< 1 >

< 2 >

< 3 >

TARTALOMJEGYZÉK

Helyezettek 4Jankicsek 5 Gőz Márton 7 Szakál Jázmin 8 Csöregi Mónika 9 Bisztray Orsolya 11 Iványuk Áron 12 Dohos Leila 13 Carf Revagen 15 Debreczeny György 16 Debreczeny György 17 Szöllősi Dávid: 18 Varga Imre Lajos 19 Gerka 20 Révész Ágnes 27 Strohmayer Judit 28 Sövényi Annamária Erzsébet 30 J. Simon Aranka 31 Rébb Terézia 33 Krist Jekel Éva 34 Tóth Ágnes 35 Balogh Krisztina 36 Márti 37 Győrffy B. Eszter 38 Mátyás Zsuzsanna 40 Papp Adrienn 41 Gerstenbrand Bence 42 Dicső Zsolt 43 Ercse Istvánné 44 Rajky Valéria 45 Árvácska 46 Deli Erzsébet 47 Deli Erzsébet 48 Deli Erzsébet 49 Deli Erzsébet 50 Anvike 51 Sárváry Mariann 52 Carf Revagen 53

Naszvadi Sándorné 54 Kocsis Eri 55 Carf Revagen 56 Kissné Horváth Júlia 57 Szendreiné Bacsó Zsuzsanna: 58 Zsuponyó Gábor 60 Antal Szofi 61 Lajtai Gábor 62 Nagy-Eged Boldizsár 63 Horesnyi Szilvia 64 Juhász Attila 65 Haraszti Józsefné 66 Haraszti Józsefné 67 Gellért Ferenc 68 Szekér Györgyi 69 Vass Veronika 70 Tóth Ágnes 71 Kádár Valéria 72 Dezső Ilona Anna 73 Duna József 75 Laura Luz 76 Strohmayer Judit 77 Lakatos Zsolt 78 Tóth Csaba 79 A Hold Fia 81 Gátéri Péter 83 Dittrich Panka 84 Dittrich Panka 85 Bertalan Bence 86 Kovács Adrienn 87 Benkő Dávid Lajos 88 Gilly Zsófia 89 Juhászné Freund Éva 90 Denkracht 91 Anonymus 92 Kiss Sarolta 93 Pecsuvácz Dávid 95

< 4 >

Gyermek kategória 14 éves korigGyermek kategória 14 éves korigGyermek kategória 14 éves korigGyermek kategória 14 éves korig Megosztott I. hely Jankicsek: Álom vagy Valóság? Gőz Márton: Csak egy apró gyöngyszem II. hely Szakál Jázmin (cím nélkül) Megosztott III. hely Csöregi Mónika: Otthon Bisztray Orsolya: Egy kisfiú álma Ifjúsági kategória 14Ifjúsági kategória 14Ifjúsági kategória 14Ifjúsági kategória 14----18 éves korig18 éves korig18 éves korig18 éves korig I. hely Iványuk Áron: Lángleány-ballada II. hely Dohos Leila: Mibenlétünk III. hely Carf Revagen: A három bölcs majom hagyatéka Felnőtt kategóriaFelnőtt kategóriaFelnőtt kategóriaFelnőtt kategória Megosztott I. hely Debreczeny György: lassút dobban az ősz Debreczeny György: lángol a gyöngy, anya, ősz van Szöllősi Dávid: Kései rekviem Megosztott II. hely Varga Imre Lajos: Szomorú szonett Gerka: Versgyöngyök, Halottak-napi siralom és fohász, Szó és tűz Megosztott III. hely Révész Ágnes: Johanna Strohmayer Judit: Bár lettem volna Sövényi Annamária Erzsébet: Ébredés Megosztott IV. hely J. Simon Aranka: Sírj csak! Rébb Terézia: Ősz New Yorkban Krist Jekel Éva: Parázna vers Tóth Ágnes: Levelek álma Megosztott V. hely Balogh Krisztina: Magány Márti: Hulló fájó szirmok Győrffy B. Eszter: Mondd anya Mátyás Zsuzsanna: Hangulat Papp Adrienn: Betlehemi magnificat Gerstenbrand Bence: Az a szó Dicső Zsolt: Tíz szó háromszor Szenior különdíj:Szenior különdíj:Szenior különdíj:Szenior különdíj: Ercse Istvánné: A két László Rajky Valéria: Ne féljetek! Feltámadunk!

< 5 >

Jankicsek

Álom vagy Valóság? Képzelj el egy világot Mit még senki nem látott. Gyöngy a szíve, közepe, Lánggal óvja Istene. Otthonos, meghitt szoba, Gyakran bemegyek oda. S ugye senki sem vár rám? (Anyámat is kizárnám) Senki nem jött még soha Az, hogy hívlak, tán csoda De mi az, mit akarok? Gondolod, gyerek vagyok? Zizeg odakint a szél, Múlik az ősz, jön a tél. Jön a tél, a karácsony, Meglepetésre vágyom. Tanakodom, mit tegyek; Sírni fogsz, ha elmegyek…? Volt egy csodás világom Mindig várt ott karácsony. Olyan szép volt a szoba, De rég mentem be oda Hiányzik-e? nem tudom A töprengést már unom. Láthatatlan volt neked, De ha látod, szereted Neked adom, s elmegyek Ne félj, mert veled leszek. Álmodtam a kis szobát? Vagy nem, s ez a valóság? Szia, szia… már megyek Könnyes szemem integet.

Nyitva az út előttem Csókkal köszönsz el tőlem. Megyek, amerre vezet Ez az újabb fejezet. Itt ez már a harcmező Vérben úszó temető Itt ez már a csatatér, S úgy látom, mindenki fél. De ni! kezemben fakard… Én harcoljak? Ne akard! Hogy én öljek? Micsoda? Hol vagy régi kis szoba? Elfeledtem az arcod S elvesztettem a harcot. merre van a győzelem? Ez az, ami kell nekem! (…) Zizeg odakint a szél, Jön a tavasz, megy a tél. Elmúlt már a karácsony S vele együtt varázsom. Szűz tájakon sétálok Van, amire még várok Álom ez, vagy Valóság? Úgy hiszem, a Mennyország… Őszig én itt elvagyok Tán tovább is maradok… Amíg fel nem ébredek, S akkor már veled leszek!

Gőz Márton

Csak egy apró gyöngyszem Csak egy apró gyöngyszem, egy porszem a földön, Csak egy apró ország a nagy, kék földgömbön, Csak egy apró viskó az országnak szélén, Csak egy mosó asszony a kiskertnek végén, Csak egy ősz hajú nő, s mint ahogy itt írom, Csak egy boldog asszony, én anyának hívom. Anyámnak szólítom, s még ha csak egy porszem Is a nagyvilágban, sokkal több szememben. Szíve mint a bársony, még ha mérges is rám, Igazán úgy érzem, szeretetből szól rám. Tudom én, hogy szeret. Én viszontszeretem. S ilyen kedves asszony nincs még egy énnekem. Néha csendesen sír, olykor énmiattam. Úgy látom, hogy szinte vigasztalhatatlan. De ha megölelem, megcsókolom arcát, Szivárvánnyal töltöm meg lelke világát. Ilyenkor mosolyog, feláll a kisszékről, Rögtön vidámabb lesz a jelenlétemtől. Szeretet lángja ég szürkéskék szemében, Végtelen szeretet csörgedez vérében. Ő hozott világra, s nevelt fel engemet, Ő tette boldoggá oly fakó lelkemet. Mindig is szeretett, most is szeret, érzem, Pedig jól tudom, hogy ő most már nincsen… Most fentről néz le rám, Szűz Mária mellett Biztos vagyok benne: talált ő is helyet… Csak egy régi emlék. Kardként sújt szívembe. Csak egy pár boldog év. Milyen jó volt vele! De hisz nem volt más ő, csak Egy a nagy gömbön. Csak egy apró gyöngyszem, egy porszem a földön…

< 8 >

Szakál Jázmin (Cím nélkül) Szűzanya vére csorog a kardról Melyet a lovag hoz haza a harcból Alkonyat gyöngye csillog az égen, Sírnak a felhők csak úgy, mint régen Csókod hideg, szíved meleg Sárgul a levél, az ősz már közeleg Lángra lobban a fáklya Így nem lesz hideg

< 9 >

Csöregi Mónika

Otthon A ház mögött a dombon egy nagy fenyőfa áll Vastag ágai közt mókus szundikál. Tél van már itt is, a régi rét felett A dér, mint apró gyöngy csillog mód felett. Anya nyit ajtót. Hát megjöttél fiam A zajra az ágak közt a mókus meg riad. Átölel anyám, számlálatlan a csók Úri ember lettél. Jól esik a bók. Mi eleresztett régen most kitárja a kart S mutatja, hogy ott lóg a falon még a kard. Mit apám vett rég a falusi vásárba Mint valódi kincset úgy hozta a házba. Örült, hogy megvette-feltette a falra Egyenesen álljon, nem jobbra, nem balra. Mondta valahányszor rávette szemét S ilyenkor vígan dörzsölte tenyerét. Boroskorsóval jött felém a jó öreg Láttam, hogy mindjárt sír-szemét könny ülte meg. Közben a kályhába egy husángot dobott Fellobbant a láng, míg a bor csobogott. Poharamba töltött, aztán az övébe Színesen csillogott a szőlő piros vére. Ittunk apámmal, ő ott állt velem szembe Igyunk fiam- igyunk,igyunk az ünnepre. Beszélgettünk közben, kérdezte hogy vagyok Hogy megy a sorsom és vannak e bajok. Nősülök e lassan és jelölt van e már Ez a sok kérdés mind a válaszomra vár.

