1

Illés Mária

VÁLLALATI GAZDASÁGTAN

I.

Miskolci Egyetem

2014.

TÁMOP-4.1.1.C-12/1/KONV-2012-0001

Mi/61-60/2013.

ISBN 978-963-358-056-1

2

TARTALOMJEGYZÉK

1. BEVEZETÉS ................................................................................................................................... 5

1.1. Célkitűzések, kompetenciák, a tantárgy teljesítésének feltételei................................................................ 6 1.1.1. Célkitűzés .............................................................................................................................................. 6 1.1.2. Kompetenciák ....................................................................................................................................... 6 1.1.3. A tantárgy teljesítésének feltételei ........................................................................................................ 7

1.2. A kurzus I. részének tartalma ...................................................................................................................... 8

1.3. Tanulási tanácsok, tudnivalók ..................................................................................................................... 9

2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN ALAPKÉRDÉSEI ............................................................... 10

2.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 10

2.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 10 2.2.1. A vállalati gazdaságtan, mint tudomány .............................................................................................. 11

2.2.1.1. A kutatás objektuma, célja, főbb területei .................................................................................... 11 2.2.1.2. Szóhasználat ................................................................................................................................. 12

2.2.2. A vállalati gazdaságtan főbb irányzatai ................................................................................................ 14 2.2.2.1. A tudomány fejlődési folyamatához kötődő irányzatok................................................................. 14 2.2.2.2. A probléma-megközelítés mód szerinti irányzatok ........................................................................ 17

2.2.3. Kutatási folyamatok, kutatási módszerek ............................................................................................ 17 2.2.3.1. A tudományos megismerés általános folyamat-modellje .............................................................. 18 2.2.3.2. A hipotetikus vállalatmodell.......................................................................................................... 19 2.2.3.3. A vállalatgazdaságtani kutatások főbb módszerei ......................................................................... 20

2.2.4. Az elméleti közgazdaságtan kutatási eredményeinek hasznosíthatósága ............................................. 23 2.2.4.1. Makro- és mikroökonómia ............................................................................................................ 23 2.2.4.2. Vállalatelméletek .......................................................................................................................... 26

2.2.5. A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója ...................................................................................... 27

2.3. Önellenőrző kérdések ................................................................................................................................ 29

3. A VÁLLALAT ÉS KÖRNYEZETE .............................................................................................. 30

3.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 30

3.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 30 3.2.1. A vállalat fogalma, funkciói és céljai..................................................................................................... 30

3.2.1.1. Gazdasági vállalkozás .................................................................................................................... 30 3.2.1.2. Vállalat ......................................................................................................................................... 32 3.2.1.3. A vállalat funkciói.......................................................................................................................... 34 3.2.1.4. Stakeholderek ............................................................................................................................... 35 3.2.1.5. Vállalati célok ............................................................................................................................... 39

3.2.1.5.1. Cél és érdek ........................................................................................................................... 39 3.2.1.5.2. A vállalati célok fajtái ............................................................................................................. 41 3.2.1.5.3. A profitmaximálási cél, és érvényesülése ............................................................................... 44

3.2.2. Vállalati környezet ............................................................................................................................... 48 3.2.2.1. A vállalati környezet és fő összetevői ............................................................................................ 48 3.2.2.2. Globalizáció .................................................................................................................................. 51 3.2.2.3. Az állam és az önkormányzat szerepe ........................................................................................... 54 3.2.2.4. Piaci környezet ............................................................................................................................. 55

3

3.2.2.4.1. A piac fő összetevői és szereplői ............................................................................................ 55 3.2.2.4.2. Belépési és kilépési korlátok .................................................................................................. 57 3.2.2.4.3. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás ................................................................ 60

3.2.2.5. Ipari parkok, inkubátorházak ........................................................................................................ 64 3.2.2.5.1. Ipari parkok ............................................................................................................................ 64 3.2.2.5.2. Inkubártorházak ..................................................................................................................... 65

3.3. Önellenőrző kérdések ................................................................................................................................ 66

4. A VÁLLALATOK TÍPUSAI, FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI, SOKSZÍNŰ KAPCSOLATAI .... 67

4.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 67

4.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 67 4.2.1. A gazdasági vállalkozások fő típusai ..................................................................................................... 67

4.2.1.1. A tevékenység jellege ................................................................................................................... 69 4.2.1.2. Méret ........................................................................................................................................... 71 4.2.1.3. Jogi forma ..................................................................................................................................... 73 4.2.1.4. Vállalkozói motiváció .................................................................................................................... 74

4.2.2. Sajátos vállalati formációk ................................................................................................................... 76 4.2.2.1. Franchise ...................................................................................................................................... 76 4.2.2.2. Koncesszió .................................................................................................................................... 78 4.2.2.3. Spin-off vállalkozások ................................................................................................................... 78 4.2.2.4. Off-shore cégek ............................................................................................................................ 80

4.2.3. Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek ...................................................................... 82 4.2.3.1. Virtuális vállalat ............................................................................................................................ 82 4.2.3.2. Fővállalkozás................................................................................................................................. 84 4.2.3.3. Konzorcium................................................................................................................................... 85

4.2.4. Vállalatfejlődési tendenciák ................................................................................................................. 85 4.2.4.1. Koncentrálás az alapvető képességekre ........................................................................................ 86

4.2.4.1.1. Alapvető képességek ............................................................................................................. 86 4.2.4.1.2. Menedzseri kivásárlás ............................................................................................................ 87 4.2.4.1.3. Outsourcing ........................................................................................................................... 88 4.2.4.1.4. Alapképességekre fókuszáló alapítás ..................................................................................... 90

4.2.4.2. Hálózatosodás .............................................................................................................................. 90 4.2.4.3. Vállalati növekedés, összeolvadások és felvásárlások ................................................................... 92

4.2.5. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei ........................................................................................ 96 4.2.5.1. Stratégiai szövetségek .................................................................................................................. 97 4.2.5.2.Klaszterek ...................................................................................................................................... 98 4.2.5.3. Vállalatcsoportok .......................................................................................................................... 99

4.2.6. A sajátos vállalati formációk, kapcsolatok és a fejlődési tendenciák összefoglaló áttekintése ............ 100

4.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 102

5. A VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS FOLYAMATA, ERŐFORRÁS- ÉS TŐKEIGÉNYE...... 103

5.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 103

5.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 103 5.2.1. A gazdálkodás folyamata ................................................................................................................... 103

5.2.1.1. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok ........................................................................ 103 5.2.1.2. Az üzemi körfolyamat ................................................................................................................. 105 5.2.1.3. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai ............................................................... 108

5.2.2. Tőke, tőkestruktúra, forgási sebesség ................................................................................................ 110 5.2.2.1. A tőke ......................................................................................................................................... 110 5.2.2.2. Eszközstruktúra és tőkestruktúra ................................................................................................ 111

4

5.2.2.3. Forgási sebesség ......................................................................................................................... 116 5.2.2.3.1. Az anyagkészletek és a termelési készletek anyagtartalmának forgási sebessége ................. 117 5.2.2.3.2. Az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége ............................................................. 120

5.2.3. A termelés erőforrás-igénye és tőkeszükséglete ................................................................................ 121

5.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 126

6. KÖLTSÉGEK, KÖLTSÉGFÜGGVÉNYEK, ÁRAK ................................................................ 127

6.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 127

6.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 127 6.2.1. A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása ......................................................................................... 127 6.2.2. A költségek képződése ...................................................................................................................... 129 6.2.3. A költségek csoportosítása, költségstruktúrák ................................................................................... 130 6.2.4. A lineáris összköltségfüggvény és származtatott függvényei .............................................................. 132 6.2.5. Termékköltségek ............................................................................................................................... 137 6.2.6. Árak ................................................................................................................................................... 141

6.2.6.1. A kereslet és az ár összefüggése, keresleti ár .............................................................................. 141 6.2.6.2. Közömbösségi ár ......................................................................................................................... 143 6.2.6.3. Kínálati ár ................................................................................................................................... 144 6.2.6.4. Ajánlati ár ................................................................................................................................... 144 6.2.6.5. Árképzési sémák ......................................................................................................................... 145 6.2.6.6. Haszonkulcsos árképzés .............................................................................................................. 146

6.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 147

7. FEDEZETSZÁMÍTÁS............................................................................................................... 149

7.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 149

7.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 149 7.2.1. A fedezetszámítás klasszikus változata .............................................................................................. 149 7.2.2. A kritikus termelési volumen becslése egytermékes modellben ........................................................ 151 7.2.3. A többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése .................................................................... 154 7.2.4. A többlettermelés nyereségvonzatának becslése .............................................................................. 156

7.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 158

Irodalomjegyzék ............................................................................................................................................. 159

5

1. BEVEZETÉS

A felsőfokú közgazdászképzés napjainkban érvényes modellje (az un. bolognai

rendszer) szerint a hallgatók a tanulmányaik első évében tanulják a vállalati gazdaságtant és a

mikroökonómiát. A két tárgy révén olyan tananyagokat tanulmányoznak, ahol a címszavak

tekintetében jelentős átfedés mutatkozik, ámde az azonos elnevezésű kategóriák és modellek

mögött különböző gazdasági tartalmak húzódnak meg.

A tisztánlátás és az egyértelműség érdekében különösen szükségessé vált egy

részletesebben kimunkált tudományterületi elhatárolás beiktatása a tananyagba. Az

elhatárolást nem csupán a két tantárgy egy tanévben történő oktatása teszi szükségessé, hanem

a két diszciplína eltérő kutatási célja, megközelítési módja és tartalma is. Ez részben a

tananyag szintű tisztánlátást, részben a szakirodalomban való tájékozódási készség

fejlesztését is szolgálja.

Korábbi tapasztalat, hogy a már diplomához közel álló közgazdász hallgatók jelentős

hányada rutinszerűen és hibásan U alakú költséggörbével ábrázolta a vállalati gyakorlatban

alkalmazható egységköltségfüggvényt, holott az U költséggörbéknek a korrekt gyakorlati

megszerkeszthetősége nagyon is kétséges. Viszont a mikroökonómia a maga tudományos

céljainak megfelelően rendszerint U alakú költséggörbékkel végzi az elemzéseit. Meglehetős

gyakorisággal fordul elő a mikroökonómia tudományos tételeinek, modelljeinek,

feltételezéseinek a vállalatgazdaságtani összefüggések között történő megjelenítése is.

Közülük a legjellemzőbbek: az erőforrások tetszőleges oszthatóságának feltételezése, a tőke

és a költség kategóriájának egybemosása, az U alakú költségfüggvények gyakorlati

alkalmazhatóságának sugallása, a teljes piaci egyensúlyt, és az erőforrásokhoz való korlátlan

hozzáférés lehetőségét feltételező tételek, modellek. Mindezeknek a vállalati gazdaságtanban

történő szerepeltetése eltér a vállalati gazdaságtan céljaitól, módszertani bázisától, rontja a

diszciplína gyakorlati tanácsadási funkciójának kibontakozási lehetőségeit.

A tananyag az első fejezetben összefoglalt elméleti-elvi megalapozást követően

gyakorlatias megközelítésben dolgozza fel a fő kérdéseket. A vállalati gazdálkodás

valóságát, a gazdálkodás legfőbb összefüggéseinek bemutatását helyezi előtérbe. A

feldolgozás mélységénél figyelembe kellett venni az „előképzettség”, hiányát. Emiatt szükség

volt egyfajta “nagyvonalúságra”, bizonyos kérdéseket csupán az utalás szintjén lehetett

szerepeltetni. Ügyelni kellett arra is, hogy az egyszerűsítések ne keltsenek a valóság

összefüggéseitől eltérő képzeteket. Ahol azt az előképzettségtől függő realitás megengedi,

egyszerű példák szerepelnek a számszerű összefüggések és becslési eljárások lényegének

bemutatására. Nem lehetett reális cél a gazdálkodási tudnivalók olyan mélységű tárgyalása,

mely biztos segítséget nyújtana a gazdálkodási tudnivalók útvesztőiben való magabiztos

eligazodáshoz. A közgazdászok által gyakran idézett közmondás: „Az ördög a részletekben

lakik.” A gazdálkodási gyakorlat során a megoldandó problémák nagyvonalú áttekintése és

átlátása mellett szükséges a részletek igen mély ismerete mind a probléma természetét,

mind a vonatkozó jogszabályokat, mind a felhasználható módszertani bázist illetően.

A vállalati gazdaságtan alapkérdéseinek tananyagszerű bemutatása világszerte a

feldolgozóipari vállalatból indul ki. A konkrét gazdálkodási ismeretek tárgyalása során ez a

6

tananyag is ezt a koncepciót követi azzal, hogy esetenként kitér a vállalati kör egészére,

illetőleg utal más nemzetgazdasági ágak vállalatainak a sajátosságaira.

A vállalati gazdaságtan irodalmában sokféle megközelítési móddal, variábilis

kategória-használattal és rendszerezési megoldásokkal találkozhatunk. Ezek tanulmányozása

is ajánlott, segítheti a valóság többoldalú megközelítésen alapuló, elmélyültebb megismerését.

Az eligazodáshoz, valamint a tudásbázis alapjainak megteremtéséhez is szükségesek a

rendszerezett alapismeretek. A tananyag elsődleges célja ennek szakismereti bázisnak a

megteremtése.

A tananyag első változata – Vállalati gazdaságtan fejezetek címmel – 2004-ben

készült el, és egyetemi sokszorosítású tananyag formájában került a Miskolci Egyetem

hallgatóságához. Az ezt követő egy évtized alatt - kisebb-nagyobb megszakításokkal -

folyamatos fejlesztés alatt állt.

2005-ben, a HEFOP (Humán Erőforrás Operatív Program) keretében készült el a

vállalati gazdaságtan tananyagának egy, a felsőoktatás részére ajánlás formájában közzétett

részletes tematikája. (Illés Mária: Vállalati gazdaságtan. Tantárgyi program.1) Vélhetőleg

ennek hatására találkozhatunk napjainkban olyan vállalatgazdaságtani tananyagokkal,

melynek tematikája ehhez a tananyagéhoz hasonlóan épül fel.

A „Vállalati gazdaságtan I.” a 12 fejezetre tagolódó tananyagnak az első 6 fejezetét

tartalmazza.

1.1. CÉLKITŰZÉSEK, KOMPETENCIÁK, A

TANTÁRGY TELJESÍTÉSÉNEK FELTÉTELEI

1.1.1. CÉLKITŰZÉS

A tárgy célkitűzése kettős:

1. Ismeretközvetítés, mely a vállalat mibenlétének, fejlődésének, kapcsolatrendszerének,

a környezettel való kölcsönhatásainak, továbbá a vállalati gazdálkodás folyamatának,

fő összefüggéseinek és sajátosságainak megismertetésére irányul.

2. A vállalati gazdálkodás alapvető összefüggéseinek átlátásához, elemzéséhez, a

lehetőségek kreatív újragondolásához szükséges lényeglátási képességek fejlesztése, a

dinamikus szemléletmód elsajátíttatása, továbbá a gazdálkodás bonyolult

összefüggésrendszereiben való eligazodási- és probléma-felismerési képességek,

valamint a probléma-megoldási készségek, meggyökereztetése.

1.1.2. KOMPETENCIÁK

A hallgató olyan átfogó jellegű alapismereteket sajátít el, melyek alapján átlátja a

vállalat mibenlétének, típusainak, és környezetével való kölcsönhatásos fejlődésének fő

kérdéseit, átfogó képet kap a vállalati gazdálkodás mibenlétéről, tőkeszükségletének 1 HEFOP Üzleti képzési ág projekt, Alapozó képzés, Üzleti modul.

7

meghatározó tényezőiről, a költségek és jövedelmezőség számszerűsítésének

alapmódszereiről, az átfogó helyzetelemzési módszerekről, a versenyképesség, a tervezés és a

stratégia mibenlétéről. Szert tesz a gazdálkodás alapfogalmainak, folyamatának és fő

összefüggéseinek ismeretére. Összességében olyan átfogó és stabil gazdálkodási

alapismeretekre tesz szert, melyekre a további tanulás során rá tudja építeni a mélyebb

szakmai-módszertani ismereteket, tudnivalókat.

A tananyag feldolgozása során fejlődnek a hallgatónak a szakmai szövegek megértésére,

helyes értelmezésére vonatkozó készségei, kialakul egyfajta logikus gondolkodás a szakmai

feladatok értelmezése terén; a gazdálkodás alapjainak fogalmi rendszere beépül az aktív

szakmai szókincsébe. Javul áttekintő-, rendszerező és következtetési képessége.

1.1.3. A TANTÁRGY TELJESÍTÉSÉNEK FELTÉTELEI

A tantárgy megfelelő elsajátítása folyamatos tanulást igényel. Ehhez részt kell venni

az előadásokon, melyek az élőszó erejével segítik az alapvető tudnivalók megértését, továbbá

hétről-hétre felkészülten kell megjelenni a gyakorlati foglalkozásokon, melyek egy hét

csúszással követik az előadások tematikáját. A gyakorlati foglalkozások többsége egy 10

perces röpdolgozat megírásával kezdődik, melynek fő funkciója az egyéni tanulás, a

foglalkozásra való előzetes felkészülés ösztönzése. A röpdolgozatban szereplő feladatok

általában az adott témakör végén található ellenőrző kérdésekből, azok különböző

kombinációiból vagy a vonatkozó példák köréből kerülnek ki.

Aláírási feltételek:

a) A gyakorlati foglalkozásokon való rendszeres és aktív jelenlét.

b) A röpdolgozatok osztályzatainak átlaga legalább 2,0 szintet érjen el.

Vizsga:

A tantárgy kollokviummal zárul, mely írásbeli és szóbeli részből áll. A szóbeli vizsga

feltétele az írásbeli rész sikeres teljesítése. A szóbeli vizsgán is el kell érni legalább az

elégséges szintet. A kollokviumi érdemjegy az írásbeli és a szóbeli rész egyszerű számtani

átlaga szerint alakul. Ha az átlag éppen öt tizedre végződne, a felfelé, vagy lefelé kerekítés

kérdését a szóbeli eredménye dönti el.

Részletezés: A vizsga napján teljesítendő írásbeli dolgozat 1 órás. Két részből

tevődik össze. Egyik része un. igaz-hamis állításokból, másik része példákból áll. 20 állításról

egyenként kell megállapítani hogy az igaz, vagy hamis. Magyarázat nem tartozik a feladathoz.

Egy állítás csak akkor minősülhet igaznak, ha az minden részletében igaz. Amennyiben az

esetleges igaz részek mellett vannak hamisak is, az az egész állítást hamissá teszi. 12 helyes

válaszhoz nulla pont tartozik. E felett minden jó válasz 10 pontot ér, ez alatt minden hiányzó

helyes válasz 10 ponttal csökkenti a példamegoldásban elért pontszámot. (Csak a helyes

válaszok számítanak. A hibás és a hiányzó válaszok azonos elbírálás alá esnek. Ezért egy

válaszlehetőséget sem célszerű kihagyni.) Az öt példa mindegyikének a helyes megoldása 20

pontot ér. (Részpontokat is lehet szerezni, a megoldás szintjétől függően 5, 10 és 15 pontot.)

Az elérhető maximális pontszám 180 (810 + 520 = 180). Az írásbeli rész elfogadáshoz

legalább 90 pont teljesítése szükséges.

8

Az írásbeli rész osztályozása:

Összes pont Érdemjegy

160-180 jeles (5)

135-155 jó (4)

110-130 közepes (3)

90-105 elégséges (2)

90 alatt elégtelen (1)

A dolgozatok kijavítása és értékelése 1-1,5 órát vesz igénybe. Ez után következik a

szóbeli rész. A kollokvium szóbeli része a Tételjegyzék alapján, tételhúzás szerint zajlik. Itt

az értékelés legfőbb szempontjai: a témakör ismerete, a helyes szóhasználat, a problémák

megértése, az összefüggések átlátása. A tétel átbeszélése után más témakörökre vonatkozó

„kiskérdések” következnek.

1.2. A KURZUS I. RÉSZÉNEK TARTALMA

A kurzus első részének tartalma a foglalkozások tematikája szerinti bontásban:

1. A vállalati gazdaságtan alapkérdései. A vállalati gazdaságtan, mint tananyag és mint

tudomány. A kutatás objektuma, célja, főbb területei. Szóhasználat. A vállalati

gazdaságtan főbb irányzatai a fejlődés folyamata és a probléma-megközelítés módja

szerint. Főbb kutatási módszerek. A közgazdaságtani kutatások eredményeinek

hasznosíthatósága a vállalati gazdaságtanban. A vállalati gazdaságtan tanácsadási

funkciója.

2. A vállalat és környezete. A vállalat fogalma, funkciói és céljai. Stakeholderek. Cél és

érdek. A vállalati célok fajtái. A profitmaximálási cél mibenléte és érvényesülésének

kérdései. A vállalati környezet és fő összetevői. Globalizáció. Az állam és az

önkormányzat szerepe. Piaci környezet. A piac fő összetevői és szereplői.

Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás. Ipari parkok, inkubátorházak.

3. A vállalatok típusai, fejlődési tendenciái, sokszínű kapcsolatai. Típusok a tevé-

kenység jellege, a vállalkozás mérete, a jogi forma és a vállalkozói motiváció szerint.

Sajátos vállalati formációk (franchise, koncesszió, spin-off vállalkozások, off-shore

cégek). Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek (virtuális vállalat,

fővállalkozás, konzorcium). Vállalatfejlődési tendenciák. Koncentrálás az alapvető

képességekre (menedzseri kivásárlás, outsourcing). Hálózatosodás, összeolvadások és

felvásárlások. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei (stratégiai szövetségek,

klaszterek, vállalatcsoportok).

4. A vállalati gazdálkodás folyamata, erőforrás- és tőkeigénye. Naturáliák és értékben

kifejezett mutatószámok. Az üzemi körfolyamat. Az inputok, a transzformáció és az

outputok fő típusai. Tőke, tőkestruktúra, forgási sebesség (a készletekbe és az

állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége). A termelés elsődleges erőforrás-

igénye és tőkeszükséglete.

5. Költségek, költségfüggvények, árak. A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása. A

költségek képződése. A költségek csoportosítása, költségstruktúrák. A lineáris

összköltségfüggvény és származtatott függvényei. Termékköltségek. Árak (a kereslet

és az ár összefüggése, keresleti ár; közömbösségi ár; kínálati ár; ajánlati ár; árképzési

sémák; haszonkulcsos árképzés).

9

6. Fedezetszámítás. A fedezetszámítás klasszikus változata. A klasszikus fedezeti ábra

és kategóriái. A kritikus termelési volumen becslése egytermékes modellben. A

többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése. A többlettermelés

nyereségvonzatának becslése.

1.3. TANULÁSI TANÁCSOK, TUDNIVALÓK

A tananyag gyakorlatias megközelítésben mutatja be a vállalati gazdaságtan

legfontosabb és egyben legalapvetőbb kérdéseit. Elsajátítását elősegítheti az új

információknak a már meglévő vállalati ismeretekhez kötése, az azokra való ráépítés.

Képzeljen el egy feldolgozóipari (gyártmányokat előállító) vállalatot, akár személyes

tapasztalatai, akár a televízióban, vagy az Interneten látottak alapján! Lehet ez konzervgyár,

cipőgyár, csavargyár stb. Képzelje el az üzemet, ahol a termelés folyik, magát a technológiai

folyamatot, ahol az ember vezérelte gépek működése, illetőleg az ember futószalag melletti

munkavégzése révén az alapanyagból a folyamatos átalakító tevékenységek során kialakul a

késztermék! Az üzemvezető és a művezető, akik az üzem működéséért felelősek, az irányítói,

szervezési és ellenőrzési tevékenységüket részben egy fülkeszerű irodahelyiségből, részben

személyes üzemi jelenlét mellett végzik. Képzelje el azt a folyamatot is, amelynek során az

üzemi adminisztrátor folyamatosan regisztrálja a targoncákon beérkező anyagokat, a

termelést, az összes anyagfelhasználást, a gépek működési idejét, a jelenlévő emberek

létszámát az elkészült munkadarabokat, termékeket! (A regisztrálási folyamat ma már

többnyire elektronikus eszközök igénybevételével folyik.) Képzelje el az iroda-épületet is,

ahol az egymás melletti szobákban számítógépekkel és papírokkal körbevett emberek

dolgoznak, munkájuk részeként esetenként egymással konzultálnak! („Ebben a hónapban

mennyit termeltünk?” „Ma hányan hiányoznak a munkából?” „Beérkezett-e az esedékes vevői

tartozás kiegyenlítése?” “Mikor kezdjük a jövő évi terv összeállítását?” Stb.). Továbbá

képzelje el az üzletfeleket, akiktől a vállalat anyagot vásárol (ők a szállítók), s azt is, hogy a

különböző anyagok beérkeznek tehergépjárművön, vonaton, esetleg csővezetéken! Az

üzletfelek egy másik csoportja a vevők, akik a vállalat termékeit megvásárolják. Képzelje el a

várost, és a környező településeket, ahonnan az emberek bejárnak a munkahelyükre! A

műszakkezdéskor és végzéskor a dolgozók regisztrálják az érkezést, illetőleg a távozást.

Továbbá ott van a helyi önkormányzat, és a többi, különböző tevékenységet folytató vállalat,

akikkel célszerű formális, vagy informális kapcsolatokat ápolni. Ez így együttesen – további

részletekkel kiegészítve - legyen az Ön képzeletbeli bázisvállalata, és annak a szűkebb

környezete.

A vállalatról és környezetéről olvasottakat folyamatosan építse rá ezekre az alapokra!

Majd gondoljon arra, hogy a többi termelővállalat is eléggé nagy hasonlósággal, és többé-

kevésbé hasonló struktúrájú környezeti feltételek mellett működik! Szélesítve a képet célszerű

átgondolni azoknak a vállalatoknak a sajátosságait is, melyek nem a feldolgozóipari profilban

tevékenykednek. A tanácsadó vállalatok termékeihez például nem szükséges alapanyag, a

technológia jobbára a fejekben zajlik. Itt a tevékenység lényege többnyire adathordozókon is

megjelenik. Ettől jelentősen eltér például a növénytermesztés, ahol meghatározó jelentőségű

erőforrás a termőföld, magában a termelésben (a termesztésben) biológiai folyamatok

dominálnak. Stb.

Bízom benne, hogy a kurzus végére egy jól jövedelmező, versenyképes vállalatot lát

majd maga előtt, a maga komplex működési rendszerével és környezetével egyidejűleg.

Emellett vállalatok sokaságára lesz képes értelmezni megszerzett ismereteit.

10

2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN

ALAPKÉRDÉSEI

2.1. A FEJEZET TARTALMA

A vállalati gazdaságtan, mint tananyag és mint tudomány. A kutatás objektuma,

célja, főbb területei. Szóhasználat. A vállalati gazdaságtan főbb irányzatai a fejlődés

folyamata és a probléma-megközelítés módja szerint. Főbb kutatási módszerek. A

közgazdaságtani kutatások eredményeinek hasznosíthatósága a vállalati gazdaságtanban. A

vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója.

2.2. TANANYAG

A vállalati gazdaságtan kifejezés jelölhet egy tudományterületet, és jelölhet

tantárgyat is. Mindkét területen további elnevezésekkel is találkozhatunk. A kialakult hazai

szóhasználatnak megfelelően a vállalati gazdaságtant és a vállalatgazdaságtant a tananyag

azonos fogalmakként kezeli. A rendszerváltás utáni években az angol business economics

tükörfordításaként megjelent az „üzleti gazdaságtan” elnevezés is.

Noha a vállalati gazdaságtan tananyagok rendszerint a tudomány eredményeit is

hasznosítják, több tekintetben eltérnek a vállalati gazdaságtantól, mint tudományos

diszciplínától. A tananyagok egyrészt nem képesek lefedni a teljes tudományterületet, annak

csupán a főbb kérdéseit dolgozzák fel, másrészt a tananyagok funkciója túlmutat a

tudományterület fő eredményeinek megismertetésén. A tananyagoknak – azon túl, hogy a

vonatkozó tudományos ismereteket a hallgató előképzettségéhez igazítva kell feldolgozniuk –

gyakorlati szakmai tudnivalókra, szakmai fogásokra is fel kell készíteniük a hallgatóságot.

Tehát a tananyagok általános gyakorlati tudnivalókat, valamint készségfejlesztési célú

elemeket is tartalmaznak, és ezt a megoldást kívánja alkalmazni a jelent tananyag is.

A tananyagok tematikája, mélysége és belső struktúrája általában oktatási

szintekhez, az intézmények oktatási koncepcióihoz, valamint a tananyagot elsajátítók

előképzettséghez igazodik. A tananyag terjedelmének és mélységének meghatározásakor a

fentieken túlmenően figyelemmel kell lenni a szemeszterek szerinti oktathatóságra is, tehát

arra, hogy egy szemeszter alatt el lehessen sajátítani.

A vállalati gazdaságtan tananyagok tudományos vonatkozásban is jelentős

eltéréseket mutathatnak. Egyrészt a tudomány állandóan fejlődik, és az új kutatási

eredmények interpretálása, rendszerbe illesztése jelentős tartalmi eltérések mellett valósulhat

meg, másrészt sok esetben léteznek egymással párhuzamosan futó, ámde alapjaiban eltérő

irányzatok (melyek kezelésére nem célszerű egységes recepteket előírni). Mindezek szerint a

jó szakmai felkészültség megfelelő szakirodalmi tájékozottságot is feltételez.

11

2.2.1. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN, MINT TUDOMÁNY

2.2.1.1. A kutatás objektuma, célja, főbb területei

A vállalati gazdaságtan tanulmányozásának objektuma a vállalat. Nem a maga

komplexitásában ragadja meg a vállalatot, annak csupán a gazdasági oldalát vizsgálja.

(Ezzel szemben a vállalati vezetőnek komplex módon kell szemlélnie a vállalatot. A

gazdasági mellett a műszaki-technológiai, a szervezési és pszichológiai ismeretek is döntő

jelentőséggel bírhatnak. Természetesen ez utóbbiaknak is vannak gazdasági vetületeik.)

A vállalatgazdaságtani kutatások célja: tanulmányozni és feltárni a vállalati szféra

gazdálkodási és gazdálkodás-módszertani összefüggéseit, törvényszerűségeit, hogy ezek

megismerésével és felhasználásával is fejleszthető legyen az emberi szükségletek hatékony

kielégítésének vállalati háttere. A vállalati gazdaságtan a vállalatok működését a környezeti

kölcsönhatások eredményeként alakuló belső gazdasági összefüggésekre koncentrálva

vizsgálja, a vállalati folyamatok és tevékenységek vállalati eredményességgel való

összefüggéseit helyezve a középpontba. Absztrakciós szintje viszonylag alacsony,

eredményeinek jelentős része – az adott vállalat sajátosságaihoz igazítva - közvetlenül

hasznosítható a vállalati gazdálkodásban. Szóhasználata összhangban van a vállalati

gazdálkodás szóhasználatával.

A tudományos vizsgálódás főbb területei:

- a vállalatnak, mint gazdálkodó egységnek és környezetének kölcsönhatásos

fejlődése,

- a gazdálkodási folyamat és célszerűen alkalmazható módszerei,

- a vállalati viselkedés törvényszerűségei.

A vállalati gazdaságtan fent vázolt témaköre többdimenziós belső struktúrával

rendelkezik. Dimenziónként is több konkrét részterület képezhető, és részterületenként sok

konkrét, önállóan kutatható kérdésfelvetés adódhat. Meg kell jegyeznünk, hogy a vállalati

viselkedés törvényszerűségeinek vizsgálata a vállalati gazdaságtan egyik igen lényeges, de

rendkívül bonyolult területe. A nehézségek többsége abból származik, hogy a vállalati

viselkedés legjellemzőbb vonásainak kialakulását a döntéshozók motivációs struktúrája

határozza meg, azonban ez a motivációs struktúra a tapasztalat számára rejtett, közvetlenül

nem vizsgálható.

A vállalati gazdaságtan tanulmányozásának objektumát, kutatási célját és

vizsgálódási területeit – a fentiekhez képesti bizonyos hangsúlyeltérések mellett, de azzal

nem ellenkező tartalommal - Helmuth Schmalen a következőképpen fogalmazza meg:

„Az üzleti gazdaságtan a gazdasági egységek folyamatait vizsgálja. A megismerés

tárgyát képezi minden folyamat, mely az egyes gazdálkodó egységeknél végbemegy, ill.

ezektől indul ki. Az összgazdasági folyamatoknak (pl. az adótörvény-alkotásnak) csak a

gazdálkodó egységek szintjén megjelenő hatásait veszi figyelembe - mégpedig

keretfeltételként -, amit azok adottnak fogadnak el; ugyanakkor azonban ezen gazdálkodó

egységek reakcióit is kiváltják… Megpróbál:

- feltáró kutatási programokkal a gazdasági egységek folyamatainak

törvényszerűségeiről elméleteket felállítani, ezeket empirikusan ellenőrizni és

ezekből kiindulva (ok-okozati) magyarázó modelleket leképezni

- alkalmazott (gyakorlati, normatív) kutatási programok keretében (cél-eszköz)

döntési modelleket felállítani, mintegy a gyakorlati problémák megoldásának

eszközeként.

12

A magyarázó modell tárgya lehet pl. a reklám és az ár hatása a vállalat forgalmára; a

döntési modell azonban cselekvési ajánlásokat is megfogalmaz, pl. az ár és a reklám nyereség

szempontjából legkedvezőbb kombinációjára.”2

2.2.1.2. Szóhasználat

Bármely szakma elsajátításának és gyakorlásának alapfeltétele a szakkifejezések

ismerete. A tudományos és a gyakorlati szóhasználat azonban eltérhet egymástól. Ezek

egymáshoz való viszonya szakterületenként különböző. A gyakorlat számára is egyértelmű

kategóriák léte, és az ennek megfelelő pontos szóhasználat számos tudományterületen

alapvető jelentőségű. Különösen fontos azokon a területeken, melyek a mindennapi szakmai

tevékenységhez kívánnak tudományos alaposságú támogatást, vezérfonalat nyújtani.

Természetesen még ebben az összefüggésben is vannak tudományterületi különbségek. Egy

művi tudományos nyelvezet például valószínűleg hasznos az orvostársadalom számára, de

mindenképpen hátrányos lenne a vállalati gazdaságtan területén. Az orvosi gyógyító

tevékenység ugyanis viszonylag homogén szakmai közegben zajlik, a gyakorló közgazdász

viszont számos szakterület képviselőjével áll napi munkakapcsolatban. Itt tehát a

gyakorlattól elszakadó tudományos nyelvezet rontaná az eredmények gyakorlatba való

átültetési esélyeit.

A vállalati gazdaságtan szóhasználata gyakorlat-közeli, azonban esetenként

meglehetősen laza. Előfordulhat, hogy egy elnevezés többféle tartalmat takar, és az is, hogy

egy adott gazdasági tartalomra többféle elnevezést alkalmaznak, sőt az is, hogy ezek

egymással átfedésbe kerülnek. A megállapítás tartalmának érzékeltetésére a hozam és a bruttó

nyereség példáját tekintjük át. A hozam kifejezés jelentheti valamely döntés árbevételi-, cash

flow-, hozzáadott érték-, vagy nyereségvonzatát is. (Rendszerint csak a szövegkörnyezetből

derül ki a konkrét jelentéstartalom.) A hozamok körén belül kötött tartalma van a nettó

hozamnak, mely a bevétel és a folyó költség3 különbségét jelöli (valamely döntéssel

összefüggésben). Viszont a bevétel és a folyó költség különbsége – mely a legfontosabb

gazdálkodási információk egyike - többféle név alatt is szerepelhet: a nettó hozam mellett

találkozhatunk a bruttó cash flow, vagy az EBITDA elnevezéssel is. Azonban nem ez az

egyetlen többnevű kategória. A fix költség és a nyereség összege szintén többféle név alatt

fordulhat elő az irodalomban. Nevezik fedezeti összegnek, a bruttó nyereség összegének,

esetleg hozzájárulási összegnek is. A bruttó nyereség kifejezés viszont nem csupán a fix

költség és nyereség összegét jelölheti, hanem bármelyiket azon kevert tartalmú mutatók

közül, ahol a nyereség és a költségek valamely része egybemosódva, egy összegként jelenik

meg. (A hetvenes évek hazai szakirodalmában az adózás előtti nyereség is gyakran szerepelt

bruttó nyereség elnevezéssel.)

A hazai szóhasználatban a tudományos szóhasználat általános problémáin

túlmutató zavaró elemek is szerepelnek. A vállalati gazdaságtan szakmai szókincsének hazai

alakulását korábban jelentősen befolyásolta a mindenkori hivatalos, jogszabályokban

alkalmazott szóhasználat. 1968 és 1989 között, az un. közvetett gazdaságirányítás

rendszerében, az állami hatóságok a szabályozás keretében gyakran átnevezték a

korábban már használatos kategóriákat. Az új elnevezések gyakran csupán taktikai célokat

szolgáltak.4 Az átkeresztelési gyakorlat a rendszerváltás után mérséklődött, de nem állt le.

2 Helmuth Schmalen (2002): Általános üzleti gazdaságtan. 5. old.

3 A folyó költség lényegében a költségeknek az a része, mely az adott évben jelentkezik kiadásként.

4 Egy állami apparátusban dolgozó korabeli szakember nem hivatalos nyilatkozata szerint „amíg a vállalatok

azzal vannak elfoglalva, hogy új kategóriák szerint megismerjék és értelmezzék a szabályozókat, nem marad

energiájuk a hibák és a kijátszási lehetőségek feltárására”.

13

Egyik jellemző eset az állóeszközözök számvitel általi átkeresztelése. Az állóeszközök (fixed

assets) a vállalati gazdaságtan egyik alapvető kategóriája. A kilencvenes évekig – a vállalati

gazdaságtanban használatos tartalommal gyakorlatilag megegyezően - ezt használta a

számvitel is. Az 1992-es számviteli törvény az állóeszközök és a beruházások kategóriáját

összevonta, és e kettő együttesét átkeresztelte tárgyi eszközre.5 A gyakorlatban a két

elnevezés párhuzamosan fut. (A gazdasági elemzések során rendszerint külön kezelendők az

állóeszközök és az ezek beszerzésére adott előlegek, valamint a nem befejetett beruházások.)

A hivatalos szóhasználat diktátumai mellett a rendszerváltozás sajátos körülményei,

és ezen belül is elsősorban az un. tükörfordítási gyakorlat térhódítása révén új lendületet

vett a vállalatgazdasági kategóriák körültekintés nélküli átnevezése6. A külföldi (ezen belül is

főként az angol nyelvű) szakirodalom beáramlásával a „szakfordítók” igen gyakran figyelmen

kívül hagyták a már rögzült hazai szóhasználatot és tükörfordítást alkalmaztak. Ennek egyik

legzavaróbb példája forgótőke (working capital) kifejezéshez kötődik, melyet

tükörfordításban működő tőkeként szerepeltetnek. A forgótőke és a működő tőke (capital

employed) kifejezés mind az angolban, mind az eredeti (és ma is érvényes) szakszókincs

szerint igen eltérő gazdasági tartalmat takar. A forgótőke (a forgóeszközök tőkeháttere)

kifejezés létrejötte, a vállalati gazdálkodás kialakulásához köthető. A működő tőke a hetvenes

évektől honos a hazai szaknyelvben, a vállalatokba befektetett tőkének az adóssággal

csökkentett összegét, vagyis durván a vállalati saját tőkék összegét jelöli.7 Az angol working

capital kifejezésnek működő tőkeként való fordítása, majd ennek bizonyos

publikációkban való meggyökeresedése kifejezetten zavart keltő tendencia. (Általános

elfogadása ugyanis egyrészt azt jelentené, hogy az „őshonos” forgótőke elnevezést lecseréljük

működő tőkére, másrészt új elnevezést kellene találni a capital employed tartalmára, mivel

mintegy két évtizeden át ezt hívták működő tőkének. Mindezeken túl a fogalmak cseréje előtt

keletkezett hazai forrásmunkák tanulmányozása során rendre „keresztbe” kellene értelmezni

két fogalmat. És mindez csupán azért, mert a „szakfordítók” viszonylag széles rétege a

vállalati gazdálkodás legalapvetőbb hazai kifejezéseit sem ismerte.) A tükörfordítási

gyakorlatnak betudhatóan számos új keletű szaknyelvi kreációval találkozhatunk.

Megjegyzendő, hogy a közgazdaságtan és ezen belül a mikroökonómia szóhasználata

egyes meghatározó jelentőségű kategóriák esetében is - mint például a költség és a nyereség -

eltér a vállalati gazdaságtan szóhasználatától. 5 1992-től az állóeszköz kifejezés eltűnt a hazai számvitel szótárából. Noha magyarázatai alapvetően korábbi

értelmezés szerinti állóeszközöket tekintik tárgyi eszköznek, a tényleges számviteli nyilvántartásban ennél

kissé bővebb kör szerepel a tárgyi eszközök címszó alatt. 2000. évi C. törvény a számvitelről: „26. § (1) A

tárgyi eszközök között a mérlegben azokat a rendeltetésszerűen használatba vett, üzembe helyezett anyagi

eszközöket (földterület, telek, telkesítés, erdő, ültetvény, épület, egyéb építmény, műszaki berendezés, gép,

jármű, üzemi és üzleti felszerelés, egyéb berendezés, ingatlanokhoz kapcsolódó vagyoni értékű jogok),

tenyészállatokat kell kimutatni, amelyek tartósan - közvetlenül vagy közvetett módon - szolgálják a vállalkozó

tevékenységét, továbbá az ezen eszközök beszerzésére (a beruházásokra) adott előlegeket és a beruházásokat,

valamint a tárgyi eszközök értékhelyesbítését.” 6 A rendszerváltozással együtt járó nagyobb emberi szabadságot egyes szerzők a lazább szóhasználat (és a

kevésbé konzekvens tartalmi követelmények) lehetőségeként élték meg. 7 A működő tőke angol megfelelője “Capital employed: (1) all the money invested in a business or project less

the money that is currently owed. (2) fixed assets plus current assets less current liabilities.” (M.J. Wallace –

P.J. Flynn: Business English Dictionary. Sorger Kolon Ltd., 1990. 22. old.) Meg kell jegyeznünk azonban,

hogy a működő tőke kifejezés a nyolcvanas évek Magyarországán elsősorban a külföldi tőkével kapcsolatosan

merült fel. Ezzel függ össze, hogy egyes lexikonok lényegében helyes tartalommal ugyan, de alapvetően a

külföldi tőkeként értelmezték a működő tőkét. Például: „működő tőke: devizakülföldiek által pénzben, dologi

formában vagy értékelhető jogként befektetett tőke, amely produktív célú kapacitás létrehozását eredményezi.

…” (Közgazdasági kislexikon Kossuth Könyvkiadó, 1987. 363. o.). Ezt megelőzően hasonló értelemben érinti

működő tőke tartalmát a Világgazdasági kisszótár (Kossuth Könyvkiadó) 1984-es kiadása is.

14

A fenti példák is rámutatnak, hogy a vállalati gazdaságtan témakörének megfelelő

hatékonyságú tanulmányozásához szükséges a diszciplína kategóriáinak, ezen belül is a

többjelentésű kifejezéseknek, valamint a többféle elnevezéssel bíró gazdasági tartalmaknak a

magabiztos ismerete.

2.2.2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN FŐBB IRÁNYZATAI

Mint a tudományos diszciplínáknak általában, a vállalati gazdaságtannak is

különböző irányzatai azonosíthatók. A szakirodalom tanulmányozásához, a különböző

irányultságú publikációk és tananyagok közötti eligazodáshoz adhat támpontokat a vállalati

gazdaságtan főbb irányzatainak áttekintése. Az irányzatok különböző alapokról indulhatnak.

Az alábbiakban két kiindulási pont, a tudomány fejlődésének történeti folyamata, és a

problémakezelési mód szerint tekintjük át a vállalati gazdaságtan főbb irányzatait.

2.2.2.1. A tudomány fejlődési folyamatához kötődő irányzatok

A gazdaság, a gazdálkodás és a tudományok általános fejlődésének

kölcsönhatásaként fejlődött ki a vállalati gazdaságtan, mint tudományos diszciplína. A

gyökerek a XVI. századig nyúlnak vissza. Az önálló diszciplínává válás a múlt század

húszas éveire tehető. A fejlődés különböző szakaszaiban a vállalati gazdaságtan jellege is

változott. Az egyes fejlődési szakaszokhoz tartozó jellemzőket gyakran vállalatgazdaságtani

irányzatokként foglalják össze. Az irányzatként való felfogás létjogosultságát az adja, hogy

egyes megközelítések párhuzamosan fejlődtek, továbbá a fejlődés során kialakult felfogásbeli

jellemzők többsége valamilyen szinten máig fennmaradt, és a tudományterület további

fejlődésének is alapjául szolgál.

A tudomány fejlődésének folyamata szerint keletkező főbb vállalatgazdasági

irányzatok bemutatása Du Plessis, Du Toit és Nortje (1981) könyvén8 alapul. A hivatkozott

könyv a vállalati gazdaságtan öt fő irányzatát, illetőleg fejlődési fokozatát különbözteti

meg:

1. Ágazati vállalati gazdaságtanok. A vállalati gazdaságtan kialakulásának első

szakaszát az ágazati jelleg dominanciája jellemezte. A kettős könyvvitelt eredetileg

1500 körül Paccoli, egy ferencrendi szerzetes írta le, ami alapvetően a

kereskedelemre összpontosított. A francia Jacques Savary 1675-ben publikálta a

kereskedelmi szervezetek és technikák leírását. A fejlődés a huszadik század elején

gyorsult fel, elsősorban német és angol kereskedelem-gazdaságtani munkák megjelenésével. Rövidesen megjelentek a kereskedelmi iskolák, végül az

egyetemeken a vállalatgazdasági tanszékek. Ehhez hasonlatos a pénzügytan

megjelenése és térhódítása, melyen a bankárképzés alapult. A feldolgozóipari

vállalatok gazdaságtanának első jelentkezése jóval későbbre tehető. Az ipari

termelés növekedése, és a nagyobb méretű vállalatok megjelenése hívta életre. A

huszadik század elején két mérnök, az amerikai Taylor és a francia Fayol írt a nagy

feldolgozóipari vállalatok munkaszervezéséről. Ezt követően jelentek meg az angol

és az amerikai irodalomban további publikációk az ipari vállalatok gazdálkodásáról,

valamint az ipari termelés szervezési elveiről.

2. Funkcionális megközelítés. A második irányzat, mely a vállalati gazdálkodást

funkcionális megközelítésben vizsgálja, az ágazati jellegű vállalati

gazdaságtanokkal csaknem párhuzamosan fejlődött ki. Noha a kettős könyvvitel fent

8 Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M. & Nortje, J. D. (1981): Fundamental Business Economics, 34-39.o.

15

említett első leírása alapvetően a kereskedelemre vonatkozott, ezzel együtt is

jelentős funkcióorientáltság jellemezte. Négy évszázados fejlődést követően, a

huszadik század elején, a funkcionális megközelítésen alapuló vállalati gazdaságtan

már igen jelentős súlyt képviselt. A Taylor által kidolgozott tudományos termelés-

menedzsment egyértelműen funkcionális megközelítést alkalmazott9. A kortárs

Fayol osztotta a vállalati gazdálkodást hat funkcionális részterületre. Ezek:

termelés, pénzügy, marketing, költségszámítás, munkaerő-gazdálkodás és a

felső vezetés.10

(A vállalati gazdálkodás Fayol szerinti funkcionális felosztása az

utóbbi nyolcvan évben kissé átstrukturálódott. A gazdálkodás funkcionális

részterületeinek bemutatása a tananyag 9. fejezetében szerepel.) Taylor és Fayol

többek között az üzleti tevékenység funkcionális felosztása atyjaiként váltak

ismertté.

3. Dogmatizmus. A dogmatikus irányzat receptszerű gazdálkodási tanácsok

gyűjteményeként jelent meg a huszadik század kezdetén. Elsőként Németországban

és Hollandiában bukkant fel. Főleg azzal foglalkozott, hogy a különböző gazdasági

helyzetekben mit célszerű tenni. Az erőfeszítések arra irányultak, hogy

megmutassák: hogyan és mit kell cselekednie a vállalatnak, de nem válaszoltak arra

a kérdésre, hogy miért éppen az a jó megoldás. A dogmatizmussal szemben az

irányadó tudományos munkák ajánlásaikat az oksági összefüggésekre alapozva

dolgozzák ki. (Az oksági összefüggésektől függetlenedett, azok mellőzésével

gazdálkodási tanácsokat adó szakkönyvek ma is szép számmal szerepelnek a

könyvkereskedők polcain.)

4. A magánszektor vállalatainak gazdaságtana. Ez a vállalatgazdaságtani irányzat –

némiképpen a dogmatikus irányzat eredményeit is felhasználva – Németországban

és Hollandiában fejlődött ki. Itt már zárt logikai rendszerben dolgozzák fel a

vállalati gazdálkodás alapkérdéseit. Támogatói az irányzat legjelentősebb

eredményének azt tartják, hogy leíró módon, empirikus közelítésben, tudományos

alapossággal és korrektséggel mutatja be a magánszektorbeli profit-célt és annak

gazdálkodási vonzatait. Bírálói elsősorban azt vetik fel, hogy nem indokolt a

magánszektor vállalatait ily mértékben elhatárolva, külön kezelni, hiszen e

vállalatok gazdálkodási elveinek és módszereinek többsége a versenyszféra teljes

vállalati körére általánosan is érvényes. (Mint köztudott, a versenyszférában

szerepelhet állami, illetőleg önkormányzati tulajdonban lévő vállalat is. Ezek

részaránya a XXI. század elejére meglehetősen lecsökkent.)

5. Egyetemes vállalati gazdaságtan. A vállalati gazdaságtant a 1920-as évektől

kezdik önálló diszciplínaként kezelni (elsősorban Limperg és Polak munkássága

alapján). Ettől kezdve a vállalati gazdaságtan elsősorban Hollandiában fejlődött igen

erős, önálló elméleti és módszertani alapokon. Tulajdonképpen hasonló fejlődést

mutat a német vállalati gazdaságtan is, azzal a sajátossággal, hogy itt az ágazati

jellegű vállalati gazdaságtanok indultak rohamos fejlődésnek, úgy, mint a

kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és pénzügyi szektor vállalati gazdaságtana.

9 Taylor (1865-1915) munkásságának része a progresszív darabbér kidolgozása is. A nagy értékű gépek és

technológiai rendszerek részint célszerűtlenné, részint lehetetlenné tették a volumen túlhajszolt növelését,

ezért napjainkra a progresszív darabbérrendszerek eltűntek, maga az egyszerű darabbérezés is háttérbe szorult. 10

Henry Fayol (1841-1925) tudományos munkássága a vállalatirányítás terén is jelentős. Az ő nevéhez fűződik a

vállalatvezetés funkcionális elemeinek a meghatározása is (tervezés, szervezés, utasítás, koordinálás,

ellenőrzés).

16

Valójában a terület német és holland kutatók által folytatott kiváló művelése vezetett

oda, hogy a vállalati gazdaságtan önálló tudományos diszciplínává válhatott. A

világnak nincs más országa – írja Du Plessis, Du Toit és Nortje hivatkozott könyve

–, melyben a vállalati gazdaságtan e két országéhoz hasonló fejlettséget ért volna el.

A könyv szerint a német és a holland változattal egyenértékű vállalati gazdaságtan

még Amerikában sem működik.

A megfelelő tájékozottság igényéből kiindulva érdekesnek és tanulságosnak

találhatjuk Du Plessis, Du Toit és Nortje fent idézett könyvének azt részét is, mely az

Egyesült Államokban művelt vállalati gazdaságtan sajátos vonásait11

villantja fel. E

publikáció szerint az Egyesült Államokban művelt vállalati gazdaságtan főbb sajátosságai:

- Jellemző a funkcionális és gyakorlat-orientált megközelítés, mely a német és

holland megközelítéshez képest nagyobb multidiszciplinaritást mutat ugyan, viszont

ez gyakran a tudományterületek, tudományágak alapos keveredéséhez vezet. A

vállalati gazdálkodás funkcionális részterületeit feldolgozó egyes művekben (mint

például a marketingben) szociológiai, pszichológiai vagy matematikai elméletek is

igen gyakran gazdaságtudományi köntösben jelennek meg. Vagyis a gyakorlat-

orientáltság oltárán feláldozzák a tudományterületi határokat. (A tudomány

művelésének fontos követelménye az elméletek, illetőleg azok felhasználásának a

megkülönböztetése.)

- A gazdálkodási gyakorlat jelenségei könyvekké összedolgozva jelennek meg,

például Bevezetés az üzletbe címmel. A német és a holland tudományos művekkel

összehasonlítva ezeknek az amerikai munkáknak a tudományos elmélyültsége

alacsonyabb fokú, és nagyrészt az amerikai vállalatok gazdálkodásának

gyakorlati szempontjaival foglalkoznak.

- A vállalati gazdaságtan fejlődésével foglalkozó könyvek között gyakran szerepelnek

igen erős elméleti alapozásúak is. Közöttük olyan címekkel találkozhatunk, mint

például A vállalat elmélete és Vezetői gazdaságtan. Azonban – a hivatkozott könyv

szerint – a német és holland vállalati gazdaságtan munkákkal összehasonlítva ezek a

tudományos igénnyel megírt munkák sokkal inkább a közgazdaságtannal

foglalkozók nézőpontját tükrözik, semmint a vállalati gazdaságtannal foglalkozó

kutatókét.

- Egy másik fejlődési irányzat a vállalatot működő rendszerként értelmezi, és mint

az alrendszereivel és a környezettel való kölcsönhatásban működő rendszert

vizsgálja. A vizsgálódás gyakorlat-orientáltsága magas fokú, az oksági

összefüggésekben való elmélyültség hiánya miatt ez az irányzat sem feltétlenül felel

meg az önálló tudományterülettől elvárt követelményrendszernek.

A vállalati gazdaságtan Egyesült Államokbeli művelésének Du Plessis, Du Toit és

Nortje könyvében kifejtett sajátosságai valójában a kevésbé előnyös vonásokat emelik ki. Azt

is látnunk kell azonban, hogy az Egyesült Államok a vállalati gazdaságtan bizonyos

részterületein határozott kutatási előnyökkel, élenjáró kutatási eredményekkel

rendelkezik. Élenjár például a marketing, a versenyképesség, és a vállalati stratégia

kutatásában. Mindemellett az amerikai kutatások nyelvi szempontból bizonyos helyzeti 11

A sajátosságok összegző jellegű felsorolása: „1. Functional and practice-oriented approach. 2. Elementary

integrated approach to business life. 3. Theoretical but macro-economic approach. 4. Firm as an operating

system.” {Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M. & Nortje, J. D. 1981. 37. old.}

17

előnyt is élveznek. Mivel a közgazdászok világnyelve az angol, az angolul publikált kutatási

eredmények nemzetközi megismerésének, hasznosulásának – bármely más nyelven történő

közzétételhez képest – nagyobb az esélye.

2.2.2.2. A probléma-megközelítés mód szerinti irányzatok

A vállalati gazdaságtanban a probléma-megközelítés módja szerint két fő irányzat

bontakozik ki: a leíró és a normatív vállalati gazdaságtan. A maga tiszta formájában egyik

irányzat sem érvényesül, a megközelítés domináns módszere adhat alapot az egyes művek

besorolásához.

A leíró irányzat reáltudományi megközelítést feltételez. A kutatás alapkutatás

jellegű. A valóságos helyzetre, tényekre vonatkozik az is, amiből a kutatás kiindul, és az

elméleti következtetés is. Faktuális tudománynak is nevezik, mivel a tényeket tanulmányozza,

és a valóságban ténylegesen működő összefüggések, törvényszerűségek feltárására, azok

magyarázatára irányul.

A gyakorlat szempontjából a leíró tudomány elsősorban a valóság megismerésének

elősegítésére és az ismertek elmélyítésére alkalmas. A vállalati fejlődés általános és ágazati

tendenciáinak, illetőleg a gazdálkodás ténylegesen alkalmazott módszereinek és leszűrhető

tapasztalatainak a megismerése révén a vállalatok a maguk számára hasznosítható

következtetéseket vonhatnak le. A vállalati működés tényleges sajátosságainak, jellemzőinek

ismerete javíthatja az állami és önkormányzati szervek gazdaságpolitikai tevékenységének a

hatékonyságát is.

A normatív irányzat döntéselméleti megközelítésen alapul. A kutatás alkalmazott

kutatás jellegű. A legcélszerűbb formák, módszerek kidolgozására irányul. Küszöbértékeket,

normákat képez, a normateljesítési feltételek vizsgálatával foglalkozik. Természetesen ez az

irányzat is a valóságból indul ki. A normatív megközelítés tudományosan megalapozott

iránymutatást, tanácsot adhat a vállalatok számára a bonyolult összefüggések közepette

meghozandó döntéseik során.

Az egyik irányzat tehát a valóság jobb megismerését, annak dokumentálását tekinti

fő céljának, a másik egyfajta gazdasági tanácsadó szerepet is felvállalva azt vizsgálja, hogy

milyen körülmények között mely döntések lehetnek célravezetőbbek. A vállalati működés

kérdésében például a leíró irányzat azt vizsgálja, hogy mit tesznek a vállalatok, a

normatív irányzat pedig azt, hogy mit célszerű tenniük. A két irányzat egyidejűleg létezik,

egymással párhuzamosan halad, s – mint a fentiekben szerepelt – mindkét irányzat

eredményeire szükség van. A publikációk jelentős részében mindkét irányzat szerinti

probléma-megközelítés szerepel.

A döntésorientált megközelítésű vállalati gazdaságtan egyik markáns leágazása a

vezetői gazdaságtan, mely a vállalati gazdálkodás legfontosabb kérdésköreit átfogóan és

döntésorientált megközelítésben dolgozza fel.

2.2.3. KUTATÁSI FOLYAMATOK, KUTATÁSI MÓDSZEREK

Kissé leegyszerűsítve abból indulhatunk ki, hogy a kutatási céltól függ, hogy milyen

módon juthatunk el hozzá. A vállalatgazdasági kutatásoknak is lehetnek viszonylag egyszerű

részcéljai, melyek viszonylag egyszerű módszerekkel elérhetők. Egy adott területen lévő

18

vállalati telephelyek száma, az ott foglalkoztatott emberek létszáma stb. a valóság

tényadatainak összegyűjtése révén meghatározhatók. Az azonban, hogy milyen tényezők

hatására, hogyan alakulnak a vállalati viselkedést meghatározó motivációs struktúrák,

továbbá, hogy az érdekérvényesítési törekvések hogyan terelhetők a komplex

hatékonyságnövelés irányába, már igen komoly felkészültséget, valóság- és módszerismeretet

igénylő kutatási feladat.

A valóság és a tudományos gondolat közötti kapcsolat kiindulásának iránya

alapján a kutatás adott mozzanatára az indukció vagy a dedukció lehet jellemző. Az

indukció12

azt az indulást jelenti, amikor az egyes esetekből kiindulva logikai úton vonnak le

következtetéseket az általános összefüggésre. A dedukció13

alkalmazásakor az általános

összefüggésekből kiindulva vonnak le következtetést az egyes esetekre, illetőleg a részletekre.

2.2.3.1. A tudományos megismerés általános folyamat-modellje

A hipotetikus deduktív módszer nem képezi a tételes tananyag részét és a

visszakérdezés tárgyát. Rövid bemutatása elsősorban a kutatási tevékenység természetének és

szakaszolódásának megértését szolgálja. Egyrészt hangsúlyosan mutatja, hogy a kutatómunka

különböző szakaszaiban különböző kutatási módszerek alkalmazandók. Másrészt jól láttatja,

hogy a tudományos kutatás kollektív tevékenység. Az eredményeket publikálni kell, s így a

kutatómunkába folyamatosan újabb kutatók kapcsolódhatnak be. Harmadrészt az ismertetés

egyfajta hiánypótló szerepet is betölt. Igen gyakran előfordul a hipotetikus deduktív

módszerre való szakirodalmi hivatkozás, viszont magának a módszernek az ismertetése

meglehetősen ritkán fordul elő.

A valóság törvényszerű összefüggéseinek megsejtésétől a tudományos törvény

megfogalmazásáig vezető utat a tudósok gyakran ösztönösen járják be, a sok-sok

mellékvágányra futás gyötrelmével és az újrakezdés optimizmusával egyetemben. Minél

bonyolultabb probléma törvényszerűségeit kutatják, annál szélesebb alapokon nyugvó

bizonyítás szükséges arra vonatkozólag, hogy a megfogalmazott törvény igaz. Egy-egy

tudósnak csak ritkán adatik meg az a sikerélmény, hogy egy-egy bonyolult probléma

törvényszerű összefüggésének megsejtésétől a törvényszerűség bizonyításáig tartó utat

egymaga bejárhassa. A kutatás egy-egy fázisába a tudóstársadalom érdeklődő tagjai

bekapcsolódhatnak, az elért eredményeket vita tárgyává tehetik, a félbehagyott folyamatokat

befejezhetik.

A vállalatra vonatkozó tudományos törvények és törvényszerűségek – tekintettel

arra, hogy a vállalat és környezete állandó változásban van – csak adott feltételrendszer

mellett tárhatók fel, és csak az adott feltételek érvényessége mellett értelmezhetők.

A tudományos megismerés általános folyamat-modellje minden tudományterületen

érvényesül. Ennek tudatosításával az eltérő tudományterületek kölcsönösen meríthetnek

egymás tapasztalataiból, melynek révén gyorsítható a tudomány általános fejlődése is. A

tudományos törvények feltárására vonatkozó tevékenység általános folyamatát a hipotetikus

12

Induktív (a tudományos kutatásban): az egyesből az általánosra következtés módszerét alkalmazó. 13

Deduktív (a tudományos kutatásban): következtető, levezető, az általánosból az egyesre, illetőleg a részletekre

következtetés módszerét használó.

19

deduktív módszer írja le. Itelszon szerint ez a folyamat sematikusan hat fő szakaszra

osztható.14

1. Feltevés. A tapasztalatok, és a tudomány által felhalmozott tudás birtokában a kutató

arra a feltevésre jut, hogy a tanulmányozott területen meghatározott feltételek mellett

bizonyos törvényszerű összefüggések állnak fenn.

2. Szervezett megfigyelések. A kutató megkeresi (vagy megteremti) azokat a

körülményeket, ahol tudatosan, a feltevés szerinti törvényszerű összefüggésre

koncentrálva vizsgálhatja annak érvényesülését.

3. Hipotézis. A szervezett megfigyelések során összegyűjtött információkat egybeveti a

keresett törvényszerűség érvényességi formájáról, tárgyairól és érvényesülési

feltételeiről alkotott feltevéseivel. Ha a kapott eredmények minden esetben, kivétel

nélkül elég jól egyeznek a feltevéssel, akkor a kiinduló feltevés hipotézissé érik. Ezzel

a tiszta induktív módszer lehetőségei le is zárulnak.

4. Kritikai következtetés. A törvényszerűség létét alátámasztó példák sokasága sem

nyújthat biztosítékot arra, hogy ne lenne a vizsgált valóságnak olyan szelete, olyan

példája is, mely kihúzza a hipotézis valóságtartalma alól a táptalajt. Ezért meg kell

keresni az ellenőrzésnek azt a lehetőségét, melynek során a kutató kimozdul az adott

vizsgálódás tényeinek szűkebb köréből, és a megsejtett, majd hipotézissel igazolt

törvényszerűség hatását kivetíti a valóság egy másik területére, ahol bizonyos

események bekövetkezésére csak akkor lehet számítani, ha a hipotézis igaz

összefüggést tartalmaz. Tehát a vizsgálatba olyan új területet kell bevonni, ahol a

jelenségek alakulása csak akkor egyezhet meg az előre megjósolttal, ha a hipotézis

igaz összefüggést tartalmaz.15

5. Döntő kísérlet. Az ötödik lépés a kritikai következtetés teljesülését vizsgálja. Döntő

kísérletnek nevezik, holott a vizsgálat nem feltétlenül kísérletes tevékenység.

Elvégzésére a különböző kutatási területeken különböző lehetőségek nyílnak. Egyes

esetekben a kritikai következtetés bekövetkezése természetben felkutatható, más

esetekben mesterségesen előállíthatók azok a feltételek, melyek mellett az ellenőrzés

elvégezhető. A társadalomtudományokban a feltételek jelentős változására

bekövetkező fejlődési irány is értelmezhető döntő kísérletként. A döntő kísérlet esetleg

évtizedekig tartó várakozást is igényelhet. Ha a hipotézis helyesen tükrözi a valóság

valamely törvényét, akkor az általa megjósolt jelenségek és folyamatok, valamint ezek

kapcsolatai és viszonyai előbb vagy utóbb feltárulnak. A hibás hipotézis előbb-utóbb

összeomlik, bármennyire valószínűnek látszik is egy időpontban annak igaz volta.

6. A tudományos törvény megfogalmazása. A döntő kísérlet eredményeit abból a

szempontból kell igen részletes elemzés tárgyává tenni, hogy ténylegesen megvannak-

e bennük a hipotézissel megjósolt jelenségek és kapcsolatok. Ha az eredmények

összhangban vannak az előre megjósolttal, a hipotézis tudományos törvénnyé válik.

2.2.3.2. A hipotetikus vállalatmodell

A korábbiak értelmében a vállalati gazdaságtan kutatásának célterülete a vállalat

gazdasági oldala. Alapigazság, hogy nem lehet minden témakör, résztéma megkutatása előtt

tudományos vizsgálat tárgyává tenni magát a vállalatot is. Ebből következően a vállalati

14

L. B. Itelszon a pedagógiai tudományok kutatója. Több műve is megjelent magyar nyelven. A hipotetikus

deduktív módszer ismertetése megtalálható a szerző Matematikai és kibernetikai módszerek a pedagógiában c.

munkájában. (Tankönyvkiadó, 1967. 25-27. oldal.) 15

A kritikai következtetések jellemző példájaként Itelszon többek között megemlíti Mengyelejev „jóslatát” az új,

addig nem ismert kémiai elemekről, mely az elemek atomsúlya és kémiai sajátosságaik közötti

összefüggésekről alkotott hipotézis alapján kellett, hogy létezzenek.

20

gazdaságtan a vizsgálatait és a kérdésfeltevéseit rendszerint egy hipotetikus

vállalatmodellre alapozva végzi. Nem absztrakt, hanem hipotetikus modellről van szó. Mi

lehet a különbség az absztrakt vállalatmodell és egy hipotetikus vállalatmodell között? A

különbség a valóságos absztrakció és a hipotézis különbsége alapján határozható meg.

A tudományos kutatás rendszerint valóságos absztrakciókra épül. Az absztrakció

lényegében elvonatkoztatást jelent, tehát a vizsgált téma szempontjából kevésbé lényeges

kérdésektől elvonatkoztatva folyik a kutatás. Minél több kérdéstől vonatkoztatnak el, annál

magasabb fokú, illetőleg magasabb szintű az absztrakció. A magas szintű absztrakcióról a

jelentősebb elvonatkoztatások fokozatos feloldása révén lehet visszajutni a vállalati

gazdálkodás bonyolult valóságához. A gazdálkodás feltételeire, folyamatára és szervezeteire

vonatkozó magas szintű absztrakciót elsősorban a mikroökonómia és a vállalatelméletek

alkalmazzák. Az absztrakciós szintek magassága és a fizikai magasság között található

bizonyos párhuzam.

Minél magasabbra emelkedünk, annál messzebbre ellátunk, annál nagyobb területről

lehet egy átfogó képünk. A magasságok között nincsenek éles határvonallal meghúzható

szakaszok, folyamatosan olvadnak egymásba. A részletek is folyamatosan halványodnak és

tűnnek el az emelkedés folyamatába ágyazódva.

A tájékozódáshoz szükségünk van a messzelátás révén megszerezhető tájékozódás

lehetőségére, továbbá az is szükséges, hogy a valóság talaján álljunk, és igen alaposan

ismerjük a rögvalóságot. Ez utóbbi jelentőségét az adja, hogy bármit teszünk is, az

részleteiben, igen apró elemekből építkezve valósul meg, miközben magát a valóságot is

folyamatosan módosítja.

Mint a korábbiakban szerepelt, a vállalati gazdaságtan általános absztrakciós szintje

viszonylag alacsony. Valóságos vállalatokat, valóságos működésük és valóságos működési

feltételrendszerük szerint vizsgál. Rendszerint csupán a vizsgálat körébe bevont vállalatok

egyedi sajátosságaitól vonatkoztat el. Viszont a környezetével kölcsönhatásban álló vállalat

maga is és a környezet is állandó változásban van, mely változások tudományos

alaposságú, komplex, és „naprakész” nyomon-követése nem oldható meg. Ez teszi

szükségessé a hipotetikus modell – többnyire hallgatólagos – alkalmazását.

A hipotetikus modell valójában hipotézisen alapuló modellt jelent. A különböző

résztémák kutatása során feltételezik, hogy a vállalatnak az adott kutatásban nem érintett

összefüggésrendszere azonos azzal, ami a szakmai köztudatban szerepel. Itt tehát nem az a fő

kérdés, hogy a vállalati összefüggésrendszer kevésbé lényeges elemeitől elvonatkoztatunk,

mint az absztrakció során, hanem az, hogy az összefüggésrendszer nem vizsgált elemeit

adottnak, ismertnek, és érvényesnek tételezzük fel. Ez – a vállalati gazdaságtan különböző

részterületei megkutatottságának egyenetlenségeiből, illetőleg a kutatást végzők eltérő

szakismereti szintjéből következően – bizonyos hibalehetőséget is magában hord.

