bercit nem a gyengén síró malachang, hanem az őzek csapásán lerakott hurkok vezették oda, ahová kellett.

– Az erdő nagy, de talán mégis reájuk bukkannánk – nézte tűnődve a sűrűt az a szikár, őszülő vadász, aki meglőtte Ungulátát.

Berci tudta, hogy az elárvult malacokra gondol, azért nem ment el a többiekkel, és ezért maradt mellette, mert akárhogy is vesszük, becsületes, emberséges töprengés volt ez ott a hajnalodó erdő szélén.

– Ha úgy gondolja, megpróbálhatjuk – jelentette ki Berci, hogy ilyen tekintetben rá is számítani lehet.

Így indult el a két vadász végigbokrászva ott a sűrűt, amerre a malacokat sejtették. Kutatás közben olyan helyekre

is elkeveredtek, ahová az erdőjáró ember – ha csak kimondottan nem keres valamit – nemigen mászik be.

– Úgy nézem, ezt az őzek járják – állt meg Berci hirtelen egy kis tisztásrészen, ahonnan alagútszerű csapás vezetett a sűrűbe –, de ha eddig nem kaptuk meg őket ...

– Igaza van – hagyta rá a másik –, de azért ezt az oldalt még végigböngészném.

– Ebben a kefesűrűben nem lesz könnyű, de ezen már igazán ne múljon.

– Rendes fiú maga, Albert – kínálta cigarettáját a vadász.– Berci, kérem – helyesbített a „rendes fiú” –, az Albert

csúf hangzású.– Hát akkor, Berci – egyeztek meg ebben, és a vadász a

cigaretta mellé a kis kerek üvegjét is odanyújtotta –, húzza meg. Ez a kis szíverősítő nem lesz rossz.

– De nem ám! Van vagy hatvanfokos – nézte elismerően Berci a kis üveget –, és ami a fő, jó sima. Egészségére!

– Nézze csak, Berci, mi van itt! – fedezte fel a vadász a vadcsapás bejáratánál a hurkot.

– A nemjóját! – keseredett el Berci. – Nálunk eddig még nem találkoztam ilyesmivel.

– Pedig aki ezt ide tette, nem kezdő a szakmában. Még az ágakat is úgy törte, hajtotta az őz útjába, hogy a szerencsétlen állat ne kerülhesse el. Tapasztalt zsivány ez, nem lesz könnyű dolga vele – vélte az öreg vadász.

– Lehet, de azért csak hurokra kerül ő is egyszer. Addig nem nyugszom, amíg rá nem teszem a kezem – kötötte Berci az ebet a karóhoz.

– Úgy vélem, ez a legzavartalanabb terület – gondolkozott az öreg vadász –, és biztosra veszem, hogy ezen a csapáson még legalább két-három hurkot állított a gazember.

– Lehet.– Már ezért is érdemes volt a malacok után kutatni –

engedte az idős vadász maga elé Bercit, és így jutott el az ember a hurokra került kis vadmalachoz.

– Oééé – nyöszörgött Poncsó, amikor a csizmák megálltak előtte, és úgy érezte, hogy maga a Végzet jött el érte...

Hideg, szorongó érzés kúszott riadtan dobogó szíve felé. Az ember iránti ösztönös idegenkedés, a vadon élő állat ősi öröksége. Poncsót a hurok fogva tartja, nem menekülhet el az Ember elől. Kénytelen eltűrni a közelségét, de szorongás van benne és riadalom. Mi lesz, hogy a csizmák most idehozták az Embert?

– Szerencsétlen kicsi állat – hajolt föléje a két vadász.A mély, dörmögő emberi hang a szeretet megnyugtató

hullámait közvetítette, és a motozó kezek gyengéd érintése nyomán enyhült a hurok fájdalmas szorítása.

– Akasztófát érdemelne az ilyen bitang. Na, harapni azért nem kell – keveredett Berci monológjába az ismeretlen hurkozónak szánt jókívánság a keze után kapkodó malac szóbeli megintésével.

– Csak óvatosan – figyelmeztette társa –, mert az eleven húsába vág a drót. Amúgy hamar az emberhez szokik, a vadmalac értelmes, kedves jószág.

– Oé – nyikkant fel egy-egy fájdalmasabb fogásnál Poncsó, de tűrte az ember matatását, mert a jóság láthatatlan áradását érezte maga körül.

– Végre – sóhajtott fel Berci, hogy Poncsó megszabadult a huroktól, de nem engedte el. – Amennyi eszed van, még ellógnál.

– Az anyja nélkül nem élne meg. De a ház körül hamar megszokik. Van helye magánál, Berci?

– Mért ne lenne! – fogadta örökbe az Ember az árva vadmalacot ...

Ezen a napon az Idő olyan lassan lépkedett tovább, mint a szenvedés, aminek az elmúlását nehéz kivárni, és a négy unatkozó malac nem bírta sokáig a tétlen várakozást. Valami elszakította a szálat, ami a családot összefogta, a Van helyébe a Semmi állt; a családi kört védelmező óvatosság vonalai elmosódtak, és a fiatalság nem tartotta kötelezőnek azt, ami volt.

Kis ideig a katlan tisztásán turkálgattak, de ott nem sok értelme volt a keresgélésnek, mert annyi élelem nem akadt, hogy négy jó étvágyú malacnak elég legyen.

– Oé, nincs! – állapította meg Turkász, a legerősebb kis kan, és magasra tartva az orrát, beleszimatolt a levegőbe, mint aki tanácsot kér, hogy merre menjen.

– Oé, mi is veled megyünk – álltak mögéje a többiek.– Gyertek – indult előre a választott vezér, akinek

halvány sejtelme sem volt arról, hová vezeti népét.Turkász csakúgy találomra vágott neki a nagyvilágnak,

de amikor kivergődtek a sűrűből, és egy pompás völgyben kötöttek ki, olyan elégedetten nézegetett körül, mintha pont ide akarta volna vezetni a nyomában kocogókat.

– Na, kell jobb hely nektek? – pislogott büszkén testvéreire.

– Oé, Turkász a mi vezérünk – ismerték el a többiek lelkesen érdemeit.

– Oé, senkitől sem félünk – nyomultak előre a háta mögül, és Turkász, akiben vezéri hajlamok éltek, elégedetten poroszkált vidám népe után.

A völgy közepén patak sietett végig. A hosszan elnyúló kaszáló rétjét vackorfák tarkították, és a vizenyős részeket dúsan benőtte az ördögborda, a fekete sörtések kedvelt csemegéje. A vackorfák alján hullott gyümölcs sárgult. A jó étvágyú társaság egymást lökdösve kapkodta fel a vackort, és csámcsogva túrták a páfrány jóízű gyökereit. Az étlap bőséges és mindenesetre választékos volt.

A szép, verőfényes, augusztus végi délutánon a patak vize fölött acélos fényű szitakötők vadásztak, ide-oda cikázó repülésük a megvillanó élet. Az erdőszélen vadgalambkórus búgott, és a vadmalacok majálist rendeztek a réten.

Ezt a békességes nyugalmat zavarta meg Cséér, aki a malactársaság közelében gallyazott le.

12

A szarka a völgy felett ívelt végig, és azt, amit látott, feltétlenül el kellett mondania a malacoknak.

– Cséér, vidáman vagytok – csörögte.– Oé, na és? – nézett a fontoskodó madárra az egyik

malac.Az megbillentette hosszú farkát, mert bántotta, hogy a

süvölvények rá se hederítenek.– Cséér, nem tudom, ki hozott ide titeket, de elég rosszul

tette. Nem ártottam soha a fekete sörtés népnek – csörögte a szarka. – Ismertem az anyátokat is, azért szólok nektek; Kagurékat láttam, és nem hinném, hogy messze vannak.

Turkász vezér ködösen emlékezett valamire, ami a Széllel kapcsolatos, és ösztönösen beleszimatolt a lengedező légáramlatba. Olyan alaposan és hozzáértéssel végezte ezt a tanulmányt, hogy bármelyik öreg kannak becsületére vált

volna. Jó darabig szűrte, kóstolgatta orrával a levegőt, aztán megrázta a fejét.

– Nem hiszek neked – pislogott fel a szarkára a kis vadkan –, a Szél nem mond semmit Kagurékról.

– Jó, majd meglátod – röppent tovább sértődötten Cséér.– Oé, fogj meg, ha tudsz – hívták játszani a többiek, de

Turkász továbbra is tűnődve álldogált a fa alatt; s amíg azok egymást hajkurászták, szemmel tartotta a rétet, és újra és újra beleszimatolt a levegőbe, mert hátha mégis van abban valami, amit a szarka mondott.

A kis vadkan finom orra minden nyugtalanító szimatot megérzett volna, de a Szélben nem volt semmi, ami óvatosságra int, ami azt mondja – vigyázzatok!

A Szél nem mondhatott semmit, mert a farkasok tapasztalt vadászok, és Kagur, az élen haladó hím farkas, abban a pillanatban megtorpant, amikor a réten felfedezte a hancúrozó vadmalacokat.

– Nem lenne rossz fogás – nyelt mellette egy nagyot éhes párja, aki már az ízét is érezte a jó, ropogós malacpecsenyének.

A mögöttük lappangó két farkasfi még együtt vadászott a családdal, s a pecsenye tekintetében egy véleményen volt az öregekkel. De szavazati joguk a családi tanácsban nem volt, s így csak szájuk nyalogatásával helyeseltek.

Kagur ránézett a párjára. Ez a farkasok hangtalan nyelvén azt jelentette – utánam! – és a család még a szálas erdő fedezetében igyekezett jó szél alá kerülni, hogy észrevétlenül közelíthessék meg a gyanútlan malacokat. A két farkasfi Kagur oldala mellé nyomult, de az ránézett a rendbontókra, s ennyi elég volt. A család – farkas módra – Kagur nyomába lépve, libasorban ügetett célja felé.

– Scsáár, Kagurék vadásznak – figyelmeztette az erdő népét lármázva a Mátyás.

– Scsáár, itt vannak, erre, erre – röpködött előttük a nagy szájú madár, és akármilyen fenyegetően vicsorgattak rá a farkasok, amíg el nem hagyták a körzetét, nem maradt el tőlük.

A nyíres szélén egy rigó fészkelt. Ott annak kellett volna átvennie a szolgálatot, de az nem tartotta az őrséget. Nemrég lett özvegy, és mint afféle bohém, muzsikus nép, valahol új asszony után járt, s így a négy szürke árnyék észrevétlenül surranhatott tovább.

A cserjés szélén Kagur még egyszer áttekintette a helyzetet, és kész volt a rajtaütés terve.

– Ezeket – nézte elégedetten a páfrányosban feléjük közeledő két malacot – mi kapjuk el. Ti – villant a szeme a fiaira – feljebb húzódtok. Az a kettő, ott, a tiétek!

A két öreg ordas ugrásra készen kushadt le a cserjés szélén. Időt kellett adniok továbbosonó fiaiknak.

A Halál, amit Uhu végigjajongott az erdőn, most Kagurék képében ott lapult a rét szélén, és Unguláta fiait csak a Csoda menthette volna meg, de csodák még a Vadon világában sincsenek, legfeljebb a Szél fordul meg hirtelen.

Tréfás kedvében, a hajnali és a délutáni órákban, amikor a völgyek fenekén a lehűlés erősebb, mint a hegy oldalában vagy a hegytetőn – a Szél gyakran csinál efféle galibát, mit sem törődve azzal, hogy pálfordulásával a két- vagy négylábú vadászok orra elől ugratja el a zsákmányt.

Ezt tette most is, és ahogy megfordult, a turkáló két kismalac felkapta a fejét.

– Oé, ez nem jó szimat – akarta mondani testvérének a kanfi, de abban a pillanatban a bokrok közül, mintha acélrugó lökte volna ki, úgy vetődött reájuk a két hatalmas szürke árnyék.

A küzdelem nem tartott, nem tarthatott sokáig. A farkasok, az erdő hivatásos gyilkosai, hamar végeztek a kiskorú fekete sörtésekkel. Mikor a szél megfordult, az öreg

ordasoknak támadniuk kellett, így a távolabb levő Turkász még idejében észrevette a veszélyt, s mire a farkasfiak kirontottak, testvérével együtt már a szemközti hegyoldalban nyargalt.

A farkasfiak vágyakozó pillantást vetettek a jóízűen lakmározó öregek felé. Szívesen betársultak volna a pecsenyéhez, de a két öreg falatozását megzavarni? Ilyesmiről szó sem lehet! Ez nemcsak illetlen, de nem is volna tanácsos. Különösen most, hogy elügyetlenkedték a részükre kijelölt pecsenyét. Egyébként az öregek minden további nélkül hagytak volna nekik némi csontot, bőr- és húscafatokat, de ezek után dühösen elmarták volna őket.

A farkasélet nem ismeri az érzelgősséget. A felcseperedő ifjabb nemzedék az öregek mellett megtanulja a vadászatot, de azután már nem élősködhetik az öregek nyakán. Olyan nincs, hogy nem tudom, nem bírom. A satnya, beteges kölyköt maga az anya selejtezi ki. Kegyetlen dolog, de a farkas élete kemény és irgalmatlan.

– Megugrottak, de azért megfogjuk őket – nézett össze a két farkasfi a menekülő malacok meleg nyomán.

Az üldözöttek nagy előnyhöz jutottak, és a farkasok szemmel már nem követhették őket. Az erdő elbújtatta előlük, de a farkas szimata csalhatatlan, s a rohanó szürke árnyak és a kétségbeesetten nyargaló vadmalacok között egyre jobban fogyott a távolság.

– Oé, oé – biztatták a testvérek egymást, de erejükből sokra már nem futotta! Zihálva kapkodták a levegőt, és a szívük a torkukban kalimpált.

– Oé, nem bírom tovább – sírt a kicsi emse, és egy szikla tövéből kiemelkedő hatalmas tölgy alatt megállt.

– Prüh, fussatok, jönnek – szólt rájuk a tölgy odújában fészkelő nyuszt, aki magaslati lakása erkélyéről az egész oldalt látta.

– Oé, árvák vagyunk. Oé, kicsik vagyunk, és nincs hova futnunk – panaszolták a nyusztnak.

– Akkor megesznek a farkasok – prüsszentett rájuk a nyuszt, aki maga is vérengző hóhéra a kisebb erdei népnek, de Kagurékat utálja.