< 10 >

Anyám megterített, asztalon a sok jó Odakint pedig szállingózik a hó. Ott van az asztalon a kedvenc kalácsom A mezőn pedig szűz hóba lépett a karácsony. A család együtt van és örül a szív Anyám mindenkit az asztalhoz hív. Itt van a húgom is, a fia és a férje Holnap ő hozzájuk megyünk majd ebédre.

< 11 >

Bisztray Orsolya

Egy kisfiú álma Ég a kandallóban a tűz, mily gyönyörű a lángja, gyöngyformájú a szikrája. Anya főz, én meg játszom, nagyon jó az estém. Most ősz van, ha kimennék fáznék. Mikor lefekvéshez készülök, elmondok egy imát a Szűzanyának. Aztán azt álmodom, hogy kard van a kezemben, legyőzöm a hétfejű sárkányt, és megcsókolom a királylányt. A sárkánynak folyik a vére, én pedig kiveszem a szívét. A sárkányt pedig eltemetem. A sírjához senki se járt. Amikor felébredtem, anyukámnak mindent elmeséltem.

< 12 >

Iványuk Áron

Lángleány-ballada

Nem anya szülte, a tűz lánya volt, Mindent elnyelő, vörös láng. Dalolt a táj, mikor táncolt, S fényt kapott az egész világ. Éneke nyomán gyöngy fakadt, Izzott vérszínben a lángja, S ha pillanatra szétszakadt, mégis újra élt a máglya. A sok kérő, mind hiába, Kardot kötött oldalára. Rohantak a lány karjába, Rohantak mind a halálba. Perzselő kínt hozott csókja, Kérői égtek, mindahány, Nem várt ő gyönyörű bókra, Szűzen maradt a lángleány. Hamu-ősz már vörös haja, Énekelni ő már nem bír. Lassan némul szíve dala, S elnyeli őt a hamusír.

< 13 >

Dohos Leila

Mibenlétünk Gyöngy vagy-e ember? Homokszemből leszel-e Fényes, igaz, egyedi, Tökéletes golyóbis? Vagy, hamis vagy és Futószalagok gépzaja Az első, amit hallasz? Kagyló az anya, aki szült, Vagy fényes gépek, Szorgos kezek összmunkája? Kard vagy-e ember? Ha az vagy mondd, miből vagy? Nemes anyagból vert a kovács, Vagy hulladékból lettél öntve? Értékesre formált-e a láng, Vagy talán csorbult éleden Szűz vére rozsdáll? Milyen léleknek vagy fegyvere? Gyarlónak és ostobának, Vagy olyannak, aki szóvá formált? Csók vagy-e ember? Szenvedély teremtett-e? Szabad vagy, szívben égő, Vagy titkos és lopott? Kértek vagy csak adtak? És ha nem a szenvedély, Csak a kényszer teremtett? Rideg és semmitmondó vagy? Olyan vagy-e akire vágynak? Örök vagy-e vagy elfelejtendő?

< 14 >

Nem vagy, se gyöngy se kard se csók. Ősz vagy ember. Mert hiába virítasz vöröslőn, Mert hiába tűnik gúnyád bölcsnek, Hiába tiéd, amit beérlelt a nyár, Mert mindened csak dísze a halálnak, Száraz törzseket, ágakat rejtegetsz, Szépséged gyorsan enyész, Csodálatos enyészet az, De a vége még is csak hó lepte sír.

< 15 >

Carf Revagen

A három bölcs majom hagyatéka Nem lát, nem hall, s már nem is beszél A magyar. Súlyos, zavaros ezredév dorgálta nép. Volt Európa réme; bölcs, s igazságos király, Majd megszakadt, s benn az emberek szíve egyaránt. Könnyzivataros Ősz borult reá a nyár után, Hol német szavak, cirill betűk váltották egymást. Minden népnek legféltettebb kincse vagy te: oh, Nyelv! Mint kagylóban a gyöngy, olyan vagy bennünk, oly rejtett. S érzed, hogy e gyönge héj, hogy óv még mindig téged? Amíg kiáltani tudjuk: „Magyar!” , nem lesz véged! De hajh, idegen kardok ócsárolják szépséged, Mint a tengervíz, úgy próbálják elmosni léted. S mi kisírt szemeinkkel pislogunk csak reájuk, Bár kérdésük egyszerű és világos: „Who are you?” S hiába minden vér, így felelünk egyre többen, Lesújtva, kókadt fővel: „I’m just a Hungarian…” Már a gyermek sem csüng úgy anyja szaván, mint régen. Új „szerető” nevelőkre akadt a tévében. A szerelmesek csók helyett magukban piszmognak: „Ki tudja szeret-e… Majd odakint lesznek jobbak…” Szűz, érintetlen elmék szívják lassan magukba A ránk küldött szennyet, mi megtépázza agyunkat, S próbálják tiporni lábaikkal belső lángunk, Hogy nyögni se tudjunk, mint régen csak így, hogy „Ouch!” Hát üljünk… Tűrjünk… És csitítsuk egymást: „Keep Calm…” Hiszen Barátom, nézd, csak ma már hol van Egyiptom? Halkan, lassan sír emelkedik a medencében, Mely beköti ékesszóló szánkat is egészen. De ki jól figyel halk morajlását tán még hallja, S így lett, hogy nem lát, nem hall s nem is beszél a Magyar.

< 16 >

Debreczeny György

lassút dobban az ősz lángol az ősz anya gyöngy van szűz csontot csókol a páncél és véres a kard vörösen lángol a kard anya gyöngy van a kagyló köpenyében fázósan köpenyébe burkolózik a szív lassút dobban az ősz anya látod és véres a csont gyöngy van az őszben látod anya

< 17 >

Debreczeny György

lángol a gyöngy, anya, ősz van lángol a gyöngy, anya,ősz van, csontot csókol a szűz kard, átüt a páncélon a vér sárgán lángol az ősz, anya, gyöngy van, igaz, fázósan köpenyébe burkolózik a kagyló lassút dobban a szív, anya, látod, szivárog, gyöngyözik belőle a vér, sárga könnyeket sírna a sírra az ősz

< 18 >

Szöllősi Dávid:

Kései rekviem Nem láng, kard vette vérüket, tankoknak mentek ők elébe, és nem volt alku, tűzszünet, csak túlerő… S mi lett a vége? Anyák zokogtak sokhelyütt, szívük szakadt a hullaházban, apa, s fia együtt feküdt, holtsápadtan, merevre váltan. Ősz volt, szitált a bús eső, november jött, a gyászos hónap, nagyüzem lett a temető, új sort nyitottak új síroknak. Leányok, húgok, kedvesek reméltek még, csak vártak egyre, s pergettek aztán könnyeket gyöngyként a vétlen keresztekre. A csók viszonzatlan maradt, az ara szűz, a gyermek – árva, s nem hullt ötvenhat év alatt fátyol e nagy tragédiára… A vers született: 2012. október 23-án

< 19 >

Varga Imre Lajos

Szomorú szonett - in memoriam Kosztolányi Dezső- Most ősz van már, a szép nyarunk tovatűnt. A gesztenye lombja vörös, mint a láng. Lány arc pirul így, váratlan csók után, emlékét őrzi még megfáradt szemünk. A meszes szív egyre küszködik, kihagy, rossz ereinkben lustán kering a vér, s mind közelebb jön végzetünk, a sír, hol szűz álmaink felejti már az agy. Mert ellene nem véd se páncél, se kard, se hit, se ima, és nem kell, hogy akard! Nem óv meg tőle, se anya, se gyermek, s mint a gyöngy, szoros kagylóba zárva, a mélyben várunk új feltámadásra, ha kürtje zendül majd a hírnököknek. 2012. nov. 29 Felsőpakony

< 20 >

Gerka

< 21 >

< 22 >

< 23 >

< 24 >

< 25 >

Gerka

< 26 >

Gerka

< 27 >

Révész Ágnes

Johanna Szűz, talpig vasban ősz után, nem jegyzi csók kard és szív emel az égre fel, s a láng a sír, a vér dalol gyöngy maradt, igaz, mezőkön innen egy anya álmaiban zászlót bont a szél.

< 28 >

Strohmayer Judit

Bár lettem volna Szavak törnek fel, mondat töredékek agyamban szerte bolyonganak. Versek ritmusa zakatol lelkemben, s egy emlék mindinkább szólongat. A tíz legszebb szó - a költő szerint- láng, gyöngy, anya, ősz és kard, szűz, csók, vér, sír és a szív téged idéz fel ötvenhat. Tizenkét éves voltam akkor, bár lettem volna tizenhat. Emlékszem, anyám kenyérért állt sorba, s az óra egyre hitegetett. Az apám főzte csirizes grízes tészta torkunkban gombóccá merevedett. Szorongva vártunk, némán szót fogadtunk. Rettentett idegen dübörgő hang, kileskelve ablakunkon félve, farkasszemet nézett egy szovjet tank. Tizenkét éves voltam csupán akkor, bár lettem volna tizenhat. Eltelt azóta vagy ötvenhat év is. Mi voltál? már biztosan tudom: egy rab nemzetnek reménysége, álma szent, szűz- tiszta forradalom.