A vállalatban és környezetében végbemenő változások tudományos igényű feltárása

és szakmai közvélemény elé bocsátása a hipotetikus vállalatmodellt is fokozatosan módosítja.

(Fentiek alapján belátható, hogy a hipotézis erősebb az egyszerű feltételezésnél. A használatos

vállalatmodell azért hipotetikus, és nem egyszerűen feltételezett, mert a vállalatról szóló

publikációk többsége előbbre jár az egyszerű feltételezések közlésénél.)

2.2.3.3. A vállalatgazdaságtani kutatások főbb módszerei

A vállalati gazdaságtan témakörében folyó kutatások a társadalomtudományok más

ágazataiban használatos kutatási módszerek nagy hányadát alkalmazzák. A különböző

21

kutatási témák, illetőleg a kutatás különböző szakaszai rendszerint eltérő kutatási módszereket

igényelnek. Közülük az alábbiakban áttekintünk néhány változatot, rámutatva a vállalati

gazdaságtan terén való alkalmazhatóság fő szempontjaira. Egy nagyvonalú kutatás-

módszertani tájékozottság feltételezése mellett azt kívánjuk áttekinteni, hogy az egyes

módszerek a vállalatgazdasági kutatások mely szakaszában, milyen megfontolásból

alkalmazhatók. Az alfejezet tehát nem a kutatási módszerek, módszer-csoportok általános

megismertetését szolgálja.

Az vállalatgazdaságtani kutatások során alkalmazható módszerek köre eltér azoktól a

módszer alkalmazásoktól, melyeket az egyes vállalatoknak a saját gazdálkodásuk vizsgálata

során célszerű igénybe venniük. Az első esetben a kutatás tárgyát azok a gazdálkodási és

gazdálkodás-módszertani kérdések képezik, melyek a vállalati szféra teljes körére, vagy

annak valamely szegmensére vonatkoznak. Ide tartoznak a kérdések is, hogy a vállalati

gazdálkodás során milyen típusú problémának melyek a leghatékonyabb megoldási

módszerei. A második esetben egy konkrét vállalat vizsgálja, hogy a saját gazdálkodása

mennyiben felel meg az általános elvárásoknak, trendeknek, és milyen módon képes a hosszú

távú versenyképesség a fenntartására. A vállalati elemzések módszertani kérdéseit a további

fejezetek tárgyalják.

Esettanulmány. A módszer a vállalatgazdasági alkalmazás keretében bizonyos

vállalati tevékenységeknek, műveleteknek egy-egy valós eset folyamán létrejövő

összefüggéseit és sajátosságait tárja fel. Ez a vizsgálódási mód – főleg akkor, ha egy adott

szempontrendszer szerint több esetet is a vizsgálat tárgyává tesznek – elsősorban a probléma

mibenlétének, természetének alapos megismeréséhez nyújthat segítséget, hozzájárulhat a

kutatások jó értelemben vett prekoncepciója kidolgozásához, illetőleg a kutatás fő kérdéseinek

helyes megfogalmazásához. Az esettanulmányok bizonyos gazdálkodás-módszertani

megoldások alkalmazhatóságához is megfelelő támpontokat adhatnak. A módszer tehát a

valódi kutatást megelőzően, a tudományos előfeltevés megfogalmazásához nyújthat hatékony

segítséget.

Interjú. Az interjúknak sokféle változata alkalmazható a kutatások során. A

viszonylag kisebb elemszámú mélyinterjúk (az esettanulmányokhoz hasonlóan) elsősorban

bizonyos gazdálkodási problémák kutatási koncepciójának, illetőleg kérdésfeltevéseinek

megalapozásához nyújthatnak igen jó információkat. A nagyobb elemszámú interjú (mely

közeli rokonságban állhat az olyan kérdőíves felmérésekkel, melyek sok kifejtős kérdést

tartalmaznak) már jelentősen hozzájárulhat a tudományos hipotézis kidolgozásához.

Kérdőív: A kérdőíveket illetően szintén széles a választható változatok palettája. A

kevés kérdésből álló, valamint rövid és egyszerű válaszokat igénylő változatoktól a sok

kérdésből álló és hosszú, kifejtő jellegű válaszokat váró változatokig terjednek a lehetőségek.

A kérdőív célszerű tartalmának, formájának és kitöltési módjának meghatározásakor döntő

jelentőségű a potenciális válaszadók válaszadói hajlandóságának ismerete. A „kifejtős”

kérdéseket lehetőség szerint mellőző kérdőívek (megfelelő reprezentativitás és megfelelő

arányú megválaszolás esetén) főleg a gazdálkodás egyszerűbb tényeinek a megismeréséhez,

illetőleg egyes feltevések vagy következtetések igazolásához használhatók fel. A

vállalatgazdasági kutatások terén kérdőíves felmérést általában akkor célszerű végezni, ha a

vizsgálandó problémakör alapvető összefüggései eléggé nagy biztonsággal ismertek, a

vizsgált problémával kapcsolatban már rendelkezünk megalapozott feltevésekkel. Ennek

hiányában nem feltétlenül úgy kérdezünk, hogy a kutatás szempontjából egyértelmű választ

lehessen kapni, illetőleg igen fontos megkérdeznivalók kimaradhatnak a kérdőívből. (A sok

nyitott, „kifejtős” kérdést tartalmazó kérdőív - mind a célszerű megkérdezések számát, mind a

feldolgozás lehetőségeit tekintve - az interjúhoz hasonlóan hasznosítható.) A közvetlen

22

tapasztalat számára nem hozzáférhető struktúrák esetében a kérdőíves felmérés nagy

körültekintést igényel. A vállalati magatartás indítékaival kapcsolatos problémák

többségénél például a direkt kérdéseket tartalmazó kérdőívek bizonyító ereje csekély.

Egyes rejtett struktúrákra nem is lehet közvetlenül rákérdezni, máskor a válaszoknál

eleve nagy hibalehetőségekkel kell számolni.

Black box (fekete doboz): kibernetikai fogalom, segítségével a bonyolult rendszerek

vizsgálatakor fellépő nehézségeket próbálják áthidalni. A fekete doboz kifejezés azt jelképezi,

hogy jelenlegi ismereteinkkel nem tudunk behatolni az adott rendszer vagy alrendszer

belsejébe, azaz nem tudjuk feltárni a bemeneteket kimenetté átalakító belső

törvényszerűségeket. Egyelőre csak azt vizsgálhatjuk, hogy a bemeneteken történt változások

milyen összefüggésben vannak a kimenetekben történt változásokkal. Ha egy fekete dobozzal

sokszor megismételjük a bemenet és kimenet összehasonlítását, akkor feltárhatók a be- és

kimenetek közötti összefüggések, lehetővé válik a rendszer jövőbeli viselkedésének az

előrelátása. A black box sokféle konkrét módon és összefüggésben alkalmazható a

vállalatgazdaságtani kutatások különböző szakaszaiban azzal a sajátossággal, hogy nem a

kutató változtatgatja a bemeneteket.

Modell módszer: A vállalati gazdaságtani kutatások során széleskörűen

alkalmazzák. A modell a vizsgált objektum, illetőleg probléma valamilyen szempontból

kiemelt lényegi tulajdonságait tükrözi, a többit elhanyagolja. A modell használhatósága

érdekében rögzíteni kell azokat a feltételeket is, amelyek mellett a vizsgálatok, számítások

érvényesek lesznek. A vállalatgazdasági kutatások esetében a feltételrendszer közlése nélkül

nem értelmezhetők a modell-elemzések eredményei sem. (Ezzel szemben a közgazdaságtan

elméleti modelljei esetében a modell-feltételek részletes kidolgozása és közlése – a kialakult

gyakorlat szerint – nem alapvető fontosságú.)

Minden modell egyszerűsít a valósághoz képest. Éppen ez a funkciója. Mivel

egyszerűsít, hasznosíthatósága, jósági foka megalkotójának a szándékától és tehetségétől

függ. Az egyszerűsítés sikeressége dönti el, hogy a modell vizsgálata révén el lehet-e jutni

annak a problémának a megismeréséhez, amelynek a céljából a modellt létrehozták. A

vállalat-gazdaságtani kutatások során alkalmazható modellek főbb fajtái:

- Képletszerű összefüggések;

- Képletszerű összefüggések modellrendszerei;

- Verbális modellek;

- Folyamatábrák;

- Logikai kapcsolati sémák, ábrák;

- Egyszerűsített vállalat-leírások.

Egy-egy téma kutatása során többféle modell alkalmazása is célszerűvé válhat. A

gazdálkodási módszerek, eljárások összehasonlítása esetén például a fenti modellek akár

mindegyike is szerephez juthat. Más oldalról, amíg egy rendszer még nem kezdett el

működni, csakis modellekkel és modellszerű analógiákkal lehet előrevetíteni a működés

várható jellemzőit és a várható eredményeket. Ennek az összefüggésnek a vállalaton belüli

érdekeltségi és ösztönzési rendszerek kidolgozása és működtetése szempontjából is nagy

jelentősége van. (Ha már működik a rendszer, akkor lehet másfajta – empirikus, statisztikai

stb. – vizsgálatokat is végezni.)

Kísérlet: a vállalatokkal nem lehet, illetőleg nem szerencsés kísérletezgetni. A

„felidézett kísérlet” módszere viszont hatékonyan alkalmazható. A környezet különböző

elemeinek fordulópontszerű megváltozása felfogható a kísérletező feltétel-alakításának, és a

következmények ebben a szellemiségben is értelmezhetők. A valódi kísérlethez képest a

sajátosság tehát abban rejlik, hogy a „kísérleti változó” kezelése nem a „kísérletező” kezében

23

van. Tőle függetlenül megy végbe a működési feltételek változása. Ez az, ami szűkös

határokat szab a „felidézett kísérlet” módszere alkalmazhatóságának. Bizonyos résztémák

esetében alaposan kidolgozott kutatási terv mellett segítségül hívhatók a kísérleti módszer

nyújtotta lehetőségek is. Ilyen például az ösztönzési módszerek hatékonysága (mely

egyébként életszínvonal, kultúra és feladattípus függvénye). Megjegyzendő azonban, hogy a

valós tényekre épülő összehasonlító elemzések rendszerint megbízhatóbb eredményekre

vezethetnek.

Szimuláció: szimuláció esetén valamely bonyolult rendszer működését

modellszerűen utánozzák egy másik rendszer segítségével. A vállalati gazdálkodást

modellszerűen szimuláló rendszer kidolgozása igen magas fokú vállalatgazdasági ismereteket

igényel. Készülhetnek szimulációs modellek bizonyos makrogazdasági vagy regionális

folyamatok előrejelzéséhez, illetőleg a gazdasági döntések oktatási célú gyakoroltatásához is.

A vállalatgazdaságtani kutatásokban történő felhasználási lehetőségét korlátozza, hogy

a szimulációs modell egyszerűsítései, illetőleg feltételezései miatt beépülő hibák

tovaterjedése, esetleges multiplikálódása nem követhető. A döntéshozók viselkedésének a

megismeréséhez, például a kockázatvállalási hajlandóságnak, valamint e hajlandóság

körülményektől függő változásának feltárásában ez a szimulációs módszernek is lehet

szerepet szánni. A bizonyító erő azonban viszonylag csekély. Egy szimulált helyzetben

mutatott döntéshozói magatartás jelentősen eltérhet a nagy tétre menő bonyolult döntések

során követett magatartástól.

A vállalat működtetése emberi döntések sorozatára épül. A különböző szakmai

felkészültséggel, szaktudással és érdekérvényesítési képességgel rendelkező, különböző

érdekhelyzetű és kockázatvállalási hajlandóságú döntéshozóknak a környezet különböző

változásaira adott válaszai csak nagy hibahatárokkal szimulálhatók. E hibahatárokat szélesíti,

hogy testületi döntések esetén a döntés kimenetele a testület tagjainak a fenti tulajdonságok

szerinti összetételétől is függ. Mindezekből következően a szimulációs modellek a vállalati

magatartás törvényszerűségeinek feltárására nem igazán alkalmasak.

A történeti elemzés módszere. A módszer általános törvényszerűségek, tendenciák

feltárásához és magyarázatához alkalmazható. Nagy adatbázisra épülhet. Gyakran felvetik az

információk múltbeli voltából fakadó hátrányokat. A történetiség azonban nem feltétlenül

jelent történelmi távlatokat.

Fentieken túlmenően jelentős súllyal használható az oksági elemzés, és az analógiák

módszere is.

2.2.4. AZ ELMÉLETI KÖZGAZDASÁGTAN KUTATÁSI

EREDMÉNYEINEK HASZNOSÍTHATÓSÁGA

A vállalati gazdaságtan más tudományos diszciplínák közül elsősorban a makro- és

mikroökonómia, valamint a vállalatelméletek kutatási eredményeire támaszkodhat.

Felhasználásuk során óvatosság és nagy körültekintés szükséges.

2.2.4.1. Makro- és mikroökonómia

A makro- és mikroökonómia alapvetően azt vizsgálja, hogy miként működik a

gazdaság.16

A hatalmas tématerületet átfogó tisztánlátás érdekében magas absztrakciós szintet 16

Samuelson és Nordhaus könyvének meghatározása szerint: A közgazdaságtan annak tanulmányozásával

foglalkozik, hogy az emberek és a társadalom miként választják meg a szűkösen rendelkezésre álló, alternatív

24

alkalmaz. A vállalattal foglalkozó témákban megbízató irányjelzéseket ad a vállalati

gazdaságtan számára is. A közgazdaságtan tudományos tételei és kutatási eredményei

azonban csak részlegesen hasznosíthatók a vállalati gazdaságtanban. Ennek több oka van. A

legfontosabb a kutatási cél különbözősége. Emellett (és részben ebből következően)

jelentősen különbözik

– az absztrakciós szint,

– a vizsgálódás módszertana és szemlélete, valamint

– a szóhasználat.

Részletesebben:

1. A közgazdaságtan vizsgálódási területe lényegesen szélesebb, mint a vállalati

gazdaságtané. A háztartások gazdálkodásától az állam gazdálkodásáig a gazdaság

minden területét átfogja.17

2. Noha a közgazdaságtan vállalati szintű kérdései a mikroökonómiához tartoznak, a

mikroökonómia magas absztrakciós szinten – egyfajta racionális döntéshozatal, és

magatartás feltételezésével – vizsgálja a vállalati magatartást. Ezzel szemben a

vállalati gazdaságtan absztrakciós szintje a gyakorlat-közeliség miatt viszonylag

alacsony.

3. A mikroökonómia vizsgálódási szemlélete külső. A vállalat belső struktúrájával,

gazdálkodás-módszertani kérdéseivel, és ezek fejlődési tendenciáival nem

foglalkozik. Döntésorientált kérdésfelvetései például elsősorban azt kutatják, hogy

a vállalkozói racionalitás szerint működő (absztrakt) vállalatok döntéshozatala

hogyan hat a piaci egyensúly alakulására.

4. A mikroökonómia kategóriarendszere több tekintetben eltér a vállalati

gazdaságtan (és a gazdálkodási gyakorlat) szóhasználatától. A gazdálkodás két

alapvető kategóriája a költség és a nyereség például tartalmilag mást jelöl a

mikroökonómiában, mint a gazdálkodási gyakorlatban.

5. A mikroökonómia a pénzügyi-, számviteli-, adózási- és általában a jogi

szabályozás révén konkretizálódó gazdálkodási összefüggésekkel érdemben

nem foglalkozik. Ennek következtében az amortizáció, a hitel, a költségelszámolás

stb. konkrét vállalati problematikája nem képvisel érdemi súlyt a tematikájában.

6. Az elméleti kutatások általános (mindig igaz) összefüggéseket kívánnak

megfogalmazni, és gyakran nem helyeznek súlyt annak a feltételrendszernek a

korrekt kidolgozására, valamint folyamatos szem előtt tartására, amelyek mellett a

feltárt törvényszerűségek, összefüggések a vállalati valóságban is érvényre

módon felhasználható erőforrások alkalmazását annak érdekében, hogy különböző árukat termeljenek, és hogy

elosszák őket a társadalom különböző tagjai és csoportjai között a folyó vagy a jövőbeli fogyasztás céljára.

(Samuelson, P.A. – Nordhaus. W. D. Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 30-31. oldal.) 17

Schmalen erről a következőképpen ír: ˝A közgazdaságtan számára a megismerés tárgyát az összgazdasági

folyamatok, tehát a „vállalat", „háztartás", „állam" és „külföld" (aggregált) szektorok közti kapcsolatok

jelentik. Ezeket a folyamatokat elemzik, ami azt jelenti, hogy megpróbálnak törvényszerűségekre vonatkozó

hipotéziseket (ok-okozati összefüggéseket) megfogalmazni, és ezeket empirikus tesztekkel igazolni.˝

(Helmuth Schmalen: Általános üzleti gazdaságtan. Axel-Springer Budapest Kiadó, 2002. 5. old.)

25

jutnak. Ennek tipikus példája a korábban már említett U alakú költséggörbe18

,

mely a mikroökonómiai vizsgálódások „alapköve” (a mikroökonómiai

publikációkban szinte oldalanként szerepel). Ehhez képest az U alakú

költséggörbéknek a gyakorlatban való előfordulása legalábbis nem jellemző. A

gyakorlati hasznosítás szempontjából problematikusnak tekinthetők mindazon

modellek, melyek a vállalatok azonos erőforrás-struktúráját, vagy az erőforrások

tetszőleges oszthatóságát tételezik fel.

Habár korlátozott, mégsem elhanyagolható a közgazdasági elméletek

vállalatgazdasági hasznosíthatósága. Sok tényezőtől függ, hogy a közgazdaságtannak, és ezen

belül a mikroökonómiának mely tétele, milyen konkrétsági fokon, milyen átfogalmazási és

illesztési igény mellett hasznosítható a vállalati gazdaságtanban. Közismert például, hogy a

marginális elemzés elve, az opportunity cost szerinti megtérülési elv, valamint a pénz

időértékének kezelési elve szervesen beépült a vállalati gazdaságtan eszköztárába is.

(Hangsúlyozandó: az elvek épültek be, nem a konkrét tudományos tételek és vizsgálati

eljárások.)

- Az opportunity cost figyelembevételének elve. Az opportunity cost elve azt mondja

ki, hogy az erőforrások korlátozott volta miatt egyes döntések megvalósítása azzal is

jár, hogy elesünk más döntések megvalósítási lehetőségétől. Arra kell törekedni,

hogy a megvalósítandó döntések révén elérhető előnyök ne legyenek kisebbek, mint

azok az előny-lehetőség változatok, melyektől az adott döntés miatt automatikusan

elesünk. Ez az elv a vállalati gazdaságtanban dominánsan a tőke opportunity costjára

értelmezve hasznosul, melynek értelmében a gazdasági döntések során nem szabad

figyelmen kívül hagyni azt a potenciális tőkehozamot, melyet akkor értünk volna el,

ha az adott tőkét egy hasonló kockázatú ágazat más vállalatába, gazdasági akciójába

fektettük volna be.

- A marginális elemzés elve. A margó jelentése: valaminek a széle, szegélye (lapszél)

stb. A marginális elemzés a rendszerbe utolsóként belépő, vagy a rendszerből

elsőként elhagyott elem (elemcsoport) rendszerre gyakorolt hatásait vizsgálja. A

vállalati gazdaságtan a mikroökonómiában szereplő marginális elemzés elvét és

eszköztárát széles körben alkalmazza. A változások gazdasági elemzésekor

megkerülhetetlen a marginális elemzés. Bármely célból történik is a rendszer

valamely (szélső) elemének az elmozdítása, vagy újabb (szélső) elem bevitele, az a

vállalat különböző erőforrásait és gazdasági mutatószámait különbözőképpen érinti.

Nem képzelhető el olyan változás, mely a vállalati rendszer minden elemében,

párhuzamosan, ugyanolyan arányú elmozdulást eredményezne. Egyes elemek

változatlanul maradnak, mások kisebb-nagyobb arányban megváltoznak. (Nincs olyan racionális döntés például, melynek hatására párhuzamosan egyaránt 5

százalékkal növekedne az irodaépület, a vezérigazgató, mint erőforrás19

, a

gépkocsiállomány, a gyárudvar stb.) A kibocsátás mennyiségi és/vagy minőségi

változtatásai gazdaságosságának a megítéléséhez elengedhetetlen a szükséges

18

A szakirodalom U alakúnak nevez minden költségfüggvényt, mely egy olyan göbéből áll, melynek van egy

csökkenő szakasza, egy minimumpontja, és egy növekvő szakasza. Nem kell teljesülnie az U betű

szimmetriájának.

19 A vezérigazgató bére természetesen növekedhet öt százalékkal, de maga a vezérigazgató, mint a vállalati

erőforrás-állomány egy eleme, nem. (Elvileg ugyan elképzelhető, hogy egy öt százalékkal nagyobb

erőforrás-értékűre cserélik, de ez, ebben a megközelítésben nem tartozik a reális döntések körébe.)

26

többletráfordítás, és a keletkező többlethozam gazdálkodási mutatószámainak

egybevetése.20

- Az időpreferencia és a pénz időértékének kezelési elve. Ez az elv is gyökeresen

beépült a vállalati gazdaságtan módszertani bázisába. A vállalat az időben korábban

keletkező bevételeit, illetőleg hozamait magasabbra értékeli, mint a későbbieket.

Minél előbb van a birtokában a pénz, azt annál korábban bekapcsolhatja a gazdasági

növekedés folyamatába. A pénz időértékének a meghatározása21

után a különböző

időpontok pénzeszközei a diszkontálás, illetőleg a kamatos kamatozás technikáját

felhasználva tehetők egyenértékűvé.

A mikroökonómia által kidolgozott azon összefüggések közül, melyek a vállalat

(illetőleg a vállalkozó) és a környezet várható magatartását modellezik, elsősorban azok

hasznosíthatóak, melyek nem függenek a vállalat típusától, továbbá a pénzügyi és jogi

szabályozás által generált strukturális gazdálkodási sajátosságoktól. A kereslet és ár

összefüggések fogyasztói szempontú sajátosságainak és törvényszerűségeinek

mikroökonómiai megfogalmazása például a kategóriák korrekciója után szinte

közvetlen vezérlőként szolgálhat az értékesítési koncepció kialakítását megelőző piaci

összefüggések alapkérdéseinek vállalati feltárásához.

A jelzett tárgyköröken a mikroökonómia szemlélete és elvei jól hasznosulnak a

vállalati gazdaságtan keretében is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csupán a szemlélet, és

elvek hasznosulásáról van szó. Az eltérő kategóriarendszer miatt általában még a gyakorlat

közelinek látszó mikroökonómaiai tételek sem másolhatók át a vállalati gazdaságtan

területére.

Általában is igaz, hogy a kategóriák az adott diszciplína szövetrendszerének

szerves részei, más tudományterületen történő esetleges elemzésük során sem lehet ettől a

szövetrendszertől elvonatkoztatni. Ez a fajta pontossági követelmény viszont körülményessé,

nehézkessé teszi egy másik tudományterület kutatási eredményeinek közvetlen hasznosítását.

2.2.4.2. Vállalatelméletek

A vállalatelméletek a vállalatok létének indokoltságát, szerkezetét, viselkedését,

változási tendenciáit magas absztrakciós szinten vizsgálják. A vizsgálat rendszerint egy-egy

meghatározó jelentőségű elem, vagy összefüggés kiemelésével történik (egydimenziós

vállalatelméletek22

). Mivel a vizsgálatok absztrakciós szintje igen magas, és a vizsgálódás

„egydimenziós” az elért kutatási eredményeknek a vállalati gazdaságtanba való közvetlen

20 A többletráfordítás és többlethozam tartalmi összhangját a számítások során biztosítani kell. Általános

esetben a többletráfordítás a szükséges többletköltségnek és az esetlegesen felmerülő többlettőke opportunity

costjának összegét, míg a többlethozam a többletbevételt tartalmazza. Ezen túl a többletráfordítások és a

többlethozamok konkretizálási lehetőségeinek köre igen széles. Bizonyos esetekben a többlettőke

opportuntiy costja és a keletkező többletnyereség egyértelműen számszerűsíthető, ilyen esetekben ezek

egybevetése is a többletráfordítás és többlethozam egybevetési elvének konkretizációját adja.

21 A pénz időértékének meghatározása nem egyszerű feladat. A módszertant illetően elfogadható és vitatható

megoldások egyaránt szerepelek az irodalomban.

22 Kapás Judit: Mi a baj a modern vállalatelméletekkel? Egy új megközelítés: többdimenziós vállalatelmélet.

Vezetéstudomány, 2002. 9. sz.

27

beépítési lehetősége behatárolt. A kutatási eredmények azonban hasznos támpontokat

nyújtanak a vállalati gazdaságtan kutatói és a vállalati gazdálkodás művelői számára.

A vállalatelméletek erénye, hogy egy-egy problémakör fő összefüggéseit igen tisztán

és világosan mutatják be, megállapításaikat általában modellelemzéssel támasztják alá. A

vállalatelméleteknek azonban nem céljuk a konkrét gazdálkodási problémák

megoldásához való hozzájárulás.

A vállalatelméleti kutatások eredményei bizonyos mértékig terelik a

vállalatgazdasági kutatásokat is, és alakítják szemléletét. Az a probléma például, hogy a

gazdálkodás vezetésére megbízott személy az esetek jelentős részében csak addig és annyiban

szolgálja megbízója érdekeit, ameddig és amennyiben az a saját maga számára is kifizetődik,

már több száz éve ismert a gyakorlatból. Sok szépirodalmi példa is található arra, hogy a

kevésbé éber földbirtokos vagyona különböző csatornákon a tiszttartó, illetőleg a gazdaság

valódi működtetésével megbízott személy tulajdonába vándorol. Az ipari és kereskedelmi

vállalkozásokban ez a fajta érdekkonfliktus mindaddig nem vált jellemzővé, amíg a

vállalat tulajdonosa (vagy szűkebb tulajdonosi csoportja) maga irányította a vállalatot. A modern piacgazdaságokban a szórt tulajdonú részvénytársaságoknak a megjelenésével

létrejön egy olyan vállalattípus, ahol határozottan elkülönül a tulajdonosok és a tulajdon

működtetőinek a személyi köre. Egyre inkább előtérbe kerülnek a tőketulajdonosi érdekek

érvényesítésének különböző nehézségei, és ezáltal egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy

nem általános érvényű a mikroökonómiának az a háttérfeltétele, miszerint a profitmaximálási

cél vezérli a vállalati döntéshozatalt. A valóságnak ezen a talaján, más vállalatelméleti tételek

figyelembevételi lehetősége mellett fejlődött ki az ügynök-megbízó elmélet. Az ügynök-

megbízó elmélet publikált tételei enyhítettek azon a szorításon, mely a vállalatgazdasági

kutatások elvi irányvonalát is a profitmaximálási célhoz rendelte. A vállalatgazdasági

szempontú tisztánlátást azonban ezen a téren is nehezíti az a körülmény, hogy az elméleti

kutatások (lényegükből következően) nem helyeznek nagy súlyt azoknak a gyakorlati

feltételeknek a kimunkálására, amelyek között a szóban forgó elméleti összefüggések

érvényre jutnak. Az ügynök megbízó elmélet például nem vizsgálja azt, hogy a jelenség

milyen típusú tulajdonosi szerkezet, illetőleg vállalatszerveződési forma mellett válhat döntő

súlyúvá, és felbukkanhat-e, s ha igen milyen módon, milyen erős hatással például a

szövetkezeti típusú vállalatban. A kisebb Kft-k egy jelentős részében, ahol a tulajdonosok és a

munkavégzők köre nem tér el lényegesen és a képzettségi szint magas, nem kell számítani az

ügynök-megbízó elmélet szerinti működési sajátosságok érvényesülésére.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a vállalatelméleti munkák tanulmányozása

nagyon hasznos, segíti a bonyolult struktúraváltozási összefüggések átlátását. Koncepcionális

szempontból segítheti a vállalatgazdaságtani kutatásokat is. A tételek közvetlen

vállalatgazdaságtani hasznosíthatóságát azonban korlátozza a magas absztrakciós szint, a

vizsgálat egy dimenziója, a tételek érvényesülési feltételei kidolgozottságának a korlátozott

volta, és a vállalati gazdaságtanétól szignifikánsan eltérő kategóriarendszer.

2.2.5. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN TANÁCSADÁSI FUNKCIÓJA

A vállalati szakemberek ismereteik egy részét a szakirodalomból merítik. Ez igaz a

gazdálkodási területre is, ahol a vállalati gazdaságtan három szempontból is érdemi szerephez

juthat:

a) tájékoztatás, továbbképzés – az élethosszig tartó tanulás egyik forrása,

b) tanácsadás, ötletadás az általánosság szintjén,

28

c) összekötőkapocs a vállalati szakembergárda és a tanácsadók között.

A közvetlen hasznosíthatóság szempontjából a tanácsadási, ötletadási funkció a

legjelentősebb.23

A vállalatgazdaságtani kutatások eredményeinek publikálásával ma elsősorban

kutatóintézetek, egyetemek, szakintézmények és érdekképviseleti szervek foglalkoznak. Az

egyes témakörökben elkészített, rangos publikációk egyfajta kutatóhelyi tudásszint meglétére

utalnak, melyek esetenként akár a kutatóhely fennmaradási feltételei között is szerepelhetnek.

Az 1900-as évek elejétől mintegy kilenc évtizeden át gyakran találhattunk –

Magyarországon és külföldön egyaránt – olyan vállalati szakembereket, akik tudományosan

megalapozott szakkönyveket és szakcikkeket írtak, és akiket rangos kutatóként is számon

tartottak. Vélhetőleg akkoriban a vállalatok számára is presztízskérdés volt, hogy olyan

szakember gárdával rendelkezzenek, melyet a szakma ismer, és elismer. A vállalati

szakemberek átütő erejű tudományos publikációi ma már kevésbé gyakoriak. Tudományos és

szakmai fórumokon történő szereplésük elsősorban vállalati marketing célokat szolgál és

általános kapcsolatépítési funkciókat teljesít. Feltételezhető, hogy mára a tudományos

felkészültségük általános eredményei is vállalaton belül tartandó versenytényezővé váltak.

A gazdasági tanácsadó cégek publikációs gyakorlatában főként a figyelemfelkeltés, a

fejlett szakszerűség hatását keltő megjelenés a cél. Publikációs palettájukról hiányoznak a

problémamegoldó módszerekkel és technikákkal rekonstruálható módon foglalkozó írások.

Esetükben a versenyképesség szempontjából különösen nagy jelentősége van a speciális

módszertani tudásnak. Ennek közreadása csökkentené a cég tanácsadási szolgáltatása iránti

keresletet.

Napjainkban a vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciójának teljesülése messze nem

tökéletes. A tudomány eredményeinek gyakorlati hasznosíthatóságát a korábban részletezett

terminológiai problémák mellett, a mikroökonómia egyes összefüggéseinek mechanikus

átvételei, a gyakorlattól idegen módszertani gyökerekből kisarjadó ajánlások, valamint

magának a diszciplínának a tudományosan tisztázatlan, megoldatlan kérdései nehezítik. A

tanácsadási funkció szempontjából különösen hátrányos, hogy előfordulnak hosszú idő óta

meggyökeresedett, nem bizonyított, dogmatikus jellegű, és egyben félreorientáló hatású

tételek, ajánlások is.24

A fenti problémák súlyának csökkentése mellett tudomány eredményeinek

gyakorlati hasznosíthatóságát javíthatná a módszertani specifikáció súlyának növelése. Ez az

egyes vállalattípusokra, problématípusokra és gazdálkodási szakterületekre vonatkozó

speciális értelmezési lehetőségek és sajátos összefüggések módszeres feltárását jelentené.

A diszciplínán belüli ellentmondások leépítésében jelentős szerepet játszhatnának az

egységes koncepció szerint kialakított módszertani alaphálóra épülő, átfogó jellegű

vállalatgazdaságtani munkák. A felsőoktatás ma érvényes rendszere szerint az alapképzés első

évfolyamára került a vállalati gazdaságtan oktatása, ami nem kedvez az ilyen jellegű

publikációk létrejöttének.

A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciójának hatékonyabb érvényesülése

elsősorban a hazai kis- és középvállalatok számára lenne fontos. Hozzájárulhatna a

versenyképességük javulásához. Itt ugyanis a történetileg kialakult gazdálkodás-módszertani

23

Tomcsányi Pál (2000) például a tudományterületi jellegzetességek átfogó elemzése során az „üzemgazdász”

tudományág kutatási eredményeivel kapcsolatban a tanácsadási szempontú hasznosíthatóságot is kiemeli. 24

Részletesebben: Illés Mária (2013), A gyakorlat szempontjából felmerülő vállalatgazdaságtani problémák.

29

tudásbázis még nem eléggé erős, és módszertani elmélyedésre, az alapvető összefüggések

kutatására nem elégséges a rendelkezésre álló szellemi kapacitás.

2.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Mi a vállalatgazdaságtani kutatások fő célja, és melyek a tudományos vizsgálódás fő

területei?

2. Példákkal illusztrálva mutassa be a vállalatgazdaságtani diszciplína szóhasználatának

fő sajátosságait!

3. A vállalati gazdaságtan fejlődése milyen főbb irányzatokon keresztül vezetett el

napjaikig?

4. Ismertesse a probléma-megközelítés módja szerint kialakult két fő vállalatgazdaságtani

irányzatot!

5. Mit jelent a hipotetikus vállalatmodell?

6. Mutassa be a vállalatgazdasági kutatások során alkalmazható főbb kutatási

módszereket, jelezve, hogy az adott módszer alkalmazása a kutatás mely szakaszára

jellemző!

7. Ismertesse azokat a főbb mikroökonómaiai elveket, melyek a vállalati gazdaságtanban

is hasznosulnak!

8. Hogyan érvényesül napjainkban a vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója?

30

3. A VÁLLALAT ÉS KÖRNYEZETE

3.1. A FEJEZET TARTALMA

A vállalat fogalma, funkciói és céljai. Stakeholderek. Cél és érdek. A vállalati célok

fajtái. A profitmaximálási cél mibenléte és érvényesülésének kérdései. A vállalati környezet

és fő összetevői. Globalizáció. Az állam és az önkormányzat szerepe. Piaci környezet. A piac

fő összetevői és szereplői. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás. Ipari parkok,

inkubátorházak.

3.2. TANANYAG

3.2.1. A VÁLLALAT FOGALMA, FUNKCIÓI ÉS CÉLJAI

3.2.1.1. Gazdasági vállalkozás

A vállalat fogalma a gazdasági vállalkozásból vezethető le. A gazdasági vállalkozás

kifejezés maga is többféle jelentéssel bír. Jelzett főnévként olyan gazdasági és jogi egységet

jelöl, mely haszonszerzési célból folytat termelő tevékenységet. Tevékenységként

értelmezve valamely gazdálkodó egység létrehozását és/vagy működtetését jelenti. A vállalat

fogalmával való részleges átfedés szempontjából a főnévi értelmezésnek van jelentősége.

A termelés kifejezést – itt és a továbbiakban – szélesebb értelmezésében használjuk:

a termelés az a folyamat, melynek révén a gazdasági vállalkozás inputjai outputokká

alakulnak át. Ebben az értelemben a gyártási tevékenységen túl magában foglalja a

növénytermesztést, állattenyésztést, halászatot, a szolgáltatások nyújtását stb. Az outputot,

vagyis a termelési tevékenység végeredményét - általános értelemben - terméknek

nevezzük.

A gazdasági vállalkozásoknak vannak olyan általános elemei, melyek minden

vállalkozásban megtalálhatóak. Ezek az elemek különböző megfontolások szerint,

többféleképpen rendszerezhetők. Kiindulásként támaszkodni lehet a mikroökonómia

megközelítésére (ezt veszi át például Old és Shafto vállalatgazdaságtani könyve is25

), mely

szerint mindennemű gazdasági vállalkozás az alábbi négy fő elemből tevődik össze:

1. Meg kell hozni a három legfontosabb döntést:

Mit

Kinek a részére Hogyan állítsunk elő?

25

Old, J. – Shafto, T. : Introduction to Business Economics. Stanley Thornes (Publishers) Ltd. England. 1990.

22.old.

31

2. Biztosítani kell a termelés élőmunka, tőke és egyéb input igényét.

3. Az erőforrások megfelelő összerendezése is szükséges (koordináció és

szervezés).

4. Kockázatvállalás. A vállalkozás kockázattal jár, ami főleg az abból fakadó

kockázatra vonatkozik, hogy az erőforrások biztosítása, illetőleg a költségek

felmerülése megelőzi a piacon való megjelenést és a bevétel realizálását.

Az első pontban jelzett három fő döntés meghozatala megadja a vállalkozás lényegi

jellemzőit. A „ Mit?” és a „Kinek a részére?” kérdés lényegében a volumen nagyságrendjét is

meghatározza. A “Hogyan” a technológiára vonatkozó döntést jelenti. Figyelemre méltó,

hogy a második pont a biztosítandó erőforrások között nem nevesíti az anyagot, illetőleg az

alapanyagot. Ez abból a szempontból helyénvalónak tekinthető, hogy a szolgáltatások egy

jelentős részénél ez a fajta erőforrás-igény alacsony részaránnyal szerepel. Az erőforrások

összerendezése is alapvető vállalkozási elem, melyet a legegyszerűbb gazdasági vállalkozás

esetén is meg kell oldani. Negyedik vállalkozási elemként a kockázatvállalás következik,

találóan rámutatva a gazdasági vállalkozások kockázatának a természetére: A vállalkozásnak

egy adott kínálattal kell megjelennie a piacon. Ez a megjelenés komoly előzetes

kiadásokat igényel, melynek a konkrét összege a kínálat mibenlététől és a piacon való

megjelenés módjától függ. Az előzetesen szükségessé váló kiadásoknak a megtérülését

rendszerint semmi sem garantálja, még akkor sem, ha a vállalkozás előzetesen alapos

piackutatást végzett, vagy végeztetett. (Kérdéses lehet például, hogy szerezhető-e elegendő

megrendelés a profilba vágó kohászati termékekre? Lehet-e elég megrendeléshez jutni a

cipőgyári kapacitásra, illetőleg el lehet-e majd adni megfelelő áron a már legyártott cipőket?

Betér-e kellő számú ügyfél a jól felszerelt fodrászatba? Hányan érkeznek az újonnan nyitott

étterembe, vagy szállodába? Stb.)

Az előkészítő munka alapossága a siker egyik fontos előfeltétele. Csak olyan

termékkel (tevékenységgel) célszerű a piacon megjelenni, melyre megfelelő biztonsággal

lesz fizetőképes kereslet, az erőforrások megfelelő mennyiségben és minőségben

biztosíthatók lesznek, s a tevékenység olyan költség- és árfeltételek mellett valósítható meg,

amelyek alapján megfelelő szintű nyereség is képződik. Egyrészt igen alaposan kell

tájékozódni a vonatkozó termékek és erőforrások piacán, másrészt szükséges a potenciális

vevők igényeinek, vágyainak, attitűdjenek, preferenciáinak (vevői típustól függően

differenciált) ismerete, harmadrészt sokféleképpen végiggondolt, végig elemzett akció-

változatok napirenden tartása szükséges arra vonatkozólag, hogy a bizonytalanul

prognosztizálható változások közepette is folyamatosan biztosítható legyen a megfelelő piaci

jelenlét.

A siker kulcsa továbbá, hogy az üzleti partnereket is körültekintően kell

megválogatni (például a beszállított termékek minősége, megbízhatósága, a szállítás

ütemessége szempontjából), és mindenkor megfelelő tájékozottsággal kell bírni az ő piaci

sikerességükről is, részint a beszerzés biztonsága, részint a vevők fizetőképességének

kondíciói szempontjából.

Új vállakozás létrehozása, alapítása előtt fentieken túlmenő feladatok is jelentkeznek:

- Tájékozódni szükséges, hogy nincs-e valamilyen korlátja, akadálya a megfontolás

tárgyát képező tevékenység beindításának. Fel kell tárni, hogy a vonatkozó

terméknek, vagy eljárásnak nincs-e szabadalmi védettsége, nem esik-e valamilyen

szempontból kiemelt állami, vagy önkormányzati hatáskörbe. (A mindenkori

aktuális jogszabályok tartalmazzák azoknak a tevékenységeknek a felsorolását,

32

amelyeket csak állami, illetőleg önkormányzati szervezetek, vagy azok többségi

tulajdonában álló gazdasági vállalkozások folytathatnak.)

- Tisztázandó továbbá, hogy a tervezett tevékenység végzéséhez milyen hatósági

engedélyek szükségesek (pl. közegészségügyi-járványügyi, tűzvédelmi,

rendőrhatósági, állategészségügyi, építésügyi, környezetterhelési stb. hatósági

engedélyek beszerzése), illetőleg a vonatkozó engedélyek kiadásához kötött

feltételek, háttérszabályok teljesítése milyen további terheket ró a vállalkozás

alapítójára.

- Az esetek egy részében körültekintő elemzést igényel a vállalkozás jogi

formájának megválasztása is.

3.2.1.2. Vállalat

A hazai vállalati gazdaságtan irodalma nem egységes abban a kérdésben, hogy a

gazdasági vállalkozások milyen körét tekinti vállalatnak. Két fő vonulattal találkozhatunk:

a) Minden gazdasági vállalkozás lényegében vállalat.

b) Csak a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások tartoznak a

vállalatok körébe.

Ez az értelmezésbeli különbség napjaink vállalatgazdasági irodalmában is markánsan

jelen van.26

A kettő közötti választás elsősorban a vállalatgazdasági kérdések

tárgyalhatósága szempontjából érdekes. Fontos szempont, hogy a jogi személyiséggel nem

rendelkező mikro-vállalkozások szabályozása, valamint a mikro-méretből következő

működési módja jelentősen eltér a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági

vállalkozásokétól. Ha minden gazdasági vállalkozást a vállalatok körébe sorolunk, akkor a

gazdálkodási és gazdálkodás-módszertani kérdések feldolgozása során kell rendszeresen

kitérni arra a kérdésre, hogy a vizsgált összefüggés a (legalábbis) részben más feltételrendszer

szerint működő mikro-vállalkozások, illetőleg a jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb

vállalkozások körében érvényesül-e, s ha igen milyen sajátosságokkal. Ez a tananyag –

elsősorban az egyszerűbb és egyértelműbb tárgyalhatóság érdekében – csak a jogi

személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozásokat sorolja a vállalatok körébe. A

vállalat eszerint jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozás. Vagyis

felfogásunkban minden vállalat gazdasági vállalkozás, de nem minden gazdasági vállalkozás

vállalat. (A tananyag esetenként kitekint a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági

vállalakozások egyes kérdéseire is.)

Az önálló jogi személyiség lényegében azt jelenti, hogy a törvény előtt minden

szempontból jogképes, a saját nevében jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, és

kötelezettségeiért csak maga felel. (Ha a jogi szabályozás nem képez egyértelmű szabályokat

a vállalkozás mérete és választható jogi formája között, akkor az általunk definiált vállalat

nagyságrendi határai bizonyos mértékig elmosódottnak tekintendők.)

A vállalat jogi személyként való definiálása összhangban van a hazai gyakorlati

szóhasználattal, valamint a vállalatok helyzetével, gazdálkodásának vizsgálatával foglalkozó

szakmunkák szóhasználatával is. Ez utóbbiak jellemzően mikro-vállalkozásokat, kis- és

középvállalatokat, valamint nagyvállalatokat különböztetnek meg. (Természetesen

26 Chikán Attila Vállalatgazdaságtan könyve például (AULA Kiadó, 1997. 16. old.) csak a jogi személyiséggel

rendelkező vállalkozásokat sorolja a vállalatok körébe. A Balogh Sára – Bélyácz Iván – László Gyula – Marosi

András – Szerb László - Ulbert József: szerzők által jegyzett Vállalati gazdaságtan könyv (Janus Pannonius

Egyetemi Kiadó, 1994. 19-20.old.) minden gazdasági vállalkozást a vállalatnak tekint.

33

elfogadhatónak tekintjük azokat a munkákat is, melyekben minden gazdasági vállalkozást

vállalatként értelmeznek. Szakirodalmi feldolgozásuk során azonban ezt a sajátosságot nem

célszerű szem elől tévesztenünk.)

Minél mélyebben és minél gyakorlat-közelibben vizsgáljuk a vállalati folyamatokat,

annál inkább szükségessé válik a mikro-vállalkozások problémakörének elkülönített

kezelése. Az angol nyelvű irodalomban gyakori megoldás, hogy a gazdálkodástani problémák

módszertani tárgyalását corporation27

és small business (kisvállalkozás) vagy enterprises

(vállalkozások) szerint választja ketté.

A szűkebb értelemben vett vállalati gazdaságtan köréből kilépve további

szóhasználatbeli sajátosságokkal találkozhatunk. A ’90-es évektől megújuló hazai hivatalos

szóhasználat egyik érdekességeként megemlíthető, hogy az esetenként magát a gazdasági

vállalkozást, s ezen belül a vállalatot is vállalkozónak nevezi. A számviteli törvény például

a következőképpen fogalmaz: „vállalkozó: minden olyan gazdálkodó, amely a saját nevében

és kockázatára nyereség- és vagyonszerzés céljából üzletszerűen, ellenérték fejében termelő

vagy szolgáltató tevékenységet (a továbbiakban: vállalkozási tevékenység) végez…”28

Tehát

a számviteli törvény magát a gazdasági vállalkozást tekinti vállalkozónak. A gazdasági

vállalkozásnak vállalkozóként való definiálása révén sok nyelvi furcsaság is kialakul. Ilyen

például „ a jogelőd nélkül alapított vállalkozó”29

.

A szélesebb vállalatgazdaságtani témakört lefedő munkák többsége definiálja a

vállalatot. (Találkozhatunk azonban olyan vállalati gazdaságtan könyvekkel is, melyek

szólnak ugyan vállalatról is, vállalkozásról is, de kimondatlanul az általános szóhasználatra

hagyatkozván egyiknek a meghatározására sem térnek ki.)

Tekintettel arra, hogy a vállalat sok alrendszerből áll, több részrendszerből épülhet

fel, és többféle szakma szempontrendszere szerint vizsgálható, a minden igényt kielégítő

tömör definiálása nem oldható meg. Erre visszavezethetően az irodalomban sokféle

vállalat-definícióval találkozhatunk, és ezek többsége érdemben nem is vitatható. Az

irányadónak tűnő gazdaságtani definíciók némi kiegészítése alapján a következő

meghatározás adódik: A vállalat a fejlett áru- és pénzviszonyok körülményei között a

gazdaság meghatározó jelentőségű tényezője. Fizetőképes szükséglet üzleti alapon

történő kielégítése céljából szerveződő, és emberek, eszközök, információk egyidejű,

bonyolult kölcsönhatásaként fejlődő gazdasági komplexum. Az erőforrásokat saját

racionális szempontjainak megfelelően kombinálja. Bevételeiből fedezi kiadásait,

kockázatokat vállalva jövedelmezőségre, eredményességre törekszik. Jogi személy,

jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat. Harmadik személyekkel szemben – belső

szerkezetétől függetlenül – önállóan lép fel. Felelőssége egységes és egyetemleges. (A

vállalat mibenlétét a tulajdonosi háttér nem érinti.)

Az a tény, hogy egyes anyavállalatok megfelelő transzferárak alkalmazásával esetleg

veszteségbe viszik valamely leányvállalatukat, még nem törli az eredményességre való

törekvés kitételét. A leányvállalatnak ebben az esetben is eredményességre kell törekednie.

27

Az angol nyelvű szakmai szóhasználat a corporation kifejezést a jogi személyiséggel rendelkező, esetenként a

nyilvános számadásra kötelezett gazdasági vállalkozás elnevezésére használja. Gyakran szerepel a company

szionimájaként is. Részletesebben: Steade, R. D. – Lowry J.R.: Business an Introduction. South-Western

Publishing. CO. Cincinnati, Ohio, 1987. 53-63. old. 28

2000. évi C. törvény a számvitelről. Értelmező rendelkezések, fogalmak. 3. § (1). 29

2000. évi C. törvény a számvitelről. 11. § (5).

34

Az már más kérdés, hogy a ténylegesen megtermelt nyeresége a számviteli kimutatásokban

nem fog szerepelni.30

3.2.1.3. A vállalat funkciói

A vállalat egyidejűleg sok lényeges szerepkört tölt be a gazdaságon túl a társadalomban

és az egyén életében. Minden vállalat alapvető gazdasági szerepe: fizetőképes kereslet

kielégítése. Ezen keresztül létezik, ez a létformája. A gazdaság egészébe is ez alapján

illeszkedik be. Emellett – részben az alapvető gazdasági szerepkör betöltésének

ikertermékeként, részben egyéb külső hatásokra – alakultak ki további szerepkörei. Ezek

közül a leglényegesebbek:

- a szükséglet-kielégítés tárgyainak és előállítási módszereinek egyre magasabb

színvonalra emelése,

- munkaalkalom teremtése,

- egyéni, társadalmi, és vállalkozói jövedelmek létrehozása,

- a munkavállalók szakmai tudása fejlesztésének a terepe, stb.

A működés révén betöltött szerepkörök különböző aspektusokból vizsgálva eltérő

jelentőségűeknek mutatkoznak. A gazdaság működése szempontjából a fizetőképes

keresletet kielégítő, az állam számára adóbevételeket biztosító szerepkörök a

leglényegesebbek. Szociális szempontból a vállalati működés legjelentősebb szerepe abban

van, hogy munkaalkalmat teremt, és az egyének számára munkajövedelmet biztosít. (Az már

más kérdés, hogy a gazdálkodás humánpolitikai céljai által vezérelve esetleg további szociális

funkciókat is – például üzemorvosi szolgálat – felvállalhat.)

A magántőkés vállalkozó szempontjából a vállalat legdöntőbb szerepe, hogy rizikó

prémiumot (azaz vállalkozói nyereséget31

) termel. A gazdaságnak ez a szereplője kifejezetten

ebből a célból vállalkozik, hiszen rizikó prémiumra – mely lényegében az implicit költségek32

megtérülése feletti nyereséget jelenti – csak gazdasági kockázatvállalás útján lehet szert tenni.

A rizikóprémium a gazdasági kockázatvállalás ellenértéke.

A munkavállaló egzisztenciális biztonságát, boldogulásának elősegítését várja a

vállalattól.33

A vevők, illetve a vásárlók szempontjából az a legfontosabb, hogy a vállalat

milyen minőségű, korszerűségű terméket, milyen áron kínál. Az a vállalat eleve nem lehet

életképes, amelyik nem tudja értékesíteni termékeit, illetőleg termékei iránt nincs megfelelő

fizetőképes kereslet.

30

A transzferárak felhasználásával történő nyereségtorzítást a fejlett gazdaságú országok jogszablyai általában

tiltják.

31 A vállalkozói nyereség a rizikó prémium eredeti magyar elnevezése. Az eredeti elnevezés használata háttérbe

szorulóban van. Ez két fő okra vezethető vissza: egyik az angol risk premium tükörfordítása, másik a

nyolcvanas évek hazai gazdasági szabályozóinak azon „huszárvágása” miszerint az adózás előtti nyereséget

„vállalkozási nyereség”-ként definiálták. (A “vállalkozói” és a “vállalkozási” megnevezés nem teljesen

azonos, a tapasztalatok szerint azonban nehézséget okozott a megkülönböztetésük.)

32 Az implicit költségek a vállalkozó saját erőfeszítéseinek (saját munka, saját tőke stb.) ellenértékéből azt a

részt fedik le, mely nem szerepel a kiadások között, de a gazdálkodói szféra más vállalkozásainál történő

hasznosítás esetén piaci áron mért bevételi forrást biztosítanának számára. (Az implicit költségeknek található

egy elvileg kevésbé védhető értelmezése is a szakirodalomban, mely az amortizációt is az implicit költségek

körébe sorolja.)

33 A munkavállaló a vállalatban betöltött szerepe szerint is eltérő jelentőségűnek ítéli meg a fenti vállalati

szerepkörök betöltésének színvonalát.

35

A felsorolt szerepkörök funkcióknak is nevezhetők. Számolni kell azonban azzal, hogy

ez a szóhasználat félreértések forrásává válhat. A közgazdász társadalom ugyanis – sajnálatos

módon – igen gyakran azonosítja a vállalati funkciókat és célokat, holott nem szükséges,

hogy mindazon gazdasági és társadalmi szerepkörök, melyeket a vállalat működésénél

fogva betölt, teljes körben megfogalmazódjanak a vállalati célok között, sőt az ilyen

törekvés zavarok forrásává is válhat. Ha például a vállalati működés automatikus

velejárójaként létező munkaalkalom biztosítási szerepkör megfogalmazódik a vállalati fő

célok között is, ez oda vezethet, hogy a vállalat a szükségesnél több munkahelyet tart fenn.

A vállalat legfőbb funkciója, azaz legfőbb szerepe a javak előállításában és a

szolgáltatások nyújtásában való közreműködés. Meg kell említeni továbbá, hogy a

vállalatnak lehetnek felesleges (pl. terület igénybevételi) funkciói, sőt kifejezetten káros

(egészségre ártalmas munkahelyek léte, környezetszennyezés) funkciói is.

3.2.1.4. Stakeholderek

A vállalat, szerepköreinek gyakorlása során különböző emberekkel, embercsoportokkal,

vállalatokkal és intézményekkel kerül közvetlen vagy közvetett kapcsolatba. Ennek a

kapcsolatrendszernek a vállalat részéről történő alakítása, formálása mindig is nagy

jelentőséggel bírt a hosszú távú eredményesség szempontjából, és gyakorlatilag is a termelési- és profitcéloknak alárendelten kezelték. A felgyorsult fejlődés, és az üzletről alkotott

társadalmi kép megváltozása kiemelte e sokágú kapcsolatrendszer jelentőségét. Az 1980-as

évektől már általános működési és túlélési feltétel a vállalati kapcsolat- és

viszonyrendszer újraértelmezése és új alapokra helyezése.

E kihívás szempontjából hasznosíthatónak bizonyult a stakeholder-elmélet, mely a

vállalatok és a környezetüket alkotó érdekcsoportok kapcsolatát és kapcsolat-fejlesztési

lehetőségeit, módszereit értelmezi. Az angolban a stake kifejezést használják mindazon

érdekekre, követelésekre és jogokra, amelyekkel valamely egyén vagy csoport egy adott

vállalkozással kapcsolatban bír. A stakeholderek tehát azok a csoportok vagy egyének,

akik befolyásolhatják a vállalat működését, illetőleg érdekeltek annak

következményeiben. Egyes szerzők a stakeholdereket érdekcsoportokként említik, terjedőben

van az „érintettek” elnevezés is.34

Fentiek értelmében a vállalat a működése során nagyon sok olyan egyénnel, csoporttal

kerülhet kapcsolatba, akik megfelelnek az stakeholder definíciónak. A kérdéskör

kezelhetőségéhez a stakeholdereket célszerű csoportokba rendezni. A sokféle rendszerezési

lehetőség közül a vállalathoz való kapcsolódás módja szerinti csoportosítás a

legkézenfekvőbb. Az irodalom általában az alábbi stakeholder-csoportokat tekinti alapvető fontosságúnak:

- Tulajdonosok

- Menedzserek

- Beosztott munkavállalók (és azok különböző csoportosulásai)

- Helyi közösség, egyéb állampolgári csoportosulások

- Szállítók

- Fogyasztók (vevők)

- Állam (állami intézmények)

- Bankok (hitelezők)

34

A stakeholderek Chikán Attila magyarításában: érintettek.

36

- Temészeti környezet (képviselői)

- Versenytársak

- Stratégiai partnerek

A felsorolás első három elemét együttesen vállalaton belüli, vagy belső

stakeholdereknek, a többit vállalaton kívüli, vagy külső stakeholdereknek is nevezik.

(Egy-egy személy, vagy szervezet egyidjűleg több stakeholder-csoporthoz is tartozhat. A

menedzser vagy a beosztott munkavállaló például megjelenhet a fogyasztók, vagy akár a

tulajdonosok körében is. A természeti környezet képviselői a helyi közösség markáns

képviselőiként is szerepet vállalhatnak, stb.)

Az irodalomban a fentiek mellett, különböző megfontolások szerint bemutatott, többféle

stakeholder-csoportosítással találkozhatunk. Erre példa a stakeholderek alábbi öt csoportba

rendezése: 1. Részvényesek (hagyományos részvényesek, intézményi befektetők,

egészségbiztosító pénztárak, továbbá a cég igazgatóságában helyet foglaló

részvényesi képviselők),

2. Munkahely (a vállalat ügyvezetése, alkalmazottai, üzletkötői),

3. Társadalmi háttér (a beszerzés, a vállalati működés és az értékesítés

környezetében),

4. Piac (szállítók, vevők, fogyasztók),

5. Természeti környezet (természeti erőforrások és környezeti rendszerek

képviselői).

A stakeholderekkel kapcsolatban a legfontosabb feladat azoknak a folyamatoknak a

vállalati működésbe történő beillesztése, amelyek segítségével az egyes stakeholderek

feltárhatják érdekeiket, kommunikálhatják értékrendszerüket a vállalat felé. A

stakeholderekkel kapcsolatos feladatkomplexumot és ennek megoldását, vagyis a vállalat

belső és külső kapcsolatrendszerét koncepcionálisan irányító tevékenységet, mely gazdasági,

társadalmi és etikai elemeket is tartalmaz, stakeholder menedzsmentnek nevezik. Kialakítása

során a vállalatnak utat kell találnia a kölcsönösségnek (a felek egyenrangúságának)

kibontakoztatására, és a hosszú távú, bizalomra épülő kapcsolatok stratégiai perspektíváinak a

kiépítésére.

Különösen szerencsés, ha a vállalat kreatív kezdeményezésekkel elébe megy

bizonyos eseményeknek. Az ezredforduló Magyarországán például már gyakran előfordul,

hogy a munkaerő-elbocsátásra kényszerülő vállalat a munkajog által előírt kötelezettségeinek

betartásán túlmenően – anyagi áldozattól sem visszariadva – szervezetten segíti elbocsátandó

dolgozóit új munkahelyük megtalálásában. (Ez egyrészt növeli általános jó hírnevét, másrészt

erősíti a maradó dolgozók vállalatba vetett bizalmát, harmadrészt az újbóli munkaerő-felvétel

során könnyebben találnak megfelelő képzettségű, jó munkaerőt.)

A stakeholderek – a kapcsolatok differenciáltságának megfelelően – eltérő súlyú

odafigyelést és eltérő típusú tevékenységet igényelnek. Lényeges feladat a kulcsfontosságú

stakeholderek alapos megismerése, hogy velük a legjobb kommunikációt lehessen kialakítani.

A vállalatok működésében játszott meghatározó jelentőségű szerepük miatt kiemelt

odafigyeléssel, de strukturáltan kezelendő a munkavállalók (munkavállalói státusú

menedzserek és alkalmazottak), valamint a vevők és a fogyasztók csoportja. A vállalat

szemszögéből az egyes állami és a társadalmi szervezetek, illetőleg azok képviselői is eltérő

jelentőséggel bírnak, következőleg eltérő jelentőségű odafigyelést igényelnek.

A konkurencia helyét mindmáig nem tisztázta stakeholder elmélet. A konkurencia is

olyan stakeholder csoport, mely bizonyos esetekben igencsak meghatározó jelentőségű hatást

gyakorol a vállalat célszerű piaci magatartására. A velük való kapcsolatépítés során azonban

37

különös odafigyelés szükséges az üzleti titkok megőrzése szempontjából. A versenytársak,

mint stakeholderek viszonylatában a pozitív hozzáállású vállalati kapcsolat-átrendezés

szakirodalmi kelléktára az ezredfordulón még kissé szegényesnek tűnik.

A stakeholderekkel kapcsolatos tevékenység koncepcionális rendszerének

kidolgozásához részletes stakeholder elemzés szükséges, melyhez gyakran állítanak össze

stakeholder térképet is. Az irodalomban a stakeholder térképek gazdag választékával

találkozhatunk. A 3.2.1.4/a ábra egy olyan stakeholder térkép sémát idéz, mely szinte

felsorolásszerűen szerepelteti az alapvető stakeholder kategóriákat, s amely magán viseli azt a

sajátosságot, hogy a konkurenciát, mint stakeholder csoportot egyszerűen figyelmen kívül

hagyja.

EGY TIPIKUS VÁLLALAT STAKEHOLDER TÉRKÉPE

Állam

Menedzserek

Tulajdonosok

Természeti és épített környezet

Alkalmazottak

Szállítók

Helyi közösség

Szakszervezetek Fogyasztók

Hitelezők

Vállalat

3.2.1.4/a ábra. A Freeman-Reed szerzőpáros stakeholder térképe. (Evan, E. M. – Freeman, R. E.: A modern

vállalat stakeholder-elmélete: kantiánus kapitalizmus. In: Boda Zsolt – Radácsi László: Vállalati Etika.

Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Vezetőképző Intézet, 1996. 101.o. )

Az ezredfordulón a stakeholder térképek egyik legismertebb változata a

hatalom-érdek mátrix. Ez abból a célból készül, hogy megmutassa, melyek azok a

stakeholderek, amelyek/akik a vállalat szempontjából meghatározó jelentőségűek, s felhívja a

figyelmet a velük való szoros kapcsolattartás szükségességére. A térképet egy négy mezőre

osztott területre rajzolják, ahol két ismérv a hatalom és az érdek erőssége szerint jelölik be az

egyes stakeholderek helyét. A hatalom-érdek mátrix sémáját a 3.2.1.4/b ábra mutatja be. A

hatalom-érdek mátrix koncepciója szerint az egyes mezőkbe sorolt stakeholderekkel a

kapcsolattartást az alábbiak szerint célszerű differenciálni:

a) Az odafigyelés szempontjából a jelentős hatalommal bíró, és jelentősen érdekelt

stakeholderek csoportja a legfontosabb. Teljes elkötelezettséggel és komoly

erőfeszítések mellett kell az ő teljes megelégedettségük elérésére törekedni. („Magas –

magas” mező.)

b) A jelentős hatalommal bíró, de kevésbé érdekelt stakeholderekkel való

kapcsolattársnál kevesebb kapcsolati munka is elég ahhoz, hogy a

38

megelégedettségüket el lehessen érni. Vigyázni kell azonban, hogy üzeneteivel a

vállalat ne váljon számukra érdektelenné, unalmassá. („Magas – alacsony” mező.)

c) A hatalmi szempontból kevéssé jelentős, viszont jelentősen érdekelt

stakeholdereket korrekt módon és viszonylag tömör információkkal kell tájékozottá

tenni. Ebben a csoportban gyakran találhatók jó szándékú, segítőkész emberek.

(„Alacsony – magas” mező.)

d) A hatalmi szempontból és érdekeltség szempontjából is kevéssé jelentős

stakeholdereket is szem előtt kell tartani, de nem szabad untatni őket erőteljes

kommunikációval. („Alacsony – alcsony mező.)

HATALOM-ÉRDEK MÁTRIX

Alacsony

Magas

HATALOM

ÉRDEK

Magas

Alacsony

MEGELÉGEDETTSÉGBEN

TARTANI

SZOROS

KAPCSOLATOT

TARTANI

FIGYELNI

(minimális erőfeszítés)

FOLYAMATOSAN

TÁJÉKOZTATNI

3.2.1.4/b ábra

A stakeholder térképek érdemben csak a hozzájuk kapcsolt részletes stakeholder

analízissel együtt hasznosíthatók. Az analízis alapján a négy fő csoporton belül további

alcsoportok képezhetők, a teendők további finomításának hozzárendelésével. A

konkurenciának, mint speciális érdek-csoportnak az elhelyezése itt is kérdéseket vet fel. A

konkurenciának magas lehet a hatalma, s a vizsgált vállalathoz fűződő érdekeltsége is erős

lehet. Mégsem lenne célszerű a vállalat vállalat nagy részvénycsomagjait birtokló

tulajdonosokkal azonosan kezelni, velük azonos informáltsági helyzetet biztosítani.

A stakeholder menedzsment irodalmában találkozhatunk túlzó, de legalábbis vitatható

törekvésekkel is. Ilyennek tűnik például az az elvárás, hogy a stakeholderek vegyenek részt a

vállalat vezetésében, vagy kapjanak helyet a vállalat igazgatótanácsában. Teljesen egyértelmű, hogy különösen a konkurenciának, mint a stakeholderek egy csoportjának

nincs helye egy vállalat vezetésében, sem az igazgatóságában (azzal együtt sem, hogy az

ezredfordulóra a konkurencia fogalma is árnyalódott). Másrészt az említett testületek ülésein

számos olyan kérdésben döntenek, melyek idő előtti kiszivárgása ronthatja a vállalat

versenyhelyzetét. Az igazgatóság vagy a menedzsment ülésein minden kívülálló személy

folytatólagos jelenléte esélyromboló hatású lehet.

39

Megemlítendő, hogy a vállalaton belüli stakeholderek beleszólási és tájékozódási

kérdései általában a dolgozói részvétel keretei közé tartoznak, tehát ez sem általános

stakeholder kérdés. Mind az elméleti forrásmunkák, mind a vállalati megoldások arra utalnak,

hogy a dolgozói részvételt illetően sem célszerű egy egységes vállalati recept szerint

haladni.

3.2.1.5. Vállalati célok

3.2.1.5.1. Cél és érdek

A vállalati gazdálkodás sokszintű, bonyolult, állandóan megújuló célrendszer

iránymutatása alapján zajlik. Minthogy végső soron ennek a célrendszernek a segítségével

irányítják és ellenőrzik a vállalatot, a célok a vállalat életében meghatározó jelentőséggel

bírnak. A körültekintően megfogalmazott, illetőleg előirányzott célokat bontják

feladatokra, teendőkre, melyek bizonyos értelemben szintén célokká válnak. A vállalati

döntések többsége szintén célokat keletkeztet. A gazdasági vállalakozás egyik fő elemeként

definiált döntéshozatal – vagyis annak eldöntése, hogy „mit”, „kinek a részére” és

„hogyan” állítsunk elő35

– például három alapvető cél meghatározásaként is

értelmezhető.

A cél a köznapi beszédben is gyakran előforduló, többjelentésű szó. A vállalati

gazdaságtan nem definiálja tudományos kategóriaként, ezért az itteni előfordulások

értelmezhetőségéhez a szó általános jelentése vehető alapul. A Magyar Larousse

enciklopédia36

a következő jelentéseit ismerteti: 1. Az, amire valamely törekvésünk irányul.

2. Valaminek az értelme, rendeltetése. 3. Filozófiai jelentés: a) Az ember akarati

tevékenységének jellemző vezérlő motívuma, a cselekvés szabályozója, annak belső törvénye.

b) A tudatos cselekvés eredményének eszmei előképe az emberi tudatban. 4. Az, amire

valamit szántak, illetve fordítottak. (Továbbá 5., 6. és 7. jelentésként úti-célt és különböző

sportbéli célokat sorol fel). Figyelemre méltó, hogy csupán a filozófiai értelemben történő

használat esetén is kétféle jelentéssel számolhatunk. Lényeges különbség van aközött, hogy

a tudatos cselekvés eszmei előképeként, vagy az akarati cselekvés vezérlő motívumaként,

belső törvényeként értelmezzük-e. A vezérlő motívum változat elmosódottabb határokat és

a céllal való igen nagy személyi azonosulást takar. Az eszmei előkép változat nagyobb

konkrétsági fokot tételez fel, kisebb belső azonosulást is megengedvén.

A szó több jelentésére is visszavezethetően a vállalati célokkal foglalkozó irodalom

meglehetősen ellentmondásos. Ez a tananyag az egyértelműség érdekében a vállalati

célrendszer elemeként szereplő célt a tudatos cselekvés eszmei előképeként értelmezi,

mely egy jövőbeni kívánatos állapotot jelöl, annak az időskálán való elhelyezésével

egyidejűleg. 37

A kívánatos állapot rendszerint mennyiségi és minőségi jellemzőkből áll. Az

időskálán való elhelyezés időpont, vagy időtartam megjelölését jelenti. Az általános jellegű

minőségi célok (mint például a vállalat jó hírnevének a megőrzése) egy hosszú távra

értelmezett időtartam minden időpontjára érvényesek, értelemszerűen magukban hordozzák

az időskálán való elhelyezést is, nem igénylik annak direkt megjelölését.

35

Bemutatása a 3.2.1.1. fejezetben. 36

Magyar Larousse enciklopédia. Librairie Larousse, Paris, 1979 – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 448. old. 37

Sok problémával találnánk magunkat szemben, ha a vállalati célt, mint az ember akarati cselekvésének belső

törvényét próbálnánk korrekt módon értelmezni.

40

A vállalati célok sokszínűségére jellemző, hogy a nem célként nyilvántartott

különböző előirányzatok között is sok cél szerepel. A vállalati tervadatok jelentős hányada

például értelmezhető célként is (tervcélok). Azonban nem minden tervadat cél. A vállalatok

például bizonyos statisztikai információk alapján beterveznek váratlan gép-

meghibásodásokat, betegség miatti munkaerő-hiányzási rátákat, bizonyos selejtarányt stb.

Ezek alapesetei nem képezik a célrendszer részét. (A selejtarány csökkentése, vagy szinten

tartása viszont már eléggé gyakori cél. Stb.)