– Oé, árvák vagyunk, elpusztulunk – hajtogatták a malacok, de a nyuszt már visszahúzódott magaslati odújába, s különben sem tudott volna segíteni rajtuk.

– Öhö-hö, mi a baj? Hö, ki akar elpusztítani titeket, kicsi véreim? – szólt ki ekkor egy mély hang a sűrűből, és ahogy a nagy test megindult, az ágak recsegve-ropogva törni kezdtek.

– Kagurék – pislogtak megilletődve a malacok a bokrok közül előbukkanó Nagy Magányosra.

13

A hatalmas kant, amelynek a pihenőhelye a közelben volt, álmából verte fel a malacok siránkozása, és így – érthetően – zsémbes hangulatban csörtetett elő vackából.

– Höhö, hát ti vagytok? – szaglászta végig valami fensőbbséges érdeklődéssel a megrémült csíkos hátú ifjúságot.

Ez az ismerkedés – mert az volt! – olyanformán történt, mint amikor egy javakorabeli férfiember, akinek megzavarták délutáni szunyókálását, dühösen kiront a lakásából, és „barátságosan” szóba áll az ablaka alatt óbégató emberpalántákkal. A végén enyhül a harag, és megkérdi a csemetéktől: – Hm, jól van, no, és mondjátok csak, tulajdonképpen kinek vagytok ti a fiai?

A vadnak sok mindent elmond a szimat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a Nagy Magányos az Unguláta árva

malacaiban felismerte a fiait. Lehet, hogy az ismerősnek tűnő szagok emlékeztetik valamire, de ez az emlék nagyon halvány, és azon túl már csak a sejtés él. De mindez nem fontos. Az ő népének fiai, és ennyi elég, hogy a védelmébe vegye őket.

A vad kevés „szóból” ért, a lengedező szélben benne volt a közeledő farkasok szaga, és az mindennél többet mondott.

– Maradjatok mögöttem – röffent a malacokra a kan.„Ez nem jó vadászat” – mondta volna Kagur, a tapasztalt

öreg farkas, és egész családja népével együtt se kezd ki a magányos vadkannal. Kagur oldalát egyszer már felhasította a vadkan agyara, és ezt, amíg él, nem felejti el. De a fiai még nem tanulták meg, hogy a vadkanok milyen goromba legények.

Oldalogva kerülgetni kezdték a Nagy Magányost, aztán, amíg az egyik frontális támadásba ment át, a másik a malacokat próbálta elszakítani tőle.

A vén agyaras hamar megunta a vég nélkülinek ígérkező forgolódást, és a közelébe kerülő farkasnak rontott. Ez az ellentámadás olyan meglepő és villámgyors volt, ahogy csak a harcoló vadkan tudja lerohanni ellenfelét. A támadó farkas felhasított oldallal hengeredett fel, alig tudott elmenekülni a felbőszült fekete óriás elől.

– Hö-höp – csattogtatta utána az agyarát –, a malacpecsenyét nem adják könnyen.

A harc véget ért. Az erdő vadgalambbúgással telt meg. A völgyből alkonyi hűvösség érkezett, a nappal meleg fényei ellobbantak, a rét tocsogóiban az Unkák népe énekelni kezdett, és várni lehetett az estét, ami olyan békésen jött, mintha semmi sem történt volna.

– Oé, a anyánkat vártuk – mesélték a malacok –, aztán Turkász lett a vezér. Jó helyre vitt, ahol sok olyan édes izével volt tele a fák alja. Jóllaktunk és játszódtunk, aztán ott voltak Kagurék ... és futottunk ...

– Öh... öh – tűnődött a Nagy Magányos, aki mindent tudott. Lehet, hogy Uhu mesélte el neki vagy Cséér, a szarka, esetleg a fák csendes susogása, bár az is lehet, hogy a patak szólt, amikor a vizéből ivott.

– Öh, el kell felejteni – tanácsolta halkan dünnyögve, és ebben minden benne volt.

– Oé – helyeseltek a malacok, mert jó és megnyugtató dolog volt érezni, hogy a fekete óriás velük van.

– Oé, a többiekért is elmegyünk – folytatták volna tovább, de egy bosszús röffenés elhallgattatta őket.

– Öhö, hö, megmondtam, felejteni kell, mert ők már nincsenek.

– Oé – mondták a malacok, és megborzongtak. Unguláta, az elszakadt testvérek és a Család emléke egyszerre ködös lett és fájó. Nélkülük mintha üressé vált volna a világ. A Szélben nem voltak benne az ismerős, meleg szagok, és homályos, bizonytalankodó érzéseik mélyén a szomorúság bujkált.

A hatalmas kan megérezte ezt a mindenen keresztüllengő csüggedést, és mintha vigasztalni, bátorítani akarta volna őket, odahajolt hozzájuk.

– Öhöhö – mondta nekik az orra gyengéd bökdösésével –, majd keresek nektek egy jó nevelőanyát. Addig velem maradhattok.

Igen, ami volt, elmúlt, és az, ami elmúlt, nincs! Azt el kell felejteni, mert élni kell.

Az öreg agyaras harcolt értük, megvédte őket és – a maga módján – gyengéd hozzájuk. Azt nem lehet elvárni tőle, hogy magához fogadja őket. Megcsontosodott vénlegény, nem bírja a pelenkaszagot, és különben is, az utódok nevelése nem az ő feladata. Ez a malacos anyák dolga, amibe a kan akkor sem szólhatna bele, ha akarna.

A malacos anyák egyébként igen jóravaló asszonyságok, akik szívesen fogadják be az elárvult apróságot, és éppúgy

gondoskodnak róla, mint a sajátjukról. Aztán, ha az örökbe fogadott csemete már átvette a család szagát, még ha akarnák, se tudnák megkülönböztetni a többitől.

Nyugodtan rábízhatjuk tehát kicsi vadmalacaink sorsát a Nagy Magányosra. A malacos anyák körében kiterjedt ismeretsége van, és bizonyára megtalálja köztük azt, amelyik jó nevelőanyja lesz a két csíkos hátú kis árvának.

*

... A csillagok elé ködfátyol terült, aztán a köd megvastagodott, felhő lett belőle, és megeredt az eső. Hajnalig egyfolytában mosta a határt, de az új Nap meleg ragyogásában csak az átázott avar fölött lebegő renyhe pára maradt meg, és az erdő fanyar illatában már ott volt az ősz ...

– Egy, sok, nagyon sok Ember ... Cséér ... több a soknál ... Cséér – nézte gyanakodva a vadászok vonulását az erdő szélén a szarka, aztán továbbszárnyalt, hogy hírül adja az erdei népnek –, valami készül, jó lesz résen lenni.

De nemcsak a szemfüles szarka volt a hírvivő. Valamivel odább egy nagyszájú mátyás is útra kelt, és azon igyekezett, hogy fellármázza az erdőt.

– Cséér mondta – rezegtette bajszát egy baktató nyúl.– A Matyi mondta – prüsszentette egy mókus, és erre egy

zöld sapkás harkály, mint hivatalos távírász, elkezdte kopogni a fák törzsén – közhírré tétetik ...

Dermedt csend ült az erdőre. Olyan mozdulatlan csend, mintha megállt volna az élet. Pedig arról szó sincs. Nem állt meg most sem, sőt nagyon is éber volt, és ugrásra készen ott lapult a fák, a bokrok között, az omladékos, vízmosta árkokban. Meglapult és figyelt, honnan jön a baj.

Az Ember híre az erdőn messze előtte jár, az erdei nép minden lépését számon tartja és jelzi, úgy, mint ahogy

valamikor régen a hegyeken fellángoló őrtüzek adták hírül az ellenség közeledtét.

Cselebi, a róka, egyelőre föld alatti várának bejáratánál ül, és felette gondterhelten mérlegeli az esélyeket.

Amíg az erdő kisebb kapcabetyárjai – mint Cselebi is – még spekulálnak, az óvatos nagyvadak közül néhány már osonva továbbáll az ember által megzavart erdőrészből másik, nyugalmasabb területre. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert ott, ahol nem áll az Ember – a jele őrködik.

Az erdőszéli bokrokra kifeszített zsinóron meglibben egy rongydarab, és ennyi elég, hogy Riu, a vadmacska megtorpanjon.

– Miféle dolog ez? – nézi gyanakodva a szél lengette rongydarabkát. – Az ember elzárta az utat, és ez nem jó ...

A vad ösztönösen bizalmatlan mindazzal, ami szokatlan számára, csapdát, veszélyt sejt benne, és a meglibbenő rongyokat még riasztóbbá teszi az, hogy az ember szagát hordozzák.

Riu, a vadmacska és a többiek, tisztes távolból még figyelik egy darabig „az ember jelét”; aztán elsompolyognak, hogy szabad utat keressenek. Inkább visszavágnak a hajtók között, neki rohannak a puskásoknak, de az ijesztő rém, a meglibbenő rongy, az – tabu.

14

– Uhuhu-juhuhu, Halál – mondta ijesztő jóslatát valahol az erdő mélyén Uhu, és az, hogy fényes nappal kiáltott, szokatlanul baljóslatú.

A nagy bagoly sok olyan dologról tud, amit nehéz lenne megmagyarázni, mert rendkívül finom érzékei néha még az

időben és térben távoli eseményekről is mondanak neki valamit. Mostani jóslata – már ami Kagurt és népét illeti – közel jár az igazsághoz. Végig az egész gerincen puskacsövek merednek az erdőre, és éber, figyelő szemek fürkészik a fák és bokrok tövéhez lapuló árnyakat, hol mozdul meg valami, hol jelenik meg egy osonó szürkebundás.

A csend ráfagyott az erdőre, és ebben a dermedt csendben halk koppanások indultak el.

Az erdők szabad népe szívdobogva figyelte a közeledő koppanásokat. Nem mozdult senki, mert törvény az, hogy a veszélyt mindig a mozdulat indítja el, tehát amíg idegekkel bírni lehet, várni kell.

Elsőnek az őzek indultak el. Úgy száguldottak keresztül a gerincen, mintha Kagurék járnának a nyomukban, és az ember szeme féltő szeretettel kísérte őket.

„De szépek is vagytok!” – szállt utánuk a gondolat.Cselebi még ott fülelt föld alatti vára előtt. Aztán, hogy a

kopogásba nem szólt bele a kutyák csaholása – fellélegzett. Tudta, most nem az ő bőrére megy a játék, mert tacskók nélkül őt ugyan nem hajtja ki pompás kotorékjából senki.

Unott pofával ásított, mint aki azt mondja: „kopogjatok csak, ilyen ócska trükknek nem ugrom be”. Még nézelődött egy kicsit, aztán, hogy a kopogás egészen közel jött, becsúszott biztos otthonába ...

A sűrűben pihenő Kagurt álmából verte fel ez a nyugtalanító zaj. Az öreg farkas felpattant helyéről. Homályos emlékek kavarogtak benne, melyek a veszély érzetét keltették. Valamikor ilyen kopogás elől menekült az anyjával, és egyedül maradt meg a családból. Ahányszor kopogás kergette előre, valahol mindig a puskás emberrel került szembe, és a halál szele sziszegett körülötte.

A farkast emlékei figyelmeztették – el innen! Ez az életösztön parancsa volt.

Ránézett párjára, és a szeme azt mondta – utánam!– Most nekiugrom az embernek – kezdett

fenegyerekeskedni az egyik fiatal harcos.– És átharapjuk a torkát – toldotta meg a nagyszájú

hősködést a másik legény.A gyilkos kedvű ifjúság szemében az ölés sárga fényei

lobogtak, de az öreg ordas nézésében valami olyasmi volt, hogy a nagyszájú fogadkozás egyszeriben szétpattant, mint a szappanbuborék.

– Butábbak vagytok, mint Kalán, a nyúl – mondta Kagur szeme. – Az Ember a villámló halál, az egész Erdő ura, és ti neki akartok menni!? Ha élni akarsz, kerüld az Embert! Ez a törvény, amit még Citér is tud, pedig annak soha semmi baja az Emberrel ...

A két kamaszfarkas megérezte az Intés komolyságát, és nagy, otromba fejüket szégyenkezve félrehajtották.

– Igazad van, vezess minket – fejezte ki érzéseiket mozdulatuk. Kagur továbbügetett, de a menekülés útját kereső farkascsaládot az erdő szélén megállította az Ember jele.

„Állj! Ne tovább!” – libegték a lengedező rongyok.– Ide is jelet tett az Ember – fordult vissza lihegve

Kagur. – Máshol kell megpróbálni ...Az idegesítő kopogás közelebb jött.„Csak előre!” – mondta a kopogás, és másfelé nem is

mehettek.A szürkebundások ott lapultak a vadászok vonala előtt.

Finom orruk érezte az ember szagát, és nem tudták elhatározni, hol próbálják meg a kitörést. A jelek biztatóak voltak, nyulak, őzek, még egy vadmacska is elnyargalt előttük, és az ember kezében nem szólalt meg a puska, de az óvatos Kagur várt.

„Elöl ember, hátul ember, és a széleken az ember jele. Mit lehet itt tenni?” – töprengett bokrok között lapuló családjával együtt.

– Scsáár, itt vannak ... itt vannak! – kiabálta egy mátyás, és csárogva a fejük fölé ült.

– Csak jönnél lejjebb, nem csárognál többet – szikrázott az ideges farkasok szeme.

– Scsáár, mondom, hogy itt vannak – bizonygatta lármázva Matyi, hogy a szavában bízni lehet, és – Kagurék szerencsétlenségére – ezt a vadászok is tudták.

– Most, mind, egyszerre velem – nézett hátra biztatón Kagur –, két hatalmas ugrás a sűrűig ... Vigyázzatok! Most!

A visszafojtott izgalom feszültsége hihetetlen sebességre tette képessé őket. A farkasok szürke árnya rakétaként igyekezett átrepülni az erdei úton, de megszólaltak a fegyverek ... Aztán a szomszédos erdőrészben már csak egy fiatal farkas tört magának utat a bozótos oldal sűrűjében.