< 29 >

Hős lánggal égett legyőzhetetlen hit, kart- karba fűzött az egy akarat. A szív pulzusa egy ritmusra vert és soha meg nem tagadtalak. Tizenkét éves voltam csak akkor, bár lettem volna tizenhat. Júdási csókkal orvul árultak el, s kihullott kezedből a kard. Kiontott véred az égbe kiáltott. Hagytak elveszni egymagad. A bús, árva ősz sírokat ölelt át, s mint anyaméhben, igazgyöngy fogant a szép szabadság, a régen áhított. Jövendő készült az arcokon. És beteljesült krisztusi korban a szent, szűz- tiszta forradalom.

< 30 >

Sövényi Annamária Erzsébet Ébredés

Néma ég kiált az éjbe, Csókja fáj az őrületnek. Álom ontja illatát a Színes őszi szürkületnek. Elmerengve sír a felleg, Istenében élve hinne. Öntudatlan áriája Újra bódulatba vinne. Ékes ágait (vacogva) Úgy karolja át a tölgyfa, Mint ahogy vigyázza, félti Gyermekét az édesanyja. Messze már az est világa, Int felé az álmos alkony; Nap köszönti hát az újat, Lángra gyúl az égi balkon. Fények árja üdvözöl ma Szűzi földön elmerülve. Köd-barátja szertefoszlik, Gyöngy ruhája hull a fűbe. Kardba dőlve cseppen, árad, Éled így a tompa harmat. Ott amerre könnye folyt ki, Életünk is újra sarjad. Ólomablakok kinyílnak, Ám az ember ajka szótlan. Zúdul át a vér a testen… És a szív rohanva dobban.

< 31 >

J. Simon Aranka

Sírj csak! Sírj csak, sírj te világ, tisztulásodért! Sirasd lelketlen, tetszhalott- álomban tobzódó gyermekeid, s ha már az összes könnyed megfagyott, ne legyen tavasznak helye itt, hol minden élet hamis vágy alatt görnyed, hol az anya nem hordja ki gyermekét, te ott szüld meg vérszomjas szörnyed. Lásd, kerékbe törve vérzik, reszket a nap, s nem múlik el úgy egy pillanat, hogy a hiány, az űr nagyobb ne lenne a szívben, és a rozsdalombú fák alatt. Most még naiv-gyanútlan álmodunk, élünk, s hisszük a jót itt legbelül, de az ősz a nyár derekára csap, s homályleple csillagarcán fakón elterül. Nyílik a nyálkás ködvirág kelyhe, kibontja keserű-sötét szirmait, árnya skarlát vértócsa az égen, nyomában kialszik minden: a szív, a hit. Az örök éjszaka közelít már, mohón elnyelve a fényt, holdat, csillagot, nincsenek többé színek, elfogynak a virágok, ölelések, szerelmek, illatok.

A szó már nem segít, csak öl, csatáz; lánglelkű költők lírája hamuvá hűl, zene sem nemesít. Klaviatúra kattog, klikkek hada száll: holnapi dögkeselyűk. Megrontott, legyőzött szűz igazság sikolya kavarog az áporodott szélben, gyöngyeink disznók zabálják, csókolni, szeretni, születni, áldozni szégyen. A gyűlölet kardja népeket tarol, merő égbe kiáltó angyalvér a tenger... Megváltást vártál, világ? Nézd: lángot vet el, s pusztulást arat az ember.

< 32 >

Sírj csak, világ, tisztulj, de ne félj! A megújulás fürdőjére hittel várni még nem elveszett álom. Én hiszem a hajnalt, hogy fényében Istent majd meglátom, hogy magához ölel engem, s a világot, sajgó szívembe csókolja a reményt, álomlátó szemem világossága lesz, szép életvonalam sorsom kusza tenyerén, apám lesz Ő, s anyám, életem célja, forrása, barátom, mesterem, kedvesem, lángoló lelkem, gazdagságom, kagyló sebéből született gyöngy a kezemen.

Miért nem jön már? Nekem, s a világnak Benne kell újjászületnem! Évszakok múlnak a föld ölén, nem alszom, egyre csak várom jöttét töretlen

hittel, mert véren, szenvedésen át érkezik az Isten. Szelíden ránk köszön, ujjai közt drágagyönggyé érik minden sikoly, minden elejtett, néma könny. Átszúrt keze sebeket gyógyít, simogat; ráncot, félelmet, halált elsimít, teremtő mosolyára füvet, virágot hajt megannyi elfeledett, néma sír. Felragyog mint a nap, királyi feje körül táncol lángból font, izzó töviskoszorú, himnuszt énekel, zeng az élet, csak a semmibe zuhant sötétség tombol, zúz,

őrjöng dühében, hiszen nincs senki, ki bánatkönnyeket hullatna felette. Hazug voltát nem leplezheti többé, fénylő igazság kardja kergeti messze. Nem vádolhat, nem vesztegethet, halált hozó árnya elenyész nyomtalan, vért nem iszik már a föld: langyeső fürdeti szivárványkoszorús hold alatt. Megtelik a szív, kicsordul az öröm, a szűz tiszta, áldott, szerelmes csókra vár, igazgyöngy csírázik valahol a mélyben, s új szívek dobbanását őrzik az anyák.

< 33 >

Rébb Terézia

Ősz New Yorkban

Csók Anya! Látod, őszbe komorulva feledett világ,üldözte el a csacska nyarat! Vicces tán, de mostanság újra meg újra Sűrűn gondol reád és hazaír a fiad. Szíved aggódik, mire vitte véred? Véred elárult, így igaz, szerető lény! Mesés karrierről áradozott néked, most sínylődik a hazavágyók kenyerén. Kard által veszve, hittel mennybe menni, mint egykor, ezerszer nagyobb dicsőség már megértem, mint szivárványt pingálni, a kék égen szép, hazug szavakból. Itten nem sütnek szűzből pecsenyét, s valahogy, a gyöngy sem izzad harmatot. De a lélek innen is lángra gyúl az igazért. Anya! Manhattanben sírásó vagyok!

< 34 >

Krist Jekel Éva

Parázna vers A céda ősz kacérkodik, a léha széllel enyeleg, csupasz ág karja ráfonódik, ölében kéjjel ringatózik, levélruhája lepereg. Élveteg teste gyönggyel kábít, lüktető vére megvadul. színorgiája csókra csábít, hervadtan is kalandot áhít, alant a rőt lomb lángra gyúl. Perzselő vágy, felizzó szikra: vad mámor dúl az avaron. Anyja, ha látná, mivé lett szűz lánya, a szende hajadon, kard-sebzett szívvel dőlne a sírba e buja őszi alkonyon.

< 35 >

Tóth Ágnes

Levelek álma Ó, mily szívtelen szerető az ősz, lecsókolja a leveleket a fákról, majd rozsdás kardjával hasogatja, míg vérszínt gyöngyözve lángol a sok szűz avar a fák alatt. És zörögve sírnak mind, izzadnak fanyar szagokat, Elpihennek az anyaföld ölén, S álmukban visszavarrják az ágakra magukat.. . .

< 36 >

Balogh Krisztina

Magány Látom folyni a Duna vizét, Régen éreztem csóknak ízét, Lelkemben csak pislákol a láng, Ősz van s nem hajt előre a vágy. Szívem, mint egy elhagyott kobza, Ősi hangszer sarokba dobva, Csak sír, hogy elő kéne venni, Mert nem pengeti húrját senki. Mint apró gyöngy csepereg könnyem, Némaság, meg kéne, hogy törjem, Kiáltanék, de nincsen hangom, Rekedt suttogás, csak ezt hallom. Leírnám, de nem bírja hitem, Mintha egy kard átdöfné szívem, Nem fog tollam, még szűz a papír, Bármilyen fakó, szinte vakít. Fülemben zubog a vér s lüktet, A csend rám telepszik és büntet, Szememre köd ül, szürke felleg, Úgy érzem, senkinek sem kellek. Újra gyermek szeretnék lenni, Anya kezét szorítva menni, Vígan futni harmatos réten, Hajat borzoló nyári szélben. De fejem ősz már s gyenge karom, Lábam fáradt s beesett arcom, Az élet furcsaság és talány, Egyszer majd megszűnik a magány.

