EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEMBölcsészettudományi Kar

DIPLOMAMUNKA

Tyranni Triginta–

Gallienus, Claudius Gothicus és Aurelianus

ellencsászárai

Témavezető: Készítette:Dr. Lőrincz Barnabás Sólyom MárkEgyetemi professzor Történelem szak

Ókor szakirány

2012Tartalomjegyzék

I. Bevezetés ............................................................................................................ 41. Az athéni harminc zsarnok ........................................................................ 52. A római harminc zsarnok történetének előzményei .................................... 8

II. Források, történetírók .......................................................................................... 141. Aurelius Victor: Liber de Caesaribus ......................................................... 152. Eutropius: Breviarium .............................................................................. 163. Epitomé de Caesaribus .............................................................................. 184. Scriptores Historiae Augustae (Trebellius Pollio: Tyranni Triginta)........ 195. Zosimus: Historia Nova .............................................................................. 206. Zonaras: Annales ....................................................................................... 21

III. A Gall Birodalom ellencsászárai ........................................................................ 23

1. Postumus ................................................................................................... 29Feliratok................................................................................................ 38Pénzek ................................................................................................... 46

2. Laelianus ................................................................................................... 54Feliratok................................................................................................ 56Pénzek ................................................................................................... 56

3. Marius ...................................................................................................... 58Feliratok................................................................................................ 59Pénzek ................................................................................................... 60

4. Victorinus és Victoria .............................................................................. 62Feliratok................................................................................................ 65Pénzek ................................................................................................... 68

5. II. Domitianus .......................................................................................... 71Feliratok................................................................................................ 72Pénzek ................................................................................................... 72

6. Tetricus és Tetricus Iunior ..................................................................... 73Feliratok................................................................................................ 75Pénzek ................................................................................................... 76

IIII. Az Illyricum beli ellencsászárok.......................................................................... 791. Ingenuus ................................................................................................... 80

Feliratok................................................................................................ 82Pénzek ................................................................................................ 82

2. Regalianus ................................................................................................ 83Feliratok................................................................................................ 85

2

Pénzek ................................................................................................... 853. Aureolus ................................................................................................... 87

Feliratok................................................................................................ 90Pénzek ................................................................................................... 90

V. A keleti provinciák római ellencsászárai ............................................................ 91

1. Macrianus és Macrianus Iunior.............................................................. 92Feliratok................................................................................................ 94Pénzek ................................................................................................... 95

2. Quietus és Ballista .................................................................................... 96Feliratok................................................................................................ 98Pénzek ................................................................................................... 98

VI. Palmyra ............................................................................................................... 100

1. Odenathus ..............................................................................102Feliratok................................................................................................ 107Pénzek ................................................................................................... 108

2. Zenobia és Vaballathus ........................................................................... 110Feliratok................................................................................................ 117Pénzek ................................................................................................... 118

VII. Összefoglalás ...................................................................................................... 120

Rövidítések...................................................................................................................... 122

Irodalomjegyzék.............................................................................................................. 123

Képjegyzék ..................................................................................................................... 126

3

I. Bevezetés

Tyranni Triginta, azaz a harminc zsarnok. A terminus két ókori embercsoportot is

jelöl. A megnevezés eredetileg az i.e. V. század végének Athénjából ered, a Kritias köré

csoportosuló, Spárta iránt rokonszenvező oligarchákat nevezték így a történetírók.1 Innen

vette át a kifejezést a Scriptores Historiae Augustae IV. századi szerzője, bizonyos Trebellius

Pollio, nála a tyranni triginta szópár a Gallienus császár ellen lázadó usurpátorok

megjelölésére használatos, illetve ez a címe a róluk szóló fejezetnek is.2 A terminust a

Historia Augusta magyar fordítója „harminc trónbitorlóként” közvetíti felénk, ez a

megnevezés valóban pontosabban visszaadja a Pollio-féle szöveg lényegét, mint a „harminc

zsarnok” kifejezés, hiszen a római usurpátorok sokaságának többsége egyáltalán nem

zsarnokként jelenik meg a sorok között, sokkal inkább a könnyelmű, léha és kicsapongó életet

élő Gallienus császár méltó ellenlábasaként. Én mégis a „harmincak”, vagy a „harminc

zsarnok” terminusokat fogom többnyire használni a szakdolgozatomban, ezáltal próbálom

erősíteni az olvasóban, hogy az athéni és a római harmincak között az elnevezés kapcsán

kontinuitás áll fent. Úgy gondolom, hogy a „harminc trónbitorló” magyarosítás felrúgja a

kapcsolatot a görög és a római zsarnokok között, hisz trónról és monarchiáról Athén esetében

egyáltalán nem beszélhetünk. A Historia Augusta ominózus fejezetének tartalmi lényegét

jobban kifejező „harminc trónbitorló” és a hagyományokat és kontinuitást inkább

megvilágító, Trebellius Pollio cím választását is megindokló „harmincak” és „harminc

zsarnok” kifejezések közül tehát az utóbbiak használatát tartom helyénvalóbbnak azzal együtt,

hogy mindegyik magyar terminus mellett felsorakoztathatók érvek és ellenérvek egyaránt.

Szakdolgozatom célja a római harminc zsarnok, azaz a Gallienus, Claudius Gothicus

és Aurelianus ellen lázadó ellencsászárok életének bemutatása, mindegyik imperátor esetében

felvázolom az eseménytörténetet, továbbá az epigráfiai és numizmatikai hátteret is.

Bevezetőmben először az athéni zsarnokokról szeretnék egy kisebb összefoglalót adni, hogy

aztán arra a kérdésre is megpróbáljak válaszolni, hogy milyen folyamatok vezettek a Római

Birodalom Gallienus alatti sanyarú állapotához, tehát a 260 és 274 közötti történések

1 Xen. Hell. 2.3.2 SHA Tyranni Triginta

4

előzményeit is bemutatom. Ezután fogok csak áttérni az egyes ellencsászárokra, akiket

földrajzi tájegységek alapján rendszerezve ismertetek, nyugatról kelet felé haladva először

tehát az úgynevezett Gall Birodalom ellencsászárait (Postumus, Laelianus, Marius, Victorinus

és Victoria, II. Domitianus, I. és II. Tetricus), majd az Illyricum, a Duna-vidék

ellenimperátorait (Ingenuus, Regalianus, Aureolus), s a keleten felkelő római usurpátorokat

(Macrianus, Macrianus Iunior, Quietus), végül pedig Palmyra rebellis urait (Odenathus,

Zenobia, Vaballathus) szeretném részletezni. Az utolsó fejezetekben a Historia Augusta által

császárnak nevezett, ám augustusszá ki nem kiáltott, létező zsarnokokról fogok írni, majd

néhány szót a fiktív harmincakról is ejtek.

Az athéni harminc zsarnok

Az i.e. 431 és 404 között zajló peloponnésosi háború Athén hanyatlásával és Spárta

felemelkedésével ért véget. I.e. 405 őszén az attikai flotta katasztrofális vereséget szenvedett

Aigospotamoinál,1 hogy aztán i.e. 404 márciusában, vagy áprilisában a spártai Lysandros előtt

le is tegyék a fegyvert az athéni erők.2 A súlyos összeomlás következtében Spárta-barát

oligarchia került hatalomra a legyőzött városállamban, i.e. 404 koranyarán átveszi az

irányítást a Kritias, Chariklés és Théramenés vezette úgynevezett harminc zsarnok.3 Meg kell

említenünk, hogy a „harmincak” és a „harminc zsarnok” kifejezések helyett hivatalosan

Kritiast és körét syngrapheusoknak, tehát törvényösszeíróknak nevezték, ezáltal utalva

hatalmuk egyik legfőbb alapjára. A „zsarnok” megnevezésre nyolc hónapos rémuralmukkal

szolgáltak rá az oligarchák, mely során kivégeztettek körülbelül 1500 embert, s mintegy

háromezer személyre korlátozták a polgárjogot. A jogkorlátozás elsősorban a korábbi

rendszerek híveit, illetve a szegényebb rétegeket érintette.4 Kritiasék ténykedésének csak a

Thrasybulos vezette demokraták ellenállása vetett véget i.e. 403 márciusában, amikoris a

pireusi csatában legyőzték a harmincak harcosait, s maga Kritias is holtan maradt a

csatatéren.5 Még az év szeptemberében visszaállították a demokrácia államformáját Athénban,

emellett pedig teljes amnesztiát hirdettek.6

1 Xen. Hell. 2.1.21-30.2 Xen. Hell. 2.2.23.3 Xen. Hell. 2.3.11.4 Németh (1) 20-21. és Németh (2) 173.5 Xen. Hell. 2.4.19.6 Xen. Hell. 2.4.38-39.

5

Az első és legfontosabb problematika, hogy miért is harmincan voltak a Kritias-féle

hatalom képviselői és hogyan alakult ki ez a szám? Ezt a kérdést a római harminc zsarnok

kapcsán is fontos megvizsgálni, hisz Trebellius Pollio majd 800 évvel a görög események

után minden valószínűség szerint azért bővítette fiktív császárokkal a Scriptores Historiae

Augustae fejezetét, hogy párhuzamot vonhasson az athéni és a római események között.

Lysias szerint Théramenés jelöltjei közül választottak ki tíz főt, ugyancsak tízet az ephorosok

jelöltek, míg a harmadik tízes egység a jelenlévők közül került ki.1 R. Loeper hipotézise

szerint minden egyes athéni phyléből három-három zsarnok származott, ráadásul minden

egyes asty, mesogaia és paralia is adott volna egy-egy jelöltet. Az elmélet első fele igaznak

tűnik, a második fele azonban igazolhatatlan.2 Egy másik érdekes elgondolás P. Krentz

nevéhez köthető, a történész szerint Kritiasék Spárta mintájára szerették volna átalakítani

városállamukat. Elméletét az ephoros tisztség athéni megjelenésével és a harmincas

taglétszámú gerusiával próbálta meg igazolni a kutató, a hipotézis szerint tehát ok-okozati

viszony áll fenn a Spártát irányító tanács és a zsarnokok létszáma között. Bár Kritiasék

Lakedaimón iránti szimpátiája kétségbevonhatatlan ténykérdés (A. P. Dorjahn és F. Ollier is

hangsúlyozzák), a gerusia azonban – szemben a harmincak struktúrájával – nem 3 X 10

tagból, hanem 28 + 2 tagból épült fel, emiatt aztán a Krentz-féle elgondolás igen hamar

támadások kereszttüzébe került, D. M. Lewis bírálta talán legjobban a felvetést, mely ma már

teljességgel tarthatatlannak számít.3 3 X 10-es felépítésű tanácsra a korábbi idők Athénjában

azonban már volt példa, ez a harminc dikastai. A bírói funkciókat betöltő tagokat sorsolással

választották meg i.e. 453 és 404 között, minden egyes phylé három-három taggal járult hozzá

az összlétszámhoz. Ezek alapján ma már valószínűsíthető, hogy a zsarnokok harmincas

számának eredete nem Athénon kívülre mutat, sokkal inkább a városállam múltja felé navigál,

ezt erősíti az a tény is, hogy syngrapheusokat már i.e. 411-ben is kijelöltek, s már ekkor is a

bűvös 3 X 10-es felosztás jegyében keresték a tisztségre ideális férfiembereket. Apró

különbség az i.e. 411-re keltezhető testület és Kritiasék közössége között, hogy míg előbbi

esetében 35 évben határozták meg a tisztség viseléséhez szükséges minimális élettartamot,

addig a zsarnokoknál 30 év is elegendőnek bizonyult a hatalom elnyeréséhez.4 Az athéni

harminc zsarnok szerveződése tehát helyi gyökerekre vezethető vissza, a zsarnokok egyike,

Théramenés maga is bevallottan az ősi alkotmányt, a patrios politeiát szerette volna bevezetni

Athénban.5 Megállapítható, hogy az i.e. 453-as évben állt fel az első 3 X 10-es szisztémájú, 1 Lys. 12.76; Németh (1) 13.2 Németh (1) 13.3 Németh (1) 16; Németh (2) 175-181.4 Németh (2) 186-187.5 Németh (2) 191.

6

syngrapheusokra emlékeztető politikai csoportosulás, Trebellius Pollio tehát amikor a

Gallienus ellen lázadó ellencsászároknak az ominózus elnevezését leírta a Scriptores Historiae

Augustae fejezetcímében valamikor a IV. század végén, akkor körülbelül 850 évvel korábbi

testületek adták neki – minden valószínűség szerint csak közvetett módon – az ötletet. A

harminc dikastairól nem valószínű, hogy lettek volna ismeretei a római történetírónak.

Kritiasékkal és a római harmincakkal kapcsolatban meg kell még vizsgálnunk egy

érdekes kérdést. A görög zsarnokok hatalmát a 30 zsarnok, 300 lovag, 3000 polgár felépítés

jellemezte,1 de a korarómai történelemben is jelen volt a hármas szám efféle harmóniájára

épülő belső társadalmi rend, a 3 törzs (Ramnes, Tities, Lucares) mindegyikét ugyanis 100-100

lovag képviselte úgy, hogy a 30 kúria egyenként 10-10 lovas harcost állított ki. A 300 római

equitest ráadásul 10 fős turmákba sorozták be, tehát mindegyik jellegzetes lovascsapat 30

tagot számlált.2 Felmerülhet tehát a lehetőség, hogy a Historia Augusta szerzője esetleg

nemcsak az athéni államférfiakra utalhatott fejezetcímével, hanem patriotizmusból, az ősök

iránti tiszteletből választotta a Tyranni Triginta szókapcsolatot, persze ez a feltételezés

bizonyíthatatlan és talán túlzottan erőltetett is, bár az a tény mindenképp megfontolandó, hogy

Gallienus ellencsászárai a Historia Augusta lapjain nemegyszer az ősi római erények, a mos

maiorum megjelenítői a központi uralkodó feslettségével és romlottságával szemben. Az

athéni syngrapheusok kapcsán érdemes kiemelni, hogy a tagjaik közül többen közel álltak

Sókratés köréhez, Kritias – aki mellesleg Platón nagybátyja – maga is a nagy filozófus

tanítványának számított. Sókratésra és neveltjeire jellemzőek voltak az utópisztikus

állammodellek, az i.e. 404-es év 30 syngrapheus, 300 lovag, 3000 polgár modellje is a

számmisztika iránt fogékony utópiák világából eredeztethető, de az sem lehetett véletlen,

hogy Platón Atlantisz történetét éppen Kritias által mesélteti el.3 Egy átlagos államutópia és a

Tyranni Triginta fejezet közötti hasonlóságot tovább mélyíti, hogy mindkét helyen a valóság

fiktív feljegyzésekkel keveredik, s utóbbiak kerülnek túlsúlyba. A szereplők jellemrajza is

általában fekete-fehér, vagy zsarnoki és erkölcstelen természetűek, vagy makulátlan

erkölcsiségű hősök. Gallienus kapcsán kulcsmotívum a Historia Augustában, hogy „ipse

moribus rem publicam perdiderat”4, azaz „erkölcseivel romlásba vitte az államot”, akárcsak

az egykor kiváló atlantisziak tették, akik Platón szerint „elkorcsosultak, s éles látású ember

szemében bizony hitványnak látszottak”.5 Postumus, az első gall ellencsászár ezzel szemben

„in bello fortissimus, in pace constantissimus”, azaz „háborúban a legbátrabb, békében a 1 Németh (2) 209.2 Smith 471.3 Németh (2) 209-210.4 SHA Gallieni Duo 1.1.5 Plat. Criti. 121b.

7

legállhatatosabb”.1 Megállapítható tehát, hogy a Historia Augusta Gallienus és harminc

zsarnok képe éppúgy, ahogy Kritias állama mutat utópisztikus vonásokat. Ez a felvetés tehát a

Trebellius Pollio-féle fejezet esetében nemcsak a hatalomgyakorlás számbeli szimbólumában

mutatkozik meg, hanem a jellemrajzokban is.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az athéni és a római harminc zsarnok leírása

között nemcsak számbeli hasonlóságok mutathatók ki, hanem mindkét esetben találunk közös

vonásokat az államutópiák jellemzőivel is. Az i.e. 404-403-as szereplők és a 260-274 közötti

ellencsászárok közötti legalapvetőbb különbség pedig talán az a megállapítás, hogy míg a

görög syngrapheusok valóban zsarnokok voltak, addig a gall usurpátorok, vagy Palmyra urai

a Scriptores Historiae Augustae sorai szerint inkább erényeikkel tündököltek, semmint

hibáikkal és erkölcstelenségeikkel.

A római harminc zsarnok történetének előzményei

A Római Birodalom 235-ben bekövetkező eseményei a katonacsászárok korát

harangozták be, mely fél évszázados politikai, katonai, gazdasági és társadalmi válságot

jelentett. Ebben az évben gyilkoltatta meg Maximinus Thrax a Severus-dinasztia utolsó

császárát, Severus Alexandert, hogy aztán maga öltse fel az uralkodói bíbort.2 Az

államcsínyekkel, császárgyilkosságokkal, katonai anarchiával, inflációval, pestisjárványokkal

és barbár (germán és perzsa) betörésekkel színezett éra egészen Diocletianus imperátori

akklamációjáig tartott,3 vagyis a 284. esztendőig. A 238-as év a későbbi átláthatatlan káosz

előjeleként vonult be a római történelembe, ugyanis nem kevesebb, mint hat augustus rangú

uralkodót látott az impérium. A három évig uralkodó Maximinus Thrax ellen előbb I. és II.

Gordianus lázadt fel Afrikában, majd a felkelés sikertelensége után a szenátus Pupienust és

Balbinust választotta meg társcsászárnak Rómában, hogy aztán a melléjük rendelt caesar, III.

Gordianus legyen végül az augustus (238-244) Maximinus aquileiai, illetve a társimperátorok

fővárosi legyilkolása miatt.4 A válság azonban nem csillapodott, mert bár Philippus Arabs

248-ban nagyszabású százados játékokkal ünnepelte meg a birodalom ezeréves fennállását,5

de egy év múlva meggyilkolták, 251-ben pedig már az a rútság is megesett Rómával, hogy

1 SHA Tyranni Triginta 3.1.2 Eutropius 8.23-9.1;Epit. de Caes. 24.3; SHA Maximini Duo 8.1.3 Eutropius 9.19; Epit. de Caes. 39.1; SHA Carus et Carinus et Numerianus 18.1.4 Eutropius 9.1-9.2; Epit. de Caes. 25.1-27.3; SHA Maximini Duo, Gordiani Tres, Maximus et Balbinus5 Eutropius 9.3; Aur. Victor 28.1; Epit. de Caes. 23.3; SHA Gordiani Tres 33.3.

8

Traianus Decius császárt – fiával együtt – a harctéren ölték meg gót ellenségei az abryttusi

csatában.1 Ő számított az első barbárok által meggyilkolt római uralkodónak.

A harminc zsarnok történetének konkrét előzményeit vizsgálva Publius Licinius

Valerianus császár 253-tól kezdődő uralkodásáig érdemes visszatekinteni az időben. A

hadvezért a rajnai legiok kiáltották ki uralkodóvá, a szenátus pedig a hír hallatán azonnal

caesar rangra emelte az újdonsült augustus éppen Rómában tartózkodó fiát, Gallienust.2

Valerianus mihelyst ellenfelének, Aemilius Aemilianusnak a halálhíre eljutott hozzá, bevonult

a fővárosba, s augustusszá, társuralkodójává tette meg gyermekét, aki így a főhatalomban apja

teljes jogú partnerévé vált. Apa és fiú ezután képzeletben felosztotta egymás között a

birodalmat, Valerianus a kelet ügyeivel foglalkozott ezentúl, Gallienusnak pedig a nyugati

provinciák jutottak.3

A fiatal császár csapataival a Duna mellé vonult, itt próbálta meg fenntartani 254-től

az egyre törékenyebbé váló rendet. Germán betörések és fosztogatások zavarták a határ menti

tartományok nyugalmát, emiatt három éven keresztül dúlt a harc Gallienus legioi és a barbár

csapatok között. A Duna menti erődítmények megerősítése és egy zsoldigényt kielégítő

pénzverde felállítása is erre az időre tehető, utóbbi Viminaciumban nyílt meg és 257-ig

működött. Az itt készített pénzérmék hadi győzelmekről árulkodnak, minden bizonnyal

sikeresek voltak tehát a határ menti küzdelmek, s három év elteltével létrejött a törékeny béke

a Duna mellett.4

256-ban Gallienus idősebbik fiát, a nagyapja után elnevezett Valerianust caesari

ranggal tüntette ki, majd egy év elteltével a viminaciumi verdét bezáratta és Augusta

Treverorumba, a mai Trierbe helyezte át főhadiszállását az itteni germán fenyegetések miatt.

Valerianus caesar eközben Sirmium központtal a Duna mellett alakította ki székhelyét

Ingenuusnak, a későbbi ellencsászárnak és a harminc zsarnok egyikének a gyámkodása alatt.5

A császári hatalmat ezzel az ügyes lépéssel nyugaton is megosztották, hisz a korábbi hadjárat

helyszínén maradt egy caesar, a Rajnánál pedig – ahol nagyobb szükségét érezték – egy

augustus jelent meg Gallienus személyében. A Trierbe költöző uralkodó az új székvárosában

257-ben megnyitotta a viminaciumi verde utódját is.6 Gallienus 257-ben történő költözése a

legjelentősebb olyan mozzanat a Duna környéki provinciákban, mely majd az itteni

ellencsászárok fellépését eredményezi. 257 és 259 között Gallienus a Rajna mentén visel

1 Eutropius 9.4; Aur. Victor 29.4-29.5; Epit. de Caes. 29.3.2 Eutropius 9.7; Aur. Victor 32.3.3 Epit. de Caes. 32.2; Zosimus 1.30; Zonaras 12.23.4 Drinkwater 21.5 Fitz 25-31.6 Drinkwater 21-22.

9

hadat az alemannok és a frankok ellen, sikereket is elér, emiatt a pénzérméken Gallia

helyreállítójaként ünnepelteti magát alattvalóival. A „RESTITVTOR GALLIAR”,1 „VICT

GERMANICA”2 és a „IOVI VICTORI”3 feliratú pénzérmék különösen gyakoriak ezekből az

időkből, s bizonyítják a kivívott diadalokat.

258-ban a Duna mellett meghalt Valerianus caesar, helyette Saloninus, Gallienus

fiatalabbik fia kapta meg atyjától a caesar rangot. 259-ben a ripa melletti csatározások a

győzelmek miatt alábbhagytak, így a nyugati augustus elvonulhatott Trierből, s a székhelyét

Mediolanumba, a mai Milánóba tette át, ám Saloninust biztonságképp a Rajna mellett hagyta.

Segítőt ezúttal is kapott – bátyja pár évvel korábbi példájához hasonlóan – a helyi

főhatalommal megbízott fiú, ezúttal egy Silvanus/Albanus nevű ember személyében, aki

valószínűleg Gallienus praefectus praetorioja volt, bár erre sem forrás, sem epigráfiai

bizonyíték nincsen.4 A feltételezett testőrparancsnokot Zosimus, az V.-VI. századi görög

történetíró nevezi Silvanusnak,5 míg Zonaras, a XII. századi krónikás Albanusnak.6 A pontos

név tehát kétséges és kideríthetetlen.

Eközben a birodalom keleti felében is zajlottak az események, Sapor és Valerianus

között feszültnek számított a helyzet. A szasszanida uralkodó már nem sokkal hatalomra

kerülése után, 243-ban szembe került III. Gordianusszal és Rómával, mikoris az ifjú imperátor

az újdonsült szasszanida nagykirály gyengeségét feltételezve rátámadt a perzsák államára. Ez

a csapás valószínűleg csak válasz volt a Saport megelőző uralkodó (I. Ardasir)

agresszivitására, mindenesetre a kezdeti defenzíva után a perzsák ellentámadásba lendültek és

a Nisibis és Carrhae közötti területekig jutottak el, ahol azonban a legiok feltartóztatták őket.7

244-ben Meshike közelében újra szembekerült egymással Sapor és az ifjú III. Gordianus,

ezúttal azonban a nagykirály győzedelmeskedett, a császár pedig meghalt a csatában,

legalábbis a szasszanida feljegyzések (Res gestae divi Saporis) szerint.8 Ez a Naqsh-i

Rustamban található felirat viszont teljesen másképp meséli el a római imperátor halálát, mint

a nyugati források, utóbbiak ugyanis Philippus Arabs, a későbbi császár számlájára írták azt.9

Philippus ezután mindenesetre előnytelen békét kötött Saporral, 500000 denarius volt a

fegyvernyugvás ára a Res gestae divi Saporis alapján.10

1 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 31.2 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 39-49.3 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 21-23.4 Drinkwater 21-23; Eck 561.5 Zosimus 1.38.6 Zonaras 12.24.7 Zonaras 12.18; SHA Gordiani Tres 26.6; Dignas 78.8 Dodgeon 30.9 Eutropius 9.2-9.3; Zosimus 1.18–1.19; SHA Gordiani Tres 29–30.10 Daryaee 7.

10

A perzsák a következő nagy támadásukat csak 252-ben indítják a római impérium

ellen, ez Sapor második nagyobb hadjárata. A feljegyzések szerint 60000 fős római sereggel

találták szemben magukat a szasszanida egységek Barbalissosnál, melyeket azonban

könnyedén szétvertek, megfutamítottak. Ezután a nagykirály egységei 37 települést foglaltak

el a rómaiaktól, többek között Surát, Barbalissost, Hierapolist, Beroeat, Chalcist, Apameát,

Raphaneaet, de még olyan kulcsfontosságú nagyvárosokat is, mint amilyen Seleucia, vagy

Antiochia. Cappadociába is bemerészkedtek Sapor seregei, tehát már-már a Római Birodalom

belsőbb kis-ázsiai területei is veszélybe kerültek, itt a legnagyobb veszteségnek Satala városa

számított.1 A támadás okaként a Res gestae divi Saporis a következő bűnöket említi: „W kysr TWB MKDBW-t W ‘L ’rmn-y wyns ‘BD-t”, azaz „újra hazudott a császár és rosszat tett Armeniában”.2 A 252-es nagy perzsa támadásról megemlékezik a Historia Augusta harminc zsarnokról szóló fejezete is, az egyik zsarnok, bizonyos Cyriades játssza I. Sapor kezére Antiochiát, a kelet legfontosabb erősségét.3 Cyriades alakja megjelenik Malalas történetírói munkájában is, itt azonban Mariades a neve, s Sapor megbízhatatlansága miatt a város bevétele után lefejezteti annak ellenére, hogy neki köszönheti a győzelmet.4 Antiochia korszakos jelentőségű perzsa elfoglalásáról még az Oracula Sibyllina is beszámol.5 A megállíthatatlannak tűnő perzsákkal szembeni helyi ellenállás azonban hamarosan megszerveződött, a keleti provinciák nem tűrték a nagykirály túlzott megerősödését és a status quo felborulását. A Sapor ellen felkelő helyi erők egy emesai papot, Uranius Antoninust választották meg vezetőjüknek, aki uralkodónak is kikiáltotta magát, pénzt is veretett a saját nevében. Az Oracula Sibyllina ezt a történetet is elbeszéli, Uranius Antoninust egyenesen a Napból küldött új uralkodónak nevezi, aki megszabadítja Emesát a perzsáktól, majd a települést a Nap városává teszi.6 A napisten papjának végül a helyi erőkkel – s talán a palmyrai Odenathusnak, a harminc zsarnok egyikének segítségével – sikerült kiűznie a szasszanidákat római felségterületről.7 A győzelem azt

1 Millar 159-160; Dodgeon 42-43; Daryaee 7.2 Daryaee 7.3 SHA Tyranni Triginta 2; Dodgeon 44-45.4 Dodgeon 45.5 Orac. Sib. 13.89-13.102.6 Orac. Sib. 13.150-13.154; Stoneman 101-102; Watson 27-28.7 Watson 28.

11

bizonyította, hogy az emesai papság – mely egykor még Elagabalus személyében császárt is adott az impériumnak1 – továbbra is a térség egyik legerősebb vallási-politikai hatalmának számított. A papból lett napkirály további sorsa teljességgel ismeretlen, valószínűleg behódolt a lehető leggyorsabban keletre siető Valerianusnak, bár az valószínű, hogy ha életben lett volna még a 260-as években is, akkor Odenathus és Palmyra kapcsán említenék nevét a források. Ténykedésének köszönhető mindenesetre Róma keleti provinciáinak megmaradása és Sapor második hadjáratának megállítása.

Uranius Antoninus bronzpénze a már Elagabalus császár által is imádott emesai meteoritkővel a hátlapon

Sapor ezután évekig tétlen maradt és nem támadott rá az immár 253 óta Valerianus és fia, Gallienus uralta birodalomra, bár egy kisebb konfliktus valószínűleg történt 256-ban, ekkor rombolták ugyanis porig a határ mentén fekvő, római fennhatóság alatt álló erődöt, Dura-Europost. Bár a helyiséget a perzsák már az előző nagy hadjáratuk alatt is elfoglalták, Rostovtzeff és MacDonald szerint a végső pusztulás éve mégis inkább 256. A hipotézist végül a numizmatikai leletek alapján bizonyították be, a történetírók által el nem beszélt kisebb római-perzsa konfliktus tehát immár ténykérdés.2

Az ellenségeskedés ezután tovább folytatódott a két oldal között, így érkezünk el a végzetes 260-as év történéseihez. Sapor ekkor indította meg harmadik nagy hadjáratát Róma ellen, mely során könnyedén nyomult

1 Eutropius 8.22; Aur. Victor 23.1-23.3.2 MacDonald 45-68.

12

előre Carrhaeig és Edessáig, hogy aztán ostrom alá vegye őket csapataival. Ekkor ért keletre a mozgósított római sereg Valerianus császár vezetésével, s perzsa források szerint le is zajlott egy rendkívül véres ütközet. A végeredmény Sapor győzelmét hozta, ráadásul foglyul ejtették magát a római imperátort is.1 A nyugati feljegyzések megerősítik az uralkodó elfogását, annak szasszanida szövegek által elbeszélt módját azonban nem mindig tartják igaznak, bizonyos szöveghelyek az álnok módon tőrbe csalt, szerencsétlen császár történetét hagyták az utókorra.2

Valerianust fogolyként vitték a Szasszanida Birodalomba, ahol perzsa tradíció szerint Bishabuhr városában tartották fogva haláláig. Van is egy olyan hely mind a mai napig ezen a településen, amit „zendan-e Valeriannak”, azaz Valerianus börtönének neveznek.3

A császár balsorsával a birodalomra belharcokkal és anarchiával teli másfél évtized köszöntött. Ebben a kétes és zűrzavaros korban élt és működött a

Gallienus császár ellen fellázadó harminc usurpátor, akik a Historia Augusta szerint összesen

harmincketten voltak (Zenobia és Victoria női zsarnokok, így jön ki a harmincas szám).

Számos császárrá soha ki nem kiáltott személy, továbbá fiktív, kitalált imperátorok is

találhatók közöttük, velük majd munkám végén fogok foglalkozni, előbb a valódi

ellencsászárokat veszem sorba nyugatról-keletre, illetve időrendben haladva.

1 Millar 166.2 Zosimus 1.36; SHA Valeriani Duo 1.2.3 Daryaee 8.

13

II. Források, történetírók

A katonacsászárok és a harminc zsarnok kaotikus korával kapcsolatban meglehetősen kevés történetírói munka áll rendelkezésünkre, s azok is nemegyszer kétes adatokkal, hamis, vagy épp egymásnak ellentmondó információkkal szolgálnak, így igencsak nehéz kiigazodnunk a III. század történései között. Egyik-másik forrás még fiktív személyeket és történéseket is feldolgoz, a Historia Augusta Tyranni Triginta című fejezetére legjellemzőbb talán ez a fajta manipuláció, hisz az ellencsászárok számát – a görög zsarnokokhoz történő igazodás miatt – kibővítette a szerző nem létező imperátorokkal és létező, ámde a bíbort soha fel nem öltő hadvezérekkel. A 260 és 274 közötti évek rekonstrukciójában éppen ezért meghatározó jelentőségük van az epigráfiai emlékeknek és a numizmatikai leleteknek, az esetek többségében ugyanis csak a feliratok és az érmék datálnak pontosan egy-egy jelentősebb eseményt, s csak ezek alapján lehet meghatározni a valódi császárokat, illetve azok regnálási idejét. A korszakkal foglalkozó történetírói munkákról elmondhatjuk, hogy kivétel nélkül sokkal később íródtak, mint ahogy maguk az események megtörténtek, tehát a harminc zsarnokról tudósító auctorok korábbi, mára már elveszett történetírók munkáit használták fel könyveik megírása során.

14

Melyek a legjelentősebb antik források a 260 és 274 közötti eseményekre vonatkozóan? Négy latin és két bizánci munkát kell megemlítenünk mindenekelőtt, ezek számítanak a legfontosabbnak a kor kapcsán. Aurelius Victor Liber de Caesaribus című munkája, Eutropius Breviariuma, az Epitomé de Caesaribus és a Scriptores Historiae Augustae tartozik a kiemelendő latin nyelvű források közé, míg a két megemlítendő bizánci munka Zosimus Historia Novája és Zonaras Annalese. A latin nyelvű auctorok egységesen a IV. század második felében alkottak, azaz körülbelül száz évvel a tárgyalt események után, míg a bizánci szerzők közül Zosimust az V.-VI. század fordulójára, Zonarast pedig a XII. századra datálhatjuk. Mind a hat felsorolt munka hoz egyedi, értékes információkat is korunkról amellett, hogy nemegyszer átfedések és ellentmondások is érzékelhetőek közöttük.

A fenti fontos szerzők mellett meg kell még említenünk – igaz csak kisebb jelentőségű forrásként – az Oracula Sibyllinát, a XII. Panegyrici Latinit, Orosius Historiae adversus paganos című V. századi munkáját, továbbá Cassius

Dio „Continuator”, Polemius Silvanus, Fredegarius, Laterculus Veronensis, Eusebius, Toursi

Gergely és Ammianus Marcellinus műveit is a használható és számításba jövő írások között.

Találhatunk emellett olyan forrásokat is, melyek gyakorlatilag egy az egyben másolatok,

átvételek. A legjobb példa minderre a VII. században élt Antiochiai János krónikája, aki

szóról szóra Eutropius Breviariumának részleteit másolta át a saját nevében íródott műbe.1

Aurelius Victor: Liber de Caesaribus

A korszakunk kapcsán legkorábbra keltezhető latin nyelvű történetírói munka Aurelius Victor Liber de Caesaribus című írasa. A régi istenek hívének számító pogány Victor 361-ben a friss usurpátor és későbbi császár, Iulianus felkérésére részt vett a II. Constantius elleni hadjárat előkészületeiben, minden bizonnyal notariusi teendőkkel. Sirmiumban élt és alkotott ebben az időben valószínűleg a praefectus praetorio, Anatolius alárendeltjeként, de Ammianus Marcellinus leírja, hogy Victor később még helytartói rangot is kap Iulianustól, Pannonia Secunda 1 Drinkwater 73-91.

15

kormányzója lesz, ráadásul a kitüntető clarissimus megszólítással és egy bronzszoborral is tisztelegnek kiemelkedő érdemei előtt.1 Hivatali ideje kapcsán annyi tűnik az adatok alapján megállapíthatónak, hogy 361 és 365. május 28. között töltötte be a helytartói tisztséget.2 Az auctor további cursus honorumával kapcsolatban bizonyos, hogy I. Theodosius császár (379-395) uralkodása alatt Róma praefectus urbijaként működött, ezt a tényt mind Ammianus Marcellinus,3 mind egy Victor által a császárnak emeltetett szobor felirata közli velünk.4 A fontos hivatalt minden bizonnyal 388 vége és 389 nyara között töltötte be a történetíró.5

Aurelius Victor legjelentősebb írása, a Liber de Caesaribus Augustus császártól II. Constantius uralkodásának végéig beszéli el a birodalom eseményeit, s 358 és 361 között íródott.6 Victor, Eutropius és a Historia Augusta szerzője sokszor megegyező információkat közöltek, s nemegyszer ugyanazokat a hibákat és tartalmi tévedéseket ejtették műveikben, ez vezette Alexander Enmannt, a XIX. század második felében élt ókortörténészt arra a következtetésre 1884-ben, hogy kellett lennie egy közös forrásnak, melyből mindhárom auctor táplálkozott. Ez a munka volna az úgynevezett Kaisergeschichte (Császártörténet), mely Burgess szerint 337 és 340 között íródott és Augustustól Constantinusig tartalmazott rövid császáréletrajzokat, mára azonban teljes egészében elveszett.7 Felmerülhetne még esetleg az a feltételezés, hogy Eutropius és a Historia Augusta egyaránt a korábban alkotó Aurelius Victorból merítette volna az adatait és tényanyagát, ez a hipotézis azonban azért minősíthető rossznak, mert a Liber de Caesaribus és a Breviarium szerzőinek fogalmazási stílusa, szóhasználata és latinsága teljesen eltérnek egymástól.8 Enmann a Kaisergeschichtét – Burgess későbbi elgondolásával szemben – egy szóbeli hagyományokat és esetlegesen saját személyes élményeket is papírra vető gall történetíró feljegyzéseinek gondolta,

1 Amm. 21.10.6.2 Rohrbacher 43.3 Amm. 21.10.6.4 ILS 2945.5 Rohrbacher 43.6 Rohrbacher 44; Hohl 220-228.7 Burgess 491.8 Burgess 111-112.

16

szerinte a Gall Birodalom ellencsászárainak életéről csakis ezért számolhattak be viszonylagos részletességgel az ominózus írást használó száz évvel későbbi munkák.1 Az elveszett Császártörténet legelső verziójának

keletkezését Diocletianus császár uralkodásának idejére helyezik a történészek, ám olyan

vélemények is akadnak, melyek mind a mai napig nem fogadják el e késő III. századi írás

létjogosultságát, s kizárólag Enmann fiktív felvetésének tartják a szöveget.2

Aurelius Victor a harminc zsarnokkal a 32. és a 36. könyvei között foglalkozik, a 32.

Valerianus császár történetét és perzsa fogságba esését meséli el, a 33. Gallienus fejezete,

ebben esik szó Aureolusról és a gall ellencsászárokról Postumustól kezdve Laelianuson,

Mariuson és Victorinuson át Tetricusig, a 34. könyv Claudius Gothicus uralkodását írja le, a

35. és 36. pedig Aurelianus tetteit.

