TÓTH KÁLMÁN

KAGUR, A FARKAS

IFJÚSÁGI REGÉNY

1959

I F J Ú S Á G I K Ö N Y V K I A D Ó B U K A R E S T

Ezt az írásomat Feleségemnek,természetjáró társamnak ajánlom.

AA havasi világ felett duhajkodó szeleket már az Észak küldte előre a Tél szálláscsinálóinak. A sudár fenyőkkel birokra kelő vihar dermesztő leheletében a távoli Észak dalolt, és a bércek csodálatos szépségű világa – mely nemrég még az élet zöld színének oly sok árnyalatát őrizte – komor szürkébe öltözött.

A hegyek gerince felett ólmos, komor felhők jelentek meg. Ki tudja: vihart, vagy éppenséggel hóvihart hordoznak-e magukban ezek a fenyegető fellegek? Az ember nem tudhatja, de az állatok igen, és ha a havast lakó, erdőt járó emberek jól megfigyelik az erdei állatok szokásait, viselkedését, a természet számos titkára derül fény.

Mert, ha a csapatokban keringő varjak serege hirtelen lecsap és mind megül a nagy fák ágain, ez azt jelenti, vihar jön. Ha a nyúl elhagyja a porhanyó szántásban kényelmes pihenőhelyét és behúzódik az erdőbe, a vízmosások bozótjába: havazni fog. Ha az árok partjáról felvert fogolycsapat oly alacsonyan repül a föld színe felett, ahogy a vadászó ölyv szokott: hófúvás jön.

És így tovább. A havasi embert sok mindenre figyelmeztetik az állatok, mert finom ösztönükkel gyakran biztosabban jelzik a nagyidő közeledését, mint a meteorológiai jelentések.

– Bolond egy idő ez, Sándor fiam – állt meg egy pillanatra a vén Izai.

Az öreg fővadász és fiatal segédje a szirtre épített kilátóhoz igyekezett.

Egy aránylag szélvédett sziklahasadékba húzódva szusszantak egyet. Nem volt könnyű a kanyargó, meredeken magasba ívelő ösvényen a vadul szembefúvó széllel haladni.

Sándor, a fiatal erdész, nemrég került a havasra. A síkságon nevelkedett fiatalember tulajdonképpen most ismerkedik a havas életével. Ha nem az öreg Izai lenne tanítómestere, aki előtt nyitott könyv a havasi rengeteg minden titka – nem volna könnyű dolga a fiatal erdésznek, de az öreg fővadász olyan szeretettel vezeti be fiatal társát a havasi erdőjárás titkaiba, mint az apa a fiát.

– Elszívunk egy pipa dohányt, fiam, aztán tovább megyünk – szedte elő dohányos zacskóját az öreg, közben félszemmel társára sandított. Tulajdonképpen nem is annyira magáért, hanem Sándorért állt meg.

– Hadd fújja ki magát a gyerek – gondolta magában, de meg volt elégedve, mert fiatal segédjén nem látszott a fáradtság.

Alattuk, a völgyben vadul zúgó szél a fenyőrengeteggel birkózott. A szél hatalmas erővel rontott a fenyvesnek, de az évszázados fenyőóriások állták a vihar ostromát. Innen felülről, amíg csak belátott a szem a völgybe, végig hullámzott, borzongott a fenyők méregzöld tengere.

Sándornak a róna jutott eszébe, az aranyló búzatáblák kalászait ringatja, hullámoztatja így a szellő. De mi a búza vékony szalmaszála ezekhez a derékvastagságú fenyőkhöz képest?… És micsoda ereje van a havasi viharnak, hogy éppen úgy borzolja, hullámoztatja a fenyvest, mint a rónák szellője a kalászok aranysárga tengerét!?

Amíg az öreg elgondolkozva szívta a pipáját, Sándor szeme szeretettel simogatta a borostás, vén arcot. Szívébe zárta öreg tanítómesterét, pedig – ha visszagondol első találkozásukra, amikor szolgálattételre jelentkezett – a vénember elég harapósan fogadta. És íme: most milyen jól megértik egymást.

– A vén Izai mellé kerülsz? Na, nem irigyelünk – mondták az erdészeti főiskolán társai, amikor megtudták Sándor beosztását.

Igen, az öreg fővadászról az a hír járta, hogy magának való, bogaras vén ember. Vadászkörökben sok tréfás történet keringett az öreg bogarairól.

Tréfa ide, tréfa oda – lehet, hogy bogaras volt az öreg, de az biztos, hogy lelkiismeretes, kiváló erdész, a természet és vadon nagyszerű ismerője, talpig ember.

Sándort valóban nem a legbarátságosabban fogadta, mikor jelentkezett nála.

– Hány éves vagy te, fiam? – állt elébe az öreg és úgy a szeme közé nézett, mintha fel akarta volna nyársalni.

– Huszonkettő múltam – vágta ki Sándor egy kis szorongással, mert látta, hogy főnöke nincs elragadtatva az ő fiatalságától.

– Szóval – csattant fel Izai –, kölyökember vagy! Tudod, hogy nálunk, a havasokban, a szolgálat nehéz? Gondolod, hogy megfelelsz?

– Gondolom!– Hm… hm… hát ez szép – enyhült meg a nagy

önbizalom láttán az öreg –, megpróbálhatjuk. Majd meglátjuk. A feleségem megmutatja a szobádat. Holnaptól kezdve együtt járunk. Reggel négykor indulunk.

Aztán, mikor a bogaras vén Izai meggyőződött arról, hogy a „kölyökember” éppen olyan megszállott rajongója az erdőnek, a természetnek, a vadon

állatvilágának, mint ő – mintha fiának fogadta volna fiatal segédjét…

– Pocsék idő – verte ki Izai a pipáját –, de a jó erdész mégsem bújhat el. Az orvvadászok az ilyen cudar időben garázdálkodnak leginkább.

– Ésszerű is – vélte Sándor –, mert azt hiszik, hogy ilyen időben mi otthon üldögélünk.

– Nemcsak az, fiam, hanem ebben a zúgó szélben még a lövés sem hallik olyan messze, mint máskor. Úgy elnyomja azt a szél, hogy még ha meg is hallod, akkor se tudsz tájékozódni, hol, merre lőttek. Aztán, ne felejtsd el, hogy más a havasi és más a síksági orvvadász. A síksági orvvadász gyáva lesipuskás, de a havasi, az veszedelmes bandita, mindenre elszánt gonosztevő. Hamar golyót röpít az emberbe is. Itt a vízmosások, szakadások mélye megőrzi a titkot, de a síkság, az könnyen kifecsegi. Ezt jól jegyezd meg, de indítsunk, mert még van mit kapaszkodni.

A kilátó magas tornyáról majd lesodorta őket a szél, de azért apróra végigtávcsövezték az egész belátható területet.

– Sehol semmi mozgás – állapította meg az öreg leereszkedés közben.

– Semmi. De nem is jeleztek egyik területről sem gyanúsat. Nem hinném, hogy nálunk vadászna valaki a tilosban – vélte Sándor.

– Ahol erdő van, és vad van, ott mindig akadnak, akiket hajt az orvvadászok bűnös szenvedélye. Akad nálunk is ilyesmi, azért, mert nem kaptuk meg a nyomát, lehet, hogy van. Sőt, valószínű.

A völgy másik oldalán ereszkedtek le. Itt már nem vágott annyira a szél. Az ösvény is szélesebb volt. Egymás mellett lépkedtek.

– Mennyi ideje jársz velem? – fordult hirtelen Izai Sándorhoz.

– Ötödik hónapja.

– Igyekezz mindent jól eszedbe vésni, mert nagy terveim vannak veled, fiam. Azt szeretném, ha te lennél az utódom. Azt, hogy neked adjam át ezt a területet, hogy te légy majd a gazdája. És szeretném, ha jó gazdája lennél az erdőnek és lakóinak.

– Ugyan. Izai bátyám – szabódott Sándor, bár a szíve hevesebben kezdett dobogni erre a nagy megbecsülésre.

– Úgy gondolom – folytatta az öreg figyelemre se méltatva a közbekotyogást –, hogy ha még egy évig együtt járjuk a havast, akkor nyugodtan átveheted a hivatalt.

– És Izai bátyám?Megálltak. Az öreg és a fiatal férfi szembefordult

egymással. Az egyiknek a tekintetében szerető bizalom sugárzott, s a másik szemében öröm csillogott, de ez az öröm aggódással volt kevert.

– Én felettem, fiam, eljárt az idő. Megvénültem. És örülök, ha te leszel az utódom, mert akkor jó kezekben lesz az erdő.

– Sokat kell még nekem tanulnom, amíg a maga nyomába léphetek, Izai bátyám.

– Tudom én, mit beszélek, Sándor – erősítette a hitet benne tanítómestere. – Sok mindent tudsz te már, fiam. A főiskolán sok hasznos tudományra tanítottak. Tudod, a mi korunkban másképp volt. Mindazt, amire téged és a többi fiatal társadat most tudós tanárok tanítottak, nekem az erdőtől, az élettől kellett ellesni. Nehezebb volt, de közben sok olyasmit is megtanultam, amiről a könyvek nem beszélnek. Erre, fiam, az erdő és az állatvilág apró üzeneteinek a megértésére – mert hidd el, hogy annak, aki érti a nyelvét, sok mindent mond a természet – majd megtanítlak én.

…A szél megcsendesedett. Onnan, ahol most a két ember állott, messze végig láttak a völgyön, ahol

fenyők őrizték a csendet és csak az örökké rohanó hegyipatak zúgott.

– Így lesz az jól, Sándor – tette a vállára az öreg a kezét, majd felnézett a hegyek csúcsaira telepedett sötétszürke felhőkre, amelyek lassan már a fejük fölé gyűltek.

– Havazni fog – mondta csendesen és azzal előre indult a völgynek vezető ösvénynek. Maga mögött hagyva fiatal társát, hadd gondolkozzék, hadd örvendjen, hadd tervezgessen, mert az a világ rendje, hogy az öregek helyébe a fiatalok lépjenek.

Alig haladtak nehány száz métert és mint valami selymes, hűs cirógatás, megérintették arcukat az első hópelyhek – és aztán az első hó belepte az erdőt. Az erdő lakói – aszerint, hogy már láttak-e havat vagy sem –különféleképpen fogadták ezt az új, fehér világot.

Íme, amott vörösbundás róka sompolyog az erdei úton. Most hirtelen megtorpan és úgy kapkod fölfelé, mintha legyet hessegetne. Valami hideg, nedves portéka ereszkedett rá az orrára és máris semmivé vált. Ez a barátunk már ismeri a téli erdőt és a vén csirketolvaj nem sok ügyet vet a szállingózó hópelyhekre. Egyenletes, nyugodt lépésekkel folytatja cserkésző útját. De nem úgy az a fiatal süldő nyúl, aki egyenesen kétségbeesett a nagy, mindent beborító fehérség láttán és most, hatalmas ugrásokkal igyekszik olyan helyet keresni, ahol a megszokott föld kerülne talpa alá.

Az odvas fa mélyéből előkecmergő két fiatal vadmacska is olyan kényeskedő bizonytalansággal lép ujjhegyre, hogy nyomuk már messziről kiabálja: ezek se ismerik még a tél fehér takaróját.

Vadlibák megkésett csoportja húz távoli szállása felé, olyan alacsonyan, hogy szárnyuk suhogása is hallik. Az élen repülő öreg gúnár biztatva szól hátra:

– Gigágá, lilik, el ne maradjatok.

– Lilik, mind itt vagyunk… gigágá, jövünk… – hallik kórusban a válasz.

A vörösbundás róka – akit egyébként Pirónak hívnak és aki híres, tapasztalt libaszakértő – izgatottan szimatol a tovahúzó libasereg után és vágyakozva gondol arra, hogy milyen jó lenne, ha a libák valahol a közelben ereszkednének le. Már érzi a porhanyós libapecsenye és a libaaprólék finom ízét. Milyen jó lenne egy kövér libára szert tenni ebben az élelemszűk téli világban, mikor már nincs apró süldőnyúl.

De ez csak vágy marad, mert a vadlibák óvatos legények és megvan az a rossz szokásuk, hogy csak a hullámzó vizek hátán szeretnek éjszakázni. Oda pedig – bármilyen ügyes és ravasz is legyen az – egyetlen vörösfrakkos haramia se tud utánuk menni.

A róka is tudja ezt, lemond a bizonytalan libapecsenyéről és lassan tovább sompolyog az egyre fehérebbé váló úton.

A nyargaló szél itt is, ott is simít még egyet a megfehéredő világon. Ahol egyenetlennek találja a tájat, oda havat hord, megtölti az apróbb vízmosások árkait, mintha arról gondoskodna, hogy az érkező télnek puha ágyat vessen.

De a hó nem törődik semmivel. Szorgalmasan, egyre tovább hull, és vastag, a mozgás minden neszét felfogó, puha fehér takarót terít a havasra. A táj képe teljesen megváltozik. Eltűnnek az ösvények, elsimulnak a juhlegelő vakondtúrásai, mintha egy hatalmas kéz eltörölte volna az élet minden jelét – nem marad semmi más, csak a vakító fehérség.

Az erdőszéli kökényes mentén apró, egymásbaolvadó barna foltok mozognak. Foglyok. Idei költés valamennyi. Nem láttak még havat és ha nem volna közöttük a vén kakas, nem mernének megindulni ebben a nagy puha fehérségben, amibe hasig süppednek.

– Kakat… Kakat… – sürgeti a késedelmeskedőket és szeretné már népes családja minden tagját a bokros bújtató védelme alatt tudni.

Amíg nem vált fehérré a táj, a foglyok barna köntöse úgy beleolvadt az őszi avar színébe, hogy még az olyan élesszemű légi kalózok számára is, mint Piu, az öreg héja, észrevétlenek maradtak, de most, a vakító hóban vonuló barna foltok messze kiabálnak.

Mintha a felhőkből suhant volna ki, úgy vág közéjük Piu, a vén héja és áldozata még csipogni se tud, már megragadták a gyilkos karmok.

A többiek már a kökényes védő sűrűje alatt rémüldöznek, de ennek az egynek szétszóródnak tollai és a szűzi havat pirosra festi az első vér…

A KÉT EMBER SZORGALMASAN tapossa tovább az egyre jobban fehéredő ösvényeket, amelyeket gyakran kereszteznek az erdők népének nyomai.

A hó nagy árulkodó, megőrzi a nyomot és megmutatja, hogy erre ment Piró, aki Tapsi nyomait követte. És sok minden más egyebet is kikiabál a frissen esett hó az erdők népének titkos utairól és éppen úgy segít az embernek, mint ahogy az ember szolgálatába szegődött Csau is árulkodva vezeti a simabőrű embereket az erdei nép nyomára.

Mert tudvalevő, hogy az embernek nincsen orra, legalább is nem olyan, amely megérezné a róka vagy a nyúl meleg szimatát és éppen azért kölcsönvette Csau híres orrát. Csau pedig elárulta az erdei népet, mert hiszen ő a farkassal van közvetlen rokonságban és most mégis az embert szolgálja.

Az első hóban megsokszorozódik az erdei nép gondja, mert megnehezül az élelemszerzés és a ragadozók számára könnyebbé válik a vadászat. Ezzel együtt az erdőt járó ember gondja is szaporodik, mert

a tél a hasznos vadállomány megpróbáltatása és ilyenkor, ha nem siet segítségükre élelemmel, ha nem irtja szorgalmasan a ragadozókat, tavaszra ugyancsak megcsappan a nyulak, őzek, szarvasok, foglyok, fácánok száma. Pedig kár lenne értük.

Nem kell ott félteni az erdőt, ahol olyan lelkiismeretes erdészek őrködnek, mint a mi öreg és fiatal barátunk: Izai és Sándor. Hagyjuk őket nyugodtan magukra, hadd járjanak a dolguk után. Ismerkedjünk inkább meg az erdei nép életével…

AAz ég felé kapaszkodó mészkősziklák között kanyargó hegyi patak már sok emberöltő óta járja útját. Kitartó munkával simára csiszolta az elébe került köveket és egy-egy helyen, ahol puhább volt a szikla, mély ágyat készített magának. Sebes sodra itt meglassult, és megcsendesedett, vizében málnabokrok és páfrányok nézegették magukat.

A patak mindig sietve, öntudatosan tört távoli célja felé. A vén hegy, mikor kötekedő kedvében volt, megpróbálta elállani az útját, meglazított nehány sziklát és odaomlasztotta őket a patak elé.

– Keress magadnak más utat! – acsarkodott.– Elzárjuk az utat! Erre nem járhatsz! – hetvenkedtek

az irigy kövek, de a patak ismerte erejét és nem ijedt meg tőlük. Egyébként is sürgős találkája volt a völgyben a folyóval, nem akart elkésni és iparkodnia kellett.

– Gyertek csak – szólt a háta mögött tolongó apró hullámoknak. Összegyűjtötte őket, és amikor már elegen voltak, átugrották a köveket. Így apróbb vízesések keletkeztek és a patak vígan tovább sietett.

Tavasszal, mikor a legmagasabb hegyekben is hirtelen olvadásnak indul a hó, a patak sokszor szeszélyesebbé vált és folyónak képzelte magát. A szűk sziklaszorosok közt csattogva, rombolva hajszolta maga előtt hullámseregét, piszkos, sárszínű habot

vágott a partok széléhez, hogy aztán törve, zúgva még gyorsabban a völgy felé iramodjék.

– Gyertek csak, lássunk egy kis világot! – szólt a medrében pihenő, széltörte fatörzseknek. Felrázta őket álmukból és mint valami szilaj óriás, felkapta hullámhátára. A fékevesztett hullámok nekirontottak az útjokban álló szikláknak, megingatták, kiemelték helyükből és játékos kedvvel maguk előtt görgették.

De ez a vad rohanás nem tartott sokáig. A patak hamar lecsendesedett és aztán megtisztult hullámai bocsánatkérő locsogással csókolták az öreg hegy sziklatestét.

– Ne haragudj, öreg barátom – suttogták a habok –, de az utamba álló kövek nagyon felbosszantottak.

A hegyi patak – mint általában a vándorok – beszédes kedvű habjai halk locsogással szóltak oda egy-egy régi ismerősnek, ha az éppen az útjukba került.

– Szép új hajtásaid vannak – bókolt egy-egy fürge hullám a mohos szikla tövébe kapaszkodó páfránynak.

– Tetszem neked? – billentette meg kacéran üde zöld levelét a páfrány, de a fecsegő hullám már messze járt és az újonnan érkezők mással voltak elfoglalva.

Nyári időben egy-egy szelíd margaréta is utazott a patak hullámain. Valamelyik legelésző őz megkóstolta a part fölé hajló margarétákat. Így hullott a vízbe és indult messzi útra az erdei tisztások szép virága.

De a nyár messze van és a hegyekben még a Tél uralkodik. Ugyan az ő uralma se örök és nem tarthatja a végtelenségig jéglakat alatt a havasi világot, mert egyszer a Tavasz kibontott hajú leánykái elindulnak a völgyekből és szikláról-sziklára kapaszkodva a magas, hófedte bércek felé tartanak, hogy nyomukban kizöldüljön az erdő és millió tarka virágtól színesedjenek a havasi rétek.

A patak most a Tél jégpáncélja alatt raboskodik, de itt-ott kitört a börtönéből és a jég alól felbuggyanó vize halk csörgedezéssel adja hírül a havasi világnak: itt vagyok, élek, csörgedezem és most is, mint mindig, sürgős a dolgom. De bármennyire is siet, a hosszú tél magánosságában mégsem állja meg, hogy a partján elgondolkozva üldögélő nyúlnak ne mondjon valamit:

– De nagy gondban vagy, Tapsi – szólt barátságosan a nyúlhoz.

És ha a nyúl is úgy el tudna most beszélgetni a mindig csobogó patakkal, mint – tegyük fel – a sarki fűszerboltban összetalálkozó és tereferélő asszonyok, akkor elmondaná, hogy milyen nehéz az élete. Az erdő és a mező legártatlanabb állata, még a légynek se vét és mégis rengeteg az ellensége. Apróbb és nagyobb ragadozók lesik és mind az életére törnek. Ha nem lenne olyan szapora – márciustól szeptemberig négyszer is fial –, már rég kipusztult volna.

Tapsi most is azon töpreng, hogy hol találhatna egy olyan zugot fészkelésre, ahol majd fiókáit biztonságban felnevelheti. Elnehezült testével a futás nem megy könnyen, hamar kifárad és könnyű prédája a ragadozóknak. Tehát Tapsinak minden oka meg volt arra, hogy mint a locsogó hullám is megjegyezte,

„nagy gondban” legyen.– Vigyázz, Tapsi! – folytatta a patak –, mert Kagur, a

farkas, közel van. Az elébb ivott vizemből. Úgy gondolom, nagyon éhes lehet. Azt hiszem, pont téged keres.

– Kagur?… A farkas?! Engem?! – makogta ijedten a nyúl és oly hatalmas ugrásokkal váltott be az erdőbe, mintha a veszedelem máris a nyomában lenne.

A patak jóízűt mosolygott a nyúl rémült nekiiramodásán, aztán elgondolkozva csobogott tovább a görbe tölgy ágán üldögélő szajkónak.

– Látod, Matyi, amióta Kagur, a félelmetes, nálunk tanyázik, a rémület lett úrrá az erdőn. Mindenki fél, retteg, mert nem tudhatja, honnan ront rá Kagur. Valahogy nem jól van ez így.

A szajkó megrázta a fejét és rekedten krákogni kezdett, mert egy kicsit meg volt hűlve, de nem jutott szóhoz, mert a patak tovább locsogott.

– Jó, jó, tudom mit akarsz mondani. Tudom, a Természet szabta meg a mi életünk rendjét és Kagur azért farkas, hogy öljön. Neki vér kell, sok vér és sok hús. De azért mégis, nem gondolod, hogy baj lesz belőle, ha az emberek megtudják, hogy mit művel?

– Azt éppen nem hinném – krákogta rekedtesen Matyi –, Kagur hatalmas és erős, okos és olyan gyors, mint a villám. Aztán, tud ő vigyázni magára.

Matyi bizonyos mértékig Kagur párti volt, mert a farkas prédájából mindig maradt annyi, hogy egy szemtelen szajkó jóllakjék. Aztán neki a farkas nem árthatott. A figyelmes madár mindig valamelyik magas fára gallyazva várta ki, hogy Kagur jóllakjék és csak akkor merészkedett oda a maradékhoz, mikor a farkas már messze járt.

– Na, na, Matyi – intette le az önhitt fecsegőt a patak, aki már nagyon öreg volt és hosszú útján sok mindent látott, tapasztalt, – nem kell így beszélni, mert te is tudod, hogy az Ember mindannyiunknál hatalmasabb és száz Kagurral is elbánik. Azt hiszem, te se szeretnéd, ha az ember villámló botját rád emelné.

– Scsáár – csárogott felháborodottan Matyi –, hogy is kívánhatsz ilyet. Hiszen ez a halál. Scsáár…

– Ne félj, te oktondi, – mulatott csendben, csak úgy magában a patak –, még nincs itt az ember. De, ha Kagur itt marad és így folytatja, akkor én mondom neked, hogy egy szép napon sok ember jön villámló botokkal és hátha valamelyiknek kell a kalapja mellé a

te szép szárnytollad, s bármilyen jól repülsz, a dörgő halál mégis utolér.

– Scsáár – csavargatta nagy buksi fejét Matyi, és mert egyáltalán nem kívánkozott kalapdísszé válni, tovább faggatta a patakot. – Gondolod, hogy így lesz? Talán hallottál valamit?

– Az egyik nap a két vadász ott pihent a partomon – komolyodott el a patak –, és arról beszélt, hogy a favágók farkast láttak. Azt hiszik, hogy csak átmenőben volt. Még nem tudják, hogy Kagur itt ütötte fel a tanyáját. Én nem tudom hol lakik, de ha tudod és szoktál találkozni vele, jó lenne, ha szólnál neki. Addig költözzék el, amíg nem késő.

– Scsáár… megmondom neki… scsár… megmondom – fogadkozott Matyi. – Bár Kagur rám is haragszik, mert sivítok, amikor meglátom. Múltkor is rám vicsorított, hogy: megállj, te pimasz, kerülj csak egyszer a fogam közé és majd megfizetek én neked, amiért mindig felvered körülöttem az erdőt. Azt mondja: rontom a vadászatát… Scsáár… éppen azért nem hinném… scsáár… nem hinném, hogy hallgat rám…

– Mindegy, az már aztán Kagur dolga, hogy megfogadja a tanácsot, vagy nem. Te mindenesetre szólj neki – fejezte be a patak a csevegést – amely már úgyis hosszúra nyúlt –, mert messze volt még a folyó és sietnie kellett.

Matyi is tovább repült és egy magas mogyorócserje legvékonyabb ágára ült, hogy elgondolkozzék a hallottakon.

A mogyorócserje a vízmosás szélét őrizte, ott, ahol vagy két évvel ezelőtt kidőlt a nagy fenyő, és amelynek a tövében lévő barlangszerű mélyedésben most Kagur lakott. A farkas aludt, de az az álom éberebb volt, mint az embernél az ébrenlét. Még az árnyékként suhanó, puha talpakon járó Riu, a vadmacska sem közelíthette volna meg észrevétlenül,

pedig Riu híres a nesztelen lopakodásáról. Kagur tökéletes biztonságban volt, mert a füle és az orra az alvás alatt is pontosan jelezte, mi történik körülötte.

Kagur, még a farkasok között is félelmetesen nagy, erős és hatalmas példány. Hozzá hasonló óriás hímfarkas kevés akad a havasokon.

Nyugodtan aludt, mert híres szimata felfog minden gyanús légáramlatot és ha az az ember szagát hordozná, azonnal jelezné. De ezenkívül ott van a két hegyes füle is, amelyek, mint a legfinomabb antenna, a legparányibb idegen zajokat is felfognák, és azonnal figyelmeztetnék a veszélyre. A Természet a farkast, mint minden nagy ragadozót, csodálatos önvédelmi műszerekkel szerelte fel és ha még az állatok ösztönszerű megérzéseit is számbavesszük, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a farkast nehezen érheti meglepetés.

Kagur, hosszú vándorlás után érkezett erre a vidékre, több száz kilométeres kóborlása alatt sok viszontagságon ment keresztül s így nagy élettapasztalatot szerzett. A védett terület nyugalma, jó vadászati lehetőségei csábító alkalom volt a pihenésre és így elhatározta, hogy amíg csak nem feltétlenül szükséges, nem megy tovább.

Most pihen, de azért minden idegszála működésben van és pontosan tudja, hogy mi történik körülötte.

De jelenleg az erdőben minden csendes. Nincs semmi gyanús zaj és Kagur nyugodtan alszik, átadva magát az álomnak. Miről álmodhat egy farkas? Kinyújtózó lába néha megremeg, halkan nyöszörög, félelmetes agyara pedig néha összecsattan – biztosan prédát hajszol. Egyébként Kagur pontosan olyan, mint valami jól megtermett óriás farkaskutya, de úgy is viselkedik álmában, mint a kutyák, csak valamivel barátságtalanabb külsejű.

A fenyő gyökerei közt jól érzi magát. A barlangszerű

bemélyedést a patak vájta ki még az egyik nagyobb tavaszi áradás alkalmával. A szél is segített és a vihar kidöntötte az óriás fenyőt, mintegy gondoskodva arról, hogy a farkasnak jó és kényelmes lakása legyen. A kidőlt fa köré nőtt sűrű, áthatolhatatlan vadrózsa és málnabozót pedig arra ügyel, hogy az álma zavartalan legyen még akkor is, ha az emberek gyalogösvénye tőle alig százméternyire kanyarodik a patak mellé. Igaz, ritkán dobog erre emberi lépés, de ez a zaj mindig éberségre inti a farkast, mert az ember veszélyes. Az emberről sohasem lehet biztosan tudni, mit akar.

*

Egyszer emberek álltak meg az ösvényen: egy férfi, egy asszony és két gyerek. Hangosan nevetgéltek és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint azok, akik időnként el szoktak haladni Kagur tanyája közelében. A farkas ismerte az embereket. Portyázó útjain nem egyszer találkozott velük, de ezek másfélék voltak.

– Itt megpihenünk – szól a férfi és hátizsákját ledobva, nagyot nyújtózott. – Megtízóraizunk, aztán usgyé, tovább.

– Messze vagyunk még a menedékháztól? – kérdezte az asszony, miközben különböző jóillatú dolgokat pakolt ki a hátizsákból.

– Estére odaérünk. Erre sokat rövidítettünk, örülök ennek az útnak. Gyönyörű, vadregényes helyek ezek.

– Te, Pista – szólt a gyerekekre –, gyűjtsetek egy kis rőzsét. Tüzet rakunk.

A kiránduló család csakhamar pattogó tűz mellett ült és miközben jóízűen falatoztak, nem is gondoltak arra, hogy vagy harminc lépésre tőlük egy hatalmas farkas figyeli minden mozdulatukat.

A tízóraizás után, az egyik gyerek egészen a bozót széléig bódorgott, mire Kagur óvatosan hátrább húzódott.

– Apám – rikkantott a gyerek –, valami mozgott itt a bokorban.

Az ember botot ragadott és odafutott.– Hol, te?– Itt – mutatott a gyerek arra, hol Kagur lapult.A férfi lehajolt a bokrok közé, de nem mutatott

semmi olyan szándékot, hogy megtépesse magát a tüskés ágakkal. Egy darabig erősen figyelt, aztán tréfásan nyakon legyintette fiát.

– Biztosan csak képzelődtél, te golyhó… de azért, ne tekeregjetek el tőlünk.

A család rövidesen felszedelőzködött és tovább ment. A farkas pedig még sokáig mozdulatlanul lapult helyén, aztán nagyon óvatosan, nagy köröket leírva, megközelítette azt a helyet, ahol az emberek ültek. Az erős emberszag óvatosságra intette. Különböző ismeretlen dolgok hevertek a kialudt tűz körül, üres konzervdobozok, papírdarabok, amelyek mind kellemes, étvágygerjesztő szagokat árasztottak. Kagur éhes volt, de mégsem nyúlt semmihez. Visszariasztotta az emberszag és veleszületett óvatossága távoltartotta mindentől, ami az emberrel kapcsolatos.

Ez azonban még az ősszel történt. Mostanában csak nagy ritkán járnak erre emberek, de ezeket már megszokta és ezek nem is álldogálnak a tanyája előtt. A farkas azt is tudja, hogy túl a patakon, jóval feljebb, a hegyoldalban emberek tanyáznak. Nappal messze hallszik, amint fejszéjükkel a fákat csapkodják addig, mígcsak a fa sóhajtva le nem dűl a földre. A favágók kalibában alszanak és éjszakánként lobogó tűz világítja meg az egyre ritkuló erdőt. Kagurra egyáltalán nem foghatjuk rá azt, hogy romantikus lélek. Azt sem

mondhatjuk, hogy tudja, mit jelent az erdőirtás, de a kidűlő fákat mégis ösztönös sajnálkozással figyelte, mert annyit ő is tud, hogy az erdő jó, az erdő élelmet ad és biztonságot nyújt. Ezért nézte sokszor éjszakánként a hegyoldalban lobogó tüzet és néha hosszan, hátborzongató hangon elüvöltötte magát, mintha az erdőt siratta volna.

– Farkas – néztek ilyenkor egymásra a lobogó tűz mellett ülő emberek.

– Itt volt egész közel, de hiába mondjuk a vadászoknak, hogy itt farkas jár – méltatlankodott az egyik favágó.

– Az öreg Izai tudja a dolgát – kelt a vadászok védelmére egy másik –, aztán abban igaza van: a farkas ma itt, holnap pedig már a másik határban üvölt.

– Nekem ne mondjátok – erősködött az első –, ez valahol itt tanyázik a közelben.

Ebben csak annyit tévedett, hogy ez a közel van vagy tíz kilométer.

A nap már delelőre emelkedett. A hótakaró szikrázása vakító fehér fényben fürdette a havasi tájat. Az öreg sziklák lassan izzadni kezdtek és apró vékony csíkokban megindultak a hólé erecskék a patak felé. A fenyők ágaira rakott vattaszerű hócsomók is sorba, úgy ahogy meglágyította őket a nap ereje, lehuppantak és a tél terhétől megszabadult fiatal ágak büszkén kiegyenesedtek.

A farkas hosszan nyújtózkodott, ásított, álmosan bolhászkodott, pedig nem csípték a bolhák. Aztán hirtelen abbahagyta a vakarózást és fülelni kezdett – mert az ösvényen emberek közeledtek.

Kagur, bár a bozót lehetetlenné tette, hogy az ösvényig lásson, jól kinyitotta a szemét, fülével pedig pontosan számba vette a lépések zaját, irányát. A

dobogás hirtelen megszűnt. Az emberek megállottak az ösvényen.

Pontosan úgy volt, ahogy a farkas érezte. Két ember, Kagur két legveszedelmesebb ellensége, a két vadász állott a farkastanya szomszédságában.

Az öreg Izai fürkésző tekintettel kutatta végig az eléje táruló hegyoldalt. Még a messzelátóját is igénybevette, úgy vizsgálta a szemközti szálast.

– Mintha egy embert láttam volna ott – mondta, mikor leemelte szeméről a messzelátót. – De lehet, hogy tévedtem. Mindenesetre, holnap arra kerülünk.

– Még akár ma is odanézhetünk – készségeskedett Sándor.

– Mire odaérnénk, fiam, besötétedne és nem sokat láthatnánk abból, amire én kíváncsi vagyok – felelte az öreg, majd magyarázóan hozzáfűzte: – Abban a fiatalos, szálas erdőben van a legjobb őzváltó. A minap vagy négy hurkot találtam ott. Valami orvvadász garázdálkodik erre, de ráfizet, mert előbb-utóbb csak rátesszük a kezünket. Igaz-e, Sándor?

– De rá ám, Izai bátyám, ha addig élünk is – buzgólkodott fiatalos hévvel társa. – Gyanúba vett tán valakit?

Az öreg lassú, megfontolt mozdulatokkal tömte meg pipáját. Kényelmesen rágyújtott, nehány bodor füstfelleget eresztett és csak azután felelt.

– Jegyezd meg jól, fiam, hogy a gyanú az semmi. Az csak egy nagyon kis támpont, de annak az alapján nem lehet egy orvvadászt sem ártalmatlanná tenni. A vadorzót tetten kell érni és ez cseppet sem könnyű dolog. Mindegy, majd meglátjuk holnap.

– A favágók azt állítják, hogy farkasok tanyáznak erre – fűzte tovább a szót Sándor, megértve, hogy az öreg nem kíván a gyanújáról beszélni.

– Lehet, hogy átmentek erre – szívta Izai nyugodtan tovább a pipáját –, az Öreghavasról itt van az

átjárásuk. De azt, hogy itt tanyáznának, nem hinném, mert akkor annak nyoma is lenne. Ámbár, sose lehet tudni.

– Állítólag a múlt héten elragadta a kutyájukat.– Az még nem jelenti azt, hogy a farkas itt tanyázik.

Egy átmenő farkas is elkapja a kutyát, ha erre alkalma van. A legkedveltebb csemegéje a kutyahús. Mindenesetre, ha valamelyik itt megtelepedne, nem örülnék, mert ahol farkas van a közelben, ott egy percig sincs biztonságban az őzek élete.

– A legvérengzőbb dúvadunk – jegyezte meg Sándor, de az öreg nem hagyta helyben.

– A vérmedve rosszabb. Vakmerőbb és több kárt csinál. A tavalyelőtt, szintén az Öreghavasról, átverődött egy. A legszebb szarvasaimat tette csúffá. Kitanult, ravasz, vén állat volt. Vagy három hétig lestem – emlékezett az öreg Izai – és az Istennek sem sikerült puskavégre kapnom. Másik három hétig jártam a nyomába, míg végül a Száraz-völgyben, egy leütött tinó mellett szembetalálkoztunk.

– Sikerült leteríteni? Ezt még nem mondta el, Izai bátyám – érdeklődött erősen Sándor, remélve, hogy valami izgalmas vadásztörténet kerekedik az öreg és a medve találkozásából.

De ezúttal Izai nem volt mesélő kedvében. Szemmel láthatólag még a vadorzó járt az eszében és kurtán elintézte fiatal társa érdeklődését.

– Közel négy mázsa volt. Jól élt itt és meghízott. Egyébként is becstelenül hatalmas állat volt. Mikor az első lövésemet kapta, nekem rontott, de a második golyóm aztán végleg elintézte. Csak az a szerencse, hogy húsraszokott vérmedve kevés van. Remélem, hogy nem telepedtek itt meg a farkasok, mert akkor nem lesz könnyű kiirtani őket.

– Ha utánuk járunk, csak puskavégre kapjuk azokat is – bizakodott Sándor.

Az öreg kétkedően ingatta a fejét.– Előbb vagy utóbb igen, de nem megy az olyan

könnyen. Nehéz a farkast kiirtani. Szörnyen óvatos állat. Ámbár ez is, mint minden, egy kicsit a szerencse kérdése is. Mindenesetre, gyerünk tovább Sándor fiam, mert még itt sötétedik ránk.

Azzal a két vadász tovább ballagott.A farkas füle pedig végigkísérte a távolodó lépéseket

és az elhalkuló beszéd zaját. A veszedelmes zaj a messzeségbe tűnt és Kagur megnyugodva a másik oldalára fordult. A gyomra még tele volt, a favágók kutyájának maradványát csak az éjjel kebelezte be, és mert hazafelé menet még egy ostoba nyúl is felugrott az orra előtt, így alaposan jóllakott. Egy fecsegő szajkó is elkezdett krákogni valamelyik fenyőn. Nem mondott semmi különöset, csak azt fújta: Krá-rá-… De ez azt jelezte, hogy elmentek az emberek és nincs semmi látható veszély az erdőben. Ez teljesen megnyugtatta a farkast, mert a Matyi híradásában bízni lehetett, és úgy határozott: estig még szundít egyet.

A fenyők árnyéka hamarosan megnyúlt és a fák koronájára vörös-arany díszeket kezdett rakni a lebukó nap, amely gyorsan lecsúszott az Öreghavas csúcsa mögé. Nyugaton a felhők még egy kicsit világítottak, de azok is hamarosan ellobbantak és az este homálya ráborította szürke köpenyét az egész havasi világra. Ez az a pillanat, amikor az erdő ragadozói éjszakai vadászatra indulnak.

Naplemente után a Tél rálehelt a havasra és lehelete nyomán megdermedtek a sziklákról vékony erecskékben megindult hólé patakocskák és a fenyők ágaira jégcsapok rakódtak. Előkerült az északi szél is. Süvítve nyargalt végig a hegyek oldalain és buzgón igyekezett újra jéggé fagyasztani a világot. De látszott már, hogy megöregedett. Egy félóra után lihegve meg kellett pihennie. Pedig még sok munkája lett volna:

még a déli oldalokon mozgolódó hóvirágoknak sem tudott ártani, a mogyorós duzzadó rügyei is éppen csak fázósan összehúzták magukat leheletére, de tovább éltek és a reggeli nap sugara majd újra pattint egyet rügyeiken.

S amíg a telihold széles képe ott mosolygott a sötétlő fenyvesek felett, a parton kapaszkodó öreg tölgy kékes árnyat vert a patak fölé. A csendet nem zavarta semmi, pedig a bozót szélén már ott ült Piró, a róka. Hogy mikor sompolygott elő, azt senki sem vette észre. Szeme sárgászölden szikrázott és két hegyes füle szorgalmasan figyelte az éjszaka neszeit. Magasra emelt orrával megszűrte a levegőt is, de sem a füle, sem az orra nem mondott semmi biztatót az aznapi pecsenyéről.

Az éjszaka hangja és illata nem jelzett veszélyt és Piró maga köré kanyarította szép, lompos farkát és a bokrok sötétjébe beleolvadva, nézegette a holdfényben kékesen csillogó hómezőt, amelyen semmi mozgás nem volt… Üres gyomra azonban egyre erélyesebben figyelmeztette, hogy ebből a nézelődésből nehezen lesz pecsenye – mire, a bokrok sötétjének védelmét kihasználva, az erdőszél felé sompolygott.

S ez mintha jeladás lett volna: megmozdult az éjszakai erdő. A magányos, görbe tölgyről sötét árnyak suhantak nesztelenül a bokrok fölé. Uhu, az öreg macska-bagoly is vacsora után kutatott. Nem lebegett sokáig céltalanul, mert csakhamar vékony, cincogó hang sírt fel onnan, ahova a bagoly sötét árnyéka lecsapott.

– Cini… ci-i-i-in… – sírta az éles bagolykörmök között utolsó mondanivalóját egy erdei egér, amely rokoni látogatást akart tenni a szomszédos bokor tövében levő egérlyukban. Nem sokáig tiltakozhatott, mert a

horgas bagolycsőr egyoldalúan véget vetett minden panasznak.

Utána Uhu, éppen olyan nesztelenül, mint ahogy jött, visszalebbent a görbe tölgyre, hogy nyugodtan vacsorázzék.

Az egérsírás – bármilyen halk és rövid volt, eljutott a fenyves szélén leselkedő róka fülébe is. Piró erre hirtelen felkapta fejét, egy pillanatig tájékozódott, aztán olyan sietve indult el, mintha segítségére akarna rohanni a bajbajutottnak.

– Ejnye – fürkészte végig a bokrok tövét, ahol még meleg szagok keveredtek a jószimatú róka-orr előtt. – Ugyan hová tűnhetett el?

Hegyes orrát még a hóba is bedugta, hogy felderítse a cincogó pecsenye nyomát, mikor egy alig hallható nesz figyelmét a görbe tölgyre irányította.

– Te vacsorázol itt, öreg barátom? – nézett fel kedveskedő, gyanús nyájassággal a bagolyra. – Hát miért nem szólsz?

Uhu nem volt barátkozó kedvében. Haragosan fújva borzolta fel tollát.

– Eredj innen, mert kivájom a szemed – fenyegetőzött a magasból.

De a róka már nem figyelt rá, mert éles füle neszező zajt fedezett fel a bokor tövében és mint egy acélrugó pattant oda. Ezúttal egy másik egér búcsúzott el örökre az erdei világtól a róka tűhegyes foga között.

– Ez ugyan nagyobb is lehetett volna – nyalta meg száját az egérpecsenye után. – Jó, jó, ne mérgelődj – nézett fel a szárnyát harciasan meglebbentő bagolyra –, ne irigykedj, jut is, marad is ebből a cincogó népségből.

Ez a róka még élénken emlékezett ifjúkori kalandjára, amikor Uhu sokkal kisebb termetű rokonával, a kuvik-bagollyal vívott párbajt. Ez akkor majdnem a szemevilágába került, és ezen okulva,

most nem akart a nagytermetű, erős macska-bagollyal háborúságot. Túl erős ellenfél lett volna. Egy élet-halál küzdelemből, minden bizonnyal a róka került volna ki győztesen, de a győzelemért esetleg nagy árat kellett volna fizetnie. Jobbnak látta hát inkább odábbállni és a bokrok árnyékában tovább sompolygott.

Különben is keleten egyre nagyobbodó gyöngyház-színű csík jelent meg az ég peremén. Az éj lassan már távozásra készült és a rókának – ha csak nem akart egész nap éhes maradni – sürgősen élelem után kellett néznie, mert Cini még előételnek is kevés volt. Minden erdei ragadozónak a fő vadászidénye – egy-két kivételtől eltekintve – alkonyattól hajnalig tart.

Az egyik bokorban alvó Mátyásmadár észrevette az arra settenkedő rókát, mire riadt sivalkodással igyekezett tudtára adni az egész madárvilágnak, hogy a lomposfarkú gyilkos a közelben settenkedik.

– Hogy az ördög vinne el – gondolta magában dühösen Piró –, ez a nagyszájú még felveri az egész erdőt. Hogy mennyire nincs szerencsém máma.

Mindenesetre sietve elkotródott a lármázó Mátyás közeléből, mire a madár megnyugodva elhallgatott.

Az ég szegélyén a vörös csík percről-percre erősödött. Lassan megtört a homály és a nemrég még csak sejtelmes sötét foltok egy-egy bokor, fatuskó, vagy szikla alakját öltötték fel. A hajnal elűzte az éjszakát és győzelmesen birtokába vette a világot.

A FELKELŐ NAP FÉNYE beragyogta a havast. A fenyők lombja között ébredező madárnépség csicsergő nyelven köszöntötte a fénnyel érkező hajnalt. Az előénekes az erdei rigó volt, aki most egy mogyorócserje rugalmas ágán hintáztatta magát a hajnallal együtt járó széllel.

A felhőtlen ég szédületes magasságában, Viu, az öreg szirtisas körözött. A zajos madárnépség nem sokat törődött az öreg Viuval. Tudták, hogy a vén vadászt nem érdekli az apró zsákmány. De ha még kedvet is kapna rájuk, akkor se sokat árthatna nekik, mert az erdő sűrű lombja közt könnyen elsurrannának előle.

Az öreg Viu nyúlra vadászott. Egyre lejjebb vette köreit, alaposan szemügyre véve a bokros oldalakat. De Tapsi tökéletes biztonságban vackolt egy sűrű vadrózsabokor mélyén. Itt még Viu híres szeme sem tudta felfedezni a nyúlpecsenyét, pedig a vén vadász még az egér mozgását is számontartotta. De most, úgy látszik, megunta az eredménytelen vadászatot, meglebbentette hatalmas szárnyait és más tájak felé indult.

A fenyvesben vígan tovább folyt a madárnépség tereferéje. Csak a fák tudós orvosa, a szép, színes ruhájú Kikik, a harkály, kezdte meg rendelését. Jött, ment, repkedett piros turbánjával és sorra látogatta pácienseit: a vénülő fákat.

– Kikikik – kiáltotta röptében a magános, vén tölgy felé. – Mi a baj, öreg barátom? Nyugalom, nem kell félni, egy-kettőre megoperállak.

Azzal, mint valami ácsmester, nagy buzgón vésni, kopácsolni kezdte a vén tölgy kérgét. Arasznyi nyelvével ügyesen kiszedte a fát pusztító rovarokat. Éppen újra a vésésnek fogott, mikor az egyik odúból szinte a szeme közé szökött az álmában megzavart, lompos farkú lakó.

– Kikikik – rikkantott ijedtében tovább reppenve a harkály –, nem is tudtam, hogy itt valaki lakik…

A mókus, mert az ő téli álmát zavarta meg a nagyhangú doktor, valami csúnyát prüsszentett a pirossapkás felcser után, de az már nem hallotta, mert egy másik fán kezdte meg a kopácsolást.

– Még nyugodtan alhatom egy sort – nézett körül a mókus a fehér téli világban és fürgén visszaszökkent jó meleg odújába.

– No, erre jól ráijesztettem – kuncogott magában, mikor az odú mélyén összegömbölyödött.

A pirossapkás doktor már másik betegét gyógyította, és mint minden szórakozott tudós, már el is felejtette kalandját Mókucival.

– Krááh-rá-rá – zavarta meg sivalkodásával hirtelen a reggeli hangversenyt Matyi, az erdő hírharangja, aki már majdnem szétpukkant a türelmetlenségtől, hogy elmondhassa legfrissebb híreit.

– Az éjjel itt járt… Piró, a róka… Itt járt, ha mondom.– Én is láttam, nem hazudik, én is láttam – szólt oda

Matyi igazát bizonygatva Kikik doktor.– Cséér… cséér, jól fejbe kellett volna koppintani –

cserregett bele tisztes távolból a beszélgetésbe a kotnyeles szarka.

Csér egyáltalán nem olyan ártatlan, mint ahogyan ő azt másokkal el szeretné hitetni. A madarak jól ismerik s éppen ezért nem barátkoznak vele. Tudják, hogy apróbb társaiknak, cinkéknek, őszapóknak szívesen rákoppint kemény csőrével a fejére, sőt még meg is öli őket – ha közelükbe férkőzhet.

– Fogd be a szád, Csér – torkolta le éppen ezért megvetően a rigó, mert ő nem félt a nagyszájú szarkától.

Csér megsértődve szárnyalt át egy másik fára és onnan csergett válogatott gorombaságokat a rigó felé, akivel már régebben haragot tartott. A csicsergő, cserregő veszekedés hirtelen elhallgatott. Valami megzavarta az erdő nyugalmát. Még sehol semmi, de a madarak finom érzéke mégis valami nyugtalanítót jelzett. Pár pillanatnyi feszült csend után: száraz ágak reccsentek, sebesen futó nagyobb állat közeledését jelezve. A madarak egymásra néztek: az erdő lakói

közül csak az rohan ilyen zajjal, ilyen eszeveszetten, aki az életéért fut versenyt.

Nem telt bele sok idő és a bokrok hirtelen szétcsapódó ágai közül fiatal őz ugrott ki. Karcsú teste szinte úszva lebbent keresztül az útjába került cserjéken, mintha a halálfélelemtől szárnyai nőttek volna.

Őzi már régóta futhatott, mert mikor a kis tisztáson egy pillanatnyi lélegzetvételre megállt – szépvonalú, finom teste verejtéktől gőzölgött és vékony, karcsú lábai a fáradtságtól remegtek. Nagy, bámész szemében irtózatos félelem tükröződött és mielőtt a mindig kíváncsi Matyi megkérdezte volna, újra futásnak eredt és eltűnt a cserjésben.

– Őzi már nem bírja sokáig – cirrogta szánakozva egy kis cinege. Már nagyon fáradt… nagyon megkergették… szegényt…

– Kráh-rá-rá, nem bírja sokáig. Szegény – kontrázott Matyi, de hirtelen elhallgatott, mert az őz nyomában félelmetes szürke árnyék suhant. A szarka ijedten rebbent egy magasabb ágra és onnan cserregte:

– Kagur, a farkas… Őzire vadászik… Jaj, jaj.A kíváncsi szajkó gyorsan a farkas után szárnyalt, és

látta, mikor a halálosan fáradt őzet beérte kegyetlen üldözője, mert kisvártatva, nem is olyan messziről, felharsant kétségbeesett sivalkodása.

– Jaj, jaj, kráh-rá-rá, megfogta… Jaj, megfogta, megöli.

– Igen, megfogta, megölte… Ott eszi most a nagy bokornál – újságolta izgatottan a melléje röppenő szarkának a tragédiát. – Őzi nem futott jól és Kagur megfogta. Ott eszi…

A hatalmas hímfarkas kegyetlen, gyilkos éhséggel tépte, marcangolta Őzi még vonagló, vértől gőzölgő testét.

Kagur csupa erő és izom. Sárgán megvillanó

szemében most az ölés, a gyilkolás öröme fénylik. Fehéren csillogó fogai tépik, őrölik a friss húst. Csontok roppannak és vértől lesz piros a hó. Az erdő örök törvénye újra beteljesedett: a gyengébb az erősebb prédája lett.

A farkas még a mohó lakmározás közben is éberen fülelt. Csér érkezése sem kerülte el a figyelmét, pedig a szarka olyan óvatosan gallyazott le, mint a lehelet. Még egy ág sem rezdült meg érkezésekor, de ez az alig észrevehető nesz is elég volt ahhoz, hogy Kagur halk mordulással felkapja fejét.

– Cséér, csak én vagyok – mondta szerényen a szarka, mikor a farkas rávicsorított.

– Kráááh – sivalkodott közbe Matyi –, el kéne venni tőle… megfogta… megeszi…

A farkas nem sokat törődött a két szemtelen madárral, de amikor az erdei vágás másik oldalán megrezzent a bokor, hirtelen szoborrá merevedett. Mozdulatlanul állt őrt prédája felett. A szél idegen farkasszagot hordozott és Kagur szeméből most kegyetlen elszántság sugárzott:

– A prédát nem adom!A sűrűből kivezető vadcsapáson másik farkas alakja

jelent meg. Valamivel kisebb volt, mint Kagur, de éppen olyan izmos. Az idegen lassan, óvatosan közeledett.

Kagur figyelmeztetően morgott, felhúzott ínye alól kivillanó hatalmas agyarai semmi jót nem ígértek.

– Ha idejössz, megöllek.– Krááh… – s a szajkó a szárnyával szinte tapsolt. –

Hej, összeverekednek… összeverekednek. Jó kis mulatság lesz.

Az idegen megállott és szembenézett a vicsorító Kagurral. A szeme azt mondta: nem félek tőled, de verekedni sem akarok veled.