< 37 >

Márti

Hulló, fájó szirmok. Megérkezett az ősz, a novemberi hideg, s haldoklott már a természet, A sírok ölelő karjai között, könnyezve lapult meg a szeretet. A felkelő korahajnali Nap, ott talált engem sziromhullott sírodnál, S piros barna színeivel, mint robbanó láng űzte el az éjszakát. A kicsi kő kereszt, apró testedre ráhajolva, mint harcos kard rád vigyáz! S anyai meleggel tölti el, gyermeke csendes otthonát. S a dér csípte virágszirmok, az anyai szív fájdalmát oda csalták, Azért, mert egy anya megszülte beteg magzatát. S jött az óra, s a forró mérgezett vér, Mint megáradt szűz folyó ömlött szerteszét. Sír ma is az ég, s hullatja rád kincsét, harmatát. S a szívemből fakadó fájdalom, mint apró gyöngy gurul sírodra át. És attól a gyászos pillanattól, az anyai szív vadul lüktet s kalapál. Korán érkeztél, s korán távoztál, éltél csupán két gyötrelmes éjszakát. Hiányzol! Hamar elrepültél, de mint kicsi angyal érkezel hozzám a csend alkonyán. S a csók, amely kicsi arcocskádon az első és utolsó is volt, Minden áldott nap bimbódzik, s kinyílik sírodon. Ez a rózsabimbó, ha kinyílik, fekete színűvé válik, S én az éjszaka átlátszó fátylán át, kicsi arcodat látom. Most meggyújtom mécsesem, ő az örök fény, Szeretnélek téged át ölelni egyszer még! Drága szép emléked szívemben időtlen időkig él. Szerető Édesanyád

< 38 >

Győrffy B. Eszter

Mondd anya

Mondd anya miért sír a szív ha kardot ránt az ősz s miért hagyja el a partot a kalandos forró nyár? Hová tűnik a lángolás a vad szenvedély a csábító mosoly s a mézédes forró csók? Mondd anya hová lesz a szemek gyöngycsillogása s a szerelmes tűz a vér áztatta leplekről? Mivé lesz az ölelkező testek őrjítő simulása s mivé lesz a szűz lelkek patyolat forrása? Mondd anya hová lesz a nyári éjek ezernyi puha sóhaja s hová lesz a reményből szőtt szívek boldog álma? Hol keressem? Mondd anya hol keressem őt vagy földi mását? Hol leljem fel szívem óhajtását?

< 39 >

Hol láthatnám szépséges orcáját szemének csáb csillogását s hol hallhatnám újból hangja bujaságát? Mondd anya merre találom őt, ki elfoglalta lelkem kinek lénye vérző szívembe mart. Mondd anya meglelem őt e kerek földön? ……. vagy Ő rám talál?

< 40 >

Mátyás Zsuzsanna

Hangulat Színes ruhát öltött az erdő. Hűvösek az esti szelek. Sejtelmes-lassú körtáncot járnak a földre hulló falevelek. Halványul a nappali fény. Szürke lett a hajnal s az est. A házra kapaszkodó repkény a falra bíbor mintákat fest. Ez már az ősz. Csókja gyengéd. Nem oly forró már a lángja, - nem a szűzé -, mint anyáé, ki fiát régen hazavárja. Kinek arcán olyan könnye, mint kagyló ölében a gyöngye: igaz, ritka – csak akkor sír, ha véréről semmi hír. S e mindennapos, néma csend, mint kard a szíven – sebet ejt. Színes ruhát öltött az erdő. Hűvösek az esti szelek. Sejtelmes-lassú körtáncot járnak a földre hullott falevelek. Halványul a nappali fény. Szürke lett a hajnal s az est. A házra kapaszkodó repkény a falra bíbor mintákat fest.

< 41 >

Papp Adrienn

Betlehemi Magnificat

„Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,

Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.” Angelus Silesius

Megérkeztél, Te sírba szálló, Szívem repes az ég alatt! Tudod! Csak Rád várt megannyi Mohó, láng-tajték pillanat! Izzó kínok és gyöngy imák Gördülnek lassan arcomon. Idd ezt most szűzi-tej helyett: Fogadj be édes oltalom! Szőlő tövének őszi csókja! Nyugalmad részegít nagyon. Szalma-sárga, jó meleg van, bódult a pír az arcodon. Mirha balzsam reng eremben, Kard hegye vérzi mellkasom, - anyának szent fia, ne sírj!- Kereszted gyönge vállamon.

< 42 >

Gerstenbrand Bence

Az a szó

Minket egy buta kis szó, Ami bennünk zakatolt, Eggyé tett. Csillogó apró gyöngy Gurult le a nyelvünkről És elveszett.

Mondd, hová került Az a védtelen, szende szűz Szavacska? Annyira törékeny! Ha valaki más találja meg, Talán belehal.

Hol van az a szó, Mi többet ér, mint a csók? Elfelejtettem. Nem tudom, milyen az, Pedig énbelőlem van, De elveszett.

Hol az a kard, amitől A szív páncélja összetör, De nem hull vér. Nem edzette azt láng, Egyedül hangok adják Pengéjét.

Virágot hozott az ősz Azon a hétfő délelőtt A szívünkben. Aznap anya lettem, Egy olyan szót szültem, Mi lélegzett.

És milyen sokat kibír Majd az a széles sír, Hol én fekszem. Rajta lesz a kövön Az a szó, és az öröm Végtelen lesz.

< 43 >

Dicső Zsolt Tíz szó háromszor Anya! szűz ősz, láng gyöngy. kard sír, csók, szív, vér. vér vár, láng leng. szűz fűz, őszest. gyöngyvér, kardél. szív sem csók csak. sír, sír, Anya! Anya! az ősz sír, gyöngyöt sír. a szűz láng csókol ránk vért. a kard csak fakard.

< 44 >

Ercse Istvánné

A két László Szilágyi Erzsébet, mikor fiát szülte, szép gyönggyel nyakában Lászlónak nevezte. Láng égett szívében az anyai csóknál, Gyermekének boldogságot és sok sikert kívánt. Több ősz eltelt immár, daliás ifjú lett, kard csörgött oldalán, és számtalan hőstett. Szűz arája mellett, boldogságban éltek. De a gonosz király ezt megirígyelte, fölcsalta Budára s börtönbe vetette, és a vár piacán őt kivégeztette. Bakó pallosával háromszor sujtott rá mire kifolyt vére. Sírt az egész ország.

< 45 >

Rajky Valéria

Ne féljetek! Feltámadunk! Ősszel Alain szívét nagy bánat érte. Anyja súlyos balesetet szenvedett, és a véradás ellenére is meghalt. A lány áldozatul gyöngyökkel díszített kis keresztjét a halott kezébe rejtette, hogy az is a sírba kerüljön. Alaint a temetésen daliás, kardot viselő katonatiszt vőlegénye támogatta, titkon csókjaival vígasztalva. A kandeláberek lángjai nyugtalanul lobogtak a rokonok, jó ismerősök tömege előtt. Szűzek, a közeli zárda fiatal apácáinak halk éneke hallatszott a szertartás közben: „Ne féljetek! Feltámadunk!....”

< 46 >

Árvácska

Anyámhoz! Hold ragyog. Fehér, szűz papír fölé hajlok. Apró gyöngybetűkkel, anya, neked írok. Ősz hajkoronád - ezüst glória, ne bánd, Hisz szemedben régi tűzzel lobban a láng. A véredből vagyok, szívünk együtt dobban. Tenálad senki, senki sem szeret jobban! ...Síró kislányodnak őrangyala lettél: Lázas homlokomra hűs csókot leheltél... Szeretet sugárzik örökzöld szemedben, Áldott jóság kardja villan a kezedben. Röpül a szívem, ha átölel két karod. Míg élek, mindhalálig adósod vagyok!

< 47 >

Deli Erzsébet

Csupán ennyi volt Szenvedéjjel lobban a láng, Mikor szíved kardra talált. Húsodba mart,kiserkent véred, Gyöngyként pergett el az életed. Érezted,igaz,hogy nincs tovább, Hogy szíved nem követ el több hibát, Hogy többé nem látod szülő anyád, S gyermek korod gyönyörű táját? Többé már nem vár rád szűzek csókja, Többé már nem jön el az óra, Mikor egy őszi estén hangtalan Kisurransz vidáman,boldogan. Hiába sírsz,fölösleges,ennyi volt, Többé már nem láthatod ki régen csókolt. Vége van,az élet ennyi volt csupán, De lehet,hogy még vár rád valami talán.

< 48 >

Deli Erzsébet Érted Szűz szerelmem,tiéd a szívem, Érted hullatom vörös vérem, Érted ragadok fegyvert,kardot, Magányos éjjel érted sírok. Érted ha kell mindent megtagadok, Szülő anyát,barátot,családot. Mindenem a tiéd,csak kérned kell, Ajkam kérésedre csókkal felel. Tenger mélyéről gyöngyöt hozok neked, Csak lángoljon szerelemben a szíved. Adja az ég,hogy az ősz ne jöjjön el, Hogy ne kelljen szembesülnünk a véggel.

< 49 >

Deli Erzsébet

Háború Halkan sírtam,még jól emlékszem, Ugy éreztem megszakad a szívem. Arcomról ezüst könnyek potyogtak, Mint drága gyöngyök ugy hullottak. A hideg őszi szél szinte már mart, Miközben anyám óvon takart, De fölösleges a sok édes szó, Fájó szívemnek hiába való. Engem nem vigasztal szűzek csókja, Lényemet éles kard szurkálja. Kínzó láng fénylik szemeimben, Felfedi mi van a lelkemben. Az a sok ezer véres pillanat, Mi ott lappang a tudatom alatt , Mind sírásra kényszerítenek, Mintha ennyiből állna az élet.

< 50 >

Deli Erzsébet Elmúlt szerelem Most már hó fedi a régi rétet, Mi kínoz egy karddal átdöfőt szívet, Ahol még ősszel egyűtt jártunk, És boldog csókot váltot ajkunk. De azóta a boldogság messze jár, És kietlen fehérség lett a régi táj. Azóta éjjel-nappal sírok érted, Ami elszomorít egy anyai szívet. Akár a gyöngy oly' tiszta voltál régen , De most vér fedi fényed,mi szégyen. Hol van a tűz,mi ott lángolt benned, Mi oly' gyönyörűvé tette a lényed. Fakó lettél,már nem vagy a régi, Lelked a boldogságot hiába kéri, Nem tudsz boldog lenni,mosolyogni, Már rég elfeletted,hogy hogyan kell élni.