... Az út felett átsuhanó hatalmas szürke árny lendületét megtörte a lövés. Kagur tompa ütést érzett, de az olyan volt, mintha összedőlt volna a világ. Mint ahogy az ő világa valóban össze is dőlt. Valami messziről jövő dörrenés hangja érkezett hozzá, de ez nem is volt fontos. Az Élet véget ért, és az, ami még hátravan, már a Búcsú. A föléje boruló kék égtől, a mindig susogó erdőtől, a csörgedező pataktól – jó lenne most hűs vizéből kortyolni, és lemosni ezt a sós ízű, meleg, folyadékot, ami a szájában bugyborékol ... Érezte, hogy elhatalmasodó fáradtság kúszik végig rajta, és a feje kibírhatatlanul nehéz ... Letette hát az avarra, és Kagur, az erdők szürke bundás, csavargó fia fölé odarepült a fényeszölden csillogó Zsi, az elmúlás bogara ...

Szárnyak suhogtak, és a közeli fára gallyazott Kroó, a holló. Komoran és hivatalosan, mint akinek a halállal van dolga.

– Kroó, megmondtam – nézte tűnődve a messzeséget, amiben benne volt az is, ami már nincs ... s talán még azok is, akik már elmentek ...

– Megmondtam ... az Ember – közölte az erdő népével még egyszer Kroó.

– Uhu, a nagy bagoly is mondta – cserregte fontoskodva az érkező szarka, de a holló nem állt szóba vele ...

Arra gondolt, hogy Kagur fia ott nyargal valahol a túlsó erdőrészben ...

15

– Hm, a Lujza (Moldovánék kocája hallgatott erre a szép névre) ólja mellett van egy üres rekeszték – kezdett tűnődni az öreg, amikor Berci, a hátizsákjában Poncsóval, azzal állított be hozzá, hogy a kis vadmalacot vállalja el kvártélyra és kosztra.

Berci azzal érvelt, hogy ő többet van az erdőn, mint otthon, márpedig az ilyen erdei vad olyan gondozást igényel, amit csak az öreg adhat meg.

– Hová is vihetnem máshová – hajtogatta az a selyma Berci. – Sandu bátyám nevelt már mókus- és nyestfiókákat. Meg azt a rókakölyköt, tudja, amelyik úgy járt maga után, mint a kutya ...

– Jó, jó – vágott közbe az öreg, mert annak idején bizony az a bizonyos róka úgy megritkította a szomszédok majorságát, hogy nem szívesen emlegette. Bercit is inkább a jelen felé igyekezett terelni a szóval: – úgy gondolod, maradjon nálam?

– Ha vállalná, Sandu bátyám – sunyított Berci, aki ezt a megoldást a maga szempontjából is előnyösnek vélte. Mert,

ugye, ha ezután gyakrabban tér be Moldovánékhoz, ez már „hivatalos látogatás”. Elvégre ki tartsa számon az elárvult kis vadmalac sorsát, ha nem a vadőr?

– A Lujza mellett jó helye lesz – tért rá az öreg a gyakorlati megvalósítás útjára. – Ott a koca, látják egymást, még az orrukat is összedughatják, csak könnyebben szokik meg így. Igaz-e?

– De mennyire – helyeselt Berci, mert pontosan így képzelte el a dolgot ő is.

A vadmalac, amint kiszabadult a hátizsákból, hátrafutott a rekeszték sarkába, és onnan nézte a két embert.

– Olyan eleven, mint a csík – állapította meg elégedetten az öreg, hogy Poncsó egészsége körül nincs semmi baj. – Meg sem látszik rajta a nagy hercehurca.

– A hátamon utazott – jelezte Berci, hogy a vadmalac kényelméről ő gondoskodott. – S amúgy kedves kis jószágnak látszik.

– Lássuk, elfogadja? – szórt az öreg a „vendég” elé egy kis szemes kukoricát, de ezt már Lujza se viselte el szó nélkül.

– Röf-röf, hát én?... Én nem kapok?... – szaglászott át a deszka résein a szomszédhoz.

– Nesze neked is – szórt be a kocának néhány szemet az öreg. – Aztán barátkozzatok össze – biztatta őket.

Poncsó nem nyúlt a kukoricához, inkább még jobban hátrahúzódott, és figyelt. Az ember hangja megnyugtató zsongással terült el az ól fölött, és nem érzett semmi ártó szándékot benne. A szomszéd meg az anyjára emlékeztette, s mintha az ő népe hangján mondott volna valamit, de azért ez a világ mégis idegen volt.

– Nem eszik – mondta Berci.– Amíg itt ácsorgunk, nem is. Gyere, fiam – indult meg

az öreg Moldován a ház felé –, hagyjuk magára, szokja meg a helyét.

Az Ember elment, de az a nyugtalanító idegen világ maradt. A kis vadmalac úgy érezte, hogy ismeretlen rémek ácsorognak körülötte – a ház, az istálló, a kerekes kút, ami lánccsörgéssel s vederkongással beszélt. A kocsi a színben, mellette a gereblye, kasza, a kapa és az ásó meg az esővizes hordó az eresz alatt – mind idegen, csak a szénaboglya illata ismerős. A többi meg olyan riasztó, hogy tán a legjobb lenne világgá futni előlük.

Mindamellett Poncsó éhes volt. Nagyon éhes, és minél tovább nézte a kukoricát, annál éhesebb lett. Szívesen felszedte volna, de az ember szórta oda, és ki tudja, ha esetleg hozzányúlna, talán rárontana ez az egész idegen világ.

Lujza, a szépnevű koca átfújt a deszkák résén.– Mi az, kismalac? Nem eszel? – kérdezte ez a

fujdogálás.Poncsó ránézett, mert az ő nyelvén szólt hozzá. De a

szemében benne volt a szabadok idegenkedése mindazzal szemben, ami az emberhez tartozik. Az ember vakargatta, beszélt vele, és ő eltűrte, amit a szabadok sose tettek volna.

– Lefekszem – folytatta Lujza –, aztán beszélgetünk még.

– Oé, de én elmegyek – vetette oda Poncsó egy kurta röffenéssel a kocának, aki jóindulattal pislogott rá.

– Háp-háp-háp, méghogy a kismalac elmegy ... Nevetséges. Háp-háp, hát az Ember? Elenged? – kezdtek zajongani dülöngélő jókedvükben az arra lebzselő kacsák.

– Semmi közöm az Emberhez – toppantott indulatosan Poncsó –, én az erdei szabadokhoz tartozom. És ha eljön a nagy Sötétség, összetöröm, ami az utamban áll.

A kacsák már nem hallgattak rá, mert néhány érett eper pottyant le a fáról.

– Háp-háp, ott van, oda esett – rontottak egymást lökdösve az eper után.

– Szamár vagy – szólt át a koca –, még a récék is kinevetnek. Az Ember ellen nem tehetsz semmit, és ha eljön az éjszaka, akkor Bodri őrködik, és az szól az Embernek. Nyugodj meg, kis vérem, majd csak lesz valahogy, de most lepihenek, mert nekem kicsinyeim lesznek – árulta el Lujza a titkot.

A koca ezzel odébb ment, és Poncsó újra egyedül maradt. Mint a legtöbb kis vadmalac, vidám volt, de most, a nyomasztó egyedüliségben eszébe jutott az anyja és a testvérek, akikkel együtt járt, és akik valahol elmaradtak mellőle. Szólítgatni, hívni kezdte őket halk nyöszörgéssel, és senki nem felelt.

Ebbe a közönyös hallgatásba szólt bele Cséér, a szarka, aki az eperfára gallyazott.

– Te vagy az, kis csíkoshátú? – cserregte, mint aki alig akar hinni a szemének. – Érdekes, pedig megesküdtem volna rá, hogy a többiekkel együtt téged is felfaltak Kagurék. Szegény fejed, egyedül maradtál. Az anyádat az Ember vitte el kocsin. Láttam.

A szarka talán még tovább is komiszkodott volna, de Poncsó fölnézett rá, és erre sietve továbbállt.

16

A vadmalac megértett mindent. Nem hívott már senkit.– Egyedül maradtál – susogta a Szél is, és mint aki a

szabad erdei világ nevében szól, hozzáfűzte –, ez igaz, de azért mindenen túl, élni kell!

Poncsó, úgy, ahogy az anyja tanította, magasra emelte a fejét, és mélyen magába szívta a légáramlatot. Az erdő és a sűrű nagyon közel jött hozzá, de a szabadság a deszkafalnál véget ért, s ő nem tudta, mit tegyen, mert csak egy árva kis vadmalac volt.

Mint minden fiatal erdei vadnak, Poncsónak sem voltak – nem lehettek még! – közvetlen tapasztalatai. Amit tudott, azt ösztönösen tudta, de ezek az érzések nem benne gyökereztek, hanem az ősök életének tapasztalatait közvetítették.

Poncsó nem mozdult el a rekeszték sarkából, de a szemét sem tudta levenni az élelemről, mert az éhségnek karma nőtt a gyomrában.

... Éhesen igyekeztek a kukoricás felé, és az elcsattanó lövés éhesen űzte őket vissza a sűrűbe. Aztán a hurok – amivel órák hosszat verekedett – kegyetlenül elcsigázta. Érezte, hogy az éhség még ezt a kis maradék erejét is elhordja.

Az a maréknyi élelem ott a sarokban nem sok ugyan, de mégis valami. De az Ember szórta oda, és lehet, ha hozzányúlna, megint rászorulna az a rettenetes valami – gondolt Poncsó a hurokra, de aztán eszébe jutott, hogy az Ember ott is segített rajta.

„Ez igaz, de nem engedett szabadon – tűnődött tovább –, elhozott, és bezárt ide. Ki érti ezt?! Meg lehet ezt érteni ?”

A kukorica mindenesetre ott volt, és ezt Kakat, a kakas is észrevette. Először a deszka résein pislogott be, aztán fölbátorkodott, és felugrott az ól szélére.

– Kuri-kukurigó, én parancsolok az udvaron – jelentette be olyan harsányan, hogy még taraja is belekékült az erőlködésbe. – Ennivalód van? És ugye, neked nem kell? – pislogott a vadmalac felé.

Poncsó az erdőben nem találkozott még soha ilyen vörös sipkás nagy madárral, és nem értette, hogy a kakas mit akar. Az meg a mozdulatlanságot beleegyezésnek vélte, és lehuppant a kukorica mellé.

– Kat-kat – kezdte hívni a tyúkjait, de azért szemmel tartotta a sarokban húzódó vadmalacot is. Ezt okosan tette, mert ahogy hozzákoppintott a kukoricához, az olyan gyorsan rontott rá, hogy az éhes malac orra elől alig volt ideje kirepülni az ólból.

Kakat hangos méltatlankodással igyekezett vissza tyúkjai közé, akik úgy néztek rá, mint valami hősre, és Poncsó pillanatok alatt felhabzsolta a kukoricát.

Bármilyen nagy tenyere is volt az öreg Moldovánnak, egy marék kukorica mégsem sok. Különösen nem egy olyan éhes és jó étvágyú vadmalacnak, mint Poncsó. De mégis jó volt. Az éhség, ha csak pillanatokra is, de elmúlt, és Poncsó első ízben gondolt jóleső érzéssel az Emberre.

Mikor az öreg és Berci a Bodri társaságában visszanéztek az ólhoz, Poncsót úgy találták, mintha el se mozdult volna helyéről, csak az odaszórt kukorica tűnt el.

– Jól van – mosolygott az öreg –, csak megbarátkozunk mi ketten.

Bodri, mint az udvar örökös szolgálatos őrmestere, az emberek mellett két lábra állva vette szemügyre a vadmalacot, és a megmozduló Szél olyan szagokat kevert az orrába, hogy morognia kellett.

– Ne acsarkodj, te – törölte gyengéden képen kedves kutyáját az öreg –, a miénk! Ügyelj rá, érted?

– Bocsánat, nem tudtam, de olyan furcsa szaga van – jelezte Bodri lelkes farkcsóválással, hogy a fekete sörtés malacot máris felvette a házi nyilvántartásba. Néhány vakkantással még Poncsót is értesítette, hogy ezután nincs miért tartania tőle.

Aztán csaholva körülnyargalta az udvart, szétrebbentette a tyúkokat, meghajkurászta a kacsákat, és mindenkinek elkiabálta, hogy Poncsót az ő gondjára bízták.

– Megtört a jég – jelentette be az öreg. – A malackánk eszik. Meglátod, Berci, úgy hozzánk szokik, hogy a tenyerünkből fogadja el a szemet. Persze, idő kell ehhez is, mint mindenhez.

– Pontosan, Sandu bátyám – helyeselt Berci, bár ezt a bölcs megállapítást ő másra alkalmazta.

Az öreg talált még egy kis kukoricát, de a kis fekete sörtés meg se moccant.

– Nem kap rajta – esett vissza a derűlátás barométere Berciben.

– Szokatlan még neki, hogy az ember etesse – vélte az öreg –, amíg itt állunk és nézzük, nem nyúl hozzá. Majd, ha egyedül marad, eszik.

Berci azzal búcsúzott, hogy ezután naponta benéz, és ebben nincs is semmi okunk kételkedni.

Poncsó előtt most jelent meg másodszor együtt az Ember és az élelem, és ez – ha bizonytalankodva és ködösen is – a jó érzést erősítette benne ... De azért csak nem nyúlt az élelemhez ...

Csodálatosan szép, tiszta éjszaka jött. A csillagokat szinte meg lehetett volna markolni a végtelenség árnyékos kupolája alatt.

Hűs szellő lengedezett, és az illatok erősebben érkeztek. A havas gyantás leheletébe széna és az érő kukorica mély,

édes illata keveredett, az istálló párája és mindezen túl az avar fanyar szaga. A szélhordta tücsökzene, a békák ungató kórusa a közelgő ősz nosztalgiáját közvetítette.

Poncsó figyelt, és együtt élt az éjszakával. Látta, hogy Bodri akart valamit mondani neki, de az Ember nem hagyta, azóta nem is tért vissza hozzá, és fontoskodva jár-kel az udvaron. Ügy, mint akinek rengeteg a dolga, aztán elballagott a kert felé, ahol valami fontos ellenőrizni valója lehetett.

Közben a hold elérte delelőjét. Üreges szeme idegen közönnyel szemlélte a világot. Sápadt fényével elárasztotta az udvart, csak az eperfa alól nem tudta elűzni a sötétséget.

Nem lehet tudni, miért, de Miska, Rozika fekete kandúrja, pont ezt az időpontot vélte alkalmasnak arra, hogy magasra emelt farokkal sétáljon végig a háztető gerincén, úgy mintha csak ki akarná hívni maga ellen a sorsot, ami Uhu képében jelentkezett.