Kagur ösztöne azt súgta, hogy a másik nem ellenség és visszafordulva prédájához, mohón tovább marcangolta, közben halk morgással valami ilyesmit mondott:

– Nem tanácsolnám, hogy velem kikezdj, mert pórul járnál.

Mikor jóllakott, megnyalta véres száját és jobban szemügyre vette a még mindig ott ácsorgó másik farkast. Lassú, kényelmes lépésekkel körüljárta. Volt ebben a lappangó közeledésben valami fenyegető, mert az idegen farkas fogait mutogatva, védelemre készen félreugrott.

De marakodásra nem került sor. A hímfarkas gyomra tele volt és jóllakottan még a farkas is elnézőbb. Bár egy darabig ugyan még harciasan felborzolt szőrrel szembeállt a jövevénnyel, de aztán Kagur – mintha csak azt mondta volna: most az egyszer nem bánom, te is ehetsz a prédámból, eredj, lakjál jól – félre állva utat engedett a másik farkasnak a húshoz.

Az idegen szemmel láthatólag ki volt éhezve. Nem sokat kínáltatta magát, hanem, ahogy szabad lett az út, mohón rávetette magát az őzmaradékra.

Ez az eset ne tévesszen meg minket és ne képzeljük azt, hogy a farkas szívesen megosztja a prédáját éhes társaival. A farkastársadalomban a szíves vendéglátás, vagy a szánalom teljesen ismeretlen. Ez éppen úgy nem szokás a farkasoknál, mint ahogy az erdő pamacsosfülű gyilkosa, a hiúz, sem tűr meg az ő vadászterületén kisebb ragadozót. Még legközelebbi fajrokonát, a vadmacskát is kiirtja, ha azt véletlenül az ő területén találja. De szerencsére ebből a vérengző gyilkosból kevés akad.

Igaz, hogy Kagur, ez a goromba legény, aki fogaival mindig érvényt szerez akaratának, most lustán elnyújtózik a havon, s nagy otromba fejét két első lábán pihentetve – pontosan úgy, mint a kutyák

szokták – közömbös pofával nézi, hogy a jövevény, az idegen farkas, az ő zsákmányából lakmározik, de ennek nem Kagur jószívűsége a magyarázata.

A Természet bölcs törvényszerűséggel irányítja az állatok életét és a természet csodálatos világában semmi sem történik ok nélkül.

Mi fékezte hát le a farkas féktelen vadságát és mi tartotta vissza attól, hogy ne ugorjon neki a másik torkának?

Ugyanaz az erő, amely megmozdítja az Északi és Keleti tenger titokzatos mélységében a lazacok milliós seregét, amely elindítja a halak áradatát a tengerekbe ömlő folyók torkolata felé. Nem történt semmi különös és mégis, egyszer csak nyüzsögni kezd a tenger és a hosszú vándorútra kelt halak feltartóztathatatlanul vonulnak egyre feljebb a folyók felső folyására. Vízeséseken tornázzák fel magukat, de előre törnek pontosan meghatározott céljuk felé, hogy valahol egy szikla tövében, a parti kövek mentén lerakják ikráikat – és biztosítsák fajuk fennmaradását.

Az az erő, amely megmozdítja a tengerek mélyéről a lazacokat vagy nyári alkonyokon felrepíti a folyók vize fölé a kérészek tömegét és ami biztosítja, hogy ezek a néhány óráig élő, csillogó szárnyú parányi élőlények se múljanak el nyomtalanul a világból.

A természet szabja meg az élet rendjét. Gondoskodik, hogy a fajfenntartás ösztöne minden élőlényben megszólaljon, pontosan akkor, amikor annak az ideje.

Kagur ezt nem tudná így megmagyarázni, mint ahogy a többi hímfarkas sem tudná, aki télutó idején az éjszakában csatangol és párját keresi.

Az erdő csendjében csak a fogak közt őrlődő csontok roppantak meg néha és Kagur mozdulatlanul, türelmesen várt.

Végre. Az idegen farkas befejezte a lakomát. Nyújtózott, megrázta bundáját, barátkozóan Kagurra nézett, mintha csak azt mondta volna:

– Hát, ez pompás volt.Aztán, mint aki a legjobban végezte a dolgát,

elindult a bokros felé.– Hó, hó – állta el az útját ekkor Kagur és játékosan

feléje kapva reá mordult: hogy képzeled ezt? Megosztom veled a pecsenyémet és most csak úgy, egyszerűen faképnél hagysz?

Az idegen farkas nem tudta mire vélni Kagur okvetetlenkedését. Felborzolta szőrét és halk morgással utasította rendre.

– Mit akarsz? – kérdezte ez a morgás. – Te is, én is a farkasok szabad népéhez tartozunk. Egyébként sem félek tőled. Nekem is van fogam és. harcolni, én is tudok.

Kagur mintha elszégyellte volna magát. Leült a hóba és közömbös pofával vakarózni kezdett, pedig nem csípték a bolhák. Ezzel talán azt akarta az idegen tudomására adni, hogy egyáltalán nincs semmi rossz szándék benne. Majd nagyon óvatosan odaszaglászott a másikhoz. Az eltűrte; sőt visszaszaglászva viszonozta Kagur udvariaskodását.

Miután a farkasok nemzetségénél az egymás kölcsönös végigszaglálása – pontosan úgy, mint a kutyáknál – megfelel a bemutatkozásnak és határozottan a barátkozás szimbóluma, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a két farkas barátságot kötött.

– Kagur vagyok, a félelmetes – mondta a farkasok hangtalan nyelvén ez a barátkozó szaglászás –, és ez az én vadászterületem, de ha akarsz, te is vadászhatsz itt.

– Hallottam már rólad, Kagur, tudom, hogy erős és félelmetes, nagy vadász vagy. Én messziről jöttem. Lupa vagyok, a Nagy Szürkebundás leánya. A mi

vadászterületünk ott volt, ahol a nagy víz folyik és ahol a nagy, susogó fűerdő nő. Az ember üldözött el. Családunk szétszéledt és én idemenekültem.

Az idegen farkas igazat mondott, mert kisebb termete, bundájának jellegzetes, világos színe is bizonyította, hogy valahonnan a síkságról vetődött a havasokba.

Ez a farkas kisebb, de sokkal vakmerőbb és vérengzőbb, mint erdei rokona. Kagur meg lehetett elégedve új ismerőse előkelő származásával, mert mégegyszer gondosan végigszimatolta.

– Itt meglehetsz te is, Lupa – dörgölte oda a fejét egészen bizalmaskodva a másik oldalához. – Ha te is úgy akarod, itt maradhatsz. Jó és könnyű itt a vadászat és az ember sem üldöz.

Ennyi volt az egész ismerkedés, de a két farkas egymás szagát már soha többé nem felejti el. Az idillnek ezzel vége is szakadt, mert Kagur megindult. A bozótos sűrűnél még megállott, visszanézett, mintha azt mondaná:

– Ezentúl együtt is járhatunk. Gyere velem.Aztán kényelmes ügetéssel, mellyel a farkasok sok

száz kilométert szoktak vándorolni, nekivágott az erdőnek. Nem nézett hátra, de tudta, hogy az idegen farkas, gondosan ügyelve arra, hogy az ő nyomába lépjen – ott üget mögötte.

A farkasok már az utat jelző erdei vágásba fordultak be, mikor nyúl ugrott fel előttük. A rémült Tapsi öles ugrásokkal váltott be a cserjésbe.

Kagur hátrafordult és szeme összevillant társával. Egy pillanatig mereven szimatoltak a levegőbe és aztán – bár egyikük sem volt már éhes – szétválva elindultak, hogy közrefogják a menekülő nyulat.

Tapsi jól futott, hiszen erdeink és mezőink többszörösen kitüntetett futóbajnoka és ezúttal nem holmi káposztatorzsa vagy sárgarépa volt a nagy tét,

hanem az élete. Csak egy volt a baj, hogy amíg a nyúl rövidtávon legyőzhetetlen futóbajnok, addig mögötte az erdők legkitartóbb és legjobb szimatú hosszútávfutója ügetett.

A két farkas nem is igyekezett túlságosan. Régi tapasztalt vadászok voltak és jól tudták, hogy az első két-három kilométeren belül semmiképpen sem érhetik be az előttük nyargaló nyulat. Csak arra ügyeltek, hogy Tapsi meleg nyomán maradjanak, a többit az időre és Tapsi kifáradására bízták.

Meg kell hagyni, hogy Tapsi a nyúlnemzetség minden trükkjét felhasználta, hogy két üldözője elveszítse a nyomát.

Mikor úgy gondolta, hogy elég tért nyert, az egyik galagonya bokornál megállott. Egy pillanatig gondolkozott, aztán hirtelen fordult és vagy száz métert a saját nyomán visszafutott. A domboldal cserjésénél megfordult és ereje minden megfeszítésével oldalt kiugrott. Az ugrás jól sikerült. Még egy ugróbajnok is megelégedhetett volna vele, mert Tapsi vagy hatméteres légi út után huppant bele a cserjés sűrűjébe. Itt nehány ugrás után meglapult az egyik kökénybokor tövébe és remegő inakkal és dobogó szívvel leste, hogy sikerült-e a mindig jól bevált csel és vajon a két kegyetlen üldözője elveszíti-e a nyomát.

Kisvártatva a két farkas is feltűnt a domboldalon. Pontosan Tapsi nyomán ügettek. Ott ahol hirtelen megszakadt a nyom a farkasok megtorpantak. A kisebbik farkas tanácstalanul nézett körül. Beleszimatolt a levegőbe, de sehol semmi szag, illat, amely elárulta volna, hogy Tapsi hová tűnt el.

Csakhogy Kagur sokkal tapasztaltabb vadász volt, semhogy ilyen egyszerű trükknek bedűljön. Kisebb, majd nagyobb és nagyobb kört írva le a nyúlnyom végződésénél kereste Tapsi elveszett nyomát. Mintha

társát a farkasok jeltelen és hangtalan beszédével utasította volna – a másik farkas is követte Kagur példáját. Két oldalt gondosan szimatolva körözték le visszafelé Tapsi nyomát és a dobogó szívvel lapuló nyúl látta, hogy egyre jobban közelednek rejtekhelye felé.

Tapsi, bár érezte, hogy ezt a versenyfutást már nem sokáig bírja, ereje végső megfeszítésével a hegynek iramodott. Anélkül, hogy hátranézett volna, az állatok csodálatos ösztönével érezte, hogy a két farkas ráállt a nyomára. Az volt a terve, hogy átnyargal a gerincen, le a völgybe, ahol egy sebesfolyású patakot tudott. Ha ide elér, anélkül, hogy a farkasok szemügyre vehetnék, akkor Tapsi beleveti magát a vízbe – mert a nyúl, ha nagyon muszáj; úszni is tud – és a sebes sodrú patakkal jó darabon leviteti magát. A víz elmos minden szimatot és a farkasok így minden bizonnyal elvesztik a nyúl nyomát.

Tapsi idejében – mielőtt még üldözői látótávolba értek volna – elérte a patakot, de elvétette számítását, elfelejtkezett arról, hogy tél van és bizony a gyors folyású vizet is vastag jégpáncél borította, márpedig a jégen megmarad a szimat és két ilyen jó orrú üldözőt így nem lehet becsapni.

A nyúl még nekiiramodott a hegyoldalnak, de egyre lassúdó és rövidülő ugrásai már jelezték, hogy sorsa megpecsételődött.

Nem telt sok időbe és a kifáradt nyulat a két farkas beérte. Egy darabig közrefogva kísérték, mintegy gyönyörködve áldozatuk tehetetlenségén. Aztán, amikor megunták a kegyetlen játékot, szinte egyszerre kapták el Tapsi irháját.

Azt se tudták, hogy tulajdonképpen melyikük harapása oltotta ki a szerencsétlen nyúl életét. Ezen nem is volt fontos, hiszen ezt a vadászatot már nem az éhség követelte. Ez a hajsza csupán sport volt

számukra, ezt nem a jóllakás gyönyörűsége, hanem az ölés izgalma, a gyilkolás öröme jutalmazta.

Pillanatok alatt ízekre szedték áldozatukat, de nem ettek, nem faltak belőle. Talán épp, hogy a vér meleg ízét kóstolgatták meg, de jelen esetben még ez a gyönyörűség is elmosódott bennük. A közös vadászat izgalma egybeforrasztotta a két farkast. Ezt a közös vadászatot is a bennük vibráló ösztönök indították el, mert Kagur férfi volt és Lupa nő. Valami próbatétel féle volt, mint ahogy a házasulandó legényt is érdekli, hogy szíve választottja vájjon milyen ebédet tud főzni, éppen úgy érdekelte Kagurt is az, hogy társa miképpen állja meg a helyét a farkasélet legfontosabb próbatételében – a vadászatban. A próba jól sikerült és Tapsi véres teteme végleg megpecsételte a két farkas barátságát.

A fiatal és farkas szempontból mindenképpen szép és ügyes Lupa megnyerte Kagur tetszését. Ezt egyébként a szabad farkasok nemzetségének szokása szerint Kagur igyekezett is tudomására adni Lupának. Az ilyen kedveskedő kergetődzés, játékos birkózás télutó idején, nőstény és hímfarkas között körülbelül azt fejezi ki, mint mikor legényember két gyűrűvel a zsebében elindul egy szépleányos házhoz.

Így volt valahogy Kagur és Lupa is. Miután jódarabig kergetőzve viaskodtak egymással, megrázták bundájukat, melyből a játékos hengergetőzésben beletapadt porhó a reggeli napfényben mint millió apró, szikrázó gyémánt szállt ki. Aztán Lupa megszaglászta a nyúl véres tetemét.

– Ha már megfogtuk, kóstoljuk meg – mondta ez a kedveskedő mozdulat, de Kagur nem követte példáját.

A hímfarkas felkapta fejét. Gyenge, alig észrevehető szél horzsolta végig a bokrokon libegő száraz leveleket. És ez a szél, amely az erdei vágás felől iramodott a hegycsúcs felé, figyelmeztetően szólt rá a farkasra:

– Vigyázz, ember közeledik!A farkas finom orra felfogta a szél leghalványabb

üzenetét is. Mikor újdonsült párja játékosan meglökte, rámordult.

– Hagyj békén!Az ifjú feleség sértődötten fordult félre.– Ejnye, de goromba vagy – fejezte ki ez a mozdulat.

– Az előbb még milyen kedvesen eljátszottál velem… és most…

A szél egyre érthetőbben beszélt. Egyre erősebben figyelmeztette a farkasokat az erdő és hegyek leghatalmasabb teremtményének, az embernek a közeledésére és Kagur ösztönösen tudta, hogy az emberrel való találkozás sokszor végzetes meglepetéseket tartogat.

Még kölyök korában – két testvérével és az anyjával együtt egy nyugalmasnak látszó erdei ösvényen poroszkáltak, mikor váratlanul szembetalálkoztak az emberrel. Anyjuk azonnal a bokrok felé ugrott, de mögöttük már megszólalt az ember dörgő halála. Az első dörgésre az anyja, a másodikra egyik testvére bukott fel. Ő a bozót szélén ügetett és azonnal beugrott a bokrok közé. Ez volt a szerencséje.

Mikor aztán egy Mátyásmadár árulkodó sivalkodása már egészen közel jelezte a veszélyt – Kagur habozás nélkül nekivágott a bozótos hegyoldalnak… de ezúttal már nem volt egyedül, mert Lupa ott ügetett a nyomában.

Alig tűnt el a két farkas, az erdei tisztás szegélyén megjelent az ember.

AZ EMBER JÓL ISMERTE az erdőt. Tudta, hogy az áruló szél messze előtte hordja hírét és az óvatos nagy vadak nem várják be, csak legfeljebb valami álomszuszék nyúl ugorhat előtte. Éppen azért puskája

kényelmesen vállára volt vetve. Az erdőjárás egyébként napi munkájához tartozott, mert ez az ember Sándor volt. Ezúttal egyedül cserkészgetett, mert az öreg Izait egy kicsit elővette a köszvény. Görbelábú, fürge, minden bokrot végigkutató, mindenhová odaszaglászó kutya kísérte, mely néha hasig és még mélyebben merült a hóba.

– Rá, rá, rá… úgy kell neki – kárörvendett egy fejük felett repkedő Mátyás. – Daki jól megmerült a hóban… Miért kell neki mindenhová bebújni?!

– Té-cs-cs-éér… Úgy van, úgy, hogy ragadna bele – helyeselt Matyinak tisztes távolból egy szarka. Csér sohasem szerette az embert az erdőben és miután az ember és a kutya mindig együtt járt, Dakit sem szívelhette. Szívesen rákoppintott volna a kutya fejére, biztatta is erősen Matyit, hogy menjen csak, majd ő is segít neki. De annak is volt magához való esze.

Daki ott bokrászott Sándor előtt és ahogy Kagur megérezte a szél jelezte embert, épp úgy a kutya finom orra is felismerte a gyűlölt, félelmetes farkasszagot. Daki nem volt gyáva. Bement a róka, a borz földalatti kastélyába és megküzdött velük; csaholva hajtotta a hatalmas vaddisznót; még a mogorva medvét is kizavarta vackából, de a farkastól, ettől a vérszomjas, távoli rokontól irtózott.

– Na, mi az? – nézett le a vadász a lába mellé simuló, nyüszítő barátjára.

Az felnézett rá okos kutyaszemével.– Félek, mert a szürkebundás gyilkos szagát érzem.– Csak nem? – értette meg Daki üzenetét

elkomolyodva Sándor és leemelte válláról a fegyvert. Lövésre készen végigfürkészte tekintetével az előtte elterülő tisztást. Kutató szeme azonnal felfedezte a széttépett nyúl maradványait.

– Na, gyere, te buta – veregette meg bátorítólag lábához simuló négylábú barátjának nyakát. – Ne félj, majd ellátjuk a baját a dögnek.

– Veled hogyne mennék, kedves gazdám – nyalta meg Sándor csizmáját Daki –, tudom, hogy mi ketten elbánunk még tíz szürkebundással is.

A vadász figyelmét teljesen lekötötte a farkassal való találkozás lehetősége.

Lépésről, lépésre, gondosan átvizsgálva minden bokrot, ügyelve, hogy a nyomok megmaradjanak, közelítette meg a széttépett nyulat.

– Ketten voltak – állapította meg. – Szegény nyúl. Jól szétszedték. De nem lehettek nagyon éhesek… – töprengett tovább –, mert ha még meg is zavartam őket… elvihették volna…

Ott állt szegény Tapsi teteménél. Feltolta tarkójára kalapját és úgy próbálta megfejteni a szokatlan ügyet.

A nyúlig két egymásbahajló farkasnyom vezetett. Tisztán kivehető volt, hogy öles ugrásokkal üldözték. Tovább már csak egy nyom mutatta a gyilkosok útját a sűrűig, de ez a vadászt nem tévesztette meg, mert tudta, hogy a farkas, ha nem vadászik, vagy nem zavarja meg valami, pontosan egymás nyomába lépve, libasorban halad. Az elmenekült farkasok nyomát követni céltalan lett volna. Inkább az odavezető nyomokon próbálta kiokoskodni, hogy mi is történt. Elindult az egyik nyomon, így ért ki az erdei útra. Itt ágazott kétfelé az eddig egynek látszó farkasnyom.

– Itt ugrott fel a nyúl – olvasta ki a nyomokból.Nehány lépésnyire tovább, szélvédett bokor tövében

megtalálta szegény Tapsi utolsó pihenő helyét is.– Itt feküdt – térdelt le, megérintve ujjával a havat,

ahol a nyúl testének melege felolvasztotta.A nyomokon továbbhaladva, megtalálta azt a

keveset is, ami Őziből megmaradt.

– Hej, a teremtésit! Szép kis kárt csináltak – morfondírozott magában – egy őz és egy nyúl. Ha tovább is így folytatják, akkor kevés marad meg a hasznos vadból. Mit is lehetne itt tenni?

Az erdei úton hátizsákos emberalak tűnt fel. A jövevény úgy fütyörészett, hogy csakúgy zengett belé az erdő. Már messziről felismerte a közeli menedékház gondnokát. Megvárta, amíg közel ért, s aztán szólt csak rá.

– Jó füttyöd van, Petre.– Ne te ne – torpant meg a hátizsákos –, hát te

leskelődsz itt, Sándor?!– Én volnék, de gyere csak ide. Érdemes.A gondnok keresztül törtetett a bokrokon.Mikor meglátta a véres havat, meglepetve kiáltott

fel:– Hát itt mit történt?– Mi? – mondta csendesen a vadász. – Farkasok.– Hogy az ördög vinné el őket. Őz?– Az.– Látod – nyúlt a gondnok cigaretta után a zsebébe.

Megkínálta a vadászt is, úgy folytatta… Mondtam, hogy farkast láttam, de se te, se az öreg nem akartátok elhinni nekem.

– Azt tudtuk, hogy az Öreghavasról átváltanak néha, de erre eddig semmi nyomuk nem volt – kesergett a vadász –, most meg egyszerre kettő is. Itt egy őzet téptek szét. A Száraztónál meg egy nyulat. Látod – mutatta a nyomot –, az őzet egy farkas fogta el. A másik a Száraz-patak völgye felől jött. A nyulat már ketten vadászták.

A két ember elhallgatott. Gondolkozva szívták cigarettájukat.

– Nehéz lesz megfognotok őket – szólalt meg a gondnok, átérezve a vadászok gondját.

– Nehéz – ismerte be Sándor is –, mert a farkas szörnyen óvatos… De megfogjuk ezt a két bitangot. Puskavégre kerítjük őket. Még akkor is, ha térdig lejárjuk a lábunkat – fogadkozott a vadász.

– Nem is féltelek én téged meg az öreget, Sándor – mosolygott a vadász nagy nekibuzdulásán a gondnok. – Megfogjátok a farkasokat, az biztos. Az öreg Izai nem is nyugodna addig, amíg az ő területén farkasok csatangolnak. Törtek be ide már máskor is farkasok, de itt is hagyták a fogukat.

– Megyek, megviszem az örömhírt az öregnek – indított Sándor. – Ha a dolgom engedi, majd hozzád is benézek.

– Akkor jó utat, Sándor – búcsúzott a gondnok. Bármikor szívesen látlak. Üdvözlöm az öreget.

– Átadom – ígérte a vadász s azzal nekivágott a völgy felé vezető útnak.

IDŐKÖZBEN SÁNDOR KÖRÜL a völgy arca teljesen elkomorodott. A feltámadt északi szél metsző hideggel vágta, korbácsolta az útjába kerülő oldalakat. Süvítésében az ideje-lejárt Tél kacagott.

Hallgatott az erdő, hallgattak a völgyek, csak egyedül a vadász káromkodott halkan, mikor a szél az arcába hordta a felkapott havat.

– Hogy a fene enné meg ezt a szelet… Hát nem akar kitavaszodni?

Dehogyis nem. A fák finom hajszálcsöves ereiben már megindultak a nedvek, amiket a pontosan megszerkesztett központi elosztó még a leghitványabb kis ág csúcsáig is eljuttatott. Folyt már a nagy összeesküvés a Tél uralma ellen. Ha Sándor szétmorzsol ujjai közt egy rügyet, megtudhatta volna, hogy az áhított tavasz közel van.

Ment a vadász, taposta a térdigérő havat és míg a szeme a nyomokat fürkészte, alig várta, hogy leérjen az állomásra, ahol nem sivít a fülébe a hideg szél és ahol jó meleg van.

A nyáron jól összebarátkozott a Szász családdal és azóta szívesen látott vendég a kis állomáson.

A Sólymok völgyénél ágazott el kétfelé a keskenyvágányú kis erdei vasút vonala. Naponta kétszer, reggel és este, zakatolt végig megszokott útján nagyokat füttyentve, szikrát prüszkölve a kis vonat.

A kicsi mozdony korán reggel, teher nélkül, mégis tele panasszal és zsörtölődéssel vonszolta magát, mint valami fáradt vén ember, a magas hegyekben lévő rönkgyűjtő telep felé.

– Hegynek, mindig csak hegynek kell kapaszkodnom – pöfögte az útján őrtálló fenyőknek. – És ez a sovány koszt. Mi vagyok én? Gyomorbajos? Puhafa, hát az is étel? Szén járna a magamfajta mozdonynak. Hejh, csak egyszer lakhatnék jól szénnel, majd megmutatnám én nektek.

Mondta a magáét, dohogott a kis mozdony, de azért szorgalmasan járta megszokott útját.

Ott, ahol a völgy kétfelé ágazott és a csillogó sínpár is kettéválva folytatja az útját – állt a vasúti őrház. Hogy nagy széljárásban biztosabban érezze magát, jól nekivette hátát a sziklás hegyoldalnak. Az előtte elrohanó, zúgó hegyipatak két partján – tavasztól hóhullásig – kövér legelőt találtak azok az apró, füstszínű tehenek, melyek bámész, meleg tejszagú szépségükkel hozzátartoznak a havas hangulatához. Ez az őrház – az egyetlen a mintegy negyven kilométeres vasútvonal mentén – telefonjával, hivatalos szolgálatával az egyedüli összekötő kapocs volt a távoli fakitermelő telepek és az ebben a környezetben civilizációt jelentő fűrészmalom között.

Ezt a közönséges bakterházat – melynek hivatalosan kinevezett ura az öreg Szász János volt – az erdőkitermelő telepek és a havasi tanyák egyszerű emberei „állomás”-nak léptették elő.

János bácsi a felszabadulás előtt nincstelen falusi napszámosember volt, akinek nagy előmenetelt jelentett a hivatali kinevezés, az állami lakás, szabad kaszáló, veteményes kert és minden, ami együtt járt a vasúti szolgálattal. Éppen ezért János bácsi komolyan vette hivatását és olyan fontoskodva igazgatta a naponta kétszer elhaladó vonatot, mintha legalább is valami nagyforgalmú vasúti csomópont közlekedését bonyolította volna le. Reggelenként szabályszerű zászlójelzéssel adta meg a hegynek kapaszkodó kis vasútnak a szabad pályát, esténként pedig feszes tisztelgéssel fogadta a gyantaillatú rönkökkel száguldó kicsiny mozdonyt. Napközben pedig órák hosszat matatott az egyetlen váltó körül, gondosan átvizsgálva minden csavarját, vagy pályaellenőrző útra indult, ami abból állt, hogy nehány kilométert végigsétált a vonat mentén.

Igaz, hogy Kati néni – János bácsi hites felesége – ezeket a „pályaellenőrző” sétákat egyszerűen tekergésnek minősítette, főleg akkor, ha az öreg nem tett eleget Kati néni háztáji parancsainak. Hiába bizonygatta János bácsi, hogy hát a hivatal, az hivatal, Kati néni véleménye ebben a tekintetben megfellebbezhetetlen volt. Nem is félt az öreg egyetlen hivatalos ellenőrtől úgy, mint a felesége szájától.

De ha már nagyon viharosra fordult a hangulat, egykettőre csendet teremtett köztük mindkettőjük szemefénye, egyetlen leánygyermekük, Zsuzsika.

– Na, de édesanyám – dorombolt a kis huncut bársonyos meleg hangján –, mégiscsak a hivatal az első. Hát nem abból élünk?

– Fogd csak pártját annak a tekergő apádnak – pattogott Kati néni.

– Hát nem maga mesélte édesanyám, mennyit kapált másoknak napszámba? Itt pedig úgy vagyunk, mintha a magunkéban laknánk…

Kati néni erre, egyre csendesebben ugyan, de azért csak tovább mondotta a magáét – közben boldogan gondolt a borjas tehénre az istállóban, a hízóra meg a malacokra, a majorságra, amely szép számban akadt portájukon. Tudta ő is jól, hogy mindezt a hivatalnak köszönhetik, de ezt a világ kincséért sem ismerte volna el János bácsi előtt.

…A SZÉL ELHAJTOTTA A FELHŐKET és az éjszaka már csillagos volt. A környék néma és mozdulatlan. Kagur és Lupa a fenyők árnyékában ólálkodva tanulmányozta a ház felől érkező szagokat. A szimat mindenről pontosan beszámolt nekik. Tudták, hogy az istállóban tehén van. Az egyik ólban disznó, a másikban tyúkok, libák és kacsák. A szél elvitte hozzájuk az állatok meleg szagát, s mivel ismét éhesek voltak, ezek a szagok csak még jobban felcsigázták az éhséget, de az ösztönük ugyanakkor óvatosságra is intette őket:

– Vigyázzatok, mert itt emberek vannak!A farkasok tudták, hogy az erős gerendákból ácsolt

istállóba nehéz lenne behatolni. De azt is tudták, hogy a baromfiólnál már több eredményt lehetne elérni, és amíg így tépelődtek, hirtelen megnyílt a ház ajtaja. Mire a farkasok lelapultak.

Sándor búcsúzkodott el hangos szóval Szászéktól, nem is sejtve, hogy az annyira keresett farkaspár ott lapul a fenyők árnyékában nehány méternyire a háta mögött.

Kagurék megvárták, míg a vadász léptei eltávolodtak és a ház környéke újra csendes és néptelen lett.

Az ember megjelenése azonban megzavarta tervüket. A friss találkozás az emberrel felerősítette bennük a veszély érzését és nem tudták elhatározni magukat.

Egy darabig ugyan – szinte láthatatlanná válva az emberi szemnek – ott lapultak még a sötétségben és csak Uhunak, a nagy macskabagolynak figyelmét nem kerülték el, aki nesztelen repüléssel elszállt felettük és olyan hangtalanul, hogy azt semmiféle fül meg nem hallhatta – leereszkedett valahová az erdőszélre.

Uhu, szenvedélyes egérirtó, de gyakran akad dolga menyéttel, görénnyel, sőt még hörcsöggel is. Néha ugyan megkóstol egy-egy alvó madarat is, de ennek ellenére barátja az embernek.

Uhu alaposan körülnézett. Jól látta az ácsorgó farkasokat, de azokkal még a nagy bagolynak sem lenne tanácsos kikezdeni. A farkasra rácsapni, olyan lenne, mintha valaki a száguldó teherautót akarná fellökni. Ez kész öngyilkosság. Miután az állatok sohasem követnek el öngyilkosságot, Uhu is inkább tovább szárnyalt.

Közben a hold is felkapaszkodott az égre és tele képével úgy bámulta a völgyet, mintha sose látta volna.

Kagur már unta a céltalannak látszó várakozást és valami ilyesmit morgott:

– Nem hinném, hogy itt a vacsorára valót beszerezhetnénk.

– Maradjunk még – könyörgött Lupa halk vinnyogással –, olyan jó szagok vannak.

– Szaggal nem lehet jóllakni – mordult vissza Kagur.

Ezzel a két farkas – éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy megjelent, úgy eltűnt, mintha felszívta volna őket a fenyvesre boruló sötétség…

De az erdőszéli házak körül szinte minden éjnek megvan a maga kalandja. Az istállóban vagy ólban békésen pihenő háziállatok úgy vonzzák az erdő ragadozóit, mint a mágnes a vasat, így például Pirót is.

A róka ezúttal eredménytelenül vadászta végig az éjszakát. Azaz nem is olyan eredménytelenül, mert megtalálta Sünnek, ennek a mogorva tüskés remetének téli szállását.

Az egyébként rendkívül óvatos Sün ezúttal nem volt eléggé körültekintő – talán beteg volt, vagy valami más baj volt vele – és nem építette meg jól téli pihenőhelyét. Egyszóval: elkönnyelműsködte a dolgát. Márpedig az erdei vadak életében a legkisebb hiba is könnyen végzetes következményekkel járhat.

Ha Sün jól dolgozik, bizony még a róka közismerten híres orra se fedezi fel rejtekhelyét. De így Piró, aki vacsorának valót keresett a bokrok körül, hirtelen megtorpant.

– Hohó! – kezdett szimatolni – csak nem a Sün bújt el ide véletlenül. Jó volna megtalálni, mert fontos beszédem lenne vele – bájoskodott ravaszul és kaparni kezdte a fagyos földet.

Azt már mondanunk sem kell, hogy Piró ezt a fontos beszélgetést egyoldalúan úgy értelmezte, hogy megpróbálja legombolni Sün tüskés bundáját.

– Á, van szerencsém – örvendezett Piró, mikor a bokor tövében, száraz levelek közé ágyazva megtalálta az alvó Sünt. – Szóval ide bújtál? És még csak nem is szólsz?

Szegény Sün egyáltalán nem érdemelte meg ezt a szemrehányó hangot, mert ugyancsak nehezen juthatott volna szóhoz.

Elsősorban azért nem, mert ez a tüskés nemzetség télen valóságos tetszhalott álomba merülve lapul meg vackán. A Természet bölcs és azokat az állatokat, amelyek a tél beálltával képtelenek megszerezni az élelmet, olyan szervezettel látta el, hogy lecsökkentett életműködés mellett hónapokon keresztül képesek aludni. Bár ezt az állapotot, ami az élet és a halál közötti átmenet, nem is nagyon lehet álomnak nevezni. Sün szíve alig ver, a kis tüskés gomolyag alig lélegzik, mert lefékeződött benne az élet motorja. Éppen csak jár és ezért nincs is szüksége táplálékra.

Másodsorban azért nem juthatott szóhoz, mert Piró mester olyan szakértelemmel kapta el Sün egyetlen sebezhető pontját, az orrát, hogy további vitának már semmi helye sem volt.

Bár a közhit Sünt igen hasznos egér és kígyóirtónak tartja, mégsem kell őt különösebb részvétre méltatni, mert ez a kis tüskés dalia éjszakai vándorútjain, az egerek és kígyók mellett, nagy előszeretettel kutatja fel a földön fészkelő madarakat. A Sün kedvenc csemegéje a tojás és a zsenge madárfióka, de a nehány napos nyúlfiókák is nehezen menekülnek meg előle, ha útjába akadnak. Egyébként is maradt még belőle elég és így sajnálkozni sorsa felett igazán fölösleges.

A vasúti sínek mentén gyalogút vezetett az állomáshoz. Piró most ezen a jól letaposott ösvényen talpalt, mert annyit ő is tudott, hogy így kényelmesebb a járás, mint a nagy hóban. Minél közelebb ért az emberlakta helyhez, annál óvatosabban surrant tovább hosszú árnyéka.

A telehold nappali fényt sugárzott a havas tájra, de a róka, mint általában a rosszban sántikálók, nem szereti a holdat, a nagy fényt, világosságot. A világosság jó, amíg hasonfekve leskelődni lehet, de veszedelmes, amikor el kell indulni. Márpedig egyszer el kell indulni

és ott kell hagyni a fák és bokrok védelmet jelentő árnyékát, mert az élelem semmiképpen sem jön magától az éhes rókához.

És aztán a kínzó éhség erősebb volt, mint az óvatosság és holdfény ide, holdfény oda, a róka már az ólak közelében járt.

Szerencséje volt, mert Kati néni az este csak úgy betámasztotta a kacsák ólját. Ezt Piró a maga részéről határozottan helyeselte, mert a támasztékot nehány erőteljes rúgással könnyen odébb lódíthatta.

Az ól ajtaja már félig megnyílt előtte, és a kiszűrődő jó meleg kacsaszagok finom pecsenyét ígértek. De a róka mégsem ugrott be hirtelen az ólba. Nem, Piró türelmesen ott állt a félig megnyílt ólajtó előtt. Mialatt orrával és fejével nagyon lassan és nagyon óvatosan egyre tágította a nyílást, gondolkozott és figyelt.

Minden erdei vad ösztönösen irtózik az ember által készített zárt helyre belépni, mert sose lehet tudni, hogy milyen kellemetlen meglepetéseket készített elő számukra az ember. Ez az érzés fékezte az éhes rókát is, bár a pecsenyét ígérő kacsák ott szuszogtak az orra előtt és csak egy villámgyors mozdulat kellett volna, de Piró mégis állt és várt. Minden kétségen kívül megteszi ezt a mozdulatot, de előbb még egyszer körülnézett, fülelt és szimatolt.

A ház körül minden csendes volt. Kutyának se híre, se hamva. A hold világított és csak egy sötét árnyék sétált kényelmesen végig a háztető gerincén. Piró jól ismeri Siccet, Szászék fekete kandúrját, és azt is jól tudja, hogy a kandúr vadászgatva kóborolja be az éjszakát. Egyszer alaposan meg is kergette Siccet, mikor az az ő erdei birodalmában madarászott, de ez régen volt és most a rókának sokkal fontosabb gondja van, mint a háztetőn vadászó kandúr.

– Juj, háp-háp, valaki itt járt – mondták a megriadt kacsák. Egy darabig még mozgolódtak, aztán újra megnyugodtak és szárnyuk alá dugták fejüket.

Közben egyik társuk már ott utazott Piró szájában az erdei ösvényen és biztos, hogy ez a kacsa nem fog többet hápogni.

Piró biztonságos távolságban megállott és letette a rucát, mert azt a nagy sietség lázában rosszul ragadta meg és fogást akart változtatni. A róka éhes volt, de miután már hajnali derengés szűrte át az éjszaka sötétségét, nem vélte a helyet elég biztonságosnak és inkább végigutaztatta a hallgatag rucát a vízmosás sűrűjébe lévő tanyájáig.

Itt aztán Piró mester elébb szakszerűen megkopasztotta zsákmányát, azután egy-kettőre eltüntette a jó kövér kacsacombokat. A jóízű falatozás közben halkan roppant egy-egy csont is, de azért nem annyira, hogy Piró fülei ne fordultak volna azonnal érdeklődve az erdei út felé, amikor ott a hó süppedő ropogása emberi lépéseket jelzett.

A róka megállt az evéssel és fülein keresztül hajszál pontosan ellenőrizte a lépéseket. Pontosan felmérte a helyet és az irányt, hol és merre mennek az emberek és még azt is tudta, hogy hárman vannak. De a lépések eltávolodtak ebédlőjétől és ezért nem nagyon idegeskedett. Különösen most nem, hogy a veszélyt jelző emberi lépések már a messzeségbe vesztek és így semmi oka sem volt arra, hogy megzavartassa magát az evésben.

Pedig ezek a lépések a róka és minden erdei ragadozó veszedelmes ellenségét, az öreg Izait és Sándort, a két vadászt és Kárulyt, a favágót jelezték. Sándor és Káruly is egy-egy kutya dögöt cipeltek a hajnalodó erdőben.

Különös temetési menet volt. De ne vágjunk a dolgok menete elé. Nézzük meg inkább, hogyan

kerültek a kutyák Sándor és Káruly vállára, hogy most így vándoroljanak valami titokzatos cél felé…

SÁNDOR ÉS AZ ÖREG MÁR NAPOK ÓTA eredménytelenül rótta az erdőt a farkasok után. Az idő erősen délutánra hajlott, mikor az egyik völgy bejáratát képező tisztás szegélyére értek. Mielőtt kiléptek volna a bokrok közül – mint jó vadászok –, előbb gyakorlott szemmel végigfürkészték az előttük elterülő tisztást, akkor tűnt fel az ösvényen Káruly, a favágó.

– Leskelődnek, leskelődnek? – vigyorgott már messziről, mikor megpillantotta a vadászokat, akik ráhagyóan bólintottak az érdeklődésre. Ez a szónélküli felelet azt is mondhatta, hogy úgy van, úgy van, de azt is, hogy ne zavarj, hagyj békén és eredj a dolgodra.

Káruly hívásnak vette a bólintást, na meg – mint a legtöbb erdei ember – ő is szívesen szegődött a puskásokhoz, így letért az ösvényről és oda törtetett melléjük.

– Postáért voltam a telepen – újságolta kérdezés nélkül. – A farkasok után járnak?

– Ha nem járunk utánuk, sose lőjük meg őket – suttogta Sándor, mert az öreg nem volt beszédes kedvében és különben is valami távoli neszekre figyelt.

– Jó lenne megpuskázni őket, úgy-e? – fogta erre suttogóra hangját Káruly is.

– A tegnap a Lópata sziklánál megint szétszedtek egy őzet.

– Ó, hogy csapna… – háborgott Káruly.– Csapna, csapna, de arra nem várhatunk. Nekünk

kell meglőni őket. A Kerek-kövek völgyében megtaláltuk a váltójukat. Arra járnak el. Olyan csapást tapostak a hóba, mint egy ösvény.

Ekkor az öreg Izai hirtelen rájuk mordult:

– Csönd!A két fiatal elhallgatott. Annál inkább, mert az öreg

feszült figyelemmel hallgatózott.Sándor szeme összevillant Kárullyal és ők is mind a

ketten abba az irányba kezdtek figyelni, amerre az öreg. De bármennyire is igyekeztek, a szél zúgásán és a völgybe rohanó patak moraján kívül – mást nem hallottak. Egy darabig így fülelve álldogáltak, majd Sándor kissé meglökve Kárulyt, halk súgással érdeklődött:

– Hallasz valamit?Káruly csak a fejével intett nemet, mert az öreg

olyan vasvilla szemekkel pillantott rájuk, hogy nem mert hangot adni.

Ekkor a szél zúgásába nagyon messziről, alig kivehetően, kutyacsaholás vegyült. Ez a csaholás hol teljesen elhalt, hol pedig felerősödött.

Az öreg Izai rájuk hunyorított.– Halljátok már ti is? Botfülűek – kérdezte súgva.Rábólintottak.– Két kutya hajt valamit – folytatta az öreg –,

hányszor mondtam már a tanyaiaknak, hogy a kutyákat ne szoktassák ki az erdőbe. No – nyúlt a tarsolyába és egy sípfélét illesztett szájába – ezekre most pontot teszek.

– Messze vannak – vélte óvatosan Sándor, de az öreg legyintett.

– Ne féljetek, majd idejönnek ezek a négylábú vadászok – azzal tenyerét szájához emelve, belefújt „nyúlsíró” sípjába.

– Oáá… oáá… – harsant végig az erdőn a bajbajutott nyúl kétségbeesett sivalkodásához tökéletesen hasonló zokogó hang.

A csaholás hirtelen elhallgatott. Még jobban behúzódtak a bokrokba és izgatottan várták: sikerül-e léprecsalni a tilosban vadászó ebeket.

A völgy másik oldalán levő szálasban valóban két lógónyelvű kuvasz hajszolt egy őzet. Ez a hajsza nem volt éppen veszélyes, mert a két nagyhangú kuvasz csupán az őz még meleg nyoma felett biztatgatta egymást.

Ezek a kutyák úgy kerültek ki az erdőre, hogy a félszemű Juon még a kora reggeli órákban elindult szánjával, hogy egy kis tüzelőre valóval lássa el háza táját.

Az udvaron csellengő két kuvasz a készülődés percétől kezdve ott készségeskedett gazdája körül.

– Jó lenne, ha mi is elmehetnénk – vágyakozott a nagyobbik bundás és ebbeli véleményéhez csatlakozott kisebbik társa is, bár egy kissé aggodalmaskodott, mert még jól emlékezett arra, hogy gazdájuk a minap is hazazavarta őket, mikor a telepre indult.

– Meg kéne kérdezni – biztatta sűrű farkcsóválással nagyobbik társát.

Az sürgősen oda is törleszkedett a kaput megnyitó gazda lábaszárához és mikor az csak úgy szokásból végigsimított fején, ezt szabályszerű engedélynek véve, az örömtől szinte megmámorosodva nyargalta körül az udvart.

Így történt, hogy amikor a szán kisiklott, a két kuvasz is vidáman ott ügetett a nyomában. Gazdájuk ügyet se vetett rájuk, csak amikor a fagyűjtéshez fogott, csóválta meg a fejét két kísérője láttán.

– Hüj, azt a nemjóját – vakarta meg a kucsmáját –, hát ti is itt vagytok? Ha erre keverednek az erdészek, ebből baj lesz. Na, mindegy, ha már eljöttetek, mit csináljak veletek? El ne mozduljatok innen – ripakodott rájuk, aztán a dolga után látott.

A két kuvasz hivatalos komolysággal hevert oda a szán mellé és szigorú őrizet alá vette az otthagyott tarisznyát.

– Szolgálatban vagyunk – nézegettek körül, nem fenyegeti-e valami az őrizetükre bízott tarisznyát.

Nem is lett volna tanácsos idegennek arra keveredni, mert a két jófogú és harapós őr igen komolyan vette hivatását. De ilyesmivel senki és semmi nem próbálkozott és a túlságosan hosszúra nyúlt és eseménytelen szolgálatot a két buzgó őr is elunta már.

Először a kisebbik bogarászott el. Miután végigszimatolt minden közeli bokrot, visszatért társához. Farkcsóválva dugta oda orrát a nagyobbikhoz, mintha valami fontos közlendője lenne. Bár semmi érdekeset nem mondhatott, hisz nem látott, nem fogott semmit.

Egy darabig – időnként nagyokat ásítgatva és holmi bolhászkodással űzve az unalmat, a két kutya ott üldögélt hűségesen a szán mellett, de ekkor a közeli cserjésben megzörrent a bokor és egy csendesen baktató nyúl tűnt fel. A rövidlátó Tapsi pont a két kutya közelében akarta keresztezni az utat. A két kutya ezt már igazán nem bírta elviselni szó nélkül.

– Csau, megfoglak, megharaplak! – ugrott a kisebbik a jámbor tapsifüles után, mire az úgy nekiiramodott, mintha legalábbis a világból akarna kinyargalni.

– Csau, szorítsd, fogjad – biztatgatta kisebb és fürgébb társát öblös hangon a nagyobbik, maga is a nyúl után iramodva.

Mire a két kuvasz lógó nyelvvel és ziháló tüdővel meggyőződött arról, hogy Tapsi sokkal jobb futóbajnok, mint ők – már a hegygerinc táján jártak. Némi bűntudattal hűtlenül elhagyott szolgálati helyükre igyekeztek vissza, mikor az elöl ügető kisebb és jobbszimatú kuvasz orrába – amelynek ereiben távoli kopó ősök vére is csörgedezett – őz-szag csapódott.

– Csau – vakkantott hátra társának – csau, ezt megfogjuk… Csau – és azzal ráállt a meleg nyomra, ahol még egész frissen árulkodtak a szagok.

Ha a vadászat izgalma és szenvedélye még az embert is magával ragadja, akkor lehet-e csodálkozni azon, hogy az egyébként igen kötelességtudó és derék két kuvasz elfelejtkezett a szánról, az őrizetükre bízott tarisznyáról és hangos szóval biztatgatva egymást, a vad nyomába eredt.

Ezt a csaholást hallotta meg az öreg Izai, és – miután erdész felfogás szerint az erdőben vadászgató kutyákra semmi szükség nincs – megfújta „nyúlsípját”, hogy a tilosban járókat közelebb csalja magához.

A két kuvasz elvesztette az őz nyomát, mikor a távolból a bajbajutott nyúl jajgatása sírt fel. Jól emlékeztek még erre a hangra, mert Tapsi egyik rokona pontosan így jajgatott, mikor egy téli hajnalon elkapták a kertben lévő szénaboglyánál. Ízletes pecsenye volt és most számukra ez a hang ismét nyúlgerincet ígért.

Ezzel a hanggal kapcsolatban az emlékeik olyan jók és biztatóak voltak, hogy teljes irammal, toronyiránt igyekeztek minél előbb odaérni, ahol a pecsenye sírt. Egy bokornál megtorpantak és éppen azon tanácstalankodtak, hogy talán mégis elvétették az irányt, és nem erről hallották ezt a kutyafülnek olyan kellemes hangot, amikor egészen közvetlen közelükben ismét feljajgatott a pecsenyének való.

– Csau, úgy-e mondtam, hogy erre – igyekezett előre a nagyobbik bundás, egyenesen nekivágva a bokornak.

– Durr! – köpött a puska a bokorból egy marék sörétet az oldalába, mire nyikkanás nélkül dűlt el a hóba.

– Jujuj – jujuj – csau-jujuj – üvöltött kétségbeesetten a kisebbik, látva ennek a vadászatnak rájuk nézve

szomorú végét és ugyancsak igyekezett visszakerülni a bokrok védő sűrűjébe. De a puska utána szólt:

– Durr! állj meg csak te is! – és a tisztás túlsó szegélyén ő is felhemperedett.

– Na, látjátok – szedte ki puskájából az öreg a kilőtt töltényhüvelyeket –, nemcsak a farkasok, még ezek is pusztítják a vadat.

– Úgylátszik, hogy már fogtak nyulat – mondta Sándor –, másképp nem jöttek volna ilyen sietve.

– Ez a két lövés jónehány fiatal őz és nyúl életét mentette meg. Egyébként ismerem ezt a két dögöt. A félszemű Juoné mind a kettő, de nem törődöm vele. A kutyákat meg kell kötni. Nekünk éppen olyan kötelességünk kiirtani a kóbor kutyákat, mint a farkasokat.

– De – akart mondani valamit Káruly.– Nincs semmi de – torkolta le az öreg. – Láttad,

hogy jöttek a nyúlsírásra?– Láttam.– Na, akkor? Juonnak is megmondtam: Te, kösd meg

a kutyáidat. – Ezek nem bántják a vadat, mondta ő. Most láthattad te is, hogy nem bántják.

– Igaz – ismerte be Káruly –, de Juon most mit csinál. Maga mind a két kutyáját meglőtte.

– Az az ő baja. Egyébként hasznukat vesszük, jó csalétek lesz belőlük, mert a farkas nagyon szereti a kutyapecsenyét – indult el az öreg a kutyák felé, miközben Sándor a távolabb elesett kisebbiket vonszolta közelebb.

Bizony gyakran előfordul, hogy nagy hidegben, mikor a farkas nehezen tud magának egyéb élelmet szerezni, a havasi tanyák házőrző kutyái közül szedi ki magának a vámot. A szelíd rokon húsa finom csemege az éhes farkas számára.

– Így ni – lökte egymásra a két póruljárt ebet az öreg –, ezek se pusztítják többet a vadat.

– Ezek aztán nem – hagyta rá Sándor.– Méreggel spékeljük meg és kirakjuk őket oda, ahol,

úgy gondolom, járnak a farkasok – ismertette Izai távolabbi tervét Sándorral.

– Ez jó lesz – lelkesedett Sándor. – Így biztosabban megfogjuk őket.

– Ezt nem merném ilyen határozottan állítani – legyintett az öreg. – A farkasnál semmi sem biztos. Éppen azért magaslest is csinálunk… Rászánjuk nehány éjszakánkat. Talán így sikerül eredményt elérni. Mindenesetre, megpróbáljuk.

– Hová tesszük ki a kutyákat? – érdeklődött Káruly is.– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a Kerek-kövek

völgyébe. Úgy láttam, a farkasok ott járnak legerősebben. Csak az a baj – nézte az öreg a nap állását –, mindjárt ránk esteledik.

– Nálam meglehetnek – ajánlotta Káruly. – Aztán holnap reggel elvisszük ezeket a dögöket. Én is segítek.

…Így történt. Ezért utaznak most a kutyák a vadászok és a Káruly hátán…

A Kerek-kövek völgyének süppedékes, vizenyős területét náddal kevert, áthatolhatatlannak tetsző, fiatal nyíres borította. A völgy két igen meredek oldalát is sűrű bozót nőtte be.

Az ilyen vadont szereti a farkas. Itt aztán tökéletes biztonságban ülhetett, mert amíg valaki a sűrűségben nagy zörgéssel átverekedte magát, már régen világgá ment előle minden vad. A völgy egyetlen járható ösvénye a meredek oldalában, közel a völgyfenékhez volt. Az ösvény egyik pontjáról jól lehetett látni azt a kis tisztást, melyet sűrű bozót vett körül.

Ide, erre a tisztásra került a két kutya-dög.Mielőtt a két vadász munkához látott volna, az öreg

valami zsiradékfélét tartalmazó cipőkrémes dobozt vett elő.

– Kend be a tenyeredet te is, fiam – nyújtotta át a dobozt Sándornak, mialatt maga is kicsípett egy mogyorónyit a doboz tartalmából és gondosan szétdörzsölte tenyerében.

– Mi ez?– szaglászta Sándor kissé gyanakodva a különös kenőcsöt.

– Juhfaggyú és miegymás, az én receptem, de jól bevált – magyarázta az öreg Izai –, másképp a farkas megérzi az emberszagot a dögön és nem nyúl hozzá. Azért tapostuk meg az istállóganét is, mielőtt elindultunk, hogy ne kapja meg a nyomunkat a dög körül.

– Tudom – kente be tenyerét Sándor is –, így írja elő ezt a könyv is.

– Mérgezésnél így, körültekintően kell csinálni, mert másképp nem számíthatsz eredményre, fiam. De lássunk munkához!