< 51 >

Anvike

Emlékgyöngyök Apró kristályszemek, zsinegen függő gyöngyök. A múlt homálya ősszel, itt kísért a Földön, Meglebbenti szárnyát, peregnek a gyöngyök… Sírhant felett repkednek a szétfagyott göröngyök. Lángtenger támad az emlékzsineg helyén, Rikoltó szüzek hada taszít egy emlékgóc mellé, Kard csattan ott mélyen egy tőr belém szúr Megcsókol a Halál, a pompás égi úr… Vérpatak hullámzik, feldagad az ár, Sír a lelkem, sikolt - Hagyd abba! Elég már! Szívemben már temettem, ne éleszd őt újra! Apám-anyám nincsen, ősszel, téllel múltak. Apró kristályszemek, törött emlékgyöngyök… Minden egyes ősszel, vergődök a földön. Leperegnek előttem a lidérces percek. Víg Halál mulatozik apám sírja melett.

< 52 >

Sárváry Mariann

Ködbe vész Kutatok idegesen kusza emlékeimben: a szűzből anya lett, gyöngysora jelzi ezt. Átölel a kar, hanyatlik a kard. Vérszínű lángba borul a házfal. Az ősz csókja, férjem bókja a ködbe vész – egyedül mész. Hited, vágyad csöndesedik. Nehéz a szív. Hallgat a sír.

< 53 >

Carf Revagen

Minden Ősszel… Újra rám szállt az ősz borújával, S csikarja szívem a maga valójával. Hajtja, űzi bennem a gyászos dalokat, Mint fegyőr a halálra ítélt rabokat. Nincs szó! Mi leírja, hogy fáj, Hogy nincs mi vigaszként valahol rám vár. Nincs láng! Mi égessen belülről… elhalt… Csak parázs van, mi még olykor megmar. Nincs gyöngyszemű! Ki néha még rám mosolyog, Vagy gondolna rám anélkül, hogy morog. Nincs csók! Mit remélhetnék, drága, szűz ajaktól, Legfeljebb az emberek közti néma falaktól. Nincs ilyenkor anya se! Ki óvna, S rejtene távoli, szerető ólba. Nincs már vér sem! Mi buggyanna belőlem, Hisz, még a kard pengéje se sújt reám, csak menekül előlem. Tán mindenem van, és még sincs semmim, Olykor még sírva Magány ad egy kicsit enni. (Tizennyolc testemre, s negyven év lelkemre ül ki, S a semmi közepén szeretik a lábukat lógatni) Ím, hát betemet súlyos ittlétével az Ősz, S lelkemre halk, magányos sírt sző.

< 54 >

Naszvadi Sándorné

Múlandóság Elköszönt a mesélő szép ősz, zord tél van már újra. Egy anya bukdácsol lassan, a sírok között, a szűz hóban. Hideg van nagyon, de nem érzi. Arca lángol, szíve vérzik, könnyei mint apró gyöngyök, peregnek. Ő már régen az emlékeinek él inkább, mint az életnek. Meglátja a fejfát, rajta a felírást, közben az Ég is sírni kezd, a cseppek mint éles kardok, sebzik kezét, lelkét míg gyertyát gyújt, s nézi a láng fényét. Eszébe jut utolsó anyai csókja, majd sóhajt egyet, s csendben merengve elindul. Mintha lánya elköszönne tőle, egy kicsi harang a távolban megkondul.

< 55 >

Kocsis Eri

Őrizzétek Hosszan csókol az őszi nap, Gyöngyeső hull szerteszét, Egy anya rohan az éjen át, Keresi, kutatja gyermekét. Szűzi, vad rettenet terem ott, Hol megölték drága kisdedét, Az erdő és szíve legmélyén Temeti most már gyermekét. Hiába kutatta, sírva őt, Lába előtt a mély verem Nem leli már az élők közt, Alant avar a sír-terem. Hosszan csókol az őszi nap, Bíborba vonja a kék eget, Kardélen táncolt a pillanat, Mikor száz jó anyaszív megszakadt. Értelmetlen vad halált Lángolt a vérszagú lehelet, Jó anyák! Őrizzétek tovább a gyermekeket,míg lehet.

< 56 >

Carf Revagen

Paktum az urakkal

Két szolid úr ült a csendes szobában, Bódító szivarfüstjük csak úgy burjánzott, Poharuk sosem volt whiskytől árva, S a keserű nedűtől torkuk is ázott. Kártyával múlatják örök idejük. Beton csöndben ültek bőr foteljaikban. Ritkán tévedt egymásra szemük, S alig szóltak, pedig nem voltak haragban. Kimért, precíz küzdelmük zajlott éppen, Bár nem számított nekik, ki győz vagy veszít, „Tégy Te vagy Én ma rosszat…” gondolták ekképp, Végül úgyis mindkettejük büszkén feszít. Az ősz szakállas felett glória ült, Gyöngy szemében az igazság játszott. (Ha van!) A másik Úr szemében dús láng hevült, S büszkén csillogott mellé vöröslő szarva. Tudomást sem vettek jelenlétemről. Egy öltönyös lépett oda hozzám halkan. Szolidan kérdeztem „Mi itt az idő?” S ő lassan felelt egy lenéző mosollyal. Az Urakhoz ültetett engem is, Majd nagyon halkan érdeklődtek rólam. Ki vagyok én? És az anyám vajon ki is? Majd a dologra tértek át óvatosan. A kártyájuk mögül lestek csak reám. „Mond, mit ér neked a szív és a szerelem?” „Kóstoltál-e már csókot szép szűz ajakán?” Kérdésik csak úgy marták maradék lelkem. „Látjuk, szenvedsz, nincs is több kérdés csak egy!” „Add nekünk lelked és nem lesz többé gondod.” „Örök élet, hírnév, pénz vár és siker, Csak add kezünkbe vissza mi úgy elrontott.” Semmisülten lehajtottam bús fejem. Gyémánt s láng kardjukkal nagyot sújtottak rám, S kihasadt belőlem mi emberré tett. Nincs se vér, se könny, se szerelem többé már. Új sírt emeltek az önzés oltárán. (Bár ez lett volna még csak az első halom!) A két „pártfogó” vezette út már várt, S az anyag béklyója fűzött minden rabot.

< 57 >

Kissné Horváth Júlia

Végtelen gyöngysorok Lángot lopott szívedbe az aranyló ősz, szűzies lelkedet rabul ejtette valami hihetetlen, rejtélyes erő. Ő karját gyöngéden fonta köréd, ölelése felrepített a mindenség fölé. Csókot lehelt érintetlen ajkadra enyhén, mely maga volt a káprázat, a fény. Hozzá űzött tajtékzó szíved szava, örökké biztonságot nyújtó, védelmező karja. A szerelem ereje túlszárnyalta a tilalmat, hasztalan szidalmazott az anya a mostoha. Bennetek fényesen világított a végtelennek hona, a bizonyosság tündöklő gyöngysora! Ám szertefoszlatta életed és a csendes világot, egy fékevesztett háború, az átkozott. Kardja pengéjén vére özönlött, csorgott, szerelmetek gyöngysora, eztán már sírján csillog. Petőháza, 2012-10-30

< 58 >

Szendreiné Bacsó Zsuzsanna:

Életciklus (Lifecycle) Ég bennünk a láng,a vágy, hogy éljünk, reméljünk, s mindent elérjünk, amit csak lehet. Fáj bennünk e láng. e vágy, mert e küzdelem éget szüntelen. Mindent elérni, lehetetlen. A földi a világban, anyja hasában, új élet indul. Dobog egy szűz szív, s küzd keservesen hogy megszülessen. Az új tüdő felsír: megérkeztem. Új élet, új küzdelem, fel akar nőni, megerősödni, mindent elérni. Élete láncán a gyöngy pörög, pereg a perc, pereg szüntelen. S arra se gondol miért is harcol.

< 59 >

A föld rendjében, nemzetségében, családban él. Csókol, hisz és remél. Épít és rombol, otromba módon. Feléli, kizsigereli a földet, karddal, fegyverrel csörtet, vagyont halmoz, felhőt karcol. Követi a formát, a kódolt mintát. Hogy mit művel, élete őszén feléri ésszel. Hogy csak vére hajtja, hogy a génje rabja, s végül: feladja.

< 60 >

Zsuponyó Gábor

Ébredés Pirkad már… Szemhéjunk virágokba borul, s mozaikba rendeződnek a lángálmok, Meglódul a gondolatsebes fény, s fekete pupillagyöngyünk szűkületbe roppan, ahogy hozzáér a forró óriás napsugárkardjához. Szűzszeméremajkú Földanyánk! – Ma is rád nyílt ablakom, Párásan nedves őszbe borultál szavaktól vérző ajkamon. Édes csókkal ébresztesz a látványban, ahogy megszínezted a horizonti tájat, Hogy majd ha újra alkonyul, utamon csak érző, dobogó és virágzó szíveket, s ne kopasz sírhalmokat lássak. 2012. 10. 17.