Uhunak nem sikerült a vadászat – az ilyen holdfényes éjszakákon az erdei nép kevesebbet mozog, és jobban ügyel a bőrére – így ellátogatott a falu felé, ahol mindig akadt valami „felemelni való”. Ezúttal azonban eredmény nélkül portyázta végig a falut, és már éppen hazafelé készült, amikor meglátta a háztetőn korzózó kandúrt. Nem szívesen kezdett ki vele, mert tudta, hogy Miskát nem lehet csak úgy „felemelni”, mint egy jámbor nyulat, mert a kandúrok kemény, szívós legények, és ha elügyetlenkedi a dolgot, arra bizony csúnyán ráfizethet. Rendes körülmények között tovább böngészte volna az éjszakát, és inkább zsákmány nélkül tér haza, mintsem a kandúrt szemelje ki pecsenyéül, de most három nagy fejű és igen jó étvágyú fiókája várja az öreg tölgy odvas üregében. Azok nem maradhatnak éhen, azoknak mindenáron élelem kell, és ilyenkor igazán nem lehet józanul mérlegeim az esélyeket.

Uhu ott vétette el, hogy a hold és a kandúr közé került, és nesztelenül suhanó árnya előbb ért Miska elé, mint ő maga. Egy pillanaton múlt minden, de ez a pillanat – vagyis inkább a padlás sötéten ásító nyílása – elnyelte Uhu elől a pecsenyét.

Ez a „majdnem” tragédia Poncsó szeme előtt zajlott le, mert a vadmalac figyelmét nem kerülte el semmi, ami körülötte történt. Látta a háztetőn korzózó kandúrt és a nagy bagoly kísértetiesen közeledő árnyát is. Nem érzett örömöt, de csalódást sem afelett, hogy a kandúr idejében megugrott, mint ahogy az is hidegen hagyta volna, ha Uhu felemeli Miskát.

Poncsó szerint, ami történt, nem tartozik rá. A kandúr ügyesebb volt, mint a bagoly, és megmaradt, de ez nem jelent semmit. Miska már túljutott az ijedségen, és valahol a padlás egyik zugában éppolyan könyörtelenül vágja bele

karmát egy cincogó pecsenyébe, mint ahogy az Uhu acélos karma ragadta volna meg őt.

Ez a Törvény – mondaná Poncsó, ha magyarázni tudná az éjszaka eseményeit, és éppen ezért hideg közönnyel tekint az Uhura, aki most felült az ól tetejére, és onnan nézi őt.

– Látlak, Uhu – mondja Poncsó szeme, de a bagolynak nincs beszélgetni való kedve. Az odúra gondol, ahol éhesen várják fiókái, és ő az elébb a Semmibe markolt.

Ebből a nézelődésből nem lesz élelem – mérte fel a helyzetet, mert az az idő már rég elmúlt, amikor Poncsó ilyen szempontból számba jöhetett.

„Az udvaron nem mozdul semmi, amit esetleg fel lehetne markolni – tűnődött tovább Uhu –, és íme, az Éjszaka is menni készülődik. Meg kell nézzem a varjúk alvófáját. Egy varjú ugyan nem sok a jó étvágyú családnak, de több a semminél, és talán az Asszony – gondolt a párjára – szerencsésebb volt.”

Még leselkedett volna éppen egy kicsit, de a kert felől előkerült Bodri, és imbolygó fehér alakja egyenesen az ól felé tartott.

„Erre a nagyszájúra most ráijesztek” – határozta el a bagoly, és sötét árnya puhán és nesztelenül elszakadt az ól tetejétől.

– Uhuhu, juhuhu – jajongta bele vészes kiáltását Bodri fülébe.

– Meg kell hogy vesszek, mikor ezt hallom – borzolódott fel Bodri hátán a szőr, mert nem bírta Uhut, akiről tudta, hogy az éjszakában elkódorgó kutyakölyköket sem kíméli.

– Nálad volt? – fordult némi tartózkodással Poncsó felé.– Semmi közöm hozzá – csapta hátra a fülét Poncsó –,

Miskára vadászott, de az idejében eltűnt előle a padláslyukon.

– A Miskát eddig még én sem tudtam elkapni, pedig ahányszor csak lehet, mindig megpróbálom – nézte Bodri a

padlás sötét nyílását, és igazat mondott, mert az utolsó próbálkozás nyomai még be se hegedtek az orrán.

A kutya egy darabig még ott álldogált az ól körül. Néha összedugta az orrát a fekete sörtéssel, ami olyan bizalmas megbeszélésfélének felelt meg.

– Egyél – biztatta baráti farkcsóválással Poncsót, mert az élelem, amit az öreg Moldován odaszórt, még érintetlenül hevert, és miután az éjszaka eddigi eseményeit megbeszélték, tovább folytatta őrjáratát.

Poncsó meg óvatosan közelebb lépett az élelemhez, mert érezte, hogy neki tették oda.

*

... Múltak a napok. Poncsó még nem evett az Ember előtt, de az élelem mindig elfogyott.

Még benne az idegenkedés, de már várja az Embert, és vele az élelmet. Az öreg Moldován nyugodt, kimért mozdulatait megszokta, halkan dünnyögő hangjára messziről felfigyel, de amikor megáll az ól előtt, azért hátrahúzódik a kifutó sarkába, olyan hátra, amennyire csak lehet. Ez az óvatos tartózkodás már nem a félelem, de még nem bizalom és nem barátság. Ahhoz, hogy azzá alakuljon, idő kell, és az öreg tudja ezt!

– Ne, Poncsó ... Ne félj, Poncsó ... egyél Poncsó – biztatja védencét, és ez a szó, Poncsó, ami együtt jár a jóval, lassan, mint a patak csobogása, belefolyik a vadmalac fülébe, utat keres értelméhez.

Az udvar népe nem barátja, de ellensége sem. Lujzával szegről-végről rokonok, de ez az atyafiság a messzi és távoli időbe vész. A szabadság ősi hordozója az ő fekete sörtés népe, és a múlt, ami összeköti őket, olyan, mint a megfakult írás, amit az utódok már nem értenek meg.

Poncsó már jár-kel a rekesztékben, és még az ólba is bemerészkedik, ahol sötétség van, és ahová a zümmögő szárnyas nép nem megy utána.

A nagyhangú Kakat és tyúkjai meg a lármás és tolakodó récék nem érdeklik. De azért, ha délfelé az árnyékban elül az udvar népe, odaáll az ajtóhoz és nézelődik, és ha odajön Bodri, nem húzódik vissza. Néha még az orrát is összedugja vele, ami már a határozott bizalom jele.

A kutyával szívesen beszélget, mert az mindenkinél többet tud. Nem értik meg könnyen egymást, mert a vad mozdulatai röviden mondják el azt, amiről Bodri akár fél napig is mesélne, de azért, ha nagyon figyelnek, megértik, mit mond a másik.

Poncsó csodálkozik azon, hogy Bodrinak milyen gazdag szótára van, és hangjával, mozdulatával, nézésével minden érzését ki tudja fejezni. Legtöbbet az ember felől faggatja Bodrit, mert az mindig lelkendező szeretettel beszél a barátjáról.

– Az ember jó – állította Bodri egy ilyen déli terefere alatt.

– Nem félsz, hogy elpusztít téged? – bökte ki Poncsó, ami már rég a begyében volt.

Bodri úgy elcsodálkozott, hogy leült a fenekére, és elkezdett vakarózni, mint aki nem is tudja, hogy lehet ilyen butaságot kérdezni.

– Miért pusztítana el, mikor szeret engem! – állította a kutya tekintete.

– És velem mit akar? – dugta közelebb az orrát Poncsó, mint aki valami nagy titok után érdeklődik.

– Nem tudom – vakarózott még egy sort Bodri, mert e tekintetben nem volt informálva. Aztán, hogy látta a malac szemében az aggodalmat, hozzáfűzte: – rosszat biztosan nem! Legalábbis nekem azt parancsolta, hogy vigyázzak rád.

– Te szabadon járhatsz, én nem – panaszkodott Poncsó.

– Ha kiengedne, nem mennél el?– Nem tudom – tűnődött Poncsó, hogy mi is lenne akkor.

– Azt hiszem, igen. Úgy érzem, el kellene mennem – vallotta be őszintén.

– Na látod! – csillant fel erre diadalmasan a kutya okos szeme – ezt ő is tudja. Ezért nem enged szabadon.

Bodri olyan fölényesen hagyta ott csíkos hátú barátját, ahogy csak egy tanár hagyhatja ott az értetlen nebulót, aki még az egyszeregyet sem tudja, és mégis az egyenletek után érdeklődik. Poncsó őszinte elismeréssel bámult a fehér bundás „tanár” után, aki közben már olyan éktelen üvöltéssel rontott a kapuhoz az éppen „benéző” Berci fogadására, hogy még az is hátrahőkölt ettől a parádés üdvözléstől.

– Megvesztél, Bodri? – érdeklődött a vadász.– Bocsánat, azt hittem, más jön – billegette Bodri a

farkát, és előrefutott.– Erre tessék! – nézett hátra, ami ugyan teljesen

felesleges volt, mert Berci még a sötétben is nehezen tévedt volna el Moldovánék háza körül.

„Nagy esze van – pislogott elismerően fehér bundás barátja után a vadmalac. – Meg kell hagyni, igazán sokat tud” ...

17

Sok ideje nem volt a hallottakon tűnődni, mert Berci és az öreg Moldován az ól felé tartott.

– Ne, Poncsó – rázta az öreg a jól ismert kukoricás bögrét, aminek a zörgése, legalábbis Poncsó szerint, nagyon kellemes volt.

Az öreg szórt néhány szemet, és amikor a malac szedegetni kezdte, átnyúlt a kerítésen, s lassú, óvatos mozdulattal ráhelyezte tenyerét a fejére.

– Oé – szólt oda Poncsó első ízben az embernek, mert az öreg keze nyomán kellemes bizsergés indult el a testében.

– Jólesik, mi? – dünnyögte az ember maga elé, és a hangjában a kis vadmalac a jóság megnyugtató áradását érezte.

– Oé, még! – követelőzött, mikor a vakargató kéz megállt.

– Belejöttél, hékás – nevetett az öreg, közben a szeme sarkából Bercit figyelte, aki még a száját is tátva felejtette a nagy barátkozás láttán.

– Mára elég volt – fejezte be az öreg az enyelgést, és Bercire nézett, aki csak hápogott mellette a meglepetéstől.

Azért ne gondoljunk arra, hogy Berci elmulasztotta volna a pártfogoltja iránti érdeklődést! Távolról sem! A zöldkalapos naponta lelkiismeretesen beállított Moldovánékhoz, és megnézte a vadmalacot is.

– Ne, coco, ne – tüntette ki ilyenkor megszólításával Poncsót, de annak nem nagyon akarózott szóba állni vele. Hátrahúzódott a sarokba, és onnan figyelte látogatóját.

Az igazat megvallva, Berci nem erőltette túlságosan a barátkozást. Ezért még csak megróni sem nagyon lehet, mert a vadász is csak ember. És Berci méghozzá legényember is. Ezek után megérthetjük, hogy nem volt eléggé tájékozott afelől sem, hogy miként is alakult a fekete sörtés és az ember kapcsolata.

– Becsszavamra, sose hittem volna ezt – lelkendezett a túlzásokra hajlamos zöldkalapos –, akár ki is engedhetnénk az udvarra ... akkor se menne el ...

– Ezzel még várunk egy keveset – odázta el az öreg Moldován Poncsó szabadlábra helyezését –, de tavasszal, azt hiszem, nyugodtan kiengedhetjük még a legelőre is ...

– Úgy, ahogy mondja, Sandu bátyám – helyeselt a vadász, és önkéntelenül is arra gondolt, íme, néha az is elég, hogyha csak elindítjuk a Jót, aztán az már magától is tovább terebélyesedik, és Valóság és Erő lesz belőle.

*

... Poncsó még tart egy kicsit az emberektől, de az öreg Moldovánra már úgy néz, mint akivel együtt jár minden, ami jó.

Közben az égen a Hold újra megnőtt, az éjszaka egyre hidegebb, és reggelenként olyan csillogóan fehér a határ, mint az öreg Moldován bozontos üstöke. A Nap fénye talán még ragyogóbb, de az árnyékban a didergés ül, és menekül onnan az élet.

Poncsó, ha még nem is jár ki a legelőre, de az udvaron szabadon pücskörészhet. Nincs zárva előtte az út, és talán minden nagyobb nehézség nélkül nekivághatna a nagyvilágnak is, de – s ezt bizalmasan meg is mondta Bodrinak – nem érzi már olyan erősen, hogy el kell mennie.

Ami azt illeti, az öreg Moldován nem volt éppen ilyen beszélő viszonyban Poncsóval, de azt, hogy a kis fekete sörtésben kezd kialakulni az ember iránti bizalom és ragaszkodás, ő is észrevette. Megfigyelte, hogy milyen vágyakozva pislog ki az óljából az udvar tágasabb, szabadabb világa felé, ahol a tyúkok és kacsák hajkurásszák egymást. Tudta, hogy rabságban élni nehéz, nemcsak az embernek, hanem az állatnak is. Gondosan betömködte hát a kerítés réseit, és egy reggeli etetés után az ól ajtaja tárva-nyitva maradt.

– Oé, hát ez mi? – topogott Poncsó csodálkozva az ól küszöbén. – Oé, hát ez mi? – szuszogott gyanakodva kifelé, és az udvar, amely az ól ajtaján keresztül nézve már ismerős volt, ismét idegenné és félelmetessé vált.

Talán estig is elácsorog az ól nyitott ajtajában, ha a kert felől nem kerül elő Bodri.

– Mire vársz? Miért nem jössz ki? – nézett rá csodálkozva a fehér bundás barát.

– Nem tudom. Szabad? – szuszogta Poncsó megilletődve.– Ha én mondom – állította a kutya becsületes szeme, és

hogy minden félreértést eloszlasson, hozzáfűzte: – az Ember nyitotta ki, és nekem is szólt, hogy ügyeljek rád.

– Hát akkor ... – nézett Poncsó a kutyára – ... ha gondolod ... – és kilépett a rekeszték szűk korlátai közül, hogy elinduljon a szabadság felé vezető úton. Igaz, ezt a szabadságot egyelőre csak az udvar jelenti, de ez is valami.

– Háp, háp – csodálkoztak a kacsák a fekete sörtés megjelenésén –, már te is kijárhatsz?