Miután gondosan megspékelték sztrichninnel a dögöket, jó erős dróttal egy szilárd fatuskóhoz kötözték őket, hogy a vad el ne hurcolja, aztán a jól végzett munka elégedettségével nézték művöket.

– Ugye mondtam, hogy itt járnak – magyarázta az öreg, mikor visszavergődtek az ösvényre. – Nézd, egész keményre taposták a havat.

– Hátha leállnánk ide lesre? – óvatoskodott egy tanáccsal Sándor.

– Nem sok reményünk lenne, mert a farkas rendszerint az éjjeli és a kora hajnali órákban jár és itt még nappal is sötét van. Nem tudod meglőni. Ott megy el melletted a bokrok közt és még csak nem is látod. Az a tisztás az egyetlen világos folt a sűrűben. Azért tettem oda a dögöt. Holdvilágnál ott minden mozgást jól lehet látni. Érted, Sándor fiam?

– Értem, Izai bátyám, hogyne érteném – bizonykodott Sándor, kissé mérgelődve, mert az egész valahogy úgy hangzott, mintha az öreg neki, az

erdészeti főiskolát kiválóan végzett erdésznek, a vadászat ábécéjét akarná ismertetni.

Izai észre is vette fiatal társának hangjában a sértődöttséget és miután távolról sem akarta lebecsülni Sándor tudását, igyekezett a félreértést eloszlatni.

– Tudom – mondta elismerően –, hogy ti a főiskolán igen alaposan megtanultátok a dúvadak irtásának minden módját. De, édes fiam, más ez a tanteremben és más az erdőben. A vadászat olyan tudomány, amit sosem tanulhat meg úgy az emberfia, hogy azt mondhassa: nekem már nem tud újat mondani az erdő. Én már egy emberéleten keresztül járom ezt az iskolát és vagy száz farkast lőttem, megmérgeztem, csapdáztam és hidd el, mégse merném azt állítani, hogy tökéletesen ismerem szokásaikat.

Annak, amit az öreg a vadászat tudományáról mondott, alapja volt. Egy cseppet sem nagyította fel a dolgokat, mert a vadásznak alaposan ismernie kell a vad szokásait, hol szeret tartózkodni, milyen időben szokott mozgásban lenni, hol választja ki pihenőhelyét és még sok mindent, ami szoros összefüggésben áll az erdővel és az állatokkal.

– Úgy van, ahogy Izai bátyám mondja – helyeselt Sándor, aki már bánni kezdte sértődékenységét –, mert mindegyik állat más.

– Úgy bizony – erősítette ezt meg az öreg is, aztán nézelődve előre indult. – Válasszunk ki két jó, magaslesnek való helyet.

Addig forgolódott, amíg végül is megállt három nyírfánál. Felmászott reájuk, aztán helyeslően füttyentett.

– Ez a három fa jó lesz. Ide építjük az egyik magas lest.

– Úgy gondolom – kérte ki Izai véleményét Sándor vagy ötven méterrel odébb –, hogy a másik magas lesnek meg itt lenne jó helye.

– Pontosan – hagyta jóvá az öreg is –, ide az egyiket, oda a másikat. Így akármelyik irányból jönnek, a tűzben vannak. Egy-kettő, fogjunk hát neki a munkának.

Itt is, ott is három fiatal, de elég erős fát rájuk szegzett dorongokkal jól összefogtak. Létraszerű feljárót fabrikáltak, és fent, a magasban, kényelmes ülőhelyeket készítettek. Mert az éjszakai ragadozó-les nem gyermekjáték. Hosszú órákon át – esetleg több éjszakán keresztül is – kell a rendkívül gyanakvó és figyelmes vadra várni. Egy kis fészkelődés, egy könnyelmű mozdulat elég és hiábavaló volt minden fáradozás: a vad neszt fogott és elment. Éppen ezért a les ülőhelyének kényelmesnek kell lennie, hogy a vadász a hosszú, mozdulatlan várakozást jól bírja.

Mikor elkészültek, mégegyszer ellenőrizték az ülőhelyeket. Megpróbálták, van-e onnan jó kilátásuk a dögökre és – ami a legfontosabb – megvan-e a jó kilövés?

– Most jó lesz – állapította meg Sándor, miután még néhány gallyat levágott, ami esetleg akadályozhatta volna a célzásban, azzal elégedetten leugrott a leshelyről.

– Köszönöm a segítséget, fiam – rázta meg az öreg Izai Káruly kezét. – Az az érzésem, hogy itt talán elkapjuk őket.

– Én is bízom benne – reménykedett az öreggel együtt Sándor is, majd megkérdezte –, most aztán mitévők legyünk?

– Hazamegyünk – határozott az öreg –, hiszen már vagy öt napja nem került le rólunk a ruha. Kialusszuk magunkat, aztán, holnapután éjjel itt vagyunk. Egy

napot adni kell nekik is, hadd szokják meg a terített asztalt.

*

Az erdészlakban jó meleg volt, és amíg az örökké tevékeny Izai mama a friss, meleg vacsorával foglalkozott, az öreg amúgy istenesen megpakolta a tüzet.

– Akkor is ilyen idő volt – bámulta elmélázva a szikrákat pattogtató hasábokat…

Sándor közelebb húzódott az öreghez, mert Izai híres mesélő volt. Senki sem tudta a havasok hihető és hihetetlennek tetsző vadásztörténeteit olyan szépen csokorba szedni, mint ő. Úgy tudta ezeket a vadászkalandokat elmondani, amelyeket hosszú erdészkedése alatt összegyűjtött, hogy hallgatója előtt megelevenedett az erdő egész élete.

Sándorban mindig lelkes hallgatóra talált. A fiatalember úgy csüngött ilyenkor az öreg ajkán, hogy még sokszor a hajnal is ott találta őket beszélgetve az asztal mellett.

– Izai bátyám, akart valamit mondani – nyitogatta az öreg mesélő kedvének zsilipjeit óvatos szóval most is Sándor.

– A magaslesről jutott eszembe – indokolta az öreg emlékeinek felelevenedését –, hogy pontosan ilyen kemény, télutói éjszakán zajlott le a szemem előtt a havasi rengeteg egyik tragédiája. De te biztosan fáradt vagy, Sándor fiam, és ez hosszú történet.

– Mindig szívesen hallgatom, Izai bátyámat – biztatta az öreget szóra Sándor. – Pihenés az is, ha elbeszélgetünk. Még úgy sincs kész a vacsora, aztán, holnap egész nap pihenhetünk eleget.

Az öreg megadta magát és kezeügyébe helyezve a szilvóriumos flaskót, halk, öreges hangon elkezdte mesélni a nagy kalandot.

– Olyan élmény volt ez, hogy véres kegyetlenségében is életem legszebb emléke marad.

Vastag hóréteg borította a hegyeket és a jégkéreg véresre marjította a szegény őzek lábát. Ilyenkor szedik közülük a legtöbb áldozatot a farkasok és én, hogy védjem az őzeket, szinte naponkint farkaslesen voltam.

A fenyők csak úgy roskadoztak a hótól és már erősen alkonyodott, mikor felkapaszkodtam egy hármas fenyőcsoportra épített magaslesemre. Kényelmesen elhelyezkedtem, belefúrtam magam a felhordott szénába és meleg subámba úgy pihentem az én jól megépített fészkemben, mint otthon. Pedig farkasordító hideg volt, de rajtam még a tél sem tudott kifogni.

Az alattam elterülő tisztáson volt a farkasok rendszeres átjárása, és én az égre felkapaszkodó teleholdat olyan örömmel üdvözöltem, mint hűséges segítőtársamat. Nélküle nem sokat ért volna az én tudományom. A tisztás nagyobb részét még beárnyékolták a fenyők, de ahogy az én sápadtképű égi cimborám egyre magasabbra hágott – nappali fény árasztotta el az egész környéket. A fehér hótakarón még egy egér sem osonhatott végig úgy, hogy ne vegyem észre.

Bizonyára voltál már téli éjszakán ragadozó-lesen és ismered azt az érzést, amelyet az erdő tökéletes csendje ébreszt az emberben. Végtelen nyugalom uralt el engem is… – Egy pohárkával felhajtott, majd pillanatnyi szünet után folytatta:

– Egyszer csak a velem szemközt lévő bozótos oldalszegélyén, mintha csak a semmiből nőtt volna ki, egy róka árnyéka jelent meg. A vörösfrakkos betyár jó

darabig ott egerészett az orrom előtt, aztán éppen olyan nesztelenül, mint ahogy jött, beleolvadt az éj homályába. Ezután jó darabig semmi mozgás nem volt. Már azt hittem, hogy a farkasok gyanút fogtak, vagy másfelé kóboroltak el, mikor súlyos, nehéz léptek alatt roppantak az ágak. Egyszerre kiszállt szememből az álmosság, gyorsan a kezemügyéhez igazítottam puskámat és feszülten figyeltem a közeledő zajra.

A tisztás túlsó szegélyén hatalmas árnyék vált el a bokrok sötétjétől. Szinte alig akartam hinni a szememnek, mikor az imbolygó árnyban havasi rengetegjeink fejedelmét ismertem fel egy jól kifejlett, óriási medve alakjában.

Valami, vagy valaki megzavarhatta az öreg óriás téli álmát és az most idegesen, felzaklatottan kóborolta be birodalmát. Az én medvém a tisztás szegélyén megállt és szemmelláthatólag valamire figyelt. Nehány pillanat múlva már én is hallottam a bozótosban valami csörtetés-félét. Aztán a sűrű, mint valami sötét függöny, kettényílt és erdeink sörtés daliája lépett ki a holdfényben fürdő tisztásra: a vén vadkan. Az öreg agyaras alig tett néhány lépést és észrevette a vele szemben sötétlő medve alakját.

Vadászszívnek felejthetetlen látvány volt, ahogy erdeink e két leghatalmasabb vadja szembenézett egymással. A két öreg állat pillanatok alatt felmérte a helyzetet: mindkettőnek egy volt az útiránya és a tisztás közepén találkozniok kellett. Mind a kettő érezte, hogy ez a találkozás esetleg halált, de mindenesetre véres küzdelmet jelent, míg az esetleg néhány lépésnyi kitérés pedig az életet.

A medve megingatta nagy, busa fejét és mintha azt mondta volna: nem! – és halk, fenyegető morgással megindult, egyenesen szembe a vén agyarassal.

A vén kan, amely fajtájának éppen olyan hatalmas és sok vihart kiállott példánya volt, mint ellenfele –

nem mozdult, hanem dühös elszántsággal belefújt a hóba és aztán nyugodt lépésekkel folytatta útját.

Körülbelül a tisztás közepén találkoztak. Ott megálltak és közvetlen közelből felmérték egymás erejét. Félelmetes látvány volt a sápadt holdfényben fürdő tisztáson a két hatalmas fenevad szembenállása. A medve vészes morgással egyre ingerültebben ingatta a fejét, és talán semmi sem történt volna, talán a két óriás békésen elhúz egymás mellett, de akkor az ingerült kan dühösen beleszusszantott a hóba, úgy, hogy hatalmas tüdejének fújtatója hófelhőt fröccsentett ellenfele pofájába. Erre a kihívásra a medve felbődülve, mancsával az öreg agyaras felé csapott, mire az nekirontott és éles agyarával oldalához vágott.

Ezzel megkezdődött a párviadal. A küzdők által felkavart porhó szinte elnyelte a két hatalmas állat alakját. Morgás, egy-egy fájdalmas felbődülés, dühös röffenés verte fel az erdő csöndjét. Tompa puffanások jelezték a medve hatalmas mancsainak telitalálatait, de a vén kan agyarainak csattogása sem sok jóval biztatott. Semmi kétség nem lehetett, hogy ez a harc életre-halálra szól. Hosszú percekig tombolt a vad küzdelem. Aztán – mintha vezényszóra történt volna – a küzdők szétváltak és lassú, imbolygó léptekkel eltávolodtak egymástól. Talán tíz-tizenöt lépésre megálltak. Ott fújtattak, hörögtek – majd mintha pihenni akarnának, ledűltek a hóra.

Ezután már csak egy-egy röffenés, halk morgás jelezte, hogy a két vén bajvívó már nem egymással, hanem egy, mindannyiunknál nagyobb hatalommal, a halállal vívja harcát. Aztán megszűnt minden és, néma csönd lett.

Már jól kivilágosodott, amikor lekászálódtam a magaslesről és lövésre készen tartott fegyverrel megközelítettem a mozdulatlanul heverő állatokat.

Nem kellett támadástól tartanom, mert mindketten halálba dermedten, mindennel megbékélve pihentek a szikrázó fehér hóban.

Hidd el, fiam, hogy mély szomorúság szállta meg a szívemet és csak néztem a két vén fickót, akik büszke, kemény harcban pusztultak el. Nem nyúltam nyúzókésemhez. Nem vitt volna rá a lelkiismeret.

Jó darabig fedetlen fővel állottam előttük, mint amikor a körünkből eltávozott ismerősnek, barátnak adjuk meg a végtisztességet. Aztán, mint egy nagy ravatal mellől, lábujjhegyen lépve elhátráltam tőlük, és hazaindultam…

A tűz parazsa lassan elhamvadt és Izai mama negyedszer sürgette már a beszélgetőket azzal, hogy tönkremegy a frissen készült vacsora, hagyják azt a beszélgetést evés utánra. De ezt a történetet nem lehetett félbeszakítani és újra kezdeni.

Aztán, néhány pillanatig csendben ülve nézett az öreg és a fiatal vadász a semmibe. A fenyvesek felett végigsuhogó szél megrázta a becsukott ablakok védőtábláit, majd a nyíló ajtón ötödször szólt be Izai mama zsörtölődő hangja:

– Mi lesz, emberek? Kinek készítettem én a friss ételt, ha nem esznek?

– Gyerünk – állt fel az öreg –, együnk, aztán aludjunk, mert ránkfér az is.

AMÍG A VADÁSZOK OTTHON pihentek, az erdő és a természet tovább folytatta az életet.

A szelek ellustultak, a hófelhők alacsonyra szálltak, némelyik meg is szakadt és csendesen libegő hópelyheket küldött az erdőre és mezőre.

A hó halk, finom susogásában mégis már a tavasz álmodott. A föld millió életet őrzött a lehullott magvakban, melyek, ha nemsokára megpattannak,

talán virágokkal szépítik az erdőt, talán hatalmas fákká serdülnek.

Az erdő fehér, az egész határ fehér még, de a hó rövidesen megroskad és a mezőkön itt is, ott is kivirít majd a zöld vetés. Ez is – mint minden, ami szép és jó a világon – az életet szolgálja. Az ember életét és a hóban lapuló nyúl életét, a hókéreg alá vájt alagutakon közlekedő mezei egérhad életét. És a mezei egérhad a rájuk vadászó ölyvek, a rókák, a baglyok életét. – Örök körforgás ez, amelynek rendje bölcs és igazságos.

A tavasz közel van. Már az egerésző ölyvek is megérkeztek a déli, melegebb vidékekről, ahová a tél zordon hidege elől vándoroltak. Az érkezők barátságosan vijjognak oda az északi vendégeknek, a gatyás ölyveknek.

– Megérkeztünk, rokon.– Mi pedig megyünk – rázza meg tollát az északi

vendég – vissza a tundrákra, ahol születtünk.A gatyás rokon felreppen, még egy kört ír le az

ismerős táj felett, ahol kitelelt és északnak húz, távoli hazája felé.

…Úgy másnap déltájt Sándor is megébredt álmából. Az ablakon már a tavaszias nap ragyogott be és az ereszről bővizű csorgókban zuhogott a hólé.

– Amíg aludtam – ropogtatta meg izmait –, megjött a tavasz.

…A kerten keresztül vágtak neki az erdőnek.Az erdő szegélyén vezető út sáros és síkos volt az

olvadó hótól. A patak még némán szaladt jégbefagyasztott ágyában, de már nem sokáig, mert a közeledő tavasz feltöri bilincseit, hogy áradó jókedvvel hirdesse a szikláknak, fáknak, reáhajló bokorágnak, a völgyeknek és mindenkinek, akit illet: a szabadság mindig megújuló diadalát.

Sándor meg-megállt és jóleső érzéssel gyönyörködött a világban. A vadrózsabokrokon

szürkebegyek serénykedtek. A kedves kis madaraknak terített asztalt jelentett a bogyókkal telt bokrok sűrűje. Mintha bújócskát játszottak volna a vadrózsa tüskés ágai közt.

Hirtelen puskájához kapott, de előre tudta, hogy lövéshez nem jut, mert a kerecsensólyom már vitte áldozatát.

Úgy, ahogy jött, már el is tűnt.A kerecsensólyom vándormadár. Hozzánk kora

tavasszal érkezik és a tél beálltával távozik tőlünk. Mindig szinte látomásszerűen jelenik meg és mire a vadasa lövéshez juthatna, rendszerint már el is tűnt. A leggyorsabb röptű madarunk. Túlnyomórészt apró madarakra vadászik, de elkapja a varjút, a fiatalabb nyulat is.

Sándor még egy darabig nézegette, vizsgálgatta az eget, abban reménykedve, hátha újra meglátja a sólymot. Végül mégis csak belenyugodott, hogy a sólymot egyelőre nem emeli le a levegőből – és hosszú nyújtott lépésekkel sietősen elindult az öreg után a leshely felé.

A kutyák a helyükön voltak és bár az erősen összegázolt hóban rengeteg nyom volt körülöttük, az erdő vadjai nem nyúltak hozzájuk. Csak néhány szemtelen szarka cserregett izgatottan biztatva az odagyűlt szürke varjakat.

– Kezdjétek meg hát! Mire vártok?… Nektek jó, erős csőrötök van. Könnyen megbonthatjátok…

A vadászok közeledtére hirtelen szárnyra kapott az egész fecsegő társaság és helyükbe az alkonyodó erdő csendje telepedett.

– Úgy látszik, még nem jártak erre, vagy talán szagot kaptak? Nem hinném – morfondírozott Izai, mialatt feltornászta magát a nyírfa tetejébe rakott fészkébe.

Ezalatt Sándor is jó kényelmesen elhelyezkedett. Kiköhögte magát, hogy később se mocorgással, se valami más neszezéssel ne riassza meg a terített asztalhoz esetleg beérkező vendéget.

Az égről a felhők elvonultak és a szemközti hegyoldal sötét gerince felett már az esti csillag ragyogott. Beköszöntött az este és az erdő lassan megelevenedett. Itt is, ott is megzörrent a bokor, megzizzent az avar és lépéseket táviratozott a vadász fülébe a megroppanó hó. A gyakorlott fül azonban megválogatja, osztályozza ezeket az éjjeli neszeket és körülbelül azt is tudja, hogy ott a bokrot egy alvásra elhelyezkedő madár zörgette, emitt pedig egy legelőre baktató nyúl talpa alatt roppanhatott a hó. Ez a halk, surranó neszezés pedig vadászatra induló róka, esetleg vadmacska lehet.

A fák és bokrok körvonalai lassan teljesen beleolvadtak a sötétségbe. Egyedül a tisztás világosabb foltján lehetett még a mozgást észrevenni. A két kutya teteme is egyetlen sötét folttá olvadt össze. Sándor hunyorogva erőltette szemét, de ha nem siet segítségére a hold, akkor a farkasok nyugodtan falatozhatnának a dögből, mert ebben a vaksötétben emberi szem képtelen lenne észrevenni őket.

De a hold nem hagyta cserben a vadászokat és amikor a hegy gerince fölé lépett, olyan fénnyel árasztotta el a tisztást, hogy egy keresztül surranó nyest apró árnyékát is jól lehetett látni. A nyest nem törődött a kutyákkal. Erdeinknek ezt a hosszútestű, kicsiny és rendkívül vérszomjas ragadozóját nem érdekli a dög. Csak egészen friss húst eszik, csak azt fogyasztja el, amit ő öl meg.

A hold már jó utat megtett, amikor a bokros szegélytől egy árnyék szakadt el. Sándor lassan célzásra emelte fegyverét, majd bosszúsan leengedte.

Csak egy vadmacska volt. Más körülmények között

Riu, a vén, de hatalmas kandúr nem ússza meg szárazon ezt a könnyelműségét és minden bizonnyal ott hagyta volna a fogát, de most egyik vadász sem akarta egy kisebb erdei kapcabetyár miatt az erdő nyugalmát lövéssel megzavarni és az esetleg a közelben ólálkodó farkasokat elriasztani.

Riu egyre szűkebbre vonta köreit a dögök körül, de – vagy nem volt éhes, vagy valami gyanúsat érzett – nem nyúlt a feltálalt pecsenyéhez és éppen olyan nesztelenül, mint ahogy megjelent, visszavonult a bokorba.

– Nem baj – vigasztalta magát Sándor bizakodóan a magasban –, eredj csak. Utánad a farkason van a sor.

Sajnos, ez a vágya nem teljesült. Az éjszaka olyan eseménytelen maradt, hogy igazán nem is lehetett rossz néven venni a vadásztól, hogy elmélyedve gondolataiba, egy kicsit elszunyókált, és még azt sem vette észre, hogy ezúttal komolyan a dögök mellé telepedett valami árnyék és jóízűen falatozni kezdett. Nem Kagurék voltak, hanem csak az erdő kisebb csibésze, jó ismerősünknek, Pirónak egyik távoli és könnyelmű rokona.

– No, csak egyél – riadt fel a csont ropogására az álomvilágból visszatérő Sándor –, ez lesz az utolsó vacsorád.

A róka jóllakott és odébbvonult. Nem baj. A vadászok úgyis megtalálják reggel valahol a közelben. A sztrichnin gyorsan ható méreg, nem mehet messze.

A völgy fölött lassan lágy köd kezdett gőzölögni. A hold fénye szinte észrevétlenül egyre jobban halványodott és a nemrég még acélos keménységgel szikrázó csillagok, lassan belevesztek abba a nagy világosságba, amely már a nappalt ígérte.

A vadászok még egy darabig hűségesen kotoltak fészkükben, mert hátha… de ez a hátha formájába

öltöztetett reménység az egyre jobban világosodó erdővel együtt, egyre jobban elhalványult.

A felkelő nappal együtt erős csörtetés verte fel a völgyfenék bozótját. Sándor mozdulatlanná merevedve figyelt, de tudta, hogy ez minden lehet, csak éppen nem farkas. Nem tévedett, mert mikor kettéhasadt a bozót titkokat őrző függönye, a nyiladékon az erdők sörtés daliája lépett ki. A hatalmas méretű vadkan mögött ott kocogott az emse nyolc szép süldőjével.

Ügyet sem vetve a dögökre, keresztülvonultak a tisztáson és éppen olyan csörtetve, mint ahogy jöttek, betörtek a bozótba.

Nyugodtan, bátran menetelt a népes vaddisznó család a sűrűben – tehették, mert az emberen kívül nincs élőlény, aki ellenséges szándékkal merne közeledni feléjük. Rájuk nézve a bozót mélyén lappangó farkas, hiúz, nem jelent veszélyt. Még a roppant erejű és félelmetes medve is csak ritkán mer kikezdeni velük, hogy a Piró vagy Riu féle apróbb erdei útonállókról ne is beszéljünk.

Éppen ezért, mint a sűrű korlátlan urai, csörtető zajjal verik fel a bozótot, ahol páfránygyökerek után kutatva turkálnak. A vaddisznó nem támad meg se állatot, se embert, hacsak az okot nem szolgáltat rá. Éppen ez a bátorság és nemes önfeláldozás, amellyel az emse malacait, és a felnőtt kan az egész kondát minden veszéllyel szemben védelmezi – a vérbeli vadász előtt – a legrokonszenvesebb és legtiszteletreméltóbb nagyvadak sorába emeli őket.

Sándor is gyönyörködve figyelte a vaddisznó család vonulását, mert a vadász számára a vadak élete, mozgása mindig értékes tanulmány.

Az éjszaka nem hozott eredményt, de a vadásznak sohasem szabad könnyen elcsüggednie, mert bizony sokszor járja potyára az erdőt és üli a lest, anélkül, hogy bármi is terítékre kerülne. A nap már magasan

kapaszkodott a felhőtlen kék égen és egyre erősebben sugározta tüzét a világra. Egy megkésett nyúl még sietve végignyargalt a tisztáson, de Tapsi sétifikálása aztán igazán a legkevésbé érdekelte a farkasokat váró vadászokat.

– Másfelé tekeregnek – vonta le az öreg Izai az éjszaka tanulságát, füttyszóval jelezve a les végét társának, és lekászálódott a fa tetejéről.

Izai ritkán szokott tévedni, mert alapos ember volt, de ezúttal melléfogott. A két farkas ugyanis ott hevert a szemközti hegyoldalt elválasztó vízmosás sűrűjében. Pontosan tudták azt, hogy a tisztáson terített asztal várja őket, de azt is tudták, hogy ezt az asztalt az ember terítette meg számukra. Miután pedig Kagurnak az emberről rossz volt a véleménye – bármennyire is csábítónak találták a két kutyát – nem nyúltak a csalétekhez. Ha a farkas egyszer gyanút fogott, akkor sem ma, sem holnap, de az azután következő napokon sem nyúl ahhoz, amit veszélyesnek tart. Sajnos, a vadászok nem tudták ezt, mert megkímélhették volna magukat néhány fárasztó és hiábavaló éjszakai lestől.

Nyomon követve a rókát, vagy száz lépésnyire megtalálták, olyan békésen nyúlt el egy hangyaboly mellett, mintha csak elaludt volna. Csak a szemére boruló hályog – amely a sztrichnintől mérgezett állat ismertetője – jelezte, hogy az álma kissé sokáig fog tartani. De ne sajnáljuk túlságosan ezt a póruljárt rókát, maradt még az erdőben elég hozzá hasonló vörösfrakkos tyúktolvaj.

Sándor, mint az operációhoz készülő sebész, gumikesztyűt vett elé a hátizsákjából – hogy egy vadász hátizsákban mi minden nincs! – mert a mérgezett vad megnyúzásakor vigyázni kell és egy-kettőre legombolta a róka jó meleg bundáját.

Alig mentek el az emberek, a dögök felett ismét megjelentek az erdő szárnyas sírásói: a szürke varjak

és néhány mindig éhes, mindig kíváncsi szarka. A madarak még nem mertek rászállani a dögre és csak a környező bokrokról pislogtak vágyakozva a húst, az eledelt jelentő kutyatetemekre.

– Cséér, meg kellene kezdeni – türelmetlenkedtek a szarkák.

– Lesz, ami lesz – szánta el magát végre az egyik varjú és ráröppent az egyik kutyára.

Először a varjak, azután a szarkák bátorodtak rá a dögökre és néhány perc múlva már parázs tülekedés közepette vágták, szabták, osztották az éles csőrök a két kutya testét, de azoknak már nem fájt semmi…

Aztán a jóllakottan felszálló szarkák és varjak közül hol itt, hol ott hullott le egy-egy, mint valami elkésett őszi falevél, mert erős ugyan a varjú és a szarka gyomra, de a méreg még erősebb. Így történt, hogy a szarkák tanyájául szolgáló, az egész erdőből kimagasodó, terebélyes, öreg tölgyfán nagy tere-fere folyt, mert vagy három szarkának is elmaradt a párja.

Ezúttal a vadászok egyenest a fadöntők tanyájára siettek, hogy pihenjenek… mert estére ismét felkapaszkodnak a magaslesre, hogy reggelig őrizzék azt, amit a varjak és a szarkák meghagytak a két kutyából. Valószínű, hogy még jónéhány éjszakájukat áldozzák fel, abban reménykedve, hogy talán holnap. Mi azonban már tudjuk, hogy ez a reménységük nem teljesül, mert Kagurék sem ma, sem holnap, sem azután nem kerülnek terítékre a leshelyen.

Hagyjuk talán most egy darabig magukra a vadászokat, hadd leselkedjenek a farkasok után kedvükre, és nézzünk inkább Kagurék után, akikkel – amióta nem találkoztunk velük – bizonyára történt egy és más érdekes dolog.

HA RÉGI ISMERŐSEINKET, a Kagur párt fel akarjuk keresni, nem kell messze menni, mert tanyájuk alig néhány száz méternyire van a leshelynek berendezett kis tisztástól. Kagur már régen ismerte ezt a tanyának kiválóan alkalmas helyet, amelyet áthatolhatatlan sűrűségű bozót gyűrűje védelmez a vízmosás sziklás oldalában. Olyan hely ez, amire azt szokták mondani: itt még a madár se jár.

Kagur az ismerkedés után egyenesen erre a helyre vezette újdonsült párját. Mikor keresztülhatoltak a sűrű bozóton, Kagur büszkén állt meg a sziklahasadék előtt.

Lupa szemében valami kérdésféle vibrált, de Kagur megnyugtatta:

– Nem kell aggodalmaskodni, mert ez jó és biztonságos hely – mondta Kagur büszkélkedő tekintete megnyugtatóan, legalább is valami ilyesmit jelezhetett az a vidám farklengetés, amellyel Kagur újdonsült párját a jövendő fészkelő helyük megszemlélésére biztatgatta.

Lupa alapos gondossággal átböngészte a hasadékot körülvevő bozót-rengeteget, ami utóvégre a leendő farkastanya biztonságát őrizte.

Meg volt elégedve, mert az évek hosszú sora alatt az egymásbafonódott vadrózsa, kökény és málnabozót valóságos áthatolhatatlan tüskés fallal védelmezte az otthonnak kiszemelt sziklahasadékot.

A meredek oldalban, a hasadék bejárata körül elterülő napos kis tisztás is megnyerte tetszését, de azért – mint minden gondos anya – kissé töprengő pofával méregette a tisztás területét.

– Nem lesz ez egy kicsit kicsiny? – nézett tanácskozó szemmel párjára.

– Ugyan – oszlatta el Lupa kétségeskedését magabiztosan Kagur, miközben körülsétálta a tisztást –, hová gondolsz? Akár egy tucat életrevaló kölyök is kényelmesen el ugra-bugrálhat itt.

Tudvalevő ugyanis, hogy a farkastanya előtti védett tisztás legalább oly fontos a farkasszülők számára, mint egy népes emberi családnál a jó nagy és napsütéses gyerekszoba. A felcseperedő kölykök ugyanis itt viháncolnak, szórakoznak, birkózgatnak és fészeklakó életük nagyobb részét itt töltik el.

– Különben is – állt meg Kagur a kis tisztás szegélyén, ahol egy fatuskó tövéből bővizű forrás buggyant elő –, láthatod, hogy mindenre volt gondom.

Mikor Kagur tüntetően belelefetyelt a vízbe, Lupa is érdeklődve odasietett. Megkóstolta a jéghideg forrás vizét.

Ahogy a két farkas a forrás felett egymásra nézett – ebben a nézésben benne volt minden.

– Igazad van, Kagur – mondta Lupa tekintete elismerően, ez a tanyahely valóban jó. A víz is közel van. – S ez nagyon fontos, mert sem az anyafarkas, sem a kölykek nem nélkülözhetik. A húsevő ragadozók általában sok friss vizet isznak. Ez szükséges emésztésükhöz. A kölykek naponta gyakran kívánják a vizet és ha a farkas anya mindig a fészektől távollevő forráshoz lenne kénytelen vezetni népes családját, felesleges veszélynek tenné ki kölykeit. Ettől pedig a farkas ugyancsak óvakodik.

– Talán nézd meg belülről is otthonunkat – bökte meg figyelmeztetően az orrával Kagur Lupát és a hasadék bejárata felé indult. Lupa követte, majd olyan otthonossággal csúszott be a sziklahasadékba, mintha ott nevelkedett volna. Alaposan végig vizsgálta a szikla alatti üreg minden zugát. Gondosan szemügyre vette a másik kijáratot is, amely már nem a tisztásra, hanem a cserjésbe torkollt.

– Jó mindent tudni – mondta ez az alapos vizsgálat – hiszen meglepetésekre a farkaséletben mindig számítani kell. Kagur kullogva követte párját és amikor az a szemle után visszafordult, mord pofájáról csak

úgy sugárzott a megelégedés. A két farkas lehevert az üreg hűs homokjára és Lupa kedveskedő mozdulattal fúrta bele az orrát hímje bundájába, mintha csak azt akarta volna mondani:

– Ez aztán igen! Ilyen lakásról álmodtam mindig. Itt igazán biztonságban nevelhetjük fel a kölykeinket. Nagyszerű lakást választottál ki.

Legalábbis farkasnyelven elismerést és elragadtatást fejezett ki az a megelégedett nyújtózkodás, amellyel Lupa párjához törleszkedett.

Ezzel a két farkas birtokába vette új otthonát.…Az erdők és mezők népe különféleképpen oldja

meg lakáskérdését. Legtöbbjük – így a farkas is – rendszerint csak a kölykezés és a kicsinyek felnevelése idejére választ magának állandó lakóhelyet. A farkas kóborló állat, és mindig ott pihen le, ahol ráhajnalodik.

A borz azonban ragaszkodik jól megépített és rendbentartott állandó lakhelyéhez. Ha csak nem zavarják meg, télen-nyáron megtartja lakását. Csak szükség esetén hagyja el azt és akkor is sürgősen másikat keres magának, valamelyik erdőszéli vízmosás vagy domb oldalában.

A róka – erdeink és mezőink eme minden hájjal megkent lakója – szereti a luxust. Minden valamire való vörösfrakkos családnak külön nyári és külön téli otthona van. Mikor a kicsinyek felnevelése után a rókalyukban már tűrhetetlenné vált az elszaporodott bolhák garázdálkodása, elhagyja odúját és rendszerint valami szellős, sűrű bozót mélyén üti fel tanyáját.

Hiába, ahány ház, annyi szokás, és így van ez az állatvilágban is.

Az állat ösztöne pontosan jelzi, hogy mikor érkezett el a családalapítás ideje. Így volt ez a Kagur családnál is. A természet által megszabott időben pontosan gondoskodtak arról, hogy az ősi ellenség, az ember elől

jól elrejtett helyen fészket válasszanak, ahol békében és biztonságban felnevelhetik kicsinyeiket…

AZ UTÓBBI IDŐBEN a farkas-párnak határozott szerencséje volt, mert – bármilyen csodálatosnak is látszik – még a vadászattal sem kellett különösebben fárasztaniok magukat. Az erdő valósággal az orruk elé tálalta a mindennapi pecsenyét. Különös, szinte hihetetlen dolog, de így volt.

Ez a csoda pedig úgy történt, hogy amikor Kagur és párja a tanyájuktól távoleső egyik hegyoldalt kezdték átfésülni – a farkas sohasem vadászik a tanyája közelében – holmi lapuló nyúl vagy fekvő őz után, Kagur egyszerre csak megtorpant.

– Hát ez mi a szösz? – csodálkozott.– Ez egy őzecske – csordult ki a nyál Lupa szájából,

aki már érezte is a friss pecsenye ízét.Azzal már rá is vetette volna magát a könnyűnek

ígérkező prédára, de az óvatos Kagur rámordult:– Megbolondultál?! Ez nem tiszta dolog. Vizsgáljuk

meg előbb.A két farkas leült és várt, hátha történik valami.

Miután az őz nem mozdult – lassan, óvatosan körbejárták. Érdekes – sem a szagok, sem a hangok, amiket az orruk és fülük mind feljegyzett, nem mondott semmit. Veszély, legalábbis kézzelfogható formában, nem jelentkezett.

– Hát ez mi? – néztek össze a farkasok és, bár nagyon éhesek voltak, mégsem tudtak belenyugodni abba, hogy az erdő csak úgy odatálalja eléjük az őzpecsenyét. De akárhogy szaglásztak, nyomoztak, veszélynek semmi jelét sem tudták felfedezni az őz körül.

– Valahogy meg kell szerezni – mondták a lassú, gondolkozó lépések, ahogy Kagur közeledni kezdett az

őzhöz.Először a lábával érintette meg az őz merev testét,

majd megragadta és megpróbálta elrángatni a gyanús helyről. Nem mondjuk, nehéz ügy volt, mert az őz nyakán vékony dróthurok feszült, amely a cserje egyik vastagabb, rugalmasabb ágához volt erősítve.

A farkas okos állat, mégis nehezen lehetne neki megmagyarázni, hogy az őzet emberi találmány, a hurok fogta el.

Surranó, az orvvadász – aki a becsületes vadászoknak legalább oly gyűlölt ellensége, mint a farkas, és akire az erdészek szívesebben tennék rá a kezüket, mint a farkasokra – működött itt. Az orvvadász helyezte el a vékony, de szívós dróthurkokat a cserjés ágaira, oda, ahol az őzek járni szoktak.

Szegény őz gyanútlanul ment végig a cserjésben. Itt is felcsípett valami rügyet, ami jó és ízletes, ott is benyúlt a bokrok ágai közé, hogy a fiatal hajtásról harapjon. Az őz nem tudhatja, hogy mi az a drót és némelyik ember, milyen aljasul tör az ő ártatlan, senkinek se vétő életére. Egyszer csak azt érzi, hogy valami megfogta és a nyakát szorítja. Erre megrémül és nagyot ugrik, mire a hurok még jobban rászorul nyakára. Szerencsétlen állat minden mozdulatával még szorosabbra húzza a hurkot és addig verődik, amíg megfullad. Persze ez nem megy csak olyan könnyen.

Nézzük csak meg, hogy összetörte maga körül a bokor ágait, hogy feltúrta halálos vergődésében az erdő avarját. Órák hosszat kínlódott a szegény állat – ezalatt pedig az orvvadász – aki még embernek meri nevezni magát – nyugodtan alszik meleg ágyában. Másnap pedig alamuszi pofával fejszét dob vállára és elindul az erdőre.

– Csak egy kis paszulykaró után nézek – mondja sunyi mosolygással, ha netalán, mégis valakivel összefut az útja…

Rendszerint esti szürkületkor sompolyog ki viskójából. Minél zimankósabb, cudarabb az idő, számára annál jobb.

– Jó idő ez – dörmögi megelégedetten, ha tépi a szél és veri az eső, vagy hóvihar tombol. – Még a kutyák is behúzódnak.

Már ott kaptat az irtás oldalán. A fiatalos felé tart. De nem, most egy vízmosásba ereszkedik be, hogy annak másik oldalán kapaszkodjon ki. Itt, szakadékoktól elszigetelten, villámsújtotta vén vackorfa áll. Odalapul a vén fa mellé. Körülnéz és a villámhasította odúban kotorászva dróthurkokat szed elő. Egyenkint végigvizsgálja őket, aztán elégedett mosollyal tarisznyájába süllyeszti. De még nem végzett, ismét jó mélyre nyúl az odúba és most olajos rongyokba burkolt ócska mordály kerül onnan elő. Kipróbálja, jól üt-e a kakas.

Aztán a mordály eltűnik a szűr védelmében és sietve tovább indul. Azokon az úttalan utakon, vadcsapásokon, ahol végigsurran, nem kell attól tartania, hogy emberrel találkozik. Ott oson már a fiatalosban, csak egy-egy pillanatra tűnik fel sötét árnyéka, aztán megint elnyeli a cserje sűrűje.

Csak előre! Le a szakadékos völgy oldalán, aztán a patak mentén ismét fel a fiatalosba, ahol a délnek fekvő domboldalak teknőiben szívesen pihen az őz az aszott füvön, amit a megszorult állat a hó alól felkapart magának.

Az őzek itt járnak át, ahol a hegyi fennsík vizenyős talaján üdébb a cserje, itt szemelgetik a fakadó rügyeket és itt, ezen a nyergen látogatnak át a fiatalosba. A vadorzó pontosan tudja, hol van a legjobb őzjárás. Szakavatott kézzel helyezi el ide hurkait az őz

fejének magasságában. Néhányat alacsonyabbra is – ez jó lesz nyúlnak.

Nem takarékoskodik a hurokkal, mert elve: ölni, minél többet ölni. Sok hurok, sok áldozat.

Magános embernek nem jó észrevenni az éj sötétjében óvatosan surranó árny alakját, mert vele sokszor halál is jár. Még a hivatásos vadőrnek is biztos lövésre készen álljon kezében a puska, ha hurok lerakásánál, zsákmány kiszedésénél sikerül tetten érnie, mert ha a vadorzó látja, hogy ezúttal ő került hurokra, sokszor a gyilkosságtól sem riad vissza.

A bátor és kötelességét híven teljesítő vadőrök és az orvvadászok közt nem egyszer zajlik le élet-halál harc az erdők sűrűjében és az orvvadászok elleni küzdelem útját számos derék, önfeláldozó vadőr hősi halála jelzi.

…De Kagur nem ismeri az ember és ember közti különbséget. Őt csak az őz érdekli, amely ott van az orra előtt, nem szalad el, meg lehet fogni és meg lehet enni…

A farkas értelmes, okos állat. Egy kis észért egyáltalán nem kell a szomszédba mennie. Biztosak lehetünk afelől, hogy a Kagur család ezentúl gondosan számontartja ezt a számukra kellemes meglepetést okozó helyet. Nem fognak elfelejtkezni arról, hogy gyakrabban körülnézzenek itt.

Minthogy Kagurék ilyen tekintetben rendkívül lelkiismeretesek és igen alapos munkát végeznek, nem tartjuk valószínűnek, hogy az orvvadásznak sok öröme lesz ezen a területen elhelyezett csapdáiban…

Most is, ahogy a két gömbölyűre jóllakott farkas hazafelé üget, a szemük összevillan:

– Erre a helyre máskor is ellátogatunk – táviratozza Kagur szeme.

Kagur mord pofája csak úgy sugárzik a megelégedettségtől.

– Azt megtehetjük – hunyorít párjára. – Egyébként itthon vagyunk – áll meg a patak szélén.

A két farkas a vízben gázolva halad egészen a szakadék oldalán csörgedező forrásig, aztán azt követve nekivágnak a sziklás oldal meredekének.

Most látszik csak, micsoda pompás rejtekhely az új otthon. A patak vize, de a meredek sziklás oldal sem őrzi meg a nyomot és nincs az az élesszemű vadász, aki kifürkészhetné ezt a farkas tanyát.

A tisztás szegélyén a két farkas mégis megáll. Vár. Fülel és szimatol.

De nincs semmi gyanús jel. Csend van, csak a kis forrás csörgedez és rigó tollászkodik egy hajlékony mogyoróág tetején. Zavartalan nyugalom őrzi otthonukat.

AZ ÖREG IZAI NEM MOST tanulta meg a mesterségét és tudta, igen bizonytalan a farkasokat lesen meglőni. Éppen azért a mérgezett dögökön kívül számos helyen csapóvas csapdákat rakott le.

Ami puskával és méreggel nem sikerült, talán majd a csapdával sikerül – mondta az öreg Sándornak, mikor kirakták a csapóvasakat.

Ez a csapda két igen erős rugóval felszerelt, kovácsoltvasból készült félív. Felhúzva a kétív egy kört alkot. A közepén van a ravasz, erre helyezik a csalétket, ha az állat megérinti a csalétket, a két ív nagy erővel összecsapódik és összeszorítva fogva tartja az állatot.

A csapdák elhelyezésekor nagy körültekintéssel kell eljárni, mert az összecsapódó vasak a belelépő nemes vadba, de emberben is könnyen kárt tehetnek.

Éppen azért az öreg Sándorral együtt személyesen rakta le a csapdákat.

Nem elég azonban a csapdákat lerakni, hanem azokat lehetőleg legalább kétnaponként ellenőrizni is kell. Ezt a munkát már meg kellett, hogy osszák, mert a nagy területeken lerakott csapdákat egy ember nem járhatta végig.

A farkasok azonban – mintha ördögük lett volna – elkerülték a csapdákat. Persze ezt már sem az öreg Izai, sem Sándor nem tudhatta, hogy Kagur már egyszer megismerkedett az ember ravasz találmányával.

Régen volt már, de a farkas még mindig emlékszik rá és soha nem is fogja elfelejteni, hogy amikor egyszer egy öklömnyi húsdarabot talált és azt óvatosan meg akarta érinteni a lábával, milyen szörnyű fájdalmat okozott neki az összecsapódó vas.

Egy egész éjszaka kínlódott, vergődött a csapdában és csak a meggyengült rugóknak köszönhette menekülését. Így is heteken keresztül sántított és ha jól megvizsgálnánk Kagur ballábát, még ma is felfedezhetnénk a vas okozta sérülések nyomait.

Mindenesetre Kagurt nem fogja el többé az ember csapdája és a tapasztalt hímfarkas távoltartja párját is az ilyen kellemetlen meglepetésektől.

De se Izai, se Sándor nem tudta ezt és napokon keresztül hűségesen gyalogoltak a térdigérő hóban, hogy ellenőrizzék a vasakat.

Sándor ezen a délután már az utolsó csapda helyét kereste fel. Mélységes csend ült a behavazott bükkösben. A fiatal vadász végigjárta a csapdákat, de már nem sok reménye volt a fogáshoz.

Talán húszadszor járta meg ezt az utat és így szinte behunyt szemmel is tudta a csapdák helyeit.

– Mi a szösz!? – vert gyökeret lába, amikor a csapdának csak a hűlt helyét találta.

– Pedig itt, ennél a fánál volt – bizonykodott félhangosan magának.

– Volt, de nincs.A szél ezen a területen olyan gondosan elseperte a

havat, hogy a kemény, sziklás talajon még egy halvány nyomot sem lehetett felfedezni.

– Itt, ehhez a fához volt erősítve – tért magához az első meglepetés zavarából Sándor. Letérdelt, úgy vizsgálta a fa törzsét. Tisztán látszott az erős drót horzsolása a kérgen, amint valami irtózatos erő letépte a helyéről.

– Farkas? Nehezen – szedte össze gondolatait a vadász –, annak nincs olyan baromi ereje, hogy az erős dróttal odaerősített csapdát elhurcolja.

Mindenesetre golyóra töltötte fegyverét, aztán a lassan sötétedő erdőben Sándor elkezdte a tisztára sepert területet lekörözni.

– Nyom nélkül nem hurcolhatta el – biztatta saját magát.

– Itt van! – lelkendezett, mikor a havas területen sikerült valami furcsa, egészen elmosódott csapást felfedeznie, amit a csapdában vergődő állat vonszaléka rajzolt bele a hóba.

– Mi az ördög lehet? – követte Sándor lövésre tartott fegyverrel az eltörölt nyomot, ami egyenesen a közeli vízmosta árok bozótjához vezetett.

A bozót szélén megállt. Mintha valami halk nyögés verődött volna fülébe. Aztán csönd, majd újra valami nyögésféle, amit fémes zörgés kísért.

Lélegzetfojtva lopakodott egyre közelebb. A homály egyre erősebb lett és Sándor ugyancsak elővigyázatosan vizsgált át minden bokrot, mielőtt előbbre lépett volna. Tudta, hogy a legjobb lett volna a reggeli világosságban követni a nyomot, hogy veszélyes útra indult, hiszen minden pillanatban nekiugorhat a csapdába került állat.

Hideg, metsző szél fújt, de Sándoron verejtékben fürdött a ruha.

Hirtelen, a közvetlen előtte lévő bokor mögül hatalmas állat sötét alakja pattant feléje, azonban a csapdára erősített lánc visszarántotta és Sándornak sikerült félreugrania a támadó állat elől.

Az est szürkületében a lompos bundájú állatot valami óriási kísértet-farkasnak vélte, de aztán olyan félelmetes, hátborzongató bömbölés harsant fel a vízmosás mélyéről, hogy sikerült felismernie a csapda foglyát.

– Medve! – állapította meg és lassan, nagyon óvatosan közelebb húzódott a bömbölő árnyékhoz.

Alaposan szemügyre vette a pillanatig mozdulatlanul meglapuló állatot. Minden kétséget kizáróan: farkas helyett medve került a csapda vasfoga közé. – Mit csináljon? – töprengett, hogyan tudná a saját élete veszélyeztetése nélkül a csapdából kiszabadítani a medvét és útjára engedni, hiszen a medvét nem akarta elpusztítani. Kevés van belőle és nem lehet az állatokat pusztító vérmedve. Valószínűleg véletlenül került a csapdába.

A medve különben nem támadja meg az embert, de ez a csapdától megkínzott, felbőszült állat valószínűleg nekirontana.

A medve közepes nagyságú, fiatalabb állat volt.– Kár lenne megölni – gondolkozott a vadász és

önkéntelenül is egy lépéssel előbbre lépett.A csapda foglya félreértette az ember közeledését

és dühösen rázni kezdte az első lábára kattant csapóvasat a ráerősített fatuskóval együtt. Kísérteties lánccsörgés verte fel az erdő csendjét. A medve egyre ingerültebben rázta bilincsét. Vad düh dolgozott benne. Tajtékzó, habos szájjal marta a vasat és szabadon maradt másik lábával hatalmas csapásokkal pofozta a csapdára erősített fatuskót, ami a bokrok sűrű hálójában elakadt.

Csodálatos, lenyűgöző látvány volt. Az erdő legerősebb fenevadja tehetetlenségében tombolva tépte, rángatta a csapdát. Szinte vinnyogó, síró hangok törtek ki torkából.

Ekkor az eszeveszett rángatásban kettényílt a csapóvas szorító két íve. A medve megszabadult a csapda fogságából. Egy pillanatra maga is meghökkenve tétovázott a váratlan fordulatra. Aztán vészes bömböléssel az ellenségnek vélt ember felé fordult.

Sándor, aki meredek part szegélyén állt, helyzeti előnyben volt a meredeknek rontó, sebesült lábát fájlaló állattal szemben. Egy pillanat töredéke alatt határozott és lövésre tartott puskáját nyakába akasztva, elkapta a föléje hajló bükkfa ágát. Hatalmas lendülettel tornászta fel magát a biztonságos magasba.

Éppen ideje volt, mert a támadó fenevad ott viharzott el alatta.

Sokáig hallatszott még dühös bömbölése, az ágak recsegő ropogása, ahogy utat tört magárnak a sűrűbe, de aztán a félelmetes bömbölés elhalt a távolban és Sándor, miután még vagy öt percig ott kuksolt a fa ágán, leereszkedett a földre.

– Phfü – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát –, ennek aztán a fele se volt tréfa. Darabokra szedett volna a bolond, ha elkap.

Az biztos, hogy a csapdában kínlódó állatot nem lett volna nehéz egy jól irányzott lövéssel ártalmatlanná tenni. Valószínűleg Sándor is ezt a megoldást választja, ha nem szabadul ki a vergődő állat. Ezzel egy értékes nagyvaddal szegényebb lett volna a vadállomány, de ha más megoldás nincs!

– Jobb így – gondolta át hazafelé menet még egyszer a veszélyes kalandot és őszinte megelégedés töltötte

el, hogy nem puskázta meg ezt a szerencsétlen mackót.

Az öreg szó nélkül hallgatta végig fiatal segédje beszámolóját.

– Hát igen – mondta végül minden szót alaposan megnyomva –, a vadat a lehetőség szerint kímélni kell. De az ember élete sem kutya, fiam. Most ez egyszer, véletlenül sikerült neked. De nem ajánlom, hogy még egyszer megpróbáld, mert ott hagyod a fogadat. Feleslegesen ne tedd kockára soha az életedet. Mindent csak a józan ész határán belül, s ezt jegyezd meg jól magadnak, Sándor fiam.

– Izai bátyám talán meglőtte volna? – kezdte faggatni az öreget Sándor, mert valami szemrehányás féle csendült ki az öreg szavaiból.

– Hogy én mit csináltam volna? Az az én dolgom. Tudod te, hogy a támadó medve a legveszélyesebb fenevad? Felesleges az ilyen hősködés. Én!? – csattant fel az öreg –, én meglőttem volna. Úgy van. Feltétlenül… Ámbár – csendesült el – ha jól meggondolom, az is lehet…

A VÍZMOSÁS SZIKLAHASADÉKÁBAN LÁTTÁK meg a napvilágot. Négyen voltak testvérek, mind nagyon jól tápláltak és jól fejlettek. Nem csoda, hiszen egész nap anyjuk tejtől duzzadó emlőin csüngtek.

Biztonságban voltak, mert amióta megszülettek, anyjuk egy pillanatra sem hagyta el őket és apjuk, a félelmetes Kagur, őrködött a fészek közelében.

– Farkasok lesznek ezek, mégpedig a javából – simogatta időnként végig a mindig éhes és mindig nyivákoló szőrcsomókat Lupa büszke anyai tekintete.