Eutropius: Breviarium

Eutropius Breviariumát Valens császár számára írta 369-ben. A munkában élete számos eseményére találhatunk utalásokat, megtudhatjuk, hogy már Iulianus uralkodása alatt fontos pozíciót töltött be az udvarnál, részt vett 363-ban a perzsaellenes hadjáratban, azaz a közvetlen császári adminisztráció egyik láncszemeként tekintettek rá,3

később pedig a megtisztelő magister memoriae címet is viselte. A korakeresztény Suda-lexikon szerint Eutropius egy itáliai származású szofista történetíró volt, míg egy másik forrás az epistolographos titulusát emlegeti, melyet még Constantinus – valószínűleg elírás és II. Constantiusra utal a szerző – korában viselt. Nicephorus Georgas, egy XIV. századi bizánci krónikás Eutropius pogányságát hangsúlyozza és megemlíti, hogy Iulianus és Valens szolgálatában állt és nekik írta műveit.4

Ammianus Marcellinus és Libanius szerint a Breviarium szerzője proconsulként működött Asia provinciában 371-ben, itt keveredhetett bele egy császárellenes összeesküvés gyanújába, melyet azonban sikerült túlélnie, nem vallottak rá. Később Symmachus szenátor pogány köréhez

1 Drinkwater 49-50.2 Kenney 54-55.3 Eutropius 10.16.4 Rohrbacher 49.

17

csatlakozott Rómában, majd 380 és 381 között az Illyricum praefectusi pozícióját töltötte be, ebből az időből számos általa kiadott jogi irat maradt fenn. 387-ben társconsul II. Valentinianus császárral, utolsó feltűnése a történelem színpadán pedig a 390-es esztendő, amikor Libianus és Symmachus leveleket címeznek hozzá.1

Eutropius Breviariumát tíz könyvre osztotta fel és Romulustól meséli el Róma történetét egészen Iovianus haláláig. A felhasznált források között valószínűleg az elveszett Kaisergeschichte a legjelentősebb, de minden bizonnyal Aurelius Victor művét is olvashatta a történetíró. Az írásra a rövid tőmondatok jellemzőek, melyek között sablonosan használt kifejezések („aztán”, „ezután”, „nem sokkal később”) teremtenek kapcsolatot.2 Victor és Eutropius műveiben a megegyező tényanyag mellett akadnak különbségek is, ez a zsarnokok kapcsán legjobban talán a 260-as év barbár inváziójának leírásánál érhető tetten. Aurelius Victor például

Galliában fosztogató frank törzsekről ír munkájában, ezzel szemben kortársa kizárólag

alemann ellenségeket említ. Tarragona hispaniai városának feldúlói Eutropiusnál egyszerűen

csak germánok, míg a Liber de Caesaribus konkretizál és frankokról beszél. Utóbbi írás azt a

tényt is feldolgozza, hogy az ellenséges frank törzsek még Afrika partjáig is eljutottak

fosztogatásaik során, ezzel szemben ez a rendkívül fontos információ a Breviariumban nem

szerepel. Aurelius Victor és Eutropius munkáit együttesen használva természetesen

rekonstruálható a teljes eseménytörténet (alemann-frank fosztogatók támadtak Galliára,

Hispaniára, Észak-Itáliára és még Afrikába is áthajóztak), de bármelyik történetírói forrás

hiányában sokkal kevesebbet tudnánk mind a harminc zsarnokról, mind a 260 és 274 közötti

évek történetéről.3

A katonacsászárokkal és a harminc zsarnok életével a kilencedik könyv foglalkozik. 9.7. Valerianus császár caputja, ez meséli el perzsa fogságba esését is, 9.8. Gallienus tetteit ismerteti meg az olvasóval, míg 9.9. a gall ellenimperátorok bekezdése Postumustól Victorinusig, hogy aztán 9.10. foglalkozzon Tetricusszal és Odenathusszal. 9.11. fő alakjai Odenathus és Claudius Gothicus, míg 9.12.-ben Claudius testvére, Quintillus a főszereplő. 9.13. Aurelianus fejezete, ebben meséli el

1 Rohrbacher 50-51.2 Rohrbacher 51-56.3 Eutropius 9.8; Aur. Victor 33.3.

18

Eutropius a császár harcait keleten Zenobia, nyugaton pedig Tetricus ellen. 9.14.-ben és 9.15.-ben a Római Birodalom egységét helyreállító uralkodó egyéb tetteiről (Dacia kiürítéséről, a pénzverők lázadásának leveréséről, falépítéséről, halálának körülményeiről) esik szó.

Epitomé de Caesaribus

Az Epitomé de Caesaribust sokáig Aurelius Victor nevéhez kötötték, mivel első ránézésre a mű a Liber de Caesaribus kivonatos ismertetésének tűnhet. Manapság már Pseudo-Aurelius Victort emlegetjük a munka szerzőjeként, tehát bizonyosnak tartjuk, hogy nem Aurelius Victor írta. Az Epitomé a Liber de Caesaribushoz képest körülbelül egy emberöltővel később, valamikor a IV.-V. század fordulóján keletkezett. Fő forrása minden bizonnyal nem is a Liber de Caesaribus volt, sokkal inkább a Kaisergeschichte, illetve Eutropius Breviariuma, de természetesen nem zárható ki, hogy a munka történetírója esetleg olvashatta és használhatta Aurelius Victort is.1 Victor műve azért nem lehetett a fő forrás, mivel az Epitomé számos olyan információt is tartalmaz, ami az ominózus munkában egyáltalán nincs leírva, például ha hibásan is, de Pseudo-Aurelius Victor megemlíti Postumus ellencsászár teljes nevét: Cassius

Latienus Postumus (helyesen Marcus Cassianius Latinius Postumus).2 A latin történetírói művekből hiányzó információk ellenben megjelennek a görög auctoroknál, Zosimusnál és Zonarasnál, emiatt arra kell gondolnunk, hogy az Epitomé felhasznált forrásai között egy görög műnek is lennie kellett, ez pedig a kutatók szerint Dexippus egyik elveszett töredéke, mely III. századi forrás, tehát az eseményeket viszonylag frissen örökítette meg az utókor számára, Postumus nevének Epitomében történő közlésére is ezért nyílhatott lehetőség. A kronológia felállítása miatt azért is fontos forrás Pseudo-Aurelius Victor írása, mivel Victorinust kizárólag Claudius Gothicusszal, míg Tetricust egyedül Aurelianusszal kapcsolatban említi

1 Drinkwater 70-71.2 Epit. de Caes. 32.3.

19

meg, tehát segít a gall ellenimperátorok egymásutániságának megállapításában is.1

Az Epitomé 32. könyve ír Valerianus császár uralkodásáról és Sapor általi elfogásáról, továbbá Regillianus (helyesen Regalianus) és Postumus Gallienus elleni lázadásairól. 2 A 33. könyv értekezik magáról Gallienusról és uralmának eseményeiről, illetve a bíborra pályázó lovassági parancsnok, Aureolus mediolanumi felkeléséről, míg a 34.-ben esik szó Claudius Gothicusról, Aureolus bukásáról és haláláról, továbbá Victorinus galliai uralmáról. A 35. könyv írja le Aurelianus császár dicsőséges kormányzását, illetve Tetricus rövid trónbitorlását.

Scriptores Historiae Augustae

A tárgyalt művet nem Scriptores Historiae Augustaenak hívták eredetileg, ezt a nevet 1603-ban adta az írásnak Isaac Casaubon. A forrás valódi címe ismeretlen. A Scriptores Historiae Augustae Tyranni Triginta című könyve szolgált névadóként az általam feldolgozott, Gallienus, Claudius Gothicus és Aurelianus ellen lázadó usurpátorok elnevezéséhez. A harminc zsarnok kifejezést a fejezet szerzője, az állítása szerint Diocletianus alatt, 300 körül élt és alkotott Trebellius Pollio találta ki az athéni történelmi példa nyomán, célja pedig az volt, hogy a római központi császárról, Gallienusról rendkívül negatív képet sugározzon az olvasók felé azáltal, hogy ennyi virtusban bővelkedő ellenlábasáról is beszámol. A szerzőről, Trebellius Pollioról semmit sem tudunk, a neve sem kerül elő sehol máshol, csakis a Historia Augusta lapjain, így lehetséges, hogy fiktív személyről, vagy álnévről van szó.3 Képtelen történetekben, ferdítésekben, fikciókban amúgy is bővelkedik a munka, emiatt aztán rendkívül megbízhatatlan forrásnak tartják, nem használják sokat a történészek. A mű teljes elkészültét néhány tudós Theodosius császár idejére (379-395) keltezi, de akadnak hívei a korai V. századi dátumozásnak is. Baynes

1 Drinkwater 71-73.2 Epit. de Caes. 32.3.3 Drinkwater 60-61.

20

szerint a Historia Augusta a IV. század második felében állt össze, bár egyes részei talán korábbiak.1

A munka forrásai között elsősorban a Kaisergeschichtét kell megemlítenünk, de Dexippus elveszett töredékeit is fel kellett használniuk a szerzőknek, akik számát a hagyomány és a szövegek hatban állapítják meg: Aelius Spartianus, Vulcanius Gallicanus, Trebellius Pollio, Flavius Vopiscus

Syracusius, Aelius Lampridius és Iulius Capitolinus az egyes könyvek állítólagos írói, de –

ahogy Pollioval kapcsolatban már említettem – egyikük sem ismert más forrásból. Az első

három szerző a hagyomány szerint Diocletianus korában, míg a második három Constantinus

korában alkotott, de ez is megbízhatatlan, megkérdőjelezhető információ csupán. A szerzők

bár a Kaisergeschichtét, illetve Dexippus műveit használták fel, de emellett Suetonius stílusát

próbálták utánozni, számtalan pletyka és anekdota színesíti az egyes császáréletrajzokat,

melyeket nemegyszer párbeszédek és levelek is megszakítanak. A szerzők az egyes

uralkodókat a szenátushoz való viszonyuk alapján osztják fel jó és rossz császárokra,

Gallienus, a lovagrendre támaszkodó, szenátorokat ignoráló imperátor ígyhát csakis negatív

szereplő lehet a Historia Augusta lapjain, míg ellenlábasai – nem győzöm hangsúlyozni –

szinte egytől egyig a mos maiorum és a virtus képviselői.2

A Tyranni Triginta című könyv harminckét ellenuralkodóról értekezik, a valóságban közülük viszont mindössze tizennégyen birtokolhatták a főhatalmat. Tizenketten (Postumus, „Lollianus” = Laelianus, Marius, Victorinus, Tetricus, Tetricus Iunior, Ingenuus, Regalianus, Aureolus, Macrianus, Macrianus Iunior és Quietus) augustusként, egy személy (Zenobia) augustaként, egy személy (Odenathus) pedig perzsa uralkodói címet használva „királyok királyaként” szólíttatta magát a források, érmék és feliratok szerint. De mi a helyzet a többi tizennyolc személlyel? Léteznek közöttük valamilyen formában lázadó, ámde császári címet nem bitorló személyek (Victoria, Cyriades, Ballista, Valens, Piso, Aemilianus), Odenathusszal kapcsolatba hozható családtagok (Herodes, Maeonius, Herennianus, Timolaus), teljesen, vagy valószínűsíthetően fiktív alakok (Postumus Iunior, Victorinus Iunior, Saturninus, Trebellianus, Celsus, Censorinus), valamint korábbi uralkodók ellen felkelő személyek (Valens Superior Decius ellen lázadt, míg Titus Maximinus Thrax ellen) is.1 Baynes 165-169.2 Drinkwater 62-70; SHA Gallieni Duo és Tyranni Triginta.

21

Zosimus: Historia Nova

Zosimus, a pogány bizánci történetíró Anastasios császár uralkodásának idején, az V.-VI. század fordulóján élt és alkotott Konstantinápolyban. Számos olyan információt ismertet korszakunk kapcsán görög nyelven íródott Historia Nova című munkájában, ami a latin forrásokból kimaradt. Ennek az alapvető oka az, hogy munkája nem a Kaisergeschichtére, esetleg Aurelius Victor, vagy Eutropius írásaira támaszkodik, sokkal inkább egy keleti, görög nyelvű forrásra, a már említett, ám részletekben még ki nem elemzett Dexippus feljegyzéseire. Publius Herennius Dexippus a III. században élt és alkotott, ő volt az a személy is, aki védte Athént 268-ban az ostromló gót és herul csapatokkal szemben.1 Tudjuk, hogy két nagyobb munkája is létezett, az egyik a Chronike Historia, a másik pedig a Skythika. Az előbbi Róma város alapításától

Claudius Gothicus regnálásáig tárgyalta a római történelmet, míg az utóbbi Claudiustól

Aurelianus császár uralkodásáig a gót harcokat.2 Dexippus munkáit minden bizonnyal sardisi

Eunapiuson – Dexippus krónikájának későbbi folytatóján – keresztül ismerhette Zosimus,

bizonyos történészek – Paschoud, Ridley, Blockley – ráadásul úgy gondolják, hogy a Historia

Nova egyáltalán nem eredeti munka, hanem szinte egy az egyben Eunapius tizennégy

könyvének átvétele, másolata.3 Megállapítható, hogy szerzőnk jobban ismeri a keleti

fejleményeket és történéseket, mint a nyugatiakat, éppen ezért leginkább a palmyrai

usurpátorok uralkodása kapcsán elsődleges forrás, bár a Gall Birodalomról és Aureolus

lázadásáról is nyújt némi információt. A nyugati történések leírásában ugyanakkor számos

hibát, pontatlanságot is elkövet Zosimus, Postumus 260-ban történt lázadása elé helyez

például egy Aureolus-féle összeesküvést, holott utóbbit 268-ra kell datálnunk. A Historia

Nova szerint Aureolus az összeesküvésének bukása után – két társával ellentétben – nem

bűnhődött meg tettéért és lovassági parancsnoka maradt Gallienusnak egészen a második,

mediolanumi felkeléséig, amiről már a többi forrás is tájékoztat minket.4

1 PLRE Vol. I. 250; SHA Gallieni Duo 13.8.2 Drinkwater 54-57.3 Rohrbacher 64-66.4 Zosimus 1.38.

22

Korszakunkkal a bizánci történetíró az első könyvében foglalkozik, a 31-62. caputok

között. A 28-31. caputok tárgyalják Valerianus és Gallienus közös uralkodását, a 31-35.

bekezdések a gót és „szkíta” betörésekről és Kis-Ázsia dúlásának történetéről mesélnek, a 36.

írja le Valerianus perzsa elfogását, míg a 37-38. caputok Gallienus germánellenes harcairól,

illetve Aureolus és Postumus felkeléséről értekeznek. A 39. caput beszél Odenathus

perzsaellenes küzdelmeiről, majd haláláról, a 40-41. bekezdések pedig Gallienus és Aureolus

meggyilkolásáról, valamint Claudius Gothicus felemelkedéséről. A 42-43. caputokban a

„szkíták” újabb keleti fosztogatásairól esik szó, míg a 44-45.-ben Zenobiának, illetve

hadvezérének, Zabdasnak az Egyiptomot érintő hódításairól. A 46-47. bekezdések Claudius

„szkíták” (gótok) feletti diadalát és halálát mesélik el, továbbá szót ejtenek testvére, Quintillus

rövid regnálásáról és Aurelianus hatalomra jutásáról. A 48.-tól a 62. caputig Aurelianus

uralkodásáról ír Zosimus, az 50. és 61. bekezdések között igen részletesen beszámol a

Zenobia és Palmyra elleni háborúról, hogy aztán a Gall Birodalom felszámolásáról és Tetricus

legyőzéséről csak a 61. caputban emlékezzen meg rendkívül röviden és elnagyoltan.

Zonaras: Annales

Zonaras XII. századi bizánci történetíró, az egyetlen jelentősebb középkori forrásunk a

260 és 274 közötti történésekkel kapcsolatban. Alapvetően – Zosimushoz hasonlóan – ő sem a

Kaisergeschichtére, vagy a többi nyugati forrásra támaszkodik munkája megírása során,

hanem Dexippusra, ezzel szemben érdekesség, hogy a Historia Novához képest az Annales

számos eltérést is mutat. A különbségek abból adódhattak, hogy míg Zosimus Eunapiuson

keresztül ismerte Dexippust, addig Zonaras egy VIII. századi keresztény történetírón,

Syncelluson keresztül.1 Ejtsünk szót a legfontosabb korszakunkat érintő különbségekről is a

két bizánci történetíró kapcsán. Zonarasnál Gallienus császár fiatalabbik fiát nem

Saloninusnak, hanem apjával megegyező módon Gallienusnak hívják,2 ez valószínűleg

Dexippus tévedése, lévén a keleti fejlemények kapcsán a III. századi görögöt használó

Historia Augusta is Saloninus Gallienusnak nevezi a 260-ban meggyilkolt caesart.3 A másik

fontos eltérés Saloninus védelmezőjével kapcsolatos. A minden bizonnyal praefectus

praetorioi rangban tevékenykedő katonát Zosimus Silvanusnak, míg Zonaras Albanusnak

1 Drinkwater 54-56.2 Zonaras 12.24.3 SHA Gallieni Duo 19.

23

nevezi.1 Quietust, Macrianus fiatalabbik, Ázsiában hagyott fiát állandóan Quintusnak nevezi

Zonaras.2 A munka végig keresztény szemszögből íródott, a Római Birodalom eseményei az

egyháztörténet fontosabb mozzanataival párhuzamosan jelennek csak meg az egyes sorok

között.

Korszakunkkal Zonaras a tizenkettedik könyvében foglalkozik a 22. és 27. bekezdések

között. A 22-23. caputokban esik szó Valerianus hatalomra jutásáról és fiával, Gallienusszal

való közös uralkodásáról, továbbá Sapor általi elfogásáról, a 24. bekezdés ír az alemannok,

gótok és herulok betöréséről, Postumus lázadásáról, továbbá Macrianusnak és fiainak keleti

trónbitorlásáról, illetve Odenathusról. A 25. caput főszereplője Aureolus, a 26.-é Claudius

Gothicus, a 27.-ben pedig Aurelianus uralkodásán, illetve Palmyrával és a „gallokkal” vívott

háborúin van a hangsúly.

III. A Gall Birodalom ellencsászárai

A Gall Birodalom, mint önálló államalakulat sohasem létezett, Postumus és utódai

sohasem nyilvánították ki elszakadásukat, vagy különállásukat Rómától, csak az utókor

nevezi szeparatista birodalomnak a Gallienus ellen lázadó provinciák együttesét, melyek 260

és 274 között a központi uralkodókkal (Gallienus, Claudius Gothicus és Aurelianus) szemben

helyi usurpátorokat ismertek el az egész birodalom jogos uraiként. Hangsúlyozni kell tehát,

hogy a „Gall Birodalom” császárai önmagukat a Római Birodalom urainak tekintették és a

felirataik, pénzeik is ennek jegyében készültek.3 A másik érdekesség a galliai

ellencsászárokkal kapcsolatban, hogy az usurpátorok egyszer sem próbáltak meg Róma ellen 1 Zosimus 1.38; Zonaras 12.242 Zonaras 12.24.3 Drinkwater 248.

24

masírozni, megelégedtek a nyugati és északnyugati provinciák feletti hatalommal, melyek

erejét nem is Gallienus, Claudius Gothicus és Aurelianus ellen akarták felhasználni, sokkal

inkább a betörő alemann és frank törzsek megállítására. Az ellencsászárok tehát bár

rövidtávon a birodalom erejének megosztói voltak, hosszútávon azonban az impérium

egységét szolgálták a ripa mentén betörő ellenség támadásainak visszaverésével. A határ

ezekben a háborúkkal és fosztogatásokkal teli időkben mindenképpen egy főhatalmat viselő

személyt igényelt parancsnoknak, mert ellenkező esetben a káosz lett volna úrrá a

tartományokon, ahogy azt keleten is látjuk előbb I. Sapor 252-ben vezetett hadjáratánál, majd

Valerianus fogságba esésének évében, 260-ban. Valószínűsíthető, hogy egy Róma ellen

vonulni szándékozó gall császárnak hamarosan egy helyére megválasztott lázadóval kellett

volna szembenéznie a Rajna-vidéken. A hatalmi űr és a külső veszély hívta tehát életre

nyugaton a Gall Birodalmat, keleten pedig Palmyra oázisvárosának térség feletti meghatározó

szerepét.1

A Gall Birodalom uralkodói a római központi imperátorokhoz hasonlóan saját

szenátust állítottak fel és saját consulokat választottak, ezzel a lépéssel is azt fejezték ki, hogy

illegitimnek tartják Gallienusnak és utódainak uralmát, szenátusát, consuljait és

magisztrátusait. Még saját testőrparancsnoksága is létezett a gall területek urainak, ezt többek

között Victorinus – a későbbi ellencsászár – trieri mozaikjának „M. Piaonius Victorinus

tribunus pret(oria)norum” felirata bizonyítja.2 A saját galliai consulok és magisztrátusok

bizonyosságát – a praetoriánus gárda meglétéhez hasonlóan – epigráfiai leletek erősítik meg,3

a saját galliai szenátus létére azonban mindössze közvetett bizonyítékaink vannak. Postumus,

Victorinus és a Tetricusok uralma mindenképpen a helyi galliai nagybirtokos arisztokrácia

támogatásával jöhetett csak létre, ezek az előkelőségek pedig korszakunkat megelőzően

bizonyítottan az úgynevezett „Három Gallia Gyűlésén” tanácskoztak, amit a Gall Birodalom

szenátusának előképeként is értelmezhetünk. Az a hipotézis is megalapozott lehet, hogy

tulajdonképpen a „Három Gallia Gyűlése” a nevét megtartva töltötte be a szenátus funkcióját

a Rajna mellett. Érdekesek a helyi ellencsászárok által veretett SC feliratú pénzérmék, ezt a

rövidítést ugyanis a Senatus Consultum (szenátusi határozat) szavakkal lehet csak feloldani,

amit sok történész a galliai szenátus bizonyítékának tart. A szkeptikus kutatók ezzel szemben

azzal érvelnek, hogy az usurpátorok pénzérméi mindössze külsőségekben utánozták a római

mintákat, tehát nem megalapozott bennük a gall szenátus bizonyítékait látni. Drinkwater

szerint a Gall Birodalom előkelőinek gyűlése akár még Constantinus császár számára is 1 Drinkwater 249.2 Eck 567-569.3 Degrassi: 71-72.

25

mintaképnek számíthatott, amikor mintegy hetven év elteltével megalapítja Konstantinápolyt

és ott önálló szenátust állít fel. Ez az elgondolás persze mindössze hipotézis.1

A Gall Birodalomnak bizonyítottan hét uralkodója volt. Postumus, a szakadár terület

legelső ura 260 nyara és 269 eleje között viselte a bíbort, Laelianus 269 februárjában lázadt

fel Postumus ellen és csak két-három hónapon keresztül mondhatta magáénak a főhatalmat,

Marius még szintén 269 elején (Postumus meggyilkolása után) uralkodott ugyancsak pár

hónapon keresztül, Victorinus 269 nyara és 271 nyara között regnált, II. Domitianus – akit

imperátorként csak a pénzei alapján ismerünk – valamikor 271 folyamán bitorolta a trónt

valószínűleg rendkívül rövid ideig, míg I. Tetricus 271 eleje és 274 eleje között volt augustus,

fia, II. Tetricus pedig 273 eleje és 274 eleje között számított caesarnak.2

Mekkora volt a Gall Birodalom az egyes ellencsászárok idejében? Mekkora területeket

ellenőriztek Postumus, Victorinus és a Tetricusok alatt a helyi legiok? Legkönnyebben az

epigráfiai emlékek és az érmeleletek földrajzi elhelyezkedései alapján határozhatjuk meg a

körülbelüli határvonalat a központi impérium és a lázadó provinciák között. Postumus

uralkodásának első fázisában (260-265) egész Hispania, Gallia (Narbonensis kivételével),

Germania Superior és Inferior, Britannia, illetve Raetia az ellencsászárt fogadta el

uralkodójának, ugyanakkor 265 és 268 között Raetia Gallienus két támadása miatt elszakadt

korábbi urától és visszatért a központi császár hűségére. 268-ban Aureolus elismerte

Postumust augustusnak, ez Raetia és Észak-Itália rövid ideig tartó formális csatlakozását

jelentette a Gall Birodalomhoz, de 268 vége és 269 eleje – Postumus uralkodásának utolsó

fázisa – között a két terület már ismét Róma hűségén volt.3 Raetia 260 és 265 közötti

ellenimperátorhoz hű státuszáról csak az augsburgi győzelmi oltár 1992-es megtalálása óta

tudunk, melyet a helytartó, bizonyos Marcus Simplicinius Genialis emeltetett Postumus és

Honoratianus consulok dicsőségére.4 Laelianus lázadása mindössze Mainzra és környékére

lokalizálódott,5 Marius viszont jogilag újra Hispania, Gallia (Narbonensis kivételével),

Germania Superior és Inferior, valamint Britannia ura. Victorinus alatt viszont történik egy

igen fontos változás, lévén Hispania Claudius Gothicust ismeri el császárának, ezzel pedig a

déli területek egésze odavész a fontos nemesfémlelőhelyekkel együtt.6 A két Tetricus

ugyanúgy, ahogy Victorinus, mindössze a Narbonensis nélküli gall tartományok, Germania

1 Drinkwater 29, 159-160.2 Drinkwater 92-108.3 Eck 565-566; König 198-205.4 Bakker 369-386.5 König 132-136.6 König 205-213.

26

Superior és Inferior, illetve Britannia imperátora.1 Érdekesség, hogy Claudius Gothicusnak

ismerjük egy britanniai feliratát, ez azt valószínűsíti, hogy 269 folyamán, Postumus, vagy

Marius meggyilkolásának hatására a tartomány megpróbált áttérni Róma hűségére, ám

sikertelenül.2

A Gall Birodalom kapcsán – az egyes imperátorok történetének tárgyalása előtt –

beszélnünk kell még az ellencsászárok székhelyéről és a pénzverdék helyszíneiről is. Honnan

irányították legioikat az usurpátorok, hol ülésezett a szenátusuk, továbbá melyik coloniákban

készítették pénzérméiket Postumus, Laelianus, Marius, Victorinus, II. Domitianus és a két

Tetricus alattvalói? A birodalmi székhely jelöltjeként mindössze két város jöhet számításba,

az egyik Augusta Treverorum, tehát a mai Trier, míg a másik Colonia Agrippinensis, azaz a

mai Köln városa. Pénzverde működött még e két jelentős település mellett rövid ideig

Mogontiacumban, azaz a mai Mainzban, illetve Mediolanumban, a mai Milánóban, de ezeket

csak Laelianus, illetve Aureolus lázadásai hívták életre, tehát a provinciacsoportok fővárosa

semmiképp sem lehetett az ominózus két település közül az egyik.3 A főváros kérdése

megosztja a történészeket, mindkét lehetőség mellett érvek és ellenérvek is szólnak, s az is

valószínű, hogy mindig az éppen aktuális helyzettől és a határ menti germán portyáktól

függött, hogy melyik település számított fontosabbnak és éppen hol állomásozott az uralkodó

és ülésezett a szenátusként is felfogható Három Gallia Gyűlése. Drinkwater egyértelműen

Trier kiemelt státusza mellett kardoskodik, a kölni illetőségű Werner Eck ellenben saját

városa, Colonia Agrippinensis elsőségét favorizálja. Az angol történész legerősebb érve az a

megállapítás, hogy Augusta Treverorumból mind az alemann, mind a frank front könnyedén

elérhető, lévén körülbelül egyenlő távolságra fekszik tőle mind Köln, mind Mainz. Ráadásul

fontos tény, hogy Drinkwater jelöltje esetében nem is közvetlenül egy ripánál fekvő városról

van szó, hanem egy Rajnától kissé távolabb fekvő településről, mely így védettebb és

biztonságosabb lehetett, mint határ menti riválisa. Trier kapcsán az angol kutató által is

elismert ellenérv, hogy 260 és 265 között Postumus az alemann invázió miatt többet

tartózkodott minden bizonnyal közvetlenül a ripa mellett harcolva, Kölnben.4 Eck talán még

Drinkwaternél is egyértelműbben foglal állást, amikor Kölnt jelöli a Gall Birodalom

fővárosának fejezetcímében: „Ein gallisches Teilreich mit Köln als Zentrum (260-274)”5A

német professzor legmegfontolandóbb érve, hogy Gallienus fia, Saloninus, valamint a császár

megbízottja, Silvanus Kölnben tartózkodnak, amikor Postumus fellázad ellenük, s itt is éri 1 König 213-218.2 König 205-207.3 Drinkwater 146.4 Eck 566; Drinkwater 22, 26.5 Eck 565-568.

27

őket aztán a vég. Az ifjú caesar pillanatnyi menedékhelye azonban nem feltétlenül jelöli ki

egyértelműen a fővárost, ugyanis könnyen elképzelhető, hogy mindössze a birodalomra törő

barbár veszély miatt tartózkodott Saloninus Silvanusszal a ripa közelében. Eck Kölnért

kardoskodó hipotézise mellett szólhat egy praetoriánus tribunus, Liberalinius Probinus

Colonia Agrippinensisben megtalált felirata, ezzel szemben Trier Victorinusnak, a későbbi

usurpátornak még testőrtribunus korából származó mozaikját tudja felmutatni.1 Az epigráfiai

leletek tehát mindkét város elsősége kapcsán szolgáltatnak meggyőzőnek tűnő érveket, így

csak a határtól való távolsággal kapcsolatos megfontolások, illetve a numizmatikai leletek

bizonyító ereje döntheti el a kérdést.

A főváros pontos megállapításához meg kell vizsgálnunk az egyes pénzverdéket és

azok működési helyeit is. Elmer vélekedése szerint a korábbi és nagyobb formátumú verde

működött Colonia Agrippinensisben, míg az augusta treverorumi a kisebb és jelentéktelenebb

műhely. Következtetéséhez Saloninus és Silvanus tartózkodási helye alapján jut el, szerinte

Postumus csakis a székesfővárosban üthetett rajta Gallienus emberein. Laelianus, a Postumus

ellen 269-ben fellázadó usurpátor mindenképpen a kisebb, jelentéktelenebb verdét használta

pénzvereteinek előállításához, Elmer szerint tehát az ellencsászár Trier fennhatóságát is bírta

egy ideig és innen hozatta át a mesterembereket, illetve a pénzkészítéshez szükséges

kellékeket a lázadás gócpontjának számító Mogontiacumba.2 Besly és Bland határozottan

cáfolják az elmeri vélekedést és Trier kiemelt státusza mellett szállnak síkra, tehát szerintük

Köln mindössze a második számú, silányabb minőségű verdét birtokolta. Véleményük a

C.C.A.A és a COL CL AGRIP feliratú érmék tanulmányozása során alakult ki erről a

problémáról, ezek ugyanis egyértelműen rosszabb minőségű veretek a többi korabeli pénzhez

képest, s csakis a később megnyitott – tehát a kölni – műhelyből származhattak. Besly és

Bland hipotézise szerint Laelianus a fenti feliratokkal érméket készítő, Colonia

Agrippinensisben található verdét helyeztette át lázadása elején Mainzba.3 Drinkwater

véleménye alapján Trierben 257 és 274 között állandóan folyt az érmeverés, míg a Kölnben

található műhely mindössze 268 és 273 között üzemelt. Mainzban mindössze pár hónapon

keresztül, Laelianus és Marius alatt készítettek érméket 269-ben, míg Mediolanum egyedül

Aureolus lázadása folyamán, 268-ban veretett gall imperátort (Postumust) ábrázoló pénzeket.

A Gall Birodalom összeomlása után az egyetlen helyi verde Trierből visszatért 257 előtti

helyére, Lugdunumba és Aurelianus helyi pénzei már itt készültek. A pénzverdék tehát

1 Eck 569.2 Elmer 14, 56, 58, 74.3 Besly and Bland 57.

28

császárok szerint csoportosítva az alábbi helyeken és a következő időpontokban működtek az

ellenimperátorokat elismerő területeken (félkövér betűkkel a gall uralkodók):4

Trier Köln Mainz Milánó

Gallienus 256/257-260 - - 259-268

Saloninus 256/257-260 - - -

Postumus 260-269 268-269 - 268

Aureolus - - - 268

Laelianus - - 269 -

Marius 269 269 - -

Claudius - - - 268-270

Victorinus 269-271 269-271 - -

Domitianus 271? 271? - -

I. és II. Tetricus 271-274 271-273 - -

Aurelianus - - - 270-275

A pénzérmék és a pénzverdék alaposabb vizsgálatai tehát azt a hipotézist támasztják

alá jobban, hogy a Gall Birodalom urainak legjelentősebb városaként Trier szolgált, tehát ezt

a települést nevezhetjük a lázongó provinciarészek kvázi fővárosának. Tényként kell azonban

elfogadnunk, hogy bizonyos háborús időszakokban, például 260 és 265 között az éppen

aktuális ellencsászár – jelen esetben Postumus – inkább Colonia Agrippinensis városában

székelt, mivel a határ környéki villongások és a barbár betörések ezt megkövetelték.

4 Drinkwater 146.

29

Postumus(Marcus Cassianius Latinius Postumus)1

Marcus Cassianius Latinius Postumus császár fiatal koráról semmit sem tudunk, ám

neve alacsonyabb származást és helyi gall ősöket feltételez. A bennszülött eredetet az a tény

látszik megerősíteni, hogy 260-ban a frissen hatalomra került usurpátor egy igen népszerű

helyi istenség, Hercules Deusoniensis képével veretett pénzeket. Ezt az istenséget egyedül

Germania Inferiorban imádták, benne Hercules hagyományos alakja egy helyi kelta

halhatatlan, Deuso jellemvonásaival keveredik. Az istenség tehát görög-római és helyi

hagyományokat ötvöz, kultuszának központja valószínűleg a mai Eindhoventől 20

1 PLRE Vol. I. 720.

30

kilométerre nyugatra fekvő apró falucska, Diessen lehetett. A település mai elnevezése

minden bizonnyal a Deuso névből vezethető le.1 Postumus őseivel kapcsolatban szinte teljes

bizonytalanságban vagyunk, azonban némi támpontunk azért akad. Egy lugdunumi sírkő

például Cassianius Lupulusnak állít emléket,2 egy manapság már erősen vitatott feltételezés

szerint ebben a személyben az ellenimperátor egyik ősét tisztelhetjük.3 Az ellencsászár dél-

galliai származásának eshetőségét ezzel szemben egy másik felirat elbizonytalanítja, ez

ugyanis Mainzból került elő és egy Cassian[ius?] Severus nevű embernek állít emléket.4 A

Cassianius gensnév az epigráfiai kutatások alapján meglehetősen ritkának számított, így

feltételezhetjük, hogy talán Mainz környékéről származott Postumus családja, ez a helyiség

ráadásul még Hercules Deusoniensis kultuszának területéhez is közel feküdt.5

Postumus valószínűleg már nagyon fiatalon a hadseregben kezdett el szolgálni, ahol

egészen magas pozíciókig jutott előre a ranglétrán. Nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy a

Gallienus elleni lázadása során, 260-ban milyen címmel rendelkezett, annyi azonban

bizonyos, hogy Germania Inferior egyik fontosabb katonai vezetője, vagy pedig helytartója

volt. A Historia Augusta „dux limitisnek” nevezi az ellencsászárt, s bár a forrás hitelessége

kérdéses, de az usurpátor funkcióját minden bizonnyal jól írja körül a Pollio-féle titulus.6

Werner Eck szerint Postumus Gallienus lovagrangú katonai megbízottjaként tevékenykedett a

germánokkal szemben, de elképzelhetőnek tartja azt is a történész, hogy a galliai felkelő a

lázadása előtt Germania Inferior helytartójaként vezette a barbárokkal szembeni harcokat.7

Drinkwater könyvében Postumus egyértelműen Germania Inferior helytartója az usurpációt

megelőző időkben, bár ezt forrásokkal és epigráfiai leletekkel nem tudja ő sem alátámasztani.8

König munkájában E. Ritterlinggel ért egyet, aki szerint az ellencsászár eredetileg Germania

Inferior helytartójaként szolgálta az impériumot praeses, vagy pedig praepositus (esetleg

praefectus) titulus alatt. Egy vindonissai felirat alapján ma már bizonyosnak vehetjük, hogy

Gallienus 260-ban egy lovagrangú praesest küldött Germania Superior provinciába,9 márpedig

akkor egészen valószínű, hogy ebben az időben a másik Germania élén is egy hasonló

titulussal illetett személy állt. König szerint tehát Postumus 260-ban mint praeses provinciae

Germaniae inferioris lázadt fel a központi uralkodó ellen.10

1 Drinkwater 162; Eck 561.2 CIL XIII 18463 König 52.4 CIL XIII 70805 König 51-52.6 SHA Tyranni Triginta 3.9.7 Eck 562.8 Drinkwater 25.9 CIL XIII 520310 König 53.

31

A Postumus uralkodását közvetlenül megelőző események közül egy különösen

jelentőset napra pontosan is tudunk datálni, köszönhetően az augsburgi győzelmi oltárnak. Az

1992 augusztusában előkerült lelet a raetiai helytartó, Marcus Simplicinius Genialis 260.

április 24-én és 25-én kivívott győzelmét örökíti meg a szvéb és juthung fosztogató hordák

fölött (akik valószínűleg inkább alemannok voltak). A diadalt ünneplő emlékművet a

birodalom két gall consulának, Postumusnak és Honoratianus magisztrátusi évei alapján

dátumozták, akik közül a felirat Postumust augustusként említi. Fontos leszögezni, hogy a

diadal pillanatában még nem lázadt fel Gallienus és fia, Saloninus ellen a későbbi

ellencsászár, ugyanakkor tudjuk, hogy az oltárt 260. szeptember 11-én emeltették, ekkor

pedig már Postumus volt a császár. Az usurpátor imperátorrá történő kikiáltásának terminus

post quemje tehát 260. április 25, míg terminus ante quemje 260. szeptember 11.1

De miképp történt pontosan a hatalomátvétel? Postumusnak, mint praeses provinciae

Germaniae inferiorisnak 260 tavaszán hatalmas ellenséges betöréssel kellett szembenéznie, az

alemann és frank törzsek áttörtek ugyanis a határ menti ellenálláson, majd benyomultak a két

Germaniába, a három gall provinciába, Raetiába, illetve egyes csapataik még Itáliát,

Hispaniát, sőt Észak-Afrikát is elérték. Több történetíró megemlékezett Tours ostromáról,2 a

hispaniai Tarragona elpusztításáról,3 Aurelius Victor pedig a barbár fosztogatók Afrikába

történő áthajózását is ránk hagyományozta.4 A Raetiába betörő germánokat – a fentebb

említett augsburgi győzelmi oltár tanúsága szerint – a helytartó állítja meg, az Itáliára törő

fősereget pedig az Illyricumból lovasságával villámgyorsan Mediolanumba siető Gallienus. A

Milánó melletti császári győzelem azért is olyan jelentős, mivel a központi uralkodónak a

csata előtti hetekben a pannoniai trónbitorlóval, Ingenuusszal is le kellett számolnia a mursai

ütközetben.5 Postumus eközben Germaniában, vagy Galliában harcol az alemann és frank

invázió ellen, s elér egy igen jelentős sikert, amikor legyőzi az egyik germán fosztogató

csapatot, illetve visszaszerzi a germánok által összerabolt kincseket és javakat. A

hadizsákmány minden bizonnyal megrészegítette a legionáriusokat, akik már talán ekkor

imperátorként köszöntötték Postumust. Valószínűbb azonban, hogy bár a győzelem

megnövelte az ellencsászár katonák közötti tekintélyét, de ekkor azok még nem kiáltották ki

urukat ellenimperátornak, az akklamáció majd csak Saloninus és Silvanus praefectus praetorio

Postumust elmarasztaló reakciójának lesz a következménye. Gallienus fia és felügyelője nem

nézték jó szemmel az alemann és frank törzsek feletti totális győzelmet, féltékenyen 1 Bakker 374-375.2 Aur. Victor 33.3; Eutropius 9.8; Historia Francorum 1. és 32. és 34.3 Aur. Victor 33.3; Eutropius 9.8; Orosius 7.22.8.4 Aur. Victor 33.3.5 Eutropius 9.8; Aur. Vict 33.3; Drinkwater 24.