Az emberi cselekvés elsődleges vezérlőjeként a továbbiakban nem a célt, hanem egy ennél mélyebb struktúrát, az érdeket vesszük alapul. Lényegében a világ fejlődése is

annak függvényében gyorsul vagy lassul, hogy a nagyhatalmak irányításában milyen

érdekhelyzetű emberek és csoportok hozzák meg a döntéseket.

Az érdek – kissé leegyszerűsítve – a szükségletek kielégítésére irányuló belső

motivációt, belső mozgósító erőt jelenti. Az emberi szükségletek többrétegűek és

sokszínűek. Maslow – rámutatva, hogy a szükségletek kielégítése iránti igénynek van a

legnagyobb szerepe az egyes ember tevékenységének belső vezérlésében – kidolgozta a

szükségletek hierarchiájának sémáját, ahol a fiziológiai majd a biztonsági szükségletek

jelentik az alapot, erre épül a szeretet, a mások általi tisztelet és megbecsülés iránti igény.

Legmagasabb szinten az önmegvalósítási szükségletek helyezkednek el.38

Az egyes egyének a

különböző szükségleteiket bizonyos határok között eltérően súlyozzák, ami – többek között –

a szükséglet kielégítésére irányuló mozgósító erő eltérő intenzitásához vezet. Ha például a

táplálkozás megfelelő szintjét a fiziológiai, tehát a legalapvetőbb szükségletek között

értelmezzük, majd ezt számszerűsíteni is kívánjuk, csupán ebben az egy szegmensben is két-

háromszoros eltéréseket találhatunk az egyes emberek normaszintje között. (Egyes emberek

inkább lemondanak az aznapi vacsoráról egy jó hangverseny meghallgatásáért, mások inkább

duplán vacsoráznak.) A meghatározó az egyén által érzékelt (elképzelt) szükséglet. A

mozgósító erőt ez váltja ki, és nem egy tudományosan meghatározott kalória, fehérje,

vitamin, és egyéb szükséglet. Azonban az ilyen normák tudatosulása önmagában is

befolyásolhatja az egyén (elképzelt) szükségletét. A fiziológiai szükségletek egy minimális

szintjén túl az emberekben hierarchikusan megjelenő tényleges szükségleteket a vallás, a

kultúra, a neveltetés, a társadalmi környezet és az egyén adottságai határozzák meg. A

fiziológiai szükségletek minimuma felett jelentkező szükségletek eltérő súlyozása az

egyik fő magyarázó eleme az emberi viselkedés változatosságának.

A vállalatok működése is emberi érdekérvényesítési törekvések hatására zajlik. Itt a legfőbb mozgósító erő az anyagi érdek. A tőketulajdonosok az anyagi helyzetük további

javítása céljából fektetik pénzüket a vállalatba. A munkavállalókat is elsődlegesen az anyagi

javakhoz való hozzájutás motiválja, amikor egy-egy vállalat szolgálatába szegődnek.

Választási lehetőség esetén megjelenhetnek a magasabb rendű szükségletek. Bizonyos

munkakörökben meghatározó jelentőségű lehet az önmegvalósítás iránti szükséglet. (A

művészeti, vagy azzal rokon területeken túl a legtöbb esetben ilyen a konstruktőri, a

formatervezői stb. munka.) Az önmegvalósítási igényt kisebb súllyal szolgáló munkák

esetében is fontos a munkával való azonosulás, a megfelelő motiváltság. Ez minden munka

minőségére rányomja a bélyegét.

38

A Maslow által meghatározott sorrend: fiziológiai, biztonsági, szociális, megbecsülési, önmegvalósítási

szükségletek. Amíg az alsóbb rendű szükségletek iránti igények nem teljesülnek, addig a magasabb rendű

szükségletek nem fejtenek ki átütő jelentőségű mozgósító erőt. Rámutatott arra is, hogy az egyes szükségleti

szintekhez tartozó igények értelmezésében, kezelésében jelentős egyéni különbségek lehetnek. (Abraham

Maslow, Motivation and Personality. 2nd edition, Harper &Row,1970)

41

A célképzés emberi tevékenység. A vállalat azáltal rendelkezik célokkal, hogy

valaki (valakik) célokat fogalmaz(nak) meg a számára. A vállalati célképzés és cél-

megvalósítás hatékonysága jelentős részben az érdekérvényesítési feltételek sajátosságai és a

vállalati érdek-érdekeltségi rendszer függvényeként alakul. (Ebben a folyamatban

természetesesen a szakmai felkészültség is nagy hatású tényező.)

A vállalat megfelelő működése szempontjából fontos, hogy a jelentősebb célokat

írásban is rögzítsék, és az indokolt terjedelemben, részletezettséggel a megvalósításban

közreműködők a tudomására hozzák. A vállalati célok – a lebontás rendszerének

függvényében – az egyes dolgozók vállalaton belüli tevékenységére, viselkedésére is

iránymutatással szolgálhatnak. A vállalati célinformációk jól átgondolt differenciáltságú

terítése, és a konkurencia miatt bizonyos céloknak a titkos kezelése nagy jelentőséggel

bír. (A vállalatok többségénél például a szigorúan titkos információk között szerepelnek a

gyártandó új termékekkel kapcsolatos kísérletek, az alkalmazott technológia egyes kérdései,

az esetleges tervezett módosítás és bevezetésének időpontja, stb39

.)

A vállalati célképzés keretfeltételeit a környezet, valamint a vállalat erőforrás-

ellátottsága és erőforrás-szerzési lehetőségei határozzák meg. A célkitűzés időpontjában

meglévő erőforrás-ellátottság annál szigorúbb kereteket jelent, minél közelebbi a cél. Minél előbbre mozdulunk az időskálán, annál tágabbá válnak a célválasztás lehetőségei.

3.2.1.5.2. A vállalati célok fajtái

A vállalat sokféle tartalommal és eltérő jelentőséggel bíró célokkal, célrendszerekkel

rendelkezik, melyek a külső környezeti feltételekkel, egymással és a vállalat belső

tagozódásával is összefüggésben állhatnak. Ebből kiindulva a vállalati célok többféle

szempont szerint vizsgálhatók, illetőleg csoportosíthatók. A leggyakoribbak:

a) Célhierarchia szerint

- főcél,

- részcél.

A célok hierarchikus rendszerének áttekintése, illetőleg felvázolása mindenfajta

vállalati célképzési tevékenység előfeltétele. A fő célok a vállalkozás alapkérdéseire

és jövedelmezőségére vonatkoznak. Az alsóbb rendű célok a magasabb rendű célok

megvalósítási eszközeiként is értelmezhetők. A célhierarchia értelmezésére sokféle

nézőponttal találkozhatunk az irodalomban. Általában a stratégiai fő célok képezik a

célképzés kiindulási alapját. A célhierarchia legmagasabb szintjén a krédó, a

misszió, a vízió és a vállalat-filozófia áll.40

A vállalati célhierarchiával

összefüggésben gyakran használt fogalom a célpiramis, ahol a piramis talapzatát a

közvetlen, operatív célok képezik, a csúcsát pedig az alapvető, legfőbb célok.

Különböző vizsgálati és célképzési szempontok figyelembevételével a célhierarchiák

és célpiramisok sokféle rendszere állítható össze. A célok hierarchikus

rendszerezésének különböző lehetőségeit illusztrálja példaként Varsányi Judit három

célpiramis ábrája. (3.2.1.5.2./a, 3.2.1.5.2./b és 3.2.1.5.2./c ábrák). Az ábrák

szemléltetési célt szolgálnak (részletes elemzésük nem tárgya a tananyagnak).

39

Ennél is titkosabbak lehetnek bizonyos receptúrák, vagy gyártási eljárások. Egy világhírű italmárka

receptúráját például a lopás elleni védekezés érdekében soha nem írták le. Egyidejűleg csupán két ember

ismeri, akik baleset-biztonsági megfontolásokból soha sem utazhatnak együtt, s csak ritka kivételként

tartózkodhatnak egy helyen. 40

A fogalmak értelmezésére a későbbiekben kerül sor.

42

A STRATÉGIAI CÉL-ESZKÖZ HIERARCHIA PIRAMISA

Erős üzleti pozíciók

Fejlődés

Goodwill

Jövedelmezőség

Versenyképes struktúrák és erőforrások

Húzóerők, szövetségi politika menedzselés

3.2.1.5.2/a ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti

Tankönyvkiadó, 1996. 57. o.

TÖBBSZINTŰ ÜZLETI CÉL-ESZKÖZ AMBIVALENCIA

Magas átlagos nyereségráta

A jövedelmező termékek nagy forgalma

Célirányos innováció

Likviditás

Tudatos üzletvitel és pénzpolitika

Fogadókész, fizetőképes piac

Ideális minőség/ár viszonyok

Magas goodwillérték

A korábbi időszak jó jövedelmezősége és likviditása

Fennmaradás

3.2.1.4.2/b ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti

Tankönyvkiadó, 1996. 85. o.

43

CÉLOK ÉS MOZGÁSTÉR AZ ÜZLETI TERVEZÉSBEN

Forgalom és jövedelmezőség

Mozgástér

Fejlődés

Likviditás

Üzletpolitika, árpolitika, marketing

Erőforrások felhasználása és költségei

3.2.1.5.2/c ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti

Tankönyvkiadó, 1996. 89. o.

b) A vállalat alapvető funkciójával (fizetőképes szükséglet kielégítésével) való

kapcsolat szerint a célok fajtái:

- közvetlen gazdasági cél (például adott évben 40 ezer darab automata mosógép

értékesítése, a készletszint 10 százalékkal való csökkentése, 200 millió Ft

nyereség realizálása stb.),

- nem közvetlen gazdasági cél (ezek a célok – mint a közvetlen célok

megvalósulásának másodlagos támogatói – igen tág témakörben mozoghatnak,

ide sorolhatók például a különböző stakeholder csoportokra vonatkozó

kapcsolattartási-együttműködési célok, vagy egyes műszaki célok stb. is), ezeket

a célokat az irodalom egyszerűbben „nem gazdasági céloknak” 41

is nevezi.

c) A cél irányultsága szerint (vagyis aszerint, hogy mire irányul a cél) igen sok céltípus

képezhető. Néhány jellemző változat:

- általános cél (a vállalat jó hírnevének megőrzése, innováció-orientált technológa-

és termékfejlesztés, élenjáró termékstratégia alkalmazása),

- eredménycél (0,5 milliárd Ft nyereség, illetőleg 12 százalékos tőkejövedelmezőség

elérése).

- pozíciócél (az ágazat ármeghatározó vállalatává válás),

- akciócél (egy adott beruházás megvalósítása, piacralépés egy új termékkel).

d) Időtáv szerint a főbb célváltozatok:

- hosszú távú cél,

- középtávú cél,

- éves cél,

41

Horváth László – Csath Magdolna: Stratégiai tervezés. Elmélet és gyakorlat. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, 1983. 86-87. old.

44

- operatív cél.

A célok időtáv szerinti csoportosításában is fellelhetők hierarchikus elemek. A

rövidebb távú célok bizonyos fokig alacsonyabb hierarchia szinten állnak, mint a

hosszabb távúak.

A hierarchia körülmények azonban ebben az összefüggésben is megfelelő

rugalmassággal értelmezendők. A rövid és a hosszú távú célok sok szempontból

ellentmondásba kerülhetnek egymással. Az ellentmondás feloldásának módja jelentős

részben a döntéshozó(k) érdekhelyzetének a függvényeként alakul.

e) Az összhang szempontjából

- célsemlegesség, párhuzamosság,

- célkomplementartitás és

- célkonkurencia

állhat fenn. Célsemlegesség esetén az egyik cél megvalósítása nem befolyásolja a

másik cél megvalósíthatóságát. (Speciális gyártósorok és megfelelő erőforrás-

ellátottság mellett a gyermek- és a felnőtt cipők gyártási céljai nem befolyásolják

egymást, tehát az összhang szempontjából itt célsemlegesség áll fenn.) A

célkomplementaritás azt jelenti, hogy a célok mintegy kiegészítik egymást, az egyik

cél elérése támogatja a másik cél megvalósulását. (A volumennövelési cél

megvalósítása például – változatlan kapacitás-feltételek mellett – segíti az

egységköltség-csökkentési cél megvalósulását, és megfelelő árkondíciók mellett a

nyereségnövelési cél elérését is). A célkonkurencia valójában célkonfliktust jelent.

Ilyen célviszony esetén az egyik cél megvalósítása rontja a másik cél megvalósítási

lehetőségeit (a piaci részarány növelése például ronthatja a rövid távú nyereségcélok

realizálási esélyeit).

3.2.1.5.3. A profitmaximálási cél, és érvényesülése

A mikroökonómia a rövid távú profitmaximálási cél szempontjából dolgozza ki a

vállalat viselkedésével kapcsolatos tételeit. Ennek lényege, hogy a vállalat a döntési

változatok közül azt a változatot választja ki, mely az egyébként keletkező nyereséghez képest

a legnagyobb többletnyereséget eredményezi. A mikroökonómia ily módon a rövid távú

döntéseket modellezi.

A hosszú távú profitmaximálás azonban magába foglalja a jövő érdekében történő

átmeneti profitáldozatot is, amit a mikroökonómiai modellek már nem képesek kezelni. (Egy

perspektivikus piac megszerzése érdekében a vállalat átmenetileg csekélyebb profittal is

megelégszik.) A hosszú távú profitmaximálás egy olyan elv, mely a vállalati magatartás

törvényes keretein belül keresi a hosszú távon legnagyobb hasznot hozó döntési

változatokat.

A profitmaximálási cél általános érvényét sok publikáció megkérdőjelezi. Egyes

közgazdaságtani irányzatok mellett találhatók olyan vállalatgazdaságtani forrásmunkák is,

melyek nem tekintik általános érvényűnek a profitmaximálási célt.

A gyakorlat-orientált vállalatgazdasági munkákban profitmaximálási cél

elfogadására vonatkozóan három fő irányzat jellemző (klasszikus, átértelmező és tagadó):

1. Klasszikus irányzat. Ennek értelmében a vállalat a nyereség maximálására

törekszik. A profitmaximálási törekvéseket valós célként elfogadó felfogás abból indul

ki, hogy a pénztulajdonos eleve abból a célból vállalja az üzleti kockázatot, hogy minél

nagyobb tőkehozamot realizálhasson.

45

2. Modernizációs irányzat. Eszerint szükségessé vált a klasszikus profitmaximálási cél

bizonyos átértelmezése. A modernizációs átértelmezési irányzatokra jellemző, hogy

direkt módon nem tagadják a hosszú távú profitmaximálás érvényesülési elvét, viszont

ehelyett egy olyan működési, vagy döntési elvet helyeznek előtérbe melynek hatékony

megvalósulása mögött a hosszú távú profitmaximálás is meghúzódik.

- Ilyen átértelmezési irányzatnak tekinthető a részvényesi érték (shareholder value)

maximalizálási elve, melynek értelmében a vállalat a döntési változatok közül azt

választja, amelyik a legnagyobb mértékben növeli a vállalat részvényesi értékét.

Könnyen belátható, hogy a részvényesi érték akkor lesz maximális, ha a vállalat

olyan döntéseket hoz, melyek egyben a profit hosszabb távú maximálását is

szolgálják.

- Egy másik átértelmezési irányzat szerint a modern vállalatokban a profitmaximálást

a versenyképesség fenntartására való törekvés váltja fel. Ezzel kapcsolatban is

belátható, hogy a versenyképesség hosszú távú, folyamatos fenntartása csakis

egyfajta hosszú távú profitmaximalizálás mellett valósulhat meg.

3. A profitmaximálás tagadása. E felfogás szerint a vállalati profitmaximálási cél léte,

sőt a létjogosultsága is alapjaiban megkérdőjelezendő. A tagadás arra épül, hogy a

részvénytársaságok egy része - bizonyíthatóan - eleve a kielégítő szintű, és nem a

maximális profitra törekszik. A kielégítő szintű profit-cél problémája a szórt

tulajdonú, nagy részvénytársaságok általánossá válásával lett gyakorlati realitás. Itt a

részvényeseknek a vállalat életébe való közvetlen beleszólási lehetősége csekély, ezt

lényegében a közgyűlés keretei közé szorították. Való igaz, hogy a részvényesek

természetes profitmaximálási igénye az álaluk nem, vagy kevéssé befolyásolható

döntéshozatal során sok esetben kielégítő szintű profitcéllá deformálódik (a

döntéshozók elsősorban a részvényesek megelégedettségét kívánják elérni). Mint a

korábbiakban szerepelt, az ügynök-megbízó elmélet egyfajta tudományos hátterét adja

a profitmaximálási elv efféle tagadásának. Létező, valóságos, de nem általánosan igaz

összefüggésről van szó. Azoknál a vállalatoknál, ahol a tulajdonos maga irányítja a

vállalkozását, eleve nem realitás a részvényesek meglégedettségére való törekvés.

A fent ismertetett irányzatok képviselői arra törekednek, hogy egy egységes, minden

vállalatra érvényes vállalati magatartási elvet vázoljanak fel. Ez azért problematikus, mert a

profitmaximálási cél szempontjából a vállalati gyakorlat sem egységes, és logikailag sem

kell egységesnek lennie. A profitmaximalizáláshoz való viszony a vállalati valóság

differenciáltságából, ezen belül is a döntéshozók differenciált érdekhelyzetéből vezethető

le. A saját vállalatát irányító tulajdonosnak módjában áll a nyereségmaximálási elvet

viszonylag hatékonyan képviselni, míg a szórt tulajdonú nagy részvénytársaságok

részvényesei ettől eltérő helyzetben vannak.

A vállalat üzleti céljainak és magatartásának a problematikája tehát nem választható

el attól a kérdéstől, hogy valójában kik irányítják a vállalatot: a tulajdonosok, vagy a

munkavállalói státusú menedzserek. Lényegében erre a következtetésre jut közös

munkájában Old és Shafto is.42

A szerzők – a szakmai közvélekedéssel összhangban – a

nagy, és szórt tulajdonú részvénytársaságok tulajdonosainak (részvényeseinek)

érdekérvényesítési lehetőségeit nem látják biztosítottnak. Kifejtik: számos érv található annak

alátámasztására, hogy a nagy részvénytársaságok valójában menedzseri irányítás (kontroll)

alatt állnak. Az ilyen vállalatok részvényesei számos nehézséggel találkoznak, ha meg akarják

szervezni a vállalat ügyeibe való érdemi beleszóláshoz szükséges feltételeket. Egyrészt az

igazgatóságok informális módon irányítani tudják az új igazgatósági tagok kinevezését, tehát

42

Old, J. – Shafto, T. : Introduction to Business Economics. Stanley Thornes (Publishers) Ltd. England. 1990.

37-41. old.)

46

e téren nem könnyű áttörést elérni, másrészt a vállalattal kapcsolatos érdemi információk

megszerzése és a részvényesek ezrei számára történő megismertetése is számos nehézségbe

ütközik. A közgyűlés – szabályozottsága, megkomponáltsága okán – nem igazi lehetőség a

részvényesek érdekérvényesítésére. Ezzel szemben a menedzserek teljes munkaidős szak-

specialisták, menedzseri ismeretekkel és gyakorlattal felvértezve. Helyzetük, jövőjük attól

függ, hogy tudásukkal és magatartásukkal illeszkedni tudnak-e a menedzseri csapathoz. A

viszonylag egységes érdekhelyzetű menedzsment-csoportok érdekérvényesítési lehetősége

lényegesen nagyobb, mint a részvényeseké. Fennáll az a veszély, és nem egy esetben be is

következik, hogy a menedzserek a részvényesek hátrányára érvényesítik saját érdekeiket.

A szerzők kétségeiket is megfogalmazzák azzal kapcsolatban, hogy végérvényesen

elválik-e egymástól a vállalati tulajdon és az irányítás. Szerintük a jövőben növekedni fog a

részvényesi (tulajdonosi) kontroll súlya, és erre vonatkozóan három területen mutatkozik

elmozdulás.

- A tényleges irányításhoz szükséges részvénytulajdoni arány 5-25 százalékos

szintre csökkenése révén egyes családok megszerezhetik egy-egy nagy

részvénytársaság tényleges szakmai irányítását, a menedzsmentbe és az

igazgatóságba beépülve módjukban áll a döntések egy jelentős részét a

részvénytulajdonosok valódi érdekeinek megfelelően terelni.

- Erősen növekvő az intézményi befektetők (egészségpénztárak, befektetési alapok

stb.) részvénytulajdoni aránya, s ezek – mind szakmai hozzáértésük, mind az

igazgatóságokba való beépülésük révén – erősebb érdekérvényesítők, mint a

kisrészvényesek. Az intézményi befektetők erős kontrollja mellett szűkebb a

menedzseri érdekérvényesítési lehetőségek sávja.

- A menedzseri kivásárlás direkt módon növeli a tulajdonos által irányított gazdasági

vállalkozások arányát. (A menedzseri kivásárlás – Management Buy Out –

nyolcvanas években terjedő gyakorlata jelentős vállalatfejlődési változatként

azonosítható.)

A gyakorlatban a szigorúan értelmezett profitmaximálási cél leképezése eleve

nehézkes. Főként a rövid és a hosszabb távú profitszerzési lehetőségek ellentmondásossága, a

kockázat és a bizonytalanság felmérésének természetszerű pontatlanságai, és általában az

információk korlátozottsága következtében nem mindig lehet egyértelműen összehasonlítható

döntési változatokat képezni.43

Ebből az is következik, hogy a kielégítő szintű

jövedelmezőséget szem előtt tartó és a profitmaximálási célt szolgáló döntések

megkülönböztetésének gyakorlati lehetőségei korlátozottak. Sokszor magának a

profitmaximálási célnak a korrekt megfogalmazása is nehézségekbe ütközik. Minél

egyértelműbb egy döntés hatóterülete, minél áttekinthetőbbek a döntések következményei,

annál könnyebb megfogalmazni és kontrollálni a profitmaximálási célt. A bonyolultabb

döntések esetében a tisztánlátást az is nehezíti, hogy a háttérben működő erők valódi

törekvései többnyire nem azonosíthatók, nem hozhatók felszínre.

43

Ezt az ambivanciát tükrözi a következő idézet is: „Sok vezető szerint a nyereség maximalizálása a cél. Ezzel a

definícióval az a legnagyobb baj, hogy senki sem tudja, hogy mit is jelent, és nincs arra módszer, hogy

megállapítsuk, vajon elértük-e már.” …Mások „nem az egyszeri üzletből kisajtolható nagy nyereségre

törekszenek, hanem igyekeznek kiterjeszteni a nyereségszerzést bizonyos jövőbeli időtávra is. Így született az

a kifejezés, hogy `a mi célunk a nyereség hosszú távon való maximalizálása`. Sajnos ennek sincs értelme.” …

„A tőketulajdonosnak járó hozadék esetleg azért mérséklődik, mert az üzleti tevékenységben éppen változás

megy végbe, s még ha emelkedőben van is a nyereség, ez érintheti az egy részvényre jutó osztalékot, ami

pedig előidézheti a részvénypiaci árak változását.” D. E. Hussey: A tőkés vállalati tervezés gyakorlata.

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983. 62-63. oldal.

47

Fentiek értelmében a kielégítő szintű profit, kontra maximális profit kérdésének

gyakorlati vizsgálata során számos nehézséggel találkozhatunk. Közismert azonban, hogy a

munkavállalói státusú döntéshozóknak a vállalati haszonszerzés elvével ellentétes döntéseire

meglehetősen sok példa található. Sajnálatosan nagy számmal fordulnak elő az olyan

döntések, melyek az ügynök-megbízó viszony nyereségcsökkentő hatású kivetülését

bizonyítják. (Az „ügynök” a saját érdekeinek megfelelően cselekszik.) Ezek közé tartozik,

amikor valamely szervezeti egység vezetője indokolatlanul magas költségkeretet harcol ki

saját maga, vagy szervezeti egysége számára, illetőleg amikor – esetleg kölcsönösségi alapon

– a jóbarát/rokon szakmailag kevéssé felkészült gyermeke kap magas fizetésű beosztást, s az

is, amikor nem a legnagyobb profitot biztosító projektbe történik a befektetés.44

A vállalati gazdaságtan a profitmaximálási cél tényleges érvényesülésétől, illetőleg

konkretizációjától függetlenül számos döntés-előkészítési problémánál módszertani

megoldásként a profitmaximálási elvből indul ki azzal, hogy megadja: a számszerűsíthető

információk alapján melyik változat hozná a legnagyobb profitot, majd hangsúlyozza a

nem számszerűsíthető információk jelentőségét is. A döntés maga a döntéshozók

érdekhelyzetétől (és szakmai felkészültségétől) függ.

Megemlítendő, hogy egyes irodalmi források a profitmaximálási elv egy sajátos

változatát tekintik alapnak, mely szerint a tisztességtelen, vagy a jogszabályokat sértő

magatartás is a profitmaximálás része (mint például a természeti környezet rombolása, vagy a

dolgozók rendszeres többletmunkára kötelezése). A jogszabályi környezet és a

jogérvényesítési gyakorlat sajátosságaitól függően előfordulhat, hogy a vállalat jogsértő, vagy

tisztességtelen magatartással is növelheti a profitját. Ez azonban vállalatgazdaságtani

értelemben nem profitmaximálás, hanem a profitszerzés érdekében elkövetett

törvényszegés, esetleg tisztességtelen magatartás. (Az más kérdés, hogy a gazdasági

híradások között gyakran szerepelnek ilyen esetek is.)

Mint a fentiek alapján belátható, a profit maximálása alapvetően annak a

stakeholdernek az érdeke, akié a profit lesz. A munkavállalók, és ezen belül is a

munkavállalói státusú vezetők ilyen irányú motivációját az érdekeltségi rendszer

teremtheti meg, mely részben a munkahely és a pozíció megtartásával kapcsolatos

feltételrendszert, részben a személyes jövedelmek megszerzési feltételeit foglalja

magában. Az érdekeltségi rendszer azonban művi konstrukció. Az általa közvetíthető

nyereségérdekeltség soha sem lehet annyira komplex és átfogó, mint a vállalkozó

nyereségszerzésre vonatkozó érdeke.

44

A munkavállalói státuson lévő vállalatvezetői pozíciókhoz kötődő, és a profitelv szempontjából sajátosnak

látszó viselkedési módok világszerte ismertek. Samuelson és Nordhaus világhírű könyvében ez a jelenség a

következő megfogalmazást kapja: „… a belső emberek nagy fizetést, költségszámlát, prémiumot és zsíros

nyugdíjat szavazhatnak meg maguknak és barátaiknak vagy rokonaiknak a részvényesek rovására… A cégek

vezetői – hasonlóan a királyokhoz és császárokhoz – érthetően hajlanak arra, hogy megpróbálják növelni és

fenntartani birodalmukat. Amikor a profitokat visszaforgatják a vállalatba, néha gyanítható, hogy ugyanazt a

tőkét a részvényesek jobban befektették volna másutt…” (Samuelson - Nordhaus: Közgazdaságtan.

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 637.o.)

48

3.2.2. VÁLLALATI KÖRNYEZET

3.2.2.1. A vállalati környezet és fő összetevői

A gyakorlati szóhasználatban a környezet rendszerint a természeti vagy a fizikai

környezetet jelöli (környezetkárosodás, környezeti katasztrófa, környezetvédelem, környezet-

gazdaságtan, épített környezet stb. mind ilyen értelemben használatos kifejezések). A

vállalati környezet tudományos kategória. Azt a vállalaton kívüli komplex közeget,

komplex gazdálkodási feltételrendszert jelöli, melyben a vállalat tevékenysége folyik.

A vállalat és környezete kölcsönhatásos kapcsolatban áll. A vállalatnak egyrészt

alkalmazkodnia kell a környezete révén kialakuló feltételekhez, másrészt maga is sok szálon

alakítja, és tudatosan alakíthatja is a környezeti feltételeket. Ha például a technológia

módosításához, vagy egy új technológia bevezetéséhez a környezet nem biztosít megfelelő

képzettségű munkaerőt, a vállalat – többek között – indítványozhat, szervezhet, vagy

támogathat különböző képzési módokat. A környezet-befolyásoló hatás jelentősen függ a

vállalat méretétől, az alkalmazott technológiától, a termék jellegétől. A kölcsönhatásos

kapcsolat révén kialakuló környezetalakítás ellentmondásokat is hordozhat magában. Például

egy olyan cég, mely a lakosság számára sok munkahelyet biztosít, és a helyi kulturális életet

közvetlenül is támogatja, a működése során jelentős környezeti károkat okozhat.

A legjelentősebb kapcsolati szálak a piaci viszonyok révén jönnek létre.

Meghatározó jelentőségűek a vevők, a szállítók a munkavállalók és a pénzintézetek.

Egyes felfogások a környezetbe beleértik a vállalat belső környezetét is, ekkor a

vállalati környezet belső- és külső környezetre bontható, és a továbbiakban a külső

környezet jelöli mindazt, ami az általános vállalati környezet-felfogásba beletartozik. A belső

környezet értelmezésével azonban komoly gondok adódhatnak. Nem biztos, hogy el lehet

különíteni a vállalatot magát, mint működő komplexumot az ő belső környezetétől. A

környezet lényege, hogy valamit körbevesz, körülölel, és ebben a viszonylatban elemezhető.

Mit vesz körbe a vállalat belső környezete? Mi veszi körül a vállalat belsejét? A belső

környezet mihez képest környezet?45

(Egy-egy vállalati telephelyen belül minden eszköz a

többi eszköznek a fizikai környezetében helyezkedik el.) Kérdés továbbá, hogy a vállalat

működésének a vállalaton belüli körülményei tekinthetők-e, értelmezhetők-e

környezetnek? Hol a határ például a vállalat belső technológiai környezete és a vállalat

között? (A gépekből álló technológiai sor magának a vállalatnak a része, de az üzem, ahol a

technológiai sor működik, az is része a vállalatnak, sőt a telek is, melyen az üzemet

felépítették.) A vállalat eléggé egyértelműen elválasztható az ő „külső” környezetétől, de

elválasztható lenne-e a belső környezetétől? Ezek ma megoldatlan, nem megkutatott kérdések. Ezért a továbbiakban az előző bekezdés szerinti környezet-felfogást alkalmazzuk

(a vállalat környezete az őt körülvevő „külső” környezet.)

A vállalat környezete többféle megközelítés szerint és többféle részletezettségben

vizsgálható. A környezet különböző elemei az eltérő méretű, profilú és technológiájú

vállalatok számára különböző jelentőséggel bírnak. Az elemzés során a legfontosabb

szelekciós szempontok a környezeti elemnek a vállalattól, illetőleg piacaitól való fizikai

távolsága, és a tevékenységet befolyásoló hatás erőssége. Egy környezeti tényezőnek és

várható változásainak ismerete annál fontosabb, minél közelebb van a vállalathoz, és/vagy

minél jelentősebb a vállalati tevékenységre való hatása.

45

Analógiaként végiggondolható az ember környezete is. Az ember maga élő organizmus. A külső környezete

egyértelműen meghatározható. Mi lenne, vagy mi lehetne az ő belső környezete? (Itt nem az ember

„belsejéről”, vagy annak a körülményeiről, hanem az ember belső környezetéről lenne szó!)

49

A vállalati környezet (részben egymással átfedésben lévő) fő összetevői:

– Természeti környezet

– Épített környezet

= Települések

= Infrastruktúra

– Tudományos, technikai, kulturális és politikai környezet

– Intézményi és szervezeti környezet

= Közigazgatási és államigazgatási szervezetek

= Érdekképviseletek és szakmai szövetségek

= Önkormányzatok és civil szervezetek

– Jogi környezet

= Jogszabályi környezet

= Jogérvényesítési gyakorlat

– Általános gazdasági és piaci környezet

= Működő gazdasági vállalkozások jellemzői, konkurencia

= Erőforrások piaca

= Értékesítési piacok

A természeti környezet elsősorban a hőmérsékleti, az időjárási, a víz- és domborzati,

valamint a talajviszonyokat foglalja magában. Ezek főként a mezőgazdasági (és az őket

kiszolgáló) vállalatok szempontjából döntő jelentőségűek. A föld mélyének kincsei és

kitermelhetőségük a bányászat létfeltételeit határozzák meg. A természeti környezet egyes

elemei a feldolgozóipari és a szolgáltató vállalatok számára is érdekesek lehetnek. (Például az

élővizek közelsége, azok tisztasága, illetőleg a víznyerő bázisok fizikai értelemben vett

létesíthetősége sokféle technológia telepítésekor lehet alapkérdés.)

Az épített környezet elsősorban a logisztikai, a közlekedési és a kapcsolattartási

lehetőségek szempontjából jelentős.

A tudományos, technikai és kulturális környezet sok ezer szállal kapcsolódik az

erőforrások beszerzési lehetőségeihez, az emberi erőforrás minőségéhez, a fogyasztás

minőségéhez, a fogyasztói igények alakulásához. Minél gyorsabb egy-egy termékkel és

előállítási módjával összefüggésben a műszaki fejlődés üteme, és minél rövidebb az új

felfedezések alkalmazásba vételéig szükséges idő, annál bizonytalanabb a vállalat számára a

környezet.

Az intézményi és a jogi környezet segíti, támogatja a helyi, illetőleg az országos

érdekeket jól szolgáló vállalati tevékenységet, jogbiztonságot teremt a vállalat számára,

kijelöli azokat a kereteket, melyeken belül a gazdasági tevékenység szabadon folyhat,

valamint azokat a szabályokat, melyeket a működés során mindenképpen be kell tartani. A

szabályok betartásának fegyelmezettségét a környezetben folyó jogérvényesítési gyakorlat is befolyásolja.

A vállalat szempontjából döntő jelentőségű az általános gazdasági és piaci

környezet, ahol folyamatosan megmérkőzik versenytársaival, ahol értékesíti termékeit, és

ahonnan beszerzi erőforrásait. Nagy jelentősége miatt a piaccal, mint környezeti tényezővel

külön alfejezet foglalkozik.46

A vállalati környezet fő összetevőinek fejlődése, változása kölcsönös belső

összefüggések mentén alakul. Ez részben abból is következik, hogy egymással átfedésben

vannak. Az erőforrások piaca (melynek mind az emberi erőforrások, mind a gépek és

46

2.2.4. Piaci környezet.

50

technológiák a részét képezik) például a tudományos, technikai és technológiai környezettel

több szálon is összefügg, de a kulturális környezettel való összefüggés sem elhanyagolható. A

természeti környezeten kívüli környezeti elemek közül egyesek gyorsabban változnak,

gyorsabban változtathatók, mások csak igen lassan képesek változni.

3-4 évtizeddel ezelőtt a vállalati környezet viszonylag lassan változott, a várható

változásokat nagy biztonsággal fel lehetett térképezni, viszonylag széles sávban mérsékelt

volt a döntések kockázata. A globalizáció és a felgyorsult fejlődés következtében a környezeti

változások felgyorsultak, a vállalatok előrelátási lehetőségei beszűkültek, a gazdasági

döntések kockázata megnőtt.

A vállalati környezet alkotóelemei koncentrikus körökkel is csoportosíthatók, ahol a

vállalathoz való közelség, illetőleg a vállalat és az egyes környezeti elemek kapcsolatának

szorossága jelentős súlyt kap az elemzésben. A szorosságnak – más szóhasználattal a

vállalattól mért „távolság”-nak – megfelelően megkülönböztethetünk helyi környezetet,

nemzetgazdasági környezetet és nemzetközi környezetet.47

A környezeti elemek sokféle rendszerezési megoldásából említést érdemelnek azok a

törekvések, melyek a környezet hatótényezőit két fő csoportra bontva kívánják feltárni.

a) Vállalati makrokörnyezet és mikrokörnyezet. (Ez a felosztás a legrégebbi

megoldások közé tartozik.)

b) A vállalat szűkebb és tágabb környezete.

A vállalati gazdaságtan konkrét csoportosítási megoldásaitól függetlenül az a fontos,

hogy a vállalat a maga számára reális képet alakítson ki a környezetéről, az általánosabb

jellegű környezeti elemek közül kiemelje és megismerje a saját szempontjából jelentős

tényezőket, és a súlyukkal arányos pontossági követelmények mellett képet alkosson azok

várható változásairól is. Ebben a témakörben a várható változásokat – éppen az átfedések és a

sok szálon kötődő kölcsönös összefüggések miatt – általában nem a környezeti elemek

típusa szerinti rendszerezésben, hanem a vállalati célokkal való kapcsolat, azok

megvalósításának segítése, illetőleg nehezítése oldaláról célszerű feltérképezni.

Ha például az ezredforduló Magyarországán egy vállalat a lakosság részére történő részvény-, vagy kötvénykibocsátásban, tehát lakossági forrásbevonásban gondolkodott,

döntéséhez a környezet alábbi, döntő jelentőségű sajátosságait kellett ismernie:

– A rendszerváltozás előtt Magyarországon nem volt mód érdemleges súlyú

magántőkék felhalmozására. Vállalatok nem lehettek magántulajdonban (csak

mikrovállalkozások). Még a családi ingatlanvagyonok gyarapítását is szigorú

törvények korlátozták. A nyolcvanas évek közepén is érvényben voltak azok a

törvényi előírások, melyek szerint egy család tulajdonában maximálisan egy lakás és

egy telek, vagy üdülő lehetett. Ha valamilyen módon ehhez képest gyarapodás állt be

(öröklés, házasságkötés stb.), a többletet előírt időhatárokon belül értékesíteni kellett.

– A rendszerváltozást követő években előtérbe kerülő, meglehetősen tisztességtelen

üzleti viszonyok, és a széles rétegeket hátrányosan érintő „üzleti trükkök”

(befektetési csalások, értéktelen kötvények) a lakosság többségét óvatosságra intette,

a megtakarított pénzek közvetlen üzleti kockáztatására vonatkozó hajlandóság

megcsappant.

– A rendszerváltozás idején a vállalatok jogszabályi környezte is meglehetősen zavaros

volt. (A csőd-bűntettek rendre homályban maradtak, a kor „vállalkozója” tetszőleges

számú vállalkozást tüntethetett el folytatólagosan, nyom nélkül, súlyos adósságokat

47

Balogh – Bélyácz – László – Marosi – Szerb - Ulbert: Vállalati gazdaságtan Janus Pannonius Egyetemi Kiadó,

Pécs 1994

51

hátrahagyva.) Egy évtized múltán, a jogszabályi helyzet valamelyes rendezése után is

jellemző maradt a jogérvényesítés ellehetetlenülése. A jogi intézményekben

(bíróságokon) többek között hiányzott a kellő gazdálkodási szakértelem. A fél

évtizednél is hosszabbra nyúló peres eljárások végén az ítéletet sokszor már végre

sem lehetett hajtani. (A jogbiztonság gyengeségét mutatja továbbá, hogy a

„lakásmaffia”48

– vagyis a lakások ellenérték nélküli megszerzésére szerveződött

bűnözői csoportok – ténykedése ellen sem születtek megfelelően hatásos

intézkedések. Az egyszerű emberek jogrendbe és jogintézményekbe vetett bizalmát

további visszás cselekvések sorozatának a rendezhetetlensége gyengítette. )

– A fejlett gazdaságokéhoz viszonyítottan igen alacsonynak minősülő (azok egyötödét,

egyhatodát kitevő) hazai keresetek amellett, hogy a vásárlóerő oldaláról fékezték a

gazdaság fejlődését, nem tették lehetővé jelentős megtakarítások létrejöttét, illetőleg

felhalmozását. A nehezen megtakarított, relatíve kis összegekben felhalmozott

lakossági jövedelmek önmagukban is hajlamosítanak a kockázatvállalási hajlandóság

csökkentésére.

– (Mindezek az összefüggések az embernek, mint gazdasági erőforrásnak az értékét is

rombolni kezdték. Csökkenő kulturális érdeklődés, romló egészségi állapot,

kényszer-érzetekkel terhelt munkahelyi közérzet.)

Fentiek komplex összhatása vezetett az ezredforduló meglehetősen alacsony lakossági

részvétellel működő hazai értékpapír piacához. Az állami értékpapír kibocsátás, állami

garanciavállalás mellett, a ‘tízes évek elején lendült fel.

3.2.2.2. Globalizáció

A globalizáció az országok és a kultúrák közötti határok átjárhatóságát növelő, a

határok jelentőségét csökkentő folyamat, mely a gazdaságban gyökerezik, alakulását

gazdasági és politikai érdekek dominálják. A globalizáció az ezredfordulón az emberi élet és a

vállalati környezet minden elemét velejéig átható komplex folyamat-együttessé

terebélyesedett. Hatásait illetően a vélemények nagyon különbözőek. Kevés a

kiegyensúlyozott értékelés. Egyesek csak a pozitívumait, mások csak a negatívumait látják.

Tény, hogy a globalizációnak köszönhetően szűkült le a világ egy „nagy faluvá”, és ez

az emberiség minden irányú fejlődésének nagy lehetőségét nyitja meg. Igen jelentős

eredmények mutatkoznak az információs technológia fejlődésében és az információ áramlás

gyorsulása terén. Általában is felgyorsult a technológiák és a termékek szabványosodása.

Lényegében ennek köszönhető, hogy a világon mindenütt használhatóak, összekapcsolhatók,

csereszabatosak a mikroelektronikai tömegtermékek (személyi számítógépek, „mindentudó” telefonok). Ezeknek a termékeknek nem csupán a használata „globális”, hanem az előállítása

is.49

A tömegtermékek jelentős része világmárkaként látja meg a napvilágot. Egyrészt egyre

jobb a minőségük, másrészt egyre olcsóbbak. A világ legtöbb nagyvárosában egyen-

szupermarketekben árulnak egyforma árucikkeket50

. Javult a különböző kultúrák

elfogadottsága. Azt sem szabad szem elől téveszteni azonban, hogy a globalizáció konkrét

folyamatai olyan sajátos önszerveződésekben gyökereznek, melyek veszélyei óriásiak,

feltérképezhetetlenek, beláthatatlanok. 48

Lakásmaffiának az egyedülálló idős emberek, és hátrányos helyzetű csonka családok lakásainak csalárd, vagy

erőszakos módon való megszerzésére szerveződött csoportokat nevezték. 49

Egy informatikai eszköz, például egy személyi számítógép összetevőit a földkerekség legkülönbözőbb

pontjain gyártják, több tucat vállalat és sok tízezer ember összehangolt tevékenysége eredményeként. 50

Ezt egyes emberek egysíkúvá válásnak, és a globalizáció hátrányos következményének tartják.

52

Gazdasági szempontból a ténylegesen végbemenő globalizáció legfőbb sajátossága,

hogy megfordította a hagyományos piaci működés logikáját. A hagyományos piaci logika

szerint az árupiac az elsődleges, és az árupiaci folyamatok vezénylik a tőkepiaci és a

munkaerő-piaci mozgásokat.

Az ezredfordulón a pénzügyi globalizáció, a tőkepiacok integrációja és globalizációja a

legteljesebb. A globalizált pénz- és tőkepiac a számítógépes gombnyomással működő

pénzmozgások rendszerének a segítségével oda vezetett, hogy spekulatív gombnyomogatással

lényegesen nagyobb tőkehozamokra lehetett szert tenni, mint a reálszférába történő

tőkebefektetéssel. Ennek következtében a pénzpiaci mozgások elszakadtak a reálszférától, önálló életre keltek. És itt fordult meg a józan piacgazdasági logika: a reálgazdaság által

mozgatott tőkepiacot felváltotta a pénz által irányított reálszféra. A pénzvilág irányítja a

reálszférát, és eközben egyre nagyobb erővel szívja át a tőkét a pénzügyi szférába, ahol a

spekuláció jobban kifizetődik, mint a termelés. (A spekulációs nyereségek pénzügyi ódiuma

nemritkán az egyes államok költségvetési deficitjének duzzasztásaként csapódik le.) A

világméretű spekulációs játékban szereplő pénzmennyiség tényleges összege nem látható át, a

folyamat kiszámíthatatlan, nem irányítható, nem kezelhető.51

A pénzelszívási lehetőségek kiteljesítésének tendenciája mutatkozik meg az erőltetett,

mindent piacosítani szándékozó pénzhatalmi kényszerekben is. Ennek a problémacentrumnak

a léte és a mibenléte a köznapi ember számára nem nyilvánvaló. A vállalatok számára igen

agresszív környezetalakító háttértényező.

2008-ban a gazdasági világválságot az amerikai bankszektor sajátos működése

robbantotta ki. Tanulságai valamelyest visszafogták a pénzügyi globalizáció erősödésének

ütemét.

A globalizáció szerves terméke nemzetközi méretekben működő vállalat. Az ebbe a

csoportba tartozó vállalatok elnevezése még nem stabilizálódott. Korábban multinacionális

vállalatnak neveztek minden olyan vállalatot, amely több országban folytatott tevékenységet. Később megjelent a transznacionális vállalat fogalma is, ekkor két csoportra osztották a

nemzetközi vállalatokat. A multinacionális vállalatok körébe azokat sorolták, amelyek

több országban folytatnak tevékenységet, s amelyeknek a tőkéje több állam területéről

származik. Transznacionálisnak azokat a vállalatokat nevezték, amelyek saját tőkéje az

anyaországból származik, a stratégiai döntéshozatal az anyaországban történik, de

különböző telephelyeik, részlegeik, leányvállalataik révén több országban folytatnak

tevékenységet.52

Az ezredfordulón megjelenik a globális vállalat53

kifejezés is. Ide erejük,

globális szervezettségük alapján sorolják be azokat a multinacionális vagy transznacionális

vállalatokat, amelyek tevékenységük döntő hányadát nem az anyaországban végzik.

Ehhez kapcsolódik a globalizáció másik meghatározó jelentőségű hátrányos sajátossága.

Az államok és a nemzetközi szerveződések működése lehetőséget biztosított egy olyan

vállalati szerveződés létrejöttére, amely önállóan, általános közhatalmi felügyelet nélkül

51

Szakértői becslések szerint az ezredfordulón naponta 6-9 ezer milliárd dollár spekulációs pénz cikázott az

elektronikus értékpapír-piacok és árutőzsdék forgalmában, ami a világon megvalósult közvetlen külföldi

beruházások éves összegének csaknem ötvenszeresére rúg. Pénzállományban gondolkodva ez azt jelenti,

hogy ötvenszer nagyobb volt a rövid távú spekulációs célokhoz rendelt tőke, mint amennyit évente közvetlen

külföldi tőkebefektetésre fordítottak. (A közvetlen külföldi befektetés mozaikszavát a hazai irodalom is

átvette: FDI, azaz Foreign Direct Investment). 52

Az ezredfordulón a világ legnagyobb transznacionális vállalatai: Royal Dutch Shell (két anyaországgal:

Egyesült Kirányság és Hollandia), Ford Motor Company (USA), General Electric Company (USA), Exon

Corporation (USA), General Motors (USA), Volkswagen AG (Németország), IBM (USA), Toyota Motor

Corporation (Japán), Nestlé SA (Svájc), Mitsubishi Corporation (Japán). 53

Fülöp Gyula (2003): A globális vállalati stratégiák.

53

nemzetközi méretekben szervezheti meg tevékenységét. Innen egyenes út vezetett az ilyen

típusú vállalatok önálló hatalmi centrummá válásához. Ezek óriási anyagi erejük folytán igen

hatékonyan érvényesíthetik lobbi-erejüket. Minél nagyobb egy vállalat, annál nagyobb erővel

képes tárgyalni az állam képviselőivel. A legnagyobb cégek éves árbevétele meghaladja egy

közepes ország éves bruttó hazai termékének összegét.54

Az új évezred első éveiben a cégek

felvásárlás és szervezeti egyesülés útján történő növekedésének közismertté vált egy olyan

irányvétele is, ahol az alapvető cél az állammal folyó tárgyalási pozícióik erősítése.

A nemzetközi (globális) vállalatok erőfeszítéseinek hatására Európa-szerte

meglehetősen ellentmondásossá váltak azok a folyamatok is, melyeket a közszolgáltató vállalatok demonopolizációja

55, és a gazdasági verseny szélesítése jelszavával indítottak

útjukra. A versenyeztetésre szánt területeken egyre nagyobb multinacionális és

transznacionális cégek kezében összpontosulnak a korábban állami- vagy önkormányzati

tulajdonban működtetett vállalatok, illetőleg tevékenységek. A szolgáltatás helyhez kötöttsége

miatt ezekben az esetekben a fogyasztók kegyeiért vívott verseny annál kevésbé tud

kialakulni, minél nagyobb vállalatok kezében összpontosul a gazdasági hatalom. (Nem

ismeretes, hogy végső soron milyen érdekcsoportok kényszerítették ki ezt a sajátos

irányvételt, mi volt a folyamat elindítóinak a valódi koncepciója és ennek érdekében milyen

háttértevékenységet folytattak).

Az ezredfordulón a nemzetközi vállalatok már a világgazdaság meghatározó szereplői.

Hatalmuk túlnő a kormányzatokén. Részben ezzel függ össze, hogy a globális fejlődésben a

profitközpontúság erőteljesebben érvényesül, mint az emberközpontúság. Az igen

intenzív és igen rövid távú profitérdek dominanciája félelmetesen sérülékennyé teszi az

ember fizikai, természeti és kulturális környezetének a biztonságát.

A globalizáció káros hatásai között hangsúlyozottan említik azt a nem elhanyagolható

fejleményt is, hogy hatására az erősek még erősebbek, a gyengék még gyengébbek lettek, az

emberek anyagi viszonyainak polarizáltsága országokon belül, és a világ országai között

is növekedett. (Megjegyzendő, hogy a globalizációs hatásoknak van egy ellentmondásos

sávja, melyet egyesek előnyként, mások éppen hátrányként említenek.)

A globalizáció előnyeit célszerű tovább erősíteni. A hátrányok csökkentésére irányuló

törekvés az ezredfordulót követő években nem látszik eléggé karakteresnek. Azok a

szerveződések, melyeknek az lenne a fő feladatuk, hogy megkeressék, felkutassák a

globalizáció káros hatásainak csökkentési lehetőségeit, ma még meglehetősen

gyengécskék, törékenyek, alulfinanszírozottak. Az ezredforduló táján az emberiség

legnagyobb ki nem használt lehetősége a globalizáció hátrányos hatásainak a háttérbe

szorításán való komoly munkálkodás. (Itt legelőször a „minek mi az ára” kérdéseit kellene

egyértelműen tisztázni.)

54

Bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, vagy közismert nevén GDP): egy adott országban a megtermelt

termékek és a szolgáltatások (éves) összértékét számszerűsíti halmozódások nélkül. Ha például vásárolt

alkatrészekből szerelnek össze egy terméket, akkor a GDP-ben nem jelenik meg az alkatrész értéke is, majd az

ezt magában foglaló összeszerelt termék teljes értéke is. Az ilyen típusú halmozódásokat a számbavétel során

kiküszöbölik, ezért a GDP egyfajta hozzáadott értékként (Value Added) értelmezhető. A hozzáadott érték igen

egyszerű értelmezése: az az érték, amit az adott évben hozzáadtak az „anyaghoz”. A felhasznált állóeszköz

értéket is hozzáadták, tehát a GDP összege az adott évi amortizáció összegét is magában foglalja. Ezen túl a

két legjelentősebb összetevő a tágan értelmezett munkaerő-költség, valamint a nyereség. 55

A demonopolizáció elve az, hogy a természetes monopolhelyzetben lévő vállalatokról leválasztanak minden

olyan tevékenységet, ami ésszerűen versenyeztethető, s végül csupán a természetes monopolhelyzet

létjogosultságát adó épített hálózat (például vasúti pálya), vagy országos rendszereket irányító szervezetek

(például légi irányítás) maradnak továbbra is természetes monopolhelyzetben.

54

A globalizáció sok szempontból szélesre, tágra nyitja a vállalat környezetét. Bizonyos

összefüggéseket illetően akkor is világméretekben kell gondolkoznia a vállalatnak, ha a

külföldi piacokon nem kíván megjelenni.

3.2.2.3. Az állam és az önkormányzat szerepe

Az állam alapvető funkciója az adott ország társadalma legszélesebb értelemben vett

közös ügyeinek intézése. Az ehhez szükséges erőforrásokat jellemzően adók formájában szedi

be. Feladatait hivatalain és intézményein keresztül látja el.

Az államnak a gazdasági élet szempontjából a legfontosabb feladatai:

- megfelelő intézményi hálózat kiépítése, fejlesztése, működtetése és felügyelete,

- gazdaságfejlesztési koncepciók, gazdasági fejlesztéspolitika és támogatáspolitika

kidolgozása, megvalósulásának segítése,

- gazdasági versenyszabályozás,

- a gazdaság fejlődéséhez szükséges infrastruktúra fejlesztése,

- az Európai Unió tagországai esetében az Unió megfelelő szerveivel való

kapcsolattartás, továbbá Európai Unióhoz való illeszkedés irányítása,

- az ország képviselete a világpolitikában, nemzetközi szerződések kötése,

- megfelelő stratégia és taktika kidolgozása és érvényesítése arra vonatkozólag, hogy

a globalizáció előnyeiből az ország megfelelő arányban részesedjen, s a hátrányokat

a lehető leghatékonyabban kivédhesse.

Az állam által meghatározott keretek között hasonló funkciót látnak el az

önkormányzatok is, azzal a különbséggel, hogy tevékenységük hatósugara kisebb földrajzi egységekhez, vagy településekhez kötött. Az önkormányzatoknak is fontos szerep jut a tágan

értelmezett települési infrastruktúra megteremtésében, mely a vállalati működés

megfelelő környezeti feltételei közé tartozik. Tevékenységüket az állam anyagilag is

támogatja.

Az állami és az önkormányzati funkciók között jelentős súlyt képvisel a gazdasági

tevékenység befolyásolása és felügyelete. Ebbe beletartozik, hogy intenzíven keressék

azokat a lehetőségeket és megoldásokat, amelyek a gazdaság hatékonyságának növeléséhez és

általában a gazdaság fejlődéséhez vezetnek.

A vállalatközi kapcsolatok és együttműködési formák támogatásában különös

odafigyelést igényel a szinergiahatás-lehetőségek kibontakoztatásának segítése. Szinergia-

hatás akkor jön létre, amikor két vagy több egymástól elszigetelt tevékenység

összeillesztésével, illetőleg szervezeti együttműködések révén olyan értéktermelő képesség

jön létre, amely meghaladja ezek külön-külön kibontakoztatható értéktermelő képességét. A

többlet-előnyök, illetőleg többlet-hasznok a szinergia-hatás eredményei. A szinergia-hatást

gyakran jellemzik a „2+2>4” formulával.

Az állam és az önkormányzat a maga eszközrendszerével elsősorban az együttműködésből fakadó szinergia-hatások kibontakoztatását segítheti elő. Ennek

intenzitása fokozható, ha az együttműködésbe a vállalatokon kívül erre alkalmas egyéb

szervezetek, például egyetemek, kutatóintézetek is bekapcsolódnak.

Az államot a feladatai megoldásában korlátozhatják, illetőleg terelhetik a

globalizációs folyamatok. Az államnak a transznacionális és multinacionális vállalatokra

való ráhatási lehetősége például lényegesen korlátozottabb mint a hazai vállalatok esetében.

(A globális vállalatok a számukra nem megfelelő gazdaságpolitika esetén lobbi-erejük révén

55

magát a gazdaságpolitikát is számottevően befolyásolhatják, másrészt egyszerűen el is

hagyhatják az adott országot.)

Az Európai Unió a tagországaiban összehangolja gazdaságfejlesztési tevékenység

alkalmazható módszereit. Ezek egyik legjelentősebb eleme, hogy az uniós versenypolitika

tiltja az egyes vállalatok közvetlen állami támogatását. A gazdaságfejlesztési célú

támogatások egyre inkább közvetett támogatások formájában valósulnak meg. Ilyenek: az

oktatás, a tanácsadási szolgáltatások, az infrastruktúra fejlesztése és a háttérintézmények

erősítése.

A régiók erősödése (melynek további súlyt adhatnak a nemzethatárokon is átnyúló regionális társulások) magával hozta a területi érdekérvényesítés egy új lehetőségét, mely

abban nyilvánul meg, hogy egyes régiók az állami elképzelésekhez képest gyakran

keresnek a maguk számára külön utakat. Ez az irányzat szintén az állami funkció-teljesítés

lehetőségeinek szűkülésére utal.

A hosszú távú kiegyensúlyozott fejlődés érdekében az államoknak meg kell találniuk

azokat az utakat, módszereket, melyek segítségével a területükön élő állampolgárok számára a

biztonságos gazdasági (valamint kulturális és társadalmi) fejlődés lehetőségét biztosítani

tudják.

3.2.2.4. Piaci környezet

Minden vállalat számára a legfontosabb környezeti elemet a piaci környezet jelenti.

Erőforrásait a piacról szerzi be, termékeit a piacon helyezi el.

3.2.2.4.1. A piac fő összetevői és szereplői

A piac a kereslet és a kínálat találkozásának színtere, egyben a gazdaság

működésének legfőbb koordinátora. A vállalat számára a piac a cserekapcsolatokat, az

adásvételi ügyleteket és azok lehetőségeinek összességét jelenti.

A piac három fő összetevője az árupiac, a tőkepiac és a munkaerőpiac. A

klasszikus piacgazdaságban meghatározó szerepe az árupiacnak van, az árupiac vezényli a

tőkepiaci és a munkaerő-piaci folyamatok alakulását, a kölcsönhatások jelentősége sem

elhanyagolható. A piac három fő összetevője eltérő sajátosságok szerint működik és fejlődik.

(A korábbiak értelmében az ezredfordulón a globalizációs folyamatok sajátos alakulása miatt

a pénzpiaci spekuláció válik meghatározóvá az árupiaci folyamatok alakulásában is. Ha

eléggé erős az emberiség önvédelmi reflexe, ez a gazdaság számára életidegen tendencia meg

fog szűnni.) A vállalati gazdálkodás szempontjából figyelemre méltó, hogy jelentősen eltér az

árupiaci, a tőkepiaci és a munkaerő-piaci ügyletek, szerződéses kapcsolatok jellege.

A vállalat szemszögéből az árupiac fő szereplői a szállítók, a vevők (vásárlók) és

a versenytársak. Azokat az árupiaci szereplőket, akik/amelyek eladóként állnak kapcsolatban

a vállalattal, szállítóknak nevezzük. A vevők azok a cégek, amelyek számára az értékesítés

történik. (A végső felhasználóként megjelenő magánszemélyeket fogyasztóknak, vásárlóknak

nevezik.) A teljesítés pénzügyi ellentételezésének bekövetkeztéig a vállalat tartozik a

szállítóinak. A vállalatnak viszont a vevői tartoznak. (A magánszemély, mint vásárló –

szemben a vevőkkel – rendszerint azonnal fizet.) Azokat a vállalatokat, amelyek ugyanazzal,

vagy hasonló funkciójú termékkel jelennek meg a piacon, versenytársaknak,

konkurenseknek nevezik. Ezek a klasszikus versenytársak. A konkurencia különböző

szintjeit tekintve ezek képezik az alapszintet. A mértékadó irodalmak a verseny négy, illetőleg

öt szintjét különböztetik meg. Eszerint a konkurencia legmagasabb szintjén, vagyis a

56

fizetőképes kereslet megszerzéséért folytatott harcban mindenki versenytársnak tekinthető,

aki az adott földrajzi területen kínál terméket, vagyis ringbe száll a fogyasztó pénzéért folyó

küzdelemben.56

A tényleges és a potenciális konkurenciát, a beszerzési és az értékesítési

piacokat, mint környezeti elemeket szisztematikus mély elemzés tárgyává kell tenni, erre

a tananyag a későbbiekben többször visszatér.

A gazdasági verseny a piac működésének általános közege, a vállalatok

profitszerzési törekvései révén alakul ki. Ennek a lényege, kissé leegyszerűsítve: a

vállalatok alapvető érdeke a minél olcsóbb beszerzés és termelés, valamint a minél drágább

értékesítés. Attól vásárolnak, aki az adott minőséget a legolcsóbban szállítja, és annak

értékesítenek, aki a legmagasabb árat adja a termékért. Egyébként változatlan feltételek

mellett minél nagyobb a két pólus közötti távolság, annál nagyobb lehet a profit. Ha a

beszerzési és az értékesítési piac kiegyensúlyozott, vagyis sok potenciális szállítótól lehet

vásárolni, és sok potenciális vevő számára értékesíteni, akkor a vállalat számára a beszerzési

és az eladási ár adottság (vagy csak szűk sávban változik). Versenypiaci feltételek között a

profitszerzés fő lehetősége, hogy a vállalat jól értékesíthető termékkel rendelkezzen, azt

a piaccal megkedveltesse, és a vevők által igényelt minőséget versenyképes

költségszinten állítsa elő. Minél nagyobb volumennel lép a piacra, annál nagyobb lehet a

nyeresége. „Adott minőséget minél olcsóbban, és minél nagyobb volumenben.”57

Minden

vállalat számára ez a legfőbb lehetőség. A profitcél követése komplex versenyhelyzetet alakít

ki a vállalatok között. A gazdasági verseny – azon túl, hogy egyre jobb minőségű és egyre

olcsóbb termékekhez juttatja a fogyasztókat – semmi mással nem pótolható

hatékonyságnövelési kényszert vált ki, és gazdaságszervező erővel is bír.58

Fentiekhez képest mára – bár szerepköre mitsem változott – a piaci verseny

mibenléte némiképpen átalakult. Az átalakulást a vállalatfejlődési tendenciáknak az a

mozzanata indította el, hogy miközben a vállalat a tevékenységeiben egyre inkább az

alapvető képességeire, az üzlet leglényegesebb elemeire koncentrált, az üzleti kapcsolatai és

az üzleti partnerei megsokszorozódtak59

. Következőleg ma már nem az egyes vállalatok

önmagukban versenyeznek, hanem az egymással szoros, összetett kapcsolat révén kialakuló

technológiai láncok részeként vesznek részt a gazdasági versenyben. A beszállítói minőség

jelentősen befolyásolja a termékminőséget is. A kapcsolatnak ez a mozzanata nem új60

, de

súlyának növekedése egyre meghatározóbb a gazdasági versenyben. Továbbá egy-egy

alkatrészgyártó rendszerint több vállalatnak értékesít alkatrészeket, termékei konkurens

termékek alkatrészeiként is szerepelhetnek.

56

Részletes kifejtés A vállalat versenyképessége c. fejezetben. 57

A felső tízezer számára készített exkluzív termékek ez alól kivételt képeznek. 58

Az elméleti közgazdaságtan a gazdasági verseny három fő funkcióját különbözteti meg:

a) Allokációs funkció. Az erőforrások oda kerülnek, ahol a termékek iránt effektív vagy látens kereslet létezik.

b) Költségoptimalizáló funkció. Az adott terméket vagy szolgáltatást a lehető legkisebb költséggel állítják elő.

c)Jóléti funkció. Akkor keletkezik a legnagyobb jóléti többlet, ha a versenyt nem korlátozzák. 59

A folyamatot a 2.4. alfejezet mutatja be. 60

Az egy évszázaddal ezelőtti hajógyártás beszállítói között például szegecseket gyártó vállalatok is voltak. A

legutóbbi, mintegy 10 éven át tartó kutatások megállapították, hogy a Titanic tragédiájában (1912-ben, első

útján jéghegynek ütközött, és igen gyorsan elsüllyedt) döntő szerepet játszottak a nem megfelelő minőségű

kovácsoltvas szegecsek. Mintegy kilenctonnás terhelést kellett volna elbírniuk, de a legújabb vizsgálatok

szerint már a négy tonnás terhelés is soknak bizonyult számukra. A jéghegy által okozott súrlódást nem tudták

ellensúlyozni. (A beszállítók nem rendelkeztek olyan eszközökkel, melyekkel mérni tudták volna szegecseik

szilárdságát.) Ahol acélszegecseket alkalmaztak, a hajó lemezei nem szakadtak fel. Egységesen jó minőségű

szegecsek (összesen három millió darab) esetén az óceánjáró lassabban süllyedt volna el, több emberéletet

lehetett volna megmenteni. (Magyar Távirati Iroda, 2006. szeptember 19.)

57

Porter61

szerint egy adott területen a piaci verseny alapvetően a következő tényezőktől

függ:

- a már működő vállalatok közötti erőviszonyoktól,

- a lehetséges belépők erejétől,

- a helyettesítő termékek vagy szolgáltatások fenyegetésétől,

- a vevők és szállítók alkupozíciójától.

Lényegében itt is a szállítók, a vevők és a versenytársak hármasáról van szó azzal, hogy a

versenytársak dinamikus szemléletben szerepelnek. A felsoroltak közül rövid távon

meghatározó jelentőségű az adott piacon működő vállalatok száma és a közöttük lévő

erőviszonyok. Egy piac jellegét, formáját, hatékonyságát elsősorban a piaci szereplők száma,

és méret szerinti struktúrája határozza meg.

A verseny kibontakozását a piacra való belépés és kilépés korlátai fékezhetik.

Monopolhelyzet, illetőleg piaci erőfölény esetén érdemi verseny nem bontakozhat ki.

3.2.2.4.2. Belépési és kilépési korlátok

Az irodalom belépési korlátoknak nevezi mindazon tényezőket, melyek a

vállalatnak valamely termék piacára való bejutását nehezíti, gátolja, vagy

megakadályozza. Ebben az értelemben nagyon sokféle konkrét belépési korláttal

találkozhatunk. A belépési korlátok között vannak tipikusak, melyek ugyanazon szituációban

több vállalat számára jelentenek belépési nehézséget, vagy akadályt, mások csak a vállalatok

kisebb része számára jelentenek korlátot. A belépési korlátok többféle megközelítésével és

sokféle csoportosításával találkozhatunk.

A vállalati gazdaságtan többnyire a gazdálkodási szempontú, gyakorlatias

megközelítést alkalmazza. Más szempontokat tart szem előtt a piacon már jelen lévő piaci

szereplő, és más szempontok szerint vizsgálódik a piacra belépni szándékozó gazdasági

szereplő. Porter, Versenystratégia c. világhírű művében a belépési korlátokat elsősorban

abból a szempontból teszi részletes elemzés tárgyává, hogy egy-egy adott versenypiacon

már belül levő vállalat a saját maga nagyobb piaci védettsége érdekében, hogyan, milyen

módszerekkel képes erősíteni a belépési korlátokat.62

A vállalati gazdaságtan más megközelítéseket is alkalmaz. A belépési korlátok

bemutatása gyakran a belépni szándékozó vállalat szempontjából veszi sorra mindazon

követelményeket és feltételeket, melyeket teljesítenie kell ahhoz, hogy egy, a maga

számára új termék piacán megjelenjen. A belépés állami (esetleg önkormányzati) tiltásának

viszonylag szűk körétől eltekintve lényegében a belépni szándékozó vállalat adottságai és

lehetőségei döntik el, hogy a célba vett piacon való megjelenés követelményei és feltételei

közül melyik jelent számára valódi piacra lépési akadályt.

A belépési korlátok főbb csoportjai: 1. Állami előírások, szabályok. A piacra lépési lehetőségek szabályozása

szempontjából az állami előírásoknak többféle változata lehetséges:

- Tiltás. Bizonyos esetekben az állam kifejezetten megakadályozhatja, hogy egy

adott termék piacára bármely új vállalat beléphessen. Általában nem lehet új

vállalatot alapítani a természetes monopolhelyzetű közszolgáltatások piacán

61

Porter, M. E.: Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest,

1993. 62

Porter, M. E.: Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest,

1993. 28-38. old.

58

(ilyen például a lakossági víz- és csatornaszolgáltatás). Lehetnek egyéb

megfontolásokon alapuló belépési tiltások is. Magyarországon ilyennek

tekinthető például a tágan értelmezett kéményseprési tevékenység, melyet csakis

a monopolhelyzetű kéményseprő vállalatok végezhetnek. Előfordulhatnak

tiltások bizonyos oktatási vagy gyógyítási tevékenységek üzletszerű végzésére

vonatkozóan is. (Ez utóbbiakat illetően a különböző országokban eltérő elvi

megközelítésekkel és gyakorlati megoldásokkal találkozhatunk. A mai

ismereteink szerint nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mely

tevékenységi területek tekinthetők olyannak, ahol társadalmi jólét szempontjából

nem célszerű profitelven, piaci verseny keretében végezni a tevékenységet. Az

állam felelőssége ezeken a területeken különösen nagy.)

- A technológiára vonatkozó egészségügyi és környezetvédelmi előírások.

- A termék anyagát, konstrukcióját érintő tiltások, szabályozások

(környezetvédelmi, egészségvédelmi és balesetvédelmi szempontok szerint).

- A munkafolyamatra vonatkozó szakismereti, egészségügyi követelmények

előírása.

- Egyes külföldi piacokon a vámterhek is nehezíthetik a piacra jutást.

- Kvóták, korlátozások. Elsősorban a mezőgazdasági tevékenység szabályozása

keretében alkalmazott eszköz a kvóták, keretszámok előírása.

2. Tőkeigényhez kapcsolódó belépési korlátok. A belépés relatíve nagy tőkeigénye sok

vállalat számára jelenthet olyan feltételt, amelyet nem képes teljesíteni. A relatíve

nagy tőkeigényt különböző okok generálhatják.