A négy kis kölyök, most még csak formátlan semmiség, egy jó maroknyi, magával tehetetlen szőrös holmi, de testökben megvan már minden, hogy az

erdők éppen olyan rettegett haramiájává nőjenek, mint Kagur és Lupa. Most még egy kupacon tehetetlenkednek a sziklahasadék száraz homokján, de az ereikben Kagur és Lupa vére lüktet. Most még felsírnak, ha anyjuk nedves, hideg orrával odébb löki őket, hogy elvégezze napi mosdatásukat, de kicsiny bordáik között farkasszív dobog.

Lupát, amióta boldog családanya lett, a kölykein kívül nem érdekelte semmi más a világon.

Kagur járt vadászni és ő gondoskodott a család élelmezéséről. Jó apának bizonyult, mert kölykeivel elfoglalt párját bőségesen ellátta friss hússal.

A farkas apák sorsa nem irigylendő. A kölykök megszületésének pillanatától kezdve nincs mit keresniök a családi otthonban. Szigorúan ki vannak rekesztve onnan. Farkastörvény ez, melynek betartásáról a nőstény gondoskodik.

Most is, hogy Kagur bedugta a fejét a hasadékon, párja dühös vicsorítással fordult oda.

– Mondtam már, nincs itt semmi keresnivalód – pattogott a kölykeit féltő anya.

Kagur bocsánatkérő morgással húzódott vissza.– Na, na, nem kell mindjárt mérgelődni, csak azt

akartam megérdeklődni, nincs kedved egy kicsit falatozni? Nagyon szép, kövér nyulat találtam.

A szoptatós anyának jól kell táplálkozni és lehetőleg változatosan – mondja az orvosi előírás és mintha Kagur is tudná ezt, mert hol egy fiatal báránnyal, hol egy jó húsban levő kutyával, hol pedig nyúl pecsenyével kedveskedik párjának.

– Ez a nyúlgerinc kitűnő volt – nyalta le Lupa szája széléről a vért –, és igazán ügyes vagy – dicsérte meg derék párját, aztán nagyot nyújtózott és vedlő bundáját jóleső érzéssel fürdette a kora reggeli napsugárban.

Kagur pedig fáradtan dobta le magát a sziklahasadék bejárata mellé és nagyot ásítva, fejét két első lábára helyezte, mintegy jelezve, hogy az éjszakai vadászat alaposan kimerítette.

Lupa szemrehányóan mérte végig a kényelmeskedőt.

– Vénülsz, ha már a vadászat is fárasztó neked – állapította meg ez a szemrehányó tekintet. – Nézz meg engem. Mióta megszülettek a gyerekek, még a szemem se hunytam le és mégsem panaszkodom.

– Remek anya vagy – hunyorgott elismerően Kagur, csakhogy megőrizze a családi békét. – Tudom, nem kis dolog négy mindig éhes kicsi kölyköt ellátni. De azért én is igyekszem.

– Bőven van élelem az erdőn – szeretné tovább folytatni Kagur a családi eszmecserét, de már nincs kivel társalognia, mert az egyik kölyök megnyikkant és Lupát egy pillanat alatt elnyelte a sziklanyílás.

A kölykök születését megelőző időkben a két farkas egy darabig nagyon jól élt. Rájöttek arra, hogy az orvvadász nyomait követve, rendszerint terített asztal várja őket. Így még a vadászattal sem kellett fárasszák magukat. A hurkokban mindig akadt hol egy őz, hol pedig két-három nyúl.

Nehány napig – amíg Surranó nem vette észre, hogy fosztogatják csapdáit – a két farkas egyebet se csinált, mint evett és aludt. Szinte meg is híztak és el is kényelmesedtek.

Amikor Surranó meglátta a kifosztott csapdák körül a farkasok nyomait, éktelen dühre gerjedt és elhatározta, hogy az odaszokott farkasokat kiirtja.

Az orvvadász jól ismerte az erdő és az állatok szokásait, és így azt is tudta, hogy a legbiztosabban úgy tudja elkapni a farkasokat, ha a huroknál – ahová azok már odaszoktak – lesben áll. Minden valószínűség amellett szólt, hogy ez a terv sikerül is.

A két farkas ezen az estén is gondtalanul ügetett az erdei úton. A vacsoraidő már rég elmúlt és úgy gondolták; végig kutatják a hurkokat, ott biztosan kapnak valami fogukra való pecsenyét.

A farkas rendszerint széllel szemben vadászik, mert így áldozata legkevésbé érzi meg a feléje közeledő veszélyt. Most is így haladtak és már a hurkos hely közelében jártak, mikor a vezető Kagur megtorpant.

Az alig észrevehető légáramlat – mert ezt szélnek nem is lehetett nevezni – a legfélelmetesebb ellenség, az ember szagát hozta és ezt finom műszerhez hasonló orra azonnal jelezte.

– Állj! – mondják az autó nyikorgó fékjei.– Állj! – mondta éppen így a farkas orra is.Lupa is érezte ezt a különös szagot, ami Kagurt

megállásra késztette, de ő még nem találkozott közvetlen közelből az emberrel és így nem tudhatta, hogy ez a találkozás mit jelenthet.

– Itt maradsz! – villantak meg fenyegetőn párja hatalmas agyarai, mikor Lupa előbbre lépett.

– Nekem ugyan ne parancsolgass – felelte vissza Lupa villogó tekintete. – Éhes vagyok és enni akarok.

De ezúttal Kagur agyarai olyan keményen martak bele párja oldalába, hogy ez a harapás félreérthetetlenül tudtára adta, hogy Kagur ezúttal nem ismeri a tréfát.

– Itt maradsz, ha mondom! – parancsolták a kemény fogak.

– Juj, de goromba vagy – ugrott félre kényeskedő nyüszítéssel Lupa…

Surranó ott leselkedett az útkanyar melletti bokorban, ahol az egyik hurokban már benne volt az áldozat. Egy szerencsétlen anyanyúl. Ezért állt ide Surranó és ha a véletlen nem küld arra egy tekergő vadmacskát, Lupa sose győződhetett volna meg, hogy a tapasztalt Kagur intelmeit jó megszívlelni.

– Durr! – szólalt meg Surranó kezében a puska, és a lövés ereje szinte elsodorta a nyúl iránt érdeklődő vadmacskát.

– Riu, mirnyau – nyau – búcsúzkodott az élettől szegény Riu.

A két farkas még a lövés lángját is látta és olyan rémülten iramodtak neki a sűrűnek, hogy még a nagy odvas fán unatkozva üldögélő Uhu, a macskabagoly is elcsodálkozott.

– Ugyan mi lelhette ezeket, hogy ennyire sietnek? Meg kéne kérdeni tőlük – csavargatta nagy bagolyfejét, de ez alkalommal a tovarohanó farkaspár semmi hajlandóságot se mutatott holmi tereferére…

Uhu hallotta a lövést is, de ez nem izgatta őt különösebben, mert az messze volt és a bagoly nagyon jól tudta, hogy nincs az az emberi szem, amely éjjel az ő köpcös alakját a tölgyfán üldögélve felfedezze.

MONDTUK MÁR, HOGY MINDEN HAVASI éjszakának megvan a maga eseménye. Erről meggyőződhetett a derék Szász bácsi is, aki a fadöntők telepéről a késő esti órákban ért haza, az állomásra.

De ne vágjunk a dolgok rendje elé.Az öreg Szász még a délutáni órákban indult el a

telepről, hogy besötétedés előtt hazaérjen. De mit tesz a sors? Az út kanyarában Sándor bukkant ki az erdőből.

– Hazafelé, János bátyám? – érdeklődött az öregebbeknek kijáró tisztelettel a vadász.

– Rég nem járt felénk – örvendezett a találkozásnak az öreg is, felelet nélkül hagyva a nem éppen okos kérdést, mert ugyan hova tartana, ha nem hazafelé.

– Akkor a hídig együtt tarthatunk – igazította az öreg mellé lépéseit Sándor –, mert én is hazamegyek.

– Jól van – fogadta el útitársnak az öreg –, kettesben rövidebb az út.

A havasi ember nem bőbeszédű, így jó darabig szótlanul fogyasztották az út szalagját, amíg egy szép tisztásos völgykereszteződéshez nem értek.

– Álljunk meg egy kicsit, János bátyám – fékezett le a vadász. – Húznak már a szalonkák. Ha sikerül, lövök nehányat. Megvárjuk a szürkületet. Innen már úgyis csak egy ugrás magának hazáig.

– Én se vagyok a jónak ellensége – egyezett bele az öreg, aztán, hogy mondjon valamit, megkérdezte: – Hát a farkasokat meglőtték-e már?

Sándor arca elkomorult.– Nem. Sehogyse tudjuk puskavégre kapni őket.

Pedig reggeltől estig utánok járunk.– Nagy az erdő – ismerte el megértően János bátya,

aztán mintegy vigasztalóan hozzáfűzte –, de mostanában nem hallottam, hogy valahol kárt tettek volna.

– Nekünk se jelentették.– Talán átmentek más vidékre – vélekedett az öreg.– Nem hinném – rakott aprószemű sörétes töltényt

puskájába Sándor, majd körülnézett.– Ide, az erdő szegélyére állunk, hogy a bokrok jól

takarjanak. Aztán, ne morogjon János bátyám, mert a madárnak jó szeme van és a legkisebb mozdulatot is észreveszi.

A kiválasztott tisztáson, egy széldöntött fa törzsén pihenve várták az esti csillag megjelenését és az első húzó szalonkát.

Ez a várakozás sohasem unalmas, mert alkonyatkor a hallgatag erdő beszédessé válik és annak, akit bizalmába fogad, feltárja titkait. Ahogy megnyúltak az árnyak és a bokrok csupasz ágait végig borzolta a hűvös esti szél, megszólaltak az erdő énekesei. Cinkék, szajkók, rigók és a többiek – mindnek volt valami

mondanivalója. A legpletykásabbak a rigók voltak. Némelyik többször is elismételte mondókáját, hogy mindenki biztosan megértse. De volt olyan is, amelyik éppen csak beleszólt ebbe a nagy esti diskurzusba. Csak úgy, egy-két hanggal, röviden.

A távoli bokrokból, mintha perlekedővé vált volna a rigószó. Valamelyik öreg rigó utasította ott rendre a helytelenkedő ifjúságot.

A tisztás másik oldaláról hirtelen, minden más hangot elnyomva, magasan szárnyaló rigó-ária csendült fel. Olyan tarkán, olyan csattogón, hogy nincs az a zenésze a világnak, aki mindezt a szépséget kottába tudná foglalni. Egy szerelmes rigó-legény kedveskedett ott esti szerenáddal szíve választottjának és a hang irányába most repült keresztül a tisztáson egy kecses, fiatal rigóhölgy.

– Kro, kro, kro – hangzott a magasból.Hollócsapat szárnyalt sietve éjjeli szállására.

Egymást biztatva: nincs már messze, idejében oda érünk.

A lassan elenyésző világosságban a szem recehártyájára már csak az égbolttól élesen elhatárolt fakoronák rajzolódtak le. Egy nesz, ami inkább csak érezhető, mint hallható, a földre terelte a figyelmet: kis erdei egérke kíváncsiskodott a csizmák orránál.

A rigó terefere közben elhalkult és az erdőre kékes homály borult.

És most szikrázó fény csillant fel az égen. Az esti csillag és vele együtt egy szárnyaló fekete pont, mely cikázva váltogatta lebegése irányát. A tavaszi esték hírnöke volt ez is: egy denevér alakjában.

Egészen halk, korrogó és pisszegő hang közeledett ekkor a fák koronája felett. Madár csőréből jött ez a hang. S a világos égbolton feltűnt az első szalonka.

Sándor puskájának csöve a magasba lendült. A kivillanó tűz lángja látszólag a madár testéig ért. Az est

mélycsöndjét durranás szakította meg, amely kíméletlen erővel hömpölygött végig az alvó erdőn. Egy tompa puffanás a földön és terítékre került az első szalonka.

De a tavasztól megmámorosodott alkonyi vándorokat a lövés nem zavarta meg. Újabb pisszegő és korrogó hangok és újabb szalonkák húztak el a lombsátor fölött. Sándor fegyvere egymásután kétszer durrant és újabb két szalonka vándorútja ért örökre véget.

Azzal a húzásnak vége is volt. Talán csak egy negyedórát tartott. De Sándor öt szalonkát szedett össze, kettőt nem talált meg.

– Jól kezeli a puskát – jegyezte meg elismerően az öreg.

– Az a mesterségem – szerénykedett Sándor, de belül, mint minden vadásznak, jól esett az elismerés.

A hídnál – ahol elvált az útjuk – megálltak.– Tessék, János bátyám – nyújtotta oda a szépen

füzérbe szedett szalonkákat. – Kóstolják meg maguk is. Jó vacsora lesz belőlük, az idén szép kövérek.

A PIRKADÁS SÁNDORT ÉS AZ ÖREGET rendszerint már az erdőn találta, de ezúttal a két vadász csak késő este vetődött haza és bizony őket is elnyomta egy kicsit az álom. Sándor – bármilyen fáradt is volt – mégis nyitott szemekkel feküdt az ágyban: újra átgondolta a farkasfogás összes lehetőségeit. De hiába töprengett, sehogy se tudott rájönni arra, hogyan lehetne biztosan terítékre keríteni őket. Szinte hajnalodott már, mikor elnyomta az álom. Olyan rövidet aludt, hogy úgy tűnt, mintha el se aludt volna, mikor halkan megkocogtatták ablakát. Azt hitte, álmodik, meg se mozdult, de mikor másodszor is megzörrent az ablak, hirtelen felugrott.

– Ki az? Mi az? – nyitotta meg az ablakot, melyet egy subába burkolt emberféle kocogtatott türelmesen.

– Itthon vannak? – suttogta egy bocsánatkérő hang, melynek gazdája Gyorgye, a kollektív gazdaság juhásza volt.

– Látja – mérgelődött Sándor a nyilvánvalóan felesleges érdeklődésre. – Valami baj van?

– Az – bólintott a juhász, aztán tőle szokatlan bőbeszédűséggel magyarázni kezdte, hogy a farkasok a héten már harmadszor törtek rá a nyájra.

– Hű, azt a nemjóját – röppent ki az álom a vadász szeméből.

– Az este a két legszebb bárányomat vitték el. Eddig egy birkát és öt bárányt raboltak.

– Miért nem szólt nekünk idejében?– Vártam. Gondoltam, odanéznek az esztenához.

Hogy nem jöttek maguk, hát lejöttem én. Segítsenek, csináljanak valamit, mert csúffá teszik az egész nyájamat.

– Várjon – intézkedett a vadász –, felköltöm az öreget is, aztán megyünk. Két perc az egész. Majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

– Jó, várok – egyezett bele a juhász és gondterhelten ült le az ablak alatti kis lócára.

Mialatt Sándor és az öreg Izai magára kapkodja gúnyáját, ismerkedjünk meg egy kissé a havasi pásztor, a „csobán” életével.

Sokan nem akarják hinni, hogy a síksági és a havasi pásztor között nagy különbség van. Azt mondják: pásztor, pásztor. Pedig nem így van, mert a síksági pásztor jóformán csak őrzője, számontartója a nyájnak. A síksági pásztor még a nagy pusztaságokon is megmarad valamennyire társas lénynek, találkozik a falusiakkal, be-betér egy italra az útszéli fogadóba, időnként még haza is látogathat.

De másképp van ez a havasokban. A havasi juhász a

szirtek fennsíkjain, a zúgó rengetegek, vízmosásos, szakadékok között terelgeti a gondjára bízott nyájat. Nem ismeri a társas életet. A magas hegyek lakatlan világában ugyan buják és kövérek a legelők és szépen hízik, gyarapszik a jószág: de – a sziklák között, az erdők mélyén, a törpe fenyők sűrűjében prédára leső szemek figyelik. A farkas, a vérmedve, a hiúz étlapján mindig kedvelt csemege a zsenge bárány. De még a levegőben úszó kőszáli sas is szívesen rabolja el az apróbb jószágot.

Ember legyen aztán a talpán az, aki a sok alattomosan leselkedő, prédára éhes rablótól meg tudja védeni a gondjára bízott jószágot. Éppen azért, a havasok gyönyörű, de irgalmatlanul kemény törvényű világában valami mély és benső ragaszkodás fejlődik ki a nyáj őrizője és négylábú, az ember védelmében bízó barátai között.

A nyájat terelgető kutya a síksági pásztor hűséges szolgája. A nagy rónaságon szétterül a nyáj, azt összetartani, összeterelni a kutya feladata. De a havasokon a nyáj meredek völgyek szirtjei közé szorul, vagy az erdei tisztások, magas fennsíkok bozótos rétjén legel. Itt nem terelni kell a jószágot, itt őrizni és védelmezni kell! És a borjú-nagyságú havasi juhászkutyák jól tudják ezt. Éppen azért, amikor a nyáj az erdő szegélyén legel, a kutyák a bozótos erdőszélen tanyáznak, mert a gyakorlatból tudják, hogy a ragadozó onnan tör a nyájra. A havasi juhászkutyák bátrak és vadak, mert ilyenné neveli őket a természet és a környezet. Komor harcosok ezek, akik ha kell a farkassal, de még a medvével is felveszik a küzdelmet. Nem szolgái, hanem fegyvertársai az embernek…

– Indulhatunk – léptek a gondjaiba merült Gyorgye elé hátizsákosan, puskásan a vadászok.

Útközben – mert volt mit menniök az esztenáig – a vadászok részleteiben is megismerték a farkasok

kártevését. Tíz nap alatt négyszer látogatták meg a nyájat. Először csak egy, újabban már kettő szedi a vámot. Tíz nap alatt egy birka, öt bárány vérzett el a foguk alatt.

Megértették a juhászok elkeseredését és – valljuk be – ők is sötétnek látták a jövőt. Biztosra vették, hogy azok a farkasok pusztítják a nyájat, amelyeket éjszakákon át hiába lestek a csalétekül kitett kutyák mellett. Már azt remélték, elmentek másfelé, és íme most újra megjelentek…

Nem lesz könnyű feladat megszabadítani tőlük az erdőt – töprengett félhangosan az öreg. – Most már én is azt mondom, hogy ezek valahol itt fészkelnek.

Akkor pedig baj van, mert az a falu, vagy tanya, amelynek közelében letelepszik és családi otthont alapít az erdők haramiája, drága adót fizet, mert a farkas gondos szülő és kölykei számára mindenképpen, sokszor még a legnagyobb vakmerőség árán is megszerzi az élelmet.

– Sok bajunk lesz még ezekkel a pokolravalókkal – keserítette az amúgy is nagy gondban lévő Gyorgyét az öreg.

– Tudom – bólintott az a fejét lógatva, mert ahol farkas tűnik fel, ott a szegény juhásznak se éjjele se nappala és mégis fogy a nyája.

– Azért, valamit csak kitalálunk – biztatta a sziklás rövidítőkön való kapaszkodás közben Sándor a fejét lógató juhászt.

…Az irtás déli oldalán már javában virágzott a málna és gyors röptű méhek szorgoskodtak a sűrűben. A fennsík felé kapaszkodó ösvény mellett a patak megkomolyodva csobogott lépcsőzetes sziklamedrében. Elfelejtette már a tavaszi őrjöngését, a zabolátlan száguldás idejét és lehiggadva locsogta el útközben felszedett híreit a vízbe hajló füveknek, virágoknak.

A sűrű bokrok, a sötét és mély odúk védelmére bízott fészkekben megbúvó madár anyák testének melege már megpattintotta az apró tojások héját. Az egyikből kíváncsiskodó erdei rigó dugta ki buksi fejét, a másikból őrgébics, vagy cinege, esetleg fülesbagoly, akinek éppen csak a szemüveg hiányzott a csőréből, mint a madárvilág elismert tudósának.

Szép volt ez a lassan tavaszba hajló havasi reggel. Így vélekedett Piró is, aki a napsütötte oldal egyik pihenőjén fürdette kopottasra vedlett téli bundáját az égből pazarul csorgó fényben. Neki is megszaporodtak gondjai, mert a földalatti várban apró vörösbundás csemeték lesik a mindennapi csirke, ruca vagy nyúlpecsenyét. Bizony nem könnyű kielégíteni a sok éhes apróságot, de Piró – épp úgy, mint az állatvilág többsége – jó apa, és fáradságot nem ismerve, még a föld alól is előteremti azt, ami a családnak kell… És éppen ezért, ha Piró néha az embert is meglopja, azért nem szabad őt végképp elmarasztalni.

Most is, ahogy ott töpreng a málnabokor aljában, ravasz pofája olyan gondterhelt, hogy talán még sajnálni is lehetne. De azért ne essünk túlzásba sem, mert ahogy nem kell Pirót végleg elítélni és tűzzel-vassal irtani, éppen úgy hiba lenne azt is hagyni, hogy túlságosan elszaporodjék. Nem kell félteni, majd segít ő magán.

Mialatt a vadászok és Gyorgye ugyancsak iparkodtak a fennsíkon levő esztena felé – a nyáj lassan az erdő szegélyén húzódott végig.

Csend és nyugalom ült a tájon. A friss reggeli levegő párái remegve szitáltak a napsütésben. Kolompszóval kevert báránybégetés, az erdő fáit kopácsoló harkály időnkénti éles kikik kiáltása és a völgyből felhangzó kakukkszó – csodálatos harmóniája volt a békés havasi reggelnek.

A juhok jóízűen ropogtatták a harmatos füvet. A legelés egyhangú aláfestése volt a tájra telepedett békességnek és nem csoda, ha az éjszakát átvirrasztó két fiatal bojtárgyerek az egyre melegebben tűző napon heverve, félálomba bólintgatta magát.

Sehol semmi nyoma veszélynek. Urszu, Bodri és Maros, a három borjú nagyságú, nyájőrző kuvasz békésen elheverve, stratégiai háromszögbe fogta az őrizetükre bízott jószágot. Egész éjjel szolgálatban voltak ők is. Hűségesen kerülték a karámot, nehogy Kagur, vagy más rokon haramia betörjön a juhok közé. A kutyák nyakán a tenyérnyi széles, hegyes szögekkel kirakott szíj mint szolgálati jelvény hirdette, hogy nem akármilyen kuvaszok heverik körül díszőrségként a nyájat, hanem öreg, kipróbált harcosok, akik – ha kell – még a farkassal és medvével szemben is helytállanak.

A nyáj pedig lassan legelészve folyt előbbre, arra, ahol a völgyszegély meredek oldalát kökényes sűrű jelezte. Urszu, a bölcs vezérkutya se gondolta, hogy a kökényes veszélyt rejteget. De mint megfontolt és a vadon törvényét jól ismerő öreg harcos, elhagyta pihenő helyét és a kökényes felé tartott, hogy átvizsgálja azt.

Egy nagyobbacska fiatal bárány a többitől kissé elszakadva, a kökényes felé húzódott, ahonnan, mint acélrugó, pattant előre egy szürke test.

– Beee – sírt a bárány, de többet már nem volt ideje szólni, mert az acélos fogak derékon kapták és a sűrű felé ragadták.

Az erdők négylábú vadászai rendszerint az éj leple alatt hajtják végre rablókalandjaikat. Napvilágnál nehezebb belopni az áldozatot, nehezebb észrevétlenül elosonni a zsákmánnyal és több a veszély. Éppen ezért, ezek az éjjeli vadászok csak ritkán, kényszerítő körülmények hatása alatt szánják rá magukat nappali támadásra.

Kagur se jókedvéből rontott rá nappal a legelésző nyájra. A farkas egész éjjel eredménytelenül vadászott. Tudjuk, hogy népes és igen jóétvágyú család élelméről kell gondoskodnia, mert a napról napra jobban fejlődő farkasfiaknak minden nap több húsra van szüksége. Ilyen helyzetben a kölykeiről gondoskodó farkas teljesen kiszámíthatatlanul vakmerő és még a legnagyobb kockázat árán is megszerzi a családja számára szükséges élelmet.

A vakmerő támadás jól sikerült. Kagur, mint a villám rontott rá az elcsellengő bárányra és az már ott sírt a farkas fogai között.

Minden a legnagyobb rendben volt és a farkas finom ösztöne mégis veszélyt jelzett. Pedig nem volt semmi. Csupán nehány juh iramodott rémülten tovább a szürkebundás gyilkos láttán. Egyébként a nap sütött és a biztonságot jelentő bozót ott volt, nehány ugrásnyira Kagur háta mögött.

A farkas fogainak acélos szorítása megroppantotta a ficánkolva okvetetlenkedő bárány gerincét, mire az is elcsendesedett.

Ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, egy fehér árnyék ékelődött a farkas és a cserjés közé.

– Hörr, most megvagy – vicsorított a farkasok ősi ellensége Kagurra.

A kutya elzárta a visszavonulás útját.A kutyát is, a farkast is meglepetésszerűen érte ez a

találkozás és egy pillanatig meghökkenve bámultak egymásra. A farkas villámgyorsan felmérte a helyzetet. Tudta, hogy a harcot nem kerülheti el, de bízott félelmetes agyarainak gyilkos erejében és úgy vélte, hogy a rátámadó kutyával könnyen elbánik.

De Urszu nem volt ám akármilyen kutya. Medveerős óriás volt. Régi, tapasztalt harcos, aki már nem egy szürkebundás gyilkossal vívott élet-halál harcot. Aztán Urszu ott tudta a háta megett társait és az ember

erejét. Mindez megsokszorozta a derék állat önbizalmát,

– Csau, csau, hörr! Most megöllek! – ugrott neki Urszu a farkas torkának. Veszélyes roham volt. A farkasnak csak egy villámgyors mozdulattal oldalt dobva sikerült elkerülnie a nyaka ellen irányuló ádáz harapást. Éles fájdalom hasított az oldalába, ahová Urszu agyarai teljes erővel belemartak. Jó maréknyi szőr és öklömnyi kitépett hús jelezte a kutya támadásának kezdeti sikerét.

De Urszu nem az oldalát, hanem a nyakát akarta elkapni a farkasnak, mert tudta hogyha ez sikerül, csak akkor győzött.

– Hauu, csauuu, jövünk! Urszu! Hauu! Mindjárt ott vagyunk! Hauu! Széttépjük! – rohant a nyáj mellől a nagyszámú erősítés.

– Nye, ordas! – zendült fel a félálom bóbiskolásából riadt bojtárlegénykék ajkán is a farkasriasztó kiáltás és furkósbotjaikat forgatva rohantak a rablóval viaskodó Urszu segítségére.

Kagurnak egy gyors, kígyózó mozdulattal sikerült ismét elkerülni a nyakának irányuló harapást. Ugrásnyira volt csak a bokroktól, de a vadul támadó Urszu újra és újra elvágta előle a visszavonulás útját. Látta, hogy három kutyával és két emberrel képtelen megbirkózni. Nem volt más választása: a biztos prédát ki kellett engednie a fogai közül. A bárány megroppant gerinccel, élettelenül hullt a küzdők közé és a terhétől megszabadult farkas vad dühvel kapott Urszu nyakához.

– Hörr! – akart ölni ez a harapás, de ugyanakkor éles, kínzó fájdalom hasított Kagur szájába. Nyelve, szájpadlása szinte ronggyá szakadt az éles szegek hasításától. Az ember jele – amit az ő szolgálatában álló kutya nyakába tett – megvédelmezte Urszut a farkas gyilkos támadásától.

Urszu erre az alattomos támadásra, még nagyobb felháborodással rontott újra a farkasra. Ez az összekapaszkodás nem tartott sokáig. A vicsorító, hörgő gomoly alatt már a kökényes mellett porzott a föld. Itt a farkasnak sikerült fogai közé kapni a kutya első lábát. A fájdalmas harapásra Urszu lendületes rohama egy pillanatra megtört. A farkas ezt a villanásnyi szünetet felhasználva, belevetette magát a bozótba. Urszu pedig nyöszörögve emelgette összemart első lábát.

– Hauu, csauu, itt vagyunk – érkezett meg az erősítés.

– Juu, hau – mutogatta sebesült lábát Urszu két társának –, ha idejében itt vagytok, megölhettük volna.

Az illendőség kedvéért a három kutya üldözésre készen berontott a kökényesbe, ahol még meleg volt a menekülő farkas nyoma.

– Csau, hau, itt ment, erre ment – zengett a bozót, de aztán gazdáik éles füttyszava visszarendelte őket.

Ez a hajsza úgyis mindenképpen reménytelen lett volna, mert a menekülő Kagur már messze, a szemközti hegy oldalán ügetett. Ezt a kutyák is tudták és nehány kötelességtudó fenyegetődző vakkantás után visszasiettek a nyájhoz, ahol a kimúlt bárányt körülállva háborogtak gazdáik.

Ekkor bukkant ki az erdőből a két vadász és Gyorgye, akik már messziről hallották a nyáj körüli küzdelem zaját. Futva igyekeztek a rövid, de meredek utat megtenni, de mire megérkeztek, a küzdelem már véget ért.

– Megint egy bárány – vette veszteséglistára Gyorgye a kimúltat.

Urszu sántikálva ment gazdája elé jelentkezni.– Én harcoltam, meg is öltem volna, de ezek későn

érkeztek – vádolta társait a kutya tekintete.

– Jól van Urszu, jó kutya vagy – veregette meg elismerően a gazda, a szeretett ember keze az állat fejét.

Sándor a kutya fölé hajolt.– Csúnyán megmarta – vizsgálta meg Urszu lábát. –

Bátor kutya vagy, Urszu.A kutya hálás farkbillentéssel nyugtázta az

elismerést.– Nézd csak – mutatott Izai Urszu nyakörvére,

amelyen véres húscafatok árulkodtak Kagur kudarcáról –, a farkas is alaposan megjárta, mert a szegek jól összeroncsolták a száját.

– Enné meg a fene – morgott Gyorgye –, ettől még nem döglik meg.

– Ez igaz, de az is, hogy ez a farkas egyhamar nem látogat meg – vélte az öreg.

Ebben nem tévedett, mert Kagur, aki most sajgó, összemart vállal és szájában égő, kínzó fájdalommal igyekezett minél messzebb kerülni, egyidőre harcképtelenné vált.

– Nem lesz könnyű elbánni ezekkel a farkasokkal – állapította meg Sándor.

– Magam is úgy vélem – dörmögte maga elé az öreg.– Mitévők leszünk, Izai bátyám? – nézett

tanácstalankodva mesterére Sándor.Az öreg nikotintól sárgás bajuszát simogatva a távoli

hegycsúcsokat szemlélte, olyan érdeklődve, mintha meg se hallotta volna Sándor kérdését.

Izai gondolkodott és ezt fiatal társa, de még a juhászok is tudomásul vették és tiszteletteljesen, kissé hátrább húzódva várták: mit határoz az öreg.

A sebesült Urszu kutya is – kihasználva az emberek elfoglaltságát – visszaoldalgott az esztena előtt üldögélő társaihoz. Ezek baráti és elismerő farkcsóválással fogadták és némi megilletődéssel sorra végigszaglászták társuk sebesült lábát.

– Na, nem olyan nagy dolog – vélte az egyik, aki egy kissé irigykedett Urszura, aki most még nagyobb megbecsülést vívott ki magának.

– Jó tisztára kell nyalni, mert nincs annál jobb gyógyszer – tanácsolta a másik.

Ezt egyébként a sebesült – mint minden kutya – maga is jól tudta és miután egy jó darabig maga körül forgolódva kényelmes fekvőhelyet választott, szorgalmasan kezelni kezdte fájós lábát ezzel a biztos kutya gyógyszerrel.

A többiek egyideig még tanácstalanul üldögéltek az esztena előtt, hátha van még valami parancs. Aztán látva, hogy a gazdáik ügyet sem vetnek rájuk, ők is elbaktattak és elfoglalták szolgálati őrhelyüket a nyáj körül.

– Ez a farkas egyelőre nem fog jelentkezni, de a másik, lehet, hogy megpróbálja. Csapdákat hiába rakok, mert azok csak a kutyákat tennék tönkre. Azokért pedig kár lenne – szólalt meg végre az öreg.

– Igaz – ismerte el Gyorgye.– Ezek valahol itt tanyáznak. Meg kell keresni a

fészküket, és ebben nektek is segíteni kell.– Segítünk. Csak mondd meg, mit tegyünk.– Hárman vagytok. Nappal őrizze csak kettő a

nyájat, vagy egy. Ahogy akarjátok. Aztán kutassátok át gondosan a homályos, sűrű bozótos, meredek, vízmosásos patakpartokat, szakadékokat. Ilyen helyt ül a farkas. A fészek körül összegyűlő csont is áruló jel.

– Értjük, és megtesszük a magunkét – ígérte Gyorgye.

– Ne keressétek itt egészen a közelben, mert a fészek körül a farkas nem rabol, nehogy veszélyt vigyen a kölykeire. Ha pedig véletlenül megtaláljátok, ne közelítsétek meg a fészkét, mert ha megérzi, hogy felfedezték, elhordja kölykeit és elköltözik. Aztán kezdhetjük elölről.

– Értem – bólintott Gyorgye.A farkas elleni hadjárathoz a vadászok a

juhászokban hű szövetségeseket kaptak. A juhászok mindent megtesznek, hogy nyomára akadjanak a nyájat tizedelő rablók fészkének – ebben Izai és Sándor nem kételkedett, de azt is tudták, hogy a farkasfészek megkeresése egyáltalán nem könnyű feladat.

…Kagur, mikor a patakhoz ért, nem ugrotta át szokásához híven egyetlen szökkenéssel, hanem belegázolt a jéghideg vízbe és mohón lefetyelt, hogy a szájában égő fájdalmat csillapítsa.

Az állat ösztöne rendszerint mindig megtalálja a számára szükséges gyógyszert. A kutya, ha a gyomra rossz, füvet eszik és a százféle gyom közül ki tudja választani azt, ami neki hasznos, ami gyógyítja őt.

Így Kagur is tudta, hogy kínzó seblázát a friss, hideg víz enyhíti és – mintha csak az orvos írta volna elő – buzgalommal öblögette száját.

– CSÉÉR! – SZÓLALT MEG AZ ÖREG fenyőn egy szarka – vigyázzatok!… ember megy az erdő felé… puska van a vállán…

Megy a vadász a keskeny erdei gyalogúton és örül annak a nagy magányosságnak, ami körülveszi, mert sokszor jó az egyedüllét.

Pedig nincs is egyedül, mert egy bokor mögül a vörösfrakkos Piró kíséri figyelemmel. Ravasz pofáján csupa érdeklődés és bár úgy érzi, hogy az ember most nem jelent veszélyt, mégis jól lelapulva várja meg, míg a vadász biztonságos távolba ért, csak azután folytatja tovább félbeszakított egerészését.

Egy kotnyeles Mátyás is ott íveli a bokrokat Sándor előtt. Matyinak pedig Csér, a szarka szólt, hogy megy az ember, jó lesz megnézni, mit akar.

De a vadász most el van foglalva gondolataival, a farkasok járnak az eszébe, nem sok ügyet vet hát az apróbb haramiák érdeklődő somfordálására. És nem is látja őket, de azért érzi, hogy túl az úton, a sűrűben megzörrent az ág, s apró lábak topognak az avaron.

De amikor az út mellett zúgó patak partjáról hosszú karcsú test csúszik keresztül a páfrányos sziklán és villámgyorsan eltűnik a bokrok között – gyökeret ver a lába.

– Vidra – suttogja maga elé –, és én meg se töltöttem a puskámat.

Ezt a mulasztást ugyan gyorsan lehet pótolni és Sándor nem is késik ezzel, de az elszalasztott alkalmat már nem lehet megismételtetni, mert abba a vidrának is van némi beleszólása és bármennyire szeretné is a vadász, hogy lövésre kaphassa, nem valószínű, hogy ez az óvatos állat ilyen könnyelműségre hajlandó lenne. Talán évek telnek el, míg a vadásznak mégegyszer adódik ilyen lehetősége arra, hogy vidrát lőjön.

– Hja, vagy ábrándozunk, vagy vadászunk – korholja magát Sándor szelíden és szégyen ide, szégyen oda, bizony száműzte a gondolatokat és inkább a vadászat mellett döntött.

Elhisszük, hogy jó lett volna az értékes vidrabőr – mert a vidra az egyedüli vad, amelynek nyáron is éppen olyan jó a prémje, mint télen. A vidra a vízben él és azért az évszak nem befolyásolja prémjének minőségét. Nagy pusztítója a halaknak. A havasokban általában ritka vendég, de ahol megjelenik, ott jaj a pisztrángoknak. Egy vidrapár képes egy egész szakaszon kiirtani havasi vizeinkből ezt az értékes halfajtát.

Nem csoda, hogy Sándor fején hirtelen megizzadt a kalap, ha arra gondolt, hogy elszalasztotta ezt a veszedelmes halrablót.

– Lehet, hogy csak átmenőben volt – vigasztalta magát, mert tudta, hogy bár a vidrák a vizek partján tanyáznak, sokszor ötven-hatvan kilométert is vándorolnak a szárazon, hogy halban gazdagabb vizeket keressenek fel.

A vidra megjelenése már csak azért is felizgatta Sándort, mert attól tartott, hogy ez a veszedelmes halrabló megtalálja a közeli pisztrángtenyésztő és keltető állomás halastavait és hogy akkor ott mi történik – arra bizony még gondolni sem jó.

A patakon átvezető pallóról lelépve, Sándor mellé szegődött János bácsi kis fehér kutyája, aki mint jóismerőst, farkcsóválva kalauzolta a vendéget a ház felé. A kéményből kiáradó füst arról árulkodott, hogy bár látszólag a ház körül minden csendes – annál nagyobb tevékenységben lehetnek a konyhában.

Észrevette a „hivatali helyiség” félig nyitott ajtaját és így inkább arra került, remélve, hogy János bácsit ott találja.

– Egészséget – köszöntött rá az öregre, aki derült képpel örvendezett a vendégnek.

– Na, Isten hozta! Üljék le egy kicsinyt.Sándor leült a szíves kínálásra és János bácsi csak

akkor vette észre, hogy a négylábú kísérő is beóvatoskodott a vendéggel.

– Mars, ki, te, – szólt rá az öreg a kutyára, mire az szomorú, lehangolt farkcsóválással jelezte: ne tessék haragudni, csak a vendéget kísértem be.

– Kicsi, de nagyon ügyes, kedves kutya – magyarázta János bácsi a vadásznak, mintegy bemutatva kísérőjét –, aztán nehogy meglőjék, ha véletlenül az erdőn találják.

– Én is szeretem a kutyát, János bátyám – igazolta magát Sándor –, de a kóbor kuvaszok nagy kárt csinálnak. Ilyen kis kutyát még akkor se lőnék meg, ha nem is tudnám, hogy a maguké.

– A miénk, Zsuzsika, a leányom hozta a telepről, az ő kedvence. Kedves kis kutya, nem csinál kárt és jó, ha van a háznál.

A kedves kis kutya ilyen beajánlás után ismét bedugta a fejét az ajtón.

– Engem szólítottak? – érdeklődött buzgó farkcsóválás közepette és aztán – hogy se bent, se kint ne legyen – leheveredett a küszöbre.

János bácsi az asztalon levő üres üvegre nézett, aztán cinkosi kacsintással adta tudtára a vadásznak, hogy nem kell félni, van itt még valami a dugaszban.

A kis faliszekrényből tele üveg került elő.– Egy korty mindig jól esik – biztatta az öreg a

vadászt és maga is jó példával járt elöl.– Nem mondom, van ennek ereje – krákog Sándor

egy kicsit a méregerős ital után.– Megvannak-é a farkasok? – érdeklődött János

bátya, mert a havason mindenki tudta, hogy a vadászok nem nyugszanak addig, amíg le nem számolnak a szürkebundás útonállókkal.

– Úgy eltűntek, mintha köd nyelte volna el őket – ismerte be Sándor a kudarcot –, de azért nem hinném, hogy elkerülik sorsukat.

– Nehéz megfogni őket – osztozott a vadász gondjában János bátya, közben a poharak után nyúlt.

– Itt adtunk találkát az öreggel – indokolta meg Sándor váratlan látogatását –, felnézünk az Öreghavasra, hogy állunk a fajdkakasokkal. Még sok van a kis vonatig?

János bátya öklömnyi nagy órát halászott elő zsebéből, aztán hivatalos komolysággal adta meg a felvilágosítást.

– Tizenegykor indítják a telepről. Már öt perccel múlt, de még nem jelezték.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon.

– Halló, Sólyomvölgyi kitérő – jelentkezett az öreg illő szolgálati komolysággal.

– Kiindult? Igen. Azonnal intézkedem. A pálya szabad.

Letette a hallgatót és a vadászhoz fordult.– A telepről most indult ki a vonat. Huszonöt perc

eddig a menetideje. Izai a vonattal jön. Most jelezték.– Jó kis utat tett meg az öreg – állapította meg

Sándor –, ha egész a telepig lekerült. Reggel még sötéttel indultak el hazulról. – Nincs értelme – állt meg Izai az erdészház tornácán –, hogy együtt maradjunk. Te eredj végig fiam az Őzek-völgyén, fel egészen a Nagy-forrásig, aztán vedd az utadat a Lópata-gerincén, a magányos fenyőnél ereszkedj le a Solymoki állomáshoz. Odamegyek én is, aztán a kisvonattal felmegyünk az Öreghavasra, megnézzük, milyen a dürgés.

– Jól van – egyezett bele a munkatervbe Sándor, azzal nekivágott útjának.

A kivilágosodó erdőben úgy járt a szeme, mint a hiúzé, meg-megállva fülelgetett is, de sehol semmi nyom vagy hang nem mondott semmit a farkasokról…

…Már a harmadik pohárkával hajtották fel és Sándor úgy érezte, hogy kezd már kimelegedni a füle hegye, mikor távoli vonatfütty sikoltott végig a völgyön. Kisvártatva a kanyarból felszálló füstszalag is jelezte, hogy csak néhány perc és befut a kisvonat.

A sínek mentén várakozó emberek is mozgolódni kezdtek és motyójukat kezük ügyébe igazítva készültek a vonat fogadására. János bátya is kezébe vette hivatalos jelvényét, a piros bakterzászlót és mind a ketten kisiettek a megállóhoz.

A prüszkölve, dohogva, csörömpölve lassító vonatról Izai integetett.

– Ide, Sándor, van itt hely neked is – biztatgatta segédjét, aki először hátizsákját lökte fel, aztán maga is az öreg mellé kapaszkodott.

– Sehol semmi – adta le két szóba sűrítve útjának eredményét.

Az öreg komoran bólintott. Ezzel jelezve, hogy ő is hasonló eredménytelen munkát végzett. Még oda intettek a zászlóval feszesen álló János bácsinak és azzal a kis vonat tovább csörömpölt velük…

…A csillagok még fázva reszkettek az égen, amikor másnap hajnalban a két vadász már a havat taposta. Egyre feljebb kanyargott az ösvény és bizony a vékonyan fújdogáló szélben is jól megizzadtak, amikor a siketfajdokat bújtató fenyveshez értek.

– Jó lesz kilépni – dörmögte az öreg, az egyre jobban fényesedő hajnalcsillagra vetve egy pillantást, mert az már erősen jelezte, hogy az éjszakát a hajnal váltja fel.

– Most aztán nagyon óvatosan – tanácsolta a tapasztalt fajdvadász biztonságával fiatal társának Izai bátyó, amikor beváltottak a fenyves sűrűjébe. – Még egy gally se roppanjon a talpad alatt, fiam, mert másképp nem sokat végezhetünk.

Könnyű ezt tanácsolni, de amikor az ember a sűrű homályban az arcába csapódó gallyakkal birkózva térdig süpped a hóba, amikor a sikamlós lejtőkön alig tudja kezével elkapni a legközelebbi fenyőtörzset – bizony szinte lehetetlen nesztelen haladni.

Az egyik tisztáson a hajnal szürkületében megpillantották a keresztalakú nyomokat. Itt fajdok sétálgattak. Kicsiny, hosszúkás nyomok szántották keresztül-kasul a fajdok nyomait.

– Nyest – súgta Izai, közelhajolva Sándor füléhez.A sűrű nyest nyomok biztos jelei annak, hogy itt

tanyáznak a fajdok, mert a havasok eme vérszomjas kis gyilkosa rendkívül kedveli a fajdpecsenyét és dürgés idején a kakas szerelmi dalán elandalgó

fajdtyúkok könnyen zsákmányává esnek ennek a nesztelenül surranó, karcsú gyilkosnak.

Még vagy három-négyszáz métert haladtak, miközben Izai egyre aggódóbban pislogott a hajnalodó égre.

A szinte tisztásnak is beillő ritkás fenyvesbe érve, az öreg „állj”-t! jelzett. Ideje is volt, mert Sándor már torkában érezte kalapálni a szívét, és az erőltetett menetelés következtében térdei is remegtek.

– Itt – mutatott az öreg egy hatalmas óriási fenyő törzséhez, amelyet apró fenyőcserjék öveztek és amely természetes leshelynek kínálkozott –, itt letelepszünk.

Néhány friss fenyőgally jó kényelmes ülést biztosított a két vadásznak, akik hátukat a fenyő törzséhez támasztva a hajnalodó fenyves neszeit figyelték.

A sötétség fényesedni kezdett és a homályos foltok lassan, bokrok és fák alakját vették fel.

– Tokk, tokk – jelzett valahol a bizonytalan távolban egy ébredező fajdkakas.

– Tokk-tiki-tokk – felelt vissza egy másik.Ezek a vadász szíveket megdobogtató hangok

valahonnan a beláthatatlan sűrűségű fenyők lombjai közül érkeztek. Aztán ismét csend borult az erdőre, csak a hajnallal együtt erősödő szél zizegtette a fenyők tűlevelű lombját.

Napkeleten egy kifényesedő, világosabb sáv már félreérthetetlenül jelezte az éjszaka távozását és a hajnal érkezését.

– Pszt, pszt, gnor, gnor – hangzott a fenyők csúcsa felett. A magányos szalonka, ez a hosszúcsőrű, szerelmes utazó, ugyancsak sietve húzott ismeretlen célja felé.

Az egyik fenyő tetejéről hangos suhogás árulkodott az első fajdkakas földre ereszkedéséről. Még nem

lehetett látni semmit, de aztán a tisztás fehérségének szélén feltűnt a kakas vaskos, fekete alakja. Karvastagságúnak tűnő nyakát kinyújtva figyelt egy darabig.

– Siki, siki, sik – adta az első hangot, mikor biztonságáról meggyőződött, aztán megint várt egy kicsit, míg végül is: farktollait kiterpesztve, remegő szárnyait pedig lecsüggesztve, megkezdte furán tipegő szerelmi táncát.

Egészen beletüzesedett a dürgésbe, amikor tollai hirtelen lesimultak és ismét mozdulatlanná merevedve figyelő állásba helyezkedett. Meg volt az oka rá, mert kisvártatva erős szárnysuhogással a tisztásra ereszkedett vetélytársa. Az érkező kakas, minden további nélkül nekirontott az elsőnek és olyan harc fejlődött ki közöttük, ami még a figyelő vadászokat is teljesen lenyűgözte. Roppantak a csőrök s miközben szárnyukkal ütötték, lábukkal rúgták egymást, a szanaszét repülő tollak tanúsították a küzdelem komolyságát. Végül a gyengébb kakas kifáradt és megfutamodott, de az erősebb szorosan a nyomában maradt. Utolérve ismét ütötte, csípte, tépázta vetélytársát mindaddig, míg az végül belátva a küzdelem kilátástalanságát, szárnyra kapva, suhogva elszállt.

Ezalatt a küzdő porond környéke is megelevenedett, mert az itteni fenyőkre felgallyazott tyúkok eleinte halkan, szinte félve, de belekotyogtak a bajvívó kakasok harcába. Később azonban a tyúkoknak ez a halk, szemérmes kotyogása egyre bátrabbá vált, majd egészen felerősödött, mintha az értük küzdő kakasokat akarná tüzelni a harcra.

A győztes kakas büszkén rázta meg tollait és éppen újra meg akarta kezdeni magát kellető táncát, amikor Sándor feje fölül egy húros-rigó ijedt rikkanással

elcsapódott. A fán pihenő madár csak most vette észre az éj homályában alá telepedett embereket.

Ez a kicsiny zaj elegendő volt arra, hogy a fajdkakas ugyanabban a pillanatban nyomtalanul eltűnjék.

Egy darabig a két vadász még ott ült mozdulatlanná merevedve leshelyén. De a kakas nem jött vissza. Csak egy menyét hosszú árnyéka igyekezett keresztül surranni a tisztáson, azonban vesztére, mert az öreg Izai kezében szárazon csattant a puska és a fenyvesek vérengző kalandorát örök álomra szenderítette.

– Vége a dürgésnek– szól oda az öreg Sándornak, aki még mindig mozdulatlanná merevedve ült a helyén, azzal már ki is bújt a leshelyről és az elejtett menyéthez indult.

Szép, jól kifejlett példány volt ez a karcsú gyilkos. Az öreg elégtétellel szemlélte meg zsákmányát.

– Ez se öl több fajdot – jegyezte meg, miközben hátizsákja rejtekébe süllyesztette, majd Sándor felé fordult:

– Ha igyekszünk, fiam, és megnyújtjuk a lépést, még elérhetjük a kisvonatot.

A „lelketlen” vénember jól látta, hogy fiatal társa még szívesen ülne itt egy napot, hogy holnap reggel is megpróbálja a dürgést, de őt a völgyekben kóborló farkasok izgatták. Aztán, amire kíváncsi volt – jól szaporodnak a fajdok és javában dürrögnek már –, azt úgyis megtudta. Az öreg semmiképp se akart maradni. Hátára dobta cókmókját és előre indult. Egy jódarabig hátra se nézett, csak a mögötte ropogó hóról tudta, hogy Sándor kissé dühösen, de szorosan a nyomában jár.

Közben kibontakozott körülöttük a havasi reggel. A völgyek mélyén még tejfehér köd gomolygott. amelyből mint sötét, komor szigetek emelkedtek ki a környező hegyek csúcsai.

Itt még tél volt, de lent, a völgyekben már a tavasz, a május virágos zöld szőnyegét teregette a világra.

A ROSSZUL SIKERÜLT VADÁSZAT alaposan megtépázta Kagur tekintélyét párja előtt. A farkas száját erősen megsértették az Urszu nyakát védelmező éles szögek. Azzal a kisebb harapással, ami a válla körül éktelenkedett, nem sokat törődött volna, de a szája, az nagyon sajgott, lüktetett, a nyelve megdagadt és ezt a fájdalmat csak a hideg víz enyhítette. Erre Kagur már az első ivás alkalmával rájött és azóta állandóan a vizet lefetyelné.

Most is ott feküdt a farkasfészek alatt csordogáló forrás mellett és időnként bele-belekóstolt a friss, hideg vízbe.

Vízivásból azonban a farkas nem él meg. Szerencsére a kicsi kölykök már szépen felcseperedtek és Lupa – miután párja gyengélkedő lett – nyugodtan eljárhatott préda után. A nőstény farkas egyelőre még nem bocsájtkozott nagyobb kalandba és a hajnali szürkületben az egyik havasi tanyáról elkódorgott kuvaszt kapta el.

Ez a kutyafogás aránylag könnyű volt. Lupa egyetlen harapással kioltotta a fiatal kuvasz életét és miután az ember mellé szegődött, elkorcsosodott rokonából jól befalatozott, az egyik megmaradt szép combot hazaszállította, hogy a kicsinyek is ízelítőt kapjanak a csontból, pecsenyéből, vérből.

Kagur ott aludt a családi otthon bejárata mellett. Lupa nem értette meg, hogy párja beteg és felháborodással töltötte el, hogy az egész nap csak hever.

– Te alszol? – mondotta az a szikrázó tekintet, amivel a harcias anya feltápászkodó párját fogadta.

– Hát mit csináljak? – hunyorgott vissza közömbösen, mord pofával Kagur.

– Miért nem vadászol? Arra vársz, hogy talán én etesselek?… Tőlem ugyan kopoghat a szemed az éhségtől… Van nekem kit etetnem. Itt vannak a kölykök, éppen elég gond nekem azokat ellátnom. – Valami ilyesfélét jelentettek azok a megvető mozdulatok, ahogy a farkas anya, szájában a kutyacombbal, a fészek bejárata felé tartott.

Kagur nem érezte magát elég erősnek és egyelőre nem akart családi háborúságot, éppen ezért kedveskedve párja elé lépett.

– Ne veszekedjünk – mondta ez a közeledés. – Tudod, hogy beteg vagyok.