< 61 >

Antal Szofi le-taszítva ahogy e kard lángja a csókra szavazva az avarba taszít szűz szemét lecsukja, s úgy feszíti szét a szív kapuját a vér amíg az ősz puha anyja sír hiába, a gyöngysor nyakába vág

< 62 >

Lajtai Gábor

Halál Láng lobban az éjben, Felvillan ősi kard, Gyöngy ékít koszorút, Szűz leány belém mart. Vér csöppen a földre, Szív egy végsőt dobban, Utolsó csók csattan, Léptek zaja koppan. Anya egyre csak sír, Kerüli az álom. Beköszöntött az ősz, Meghaltam barátom…

< 63 >

Nagy-Eged Boldizsár

Nyelvünk alatt láng lobog Feltorlódott múltat látunk Sarkunkban-jövőt, Sírból kiált anyánk utánunk; Gondozzuk a temetőt! Ne rettegjünk úgy, mint ők, Mondjuk ki az üdvözítőt, Mert a világ őszbe fordul, Nem lesz tavasz a hallgatásból. Mert – mint Duna vizén a jégtáblák - Egymáson a síró múltdarabkák. Nem volt merszünk rájuk lépni, A szűz kínokat kibeszélni, Minél inkább merészkedtünk, Mind azt mondták: nyerészkedünk. Nyelvünk alatt láng lobog. Ahol csók hullt, ott szív dobbant, Ahol vér folyt, ott kard lobbant. Mint Duna vizén a jégtáblák, Egymáson a sírparcellák, S mind azt nyögik fuldokolván: Mondjátok el már! Beszéljétek már! Adjátok tovább már! Írjátok le! Gyöngyökkel, ami szép, Vésővel, ami csúnya! Helyünkre minket, s nem rántjuk a jövőt vissza! Nyelvünk alatt láng lobog, Ki tudja, meddig még Perzseli nyelvünk a halmozott felelősség.

< 64 >

Horesnyi Szilvia

Vadászat Őszi est hús erdejében, Fagyos Hold kék fényében, Gyöngy szempárak szikrát szórnak, S vadászkürtök halkan szólnak.

Néma lépte zajt se képez, Félelmet ő már nem érez, Farkas kölykök várják ébren, Odahaza a vadfészken.

Őz zajra hegyezi fülét, Lesben áll, e szép prémért, De lövés hasít a szélbe, S az őznek örökre vége.

Anyai ösztön vezérli, Időben elfut reméli, Vadászok terve nem hagyja, Mert nekik kell a dúvadja.

Fáklya ég, s az erdő lángol, Fényben fehér farkas táncol, Fogoly lett a tűzi körnek, S gyilkosok mind köré gyűlnek.

Gördül puska, hasít a kard, S farkas foga kezekbe mart, Szűz bundája vérrel mocskolt, Szívében düh, s harag honolt.

Sebezhetetlen, nemes vad, Félreugrik, itt nem marad, Kör bezárul, nincs menekvés, Halotti máglya, s szenvedés.

Rideg csók a hajnal, A farkas még mindig nyargal, Keresi kölykeit a porban, A leégett síri nyomban.

< 65 >

Juhász Attila

Ősz Lángol szűz szívem, Kard sebezte meg, Vér öntötte el. Te anya, te is sírtál. Ősszel gyógyítottad, De kedvesem szerelmes csókja, Gyöngyszeme ragyogása, el is feledtette bánatom.

< 66 >

Haraszti Józsefné

1956. október Lobog a láng, dobog a szív, Ma mindenkit utcára hív, Kinek szent a szent szabadság, Kinek fáj a régi rabság. Ha kell a kard, ha kell a vér, Ez a szép ősz csak jót ígér. Gyertek ifjak, gyertek szüzek, Most lobognak égi tüzek. Ősz van, dicső és ragyogó, Pusztuljon a gaz elnyomó. Szent a Haza, szent a göröngy, Ragyogjunk, mint igazi gyöngy. Drága anya, ez búcsúcsók, De megyünk mind, igazak, jók, Büszke anya, ne sírj, örülj, Dicsfény lesz ősz hajad körül. Hisz neked is szent a Haza, És ha fiad nem jön haza, Legyen reá büszke szíved, Töröld le a könnyeidet! Pusztuljon a fájó rabság, Éljen, éljen a szabadság!

< 67 >

Haraszti Józsefné

Út az iskolába Ősz van újra, hűvös ősz, Lehanyatlott a Nap lángja. Anya gyermekét kíséri Kézen fogva iskolába. Szép nyakán gyöngy, csillogó, Aranyszív dobog alatta, Gyermekének édes csók és Szűz arcát megsimogatja. Elengedi kis kezét, De még sokáig néz utána, Gyermeke is visszanéz, De nem sír, mint hajdanába’. Jaj, kemény harc ez az élet, Kard és vér is jár nyomába, De itt béke, csend honol Még e szép kis iskolába’.

< 68 >

Gellért Ferenc

Gyermek az őszi estében Gyöngyöket izzik az ég feketéje, játszik a gyermek az őszi estében. Fut ki a kertbe, fakardja kezében, szél szalad véle, és langymeleg lég leng… Csak óvatosabban, baj ne történjen! Csillagos égen az angyali lények mennyei tánca és dallama ébred. Boldog a gyermek, a lelke zenélget, sorsba szövődik a szellemi ének. Jaj te, vigyázz! Odanézz! Ugye mondtam! Huppan a kőre, keserve belobban. Sír sebe, térde; a vére kibukkan, ajka pityerget, a könnye kibuggyan, s búj’ vigaszölbe de szontyolodottan. Édesanyának a két keze, csókja lábban a lángot is nyomban eloltja, szívbe derűt fon a szűzi titokban, szent szeretetbe simulva, nyugodtan. Szépen aludj, fiam, őrangyalodban!

< 69 >

Szekér Györgyi

Ámen Úgy lobban lángra az ősz mint szűz, ha csókra vágyik úgy csalja el az elmúlás mint angyal, ha mennybe csábít Úgy küzd meg a téllel mint hitért, vérbe mártott kard úgy sorvad el jövő reménye mint anya, kinek méhe halt Úgy hullik le az ágról mint gyöngy, ha elszakad lánca úgy lesz avar régmúlt szépe mint elfelejtett sír, elszáradt virága Úgy száll el a széllel mint madár, fészkét hagyva elrepül úgy teszi le végső nyughelyére mint szív, ha emlékbe merül

< 70 >

Vass Veronika

Anyaföld A vér mit szívem lüktetése vetett oly könnyen vénámból a földre még vörös lángba borítja tested, mint az ősz a vén bükkök levelét. Kardba dőlt álmokat kergetve vérré csókolt földet hintek feléd, közben halld, mint szól agg szíved, míg síromon szűz szél zeng zenét. Ezer gyermek kering magad körül, bársony hintódon igazgyöngy ragyog, s te az egyetlen vagy bölcs földi anya, aki által én is örökké vagyok.

< 71 >

Tóth Ágnes

Őszi képregény Sír október, halkan felzokogva, vért hullat a csipkebogyókra, felhőket sebez kardjával az ősz, s anyám kertjében jócskán elidőz. Csókolja a krizantém ajakát, mint pártában maradt szűz nyakát a megbódult szerelmes vénlegény, s a kert akár egy őszi képregény. Heveset dobban szíve a fáknak, ára lesz minden dobbanásnak, szél zörög át a száraz bozonton, míg ellángol a Nap a horizonton. Aztán színes gyöngyszemként lepereg, s éjjel a kert ölén szendereg. a sok elsárgult, barnult, rőt levél, s reggel mind arra ébred, hogy fehér.

< 72 >

Kádár Valéria

Az ősz árnyékában Falevelek hullanak némán, Gondtalan hallgatom, Miként vérző gondolatom, Hogy az ősz talált énrám. Nemrég még lángoltam, Ifjú vérem űzött, Szívemmel megküzdött, Fiatal, és vak voltam. Mikor szűzi ajkam szavalt, Legyen élő vagy holt, Nyelvem éles volt, Mint a kard. Az évek csak múltak, Az első csókot követte, Az újabb ifjú szerelme, Szívemben új tüzek gyúltak. Gyöngyöt nevelgettem, Méhem gyümölcsét óvtam, Oly boldog voltam, Mikor anya lettem. Megéltem száz csodát, Majd vár reám a sír, Ha jön rólam a hír, Álmotok őrzöm odaát.

< 73 >

Dezső Ilona Anna

„Mindennek megszabott ideje van” (Pred 3.1) Szerelmes csókod nektár ízű álom, még siettedben sem spóroltál vele, kezemet, kezedben tartani vágyom, szívem tiszta érzelmekkel van tele. Dús vizű patak sem csobbanhat szebbet, mint kedves hangod – minden nap elképeszt. Kávém gőzölög, az asztalra tetted, hiányod maró fájdalma felébreszt. Pedig csak egyetlen napra mentél el… Nélküled semmi vagyok, üres árnyék! Te vagy az életem, a bölcsességem! Most abroncsként szorítanálak, fájnék… Pár órát késel, és máris hiányzol, várom, hogy hazatérj, szorosan ölelj… Szerelem volna-e ez vagy csak álom: Képfoszlányt kérlelő imám, hogy meglelj. Alkonyban is látok fehér rózsákat, fejünkre dér fonja gyöngykoszorúját. S mint szűz arcán a pír, csillog a bánat, mert nem sokára tél hinti ránk porát. Hosszú évtizedekig éltünk együtt, ki tudja hányszor voltam türelmetlen: Bejáratott utakon bátran mentünk, és elkísértél maró gyötrelmekben. Láng voltál, tűzből felcsapó megváltás, éles kard volt karod, féltve őriztél! Esetlen kínodért is nekem hálás, vér csurrant tenyeredből vétkeimért.