- A viszonylag nagy tőkeigényű optimális üzemméret. Üzemméret alatt a vállalat

műszakilag vagy területileg körülhatárolt egységeinek a méretét értik. Ezt többnyire

a kapacitással, természetes mértékegységben számszerűsítik.63

Optimálisnak az az

üzemméret tekinthető, mely a termelési és a szállítási költségek alakulása

szempontjából lehetővé teszi a versenyképes ár kialakítását. Az optimális

üzemméret a technológiától, az áru és a piac sajátosságaitól, valamint a mindenkori

műszaki tudás fejlettségétől is függ. (A vegyipari alapanyaggyártásban például a

vállalat életben-maradási feltételét jelenti, hogy a vegyi folyamatok szempontjából a

legolcsóbb kibocsátást biztosító technológiai egységekkel működjenek. A

feldolgozó-ipari vállalatoknál sokkal szélesebb az optimális üzemméretet

meghatározó tényezők köre. A lakossági szolgáltatásoknál a vásárlók közelsége az

optimális üzemméret szempontjából meghatározó jelentőségű lehet. A fodrász-

szalonok optimális üzemmérete nem a technológiától, hanem elsősorban a települési

sajátosságoktól függ.) Azokban az ágazatokban, ahol az optimális üzemméret

viszonylag nagy kapacitást jelent, és a technológia tőkeigényes, a belépési korlátok

magasak. A globalizáció sok esetben szélesre tárta a piacok földrajzi határait, ami

önmagában is gyakran vezetett nagy tőkeigényű optimális üzemméret

kialakulásához.

- A gyártáshoz szükséges tudásbázis és rutin megszerzésének a költségei

meghaladhatják a piacra belépni szándékozó vállalat pénzügyi lehetőségeit,

ekkor ez lép fel belépési korlátként.

- Szabadalmi korlátok is előfordulhatnak.

3. Az optimális üzemméret szerinti volumen meghaladhatja az elérhető piaci

részesedést, ezáltal a várható értékesítési nehézségek jelentik a belépési korlátot.

63

Az üzemméret számbavétele szemléletileg is eltér a vállalati méretkategóriáktól. A vállalatok méret szerinti

jellemzésével a 3.1.2. alfejezet foglalkozik.

59

4. A termék differenciáltsága. A végső fogyasztásra kerülő termékek esetében

különösen jellemző az ugyanazon célt szolgáló termékek sokféle változatú piaci

jelenléte. A fogyasztók megnyert bizalma, a márkahűség nehézségeket okozhat egy új

márka megfelelő arányú piaci elfogadtatásában.

5. A partnerváltás költségei. Az új termék gyakran felveti a beszállítói kör bővítésének,

vagy részbeni cseréjének igényét, s természetesen változhat a vevői kör is. Az e téren

adódó esetleges nehézségek, vagy többletköltségek is szerepelhetnek a belépési

korlátok között. E problémakör szempontjából a leggyakoribb buktató az elosztási

csatornákhoz való hozzáférés lehetősége. Az új piaci szereplőnek meg kell nyernie a

forgalmazók, illetőleg az új beszállítók bizalmát. Ez sokszor árengedménnyel, vagy az

átlagosnál nagyobb jutalékkal érhető el, ami még mindig kedvezőbb lehet, mint

például egy teljesen új forgalmazási csatorna kiépítése. Nehezebb a helyzet akkor, ha

az adott piacon már bent lévő vállalatok ellenőrzésük alatt tartják a beszerzési és/vagy

az értékesítési csatornákat, ezáltal korlátozván a belépni szándékozók számára a piaci

műveleteket. Ezek számtalan, a közvetlen tapasztalat számára nehezen megismerhető,

rejtett formát ölthetnek. (A forgalmazási csatornák manipulálása rendszerint torzítja a

gazdasági versenyt. A versenyfelügyeleti szervek általában fellépnek ellene,

amennyiben jelzést kapnak róla.) A piacra belépni szándékozó vállalat számára

komoly kockázatot jelent, hogy sikerül-e feltérképeznie ezeket, és a hasonló jellegű

rejtett „aknákat”.

6. Az adott piacon tevékenykedő vállalatok sok szempontból előnyös helyzetben vannak

a belépni készülőkkel szemben. Rendelkeznek a termeléshez szükséges

erőforrásokkal, termelési tapasztalattal, piaci tapasztalattal, kiépült beszerzési és

értékesítési csatornákkal (amelyek egy új piaci szereplőhöz képest komoly

költségelőnyöket jelenthetnek). Végső soron mindezen előnyök hiányát általában is

tekinthetjük egyfajta piacra lépési korlátnak.

Ha nagy a tőkeigény, és ehhez különleges szaktudási igény, továbbá relatíve

alacsony piaci árak társulnak, akkor a piacon már jelen lévők számottevő védelmet

élvezhetnek az újonnan belépni szándékozókkal szemben.

A piacra lépésnek nem csak korlátozó tényezői, hanem támogató elemei is lehetnek.

Ezek közül a legjelentősebbek: a piacon lévőkhöz képest új konstrukciójú, új megjelenésű,

vagy új minőségű termék piacra vitele. Emellett a gazdaságpolitika is alkalmazhat olyan

eszközöket, melyek adott helyzetű vállalatok piacra jutását kifejezetten segítik.

A piacról való kilépés. Sok oka lehet annak, ha egy vállalat a piacról való kilépést

fontolgatja. Néhány példa: Adódhatnak kedvezőtlen versenypiaci perspektívák, ahol a

legcélszerűbb megoldás a piacról való kivonulás lehet. Előfordulhat, hogy a vállalat valamely

meglévő terméke valamilyen szempontból zavarja a saját termékpolitikai céljainak

megvalósítását. Megjelenhetnek nagyon kedvező új piaci lehetőségek, melyek

kihasználásához szabaddá kell tenni, vagy értékesíteni kell bizonyos, kevéssé jövedelmezően

működtetett kapacitásokat, s ez azzal jár, hogy a vállalat valamely termékét ki kell vonni a

piacról. (A piacról való kilépésnek is számos konkrét megvalósítási útja és módja lehet.)

A kilépést nehezíti, ha a termékhez kapcsolódó erőforrások további hasznosítási

lehetőségei eleve nagy veszteségekkel járnának, vagy a piacról történő kivonulás ellenére

továbbra is életben maradnak a termékkel kapcsolatban bizonyos vállalati kötelezettségek.

Azaz:

- Előfordulhat, hogy a kivonásra szánt terméket speciális célgépekkel állítják elő,

melyekkel más műveletek gazdaságosan nem végezhetők. Ilyen esetekben

60

gyakori, hogy az eladásra szánható állóeszközök értékesítési prognózisa

kedvezőtlen. (Kisebb lehet a veszteség, ha a vállalat tovább működteti azokat.)

- Gondot okozhat, ha a kivonásra szánt termékeket gyártó emberek szaktudása

nem, vagy csak nehezen konvertálható, és a munkaerő-csere költségei magasak.

- Korlátozhatja a piacról történő kilépést, az is, ha a beszüntetni szándékozott

tevékenység a beszüntetés után még hosszabb ideig kötelezettségeket ró a

vállalatra. Ilyen lehet például a termékhez kapcsolódó garanciális javítási

kötelezettség, vagy a termék majdani javításához szükséges alkatrész-ellátási

kötelezettség (ez utóbbi akár 5-10 év is lehet).

- Továbbá a piacról való kivonulás egyfajta korlátjává válhatnak azon belépési

korlátok, melyek a kivonulás révén felszabaduló kapacitások más piacokon

történő hasznosítását megakadályozzák.

A kilépési korlátok – amennyiben azok jó előre ismertek, vagy megismerhetők –

önmagukban is megjelenhetnek egyfajta belépési korlátként.

3.2.2.4.3. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás

A piac hatékony működését különböző helyzetek, és különböző vállalati viselkedési

módok korlátozhatják.

A monopólium többnyire termelési monopóliumot jelent. Ebből a szempontból egy

vállalat akkor minősülhet monopóliumnak, ha olyan homogén termék kibocsátója, mely más

termékkel gazdaságosan nem helyettesíthető, és a terméket számos vevő vásárolja.

Viszonylag ritkább a vevői monopólium (monopszóniumnak is nevezik), ami azt jelenti, hogy

több kibocsátó hasonló célú/funkciójú termékét egyetlen vevő vásárolja. A monopolhelyzetű

vállalatra jellemző, hogy a termék piaci árát érdekeinek megfelelően képes befolyásolni

(figyelembe véve az árak és a piaci felvevőképesség kölcsönös meghatározottságát).

A piaci verseny funkcióinak teljesülését az oligopólium is korlátozhatja. Az

oligopólium egy olyan piaci struktúrát jelent, ahol erős a koncentráció, vagyis a termék

(ágazat) kibocsátásának döntő része néhány nagyvállalattól származik. Ebben a helyzetben a

vállalatok közvetlen kölcsönös függőségi helyzetben vannak. Attól függően, hogy milyen a

vállalatok viselkedési módja, milyen a közöttük lévő kapcsolatok minősége, az oligopol

helyzet élezheti is, és fékezheti is a piaci versenyt. (A verseny fékezése azzal függ össze,

hogy a piacon lévő néhány vállalat többnyire eredményesebben védheti meg piaci pozícióit,

ha a piacon működő társaikkal megegyezésre törekednek, és a külső belépők ellen

összehangolt magatartással lépnek fel. Az egymással folytatott kiélezett verseny ehhez képest

sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, és kockázatai is nagyobbak.)

A gazdasági erőfölény a fentiektől eltérő helyzetekben is létrejöhet. Egy gazdasági

szereplő akkor rendelkezik erőfölénnyel, ha gazdasági ereje lehetővé teszi számára, hogy az

árainak meghatározásakor, illetőleg szerződéseinek megkötésekor függetlenítse magát a piaci

kontroll alól, vagyis a piaci szereplése során ne kényszerüljön a versenytársak, illetve a

közbenső és végső fogyasztók reakcióinak figyelembe vételére. A gazdasági erőfölény

számos ok hatására létrejöhet. A legjellemzőbbek:

- valamely originálisan új terméknek, szolgáltatásnak egy vállalat által történő

piacra vitele (esetleg szabadalmi védettség mellett),

- a konkurens vállalatok szervezeti egyesülése,

- a konkurens vállalatok egy tulajdonos, illetőleg tulajdonosi kör irányítása alá

kerülése,

- a konkurencia tönkremenetele.

61

A gazdasági erőfölény csak akkor jelent valódi hátrányt a vevők és a potenciális vevők,

valamint a nem eléggé erős versenytársak számára, ha ezzel az adott gazasági szereplő vissza

is él. (Viszont a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés miatti veszélyeztetettség, az ebből

eredő piaci bizonytalanságok önmagukban is hátrányosak.)

A gazdasági erőfölény és a piaci koncentráció mérésére igen sokféle módszer

ismeretes. Egy-egy vállalat esetében az erőfölényes helyzet megítélésének egyik

legegyszerűbb, elsődleges mérőszáma a piaci részesedés aránya, amit úgy határoznak meg,

hogy a vállalatnak – vagy az egy tulajdonos, illetőleg tulajdonosi kör által irányított

vállalatoknak – az adott profilban elért bevételét az adott piac összes eladásához viszonyítják.

(Az esetek többségében további vizsgálódás szükséges az erőfölény tényleges megítéléséhez.)

A piaci koncentráció egyik legismertebb és legáltalánosabban használt mérőszáma

az un. Hirschman-Herfindahl index, amely az alábbi képlet szerint számítható:

H = ( Pi )2

Ahol H = a Hirschman-Herfindahl index,

Pi =az i-edik eladó (vagy vevő) részesedése az összforgalomban.

A képlet értelmében előzetesen meg kell határozni, hogy az adott piac egyes szereplői

az összforgalomból mekkora részarányt értek el, majd ezen részarányok mindegyikét

négyzetre emeljük és a négyzetre emelt részarányokat összegezzük.

A H index értéke nulla és 1 közé esik (nulla értéket nem vehet fel). Minél közelebb van

az 1-hez, annál nagyobb, és minél közelebb esik a nullához annál kisebb a piaci koncentráció.

Ezt az alábbi egyszerű példasor segítségével számszerűen is átgondoljuk:

a) Ha egy termék piacán csak egy eladó szerepel (monopolhelyzet), akkor a H index

értéke értelemszerűen 1.

b) Ha két eladó van, és ezek 50-50 százalékot birtokolnak a piacból, akkor a H index

értéke 0,5. Ha viszont „A” eladó 80, és „B” eladó 20 százalékkal részesedne a

forgalomból, akkor a H index értéke 0,68 lenne.

c) Ha négy eladó, „C”, „D” ,”E” és „F” szerepel az adott piacon és a forgalomból

való részesedésük sorrendben: 21, 18, 38 és 23 százalék, akkor a H index értéke:

0,2738.

d) Ha 100 eladó lenne, és mindegyiküknek 1 százalékos volna a piaci részesedése,

akkor a H index 0,01-es értéket venne fel.

A példák egyszerűsége révén az index számszerűsítésétől függetlenül is belátható, hogy

az első változatnál a legnagyobb, és a legutóbbi változatnál a legkisebb a piaci koncentráció.

A Hirschman-Herfindahl indexet versenypolitikai és versenyszabályozási

kérdéseknél az Európai Unió is hangsúlyosan alkalmazza. A számítás módja a fentiektől

annyiban tér el, hogy nem a részarányok négyzeteit, hanem azok százalékos értékének a négyzeteit összegzik. Ebben az esetben az index legnagyobb értéke (mely a monopolhelyzetű

vállalat esetére adódna) 10 000.

A piaci versenyben való helytállás rendszerint komoly erőfeszítéseket igényel a

vállalatoktól. A piacgazdaságok fejlődésével együtt fejlődtek azok a törekvések is, melyek a

verseny által diktált hatékonysági kényszer kijátszására irányulnak. Gyakori, hogy

profitszerzési lehetőségekre a piaci verseny zavarásával, vagy kiiktatásával kívánnak szert

tenni. A piaci visszaélések történhetnek más vállalatokkal történő titkos megállapodások

révén, vagy egyéni vállalati akcióként. A legjellemzőbb módszerek:

62

a) A versenytársak közötti ármegállapodás, más néven a kartell, melynek révén a

vállalatok közösen megállapodva úgy rögzítik a termék árát, hogy a vevők,

illetőleg a fogyasztók nem képesek élni a verseny adta előnyökkel.

b) Egyéb összehangolt piaci fellépés. A vállalatok közötti olyan megállapodások,

melyek célja a piac valamilyen egyéb működési feltételének a befolyásolása.

Például termelési kvótákban (keretszámokban) állapodnak meg; felosztják a piacot

egymás között; megállapodnak a beruházások, vagy a technológia fejlesztésének

korlátozásában.

c) Az üzleti titok megszerzése révén történő előnyszerzés, illetőleg a termék

utánzása.

d) Valamely vállalat, vagy terméke jó hírének rontása révén történő piaci

előnyszerzés (a fogyasztók indirekt megtévesztése).

e) Az áru kelendőségének fokozása érdekében a termék tulajdonságaira vonatkozó

hamis információk terjesztése (a fogyasztók direkt megtévesztése).

f) Piacrabló ár (felfaló árazás), vagy dömping ár alkalmazása a konkurencia

kiiktatása céljából. A lényeg: egy relatíve jelentős gazdasági erővel bíró piaci

szereplő valamely termékének árát az önköltség szintje alatt határozza meg. A

kisebb gazdasági erővel bíró konkurencia ezt az alacsony árat nem képes

fenntartani, ezért vagy tönkremegy, vagy kivonul az adott termék piacáról. Ekkor

jön el a kiszorító számára a nagy lehetőség. Monopolhelyzetbe, illetőleg

erőfölényes helyzetbe kerülvén tetszőlegesen (tág határok között) emelheti az

árakat. Olyan árat határozhat meg, mely – figyelembe véve a keresletnek az ártól

függő alakulását is – maximális nyereséget biztosít a számára.

g) A piaci erőfölénnyel való visszaélés különböző módszerei: Túlzottan alacsony ár

kikényszerítése a beszállítótól, vagy túlzottan magas ár alkalmazása a vevő

irányában. A szerződések megkötését olyan egyéb feltételekhez is köthetik,

amelyeknek nincs közük az adott szerződés tárgyához, viszont előnyöket

biztosítanak az erőfölényben lévő partner számára. (Ennek tipikus példája az un.

árukapcsolás, amikor az egyik termék értékesítési feltételei között szerepel egy

másik termék megvásárlása is.)

A fejlett piacgazdaságokban – a gazdaság hatékony működése érdekében – állami

szervek őrködnek a gazdasági verseny tisztaságán, sőt megelőző jellegű intézkedéseket is

tesznek. A versenyfelügyeleti szervek a piacra, a gazdasági versenyre fókuszálnak, ami

elsődlegesen termékoldali (áru-oldali) megközelítést jelent. Versenyfelügyeleti

szempontból tehát elsődlegesen az egyes termékek versenyeznek egymással a piacon. A

vállalatok is mint az egyes termékek piacra vivői képezik a vizsgálat tárgyát. Mivel egyes

termékek piaci kondíciói nem csupán az előállító vállalat, hanem az irányítás szempontjából

összefonódott vállalatcsoport döntéseitől is függhetnek, a piaci szereplőként vizsgált egység

nem csak vállalat, hanem vállalatcsoport is lehet. (A tulajdonosi-irányítási viszonyok

alapján egy gazdasági érdekeltségi körbe – vagyis az egy vállalatcsoportba – tartozó

vállalatok között ugyanis nincs piaci verseny.)

A megelőző jellegű intézkedések keretében elsődlegesen a piaczavaró vállalati

összefonódások megakadályozása a cél. Ennek keretében állami kontroll alatt tartják a

vállalatok szervezeti egyesüléseit (fúzióit), valamint az egyes tulajdonosok irányítása alá

tartozó vállalati kör (vállalatcsoport) változásait. Elvileg tiltják azokat a

vállalatfelvásárlásokat, vállalatirányításra vonatkozó tulajdonosi szerződéseket, valamint

szervezeti egyesüléseket, melyek gazdasági erőfölény kialakulásához, vagy a már meglévő

erőfölény további erősödéséhez vezetnének. A probléma kialakulásának megelőzése

egyszerűbb, mint a kialakult erőfölény hátrányainak versenypiaci kezelése. Az

63

összefonódások engedélyezésekor az erőfölény megítélése nem egyszerű, hiszen egy adott

időpontban kell dönteni egy jövőbeli erőfölény létrejöttének esélyéről, miközben a

globalizáció következtében a gazdasági verseny egyre határozottabban nyúlik át az

országhatárokon. Előfordulhat, hogy a globalizált piacokon való erősödés esélyétől,

életképességük biztosítékától eshetnek el azok a vállalatok, melyektől a versenyjog gyakorlói

megvonják az összefonódás lehetőségét. Az esetleges kedvező szinergia-hatások elmaradása

is hátrányt jelent.

A piacra való belépési korlátok tárgyalása során láthattuk, hogy vannak olyan területek,

melyeket a dolog természetéből következően (természetes monopólium), vagy az irányító

szervek megfontolásai szerint (jogi monopólium) célszerű egy kézben tartani és vállalati

formában működtetni.64

E monopóliumok esetében a piaci erőfölénnyel való visszaélés

lehetőségét rendszerint jogszabályokkal korlátozzák, leggyakoribb megoldásként az

alkalmazható árakat államilag, vagy önkormányzati szinten szabályozzák. (A fejlett

országokban a leggyakoribb a víz- és csatornadíj, a távfűtés, a helyi tömegközlekedés

tarifáinak a szabályozása.) A versenyszféra területén meglévő, vagy kialakuló

monopóliumok, és erőfölényben lévő vállalatok esetében csak akkor kerül sor versenyjogi

intézkedésre, ha bekövetkezik az erőfölénnyel való visszaélés.

Magyarországon az 1996-ban életbe lépett, azóta több ízben módosított, és

egyidejűleg az uniós versenyjoggal harmonizált versenytörvény hatályos az új évezred

elején.65 A versenytörvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról

az alábbi fejezetcímeket tartalmazza:

- A tisztességtelen verseny tilalma.

- A fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolásának tilalma.

- A gazdasági versenyt korlátozó megállapodás tilalma.

- A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalma.

- A vállalkozások összefonódásának ellenőrzése.

A versenytörvény a Gazdasági Versenyhivatalt nevezi meg a versenyjog

érvényesítésének alapintézményeként. Meghatározza a feladatait, valamint eljárásrendjét is.

(A tisztességtelen piaci magatartás témaköre nem tartozik a Gazdasági Versenyhivatalhoz, a törvény azt a bíróságok hatáskörébe utalja.)

A magyar gazdaság szereplőire az uniós versenyjog is vonatkozik. Az Európai Unió

tagországaiban alkalmazott versenyjog harmonizál az uniós versenypolitikával. Következőleg

az uniós versenyjog csak olyan esetekkel foglalkozik, amelyek a tagállamok közötti

kereskedelmet, illetve a szolgáltatások szabad áramlását akadályozzák. Az európai

versenyjog sajátossága, hogy hatálya a vállalkozások mellett szükségszerűen kiterjed a

tagállamokra is, amelyek kormányai – támogatások és kedvezmények nyújtásával –

alkalmasak lehetnek a verseny torzítására. A versenyt súlyosan sérti, ha bizonyos

vállalatok vagy termékek más vállalatok vagy termékek kárára kedvezményezett elbánásban

részesülnek. Az állami beavatkozásoknak ezeket a fajtáit tiltja az Unió versenyjoga. Azokat a

gazdaságfejlesztési támogatásokat, melyek nem vállalat, vagy termékspecifikusak,

természetesen nem tiltja.

64

A jogi monopóliumok fennmaradásának perspektívái a politikai és a jogszabályi környezet függvényeként

alakulnak. 65

1996. évi LVII. törvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról.

64

3.2.2.5. Ipari parkok, inkubátorházak

Az ipari parkok és az inkubátorházak a vállalati környezet elemei közül elsősorban

olyan gazdaságpolitikai eszközként értelmezhetők melyekkel az egyes nemzetgazdaságok

központi és helyi irányító szervezetei segítik a kis- és középvállalkozások létrejöttét,

megerősödését, illetőleg működését.

3.2.2.5.1. Ipari parkok

Az ipari park egy jól funkcionáló gazdaságpolitikai eszköz. Modelljét világszerte

alkalmazzák. Az ipari park arra hivatott, hogy egy parknak nevezett terepen, egy

megcélzott vállalkozási kör számára realtíve olcsón biztosítson telephelyet, épületeket,

infrastruktúrát és a működést segítő egyéb szolgáltatásokat.

Az ipari parkok elsődlegesen kis- és középvállalkozások számára biztosítanak

viszonylag kedvező letelepedési és működési feltételeket. Ennek megfelelően az ipari park

rendszerint egy relatíve nagy területen elhelyezkedő telephely, ahol a tevékenység

művelésére alkalmas épületek elhelyezkednek. A telephelyet megfelelő infrastruktúrával is

ellátják. Igénybe vehető a gáz-, a villamos energiaszolgáltatás, a víz- és csatornaszolgáltatás

valamint a telekommunikáció. Mindemellett az igénybe vehető szellemi infrastruktúra is

széles palettájú. Általában ügyvitelszervezési, pénzügyi- számvitel, marketing, logisztikai,

hitelügyintézési és egyéb szolgáltatásokhoz, beruházási-, fejlesztési-, innovációs- és jogi

tanácsadáshoz is hozzá lehet jutni a park telephelyén.

A parkok támogatása céljából meghirdetett állami és önkormányzati feltételrendszer

célirányosan ösztönzi a parkok működtetőit, s ezáltal a park egyre hatékonyabb eszközzé

válhat az innováció-orientált vállalkozások, ezen belül kiemelten a kis és középvállalkozások

fejlesztésében. Másodlagos funkciójuk révén komoly szerepet játszhatnak az egyes régiók gazdasági felzárkózásában is. Az ipari parkok fejlődésének, fejlesztésének ösztönzésére

különböző gazdaságpolitikai eszközök, megoldások alkalmazhatók.

A ipari park kialakítása néhány stabil elem mellett többféle módon valósulhat meg.

A területe tulajdonjogilag és műszakilag egyértelműen meghatározott. A tulajdonos

mindenekelőtt biztosítja az infrastruktúrát, infrastrukturális beruházásokat hajt végre. Ezt

követően a folytatás különböző megoldások szerint haladhat. A park koncepciójához

illeszkedő vállalkozások számára fel lehet ajánlani a területen való letelepedést oly módon is,

hogy ők építsék fel rajta a saját bázisukat. Másrészt a tulajdonos felépíthet, vagy felépíttethet

különböző funkciójú épületeket, hogy azokat azután a vállalkozások bérbe vegyék, vagy

megvásárolják. Az állami támogatás elsősorban a kedvező feltételek biztosításához járul

hozzá.

Az ipari park gyűjtőfogalom, többféle főprofil szerint működhet. A legjellemzőbb a

hagyományos ipari és szolgáltatási tevékenység. A park ezen kívül fókuszálhat innovációs

tevékenységre, alkalmazott kutatásra, technológiafejlesztésre is. Ez utóbbi esetekben a park

elnevezéséhez további jelzők kapcsolódhatnak, mint például innovációs park, technológiai

park stb. A tevékenységi területek szerinti főbb jellemzők: a szűkebb értelemben vett ipari

park elsősorban a modern technológiák alkalmazásához szükséges letelepedési, infrastrukturális és egyéb szolgáltatási feltételeket biztosítja. A technológiai és az innovációs

centrumok az innovatív készségek és a technológia fejlesztéséhez szükséges infrastruktúra

használatának a lehetőségét nyújtják. A tudományos parkok az alkalmazott kutatások

eredményes folytatását segítik.

65

A működtető szempontjából az ipari park lényegében egy szakszerűen

menedzselendő létesítmény együttes. A park egy központi szervezet kezében van, mely

főként irányító, összefogó, bonyolító tevékenységet végez. Ez a szervezet akár üzleti, akár

non-profit jelleggel működhet. Noha az ipari park magán viselheti az üzleti vállalkozás

jegyeit, a fentiek szerint elsősorban gazdaságpolitikai, gazdaságfejlesztési célú

szerveződésnek tekinthető. Az ipari park inkubációs funkciókat is elláthat, amennyiben

elősegíti az újonnan alapított vállalkozások megerősödését.

Magyarországon az ipari parkok létrehozásának érdemi szervezése a kilencvenes évek

közepén indult. Viszonylag rövid idő alatt a magyar gazdaság szerves elemeivé váltak.66

Fejlesztésük része a gazdaságpolitika eszköztárának.

67 Támogatásukba Európai Uniós

forrásokat is bevonnak.

3.2.2.5.2. Inkubártorházak

Az inkubátorház olyan befogadó intézmény, melynek az a fő feladata, hogy segítse a

vállalkozások létrejöttét, az alapítás utáni megerősödésüket, életképessé válásukat. A kezdő vállalkozások számára korlátozott ideig biztosítanak vállalkozásbarát feltételeket. Ezután a

vállalkozások megerősödve, a piacképesség és a sikeresség jegyeit magukon viselve

kezdhetnek önálló életet.

Az inkubátorházak az ipari parkokéhoz hasonló elvek alapján működnek, azonban

méreteik kisebbek, elhelyezkedésük más. Gyakori, hogy egy erre a célra át- vagy kialakított

épületben működnek. Rendszerint helyiségeket és kedvező költségű infrastruktúrát

biztosítanak a vállalkozások számára, ami bérelhető üzemi helyiségek, tárgyalók, bútorok,

telefonvonalak, Internet elérési lehetőségek parkoló, szociális helyiségek, stb. biztosítását

jelenti. Emellett alacsony költségű szolgáltatásokat nyújtanak számukra, ami egyrészt az

ügyviteli tevékenységük vitelét, vagy annak támogatását, másrészt a vállalkozás minden

területét átfogó, széleskörű tanácsadás igénybevételi lehetőségét jelenti.

Az üzleti inkubátor egy olyan szervezet, mely szervezi, segíti, élénkíti a sikeres gazdasági

vállalkozások létesítésének a folyamatát. Az átfogó és integrált szolgáltatások közül a

legfontosabbak:

- inkubációs tér,

- kedvezményes üzleti szolgáltatások,

- a klaszteresedés és a hálózatosodás lehetősége.

Találkozhatunk a virtuális inkubációval is, amikor az inkubátor szervezet nem helyet

biztosít a kezdő vállalkozásnak, hanem folytonos tanácsadással látja el azt. Azokat az

inkubátorházakat, melyek szolgáltatásaikat az Interneten keresztül nyújtják, fal nélküli

inkubátroháznak is nevezik. Noha a virtuális inkubáció és a fal nélküli inkubátorház

lényegesen olcsóbban működik az eredeti változatnál, hátrányaként vetik fel, hogy nem

alakulnak ki a vállalkozás és az inkubációs szervezet térbeli közelségéből eredő előnyök.

66

2006-ban Magyarországon az ipari parkok száma 190, ami érdemben a következő hét évben sem változott.

Ebben az időszakban ipari parkokban megtelepült 10 ezer milliárd 10 ezer milliárd vállalkozások száma

mintegy 3-4 ezer. Az itt dolgozó létszám közel 200 ezer fő. 67

Az ipari park címet már elnyert parkoknak további címek megpályázást teszi lehetővé a gazdaságirányítás, a

címek elnyerői számára további támogatást nyújt.

66

Az inkubátorházak révén jelentősen csökkenhet a kezdő vállalkozások bukási aránya,

javulhat az innovációs- és általános gazdasági teljesítményük. A gazdaságilag fejlett

országokban előtérbe kerültek az erős egyetemi kapcsolatokkal rendelkező

inkubátorházak.

3.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Milyen összefüggés következtében keletkezik a gazdasági vállalkozás alapvető

kockázata?

2. A gazdasági vállalkozások közül melyek tekinthetők vállalatnak?

3. Mi a vállalat? (A választ saját szavaival fogalmazza meg!)

4. Mik a vállalat fő funkciói? Milyen szempontból, melyik funkció a legjelentősebb?

5. Ismertesse a vállalat stakeholdereit!

6. Mit tartalmaz a stakeholderek hatalom-érdek mátrixa?

7. Ismertesse a vállalati célképzés és az érdekek összefüggését!

8. Mutassa be a vállalati célok rendszerét!

9. Mit jelent a profitmaximálási cél? Érvényesülésére vonatkozóan milyen főbb

irányzatok alakultak ki?

10. Mely stakeholder csoport alapvető érdeke a profitmaximálás? Mi áll

érdekérvényesítésének útjában?

11. Mutassa be a vállalati környezet fő összetevőit!

12. Miért fontos a vállalat számára a saját környezetének ismerete?

13. Mit jelent a globalizáció, mint a vállalati környezet egy eleme?

14. Milyen szerepe van környezeti elemek között az államnak és az önkormányzatnak?

15. Mi a piac? Mik a fő összetevői?

16. Mit jelentenek a belépési és a kilépési korlátok?

17. Mi a piaci koncentráció, hogyan mérhető?

18. Ismertesse a gazdasági versenyszabályozás lényegét, fő feladatait!

19. Mi az ipari parkok és az inkubátorházak lényege?

67

4. A VÁLLALATOK TÍPUSAI,

FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI, SOKSZÍNŰ

KAPCSOLATAI

4.1. A FEJEZET TARTALMA

A gazdasági vállalkozások fő típusai a tevékenység jellege, a vállalkozás mérete, a jogi

forma és a vállalkozói motiváció szerint. Sajátos vállalati formációk (franchise, koncesszió,

spin-off vállalkozások, off-shore cégek). Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló

tevékenységek (virtuális vállalat, fővállalkozás, konzorcium). Vállalatfejlődési tendenciák.

Koncentrálás az alapvető képességekre (menedzseri kivásárlás, outsourcing). Hálózatosodás,

összeolvadások és felvásárlások. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei (stratégiai

szövetségek, klaszterek, vállalatcsoportok).

4.2. TANANYAG

4.2.1. A GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁSOK FŐ TÍPUSAI

A vállalattípusokat a gazdasági vállalkozások általános keretébe ágyazva tekintjük

át. A gazdasági vállalkozások, és ezen belül a vállalatok kisebb-nagyobb mértékben

különböznek egymástól. Eltérő lehet a profil, a méret, a jogi konstrukció, a tulajdonosi

szerkezet, továbbá az egyes profilokon belül is eltérhet a technológia, az erőforrás-struktúra, a

piaci erő, a versenyképesség stb. A gazdasági vállalkozások különböző jellemzők mentén

különbözőképpen csoportosíthatók, rendszerezhetők (4.2.1. ábra). Ezek felhasználásával egy-

egy ország, vagy földrajzi terület vállalkozási struktúrája is jellemezhető. A gazdasági

vállalakozások számának és fő jellemzőinek időbeli változásai jellemezhetik az adott földrajzi

terület gazdasági fejlődésének a dinamikáját.

68

A GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁSOK FŐ TÍPUSAI

A tevékenység jellege

TÍPUSKÉPZŐ ISMÉRVEK

Árbevétel, létszám és tőke (mérleg-főösszeg) alapján MIKROVÁLLALKOZÁS

KISVÁLLALAT

KÖZEPES VÁLLALAT

NAGYVÁLLALAT

TERMELŐ VÁLLALATOK

- KITERMELŐ

- FELDOLGOZÓ

SZOLGÁLTATÓ VÁLLALTOK

- TERMELŐ SZOLGÁLTATÁS

- NEM TERMELŐ SZOLGÁLTATÁS

TÍPUSOK

Méret

Jogi forma

(kockázatviselés)

Jogi személyiséggel nem rendelkező vállalkozások EGYÉNI VÁLLALKOZÁS

KÖZKERESETI TÁRSASÁG

BETÉTI TÁRSASÁG

Jogi személyiségű vállalatok

RÉSZVÉNYTÁRSASÁG (ZRT, NYRT)

KORLÁTOLT FELELŐSSÉGŰ TÁRSASÁG (KFT)

SZÖVETKEZET

Vállalkozói motiváció

MAGÁNTŐKÉS ELVŰ VÁLLALKOZÁS

A MUNKAVÉGZŐK TULAJDONÁN ALAPULÓ

VÁLLALKOZÁS

(MRP egyes változatai, szövetkezetek, egyéni

vállalkozások tipikus változatai)

IDEGEN TŐKÉN ALAPULÓ MUNKAVÉGZŐI VÁLLALKOZÁS

(tiszta formája a gyakorlatban nem jellemző)

Tulajdonforma MAGÁNTULAJDONBAN LÉVŐ VÁLALATOK

ÁLLAMI ÉS ÖNKORMÁNYZATI VÁLLALATOK

SZÖVETKEZETEK

VEGYES TULAJDONÚ VÁLLALATOK

4.2.1. ábra

69

4.2.1.1. A tevékenység jellege

A nemzetgazdaság szerkezetének és szerkezeti változásainak elemzése szempontjából a

gazdasági vállalkozások elsődleges típusképző ismérve a tevékenység jellege.

A tevékenység jellege szerint két alapvető csoport képezhető:

- termelő és

- szolgáltató vállalatok.

Mind a termelő, mind a szolgáltató vállalatok további alcsoportjait ismerjük.

A termelő vállalatok fő alcsoportjai:

- Kitermelő vállalatok, például bányászati, mezőgazdasági, erdészeti és halászati

vállalatok. Primer szektornak is nevezik.

- Feldolgozóipari vállalatok. Szekunder szektornak is nevezik. Ezen belül

találhatók

= a továbbfeldolgozásra (termelőeszközöket) gyártó, és

= a végső felhasználására (fogyasztási cikkeket) gyártó vállalatok.

A szolgáltató vállalatok csoportját tercier szektornak is nevezik. Fő alcsoportjai:

- Termelő jellegű szolgáltatást végzők. (Ezek a vállalatok valamilyen

tevékenységgel hozzákapcsolódnak a termelő vállalatok tevékenységéhez, vagy

valamely terméken nem termelő jellegű értéknövelő tevékenységet hajtanak

végre.)

- Nem termelő jellegű szolgáltatást végzők. (Ilyenek például ingatlanközvetítő

vállalatok.)

A statisztikák a tevékenység jellegének fentinél mélyebb struktúrája, az ágazati hovatartozás alapján tartják nyilván, rendszerezik, csoportosítják a vállalatokat. Az egyes

vállalatok többféle tevékenységhez, ezen belül többféle ágazathoz tartozó tevékenységet is

végeznek. A besorolás a főtevékenység alapján történik.

Az európai országok – még az ezredfordulót követően is - a saját elképzeléseik szerint

alakították ki és fejlesztették az ágazati besorolási rendszerüket. A nemzeti statiszták

sajátosságait magukon viselő információk mellett nehézségekbe ütközött az egyes országok

ágazati szerkezetének nemzetközi összehasonlítása, és a világgazdaságban végbemenő

változások statisztikai mérése is. Ennek a problémának a részleges feloldása céljából az

Európai Unió 2006-ban rendeletet adott ki, mely a vállalati tevekénységek ágazati besorolási

rendszereinek egyfajta egységesítését szolgálja68

.

A vállalati tevékenységek ágazati besorolását Magyarországon a „Gazdasági

tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszere”, a TEÁOR írja elő, melynek a 2008-

tól érvényes alapváltozata összhangban van az Uniós előírásokkal. Az évek során a részletek

többször is módosultak. Az alábbiakban 2013-ban érvényes változat bemutatása szerepel.

A TEÁOR besorolási rendszere négyszintű hierarchikus struktúra szerint épül fel:

21 nemzetgazdasági ágat nevesít, ezeket

88 ágazatra, az ágazatokat összesen

272 alágazatra, majd az alágazatokat

615 szakágazatra osztja.

68

1893/2006/EK rendelet.

70

a) Nemzetgazdasági ágak

A hierarchikus struktúra legfelső szintjén a nemzetgazdasági ágak szerepelnek. Itt a kódolás

az ABC nagy betűivel történik. A 21 nemzetgazdasági ág a hozzá rendelt kódjellel:

A Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat

B Bányászat, kőfejtés

C Feldolgozóipar

D Villamosenergia-, gáz-, gőzellátás, légkondicionálás

E Vízellátás; szennyvíz gyűjtése, kezelése, hulladékgazdálkodás,

szennyeződésmentesítés

F Építőipar

G Kereskedelem, gépjárműjavítás

H Szállítás, raktározás

I Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás

J Információ, kommunikáció

K Pénzügyi, biztosítási tevékenység

L Ingatlanügyletek

M Szakmai, tudományos, műszaki tevékenység

N Adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenység

O Közigazgatás, védelem; kötelező társadalombiztosítás

P Oktatás

Q Humán-egészségügyi, szociális ellátás

R Művészet, szórakoztatás, szabadidő

S Egyéb szolgáltatás

T Háztartás munkaadói tevékenysége; termék előállítása, szolgáltatás végzése

saját fogyasztásra

U Területen kívüli szervezet

b) Ágazatok

A második szint két számjegyű kóddal jelöli az egyes ágazatokat. A

nemzetgazdasági ágak betűkódja nem épül be az ágazatok kódszámába. Az ágazatok

sorszámozása folyamatos. (Néhány számot „szabad helyként” hagytak a jövőben várhatóan

belépő új ágazatok részére.) Néhány példa az ágazati kódokra és megnevezésekre:

A Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat

01 Növénytermesztés, állattenyésztés, vadgazdálkodás és kapcsolódó

szolgáltatások

02 Erdőgazdálkodás

C Feldolgozóipar

10 Élelmiszergyártás

14 Ruházati termék gyártása

20 Vegyi anyag, termék gyártása

29 Közúti jármű gyártása

H Szállítás, raktározás

49 Szárazföldi, csővezetékes szállítás

50 Vízi szállítás

71

c) Alágazatok

A harmadik szint az alágazatot jelöli, három számjegyű kóddal. Az alágazat kódja az ágazati

kódhoz igazodik, annak folytatásaként. Például:

29 Közúti jármű gyártása

29.1 Közúti gépjármű gyártása

29.2 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása

29.3 Közúti jármű alkatrészeinek gyártása

d) Szakágazatok

A negyedik, négy számjegyű kódokkal megszerkesztett szint a konkrét szakágazat

megjelölésére szolgál, az alágazatok további tagolása szerint. Az első három szám tehát az

alágazatot, a negyedik szakágazatot jelöli. Például:

29.3 Közúti jármű alkatrészeinek gyártása

29.31 Járművillamossági, -elektronikai készülékek gyártása

29.32 Közúti jármű, járműmotor alkatrészeinek gyártása

Ha az alágazatot nem bontják további részekre, akkor az alágazat, valamint a szakágazat

megnevezése azonos, és a negyedik számjegyként nulla szerepel. Például:

29.1 Közúti gépjármű gyártása

29.10 Közúti gépjármű gyártása

29.2 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása

29.20 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása

A vállalatok a négy számjegyű szakágazati besorolás szerinti bejelentkezésre és

nyilvántartásra kötelezettek. A példaként felsorolt utóbbi két esetben a nulla jelenti a negyedik

számjegyet.

4.2.1.2. Méret

A vállalat mérete nem jellemezhető egyetlen ismérv alapján. A kibocsátás nagysága, és

a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége egyaránt jellemzik a vállalat méretét. A tőke

és az emberi erőforrások közvetlenül nem összegezhetők. Főleg ezzel függ össze, hogy a

vállalatok méret szerinti besorolása általában három ismérv egyidejű figyelembevétele mellett

történik. Ezek:

- árbevétel,

- létszám,

- tőke (illetőleg mérleg-főösszeg).

Mivel a tőke sok tekintetben nem egyértelmű mutatószám,69

helyette ma már többnyire

a mérleg-főösszeget szerepeltetik. A mérleg-főösszeg azt mutatja, hogy a számvitel szerint a

mérlegkészítés időpontjában a vállalatnak milyen összegű erőforrás-érték volt a birtokában.

Részletezése egyik oldalról az eszközök összetételét, másik oldalról a finanszírozás

struktúráját mutatja. Ez utóbbi alapján finanszírozási források összértékét is szokták vállalati

össztőkének nevezni.

69

Jelentősen eltérhet a számvitelben kimutatott tőkeérték a vállalatnál lévő vagyon valódi piaci értéktől, illetőleg

a cég üzleti értékétől. Ha a használandó tőkeértéket nem rögzítenék, akkor hol a számviteli, hol a piaci értéket

szerepeltethetnék a nagyságrendi besorolásnál, s így a mérce nem volna egységes.

72

Érdekességként megemlíthető, hogy egyes forrásmunkák a nyereség összegét is a vállalat

nagyságrendi jellemzői között említik. A nyereség azonban erre a célra nem megfelelő

információ. Ha például egy jól jövedelmező óriásvállalat valamelyik évben nulla összegű

nyereséget realizál, ettől a ténytől önmagában egy kicsit sem lesz kisebb a mérete, mint az

előző évben volt. Az más kérdés, hogy egy kisvállalat általában lényegesen kisebb összegű

nyereséget képes elérni, mint egy nagy.

Noha a méret szerinti csoportosítás szempontjai a fejlett piacgazdaságokban lényegében

azonosak, a besorolás konkrét kritériumai már jelentős eltéréseket mutatnak. Méret alapján az

alábbi főbb vállalatcsoportok képezhetők: - mikrovállalkozás,

- kisvállalkozás,

- közepes vállalat,

- nagyvállalat.

A nemzetközi vállalatok többsége a szokásos értelemben vett nagyvállalati kategóriát is

meghaladó mérettel rendelkezik. Óriásvállalatoknak is nevezik őket. (Az óriásvállalatok

további csoportosítása: multinacionális és transznacionális, vagy globális és nem globális

nemzetközi vállalat, az előzőekben bemutatottak szerint.)

A mikrovállalkozások, valamint a kis- és közepes vállalkozások körébe sorolható

vállalkozásokat Magyarországon széles körben KKV-ként rövidítik. (A rövidítés konkrétan

kis- és középvállkozásokat jelöl. A mikrovállalkozások beleérthetősége többnyire a

szövegkörnyezetből, illetőleg a figyelembe vett vállalkozások számából derül ki.) A KKV-k

kisebb tőke- és piaci erejük miatt sérülékenyebbek mint a nagyvállalatok. A modern

piacgazdaságokban a foglalkoztatottak nagyobb hányadát, akár 70 százalékát is, a KKV-k

alkalmazzák. A nemzetgazdaságok versenyképességében és egyensúlyának biztosításában a

KKV-k jelentős szerepet játszanak, ezért ezt a vállalkozási csoportot az államok általában

szervezetten támogatják. A gazdasági vállalkozások támogatási rendszerének működtetése

céljából hivatalosan is definiálni kell a méret szerinti vállalkozási kategóriákat.

Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása kapcsán a vállalatok, vállalkozások

méret szerinti hivatalos besorolását harmonizálni kellett az uniós gyakorlattal, ami meg is történt. A gazdasági vállalkozások KKV kategóriába sorolását a 2004. évi XXXIV. törvény

(A kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról) tartalmazza.70

Ezeket a

méretkategóriákat és mérethatárokat a 4.2.1.2. táblázat foglalja össze.

Magyarországon az új évezred első évtizedében átlagosan mintegy 700 ezer gazdasági

vállalkozás működött, ebből mintegy 650 ezernek (vagyis több mint 90 százaléknak) a

létszáma 1-9 fő közé esett, ezen belül is elsöprő, többséggel mintegy 620 ezerrel az 1-4 főt

foglalkoztató vállalkozások szerepeltek. A 2. fejezetben kifejtettek szerint a vállalati

gazdaságtan a mikrovállalkozásokat nem sorolja a vállalatok körébe.

70

„KKV- nak minősül az a vállalkozás, amelynek

a) összes foglalkoztatotti létszáma 250 főnél kevesebb, és

b) éves nettó árbevétele legfeljebb 50 millió eurónak megfelelő forintösszeg, vagy mérlegfőösszege legfeljebb

43 millió eurónak megfelelő forintösszeg.

A KKV kategórián belül kisvállalkozásnak minősül az a vállalkozás, amelynek

a) összes foglalkoztatotti létszáma 50 főnél kevesebb, és

b) éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg.

A KKV kategórián belül mikrovállalkozásnak minősül az a vállalkozás, amelynek

a) összes foglalkoztatotti létszáma 10 főnél kevesebb, és

b) éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb 2 millió eurónak megfelelő forintösszeg.”

73

4.2.1.2. táblázat A kis- és középvállalatok hivatalos mérethatárai

Magyarországon (a 2004. évi XXXIV. törvény szerint)

Megnevezés Mikrovállalkozás Kisvállalkozás Középvállalkozás

Foglalkoztatottak létszáma 0-9 fő 10-49 fő 50-249 fő

Vagylagosan

Árbevétel legfeljebb 2 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

legfeljebb 10 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

legfeljebb 50 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

Mérleg-

főösszeg

legfeljebb 2 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

legfeljebb 10 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

legfeljebb 43 millió

eurónak megfelelő

forintösszeg

4.2.1.3. Jogi forma

A vállalkozás alapításakor, illetőleg a vállalkozási forma megváltoztatásakor döntő

jelentőségű, hogy a vállalkozó a saját maga számára leginkább megfelelő jogi formát

válassza. Ehhez a különböző vállalkozási formák nagyvonalú ismerete mellett elengedhetetlen

a mindenkor érvényes jogi szabályozás igen alapos átgondolása is. A tájékozottság abból a

szempontból is szükséges, hogy Magyarországon meglehetős gyakorisággal változnak a

gazdasági társaságokról és az egyéb vállalkozásokról szóló jogszabályok.71

A gazdasági vállalkozás működhet egyrészt gazdasági társaság, másrészt egyéb

vállalkozási forma keretében. A gazdasági társaság név gyűjtőfogalom, többféle vállalkozási

konstrukció tartozik ebbe a körbe72

. Az elnevezés – eredetét tekintve – a több vállalkozó,

illetőleg több tulajdonos képzetéhez kötődik, de ez nem kizárólagos kritérium. A

gazdasági társaságok között szerepel például az egyszemélyes részvénytársaság, vagy az

egyszemélyes korlátolt felelősségű társaság is. Következőleg a gazdasági társaság az a

vállalkozási konstrukció, melyet a jog annak nevez. Az ide tartozó vállalkozások

alapformáinak elnevezésében szerepel a társaság szó (a közös vállalat, illetőleg az

egyesülés – mint speciális gazdasági társasági forma elnevezése ettől eltér). A jogszabályi

előírások értelmében gazdasági társaságok cégnevében szerepeltetni kell a társasági

forma megnevezését, illetőleg a megnevezés hivatalos rövidítését (a közös vállalat és az

egyesülés a cégnévben nem rövidíthető).

A jogi személyiséggel való rendelkezés nem függ attól, hogy gazdasági társaságként

működik-e a cég. Egyes gazdasági társaságok nem önálló jogi személyek, más, nem

gazdasági társasági formában működő cégek viszont esetleg önálló jogi személynek

minősülhetnek. (Ez utóbbinak tipikus példája a szövetkezet.)

A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalkozások esetében a

vállalkozó(k) felelőssége közvetlen, végső soron korlátlan, ami azt jelenti, hogy a

vállalkozó teljes vagyonával felel a vállalkozás kötelezettségeiért. Ez alól csak a betéti

71

Például: 1990. évi V. törvény az egyéni vállalkozásokról; 1992. évi I. törvény a szövetkezetekről; 2000. évi

CXLI. törvény az új szövetkezetekről; 81/2004. (V.4.) FVM rendelet a termelői csoportokról; 2006. évi IV.

törvény a gazdasági társaságokról; 72

A gazdasági társaság elnevezés elvileg az olyan gazdálkodó szervezeteket foglalja magában, amelyek saját

cégnév alatt, üzletszerűen, közös gazdasági tevékenységet folytatnak, és ennek keretében jogalanyisággal

(jogképességgel) rendelkeznek.

74

társaság kültagja képez kivételt. (A vállalat definiálása értelmében a jogi személyiséggel nem

rendelkező gazdasági vállalkozások nem minősülnek vállalatnak.) Megjegyzendő, hogy a

korlátlan felelősségű gazdasági vállalkozások köre a jövőben változhat. Egyes formák

esetében a korlátlan felelősség feloldására már több ízben is születtek javaslatok.

A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalkozások fő formái:

- egyéni vállalkozás,

- közkereseti társaság (kkt.),

- betéti társaság (bt.).

A jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások (vagyis a vállalatok)

esetében elkülönül a vállalkozóknak a vállalkozásba vitt vagyona és a magánvagyon. A

vállalat tulajdonosai csak a vállalatba bevitt tőkéjük, illetőleg az abban felhalmozódó

vagyonrészük erejéig felelnek a cég kötelezettségeiért.

A jogi személyiséggel rendelkező tipikus gazdasági vállalkozások, vagyis a vállalatok

fő formái:

- korlátolt felelősségű társaság (kft.),

- részvénytársaság, mely működhet zártkörűen, vagy nyilvánosan, és ez utóbbi

pontosítást is fel kell tüntetni a társaság nevében (rövidítés esetén: zrt., vagy nyrt.),

- szövetkezet.

Egyéb, jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások:

- közös vállalat (a közös vállalat viszonylag ritkán előforduló vállalati forma, itt a

kockázatviselési szabályok némiképpen eltérnek a többi vállalatétól – 2006-tól ilyen

vállalat már nem alapítható, de a meglévőknek nem kellett átalakulniuk),

- egyesülés (kooperációs társaság, jogi személyiséggel rendelkezik, saját nyereségre nem

törekszik, a vagyonát meghaladó tartozásaiért a tagok korlátlanul és egyetemlegesen

felelnek).

A jogi formák ismerete abból a szempontból is szükséges, hogy az üzleti partnerek

megválasztásának egyéb kockázati tényezői is feltárhatókká váljanak. Fentiek értelmében

alapvetően a jogi formától függ, hogy ki, és milyen mértékben felel a vállalkozás

kötelezettségeiért, ki perelhető stb. Természetesen a jogi formából következő helytállási

kötelezettségeken túlmenően az üzleti partnerre vonatkozó további ismeretek is szükségesek

(például, hogy milyen hosszú múltra tekinthet vissza, milyen az általános jó hírneve,

mennyire van eladósodva).

Magyarországon az új évezred első évtizedében átlagosan mintegy 180 ezer kft, 3,5 ezer

részvénytársaság (zrt, nyrt), és 3 ezer szövetkezet létezett.

4.2.1.4. Vállalkozói motiváció

A gazdasági döntéshozatalt és a vállalati magatartást előtérbe helyező

vizsgálatokhoz a vállalkozói motiváció, és érvényesíthetősége szerint képzett csoportosítás

illeszkedik. Az ilyen irányú vizsgálódás elsősorban a vállalkozói hajtóerő bevitele, és a

kockázatviselők érdekérvényesítési lehetőségei szempontjából jelentős összefüggés. Ebben a

megközelítésben a működőképes vállalkozások három modellszerű alaptípusa

különböztethető meg:

- magántőkés elvű vállalkozás,

75

- munkavégzők tulajdonán alapuló vállalkozás,

- idegen tőke használatán alapuló munkavégzői vállalkozás.

Az egyes csoportokon belül további karakterisztikus alcsoportok képezhetők. A

valóságban fellelhető vállalatok és egyéb gazdasági vállalkozások többsége a domináns

jellemzők alapján rokonítható a fenti modellek valamelyikéhez. Előfordulhatnak a vállalkozói

motiváció szempontjából kevert struktúrájú vállalkozások is. A vállalkozói motiváció

szerinti tipizálás szempontjából a jogi formák nem mindig jelentenek egyértelmű

besorolási ismérvet.

A magántőkés elvű vállalkozás alapmotívuma a tőke alapú haszonszerzés. A

piacgazdaságokban ez a vállalkozási típus dominál, a vállalati gazdaságtan alapvetően

erre a típusra fókuszál. A vállalkozói motiváció szempontjából a két legjellemzőbb

alcsoport:

- magánvállalkozás (egyén, vagy család tulajdonában lévő),

- (tipikus) részvénytársaság.

A magánvállalkozás a magántőkés elvű vállalkozás legkorábbi változata. Lényege:

az egy személy vagy család tulajdonában lévő vállalkozás foglalkoztatja a tulajdonosi

jogokkal nem rendelkező munkavállalókat. A fontosabb döntéseket a tulajdonos egyén, vagy

család hozza meg. A kockázatot a saját tőke viseli. Formáját tekintve ma a

magánvállalkozások többsége is részvénytársaságként vagy korlátolt felelősségű társaságként

működik. Ezzel szemben a tipikus részvénytársaság széles, ámde átlagosan alacsony

tulajdoni hányaddal rendelkező tulajdonosi körrel rendelkezik. A fejlett piacgazdaságokban a

nagy magántőkék arányának csökkenő, s az un. kisbefektetői tőke arányának növekvő

tendenciája következtében sok ágazatban ez a vállalati típus dominál.

A munkavállalók részére részvényt juttató vállalkozások döntő többsége is a

magántőkés elvű vállalkozás kategóriájába tartozik. A munkavállalói részvények néhány

százaléknyira tehető aránya nem módosítja a magántőkés elv működését. A munkavállalói

részvényjuttatási program, azaz MRP73

sem jelent automatikusan dolgozói tőketulajdonon

alapuló vállalkozást. A munkavállalói részvények aránya, és az érdekérvényesítési csatornák

működési mechanizmusa alapján lehet eldönteni, hogy a cég működését a magántőkés elvű,

vagy inkább a dolgozói tőketulajdonban lévő vállalkozás jegyei jellemzik-e inkább.

A dolgozói tőketulajdonon alapuló vállalkozás létrehozásában és működtetésében a

dolgozók elsősorban a biztos munkalehetőséget látják, és esetleg az átlagosnál jobb kereset

lehetőségét. A modell alapvető jellemzője, hogy a vállalkozásban az összes tulajdonos munkát

végez, egyben ők képezik a munkavégzők döntő többségét, de nem csak a tulajdonosok

lehetnek munkavégzők. A piaci kockázat a tőkére és a munkajövedelmekre egyaránt

visszaháramolhat. E vállalkozási típusnak szintén különböző változatai lehetnek. Tipikus

példa a szövetkezeti vállalkozás, mely eredetileg szintén piacgazdasági környezetben

fejlődött ki, és nagyon sok alfaja létezik. (A szövetkezetekben jellemző a munkavállalói

státusú dolgozók alkalmazása is. Az ő jövedelmüket azonban közvetlenül nem érintik a cég

kockázatai.)

Egyes – főleg kis létszámú – korlátolt felelősségű társaságokban szintén a munkavégzők

tulajdonán alapuló vállalkozások fő típusjegyei dominálnak, a nagyobb létszámmal

működőkre inkább a magántőkés elv szerinti működés dominanciája a jellemző.

73

Angol nyelvű mozaikszóként ESOP (az Employee Share Ownership Plan rövidítése).

76

Az egyéni vállalkozás klasszikus változata az egyszemélyes egyéni vállalkozás, ide

sorolható az egy domináns személy és segédszemélyzet szerint működő változat is. A

klasszikus egyéni vállalkozás a munkavégzők tulajdonán alapuló vállalkozások elve alapján

működik. Az egyéni vállalkozás, mint jogi kategória a vállalkozói motiváció szempontjából

nem ad egyértelmű besorolási alapot. Magyarországon például ennek a vállalkozási formának

ma nincs létszámkorlátja, következőleg nagyon különböző változatai fordulhatnak elő.

Az idegen tőke használatán alapuló munkavégzői vállalkozás lényege: a vállalati

tőke döntő hányada a kockázatviselés szempontjából idegen tőkének minősül. A

kockázatot a vállalat dolgozói viselik az aktuális bérük, illetőleg a vállalatban maradt

korábbi járandóságuk felhalmozott összege terhére. E vállalati típus modellszerű

előfordulása napjainkban nem jellemző. A nyolcvanas évekig egy ilyen modell

meghatározó jegyeit viselte a tipikus japán vállalat. Az élethosszig tartó foglalkoztatás tartós

vállalati kötődést kialakító gyakorlata mellett jellemző volt a csoportos döntéshozatal. A

döntés kockázatának egy jelentős részét visszaterhelték a döntéshozókra, másrészt az

eredményből a döntéshozói csoport bónusz formájában részesedett, mely a kereseteknek akár

30 százalékát is elérhette.

4.2.2. SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK

A sajátos vállalati formációk körében azokat a vállalatokat ismerjük meg, melyek

keletkezési és esetleg működési módja is jelentősen eltér a szokásos vállalatokétól. Létük

gyakran egy speciális szerződésen, vagy speciális törvényi lehetőségen alapul

4.2.2.1. Franchise

A franchise szerződés alapján működő gazdasági vállalkozások a szerződésben foglalt

tevékenységek körét illetően egy meghatározott minta szerint működnek, e körben

korlátozott önállósággal rendelkeznek.

A franchise egy márkanévhez kapcsolt módszernek, rendszernek vagy

technológiának díjfizetés ellenében történő üzletszerű használata. Az erre épülő

szerződéses együttműködés két, egymástól független vállalkozás között jön létre. A

franchise átadója a szerződésben foglaltak szerint az átvevő rendelkezésére bocsátja a márkát,

a piacgazdasági körülmények között kipróbált rendszert, módszert és termelési

tapasztalatokat, majd a továbbiakban folyamatos támogatást nyújt a számára. Az átadó a

fogyasztói bizalom és a márka jó hírnevének megőrzése érdekében a támogatás mellett

folyamatosan ellenőrzi a szerződésben foglaltak betartását.

Az átvevő mindezek

ellenértékeként egyrészt franchise díjat fizet az üzletkötés alkalmával, másrészt az

eredmények függvényében folyamatos díjfizetést (royaltyt) teljesít. Az átvevő saját

kockázatára működteti az üzletet.74

A franchise üzlet további jellemzője, hogy egy átadó sok átvevővel áll kapcsolatban.

(Az egy átadóhoz tartozó átvevők átlagos száma országonként különböző. Az átvevők becsült

74

Az egyik legrégebbi, világszerte ismert franchise üzlet a McDonald’s gyorsétkeztetéssel foglalkozó étterme.

1955 óta működik. (A McDonald’s 1948-ban nyitotta meg gyorséttermét. Az első franchise szerződést 1955-

ben kötötték.) A legismertebb magyarországi franchise a Fornetti, melynek profilja fagyasztott pékáruk

termelése és kereskedelme. 1997-ben jött létre, 2005-ben már szerte Európában, sőt más világrészeken is

alkalmazzák.

77

átlaga az ezredfordulót követő években Európában 45, az Egyesült Államokban 20 körül

szóródik.)

A franchise rendszerint mindkét fél számára előnyös:

- Az átadó gyorsabban terjeszkedhet, könnyebben építheti ki a márkához kapcsolódó

hálózatot, mintha csak a saját erejére támaszkodna. A franchise díjak növelik a

jövedelmét, a hirdetési költségek, és a kockázatok jelentős részét szétteríti az átvevők

között.

- Az átvevő – megtartva gazdasági önállóságát – olyan márkanevet, módszert, vagy

rendszert használhat, mely a piacon már bizonyított. Tehát egy kész rendszerbe tud

belépni, biztos piacra számíthat. A marketing egységes, a reklám és marketing

költségek megoszlanak. Emellett bizonyos üzleti tranzakciókat (például beszerzéseket)

közösen bonyolíthat az átadóval, vagy a hálózat többi tagjával, ami több szempontból

is csökkentheti a költségeket.75

Továbbá folyamatos tanácsokat kaphat a napi

üzletviteléhez és a fejlesztéseihez.

A franchise vállalkozás működési gyakorlata rámutat, hogy ennek az üzleti formának is

lehetnek kockázatai mind az átadó, mind az átvevő számára. A főbb kockázati tényezők:

- Az átadó üzletet köthet olyan átvevőkkel, akik többszöri figyelmeztetés ellenére sem

tartják be a szerződésben foglaltakat, a tevékenységük színvonala nem megfelelő. Az

elvárások jogi úton való érvényesítése hosszadalmas, nehézkes lehet. Többletterheket

ró az átadóra. Az is előfordulhat, hogy az átvevő a folyamatos díjfizetés alapjául

szolgáló információk összeállításánál nem becsületes, sőt az sem ritka fordulat, hogy a

sikeres módszer alapos elsajátítása után az átvevő a megszerzett tudással önállóan

kíván a piacon helytállni.

- Az átvevő számára sok szempontból az üzleti lehetőségek korlátozásaként hatnak az

átadó kikötései. Határozottan ronthatja üzletét az átadó gyakorta rugalmatlan

árpolitikája, vagy az igénybe vehető beszállítói kör rögzítettsége. Előfordulhat, hogy az

átadó nem biztosítja azokat a szolgáltatásokat, melyek könnyebbé tennék a munkáját.

Mindemellett jelentősen ronthatja az üzletet a hálózathoz tartozó más átvevők

tisztességtelen piaci magatartása.

A franchise vállalkozás elsősorban a kiskereskedelemben és a lakossági szolgáltatások

terén terjedt el. Az ezredfordulót követő évtizedben a hazai kiskereskedelem mintegy 7

százaléka működik franchise rendszerben. Az Európai Unió országaiban ugyanekkor ez az

arány 15-25 százalék között szóródik. Az Egyesült Államok kiskereskedelmében a franchise

súlyaránya 40 százalék.

A franchise, mint sajátos vállalkozási formáció többféle szerveződés, illetőleg

konstrukció jegyeit is magán viseli. Gyakran említik a hálózatok egy változataként,

koncessziós szerződésként, a klaszterek egy típusaként, stratégiai szövetségként, sőt virtuális

vállalatként is. Ezek közül egyértelmű a hálózatok egyik alfajaként történő besorolás.

Koncessziós szerződésként való definiálásában problémát jelent, hogy ott a vállalkozó állami,

vagy önkormányzati tulajdont működtet, vagy ilyen hatáskörbe tartozó feladatot lát el, ami a franchise vállalkozásokra egyáltalán nem jellemző. Továbbá a szűkebb értelemben vett

klaszterektől, a stratégiai szövetségektől és a virtuális vállalatoktól is határozottan különbözik

(ami ez utóbbiak áttanulmányozása után válik beláthatóvá).

75

Részesedhetnek a nagybani megrendelőknek járó kedvezményekből, csökkenhetnek a szállítási költségeik.

78

4.2.2.2. Koncesszió

A koncesszió általános jelentése: engedmény, kedvezmény, engedélyezés. A koncessziós

szerződés alapján működő gazdasági vállalkozások lényegében állami, vagy önkormányzati

tulajdont működtetnek, illetőleg az állam vagy önkormányzat feladatkörébe tartozó

tevékenység ellátására vállalkoznak.

A koncessziós szerződés hagyományosan olyan szerződés, amelyben az állam vagy az

önkormányzat a kizárólagos hatáskörébe tartozó tulajdon működtetési jogainak

gyakorlását, vagy a kizárólagos hatáskörébe utalt tevékenység végzését meghatározott

időre átengedi más gazdasági szereplő részére. (Használati koncesszió és privilégiumot adó

koncesszió.)

Célja szerint általában a közösségi tulajdonban lévő vagyontárgyak hatékonyabb

működtetését, vagy az adott tevékenység hatékonyabb, szervezettebb végzését hivatott

előmozdítani. A koncessziós szerződések előfeltétele a pályáztatás.

A koncesszió-köteles tevékenységek konkrét köre országonként változhat.

Magyarországon a koncesszió-köteles tevékenységek körébe tartozik például az országos

közutak, csatornák működtetése, az útépítés, a bányászati kutatás és kitermelés, a

szerencsejátékok szervezése, vagy a közforgalmú vasúti személyszállítás.

A koncessziós szerződés nem okozhat változást az állami tulajdon, illetőleg az

önkormányzati törzsvagyon körébe tartozó vagyontárgyak tulajdonjogában. (A szerződés

leghosszabb időtartama Magyarországon 35 év, mely külön pályázati kiírás nélkül egy

alkalommal – legfeljebb az eredeti időtartam felével – meghosszabbítható.76

)

4.2.2.3. Spin-off vállalkozások

A spin-off (ritkább szóhasználatban spin-out) cégek lényegében a tudományos kutatási

eredmények közvetlen üzleti hasznosítására alapított vállalkozások. Az elnevezés magyar

megfelelője még nem alakult ki.

A spin-off elnevezés arra utal, hogy a tudományos kutatásból „kipörgött” hasznos

melléktermékről van szó. Bár a nemzetközi szakirodalomban egyre több publikáció

foglalkozik a spin-off vállalkozásokkal, a fogalom korántsem tekinthető letisztultnak, gyakran

előfordul, hogy az eredeti értelmezéstől eltérő cégeket is ide sorolnak.

A szakirodalomban a spin-off cégek csoportján belül három jellegzetesen eltérő eredetű

cégcsoportot találhatunk:

1. Eredeti értelmezés szerinti spin-off cégek: Többnyire olyan tudás-intenzív

vállalkozásokat sorolnak ebbe a körbe, melyek a szellemi tőkéjüket valamilyen

formában egyetemtől, vagy közfinanszírozású kutatóintézettől eredeztetik. Ezt nevezik

a fogalom szűkebb értelmezésének is.

2. Az üzleti szférából eredeztethető spin-off cégek: A tágabban értelmezett spin-off

cégek körébe sorolják az olyan új kutatási eredményekre épülő vállalkozásokat is,

76

1991. évi XVI. törvény.

79

melyek kutatási hátterét egy-egy üzleti vállalkozás (vállalat) biztosította, viszont az

anyaintézet nem tudta, vagy nem kívánta a saját maga hasznára fordítani a szóban

forgó kutatási eredményt (illetőleg részeredményt). Ezeket gyakran vállalati spin-off

cégeknek nevezik.

3. Indirekt spin-off cégek: Egyes szakemberek azokat a cégeket is a spin-off cégek

körébe sorolják, melyek létrehozása során a közfinanszírozású kutatói szféra, illetőleg

az egyetemek korábbi alkalmazottai hoznak létre új tudásalapú vállalkozást anélkül,

hogy formálisan hasznosítanák volt munkáltatójuk szellemi tulajdonát. A spin-off

cégek körébe sorolást azzal indokolják, hogy ezekben a vállalkozásokban is jelentős

részben az a tudás, illetőleg tapasztalat hasznosul, amelyre az alapítók korábban a

közfinanszírozási kutatási szférában vagy az egyetemeken végzett munkájuk során

tettek szert.77

Az ezredfordulóra a fogalom annyira kitágult, hogy esetenként a nagyvállalatok által,

bármiféle szellemi beszállítói szereppel alapított vállalkozásokat is ebbe a vállalkozási körbe

sorolták.

Ebben a kitágult értelmezési mezőben két jelentősen eltérő jellegű üzleti szegmens került egy

kategóriába:

- Az egyik a tudomány közfinanszírozási (egyetemi vagy kutatóintézeti) bázisán, a

finanszírozás közvetlen céljain túl, egyfajta társadalmi haszontöbbletként létrejövő

üzleti tevékenység. Közfinanszírozási (nem üzleti) alapon új üzlet.

- A másik az üzleti tevékenység talaján kialakított kutatás eredményeinek üzleti célú

hasznosítására irányul, csak nem a hagyományos szerveződésben. Lényegében a

kutatási eredmény hasznosításának vállalaton kívülre helyezéséről van szó. Üzleti

alapon új üzlet.

Természetesen a gazdaság fejlődése szempontjából az utóbbi sem érdektelen folyamat,

de nem helyes elvonatkoztatni attól, hogy az új üzletté formálódó kutatási eredmény

létrehozásának két különböző bázisáról van szó.

A már-már önkényes tartalommal felruházott kategóriahasználat egyrészt zavarta a

valóságos folyamatok átláthatóságát, másrészt akadályozta az egyes országok e téren

folytatott gyakorlatának összehasonlítását. Szükségessé vált a spin-off cégek viszonylag

egyértelmű, és általánosan elfogadható definiálása.