32

tekintettek a diadalmas hadvezérre és a visszaszerzett hadizsákmány beszolgáltatását

követelték Postumustól, aki ekkor válaszút elé érkezett, vagy a katonái elégedetlenkedését

kockáztatva enged a parancsnak, vagy császárrá kiáltatja ki magát és megostromolja Colonia

Agrippinensist, Saloninus caesar központját. Kétségkívül az utóbbi elképzelés tűnt

ésszerűnek, Postumusnak ugyanis nem kellett jelentős Gallienus-párti ellenállással számolnia

Germaniában.1

Postumus tehát valószínűleg donativumot osztott katonái között a legyőzött

germánoktól megszerzett vagyonból, majd imperátorrá kiáltatta ki magát. Az eseményt 260

későtavaszára, vagy koranyarára kell helyeznünk, bár a legtöbb történész a nyári időpont

mellett foglal állást. Felmerül ezen a ponton egy igen fontos kérdés, ami mellett mindenképp

el kell időznünk. Postumus vajon jogilag Gallienus augustus és Saloninus caesar ellen lázadt,

avagy Valerianus és Gallienus augustusok és Saloninus caesar ellen? A kérdés közelebbről azt

a problémát boncolgatja, hogy Valerianus I. Sapor általi elfogására vajon a galliai trónbitorló

fellépése előtt vagy után került sor? Valerianust keleti papiruszok 260 augusztusában még

császárként említik, azaz ebben az időpontban még nem volt tudomásuk a rómaiak számára

tragédiát jelentő eseményről.2 Drinkwater 1987-ben kiadott könyvében nem lehetett tisztában

az augsburgi oltár feliratával (azt csak 1992-ben találják meg) és így Postumus pontos

imperátori akklamációja kapcsán is csak sötétben tapogatózhatott, így hibásan jutott arra a

következtetésre, hogy a galliai usurpátor lázadására okot adott Valerianus császár perzsa

fogságba esésének híre. Az a hipotézis is hamis tehát, hogy a birodalomra törő alemannok és

frankok a keleti tragédia hírére indították volna meg portyáikat.3 A rendelkezésünkre álló

adatok alapján ma már bátran kijelenthetjük, hogy az ellenuralkodó jogilag Valerianus ellen is

lázadt, késő tavasszal és koranyáron ugyanis a keleten tartózkodó császár még a Római

Birodalom első és legbefolyásosabb emberének számított. A másik dátum körüli probléma,

hogy Ingenuus, illetve Regalianus, a harmincak Pannoniában lázadó két tagja vajon előbb

kelt-e fel a központi uralommal szemben, mint Postumus? A Historia Augusta Ingenuus

uralkodásának éveként 258-at adja meg, azaz Tuscus és Bassus consuli évét,4 ezzel szemben

Aurelius Victor így fogalmaz: „Ingebum, quem curantem Pannonios comperta Valeriani

clade imperandi cupido incesserat”,5 nála tehát Valerianusszal hozható összefüggésbe a

pannoniai felkelés, bár felmerül a lehetőség, hogy ez a Valerianus nem egyenlő az

augustusszal, hanem a 258-ban életét vesztő, Ingenuus felügyeletére bízott, apjával 1 Drinkwater 26; Eck 562-563.2 Bakker 379.3 Drinkwater 104.4 SHA Tyranni Triginta 9.1.5 Aur. Victor 33.2.

33

megegyező nevet viselő ifjú caesart kell látni a személyében. Ez a feltételezés mindössze

azért áll gyengébb lábakon, mivel az előző fejezetet Aurelius Victor Valerianus augustus

keleti balszerencséjével fejezi be,1 majd az új könyvet a „sub idem tempus” kifejezéssel

kezdi. A legtöbb történetíró úgy véli, hogy Ingenuus felkelésére Valerianus elfogása miatt

kerülhetett sor,2 ebben az esetben 260 ősze előtt nem lázadhatott fel a pannoniai trónbitorló,

azaz a mursai csatának is legkorábban 260 őszére kellene esnie, ahogy Gallienus mediolanumi

diadala is legkorábban 260 őszének közepén mehetett volna csak végbe, bár egy teljes

lovasseregnek a Mursa-Mediolanum táv tán nem olyan nagy távolság, napokon belül is

megtehető útvonal. Postumus tehát 260 nyarán lázadt, Ingenuus azonban már 260 őszén, s

talán befolyásolta a galliai helyzet is elhatározását, azt azonban ki kell jelentenünk, hogy

Colonia Agrippinensis Postumus általi ostromában és Saloninus caesar eltávolításában a

pannoniai káosznak nem lehetett szerepe, lévén később történtek arrafelé az események. 3

Postumus tehát 260 nyarán nemet mondott Saloninusnak és Silvanus praefectus

praetorionak a hadizsákmány kiszolgáltatására, s császárrá kiáltatta ki magát, majd megindul

seregeivel Köln irányába. Cassius Dio Continuator feljegyez egy minden bizonnyal fiktív, ám

annál érdekesebb történetet a lázadó és Gallienus kommunikációjával kapcsolatban. A

központi uralkodó értesülvén a galliai usurpációról követeket küldött Postumushoz és csatára

hívta ki a birodalmára veszélyes hadvezért, aki azonban közölte riválisával, hogy római

polgárokkal nem hajlandó harcolni. Az anekdota szerint ezután egy újabb követ érkezett az

ellencsászárhoz, aki egy Gallienusszal vívandó párbajt ajánlott fel neki, mire Postumus a

következőképpen reagált: „Nem vagyok gladiátor, sohasem voltam az, ehelyett viszont

megvédtem azokat a provinciákat, amelyek őrzésével megbíztál. A gallok választottak

császárrá és én hajlandó vagyok uralkodni azokon, akik mellettem döntöttek a tulajdon

szabad akaratukból. Ennek megfelelően segíteni fogom őket a legjobb szándékommal és

képességeimmel.” 4

A fiktív kommunikációval szemben bizonyosnak vehetjük, hogy a lázadás után

hetekkel Postumus ostrom alá vette Colonia Agrippinensist, fő erejének pedig a legio I

Minervinát kell tekintenünk.5 A várvédőket Silvanus praefectus praetorio vezeti, Saloninus,

Gallienus fia még túl fiatal lenne ehhez a feladathoz. A harcok nem tarthattak túlontúl sokáig,

amikor pedig a bukás már elkerülhetetlennek látszott, akkor Saloninust augustusnak kiáltották

ki a falakon belül, minden bizonnyal a testőrparancsnok javaslatára, aki ezzel az utolsó utáni 1 Aur. Victor 32.5.2 Zonaras 12.24; Aur. Victor 33.2; Eutropius 9.7-9.8.3 FPA Vol V. 163-164.4 Drinkwater 82-83.5 Eck 563.

34

esélyét próbálta megragadni. Pénzt is verettek az ifjú augustus nevével, ám ezek száma

rendkívül csekély,1 valószínűleg nem tartott sokáig Köln bevétele. A város feladását másképp

meséli el a két bizánci történetíró, Zosimus és Zonaras. Előbbi szerint a városkaput Saloninus

emberei nyitották meg az ellencsászár előtt,2 míg az utóbbi véleménye alapján egyszerű

városlakók okolhatók ezért a végzetes tettért.3 A védők számára mindenesetre tragikus véget

ért a háború, Saloninust és Silvanust elfogták Postumus emberei, az ellencsászár pedig halálra

ítéli a központi hatalom két legitim képviselőjét, Gallienus hatalmának germaniai felügyelőit.

Az ifjú Saloninust és pártfogoltját hamarosan kivégzik, Postumus pedig a terület egyedüli

főhatalmat gyakorló személyévé válik. Az usurpátor a hatalomátvétele után veretett pénzein

magát Gallia helyreállítójának nevezi, 260-ban ezek a RESTITVTOR GALLIARVM, vagy

RESTITVTOR GALLIAR feliratú pénzek a leggyakoribbak, melyek nemcsak a római

riválisok legyőzését, hanem a germán fosztogatók megverését és kiűzését is ünnepeltetik.4

A császárt a sikeres ostrom után a lehető leghamarabban elismeri Germania Superior

és Inferior, a gall provinciák Narbonensis kivételével, Britannia, Hispania, valamint Raetia.

Utóbbi tényről a már említett augsburgi Victoria oltár alapján tudunk. A felsorolt tartományok

mindvégig kitartanak Postumus császár mellett, egyedül Raetia területe szakad el tőle 265-ben

és tér vissza Gallienus hűségére. Ezt a tényt azért ismerhetjük, mert bár egyik galliai zsarnok

nevét sem kaparták ki a birodalmi feliratokról a provinciacsoport 274-es Aurelianus általi

meghódítása során, ám Postumus és Honoratianus neve átesett efféle damnatio memoriaen az

augsburgi győzelmi oltáron, azaz a területnek még korábban – Gallienus uralkodása alatt –

vissza kellett térnie Rómához. Aurelianus előtt a Gall Birodalom ellen csupán Gallienus

vezetett hadjáratokat 265-ben, tehát az átállás éve csupán ez a dátum lehet.5

Postumus életének következő évekre datálható eseményeiről rendkívül keveset

tudunk. Ami információ adott erről az időszakról, az többnyire a numizmatikai leletanyagból

levont következtetés, ám ezek is nemegyszer bizonytalan elgondolások, hipotézisek csupán. A

261-es év folyamán számos olyan Postumus nevéhez köthető pénzérme került elő, melyek

hadigályákat ábrázolnak a hátlapjukon.6 A történészek szerint ezek a hajók egy esetleges

britanniai expedícióra utalhatnak, ez pedig azt a feltételezést is erősíti, hogy a Rajna mentén

viszonylagos nyugalom és békesség honolt ebben az esztendőben, sem az alemannok, sem a

frankok nem támadtak rá a ripára. Gallienus 260 őszére datálható mediolanumi diadala,

1 RIC Vol. V. Part 1. Saloninus 1-3, 14.2 Zosimus 1.38.3 Zonaras 12.24.4 Drinkwater 26-27; RIC Vol. V. Part 2. Postumus 82.5 Eck 565-566; Bakker 369-383.6 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 26, 73, 142-147, 206-207, 249, 269, 301.

35

továbbá Postumus és Marcus Simplicinius Genialis raetiai kormányzó sikerei tehát ideiglenes

nyugalmat teremtettek a térségben és még egy utazást is lehetővé tettek az ellencsászár

számára. Minden bizonnyal azonban legkésőbb 261 végén Postumus császár már újra a Rajna

mellett található, s talán Augusta Treverorumból felügyeli a határ menti történéseket.1

A 262-es év második fele és a 263-as év eleje újabb germán portyákat és birodalomra

támadó alemann és frank csapatokat hoz a galliai impérium számára, Postumusnak a

rendelkezésére álló legiokat Trierből a határ mellé kell vezényelnie. A csatározások

részleteiről nincsenek sem történetírói források, sem epigráfiai feliratok, de az uralkodó

győzelme megkérdőjelezhetetlen tény. Az imperátor Augusta Treverorumtól való távol

tartózkodását az aureus érmék 262-es hiánya bizonyítja, de a pénzek emellett arról is

árulkodnak, hogy 263-ban Postumus visszatért Trierbe, s újra elrendelte az aranyérme

készítést. Az ezekben az időkben veretett aureusok a germánok felett aratott győzelmeket

ünnepeltetik a polgárokkal, jellegzetesek a „GERMANICVS MAXIMVS”, vagy „VICT

GERM” feliratú, triumfátori idillt sugárzó érmék, melyek gyaníthatóan nemcsak 263-ban,

hanem 264-ben is készültek.2 264 januárjában valószínűleg viszonylagos rend honolt a Gall

Birodalomban, így semmi akadálya nem volt annak, hogy Postumus megünnepelje

quinquennaliáját, uralkodásának ötödik esztendejét. A 264-es év további részében azonban

minden bizonnyal súlyosabb összecsapások is kialakultak a ripa mentén, bár ez a felvetés nem

bizonyítható. Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy Postumus uralkodásának első,

260 és 264 közé datálható időszaka többnyire határ menti harcokkal és a birodalom

védelmével telt, ez alól talán csak két rövid időszak jelentett kivételt, a 261-es esztendő,

illetve a 263-264-es év fordulója.3

A 265-ös év rendkívül fontos mind a Gall Birodalom, mind Postumus életében,

ugyanis Gallienus, a központi uralkodó támadást indított a fiát meggyilkoló usurpátor, illetve

az annak uralmát elismerő provinciák ellen. A hadjárat előkészületeire minden bizonnyal már

az előző évben, 264-ben sor került, valószínűleg Mediolanumban gyülekezett az ellenséges

sereg, hisz négy évvel korábban az alemannokat is ennél a településnél állították meg

Gallienus hadai, s később 265 és 268 között itt állomásozott aztán Aureolus, a központi

császár lovassági parancsnoka. Az expedíció 265-ben villámgyorsan nyomult északi irányba,

a csapatokat maga Gallienus vezette, alvezérei pedig Aureolus és Claudius – a későbbi

Gothicus – voltak.4 Postumus felkészült az invázióra, tudjuk, hogy germán segédcsapatokat is

1 Drinkwater 29-30.2 RIC Vol. V. Part. 2. Postumus 14-15, 63, 97, 102, 129, 198-199.3 Drinkwater 30.4 SHA Gallieni Duo 7.1.

36

felhasznált a harcokban, melyeket a Historia Augusta frankoknak és keltáknak nevez.1

Gallienus döntő győzelmeket ért el az ellencsászár egységeivel szemben, az usurpátornak

menekülnie kellett, a források egyértelműsítik, hogy Postumus mindössze Aureolus

figyelmetlenségének, gondatlanságának köszönhette életét. Zosimus még ennél is

keményebben fogalmaz a lovassági parancsnok hibája kapcsán, szerinte Aureolus elárulta

urát, összeesküdött ellene, s emiatt engedte elfutni a már-már bukott Postumust. A bizánci

történetíró szerint egy bizonyos Cecrops és egy Antoninus nevű személyek voltak az alvezér

társai a felségárulásban, akiket ki is végeztetett aztán Gallienus, Aureolus azonban túlélte az

ügyet valamilyen okból kifolyólag, s még a császár bizalmasa is maradhatott.2 A központi

uralkodó ezután mindenesetre tovább üldözte a szorult helyzetbe kerülő gall imperátort, aki

végül egy történetírók által meg nem nevezett város falai mögött talált menedékre, amit aztán

ellenfele ostrom alá is vett. A fia halálának megbosszulására vágyódó császárt azonban újabb

balszerencse érte, harc közben hátulról eltalálta egy nyílvessző, Gallienus pedig a sebesülés

miatt jobbnak látta elvonulni a település alól.3 A korszakkal foglalkozó történészek tudni vélik

azonban, hogy a császár sebei nem is számítottak olyan mélynek, inkább a dunai határ mentén

készülődő, betörni szándékozó gót seregek híre juttatta arra az elhatározásra a vezetőket, hogy

ne foglalkozzanak egyelőre Postumusszal és a belső ellenséggel, vonuljanak inkább a külső

ellenség felé.4 A két imperátor közötti háború végkimeneteleként Raetia elszakadt Postumus

területeitől és visszatért Róma hűségére. A provinciában a galliai usurpátort damnatio

memoriaevel büntették, nevét kikapartatta Gallienus valamennyi helyi feliratról, ahogy azt az

augsburgi oltár kapcsán is láthattuk. Postumus azonban császár maradt, bár megtépázott

hírnévvel és menekülés árán tudta csak megtartani a bíbort.5 A 265-ös év legfontosabb galliai

érmeveretei Mercuriust ábrázolják,6 az istenek hírnökének megjelenítése pedig felveti

történészi körökben azt az elképzelést, hogy a háború lezárása után Postumus és Gallienus

követei között egyeztetés és alkudozás is végbemehetett, tehát a harcoló felek a diplomácia

eszközével igyekeztek javítani a kettejük között fennálló nem túl jó kapcsolatot. A hipotézist

tovább erősíthetik Cassius Dio Continuator bizonyos sorai.7

265-266-ban a gyógyítás két istenségének, Aesculapiusnak és Hygieiának tisztelegve

verettek számos érmét Augusta Treverorumban. Sok kutató ebből azt a következtetést vonja

1 SHA Gallieni Duo 7.1, Tyranni Triginta 6.2; Zonaras 12.24.2 Zosimus 1.38.3 Zonaras 12.24.4 Drinkwater 31.5 Bakker 369-386.6 RIC Vol V. Part 2. Postumus 149, 313, 358.7 Drinkwater 172.

37

le, hogy járvány söpört végig a birodalmon, s ez a betegség esetleg magát az ellencsászárt,

Postumust is megbetegíthette.1 A szkeptikus történészek ezzel szemben elutasítják az előbbi

érvelést azzal a magyarázattal, hogy az ellencsászár egészségét kihangsúlyozó „SALVS”

feliratú érmék gyakorlatilag 260 és 269 között minden évben előfordultak,2 azt pedig

bizonyosan nem feltételezhetjük, hogy állandóan betegeskedett volna Postumus. Carson

szerint a „SALVS” feliratú pénzek csak a germánok, illetve Gallienus elleni háborúk

viszonylagos sikereit ünnepeltetik.3

267-268-ban viszonylagos béke honolhatott a Rajna mentén, azonban a

numizmatikusok felhívták arra a figyelmet, hogy a 267-es dátum a galliai antoninianusok

elértéktelenedésének kezdődátuma, ekkor csökken le először drasztikusan ezeknek az

érméknek az ezüsttartalma a Gall Birodalom területein belül. Ezzel szemben az érmék száma

megnövekszik, tehát az infláció a minőség rovására számbeli többletet eredményez.4

A 268-as esztendő döntő változásokat hoz a térségben, ez a dátuma ugyanis Aureolus

mediolanumi lázadásának. Gallienus lovassági főparancsnoka 265 és 268 között Észak-Itália

és Raetia védelmezőjeként funkcionált, a galliai legiok egy esetleges támadásának alkalmával

neki kellett volna megállítania a Róma felé tartó ellencsászári erőket. Érdekesség, hogy

Aurelius Victor szerint Aureolus nem Mediolanumban lázadt fel ura ellen, hanem Raetiában,5

mindenesetre tény, hogy ezután Mediolanumban sáncolta el csapatait. Elképzelhető, hogy a

parancsnok kegyvesztettsége miatt szánta el magát a döntő lépésre, s csatlakozott Postumus

pártjához. Fontos megemlíteni, hogy a lázadás kezdeti szakaszában Milánóban csak és

kizárólag Postumus arcképével verettek pénzeket,6 tehát a lovassági parancsnok az usurpátor

jogát ismerte el a bíborhoz, s nem a saját hatalomvágya hajtotta.7 Feltételezhető, hogy a

három évvel korábbi, 265-ös Gallienus és Postumus közötti összecsapások alkalmával

valóban lehettek puhatolózások Aureolus és a gall ellenimperátor között, ahogy arra több

történetíró is utal, s talán ez a „barátkozás” érett be 268-ban. Gallienus a lázadás hírére

villámgyorsan Észak-Itáliában terem, s bekeríti legioival Milánót. Aureolus minden bizonnyal

számított Postumusra és az általa küldött galliai felmentő egységekre, ezek azonban nem

érkeztek meg Mediolanumba, a Rajna mentén ugyanis egyetlenegy cohorsot sem

1 Elmer 35.2 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 85-86, 161-165, 226, 281, 284. 326, 328, 363, 382.3 Drinkwater 171-172.4 Drinkwater 32-33.5 Aur. Victor 33.17.6 RIC Vol V. Part 2. Postumus 366-389.7 Elmer 55.

38

nélkülözhetett ebben az időben a gall császár. Utolsó kétségbeesett lépésként augustusszá

nyilvánította magát Aureolus, s a saját nevével és arcképével kezdett el érméket veretni.1

Ekkor azonban történt egy váratlan fordulat, ami az egykori lovassági főparancsnok

számára reménykeltőnek tűnhetett. 268 nyarán, vagy koraőszén Gallienust összeesküvők

meggyilkolták. Minden bizonnyal az elégedetlenség csírái már korábban is jelen voltak a

központi uralkodó seregében, Aureolus felkelése is jelzésértékű lehetett az imperátor számára,

ő azonban már nem tudta helyreállítani a rendet, amiért végül az életével kellett fizetnie. Az

összeesküvők között kell említeni Claudiust – akit a gyilkosok császárrá választanak –,

Aurelianust (a későbbi császárt), továbbá Heraclianus praefectus praetoriot2 és egy bizonyos

Marcianust.3 Claudius folytatta az Aureolus elleni hadműveleteket, a mediolanumi lázadó

pedig nemsokára vereséget szenvedett. A bizánci történetírók szerint a központi császár

testőrsége volt Aureolus kivégzőosztaga.4

Postumus jogilag 268-ban egy ideig nemcsak újra Raetia, de Észak-Itália urának is

számított. A Gall Birodalom területe ekkor érte el legnagyobb kiterjedését, ez azonban

mindössze kvázi fennhatóságot jelentett, hisz a Rajna mellett tartózkodó uralkodónak

semmiféle beleszólása nem volt a Mediolanum környéki események menetébe. Az ideig-óráig

tartó területtöbbletnél jelentősebb nyereségnek tarthatta az usurpátor legfőbb ellenlábasának,

Gallienusnak a halálát annál is inkább, mert Claudius nem tervezett semmiféle hadjáratot

Postumusszal szemben, hisz a gót betörés kellemetlensége igen hamar lekötötte a figyelmét.

268 a központi birodalom kronológiájában Claudius naissusi diadalának éve, a Gallienust

megölető imperátor ezzel a tettével érdemelte ki a megtisztelő Gothicus melléknevet.5

A Gall Birodalomban a 269. esztendő a káoszt hozta el, szokás ezt az évet a „gall négy

császár évének” is nevezni, utalva egyrészt a négy helyi usurpátorra (Postumus, Laelianus,

Marius, Victorinus), másrészt a 200 évvel korábbi fejleményekre, amikor 69-ben ugyancsak

négy uralkodót (Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus) köszöntött a Római Birodalom.6

Postumus 269 januárjában valószínűleg fényes külsőségek közepette ünnepelte meg

decennaliáját, uralkodásának tizedik évfordulóját. Hamarosan azonban lázadás tört ki a

császárral szemben, Mogontiacum (a mai Mainz) városa megtagadta az engedelmességet és

egy bizonyos Laelianust kiáltott ki uralkodónak. A lépést valószínűleg Germania Superior

haderejének egy része is követte, Laelianus ugyanis minden bizonnyal a provincia

1 Aur. Victor 33.17-33.20; Epit. de Caes. 33.2; Zosimus 1.41; Zonaras 12.24.2 Zosimus 1.40; Zonaras 12.25.3 SHA Gallieni Duo 14.4 Zosimus 1.41; Zonaras 12.25-12.26.5 Eutropius 9.11.6 Drinkwater 36.

39

helytartójaként tevékenykedett, ám ezt a hipotézist nem tudjuk sem forrásokkal, sem

epigráfiai emlékekkel alátámasztani, mindössze logikusnak tűnő feltevés. Colonia

Agrippinensis is csatlakozott a felkeléshez, ezt abból a tényből következtethetjük ki, hogy az

ellenimperátor Kölnből Mainzba helyezi át Postumus második számú pénzverdéjét, hogy

aztán saját pénzeket is veressen. Postumus villámgyorsan reagált a forró helyzetre és

Mogontiacum falai alatt termett seregével, amit egy rövid ostrom után be is vett. Laelianust

kivégezték, maximum 2-3 hónapon át viselhette csak a bíbort.1

A diadalmas imperátor azonban elkövetett egy hatalmas hibát, megtiltotta csapatainak,

hogy kifosszák a kapitulált, kapuit megnyitó Mogontiacumot. Talán szülőhelyét láthatta a

városban a máskor oly kegyetlen hadvezér, s ezért nem engedett a dúlás iránti vágynak?

Esetleg nem akart megrongálni egy germánokkal szemben rendkívül fontos határ menti

erősséget? Nem lehet biztosat tudni a tiltás pontos okáról, mindenesetre a legionáriusok

parancsolójuk ellen fordultak és tomboló dühükben lemészárolták a tíz éven keresztül

uralkodó Postumust.2 A gyilkosság fő kitervelőjének talán a következő galliai augustus, a

rendkívül alacsony sorból származó Marius számított,3 Postumus halálával a Gall Birodalom

legjobb évei mindenesetre véget értek.

Feliratok

Az epigráfiai feliratok alapján ismerjük Postumus teljes nevét és titulatúráját is:

„Imperator Caesar Marcus Cassianius Latinius Postumus, pius felix, invictus Augustus,

Germanicus maximus, pontifex maximus, tribunicia potestate, consul, pater patriae,

proconsul”.4 A császár teljes neve kelta gyökerekre utal. Elterjedt névadási szokásnak

számított a III. század folyamán, hogy a galliai vezető arisztokrácia tagjai egy római

keresztnevet cognomenné átalakítva kreálták meg saját megszólításukat. Így lett a fenti

esetben a Cassius keresztnévből Cassianius, mely Postumus császár esetében is

cognomenként jelenik meg.5

Drinkwater könyvében 19 darab Postumusról értekező feliratról tud,6 míg egy korábbi

könyv szerzője, König 26 darabról beszél,7 ezekbe a számokba még egyikük sem számolhatta

1 Drinkwater 34-35; Eck 575.2 Aur. Victor 33.8; Eutropius 9.9.3 Drinkwater 35.4 CIL II 4943. alapján.5 Drinkwater 116-130.6 Drinkwater 115.7 König 200-201.

40

bele az augsburgi győzelmi oltár feliratát. A két történésznél tapasztalható számbeli

eltéréseket a töredékesség és hiányosság számlájára lehet írni, némely feliratok nem teljes

bizonyossággal köthetők a Gall Birodalomhoz. Munkámban a későbbi – Drinkwater által írt –

könyv adataira hagyatkozom, eszerint Britanniából öt, Gallia Belgicából kettő,

Lugdunensisből három, Aquitániából négy, Germania Superior provincia területéről kettő,

Hispania Tarraconensisből három, míg Raetiából egy (az augsburgi Victoria oltár) emlékezik

meg ellencsászárunkról. Postumust említő feliratokat egyáltalán nem ismerünk Gallia

Narbonensis, Alpes Maritimae, Germania Inferior, Baetica és Lusitania provinciák

területéről.1 A Germania Inferiorban tapasztalt hiány igencsak meglepő, elvégre a kutatók

Postumust a provincia egykori helytartójának gondolják.

Egy 261-re datálható, Postumus második consuli évében keletkezett galliai felirat az

usurpátort már pontifex maximusként is emlegeti,2 míg egy másik epigráfiai emlék

ugyanebből az esztendőből Germanicus Maximusként tünteti fel az ellencsászárt.3 A mai

Hispániában előkerült feliratok kapcsán probléma, hogy csak 262 és 266/267 közé tudjuk

datálni őket, éppen ezért felmerül a gyanú, hogy a terület nem egyből 260-ban, hanem csak

pár évvel később tért át Postumus hűségére, s addig esetlegesen Gallienust ismerte el a Római

Birodalom uraként. Britanniában a legkorábbinak gondolt, Postumus nevét is tartalmazó

feliratokat a Cohors I. Aelia Dacorum állította, ezeket azonban nem tudjuk pontosan datálni.

A két epigráfiai emlék szövege szinte teljesen azonos, egyedül az állíttatók nevei

különböznek, mindkét esetben egy-egy tribunusról van szó, Marcius Gallicusról4 és Probius

Augendusról.5 A cohors csapatneve mindkét esetben tartalmazza a kitüntető, ellencsászáruk

nevéből származó Postumiana jelzőt:

I(ovi) o(ptimo) m(aximo). | Coh(ors) I Ael(ia) Dac(orum) Postumi[ana] | c(ui) p(raeest)

Marc(ius) | Gallicus, | trib(unus).6

A consulságokat datálni képes feliratok talán a legfontosabbak a 260 és 269 közötti

események epigráfiai emlékek alapján történő rekonstrukciója szempontjából. Elsőként

mindenképp az augsburgi győzelmi oltárt kell kiemelnünk. A Victoria istennőnek szentelt

rendkívül fontos leletet 1992. augusztus 18-án fedezték fel az egykori Augusta Vindelicorum,

1 Drinkwater 112-114; PIR2 108-110; Bakker 369-386.2 CIL XIII 9092.3 CIL XIII 9023.4 CIL VII 820.5 CIL VII 822.6 CIL VII 820.

41

azaz a mai Augsburg városának területén, pontosan a Gänsbühl utca 11. és 13. számú

házainak udvarában. A Victoria oltár Augusta Vindelicum középpontjától 350 méterre keletre

került elő a föld alól, ám találtak mellette a régészek egy 1,22 X 1,20 méter alapterületű, 0,32-

0,34 méter magasságú téglatest alakú mészkődarabot is, ez szolgált az oltár alátámasztójaként

a lenyomatok alapján. Az emlékmű egy őstörténeti Jura-korban keletkezett mészkőből került

kifaragásra, a végeredmény pedig egy 1,56 méter magas és 0,97 méter széles tömb lett. Az

előoldalon a Marcus Simplicinius Genialis raetiai helytartó győzelmének tiszteletére

emlékező latin szöveg olvasható, míg kétoldalt a keskeny részeken egy-egy istenalak képe

rajzolódik ki a szemlélő számára. Jobbra Mars hadisten győzedelmes figurája szerepel az oltár

oldalán, mely mindössze 0,78 méter magas, mivel a talapzat és a párkány között található.

Mars teljes hadi díszben látható, jobbra fordítja korinthoszi sisakkal fedett fejét, miközben

jobb kezében lándzsát, vagy pilumot fog, bal kezét pedig egy ovális alakú pajzs tetején

pihenteti. A hadisten lábán csizmát, hátán katonai palástot, vagy köpenyt visel. Az előoldaltól

balra található oldalon, az oltár névadó istenségét, Victoria 0,73 méter magas egészalakos

képét láthatjuk, tőle jobbra pedig egy térdre rogyott, rablánccal a nyakán ábrázolt germán

hadifogoly figurája ismerhető fel. A győzelemistennő magasba emelt jobb kezében egy kör

alakú koszorú jelenik meg, míg balja mögött egy pálmafa áll. A legyőzött, dús szakállal

ábrázolt barbár harcos erős testfelépítésű, haja göndör. Baltérdre rogyva, meztelenül láthatjuk

a római legyőzőit szimbolizáló istennő mellett.1

1 Bakker 369-374.

42

Az augsburgi győzelmi oltár

De mi is pontosan az augsburgi győzelmi oltáron olvasható felirat pontos latin

szövege? Az epigráfiai emlék sorai két részre oszthatók, az első, rövidebb szöveg a tömb

tetején található és az alábbiakat tartalmazza:

IN∙H∙D∙D∙

[-----]SEV[..]I∙

Az első sor betűinek feloldása egyszerű: In H(onorem) D(omus) D(ivinae), tehát „az

isteni család tiszteletére”. A második sor ezzel szemben meglehetősen hiányos, emiatt aztán

nehéz a pontos szöveget kibogozni. A történészek szerint valószínűsíthetően a [pro sal(ute)

imp(eratoris)] Severi/[Alexandri Aug(usti)/-----] feloldás a helyes. De mit keres a kőtömbön

Alexander Severus császár neve? A 222 és 235 között uralkodó imperátor számára dedikált

kődarabot újrahasznosították 260-ban, így lett a Victoria oltár része.1

1 Bakker 374.

43

A felirat második fele sokkal lényegesebb, ez tartalmazza ugyanis a valóban fontos

információkat a 260-as év történéseiről és a két regnáló, a dátumozás miatt megemlített gall

consulról. Egy tizenöt soros szövegről van itt szó, melynek azonban a tizenegyedik,

tizenkettedik és tizenötödik sorát kikaparták, bár a régészek képesek ezeket a részeket is

pontosan beazonosítani, így ismerjük a Victoria emlékmű teljes üzenetét. A szöveg második

sorának betűmagassága 4,5 centiméter, a harmadiktól a tizenötödik sorig pedig 3,5 centiméter.

IN∙H∙D∙D∙

DEAE SANCTAE VICTORIAE∙

OB BARBAROS GENTIS SEMNONVM∙

SIVE IOVTHVNGORVM∙DIE

VIII∙ET∙VII∙KAL∙MAIAR∙CAESOS

FVGATOSQUE A MILITIBVS∙PROV∙

RAETIAE SED ET GERMANICIANIS∙

ITEMQUE POPVLARIBVS∙EXCVSSIS

MVLTIS MILIBVS ITALORVM CAPTIVOR∙

COMPOS VOTORVM SVORVM

[[M SIMPLICINIVS GENIALIS V∙P A V P∙]]

[[CVM EODEM EXERCITV]]∙

LIBENS MERITO POSVIT∙

DEDICATA∙III∙IDVS SEPTEMB∙IMP∙D∙N∙

[[POSTVMO∙AV]]G∙ET∙[[HONORATIANO∙COS∙]]

A felirat Marcus Simplicinius Genialisnak, Raetia helytartójának nevéhez fűződik, aki

260. szeptember 11-én Postumus császár és Honoratianus consul megemlítésével dátumozta a

Victoria oltárt amiatt, hogy a semnonok, vagy a juthungok törzse felett április 24-én és április

25-én hatalmas győzelmet arattak egységei, s kiszabadítottak ezer itáliai hadifoglyot is az

ellenség karmai közül. A hadi sikerben a legnagyobb érdemeket a helyi viszonyok ismerete

alapján a Regensburgban (Castra Reginában) állomásozó legio III Italica szerezte, de talán a

szomszéd germán tartományokból is érkeztek segédcsapatok a betörő ellenség

feltartóztatására. Római legio, cohors, vagy ala neve nem olvasható a feliraton, így mindez

csupán nem bizonyított, valószínűségen alapuló hipotézis. A semnon törzsszövetség kapcsán

meg kell jegyeznünk, hogy ez egy szvébekhez tartozó germán törzs volt, mely már

időszámításunk kezdetén az Elba folyó környékén élt, a III. századra azonban teljesen eltűnt a

44

történelem színpadáról. Utoljára a második markomann háborúban, 179/180 telén, Marcus

Aurelius uralkodásának utolsó évében találkozhatunk a semnon névvel, azaz a Postumusnak

szentelt emlékmű minden bizonnyal tévesen hivatkozik rájuk ellenségként. A juthungokkal,

ezzel a másik germán csoporttal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az augsburgi oltár

felfedezése előtt a legkorábbi említésüket 270-re datálták a történészek, azaz a semnonoktól

közel egy évszázad választotta el őket. A két népet sehogy sem lehet egy korszak szereplőinek

tartani, az oltár ellenséggel kapcsolatos feliratrésze így mindenképpen hibás Marcus

Simplicinius Genialis helytartó kőtömböt készítő megbízottainak tévedése miatt. Nagyon

valószínű azonban és a legtöbb történész is egyetért az elmélettel, hogy a semnon törzs a

szövegben valójában az alemannokat jelöli. A 260-as év kapcsán az összes jelentős történetíró

megemlíti az alemann portyákat és birodalmi betöréseket, ez majdnem teljesen biztossá teszi a

hipotézis igazságát. Ebben az esetben feltételezhetünk valamiféle kapcsolatot is a két germán

törzs között, azaz elképzelhető, hogy az alemannok és a semnonok valamikor

együttműködtek, vagy közösen éltek, lévén biztosan nem a véletlen miatt keveredett össze a

két nép neve az oltárt kivitelező mesterember fejében.1

A Victoria oltár felirata minden bizonnyal az egész Római Birodalom legfontosabb

260-as évekre keltezhető epigráfiai forrása. Keltezésként megnevezi Postumust és az eddig

még ismeretlen Honoratianust, a 260. esztendő két gall consulját, továbbá egyértelművé teszi,

hogy az emlék csatadatálási időpontja (április 24 és április 25) és a felállítás dátuma

(szeptember 11) közé kell helyeznünk Postumus imperátori akklamációját, valamint Köln

ostromának sikeres befejezését. Értékes a felirat Saloninus caesar és Silvanus praefectus

praetorio meggyilkolásának datálása kapcsán is, továbbá érdemes összevetni az időpontokat a

keleti fejleményekkel, így Valerianus augustus I. Sapor általi elfogásával és az egyiptomi

papiruszok dátumozásaival is. Egy 260. augusztus 28-i dátummal keltezett papirusz még

caesarként említi az ifjú Saloninust Valerianus és Gallienus augustusok mellett, tehát ekkor

még nem értesültek sem Valerianus császár szasszanidák általi elfogásáról, sem Saloninus

kölni meggyilkolásának híréről a Nílus menti területeken. A nyár végén azonban az ifjú

caesarnak már halottnak kellett lennie a Victoria oltár egyértelmű adatai alapján, hisz Colonia

Agrippinensis bevételének híre és Marcus Simplicinius Genialis raetiai helytartó oltárának

felállítása között nem telhetett el csupán csak két hét.2

Az augsburgi győzelmi oltárra felvésett nevek kikaparása, eltüntetése is egy igencsak

fontos és sok kérdést tisztázó tény, tudjuk ugyanis, hogy Tetricus, az utolsó gall

1 Bakker 375-377.2 Bakker 377-380.

45

ellenimperátor legyőzése után Aurelianus császár nem alkalmazott damnatio memoriaet a

Gall Birodalom usurpátoraival szemben, így a Victoria oltár kivésési aktusának

mindenképpen 274 előtti időpontban kellett végbemennie. Postumus, Honoratianus és Marcus

Simplicinius Genialis helytartó neveinek eltüntetése az auctorok forrásai és a numizmatikai

leletanyag információi alapján egészen biztosan 265-ben következett be, másik időpontban

ugyanis nem indult támadás a terület ellen 260 és 274 között. Ezzel a szimbolikus aktussal

büntette meg Róma ura az elszakadó provinciák hatalmasságait, gyermeke gyilkosait. A

tények és adatok alapján leszűrhető továbbá, hogy Raetia csak 260 és 265 között tartozott a

Gall Birodalomhoz, illetve 268-ban, Aureolus lázadásával még pár hónapig jogilag visszatér

Postumus húségére, azonban se Laelianusnak, se Mariusnak, se Victorinusnak, se a

Tetricusoknak nem volt már hatalmuk a terület lakossága felett, mely visszatért Gallienus

hűségére.1

A Gall Birodalom területéről, valamint 260 és 269 közötti történetéből az augsburgi

győzelmi oltár mellett több olyan feliratot is ismerünk, melyek consulok neveit osztják meg

velünk, ezeket azonban datálni képtelenek vagyunk. A Censor és Lepidus (Lipidus?) nevű

kétszeres consulpár,2 a Bassus és Dialis nevű consulpár,3 valamint az Apr(…) et Ruf(…)

(Aper és Rufus?) nevű consulpár működésének évei ismeretlenek,4 de bizonyosan 260 és 269

között töltötték be a fontos pozíciót.