– Az Ember megengedte – szerénykedett Poncsó, aki még nem volt egészen biztos a dolgában.

– Háp, háp, ha megengedte, és a Bodri is veled van ... – vették tudomásul, és amíg nagy igyekezettel gyúrták magukba a korpás kevertet, okos gombszemük aggódva figyelte az idegent, nehogy az is kedvet kapjon rá.

– Az ott Kakat a tyúkjaival – mutatta be az istálló melletti trágyadombon kapirgáló társaságot Poncsónak Bodri.

– Kukurikuó! Én vagyok az úr – jelentette be Kakat a ganédomb magaslatáról, mintegy miheztartás végett, amit jó tudni az udvar újoncának is.

– Ne törődj vele – okosította Bodri a barátját –, Rakatot még a kacsák is kinevetik, csak azok a buta tyúkjai hallgatnak rá.

– Oé! – torpant meg Poncsó – nem értem. Ha így van, akkor miért tűröd el, hogy ránk kiabáljon? Az erdei szabadok közül senki se akarja nagyobbnak tartani magát, mint ami.

Bodri erre a fogas kérdésre a füle tövét kezdte vakargatni, hátha így könnyebben az eszébe jut valami okos válasz.

– Hát, tudod – mondta ez a kényszeredett vakaródzás –, az Ember világában nem Kakat az egyedüli, aki szereti többnek mutatni magát.

– Egyébként megkergetném ezt a nagyszájút – ígérte fenyegető morgással, hogy mindjárt rendet teremt, de amikor a ház felé sandított, jobbnak vélte más alkalomra halasztani a kakas megrekcumozását. – Kint van a Szoknyás – magyarázta hangulatváltozását barátjának.

– Na és? – röffentette Poncsó közömbösen.– Nem szereti, ha Kakatot hajkurászom – lengette meg a

farkát Bodri a tornácon sürgölődő Rozika felé, ami olyanféle szerény „alázatos tiszteletem”-nek felel meg, ahogy azt irattári segédtisztviselők rebegték mély hajlongások

közepette a telefonba, ha a drót másik végén véletlenül a „Vezér” szólalt meg.

A Szoknyást Poncsó is ismerte, de az ő számára nem jelentett sokat. Nála az emberi ranglista legmagasabb csúcsán megingathatatlanul az öreg állt, aki az ő szemében a „Jót” személyesítette meg – a jóllakottság pompás érzését, akinek vakargató kezéből olyan csodálatos bizsergések indulnak el, hogy halkan nyöszörögnie kell.

Ezután Berci következett a listán, ami természetes, hiszen az ő csizmái álltak meg a hurokban vergődő vadmalac mellett, és ő szabadította ki. Igaz, Poncsó akkor harapni akart, de az régen volt, és ma már eszébe sem jut, hogy erdőszagú barátjában kárt tegyen.

Mint minden állat, Poncsó is igen egyénien osztályozza az embereket. Berci nem is sejti, hogy a kis fekete sörtés rokonszenvét „kellemes szagának” köszönheti, mert annak finom orra az Erdőt érzi rajta.

A Szoknyással Poncsónak eddig még nem akadt dolga, mert az öreg Moldován úgy tartotta, hogy az állatok ellátása „férfimunka”, azt nem bízta a leányára, és Rozika illetékessége alá csak a majorság tartozott, ami „asszonymunka”.

A kotlósokkal, csibék nevelésével bíbelődjék csak az asszonynép, azoknak van elég ráérő ideje – vélte az öreg, aki néha kissé egyoldalúan ítélte meg a dolgokat, de ahány ház, annyi szokás. Így Poncsó még Bodrinak is nagyobb fontosságot tulajdonított, mint a szoknyás embernek; arról aztán, hogy ez alapvető tévedés, rövid időn belül közvetlen tapasztalatokat szerzett.

– Oé, hát ez mi? – állt meg Poncsó egy nagyobb lapos kő előtt, amiből egész sor volt lerakva a ház, az istálló és a kút között, hogy sáros időben azokra lépegetve lehessen közlekedni.

– Mintha valami jót éreznék alatta – fújdogált Poncsó az egyik lapos kő alá.

Bodri udvariasan odaszagolt, de a szimat az ő számára nem mondott semmi érdekeset. Különben is a padlásnyílásban egy verébbel a szájában megjelent Miska, s az odatámasztott létrán készült leereszkedni. Ezt a kiváló alkalmat még Poncsó kedvéért sem szalasztotta el, és faképnél hagyva barátját, sürgősen elnyargalt, hogy a kandúrt kellő fogadtatásban részesítse.

Poncsó meg nekiállt, hogy a lapos köveket – melyeket az ember bizonyára azért rakott oda, hogy az alájuk húzódó rovarokkal neki kedveskedjék – felborogatva betakarítsa a termést.

– Hecc onnan, te! – kezdett lármázni Rozika, amikor észrevette Poncsó ténykedését, de az rá se hederített.

– Na, megállj csak... adok én neked – indult el Rozika egy jó hajlós vesszővel a kezében.

Poncsó még nem ismerte a rendcsinálásnak ezt az emberi eszközét, és barátságos röffenésekkel üdvözölte a feléje közeledő Szoknyást, pedig ha egy kicsit körülnéz, sejthette volna a Rosszat, mert Rozika határozott lépéseiben volt valami fenyegető, és barátja, Bodri is behúzott farokkal iszkolt el a létra alól.

– Supp – mondta a vessző. Ezt a csípős beszédet Poncsó azonnal megértette, és benyargalt az óljába.

– Megtanulod te is a rendet! – nézett utána elégedetten Rozika.

Tovább nem foglalkozott Poncsó ügyével, mert a lábához törleszkedő Miska vonta magára a figyelmét.

– Na, mi az, egeret fogtál? – nézett le kedvencére, aki – teljesen érdemtelenül – nagy egérpusztító hírében állott.

– Te jó ég – döbbent rá ezúttal Miska patrónusa, hogy az a tollas valami minden lehet, csak éppen egér nem –, ez madarat fogott ...

Miska, aki eddig ugyancsak nagy becsben állott gazdasszonyánál, egyszerre kegyvesztett lett, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy azokat a napos csibéket is, amelyek oly nyomtalanul tűntek el, az ő számlájára írják.

– Supp! – mondta a vessző sokkal keményebben, mint Poncsónál, és a kandúr még életében nem ugrott akkorát, mint ezúttal.

Bodri nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy Miska is megkapta a magáét, és pont a Szoknyástól, aki a kandúr védelmében őt már jó néhányszor megseprűzte.

– Hauuu! Most elintézlek – ígérte Bodri vészes üvöltéssel, és Miska után vetette magát, de az szembefordult vele.

Egy tacskóval vagy foxterrierrel – ezekkel a hivatásos macskagyilkosokkal szemben ez a meglepetésszerű ellentámadás nem sokat ért volna, de Bodri csak egy becsületes falusi kuvasz volt, akit az a néhány pofon, amit Miska nagy sebtében lekent neki, megállított. A pillanatnyi megtorpanás elég volt ahhoz, hogy a kandúr elérje az eperfát.

– Húzd le, Bodri! – hangzott el a hivatalos engedély a macska hajkurászására. A Szoknyás egy darabig még gyönyörködve nézte a fa alatt ugráló fehérbundást, aztán, mint aki meg van elégedve a dolgok menetével, visszament a házba.

Bodri meg akkor is hűségesen őrizte az eperfát, amikor Miska az istálló fölé nyúló ágon már rég visszatért a padlásra, ahol a szénaszagú homályban verebek fészkelődtek.

– Találkozunk még! Nem úszod meg szárazon! – fogadkozott a fa alatt Bodri, mert az orra, ahol Miska karmai végigszántottak, kegyetlenül sajgott.

Miska sorsáért azért nem kell különösebben aggódni, mert tud vigyázni a bőrére! A hajkurászásra kiadott szóbeli

engedélyt se kell véglegesnek tekinteni, mert a Szoknyás hangulata szerfelett változó ...

– Hallod-e, édes lányom – csóválta a fejét rosszallóan az öreg, amikor a vacsoránál Poncsó megrendszabályozása is szóba került –, nekem ne vadítsd el azt az állatot!

Rozika már maga is megbánta, hogy úgy odasuppintott a kis fekete sörtésnek. Na, de mit csináljon, ha benne volt az indulat?

– Talán örüljek, amikor látom, hogy sorra borogatja a járóköveket?

Az öreg a bajszát simogatva nézte a lányát:– Már a reggel láttam, hogy bal lábbal keltél fel. Van így

néha az ember, lányom – iktatott be egy kis szünetet a szó közé az öreg –, azért a bosszúságát ne az állaton töltse ki.

– Ugyan, csak meglegyintettem, de ha akarja, holnap bocsánatot kérek a malac úrtól – cirógatta végig kedveskedve az öreg borostás arcát –, juj, de szúrós! Gyakrabban is borotválkozhatna, édesapám.

– Ma még csak péntek – jelezte az apa, hogy erre még van idő –, azzal a kis állattal meg ne éreztesd a rosszkedvedet.

– Adhatom a vacsorát?– Adjad, lelkem – nézte az öreg gyönyörködve az ő szép

leányát, és mikor Rozika eléje állította a kis pálinkás poharat, mosolyogva rábólintott, mint akinek valami az eszébe jutott, ami persze egyáltalán nem fontos, de azért meg lehet említeni, odaszólt neki: – a kerek kövek völgyében a vadorzók megpuskáztak egy szarvast. Azért nem jött el Berci a tegnap ...

Rozika éppen csak megvonta a vállát. Mit érdekli őt az, hogy Berci hol és merre jár?

– Egészségünkre! – hörpintette fel az öreg a poharat, és a leves fölé hajolt, aztán már csak a kanál zörrent, és a halódó tűz parazsa pattogott a csendben. Ez már a megöregedett este

csöndje, s míg a fák sötéten rajzolódnak a világos égre, a kert alatt a patak csillagokat dajkál finoman fodrozó ölében ...

18

Mondanunk sem kell, hogy Rozika, ha éppen bocsánatot nem is kért Poncsótól, de ezután olyan kivételes bánásmódban részesítette, annyit kedvezett neki, hogy már Bodri is féltékenyen nézte ezt a fene nagy barátkozást, mert gazdasszonya kötényében mindig akadt valami a kis fekete sörtés számára, és ha már a házban nem volt olyasmi, amivel megkínálja, kiment a kertbe, hogy egy kis hullott gyümölcsöt hozzon neki.

Egy délelőtt fehér bundás barátja társaságában Poncsó nagyobb felfedező útra indult, és egyenesen felkocogott a tornácra.

– Oé, oé – nézett körül érdeklődve a tornác nyitott ajtajából, aztán hogy nem szólt senki semmit, csak a háta mögött álló Bodri morgott valamit, de az is olyan szerényen, hogy az éppúgy lehetett helyeslés, mint tiltakozás.

– Csám, jó szagú – tűnődött el Poncsó a cserepes bazsalikom felett –, de az íze nem a legjobb.

Ezek után a rozmaringot már meg se kóstolta, csak a muskátlikat. Azok mintha jobb ízűek lettek volna, de néhány cserép felborogatása után ezt a szórakozást is megunta.

A tornác úgy mutatott, mint egy csatatér, és Bodri, aki a háttérből nézte végig fekete sörtés barátja garázdálkodását, halk nyüszítéssel ajánlotta az észrevétlen és gyors elvonulást, de a megpendült Poncsó kutyába se vette a jó tanácsot. A nyitott konyhaajtón szaglászott be, ahonnan igen kellemes és vonzó szagok csaptak az orrába.

– Oé, oé, nincs valami nekem való? – szólt oda kedélyesen Rozikának, aki erre a barátságos röffenésre ijedtében lecsapta a serpenyőt, amiből néhány csepp forró zsír kifröccsent, s a meztelen karját érte, aztán – atyai tanács ide, atyai tanács oda – felkapta a seprűt, és a továbbiakat jobb, ha nem részletezzük.

– Most megtanítottam emberségre – mutatta tönkrecsupázott virágait apjának –, úgy megseprűztem, hogy tudom, nem felejti el!

– Jól van, lányom – hagyta helybe ezúttal Poncsó megrendszabályozását a legfelsőbb fórum is –, mi jót főztél?

Rozika mondta még egy darabig a magáét, de aztán a béke helyreállt, és mikor arra gondolt, hogy a megseprűzöttek – mert „az a mafla Bodri is csak nézte” – milyen futást rendeztek, az egész már csak derűs emlék volt, amin lehet mosolyogni, de mérgelődni ugyan mire lenne az jó?!

Poncsónak egy-két összekoccanása azért még akadt az udvar népével, de nagyobb baj nem történt. Bodri, akivel jól összebarátkozott, megértette vele, hogy itt nem az Erdő, hanem az Ember törvénye szerint kell élni.

Bodri fekete sörtés kis barátját azonban az ősök évszázadok óta beidegzett szokása vezette, és ha mégis szembekerült az Ember törvényével, ezért nem ítélhetjük el.

– Pi-pi-pi – hívta egy szép napon reggelihez a majorságot Rozika, és szórta a magot a körülötte tolongó récéknek, tyúkoknak.

„Miért ne szedegetnék én is” – gondolta Poncsó, de ahogy odadugta az orrát a tyúkok közé, azok ijedten rebbentek szét. Kakat – hacsak nem akarta lejáratni a tekintélyét – igazán nem tűrhette ezt.

„Egy életem, egy halálom, most eldől, ki itt az úr!” – ugrott neki bősz harci kurjantással Poncsónak, és egyszeriben a fején termett.

– Mocskos disznó! Ki az udvaromból! – rugdalta, csépelte ott, ahol érte a meghökkent vadmalac fejét.

A meglepetés hamar elmúlt, és azzal együtt Kakat dicsősége is, mert Poncsó lerázta magáról, és a szemében különös tűz lobbant.

– Megöllek, te tollas bohóc! – csattantak össze a leendő vadkan „pelyhedző” agyarai, és ahogy elindult a berzenkedő kakas felé, az már maga a halál volt.

– Bodri! – sikított a Szoknyás, mert másra nemigen telt az erejéből.

– Hörr! Vissza! Vissza, ha mondom – vicsorgott Bodri Poncsóra.

– Rakatot megölöm. Ez a Törvény – mondta Poncsó szeme, és hátán felborzolódott a sörtéje.