Az ezredfordulót követően a fejlett ipari országokban a figyelem előterébe kerültek az

egyetemekről és a közfinanszírozású kutatóhelyekről közvetlenül származó technológia-

intenzív vállalkozások. Gyakran az ilyen vállalkozások létrejöttének a mennyiségével jelzik a

tudomány, illetőleg a tudásbázis üzleti hasznosíthatóságának a fokát is. Ez a szám utal arra,

hogy az adott országban a nem üzleti szférában működő kutatói intézményhálózat mennyire

képes közvetlen üzleti értékké konvertálni a saját berkeiben létrejött tudást. További kutatások

tárgya lehet, hogy a közvetlen üzleti hasznosításnak (tudományterületenként) milyen aránya

lenne egészséges, illetőleg az, hogy az államnak milyen szerepet lenne célszerű vállalnia a

spin-off tevékenység ösztönzésében. Mindezek alapján olyan kategóriahasználat látszik

célravezetőnek, amelyben nem keveredik a közfinanszírozási bázisról, illetőleg az üzleti

bázisról származó tudást hasznosító vállalkozások köre.

77

Innen már csak egy lépés lenne a volt egyetemi hallgatók egyetemen szerzett tudásának hasznosulása egy új

üzleti tevékenységben.

80

A fogalomra vonatkozó tisztázási törekvésekben élenjáró szerepet vállalt az OECD78

.

Egyrészt a kategória szűkebb értelmezése mellett tette le a garast, másrészt a besorolási

kritériumokat is megjelölte:

a) Csak közfinanszírozású intézményből (egyetem, kutatóintézet) származó szellemi

tőke alapján létrehozott új üzleti vállalkozások tarozhatnak a spin-off vállalkozások

körébe.

b) Továbbá az új cégre az alábbi jellemzők közül legalább egynek érvényesnek kell

lennie:

- közfinanszírozású intézmény, vagy egyetem alkalmazottja alapította,

- technológiáját egyetemtől, vagy más közfinanszírozású kutatóintézettől

nyerte licenc-eljárás keretében,

- a cégben egyetem, vagy más nemzeti kutató laboratórium

tőkerészesedéssel vesz részt,

- a céget közfinanszírozású kutatóintézet alapította.

4.2.2.4. Off-shore cégek

Az off-shore cégek ezzel a világszerte használatos elnevezéssel vonultak be a magyar

szaknyelvbe is. A kifejezés angol eredetű. Általános jelentése parton kívüli, parttól távol eső.

A vállalatokkal összefüggésben olyan cégekre alkalmazzák, melyek abban az országban,

ahol bejegyezték nem folytatnak tényleges gazdasági tevékenységet. A parton kívüliség

tehát ma arra utal, hogy a cég érdemben a határokon kívül működik, és bevétele is csak a

határokon kívülről származik.79

Noha széles körben ismert és használt fogalomról van szó, a

jogi szabályozás rendszerint megkerüli az off-shore kifejezés használatát.

Első közelítésben nem tűnik logikusnak, hogy a tulajdonosok egy vállalatot olyan

országban jegyeztessenek be, ahol az érdemi gazdasági tevékenységet nem folytat. Más a

megítélés, ha az ilyen cég révén akkora gazdasági előnyre lehet szert tenni, mely meghaladja

a cég alapításával80

és fenntartásával kapcsolatos költségeket.

Az előnyszerzési lehetőségek domináns eleme az alacsony nyereségadó, esetleg a

nyereség teljes adómentessége81

, az illetékmentesség stb. További előnyök származhatnak a

vállalati nyilvántartási rendszerek fejlett országokétól eltérő megoldásaiból is. (A vagyon

elrejthetővé válik.) A cég tulajdonosai számára - a konkrét konstrukcióktól függően - további

előnyszerzési lehetőségek is adódhatnak. Például off-shore cégek közbeiktatásával a

tulajdonosok viszonylag alacsony költségtöbblet mellett csökkenthetik az üzleti kockázatot

azáltal, ha a nagy értékű vállalati vagyontárgyakat az off-shore cég tulajdonaként jegyzik,

majd lízing, vagy bérlet formájában hasznosítják azokat a tényleges üzleti tevékenységben. (A

kockázatot a vállalatok saját tőkéjük erejéig viselik. Az off-shore cégben nyilvántartott

78

OECD: Analytical Report on High-tech Spin-offs. Paris. 2000. Továbbá Castello – Tuebke – Miege -

Yaquero: Corporate and Research-Based Spin-offs: Drivers for Knowldege-Based Innovation and

Entrepreneurship. Proceedings of the expert workshop held in Brussels, 18 January 2001. OECD (2001). 79

Az elnevezés eredete az ókorig nyúlik vissza, amikor athéni kereskedők az adókötelezettség megkerülése

céljából az Athénhez közeli szigeteken (a parton kívül, a parttól távol) rakodták ki, és innen lényegében

csempészés útján juttatták célba áruikat. A középkorban egyes országok már konkrét célok érdekében

hivatalos megoldásként alkalmaztak a hajóforgalomban bonyolított kereskedelem tárgyaira alacsony vámokat,

adókat. 80

Találkozhatunk igen alacsony, 300-500 dolláros cégalapítási költségekkel is. 81

Ha valamely adóparadicsomban nincs nyereségadó, a bevételt más típusú adó alkalmazásával biztosítják.

Például tőkeadót alkalmaznak, amely a nyereségadónál kevésbé bizonytalan összegű bevételt biztosít.

81

vagyon automatikusan mentesül az üzleti kockázatviselés alól. A nagy értékű vagyontárgy

akkor is a tulajdonosoké marad, ha az üzlet sikertelen.) A relatíve magas - de a transzferár

szabályoknak82

látszólag megfelelő - lízingdíjak alkalmasak a nyereség átszivattyúzására is.

Az off-shore cégek többségét un. adóparadicsomokban jegyzik be. Ezek az

ezredfordulón többnyire kisebb országok, szigetországok.83

Az adóparadicsomokban alapított

cégek közül csak azok tartoznak az off-shore cégek körébe, melyeket akként jegyeznek be, és

akként is működtetnek. Az off-shore cégekre vonatkozó konkrét törvényi előírások és

működési feltételek országonként igen változatosak. Az ilyen szándékkal rendelkező

cégalapító számára célszerű az alapos tájékozódás. Vannak erre a problémakörre szakosodott

tanácsadó cégek is. Akár ezek véleményét kikérve lehet kiválasztani azt a helyet és szerződési

változatot, amely az adott cégalapító céljait a leghatékonyabban segíti. A konkrét

előnyszerzési lehetőségek változatossága mellett az adóparadicsomok abban egységesek,

hogy az off-shore cégek gördülékeny működését egy igen precízen kialakított jogi

mechanizmus biztosítja. Gyakori, hogy önálló törvénykönyv garantálja az off-shore cégek

zavartalan működését, a befektetések védelmét, és a titoktartást. (Például az esetlegesen

formális döntési jogosultsággal rendelkező helyi igazgatónak sem áll módjában olyan döntést

hozni, mely ellenkezik a tulajdonosok szándékával.84

) Ez a jogi biztonság teremti meg a

potenciális cégalapítók bizalmát. Az adóparadicsomok gyakran megkövetelik hogy a

bejegyzett off-shore cégnek legyen igazgatósága, felügyelő-bizottsága, és a tisztségviselők

többsége helyi állampolgárokból kerüljön ki. Előírhatják a könyvelés és az

eredménykimutatás különböző változatait. Található számos olyan (jellemzően nem európai)

helyszín, mely "postafiók-cég" alapítását is lehetővé teszi. Ennél a megoldásnál az adott

cégnek a cégbejegyzésen túl nincs semmilyen további adminisztrációs kötelezettsége. Az

adóparadicsomok versenye részben relatíve alacsonyan tartja az off-shore cégek

bejegyzésének és működésének kiadási vonzatait, másrészt ösztönzi a befogadó országokat az

egyre újabb gazdasági-jogi konstrukciók kidolgozására.

Az adóparadicsomok haszna részben a cégalapítási és fenntartási költségekből, részben

a nyereségadóból vagy forrásadóból származhat.85

További előnyök származhatnak a helyi

tisztségviselők foglalkoztatottságából, és a kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekből is.

Az off-shore cégek közbeiktatását a szakirodalom gyakran adó-optimalizálásnak tekinti.

Nyomatékosítja, hogy itt nem adócsalásról van szó, mivel a vállalat a helyi törvények szerint

működik, azok szerint keletkeznek az adó- és illetékfizetési kötelezettségei. Vagyis a vállalat

törvényesen jár el. E cégek - lényegüket tekintve - mégiscsak adó- és illeték elkerülést

biztosító szerveződések. Érdemi üzleti tevékenységet nem végeznek. Működésük fő

jellemzője, hogy különböző elkönyvelt összegeket kapnak, illetőleg adnak. Ezeket átvezetve a

számláikon, nyereséget mutatnak ki. Az off-shore cégek révén a nyereséget valóban

82

A közös tulajdonosi-érdekeltségi körbe tartozó vállalatok egymás közötti üzletkötéseiben alkalmazott árakat

transzferáraknak nevezik. A fejlett országok gazdasági jogszabályai általában kimondják, hogy transzferárként

reális piaci árat kell alkalmazni. (Ezáltal korlátozzák a nyereségek cégek közötti vándoroltatását.) 83

Az ezredfordulón az Egyesült Államok közelében a legismertebb adóparadicsomok: Bahamák, Barbados,

Delaware, Brit-Virgin-szigetek, Kajmán-szigetek, Panama. A jelentősebb európai off-shore zónák: Ciprus,

Gibraltár, Madeira, Monaco stb. 84

Erre a tipikusan alkalmazott megoldás az, hogy az off-shore cég helyi igazgatója a kinevezésével egyidejűleg

aláír egy felmondó levelet is, mely nincs dátumozva. Ez jelentős fegyelmező erővel hat. A nem egyeztetett,

vagy a tulajdonosok által előnytelennek tartott döntés esetén ugyanis a tulajdonosok olyan dátumot írnak a

felmondó levélre, mellyel dokumentálni lehet, hogy az igazgató az adott döntése meghozatalakor már nem állt

a vállalat alkalmazásában, tehát a döntés (szerződés stb.) érvénytelen. 85

Tapasztalható egy olyan tendencia, hogy azokban az adóparadicsomokban, ahol alacsonyabbak a cégalapítási

és fenntartási költségek, magasabb a nyereségadó kulcsot alkalmaznak, és fordítva.

82

„megtermelő” ország jókora adóbevételtől eshet el. Tulajdonképpen nem is látható át, hogy a

gazdaságilag fejlett országoknak milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy ez a sajátos csiki-csuki

lehetőség hosszú távon fennmaradjon. (Az off-shore cégek problematikus voltát felerősíti

továbbá az a körülmény, hogy alkalmasak a törvénytelenül szerzett pénzek tisztára mosására

is.)

A kilencvenes évek közepén Magyarország is lehetővé tette, hogy a területén off-shore

cégek működjenek. Hivatalos elnevezésük azonban nem ez volt, hanem: „külföldön

tevékenységet végző gazdasági társaság”.86

Az Európai Unió az off-shore cégeket káros

vállalati képződményeknek tartja. Ezzel függ össze, hogy Magyarország már az Unióba

történő belépését megelőzően, 2002-ben megtiltotta újabb off-shore cégek alapítását, és 2006-

tól megszűntette kedvezményes státuszukat.

4.2.3. SAJÁTOS VÁLLALKOZÁSI SZERZŐDÉSEN ALAPULÓ

TEVÉKENYSÉGEK

A vállalatok részére végzett szolgáltatói típusú tevékenységek – mint például valaminek

a megtervezése, átalakítása, megjavítása, felépítése, üzembe helyezése stb. – általában

vállalkozási szerződések (vagy vállalkozási típusú szerződések) keretében folynak.

A változó összetételben sokféle szaktudást és technológiát igénylő komplex

tevékenységek elvégzéséhez általában több vállalat, vállalkozás összehangolt munkája

szükséges. Ilyen tevékenységek esetén a szerződéses kapcsolatok túlnőhetnek az egyszerű

vállalkozási szerződés keretein. Az egy-egy komplex feladat elvégzésére több cég

közreműködésével ideiglenesen összeszerveződő vállalati tevékenység tipikus példái a

virtuális vállalat, a fővállalkozás és a konzorcium.

4.2.3.1. Virtuális vállalat

A virtuális vállalat kifejezés az Internet térhódításának kezdetén jelent meg. Ekkor

virtuális vállalat alatt olyan vállalkozásokat értettek, amelyek csak az Interneten jelennek

meg, minden üzleti kapcsolatukat a virtuális világban bonyolítják, így a szolgáltatásaik is

kizárólagosan elektronikus utakon érhetők el és vehetők igénybe. Az ekkor keletkezett – és

ma is elérhető – publikációk természetesen ebben a szellemben tárgyalják a virtuális

vállalatok problémakörét.

86

Az off-shore cégek nyereségadója Magyarországon a múlt század kilencvenes éveinek második felében 3

százalék, az ezredforduló után 4 százalék volt. E társaságok hazánk iránti érdeklődése az ezredfordulóig

mutatott folyamatos emelkedést. Az ezredfordulón 5 millió dollárnyi költségvetési bevételt biztosítottak. Az

off-shore státusz feltételeit 1996. évi LXXXI. törvény részletesen definiálja. A legjelentősebb kitételek: „az a

belföldön bejegyzett, belföldi székhellyel rendelkező, megszakítás nélkül száz százalékig külföldi tulajdonban

lévő korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság, amely … a működéséhez szükséges bankszámláját

belföldön vezeti, … sem a társaságnak, sem a tulajdonosainak nincs belföldi gazdasági társaságban,

szövetkezetben érdekeltsége, illetve belföldön képviseletet nem tart fenn, valamint sem közvetlen, sem

közvetett tulajdonosai között nincs belföldi személy …. belföldi államigazgatási és bírósági eljárásaiban

kizárólag belföldi ügyvédeket foglalkoztat, valamint külön-külön számítva, a társaság vezető

tisztségviselőinek, felügyelőbizottsága tagjainak és az alkalmazottainak többsége belföldi magánszemély,

továbbá könyvvizsgálati kötelezettségének belföldön bejegyzett könyvvizsgáló által tesz eleget.”

83

Időközben a kategória tartalma fokozatosan átalakult. Mai értelmezésében ahhoz a

problémakörhöz kötődik, hogy vannak olyan üzleti tevékenységek, melyek egyrészt

egyszeriek, nem ismétlődnek, másrészt a megvalósításukhoz sokirányú szakismeret,

szaktudás, és sokféle tapasztalat szükséges. Az ilyen lehetőségek kihasználására, egyszeri

jellegük és speciális tudásigény struktúrájuk miatt általában nem célszerű egy önálló vállalatot

alapítani. A tartós üzleti kapcsolatok kialakítása sem ésszerű lehetőség (szintén a feladatok,

és tudásigényük variabilitása miatt). Viszont a szétszórtan, a különböző vállalatoknál,

szervezeteknél, szakembereknél felhalmozódott tudásnak és képességeknek a felvetődő

igények szerinti összeszervezése révén üzleti haszonra lehet szert tenni. Ilyen esetekben a

tudás és a képességek birtokosainak egy csoportja összeszerveződik az adott, egyedi jellegű

feladat megoldására.

A feladatot kompetenciák szerint részekre bontják, majd elkészítik a megvalósítás

folyamatsémáját. A résztvevők szerződésben vállalják, hogy az adott részfeladatot az adott

határidőre, az előírt minőségben elvégzik. Ezáltal jön létre a virtuális vállalat. Mai

értelmezése szerint a virtuális vállalat egy olyan üzleti tényező, mely területileg szétszórt,

jogilag teljesen önálló vállalkozások, szervezetek, személyek csoportjának az

együttműködéseként, ideiglenesen jön létre, és egy projekt, vagy egy célkitűzés

megvalósítására irányul. A projekt, illetőleg cél megvalósítása érdemben nem egy

vállalathoz, hanem egy szerződéshez kötődik. E szerződés révén jön létre a virtuális

vállalat és szintetizálódik üzleti tényezővé. Csak addig és annyiban létezik, ameddig és

amennyiben azt a szerződés előírja. Emiatt tekinthető virtuális vállalatnak. Miután

megtörténik a teljesítés, és a vevő átutalja az ellenértéket, a partnerek a szerződés szerint

felosztják azt egymás között. Ezután a virtuális vállalat, mint üzleti tényező automatikusan

megszűnik.

A több kisebb vállalat, vállalkozás, illetőleg szakértő tevékenységét ideiglenesen

összeszervező virtuális vállalat bizonyos területeken a nagyvállalatok konkurenciájaként is

felléphet.

A virtuális vállalat elnevezése kissé félrevezető. A szerződés alapján történő sajátos

együttműködés nem felel meg a vállalat mai értelmezésű definíciójának. A virtuális vállalat

valójában nem vállalat, csupán annak nevezik. Ezzel összefüggésben az irodalomban

számos ellentmondás, zavarkeltő értelmezés és elemzés található, ami összefügg a fogalom

időben lezajló tartalmi módosulásával is. Az eddig bekövetkezett gyors értelmezésbeli

változásokat tekintve nem kizárt a további változás lehetősége. Mindenesetre üzleti

szempontból létező realitás, hogy egy-egy rövidebb távú egyedi cél megvalósítása érdekében,

a bizonyított kompetenciák alapján létrejön az önálló, egyenrangú felek szerződéses

együttműködése. (Az elnevezés lehetne találóbb is. Szerencsés, ha az elnevezés utal a

lényegre, és a kialakult kategóriarendszert is figyelembe véve, nem megtévesztő hatású.)

A virtuális vállalat létrejöttének többféle kiindulási pontja lehet. Két tipikus változat:

a) Egy vállalat számára olyan megrendelés érkezik, melynek a teljesítéséhez több,

jelentős témában nem rendelkezik a szükséges kompetenciákkal (és a hiányzó

képességek alvállalkozói formában való bevonása nem lenne jó megoldás). b) Egy vállalat – vagy valamely erre specializálódott vállalkozói szervezet –

olyan hirdetést, vagy pályázatot talál, melynek megvalósításához különböző

kompetenciákkal rendelkező gazdasági szereplők részvétele szükséges.

84

A virtuális vállalaton belül az önálló vállalkozások, szervezetek jogviszonya az igények

és a lehetőségek függvényében különböző lehet. Eltérő lehet maga a szerveződés is. Tipikus

megoldások:

a) Egy önálló virtuális menedzsment mint vállalkozás áll kapcsolatban az önálló

gazdasági szereplőkkel. A menedzselő vállalkozás nem csak irányítással

foglalkozhat, maga is részt vehet a virtuális vállalat feladatainak

megoldásában.

b) Konzorciális szerződés keretében folyik a tevékenység. A tevékenységet egy

erre a célra szervezett team irányítja. Amennyiben a konzorciális szerződés

valamely projekt megvalósítására jön létre, a projekt megrendelője kérheti a

generál-felelős megnevezését, illetőleg a felelősségi sorrend kijelölését is.

A megrendelő a virtuális vállalatban résztvevők mindegyikétől kérhet referenciákat

a tudásának és képességeinek bizonyítására, továbbá a teljesítéssel kapcsolatban különböző

garanciákat is kérhet.

A szükséges üzleti partnerek felkutatásában és a kapcsolatok felvételében jelentős támasz

lehet az Internet. A fejlett információs technológia nagy segítséget nyújt az intelligens

ügyfélkapcsolatokhoz. Az információs társadalom kialakulása szélesebbre nyitja a virtuális

vállalati szerveződés lehetőségeit. Az üzleti kompetenciák sok esetben a területi

elhelyezésüktől függetlenül bevonhatók egy-egy projektbe. Rutinszerű lehetőséggé válik, a

régiós, az interrégiós, és a nemzetközi együttműködés.

A virtuális vállalati szerveződés elsősorban a rugalmas és gyors alkalmazkodó képességű kis-

és középvállalkozások számára jelenthet kedvező üzleti lehetőségeket.

4.2.3.2. Fővállalkozás

A fővállalkozás a komplex beruházásokhoz kapcsolódó kategória. Fővállalkozási

jogviszony akkor jön létre, ha egy önálló funkció ellátására alkalmas komplex beruházás

egy cég szervezésében, és annak teljes anyagi felelőssége mellett valósul meg. Komplex

beruházásként értelmezhető egy összetett beruházásnak az a gazdasági-műszaki egysége is,

mely önálló funkció betöltésére alkalmas. Lényeges a komplexitási követelmény. Csak önálló

feladat ellátására alkalmas, összetett gazdasági, illetve műszaki egység megvalósítása

képezheti a fővállalkozás tárgyát. A fővállalkozási tevékenység átfogja a beruházás

tervezését, a megvalósításhoz kapcsolódó szervezési tevékenységet, a kivitelezés

összehangolását, majd az elkészült, működőképes („kulcsrakész”) rendszer átadását a

megrendelőnek.87

A fővállalkozó köteles a munka gazdaságos és gyors, elvégzéséhez szükséges feltételeket

megteremteni, az ugyanazon létesítményen dolgozó többi vállalkozóval a tevékenységet

összehangolni, továbbá a többi vállalkozóval az együttműködés módjának és feltételeinek

meghatározásához szükséges szerződéseket megkötni.88

A fővállalkozás nagy kockázattal járó

87

Egy épület felépítésére például, a komplexum működőképességéhez szükséges állóeszközök (gépek,

berendezések stb.) nélkül nem köthető fővállalkozói szerződés, noha az épület generálkivitelezője

alvállalkozókat vonhat be a tevékenységbe. A generálkivitelező jellemzően építési szerződés (vállalkozási

típusú szerződés) alapján dolgozik, ebben a konstrukcióban a tervező és a generálkivitelező között nem jön

létre jogviszony. (Az építési szerződés mellett az azt kiegészítő szerelési szerződés is szerepelhet.) 88

Ptk. 401. §.

85

tevékenység. A fővállalkozó ugyanis nem csupán a saját maga által végzett tervezési, építési-

szerelési és technológiai szerelési munkákért felelős, hanem adott esetben köteles helytállni

az alvállalkozók, beszállítók és egyéb közreműködők szerződésszegéseiért is. Mindemellett a fővállalkozó felelőssége a szerződésben rögzített műszaki, gazdasági és

egyéb feltételek teljesítéséért akkor is fennáll, ha a tervet nem maga készítette.

4.2.3.3. Konzorcium

A konzorcium egy olyan alkalmi társulás, mely vállalatok (vagy egyéb szervezetek89

)

között jön létre, és ennek keretében együttműködnek egy adott cél megvalósítása

érdekében. Ez az együttműködés a cél jellegéből következően többnyire viszonylag rövidebb

ideig tart, de ha az adott cél megvalósítása több évet igényel, akkor az együttműködés is több

évre szóló, vagy hosszú távú lesz. A konzorciumok nagy hányada megfelel a virtuális

vállalat kritériumainak, azzal a specifikummal, hogy itt a tevékenység konzorciumi

szerződésen alapul.

A konzorcium résztvevői konzorciumi együttműködési megállapodást kötnek,

melyben megnevezik a konzorcium vezetőjét, kijelölik annak felelősségi körét, majd

határidőkhöz kötve, részletesen leírják az egyes konzorciumi tagok teendőit. Minden

konzorciumi tag az általa megvalósítandó tevékenység szerződésszerű teljesítéséért és a

kapcsolódó kötelezettségekért tartozik felelősséggel. A közösen megvalósítandó

tevékenységekért egyetemlegesen felelnek. A megállapodásban arra is kitérnek, hogy az

egyes tagok milyen esetekben, milyen feltételek mellett válhatnak ki a konzorciumból. A

konzorcium nem jogi személy.

A XX. század második felétől kezdődően, a vállalati tevékenységi sávok szűkülési

tendenciájával párhuzamosan jelentősen növekedett a konzorciumi szerződéseken alapuló

tevékenységek, projektek aránya is. Találkozhatunk a fogalom kiterjesztésére irányuló

törekvésekkel. Közöttük olyan megoldással, ahol két, vagy több vállalat egy közös cél

megvalósítására közösen alapít egy vállalatot, és annak a nevében szerepelteti a konzorcium

kifejezést. A név ellenére itt már nem konzorciumi jellegű együttműködés folyik. Egy új

vállalat létrehozása ugyanis egyrészt nem tekinthető alkalmi jellegűnek, másrészt a teendőket

itt egy önálló jogi személy látja el, és nem jogilag önálló vállalatok, vagy szervezetek

folytatnak szerződésen alapuló együttműködést egy adott cél érdekében.

4.2.4. VÁLLALATFEJLŐDÉSI TENDENCIÁK

A termelés klasszikus képe szerint a megfelelő gépekkel, berendezésekkel felszerelt

vállalat beszerzi a nyersanyagokat, majd sorra elvégezvén rajtuk a szükséges átalakításokat,

befejezett piacképes termékké formálja azokat. A II. világháború előtt az egyik legnagyobb

magyar fémipari vállalat, a Csepel sziget jelentős részét elfoglaló Weiss Manfréd Művek, még

úgy reklámozta magát, hogy ott a gombostűtől a repülőig mindent gyártanak. Az utódjaként

létrejött Csepel Művek területén – amely már tröszti irányítás alatt álló állami vállalatok

csoportjaként működött – még a nyolcvanas években is a hosszú technológiai folyamat, és a

89

A konzorciumi tagok között - ritkább előfordulással – magánszemélyek is szerepelhetnek, például szakértői

feladatok ellátásával.

86

sokszínű termékpaletta dominált. Működött ott acélöntöde, meleg- és hideg fémmegmunkálás.

Gyártottak többek között csöveket, szerszámgépeket, kerékpárokat.

Az utóbbi négy évtized alatt, folyamatos gyorsulás mellett, óriási változások

következtek be a termelés folyamatában és a vállalatok világában. A családi és

magántulajdonban lévő közepes és nagyvállalatok aránya csökkent, a vállalati profilok

szűkültek, a technológiai folyamatok szakaszokra töredeztek, a vállalatok üzleti

partnerei megsokasodtak, a vállalati kapcsolatrendszerek új formái alakultak ki. A

szolgáltatási tevékenység súlya megnőtt. A fogyasztói orientáció viharos gyorsasággal

nőtt. Módosult a tulajdonosi kapcsolatok jellege is. Jellemzővé vált a vállalatok más

vállalatokban történő tulajdonszerzése, a tulajdonosi kapcsolatok áttekinthetősége

romlott. E fejlemények összhatása alapján az elméleti közgazdaságtan a vállalatok

határait elmosódónak tekinti.

Más oldalról a gazdaság egyre határozottabban kétpólusúvá vált. Az óriásvállalatok

súlya és befolyása folyamatosan nőtt. E tendencia mellett másik pólusként erősödött a kis-

és középvállalatok, valamint a regionális hatókörű vállalatok súlya. A fejlődés két

súlyponti iránya a globalizáció és a regionalizáció.

A változások felgyorsultak, melyek során a vállalati együttműködések és kapcsolatok

sokféle változata alakult ki. A gyakorlat keresi a leghatékonyabb megoldásokat, esetenként

nehéz az egyes módszerek közötti elvi különbségek megtalálása, nehéz az egyértelmű

kategorizálás. Az előrelátás sem egyszerű abban a kérdésben, hogy milyen feltételek mellett

milyen együttműködési forma lesz a vállalatok számára a legmegfelelőbb a jövőben. Az

azonban bizonyosnak látszik, hogy a jó kapcsolatok értéke egyre nő, ezek építésében a

megfelelő szintű nyitottság és a rugalmasság nem nélkülözhető.

4.2.4.1. Koncentrálás az alapvető képességekre

A verseny fokozódása, a piacok méretének növekedése és a tudomány fejlődése

egyre szerteágazóbb és egyre magasabb szintű szaktudási igényt támasztott a vállalatokkal

szemben. A vállalatok erre a kihívásra a tevékenységi sávjuk szűkítésével és specializált

tudásuk egyre magasabb szintre emelésével válaszoltak. Műszaki és technológiai tudásukat

egyre inkább a számukra hosszú távon legnagyobb profitot hozó tevékenységi fázisokra és

folyamatokra összpontosították.

4.2.4.1.1. Alapvető képességek

A tevékenységi sáv szűkítéséhez és a specializált tudás erősítéséhez kapcsolódóan a

nyolcvanas évek végétől került a szakmai érdeklődés középpontjába alapvető képességek

kérdésköre. Mag-képességeknek, lényegi képességeknek is nevezik. (Az angolban is többféle

elnevezéssel szerepl a core competence mellett a core capabilities a leggyakoribb.)

A vállalat alapvető képességei körébe azok a képességek, azok a komplex tudás-

panelek tartoznak, melyek döntő szerepet játszanak a vevői kör szempontjából legfontosabb

értékek előállításában.90

90

A definíció a Hamel-Prahald szerzőpáros megfogalmazását veszi alapul. (Az eredeti változatot idézi

Salamonné Huszty Anna, Alapvető képességek c. írásában. In: Sokszínűség a cégstratégiában. Szerk. Varsányi

Judit. Aula Kiadó, 1998. 86. o.)

87

Az alapvető képességek beazonosítása nem könnyű feladat. Tudás, képesség, készség

és technológia meglétének olyan együttesét jelenti, melyekkel a vállalat bizonyos

tevékenységeket, résztevékenységeket versenyképesen el tud látni, és amelyekben a

versenyképességet hosszabb távon fenn is tudja tartani. Az alapvető képességek nem (vagy

nem feltétlenül) termékspecifikusak, több termék piaci sikerének biztosítására is alkalmasak

lehetnek. A vállalatnak mindenkor olyan területekre kell irányítania a tevékenységeit, ahol

az alapvető képességei biztosítják számára a piaci sikert. Az ezredfordulót kövtően a

vállalati versenynek a legerősebb szegmensét az alapvető képességek terén folyó verseny

jelenti. (A vállalatok számára az alapvető képességeik hasznosítása jelenti az üzlet alapját, a core businesst.)

Az alapvető képességekre való koncentrálás folyamányaként egyes vállalatoknál a fő

tevékenység vállalaton belül végzendő technológiai folyamatából szabdaltak le bizonyos

részeket, más vállalatok a termelési technológiához közvetlenül nem kapcsolódó

tevékenységek saját vállalati berkeken belüli végzéséről mondtak le.

A technológiai folyamatok felszabdalása, részekre töredezése vezetett el az összeszerelő

típusú vállalat kialakulásához is. Ez elsősorban a nagy tömegben árusítható, és sok

alkatrészből összeszerelt termékeket érintette. Ide sorolható a személygépkocsi gyártás, a

teher- és személyszállító járművek gyártása, a háztartási gépek, a híradástechnikai termékek,

és az egyre sokrétűbb felhasználási lehetőséggel bíró számítástechnikai és mikroelektronikai

termékek előállítása. Az ezredfordulón e termékeknek a gyártói már jellemzően összeszerelő

vállalatként működnek.

A folyamat révén kiszélesedett a részegységek és alkatrészek előállításával foglalkozó

beszállítói kör, és lényegében ezzel összefüggésben rögzült a beszállítói tevékenység

elnevezés is. Az ezredfordulón elsősorban a vállalatok azon szállítóit nevezik beszállítónak,

amelyek alkatrészeket, részegységeket, vagy önálló termékként is hasznosítható

csomagolóanyagot (üvegpalackok, konzerves üvegek, műanyag dobozok stb.) értékesítenek a

felhasználó vállalat számára.

A kisegítő és kiszolgáló tevékenység egy részének más vállalkozással való elvégeztetése

szintén abba az irányba hatott, hogy a vállalat vezetése nagyobb erőfeszítéseket tehessen az

alapvető képességek versenyképességének szinten-tartására, és egyszerűsítette a vállalat

szervezeti felépítését is. Más oldalról ezeknek a tevékenységeknek a vállalaton kívülre

helyezése jelentősen hozzájárult a szolgáltatói szektor arányának a nemzetgazdaságokon

belüli növekedéséhez.

Az alapvető képességekre való koncentrálás az átláthatóság és a szervezhetőség feltételeit is

javította. A folyamat két jellegzetes időszakra osztható: a menedzseri kivásárlás és az

outsourcing időszakára.

4.2.4.1.2. Menedzseri kivásárlás

A menedzseri kivásárlást gyakran angol eredetijeként, vagy annak rövidítéseként említi

az irodalom: Management Buy Out, MBO.

A múlt század hetvenes éveinek második felétől a nyolcvanas éveinek végéig tekinthető

jellemzőnek az a folyamat, amikor a vállalat a profittermelés szempontjából kevésbé

88

meghatározó részlegeit értékesítette a vállalatvezetők részére.91 Ezáltal egyrészt

egyszerűsödött a vállalati vezetés feladata, nőtt a tevékenység kulcsfontosságú pontjaira való

odafigyelés lehetősége, másrészt a zökkenőmentes átállásra némi biztosítékot jelentett, hogy

elkötelezett személy kezébe került az adott tevékenység.

Az ezredfordulóra menedzserek tulajdonhoz jutásának alapelve módosult. Itt már

nem a szó eredeti értelmében vett kivásárlás történik, hanem a menedzserek

részvényvásárlás útján résztulajdonossá válnak (ennek ellenére ezt is gyakran menedzseri

kivásárlásnak nevezik). Alkalmazása során előbb kiválasztják a menedzseri csapat azon

tagjait, akiket a programba be kívánnak vonni. A kiválasztott vezetők általában az egy-másfél

éves bruttó fizetésüknek megfelelő összeg befektetésével válhatnak résztulajdonossá, amire

esetenként a részvény formájában adott jutalmak is ráerősíthetnek. Ezt már eléggé jelentős

összegnek tartják ahhoz, hogy a menedzsereknek a tőkejövedelmezőség iránti elkötelezettsége

megerősödjön.

A menedzseri kivásárlás eredeti változata, mely az üzleti tevékenység egyes

elemeinek vállalaton kívülre helyezését foglalja magában, a nyolcvanas évek közepétől

folyamatosan otusourcingra váltott.

4.2.4.1.3. Outsourcing

Az outsourcing olyan vállalati akció, melynek révén egy korábban vállalaton belül

végzett tevékenységet részben, vagy teljes egészében külső cégre bíznak. (Az outsourcing

magyarul kiszervezést jelent. A hazai szaknyelvben az angol változat dominál.) Az

outsourcing sokféle tevékenységre vonatkozhat, és többféle módszerrel valósítható meg.

A kiszervezett tevékenységek két fő csoportra bonthatók:

a) A technológiai folyamat azon láncszemei, melyek stratégiai szempontból kevéssé

frekventáltak, és általánosan ismert technológiájukból következően a piacon

megvásárolhatók. Ennél a változatnál a kiszervező a kiszervezés megtörténte után

megvásárolja termékeinek a vonatkozó részegységeit, illetőleg alkatrészeit, vagy

bérmunka szerződés keretében legyártatja azokat. (A kiszervezés vonatkozhat a

termék működtetéséhez szükséges szoftverekre is.) A technológiai folyamat

elemeként értelmezhető tevékenységet (szállítási és egyéb költségszempontok

figyelembevételével) akár a világ másik sarkába is kihelyezhetik.

b) A vállalaton belüli szolgáltatási jellegű, kisegítő-kiszolgáló tevékenységek

kihelyezhetőnek minősülő része. (Ilyen lehet a karbantartás, a takarítás, az

adatrögzítés stb.) A karbantartási és az egyéb kisegítő-kiszolgáló tevékenységek

végzésének egy jelentős része az adott helyhez kötött. Ezért ennél a változatnál az

idegen cég a kiszervezett tevékenységet gyakran végzi a megrendelő telephelyén.

A kiszervezés módjának egyik fő kérdése, hogy mi történjék a kiszervezendő

tevékenységhez tartozó erőforrásokkal92. Az állóeszközök esetében a három leggyakoribb

megoldás: részben, vagy teljes egészében eladják a külső vállalkozás számára, bérbe adják a

külső vállalkozás számára, harmadik vállalkozás számára értékesítik azokat. Az emberi

erőforrás rugalmassága nagyobb, így a kiszervezett tevékenységhez tartozó létszám részére

találhatnak a vállalaton belül más tevékenységet, további megoldásként az állóeszközök

91

A vásárlásba esetenként az alkalmazottak is bekapcsolódhattak (Management-Employee Buy Out). 92

A gazdálkodási folyamat erőforrásigényével a 3.1. alfejezet foglalkozik.

89

átadásával együtt áthelyezhetik a tevékenységgel megbízott céghez, vagy létszámleépítés

keretében (esetleg részben) elbocsáthatják őket.

A kiszervezés előnyei sokfélék lehetnek, de esetenként számottevő hátrányokkal is

számolni kell. A döntés meghozatala előtt célszerű az akció előnyeit és hátrányait részletes

elemzés keretében feltárni, ezen belül a számszerűsíthető összefüggéseket számszerűen is

kimutatni.

Az előnyök többsége a megtakarítási lehetőségekből vezethető le. A kiszervezett

tevékenységet végző cég rendszerint a profil specialistája, ennek a cégnek ez a tevékenység a

„core businesse”, itt hasznosulnak az alapvető képességei, ebben versenyképes93

. A

kiszervező számára olcsóbbá94

, jobb minőségűvé válhat a tevékenység ahhoz képest, mintha

azt valamely saját szervezeti egysége látná el. A vállalat – amennyiben értékesíti az e

tevékenységhez szükséges eszközállományt – tőkét is megtakaríthat. Vannak az olcsóbbá

válásnak kevéssé számszerűsíthető elemei is. Ezek közé tartozik, a fentiekben már említett

azon előny, hogy a vállalati vezetés nagyobb erővel koncentrálhat az alapvető

képességekre, az üzlet lényegére. A kiszervezett tevékenységekhez kapcsolódó hozzáértési

igény azonban nem nullázható. Annak mindenkor el kell érnie legalább azt a szintet, hogy a

vállalat képes legyen az adott témában a maga számára előnyös üzleteket kötni.

Az esetleges hátrányok tevékenység-függőek. Főként a rugalmasság csökkenésével és

az üzemi titkok kiszivárgásának fenyegetettségével függenek össze:

a) A külső cég szerződés alapján dolgozik, a belső szervezeti egység tervek és

utasítások alapján működik. A szerződések esetleges módosítása sokkal több időt

igényel, mint egy újabb utasítás kiadása. (Rugalmas szerződések esetén is

kérdéses, hogy mekkora rugalmasságot lehet egy szerződésbe belefoglalni

jelentősebb potenciális veszteségek nélkül.)

b) A kiszervezett tevékenység kapcsán nagyobb a veszély, hogy bizalmas

információk illetéktelen kezekbe kerülnek, ahhoz képest, mint amikor a

tevékenységet a saját szervezeti egységek végzik. A kiszervezett tevékenység

fajtájától függ, hogy a szerződő fél milyen jellegű bizalmas információkhoz jut,

vagy juthat. A titok sérülésének veszélye mindig felmerül, ha a megbízott a

tevékenységét a megbízó telephelyén végzi (még a takarítóbrigádba is

beépülhetnek ipari kémek). Ez a fenyegetettség akkor válik különösen jelentőssé,

amikor a feladat elvégzéséhez a cégnek, vagy a cég technológiájának alapos

ismerete szükséges. (Ilyen lehet a vállalati információs rendszer kidolgozása, vagy

az alapgépek karbantartása.) A beszállító saját telephelyein végzett

alkatrészgyártásának az információi is elvezethetnek a megbízó vállalat titkainak

birodalmába.

Az outsourcing módszerének terjedése, majd tömeges alkalmazása ráirányította a

figyelmet a kis- és középvállalkozások gazdasági jelentőségére.

Nem ritka az az eset, hogy elhamarkodottnak minősül az outsourcing, továbbá az sem,

hogy a fejlődés valamely fordulata a korábbihoz képest kedvezőbbé teszi az adott teendőnek a

vállalat által történő elvégzését. Ekkor a racionális lépés az insourcing. Insourcing alatt azt 93

A megvásárolt tevékenység rendszerint kiállja a piaci versenyben való megmérettetést. 94

Az olcsóbbá válást a tevékenység által keletkeztetett teljes megtérülési követelményre kell értelmezni, azaz a

költségek mellett figyelembe kell venni a tőkére értelmezett opportunity cost szerinti hozamkövetelményt is.

90

az akciót értik, amikor a vállalat a saját tevékenységi körébe von egy olyan

tevékenységet, melyet számára korábban egy külső cég végzett. Abban az esetben, ha az

adott tevékenység piacán a verseny nem eléggé hatékony, a partner számára egyfajta

fegyelmező erővel is hat az a lehetőség, hogy a megrendelő eláll a további üzletkötéstől és az

üzlet tárgyát a saját tevékenységi körébe vonja.

Találkozhatunk a cosourcing kifejezéssel is. A kétezres évek első évtizedében kétféle

értelmezésben is használatos. A szövegkörnyezetből derül ki, hogy az adott helyen melyik

változat szerepel.

a) A cosourcing olyan együttműködést jelent, amikor egy-egy vállalati feladatot

vállalaton belüli, és speciális szaktudással rendelkező külső szakemberek közösen

oldanak meg. Leggyakrabban a gazdasági tanácsadási tevékenység egy módszer-

változataként találkozhatunk vele.

b) A cosourcing olyan tevékenység kiszervezés, ahol a kiszervezett tevékenység

végzése egy közvetítő vállalkozáson keresztül történik. (Ez a ritkábban előforduló

tartalom.)

4.2.4.1.4. Alapképességekre fókuszáló alapítás

Elsősorban a vállalatok által alapított új vállalatok, leányvállalatok esetében, vagy új

üzemek létrehozásakor tapasztalható az a tendencia, hogy már ebben a fázisban az

alapképességek középpontba állításával építik fel a technológiát, építik ki a beszállítói

hálózatot és szervezik meg a működés rendszerét. Sikeresen kidolgozott és megvalósított

koncepció esetén, belátható időn belül már nem szükséges bizonyos tevékenységek

kiszervezése, vagy vállalati hatáskörbe vonása. Hosszabb távon, a környezet változásának és

a tudás fejlődésének hatására ezekben az esetekben is napirendre kerülhetnek az outsourcing

és az insourcing célszerűségének kérdései.

4.2.4.2. Hálózatosodás

A hálózatosodás kifejezés olyan vállalati kapcsolati hálók kialakulására és

sűrűsödésére használatos, melyek az egyszerű adásvételi szerződésektől eltérő, illetőleg

azokon túlmutató viszonyrendszeren alapulnak, és viszonylag tartósnak mutatkoznak. A

kapcsolati hálók alapulhatnak közös tulajdonláson, szerződéseken, vagy szóbeli

megállapodásokon. Mindemellett a vállalatok közös térbeli elrendeződéséből kisarjadó

kapcsolatok is egyfajta hálózatképző tényezőként hatnak. (A térbeli közelség hatására,

egyrészt a helyi irányító szervekkel való kapcsolattartás keretében is kialakulhat egyfajta

együttműködés, továbbá a környezetalakító funkcióhoz tapadóan is tartós kapcsolatok

alakulhatnak ki.)

A hálózatosodás – bár a jelenség hosszú idő óta megtalálható a gazdasági életben –

egyértelműen felgyorsult az elmúlt három-négy évtizedben. A felgyorsulás lendületét több

tényező komplex és kölcsönös együtthatása hozta létre. Ezek: a globalizáció, a gazdasági

verseny felgyorsulása, az optimális vállalati méret növekedése, a tevékenységek

tudásigényének a növekedése, az alapvető képességekre történő koncentrálás, a technológiai

lánc széttöredezése, az outsourcing előtérbe kerülése. Mindebben jelentős, támogató jellegű

szerepet játszott a számítástechnika, a mikroelektronika, és a telekommunikáció fejlődése.

91

Az üzleti kapcsolatok sokfélesége következtében a vállalatok tartós

együttműködésének a formái is sokfélék lehetnek. Egy-egy vállalat sok másikkal állhat

tartós üzleti kapcsolatban. Az egy-egy termék előállítása és értékesítése mentén

értelmezhető technológiai láncokat átkötő kapocsként foghatják a hálózatba a bármely

láncszemnél előforduló közös szállítók vagy közös vevők. A közös kutatások, vagy a közös

tulajdonosok újabb és újabb tartós kapcsolati pontot jelenthetnek. Egy-egy globális vállalat

révén a kapcsolatok rendszere földrészeken átnyúló vállalati hálókat alkothat. Ezeknek a

bonyolult, sok szálú kötődéssel bíró, nagy kiterjedésű általános vállalati hálóknak a

részletes feltérképezésével a gyakorlat érdemben nem foglalkozik, egyes szegmenseknek

(mint például a jellemzően üzleti titkot képező, többirányú beszállítói keretszerződéseknek) a

feltárása nem is látszik megoldhatónak.

A konkrét elemzések többnyire nem a komplex hálózatok rendszerével, hanem azok

egy-egy olyan alrendszerével foglalkoznak, melyek a tartós vállalati kapcsolatokat egy

vagy két kötődési kapcsolattípus szerint teszik megközelíthetővé.95

A vállalati hálózatok egyes típusait részletesebben bemutatják az ipari parkokkal, a

sajátos vállalati formációkkal, illetőleg a vállalatok sokszínű kapcsolatrendszerével foglalkozó

alfejezetek. Ahhoz, hogy a hálózatosodás mibenlétét, illetőleg a vállalatok hosszabb távú

kapcsolatrendszereit együtt lássuk, célszerűnek látszik, kifejezetten ebből a szempontból a

teljes kör fő elemeit tételesen áttekinteni.

A vállalati hálózatok legjelentősebb típusai, alrendszerei:

a) A termelési és szolgáltatási folyamat fő irányának haladási folyamatába

bekapcsolódó, abban részt vevő vállalatok hálózata. A terméknek az alapanyagtól

a késztermékig, majd a vevőig tartó átalakulási folyamatait, útját technológiai

láncnak96

nevezik. E lánc részeként szerepel minden olyan tevékenység, mely a

terméket magát, illetőleg annak fizikai helyváltoztatását közvetlenül érinti. A lánc

vállalatok közötti összekapcsolódását egyik oldalon a szállítói jellegű, másik oldalon

vevői jellegű kapcsolatok biztosítják. Ezek a kapcsolatok – ha az üzleti partner

megfelelőnek bizonyul – az esetek többségében hosszabb távú, tartós kapcsolattá

alakulnak. A termék-minőség fontos tényezője a beszállítói minőség. A tevékenységek

összefonódása révén a vállalatok sorsa is egyre inkább összefonódik. Mint a

korábbiakban már szerepelt, a modern versenypiacon egyre inkább a vállalati

láncok versenyeznek egymással. Noha a termék létrejöttének és a fogyasztóhoz való

eljuttatásának folyamata műszakilag is determinált, a technológiai láncból leképezhető

vállalati hálózat már kissé ágas-bogas. A technológiai folyamat részekre töredezése

jelentősen kiszélesítette az egy-egy technológiai láncban szereplő vállalatok körét.

Egy-egy vállalat a fél évszázaddal ezelőtti helyzethez képest sokkal több üzleti

partnerrel tart fenn tartós szállítói- illetőleg vevői kapcsolatot. (A tartós kapcsolatok

mellett természetesen léteznek rövidebb távra szóló, átmenetinek látszó üzleti ügyek

is. A transznacionális és a multinacionális vállalatok esetében gyakori, hogy egy-egy

beszállítói témában több beszállítóval működnek együtt. Egyrészt azért, hogy bármi

történjék is valamelyik beszállítójukkal, ne kerülhessenek kiszolgáltatott helyzetbe,

95

Találkozhatunk a hálózatosodás komplex jelenségének a feltárására irányuló törekvésekkel is. (Például

Kőhegyi Kálmán: Vállalkozói hálózatok. Közgazdasági Szemle, 2005. 5. sz.) Egy ilyen kutatás elsősorban a

tendenciákhoz, trendekhez való igazodás általános helyzetképének a megrajzolására lehet alkalmas. 96

Az irodalommal való egyfajta összhang megteremtése érdekében szükséges hangsúlyozottan rámutatni, hogy a

technológiai lánc, ellátási lánc, értéklánc itt bemutatott szóhasználata a szakirodalomban nem egységes,

illetőleg nem következetes. A problémakör részletes bemutatása azonban egyrészt hangsúlyeltolódáshoz

vezetne, másrészt túlnőne az ésszerű terjedelmi kereteken.

92

másrészt ezzel a megoldással folyamatosan részesülhetnek a gazdasági versenyeztetés

előnyeiből is.) Egy-egy beszállító vállalat több technológiai láncban is szerepelhet97

.

Az egy témában szerződtetetett több beszállító, illetőleg az egy beszállítónak a

több vállalathoz történő beszállítása a különböző átkötések révén sajátos

színezetet adhat a technológiai láncok versenyének.

b) A technológiai láncon kívül eső tevékenység területén folyó tartós

együttműködések hálója. Ilyen lehet a kisegítő-kiszolgáló folyamatok átvételére

irányuló hosszabb távú keretszerződések köre, a közös kutatás-fejlesztési

tevékenységre vonatkozó szerződések, stb. (Igen gyakran ez utóbbiak is a stratégiai

szövetségek körébe sorolható konstrukcióban folynak.)

c) Nyilvános, a végső felhasználó felé egységes arculatot mutató vállalati hálózatok:

üzletláncok, áruházláncok, szállodaláncok, éttermi hálózatok, gyorsétkeztetési

láncok stb. Az ilyen típusú hálózatok kialakulását, a lánccá szerveződés bázisát

képezheti a tulajdonos azonossága, de kialakulhatnak a különböző tulajdonosok

üzleteiből is szerződéseken alapuló üzletláncok. (Ez utóbbiak tipikus változatai a

franchise vállalkozások.)

d) Tulajdonosi azonosság alapján létrejöhetnek egységes irányítású, egységes

üzletpolitikát folytató vállalatok (holding), vagy egyfajta kockázatkiegyenlítésre

és pénzügyi integrációra fókuszáló vállalatcsoportok (konszernek). e) Közös telephelyen működő vállalatok. (Tipikus változat az egy-egy ipari parkban

működő vállalkozások köre.) Az ilyen típusú vállalati hálók akár a telephely

működtetőjének információbázisa alapján is feltérképezhetők.

f) Adott ágazaton belül, kedvező agglomerációs és szinergiahatások érdekében

kialakított együttműködés (klaszter).

g) Egy adott régióban működő vállalatok hálózata.

Egy hálózatban a vállalatokon túl – különböző együttműködési formák szerint –

különböző típusú egyéb szervezetek és intézmények is tevékenykedhetnek. (Például

egyetemek, kutatóintézetek, szakmai szövetségek.)

A hálózati együttműködés maga is újfajta tudást és újfajta képességeket

alakíthat ki. Az eltérő, de egymást kiegészítő tudáselemek közös platformra hozása, a

technológiai szakaszok és a vállalati kompetenciák összeillesztése, közös hasznosítása

folyamán egyfajta többlet-tudás és többlethaszon jön létre, mely többletek – a korábbiak

értelmében - a szinergia-hatások körébe sorolhatók.

4.2.4.3. Vállalati növekedés, összeolvadások és felvásárlások

A felgyorsult globalizációs folyamatok kiszélesítették a piacot, fokozták a versenyt,

növelték az optimális üzemméretet és az optimális vállalati méreteket. A vállalat méretének

növekedése több tevékenységi területen az életben maradás feltételévé vált. A vállalati

növekedés sokféle lehetősége ismert. A leggyakoribb változatok:

97

A többféle termék, valamint a több vállalatnak történő szállítás (amit az irodalom a több lábon állás

stratégiájának is nevez), növeli a vállalat létbiztonságát, csökkenti a sérülékenységét. Ha csak egy termékkel

rendelkezik, annak bármiféle piaci kudarca a vállalat kudarcához vezethet.

93

a) Természetes növekedés. A természetes növekedés forrása a vállalatok adózott

jövedelme. Ez a dolgok természetes rendje szerint csak igen kivételes esetekben

biztosít nagyon gyors és nagyon nagy növekedési lehetőséget.

b) Szokványos részvénykibocsátás. Részvénykibocsátáskor a vállalat értékpapír-

piaci műveletet hajt végre. Ez csak akkor kecsegtet eredménnyel, ha a potenciális

részvényvásárlók ismerik a céget, jó véleménnyel vannak róla és bíznak a

jövőjében, illetőleg, ha mindez az erre a célra szervezett cégbemutatói körút (az

un. road-show) eredményeképpen elérhető. A részvénykibocsátás révén a vállalat

saját tőkéje növekszik, tőke-visszafizetési kötelezettség nem keletkezik.

c) Befektetői partnercég bevonása. Ennek is többféle útja-módja lehetséges.

(Például zártkörű részvénykibocsátással.) A befektetői partnercégek két alaptípusa

ismert:

- szakmai (stratégiai) befektető, és

- pénzügyi befektető.

A szakmai befektető olyan tőketulajdonos mely az adott vállalat profiljának

megfelelő területen szakmai jártassággal, tudással, üzleti kapcsolatokkal, és

méltánylandó piaci pozíciókkal rendelkezik. Eleve hosszabb távon gondolkodik,

többnyire hajlandó figyelmet és erőforrást fordítani a résztulajdonába kerülő

vállalat menedzsmentjének és piaci stratégiájának az átalakítására, megfelelő

feltételekhez kötötten a szakmai kompetenciáival is hozzájárul a résztulajdonába

kerülő vállalat sikeres működéséhez. Mindezek miatt a szakmai befektetőt

stratégiai befektetőnek is nevezik. Kellően felkészült tulajdonos és menedzsment

esetén a szakmai befektetővel való együttműködés szinergikus hatásokat is

eredményezhet. A megújított szervezet, tudás és kapcsolatrendszer, valamint a

bevitt többlettőke révén jelentős üzleti sikerek érhetők el. Erre a gyakorlat

számos példával szolgál. Szakmai befektető partnert azonban csak olyan

tulajdonosnak célszerű választania, aki kellő szakmai felkészültséggel és

„dörzsöltséggel” rendelkezik. Ellenkező esetben reális a veszély, hogy a szakmai

befektető különböző, rejtett üzleti szálak, és trükkök igénybevételével olyan cégbe

konvertálja át a társtulajdonos pénzét, mely teljes egészében a saját tulajdonát

képezi. Például a szakmai befektető valamely leányvállalata veszi át a közös cég

eszközeinek a karbantartását, esetleg valamely beszállítói tevékenységet, és a

reális szintet meghaladó árakat alkalmaz, vagy egy másik leányvállalata veszi

kézbe az értékesítést, nyomott (alacsony) átvételi, és reális eladási árakat

alkalmazva. (Ezekkel a ma már közismert „trükkökkel” a közös tulajdonban lévő

cég által megtermelt nyereség egy másik cégnél csapódik le. Hasonló

módszerekkel veszteségbe is lehet vinni a közös céget, amikor már nem csupán a

nyereség, hanem a tőke is átszivárog.98

) A transzferárak, vagyis az adott

tulajdonosi körhöz tartozó vállalatok egymás közötti adás-vételi ügyleteiben

alkalmazható árak szintjének jogi szabályozása ez utóbbi lehetőségek körét

mérsékelheti. Tekintve, hogy a piaci ár maga is alku tárgya, a piaci árszinthez

98

1996-ban például egy közgazdászok részére tartott cégbemutatón meg lehetett ismerni egy tipikus tőke- és

nyereség-átszivárogtatási esetet, noha ez véletlenül sem szerepelt a cégbemutatás céljai között. A mérnök

képzettségű igazgató egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy a megtermelt termékeket teljes körűen a

tulajdonosnak az értékesítéssel foglalkozó (külföldi) leányvállalata vásárolja meg. Az eladás közvetlen

önköltségen (!) történik. Ezt természetes tényként közölte, nem tért ki arra, hogy ebben az esetben mi módon

térülnek meg a közvetett költségek, és mi a helyzet a nyereséggel. (Előzőleg kifejtette, hogy a tulajdonos

elsősorban a költségmegtakarítás alapján premizálja a vezetést, a veszteséggel érdemben nem foglalkozik.)

Belátható, hogy a megtekintett gyár, hacsak nem részesül tulajdonosi tőkeinjekciókban, a fokozatos leépülés

útját járja. Az összes közvetett költség megtérülése, és a megtermelt nyereség is az értékesítést végző külföldi

társvállalat nyereségeként jelenik meg.

94

kötött transzferárak kötelező érvényű alkalmazása révén sem lehet a

transzferárakkal való nyereségutaztatás lehetőségeit teljesen kiiktatni.

A pénzügyi befektetők között többnyire nyugdíjpénztárak és befektetési

alapok szerepelnek. A pénzügyi befektető általában nem rendelkezik az adott

vállalat profiljához kötődő érdemi szaktudással és üzleti kapcsolatokkal. Ő „csak”

pénzt ad a vállalat részére, amiért már rövid távon is elfogadható

jövedelmezőséget vár el, de azt nagyon határozottan. A nagyobb haszon

érdekében – tulajdoni hányadától függően – leváltathatja az igazgatóságot,

kezdeményezheti a menedzsment cseréjét, még azt is elérheti, hogy az új

menedzsment rekrutációjában érvényesíthesse az akaratát. A gazdálkodás napi

folyamataiba azonban nem képes belenyúlni. A pénzügyi befektető számára nem

hozzáférhetők a rejtett érték-átpumpálására alkalmas csatornák, jövedelmet csak

legális úton képes kivinni a vállalkozásból. Következőleg a tulajdonostársak

potenciális jövedelmét, vagy tőketulajdonát sem képes megcsapolni. Alapvető

érdeke a megtermelt haszon megjeleníttetése a vállalati eredménykimutatásban.

Ha sikerül hatékony nyereségérdekeltségi rendszert kiépíteni, megszerveződik a

gondos, értékarányosságon alapuló beszerzés és értékesítés, továbbá a fejlesztési

tevékenység hatékony kontrollja is. Viszont a rövid távú, intenzív

profitérdekeltségnek hátrányai is lehetnek. A vállalat távolabbi jövőjéhez

kapcsolódó témák elsikkadhatnak. A pénzügyi befektető az intenzív, rövid távú

profitkényszer hatására esetleg kikényszerítheti a több év múlva nagy haszonnal

kecsegtető, stratégiai tartalékot képező erőforrások, részlegek eladatását. (A

gyakorlat erre is ad példákat.)

d) Tulajdonosi tőkejuttatás, tulajdonosi kölcsön. A tulajdonosi tőkejuttatás a

vállalat növekedése szempontjából egyértelmű lépés. A tulajdonos a már működő

vállalatába újabb tőkeösszeget fektet be, a befizetett összeggel az alaptőkét

megemelik. (A tulajdonosi tőkejuttatást tőkeemelésnek is nevezik.) Ezzel szemben

a tulajdonosi kölcsön nyújtása során a tulajdonos csak ideiglenesen pumpál

további tőkét a vállalatába, melynek azt – a megállapodásban foglalt kondíciók

szerint – vissza kell fizetnie. A kamat nagysága lényegében a tulajdonos valódi

céljaitól függ. Ha a kamat a hitelpiaci kamatlábnál alacsonyabb, akkor a

tulajdonosi kölcsön a vállalat további növekedését és megerősödését segíti. Ha a

kamat meghaladja a banki hitelek átlagos szintjét, akkor a tulajdonos a hitelnyújtás

ürügyén, hitelkamat formájában adózatlan nyereséget von ki a vállalatból. Ez

utóbbi esetben a tulajdonosi kölcsön a vizsgált vállalat szempontjából hátrányos

lehet. Szűkíti a potenciális mozgásterét, rontja a természetes növekedési

lehetőségeit. (Ez azonban nem jelent nagyobb hátrányt, mint az adózott nyereség

jelentős hányadát felemésztő osztalékfizetés.) Több tulajdonos esetén az egyik

tulajdonos által nyújtott tulajdonosi kölcsön kondícióinak kidolgozása nagy

körültekintést igényel, mert az alacsony kamat haszna a tulajdonostársaknál

csapódhat le, a magas kamat viszont az ő potenciális jövedelmeiket rövidítheti

meg. (A transzferárakra vonatkozó szabályok a tulajdonosi kölcsön lehetséges

kamatának sávjait is szűkíthetik.)

e) Hosszú távú (megújítandó) hitelfelvétel. A hitelfelvétel lehetőségei, és a

hitelnyújtáshoz kapcsolódó feltételek a banki bizalom függvényeként alakulnak. A

felvett hitelnek az a sajátossága, hogy azt a szerződésben foglaltak szerint –

kamataival együtt – vissza kell fizetni. A hiteltőke törlesztési forrása a saját tőke.

Ebből a szempontból a kölcsöntőke csak átmenetileg jelent növekedési forrást a

vállalat számára. Megfelelő jövedelmezőségű befektetés esetén azonban jó

starthelyzetet biztosíthat a vállalati növekedés számára. Mindemellett kialakítható

95

egy olyan pénzügyi stratégia is, hogy folyamatosan új hitelek felvételéből fizeti

vissza a lejárt hiteleinek egy részét, ekkor a hitel révén is tartós vállalati növekedés

érhető el. (Ez utóbbi konstrukció egyik komoly veszélye, hogy a hitelképesség

esetleges csökkenése kamatnövekedéssel jár, vagy eleve rontja a hitel

újrafelvételének az esélyeit.)

f) Kötvénykibocsátás. A kötvénykibocsátás révén ideiglenesen, a kötvény

futamidejének lejártáig idegen tőkéhez juthat a vállalat. (A kötvények

értékesíthetőségéhez szintén szükséges a tőkepiac bizalma.) A kötvény nem jelent

tartós tőkebevonást, a lejáratkor vissza kell fizetni. A kötvények beváltásának a

lejárathoz kötött időpontjai miatt a módszer a hiteltörlesztésénél kellemetlenebb

fizetéskötelezettségi csúcsokkal járhat. Ismétlődő kötvénykibocsátással a forrás

elvileg prolongálható.

g) A felvásárlással történő növekedés-indítás. A felvásárlás egy cég megvásárlását

jelenti. Az akció magát a felvásárolt céget, mint gazdasági és jogi egységet

közvetlenül nem érinti, változatlan marad a neve, a mérete. A tulajdonosi körben

történik változás, melynek révén rendszerint cserélődik az igazgatóság, és esetleg a

menedzsment egy része. A felvásárlás tehát nem tartozik a vállalati méretek

növekedésének közvetlen útjai közé, azonban a felvásárlás megalapozhatja az

összeolvasztási célok megvalósítását. Ezen túl a felvásárlás növelheti az felvásárló

tulajdonosi körébe tartozó vállalatcsoport gazdasági erejét. (A tulajdonosi

összefonódások révén a felvásárlás is igen határozott változást vihet a piaci verseny

alakulásába.)

h) Szervezeti egyesülések. Az irodalom az egyesülés és a felvásárlás kérdéskörét

rendszerint együtt tárgyalja (Mergers & Acquisitions). Közülük a vállalati méretek

növekedésében csak a szervezeti egyesülésnek van szerepe. A felvásárlás fentiek

értelmében csupán tulajdonoscserét jelent, egyúttal az egyesülés lehetőségének a

megteremtését is jelenheti. Két (vagy több) cég szervezeti egyesülése

mindenképpen a vállalati méret növekedéséhez vezet. A szervezeti egyesülés

időigényes folyamat, több évig is eltarthat. Szervezeti egyesülésnek azt a

folyamatot tekintjük, amikor két (vagy több) vállalat egy vállalattá válik, és ennek

következtében a működő vállalatok száma csökken. Valójában azonban a szervezeti

egyesülésnek is két változata, két alfaja lehetséges.

- Az összeolvadás, ami – két vállalatra értelmezve – azt jelenti, hogy jogilag

mindkét korábbi cég megszűnik, és a kettőből (erőforrásaik egyesítése révén)

létrejön egy új vállalat, új névvel. Mindkét megszűnt cég jogutódjaként ez az

új vállalat szerepel. (Ugyanez történik kettőnél több vállalat összeolvadása

esetén is. Jogilag több vállalat szűnik meg, és több vállalat vagyonának

egyesítése révén jön létre egy új vállalat, új névvel. Az új vállalat az

összeolvadás révén megszűnt vállalatok jogutódjaként is szerepel.)

- A másik változat a beolvadás. Ez azt jelenti, hogy a szervezeti egyesülés révén

legalább egy vállalat megszűnik, beolvad a másik vállalatba. A beolvasztó

vállalat az eredeti cégneve alatt folytatja – immár nagyobb méretben – a

tevékenységét, egyidejűleg a beolvadó cég/cégek jogutódjaként is szerepel.

Gazdaságtörténeti tapasztalatok is bizonyítják, hogy a vállalati méretek leggyorsabb

növekedése a szervezeti egyesülések révén jöhet létre. Ezzel magyarázható, hogy időről időre

fúziós hullámok söpörnek végig a vállalatok világán. A fő mozgatórugók különbözőek

lehetnek. Korábban elsősorban az erőforrás-megtakarítás, a hatékonyságjavulás és a

szinergiák lehetőségét látták a fúzióban (ami nem mindig, de gyakran teljesült). Az

ezredforduló után a fúziók már inkább a piaci és a hatalmi erődemonstráció

96

kényszereként jöttek létre. A vállalatfelvásárlások, és a nem ritka ellenséges kivásárlások is

gyakran vezetnek a cégek későbbi szervezeti egyesüléséhez.

A vállalatfelvásárlás önmagában is válhat egyfajta növekedési stratégia eszközévé

azzal, hogy itt a növekedés nem egy vállalat keretén belül valósul meg. Ma már a nem fúziós

indíttatású vállalatfelvásárlások esetében is a minden áron való befolyásszerzés vált a legfőbb

céllá, ami esetenként még a közvetlen gazdasági racionalitást is képes háttérbe szorítani.

Ugyanilyen motivációs háttér húzódik meg a verseny kiiktatása érdekében megvalósított

felvásárlások mögött, amely a felvásárló vállalat esetében biztosan, a felvásárolt vállalat

esetében csak esetlegesen jelent gazdasági előnyöket.

Nagy kérdés, melyre ma még senki sem ismeri a választ, hogy az óriásvállalatok

növekedése és a felvásárlások fokozódása meddig lehetséges a gazdasági verseny általános

meggyengülése nélkül. Adódik-e valamiféle ellenerő, ami határt szab a globális vállalatok és

a globális tulajdonlások koncentrációjának? Mi történik a globális monopóliumok és a

globális oligopolóiumok dominanciájának kialakulása után?

4.2.5. A HOSSZABB TÁVÚ KAPCSOLATOK FŐ TARTÓPILLÉREI

A vállalatok sokféle kapcsolatot létesíthetnek környezetükkel. Egyes – például az

irányítószervekkel, adóhatóságokkal kialakuló – kapcsolatok kötelező bázison épülnek,

másokat a vállalat, vagy annak tulajdonosi háttere a saját érdekeinek megfelelően hoz létre, és

működtet. Ez az alfejezet a vállalatok egymás közötti tartós kapcsolatainak három fő

tartópillérét veszi górcső alá: a stratégiai szövetségeket, a klaszter szervezeteket és a

vállalatcsoprtokat.

A vállalatoknak a termelési folyamatban elfoglalt, egymáshoz viszonyított helyzete

jelentősen meghatározza a közöttük kialakítható kapcsolatok jellegét is. Ebből a szempontból

a vállalatoknak két viszonylag tiszta, és egy vegyes jellegű viszony-lehetőségét különbözteti

meg az irodalom.

a) Vertikális. A vállalatok tevékenysége közötti kapcsolatot vertikálisnak, vagyis

egymásra épülőnek nevezik, amikor a technológiai lánc különböző láncszemei

adják a kapcsolat alapját. Tehát abban az esetben, amikor egyazon termék

termelési és értékesítési folyamatának különböző szakaszaiban vesznek részt

különböző vállalatok, akkor a közöttük lévő kapcsolatok vertikális jellegűek. A

vertikális kapcsolatokat minden esetben meglehetős egyértelműséggel fel lehet

ismerni.

b) Horizontális. A kifejezés egyenrangúságot, egymás mellettiséget, mellérendeltséget

jelent. Az egyenrangúság, egymás mellettiség önmagában nem jelzi, hogy az adott

vállalatok között egyáltalán létezik-e valamiféle közvetlen kapcsolat, azt azonban

jelzi, hogy ezek a vállalatok egyrészt a technológiai lánc szempontjából egymástól

függetlenül tevékenykednek, másrészt a tevékenységük, valamint a méretük

alapján együvé tartozónak, egy csoportba sorolhatónak kell tekintenünk őket. Ha

ilyen vállalatok lépnek egymással kapcsolatba, ezt általában horizontális jellegű

kapcsolatnak nevezik. (Hogy ténylegesen horizontálisnak, vagy vegyesnek

minősülnek-e az elvileg ide sorolható a kapcsolatok, az a vizsgálat szempontjaitól is

függhet.)

c) Vegyes, vagy egyéb. Ha a fenti viszonylatok egyikéhez sem sorolható helyzetben

lévő vállalatok lépnek egymással kapcsolatba, akkor a kapcsolat típusát egyéb

kapcsolatnak, vagy vegyes kapcsolatnak nevezik. Tipikusan ide sorolható, ha két,

97

eltérő profilban tevékenykedő, és jelentősen eltérő méretű vállalat lép egymással

üzleti kapcsolatba. Továbbá jellemzően ilyenek a kisegítő-kiszolgáló tevékenységet

végző kisebb, vagy közepes cégek és a nagyvállalati megrendelők között létrejövő

üzleti kapcsolatok. (Ilyen lehet az is, ha például egy nagyvállalat szerződést köt egy,

a jellegéből következően viszonylag szerényebb méretű munkaerő-közvetítő céggel.)