Censor és Lepidus kétszeres consulok felirata

1 Bakker 378-383.2 PLRE Volume 1 196. és 504; CIL VII 287.3 PLRE Volume 1 150. és 252; CIL XIII 3163.4 PLRE Volume 1 81. és 784; CIL VII 802.

46

A britanniai legio XX Valeria Victrix által állíttatott Apr(…) et Ruf(…) (Aper? és

Rufus?) consulok emlékére készült feirat

A feliratok összesítése alapján a Gall Birodalom consuljai az alábbi személyek voltak

a 260. és a 269. évek között:1

ÉV A Gall Birodalom consuljai

260 Postumus Honoratianus

261 Postumus II ?

262 Postumus III ?

263 Censor és Lepidus vagy Bassus és Dialis vagy Aper és Rufus vagy ?

264 Censor és Lepidus vagy Bassus és Dialis vagy Aper és Rufus vagy ?

265 Censor és Lepidus vagy Bassus és Dialis vagy Aper és Rufus vagy ?

266 Censor és Lepidus vagy Bassus és Dialis vagy Aper és Rufus vagy ?

267 Postumus IIII Victorinus

268 Censor és Lepidus vagy Bassus és Dialis vagy Aper és Rufus vagy ?

269 Postumus V Victorinus II

1 Degrassi: 71-72, illetve Honoratianust illetően lásd Bakker 369-386.

47

Léteznek másféle tisztségeket viselő galliai személyek is, akiket megörökítettek ránk

maradt epigráfiai emlékek, ezek közül a két legfontosabb egy-egy praetoriánus tribunus nevét

hagyta az utókor számára. Konkrétan a későbbi ellencsászár, Victorinus, illetve Liberalinius

Probinus tribunusok nevei ismertek, előbbi egy trieri mozaikon keresztül hagyományozódott

ránk, míg az utóbbi egy kölni sírkő nyomán.1

Egy különleges tisztség neve is ránk maradt a Gall Birodalom korából, méghozzá a

törvények végrehajtásáért és a banditizmus, útonállás felszámolásáért felelős praefectus

arcendis latrociniis tisztsége. Ilyen nevű magisztrátust máshonnan nem ismerünk az ókori

Rómából. Két epigráfiai emlék is leírja a hivatalt, továbbá még két olyan felirat létezik (az

egyik a mai Nyonból, a másik pedig az Eu nevű településről került elő), melyek a 260-as

évszámnál korábban keletkeztek, de erről a tisztségről számolnak be. Ezekből az adatokból

egyértelműnek tekinthető, hogy nem Postumus valamiféle reformjaként jött létre a praefectus

arcendis latrociniis hivatala.2

Fontos a Gall Birodalom városainak státuszemelkedéséről beszámoló emlékekről is

megemlékezni. Nemetum, a mai Speyer városa 260 és 269 között kapta meg a colonia rangot,

míg Luguvalium, a mai Carlisle egy Postumus nevéhez köthető mérföldkő szerint civitas

Carvetiorum székhelye lett az usurpátor uralkodásának időintervalluma alatt.3

Pénzek

Postumus pénzei három város verdéjében készültek 260 és 269 között. A

legjelentősebb helynek Augusta Treverorum (Trier) számított, itt 260 és 269 között, tehát az

usurpátor uralkodása alatt végig verettek érméket az első gall császár nevében. A második

számú verde Colonia Agrippinensis (Köln) volt, itt azonban mindössze a 268. és a 269.

években csináltak pénzek Postumus arcával, míg a harmadik számú érmeverési település

Aureolus lázadásának helye, Mediolanum. Itt csupán 268 folyamán készítettek érméket pár

hónapon keresztül.4

A Caracalla császár (211-217) uralkodása alatt, 215-ben bevezetett újfajta

ezüstpénzek, a regnáló imperátor után antoninianusnak elnevezett dupla denariusok

névadójuk regnálásának idején még körülbelül 50% színtiszta ezüstöt tartalmaztak, s

1 Eck 567-569.2 Drinkwater 130-131.3 Drinkwater 130.4 Drinkwater 146.

48

körülbelül 5 grammot nyomtak. 253 és 260 között, tehát Valerianus és Gallienus augustusok

uralkodásakor a Római Birodalom központi, Rómában található pénzverdéjében az

antoninianusok nemesfémtartalma már csak átlagosan 35% ezüst körül mozgott, 260-ban,

Valerianus perzsák általi elfogásakor viszont az infláció még ennél is kisebb, mintegy 15%-os

ezüsttartalmat engedélyezett csupán, miközben az egyes érmék súlya 3 grammra csökkent.

Gallienus egyedüli uralkodása alatt a pénzromlás mértéke rohamossá vált, a válságos 268.

esztendőben, meggyilkolásának évében antoninianusainak súlya már csak 2 grammot

nyomott, pénzeinek ezüsttartalma pedig alig 1% körül mozgott. A Gall Birodalom monetáris

szempontból nemhogy felvette a versenyt a központi impériummal, de még le is körözte

minőségben Gallienus verdéit. 260 és 268 között Postumus császár pénzeinek ezüsttartalma

nem csökkent 15% alá, ebben persze a hispaniai ezüstbányák birtoklásának is igen nagy

szerepük lehetett. A galliai usurpátor ezekben az inflációval sújtott időkben egyedülálló tettre

is elszánta magát, 3 gramm helyett 3,5 grammra emelte antoninianusainak súlyát. A galliai

ezüst pénzérmék értékromlására mindössze a Római Birodalomban barbár betöréseket és

császárok közötti összecsapásokat hozó 268. év eseményei következtében került sor, ekkor

újból 3 grammos antoninianusokat kezdett el készíttetni az augusta treverorumi és a colonia

agrippinensisi verde. Az új pénzek nemesfémtartalma már csak 8%-os volt. 269 januárjában,

Laelianus mogontiacumi lázadásának leverésekor viszont egy Postumus pénz már csak 4%-os

ezüsttartalommal rendelkezett, azaz körülbelül egy év alatt megfeleződött egy-egy galliai

antoninianus nemesfémmennyisége. Az infláció nem kímélte Postumus impériumát, de

elmondhatjuk, hogy még a legrosszabb minőségű helyi ezüstpénz is értékesebbnek számított

egy ugyanebben az időben, Rómában készített társánál.1

260 és 269 között az arany aureusok nem mutattak különösebb értékromlást a Gall

Birodalomban, sőt egy olyan tendencia is megfigyelhető náluk, mint amit az ezüstpénzek

esetében is tapasztalhattunk: Postumus igyekezett megnövelni érméinek súlyát még a

legnagyobb infláció alatt is. Egy átlagos Postumus aureus 6 grammot nyomott, ám az

usurpátor uralkodásának második feléből még 6 grammnál súlyosabb példányok is

előkerültek, ezekkel talán az ezüstpénzek értékromlását próbálta meg kompenzálni az

uralkodó, ugyanakkor tény, hogy az aureusok súlyának, nemesfémtartalmának és értékének

változatlansága azt is bizonyítja, hogy a hétköznapi, kisemberek közötti pénzforgalomban

csak különleges esetekben használták őket. Az aureusok készítésének császári elrendelése

mindig valamilyen egészen különleges eseményhez (imperátori akklamációhoz, uralkodási

évfordulókhoz, consulsághoz, katonai győzelmekhez) kapcsolódott, szimbolikus aktusnak

1 Drinkwater 154-155.

49

számított. A Gall Birodalom pénzeinek, de különösen Postumus aureusainak ábrái rendkívül

tehetséges mesteremberekről árulkodnak, Drinkwater könyvében az ókori antik világ talán

legszebb numizmatikai alkotásainak nevezi ezeket az érméket.1

Postumus császár érméi ábrázolástechnikai szempontból görög stílusú képeket és

arcformákat jelenítenek meg. Ennek az elsőre különösnek tűnő ténynek egyszerű a

magyarázata, hisz az augusta treverorumi pénzverdét még Gallienus császár alapította 257-

ben, a központi imperátor pedig híresnek számított görögbarátságáról és az ógörög művészet

iránti rajongásáról, ígyhát nagyon valószínű a hellén mesteremberek szakértelmének helybeli

igénybevétele. A trieri görög-gall monetáris együttműködés még a Rómában veretett

pénzeknél is szebb, kidolgozottabb érméket eredményezett amellett, hogy az ábrázolások

tartották magukat az augustusi hagyományokhoz és a római szokásokhoz. Az árucserében

betöltött elsődleges szerep mellett az érméknek egy másodlagos jellemzőjük is volt,

méghozzá a császári propaganda egyik legfontosabb, leggyakrabban használt hordozóinak

számítottak. Postumus számos pénze – akárcsak a többi ellencsászáré is – az usurpátor

nagyságát, legyőzhetetlenségét, virtusát próbálta meg bemutatni egyrészt a népnek, másrészt

pedig a hadseregnek. A numizmatikai feliratok és az érmék lapjain látható ábrák mellett

természetesen a megjelenített képek művészeti értéke, továbbá az egyes aureusok,

antoninianusok nemesfémtartalma is jelzésértékű, közvetett módon egy magas aranytartalmú

aureus és egy ugyancsak kiemelkedő ezüstmennyiséget felmutatni képes antoninianus is jó

császári propagandaeszköznek számított.2

Postumus legkorábbi, 260-ra keltezhető érméi az ellencsászár uralkodói akklamációját

és friss császárságát ünnepeltetik. Ebből az időből származnak a „SALVS

PROVINCIARVM” feliratú fizetőeszközök is, melyek hátoldalán a Rajna istene jelenik meg,

az usurpátor ezzel a gesztussal is a helyi katonaság és lakosság kedvében igyekezett járni.3

SALVS PROVINCIARVM feliratú Postumus antoninianus 260-ból4

1 Drinkwater 156-157.2 Drinkwater 158-161; Hedlung 59.3 Drinkwater 167-168; Hedlung 164-166, 207.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 87.

50

Postumus császár Saloninus és Silvanus legyőzése után a leginkább tisztelt

istenségének, Herculesnek ajánlott fel pénzeket, így a legkorábbi ilyen típusú érméket is 260-

ra kell datálnunk, bár a leghíresebb és legjobban kidolgozott Hercules veretek, a híres

„Hercules munkái” sorozat majd csak 266 és 268 között keletkeznek. Az ominózus

fizetőeszközökön Hercules Deusoniensis,1 Hercules Pacifero,2 valamint Hercules Magusanus3

alakjai elevenednek meg, mindhárom istenség Hercules helyi kultuszelemekkel átszőtt

változatát tárja elénk. Postumus regnálásának első évében a győzelem istennőjét, Victoriát

ábrázoló fizetőeszközöket is készíttet,4 de szintén 260-ra dátumozhatók a „RESTITUTOR

GALLIARUM”5 szöveggel ellátott érmék, melyek az alemann betörés sikeres visszaverésére

emlékeztetnek.6

HERCVLES DEVSONIENSIS feliratú Postumus antoninianus 260-ból7

A 261-re keltezhető érmék közül a „LAETITIA” (boldogság, jószerencse) feliratúak a

legjelentősebbek, ezeknek egy-egy gályát láthatunk a hátlapján, ami talán egy britanniai

ellencsászári expedícióra utalhat.8 A 261-re datálható aranypénzek emellett Postumus

második consulságát ünnepeltetik.9

Gályás hátlapú Postumus antoninianus 261-ből10

1 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 64-66; 98-99.2 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 67.3 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 68.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 39-43.5 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 82.6 Drinkwater 168; Hedlung 84-85, 206, 213.7 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 64.8 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 26, 73, 142-148.9 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 2; Drinkwater 168; Hedlung 80.10 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 73.

51

Postumus 262. évre keltezhető legfontosabb pénzei hátlapjaikon Minervát1 és Neptunt2

dicsőítik, az utóbbi istenség szerepeltetése ismételten megerősíti az előző évi Britanniába való

áthajózás hipotézisét. Jelentősek még az usurpátor harmadik consulságát ünneplő veretek

ebből az esztendőből,3 a történészek pedig leginkább a 262-es év második felére teszik a

„MONETA AVG” felirattal ellátott érméket.4 Az év végére az ismert leletek száma megritkul,

ami valószínűleg háborút jelentett, méghozzá az alemannok ripa menti megélénkülését és

portyázását. 5

Neptun hátlapú, „NEPTUNO REDVCI” feliratú Postumus antoninianus 262-ből6

263 folyamán Postumus császár Trierben a germánok felett aratott győzelmeit

ünnepelteti pénzein a Gall Birodalom polgáraival és katonáival. Fontosak a „VICT GERM”

feliratú aureusok,7 a „GERMANICVS MAX” szöveggel ellátott antoninianusok,8 a

„FELICITAS AVG”9 és „PROVIDENTIA AVGVSTI”10 feliratú antoninianusok, továbbá a

régebbi évekből visszatérő „SAECVLI FELICITAS”11 és „MONETA AVG”12 típusú

pénzek.13

„VICTORIA GERMANICA” feliratú Postumus antoninianus 263-ból14

1 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 29, 74, 150.2 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 30, 76.3 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 3-15.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 75, 151, 212.5 Drinkwater 168-170; Hedlung 213.6 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 76.7 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 14.8 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 63.9 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 58.10 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 80-81.11 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 83.12 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 76.13 Drinkwater 170; Hedlung 68, 81.14 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 91.

52

A 264-es esztendő aranyveretekben különösen szegénynek számított, ez a tény újabb

ripa menti betöréseket és háborúkat feltételez. Folytatódik a korábbi típusú pénzérmék

készítése az augusta treverorumi verdében.1

Postumus aureus 263-264-ből

Postumus uralkodásának egyik legizgalmasabb esztendejét, a 265. évet egyrészt a

Salus-típusú fizetőeszközök jellemzik numizmatikai szempontból,2 az érmék hátlapján két

gyógyítással kapcsolatos istenség, Aesculapius és Hygieia szerepel nagyon gyakran. Egyes

hipotézisek ezeket az istenalakokat Postumus császár betegségével, míg másik elgondolások

járványokkal, vagy a Gallienus és Postumus közötti küzdelmekkel hozzák összefüggésbe. A

legtöbb találgatásra viszont talán mégsem ezek az érmék, sokkal inkább az

„INTERNVNTIVS DEORVM”, illetve a „MERCVRIO FELICI”3 felirattal ellátottak

szolgáltatnak. Mercurius az istenek hírvivőjeként működött a mitológiában, emiatt a

történészek arra gondolnak a vele ábrázolt pénz kapcsán, hogy egy Gallienus és Postumus

közötti levélváltásra, egyeztetésre, netán találkozóra utalhat. Érdekesség, hogy 265 folyamán

megnövekedett az isteneket magasztaló érmék száma, a Mars,4 Diana5 és Serapis6 tiszteletére

készített veretek mind-mind Postumus szorult helyzetét igazolják. Az ellencsászár Gallienus

és Aureolus csapataival szemben a pénzek útján az istenekhez is könyörgött segítségért. 7

„MERCVRIO FELICI” feliratú Postumus antoninianus 265-ből8

1 Drinkwater 170-171; Hedlung 98.2 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 85-87, 161-165.3 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 313.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 357.5 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 299-300.6 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 282.7 Drinkwater 172-174; Hedlung 213-214, 222-223.8 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 313.

53

A következő évek kapcsán beszélnünk kell Postumus császár leghíresebb

pénzvereteiről, az úgynevezett „Hercules munkái” sorozatról, melyek a görög mitológia egyik

legnagyobb héroszának tizenkét nagy tettét mutatják be. Az érmék pontos dátumozása

kérdéses, 266 és 268 közé helyezik a numizmatikai szakértők, de Drinkwater a későbbi

datálással ért egyet és 267/268 szerinte a helyes évszám.1 Hercules mindig Postumus

legkedveltebb istenségének számított, ezért készültek már 260-ban Hercules Deusoniensis

feliratú érmék, s ez az oka annak is, hogy uralkodása utolsó éveiben az usurpátor önmagát

Herculessel együtt ábrázolta pénzeinek előlapján.2 Hercules mellett Postumus szerette magát

Solhoz, a napistenhez is hasonlítani, a Gall Birodalom legművészibb érméi annyira

kidolgozottak, hogy az ellencsászár szakállának szálai napsugarakhoz hasonlítanak.3

Herculest és Postumust együtt ábrázoló denarius 266 és 268 közöttről4

268-ban három pénzverde is készített Postumus képével pénzeket, mivel Colonia

Agrippinensisben létrehozták a Gall Birodalom második műhelyét, Mediolanumban pedig

Aureolus csináltatott az ellencsászár uralmát elismerő érméket,5 ez utóbbiakkal tudjuk

bizonyítani azt a feltevést is, hogy Gallienus egykori alvezére ekkor már Postumust tekintette

törvényes császárnak. A milánói érmék legjellemzőbb feliratai „CONCORD EQVITVM” és

„CONCORDIA EQVITVM”,6 valamint „FIDES EQVIT” és „FIDES EQVITVM”,7 tehát a

lovasság egyetértéséért és hűségéért verette érméit Aureolus, a lovassági parancsnok.

Aureolus által veretett Postumus érme 268-ból8

1 Drinkwater 173-174. Hedlung 214. és 218.2 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 254.3 Hedlung 191.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 344.5 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 366-389; Drinkwater 146; Hedlung 109.6 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 370-375.7 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 376-379.8 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 389.

54

Az első gall császár utolsó veretei az usurpátor ötödik consulságát és uralkodásának

tizedik esztendejét (decennaliáját) ünnepeltetik, ezeket a típusokat 269 januárjára kell

kelteznünk.9

9 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 258; Drinkwater 174.

55

Laelianus(Ulpius Cornelius Laelianus)1

Ulpius Cornelius Laelianus ifjú koráról és életéről gyakorlatilag semmit sem tudunk.

Az Ulpius név alapján következtetni lehet származására, mely talán Hispania irányába mutat,

hisz Marcus Ulpius Traianus, az optimus princeps is innen származott. A hispaniai eredet

azért is érdekes, mivel valamikor Claudius Gothicus regnálása idején a terület megtagadta a

gall császárokat és átállt a központi imperátor hűségére. Victorinus uralkodása alatt gall

birodalmi feliratokkal már nem találkozunk az ominózus helyszínen, így annyi bizonyos,

hogy az átállás 269-ben ment végbe, talán épp Laelianus, egy hispaniai lázadásának

köszönhetően, ugyanakkor az imperátorváltás hosszáról és az esetleges katonai

konfliktusokról nincs információnk, lehetséges, hogy több hónapon át tartott a folyamat, s

esetleg csak Marius, vagy Victorinus alatt állt helyre teljesen Hispaniában a rend.2

A hispaniai területek átállása folyamán, 269-ben Claudius Gothicus egy Iulius

Placidianus nevű hadvezére irányításával létrehozott egy erődöt a mai Grenoble területén. Az

erőd minden bizonnyal csak Victorinus idejére készül el, de a tervei talán már Laelianus alatt

is léteztek Rómában. Innen felügyelték a továbbiakban az elszakadt Gall Birodalom

maradékát és az ellencsászárokat.3

Laelianus lázadásának helyszíne Mogontiacum, a mai Mainz városa. Ebből az adatból

valószínűnek tűnik, hogy az ellencsászár Germania Superior helytartója lehetett a felkelés

pillanatában, bár erre forrásbeli, epigráfiai, vagy numizmatikai bizonyítékok egyáltalán

nincsenek.4 A lázadás pontos idejére viszont közvetett bizonyítékaink vannak, bizonyosan 269

első hónapjaiban kezdődött a felkelés, legtöbbször februárra helyezik a mainzi eseményeket,

bár König a kora márciust is lehetségesnek tartja munkájában.5 A keltezést Postumus császár

utolsó aureusai, az usurpátor ötödik consulságát és uralkodásának tizedik esztendejét, az

úgynevezett decennaliát ünneplő, 269-re datálható érmék könnyítik meg, melyek annak

ellenére igen ritka veretek, hogy egy rendkívül fontos eseményről emlékeznek meg. 6 Ez a

ritkaság nyilván az érmeverésre fordítható rendkívül rövid idő egyenes következménye.

1 PLRE Vol. I. 492.2 Drinkwater 34.3 Drinkwater 36.4 Drinkwater 34; König 133.5 König 132.6 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 258.

56

Laelianus lázadása kapcsán beszélnünk kell az ellencsászár seregéről, legioiról is.

Milyen egységekkel próbálta meg Postumust legyőzni a trónkövetelő? Fő egységének minden

bizonnyal a legio XXII Primigenia és a legio VIII Augusta számított, amik azonban

együttesen sem jelentettek akkora haderőt, amivel biztosra lehetett volna menni Postumusszal

és seregével szemben. A legio XXII Primigenia állt a legközelebb Laelianushoz, ez számított

ugyanis Mogontiacum helyőrségének ezekben az időkben, valószínűleg ennek parancsnokolt

az ellencsászár közvetlen módon.1 A lázadó usurpátor pénzei között egy igen érdekes darabot

is találhatunk, erre a „VIRTVS MILITVM” feliratot és a XXX-as számot verték,2 ami a legio

XXX Ulpia Victrix legiora utal. Az ominózus csapatról tudjuk, hogy Postumus egyik

leghűségesebb egysége volt és a mai Xanten városában állomásozott, ezekből az adatokból

pedig egyértelműen levonható a következtetés, hogy nem állhatott át a lázadó imperátor

oldalára. Minden bizonnyal a szorult helyzetben lévő Laelianus a pénzekben lévő

propagandalehetőséget felhasználva megpróbálta átcsábítani a nevezett legiot elsősorban

azzal az érvvel számolva, hogy a XXX-asok is az Ulpia nevet viselik.3 Nem bizonyítható, de

valószínűsíthető, hogy a mainzi felkelő propagandájában megpróbálta magát az Ulpius nevet

felhasználva összekapcsolni – talán még vérségi alapon is – Traianus császárral, csakhogy

minél nagyobb népszerűségre tegyen szert.4

Bár Laelianus hatalmi harca végül sikertelenségbe fulladt, de a lázadás kezdetén elért

azért egy figyelemre méltó, komoly sikert is, amikor bizonytalan ideig Colonia Agrippinensist

a fennhatósága alá hajtotta, az ottani verdét pedig áttelepítette Mogontiacumba, a felkelés

gócpontjába. Az ellencsászár összes pénze itt készül aztán, s majd csak Marius, vagy – sokkal

valószínűbb lehetőség szerint – Victorinus telepíti vissza a verdét az eredeti működési

helyére.5

Fontos még tudni, hogy mennyi ideig tartott Laelianus lázadása, mennyi idő alatt

bukott el a mogontiacumi felkelés. A pontos időpont természetesen nem ismert, csak tippelni

tudunk a bukás körülbelüli dátumára. A legtöbb történész „néhány hónapos” regnálásról

beszél mindössze, König viszont számszerűsíti a feltételezett uralkodási hónapokat. A

történész leginkább a megtalált pénzek mennyiségére alapozza hipotézisét, s két-három

hónapos uralkodást köt Laelianushoz. Az elgondolás szerint az ellencsászár megölése így 269

májusára, vagy júniusára lenne tehető.6

1 König 134-135.2 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 10.3 Drinkwater 175-177; Hedlung 68.4 König 134.5 Drinkwater 35, 146.6 König 136.

57

A Scriptores Historiae Augustae egy megfontolandó szöveghelye talán még közöl

velünk egy-két igaznak vehető információt Laelianusszal kapcsolatban amikor a következő

részletekről értesíti az olvasót: „et Lollianus quidem non nihilum rei publicae profuit. nam

plerasque Galliae civitates, nonnulla etiam castra, quae Postumus per septem annos in solo

barbarico aedificaverat, quaeque interfecto Postumo subita inruptione Germanorum et

direpta fuerant et incensa, in statum veterem reformavit. deinde a suis militibus, quod in

labore nimius esset, occisus est.” 1 A szöveghely szerint tehát Lollianus (Laelianus Historia

Augustában olvasható elírt neve) számos galliai települést rendbehozatott, s még azon erődök

helyreállítását is elvégeztette, melyeket Postumus emeltetett a birodalom határain kívül,

germán területen. A Pollio-féle szöveg szerint a túl sok munka miatt ölték meg katonái az

ellencsászárukat, ami természetesen nem igaz, hisz Laelianus Postumus sikeres ostroma

következtében lelte halálát Mogontiacumban. Annyit persze komolyan lehet venni a fenti

szöveg utolsó soraiból, hogy saját emberei végeztek az usurpátorral. 269 nyarán mindenesetre

már Laelianus és a Mogontiacum kifosztását csapatai számára megtiltó Postumus is halott

volt, s egy alacsony származású személy, Marius öltötte fel a bíbort.

Feliratok

Laelianus nevét egyetlen felirat, egyetlen epigráfiai emlék sem említi.

Pénzek

Laelianus teljes nevét és titulusát mogontiacumi pénzei alapján ismerjük, melyekből

háromféle előlap maradt ránk: az „IMP C VLP COR LAELIANVS”,2 az „IMP C

LAELIANVS P F AVG”,3 valamint az „IMP LAELIANVS P F AVG”4 feliratok

összevetéséből megtudhatjuk, hogy az usurpátor „Imperator Caesar Ulpius Cornelius

Laelianus Pius Felix Augustus” teljes névvel uralkodott.

Az ellencsászár aureusainak súlya 5,5 és 7,1 gramm közé esik,5 míg antoninianusaik

alig érik el a 3 grammot. Az ezüstpénzek nemesfémtartalma körülbelül 4% körül mozog.6

1 SHA Tyranni Triginta 5.4.2 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 8.3 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 1, 2, 4, 6, 9.4 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 3, 7, 10.5 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 1.6 Drinkwater 155.

58

Laelianus legjelentősebb érmevereteinek a már említett „VIRTVS MILITVM XXX”

feliratú pénzek számítanak.1 A mai Xantenben állomásozó legio XXX Ulpia Victrix Postumus

császár leghűségesebb hadserege lehetett, teljesen valószínűtlen, hogy átálltak volna a lázadó

oldalára, minden bizonnyal egy kétségbeesett próbálkozás tárgyi bizonyítékai a fenti pénzek.

A mainzi usurpátor ezekkel a veretekkel, illetve az optimus princeps, Marcus Ulpius Traianus

sajátjával megegyező nevére hivatkozva akarta átcsábítani a kiszemelt legiot, ám nem járt

sikerrel.2 Az ellencsászár másik fontos érmetípusa a „TEMPORVM FELICITAS” típus, mely

Hispaniát, a megszemélyesített területet jeleníti meg a hátlapján, ezzel is egyrészt Laelianus

származási helyére, másrészt pedig a propaganda szerinti ősre, Traianusra próbált meg utalni,

továbbá talán közvetett módon támogatásáról is biztosította a Postumus ellen fellázadó,

Claudius Gothicus hűségére áttérő területeket.3 A kisebb jelentőségű Laelianus pénzek a

„PAX AVG”4 és a „VICTORIA AVG”5 feliratokat viselik magukon.

Laelianus aureus 269-ből

Marius(Marcus Aurelius Marius)6

1 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 3, 10.2 Drinkwater 175-177; Hedlung 68.3 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 1.4 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 5.5 RIC Vol. V. Part 2. Laelianus 6-9.6 PLRE Vol. I. 562

59

Postumust 269 első felében meggyilkolták saját emberei Mogontiacumban, mivel nem

volt hajlandó megengedni a város kifosztását.1 A lázadás vezetője ismeretlen, de talán nem

képtelenség azt feltételezni, hogy a következő galliai usurpátor, Marius lehetett a felbujtó, ezt

a cui prodest római jogi elve is valószínűsíti, a császárrá választás miatt Mariusnak állt

leginkább érdekében a zúgolódó katonák haragjának felszítása és az első gall imperátor

megöletése.

Marius eredetéről, származásáról igen kevés információval rendelkezünk, annyi tűnik

mindössze biztosnak, hogy alacsony sorból származott, katonai karrierjének köszönhette

felemelkedését. Eutropius „vilissimus opifexnek”, azaz a „legjelentéktelenebb kézművesnek”

nevezi Breviáriumában,2 Aurelius Victornál „ferri quondam opifex” a foglalkozása, tehát

egykor vassal foglalkozó mesterember, kovács.3 Hasonlóképpen vélekedik a Historia Augusta

is, amikor „ex fabro ferrarionak” nevezi.4 A katonacsászárok korszakából talán Maximinus

Thrax hasonlítható hozzá legjobban, akivel kapcsolatban Eutropius így fogalmaz: „post hunc

Maximinus ex corpore militari primus ad imperium accessit sola militum voluntate” 5 Az első

katonacsászárhoz hasonlóan Marius mögött is csak a hadsereg lázongó egységei álltak,

biztosan nem élvezte sem a Három Gallia Gyűlésének, sem Postumus közeli bizalmasainak,

például a 269-es társconsulnak,6 Victorinusnak a támogatását. Utóbbi személy nagyon

valószínű, hogy szintén a csapatok dühének és Marius hatalomvágyának esett volna áldozatul,

ha Mogontiacumban tartózkodott volna a hatalomváltás idején.

Marius valamikor 269 májusában-júniusában lett ellencsászár,7 de a források

uralkodási idejét meglehetősen rövidnek gondolják. Az Aurelius Victor-féle „iugulato post

biduum Victorinus deligitur” 8 sort felhasználva a Historia Augusta például úgy tartja, hogy a

harmadik napon már véget is ért az ellenuralkodó császársága, azaz csak két teljes napon át

tartott számára a főhatalom.9 Eutropius is kétnapos regnálásról ír, szerinte viszont már másnap

megölték Mariust, azaz egyetlen teljes napig viselhette csak a bíbort az usurpátor, utána

legyilkolták: „secundo die interfectus est.” 10 Az Aurelius Victor által lejegyzett sorokat és a

numizmatikai leletanyagot vizsgálva a történészek azonban másképp értékelik Marius 1 Aur. Victor 33.8; Eutropius 9.9.2 Eutropius 9.9.3 Aur. Victor 33.9.4 SHA Tyranni Triginta 8.1.5 Eutropius 9.1.6 Degrassi: 71-72.7 König 136.8 Aur. Victor 33.12.9 SHA Tyranni Triginta 8.1.10 Eutropius 9.9.

60

kormányzásának hosszát. A Liber de Caesaribus szövege talán kétnapos interregnumról,

császárnélküli időszakról tudósít Marius és Victorinus uralkodása között, tehát egyáltalán nem

a kovácsból lett imperátor teljhatalma tartott ilyen rövid ideig. Victor félreérthető utalását

aztán a később keletkezett Breviarium és a Tyranni Triginta fejezet is átveszi, innen adódik

minden félreértés Marius két-három napos császársága kapcsán.1 A numizmatikai leletanyag

is azt mutatja ráadásul, hogy az ellenimerátor egyáltalán nem volt olyan jelentéktelen

személy, mint amilyennek a források alapján gondolnánk, még Laelianusnál is több pénzét

ismerjük, ebből aztán megbecsülhetjük uralkodásának valódi hosszát is, ami valószínűleg 269

nyarára esett és két-három hónapon keresztül tartott.2 Victorinus felemelkedését ez alapján

269 késő nyarára, vagy kora őszére kell keltezni.3

Marius kapcsán beszélnünk kell még a Gall Birodalom 269-es kiterjedéséről is. Ez az

év Hispania elszakadásának dátuma, a Claudius Gothicushoz történő csatlakozás azonban

minden bizonnyal már Laelianus lázadása során megkezdődött, de talán teljesen csak Marius

alatt ért véget, amikor már Postumus császár nem élt.4 Britanniában is érdekes fejlemények

zajlottak ebben az időben, előkerült ugyanis egy Claudius Gothicusnak dedikált felirat a

szigetről, ami a terület hűségének Laelianus és Marius alatti megingását bizonyítja.5

Feliratok

Marius nevét egyetlen felirat, egyetlen epigráfiai emlék sem említi, ugyanakkor

érdemes megvizsgálnunk a kovácsból lett imperátor regnálása során, 269-ben készített

britanniai Claudius Gothicusnak dedikált szöveget, mely a sziget hűségének rövid megingását

és a központi császár pillanatnyi elismerését bizonyítja:

Imp[(eratori) C(aesari) M(arco)] | Aur(elio) V[al(erio)] | Cl[audio] | p(io) f(elici)

inv(icto) Aug(usto) --- 6

A felirat Britannia középső részéről került elő, nyíltan legyőzhetetlen augustusként

említi a Róma által elismert uralkodót, ezáltal pedig megtagadja Mariust. Britannia lázadása

1 König 138.2 König 139.3 Drinkwater 35.4 Drinkwater 34.5 RIB 2246.6 RIB 2246.

61

az egyetlen létező helyi Claudius Gothicus felirat fényében nagyon rövid ideig tartott, talán

már Marius alatt elbukott a csatlakozási szándék.

Pénzek

Mariusszal és a pénzeivel kapcsolatban a legelső probléma, hogy hol is működött az

ellenimperátor verdéje? Egyáltalán egy, vagy két műhellyel készíttetett pénzt az usurpátor?

Trier, mint a birodalom főverdéje egészen biztosan csinált Marius arcával pénzeket, ezt az

ellencsászár rendkívül szépen kidolgozott aureusai bizonyítják.1 A második számú műhely

holléte ellenben kérdéses és biztosan nem meghatározható. Laelianus még Mainzban

készítette a pénzeit, azonban Victorinus uralkodása alatt a 268-ban megnyitott, majd 269 első

felében Colonia Agrippinensisből Mogontiacumba átszállított második számú verde már újra

Kölnben működik. Egyelőre bizonytalan, hogy a műhely hazaköltöztetése vajon Marius, vagy

már inkább Victorinus nevéhez köthető-e, Drinkwater bár kérdőjelesen, de a kovácsból lett

usurpátort tartja a tett végrehajtójának.2

Marius pénzei kapcsán az elsődleges, amit megjegyeznek a numizmatikusok, hogy az

uralkodó arca nem származhatott Postumus pénzeken megjelenő arcának az átvételéből,

sokkal inkább a központi császárok, leginkább pedig az Illyricumból származó augustusok

képeivel mutat hasonlóságot az aureusokon és antoninianusokon látható Marius megjelenés.

Leginkább a haj ábrázolása tér el a Postumus és Laelianus pénzektől.3 Az ellencsászár

aureusainak súlya átlagosan 5-6 gramm, a fő verdéből (Trierből) származó aranypénzei

viszont stabilan 6 gramm fölött vannak.4 Míg azonban Postumus és Laelianus idejéből is

előkerült 7 grammnál súlyosabb aureus, addig Marius idejéből ilyen pénzekre nem tudunk

példát hozni.5 Az antoninianusok kapcsán megjegyzendő, hogy Postumus halálakor átlagosan

4% ezüstöt tartalmazott egy-egy ilyen veret, s nagyjából ezt a színvonalat megőrizte Marius

regnálása alatt is, majd csak Victorinus idejében csökken újabb 1-2%-ot a nemesfémarány. A

Marius ezüstök súlya átlagosan körülbelül 3 gramm. 6

Milyen feliratok láthatók a kovácsból lett usurpátor érméin? A „CONCORDIA

MILITVM” feliratú aureusok mindenekelőtt abban erősítenek meg bennünket, hogy Marius

1 RIC Vol. V. Part 2. Marius 1-3, 14.2 Drinkwater 146.3 Drinkwater 177.4 RIC Vol. V. Part 2. Marius 1-3, 14.5 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 22, 25. és Laelianus 1.6 Besly and Bland 45, 58.

62

számára a hadsereg egyetértésének megőrzése volt az elsődleges, ugyanis nem állt a császár

mögött komoly társadalmi bázis. A pénzek hátoldalai kézfogást örökítenek meg.1 A „SAEC

FELICITAS”2 és „TEMPORVM FELICITAS”3 típusú érméivel egy új és jobb érát, egy

békésebb saeculumot próbált meg beharangozni az usurpátor, ezzel nyilván a két ellencsászár

(Postumus és Laelianus) meggyilkolását és a katonai felfordulást próbálta meg feledtetni

népével és hadseregével. Érdekesek még a „VICTORIA AVG”4 feliratú pénzek is, bár nem

tudjuk, hogy az ominózus győzelmet kikkel szemben érte el Marius. Lehetséges, hogy kisebb

germán betörések kapcsán születtek meg ezek az érmék. Drinkwater szerint ezeknek az

érméknek mindössze a hadi morál fenntartása volt a céljuk, egy propagandisztikus fiktív

győzelemről értekeztek a határhoz és az ellenséges germán törzsekhez közel. A Victoriás

érmék mindegyike a második számú verdében készült, tehát vagy a ripa menti Mainzban,

vagy az ugyancsak ripa menti Kölnben.

„CONCORDIA MILITVM” feliratú Marius antoninianus 269-ből

Victorinus(Marcus Piavonius Victorinus)5

Victorinus császár fiatalságáról csak közvetett információk alapján lehetnek

feltételezéseink, méghozzá azokból az auctori sorokból, melyek anyjáról, Victoriáról

1 RIC Vol. V. Part 2. Marius 1, 7.2 RIC Vol. V. Part 2. Marius 2, 9.3 RIC Vol. V. Part 2. Marius 11.4 RIC Vol. V. Part 2. Marius 12-13, 17-18.5 PLRE Vol. I. 965.

63

értekeznek. Tetricust, a Victorinus utáni ellencsászárt a Liber de Caesaribus szerint Victoria

pénzbeli közbenjárása teszi császárrá: „interim Victoria amisso Victorino filio, legionibus

grandi pecunia comprobantibus Tetricum imperatorem facit”.1 Ezekből a sorokból arra kell

következtetnünk, hogy Victorinus gazdag nagybirtokos család szülötte lehetett, hisz a

vagyonból édesanyjának lehetősége nyílott nagy összegű donativumot fizetnie. Felmerül

persze a lehetőség, hogy az anya a sok pénzt Postumus, illetve fia uralkodásának éveiben

gyűjtötte össze. Victorinus teljes neve helyi, gall ősöket feltételez,2 a trieri Victorinus-mozaik

hiányos, utolsó sora alapján pedig talán azt is kijelenthetjük, hogy Trierben élt és lakott a

majdani császár, de ennek a hipotézisnek az alátámasztásához el kell fogadnunk azt a

feltevést, hogy a mozaik utolsó hiányos sorának („D---ESTITVIT”) helyes kiegészítése

„D[OMVM R]ESTITVIT”.3

A későbbi usurpátor katonai karrierje már Postumus regnálása alatt beindult, az

említett trieri mozaik a leendő ellencsászárt mint praetoriánus tribunust említi, bár nevét

helytelenül Piaoniusként tünteti fel.4 Ekkor még Victorinus nem Postumus jobbkeze, nem a

legfőbb segítője, ezt a pozíciót majd csak a 260-as évek második felében lesz módja betölteni.

