A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT BATTLETECH

REGÉNYEK:

KERENSZKIJ VÉRE TRILÓGIA

Michael A. Stackpole: Halálos örökség

Michael A. Stackpole: A vér szava

Michael A. Stackpole: Elveszett sors

Michael A. Stackpole: Farkastörvény

Michael A. Stackpole: Veszélyes feladat

Michael A. Stackpole: Születt harcosok

Michael A. Stackpole: Sötét ármány

JADE FŐNIX TRILÓGIA

Robert Thurston: A klán törvénye

Robert Thurston: Vérnév

Robert Thurston: Sólyomgárda

HARCOS TRILÓGIA

Michael A. Stackpole: Harcos: En Garde

Michael A. Stackpole: Harcos: Riposte

Michael A. Stackpole: Harcos: Coupé

Robert N. Charrette: A határvidék farkasai

Donald G. Phillips: A csillagok ura

A KLÁNOK ALKONYA SOROZAT

Blaine Lee Pardoe: A Kivonulás Útja

Michael A. Stackpole: Kényszerszövetség

Thomas S. Gressman: Vadászok

Robert Thurston: Szabadszülött

Thomas S. Gressman: Kard és tűz

Thomas S. Gressman: A háború árnyai

Michael A. Stackpole: A pusztítás hercege

Robert Thurston: A Sólyom felemelkedése

A SZÜRKE HALÁL LÉGIÓ SOROZAT

William H. Keith, JR.: Mennydörgés

William H. Keith, JR.: Zsoldoscsillag

BATTLETECH

A DICSŐSÉG ÁRA

WILLIAM H. KEITH, JR.

BEHOLDER KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

William H. Keith JR

THE PRICE OF GLORY

Copyright © 1993, WK GAMES

All rights reserved.

Fordította: Novák Gábor

Hungarian translation © 2006, Beholder Kft.

Borítófestmény: Boris Vallejo

ISSN 1585 1567

ISBN 963 8428 22 8

Kiadja a Beholder Kft.

Levélcím.– 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós

Felelős szerkesztő: Dani Zoltán

Korrektor: Szakái Marianna

Tördelés: Dikó István

Készítette az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Készült 2006-ban.

ELSŐ KÖNYV

1

Füst sötétítette el a gonosz, sárgásszürke égboltot. A Sirius V

hidrogén és metán fagyos elegyéből álló légkörében nyílt láng egy

pillanatig sem maradhatott meg, de a nemrég véget ért csata roncsai és

törmelékei néhol még fehéren izzottak, és az általuk keltett hő elegendő

volt ahhoz, hogy ebben a fagypont alatti kémiai vegyületben olajos,

vörösesbarna kén- és nitrogénfelhőket hozzanak létre. A sűrű, idegen

atmoszférában alacsonyan, lustán terültek szét a mogorva

felhőfoszlányok.

Grayson Death Carlyle csataviselt Martalócának főképernyőjén

keresztül figyelte a városi delegáció közeledését. A teljesen zárt

járművek kipufogógőze fényes foltként izzott a kijelző infravörös

képén. A delegáció konvoja mögött Tiantan városa terpeszkedett a

mérgező, kietlen vidék ürességében. A normál fény tartományában egy

hatalmas, kénlerakódásokkal és ammóniasárral szennyezett, szürke

fémkupolának lehetett volna látni. Infravörös fényben a város kupolája

éles ragyogást árasztott magából a számtalan hőcserélőnek és kivezető

nyílásnak köszönhetően, és úgy nézett ki, mint egy hőszökőkút a sápadt

égbolt előtt.

Grayson azonban most nem tudta értékelni látványt.

– Tűztámogató szakasz – mormolta az ajka elé benyúló mikrofonba –

, kérem a Szigma–V-t.

– Vettem, ezredes. – Khaled hadnagy hangja ugyanolyan száraz és

feszes volt, mint Grayson torka. – Átvitel indul.

A Grayson pilótafülkéjének egyik oldalán elhelyezett négy monitor

statikus zörejek kíséretében életre kelt, majd a hullámzó képek

megállapodtak, és négy különböző nézőpontból láthatóvá vált a lentről

közeledő konvoj. Hassan Khaled hadnagy Csatapörölye, Isoru Koga

Íjásza, Charles Bear Keresztese és Sharyl Árnyéksólyma – mindegyik

más szögből figyelte a konvojt. A mechek fejére szerelt kamerák

közvetítették a pilóta „Szigma–V"-jét, vagyis az ő nézőpontját a

kialakuló helyzetről. Az átvitelt rendszertelen statikus kisülések

zavarták meg. A rendszer napja, a Sirius egy fiatal, forró A1-es csillag

volt, és sugárzása könnyedén áthidalta az ötödik bolygótól elválasztó 6

AE távolságot, ami valóságos sorscsapást jelentett a rádió- és

videokommunikációra nézve.

Bear Keresztese volt a legközelebb az oszlophoz. A képernyő villogó

adatkijelzője szerint 2000 méterre állt a legközelebbi lánctalpas,

buborékfülkés járműhöz. Bejegesedett szélű, folyékony

ammóniatócsákon és a vöröses sáron felfegyverzett, vastagon

páncélozott csapatszállítók küzdöttek át magukat.

Grayson a konzol egyik kijelzőjére pillantott, amelyik saját csapatai

elhelyezkedését jelezte a taktikai térképen – a felderítő szakasz három

mechje hátrébb várakozott szétszórt alakzatban, a negyedik a nemrég

elfoglalt űrrepülőtérnél őrködött, saját parancsnoki szakasza pedig a

tűztámogató egységet fedezte a városra néző gerincről.

Frekvenciát váltott.

– Parancsnoki szakasz, bejelentkezést kérek.

– Kalmar, Árnyéksólyom, vagyok. – Lori Kalmar hadnagy hangja

feszültnek, várakozással telinek tűnt.

– Clay, Rozsomák, jelen. – A mindig egykedvű Delmar Clay

Rozsomákja egy alacsony északi jéggerincen őrködött, ahonnan szükség

esetén elvághatta az ellenség menekülési útvonalát.

– McCall. A Bannockburn kész, uram. – A vörös szakállú Davis

Montgomery McCall Karabélyosa tartalékban maradt, plusz

biztosításként egy esetleges Liao légűrvadász-támadás ellen.

A tűztámogató szakasz a monitorok jelzése szerint készen állt, és az

ellenség egyre közelebb ért. Grayson tekintete a Bear Kereszteséről

közvetített képre tapadt.

– Bear, teljes nagyítást!

A kép engedelmesen ráközelített a fehér foltra, amely megragadta

Grayson figyelmét. A legelső jármű antennáján egy fehér zászló lengett.

Grayson átváltott a parancsnoki frekvenciára.

– Ramage, helyzetjelentést kérek.

Ramage százados hangja Grayson sisakjának hangszórójából szólalt

meg:

– A helyünkön vagyunk, ezredes. Mindkét szakaszt a 103-as

magaslat mögött helyeztem el, az emberek beásva várakoznak.

– Helyes. Ne lőjenek, várjanak a parancsomra! A parancsnoki

járművön fehér zászlót látok, de figyeljenek hat óránál! Lehet

meglepetés is... – Függőben hagyta a mondatot. Ha azokban a

járművekben a város követei érkeznek, tárgyalni a megadás feltételeiről,

akkor nagyon hamar véget érhet a siriusi hadjárat.

Graysonnak azonban óvatosnak kellett lennie. A járművek

valamilyen csapda részét is képezhették, ami a hadjárat egészen más

végkifejletéhez vezethetett volna.

– Igenis, uram. A hat óránk fedezve. – A „hat óra" egy nagyon régen

berögzült katonai kifejezés volt, az adott egység hátát jelölte. Ramage

földi csapatai úgy helyezkedtek el, hogy felfogjanak egy esetleges

ellenséges támadást abból az irányból – amire igen jó esély volt,

amennyiben a konvoj nem az, aminek látszik.

A járművek százötven méterrel a tűztámogató szakasz előtt

megálltak, a fehér zászló szeszélyesen lobogott a változó irányú

szélben. A parancsnoki jármű hangszórójából egy erős akcentussal

rendelkező hang szólalt meg, gondosan tagolva a szavakat:

– Itt Gregar Chandresenkhar nagykövet, a Lyrán Nemzetközösség és

a Sirius V kormányának különleges diplomáciai összekötője. Mint

hivatalosan is semlegesként elismert személyt a Marik- és a Liao-házak

közötti konfliktusban, engem kértek fel, hogy Tiantan városatyáinak

küldöttjeként lépjek fel. Mentességért folyamodok önhöz, uram.

Grayson megnyomott egy kapcsolót, működésbe hozta saját külső

hangszóróit.

– Itt Grayson Carlyle ezredes, a Marik-ház és a Szabad Világok

Ligájának szolgálatában álló Szürke Halál Légió parancsnoka.

Megkapja a mentességet, uram.

– Elfogadom. Közelebb mehetek?

Grayson mély lélegzetet vett. Nem valószínű, hogy megszegik a

mentességet. Mégis...

– Közelebb jöhet, nagykövet úr.

A parancsnoki jármű ismét mozgásba lendült, egyre közelebb ért a

tűztámogató mechek mozdulatlan vonalához, elérte azt, majd áthaladt

rajta. Grayson néhány lépéssel előrébb vitte masszív Martalócát, hogy a

küldött biztosan tisztában legyen a Szürke Halál Légió parancsnokának

kilétével, azután megállította és rögzítette a mechet.

Rádöbbent, hogy az elkövetkező pillanatok eseményein milyen sok

fog múlni, ezért megnyitott egy védett frekvenciát.

– Lori?

A század parancsnokhelyettese a viharvert Árnyéksólyomból

válaszolt:

– Vagyok, főnök. Bízunk bennük?

– Kénytelenek vagyunk. Mentességért folyamodtak.

– Odaát ezt nem túl gyakran alkalmaztuk.

– Hm, az lehet.

Lori Kalmar a Sigurdon született és nevelkedett, a Belső Szféra

határain túl elterülő, roppant méretű Periféria félbarbár, vad világainak

egyikén. Amíg nem csatlakozott a Szürke Halál Légióhoz, számára a

háborút soha nem egyensúlyozták ki civilizált egyezmények.

– Mi a probléma? – tréfálkozott a férfi, de hangjából nem távozott a

feszültség. – A hadviselés túlságosan civilizálttá vált az ízlésednek?

– Nem, csak nem tudom eldönteni, kiben bízhatunk. Figyelem, Gray,

már ott van előtted.

Egy magányos alak lépett ki a járműből, a férfi arcát szemüveg és

maszk takarta – az embereknek ilyen védőfelszerelést kellett viselniük a

Sirius halálos, hideg légkörében. A küldött nagyon kicsinek tűnt a jármű

mellett, és a fagyott földön heverő, kiégett Bosszúállóból áradó füst egy

pillanatra eltakarta őt az ezredes szeme elől.

– Ideje indulnom – szólalt meg Grayson. – Tartsd rajta a szemed a

dolgokon, hadnagy!

Leemelte a neurosisakot és felakasztotta a pilótaszék fölötti

tartóállványra, azután kioldotta a biztonsági hevedereket, és átküzdötte

magát a szűk kabinon a háti kijárati nyíláshoz, óvatosan kerülgetve a

Martalóc fülkéjét megtöltő műszereket. A Martalócok több bejárattal is

rendelkeztek. A harctéren ezek közül leggyakrabban a törzs hátsó és

felső részén lévőt használták, valamivel a gépágyú fegyverágya előtt. A

hórihorgas Grayson csak nehezen tudott átpréselődni a gépágyú 120

mm-es lőszereinek rakaszai között, pedig a készlet fele már elfogyott.

Eszébe jutott, hogy az egész ezredben ugyanez lehet a helyzet. Ha a

Liaók a harc folytatása mellett döntenek, a Szürke Halál Légió

kénytelen lesz visszavonulni az űrjárókhoz, hogy feltöltse a

lőszerkészleteket.

Egy kis szekrényből előszedte a könnyű védőruhát és a maszkot,

majd kicsavarodott mozdulatokkal nekilátott, hogy magára öltse őket a

szűk helyen.

A jelenlegi megbízó utasítására tevékenykedő Szürke Halál Légió

siriusi hadjárata eddig gyorsnak és könyörtelennek bizonyult. Már

csaknem két hete tartózkodtak a bolygón, részt vettek három nagyobb

csatában és számos összecsapásban, és az arcvonalukat nem egy

alkalommal áttörte az ellenség. Ez a végső összecsapás Tiantan – a

„Mennyei Palota" – kapujában játszódott le, és a védekező mechhaderőt

végre sikerült legyőzni, szétszórni.

A háború elméletileg véget ért, Graysont a lelke mélyén mégis

gyötörte valami makacs nyugtalanság. A hadjáratnak vége, gondolta.

Most békét kell kötnünk az orbitális pályán keringő megbízóknak, új

urainknak...

A gondolat nem hagyott keserűséget maga után Grayson Carlyle-ban.

A Verthandin lezajlott utolsó hadjárat óta zsoldosegysége, a Szürke

Halál Légió szerencséje felülmúlt minden várakozást és reményt. A

Drakónis Szövetség ereje elleni szánalmas, kétségbeesett felkelés

meghozta a lehetetlen eredményt – függetlenséget azoknak az

embereknek, akik túlságosan makacsak voltak ahhoz, hogy csendben

üljenek, miközben a Kurita légiók kiszipolyozzák világukat. A Szürke

Halál Légió győzelme után az egység számos csatamechhel gazdagodott

– ez volt a legkeményebb, legbiztonságosabb valuta a feslő szövetű

galaktikus civilizációban. A verthandi zsákmányból rájuk eső rész után

a Légió bevethető hadereje egy teljes századra bővült, valamint

elegendő géppel és tartalék alkatrésszel rendelkeztek még egy század

kiállításához. Ráadásul tankokat, felderítő járműveket, csapatszállítókat

és gyalogsági fegyvereket is szereztek, vagyis létrehozták egy teljes

ezred vékony vázát. Amikor a Szürke Halál Légió visszatért a galateai

zsoldosközpontba, a hírük már megelőzte őket. Nem szenvedtek hiányt

önkéntesekben, akik Grayson csatamech vagy gyalogsági egységébe

szerettek volna bekerülni. Úgy tűnt, minden független zsoldos osztozni

szeretett volna Grayson szerencséjében.

És a jelek szerint nem volt ezzel másképpen a Marik-ház sem.

Grayson bepréselődött a Martalóc zsilipkamrájaként funkcionáló

apró, acélfalú kockába, újra ellenőrizte légzőmaszkjának tömítéseit, és

kinyitotta a külső ajtót. Valóban szerencsések voltak, gondolta. A

Verthandi után a Szürke Halál Légió összfegyvernemi ezrede

válogathatott a jobbnál jobb munkaadók közül. Az öt nagy házból a

Steiner és a Davion többé-kevésbé szokványos szerződést kínált fel, ami

továbbra is a Kurita-ház kérlelhetetlen vörös sárkánya ellen vezette

volna Graysont és az embereit. Mindkét ház csábító feltételeket ajánlott:

természetesen pénzt, valamint a bosszú sokkal édesebb fizetőeszközét.

Grayson azonban a Verthandi után rájött, hogy apja gyilkosaival

szemben érzett égető bosszúvágya lecsillapodott, a helyét valami

bizonytalan, kényelmetlen üresség foglalta el. A gyűlöletet nehéz volt

fenntartani ennyi éven keresztül. Miután haderejét a Verthandin elsöprő

győzelemre vezette régi ellenségei ellen, nem érzett semmiféle

elégedettséget, mindössze arra a fáradt felismerésre döbbent rá, hogy

személyes keresztes hadjárata soha nem fogja megállítani a luthieni

Császári Palotából áradó gonoszságot.

Végül csak egy nagy ház ajánlott fel olyasmit, amit Grayson és az

emberei nem utasíthattak vissza, amire még a bosszúnál is mohóbban

vágytak. A Marik-ház egy biztos helyet, egy saját otthonvilágot ígért

nekik.

A Szürke Halál Légió mai győzelmével megpecsételte jogát a Helm

világára.

A jegesen hideg, csípős szél belekapott Grayson védőruhájába,

amikor az ezredes átlendítette lábát a keskeny zsilipajtó szélén, és kiült

a Martalóc törzsére. Egyik kesztyűs kezével megmarkolta a mech hátára

rögzített gépágyút, a másikkal pedig kiszabadította tartójából a

lánclétrát, majd hangos csattanással hagyta letekeredni. A Sirius V

levegője főként hidrogénből és nitrogénből állt, a „víz" pedig folyékony

ammónia volt. A felszíni hőmérséklet ritkán emelkedett –40 Celsius-fok

fölé, a víz mindig szilárd halmazállapotú maradt. A komor, zöldessárga

égbolt előtt húzódó hegyláncok vakítóan csillogtak a távoli Sirius

sugárzó ragyogásában.

Grayson a bizonytalan létráról lelépett a hideg sziklára. Most, hogy

saját erejéből állt, és hátát nem támasztotta meg Martalócának párnázott

pilótaülése, térdében és gerincében érezte a bolygó 1,5 G-s gravitációs

erejét.

A Sirius V üres planéta volt, csak az emberek hoztak be némi életet

az emberiség csillagok közötti terjeszkedésének korai éveiben. Alig 8,7

fényévre helyezkedett el a Terrától, így a Föld egyik legközelebbi

szomszédjának számított. Az első telepet ezen a terméketlen, kopár

területen körülbelül kilenc évszázaddal ezelőtt létesítették, nem sokkal

azután, hogy lehetségessé vált a fénynél gyorsabb utazás. A Siriushoz

hasonló fiatal csillagoknak a régmúlt időkről készült asztrofizikai

tanulmányok szerint nem is igazán lehetett volna saját bolygójuk, ezért

az első siriusi állomás kizárólagos célja a Sirius-rendszer

valószínűtlenségének kutatása volt. Csaknem egy évszázad telt el, mire

felfedezték a Sirius V jelentős nehézfém- és transzuránikus

ásványkészleteit.

A világ jelenleg a Liao-ház Kapellán Konföderációjának egyik

kisebb hűbérbirtoka volt. A Terrai Hegemóniát szolgáló kínai hadurak a

26. században hozták létre a Mennyi Palota néven ismert ipari és

lakókomplexumot annak érdekében, hogy kiaknázzák a bolygó

erőforrásait. A Liaók az utódlási háborúk kezdetén vették át a hatalmat a

Siriuson. A világ állandó célpontjává vált a Marik rajtaütéseknek és

taktikai csapásoknak a két ház közötti halálos, soha véget nem érő

küzdelemben.

Grayson kilépett a Martalóc árnyékából a napsütötte síkságra. A

Sirius fénye jellegzetesen zöld árnyalatot kapott a bolygó légkörének

szűrőjén keresztül, de még így sem mert belenézni a vakító ragyogásba.

Bár közel hatszor távolabb volt a Sirius V-től, mint a Nap a Terrától, a

Sirius izzó korongja még a polarizáló szemüvegen keresztül is komoly

veszélyt jelentett az emberi szemre. Közel a horizonthoz, Tiantan szürke

kupolái fölött Grayson éppenhogy ki tudta venni az apró, fényes pontot,

amely így világított, akár egy planéta az esti égbolton. Grayson azonban

tudta, hogy az nem bolygó, hanem a feje felett függő jóval nagyobb nap

társa, egy fehér törpe.

A küldetés előtt végrehajtott kutatásból tudta meg, hogy a Sirius A-

hoz társult fehér törpe elnyújtott, ovális alakú pályán mozog, és minden

ötvenedik évben csaknem 10 AE közelségbe kerül az elsődleges

naphoz. A legutóbbi ilyen alkalom 2993-ban volt, a következőre pedig

tizenhét év múlva kerül sor. A fehér törpe áthaladásakor nem növelte

meg jelentős mértékben a Sirius A által leadott hőt, ám a Sirius B

közelségekor veszélyes volt felnézni az égre. Az ibolyántúli sugárzás

ikerforrásai könnyen kiégethették egy ember retináját, a bolygó hideg

atmoszférája ellenére.

Miféle világ ez, ahol az ember csak félve nézhet fel az égre? –

töprengett magában Grayson.

A tiantani városatyák választott követe harmincméternyire állt,

nagyon aprónak tűnt a fagyos vidék végtelenségéhez és a háta mögött

várakozó járművek méretéhez képest, Graysonhoz hasonlóan

védőruhába és maszkba öltözve a hideg és a mérgező levegő ellen. A

szél belekapott a férfi köpenyébe, melyet a hideg elleni plusz

védekezésül tekert a teste köré.

– Rádióteszt – szólt bele Grayson a fejhallgató mikrofonjába.

Hangját eltompította a légzőmaszk.

– Jól hallunk, főnök – felelte Lori. Valahogy olyan... meleg volt a

hangja, miközben Grayson lába a cipő vastag szigetelése ellenére fázni

kezdett. – Mindent rögzítünk, és hat irányból is célba vettük a fickót.

– Helyes. Tartsátok a pozíciótokat, odamegyek.

Ismét elindult, kényszerítenie kellett a térdét, hogy megtartsa

testének másfélszeresére növekedett súlyát.

A Légió meglepően gyorsan aratott győzelmet a Liao világon. Garth

nagyúr, Irian hercege, a Sirius V feletti orbitális pályán keringő Marik

támogató erők parancsnoka bizonyára még mindig nem tért magához

Grayson legutóbbi harctéri jelentéséből. Az utolsó Liao védelmi vonal

összeomlott a város falai előtt, állt az üzenetben. A bolygó az öné,

nagyuram.

Grayson ezredparancsnoki stábjának néhány tagja azon a

véleményen volt, hogy Garth nagyúr szándékosan vetette be a Szürke

Halál Légiót a Liao erődítmények ellen, hogy meggyengítse a

zsoldosegységet. Valóban, ez a legutolsó hadművelet volt a

legrázósabb, még ha sikerült is kivívniuk a győzelmet. Az ezred több

mint ötven gyalogost veszített, valamint három újonnan sorozott

mechharcost. Garth nagyúr és a parancsnoksága alá tartozó Marik

reguláris zászlóalj az egész hadművelet folyamán a biztonságos orbitális

pályán várakozott. Biztosították a légi fölényt, és műholdas hírszerzési

adatokkal látták el Grayson stábját, de gondosan kívül maradtak a Liaók

földi telepítésű védelmének hatótávolságán.

Ebben végeredményben nem találhattak semmi kivetnivalót. A

Szürke Halál Légió zsoldosait kifejezetten azért bérelték fel, hogy

felszámolják a Liao védelmet bizonyos kulcsfontosságú világokon,

például a Sirius V-ön. A Marik főparancsnokság szempontjából a

katonai erőforrások túlságosan drágák voltak, és gyakran sokkal

olcsóbbnak bizonyult zsoldosokat bérelni, hogy azok vesztegessék el

erőforrásaikat, így nem kellett pótolhatatlan mecheket és felszerelést

áldozni a csatákban.

Ezzel együtt azonban nehéz volt harcolni és meghalni abban a

tudatban, hogy a mérleg nyelvét a te oldaladra billenteni képes haderő

alig néhány ezer kilométernyire várakozik... és mindent figyel a hosszú

hatótávú érzékelők segítségével. És még nehezebb volt hallgatni, ahogy

saját bajtársaid halnak meg a közeledben. Jenna Hasting elfojtott

sikolya, ahogy a bolygó hideg, mérgező levegője beáramlik a Centurió

megrepedt pilótafülkéjébe, még mindig a fülében visszhangzott. A

Sirius V engesztelhetetlenül és brutálisan kegyetlen volt csata közben,

mégpedig teljesen más módon, mint az ellenség harcosai. Az elmúlt

hetek során egyik oldalon sem esett sok sebesült. Egy harci páncélon

vagy egy csatamech kabinjának falán a legkisebb repedés is szinte

mindig végzetes következményekkel járt. Amikor az oxigén kiáramlott

a hidrogénben gazdag légkörbe, elég volt egyetlen kis szikra, vagy

bármilyen más hőforrás...

Grayson tízlépésnyire a magányos alaktól megtorpant. A küldött a

kérelemért járulók apró, merev meghajlásával reagált.

– Gregar Chandresenkhar nagykövet – mutatkozott be a férfi

formálisan –, a Lyrán Nemzetközösség és a Sirius V kormánya,

valamint a Kapellán Konföderáció különleges diplomáciai összekötője.

Szolgálataimat Tiantan városatyáinak rendelkezésére bocsátottam, az ő

képviselőjükként járok el. Elfogadható ez az ön számára?

Grayson viszonozta a meghajlást.

– Tökéletesen elfogadható, uram. Grayson Carlyle ezredes vagyok a

Szürke Halál Légiótól, Garth nagyúr, Irian hercege, valamint a Marik 5.

expedíciós haderő parancsnoka szolgálatában. A háború elfogadott

konvenciói és protokolljai értelmében felhatalmazásom van rá, hogy

tárgyalásokat folytassak önnel, illetve azokkal, akiket képvisel.

– Arra utasítottak, hogy érdeklődjek a feltételekről – közölte a

nagykövet. – A városatyák hajlandóak elismerni vereségüket.

Ennyi. Tehát a hadjáratnak valóban vége. A gondolat nem hozott

magával örömöt, sem diadalérzetet. Mindössze annyit jelentett, hogy

befejeződnek a harcok.

– Minden ellenállást be kell szüntetni a Sirius V-ön, valamint az

egész Sirius-rendszerben – sorolta lassan a feltételeket Grayson. –

Minden katonai elektronikus berendezést, beleértve a radarokat,

elektronikus érzékelőket és ellenintézkedéseket, haladéktalanul ki kell

kapcsolni. A kapellán katonai parancsnoki frekvenciákon a

vészhelyzetek kivételével kizárólag a fegyverletételre utasító parancsot

szabad sugározni. Felhatalmaztak, hogy tájékoztassam önt: a Marik-ház

csapatai a harci cselekmények hivatalos befejezésétől számított harminc

órán belül megérkeznek. A helyi polgári és kormányzati tisztviselők

teljes együttműködésére számítanak.

– Természetesen. – Elvégre az ilyen fajta együttműködés a háború

formális protokolljának alapvető pontjai közé tartozott. – A Sirius V

permanensen a Szabad Világok irányítása alá kerül?

Azt akarja tudni, hogy ez csak egy rajtaütés volt-e, vagy invázió.

Grayson gondolkodott. Azt hiszem, az ő helyében én is kíváncsi lennék.

Megrázta a fejét.

– Attól tartok, ezt nem tudom megmondani önnek, uram. Biztos

vagyok benne, hogy őkegyelmessége, a Marik főparancsnok majd előáll

saját igényeivel. A városatyáknak ki kell jelölniük egy tanácsot, amely

fogadja őkegyelmességét és a Liga tisztviselőit, hogy tárgyalásokat

folytassanak ezekről az igényekről.

– Ez minden?

– Ez minden, amit a Marik-ház nevében mondhatok. Azonban nekem

is vannak kívánságaim.

– Mégpedig?

– Semmi olyasmi, ami túlmutatna a konvenciók protokollján,

nagykövet úr. Szükségem van készletekre, cserealkatrészekre, valamint

ha lehetséges, a helyi pihenőlétesítmények használatára az embereim

számára. A viselkedésükért természetesen felelősséget vállalok.

A nagykövet bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz akadálya. Van még valami?

– Tiantan ötven kilométeres körzetében minden Liao egység azonnal

adja át a fegyvereit. Ha kizárjuk az erőszak lehetőségét, nem lesz

szükség nyilvántartásba vételre és letartóztatásokra.

Chandresenkhar ismét bólintott.

– Ez nagylelkű öntől, ezredes. A gesztust értékelni fogjuk.

– Bizonyára megérti, hogy a főparancsnok nevében nem beszélhetek

– folytatta Grayson. – Lehet, hogy őkegyelmessége ragaszkodni fog a

fogolytáborok létrehozásához, amihez a konvenció értelmében joga van.

Addig azonban... – Megvonta a vállát. – Ha Tiantan polgárai jól viselik

magukat, nem látom okát, hogy bármelyiküket is lecsukassam.

– Értem. – A nagykövet habozott, mintha figyelt volna valamire.

Nem kétséges, hogy a védőruhájában elhelyezett adóvevőn keresztül

közvetlen kapcsolatban állt a tiantani városatyákkal. – Uram, a

városatyák arra kérnek, közvetítsem önnek maradéktalan

beleegyezésüket... és köszönetüket a nagylelkűsége miatt. Megtisztelve

érzik magukat, hogy a híres Szürke Halál Légió győzte le őket a

harcban.

Egy légmentesen lezárt, jól fűtött kommunikációs járműben,

csaknem tíz kilométernyire onnan, ahol Grayson és a küldött tárgyalt,

egy sötét férfi hajolt hátra töprengő tekintettel a rádiókonzoltól. Letette

a kezéből az eddig a füléhez szorítva tartott készüléket.

– Megvagyunk – mondta lassan, elgondolkodva. A szűk térben

összezsúfolódott négy ember feszülten figyelt a szavaira. – Megtörtént a

hivatalos békekötés. A siriusi hadjárat véget ért.

– Akkor kezdhetjük – szólalt meg a négyek egyike. Védőruhája

eléggé nyitva volt ahhoz, hogy kilátszódjon alóla a csatamech-

hűtőmellény vastag párnázása. A mellrészen lévő egységjelölés egy

szürke-fekete, vigyorgó koponyát ábrázolt skarlátvörös háttér előtt.

Az első férfi bólintott.

– Sosem hittem volna, hogy valaki képes olyan gyorsan cselekedni,

mint ahogy Carlyle tette. Bizonyos értelemben ez szégyen...

– Mi a szégyen, püspök...?

– Soha ne szólítson így! Még itt sem!

A mechharcos szeme kitágult, láthatóan erősen kellett küzdenie,

hogy nyelni tudjon.

– Én... én... bocsásson meg, nagyuram.

– Megtörtént – hangzott az egyszerű felelet. – De még egyszer ne

feledkezzen meg magáról! Az elkövetkező eseményekben igen fontos

szerepet fog játszani. Nem engedhet meg magának semmilyen óvatlan

szót vagy gondolatot. Az felettébb... kellemetlen következményekkel

járna.

– I-igenis, nagyuram. Köszönöm, nagyuram.

– Helyes. Készüljön fel! – A másik három felé biccentett. – Maguk

pedig gyűjtsék össze az embereiket! A herceg harminc órán belül

megérkezik. Ideje elkezdenünk.

2

– Nos, mi teljesítettük a szerződésben vállalt részünket – mondta

Grayson.

Lorival együtt egy hídon álltak az Ezüst út, a Tiantan öt kupolája

közül a legnagyobbat keresztülszelő, magas boltozatú főfolyosó fölött.

A többi beton és fém építmény hidroponikus telepeknek adott otthont,

melyek ellátták élelemmel a városkolónia teljes lakosságát. Maga a

település – városrészek hatalmas, föld alatti labirintusa, mely

tizenkétmillió embernek adott otthont – tulajdonképpen ebben az

egyetlen kupolában kapott helyet.

Odalent az út tömve volt emberekkel, annak a kolóniának a

polgáraival, amelyik csak nemrég omlott össze a Légió csapása alatt.

Tiantan kupolavárosát teljesen körülvette a beton és a duraplaszt, a

telepet elszigetelték a fagyos, mérgező légkörtől. A kupolák kintről

egyszerű, hideg szürkék voltak. A falakat belül pasztellszínekre

festették, ami éles kontrasztot alkotott a tömeg színkavalkádjával,

változatos ruházatával és zajával.

A hídon is sokan tolongtak. Úgy tűnt, Tiantan teljes lakossága

elhagyta az otthonát, hogy egy pillantást vethessen a közéjük vegyült

megszállókra. A Légió fáradhatatlan századosa, Ramage páncélos

biztonsági erőket állomásoztatott a kupola stratégiai fontosságú

pontjain, de a jelek szerint nem is lett volna szükség a fegyveres

jelenlétre. A tömeg nem viselkedett ellenségesen, bár Grayson több

komor vagy ingerült arcot is látott a sokaságban. A védők megadták

magukat, és így, a háború szabályai szerint Tiantan városa érintetlen

maradhatott. A város vezetősége valószínűleg megváltozik, esetleg

kárpótlást is kell fizetni, ami megemelheti a polgárok adóját, de mindent

összevetve a siriusiak életét nem sokban fogja befolyásolni a város

kupolás falai előtti jégmezőkön lezajlott csata végeredménye.

Lori finoman megérintette Grayson kezét, és kivezette őt a tömegből

az Ezüst út fölötti korláthoz. Szőke hajtincs hullott a szemébe, amikor

felnézett a férfira, de egy türelmetlen mozdulattal rögtön félre is

söpörte.

– Elvégeztük a dolgunkat, de nem tűnsz túl boldognak, Gray.

– Minek kellene örülnöm?

– Az otthonnak – mondta Lori, de hangja alig hallatszott a zajban. –

Egy hely, amit az otthonunknak nevezhetünk.

– Legalábbis a következő hadjáratig, a következő rajtaütésig.

A lány mindkét kezével megmarkolta Grayson karját, és

megszorította. Mosolya ragályos volt, de aggódó pillantással vizslatta a

férfi arcát.

– Ugyan már, Gray! Te nem izgultál amiatt, hogy végre lesz

otthonunk? Mert én igen. – A mosoly elhalványult. – Sigurd nagyon

messze van...

Grayson is kipréselt magából egy mosolyt.

– Azt hiszem, most hamisítatlan, régi vágású katonaként kell

nyilatkoznom, kedves. A regiment az otthon, és semmi más...

Lori halkan, szomorúan dünnyögött valamit. Grayson közelebb

hajolt, hogy a tömeg zajongásán keresztül megértse, mit mond. A lány

abbahagyta a dünnyögést és éneklésre váltott, szavakba öntötte a

dallamot.

A regiment az otthon, csillagtengereken át

Tüzes, jeges világokon,

Hol harcos léptünk járt

Szülőhely, szerettek tűnnek

elveszhet a család

A regiment az otthon, csillagtengereken át.

Elhallgatott, és csillogó szemmel nézett fel Graysonra.

– Semmi más, Gray. Csakhogy az ezrednek is szüksége van egy saját

otthonra. Mindannyiunknak. És a Helm lesz ez az otthon...

Grayson bólintott, de csak arra tudott gondolni, hogy mióta az eszét

tudja, az ő otthona mindig is a hadsereg volt. Durant Carlyle, a Carlyle

Kommandósai parancsnokának fiaként életét helyőrségek, ideiglenes

szállások és a peremvidékek világainak összemosódó folyamában élte,

idegen városok melletti erődökben állomásozott. Tíz standard éves

korára mechharcos tanulóvá vált apja századában. Attól a naptól fogva

mechharcosnak képezték, s azzal az elvárással nevelték, hogy egy

napon az apa visszavonul, és a fiú foglalja el a helyét.

A dolgok azonban másképp alakultak. A trellwani árulás és Durant

Carlyle halála után Grayson Carlyle teljesen magára maradt. A

veszteség és a vereség hamvaiból, szinte csak a puszta akaraterejével

létrehozta a Légiót. A közös harc tüzében és vérében talált magának egy

családot, amelyikkel helyettesíthette az elveszítettet.

Számára mindig is az ezred volt az otthon.

Összfegyvernemi zsoldosezredként a Szürke Halál Légió

meglehetősen szokványos, bár még mindig meglehetősen kis méretű

egységnek számított. A Légió határozottan bővült a Verthandi óta. Az

egység gerincét továbbra is Grayson csatamechszázada, az „A" vagy

Szürke Halál század alkotta. Ezt a tizenkét mechet három, négy-négy

mechből álló szakaszba osztották. Grayson maga volt a

századparancsok. Ezenfelül sikerült összeállítania egy másik század

nagyobbik felét, amely jelenleg kiképzőszázadként funkcionált, illetve

tartalék alkatrészekkel látta el a Szürke Halált. Az újonnan sorozottakat

DeVillar hadnagy „B" századában képezték ki, míg az idősebb,

tapasztaltabb jelentkezőket kettesével váltották az „A" század felderítő

szakaszában.

A túlélők végül állandó helyet fognak kapni a Grayson által

felállítani kívánt második század egyik szakaszában.

A csatamech-egységek mellett kétszázadnyi gyalogság is szolgált az

alakulatban Ramage százados parancsoksága alatt. A három negyvenfős

szakaszból álló századot maga Ramage képezte ki, az egykori trellwani

gyalogsági őrmester, akinek jó érzéke volt a különleges kommandós

taktikákhoz. Az a képessége, hogy az egyszerű sorozottakból olyan

kommandósokat faragjon, akik rögtönzött fegyverekkel is képesek

felvenni a harcot a csatamechek ellen, létfontosságúnak bizonyult a

verthandi gerillahadjárat folyamán, ezért Grayson minden tiltakozása

ellenére előléptette őt századossá.

A legújabb századot csak nemrég hozták létre, és egy szintén új,

galateai önkéntes, Mark Baron hadnagy irányítására bízták. Baron

vezette a Légió páncélos századát, amely nyolc Galleon és tizenkét

Védette könnyű harckocsiból állt – ezek legnagyobb részét a

Verthandin zsákmányolták a Kurita megszállóktól. Grayson abban

reménykedett, hogy később majd a felderítő szakasz támogató

egységeiként vetheti be a tankokat, egyelőre azonban a fő gondja az

volt, hogy pilótákat képezzen ki az ormótlan harcjárművek kezelésére.

Aztán ott volt még a techszázad, Alard King főtcchnikus hadnagy

irányítása alatt. A legutolsó számlálás szerint a techszázad több mint

háromszáz képzett szakemberből állt, akik technikai szakértelmükkel

működésben tartották az egységet. Az állományba tartozott a rangidős

főtechnikus Kingtől a Légió légpárnásainak sofőrjeiig, a sebesülteket

ellátó harctéri felcserekig, a fegyvertechnikusokig és az ételt elkészítő

szakácsokig mindenki.

És végül a Légióhoz tartozott még Renfred Tor, valamint húsz férfi

és nő, vagyis a Szégyenletes csillaghajó személyzete. Ez az egykori

kereskedelmi hajózólegénység alkotta a Szürke Halál Légió szállító

osztályát.

A mechharcosokat, a gyalogosokat, a specialistákat és a techeket is

beleszámítva a Légió már több mint hatszáz tagot számlált, a végösszeg

pedig a Légió „családjaival" együtt megközelítette az ezret. Ok voltak a

nem harcoló zsoldosok: a harcosok és techek férjei, feleségei, a tanárok,

a gyermekek, a szolgálók és a kísérők, fodrászok, magántechek egyes

családok szolgálatában, valamint az adminisztrátorok és könyvelők

kisebb hada, akik csak azzal törődtek, hogy a dolgok üzleti része is

zökkenőmentes legyen.

Ez a kisebb hadsereg természetesen nem tartózkodott a Sirius V-ön.

A Liao-hadjáratok során Grayson csak azokat a csapatokat telepítette a

harci zónába, amelyekre feltétlenül szüksége volt a feladat

megoldásához. A Graham IV, egy határhoz közeli Marik világ szolgált

felfejlődési körzetként. A szállítási feladatok lebonyolításához a Légió

mindössze egy öregedő teherszállítóval és két űrjáróval rendelkezett. Ez

utóbbiakat a kereskedők átalakították csapatszállító járművekké, mivel a

körülmények elviselhetetlenek lettek volna még feleennyi ember

számára is. Emellett a zsoldos egységnek élelmeznie is kellett magát a

hadjárat alatt, ez a feladat pedig logisztikailag nagyon bonyolult és

elképesztően költséges volt egy olyan ellenséges, a Terrától gyökeresen

különböző világon, mint a Sirius V Grayson ezúttal csak a Szürke Halál

századot hozta magával, plusz néhány tartalék mechet a „B" századból,

valamint Ramage százados egyik gyalogsági századát. A belsőégésű

motorral hajtott tankok nem működtek volna a Sirius V légkörében, és

egy ilyen helyen egyébként is nehéz lett volna hozzájutni dízel

üzemanyaghoz. A kiképzőszázad többi része, a kiszolgáló személyzet és

az egység techjeinek többsége a Légió új otthonán, a Helmen maradt.