– Ez a szabadok törvénye, de az Ember nem akarja, és itt ez a törvény – állta el a heveskedő ifjú harcos útját a kutya. – Nem azért mondom, Poncsó, de barátok vagyunk, és igazán nem szívesen verekednék veled – intette mérsékletre csíkos hátú cimboráját.

Poncsó mindebből csak annyit értett, hogy az Ember Rakatnak megengedte a harcot, és neki nem.

„Ez nem az én törvényem, és nem is lesz” – érezte Poncsó, a szabad nép fia. Nem kezdett vitát Bodrival, és a háta mögött rikoltozó Szoknyással sem.

Hátat fordított a kutyának, és mint akinek a történtekről nincs semmi mondanivalója, bekocogott az óljába.

Bodri – nyomában a Szoknyással – mint rendfenntartó közeg a megfékezett duhajokat, farkcsóváló helyesléssel kísérte be Poncsót az áristomba.

– A fene a dolgodat – csapta be az ól ajtaját Rozika –, ha Bodri nincs ott, szétszeded a kakast. Most aztán ülj ott bent!

Rozika, mint minden háziasszony, majorságpárti volt, ami nem csoda. Ő válogatta és rakta a kotlós alá azokat a tojásokat, amelyekből a legszebb kiscsibék keltek ki. Rakatot még tojás korából ismerte, és tessék, milyen szép kakas lett belőle. Bátor, harcias, még a héját is elveri a tyúkoktól ...

– Ügyes voltál, Bodri. Gyere, kapsz valamit – indult a ház felé Rozika, és mivel csontféle nem akadt a kamrában, egy darabka régi, kövessé aszalódott száraz kolbásszal kedveskedett a fehér bundás rendfenntartónak.

– Ugyan mit vétett neked megint Poncsó, hogy elzártad? – kérdezte Rozikától az öreg, amikor Berci díszkíséretében hazaérkezett.

Rozika előadásában ez az egész esemény kellően kiszínesedett, de a két férfi csak mosolygott.

– Legalább főzhettél volna a kakasodból egy jó levest. Már azt hittem, hogy a malac el akart szökni – kacagott az öreg a lányára, aki ezt az apai kacagást még elviselte volna, de a zöldkalapos képén jelentkező – Rozika szerint! – buta vigyorgást már nehezen.

– Persze, maguknak a majorság az olyan semmi dolog – vette védelmébe tyúkjait és récéit Rozika –, de az a mihaszna kis vaddisznó, az más. Az szétszedheti a kakasomat, kitúrhatja a virágjaimat, annak mindent lehet. Annak szabadság kell. Feljön a tornácra, beszemtelenkedik a konyhába. Felforgatja az egész házat ...

– Rozikám, édes lányom, ne légy már olyan haragos – oltogatta a tüzet az öreg –, nincs semmi baja a kakasodnak.

– De ha nincs ott Bodri ...Az apa közbevágott:– De ott volt! És annak a malacnak hagyj békét! Az nem

háziállat, hanem erdei vad.– Akkor csapják vissza az erdőbe, és menjen, amerre a

szeme lát.– Arra is sor kerül, Bogaram. Értsd meg, hogy az, amit

csinálunk, tudományos kísérlet!– Az bizony – sietett az öreg segítségére Berci, de a

„Bogaram” (akit egyébként a zöldkalapos is így becézett) szeme úgy villant feléje, hogy jobbnak látta visszalépni.

– A kakast nem hagyom, és kész! – viharzott el a leányzó, de az ajtóból már nevetve nézett vissza a megrökönyödött férfinépre.

– Ez a Rozi, ez a Rozi – csóválta a fejét az öreg –, hol villámlik, hol meg kiderül. Sosem tudod, hogyan állsz vele. Nem irigylem azt, aki beköti ennek a lánynak a fejét ...

Ami a Rozika fejének a bekötését illeti, Bercinek ugyan más volt a véleménye, de erről – egyelőre – nem nyilatkozott.

19

... Azt mondanunk sem kell, hogy a kis vaddisznó továbbra is olyan szabadon jár-kel Moldovánék udvarán, mint azelőtt. Csupán Rakattal kerüli a találkozást. Igaz, a kakas se keresi a társaságát.

A fiatal vaddisznó, mert az idő eljár, és malacként már nem emlegethetjük, megértette, hogy Rakat az „élelemért” keveredett háborúba vele, de azt, hogy Bodri, aki a

barátjának mondta magát, a kakas pártjára állt – nem felejtette el.

– Ha közelebb jössz, felhasítlak – ígérte, amikor hullott szilva után kutatott a kertben (mert már oda is bejárása volt), a farkcsóválva feléje közeledő kutyának.

Ezt a „felhasítást” persze nem kell szó szerint venni.– Bolond vagy? – ült le erre meghökkenve Bodri. –

Tudhatnád, hogy a barátod vagyok, és nem bántalak.– De akkor – fújdogált tovább kutatva a fűben Poncsó –

miért mondtad, hogy széttépsz, ha Rakathoz nyúlok?– Mondtam – ismerte be a kutya becsületes szeme –, de

az a Szoknyás parancsa volt.– És most meg a barátom vagy?– Az – állította Bodri.– Nem értem – nézett a vaddisznó a kutyára –, a barátom

vagy, és ha az ember szól neked, akkor már nem vagy az?– Az más – magyarázta Bodri –, amit az ember mond, az

Törvény.Poncsó elgondolkozva bámult maga elé. Egy szilva ott

hevert az orra előtt, de nem nyúlt hozzá, olyan mélyen eltűnődött azon, amit a kutya mondott neki.

– Nem értem, Bodri – szuszogta a kutya felé –, de nem baj. Felejtsük el Rakatot.

Bodri meghatódott farkcsóválással vette tudomásul barátja nagyvonalúságát, és örömében vakkantva nyargalta körül.

– Látod – lapult le lihegve előtte –, én se tudom, hogy amikor örülök, miért nyargalok körbe kiabálva.

– Gyere, heverjünk a napra – ajánlotta Poncsó, mert több szilva már nem akadt.

Napozás közben a két barát egy-egy mozdulattal, nézéssel szép sorjában mindent megbeszélt egymással.

– Olyan furcsa szagú a szád – szaglászott Poncsó a közelében heverő kutya felé.

– Az enyém? – csodálkozott Bodri, de aztán eszébe jutott – fokhagymás kolbászt ettem. A Szoknyás adta – jelentette be büszkén, hogy ő milyen nagy becsben áll az ember előtt.

– De ha nem szereted, odébb mehetek – kezdett udvariaskodni Poncsóval.

– Maradj, nem olyan rossz szag, de talán aludnánk egyet – ajánlotta Poncsó, és oldalára dűlve elterült a szénává aszalódott füvön.

Ilyen jó ízű heverésre a két barátnak nem volt több alkalma, mert másnapra fehér lett a határ ...

Lehullt a Nagy Fehérség. A nappalok ragyogása hideg lett, és az éjszakák dermesztő fagyot leheltek. A házak belesüppedtek a hóba, és mélyebb lett a csend.

A napok eseménytelenül teltek, csak a faluba beköltözött varjak lármáztak, de azokkal nem törődött senki. No meg – ezt nem hallgathatjuk el – egyik-másik ködös hajnal olyan éktelen disznóvisítással kezdődött, hogy Poncsó gerincén a hideg borzongás kezdett futkározni.

Viszont Bodri ilyenkor mindig izgalomba jött, és úgy járt-kelt, szaglászott az udvaron, mint akinek nagyon sok a dolga. A disznók azonban mindig a szomszédoknál sírtak, s így ezekbe a hajnali disznóríkatásokba Bodri nehezen szólhatott volna bele.

A nap, mint nagy hidegben a fázós ember, rövidre fogta az útját, alig indult el, máris visszafordult, átadta helyét az éjszakának, ami alig akart elmúlni, olyan hosszú lett.

Egy éjszaka Lujza annyit forgolódott, rendezgette a jó vastag szalmaalmot, hogy Poncsó érdeklődve dugta oda az orrát a deszkaréshez.

– Mit csinálsz? – fújt át a szomszédba.– Nem látod? A vackomat készítem – felelte a koca, aki

az egész szalmát már egy kupacra a sarokba túrta –, kisfiaim lesznek.

– Ezt már mondtad.

– De most meglesznek – lihegett Lujza, aztán többet nem törődött a szomszéddal, és jól befúrta magát a szalmába.

Reggelre nyöszörögve, kínlódva, de a malackák – egymás után tízen – a világra jöttek. Aztán, ahogy a fájdalom belehullt a sötétségbe, felébredt Lujzában az anya aggódó szeretete, féltése és mindenre kész szembeállása. Óvatosan forgatta, lökdöste, igazgatta a nyöszörgő apróságokat, és azok addig fészkelődtek, mocorogtak, amíg mindegyik megtalálta a maga helyét és az anyatej forrását.

Később a koca büszke elégedettséggel vette számba a fészkelődő apróságokat, akik ha nem szivattyúzták a kiapadhatatlannak látszó tejforrást, aludtak, és általában életrevaló, kedves kis jószágok voltak. Az öreg Moldován mégis keserves képet vágott, amikor úgy délfelé megszemlélte a családi szaporulatot.

– Híjnye, azt a nemjóját, Lujza – emelt ki egy malackát az élénken tiltakozó koca mellől –, hát ez mi?

A kérdés Lujzának szólt, de Berci felelt rá, aki jókedvűen, de teljes tájékozatlanságban akkor érkezett oda valahonnan a ház felől.

– Hány malacunk lett, Sandu bátyám? – érdeklődött kedélyesen a zöldkalapos.

– A fene tudja – morogta az öreg, s a vadász orra alá nyomta a malackát –, nézz ide. A nyakam rá, hogy vadkan volt az apja.

– Nofene – komorult el a vadász is.Gazdaember számára nem öröm az effajta keveredés,

mert a félvér malacok kitűnő kerítésugró-bajnokok ugyan, de felhizlalásuk teljesen reménytelen vállalkozás.

De akárhogy is nézegették, forgatták a malackákat, a tényen ez már nem változtatott semmit.

– Na, Lujza, te aztán elintézted a tavaszi vásáromat – korholta kedves kocáját az öreg, és ebben igaza volt, mert ezek a süldők nehezen fognak elkelni.

– Öf, ööf, hát nem szépek? – kedveskedett Lujza, és még mintha valami olyasfélét is mondott volna, hogy nem kell haragudni, de Gyuri, a disznópásztor, akkor éppen aludt az erdőszélen.

– Hát, amúgy ügyes kis jószágok. Na, mindegy. Gyere, Berci – fordult a ház felé az öreg, aki bölcs és megértő ember volt.

– Ne dugdosd ide azt a mocskos orrod, mert leharapom – förmedt Lujza Poncsóra, amikor az udvariasan átfújdogált, hogy a család hogyléte felől érdeklődjék.

– Megbolondultál? – háborodott fel Poncsó. – És mióta mocskos az én orrom?

– Nekem malacaim vannak!– Na és? Csak a szagukat akartam megismerni –

jelentette be sértődötten Poncsó –, és ami azt illeti, harapni én is tudok ...

20

Azért a harag nem volt komoly, és néhány nap múlva már helyreállt köztük a beszélő viszony. Lujza elmesélte, hogy az ember haragudott.

– Pedig nincs miért, mert az apjuk a legszebb kan az egész erdőben, és csak én tetszettem neki – merengett el közben egy kicsit Lujza, de aztán folytatta –, neki vannak a legszebb agyarai, és úgy hívják, hogy Nagy Magányos.

– Hallottam róla – bólogatott udvariasan Poncsó, akinek mintha valami elmosódott emlékei lettek volna ezzel kapcsolatban.

– Na ugye, milyen híres ... – rendezgette Lujza a körülötte nyüzsgölődve követelőző társaságot –, és ezek talán nem gyönyörűek?

– Dehogynem – bókolt Poncsó.– És az Embernek mégsem tetszettek. Pedig még Bodri is

dicsérte őket ... Nem értem.– Én sem – tűnődött el Poncsó is –, de talán kérdezd meg

Bodrit.– Bocsáss meg – vonult el Lujza –, de nekem szoptatnom

kell.

*

... Aztán, ahogy múlt az idő, úgy gyengült a Tél is. Még tartotta magát, de már nem legénykedett. A Nagy Fehérség megroskadt, és déltájt megcsordultak az ereszek.

Poncsó süldőkorba lépett. Szépen fejlett, fiatal vadkan, és mégsem az, mert nem az Erdő, hanem az Ember nevelte. Inkább a barátjának véli az Embert, mint ellenségének, és a vad ösztönös idegenkedése elhalványult benne.

Poncsó összebarátkozott az Ember háziállataival, és már nem érzi azt, hogy Rakatot szét kell szednie. Együtt járja Bodrival a kertet, vele együtt sütkérezik a napon, és szinte elválaszthatatlan jó barátok.

– Poncsó! – kiáltja az Ember a kert végében, és a fiatal vaddisznó odakocog.

... Néhány héttel odébb fordult a naptár lapja, és a Tél, mint egy fáradt öregember, végleg elment. Az erdő déli oldalán száraz avart zörget a szél, és az öreg Tölgyön búgó vadgalamb pihen.

Kakat új, ragyogó ruhájában délcegen jár-kel az udvaron, és a tyúkok szíve erősebben dobog. Egy tyúkocska addig futkorászik kacérkodva a kakas körül, amíg az üldözőbe nem veszi.

– Ezt a felkínálkozást! – kárálnak egymás között a többiek, de ebben több az irigy féltékenység, mint a felháborodás.

– Hogy ez a Rakat milyen erőszakos – panaszolja a visszatérő tyúkocska, és közben a kakast figyeli, vajon utána futna-e még egyszer.

– Gyere, Poncsó – indult az Ember, és a fekete sörtés legény a nyomában kocogott.

Ott álltak meg a kert végében, ahol a patak mentén már gólyahír sárgult, s a sövény mellett magasra nőtt a jó ízű gyom, és még csiga is akadt.

A patakon túl a határ kezdődött, és nem messze ott sötétlett az Erdő.

– Itt elturkálhatsz – mondta az öreg, aztán visszaballagott a házhoz, és az udvaron magához füttyentette a kutyát.

– Parancs – készségeskedett Bodri.– Eredj, ügyelj Poncsóra – intett az öreg a patak felé, és

Bodri egyet vakkantva, mint aki maga is helyesli az intézkedést, elrohant.