Minden bizonnyal testőrtribunusként szolgálta végig a 265-ös háborút Gallienusszal és

legioival szemben, s talán feltételezhetjük, hogy a harcokban ki is tüntette magát, ami miatt

aztán a 260-as évek második felében kétszer is megválasztották consulnak, ráadásul

mindkétszer az ellencsászár, Postumus mellett töltötte be a fontos tisztséget.5 265 után

Victorinus már mindenképpen az uralkodó jobbkeze, talán testőrparancsnoka és örököse is

egyben, bár utóbbi két hipotézisre nincsenek bizonyítékaink, bár egy egykor tribunus

praetorianorumként szolgáló katonát bizonyosan előléptetnek, ha aztán később consullá is

megválasztják.

Nincs rá bizonyítékunk, de talán jogosan feltételezhetjük, hogy 269 elején Victorinus

nem tartott Postumusszal a mogontiacumi lázadás leverésére, hanem talán épp Trierben

maradt, hogy az ellenimperátor távollétében irányítsa a helyi ügyeket. Marius és a Mainz

kifosztásának elmaradása miatt lázongó hadsereg valószínűleg végzett volna az elsőszámú

segítővel, a praefectus praetorioval is, ha épp a felkoncolt császár mellett tartózkodik. 269

nyarának pontos fejleményeiről nincsenek konkrét információink, nem tudjuk, hogy Marius

megölésében volt-e szerepe Victorinusnak, vagy anyjának, Victoriának, mindenesetre

1 Aur. Victor 33.14.2 Drinkwater 35.3 CIL XIII 3679.4 CIL XIII 3679.5 Degrassi 71-72.

64

valamikor 269 nyarának végén, (König szerint 269 őszén)1 már új ura van a Gall

Birodalomnak.2

Victorinusnak külső kihívásokkal, germán betörésekkel nem kellett szembesülnie

tudomásunk szerint uralma folyamán. A belső probléma ezzel szemben igencsak

szorongatónak számított, Hispania az újdonsült gall ellencsászár regnálásának első

hónapjaiban már egész biztosan kinyilvánította hűségét a központi uralkodónak, Claudius

Gothicusnak.3 Ebben a lépésben talán nagy szerepe lehetett a gótok feletti, 268-ra keltezhető

naissusi sikernek is, ami jócskán megnövelte a nép és a katonaság szemében a központi

uralkodó virtusát.4 Valamikor a 269-es év folyamán Gallia Narbonensisbe érkezik Claudius

Gothicus egyik hadvezére, Iulius Placidianus, aki erődöt építtet embereivel a mai Grenoble

területén, s ugrásra készen várja a parancsot egy Gall Birodalom elleni támadásra.5 Victorinus

nem tudhatta, hogy mikor indul meg ellene az invázió.

A 270-es esztendőről tudjuk, hogy Victorinus elfogadta az újabb consulátust, ebben a

társa ezúttal egy Sanctus nevezetű férfi volt.6 Nem sokkal a consuli év megkezdése után

azonban egy rendkívül súlyos problémával kellett szembenéznie az uralkodónak,

Augustodunum Haeduorum, a mai Autun városa ugyanis fellázad az uralmával szemben.7 A

település lépésében nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény, hogy Iulius Placidianus délen

állomásozott Claudius egységeivel, akiktől a város lakói segítséget vártak Victorinus ellen.

König szerint Placidianus nemcsak közvetett, hanem közvetlen okozója is volt a lázadásnak,

azaz a felbujtó szerepét töltötte be,8 aki talán még csapatokat is ígért a galliai usurpátorokkal

szemben. Ebben a válságos időben születtek Victorinus császár azon érmeveretei, melyek

összesen tizennégy legiot jelentetnek meg az érmék hátlapjain, valószínűleg az ellencsászár

seregének minden egyes legioját szerette volna ezzel a gesztussal megjutalmazni, de talán a

propagandisztikus szándék és az erőfitogtatás sem másodlagos érvek a pénzek eredetével

kapcsolatban.9 A lázadásról így ír a Panegyrici Latini: „(Aedui) divum Claudium... ad

recuperandas Gallias primi sollicitaverunt exspectantesque eius auxilium septem mensibus

clausi et omnia inopiae miseranda perpessi” 10 A lázadás tehát hét hónapon keresztül tartott,

annak leverése igen komoly erőfeszítésébe került Victorinusnak, ám végül sikeresen került ki

1 König 143.2 Drinkwater 34-35.3 Drinkwater 34.4 Eutropius 9.11; Aur. Victor 34.3.5 Drinkwater 36.6 CIL XIII 11976; RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 39.7 Paneg. Lat. 8.2.5, 8.4.2.8 König 156.9 König 153-154.10 Paneg. Lat. 8.4.2.

65

a polgárháborúból. A várost ezután részben lerombolta,1 a győzelmét pedig többek között a

„SAECVLI FELICITAS”,2 a VICTORIA AUG”,3 a „DEFENSOR ORBIS”4 és a „MARS

VICTOR”5 típusú pénzekkel ünnepeltette. Hiernard szerint elképzelhető, hogy Placidianus is

megpróbált volna beleavatkozni a konfliktusba,6 ám erről semmiféle forrás nem számol be,

éppen ezért Drinkwater nem ért egyet a felvetéssel.7

Amikor az autuni felkelést leverték valamikor 270 őszén (a dátumra a Panegyrici

Latini által említett hét hónapos ostromból tudunk nagyjából következtetni),8 akkor Claudius

Gothicus már halott volt,9 a központi birodalomrészekben pedig Quintillus és Aurelianus

között folyt viszálykodás a trónért, ami végül utóbbi sikerével zárult, Quintillust, Claudius

Gothicus testvérét pedig megölték.10 A Róma városát érintő viszálykodás miatt Victorinusnak

270 ősze után sem római invázióval, sem germán invázióval nem kellett számolnia, nyugalom

honolt a Gall Birodalomban.

Victorinus halálát a források és a numizmatikai leletanyag alapján 271 elejére

keltezhetjük, mögötte azonban nem politikai, vagy katonai okokat kell keresnünk, sokkal

inkább magánéleti kicsapongásokat. A császár kéjvágyó és nőcsábász mivoltáról nemcsak a

sokszor komolytalan, ilyen témákban és pletykákban pedig sokszor túlzásokra képes Historia

Augusta tudósít,11 hanem a megbízható forrásként számon tartott Eutropius is: „Victorinus

postea Galliarum accepit imperium, vir strenuissimus, sed cum nimiae libidinis esset et

matrimonia aliena corrumperet, Agrippinae occisus est actuario quodam dolum machinante,

imperii sui anno secundo.” 12 Az írnok, akinek a feleségét Victorinus megrontotta, Aurelius

Victornál nevesítve is van: „ubi Attitiani coniugem concupivit facinusque ab ea viro

patefactum est, accensis furtim militibus per seditionem Agrippinae occiditur.” 13 Victorinus

gyilkosa tehát nem katonaember volt, hanem egy egyszerű közember, Attitianus.

Beszélnünk kell még Victorinus édesanyjáról, a Historia Augusta által a harminc

zsarnok egyikének kikiáltott,14 ám valójában az augusta címet soha nem viselő Victoriáról15 is.

1 Paneg. Lat. 5.4.2-3; 5.9.2 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 64, 92, 100.3 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 28-30,75-77, 93, 101-102, 124-125.4 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 90.5 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 53.6 Hiernard 94.7 Drinkwater 37.8 Paneg. Lat. 8.4.2.9 Drinkwater 93.10 Eutropius 9.12; Epit. de Caes. 34.5; Zosimus 1.47.11 SHA Tyranni Triginta12 Eutropius 9.9.13 Aur. Victor 33.12.14 SHA Tyranni Triginta 31.15 PLRE Vol. I. 961.

66

A források néha Vitruviának is nevezik,1 de a Victoria név használata jóval gyakoribb,

Aurelius Victornál is így szerepel.2 A Historia Augusta szerint a táborok anyja (mater

castrorum) megtisztelő címmel is rendelkezett,3 s pénzeket is veretett az asszony („custodi

sunt eius nummi aerei, aurei et argentei, quorum hodieque forma exstat apud Treviros”),4

ezeket a felvetéseket azonban a numizmatika nem erősíti meg, egyetlenegy érme sem került

elő Victorinus édesanyjának fejével, vagy nevével. Szerepe – fia kölni meggyilkolása után –

Tetricus császárrá emelésében biztosnak tűnik, hiszen a Tyranni Triginta fejezetnél egy

sokkal hitelesebb forrás is beszámol róla, a Liber de Caesaribus: „interim Victoria amisso

Victorino filio, legionibus grandi pecunia comprobantibus Tetricum imperatorem facit, qui

familia nobili praesidatu Aquitanos tuebatur, filioque eius Tetrico Caesarea insignia

impartiuntur.” 5 Victoria további életéről már csak a Historia Augusta tudósít minket, eszerint

„nam Tetrico imperante, ut plerique loquuntur, occisa, ut alii adserunt, fatali necessitate

consumpta.” 6 Bár a Historia Augusta megbízhatatlan munka, de mivel többet Victoriáról nem

hallunk egyetlenegy történetírótól sem, elképzelhető, hogy tényleg Tetricus uralkodása alatt

halt meg, tehát mindössze egy-két évvel az utolsó gall császár trónraemelése után.

Feliratok

A Victorinus teljes nevét és titulatúráját felvonultató epigráfiai emlékek alapján így

nevezték meg a 269 és 271 között uralkodó galliai imperátort: „Imperator Caesar Marcus

Piavonius Victorinus pius felix invictus Augustus, pontifex maximus, tribunicia potestate,

consul, proconsul”.7 A császár neve helyi, gall felmenőkre utal.8

König könyvében 22 Victorinus idejére datálható epigráfiai emléket említ,9 vele

szemben az újabb, később készült munka, Drinkwater írása mindössze 13 feliratban határozza

meg a 269 és 271 között regnáló ellencsászár személyéhez köthető emlékeket, melyek közül

ötöt Britanniába, hármat Gallia Belgicába, négyet Lugdunensisbe, egyet pedig Germania

Superiorba helyez.10 Létezik egy felirat, amit Victoriához, Victorinus édesanyjához kötnek,11

1 SHA Tyranni Triginta 31.1.2 Aur. Victor 33.14.3 SHA Tyranni Triginta 31.2.4 SHA Tyranni Triginta 31.3.5 Aur. Victor 33.14.6 SHA Tyranni Triginta 31.4.7 CIL XIII 12090.8 Drinkwater 35, 112-114.9 König 211.10 Drinkwater 119.11 CIL XIII 5868.

67

bár nem egyértelműen beazonosítható a rajta lévő asszony és König sem biztos abban, hogy

az epigráfiai emlék a galliai ellenimperátor szülőjének nevét tartalmazná.1

Elsőként mindenképpen a trieri Victorinus-mozaikot, illetve annak feliratát kell

tárgyalnunk az ellencsászár epigráfiai emlékei közül. A szöveg Victorinust még imperátori

akklamációja előtt, testőrtribunus korában nevesíti, valószínűleg a 260-as évek első felére

keltezhető a mozaik, bár ezt konkrétumokkal nem tudjuk alátámasztani. A 260-as évek

második felében mindenesetre már Postumusszal társconsulátust tölt be a későbbi usurpátor,

tehát valószínűsíthetően ekkor már előléptették a consul számára alacsony tribunusi rangból.

M(arcus) Pia(v)onius Victo|rinus tribunus p|r(a)et[oria]norum | [d(e)? s(uo)? VAGY

d(omum) (re)s(tituit)2

Egy másik fontos feliraton szerepel a 270. esztendő két galliai consuljának,

Victorinusnak és Sanctusnak a neve, velük keltezték az emléket. Mellettük még több

tisztviselőt is megnevez a felirat, akik közül talán a legfontosabb egy Lupius Amminus nevű

praefectus, akinek a pontos titulusát ugyan nem ismerjük, de a többi hasonló birodalmi emlék

alapján talán praefectus architectus,3 praefectus latrociniis arcendis,4 praefectus stationibus,5

vagy praefectus iuventutis6 lehetett. A felirat a következőképpen szól:

Qui burgum (a)edificaverunt Lup(ius) Am|minus pr(a)efectus, Sab(inius) Acceptio,

Vid(ucius) | Perpetu(u)s, Fl(a)v(ius) Tasgillus, Co(rnelius) Lepidus, | Min(ucius) Luppus cum

1 König 213.2 CIL XIII 3679.3 CIL V 1889.4 CIL XIII 5010.5 CIL XIII 6211.6 CIL XIII 4131.

68

C(a)es(ius) Ursulus. Paratus | est Victorino Augusto et | Sa(n)cto co(n)s(ulibus) X kal(endas)

Iunias.1

A fenti felirat alapján 269 és 271 között, azaz Victorinus császár uralkodási idejében a

Gall Birodalom consuljai az alábbi személyek voltak:2

ÉV A Gall Birodalom consuljai

269 Postumus V Victorinus II

270 Victorinus III Sanctus

271 ? ?

Egy további Victorinus korára datálható, Trierben megtalált epigráfiai emlék egy

verde dolgozójáról emlékezik meg.3 Anulin[u]s Polibius az ominózus felirat szerint

nu(m)mularius s(acrae) m(onetae) Au[g(usti)] munkakörben dolgozott, a munkakörről

részletesebb információink azonban sajnos nincsenek. Meg kell végül még említeni az

egyetlen talán Victoria nevéhez köthető epigráfiai emléket is, melyet azonban vitatnak annak

kapcsán, hogy vajon lehet-e köze az ellencsászár édesanyjához, avagy csupán névrokonságról

van szó.

Dis Manibus. | L(ucii) Victorini Victoria | piissima Victorini | uxor [..]rin[..]vato | E---

V--- frumen(to)?4

Pénzek

Victorinus császár pénzei 269 és 271 között két verdében készültek, Augusta

Treverorumban, illetve Colonia Agrippinensisben. Uralkodása alatt már biztosan

visszatelepült Kölnbe a Laelianus által Mainzba vitt műhely.5

Az ellencsászár regnálása folyamán az aranypénzek és az ezüst érmék további

elértéktelenedése figyelhető meg, egy Victorinus antoninianus átlagosan mindössze 2,5

1 CIL XIII 11976.2 Degrassi: 71-72, CIL XIII 11976.3 CIL XIII 11311.4 CIL XIII 5868.5 Drinkwater 146.

69

grammot nyomott, ezüsttartalma pedig szinte teljesen eltűnt, 1% körüli értéken mozgott.1 Az

egykor még Caracalla alatt 50% ezüstöt tartalmazó antoninianusok ekkorra már szinte teljesen

bronzpénzzé silányodtak. Az infláció és a pénzügyi krízis az aureusokat sem kímélte, hiszen

míg Laelianus és Marius aranypénzei többnyire 6 gramm körüli súlyt nyomtak, addig

Victorinus aureusaira már csak az 5 gramm volt a jellemző.2

Milyen feliratokkal veretett érméket Victorinus kétévi uralkodása folyamán? Először

is a második3 és harmadik4 consulságát éltető vereteiről kell említést tennünk, ezeket 269-re,

illetve 270-re keltezhetjük. Fontosak a 270-es év második felére datálható, az ellencsászár

Autun felett aratott diadalára utaló, igen nagy számban kiadott „VICTORIA AVG” és

„VICTORIA AVGVSTI” szövegekkel ellátott pénzek.5 Uralkodásának utolsó hónapjaira, a

270-es évek végére és a 271-es év elejére helyezhetjük a „PAX AVG”,6 illetve SAECVLI

FELICITAC”7 (C betűvel a végén!) típusú, császári békét és új érát éltető érméket. A

„FELICITAC” elírás talán görög mesteremberek műve.

„PAX AVG” feliratú Victorinus antoninianus 270-ből8

Az usurpátor legjelentősebb pénzeinek az előzőekkel szemben egyértelműen az Autun

város ostroma kapcsán veretett legios érméit kell tekintenünk, melyeken nem kevesebb, mint

14 legio teljes neve szerepel. A 270-re keltezhető vereteken keleten és nyugaton állomásozó

csapatok nevei egyaránt előfordulnak, egy feltevés szerint Victorinus minden olyan legiot

megnevezett, melynek legalább egy kisebb egysége az érmék készítésének idején a Gall

Birodalomban tartózkodott. Ezzel szemben elképzelhető, hogy mindössze propagandisztikus

okok álltak a különleges egységek (például a LEGIO III PARTHICA) pénzeken történő

szerepeltetése mögött.9 Az alábbi csapatokat sorolják fel Victorinus császár érméi:

Victorinus legiokat megnevező érméi

1 Besly and Bland 63.2 Drinkwater 156-157.3 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 1.4 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 39.5 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 28-30, 75, 93, 101-102, 124-125.6 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 55-56, 98, 116-120.7 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 64.8 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 98.9 König 154-155.

70

(zárójelben a legiok állomásozási helyei)

LEGIO I MINERVIA1 (Bonna)

LEGIO II AVGVSTA2 (Isca Silurum)

LEGIO II TRAIANA3 (Alexandria)

LEGIO III GALLICA4 (Damascus)

LEGIO III PARTHICA5 (Rhesaenae)

LEGIO IV FLAVIA6 (Singidunum)

LEGIO V MACEDONICA7 (Potaissa)

LEGIO X FRETENSIS8 (Aelia Capitolina)

LEGIO X GEMINA9 (Vindobona)

LEGIO XIII GEMINA10 (Apulum)

LEGIO XIV GEMINA11 (Carnuntum)

LEGIO XX VALERIA VICTRIX12 (Deva)

LEGIO XXII PRIMIGENIA13 (Mogontiacum)

LEGIO XXX VLPIA VICTRIX14 (Castra Vetera)

A távol állomásozó keleti legiokat megjelenítő érmeveretek mellett léteznek még

másik rejtélyes Victorinus korából származó pénzek is. Ezek a „SECVRITAS AVGG”15 és

„VIRTVS AVGG”16 feliratú antoninianusok következetesen két G betűt használnak az

augustus szó rövidítésének végén, mintha két augustusa is lenne a Gall Birodalomnak

Victorinus uralkodása alatt. Három dologra lehet gondolni ezen érmék kapcsán: vagy elírások

csupán, vagy a Historia Augustában említett Victorinus Iunior17 létezésének igazolói, vagy

1 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 11.2 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 12.3 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 13.4 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 14.5 A RIC-ben még nem szerepel, König viszont már említi, mint különleges keleti legiot említő Victorinus érmét. Részletekért lásd König 153.6 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 15.7 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 16.8 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 17.9 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 18.10 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 19.11 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 20.12 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 21-22.13 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 23.14 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 24-25.15 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 72.16 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 80-81.17 SHA Tyranni Triginta 7.

71

pedig esetleg Victoriára, mint augustára utalnak, akivel kapcsolatban a Tyranni Triginta

fejezet is említi, hogy „custodi sunt eius nummi aerei, aurei et argentei”.1

Victorinus legkedveltebb pénzeken megjelenített istenségei közé kell sorolnunk Solt,2

Iuppitert3 és Marsot.4

„INVICTVS” feliratú, Sol napistent ábrázoló Victorinus antoninianus5

II. Domitianus(Domitianus)6

Domitianus nevű III. századi gall császárról egyik ókori auctor sem értekezik,

ugyanakkor két olyan pénzérme is létezik, amelyeken az ominózus imperátor képe és neve

látható.7 Emellett ugyanakkor tényként kell kezelnünk, hogy a 260-270-es évek kapcsán két

forrásban (Scriptores Historiae Augustae és Zosimus Historia Novája) is feltűnik egy

1 SHA Tyranni Triginta 31.3.2 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 97, 112-114.3 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 48-50.4 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 53.5 RIC Vol. V. Part 2. Victorinus 97.6 PLRE addenda et corrigenda to Vol I. 482.7 Abdy 219-221.

72

Domitianus nevű személy, aki talán mindkétszer ugyanaz a trónbitorló, akinek a pénzei már

előkerültek.

A megbízhatatlan forrásnak tartott Historia Augusta először akkor beszél róla, amikor

megírja, hogy Domitianus volt Aureolus lovassági főparancsnoknak a legjelentősebb alvezére,

akinek kulcsfontosságú szerepe volt Illyricumban, vagy még Thrákiában a 40000 emberével

Róma felé tartó Macrianus és Macrianus Iunior legyőzésében: „Domitianus autem eundem

vicit, dux Aureoli fortissimus et vehementissimus.” 1 A csatára 261-ben került sor, más

források is említik, bár Domitianus nevének leírása nélkül.2 Az ütközet megemlítésre kerül

még Macrianus Iunior életrajzában is.3 A Historia Augusta a hadvezért Vespasianus fiának,

Domitianusnak a leszármazottaként tartja számon („qui se originem diceret a Domitiano

imperatore trahere atque a Domitilla”),4 de ez bizonyosan fiktív elképzelés.

Zosimusnál Domitianus már nem a győztes csata kapcsán szerepel, hanem egy 270-es

évek elejére datálható történés szereplője, a forrásokat, numizmatikai anyagokat egybevetve

legvalószínűbb a 271-es keltezés. A forrás szerint Epitimius, Urbanus és Domitianus

összeesküdnek urukkal szemben, amiért Aurelianus megbünteti őket.5

A forrásokból mindössze annyi hámozható tehát ki, hogy minden bizonnyal létezett

egy Domitianus nevű alvezére Aureolusnak. Aureolus 268-ban Mediolanumban Postumust

ismerte el a Római Birodalom császárának, s fellázadt Gallienus ellen.6 A lázadás bukása

lehetett talán az időpont, amikor a felkelésben Aureolus katonájaként valószínűleg szintén

részt vevő Domitianus a Gall Birodalom területére menekült, ám Zosimus szerint a 270-es

években már nem Victorinus, vagy Tetricus ellen lázadt, hanem Aurelianus ellen.

Elképzelhető, hogy a Historia Nova téved, mivel Domitianus első megtalált érmeverete

kísértetiesen hasonlít egy Tetricus pénzre,7 amiből az ellene történő lázadásra lehet

következtetni. Az ellencsászár bárki ellen kelt is fel, minden bizonnyal a Zosimus által

említett büntetés következtében a 270-es években erőszakos halált halt.

Feliratok

Domitianus nevét egyetlen felirat, egyetlen epigráfiai emlék sem említi.

1 SHA Tyranni Triginta 12.14. és Gallieni Duo 2.6.2 Zonaras 12.24.3 SHA Tyranni Triginta 13.3.4 SHA Tyranni Triginta 12.14.5 Zosimus 1.49.6 Aur. Victor 33.17-33.18; Epit. de Caes. 33.2.7 RIC Vol. V. Part 2. Domitianus of Gaul 1; Okamura 103-109.

73

Pénzek

Domitianusnak mindössze két érméjét ismerjük. Az első pénz 1900. november 28-án

került elő Aquitaniában. Az érme előlapjának felirata „IMP C DOMITIANVS P F AVG”, míg

hátlapján a „CONCORDIA MILITVM” felirat áll.1 Az 1940-es évekig a pénzt komoly

kritikákkal illették, a legtöbb történész pedig egyértelműen modern kori hamisítványnak

nevezte, a leggyakoribb vélekedés szerint egy „IMP C TETRICVS P F AVG” szövegű érmét

szerkesztettek át.2

A második Domitianus nevéhez köthető érme, mely egyszersmint tisztázza az

imperátor valódiságát, 2003 áprilisában került elő a föld alól Chalgroveban, Britanniában. A

pénzérme felirata megegyezik az aquitaniai lelet szövegével: „C DOMITIANVS P F AVG”,

illetve „CONCORDIA MILITV[M]”.3

Tetricus és Tetricus Iunior(Caius Pius Esuvius Tetricus4 és Caius Pius Esuvius Tetricus Iunior5)

A Tetricusok előkelő nemesi családból származtak, ezt Aurelius Victor soraiból

tudjuk: „Tetricum imperatorem facit, qui familia nobili praesidatu Aquitanos tuebatur”. 6

Valószínűsíthetően őseik is gallok, Eutropius alapján a szenátori státuszuk is felvethető: „huic

1 RIC Vol. V. Part 2. Domitianus of Gaul 1.2 Okamura 103-109.3 Abdy 219-221.4 PLRE Vol. I. 885.5 PLRE Vol. I. 885.6 Aur. Victor 33.14.

74

successit Tetricus senator”.1 A Breviarium és a Liber de Caesaribus alapján az is kijelenthető,

hogy Aquitaniát kormányozta az idősebbik Tetricus talán mint praeses provinciae Aquitaniae,

amikor császárrá történő választásának híre eljutott hozzá. Eutropius szerint Burdigalából

indul el az usurpátor a Rajna menti ripához és még itt is öltötte fel a bíbort: „Tetricus senator,

qui Aquitaniam honore praesidis administrans absens a militibus imperator electus est et

apud Burdigalam purpuram sumpsit”.2 Megválasztása kapcsán meg kell említenünk

Victorinus császár édesanyjának, Victoriának a szerepét, ő osztott ugyanis donativumot a

katonaságnak azért, hogy Tetricust ismerjék el a Gall Birodalom következő urának: „interim

Victoria amisso Victorino filio, legionibus grandi pecunia comprobantibus Tetricum

imperatorem facit”. 3

Az imperatori akklamáció valamikor 271 elején mehetett végbe, ám az érmék száma

és külleme alapján feltételezhető, hogy Tetricus egészen 271 végéig nem tartózkodott a

fővárosban, Augusta Treverorumban, hanem egyrészt úton volt Aquitaniából a Rajna mellé,

másrészt a Victorinus halála miatt a birodalomra támadó germán csapatokkal harcolt. Az első

Tetricus pénzek fejei a Victorinus fejekkel teljesen megegyeznek, ez a tény is bizonyítja a

császár későbbi megjelenését a székhelyén.4 Időszakos béke csak 271 végére köszönt a

germaniai provinciákra, ekkor végre Tetricus meglátogathatta Triert. 272-re helyezzük

Tetricus első consulságát, a másodikat pedig 273-ra. 273 folyamán már minden bizonnyal

hallott az usurpátor a központi uralkodó, Aurelianus császár készülődéséről és támadási

szándékáról, talán ez vezette arra az elhatározásra, hogy caesarrá emelje fiát, ifjabb Tetricust,

akivel 274-ben együtt töltötték be a consuli hivatalt is.5 Az ismert gall consulok Tetricus

regnálása alatt a következők voltak:6

ÉV A Gall Birodalom consuljai

271 ? ?

272 Tetricus ?

273 Tetricus II ?

274 Tetricus III Tetricus Iunior

1 Eutropius 9.10.2 Eutropius 9.10.3 Aur. Victor 33.14.4 König 161.5 Drinkwater 39-42.6 Degrassi: 71-72; RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 1-7, 45.

75

Aurelianus Gall Birodalom elleni hadjáratát 274 tavaszára-nyarára kell datálnunk. Ezt

a támadást már megelőzte egy felkelés Tetricus és fia uralma ellen, erről az eseményről

Aurelius Victor is beszámol, még a megmozdulás vezetőjét is megnevezi, Faustinust.1

Elképzelhető, hogy Faustinus nem a központi császár nevében lázadt fel, sokkal inkább magát

szerette volna újdonsült helyi császárként elismertetni, ami azonban nem járt sikerrel.

Aurelianus seregei talán épp a galliai lázadás hírére indultak meg Tetricus ellen, az ellenséges

hadak pedig Eutropius és a Panegyrici Latini szerint „apud Catalaunos” ütköztek meg, a

harcból végül a Róma által elismert imperátor került ki győztesen, a Gall Birodalom pedig

ezzel a vereséggel megszűnt létezni.2 Eutropius szerint a csatában Tetricus már nem is vett

részt, annyira félt a katonák lázadásától és az esetleges legyilkolásától. Elhagyta csapatait,

Aurelianusnak pedig könyörgő levelet írt, melyben Vergilius egy sorát is felhasználta: „eripe

me his, invicte, malis" („Ments ki e bajból, legyőzhetetlen!”).3

A Gall Birodalom összeomlása után Aurelianus császár római diadalmenetében

felvonultatta mind a keleten legyőzött Zenobiát, mind a nyugaton megbuktatott Tetricust.

„Ingressusque Romam nobilem triumphum quasi receptor Orientis Occidentisque egit

praecedentibus currum Tetrico et Zenobia.” 4 A Breviarium sorai szerint Aurelianus a kocsija

előtt hajtva mutatta meg Róma népének az egykori gall császárt, akinek azonban ezt a fajta

megszégyenítést leszámítva nem esett bántódása, sőt még tisztségeket is kapott később

legyőzőjétől. Aurelius Victor és Eutropius szerint Tetricus corrector Lucaniae pozícióban

működött ezután,5 míg a Historia Augusta szerint „correctorem totius Italiae” rangban egész

Itália gabonaellátásért felelős megbízottja lett. „Eum quem triumphaverat correctorem totius

Italiae fecit, id est Campaniae, Samnii, Lucaniae, Bruttiorum, Apuliae, Calabriae, Etruriae

atque Umbriae, Piceni et Flaminiae omnisque annonariae regionis, ac Tetricum non solum

vivere, sed etiam in summa dignitate manere passus est, cum illum saepe collegam,

nonnumquam commilitonem, aliquando etiam imperatorem appellaret.” 6 A Tyranni Triginta

fejezet szerint tehát Aurelianus még birtokaiban is meghagyta az egykori usurpátort, ráadásul

barátjaként tekintett rá. Eutropius még azt is leírja, hogy hosszú ideig élt ezután Tetricus: „ac

privatus diutissime vixit.” 7

1 Aur. Victor 35.4.2 Eutropius 9.13; Paneg. Lat. 8.4.3.3 Eutropius 9.13; SHA Tyranni Triginta 24.3. 4 Eutropius 9.13.5 Aur. Victor 35.5; Eutropius 9.13.6 SHA Tyranni Triginta 24.7 Eutropius 9.13.

76

Tetricus Iunior további sorsáról csak annyit tudunk, amennyit a Historia Augusta

elárul róla a saját fejezetében. Eszerint beiktatták atyja örökségébe, majd utódokat is világra

hozott és egy bizonyos Arellius Fuscus szerint végig megmaradt rendes embernek. Trebellius

Pollio szerint „Tetricorum domus hodieque exstat in Monte Caelio inter duos lucos contra

Iseum Metellinum, pulcherrima, in qua Aurelianus pictus est utrique praetextam tribuens et

senatoriam dignitatem, accipiens ab his sceptrum, coronam, cycladem. pictura est de musivo,

quam cum dedicassent, Aurelianum ipsum dicuntur duo Tetrici adhibuisse convivio.” 1 Az

anekdota alapján tehát a Tetricusok háza még a IV. században is állt, s maga Aurelianus is

lakomázott benne.

Feliratok

A Tetricus teljes nevét a 271 és 274 közötti epigráfiai emlékek alapján teljes

egészében rekonstruálni lehet. Idősebb Tetricus neve és titulatúrája így nézett ki: „Imperator

Caesar Caius Pius Esuvius Tetricus pius felix, invictus Augustus, pontifex maximus, tribunicia

potestate, pater patriae”,2 míg fia, Tetricus Iunior caesar titulatúrája a következő volt: „Caius

Pius Esuvius Tetricus, nobilissimus caesar, princeps iuventutis, consul”.3

König munkájában összesen 19 Tetricust és Tetricus Iuniort is említő, az ő idejükre

(271-274) datálható epigráfiai emléket említ,4 míg Drinkwaternél 13 a Tetricus-féle epigráfiai

emlékek száma. Az angol történész szerint három felirat származik Britanniából, négy

Lugdunensisből, kettő Aquitaniából, három Narbonensisből és egy Germania Superiorból.5

A feliratok többnyire az augustus és a caesar titulatúráját sorolják fel, érdekesként

talán két feliratot lehetne kiemelni. Az első megemlít egy gall birodalmi tisztviselőt, bizonyos

Pomponius Desideratust, aki a cohors I Aelia Dacorumban szolgált tribunusi rangban. A

cohors felvette a Tetricusok nevét is:

I(ovi) o(ptimo) m(aximo). | Coh(ors) I Ael(ia) D[a]co(rum) | Tetricianoru|m, c(ui)

p(raeest) Pomp[on|i]us D[eside]|rat[us], | t[rib(unus)]6

1 SHA Tyranni Triginta 25.2 CIL XIII 8964.3 CIL XIII 8970.4 König 213-218.5 Drinkwater 112-114.6 CIL VII 823.

77

A másik érdekes emlék borzasztó helyesírással adja meg Tetricus császár titulatúráját:

Ipm(eratori) C(aesari) Ex|suvio | Tetric|us p(io) f(elici) Aug(usto)1

A Tetricus-féle feliratok közül a Tetricus Iuniorral foglalkozó szövegek is érdekesek,

megtudjuk ugyanis belőlük, hogy az ifjú caesar „princeps iuventutisként”, tehát az ifjúság

vezetőjeként is megszólíttatott, de emellett a legnemesebb caesar (nobilissimus caesar)

kifejezés is használatban volt vele kapcsolatban.2

Tetricus kapcsán meg kell még emlékeznünk Aurelianus császár azon feliratairól is,

melyekben a világmindenség helyreállítójaként („restitutor orbis”) ünnepelteti magát, hiszen

ebben a Gall Birodalom felett aratott győzelmei is közrejátszottak.

Restitutor(i) orbis. | Imp(eratori) Caes(ari) | L(ucio) D(omitio) Aureliano | pio fel(ici)

invicto | Aug(usto), pont(ifici) | max(imo), | trib(unicia) p(otestate) IIII, co(n)s(uli) III, | p(atri)

p(atriae), p(ro)co(n)s(uli). | (Milia passuum) V.3

Pénzek

Tetricus augustus és fia, Tetricus caesar pénzei 271 és 274 között két verdében

készültek, Augusta Treverorumban, illetve Colonia Agrippinensisben. Az ellencsászárok

uralkodása alatt a pénzérmék további elértéktelenedése a leginkább szembetűnő jelenség, a

Gall Birodalom fennállása alatt még egyik császár sem készíttetett ennyire silány vereteket.

273-ban, amikor megjelennek Tetricus Iunior pénzei is, egy galliai antoninianus átlagosan

2,25 grammot nyomott mindössze, ezüsttartalma pedig 0,5% alatt mozgott, azaz gyakorlatilag

nem is tartalmazott nemesfémet. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a 274-es évben, a

birodalom végóráiban a Tetricusok tettek egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy emeljék

érméik ezüsttartalmát, ekkoriban a pénzek majdnem 1% ezüstből álltak és 2,75 grammot

nyomtak, azaz mintegy 0,5 grammal emelkedett a súlyuk.4 Az aureusok súlyában is

csökkenés következett be az infláció hatására, egy átlagos Tetricus aureus 273 körül

mindössze csak 4 grammot nyomott, ugyanakkor a császár uralkodásának végóráiban (274-

1 CIL VII 1150.2 CIL XIII 8977.3 CIL XII 5456.4 Besly and Bland 63.

78

ben) az aranypénzek esetében is a nemesfémtartalom növekedése volt megfigyelhető, s az

érmék súlya jóval 4 gramm fölé emelkedett.

A 271-es évvel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy igen kevés aureust készítettek

Trierben és Kölnben, ennek az lehetett az oka, hogy amíg Tetricus Aquitaniában tartózkodott,

illetve a ripa mentén harcolt a betörő germánokkal, addig nem készítettek róla aranypénzeket.

Az első pénzérméinek fejei ráadásul Victorinus fejéhez hasonlítottak.1 Erre az esztendőre kell

kelteznünk a barbárok fölötti győzelmet ünnepeltető „VICTORIA AVG”2 és „MARS

VICTOR”3 típusú vereteket.

„VICTORIA AVG” feliratú Tetricus antoninianus 271-ből4

A 272-es évből a legfontosabb veretekkel a békét ünnepeltették, az ilyen „PAX

AVG”5 feliratú pénzek igen gyakoriak Tetricus császár regnálásának idejéből, de a „SAEC

FELICITAS”6 típusú, új korszakot éltető veretek is jellemzőek Tetricus uralkodásának

második évére.

„PAX AVG” feliratú Tetricus antoninianus 272-ből7

A 273-as év Tetricus Iunior caesarrá történő kinevezésének esztendeje, megjelennek

az ifjú uralkodó érméi is a Gall Birodalomban,8 illetve számos olyan pénz is készül, ami a két

1 König 161.2 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 30-34, 140-144.3 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 94.4 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 141.5 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 100-105, 184-187.6 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 119.7 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 100.8 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 216-294.

79

Tetricust,1 illetve az idősebbik Tetricust és Postumust,2 Tetricust és Victorinust,3 illetve

meglepetésre Tetricust és Claudiust4 ábrázolja egy vereten. Utóbbi, több császárt is

megjelenítő típusok mögött talán az a szándék állt, hogy a dicső elődök és a jelenlegi

uralkodó együttes szerepeltetésével rokonszenvet ébresszenek a magas infláció miatt már nem

oly népszerű Tetricus iránt. Az ifjú Tetricus veretei közül talán a „PRINC IVVEN”5 típusúak

a legérdekesebbek, ezek a caesar „ifjúság vezetője” (princeps iuventutis) címét közlik velünk.

„PRINC IVVEN” feliratú Tetricus Iunior antoninianus 273-ból6

Az utolsó évből, 274-ből a Tetricus harmadik consulságáról tanúskodó, ritka

érmevereteknek igen nagy a történeti forrásértéke.7

IIII. Az Illyricum beli ellencsászárok

A 260-as esztendőben, Valerianus császár keleti fogságba esésének, a Macrianusok imperatori

akklamációjának és Postumus galliai usurpációjának évében, amikor nagyerejű alemann és

frank betörések is érték a Római Birodalmat, valamint Saloninus caesar és Silvanus praefectus

praetorio is a polgárháború áldozata lett, a kaotikus állapotból az Illyricum sem maradhatott

ki, rövid időn belül két ellencsászár, Ingenuus és Regalianus is fellázadt az egyedül maradt

központi uralkodóval, Gallienusszal szemben. Mellettük még Aureolust, a 268-ban

Mediolanumban trónt bitorló lovassági parancsnokot is ebben a fejezetben fogom tárgyalni,

1 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 201-215.2 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 197.3 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 198-199.4 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 200.5 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 260.6 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 260.7 RIC Vol. V. Part 2. Tetricus 45.

80

mivel ő is illyricumi származású katona volt, bár felkelése Észak-Itáliára és Raetiára

korlátozódott.

Miután az Aemilius Aemilianusszal folytatott polgárháborúból Valerianus győztesen

került ki és Rómában fiát, Gallienust augustusszá emelte,1 az ifjabbik uralkodó legioival az

Illyricumba masírozott, mivel a térséget súlyos germán betörések és fosztogatások

háborgatták. Ettől a pillanattól fogva három éven át a térségben tartózkodott az ifjú augustus,

aki a harcok mellett a dunai ripa mellett álló erődítmények megerősítését is elvégezte,

valamint egy pénzverdét is felállított Viminaciumban, mely egészen 257-ig működött. A helyi

veretek katonai sikerekről számolnak be, 2 Gallienus jelenléte pedig tekintélyt parancsolt.

256-ban Gallienus idősebbik fiát, Saloninus bátyját, Valerianust caesarrá nevezték ki.