A Légió szerződése a Marik-házzal saját birtokot igén a

zsoldosoknak, egy okirat haszonbérletet biztosított az ezrednek a Helm

nevű bolygón. A fagyos, gleccserbe zárt Helm kegyetlen világnak

bizonyult. Még a lakható egyenlítői terület is kopár, nagyrészt

terméketlen volt. Az egész bolygón alig éltek tizenötmillióan,

szétszóródva a számtalan kis faluban és farmközösségben. Nem voltak

gyárak, bányák, hatalmas ipari komplexumok – valójában alig volt

valami, ami vonzóvá tehette volna a bolygót a modern galaktikus

civilizáció számára.

A Marik-házzal egy évvel azelőtt kötötték meg a szerződést, a

haszonbérlet végső részleteit pedig hat hónappal utána öntötték

formába. Cserébe a Liaók ellen nyújtott szolgáltatásért a Szürke Halál

Légió hivatalosan is megkapta a Helm északi-felföldi síkságainak nagy

részét; az átadási ceremóniára Durandel falu közelében, a Helmfast

kastélyban került sor. Két hónappal később a keleti síkságokon

elkezdték az ezred mechlétesítményeinek felépítését.

A Szürke Halál Légió zöme – a szakácsok és tanárok, házastársak és

gyermekek, számítógépes és logisztikai technikusok, a helyiek közül

toborzott astechek serege, a kiképzőszázad és a gyalogsági tartalék,

valamint Baron páncélos százada – a Helmen maradt, hogy Durandelnél

segédkezzen az alakulat létesítményeinek felhúzásában.

Graysonnak a gyötrő pesszimizmus ellenére el kellett ismernie, hogy

már alig várja a hazatérést. Otthon.

– Hűha, felderítő szakasz közeledik az elülső-középső szektorban,

ezredes – váltott Lori gunyorosan hivatalos hangnemre.

Francine Roget, Harriman Vandergriff és Sylvia Trevor közeledtek

Grayson és Lori felé kart karba öltve, határozottan törve utat maguknak

az Ezüst utat elárasztó civilek tömegében.

– Üdv, csodálatra méltó ezredesem! – Roget hadnagy felemelte a

szabad kezében tartott zöld üveget, és elegáns meghajlást mutatott be

Grayson előtt. Mindhárman jóval túllépték a józanság határát. –

Bajtársak, tisztelegjetek Carlyle ezredesnek, a Sirius V győztesének!

Grayson látta a közelben elhaladó járókelők sötét pillantásait, hallotta

a változást halk beszélgetésükben.

– Csillapodjon, hadnagy! – mondta, és gyengéden kihúzta a karját

Loriéból. – Az ünneplésnek vége.

– Ugyan, ezredes... – kezdte Vandergriff, de Grayson egyetlen

pillantással elhallgattatta.

– Azt mondtam, vége, uraim! – A csuklószámítógépére pillantott,

hogy megjegyezze az időpontot. – Mindannyian jelentkezzenek az

űrjárójuk kapitányánál!

– Vandergriff – szólalt meg Lori –, én úgy tudtam, ma este

szolgálatban kellene lennie a peremvonalon. – Az egység helyettes

parancsnokaként ő készítette el a szolgálati beosztásokat.

– Ah, Graff cserélt velem. Azt mondta, őt nem érdekli az itteni

éjszakai élet.

– Amikor végez a szolgálattal, mondja meg neki, hogy az egész

szakaszuk le van tiltva – közölte Grayson. – Azt akarom, hogy mire a

fedélzetre érek, mindannyian rögzítsék a gépeiket és álljanak készen a

távozásra.

A szakaszparancsnok viszonylag elfogadható módon vigyázzba

vágta magát, a többiek valamivel nehézkesebben követték. A

derültséget komorság váltotta fel Vandergriffnél, és zavar Trevornál, a

szakasz legújabb tagjánál, de engedelmeskedtek.

– Ezredes, az a parancsa, hogy a szakaszom maradjon ki a

mulatságból? – Roget hadnagy szinte sziszegte a szavakat, kezét ökölbe

szorította az oldala mellett. – Keményen harcoltunk... uram.

– Felszállás nyolc órán belül, hadnagy – mondta Grayson. Halkan

beszélt, de hangsúlya és hangszíne tekintélyt hordozott. – Néhány

órányi mulatságnál többet nem fognak kihagyni. – Előrehajolt, hangját

még lejjebb engedte ahelyett, hogy felemelte volna. – Viszont átkozottul

biztos akarok lenni benne, hogy nem robbantanak ki zavargást a

távozásunk előtt! Lelépni!

A három mechharcos bizonytalanul tisztelgett, aztán sarkon

fordultak, és elindultak az emberáradatban. Grayson visszafordult

Lorihoz.

– Azt hiszem, az embereink többsége most... khm... ünnepel.

Kemény két hét áll mögöttünk.

– Lehet. Viszont ha most, a hivatalos béke alatt hoznak ránk

szégyent...

– Tudom. Ők jó emberek, Gray. Az egész század. Mindannyian

kiváló emberek!

Mit akar ezzel Lori mondani neki? – töprengett Grayson. Ő is tudta,

hogy jó emberek. Az elmúlt évben látta, ahogy egy gyors, véres,

kemény hadjárat kemencéjében összekovácsolódnak. Látta őket

egybeolvadni, harcoló egységgé válni. Néhányan közülük ott voltak

vele a Verthandin, mielőtt elszerződtek volna a Marik-házhoz. Tudta,

hogy jók.

– Azt akarod mondani, hogy túlságosan szigorú vagyok velük? Mert

Graffot is letiltottam? – Megrázta a fejét. – A szakasz tagjai

összetartoznak, együtt bűnhődnek. Nem gyengítem meg azzal, hogy

hagyom őket egymásra haragudni. Nehezteljenek rám, ahogy csak

akarnak, de ne egymásra!

– Nem így értettem. Nem vagy velük olyan kemény, mint saját

magaddal, Gray. De ők is csak emberek. Néha eszembe jut, vajon te az

vagy-e. – Mi vagyok?

– Ember. Vagy csak egy ezredes...

Grayson ezekre a szavakra jeges bizsergést érzett a zsigereiben. Lori

jellegzetesen éles belső látásával átlátott azon a belső démonon, amelyik

egyre mélyebbre és mélyebbre rágta magát Grayson-ban.

A teljes értékű ezredek általában nagyobbak voltak, mint a Légió, ám

a zsoldos egységek állománytáblája bizonyos mozgásszabadsággal bírt,

mivel az egységek csak ritkán töltötték ki a teljes keretet. Grayson, aki a

századosi rangot is csak azért vette fel, hogy indokolja egy

csatamechszázad vezetését, az állománytáblán „ezredesként" szerepelt,

mivel így igazolhatta a Légió irányítását. Ez a rendfokozat még mindig

kényelmetlen érzéssel töltötte el. Mindössze huszonnégy évesen

túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy kényelmesen vagy méltósággal

viselhessen egy ilyen magas rangot.

Egy huszonnégy éves zsoldosként, aki fél tucat nehéz hadjárat

tüzében, vérében és tombolásában, gyakorlatilag a semmiből kaparta

össze a Légiót, kezdte felismerni, hogy a feladat gyorsan túlnőtt rajta,

hogy minden utasítással, minden parancsnoki döntéssel egyre kevésbé

biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Közben pedig oly sok ember

sorsa függött attól, hogy a megfelelő döntéseket hozza.

Valóban túlságosan szigorú lett volna Roget szakaszával? Különösen

Graff miatt bizonytalanodott el, aki részt sem vett az ivászatban. Nem

tudta. És ami még rosszabb, most jött csak rá, hogy azelőtt sem tudta

soha, amikor hasonlóan döntött.

Ismét a csuklószámítógépére nézett – teljesen szükségtelenül.

– Jobb lesz, ha visszamegyek a Phobosra.

– Miért, Gray? Van még időnk. – Lori újra megfogta a karját. – A

herceg csak órák múlva érkezik, én pedig mindenkinek azt mondtam,

sokáig kimaradunk, mert kettesben akarunk ünnepelni.

A lány szavai készületlenül érték, és sokkal jobban felkavarták, mint

azt hajlandó lett volna elismerni.

– Én... én nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Lori.

– Ugyan már, ezredes. Ezúttal a helyettesed adja a parancsokat. A

kémeim felfedeztek egy pompás kis helyet az Ezüst út mellett. Kiváló

ételek, magánlakosztályok hatalmas fürdőkádakkal...

– Lori...

– A fenébe, Grayson Carlyle! Te és én egyszer végre jól érezhetnénk

magunkat!

Grayson rájött, hogy Lorinak fogalma sincs róla, mennyire mélyen

megérintette őt. Megrázta a fejét, és gyengéden kiszabadította a karját.

Az elmúlt év során ő és Lori közel voltak, és egyre közelebb kerültek

egymáshoz. Ezekben a hónapokban sok mindent megosztottak

egymással, nem csak a szerelmet, az ágyat és a barátságot. Ez a tűzben

és fájdalomban, halálban és egymás tiszteletében született megosztás

önmaguk megosztásává vált.

Grayson most először érezte úgy, hogy Lori nemcsak hogy nem érti

meg őt, de nem is akarja megérteni...

– Nem, főnök – felelte mosolyogva. – A helyettes akarata nem

érvényesül mindig. Most biztosan nem. Túl sok a tennivalóm.

Érezte, hogy megsértette a lányt, miközben hátat fordított neki és

elindult a várakozó parancsnoki jármű felé, amelyik majd visszaviszi

őket az űrrepülőtérre.

A kupola falán túl, a sziklaképződmények között, a fagyos terepen

árnyékok mozdultak és indultak a jeges síkságon várakozó, alacsony

építésű járművek felé. Egy fegyveres, páncélt viselő őrszem mozgást

észlelt a szeme sarkából, és odafordult, hogy figyelmeztesse a behatolót.

A figyelmeztetés azonban a torkán akadt, amikor egy vibropenge

fehéren izzó, elmosódott foltja szűk ívben lecsapott, egyforma

könnyedséggel vágva át páncélt, ruhát és húst. Vér fröccsent, majd

pillanatokon belül meg is fagyott, amint érintkezett a fagyott földdel és

az őr bejegesedett páncéljával. Újabb páncélos alakok osontak előre a

járművek között, miközben az őrszem élettelen alakja a földre omlott.

A támadók gyorsan és csendben dolgoztak, nehéz vászonzsákokat

pakoltak a század három felderítő légpárnásának rakterébe. Először az

egyik, majd a másik, végül a harmadik karcsú jármű is megmoccant, és

a levegőbe emelkedett a nagy sebességű fúziós hajtóművek által

létrehozott levegőoszlopokon. Amikor az éles sivítás

végigvisszhangzott a síkságon, újabb őr rontott elő a közelben felállított

ideiglenes védőkupolából. Hangja betöltötte az általános

kommunikációs frekvenciát:

– Hé! Kivan ott? Mi...

Lézersugár csapott ki az egyik légpárnásból, a nyaláb a Szürke Halál

Légió katonájának sötét műanyag maszkjába fúródott. A polarizáló

szűrők semmit nem tehettek e több megajoule erősségű energianyaláb

ellen. A légkör hidrogénje összekeveredett az összetört sisakrostély alól

előszivárgó levegővel, és a keveréket lángra lobbantotta a lézerfény

intenzív hője. Az első őrszem szorosan tapadó védőruhája alatt nem volt

oxigén, ami reakcióba léphetett volna az atmoszférával és az izzó

vibropengével. Itt azonban azonnal beindult a kémiai reakció, és

létrejött a detonáció. A szemüveg, a maszk és a fej szilánkok, víz és

vörös köd finom permetévé robbant szét.

Az alaposan leterhelt légpárnások előrebillentek, orruk csaknem

végigszántotta a jeget, és teljes sebességgel elindultak Tiantan felé.

Amikor megkerültek egy alacsony dombgerincet, egy csatamech, egy

negyven tonnás Orgyilkos lépett ki eléjük. A három jármű nem lassított,

folytatta nyaktörő száguldását a jégmező fölött a távolban magasodó

városkupola felé.

Az Orgyilkos ellépett az útjukból, és bal karját tisztelgésre emelte.

Aztán megfordult és folytatta járőrözését.

A csatamech pilótája bekapcsolta a rádiót.

– Itt Graff, a kettes szektorból. Minden tiszta, semmi mozgás.

A közeli dombgerinc mögött két gyorsan hűlő holttest párolgott a

hideg levegőben.

3

A város kupolakomplexumától ötven kilométerre nyugatra, a Tiantan

űrrepülőtereként funkcionáló kiterjedt, szélfútta beton és aszfalt

térségen Grayson és főtisztjei a kikötő műanyag kupolája alatt

várakoztak, miközben az Iriani Gárda katonái két sorban, egymással

szembefordulva felfejlődtek, és a kupola fekete betonjára kiterített lila

szőnyeg két oldalán vigyázzállásba dermedtek. Grayson és az emberei

lázas tevékenységnek voltak szemtanúi a közlekedőfolyosó körül,

melyet ezekben a pillanatokban csatlakoztattak a Union osztályú űrjáró

fő zsilipnyílásához.

– Azon csodálkozom, hogy őkegyelmessége a flottája előtt érkezik –

szólalt meg Ramage sotto voce. – Még három Union közeledik, de ő

mindegyiket megelőzte,

– Alig várja, hogy megnézhesse, mit sikerült megkaparintania –

mormolta Lori Grayson jobbján.

– Csend legyen, itt jön! – sziszegte Grayson.

Garth nagyúr, Irian hercege hatalmas termetű, pirospozsgás férfi volt.

A Marik-ház nemesei között dívó szokás szerint homlokára a Marikok

címerét, egy stilizált, kiterjesztett szárnyú ragadozó madarat

tetováltatott. Arannyal szegélyezett lila díszegyenruhájának medáljai

látszólag ugyanolyan súllyal húzták őt lefelé a Sirius V másfélszeres

gravitációjában, mint saját tekintélyes derékbősége és testtömege.

Mellette és mögötte közeledtek főbb segítői – egy ezüstbe, sárgába és

lilába öltözött kisebb sokaság.

A kupola levegőjének hőmérséklete kellemesen hűvös volt, de Garth

nagyúr már erősen verejtékezett, mire odaért a várakozó légiós

tisztekhez. Ramage, Lori és Grayson egyszerre bemutatott, hibátlan

Marik tisztelgéssel köszöntötték – nyitott jobb kezüket tenyérrel lefelé a

bal mellükhöz emelték. A tisztelgést egy karcsú hercegi szárnysegéd

fogadta, aki szemlátomást csak nehezen tudta egyenesen tartani magát a

többkilónyi arany vállzsinór alatt.

– Őfőméltósága köszönetét kívánja kifejezni a Szürke Halál

Légiónak a kiválóan elvégzett munkáért – mondta a segéd. – A Marik-

ház és a kormányzó-tábornok nevében az itteni küldetésüket ezennel

befejezettnek, a szerződést pedig teljesítettnek tekinti. A 15. Marik

milícia váltja fel önöket, uram.

Grayson ismét tisztelgett, kiegészítve ezúttal a formális, merev,

derékból történő meghajlással. Tekintete a mozdulat közben Irian

hercegének verejtékező arcáról a nemes mögött álló, lila-barna

egyenruhás katonákra siklott. A 15. Marik milícia egy standard Marik

frontezred volt, Grayson jól ismerte őket. A Légió az elmúlt év során

számos alkalommal harcolt az oldalukon, a Liao határvidék mentén

végrehajtott rajtaütések és küldetések során. Ezek a csapatok, az arany

fonatokkal díszített vöröseslila egyenruhában az Iriani Gárdához, a

herceg saját testőralakulatához tartoztak.

– Őkegyelmessége ezenkívül azt az utasítást adta – folytatta a segéd

–, hogy a Szürke Halál Légió néven ismert zsoldosezred azonnal

hajózzon be a szállítójárműveibe, és induljon a Marikra.

– Marik... – Grayson elharapta a mondatot. – A Marik-rendszerbe,

nagyuram?

A Légió műveleti utasítása szerint a küldetés teljesítése után a Sirius

Y-ről helmi birtokukra kellett volna visszavonulniuk jelentéstételre. A

Marik a Szabad Világok Ligája egyik hatalmas, félautonóm

provinciájának, a Marik Nemzetközösségnek volt a területi

adminisztrációs központja. Miért a Marikra, miért nem a Helmre? –

töprengett Grayson.

– Őkegyelmessége emlékezteti önöket kötelességükre a kormányzó-

tábornokkal kötött szerződés értelmében – közölte a segéd.

– Köszönjük őméltósága szívélyes szavait – felelte óvatosan Grayson

–, és tisztelettel megjegyezném, hogy mi tudjuk a kötelességünket.

Azonban szeretném megkérdezni, miért irányították át az ezredemet a

provincia fővilágára.

– Ez a parancs, zsoldos. – Irian hercege most szólalt meg első ízben.

Hangja magas volt, és kellemetlenül csikorgó. Tekintetét egy láthatatlan

pontra szegezte valahol Grayson bal válla fölött és mögött, mintha nem

lenne hajlandó tudomást venni a zsoldos parancsnok és az emberei

létezéséről. – Úgy értesültem, a főkapitány személyesen kíván ott

találkozni önnel. Talán egyéb... khm... üzleti ügyekről kíván szót

váltani. Vagy esetleg... ki akarja tüntetni. Nem tudhatom. Bármi is

legyen a főkapitány szándéka, az én csapataim váltják fel magukat.

Most.

– Elfogadja a felmentést, ezredes? – szegezte neki a kérdést a segéd.

– Tessék? Igen, természetesen. Parancsára, kegyelmes uram. –

Grayson ismét tisztelgett. A ceremónia udvariassági formuláit be kellett

tartani. – A bolygó az öné, nagyuram.

– Nem tetszik ez nekem – közölte Lori. A három tiszt a Phobos

megfigyelőtermében tartózkodott. Az ellenséges támadás alkalmával

becsukott acél védőlapokat most visszahúzták, az apró helyiségből így

rálátás nyílt a siriusi űrrepülőtérre, illetve azon túl a szürke kupolákra. A

Sirius már órákkal ezelőtt lenyugodott, a tiantani városkupolákat csupán

a lámpák tömegei és a navigációs jelzőfények világították meg.

A Phobos leszállóhelyét körbevevő kopár térségen csak a

munkacsoportok lámpái törték meg a sötétséget. Minden fénykör lázas,

folyamatos tevékenységet jelzett, ahogy az ezred megtette az utolsó

előkészületeket a behajózásra. A Szürke Halál Légió mechjeinek

többsége már a fedélzeten volt, gondosan rögzítve a hatalmas

hangárokban, mélyen a hajó gyomrában. Jelenleg éppen Ramage

gyalogos századának behajózása zajlott a légmentesen lezárt lánctalpas,

minden terepen bevethető gyalogsági szállítójárműveken. A védőruhás

forgalomirányító tisztek vörös fényű jelzőlámpáik körkörös

mozgatásával mutatták az irányt a csapatszállítóknak. Apró, fényesen

kivilágított, bogárszerű járművek kúsztak egyik fényfolttól a másikig;

technikusokat szállítottak, akik leszerelték a terepen maradt elektronikus

eszközöket, raklapokat a ládákba csomagolt fegyverek begyűjtéséhez,

vagy éppen tiszteket, akik utolsó parancsaikat adták ki a túlhajszolt

altiszteknek.

– Nincs is semmi benne, ami tetszhetne – morogta Grayson. Lori

mellett állt az ablaknál. A helyiségre sötétség borult, arcvonásaikat

különös fényben fürdette a lenti megvilágítás. – De átkozottul kevés

választási lehetőségünk van.

– Akkor hát a parancs az parancs? – kérdezte Ramage. A hadnagy az

egyik asztalnál ült a helyiség hátsó részében. Tarkóját egy fültől fülig

érő, nehéz fejhallgató húzta le. A csaknem teljes sötétségben a

kommunikációs egységen zöld, vörös és borostyán fények villantak fel

rendszertelen időközönként, ahogy Ramage figyelte a behajózást

felügyelő techektől és altisztektől beérkező jelentéseket. Különösen

nagy figyelmet szentelt a leszállóhely egyik peremszektorában haladó

járőrnek. A kora reggeli órákban két halott őrszemre bukkantak –

valószínűleg a fegyverletételt megtagadó, portyázó Liao mesterlövészek

végeztek velük.

– Hm – felelte Grayson. – Voltaképpen nincs abban semmi különös,

hogy a Marikra kell mennünk jelentéstételre. Kivéve persze, hogy a

Marik sokkal távolabb van innen, mint a Helm, ráadásul pont az

ellenkező irányban. Ez egy hosszú, költséges utazás lesz csak azért,

hogy átvegyünk néhány kitüntetést.

– Ha Janos Marik fizeti a számlát... – kezdte Lori, de nem fejezte be

a mondatot. A Marik kormányzattal aláírt szerződésben sehol sem

szerepelt a Légió utazási költségeinek megtérítése. Nagyon úgy tűnt,

mint azoknak a kilátástalan helyzeteknek az egyike, amelyektől a Légió

könyvelői és pénzügyi szakértői rettegtek: erőforrásokat kellett költeni

egy ügyfél kedvéért, cserébe pedig nem várhattak mást, mint az ügyfél

jóindulatának reményét.

– Nem igazán a pénz miatt aggódom, Lori – mondta Grayson. – Itt

politikáról van szó, és ez nem tetszik.

– Mindig politikáról van szó, ha egy Marik herceg megjelenik a

színen – morogta komoran Ramage.

– Ez akkor is szokatlan... átkozottul szokatlan – ingatta a fejét

Grayson. – A mai felvonuláson csak az Iriani Gárdát láttam, a jó öreg

Garth nagyúr személyes testőrségét. A Sólyom nem volt ott a

kíséretben, sem az űrjáróról leszálló tisztek között. – Jake Hawkings

ezredes, akit mindenki csak „a Sólyom "–ként emlegetett, a 15. Marik

milícia alacsony, vörös hajú, ingerlékeny parancsnoka volt, az az ember,

akivel Grayson és a stábja már többször is együttműködött a Marik

szerződés ideje alatt. A Légió szerződésében foglalt utasítások szerint

Hawkings egységének kellett volna leváltania őket a siriusi hadművelet

befejezése után.

– Igaza van, nem volt ott – bólintott Ramage. – Ezen én is

elcsodálkoztam. Az egyik techem meg is kérdezte az ő egyik

emberüket. A 15-ösök csak két hét múlva érkeznek meg. Nemrég

ugrottak be a rendszerbe, az űrjárójuk még mélyűri tranzitban van.

– Két hét! – Ez váratlan hír volt, és Grayson nem tudta pontosan,

hogyan kellene értelmeznie. Őt úgy tájékoztatták, hogy a 15. ezred még

a hadjárat elején, két hete megérkezett a herceg haderejével együtt.

Azonban ha a 15-ösök nem voltak Garth nagyúrral, milyen egységek

érkeztek azokon az űrjárókon, amelyek orbitális pályán várakoztak, és

figyelték a siriusi hadjárat kimenetelét?

– Talán nem kellett volna elfogadnunk a felmentést – vetette fel Lori.

– Valóban? És ezt mégis hogy fogalmaztuk volna meg? – kérdezte

Ramage. – Nem, Garth nagyúr, nem adom át önnek a parancsokságot.

Inkább megvárom Hawkings ezredest.

– Ezen most már felesleges rágódni – zárta le a vitát Grayson. –

Felmentettek minket, és megkaptuk a parancsainkat. Őkegyelmessége

itt van, nekünk pedig udvariasan, ám határozottan ajtót mutattak.

Ramage egyik kezét a fejhallgatójához emelte, és feszülten figyelt.

– Az ajtó nyitva – szólalt meg egy pillanattal később, miközben a

sötétben fények villantak a kommunikációs készüléken. – Minden

gyalogsági egység a fedélzeten, biztosítva. Graff mechharcos most száll

fel a Deimosra, ő volt az utolsó felderítőnk odakint. A felszerelés

maradékának behajózása folyik. Az ügyeletes rakodási tiszt szerint

kilencven perc múlva felszállhatunk.

– Talán – mondta óvatosan Grayson. – Talán lesz időnk gyorsan

eltűnni innen, mielőtt Garth nagyúr meggondolja magát. Valami itt

nagyon nincs rendben, és azt hiszem, nem akarom megtudni, mi az.

A Marik-ház Gladius nevű űrjárójának fedélzetén Garth nagyúr, Irian

hercege megtorpant a hajó mechhangárjában magasodó négy, frissen

festett csatamech előtt. Az éles fényű mennyezeti lámpák keltette

árnyékok közt magasodó gépeket csak nemrég szabadították ki a

védőállványzatból és a rögzítő bilincsekből. Mind a négyet a légkör

nélküli világokon általánosan megszokott, szürke-fekete foltosra

festették. A skarlátvörös egységjelölésen vigyorgó stilizált, szürke-

fekete koponyák fenyegetően meredtek a hercegre és kíséretére a

mechek bal lábának felső részéről.

Egy dísztelen, barna zubbonyt és köpenyt viselő, magas férfi

közeledett a hercegi szemlét végző csoporthoz, és illő, ám meglehetősen

felületes meghajlással köszöntötte őket. Az alkarjához szíjazott tokban

lapuló kés megvillant a lámpafényben, amikor felegyenesedett.

Garth megnyalta az ajkát, és viszonozta a meghajlást. Ettől a férfitől

mindig ideges lett. A tartása, a viselkedése, a hatalom, amit

megtestesített. .. mind csak felnagyította a sötét szempárból áradó – vélt

vagy valós – fenyegetést.

– Hívjon csak Rachannak! – mondta Garth-nak első találkozásukkor

az Irianon, hónapokkal azelőtt. – Semmi nagyuram, semmi püspök,

egyszerűen csak Rachan.

– Jelentenivalója van, Rachan – mondta Garth. Nem kérdés volt,

állítás. Rachan soha nem kereste fel Garth-t, ha beszélni akart vele,

amiért a herceg roppantmód hálás volt.

– A zsoldosok űrjárói felkészültek az indulásra, nagyuram – tért rá a

lényegre Rachan. – Az ügynökeim jelentése szerint Tiantanban minden

készen áll.

Garth bólintott, a mozdulattól megrezdültek a zsírpárnák az álla alatt.

– Nagyon jó. Felmegyek. – Kierőszakolt magából egy erőtlen

vigyort. – Érdemes lesz nézni, hm?

– Valóban. – Rachan nem viszonozta a herceg erőltetett mosolyát.

Mire a herceg és a stábja megérkeztek a Gladius nagy, gazdagon

díszített társalgójába, a Deimos, a két légiós űrjáró egyike már elstartolt.

A füst még mindig sűrűn gomolygott a hideg levegőben a távoli beton

indítóállás fölött. Már csak a Pbobos űrjáró maradt; a magányos,

ezüstszürke gömb csillogott a kikötő reflektorainak fényében, a

szellőzőrendszer kiömlőnyílásaiból gőz szivárgott. A Szürke Halál

Légió koponya emblémáját jól fel lehetett ismerni a fényáradatban.

Garth egyik tisztje felnézett, amikor ura belépett a helyiségbe. Sietve

felállt és meghajolt.

– Kegyelmes uram, a második zsoldos űrjáró a visszaszámlálás

utolsó másodperceinél tart.

Garth bólintott, és előresétált a széles kilátóablakhoz.

Elviselhetetlenül éles fényfolt jelent meg a légiós űrjáró aljánál. Az

indítógödör szellőzőnyílásaiból füst gomolygott, melyet megvilágított a

hajó alapjánál egyre növekvő fúziós nap. A lökéshullám

másodpercekkel később elérte a Gladiust, megrezegtette a törzs külső

védőpáncélját. A lángokba öltözött Phobos felemelkedett, először

lassan, majd egyre gyorsabban kapaszkodott az éjszakai égboltra. Garth

megérezte, hogy valaki áll mellette.

– Itt az idő, kegyelmes uram – szólalt meg Rachan.

Garth bólintott, mutatóujjával idegesen vakargatta a homlokára

tetovált Marik jelet.

– Igen... igen. Nagyon jó. Tannis százados!

Egy szárnysegéd közelebb lépett. A fülén kommunikációs szettet

viselt, a készülék fényei tompának tűntek a Phobos miniatűr

napfelkeltéje után beállt félhomályban.

– Igen, kegyelmes uram?

– Most! – Parancsára, nagyuram! – A százados tisztelgett, aztán megérintette

fejhallgatóját, és halkan mormolt valamit a szája elé benyúló keskeny

mikrofondrótba. A herceg és Rachan egy másik ablakhoz léptek,

ahonnan ráláthattak az űrkikötő mögött emelkedő városkupolákra.

– A város ötven kilométernyire van – mondta Garth, inkább

magának, mint bárki másnak a helyiségben. – Ez biztosan...

Vakító, kékesfehér pont jelent meg a legközelebbi tiantani kupolán.

A fényfolthoz rövidesen egy másik is csatlakozott egy távolabbi

kupolán, majd egy újabb, és végül még kettő. Mindegyik tűzgömb

megremegett a saját maga által generált hőhullámokban, majd

megdöbbentő sebességgel nőni kezdett.

A hercegi csapat csendben figyelt, a tekinteteket magához kötötte a

látvány. A helyiség hideg, kék fényben fürdött, majd hirtelen narancsba

és vörösbe öltözött, ahogy a kupolákból kitörő tűzgolyók az éjszakai

égre robbantak.

Az égzengésszerű moraj néhány pillanat múlva elérte az

űrrepülőteret, az űrjáró törzse most még hevesebben remegett, mint az

előbb, a Phobos indulásakor. Egymást követték a robbanások, ahogy az

oxigénben gazdag levegő újabb adagjai érintkeztek a Sirius V

atmoszférájával. Mindenhol tüzek tomboltak. A siriusi légkörben a

tüzek nem éghettek sokáig, de amíg a megrepedt városkupolák

oxigénkészlete kitartott, az elszigetelt tüzek lángoló kohókat hoztak

létre. Vörös, dühösen vibráló füst gomolygott az éjszakában.

A robbanások végül elhaltak. A kupolákból csak összeégett,

darabokra tört tojáshéj-darabok és romok maradtak. Mindössze öt

fehéren izzó, vulkáni áldozati máglya emlékeztetett létezésükre.

Rachan Garth nagyúrhoz fordult.

– Lehetnek túlélők, nagyuram... főként a föld alatti termekben, és a

környező területek állomásain. Azt javaslom, az emberei siessenek

felfesteni az új jelzéseket az űrjárójára.

– A parancsot már kiadtam – felelte halkan a herceg. Ki volt ez az

ember, akinek az agya képes ilyen terveket kidolgozni egy másik terven

belül?

– Kitűnő. Az egyik Union osztályú űrjáró ugyanúgy néz ki, mint a

másik, de a szerelői által készített panelek felettébb meggyőzőnek

bizonyulhatnak.

– Igen.

– És elindítanám a mecheket is, kegyelmes uram. Az... hogy úgy

mondjam... utolsó simítások a mi kis drámánkon. Ha maradtak túlélők a

területen, azok reggelre meg lesznek győződve róla, hogy a támadás a

Szürke Halál Légió műve volt.

– Igen.

Valahonnan lentről csikorgó zaj hallatszott, ahogy a csatamech-

hangár ajtajai félrehúzódtak. Egy pillanattal később egy fekete-szürke

álcamintás, nehéz Martalóc lépkedett ki az űrrepülőtérre – az elmúlt két

hétben ugyanilyen festést viselt Grayson Carlyle saját Martalóca is.

Következett egy Árnyéksólyom, egy Rozsomák és egy Karabélyos.

– Természetesen – tette hozzá Rachan mosolyogva –, reggelre már

nem kell törődnünk a túlélőkkel.

4

A Szégyenletes űrugró megkezdte a vitorlák bevonásának manőverét.

A két kilométer széles, ébenfekete vitorlák minden egyes fotont

begyűjtöttek a csillaghajó fúziós hajtóműve számára, és szinte teljesen

láthatatlanok voltak, jelenlétüket csak onnan lehetett észlelni, hogy

kioltották a csillagok ragyogását és a Sinusnak nevezett nap vakító

fényét.

Renfred Tor kapitány azzal kezdte a műveletet, hogy kikapcsolta a

plazmával működő pozíciótartó hajtóműveket, és a kilométer hosszú, tű

alakú hajót farral előre bemanőverezte a vitorla közepébe, egy kör alakú

nyílásba, melyen keresztül a Szégyenletes az őt egy helyben tartó,

mágneses mezőben felgyorsított plazmát a csillag gravitációs vonzása

ellenében a helyi ugrópontra irányította. A Sirius ugrópontja csaknem

67 AE-vel távolabb volt, de a csillag gravitációs mezőjét – bár a

távolság sokat gyengített rajta – még innen is érezni lehetett.

Grayson súlytalanul lebegett a Szégyenletes hídján, figyelte a

műveletet irányító Tort. A kapitány homlokán verejtékcseppek

csillogtak vagy lebegtek szabadon a feje körül apró, csillogó

planétákként. Egy apró hiba a számításban vagy a végrehajtásban, és a

felbecsülhetetlen értékű ugróvitorla megsérülhet, vagy ami még

rosszabb, végképp tönkre is mehet. Tor művészi szakértelemmel

állította meg a Szégyenletest az ugróvitorla közepén lévő lyukban.

– Zöld – szólt bele Tor a fülhallgatójától a szája elé nyúló

mikrofonba. – Rögzíteni és bevonni. Minden részleg, kezdjék meg az

ugrási előkészületeket! – A kapitány az asztal fölött Graysonra nézett. –

Biztos vagy benne, ezredes?

Grayson ismét elmerült a színes fények hálózatának

tanulmányozásában, amely az asztal átlátszó felszíne alá helyezett

holografikus projekciós kútban lebegett. Ott voltak a környező

csillagok, mindegyik pontosan a többihez viszonyított relatív

pozíciójában, az azonosító névvel és a koordinátákkal együtt. Két vonal,

egy zöld és egy vörös futott közöttük cikcakkos, háromdimenziós

pályán. Mindkettő a Sirius fehér pontjából indult ki, de az útvonaluk

élesen eltért egymásétól. Az egyik lefelé, a Graham ismerős, G2-es

napja felé tartott, a másik pedig felfelé, a Pollux irányába.

– Gyakorlatilag megszegjük a szerződést, ha nem engedelmeskedünk

a herceg parancsainak.

– Tudom, Ren – felelte feszengve Grayson. – De valami itt nincs

rendben. – A gyanú akkor fészkelte be magát a gondolatai közé, amikor

a felmentésükkor nem Jake Hawkings 15-ösei, hanem, maga Irian

hercege és az ő testőrezrede érkezett a leváltásukra. Nem mintha bármi

rossz lett volna ebben, de...

Aztán, miközben a Sirius V-ről a Sirius zenit ugrópontja felé

közeledtek, a Phobos hallótávolságban haladt el négy, a rendszer belseje

felé tartó Marik űrjáró mellett. A zsoldosok hajójának hívását és

azonosítását figyelmen kívül hagyták.

Amint az űrjáró bedokkolt a Szégyenletes nevű kivénhedt, egykori

teherszállítóra, Grayson azonnal megnyitott egy kommunikációs

csatornát a Sirius V felé, abban a reményben, hogy ellenőrizheti a

váratlan utasítást, mely szerint a Marikra kell menniük. Talán a herceg

valamelyik embere hajlandó neki többet is elárulni... Erre azonban nem

kerülhetett sor, mivel a Tiantan kommunikációs állomása, a továbbító

berendezés, amelyik összekapcsolta volna őt a herceg kommunikációs

hálózatával, megmagyarázhatatlan módon elhallgatott.

Talán csak műszaki problémák, gondolta Grayson. A berendezések

állandóan meghibásodtak, és az inváziót követően a technikusok és a

kommtechek nyakába rengeteg munka szakadt, hogy működésben

tudják tartani a város szolgáltatásait. Amikor eszébe jutott a polgárok

némelyikének komor pillantása, tudta, hogy a szabotázs lehetőségét sem

zárhatja ki.

Akármi is történt azonban, a csend aggodalommal töltötte el. Valami

történt odalent, valami, aminek köze volt a herceghez és a Légió

szerződésben megszabott parancsainak váratlan változásához. A

Szégyenletes kommtechjének végül sikerült kapcsolatba lépnie a herceg

űrjárójával, a Gladiusszal, ám sokkal többet így sem sikerült

megtudniuk. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy a herceg és stábja

jelenleg nagyon elfoglalt, és nem lehet őket zavarni. Tiantan-ban

minden a legnagyobb rendben, a Légió parancsai változatlanok.

Mi folyik itt? – töprengett Grayson. Eszébe jutott, hogy Garth nagyúr

az egész beszélgetésük alatt egy pontra fókuszált a tekintetével, valahol

Grayson válla fölött. Mintha nem is léteztem volna, gondolta az ezredes.

Visszafojtotta a borzongását. Ez a fajta gondolkodás sehová sem vezet.

– Azt hiszem, valóban megszegjük a parancsokat – folytatta egy

pillanatnyi hallgatás után –, de nem szegjük meg a szerződésünket. A

Helm mindössze négyugrásnyira van a Mariktól. Még mindig

elmehetünk a közigazgatási központra, mindössze teszünk előbb egy kis

kitérőt... egy kis kerülővel érünk oda.

– És van valami indokod? A főkapitány ott fog várni, hogy a

mellünkre tűzhesse azokat a kitüntetéseket – kuncogott Tor. – Az

istenekre, megérdemeltük! Átkozottul remek munkát végeztél, ravaszul

csőbe húztad a Liaókat a határ mentén, öregfiú!

Grayson karba fonta a kezét; a mozdulattól elsodródott, közelebb

került az asztal széléhez.

– Indokot szeretnél? Maradjunk annyiban, hogy gyanakvó fajta

vagyok. Apám mindig azt mondta nekem, hogy ezek a fajta mech-

harcosok élnek a leghosszabb ideig. – Előrenyúlt és megragadott egy

oszlopot, lefékezve ezzel a mozgását. – Mondjuk úgy, jobban érzem

majd magam – mindannyian jobban érezzük magunkat –, ha vetettem

egy pillantást a birtokunkra és az ottani embereinkre. – Amikor Tor nem

felelt, folytatta: – A fenébe is, valami itt nem stimmel, Ren! Az

embereink fele ott várakozik a Helmen, én pedig nem szeretem, ha

ennyire szét vagyunk szóródva... Így gyengék és sebezhetőek vagyunk!

– Arra számítasz, hogy valaki megtámadja a Helmet? Vagy minket?

– Egyelőre nem számítok semmire, csak szeretnék csatlakozni a

többiekhez. Azután majd eldöntjük, mi legyen a következő lépés. Egy-

két hétig pihenünk a Helmen, amíg a katonáink kifújják magukat, és

összefoltozzák a gépeket. Utána meglátjuk, mihez kezdjünk ezzel a

mariki paranccsal.

– Oké, te vagy a főnök – mondta Tor, de a hangjából helytelenítés

érződött. – Egyszer azonban már szeretném élvezni azt a tudatot, hogy

nem valamelyik gyanúdnak engedelmeskedve cselekszünk. – Felnézett

a képernyőre, amelyik az űrugró hosszú, karcsú teste mentén zajló

tevékenységet mutatta. A vitorla harmonikaszerűen összecsukódott,

mozgását a szinte láthatatlan monoszálas kábelek és merevítők

irányították. Zsilipek csukódtak össze a vitorla körül, elzárva a kényes

szerkezetet a hipertér ártalmas hatásaitól, miközben a folyamatot

felügyelő, embereket szállító kabinok visszatértek a Szégyenletes

törzsén elhelyezkedő indítóállásaikba. A Sirius a hajó tatja mögött

világított, fényárba borította az űrugró hátsó részét és a csavart

vázszerkezetet.