4.2.5.1. Stratégiai szövetségek

A stratégiai szövetség a vállalatok hosszú távra szóló együttműködési

megállapodása, melyet közös céljaik megvalósítása érdekében kötnek. Erőforrásaik,

vállalati képességeik egyesítésével vagy összehangolt működtetésével olyan tevékenységet

végeznek, mely a hosszú távú üzleti érdekeiket szolgálja. A fő mozgatórugó, hogy

kölcsönösen versenyelőnyökre tegyenek szert, vagy, hogy megosszák a kutatás-fejlesztési

kockázatokat. Ez lehetővé teheti a lépéstartást olyan domináns versenytársakkal is, akikkel ezt

más módon nem tudnák elérni. A megállapodás tárgyát képező tevékenység irányulhat közös

kutatásra és fejlesztésre, termelő tevékenységre, piaci munkára. Lehetőség nyílhat a

szinergiák kihasználására és a „közös gondolkodás” kialakítására. A stratégiai szövetségek

további előnyeként említi az irodalom, hogy viszonylag egyszerű a „válás”, ha az adott

szövetség nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket, vagy ha megrendül a bizalom.

A stratégiai szövetségek többféle szempont szerint csoportosíthatók, tipizálhatók. A

típusképzés leggyakrabban aszerint történik, hogy a piaci viszonyok rendszerében egymáshoz

képest milyen helyzetet foglalnak el azok a vállalatok, amelyek között megköttetik a

szövetség. Eszerint a stratégiai szövetségek fő típusai: horizontális, vertikális, vegyes.

a) Konkurens vállalatok esetében is gyakran kerül sor stratégiai szövetség létesítésére.

A megállapodott témában együttműködnek, egyébként pedig egymás versenytársaiként

tevékenykednek a piacon. Az irodalom ezeket horizontális stratégiai szövetségeknek

nevezi, ide sorolván nem csak a tényleges, hanem a potenciális versenytársakkal kötött

stratégiai szövetséget is. A tényleges vagy potenciális versenytársak közötti megállapodás

tárgya leggyakrabban a termelést megelőző kutatásfejlesztés vagy a kutatás

eredményeként adódó termék közös piacra vitele. A megállapodások keretében

javíthatnak a termelés méretgazdaságosságán, csökkenthetik vagy megoszthatják a

kockázatot, gyorsíthatják az új technológiák elterjedését, legyűrhetik a piacra lépési

korlátokat, vagy lerövidíthetik a piacra lépés idejét. Az sem ritka, hogy egymás területén

juthatnak piachoz. Bővíthetik a választékot, javíthatják a minőséget, gyorsabban

alkalmazkodhatnak a vevők igényeihez. A megállapodással elkerülhetik azokat a

költségeket, amelyek a stratégiai szövetség alternatívájaként merülnének fel. A

megállapodásban foglaltak megvalósítása során esetenként tapasztalható nehézkesség,

visszafogottság, ami abból következik, hogy a szerződő felek valójában mégiscsak

versenytársak. A versenyzésről a részleges együttműködésre történő átállás gyakran csak

átmenetileg működőképes. A partnerek végső soron globális vezető szerepre törekednek,

az alapvető képességek mindegyikét birtokolni kívánják.

b) Az egymással vertikális tevékenységi kapcsolatban álló cégek stratégiai

szövetségét vertikális stratégiai szövetségnek nevezik. Itt olyan, nem versenytárs

vállalatok kötnek megállapodást, amelyek közvetlenül, vagy áttételesen beszállítói-

felhasználói kapcsolatban állnak egymással. A megállapodás vonatkozhat kiegészítő

ismeretek cseréjére, a szállítóktól vagy vevőktől való függés csökkentésére,

kapacitásfeleslegek lekötésére, piacbővítésre, új fogyasztói igények feltérképezésére és

kielégítésére. A legfontosabb motivációs tényezők között szerepel, hogy az

98

együttműködéssel csökkenthetők az információhiányból fakadó hátrányok, az

erőforrás függőségből adódó problémák, az inputokhoz való hozzájutás

bizonytalanságai. Mérséklődhetnek a féltermékek, alkatrészek árainak konjunkturális

hullámzásából adódó veszteségek. (A vertikális stratégiai szövetségek sikeres működését

segíti, hogy a technológiai lánc különböző láncszemeiben helyet foglaló cégek érdekei sok

szempontból egy irányba hatnak, másrészt az érdekellentét közöttük legalábbis nem

jellemző.)

c) A harmadik csoportot azok a vegyes szövetségek alkotják, amelyek egy-egy sajátos

probléma hosszabb távú megoldására alakulnak.

Gyakran különböző egyetemek is részt vesznek stratégiai szövetségekben.

4.2.5.2.Klaszterek

A klaszter (cluster/clustering) jelentése: fürt, illetőleg fürtösödés. A gazdasági életben a

klaszter az azonos ágazatban tevékenykedő vállalatok és a hozzájuk részben kapcsolódó

egyéb szervezetek egyfajta térbeli koncentrációját jelenti. Az elnevezés két,

karakterisztikusan eltérő értelmezésben használatos.

Az eredeti, általános értelmezése szerint a klaszter a vállalatok és intézmények olyan

térbeli koncentrációját jelenti, ahol az ugyanazon ágazatban működő vállalkozások és a nem

profitorientált szervezetek intenzív együttműködési kapcsolatai révén kedvező

agglomerációs és szinergiahatások jönnek létre.

A klasztert gazdaságfejlesztési, területfejlesztési eszközként is alkalmazzák. Ekkor

klaszter-szervezetet hoznak létre, melybe fokozatosan bevonják az eredeti értelmezés szerinti

klaszter tagjai (az ugyanazon ágazatban működő térségi vállalakozások) közül azokat, akik

erre megnyerhetők. A szervezet igyekszik célirányossá és szervezetté tenni a tagok

együttműködésének azt a részét, melynek révén erősödik a régió hosszú távú üzleti

dinamikája, az innováció, a racionalizálási tevékenység.

A klaszter-szervezet önálló jogi személyiséggel nem rendelkező non-profit

szerveződés. A tevékenységét a tagok által közösen kialakított és elfogadott szindikátusi

szerződés alapján végzi, melynek költségeit a tagok fedezik, többnyire abból a

megtakarításból, amit a klaszter tevékenysége hoz létre a számukra. A költségek fedezéséhez

állami, regionális és önkormányzati támogatás is hozzájárulhat, mellyel ezek a szervek

egyidejűleg a regionális gazdaságfejlődést is támogatják. A klaszter forma az Unió nyugati

részén immár több éve sikeresen működik, erre visszavezethetően a klaszteriztáció uniós

támogatásban is részesülhet. A klaszternek ez a változata egy speciális stratégiai

szövetségként is felfogható. A tagok együttműködése révén szinergikus hatások

megjelenésére is lehet számítani.

A klaszter-szervezet elsősorban a kis- és közepes vállalkozások piaci jövője

szempontjából előnyös. Az együttműködés révén nagyként képesek viselkedni. A globális –

lokális gazdasági pólusokat illetően a lokális pólus erősödésében a klaszterek kiemelkedő

szerepet játszhatnak.

99

4.2.5.3. Vállalatcsoportok

A tulajdonosi-irányítási viszonyok alapján egy gazdasági érdekeltségi körbe tartozó

vállalatokat vállalatcsoportnak nevezzük.99

A vállalatcsoport tőkealapú csoportosulás. A

vállalatok közötti függelmi kapcsolat valóságos többségi tulajdon vagy szerződés alapján

jön létre. A vállalatcsoportok két fő változata a konszern és a holding. Sok a határeset,

amikor a csoport fő jellemzői alapján nem adódik egyértelmű besorolási lehetőség.

A konszern a közös tulajdonosi ellenőrzés alatt álló vállalatok olyan csoportja, ahol a

vállalatok alaptevékenysége teljesen különbözik, és semmiféle termelési kapcsolatban nem

állnak egymással. A konszernek (nagy konglomerátumok) létrejöttét a strukturális és

konjunkturális kockázatok kiegyenlítésére, a pénzügyi integrációra való törekvés mellett

a gazdasági verseny szabályozása is ösztönözheti azáltal, hogy az erőfölényes helyzetek

kialakulásának megelőzésére különböző megelőző intézkedéseket alkalmaz. Ez utóbbi

önmagában is olyan irányba terelheti a tőketulajdonosokat, hogy a meglévő vállalataikhoz

képest jelentősen eltérő profilú vállalatok feletti irányítás megszerzésére törekedjenek. Az

irányítás jellege szerint a konszern két alcsoportja különböztethető meg: az alárendelő és az

egyenrangú konszern.

Az alárendelő konszernt valódi konszernnek is nevezik. Az alárendelő konszern egy

irányító és egy vagy több irányított vállalatból áll. A befolyásolás lehetőségét az irányító

társaság részesedésének mértéke, tulajdonosi joga biztosítja. Az ilyen típusú konszernhez

tartozó vállalatok autonómiája általában nagy, az irányítási tevékenység főként a beruházási

keretek átalány jellegében, a felső vezető kinevezésében, valamint a nyereségelvonásban jut

érvényre.

Ezzel szemben az egyenrangú konszern irányítója egy koordinációs szervezet, mely a

vállalatcsoportba tartozó összes vállalatot irányítja. A koordinációs szervezet a konszernt

alkotó társaságok közötti szerződések révén jön létre. Ezért az egyenrangú konszernt

szerződéses konszernnek is nevezik. A szerződés határozza meg a koordinációs szervezet

feladatait, mely irányulhat egyrészt a humán és műszaki erőforrások összehangolására,

racionalizálására, másrészt központosíthatja a fejlesztési, marketing és beruházási döntéseket.

A holding egy olyan irányító vállalat, amely nem folytat saját üzleti tevékenységet.

Hasonló profilú vállalatok közös irányítását látja el. Tulajdonában vállalati értékpapírok,

részvények, üzletrészek vannak, (emellett pénz, vagyontárgy stb. tulajdonosa is). Ez alapján

végzi irányító-ellenőrző tevékenységét. Összehangolja a hozzá tartozó vállalatok stratégiáját

és terveit, ellenőrzi, irányítja, esetleg tőkejuttatásban vagy tulajdonosi kölcsönben

részesíti őket. A holding általában részvénytársasági formában működik. Funkcióit a

társaságok vezető testületein keresztül látja el. Azokon a fórumokon keresztül avatkozik be az

irányított társaságok életébe, melyek működésére a társasági törvény alkalmat ad

(közgyűléseken, taggyűléseken, való részvétel, a felügyelő bizottságok, és az igazgatóságok tagjainak megválasztása, ezen keresztül a vállalati menedzsment személyi ügyeire való

99

Elemzési céllal különböző ismérvek szerint csoportosíthatjuk a vállalatokat. Ekkor természetesen be kell

mutatni a csoportosítás kritériumait. A vállalatcsoportok nem egymástól független vállalatok valamely

csoportosítási ismérv szerinti együvé tartozását jelenti, hanem egy természetes összekötő kapocs révén

tartoznak egy körbe.

100

ráhatás stb.). A holding szempontjából igen fontos intézmény lehet a tőzsde, mely lehetővé

teszi a külső megítélés hatásának érvényesítését (pl.: részvényvásárlás, eladás).

A nagy konglomerátumok egyidejűleg nagyszámú ágazatban vannak jelen, ami

gyakran vezet egyfajta általános piaci erőfölényhez. A sok szálon szövődő tulajdonosi

háló feltérképezése esetenként komoly gazdasági-jogi felkészültséget igényel. A feladat

különösen a versenyfelügyeleti vizsgálatok kibontásánál bírhat nagy jelentőséggel.

A piaci hatalom megszerzése és birtoklása, mint vezérlő motívum mellett sokféle

ötlet, elképzelés és történés hatására alakul ki, hogy milyen típusú vállalatokat és

összességében hányat köt össze a tulajdonosi-irányítási azonosság szerinti összekötő

kapocs. Egyik szélsőséges, ámde nem tanulságok nélküli az az eset, amikor a tulajdonos több

évtizeden át, minden különösebb hatalom-stratégiai elképzelés nélkül, a világ

legjövedelmezőbb vállalatait kívánta egy csokorba gyűjteni. A profilt nem, csak a

tőkejövedelmezőséget nézte. (Ha valamely vállalatnak – folyó áron számítva – 18 százalék alá

csökkent a tőkejövedelmezőségi mutatója, azt egy év türelmi idő után felkínálta eladásra).

Noha a tulajdonába kerülő vállalatok tevékenységi területe érdektelen volt számára, már a

kilencvenes évek második felére a mikroelektronikai vállalatok domináltak a palettán. (Ez

volt a legnagyobb vállalati kockázatok mellett a leggyorsabban fejlődő, és legjövedelmezőbb

ágazat.)

4.2.6. A SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK, KAPCSOLATOK ÉS A

FEJLŐDÉSI TENDENCIÁK ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉSE

Mint a fentiekben szerepelt, a vállalati fejlődés fő irányai abban nyilvánulnak meg, hogy

jelentős részben az alapvető képességekre történő koncentrálás következményeként nő

technológiai folyamatok széttöredezése, egyre nagyobb teret nyer a hálózatosodás, és sok

tényező együtthatásaként nőnek az optimális vállalati méretek. Mindezek hátterében sajátos

vállalati formációk, és sajátos vállalkozási szerződéseken alapuló közös tevékenységek

jelennek meg. A sokszoros és kölcsönös összefüggések, valamint átfedések mentén zajló

folyamat kissé nehézkesen mutatható be a tanulmányaik kezdő szakaszában lévő hallgatóság

számára. A jobb eligazodást és az áttekinthetőséget segíti a 4.2.6. ábra.

101

SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK, SZERZŐDÉSEN ALAPULÓ KÖZÖS

TEVÉKENYSÉGEK A VÁLLALATFEJLŐDÉSI TENDENCIÁK HÁTTERÉBEN

4.2.6. ábra

Sajátos vállalkozási

szerződésen alapuló

tevékenységek

SAJÁTOS KONSTRUKCIÓK,

A FEJLŐDÉS IRÁNYAI

KONCENTRÁLÁS AZ ALAPVETŐ KÉPESSÉGEKRE

Menedzseri kivásárlás Outsourcing

Alapképességekre fókuszáló alapítás

HÁLÓZATOSODÁS Technológiai lánc

Tartós együttműködés (kisegítő-kiszolgáló tevékenység) Egységes arculatú értékesítő és szolgáltató hálózatok

Tulajdonosi alapú vállalatcsoportok (holding, konszern)

Közös telephely Klaszter

AZ OPTIMÁLIS VÁLLALATI MÉRET NÖVEKEDÉSE

Természetes növekedés. Szokványos részvénykibocsátás

Befektetői partnercég bevonása (szakmai, pénzügyi) Tulajdonosi tőkejuttatás, tulajdonosi kölcsön

Hosszú távú (megújítandó) hitelfelvétel

Kötvénykibocsátás Felvásárlással történő növekedés-indítás

Szervezeti egyesülések (összeolvadás, beolvadás)

Virtuális vállalat Fővállalkozás

Konzorcium

VÁLTOZATOK

Vállalatfejlődési tendenciák

A hosszabb távú kapcsolatok

fő tartópillérei

STRATÉGIAI SZÖVETSÉGEK Horizontális

Vertikális Vegyes

KLASZTER SZERVEZETEK

VÁLLALATCSOPORTOK (azonos tulajdonosi kör) Holding – hasonló profil, közös üzletpolitika

Konszern (alárendelő, egyenrangú)

– vegyes profil, kockázatok kiegyenlítése

Sajátos vállalati formációk Franchise

Koncesszió Spin-off vállalkozások

Off-shore cégek

102

4.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Sorolja fel a gazdasági vállalkozások fő típusait az ismert típusképző ismérvek

szerint!

2. Mi a TEÁOR? Hogyan épül fel? Mi a funkciója?

3. Milyen ismérvek alapján jellemezhető a vállalat mérete?

4. Ismertesse a kis- és középvállalatok Magyarországon érvényes hivatalos

mérethatárait!

5. Melyek a vállalatok és gazdasági vállalkozások fő formái a jogi forma szerint?

6. Mutassa be a vállalkozói motiváció szerint képezhető főbb vállalat-csoportokat!

7. Ismertesse a franchise, a koncesszió és a spin-off vállalkozásoknak, valamint az off-

shore cégeknek, mint sajátos vállalkozási formációknak a lényegét!

8. Mit jelent a virtuális vállalat, a fővállalkozás és a konzorcium, mint sajátos

vállalkozási szerződésen alapuló tevékenység?

9. Ismertesse a főbb vállalatfejlődési tendenciákat!

10. Mi jelent a vállalati alapképességek kifejezés, és mik a fő következményei annak,

hogy a vállalatok egyre határozottabban az alapképességeikre koncentrálnak?

11. Mit jelent az outsourcing? Mitől függ alkalmazásának a célszerűsége?

12. Mit jelent a vállalatok hálózatosodási tendenciája? Ismertesse a vállalati hálózatok

fontosabb típusait!

13. Ismertesse a vállalati méretek növekedésének legfontosabb útjait!

14. Melyek a szakmai befektető bevonásának főbb előnyei és hátrányai?

15. Melyek a pénzügyi befektetető bevonásának főbb előnyei és hátrányai?

16. Melyek a szervezeti egyesülés fő formái?

17. Milyen esetben beszélhetünk horizontális, illetőleg vertikális vállalati

kapcsolatokról?

18. Ismertesse a vállalatok hosszabb távú kapcsolatainak fő tartópilléreiként a stratégiai

szövetségek, a kalszterek és a vállalatcsoportok fő jellemzőit!

103

5. A VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS

FOLYAMATA, ERŐFORRÁS- ÉS

TŐKEIGÉNYE

5.1. A FEJEZET TARTALMA

A gazdálkodás folyamata. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok. Az üzemi

körfolyamat. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai. Tőke, tőkestruktúra,

forgási sebesség (a készletekbe és az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége). A

termelés elsődleges erőforrás-igénye és tőkeszükséglete.

5.2. TANANYAG

5.2.1. A GAZDÁLKODÁS FOLYAMATA

5.2.1.1. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok

A vállalat gazdálkodása sokféle szempontból és sokféle összefüggésben vizsgálható.

Minél közelebb kerülünk a termék, a technológia, vagy a termelési folyamat kérdéseihez,

annál nagyobb szerep jut a természetes jellemzőkön alapuló információknak, a naturáliáknak.

Ha a gazdálkodás eredményességének a vizsgálatához közelítünk, az értékben kifejezett

(pénzbeni) információk jutnak döntő szerephez.

A piaci kereslet mindig egy-egy konkrét, valós termék iránti igényen alapul, a

vállalat termékei is konkrét valóságos mivoltukban jelennek meg a piacon. A naturáliák a

termeléshez szükséges feltételeket és magát a terméket is dologi, természetes jellemzőik

alapján veszik számba, a mennyiségeket természetes mértékegységben fejezik ki (db, kg,

km. stb.). A naturáliák szerinti számbavételt és vizsgálatokat a reálszféra, illetőleg a

reálfolyamatok szerinti megközelítésnek is nevezik. A reálfolyamat a tevékenység anyagi

valóságát, az anyagi folyamatokat jelenti. Ennek a megközelítésnek a jelentőségét az adja,

hogy a termelés feltételeit a maguk naturális formájában kell biztosítani, az átalakítás

(átalakulás) elsődlegesen anyagi folyamatként zajlik és a terméket is elsősorban a maga

naturális formájában kell vonzóvá tenni a vásárló számára. A reálszféra információi

egyértelműek, műszaki paraméterekkel igen pontosan leírhatók. A gazdálkodói

szemlélet érvényesítéséhez azonban megkerülhetetlen az értékben kifejezett

mutatószámok alkalmazása. Csak az értékadatok alapos elemzése révén lehet állást foglalni

abban a kérdésben, hogy az adott naturáliák szerinti tevékenységet érdemes-e megvalósítani.

A gazdálkodás érdemi elemzése is csak az értékadatok szerinti szintetizálás alapján oldható

meg.

104

Az értékek és értékfolyamatok szerinti vizsgálat (számbavétel) adott pénznemben

kifejezett összegekből indul ki. 100

Mindennemű gazdálkodás átlátásához szükséges a pénz

által biztosított „közös nevező” alkalmazása. A vállalat esetében az értékfolyamatok

különleges jelentőséggel bírnak, mivel az üzleti vállalkozást az értékfolyamatok primátusa

vezérli. Mint a korábbiakban szerepelt, a magántőkés elvű vállalat tulajdonosát,

résztulajdonosát elsősorban a befektetett tőke hozama érdekli, ezért a célért kockáztatja a saját

pénzét. (A szövetkezeti tagot, vagyis a szövetkezet „vállalkozóját” elsődlegesen

munkahelyének biztonságos fenntartása és a megfelelő életszínvonalat biztosító jövedelem

elérése motiválja. Belátható, hogy a szemléletbeli különbség ellenére itt is meghatározó

szereppel bírnak az értékfolyamatok.)

Az értékben kifejezett vállalati mutatók elemzésekor kellő körültekintés és

óvatosság szükséges, mert ezek a mutatószámok csak néhány esetben tekinthetők teljesen

egyértelműnek. Egyértelmű, hogy a vállalat alapításakor mekkora volt a pénzben biztosított

alaptőkerész, egyértelmű a felvett hitel összege, a realizált árbevétel összege, továbbá a

vállalat által eszközölt mindennemű kifizetés és pénz-elkülönítés összege. Az összes többi

értékben kifejezett mutatószám már tartalmazhat kisebb-nagyobb értékbeli

bizonytalanságot. Ennek érzékeltetéséhez két mutatószámot veszünk górcső alá: a termék

alapanyag-szükségletének értékét és a termék egysége által kiváltott gép-elhasználódási

értéket.

Egy termék anyagszükségletének értékét az előállításához szükséges anyagfajták

értékének összeadása révén határozhatjuk meg. Noha a termék naturális alapanyag-

szükséglete viszonylag hosszabb ideig változatlan maradhat, az anyagok árai átlagosan, és

beszerzési forrásonként is folyamatosan változnak, ami a fajlagos101

alapanyag-szükséglet

értékét megváltoztatja. Mivel a termék anyagigénye számítható aktuális napi piaci átlagáron

(ahol nem egyértelmű, hogy a potenciális beszerzési források milyen körét vegyük számba),

vagy a vállalat által eszközölt legutolsó beszerzés szerinti áron, illetőleg éves beszerzési

átlagáron stb., az egy termék előállításához szükséges anyagok értékeként többféle eredmény

adódhat. A vizsgálat célja dönti el, hogy a számításokban milyen árak alkalmazása indokolt.

Bizonyos elemzésekhez – például a mennyiségi változások hatásainak elemzése céljából –

változatlan áras vizsgálatokat végeznek. (Az alapanyag-szükséglet elsősorban a

termékkonstrukció vagy a technológia változásának függvényében módosulhat.)

Még nagyobb a bizonytalanság akkor, ha az adott termék által kiváltott, vagy

igényelt gép-elhasználódási értéket kívánjuk számszerűsíteni. A gép-gyártók ugyanis

folyamatosan fejlesztik termékeiket. Folyamatosan egyre pontosabb, egyre kisebb

energiaigénnyel működő, egyre nagyobb fokban automatizált gépek és berendezések jelennek

meg a piacon. Ha azonban a vállalat megvásárol közülük egyet (netán akár a

legmodernebbet), a vásárlás révén - a gép gazdasági élettartamától függően - hosszabb időre

konzerválja saját technikai felszereltségét. A megvásárolt gép, vagy berendezés a mindenkori

piaci viszonyok függvényében egyre elavultabb lesz, a még hátralévő fizikai

teljesítőképességének egysége a kezdeti időponthoz képest egyre kevesebbet ér. Mindeközben

az esetleg mégoly alacsony infláció is évről évre módosítja a meglévő gép aktuális piaci

értékét. Tehát a termék által előidézett gép-elhasználódási értékre is többféle számot kapunk

attól függően, hogy milyen módszerrel, és milyen célra végezzük a számítást. A korábban

beszerzett és több évig működőképes gépek, berendezések mindenkori aktuális értékének a

meghatározása már alaposabb szakmai felkészültséget igényel. (Az irodalom által ajánlott

módszerek sem egységesek, nem mindig vezetnek azonos eredményre.)

100

A különböző ráták meghatározásához is előzőleg ismerni kell az összegeket. 101

A közgazdász szakma az „egy egységre jutó” kifejezésnek a szinonimájaként használja a „fajlagos” szót.

105

Az alapanyag-szükséglet értéke, és a gépelhasználódási érték problematikájának

konkrét gyakorlati értelmezése céljából áttekintünk egy pékséghez kapcsolódó egyszerű

példát. Az egy kilogrammos, burgonyás, fehér kenyér előállításához szükséges anyagok

értékének meghatározásához sorra kell vennünk, hogy mennyi és milyen minőségű liszt,

burgonya, só, élesztő (kovász) szükséges, majd a szükséges mennyiségeket megszorozva azok

egységáraival, és a kapott értékeket összegezve megkapjuk, hogy mennyi az adott kenyérfajta

összes alapanyag-szükségletének értéke. Látnunk kell azonban, hogy bár a valódi fajlagos

alapanyag-igény – a recepturának megfelelően – hosszabb ideig változatlan maradhat, annak

értéke a liszt, a burgonya, a kovász stb. anyag-fajtánként is eltérő árváltozásai miatt időben

változó.

A sütés kemencékben folyik. Az egyértelmű, hogy a pékségnek az adott időpontban

meglévő kemencéi a megvásárlásukkor mennyibe kerültek. Azonban a kemencegyártók

(illetőleg az épített kemencék berendezéseit és felszereléseit gyártó cégek) a gazdasági

verseny hatására folyamatosan fejlesztik termékeiket, folyamatosan jelennek meg az előző

változatokhoz képest energiatakarékos, illetőleg jobb ízű kenyeret sütő, vagy könnyebben

kezelhető kemencék. Ennek tükrében már viszonylag bonyolultabb becslőszámítás szükséges

annak meghatározásához, hogy mennyit ér ma a mi pékségünk kemencéje, továbbá, hogy egy

kenyér megsütése révén ebből az értékből mennyi használódik el. (Az alapanyagok és a

kemencék mellett a pékség technológiai rendszerének működéséhez a gépesítettség kívánatos

fokától függően további – dagasztó, adagoló, formázó stb. – gépek lehetnek szükségesek, az

azokat működtető energiát is biztosítani kell, épületre is szükség van, és a dolgozó ember

jelenléte sem nélkülözhető.)

Az értékfolyamatok bizonytalanságai miatt a vállalati működés eredményességének

meghatározására irányuló számítások teljes köre – valódi tartalmát illetően –

becslőszámításnak tekinthető.

5.2.1.2. Az üzemi körfolyamat

A korábbiak értelmében a termelés azt a folyamatot jelenti, melynek során a

gazdasági vállalkozás inputjai outputokká alakulnak át. Az inputokat erőforrásoknak, az

outputokat terméknek nevezzük. Az erőforrások köre tágabb a rendszer értékben kifejezhető

tényleges inputjainak körénél, magában foglalja például a vállalat fizikai működési feltételét

biztosító természeti környezetet is.

A szakirodalom gazdasági erőforrás alatt a termékek létrehozásához és

kibocsátásához szükséges feltételeket érti. Nem szigorúan definiált kategória. A természeti

erőforrásokon – a termőföldön, a föld mélyének kincsein, vízen, levegőn, az éghajlat által

biztosított külső hőmérsékleten stb. – túl magában foglalja a bizonyos munkafolyamatokon

már áthaladt, de egy következő termelési fázis termelési feltételeit jelentő alapanyagokat,

félkész-termékeket, munkaeszközöket, gépeket, dokumentált tudást, továbbá az emberi

erőforrásokat is. Az erőforrások értelmezésbeli rugalmasságának köszönhetően

erőforrásként értelmezhető a piaci pozíció, a hírnév, a hitelképesség és a kiépített üzleti

kapcsolatrendszer is.

A gazdasági vállalkozások inputjaként szereplő, és valamilyen módon értékben is

kifejezhető erőforrásokat a tudomány korábban termelési tényezőknek nevezte, és a

termelésben betöltött szerepük szerint csoportosította. A termelési tényező a szakirodalomban

szigorúan definiált kategóriaként szerepelt. A polgári közgazdaságtan általános szóhasználata

szerint a termelési tényezők alapvető csoportjai: a föld, a munka és a tőke. A modern

106

piacgazdaságok irodalma gyakran a vezetést, a szervezést és az információt is az alapvető

termelési tényezők közé sorolja. A vállalati gazdaságtanban az ezredfordulóra már háttérbe

szorult a termelési tényező kifejezés használata, és a kevésbé kötött tartalommal bíró erőforrás

elnevezés dominál. Egyszerűsítésként, és a gazdálkodási folyamatok jobb áttekinthetősége

érdekében a továbbiakban főként azokkal az erőforrásokkal foglalkozunk, melyek beszerzése

vagy felhasználása (használata) a vállalat számára fizetési kötelezettséget keletkeztet.

A termelés megindításához biztosítani kell a szükséges erőforrások jelenlétét. Az

erőforrás-szükséglet a „mit, mennyit, hogyan és kinek akarunk termelni” kérdésétől függ.

Gyártás jellegű termelés esetén, az induláshoz az üzemi épület, a gépek, berendezések és

felszerelések, az emberi erőforrás, valamint a megfelelő anyagok rendelkezésre állása

szükséges. Az erőforrások beszerzését azok termékké alakítása, majd a termék értékesítése

követi. Ezután a vállalat új erőforrásokat szerez be, azokat is átalakítja, majd a terméket

szintén értékesíti. A folyamat eszköz vetületét az eszközök körforgásának, a tőke

vetületét a tőke körforgásának nevezi az irodalom. 102

A tőke, illetőleg az eszközök szakadatlan körforgást végeznek. A körforgás

folyamatosságának fenntartásához egy bizonyos erőforrás-mennyiség állandó

rendelkezésre állása szükséges. A körforgás nem egy egyszerű áramlási folyamat. Egyrészt a kibocsátás egyes elemeihez eltérő mértékben és arányban használják fel a

különböző erőforrásokat, másrészt részben ehhez is igazodva eltérő mértékben és ütemben

érkeznek a vállalathoz az input egyes elemei, harmadrészt a terméktől és előállítási módjától

függően maga az átalakítási folyamat is rendkívül differenciált lehet. A körforgást a forgási

sebesség mutatói jellemzik.103

A körforgás egy ciklusát az irodalom üzemi körfolyamatnak nevezi. A körfolyamat

elvileg három szakaszra osztható. (Speciális esetekben két szakasz egybecsúszhat, sőt elvileg

is egybemosódhat). Az üzemi körfolyamat tényleges szakaszolására a vállalati életben

rendszerint nincs szükség. Az eszközök forgási sebességének eltérései, és egymást átfedő

folyamatai miatt egyébként is igen bonyolult feladat lenne.104

A folyamat egyes szakaszainak

áttekintését didaktikai szempontok indokolják.

1. Az első szakaszban a vállalatok beszerzik a termelési folyamat elindításához

szükséges eszközöket, a gépeket, az anyagokat stb. (Az emberi erőforrás

jelenlétének biztosítása nem igényel – az eszközök megvásárlásához hasonló –

előzetes pénzkiadást.) Ebben a szakaszban a pénzeszközök eszköz-formává

(materiális és immateriális javakká) alakulnak.

2. A második szakasz a konverzió, az átalakítás szakasza. Ekkor a felhasznált

erőforrások termék-formát öltenek (a szolgáltatás is termék). Az alapanyagok

adott mennyiségének a teljes értéke elhasználódik, az épületek, gépek,

berendezések értéke a fizikai elhasználódásnak és a gazdasági avulásnak

megfelelően csökken. Az emberi erőforrás a munkavégzés révén hasznosul. Az

erőforrás felhasználás folyamata valójában a költségek keletkezésének fő

folyamataként is definiálható105

. Az átalakítás eredményeként a felhasznált

erőforrások értékénél nagyobb értéknek kell keletkeznie.

102

Ha ebbe a folyamatba az élőmunkát is beleértjük akkor az erőforrások körforgásáról beszélhetünk. Ebben az

esetben azonban számos elméleti és értelmezésbeli bizonytalanság adódik. Humán erőforrásként ugyanis az

ember az ő munkavégző képessége alapján értelmezhető, a körforgásba azonban nem az ember, hanem csupán

a munkája eredménye csatlakozik be. 103

Részletezése az 5.2.2. alfejezetben. 104

A ma megvásárolt gépet például több éves használat után kell pótolni, az anyagot viszont szinte azonnal. 105

Ezt az összefüggést „A költségek képződése” c. alfejezet részletezi.

107

3. A harmadik szakasz az értékesítés. Ekkor térül meg a felhasznált erőforrások

értéke, és rendszerint nyereség is keletkezik. A befolyó pénzzel a vállalat újra

megjelenhet a piacon újabb erőforrások beszerzése céljából.

A szolgáltatások esetében a termelés és az értékesítés fázisa nem különül el, a

szolgáltatás a megvalósulása során egyben értékesül is. Amikor a szerelő megjavítja a

tetőantennát, vagy a fodrász elkészíti a frizurát, magát a tevékenységet az igénylőhöz

kapcsoltan végzi. A tevékenység eredménye az igénylőtől függetlenül meg sem jelenhet, így

értelmetlen lenne az elvégzett tevékenység értékesítését külön tevékenységi szakaszként

vizsgálni. Hasonló a helyzet a vállalatok egymásnak nyújtott szolgáltatásai esetén is. A

körforgás jellegét és a körfolyamat szakaszait a 5.2.1.2.. ábra mutatja be.

AZ ERŐFORRÁSOK KÖRFORGÁSA, ÉS AZ ÜZEMI KÖRFOLYAMAT

Input Output

KÖRNYEZET

Átalakítási folyamat

KÖRNYEZET

VÁLLALAT

Visszacsatolás

(Az output pénzre váltása, majd a pénzből

– a mindenkori kibocsátási céloknak

megfelelő - újabb inputok indítása.)

(A költségek keletkezésének fő

folyamata)

A körforgás egy ciklusa az üzemi körfolyamat:

PÉNZ – ERŐFORRÁSOK – ÁTALAKÍTÁS – ÉRTÉKESÍTÉS - TÖBB PÉNZ

Szolgáltatások esetében ez a két fázis

nem különül el.

5.2.1.2. ábra

108

A körfolyamat maga az input feltételeinek biztosításával kezdődik és elsődlegesen a

reálszféra fogalmai és folyamatai szerint, de az értékfolyamatok érdekében szerveződik. Az értékesítés megtörténtével a folyamat kizárólagos értékdimenzióra vált, itt ér véget egy

körforgási ciklus. Az új ciklus indulásakor a beszerzés során újra párhuzamosan futnak

a reál- és az értékfolyamatok.

Az üzemi körfolyamat a körforgás egy ciklusát írja le. A tőke körforgása a valóságban

azt jelenti, hogy a vállalatban egyidejűleg az üzemi körfolyamat különböző mozzanatainak

sokasága zajlik. Egy adott időpontban a körforgás minden szakaszának minden mozzanata

működésben lehet. A körforgás különböző mozzanatainak egyidejűsége vállalattípusonként

különböző sajátosságokkal zajlik. Néhány példa:

– A feldolgozóipari vállalat esetében a körfolyamat különböző mozzanatainak

egyidejűsége azt jelenti, hogy egyes pontokon különböző gyakorisággal (esetleg

folyamatosan106

) érkeznek be az új erőforrások, ezenközben a gyártási folyamat

minden pontján jelen vannak a különböző készültségi fokon álló termékek, és a

gyártási folyamatból állandóan (a műszakoknak megfelelően) áramlanak ki az

elkészült termékek. Az átfutási idők mérnöki pontossággal tervezhetők. Jellemzően

a késztermék raktárban várakoztatják össze a kiszállítandó tételeket.

– A kiskereskedelem – az áru fajtájától függően – napi, vagy többnapi gyakorisággal

fogadja az értékesítendő árukat, feltölti a polcokat, a vásárlók pedig a nyitvatartási

időben folyamatosan, tetszés szerinti válogatással vásárolják azokat, jellemzően

azonnal kifizetve az ellenértéket. Az áruk beérkezése és értékesítése közötti

„átfutási” idők árufajták szerint, és egyes áruk szerint is jelentősen eltérhetnek,

mérnöki pontossággal nem tervezhetők.

– A gazdasági tanácsadó cégnél – noha vannak számítógépek, iroda-berendezések

stb. – a meghatározó jelentőségű erőforrás az emberi szürkeállomány, a szellemi

tevékenység kapacitása. A termelési folyamat maga érdemben nem kötődik anyagi

folyamatokhoz. Az új erőforrások beáramlásának jellege speciális. Az output a

szellemi termék (információhordozókon rögzítve).

5.2.1.3. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai

A termelés folyamata, továbbá az inputok és outputok átfogó jellemzői vállalatonként

igen nagy eltéréseket mutatathatnak. A konkrét input-igényeket értelemszerűen az output-

célok határozzák meg.

Az inputok természetes megjelenési formájuk (azaz a naturáliák) szerint szemlélve

lehetnek:

- anyag és energia,

- épület, gép, berendezés, felszerelés, jármű,

- emberi munka,

- szellemi javak, információk,

- szolgáltatások

- termőföld,

- tenyészállatok, ivadékok, vetőmagok, facsemeték stb.

Az input egy sajátos változataként értelmezhető a pénz is (készpénz, számlapénz). A

sajátosság abban rejlik, hogy a pénz a maga naturális formájában nem használódik el,

106

Folyamatos beérkezésű például az elektromos energia, a gáz, a vezetékes víz stb.

109

közvetlenül nem épül be a termékbe, továbbá jelenléte az átalakítási folyamatnak sem

közvetlen feltétele, viszont bizonyos mennyiségének mindenkori jelenléte szükséges a vállalat

folyamatos működéséhez.

Az inputok, mint naturáliák bizonyos határokig egymással helyettesíthetők

lehetnek. Ugyanazt a terméket elő lehet állítani munkaigényes, vagy robotizált technológiával

is. A robot-technológia – a nagyobb pontosság lehetősége révén – jelentős anyagmegtakarítást

is eredményezhet. A döntést a költségek, és egyéb versenyképességi szempontok alapján lehet

meghozni. Minél magasabb fokú az automatizáltság, annál kisebb tere nyílik az erőforrások

folyamatos helyettesíthetőségén alapuló kombinációknak.

Az inputok struktúrája szerint beszélhetünk anyagigényes, munkaigényes, vagy

tőkeigényes termelésről. Az anyagigényes termelés azt jelenti, hogy a termék előállításához

relatíve sok anyag, munkaigényesség esetén relatíve sok élőmunka szükséges. Abban az

esetben, ha a tevékenység relatíve sok, nagy értékű gépet, épületet, építményt, járművet stb.

igényel, akkor a termelés tőkeigényes.

A körfolyamat meghatározó jelentőségű szakasza a transzformáció, vagyis az

inputok termékké alakításának folyamata. Az átalakítás (átalakulás) – a termék jellegétől

függően – sokféle formában mehet végbe. Legfőbb formái:

- gyártás vagy építés keretében történő fizikai, kémiai, mechanikai átalakítás,

- termesztés vagy tenyésztés keretében történő biológiai átalakulás,

- a természetből nyerhető javak kitermelése vagy begyűjtése,

- fizikai helyváltoztatás lebonyolítása,

- információáramoltatás,

- tulajdonosváltoztatás lebonyolítása,

- döntően szellemi tevékenység (kutatás, adatfeldolgozás, üzletszerűen folytatott

tanácsadás, tervezés stb.).

Az outputok legfőbb fajtái:

- gyártott termékek,

- épített termékek,

- termesztett, tenyésztett termékek (termények, állatok, rovarok),

- természetből nyert javak (kitermelt bányakincsek, tengeri és folyami halászat,

bizonyos erdészeti termékek),

- szolgáltatások,

- szellemi termékek.

Az outputok sajátos változatai az ikertermékek és a melléktermékek. Az

ikertermék a főtermékkel azonos előállítási folyamatban keletkezik, azzal egyenrangú, vagy

annál valamivel kisebb értékű produktum. (Ikertermék például a libamáj, és a libahús, vagy a

juhtej, a bárány és a gyapjú.) A melléktermék az előállítási folyamat részeként nem célzottan

képződik, további hasznosítása lehetséges, értéke a termelt főtermékéhez képest alacsony.

(Például konzervipari melléktermék a paradicsomtörköly, mely a paradicsom héját és magját

tartalmazza, takarmányként hasznosítható.) A melléktermék és a hulladék kategóriája

esetenként egybemosódik.107

107

A két kategória viszonyára jellemző, hogy a 2012. évi hulladékokról szóló CLXXXV. törvény foglalkozik a

melléktermékekkel is. (8. §.)

110

Ha az üzemi körfolyamatot az értékfolyamatok mentén vizsgáljuk, akkor az

inputok értékükön szerepelnek, a transzformáció a költségek keletkezésének folyamatát

jelöli, az output az árbevétel összegét jelenti.

5.2.2. TŐKE, TŐKESTRUKTÚRA, FORGÁSI SEBESSÉG

A vállalat létrehozásához és működtetéséhez tőke szükséges. A vállalati tőkeigény,

illetőleg tőkeszükséglet értelmezéséhez előzetesen a tőkét magát kell definiálni. A fejezet a

tőke fogalmának, struktúrájának és forgási sebességének áttekintése után bemutatja az

elsődleges erőforrás-szükséglet és a tőkeszükséglet alapvető összefüggéseit.

5.2.2.1. A tőke

A tőke kifejezés sokféle megközelítésben, sokféle konkrét tartalommal szerepel az

irodalomban. A legáltalánosabbnak tekinthető felfogás szerint a tőke üzleti haszonszerzési

célt szolgáló pénzeszköz. Ez az a pénzösszeg, mely a vállalat tulajdonában álló

erőforrások finanszírozási hátterét biztosítja. Ez utóbbi a tőke technikai funkciója. A

vállalat tulajdonában álló erőforrás finanszírozható hitelből is. A vállalati össztőke tőke két fő

részből, saját és idegen tőkéből áll:

- A saját tőke (equity, vagy owners’ equity) lényegében a vállalat tulajdonosai által

rendelkezésre bocsátott pénz (és apport) összege. A saját tőke a vállalati kockázat

elsődleges viselője108.

- A nem saját tőke, vagyis az idegen tőke, egyrészt kölcsöntőke (loan capital), másrészt

adósság (debt) elnevezéssel használatos. A két utóbbi kategória nem feltétlenül esik

egybe. Az átmeneti, illetőleg a rövidebb távra szóló adósságokat gyakran nem

szerepeltetik a tőkeösszegben. Az adósság csak akkor visel kockázatot, ha a bevétel

és a saját tőke összeségében kevés a kötelezettségek teljesítéséhez.

Találkozhatunk a tőke igen tág értelmezésével is, mely szerint a vállalat minden

erőforrása részese a haszonszerzésnek, tehát minden vállalati erőforrás a tőke, illetőleg a

tőkejavak kategóriájába sorolható. Ennek a megközelítésnek az egyik leágazása a humán tőke

kifejezés, mely az emberi erőforrást is a tőkeelemek közé sorolja. Annak folyamányaként,

hogy a modern, tudás alapú gazdaságban egyre jelentősebbé válnak az immateriális javak

(vagyis a nem anyagiasult, kézzel nem megfogható javak), az irodalomban, és a vállalati

elemzésekben egyre nagyobb súlyt kap a humán tőke, a kapcsolati tőke és a strukturális tőke.

Ez utóbbi alatt a szervezet működése során kialakuló, illetőleg a vállalati

kapcsolatrendszerekből lecsatlakoztatható, a vállalat számára hasznot hozó tudást értik. A

humán, a kapcsolati és a strukturális tőkét együttesen szellemi tőkének is nevezik. A mai

vállalati elemzésekben a szellemi tőke főként egyfajta potenciális haszonszerzési tényezőként

szerepel. Az ilyen típusú elemzések igen fontos teendőkre hívhatják fel a vállalati vezetés

figyelmét. A szellemi tőkének tényleges tőkeként való számszerűsítése azonban ma még nem

tekinthető megoldottnak. Ehhez a szellemi tőkét, mint haszonszerzési célú erőforrást kellene

számszerűsíteni (nem csupán elemezni, vagy egyes megragadható elemeit számszerűsíteni),

továbbá azt kellene meghatározni, hogy ez a szellemi tőke milyen összegű nyereséget hoz.

Mindez ma még nem tekinthető megoldottnak.

108

A korábbiak szerint a jogi személyiséggel nem rendelkező vállalkozásoknál (melyeket nem is soroltunk a

vállalatok körébe) a kockázatviselés szabályai ettől eltérőek.

111

A tőke a továbbiakban – az általánosabb szóhasználatnak megfelelően – a vállalatba

befektetett pénzösszegként szerepel (az egyszerűség céljából pénzösszegként értelmezve

az apportot is).

5.2.2.2. Eszközstruktúra és tőkestruktúra

A tőke értéke állandó alakváltozás mellett különböző erőforrások, illetőleg termék,

pénz (vagy értékpapír) formájában van jelen a vállalatban. A tőke megjelenési formáit

eszközöknek is nevezik. A vállalat eszközei – a hivatalos szóhasználat szerint – két nagy

csoportra oszthatók: befektetett eszközökre és forgóeszközökre. (Az elnevezés megtévesztő

lehet abból a szempontból, hogy a forgóeszközök meglétéhez is pénzbefektetés szükséges. Az

elnevezés valójában arra utal, hogy a forgóeszközök folyamatosan cserélődnek, a „befektetett

eszközökre” ez nem jellemző.) A vállalat eszközeinek csoportosítását a 5.2.2.2/a ábra foglalja

össze.

A VÁLLALAT ESZKÖZENEK FŐ CSOPRTJAI

Állóeszközök Beruházások

Felújítások (A számvitel tárgyi eszközei)

Készletek

Követelések

Értékpapírok (rövid távra vásárolt)

ESZKÖZÖK

Immateriális javak

Befektetett pénzügyi

eszközök Pénzeszközök

FORGÓESZKÖZÖK BEFEKTETETT

ESZKÖZÖK

5.2.2.2/a ábra

112

Befektetett eszközök

Mint az 5.2.2.2/a ábrán látható, a befektetett eszközök kategóriája három nagy

eszközcsoportot fog át. Ezek:

- állóeszközök, beruházások, felújítások (és a befejezetlen beruházások, felújítások),

- immateriális javak,

- befektetett pénzügyi eszközök.

A befektetett eszközök döntő részét általában az állóeszközök adják. A vállalat azon

eszközeit, melyek anyagi formájuk szerint hosszabb ideig működnek, és több termelési

ciklusban vesznek részt, viszonylagos állandóságuk alapján állóeszközöknek nevezzük.

Az állóeszközök fő csoportjai: épületek és építmények, gépek és berendezések,

járművek, termőföld, telek. (A számvitel a saját szóhasználata szerinti állóeszköz

kategóriához – praktikus okokból – értékhatárokat is rendel.) Az állóeszközök

szóhasználatával kapcsolatos anomáliákat a 2.2.1.2. alfejezet bemutatta. Ez a tananyag – a

több évtizedes kategóriahasználatnak megfelelően – az elemzések egyértelműsége érdekében

az állóeszköz kategóriát használja. Nem sorolja az állóeszközök körébe a már elkezdett

(megelőlegezett), de használatba még nem vett (nem aktivált) beruházásokat, felújításokat. (A

felújítás az a tevékenység, mely a már meglévő állóeszköz jelentős értéknövelését

eredményezi.)

Az állóeszközök többségének elhasználódása viszonylag lassú, értéküket

folyamatosan adják át a termék értékének. Az éves elhasználódás értékét az értékcsökkenési

leírás révén számolják el a költségek között. A leírás elvileg az állóeszköz teljes hasznos

élettartama alatt folyik. A gépek egy jelentős része öt-tíz évnél rövidebb idő alatt

elhasználódik. Előfordulnak 50-100 év alatt elhasználódó állóeszközök is, mint például az

épületek jelentős része vagy a vízvezetékek. Egy-egy gazdasági évben nem lehet igazán nagy

biztonsággal meghatározni, hogy az állóeszközök az adott évben pontosan mennyit veszítettek

az értékükből. Az értékcsökkenési leírás becsült érték. Jelentős részben emiatt kell az

éves nyereséget is becsült értékként felfogni.

Az állóeszközök egy része nem használódik el, korlátlan ideig állhat a vállalat

szolgálatában. Ilyen el nem használódó állóeszköz a telek, a termőföld, de ide tartoznak az

elsődlegesen dekorációs funkciót betöltő művészeti alkotások, a festmények, szobrok is. Az el

nem használódó állóeszközök után elhasználódásból következő értékvesztés nem

számolható el.

A vállalat idegen tulajdonban lévő állóeszközt is használhat. Ennek legfőbb

formája a bérlet, különböző altípusokkal. Az idegen tulajdonú állóeszközért bérleti (vagy

valamilyen használati) díjat kell fizetni. Ez az idegen tulajdonú állóeszközök költsége. A

tipikus bérleti díj magában foglalja az adott állóeszköz elhasználódása és gazdasági avulása

miatti értékvesztést, valamint annak a díját, hogy a bérelt állóeszközben a tulajdonos pénze

van lekötve, és ezen pénzlekötés után hasznot is vár a tulajdonos. A bérelt (és általában az

idegen tulajdonú) állóeszközök után a vállalat nem számolhat el értékcsökkenési leírást.

Immateriális javak

A vállalati erőforrások növekvő jelentőségű összetevői az immateriális javak. Az

immateriális javak köre széles. Fő jellemzőjük, hogy hasznosságuk, illetőleg

jövedelemtermelő képességük nem a fizikai tulajdonságukból ered. Többségük nem is

rendelkezik fizikai tulajdonságokkal. Jellemző kivétel az árujelzők, vagyis a kereskedelmi

113

nevek köre, ahol a karakter, a felismerhetőség fizikai jellemzőkhöz kötődik ugyan, de a

jövedelmi forrást a jelzőhöz kötődő egyéb információk jelentik (például megbízható gyártó).

Az immateriális javak legfontosabb csoportjai:

- Sajátos ismeretanyag, tudás, információ, tapasztalat, illetőleg ezek különböző

kombinációi.

- Meghatározott feladat, vagy feladatcsoport előnyös megoldásához vezető új eljárási,

gyártási, illetőleg szervezési megoldások, a szabadalmak és szabadalmi kérelmek,

szoftverek, szerzői jogok.

- Jó hírnév (goodwill), márkanév, eredet-megjelölés, védjegy, kereskedelmi név

(árujelző).

- Érvényben lévő előnyös szerződések, franchise megállapodások, különböző területi

megállapodások.

- Kialakult vevőkör, ügyfélkör, illetőleg a különböző címlisták. A vállalati

kapcsolatrendszer, ezen belül a vevőkör a vállalati immateriális vagyon egyik

legjelentősebb eleme.

- Végső soron az immateriális javak kategóriájába sorolható a kiépített, működőképes

szervezeti rendszer maga is, hiszen újbóli létrehozása, kiépítése komoly anyagi

ráfordításokat igényelne.

Az immateriális javak tényleges értékének a meghatározása rendszerint igen

bonyolult. Másrészt ezek az értékek lényegesen nagyobb becslési hibalehetőséggel

határozhatók meg, mint az anyagi javak értéke.

Az immateriális javak növekvő gazdasági súlya azt jelenti, hogy egyre nagyobb

szerepet játszanak az egyes vállalatok jövedelemtermelő képességében, és esetenként – mint

például számos mikroelektronikai cég (szoftverfejlesztő cégek) esetében – meg is

haladhatják a hagyományos vagyonelemek értékét.

Az immateriális vagyon jelentősebb elemeit a számvitel is nyilvántartja. Sok tényezőtől

függ, hogy az immateriális javak valódi értékéből mennyit tart (tarthat) nyilván egy

vállalat számviteli adatbázisa. Meghatározó tényezők: az adott ország számviteli rendszere,

a számviteli eredmény és a nyereségadózás összekapcsolásának szorossága, a vállalati

döntéshozók érdekhelyzetének sajátosságai.109

Befektetett pénzügyi eszközök

A befektetett eszközök körébe tartoznak a befektetett pénzügyi eszközök is. Ez

lényegében a (különböző jogi konstrukciók szerint) más vállalat részére tartós használatba

adott pénzeszközök körét fedi le. Fő tételei: tartós részesedés, tartós kölcsön, tartós

109

E kérdések átlátásához a gazdálkodási összefüggések mélyebb ismerete szükséges. A probléma

érzékeltetésére csupán a számvitel és a nyereségadózás szoros összekapcsolásából keletkező terelő hatás

mibenlétét tekintjük át. Azokban az országokban, ahol a számvitel által kimutatott nyereség szolgál az adózás

alapjául, ott a számviteli óvatosság elve viszonylag erőteljesen érvényesül. Nem célszerű ugyanis olyan

összegeket nyereségként kimutatni, melyekről csak a jövőben bizonyosodik be tényleges nyereség mivoltuk.

A nyereség kimutatásának évében be kell fizetni a nyereségadót, ha viszont a későbbiekben kiderül egy

tételről, hogy az mégsem volt nyereség, a már befizetett nyereségadót nem lehet visszaigényelni. Itt tehát

célszerű az immateriális javakra fordított kiadások relatíve nagyobb hányadát a költségek között szerepeltetni

(vagyis az adott évben elhasználódott értékek között számba venni). A vagyonnak az a része, amit a költségek

között elszámoltak, a későbbiekben már nem jelenhet meg számviteli vagyonértékként. Ez az összefüggés

tehát önmagában is egy relatíve kisebb vagyonérték kimutatásához vezet, aminek a hatása az egyébként is

nagy bizonytalansággal értékelhető immateriális vagyonelemek körében különösen jelentőssé válhat. Más

érdekek ahhoz kötődhetnek, hogy a számviteli információbázis minél nagyobb vagyonértéket tartalmazzon.

114

hitelviszonyt megtestesítő értékpapír. A befektetett pénzügyi eszközök nem tartoznak a

vállalatnak, mint jogi egységnek az adott piaci igényeket szolgáló közvetlen erőforrásai

körébe. Ennek az eszközcsoportnak az a fő funkciója, hogy a több éven keresztül

nélkülözhető tőkeelemeket hasznosítsa, illetőleg más vállalat tevékenységében

befolyásszerzési lehetőséget biztosítson.

Forgóeszközök

A befektetett eszközök körébe nem sorolható eszközöket forgóeszközöknek nevezik. Az

elnevezés is arra utal, hogy ezek az eszközök a folyamatos átalakítás és átalakulás

következtében viszonylag gyorsan „forognak”. A fogóeszközök is több csoportra

oszthatók:

- készletek,

- követelések,

- értékpapírok egy része (azok az értékpapírok, amelyek nem tartoznak a pénzügyi

befektetések körébe),

- pénzeszközök (készpénz, számlán lévő pénz).

A feldolgozóipari vállalatoknál a forgóeszközök döntő részét a készletek adják. A

készletek fő csoportjai: a raktáron lévő anyagok, a félkésztermékek, a befejezetlen termékek,

valamint a raktáron lévő késztermékek. Ezeknek az eszköz-változatoknak az értéke a

termelési folyamatban való előrehaladás szerint folyamatosan növekvő. Rájuk rakódik a

felhasznált élőmunka és az állóeszköz-elhasználódás értéke, valamint a nyereség-realizálás

lehetősége.

A szellemi termékek előállításának anyagigénye viszonylag alacsony, következőleg ez a

tevékenység relatíve alacsony forgóeszköz-igénnyel valósul meg.

A szolgáltatások forgóeszköz-igénye a szolgáltatás jellegétől függően változó.

A forgóeszközök mindenkori jelenlétét biztosító pénzösszeget forgótőkének is

nevezik. (A feldolgozóipari vállalatoknál a forgóeszközökbe fektetett tőke, vagyis a

„forgótőke” az összes tőkének mintegy 15-25 százalékát teszi ki.)

Tőkestruktúra

A tőke összetétele elsődlegesen a saját és az idegen tőke aránya szerint

jellemezhető. A modern piacgazdaságokban a saját tőke közvetlenül, vagy a ki nem vett

osztalék révén a vállalat tulajdonosaitól (a vállalkozóktól110

) származik. Mint az előzőekben

történt rá utalás, a saját tőke három fő összetevője: a vállalkozók által tőkeként befizetett

összegek, az apport értéke, és az évek során felhalmozódó, osztalékként ki nem vitt adózott

eredmény. (Az apport jelentése: az alaptőkéhez való nem pénzbeli, hanem vagyoni érték

formájában történő hozzájárulás.111

)

110

A vállalkozó sokféle értelmezésben szerepel az irodalomban. Ez az anyag a továbbiakban azt az egyént,

illetőleg szervezetet tekinti vállalkozónak, aki/amely az adott vállalkozás működésének kockázatát viseli,

illetőleg annak nyereségét rendszerszerűen elsajátíthatja. 111

A törvény (1991. évi LXV. törvény 6. paragrafus) szerint a társaság vagyona alapításkor a tagok

pénzbetétéből (pénzbeli hozzáárulásából), valamint az általuk rendelkezésre bocsátott nem pénzbeli betétből

115

A más forrásokból származó tőke (hitel, kölcsön, tartozások stb.) összegét nevezik

idegen tőkének, illetőleg adósságnak. Mint a korábbiakban szerepelt, az adósság és az idegen

tőke nem feltétlenül bír azonos tartalommal. A rövid ideig tartó adósságokat, illetőleg azok

egy részét nem mindig sorolják a tőkeelemek körébe. A továbbiakban az egyszerűbb

tárgyalhatóság érdekében a az idegen tőkét és az adósságot azonos tartalmú kategóriaként

használjuk.

A tőke a számvitelben forrás elnevezéssel szerepel, azzal összefüggésben, hogy az

eszközöket valamilyen forrásból finanszírozni kell. E logikának megfelelően a szállítóknak

való tartozás is a források között szerepel. (A szállítmány beérkezésétől kezdve a vállalat

mindaddig a szállító pénzét használja, amíg a szállítmány ellenértékét ki nem egyenlíti. A ki

nem egyenlített összeg is adósság). A számviteli rendszer előírásaitól függően bizonyos

elkülönített pénzeszközök, például céltartalékok is szerepelhetnek a források között.

A termelés egyre meghatározóbbá váló erőforrása az emberi erőforrás. Mivel más

erőforrásoktól eltérően nem kell előzetesen megvásárolni, jelenlétének biztosítása

önmagában (rendszerint) nem jár kiadással nincs közvetlen tőkevonzata 112

. Érdemleges

kiadás az elvégzett munka után járó bér kifizetésekor keletkezik. Az emberi erőforrás vállalati

jelenléte vállalati befektetési jellegű mutatószámokkal nem mérhető, másrészt gazdasági

értékének általános jellegű becslése sem egyszerű. Mindez a vállalati erőforrás-állomány

struktúrájának mérési nehézségeihez vezet.

Az eszközstruktúra, az erőforrás-struktúra, valamint a tőkestruktúra, főbb

összefüggéseit az 5.2.2.2/b ábra szemlélteti, rámutatva a tőkestruktúra jellegére is.

A termelésben az egyes eszközök a tőke megjelenési formáinak tekinthetők, az

eszközök értéke és a tőke összege megegyezik.

Ebből az összefüggésből közvetlenül is becsülhető a saját tőke összege.

A gazdálkodás eredményességének átláthatósága érdekében a számvitel a

tőkefolyamatokat és a termelési folyamatokhoz közvetlenül kapcsolódó pénzügyi

mozgásokat elkülönítetten kezeli. Csak így különíthető el a befektetett tőkét érintő, és a tőke

körforgása következtében keletkező pénzmozgások összege. A két reláció között a

gazdasági év zárása után, évente egy alkalommal teremtenek átjárási lehetőséget: az

éves zárás – a mérleg és az eredménykimutatás elkészülte – után az adózott és

osztalékkal csökkentett vállalati nyereség a saját tőkét növeli, a veszteség (abban az

esetben, ha annak továbbgörgetésére már nincs lehetőség, vagy a vállalat nem kívánja

továbbgörgetni azt) a saját tőkét csökkenti.

(hozzájárulásból) áll. A nem pénzbeli betét bármilyen, vagyoni értékkel rendelkező forgalomképes dolog,

szellemi alkotás és vagyoni értékű jog lehet. 112

A kérdéskör részleteit a tőkeszükséglet becslésével foglalkozó 5.2.2.4.. alfejezet bontja ki.

EZKÖZÖK ÉRTÉKE = SAJÁT TŐKE + ADÓSSÁG

ESZKÖZÖK ÉRTÉKE – ADÓSSÁG = SAJÁT TŐKE

116

ESZKÖZSTRUKTÚRA ÉS TŐKESTRUKTÚRA

állóeszközök

és más befek- - forgóeszközök

tetett eszközök

ESZKÖZSTRUKTÚRA

ERŐFORRÁSSTRUKTÚRA

(megoszlási viszonyszámokkal

nem számszerűsíthető)

EMBERI

ERŐFORRÁS

(eszközök)

MIBEN ÖLT TESTET A

PÉNZ?

(források)

TŐKESTRUKTÚRA

saját tőke - idegen tőke

(adósság)

HONNAN SZÁRMAZIK A

PÉNZ

(ILLETŐLEG AZ ÉRTÉK)?

5.2.2.2/b ábra

A hitel törlesztése tőkeművelet. Ennek során tőkecsere, tőkecsökkenés vagy ezek

kombinációja következik be. A visszafizetés forrásától függően változhat a vállalat

tőkestruktúrája. A hitel visszafizetésének fő forrásai lehetnek:

- a saját tőke többlete (adózott nyereségből, tulajdonosi befizetésekből,

részvénykibocsátásból),

- a szabaddá tett tőkerészek (például az amortizációnak megfelelő összeget nem

újabb állóeszközök vásárlására, hanem hitel-visszafizetésre fordítják, vagy

értékesítenek állóeszközt, és ennek a tőkehátterét használják törlesztésre, esetleg

csökkentik az átlagos készletszintet, és az így megtakarított tőkerész lesz a hitel

visszafizetésének forrása),

- újabb hitelek felvétele (ha a lejáró hitelt újabb hitelből fizetik vissza, ez nem

módosítja a visszafizetés előtti tőkestruktúrát).

5.2.2.3. Forgási sebesség

A tőke körforgásából következik az az alapvető összefüggés, hogy a vállalatba

befektetett pénz, vagyis a tőke összege és a vállalat éves kifizetéseinek összege között nincs

közvetlen kapcsolat. Ugyanazt az összeget az év során annyiszor lehet kifizetni, ahányszor az

megtérül. A tőkeszükséglet becsléséhez tehát a forgási sebesség ismerete is szükséges. Ez

117

az alfejezet a forgási sebesség legalapvetőbb összefüggéseit a tőkeszükséglet becslésének

megalapozási igényével tekinti át.

Egy adott termelési cél tőkeszükséglete a tőke körforgásának függvényeként alakul.

Minél gyorsabb a körforgás, adott termeléshez annál kisebb tőkebefektetés szükséges. És

fordítva: lassúbb forgás esetén adott gazdasági tevékenységnek nagyobb a tőkeszükséglete.

A tőke körforgása a fordulatok száma szerint:

Az össztőkére vonatkozó fordulatok száma azt mutatja meg, hogy a vállalatba

befektetett pénz egy év alatt hányszor térül meg. (A feldolgozóipari vállalatoknál ez a mutató

gyakran esik 0,9 és 1,2 közé.) A mutató tartalmilag tiszta, viszont túlzottan általános.

Elmélyült gazdasági elemzésekhez, vagy tervezési segédeszközként érdemben nem

használható. A különböző célokat szolgáló, különböző típusú erőforrásokban lekötött

tőkeelemeknek a forgási sebessége egymáshoz viszonyítva nagyságrendi eltéréseket

mutathat, amit az átlag összemos. A tisztánlátáshoz, elemzésekhez, illetőleg tervezési

segédeszközként való alkalmazáshoz parciális forgási sebesség mutatók szükségesek.

A parciális forgási sebesség mutatók általános formulája a fordulatok száma szerint:

Parciális mutató esetében a fordulatok száma azt mutatja meg, hogy az adott célra, az

adott erőforrásban lekötött tőkerész az év során hányszor fordult meg.

A forgási sebesség utal az adott erőforrás-felhasználási igény tőkeigényére is. Ha

például a raktári anyagkészletben lekötött pénz forgási sebessége 40 fordulat, akkor a

felhasznált erőforrás értéke a raktárban lekötött értéknek a negyvenszerese. Ilyen forgási

sebesség mellett a 200 millió forintos anyagköltség raktárkészlete 5 millió forint tőkéből

finanszírozható. A raktárkészlet finanszírozása természetesen nem fedi le a termelés teljes

anyagigényének a tőkeigény hátterét. Biztosítani kell a termelésben félkész és befejezetlen

termelés formájában lekötött anyagtartalom tőkeértékét, a ki nem szállított termékek átlagos

állományában rejlő anyag-felhasználási értéket és a vevői tartozás anyagköltség-tartalmának

az átlagos értékét is.

5.2.2.3.1. Az anyagkészletek és a termelési készletek anyagtartalmának forgási sebessége

A feldolgozóipari vállalatok gyakorlata parciális forgási sebesség mutatókat

elsősorban az anyagokra vonatkozóan határoz meg. Vizsgálják ezek átlagos forgási sebességét

összevontan, és vizsgálják anyagfajták szerint is. A jelentősebb értékösszeget képviselő

anyagfajtákra egyedi elemzések készülnek. A különböző anyagokat általában különböző

cégektől szerzik be. Eltérő lehet az éves szükséglet, a szállítási távolság, a szállítási költség, a

tárolhatósági idő, a tárolás helyigénye, a tárolási veszteség, a kiszerelés módja, továbbá az

árak függhetnek a beszerzett mennyiségtől stb. Ezen eltérő hatótényezők alapján anyag-

fajtánként határozzák meg az optimális készletnagyságot. Anyag-fajtánként eltérő lesz az optimumot közelítő tényleges készletnagyság, következőleg a forgási sebesség is.

sszegonzeptt otolektlagosan asban aforroeradott Az

keerte salafelhaszn vese az loforrasboeradott Az

ˆ

ˆ

keo tsszesO

telerbeva vesE

ˆ

118

Az egyes raktári anyagkészlet-fajták forgási sebessége a fordulatok száma szerint:

Egy-egy anyagfajtára a forgási sebesség számítható természetes mértékegységben és

értékben is. (A természetes mértékegységben való számításkor természetesen az anyagköltség

nem alkalmazható.) A számítás eredménye megmutatja, hogy az adott anyagfajtából az

átlagos raktárkészlet113

egy év alatt hányszor fordul meg. A forgási sebesség napokban is

meghatározható.

Az egyes raktári anyagkészlet-fajták forgási sebessége napokban:

Ez a forgási sebesség mutató azt számszerűsíti, hogy az adott anyagfajtából átlagosan hány

napi termelésnek megfelelő anyag van raktáron, illetőleg az átlagos raktárkészlet hány nap

alatt fordul meg, vagyis hány napig tart egy körforgás ideje. A raktárkészletek forgási

sebességénél az egy körforgás időtartama a raktárba való belépés és az onnan történő kilépés

átlagos időtartamát fedi le. A vállalati gyakorlat a napokban kifejezett forgási sebesség

mutatót is széles körben alkalmazza.

Ha például egy feldolgozóipari vállalat éves termelésének összesített anyagigénye ZZH

alapanyagból 950 millió Ft, és a raktáron lévő ZZH készletek tervezett átlagos értéke 38

millió Ft, akkor a ZZH alapanyag raktárkészletének forgási sebessége:

fordulat, 25 omilli 38

omilli 950

illetőleg a forgási sebesség napokban:

at,nap/fordul 14,4 fordulat 25

nap 360 vagy at.nap/fordul 14,6

fordulat 25

nap 365

A napokban kifejezett forgási sebesség kétféle számításával találkozhatunk a

gyakorlatban (és az irodalomban). A készletgazdálkodók a forgási sebesség számításához sok

esetben a hagyományok szerinti 360 napot veszik figyelembe. Ez a régmúlt időkre nyúlik

vissza, amikor még szempontként szerepelt, hogy a 360 nappal könnyebb számolni, mint a

365-tel.

A ZHH alapanyag csupán egy a termelés anyagigényének sokféle összetevője közül.

Fentiek értelmében a vállalat raktárában található egyes anyagfajták forgási sebessége a

beszerzési és készlettartási feltételek szerint alakuló célszerű raktárkészlet függvényében nagy

eltéréseket mutathat.

113

Az átlagos raktárkészletet kronológikus átlagként határozzák meg. A kezdő és a zárókészlet 50 százalékos

súllyal, (vagyis fél nappal, és fél napnak megfelelő készlettel), a többi nap készlete 100 százalékos súllyal

szerepel az átlag kialakításában.

szleteerkarakt tlagosa anyagfajtaAdott

g)eltsoanyagk vese az lobaanyagfajt(adott salafelhaszn vese az lobaanyagfajtAdott

maasznak fordulatai anyagfajtaadott Az

maasznapjainak ve Az

119

A teljes raktárkészlet fordulatainak száma a fent ismertetett módszer szerint

határozható meg azzal, hogy a számítás kizárólag értékmutatók szerint történik, a tört

számlálója a teljes anyagszükséglet értékösszegére, a nevező a teljes átlagos raktárkészlet

értékére vonatkozik.