Érdekesség, hogy a két testvért egyedül az Epitomé de Caesaribus képes megkülönböztetni

egymástól az ókori források közül.3 Egy év múlva a határmenti támadások alábbhagyásával

Gallienus bezáratta a viminaciumi verdét és Augusta Treverorumba tette át a székhelyét az

érmekészítő műhellyel együtt, a császári hatalom képviselőjeként azonban hátrahagyta

Valerianus caesart Sirmiumban. Fitz Jenő feltételezései szerint Ingenuus, a későbbi usurpátor

lett Gallienus fiának felügyelője és tanácsadója.4 Gallienus 257-re dátumozható

provinciaváltásával a Duna menti tartományokban mindössze egy ifjú caesar képviselte a

császári tekintélyt, ami azonban már a Rajna mentén sem volt jó megoldás, gondoljunk

Saloninus caesar meggyilkolására.

Ingenuus5

Ingenuus származásáról és fiatal éveiről semmit sem tudunk, annyi bizonyos

mindössze, hogy katonai pályát járt be és így vált minden bizonnyal az illyricumi térség egyik

legbefolyásosabb hadurává.

258-ban a Duna mellett meghalt Valerianus caesar, felmerül a gyanú, hogy esetleg

Saloninushoz, testvéréhez hasonlóan meggyilkolhatták. Az elsőszámú gyanúsított ez esetben

mindenképp Fizt Jenő által feltételezett segítője, Ingenuus lett volna, ugyanakkor egyetlenegy

auctor sem számol be a caesar erőszakos haláláról, holott a 260-as esztendőben történt 1 Eutropius 9.7-9.8.2 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 287-301.3 Epit. de Caes. 32.2.4 Fitz 25-31.5 PLRE Vol. I. 457.

81

gyilkosságról számos forrás is megemlékezik. Petrus Patricius, a VI. században élt auctor tesz

egy utalást arra, hogy Salonina, Gallienus felesége gyanakodott Ingenuus hűtlenségére még

annak lázadása előtt, ami miatt egy Valentinus nevű embert bízott meg az illyricumi hadúr

megfigyelésével,1 ez azonban nem bizonyítja Valerianus caesar erőszakos halálát. Fitz Jenő

Ingenuus et Régalien című munkájában egyértelműen Ingenuust teszi felelőssé Valerianus

haláláért,2 s az ellencsászár felkelését is 258-ra keltezi a Historia Augusta adatai alapján:

„Tusco et Basso consulibus (…) Ingenuus, qui Pannonias tunc regebat, a Moesiacis

legionibus imperator est dictus, ceteris Pannoniarum volentibus.” 3 Tuscus és Bassus consuli

esztendeje egyértelműen 258, sokáig ezt az évet gondolták a történészek a lázadás pontos

időpontjának. Más kutatók ezzel ellentétben nemcsak hogy a gyilkosság hipotézisét vitatják,

de az Ingenuus-féle felkelés pontos évszámát is 260-ra helyezik, szerintük Valerianus császár

Sapor által történő elfogására volt reakció az illyricumi zendülés.4 Bizonyítékul Aurelius

Victor szöveghelyét hozzák fel: „ibi Ingebum, quem curantem Pannonios comperta Valeriani

clade imperandi cupido incesserat”.5 A szöveghely vonatkozhatna Valerianus augustus és

Valerianus caesar halálára is, de mivel az előző könyv a keleti fejleményekkel és Sapor

sikereivel zárul, a 33. könyv pedig a „sub idem tempus” kifejezéssel nyit, egyértelmű, hogy a

Liber de Caesaribus Valerianus augustusról beszél és így 260-ra helyezi az Ingenuus nevével

fémjelzett felkelést. Megjegyzendő, hogy a latin auctorok közül Aurelius Victor,6 Eutropius7

és Orosius8 ugyanúgy dolgozza fel Valerianus augustus fogságba kerülését és Ingenuus

lázadását, mint a bizánci auctor Zonaras9 abból a szempontból, hogy mind a négy szerző

előbb ír Valerianus perzsák általi elfogásáról, mint Ingenuus tetteiről.

A 260-as esztendő tehát bizonyosnak tűnik a lázadás szempontjából. De vajon ezen az

esztendőn belül mikor is kelt fel Ingenuus? Aurelius Victor és Eutropius az alemann betörés

előttre, míg Orosius és Zonaras a nagy germán támadás utánra teszi a lázadást. Az alemann

betörést az augsburgi győzelmi oltár alapján tudjuk körülbelül datálni, bár az epigráfiai emlék

már hazatérőben lévő ellenséges germán csapatokat említ, de annyi bizonyos, hogy 260.

április 24-én és április 25-én mért rájuk hatalmas vereséget a raetiai kormányzó, Marcus

Simplicinius Genialis.10 260 nyarán ugyanakkor egyiptomi papiruszok alapján Valerianus

1 FPA Vol. V. 162.2 Fitz 32.3 SHA Tyranni Triginta 9.1.4 König 44.5 Aur. Victor 33.2.6 Aur. Victor 32.5. és 33.2.7 Eutropius 9.7. és 9.88 Orosius 7.22.10.9 Zonaras 12.24.10 Bakker 369-386.

82

augustus még császár, tehát mind a Breviarium, mind a Liber de Caesaribus ellentmondásba

keveredik önmagával, hiszen bár a germán betörések elé keltezi Ingenuus lázadását, de csak

Valerianus fogságba esése után beszél róla. Annyi bizonyos mindössze, hogy a hagyományos

kronológia és a manapság elfogadott történészi nézet szerint Ingenuus 260-ban lázadt fel

Gallienusszal szemben, tehát Valerianus caesar halálának semmiképp sem volt köze az

usurpációhoz.1

De mi miatt lett Ingenuusból usurpátor? Okokról egyedül a Tyranni Triginta fejezet

értesít minket, eszerint a szarmata betörésektől való félelem vitte rá arra a katonákat, hogy

egyik vezérüket imperátorrá kiáltsák ki: „quam quod instantibus Sarmatis creatus est

imperator, qui fessis rebus mederi sua virtute potuisset” 2 A munka persze már a datálás

kérdésében is félretájékoztat, így ez az információ sem bizonyos.

Ingenuus tisztségével kapcsolatban a Historia Augusta és Aurelius Victor is úgy

fogalmaz, hogy Pannonia legatusa volt,3 míg a kikiáltó csapatok a Tyranni Triginta fejezetben

és Zonarasnál is moesiai legiok.4 A Gallienus elleni hadmozdulatok és maga az usurpáció is

igen hamar elbukott, ezt azzal lehet bizonyítani, hogy egyetlenegy Ingenuus nevével vert

pénzérmét sem ismerünk. Gallienus és Aureolus minden bizonnyal villámgyorsan Mursába

siettek csapataikkal, ahol az auctorok elbeszélései alapján döntő vereséget mértek az

usurpátorra, akit a csata utána nem sokkal saját testőrei öltek meg, vagy pedig öngyilkos lett.5

Érdekes, hogy a bizánci források (Zonaras) a csata helyszíneként Sirmiumot jelölik meg.6

Feliratok

Ingenuusról értekező epigráfiai emlék nem maradt az utókorra, emiatt az usurpátor

teljes nevét és titulatúráját sem ismerjük, ugyanakkor feltételezhető pártfogoltjáról, Gallienus

fiáról, Valerianus caesarról több mérföldkő is megemlékezik. Ezek a feliratok valamicskét

talán hozzátesznek az Ingenuus alatti Illyricum történetéhez, ezért egyet bemutatok közülük:

Imp(erator) [C]aes(ar) | Publius Licin[i]us | Valerianus Pius Felix | Inv(ictus)

Aug(ustus), pont(ifex) max(imus) , trib(unicia) p[ot(estate) V, co(n)s(ul)] | IIII, p(ater)

1 FPA Vol. V. 163-165.2 SHA Tyranni Triginta 9.1.3 SHA Tyranni Triginta 9.1; Aur. Victor 33.2.4 SHA Tyranni Triginta 9.1; Zonaras 12.24.5 Eutropius 9.8; Aur. Victor 33.2; Zonaras 12.24.6 Zonaras 12.24.

83

p(atriae), pr(o)co(n)s(ul) et Imp(erator) Caes(ar) Publius | Licinius Gallienus Pius | Felix

Invictus Aug(ustus), pont(ifex) m[ax(imus)], | trib(unicia) pot(estate) IIII, co(n)s(ul) III,

p(ater) p(atrie), pr(o)c[o(n)s(ul) et | Publius Co<r>nelius | Valerianus, nobilissimus Cae[s(ar)].

| m(ilia) p(assuum) II.1

Pénzek

Ingenuus arcával és nevével vert érmék nem maradtak fenn.

Regalianus(Publius Cassius Regalianus)2

Regalianus császárt Ingenuus legyőzése és halála, majd Gallienus elvonulása után

kiáltották ki ellenuralkodónak. Története mindössze latin auctorok anyagaiból ismeretes,

Aurelius Victor,3 Eutropius,4 a Historia Augusta,5 és az Epitomé de Caesaribus6 is ír róla.

Nevét a Breviarium hibásan adja vissza, Trebellianusnak nevezi, ebből születik meg a

Historia Augusta egyik fiktív usurpátora.7 Származásáról egyedül a Tyranni Triginta fejezet

szól, de ez a része az életrajznak nyilvánvalóan fiktív, hisz dáknak nevezi Regalianust,

1 FPA Vol. V. 122.2 PLRE Vol. I. 762.3 Aur. Victor 33.2.4 Eutropius 9.8.5 SHA Gallieni Duo 9.1. és Tyranni Triginta 10.6 Epit. de Caes. 32.3. 7 SHA Tyranni Triginta 26.

84

ráadásul még Decebalus rokonának is: „fuit, quod negari non potest, vir in re militari semper

probatus et Gallieno iam ante suspectus, quod dignus videretur imperio, gentis Daciae,

Decebali ipsius, ut fertur, adfinis.” 1 Egy 202-re datálható flottadiplom megemlékezik egy

bizonyos Caius Cassius Regallianusról, aki consul suffectus volt. A ritka cognomen alapján

feltételezhetően az ominózus személy az ellencsászár őse, akinek így mindenképp rendkívül

előkelő családból kellett származnia.2 Tudjuk azt is Regalianusról, hogy Moesiában kiáltják ki

a helybeli, korábbi vereségben részes csapatok imperátornak 260-ban, nem sokkal Ingenuus

bukása után,3 bár az Epitomé adataival szembehelyezhető az a tény, hogy az usurpátor érméi

leginkább Carnuntum környékén kerültek elő a földből, ami miatt talán nem túlzás, ha

legvalószínűbb hipotézisként Pannonia Superior helytartójaként tekintünk rá.4 Ez utóbbi

pénzekkel kapcsolatos számszerű bizonyíték valószerűtlenné teszi, hogy Regalianusnak

Moesiára lett volna bármiféle befolyása.

Uralkodásának időszaka Pannoniában a szarmata-kvád-roxolán betörésének ideje,

erről Eutropius,5 Orosius6 és a Panegyrici Latini7 is értekezik, továbbá talán Regalianus

császár bizonyos érméi is egy germánok feletti sikerről emlékeznek meg. A Historia Augusta

szerint az usurpátor halálát a roxolánok okozták, bár a szöveg kétértelmű, a katonák

gyilkosságát is ki lehet venni a sorokból: „auctoribus Roxolanis consentientibusque

militibus”.8 Aurelius Victor és Eutropius ezzel szemben Gallienus győzelméről értesíti

olvasóit, tehát ez esetben a központi uralkodó még egyszer visszatért volna Illyricumba

Ingenuus leverése után, csakhogy újra lecsillapítsa a környékbeli lázongó tartományokat.

Érdekesek egy bizonyos Sulpicia Dryantilla nevezetű hölgy érmeveretei,9 ezek kivétel

nélkül Carnuntum környékéről kerültek elő, a 260-as évekre keltezhetjük őket, s az

asszonynak minden bizonnyal köze lehet Regalianus „AVGG” feliratú érméihez is,10 melyek a

dupla „G” betű miatt két augustusról (vagyis jelen esetben egy augustusról és egy augustáról)

árulkodnak. Amennyiben a másik „G” Sulpicia Dryantillát jelöli, akkor ő valószínűleg

Regalianus felesége (vagy kevésbé valószínű módon édesanyja) volt. Az apetloni érmelelet

alapján – melynek környékén további harminc kincslelet került elő 258 és 260 környékéről –

1 SHA Tyranni Triginta 10.8.2 FPA Vol. V. 167.3 Epit. De Caes. 32.3.4 FPA Vol. V. 167.5 Eutropius 9.8.6 Orosius 7.22.7.7 Paneg. Lat. 8.10.28 SHA Tyranni Triginta 10.2.9 RIC Vol. V. Part 2. Sulpicia Dryantilla 1-2.10 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 1, 6, 7.

85

Regalianus és Dryantilla pénzei a legsúlyosabb germán betörések idején készültek, tehát az

ellenimperátor uralma is erre az időszakra tehető.1

A 260-as szarmata-roxolán dúlás borzasztó mivoltát leginkább régészeti kutatások

alapján rekonstruálhatjuk, az auctorok nem részletezik a rombolás mértékét. Aquincumban,

Gorsiumban, Intercisában és Anamatiában is pusztulási rétegek, továbbá nagy mennyiségű

földből előkerült kincsleletek igazolják a fosztogatás óriási mértékét, de ekkor adhatták fel

véglegesen a rómaiak az aquincumi helytartói palotát, az albertfalvai auxiliáris castellumot és

Brigetio polgárvárosát is. Minden bizonnyal a gorsiumi szentélykörzet és a matricai

parancsnoki épület pusztulásának legbiztosabb dátuma is 260. A rombolás minden korábbi

pannoniai barbár támadásnál súlyosabb lehetett, a terület már nem is tudta teljesen kiheverni

ezt a szörnyű eseményt. Érdekesség, hogy a 260 után állított pannoniai római kori feliratok

mindössze az összes epigráfiai emlék 4%-át teszik ki.2

Összefoglalva a helyzetet, Regalianus a lehetetlenre vállalkozott, amikor felöltötte a

bíbort és augustusként próbált meg szembeszállni a betörő barbár törzsekkel, hisz két tűz közé

került. Területét Gallienustól és a szarmata-roxolán fosztogatóktól is féltenie kellett. Bukása

vitathatatlan, de halálának pontos körülményei a források alapján bizonytalanok. A terület

ezek után ráadásul nem csillapodott le, hisz alig egy év elteltével, 261-ben majd csatlakozni

fognak a Róma felé masírozó Macrianusok csapataihoz.

Feliratok

Regalianus regnálásáról epigráfiai emlékek nem maradtak fenn.

Pénzek

Regalianus császár pénzei – mint fentebb már leszögeztem – leginkább Carnuntum

környékéről kerültek elő, minden bizonnyal helyben verték őket. A megtalált érmék

kizárólagosan antoninianusok, aureusokat nem készíttetett az usurpátor, hisz a szarmata-kvád-

roxolán támadások közepette nem is lett volna rá lehetősége. Összesen hatféle típust tudunk

1 FPA Vol. V. 168.2 FPA Vol. V. 169-170.

86

megkülönböztetni az ezüstökből, míg feltételezett feleségének, Sulpicia Dryantillának kétféle

verete ismert.1

Regalianus pénzei az uralkodók egyetértéséről („CONCORDIA AVGG”)2 és a

hadsereg hűségéről („FIDES MILITVM”)3 értekeznek, de a „PROVIDENTIA AVGG”4 az

„ORIENS AVG”5 és „ORIENS AVGG”6 feliratú pénzek is érdekesek. Az AVGG feliratban a

G betű duplázása arra utal, hogy a császár feleségét (kisebb valószínűség szerint édesanyját)

is augustává léptette elő. Mivel az ominózus veretek AVG típusú verzióban is léteznek, arra

kell gyanakodnunk, hogy a lázadás első fázisában Sulpicia Dryantilla még nem volt augusta,

csak később emeli ebbe a pozícióba Regalianus. A veretek alapján rekonstruálhatjuk az

ellencsászár titulatúráját is: „Imperator Caesar Publius Cassius Regalianus Augustus”.

„PROVIDENTIA AVGG” feliratú Regalianus antoninianus 260-ból

Regalianus feleségével, Sulpicia Dryantillával kapcsolatban kétféle típusú

antoninianusról van tudomásunk, az egyik „AEQVITAS AVGG”7 feliratú, a másik pedig

„IVNONI REGINA”8 szöveget tartalmaz a hátoldalán. Iuno istennő minden bizonnyal az

augusta legkedveltebb istenségének számított.

1 Göbl 139.2 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 1-2.3 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 3.4 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 8.5 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 6.6 RIC Vol. V. Part 2. Regalianus 7.7 RIC Vol. V. Part 2. Sulpicia Dryantilla 1.8 RIC Vol. V. Part 2. Sulpicia Dryantilla 2.

87

Aureolus(Marcus Aelius Aureolus)1

Aureolus származásával kapcsolatban csak a Historia Augustára hagyatkozhatunk,

mely bár kétséges forrás, de ezúttal talán igazat adhatunk neki. Eszerint kezdetben

Illyricumban volt katonai parancsnok a későbbi ellencsászár.2 Aureolust a harminc zsarnok

csoportosításakor köthettem volna a Gall Birodalomhoz is, mivel Postumusra esküdött fel

először, ám a származása miatt inkább az illyricumi ellenimperátorok között tárgyalom, mert

bár a terület, ami fölött uralkodott rövid ideig mindössze az ostrom alá vett Mediolanum

1 PLRE Vol. I. 138.2 SHA Tyranni Triginta 11.1.

88

városa volt Észak-Itáliában, de kezdeti sikereit Aureolus mégis a Historia Augusta szerinti

szülőföldjén érte el.

Aureolusról először a forrásokban a 260-as év kapcsán hallunk, amikor Zonaras

szerint mint lovassági főparancsnok győzelmet arat Singidunumnál a lázadó Ingenuusszal

szemben, ezzel pedig véget vet a Gallienus ellen felkelő usurpátor rövid uralmának.1 A csatát

a többi auctor Mursa mellé helyezi, s egyikük sem számol be vele kapcsolatban Aureolus

szerepéről. A Breviariumban és a Liber de Caesaribusban is Gallienus az Ingenuus felett

diadalmaskodó sereg vezetője és nem Aureolus.2

Következő hadi sikereit egy évvel később, 261-ben éri el Aureolus. Macrianust, illetve

fiát, Macrianus Iuniort (testvérének, Quietusnak a társaságában) a birodalom keleti

tartományaiban császárrá kiáltották ki, a két Macrianus pedig azonnal megindult Róma felé

legioival. A Scriptores Historiae Augustae feljegyzései szerint mintegy 40000 Gallienusszal

ellenséges katona tartott a birodalom fővárosa felé, azonban Illyricumban, vagy Thrákiában –

a forrás a pontos hely kapcsán bizonytalan – szembe találták magukat Aureolusnak és

alvezérének, Domitianusnak a seregével: „sed cum quadraginta quinque milia militum secum

duceret, in Illyrico vel in Thraciarum extimis congressus cum Aureolo victus et cum filio

interemptus est.” 3 A csatában végül Aureolus alvezére, Domitianus vívja ki a győzelmet:

„Domitianus autem eundem vicit, dux Aureoli fortissimus et vehementissimus”.4 Az ütközetet

és Aureolus sikerét említi Zonaras is, bár Domitianus nevének leírása nélkül,5 továbbá

olvasható a Historia Augustában egy másik helyen, Macrianus Iunior életrajzában is.6

A lovassági parancsnokról ezután három évig nem hallunk, minden bizonnyal

Gallienus egyik legfontosabb hadvezéreként működött ekkoriban, bár egy szöveghely

Zosimusnál még Postumus usurpációja előtt tárgyalja áruló magatartását:7

1 Zonaras 12.24.2 Eutropius 9.8; Aur. Victor 33.2.3 SHA Tyranni Triginta 12.13.4 SHA Tyranni Triginta 12.14.5 Zonaras 12.24.6 SHA Tyranni Triginta 13.3.7 Zosimus 1.38.

89

Aureolus tehát a bizánci auctor szerint társaival összeesküdött Gallienus uralma ellen,

ám a lelepleződést sikerült elkerülnie, csak a másik két konspiráló hadvezért bütette meg a

császár.

265-ben Gallienus augustus elhatározta, hogy hadjáratot indít Postumusszal szemben

és egyrészt visszaszerzi az ellencsászárt elismerő provinciákat, másrészt megbosszulja fia,

Saloninus halálát. A támadás akadály nélkül tört előre a Gall Birodalomban, a legiokat és

cohorsokat maga Gallienus császár irányította, alvezérei pedig Aureolus és Claudius voltak.1

Postumust nem érte váratlanul a támadás, már korábban segédcsapatokat toborzott germán

törzsekből, a Historia Augusta szerint frankokból és keltákból.2 A központi császár fényes

győzelmeket aratott az usurpátorral szemben, akinek menekülnie kellett, Zonaras szerint

mindössze Aureolus helyzetet elügyetlenkedő figyelmetlen magatartásának köszönhette

életét. A harc azonban tovább folytatódott a két vetélkedő imperátor között, a vesztésre álló

Postumus végül egy meg nem nevezett galliai városban talált menedéket, amit azonban

Gallienus és Aureolus ostrom alá vett. A központi seregek szerencsétlensége azonban tovább

tartott, a központi császárt ugyanis a csatározások közepette hátulról eltalálta egy nyílvessző.3

A sebesülés az ostrom feladását és a Róma iránt hű legiok elvonulását eredményezte,

Postumus megkönnyebbülhetett, mert az életveszélye elmúlt, Aureolus ugyanakkor korábbi

sikerei (Ingenuus és a Macrianusok legyőzése) után egy kudarcos időszakot élhetett meg

ekkoriban, elpártolt mellőle Mars és Victoria. A 260-as évek kutatói úgy vélik, hogy a

nyíllövést kapó császár talán nem is sérült meg életveszélyesen, inkább a Dunánál készülődő

gót törzsek miatt vonultak el a Postumust elmozdítani szándékozó legiok4 A 265-ös évek

harcainak erdeményeképpen Raetia provincia elszakadt a Gall Birodalomtól és visszatért

Gallienus hűségére. A gall tisztviselőket Raetia egész területén damnatio memoriaevel

büntették, nevüket kikapartatták valamennyi helyi feliratról, így járt többek között az

augsburgi győzelmi oltáron Postumus augustus, Honoratianus consul és Simplicinius Genialis

helytartó neve is.5

265 és 268 között Gallienus felhatalmazásával Aureolus, mint lovassági főparancsnok

felügyelte Észak-Itáliát, valamint Raetiát. Minden bizonnyal teljhatalommal bírt a területek

felett, s az is biztosra vehető (bár források által nem alátámasztható), hogy titokban, császára

háta mögött egyezkedett és tárgyalt Postumus embereivel is. A gall usurpátort hajtotta a

1 SHA Gallieni Duo 7.1.2 SHA Gallieni Duo 7.1, Tyranni Triginta 6.2; Zonaras 12.24.3 Zonaras 12.24.4 Drinkwater 31.5 Bakker 369-386.

90

visszavágás vágya, s bár arra nem gondolhatott, hogy Róma ellen induljon, de Raetia

visszaszerzése valószínűleg foglalkoztathatta.

268 Aureolus lázadásának éve, Banchich szeptemberre datálja a felkelést.1 A lovassági

főparancsnok először nem kiáltotta ki magát augustusnak, hanem Postumust ismerte el az

egész birodalom jogos örökösének, megtagadva ezáltal Gallienust, akit legalább nyolc éven

keresztül szolgált. A lázadás kezdetét Aurelius Victor Raetiába helyezi: „namque Aureolus,

cum per Raetias legionibus praeesset, excitus, uti mos est, socordia tam ignavi ducis sumpto

imperio Romam contendebat.” 2 A többi forrás a Liber de Caesaribus soraival ellentétesen

foglal állást, Zosimus,3 Zonaras4 és az Epitomé5 szerint is Mediolanumban kelt fel ura ellen a

lovassági főparancsnok. Gallienus mindenesetre villámgyorsan Észak-Itáliában termett és

körbevette a hűtlenné vált várost, ideiglenesen azonban Aureolus mellé pártolt a szerencse,

Gallienust ugyanis meggyilkolták. Az összeesküvők vezére az imperátorrá kikiáltott Claudius

volt, a további főbb konspirátorok közé pedig Aurelianus (a későbbi császár), Heraclianus

praefectus praetorio6 és egy bizonyos Marcianus7 tartozott. Claudius császár ezután folytatta

az Aureolus elleni ostromot, a város pedig hamarosan kapitulált. Kétségbeesett helyzetében

Aureolus augustusszá nyilvánította magát csapataival és a mediolanumi verdében pénzeket

kezdett kiadni a saját nevében. Az érmék az újdonsült uralkodó által vezetett egység, a

lovasság egyetértését hangoztatták, ez sem segített azonban a lázadón. Zosimus alapján

Aureolus követeket küldött ellenfeléhez, hogy a megadásról tárgyaljanak, az egyezség

létrejötte után azonban Claudius testőrsége meggyilkolta.8

Feliratok

Aureolus nevével készített felirat nem maradt az utókorra.

Pénzek

1 Banchich 114.2 Aur. Victor 33.17.3 Zosimus 1.40.4 Zonaras 12.25.5 Epit. de Caes. 33.2.6 Zosimus 1.40; Zonaras 12.25.7 SHA Gallieni Duo 14.8 Zosimus 1.41; Zonaras 12.25-12.26; Banchich 118.

91

Aureolus kapcsán egyrészt beszélnünk kell az általa veretett, ám Postumus arcával és

nevével ellátott pénzekről,1 másrészt pedig a saját arcával és nevével készített

antoninianusokról is.2 Mindkét típus Mediolanumban készült. A két típus közötti hasonlóság,

hogy az összes érme a lovasság hűségével, egyetértésével foglalkozott, tehát az ellencsászár

célja az volt, hogy a végletekig kitartásra ösztönözze csapatait.

„VIRTVS EQVIT” feliratú mediolanumi Postumus antoninianus 268-ból3

A milánói Postumus érmék legjellemzőbb feliratai „CONCORD EQVITVM” és

„CONCORDIA EQVITVM”,4 valamint „FIDES EQVIT” és „FIDES EQVITVM”,5 míg az

Aureolust augustusként feltüntető veretek a „CONCORD EQVIT”6 és a „CONCORD II”7

szöveget viselik magukon. Az első Aureolus típus a hátlapon Concordia istennőt ábrázolja,

míg a második típus egy kézfogást.

V. A keleti provinciák római ellencsászárai

260-ban I. Sapor, a Szasszanida Birodalom nagykirálya megindította harmadik nagy hadjáratát Róma ellen. A perzsa seregek egészen Carrhaeig és Edessa környékéig masíroztak előre mindenféle ellenállás nélkül, a rómaiak nem mertek szembeszállni a hatalmas túlerővel, Valerianus császár pedig viszonylag lassan mozgósított. A római seregek végül összegyűltek, a perzsa források 70000 főre teszik a létszámukat ám a sikerhez ez a hatalmas sereg is kevésnek bizonyult. A végeredmény a perzsák teljes győzelmét hozta, a római legiok szétszaladtak, Valerianus 1 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 366-389.2 RIC Vol. V. Part 2. Aureolus 1-2.3 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 388.4 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 370-375.5 RIC Vol. V. Part 2. Postumus 376-379.6 RIC Vol. V. Part 2. Aureolus 1.7 RIC Vol. V. Part 2. Aureolus 2.

92

augustust pedig elfogták.1 A nyugati auctorok feljegyzései is alátámasztják a Róma számára hatalmas presztízsveszteséget jelentő fejleményeket, annak szasszanida források által elbeszélt történetét viszont cáfolják, és a csatában elfogott imperátor verzió helyett egy álnok módon tőrbe csalt Valerianusszal találkozunk.2 A bukott, fogoly uralkodót a Szasszanida Birodalomba vitték, ahol a keleti feljegyzések alapján Bishabuhrban őrizték haláláig a „Valerianus börtönének” nevezett helyszínen.3 A császár mellett állítólag a praefectus praetoriot, szenátorokat, alvezéreket is elfogtak a perzsák, akiket Persisbe deportáltak aztán.4 Sapor rómaiak ellen aratott győzelmét ezután ügyesen használta ki, seregei harminchét várost foglaltak el Syria, Cilicia és Cappadocia provinciákban. Elesett a kelet talán legnagyobb és legjelentősebb városa, Antiochia is.5 Győzelmeit és sikereit a nagykirály a Naqsh-i Rustamban található felirattal örökítette meg az utókor számára, ez

a híres Res Gestae Divi Saporis.6

A rómaiak lassan ébredtek csak fel a vereség okozta kábultságból. A provinciákat

fosztogató Sapor ellen két ellenállási gócpont bontakozott ki a súlyos betörések

következtében. Az egyik ellenállást Valerianus császár hátországban tartózkodó hadvezérei

hozták létre, akik közül a két legjelentősebb Macrianus, illetve Ballista volt. A másik

ellenállás Palmyra oázisvárosa körül alakult ki, Odenathus számított a vezéralakjának, aki

köré többnyire nem latin anyanyelvű, nem latin kultúrájú emberek csoportosultak. Mindkét

ellenállás elsődleges célja Sapor elkergetése volt, Macrianusnak és fiainak azonban hátsó

szándékai is akadtak, császárságra pályáztak a törvényes örökössel, Gallienusszal szemben.

Macrianus és Macrianus Iunior(Titus? Fulvius Macrianus7 és Titus? Fulvius Iunius Macrianus8)

A Macrianusok származásáról szinte semmit sem tudunk, felemelkedésük bizonyára

katonai karrierjüknek volt köszönhető. Idősebb Macrianus kapcsán annyi tűnik bizonyosnak,

hogy 260-ban, illetve talán még az előtte lévő években is Valerianus császár hadseregének

1 Millar 166.2 Zosimus 1.36; SHA Valeriani Duo 1.2.3 Daryaee 8.4 Hekster 113.5 Dignas 23.6 Hekster 113-114.7 PLRE Vol. I. 528.8 PLRE Vol. I. 528.

93

hadianyag- és élelmiszerutánpótlásáért volt felelős,1 ez talán a praepositus annonae

expeditionalis tisztséget takarta.2 A Historia Augusta a „Macrianus primus ducum”

szöveghely alapján dux primusnak, első vezérnek, rangidős parancsnoknak tartja, azaz 260-

ban minden bizonnyal már idősnek számított.3 Eusebius szerint segédkezett Valerianusnak

keleten a keresztények üldözésében és kivégzésében.4

260 nyarán, Valerianus császár perzsák általi elfogásának idején Macrianus és két fia,

Macrianus Iunior, illetve Quietus nem harcoltak a perzsák által szétvert római seregben,

hanem a hátországban, Samosatában tartózkodtak és itt várták a híreket az ütközetről. Ez az

információ megerősíti Petrus Patricius azon sorait, mely szerint az idős hadvezér az

utánpótlásellátásért számított felelősnek a római seregen belül. A Historia Augusta

információi alapján a vereség és Sapor fosztogatásának hírére Macrianus és Ballista

praefectus praetorio tanácskozást tartottak a továbbiakkal kapcsolatban, ahol először Ballista

neve merült fel, mint megválasztandó augustus, aki azonban korára hivatkozva elhárította a

felkérést és Macrianust ajánlotta az egybegyűlteknek, aki viszont szintén idősnek tartotta

magát. A szöveghely alapján tehát bár Macrianus számított a dux primusnak, de a logika

szerint Ballista még nála is öregebb lehetett. Végül Macrianus fiaira esik a választás, amikor

Trebellius Pollio szerint a praefectus praetorio a következőket mondja harcostársának és

barátjának: "Prudentiae tuae rem publicam tradimus. Da igitur liberos tuos Macrianum et

Quietum, fortissimos iuvenes, olim tribunos a Valeriano factos, quia Gallieno imperante,

quod boni sunt, salvi esse non possunt." 5 A szöveghely alapján Macrianus Iunior imperatori

akklamációja előtt tribunusként szolgált a római seregben. A császárrá választás történetét

hasonló formában Zonaras és Eusebius is ismertetik.6 A fenti esemény pontos dátuma a keleti

papiruszok keltezést segítő adatai alapján minden bizonnyal 260 szeptembere.7

Az usurpáció után a lázadó római egységek nem Sapor ellen fordulnak, valószínűleg ekkorra a legjelentősebb veszélyt Odenathus, a palmyrai oázisváros első embere már részben elhárította. Az idősebbik Macrianus haderejének megosztása mellett döntött, fiatalabbik gyermekét, Quietust harcostársával, Ballistával Emesában hagyta,8 ő maga pedig idősebb fia, Macrianus Iunior társaságában és hatalmas, 1 Petr. Patr. 159.2 Southern 58.3 SHA Tyranni Triginta 12.1.4 Eusebius 7.10.5-6.5 SHA Tyranni Triginta 12.9-12.10.6 Zonaras 12.24; Eusebius 7.10.8-7.10.9.7 FPA Vol V. 170.8 SHA Gallieni Duo 3.4.

94

30000 főre tehető sereggel Róma felé indult, hogy a nyugati birodalomrészt is fennhatósága alá hajtsa.1 Miközben Európába érkeztek valamikor 260 és 261 fordulóján, a Historia Augusta szerint görög földön is forrongott a levegő. Valens, Achaia provincia kormányzója nem volt hajlandó elismerni a Macrianusok usurpációját és kitartott Gallienus hűségén, ami miatt a keletről nyugat felé nyomuló ellencsászárok igyekeztek aztán leszámolni a tervüket veszélyeztető államférfival. Macrianus egy consulviselt családból származó Piso nevű katonát küldött Valens ellen, akit azonban Thesszaliában meggyilkoltak. Felvethető, de nem bizonyítható, hogy a híres Calpurnius Piso leszármazottáról lenne szó.2 Pisoéhoz hasonló sorsra jut hamarosan Achaia kormányzója is (a saját katonái gyilkolják meg), így a Macrianusok serege akadály nélkül folytatta útját Itália felé. Valenst és Pisot császárnak nevezi és a harminc zsarnok közé sorolja a Historia Augusta. A két személy létezése biztos, mert Valenst – Macedonia kormányzójaként – az Epitomé3 és Ammianus Marcellinus is említi („superiorum principum temporibus”)4 a Trebellius Pollio-féle fejezetek mellett,5 de usurpátorok az arcukkal és nevükkel veretett pénzek hiánya miatt valószínűleg nem voltak.

261-ben a Macrianusok végre szembekerülnek Gallienus csapataival, melyeket azonban nem a császár, hanem lovassági főparancsnoka, Aureolus vezetett. Az ütközetre Illyricumban, vagy Thrákiában kerül sor: „sed cum

quadraginta quinque milia militum secum duceret, in Illyrico vel in Thraciarum extimis

congressus cum Aureolo victus et cum filio interemptus est.” 6 Egy sírfelirat alapján a pontos

helyet talán Serdicában határozhatjuk meg.7 A csatában Aureolus alvezére, Domitianus vívja

ki Gallienus csapatainak a végső sikert: „Domitianus autem eundem vicit, dux Aureoli

fortissimus et vehementissimus”.8 Az ütközetről beszámol Zonaras Annalese is, bár

Domitianus említése nélkül. Eszerint a csatában a keleti csapatok a végsőkig kitartottak, majd

1 Zonaras 12.24.2 PLRE Vol. I. 703.3 Epit. de. Caes. 32.4.4 Amm. 21.16.10.5 SHA Tyranni Triginta 19, 21.6 SHA Tyranni Triginta 12.13.7 FPA Vol V. 171.8 SHA Tyranni Triginta 12.14.

95

a vereség tényének vitathatatlanná válása után saját kérésükre ölik meg Macrianust és

Macrianus Iuniort.1

Érdekes, hogy a Macrianusok usurpációját bizonyosan támogatták illyricumi egységek

is, akik 260-ban előbb Ingenuust, majd Regalianust ismerték el augustusnak, míg 261-ben a

keleti ellencsászárok oldalára álltak Gallienusszal szemben. A Gallienusszal szemben immár

harmadik alkalommal fellázadó legiok így újabb vereséget szenvedtek.2

Feliratok

A két Macrianus nevével nem maradt fenn epigráfiai emlék, a serdicai csatában részt

vevő alakulatokra azonban számos felirat utal, nem is beszélve a valószínűsíthetően 261-ben,

az ütközetben meggyilkolt katonák sírfeliratairól. A még 260 előtt eredeti tartózkodási

helyeikről Dél-Pannoniába elvezényelt germaniai és britanniai legiok segédcsapatai minden

bizonnyal harcoltak Aureolus seregében, a legbiztosabb ilyen egységek a legio VIII Augusta

bizonyos cohorsai lehettek. A következő emlék Gallienus-párti egységek nevében készült:

[Io]vi / Monitori / <p>ro / salute adque / incolumitate / d(omini) n(ostri) Gallieni

Aug(usti) / et militum / vexill(ationum) legg(ionum) / [G]ermaniciana[r(um)] / [e]t

Britan(n)icin(arum) / [cu]m auxili(i)s / [e]arum / [--- V]italianus / [pro]tect(or?) Aug(usti)

n(ostri) / [praepo]situs.3

A legio VIII Augusta számos katonájának síremléke előkerült Sirmiumból, akik a

serdicai háborúban („bello Serdicensi”) haltak meg az epigráfiai emlékek tanúsága szerint.

Gratius Artilleus és Clodius Glamosus centuriok sírfelirata a következőket írja:

D(is) M(anibus) / Gratius Artilleus / Clodius Glamosus / (centuriones) leg(ionis) VIII

Aug(ustae) / bello Serdicensi / desideratis scho/la (centurionum) leg(ionis) s(upra) s(criptae)

colle/gis bene meren/tibus d(e) s(e)4

Pénzek

1 Zonaras 12.24.2 FPA Vol V. 171.3 CIL III 3228.4 ILJ 272.

96

A Macrianusok pénzeinek legnagyobb része az antiochiai verdében készült 260 és 261

folyamán, bár Göbl a samosatai készítést is elképzelhetőnek tartja munkájában.1 Az

ellencsászárok előkerült aureusai 4-5 grammot nyomnak, legjellemzőbb felirataik a „ROMAE

AETERNAE”2 és a „VICTORIA AVGG”.3 Az ezüstpénzek közül ki kell emelnünk a „SOL

INVICTO”4 típusú, legyőzhetetlen napisten számára készíttetett vereteket, melyek keletről

jövő uralkodók esetében egyáltalán nem számítanak meglepetésnek. Sol mellett Mars,5

Victoria,6 Apollo7 és Iuppiter8 is megjelenik a Macrianusok ezüstpénzein.

„SOL INVICTO” feliratú Macrianus antoninianus 260-261-ből9

A pénzek alapján rekonstruálni tudjuk – bár csak bizonyos kérdőjelekkel – Macrianus

titulatúráját is: „Imperator Caesar Titus? Fulvius Macrianus Pius Felix Augustus”.

Quietus és Ballista1 Göbl 143.2 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 2.3 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 3.4 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 12.5 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 10.6 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 3.7 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 6.8 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 9.9 RIC Vol. V. Part 2. Macrianus II. 12.