– Minden állomásnak – jelentette be egy hang a híd hangszóróján

keresztül –, vitorlabevonási művelet befejezve. Jelentsék a

navigációnak, ha készen állnak az ugrásra!

Tor kapitány megérintett egy kapcsolót, és a csillagok közötti zöld

út, amelyik a Polluxon keresztül öt ugrópontot érintve tartott a Marik-

rendszerbe, kihunyt. A Helm felé nyolc ugrást mutató narancsszínű

útvonal a helyén maradt.

– Navigáció – szólt bele Tor a mikrofonjába –, a Graham felé vezető

útvonal megerősítve. Kiadom a parancsot: ha készen állnak, ugrás.

Néhány pillanatnyi csend következett.

– Minden állomásnak – szólalt meg egy újabb hang a hajó

interkomján –, ugrásra felkészülni! – A figyelmeztetést mindenhol

hallani lehetett, a Szégyenletes kilométer hosszú testében, illetve a hajó

reaktormagja és a legénységi szállás között piócaként az űrugró

tükörsima felszínéhez tapadó űrjárók fedélzetén.

A hang megkezdte a visszaszámlálást. Grayson kihasználta az időt,

hogy tekintetével megkeresse a Sirius V-öt jelző tűhegynyi fénypontot,

de ilyen távolságból a bolygó elveszett napjának ragyogásában. Mi

folyik ott? – töprengett. És miért?

Miközben arra gondolt, hogy a helmi kitérő talán választ ad ezekre a

kérdésekre, felfordult a gyomra, és megtapasztalta az ugrás sötétségét.

A Helm néven ismert világ nem volt túl barátságos az emberek

számára. A szelíd, K4-es nap negyedik bolygója a csillag lakható

zónájának külső peremén helyezkedett el. Felszínének több mint felét

kilométer mély gleccserek borították. Az egykori tengerfenék száraz

volt és kopár, a világ vízkészletének legnagyobb része a Helm

jégsapkáiban koncentrálódott.

A maradék föld zöme vagy hegység, vagy terméketlen sivatag volt.

A kíméletlen, végtelen északi és déli jégmezők között több ezer méter

magas, jégsapkás hegyvonulatok kanyarogtak az egyenlítő mentén.

Az élet azonban mégis elterjedt a Helmen korokkal ezelőtt, amikor a

rendszer csillaga még melegebb és fényesebb volt. A planétát a 22.

század végén a New Hope-ról és a Tania Borealisról útnak induló

űrhajósok fedezték fel és kolonizálták. A főváros, Freeport az űrkikötő

köré épült fel, egy meredek sziklafal tetején, amely egy kiszáradt

egyenlítői tenger sós pusztaságára nézett. Freeport egy ideig a

Csillagliga haditengerészeti bázisaként szolgált, majd a Csillagliga

fegyverraktáraként használták. 2788-ban azonban Minoru Kurita fúziós

tűzvihart szabadított Freeportra és a Helm többi nagyobb településére,

hogy megkaparintsa vagy elpusztítsa a készleteket. Egyetlen, 26 órás

forgási periódus alatt a Helm népessége több mint százmillió emberről

mindössze maroknyi, a vadonban tábortüzek fölé görnyedő, éhező

szerencsétlenre redukálódott. Kurita tudomására jutott, hogy a

fegyverkészleteket már rég máshová szállították, ezért visszavonult.

Három évszázad kellett hozzá, hogy a bolygón egyáltalán

elkezdődjön a felépülés.

A 31. századra a Helm a Stewart hercegség részévé vált. Az

egyenlítői hegységek völgyeiben és fennsíkjain újra megjelentek a

települések kisebb csoportjai. Kevés lakosával és nem létező ipari

bázisával a Helm ideális hely volt ahhoz, hogy a Szabad Világok

Ligájának szolgálatában álló mechharcosok lakhelye legyen. 2958. és

3025. között a bolygó a Marik harcosok vagy harcoscsaládok birtoka

volt, akik a helyi lakosságok, bérelték fel vagy kényszerítették, hogy

felépítsék a tulajdonukat jelző erődítményeket. 3025-ben az utolsó ilyen

birtok is visszaszállt a Marik-házra, amikor a tulajdonos átállt a

Liaókhoz, és magával vitte csatamech századát is.

Aztán 3027-ben Janos Marik felajánlotta Grayson Death Carlyle-nak

a Helm legnagyobb birtokát, cserébe a Szürke Halál Légió szolgálataiért

a Liao-ház ellen. A Helmfast, a Durandel fölötti dombokon emelkedő

kastély a bolygó katonai kormányzójának erődje volt a Csillagliga

napjaiban, és már számos harcos és harcoscsalád tulajdonát képezte. A

hűbérbirtok alkalmazása meglehetősen gyakorinak számított a

neofeudalizmusban, amely egyre jobban elterjedt a Belső Szférában a

folyamatos háborúk és a hanyatló technológia korában. A helmi birtok

átvételével Grayson Marik „emberévé" vált, vagyis felesküdött rá, hogy

szolgálja Janos Marikot, amikor éppen szükség van rá. A megegyezés

mindkét fél érdekét szolgálta: Carlyle-nak és az embereinek lett egy

otthona, Janos Mariknak pedig egy új összfegyvernemi ezrede. A Légió

zászlaját felvonták a Durandel feletti, rég elhagyott erőd tetején. A

zsoldosok tudomásul vették, hogy a bolygó más részein idővel más

katonák is földet kapnak, de a Helm egyelőre csak Grayson Carlyle

tulajdona volt.

Grayson és a teljes stábja – beleértve Lorit, Ramage századost, Tor

kapitányt és Alard King főtechet – a Szégyenletes irányítóközpontjában

lebegett. A Helm kétszázmillió kilométerre elhelyezkedő napja besütött

a fő kilátóablakon.

– Akárkik is ezek – mondta King lassan –, nem nagyon törődnek

vele, ki hallja őket.

Alard King a Galateán csatlakozott a Légióhoz, miután az egység

visszatért a Verthandiról. King tapasztalt tech volt, aki azelőtt Steiner

Lyrán Gárdájában szolgált, ám a századparancsnokával történt „kisebb

nézeteltérés" után a Galateára távozott. Jelenleg ő volt Grayson rangidős

techje; főtechként ő irányította a Légió teljes technikai személyzetét.

King a tervezőasztal fölött Graysonra és a többiekre nézett. Az egyik

füléhez egy kommunikációs egységet szorított, de ugyanazt a zajt

lehetett hallani a híd hangszóróiból is. A hangok többsége

értelmezhetetlen volt, mert a jeleket harci kóddal sugározták, de

időnként hallani lehetett egy-egy tiszta, érthető hangot is:

– Ragadozó, kettes űrjáró leszállt! – kiabálta izgatottan valaki. – Ötös

szektor, nincs ellenállás.

– Ragadozó – mormolta Tor. – Ismerem ezt a nevet. Ez egy Marik

hajó.

– Lássuk, mit tudunk kideríteni róla! – mondta Grayson.

A Szégyenletes kapitánya szólt az egyik közelben álló beosztottjának,

a nő válla felett figyelte, ahogy az betáplálja az adatokat a

számítógépbe, azután visszafordult a többiekhez.

– 5. Marik gárda – közölte.

– Ez a Marik-ház egyik reguláris ezrede – mondta Lori. – Vajon mit

keresnek itt?

Grayson nem szólt semmit, tekintete az ablakon keresztül a Helm

narancssárga ragyogására tapadt.

Miután megérkeztek a rendszerbe a Helm nadír ugrópontján, azonnal

rájöttek, hogy valami nagyon rossz dolog történt. A harci frekvenciákat

megtöltötte a rádióforgalom, melynek nagy részét harci kóddal

titkosítottak. Rögtön egyértelművé vált, hogy rajtuk kívül még legalább

egy csillaghajó tartózkodik a rendszerben, nagy valószínűséggel a zenit

ugróponton, de a nap elrejtette a járművet a Szégyenletes érzékelői elől.

– Rajtaütésszerű támadás lehet – mondta. – Kurita vagy Liao

portyázok ugorhattak be a rendszerbe... esetleg kalóz fosztogatók.

Lehet, hogy éppen itt haladt át egy Marik hajó, és meghallotta a

segélykérést.

Ramage szemöldöke kis híján a haja vonaláig felszaladt.

– Furcsa egybeesés volna.

– Ráadásul mit akarnának itt a portyázok? – tette fel a kérdést Tor. –

A Helm pokolian messze van az összes határtól, és nincs itt semmi,

amire egy rajtaütő egység rátehetné a kezét.

– Mióta van szükségük a Kuritáknak indokra ahhoz, hogy

lecsapjanak egy bolygóra? – kérdezte Lori.

– Rennek igaza van – mondta Grayson. – Egy invázió... még egy

rajtaütés is nagyon költséges vállalkozás. Ok nélkül nem vállalkoznának

ilyesmire. – Megrázta a fejét. – Viszont ez nem úgy néz ki, mint egy

egyszerű rajtaütés.

– Talán kalózok? – vetette fel King.

– Ilyen mélyen a Marik területen kizártnak tartom. Ráadásul kéne

valami átkozottul értékesnek lennie itt, hogy támadásra szánják el

magukat.

– Ami azt jelenti, hogy maradnak a Marik hajók – vonta le a

következtetést halkan Lori. – Ők támadták volna meg a kolóniánkat?

Miért? – A Marik átok – mormolta Tor.

– Tessék? – nézett rá a kapitányra Grayson. – Lázadás?

– Mi más lehetne? Akármelyik korszakot nézed, a Szabad Világok

Ligájának a nagyobbik fele mindig a totális anarchia állapotában van.

Talán az egyik lázadó csoportosulás végül lépésre szánta el magát, és

kirobbantott egy polgárháborút.

– Lehetséges, de a kérdés továbbra is fennáll: miért a Helm? Milyen

előnyük származhat belőle?

– És mi történik odalent az embereinkkel? – tette hozzá Lori.

A Szégyenletes 240 embert szállított – saját húszfős legénységét, egy

mechszázadot, egy gyalogosszázadot, egy techszakaszt, valamint a

tartalékokat. A Légió több mint hétszáz férfit, nőt és gyermeket hagyott

a Helmen.

Grayson keze ökölbe szorult. Nem volt kétsége afelől, hogy az itteni

történéseknek köze van a Sirius V-ön lejátszódott különös

eseményekhez. De mi történik, és hol a kapcsolat?

Rá kellett jönniük, méghozzá nagyon gyorsan. Ha valóban a Marik-

házon belül kitört hatalmi harc vagy lázadás közepébe csöppentek, a

Helmen hátrahagyott embereik nagy veszélyben vannak.

– Ren, mennyi időbe kerül újratölteni a hajtóműveket az ugráshoz? –

kérdezte.

Tor a csuklószámítógépéhez fordult.

– Ha kibontottuk a vitorlát, egy kis sietséggel 125 óra. Egyébként

175.

– Egyelőre semmi jele, hogy észrevettek minket?

– Semmi. Fénysebességű kommunikációval eltart egy ideig, amíg

értesítik őket az ittlétünkről, de ahogy hallom... – Hüvelykujjával a híd

hangszórói felé bökött, melyekből az elmúlt néhány percben csupán

értelmezhetetlen, statikus zörejekkel kísért, kódolt üzenetek

hallatszottak. Hirtelen egy tiszta hang csattant fel:

– Figyelem, három-egy-egy irányban nulla-nulla–hét felé haladó

azonosítatlan űrjáró! Nem kaptuk meg az engedélyező kódjait vagy az

azonosító jelét! Kérem, azonosítsa magát! Kérem, azonosítsa magát!

– Úgy hallom, odalent tombol a káosz. Szerintem jó esélyünk van az

észrevétlen behatolásra.

– Oké, folytasd a hajtóművek feltöltését! Lori, értesíts mindenkit: a

Phobos és a Deimos is bemegy.

– Mindannyian? – kérdezte Ramage.

– Aki akar, itt maradhat a Szégyenletesen. Aki pedig velünk akar

jönni a Helmre, jöhet.

– Vagyis mindenki – jósolta Lori. – De mit tehetünk egyáltalán?

Grayson válla megroskadt, ahogy rádöbbent a feladat nagyságára.

Egyetlen század... mi ellen is?

– Nem tudom – felelte halkan. – Először is megkeressük az

embereinket, és gondoskodunk a biztonságukról. Azután megpróbáljuk

kitalálni, mi a pokol folyik itt. Menet közben rögtönözünk. – Torhoz

fordult. – Ren, vidd ki innen a hajót, amint befejezted az újratöltést!

– Hé, várj egy pillanatot! Az én embereimnek is érdekükben áll

tudni, mi folyik a Helmen.

– És mindannyiunknak érdekünkben áll biztonságban tudni a

Szégyenletest. A hajó pótolhatatlan. Biztos akarok lenni benne, hogy

kikerül a tűzvonalból.

Mivel az utódházak minden évben összesen körülbelül tizenkét

űrugrót állítottak elő, minden alkalommal, amikor egy csillaghajó

odaveszett egy csatában, balesetben vagy a karbantartás elmulasztása

miatt, a civilizáció egy lépéssel közelebb került ahhoz az időhöz, amikor

a csillagok közötti útvonalak lezárulnak, és a világok talán mindörökre

elszigetelődnek egymástól. Ezért még az egymással hadban álló felek is

mindig ügyeltek rá, hogy a háborújukat ne terjesszék ki az űrugrókra.

Az emberek azonban időnként kiszámíthatatlanná váltak, és Grayson

nem akart felesleges kockázatot vállalni.

– Menjetek a Stewartra! – folytatta. – Az ottani herceg jó ember, és

kiváló kapcsolatokkal rendelkezik a főkapitány atreusi udvarában.

Mindig tisztességesen bánt velünk. Talán ő meg tudja mondani, mi

folyik itt.

– Talán... de ti itt maradtok, az események sűrűjében.

– Ugyanúgy járunk el, mint a Verthandin. Megegyezünk egy pontos

dátumban és időpontban, amikor visszaugrasz a rendszerbe. Egy

keskeny sávú, tömörített rádióüzenettel fogunk várni. Tudatjuk veled a

helyzetünket és a szándékainkat.

– Nem lesz űrjáróm – figyelmeztette Tor.

– Nem, de nekünk igen. – Grayson sorban végignézett a többieken.

Most, hogy már volt tervük, ami alapján cselekedhettek, valamivel

jobban érezte magát. A többiek arckifejezéséből látta, hogy ők is. – A

legnagyobb gyorsulással megyünk be, a legrövidebb idő alatt. Egy kis

szerencsével az orbitális pályán járőröző hajókon azt fogják hinni, hogy

mi is csak olyan űrjárók vagyunk, amelyek elfelejtették leadni az

azonosítójukat. Keresünk egy megfelelő leszállóhelyet Durandel

közelében. – Megvonta a vállát. – Azután majd meglátjuk, mi lesz.

5

Túl későn érkeztek.

A csatamechszázad a Durandeltől nyugatra húzódó gerincről nézte a

rettenetes pusztítást. Vastag, fekete füstoszlopok gomolyogtak az égre a

száznyi lángoló máglyából. Grayson végigpásztázta érzékelőivel

Durandel városának helyét egyszer... kétszer... háromszor is, de nem

talált sértetlen épületet, sem életre utaló jelet. A települést

szisztematikusan elpusztították, szinte épületről épületre. Az új

mechjavító létesítmények a város keleti felén eltűntek, csak pusztulás és

törmelék maradtak utánuk. A Légió erődítménye, a város északi része

fölé nyúló sziklaszirtre épült Helmfast romokban hevert, csak kisebb

részek maradtak épen az elhagyatott, rakétáktól és lézersugaraktól

szaggatott tornyok között. Fekete füst bodorodott a kastély falának

maradványai mögül.

Halk nyögés hallatszott a harci frekvencián. Ki lehetett? Teljesen

mindegy. Mindannyian hasonlóképpen éreztek, osztoztak a veszteség

fájdalmában. Mélyen legbelül égette őket a tudat, hogy túlságosan

későn érkeztek ennek az értelmetlen, mégis gondosan kiszámított

pusztításnak a megakadályozásához.

– Hagyják szabadon a frekvenciát! – Grayson maga is meglepődött a

szavaiból sugárzó keserűségen.

A Phobos és a Deimos űrjárók zárt alakzatban lassítottak a falánk

fúziós lángnyelveken, 4 G-s terheléssel süllyedtek a Helm

atmoszférájában. Az érzés, hogy valami baj, méghozzá nagy baj történt,

egyre erősödött minden órával, amivel közelebb kerültek céljukhoz.

A Helm felé száguldó két űrjárót három alkalommal szólították fel

azonosításra, de egyetlen űrjáró vagy lég-űr vadász sem volt olyan

pozícióban, hogy megkísérelhesse az elfogásukat. Hamarosan

nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerben csak Marik erők tartózkodnak,

vagyis egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Helmen valamiféle

polgárháború robbant ki. A tudat megszállottként hajtotta előre a

Grayson parancsnoksága alatt álló férfiakat és nőket.

Befelé tartó vad rohanásuk végül sikerrel járt. A megközelítési

útvonalakon járőröző űrjárók és lég-űr vadászok csak késve próbáltak

azonosítást kérni, és nyilvánvalóan nem igazán törődtek a lassítás végső

fázisát megkezdő két hajóval. Amikor a Lancelot űrjáró bejelentkezett,

Use Martinez kapitány, a Phobos hollófekete hajú, határozott

parancsnoka jelentette, hogy a Marik hajó elfogási pozícióban van. A

Lancelot második felszólítására Martinez heves szitokáradat kíséretében

közölte, hogy hercegi parancsra tartanak a bolygóra.

A Phobos és Deimos a továbbiakban már zavartalanul folytathatta

útját; alig 12 000 kilométerre haladtak el az orbitális pályán őrködő

Lancelot mellett, és még csak azt sem kérdezték meg tőlük, hogy a

szóba jöhető számos herceg közül melyiket szolgálja az apró flottilla.

Aztán következtek a landolás előtti utolsó manőverek. A viharfelhők

kavarogtak és hullámokat vetettek a Durandel alatti halott, kiszáradt

síkságon, ahogy a Légió űrjárói behatoltak a Helm ionoszférájába.

Miközben az elkésett Marik lég-űr vadászok a légköri hajtóműveiket

használva próbáltak közelebb érni, a zsoldoshajók megkezdték a lassítás

végső fázisát, és dübörögve belemerültek a felhőtakaróba. Martinez és

Thurston hadnagy, a Phobos és a Deimos kapitányai tökéletesen

időzítették a megközelítést. A hajók Durandeltől alig húsz

kilométernyire landoltak, a település nyugati oldalán húzódó alacsony

domblánc másik oldalán. Biztosra vehették, hogy radaron figyelemmel

kísérték a közeledésüket. Grayson még mindig reménykedett benne,

hogy a megfigyelők feltételezik, a két űrjáró vagy túlságosan fontos

személyeket hozott ahhoz, hogy törődjenek olyan formaságokkal, mint

az azonosítás, vagy a pilóták voltak túl ostobák, esetleg hanyagok az

azonosító bekapcsolásához.

Talán ezzel sikerül némi időt nyerniük. Landolás után már bízhatnak

benne, hogy gyors helyváltoztatásokkal elejét tudják venni a Marik földi

erők kérdezősködésének. A terv gyenge pontja a Phobos és a Deimos

volt. A hajók nem mozdulhattak el a helyükről, miután földet értek.

Martineznek és Thurstonnek olyan terepet kellett találniuk, ahol még

egy űrjáró méretű jármű is könnyen elrejthető – legalábbis egy időre.

Grayson azonban tudta, hogy az idő nemsokára még nagyobb

ellensége lesz a Légiónak, mint az ismeretlen ellenséges erők, melyeket

folyamatosan hallottak a rádión keresztül.

Az akadálytalan leszállást követően Grayson a parancsnoki és a

tűztámogató szakasz bevetése mellett döntött. A felderítő szakasz és

Ramage százados egysége hátramarad a landolási zóna védelmére. A

parancsnoki szakasz szokás szerint Lori Árnyéksólymából, Kelmar Clay

Rozsomákjából, Davis McCall Karabélyosából és saját Martalócából

állt. A tűztámogató szakaszt Khaled hadnagy vezette a Csatapörölyével.

Isoru Koga és az Íjásza már nyolc hónapja szolgált a tűztámogató

szakaszban, Sharyl pedig az Árnyéksólyommal a felderítő szakaszból

került ide Stennman halála után. A Keresztest vezető Charles Bear

Jenna Hastingset helyettesítette.

Egy órával a landolás után elérték a gerincet, és lenézhettek otthonuk

füstölgő romjaira...

– Százados! – Lori Grayson két rangja közül szándékosan használta

az alacsonyabbat. Semmi értelme nem lett volna tudatni az esetleges

hallgatózókkal, hogy egy ezredparancsnok is a bolygón tartózkodik. –

Mozgás 3200-nál, irány 095!

Grayson a megadott koordináták felé fordult. Martalócának műszerei

több mint három kilométernyire, nagyjából keleti irányban érzékelték a

célpontot, és a HUD-on zöld sziluett jelent meg.

– Látom, hadnagy. Még itt vannak.

A fattyak! – gondolta Grayson. A település elpusztítói lassan,

módszeresen fésülték át a romokat. Lehet, hogy senki sem értesítette

őket a közelben leszálló űrjárókról. Vagy talán tudtak róla, de nem

törődtek vele, mert azt hitték, újabb Marik erősítés érkezik – vagy újabb

dögevők, akik szintén a lerombolt város hulláján akarnak lakmározni.

Gépek mozogtak a romok között. Grayson ki tudta venni egy

Főnixsólyom karcsú alakját, és valamivel távolabb egy zömök Griffet. A

Főnixsólyom egy még mindig álló betonfalat próbált ledönteni. Két

rúgás, és a fal hatalmas porfelhőt kavarva, betonszilánkokat szórva

leomlott. A Griff lassú eltökéltséggel haladt előre, majd hirtelen megállt,

és fémkezével beletúrt a közösség egykori astech barakkjának romjai

közé. Zsákmány után kutatott? Vagy túlélőket keresett? Grayson nem

tudhatta. Egyfajta zsibbadt bénultság kötötte gúzsba elméjét, akaratát, és

még a kezét is. Döbbent hitetlenkedéssel meredt a feldúlt, lerombolt

település maradványaira.

Valamivel távolabb újabb mecheket vett észre: két Fullánkot és egy

Darazsat.

Grayson tekintete a HUD-ról a műszerfal monitorára villant, amely

friss információkkal látta el őt a nagy hatótávolságú passzív érzékelők

információi alapján. A szkenner hét... nem, nyolc célpontot számolt

meg. Az ötvenöt tonnás Griff és két negyvenöt tonnás Főnixsólyom

kivételével a romok között kutakodó összes gép könnyű mech volt –

Fullánkok és Darazsak. Grayson legkönnyebb csatamechjei az ötvenöt

tonnás Árnyéksólymok voltak.

Az eddig csak valahol mélyen forrongó harag most előtört belőle, ott

dübörgött a fülében, felgyorsította szívverését. Gyilkosok! A Szürke

Halál Légió harcosai most bosszúálló angyalokként, a halál

angyalaiként fognak lecsapni rájuk.

– Elkapjuk őket – szólt bele a rádióba. – Mindkét szakasz,

fegyvereket élesíteni, alakzatba!

A Durandel romjai között kutató célpontok annyira belemerültek a

város utolsó maradványainak megsemmisítésébe, hogy észre sem vették

a közeledőket. Az egyik Fullánk értékes zsákmányt talált: egy lerombolt

raktárépület alapzata mellett, egy hullámlemez alatt néhány ember

rejtőzködött. A Fullánk éppen intett a karjához rögzített félnehéz

lézerrel, hogy jöjjenek ki az utcára, amikor a mozgás, vagy a rádióban

elhangzott figyelmeztető kiáltás arra késztette a pilótát, hogy felkapja és

oldalra fordítsa a mech fejét. Grayson hetvenöt tonnás Martalóca

átgyalogolt egy még épen maradt falon, teleszórva kőtörmelékkel az

utcát, miközben a foglyok rémült sikoltozással menekültek. A Fullánk

pilótája habozott, aztán elkezdte felemelni a mech lézerét. Elkésett. Két

lézersugár csapódott a könnyű mech felsőtestének bal felébe és karjába,

mély, füstölgő krátereket vájva a páncélba és a lágy belső szerkezetbe.

Grayson tett még egy lépést előre, megbizonyosodott róla, hogy a

védtelen polgároknak már nem eshet semmi baja, azután ismét

működésbe hozta mind a két lézerét, de ezúttal a két PPC villámló dühe

is csatlakozott a pusztításhoz. A célponton kék elektromos kisülések és

szikrák táncoltak. A Fullánk rommá lőtt jobb karja pörögve szakadt le a

mech torzójáról, az acélkéz még mindig a lézerfegyvert szorongatta. A

mech sikoltva tiltakozó giroszkóppal hátratántorodott, a testén tátongó

lyukakból füst gomolygott. Grayson a gépágyúval is tüzet nyitott, és a

120 mm-es lövedékek pusztító sortüze végigverte a megviselt könnyű

mechet. A robbanások nyomán páncéldarabok repkedtek őrült pörgessél

a levegőbe. Grayson még közelebb húzódott, gépágyúja folyamatosan

szólt, az üres töltényhüvelyek csengve koppantak a mech külső

páncéllemezein.

Éles villanás következett, majd füstfelhő csapott fel. A Fullánk

szögletes feje szétnyílt, ahogy a panelek eltávolodtak egymástól, és a

mech pilótája kirepült a gépből. A mech törzsében ekkor következett be

a robbanás, amely füstölgő, deformálódott fémdarabokkal szórta tele az

utcát.

Újabb mech, egy Darázs lépett be Grayson látóterébe. A zsoldos

elfordította a Martalócot az előrefelé hajló lábon, és a gép mindkét,

fegyverekkel telezsúfolt alkarját felemelte. PPC- és lézersugarak

suhantak végig az utcán, a becsapódások ereje hátralökte és a földre

döntötte a Darazsat. Grayson látta, hogy a könnyű mech oldalát és hátát

már lézersugaraktól származó sérülések csúfítják.

A Darázs hamar összeszedte magát, Diverse Optics félnehéz

lézerével megcélozta Grayson pilótafülkéjét. Koherens fénysugarak

söpörtek végig a Martalóc testén, de a nehéz mech optikai szűrői

semlegesítették a fényt, amely könnyen megvakíthatta volna a pilótát, a

vastag páncéllemezek pedig könnyedén elvezették a hőt. Grayson

Martalóca hat gyors lépéssel átvágott az utcán, és meglendítette

masszív alkarjait. A zsoldos mech jobb karja a Darázs bal karját és

törzsét találta el. Páncéllemezek szakadtak le szinte emberi sikollyal, és

a Marik gép tehetetlenül rogyott össze. Három gyors lövés a PPC-ből,

és a Darázsból csak egy mozdulatlan roncs maradt; a torzó átlyuggatott

középső részében, a vezetékek és áramkörök maradványai között tűz

tombolt.

Grayson biztos akart lenni benne, hogy többé már nem kel fel, ezért

PPC-iből még egy sorozatot eresztett a fémtetembe. Egy pillanatra

elszállt belőle minden józanság, minden megfontoltság. Tébolyult düh

támadt fel benne, bosszút akart állni, ölni akart, ölni és ölni egészen

addig, amíg ki nem végzi népe mészárosait és gyilkos harci gépeiket.

Martalóca Durandel romba dőlt utcáit járta, a Marik mechek vadászból

hirtelen prédává váltak.

Az őrület mindannyiukon elhatalmasodott. Grayson látta, hogy Lori

egyik kék lézersugarat a másik után ereszti egy Főnixsólyom

alaktalanná vált testébe, amely az egyik ház romjai között,

mozdulatlanul feküdt. Delmar Clay Rozsomákja megrohamozta a Marik

Griffet, és kiegyenlített harc alakult ki köztük, de aztán Bear Keresztese

és Khaled Csatapörölye beszállt a küzdelembe, és egyesített, pusztító

lézertüzükkel pillanatok alatt rommá lőtték a Griffet. Amikor a Marik

mech a földre került, Khaled hadnagy közelebb ment hozzá a

Csatapöröllyel, és a nehéz mech vastag, páncéllal borított lábával

beletaposott a fekvő mech pilótafülkéjébe. A pilótának esélye sem

maradt, hogy még egy várost lerombolhasson. Miután a Marik mechek

felismerték a veszélyt, szökni próbáltak. A sors különös fintora folytán

pont az általuk elpusztított épületek romjai gátolták mozgásukat, és

terelték őket olyan irányba, ahol Grayson harcosai bevárhatták és

kilőhették őket.

A csata – ha egyáltalán annak lehet nevezni – tizenöt perc alatt véget

ért. Egyetlen Marik harci gép sem élte túl.

Grayson csak az utolsó ellenséges Fullánk felrobbanása után vette

észre, hogy a szemébe gyűlt könnyek szinte teljesen elvakítják, és alig

lát át a nehéz neurosisak HUD-dal ellátott rostélyán.

Még akkor is sírt, amikor századának mechjei összegyűltek a

Durandel egykori vásárterének közepén.

A Marik Assagai űrjáró orbitális pályára állt a Helm körül. A hajó

öreg League osztályú jármű volt, melyet orbitális főhadiszállássá és

kommunikációs továbbítóállomássá alakítottak át a Marik-ház

bolygófelszíni hadműveletei számára. A hajó hídját jelző, jól

páncélozott kidudorodás mellett elhelyezkedő kommunikációs dokkból

kihelyezett tányérantennák két irányban biztosítottak állandó

rádiókapcsolatot. Az egyik antennát a lenti, jéggel borított bolygó

csillogó felszínére irányozták, a másikat pedig a mélyűr felé, az

ugrópont irányába, ahol a Ragadozó és a Vadász űrugrók csendesen

pulzáló, forró plazmahajtóműveikkel egyensúlyozták magukat a

rendszer napjának gravitációs ereje ellenében.

Az Assagai kapitánya veterán űrhajós volt, sok esztendeje szolgálta

Janos Marikot. Az űrben eltöltött negyvennyolc év alatt Fenric Javil már

szántalan radarjelet látott.

Súlytalanul az Assagai kettes számú mélyűri radarját kezelő

fiatalember mögé és fölé lebegett. Karját előrenyújtotta a tiszt feje

mellett, csontos ujjával megkocogtatta a zöld képernyőt.

– Azok a jelek, fiam. Mit gondol róluk?

– Uh... befelé tartó pálya, kapitány – felelte a székbe szíjazott

fiatalember enyhén remegő hangon. Reménykedett benne, hogy

valamivel hosszabb ideig sikerül elkerülnie Javil kapitány figyelmét.

– Így van, befelé tartó pálya. És kié?

– Hallottam, hogy a Lancelot azonosítást kért tőlük, uram. Ők... nem

válaszoltak.

– Valóban nem? És maga nem tartotta ezt gyanúsnak?

– Uram... a fiúk a Lanceloton azt mondták, néhány tábornok megy

szemleútra, tudja? Shiggy pedig úgy vélte... – A technikus hangja

elcsuklott, a szeme pedig elkerekedett, amikor rádöbbent, hogy

valahogy beleesett a kapitánnyal szembeni túlzott bizalmaskodás

csapdájába.

Javil tekintete végigvándorolt a hídon, és egy másik mélyűri radaros

szemébe mélyedt, aki hirtelen nagyon elfoglalttá vált, és mélyen a

konzolja fölé hajolt.

– Ha jól sejtem, „Shiggy" alatt Shigamura alhadnagyot érti. Árulja

csak el nekem, fiam, mit is mondott Shigamura alhadnagy azokról a

célpontokról?

– Ő... azt... szóval hogy... a célpontok újabb fejesek, akik a nemrég

érkezett űrugróval jöttek, uram.

– Űrugró? – Javil lassan becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta,

azt olyan hirtelen tette, hogy szinte hallani lehetett a csattanást, üvöltése

pedig végigvisszhangzott az egész hídon: – Miféle istenverte űrugró?

– Uram, Shiggy... úgy értem, Shigamura alhadnagy... fogott egy jelet

a mélyűri radaron, ami akár egy új űrugró is lehet kibontott vitorlával a

nadír ugróponton. De azt mondta, biztosan a mariki flotta egyik új

hajója... talán maga Irian herceg.

– Shigamura! Hozzám!

A másik radarkezelő átlebegett a hídon konzolja elől, ahol eddig

mindent megtett azért, hogy láthatatlanná váljon.

– Mr. Shigamura! Volna olyan kedves elmagyarázni, hogyan

lehetséges, hogy a Szabad Világok egyik hadihajójának tisztje egy

potenciálisan hadviselőnek számító világ ellen végrehajtott katonai

akció közepette ilyen... nemtörődöm módon jár el, amikor észleli egy

azonosítatlan űrugró jelenlétét a naprendszerben, és nem jelenti ezt a

tényt nekem? Vagy a helyettesemnek? Vagy a rangidős

őrparancsnoknak? Vagy egyáltalán senkinek? Egy átkozott szót sem?

– Nem, uram. Úgy értem, igen, uram! Vagyis...

– Csendet! Jól értem, hogy maguk ketten észleltek két azonosítatlan

űrjárót az azonosítatlan űrugróról, és hagyták elmenni őket az orruk

előtt anélkül, hogy azonosítást kértek volna tőlük? Vagy hogy szóltak

volna valakinek?

– U-uram, meglehetősen zűrzavaros volt a helyzet – felelte Lyster. –

Egész idő alatt űrjárók jöttek-mentek az ugrópontokról a bolygóra és

vissza, és azt gondoltuk, most is ugyanerről van szó. Sosem láttam még

ennyi hajót egyetlen rendszerben... katonai űrjárókat szállító

kereskedelmi hajók... aztán ott volt még a szóbeszéd, hogy Irian herceg

is bármelyik pillanatban megérkezhet. Amikor az a két űrjáró nem

reagált a Lancelot felszólítására, azt gondoltuk...

– Azt gondolták! Amikor egy istenverte alhadnagyra van szükségem,

aki képes gondolkodni, akkor kinevezem az istenverte

csuklószámítógépemet! Vagy egy csótányt a hajókonyháról! Idióták,

kettejüknek együtt nincs annyi esze, mint egy kalidasi mocsári meztelen

csigának! Maguk nem azért vannak itt, hogy gondolkodjanak! Azért

vannak itt, hogy figyeljék a radarképernyőt és csicseregjenek, ha látnak

valamit – bármit! Érthető voltam?

– Igen, uram! – vágta rá a két radarkezelő.

– Még egy ilyen istenverte melléfogás, és mennek a zsilipbe! Most

pedig vissza a szolgálati helyükre! És a következő alkalommal, amikor

látnak valamit, ami a legcsekélyebb mértékben is hasonlít egy

ellenséges hajóra, amelyik azért jön, hogy a pokolra küldjön minket,

csicseregjenek!

Javil váltott kézzel kapaszkodva a híd közepén lévő pódiumhoz

lebegett, saját parancsnoki székéhez és vezérlőpultjához. Yolan Flynn

főhadnagy, a helyettese kioldotta a biztonsági hevedereket és arrább

lebegett, hogy helyet biztosítson a kapitánynak.

– Nem vettünk észre egy bejövő hajót?

– Istenemre, Flynn, fogalmam sincs róla, hogyan várhatják el tőlünk,

hogy urai maradjunk a helyzetnek! – Beszíjazta magát és beütött egy

hosszú számsort a konzol billentyűzetén. Óvatosan, a hosszú évek

tapasztalata nyújtotta pontossággal beprogramozta a híd számítógépét,

hogy játssza vissza a mélyűri radarok jeleit a műszerfal képernyőjén. –

Kölykök! – mormolta. – Félig kiképzett, agyatlan, a hüvelykujjukat

szopogató kölyköket küldenek nekünk, és elvárják, hogy háborúzzunk!

Bah!

– Nem lehet túl jó a helyzet a hadkiegészítő parancsnokságon. Mit

talált?

Javil előredőlt, figyelmesen tanulmányozta a két pályaívet, melyek

alacsonyan haladtak el a bolygó felhőkkel borított felszíne fölött.

– Két űrjáró. Nem a mieink... nem kereskedők. Itt vannak, Flynn. Mit

olvas ki ebből?

A zöld radarképernyőn fehér nyomvonalak húzódtak, két villogó

pont vonult át a planéta töredezett felszínén. A felhők bizonytalan

szellemárnyaknak látszottak csupán, közvetlenül az egyenetlen talaj

közelében. A pontok hirtelen lelassítottak, amivel munkára bírták az

őket figyelő számítógépeket: a sűrűn teleírt sorok változó pályáról,

tömegről, sebességről vagy irányról tudósítottak.

– Belemerültek a viharfelhőkbe.

– Pontosan. Közvetlenül azután, hogy a Lancelot felszólította őket.

– Tehát ellenségek? Nekünk azt mondták, semmi esély rá, hogy

ellenséges hadihajók érkezzenek a rendszerbe a hadművelet közben.

– Sok mindent mondtak nekünk – felelte Javil komoran. Az

irányítógombokkal felgyorsította az eseményeket. Az Assagai

továbbhaladt a Helm körüli orbitális pályáján, a két pont pedig egyre

halványabbá vált, beleolvadt a felszínbe néhány kilométernyire nyugatra

Durandel városától. Összehasonlította a radarképet az előző néhány

áthaladás felvételeivel.

– Itt a lényeg, Flynn. Pontosan amellett a város mellett landoltak,

amelyik miatt ez az egész felhajtás van.

– Érdekes.

– Ez átkozottul több, mint érdekes. – Javil egy pillanatra az adatok

fölé görnyedt. – És megvan! Sikerült meghatározni a helyzetüket a déli

hegylánchoz és Durandelhez viszonyítva. Megvan a pontos hely, vagy

legalábbis nagyon közel ahhoz.

– De már órák óta odalent vannak!

– Igaz, igaz... viszont egy űrjáró! Hah! Ez aztán a zsákmány, Flynn!

A lenti kisebb hadsereggel, a lég-űr vadászokkal és saját űrjáróinkkal

könnyedén elcsíphetjük mindkettőt. – Felnézett a helyettesére. –

Beszélni akarok az ezredessel!

A főhadnagy a híd órájára pillantott.

– Rendben. Most ugyan a horizont mögött van, a tizenkettes

kommunikációs műholdon keresztül el tudjuk érni. – Flynn a

torokmikrofonja segítségével kapcsolatba lépett az Assagai

kommunikációs részlegével.

Hosszú percekbe telt, mire Javil kérése elért a rendszer zenit

ugrópontján várakozó Ragadozó fedélzetén tartózkodó feletteseihez, és

még hosszabb időbe, mire a válasz megérkezett a Helmre. Miközben

várakozott, úgy döntött, mozgásba hozza a dolgokat. Mivel a

haditengerészet kapitányaként körülbelül akkora hatáskörrel

rendelkezett, mint egy mechhaderő ezredese, és a tevékenységi körük

sem fedte át egymásét, nem intézkedhetett a helmi felszíni műveletek

parancsnokságával megbízott ezredes háta mögött, annyit viszont

megtehetett, hogy baráti, nem hivatalos formában továbbítja a hírt. Javil

elégedetten dörzsölte össze a kezét. Nagyszerű! Miután továbbította a

parancsokat a kommunikációs részleghez, Flynn felnézett Javilra.

– Kapitány, mi legyen az űrugróval?

– Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnénk vele. Ha ellenséges,

nemsokára kiugrik a rendszerből. Mire odaérnek a hajóink, biztosan

eltűnik. Egyelőre nem törődünk az űrugróval, de azért értesítsék a

Ragadozót, és huszonnégy órában figyeljék a hajót innen is. Ha az a

hajó bármit tesz, azonnal tudni akarok róla. Megértette?

– Igen, uram. – A helyettes megérintette a fejhallgatóját, egy bejövő

üzenet kötötte le a figyelmét. – A kommunikációs részleg, uram. Az

ezredes van a vonalban.

– Helyes. – Javil felhelyezte saját fejhallgatóját, majd megnyomott

egy gombot a konzolján. – Langsdorf ezredes? Itt Javil kapitány. Igen...

rendben... nem, semmi probléma. Viszont vannak új híreink. Kiszúrtunk

magának két célpontot, nem messze Durandeltől. Ha gyorsan

cselekszik, gazdag zsákmányban lehet része.

6

Ramage százados egészen idáig meg volt elégedve az életével.

Tizennégy standard évig szolgált altisztként a Lyrán Nemzetközösség

Trellwan nevű világának milíciájában, ahol a helyi gyalogság vezetése

közben csiszolgatta harci képességeit, miközben katonáit a Periféria

végtelen térségéből, a Belső Szféra úgynevezett „civilizált" világain

kívülről érkező fosztogatók és kalózok ellen vezette. Jól végezte a

munkáját, és ezt felismerte az az ifjú mechharcos is, akit a trellwaniak

fogadtak fel, hogy hozzon létre egy csatamechegységet, és szálljon

szembe a Drakónis Szövetség inváziós haderejével. A zsoldos

nagymértékben támaszkodott Ramage szakértelmére, főként a

különleges egységek technikái terén, melyek alkalmazásával a

közönséges gyalogosok is elbánhattak a csatamechekkel. Mivel a

lázadók nem rendelkeztek saját mechekkel, ezekre a lángszórókkal,

légpárnásokra szerelt lézerekkel és robbanótöltetekkel felszerelt

katonákra várt a feladat, hogy megvédjék az embereket a modern

harcteret uraló 20–100 tonnás, páncélozott szörnyetegektől.

Az ifjú zsoldost Grayson Death Carlyle-nak hívták, és amikor

feladata sikeres teljesítése után elhagyta a Trellwant, Ramage úgy

döntött, hogy vele tart.

Ramage képességei ismét felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak,

amikor Grayson a Verthandi felkelőivel együtt tevékenykedett. A

mindössze néhány viharvert csatamechhel és géppuskával felszerelt

agromechhel rendelkező lázadó haderőnek sikerült visszaszorítania a

Kurita megszállókat, amíg a Steiner-ház közbe nem lépett, hogy félig

autonóm kormányzást garantáljon a bolygónak. Ramage képezte ki a

szedett-vetett gyalogságot, és ő vezette a katonákat a sorozatos

rajtaütésekre, melyek során elpusztítottak legalább tíz Kurita

csatamechet, és még ennél is többet rongáltak meg.

Ramage mindent megtett, hogy megőrizze őrmesteri rangját, még

akkor is, amikor egy százados jogkörével felruházva vezetett egy teljes

gyalogsági századot.

– Az emberek nem fogják tudni, mit tegyenek, ha nem jöhetnek

panaszkodni a jó öreg Ram őrmesterhez – tiltakozott több alkalommal is

Graysonnak. Amikor mindennek ellenére megkapta a századosi

kinevezését, Lori rámutatott:

– Eljön majd az idő, amikor valami újonc hadnagyocska szarvát kell

letörnie... százados. Nem árt, ha megvan az ehhez szükséges

rendfokozata.

Ramage vezetői módszerére leginkább talán a „kemény" kifejezés

illett, de magával sem volt kevésbé szigorú. Az egytagú trellwani

nevéről ismert, vagy közvetlenül csak „Ram"-ként emlegetett tiszt

kivívta az alatta szolgáló katonák szeretetét és tiszteletét.

– Vörös Kettes, mit talált? – Ramage egy sietve kiásott

lövészgödörben kuporgott egy sziklás talajú erdőben, nem messze attól

a völgytől, ahol a Légió két űrjárója földet ért. A háta mögött, valamivel

északabbra emelkedtek az Aragayan-hegység első, alacsonyabb

dombjai. A kommunikátor hangszórójából először csak statikus

recsegés hallatszott, majd jóval tisztábban egy férfihang.

– Vörös Egyes, mechek közelednek!

A Ramage mellett, a beszélgetést egy másik fülhallgatón

figyelemmel kísérő hadnagy felvonta a szemöldökét.

– A mieink?

– Kizárt dolog, Dulaney – felelte Ramage. – Abból az irányból

biztosan nem. Vörös Kettes, Vörös Kettes, azonosítást!

– Vörös Egy, itt Kettő. Század erejű egység! Tizenkét gépet

számoltunk meg, ismétlem, tizenkettőt. Egy Csatapöröly... két Íjász...

egy Mennydörgés, és... Figyelem, Vörös Egyes! Gyalogságot és

páncélozott járműveket is látunk!

Ramage tudta, hogy ez nem jó hír. A légiós járőr által megnevezett

gépek mind nehéz mechek voltak, melyek méltó ellenfelek lettek volna

a Szürke Halál század bármelyik csatagépe számára, és jóval

felülmúlták az űrjárókra vigyázó felderítő szakasz könnyű mechjeit.

– Vörös Kettő, itt Egy. Szedelőzködjenek, és húzódjanak vissza!

Folyamatos tájékoztatást kérek a mechekről!

Újabb statikus zörej következett, ezúttal recsegések és sziszegések

ütemes, szinte hipnotikus ritmusával kísérve.

– Zavarják az adást. – Ramage levette a fülhallgatót. – Nem tudom,

hogy a járőrünk hallotta-e, amit mondtam. Viszont azok a mechek

errefelé tartanak, méghozzá igencsak gyorsan.

– És ez mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy bemérték az űrjáróinkat, és most el akarják

foglalni őket.

– Mennyi időnk van?

Ramage már a terület térképét tanulmányozta. Mutatóujja sáros foltot

hagyott a térkép egy pontján.

– Húsz perc... legfeljebb. Azonnal értesítenünk kell az ezredest. Egy

gyors ellenőrzés igazolta, hogy minden frekvencián csak az ellenséges

zavarás statikus recsegését lehet hallani.

– A fenébe, és még az üvegszálas hálózatot sem állítottuk fel! –

Vagyis nem volt harctéri telefonvonaluk. Kinézett a gödörből. – Futár!

Egy szürkészöld álcaruhába öltözött, fiatal katona ugrott be a

gödörbe a két tiszt mellé. Ramage bekapcsolta a csuklószámítógépébe

épített hangfelvevőt, és gyors jelentést diktált bele a Vörös Kettes

megfigyeléséről.

– Kritikus a helyzet – fejezte be az üzenetét. – Javaslom a Szürke

Halál század azonnali értesítését az űrjárók zavarássemlegesítő

berendezéseinek használatával. A felderítő szakasz és a gyalogsági erők

legfeljebb késleltetni tudják az ellenség közeledését.

Kikapcsolta a felvevőt, azután megnyomott egy gombot, és kihúzta

az egyik résből előpattanó mini adathordozót. Beletette egy vízálló

tartóba, és átadta a csomagot a katonának.

– Ezt vigye el Martinez kapitánynak, Thurston hadnagynak és Roget

hadnagynak! Csak ők hallhatják... és siessen! Térjen vissza a

válaszukkal!

– Igenis, uram! – A futár kimászott a gödörből, és már el is tűnt.

Ramage az árok másik végéhez ment, ahol a gödör szélén, egy

háromlábú állványon nagy hatótávolságú infravörös távcsövet állítottak

be délnyugati irányba. Arrafelé a terep enyhén lejtett, a dombok és az

erdők fokozatosan eltűntek, beleolvadtak az Északi-felföld síkságaiba.

Arra volt Helmdown... valamint a Marikok főereje.

– Bárcsak itt lenne most az ezredes! – mormolta Ramage, sokkal

inkább magának, mint Dulaney hadnagynak.

– A hajókról tudják őt értesíteni? – kérdezte Dulaney.

– Mi? Igen, persze, az űrjárók fedélzetén lévő adók valószínűleg

áttörnek a zavaráson. És ha az ezredes tudomást szerez a zavarásról,

talán magától is rájön, mi történik, és azonnal visszasiet ide. Okos fiú.

Ám Ramage korántsem volt olyan magabiztos, mint ahogy mutatta.

Még ha Grayson Carlyle azonnal, teljes sebességgel el is indult a

századával Durandelből, a legjobb esetben akkor is csak ugyanabban az

időben érhet oda az űrjárókhoz, amikor a Vörös Kettes által észlelt

ellenséges, nehéz mechekből álló haderő.

Állított a távcső érzékelőjén, és végignézett az üres délnyugati

horizonton. Nem, egyáltalán nem álltak olyan jól a dolgok.

Grayson újra próbálkozott.

– Phobos, Phobos, itt Borostyán. Hallanak engem? Vége. – Feszülten

hallgatta a neurosisakba épített hangszórókat, de csak halk, távoli

sziszegést hallott, mintha egy óceán hullámai nyaldosták volna a partot.

– Lori, szerinted mi ez?

A romba dőlt tér túloldalán Lori lassan, céltudatosan mozgó

Árnyéksólyma mozdulatlanná dermedt, mintha maga a mech is

hallgatózna.

– Ez nem természetes eredetű – jött a válasz. – Szándékos zavarás,

Gray. Biztos vagyok benne.

– Én is erre gondoltam.

A módszeresen elpusztított Durandel látványa sokkolta a Légió

mechharcosait. Rengeteg holttestet találtak a romok alá beszorulva vagy

széttaposott, lézer szaggatta rongycsomóként az utcák közepén.

Lassanként a túlélők is előmerészkedtek, amikor elterjedt a híre, hogy a

Szürke Halál Légió mechjei a bosszúállás angyalaiként csaptak le a

várost megszállva tartó Marik gépekre. Minden túlélő ugyanazt a

történetet adta elő. Öt nappal azelőtt üzenet érkezett, hogy Garth

nagyúr, Irian hercegének parancsnoksága alatt Marik csapatok szállnak

le a helmdowni űrrepülőtéren. A hírek szerint fényes győzelmet arattak

a Sirius V-ön, ezért a Szürke Halál Légiót valamilyen különös, nagy

megtiszteltetésben akarják részesíteni.

Durandel városvezetősége, valamint a helmfasti parancsnoksággal

megbízott Baron százados elmentek Helmdownba, tárgyalni a Marik

képviselőkkel.

Sosem tértek vissza.

Az 5. Marik Gárda Pörölycsapás századának mechjei másnap

biztosították Helmdownt, és megszállták az egész vidéket; elfoglalták a

stratégiai fontosságú útkereszteződéseket, valamint a bolygó

fővárosának környékén lévő ipari létesítményeket. Helmfastban tiszta,

ám annál érthetetlenebb rádióüzenetet vettek: „Vezetőik fellázadtak a

Szabad Világok Ligájának legális kormánya ellen. Adják meg magukat

törvényes uraiknak, különben elpusztulnak!"

Baron százados eltűnése után egy fiatal, Fraser nevű hadnagy vette át

a helyőrség parancsnokságát. A bolygón lezajlott események olyan

különösek, olyan zavarosak voltak, hogy nem lehetett kizárni, hogy a

Helmet megszálló erők valójában nem is Garth nagyúr csapatai, hanem

közönséges renegátok, ellenséges fosztogatók, vagy valamilyen rebellis

Marik párt előretolt egységei. Helmfast biztonsága Fraser kezében volt.

Nem adhatta meg magát anélkül, hogy meg ne bizonyosodott volna a

támadók kilétéről, vagy a Szürke Halál Légió valódi helyzetéről.

Helmfast első védelmi vonalát azok a páncélosok alkották, amelyek

eltűnéséig Baron parancsnoksága alatt álltak. A helyőrségben

állomásozott persze gyalogság is, főként a helyi milícia egységei,

amelyeket azért hívtak be, hogy szolgálják Durandel új urait. Ezenkívül

volt néhány mechharcos, köztük Gomez DeVillar hadnagy, egy Kent

nevű Főnixsólyom-pilóta, valamint számos növendék, de az ő

mechjeiket hónapokkal azelőtt felrakodták a Phobos fedélzetére, hogy

tartalékként rendelkezésre álljanak a Liao területen.

Fraser hadnagy a Durandeltől nyugatra elterülő síkságon szállt

szembe a Marik csatamechekkel, ahol az ellenséges gépek áttörték a

védők vonalát. A milícia a Helmfast Kastélyban készült az ostromra,

miközben a „B" század, a páncélos század húsz járműve és a gyalogság

elfoglalta állásait.

Eddig egyetlen túlélő sem tudott összefüggő képet adni Graysonnak

arról, ami ezután történt. Néhányan látták, amint a Marik Pörölycsapás

század alakzatba rendeződik Fraser védelmi vonalával szemben. A

legtöbb ellenséges mech könnyű gép volt, de jól képzett, fegyelmezett

harcosok vezették őket. Bár az alacsonyan gomolygó füstfelhők szinte

mindent eltakartak, a Pörölycsapás mechjei harminc perc múlva már a

kastély falait lőtték, és Durandel utcáin járőröztek. Állítólag pánik tört

ki a „B" század gyalogosan harcoló újoncai között, amikor a Marik

csatamechek a tűz és a halál forgószelét húzva maguk után áttörtek a

velük szemben felálló, könnyű páncélzatú járműveken. Egy orvos, akire

a település szélén találtak rá többtucatnyi sebesült társaságában,

elmondta, hogy az egyik ápolt szerint egy Marik Griff a lábával taposta

el Fraser hadnagy Védette könnyű harckocsiját.

Grayson emlékezett a fiatal, lelkes tisztre. Nem lehetett több

húszévesnél, és sűrű bajuszt hordott, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy

idősebbnek tűnjön. Fraser sokakkal együtt a Galateán csatlakozott a

Légióhoz. Azt állította, olyan sokat hallott a Szürke Halál Légió

tetteiről, hogy úgy döntött, ő is jelentkezik az egységbe.

– Én is ki szeretném venni a részem a dicsőségből – mondta neki

Fraser.

Grayson leültette az ifjú Frasert egy galateai bárban, és rendelt neki

egy italt. Elmagyarázta neki, hogy az emberek nem a dicsőségért állnak

a gyalogsághoz. Természetesen a dicsőséget ott is meg lehet találni, a

katonai hagyományokban és a bajtársiasságban, a bátorságban és a

harctéri önfeláldozásban. Ám az ilyen dicsőségnek ára van. Nagyon

nagy ára.

Bár Fraser a New Oxford-i akadémián végzett, és biztosan kapott

volna valamilyen kinevezést, ragaszkodott hozzá, hogy a Légió a neki

való egység. Annyira eltökélten várta, hogy végre helyet kaphasson a

mechnövendékek között, hogy még a hadnagyi kinevezéséről is

hajlandó lett volna lemondani. Fraser közölte Graysonnal, hogy egy nap

ő is mechharcos lesz. A dicsőség igazi zászlajának hordozója...

Grayson kis híján elküldte, de valami a fiatalember lelkesedésében

emlékeztette őt saját zöldfülű növendék korszakára. Fraser aláírta a

szerződést, alhadnagyként csatlakozott az egységhez, és Baron páncélos

századához került – az első lépés egy hosszú tanulási folyamatban,

amelynek a végén talán eljuthat egy csatamech vezetéséig. Egy éven

belül előléptették főhadnaggyá, és kinevezték Baron századának

helyettes parancsnokává.

És Fraser most halott volt. Grayson azon gondolkodott, mennyi

dicsőség jutott végül a fiúnak azzal, hogy meghalt egy ötvenöt tonnás

páncélozott acélhegy lába alatt. Lehet, hogy hősként halt meg, de az

elképzelhető legmagasabb árat fizette érte. És a harc folytatódott Fraser

halála után is, mintha a fiatalember soha nem is létezett volna.

A Ramage különleges egységében szolgáló Burns őrmester

szemtanúja volt a városban lezajlott utolsó felvonásnak. Mivel a véderőt

egyértelműen legyőzték és szétszórták, Durandel városának megmaradt

vezetői a kapituláció mellett döntöttek. Miután meglátták a városháza

hivatali épületének ablakában lengő fehér zászlót, a nagyrészt durandeli

polgárokból álló helmfasti milícia is követte az elöljárók példáját.

Helmfast kapuit kinyitották, és a Marik hódítókat a háborús

konvencióknak megfelelően üdvözölték.

Grayson hagyta, hogy pillantása elkalandozzon ezeknek a

konvencióknak a következményén. Egyetlen épület sem maradt

érintetlen. A Helmfast Kastély kapuit, falait és tornyait lézersugarak

szaggatták, rombolták és perzselték... belülről. A pusztítás módszeres és

teljes volt. Miközben a romokat szemlélte maga körül, eltűnődött

ezeken az újabb megtévesztésekhez vezető megtévesztéseken, a

konvenciók kifordításán, melyek szemmel láthatóan közvetlenül a

Szürke Halál Légiót, és magát Graysont célozták meg.

Nagy súllyal nehezedett rá a teher. Az ő ostobasága vezette a Légiót

a jelenlegi helyzetébe? Vagy talán elbizakodottan azt feltételezte, hogy

bármivel is néz szembe, biztosan képes lesz megbirkózni a

problémával? A Durandelben hagyott hétszáz emberből a harcosai eddig

alig négyszázat találtak meg, és közülük is sokan sebesültek voltak.

Egységének hatékonyságát komoly mértékben – és negatívan –

befolyásolhatja a tudat, hogy sokuk felesége, férje, gyermeke vagy más

szerette halott, esetleg az erdőben vagy a hegyekben rejtőzködik, talán

sebesülten vagy haldokolva.

És ha az ellenség elfoglalja az űrjáróit, Grayson és az emberei

csapdába esnek a Helmen.

Trükköt szimatolt... és a trükkön belül újabb trükköket.

Miközben Helmfast romjait bámulta, keze rászorult a Martalóc

irányítókarjára. Ilyen trükkre többé nem kerül sor.

Lori órákkal később a Helmfast Kastély egykori eligazító

helyiségében talált rá Graysonra. A déli fal leomlott, a tetőgerendák

elhamvadtak, a kétszárnyú ablakok betörtek. A mozaikpadlót

bokamagasságig üvegtörmelék, por és kődarabok borították.

Grayson a falon tátongó lyukon keresztül jött be egy kétszemélyes

siklóval. A légpárnás tartalék generátorától kábelek kígyóztak a szoba

közepére állított tárgyalóasztalba épített számítógépig. A zsoldos feje

fölé, a keleti falra két nagy monitort rögzítettek. A kastély elektromos

hálózata csodával határos módon részben sértetlen maradt, bár az

áramfejlesztő megsemmisült, és a tűz elemésztette az áramköri panelek

nagy részét.

– Grayson?

A férfi először nem reagált. Háttal ült Lorinak, a számítógép

billentyűzete fölé görnyedve.

– Gray? – kérdezte Lori valamivel hangosabban. – Burns őrmester az

egyik durandeli raktárépület romjai alatt talált egy szállítmány plasztik

robbanóanyagot.

Grayson a lány felé fordult, de a tekintete kifejezéstelen volt, mintha

fel sem ismerte volna Lorit. Aztán a helyettese szavai végre eljutottak a

tudatáig.

– Remek – bólintott. – Remek.

– Működésbe hoztad az eligazítóhelyiség számítógépét!

– Más működő berendezés nem nagyon maradt itt. Beépítették az

asztalba, ez a szoba pedig nagyjából érintetlen maradt.

– Azt látom. – Lori felnézett a térképekre. A bal oldali üres volt, de a

másikon zöld, sárga és kék foltokból fotografikus térkép állt össze. –

Tervek?

– Lehetőségek.

Lori átvágott a törmeléken, megállt a férfi válla mellett, és felnézett a

képernyőre.

– Miféle térkép ez? Ez nem... Helm van rajta egyáltalán?

– Igen, ez egy nagyon-nagyon régi térkép. Helmfasttal együtt kaptuk,

Janos Marik adta nekem a kinevezési ceremónia részeként. Egy

számítógép készítette egy orbitális pályán keringő műhold fotói

alapján... de már háromszáz éves, így egy kicsit idejétmúltnak számít.

– Így is lehet mondani.

Lori most már megértette, miért zavarta össze a térképen látható

tenger. A mai Helm holt-tengeri síkságai száraz, terméketlen,

ásványkéreggel bevont sivatagok voltak. Ezen a térképen azonban egy

kis tenger látszott Durandeltől délre. A világító felirat szerint Yehudin-

tengernek nevezték.

– Meg akarod nézni, hogyan működik?

Lori bólintott.

– Nagyon egyszerű a kezelése. A számítógép memóriájában el van

raktározva és be van digitalizálva egy különlegesen részletes, nagy

felbontású fotósorozat. A számítógép létrehoz egy referenciahálót. –

Visszafordult a billentyűzethez, és beütött egy parancsot. Lori a jobb

oldali képernyőn most felismerte a terepet, az Aragayan-hegységtől a

Nagayan-hegység túloldaláig elterülő vidék déli részét. Az erdők sötét,

elnagyoltan foltosnak tűnő szürkében, kékben és zöldben jelentek meg.

A Nyugati-egyenlítői-tenger sötét, kristályos kék volt, kivéve a part és a

szigetek mellett, ahol a sekély homokpadok lágy, zöld és kékeszöld

sávokat hoztak létre.

Gray a fényceruzájával egy szürke foltra mutatott, a holt

tengerfenéktől északra.

– Ez itt Durandel. A koordinátái 456-76, hármas szintű nagyítás. A

legkisebb objektum, amit látunk, talán egy kilométer átmérőjű.

– Gray... tudom, hogyan kell térképet olvasni.

– Sajnálom, Lori. Nagyon hosszú volt az éjszaka. – Újabb utasítást

gépelt be, és a térkép perspektívája megváltozott, ráközelített a talajra.

A nagy, egyenletes földterületet most Durandel városának szürke foltja

uralta. Ki lehetett venni néhány épületet, egyébként mindenhol csak

romok látszottak. Helmfast a város felett emelkedő szirt tetején állt.

– Ötös szint, százszoros nagyítás. Ennél a nagyításnál a legkisebb

tárgy, amit látunk, körülbelül egy méter átmérőjű, vagyis ezerszer

kisebb, mint a hármas szintnél. – A térképet nézve hátradőlt, úgy

folytatta. – Taktikailag ez persze nem nyújt nekünk nagy segítséget,

ahhoz túlságosan régi. Viszont találtam egy völgyet északra, az

Aragayan-hegység túlsó felén. Nem túl nehéz terep. Itt egy völgy... az

Araga-völgy, körülbelül nyolcvan kilométernyire. Ott felállíthatnánk

egy tábort, hogy eltűnjünk az orbitális pályán keringő Marik hajók

szeme elől.

– És azután?

– Azután odavisszük a menekültjeinket. Keresd meg nekem

DeVillart! – DeVillar hadnagy egyike volt annak a két mechharcosnak,

aki Durandelben tartózkodott, amikor a támadók lecsaptak, és ő állt a

legközelebb ahhoz, hogy a túlélők vezetőjének lehessen tekinteni. –

Bízd meg az emberek és a használható járművek összegyűjtésével!

Álljon az élükre és hozzanak létre egy tábort, de közben folyamatosan

kutasson túlélők után! Hiszen kell lennie túlélőknek, gondolta Grayson. Eddig körülbelül

ötven holttestet találtak. Nem lehet, hogy mindenki meghalt! A

folyóvölgy ellátja őket menedékkel, élelemmel és ivóvízzel egészen

addig, amíg fel nem fedezik a csoportot.

– Én pedig riadóztatom a mecheket – tette hozzá. – A század teljes

sebességgel elindul vissza a landolási zónához.

– Félted az űrjárókat.

– Még szép, hogy féltem. Ha elveszítjük a hajóinkat, itt ragadunk...

és még azt sem tudjuk, ki haragudott meg ránk, és főként miért!

Nem mondta ki, amit Lori már úgyis tudott – hogy ha a

kommunikációt a század és a Phobos között blokkolták, az talán azt

jelenti, hogy ellenséges erők közelednek az űrjárók felé. Grayson

tisztában volt vele, hogy gyorsan kell cselekednie. Kezdtek kifutni az

időből. Vagy talán már ki is futottak, és a Légió ismét elkésett.

Grayson ebbe nem is mert belegondolni. Egy kis szerencsével talán

még maradt némi esélyük.

7

Julián Langsdorf ezredes az elmúlt két évben egy nem teljesen

feltöltött ezredharccsoport, a 12. Fehér Szablyák parancsnokaként

tevékenykedett; az egységet a Thermopolison, a Szabad Világok Ligája

és a Lyrán Nemzetközösség határvidékén lévő bolygók egyikén

osztották be helyőrségi szolgálatra. A változás alig két hete következett

be, amikor maga Kleider tábornok, Janos Marik egyik vezérkari tisztje

kereste fel.

Kleider erős testalkatú férfi volt, egyike azoknak az udvari

tisztségviselőknek, akik rengeteg katonai kitüntetésük és medáljuk miatt

úgy néztek ki, mintha testpáncélzatot viseltek volna. Szeme mélyen ült

bozontos, barna szemöldöke alatt, mely látszólag állandóan össze volt

vonva az elmélyült koncentrációtól. Húsos ajkát is mindig összehúzta,

bár ez ugyanúgy lehetett a feszült koncentráció, mint valamilyen

különösen gyászos emlék felidézésének eredménye.

– Irian hercege, Garth nagyúr megbízásából vagyok itt – közölte

Kleider bevezetés nélkül, néhány perccel azután, hogy belépett

Langsdorf eligazító helyiségébe a helyőrségi főhadiszálláson. –

Őkegyelmessége kidolgozott egy tervet, és az ön közreműködése

létfontosságú a végrehajtás szempontjából.

A tábornok annak az embernek a nyugodt magabiztosságával beszélt,

aki tudja, hogy szavai nem maradnak hatástalanok a hallgatóságára.

És Langsdorfot ennek megfelelően le is nyűgözte a beszéd. Irian egy

kisebb hercegség volt a Marik Nemzetközösségi Fejedelemség határán.

Egykor hatalmas ipari létesítményeit többször is megtámadták és

lerombolták a Steiner és a Liao erők. Garth, Irian jelenlegi hercege a

hírek szerint igen előkelő helyet foglalt el a kapcsolatok és szívességek

hálójában, amely átszőtte az atreusi Marik-udvart ugyanúgy, mint a

főkapitány központi vezérkarát. Ha egy tervnek bármilyen köze volt

Garth-hoz, akkor annak kidolgozásáról biztosan nagyon magas szinten

határoztak.

– Bármiben állok őkegyelmessége rendelkezésére, uram – felelte

Langsdorf, és komolyan is gondolta. Mindig is Janos Mariknak tartozott

hűséggel. A jelenlegi kor neofeudalizmusában, a szövevényes személyi

szövetségek és katonai támogatási fogadalmak között bármilyen, Garth

nagyúrnak tett szolgálat azt jelentette, hogy magának Janos Mariknak

tesz szívességet.

Kleider még jobban összehúzta vastag ajkát, és kifejtette, hogy egy

olyan összeesküvést lepleztek le a Szabad Világok Ligájának határain

belül, amely a Liga fejedelemségei közötti kényes egyensúly

felborulásával fenyeget. Amennyiben ez a terv sikerrel jár, magyarázta

Kleider, a fejedelemségeket összetartó kötelékek semmivé válnának egy

véres polgárháborúban. A Szabad Világok Ligája anarchiába süllyedne,

és a határokon várakozó mohó kutyák és sakálok biztosan kihasználnák

a lehetőséget, hogy megszerezzenek mindent, amit csak tudnak.

Az összeesküvés a jelek szerint a Steiner-ház egyik zsoldosától indult

ki, akinek sikerült nyélbe ütnie egy szerződést Janos Marikkal egy

hosszú hadjárat lefolytatásáról a Liao határ mentén. A Szabad Világok

Ligájának szerencséjére Garth nagyúr bizonyítékot szerzett arra, hogy

ez a zsoldos elárulta Janos Marikot, és lázadást készített elő azon a

bolygón, amelyet hűbérbirtokként neki ígértek. Ennek a világnak a neve

Helm.

Julian Langsdorf így került tehát a Helmre. Kleider parancsára

leszállt a bolygón, és elfoglalt az űrrepülőteret, valamint a fővárost,

Helmdownt. Egy egyszerű csellel fogságba ejtette a lázadás legfőbb

vezetőit, és a megfelelő módon elbánt velük. Majd amikor a lázadók

felkészültek rá, hogy szembeszálljanak vele saját erődjükben,

személyesen vezette az 5. Marik Gárdát, és egy heves összecsapásban

megsemmisítette a felkelők haderejét, lerombolta a városukat, és

elfoglalta a kastélyukat.

Az ezredes azt a parancsot kapta, hogy tartsa az állásait, amíg

Kleider vagy Irian herceg le nem váltják.

Bár Langsdorf kitűnő teljesítményt nyújtott, mégsem volt

megelégedve feladatával. Kellemes érzés volt, hogy a Liga

védelmezőjeként fogják ünnepelni, valamint hogy Janos Marik

hatalmának és uralkodásának fenntartása érdekében cselekedett, de a

Kleidertől kapott műveleti utasítások nem sok helyet hagytak saját

meggyőződésének. Ráadásul ez a meggyőződés azt súgta neki, hogy

amit tett, az helytelen.

A háború íratlan, ám annál erősebb törvényei szerint, melyek a

sokkal idősebb Ares Konvenciókból származtak, a polgári lakosság nem

lehetett egy háború célpontja. Ha a helyiek fellázadtak és fegyvert

fogtak törvényes uralkodójuk ellen, csak akkor engedélyezték az

uralkodónak – sőt, kötelezték is rá –, hogy ellenséges hadseregként

kezelje a civileket.

Amikor a polgári lakosság fegyvertelen, a hadserege pedig

hivatalosan, fehér zászlóval vagy semleges futár útján ajánlja fel a

megadást, akkor ezek az emberek a támadó hadsereg parancsnokának

védelme alá kerülnek, aki ettől a pillanattól fogva személyesen felel a

bántatlanságukért.

Kleider parancsai azonban nem sok lehetőséget hagytak a lázadók

formális kapitulációjának. Langsdorfhak még a jelképes szintű

ellenállásra is megsemmisítő csapással kellett reagálnia, bevetve a

rendelkezésére álló teljes haderőt. A lázadó sereget még akkor is meg

kellett semmisíteni, ha ez Durandel városának és a Helmfast Kastélynak

a földig rombolását jelenti. Ezenkívül az ezredesnek figyelmen kívül

kellett hagynia a fehér zászlót és a megadás egyéb hivatalos bejelentését

is, mert az biztos csak az alávaló felkelők valamilyen ravasz trükkje

lehet.

Langsdorf ezen elszörnyedt.

– Tábornok, ön lehetetlenné teszi, hogy ezek az emberek megadják

magukat nekünk! Egy élő populáció jóval többet ér, mint egy

megsemmisített. Egy ép, termelőképes városnak nagyobb az értéke,

mint... mint egy kiégett romhalmaznak!

Kleider atyáskodóan Langsdorf vállára tette a kezét, bozontos

szemöldöke a homloka közepéig emelkedett.

– Fiam, sokkal több forog itt kockán, mint amiről magának tudomása

van. Ezek a parancsok... visszataszítóak, én is tudom. Garth nagyúr

bizonyítékai azonban igazolják, hogy ez... ez az alávaló zsoldos

szörnyűséges bűnöket követett el Liao területen.

– Bűnöket? Miféle bűnöket?

– Nem ismerem a részleteket, ezredes. Garth nagyúr nem mondott el

mindent, de a hallottak alapján egyértelmű, hogy ez a zsoldos csürhe

már a Janos Marik szolgálatában eltöltött idő alatt tervelte ki a tetteit,

kizárólag azzal a céllal, hogy az incidensért mindenki magát a

főkapitányt tegye felelőssé!

– Úristen...

– Azt hiszem, Istennek nem sok köze van ehhez az összeesküvéshez.

Gondoljon bele! Ha a főkapitányt teszik meg bűnbaknak, bármilyen

bűncselekményről is legyen szó, azzal a zsoldosok elhintik egy

polgárháború magvait. A különböző csoportosulások azonnal

ugranának, hogy támogassák vagy elmozdítsák Janos Marikot. És a

zűrzavar közepette a zsoldosok megpróbálnák magukhoz ragadni a

hatalmat. És nem is lenne nehéz dolguk a Liga darabokra hullása

közepette; a hadsereg szétszakításával nyitva állna az út egy Steiner

vagy Liao invázió előtt.

– Az említett zsoldos és a haderejének egy része jelenleg Liao

területen tartózkodik. Lehet, hogy már túlságosan késő megakadályozni

azt a szörnyűséges tettet, amit ez az ember kitervelt, de abban

reménykedünk, hogy sikerül egy olyan helyre csalogatni őt és az

egységét, ahol már könnyedén elbánhatunk velük. Garth nagyúr

előkészített egy hadsereget, hogy csapdába csalja és elintézze a

szörnyeteget.

– Önnek eközben meg kell szereznie a zsoldos hűbérbirtokát. És

mindent, céltudatosan és véresen könyörtelenül kell végrehajtania! –

Kleider az öklével belecsapott húsos tenyerébe, hogy nyomatékosítsa

szavait. – Lehet, hogy a terv kiagyalói a durandeliek között vannak. Az

azonban biztos, hogy egyetlen ártatlan embert sem talál ott, mivel a

zsoldosok vezérének szüksége van saját embereinek maradéktalan

támogatására, mielőtt egyáltalán belevágna egy ilyen tervbe. Nem...

nem tekintheti ezeket az embereket ártatlannak, ezredes.

És Langsdorf, a jó, hűséges katona eljátszotta a szerepét. Az ezredes

apja, Rolf Langsdorf Janos Marik személyes jó barátja és bizalmasa

volt, aki támogatta Janost a főkapitány és testvére, Anton között nemrég

lezajlott véres konfliktusban. Janos jutalomból Valik grófjává nevezte ki

őt, a nemesi kiváltságnak köszönhetően pedig Langsdorf testvére

vikomt lett, és még Julián is kapott egy kisebb nemesi címet. Julián

Langsdorfot szigorúan igazságos apja abban a hitben nevelte, hogy

semmi sem lehet fontosabb, mint a hűbérúr maradéktalanul lojális,

odaadó szolgálata.

Langsdorf kinyitotta a kezét, és a fény felé tartva szemügyre vette a

tenyerét. Továbbra is hitt ebben, de Durandel lemészárolt polgárainak

üvöltése és halálsikolya még mindig ott csengett a fülében. A

főkapitány ellenségeit ki kellett gyomlálni... egy ilyen démoni

összeesküvés felelőseit könyörtelenül ki kellett végezni... és mégis...

Lehet értelmes célja egy ilyen mészárlásnak? Eszébe jutott az

aranyszőke hajú, félig meztelen nő, aki rémülten rohant ki a

Csatapöröly árnyékából, amikor lerombolta házának falát. Már

becélozta a lázadót a mech bal oldali géppuskájával, amikor felismerte,

hogy a nő egy csecsemőt tart a karjában.

A kötelességtudat és az erkölcs között őrlődve végül kénytelen volt

futni hagyni célpontját.

Egy dolog volt elpusztítani a szörnyetegeket, akik népe és kultúrája

megsemmisítésére törekedtek, akik meg akarták dönteni a kormányt és

az urat, akit szolgált. Ám egy védtelen nő és egy gyermek könyörtelen

legéppuskázása már teljesen más lapra tartozott. Langsdorf ezen a

ponton átadta a hadművelet parancsnokságát Prosser századosnak, a

Pörölycsapás századból. Egyedül tért vissza Helmdownba, ahol azzal a

hírrel fogadták, hogy meg nem erősített információk szerint

azonosítatlan űrjárók landoltak a bolygón.

Langsdorf most a Csatapörölye pilótafülkéjében ült, és a 12. Fehér

Szablyát vezette arrafelé, amerre Javil kapitány megjelölte az ismeretlen

hajók landolási zónáját. Nagyon szeretett volna beszélni valakivel, de az

ellenség kommunikációját blokkoló zavarás az ő rádióját is

használhatatlanná tette. A dolgok egyre rosszabb irányba kanyarodtak,

szinte már a hadművelet elejétől kezdődően. Először ott volt a küzdelem

a kötelességtudat és az emberiesség között, a küzdelem, amely azzal

fenyegetett, hogy megbénítja Langsdorfot, aki ha csak magában is, de

elkezd megkérdőjelezni minden parancsot, minden cselekedetet.

Aztán jött a hír, hogy az 5. Marik Gárda nyolc mechje – nyolc

csatamech – eltűnt, és nagy valószínűséggel megsemmisült

Durandelnél. Végzetük egyetlen bizonyítéka egy zavaros rádióüzenet

volt, melyet az ezredparancsnokság helmfasti központjában fogtak. Az

akadozó, pánikszerű figyelmeztetés szerint ismeretlen ellenség ütött

rajta a Pörölycsapás századon. A kapcsolat megszakadt, mielőtt a

rádiókezelő megerősítést kérhetett volna. Azután már csak néma

csendet hallottak Durandelből. Langsdorfnak azt kellett feltételeznie,

hogy a Prosser parancsnoksága alatt hátrahagyott mechek

megsemmisültek. Csak éppen azt nem tudta, hogyan és ki végzett velük.

A válasz néhány perccel később megérkezett, az orbitális pályán

keringő Javil kapitány jóvoltából. A kapitány tájékoztatta Langsdorfot,

hogy Durandeltől nem messze két űrjáró landolt a bolygón, körülbelül

abban az időpontban, amikor az ezredes Csatapörölye visszaért

Helmdownba. A hírek jó néhány kérdésre választ adtak, de ugyanakkor

meglehetősen zavaróak is voltak. Arra utaltak, hogy valóban nem a

tervek szerint alakulnak a dolgok. Kleider azt ígérte, hogy a renegát

zsoldosok első vonalbeli harci egységeit másik rendszerbe csalogatják

és lefoglalják, és hogy neki csak egy maroknyi lázadó civillel,

növendékkel és harmadosztályú katonával kell elbánnia.

Harmadosztályú katonák viszont nem szoktak elbánni nyolc mechhel

olyan gyorsan, hogy szinte még segítséget kérni se legyen idejük. A két

Union osztályú űrjáró leszállása azt jelentette, hegy jelen pillanatban

akár huszonnégy csatamech is lehetett a földön – túl sok ahhoz, hogy

saját, kisebb vegyes egységével szembe tudjon szállni velük.

Amennyiben a Pörölycsapás nyolc mechje valóban megszűnt létezni,

tizenöt harci gépe maradt, és annak is a nagy része könnyű mech.

Langsdorf összegyűjtötte az összes elérhető mechet – saját

Csatapörölyét, a Pörölycsapás század Helmdownban maradt három

könnyű gépét, valamint a 12. Fehér Szablyák két teljes szakaszát. Így

mindössze három Szablya mech maradt Helmdown védelmére, de

szüksége volt minden tűzerőre, hogy eséllyel vehesse fel a harcot az

űrjárók ellen.

A Helmdown és Durandel közötti út széles volt és sima, így gyorsan

haladhattak előre. A mechhadoszlop mellett a gyalogsági tartaléktól

átcsoportosított két ECM-jármű száguldott, statikus zörejt sugározva,

ami lehetetlenné tette az ellenséges rádiókommunikációt. Igaz, hogy a

zsoldosok tudomására hozzák a közeledésüket, de ez most nem

számított. Langsdorf harcosai már megkapták a részletes eligazítást, a

harctéren már nem volt szükségük további kommunikációra. A zavarás

sokkal jobban fogja gátolni az ellenséget.