De amikor a comb felé szagolt, Lupa úgy támadt rá, mint egy őrjöngő sárkány. Elkapta Kagur nyakát és olyan alaposan földhöz verte, hogy abból még a bolhák is ijedten ugráltak ki.

– Ne nyúlj hozzám, mert széttéplek – vicsorította szinte tajtékzó dühvel a földretepert hím, de Lupa rá se hederített.

Lupa izmos amazon volt, de azért, ha a hímet nem gyengíti le a többnapos, kényszerű koplalás, ez a családi szóváltás másképp nézett volna ki.

– Megölsz, te gyilkos! – nyüszített végül Kagur harcias párja fogai közt, de Lupa nem volt elnéző kedvében. Érezte, hogy most nem mutatkozhat gyengének, mert akkor Kagur kamatostul visszaveri rajta a port.

Némán, de alaposan mégegyszer megrázta kedves párját, aztán olyan erővel lódította félre az útjából, hogy Kagur majdnem a vízmosás aljáig hemperedett.

Kagur úgy kúszott vissza, mint egy… mint egy megvert farkas. Szemében már kialudt a düh sárga lángja és szinte csodálat sugárzott ki belőle.

– Hát te erre is képes vagy? – kérdezte ez a tekintet.

Lupa lábánál ott hevert a kutyacomb. Úgy állt őrt felette, mint egy szobor, de ez a szobor az eltökélt erőt hirdette a csendesen visszaoldalgó, megvert párja felé.

Nem bántotta. Rá se nézett. Otthagyta és becsúszott a fészekbe.

Mikor később az orrával kitessékelte az odúból négy ügyes kis kölykét és a kutyacombbal terített asztalhoz irányította őket, észrevette, hogy az előbbi szóváltásnál jól behasította párja fülét. Megvárta, amíg a kicsinyek morogva, birkózva nekiestek a véres combnak, aztán odafordult párjához és gyengéden nyalogatni kezdte sebeit.

Az boldogan tűrte kedveskedését és azzal ismét szent lett közöttük a családi béke.

Egy farkaspár lelki világába bepillantást nyerni nem könnyű dolog, pedig érdemes lenne megtudni, mit érezhetett, mit gondolhatott egy ilyen családi vihar után.

Talán arra, hogy ezek a marakodásban kapott sebek beforrnak, de számukra biztonságot és megnyugvást jelent az a tudat, hogy mind a ketten erősek és képesek bárkit is megölni kölykeik védelmében. Talán arra, hogy fogaiknak és izmaiknak ez a próbája csak még jobban megerősíti bennük az egymáshoz való tartozás érzését. Mindenesetre jó és megnyugtató az erőnek és biztonságnak ez a tudata és érdemes érte a feledés fátylát borítani a családi perpatvarra… és ebben, mint sok egyéb másban is, nekik van igazuk.

Aztán foganatja is volt az erélyes figyelmeztetésnek, mert a szürkület beálltával Kagur – bár sebei még nem gyógyultak be – eltűnt a bozótban.

– Nehezen megy még a vadászat – lihegte, amikor egy nyúllal állított haza –, de azért láthatod, igyekszem.

Lupa elégedetten szaglászta végig a szerencsétlen Tapsit, amiből aztán az odakíváncsiskodó farkasfik azonnal falatozni kezdtek.

A farkasszülők – bár mind a ketten éhesek voltak – mozdulatlanul megvárták, míg kölykeik jóllaknak és aztán a legnagyobb egyetértésben megosztoztak a maradékon.

A KIS HAVASI PATAK KRISTÁLYTISZTA vize oly sietve rohant, mintha nagyon fontos találkája lenne. Az igaz, hogy lent a síkság kezdetén lomhán kanyargó folyó várta, de ez a találkozás már azóta tart, amióta hegyek és erdők vannak és amióta gyorsvizű patakok zúgnak a fenyvesek borította sziklák között.

Egy helyen emberkéz csinálta meder osztotta meg a patakot. A mesterséges ág négyszögletes tavak felé irányította a rohanó vizet. Aprószemű rácson keresztül vágtatott a patak bele a tavakba, hogy a másik oldalon ugyancsak rácsszűrte kijáraton újra visszakanyarodjék természetes medrébe.

A tavak mentén, több kisebb épület állt. Mintegy karéjba fogva azt az emeletes gerendaházat, amely uralta a körülkerített tavak világát. A különös, négyszögű tavakhoz vezető út kapui felett hatalmas tábla hirdette:

„Pisztráng keltető állomás és tenyésztelep.”Mikor Sándor megemlítette Izainak a vidrával való

találkozását, az öreg csak egyet legyintve vette a halak félelmes pusztítójának megjelenését.

– Nagy kárt okozhat a pisztrángokban – ecsetelte Sándor a vidrajárás várható következményeit.

– Az igaz – hagyta helyben ezt az öreg is. – Ha kedved van, utána nézhetsz. Ámbár nem hinném, hogy eredménnyel jársz.

– Megpróbálom – határozta el Sándor. – Végigcserkészem a patak völgyét. Elvégre a farkasoknak ott is a nyomára akadhatok.

– Hát csak eredj, fiam – állította ki Izai segédjének a szóbeli menetlevelet. – Én a nagy vízmosás felé kerülök. Az az érzésem, hogy ott tanyáznak valahol a farkasok.

Így aztán egyikőjük jobbra, a másikuk balra indult.Sándor joggal gondolt arra, hogy a kóborló vidra

megtalálhatja a keltető állomás halastavait. Hogy aztán ez a hivatásos halgyilkos micsoda pusztítást, vérfürdőt rendezne a tenyészhalak között – azt még elképzelni is szörnyű.

Szerencsével járt, mert már az első lépéseknél megtalálta a vidra nyomait. Egy lapos sziklán, félig elfogyasztott pisztráng árulkodott, hogy itt járt, itt gyilkolt a vizek kiváló úszóbajnoka. Egy másik helyt pedig a vidra halszálkás ürüléke bizonyította, hogy a vadász szeme jól ismerte fel a gyorsan elsikló karcsú árnyékban a halastavak rémét.

A vidra tehát nem látomás, hanem valóság volt.Ettől kezdve csak nagyon lassan, óvatosan haladt

előre a patak partján. Meg-megállt és gondosan szemügyre vett minden követ s minden bokor árnyékát alaposan átkutatta. Fülelt egy-egy kicsit. Nem hall-e valami gyanús csobbanást. De sem az árnyékok, sem a napsütötte kövek, sem a hangok nem mondtak semmit.

A patak zúgott. Az erdő pedig halkan sóhajtozni kezdett a reggeli szélben. A sziklákban verődő hullámok csak össze-vissza locsogtak, de nem árultak el semmit. Nem is csoda, hiszen nagyon el voltak foglalva napi munkájukkal.

Amíg a természetben hegyek és sziklák lesznek és amíg ezek a sziklák megszülik az apró kis forrásokat, melyek patakká, folyóvá egyesülnek, amíg víz van és

süt a nap, melynek melege párát emel ki a vízből felhőkké a magasba, és amíg ezek a felhők összegyűlve sírva akarnak megkönnyebbülni, hogy tovább lebeghessenek, és amíg az ember szabadságot akar – addig az élet nem állhat meg ezen a földön.

– Esik az eső – mondják a nagy Természet körforgását nem ismerő emberek, és haragszanak, mert rossz az idő.

Pedig ennek az esőnek örülnek a füvek és a fák, a szomjas búzatáblák, a kukoricás susogó levelei, mert az eső: az élet.

Apró esőcseppek pedig sietve bújnak be a szomjas földbe, a sziklák hasadékaiba, amíg végül valahol egy kis barlangra találnak. Itt összegyűlnek és ezekből a földalatti kis víztartókból, mikor már nagyon sokan vannak, ismét utat keresnek maguknak a földre, a napvilágra.

Forrás buggyan elő a domboldalban: a szikla tövéből és a víz elindul újra vándorútjára és minden – éppúgy, mint az élet nagy körforgása: a születés és a halál – kezdődik újra elölről.

…De a vidrát, amely a patakból kiemelkedő egyik nagy kövön ült és unottan nézte az előtte fekvő pisztrángot – aznap ez volt már a negyedik, így alaposan jól volt lakva – mindebből csak az érdekelte, hogy legyen víz és legyen hal. Eddig meg volt elégedve, mert bőven volt mind a kettőből.

A vidra jól érezte magát a lapos sziklán. Előtte volt a hal, amit – bármilyen ízletes és finom – már meg se bírt enni. A nap álmosítóan melegítette híres bundáját… és a jóllakott vidra átengedte magát a tunya nyugalomnak.

A vadásznak szerencséje volt, olyan szerencséje, ami ritkán fordul elő. A szél szembefújva, ellopta a vidra híres orra elől a szagot, a patak partján nőtt puha mohaszőnyeg felfogta óvatos lépteinek neszét és még

a sziklákon megtörő hullámok is őt pártolták haragos zúgásukkal. Máskülönben nehezen lehetett volna a vidra, finom szaglását és hallását megcsalni.

Sándor maga se hitte el, mikor a hirtelen kanyarodó patak partján egy bokor fedezékét kihasználva óvatosan előre tekintett és mintegy harminc lépésre maga előtt megpillantotta a napon sütkérező állatot.

Tudta, hogy nagyon jól kell lőnie, mert ha a vidra nem marad helyben, ha a lövés nem öl, mint a villám, és a halálra sebzett állatnak csak annyi ereje marad, hogy a szikláról becsússzék a vízbe, – akkor, volt vidra, nincs vidra. Elnyeli a zúgó víz és az értékes vidraprém, amiből szép gallér kerekedhet, örökre elveszett.

Lassan emelte célzásra fegyverét. A rendkívül éber állat talán még ezt az óvatos mozdulatot is megérezte, mert gyanakodva emelte fel a fejét. De már késő volt, mert a célgömb pontosan fedte és a puska rászólt.

– Durr! Maradj ott!És a vidra ott maradt.Jó lövés volt. Az állat kissé remegő lábai árulták csak

el, hogy néhány pillanattal előbb még élt. Igen, az előbb még érezte bundáján, amelyen most is szivárványt játszottak a vízcseppek, a nap melegét – de most már nem érzett semmit és nem is fog érezni soha többé.

A vadász pedig boldog örömmel emelte fel zsákmányát.

– Szép állat – mérte meg szakértő szemmel a gereznáját.

Valami magános, kóborló hím lehetett. Hű, micsoda gyönyörű gallér lesz ebből!

MÁR A KORA DÉLUTÁNI ÓRÁKBAN ott voltak a lombos erdő egyik tisztásán, ahol – az öreg Izai szerint – a selejt őzbak rendszerint meg szokott jelenni.

Az őz bakjának az ékessége a szépen fejlődött, hatágú, tövénél gyöngyözött agancs. Az őz – éppen úgy, mint a szarvas – minden télen elhullatja az agancsát, de májusra az már újra teljesen kifejlődik.

Kivénült, vagy heresérült állatnál előfordul, hogy az agancs egyágú marad. Az ilyen nyársas-bak veszedelme a többi baknak, mert nem tudják kifogni ennek a gyilkos szerszámnak a döfését és bizony a nyársas bak gyakran halálra sebzi vetélytársát. Ettől eltekintve a rendellenes agancsot örökölhetik az utódok is. Éppen azért az ilyen „selejt-bakot” ki kell lőni.

Ez is az erdészek feladata.Ez nem egyszerű őzbak vadászat már, hiszen az

elejtés „személyhez” van kötve. Szép bak sok van az erdőben, de „nyársas” csak egy. És pont ezt az egyet kell megkeresni, puskavégre kapni. Szép, izgalmas vadászat ez, mint minden olyan feladat megoldása, ami nehéz.

– Ügyeskednünk kell, fiú – figyelmeztette Sándort az öreg, aki ezt a selejt vadászatot némileg a lassan már kimerítővé váló eredménytelen farkashajsza pihenőjének szánta.

– Ravasz, kitanult bak ez – ismertette tovább a várt selejt jellemét. – Állandóan erre a tisztásra jár. Tavaly már jónéhányszor lestem, de őkelme mindig kifogott rajtam. Vagy mindig messze jött ki, vagy észrevett és idejében megugrott.

– Hány éves lehet?– Ez? – gondolkozott Izai. – Vagy öt-hat is lehet. Én

már a harmadik éve ismerem. Most ketten vagyunk. Remélem vagy neked, vagy nekem lövésre jön.

– Még nem lőtt rá egyszer sem Izai bátyám?– Nem én. Egyszer ugyan rálőhettem volna –

emlékezett az öreg –, jó távolságra volt, de háttal állt

nekem és nem vitt rá a lelkem, hogy hátulról lőjem meg.

A vadászbecsület úgy tartja, hogy nagy vadra nem sportszerű hátulról puskázni. Ilyen helyzetben nem lehet biztosan ölő lövést adni és jó vadász nem veszi a lelkére, hogy az így megsebesített és elmenekült szerencsétlen állat esetleg napokon keresztül kínlódjék.

– Van még időnk bőven – nézte meg az öreg a nap állását –, pihenhetünk egyet.

A tisztás szegélyén lehevertek a fűbe. Az öreg hasrafekve egy fűszálat rágcsált. Csend volt. A nap melegen tűzött és a rét felett a párás levegő táncot járt. A szálasban csak egy nyughatatlan harkály kopácsolt, de máskülönben sehol semmi jele az életnek.

– Olyan az erdő – jegyezte meg Sándor egy versnyi hallgatás után –, mintha semmi élet se lenne benne.

– Dehogyis nincs itt élet, fiam – nyilvánított ellenvéleményt az öreg. – Nem is tudom, hogy mondhatsz ilyet.

– Hát nem olyan kihalt minden?– De nem ám – nyúlt Izai a kalapja után, ami ott

hevert előtte –, az élet itt van orrod előtt, csak meg kell látni.

– Hol? – nézett körül Sándor, de sehol még egy madár se rebbent.

– Ne ott keresd, fiam – intette maga mellé az öreg –, gyere ide. Nézd, egy akkora helyen, amit a kalapom letakar, mennyi élet nyüzsög. Itt folyik az orrod előtt, ezen a kalapnyi területen a Természet örök nagy játéka: lét és halál, elmúlás és fennmaradás, a fajfenntartás örökös küzdelme.

Az ősz és a gesztenyebarna emberfej összehajolt és íme: harangvirág bólogatott előttük kékes kelyhével, mintha szavaiknak helyeselne. Zümmögő vadméh

szállt rá, hogy sárga virágporral megrakodva repüljön tovább.

Az egyik fűszálon parányi hangya igyekezett egyre feljebb jutni. Úgy sietett, mintha ki tudja, milyen sürgős dolga lenne. A parányi teher alatt gyengén megívelő fűszál végén meghökkenve tapogatott csápjával, hogy miután megállapította az út végét, a fűszál másik oldalán sietve leereszkedjen.

– Nehogy azt hidd, fiam – szólalt meg az öreg –, hogy ez a kicsiny hangya cél és értelem nélkül tornászta fel magát a fűszál tetejére. Nem, mert a Természetben, fiam, semmi sem történik értelem és cél nélkül. Ez a hangya a levéltetveket, amelyek a hangyák kedvenc eledelét képező nedvet engedik ki, látogatta végig. Élelemmel megrakodva ereszkedik le, csak mi nem látjuk. Túl parányi az ő terhe a mi szemünknek.

– Úgy van – helyeselt az öregnek Sándor visszaemlékezve valami régi tananyagra, ami annak idején a hangyák életét ismertette.

– Nézd csak, fiam – mutatott egy fűszállal az öreg egy halott futrinka kékes-zöldben csillogó kitinpáncéljára –, látod? Ebbe a kalapnyi világba minden belefér. Az élet is, a halál is. Azok az apró bogarak az ő petéiket rakják bele az elpusztult futrinka lágy testébe. Látod, milyen jól együtt van itt a halál és az új élet? És még te az előbb kihaltnak mondtad az egész erdőt és íme, itt előttünk egy kalapnyi világ, amiben minden megvan. Igaz-e, Sándor?

– Igaz – ismerte el Sándor –, de tudja-e mire gondoltam most, Izai bátyám?

– Ha megmondod, fiam, akkor tudni fogom.Az öreg mosolygott.– Arra, hogy maga csodálatos megfigyelő. Úgy

ismeri a természetet, olyan szeretettel, olyan megértéssel tud beszélni a legparányibb állat, egy

hangya, vagy egy kékhátú futrinka életéről, hogy az egyenesen bámulatos. Izai bátyám – lelkesült fiatalos hévvel Sándor – több mint erdész. Tudós, bölcs, filozófus… vagy nem is tudom micsoda, de az biztos, hogy nagyszerű ember.

– Bolond vagy te, Sándor – intette le az öreg. – Tudhatod, hogy nem szeretem az ilyen éretlen beszédet. Egyszerű erdész vagyok, és az is maradok életem végéig és azt, amit én tudok, minden havasi öreg csobán is tudja.

– Hát nem egészen – akart bizonykodni az öreggel, de az felnézett a nap állására és elvágta a további vita fonalát.

– Jó lesz, ha felállunk a leshelyekre, mert a bak hamarább is kijöhet.

Sándor a tisztás egyik, Izai a másik végén állt le egy-egy jól takaró bokor fedezékébe. Így az egész tisztás minden pontja jó lőtávolságra esett tőlük.

A hanyatló nap búcsúzó sugarai a lombok koronáján vert fénycsipkét és a tisztásra lassan az alkony hűs, bársonyos homálya kezdett ereszkedni. Ezzel együtt megindult az erdő mindig vigyázó óvatos élete is.

Először egy kecskefejő repkedett zajtalan suhanással a szemközti fák körül, majd a bokros kettényíló zöld függöny mögül előbukkant a várva várt bak is.

Végtelen óvatossággal úgy emelte lábait, hogy még a fűszál se zizzenjen lépte nyomán. Nesztelenül haladt, mintha nem is élőlény, hanem valami testetlen árny lenne.

Fülelt, figyelt, aztán itt is, ott is csípett egy-egy fűszálat, egy-egy lombot. Úgy csemegézett, mint az ínyenc, aki tudja, hogy dúsan terített asztalát sohasem tudja kimeríteni.

Sándor már régen leteríthette volna, de halasztgatta a lövés pillanatát.

Gyönyörködött a finom vonalú állat kecses mozgásában, az óvatos, szellemszerű lépésekben, abban a szépségben, amit csak a Természet tud ilyen remekbe önteni.

Egészen finom szél rezgette meg a lombokat és a bak figyelőn, gyanakvón felkapta a fejét.

– Isten veled, kár, hogy meg kell halnod – sóhajtotta halkan Sándor és – mert félő volt, hogy a gyanakvó állat minden pillanatban megugorhat – megnyomta a ravaszt.

Kemény, száraz csattanás bontotta meg az alkonyi erdő varázslatos csendjét.

Az őzbak a magasba szökött, mintha az ég felé törve el akarná hagyni a földet. Megfordult tengelye körül és odarogyott a bokor tövébe, ahol az előbb még olyan finoman válogatta a zsenge hajtásokat.

Sándor kilépett a bokor fedezékéből és lassan, elgondolkozó lépésekkel az elejtett bak felé indult. Szinte vele egyidőben érkezett oda az öreg is.

A bak egy gyenge mogyorócserjére dőlve feküdt. A két ember közeledésére megpróbálta felemelni a fejét, de ez kegyetlenül nehezére esett és inkább visszaejtette. Nem értette az egész dolgot.

Sándor a bak mozdulatára ráemelte puskáját, de az öreg megszorította a karját.

– Ne bántsd! Vége van már.Úgy is volt. A testén még néhány görcsös rángás

futott végig, aztán a selejt-bak előrenyújtotta fejét. Állát megpihentette a cserje hűs levelein és mintha utolsó mozdulatára halkan, együttérző bánattal sóhajtott volna az erdő.

Valahol, a szálas mélyén egy kis kuvik-bagoly kezdte kiabálni kifogyhatatlan híreit az erdő lakóinak. Talán éppen a bak haláláról tudósította azokat, akik hallgatták és megértették üzeneteit.

Olyan vigyázva lépett melléje a vén Izai, mintha attól félne, hogy megzavarja örök álmát.

– Ez bizony szép nagy állat. Megközelíti talán a félmázsát is.

Sándor kiszáradt torokkal állt és csak nézte a bal lapocka alatt ütötte golyósebet, amelyből még mindig szivárgott az élet drága piros nedve.

Az öreg tovább kíváncsiskodott. Szétfeszítette a bak száját és a fogait vizsgálgatta.

– Öreg, nagyon öreg állat. Talán nyolc éves is lehet – állapította meg végül visszaengedve a bak fejét a lombok közé. Aztán Sándorhoz fordult:

– Eredj fiam! Küldd a kocsit! Én itt maradok.A selymes fű, a süppedő moha felfogta a vadász

lépéseinek neszét. A tisztás szegélyéről visszanézett. Az öreg ott állt mozdulatlanul az alkonyodó erdő szürkületébe olvadva, mintha ő maga is egy darabja lenne a havasi világnak.

*

Ezalatt Piró mester kopott bundában és lehorgasztott fejjel bandukolt a vízmosás aljában, mert – amint tudjuk, ebben az időben – nemcsak a farkasoknak, hanem neki is súlyos családfenntartási gondjai voltak. Aki ismerte a ravasz és kissé mindig hetyke pofáját, talán meg se ismerte volna Pirót ebben a gondterhelt, szegény rókában.

– Hjaj – idézte a minden hájjal megkent vörös tolvaj a szép múltat. A csirkék, libák, kacsák, nyúlgerincek ízét. Hol vannak azok az ízes pecsenyék?!

Pedig most lenne nagy szükség rájuk, mert Piró mesternek hat rendkívül életrevaló csemetéje van, akik még a rozsdás patkószeget is megennék. És most, éppen most egyre nehezebb a vadászat. Az a szegényes zsákmány, ami mostanában terítékre kerül,

bizony meg se kottyan egy ilyen népes családnak.A róka úgy emlékezik, hogy a tegnap reggel mintha

ezen a környéken hallott volna lövést. És miután számontart mindent, ami az erdőben történik és tapasztalatból tudja, hogy a lövések helyén – persze csak másnap – érdemes körülnézni, mert sokszor akad egy sebzett nyúl vagy valami más beteggé tett, megsörétezett pecsenye.

A bokrok között gyanús illat terjengett. Lerágott, naptól fehérre szőtt csontok halmaza világított itt is, ott is.

– Hm – mozgott a róka bajusza idegesen, mert valami veszedelmes szag is kavargott a levegőben –, hová tévedtem?

Lapult a bokor tövében és kétszeres óvatossággal csúszott előbbre, ahol a tisztás oldalban szívderítő látvány fogadta: négy, kiskutya nagyságú farkaskölyök viháncolt, morgott, csatázott itt játékosan egymással.

– Hm – lapult Piró még szorosabban a bokor alá –, itt előbb jó lesz komolyan körülnézni.

A farkasszülők, mielőtt élelem után indultak, a maguk módján alaposan kioktatták a kölyköket, megparancsolva nekik, hogy a biztos szikla-hasadék fészket el ne hagyják. De azt is tudjuk, hogy a rossz kölyköknél mit ér a gondos szülői figyelmeztetés.

Bizony alig tűnt el a két öreg farkas szürke alakja a bozótban és a legbátrabb kisfarkas máris kidugta orrocskáját a sziklahasadékból. Kint jó meleg nyári este fogadta és a telehold nappali fényben fürdette a fészek előtti kis tisztást, amit a kölykök, mint ebédlőt, jól ismertek.

– Csuda jó itt kint – nyifogta hátra testvéreinek –, csak nem fogunk a sötét és hideg lakásban lapulni?

– Jertek, ne legyetek gyávák. Itt talán még madarat is foghatunk.

A rossz példa ragadós és a farkaskölykök egymásután csúsztak ki a fészek ajtaján.

– Ugyan mi baj érhetne minket itt? – hősködött az egyik nagyszájú. – Nekünk is van fogunk és már harapni is tudunk.

Először csak a bejárat közvetlen közelében maradtak, hogy gyorsan visszavonulhassanak, ha mégis valami veszély közeledne, de később már elfelejtkeztek minden óvatosságról és a fészektől jól eltávolodva hancúroztak a holdfényes tisztáson. A nagy rajcsúrozásban észre se vették a bokor alá csúszó rókát, akinek zöldesen csillogó szeme már a legkiadósabbnak ígérkezőt válogatta a kölykök közül.

Piró érezte a farkas-szagot és azért csak akkor mert támadni, amikor teljesen megbiztosodott arról, hogy az anyafarkas nincs a közelben. Valószínű, hogy ha Piró nincs olyan kétségbeesett helyzetben, hogy éhes kölykeinek minden áron vinni kell valamit – meg se kockáztatta volna ezt a veszélyes kalandot. De a rókát a szükség vakmerővé tette, kipattant a bokor alól és nekiugrott az egyik farkaskölyöknek.

A megriasztott kölykök ész nélkül menekültek vissza a fészek biztonságos mélyébe. De négyből már csak hárman maradtak, mert egyikőjük életét Piró jól irányzott harapással úgy kioltotta, hogy a farkaskölyöknek még egy halk nyikkanásra se nagyon maradt ideje.

Piró semmiképp se találta elég biztonságosnak ezt a helyet, hogy szokása szerint előbb megkopassza áldozatát, hanem ész nélkül cipelte tovább a bokrok közé. Minden igyekezete arra irányult, hogy minél messzebb kerüljön a farkas-tanyától. Hazafelé kétszer is belegázolt a patak medrébe és inkább a vízben gyalogolt egy jó darabig, nehogy a nyomába eredő öreg farkasok megkapják a szimatját, mert tudta, hogy akkor ez nagyon drága vacsora lenne.

Így jutottak élelemhez az éhes kisrókák és így érte gyász a Kagur családot.

Afelől teljesen nyugodtak lehetünk, hogy a farkaskölykök egyhamar nem felejtik el ezt a leckét és a jövőben sokkal óvatosabbak lesznek. És az is biztos, hogy egész életükben emlékeznek a vörös gyilkos szagára és majd – ha felnőnek – kamatostól megfizetnek Piró rokonságának ezért a galád támadásért.

A hazaérkező anyafarkas, amint megtalálta a fészek közelében azt a kevés gyapjúszerű szőrpamacsot, mely kölykéből megmaradt, rögtön érezte, hogy baj van. A nyomok és a szagok aztán mindent elmondtak neki és Lupa pontosan tudta, mi történt.

A farkas anya nem sírt, nem nyüszített, de azért egész biztos, hogy anyai szíve fájdalmat érzett. Még Kagur is megdöbbenve állt a gyászos esemény színhelyén. A két farkas összenézett és ebből a nézésből megértették, hogy családjuk egy taggal kevesebb lett.

Még egyszer beledugták orrukat a maréknyi véres szőrcsomóba és talán ez volt az a pillanat, amikor az ismerős szagot mélyen felszippantva, a gyász szomorú érzése és a gyilkos iránti engesztelhetetlen gyűlölet költözött szívükbe.

Aztán, Lupa ráállt a róka még egész friss nyomára, és hangtalanul, némán ügetni kezdett, amerre a szagok árulkodva hirdették:

– Itt járt, erre ment.Most derült csak ki, hogy Piró nagyon okos és

előrelátó volt, amikor kétszer is fürdőt vett és a vízben gázolva tette meg hazafelé vezető útja egy részét. Ez volt a szerencséje, mert az a hangtalan elszántság, ahogy az anyafarkas a csapáját követte, nem ígért semmi jót.

De a róka ravasz volt és ügyesen gondoskodott arról, hogy üldözői elől eltörölje a nyomát. Az anyafarkas, mikor elvesztette Piró nyomát, egy darabig fel és lenyargalt a patak partján, aztán – nem volt mit tennie – belenyugodott abba, hogy a gonosz kis vörös rokonnal későbbi időpontra kell halasztani a leszámolást.

KÖNNYEDÉN, MINT A TARKASZÁRNYÚ pille – szállt a hegyekre az alkony és nem volt már formája semminek. Nem volt még sötét, de nem volt már világos sem, csak úgy meglazultak a formák, elernyedt a táj, a bokrok és a fák körvonala szertefolyt…

Sándor és az öreg Izai ott ültek az oldalban lévő szikla tövében, ahol alattuk a patak kanyargó ezüstös íve osztotta ketté az erdei tisztást.

A reggeli portyájuknál fiatal őzsutát találtak itt hurokba akadva. Szívfájdító látvány volt, ahogy a kicsiny, még szopós őzgida ott ácsorgott halott anyja mellett és bámész szemekkel várta, hogy az életre támadjon.

A kis őzet könnyűszerrel megfogták és elvitték az erdészlakba. Talán tejjel, cuclival sikerül felnevelni.

– Ebből a gazságból elég volt – szikrázott a vénember szeme a haragtól. – Ezt a gazembert megfogjuk. Ha most nem kerül a kezem közé, akkor soha.

– Nyugodt szívvel belepuskáznék – tüzelt a harag Sándorban is, aki titokban még meg is siratta a kis árvát.

– Azt éppen nem kell – oltotta az ifjú vadász túlontúl heves lángját a mindig megfontolt öreg –, elég ha a törvény kezére adjuk. Az, aki a hurkot idetette, eljön a zsákmányért is. Csak türelem és rátesszük a kezünk.

– Ha kell, egy hétig is őrzöm a hurkot – fogadkozott Sándor.

– Az éjjel, de legkésőbb hajnalban eljön ez, mert hajtja az ölés szenvedélye, a gonosz vadászat izgalma. Nem bírja ki. hogy meg ne nézze, mi van a hurokban… és akkor… elintézzük, ne félj – biztatta az öreg Sándort.

Ezért üldögél most a két vadász a szikla tövében, ahol jól takar a bokor. A hurokba akadt őz alattuk van. Innen, a szikla mellől akár a nyakába is ugorhatnak annak, aki majd érte jön.

Amíg a napvilágnál messziről láthattak minden mozgást, halk, suttogó hangon beszélgettek, de ahogy a sötétség kezdte átvenni az erdő fölött a hatalmat, beszüntették a suttogást, mert az, aki orvul járja az erdőt, óvatos, mint a prédára leső hiúz.

Az estét rövidesen az éj követte nyomon. Hold nem volt, csak a csillagok világítottak, de azok se nagyon igyekeztek. Olyan sötét volt, hogy Sándor már attól tartott, hogy az orruk elől is elemelik az őzet, anélkül, hogy észrevennék.

– El ám – suttogta Sándor fülébe Izai – a szellemek. De ezért ember fog jönni és azt, ha nem is látjuk, de halljuk.

A feljebb álló magas bükkfáról egy kis bagoly kezdte kiabálni fontos izenetét az erdőnek. Sándor arra gondolt, hogy jó lenne, ha most azzal a kis bagollyal szemet cserélhetne. Mert a bagoly a sötétben jobban lát, mint az ember a napvilágnál.

Ült a két vadász, meresztgette a szemét a kegyetlen sötétben és egyszer csak azt vették észre, hogy kezdi megszokni szemük az éjszakát – ámbár az is lehet, hogy a csillagokra szólt rá valami minőségi ellenőr, mire azok megemberelték magukat és egy kicsit több fényt adtak a világnak.

Mindenesetre, már ki tudták venni a bokor körvonalát, ahol a szegény őz életére pontot tett a galád hurok, és ilyen vaksötét éjszakában ez is eredmény.

Ha más nem is, de Surranó, az orvvadász örül ennek a feneketlen sötétségnek. Azt hitte, hogy az éjszaka mindent, még az ő sorozatos bűneit is eltakarja és könnyen elsurranhat majd zsákmányával.

Surranó nem azért pusztította az erdő vadjait, mert éhezett. Megvolt neki mindene, ami kell, szép kis háza, földje, legelője, de Surranó rossz ember volt. Hajtotta a szenvedély, a kapzsi ölés vágya.

Most is elégedett vigyorgással hajolt a bokor tövébe a megmerevedett őz felé. Azért egycsövű mordályát, minden eshetőségre, maga mellé fektette, hogy szükség esetén keze ügyében legyen.

– Állj! Ne mozdulj! – hangzott fel hirtelen a háta mögül az érces hangú parancs.

Villámgyorsan a földre bukott, hogy mint a kígyó, elosonjon a sötétben. Keze görcsösen megmarkolta a mordályt és gyilkos dühvel fordult a hang felé. Csak a kedvező pillanatot várta, hogy előbukkanjon a vadász és akkor… A mordály dördülését elnyeli a völgy és távolabb, egy mély vízmosás pont alkalmas arra, hogy örökre megőrizze a sötét titkot. Nem rajta múlt, hogy nem így történt.

Hirtelen vakító fénysugár csapott az őz mellett lapuló orvvadászra. A fény elkápráztatta és úgy hunyorgott bele a zseblámpa éles reflektor fényébe, mint a marásra készülő fenevad.

– Tedd le a puskát, mert beléd lövök – parancsolt a hang.

Nem volt mit tennie. Ledobta puskáját és magasra emelte kezét.

– Hát ketten vagytok?! – dörmögte gyűlölködve, mikor a vadász és társa előlépett a szikla mellől.

– Jól sejtettem, tudtam, hogy te vagy az erdő fosztogatója – nézett Izai a sunyító orvvadász szeme közé.

– Te – próbálkozott még az elfogott –, mi hasznod van belőle, ha törvényre adsz? Ha elengedsz, veszek neked egy jól tejelő tehenet.

– Fogd be a szád! – mordult rá Izai.– A másik is megkapja a borjas tehenét – próbált az

még alkudozni.– Hallgass – vágott, mint a korbács az öreg szava –,

még egy szó és jegyzőkönyvbe teszem azt is, hogy le akartál fizetni. Egy-kettő, vedd az őzet és indíts előttünk! De ne próbálkozz valami marhasággal, mert isten úgyse, beléd lövök…

– Akkor… dögölj meg – csikorgatta tehetetlen dühében fogait az orvvadász, miközben az őzet vállára vetette.

– Az állomásra! – adta ki a rendeletet Izai, közben magyarázóan odasúgta Sándornak. – Telefonon odahívjuk a miliciát.

…Ne sajnáljuk Surranót, azért a néhány évért, amit az orvvadászatért és fegyverrejtegetésért kapni fog. Az ilyen becstelen emberektől meg kell szabadítani az erdők vadjait. Surranó se sajnálta a hurokban vergődő őzet, nyulat és – ha úgy fordult volna a helyzet, – nem kímélte volna a vadászok életét sem.

A törvény bölcs. A társadalom hozta, hogy megvédje a gyengébbet és elrettentse az emberi farkasokat a bűntől.

SÁNDOR ÉS AZ ÖREG IZAI erdőt járó útjaikon már jól összeszoktak és nagyszerűen kiegészítették egymást, mert amíg az öreg a gyakorlati erdőjárás ezerféle fortélyába avatta be a „gyereket”, addig Sándor a

könyvek és a tudomány világának kapuit nyitotta meg öreg barátja előtt.

Ha a vadászoknak nem is sikerült találkozniok a farkasokkal, jelenlétüket hol egy nyúl, hol egy őz maradványa beszédesen bizonyította. Aztán, bármennyire is óvatosak voltak Kagurék, azért hol itt, hol ott, egy-egy iszapos patakparton csak ott maradt a nyomuk, és az éles, kutató vadászszemek figyelmét nem kerülhette el.

A két vadász fáradhatatlanul végigcserkészte, gondosan átkutatta a rengeteg legeldugottabb zugait, ahol csak elképzelhető volt, hogy ezek a dúvadak meghúzódhattak.

Még az éjszakáikat is lefoglalta a farkasok nyomozása, mert kiültek az erdőbe és ott hallgatóztak, nem üvölt-e valahol a prédával hazatérő nőstény farkas, mikor kölykeit a terített asztalhoz hívja.

De az erdő csendes és néma volt. A hegyek sötéten hallgattak, és a bércek nem verték vissza a farkasok dalát. Arról se kaptak híradást, hogy a farkasok valahol háziállatban kárt tettek volna. Gyorgye juhai békésen legeltek és a juhászok éjszakáit már nem zavarta meg a farkasoktól való rettegés.

Mintha a föld nyelte volna el Kagurékat.– Pedig itt vannak – erősítette egy ilyen

eredménytelen útjukról hazatérőben az öreg.Egész nap a legvadabb, szakadékos helyeket

kutatták át és ugyancsak kifáradva ballagtak az állomás felé.

– Itt vannak, itt vannak, de hol? – tűnődött Sándor, aki már teljesen reménytelennek látta a farkaslövés ügyét.

– A fészkelő farkas, csak késő ősszel hagyja el azt a helyet, ahol lekölykezett. Ezek se mentek világgá, még akkor se, ha mi nem tudtunk a nyomukra akadni – állította határozottan Izai.

Egy helyütt az út melletti szikla töve alól kibuggyanó forrás vize az úton keresztül folydogálva igyekezett a völgy felé.

– Megpihenhetnénk egy kicsit – ajánlotta Sándor a forráshoz érve.

– Azt, lehet – bólintott Izai és ő is ledobta hátizsákját.Sándor végighasalt a puha gyepen, karjára helyezte

fejét és azon nyomban elnyomta az álom.Izai megértette, hogy fiatal társát erősen

kifárasztotta a hegyi terep. És ma különösen nehéz napjuk volt: pirkadástól kezdve megállás nélkül járták a szakadékos hegyoldalakat, bujkáltak a sűrű bozótban.

Amíg a „gyerek” aludt, Izai számba vette eddig végzett munkájukat. A föld tényleg nem nyelhette el a farkasokat és mégis semmi nyomuk. Hol lehetnek? – töprengett magában, amikor az út kanyarában hirtelen izgatott kiránduló csoport tűnt fel. Három nő, vagy öt férfi és néhány gyerek. Nem sok ügyet vetett rájuk, mert nyáron sok városi kapja fel a hátizsákját, húz lábára szöges bakancsot, hogy felkeresse a havasok természeti szépségekben gazdag világát.

– Maguk vadászok? – örvendezett a forrás mellé érő csoport egyik tagja.

– Azok volnánk – vette jobban szemügyre a társaságot az öreg.

– Nagyszerű – örültek a kirándulók és egyszerre négyen kezdték magyarázni, hogy nem messze innét két farkassal találkoztak.

– Alig félórája, ott, ahol a kisvasút keresztezi az utat. Vagy ötven méternyire az orrunk előtt mentek keresztül az úton – egészítette ki a farkaskaland részleteit egy napbarnított, szőke, kissé pocakos férfi.

– Ez a mi szerencsénk! – nézett Izai keseregve az álomvilágból hirtelen a valóságba visszazökkenő fiatal társára. – Megmondtam ugye, hogy itt vannak.

– És merre mentek? – ugrott talpra a hírtől felvillanyozott Sándor.

– Őszintén szólva, ezt nem figyeltük meg – vonogatták vállukat a kirándulók –, megijedtünk és nekiiramodtunk az útnak, hogy minél előbb visszatérjünk a menedékházhoz.

– Csoda, hogy nem támadtak meg minket – sápítozott az egyik nő –, de tudom, hogy én egy percig sem maradok itt. Pakolok és meg sem állok hazáig.

– Nem kell félni a farkastól – igyekezett nyugalmat teremteni Sándor.

– Azt könnyű mondani. A maga vállán puska lóg. Nálunk meg egy mogyorófa pálca.

– Gyerünk, gyerünk! – szórta el az ijedelem morzsáit a többiek között a szőke, kissé pocakos férfi, aki úgylátszik a legjobban be volt gyulladva. – Igyekezzünk, hogy még besötétedés előtt a menedékházban legyünk. Semmi kedvem éjjel farkasok közt mászkálni.

Erre a biztatásra az egész csoport úgy nekiiramodott a hegynek kapaszkodó útnak, mintha legalább egy falka Kagur loholna a nyomukban. Arra azért még volt idejük, hogy egyikőjük visszakiabálja:

– Jól tennék, ha meglőnék a farkasokat.– Hát – nézett Izai az ugyancsak iparkodó társaság

után –, ezt biztatás nélkül is szívesen megtennénk. Igaz-e, Sándor?

– Menjünk – kapta fel hátizsákját Sándor –, nézzünk körül ott, ahol ezek mondják.

– Azt megtehetjük – lódította a vállára puskáját Izai –, úgyis arra vezet az utunk. De hol járnak már azok.

A jelzett helyen több vadváltó is keresztezte az utat, de a száraz földön a nyom nem maradt meg.

– Itt váltottak be – állt meg hirtelen Izai egy bokor előtt, ahol szinte ösvényszerű vad csapás haladt a

hegy oldalának. Azzal két ujjal, finoman, mintha hímes tojást fogna, nehány szál szőrt emelt le az egyik ágról.

– Farkasszőr – nézte Sándor némi megilletődéssel a Kagur bundájáról árulkodóan visszamaradt nehány szál szőrt és arra gondolt, hogy íme mégis csak üzent, hírt adott az erdő.

Az állomáshoz vezető hídnál az öreg Izai megállt.– Egy cseppet benézünk Szászékhoz – mondotta,

azzal letért az útról és a hídra lépett.Sándor tudta, hogy ez a „cseppnyi” benézés tartós

lesz, de azért megértő jó szívvel állt rá ő is az öreg nyomára.

A HOLD MÁR FELKAPASZKODOTT az ég kárpitjára és sárga, kerek képét a patak rohanó hullámaiba fürdette, de a „cseppnyi” benézés még mindig nem ért véget. Az öreg Izai és Szász bátya ugyancsak nekiláttak a poharazgatásnak és valami lehetetlen hosszú vitába keveredtek a vasúti szabályokról.

A patak, mint mindig, most is állandóan locsogva lépegetett a kövek között és egy hullám éppen arról beszélt a föléje hajló páfrány népségnek, hogy délben kirándulók pihentek a partján.

– Tüzet is raktak, szalonnát pirítottak és, mint a gyermekek, papírhajókat raktak ránk – újságolták a hullámok.

– És hol vannak a hajók? – kíváncsiskodtak susogva a páfrányok egészen közel hajolva a vízhez, hogy rajtuk kívül más ne hallja meg a titkot.

– Elakadtak valahol a nagy úton – mondták álmosan a hullámok –, mert nagyon messze volt, nagyon messze.

A patak igazat szólt, mert valahol, messze, egy erdei tisztáson ott volt még a hamu, amit a tüzet rakó emberek nem locsoltak le vízzel és nem tapostak el. Az

emberek már messze jártak, el is felejtették, hogy tűz mellett ebédeltek, pedig a hamu apró, fényes parázsszemeket őrzött. Talán nem is történt volna semmi baj, ha az erdőn keresztül surranó szél kíváncsian bele nem néz a hamuba.

– Ni, ni, milyen szép parazsak és ha rájuk lehelek, hogy kifényesednek – csodálkozott a szelecske, aki nem akart semmi rosszat, de szeretett játszadozni.

Nem volt más, sürgősebb dolga és rálehelt a parazsakra, hadd fényesedjenek jól ki. Nehány száraz levelet is felkapott és megkínálta őket.

– Tessék – ejtette a parazsakra a leveleket, jó száraz, egyetek.

Alig haraptak azonban bele azok, a szeleburdi, türelmetlen szelecske felkapta a lángolni kezdő leveleket és tovább utaztatta azokat. Mikor megunta ezt a játékot, itt is, ott is leejtette az égő pernyét és mindenről elfelejtkezve, tovább iramodott.

A száraz, gyantás fenyőgallyakra is jutott egy ilyen tűzfényű pillangó és az apró lángocska hirtelen sok testvérkét kapott. A gyorsan futó tűz lángba borította a száraz avart és mohón nyaldosni kezdte a fenyők tövét. Csakhamar pattogó lángok szaladgáltak végig a fenyők ágain és mint fürge mókusok kapaszkodtak egyre magasabbra. Ahova nem érhettek el, oda szikraesőt küldtek, hogy ott is új lángocskák nőjenek.

– Valami nem tetszik itt nekem – állt fel egy finom orrú őz mama, mikor megérezte a füstöt.

– Gyorsan, gyorsan – bökdöste meg sürgetőleg, nedves fekete orrával két, még pettyes gidáját és átváltott a nyugalmasabbnak ígérkező másik erdőrészbe.

– Hui, hui, hui – rikoltotta el magát az egyik égő fenyőn alvó erdei fülesbagoly, amikor már ugyancsak melege kezdett lenni – ennek fele sem tréfa… Hui, hui, menekülni, amíg nem késő! – tanácsolta mint tudós

madár a többi erdőlakónak. Ő maga mindenesetre sietve elrebbent.

Megmozdult az égő erdőrész és egy rémült Tapsi olyan közel nyargalt egy vadmacska mamához, aki kölykét a szájába cipelve menekült, hogy rendes körülmények között ez a közelség a tapsifülesnek a szomorú végét jelentette volna. De – bár a vadmacska is kedveli a nyúlgerincet – a kicsinyeit menekítő Riu mama most ügyet sem vetett a mellette nyargaló pecsenyére. – Sürgős volt a dolga, még két kis kölyök lapult az odúban. Még kétszer kell megtennie az utat, lángok és szikrák közt, de nem kétséges, hogy Riu mama nem hagyja cserben kicsinyeit.

Egyedül csak Hörr úr, a mogorva erdei remete, a mindig harapós kedvű borz maradt nyugodtan földalatti várában. Ez az elbizakodott várúr is kiszagolt ugyan, de aztán visszafordult.

– Csak hadd fusson ez a népség – morogta biztonságosnak vélt földalatti búvóhelyén –, ez a kis tűz nem árthat nekem.

Ekkor már óriási fáklyák gyanánt lángoltak a hatalmas fenyők és a szalonnát pirító tüzecske pattogása harsogó ordítássá dagadt a csendes nyári éjszakában.

Az égő erdőrész vörösre festette az eget.Az öreg Izai úgy ugrott fel, mintha vipera marta

volna meg.– Ég az erdő!A völgy felett vörös fény izzott és a szemközti

oldalon hatalmas lángok öltögették csúfondáros nyelvüket.

– János! Telefonálj a fadöntőkhöz – intézkedett hivatalosan az öreg –, lóhalálban rohanjanak, mert a Lópata oldalán ég az erdő.

Verejtékben fürödve közelítették meg a kigyúlt erdőrészt. Mikor egy szusszanásra megálltak, mert

ziháló tüdejük nem bírta volna tovább a hegynekrohanást, az öreg Izai az összes fel és lemenő rokoni kapcsolatait emlegetve szidta annak a körmét, aki ilyen nyári szárazság idején az erdőben tüzet rak.

A havasi ember jól tudja, hogy az erdőtűz nem gyerekjáték, – ámbár, legtöbbször ebből származik. Aztán rohanhat mindenki, aki él és mozogni tud, mert az éhes lángokat megfékezni nehéz és életveszélyes munka.

Mindenesetre a havas megmozdult. Csörömpölt az állomás telefonja. Fadöntők rohantak a mindenre használható capinákkal. Izzadva vágtattak neki a meredeknek a vadászok és a még mindig lassú és megfontolt juhászok is hirtelen fürgékké váltak.

Mire a tűz színhelyére értek, ott már sötét alakok rohangáltak a vörös fényben. A közeli tanya lakói fejszével, lapátokkal, dorongokkal próbálták elvágni a tűz útját..

Szerencsére a tűz fészke egy nagy tisztás közepén lévő kisebb erdőfoltban volt. De itt aztán a hajóárboc magasságú fenyők is már egymásnak dőlve haldokoltak és mint valami óriási máglya, a szikrák özönét küldték vészjelként az ég felé.

Élükön Kárullyal, megérkeztek a fadöntők is, akik már János bácsi telefonja előtt elindultak, mert a tűz égrevetődő vörös fénye felriasztotta őket.

– Ezt az erdőfoltot már nem menthetjük meg – mérlegelte a szakember megfontoltságával a helyzetet Káruly. – Ezt már az isten se oltja el.

– Igazad van. Ezen már valóban nem segíthetünk – csatlakozott Káruly véleményéhez az öreg is, mint hivatalos tényező. – Arra kell inkább ügyelnünk, hogy elvágjuk a tűz útját, nehogy tovább terjedjen.

– Azt nem hinném – vélekedett Káruly –, szél nincs. A pojána pedig elég nagy. Az erdőszél még a legközelebbi helyen is van vagy száz méterre.

– Jól mondod – helyeselt Sándor is az okos szóra. – Ha nem kapunk szelet, akkor valahogy megússzuk.

Valamennyien visszahúzódtak az erdőszélre és onnan nézték, hogy válik tűz és lángtengerré a halálra ítélt erdőfolt. A ropogás olyan erős lett, mintha a lobogó lángok közt egy kisebbfajta hadsereg vívta volna élet-halál harcát.

– A flintát pedig töltsük meg – figyelmeztette az öreg Sándort –, esetleg még mindig maradt valami puskázni való, amit kiugrathat a tűz. Bár nem hinném… de azért, sose lehet tudni…

Az óvatos nagy vadak bizony nem várták meg, amíg a lángok nyaldossák bundáikat és idejében elhagyták a tűz közelségét.

Egyedül az elbizakodott várúr, Hörr, a mogorva borz gondolta tűzállónak otthonát. A jó méternyire föld alá ágazó borzvár dacolt volna is a tűzzel, de ahol a tűz van, ott rendszerint – füst is szokott lenni. A füst elől pedig a Hörr úr jól megépített vára sem nyújtott védelmet.

– Mi a szösz? – kezdett izgatottan szimatolni a földalatti alagutakon beszűrődő füstszagra a mogorva remete.

– No, ennek már fele sem tréfa – szánta el magát végre a tűz, de nem füstbiztos menedék elhagyására és olyan kirohanást hajtott végre, hogy még az utána kapkodó lángok sem tudták utolérni szép csíkos bundáját.

– Ezt valahogy megúsztam – mondogatta az erdő szegélye felé igyekezve, de akkor Sándor kezében megszólalt a puska, mire a borz lefeküdt a fűbe. Nem is kelt fel onnan többé, mert az a maréknyi sörét, ami átlyukasztotta értékes bundáját, örökre elaltatta.

…Reggelig őrizték a tüzet. Addig már az egész erdőfolt elhamvadt és a fölkelő nap csak füstölgő fekete foltot szemlélhetett meg.

– Ejnye, mintha itt erdő lett volna? – csodálkozott a nap. – Vagy tévednék? Úgy látszik, már erősen öregszem és romlik az emlékezetem.

– Csak tudnám, ki pirított itt szalonnát? – morgolódott magában Izai –, de ellátnám a baját.

A tettes azonban nem jelentkezett és a vadászoknak be kellett érni a gyanakvással, hogy holmi városi kirándulók könnyelműsködhettek a tűzrakással. S lehet, hogy igazuk volt, mert az erdőjáró ember tudja, mit jelent az erdőégés – mely könnyen milliós értékekkel teheti szegényebbé hazánkat –, és óvatosan bánik a gyufával, tűzzel.

PIRÓ MESTER MÁR RÉGEN irigykedve nézte a hatalmas kőszikla tövében épített borz-várat.

– Ez jó és biztonságos lakás lenne nekem is – füstölgött magában, ahányszor csak megfordult a remekül megépített földalatti vár közelében. De a róka azzal is tisztában volt, hogy a mogorva háziurat nem lenne tanácsos közvetlenül kiköltözésre felszólítani. Mert a borz általában békés természetű, de azért ez a magányos éjszakai vándor goromba is tud lenni és – ha véletlenül összeakadna a lakásába beszemtelenkedő rókával – rövid úton belefojtaná a szuszt. Ezt Piró is tudja, éppen ezért előrelátóan kerüli az ilyen – számára csak rosszul végződhető – háborúságot.

A borz vár remek építmény. A föléje emelkedő sziklát ásó, csákány nem bonthatja meg és így az alatta levő lakás valóságos bombabiztos fedezék. A jobbra-balra kanyarodó folyosók egy katlanszerűen kiképzett központi lakó- és hálóterembe torkollnak. Az állandóan használatban lévő főbejáraton kívül még két vészkijáratról is gondoskodott a jeles építész, így ez a lakás minden tekintetben megfelelő volna a Piró-család

számára, akiről tudjuk, hogy szeretik a kényelmet, de a biztonságot is.

A vészkijáratok közül, különösen az egyik volt rendkívül ravaszul megépítve. Ez egy málna és kökénybokrokkal sűrűn benőtt sziklahasadékokból torkollt ki a napvilágra. A bozótos rész egészen az erdő széléig nyúlt el, így az elsurranó lakót még a legélesebb szemű vadász sem fedezhette fel.