97

(Titus? Fulvius Iunius Quietus1 és Ballista2)

260 szeptemberében Valerianus Sapor által történő elfogása után Macrianus fiait

császárrá választják, Macrianus és Macrianus Iunior pedig nyugatnak indulnak, hogy

elfoglalják Rómát és legyőzzék a központi császárt, Gallienust. A fiatalabb fiú, Quietus

eközben Emesában marad a praefectus praetorioval, az idős Ballistával. Quietus kapcsán

elmondható ugyanaz, amit már bátyja, Macrianus Iunior kapcsán leszögeztünk, tehát hogy

tribunusként szolgálta Rómát, amiről a Historia Augusta császárrá történő megválasztása

kapcsán tájékoztat is minket: „Da igitur liberos tuos Macrianum et Quietum, fortissimos

iuvenes, olim tribunos a Valeriano factos, quia Gallieno imperante, quod boni sunt, salvi esse

non possunt." 3

Ballistáról annyit tudunk, hogy Valerianus praefectus praetoriojaként szolgált 260-ban,

s ezt a státuszát a Macrianusok alatt is megőrizte, bár a bíbort először neki ajánlották fel, amit

azonban hajlott kora miatt visszautasított.4 Zonarasnál a neve Callistus, ami fontos adat lehet,

mivel a Ballista, tehát Hajítógép név inkább amolyan becenevet takarhat, talán épp a

hadvezetésben szerzett bölcsességének kedves elismerése. A bizánci történetíró emellett

Ballista / Callistust hipparkhosként említi.5 Tág korszakunkban, 256 és 274 között ő a

harmadik ifjú császárt védelmező katonaember, akit annak ellenére bíztak meg a felügyelettel,

hogy nem számított családtagnak. Saloninus caesar és Silvanus, valamint Valerianus caesar és

Ingenuus között ugyanolyan kapcsolat lehetett minden valószínűség szerint, mint amilyen

Quietus és Ballista között is fennállt. A katonacsászárok korában az ilyesféle mentori

szerepeket nagyon sokszor gyilkosság zárta le, már Ingenuusszal kapcsolatban is felmerült a

lehetőség, hogy esetleg ő végzett Gallienus fiával, s a gyanú árnyéka Ballistára is rávetült, bár

csak a kétes forrásként számon tartott Historia Augusta gyanúsítja meg ezzel a tettel: „sed ii

qui erant cum filio Macriani, Quieto nomine, consentientes Odaenatho auctore praefecto

Macriani Ballista iuvenem occiderunt missoque per murum corpore Odaenatho se omnes

affatim dediderunt.” 6 A horrorisztikus tettel, Quietus hullájának Emesa falain történő

kidobásával a praefectus praetorio a Tyranni Triginta fejezet szerint mindenesetre

megmentette életét: „multi enim dicunt Quieto per Odaenathum occiso Ballistae veniam

1 PLRE Vol. I. 757.2 PLRE Vol. I. 146.3 SHA Tyranni Triginta 12.9-10.4 SHA Tyranni Triginta 12.1-12.11.5 Zonaras 12.24.6 SHA Gallieni Duo 3.2.

98

datam et tamen eum imperasse, quod nec Gallieno nec Aureolo nec Odaenatho se crederet.”1

Az persze érdekes, hogy a két szöveghellyel a Historia Augusta ellentmondásba kerül

önmagával, hisz a második idézet szerint Quietus gyilkosa Odenathus volt és nem Ballista.

Valószínűleg ugyancsak fiktívek azok az információk, melyek szerint felöltötte volna a

bíbort,2 Ballista által veretett pénzekről ugyanis egyáltalán nincs tudomásunk.

Quietus és Ballista 261-re datálható végzetével kapcsolatban Zonaras sokkal

hitelesebb forrás a Gallieni Duo és a Tyranni Triginta fejezeteknél, a bizánci történetíró

szerint márpedig az Emesát ostrom alá vevő, majd elfoglaló Odenathus felelős Ballista

haláláért, míg Quietust az emesaiak ölik meg a praefectus praetorio vereségének hallatán. A

forrás alapján Palmyra ura ügyesen kivárt addig, amíg nyugatról megérkeztek a serdicai

ütközet hírei, s mivel azok Macrianus és Macrianus Iunior vereségéről és haláláról szóltak,

megindította csapatait Emesa felé, majd elfoglalta a várost, miután már mindkét usurpátor

halott volt.3

Meg kell még emlékeznünk a Macrianusok, Quietus és Ballista kapcsán Egyiptom

helytartójáról, egy bizonyos Lucius Mussius Aemilianusról is,4 aki Valerianus perzsa

fogságba esése után, 260 őszén elpártolt Gallienustól és az usurpátoroknak esküdött hűséget,

amit azzal tudunk bizonyítani, hogy léteznek olyan alexandriai veretek, amik a Macrianusokat

és Quietust ismerik el a Római Birodalom jogos urainak, sőt létezik egy érme, amit

Aemilianus arcképével verettek,5 így akár imperatori akklamációjára is sor kerülhetett talán

Quietus halála után. 258-259-ben már praefectus Aegyptiként szolgált, s Eusebius nyomán

tudjuk róla, hogy részt vett számos keresztény, így Alexandriai Dionysius kivégeztetésében.6

Usurpátorként és ellencsászárként jelenik meg egy tagmondat erejéig az Epitomé de

Caesaribusban,7 bővebben a források közül csak a róla szóló Tyranni Triginta fejezet

foglalkozik vele, ami számos képtelen történetet ismertet, de beszámol a praefectus végzetéről

is, amiben talán lehet ráció. Eszerint egy Theodotus nevű hadvezért küld ellene Gallienus:

„misso Theodoto duce Gallieno iubente dedit poenas, et quidem strangulatus in carcere

captivorum veterum more perhibetur.” 8 Az ellencsászár bukása valamikor 261-262

fordulóján mehetett végbe.

1 SHA Tyranni Triginta 18.1.2 SHA Tyranni Triginta 18.3.3 Zonaras 12.24.4 PLRE Vol. I. 23.5 RIC Vol. V. Part 2. 573.6 Eusebius 7.11.7 Epit. de. Caes. 32.4.8 SHA Tyranni Triginta 22.8.

99

Feliratok

Nem ismerünk Quietus, vagy Ballista / Callistus neveket említő epigráfiai emlékeket.

Pénzek

Quietus veretei 260-261-ben készültek az antiochiai verdében. Aureusainak súlya

átlagosan körülbelül 5 grammot nyomtak, az aranypénzek legjellemzőbb feliratának pedig a

„VICTORIA AVGG”1 szöveg számított, melyet talán bátyjának, Macrianus Iuniornak a

Gallienusszal és Aureolusszal szembeni európai hadjárata miatt készíttetett. Nem tudunk

arról, hogy Quietus bármiféle háborús sikert elért volna rövid regnálása alatt.

Az ifjú uralkodó antoninianusai számos istenséget megjelenítenek a hátlapjaikon,

készült érme Sol,2 Mars,3 Iuppiter,4 Apollo5 és Victoria6 képeivel is. Az istenségek teljesen

ugyanazok, mint akiket a Macrianus-érméken is látunk, nyilvánvalóan ők öten számítottak a

család legkedvesebb halhatatlanjainak. Ahogy az előző fejezetben is kiemeltem, nem számít

meglepetésnek Sol kiemelt státusza egy Emesában székelő imperátor esetében, az lett volna a

furcsa, ha a napisten nem szerepelne a vereteken. A feliratok kapcsán talán a legérdekesebbek

az „INDVLGENTIA AVG”7 típusú érmék, ezeken ugyanis az „AVG” rövidítés már csak

egyetlen „G” betűvel íródott, tehát mindenképpen 261-ben kellett készülniük, amikor

Macrianus és Macrianus Iunior halálának híre már eljutott keletre. Az indulgentia szó felveti,

hogy Quietus és Ballista ezekkel az antninianusokkal búcsúztatta a két Macrianust. Léteznek

még egy „G”-vel íródott „AVG” típusú pénzek, ilyenek a „PIETAS AVG”8 érmék.

1 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 1.2 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 10.3 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 7.4 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 6.5 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 3.6 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 12.7 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 5.8 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 8.

100

„INDVLGENTIA AVG” feliratú Quietus antoninianus 261-ből9

A pénzek alapján megfejthető Quietus teljes neve és titulatúrája is: „Imperator Caesar

Titus? Fulvius Iunius Quietus Pius Felix Augustus”.

VI. Palmyra

Palmyra, a szíriai sivatagban fekvő oázisváros még Rómánál is régebbi történelmi

múltra tekinthet vissza. Az első feljegyzések Tadmor néven említik i.e. 2000 környékén,

Iosephus Flavius pedig egy érdekes legendát is leír a településsel kapcsolatban, eszerint

9 RIC Vol. V. Part 2. Quietus 5.

101

Salamon király – az auctor előtt körülbelül 1000 évvel – újjáépítette a sivatag közepén

elterülő várost.1 Palmyrának majd csak a hellenisztikus kortól kezdve nevezik Tadmort,

mindkét név a datolyapálma („tamar”) szóból ered. A területen a szeleukidák államának

hanyatlásával négy arab törzs telepedett meg: a Komare, a Battabol, a Maazin és az ’Amlaqi,

vagy más források szerint ’Amalaqi. Odenathus és Zenobia a legutolsóból származott.

Palmyra istenségei kapcsán négy különösen fontosról kell megemlékeznünk, mindegyik egy-

egy törzsnek a legkedveltebb halhatatlanja volt: Baal-Shamin, Aglibol-Malekbel, Arsu és

Atargatis. Az első kapcsolat Rómával i.e. 41-re datálható, amikor Marcus Antoniusszal került

konfliktusba a település, de elmondhatjuk, hogy Palmyra jelentéktelen településnek számított

a II. század elejéig.2

Érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy az oázisváros mikor is került római fennhatóság

alá. Több feltevés is létezik ezzel a problematikával kapcsolatban, a helyes évszám az elsőtől

a harmadik századig terjedhet, de manapság a legtöbb történész a korai foglalás híve, eszerint

már Tiberius császár uralkodása alatt a birodalom részévé vált volna az oázisváros. Tudjuk,

hogy 19-ben Minucius Rufus, a legio X Fretensis legátusa a palmyrai Bel templomban már

felállította Tiberius császár, Drusus és Germanicus szobrait. Ehhez járul az a tény is, hogy 17-

ben Germanicust keletre küldték speciális felhatalmazással, aki aztán elfoglalta Cappadociát

és Commagénet. A III. században a Dura-Europosban állomásozó cohors XX Palmyrenorum

fegyveresei a Feriale Duranum ceremóniája közben számos istenné avatott császár mellett

megemlékeztek Germanicusról is, ami azt mutatja, hogy a foglalás 17-re történő datálása

mellett szól a legtöbb érv.3

A római fennhatóság keltezése melletti másik fontos probléma, hogy mikor is tett szert

kereskedelmi hatalomra a település, ez volt ugyanis Odenathus, Zenobia és Vaballathus

hatalmának forrása és hódításaiknak lehetővé tevője. A keleti kereskedelmet a

köztársaságkorban és a korai császárság idején egyrészt Emesa városa, másrészt Petra

központtal a nabateánusok bonyolították le a térségben, ezek dominanciája azonban az I.

század végén megingott, a kereskedelmi útonalak pedig Palmyra irányába mozdultak el. A

városnak és környékének a jelentősége tovább nőtt a III. században, amikor létrejött a

Szasszanida Birodalom. A két egymással szinte a kezdetektől ellenséges szuperhatalomnak

(Rómának és Ktésziphónnak) a kereskedelemhez szüksége volt egy közvetítőre, a szerep

1 Joseph. Flav. 8.153-8.154.2 Ball 74.3 Southern 20-24.

102

betöltésére pedig az arab törzsek által benépesített, két birodalom közötti sivatagban – római

fennhatóság alatt – elhelyezkedő Palmyra ideálisnak bizonyult.1

A helyzet azonban a Római Birodalom és a szasszanidák között I. Sapor trónra lépése

után kezdett igazán elmérgesedni. A nagykirály három nagy hadjáratot is indított nyugatra,

mindegyik hatalmas dúlással és felfordulással járt, a római császárok egyszer sem voltak urai

a helyzetnek. Az első támadásra 243-ban, a másodikra 252-ben, a harmadikra pedig 260-ban

került sor. Győzelmeit és sikereit Sapor a Naqsh-i Rustamban található felirattal

örökítette meg az utókor számára, ez a híres Res Gestae Divi Saporis.2

Odenathus és Palmyra felemelkedésének tárgyalása során talán a 252-es esztendőig és

Sapor második nagy hadjáratáig érdemes visszanéznünk. Ebben az évben katonailag még nem

Palmyra, hanem Emesa a térség legerősebb városa, bár kereskedelmi szempontból talán már

lényesebbnek számított a sivatagi arab törzsek oázistelepülése. A perzsa előrenyomulás során

egy bizonyos Cyriades I. Sapor kezére játssza Antiochiát, a kelet legnagyobb városát, a történet a Tyranni Triginta fejezetnek is része, Cyriades pedig a harminc zsarnok egyike.3 Az ekkor már megállíthatatlannak tűnő, városok sokaságát elfoglaló szasszanidákkal szemben azonban hamarosan kibontakozik a helyi ellenállás. A perzsaellenes erők egy emesai illetőségű papot, Uranius Antoninust választják meg vezetőjüknek és uralkodójuknak. Ő Odenathus helyi előképe. Az Oracula Sibyllina által a Napból jövő küldöttnek4 nevezett Uraniusnak végül a helyi csapatokkal, s talán a palmyrai Odenathus segítségével sikerült kiűznie I. Saport római felségterületről.5 Hangsúlyozni kell, hogy 252-ben Odenathus külpolitikai kibontakozása még várat magára, majd csak a következő perzsa támadás alkalmával, 260-ban lesz belőle a kelet legbefolyásosabb hadvezére, amikor a bajban már nem Emesáé, hanem Palmyráé lesz a vezető szerep.

Odenathus1 Ball 74-75.2 Hekster 113-114.3 SHA Tyranni Triginta 2.4 Orac. Sib. 13.150-13.154; Stoneman 101-102; Watson 27-28.5 Watson 28.

103

(Septimius Odenathus)1

Az Odenathus egy latinizált névforma, a harminc zsarnok egyikét a saját nyelvén

’Udaynathnak nevezték. Családja Palmyra vezető elitjéhez tartozott és az ’Amalaqi törzsből

származott, nagyapja valószínűleg Waballath Nasor, míg édesapja Hayran (latinosan Herodes)

volt, ő maga pedig valamikor 220 körül született.2

Southern szerint a helyi feliratok 251-252-ben már törzsi főnökként említik, ami a

helyi nyelvben a ra`s pozíciót jelentette. Odenathus római szenátori státuszát is a 250-es

évekre datálja a történész a feliratokon használt görög lamprotatos jelző miatt, ez a szó

ugyanis megegyezett a latin clarissimus melléknévvel, amit csak szenátorok esetében

használtak a III. században. A kitüntető cím azt feltételezi, hogy Odenathus korábban már

valamiféle szolgálatot tett a birodalomnak, amiről viszont nincsenek információink. Ha

elfogadjuk a hipotézist, hogy a szenátori rangot valamikori Rómát segítő tettéért kapta

Palmyra ura, akkor arra kell gondolnunk, hogy valószínűleg vagy a 243-as, vagy a 252-es

perzsa támadás során tűnt ki virtusával. Le kell szögeznünk, hogy a helyiek körében a római

szenátori státusz egészen kivételes megtiszteltetésnek számított, Odenathust és családját

leszámítva mindössze egyetlen férfiról tudunk, aki kiérdemelte volna ezt a címet: Septimius

Haddudanról. Ő lesz majd az a személy, aki Zenobia belső ellenzékeként fog működni a

városban, s valószínűleg ezt a magatartást fogja honorálni Aurelianus a magas kitüntetéssel.3

Gnoli Southernnel szemben úgy foglal állást, hogy Odenathus már egészen fiatalon, a

230-as években megkapta a ra`s pozíciót, Philippus Arabs idejében lesz aztán római szenátor,

majd 257-258-ban számos felirat consulként (lamprotatos hypatikos = clarissimus consularis)

említi, talán a magisztrátus odaítélése consul suffectus in absentiaként volt lehetséges. A

consulság évével kapcsolatban természetesen Southern is egyetért Gnolival. Odenathust

királyok királyának (mlk mlk’ wmtqnn’ dy mdnh klh = basileus basileón) csak a halála után

nevezik feliratokon, melyeket 271-re datálhatunk. Ugyanezeken az epigráfiai emlékeken

Palmyra egykori ura a corrector totius Orientis latin titulatúra arab megfelelőjét is viseli.4

Zonaras szerint Odenathus mint dux Orientis működött,5 ez azt is jelenthette egyszersmint,

hogy nemcsak a palmyrai haderő fölött parancsnokolhatott, hanem bizonyos római egységek

fölött is.

1 PLRE Vol. I. 638.2 Ball 77.3 Southern 43.4 Gnoli 45-52.5 Zonaras 12.23.

104

Palmyrát ekkoriban hivatalosan mindenféle eddig felsorolt cím és rang

sugalmazásával szemben nem egyetlenegy személy kormányozta, hanem betagozódott a

római viszonyok közé és két duumvirt választottak minden évben vezetőnek, akiket azonban –

keletről lévén szó – strategosoknak neveztek. 264-ig működött ez a rendszer, Odenathust az

utolsó években már mindig megválasztották az ominózus tisztviselőnek, ami mellett persze a

feliratokon szereplő egyéb kitüntető címeket és jelzőket is használta, s még ra`s, törzsfő is

volt.1

Palmyra nagypolitikai státuszba történő felemelkedésének időpontja Odenathus

consulságának éve, a 257-258-as esztendő, amikor a szenátor egyes hipotézisek szerint

valamelyik keleti tartomány kormányzójaként is szolgált. 260-ban aztán Valerianus császár és

I. Sapor között összeütközésre került sor, a Carrhae és Edessa közötti csatában pedig a római

imperátort tőrbe csalták és fogságba ejtették.2 Ezzel 260 nyarán minden megváltozott a

térségben, a provinciák főhatalmat viselő személy nélkül maradnak, ráadásul Sapor hadi

sikere után mindenféle gond nélkül nyomulhatott be a Római Birodalom keleti tartományaiba.

A térség minden bizonnyal legmagasabb rangú Róma párti személye Odenathus lett, aki nem

is késlekedett, összegyűjtötte csapatait és a szasszanidák ellen vonult. Az összeütközésről

Eutropius így tudósít: „in Oriente per Odenathum Persae victi sunt. Defensa Syria, recepta

Mesopotamia usque ad Ctesiphontem Odenathus penetravit.” 3 Zosimus Eutropiusszal

szemben a Historia Novában két Odenathus által Sapor ellen vezetett hadjáratról is tud, az

első eredménye volt a forrás szerint Nisibis és a többi jelentős keleti római város

visszafoglalása, míg a második űzte a perzsa nagykirályt egyenesen a fővárosáig,

Ktésziphónig. Zosimus szerint a második, hatalmas sikert hozó támadás során Odenathus ki is

fosztotta a perzsa földeket, településeket.4 A Historia Augusta talán egy hadjáratról tud csak,

de annak egyértelműen két fázisáról számol be. Először Nisibis visszafoglalása jelenik meg a

szövegben, majd pedig azt Sapor fővárosig történő hazazavarása követi: „collecto exercitu

contra Persas profectus est. Nisibin primum et orientis pleraque cum omni Mesopotamia in

potestatem recepit, deinde ipsum regem victum fugere coegit. postremo Ctesiphonta usque

Saporem et eius liberos persecutus captis concubinis, capta etiam magna praeda ad orientem

vertit, sperans quod Macrianum, qui imperare contra Gallienum coeperat, posset opprimere,

sed illo iam profecto”.5 Új információ a forrásban, hogy Palmyra ura elfogta Sapor nagykirály

ágyasait és kincseit. A két perzsaellenes hadjáratot a történészek elfogadják és 262-re, illetve 1 Southern 43.2 Zosimus 1.36; SHA Valeriani Duo 1.2.3 Eutropius 9.10.4 Zosimus 1.39.5 SHA Tyranni Triginta 15.2.-15.4.

105

267-re datálják őket, az első dátum ráadásul jól bizonyítható, Gallienus ugyanis 263-ban adja

hozzá hivatalos titulatúrájához a Persicus Maximust.1 A második perzsaellenes támadás éve

csak a Historia Augusta alapján állapítható meg, ez a forrás ugyanis úgy számol be róla,

mintha az közvetlenül a gót-herul (a forrás szerint szkíta) kis-ázsiai betörés előtt történt volna,

aminek a dátuma 267: „occupato tamen Odaenatho bello Persico, Gallieno rebus

ineptissimis, ut solebat, incubante Scythae navibus factis Heracleam pervenerunt atque inde

cum praeda in solum proprium reverterunt, quamvis multi naufragio perierint navalive bello

superati sint.” 2 A Historia Augusta egy kétes és sok esetben ellentmondásos forrás, ez a

részlete viszont talán tényleg egyedülálló módon datál egy történelmi eseményt.

Odenathusnak nemcsak a perzsákkal, hanem a rómaiakkal is meggyűlt a baja. A

perzsák felett aratott győzelmeinek babérját a Historia Augusta szerint a központi császár,

Gallienus aratta le, aki Rómában hatalmas diadalmenetet tartott: „qui cum Romam deducti

essent, vincente Odaenatho triumphavit Gallienus nulla mentione patris facta.” 3 A fő

konfliktus persze nem Gallienus és Odenathus között alakult ki, sokkal inkább az önmagukat

császárrá kikiáltató Macrianus családtagok és a palmyrai között. 260-ban a két Macrianus

elindult Európa felé, Odenathus pedig a perzsák kiűzése után kivárásra kezdett játszani. Nem

vonult egyből Quietus, az öreg Macrianus fiatalabbik fia ellen, hanem megvárta az Aureolus

és a Macrianusok közötti csata kimenetelét és ettől tette függővé a későbbi lépéseit. A serdicai

csatában 261-ben aztán Gallienus lovassági parancsnoka kerekedett felül, a Macrianusokat

pedig – saját kérésükre – a testőrkatonák ölték meg. 4 Quietus és Ballista 261-ben egyedül

maradtak Emesában, Odenathus pedig megindult ellenük azzal a céllal, hogy a trónbitorlást

megszünteti. A források különbözőképpen beszélik el a rómaiak halálát, a Historia Augusta

még önmagával is ellentmondásba kerül: „sed ii qui erant cum filio Macriani, Quieto nomine,

consentientes Odaenatho auctore praefecto Macriani Ballista iuvenem occiderunt missoque

per murum corpore Odaenatho se omnes affatim dediderunt.” 5 és „multi enim dicunt Quieto

per Odaenathum occiso Ballistae veniam datam et tamen eum imperasse, quod nec Gallieno

nec Aureolo nec Odaenatho se crederet.” 6 A praefectus praetorio meggyanúsítása Quietus

megölésével minden bizonnyal alaptalan, ezt Zonaras forráshelye is megerősíti, nála Quietust

az emesaiak ölik meg Ballista vereségére reagálva.7 Így talán már jobban érthetőek és

1 Southern 71.2 SHA Gallieni Duo 12.6.3 SHA Gallieni Duo 10.5.4 Zonaras 12.24.5 SHA Gallieni Duo 3.2.6 SHA Tyranni Triginta 18.1.7 Zonaras 12.24.

106

hitelesség szempontjából elfogadhatóbbak a Historia Augusta azon sorai, melyek az ifjú

augustus holttestének falon keresztül történő kidobását taglalják, hipotetikusan felvethetjük,

hogy az emesaiak talán tényleg így jártak el a meggyilkolt császárral.

A Historia Augusta természetesen hibásan állítja, hogy Odenathust császárrá kiáltották

volna ki sikerei után, ahogy legidősebb fia, Herodes (Septimius Herodianus) sem öltötte fel a

bíbort. Semmiféle érmeveréséről nincs tudomásunk egyikük kapcsán sem, így a „Herodes

cum patre accepit imperium” 1 sorok hibásak. Odenathus kapcsán a királyok királya feliratok

is mindössze csak halála után jelennek meg, tehát ilyesféle főhatalmat sem gyakorolt életében,

mindvégig kitartott a központi uralkodó, Gallienus hűségén, amit talán az a szöveghely

bizonyít legjobban, mely szerint Valerinus megbosszulására indított hadat a perzsák ellen:

„denique statim bellum Persis in vindictam Valeriani, quam eius filius neglegebat, indixit.” 2

Ugyancsak a Historia Augustában olvashatjuk, hogy „nec defuit tamen reverentia Odaenathi

circa Gallienum.” 3

Odenathus halálát 267-re kell helyezzük, a források itt is többféle történetet osztanak

meg az olvasóval. A Historia Augusta szerint a 267-es második perzsa hadjáratból visszatérő

Odenathust fiával, Herodesszel együtt ölték meg. A gyilkosság felbujtója Palmyra urának

unokatestvére, Maeonius volt, aki külön caputtal is rendelkezik a Tyranni Triginta fejezetben,

mely kizárólag a gyilkossággal és annak körülményeivel foglalkozik: „hic consobrinus

Odaenathi fuit nec ulla re alia ductus nisi damnabili invidia imperatorem optimum interemit,

cum ei nihil aliud obiceret praeter filium Herodem. dicitur autem primum cum Zenobia

consensisse, quae ferre non poterat ut privignus eius Herodes priore loco quam filii eius,

Herennianus et Timolaus, principes dicerentur. sed hic quoque spurcissimus fuit. Quare

imperator appellatus per errorem brevi a militibus pro suae luxuriae meritis interemptus est.” 4 A szövegből tehát megtudjuk, hogy a merénylet oka féltékenység volt, továbbá még

Zenobia, Odenathus felesége is gyanúba keveredik, aki rossz szemmel nézte, hogy Herodes,

Palmyra urának első házasságából született fia számított atyja politikai örökösének.

Zosimusnál a gyilkosság helyszíne Emesa, s a bizánci történetíró szerint Odenathust egyik

barátja születésnapjának ünneplése közben ölték meg.5 Syncellusnál Pontus a gyilkosság

helyszíne, a forrás szerint barbár behatolók elleni küzdelemben halt meg Palmyra ura.6

Zonaras szerint egy vadászat miatti magánéleti incidens következtében végeznek

1 SHA Tyranni Triginta 16.1.2 SHA Gallieni Duo 10.2.3 SHA Gallieni Duo 10.4.4 SHA Tyranni Triginta 17.5 Zosimus 1.39.2.6 Syncellus 467.

107

Odenathusszal és fiával, Herodianusszal, gyilkosként pedig a forrás az unokaöccsöt nevezi

meg.1 Cassius Dio Continuator szerint egy Rufinus nevű személy volt a tettes, aki azt

hangoztatta, hogy Gallienus érdekében gyilkolt, ami miatt aztán a császár meg is bocsát neki.2

A szöveghely úgy mutatja be a központi uralkodót, mint akinek érdeke fűződött Palmyra

urának megöletéséhez. Antiochiai János írása alapján Gallienus összeesküvése nyomán

gyilkolják le Odenathust és fiát.3

Látható, hogy nagyon sok személynek érdekében állhatott Odenathust és fiát eltenni

láb alól. Zenobia, Gallienus, Maeonius mellett szóba jöhet esetleges felbújtóként I. Sapor is,

akit Palmyra ura 260-ban kiűzött római felségterületről, 262-ben és 267-ben pedig egyaránt

megszorongatott. Ehhez az elmélethez lehet adalék, hogy 267-ben, a gyilkosság előtt nem

sokkal épp a szasszanidák ellen vezette seregeit Odenathus, s valószínűleg komoly csapást

mért a perzsákra. Sapor nem szokott hozzá a Rómától elszenvedett vereségekhez, hiszen mind

243-244-ben, mind 252-253-ban és mind 260-ban komoly sikereket ért el a nyugati

vetélytárssal szemben, ráadásul a Naqsh-i Rustamban található felirata alapján sem az a típusú

szerény ember volt, aki könnyen beletörődött volna a vereségekbe. A gyilkosság

felbujtójaként szóba jöhetnek még helyi, palmyrai érdekcsoportok is, a négy arab törzs között

bizonyára fennállhatott valamiféle érdekellentét, s talán Odenathus túlzott megerősödését sem

nézték jó szemmel. Ezzel a hipotézissel talán csak annyi a probléma, hogy Emesába, vagy

Pontusba minden bizonnyal nem ért volna el egy szír sivatagi oázisváros sokadikszámú

vezetőjének a keze. A források alapján a legtöbbször olvasott végzetverzió azonban a

magánéleti okok miatt elkövetett rokongyilkosság, erről tudósít Zosimus, Zonaras és a

Historia Augusta is, úgyhogy az elméletek közül még mindig ez az elgondolás áll a

legszilárdabb lábakon. Akárhogy is történt a merénylet, Odenathus halálával Palmyra

környékre kiterjedő hegemóniája megrendülni látszott, s talán egy újabb perzsa támadás

rémképének a lehetősége is felvillant. Csak egy még Odenathusnál is nagyobb formátumú

politikus kovácsolhatott volna tőkét a kialakult helyzetből.

Feliratok

Odenathusnak számos feliratát ismerjük. Ezek alapján a hadúr ra`s Tadmor, azaz

palmyrai törzsi vezető, lamprotatos, azaz római szenátor, továbbá 257-258-ban hypatikos,

1 Zonaras 12.242 FHG IV 194.3 FHG IV 599.

108

azaz consul (suffectus) is volt. A Zonaras által említett dux Orientis cím1 ellenben

epigráfiailag nem igazolható. A keleti despotákra – így többek között a perzsa I. Saporra is –

jellemző királyok királya (mlk mlk’ wmtqnn’ dy mdnh klh = basileus basileón) titulussal csak

a halála után tisztelik meg Odenathust, ezeket az emlékeket 271-re datálhatjuk, amikor

Zenobia épp hatalma csúcspontján állt. Ugyanezeken a feliratokon Palmyra valamikori ura a

corrector totius Orientis latin kifejezés arab megfelelőjét is viseli.2 A következő palmyrai

görög nyelvű epigráfiai emlék hűen mutatja be Palmyra urának egyik titulusát:3

„Septimios Odainatos” a felirat szerint lamprotatos synklétikos volt, a lamprotatos

jelző pedig a görögben a latin clarissimus megfelelője, s szenátori státuszra utal. A feliraton

megjelenik Palmyra urának két fia is, Hairan és Vaballathus. Ennek kapcsán beszélnünk kell

Odenathus gyermekeiről is. Biztosan tudjuk, hogy két felesége is volt a keleti hadúrnak, az

első neve ismeretlen, a második pedig Zenobia. Az első feleségétől született, örökösének

szánt gyermekét nevezték Hairannak, vagy latinos formában Septimius Herodesnek. A

harminc zsarnok fejezet őt is említi usurpátorként,4 s azt is tudjuk róla, hogy édesapjával

együtt gyilkolták meg 267-ben. Az első, azonosíthatatlan nevű feleségtől több fiúgyermek

nem ismeretes. Zenobiától két fiúgyermeke született Odenathusnak, Wahballath, azaz latinos

formában Vaballathus, illetve Herodianus. Mindeketten epigráfiailag bizonyítottan létező

személyek voltak, s szerepelnek a Historia Augustában is zsarnokként. Vaballathust a Tyranni

Trigintában Timolausszal (Thaimallath, mely ugyanazt jelenti, mint a Vaballathus név:

1 Zonaras 12.23.2 Gnoli 45-52.3 Von Sallet 6.4 SHA Tyranni Triginta 16.

109

„Allath isten ajándéka”)1 lehet azonosítani,2 míg Herodianus elírt alakja Trebellius Pollionál

Herennianus.3

Septimius Hairanes nevével ellátott epigráfiai emlékeket is ismerünk Palmyrából,

ezeken apjához hasonló címekkel illetik a legidősebb fiút. Az alábbi felirat például éppúgy

lamprotatosként, szenátorként emlegeti:4

Pénzek

Odenathus nem adott ki saját képével és nevével veretett pénzeket, hisz nem is tartotta

magát császárnak, majd csak pár évvel később felesége, Zenobia, illetve fia, Vaballathus fogja

meglépni az usurpációt. Pályafutásával kapcsolatban azokat a Gallienus-féle érméket érdemes

átnézni, melyek feliratukban a keleti fejleményekre és a perzsaellenes harcokra, vagy a

területek visszafoglalására utalnak. Az „ORIENS AVG”5 típusú érmék vannak talán

leginkább kapcsolatban Odenathus tevékenységével annál is inkább, mivel a napistent, Solt

ábrázolják hátlapjukon, aki keleten mindig az egyik legfontosabb, legjobban tisztelt

istenségnek számított. Emellett a „RESTITVT ORIENTIS”6 feliratú pénzeket kell még

megemlíteni a központi uralkodó kelettel kapcsolatos veretei közül, ezek a kelet

helyreállítását, Sapor római felségterületről történő kiűzését ünnepeltetik.

1 Stoneman 116.2 SHA Tyranni Triginta 28.3 SHA Tyranni Triginta 27.4 Von Sallet 6-7.5 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (sole reign) 62, 113, 248-251, 354, 448, 451, 494-498.6 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 448.

110

„RESTITVT ORIENTIS” feliratú Gallienus antoninianus1

Zenobia és Vaballathus(Septimia Zenobia és Lucius Iulius Aurelius Septimius Vaballathus Athenodorus)2

1 RIC Vol. V. Part 1. Gallienus (joint reign) 448.2 PLRE Vol. I. 990.

111

Odenathus 267-ben bekövetkező halála után keleten váratlan fejlemények történtek,

ugyanis Palmyra egykori urának második felesége, Zenobia ragadta magához a hatalmat

ekkoriban még gyermekkorban lévő fia, Vaballathus nevében.

De mit is lehet tudni az asszony őseiről, származásáról, fiatalabb koráról? Arab

források szerint az ’Amalaqi törzs főnökének lánya volt és eredeti neveként a Na’ilah alakot

tüntetik fel, emelett pedig Al-Zabbaként, vagy Zainabként hivatkoznak rá. Néhány

feljegyzésben Nafshaként említik, így hívták azonban a testvérét is, ígyhát valószínűleg

összekeverték őket a források. A manicheus szent iratok Tadi királynőként hivatkoznak rá,

míg a palmyrai feliratok alapján az eredeti neve Septimia Bat-Zabbaiként rekonstruálható.1 A

pénzein Septimia Zenobia Sebasteként szerepel.2

Egy bizonyos Iulius Aurelius Zenobius Zabdilah a perzsák 231-232-es inváziója

folyamán stratégosként működött Palmyrában,3 a név alapján arra lehet következtetni, hogy

mindenféleképpen rokoni kapcsolatban állhatott Zenobiával, de epigráfiai emlékek nem

erősítik meg apaságának gyanúját. A Iulius Aurelius nevek kapcsán megállapíthatjuk, hogy

Caracalla 212-es adományozásával nyerte el a család a polgárjogot. Három mérföldkő örökíti

meg mindössze Zenobia édesapjának a nevét, ezek egy Antiochus nevű személyt

hagyományoznak az utókorra, felmerül azonban a gyanú, hogy itt nem a valódi apáról, hanem

egy – vélt, vagy valós, ám mindenféleképpen propagandisztikus célból feltüntetett – ősről esik

szó, aki talán IV. Antiochos Epiphanes, Nagy Sándor hadvezérének, Seleukosnak a

leszármazottja. IV. Antiochos VI. Ptolemaios Philometor lányát, Cleopatra Theát vette

feleségül, így Zenobia ezzel a felirattal egyiptomi származásának is hangot adhatott, aminek

majd a provincia lerohanásakor különösen nagy szerepe lehetett a propagandájában. Tudjuk

azt is, hogy Palmyra úrnője sokszor VII. Cleopatra leszármazottának tüntette fel magát, így a

propagandisztikus kapcsolat tényét IV. Antiochosszal újabb érv támasztja alá.4 A

Ptolemaisokkal és Cleopatrákkal való rokonítás felvetődését a Historia Augusta egy

szöveghelye is említi: „nomine Zenobia, de qua multa iam dicta sunt, quae se de

Cleopatrarum Ptolemaeorumque gente iactaret.” 5

Zenobia 240-ben, vagy 241-ben születhetett, s körülbelül 17-18 évesen mehetett

feleségül Odenathushoz (258 körül, azaz épp a consuli évében), akinek a második házastársa

volt.6 Odenathus halála után nem késlekedett, s valószínűleg két később is kiemelkedő

1 Ball 78.2 RIC Vol. V. Part 2. Zenobia 1-2.3 CIS II 3932.4 Hartmann 120; Southern 4-5.5 SHA Tyranni Triginta 30.2.6 Hartmann 205.

112

szerepet betöltő hadvezérének, Zabdasnak és Zabbainak a segítségével megkaparinthatta az

uralmat, persze mindezt egyelőre csak gyermekkorú fián, Vaballathuson keresztül

gyakorolhatta. Vaballathus titulatúrájában megjelenik az arab pnrtt’ szó, amit görögre az

epanorthotes kifejezéssel fordítottak. Ez a szó a latin nyelvbe átültetve körülbelül correctort

jelent, ami viszont azért számít problémásnak, mert ez a titulus nem számított örökölhetőnek,

tehát nem mondhatjuk, hogy az újdonsült ifjú palmyrai vezető édesapja után vette fel a címet.

A problematika megfejtése az a megállapítás lehet, hogy Vaballathuson keresztül Zenobia

ennek a titulusnak a jogtalan alkalmazásával már Gallienusnak üzent és szerette volna lazítani

a kapcsolatot oázisvárosa és Róma között.1

Zenobia ezután igyekezett a korabeli kelet legnagyobb hadvezéreit, filozófusait,

gondolkodóit maga köré gyűjteni. Tanácsának tagja volt többek között Zabdas és Zabbai,

Odenathus sok csatát megjárt két hűséges vezére, Julius Aurelius Septimius Vorodes, a perzsa

származású tisztségviselő,2 továbbá olyan nagyformátumú személyek, mint az eretnekségért

elítélt antiochiai püspök, Samosatai Pál, vagy Paulus Longinus, a kor – Plótinos mellett –

legnagyobb filozófusa. Utóbbi személyről sok történész úgy gondolja, hogy egyszersmint

észként és ambícionáló tényezőként is őt kell látni Zenobia mögött, így közvetett módon neki

lehetett köszönni az oázisváros hatalmának hirtelen megnövekedését.3 Paulus Longinus

lehetett az ifjú Vaballathus nevelője is, Zenobia fiának Timolaus néven íródott Historia

Augustában olvasható fejezete szerint pedig az ifjú különösen intelligens és könnyen tanuló

ember volt, akit legjobban a latin grammatika érdekelt a tudományok közül: „tanti fuit

ardoris ad studia Romana ut brevi consecutus quae insinuaverat grammaticus esse dicatur,

potuisse quin etiam summum Latinorum rhetorem facere.” 4 A Palmyra körül kibontakozó

szellemi élet további kiváló képviselőjének számított Callinicus Petrából, aki egyik legfőbb

művét („Alexandria görög története”) a „Cleopatrának” szóval dedikálta. Mivel ekkoriban

Egyiptom már Zenobia hatalmát ismerte el és közismert volt a palmyrai asszony propagandája

is, el kell fogadnunk a felvetést, hogy Callinicus művét Odenathus feleségének dedikálta.5

Végeredményképp elmondható, hogy a 260-as évek végén és a 270-es évek elején

Palmyrában pezsgő szellemi élet bontakozott ki, s a kereskedelemből származó bevételek,

valamint az erős hadsereg mellett ennek a szellemi tőkének is szerepe kellett legyen az

oázisváros státuszának és jelentőségének megemelkedésében.