Egy kis szerencsével előbb fognak a landolási zónához érni, mint

ahogy a portyázó zsoldosok visszatérhetnének Durandelből.

Egy kis szerencsével lesz esélyük a sikerre.

Ramage százados állított a távcső élességén. Számok villantak fel a

szerkezet kijelzőjén, ahogy a műszer távolságmérő lézerekkel bombázta

a célpontokat. A lankásan ereszkedő völgy túlsó végét már por takarta,

így a legtávolibb objektumokat egyre nehezebb volt bemérni, de a

közelebbi már csak nyolc kilométernyire járt.

Az elöl haladó két gép hosszú árnyékokat vetett a föld felett

szétterülő porfelhőn keresztül, miközben csaknem nyolcvan kilométeres

óránkénti sebességgel közeledtek. Az egyik különös alakú, madárlábú

gép egy Sáska volt, a másik pedig egy humanoid Darázs.

A taktikai frekvenciára állította a rádiót, és meghallotta az éles

statikus zúgást.

– Futár!

– Uram?

– Üzenet Martinez kapitánynak. Legalább két mech közeledik az

állásaink felé. Távolság nyolc, sebesség nyolcvan.

– Két mech, nyolc-nyolcvan, uram!

– Pontosan. Indulás!

Ramage mindkét irányban végignézett a lövészgödrök során. A

katonák egymástól nagyjából egyenlő távolságban, tíz-tizenöt

méterenként kuporogtak, fegyverük csöve kikandikált a sietve emelt kő-

és fa-fedezék mögül. Valamivel feljebb és lejjebb a dombon, a sziklák,

az alacsony, göcsörtös fák és más tereptárgyak takarásában szintén

gödrök sorakoztak. A katonáknak néhol sikerült durva bunkereket is

kialakítaniuk, farönkökkel és homokkal álcázott páncéllemezekkel

fedve be a lyukat.

Nyolc kilométer, nyolcvan kilométer óránként. A számokkal nem

lehet vitatkozni. A két fémszörnyeteg egytized óra, vagyis hat perc

múlva odaér hozzájuk. Mikroszkopikus esély volt csak rá, hogy

Grayson és a két szakasz időben visszaérkezik Durandelből. A völgy

másik oldalán, a porfelhőben szürreális fenyegetéssel mozogtak és

tornyosultak az árnyak.

Ramage megpróbálta kivenni az alakokat. Három... négy... hat...

Nagy erőkkel vonultak ki. Ramage most már egy nagy, viharvert

Csatapörölyt, és szorosan mögötte egy Mennydörgést is látott.

Az ellenséges mechek kiértek a völgy legalsó, sík szakaszára,

könnyedén lépték át a középvonalat jelző keskeny, kiszáradt vízmosást.

Az árnyak jobbra és balra széthúzódtak, felvették a klasszikus harci

alakzatot. Tudják, hogy itt vagyunk, gondolta Ramage. Azt is tudják,

hogy az űrjárók a domb másik oldalán várakoznak, és hogy innen

próbáljuk védeni őket. A könnyű mecheket ellenünk küldik, a nehéz

gépek pedig megkerülnek minket és a dombot.

A landolási zónához igyekeznek.

A gödörbe arcán álcafesték és por furcsa elegyét viselő, fiatal katona

zuhant be olyan lendülettel, hogy kis híján magával sodorta a Ramage

harctéri pozícióját jelző, rögtönzött zászlót. A katona a futárok zöld

karszalagját viselte. Zászlók és karszalagok, gondolta Ramage keserűen.

A váratlan ECM-zavarás miatt improvizálniuk kellett, hogy

fenntartsanak valamiféle harctéri kommunikációt.

– Uram, Martinez kapitány üzeni, hogy három Bumeráng tűnt fel a

radaron. És... és az ezredesnek egyelőre semmi nyoma.

Ramage felnézett az égre, megpróbált átlátni a magas, forró

ködfátyolon. A Bumeráng felderítő gépek jelenléte megmagyarázná,

honnan ismeri az ellenség a pozíciójukat. A gödröket jól álcázták

elölről, de a légi infravörös kamerák elől szinte lehetetlen volt elrejteni

őket.

Elnyomta hirtelen előtörő, esztelen vágyát, hogy integessen és

mosolyogjon az ég felé, és inkább visszafordult a futárhoz.

– Rendben. Vigyen egy üzenetet Martinez kapitánynak! Legalább

nyolc mech közeledik, köztük nehéz gépek. A célpontok távolsága... –

Ismét belenézett a távolságmérőbe. – Két kilométer, és csökken. A

főerők északon és délen helyezkednek el, valószínűleg dupla átkarolásra

készülnek. Megjegyezte?

A fiatalember homlokára ráncokat vésett a koncentráció.

– Legalább nyolc célpont, köztük nehezek. Két kilométer... főerők

északon és délen. Lehet, hogy dupla átkarolás. Igen, uram!

– Akkor gyerünk!

Miközben a katona kimászott a gödör hátsó részén, Ramage csőre

töltötte TK rohampuskáját.

– Várjanak a tüzeléssel! – utasította az embereit. – Lángszórósok és

RHR-kezelők, maradjanak lent, amíg nincs tiszta célpontjuk! Azt

akarom, hogy közelről lőjenek, és pontosan célozzanak! A parancsomra

tűz!

Mozgolódás támadt az árkokban, megmoccantak a fegyverek, ahogy

a katonák csőre töltöttek, vagy kinyitották kézi lángszórójuk szelepeit.

Ők voltak a legjobb emberei, a mechek elleni hadviselés minden

trükkjét megtanította nekik. Tudta, hogy nem fognak neki csalódást

okozni. Azt is tudta, hogy ilyen körülmények között az esélyük arra,

hogy komoly károkat okozzanak akár egyetlen csatamech-szakasznak

is, szinte a nullával egyenlő.

A csatamechek közelebb értek, növelték a tempót, lépteik

megnyúltak. Most már látta megcsillanni a napsugarakat a pilótafülkék

üvegén és a felemelt fegyvereken.

Ramage is készenlétbe helyezte a TK-t, tekintete kísérő gyalogság

után kutatott. Kezdődik, gondolta.

8

A Komsztár majdnem háromszáz évvel korábban, a 28. században

jött létre. Abban az időben még csupán – csupán! – egy csillagközi

kommunikációs hálózat volt, amely kiterjedt az ember által felfedezett

világűr legnagyobb részére. Megalapítója és fő szervezője az akkori

Csillagliga kommunikációs minisztere, Jerome Blake volt.

Blake tevékenysége őrizte meg a Komsztárt egy különálló, semleges

entitásnak a polgárháborúk folyamán, melyek darabokra tépték a

Csillagligát, és több száz világot szakítottak el egymástól. A régi

Csillagliga trónjára áhítozó utódállamok bármelyike nagy előnybe

került volna riválisaival szemben, ha ő, és egyedül csak ő rendelkezik az

űrugróknál is gyorsabb csillagközi kommunikáció kulcsát jelentő

hiperimpulzus-generátorok felett.

Blake-nek akkor sikerült saját jogokkal rendelkező, önálló

hatalommá fejlesztenie a Komsztárt, amikor 2788-ban egy zsoldos

hadsereggel elfoglalta a Terrát, és a bolygót a Komsztár védelme alatt

álló semleges területté nyilvánította. Politikai alkuk és tárgyalások gyors

sorozatát követően minden nagy ház beleegyezését elnyerte: a Komsztár

kereskedelmi vállalkozásként folytathatja tevékenységét, amennyiben

teljes mértékben semleges marad az akkoriban zajló háborúkban. Egy

ilyen megegyezésnek minden utódúr jól látta az előnyeit. Ha valamelyik

utódállam irányítaná a Komsztárt, akkor az az állam nemsokára már az

egész ismert világűr ura lenne. Ha viszont egyikük sem férhet hozzá a

szervezethez, akkor mindannyian igénybe vehetik a Komsztár

különleges – és felbecsülhetetlen értékű – szolgáltatásait. Az

elkövetkező három évszázadban azonban többször is előfordultak olyan

incidensek, amikor egyik vagy másik utódház megtámadta a Komsztár

valamelyik létesítményét. A szervezet elkerülhetetlenül érkező

megtorlása az volt, hogy felfüggesztettek minden csillagközi

kommunikációs szolgáltatást az érintett világon vagy világokon,

egészen addig, amíg az agresszor úgy nem döntött, hogy elismeri és

tiszteli a Komsztár semlegességét.

A Komsztár kiváló szolgálatot tett a csillagközi kommunikáció

szolgáltatójaként, ám volt egy másik, sokkal különösebb oldala is. Blake

halála után a szervezet átszervezésen ment keresztül, melyet sokan egy

új vallás felemelkedéseként értelmeztek. Vezetői most már hittek abban,

hogy a Komsztár tartja a kezében a régi Csillagliga gyorsan hanyatló

technológiájának kulcsát, és hogy egyedül a Komsztár képes rávezetni a

civilizációt egy olyan ösvényre, amelyen végül eljuthatnak a békéhez és

a bőséghez. A szervezetet, a tagokat és a hiedelmeket nemsokára már a

misztikum, a rejtélyek, a rituálék és a babonák homálya fedte be. A

Komsztáron kívüli technikusok egy része bizonyos fokú derültséggel

figyelte a rendet. Blake szavait ismételgetni egy hiperimpulzus-

generátor felett, az átviteli program engedélyezése előtt? Nevetséges!

És mégis csak a Komsztár techjei, a rend adeptusai tudták, hogyan

javítsanak meg és üzemeltessenek egy hiperimpulzus-generátort. Ha

kántálni akarnak az átkozott berendezésük felett, hát csak tegyék! Azok

a techek, akik kinevették a Komsztár adeptusait, ugyanakkor

ragaszkodtak saját csavarkulcsukhoz, mert az „szerencsét hoz", vagy

„tudja a dolgát", vagy mert a hiánya „felér egy átokkal". Három

évszázad alatt nagyon sok minden veszett el a háború pusztításában. Bár

az emberek elkeseredetten küzdöttek, hogy visszaszerezzék mindezt,

amit elveszítettek, elkerülhetetlen volt, hogy a rést betöltse a tudatlanság

és a babona.

A Komsztár a Terrán székelő prímás és az Első Kör irányítása alatt, a

közigazgatási teendőket ellátó püspökök vezetésével összefogta

mindazt, ami az emberi birodalomból megmaradt. Blake Útjának

követői sokasodtak és felvirágoztak, hittek abban, hogy ők jelentik az

utolsó bástyát az emberi faj elnyelésével fenyegető szakadék előtt, és

terjesztették az örökkévaló, áldott Blake szavát.

A püspök addig kutatott tekintetével a tömött bálteremben, amíg meg

nem találta Garth nagyúr zömök, szalagokkal és zsinórokkal

teleaggatott alakját. Gondolatban felidézte a jelenlegi válsághelyzetet,

és megfontolta, hogy a Mizar űrugrón lévő magán-dolgozószobájába

hívatja Garth nagyurat. Végül azonban nem így döntött. Saját emberei

előtt egy olyan magas rangú nemes, mint Irian hercege tiszteletet és

hódolatot érdemelt még egy Komsztár-püspöktől is, aki

végeredményben semmiféle rangot vagy címet nem birtokolt.

És mégis, a püspök mögött álló hatalom fennhatóságot biztosított

számára az olyan emberek felett, mint Garth – mert ez a hatalom sokkal

nagyobb volt, mint amit a puszta címek vagy hadjáratokra utaló

kitüntetések és medálok jelentettek. Ezt a fajta hatalmat igen kifinomult

módokon lehetett felhasználni, és a püspök ezzel nagyon is tisztában

volt. A bársonykesztyűbe rejtett acélököl soha nem lesz más, mint acél,

ő pedig nagyra értékelte, hogy a lágyság álcája még hatékonyabbá teheti

az eszközt.

A püspök elmosolyodott, és az ajkához emelte a metszett

kristálypoharat. A feje felett, a bálterem átlátszó kupoláján keresztül

mintha egy ékkövekkel kirakott kereket látott volna; a csillagok

elhaladni látszottak a mozdulatlan Mizar mellett. Valójában azonban a

bálterem mozgása miatt tűnt úgy, mintha a fenti csillagok keringenének.

Az Irian herceg kíséretét szállító űrjáró a Mizar hossztengelye mentén,

monoszálas kábelek hálózatán függött, a túloldalra pedig ellensúlyként

egy másik űrjárót rögzítettek, és az egész szerkezet folyamatos

forgásban volt, hogy a centrifugális erő segítségével mesterséges

gravitációt hozzanak létre a hajó fedélzetén. A fő hajó pozíciótartó

hajtóműveinek használatával elérni az l G-s gyorsulást – ami egyébként

nem lett volna lehetséges kiengedett ugróvitorlával – az egyetlen módja

volt annak, hogy gravitációt teremtsenek, és az összegyűlt előkelőségek

nyugodtan páváskodhassanak díszes ékköves, szalagokkal feldíszített

ruháikban ahelyett, hogy tehetetlenül lebegnének. A fedélzeten

bukdácsoló elhízott disznók (vagy felcicomázott, ügyefogyott szeretőik)

gondolata kiszélesítette a püspök mosolyát.

Annyira értéktelenek mind, egytől egyig...

Nos, talán mégsem annyira. Még Garth-nak is megvan a maga

haszna, és ez egy ideig még így is marad. A herceg azonban egy

alkalommal már nagyot hibázott, és ezért fizetnie kell. Garth-t

emlékeztetni kellett arra is, hogy ki felügyeli valójában ezt a műveletet,

melyet a jelek szerint a sajátjának gondol. A püspök igazából e miatt a

beszélgetés miatt fontolgatta, hogy a dolgozószobájába rendeli a

herceget.

Nem, ez most a bársonyos ököl és a szolid megközelítés ideje volt.

Később, ha Garth túlságosan makacsnak bizonyul, elég idő lesz rá, hogy

engedje kivillanni szavai mögül a csupasz acélt.

Határozott vonalú szája sarkában még mindig halvány mosoly

bujkált, amikor odaért a herceghez. Garth elsápadt, amikor

megpillantotta. Helyes, gondolta a püspök. Még mindig retteg tőlem.

Okot is fogok adni rá, mégpedig olyat, amilyenről nem is álmodna...

A püspök kurta meghajlása egyértelműen csak formaság volt, semmi

más.

– Kegyelmes uram.

– Rachan. – Garth hangja vékony volt, és enyhén akadozott.

Tekintetéből komorság sütött, mintha máris megbánta volna, hogy

kapcsolatba lépett a püspökkel és azokkal, akiket képviselt.

Annál jobb. Az ilyen embereket sokkal könnyebb irányítani.

– Híreim vannak, kegyelmes uram – mondta Rachan.

Garth társasága a Mailai-ház egy obszcén módon kövér

kereskedőjéből, fél tucat alacsonyabb beosztású funkcionáriusból,

valamint néhány kifestett, szőrméket, ékszereket és egyéb díszeket

viselő fiatal nőből állt. Garth tekintete idegesen villant végig a

csoporton.

– Nem ér rá? – kérdezte.

– Nem, kegyelmes uram.

A herceg kortyolt egyet a poharában lévő kék italból, és az üres

poharat átadta egy arra elhaladó felszolgálónak.

– Jövök. – Összeszedte maradék méltóságát, ellépett a püspök

mellett, és a csillogó padlón végiglépdelve célba vett egy

elfüggönyözött alkóvot, ahol nyugodtan beszélhetnek.

– Mi újság, Rachan?

– Üzenetet kaptam az itteni állomásunkról. – A püspök

négyszemközt gyorsan elfeledkezett a hanyag „kegyelmes uram"-ról.

Semmi értelme nem lett volna aláásni a nemes tekintélyét az emberei

előtt, de kitűnő módja volt ez emlékeztetni a herceget, hogy ki

rendelkezik nagyobb hatalommal. Rachan az átlátszó mennyezet és az

ezüstösen csillogó Mizar felé intett. Valahol azon túl helyezkedett el a

csillagrendszer bolygója. Garth saját hercegsége, az Irian. A Szabad

Világok Ligájának belseje felé, a Marikra tartó Mizar megállt a

rendszerben, és Rachan itt értesült az eseményekről, melyek

beláthatatlan irányba fordíthatják a jelenlegi válsághelyzetet.

– Igen?

– Az iriani hiperimpulzus-állomás továbbított egy üzenetet a helmi

ügynökeimtől. – Nem a mi ügynökeinktől. Az én ügynökömtől. –

Annyira fontosnak ítélték, hogy alfa prioritás kóddal küldték. – Ismét

belekortyolt az italába, élvezte a jól látható zavarodottságot Garth

kövér, üres vonásai mögött. – Mint már figyelmeztettem is önt rá,

Grayson Carlyle nem ment a Marikra. A Helmen tartózkodik... most is.

– A Helmen! De... de...

– Mondtam önnek, hogy nem minden ember hajlandó ugrani a

parancsára. Megtagadta az utasítását, és nem ment a Marikra. Erre

számíthatott volna.

– Nem számít. Két teljes századnyi mechem van a Helmen,

azonkívül a légierő és az űrhajók. Carlyle nem jut át rajtuk.

– Ostoba! – Ideje volt ledobni a bársonykesztyűt. – Az ügynökeim

jelentése szerint Carlyle két szakasza – két teljes szakasz – lecsapott a

maga nyolc mechjére, amelyek éppen Durandel lerombolásával voltak

elfoglalva. Mind a nyolc mech megsemmisült. A jelek szerint Carlyle

egysége nem szenvedett említésre méltó veszteségeket.

Garth nagyot nyelt, mintha nehezen jutott volna levegőhöz.

– Nem tudja elkerülni az ottani haderőm többi részét...

– El tudja, és el is fogja. A forrásaim szerint az ön ottani harctéri

parancsnoka megindult Carlyle űrjárói ellen. A hadereje azonban ez

esetben súlyos hátrányban van. Nincs elég csatamech a bolygón ahhoz,

hogy bekerítsenek egy olyan ravasz rókát, mint Grayson Carlyle, még

akkor sem, ha sikerül elfoglalni a szállítóhajókat. Egy elszánt

állóharcban a teljes helyőrség felmorzsolódhat. Grayson Carlyle

meglehetősen... képzett harcos.

– Nem készülhettünk fel minden eshetőségre, Rachan! Ez

képtelenség! A helmi hadműveletre mindössze két csonka ezredet

tudtam elkülöníteni, vagyis alig egy zászlóaljnyi erőt! Maga mondta,

hogy ez elég lesz a feladat elvégzéséhez.

– Bocsásson meg, de én azt mondtam, hogy elegendő lesz a civil

közösség elpusztításához, illetve az ott élő techek és mechharcos

növendékek felszámolásához. Szót sem ejtettem arról, hogy Carlyle

veterán harcosaival is felvehetik a harcot!

– A rendelkezésemre álló haderő többi része vagy itt van, vagy a

Marikon várakozik.

– Nyilvánvalóan.

Garth ezúttal meglepő eltökéltséget mutatott, kövér öklével nyitott

tenyerébe csapott.

– A Marikon állomásozó egységeket át lehet rendelni. Azonnal

kiadom a parancsot. Csapdába ejtjük és elpusztítjuk Carlyle-t!

Rachan megitta az italát, majd tanulmányozni kezdte az üres poharat,

lassan forgatta a kristályt az elúszó csillagok fényében.

– Pusztítsa el, vagy tegyen vele, amit akar, Garth, de ezt az embert és

a zsoldosait mindenképpen semlegesíteni kell. A Sirius V-ön lezajlott

hadművelet nem volt elég. Be kell fejeznie a munkát.

– Befejezem, püspök, ezt megígérem!

– Nem ígéreteket akarok, kegyelmes uram. – Rachan úgy döntött,

ismét itt az ideje egy kis udvariasságnak. – Nekem most eredményekre

van szükségem. Eredményekre, melyeket ön megígért nekem... – Egyik

kezét tenyérrel felfelé maga elé emelte, és lassan ökölbe zárta az ujjait.

– Nekem! Ha részesülni akar a felfedezésünkből, akkor végezze el a

munka magára eső részét.

Garth lehunyta a szemét, és bólintott.

– Higgye el nekem, püs... Rachan, én is legalább ugyanannyira

akarom, mint ön. Ez csupán egy apró késedelem, semmi több. Napokon

belül a Helmen lesz majdnem három teljes ezredem. Grayson Death

Carlyle és a zsoldos csürhéje nem szállhat szembe sikerrel egy ekkora

haderővel!

Rachan elégedetten bólintott. Biztosan a kezében tartotta a nemest.

– Kiváló, kegyelmes uram. Ne hagyjon cserben minket! – Nem ártott

emlékeztetni a herceget, hogy kik állnak Rachan mögött. – A társaim

nem tűrik a kötelességtudat hiányát... sem a kudarcot. Különösen nem a

kudarcot.

– Értem.

A Marik-ház csatamechjei sűrű porfelhőt kavarva rontottak elő a

völgyből, lézersugarak és géppuskasorozatok söpörtek végig a Szürke

Halál Légió gyalogságának védővonalán. Ahogy Ramage számított is

rá, a legkönnyebb mechek haladtak középen, ezek csaptak le a

gödrökben és rögtönzött bunkerekben lapuló katonákra, míg a nagyobb,

nehezebb gépek északról és délről átkarolták a védők pozícióit.

Ramage emberei az utolsó pillanatig vártak, majd egyszerre nyitottak

tüzet rövid hatótávolságú páncéltörő rakétáikkal, lézereikkel és

lángszóróikkal, megkísérelve rátalálni a páncélozott fémóriások gyenge

pontjaira.

Ramage nem lőtt. A harcmezőn még nem bukkant fel az ellenséges

gyalogság, rohampuskája pedig pont annyira lett volna hatékony a

csatamechek ellen, mintha egy marék konfettivel szórná meg őket.

Mindössze annyit tehetett, hogy irányította a hallótávolságon belül lévő

katonák tüzét, megmutatta a páncélzat gyenge pontjait, a

végtagízületeket, a mozgatószerveket, és folyamatos szitokáradat

kíséretében bátorította embereit, a megingókat átkokkal vagy biztatással

erősítve meg, az adott katona személyiségétől függően.

Az ellenséges mechek előőrse lassítás nélkül tört át Ramage

lövészárokvonalán. Rövid hatótávolságú rakéták íveltek fel legalább

tucatnyi rejtekhelyről, hatalmas robbanással csapódtak be céljukba, és

füstölgő páncéldarabokkal szórták tele a domboldalt. A Sáska

megtorpant, a fülke alá szerelt lézerállvány végigpásztázta a harcmezőt,

megpróbált rátalálni a rajokban érkező RHR-ek indítóhelyére. Fehér

fény villant, ragyogása még Ramage sötétített rostélyú sisakkal ellátott

katonáit is elvakította, majd, por, füst és tűz csapott fel az egyik rejtett

lőállás farönkökből álló tetejéből. A Sáska ismét elindult előre,

miközben Ramage emberei kézifegyvereikből is tűz alá vették a

gépeket. A levegő megtelt a páncéllemezekről lepattanó lövedékek

fütyülésével és csengésével. Egy alkalommal valami nekicsapódott

Ramage párnázott páncélmellényének, majd ártalmatlanul hullott le a

földre, a bakancsa orra elé. A százados megkockáztatott egy pillantást a

tárgyra. Egy 10 mm-es lőszer volt, aminek a hegye szinte teljesen

ellaposodott az ötven méterre járó Sáska páncéljával való találkozástól.

Csatazaj hallatszott a gerinc tetejéről is, északi és déli irányból. Az

átkaroló erők felértek, gondolta Ramage. Átkozottul gyorsan

bekerítenek minket, ha nem találunk ki valamit.

A Szürke Halál Légió vonala megingott. Támogatás nélkül a

gyalogság legjobb esetben is csak lelassítani tudta az

acélszörnyetegeket. Az ellenséges parancsnok valószínűleg azt tervelte

ki, hogy néhány könnyű mechhel a földhöz szögezi Ramage embereit, a

nehéz gépeket pedig egyből hátraküldi a domb mögé. Elérkezett a

távozás ideje.

Ramage a derékszíján lógó zömök tokból előhúzott egy

jelzőpisztolyt. Lehajtotta a csövet, betöltött egy 35 mm-es vörös

jelzőlőszert, majd az égre emelte a fegyvert és tüzelt. Tompa puffantás

hallatszott, és a vörös csillag hangos sziszegéssel, enyhe ívet leírva

felemelkedett a völgy fölé, azután lassú lebegéssel ereszkedni kezdett.

A kisebb csoportokban harcoló katonák sorban elhagyták pozíciójukat,

és megkezdték a visszavonulást. Az előre megbeszélt jel azt jelentette,

hogy vissza kell húzódni a gerinc mentén kialakított második

védvonalba.

Éles villanás vonta magára a figyelmét. Az egyik lenti, alig harminc

méterre lévő bunkerből fehér füstcsík kanyarodott ki, és indult el észak

felé, a domboldalon dülöngélve kaptató Sáska irányába. A vállról

indítható rakéta pontosan a mech pilótafülkéjét védő páncéllemez

közepébe csapódott, de a húsztonnás mechen semmiféle sérülés nem

látszott azon kívül, hogy a robbanás befeketítette a barnásvörös

álcafestéket.

– Hármas, visszavonulni! – üvöltötte Ramage. A Sáska már majdnem

elérte az álcázott bunkert. Fájdalmasan hosszú szünet következett, majd

két katona tört ki az álcázott vászontető alól, és indult el rohanva a

domb teteje felé. A Sáska lába egy másodperccel később letiporta a

fedezéket, a darabokra tört fahasábok fehér szilánkokként repkedtek a

levegőben.

A Sáska egy pillanatra megállt, fegyvertornya jobbra-balra

pásztázott. A masszív, lekerekített lábizületek felső részére felszerelt

géppuskák célba vették a menekülő légiósokat. A fegyverek magas

hangon felugattak, üres töltényhüvelyek záporoztak a földre.

Porgejzírek csaptak a magasba a két ember előtt, majd mögött; a

lövedékek sziklákba fúródtak, és fehér sebhelyeket hagytak a

fatörzseken. Ramage hallotta az egyik katona üvöltését, ahogy a nagy

kaliberű lövedékek beletéptek a húsba és a csontba, megperdítették a két

férfit, majd ott hagyták őket véres, alaktalan, mozdulatlan halmokként.

Elég ebből! – gondolta a százados. A háború valóban maga a pokol,

de a menekülő, fegyvertelen katonák legéppuskázása nem tartozik bele!

Lehajolt az árokban, és magához vett egy nehéz, robbanószerrel töltött

vászonzsákot. Ő maga akarta elkapni a fattyút.

A Sáska tett még három bizonytalan lépést előre, aztán újból megállt,

és előrehajló lábain felegyenesedett. Ramage lekuporodva futott végig

az árokban, két alkalommal is át kellett lépni az előrenyomuló mechek

össztüzében elesett légiós katonák holttestén. Az árok végében kigurult

a harcmezőre, felpattant, és mélyen lehajolva tette meg az utolsó métert

az ellenséges csatamechig.

Valamivel feljebb a dombon, a füsttől és az alacsony fáktól takart

gerinc közelében egy nehéz géppuska mély hangú ugatása harsogta túl

az általános csatazajt. Ez csak a 15 mm-es Spanner lehetett, amit ő

állíttatott fel a gerinc középvonalánál. A lövész valószínűleg észrevette

és tűz alá vette a Sáskát.

Ebben a pillanatban azonban a géppuskasorozatok sokkal nagyobb

veszélyt jelentettek Ramage századosra, mint a húsztonnás csatamechre.

Még a páncéltörő robbanólőszerekkel is rengeteg találatot kellett elérni,

hogy felületi karcolásoknál nagyobb sérüléseket okozzanak velük a

vastag páncéllemezeken. Ramage futás közben hallotta a feje felett

elhúzó nagy kaliberű lövedékek fütyülését.

Az istenverte idióták! – dühöngött magában. Megint túl magasra

céloznak! Lejjebb azt a fegyvercsövet, nyomorultak!

Ramage szerencséjére nem hallották meg néma felszólítását, és a

lövedékek továbbra is a faágak között zúgtak el, csak az egyik találta el

véletlenül, kisebb szikrazuhatagot fakasztva, a Sáska testét. A mech

nem mozdult a helyéről, a törzsét enyhén hátradöntötte, hogy a félnehéz

lézerrel tisztán célba vehesse a fenti géppuskafészket. A lézer

működésbe lépett, a vakító, fehér fénysugár átszelte a füstöt, a párát, a

lombokat, és becsapódott a dombgerincbe. A géppuska egy pillanatnyi

szünet után újra felugatott, a lézer pedig válaszolt. A csata egy olyan

játékra hasonlított, ahol két ügyetlen, félvak ellenfél próbálja megtalálni

egymást a ködben.

A lövésváltás viszont azzal járt, hogy a Sáska pilótája túlságosan el

volt foglalva, így nem vette észre a kavargó porban a mech lába felé

rohanó férfit.

A Sáskáknak nem volt olyan sebezhető térdízületük, mint a

Fullánkoknak, a Darazsaknak és más, hasonló felépítésű mecheknek. A

Sáska gyenge pontja a láb és a lábfej találkozási pontjánál volt, ahol a

bokaízület minden lépésnél helyet hagyott a négy széles lábborda

mozgásának.

A Sáska lépett egyet előre, Ramage pedig minden erejét összeszedve

felgyorsított, ugrott, és pont akkor landolt a mech jobb lábfején, amikor

az előrelendült a következő lépéshez. Felnyúlt, megragadta a láb

vékonyabb részét a lábszár alsó része fölött, és azon lógott a végtag

mozgása közben. Valahogy sikerült megtartani magát, amikor a láb leért

a fűvel borított domboldalra. A vászonzsákkal a kezében várta, hogy

eljöjjön a megfelelő pillanat. A Sáska ismét tüzelt a lézerével. Az izzó,

fehér nyaláb hat méterrel Ramage feje felett suhant el, de még így is

forró hőhullám csapott át rajta. Aztán a gép tett még egy lépést, és

keskeny rés nyílt a lábszár és a bokavédő páncél között. Ramage

bedugta a zsákot a résbe, és hagyta, hogy az ízület bezáródása beékelje a

robbanótöltetet a Sáska lábának gyenge pontjára. Megmarkolta a

biztosítógyűrűt, a bal karjával elengedte a lábat, és leugrott a földre. A

gyújtószerkezet gyűrűje kiszabadult a gyutacsból, és keskeny füstcsík

kanyarodott felfelé, ahogy a mech továbbhaladt előre. Ramage tompa

puffanással ért földet, és azonnal oldalra hengeredett. Aztán már talpon

is volt, és rohanva indult lefelé a lejtőn, amilyen gyorsan csak tudott.

Öt másodperc múlva fülsüketítő robbanás szaggatta szét a levegőt a

háta mögött, és apró fémdarabok repkedtek a füle mellett. Ramage

arccal előre a földre vetette magát, hogy megmeneküljön a repeszektől.

Oldalra fordult, és visszanézett. A Sáska hátrabillent, vékony lábai

magasan a pilótafülke fölé nyúltak. Nyilvánvaló volt, hogy a mech

súlyos sérüléseket szenvedett, de amennyire Ramage meg tudta

állapítani, a lábfej nem szakadt le a végtagról.

Hevesen káromkodott. Egy ötkilós C-4 plasztiktömbnek simán le

kellett volna választania a végtagot, és ezzel megbénítania a könnyű

mechet. Ezt a sérülést viszont néhány óra alatt könnyedén helyrehozzák.

A Sáska teteje kinyílt, a vészkijárat dupla zsilipajtaja széthúzódott. A

nyílásban egy sisakos fej jelent meg. Ramage folytatta az átkozódást. A

TK ott maradt a központi lövészárokban, a tokban pedig csak egy üres

jelzőpisztoly lapult. A páncélmellényébe dugott harci késen kívül

teljesen fegyvertelen volt.

Idióta! – szidalmazta magát. – Mégis, mit gondoltál? Elindulsz

mecheket kergetni, az oldalfegyveredet meg ott felejted? Ramage,

öregfiú, ideje nyugdíjba vonulnod... mielőtt ezek a barátságtalan fickók

kényszerítenek rá.

A Sáska pilótája kilendítette a lábát a nyíláson, és leugrott a földre.

Lábszára és mellkasa meztelen volt, semmit nem viselt egy

rövidnadrágon és a meglehetősen furcsa látványt nyújtó, ormótlan

sisakon kívül, de a kezében szorongatott géppisztoly rövidnek,

fenyegetőnek és halálosnak látszott.

Ideje lelépni, gondolta Ramage. Szemét folyamatosan a Marik

pilótán tartva elindult lefelé a dombról, egy alig húszméternyire lévő

bokorcsoport irányába.

A bokrok egy lövészgödröt rejtettek, de a fedezék már üres volt, a

katonák rég elmenekültek. Ramage körülnézett és rájött, hogy teljesen

egyedül maradt, elvágták a csapataitól. Átkutatta a gödör alját,

megpróbált valamilyen fegyvert keríteni. Néhány üres töltényhüvelytől

eltekintve semmit nem talált. Visszanézett a dombtető felé. A Sáska

még mindig ott volt, a pilóta a gép fedezékében kuporgott, nyilván a

sérült lábízületet próbálta megjavítani.

Fordulás közben mozgás vonta magára a figyelmét a völgy

irányából. A Darázs rontott elő a párából és a harc porából, a karján

lévő Diverse Optics félnehéz lézer a domboldalt pásztázta. Ramage

tehetetlenül figyelte a közeledését. Hetven méterről látta, ahogy a bal

lábízület feletti rakétaindító védőfedele felnyílik, láthatóvá téve a két

rövid, fekete csövet.

Jézusom, a fattyú rám vadászik! El fog kapni! A mech pilótája

észrevette őt vagy a lövészárkot, és felkészült rá, hogy tüzet nyisson a

halálos rövid hatótávolságú rakétákkal.

Ramage gyorsan kimászott a gödörből. A vetőcsövek tüzet köptek, és

a két RHR pillanatok alatt megtette a Darázs és a fedezék közötti rövid

távolságot. Az ikerdetonáció hátulról kapta el a századost, felemelte őt a

földről, és ellenállhatatlan erővel felrepítette a domboldalon.

Mindent elnyelő sötétség borult a világra, mielőtt még földet ért

volna.

9

A taktikai frekvenciákon még mindig csak statikus zúgás hallatszott,

ráadásul egyre hangosabbá vált, ahogy Grayson mechjei közelebb értek

az űrjárókhoz. Ezen a zavaráson lehetetlen volt átjuttatni bármilyen

üzenetet, még Ilse Martinezt sem értesíthették a közeledésükről. Akkora

volt az interferencia, hogy még a két szakasz mechjei közötti

kommunikáció is nehézkessé vált.

– Mozgást észlelek, Gray – hallatszott Lori figyelmeztetése az

Árnyéksólyomból. Grayson alig értette a szavakat a zúgáson keresztül. –

Elülső középső szektor. Légpárnásnak tűnik, távolság... nyolcszáz

méter.

Grayson Martalóca megállt, fegyverekkel telezsúfolt alkarjai tüzelési

pozícióba lendültek. Egy felfegyverzett légpárnás nem jelenthetett

komoly veszélyt egy csatamech számára, de nem szeretett felesleges

kockázatot vállalni. Időnként robbanóanyaggal telezsúfolt járműveket

indítottak öngyilkos küldetésekre, melyek alaposan megrongálhattak

egy mechet, vagy komoly károkat okozhattak az irányító- és

mozgatórendszerben.

Ötszáz méterrel előrébb félrehajlottak a bokrok, és egy kis,

kétszemélyes sikló vált láthatóvá. Grayson elvette a kezét a Martalóc

irányítókarjáról. A sikló a Légió egyik felderítő járműve volt, a pilóta a

légiós katonák szürke álcaruháját viselte.

– Minden egységnek, ne lőjenek! – adta ki az utasítást Grayson. – Ez

egy futár!

A hírvivő is elismételte a kérést, és rögtön hozzátette saját üzenetét

is:

– Ne lőjenek, ezredes! – kiáltotta. Halk hangját érzékelték a

Martalóc külső mikrofonjai. – Üzenetet hoztam Martinez kapitánytól!

Sokkal könnyebb volt Lorinak felnyitni az Árnyéksólyom tetejét, és

reménykedni benne, hogy sikerül újra lecsuknia, mint Graysonnak

ugyanezt megtennie a Martalóc vastagon páncélozott, jól lezárt, tojás

formájú törzsével. A lány pilótafülkéjének tetején lévő csapóajtó kinyílt,

és a nyílásban megjelent Lori sisakos feje.

– Felismertük! Mi az üzenet?

– A kapitány azt üzeni, hogy az űrjárók támadás alatt állnak! A

gyalogság védelmi vonala nemsokára összeomlik, és a hajókat védő

mechek sem tarthatnak ki sokáig! Az ellenség legalább tíz, de lehet

hogy több mechhel támad! Azért küldött, hogy próbáljam megkeresni

önöket... és figyelmeztetni.

– Helyesen cselekedett – felelte Lori. – Maradjon az alakzat mögött,

és szakadjon le, amikor megkezdődik a lövöldözés! – Egy pillanattal

később ismét hallani lehetett a hangját a recsegő taktikai frekvencián. –

Nincs sok időnk, Gray.

– Tudom. Húzzunk bele! – Grayson már hallotta a csatazajt, amely a

mech érzékelőin keresztül leginkább egy nyári záport kísérő égzengésre

hasonlított.

Miközben a Martalóc újra mozgásba lendült, Grayson gondolatban

végigfutott az űrjárók őrzésére hátrahagyott szakasz tagjain. Roget

hadnagy rendelkezett némi harci tapasztalattal, akárcsak Graff, de

Vandergriff és Trevor képességeivel nem volt teljesen tisztában. Bár

már nem számítottak növendéknek, a csatában szerzett tapasztalat

hiánya Grayson számára azt jelentette, hogy nem támaszkodhat rájuk

egy csatamechek közötti tűzharcban. Pontosan ezért hagyta hátra őket

őrködni. Durandelnél ugyanis összecsapásra számított.

Azzal azonban nem számolt, hogy a Marik erők ilyen gyorsan fognak

reagálni, és egyetlen rohammal megpróbálják elfoglalni az űrjárókat.

A mechalakzat átkelt egy alacsony dombgerincen, és a csatazaj

hirtelen felerősödött, egymást követték a fülsüketítő dördülések; a

kézifegyverek kerepelésébe időnként rakéták robbanása és a

csatamechek gépágyúinak mély hangú ugatása vegyült. Az űrhajók

landolási zónája alig egy kilométernyire volt.

A zavarás is felerősödött. Grayson hallotta, hogy Lori mond valamit

a rádióban, de nem tudta kivenni a mondatok értelmét. Más hangokat is

felismert – köztük Davis McCallét és Hassan Khaledét –, de szavaik

statikus sistergésbe fúltak.

Grayson gondolatai sebesen pörögtek. Egyértelmű, hogy az ellenség

egy előre meghatározott terv szerint harcol. Valóban ez volt az egyetlen

lehetséges módszer zavarók bevetésekor, mivel egyik oldal sem

változtathatta meg a tervet, és nem adhatott ki új utasításokat. Bár a

zavarás hátrányos helyzetbe hozta a Szürke Halál Légiót, a támadók is

nehézségekkel küszködtek. Mivel az új parancsok közlése lehetetlenné

vált, csak lassan és nehézkesen tudtak reagálni a váratlan eseményekre.

Grayson Death Carlyle pedig a harc közbeni váratlan lépések mestere

volt.