– Csau-vau, itt vagyok – jelentette be érkezését turkáló barátjának. Aztán meghemperedctt a fűben, néhányszor körbenyargalt, és végül a farkát csóválva lehasalt Poncsó elé.

– Nem tudom, mi van velem, de mostanában úgy jön, hogy nyargaljak.

– Hm – szaglászott bele az erdő felől lengedező szélbe Poncsó –, bennem is van valami ilyesféle.

A két négylábú jó barát nem tudta, de érezte, hogy a patak partján melléjük szegődött a Tavasz ...

Poncsó a messzeségbe nézett, és az Erdőre gondolt, amit alig ismert, és mégis tudta, hogy van. Érezte az Erdő leheletét, amiben titokzatos örömök, veszedelmek, harcos győzelmek, a kezdet és a vég, az egész szabad, végtelen élet benne volt.

A dombok oldalán meleg napfény csordult végig, és a meg-megiramodó erdei Szél sokkal világosabban és többetmondón beszélt most Poncsónak az életről és szabadságról, mint amit az emberek valaha is összelocsogtak erről.

Poncsó nem mondott semmit, de a kutya érezte, hogy kettejük viszonyában valami megváltozott.

– El akarsz menni? – érdeklődött Bodri.Poncsó szemében a barátság meleg fényei ellobbantak.– Nem tudom – bólogatott maga elé –, azt hiszem, el kell

mennem.A kutya lehajtotta fejét a fűbe, és gondolkozott. Aztán az

ínyét felhúzta, megmutatta fehér fogát, ami nevetés volt.– Nem azért mondom – lengette meg hozzá lompos

farkát –, gondold meg jól, de ha mégis így határoznál ... nem állok az utadba ...

Poncsó a végtelen eget nézte. Az opálszínű alkonyban a tavaszszag bódító lett, és az esti bogarak zúgva elindultak. Aztán a fiatal vaddisznó olyan szokatlan melegséggel nézett a kutyára, mint aki tudja; hogy az ő útja is ki van jelölve, mint a vízcseppé, amely a legmélyebb pontra gurul.

Mikor beesteledett, nagy békés egyetértésben hazafelé indultak, ahol az öreg Moldován és Berci fogadta őket.

– Látod, visszajött, nem ment el – nézett az öreg a zöldkalaposra, aki komoran hallgatott, mert az ő zsebében volt az írásos parancs, ami felülről jött, és Poncsó sorsa felől intézkedett.

Mit is mondhatott volna Berci, amikor az írás világosan megszabta, hogy „a felnevelt vadmalacot szabadon kell engedni, és a természetbe való visszavezetéséről a vadőr – tehát Berci! – gondoskodni tartozik!”

Itt már a felsőbb hatalmak intézkedtek, és Berci nem mondhatott semmit. Nagyot sóhajtva felvonta vállát, és az

öregre nézett. Mindez annyira érthető, hogy szóra nincs szükség ...

– Holnap – mondta az öreg, és másnap Bercivel együtt kimentek Poncsóval egészen az erdő szélére, ahol talán mégiscsak erősebb az ősi otthon hívása.

– Ülj le, Berci – marasztalta le itt maga mellől a zöldkalapost, és a nyomában poroszkáló vaddisznóval elindult a szálasba.

Sokáig elmaradt, már alkonyodott, amikor visszatért.– Mehetünk – szólt oda a várakozó vadásznak, aki érezte,

hogy jobb, ha most nem kérdez semmit.Az öreg meg a fiatal férfi elgondolkozva ballagott

hazafelé, de az elmaradt kis vaddisznó emléke velük járt, mint az árnyék:

– Eredj, Poncsó – mondta az Ember, és a hozzá szokott fiatal erdei vad tétovázva nézett rá.

A menés vágya, az erdő sűrűje, a szabad élet erősen vonzotta, de mégis, most ez a hirtelen jött korlátlan szabadság szokatlan és kissé félelmetes volt.

Az ember mellett az élet biztonságos; minden volt: törvény és élelem – csak szabadság nem. Az ember és a hozzá tartozó jószág elviseli ezt a korlátozott életet, de az erdei vadnak más a törvénye, és Poncsó érezte, hogy felemás világban élni nem lehet. Vagy ide, vagy oda, de valahová tartozni kell ...

Választott, és elindult a sűrű vadcsapásán.

21

Az alkonyodó erdő tisztásán hozzá hasonló korú fekete sörtések turkáltak, s amikor hozzájuk csatlakozott, gyanakodva feléje szimatoltak.

– Oé, furcsa szagokat hozol – állapította meg a süldőkanok vezére –, mintha az Ember ...

Poncsó nem tagadta, hogy az Embertől jött, s erre a többiek tekintete fagyossá vált.

– Elfogott, és nem ölt meg? – állták körül bizalmatlankodva.

– Nem ölt meg. Enni adott meg minden – állította Poncsó –, az ember a barátom.

– És a kutya, az is a barátod? – villant ellenségesen az egyik süldő szeme, mert Bodri szimata árulkodó volt.

Poncsó úgy érezte, hogy hazaérkezett, és látta – idegen lett a népe között, és ellenséges érzelmek hulláma gyűrűzött körülötte.

– Az Embertől jöttél, nincs helyed közöttünk – borzolódott fel a vele szemben álló süldő sörtéje. – Menj az emberhez!

– Nincs helyed közöttünk – lihegték vele együtt a többiek, és Poncsó tudta, hogy ez így van. Ez a Törvény és népének megfellebbezhetetlen ítélete.

Elnézett felettük, mintha ott se lennének – mint ahogy az ő számára nem is voltak ott –, és leszegte a fejét úgy, ahogy csak az ősei tették azt a harc előtt, mert ez a mozdulat örökség volt, és valahonnan az évszázadok messzeségéből jött.

Poncsó előrelépett, és a többiek meghátráltak. A kör utat nyitott neki.

– Nem kértem a tanácsotokat, hogy mit tegyek – villan rájuk hidegen a szeme –, és oda megyek, ahová akarok. Semmi bajom veletek, de aki az utamba áll: felhasítom ...

Kemény beszéd volt, de érthető. A többiek félreálltak.– Eredj – mondta ez a mozdulat –, nem vagy közénk

való.Nem támadtak rá, nem kezdtek harcot vele, de nem is

sajnálkoztak rajta; csak az egyik fiatal emse szemében csillant melegebb fény.

Poncsó egyedül csörtetett tovább a sűrűben. A magányosság járt vele, mert népétől büntetlenül nem szakadhat el senki sem.

A nyugatnak ereszkedő nap egyre kevesebb fényt és egyre több árnyékot rakott az erdőre, és a fák között susogva elindult útjára a Szél. Aztán az este felnőtt egészen az égig, és az árnyék beleolvadt az éjszakába. Az erdő mozdulatlanságában a feszültség ugrásra készen állt. A halk neszek a csendben felerősödtek, és az apróbb és nagyobb tragédiákra ráborította fekete köpenyét a sötétség, de később a felhőket elhajtotta valahová a szél, és az ég lassan kivirágzott.

*

... A tavasz gyorsan elment. A holdat már idei rókák ugatják, és a fák alatt újra hullott gyümölcs sárgul.

Poncsóról nincs hír. Állítólag Berci egyszer találkozott vele. Ott turkált akkor a bükkös oldal vágatában – egyedül.

– Ő kellett hogy legyen – állította a zöldkalapos –, mikor a nevét kiáltottam, felém fordult és rám nézett, mintha gondolkoznék, aztán mégiscsak beváltott a szálasba.

– Rám hallgatott volna – vélte az öreg.– Lehet – hagyta rá Berci. – Nekem nem állt meg, de

azért azt hiszem, ő volt ...

*

... A múló nyár delelő ragyogása kezdett áthajolni a délutánba, amikor a birkanyáj lefolyt a dombok oldaláról, hogy lassan hömpölygő áradatként terüljön végig az erdő szélén.

A szamár kivált a nyájból, és mint aki tudja a dolgát, kimérten odaballagott a vadkörtefa árnyékába. S ahogy az erdő alján elrendeződött a nyáj, a csobán se maradt el a szamara mellől. A terebélyes fa lombja alatt ketten is elfértek. Odahevert ő is a fa alá, egy darabig nézte a békés nyugalommal legelő nyájat, a kökénybokor tetejére kiülő gébicset, a lassú mozgás, a csend, a rekkenő meleg álmosító világát, aztán az arcára borította kalapját.

A nyájőrző kuvaszok – szám szerint hárman – mintha csak erre vártak volna, összenéztek.

– A gazda szundít, a nyáj legel. Igazán nem történnék semmi, ha meghajtanánk az erdőt – vélte a kutyák szeme, és üres hasuk erőteljesen támogatta ezt az életrevaló gondolatot.

A kölönc – az a bizonyos fadarab, amelynek az volna a rendeltetése, hogy a négylábú pásztorokat akadályozza a futásban – mindegyiknek ott fityegett a nyakán, de úgy volt az megfabrikálva, hogy nem számított, van vagy nincs, és a csobán kutyái attól vígan vadászhattak.

Egyébként, ami a vadászat fogalmát illeti, ebben a tekintetben Petru inkább a kutyáival értett egyet, mint Bercivel, a vadőrrel.

– Te – figyelmeztette őt a vadász legutóbb –, ha nem teszel rendes kölöncöt rájuk, és nem szoktatod le őket a vadászatról, kutya nélkül maradsz!

– Nem kódorognak el a nyáj mellől – vette védelmébe Petru a kutyáit. – Aztán ne beszélj bolondokat, mit csinálnék nélkülük?

– Tudom, azért szóltam – nézett komolyan szeme közé Berci, hogy értse meg, és ne vegye könnyen a hivatalos szót.

A beszélgetés után Petru egy darabig botjára támaszkodva nézett a vadász után, aztán hegyesen maga elé sercintett – és maradt minden a régiben.

A kutyák kosztozásában változás nem állt be. Egy darabka kenyérhéjon, öklömnyi puliszkán, „csipetnyi túrón”, szalonnabürkén kívül más egyéb nemigen jutott a számukra, és ha falatozás közben éhesen körülülték a gazdájukat, akkor az olyan nagylelkűen intett az erdő felé, mintha ott valami kimeríthetetlen éléstár volna.

– Menjetek, fogjatok magatoknak – állította ki számukra a szóbeli vadászengedélyt.

És Petru kutyái vadásztak, mert éhesek voltak, és szolgálatból jóllakni nem lehet, csak nyulakból meg őzgidákból. Pocakot éppen nem növesztettek, de ki is látott elhízott csobánkutyát?

Éppen ezért ne állítsuk oda egyedüli bűnbaknak ezeket az elcsatangoló, szerencsétlen, többet éhező, mint jóllakott kuvaszokat. Ne bizony, mert az erdőt-mezőt járó emberek között is akad néhány, aki szép suttyomban leüt egy-egy ügyetlen süldőnyulat, őzgidát, és még csak azt se hozhatja fel mentségére, hogy éhezik.

22

... A két legény tulajdonképpen holmi paszulykarónak valóért ment ki az erdőbe, de ahogy észrevették a tisztáson turkáló vaddisznót, egyszeriben elfelejtettek minden paszulykarót, és gyorsan egy fatörzs mögé húzódtak.

– Nem lenne rossz, igaz-e, Jancsi? – súgta cimborája fülébe Miska.

– Ügyes kis süldő – állapította meg a kevés szóból is értő Jancsi – csak nehéz lesz elkapni.

– Ha elütjük a lábát, a miénk – vélte Miska, és a tenyere ráforrósodott baltája nyelére.

– Megpróbálhatjuk – hagyta rá a cimbora, és a két legény nesztelenül surrant fatörzstől fatörzsig, mint az árnyék, a tisztás sarka felé, hogy áldozatuk közelébe férkőzzenek.

– Vigyázz, az Ember – szólt a Szél Poncsónak, de az nyugodtan tovább turkált.

A vadonban nevelkedett bármelyik vaddisznónak a szél figyelmeztetése bőven elég lett volna, és az egyre erősebben érkező emberszag elugrasztja, de Poncsó ösztönében ezek a riasztó érzések nem érvényesültek elég határozottan, és nem késztették menekülésre. Mert Poncsó bízik az Emberben. Azt ugyan semmi szín alatt se várná be, hogy megfogja, de a közeledését nem tartja annyira veszedelmesnek, hogy már ilyen távolról megugorjon előle.

– Scsáár, Ember! – kezdett lármázni a bokrok közt egy mátyás, mert a szemfüles madárnak sehogy sem tetszett a tisztás szegélye felé lopakodó két legény.

Erre már Poncsó is felemelte a fejét, és figyelt. Biztos dobásra a távolság ugyan még nagy volt, de Miska attól tartott, hogy a süldő megugrik, és nekiiramodás közben hajította el baltáját.

– Oi – nyikkant fel Poncsó, és szinte helyből fordulva ugrott be a bokrok közé.

– Elment – néztek egy darabig a menekülő vaddisznó után a baltások.

– Várhattál volna még a dobással – okolta társát Jancsi.– Nem láttad, hogy észrevett? – kereste Miska a

páfrányok között elhajított baltáját.– Mindegy ... egye fene ...

– Ide nézz, te – emelte diadalmasan magasba a megtalált baltát Miska –, véres!

– Akkor eltaláltad – nyomult melléje társa.– Méghozzá alaposan – nőtt meg a mellénye Miskának –,

amerre ment, még a páfrány is csupa vér.– Hátha megkapjuk – indultak el reménykedve a

vérnyomon. Végül, amikor megunták a keresgélést, visszafordultak, hogy ha már a disznó elment, legalább paszulykaró legyen.

Erősen igyekeztek, és ahogy megvolt a jó köteg karó, szépen hazamentek, mert amúgy rendes fiúk voltak. Esténként kedves, fiatal leányokkal hűségről, meleg otthonról, boldogságról, szeretetről, emberségről beszélgettek. Mindenről szó esett, ami szép, jó és emberi, csak éppen arról a baltával csúnyán megsebzett fiatal vaddisznóról hallgattak, amelyik most seblázában lihegve hever valahol az erdő mélyén ...

A megsebzett Poncsó riadtan tört magának utat a sűrűben, és csak akkor állt meg, amikor úgy érezte, hogy biztonságban van, ide már nem jönnek utána. Nagy utat tett meg, de a fájdalom nem maradt el tőle.

A hely zavartalan nyugalmat ígért, és Poncsó behúzódott egy bokor tövéhez.