1 Southern 84-85.2 Watson 69.3 Stoneman 131.4 Tyranni Triginta 28.2.5 Hartmann 305-306.

113

270-ben, három évvel Odenathus halála és alig két évvel a Mediolanum környékén

lejátszódó események után Zenobia elérkezettnek látta az időt a Palmyra által ellenőrzött

felségterület megnövelésére. Tisztában lehetett vele, hogy Claudius Gothicus császár nem fog

tudni keletre sietni, hisz a germán háborúkkal van elfoglalva messze nyugaton, így

mindenféle közeljövőbeli következmények nélkül elindíthatta invázióját. 270 tavaszán

Zabdast, legjobb hadvezérét Arabia provinciába küldte a tanukh törzs elleni háborúba. Az

ominózus törzsről annyit tudunk, hogy ekkoriban fennhatósága alatt tartotta a térség egyik

legjelentősebb kereskedővárosát, Petrát és nem ismerte el Zenobia és Vaballathus térség

feletti hegemóniáját sem, amivel minden bizonnyal nemcsak presztízsveszteséget okozott

Palmyrának, hanem anyagi károkat is. Érdekes, hogy Malalas és Antiochiai János szerint is

amiatt indult ez a háború, mert a helybeliek felelősek voltak Odenathus meggyilkolásáért és

Zenobia bosszút szeretett volna állni rajtuk.1 A tanukhok vezetőjének ekkoriban a hagyomány

szerint egy Jadhima nevű személy számított, egyes arab források szerint úgy végzett vele

Palmyra úrnője, hogy egy találkozón tőrbecsalta, míg egy másik elképzelés szerint csatában

esett el.2 A történet akár fiktív, akár igaz, annyi még bizonyos a tanukhokkal való

konfliktusból, hogy a helyi római katonai parancsnok, a legio III Cyrenaicát parancsnokló

Trassus dux Zabdas seregével szemben foglalt állást és a tanukhokat támogatta a

csatározásokban. Malalas szerint a palmyrai seregek legyőzik az egyesült római-tanukh

csapatokat, Trassus helytartó pedig elesik a csatában.3

A következő célpont Zenobia számára Egyiptom lett, ami már jóval nagyobb falatnak

ígérkezett. Egyiptom 260 őszén, Valerianus császár perzsa fogságba esése után már egyszer

ellenállt a központi impériumnak, ekkor a helyi helytartó, a Tyranni Triginta fejezet által is

említett Lucius Mussius Aemilianus hatalma körülbelül két évig kitartott a terület felett.

Zabdas seregei még 270 folyamán özönlöttek be Egyiptomba, az ellenállást pedig a helyi

római praefectusnak, Tenagio Probusnak kellett volna megszerveznie, azonban a tisztviselő a

támadás idején nem tartózkodott Egyiptomban, aminek igen nyomós oka volt, lévén a

tengeren harcolt éppen a kalózokkal, akik minden bizonnyal gót-herul fosztogató csapatok

lehettek, lévén az eseményről beszámoló Zosimus is az egyiptomi helyzet ismertetése előtt

írja le a „szkíta” (azaz gót-herul) fosztogatást. Tenagio Probus mikor végre a Földközi-

tengerről a helyszínre ér hadseregével, győzelmet arat a palmyraiak felett és elüldözi őket a

1 Hartmann 278.2 Hartmann 350.3 Southern 108-109; Watson 61.

114

provinciából, azonban tőrbe csalják és meggyilkolják, így Zabdas visszatérhet csapataival, s

elfoglalhatja a területet.1

Nagyon érdekes megvizsgálni a közvetlenül Egyiptom elfoglalása után készített,

Vaballathus arcképével vert pénzeket. Bár ekkor a lázadás már nyilvánvalónak számított és

nem volt esély semmiféle visszatáncolásra, a pénzérmék még mindig óvatoskodó

magatartásra utaltak, tudniillik Aurelianus és Vaballathus arcképei is az érméken szerepeltek,

az előlapon a központi uralkodó, míg a hátlapon Zenobia fia jelent meg. A pénzekhez

hasonlóan a palmyrai mérföldkövek és feliratok ettől a pillanattól kezdve Vaballathust már

mint királyok királyát nevezik meg, ám a császárságot jelző augustus szó ekkor még nem

szerepel sem az ifjú uralkodó érméin, sem a feliratain. Római titulusok közül az imperatort, a

consult és a dux Romanorumot használja mindösszesen.2 Az egyiptomi papiruszok alapján

270 decemberében így nézett ki Vaballathus titulatúrája: „Lucius Iulius Aurelius Septimius

Vaballathus Athenodorus, vir clarissimus rex consul Imperator Dux Romanorum” 3 A címek

és az érmekép formálisan lázadást jeleznek, de ezt még jogilag az augustus szó hiánya miatt

nem merték, vagy nem akarták kimondani.

Zenobia újabb sikere nyomán Egyiptom terjeszkedő birodalmának részévé vált, ő

azonban nem elégedett meg ennyivel, holott a Róma gabonautánpótlása szempontjából

kulcsfontosságú provincia elvesztését tudnia kellett, hogy nem fogja hagyni Aurelianus. A

központi uralkodó ekkor már túl volt a Quintillusszal vívott rövidke polgárháborún, s teljes

erejével az egyéb problémákra koncentrálhatott. 271 tavaszán Palmyra úrnője Zabdast és

csapatait a mai Szíria északi részére, illetve Kis-Ázsiába küldte, akik a területet elfoglalták.

Keleten ekkor már senki sem mert dacolni Zenobia nagyságával és hatalmával, akinek az

uralma Galatiától Egyiptom déli részéig tartott. 271 nyarán Zabdas csapatai már Kalkedónnál

állomásoztak, a terület azonban hű maradt Aurelianushoz, nem sikerült átállásra

kényszeríteni. Ez volt az első kudarc, ami után nem sokkal már megérkezett a hír a központi

uralkodó készülődéséről.4

271 márciusában Zenobia fia uralkodását visszadatálta Odenathus haláláig, tehát 267-

ig. Ez már a háború előszelét jelentette, Palmyra úrnője készült az Aurelianusszal történő

hatalmas összecsapásra, mely egész birodalmának jövőjéről volt hivatott dönteni. 272

áprilisában az alexandriai érmék már nem jelenítették meg Aurelianus arcát, csak és kizárólag

Vaballathus feje jelent meg a pénzeken, ugyanakkor az antiochiai verde már Zenobia nevében

1 Zosimus 1.44.2 Watson 67-68.3 Southern 109.4 Watson 63-64.

115

is elkezdett érméket készíteni, amelyeken szerepelt az augusta jelző is, tehát az usurpáció

immár a pénzeken is megerősítést nyert. A 272-es pénzek immár Vaballathust is augustusnak

nevezték.1

Aurelianus Palmyra elleni hadjárata két irányból támadott. Délen a későbbi császár,

Marcus Aurelius Probus indított támadást Egyiptom ellen, míg a fősereg Aurelianus

vezetésével Kis-Ázsia irányából nyomult előre Palmyra felé. Először foglalkozzunk a kisebb

jelentőségű hadmozdulatokkal, Probus egyiptomi sikereivel. Erről a Historia Augusta tudósít

minket a majdani imperátor fejezetében: „pugnavit etiam contra Palmyrenos Odaenathi et

Cleopatrae partibus Aegyptum defendentes, primo feliciter, postea temere, ut paene

caperetur; sed postea refectis viribus Aegyptum et orientis maximam partem in Aureliani

potestatem redegit.” 2 A szöveg által említett sikertelenségek (kis híján elfogták Probust)

minden valószínűség szerint arra utalnak, hogy az auctor nem tud teljesen különbséget tenni a

270-ben legyőzött és megölt praefectus, Tenagio Probus, illetve a 272-ben a provinciát

visszafoglaló, 276-tól császárként regnáló Marcus Aurelius Probus között. Mindenesetre

kijelenthető, hogy Egyiptomot viszonylag hamar visszafoglalják a központi erők a

palmyraiaktól.

Aurelianus serege eközben Byzantiumnál átkel Ázsiába és elfoglalja Ancyrát, illetve

Tyanát. A legrészletesebb leírást az hadműveletekről Zosimus szolgáltatja, így az ő

narratíváját ismertetem. Aurelianus és Zenobia serege Antiochiánál találkozik egymással, a

központi császár pedig egyből felismerte, hogy csapatai szemtől szemben, nyílt ütközetben

minden bizonnyal nem bírnának a palmyrai nehézlovassággal, mely letarolná a soraikat. Ezért

aztán gyalogságát átszállíttatta az Orontes folyó túlpartjára, lovasságának pedig

megparancsolta, hogy szemtől-szembe ne konfrontálódjanak Zabdas hadaival, amíg azok a

nagy melegtől és a vastag páncélok miatt el nem fáradnak. A csatát tehát addig-addig

halogatták a rómaiak, míg végül a már elcsigázott palmyraiakat könnyedén szétverték.3

Zenobia és Zabdas a vereség után az éjszaka leple alatt elhagyták Antiochiát és Emesába

tették át székhelyüket. Aurelianus bevonult Antiochiába, majd nem sokkal később már úton

voltak csapatai Emesa felé. Zosimus szerint a fő ütközetre itt került sor, s Zabdas erői újra

vereséget szenvedtek.4 Zenobia ezután már csak Palmyrába menekülhetett, itt sáncolta el

magát a megmaradt csapataival. A római ostrom végül beveszi a várost, az augusta pedig az

1 Watson 67-69.2 SHA Probus 9.5.3 Zosimus 1.50.4 Zosimus 1.50-1.53.

116

Eufrátesz folyó felé menekül, hogy a Szasszanida Birodalom területére szökjön át, ez azonban

nem sikerül neki, elfogják.1

A többi forrás jóval kevesebb adattal szolgál csupán az összecsapásokról, bár az

Emesa melletti döntő ütközet tényéről a Historia Augusta is beszámol: „Recepta Tyana

Antiochiam proposita omnibus impunitate brevi apud Daphnem certamine obtinuit atque inde

praeceptis, quantum probatur, venerabilis viri Apollonii parens humanior atque clementior

fuit. Pugnatum est post haec de summa rerum contra Zenobiam et Zabam eius socium apud

Emesam magno certamine. Cumque Aureliani equites fatigati iam paene discederent ac terga

darent, subito vi numinis, quod postea est proditum, hortante quadam divina forma per

pedites etiam equites restituti sunt. Fugata est Zenobia cum Zaba, et plenissime parta

victoria.” 2 Eutropius Breviariuma szerint Antiochiától nem messze került sor a döntő

ütközetre, tehát a latin szerző Zosimusszal szemben csak egy nagyobb csatáról tud, s Zenobia

elfogását is Antiochia mellé teszi: „Zenobiam quoque, quae occiso Odenatho marito

Orientem tenebat, haud longe ab Antiochia sine gravi proelio cepit” 3

Annyi bizonyos, hogy a történészek manapság a döntő csata helyszínének Immaet

tartják,4 ahol a rómaiak győzedelmeskedtek, Zenobiát pedig Aurelianus emberei elfogták. A

diadalmas központi császár ezután visszatér Európába, hogy a karpok betörésével

foglalkozzon. Keleten egy Marcellinus nevű kormányzót hagy maga mögött, az ő feladata

lesz ezután a visszafoglalt területek felügyelete, azonban a palmyraiak fellázadnak ellene és

egy Antiochus nevű személyt kiáltanak ki vezetőjüknek és uruknak.5 Elképzelhető, hogy ez a

személy nem volt más, mint Zenobia édesapja, a palmyrai négy törzs egyikének a vezetője.6 A

lázadók első dolga az Aurelianus által hátrahagyott hatszáz íjász legyilkolása volt, de nem

kímélték a vezetőjüket, egy bizonyos Sandariont sem. A Historia Augusta így beszéli el a

szörnyű mészárlást és Achilleus (a munka így nevezi a lázadók uralkodójának megválasztott

Antiochust) újabb lázadását: „Rarum est ut Syri fidem servent, immo difficile. nam Palmyreni,

qui iam victi atque contusi fuerant, Aureliano rebus Europensibus occupato non mediocriter

rebellarunt. Sandarionem enim, quem in praesidio illic Aurelianus posuerat, cum sescentis

sagittariis occiderunt, Achilleo cuidam parenti Zenobiae parantes imperium.” 7

1 Zosimus 1.53-1.56.2 SHA Aurelianus 25.1-25.3.3 Eutropius 9.13.4 Downey 57-68.5 Zosimus 1.60.1-1.60.2.6 Hartmann 396.7 SHA Aurelianus 31.1-31.2.

117

Az újabb palmyrai problémák hatására Aurelianus visszatér csapataival a Balkánról

273 folyamán és leszámol a lázadókkal. Az oázisvárost porig rombolják, a Historia Augusta

szerint pedig a katonák hatalmas mészárlást rendeznek, asszonyokat, gyerekeket, időseket és

fegyvertelen parasztokat is megölnek, mert a város másodszor is szembe mert szállni

Rómával. „Non oportet ulterius progredi militum gladios. Iam satis Palmyrenorum caesum

atque concisum est. Mulieribus non pepercimus, infantes occidimus, senes iugulavimus,

rusticos interemimus. Cui terras, cui urbem deinceps relinquemus? Parcendum est iis qui

remanserunt. credimus enim tam paucos tam multorum suppliciis esse correctos. Templum

sane Solis, quod apud Palmyram aquiliferi legionis tertiae cum vexilliferis et draconario et

cornicinibus atque liticinibus diripuerunt, ad eam formam volo, quae fuit, reddi.” 1 A

szöveghely beszámol Sol templomának kifosztásáról is, ezt azonban a sorok alapján a császár

(aki a képzeletbeli levél szerzője) helyre szeretné állíttatni. Az épületek nagy része ezzel

szemben bizonyos, hogy nem jutott erre a sorsra, Palmyra pedig többé már nem tudja

kiheverni 273-as elpusztítását.

De mi a helyzet Zenobiával és fiával, Vaballathusszal? A források leggyakrabban arról

számolnak be, hogy Aurelianus a palmyrai asszonyt a fővárosba vitette, majd miután legioival

274-ben a Gall Birodalomra is döntő csapást mért és Tetricust, az utolsó helyi usurpátort is

elfogta, Rómában pompázatos diadalmenetet tartott, melyben felvonultatta mind a nyugati

birodalomrészeket, mind a keleti birodalomrészeket bitorló személyt. A Historia Augusta így

örökíti meg a diadalmas pillanatot: „Quare cum Aurelianus nihil simplex neque mite aut

tranquillum facile cogitaret, senatorem populi Romani eundemque consularem, qui iure

praesidali omnes Gallias rexerat, per triumphum duxit, eodem tempore quo et Zenobiam

Odaenathi uxorem cum filiis minoribus Odaenathi, Herenniano et Timolao.” 2 A forrás

szerint tehát nemcsak Zenobia, de fia, a Trebellius Pollio által csak Timolausnak nevezett

Vaballathus is túlélte a szír sivatagból Rómába vezető hosszú utat. Más véleményen van

Zosimus, a bizánci szerző sorai szerint Zenobia meghalt, még mielőtt a római sereg elérte

volna Byzantiumot.3 Zonaras mások verzióit ismerteti a palmyrai asszony sorsával

kapcsolatban, ezek alapján valamelyik forrás szerint útközben meghal az usurpátor, míg egy

másik szerint biztonságban eljut Rómáig.4 Malalas szerint a rabláncra fűzött Zenobiát

parádézás és ünneplés közepette hurcolták végig a nagyobb keleti városokon, Aurelianus így

akarta mindenki számára egyértelművé tenni, hogy a lázadást keményen megtorolja.5

1 SHA Aurelianus 31.5-31.7.2 SHA Tyranni Triginta 24.4.3 Zosimus 1.59.4 Zonaras 12.24.5 Malalas 12.30.

118

Feliratok

Zenobia feliratai kapcsán a legérdekesebbek az Egyiptom elfoglalása után készült

epigráfiai emlékek, ezeken ugyanis a címek és titulusok egész sora feltűnik. Ilyen típusú

emlékeken az usurpátor néha egyedül, néha pedig fiával, Vaballathusszal tűnik fel. Az alábbi

feliratot 271-re keltezhetjük, Palmyrában készült, s Zenobia neve mellett ezúttal két

legnagyobb hadvezére, Zabdas és Zabbai is feltűnik rajta:1

A felirat basilissának nevezi Zenobiát, ami azért különös, mert többnyire a római

augusta rangot a sebasté szóval jelölték a helybeli feliratokon. Utóbbi általánosan elterjedt

titulusra itt látható egy példa:2

Ahogy Zenobiát sebastének, vagy basilissának nevezték a palmyrai epigráfiai

emlékek, úgy fiának, Vaballathusnak is megvoltak a maga titulatúrái, ezeket talán még

könnyebb is a latin megfelelővel behelyettesíteni, mint édesanyja szövegeit. A következő

feliratot 270-271-re keltezhetjük, jól szemlélteti az augustus szó görög megfelelőjét kerülő

óvatoskodó megfogalmazás a korabeli keleti politikai hangulatot:3

1 Von Sallet 50.2 Von Sallet 42.3 Von Sallet 39.

119

Ha a görög szöveget latinra fordítjuk, akkor a következő titulatúrát fogjuk megkapni:

„Iulius Aurelius Septimius Vaballathus Athenodorus Vir Consularis Romanorum Imperator

Dux Romanorum.”

Pénzek

Zenobia és Vaballathus veretei az antiochiai és az alexandriai műhelyekben készültek,

érméikkel kapcsolatban érdekesség, hogy latin és görög nyelvű pénzeket is kiadtak belőlük.

Zenobia először olyan pénzeket készíttetett, melyeken gyermeke, Vaballathus még

Aurelianusszal együtt jelenik meg, s az augustus titulust sem viseli. A központi uralkodó az

ominózus pénzeken mindig az érme előlapján, míg az ifjú palmyrai a hátlapján helyezkedett

el. Ezeket a vereteket 270-271-re datálhatjuk. A Zenobiát és Vaballathust közösen ábrázoló,

illetve az ifjú augustust egymagában megjelenítő érmék a lázadás utolsó szakaszában, 271

végén és 272 folyamán kerültek csak forgalomba, amikor már nem lehetett volna

tárgyalásokkal, vagy békésen megoldani a Palmyra és Róma közötti konfliktust.1

Aurelianus és Vaballathus közös antoninianusa 270-271-ből2

(balra Vaballathus, jobbra Aurelianus)

Az ifjú imperátor első pénzkiadási korszakának érméi Aurelianust „IMP

AVRELIANVS AVG” felirattal ábrázolták rendszerint, míg Vaballathus feje mellett általában

a „VABALATHUS VCRIMDR” formula állt. A név mögötti betűsor feloldása: „Vir

Clarissimus Rex Consul Imperator Dux Romanorum”3

1 Von Sallet 15-16; Watson 67-68.2 RIC Vol. V. Part. 1 Aurelianus 381.3 Southern 109,

120

„IM C VHABALATHVS AVG” és „IVENVS AVG” antoninianus 272-ből1

A Vaballathust egyedül ábrázoló, augustusként is megjelenítő pénzek többféle

felirattal is készültek. Léteznek közöttük „AEQVITAS AVG”,2 „IVENVS AVG”,3

„AETERNITAS AVG”,4 „IOVI STATORI”,5 „VENUS AVG”6 és „VICTORIA AVG”7

típusúak is.

„IVNO REGINA” feliratú Zenobia antoninianus 272-ből8

Zenobia latin pénzeit két típus jellemezte. Az egyik hátlapján a „IVNO REGINA”,9

míg a másikon a „PIETAS AVGG”10 feliratok olvashatók, a dupla „G” betű pedig

Vaballathusra utal.

VII. Összefoglalás

A 260 és 274 közötti szűk másfél évtized talán nemcsak a katonacsászárok korának, de

az egész Római Birodalom történetének az egyik legkaotikusabb időszaka. Ha megvizsgáljuk

1 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 4.2 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 1.3 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 4.4 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 2.5 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 3.6 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 5.7 RIC Vol. V. Part. 2 Vaballathus 6.8 RIC Vol. V. Part. 2 Zenobia 2.9 RIC Vol. V. Part. 2 Zenobia 2.10 RIC Vol. V. Part. 2 Zenobia 1.

121

a 260. esztendőt, akkor arra a megállapításra kell jussunk, hogy soha még ennyi ellencsászár,

soha még ennyi rövid ideig uralkodó imperátor nem próbált szerencsét a császárkor folyamán,

még a hírhedt négy császár éve, vagy a 238-as esztendő sem számított ennyire

eseménydúsnak és felfordulásban bővelkedőnek. A birodalom gazdaságilag, katonailag is

meggyengült, területét külső barbár betörések, lázadások, járványok és éhinségek sújtották, az

infláció pedig alig pár év alatt az egekbe szökött, miközben az imperátorok megdicsőülését,

avagy bukását csakis a legiók hűsége és ereje döntötte el. A Római Birodalom a válság

évtizedeit élte, ám ahogy ez ilyen időkben rendszerint lenni szokott, az egyetértés, a béke és a

bőség gyakorlatilag minden egyes uralkodó pénzpropagandájának groteszk részét képezte.

Mindenki csak átvészelni szerette volna ezeket a nehéz éveket, melyekben a túlélésért

gyakorlatilag bármire képesnek kellett lenni, hisz mindössze kevés császár és usurpátor

távozott természetes körülmények között a túlvilágra a katonacsászárok korában, s őket is

inkább a betegség vitte el, semmint a békés öregkor.

A legnagyobb gondok és bajok közepette azonban a gondviselés a birodalom

gyakorlatilag valamennyi részén kiemelt egy-egy hadi virtusban bővelkedő, rátermett

személyt, aki aztán ideig-óráig megóvta a fennhatósága alatt álló területeket az alemann,

frank, gót, herul, kvád, szarmata, roxolán, vagy épp perzsa ellenségtől. A Rajna mentén

Postumus (260-269), Laelianus (269), Marius (269), Victorinus (269-271), II. Domitianus

(271), Tetricus (271-274) és Tetricus Iunior (273-274), az Illyricumban Ingenuus (260) és

Regalianus (260), Mediolanumban Aureolus (268), keleten Macrianus (260-261), Macrianus

Iunior (260-261), Quietus (260-261), valamint Odenathus, Zenobia és Vaballathus öltötték fel

valamilyen formában a főhatalmat, s bár volt közöttük egészen fiatal gyermek, asszony és

harcedzett férfi is, a maguk módján mindannyian csak túlélni szerették volna a kaotikus kort,

mely nem kímélte a gyengét és az elesettet. Aki nem bizonyult elég jó vezetőnek, aki nem

gondolta át egy-egy fontosabb lépését, aki nem bizonyult alkalmanként kegyetlennek,

alkalmanként viszont kegyesnek, azt félreállították, vagy meggyilkolták, de sokszor még a

hibátlan, tökéletes szervezői és hadvezetői készséggel megáldott uralkodók sorsa is az

erőszakos halál lett. Korszakunk ellencsászárai közül a két Tetricus és talán Zenobia és

Vaballathus kivételével valamennyit megölték.

A Római Birodalom 274-es újraegyesítője, Aurelianus császár pompázatos

diadalmenetén az egész világmindenség helyreállítója, RESTITVTOR ORBIS volt népe és

hadserege szemében, mivel Palmyrát és a Gall Birodalmat is térdhajtásra kényszerítette, s

annyi megpróbáltatásokkal teli év után végre – bár csak ideiglenesen, de – békét hozott a

hatalmi csatározások, külső betörések, járványok és mészárlások sorozatába belerokkant

122

birodalom számára. Hatalmas tettnek számított ez a részéről, a Római Birodalom – talán nem

túlzás – Traianus óta nem látott akkora hódítót, mint amilyen ez a jobb sorsra érdemes, életét

dicstelen módon befejező császár volt. El kell azonban ismernünk azt a tényt, hogy ezt a

herculesi cselekedetet nem hajthatta volna végre a 270 és 275 között uralkodó imperátor azok

nélkül, akiket legyőzött, megsemmisített. Ha Postumus és utódai nem tartanak ki a Rajna

melletti ripán, ha Odenathus nem veri vissza az Antiochiáig jutó Saport, akkor valószínűleg a

birodalomnak nem adatott volna meg a további létezés ajándéka. De a keleten szétszaladó

római sereget újraszervező Macrianusok, a szarmatákkal és roxolánokkal harcoló Ingenuus és

Regalianus, sőt még talán az olyan kevésbé jelentős figurák, mint Laelianus, vagy Marius is

hozzátettek valamit ahhoz, hogy az antikvitás kultúrája és társadalma ne omoljon össze már a

III. század közepén. Ha az alemannok 260-as Afrikát elérő portyájára, a szarmaták fél

Pannoniát romba döntő dúlására, vagy a gótok és herulok 268-as, Athént is elérő csapására

nincs római válasz, akkor lemaradtunk volna az antik kultúra tán utolsó, Diocletianus és

Constantinus alatti kivirágzásáról, s még talán az athéni Akadémia sem közvetíthette volna a

tudást újabb cirka 250 éven keresztül. Tetricus császár Historia Augusta beli fiktív levelének

egyetlen sorával zárom dolgozatomat, úgy gondolom, hogy ez az árva mondat magában

foglalja azt az általános életérzést, amit a 260-270-es években érezhetett egy átlagember, vagy

épp egy bíbort viselő imperátor: „Eripe me his, invicte, malis.”, azaz „Ments ki e bajból,

legyőzhetetlen!”

Rövidítések

Amm. Ammianus Marcellinus

Aur. Victor Aurelius Victor

123

CIL Corpus Inscriptionum Latinarum

CIS Corpus Inscriptionum Semiticarum

Epit. de Caes. Epitomé de Caesaribus

FHG Fragmenta Historicorum Graecorum

FPA Fontes Pannoniae Antiquae

ILJ Inscriptiones Latinae quae in Iugoslavia inter annos MCMXL et MCMLX repertae et editae sunt (Situla 5)

Inscriptiones Latinae quae in Iugoslavia inter annos MCMLX et MCMLXX repertae et editae sunt (Situla 19)

Inscriptiones Latinae quae in Iugoslavia inter annos MCMII et MCMXL repertae et editae sunt (Situla 25)

ILS Inscriptiones Latinae Selectae

Lys. Lysias

Orac. Sib. Oracula Sibyllina

Petr. Patr. Petrus Patricius

PIR2 Prosopographia Imperii Romani

Plat. Criti. Platón: Critias

PLRE Prosopography of the Later Roman Empire

RIC The Roman Imperial Coinage

RIB Roman Inscriptions of Britain

SHA Scriptores Historiae Augustae

Xen. Hell. Xenophón: Hellenica

Irodalomjegyzék

Felhasznált források: Ammianus Marcellinus: Res Gestae Aurelius Victor: Liber de Caesaribus, ed. Pichlmayr F., Leipzig, 1970. Epitomé de Caesaribus, ed. Pichlmayr F., Leipzig, 1970.

124

Eusebius: Historia Ecclesiae Eutropius: Breviarium Josephus Flavius: Jewish Antiquities in Josephus vols 5-13. Trans. R.

Marcus, A. Wikgren, L. H. Feldman (Loeb). 13 vols. Lysias 12. Malalas: Chronographia Orosius: Historiarum adversus paganos Libri VII, ed. Zangemeister C.,

Leipzig, 1889. Panegyrici Latini V. VIII. Petrus Patricius Ed. C, Müller, FHG IV, 181-91. Platón: Critias Scriptores Historiae Augustae, ed. Hohl E., Leipzig, 1997. Xenophón: Hellenica Zonaras: Annales, ed. Niebuhr B. G., Bonn, 1844. Zosimus: Historia Nova, ed. Reitemeyer J. F. – Bekkeri I., Bonn, 1837.

Felhasznált szakirodalom: Abdy Richard A.: The second-known specimen of a coin of Domitian II

recorded in a hoard from Oxfordshire, RN 6. 2004. 219-221. Adams J. N.: On the Authorship of the Historia Augusta, CQ 22. 1972. 186-

194. Alföldy G.: Die Krise des Römischen Reiches, Stuttgart, 1989. Bakker L.: Raetien unter Postumus - Das Siegesdenkmal einer

Juthungenschlacht im Jahre 260 n. Chr. aus Augsburg, Germania 71. 1993. 369-386.

Ball Warwick: Rome in the East, The Transformation of an Empire, London, 2000.

Banchich Thomas M. – Lane Eugene N.: The History of Zonaras from Alexander Severus to the Death of Theodosius the Great, London/New York, 2008.

Besly, E. and Bland, R.: The Cunetio Treasure: Roman Coinage of the Third Century A.D., London, 1983.

Burgess R. W.: Principes cum Tyrannis: Two Studies on the Kaisergeschichte and Its Tradition, CQ 43. 1993. 491-500.

Daryaee Tourai: Sasanian Persia, The Rise and Fall of an Empire, London, 2009.

Degrassi A.: I fasti consolari dell’Impero Romano dal 30 avanti Cristo al 613 dopo Cristo, Roma, 1952.

Dessau H.: Über Zeit und Persönlichkeit der Scriptores Historiae Augustae, Hermes 24. 1889. 337-392.

Dignas Beate – Winter Engelbert: Rome and Persia in Late Antiquity, Cambridge, 2007.

125

Dodgeon Michael H. – Lieu Samuel N. C.: The Roman Eastern Frontier and the Persian Wars AD 226-363, London, 1994.

Downey G.: Aurelian's Victory over Zenobia at Immae, A.D. 272, TAPA 81. 1950. 57-68.

Drinkwater J. F.: The Gallic Empire, Separatism and continuity in the north-western provinces of the Roman Empire A.D. 260-274, Stuttgart, 1987.

Eck W.: Köln in Römischer Zeit, Geschichte einer Stadt im Rahmen des Imperium Romanum, Köln, 2004.

Edwell Peter M.: Between Rome and Persia, The middle Euphrates, Mesopotamia and Palmyra under Roman control, Abingdon, 2008.

Elmer G.: Die Münzprägung der gallischen Kaiser von Postumus bis Tetricus in Köln, Trier und Mailand, BJb 146. 1941.

Fitz J.: Ingenuus et Régalien, Bruxelles, 1966. Fontes Pannoniae Antiquae In Aetate Ab A.D. CCXXXV Usqur A.D.

CCLXXXIV Gnoli Tomasso: The Interplay of Roman and Iranian Titles in the Roman

East (1st - 3rd Century A. D.), Wien, 2007. Göbl Robert: Die Münzprägung der Kaiser Valerianus I., Gallienus,

Saloninus (253/268), Regalianus (260) und Macrianus, Quietus (260/262), Wien, 2002.

Hartmann U.: Das Palmyrenische Teilreich, Stuttgart, 2001. Hedlung R.: „…Achieved Nothing Worthy of Memory”. Coinage and

Authority in the Roman Empire c. AD 260-295, in Studia Numismatica Upsaliensia 5., Uppsala, 2008.

Hekster Oliver – Zair Nicholas: Rome and Its empire, AD 193-284, Edinburgh, 2008.

Henning W. B.: The Great Inscription of Šāpūr I, BSOS 9. 1939. 823-849. Hiernard J.: ’Monnaies d’or et histoire de l’Empire Gallo-Romain’, RBN

1983. Isaac Benjamin: The Limits of Empire, The Roman Army in the East, Oxford

1990. König Ingmar: Die gallischen Usurpatoren von Postumus bis Tetricus,

München, 1981. Kulikowski Michael: Rome’s Gothic Wars, Cambridge, 2007. MacDonald David: Dating the Fall of Dura-Europos, Historia 35. 45-68. Marriott Ian: The Authorship of the Historia Augusta: Two Computer

Studies, JRS 69. 1979. 65-77. Meyer Paul: Nochmals Praefecti Aegypti, Hermes 33. 1898. 262-274. Millar Fergus: The Roman Near East 31 BC – AD 337, Cambridge, 2001. Milne, J. G.: Aemilianus the „Tyrant”, JEA 10. 1924. 80-82. (1) Németh György: Kritias und die Dreissig Tyrannen, Untersuchung zur

Politik und Prosopographie der Führungselite in Athen 404/403 v. Chr., Stuttgart 2006.

126

(2) Németh György: A zsarnokok utópiája. Antik tanulmányok, Budapest, 1996.

Okamura L.: Forging a Usurper in Late Roman Aquitania, Hermes 120. 1992. 103-109.

Oost Stewart Irvin: The Alexandrian Seditions under Philip and Gallienus, CPh 56. 1961. 1-20.

Prosopographia Imperii Romani, Editio Altera, Berlin, 1933. Prosopography of the Later Roman Empire: Addenda et Corrigenda to

Volume I, Historia 29. 1980. 474-497. Reece Richard: Roman Coinage in the Western Empire, Britannia 4. 1973.

227-251. Richmond I. A.: Palmyra under the Aegis of Rome, JRS 53. 1963. 43-54. Rohrbacher David: The Historians of Late Antiquity, London, 2002. Rostovtzeff M. I.: The Caravan-Gods of Palmyra, JRS 22. 1932. 107-116. Rostovtzeff M.: Caravan Cities, Oxford, 1932. Scarborough John: Aurelian: Questions and Problems, CJ 68. 1973. 334-345. Smith William, D.C.L., LL.D.: A Dictionary of Greek and Roman

Antiquities, London, 1875. Southern Pat: Empress Zenobia: Palmyra’s Rebel Queen, London, 2008. Stoneman Richard: Palmyra and Its Empire: Zenobia's Revolt against Rome,

Michigan, 1992. Strootman K. E. W.: Der Sieg Über die Alamannen im Jahre 268, Hermes 30.

1895. 355-360. The Cambridge Ancient History Vol. XII The Crisis of Empire A.D. 193-

337. Cambridge, 2008. The Prosopography of the later Roman Empire, Volume 1 A.D. 260-395. ed.

A. H. M. Jones-J. R. Martindale-J. Morris, Cambridge, 1971. The Roman Imperial Coinage Vol. V. London, 1968. Von Sallet A.: Die fürsten von Palmyra unter Gallienus, Claudius und

Aurelian, Berlin, 1866. Watson Alaric: Aurelian and the Third Century, London, 1999.

Képjegyzék

12. oldal – Uranius Antoninus bronzpénzeForrás: http://wildwinds.com/coins/ric/uranius_antoninus/_emesa_AE34_BMC_24.jpg

41. oldal – Az augsburgi győzelmi oltár

Forrás: Bakker L.: Raetien unter Postumus - Das Siegesdenkmal einer

Juthungenschlacht im Jahre 260 n. Chr. aus Augsburg, Germania 71. 1993. 370.

127

44. oldal – A Censor és Lepidus consulságáról beszámoló feliratok

Forrás: http://members.lycos.co.uk/nomisma/consul/consul.html

45. oldal – A britanniai legio XX Valeria Victrix által készített felirat

Forrás: http://members.lycos.co.uk/nomisma/consul/consul.html

48. oldal – „Salus Provinciarum” feliratú Postumus antoninianus 260-ból

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

49. oldal/1. kép – „Hercules Deusoniensis” Postumus antoninianus 260-ból

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

49.oldal/2. kép – Postumus gályás hátoldalú antoninianusa 261-ből

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

50.oldal/1. kép – Postumus 262-re datálható antoninianusa Neptun istennel

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

50. oldal/2. kép – „Victoria Germanica” feliratú antoninianus 263-ból

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

51. oldal/1. kép – Egy Postumus aureus 263 és 264 fordulójáról

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

51. oldal/2. kép – „Mercurio Felici” feliratú Postumus antoninianus 265-ből

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

52. oldal/1. kép – Hercules és Postumus egymás mellett egy antoninianuson

128

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantcomplete.htm

52. oldal/2. kép – Mediolanumi érme Postumus képével

Forrás: http://www.gallic-empire.com/postumusantmilan.htm

57. oldal – Laelianus aureus 269-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/laelianus/RIC_0001.jpg

61. oldal – CONCORDIA MILITVM” feliratú Marius antoninianus 269-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/sear/s3154.jpg

66. oldal – A trieri Victorinus-mozaik

Forrás: Eck W.: Köln in römischer Zeit, Geschichte einer Stadt im Rahmen des

Imperium Romanum, Köln, 2004. 569.

68. oldal – „PAX AVG” feliratú Victorinus antoninianus 270-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/victorinus/cunetio_2543.jpg

70. oldal – „INVICTVS” feliratú Victorinus antoninianus

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/victorinus/RIC_0114.jpg

77. oldal – „VICTORIA AVG” feliratú Tetricus antoninianus 271-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/tetricus_I/RIC_0141.jpg

78. oldal/1. kép – „PAX AVG” feliratú Tetricus antoninianus 272-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/tetricus_I/RIC_0100.jpg

129

78. oldal/2. kép – „PRINC IVVEN” feliratú Tetricus Iunior antoninianus 273-

ból

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/tetricus_II/RIC_0260.jpg

85. oldal – „PROVIDENTIA AVGG” feliratú Regalianus antoninianus 260-ból

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/regalianus/RIC_08_2.jpg

90. oldal – „VIRTVS EQVIT” mediolanumi Postumus antoninianus 268-ból

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/postumus/RIC_0388.jpg

95. oldal – „SOL INVICTO” feliratú Macrianus antoninianus 260-261-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/macrianus/RIC_0012.jpg

99. oldal – „INDVLGENTIA AVG” feliratú Quietus antoninianus 261-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/quietus/RIC_0005.jpg

109. oldal – „RESTITVT ORIENTIS” feliratú Gallienus antoninianus

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/gallienus/RIC_0448%5Bj%5D.jpg

118. oldal – Aurelianus és Vaballathus közös antoninianusa 270-271-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/vabalathus/RIC_0381_A.jpg

119. oldal/1. kép – „IM C VHABALATHVS AVG” antoninianus 272-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/vabalathus/RIC_0004.jpg

119.oldal/2. kép - „IVNO REGINA” feliratú Zenobia antoninianus 272-ből

Forrás: http://wildwinds.com/coins/ric/zenobia/RIC_0002v.jpg

130

A HKR 346. § ad 76. § (4) c) pontja értelmében: „…. A szakdolgozathoz csatolni kell egy nyilatkozatot arról, hogy a munka a hallgató saját szellemi terméke....”

131

NYILATKOZAT

Alulírott ………………….…………………… ezennel kijelentem és aláírásommal megerősítem, hogy az ELTE BTK ……...……………….………….mesterszakján ………..………..……..…………. szakirányán írt jelen diplomamunkám saját szellemi termékem, melyet korábban más szakon még nem nyújtottam be szakdolgozatként és amelybe mások munkáját (könyv, tanulmány, kézirat, internetes forrás, személyes közlés stb.) idézőjel és pontos hivatkozások nélkül nem építettem be.

Budapest, 2012. _________________

________________Aláírás

A nyilatkozatot a diplomamunkához kell csatolni

132