Piró mester már öreg, kitanult legény és tudta, hogy a tavaszi családalapítás idejekor jó hasznát veheti a kitűnő lakásnak és így még a tél beállta előtt kilakoltatta a borzot. Nem goromba verekedéssel, hanem ésszel és egy kis furfanggal – utóvégre egy kis csalafintaságért neki igazán nem kell a szomszédba menni. Egyszerűen – a borz távollétében – szükségelvégző helynek kezdte használni a lakótermet. A róka tudta, hogy a borz kínosan ügyel a tisztaságra és nem bírja elviselni azt, hogy lakását állandóan bemocskolják – inkább elköltözik. Így is történt és miután a kényelmes odú egész télen lakatlan volt, az ellen már igazán senkinek sem lehet kifogása, ha Piró a tavaszi családalapítás idején beköltözik ebbe az üresen álló kitűnő otthonba.

Így érkezett, ilyen előzmények után ide tüzetes lakásszemlére párjával együtt Piró mester.

– Nemsokára meglesznek a kölykeink – lengette meg párja előtt Piró bozontos farkát az egyik hajnal szürkületében elfogyasztott, kiadós nyúlvacsora után –, gondoskodtam megfelelő lakásról. Jó lenne, ha elfoglalnánk.

– Hogy te milyen előrelátó vagy! – nézett elragadtatva Piróra párja.

Mint minden rendes család, természetesen Piróék is gondosan átvizsgálták az új otthon minden zugát. Így értek el a sziklahasadékon keresztül vezető nyíláshoz, amelyen éppen egy albérlő pók serénykedett, ügyes

hálóval szőve be a kijáratot.– Ez miféle disznóság? – háborodott fel a leendő

háziasszony, aki – mint általában a háziasszonyok – nem szerette a pókhálós lakást. Rögtön nagytakarításnak is látott volna, de előrelátó párja gyengéd harapással beleszólt takarítási terveibe.

– Nem kell elsietni a dolgot – mondotta ez a finom harapás és Piró pofájáról csak úgy sugárzott a bölcs ravaszság.

– Csak nem tűröm, hogy ez az undok pók a hálójával elrondítsa ezt az ügyes kijáratot – érvelt párja. – Különben is, tudod a pók kedvelt csemegém.

– A pókot, azt nem bánom – egyezkedett a mindig családi békére törekvő ravasz Piró, – de a hálóját, azt ne bántsd!

Később a családi megbeszélésen aztán Piró mester pókkedvelő párja is megértette, hogy ezt a kijáratot, amelyet még a legszemfülesebb vadász sem találhat meg és amelyet minden gyanún felülivé emel az ott szőtt pókháló – csak végszükség esetén veszik használatba.

– Hogy te milyen okos vagy – legalábbis valami ilyesmi féle elismerő dicséretet sugárzott a leendő Rókamama szeme párja felé, amikor kedveskedően megbökte azt az orrával…

…A Piró família ugyancsak megszaporodott. A szikla alatti katlanban hat ügyes kis kölyök szuszogott, nyivákolt egy kupacon. A kis rókák gyorsan és szépen fejlődtek és elérkezett az az idő is, amikor anyjuk kitessékelte őket az odú előtti napfényes domboldalra. Itt aztán az egyre jobban erősödő és ügyeskedő kisrókák naphosszat ugráltak és birkózgattak egymással. Olyan tornamutatványokkal lepték meg kedves szüleiket, hogy jó apjuk és anyjuk szíve csak úgy repesett az örömtől.

– Ezek aztán rókák – büszkélkedett fiaival az anya tekintete. – Kiváló tyúktolvaj vér van bennük. Nézd csak, milyen ügyesek, milyen talpraesettek.

– Ez nem is lehet másképp – helyeselt párjának elégedetten mosolyogva Piró –, elvégre mi vagyunk a szüleik.

A róka rendkívül gondos szülő és természetesen, amíg a kisrókák az odú előtt játszadoztak, az egyik öreg róka mindig őrt állt, nehogy valami meglepetés érje a családot. A rókakölykök igen játékosak és bizony még a vadász is elgyönyörködhet ugra-bugrálásukban. ha erre alkalma nyílik.

A kis rókák hamarosan megtanulták, hogy anyjuk emlőin kívül mással is lehet a hasukba lopódzó éhséget csillapítani. Egyelőre szöcskék, egerek, madárfiókák – eperkörítéssel – tökéletesítették az apróságok ízlését és étlapját.

A rókaélet fontos követelménye a rugalmas izmok. Ezt tudták a kicsinyek szülei is, akik igen nagy súlyt fektettek kölykeik mindennapos ugró, futó és tornagyakorlataira.

– Gyerünk! – bökdöste meg orrával lustálkodó csemetéit anyjuk –, apátok megjött már a reggelivel és ti még itt hevertek. Na, egy-kettő, kifelé!

Ezúttal a kitűnő családapa élő kis nyúllal lepte meg nagyreményű csemetéit.

Ni-ni, micsoda jó játék – nyargalták körül a rémült kis Tapsit az ifjú rókák, amíg végül is felháborodva, rángatni és harapdálni kezdték. Persze az egész csak játék volt, mindaddig, amíg az egyik harapás nyomán vér nem kezdett szivárogni és ennek az ízét meg nem érezték.

– Hát ez nem játék – ismerték fel Tapsiban a pecsenyét –, ezt meg lehet enni!

Most már aztán komolyan nekifogtak és a hat ügyes kis kölyök, egy-kettőre ízekre szedte a kis Tapsit és mindjárt jól be is reggeliztek.

– Életrevaló kölykök – nézett össze büszkén a két szülő –, ezek aztán megérdemlik a nyúlgerincet… néhány hét és vadászni vihetjük őket…

– De mennyire – csatlakozott párja véleményéhez Piró is, aztán a cserjés szélére sietett, hogy ott őrszolgálatot tartson, amíg a család ifjúsága a tisztáson hancúrozik.

A kicsinyek határozottan ügyesek voltak és anyjuk felügyelete mellett olyan rajcsúrozást csaptak a sziklavár előtt, hogy azt végignézni igazi gyönyörűség volt. Még javában tartott a kedves szórakozás, amikor a cserjés felől apjuk vészjele hangzott fel. A jólnevelt kis rókák erre villámgyorsan bemenekültek a sziklavár biztos odújába, ahová anyjuk is követte őket. A sötét sziklafolyosóban Rókamama nem kísérte el csemetéit egészen a katlanig, csak annyira csúszott be, hogy a nappali világosságban a tisztásra érkező jövevény ne lássa őt meg.

– Hau, csauuu, itt volt, erre ment – hangzott a cserjés felől a gyűlölt kutya-ellenség hangja, amit egy éles durranás követett. Rókamama ebből tudta meg, hogy a vészjel ezúttal komoly veszélyt jelentett. Aggódva figyelte, hogyan távolodik az ugatás és magában elismerően gondolt párjára.

A cserjés szélén őrt álló Piró két embert és egy kutyát pillantott meg, amint azok a tisztáson keresztülvágva, egyenesen a családi otthon felé közeledtek. Tétovázásra nem volt idő s elcsaholta a vészjelt, aztán egy pillanatra megvillantotta a napsütésben vörhenyes bundáját és gyors, kígyózó futással maga után csalta a hangoskodó ellenséget.

– Durr – szólt most utána marasztalóan a puska, porzott is mögötte erősen a föld a bevágódó sörétek alatt.

– Hau, csau, fogom már – hangzott a nyomába eredt ellenség mérgeskedése.

Piró ravasz pofájáról azonban csak úgy sugárzott a megelégedettség. Iparkodott, de csak annyira, hogy a görbelábú kutya-ellenség számára elég meleg nyomot hagyjon. Mert az volt a terve, hogy üldözőit jó messze elcsalja otthonától, aztán ő majd csak megugrik előlük.

– Az ördög vigye el – szedte ki az üres hüvelyt puskájából Izai –, ezt a rókát jól elhibáztam. Ki gondolta volna, hogy itt ugrik elém?

Hogy a rókaotthon közelében a vadászok megjelentek és méghozzá a görbelábú tacskóval, az kimondottan Piró bűne volt, aki az utóbbi időben olyan sokszor látogatta és dézsmálta meg Kati néni baromfi állományát, hogy a sok panaszt már valami tettnek is kellett követni.

– Holnap hozzuk a kutyát és kiugratjuk a rókát – ígérték meg a vadászok a panaszt tevő Szászéknak. – Alighanem a Tűszikla tövében fészkelhet, mert ott láttam rókalyukat. Nem tudom, van-e benne lakó, de mindenesetre holnap megnézzük – biztosította Kati nénit az ügy komolyságáról Izai.

…Piró már jó messzire loholt, nyomában a szüntelenül fenyegetőző Dakival, mikor a vadász éles füttyszóval visszarendelte négylábú segédjét.

Azért megnézzük a lyukat is – fordult Izai a rosszul sikerült lövés után Sándorhoz –, mert a róka sokszor megtréfálja az embert. Megmutatja magát, de csak azért, hogy elcsalja a fészke közeléből.

Lógó nyelvvel, lihegve megérkezett Daki is. Okos, barna szemében méltatlankodó szemrehányásféle sugárzott a szeretett gazda felé:

– Ott voltam már a nyomában a vörösfrakkos betyárnak és te visszahívtál. Mit csinálunk most?

Izai szíjra vette a kutyát.A rókalyuk előtt heverő csontok, szárnyas és nyúl

maradékok és az oda be- és kijáró zöld döglegyek, beszédesen tanúsították, hogy a vörös tolvajok odúja nem lehet lakatlan.

– Itt van a főbejárat – állapította meg az öreg Izai, majd mikor rövid kutatás után megtalálta a másik kijáratot is, odaállította Sándort.

– Vigyázni kell – figyelmeztette –, mert a kiugrás után a róka cikk-cakkban fut. Úgy húsz-harminc méter után iramodik csak neki az egyenesnek. Ezt ki kell várni és csak akkor szabad lőni, mert a kanyargó rókát még a legjobb lövő is könnyen elvéti.

– Értem – helyezkedett készenlétbe Sándor. Izai a főbejárathoz állt és aztán elengedte az egyre türelmetlenebb tacskót.

A kutya dühös ugatással nyomult be a folyosóba, ahol már az első kanyarulatnál szembetalálta magát a kétségbeesetten védekező rókamamával, akinek már az első összecsapásnál sikerült jó darabot kihasítani Daki füléből. A kapott fájdalmas seb a tacskó támadó kedvét azonban még jobban fokozta és Daki még elszántabb lendülettel igyekezett fogai közé kapni ellenfelét.

– Ott a róka, fogd meg a rókát! – hallotta kívülről gazdája biztatását és ez a kutya amúgy is harcos szenvedélyét még erősebben feltüzelte.

Az elkeseredett földalatti harc kemény próbára tette a kutyát, de Daki, ez a görbelábú birkózóbajnok, kipróbált rókagyilkos volt és egyre beljebb szorította a kölykeit elszántan védő anyarókát.

A rókánál erősebb testű kutya már az első kanyarnál a sziklahasadékba szorult és most, se előre se hátra nem tudott evickélni. Rókamama, amint felismerte

ellenfele szorult helyzetét, azonnal elkeseredett támadásba lendült. Miután megszorult ellenségét jól összeharapdálta, gyorsan visszavonult és legkedvesebb kölykét maga előtt tessékelve a sziklahasadékon keresztül kimenekült.

A beszorult kutya kaparással akarta tágítani maga körül a helyet, de a sziklaoldal nem engedett. Izai pedig hasrafekve a vadászkésével igyekezett a bejáratot annyira tágítani, hogy valahogy Daki segítségére siethessen.

Rókamama ezalatt már harmadszor tért vissza. A függélyesen emelkedő kürtőn a kis rókákat egyenként a szájában kellett felhordani, mert azok a saját erejükből nem tudtak ott kijutni. Közben a vadásznak is sikerült Daki farkát megragadni és a bennszorult kutyát annálfogva kihúzni. A tacskó bizony elég sok sebből vérzett és annyira ki volt merülve, hogy pihentetni kellett.

– Kifüstölöm a bitang rókáját – mérgeskedett Izai, aki már csak összemart kutyája miatt is mindenáron bosszút akart állani a Piró familián.

Rókamama látta, hogy amíg az egyik kijáratnál egy ember őrködik, addig a másik pedig erősen füstölgő tüzet gyújt a bejáratnál, tehát ugyancsak igyekezett a veszélyessé vált otthont mielőbb kiüríteni. Már az ötödik kölykét is sikerült szerencsésen keresztül segítenie a sziklahasadékon. A sűrű bozót fedezete alatt valamennyivel észrevétlenül a patakig futott, ahol aztán, hogy eltörölje nyomait, a vízben gázolva vitte át kölykeit egy páfránnyal dúsan benőtt kis sziklaszigetre.

Mikor hatodszor tért vissza, olyan látvány fogadta, hogy még a vér is megfagyott ereiben. Az össze-vissza harapott tacskó ott ugrált, csaholt, vinnyogott a bozót mélyén levő sziklahasadéknál és dühös kaparással, harapással próbálta azt annyira kitágítani, hogy beférhessen. Ráadásul még az egyik ember is a sűrű

bozóttal küszködve a csaholó, hörgő kutya felé igyekezett. Belátta, hogy ezzel a görbelábú gyilkossal a szabad ég alatt még akkor sem küzdhetne meg, ha nem volnának a közelben emberek. Vérző szívvel, de sorsára kellett hagyni szerencsétlen kölykét és sietve visszatért a megmentett öthöz, hogy azokat minél gyorsabban biztos helyre menekítse.

– Mi az ördög? – verekedte át a bozóton magát Sándor a csaholó kutyához. – Hát itt is van egy kijárat? Jól van! Várjál kis kutyám, majd segítek.

Mikor valahogy kitágította a lyukat, Daki dühös morgással tűnt el a sötétben. Rövid idő alatt egy rókakölyköt fuvarozott a napvilágra, persze megfojtva, mert azt már mégsem lehet megkívánni tőle, hogy megkímélje gyűlölt ellensége csemetéjét.

– Ez aztán minden volt, csak nem rókaugratás – állapította meg tárgyilagosan az öreg Izai, mikor Daki a rókafiókával beszámolt.

– Ez a kis róka nem marhatta így össze a kutyát – gondolkozott hangosan Sándor a kinyújtóztatott Piró csemetét vizsgálva.

– Nem is ez marta össze, hanem az anyja. Amíg mi itt őriztük a két lyukat és a bennszorult Dakival voltunk elfoglalva, addig a többi fiókáját ügyesen kimentette ezen a harmadik lyukon. Ha a kutya nem találja meg a sziklahasadéknál a kijáratot, kimentette volna ezt is, ahogy én ismerem a rókát, valahogy így volt – vélte az öreg és valljuk meg, nem is tévedett.

– Ha így történt, akkor ez a róka igazán megérdemli, hogy éljen – fejezte ki a Piró család iránti elismerését Sándor.

– Amondó vagyok én is – csatlakozott ehhez a véleményhez az öreg Izai is. – Az biztos, hogy a rókák egyhamar nem jönnek vissza ide és Szászék csirkéi, azt hiszem, egy darabig biztonságban lesznek.

…Az erdő nagy, de Piróék mégis megtalálják egymást. Lehet, hogy egy ideig nem lesz lakásuk, de azért nem kell félteni őket, majd segítenek ők magukon. Ez már velük született ügyesség és valljuk be: az az önfeláldozó hősiesség, ahogy Piró mama megmentette csemetéit, egyenesen tiszteletreméltó.

…ÉS A HEGYOLDAL ALJÁBAN MEGJELENT az első sárguló levél. A nyár végének alig észrevehető, nagyon halk figyelmeztetése volt ez: vigyázz, még itt vagyok, még tikkasztóan perzsel napom sugara, de az utódom, az ősz már itt bujkál a lombok között. Arra vár, hogy helyembe lépjen.

Ahogy a lombokkal üzent a nyár – éppen úgy az egyik távoli magános tanyáról is megjött a hír, amit a vadászok mindennap vártak: hajnaltájt erre üvöltenek a farkasok.

A vén Tógyer küldte a hírt és Izai tudta, hogy az öreg tanyásgazda szája nem szól valótlan dolgokról. A vén Tógyer szenvedélyesen szereti a vadászatot, bár puska sose volt a kezében. Ő csak úgy fejszésen járja a havast, de mindenkinél jobban tudja, hol pihen az őz, hol surran el a bozót mélyén az erdő ritka, az embert legjobban kerülő pamacsosfülű betyárja, a hiúz. A vén Tógyer nélkülözhetetlen a nagy hajtóvadászatoknál. Ő a hajtók lelke. Hetven éves is elmúlt, de még ma is úgy irányítja a hajtók sorát, hogy ahol ő van, ott nem tör ki a vad és nem szakít rést még a legsűrűbb cserjés se a hajtók vonalán. Ahol ott van a vén Tógyer, ott eredményes a vadászat.

Valamikor szénégető volt az öreg, most pedig a kollektív gazdaság havasi tanyájának gazdája. Ő irányítja a havasi szénagyűjtést, ami a gazdaság borzderes tehenészetének egyik legfontosabb alapja. Külön tudomány ez a havason, ahol nem egyszerre érik

kasza alá a fű, mint a síkságon. Mert nem mindegy az, hogy mikor vágják le a magasba szökő fűszálakat, melyek közt olyan finoman surran el a szél, mintha lopni járna.

De a vén Tógyer pontosan tudja, hogy melyik pojánán mikor kell a kaszás legényeknek megjelenni és mikor jön el az első és mikor a másodvágás ideje. Aranyat ér a vén Tógyer tudása, de megbecsült, fontos embere is a kollektív gazdaságnak.

– Úgy induljunk, hogy esetleg napokig ülünk az öreg Tógyernél – figyelmeztette Sándort az öreg Izai.

– Már attól féltem – örvendezett az a jó hírnek –, hogy sose akadunk rá a farkasfészekre.

– Ha most egy kis szerencsénk van – bizakodott Izai, mert ugyan melyik vadász nem bizakodik? –, akkor meglesz az eredmény.

Komoly hátizsákokkal megpakolva érkeztek a vén Tógyerhez, aki már izgatottan várta őket.

– Minden éjjel azon a ponkon hallik az öregek üvöltése. Nem lesz nehéz megkapni a fészket. Ma éjjel meghalljátok ti is, aztán holnap éjjel majd én meghívom őket. Jó lesz?

– Jobb nem is lehetne, Tógyer bátyám – örvendeztek a vadászok.

– Akkor úgy csináljuk – fejezte be az öreg a tárgyalást, mert nem volt híve a sok fecsegésnek. – Pakoljatok le, pihenjetek, aludjatok. Majd én riasztok, ha menni kell. Hol akartok aludni a házban vagy a surában?

A surának nevezett csűrt vagy szénapadlást választották, mert ugyan ki alszik nyáron a házban? Csak a betegek vagy azok, akik nem tudják, hogy az illatos szénában elheverve milyen üdítő az álom.

Mert nincs kellemesebb, mint a finoman zizzenő szénán heverni. Nem gondolni semmire, csak érezni a havasi tájak üde leheletét őrző illatot, amely dúsan

árad a fekvőhelyül kinevezett friss szénából. A fonnyadó margaréta, üröm, zsálya, sisakvirág, vadszekfű, kakukkfű, harangvirág – és ki tudná mind névszerint felsorolni a pojánák ringó termését, amely körülövezi illatával és álomra biztatja a fáradt embert.

S amint hanyattfekve számbavenni próbáljuk a fekete égen szikrázó csillagokat, addig fejünk mellett altató szerenádot kezd egy halkan ciripelő tücsök. Alulról, az istállóból pedig meleg, szelíd tehénszag árad

és muzsikálva cseng-bong a bámész borzderes tehénkék nyakán a kolomp.

A havasi éj szénaillatában, a szikrázó csillagok fényében, a halkan ciripelő tücskök szavában, a kolomp monoton zenéjében, a megijedt őzbak riasztó böffenésében – talán még a farkasok üvöltésében is – a szépséget őrzi.

Hogy mikor vette őket karjaiba az álom, azt se Sándor, se Izai nem tudta, csak arra ébredtek, hogy valaki a lábukat rángatja.

– Jó lesz cihelődni! – hallották a vén Tógyer szavát.Amíg a jó felényire soványodott hold a Sark-

csillaggal és a Göncöl-szekérrel társalkodott a csillagok országútján, a vén Tógyer biztos lépésekkel haladt előttük a meredek oldalába taposott ösvényen. Bokrok között kanyarogva értek fel egy kúpszem gerincre, amely körül félkaréjban feketedett a szomszédos hegyek erdős vonulata.

– Ott! – állt meg a vénember az alattuk elterülő völgyre mutatva. – Ott van egy kisebb ponk, ott üvöltenek.

– Akkor, itt le is ülhetünk – vélte Sándor, de a vénember leintette.

– Nem éppen itt, hanem leereszkedünk oda a ponk aljába, hogy egész pontosan bevegyük a helyüket.

Nem kellett sokáig várniok és a távolból mély, búgó hang zendült fel. A hosszú, vontatott, nagytüdejű

ordítás félelmetes magasságba emelkedett, majd mint egy megeresztett húrnak a hangja, fokozatosan leszállt.

A domboldalban sötétedő vízmosás fekete vonala körül hirtelen megelevenedett az erdő. A farkaskölykök éles, türelmetlenül sürgető hangja vinnyogva, csaholva felelt a távoli kedves szóra. Félelmetes volt ez a hangverseny, amely ott jajgatott, sírt, követelt és sürgetett most a völgy felett.

– Halljátok?! – nézett reájuk büszkén a vén Tógyer.– Ott van a fészkük – mutatott kinyújtott karral a

vízmosás fekete vonalára az öreg Izai.Sándor dobogó szívvel hallgatta a farkaskölykök

ujjongó kórusát.– Indíthatunk haza – fordult meg a vén Tógyer. –

Holnap, ha ügyesek vagytok, meglőhetitek őket.– Meg – lelkesedett az örömben úszó Sándor –, most

már igazán csak rajtunk múlik.– Jó puskások elől nehezen menekül el a meghívott

farkas – jegyezte meg a vén Tógyer, miközben sanda tekintettel méregette Sándort.

– Ne féljen, Tógyer bátyám – nyugtatta meg az öreget Izai, megértve a gyengéd célzást –, jó puskás a fiú.

– Majd megválik hónap – dünnyögte a vénember. – Pihenhettek egész nap. Éjjelig úgy sincs mit csinálni.

– Délelőtt bekörözzük azt a domboldalt – vélte Izai –, hogy egészen pontosan tudjuk, hol a fészek.

– Ha el akarjátok riasztani őket, akkor csak körözzétek. Nem elég, ha annyit tudtok, hogy a vízmosásban van? Az egész vagy száz méter.

– Jól van, Tógyer bátyám – hagyta rá a vénemberre Izai. – De azért mégis, legalább azt kéne megnézni, hová álljunk fel.

– Azt bízd csak rám – legyintett az öreg –, oda állítlak, ahol neked megy az egész farkascsalád. Csak győzzed lőni.

Sándor nem szólt bele a vitába. Csendesen baktatott mögöttük és csak azért drukkolt, hogy neki is jusson legalább egy farkas a családból.

– Jól van, nem bánom – egyezett meg végre a vénemberrel Izai –, vezesse Tógyer bátyám ezt a vadászatot. Mi azt csináljuk, amit maga mond.

– Ne félj – vette elő a vénember a pipáját –, ha rám hallgatsz, akkor meglesz a látszatja.

…A nap nehezen telt el. Sándor az izgalomtól még a szemét se tudta lehunyni. Egész nap a puskájával bíbelődött, töltényeit készítgette, alig várta, hogy teljék, múljék az idő. Nem értette, hogy hogyan alhat valaki olyan nyugodtan, mint az öreg, aki csak úgy alkonyat felé ébredt.

– Jól kialudtam magam – nyújtózkodott, a csontjait ropogtatva.

– Én nem tudtam aludni – ismerte be Sándor.Az öreg mosolyogva veregette meg a vállát.– Nem kell izgulni, fiam. Még van idő. Feküdj le egy

kicsit, hogy éjjel kipihenten fogadhassuk a farkasokat.– Megpróbálhatom – hallgatott a jótanácsra Sándor

és a szénapadlás felé indult.– A vénember hol van? – szólt utána az öreg.– Még a reggel elment.– Nem baj – legyintett Izai –, majd előkerül.– És ha nem? – izgult Sándor.– A vén Tógyer? – nevetett Izai. – Itt lesz az idejében.…Mire lement a nap, már helyben voltak. Az öreg

Tógyer a vízmosástól mintegy háromszáz lépésnyire lévő erdei vágás szélére állította fel őket.

Izai egy kiugró bokor fedezékében készített magának lesállást. Sándor pedig vagy száz méternyire

lejjebb, ahol három fiatal fenyő és egy vadrózsabokor kínált természetes rejtőzést, állt le.

– Jó hely – bólintott elismerően Izai is, amikor választását megnézte. – Jó kilövés van le is, fel is. Aztán csak nyugodtan, fiam. Nem kell sietni a lövéssel.

– Én itt maradok – mondta a vén Tógyer –, aztán, ha elfoglaltuk a helyeket, semmi mozgolódás, mert a fészek közel van.

– Jó – indult helyére Izai.Az öreg közben újra eltűnt. Sándor idegesen

nézegetett utána.– Ez a vénember – morogta magában kissé dühösen

– olyan, mint valami kísértet. Hol megjelenik, hol meg eltűnik.

Nem kellett soká várni és a vén Tógyer előkerült. Hatalmas nyaláb szénát cipelt. Isten tudja honnan teremtette elő, de volt. Néhány rugalmas ágból és szénából aztán olyan kényelmes ülőhelyet fabrikált az egyik fenyő tövébe, hogy fotelnek is beillett volna.

– Így aztán jól ülhet itt – mondta az öreg kedveskedve –, mert hosszú időt kell várni és ha nem kényelmes az ülés, hamar elfárad az ember, akkor pedig mocorog, neszt ver, és az nem jó.

A vénember a másik fa mellé telepedett és halkan susogni kezdett:

– Mindegyiknek csak jól a nyakát vagy az első lapockáját lője. Ismeri a mondást, csak a fejét; hogy ne sántuljon. Ha pedig szunyókálni akar egy kicsit, csak nyugodtan, majd felébred. Hisz maga mellett fúvom a dalt.

A mozgás okozta neszezéstől, az elhelyezkedéstől már jó két óra telhetett el. A félerővel fényeskedő hold és a csillagok mellett elég jól lehetett látni.

Vagy húsz lépésre tőlük egy őzbak váltott át a vágás szegélyén, kényeskedő ínyencként kóstolgatva végig a bokrok zsenge hajtását. Majd hirtelen, mint a villám,

megfordult, két első lábával erőset dobbantva magasra emelte fejét és riasztó kiáltását hallatta. Aztán öles ugrással vetette bele magát a sűrűbe. Egy darabig hallatszott még a nyomában összecsapódó ágak zörgése és kisvártatva már messze a völgyben harsant fel riasztó böfögése.

Óvatosan arra fordította a fejét, ahonnan az őz a veszélyt jelezte. Egy nagy, fehérhasú róka lappangott ott a magas páfrány fedezetében. A vörös tolvaj oly óvatosan mozgott, hogy még a harasztot sem zörgette meg. Pont Sándorral egyvonalban rávetette magát egy fűcsomóra, ahol két első lábával leszorított valamit. Gyenge, cincogó sírással búcsúzott el az életétől a róka talpa alatt vergődő könnyelmű egérke. Aztán Pirónak ez a rokona, épp oly óvatos sompolygással, ahogy jött, tovább vonult…

EZ IDŐ ALATT A FARKASFÉSZEK KÖRÜLI tisztáson három, közepes kutya nagyságú farkaskölyök üldögélt várakozva a holdvilágos éjszakában. A farkasfiak megizmosodtak és megtanulták már, hogy a fogaikat hogyan kell használni. Ma már Piró egyik rokonának se lenne tanácsos kikezdeni velök, mert jaj lenne annak a rókának!

De rókák – és általában az állatok – sohase vállalkoznak esztelenségre és kényszerítő körülmények nélkül sohasem próbálkoznak az erejüket meghaladó feladatokkal. A borz, róka, vadmacska, a farkas, a nyest, görény, hiúz, mind tudja, mit ér a foga, a karma és ehhez mérten tudja azt is, hogy kitől kell óvakodnia és kit kell elkerülnie.

Amíg az öreg farkasok valahol munkában voltak – mert ugyebár Kagurék számára az őz és a nyúlfogás, egy malac vagy bárány elrablása a mindennapi

munkát jelenti –, addig az otthon maradt ifjúság fülelve várt.

A fészek közvetlen környékén ugyan el-elbarangoltak egy kicsit a cserjésben és elmatattak a páfrány között, mert hátha akad egy ügyetlen egérke, alacsonyra gallyazott madárka. És micsoda öröm, micsoda játék az ilyen fogás.

De ha a farkaskölykök cseklésznek, boklásznak is egy kicsit – azért valamennyinek a füle egy hangot vár. Miközben ide-oda szimatolnak, izgatottan kapkodják fejüket a legkisebb neszre is. Megkóstolják a málnát, néha még szóváltás is előfordul közöttük és ilyenkor egyetlen, morgó gomolyaggá válva gyúrják egymást. De ez a harciaskodás sohasem komoly. Összeverekednek, megtépázzák egymás bundáját. Az ügyesebb, az erősebb el is veri a tehetetlenkedőt, a gyengébbet, de mindez csak úgy – testvéri alapon történik.

Ezek csak kisebb gyakorlatok, előkészülés az életre, amikor majd minden attól függ, ki az ügyesebb, ki az, aki előbb kap halálos marásra alkalmat.

És ez az idő gyorsan közeleg. Még néhány hét és a család már együtt indul az éjjeli portyákra. Aztán, valahol, az egyik öreg elmarad. Egy vadász szerencsés lövéshez jut, vagy az éhség könnyelmű tanácsára mérgezett falatot nyel a vén ordas – mit lehet azt tudni? Hiszen mindenkit érhet baleset és ez alól még Kagurék sem kivételek.

Elég az hozzá, egyszer ez a farkascsalád is szétszóródik. Jön a tél, a tavasz, a párválasztás ideje és a fiatal farkasok családot alapítanak. Aztán ők is, éppen úgy, mint Kagur és Lupa most – sok-sok kilométert kóborolnak majd az éjszakában, hogy húst, élelmet szerezzenek, mert otthon ül vagy hat, esetleg több éhes kölyök és várja a pecsenyét.

A természet bölcs, és az élet örök körforgás, amelynek törvénye éppúgy érvényes az emberre, mint az állatokra. Ez a törvény pedig azt mondja: az öregek elmennek és a fiatalok lépnek a helyükre. Nem történik semmi változás, az egyik megy, a másik jön. Mióta a világ világ, így van ez és így is marad.

Valahonnan – nem is olyan távolról – mély, hosszan elnyújtott, búgó hang zúgott végig a cserjék fölött. Ez a hang csatasorba szólította a farkasfiakat, akik feltartott fejjel figyeltek. Hegyes fülük, mint valami finom műszer, bemérte az irányt, a távolságot, ahonnan ez a kedves, ez az annyira várt hang érkezett.

– Áuáuá – zümmögött újra a vontatottan énekelt hang.

– Aiaiai – próbált felelni kamaszos hangján az egyik jó fülű kamasz, mire a többi is rázendített. Éktelen hangzavar, sivalkodás, csaholás, vinnyogás hangja verte fel a cserjést.

És megindultak mind. Sietve csörtettek a bokrok között, hogy mihamarabb odaérjenek a hívó hang közelébe. A hirtelen nekiiramodás nem tartott sokáig, mert aztán – farkas szokás szerint – hosszú láncsorba szakadva, szimatolva kullogtak egymás nyomában.

…Mikor a vén Tógyer a leshelyen elérkezettnek látta az időt, guggoló helyzetéből, a nyakát kissé hátraszegve mélyen teleszítta tüdejét levegővel és egész hangerővel elkezdte az éneklést.

Hátborzongató, félelmes vonításszerű, elnyújtott dallam tört ki az öreg torkából. Ez a hang egy jó darabig ott remegett magasan a fenyők csúcsa felett, aztán lassan levált, rátelepedett a cserjés bokraira, végigkúszott a völgyön, behatolt a sziklák közé, míg végülis elenyészett. Az biztos, hogy annak, ami a völgyben él és mozog, meg kellett hallania ezt a hatalmas, félelmetes dünnyögést.

Mikor az üvöltő hang elhalt, egy pillanatra mintha megfagyott volna az erdő. Alvó madár pityegésétől kezdve a haraszt között morgó kis erdei egérkéig, dermedten lapult meg minden élőlény.

Egy percnyi idegtépő várakozás után a vízmosás sötétlő árnyából megérkezett a válasz. Csaholó, vonító hangok kórusa zendült fel, majd messziről hallható csörtetés közeledett.

Sándor egy erős fogás figyelmeztető szorítását érezte vállán. A vénember a füléhez hajolva lehelte:

– Hadd jöjjenek csak ki. Libasorban vonulnak majd végig. Ha mind kijött, csak akkor szabad lőni.

– Értem – bólintott, miközben dobogó szívvel megmarkolta puskáját.

A csörtetés már egészen közelről hallatszott és a vágás mélyén, kissé oldalt kibukkant az első farkaskölyök, utána a második, majd valamivel távolabb a harmadik.

Jó kutyányi nagyok voltak és vonulásukban, ahogy most ezek a szürke árnyak szimatolva egyre közelebb jöttek – volt valami félelmetes. Sándor úgy érezte, hogy a torkában ver a szíve és olyan jó, olyan biztonságos, hogy a vén Tógyer lehelete melegíti a nyaka tövét. Az első szürke árnyék elhaladt a leshely előtt, a második is. Lassan arcához emelte a puskát és bevárta, hogy a harmadik a vonalba érjen. Több szürke árnyékot már nem küldött az erdő. Úgy látszik: csak hárman vannak.

A farkasfik libasorban poroszkáltak és már a friss pecsenye ízét érezve, vágyakozva nyalogatták a szájukat, amikor a bokorból tűzsugár lövellt feléjük. Az elsőt valami ismeretlen, hatalmas erő ütése szinte félresöpörte az útból. Izai lövése a legelöl kullogó farkasfit telibe kapta és az nyikkanás nélkül összerogyott.

Sándor izgatott volt, késett a lövéssel és az utolsó

kölyök az első lapockának szánt söréteket a farába kapta. Fájdalmasan felsikoltva ült le. Nem értette, hogy hátsó lábai miért nem engedelmeskednek akaratának. Dühödten mart bele saját combjába, mert azt hitte, valami ellenség ragadta meg, az okozza ezt a sajgó fájdalmat. Sok ideje azonban nem maradt a töprengésre, mert amikor legyűrte a farában érzett bántó fájdalmat és a bozót felé akart indulni – másodszor lobbant rá a tűzláng.

– Durr! Nem mehetsz el! – parancsolt a puska és ez a második lövés végleg lefektette a vágás szegélyére.

A bokrok közül váratlanul kilobbanó lángok és puskadurranások teljesen megzavarták a farkaskölyköket.

A középső tanácstalanul egy helyben táncolt. Hol előre szökött, hol vissza, csak akkor ismerte fel a menekülés egyetlen lehetőségét a sűrű bozótos szegélyben, amikor már majdnem késő volt.

Pont akkor ugrott a bozót felé, mikor a puska lángja rálobbant. Éles fájdalom ütött belé hátsó combjába. Farkasszokás szerint ő is sietve oda mart, de a fájdalmat nem tudta leharapni magáról. Szerencséje volt, mert sikerült elvergődnie a bozót védelmet nyújtó sűrűjébe. Izai lövése a bizonytalan holdfény mellett a megzavarodottan ide-oda ugráló farkasfit elvétette. Az erdő sűrűjében most három lábon rémülten loholó fiatal farkas azt a néhány sörétszem okozta könnyű sérülést, ami ugyan fájdalmas, de nem halálos – minden bizonnyal néhány nap alatt kiheveri.

– Ezt ugyan kár volt meghagyni magnak – elégedetlenkedett a vén Tógyer.

– Mit csináljak? – mentegette magát a gyenge lövésen szégyenkező Izai a vén ember előtt. – Előfordul. De lehet, hogy elpusztul.

– Ez? Soha – hervasztotta el a reményét az öreg. – Nem láttad, hogy a jobb hátulsó combjába lőttél.

Pontosan jelezte a harapással. Egy comblövésbe pedig a farkas nem döglik bele.

Ezt Izai is jól tudta, de azért valahogy mégiscsak illett menteni a helyzetet.

– Az a fontos, hogy kettőt kilőttünk – terelte másra a beszédet. – Gyenge fészek volt, azt hittem, népesebb család.

– És milyen nagyocskák – indult volna a leterített kölykök felé Sándor, de az öreg Izai megállította.

– Gyerünk – irányította maga után –, készítsük elő az öregek fogadását, mert minden pillanatban itt lehetnek azok is.

A vén Tógyer a farkasfik kibukkanásának helyétől oldalra állította a puskásokat, közben még elengedett egy-két csípős, morgolódó megjegyzést is Izai „jó” lövésére vonatkozólag.

– Ne lépjünk a kölykök nyomába – mordult rá Sándorra, amikor az kissé eloldalozott –, mert a vén farkas orrát nem lehet becsapni. Aztán nyugalom, mert a kölykök nyomán biztosan jön az is. Remélem, nem úgy megy el, mint a kölyke…

Az erdőre ismét mély csend borult és a nagy vadra való várakozás izgalmas, szívdobogtató feszültségének percei következtek…

…A halványodó csillagok fényénél két szürke árnyék ügetett keresztül az egyik távoli fennsíkon. Kagur és Lupa csak hosszú üldözés után tudta elfogni azt a fiatal őzet, amit hajnali csemegézése közben kaptak közre.

Szép és izgalmas vadászat volt. Az őz csak hosszú, vad hajsza után merült ki annyira, hogy elérhették és már a harmadik völgyön hajszolták keresztül, mikor lerántották lábáról a vérszomjas, húsra éhes agyarak. A két farkas jól bevacsorázott és a véres lakoma után, most elégedetten, tele gyomorral ügetett a családi otthon felé.

Természetesen nem feledkeztek meg az éhes kölykökről se. Mindegyikük szájában ott fityegett egy-egy őzcomb.

– Álljunk meg csak! – dobta le hirtelen maga elé Kagur az őzcombot. Nem azért, mintha kifáradt volna, hiszen a farkas nyaka roppant izmos és egy nagyobb bárányt is könnyen elbír, de itt volt a hívó jel leadásának a helye.

Leült a domb elé és magasra tartva a fejét – éppen úgy, mint a kutyák szokták a holdat üvölteni – felkészült a családi vacsora bejelentésére.

Későre járt. A hold már majdnem elvégezte éjszakai vándorútját. A havasi tanyákon a türelmetlen kakasok a hajnalt, az új napot követelték és keleten egész halványan világosodni kezdett már az ég pereme.

Miért fordul a vonító kutya az ég hidegen sugárzó vándora, a hold felé? És miért fordul most a nagy hímfarkas, Kagur is üvöltéshez készülődve a hold felé?

Nem tudjuk megmagyarázni, de mindenesetre évszázadok óta üvöltenek így a hold felé a kutyák és a farkasok, mint most Kagur és még üvölteni fognak mindaddig, míg farkasok és kutyák lesznek.

– Áuuu, áuuu! – rendült fel Kagur tüdejéből a hang.Nősténye halkan kísérte párja hatalmas szárnyalású,

félelmetes basszusát. Mikor Kagur befejezte, mintegy véleményt várva nézett párjára. Az megérezte a kérdést és farkát megbillentve dörgölődzött jótüdejű és jótorkú hímjéhez.

– Gyönyörű hangod van – mondta elismerő rajongással ez a dörgölődzés. – Így még soha senkit se hallottam üvölteni.

Kagur – szemmel láthatólag – szerette az elismerést és mord pofájáról megelégedettség tükröződött, bár nyugtalanítónak vélte, hogy a fészek környéke csendes maradt és nem visonganak, nem törtetnek elő az ifjak.

A két öreg farkas fülelve szűrte meg az éjszaka hangjait. Vártak, de hívó üvöltésükre nem jött válasz.

– Rosszat sejtek – nézett Kagur párjára.– Én is aggódom – felelt vissza a nőstény tekintete.De hiába füleltek, vártak, az erdő hallgatott.– Nézzük meg, mit történt – határozta el magát

Kagur, azzal felkapta az őzcombot és óvatos menetben a völgynek indult.

Lupát is szorongással töltötte el ez a mély csend és aggodalmaskodó szívvel követte.

Az otthon néptelen volt. A zsákmánnyal érkező szülőket nem fogadta a szokásos ujjongó, viháncoló, boldog ugra-bugrálás, amivel a fiatal farkasok minden egyes alkalommal kinyilvánították szüleik iránti szeretetüket és a vacsora iránti örömüket.

– Mi történt itt? – nézett össze a két aggódó farkas-szülő. – Hová tűnhettek el ezek a haszontalan kölykök?

Kérdések, amelyekre a hallgató, üres fészek nem adott választ.

Szimatolva lekörözték a tisztást. A páfrányosban ismerős kedves szagok jelezték: Itt voltunk, itt bogarásztunk, aztán, ezek a szagok hívogatóan tovább vezettek a cserjésbe. Az anyafarkas habozás nélkül ráállott a kölykök nyomára, amely egyenesen az erdei vágás felé vezetett. Pillanatnyi gondolkodás után, Kagur is követte párját.

Mielőtt a nőstényfarkas kilépett volna a vágás nyílt területére, ösztönösen hátrafordult és mögötte haladó hímjére tekintett.

– Vigyázz, légy nagyon óvatos – tanácsolta Kagur szeme –, mert veszélyt érzek. Ne lépj ki a bozótból.

De az ismerős, meleg szagok ott lebegtek Lupa orra előtt és hívták: – erre mentünk, erre megtalálhatsz minket. És milyen az anya? – még akkor is, ha farkas –, áldozatkész és hihetetlenül vakmerő. Bár tudta, hogy a nyílt területen veszély leselkedhet rá, de ugyanakkor

érezte azt is, hogy mennie kell. Hogy nem hagyhatja cserben a kölykeit.

És nem törődve semmivel: Lupa kilépett a vágás nyílt területére. Itt egy pillanatra megállt. Várta a veszély jelentkezését, de hogy semmi sem történt, tovább haladt.

Az óvatos Kagur állva maradt a bozót mélyén. Őt nem hajtotta, nem ösztönözte az anyai szeretet. Bár, a maga módján ő is szerette kölykeit: gondoskodott róluk, vadászott nekik és vitán felüli, hogy egy másik farkas támadásával szemben meg is védelmezte volna őket, de itt, az ember jelenlétét sejtette. Valami vonzotta a vágásban haladó párja után, de ugyanakkor valami vissza is tartotta.

Végül – mikor látta, hogy az bántatlanul egyre jobban előre halad –, elszánta magát és ő is párja után indult.

Alig lépett ki a bozótból, amikor ott, ahol Lupa haladt, tűz villant ki a bokrok közül és lövés csattant.

Kagur jól látta, hogy párja hatalmasat szökken a levegőben. Fel, az ég felé, mintha a halványan pislogó csillagokba akarna belemarni, aztán visszahullt a földre.

Kagur, mint a villám pattant vissza a sűrűbe. Hallotta még az utána szóló lövés csattanását, érezte a körülötte sziszegő sörétszemek halálos szelét is, de sértetlen maradt. Hallotta, hogy zeng az erdő halálra sebzett párja üvöltésétől és ez még gyorsabb száguldásra ösztönözte. Egyre mélyebben, be az erdő sűrűjébe, ahol sötét és sűrű a bozót, oda menekült a megriasztott hímfarkas.

Sajnálta párját. Lupát, a jó és kedves nőstényt, sajnálta a három ügyes kölyköt. Milyen szép lett volna együtt vadászni. Ha öten elindulnak, nincs olyan sebesfutású őz, amely kimeneküljön ebből a gyűrűből. Sok fájó érzés gyűlt össze a hatalmas ugrásokkal

menekülő hímfarkasban, de az életösztön mégis azt parancsolta: el innen, minél messzebb. És ez a parancs mindennél erősebb volt.

Lupa nem szenvedett sokat. A halálos lövés nyakszirten érte és utolsó ugrásával szinte az egyik, halálba dermedt kölykére rogyott.

Izai ezúttal remekelt a lövéssel és ezt még a vén Tógyer is elismerte.

Sándor azonban annál szomorúbb volt, mert a bozót szélére kilépő Kagurt, csak akkor vette észre, mikor az már visszaugrott. Az utána küldött lövés már csak olyan szenteltvíz féle volt, maga se hitte, hogy az nagy kárt tett volna a visszaugró farkasban.

Napfelkeltével azért a vén Tógyer a biztonság kedvéért végigkutatta a bozótot.

– Mert úgy-e, sohase lehet tudni.– Ha arra gondolok – kesergett a fiatal vadász –,

hogy micsoda hatalmas állat volt és én elhibáztam, a fejemet szeretném a fába verni. Sose bocsátom meg magamnak!

Izai mosolygott és úgy – nyúzás közben – vigasztalta:

– Előfordul ez még öreg vadásszal is.– Nem is kell messze menni, itt van Izai –

csipkelődött a vén Tógyer, és laposakat pislogva mérte végig az öreget –, az régi vadász és mégis mellélőtt az egyik kölyöknek.

– Na, nem éppen mellé – szépítette az esetet az öreg, közben arra gondolt, hogy ez a vénség megtölti az egész havast azzal az egy, valóban rosszul sikerült lövés hírével.

– Hát legyen úgy – egyezkedett a vén Tógyer –, combon lőtted. Egyre megy. Rossz lövés volt.

Aztán ebben is maradtak.

Mikor úgy déltájt – a hátizsákokon fityegő farkasbőrökkel elindultak, Izai megköszönte az öreg segítségét.

– Tógyer bátyám, ezeket a farkasbőröket – ölelte meg a vénséget – magának köszönhetjük. Az egyik prémiumot, mihelyt megkapom az erdészetitől, felhozom. Az magát illeti.

– Nem azért tettem – szerénykedett az öreg, de Izai tudta, hogy azért azt a kis pénzmagot a vénember is szívesen veszi.

Ballagott a két vadász a kanyargó hegyi ösvényen és ezúttal az eredményes vadászat boldog elégedettsége virágzott szívükben.

Erősen remélték, hogy az elmenekült hímfarkast és sebzett kölyköt is majd csak puskavégre kapják, hogy sorsát nem kerülheti el senki… még a híres Kagur sem…

A PATAK SOHASEM ÁLLT MEG. Teltek a napok, múltak a hetek és a patak folyt, mint az idő, ami szintén sohasem áll meg. A víz folyásának, az idő múlásának se eleje, se vége, mert ahogy lépegetnek a hullámok, éppen úgy lépegetnek a napok is. Egyszer csak, a patak felé hajló valamelyik bokorról lepilinkázott egy fáradt levél. A hullám felvette a hátára, jól megforgatta, megnézte és mikor látta, hogy ez a levél aranyban sárguló, halkan locsogva szólt oda a partján álló sziklának:

– Itt az ősz.– Úgy van – helyeselt a szikla tövéről visszahajló

páfrány, mert a szikla nem volt beszédes viszonyban a locsogó kis patakkal és helyette mindig a páfrány beszélt.

Az őszi nap melegen sütött, a kék égen éppen olyan szelíden úsztak a bodros felhők, mint egy hónappal

ezelőtt és mégis – itt volt az ősz és kopott tarisznyájában már csak a nyár emlékeit és azt a sok színt őrizte, amelyet most készült felrakni a lombokra.

Kora reggelenként újra ködöket dajkáltak a völgyek, erősebb volt a harmat és fenn, a magas bérceken, ezüstös dért rakott a növényzetre az éjszakák hideg lehelete. A madárvilág is megritkult. A nyári vendégek elmentek, a téli vendégek még nem érkeztek meg és így színtelenebbé vált az erdei világ.

Amíg a nyár a vidám örömök idejét személyesíti meg, addig az ősz az elmélázó gondolatokat, az elmúlás örök nagy kérdéseit veti fel az emberben.

Egyszer csak, a ködös magasságokban, ahová még hunyorogva is alig tud felpillantani az emberi szem, halk kiáltásokkal vonul tovább valami messziről jött madársereg.

– Gágá… gigá… lilikliklli… És szüntelenül felesel, zajong, ez a felhők között utazó szárnyas népség, akiknek suhogó szárnyai alatt sok ezer kilométer fogyott el. Messze északon, talán a Spitzbergák vagy egyenesen az Északi-sark körül levő fészkelő helyeik felett már hóviharok tombolnak, nálunk pedig még langyosan melegít az őszi nap. Az ő hazájukban már dermesztő a hideg, elfogyott az élelem, nincs egy szikra zöld növényzet és csak a jegesmedve, fóka és a sarki róka bírja ki a rendkívül kemény teleket.

És mikor jön a hideg sarki szél, a vadlibák serege útra kel és délre vándorol, ahol még zöldek a vetések és meleg a nap sugara. Tavasszal pedig visszatérnek északi hazájukba, amely bármilyen zord is, de mégis csak a hazájuk, a fészkelő helyük.

A vadlibák nálunk csak ősszel és tavasszal mutatkoznak, mikor átvonulásban vannak. Mihelyt megérzik, hogy jön a tél, a hó, mely eltakarja a zöld vetéseket, szárnyra kelnek és tovább utaznak Délnek.

– Gágá… gigá… – hangzik ilyenkor a magasban és az emberek felnéznek a felhőkre és azt mondják:

– Hideg lesz, húznak a vadlibák.Minél keményebbek a telek, annál hosszabb a

vadliba útja. Annál több a veszedelem, mert a hosszabb úton több a leselkedő vadász és gyakrabban közéjük csapnak a ragadozó madarak is.

Sándor is, aki most puskájával a vállán ődöng az erdőszélen, vágyakozva tekintget a magasba.

– Nem lenne rossz egy kis libapecsenye – mondja ez a tekintet, de napsütéses reggelen nem lehet libára vadászni. Csak később, mikor a ködös téli sötétségben alacsonyan húz a libasereg, csak akkor lehet a hangos társaság egy-egy tagját puskával leemelni a magasból, de most süt a nap, szép az idő és ilyenkor a libák magasan húznak. Különben is, havasi vadász véletlenül jut csak libapecsenyéhez, mert a havasok felett a vadliba csak keresztül utazik a síkságok felé, ahol szép nagy tavak és széles folyamhátak kínálkoznak éjjeli szállásnak.

A vadász őszies hangulatban kerüli az erdőt, és az erdőszélen levő kukoricás és zabföldek felé irányítja lépteit.

Jól tette, hogy idenézett, mert itt bizony szomorú látvány fogadta. Az érni kezdő kukorica össze-vissza volt tördelve, a zabföld megcsúfolva és még az a keskeny burgonyás is olyan, mintha traktor gázolt volna végig rajta.

A Poncsó família tevékenykedett itt az éjjel. Emlékszünk még rá, hogy a vadász találkozott már velük, mikor a farkasokat lesve fenngubbasztott a fán, de akkor még nem volt szabad közébük puskázni, mert a vaddisznót az év bizonyos szakában éppen olyan tilalom védi, mint az őzet, nyulat és a többi, vadászati szempontból hasznos vadat.

Ámbár, az erdőszéli földek gazdái erősen vitatják Poncsóék hasznosságát. Sőt, a legszívesebben kiirtanák őket. Ha megnézzük a kukoricást, a zsenge zabot, vagy a burgonyást, ahol Poncsóék népes familiája csemegézett, akkor megértjük a földek tulajdonosait is, mert bizony a vaddisznó kedves szórakozása az, hogy itt is, ott is belekóstol a kukoricába, beletúr a burgonyába, aztán tovább áll, hogy nehány lépéssel odébb kóstolgasson.

Szomorú látvány az a föld, ahová Poncsóék vacsorázgatni járnak.