< 74 >

Mint anyám haját festette deres ősz, ráncomat úgy simítod nyakam köré. Ezüst-fehér éj hamarosan legyőz, ölembe borítja sötét gyönyörét. Együtt sírunk, megszépült minden emlék, ketyegő órának hallom ütemét. Látom már, mit látnom kellett volna rég, érzem is, reszkető lényed melegét. Szótlanul testembe erődet töltöd, pedig tegnap még csak nyarunkat vártuk… Szemünkben megjelent a szürkülő köd, mi kósza lelkek új nászunkat járjuk.

< 75 >

Duna József

A küszöbön át Fölfénylő arcod a múltból réved rám, ahogy tűzből nyúlik, nyaldos és cirógat a láng. Úgy fon körbe, akár anya gyermekét, bennem meg növekszik a szép karcsú vágy, hogy őrizzem emlékét. Dobol bennem: az erő, a szív, a láz; pedig hideg van, ősz - újra megbabonáz. És lesújt a pallos, nehogy boldog legyek, kard éle vár, s folyik a vér, életem színe, hogy lepjenek legyek. És látom a múltam, jövőm, mily jelenés, tenger mélyén hálok, hol feledés kísér. Hol valódit - csak az igazgyöngy mutat, érintetlen, szűz partok fehér homokja alatt, hogy leljek végre utat. Végül aztán minden helyére kerül, akkor is, ha én magam nem nézek körül. Elmerülök csendben a végtelen óceánban, bízva reményteli csodás utópiában - és akkor betakar a sír...

< 76 >

Laura Luz Angyallá lett... Jöjj hozzám közelebb, még... még... csak egy csók.. Had lássam lángoló szemed tiszta kékjét.. Ne sírj, hisz itt vagyok neked... ..csak az Ősz lát minket, add hát nekem vérző szíved. Óh... Miért nem mondtad? Miért tagadtad? A Világlelke született volna újjá általad, s te eldobtad... Anya..., jelentett volna valamit ez a szó.. S most talán, az a kis gyöngyszem lélek, itt dalolhatna nekünk.. Kedvest, szépet. Bár tudtam volna! ... de nem voltam melletted mikor szűzi tested a porban hevert... Ma... ma már késő, kardommal sem védhetem az én egyetlen Kincsem, ki angyallá lett, hogy szerethessen.. angyallá lett Értem.

< 77 >

Strohmayer Judit

Megváltás Láng-pallos űz el és bűngyöngyeim, A félelem kardja szívembe döf, Síró őszi eső arcomba vág, Szégyenemben hangtalan üvöltök, A csók elárul, a vér égbe kiált. De HISZEK! S a Szűz fogan és anya lesz.

< 78 >

Lakatos Zsolt

Emlék És ősz volt. Lángba borult falevelek Takarták a hantot, sietett a szél. Az anya fölötte állt, s gyöngy könnyeket Hullatott, mit melegen tartott a vér. Párás ködökké csapott át, ha földhöz ért, Lebegett benne a pillanat. Lelke áthajolt rajta egy fáradt csókért, Az utolsóért, mi elmaradt. Úgy láttam én vakon, behunyt szemmel, Mintha szíve lennék a kard, Ki fájó, édes tülekedéssel, A nyugtató sír felé tart. Úgy, mintha semmi sem lennék, Szűz, még fel nem talált forma. Kit gyászba öntött a nem lét, Az anyai szív ostora.

< 79 >

Tóth Csaba

Édesanya! Hihetetlenül szép csókokat dobált a temető kapujában állva, a lábához apró csizma lapult és szívét a messzeség várta nagyon; és mégis úgy állt ott nevetve, mintha már senkit, senkit nem szeretne. Arra gondolt, ha ősszel eső esik a cseppek mint koppannak a síron, s hogy a fejfák vajon irigylik-e egymást, vagy átlépnek gondosan e kínon, mert a fejfák tán nem szórnak már szitkot, s letörlöd vállukról az ott ragadt piszkot. Minden oly öröknek tűnik a sírnál, gondolta, s csókokat szórt még az éjbe, még az a tölgyfa is ott, mintha rég várna, aztán leszakad a mélybe: szűz tündérsereg édesíti álmát, vérbő kardvirág szórja rá a lángját. A sírokba belátni miért nem lehet?, kérdezte szinte sírva a kisfiú, parányi ökle újra meg újra nekifeszült. „Ó, te csúf, hiú!”, kiabálta vékony, gyöngyként hulló hangján. Egymaga álldogált a szakadék partján. Lassan a temető kapujához ballagott újra, csak állt ott némán, csókot sem dobott, csak állt ott, nézte, hogy mászik fenn egy csillag az égi létrán, miként van az, hogy neki senki nem felel, hogy neki már senki, már senki nem felel.

< 80 >

Majd virágot árul, gondolta el, mindig ott áll majd a temető szélén. Felnőttek mentek gondterhelve arra, és nem látott át a kisfiú szívén egy sem. Jött álmos napfénnyel egy új hajnal, a fiú ott állt még. Háta mögött fallal.

< 81 >

A Hold Fia

Vándor éji vad Farkasok üvöltenek az erdőben, a Holdat ugatják Vonítanak az állatok, vonítok velük magam is: Vad-stílusú mulatság. Magam fölött vagyok, a magam ura az nem, A vadaké vagyok, s hamarost vaddá leszek, Ha életben vagyok, ha nem. Apró neszt hallok, az éj hangja kezd ideszállni, Sok rosszat súg, de a hangulatom fennséges: Szeretnék rá fittyet hányni. Hányok is rá, kedvem nem törheti le semmi, Üvöltök mint egy vad, közbe hányok fittyet, Nemszeretnék tönkremenni. Őszi szél fogja a hajam, egy elragadó leány Külsőre mint én , holott többmilliárd éves, és él. Csókot lehell reám ! Lángra gyúlt szívem, s megállás nélkül futok, A szűzi csók hajt, az alvó erdő mellettem Gyermek módon szuszog. Megállok hirtelen, s kósza lehelletet lehellek, De ez most más, ez lélek. Különös: Rég eladtam a lelkemet. Eladtam hajdanán olcsón, maréknyi tollért adtam, De csőröm nincs, a madárléthez, nem is lesz: Jól kifogtak rajtam... Felnézek, s kit látok? Anyámat, az égen a Holdat Hideg lángjával világítja porból formált testem, Anyatejjel szoptat

< 82 >

Gyöngyöző homlokkal, rózsaerdőbe érkeztem, Tövisek vágnak mindenütt a bőrömbe. Azt hittem nem fáj. Tévedtem. Tövisükön a vérem, olyan mint a rózsák vére Vörösen izzik, mint a tűz mely előttem ég Odamenjek? Miért ne ! Megindulok, de inkább elkerülöm a pokoli tüzet Hiszen az éj teremtett, a Hold gyermeke vagyok: Elfogott a rémület. Látom, hogy a tűzben ég egy testvér, erdei vad Elégett, némán. Megették a lángok. Talán így lett végre szabad. S most én vagyok néma. Megviselt az állat sorsa, Egy könnycsepp karddá lett, és száraz arcomon Utat vág a porba. Az élet porába, melyet eddig sose nem lemostam, Koszos vagyok, koszosan tiszta és meztelen. Nekem mindegy. Megszoktam. Az erdőben vagyok még, vad testvéreim várnak, Nem érdekelt, sose. Nem értenek engem, de azt kívánom: Bárcsak ! Nem vagyok az, amire várni kell. Ott vagyok akkor, Ahol lennem kell, és amikor. Nem tehetek róla, Ilyen egy vad kalandor. Kósza füstként szállok az éjben, eltűnök ha akarok, De olyan füst is vagyok,ami marad. Akkor is, Ha nem akarod Séta közben vízbe esek. Körülvesz az erdő tava, Nem tudok úszni, mégse félek: a sors az én istenem, S vagyok a sors maga. (2012. október 19.)

< 83 >

Gátéri Péter

Ódon temetőben Kard vért ki nem ont ezen a helyen, csók nincs:búra hajlanak a fejek. Láng ha lobban, nem több gyertyafénynél, kedved borús lesz, amint beléptél. Ősz anya sír, kis szűzét siratja, szíve vitte el, csak sírját láthatja. Könnyei ezért gyöngyként peregnek: nem törli:vigasz az lent a gyereknek.

< 84 >

Dittrich Panka

Anya Ősz volt, már nem emlékszem milyen. Nekem írnom kellett anyámnak levelet, megszeppenve én, a kilenc éves gyermek. Hogyan szólítsalak és mit is írjak neked, hogy várom az ölelést hideg-e vagy meleg, hogy szívemben a könny sírás b a ne kezdjen. S lázasan körmöltem, egy apró lángra lelve gyöngy betűk szorgosan, bár kezem remegve. Aztán olvasva őket, fogtam, s összegyűrtem. V érző szívvel megint újból írni kezdtem. A szűz papírlapon tinta- betűk sorakoztak, édes szóra vágyva, csak magam hadakoztam. Bár volnék katona, karddal harcolni a sorsért, vagy ismerném Istent és csókolnám testvérként. A levelet megírtam, de postára nem adtam, csak a fogalmazás jegye lapul a naplóban.