Mozgásérzékelője folyamatos, monoton ciripeléssel jelezte, hogy

valami nagy objektum mozog el keresztben a gépe előtt. Öt fokkal

jobbra fordította a Martalócot, és növelte a sebességet. A terep itt

enyhén emelkedett, de a kilátást gátolták a ritkásan növő fák és a néhol

ház nagyságú sziklák. Egyik irányba sem lehetett néhány tucat méternél

messzebbre látni.

A lombok szétnyíltak Grayson Martalóca előtt. Nyolcvan méterrel

előrébb egy Mennydörgés emelkedett ki a fák közül, túlméretezett karjai

gorillaszerűen lógtak le a masszív, feketére festett törzs mellett.

Grayson Martalóca tíz tonnával nehezebb volt a másik gépnél, de a

Mennydörgés pilótája tűzerő tekintetében mégis előnyben érezhette

magát. A jobb karba épített Sunglow Type 2 nehézlézer a valaha

csatamechekbe épített legnagyobb lézerfegyverek egyike volt. A bal

vállon egy zömök, cső alakú NHR-vető ült, a felsőtestben félnehéz

lézerek és RHR-ek helyezkedtek el, a bal kar pedig két nehéz gépágyút

hordozott. A Mennydörgés páncélzatának szintje a fegyverzetével

vetekedett, bizonyos kulcsfontosságú helyeken még a Martalócnál is

erősebb védelemmel rendelkezett.

Grayson tudta, a Mennydörgés legnagyobb gyengéje, hogy ennyi

fegyver használata pokoli sok hőt generál. A Mennydörgések sokkal

többet szenvedtek a hőfelhalmozódástól, mint más mechek, és ebből a

tényből Grayson előnyt kovácsolhatott.

Vagyis előnyt kovácsolhatott volna, ha van ideje kiaknázni. Grayson

legsürgetőbb gondja azonban most az űrjárók helyzete volt. A Marik

Mennydörgést nyilvánvalóan azért rendelték a landolási zóna mögé,

hogy elejét vegye minden felmentő akciónak. Graysonnak most nem

volt ideje fogócskázni vele, mint ahogy arra sem, hogy megvárja, amíg

a hőfelhalmozódás súlyos gondokat okoz ellenfelének.

Egy nehéz mech gyors ártalmatlanná tételének egyedüli módja az

volt, ha koncentrált, lehengerlő zárótüzet zúdítanak rá. Grayson azonban

tudta, hogy egy ilyen manőverhez jó időzítés és kommunikáció

szükséges. A Szürke Halál század jelen pillanatban semmiféle

kommunikációval nem rendelkezett, viszont rengeteg közös

tapasztalatot és gyakorlást tudhattak maguk mögött. Sikerülhet, de

gyorsan kell cselekedniük.

Éles villanást látott, és a Mennydörgés irányából nagy hatótávolságú

rakéták indultak a Martalóc felé. Grayson oldalra rántotta az

irányítókarokat, megpróbált kitérni balra. Heves robbanások rázták meg

a fákat és az erdő talaját. Előrébb egy óriási szikla ragyogó fedezéket

kínált, az ezredes behúzódott mögé.

A háta mögött újabb robbanásokat hallott. Most Lori Árnyéksólyma

került a Mennydörgés tűzvonalába. A lány mechjének vállán lévő

gépágyú leereszkedett, és Lori kemény adok-kapok harcba kezdett

nehezebb ellenfelével. McCall Karabélyosa is odalépett mellé, gépágyúi

és lézerei tüzet okádtak a Marik mechre. A Mennydörgés nem

késlekedett a válasszal. Rakéták robbantak a Karabélyos oldalán,

valamint az Árnyéksólyom jobb vállán és lábán. Gépágyúlövedékek

csapódtak a Mennydörgés mellének felső részébe, mély, egyenetlen

peremű krátereket vájva a vastag páncéllemezekbe.

Grayson egy pillanatra megpihent a szikla mögött, ellenőrizte

fegyverrendszereit, és a csatazaj alapján megpróbálta betájolni a

Mennydörgés pontos helyzetét. Aztán amikor az ellenséges mech teljes

mértékben Lorira és Davisre koncentrált, előlépett fedezékéből.

Az alig kilencvenméternyire álló Mennydörgés kitöltötte a

célkeresztet. Grayson 120 mm-es gépágyúja nagy robbanóerejű

páncéltörő lövedékekkel kezdte bombázni az ellenséges mechet, egyik

találat a másikat követte a karon és a törzs felső részén. A PPC-k

kékesfehér, elektromos töltésű ikersugarai azúr villámként táncoltak

végig a meggyötört Mennydörgés testén.

A Mennydörgés elfordult, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel,

de Grayson addigra már újra fedezék mögött volt. Lori és McCall

közben továbbra is tűz alatt tartották az ellenséges mechet, és rövidesen

csatlakozott hozzájuk Khaled Csatapörölye és Delmar Clay Rozsomákja

is.

Grayson látta, hogy rakéták csapódnak Clay Rozsomákjának bal

karjába, a robbanások törött, repedezett páncéllemezeket hagytak

maguk után. A Mennydörgés nehézlézere is beszállt a játékba, és az

erdőt természetellenes fény ragyogta be, amely kékesfehér fényben

fürdetett minden levelet és ágat. Grayson elfintorodott, amikor a

sugarak megérintették McCall Karabélyosát, és leolvasztották a páncélt

a skót mechjének torzójáról. Ismét előbújt a szikla mögül, becélozta a

Martalócot, és minden rendelkezésére álló fegyverrel tüzet nyitott.

Füst ömlött ki a Mennydörgés oldalán tátongó sebből,

gépágyúlövedékek sorozták végig a nehéz mech jobb karját.

A Mennydörgés pilótája villámgyorsan reagált. A mech megpördült,

a jobb kar nehézlézere felemelkedett, és célba vette Grayson

pilótafülkéjét. Az ezredes a fegyver feketén ásító csövébe nézve tudta,

hogy a halál torkába bámul.

Ám semmi sem történt. Elektromos szikrák pattogtak a Mennydörgés

fegyverágyának felső kapcsolódási pontján. Vagy Grayson

gépágyúlövedékei, vagy a többiek korábbi találatai használhatatlanná

tették a lézert.

Grayson éles diadalüvöltéssel ismét működésbe hozta a PPC-ket.

Hatalmas páncéldarabok szakadtak le a félig megnyomorított

Mennydörgésről, amely most lassan elkezdett visszahúzódni a fedezéket

nyújtó fák közé. Grayson Martalóca követte.

A két ellenfél alig ötvenméternyire egymástól megtorpant. Grayson

egy pillanatig azt hitte, hogy a másik mech lerohanja, mert az ő kézfejjel

nem rendelkező gépe egy közelharcban komoly hátrányba került volna.

A Mennydörgés azonban kilépett balra, megfordult, és teljes

sebességgel bevetette magát az erdőbe. Grayson nem tudhatta biztosan,

de úgy vélte, a mech elég súlyos sérüléseket szerzett ahhoz a rövid

összecsapás során, hogy a pilótának túlmelegedéssel és automatikus

reaktorleállással kelljen számolnia.

Az út szabaddá vált. Grayson és hét mech harcosa teljes sebességgel

száguldott fel az erdős hegyoldalon.

A gerinc mögötti völgyben álltak az űrjárók.

Az elfogadott katonai doktrína szerint az űrjárókat mindig tágas,

nyílt térségen kellett letenni, ahol semmi sem akadályozta a szabad

tüzelést. Az okok nyilvánvalóak. Egy standard Union osztályú katonai

űrjáró mintegy húsz, különböző méretű lézerfegyvert hordozott,

valamint rakétaindítókat, PPC-tornyokat és gépágyúkat. Bár ezeknek a

fegyvereknek a hatótávolsága az űr végtelen térségéhez képest stratégiai

szempontból nagy mértékben lecsökkent, egy földön álló űrjáró még így

is egy kisebb erődítménynek számított, melyet az ellenséges

csatamechek nagy tisztelettel kezeltek.

Grayson azonban nem véletlenül döntött úgy, hogy a Deimos és a

Phobos egy völgykatlan sziklás bemélyedésében szálljon le. Mivel nem

tudhatta, hogy mekkora a bolygón állomásozó ismeretlen, ám nagy

valószínűséggel ellenséges haderő, azt kellett feltételeznie, egy nyílt

landolás esetleg azzal végződhetne, hogy a landolási zónát elég

csatamech venné körül ahhoz, hogy végül még az űrjárók hatalmas

tűzerejét és páncélzatát is legyűrjék.

A Durandel környéke felett kialakult viharzóna jelenléte kedvezett az

űrjárók pilótáinak. Azzal, hogy a megközelítés utolsó perceiben

belemerülhettek a felhőtakaróba, elleplezhették a leszállás pontos helyét

a környék dombjainak és hegyláncainak zavaró radarszórásában. A

sziklanyerget Ilse Martinez vette észre, Grayson pedig rábólintott. Az

űrjárók tűzmezője nagyban lecsökkent a sziklák és a dombvonulatok

között, de jó esélyük volt rá, hogy a landolási zóna pontos helye

titokban marad legalább addig, amíg a Légió ki nem deríti, mi történt a

bolygón. Ha a közeledésüket figyelő ellenséges hajókat sikerül

bizonytalanságban tartani az érkezők kilétével és a landolási zóna

helyével kapcsolatban, akkor az űrjárókra talán soha nem bukkannak rá.

Az űrjárók a világűr ürességében hatalmas, vörös jelzőfényként

világítottak, de a földön egészen más volt a helyzet. A dombokkal,

erdőkkel és sziklákkal körbevett hajók jelentéktelenné, szinte

felfedezhetetlenné váltak – kivéve, ha a keresők különösen kifinomult

eszközökkel, alaposan, elszántan és nagy türelemmel kutattak utánuk.

Mindent egybevetve megérte kockáztatni.

Amikor Grayson a landolási zónától keletre átkelt a gerincen,

azonnal látta, hogy elbukták a szerencsejátékot. Mindvégig megvolt rá

az esély, hogy az orbitális pályán keringő Marik hajók egyike radarral

vagy más eszközökkel kiszúrja az űrjárókat. Talán valóban egy bolygó

körüli őrjárat vette észre őket, amely elég gyanakvóan tekintett a

„hercegi küldöttségre" ahhoz, hogy a vihar elvonulta után

végigpásztázza a helyet, ahol a behatolók eltűntek. De az is lehet, hogy

egy gyalogos felderítő járőr látta meg a hajtóművek fényeit, és jelentést

tett róla a főhadiszállásnak. A bolygón tartózkodó Marik erők vagy száz

forrásból tudomást szerezhettek a hollétükről. És ezek az erők most

megérkeztek.

A Deimos és a Phobos is kivette a részét a völgyben tomboló

csatából. A hajók ötszáz méternyire álltak egymástól, így tökéletesen

uralhatták a köztük lévő területet. Ugyanakkor mindkét oldalon

„tűzárnyék" képződött, ami azt jelentette, hogy voltak területek,

amelyeket az egyik hajó tűz alatt tudott tartani fegyvereinek egy

részével, ám a másik elől takarta a rálátást. A támadók ezt használták ki:

a csatamechek két csoportban támadtak, egy-egy egység a hajók

tűzárnyékában. A völgy nyugati dombjainak gerincén újabb mechek

közeledtek. A Szürke Halál Légió felderítő szakaszának csatamechjei

ott bocsátkoztak harcba az ellenséges könnyű mechekkel, de

nyilvánvaló volt, hogy a Marik főerő átkarolta őket, és már az űrjárókat

támadta.

Egy Marik Íjász és egy Rozsomák a Grayson Martalóca előtt

háromszáz méterrel emelkedő sziklák között manőverezett. Rakéták

indultak útjukra, és csapódtak be a Phobos törzsébe; lézertornyok

semmisültek meg, és az űrjáró oldalpáncélját elcsúfító sérülések tovább

szaporodtak. A közelben kuporgó Centurió és Párduc közben fedező

tüzet biztosított. Grayson Martalóca hatalmas porfelhőt verve dübörgött

lefelé a domboldalon, a mech gépágyújának hangja belehasított a

csatazajba.

Az első lövedékek a Centurió jobb oldalába csapódtak, összezúzták a

páncéllemezeket, és mély lyukat ütöttek az ötventonnás csatamech

vállába. A Marik pilóta szembefordult támadójával, a gép jobb karjába

épített Luxor D gépágyú viszonozta a tüzet. A Centurió gyorstüzelő

fegyverének 80 mm-es lövedékei végigverték a Martalóc felsőtestét.

Grayson pilótafülkéjében szinte elviselhetetlen volt a zaj, az egyik

csattanás minden bizonnyal meg is süketítette volna, ha nem védi meg a

neurosisak fülhallgatójának hangcsökkentője. Meg sem próbált kitérni,

inkább bevállalta a találatokat, és közben folyamatosan célon tartotta a

Martalóc karjait. A fegyvercsövekből kicsapó iker lézersugarak egymás

mellett fúródtak a Centurió törzsének felső részébe. Grayson PPC-i egy

pillanattal később keltek életre, a találatok ledöntötték a lábáról a Marik

mechet, miközben félig megolvadt páncélcseppek fröccsentek a

torzóban ütött lyukakból.

Lori Árnyéksólyma az ellenséges Rozsomákkal bocsátkozott

párharcba. A két ötvenöt tonnás mech fegyverzetben és páncélzatban is

nagyjából egyforma erőt képviselt, ezért egy állóharc nagyon hosszú

ideig eltarthatott volna, amíg a harci gépek rommá nem lövik egymást.

Néhány pillanattal később azonban McCall Karabélyosa is átkelt a

gerincen, és a mech masszív tűzereje hozzáadódott Loriéhoz. A két

légiós mech vállt vállnak vetve közeledett a Rozsomákhoz, majd menet

közben lassan eltávolodtak egymástól, hogy a Marik pilótának döntenie

kelljen, melyiküket tartja tűz alatt. Miután mechjének lábát és törzsének

alsó részét több találat is érte, úgy döntött, hogy a megfontoltság is a

hősiesség részét képezi, és működésbe hozta az ugróhajtóműveket. A

mech átrepült a sziklamezőn, és nyolcvan méterrel távolabb, a völgy

nyugati emelkedőjén landolt.

Valamivel feljebb a völgyben Charles Bear Keresztese és Hassan

Khaled Csatapörölye harcba szállt egy Marik Árnyéksólyommal, egy

Csatapöröllyel, valamint azzal a Mennydörgéssel, amelyet Grayson

korábban már megrongált. A két Csatapöröly mintha halálos párbajt

vívott volna, a masszív gépezetek nehéz PPC-inek tűzforró

energiasugarai egymás után érték el a páncélt elpárologtató találatokat.

A Marik gép egy idő után visszavonulásba kezdett, lépésenként

hátrált fel az emelkedőn, és vele együtt a társai is.

Charles Bear követte őket, a Keresztes karjába épített félnehéz

lézerek folyamatosan égették le a páncélt a Csatapöröly vaskos testéről.

Vonásai a neurosisak takarásában ugyanolyan érzelemmentesek

maradtak, mint mindig, de állkapcsának izmai csalódottan feszültek

meg.

Charles Bear ősei a Tau Ceti IV telepesei voltak, akik laza koalícióba

tömörítettek Észak-Amerika túlélő indián törzsei közül nyolcat. A

Népek Nemzete a Tau Ceti déli kontinensén szövetségi államot hozott

létre őseik életének és hagyományainak folytatására. Ez a kulturális

örökség élt tovább Charles Bearben is. Harcos volt, egy harcos fia, bár a

31. század technikai társadalmában ez a szó valamelyest más

jelentőséggel bírt. Bear számára a „harcos" egyfajta spirituális fogalom

volt, melyet realizálni csak egy személyes ellenséggel vívott

közelharcban lehetett.

A csaták nagy többségében azonban a mechharcos ismeretlen

ellenfelekkel küzdött, és ő maga is ismeretlen maradt számukra.

Kétségtelen, hogy volt valami kényelmet nyújtó anonimitás a csatamech

acéltömbjében, viszont nem sok mechharcos élt elég hosszú ideig

ahhoz, hogy jól ismert legyen ellenfelei számára, ha azok egyszerű

célpont szintjére redukálódtak. Igaz, veszélyes célpontok voltak, de

mégiscsak célpontok a célkijelölő képernyőn és a HUD kijelzőjén. Ha

az ellenfeled egy ötventonnás acélszörny, nem pedig hús-vér ember

saját reményekkel, félelmekkel, ambíciókkal és őrjöngő harci lázzal,

akkor sokkal könnyebben nyomod meg a kioldógombot.

Bear mechharcos kiképzése és kulturális kondicionálása szükségessé

tette számára, hogy szembenézzen egy ismert ellenféllel, hogy méltó

ellenség előtt, közelharcban bizonyítsa képességeit. Bear terrai ősei

ápolták a „trófeagyűjtés" hagyományát, ahol a jelölt az ellenfele

megérintésével nyerhetett magának dicsőséget, megbecsülést és harcosi

státuszt. Az elmúlt hét évben, mióta apja felügyelete alatt jelentkezett a

Tau Ceti Vadászokhoz, Bear zsoldosként szolgált a Vadászoknál és a

21. Centauri Lándzsásoknál is. Hét győzelmet ért el, másik ötben

segédkezett, de soha, soha nem semmisített meg egyetlen mechet sem

közelharcban. Amíg át nem esik a trófeagyűjtésen, addig Charles Bear

nem tekinthette magát igazi harcosnak, egy harcos fiának.

És az ellenség most megint visszavonult, elhátrált a Keresztes

kinyújtott mechanikus karjainak hatótávolságából. Folytatta a tüzelést

lézereivel, újabb találatokat ért el a Csatapöröly bal karján és oldalán. A

Marik mech oldalra lépett, és viszonozta a tüzet, egy PPC-sugár

pontosan a légiós mech mellének közepébe fúródott, és hátralökte a

gépet.

Méltó ellenfélnek tűnt, értő módon bánt a fegyverekkel, és bátran

harcolt. A páncélján látható sérülések, a régi javítások és foltozások

nyomai, a pilótafülke bal oldalán a győzelmek számát jelző fehér

rovátkák mind a harcos rátermettségéről árulkodtak. Bear figyelmen

kívül hagyta a többi Marik csatamechet, csak erre az egyetlen gépre

koncentrált.

Újabb lövésváltás következett. A Csatapöröly hátrált, megközelített

egy ház nagyságú sziklatömböt. Bear elindította Magna Longbow nagy

hatótávolságú rakétáit; az NHR-ek a völgy felett átívelve elérték az

ellenfelet. Egy pillanatra kavargó füst- és porfelhő takarta el a

domboldalnak azt a részét. Bear teljes sebességre kapcsolva ösztökélte

előre Keresztesét, dübörgő léptekkel száguldott ellenfele utolsó ismert

pozíciója felé.

Mire a por leülepedett a Bear rakétasorozatától meggyötört,

kráterektől csúfított földre, a Csatapörölynek nyoma veszett. Mielőtt

Bear elgondolkodhatott volna rajta, hogy hová tűnhetett, rakéták

csapódtak a Keresztes hátába. A mechharcos a földre vetődött, és egy

nagyobb szikla felé gurult. Miközben kövek és földdarabok röpködtek

körülötte, a talajra kuporodva megfordította a mechjét. Ebben a

pozícióban csupán jobb karjának fegyvereit tudta használni – a balra

szükség volt a megtámasztáshoz –, de a mech még meg sem állapodott,

már tüzet is nyitott a végtag NHR-jével és félnehéz lézerével. Az

ellenséges Csatapöröly emberfeletti sebességgel és fürgeséggel

mozgott, bevetette magát egy szikla mögé, és Bear hátába került. Most

ismét ugyanazzal a manőverrel kísérletezett, villámgyorsan mozgott és

lőtt egyszerre. Bear mechje újabb találatot kapott a jobb vállába,

miközben az ő lövései elhibázták a célt. A robbanások újabb

porfelhőket vertek fel. Bear talpra állította Keresztesét, de ahelyett, hogy

megrohamozta volna láthatatlan ellenfelét, jobbra kerülve behúzódott

annak a sziklának a fedezékébe, amely mögött néhány pillanattal

korábban még a Csatapöröly lapult.

Abban a reményben, hogy mozgás közben lepheti meg ellenfelét,

készenlétbe helyezte fegyvereit, mély levegőt vett, és váratlanul kilépett

a nyílt térségre.

A por már eloszlott, és a Csatapöröly eltűnt. Néhány száz méterrel

távolabb az egyik Marik Kommandóssal küzdő Sharyl Árnyéksólyma

vonult át a célkeresztje előtt.

Bear arca továbbra is kifejezéstelen maradt, de ujjai lassan

rászorultak az irányítókarokra.

10

A Marik Rozsomák begyújtotta ugrórakétáit, és nyolcvan métert

repült felfelé az emelkedőn. Grayson azonnal az ellenséges mech

nyomába eredt. A Marik pilóta rövid hatótávolságú rakétái sziszegve

röppentek a Martalóc felé, és lángoló dühvel robbantak fel a

páncélzaton. Kettő Grayson mechjének bal lábát találta el, a detonációk

kibillentették az egyensúlyából, és kis híján felborították a nehéz harci

gépet.

A támadókat sikerült visszaszorítani az űrjárók közeléből, így a

Szürke Halál Légió távol tarthatta egymástól a két egységet; a Marik erő

egyik részét leköthették, amíg elbánnak a másikkal. Grayson kételkedett

benne, hogy az ellenséges parancsnok folytatni fogja a harcot, ha a

rendelkezésére álló haderő jelentős része a pusztulás határára sodródik.

Grayson egyedüli reménye az volt, hogy a potenciális pusztítás mértéke

visszavonulásra fogja késztetni ellenfelét. Elvégre ez volt minden

katonai doktrína alaptétele...

Graysonnak parancsnokként szintén saját századának megóvását

kellett előtérbe helyeznie. A Szürke Halál Légió felderítőszakasza a

völgy nyugati szegélyén harcolt, nagy hatótávolságú lövésváltásba

bocsátkozott a gerinc túloldalán támadó láthatatlan Marik mechekkel. A

völgyben tartózkodó Marik nehéz haderő visszavonulása könnyen

elsöpörhette a felderítőket, de legalábbis súlyos sérülések fenyegették a

könnyű gépeket. Grayson mindenképpen fel akarta juttatni néhány

nehéz mechjét a nyugati gerincre, részben hogy támogatást nyújtsanak a

felderítőszakasznak, részben pedig hogy segítsenek nekik újra

csatlakozni a Légió főerejéhez.

A felderítőszakasszal való egyesülés jelen pillanatban sokkal

fontosabb volt, mint a Marik Rozsomák kivégzése. Grayson

lekuporodott a Martalóccal, majd lézereiből és PPC-iből kíméletlen bal-

jobb-bal-jobb tűzvihart zúdított ellenfelére, amely megtántorodott, és

kénytelen volt még hátrább vonulni. Grayson azonban nem használta ki

előnyét, inkább teljes sebességgel megindult az emelkedőn az

elszigetelten küzdő felderítőszakasz felé. Felismerte a szakasz három

mechjét, a gépek heves csatát vívtak a két oldalról támadó Marik

erőkkel. Roget harmincöt tonnás Párduca ott volt a harc sűrűjében,

szorosan mellette Vandergriff Kommandósa és Trevor Darazsa. A

mechek képtelenül kicsinek tűntek, elszántan küzdő sziluettek voltak

csupán az égbolt előtt, a két kilométernyire húzódó gerincen.

De hová tűnt Graff Orgyilkosa?

Ha a szakasz egyik mechjét máris kilőtték, akkor bizonyára a másik

három is súlyos sérüléseket szenvedett el, és bármelyik pillanatban

lerohanhatják őket. Tovább fokozta a Martalóc sebességét, miközben

felfelé vágtatott.

A háta mögött, az űrjárók közelében ismét fellángolt a harc.

A Marik pilótát Gordon Wilcoxnak hívták, és egy Sáskát irányított az

5. Marik Gárdaezred Prosser százados vezette Pörölycsapás századában.

Amikor megérkezett a parancs, hogy a Pörölycsapás induljon el

Durandelbe, neki ott kellett maradnia Helmdownban, vigyázni az

űrjárókra.

Wilcox viszonylag higgadtan fogadta a megbízatást. Fiatal volt még,

akárcsak a legtöbb mechharcos, és lelkesen várta az ellenséggel való

találkozást. Rövid pályafutása során azonban már több akcióban is részt

vett, és tisztában volt vele, hogy még egy olyan egyszerű feladat, mint a

lázadó civilek és egy maroknyi könnyű páncélos jármű elintézése is

könnyen valamelyik végtagjába, vagy akár az életébe kerülhet.

Különösen, ha a végtagjait és az életét is csupán egy húsztonnás Sáska

viszonylag törékeny páncélja védi.

A peremvonalon járőrözött, amikor megérkezett a hír. A Durandelbe

rendelt kilenc mechből csupán egy tért vissza. Az egyedüli túlélő

Langsdorf ezredes Csatapörölye volt. A többi nyolc mech mind a

könnyű géposztályba tartozott. Harcias neve ellenére a Pörölycsapás

századot eredetileg könnyű felderítőegységnek szánták, így az alakulat

legnehezebb mechje Prosser százados Karabélyosa volt. Azután

megérkezett Langsdorf – az ezredes nem a Pörölycsapáshoz tartozott,

hanem a 12. Fehér Szablyák nagyágyúja volt –, és összekavart mindent.

A századost visszaminősítették a tűztámogató szakasz vezetőjévé,

Nakamura Griffje pedig átkerült a felderítőszakaszhoz. Egyik lépésnek

sem volt semmi értelme, kivéve talán azt a döntést, hogy Gordon

Sáskája ott maradjon Helmdownban.

Langsdorf mechje tehát visszatért, és azt pusmogták, hogy a

Durandelben hátrahagyott nyolc mech már soha nem kerül elő.

Találgatások és sötét pletykák kaptak szárnyra, a katonai berkekben

megszokott, féligazságokból és kitalációkból álló híresztelések.

Állítólag ellenséges űrjárók landoltak Durandel mellett, és egy ezrednyi

renegát zsoldos semmisítette meg Gordon nyolc bajtársát.

Gordon szinte még fel sem foghatta ennek a személyes

katasztrófának a jelentőségét, máris új utasítás érkezett. Sáskájának

Fred Kilpatrick Darazsával és Hernando De Cruz Fullánkjával együtt

csatlakoznia kellett a 12. Fehér Szablyákhoz, hogy együtt induljanak a

durandeli lázadók ellen.

Egyre növekvő haraggal bár, de engedelmeskedett. A zavarás miatt

nem tudott beszélni Kilpatrickkel és Da Cruzzal, de biztos volt benne,

hogy azok ketten is hasonlóképpen éreznek. Nem mintha a rádión

keresztül akarta volna megbeszélni velük a történteket. A Wilcox

szívében tomboló érzések már-már a nyílt lázadás határát súrolták.

Amikor megközelítették a területet, Langsdorf Csatapörölyének

kézjeleivel helyezte el csapatait, és Gordon két társával együtt máris az

alakzat közepén találta magát, kétoldalt a 12-es Szablyák nehéz

mechjeivel. Vajon mi az ezredes terve? Nyilvánvaló volt, hogy a

renegát zsoldosok az előttük húzódó dombgerincen ásták be magukat.

Az ellenség ott várt rájuk. Lehet, hogy Langsdorf megpróbál

megszabadulni a Pörölycsapás század utolsó mechjeitől is? Egy mech

híján egy teljes századot alkottak, aztán nyolcukat rommá lőtték

Durandelben. Mindössze hárman maradtak, három könnyű mech, és

Langsdorf egyenesen az ellenséges centrumnak akarja küldeni őket,

ahol a legnagyobb ellenállás és a legerősebb tűz várja őket. Ez az ember

megőrült!

Gordon azután már túlságosan elfoglalt volt a gondolkodáshoz. A

domboldal ravaszul megásott és álcázott lövészárkok és bunkerek

hálózatának bizonyult. Bár egyetlen védelmi pont sem összpontosított

elég tűzerőt ahhoz, hogy komolyabban veszélyeztesse Sáskáját, a

veszély folyamatosan jelen volt, és a csata végtelen, a félelem és a

láthatatlan ellenfél, valamint az egyenetlen talaj, a rejtett gödrök és a

szemébe csorgó izzadság ellen vívott idegőrlő harccá vált. A Sáska bal

lábát megrongálta egy rakéta. A gépére tüzelő katonák végül kitörtek

fedezékükből, és visszavonultak a gerincre. Gordonból kitört

visszafojtott dühe, ujjai a géppuska irányítókarjára fonódtak. Nehéz

Sperry-browningjaival célba vette a menekülő zsoldosokat, és egy

hosszú, elégtételt nyújtó sorozattal lekaszálta őket. A gerincről egy

ellenséges géppuska felelt, és kénytelen volt lövésváltásba bocsátkozni

a tűzfészekkel.

Amikor harci kijelzőjén meglátta az ellenséges kommandóst, már

késő volt. Másodpercekkel azelőtt vette észre a gépe alól kiszaladó

zsoldost, mielőtt a robbanás letépte volna a Sáska lábfejét. Levette

neurosisakját, és kicserélte egy szabvány harci sisakra. A rövidnadrágba

és bakancsba öltözött Gordonnak a sötétített sisakrostély jelentette az

egyetlen védelmet, amely megóvta szemét a harcmezőn cikázó

lézersugaraktól. Meg akarta találni a kommandóst; gyilkolásra éhesen,

Rugan géppisztolyát markolva mászott ki a megbénított harci gépből.

Elméjének egy távoli szegletében észlelte, hogy a Langsdorffal

szembeni haragja hogyan alakult át az ellenség iránt érzett, mindent

elemésztő gyűlöletté. Nem Langsdorf ötlete volt, hogy a bajtársaik

halála miatt már egyébként is dühös katonákat az ellenséges védelem

centrumára küldje, miközben ő maga a nehéz mechekkel átkarolja őket?

Az űrjárók a gerinc másik oldalán várakoztak, a század orbitális

térképén Hasadék-völgyként jelölt helyen. Langsdorf mechjei bizonyára

már ott voltak, a renegátok űrjárói között harcolnak, és megkísérlik

elfoglalni a hajókat még a zsoldos főerő visszaérkezése előtt.

Pont egy pillanattal azelőtt vette észre az ellenséges kommandóst,

hogy Kilpatrick Darazsa két RHR-t küldött a lövészárokba. Felismerte a

férfi taktikai mellényét, sisakjának álcafestését. Ugyanaz az ember volt,

akit a monitoron is látott a Sáska megbénulása előtt.

Gordon reménykedett benne, hogy a renegát nem halt meg. A

géppisztollyal – vagy még inkább a puszta kezével – sokkal nagyobb

élvezet lett volna megölni őket, mint azokat a menekülő katonákat a

domboldalon. Haragjának most már semmi nem szabott korlátot,

őrjöngve harcolt az igazságtalanság ellen, ami elpusztította nyolc

bajtársát, és egy tűz alatt álló meredélyre száműzte őt, több fényévnyire

az otthonától.

Az otthon gondolata megindította előre. A Marikon várt rá anyja,

húga és Miranda nevű szeretője, akiket már három éve nem látott. Néha

annyira szeretett volna találkozni velük, hogy szinte érezte a vágyakozás

ízét. És most mégis itt volt, húsz fényévnyire tőlük, gyilkos renegátok

ellen harcolt egy érzéketlen, ostoba ezredes parancsnoksága alatt, aki

még a nevét sem tudta.

Könnycseppek csorogtak az arcán, miközben izzadó, reszkető

ujjaival megmarkolta a géppisztolyt, és elindult a domboldalon a

zsoldos mozdulatlanul fekvő teste felé.

– Te szarházi! – vicsorogta. – Mocskos fattyú... – A zsoldos nem

mozdult, arccal lefelé feküdt a fűben. Gordon már a vállához akarta

emelni a géppisztolyt, és készen állt rá, hogy a férfiba ürítse a

nyolcvanas tárat, de valami megtorpanásra késztette, és óvatosan tovább

közeledett.

A férfi taktikai mellénye a hátán darabokra szakadt, kilátszott alóla

véres és rongyos zubbonya. A bal vállán húzódó, szaggatott szélű

vágásból vér szivárgott. Gordon kinyújtotta a kezét, megfogta a férfi

jobb karját, és a hátára fordította a zsoldost. A renegát még élt, mellkasa

emelkedett és süllyedt, arcát pedig vér borította. Orrlyukaiból

vérbuborékok pattantak ki légzésének ütemére.

Gordon észre sem vette, mikor szállt el a dühe. Gyűlölete nem szűnt

meg, és még mindig ölni akart. A zsoldos véres maszkja azonban furcsa

módon célpontból emberi lénnyé alakította ellenfelét. Gordon a katona

nyakához nyúlt, hogy megtapintsa pulzusát.

A sötét szempár felpattant a megszáradt vér alatt, és a férfi jobb ökle

Gordon számára követhetetlen sebességgel lecsapott, gyilkosnak szánt

ütést mért a mechharcos nyakára. A zsoldos azonban gyenge volt, és

eléggé lelassult ahhoz, hogy csak Gordon sisakjának peremét találja el,

és hátrabillentse a Marik katonát.

Gordon talpon maradt, és megmarkolta Ruganját. Viszont kibillent

az egyensúlyából, és időbe került, hogy újra becélozza ellenfelét. A

vérmaszkos férfi olyan gyorsasággal, amit Gordon addig

elképzelhetetlennek tartott egy súlyosan sebesült embertől, felpattant a

földről, és kezében mintegy varázsütésre megjelent egy fekete pengéjű

harci kés. A zsoldos belépett Gordon fegyvere mellé, és lecsapott a

késsel. Gordon észre sem vette, hogy megsebesült, amíg meg nem

érezte a mellkasán csorgó melegséget. Meglepődve lenézett, és

megpróbált rájönni, miért vált hirtelen az egész világ vörössé.

A következő másodpercben már a földön feküdt a hátán, és vörös fák

között nézett fel a vörös égre.

– Légy átkozott, Langsdorf! – próbálta kinyögni, de a szavak nem

jöttek ki a száján. Aztán a vörös fokozatosan feketébe olvadt, és Gordon

meghalt.

Ramage százados egy fának támaszkodva tartotta meg magát, amíg

nadrágjába törölte kése pengéjét. Lüktető fájdalom áradt a hátán lévő

sebből. A golyóálló mellény valószínűleg megmentette az ökölnyi

méretű repesztől. Az anyag ugyan széthasadt, de sikerült oly mértékben

lelassítani a fémdarabot, hogy az csak felületi sérülést okozott a vállán,

és nem tépte le az egész karját. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem

fájt átkozottul.

Arcát merevnek és meggyötörtnek érezte. Az egyik RHR

robbanásának lökéshulláma elpattintott egy eret az orrában, és tudta,

hogy csak a bőrére száradt vért érzi. Pofásán festhetek, gondolta. Csoda,

hogy a Sáska pilótája nem menekült el üvöltve, amikor meglátott.

Az öntudat lassú, égető fejfájással tért vissza, amikor az ellenséges

katona a hátára fordította. Ramage kinyitotta a szemét, és egészen közel

az arcához megpillantotta a Sáska pilótájának rovarszemre emlékeztető

sisakját, valamint a bal kezében fogott Rugan géppisztolyt. Ramage

nem habozott, nem mérte fel sérüléseinek súlyosságát. Azonnal harcba

szállt, figyelmen kívül hagyta a vállába hasító éles fájdalmat, figyelmen

kívül hagyott minden mást, kivéve azt a szándékát, hogy minél

gyorsabban és halkabban végezzen ellenfelével. Az első csapás nem

bizonyult halálosnak; nehéz ütés volt, nagy figyelmet és gondos célzást

igényelt. Mivel a hátán feküdt, látását pedig saját vére akadályozta,

szinte lehetetlen feladatra vállalkozott. A vakszerencsének

köszönhetően azonban az ütés kibillentette a mechharcost az

egyensúlyából, és elegendő időt biztosított Ramage számára. Talpra

küzdötte magát, és bár a hátán lévő seb fehéren izzó

fájdalomhullámokat árasztott magából minden mozdulatára, előrántotta

a kését, belépett a katona tűzvonalán belülre, és elvágta a torkát.

Fájdalom borította el elméjét, és egy pillanatig azt hitte, el fog ájulni

a kíntól. Mozdulataival sikerült még jobban felszakítania a sebet. Érezte

a gerince mentén lecsurgó friss vérpatakot, és érezte a vér alatt minden

mozdulatára összedörzsölődő sebszéleket. A lélegzetvételkor a bal

oldalába szúró fájdalom arra utalt, hogy legalább egy bordája eltörött.

Hogy megszabadítsa elméjét a fájdalomtól és a kábultságtól,

körülnézett és megpróbálta felmérni a csata állását, valamint

megbecsülni saját túlélési esélyeit. A harc időközben tovább tombolt – a

füle ennyit azonnal elmondott neki, amikor magához tért. A keletre

húzódó dombgerinc végig lángban állt, egymást követték a detonációk.

A hangok alapján a Marik mechek feljutottak a tetőre, és harcba szálltak

a Légió felderítőszakaszával.

Amikor felismerte egy űrjáró gépágyújának mély hangú dübörgését,

Ramage tudta, hogy a Deimos és a Phobos még harcban állnak. Kiváló

célpontot nyújtottak ugyan a völgy keskeny csapdájában, de komoly

bajba kerülhetett bármelyik Marik mech, amelyik elég balszerencsés

volt ahhoz, hogy besétáljon a tűzvonalukba.

Újabb hangot különböztetett meg, egy 120 mm-es gépágyú tompa

ugatását. A fegyver ugyanúgy szólt, mint az űrhajók 120-asai, csak

sokkal lassabban, kimértebb tempóban tüzelt. Ramage már elég sokszor

hallotta ezt a fegyvert, hogy azonosítsa a Grayson Martalócának

törzsére rögzített gépágyút. A domb túloldaláról hallatszó robbanások

tudatták vele, hogy már az egész század harcol.

Ramage hangosan éljenzett volna, ha nem áll olyan közel az

ájuláshoz. Most már minden rendben lesz. Az ezredes időben visszaért!

A csata zűrzavarához most újabb zaj csatlakozott a másik irányból –

hajtóművek zúgása. A fának támaszkodva megfordult, és két alacsony

építésű, lassan mozgó lánctalpast pillantott meg a dombvonulat aljában.

Felismerte a modellt: módosított Packratek voltak, húsztonnás,

nyolckerekű harcjárművek, bonyolult kommunikációs antennával

felszerelve. Ezeken a járműveken nem volt semmiféle fegyver, de az

alacsony, lekerekített testbe zsúfolt ECM-berendezések megfelelő

használatával akár egy csatát is képesek voltak megfordítani.

Ramage tapasztalt szeme azonban felfedezte, hogy ezeket a

járműveket nem megfelelően használják. A Packrateket egymástól távol

kellett volna elhelyezni, a harcmező két ellentétes végében.

Ugyanolyan hatékonyan működhettek volna a következő nyugati

gerinc tetején, mint itt, a csatatér közvetlen közelében. Egyetlen kósza

csatamech vagy a harc hevében hátrahagyott katona is elegendő kárt

okozhatott a járművekben ahhoz, hogy abbahagyják a sugárzást, és a

taktikai frekvenciák ismét kitisztuljanak.

Ramage figyelmét újabb mozgás, és az aljnövényzet zörgése vonta

magára. Ezúttal több száz Marik gyalogos közeledett! Látott egy lassan

felfelé araszoló APC-t, és a délen terjengő füstfelhőben, valamint a fák

takarásában légpárnások vonultak magas hangon zúgó hajtóművel. A

Marik gyalogság a nyugati gerinc biztosítása után előrenyomult, és

magukkal hozták az ECM-járműveket is. Miért? A katonák komor

elszántsággal kapaszkodtak felfelé az emelkedőn. Lehetetlen, hogy az

ezredes mechjeivel akarjanak összeakaszkodni. Akkor talán... Ramage

gyalogosainak maradékára vadásznak?