Ez igaz, de azért nem szabad teljes szigorral ítélkezni a vaddisznó nemzetség felett sem. Mert ne felejtsük el, hogy az erdei vadak legtöbbje mind csinál valami kárt, ha megművelt földek közelébe kerül. Hiszen az őz is, a nyúl is szívesen megkóstolja az erdőszéli zabot, megrágja a gyümölcsfák héját, de azért senkinek sem jut eszébe az őzek és nyulak kiirtása.

Poncsóékat sem szabad hát a vésztörvényszék szigorúságával elbírálni, mert az év nagyobb részében a havasi erdőségekben tanyáznak és főtáplálékuk a különböző páfrányok gyökere, a tölgyes, a vadalma és vadkörte hullott termése és feljebb, a havasi világban pedig az áfonya. – Ezzel pedig nem okoznak kárt senkinek.

Nem az a megoldás tehát, hogy kiirtsuk erdeink ezen értékes húsvadját, mert bizony az erdő szegényebb lenne, ha eltűnne belőle ez a sörtés vad – hanem az, hogy ha a megművelt földek közelében megjelenik, akkor onnan el kell riasztani.

Ha egy népes vaddisznó család egyik tagját kilövi a vadász, akkor ezt a környéket úgy elkerüli ez az óvatos vad, hogy a föld gazdája nyugodtan alhat, mert több kárt nem tesznek a termésében.

A természetben örök törvény, hogy sohasem szabad túlzásba esni és az erdei állatok kártevéseit csak a józan ész határainak keretében, az állat életmódjának teljes ismeretében szabad elbírálni – bár Poncsóék a jelen esetben tényleg elszemtelenedtek és ezt még Sándor is kénytelen volt megállapítani.

– Hát, nem mondom – háborodott fel a vadász a valóban csúnyán megcsúfolt kukoricás, zabos és burgonyás földek láttán –, ezek itt nagy disznóságot műveltek.

– Az isten küldött erre, Sándor – bújt ki a kukoricás szélére rittyentett kalibából az öreg Mariuca néni –, né, mit csináltak ezek a beste állatok.

– Látom – fogta a szót szűkre Sándor, mert tudta, hogy Mariuca néne úgyis elmond bőven mindent.

– Itt őrködtem az unokámmal egész éjjel – panaszkodott a vénasszony –, kolompoltunk, tüzeltünk és mégis kijöttek. Lőjjék már le belőlük egyet, édes fiam, az isten is megáldja, mert nem marad a télre egy csepp élet se.

– Na, estére idejövök – ígérte könnyelműen a vadász, de valljuk be, ezt nemcsak a Mariuca földjeinek védelme, hanem egy hátsó gondolat is ígértette meg vele, mert köztudomású, hogy a vaddisznó húsából kitűnő kolbász készül és szalonnája se éppen megvetendő portéka, és sose árt az, ha a kamrában jól felfüstölt szalonna oldalak és nehány rőfnyi kolbász található. Okos ember gyűjt egy kis élelmet a hosszú téli napokra.

…AZ ERDŐRE KÖZBEN MÁR RÁÜLT az alkony, mikor Sándor visszatért a kukoricás mellé. Nem volt egyedül, görbelábú barátja, Daki nyargalt előtte.

– Azt hittem – örült a vén Mariuca, aki az unokájával a kaliba előtt üldögélt –, hogy már nem jön vissza.

– Olyan embernek ismer, Mariuca néném? – kedélyeskedett Sándor, miközben lepakolt a kaliba mellé. – Nem késtem el, a disznók úgyis csak a sötétben jönnek ki az erdőből. Tüzet ma este ne csináljanak és üljenek csendben itt a kalibában. Ma én őrzöm a földeket.

– A vejem, a Gligor ott van a másik végén. Szóljunk neki is?

– De mennyire – rendelte el Sándor –, a legjobb, ha idejön.

Az unoka Gligor után futott és mire Sándor végzett a pakolással, Gligor is a kalibához ért.

A havasiak előtt nem nagy népszerűségnek örvendett a népes Mariuca család. Azt tartották róluk, hogy fösvények és irigyek, hogy szívesen kiforgatnak másokat a munkájuk eredményéből, ha az a valaki hagyja magát. A hosszú Gligort pedig, aki mindig olyan savanyú képpel járt-kelt, mintha az egész vadalma termést neki kellene elfogyasztani, különösképp nem kedvelték. Általában: savanyú Gligornak nevezték.

Most is, ahogy hajlott, hosszú alakja megállt a kaliba előtt, köszönés helyett egy jó darabig csak a fogát szívogatta.

– Hát – nyögte ki végül –, vadászik? Jó magának. Meglövi a disznót és tele lesz a kamrája hússal. Mi meg, maradunk a kárral.

Sándor béketűrő természet volt, de ennyi szemtelenség még őt is kihozta a sodrából. Ezek itt idehívják, könyörögnek, hogy jöjjön, aztán a még meg se lőtt disznóra is igényt tartanának.

– Hát, ha ez a baj – nyúlt a puskája után –, vadászhatok én máshol is. Elmehetek. A disznók meg, hadd járjanak csak ide.

– Ne bolonduljék már no – csillapította a vénasszony a felpattanó vadászt –, hát nem látja, hogy Gligor csak

viccöl. Még csak az kéne, hogy elmenjek és a disznók tovább pocsékoljanak minket.

– Hát már viccölni se lehet? – terült valami kényszeredett nyájasság Savanyú Gligor rozzant arcára. – Hát persze, hogy vadászik. Mit csinálna mást, ezért fizetik.

– Ezekkel ugyan kár volt szóbaállni – gondolta Sándor, mert kiérezte, hogy Gligor most is szurkálni próbál szavaival.

– Hát nem csak éppeg ezért – nyomta meg a szót –, mert az erdőt is őrzöm. Ne legeljen a jószág ott, ahol nincs helye és ne hordják a fát, ha nincs kiváltva a bárca.

– Igen, igen – kezdett Gligor más hangokat pengetni, mert az ő kis szekere is ott állt a földje végén, jól megpakolva gallyal és bizony a bárcát kiváltani ő is „elfelejtette”. – Mindig mondtam én, hogy sok a vadász dolga.

– Hajaj – sóhajtott Sándor és szemére tolta kalapját, mert Gligor hirtelen pálfordulásán nevethetnékje támadt. Látta ő is jól a megrakott szekeret, de azt is látta, hogy olyan semmi hullott ágtörmelékkel pakolták meg, hogy az csak szemetje az erdőnek.

– Most is ott áll egy szekér gally a föld végén – vágta ki Sándor a nagy adút –, már meg is akartam kérdezni, nem a magáé, Gligor bátyám?

A kellemetlen kérdésre Gligor képe még a szokottnál is savanyúbbá vált.

– Hogy ennek micsoda szeme van? – gondolta –, pedig még a bokrok közé is jól beállítottam. – Persze, azt már nem tudhatta, hogy Sándor körülkerülte a földet, mikor az esti lesállásra való helyet válogatta.

– Hát felhoztam a szekeret – kerülte meg az egyenes feleletet és, hogy ne kelljen a vadászra nézni, a bocskorszíját igazgatta –, gondoltam, ha lő egy disznót, jól fog jönni. Lesz mivel hazaszállítani.

– Akkor, ha azért hozta – irgalmazott meg a feszengő, izzadó Gligornak Sándor –, jól van. Most már csak a disznót kell meglőni.

– Úgy, ahogy mondja – helyeselt buzgón az öregasszony.

Beszélgetés közben besötétedett. Az újhold vékony sarlója nem sok világítást adott, de azért Sándor erősen bizakodott, hogy csak sikerül a népes kondából egy valamire való süldőt kilőnie.

– Én megyek – állt fel. – A kutyát itt hagyom. Azért hoztam, hogy ha a sebzett disznó netalán elmegy, akkor a vérnyomon megkaphassuk.

– Te itt maradsz! – adta ki a parancsot Dakinak. de azért a biztonság kedvéért szíjra is tette és egy cövekhez akasztotta. Aztán elindult kiválasztott leshelyére.

Az erdő és a kukoricás között elterülő kaszáló sávjára igyekezett, ahol a rét közepén egy nagy szénaboglya volt. Ennek a tetejére ült, aztán várt.

A szél az erdő felől lengedezett és ez jó volt, amíg a disznók a kukoricásba nem érnek. A vaddisznó rövidlátó, de annál jobb a szaglása és hallása. Rossz széllel lesni, vagy cserkészni erre a nagyon óvatos vadra, teljesen reménytelen dolog.

Idővel a vadász szeme megszokta a sötétet, és szomorúan látta, hogy ha a disznók a rét végén váltanak át a kukoricásba, akkor eredményre nem számíthat. Esetleg a kukoricásban nagy zajjal törtető, csámcsogó disznókat megpróbálhatja belopni, de az ilyesmi ritkán szokott sikerülni.

– Majd meglátjuk – sóhajtotta a jó kényelmes szénaülésben –, csak el ne aludjak.

Egy darabig jól elszórakoztatta egy kis erdei bagoly bogarászása a rét felett. Aztán a bagoly tovább repült és csak a csend és az álmosító nyugalom maradt.

Később egy jól megtermett borz közvetlenül a szénaboglya mellett gyalogolt át a kukoricásba. Ezúttal a mogorva erdei remetének szerencséje volt, mert Sándor nem akarta lövéssel a disznókat elriasztani.

A disznók olyan zajjal érkeztek, úgy zörgették a bokrokat, hogy szemmel láthatólag biztonságban érezték magukat.

Egy emse, nyolc szép süldő malac és egy öreg kan jött ki az erdőből. Kényelmesen igyekeztek a kukoricás felé és közel a boglyához húztak el, csak a kan volt messze.

Sándor puskája ide-oda mutogatott. Válogatott közülök. Minden áron a hatalmas kant szerette volna puskavégre kapni, de aztán lemondott róla, mert a lövés nagyon bizonytalannak látszott. Így az emse mellett döntött, amely a süldők társaságában egyenesen lapocka lövésre kínálkozott.

A kiválasztott disznó felemelte a fejét és szimatolni kezdett, de ebben a pillanatban kétszer egymásután megszólalt a vadász puskája.

Tisztán lehetett hallani a két golyó puffanását, ahogy bevágódott a húsba. Az emse felvisított és két első lábára rogyott, de a következő pillanatban erőre kapott és sürgősen visszanyargalt az erdőbe.

A lövések és az emse visítása nagy kavarodást keltett a vaddisznó falkában. A nagy és tapasztalt kan harciasan megállt és fújva körülnézett.

– Ki mer minket megzavarni? – mondta ez a harcias kiállás. – Felhasítom az oldalát a jó éles agyarammal, csak ide jöjjön.

A bátor és önfeláldozó sörtés-dalia csak akkor váltott be az erdőbe, amikor már családja minden tagja, messze és teljes biztonságba a sűrűbe csörtetett.

– Nem létezik, hogy ezt a két jó lövést elvigye – csúszott le Sándor a boglya tetejéről és arra a helyre sietett, ahol a lövés pillanatában állt a vad.

Gyufát gyújtott, úgy kutatta át a helyet. De nehány csepp véren és a golyók vágta szőrön kívül semmi más biztató jelt nem talált.

– Na, meglőtte? – bukkant ki Savanyú Gligor hajlott alakja a kukoricásból, aki szíjra vette a kutyát és elhozta.

– Meg én – állt fel még mindig a lövésen spekulálva –, de elment. Nem hiszem, hogy messze vihette. Nézze – sodorgatta ujjai közt a felszedett sörteszálakat –, a golyó kettévágta a szőrét. Tehát súlyos sebet kapott, mert horzsolásnál egészben tépi ki a golyó a szőrt.

– Kár lenne érte – szívogatta Gligor savanyúan a fogát –, ha elmenne.

Sándor megsimogatta Daki fejét és szinte könyörögve súgta a kutya fülébe:

– Most aztán minden reménységem benned van, kiskutyám.

– Hát akkor engedjük el talán a kutyát, az megkapja – tanácsolta Gligor.

– Majd csak reggel – intette le a vadász, azzal kissé csüggedten, de tele reménységgel visszaindult a kalibához.

A vaddisznó, ha nem bántják, elkerüli az embert. De a megsebesített vadat éjjel a bozótba követni veszedelmes dolog. Sok könnyelmű vadász fizetett már ezért a türelmetlenségéért az életével. Vadásztörvény az, hogy a sebzett nagy vadat hagyni kell, hadd menjen, hadd vérezzen el és csak bizonyos idő elteltével szabad a vérnyomon követni.

Ahogy megérkezett a hajnal, Sándor ráeresztette a kutyát a disznó vérnyomára. Az okos állat csillogó szemével, mintha biztatta volna gazdáját: gyere csak utánam, kedves gazdám, majd én megkapom neked. Itt van, érzem jól. Nem veszhetett el. Megtalálom. Ne félj!

– Csau, hau – indult el izgatottan a vérnyomon és egyenesen nekivágott az erdőnek.

– Utána – intett Sándor a hajlotthátú Gligornak, akit, bármilyen savanyú is volt, ezúttal elkapott a vadászláz.

A kutya csaholása pontosan vezette őket. Jó hosszú lépésekkel kellett igyekezniük, mert Daki ugyancsak nekiiramodott, és bármennyire siettek, mégis lemaradtak mellőle.

– Megvan! – csillant fel Sándor szeme, amikor meghallotta a kutya egyhelyben való csaholását.

– Hau, hau, hopp, itt van, megtaláltam – ujjongott a vadászfülnek kedves kutyaszó.

Egy bokor tövében, oldalára dűlve pihent a disznó. A körülötte ugráló, csaholó kutya nem mozdította ki halálos dermedtségéből.

– Látja – mutatta a két golyó ütötte sebet Sándor a megilletődött Gligornak –, mind a két lövés halálos volt és mégse maradt helyben.

– Szívós állat a disznó – ismerte el Gligor is –, és ez jó nagy. Megüti a másfél mázsát is.

– Lesz mit cipeljünk – vidámkodott Sándor. – Jól megizzaszt minket, amíg elvonszoljuk a kocsiig.

– Ez meg – rugaszkodott neki a cipekedésnek Gligor is, megragadva a disznó hátsó lábát.

Huzakodott, cipekedett a két ember, de végre mégis csak a kocsira került a zsákmány.

– Most már, Mariuca néném, nyugodtan alhatnak – nyugtatta meg a vadász a vénasszonyt –, mert ezek a disznók ide egyhamar nem térnek vissza.

– Köszönöm, hogy segített rajtunk, Sándor – hálálkodott Mariuca néne –, de maga se járt rosszul.

– Én is úgy vélem – nézte Sándor büszkén a kocsira pakolt, jól megtermett vaddisznót.

Gligor a két borzderes tehénkét terelgette a járomhoz. Térült, fordult, húzta az időt, mint akinek valami nyomja a begyét, de egyszer csak elkészült.

– Mégis csak jó volt – ravaszkodott savanykás mosolyával –, hogy felhoztam a kocsit. Igaz-e? Aztán ez a semmi kis gally, amit ide gyűjtöttem? Nincs bárca, de ha baj, akkor kiváltom.

A vadász csak akkor kapott észhez: Gligor oldalát még mindig az fúrja, hogy ő látta a szekér gallyat.

Szép volt ez a reggel. A napsugarak puha aranya most kezdte melegíteni a világot, és a vadász szívébe jóleső szeretet költözött.

– Hát – húzta ráncba hivatalosan a homlokát –, ahogy vesszük.

Gligor a kocsilőcshöz kötözött tarisznyájában matatott, de félszemmel Sándort vigyázta.

– Tudja – folytatta Sándor –, ezt olyan semmi szemétnek is vehetjük… és akkor nem kell bárca.

– Kóstolja csak meg ezt az üveget – vidámkodott fel hirtelen Gligor. És a motyóból gyorsan előkerült egy sörösüveg.

Sándor mosolyogva nyúlt az üveg után és szájához emelte, mint a hangász a trombitát, csak éppen egy kicsit nagyobb ünnepélyességgel.

– Ejha – szólt elismerően –, ez aztán fáin kisüstös.– Az a – bólintott Gligor, és mikor átvette az üveget,

még a szemét is lehunyta és úgy nyelte a méregerős italt, mint a szivattyú.

Aztán kezet fogtak. Több szó nem esett, de mind a ketten tudták, hogy köztük békesség van és emberi megértés, mert minden haragot elmosott közöttük a jó, kisüstösön főtt háziszőttes.

…A FARKASNEMZETSÉG TÖRTÉNETÉBEN oly gyászos emlékű hajnal után, Kagur, a nagy hímfarkas, óvatosan elkerült minden emberlakta helyet és egészen felhúzott a havasok szirtjei közé.

Itt azonban, ahol csak a kopár sziklák vannak, törpefenyő, néhány páfrányfajta és áfonyabokor, nagyon szegényes az állatvilág. A komor sziklák hazájában csak a zergék és a kőszáli sasok érzik jól magukat, de ezek nem szerepelnek a farkas étlapján, részben, mert nem tud hozzájuk férkőzni, részben pedig a kőszáli sassal alighanem pórul járna.

Az a néhány egér és az az egy beteg siketfajd-tyúk., amit Kagur magányba vonulása ideje alatt el tudott fogni, még félfogára is kevés volt a jóétvágyú farkasnak. Bizony egész szabályszerűen éhezett és miután már az áfonyára is ráfanyalodott, be kellett látnia, hogy csak két lehetősége van, itt maradni, ahol ugyan nincs veszély, de nincs élelem se; vagy leereszkedni oda, ahol kövér juhok legelnek, ahol őzek vannak és nyulak, de ember is van, veszély is van.

Kagurnak egyáltalán nem volt kedve a remete életre és főleg a remeték étlapja szerinti étkezésre. Ő nem azért vonult vissza a lakatlan, kopár szirtek világába, mintha azt az ismeretes bibliai prófétát akarta volna utánozni, aki bűnbánatot tartani elvonult a pusztába, távol az emberektől. Még azt sem szabad hinnünk, hogy annyira súlyosan megrendítette párja halála, hogy azért kívánkozott volna a magányba. Távolról sem, a farkas egyáltalán nem ismeri az effajta érzéseket. Kagur egyszerűen félt, menekült a veszély elől és azért iramodott neki a havasok magas szirtjének, mert úgy gondolta, hogy itt nagyobb biztonságban van.

Sajnos, enni kell. És ezért az éhes farkas kénytelen volt visszatérni oda, ahol élelem is van.

Kagur az éj sötétjével együtt ereszkedett vissza a fenyvesek övezetébe és itt egy fiatal farkassal találkozott, aki éppen jóízűen egy házimacskát kóstolgatott. Az öreg farkas nem sokat teketóriázott.

– Éhes vagyok – mordult rá a fiatalra –, add ide, mert megharaplak.

Az bár fogait mutogatta, mégis jobbnak látta átengedni az erősebbnek a falatot.

Kagur a macskahúst határozottan ízletesnek találta.– Ejnye – nézett körül, mikor eltüntette a jól

megtermett kandúrt, akit éppen vadászat közben ért a baleset, és aki többé már nem vadászik –, hol lehetne még egy jóízű macskát fogni?

Sajnos, több kandúr nem jelentkezett a láthatáron. A közelben csak a fiatal farkas üldögélt, aki száját nyalogatva tisztes távolságból szemlélte Kagur jó étvágyát. Szemmel láthatólag abban reménykedett, hogy valami neki is marad, de ezúttal tévedett, mert a kiéhezett Kagur még két kandúrt is szívesen bekebelezett volna.

Miután a jóízű pecsenye elfogyott, jobban szemügyre vette a fiatal rokont. Erre több oka is volt. Először is, mert a vadon törvénye szerint csak barátot, szövetségest szabad a közelben megtűrni, másodszor pedig, valami ismerős szimat csapódott az orrába.

Fölállt és lassan a fiatal farkas felé indult. Az nem futott el, az öreg farkas szimata őt is emlékeztette valamire. És ezek az emlékek nem voltak riasztók, kellemetlenek. Ezek a szagok olyan formában léptek a fiatal farkas elé, mint mikor az ember hazatér az otthonába és a szekrény tetején illatozó almák vagy a dohányfüst jól megszokott szagát érzi. Éppen azért, nem iramodott tovább, nem menekült el, hanem ideges remegéssel eltűrte az öreg szimatolgatását, sőt, farkasszokás szerint, vissza is adta ezt az ismerkedést, ami úgy történt, hogy ő is oda-oda szaglászott az öreg farkas bundájához.

Kagur határozottan barátságos volt. A szaglászás után a fiatal farkast megbökdöste az orrával, ami

farkasnyelven körülbelül azt fejezte ki, hogy nem tudom honnan, de ismerlek, és nem akarlak bántani.

– Velem maradhatsz – mondta ez a mozdulat és aztán Kagur emlékében hirtelen felelevenedett Lupa, a jó, hűséges nőstény. Ennek kapcsán pedig a fiatal farkasban is felismerte az egyik kölykét.

Az öreg farkas nem érzékenykedett, nem ölelte keblére a nagy családirtást túlélő egyetlen csemetéjét, hanem egyszerűen tudomásul vette, hogy ez: az ő fia.

Ettől a pillanattól kezdve aztán már két farkas – egy öreg és egy fiatal – poroszkált tovább az erdei ösvényen, mert érezték, hogy egymáshoz tartoznak és tudták, hogy kettesben könnyebb a vadászat is.

A két farkasnak ezen az éjjelen határozott szerencséje volt, mert egy havasi tanya mellett elhaladva, friss nyúlnyomot szaglászó fiatal és tapasztalatlan kuvasszal találkoztak. A kuvasz nem ismerte még a vad erdei rokonok szokását, így egy kicsit kitért ugyan, de nem eléggé, mintha azt mondta volna:

– Ha meg akartok fogni, harapok. Nézzétek, milyen jó fogaim vannak – és még morgott is.

Mikor pedig felismerte a veszélyt és futott volna, akkor már késő volt. Ennek a találkozásnak eredményeképpen a két farkas teljesen jóllakva nézett valami jó nyugodt tanyahely után.

Néhány nappal később Sándor a menedékház közelében végezte be az aznapi körútját. A nap ugyan még magasan járt az égen, de aranyában több volt már a fény, mint a meleg, és csodálatos őszi délutánná aranyozódott az ember körül az egész világ. Jól esett hazatérés előtt egy rövid pihenő, és a vadász kifáradva az egész napi kószálásban, lehevert az oldalban elhúzódó igen mély és járhatatlan szakadék szélén. Csendesen szemlélődve figyelte a mélység túlsó oldalán levő menedékház kéményéből felszálló füst

széles selymét, és az ahhoz közeli tisztáson nyugodtan legelésző lovat, amellyel Petre, a menedékház gondnoka szállítgatta fel a turisták ellátásához szükséges élelmet.

Alig kődobásnyira a pihenő embertől egy siketfajd család jött ki a bokrok közül, hogy áfonyát szedegessen. A kis tisztásra később egy őzsuta is kilépett, mire az óvatos fajdtyúk azonnal magához szólította a csibéit, melyek már majdnem akkorák voltak, mint az anyjuk. Miután a fajdtyúk meggyőződött arról, hogy a havasi rétecskén az erdő legjámborabb lakója jelent meg, tovább folytatta a legelészést. Sándor elgyönyörködött a kis fajdocskák szöcske vadászatában, amelyek, mint a pulykacsibék, kinyújtott nyakkal és csőrrel rohantak egy-egy menekülő rovar után.

A lassan nyugovóra készülő nap sugarai üde zöld ragyogásban tündököltették a szemközti havas tetején levő nagy tisztást, amelyen egy legelésző nyáj lassú, egyenletes mozgással tolódott el a karám felé. Közeledett már az esti fejés ideje.

…Az állomáson Kati néni ételmaradékot tartalmazó lábassal jelent meg a konyhaajtóban.

– Itt van – borította a lábas tartalmát a János bácsi által kellemesnek mondott kis fehér kutya elé –, egyél te is.

A kutya örvendező farkcsóválással nyugtázta az ételmaradék átvételét, közben az érdeklődve közeledő kakasra mordult:

– Elmenj innen, Kakat, mert megharaplak.A kakas nem akarta a nyomában járó tyúknépség

előtt tekintélyét lejáratni – úgy tett, mintha az ételmaradék egyáltalán nem érdekelné. Szerencséjére egy szarvasbogár hullott le a szederfáról, amit a kakas azonnal fejbekoppintott.

– Ka, kakat, finom falat – hívta meg az égből hullott csemegére háremét és udvariasan félreállva nézte a tollas fehérnépek tolakodó osztozkodását.

– Már három napja nem láttam Miskát – szólt oda Zsuzsika anyjának, mert az ételmaradékról eszébe jutott a nagy fekete kandúrjuk.

– Ne féltsd te Miskát – vélte Kati néni –, majd megjön.

Ebben Kati néni tévedett, mert az már egyáltalán nem valószínű, hogy a Miska kandúr megjöjjön, mert tudomásunk szerint még a macskák sem támadnak fel halottaikból.

…Amíg Szászéknál így családiasan telt az idő, addig a hegyoldalban üldögélő vadász kipihente fáradtságát és éppen azon tűnődött, hogy jó lenne cihelődni, de a délutáni nap olyan kellemesen melegített és a fáradt ember ilyenkor szívesen nyújtja meg pihenőjét. Kászolódás közben aztán átpillantott a szakadék túlsó oldalán elterülő tisztásra és ekkor – még a vér is megfagyott ereiben.

Sári, a menedékház vén szolgálati paripája ott csemegézett a szemközti oldal dús legelőjű tisztásán, ahová Petre, a menedékház gondnoka csapta ki, hadd legeljen ott az öreg pára kedvére.

Azt tartja a szólásmondás, hogy munka után édes a pihenés, s úgy látszik az öreg ló is ismerte ezt az aranyigazságot, mert ugyancsak jól érezte magát az árnyas tisztáson, ahol bőven akadt ízletes harapnivaló is. Megérdemelten pihent, mert aznap már kétszer is megjárta a fűrésztelepet, ahonnan a menedékház vendégeinek ellátásához szükséges élelmet fuvarozta fel.

A lovacska jóízűen ropogtatta a füvet, közben, hogy a rátelepedő legyeket elhajtsa, néha a farát is megbillentette, de egyébként csak a jó legelő érdekelte.

– Lehet, hogy eső lesz – mondta a farkcsapás –, mert erősen csípnek a legyek.

De ettől eltekintve a legelőn minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott. Igaz, hogy a legyek néha komiszul csípnek, de neki meg azért van farka, hogy azzal időnként közéjük csapkodjon.

Kagur és fia – aki éppen olyan kitűnő vadásznak ígérkezett, mint az apja –, még az előző nap alkonyán felfedezte a rendszeresen itt legelő öreg lovat. A farkasok elhatározták, hogy a változatosság kedvéért megkóstolják a lópecsenyét is. Tervüket aznap el kellett halasztani, mert közben megjelent a menedékház gondnoka és hazavezette a lovát.

Kagurék ezt határozottan igazságtalanságnak vélték, mert úgy érezték, mintha valaki egyenesen az orruk elől emelte volna el a kívánatos falatot. De az ember megfékezte vérengző ösztönüket és inkább másnapra halasztották a könnyűnek ígérkező lóvadászatot.

Arra, hogy a farkasok a menedékház közvetlen közelébe merészkedjenek, a gondnok még álmában sem mert volna gondolni. A közeli tisztáson tökéletes biztonságban hitte a lovat és ezért nyugodt szívvel hagyta magára az öreg állatot.

A farkas, ahol csak lehet, meglepetésszerűen támad. Éppen ezért mindig a legnagyobb óvatossággal közelíti meg kiszemelt áldozatát és éppen ilyen elővigyázatosan, a legnagyobb titokban igyekszik végrehajtani visszavonulását is. Ezt a farkasszokást évszázadok tapasztalata alakította ki és formálta valóságos törvénnyé. Valljuk be, farkasbiztonsági szempontból igen bölcs és okos szokás ez.

Ezen a szép őszi délutánon Kagur és fia is úgy suhant a tisztás szegélyét övező bokrokba, mint két, nesztelen, szürke árnyék. Még egy levél se zörrent meg óvatos lépteik alatt. Szürke bundájuk úgy egybeolvadt a bokrok mindig titkokat rejtegető ölébe,

hogy még a legélesebb szem se tudta volna őket felfedezni.

Egyébként rossz hangulatban voltak, mert hajnalban összetalálkoztak a Poncsó famíliával. A vén és barátságtalan vadkan felügyelete alatt a vidám süldőtársaság egy forrás süppedékes környékén turkált.

Kagur, aki már tapasztalatból ismerte a vaddisznó nemzetség, de különösen a vén kanok veszedelmes, goromba természetét, nagy ívben igyekezett megkerülni Poncsóékat. De az ifjú farkas elfelejtve minden atyai intelmet, minden teketória nélkül nekirontott a legközelebbi süldőnek.

– Hamm, megfoglak, hamm megeszlek! – csattogták fenyegetően a vadmalac felé a farkas fogai.

A fiatal vaddisznók általában jókedélyű állatok. A farkasfi által kiszemelt bohókás és viháncoló vadmalac is először valami jó és új játéknak vélte a szürkebundás ismeretlen rohamát.

– Hamm… megeszlek… hamm… megeszlek… hamm – csattogták a farkasfogak.

– Oi. Nem fogsz meg, oi… nem fogsz meg… oi – nyargalta körül a malac vidám röfögéssel a bokrot.

De amikor a fiatal farkas beérte, egy-kettőre meggyőződhetett arról, hogy ezt aztán mindennek, csak éppen játéknak nem lehet nevezni.

– Megőrültél? – mordult az öreg farkas az ifjú vadász után. – Az öreg Poncsóval akarsz kikezdeni, te bolond?!

Az azonban rá sem hederített az atyai intelemre.– Ha nekem jön az öreg – sandított a tisztás másik

oldalán békésen turkáló vén kanra –, elfutok vagy megharapom.

Mindenesetre kitűnő pecsenyét vélt az orra előtt ficánkoló vadmalacban felfedezni és sürgősen elkapta annak farát, hogy mielőbb leránthassa a földre.

– Ui, ui, segítség – sírt kétségbeesetten a letepert

malac. Erre a családi vészjelre az öreg Poncsó felkapta a fejét és mint az olajozott villám, úgy rohant a segélytkérő családtag mentésére.

– Höp… hö… höp… Majd adok én neked malacpecsenyét, megemlegeted még te azt – fújta, hörögte a vén kan felháborodottan a legkedvesebb unokáját nyomorgató farkasfi felé és már messziről fenyegetően csattogtatta agyarát.

A több mint hárommázsás öreg kan úgy rontott a küzdők közé, mint egy tank és egyetlen fejmozdulatával eldöntötte a harcot. A farkasfi csak annyit érzett, hogy valami hatalmas erő elszakítja őt kiszemelt zsákmányától és felrepíti a levegőbe.

A vadmalac-pecsenyére áhítozó farkasfi jó ötméteres repülés után, nagyot puffanva, egy tüskés vadrózsabokorban kötött ki. Azt hitte, összetört minden csontja, de szerencséjére az öreg Poncsó ez alkalommal irgalmas volt, és inkább a fejét használta, mint az agyarát.

A farkasfi még ott szédelgett a bokorban, mikor apja szemrehányó morgással szaglászta végig.

– El akarod rontani a mai jó vadászatunkat, te szerencsétlen – mondta ez a morgás. – Iszkoljunk el, de gyorsan, mert nincs kedvem az öreg Poncsóval kikezdeni.

– Megmondtam neked – korholta tovább ügetés közben a fiát –, hogy Poncsóékat hagyd békén. Ha egy eltévedt malaccal találkozol, akkor nem mondom, az jó pecsenye. De a kondába belemászni, az mindig rossz vadászat.

A vaddisznó bátor és harcias, de nem bosszúálló természetű, és így a vén Poncsó, miután a családját fenyegető veszélyt elhárította, nyugodtan tovább folytatta a turkálást és a jóízű páfránygyökerek keresgélését.

Ilyen kaland után nem csodálhatjuk, hogy a két farkas rosszkedvűen foglalta el a tisztás szegélyén leshelyét. Kagur még mindig neheztelt a szófogadatlan és hetvenkedő ifjoncra, azt pedig a kudarc tette mogorvává.

De a farkasok rosszkedve abban a pillanatban eltűnt, ahogy a tisztásra érkezett a várva várt pecsenye.

– Itt nyugodtan legelhetsz, lovacskám – paskolta meg szeretettel a gondnok az öreg állat nyakát, mikor azt a tisztásra vezette, és mint aki jól végezte a dolgát, otthagyta a lovat.

A farkasok az első pillanattól kezdve gondosan ügyeltek arra, hogy szél alatt leskelődjenek, mert tudták, hogyha a ló megérzi őket, akkor aligha lesz lópecsenye és ők bizony éhkoppon maradnak.

Az öreg ló egy darabig a tisztásnak azon a részén legelt, amely a leskelődő farkasoktól távolra esett. Itt semmiképp se tudták volna észrevétlenül megközelíteni.

De a farkasok jól ismerték a legelő állatok szokását és tudták, hogy a támadásra alkalmas pillanat előbb-utóbb bekövetkezik, csak ki kell várni, mert minden legelő állat szereti végigkóstolgatni a rét egész étlapját. Mindig a jobb, a zsengébb füvet keresgélik és így nagy területet végigkolindálnak. Ez az állatok szokástörvénye és ez alól természetesen az öreg ló sem volt kivétel.

– Mintha ott kövérebb lenne a fű – nézegetett rövidesen a vén ló is a tisztás másik oldala felé.

– Prrrhrh… Meg kéne kóstolni – fújt bele elégedetten egy illatos zsálya-csomóba és lassan legelgetve a bokros felé közeledett. Már majdnem odaért, mikor a gyenge légáramlat megfordult.

– Vigyázz, lovacska! – vitte el a szél a farkasok szagát a lóhoz –, vigyázz, mert itt vannak a szürkebundások.

– Micsoda fertelmes illat! – horkantott egyet és gyanakodva felkapta a fejét, mert a szél egyre erősebben hordta az orrába a farkasok szagát.

A leskelődő két gyilkos látta, hogy a szél elárulta őket. Összevillant szemük és a következő pillanatban a bokrok közül két szürke árnyék pattant ki.

– Nyihaha!… – nyerített fel rémülten az öreg ló, miközben két lábra lendülve, egyhelyben megfordult.

– Nyihaha!… – rúgott a feléje surranó egyik szürke árnyékhoz, aztán megpróbálta, hogy gyors vágtával mentse az életét.

Úgy szokták mondani, hogy a halálfélelem szárnyakat kölcsönöz. Hát ez igaz, mert a farkasok elől menekülő, öreg és elhasznált hegyi lovacska egész testében remegve és hosszan elnyúlva olyan vágtában iramodott a menedékház felé, hogy ez még a legkiválóbb versenylónak is becsületére vált volna.

Már úgy látszott, hogy a ló szerencsésen megmenekül, mikor Kagur, hatalmas ugrással elébe vágott és elkapta a ló legérzékenyebb testrészét, az orrát. Ez a pillanatnyi megtorpanás elég volt, hogy a kisebbik farkas a nyakába csimpaszkodjék.

– Nyihaha! – akarta mégegyszer leadni a szegény pára a vészjelet, de már csak valami bugyborékoló hörgés tört elő a torkából. Még küzdött az életéért és megpróbálta, hogy gyors forgással lerázza magáról a belé csimpaszkodó támadókat, de amit egyszer a farkas foga megragadott, azt nehezen engedi el. A szerencsétlen lóba kapaszkodó szürke árnyak a centrifugális erő következtében a levegőben úsztak, de harapásuk nem lazult meg.

Az izgalmas haláltánc – amelynek a vadász tehetetlen szemtanúja volt, mert a mély és meredek vízmosáson keresztül nem siethetett a megtámadott ló segítségére és az egész támadás lőtávolon kívül

történt – azzal végződött, hogy a ló elszédülve a földre zuhant. Ezzel aztán sorsa megpecsételődött.

A következő pillanatban a farkasok már legyűrték és vadul tépték, marcangolták vergődő áldozatuk testét.

– Legalább ötszáz méter – méregette Sándor a távolságot. Ilyen messziről teljesen céltalan lett volna lövéssel próbálkozni.

Azt ugyan megtehette volna, hogy riasztó lövéssel a farkasokat megfutamítsa, de ez a szétmarcangolt lovat már nem menthette meg.

– Nem – vetette el ezt a gondolatot –, megpróbálom, hogy lövésre közelítsem meg őket. Talán most, hogy el vannak foglalva a prédájukkal, sikerül.

Nekivágott a meredek szakadék falának. Gyökerekbe, fűcsomókba kapaszkodva csúszott le a falszerű sziklán. Alaposan megtépázva, véresre karmolva ért le a szakadék fenekére, majd pillanatnyi lélegzetvétel után nekilendült a meredeknek. Nehéz út volt, talán rendes körülmények közt meg sem kísérelte volna, de most fűtötte a harag és a bosszú vágya és az a remény, hogy egy jól célzott golyóval megbosszúlja a lovat.

Mikor végre kijutott a szakadékból, a tisztás felé elnyúló bokorsáv fedezetét felhasználva, futva igyekezett a farkasok felé.

Sajnos, közelebb érve, már látta, hogy hiába végezte el ezt a megerőltető tornagyakorlatot, mert a két farkas – valószínűleg megneszelve közeledését – már eltűnt. Csak szerencsétlen áldozatuk szétmarcangolt véres teteme maradt a tisztáson.

Sándor ezen az éjszakán a menedékháznál maradt. Egész éjszaka a szétmarcangolt lovat őrizte. Sajnos hiába, mert a farkasok nem tértek vissza.

A farkasok szabad népének szokástörvénye azt mondja: ha zsákmányodnál megzavar az ember, oda

ne térj vissza, mert az már nem a tied. Ott a halál vár rád.

Kagur ismerte ezt a törvényt és ezért – bár gyomrában az éhségnek karma nőtt – nem tért vissza a kívánatos pecsenyéhez.

A PATAK VIZE EGYRE TÖBB elsárgult levelet hordott. A bokrok és fák gyökereit keményen megmarkolta a fagy. A fák már nem esznek, és nem is lélegzenek – tehát, levelekre sincs már szükségük. A földben felhalmozódott nedveket a gyökerek már nem szívják fel, hogy felvigyék és a legapróbb ágaknak is szétosszák. Megállt az élet, mert jön a téli álom. A kérgek alatt új gyűrűvel szaporodik a vén fák sok régi évgyűrűje, és egy évvel ismét öregebbek leszünk.

Álmos lett az erdei világ, de nem fél a téltől, mert tudja, hogy az őszre tél és télre tavasz jön. És így van ez jól, mert ez a rend, mióta a világ világ.

A havas arca elkomorodott. Az erdők lombja elsárgult és egyre több megkopasztott ág nyújtózik az ég felé. A pojánák szénává aszalódott fűszálain reggelenként zúzmara ezüstje csillog és a suhogó szél madárseregeket úsztat dél felé. Az utolsó madarak szürkék, mert a szép színeket elnyeli a tél felé igyekvő világ komor világítása.

A szelet, mely hideget lehel és szürke felhőcsordákat terel maga előtt, már a Tél küldi előre.

Az ilyen, üvöltő szeles időben pihennek a Tapsi nemzetség tagjai. Meghúzódnak egy bokor tövében, a barázdában és hacsak rájuk nem lép az ember, nem ugranak ki. De minek is ugrálnának? Alul a föld még melegít, fölül pedig a jó nyúlprém fűti Tapsi testét és a levegőből nem csap rá az ellenség, mert minden jóravaló héja, ölyv meghúzódik valami szélvédett helyen. Még az örökké vadászgató Piró nemzetség is

szívesebben lapul ilyenkor a bokor tövében és csak nagy szükségből szánja rá magát egy kis cserkészésre. A szelet a vad sem a földön, sem a levegőben nem szereti és ezért a szél nyugalmat hoz Tapsiéknak.

Ha az üvöltő széljárást az erdők vadja is igyekszik elkerülni, akkor nem bolond-e az ember, aki ilyen hideg és mindenen átfúvó szélben a hegyoldalban gyalogol?

Az ilyen időt az ember se szereti, de az embernek kötelessége és munkája van, amit akkor is el kell végeznie, ha fú a szél, vagy esik az eső.

Sándor se örül a cudarul szeles időnek és Káruly, a favágó se, mégis mind a ketten nekidűlnek a szemközt fúvó szélnek.

– Jobb időt is választhattunk volna! – ordítja Káruly.– Mit mondasz? Nem hallom! – üvölti vissza Sándor,

mert Káruly szájából a hangot úgy elhordta a szél, hogy azt egyenesen a szemközti oldalban levő Piró fülébe dobta. De a vén róka már jól ismeri a szél szokását és tudja, hogy ez sok tréfát hord süvöltő köpenyege alatt. Piró, ha szélcsendes időben hall ilyen erős emberi hangokat, ész nélkül hordja el az irháját veszélytelenebb vidékre. De most – ásítva nyújtózott és csak két hegyes fülantennáját hangolta be az emberi szó irányába és egyszeribe eszébe jutott a jó, meleg, szélvédett sziklavár, ahová nem mer visszaköltözni.

Most Piró egész háznépével egy széldöntött fenyő gyökere alatti üregben lakik. Sajnos ez csak ideiglenes lakásnak felel meg.

Tehát a rókának is megvannak a maga téli gondjai – ennek a megoldását azonban bízzuk csak nyugodtan őrá. Amilyen leleményes fajta, nem kell félteni őket attól, hogy családi hajlék nélkül maradnak.

A szél metsző hideg sziszegéssel nyargalt neki a völgynek.

Leheletére megborzongtak a fák, majd összebólintottak és az öregek bölcs nyugalmával suttogták:

– Jön a tél.De a szél nem állt meg a völgyekben, többet akart,

és még a fűrésztelep házainak is meg szerette volna emelgetni piros cserépfedeleit. Vadul nekirontott a házak kéményeinek, ijesztően bekurjantott rajtuk, szétverte a békés füstszalagokat. Még egy meglazult piros cserepet is lerázott a kultúrotthon tetejéről és azt majdnem Savanyú Gligor fejére dobta, aki erre úgy megijedt, hogy a szövetkezeti kocsmában keresett menedéket.

– Begyüttem – mondotta. – Bekergetett ez a cudar idő. Egy cserép majdnem agyoncsapott… ha már itt vagyok, adj egy féldecit, Simion.

Mindez egyébként nem volt igaz, mert Gligor amúgy is a kocsmába igyekezett, dehát ismerjük Gligort. Szereti becsapni a világot. Ezúttal azonban csak saját magát csapta be, ez pedig – ugyebár – megbocsátható.

KÖZBEN AZ IDŐ ROSTÁJA SZÜNTELENÜL pergette a homokot. És egy hajnalon az üdén ébredő nap piros-arany ágyából kitekintett arra a vakító fehérségre, ami a havasi világra borult, és hunyorogni kezdett.

– Káár – kiabáltak a varjak, lomhán szárnyalva a hómezők felett –, mégis csak eljött a tél… Kár…

A levegő tiszta volt és a házak kéményeiből a füstpántlikák kékes selyme egyenesen az ég felé emelkedett. A kutakra akasztott vödrökben jéggé fagyott a víz. A lépések alatt keményen roppant a hó.

A térden felül érő hótakaróba szinte belefulladt az egész havasi világ, de a hír, hogy két farkas beugrott a kollektív gazdaság karámjába és hat juhot gyilkolt meg – elérkezett a vadászokhoz.

Kagur garázdálkodása már egyenesen tűrhetetlenné vált.

– Meg kell hajtani az erdőt, egyedül nem érünk el eredményt – döntötte el az öreg Izai és lement a fűrésztelepre, ahol jó félnapig ült a telefon mellett. Jelentést tett az erdészeti hivatalnak és segítséget kért egy nagyszabású hajtóvadászathoz. Az erdészeti hivatal egyetértett Izai elképzelésével és megígérték, hogy a legközelebbi vasárnapra mozgósítják a városi vadászokat, kérték, hogy gondoskodjanak megfelelő számú hajtóról.

Este alaposan, részleteiben is megvitatta a teendőket Sándorral, mert tudnunk kell, hogy egy nagyszabású hajtóvadászat megszervezése nem gyerekjáték. A vadászat előkészítőjének mindenre ki kell, hogy terjedjen a figyelme, mert ha valahol egy kis hiba becsúszik, akkor nehezen kerül puskavégre a vad. Ilyenkor aztán hajtók és vadászok mindig a vadászat szervezőjét szidják. És valljuk be, legtöbbször – jogosan.

– Te szervezed meg ezt a hajtóvadászatot – bízta rá Sándorra ezt a komoly, vizsgaszámba is beillő feladatot az öreg. – Én csak kibicelni akarok neked, fiam. Úgy is illik, hogy te intézkedj, hiszen maholnap átveszed tőlem a hivatalt.

Így történt, hogy másnap reggel Sándor felkapaszkodott a kisvasútra. Tele volt a feje gonddal és bár metsző hideg szél hordta a havat, mégis csak úgy gőzölgött az üstöke a kucsma alatt.

– Ejnye, hol is kezdjem csak? – tanakodott, számbavéve a teendőket.

– Csak szép sorjában – biztatta magát. – Hát, igen, először a hajtókat intézem el. Ez a legfontosabb. Ha Gerguc bátyámmal és Kárullyal szót értek, akkor biztosan eljönnek a fadöntők. Ez vagy húsz ember, de kevés.

– Nem baj – biztatta magát –, felgyalogolok a kollektívbe. Biztosan kapok onnan is néhány embert. Utóvégre az ő juhaikat pusztították a farkasok.

– Tyűj, a teremburáját! – csapott homlokára –, majdnem elfelejtettem. A rémzsineget is rendbe kell tenni. Nem baj, abban segít az öreg is. Mindegy – nyugodott meg végre –, valahogy csak elrendezem ezt is.

Bizony, akadt elég tennivaló, hogyha a városi puskások kijönnek, ne maradjanak szégyenben.

Na, de ne féltsük mi Sándort, legény az a talpán és higgyük el, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni.

A kis mozdonynak most aztán minden joga megvolt, hogy panaszkodjék. A pályát jó negyven centis hó borította és azon hegymenetben keresztülvergődni nem volt könnyű. Néhol meg is akadt, de aztán dohogva új erőt és gőzt gyűjtve, nagyokat prüsszentve nekigyürkőzött és valahogy csak keresztül erőltette magát még a hótorlaszokon is.

– Gerguc bátyám – állt a fadöntő telep mestere elé Sándor –, hallotta, hogy a farkasok a kollektívben hat juhot ismét szétszabtak?

– Hallottam, persze, hogy hallottan – nézett kérdőn a fadöntők mestere a vadászra –, de mit takarsz tőlem, fiam? Fogjam meg neked talán a farkasokat?

– Azt nem, de azért maguk is segíthetnének, Gerguc bátyám, hogy kiirtsuk őket – kerülgette Sándor a kerülgetni valót.

– Segítünk, amiben tudunk – mordult fel türelmetlenül az öreg mester.

– Vasárnap kijönnek a városi vadászok is.– Jól teszik. Csak jöjjenek.– De nemcsak erről van szó, Gerguc bátyám, puskás

az lesz elég, de hajtó is kell – tért a tárgyra ravaszul a vadász. – Én megígértem, hogy lesz hajtó.

– Aztán?– Maguk vannak itt vagy harmincan. Ha legalább

húszan eljönnének hajtani, akkor biztosan ki tudnánk lőni ezeket a dögöket.

– Jó, hogy kinyögted végre, amit akarsz. Szóval, menjünk hajtani nektek? Csak azt nem tudom, te Sándor, minek kellett olyan nagy feneket keríteni ennek. Megyünk, persze, hogy megyünk, csak idejében szólj, hogy mikor és hol legyünk.

– Majd megüzenem – vigyorgott elégedetten Sándor. – Most még felugrok a kollektívbe, hogy onnan is jöjjenek az emberek.

Azzal tovább viharzott, de gyalog, mert a kollektívhez a kisvasút már nem vitte el.

…Vasárnapig a tél is határozottan megerősödött. A szél elállt és a ragyogóan tiszta kék égbolt hideget sugárzott. Még a szarkák és varjak is a házak köré gyűltek, mert ott csak könnyebben akadt az éhes hasukba valami falat, mint az irgalmatlan fehér pusztaságban. A szél megcsöndesedett és éjjelenként a felhőtlen égen szikrázó csillagok a jeges, megdermedt világba gyönyörködtek.

Szombat estére újhold kúszott az égre és az erdő néma lett, csak a fák roppantak néha, ahogy a dermesztő hideg összehúzta sejtjeiket. A mindig csobogó és locsogó patakra pedig jégbilincset rakott a Tél szigorú keze. Az őzek lábát véresre marta a jégkérges hó és nyomuk mintha pipaccsal szórta volna be a havat.

A teherautóval érkező vadászok bajszán jégcsapok csüngtek. Úgy megtelt velük az állomás, hogy nehányan még ki is szorultak a házból.

Volt hajtó is bőven, mert eljöttek a fadöntők és eljöttek a kollektív emberei is. Most a hajtók külön csoportba álldogálva várták, hogy Sándor és Izai megtanácskozzák a hajtás pontos menetét.

– Indulás! – adta ki végül Sándor a parancsot. – Ha beértek a Lópata-völgybe, ne várjatok semmire, Káruly, kezdjétek meg a hegynek nyomni az erdőt. A puskások a gerincen állanak. Az oldalakra ne legyen gondotok, ott a rémzsineg.

A hajtók hosszú libasorba szakadozva, gondosan egymás nyomába lépve, elindultak Káruly után.

– Még sokáig ülünk itt? – érdeklődött Sándortól egy türelmetlen városi vadász.

– Nyugalom, rögvest indulunk mi is – felelte Sándor, miközben szeme a városi vadászok vezetőjét kereste.

– A hajtókat már elindítottam – közölte vele, mikor előkerült –, jó lenne, ha a puskásokat is felállítanánk.

A magas, jól megtermett férfi felemelte a kezét.– Figyelem!A beszélgetés moraja elhalkult és érdeklődő arcok

fordultak a vadászmester felé, aki mellett ott állt az öreg Izai.

– A hajtás sikere nagymértékben a csendtől és a vadászfegyelemtől függ. Csak farkasra lövünk. Más kisebb ragadozó hadd fusson. Mehetünk! – nézett az öreg Sándorra, aki a vadászsor élére állva várta az indulási parancsot. Félóra se telt bele és a puskások hosszú vonala már ott kígyózott végig a Lópata gerince felé kanyargó ösvényen.

– Nyolc, tíz, tizenhét… cséér… jaj, de sok ember – méltatlankodott az erdő szélén egy szemtelen szarka és gyorsan tovább szárnyalt, hogy hírüladja mindenkinek: vigyázni kell, mert sok ember, nagyon sok ember kapaszkodik végig a gerincen vezető ösvényen.

– A rémzsineget nem felejtettétek el? – hajolt Sándor füléhez a vadászmester.

– Azóta már fel is rakták. Hajnalban indultak el vele – nyugtatta meg Sándor.

A zsinór valóban már ott feszült az erdőszéli bokrokon és a szél meg-meglobogtatta a ráakasztott rongyokat, ahol éppen Riu, a vadmacska egyik rokona méltatlankodott, aki valahogy át akart óvatoskodni a másik erdőrészbe:

– Hát ez miféle dolog? Az ember jelet tett ide. Ez nem jó.

Méltatlankodott, de azért Riu is visszafordult, hogy olyan helyet keressen, ahol nem tiltja meg az átjárást az ember jele.

Az ember ugyanis felismerve a vadnak azt a szokását, hogy minden szokatlan dolog elől kitér, kitalálta azt, hogy egy zsinórral és az arra akasztott rongydarabokkal visszaparancsolja az erdei vadat oda, ahová ő akarja. Nincs olyan erdei vad, amely neki menne a szélben meglibbenő, rongydarabokkal ékesített, zsinórral körülzárt erdőszélnek; inkább visszavág a hajtók vonalán, vagy nekimegy a puskásoknak. Nagy területeket átfogó hajtóvadászatoknál ez az egyszerű zsinór nagyon jó szolgálatot tesz.

– Itt már megkezdhetnénk a vadászok leállítását – súgta oda Izai Sándornak, mikor oda értek, ahol a gerincen haladó széles út az erdőbe torkollt.

– Egyes! – intett erre az élen baktató vadász felé Sándor és közben az erdő sarkára mutatott.