A teljes raktárkészlet fordulatainak száma:

A mutató azt számszerűsíti, hogy az átlagos raktárkészlet értéke az év során hányszor

fordul meg.

Az anyagok révén az egyes tevékenységi fázisokban lekötött tőkeelemek forgási

sebessége:

- a raktárkészletek forgási sebessége (anyagfajták szerint és összevontan),

- a termelési folyamatban lekötött illetőleg a késztermékraktárban lévő készletek

anyagtartalmának forgási sebessége,

- a vevői tartozások anyagtartalmának forgási sebessége.

A két utóbbi forgási sebesség mutatót a gyakorlat ebben a tiszta formában általában

nem számszerűsíti. (A tőkeigénnyel kapcsolatos összefüggések átlátása érdekében célszerű

átgondolni ezeket a forgási sebesség számítási lehetőségeket is.)

Az egyes fázisok napokban kifejezett forgási sebességének összegzésével a forgási

sebesség napokban kifejezett mutatóját kapjuk meg. Ez utóbbira tekintsünk egy egyszerű

példát: A raktárakban átlagosan 6 napi termelésnek megfelelő anyagot tárolnak, a termelésben

2 napi termelésnek megfelelő anyagértéket kötnek le, a készáru raktárban a kiszállításra váró

termékekben átlagosan 3 napi termelésnek megfelelő késztermék készletet tárolnak, és a vevő

átlagosan 30 nap elteltével fizet. Ekkor az anyagok forgási sebessége 6+2+3+30= 41 nap.

Tehát 41 nap szükséges ahhoz, hogy az anyagtartalomban lekötött forgótőke egyszer

megforduljon. A 41 nap 8,78, illetőleg 8,9 fordulatot jelent (az év napjainak figyelembevett

számától függően).

Fentiek alapján egyértelműen belátható, hogy a tágan értelmezett anyaggazdálkodási

funkcióhoz szükséges forgótőke a raktárkészletek, a termelésben és késztermékben lekötött

anyagérték, valamint a vevői tartozások anyagtartalma összegeként becsülhető. (A számítás

céljától függően a vevői tartozás anyagtartalmában lekötött tőke korrigálható a szállítóknak

való tartozás áltagos állományával.)

Pénzügyi becslőszámítások és elemzések során a vállalatok gyakran használják a

forgóeszközök forgási sebesség mutatóit, melyet az árbevételből kiindulva számítanak.

Forgóeszközök forgási sebessége a fordulatok száma szerint:

Forgóeszközök forgási sebessége az egy körforgás ideje szerint:

maasz Fordulatok

maasznapjainak ve Az

nyallomazoeszkoforg tlagosA

telerbeva vesE

keerte tlagosaszlet erkaraktA

g)eltsoanyagk sszeso( keerte salasznanyagfelha vesE

120

A forgási idő számítása formailag azonos a raktárkészlet forgási idő mutatójának

számításával, a különbség abban van, hogy a mutató nevezőjében szereplő fordulatok száma a

teljes árbevételből való megtérülések számát mutatja.

Az árbevétel alapján számított forgási sebesség - mind a fordulatok száma, mind

a napokban számított forgási sebesség szerint nagyobb forgási sebességet mutat, mint

amikor az átlagos forgóeszköz-állományt a felhasznált forgóeszközök megtérülési

értékével vetik egybe.

5.2.2.3.2. Az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége

Az anyagokéval szemben az állóeszközök elhasználódása évekig tart, ezért az ide

befektetett tőke egyszeri megtérülése („megfordulása”, fordulata) is több évet vesz igénybe.

Mint az előzőekben szerepelt, az állóeszköz-felhasználás, elhasználódás és gazdasági

avulás értékét a számvitel az amortizáció (értékcsökkenési leírás) révén számszerűsíti, a

költségek között elszámolja, és megtérülését a bevétel részeként értelmezi. Az állóeszközökbe

befektetett tőke tehát az átlagos elhasználódási ütemnek megfelelően forog. Ha az

állóeszközök között nagy súllyal szerepelnek az épületek és építmények, akkor a forgás

lassúbb, az amortizáció az állóeszközökben megtestesülő tőkeértéknek (a nettó értéknek114

) 6-

8 százaléka körül is alakulhat. Ha az épületek aránya alacsony, és a gépek élettartama rövid,

akkor az állóeszközök forgási sebessége nagyobb. Egy bérelt irodában működő

szoftverfejlesztő cégnél az amortizáció összege az állóeszközben megtestesülő tőkelekötésnek

(a nettó értéknek) akár ötven százalékát is elérheti. Ekkor az ide befektetett tőke az adott

évben egy fél forgást végez, két év kell egy teljes fordulathoz.

Az állóeszközökbe befektetett tőke forgási sebességének elvi meghatározási módja:

Az amortizáció és az állóeszközökbe befektetett tőke értéke közötti arány – szemben az

anyagok forgási sebességével – operatív módon nem befolyásolható. (Az egy további kérdés

lehet, hogy az elhasználódás és elavulás mértékének megfelelő amortizációs összeget a

számvitel hogyan, milyen mértékben térítheti el a ténylegesen becsülhető értékektől.)

Állóeszközök esetében a viszonylag hosszú élettartam miatt a forgási sebesség igen

alacsony, jóval kisebb, mint egy egész. A feldolgozóiparban például az átlagos leírási kulcs 8-

10 százalék körül ingadozik, vagyis a bruttó (aktiválási) érték 8-10 százaléka térül meg az

éves bevételben. A befektetési érték viszont a “még le nem írt”, nettó értékre vonatkozik. Ez

az az összeg, amit valamikor korábban már kifizettek, de még nem térült meg. Ebben a

nemzetgazdasági ágban a nettó érték átlagosan a bruttó értéknek mintegy a 60-át teszi ki.

Ezek alapján az állóeszközök átlagos forgási sebesség mutatója (durva becsléssel) mintegy

0,13-0,17 fordulat.

Az állóeszközök forgási sebességének fent bemutatott elvi módszerével sem az

irodalom, sem a gyakorlat nem foglalkozik. Szemléletalakító hatása és a gazdasági

114

Adott állóeszköz nettó értékének meghatározása: a beszerzési értéket (bruttó értéket) csökkentjük az adott

állóeszközre elszámolt összes amortizációval.

keertek ozoeszkollA

ociaAmortiz

121

összefüggések jobb megismerésében játszott szerepe azonban jelentős, különösen a gyakorlat

által ténylegesen használt formulával összefüggésben.

Az irodalomban, és a gyakorlati elemző számítások körében is gyakran találkozhatunk

az állóeszközök olyan forgási sebesség mutatóival, melyek az állóeszközök forgási sebességét

is az árbevétel alapján mérik.

Problematikus állóeszköz-forgási sebesség mutató:

Miért vitatható a fenti módon számított forgási sebesség? Azért mert megmutatja ugyan

azt a számot, hogy az állóeszköz-állomány értéke hányszor térül meg az árbevételben, de

ebben a formában az összefüggésnek nincs gazdálkodási valóságtartalma. Egyrészt az

árbevétel nem csupán az állóeszközök értékének megtérítésére szolgál, döntő része az anyag-

és a bérköltségeket valamint a nyereséget téríti meg. Másrészt az állóeszközöknek csak egy

töredéke használódik el egy adott évben, a teljes állóeszközérték eleve lassan „forog”.

Megemlíthető, hogy a bevétel és az állóeszköz-érték egymáshoz viszonyított aránya a

feldolgozóipari vállalatok esetében igen gyakran vesz fel egy egész közeli értéket. (Ez az

arányszám két-három évtizeddel ezelőtt tájékozódási hüvelykujjszabályként115

is gyakran

szerepelt.) Az árbevétel és az állóeszköz-érték arányszámát lehet nézegetni, lehet rajta

gondolkozni, a valódi forgási sebességhez azonban semmi köze sincs. Ha például a számítás

eredményeként 1 egészes érték adódik, ez csupán azt jelenti, hogy éppen akkora az

árbevétel, mint az állóeszközök értéke, és nem többet.

5.2.3. A TERMELÉS ERŐFORRÁS-IGÉNYE ÉS TŐKESZÜKSÉGLETE

Az erőforrás-szükséglet attól függ, hogy a vállalat mit, mennyit, hogyan és kinek akar

termelni. Minél precízebben kimunkált a terv, annál nagyobb pontossággal meg lehet

határozni a természetes mértékegységben (naturáliában) kifejezett erőforrásigényt, az

anyagszükségletet, az élőmunka-igényt, a gépenkénti gépóra-igényt stb. A naturáliákhoz

tartozó értékösszegek meghatározása már problematikusabb. Ezt illusztrálta az eszközök

esetére az 5.2.1.1. alfejezet kenyérről szóló példája.

Az erőforrás igény kétféle megközelítésben számítható:

- mennyi erőforrás felhasználása szükséges az adott termelési célok eléréséhez,

illetőleg

- mennyi erőforrás jelenléte szükséges ahhoz, hogy a termelés zavartalanul haladjon.

Az erőforrás-felhasználás és az erőforrás-jelenlét összege és dimenziója is

különbözik. Az erőforrás-felhasználás költségként jelenik meg. A napi, a heti, a havi, és az

éves költségösszeg jelentősen különbözik. Egy adott évi költségösszegnek a dimenziója

forint/év, euró/év, dollár/év stb. A költségek között szerepel az élőmunka költsége is.

115

Az olyan elven meghozott rutindöntéseket, melyek nem feltétlenül oksági összefüggéseken alapulnak, vagy

tudományosan nem bizonyítottak, viszont a tapasztalatok szerint korábban többnyire jó eredményre vezettek,

hüvelykujj szabálynak, vagy ököl szabálynak nevezik. Kisebb jelentőségű gyors döntések esetén a hüvelykujj

szabályok nagy segítséget nyújthatnak. Ezekben az esetekben számítani lehet arra, hogy a hüvelykujj szabály

hibája kisebb, mint az időhúzás miatt adódható hátrány.

keerte tlagosa vieny allomazoeszkolla Az

telerbeva vesE

122

Az erőforrás-jelenlét átlagos mutatóját erőforrás lekötésnek nevezik. A vásárolt,

illetőleg a vállalat által előállított erőforrások lekötési értékét a vállalatba befektetett tőke

számszerűsíti. A tőke dimenziója forint, dollár, euró stb. Az évi átlagos tőkelekötés összege az

egész évet jellemzi, az összeg év elején ugyanakkora, mint az év végén. Természetesen az

egyes napokon ténylegesen jelenlévő erőforrás rendszerint nem állandó. Az átlagos jelenlét

az, ami jellemzi az év minden napját. Azt a pénzösszeget, mely optimális költség- és

tőkelekötési háttér mellett biztosítja a vállalat számára a mindenkor szükséges erőforrások

jelenlétét, illetőleg az üzemi körfolyamat zökkenőmentes működését, szükséges tőkének

nevezik. Becslése csak különböző gazdálkodási és környezeti feltételezések mellett oldható

meg. A tényleges tőkebefektetés mindkét irányban eltérhet a szükségesnek minősülő szinttől

(a tőke-többletnek és a tőke-hiánynak eltérőek a gazdálkodási hátrányai).

Az erőforrás-lekötés összegében – mint a korábbiakban már szerepelt – az élőmunka

lekötése nem vehető figyelembe. Az emberi erőforrásnak nincs a lekötött állományhoz, vagyis

az átlagos létszámhoz kapcsolódó értékmutatója. Ehhez ember gazdasági értékét kellene

számszerűsíteni, formailag ugyanúgy, mint például a gépekét. (Mennyit ér egy gép? Ez a

kérdés megválaszolható, bizonyos hibahatárok között a nettó érték is megmutatja. A

számviteli kimutatásokban a nettó érték szerepel tőkeértékként. Mennyit ér egy ember, egy

dolgozó? Ez az, aminek – futballisták és egyéb sajátos esetek kivételével – nincs

mutatószáma. A munkaerőköltséggel az emberi erőforrás felhasználása mérhető, nem pedig a

lekötése.)

A gyakorlatban a tőkeszükséglet becsléséhez különböző logikájú, és különböző

részletezettségű számításokat alkalmaznak. Az alábbiakban a tőkeigényt meghatározó tartalmi

összefüggéseket tekintjük át, azzal, hogy a megcélzott pontossági igénytől függően egyes

tételek és egyes lépések összevonhatók. A már működő vállalatok esetében a tevékenység

elmozdulása és a forgási sebesség alapján a becsült tőkeigény-változás viszonylag egyszerűen

meghatározható. A vállalat alapításakor a tőkeigény tételes becslése indokolt.

Feldolgozóipari tevékenység esetén a szükséges tőke fő meghatározói:

- a szükséges épületek, gépek, berendezések, járművek közül a vállalat tulajdonában

lévőknek az értéke,

- a termékek fajlagos anyagigénye, anyagköltsége és termelési volumene,

- a készletgazdálkodás rendszere,

- a gyártási ciklusok és átfutási idők hossza, az anyagfelhasználás ütemének

jellegzetességei116

,

- a termeléshez szükséges tudásbázis (licenc, know-how stb.) ára,

- az inputok és az outputok ellenértékének kiegyenlítési sajátosságai.

A termelés indításakor (az állóeszköz bérlés lehetőségeinek és célszerűségének

figyelembevétele mellett) meg kell vásárolni a szükséges épületeket, gépeket és

berendezéseket. Amíg ezek megfelelő hatékonysággal működnek, nem kell újat vásárolni. Itt

az induláskori tőkeigényt az állóeszközök beszerzési árai és beüzemelési költségei határozzák

meg. A későbbiekben ez folyamatosan módosul. Fentiek értelmében az állóeszközökbe

befektetett tőke az épületek, gépek, berendezések, és járművek viszonylag lassú

116

Ha például egy hosszú átfutási idejű terméknek egy nagy értékű alkatrésze a kiszállítást közvetlenül

megelőzően is beszerelhető, akkor a termelés lényegesen kisebb készletigénnyel járhat, mint akkor, ha ennek

már a gyártási ciklus elején meg kellene történnie.

123

elhasználódása következtében lassan forog.117

Az állóeszköz-szükséglet tőkeigénye az

állóeszközök aktuális értéke (vagy nettó értéke) alapján becsülhető. Minthogy itt a forgási

sebesség operatív gazdálkodási módszerekkel nem növelhető, ezen az úton a

tőkeszükségletnek ez az összetevője nem módosítható.118

Az egyes állóeszközök beszerzési és beszerelési költségeinek összegét az állóeszköz

bruttó értékének, az amortizációval csökkentett értéket nettó értéknek nevezzük. Tekintettel

arra, hogy az amortizáció nem követi egészen pontosan az állóeszközök értékváltozását, az

aktuális érték és a nettó érték jelentős eltéréseket mutathat. Ebből következően a tőkeigény

mindenkori becslésekor számos pontosítási és értelmezési feladat adódik.

A bérelt állóeszközöket értelemszerűen nem vásárolja meg a vállalat, ezért ezek az

eszközök a vállalat részéről nem igényelnek tőkebefektetést. A tőkeigény szempontjából az

esetek többségében az állóeszköz-bérlet egyfajta „tőkekímélő” megoldásként is felfogható.119

Adott gép viszonylag rövid ideig tartó szükségessége esetén a bérlet elsődleges előnye, hogy

nem fenyeget az állóeszköz árveszteséggel járó továbbadásának a veszélye. Továbbá azokban

az esetekben, amikor a gépbérlet a kezelőszemélyzet biztosításával (kölcsönzésével) jár,

megtakaríthatók a betanulási és begyakorlási idő többletköltségei is. (Az ezredfordulón és az

új évezred első évtizedében például a vasútépítő cégek elterjedten alkalmazzák azt a

gyakorlatot, hogy a gépek jelentős hányadát csupán a tervezett műveletek elvégzéséhez

szükséges időre bérlik. Ezek a gépek többségükben igen jelentős értéket képviselnek. Nem

ritka a fél milliárd forintot, illetőleg 2 millió eurót is meghaladó értékű olyan gép, melyet egy-

egy évben csupán 10-50 napig használnak. A gépmonstrumok egyediségére, illetőleg

bonyolultságára való tekintettel a bérlés ezekben az esetekben általában a kezelő

személyzettel együtt történik.120

)

Mint az előzőekben szerepelt, az emberi erőforrás jelenlétének biztosítása elvileg nem

igényel tőkebefektetést.121

A munkavégzéshez sem feltétlenül kötődik tőkeszükséglet. Az

emberek rendszerint a munkaszerződésüknek megfelelően végzik munkájukat, és munkájuk

ellenértékét a vállalat utólagosan fizeti ki. (Havonta történő bérfizetés esetén a dolgozók

átlagosan félhavi bérüket „kölcsönzik” a vállalat számára.122

) A bérek vonatkozásában csak

akkor jelentkezik tőkeigény, ha a terméknek a gyártásba vétele, és árának a megtérülése

közötti idő hosszabb, mint a két bérfizetés közötti időszak. A vállalatnak a két bérfizetési idő

közötti időszakot meghaladó időtöbbletre kell tőkeforrásokból finanszíroznia a termékek

tágan értelmezett munkaerő-költségét. (A tágan értelmezett munkaerő-költség magában

foglalja a bérek járulékait is. A járulékok befizetését rendszerint a bérfizetést követően

117

A termőföld, a telek, valamint a műkincsek vásárlására fordított összeg nem forog, hasonlóképpen nincs

természetes forgása az értékpapírokba befektetett pénznek sem. 118

Az állóeszközök gyorsabb tőke-forgásához rövidebb élettartamú állóeszközök szükségesek. 119

A döntés előtt alapos elemzés szükséges annak érdekében, hogy a többféle tőkeszerzési, illetőleg tőkekímélési

módok közül melyik a legkedvezőbb. 120

A bérleti díjak – a munkagépek magas beszerzési ára miatt – meglehetősen tetemesek. Előfordul a napi 1,5

millió forintos (napi 4 ezer eurós) bérleti díj is. (Ezekben a magas bérleti díjakban a kezelőszemélyzet

kölcsönzése miatt felszámított díjelem aránya nem jelentős.) A bérleti díjakat gyakran – a pontosság kedvéért

– műszakóra díj formájában teszik közzé. 121

A fejvadász cégek igénybevétele kiadással jár ugyan, de ez a munkavállaló egy-két havi bérét ritkán haladja

meg. Különleges esetekben azonban az emberi erőforrás biztosítása is jelentős kiadással járhat. Ilyen

tapasztalható például egyes sportágaknál, ahol a saját kinevelés lehetősége mellett más egyesületektől is

„vásárolhatnak” sportolót. Maga a sportoló azonban saját tevékenységéért részesül díjazásban. 122

Havonta történő bérfizetés esetén a ciklus első napján végzett munka ellenértéke 30 napig marad a vállalatnál,

a második napon végzett munkáé 29 napig, a ciklus utolsó napján végzett munkáé egy napig. Ha ezeket

átlagoljuk, akkor fél havi átlagbérnek megfelelő érték van a vállalat használatában.

124

teljesítik.) A munkaerőköltségnek az eszközökben megtestesülő tőkeigénye tehát attól függ,

hogy a termék létrehozásának és értékesítésének az átfutási ideje hogyan viszonyul a két

bérfizetés között lévő időszakhoz. A bérként (és járulékként) már kifizetett (átutalt), de a

termék árában még meg nem térült munkaerőköltség pénzügyi hátterét tőkeforrásokból kell

biztosítani.

A hosszú átfutási idejű termelésben, így a hajógyártásban, az építőiparban, a

mezőgazdaságban stb. a munkaerőköltségnek is van számottevő tőkeigénye.

Szolgáltató vállalatoknál értelemszerűen fel sem merül a bérhez kapcsolódó tőkeigény.

(A borbély, a pincér, a szállodaportás stb. munkájának az ellenértékét a cég a bérfizetés

esedékessége előtt – átlagosan fél hónappal korában – megkapja. Bérletes konstrukciók, mint

a villamos és az autóbuszbérlet esetén, a kifizetés esedékességét megelőzően egy hónappal

beérkezik a szolgáltatás bértartalmának az ellenértéke is.)

Az anyagok oldaláról jelentkező tőkeigény, vagyis az anyagokba befektetett pénz

szükséges mennyisége – a forgási sebesség tárgyalásakor részletesen bemutatott

összefüggések szerint – attól függ, hogy

- átlagosan milyen értékösszegű anyagot tárolnak a raktárakban (ha anyagraktárból

látják el a termelés anyagigényét), és

- milyen értékösszegű anyagot tartalmaz a már munkába vett (a raktárból kivételezett,

vagy direkt a termeléshez beszállított), de késztermékként még ki nem szállított

termék, továbbá

- mekkora a kiszállított, de a vevők részéről még ki nem fizetett termékek

anyaghányada.

Az félkész- és befejezetlen termékekben lekötött anyag-érték a termékek

anyagigényétől, a termelés mennyiségétől, az anyagoknak a termékekbe való beépítési

ütemétől és a gyártási ciklus hosszától függ. A késztermék készletekben lekötött

anyagfelhasználási érték attól függ, hogy milyen a késztermékek készletezési struktúrája és

készletezési ideje. A vevői tartozások anyagtartalmának forgási sebessége a vevői tartozások

termékstruktúrájától és átlagos összegétől függ.

Az anyagkészletek finanszírozásához szükséges pénz évente többször is elkölthető.

Ha a körforgás gyors, a pénz többször megtérül, s így többször lehet érte újabb anyagokat

vásárolni. Tíz fordulat esetén az anyagszükségletnek az egytizede lesz a vonatkozó

tőkeszükséglet, öt fordulat esetén az egyötöde. Ha például a termelési tervben szereplő

termékek alapanyag-szükséglete 2,4 milliárd Ft, és a vállalat tervezett átlagos raktárkészlete 6

napi termeléshez szükséges anyagot testesít meg (ez egyben azt is jelenti, hogy az adott

erőforrás vonatkozásában a forgási sebesség terve 60 fordulat123

), akkor az alapanyag-igény

raktári biztosításának a tőke-szükséglete: Ft millió 40 60

Ft millió 2400 . Az adott esetben

hatvanszor lehet elkölteni anyagvásárlásra a 40 millió forintot. Így a 40 millió Ft raktári

anyagkészletben lekötött tőkével 2,4 milliárd Ft anyagfelhasználás készletigénye

finanszírozható. Ha viszont a forgási sebesség az előzőnek a kétszerese volna, akkor a 2,4

milliárd Ft anyagfelhasználás raktárkészlete csupán 20 millió Ft forgótőke-lekötést igényelne.

A készletgazdálkodási gyakorlat megváltoztatásával a forgási sebesség operatív

módon is változtatható. Az anyagkészletek szempontjából a nagy kérdés, hogy milyen

123

360:6=60

125

ütemezésben és mennyit célszerű vásárolni ahhoz, hogy menet közben ne legyen jelentős

fennakadás a termelésben, de feleslegesen se álljon anyagokban a vállalat pénze. Az

alacsonyabb készletszinthez kisebb tételekben és többször kell vásárolni. A beszerzési

feltételek és költségkihatásai, valamint a raktározási (készlettartási) feltételek és

költségkihatásai alapján lehet a megfelelő készletgazdálkodási rendszert kidolgozni és az

optimális készletszintet megbecsülni. Az optimális készletszint értéke adja a tőkeszükségletet.

A gyártási ciklusok és az átfutási idők kötöttebbek. Az ezek rövidítése révén elérhető

készletszint csökkentés nagy átszervezéseket, esetleg beruházásokat is igényelhet. A folyamat

erőltetése ráfizetéses lehet, vagyis többe kerülhet a készletszint csökkentése, mint a

készletszint csökkentése révén adódó tőke-megtakarítás máshol történő befektetésének a

nyereséghozama. A befejezetlen és félkésztermékek optimális szintjének anyagtartalma adja

a vonatkozó tőkeszükséglet összegét.

A kiszállítás üteme, valamint a vevők fizetési határideje operatív módon is

befolyásolható. A tőkeigény csökkentése többletköltséggel, vagy bevételcsökkenéssel járhat.

Az optimális szint itt is az előnyök és hátrányok szisztematikus egybevetése révén becsülhető

meg.

A termeléshez szükséges víz, elektromos energia és gáz esetében tőkeigény csak akkor

merül fel, ha a termék kiszállításáig értelmezett átfutási idő relatíve hosszú, tehát a vezetéken

érkező erőforrás-felhasználás ellenértékét előbb ki kell fizetni, mint ahogyan annak az

ellenértéke a termék árában megtérült volna. (Illetőleg akkor, ha bizonyos kapacitás-lekötés

fejében előzetesen is fizetni kell). A vezetékes beszállítás tőkeigénye a termelésbe befektetett

munkaerőköltség meghatározásának módszere szerint becsülhető (kivéve a kapacitás lekötési

igény fejében teljesítendő előzetes kifizetéseket).

Az anyagigénnyel kapcsolatos tőkeigény kapcsán szerepelt, hogy a már kiszállított, de a

vevők által még ki nem fizetett termékek is tőkeigénnyel lépnek fel. Bármely módszerrel is

becsüljük a tőkeigényt, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vevői tartozások tőkeigénye

kisebb, mint a tartozás összege. Ez abból következik, hogy az árak egyrészt nyereséget is

tartalmaznak, mely értelemszerűen nem igényel előzetes pénzkifizetést, továbbá a

munkaerőköltségek, a vezetékes beszállítás költsége nem feltétlenül igényel a vállalat részéről

érdemleges tőkelekötést. (Az élőmunka, a víz, a villamosenergia és a gáz erre a fázisra

vonatkozó tőkeigénye fentiek értelmében attól függ, hogy a körforgásnak ez a fázisa

túlnyúlik-e, és ha igen, milyen mértékben a két bérfizetés, illetőleg a két víz- és energia-

számla közötti időszakon.) A vevői tartozás tőkeigényének legmarkánsabb eleme a tartozás

anyagköltség-tartalmához köthető tőkeigény.

Az árak amortizáció megtérülést is tartalmaznak. A mögöttes tőkeigényt elvileg az

állóeszközigény kapcsán vesszük figyelembe.

A vállalatok a vevői tartozást gyakran a szállítóknak való tartozás tükör-problémájaként

kezelik. A vállalatok hasonló számlakiegyenlítési gyakorlata esetén a vevői tartozás jelentős

részét a szállítóknak való tartozásból is finanszírozni lehet. A beszerzett anyagok

tőkeigényéből a már beérkezett, de még ki nem fizetett anyagokat mindaddig a szállító

finanszírozza, amíg a kifizetés meg nem történik.

A szükséges tudásbázis megszerzésének ára a termék és a technológia sajátosságai

szerint alakul. A kapcsolódó tőkeigény a probléma természetétől függ. Egyes esetekben a

szükséges tudás megszerzése komoly (és sok pénzt felemésztő) kutatásokon alapul, máskor a

gyártási eljárás joga megvásárolható, esetenként a licenc mellett még a betanítást (know-how

126

átadását) is meg kell finanszírozni. (Ezeknek a témáknak a pénzügyi szabályozása variábilis.

A gazdasági tartalom szempontjából tőkét igényelnek.) Egyszerűbb esetekben a szakképzett

és megfelelő szaktudással rendelkező munkavállaló a termeléshez szükséges tudás birtokában

van. Ilyen például taxival történő személyszállítás, szőlőtermelés, nyúltenyésztés,

kenyérsütés, éttermi szolgáltatások stb. Ekkor a tudásbázis megszerzésének vállalati részről

nincs érdemi tőkeigénye.

A tőkeszükséglet számításánál természetesen a vállalatirányítás- és adminisztráció

tőkeigényét is számításba kell venni. (Az állóeszközök, az anyagkészletek az immateriális

javak stb. erőforrásigényébe beleértendő a vállalat teljes erőforrásigénye, azonban a

vállalatirányítás és adminisztráció tőkeigénye önállóan is becsülhető.)

Összességében a vállalati tevékenység tőkeigényét – ésszerű befektetés mellett

értelmezve – alapvetően a saját tulajdonú állóeszközök összértéke, az átlagos

raktárkészlet, az átalakítás folyamatában lévő, és a még ki nem szállított termékek

értéke, a vevői tartozás átlagos összegének (a szállítói tartozás átlagos értékével

korrigált) befektetési háttere, valamint a szükséges tudásbázis megszerzésének az ára

határozza meg. Becslésére többféle megközelítés, és többféle módszer alkalmazható.

5.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Jellemezze a természetes mértékegységben és az értékben kifejezett vállalati

mutatószámok lényegét, felhasználási területeiket!

2. Mutassa be a vállalati erőforrások körforgását és az üzemi körfolyamatot!

3. Ismertesse az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusait!

4. Milyen technikai szerepet tölt be a tőke a vállalat működtetésében?

5. Milyen kockázat terheli a tőke különböző összetevőit?

6. Ismertesse a vállalati eszközök fő csoportjait!

7. Mit mutat az eszközstruktúra, és mit a tőkestruktúra?

8. Milyen forrásokból származhat a vállalati saját tőke növekedése?

9. Az éves árbevétel felfogható-e tőkenövekményként? Válaszát magyarázza meg!

10. Egy adott év során a vállalat által eszközölt kifizetések összege meghaladhatja-e az

adott évi átlagos vállalati össztőke összegét? Válaszát magyarázza meg!

11. Mit jelent a forgási sebesség (parciális mutatóként) a fordulatok száma szerint,

illetőleg napokban kifejezve?

12. Hogyan határozható meg az anyagkészletek és az egyéb készletek anyagtartalmának

forgási sebessége?

13. Hogyan határozható meg a forgóeszközök forgási sebessége?

14. Mit mutat az állóeszközökbe befektetett tőke forgási sebessége?

15. Mit értünk a vállalat erőforrás-szükségletének kétféle dimenziója alatt?

16. Milyen elemekből tevődik össze a vállalat tőkeszükséglete?

127

6. KÖLTSÉGEK,

KÖLTSÉGFÜGGVÉNYEK, ÁRAK

6.1. A FEJEZET TARTALMA A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása. A költségek képződése. A költségek

csoportosítása, költségstruktúrák. A lineáris összköltségfüggvény és származtatott

függvényei. Termékköltségek. Árak (a keeslet és az ár összefüggése, keresleti ár;

közömbösségi ár; kínálati ár; ajánlati ár; árképzési sémák; haszonkulcsos árképzés).

6.2. TANANYAG

6.2.1. A KIADÁS ÉS A KÖLTSÉG FOGALMI ELHATÁROLÁSA

A vállalati költségösszeg jellemzően éves szintű kategória. Ismerete az adott évi

tevékenység eredményességének becsléséhez elengedhetetlenül szükséges. Mint az 5.2.1.2.

fejezet bemutatta (és az 5.2.1.2. is jelzi) a költségek döntő többsége az erőforrások

felhasználása révén keletkezik. A vállalati gazdaságtan szerint a felhasznált erőforrások értéke

adja a költségek döntő hányadát, mely az idegen tőke használatához kapcsolódó kiadásokkal,

bizonyos járulékokkal és a gazdasági avulás miatti értékvesztéssel egészülhet ki.124

A költségek gazdasági tartalma és jellege határozottan különbözik a kiadásétól, vagyis

KIADÁS ≠ KÖLTSÉG.

Az eszközök esetében a kiadás az erőforrások megvásárlásához kapcsolódik, és

időpontokhoz kötődik. A felhasználás, illetőleg elhasználódás időben zajló folyamatok

eredménye. (Ezt az összefüggést hangsúlyozza a 6.2.1. ábra.)

Bizonyos forrásmunkák – vélhetőleg egyszerűsítési céllal – a kiadásokat nevezik

költségnek. A kiadások összege azonban még egyszerűsítési céllal sem tekinthető a költségek

összegének. A fő ok az állóeszközök relatíve hosszú élettartama. Az állóeszközöket ugyanis a

vállalat több évi használatra vásárolja. A beszerzéskor kifizeti az ellenértékét, az azt követő

használat éveiben vétel miatti kiadás nem keletkezik, de elhasználódás miatti költség igen.

Tehát a beszerzéskor egy adott évet terhel egy viszonylag nagy kiadás (és az adott évi

használattal arányos költség), majd a későbbi éveket csupán az értékcsökkenési leírásnak

megfelelő költség jelentkezik. Minél hosszabb az élettartam, a két tényező eltérése annál

nagyobb. Az üzemi épületre fordított kiadás például az épület hosszú élettartama révén több

évtizeden át biztosítja a termelés helyszínét. Az épület fokozatosan használódik el, és a lassú

elhasználódásához igazodva az egyszeri kiadás több évtizedre elosztva jelentkezik

124

A vállalati gazdaságtan általános költségfogalma a mikroökonómia költségfogalmától eltérő tartalmat takar

abból következően, hogy az opportunity cost megtérülési követelménye szerint adódó további megtérülési

követelményeket nem sorolja a költségek körébe.

Bizonyos részletkérdésekben a számvitel

költségfelfogásától is eltérhet.

128

költségként. A vásárlás évében keletkező kiadás akár ötvenszeresen vagy százszorosan is

meghaladhatja a későbbi években keletkező amortizációs költséget.

AZ ESZKÖZÖKRE VONATKOZÓ KIADÁSOK ÉS KÖLTSÉGEK TARTALMI

ELTÉRÉSEI

Időponthoz, a kifizetés

időpontjához kötődő kategória

ÁLLÓESZKÖZ VÁSÁRLÁS

(beruházás)

ANYAGVÁSÁRLÁS

Kiadás, de nem költség

eltérése

KIADÁS

Időszakhoz, a felhasználási

folyamathoz kötődő kategória

AMORTIZÁCIÓ

ANYAGFELHASZNÁLÁS

Költség, de nem kiadás

KÖLTSÉG

és

6.2.1.ábra

Az anyagok esetében, amennyiben nem raktárra vásárol a vállalat, a vásárlásra fordított

éves kiadások összege és az éves költség elvileg egybeeshet. Egyenletesen és folyamatosan termelő vállalatoknál a két érték a valóságban is viszonylag közel esik egymáshoz, az eltérést

az év eleji nyitókészlet és az év végi zárókészlet különbsége adja. Itt is fontos azonban, hogy

nem a vásárlás, hanem a felhasználás révén keletkezik a költség.

Az emberi erőforrások esetében a kiadás alapvetően nem az erőforrás beszerzéséhez,

hanem felhasználáshoz kapcsolódik. A kiadás itt is időpontokhoz kötődik, de az eszközökétől

eltérően az erőforrás folyamatos felhasználásának értékét utólagosan ellentételezi. Ebből

következően ennél az erőforrásnál az éves kiadás és az éves költség jellegében egybeesik.

Eszközök esetében a fizetési kötelezettség a felhasználás megkezdése előtt, élőmunka

esetén a munkaerő-felhasználás megtörténte után keletkezik.

129

Fentiek értelmében a költség éves szintű, vagy ennél rövidebb időszakra vonatkozó

operatív kategória. Ha ettől elvonatkoztatunk, nagyon hosszú időtávot átfogva a kiadások és a

költségek összege vállalati szinten is egybeeshet. Az éves szintű egybeesés nem jellemző.

Noha az éves szintű egybeesés előfordulási lehetőségét nem lehet teljesen kizárni, tényleges

előfordulására a feldolgozóiparban ne számítsunk! (Ehhez a raktárkészletek, a félkész és

befejezetlen termékek adott évi nyitó és zárókészletének egybe kellene esnie, ami a termelési

készletek esetében a strukturális egybeesést is magában foglalja, továbbá pontosan az adott

évi amortizációt kellene beruházásokra elkölteni.)

Nem anyagi jellegű szolgáltatásoknál (gazdasági tanácsadás, ingatlanközvetítés,

ügyvédi irodák) nagyobb valószínűséggel fordulhat elő az adott évi kiadás és az adott évi

költség egybeesése. Bérelt épületek, és bérelt gépek esetén például a beszerzéssel kapcsolatos

egyszeri jelentős kiadás nem merül fel, az elhasználódás értéke pedig a folyamatosan

fizetendő bérleti díj részét képezi. Ekkor az állóeszközökre vonatkozóan azonossá válhat a

kiadás és a költség. A papír és írószer készletek, valamint az egyéb forgóeszköz-készletek

nyitó és záró állománya is gyakorlatilag egybeeshet.

Más kérdés, a speciális elszámolási szabályok lehetősége. A piacgazdaságok világában

gyakran előfordul, hogy egyes mikrovállalkozási formákra vonatkozóan egyszerűsített

számviteli eljárásokat írnak elő, ahol a kiadást tekintik költségnek. Tehát formailag egybeesik

a kiadás és a költség összege. (Ezt pénzforgalmi folyamatokra alapozott költségelszámolásnak

nevezik.) Itt a számvitel szerint kimutatott nyereség nem ad érdemi információt a gazdálkodás

valódi eredményeiről. A tartalmi elemzés ilyen esetekben is több évre szóló kiadásként kezeli

a több évig működő eszközöket.

6.2.2. A KÖLTSÉGEK KÉPZŐDÉSE

A korábbiakban többször hangsúlyozott összefüggés szerint költség elsősorban az

erőforrások felhasználása során keletkezik. A felhasznált erőforrások három fő kategóriája:

- az anyagfelhasználás értékét számszerűsítő anyagköltség,

- az élőmunka felhasználás értékét számszerűsítő bérköltség és járulékai,

- az állóeszköz-elhasználódást valamint a gazdasági avulás miatti értékvesztést125

,

továbbá az immateriális javak értékvesztését számszerűsítő amortizáció.

A vállalat által igénybe vett szolgáltatások értéke is költség, a szolgáltatások jellegétől

függően az anyagjellegű, vagy a személyi jellegű ráfordítások között tartják nyilván. Az

igénybe vett alvállalkozói teljesítmény szintén költség, az anyagjellegű ráfordítások között

tartják nyilván.

A költségeknek – a fentiekhez képest más természetű – összetevője a használatban lévő

idegen tőke miatt keletkező kiadás, melynek tipikus válfaja a hitelkamat.

Fontos összefüggés, hogy bár magának a hitelnek a visszafizetése is kiadással jár, a

törlesztés tőkeművelet, a törlesztett összeg nem sorolható a költségek közé.

125

Az állóeszközök gazdasági avulása azt az értékvesztést jelöli, mely amiatt következik be, hogy az adott célra

olcsóbb, energiatakarékosabb, korszerűbb megoldási változatok jelentkeznek a piacon, vagy a az adott géppel

gyártaható termék eladhatatlanná válik.

130

A költségek hivatalos elszámolását számviteli szabályok vezénylik. A számvitel

szabályrendszere általában egy-egy országon belül egységes (bizonyos vállalati körökre

speciális elszámolási szabályok vonatkozhatnak). Az elszámolási szabályok az egyes

számviteli költségkategóriák pontos tartalmát is meghatározzák. A számvitel egyes esetekben

a költségelszámolás módjára vonatkozóan választási lehetőséget biztosíthat a vállalatok

számára. Előfordulhat, hogy a valódi erőforrás-felhasználás és a számvitel költség-

elszámolása szignifikáns eltéréseket mutat. (Például – mint a korábbiakban szerepelt –

eltérhet egymástól az állóeszköz valódi értékvesztése és az elszámolt amortizáció.) A

gazdálkodás elemzőinek és irányítóinak ismerniük kell a tényleges erőforrás-felhasználás,

vagy elhasználódás értéke és az elszámolt költségek összege közötti eltéréseket, azok becsült

összegével egyetemben.

6.2.3. A KÖLTSÉGEK CSOPORTOSÍTÁSA, KÖLTSÉGSTRUKTÚRÁK

A vállalat költségei sokféle szempont szerint csoportosíthatók és vizsgálhatók. A három

leggyakoribb költségcsoportosítási rendszer:

1. Költségnemek szerinti osztályozás. Ez a felhasznált erőforrás típusa szeinti

költségcsoportosítást jelent. A költségnemek szerinti legismertebb költségcsoportok:

anyagköltség, bérköltség és járulékai, értékcsökkenési leírás. A feldolgozóiparban a

költségnemek között legnagyobb súllyal az anyagköltségek szerepelnek. Részarányuk

általában 50-80 százalék között szóródik. (A hazai számvitel szerinti kimutatásokban

az anyagjellegű ráfordítások kategóriájában szerepel az anyagköltség, az igénybe vett

anyagjellegű szolgáltatások értéke, az eladott áruk beszerzési értéke és az alvállalkozói

teljesítmény értéke. A vállalat típusától és profiljától függően az anyagjellegű

ráfordítások különböző elemei válhatnak dominánssá. A számviteli kimutatásokban a

személyi jellegű ráfordítás cím alatt szerepel a bérköltség, a személyi jellegű egyéb

kifizetések és a bérjárulék. Továbbá az értékcsökkenési leíráson túl szerepel még az

egyéb költségek és egyéb ráfordítások gyűjtőcím.)

2. Elszámolhatóság szerinti osztályozás. Ez kifejezetten a számvitelre ráépülő

költségcsoportosítási eljárás. Azokat a költségeket, melyeket közvetlenül a termékre

terhelnek közvetlen költségnek, a többit közvetett költségeknek nevezik. A közvetett

költségek alapvető váltaozatai: üzemi általános költség, gyáregységi általános költség,

vállalati általános költség.

3. A termelési volumennel való összefüggés szerinti költségcsoportosítás. Ez a

költségcsoportosítás azt veszi alapul, hogy a termelés növelése révén elmozdul-e, s ha

igen milyen arányban mozdul el a szóban forgó költségösszeg. Ennek a csoportosítási

elvnek megfelelően két nagy költségcsoport képehető: állandó költségek és változó

költségek, mely utóbbinak szintén több alcsoportja képezhető. Az alábbiak a

költségcsoportosításnak ezzel a változatával foglalkoznak részletesebben.

Vannak olyan vállalati költségek, melyek bizonyos kibocsátási határok között

érdemben nem változnak. Ide sorolható az épületek fűtési, világítási, karbantartási költsége,

az alkalmazottak egy jelentős részének a bére, és az időarányos elhasználódást feltételező

modellek szerint elszámolt amortizációs költségek. Ezeket fix költségeknek, vagy viszonylag

fix költségnek nevezik.

A költségek egy jelentős része nem marad változatlan, ha a termelés volumene nő.

Ezeket változó költségeknek nevezik. A változó költségeknek több válfaja különböztethető

131

meg aszerint, hogy a volumen-elmozdulás hatására milyen arányú költségelmozdulás

következik be.

A volumen-elmozdulás arányával azonos arányban elmozduló költséget proporcionális

költségnek nevezzük. Az alapanyagok költsége általában proporcionálisnak tekinthető. Ha

egy péksüteményhez 0,1 kg liszt szükséges, akkor tíz péksüteményhez ennek a tízszerese,

húszhoz a húszszorosa stb. szükséges. Adott beszerzési ár mellett, a felhasznált alapanyag

értéke is proporcionálisan változik.

Ha az adott költségfajta összege kisebb ütemben nő, mint a termelés volumene, akkor a

költség degresszívnek minősül. A degresszív költségek tipikus példája a gép üzemanyag-

felhasználási költsége. A degresszívitást rendszerint a költségreagálási fokkal jellemzik. A

költségreagálási fok egy elaszticitási (rugalmassági) mutató, mely azt fejezi ki, hogy a

termelési volumen egy százalékos növekedésének hatására az adott költségfajta

költségösszege hány százalékkal növekszik. Degresszív költségek esetén a költségreagálási

fok nulla és egy közé esik.

Ha az adott költségfajta összege nagyobb ütemben nő, mint a termelés volumene, akkor

az adott költségfajta progresszív. A gyakorlatban a normális kapacitásterhelési

tartományon belül nem jellemző a progresszív költségek előfordulása. A gépek,

berendezések túlzott leterhelése, a műszaki előírásokat túllépő igénybevétele a progresszív

költségek megjelenését idézi elő. Ilyen esetekben a normális körülmények között nem

progresszíven változó költségek viselkedése változik meg. Például a gépek átmelegedése

miatt növekvő pontatlanság következtében nő a selejt, ami az alapanyagköltség

progresszivitásához vezet, vagy tönkremegy az alkatrész, felrobban a gép stb. (A progresszív

költségek általános példájaként rendszerint a túlórák bérét említik. Itt is egyértelmű, hogy a

humán erőforrás normális terhelésétől eltérő körülmények miatt lép fel a progresszió miatti

többletköltség. Másrészt azt is látni kell, hogy a túlórák bére nem tipikusan progresszív, és

önmagában rendszerint nem visz számottevő progressziót a költségek közé. Egyrészt a túlóra

mértéktelen alkalmazása a humán erőforrás sajátosságai miatt nem valósítható meg, másrészt

a túlóra pótléka még egészen szélsőséges esetekben sem szokta túllépni a 200 százalékot.)

Speciális esetekben a vállalat számára célszerű megoldás lehet a progresszív költségek egy

belátható sávjának igénybevétele. Ide sorolható az a körülmény, ha a vállalat a kiszállítási

késedelem miatt esedékes kötbér összegénél lényegesen alacsonyabbra becsüli a gépek

túlhajtása miatt keletkező progresszív költségeket.

Egy rendkívül ritkán előforduló változó költségfajta a regresszív költség. Egy költség

akkor minősül regresszívnek, ha a volumennövekedés hatására a szóban forgó költségfajta

teljes összege csökken. (Nő a volumen, és csökken a költségösszeg! Hangsúlyozandó: nem a

fajlagos költség csökken, hanem maga a költségösszeg. A ritkán előforduló példák egyike: ha

a hulladékmegsemmisítő toronyba egy alacsonyabb kihasználtsági szinthez képest több

megsemmisítendő anyagot táplálnak, akkor a normális terhelési szint határának eléréséig

csökken az a befúvandó gázmennyiség, mely a megsemmisítéshez szükséges, előírt hőfokot

biztosítja. A hulladék ily módon való megsemmisülése során ugyanis hő keletkezik. A

gázigényt a keletkező többlethő csökkenti.)

132

6.2.4. A LINEÁRIS ÖSSZKÖLTSÉGFÜGGVÉNY ÉS

SZÁRMAZTATOTT FÜGGVÉNYEI

A gyakorlatban alkalmazott költségfüggvények a mikroökonómia költségfüggvényeitől

(költséggörbéitől) eltérő, egyszerűbb költségmodell-feltételek szerint épülnek fel. A

függvények alakja is jellegzetesen különbözik.

A vállalati gazdaságtan – és a vállalati gyakorlat – legszélesebb körben egy igen

egyszerű összköltségfüggvénnyel dolgozik. Ez a lineáris összköltségfüggvény, mely

formálisan csak fix és proporcionális költségekből építkezik. A lineáris összköltségfüggvény

képlete:

K(x) = a + bx

Ahol

K = összes költség,

x = termelési volumen

a = fix költség,

b= a termékegység proporcionális költsége.

Ha például a lineáris összköltségfüggvény:

K(x) = 695 millió + 781 x,

akkor a vállalatnál a termelés volumenétől függetlenül keletkezik 695 millió egység fix

költség, és minden előállított termékre vonatkozóan 781 egység proporcionális költség. Ha a

volument darabban mérik, és a vállalat egy adott évben 2,5 millió darab terméket állít elő,

akkor az összes költség várhatóan 2647,5 millió pénzegység. (695 millió + 781· 2,5 millió.)

A lineáris összköltségfüggvény összetevőinek konkrét értékeire kisebb-nagyobb

mértékben a szerkesztés módja is hatást gyakorol. A függvény felhasználása során célszerű

erre is tekintettel lenni.

A fix költség minden összköltségfüggvény jelentős összetevője, ezért a

költségfüggvények számszerűsítésekor elsődlegesen az összköltségfüggvényt kell

megszerkeszteni. Az egységköltség- és a határköltségfüggvény meghatározásához szükséges

az összköltségfüggvény (adatainak) ismerete. Mivel ez utóbbiak az összköltségfüggvényből

származnak, származtatott költségfüggvényeknek is nevezik.

a) Egységköltségfüggvény: azt írja le, hogy a különböző termelési volumenek mellett

egy termékre átlagosan mennyi költség jut. Meghatározásához az

összköltségfüggvényt osztjuk a termelési volumennel. A fajlagos proporcionális

költség és a termékegységre jutó fix költség alkotja a lineáris

összköltségfüggvényből származtatott egységköltségfüggvényt. (Ez a 6.2.4. ábrán is

látható.) Minél nagyobb a volumen, annál kevesebb fix költség jut egy

termékegységre, és mivel a proporcionális költség konstans, a volumen növelésének

hatására a gazdasági értelmezési tartományon belül mindvégig csökken az

egységköltség. Minél nagyobb a fix költség összege, annál meredekebben csökken

az egységköltség. (Az összefüggés mindaddig érvényesül, amíg a költségmodell

feltételrendszere érvényes.)

Volumen

geltsok sszesO

133

Egységköltség (átlagköltség) =

Egységköltségfüggvény : bx

a

x

)x(K

A

K(x) = 695 millió + 781 x

összköltségfüggvényből származtatott egységköltségfüggvény:

781 x

m 695

x

K(x) .

2,5 millió darab termék előállítása esetén egy termék előállításának átlagos költsége:

1059m 2,5

m 2647,5 , illetőleg: 1059 781 278 781

m 2,5

m 695

Ha reálisnak látszik 2,7 millió darab értékesítése, akkor az ennek megfelelő

termeléshez a nagyobb darabszám miatt kisebb egységköltség tartozik:

1038,41m 2,7

m 2803,7 , illetőleg: 1038,41 781 257,41 781

m 2,7

m 695

b) Határköltségfüggvény: azt mutatja meg, hogy a volumen egy egységgel való

növelésének hatására az összes költség mennyivel növekszik. Lineáris

összköltségfüggvény esetén ez bármely volumen mellett maga a fajlagos

proporcionális költség. Az összefüggés egyszerűen is belátható: tekintettel arra,

hogy a fix költségnek éppen az a lényege, hogy az adott termelési tartományban a

volumen változása nem hat az összegére, minden egyes további termékegység

előállítása a fajlagos proporcionális költséggel növeli az összköltséget. A lineáris

összköltségből származtatott határköltségfüggvény mindig konstans. Matematikailag

a határköltségfüggvény az összköltségfüggvény első deriváltja.

K’(x) = b

A K(x) = 695 millió + 781 x összköltségfüggvény határköltségfüggvénye:

K’(x) = 781.

Ha a vállalat az adott kapacitásra értelmezett bármely termelési tartományban egy

darabbal többet termel, az az összköltséget mindig 781 pénzegységgel növeli.

A lineáris összköltségfüggvényt és származtatott függvényeit a 6.2.4. ábra szemlélteti. Az

összköltségfüggvény esetén a fix költség független a termelés volumenétől, tehát mindvégig

134

konstans, a származtatott költségfüggvényeknél a konstans tag a proporcionális költség, mely

egyben a határköltség is. A két konstans tag között nincs közvetlen tartalmi kapcsolat,

nagyságrendjük is különbözik. Az egyik a vállalat méretétől függően akár milliárdos

nagyságot is elérhet, a másik termékfüggő kategória, a feldolgozóipari termékek többségében

néhány forint és 100 ezer forint közé esik.

A LINEÁRIS ÖSSZKÖLTSÉGFÜGGVÉNY ÉS SZÁRMAZTATOTT

FÜGGVÉNYEI

Proporcionális költség

Összköltség

Fix költség

volumen

Ft

Proporcionális költség

(itt egyben a határköltség is)

Egységköltség

Fix költség/vol

volumen

Ft/vol

6.2.4. ábra

A lineáris összköltségfüggvény megszerkesztésekor keletkezik egy sajátos

ellentmondás. A lineáris összköltségfüggvény csak fix és proporcionális költségekből áll,

viszont a vállalati költségek között más típusú költségek is szerepelnek, illetőleg

szerepelhetnek. A termelés során egészen biztosan keletkezik számottevő súlyú degresszív

költség, és meglehetősen ritkán előfordulhatnak progresszív költségek is. (A regresszív

költség hatása kevésbé zavaró, mert „ritka, mint a fehér holló”.) Az ellentmondást fel kell

oldani! Az összköltségfüggvény linearitásának és egyben gyakorlati használhatóságának

biztosítása érdekében három lépés megtétele szükséges.

1. A gazdasági értelmezési tartomány szűkítése. A gazdasági értelmezési tartományból

ki kell zárni a normális kapacitásterhelés feletti részt, ezáltal kizárjuk a progresszív

költségek keletkezése érdemi lehetőségének vizsgálatát. A valóságban a „technológia

135

lerablása” esetén előfordulnak ugyan a progresszív költségek, de alkalmi jellegűek, és

problematikus a beazonosíthatóságuk. A termék és a technológia jellegétől, valamint a

túlterhelés miatti meghibásodások sorrendjének esetlegességeitől függő sorrendben, és

eltérő progressziót mutatva bármely elemi költség progresszívvé válhat. Ebben a

zónában a függvény gyakorlati megszerkesztésének nincs ésszerű lehetősége. Ez

utóbbi a fő oka annak, hogy a gyakorlati élet költségmodelljét a normális

kapacitásterhelés határain belülre értelmezik. Ebből a modell-feltételből

következik a mikroökonómia származtatott költségfüggvényeitől való legjellemzőbb

formai eltérés: a mikroökonómia egységköltség-függvénye és határköltség-függvénye

a volumen növekedése irányában felfelé menő szárral végződik, ezzel szemben a

gazdálkodási gyakorlat egységköltség- és határköltségfüggvényének (a progresszív

költségek hiányában) nem lesz felfelé ívelő szára.

2. A kapacitásméret rögzítése. Az egyértelműség érdekében a volumen és a költségek

függvényszerű kapcsolatát minden kapacitásméretre külön kell számszerűsíteni.

Ahhoz, hogy a fix költséget valóban a volumen változásától független költségként

kezelhessük, egy-egy függvényen belül nem engedhető meg az állóeszközök

folyamatos bővítése, hiszen minden újabb állóeszköz használatba vétele minimálisan a

többlet-amortizáció költségével növeli a fix költségeket. Többféle kapacitásméret

költsége ettől függetlenül sem tömöríthető egyetlen költségfüggvénybe. Ennek fő

oka, hogy nagyobb kapacitásméret mellett is lehet kisebb termelési volumeneket

előállítani. Az eltérő kapacitáskihasználási lehetőségek miatt a kisebb

volumentartományokban a különböző kapacitásméretekhez tartozó költségfüggvények

egymás mellett, esetleg egymást keresztezve is futhatnának. Ebből is következik:

ahány kapacitásméret reálisan elképzelhető, annyi költségfüggvényt lehet (vagy

célszerű) szerkeszteni. Az irodalomban találkozhatunk lépcsős függvényként ábrázolt

– lineáris szakaszokból építkező – összköltségfüggvényekkel is, ezek azonban (fentiek

szerint) az átfedésben lévő volumentartományok miatt nem egyértelműek.

3. A degresszív költségek „kiegyenesítése”. A gyakorlatban a normális kapacitásterhelés

teljes sávjában jellemző a degresszív költségek keletkezése. Ha ezeket egyszerűen

kihagynánk a számításból, akkor az összköltségfüggvény minden volumenszinten

kevesebb költséget mutatna annál, mint amennyi ténylegesen felmerül. Vállalva a

nagyobb pontatlanság miatti pontatlanságot, a degresszív összefüggést lineárissá kell

átalakítani.

A degresszív költség-összefüggés lineárissá alakítása

Ez a feladat módszertanilag fölöttébb érdekes. Kérdés: hogyan lehet beépíteni a fix és a

proporcionális költségek közé a degresszív költségeket azzal a feltétellel, hogy az

összköltségfüggvény továbbra is lineáris maradjon? A gyakorlat erre a célra két alapmódszert

is alkalmaz, melyek további módszertani leágazásokkal bővülhetnek. A két alapmódszer: a

művi összetársítás, illetőleg a művi kettéosztás.

A művi összetársítás azt jelenti, hogy a degresszió fokától függően a teljes degresszív

költségösszeget besorolják vagy a fix vagy a proporcionális költségek közé, vagyis azok

valamelyikével összetársítják. Ha a volumennövelés hatására csak kevéssé nő a degresszív

költségek összege, akkor azt a fix költségekhez társítják. Ha a degresszív költségek

növekedési üteme viszonylag nagy, valamelyest közelíti a proporcionális költségekét, akkor

ahhoz társítják. Ennek az eljárásnak egy finomítottabb változata a strukturált művi

összetársítás. Ennek lényege: a degresszió foka szerint osztályozzák az egyes degresszív

költségelemeket, és az egyes elemeket sorra véve oldják meg a művi összetársítást, a fenti elv

szerint. Az eredeti fix költségez társított degresszív költséget (vagy degresszív

136

költségelemeket) számított fix költségnek, az eredeti proporcionális költséghez társítottakat

számított proporcionális költségnek nevezik.

Ha a művi összetársítás jelentős torzításhoz vezetne, vagy egyéb okból nem megfelelő,

akkor művi úton kettéosztják a degresszív költségeket. A művi kettéosztásra a szakirodalom

különböző módszereket ajánl. (Leggyakoribbak: a költségrugalmasság, azaz a

költségreagálási fok arányában történő kettéosztás; lineáris függvényillesztés a nem lineáris

összefüggést tartalmazó adathalmazra; kiválasztott két adatpár felhasználásával két ponton

átmenő egyenes szerkesztése stb.). A művi kettéosztás eredményeként a degresszív

költségösszeg egyik részét számított fix költségnek, másik részét számított proporcionális

költségnek nevezik. A lineárissá alakítás módja nem befolyásolja a művi úton becsült fix,

illetőleg proporcionális költségösszeg elnevezését, azokat minden esetben számított

költségeknek nevezzük.

A degresszív költségek művi úton történő kettéosztása esetén olyan lineáris

összköltségfüggvény keletkezik, ahol mind a fix költségek, mind a proporcionális költségek

eredeti és számított részből tevődnek össze. A művi összetársítás alapváltozata esetén csak

egyféle számított költség keletkezik. Ezzel szemben a tételek szerinti (strukturált) művi

összetársítás alkalmazásakor a lineáris költségfüggvény mindkét összetevője eredeti és

számított költségekből áll.

A degresszív költségek művi kettéosztása esetén a következő struktúrájú lineáris

összköltségfüggvény adódik:

xbx b a a sese K(x)

Ahol:

ae = eredeti fix költség,

as = számított fix költség,

be = eredeti proporcionális költség,

bs = számított proporcionális költség.

A lineáris összköltségfüggvény a termelés növekedése következtében előálló

összköltség növekedésnek egy igen jó becslési eszköze. A becslés hibája függ a degresszív

költségek arányától is. Minél nagyobb az arányuk, annál nagyobb lehet a költségfüggvény

révén becsült költségek hibája. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a függvény csupán a

termelési volumen és költségek közötti összefüggést becsli. Az idő függvényében

bekövetkező változásokat, például az anyagok árváltozását, a vállalati munkarendben stb.

bekövetkező változásokat az adatbázison át kell vezetni arra az időszakra, amelyre

vonatkozóan a költségfüggvényt fel kívánják használni.

A lineáris költségfüggvény szerepel a klasszikus fedezeti ábra egyik fő építő elemeként

is. Következőleg a fedezetszámítás klasszikus változatának mindennemű alkalmazásakor

alapvető háttérfeltétel a lineáris összköltségfüggvény. A fedezetszámítás kérdéskörével a

tananyag következő fejezete foglalkozik.

137

6.2.5. TERMÉKKÖLTSÉGEK

Az egységköltség, az önköltség és a termékköltség nem teljesen azonos, de jelentős

tartalmi átfedésben lévő kategóriák.

Az egységköltség fogalmát az előző alfejezet mutatta be, mely szerint az a

termékegységre jutó költséget mutatja. Az elnevezés a költségfüggvénnyel kapcsolatos

számításokhoz kötődik. Leggyakrabban az egységköltségfüggvény valamely volumenhez

tartozó értékeként szerepel. Tekintettel arra, hogy az összköltségfüggvény egytermékes

modell (definiált modellfeltételekkel), az egységköltségfüggvény is az. Az egységköltség

ebben az értelmezésben az egytermékes vállalat költségkategóriája. A relatíve laza

szóhasználat következtében, az egységköltség kifejezés más összefüggésben is előfordulhat.

Az önköltség elsősorban a számvitel által definiált kategória. Számszerűsítését

kalkulációnak nevezik. Az önköltségnek - különböző előtagokkal jelölve - több változata

létezik. Alapváltozatok:

Közvetelen önköltség: az adott termékfajta termékegységére közvetlenül elszámolt

költségek összege.

Szűkített önköltség: a közvetlen önköltség és a termékegységre felosztott üzemi

általános költségek összege.

Gyártási önköltség (amennyiben vannak gyáregységek): a szűkített önköltség és a

termékegységre felosztott gyáregységi általános költségek összege.

Teljes önköltség: a szűkített önköltség, vagy ha van, akkor a gyártási önköltség és a

termékegységre felosztott vállalati általános költségek összege.

Előfordulhat, hogy mindezek közül a vállalat csak a közvetlen önköltséget

számszerűsíti, Magyarországon a törvény csupán erre kötelezi. A közvetlen önköltség az

adott termékre (kalkulációs egységre) közvetlenül elszámolt költségeket jelenti. Tekintettel

az önköltség számviteli meghatározottságára, az önköltség témakörének rövid bemutatása a

hazai jellemzőkre koncentárlódik.

A hagyományos közvetlen költségek körébe azok a költségek tartoznak, melyeknél

már a felmerülés pillanatában tudni lehet, hogy melyik terméket (kalkulációs egységet)

terhelik. A feldolgozóipar hagyományos közvetlen költségei:

- közvetlen anyagköltség,

- közvetlen bérköltség,

- a közvetlen bérek pótlékai, kiegészítő fizetési és járulékai,

- gyártási különköltség,

- egyéb közvetlen költségek (az előírások szerint nem tartalmazhat értékesítési

különköltséget).

Magyarországon 1980-tól lehetőség nyílt a kibővített közvetlen költségek hivatalos

használatára.126

Ez azt jelenti, hogy a hagyományos közvetlen önköltség tételei mellett

további közvetlen önköltség elemként elszámolható a gyártási technológia költsége (a

gépek, berendezések értékcsökkenési leírása, a technológiai energia költsége, a gépjavítási,

karbantartási költségek), továbbá abban az esetben, ha az üzem homogén tevékenységet végez

(például egyféle terméket gyárt), akkor az üzemben felmerülő összes költség a kalkulációs

egységre terhelhető. Végső soron a szabályok azt mondják ki, hogy a kibővített közvetlen 126

A fő szabály részletei több ízben módosultak.

138

önköltség nem tartalmazhat értékesítési költségeket és olyan igazgatási, valamint központi

irányítási költségeket, melyek nem hozhatók közvetlen kapcsolatba a termék előállításával.

Tekintettel a számvitel által ajánlott felosztási módszerekre, a kibővítés révén keletkező

"többletinformáció” döntési információként torzításokat tartalmazhat. Viszont létezik egy

másik összefüggés, amit ugyancsak célszerű több szempontból is átgondolni.

A vállalat köteles a saját termelésű készleteket (kész, félkész, befejezetlen

termelés), valamint a saját tevékenység egyéb eredményeit közvetlen önköltségi értéken

nyilvántartásba venni. Ez az összefüggés azt is nyilvánvlóvá teszi, hogy miért nem

szrepelhet a közvetlen költségekben értékesítéssel kapcsolatos költség.

Ha a vállalat a hagyományos közvetlen önköltséget definiálja a maga számára

közvetlen önköltségként, akkor a saját előállítású készleteinek és egyéb, nem értékesített

produktumainak a kimutatott vagyonértéke kisebb lesz, mint amekkora a kibővített közvetlen

önköltség alkalmazása esetén lenne. Ugyanakkor a kimutatott nyeresége is kisebb lesz az

említett vagyonelemekre egyébként elszámolható “bővítmény” közvetlen költségekkel.

(Bizonyos érdekhordozók szempontjából ez utóbbi nem hátrányos, mivel az adott tételre

vonatkozó nyereségadó kötelezettség időben későbbre tolódik.)

Előírás szerint minden vállalatnak kötelező saját önköltségszámítási

szabályzattal rendelkeznie. A szabályzatot ki kellett dolgozni, a változások függvényében

folyamatosan karban kell tarani, esetlg teljesen át kell dolgozni. Bizonyos tartalmi előírásokon

túl sem a szabályzat szerkezetére, sem a számítási eljárásokra vonatkozóan nincs kötelezően

előírt forma, minden vállalat a saját elképzelései, és vállalati sajátosságai szerint dolgozhatja

ki. A szabályzat fontos eleme a közvetlen önköltségre vonatkozó rész, mely részleteiben

leírja, hogy az adott vállalat milyen nyilvántartási és számítási rend szerint milyen kalkulációs

egységre, milyen szerkezetű önköltséget, vagy önköltség változatokat számszerűsít.

Mindemellett olyan nyilvántartási rendet kell tartalmaznia, amely alapján a belső és a külső

ellenőrzések elvégezhetők.

Az önköltség-számítás elvégezhető a termelés (szolgáltatatás) megkezdése előtt. Ezt

előkalkulációnak nevezik. Elvégezhető a folyamat befejezése előtt, ez a közbenső kalkuláció.

És elvégezhető a folyamat befejezése után, amit utókalkulációnak neveznek.

Az eredeti közvetett, illetőleg a kibővített közvetlen költségekkel csökkentett

közvetett költségeknek a kalkulációs egységre történő felosztására nincsenek előírások. Az

ajánlások között többféle számviteli megoldás található. A kibővített közvetlen önköltség

alkalmazásakor az esetlegesen felosztandó közvetett költségek összege relatíve kisebb. Ilyen

esetekre gyakori ajánlás, hogy a közvetlen önköltség mellett csak a teljes önköltséget célszerű

meghatározni.

A közvetett költségek felosztására vonatkozó szakmai ajánlások a vállalati

sajátosságokhoz igazodóan különbözőek lehetnek. Az első leágazási csomópont a vállalati

profilhoz kapcsolódik:

a) Ha a vállalat egytermékes, akkor alkalmazható az egyszerű osztókalkuláció. Elvégzése

kissé bonyolultabb, mint amilyennek első látásra tűnik, ugyanis a félkész és befejezetlen

termékeket kisebb arányú közvetett költség terheli, mint az előállított késztermékeket. A

nem befejezett termelés egyes termelési vertikumok közötti arányváltozásai további

számítási igényt jelenthetnek. A közvetett költségek felosztása vertikumoktól és

irányítási szintektől függően történhet egy, vagy több lépcsőben.

b) Abban az esetben ha a vállalat rokontermékeket gyárt (például azonos az alapanyag,

azonos a technológia, különböző a méret, vagy azonos alapanyag, azonos technológia és

különböző minőség, stb.) céls zerűen alkalmazható az egyenértékszámos

osztókalkuláció. Ekkor vezértípusban (vezértemékben) fejezik ki a termelési volument.

139

Ehhez kiindulásképpen kiválasztják a vezértípust (verzérterméket). Ennek az

egyenértékszáma 1. Az összes többi termék egyenértékszámát a vezértípus arányában

határozzák meg. 0,76, 1,14 stb. Az egyes termékfajták előállított mennyiségeit

beszorozzák az egyenértékszámokkal, így számvitelileg homogén mennyiségek

adódnak. Ezek összegezhatők, és az összesített volumennel a költségek eloszthatók.

Ekkor a vezértípus egységére jutó közvetett költséghez jutunk. A további termékek

egységére jutó közvetett költséget az egyenértékszámokkal való beszorzás révén lehet

meghatározni. A pontosabb felosztás céljából ma már költségtételekre bonotott

költségfelosztást is alkalmaznak, ahol a különböző közvetett költségfajták felosztásához

különböző egyenértékszámokat szerkesztenek. Ebben az esetben egy adott terméknek

eltérő lehet az egyenértékszáma attól függően, hogy melyik költségtétel felosztásánál

szerepel.

c) Többtermékes vállalat esetén a közvetett költségek termékekre való felosztásának

legáltalánosabb számviteli megoldása a költségek pótlékkulcsos felosztása. Pótlékoló

kalkulációnak is nevezik. Lényege: az egyes termékek előállításával szoros

kapcsolatba hozható ismérv (vetítési alap) arányában osztják szét a közvetett

költségeknek az adott munkafázisban szétosztandó összegét. Súlyára való tekintettel a

módszer részletesebb ismertetése ismertetése indokolt.

A közvetett költségek pótlékkulcsos felosztásánál első lépésként a vetítési alapot jelölik

ki. Vetítési alapként az az adat szerepel, aminek arányában a közvetett költségek

felosztása történik. Az üzemi általános költségek leggyakrabban alkalmazott vetítési alapja a

közvetlen bérköltség, a normaóra127

, illetőleg az üzemben felmerült összes gépórák száma. A

gyáregységi és a vállalati általános költségek felosztásakor leggyakrabban a szűkített (vagy a

közvetlen) önköltséget alkalmazzák vetítési alapként.

A vetítési alap ismeretében meghatározható a pótlékkulcs. A pótlékkulcs a vetítési

alap egységére jutó felosztandó költséget számszerűsíti:

sszegeo alap sieVetit

sszegogeltsok ofelosztandA kkulcsetloP

A következő lépésben már meghatározható a kalkulációs egységre jutó közvetett

költség. Ez a vetítési alapnak az adott termékre vonatkozó mutatószáma és a pótlékkulcs

szorzata. Ha például az üzemi általános költséget a közvetlen bér arányában osztják fel

termékekre, a számítás (példabeli számokkal) a következőképpen történik:

0,758 millió 15,3

millió 11,6

bérköltségközvetlen összesfelmerült üzemben Az

geeltsok ntosaltala zemiu ofelosztand zemuAdott kkulcsePotl rreeb kozvetlen

Egy adott termékre felosztott adott üzemi általános költéség számítása: A terméknek az

adott üzemben felmerült közvetlen bérköltsége szorozva a pótlékkulccsal.