Ramage jeges csomót érzett a gyomrában.

Vagy az űrjárókra?

A gyalogosok eddig nem vették észre. Tennie kellett valamit. De

mit?

Lehajolt, kifeszegette a Rugant a halott mechharcos ujjai közül, de

közben kis híján elájult. Egyetlen géppisztollyal nem állíthatott meg egy

egész hadsereget, de valamivel nagyobb biztonságban tudta magát,

amikor megérezte a hideg műanyag érintését a tenyerében. A Rugan 80

hüvely nélküli lőszert tudott kilőni, és a fegyver súlya alapján a tár még

tele lehetett, vagy legalábbis majdnem tele. Ramage a halott pilótára

vetett egyetlen pillantással meggyőződött róla, hogy az nem hozott

magával tartalék tárakat. Talán a használhatatlanná tett mechben talál

néhányat.

Ramage fájdalomtól ködös elméjében egy ötlet kezdett

körvonalazódni, ő pedig küszködve próbált belekapaszkodni. A Marik

pilóta Sáskája ugyanott volt, ahol hagyta, a nyugati domboldalon

kuporgott az aljnövényzetben. A Ramage által okozott sérülések miatt

biztos, hogy egy darabig nem megy sehová. A százados nagyon sokat

megtanult a csatamechek működéséről, mióta a Szürke Halál Légióban

szolgált.

A Sáska ennek ellenére még mindig hatékony fegyver maradt,

ráadásul a jobb lábától eltekintve teljesen sértetlen volt.

Egyik fájdalmas lépést a másik után téve elindult felfelé az

emelkedőn. A géppisztolyt használta támasztékként, így botladozott

fától fáig. Attól tartott, hogy ha elesik, képtelen lesz ismét felkelni.

Ramage jó barátságban állt Lori Kalmarral, ezért sokkal többet tudott

a Sáska működéséről, mint bármelyik másik csatamechéről. Először a

Trellwanon találkoztak, amikor csatlakoztak a szedett-vetett

alakulathoz, melyből később a Szürke Halál Légió kinőtte magát.

Lorinak Ramage és Grayson voltak az egyedüli társai, a többi katonától

teljesen elszigetelődött, mert azok még jóval az átállása után is

gyanakodva tekintettek rá. Minden technikai tudását összeszedve

harckész állapotba hozta Sáskáját még a Mennydörgés-hasadéknál

lezajlott végső, döntő ütközet előtt.

A Sáska a többi mechhez hasonlóan számítógépes védelemmel

rendelkezett, hogy illetéktelen személyek ne hozhassák működésbe a

gépet. Ám ezek a biztosítékok a legnehezebb mechek kivételével csak

abban az esetben kapcsolták ki a mech tűzvezérlő és mozgatórendszerét,

ha a gépet teljesen leállították. Nem valószínű, hogy a Marik pilóta ezt

megtette, mivel a mechet hosszú időbe került volna újraindítani, ezért

Ramage úgy vélte, az irányítórendszer és a fegyverek még aktívak.

Amikor közelebb ért a mozdulatlanul várakozó géphez, meghallotta a

hűtőventilátorok és az energiaátvivők zümmögését. A húsztonnás mech

működött, pilótafülkéjéből úgy lógott a lánclétra, ahogy a pilóta

otthagyta. Bár Ramage vállában lüktetett a fájdalom, egyik kezével

megragadta a létrát, lábát rátette az alsó fokra, de kis híján visszazuhant

a földre, amikor megpróbálta felhúzni magát.

Minden akaraterejét összeszedve újra próbálkozott. Mivel a Sáska

nem álló pozícióban volt, alig háromméteres magasságba kellett

felmásznia a törzsig. Miközben szédelegve, kínlódva, a fájdalommal

küszködve egyik fokot küzdötte le a másik után, Ramage háromszáznak

érezte azt a három métert.

Vagy inkább háromezernek.

Amikor lihegve, félig ájultan megállt pihenni, újra érezte a hátán

csorgó meleg patakot. Ramage azon töprengett, hogy ha a ruhája ilyen

ütemben ázik át, vajon mikor fogja elveszíteni az eszméletét a

vérveszteségtől.

Valahonnan tompa kiáltásokat hallott, valaki a Sáskáról mondott

valamit. Amikor megfordította a létrát és hátranézett a domb alja felé,

látta, hogy Marik katonák rohannak felé a tisztáson keresztül. Az

egyenruhájáról és golyóálló mellényéről felismerték, hogy nem közéjük

tartozik – nem beszélve a vérről és egyértelmű gyengeségéről. Egy golyó pattant le a páncélról a feje mellett, ami azonnal mozgásra

ösztökélte a századost. Folytatta a mászást, amíg el nem érte a fülke

peremét, és egyik kezét, majd lábát átvetve be nem lendült a kabinba.

Szerencséje volt, hogy a pilóta ezen a széles kijáraton távozott a gép

hátsó részén lévő szűkebb nyílás helyett. Azon keresztül biztosan nem

tudta volna bemanőverezni magát.

Most már nem mert megtorpanni, teljesíteni akarta feladatát, mielőtt

még elájulna. Egyre több lövedék csapódott a Sáska törzsének.

Leakasztotta a géppisztolyt a válláról, megcélozta vele a zaj és a

villanások forrásait, és eleresztett egy hosszú, szaggatott sorozatot. Bár

nem látta, hogy eltalált-e valamit, a futó alakok a domb aljában eltűntek,

vagyis a Marik katonák minden bizonnyal fedezékbe húzódtak. Ramage

belevetette magát a Sáska pilótaülésébe, és végignézett a műszerfalon.

A mech lábsérülése miatt meg sem mert próbálkozni a gép

megmozdításával. Arra sem vesztegette az időt, hogy elakassza a pilóta

neurosisakját az ülés melletti állványról. A sisakot csak akkor tudta

volna használni, ha előbb saját agyhullámaira hangolja, ráadásul a

szerkezet elsődleges rendeltetése az volt, hogy érzékszervi

visszacsatolást biztosítson a mech helyzetéről és egyensúlyi állapotáról.

Amit ő tervezett, ahhoz ilyesmire nem volt szükség.

A műszerfal ugyanolyan volt, mint Lori régi, sigurdi Sáskájában.

Megérintette az egyik irányítókart, és érezte a vibrációt, ahogy a

pilótafülke alá beépített torony élesen, 90 fokban jobbra fordul. Az

egyik kijelzőn megjelentek a félnehéz lézer célzórendszerének adatai.

Látta az óvatosan közelítő gyalogosokat. Mögöttük, a lejtő alján

fényesen világítottak a Packrat ECM-járművek; katonák sürgölődtek

körülöttük.

Ramage két gomb megnyomásával előhívta a célkijelölőt, és

feltöltötte a Martell félnehéz lézert. A zöld fény teljes töltést mutatott;

egy másik lámpa felvillanása azt jelezte, hogy a fegyver készen áll. A

tűzvezérlő komputer becélozta a közelebbi járművet. Ramage apró

módosítást végzett, a tankot védő vastag páncélról az Omni-D antennára

vezette a szálkeresztet.

Megvan! Tenyere lecsapott a jobb oldali irányítókar vörös gombjára.

A lézer működésbe lépett, a Sáska füstszínű harci kijelzőjén ragyogó

fénysugár jelent meg.

Fehér lángok nyelték el a páncélost. Ramage meg sem bizonyosodott

róla, hogy sikerült-e kritikus találatot elérnie, máris jobbra és felfelé

fordította a tornyot. A második harcjármű már mozgott, szűk fordulóval

próbált kikerülni a váratlan veszélyforrás tűzvonalából. Zöld lámpa

villant, és a százados keze ismét lecsapott. Találat!

Közben az első jármű is elindult. A törzs felső része megrongálódott,

de az antenna sértetlennek tűnt. Ramage újból korrigált, célzott és

tüzelt. Fémdarabok szakadtak le az antennáról, a jármű deformálódott

roncsként vonszolta maga után az érzékeny szerkezetet.

Ekkor valami nagy és nehéz csapódott a Sáska törzsének, a nyitott

zsilipajtón pedig füst ömlött a kabinba, de Ramage nem törődött vele.

Az utóbbi néhány perc erőfeszítéseinek következményei most a sötétség

és a rosszullét kavargó viharaként törtek rá. A fájdalom könyörületesen

alábbhagyott, de a szédülés magába nyelte és elragadta. Azon

morfondírozott, vajon sikerült-e eléggé megrongálnia a második Packrat

antennáját ahhoz, hogy megszüntesse az ellenséges ECM zavarást.

Ismét az irányítókarok után nyúlt, hogy kiderítse.

Ez az apró mozdulat azonban már túl sok volt számára. A véren és a

füstön, elhomályosuló szemén és a verejtékpatakokon keresztül

halványan látta saját kezeit... de azok nem engedelmeskedtek

parancsának. Aztán már nem is számított, mert már egyáltalán nem

látott semmit.

11

Grayson fülében megdöbbentő hirtelenséggel szűnt meg a zúgás. Egy

pillanatig az is eszébe jutott, hogy talán az ellenség valamilyen

trükkjéről van szó, vagy hogy a Marik parancsnok csak azért szüntette

be a zavarást, hogy megadásra szólítsa fel Graysonékat. Vagy talán ő

szeretné közölni a megadása feltételeit?

De nem, eddig egyik oldal sem szenvedett jelentős veszteségeket. A

Marik parancsnok ugyan visszavonta mechjeit a hajóktól nyugatra

húzódó gerincre, de az egység még mindig rendezetten mozgott, a harci

gépek pedig gyorsak és veszélyesek maradtak. Valószínűleg csak

taktikai visszavonulásról volt szó, kedvezőbb terepen, a hajók

lőtávolságán kívül akarták folytatni a harcot.

– Minden egységnek! – Kiáltott Grayson a rádióba a taktikai

kommunikációs frekvencián. – Minden egységnek! Hozzám igazodni!

Tűztámogató szakasz, gyülekező a két űrjáró között! Parancsnoki

szakasz, hozzám! – Frekvenciát váltott. – Phobos, Phobos! Ilse, hall

engem?

Ilse Martinez hangja szólalt meg a sisakban:

– Itt vagyunk, harcra készen, parancsnok!

– Mekkorák a sérülések? – Thurston most ellenőrzi. A Phobos elveszített néhány lézertornyot,

és páncélsérüléseket szenvedett, de még egyben van. Szükségük van

segítségre?

– Igen. Figyeljenek minden ellenséges adást! Nem tudom, miért

szüntették be a zavarást, de talán új parancsokat akarnak kiadni. Ha

bármi kódolatlant hallanak, azonnal értesítsenek!

– Értettem. Más?

– Fedezzék a hátunkat! Van gyalogságuk? – Kétszakasznyi kommandós. A hajók mellett őrködtek, és

behúzódtak, amikor eldurvultak a dolgok. Odaküldjem őket?

– Csak helyezze ki őket a hajó mellé, fedezzenek minket!

Meglátogatjuk a barátainkat a gerincen.

– Rúgjon beléjük a nevemben is parancsnok! Tudja, hogy hol...

Grayson egész teste remegett a harc izgalmától. Valamivel előtte és

fölötte egy Marik Íjász mozgott a fák között. A mechje alkarjaiba szerelt

fegyvereket öt fokkal feljebb emelte, és egyszerre nyitott tüzet mindkét

PPC-jével. Az Íjász megpördült, pocsék célzással kilőtt egy rajnyi nagy

hatótávolságú rakétát, majd gyorsan fedezéket keresett. A bal karján

tátongó sebből füst gomolygott, és összeégett vezetékek lógtak ki a

nyíláson.

Mi történhetett az ellenséges zavarással? Grayson végignézte a

frekvenciákat, és elkapott néhány üzenettöredéket a Marik egységek

között, ráadásul mindegyik kódolatlan volt. Úgy tűnt, a támadókat

ugyanannyira meglepte a fejlemény, mint Graysont. De akkor mi lehet

az oka... valamilyen mechanikai probléma?

Mozgásérzékelője felsípolt. Grayson megfordította a Martalócot,

szembefordult az alig ötvenméternyire balra, valamivel feljebb

előbukkanó új fenyegetéssel. Készenlétbe helyezte a mech fegyvereit, és

már majdnem megnyomta a kioldógombokat, amikor rájött, hogy Graff

Orgyilkosát látja a célkeresztben.

– Ne lőjön, ezredes! Hála istennek, hogy ideértek!

– Graff! – Grayson hangján gyanakvás érződött. Ha Graff

elsündörgött a felderítőszakasz mellől... – Mi az ördögöt keres maga

idelent?

– Felrobbant a hűtőtömítésem, ezredes. Nem tudom, hogy találatot

kaptam-e, vagy csak egy nagyobb meghibásodásról van szó, de az egész

műszerfalam olyan vörösen villog, hogy el sem hinné! A hadnagy azt

mondta, térjek vissza a Phobosra, ahol a techek gyorsan helyrehozzák.

– Rendben. – Grayson intett a mech egyik karjával. – Siessen, aztán

térjen vissza az egységéhez. Szükségünk van magára.

– Igenis, uram! – Az Orgyilkos porfelhőt és letört ágakat húzva maga

után elindult a lejtőn, a Martalóc mellett elhaladva célba vette a Phobos

ezüstös kupoláját, amely néhány kilométerrel távolabb jól látszott a

völgyben álló fák teteje felett.

Grayson Martalóca folytatta a kapaszkodást. Saját hőkijelzői is

vörösen villogtak, ahogy a hűtőegységek megpróbálták elvezetni a

Rozsomákkal és a Centurióval vívott rövid harc közben felgyülemlett

hőfelesleget. Mióta két órával korábban megkezdték az erőltetett

menetet Durandelből, szinte folyamatosan maximális teljesítményen

működtette a mechet. A hőszint visszaesett a biztonságos zónába, de

tudta, hogy a későbbiekben ez is egy újabb apró problémát fog jelenteni,

ami miatt aggódnia kell.

Most azonban sokkal jobban aggasztotta felderítőszakaszának sorsa.

A három könnyű mechet a földhöz szögezték a gerincen, a mechek a

sziklák és a nagyobb kövek fedezékében lapultak, hogy jobban védve

legyenek, és onnan próbálták tűz alatt tartani a közeledő ellenséges

erőket.

– Roget hadnagy! – szólt bele a torokmikrofonba. – Mi a helyzet?

– Ezredes! Örülök, hogy látom! – Francine Roget fáradtnak tűnt, is

kis híján elcsuklott a hangja a kimerültségtől, amikor gyors

helyzetjelentést adott a felderítőszakasz állapotáról. Párduca komoly

találatot kapott a törzs elülső részén, a bal lábán és a jobb karján, de

még megfelelően működött. A rakétatűz megsemmisítette Vandergriff

Kommandósának RHR-indítóját, ami jelentős belső sérüléseket is

okozott, de a karra szerelt lézer és a másik RHR még üzemelt. Egy

Marik Íjász ellőtte Sylvia Trevor Darazsának bal lábát, és vele együtt az

RHR-2-est. Roget azonban segített neki megfelelő pozícióba húzódni,

ahonnan Trevor folytatni tudta a harcot a könnyű mech félnehéz

lézerével.

– És mi van az ellenséggel? – Grayson közelebb húzódott a

Martalóccal, hogy jobb rálátása nyíljon a lenti terepre. A domb aljában

kilőtt járművek füstölögtek, és egy lerobbant Sáska mozdulatlan alakját

is ki tudta venni.

– Eddig legalább négy támadást indítottak, ezredes, kizárólag könnyű

gépekkel. Azt hiszem, korábban kilőttünk egy Fullánkost. – Roget

Párducának karja északnyugat felé mutatott, és Grayson megpillantotta

a fák között fekvő ezüstös gépet. – Az Íjász hátulról lepett meg minket,

de azt hiszem, sikerült elijesztenie. Erős tüzet kaptunk minden irányból.

– A parancsnoki szakasz másik része már közeledik, próbálják nem

kilőni őket! – mondta Grayson. – Találkoztam Graff-fal, azt mondta,

maga engedélyezte a visszavonulását, hogy kijavíthassa a hibát. Ő is itt

lesz, amint végzett a szereléssel.

– Miféle hibát? – kérdezte a nő jeges hangon, jól hallható

feszültséggel.

– Tessék? Azt mondta, magától kapott engedélyt.

– A gyáva féreg! Az első hullám támadása előtt eltűnt, mintha

láthatatlanná vált volna a mechje! Majd adok én neki hibát, ha

legközelebb találkozunk!

Grayson ereiben meghűlt a vér. Tehát Graff elfutott a csatából,

hagyta, hogy bajtársai a gerincen szembenézzenek a túlerővel,

miközben ő a másik oldalon mentette az irháját a fák között. A

haditörvény szerint ezért agyon lehetett lőni bárkit, ha a hadbíróság előtt

sikerül rábizonyítani a vétséget. Most azonban nem volt idő ezzel

foglalkozni.

– Szép munkát végeztek, Francine. Sikerült tartaniuk a centrumot

elég ideig, hogy az űrjárók megmeneküljenek.

– Van még valami, százados. – Még mindig feszültnek tűnt, mintha

pusztán az akaraterejével tartaná egyben magát. – Azt hiszem,

gyalogságot küldenek fel.

– Hol?

– Nemrég járműveket láttunk közeledni. A gyalogságunk kilőtte azt a

Sáskát... úgy tűnik, a mieinknek sikerült elfoglalniuk, mert mintha tüzet

nyitott volna a völgyben mozgó járművekre. Ez néhány perccel ezelőtt

volt, akkor szűnt meg a zavarás.

– Maga szerint azok voltak a zavarójárművek?

– Nehéz innen megállapítani, de szerintem igen. De azokon kívül is

láttunk gyalogsági egységeket mozogni a fák között, APC-kkel,

légpárnásokkal, könnyű páncélosokkal. Valószínűleg a gerincet akarták

megszállni, amikor a Sáska tűz alá vette őket.

– Van hír azóta a Sáskáról?

– Néhány perccel ezelőtt több találatot is kapott, azóta nem mozdul.

A fenébe! Bárki is fordította a könnyű mechet a Marik ECM

járművek ellen, valószínűleg megmentette vele a Légiót, miközben

Graff megfutamodott.

– Rendben, tartsák a pozíciójukat! Felküldök egy mechet, hogy

segítsen Trevor Darazsának, de előbb meg kell bizonyosodnunk róla,

hogy az ellenség visszavonult.

– Igenis, uram. És... uram.

– Igen?

– Jó, hogy visszatért.

Harris Graff Orgyilkosa a Phobos fő mechhangárjának bejárata mellé

húzódott. Leadta az azonosítóját, amire rögtön megérkezett az egyik

fedélzeti tiszt válasza.

– Graff? Mit akar?

– Súlyos meghibásodás, hadnagy. A hűtőtömítésem elszállt,

mindenhol ömlik belőlem a lé. A hadnagyom azt mondta, jöjjek vissza,

hogy a techek befoltozhassanak.

– Álljon félre, nyitjuk az ajtót,

A masszív hangárajtó fémes csikorgással kinyílt, és kinyújtott

nyelvként egy acélrámpa ereszkedett a földre. Techek gyülekeztek a

fedélzeten, kíváncsian szemlélték a magányos Orgyilkost.

Graff elindult felfelé a rámpán.

Janice Taylor a bokrok között kuporgott alig kétszáz méternyire a

Phobostól, és figyelte a rámpán felkapaszkodó Orgyilkost, majd

megfordult, hogy tovább fürkéssze az erdőt. A nő a Kuriták egyik

határvilágán, a Verthandin született és nevelkedett. A Verthandi híres

Regisi Egyetemén tanított történészprofesszorként, és tanúja volt a

bolygó Kurita hűbérurai elleni véres felkelésnek. A bolygókormányzat

megpróbálta helyreállítani a rendet, és ennek részeként őt, valamint

ötven másik női foglyot láncra verve, Kurita csata–mechek felügyelete

alatt útnak indították a városból. A célállomás egy ismeretlen világ volt,

ahol kétségkívül örömlányként kellett volna szolgálniuk a Szövetséget.

A foglyokat Grayson Carlyle és az emberei mentették meg. Attól a

naptól kezdve Janice Taylor Ramage őrmester különleges egységének

tagjává vált, és részt vett az utolsó, nagy csatában, amikor

felszabadították a Verthandit a Kurita fennhatóság alól. Miután sikerült

kivívniuk a győzelmet és a függetlenséget, úgy döntött, követi a Szürke

Halál Légiót a csillagok közé.

Janice azóta is csodálkozott a döntésén. Először azért határozott a

harc mellett, mert szerette a világot, és hajlandó lett volna az életét

áldozni azért, hogy felszabadítsa szülőbolygóját az olyan szörnyetegek

uralma alól, mint Nagumo tábornok. Szerette a világot, szerette a népét,

és e miatt a szeretet miatt gondolkodott el gyakran azon, hogy miért is

hagyta ott őket.

Most már sejtette, bár egy teljes év kellett hozzá, hogy rájöjjön. A

Verthandi szabadságát csak barátok és szerettek sokaságának, valamint

ismeretlen verthandik ezreinek élete árán sikerül kivívniuk, akikkel

összefogtak a küzdelemben, és megfizették a függetlenség végső,

legmagasabb árát. Természetesen egy magányos lázadó világ nem is

reménykedhetett benne, hogy sikerül ellenállni a Drakónis Szövetség

fegyveres erejének. A győzelem akkor következett el, amikor a Steiner-

ház a lázadók regisi győzelmében felfedezte, hogy az mekkora politikai

diadalmat jelenthet a Lyrán Nemzetközösség számára anélkül, hogy

egyetlen puskát is el kéne sütniük. A Verthandi függetlensége tehát

csupán papíron létezett – ez volt a Steiner- és a Kurita-házak közötti

szerződések és egyezkedések végeredménye.

Janice történészként pontosan tudta, mennyire törékeny ez a

függetlenség. A szülőbolygóján töltött utolsó napokban szomorúan

figyelte, miként válik az újonnan kivívott szabadság a Steinerek, a

Kuriták és a Verthandi új kormánya közötti háromoldalú tárgyalások

alkualapjává.

A mindössze néhány napos szabadságban voltak emberek, akik a

profit és a célszerűség nevében hajlandóak voltak elcserélni a vérrel

kivívott függetlenséget.

Ez volt az ok, amiért végül távozott. Janice szerette az otthonát és a

népét, de képtelen volt végignézni, ahogy honfitársai kapzsiságból áruba

bocsátják a diadalukat.

A Szürke Halál Légióban rátalált új otthonára. Egy ideig azt hitte,

szerelmes a Légió fiatal parancsnokába, Graysonba. Némi keserű belső

fájdalommal vette tudomásul, hogy Graysont erős és elszakíthatatlan

kötelék fűzi az egység parancsnokhelyetteséhez, Lori Kalmarhoz. Végül

azonban Lori közeli barátjává és bizalmasává vált ahelyett, hogy

rivalizálásba kezdett volna vele.

Janice tudta, hogy még mindig szereti Grayson Carlyle-t, csak talán

egy kicsit másképpen. Talán ez az, amiért képtelen volt távozni.

Halk neszt hallott, és felemelt TK rohampuskával megperdült.

Emberek osontak át a fák között, az ő egysége pedig azt az utasítást

kapta, hogy biztosítsák a két űrugró körüli peremvonalat, és megállítsák

a hívatlan betolakodókat. Valaki alig néhány tucat méternyire tőle

megpróbált áthatolni az aljnövényzeten.

– Állj! – kiáltotta. – Azonosítsa...

Ám ennél tovább nem jutott. Géppisztolysorozat tépett a bokrok

közé, a golyók Janice feje felett süvítettek el. A Ramage százados

kiképzése során belénevelt gyakorlattal és reflexekkel a földre vetette

magát, és gyorsan jobbra gurult. Azonnal térdre emelkedett,

megeresztett egy rövid sorozatot támadói felé, aztán ismét lelapult és

tovább mozgott. Valami puffant a bal oldalán, ahol néhány

másodperccel korábban feküdt. Balra gurult és megpróbált eggyé válni a

talajjal. A gránát robbanása után csengett a füle, a repeszek pedig

leborotválták a hosszú fűszálak tetejét, de Janice sértetlen maradt. Az

aljnövényzetben folyamatosan tüzelő, testpáncélt viselő katonák

közeledtek rohanva.

Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a katonák páncéljának jobb oldalán

lévő sas címert. Gyors hármas és négyes sorozatokat adott le

ellenfeleire. Két katona a földre zuhant, egy harmadik pedig hosszú,

pásztázó sorozattal felelt, amely magasan Janice feje felett csapódott az

ágak közé. A nő őt is leszedte, de újabb Marik katonák rohamoztak a

fák közül. Már legalább tucatnyian voltak közte és a Phobos között.

Janice működésbe hozta a Phobos taktikai frekvenciájára hangolt

adóvevőjét.

– Phobos, Phobos! Itt az ötös peremvonal! Gyalogosok közelítenek a

mechhangár ajtaja felé!

Nem érkezett válasz, de a nyitott hangárajtóból valaki tüzet nyitott. A

támadók viszonozták a tüzet, és a bejáraton egy emberi alak bucskázott

ki a rámpára. Janice meghallotta az ajtó csukódását jelző fémes

csikorgást.

A hangárból robbanás hallatszott, melyet újabb detonációk követtek.

A még mindig nyitott zsilipajtón dőlni kezdett a füst. Janice egyre

növekvő félelemmel figyelte, ahogy a Marik gyalogosok átszáguldanak

a nyílt terepen, felrohannak a rámpán, és bevetik magukat a zsilipen.

Még több Marik katona követte őket. Janice tüzet nyitott, de a

támadók ügyet sem vetettek rá, annyira lekötötte őket elsődleges

célpontjuk – a zsoldosok űrjárója. Szakaszának többi tagja is

folyamatosan tüzelt a közeli rejtekhelyekről; leszedtek nyolc... tíz...

tizenöt Marik gyalogost, de még többen érkeztek.

Aztán hosszú ideig nem volt több célpont.

Majd visszatértek a Marik csatamechek – a nagy, sérült

Mennydörgés, a rommá lőtt alkarú Íjász, valamint egy sántikáló Párduc,

melyet mintha egy hatalmas konzervnyitóval bontottak volna fel. Tüzet

nyitottak, de nem az űrjáróra, hanem a bokrok között rejtőző légiós

katonákra. Janice látta, hogy alig húszméternyire tőle Vince Hall-lal egy

lézersorozat végez. Egyre több helyen gyulladt fel az aljnövényzet, és

egy idő után úgy döntött, elérkezett a visszavonulás ideje.

Az alig fél kilométernyire álló Deimos felől semmiféle reakció nem

érkezett, de döbbenten látta, hogy a Phobos összes fegyvere észak felé

irányul.

A Phobos becélozta a Deimost, és ha még nem is nyitott tüzet,

valószínűleg már folyt az alkudozás. Janice tudta, mit jelentenek a

tárgyalások, amikor egy világ szabadsága a tét. Nem akarta megtudni

ennek az alkunak a kimenetelét, legalábbis nem ilyen közelről.

Csatlakozott a Szürke Halál Légió különleges alakulatának többi

tagjához, és együtt vonultak vissza a keleti erdőbe.

Mögötte kinyílt a Phobos egyik magasabban lévő zsilipajtaja, és

kitoltak rajta egy rádióantennához rögzített zászlót. Az űrjáró

árnyékában, a csatamechek között haladó páncélos gyalogosok

irányából éljenzés hallatszott.

A Marik sas volt az. A Phobost elfoglalták.

12

Thurston hadnagy hangja egyértelműen árulkodott a tisztre nehezedő

teherről és feszültségről.

– Ezredes, meg kell tennem, amit mondanak. Kénytelen vagyok!

Grayson lehunyta a szemét, és hátradőlt a Martalóc pilótaszékében.

Nem rá vallott, hogy harc nélkül elfogadjon egy ilyen döntést, mégis

úgy tűnt, hogy nincs más választása. De képtelen volt rávenni magát,

hogy kimondja a szavakat: Rajta, hadnagy. Tegye, amit jónak lát...

– Nem, Thurston! Ha megteszi, mindannyiunkat halálra ítél!

Megparancsolom, hogy utasítsa vissza a feltételeket! Öt percen belül ott

vagyunk, hogy támogatást nyújtsunk.

– Nem, uram, nem tehetem. Hát nem érti?

– A gyáva féreg! – Hallotta Grayson a taktikai frekvencián. Talán

Delmar Clay hangja lehetett, de nem volt benne biztos.

– Nem gyáva – szólalt meg egy új hang a rádióban –, csupán józan

ésszel gondolkodik.

– Mi...? Ki volt ez?

– Harris Graff százados, a 5. Marik gárdától. – Graff...

– Természetesen nem ez a valódi nevem.

– Rendben, Graff... vagy akárhogy is hívják. Mit akar?

– Már megszereztem, amit akarok, ezredes. Elfoglaltam a hajóit... a

terveknek megfelelően. Ha most azonnal megadja magát, szólok néhány

jó szót az érdekében a feljebbvalóimnál.

Graysont elöntötte a harag.

– Megszerezte a Phobost, Graff, de a Deimost még nem. És ha

odaérünk, kiássuk magát...

– Semmi ilyesmit nem fognak tenni, ezredes. Mint azt már

kifejtettem Thurston hadnagynak, a hajóját egy kicsit... megbütyköltük.

Semmi súlyos vagy feltűnő, de egy kódolt rádiójellel leolvadást

idézhetünk elő a Deimos fúziós hajtóművében. Semmi robbanás vagy

hasonló ricsaj, de elegendő hő fog termelődni ahhoz, hogy az egész hajó

alaktalan fémkupaccá olvadjon.

Grayson a rosszulléttel küszködve hallgatta. A modern hadviselés

egyezményei tiltották a technológia elpusztítását, és a legtöbb harcos

tartotta is magát a szabályokhoz. Időről időre rajtaütöttek az ellenség

ipari vagy gyárkomplexumain, de a létesítményeket minden esetben

megpróbálták sértetlenül elfoglalni. Egy üzemet, gyárközpontot, űrjárót

bármikor elfoglalhatott az ellenség, de mindig megvolt rá az esély, hogy

később sikerül visszaszerezni. A legtöbb 31. századi harcos közönséges

barbárnak tekintette azokat a katonákat, akik szándékosan elpusztítottak

egy olyan értékes szerkezetet, mint például egy űrjáró. Ahogy egyre

nőttek a háborús veszteségek, mind kevesebb olyan technikus akadt, aki

értett egy automatizált csatamechüzem fúziós reaktorának

újjáépítéséhez vagy akár javításához. Grayson nem tartozott Blake

Útjának misztikus, babonás elméjű követői közé, de a gondolat, hogy

valaki egyetlen gombnyomással ócskavassá változtasson egy

évszázados korú űrjárót, borzongással töltötte el.

– Akkor engedje el a legénységet!

– Ezredes, hadd emlékeztessem arra, hogy ön egyáltalán nincs

tárgyalási pozícióban! Azok az emberek hadifogolynak minősülnek.

Jelenleg biztonságban vannak, és a tárgyalásukig biztonságban is

maradnak.

– Tárgyalás! Miféle tárgyalás, az isten szerelmére? Maga... maga azt

mondja, az 5. Marik gárdához tartozik. Janos Mariknak dolgozunk, a

fenébe is! Janos Marikhoz köt a szerződésünk!

– Esetleg idejöhetne, hogy megbeszéljük. Olyan információk vannak

a birtokomban, amelyeket esetleg... érdekesnek találna. Szépen

átbeszéljük, és talán találunk valamilyen kiutat ebből a helyzetből.

Lehet, hogy csak valamiféle félreértésről van szó.

Grayson becsukta a szemét, hirtelen rettenetes fáradtságot érzett.

Eszébe sem volt besétálni Graff csapdájába. A Marik erők a hadjárat

során végig ügyeskedtek és ravaszkodtak, és Grayson csak addig

reménykedhetett a szabadságban, amíg a Phoboson kívül marad. Ha

egyáltalán túléli ezt az egészet.

– Szó sem lehet róla, Graff. Mondja el rádión!

– Nem hiszem, hogy lenne miről tárgyalnunk a továbbiakban,

ezredes. Thurston hadnagy azonban át fogja adni nekem a Deimost,

különben leolvasztom róla a hajóját. Kiadná neki az utasítást, ezredes?

Vagy esetleg közvetlenül én forduljak hozzá?

– Kiadom, a pokolba is! – Grayson hangját alig lehetett hallani. –

Kiadom a parancsot.

Ezután következett a fegyverszünet, melyet Grayson és Langsdorf

ezredes, a Marik parancsnok beszélt meg rádión keresztül. A modern

hadviselésben gyakoriak voltak az ilyen formális fegyverszünetek.

Sűrűn megtörtént, hogy egy elhúzódó csatában a parancsnokok

tűzszünetben állapodtak meg, amíg a két fél begyűjti a sérült mecheket,

a sebesült vagy halott pilótákat, és engedélyezi az egyes katonáknak és

techeknek, hogy üzleteket kössenek egymással a harcmezőn.

Megtörtént, hogy egy mechharcos egy kiló ritka kávéért vagy dohányért

kalibráló készletet vagy szerelőkulcsot szerzett valamelyik ellenséges

techtől, vagy kilences hajlított csövet cserélt működő kávéfőzőre. Az

ilyen csereberéket mindegyik egységparancsnok rossz szemmel nézte,

de gátat szabni neki nem lehetett.

Grayson emberei arra használták fel az időt, hogy átfésüljék az erdőt

sebesültek után, és összegyűjtsék Ramage gyalogosszázadának

maradványait. Amikor a nyugati gerinc mögött áttörték a frontvonalat, a

légiós gyalogosok megpróbáltak új állásokat kialakítani a dombtetőn,

majd az ellenséges mechek közeledtére szétszóródtak kelet felé. Azóta a

völgy erdeiben rejtőzködtek. Akiknek volt rádiójuk, azok kapcsolatba

tudtak lépni a mechekkel és hamar előkerültek, de a csellengőket hosszú

időbe került begyűjteni.

Grayson elküldött egy osztagot a nyugati gerinc túloldalára, hogy

hozzák vissza az ismeretlen katonát, aki a Marik ECM járművek ellen

fordította a Sáska fegyverét. Amikor megtudta, hogy az „ismeretlen

katona" nem más, mint Ramage százados, már meg sem lepődött.

Ramage súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen volt, és hatalmas

vérveszteséget szenvedett. A legközelebbi orvos Dr. Morrison volt a

Phobos fedélzetén, de Graff még őt sem volt hajlandó elengedni. Az

elsősegélynyújtásban gyakorlott katonák kitisztították és bekötözték

Ramage sebeit, de senki nem merte megtippelni, mekkora esélye lehet a

trellwaninak a felépülésre.

A Marik katonák csendben fésülték át az erdőt és a domboldalakat,

összegyűjtötték sebesültjeiket és hátrahagyott felszerelésüket. Egy

csapatnyi tech sietve dolgozni kezdett a két kilőtt ECM Packraten, egy

másik egység pedig azonnal megszállta a. Sáskát, amint Ramage testét

kiemelték belőle. Néhány Marik katona felügyelete alatt megpróbálták

rendbe hozni a mech súlyosan sérült jobb lábát.

Grayson a. Martalóc lábfejének és lábszárának dőlve levegőzött. A

Helm napja elég alacsonyan állt ahhoz, hogy az egész völgyre árnyék

boruljon, bár az ég még világos volt, és napnyugtáig még órák voltak

hátra. Delmar Clay lépett oda hozzá.

– Ezredes? – Halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy valaki

meghallhatja. – Nagyon rossz előérzetem van.

– Valóban, Del? – Grayson is érezte. Valami itt nem stimmelt... de

mi?

– Nézze... ön is tudja, hogy egy fegyverszünet alatt a katonák

általában üzletelnek egymással. Dohány, rágógumi, cserealkatrészek,

ilyesmi.

Grayson bólintott.

– Ha nincs mivel üzletelni, akkor híreket cserélnek. Tudja, ezredes,

az egész világegyetemben a katonák szomjaznak leginkább a hírekre.

Mindig tudni akarják, mit csinálnak mások... Ki a parancsok? Mi

történik az Atreuson? Milyen büntetéseket alkalmaznak a másik

egységben? Ilyesmik.

Grayson kifújta a levegőt. Ez az!

– Itt viszont nincs semmi. Odamentem két mechharcosukhoz és öt

gyalogosukhoz. Egyik sem volt hajlandó beszélni velem. Levegőnek

néztek, mintha ott sem lettem volna. A távolabb állók... és a tisztek

folyamatosan szemmel tartottak, és láttam, hogy megremeg az ujjuk a

ravaszon. De akikhez beszéltem, azok szóra sem méltattak.

– Igaza van, Gray. – Lori közeledett hátulról, Janice Taylor

kíséretében. Janice arca kimerültnek tűnt a zöld és szürke álcafesték

alatt. – Janice most jött át a vonalaikon. Azt mondta, simán átengedték,

de elmaradt a szokásos kötekedés és tréfálkozás, ami a formális

fegyverszünetek jellemezője.

– Ijesztő volt, ezredes – tette hozzá Janice. – Tudja, egy

fegyverszünet alkalmával a Liao katonák egyenesen randira hívtak...

megkértek, hogy készítsek nekik reggelit... meg fejezzem be a

katonáskodást, és legyek háziasszony... de ezek az emberek odakint úgy

viselkedtek, mintha... zombik lennénk, vagy ilyesmi!

– Azt hiszem, rátapintottak a lényegre – bólintott Grayson. – Úgy

viselkednek velünk, mint... – Az ezredes szeme elkerekedett, ahogy

rádöbbent az igazságra. – Istenem, mint a törvényenkívüliekkel!

Bár a civilizált hadviselés követett bizonyos szabályokat, melyek

betartására mindkét oldalról szigorúan felügyeltek, mindig voltak

olyanok, akik nem engedelmeskedtek a háborús egyezményeknek. A

Periférián túli félbarbár banditák, a rabló- és kalózkirályok, akik

világokat fosztottak ki vízért, transzurán elemekért vagy

gépalkatrészekért, időnként egy-egy renegát zsoldos, aki hálátlan

munkaadóján állt bosszút, vagy megsemmisítette egy ellensége

űrugróját... Ezeket az embereket a törvényenkívüliek meglehetősen

nehezen körülhatárolható csoportjába sorolták. A civilizált népek nem

közösködtek az ilyen vademberekkel. Sőt, a civilizált hadviselést

folytató seregek mindenhol szabad prédának tekintették őket. A

„civilizált" hadviselés szabályait, beleértve a formális tűzszünetet és a

tisztességes elbánást a tárgyalások során, nem alkalmazták velük

szemben.

– Törvényen kívüliek – suttogta Janice. – Istenem, nem csoda, hogy

nem foglalkoznak velünk!

– Ennél még lehet rosszabb is – fűzte hozzá Delmar. – Mi van, ha

úgy döntenek, hogy egyoldalúan felrúgják a tűzszünetet?

– Éppen ezen gondolkodom – felelte Grayson. – Rendben, Janice,

menjen vissza az egység gyülekezési körletébe, és mondjon el mindent

a jelenlegi parancsnoknak!

– Dulaney hadnagy.

– Rendben. Mondja el neki, hogy a Marikok törvényen kívülinek

tekintenek minket, és készüljenek fel egy meglepetésszerű támadásra! A

pokolba, készüljenek fel bármire! Valaki folyamatosan figyelje a

taktikai kommunikációs frekvenciát, és jelöljön ki hordágyvivőket a

sebesültek számára! Készen kell állnunk az elszállításukra. A járművek

nagy részét mostanára már biztosan összegyűjtöttük. Mondja meg

Dulaney-nek, hogy a sebesültek elsőbbséget élveznek!