Szép, nyugodt éjszaka jött. A hold ott vándorolt a csillagok közt. A levegő lehűlt, az avar fanyar szaga erősebben érződött, és a dús harmat nedvesen fénylővé lakkozta a növényzetet.

A vérzés megállt, de Poncsó lapockájában egyre nőtt a fájdalom, és nem tudott odanyúlni, hogy a nyelve simogatásával tisztogassa, gyógyítsa sebét. Megmozgatta beteg lábát. Nem, a csont nem sérült meg, de a seb rossz, és még rosszabb is lehet. Poncsó arra, hogy a seb elviszi vagy meghagyja életét – nem gondolt. Ez nem is jutott eszébe, mert az állat nem fürkészi a jövőt. Előre nem lehet tudni semmit, mindig azt kell tenni, amit a pillanat parancsol. Most azt mondja – pihenni kell! És Poncsó mozdulatlanul fekve reménykedik, hátha elmegy belőle a Rossz ...

De az nem ment el. Másnapra már a fájdalom nagyobb és csontig hasít, a csúnyán megduzzadt sebből tüzesen sugárzik szét testében az erőt és életet emésztő láz.

A vaddisznó nem tudná elmagyarázni senkinek, hogy mi történt vele. Nem, Poncsó nem tudja azt, hogy mi az Elmúlás

és mi az Élet, csak annyit tud, hogy a fájdalom egyre nő benne, ereje fogy, és olyan szomjas, hogy kiinná a patakot ...

Tudja – mert érzi –, hogy minden mozdulat, minden lépés kínzó fájdalom, és mégis el kell indulnia, neki kell vágnia az útnak, addig, amíg nem késő, és el kell jutnia a patakhoz, mert az nem jön el hozzá.

– Jaj! ... csak még egy kicsit bírjam ... még egy kicsit ... messze már nem lehet. Itt van valahol – reménykedett Poncsó, és legyűrve magában a fájdalmat, a patak felé vánszorgott.

Mikor úgy érzi, hogy nem bírja tovább, a kimerültségtől zihálva megáll. Erőt gyűjt. Lehunyja a szemét, és a patakot látja, a nagy kövek között rohanó vizet. Pedig az még sehol sincs. Itt csak fák vannak és bokrok. A napsütés forró, és mintha benne is lángolna egy Nap ... a patak meg sehol ...

De mégis! ... most már hallja, itt zúg valahol! ... és minden erejét összeszedve tör magának utat a parti bokrok közt ... aztán iszik ... iszik ...

Befekszik a kövek közé. A hűs víz kissé enyhíti fájdalmát, elszívja a lázat, erősíti, és Poncsó érzi, hogy – ha rosszabb nem jön – egyedül, magára hagyatva is megmarad, mert a víz a gyógyulás, maga az élet.

Ösztönösen tudja, hogy a víztől eltávolodni most nem szabad, és a part bokrai közt keres magának rejteket...

*

... Egy félig-meddig szelíd, s az ember iránt bizalommal viselkedő vad megsebesítése nem éppen az a hőstett, amellyel dicsekedni lehet; de azért egy-két jó barát előtt csak szóba került Miska ügyeskedése. Az elejtett szó aztán továbbgurult, és elért oda, ahová kellett. Így, a baltával megcsapott vaddisznó híre eljutott az öreg Moldován fülébe is.

– Te, ez csak Poncsó lehetett – világosította fel az öreg a vadászt.

– Az – értett egyet vele Berci.– Ahogy a kölykök mondják – folytatta az öreg –, sok

vére elfolyt, de azért elment. Sajnos, arról nem mondtak semmit, hogy hol, az erdő melyik részében történt.

– Nekem majd megmondják – jelentette ki vésztjóslón és magabiztosan Berci.

Megmondták, még el is vezették a vadászt a tett színhelyére, ahol Berci pontosan lejátszatta velük, hogy és mint történt az eset.

– Na, megálljatok csak, elveszem én a kedveteket az ilyesmitől – ígérte a delikvenseknek Berci a páfrányra száradt vérnyomot követve. – Ezért rács mögé kerültök, mert ha nem tudnátok, a vadorzásért börtön jár ...

A két cimbora egészen beleizzadt abba, amit a vadász a „helyszíni szemle” közben reájuk rakott. Mert meg kell hagyni, Berci igen ékesszólóan nyilatkozott róluk és a hozzájuk hasonló vadorzók tevékenységéről. Amikor pedig rátért a törvényes következményekre, és rövid történelmi visszapillantás keretében felvonultatta előttük a középkor vörös csuklyás hóhérait az összes kínzóeszközökkel, melyek közt a kézlevágás rendkívül szelíd és enyhe büntetésként szerepelt, a cimborák hátán a hideg futkározott.

Nem kellemes dolog az ilyesmit végighallgatni, és hozzá még akkor, ha közvetlen vonatkozásai is vannak. Ezek után megérthetjük, hogy – miután Berci végül a sürgős távozást és az egészségi állapotukra való tekintettel az erdő jövőbeni gondos elkerülését ajánlotta számukra – a két jó barát nyomott hangulatban és szerfelett elgondolkozva igyekezett hazafelé.

A vadász meg elindult, hogy valahol a sűrű mélyén felkutassa a megsebzett Poncsót, aki akkor is bízott az emberben, amikor nem kellett volna.

23

A meleg bizony rekkenő, és Poncsó, aki már a negyedik napja egyedül, magára hagyatva küzd az elmúlás ellen, nem mozdult el a patak mellől. A növekvő fájdalom mellett erősen gyötri az éhség, amely elviszi maradék kis erejét is.

A patak ott zúg a közelben, de az a néhány lépés is egyre nehezebb. Lehet, hogy holnapra még nehezebb lesz, és aztán már más nem jön, csak a Nagy Sötétség, amibe egyszer mindenki belehull.

A tegnap még futott arra az erejéből, hogy átböngéssze a közeli bokrok alját, ahol talált néhány gombát, csigát, gumós gyökeret. Sok éppen nem volt. Jóllakni nem lehetett belőle, de az adott helyzetben ez a kicsi is jól jött.

De ma már az élelemért messzebb kellene menni, és miután az erdő vadja sohasem kerget illúziókat, Poncsó tudja, mire futja még az erejéből. Így hát mozdulatlanul fekve maradt a bokor alatt.

Közben az idő olyan lassan kúszott tovább, mint maga a szenvedés, és jó volt egy kicsit lehunyni a szemét, talán így hamarabb eljön az éjszaka.

Igen, mert az éjszaka hűs lehelete enyhülést hoz, és Cselebi meg Uhu is elnéz hozzá, akik eddig minden éjszaka meglátogatták.

Most is a sötétben egyszer csak felgyúlt előtte két zöld lámpás, és Poncsó tudta, hogy a bokor túloldaláról Cselebi nézi.

– Itt vagy, Poncsó – állapította meg a róka.Egy darabig még ott üldögélt, nézelődött kicsit, aztán

nagyot sóhajtva, mint aki alig győz kivárni valamit, felállt.– Holnap ismét megnézlek – indult tovább Cselebi.Ne értsük félre, mert a róka részéről ez nem

részvétlátogatás. Cselebi ezt a fogalmat nem ismeri, és a

beteg vaddisznót csak mint esetleges élelmet tartja számon. Persze azt, amíg eljön ennek az ideje, ki kell várni.

Ezzel Poncsó is tisztában van, de azért nem háborodik fel. Természetesnek tartja, mert a Törvény szerint a beteg, nyomorék elpusztul, és élelemmé alakul át.

Az első éjszaka csak Uhu látogatta meg, akiről azt tartják, hogy mindig a Halál után leskelődik. Pedig ez nem igaz, mert Uhu – bár ősei már évmilliók óta lebegnek puhán és nesztelenül az éjszakában – még sosem látta a Halált.

Poncsó már akkor észrevette Uhut, amikor az olyan súlytalanul húzott a feje fölé, mintha nem volna test, csak árnyék.

– Beteg vagy? – kérdezte a nagy bagoly, mikor megült a bokor tetején.

– Bennem van a Rossz – pislogott fel rá Poncsó.– Az Ember?– Az.– Gondoltam – borzolta fel tollát Uhu, hogy a

csillagfényben titokzatos óriássá nőjön. – Az embert nem szabad közel engedni, mert róla sohase lehet tudni, hogy mit akar... és látod, most benned van a Forróság, egész ide érzem.

– Megeszi az erőmet.– Feküdj a patakba, talán kimossa belőled – tanácsolta

Uhu, mert jobbat ő se tudott, aztán elszakadt a bokortól, de távozóban még visszaszólt –, majd később feléd nézek... Uhuhuhu!...

A nagy bagoly árnyéka jajongva továbblebbent, és elnyelte a sötétség.

Ismét elmúlt egy nap és egy éjszaka, aztán megint egy, Poncsóban a forróság egybeolvasztotta a fájdalmat az éhséggel, és ennek még Uhu sem tudta az orvosságát.

– Várni kell, mást nincs mit tenni, és talán megmaradsz – tanácsolta.

De Poncsóban már egybefolyt minden, a térnek és időnek nem volt határa, amint a fájdalomnak sem, és néha úgy érezte, hogy felemelkedik, és a magasban lebegve nézi, úgy, mint a felhők, hogy úsznak el alatta az erdők, hegyek és völgyek. Aztán egyszerre távoli lett minden, az erdő és a rét és az Ember, akinek a puha jóság és a kínzó gonoszság egyformán belefér a tenyerébe.

Poncsó néha álmodik is. Ilyenkor hol kedveskedő röfögéssel üdvözöl valakit, úgy, ahogy valamikor az öreg Moldovánt fogadta, hol meg fájdalmasan felnyikkan, és a fogát csikorgatja.

Aztán felébred a csendre, amiben egyszerre elnémul minden, csak a patak zúg.

Ez az éjszaka már kibírhatatlanul nehéz volt. Cselebi érezhetett valamit, mert hajnalban újra visszatért, és úgy ült előtte, mint aki már nem győzi kivárni a végét. De Poncsó nem törődött ezzel, csak akkor horkant fel, amikor a róka túl közel merészkedett hozzá.

Le sem kell hunynia a szemét, és új álmot lát – most az ember világát hozta közel a láz. Az udvart, a mindig zajongó és tolakodó récékkel, Lujzát a malacaival, és Kakat is ott sétál előtte a tyúkjaival; az eperfára legallyazott Cséér mond valamit, de nem érti, mert csörömpölve közbeszólt a kerekes kút; és valahonnan, a ház felől előkerült fehér bundás barátja, Bodri is. Már messziről billegeti a farkát. Aztán egyszerre több fehérbundás közeledik. „Lehet – álmodik Poncsó –, hogy Bodri elhozta a barátait ...”

A csobánkutyák a legyengült fiatal vaddisznót könnyen legyűrték, és egy gomolyagba gyúródva tépték, marcangolták, – amikor az éktelen acsarkodásra előkerülő vadász lövése szinte lesöpörte őket róla.

Poncsó még élt, és az egyre jobban sűrűsödő ködön át látta a közeledő embert. Örvendező, halk nyöszörgéssel felemelte a fejét, mert bízott benne, és a Jót várta vele. Aztán

valami nagyot csattant a fülébe, és az életének már amúgy is alig pislákoló lángja ellobbant.

A lőporfüst kesernyés szagát még el sem sodorta a Szél, és Poncsó mozdulatlan fekete teste fölött zümmögve megjelent Zsí, az elmúlás zöld fényű bogara ...

*

... Az erdő elnémult. A csendnek súlya nőtt, és ami élt, az meglapult, mert a lövés csattanása hírül adta – Valaki elment!

A vadász levette kalapját. Keze fejével megtörölte verejtékező homlokát, és úgy nézte Poncsót, mint aki nem tudja, mitévő legyen.

Persze, az Időben mindez csak egy pillanat, aztán megy tovább minden a maga útján. Most sem történhetett másként ...

Az egyik közeli fenyő csúcsa megrezzent. Kroó, a holló gallyazott le rá. Messziről érkezett, de látta a bokor tövében heverő Poncsót, a kutyákat, az Embert a puskával, és ez mindent elmondott neki.

A vadász leereszkedett a patak medrébe, s míg a kezét mosta, árnyéka hidat vert a víz fölé. Közben a patak halkan csobogva elmesélte, hogy az ő vize hűsítette Poncsó sebét. Talán még másról is tudott volna mesélni, de a vadász keresztüllépett rajta, és elindult a mező felé, ahol emberek dolgoztak.

– Elment, itthagyta nekünk – szólt fel a hollóhoz Cséér, a szarka, és egy gallyal lejjebb ugrott, hogy közelebb legyen az „élelemhez”. Aztán felpislogott a hollóra, mint aki azt kérdezi: „na, mire várunk!?”

Kroó bölcs, öreg vadász volt. A szárnya alatt évszázadnyi Idő suhant már el, és megtanulta, hogy a sietség veszélyt rejteget.

– Várni kell – intette türelemre a szarkát, mialatt a messzeséget fürkészte, amibe belefért a mező, sőt még a vadász is, aki épp akkor állt meg egy ember előtt.

– Várni kell – ismételte Kroó, és hogy ezt a szarka is megértse, még hozzáfűzte –, az Ember nem úgy ment el.

Kroó csak ennyit mondott, de ebben minden benne volt. Intés és bölcs tanács, hogy nem jó az erdő szabad népének összekeverednie az Ember jószágával, mert abból csak baj származik. Ami történt, az törvényszerű az erdő életében.

Kroónak igaza volt, amikor türelemre intette Cséért, mert a vadász visszatért. Mögötte ott ballagott az öreg Moldován, és a puska mellé most ásót is hoztak mind a ketten. Átléptek a patakon és szemügyre vették a kis tisztást.

– Ott a vackorfa alatt jó helye lesz – vélte az öreg. – Nagyon szerette szegény a hullott gyümölcsöt ...

A könyv szerkesztője: Varró JánosMűszaki szerkesztő: Molnár Attila

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––A megjelenés éve: 1971. A megrendelés száma: 668.Alak: 16/54X84. Papír: famentes 80 g/m2. Nyomdai

ívek száma: 7.25. Tizedes osztályozás könyvtáraszámára: 894511(498)–31.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––Tiparul executat sub comanda nr. 491/1971, la

Întreprinderea Poligrafică Cluj, str Brassai nr. 5–7.Republica Socialistă România.