Az egyes vadász bólintott és kijelölt helyére sietett.Vagy hetven-nyolcvan méterrel tovább, az

erdőszegély egy másik pontjára mutatva, a következő vadásznak intett.

– Kettes!…És így, bizonyos távolságokon, egy-egy vadász

mindig lemaradt és az erdőszél felé indult, hogy jó kilövést és jó takarást biztosító helyet válasszon magának.

A vadászok felállítása után az egész gerincen végig puskacsövek meredtek az erdőre. Figyelő szemek fürkészték a fák törzséhez lapuló árnyékot, hol mozdul meg valami, hol jelenik meg a várva várt szürke bunda.

Az erdő hegynek futó oldalait a rongycafatokkal teliakasztott rémzsineg tökéletesen elzárta és ugyanakkor a völgyből lassan, folytonosan a gerinc felé kúszott a hajtók vonala. Nem volt kurjongatás, lárma, csupán a fejszék fokai koccantak a fák törzsén és ez a tompa, kopogtató hang félelmetesebb volt az erdei ragadozók számára, mint az ordítozás, kurjongatás, a zűrzavaros lárma.

EGYÉBKÉNT DERMEDT CSEND ÜLT AZ ERDŐRE. Olyan mozdulatlan csend, mintha hirtelen kihalt volna minden élet. Pedig az erdőben most is élet volt. De ez az élet meglapult a bokrok és a fák között, a vízmosások szakadékjaiba és figyelt. De nem mozdult, mert az erdőben mindenki tudja, hogy a veszedelem mindig mozdulattal kezdődik. Jobb tehát ezt a veszedelmet felidéző mozdulatot minél későbbre halasztani.

Ezt természetesen Kagur és fia is tudja, akik most ott lapulnak a vízmosás sötét fenekén és valami nagyon távoli, de egyre közeledő monoton kopogásra fülelnek. Az óvatos Piró is hallja ezt a szokatlan és idegesítő zajt, de Piró nem olyan legény, hogy tétlenül várakozzék. Nem, vörösfrakkos ismerősünk óvatosan előre sompolyog a kopogás irányában.

– Halál! Uhuhu… mindenki meghal – kiáltotta el magát Uhu, aki fázósan gubbasztott az öreg tölgy ágán.

– Hogy az ördög vinne el – szitkozódott magában Piró, akit a bagoly váratlan kiáltása úgy megijesztett, hogy egyszeribe lelapult a hóba.

– Halál! – jósolgatott tovább Uhu –, ujuju, juhuhu, de hideg van. Mindenki meghal…

– Hogy patkolnál el elsőnek – billentette meg a róka a fülét és még mondott volna egyéb jókívánságokat is, de Uhu szokott hangtalan repülésével tovább lebbent.

Piró előre szemfüleskedett, és már egészen közel járt a kopogás vonalához, amikor egy őzcsalád robogott el mellette. Az ijedt őzek úgy száguldottak, mintha egy egész sereg farkas nyargalt volna nyomukban. Pedig nem követte őket semmi más, csak a kopogó zaj.

A róka jól látta az embereket, akik egyvonalban haladva közeledtek. Egy darabig azon spekulált, hogy nem lenne-e célszerű közöttük átsurranni, de aztán inkább visszafordult.

A pihenő farkasok a közeledő zajra felkapták fejüket. A farkasfi csodálkozva fülelt. Neki nem mondott semmi különöset ez a kopogó hang. De Kagur azonnal felpattant helyéről. Valami homályos emlékek kavarogtak benne és ezek az emlékek határozottan rosszak voltak. Ilyen kopogó zaj elől menekült annak idején az anyjával együtt, amikor hirtelen emberek bukkantak elő. Aztán tűzlángok piros virága lobbant innen is, onnan is feléjük. Az anyja és testvérei felbuktak és egyedül ő menekült meg.

A rossz emlékek az állat számára mindig veszélyt jeleznek és azért Kagur jónak vélte mielőbb kikerülni ebből az erdőrészből, amely ilyen nyugtalanító zajokat tartalmaz.

A vadászsikereitől elkapatott és beképzelt farkasfi azonban, akinek még nem mondott semmi különöset ez a monoton kopogás, ásítva nyűgösködött és jól kifejlett agyarait mutogatta. Az állatok hangtalan

nyelvén az ifjú Kagur körülbelül ilyeneket mondhatott tiszteletre méltó apjának:

– Na, mit spekulál, öreg? Csak nem ijedünk meg ezektől a nagy emberformájú Kikik-ektől? Menjünk nekik és harapjuk meg őket.

Az önhitt farkasfi egyébként igen gyakran megfeledkezett az öregek iránti köteles tiszteletről.

Kagur szemrehányóan nézett legénykedő fiára.– Miféle farkas vagy te? – kérdezte ez a tekintet. – És

miféle orrod van neked, ha nem érzed azt, hogy az ember kopogtat ott. Az embert akarod te megharapni? Az embert, akinek a kezében a bot végén tűz nyílik és olyan messziről küldi rád a halált, hogy harmincszor is kellene nagyot ugranod, hogy elérd?

– Na és? – hencegett tovább az öntelt farkasfi. – Félreugrok az ember halála elől. Aztán neki a torkának és… még úgysem ettem emberhúst… Az egész erdő fél tőlünk. Az ember is megijed.

Az öreg farkas szánakozva mérte végig a hetvenkedő ifjoncot. Felállt és szembefordult a kölyökből farkassá serdült fiával.

– Ki tanított meg téged vadászni? – mondta ez a nézés. – Ki tanított meg arra, hogy hogyan kell az őzbak gerincét egyetlen harapással megroppantani? Ki intett, hogy ne kezdj háborúságot Poncsóék népével? – Én. Azt hiszed, hogy már te vagy az erdő legfélelmetesebb vadásza? Te ostoba…

Az ifjú lekushadt a dorgáló atyai tekintet előtt. Nagy, otromba fejét szégyenkezve félrehajtotta, mert még jól emlékezett arra, amikor Poncsó, az öreg vadkan tisztességre tanította. Még ma is sajogtak a bordái és szégyenkező mozdulatai valami ilyesfélét akartak kifejezni:

– Ne haragudj, apám, tudod, hogy harcias vadászvér folyik bennem. Neked igazad van. Te ismered az erdő minden titkát. Én még ezt a fehér hideget is, ami

elolvad, ha ráheverünk és ami most mindent betakar, most láttam először.

Kagur megvetően fordított hátat hősködő fiának.– Akkor, ha ilyen tudatlan vagy, ne ugrálj – mondta

ez a mozdulat –, most pedig itt az ideje, hogy tovább álljunk.

Azzal folytonosan a levegőbe szimatolva, az erdő széle felé indult, hogy a másik erdőrész zavartalanabb rengetegébe váltson át.

– Te ostoba kölyök – korholta tovább útközben utána kullogó fiát –, azt hiszed, hogy mert rugalmas izmaid és jó fogaid vannak, már az egész világgal kikezdhetsz? Tudd meg, hogy az ember nem ijed meg egyetlen erdei állattól sem. Még az öreg Morgó-brum, a nagy medve, akit te nem ismersz, még az is kitér az ember elől. Az ember csak rád emeli botját, amely pukkan és tüzet köp feléd és messziről rád küldi a halált. Ez a halál mindig utolér, bármilyen gyors legyen is a lábad.

Az erdő szegélyén aztán mind a ketten megtorpantak, mert a kijárásnál az ember jele rájuk szólt:

– Tilos az átjárás! Csak arra mehettek, amerre én, az ember akarom. Én, aki a halált küldő bottal várok rátok – mondták lobogva a rongyok.

A kopogás egyre közelebbről hallatszott. Kagur már kétszer is neki akart rontani a zsinórnak, de a rongyok meglibbentek, és – bármilyen bölcs, öreg és okos farkas volt – az ember jelétől mégis visszarettent.

– Menjünk, próbáljuk meg máshol – lihegte hátra, a mögötte lapuló ifjoncnak.

Végigügették az egész erdőszélt, de sehol egy szabad kijárást nem találtak. Az ember tiltó jele mindenhol elzárta az utat és közben az idegesítő kopogás egyre közelebb jött.

– Tovább, tovább, előre, csak előre – küldte a kopogás a még tétovázó farkasokat a hajtás, a vadászok vonala felé.

Rémült őzek robogtak el mellettük. Távolabb egy róka kereste sompolyogva a menekülés útját. Nyulak vágtattak nagy pattanó ugrásokkal. Most egyik állat sem törődött a másikkal. Páni rémület szállotta meg az erdő vadjait, akiket az ember jele körülzárt és egy kopogó ember-sor egyre előbbre hajszolt.

A két farkas szürke árnyéka a hajtók előtt haladva végigtapogatta az egész erdőt. Egyre izgatottabban keresték azt a kis rést, amelyen kisurranhatnának ebből a veszélyes gyűrűből.

De ilyen rés nem volt.Ott ténferegtek már mind a ketten a vadászok

vonala előtt. Finom orruk érezte az ember szagát és éppen ezért nem tudták magukat elszánni, hogy itt próbálják meg a kitörést. Pedig a jelek biztatóak voltak, mert az őzek, nyulak seregestől jutottak át sértetlenül ezen a vonalon, sőt még az előttük settenkedő róka is itt surrant át.

– Elöl ember, hátul ember, két oldalt pedig az az átkozott jel, amit az emberek tettek oda. Mit lehetne itt csinálni? – állt meg töprengve Kagur.

– Uhuhu, juhuhu – rikoltotta el magát hirtelen a tanácstalankodó farkasok feje felett egy nagy erdei fülesbagoly – halál, mindenkinek halál… juhuhu… Halál. Nektek is, Kagur…

– Jönnél csak lejjebb arról a magas ágról – szikrázta a felidegesített farkasok dühös tekintete a bagoly felé –, majd megmutatnánk mi neked, te vészt kiabáló, egeret zabáló, tollas csirkefogó, hogy kinek halál…

De a bagolynak több esze volt annál, hogy a farkasok orra elé tálalja magát és már egy másik fáról kiabálta az erdő lakóinak halált jósoló híreit.

KAGUR TUDTA, HOGY CSAK IDŐ KÉRDÉSE és fiával együtt neki kell ugraniok majd a gerinc vonalának, ahol emberek ülnek mozdulatlanul. Már többször nekilendült, hogy na, most, de az ösztöne olyan erősen visszafogta, annyira közel érezte a veszélyt, hogy a bokrok utolsó vonalánál mindig megtorpant.

Vagy negyven vadász között egy fa és bokor fedezetében Sándor is mozdulatlanná merevedve őrizte az erdőt. Nem sok reménye volt arra, hogy a farkasok pont neki jönnek ki, de a vadász nem lenne vadász, ha nem reménykedne.

– Hátha – biztatta ez a remény Sándort is éppen úgy, mint a többi, szintén szoborrá merevedett negyven társát.

Egy őzbakkal az élén egy suta és két fiatal őz vágott át mellette a gerincen. Sándor jó darabig követte a szemével a bokrokon átsuhanó kecses állatok útját.

– Ne féljetek – biztatgatta gondolatban a menekülő őzeket –, nem bánt most titeket senki. Azért állunk itt, hogy ti békében élhessetek és szaporodhassatok.

Valamivel távolabb vörös színű árnyék sompolygott előre. Kisvártatva a bokrok közül kibukkant Piró egyik közeli rokonának ravaszkás képe. Először jobbra, majd balra tekingetett és csak azután szánta rá magát, hogy nekiiramodjék az út nyiladékának.

– Eredj te is, most nem ilyen kis tyúktolvajokra megy a játék.

A hajtók vonala már egészen közel kopogtatta a fák törzsét. Egy Mátyás izgatott csárogással pontosan jelezte, hol jönnek az emberek.

– Ejnye – melegedett ki hirtelen a kucsma alatt Sándor homloka –, csak nem szeleltek el valahogy a farkasok?

– Lehetetlen – nyugtatta magát –, hisz kora reggel leköröztük az egész erdőrészt és a saját szememmel

láttam a sűrűbe vezető farkasnyomokat és sehol ki nem jöttek. A hó az éjjel esett, feltétlenül megláttam volna a kijövő nyomokat. Esetleg visszavágtak volna a hajtóknál?

Így töprengett, amikor tőle jobbra, a vadászvonal elején, megszólalt egy puska.

– Na, az egyik megvan – mosolygott szélesen –, jó lövés lehetett, mert nem duplázott. Legalább nem ültünk itt hiába.

Ekkor – egy árnyékszerű szürke óriás suhant végig a fák között. Nem tartott Sándor felé, hanem a hajtók vonalával párhuzamosan balról-jobbra imbolygott.

– Itt van, ez az. Ez a vén bestia – ujjongott a vadász szíve. – Most kóstolgatja, hol lehetne eliszkolni a legbiztosabban.

A várakozás legidegfeszítőbb pillanatai voltak ezek. A vadász füle, szeme, minden idegszála rátapadt az erdőre. A Mátyás már ott csárogott előtte. Sehol semmi lövés… és ebben a pillanatban a szürke árnyék újra megjelent. Úgy állt ott fülelve, mint egy céltábla. Olyan hatalmas, olyan nagy állat volt, hogy még Sándor is – aki tudta, hogy jól megtermett farkasra lehet számítani – elszörnyedt.

Lassan lövésre emelte fegyverét, de ekkor a farkas mögött egy hajtó alakja jelent meg. Nem lehetett, nem volt szabad megkockáztatni a lövést. Ott állt a farkas, amit hónapokon keresztül hajszolt, húsz lépésre előtte és nem lőhetett.

Ezek azok az idegtépő pillanatok, amelyek a vadásztól rendkívül nagy önuralmat és fegyelmet követelnek. Mert bármilyen csábító legyen is a helyzet, még a legbiztosabb kezű lövőnek sem szabad egy farkasért egy ember testi épségét, esetleg életét veszélyeztetni.

…Az öreg és tapasztalt farkas látta, hogy fia hirtelen nekiszökik a vonalnak és hatalmas ugrásokkal, fiatal

testének minden izmát megfeszítve, igyekszik elérni az erdei vágás másik szegélyét.

Igen, a farkasfi már nem bírta tovább idegekkel, és nekivágott a veszélynek. Bízott izmaiban, gyorsaságában, és remélte, hogy neki sikerül az is, ami másnak lehetetlen.

– Mi ez? – méregette egy pillanatig az erdei vágás nyitott sávját. – Két jó ugrás az egész és mindenen túl vagyok. Ott már sűrű a bokor. Eltakar az ember szeme elől és ha nem lát, akkor nem tudja utánam küldeni a durranó halált se.

Azzal szédületes sebességgel rohant neki a kiválasztott pontnak.

– Még egy ugrás – biztatta magát, eszeveszett száguldása közben, és már úgy érezte, minden rendben van, mikor az egyik fa mellől tűz villant fel. Az ugrás lendületét már nem fejezhette be, mert megtörte azt a lövés ereje, és lerogyott a hóba. Utolsó erejével megkísérelte még a két első lábára emelkedni, de visszadűlt és egy mozdulatlan szürke folttá vált a nagy fehérségben.

Kagur látta a lövés lángját és látta felbukni fiát is. Valami sajnálkozás-féle halvány érzés is végigsuhanhatott a vén farkas érzelmi világán, de most elsősorban saját bőrének megmentésével volt elfoglalva.

Gyorsan visszahúzódott és rövid időre ismét láthatatlanná válva, tovább surrant a sűrű bozótban, hogy más, biztosabbnak látszó ponton próbálja meg a menekülést.

Kagur pontosan érezte, hogy a veszélyes zóna az erdei út nyílt területe, hogy itt leselkedik rá a halál. Jobban bírta idegekkel, mint a heveskedő farkasfi és nem sietett. Itt is megállt, ott is megállt, szaglászott egy kicsit, aztán, mint egy láthatatlan árnyék, tovább sompolygott.

Így pillantotta meg villanásnyi időre Sándor is, hogy a következő pillanatban ismét eltűnjön szeme elől.

Kagur jól tudta, hogy minden időhúzás hiábavaló, mert egyszer csak neki kell rontani a veszedelmes útnak, de régi mondás az, hogy aki időt nyer, életet nyer, és ha ezt tudják az emberek, akkor miért ne tudhatná a farkas is, akiben sokkal finomabb ösztönök dolgoznak, mint az emberekben?

Igen, a farkas határozottan halogatta a veszélyes kirohanás pillanatát és közben a legveszélytelenebbnek ígérkező helyet kereste. A kopogás azonban már közvetlenül mögötte járt és ez azt jelentette, hogy nincs tovább.

Kilépett hát a bokrok és fák védelmező fedezetéből és nekiiramodott az erdei vágás tisztásának, hogy lehetőleg egyetlen hatalmas ugrással ívelje át az út nyílt sávját. Szeme kiválasztotta azt a kiugró bokorcsoportot, ahová el kell jutnia.

– Oda kell érnem – villant át ugrás közben a farkas agyán, mert tudta, hogy ha oda elér, akkor megmenekült, mert az erdő sűrűje jóbarátként befogadja és megvédelmezi őt.

Terve nem volt rossz. Az alig három, négy méteres vágáson keresztül suhanó szürke árnyat a legbiztosabb kezű vadász is könnyen elvéthette volna.

De – abban a pillanatban, ahogy a farkas szürke árnyéka kiosont a fák közül – Sándor már célbavette és rátartott puskával kísérte minden mozdulatát. A vadász is érezte, hogy nem lesz idő duplázni és vagy biztosan öl a lövése, vagy volt farkas, nincs farkas. Kagur közel, alig tizenöt lépésre állt tőle, de félig takarták egy közbeeső bokor ágai és Sándor csak arra várt, hogy kilépjen a takarásból.

– Most – határozta el magát hirtelen Kagur és megfeszült izmai mint acélrugók lökték előre.

A farkas villámgyors nekiiramodása kissé meglepte Sándort, és bizony, ha nem kíséri rátartott puskával, könnyen elhibázhatta volna. De a lövés jó volt. Pontosan a farkas nyakszirtjén ült és halálos sebbel fékezte le az állat lendületét.

Kagur csak annyit érzett, hogy egy ismeretlen erő hirtelen megállította ugrásban lévő testét. Úgy érezte, hogy összedűlt a világ, s az ő számára valóban össze is dűlt.

Távoli, nagyon messziről jövő durranás hangja érkezett fülébe, de úgy gondolta, hogy ez már nem is fontos. Valami meleg, sós ízű folyadék öntötte el a száját és aztán hirtelen álmos fáradtság lett úrrá rajta. Pihenni akart és ráomlott a hóra. Megtörő szemébe beleröppent a kék ég, ami alatt élt, a fák és a bokrok csupasz ágai, az erdő, ahol vadászott. Ködösen, homályosan egy ember alakja imbolygott feléje a távolból, és Kagur még egyszer harcra készen, támadóan emelte fel fejét és egy pillanatra a gyűlölet sárga lángja lövellt szeméből a farkas szabad nemzetségének örök ellensége, a közeledő ember felé…

De nagyon fáradt volt és visszahanyatlott a hóra, ahol az egyre jobban terjedő, gőzölgő vörös folt lassan bíborral vonta körül a havas rettegett gyilkosának fejét.

Szárnyak suhogtak a levegőben és Kroó, az öreg holló, mint az erdő hivatalos halottkémje, feketén és komoran odagallyazott a közeli vén tölgyre.

A hatalmas hímfarkas halálba dermedő teste fölé emberek hajoltak. Valaki megragadta a fejét és felemelte. Aztán elengedte és ez a fej élettelenül visszahullt a hóra.

Egy Mátyás, aki szemtanúja volt az eseményeknek, csárogva vitte tovább a hírt:

– Meghalt Kagur, a félelmetes… meghalt… megölte a puskás ember… megölte…

A rettenet futott végig az erdőn. A hír, Kagur halálának a híre mindenkihez elért. Még a boróka-fenyő magvai közt pepecselő buta kis cinke is tovább cirregte…

– Cir, circsere, cir, meghalt Kagur…A hírre aztán egy baktató nyúl is megállt a kopár,

kökényes oldalban és két lábra ülve megtörölte bajuszát. Mozdulata kételkedést fejezett ki, mintha azt mondaná:

– Ez nem lehet igaz. Hisz Kagur nagyon erős és hatalmas. Kagur nem halhatott meg.

Egy őzsuta is kijött az erdő tisztására, ahol a hó még Kagur lábnyomát őrizte, és bársonyos tekintetű, bámész két szeméből a hitetlenkedés kérdezősködött:

– Hogyan, hát Kagur, a félelmetes, aki éjszakánként végigvadászta az erdőt, akivel ijesztgettem a gidáimat, akitől mindenki félt, meghalt? Nem hihetem – mondotta az őz tekintete és a hozzá dörgölőző gidáit csendre intette.

– Nem kell mindent elhinni, gyerekek. Vigyázzatok, mert Kagur egyszerre csak rátok ront a bokorból.

– Uhu, a bölcs megmondta, hogy vége – hivatkozott a bagolyra egy jól értesült szarka, miközben sietve odagallyazott Kroó mellé a vén tölgyfára.

A holló komor volt, méltóságteljes és hallgatag. Nem állt szóba az erdő pletykás, cserregő hírhordójával. Elgondolkozva vakargatta lábával csőre tövét, és mint akinek nagyon fontos gondolatai vannak, tekintete a messzeségbe kéklő csúcsok felé révedezett.

Aztán rövidesen egy csapat szürke varjú érkezett az öreg tölgy jó kilátójára. Az egyébként mindig lármás és veszekedő népség ezúttal oly hallgatagon üldögélt, mintha a halál komor fensége még ezekre a szürke, erdei sírásókra is hallgatást parancsolt volna…

De mindez – az élet nagy kerekének forgásában, melyek küllői közt olyan jól együtt van az öröm és szomorúság, a bőség és a töprengő gond, a születés és a halál, a fény és az árnyék, ami végeredményképpen majdnem egy, hiszen az egyik szüli a másikat – nem jelent semmit, mert sohasem a halál, hanem mindig az élet uralja a világot.

És ez törvény, amit megszegni nem lehet.

A TÉL LEJÖTT A HAVAS BÉRCEI KÖZÜL. Már ott tanyázott a völgyekben és vele együtt dermesztő hideg kúszott a világra. Most már minden leheletnyi légáramlás északról jött. A viharos, nagy északi szelek, ezek a metsző hideget lehelő könyörtelen legények, ott suhogtak a hegyek között.

Az erdők szabad népe nehéz napok elé nézett. A hó egyre hullt és mindent betakart. Méteres takaróval borította be a száraz, megaszalódott füvet és a tölgyek és bükkösök ősszel elhullajtott gyümölcsét. Még a bokrokat és cserjéket is ellepte.

A nyulak és őzek kínzó éhségükben a fiatal fák kérgét rágták le.

Ámbár ezt a nyulak máskor is megteszik, mert a fák keserű kérge orvosság, ami szükséges az emésztésükhöz. De más az, amikor valamit orvosságként csipegetnek és más, amikor azzal kell jóllakniok.

Egyedül az erős és magas növésű szarvasok juthattak valamivel jobb és táplálóbb élelemhez, mert felágaskodva lehúzták a földre a gyenge, fiatal fákat, hogy gyengébb társaik is ehessenek, és a rügyeket, a zsenge gallyakat rágták le. Természetesen a szarvasok nem ügyeltek a fák épségére és sok fiatal fát teljesen tönkretettek.

– Jól megcsúfolták ezt a fiatalost – nézegette szomorúan Sándor a kettébe tört fákat. – Mennyi kárt csináltak ebben az erdőrészben.

Az öreg Izai más véleményen volt.– A kipusztult fákat tavasszal pótoljuk. Új csemetéket

ültetünk helyükre. De a kipusztult szarvasokat nehezen tudnánk pótolni. Valamit csak enni kell szegényeknek – védte az ő kedves állatait, és valljuk be, hogy az öregnek, mint rendszerint mindig, ezúttal is igaza volt.

Mert nehéz és nagyon költséges más, távoli területekről szállított szarvasokkal újra benépesíteni a kihalt erdőt. Csemetefa azonban bőven van. Jó nehány hektárnyi területen nevelt az öreg fiatal tölgy-, bükk-, és fenyő-csemetéket. Tavasszal bőven jut a kipusztult fiatal fák pótlására.

– Fokoznunk kell az etetést – határozta el az öreg, mikor a hóráffal felszerelt csizmákban továbbküzdötték magukat a behavazott erdőben.

A sok helyen másfél méternyi vastag hótakaró tetején az emberek is csak úgy tudtak közlekedni, hogy hóráfokat kötöztek csizmájukra. Így szélesebb területre oszlott el testsúlyuk és nem szakadt be alattuk a hóréteg és nem merültek minduntalan nyakig a hóba. Kétségtelenül nehezebb így járni, de mégiscsak megy valahogy.

A rendkívül kemény tél, a szokatlan nagy hó az erdők négylábú lakóit kegyetlenül megtizedelte volna, ha az ember nem siet a segítségükre.

De reggelenként lucerna- és szénakötegekkel megrakott fatalpas szánok siklottak ki az erdészlak tágas udvaráról. Ezek a szánok, ha küszködve és nehezen is, de valahogy csak elérték az erdő legtávolabbi, legeldugottabb pontjait is.

A szánút mentén széna- és lucernakötegek jelentek meg a fákon, az egyiket magasabbra – a szarvasok és őzek számára –, a másikat alacsonyabbra – hogy a

nyúlnemzetség tagjai is elérhessék – aggatták fel a vadőrök.

Az ember által adott élelem nem volt bőséges, de elegendő volt ahhoz, hogy az állatok ne hulljanak el.

Az öreg Izai és Sándor emberfeletti munkát végeztek. Állandóan gondjuk volt arra, hogy az erdő legtávolabbi részein is ott legyenek az éhező állatok számára a szénakötegek.

Az éhségtől és a hidegtől a legtöbbet az erdő szárnyas lakói szenvedtek. Ott gubbaszkodtak fagyoskodva a fák csupasz ágain. Amelyiknek a begyében kevesebb volt az élelem, az jobban fázott, annak gyengébben vert a szíve, mert nem volt elegendő fűtőanyaga, ami meleget sugározzon a testébe. Ezek közül aztán sokban megállt az élet dobogó motorja és a hideg dermesztő leheletére lehulltak a hóra. Megfagytak.

A szigorú és gyilkos tél a rókacsalád életerejét is próbára tette, de a vörösbundás fickókkal – bármennyire is erőlködött – nem tudott elbánni. Piróék gyomra mindig tele volt, és szívük, az életnek ez a pompás motorja, bőségesen pumpálta ereikbe a meleg vért.

A rókapár – mert a fiatalok már elköltöztek tőlük – hajnali cserkészgetése közben Piró sajnálkozva állt meg az öreg, görbe tölgy alatt.

– Szegény madárkák – csóválta Piró a fejét, majd gondos szimatolgatás után szánakozva állapította meg: – ezek bizony megfagytak.

Bár mind a ketten jól bevacsoráztak – de miután köztudomásúan a róka gyomra soha sincs annyira túlterhelve, hogy abba még valami apróság el ne férjen –, mégis testvériesen megosztoztak az elhullott madarakon.

– Az egyik nekem, a másik neked, mintha pont nekünk hullottak volna ide – kapta be az egyik madárkát Piró, míg a másikat párja kebelezte be.

Sokan az erdő és mező egészségügyi felügyelőjének vélik a vörösbundásokat, mert a róka előszeretettel kutatja fel és fogyasztja el a beteg és elhullott állatokat. És van ennek valami alapja, mert ismerjük be, hogy amikor Piróék gondosan eltakarítják az elhullott állatok tetemeit – közhasznú tevékenységet fejtenek ki, mert ezek az oszlásnak induló tetemek fertőzést és betegséget terjesztenének az erdő népe közt.

Ahány ember, annyi ízlés – tartja a szólás-mondás. És ez így van az állatvilágban is, mert amíg a rókanemzetség határozottan lelkesedik az illatos dögpecsenyéért, addig a havasok pamacsosfülű, vérszomjas hóhéra, a hiúz, inkább éhen pusztul, de nem nyúl a döghöz. Kényes, igen finnyás és válogatós ez a pamacsosfülű betyár, mert csak a saját maga által megölt állat húsából eszik és még a maradékhoz sem szokott visszatérni. Azt otthagyja kevésbé kényes ízlésű népség számára.

Bármennyire is bosszankodott a tél, hogy nem tud kifogni a vidám és jóétvágyú vörösbundásokon, mást nem tehetett, mint hogy tehetetlen mérgében egy kicsit megcsipkedte hegyes fülüket.

– Ideje már hazamenni – jegyezte meg erre Piró, mert a fülét csipkedő hideg egyszerre eszébe juttatta a családi otthon jó meleg földszagát.

A két róka jól volt lakva és az erősen hajnalodó erdőben már úgysem volt sok keresnivalójuk, így a legnagyobb egyetértésben ráálltak a hazafelé vezető csapásra.

A hajnallal együtt – ha még egyáltalán beszélni lehet erről – a hideg még erősebb lett.

– Siessünk – nézett sürgetően hátra párjára Piró –, mert fázni kezdek és otthon jó meleg van.

Mikor legutóbb magára hagytuk Piróékat, akkor a vörösbundások éppen hajléktalanok voltak, mert az ember megirigyelte tőlük a szikla alatti ház biztonságos kényelmét. Az élelmes és ügyes Piró azonban rövidesen új otthont talált egy vízmosásos cserje oldalában.

– Bérbe vettem a Borztól – mondaná a ravasz Piró, ha valaki a lakásszerzés módja után érdeklődne. – A régi tulajdonosa már úgyis unta és én rábeszéltem, hogy adja át.

Hogy ez a rábeszélés miképp történt, azt ne nagyon firtassuk, hisz ismerjük már a vörösbundás fickók módszerét. Miután ez a módszer jól bevált, nem valószínű, hogy Piró mester eltért volna ettől.

Éppen a nagy erdei tisztás felé vezető vágásra kanyarodtak rá, mikor furcsa és az erdő sűrűjében szokatlan hang ütötte meg fülüket.

– Ka, ka, kakat… Kakat… – zavarta meg a hajnal csendjét valami méltatlankodó kakas kotkodácsolása.

A vörösbundások olyan hirtelen fékeztek le, mintha a lábuk gyökeret vert volna a hóba. Fülelve fordultak a csábos hang forrása felé.

– Csak nem Kakat, a kakas szólt? – töprengett Piró kedves párja. – Mintha segítségért kiabált volna…

– Ugyan? Hogyan került volna ide? Kakatnak messze van a lakása – tamáskodott Piró, de azért lassan, lopakodva a hang irányába indult.

Néhány lépés után megállt és ravaszkodva párja felé fordult.

– Mindenesetre nagyon óvatosan – tanácsolta –, mert Kakat az emberrel lakik együtt… és azt sose lehet tudni, hogy az ember mit akar…

Fülelve, szimatolgatva haladt a két róka a tisztás felé, ahol csend volt és semmi jel se mutatott valami

eseményt. Piró lassított és megvárta, hogy párja melléje kerüljön.

– Mégse hinném, hogy Kakat lett volna – súgta Pirónak párja.

– Azért megnézzük – felelte ravaszkás mosollyal Piró. – Kakat jóismerősöm és igazán nem lenne illő, hogy cserben hagyjuk, ha esetleg bajban van.

– Igazad van – helyeselt buzgón párja és már olyan finom ízeket érzett szájában, hogy még a nyála is összefutott –, ezt én se szeretném. Egyébként én is kedvelem Kakatot.

Velük született, ösztönös óvatosságuk a tisztás szegélyén megállította őket. Gondosan a bokrok védő fedezetében maradva nézelődtek. Egy világért se léptek volna ki az árulkodóan fehér hómezőre.

A tisztáson sehol semmi áruló jel, ami akár Kakat ottlétére vagy a veszélyre figyelmeztetett volna.

– Az az ostoba Kakat is igazán szólhatna legalább – méltatlankodott Piró –, hogyan segítsünk rajta, ha nem tudjuk, hol van.

Ekkor – mintha csak a rókák óhajára történt volna – a tisztás közepén magasodó szénaboglya felől ismét felhangzott a kakas méltatlankodó, tiltakozó hangja.

– Ka-kat… kat… ka-kat…A két róka elégedetten nézett össze.– Minket hív – mosolygott Piró –, és egy ilyen jó

ismerőst nem hagyhatunk a bajban.– Ka-ka-kat…A kakas kotyogása valósággal sürgetően hangzott a

még mindig tétovázó rókapár fülébe.Ennyi sürgető könyörgésnek a jószívű Piró – aki

mindig kész segíteni a bajbajutott kakasokon – már igazán nem tudott ellenállani és minden óvatosságról elfelejtkezve, sietve a boglya felé indult.

Hűséges párja se akart kimaradni a kakast mentő vállalkozásból és szorosan ott ügetett Piró nyomában…

A rókák szabad népének ősi törvénye azt mondja: Mindig széllel szembe vadássz, ha hosszú életű akarsz lenni az erdőben.

A két róka nagyon mohó volt és elfelejtkezett erről a bölcs törvényről. Piró ugyan a boglyához közeledve egy ívet akart leírni, hogy jó széllel érjen oda, de már késő volt.

A széna közül tűzláng csapott ki.– Durr! Állj meg te vörös betyár – parancsolta a

puska.– Durr! Te is maradj itt! – csattant másodszor a lövés

Piró rémülten iszkoló párja után.Erre a kemény és ellentmondást nem tűrő

parancsra, na meg az ezt követő goromba sörétek hatására – a két róka olyan szépen és engedelmesen feküdt le a hóba, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna. Csupán görcsösen megremegő lábuk és a hóban gyorsan terjedő vérfolt jelezte, hogy lefeküdni lefeküdtek, de az már egyáltalán nem valószínű, hogy ebben az életben még egyszer felkelnek.

A szénaboglya mélyéről Sándor kászálódott elő, aki a hóna alatt ott szorongatta a kettős rókahalál okozóját: Izai néni szép kendermagos kakasát.

– Egy duplából két ilyen szép szenesróka – vette igen elégedetten szemügyre az örök vadászmezőkre átsegített áldozatait Sándor. – Ez a nap szerencsésen kezdődik.

Ámbár, minden éremnek két oldala van. Nem kétséges, ha Pirónak módjában állana közbeszólni, úgy erősen vitatná ezt a szerencsét. De a vörösfrakkosok már nem emelhetnek szót semmi ellen, még az ellen se, hogy a vadász szakavatott kézzel ne gombolja le róluk jó meleg bundájukat.

Ez rövid úton meg is történt. Aztán a vadász két szép rókaprémmel megrakódva hazafelé indult, hogy a

hajnali les fáradalmait a jó meleg vadászlakban kipihenje.

Az alacsony vackorfa ágára akasztva pedig ott csupaszkodik a két róka teste. De nem sokáig, mert jönnek a kis cinkék és a többi éhes, apró madárnépség és egy-kettőre megtisztítják minden hústól a két róka csontvázát.

A természetben minden az életet szolgálja, még a két vörös bundás földi maradványa is. Az életet, mert a vackorfa ágára akasztott hús számtalan apró madárkát ment meg a szörnyű éhhaláltól.

Aztán – jönnek a tavaszi szelek, esők és a forró nyári napsütések. A rókacsontok lehullanak a földre és lassan szétporladnak. A bennük lévő mész és foszfor, miegymás fontos tápanyaga a növényzetnek. A talajt kövérítő anyagok beszívódnak a földbe és táplálják a fákat, virágokat, ami megint csak az életet szolgálja. De a két róka sem pusztult el nyomtalanul, mert utódaikban tovább élnek. Fiaiknak és leányaiknak a nyáron már sok-sok apró kölyke lesz – éppen ezért, ha el is hull belőlük nehány, nem kell félni, hogy róka nélkül marad az erdő.

ÉS ÍGY VAN EZ MINDENNEL: az öreg tölggyel, rókával, borzzal, vidrával és őzzel, de még az Emberrel is. A fiatalok jönnek és az öregek elmennek, és annak, aki szépen élt, sohasem fáj az elmúlás.

Mondtuk már, hogy az Idő nem áll meg soha, és a napok és a hetek, a hónapok múlásával egyszer csak megérkeztek a meleget hordó déli szelek. Először csak a rónákat és völgyeket simogatták végig puha tenyerükkel, de később, egy pillanatra befutottak a nagy hegyek közé is.

– Itt nincs semmi keresnivalótok… itt még én vagyok az úr! – vicsorgott rájuk a megvénült Tél, mert mint

minden zsarnok, ő se szerette az új szelek fújdogálását.

De a Dél szelei, ezek a vidám hetyke, fickók, nem sokat törődtek a megvénült zsarnok tiltakozásával. Ráleheltek a vastag hótakaróra és az ijedten összeroskadt érintésükre. A hideget hordozó, vad és garázda északi szelek már hazatértek és valahol messze Északon hordták szét a havat, fagyasztották csonttá a világot. Az egyre melegebben sugárzó nap is a Dél vidám legényeinek segített, és amikor egy-két izgága északi martalóc visszatért, hogy az elöregedett Tél ingadozó uralmát megerősítse, a Dél hetyke fiai bizony összecsaptak velük.

A hideg és meleg levegő találkozásából pedig felhők születtek és egyszer csak: megeredt az eső.

A hótól és jégtől megszabadult fák és bokrok boldogan tárták oda ágaikat a csendesen koppanó esőcseppeknek, és megindult a föld mélyébe kapaszkodó gyökerek nedvkeringése. Megduzzadtak a rügyek, és a hosszú téli tetszhalott álom után ébredezni kezdett – az Élet.

Ezek a korai meleg szelek még csak a közelgő Tavasz előreküldött portyázói. Egy kicsit végiglengedeznek erdőn és mezőn, meglazítják a Tél bilincsét és figyelmeztetik a vén zsarnokot, hogy az ő ideje lejárt. Aztán a Dél vidám legénykéi visszasietnek oda, ahol már virágzanak a fák és dalolnak a madarak és ismét – bár már csak ideig-óráig – a Tél uralkodik a havasokon.

Ha a Tél nem is, de a Természet, a növényzet és az állatvilág minden rendű és rangú tagja tudja, hogy rövidesen vége a hidegnek, a tél minden nyomorúságának és készül a közelgő Tavasz fogadására.

Mindenesetre ezen a csillagfényes télutói éjszakán az erdészlak kéménye áttetsző füstoszlopot lengetett,

és az ablakszemekből sárgás fénykockák hulltak az alaposan megsoványodott hóra. Az istálló ajtajának nyílásán jó meleg tehénszag párája szűrődött ki, az ólban pedig a napról-napra jobban gömbölyödő süldők az igazak nyugodt álmát aludták.

S míg az erdészlak világos ablakai derűt és fényt sugározva néztek farkasszemet az éjszaka sötétségével, addig a szobát jókedvű nevetések, hangos beszéd zaja töltötte meg.

– Egészséget! – emelte meg valaki az asztal mellett teli poharát, és a többiek követték példáját.

A poharak összecsendültek és a szemekben békességes jóakarat, egymás megbecsülése és emberi szeretet meleg fénye ragyogott.

Így volt ez, mert az asztalt jókedvű társaság ülte körül, és már csak azért is így volt, mert ezen az estén kettős alkalom nyílt az ünneplésre.

Az egyik ünnepelt: az öreg Izai, aki tulajdonképpen most búcsúzik. De nem a barátaitól, nem a havastól, a mindig susogó fenyvesektől és a sziklákra tajtékot fröccsentő patakoktól, hanem: a hivataltól. Igen, az ő címe ezután: nyugdíjas fővadász, de azért itt marad. Mert hogyan is tudna ő megválni az erdőtől és annak lakóitól, a havastól és az emberektől, akik ismerik, akik szeretik és akik a barátai.

A másik ünnepelt Sándor, aki éppen most koccintja össze poharát a fadöntők mesterével, az öreg Gerguc bátyóval.

– Azért, hogy fővadász lettél – évődik az öreg, akinek már egy kicsit csillog a szeme –, koccinthatsz egyet velem is. Jössz még te hozzám: gyertek, segítsetek meghajtani az erdőt, mert egyedül nem bírok a farkasokkal.

– Megyek is, Gerguc bátyám, de csak akkor, ha jól hajtanak, mert ez az utóbbi… – adja vissza a fiatal fővadász az öregnek a kölcsönt.

– Mi a szösz? – áll meg az öreg kezében a pohár. – Tán csak nem azt akarod mondani, hogy nem jól hajtottunk?

– Hát – nevetett Sándor –, mit csináljunk, ha jobban nem tudták. Hiszen nem vadászok, csak fadöntők. Mindegy, azért csak meglőttük a farkasokat. És ez a fontos.

Mindenki nevet az öreg Gerguc borzolódásán, aki körülnéz és egyszerre megérti, hogy az egész csak ugratás.

– Hogy az ördög vinne el, Sándor – nevet már ő is a többiekkel –, hát nem kifogtál rajtam. De ezt nem úszod meg szárazon, fiú.

Összecsendültek és kiürültek a poharak.– Már hogy mi nem jól hajtottunk neki – dohog egyet

az öreg Gerguc, aztán leül és halkan, csak úgy magának, dúdolni kezd.

Mindenki boldog. A szívekben béke és emberi megértés. Az öreg Izai örül a szép elismerésnek, a kitüntetésnek, amit egy hosszú emberöltő becsületes munkájáért kapott. Na, meg a nyugdíjnak, mert az se éppen megvetendő dolog. Sándor pedig az előmenetelnek, a bizalomnak, ami őt állította erre a fontos és felelősségteljes helyre.

A kipróbált jóbarátok mind itt vannak. Káruly, Petre, a menedékház gondnoka, de még az „állomásfőnök” Szász bácsi se maradt távol, aki ez alkalommal vadonatúj vasúti egyenruhájában büszkélkedik.

Apró örömök szépítik meg az életet, és az asztalon bor és étel, s azok, akik körülülik, most éppen olyan derekasan isznak és esznek, mint amilyen derekasan dolgoznak egész életükben.

És amíg bent az emberek örülni tudnak egymás örömének, addig az istálló melletti szénakazal mélyébe jól beágyazva ott szuszog vendégként Szász bácsi „kedves” kis fehér kutyája, aki szintén nincsen

egyedül, mert mellette Daki, a vadászok görbelábú, hű segítőtársa hever.

A kis fehér kutya bánatosan nézi az előtte heverő csontot, ami már kifogott rajta és amit már nem tud bekebelezni.

– Szép az élet, és az emberek jók – mondják a sugárzó kutyaszemek.

Daki beleegyezően megbiccenti fejét. Aztán feláll, hogy jódarabig forgolódva új fekvőhelyet válasszon magának.

– Minden jó – morogja önérzetesen –, csak azt nem szeretem, ha idegenek akarnak parancsolni nekem. Pedig tudhatnák, hogy én vadászkutya vagyok.

– Azért nem kell mérgeskedni – intette nyugalomra a „kedves” kis kutya –, ezek elmennek, mert csak vendégek, de mi mindig együtt maradunk gazdáinkkal. Aztán, ha néha ezek is eljönnek, azt még ki lehet bírni.

A kutyák még jó darabig így morgolódva beszélgettek a széna jó meleg ölében, aztán, mikor látták, hogy még mindig nem nyílik az ajtó, nem búcsúznak a vendégek, akiket mégiscsak illik kutyaszokás szerint egy kicsit elkísérni –, megnyugodtak, hogy bizony, erre még várni kell.

– Aludjunk – hajtotta két első lábára a fejét Daki.– Jó – helyeselt a kicsi fehér –, ha nyílik az ajtó, úgyis

megébredünk… aztán, ezek jó emberek…Bármilyen jó is lenne néha, mikor nagyon

boldogoknak érezzük magunkat, megállítani az időt – ezt az egyet még az ember se tudja megtenni. Így most is az éj tovább ballagott és a tyúkólban a kakas már hangos szóval a hajnalt követelte.

Nem baj. Holnap úgyis vasárnap, és tél van, ilyenkor ráérős a havasi ember élete.

Izai néni új, tele üvegeket tett az asztalra. Az öreg Gerguc ismét magasra emelte a poharát és tekintete az ünnepeltek szemét kereste:

– Barátaim! A boldog és hosszú életre!És mindenki iszik. És mindenki örül, mert az

emberek jók is tudnak lenni és az emberek szívéhez néha a másokból kisugárzó tiszta öröm is utat talál.

Már közel járt a virradat, mikor az ajtónyitás, a vendégek hangos búcsúzkodása megébresztette a szénakazal jó meleg enyhében szendergő kutyákat, mire azok sietve szolgálatba léptek. Barátságos farkbillentgetésekkel álltak be az emberek mögé, aztán előre iramodtak, mintegy mutatva az utat:

– Erre tessék! Erre…A vendégek kezében imbolygó viharlámpák apró

szentjánosbogárka fényeit elnyelte már az erdei út kanyara, amikor Sándor és az öreg Izai visszaindultak a házba.

Nem siettek, lassan sétálva lépegettek. Mögöttük hűséges árny, a Daki kutya ballagott.

Sok volt az éjszaka a beszéd. A sok ember telefűtötte a kis szobát és bizony jólesett most megállni a csillagfényes, hideg, havasi ég alatt.

Két ember – fiatal és öreg – szótlanul állt egymás mellett, és amíg az egyik a múltba réved, addig a másik a jövőt idézi maga elé, mert az öregé a múlt, és a fiatalé a jövő.

Az istállóból kihallatszik, ahogy a borzderes tehénke csendesen a szénát ropogtatja. Daki kutya türelmesen várakozva ül, bár nem érti, hogy a két ember miért áll oly csendben. Vizsgáló szemmel a sötétséget kutatja, ugyan mit láthatnak ott gazdái, hogy úgy megálltak.

Daki nem lát semmit. De nem is láthat, mert a múltat és a jövőt még az ő hűséges kutyaszeme se tudja az éjszaka sötét kárpitja mögött felfedezni.

Mindegy, Daki tudja, hogy úgy van jól, ahogy a két szeretett embergazda akarja. A havas éjszakájában nyugalom és béke honol mind a két ember szívében, és csak a csillagok világítanak hunyorogva, mintha

azok is helyeselnék ezt a csendes elmélyülést.A bokros oldalon egy fiatal róka csúszott lappangva

a nagy kökénybokor felé, ahonnan az alig lengedező szél meleg nyúlszagot sodort az orrába. A fiatal róka, aki egyébként Piró egyik csemetéje, még szemének zöldesen csillogó lámpását is leoltotta, hogy teljesen láthatatlanná válva rohanhassa meg a pihenésre vackolt Tapsit.

– Cséér! Csééér! – szólalt meg váratlanul a feje felett egy szemfüles szarka, aki észrevette a lappangó rókát.

– Cseér! Vigyázzatok – kiabálta ki az erdőnek –, itt a vörös vadász… vigyázzatok…

Mindenesetre a nyúlnak ennyi elég volt, mert ha nem is értette Cséér beszédét, de azt tudta, hogy az éjjeli erdőben a szarka nem csörreg ok nélkül.

– Ami biztos, az biztos – vélte és hatalmas, pattanó ugrásokkal szelelt el nyugalmasabb és biztonságosabb területre.

A fiatal róka bánatosan búsult az elnyargaló pecsenye után, amelynek ízét már ott érezte a szájában.

– Miért zavarod a vadászatomat? – nézett fel szemrehányóan az árulkodó szarkára, aki még mindig izgatottan cserregett a fán.

– Hui, Piró fia elszalasztotta a pecsenyét… hui… – kárörvendezett a nagy Uhu egyik kisebb rokona, aki a kiszáradt fenyő jó kilátójáról szemlélte az éjszaka eseményeit. – Hui… elszalasztotta… el bizony…

A fiatal róka, akinek a gyomrában az éhségnek már erős karma nőtt, gyűlölködve nézett fel a kárörvendő bagolyra.

– Gyere csak le onnan, Hui – szikrázták a rókaszemek –, és majd meglátod, téged nem szalasztlak el…

Hui azonban nem vitázott, mert éles szeme apró szürke folt mozgását fedezte fel. Ő sem volt még

teljesen jóllakva és sietősen elrebbent őrhelyéről. Annál is inkább, mert a róka is látta a bokor felé iparkodó pecsenyét.

Hui éppen csak megelőzte a rókát és szinte ennek orra elől kapta fel a fehéren árulkodó hóra kimerészkedő erdei egérkét.

Piró fia hatalmasat ugrott a bagoly után, de az oly pontos számítással lendült tovább, hogy az összecsattanó rókafogak csak a levegőt haraphatták.

– Hogy a szél hordja szét tollad, Hui – mérgeskedett a fiatal vörös vadász, és lompos farkával a havat seperve továbbállt, hogy máshol próbáljon szerencsét.

Mindez azonban nem zavarta meg az erdei világ nyugalmát, mert az a dolgok rendje, hogy a róka és a bagoly is vadászva szerezze meg élelmét.

– Ideje, hogy mi is lepihenjünk, Sándor – ölelte át fiatal társa vállát az öreg –, nyugalom van az erdőn.

És mind a ketten a falra akasztott farkasbőrre gondoltak. Kagurra, az irgalmatlan szürkebundás gyilkosra, akitől sikerült megszabadítaniok az erdő békés lakóit. Kagur híres bundája ott függ az erdészlak falán és a karcsú őzikék, tapsifüles nyuszik élete aránylag biztonságban van, mert az erdő vörösbundás, apróbb csirkefogói felcseperedett, egészséges őzre, nyúlra nem nagy veszélyt jelentenek.

Nyomukban a hűséges négylábú társukkal, aki árnyként követte őket, a ház felé indultak.

– Valóban szép és békességes ez a mai éjszaka – mondta Sándor, de még be se fejezte szavait, mikor egy távoli hegygerincről a rettegés és félelem magvát elhintő, hosszan elnyújtott üvöltés zendült fel.

– Hallotta, Izai bátyám? – ragadta meg Sándor az öreg karját.

Nem az öreg, hanem a havas adta meg a feleletet, mert a szemközt sötétlő rengetegből mint egy hatalmas tüdejű orgona búgott fel a bizonyságot

jelentő válasz. A félelmetes hang végighömpölygött az erdők és völgyek felett és egy pillanatra megdermesztette az életet. Az őzek és szarvasok riadtan válogatták a sötétség neszeit és a nyulak még jobban meglapultak vackaikban.

– Farkasok – foglalta egy szóba az öreg az éjszaka nyugtalanító üzenetét.

A vadászok szeme összevillant. Egy kis ideig még ott hallgatóztak az erdészlak ajtajában.

– Az élet nem áll meg sohasem, Sándor – állapította meg az öregek bölcs nyugalmával Izai –, és így van ez jól, fiam.

A havas új harcok, új küzdelmek kezdetét jelentette be. Új Kagur és új Lupa érkezett.

Ez a történet, amely a havasról és annak négylábú és szárnyas lakóiról szól, csak úgy születhetett meg és úgy kerekedhetett teljessé, hogy megírásánál felhasználtam az öreg és sokat tapasztalt vadász-barátaim elbeszéléseit és megfigyeléseit.

Mellettük még segítségül kellett hívnom a hazai és külföldi – főleg az e téren rendkívül gazdag anyaggal rendelkező szovjet – szakirodalmat, hogy történetem, ha színes mese keretében is, de mégis a valóságnak megfelelően tükrözze vissza az erdőségek lakóinak életét.

Brehmtől kezdve, Bársony István, V. Cotta, Fekete István, Herman Ottó, Jávorka–Csapody, M. Prisvin, A. N. Străvoiu, Usakov, Vertse Albert, ifjú Xántus János – és az említetteken kívül még sok más, a természet és az erdei állatvilág jeles ismerőjének műve, valamint a kolozsvári Tartományi Erdőigazgatóság vadászati osztályának megértő támogatása nyújtott értékes segítséget munkámban.

A könyv szerkesztője: Dáné TiborTechnikai szerkesztő: Hlavathy Lajos

Korrektor: Bálint Lajos

A nyomdai munkák megkezdése: 21. 05. 59.A nyomás megkezdése: 12. 06. 59. Példányszám:3000+150. Papír: félfamentes 65 g-os. Alak:32/84X108. Nyomdai ívek száma: 15,75. Kiadóiívek száma: 10,15. Megrendelés száma: 4102.I. kiadás. A.: 0300. Tizedes osztályozás kis

könyvtárak számára: 8 M.

Intreprinderea Poligrafică Cluj Str. Brassai 5–74120/1959

E: 19630