< 85 >

Dittrich Panka

Anyám Kinek a csókja lehelte arcodat? Hisz tudtad a sors ó milyen ostoba. Erős kőről nem válik le moha és adtál életet örök bánatodra. Gyöngy betűkbe fogalt rongyos ima! Fohász és oltalom a templomnak fala, szenteltvíz arcomon ódon kápolnában, rácsok közt nélküled a köd párnájában. Sírni? Sírodnál nem akartam soha! Ott is merengeni vaj' mi is vitt oda? V ért a véredért kard nem kaszabolta, vakon szólt élted, érted zúg ma harang. Isten gyermekét vajon hogyan óvta? Harcolt tán elbukott(?) Mégis él azóta! Mert szívben a láng hamuvá nem porlad! Ősz fejjel érzem én, szerető S zűzanya !

< 86 >

Bertalan Bence

Elmúlás Írom csak írom, ameddig a tollam bírom porból lettem és halálnál tollam is a porba hívom elhullanak rózsaszirmok, elsöpri az ősz szele kecsegtet az éji mámor suttogja hogy jöjj vele Elégett a múlt, a jelen gyújtja a jövőt lángba elmúlás után lelkem vész az örök nyárba ahogy telik az idő, úgy telik meg a homokóra majd megáll a test ha jön a végzet sorompója Az élet vissza téved mint a levelek a fákon ez körforgás: születés, halál ugyanazon távon a sír körül síri csönd, rajta hervadó virág ilyen ez a hervasztó mégis nedvadó világ A Tisza ölel dombokat, vár a holt Duna ága hogy kiapadjon újra hogyha Fortuna várja a kard fogja a kezet mely ezredéven tartotta törli véres nyomait mit az idők rá pakoltak Gyöngy csordul a homlokon, megterhel a futás a sors elől de mégis, egy új kezdet a bukás csalogat az éjsötét, járja az est virtusát míg dúdol a szív és játssza a test ritmusát Elmúló csókok ugranak feledésbe mit orcám hordott, bajba s nevetésbe a szűz táj is elmúlt, átváltott betonra köhög a trend mert szmog lett a szezonja Pörög a föld, ha elszédül se hagyja abba de megszűnik egyszer minden ami anya adta csak írom és írom ameddig a vér csörged a tollam a társ míg testem nem ér földet.

< 87 >

Kovács Adrienn

Szűz szemek Egy anya sír a padon, gyermeke felnőtt vakon. Nem hullottak még levelek a fákról. Nem fújt a szél hevesen az őszi utcákon. Nem lángolt a tűz a szívében. Nem csattantak csókok előző években. Nem harcolt fényes karddal. Nem ontott vért a harcban. Nem látott gyöngyöket hullani a földre. Nem tudja mit veszített örökkön örökre. De érezte a sok szeretetet. Tudta, hogy neki ez rendeltetett. Nem bánta, hogy soha nem fog látni. Ezért tudta őt mindenki csodálni. Az anya sír, fájdalmas örömkönnyek. Gyermeke boldog lett mindörökre. Már mindent tisztán lát a Mennyben. „Köszönöm Istenem!Szép kor az a negyven!”

< 88 >

Benkő Dávid Lajos Keserű fény Finom, sötét csönd ölel át, mint szerető anya kisfiát, s menekülnék már a rég megszokott keszekusza homályba bízva, hogy eltemet sírjába. Világom ablakaira vastag pára ül, cseppekbe borulva halkan kirepül a kopár pusztákra, hol az ősz bújával völgyeket formálva szüntelen portyázik fel s alá, átázva. A sápadt mező közepén magányosan táncol egy örökzöld diófa, s tudja hogy bárhol, de bárhol kiáltva bánata lángja azonnal megváltja. Törzsére láncolva dobog egy csupasz szív, vacogva sír, hogy őt senki sem látja. A távolban egy árny végső harcra hív, miközben fénylő kardját kirántja. Megrohamozza esélyt se adva, rohan és rohan, egyre csak haladva. Vágás, sóhaj, csak még egy óhaj. Áldott szűz hangján üdvözli, csókolja, és már el is felejti, hogy fája saját vérében öleli lelke egyetlen párját, szépséges Gyöngy alakját.

< 89 >

Gilly Zsófia

Szívhez szóló vers Egy gyönyörű szűz, hajadon Sétál ősszel a patakparton. Hajában ékelődik egy gyöngy, S arcáról lecsordul egy csepp könny.

Megbánta már réges-régi tetteit S visszavár szerető karjaiba valakit. Szívében vágyakozó láng lobog, S szíve nagyon hevesen dobog.

Visszavágyik, igen, oda, Mint gyermekéhez édesanyja. Nem bírja tovább a lány, sír S nem bírja azt a nagy kínt.

Bár visszafordíthatná az időt, S csókolhatná a régi szeretőt. Vérzik szíve, mintha kardot döftek volna bele. Összeesik, s leterül a földre.

De arra jár valaki, Csak is Isten tudja ki. Meglátja a lányt, s megsajnálja, Haza viszi szállására.

Mikor a lány felébred Meglátja az idegent. Vagy lehet, hogy nem is idegen, Mert nem hagyta kinn a hidegen.

Megörül, megismeri, S egy csókot ad neki Teljesült a vágya, S elborul nyakába.

Ő az bizony a szerető, Mintha visszafordulna az idő. Visszavágyott, igen ide, S nem hiába dobog szíve.

< 90 >

Juhászné Freund Éva

Őszre vált idő Gyöngyfűzér láng lobogtatja szívem vérszínű pázsitszőnyegét. Szűzies vágyakozással táncörvényt kavar, töméntelen levél az avar fák kardkoronája lombtalanul vívódik, borongósan bólogat. Tartózkodó, csókot kergető suhanó virágkarnevál. A természet tűnődése, anyánk síró ölelésének emlékét őrző földszínen szendergő búvópatak. Szirmaiban hempereg az őszre vált idő.

< 91 >

Denkracht

Gázló Fáklyám lángja ragyog csak a sötétben, melybe az őszi erdő öltözött, és elemészti utam a hátam mögött, ahogy sírodhoz tartok az ösvényen. Vad csókok emléke megkísért, s látom a sápadt napfényt a hajadon. Kardom még szűzen lóg oldalamon, téged kívántalak, és nem sűrű vért. Szíve kívánsága nekem bánat, mert legnagyobb kincsem elvette. Hisz senki nem szólíthatja anyának, nem táplál senkit büszke keble. Könnyeim, a találkozásra vártak, elhagyott gyöngyök a gázlón mögötte.

< 92 >

Anonymus

Természet... Eljött az ŐSZ, újra itt van, hullanak a levelek, Gesztenyés Park legszebb fája szomorúan elmereng. Fél éve, hogy keltegette őt az ANYAtermészet, SZŰZhajtásit CSÓKolgatta GYÖNGYharmatos kikelet. HalványVÉRszín virágait bontogatta napsugár, Majd a termést érlelgette LÁNGsugarú meleg nyár. Őszelőben földre pottyantak a barna szemecskék, Elsárgultak, megbarnultak, tízezernyi levélkék... Nehéz SZÍVvel sóhajtozik, SÍR az öreg kopár fa, Ágai, mint megannyi KARD - lehullt a lombkorona... Téli álmot alszik eztán, várja a kikeletet, Tavasszal majd újra éled, s ébreszti a természet.

< 93 >

Kiss Sarolta

BÚCSÚ Szűz anya! Kard kezemben Népemért harcba megyek! Égjen a láng szívedben, ha ősz derekán elesem Sír majd a hideg szél Könnye hull, mint a gyöngy Csók nélkül megfagy a vér elköszönök A VÉR Anyám! Hallod? - hogy sír az őszi szél Kezemben kard, szívemben láng Szűz leány szeme, mint a gyöngy Sóváran gondol reám Csókunk izzott a fényben Szívünk összeforrt Testemben a vér dobolt! BÚCSÚ NÉLKÜL Szűz havában jön az ősz Anya, - fiadnak kardot addj Szívükben forr a vér Láng hevíti arcukat Gyöngy szemed sír Csók nélkül ment el fiad

< 94 >

ÚJJÁSZÜLETÉS Gyöngy szemed, mint a láng Szűz ereimben forr a vér Ősz suttogja: színesen jó a csók - s kemény kard hatol belém Sír a fű alattunk Csók pecsételi szerelmünk Anya - földön így, - eggyé lettünk!

< 95 >

Pecsuvácz Dávid

Keserves Diadal Felnőttem a négy fal között mint egy igazgyöngy És az ősz szele mely az elmúlásnak jegyese Sodort meztelenül partra hogy tekintetemen át a nép olvassa egy magyar beteg panaszát Hiányzik mellőlem a virrasztó anya A hajnallal rozsdás karddal küzdök Bízok hogy a gondolat meg szűz Pálinkás Ámor-nál az íj Céltalanul talál és a szív sír Megremeg felettünk a lámpa fénye Áhítattól lobban lángra az éjben Ragályos kór ajkadon az a csók Igaz vagy nincs szerepjáték a színpadon A keserves diadal végére kiapad a vérem