127

Egy adott termék normaórája az előállításához különböző tevékenységi fázisokban, norma szerint felmerülő

élőmunka-igényt órában kifejezett mutatószám szerint összegzi. Az üzemre összesített normaóra azt mutatja

meg, hogy az adott üzemben a közvetlenül termelő munkások időráfordítása norma szerint összességében

hány órának felel meg. (A termelt termékmennyiségek és a vonatkozó időnormák szorzatösszege.)

140

Ha a “ZT” terméknek az adott üzemben felmerült közvetlen bérköltsége 17,6 egység,

akkor ennek a terméknek az adott üzemben keletkezett üzemi általános költsége: 17.6 0,758 = 13,34 egység.

Az ezredfordulót követően gyakran találkozhatunk a közvetett költségek strukturált

felosztásával is, ahol a közvetett költségek nagyobb tételeit eltérő vetítési alapok szerint

osztják szét, mindegyik tételhez olyan vetítési alapot használva, mely a legjobb közelítéssel

mutatja a költségokozati összefüggéseket. Ennek gyökerei a tevékenység alapú

költségszámításhoz nyúlnak vissza. (Az eljárást az Activity Based Costing név alapján ABC

módszernek rövidítik.) A tevékenység alapú költségszámítás is egy számviteli eljárás,

jellemzően ez is pótlékkulcsok segítségével osztja szét a közvetett költségeket, azonban

mindegyik közvetett költség tételhez olyan pótlékkulcsot választ, ami viszonylag jól

illeszkedik a költségfelmerülés természetéhez. Az eljárás az egyszerű pótlékkulcsos

felosztáshoz képest pontosabb önköltség információkat eredményez.

A számviteli költséginformációs rendszer - elszámolási jellegéből fakadóan – főleg a

múltra vonatkozó adatokat képes szolgáltatni, továbbá csak egyféle logika szerint képes

építkezni. Természetesen a számvitel funkciója, és egységesen értelmezett építkezési logikája

megkerülhetetlen, és hasznos a vállalatok, valamint a gazdaság számára. Más kérdés, hogy a

vezetői döntések széles spekturmának információ-igényéhez a számviteli információbázis

nem elégséges.

A termékekkel kapcsolatos döntések során többféle tartalmú és belső szerkezetű

termékköltség ismerete válik szükségessé. A volumen-elmozdulás költségkihatásának

meghatározásához a proporcionális költség ismerete szükséges. Annak eldöntéséhez, hogy a

termék gyártásával érdemes-e foglalkozni, egy logikailag nagyon finomra hangolt

termékköltség-számítás mentén olyan költségkategóriát célszerű szerkeszteni, amely a valódi

oksági összefüggéseket a legszigorúbban követve minden költséget szétterhel a termékekre. A

vállalat által gyártott termékek hozam szerinti rangsorolásához egy harmadik típusú

termékköltség kategória szükséges, ami az oksági alapon termékre terhelhető összes költséget,

de csak azt tartalmazza.128

Mindez alátámasztja, hogy az egy szálon futó költség-építkezés

semmiképpen sem alkalmas a gazdasági döntések variábilis szerkezetű termékköltség-

információ igényének a kielégítésére. Mindemellett ez utóbbi termékköltség-információk

nem igénylik a számviteli pontosságot.

A vállalati sajátoságok igen különböző tartalmú és súlyú egyszerűsítéseket tesznek

lehetővé. Ezért a különböző típusú döntések megalapozásához egy, a konkrét vállalati

sajátosságokhoz igazított módszertant célszerű kidolgzni. Nem szabad a túlzott pontosság

csapdájába esni. Ezek az információk ugyanis nem az elszámoláshoz és az ellenőréshez,

hanem tájékozódáshoz, a döntések megalapozásához szükségesek. A megengedhető

hibahatárok kérdésében is célszerű állást foglalni. A nagyobb hányadot kitevő költségeket

nagyobb pontossággal kell felmérni, a periférikus tételeknél a nagyvonalúbb becslés is

megengedhető.

A döntési típusokhoz illlesztett költséginformációs rendszerbe jól beilleszthető a

számviteli elszámolások miatt kötelezően előállítandó információk rendszere is. Csak

előbb a célt kell világosan látni. Enélkül nem lehet áttekinthető, relatíve olcsó és a felmerülő

igényeket kielégítő rendszert kialakítani.

128

Részletesen: Illés Mária (2002): Vezetői gazdaságtan .364-403. old.

141

6.2.6. ÁRAK

A beszerzési és az eladási árak meghatározó jelentőségűek a vállalatok életében. Igen-

igen mély (“zsigerig ható”) ismeretük és megfelelő alakításuk az eredményes működés egyik

alapvető feltétele. A termék eladhatósága a piaci körülményekhez igazított ár függvényeként

alakul. A piaci ár azonban a döntéseknek már egy korábbi fázisban, a termékpaletta

konkretizálásakor is hat. A piaci körülményekből vezethető le, hogy mit érdemes termelni,

milyen minőségben, és milyen árral célszerű a piacon megjelenni. Az állandó változásban

lévő kereslet és kínálat jelenének, prognosztizált jövőjének ismerete, valamint az árszempontú

piacismeret a termékpolitika eredményessége szempontjából is meghatározó jelentőségű.

A vállalati ármunkához többféle árkategória tartalmának és kapcsolódó

becslőszámításainak ismerete szükséges. A leggyakoribb árkategóriák:

- Keresleti ár: A vevők értékítélete, fizetési hajlandósága a piactelítettség

függvényében.

- Közömbösségi ár: az az ár, amely mellett - adott hasznossági és egyéb paraméterek

figyelembevételével - a vevőnek közömbös, hogy a vizsgált terméket, vagy a

konkurens terméket vásárolja-e meg. - Kínálati ár: az az ár, amely megtéríti a termék összes költségét, és a vonatkozó

nyereségkövetelményeket.

- Ajánlati ár: az az ár, melyen a vállalat eladásra ajánlja a terméket, illetőleg amellyel

a vevő először találkozik.

- Engedményes, felárat tartalmazó ár: számtalan konkrét változatuk van

(mennyiségi, minőségi, szezonális, stb.).

- Kalkulálható ár: az adott piac érvényes árszabályait nem sértő ár.

- Lefölözéses ár: piaci újdonság viszonylag magas ára, mely a „lefölözi” a piaci

hasznot.

- Behatolási ár: az új piacra történő belépést lehetővé tevő ár.

Fentiek közül ez az alfejezet csupán a négy legfontosabbnak a tartalmi

összefüggéseit mutatja be. Tekintettel a szükséges szakismereti háttérre, a bemutatott

árkategóriák becslőszámításainak módszertanára nem tér ki. A négy legfontosabb árkategória

mellett röviden bemutatja az árképzési sémákat, valamint a haszonkulcsos árképzést.

6.2.6.1. A kereslet és az ár összefüggése, keresleti ár

Keresleti ár meghatározása során arra keresik a választ, hogy a keresleti viszonyok

ismeretében az adott termékre vonatkozóan milyen ár mellett milyen volumen értékesíthető.

A keresleti ár a vevő vásárlási hajlandóságát tükrözi, az előállítás költségeitől független

kategória. Az előállítás költségei abból a szempontból gyakorolnak hatást a piacra, hogy

amikor a költségekhez képest lényegesen alacsonyabb ár szerint mutatkozna kereslet, a

termék nem jelenik meg a piacon, vagy megszűnik a kínálata. (Ma ilyennek látszik például a

Holdra szervezett turistaút.)

Az egyes termékek iránt megnyilvánuló kereslet számos összefüggés hatására alakul

ki. A kereslet legfontosabb meghatározó tényezői:

- a reáljövedelem színvonala,

- a termék saját ára,

142

- más termékek árai, ezen belül kiemelt jelentőségűek a helyettesítő- és rokontermékek

árai valamint kiegészítő termékek esetében a főtermék ára is,

- a népesség száma, struktúrája,

- a közízlés és a szokások,

- az évszakok (szezonalitás),

- a konjunkturális helyzet.

A fenti általános meghatározó tényezők mellett a kereslet specifikus hatótényezőivel

is számolni kell, melyek jelentős többsége annak függvényében alakul, hogy termelő

felhasználásra vagy végső fogyasztásra történik-e a termelés, illetőleg milyen típusú

szükségletet elégít ki (alapvető - magasabb rendű szükségletek), hogyan alakul az újravásárlás

üteme (folytonos újravásárlás, tartós javak) stb. és mindemellett magának a terméknek is

lehet szükségletbefolyásoló, szükségletteremtő hatása.

A vállalati gazdálkodás szempontjából a kereslet számos meghatározó tényezője

közül az árnak van kiemelt jelentősége, a sok tényező közül csupán az ár az, amire a

vállalat hatást gyakorolhat. A monopolhelyzetben lévő vállalat elvileg szabadon mozoghat a

kereslet és az ár összefüggésrendszere által kijelölt gazdálkodási sávban (Alacsonyabb ár

mellett nagyobb volumen, magasabb ár mellett kisebb volumen értékesíthető.) A versenypiaci

feltételek között működő vállalat az ár keresletbefolyásoló szerepét csak a versenytársak

ténykedése által szűkebbre, vagy nagyon szűkre szabott gazdálkodási sávban képes saját

javára fordítani.

Az ár és a volumen általános összefüggését az "árlefutási görbe" írja le.

Figyelembe veszi, hogy a terméket az újdonság szakaszában általában az un. úttörő

(újdonságokért rajongó) vásárlók vásárolják, és ez a réteg az újdonságokért hajlandó egy

relatíve magas árat is megfizetni. Relatíve magas induló ár mellett is el lehet adni egy

számottevő mennyiséget. Majd az egyre nagyobb volumen eladhatósága érdekében

csökkenteni kell az árat. A piac elérhet egy olyan telítettségi szintet, amely mellett már nem

lehet további mennyiséget a szokásos értelemben értékesíteni.

Bizonyos javak egy adott szükségletet együttesen, egymást kiegészítve elégítenek ki.

Közöttük érvényesülhet főtermék (alaptermék) és kiegészítő termék jellegű kapcsolat.

(Mint például az autó és a benzin, a golyóstoll és a betét stb. esetében). Érvényesülhet olyan

kapcsolat is, amelyben egyidejűleg a helyettesítési kapcsolat is hat (főétel és köret). A kereslet

és az ár összefüggésében jelentős sajátosság, hogy a főtermék árának változása

intenzívebben hat a kiegészítő termék keresletére, mint magának a kiegészítő terméknek

az árváltozása. A kiegészítő termékek árváltozásának a főtermék keresletére történő

visszahatása nem jellemző. (Ha például 15 százalékkal csökken a személygépkocsik ára,

többen vásárolják. Több használatban lévő autó esetén több üzemanyag fogy. Viszont kevesen

vesznek csupán azért személygépkocsit, mert 15 százalékkal olcsóbb lett az üzemanyag.)

Az ikertermékek egymáshoz viszonyított árai kifejezetten a vevők (vásárlók)

értékítélete szerint alakulnak. A piacon maradásnak itt is feltétele, hogy ezek együttesen

térítsék meg a költségeket és a nyereségkövetelményeket. A melléktermékek árai a

helyettesítő termékek árainak függvényében határozhatók meg. Az iker- és melléktermékek

megítélése, árszempontjai időben jelentős változásokat mutathatnak. (A II. Világháború előtt

például a vágóhidak hulladékként kezelték a pacalt, ingyenesen lehetett hozzájutni.

Napjainkban egy konyhai ételkülönlegességnek az alapanyaga, ára a tőkehúséval vetekszik.)

Egyes termékek adott árszintjeinél, illetve bizonyos körülmények hatására az ár és a

kereslet közötti általános összefüggésnek éppen az ellenkezője érvényesül. Az árcsökkentés

keresletcsökkenést, illetve az árnövelés keresletnövekedést indukál. Az így létrejövő

143

hatásokat paradox árhatásoknak nevezi a szakirodalom. (Például bizonyos kozmetikai

cikkek esetében ez az összefüggés igen jelentős.)

6.2.6.2. Közömbösségi ár

A közömbösségi ár az az ár, amely mellett - adott hasznossági és egyéb paraméterek

figyelembevételével - a vevőnek közömbös, hogy a vizsgált terméket, vagy a konkurens

terméket vásárolja-e meg. A közömbösségi ár a vevői szempontú hasznosság, illetőleg

fogyasztói szempontú érték szerint bearányosított árat jelent. A vizsgált termék előállítási

költségeitől teljes mértékben független kategória. Meghatározásához a vevő értékítéletének

árszempontú feltérképezése szükséges. Az eladónak (termelőnek) arról is kell ismereteket

szereznie, hogy a vevő a saját ár-szempontú számításai alapján hogyan értékelné a szóban

forgó terméket, más termékkel összehasonlítva. Ebben a kérdésben alapvetően eltér a

termelési (értékesítési) célból vásárló vevő, és a fogyasztó nézőpontja, informáltsága. A

termelő-felhasználó a szükséges minőségi jellemzőkön túl elsősorban a költség és

nyereségkövetelmény keletkeztető hatások szempontjából mérlegel. A fogyasztó számára az

ár mellett a hasznosság és a külcsín a döntő mérlegelési szempont.

Az anyagok esetében a minőség, a felhasználhatóság szempontjai dominálnak. Az

ár szempontú összemérésre, bearányosításra igen sokféle, főleg műszaki anyag- és

technológiai ismeret szükséges. A várható leszabási többletveszteség, a várható többletselejt,

a silányabb minőség miatt felmerülő többletmunka stb. költségei (melyek ugyanazon

alapanyag esetében is technológiánként, termék-fajtánként különbözhetnek) áruegységet

terhelő részének ismeretében lehet eljutni ahhoz az információhoz, hogy milyen ár mellett

lenne közömbös a választás. Ha a minőség eltérésének nyereség-követelmény vonzatai is

lennének - például az esetleges gépidő többlet miatt - a számítás során ezt is figyelembe kell

venni.

Gépek és különböző termelő-berendezések (a továbbiakban gépek) esetében azt

vizsgálják, hogy az egyes változatok éves átlagban mekkora költség, és nyereség-megtérülési

követelményt keletkeztetnek. A vevőnek tehát adott esetben akkor közömbös, hogy melyik

gépet vásárolja meg, ha ezek évi átlagos tőke129

és üzemeltetési költsége azonos. Egy adott

gép közömbösségi ára tehát az az ár, amely mellett az évi átlagos tőke- és üzemeltetési

költségének összege éppen azonossá válik az összehasonlításban szereplő másik gépével.

A fogyasztási cikkek közömbösségi árának meghatározási elve eltér a fentiektől. A

fogyasztó szubjektív megítélését is át kell vezetni az árakra. A fogyasztó árfizetési

hajlandósága szempontjából kiemelt jelentőségűek lehetnek az érvényesülési paraméterek

(szín, divat stb.). Emellett a tartós fogyasztási cikkeknek a teljesítménnyel, tartóssággal,

költségmegtakarítással kapcsolatos hasznossági paramétereit nehéz számszerűsíteni, mivel a háztartásokban ezeknek a folyamatos üzemeltetése általábn nem jellemző. A

hasznossági és az érvényesülési paraméterek összegzése csak korlátozott pontossággal

lehetséges. Magát az összegzést általában un. pontozásos módszerrel oldják meg. Ebben a

munkában a vevő preferencia-skálájának ismerete nélkülözhetetlen. A szubjektivitásból

eredő hibák nem küszöbölhetők ki, csupán mérsékelhetők.

129

A kialakult szóhasználat szerint egy gép évi átlagos tőkeköltsége – kissé leegyszerűsítve - azt az összeget

jelenti, amely magában foglalja az amortizációt valamint a gépbe átlagosan befektetett pénz

nyereségkövetelményét (“opportunity cost”-ját).

144

6.2.6.3. Kínálati ár

A kínálati ár egy termelői szempontú árkategória, mely azt mutatja meg, hogy a

szóban forgó terméknek milyen ára térítené meg a rá fordított költségeket és a rá osztott

nyereségkövetelményt. A számítás a termelő szempontjait tükrözi, független a piaci

értékítélettől. Ismerete többféle döntés megalapozását szolgálja. A kínálati ár alapvető

információ annak eldöntésekor, hogy termelje-e a vállalat az adott terméket. Abban az

esetben, ha a kínálati ár (vagyis a megtérítendő összeg) magasabb, mint amennyiért a

terméket értékesíteni lehet, nem célszerű a gyártásba „belevágni”. A kínálati árnak a

keresleti és a közömbösségi árral való egybevetését a gyártás megindítása előtt,

jövőorientáltan, sokféle változatban célszerű elvégezni.

A kínálati ár minimuma - a fentiektől eltérő költséginformáció felhasználásával

- a volumen-elmozdulás célszerűségének becslésekor szükséges információ. A

kihasználatlan kapacitások ideiglenes leterhelése szempontjából a kínálati ár abszolút

minimuma a proporcionális költség. Ilyen ár mellett a többlettermék már nem hoz nyereséget,

de veszteséget sem okoz.

A kínálati ár bizonyos összefüggésben szerephez juthat az ajánlati ár

meghatározásában is. (Részletezése az alábbi alfejezetben)

A kínálati ár egyik összetevője a célirányosan számított termékköltség, a másik

összetevő a hasonló logika alapján szétterített nyereségkövetelmény. Egytermékes vállalatnál

a számítás egyszerűbb. Többtermékes vállalat esetében az erőforrás-felhasználás oksági

összefüggéseinek feltérképezéséből kiindulva, vállalatonként változó egyszerűsítési

lehetőségekkel lehet jó kínálati árbecsléseket végezni.130

Az effajta számításokat, illetőleg a

szükséges alapadatokat a fejlett piacgazdaságokban meglehetős titkossággal kezelik. Az

információk kiszivárgása főként az ártárgyalásokon, de azokon túl is hátrányok forrásává

válhat.

A versenyszférán kívül eső területeken, mint például a természetes monopóliumok

esetében az ármeghatározási procedúra valójában azt célozza, hogy a tényleges ár a kínálati

árhoz közel essen.

6.2.6.4. Ajánlati ár

Az ajánlati ár azt az árat jelenti, amellyel a vállalat megvételre ajánlja a termékét,

illetőleg az az ár, mellyel a vevő először találkozik. Tekintettel arra, hogy ez a találkozás

sokféleképpen létrejöhet, az ajánlati ár megjelenési formája is többféle. Ilyen az ártárgyalás

első lépésében az eladó által kinyilvánított árelvárás, és ajánlati árak az un. katalógusárak131

is. Az áruház ajánlati árának tekinthető az árcédulán szereplő ár annak ellenére, hogy ebből

nem lehet alkudni. A fogyasztó áralkuja abban áll, hogy a számára nem kedvező áron kínált

terméket nem veszi meg. Ha az áru a meghirdetett áron nem talál vevőre, az áruház

árengedményre kényszerül. Ajánlati árak a tenderekre (versenytárgyalásokra) benyújtott árak

is. Egyes forrásmunkák - szűkítve a fogalmat - csak ezt értelmezik ajánlati árként. A vitát

mellőzve, praktikus okokból (vagyis azért, hogy ne kelljen egy újabb árfogalmat bevezetni) a

továbbiakban az itt definiált, tágan értelmezett ajánlati árfogalommal dolgozunk.

130

A témakör meglehetős részletességű tárgyalását adja: Illés Mária – Vezetői gazdaságtan. Kossuth Kiadó,

2002. (368-444. oldal.) 131

A nagy tételben vásárlók a katalógus árakból alkudni szoktak. Az irodalom szerint nem ritka, hogy ebből akár

40 százalékot is elenged az eladó.

145

Az ajánlati árral célszerű a piaci körülményekhez igazodni. Annak a kérdésnek az

eldöntésekor, hogy ténylegesen milyen árral lépjen egy termék a piacra, meghatározó

jelentőségű a piacelemzés, valamint a keresleti és közömbösségi ár-becslések alapján nyert

információk. A közömbösségi ártól általában lefelé kell eltérni (behatolási ár). Speciális

esetekben (világmárka) a közömbösségi ártól felfelé is el lehet mozdulni, de csak abban az

esetben, ha az érvényesülési funkciók között az adott speciális tulajdonsággal nem számoltak.

Kívánatos az adott piacra vonatkozó termékéletgörbét132

, és az adott vevőkör szokásait is

figyelembe venni. Ha a közömbösségi ár kívánatos pontosságú becslésére nincs lehetőség, ez

utóbbi információk válnak domináló súlyúvá.

Az ajánlati ár és a kínálati ár között nincs szerves kapcsolat. Az ajánlati ár, lehet

alacsonyabb és magasabb is, mint a megtérülési elvárások összegét jelző kínálati ár. Ha a

vállalat a versenytársainál olcsóbban termel, akkor az ajánlati árat a kínálati ár felett, de a

piaci árat nem meghaladó szinten célszerű meghatározni. Az ajánlati árnak a piaci ártól való

célszerű távolságát a kapacitás függvényében célszerű kialakítani. (Minél alacsonyabb az

ajánlati ár a piaci árhoz képest, annál nagyobb mennyiséget lehet értékesíteni.) Ha viszont a

piaci árhoz képest drágán termel a vállalat, akkor a kínálati ár alatt kell meghatározni az

ajánlati árat. Ellenkező esetben nem tudja értékesíteni a terméket. (Egyidejűleg hozzá kell

látni annak feltárásához, hogy hogyan lehetne a kínálati árat csökkenteni, illetőleg mely

terméket lenne célszerű a vonatkozó kapacitások lekötése érdekében felfuttatni.)

6.2.6.5. Árképzési sémák

A fentiekben különböző árszámítási elveket tekintettünk át. Ezek szerint az ajánlati

árára vonatkozó döntés alkalmával a piaci viszonyokból kell kiindulni. Ehhez képest

ellentmondásosnak látszik, hogy a vállalatok igen gyakran árképzési sémák szerint határozzák

meg az ajánlati árat. A művelethez általában árvetési, más szóhasználattal árképzési sémákat,

űrlapokat töltenek ki. Az űrlapok tételesen felsorolják a felszámítandó tételeket, melyek

összegzése révén kiadódik az ár. Az űrlapok kitöltését általában az ár-, illetőleg marketing

részleg illetékes dolgozói végzik. Maga az árképzés kifejezés is egy olyan számítási sémára

utal, mely alapján az eladó meghatározza árujának az árát.

Az árképzésnek ez a módja azonban csak a felszín. A fejlett piacgazdaságokban az

árképzési sémákat többnyire olyan struktúrában állítják össze, mely az árpolitikai

szempontokat pontosan képes közvetíteni, de az adott paramétereket még a séma kitöltője sem

tudja visszagöngyölíteni az árpolitikai megfontolások szintjéig. A körültekintően összeállított

sémák rendszerint csak a hagyományos közvetlen költségek szintjéig egyértelműek. A további

két három sorban van elrejtve a titok. Ezek rendszerint olyan szorzatok beállítását írják elő,

amiből nem lehet visszakövetkeztetni a vállalati árpolitika fő megfontolásaira. A vetítési

alapokat és/vagy a vonatkozó szorzókulcsokat időnként változtatják. (Esetenként egyes

szorzatok önmagukban is rejtélyesnek tűnnek.) Ha tehát illetéktelen kézbe kerülne egy-egy

ilyen árképzési űrlap, abból semminemű üzleti titok nem szivárogna ki. Az „árképzési séma”

tehát általában már az árpolitikai megfontolásokat is rejtetten magába foglaló, gyakorlati

árszámítási útmutató.

A vállalatok jól felfogott érdeküknek megfelelően a sémák mögött meghúzódó

számításokat és elemzéseket nem csupán vállalati titokként kezelik, hanem szűkre szabják azt

a kört is, melynek tagjai ezekbe a számításokba és elemzésekbe betekinthetnek.

132

Az életgörbék bemutatása a 10. fejezetben szerepel.

146

6.2.6.6. Haszonkulcsos árképzés

A haszonkulcsos árképzés kategóriájába azok az ármegállapítási módszerek

sorolhatók, amelyek egyfajta haszonkulcs szerint számítják fel a hasznot. A termelőszféra

részére (helytelenül) ajánlott változat a közvetlen költségre pótlékolja a közvetett költség és

nyereségelvárás összegét. Ekkor a haszonkulcsot úgy állapítják meg, hogy az összes közvetett

költség és az elvárt nyereség összegét elosztják az összes közvetlen költséggel. A közvetlen

költség szorzójaként szereplő rátát fedezeti haszonkulcsnak is nevezik. A számítás:

Haszonkulcsos ár = Közvetlen önköltség + Közvetlen önköltség Haszonkulcs

Vagyis:

A haszonkulcs a teljes önköltségre is vonatkozhat, ekkor a teljes önköltség és a

haszonkulcs szorzataként adódó árelem nyereségtartalmat takar.

A kereskedelemben jellemzően “felülről” számítják a haszonkulcs szerinti hozamot.

Az eladási ár meghatározása:

sHaszonkulc -1

ra sieBeszerz r a siaElad

Ennél a számításnál a haszonkulcs szerinti árösszetevő az eladási ár arányában

szerepel. Ez könnyen belátható a formula átalakításával:

Eladási ár – Eladási ár Haszonkulcs = Beszerzési ár

A kereskedelemi vállalatok a haszonkulcsot (haszonkulcsokat) a hasonló profilú

keresekedelmi cégek haszonkulcsaiból kiindulva határozzák meg. Többek között emiatt is

“piacszerűbb” itt a haszonkulcsos árképzés, mint a termelőszférában.

A haszonkulcsos árképzés a kereskedelem „ősi” árképzési módszerének is tekinthető.

Elvileg kitűnően igazodik a kereskedelmi ágazat sajátosságaihoz. Jól kezeli a tőkearányos

nyereségelvárás magántőkés elven működő rendszerét abból kiindulva, hogy minél nagyobb

értékű az áru, tendenciájában annál nagyobb tőkét köt le. Elterjedt megoldás a kereskedelmi

haszonkulcsok termékcsoportok szerinti differenciálása. A forrásmunkák a haszonkulcsos

árképzés gyakorlati alkalmazására vonatkozó példaként rendszerint kereskedelmi cégeket

említenek.

Egyes forrásmunkák ajánlásai értelmezhetők oly módon, hogy a haszonkulcsos ár a

termelőszférában betöltheti a kínálati ár és az ajánlati ár funkcióját is. A bizonyítás nélküli,

kijelentésszerű ajánlásokat mindig óvatosan kell kezelni. A haszonkulcsos ár a

Haszonkulcsos ár = Közvetlen önköltség (1 + Haszonkulcs)

geltsokzvetlen ok sszesO

saravNyeresegel geltsokzvetett ok sszesO sHaszonkulc arányos ktgklen

147

termelőszférában mind kínálati árként, mind az ajánlati árként félrevezető lehet. A valóságban

a haszonképződés és a haszonrárakódás szempontjából a tőke áll a középpontban. (A tőke

aszerint vándorol a gazdaságban, hogy hol érhet el nagyobb tőkejövedelmezőséget.) Egy adott

vállalat termékeinek a tőkeigény struktúrája és a költségstruktúrája rendszerint jelentős

eltéréseket mutat. A hagyományos haszonkulcsos árképzés főként a nagy szóródású és a

haszon rárakódása szempontjából passzív anyagköltségek szerint torzítja a termékre

felszámított hozamelvárást. (Minél nagyobb az anyagköltség, annál nagyobb összegű

hoamelvárás terhelődik a termékre.) Emellet az effajta szétterhelés a munka- és technológia

igényesség szerint is torzíthat. (A megmunkálás élőmunka költsége a hagyományos

közvetlen költségek között szerepel, a gépi megmunkálásé hagyományosan közvetett költség.)

Az ajánlati ár számítási sémájaként a haszonkulcsos árképzés eleve a piaci

körülményektől elvonatkoztatott árat határoz meg. Ha az ajánlati árként alkalmazott

haszonkulcsos ár a piaci körülményekhez képest magas, akkor a termék értékesítési esélyei

romlanak. A fejlett piacgazdaságok marketing irodalma a haszonkulcsos árképzésnek csupán

ezt a hátrányát ismerteti. Arra nem utal, hogy ez az ár megtérülési követelményként a kínálati

árat is torzítottan tükrözteti.

A haszonkulcsos árképzés - az irodalom szerint - a fejlett piacgazdaságokban is

meglepően nagy arányban fordul elő. Mélyebb ismeretek lennének szükségesek arra

vonatkozóan, hogy melyik ágazatra vonatkozik a megállapítás. A valóságos árak vizsgálata

arra utal, hogy amennyiben a fejlett piacgazdaságok a termelői és a szolgáltatói szféra terén a

hasznonkulcsos árképzést alkalmazzák, az nem hasonlít annak a fent ismertetett klasszikus

változatához.133

6.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Mutassa be eszközökre értelmezve a kiadás és a költség tartalmi eltéréseit!

2. Egy adott gazdasági évben meghaladhatja-e a költségek összege a kiadások összegét?

Válaszát magyarázza meg!

3. Sorolja fel, hogy az erőforrások felhasználása következtében egy adott évben milyen

tartalmú, és milyen összegű költségek keletkeznek!

4. Mit jelent a költségek költségnemek szerinti csoportosítása?

5. Mit jelent a költségek elszámolhatóság szerinti csoportosítása?

6. A termelési volumennel való összefüggés szerint milyen költségcsoportok

képezhetők? Mindegyik csoportot példával alátámasztva mutassa be!

7. Mit jelent a lineáris összköltségfüggvény? Milyen fő összetevőkből áll?

8. Ismertesse a lineáris összköltségfüggvényből származtatott függvényeket!

9. Van-e olyan termelési szint, ahol a lineáris összköltségfüggvényből származtatott

határköltség-függvény értéke magasabb, mint az ugyanazon volumenhez tartozó

egységköltség? Válaszát magyarázza meg!

10. A lineáris összköltségfüggvénynek melyik modell-feltétele biztosítja, hogy a

költségek közé ne kerüljenek be progresszív költségek?

11. A valóságban nem elhanyagolható súllyal keletkező degresszív költségösszegeket

hogyan építik be a lineáris összköltségfüggvény költségstruktúrájába?

12. Mi az oka annak, hogy minden kapacitásmérethez külön-külön célszerű

megszerkeszteni a lineáris összköltségfüggvényt?

133

Maria Illes (2005): The Structural Problems of Pricing Approach in Hungary.

148

13. A degresszív költségek művi kettéosztása következtében milyen rész-összetevőkből

építkezik a lineáris összköltségfüggvény?

14. Hogyan kapcsolódik az adózáshoz az a módszertani megoldás, hogy a vállalat a

hagyományos, vagy a kibővített közvetlen önköltség számítás módszerét alkalmazza-

e?

15. Mit jelent a közvetett költségek pótlékkulcos felosztása?

16. Mit jelent az egyenértékszámos osztókalkulció?

17. Ismertesse a keresleti, a közömbösségi, a kínálati és az ajánlati ár lényegét!

18. Mi a haszonkulcsos árképzés, hol alkalmazható, hol válhat félrevezetővé az

alkalmazása?

19. A kereskedelemben hogyan állapítják meg a haszonkucsot, és hogyan számítják a

haszonkulcsos árat?

149

7. FEDEZETSZÁMÍTÁS

7.1. A FEJEZET TARTALMA

A fedezetszámítás klasszikus változata. A klasszikus fedezeti ábra és kategóriái. A

kritikus termelési volumen számítása egytermékes modellben. A többtermékes vállalat

kritikus volumenének becslése. A többlettermelés (értékesítés) nyereségvonzatának becslése.

7.2. TANANYAG

7.2.1. A FEDEZETSZÁMÍTÁS KLASSZIKUS VÁLTOZATA

A fedezetszámítás klasszikus változatát világszerte oktatják. Nem csupán a

közgazdászok és a mérnökök kötelező tananyagaiban szerepel. Alig található olyan

szakterület, melynek felsőfokú képzési anyagában ne fordulna elő. Leglényegesebb előnye:

felhasználásával viszonylag egyszerűen lehet számszerűsíteni azt a termelési mennyiséget

(tevékenység volument), amely ahhoz szükséges, hogy a vállalat, vagy valamely, a többitől

független gazdasági tevékenysége ne legyen veszteséges. Ezen túl a fedezetszámításnak a

szemléletalakító szerepe is jelentős.

A vonatkozó becslőszámítások alapja a klasszikus fedezeti ábra, mely a vállalati

gazdaságtan és a gazdálkodási gyakorlat egyik legszélesebb körben és legáltalánosabban

használt modellje. A modell két fő elemből építkezik. Ezek egyike a lineáris

összköltségfüggvény költségmodellje. A másik fő elem a konstans egységár feltételezése

mellett számított árbevételi függvény. Ez utóbbi a konstans egységár és a volumen

szorzataként az origóból induló egyenessel ábrázolható. Tehát az ábra alapja két egyenes, az

egyik az origóból induló árbevételi függvény, a másik a fix költségek összegénél induló

összköltségfüggvény. A modellt – a fedezetszámítás alapkategóriáinak feltüntetésével – a

7.2.1. ábra mutatja be.

Az alapkategóriák értelmezése:

1. Fedezeti pont: az árbevételi függvény és a költségfügvény metszéspontja (egy

volumen és egy értékadat tartozik hozzá).

2. Kritikus termelési volumen: a fedezeti ponthoz tartozó termelési volume. Ennél a

termelési volumennél a vállalatnak sem nyeresége, sem vesztesége nem keletkezik.

Ez a nyereségesség fordulópontja.

3. Veszteséges zóna: a kritikus volumen alatti termelési zóna.

4. Nyereséges zóna: a kritikus volumen feletti termelési zóna.

5. Fedezeti összeg: a fix költség és a nyereség összege, mely összeg az árbevétel és

az összes proporcionális költség különbségeként is meghatározható.

6. A termékegység klasszikus fedezete: az egységár és a proporcionális költség

különbsége. Ez a kategória nem szerepel az ábrán. (Mivel fajlagos,

termékegységre jutó érték, a klasszikus ábrán nem jeleníthető meg.) A modell-

150

feltételek értelmében mind az egységár és mind a fajlagos proporcionális költség

konstans, következőleg a kettő különbségeként adódó termékfedezet is konstans.

A termékfedezet a veszteséges zónában a fix költségek fedezetét szolgálja, a

nyereséges zónában minden fillér klasszikus fedezet tiszta (adózatlan) nyereséget

tartalmaz. A fedezeti összeg a termékegység klasszikus fedezete és a darabszám

szorzataként is meghatározható.

A KLASSZIKUS FEDEZETI ÁBRA ÉS KATEGÓRIÁI

P(x)

K(x)

bx

Fedezeti

pont

Veszte-

ség

Nyere-ség

Fix

költség

Összes proporcionális költség

Fedezeti

összeg

Veszteséges

zóna

Nyereséges

zóna

Ft

x

Kritikus termelési

volumen

7.2.1. ábra

A fedezeti összeg meghatározásának 5. és 6. pontban leírt három lehetősége:

a) A fix költség és a nyereség összege: a M Fedk

b) Az árbevétel és az összes proporcionális költség különbsége: bx -px Fedk

c) A volumen és a termékegység klasszikus fedezetének a szorzata: b - p x Fedk

ahol (a korábbi jelölések mellett)

Fedk = a klasszikus fedezeti összeg,

p = konstans egységár.

A klasszikus fedezeti ábra szemlélet-alakító hatásában azt az összefüggést hivatott

tudatosítani, hogy a volumenelmozdulás hatására csak a változó költségek növekednek, s ha

az árakat változatlannak tételezzük fel, a többletvolumen egyre nagyobb arányú nyereséget

eredményez. Szemléletformáló szerepe mellett a modell becslőmódszernek is kiváló. Annak

151

ellenére, hogy a modell egytermékes, bizonyos összefüggései a többtermékes vállalat

becslőmódszerei között is jól hasznosíthatók. A klasszikus modellen alapuló számítások

leggyakrabban a kritikus volumen (volumenek) becslésére, illetőleg a többlettermelés

nyereségvonzatának meghatározására irányulnak.

7.2.2. A KRITIKUS TERMELÉSI VOLUMEN BECSLÉSE

EGYTERMÉKES MODELLBEN

Egytermékes modellben a kritikus volumen becslése egyszerű: megvizsgáljuk, hogy

a fix költségek megtérítéséhez hány darab (kilométer, tonna, m2 , m

3 , stb.) termék klasszikus

fedezete szükséges.

azaz: b-p

ax0

(x0 = a nyereségesség fordulópontját jelző kritikus termelési volumen.)

A vállalat számára természetesen az a kedvező, ha a kritikus volumen viszonylag

alacsony, hiszen ennek teljesítése után minden további értékesített terméknek a fedezete

nyereség tarttalommal jelenik meg.

A kritikus volumen az árbevételi függvény és a költségfüggvény metszéspontjához

tartozó volumen számszerűsítésével is meghatározható, és a fenti megoldáséval azonos

számszerű eredményre vezet. Részben a fedezetszámítás fő összefüggésének tükröződése,

részben a többtermékes vállalat kritikus volumenéhez történő átvezethetőség

szempontjából a fent bekeretezett számítási változat alkalmazása preferált.

Ha például egy egytermékes vállalat termékének ára 73 Ft/db, proporcionális

költsége 42 Ft/db és az éves fix költségeinek tervezett összege 217 millió Ft, akkor a kritikus

termelési volumen az alábbiak szerint becsülhető:

db millió731

millió 217

42-73

millió 217x0

Egyszerű szorzásként meghatározható a kritikus volumenhez tartozó árbevétel is,

ami természetesen megegyezik az ugyanehhez a volumenhez tartozó összköltséggel:

00 xb a xp

tség termékkölálisProporcion -Ár

költségFix volumen Kritikus

152

73 7 millió = 511 millió,

217 millió + 42 7 millió = 511 millió.

A kritikus volumenhez tartozó árbevétel és összes költség számszerűsítése az

összefüggések átlátásához kíván segítséget adni. Nincs érdemleges gyakorlati jelentősége. A

vállalatok ugyanis a kritikus volument általában tájékozódási céllal becslik. A nyereségesség

határpontja azt is jelenti, hogy a vállalat majdnem veszteséges. Ennek a minimumnak az

elérése csak a legritkább esetben szerepel valódi termelési célként.

Szintén szemléltetési céllal szerepel, hogy a kritikus volumen az árbevételi függvény és

a költségfüggvény metszéspontjához tartozó volumenként is meghatározható:

73 x = 217 millió + 42 x;

31 x = 217 millió;

x = 7 millió

Ez utóbbi számítás az eredeti változathoz képest jellegtelen. Noha a második lépés

után itt is el kell osztani a fix költséget a fajlagos fedezettel, a számítás folyamatában eltűnik a

fedezetszámítás alapvető logikai összefüggése, szemléletformáló ereje, miszerint minden

egyes termék a maga termékfedezetével járul hozzá a fix költségek megtérítéséhez, illetőleg a

nyereség keletkezéséhez. (A fedezetszámítást a hazai szakirodalom egyes korábbi leágazásai

vélhetőleg ezért nevezik hozzájárulás-számításnak.)

Jelentős bizonytalanságokat tartalmazó információbázis esetén az összefüggések

stabil ismerete hozzájárulhat az esélyek reálisabb feltérképezéséhez. Néhány fontos

összefügggés:

a) Ha ez eredetileg tervezetthez képest nagyobb lesz a fix költség, ez a kritikus volument

megnöveli. Több terméknek a fedezetére lesz szükség a fix költségek megtérítéséhez.

Ellenkező esetben a kisebb fix költséghez kisebb kritikus volumen tartozik.

b) Ha az eredeti tervekhez képest sikerül nagyobb piaci árat elérni, akkor a termékegység

klasszikus fedezete is nagyobb lesz, kevesebb terméknek a fedezetére szükség a fix

költségek megtérítéséhez.

Ellenkező esetben a kisebb egységárhoz nagyobb kritikus volumen tartozik.

c) Ha az eredetileg tervezetthez képest kisebb lesz a fajlagos proporcionális költség,

akkor nő a termékegység klasszikus fedezete, ami csökkenti a kritikus volument.

Ellenkező esetben a nagyobb proporcionális költséghez nagyobb kritikus volumen

tartozik.

Példa: Egy egytermékes vállalat kontrolling szakembere összegyűjtötte a következő

évi kritikus termelési volumen meghatározásához szükséges adatbázist. Az adatbázisban az

értékadatok euróban, a volumen adatok darabban szerepelnek. Az adatbázis alapján

megszerkesztette a következő évi termelésre vonatkozó lineáris összköltségfüggvényt:

K(x) = 60 millió + 70 x

Feltárta a várható eltérések sávját is. A fix költségek vonatkozásában lehetségesnek tartja akár

a 62 millió, akár az 58 millió eurós összeg létrejöttét is. A proporcionális költségekre

vonatkozóan maximum ±0,5 eurós eltérést tart valószínűnek. A marketing szakembertől

kapott információ szerint az ár nagy valószínűséggel 10 euró/darab szinten lesz tartható. Ettől

maximálisan mintegy ± 0,3 eurós eltérés bekövetkezésére lehet számítani.

153

Az adatoknak az alapeset szerinti alakulása mellett a kritikus termelési volumen 20

millió db. Eszerint 20 millió db terméknek a 3 eurós darabonkénti fedezete szükséges ahhoz,

hogy a 60 millió euró fix költség megtérüljön. Számítása:

m 20710

m 60x0

a) A fix költségek bizonytalanságának a kritikus volumenre gyakorolt hatása:

m 19,3 710

m 58x0a1

, illetőleg m 20,7710

m 62x0a2

Ha a fix költségeknek alapesethez viszonyított kedvezőbb alakulása következne be, ez

19,3 millió darabra csökkentené az egyébként esedékes 20 millió kritikus volument. A

kedvezőtlenebb változat bekövetkezésekor 20,7 millió darabra növekedne a kritikus

mennyiség.

b) A proporcionális költségek bizonytalanságának a kritikus volumenre gyakorolt hatása:

m 17,1 6,510

m 60x0b1

, illetőleg m 24

7,510

m 60x0b2

A proporcionális költségek esetében, a fix költségekéhez hasonló a

hatásmechanizmus. A kedvezőbb költségalakulás csökkenti, a kedvezőtlebb növeli

a kritikus volument.

c) A piacon érvényesíthető ár bizonytalanságának hatása a kritikus volumenre:

m 18,2 710,3

m 60x0c1

, illetőleg m 22,2

79,7

m 60x0c2

A magasabb realizálható ár mellett csökken, az alacsonyabb mellett nő a kritikus

termelési mennyiség.

d) Szélsőséges esetben, ha a fix költség, a proporcionális költség és az ár egyaránt a

legkedvezőbb változat szerint alakulna, akkor a kritikus mennyiség 15,3 millió darab

lenne, ha viszont mindhárom adat a bizonytalansági sáv legkedvezőtlenebb értékét

venné fel, akkor 28,2 millió darab lenne a kritikus volumen. Számítása:

m 15,3 6,510,3

m 58x0d1

, illetőleg m 28,2

7,59,7

m 62x0d2

A kontrolling szakember által összeállított adatbázis alapján megállapítható, hogy a

vállalat nagy valószínűséggel 20 millió darab előállítása és értékesítése esetén éri el a

154

nyereséges zóna kezdetét. Az adatoknak a legvalószínűbb értékektől való eltérése esetén a

kritikus volumen 15,3 millió és 28,2 millió eshet. Kicsi annak a valószínűsége, hogy minden

adatnak a legkedvezőtlenebb, vagy a legkedvezőbb változata következzen be.

7.2.3. A TÖBBTERMÉKES VÁLLALAT KRITIKUS VOLUMENÉNEK

BECSLÉSE

A kritikus volumen a többtermékes vállalatok esetében is becsülhető. A különböző

termékek mennyiségi adatai nem összegezhetők, ezért a volumen értékben kifejezve szerepel.

E célra az irodalom az árbevételi mutatót használja, ezért itt is az szerepel. Valójában nem a

számviteli értelemben vett árbevételről van szó, hanem a megtermelt termékekhez tartozó

árbevételi összegről.

A számítás logikai menete az egytermékes modelléhez hasonló. Abból indul ki, hogy

az árbevétel egy forintjából azok a fillérek járulhatnak hozzá a fix költség megtérítéséhez,

melyek a proporcionális költség megtérülése felett keletkeznek. A kérdés: „Hány forint

árbevételnek a fedezeti fillérkéi szükségesek ahhoz, hogy a fix költség megtérüljön?” Vagyis

a fix költséget el kell osztani az átlagos árbevétel-arányos fedezeti rátával:

Ahhoz, hogy egy adott árbevételi összeg átlagos árarányos fedezeti rátája

meghatározható legyen, ismerni kell magát az árbevételt, az ennek elérése során felmerült

proporcionális és fix költségeket, ahol természetesen a proporcionális költség részeként

szerepel a számított proporcionális, és fix a költség részeként a számított fix költség is.

A becslés fentiekben felírt alapváltozata szerint csupán az elmúlt évekre lehetne

kiszámítani, hogy mekkora bevétel mellett érték (volna) el a kritikus volument. A jövőre

vonatkozó becslés esetében nehézséget okoz, hogy a formulában szereplő proporcionális

költségösszeg és árbevétel a volumen függvényeként alakul, amit viszont nem ismerünk. Ezért az alapváltozat szerinti számítás a jövőbeni kritikus volumenek becslésére közvetlenül

nem alkalmas. A probléma áthidalására egy becsült átlagos árbevétel-arányos fedezeti rátát

célszerű alkalmazni. A fix költség viszonylag jól becsülhető a volumen ismerete nélkül is.

Az átlagos árbevétel-arányos fedezeti ráta becsléséhez például az előző időszaki

rátából is ki lehet indulni, majd azt a várható piaci változások szerint felfelé, vagy lefelé

korrigálni. A várható piaci változások között a hangsúly az egyes termékek árarányos fedezeti

rátájának alakulására, illetőleg a termékstruktúra várható változásának a hatására

koncentrálódik. Közepes, vagy annál nagyobb többtermékes vállalatok esetében az árbevétel-

arányos fedezeti ráta egyik évről a másikra többnyire nem mutat jelentős változékonyságot.

A többtermékes vállalat esetére is igaz, hogy egyébként változatlan feltételek mellett

a nagyobb fix költség növeli, a kisebb csökkenti a kritikus termelési volument. Itt az árak és a

proporcionális költségek alakulásának összhatása az átlagos árarányos fedezeti rátában

tükröződik. Ha az eredeti változathoz képest nagyobb a fedezeti ráta, akkor csökken,

ellenkező estben nő a kritikus termelési volumen.

Árbevétel

költség álisproporcion Összes - Árbevétel

költségFix volumenKritikus értékben

155

Abból adódóan, hogy a volumenváltozás mögött többé-kevésbé a termékösszetétel is

változik, a becslés pontatlansága az egytermékes modelléhez képest szükségképpen nagyobb.

A termékösszetétel-változás hatására bekövetkező fedezeti ráta változás torzító hatásának

csökkentése érdekében esetleg több várható fedezeti ráta mellett is célszerűvé válhat a kritikus

volumen meghatározása.

Ha például egy többtermékes vállalat fix költsége 1980 millió Ft, és az árbevétel-

arányos fedezeti ráta 0,41 (vagyis átlagosan minden Ft árbevételben 41 fillér a fedezet), akkor

a nyereségesség fordulópontjához tartozó kritikus árbevétel:

Ft millió 4829 0,41

millió 1980x̂

0

0x̂ = a kritikus volumen árbevételen értelmezett mutatószáma.

Ha viszont a 41 százalékos ráta csupán durva becslés eredménye, és a valóságban a

termékstruktúra változása miatt jó esetben 43 százalékosra nőhet, kedvezőtlenebb esetben 39

százalékosra csökkenhet az átlagos fedezeti ráta, akkor a tisztánlátás érdekében célszerű e két

határpontnak megfelelő kritikus volument meghatározni:

1980 millió : 0,43= 4605 millió;

1980 millió : 0,39 = 5077 millió.

Tehát a struktúraváltozás bizonytalanságai miatt a kritikus volumen a 4,6 milliárd és 5,1

milliárd forintos árbevételi sávba várható.

A példában szereplő fél milliárd forintos bizonytalansági sáv meglehetősen szélesnek

tűnik (mintegy 10 százalékos). Ez abból következik, hogy a példában az árarányos fedezeti

ráta bizonytalansági sávja is nagy (4 százalékpontnak megfelelő). A gyakorlatban, viszonylag

stabil piaci viszonyok között, a vállalati árbevétel-arányos fedezeti ráta meglehetős stabilitást

mutat. A feldolgozóiparban jellemzően egy százalékponton belül szokott változni.

Mind az angol nyelvű, mind a hazai szakirodalomban gyakran találkozhatunk azzal az

elképzeléssel, hogy a kritikus volumen becsléséhez használandó átlagos árbevétel-arányos

fedezeti rátát az egyes termékek egyedi árarányos fedezeti rátáinak súlyozott számtani

átlagaként határozhatjuk meg. Természetesen így is meg lehet határozni, s elképzelhető olyan

helyzet is, amikor ennek az eljárásnak az alkalmazása a célravezető megoldás. Ugyanazon

adatbázis mellett a fent bemutatott és ez utóbbi módszer ugyanahhoz a rátához vezet. Könnyen belátható, hogy a súlyozott számtani átlagként előállított átlagos fedezeti ráta

lényegesen számításigényesebb megoldása révén is a fent bemutatott egyszerű számítás

eredményéhez jutunk. A már alkalmazott jelölések felhasználásával:

ii

iiii

ii

iii

ii

i

iiii

xp

xb-xp

xp

b-px

xp

p

bpxp

156

Abban az esetben, ha a struktúraváltozás különböző változatainak az átlagos árbevétel-

arányos fedezeti rátára gyakorolt hatását kívánjuk feltérképezni, az eltérő súlyok szerint

számított súlyozott számtani átlag révén megfelelő információkhoz juthatunk.

A nyereségesség fordulópontjának számszerűsítése mellett – ugyanezen az elven –

további kritikus volumenek is becsülhetők mind az egytermékes, mind a többtermékes

vállalatok esetében.

Az árbevétel-arányos fedezeti rátával kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a vállalat

kritikus termelési volumenének becsléséhez alkalmas segédeszköznek bizonyul, azonban -

mint az előzőekben szerepelt - a vállalati jövedelmezőség jellemzésére már nem alkalmas. Az

egyes termékek fedezeti rátái sem alkalmasak érdemi rangsorképzésre. Ha ezeket nagyság

szerint sorba rendezzük, megtévesztő hatású információhoz juthatunk.

7.2.4. A TÖBBLETTERMELÉS NYERESÉGVONZATÁNAK BECSLÉSE

A fedezetszámítás klasszikus elve magában foglalja azt az összefüggést is, hogy – a

modell érvényességi határain belül – bármely volumen szintről indulunk, minden további

termék előállítása (és értékesítése) következtében a konstans termékfedezettel nő a fedezeti

összeg. (Ezt szemlélteti a 7.2.4. ábra.) Mint az egytermékes modell ismertetésekor szerepelt,

ezek a termékenként halmozódó termékfedezetek a kritikus termelési volumen eléréséig a fix

költségek megtérítéséhez szükségesek. A kritikus termelési volumen felett realizált minden

fedezeti forintnak nyereség a tartalma. Az ebben a zónában történő többlettermelés

nyereségvonzata a többlet-volumen és a termékfedezet szorzataként adódik. Ugyanez az

összefüggés érvényes, amikor a többtermékes vállalat valamely termékére vonatkozóan

adódik többlet-értékesítési lehetőség.

A KLASSZIKUS FEDEZET HALMOZÓDÁSI ELVE

Veszteség

Nyereség

Kritikus termelési volumen

Fedezeti összeg

Volumen

Ft

Fix költség

7.2.4. ábra

157

A többtermékes vállalat a kritikus volumene az átlagos árarányos fedezeti ráta alapján

becsülhető. A többlettermelés nyereségtöbbletének becsléséhez az átlagos fedezeti ráta nem

alkalmazható, ugyanis a vállalat soha nem átlagterméket értékesít, hanem konkrét

termékfedezettel rendelkező konkrét termékeket. A volumentöbblet nyereségtöbbletének

becslésekor itt is olyképpen lehet gondolkodni, hogy amennyiben a vállalat már a nyereséges

zónában tevékenykedik, akkor bármely termékéből értékesít egy egységgel többet, annak a

termékfedezete már teljes egészében „tiszta” (költségmentes) nyereséget tartalmaz. Ebben a

helyzetben a többtermékes vállalatoknál is igen egyszerűen, a termékfedezetek és az

értékesíthető többletvolumenek szorzataként határozható meg a többletértékesítés

nyereségvonzata. Ha egynél több termék többletnyereségét kívánjuk megbecsülni, akkor a

termékenként elérhető nyereségtöbbleteket összegezzük.

Hozzáértő szakember számára ez az összefüggés is a becslőszámítások szerinti

tájékozódás tág lehetőségeit nyitja meg. Ha például a többletértékesítés egy új piaci

szegmens számára csak csökkentett egységár mellett oldható meg, akkor termékfedezetként a

módosított egységár és a proporcionális költség különbsége szerepel. Akár „fejben” is

megbecsülhető a módosított áron történő többletértékesítés nyereségvonzata.

Ha tehát a vállalat már a nyereséges zónában van, akkor – legyen az akár egytermékes,

vagy többtermékes – a többletnyereség a többletértékesítés termékfedezetének és

volumenének szorzataként becsülhető:

Ha például egy jövedelmező többtermékes vállalat XG nevű termékére egy földrajzilag

távol eső harmadik piacon talál 40 ezer darabra tehető fizetőképes keresletet, de ott a már

kialakult 890 Ft-os árhoz képest csak 700 Ft-os árat érhet el, és a termék proporcionális

költsége 412 Ft/db, akkor a többletértékesítés becsülhető nyereségvonzata (feltételezve, hogy

az alacsonyabb ár nem zavarja a kialakult értékesítési csatornákon alkalmazott árakat):

[700 – 412] 40 ezer = 11520 ezer Ft.

Ha azonban a vevő jelzi azt a szándékát is, hogy ennek az árnak a bázisán hosszabb

távú szerződést is kötne, akkor a döntés megalapozásához további számítások szükségesek.

Ha ugyanis a termék ezen az áron már nem téríti meg az összes rá osztható költséget és

nyererségkövetelményt, akkor nem célszerű egy ilyen termékkel előre lekötni a vállalati

kapacitásokat. Hatékony piaci munkával olyan termelési és értékesítési lehetőségeket kell

keresni, ahol az érvényesíthető ár legalább a kínálati ár szintjét eléri.

A TÖBBLET- A TÖBBLET- A TÖBBLETÉRTÉKESÍTÉS VOLUMEN-

ÉRTÉKESÍTÉS = ÉRTÉKESÍTÉS - FAJLAGOS PROPOCIONÁLIS TÖBBLET

NYERESÉG- TERMÉKÁRA KÖLTSÉGE

VONZATA

158

7.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Milyen modell-elemekből építkezik a klasszikus fedezeti ábra?

2. Sorolja fel, és értelmezze a klasszikus fedezeti ábra alapkategóriáit!

3. Mit jelent a fedezeti összeg? Sorolja fel meghatározásának lehetőségeit!

4. Mit jelent a termékegység klasszikus fedezete, hogyan számszerűsíthető?

5. Mutassa be, hogy a klasszikus termékfedezet konstans, vagyis a termelési

volumentől független fajlagos érték.

6. Miben rejlik a klasszikus fedezeti ábra szemléletformáló hatása?

7. Melyek a klasszikus fedezeti sémához kapcsolódó leggyakoribb becslőszámítások?

8. Hogyan becsülhető az egytermékes vállalat kritikus termelési volumene?

9. Mennyiben függ a degresszív költségek összegétől a kritikus volumen becslési

hibája?

10. Ha a kritikus volument aszerint számítjuk, hogy a fix költségek megtérítéséhez hány

terméknek a klasszikus fedezete szükséges, akkor megtudjuk, hogy hány termék

téríti meg a fix költségeket. Mi a helyzet a proporcionális költségek megtérülésével?

11. Mutassa be egy tetszőleges példán keresztül, hogy akár a fix költség és a

termékegység klasszikus fedezetének hányadosaként, akár az árbevételi függvény és

a költségfüggvény metszéspontjaként határozzuk meg a kritikus termelési volument,

ugyanazt a számítási eredményt kapjuk!

12. Hogyan becsülhető a többtermékes vállalat kritikus termelési volumene?

13. Mi az oka annak, hogy a többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése során

nagyobb bizonytalansággal kell számolni, mint az egytermékes vállalat esetén?

14. Hogyan határozható meg a nyereséges zónában működő egytermékes vállalat

többlettermelésének nyereségvonzata?

15. Hogyan határozható meg a nyereséges zónában működő többtermékes vállalat egy

adott termékének többlettermelése révén keletkező nyereségtöbblet?

159

IRODALOMJEGYZÉK

Ansoff, H. I. (1965): Corporate Strategy. An analityc approach to business policy

for growth and expansion. McGraw-Hill, New York.

Antalóczy Katalin (1998): A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban, Kelet-

Közép-Európában és Magyarországon. Korunk, 3. sz.

Bajmócy Zoltán (2004): Az üzleti inkubáció szerepe a vállalkozásfejlesztésben.

Közgazdasági Szemle, 12. sz.

Balogh Sára – Bélyácz Iván –

László Gyula – Marosi András –

Szerb László – Ulbert József

(1994):

Vállalati Gazdaságtan. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó,

Pécs.

Bergier, Jacques (1974): Ipari kémkedés. Kossuth Könyvkiadó.

Boda Zsolt – Radácsi László

(1996):

Vállalati etika. Vezetőképző Intézet.

Bodócsi András (2004): A vállalati fúziók Magyarországon és az EU-ban. Fejlesztés

és finanszírozás, 3.sz.

Bodócsi András (2005): Változások az összefonódások ellenőrzésének

szabályozásában. Versenytükör, szeptember.

Bodócsi András (2007): Az összefonódások ellenőrzésének főbb szabályai.

Cégvezetés, 7. sz.

Buzás Norbert (2004): A vállalkozói szellem szerepe a spin-off cégek alapításában.

In: A szociális identitás, az információ és a piac. SZTE

Gazdaságtudományi Kar Közleményei. JATEpress (257-266.

old.)

Chandler, A. D. Jr. (1962):

Strategy and Structure: Chapter in he History of the Industrial

Enterprise, Massachusetts Institute of Technology Press,

Cambridge, MA.

Chikán Attila (1997): Vállalatgazdaságtan. AULA Kiadó.

Chikán Attila (1997): Jelentés a magyar vállalati szféra nemzetközi

versenyképességéről. „Versenyben a világgal”- kutatási

program. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem,

október.

Czabán János – Vargha Jenő

(2001):

Vállalatgazdaságtani irányzatok – fejlesztési feladatok: In.:

Tudásalapú társadalom. Tudásteremtés – tudástranszfer.

Értékrendváltás. III. Nemzetközi Tudományos Konferencia.

Miskolci Egyetem, Gazdaságtudományi Kar. (120-124. o.)

Csath Magdolna (1994): Stratégiai tervezés és vezetés. Vezetési szakkönyvsorozat 1.

„Leadership” Vezetés- és Szervezetfejlesztési és Tanulást

Segítő Kft. Sopron-Budapest.

Csath Magdolna (1997): Stratégiai vezetés: múlt jelen és jövő. Marketing &

Management, 5.sz.

Dési András (2003): Erősítené a gazdasági hírszerzést a francia kormány.

Népszabadság, július 16.

Dobos Károly – Tóth Mihály,

szerk. (1976):

Mezőgazdasági vállalati gazdaságan I. A vállalati

gazdálkodás alapjai. Mezőgazdasági Kiadó.

160

Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M.

& Nortje, J. D. (1981):

Fundamental Business Economics. Butterworths & Co (SA)

(PTY) Ltd

Evan, E. M. – Freeman, R. E.

(1996):

A modern vállalat stakeholder-elmélete: kantiánus

kapitalizmus. In: Boda Zsolt – Radácsi László: Vállalati

Etika. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem,

Vezetőképző Intézet.

Fülöp Gyula (2003): A globális vállalati stratégiák. Aula Kiadó.

Faulkner, David – Bowman, Cliff

(1999):

Versenystratégia. Panem – Prentice Hall.

Fülöp Sándor (1995): Vállalati diagnosztika. Egyetemi tananyag. Közgazdasági

Továbbképző Intézet. Kézirat.

Grant, R. M. (199l): The resource-based theory of competitive advantage:

Implications for strategy formulation. California Management

Review. Spring. (114-135. p.)

Hill, C. W. L. – Jones, G. R.

(1992):

Stategic Management. An Integrated Approach. Houghton

Mifflin Company. Boston, Toronto, Dallas.

Hoffmann Istvánné (1998): Direkt marketing. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,.

Horváth Lajos (1990): Mezőgazdaság. In: Népgazdasági szerkezet. Aula Kiadó, 66-

76. old.

Horváth László (1973) A vállalat távlati terve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.

Horváth László – Csath

Magdolna (1983):

Stratégiai tervezés. Elmélet és gyakorlat. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest

Hoványi Gábor (2000): A menedzsment új horizontjai. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz.

Hoványi Gábor (1999): A vállalati versenyképesség makrogazdasági és globális

háttere. Michael Porter két modelljének továbbfejlesztése.

Közgazdasági Szemle, 11. sz.

Hoványi Gábor (2002): Versenyelőny: - a gyenge jelekre tájolt menedzsment

(WSOM). Vezetéstudomány, 5. sz.

Hussey, D. E. (1983): A tőkés vállalati tervezés gyakorlata. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest.

Husti István (1995): Mezőgazdasági vállalkozói ismeretek. (Ökonómiai és

menedzsment kézikönyv vállalkozóknak.) Agrocent Kiadó.

Illés Mária (2002): Vezetői gazdaságtan. Kossuth Kiadó, Budapest.

Illés Mária (2004): Vállalati gazdaságtan fejezetek. Sokszorosított tananyag.

Miskolci Egyetem.

Illés Mária (2005): Vállalati gazdaságtan. Tantárgyi program. HEFOP Üzleti

képzési ág projekt, Alapozó képzés, Üzleti modul.

Maria Illlés (2005) The Structural Problems of Pricing Approach in Hungary.

Theory Methodology Practice. No.1.

Illés Mária (2013): A gyakorlat szempontjából felmerülő vállalatgazdaságtani

problémák. In: Ekonomické štúdie – teória a prax, ISBN

978-80-971251-2-7

Itelszon, L.B.. (1967): Matematikai és kibernetikai módszerek a pedagógiában.

Tankönyvkiadó, Budapest.

Kakuk János (2002): Legújabb eredmények a nemzetközi adózás területén.

Pénzügyi Szemle, 8. sz.

Kapás Judit (2000): A tranzakciós költségek tana a vállalatelméletekben.

Vezetéstudomány,. 07-08. sz.

Kapás Judit (2002): Mi a baj a modern vállalatelméletekkel? Egy új megközelítés:

161

többdimenziós vállalatelmélet. Vezetéstudomány,. 9. sz.

Kaplan, Robert S. – Norton,

David P. (1998):

Balanced Scorecard. Kiegyensúlyozott stratégiai mutatószám-

rendszer. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budpest.

Kotler, Philip (1991): Marketing management. Elemzés, tervezés, végrehajtás és

ellenőrzés. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.

Kőhegyi Kálmán (2005): Vállalkozói hálózatok. Közgazdasági Szemle, 5. sz.

Lengyel Imre (2000):

A regionális versenyképesség tényezői, különös tekintettel a

Dél-Alföldre. Versenyképesség - regionális versenyképesség

tanulmánykötet. JATE Press Szeged,.

Lengyel Imre (2001): Iparági és regionális klaszterek. Tipizálásuk, térbeliségük és

fejlesztésük főbb kérdései. Vezetéstudomány, 10. sz.

Lengyel Imre – Deák Szabolcs

(2002):

Klaszter: a helyi gazdaságfejlesztés egyik sikeres eszköze.

In.: Buzás - Lengyel (szerk): Ipari parkok fejlődési

lehetőségei: regionális gazdaságfejlesztés, innovációs

folyamatok és klaszterek. Tanulmánykötet. SZTE GTK

JATE Press.

Maslow, Abraham (1970): Motivation and Personality. 2nd edition, Harper & Row.

Mészáros Tamás (2002):

A stratégia jövője, a jövő stratégiája. Aula, Budapest.

Megyeri Endre (1987): A vállalat eszközei és körforgásuk. In. Szöveggyűjtemény az

ipargazdaságtan tantárgyhoz II. Tankönyvkiadó, Budapest.

Mithani, D.M. (1988): Fundamentals of Business and Managerial Economics.

Himalaya Publishing House. Bombay, Nagpur, Delhi.

Old, J. – Shafto, T. (1990): Introduction to Business Economics. Stanley Thornes

(Publishers) Ltd. England..

Orbán Péter (lapinterjú), 2004: Terjedőben az ipari kémkedés. Magyar Nemzet, május 21.

Oszlányi Péter (1995): Az immateriális vagyon fontosságáról. Mind nagyobb szerep

a gazdálkodásban. Bankó. A Világgazdaság havi pénzügyi-

pénzpiaci melléklete, szeptember.

Ötvös Zoltán (2007): Minőségi fejlődésre készülnek az ipari parkok. (Interjú Tóth

Jánossal.) Gazdasági Tükörkép Magazin, január.

Parányi György (1999): Vállalati versenyképesség, potenciál és minőségképesség,

Vezetéstudomány, 1. sz.

Pataki György – Radácsi László

(2000):

Alternatív kapitalisták. Új Paradigma Kiadó, Budapest.

Porter, M. E. (1993): Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési

módszerei, Akadémia Kiadó, Budapest.

Reilley, E. W. (1955):

Planning the strategy of the business. Advanced

Management, December.

Román Zoltán (1978): Az ipar gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Salamonné Huszty Anna (1998):

Alapvető képességek. In: Sokszínűség a

cégstratégiában.(Szerk. Varsányi Judit.) Aula Kiadó,

Budapest.

Salamonné Huszty Anna (2000): Jövőkép és stratégiaalkotás. Kossuth Kiadó, Budapest.

Samuelson, P.A- Nordhaus W.D

(1987):

Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest

Schmalen, Helmut (2002): Általános üzleti gazdaságtan. Axel-Springer Budapest Kiadó.

Sivák József (2001): A globalizáció árnyoldala - a káros adóverseny. Pénzügyi

162

Szemle, 5. sz.

Steade, R. D. – Lowry J.R.

(1987):

Business an Introduction. South-Western Publishing. CO.

Cincinnati, Ohio.

Szabó Katalin (1998):

Kihelyezési hullám: A piac térhódítása a vállalati hierarchiák

rovására. Közgazdasági Szemle,2. sz.

Szegedi Krisztina (2003): A stratégia, mint a vállalati gazdálkodás vezérfonala.

Miskolci Egyetem, egytemi sokszorsítású tananyag.

Szántó Zoltán (1998): A racionális döntések elméletén nyugvó

társadalomtudomány. Előszó. Osiris Kiadó – Láthatatlan

Kollégium, Budapest.

Tari Ernő (1998): Stratégiai szövetségek az üzleti világban. Közgazdasági és

jogi Könyvkiadó,.

Tarnóy László – Becht József

(1960):

Az építőipar költségvetési és árrendszere. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Tilles, S. (1963):

How to Evaluate Corporate Strategy. Harvard Business

Review, July-August.

Tomcsányi Pál (2000) Általános kutatásmódszertan. Egyetemi tankönyv. Országos s

Mezőgazdasági Minősítő Intézet, Budapest.

Torma Péter (2003): Tanítják az üzleti hírszerzést. Népszabadság, november 11.

Turban, E. – Meredith. J. R.

(1985):

Fundamentals of Management Science. Business

Publications, INC. Plano, Texas,.

Varga Csaba (2003): Tézisek a versenyképesség paradigmaváltásáról. eVilág,

augusztus.

Vargha Jenő (1991): Ipargazdaságtan. Jegyzet a gazdasági mérnöki szakok

számára. Tankönyvkiadó.

Vargha Jenő (1998/2001): Oktatási segédlet a Vállalatgazdaságtan I. tantárgyhoz.

Miskolci Egyetem, Vállalatazdaságtan Tanszék.

Varsányi Judit (1996): Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Varsányi Judit – Virág Miklós

(1997):

Cégstratégiák piaci, pénzügyi megalapozása. Műszaki

Könyvkiadó.

Vassné Egri Magdolna (2001): A vállalati versenyképesség vizsgálata empirikus kutatási

adatok felhasználásával. Vezetéstudomány, 6. sz.

Wallace M..J. –Flynn P.J. (1990): Business English Dictionary. Sorger Kolon Ltd.

Világgazdasági kisszótár. Kossuth Könyvkiadó, 1984.

Vissi Ferenc (2003): Stratégiai szövetségek, globális monopóliumok.Közgazdasági

Szemle, XLII. évf., 1995. 11. sz.

Sokszerzős szótárak, lexikonok:

Közgazdasági kislexikon (1990) Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Magyar Larousse enciklopédia

(1979, 1991):

Librairie Larousse, Paris – Akadémiai Kiadó.

Világgazdasági kisszótár (1984).

Kossuth Könyvkiadó, Budapest