– Igenis, uram!

– Lori, Del... ugyanez az eljárás. Össze kell gyűjteni a

mechharcosokat. Feltűnés nélkül menjenek vissza a gépeikhez, és

álljanak készen az indulásra! Eh... a legjobb lesz, ha a fele máris

készenlétbe áll. Legyen, mondjuk, a tűztámogató szakasz. A

parancsnoki szakasz tagjai kint maradnak, mintha mi sem történt volna,

de készen állunk a gyors indulásra. A felderítőszakasz még fent van a

dombon?

– Igen, Trevor Darazsán dolgoznak – felelte Clay. – Megpróbálják

összefoltozni a lábát.

– Lehet, hogy el kell hagynia a gépet. Valaki sétáljon – ismétlem,

sétáljon! – fel oda, és tájékoztassa őket! Ne rádión, azt figyelhetik.

Rendben? Mozgás!

A trió beleveszett a sötétedő árnyakba, egyedül hagyva Graysont.

Bár ő is tagja volt a Légió parancsnoki szakaszának, úgy döntött, mégis

felmászik a Martalóc pilótafülkéjébe, mert onnan a rádiófrekvenciák

szélesebb skáláját figyelheti, mint a kis fejhallgatón keresztül.

A frekvenciák azonban üresek voltak, és ez még nagyobb

aggodalommal töltötte el. Mintha a Marik erők már kidolgozták volna a

tervüket, és csak a jelre várnának, hogy megkezdhessék a támadást.

A jel alig tíz perc múlva érkezett, amikor fehér jelzőrakéta röppent

magasan a Phobos fölé. Abban a pillanatban géppuskatűz csattant fel az

erdőben, lekaszálva a légiós gyalogosokat, akik a völgyben kifeszített

pokrócokon cipelték a tábor felé sebesült bajtársaikat. Egy

másodperccel később a Marik csatamechek is tüzet nyitottak. Gyors

egymásutánban lézernyalábok suhantak Grayson Martalóca felé. Az

ezredes habozás nélkül viszonozta a tüzet, PPC-sugarak csapódtak a

tüzelést megkezdő Íjászba. A távolság csaknem háromszáz méter volt,

túlságosan nagy a félnehéz lézerek célbefogója számára. Grayson nehéz

PPC-i azonban két találatot is elértek, a részecskesugarak belevájtak a

Marik mech páncéljába.

Észrevette, hogy Graff Orgyilkosát sehol sem látja. Valószínűleg a

Phobos fedélzetén maradt, gondolta. Nem meri megmutatni magát

idekint!

– Ezredes! – hasított bele Francine Roget hangja a taktikai frekvencia

csendjébe. – Ezredes, megleptek minket! Öt nehéz mech a domb

nyugati oldalán, gyorsan közelednek!

A fenébe! Nem volt idejük figyelőszolgálatot szervezni a Marik

gépek szemmel tartására. Túl nagy volt a völgy, és túlságosan erdős. Öt

mech észrevétlenül elsurrant, hogy meglephessék Francine megtépázott

felderítőszakaszát.

– Úton vagyok, Francine!

– Ezredes, mi történik itt? Megszegik a tűzszünetet!

– Hadnagy... a futár nem értesítette? Mostanra már oda kellett volna

érnie!

– Nem uram, nem jött senki. Minden olyan csendes volt...

Túlságosan is csendes. Az az átkozott csend! A Marik katonák

észrevették és lelőtték volna a domboldalon felkaptató futárt? Ez lett

volna a jel a támadásra, miután rájöttek, hogy a Légió gyanút fogott?

Grayson úgy vélte, ezt már sosem tudják meg. Ám az üzenet

elmaradása jelen pillanatban a felderítőszakasz puszta létét

veszélyeztette. Egy mech hiányzott, egy mozgásképtelenné vált.

Ráadásul mindhárom megmaradt gép súlyos sérüléseket szenvedett a

korábbi harcokban, így a felderítőszakasz jelentette századának

leggyengébb láncszemét. És pont ők nem kapták meg a hírt, hogy a

Marik erők meglepetésszerű támadásra készülődnek!

Szélesre nyitotta Martalócának energiaregulátorát, és hosszú

elnyújtott léptű ügetésbe kezdett a hetvenöt tonnás gépezettel. Észak

felől rakétákkal lőttek rá, a háta mögött bekövetkező robbanások

sziklákkal és fémdarabokkal szórták meg mechjének felsőtestét. Nem

felelt a támadásra, inkább a masszív mech lépéseire koncentrált, ahogy

nekivágott az emelkedőnek.

Az alkonyatban vakító villanások követték egymást a gerincen. Látta

Roget Párducának körvonalát, amint egyik lövést a másik után adja le

részecskeágyújából a domb túloldalán közeledő láthatatlan ellenfelekre.

Rakéták csapódtak a dombgerincbe, fekete füst- és porfelhővel

telítve a levegőt. Egy pillanatra lézersugár érintette Roget mechjét, a

nyaláb jól láthatóvá vált a levegőben szálló apró részecskéktől, majd

lepattant a vastag páncélzatról, és ártalmatlanul szétoszlott. A

fényjelenség újabb, kékesfehér energiasugarakat vonzott magához több

irányból is, melyek mindegyike a Párduc testénél találkozott. A

lélegzetelállítóan gyönyörű, és ugyanakkor ijesztő látvány csak egy

pillanatig tartott. Aztán robbanás rázta meg Roget mechjét, és a

harmincöt tonnás gépezet hátratántorodott a gerincről.

– Roget! – üvöltötte Grayson a mikrofonba. – Hozza le onnan az

embereit!

– Nem tudom! – A nő hangját alig lehetett hallani a statikus

recsegésen keresztül. Az antennája vagy a rádiója – esetleg mindkettő –

megsérülhetett. Az ezredes csak nehezen tudta kivenni a szavait. –Nem

hagyhatom itt Sylvie-t!

Sylvia Trevor tehát még odafent volt, megpróbálta működésre bírni a

mechjét. Legalább egy tucatnyi helyről záporoztak a rakéták a gerincre.

A csatamechek folyamatosan lőtték a felderítőszakasz pozícióját, és

csatlakozott hozzájuk a Marik gyalogság is néhány vállról indítható

rakétával. A meggyötört földet újabb robbanások szaggatták fel, ahogy

az aknavetők lövedékei is záporozni kezdtek az égből.

Grayson már félúton járt felfelé a domboldalon, amikor

szembetalálta magát egy viharvert Marik Centurióval. Felismerte,

ugyanaz a gép volt, amelyikkel korábban már lövésváltásba

bonyolódott. Most ismét két PPC-lövéssel köszöntötte.

A Marik gép oldalra lépett, miközben tüzet nyitott saját lézerével és

gépágyújával. Grayson gyorsan módosított az irányzékon, lézerével

belelőtt a könnyebb mechbe, majd habozás nélkül elindult előre. Most

nem ért rá párbajba kezdeni egy öngyilkos hajlamú Marik pilótával.

Újabb lövések csapódtak a Martalócba. Kék elektromos kisülések

táncoltak a mech törzsén, a műszerek pedig egy pillanatra

megbolondultak a túlterheléstől. Újabb PPC-lövés érkezett hátulról.

Fémes csikorgást hallott, ahogy a hátpáncél egy darabja leszakadt a

gépről. A műszerfalán lámpák kigyulladása jelezte az elektromos

rendszer sérülését és két hűtőegység elvesztését.

Ezeket a sérüléseket már nem hagyhatta figyelmen kívül.

Megfordította a Martalócot. Százötven méterrel lejjebb egy Csatapöröly

állt, éppen akkor lépett ki egy szikla mögül. Grayson rájött, hogy a

Centurió lehetett a csali; a Marikok arra számítottak, hogy harcba száll a

könnyebb mechhel, megpróbálja befejezni a korábban már elkezdett

munkát. Ha így tett volna, akkor védtelen marad a hátulról, közvetlen

közelről érkező támadás előtt. Döntésével így összekavarta a Marik

pilóták időzítését, ám azok ettől függetlenül folytatták támadásukat.

Bár a Csatapöröly még messze volt, Grayson tüzet nyitott rá – nem is

annyira abban reménykedett, hogy komolyabb sérülést okoz neki,

inkább el akarta bátortalanítani ellenfelét, nehogy közelebb jöjjön.

Aztán lehunyta a szemét, hogy jobban érezze a neurosisakból a

belsőfülén keresztül érkező jeleket, és kifordult a mechjével. Három

gyors lépéssel közelebb került az alig harmincméternyire álló

Centurióhoz, így a kisebb mech a két nehéz gép közé került. Tüzet

nyitott előbb az egyik, azután a másik PPC-vel. Nagy, lángoló lyukak

nyíltak a Centurió mellpáncélján. Az egyik lövés telibe találhatta a

Marik mech lőszertárolóját a torzó bal felső részében, ahol az 5 cm-es

RHR-ek sorakoztak, mert Grayson első lövésének villanását egy sokkal

fényesebb robbanás követte... aztán egy újabb... és még egy... és még

egy. Rakéták röppentek az égre célzás nélkül, füstcsíkot húzva maguk

után. Egy utolsó detonáció kibelezte a Centurió törzsét, hatalmas

fémdarabok szakadtak le a mechről, és a gépből csak egy lángoló

csontváz maradt, egy üres, merevítőkből és deformálódott

alkatrészekből és páncéllemezdarabokból álló roncs. Grayson agyába

mélyen beleégett a kép, ahogy a Centurió pilótája vadul dörömböl

pilótafülkéjének átlátszó ablakán. Aztán egy újabb robbanás és egy

felcsapó lángnyelv apró szilánkokká zúzta a kabint, és a mech vállai

között csak egy tátongó lyuk maradt. A lángoló váz a földre esett,

zuhanását sűrű, fekete füstcsík jelölte.

A Centurió roncsából áradó füst pillanatok alatt átláthatatlan falat

hozott létre. Grayson hátat fordított az ellenséges Csatapörölynek, és

folytatta útját felfelé.

A tetőn katasztrófa várta.

Trevor Darazsa a földön feküdt, bal lába még mindig hiányzott, feje

félrecsuklott, mintha egy csatamech többtonnás, páncélozott lába rúgott

volna bele. Vandergriff Kommandósa felrobbant, semmi nem maradt

belőle, csak a viharvert végtagok és a kibelezett torzó, hasonlóan a

Centurióhoz, amelyikkel Grayson az imént végzett. Francine Roget

Párduca ötven méterrel távolabb állt, onnan tartotta tűz alatt a közeledő

ellenséget. Grayson a füstön keresztül ki tudta venni a sérült

Mennydörgés és a Rozsomák alakját, valamint három kisebb mechét.

Roget egymás után érte el a találatokat a közeledő seregen amíg a

Mennydörgés oda nem ért hozzá, és fel nem emelte masszív, fekete

öklét.

Grayson még hallotta Francine sikolyát a rádión keresztül, amikor az

ököl lecsapott.

MÁSODIK KÖNYV

13

Grayson számára a visszavonulás a Hasadék-völgyből egyet jelentett

a fájdalom, a veszteség, valamint a vereség tudatának rémálomszerű

érzésével. Ilyen kétségbeesést nem érzett, mióta a Kuriták támadása

következtében elveszítette az apját.

A Légió parancsnoki és tűztámogató szakaszának csatamechjei,

vagyis azok a gépek, amelyek időben megkapták a figyelmeztetést, újra

tudtak rendeződni a nyugati gerinc tövében. A Marik mechek három

irányból rohamozták meg őket, de a zsoldosok most már készen álltak,

és megsemmisítő tűzviharral fogadták ellenfeleiket. Kétszer indítottak

támadást, és kétszer akasztotta meg őket a PPC-k, lézerek és rakéták

tűzfala. A Marik mechek sántikálva, horpadtan, füstöt eregetve vonultak

vissza a völgybe, a várakozó űrjárókhoz.

Grayson kihasználta a lehetőséget, és csapataival együtt elmenekült.

Először a gyalogság távozott; a súlyos sebesülteket három

teherlégpárnással szállították el, a többiek vagy gyalogoltak, vagy

felzsúfolódtak a felderítő, lövészpáncélos és csapatszállító járművekre.

A tűztámogató szakasz a menetoszloppal tartott, fedezetet biztosítottak

az ellenséges gyalogság vagy légierő támadásai ellen. A parancsnoki

szakasz hátramaradt, ők alkották a hátvédet egy esetleges újabb Marik

trükkel szemben.

De nem érkezett újabb támadás. Úgy tűnt, a Marik erők – beleértve

Langsdorfot és Griffet – inkább hagyták megszökni a Légiót.

Legalábbis egyelőre.

A Szürke Halál Légió azonban így is nagy gondban volt. Az összes

tartalék mechjük, a gyalogság felszerelésének nagy része, valamint a

nehézfegyverek az űrjárók fedélzetén maradtak. A Sirius V-ről

visszatért techek háromnegyede, a teljes hajószemélyzet, az orvosok,

valamint az ezred logisztikai személyzetének nagy része fogságba esett.

Még a szakácsokat is elfogták.

A Légiónak nem maradt élelme, eltekintve a mechekben és a

járművekben lévő, néhány napra elegendő készlettől. Egyértelmű volt,

hogy a túlélők ezzel nem húzhatják ki sokáig. A Helmen ugyan voltak

vad és háziasított állatok, de időbe került volna megtalálni, levadászni

vagy leölni őket. A húst azután fel kell dolgozni és tartósítani. Só? Hol

találhattak? A kiszáradt tenger egykori partvonalán, ötven

kilométernyire délre, de még akkor is ki kellett találniuk, hogyan

különböztessék meg a nátrium-kloridot a különféle egyéb

komponensektől, melyek vastag kéregben száradtak a tengerpart

köveire.

Víz. Honnan szerezzenek a túlélők vizet? A dombok között voltak

patakok, és az Araga-folyó pont ott folyt át a dombok között, ahol a

menekültek nagy része letáborozott. Grayson tudta, hogy egy több száz

fős közösség vízigénye hatalmas, és könnyen összeomolhat az egész

rendszer, ha nem fordítanak kellő figyelmet a higiéniára és a szennyvíz

elvezetésére. A víz jelen pillanatban nem jelentett súlyos problémát, de

ezt a gondot sem húzhatta le a listájáról. A Deimos és a Phobos

tartályaiban lévő vízzel hónapokig kitarthattak volna, az újrahasznosítók

pedig folyamatosan állították elő a friss vizet a szennyvízből és a

csapadékból.

Muníció. A gyalogságnál némelyik fegyverhez katonánként alig

néhány tucatnyi lőszer maradt. Az elhúzódó csata után a speciális

lőszerek, például az inferno rakéták száma ijesztően megcsappant. A

hiány természetesen a csatamechek ballisztikus fegyvereire is

vonatkozott. Grayson maga tizennégy sorozatnyi, vagyis 1400 darab

120 mm-es gépágyúlőszert fogyasztott el, tehát mindössze tizenegy

tárnyi maradt – egyetlen csatára elég, ha takarékoskodik. Már beszéld

Davis McCall-lal, és megtudta, hogy a skót Karabélyosa, a

Bannockburn már csak hattárnyi – 600 darab – lőszerrel rendelkezik a

gépágyúihoz. És amilyen gyorsasággal egy Karabélyos eszi a lőszert...

Sebesültek. Tizenöt férfi és nő – köztük Ramage százados – olyan

súlyos sérüléseket szenvedett, hogy saját erejükből járni sem tudtak.

Orvos, gyógyszerek, antibiotikumok, plazma, vér és tiszta kötszer

nélkül nem volt túl sok esélyük a túlélésre. Másik huszonegy ember

könnyebb sebesülésekkel küszködött, de az ő harckészségük is romlani

fog, ha nem kapnak sürgős ellátást.

Grayson kis híján engedelmeskedett a kényszernek, hogy felhívja

Langsdorfot, és beleegyezzen a feltételeibe. Egyedül az a dermesztő

tudat akadályozta meg benne, hogy őt és az embereit

törvényenkívüliként fogják kezelni. A megadás nem a szokásos

kiutasítást jelentené a munkaadó részéről, vagy egy patrónus által

elküldött váltságdíjat. Ha megadná magát Langsdorfnak, akkor

tárgyalásra kerülne sor valami olyan bűncselekményben vagy

bűncselekményekben, amelyekben a Légiót nyilvánvalóan már

vétkesnek találták.

De milyen bűncselekmények? És kivádolja őket? A Légió teljesítette

a Janos Marikkal kötött szerződésben vállaltakat a Sirius V-ön! Miért

akarják a Marik erők mégis bíróság elé állítani őket?

Grayson látszólag nyugodt maradt. Kiadta a parancsot, hogy a

menetoszlop minél gyorsabban távolodjon észak felé, amíg a McCall

Karabélyosán lévő kifinomult D2j nyomkövető rendszer információi

alapján tudomást nem szerzett róla, hogy az utolsó Boomerang

felderítőgép is visszatért a Marikok helmdowni támaszpontjára. Innentől

a zsoldosok vonulásának követését valószínűleg az orbitális pályán

keringő hajókra és műholdakra bízták. Grayson ezután bevezette az

embereit az Északi–felföld síkságait határoló terület erdőségébe, és

északkelet felé folytatta az utat. Az Aragayan-hegység lábainál,

Durandeltől északra húzódott az Araga-völgy, ahová DeVillar hadnagy

parancsnoksága alatt a durandeli túlélőket küldte. Biztonságos és jól

védett hely volt, ahol megpihenhettek és kidolgozhattak valamilyen

tervet.

Ám akármit is mutatott kifelé, Grayson ott hordozta magában saját

kudarcának egyre növekvő bizonyosságát. Amitől oly régóta rettegett,

most bekövetkezett. Elkerülhetetlen volt, hogy a huszonnégy éves

ezredparancsnok végül olyan súlyos hibákon keresztül szembesüljön

saját korlátjaival, melyek az egész alakulat vesztét okozhatják.

Az oszlop északkelet felé vonult, miközben Grayson az öngyilkosság

lágy és invitáló kényelmére, az édes feledésre gondolt.

A Marik-ház Mizar űrugrója a Helm ugrópontján materializálódott.

A közelben a raj többi hajója mozdulatlanul lebegett az űrben,

mindössze pozíciótartó plazmahajtóműveik láthatatlan sugarain

egyensúlyozva. A Mizar a hajtóművek rövid, szakaszos működtetésével

addig manőverezett, amíg a hajó tatja a Helm napja felé nem mutatott.

A külső tárolókból ezután kibomlott a hatalmas ugróvitorla, amely

teljesen fekete volt, hogy a hajó átalakítója számára minden csepp

energiát be tudjon gyűjteni. A napból áradó fény átszüremlett a vitorla

központi nyílásán – erre azért volt szükség, hogy a pozíciótartó

hajtóművek működése ne rongálja meg az érzékeny szerkezetet.

A hercegi Gladius űrjáró fedélzetén a számára kijelölt, meglehetősen

egyszerű berendezésű lakosztályban Rachan püspök beszíjazta magát az

íróasztal mögötti székbe, és megnyomott egy gombot az asztalba épített

számítógépen, amivel elindította saját dekódoló programját. A Mizar

parabolaantennája szinte már attól a pillanattól a Helm IV-re irányult,

ahogy a hajó kilépett a hipertérből; néhány perc múltán, ami ahhoz

kellett, hogy a fénysebességű kommunikáció tudassa a Mizar

megérkezését, már egy másik, kódolt üzenet is úton volt Rachan

Helmdownban tartózkodó testvéreitől.

A Mizar kommunikációs tisztje észlelte a fogadó kódot, és

továbbította az értelmeden jelhalmazt Rachan képernyőjére. A dekódoló

itt értelmet adott a jeleknek, és a monitoron megjelent az olvasható

üzenet. Ahogy a püspök előrébb hajolt, a képernyő foszforeszkáló

fénybe borította vonásait. Rachan lassan elmosolyodott, mert a Helmről

jó hírek, igen jó hírek érkeztek.

A sötétség és a fák takarásában a sátrak végtelen sora szinte

egyáltalán nem is látszott. Az egyik sátorban két ember osztozott a

közelségben. .. és a fájdalomban.

– Lori... azt hiszem, ez alkalommal sikerült mindent összekavarnom.

Lori a könnyed hangsúly ellenére is érezte, hogy Grayson betegre

aggódja magát – és hogy saját magát okolja jelenlegi helyzetük miatt.

Érzései ez iránt az ember iránt ide-oda csapongtak az elmúlt négy év

során, de akár szerette, akár gyűlölte, Lori jobban ismerte Grayson

Carlyle-t, mint bárki más a Légióban. Senki nem látta most a

szomorúságot a férfi szemében. Sem Ramage, aki a leghosszabb ideje

szolgált Grayson mellett, sem Renfred Tor, aki régebb óta ismerte őt,

nem olvastak benne olyan jól, mint ő. Csak Lori tudta elérni, hogy a

fiatal zsoldos parancsnok leeressze a védelmét – de még ő is csak

nagyon ritkán.

– Gray – mondta Lori halk, szinte már könyörgő hangon –, nem te

tehetsz róla. Elárultak minket. Az az átkozott Graff! Semmi közöd

hozzá...

– Semmi! – A férfi szembefordult vele, szürke szeme felvillant. Lori

még a sátor világítópanelének halovány fényében is jól látta

szenvedését. – Semmit sem tehettem volna? Hibákat követtem el,

rettenetes hibákat az út minden méterénél! És most elvesztettünk

mindent... mindent...

Lori előrenyúlt, gyengéden megsimogatta Grayson karját. A férfi

megragadta, és kétségbeesetten magához szorította a lányt.

– Mihez kezdünk most, Lori? Mit tehetünk egyáltalán?

Lori nem engedte el, örült Gray kitörésének. A parancsnok nem

mutatta ki gyakran, mennyire szüksége van rá, és tudta, hogy ez sem fog

sokáig tartani. Nemsokára szeretkezni fognak, akkor megint erős lesz és

szenvedélyes. Holnapra kitalálja, mi legyen a következő lépés, újra a

Szürke Halál Légió rettenthetetlen vezetőjévé válik. De most, ebben a

néhány másodpercben sebezhetővé vált, és nagy szüksége volt rá, nem

csak mint a helyettesére, nem csak bajtársként, hanem nőként is. És

Lorinak is nagy szüksége volt erre az igényre.

Mint az oly gyakran megtörtént, amikor a karjában tartotta őt, Lori

visszaemlékezett az első alkalomra, amikor találkozott Grayson Death

Carlyle-lal. Ha azon a napon valaki azt mondja neki, hogy bele fog

szeretni abba az emberbe, aki egy inferno rakétavetővel céloz rá...

A Sigurdi Védelmi Erők mechpilóta-növendékeként az oberoni

kalózkirály, Hendrik szolgálatában állt. Mivel összekülönbözött a

kiképző őrmesterével, beosztották egy különleges expedíciós haderőbe,

amely valójában egy Kurita nemes parancsnoksága alatt állt. A valódi

harcba akkor kóstolt bele először, amikor leszálltak egy Trell nevű

csillag első bolygóján. A gyors, ám könnyű páncélzatú Sáskát vezető

Lorinak a sarghadi palotát kellett megtámadnia, de ő és a bajtársai még

a városon sem jutottak át. Wes mechjének szétroncsolódott a feje, Garik

pedig elmenekült, és őt kérte meg, hogy fedezze. Lori meg is tette, és

bajtársának így sikerült visszavonulnia. Aztán Grayson Carlyle kilépett

egy ház fedezékéből, és azzal fenyegetőzött, hogy lángra lobbantja

felhevült mechjét.

Lori megborzongott. Mióta szülei bennégtek az otthonukban,

halálosan rettegett a tűztől. Mechharcosként a munkájához tartozott,

hogy harc közben veszhet oda, de a tűzhalál lehetősége pánikkal töltötte

el, és az idegei felmondták a szolgálatot. Nem volt választása. Meg

kellett adnia magát, amikor szembenézett Grayson inferno

rakétavetőjével.

Grayson azután főtechhé nevezte ki, majd mechharcossá léptette elő

saját egységében. A Trellwanon a kiváló taktikának és egy jó adag

szerencsének köszönhetően sikerült győzniük, azt követően pedig

megalakítottak egy önálló zsoldos egységet. Az alakulat azóta legendás

hírnévre tett szert. Bár minden esély ellenük szólt, a Szürke Halál Légió

segített kivívni a Verthandi népének függetlenségét, és ugyanakkor Lori

is besöpört egy személyes győzelmet. A regisi kínzókamrában végre

sikerült úrrá lennie a tűztől való rettegésén. Ezenkívül rádöbbent, hogy

őszintén szereti ezt a fiatal, időnként szertelen, néha bosszantó embert,

aki most mellette feküdt.

Gyengéden megsimogatta Grayson hátát, és érezte a férfi belső

remegését. Beletúrt Grayson szőke hajába, kisöpörte a makacs tincseket

a szigorú arcból. Érintésére Grayson felemelte a fejét, és kétségbeesett

mohósággal megcsókolta a lányt. Lori hevesen reagált, hirtelen nagyon

nagy örömmel töltötte el, hogy a Légió összes női tagja közül ő az,

akihez Grayson szerelemért és kényelemért fordul.

Különös. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy Gray

szereti őt, vagy hogy egyáltalán képes-e szeretni bármelyik nőt is.

Egyelőre azonban elég volt annyi, hogy szüksége van rá.

A kora reggeli napsugarak átszüremlettek a fákon, alaktalan árny–

foltokat képeztek a talajon, mintegy leutánozva a sátrak álcamintáját.

Majdnem olyan, mint a Sigurdon, gondolta, miközben ujjait ráfonta a

forró bögrére, és időnként belekortyolt a folyadékba. Hideg... sziklás...

hegyes – ugyanakkor csodálatos. Tudta, hogy délre ott emelkednek a

háromezer méteres hegycsúcsok, melyek közül a legmagasabbakat örök

hó és gleccserek borítják. Akárcsak otthon.

Gyors mozdulattal felállt, és Grayson sátra mögött a tisztás szélére

sétált. Otthon! Már nagyon hosszú ideje nem gondolt így a Sigurdra. A

Helm mégis annyira emlékeztette gyermekkora környezetére, arra az

időre, amikor az oberoni Hendrik emberei még nem érkeztek meg tüzet,

pusztítást és halált hozva, hogy csatlakozásra kényszerítsék az

elszigetelt világot. Miután szüleit megölték, ő pedig árvává vált egy

meghódított bolygón, Lori csatlakozott a Védelmi Erőkhöz – részben

azért, hogy harcba szálljon saját belső magánya ellen. Barátokra,

bajtársakra talált, akik segítettek pótolni elvesztett családját, de aztán

végig kellett néznie, ahogy őket is elszakítják mellőle.

A Légióban már sokkal nehezebb volt új barátokra lelni. A trellwani

férfiak nem bíztak benne, nem tisztelték; meg kellett tartani a

távolságot, hogy tekintélyt szerezzen magának. Majd miután már

kezdték őt elfogadni bajtársként, mindenki úgy vélte, ő a főnök

barátnője, így még inkább megpróbálták elkerülni. Amíg Janice Taylor

nem csatlakozott hozzájuk a Verthandin, Lori senkivel sem tudott

igazán beszélgetni.

Végignézett a táboron. A többi sátorban is mozgolódtak, bár Grayson

még egyértelműen aludt. A legkorábban ébredő Lori most élvezte a

magányt. Egy olyan zárt közösségben, mint a Légió, időnként nagyon

nehéz volt egy-egy ilyen pillanatot találni. Visszasétált a tűzhöz,

újratöltötte a bögréjét, és leült egy fatönkre; közben abban

reménykedett, hogy a hosszú alvás feltölti Grayson testét és elméjét. Őt

is foglalkoztatta, hogyan fognak kikerülni ebből a zűrből, mégis

magabiztos volt, mert tudta, hogy Grayson végül kitalál valamit.

A sátorból hallatszó halk suhogás és egy elfojtott ásítás tudatta vele,

hogy a férfi felébredt. Grayson egy másodperccel később kidugta a

fejét, és hunyorogva próbált fókuszálni szürke szemével. Amikor

meglátta Lorit, kisöpört néhány rakoncátlan, homokszín tincset a

szeméből, és elvigyorodott.

– Jó reggelt, jó reggelt – motyogta. – Csak nem kávét szimatolok?

– De igen – mosolygott vissza Lori. – Ha jó leszel, talán elő is

készítek neked egy bögrével, mire kikászálódsz abból a hálózsákból.

– Ó, jó vagyok, Lori, igazán jó. – Visszahúzta a fejét a sátorba, és

néhány pillanat múlva már teljesen felöltözve került elő. Leült Lori

mellé a fatönkre, ott húzta fel a bakancsát.

– Jól aludtál? – érdeklődött a lány.

Grayson látványosan nyújtózkodott, majd elvette a felkínált bögrét.

– Mint mindig a te csodálatos... kezeléseid után, szerelmem. – egyik

kezét Lori combjára helyezte. – Nagyon jó vagy hozzám, Lori. Ugye

tudod?

A lány elmosolyodott, de legbelül mintha valami szúrást érzett volna.

Ő maga nem bánt olyan szabadon a becézgetésekkel, mint Grayson, és

valamiért soha nem hitte el teljesen a kedves szavakat.

Ezzel együtt a Légióban, vagy általában a hasonló egységekben a

kapcsolatok nem tartottak olyan hosszú ideig, mint az övéké. Számított

rá, hogy Grayson egy napon rá fog unni, de a gondolat mindig jeges

borzongással töltötte el.

– Van valamilyen terved, Gray? Tudod, mit fogunk most tenni? –

Kiitta az utolsó korty kávét, és megpróbálta elterelni gondolatait saját

személyes problémáitól.

A zsoldosok magas, szőke parancsnoka mély lélegzetet vett, bent

tartotta, majd lassan kifújta a levegőt.

– Igen – bólintott végül. – Tudom, mit fogok tenni.

Lori éles pillantást vetett rá. Úgy értette, „én", nem pedig „mi".

Akármit is tervelt ki Grayson, egyedül akarta végrehajtani. A lány tudta,

hogy kedvese hajlamos minden problémát túlságosan is személyesen

kezelni, és magát okolni minden sikertelenségért. Lori helyzete a Szürke

Halál Légió helyettes parancsnokaként meglehetősen bonyolult volt,

mivel Grayson soha nem tanulta meg átruházni a felelősséget.

A vezetés terhei néha mintha túlságosan nagy súllyal nehezedett

volna arra a széles, huszonnégy éves vállra. Máskor viszont úgy

viselkedett, mintha képes lenne elcipelni az egész világegyetemet, és

még úgy is győzedelmeskedni. Lori nem tudta, melyik viselkedés

bosszantja jobban.

– Nos? – Lori a hordozható melegítőlapon lévő viharvert kávés–

kancsó után nyúlt, és töltött magának még egy bögrével, leginkább

azért, hogy csináljon valamit. Csak szűkös kávékészletekkel

rendelkeztek, de jelen pillanatban ez aggasztotta őt a legkevésbé. – Mi a

terved?

Grayson aprólékosan kidolgozott jókedve csak egy újabb álca volt,

melyet Lorinak négy év alatt már sikerült alaposan kiismernie. A férfi

tudta, hogy helyettese nem fog beleegyezni abba, amit tenni akar, ezért

erőltette magára e felháborítóan vidám álarcot. Természetesen amikor

teljesen biztos volt benne, hogy melyik utat kell követnie, nem

folyamodott ehhez a megoldáshoz, de elég idegesítő volt folyamatosan

figyelemmel kísérni a hangulatváltozásait.

– Először is, információkra van szükségünk. Például, hogy ez a

Langsdorf ezredes és a mi Graff barátunk valóban a Marik-kormányt

képviselik-e?

– Még mindig azt gondolod, hogy egy polgárháborúba csöppentünk?

A férfi a fejét rázta.

– Kétlem, de még ez is lehetséges. Mielőtt bármit is teszünk, tudnunk

kell, hogyan viszonyuljunk ezekhez az emberekhez és Janos Marikhoz.

Azután kapcsolatba kell lépnünk a barátainkkal.

– Barátaink? Miféle barátaink vannak a Helmen?

– Ó, meg lennél lepve, Lori. A régi szép időkben a kormányok

nagykövetségeket működtettek a többi állam területén. Az elképzelés az

volt, hogy szemmel tartsák, mi folyik a szomszéd hátsó udvarában, és

hogy ha úgy hozza a szükség, legyen ott valaki, aki a kormány

szócsöveként működik. – Grayson belekortyolt a kávéba, és elhúzta a

száját a keserű íztől. – Nincs cukor? Eh, mindegy. Természetesen ma

már nem sok értelme lenne a nagykövetségeknek – folytatta –, mivel

mindenki harcban áll mindenkivel, és a nagy házak rengeteg világot

birtokolnak.

– Vannak még követségek... és követek is. Az az ember a Sirius V-

ön, a Steinerek különleges megbízottja...

– Igen, de ők csak akkor jönnek és mennek, amikor szükség van

rájuk, mondjuk amikor egy kereskedelmi szerződést vagy védelmi

egyezményt kell megtárgyalni és aláírni. Egy olyan világon, mint a

Sirius V, valószínűleg van állandó képviselő a Steiner-házból, valamint

a Marikoktól, a Kuritáktól és a Davionoktól is, mivel fontos

kereskedelmi útvonalon fekszik. De egy isten háta mögötti kőgolyón,

mint amilyen a Helm, semmi ilyesmire nincs szükség.

– Ezzel együtt azonban minden nagy háznak figyelemmel kell

kísérnie, mi zajlik a szomszéd hátsó kertjében, akár egy olyan helyen is,

mint a Helm. Sosem lehet tudni, mikor bukkan a felszínre valami

érdekes dolog a lehető legvalószínűtlenebb helyeken. – Kémek.

– Bizony, de kém és kém között is van különbség.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Természetesen mindenki használ kémeket. – Grayson állkapcsában

megfeszültek az izmok, a tekintetébe pedig visszatért az a jeges

feketeség, amit Lori előző éjjel is látott benne. – Mint amilyen Graff. Őt

a Galateán építhették be közénk. Isten tudja, miért fordult ellenünk...

vagy miért fordították ellenünk. Mindenesetre majdnem minden világon

van egy vagy két ügynök a többi nagy háztól. Ők nem olyanok, mint a

hivatalos követek, de nem is kell ellátniuk konzuli teendőket. Időnként

leadnak egy-egy jelentést, esetleg segítséget nyújtanak, tanácsokat és

kommunikációs lehetőséget adnak annak, akinek szüksége van rá. Lori

szeme elkerekedett.

– A Steiner-ház!

– Pontosan. A Lyrán Nemzetközösség kormánya biztosan nem

felejtette, mit tettünk értük a Verthandin. Elvégre, legyőztük a

Kuritákat, és felszabadítottunk egy világot, amelyet a drakónok néhány

évvel ezelőtt nyúltak le maguknak... ezenkívül elintéztünk a Steiner-

háznak néhány zsíros kereskedelmi jogot. Igen, azt hiszem, Katrina

Steiner kormánya emlékezni fog ránk, és talán örömmel segít nekünk.

– És te ismered a Steiner... követet?

– A Steiner kémet. Azt hallottam, a Hogarth utcában lakik. Van ott

egy bolygóközi kereskedelemmel foglalkozó helyi cég.

– Hogy a pokolba tudtál meg róla ennyit?

– Janos Marik egyik emberétől hallottam, amikor aláírtam a

szerződést a Helm birtokbavételéről. Az egyik Davion ügynök címét is

megadta. – Elvigyorodott. – A Kurita és Liao ügynökök címét is

felajánlotta, de visszautasítottam. El nem tudom képzelni, hogy azokkal

az emberekkel tárgyaljunk.

– Én sem. – Lori hangja meglepetésről és jókedvről árulkodott. Az

úgynevezett civilizált emberek viselkedése gyakran lenyűgözte,

ugyanakkor összezavarta. Voltak olyan dolgok az életben, amelyekre a

távoli, hideg Sigurd nem készítette fel őt. – És a Marikok tudnak ezekről

a kémekről?

Grayson vállat vont.

– Mint mondtam, az emberünk csak egy lyrán kapcsolatokkal

rendelkező kereskedő. Nem folytat semmi feltűnő vagy illegális

tevékenységet. Mindössze arról van szó, hogy a kereskedelmi

kapcsolatai lehetővé teszik számára, hogy időről időre zavartalanul

juttasson ki üzeneteket a bolygóról, ezért a Steiner-ház folyósít neki

némi fizetséget és megkéri, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha meglát

valamit, ami érdekelheti Katrinát.

– Mint például egy Lyrán Nemzetközösség elleni Marik invázió? Ez

veszélyes munka.

– Valóban, vannak rázós pontjai. Természetesen kétlem, hogy Janos

Marik tábornokai értesítenék az emberünket az inváziós terveikről.

Azok a kémek okozhatják inkább a problémát, akikről nem tudsz. Lori látta, hogy ismét megfeszült az álla.

– Mint Graff – mondta. Grayson bólintott.

– Mint Graff.

– És miért te?

– Tessék?

– Miért neked kell menned? Bármelyikünk kapcsolatba léphetne

azzal a kémmel. Add meg a címét, és elmegyünk.

– Nem.

– Eh, Grayson Carlyle a világegyetem ellen... már megint.

– Nem erről van szó, Lori. De tennem kell valamit.

– Valóban, Gray? – Lori felpattant, szeme villámokat szórt a kora

reggeli fényben. – Valóban? Vagy csak megint az az átkozott

büszkeséged?

Grayson válaszolni akart, de a lány addigra már hátat fordított neki,

és visszamászott a sátorba.

Lori nem tudta, örüljön, vagy inkább dühös legyen, amiért az ezredes

nem jött utána. Amikor meghallotta a távolodó lépteket, úgy érezte, a

magány hosszú idő után ismét elnyeléssel fenyegeti.

14

A fák árnyékában rejtőző légpárnás régi modell volt, törzsét

horpadások és karcolások csúfították, eredeti színét pedig csak halvány,

szürkésbarna foltok jelezték. A hajtómű szerelőpanelét, melyet nemrég

még a Légió vörös alapon szürke halálfej emblémája díszített,

leszerelték, és a turbinaburkolat tátongó nyílásán keresztül látni lehetett

a hajtómű fekete tekercseléseit. A jármű elején még több karcolást

lehetett felfedezni – ott egy vibropengével távolították el a

sorozatszámot. A pilótaülés mögül, a raktérről leszerelték a Magna CC

könnyűlézert, a fegyverállványt pedig visszahajtották a fedélzeti

nyílásba. A légpárnást a Légió négy techje is ellenőrizte, köztük maga

Alard King, hogy biztosak legyenek benne, semmi olyan árulkodó

nyom nem maradt rajta, ami valódi eredetére utalna.

Miközben a fegyvertelenített járművet átalakították, Grayson és King

hasonló transzformáción mentek keresztül.

– Nem rossz ötlet bennszülöttnek tettetni magunkat – mondta King.

Széttárta a karját és végignézett magán. – Ezzel együtt kissé feltűnőnek

érzem magam. Mit gondol, ezredes?

Mindkét férfi munkásbakancsot, nadrágot, egyszerű zubbonyt –

amely voltaképpen csak egy durva szövésű vászonzsák volt, néhány

lyukkal a karok és a fej számára – és övet viselt.

– Nem is tudom, Alard. – Grayson megrángatta zubbonya elejét. –

Ha a küldetésünk nem jár sikerrel, visszavonulhatunk, és állandóan

ilyen ruhákat hordhatunk.

A Szürke Halál Légió férfi és női tagjai a többi hasonló egység (talán

csak a legnagyobb és legmódosabb zsoldosalakulatokat kivéve)

mintájára nem hordtak semmiféle egyenruhát. Sokan még mindig az

előző szolgálati helyükön kapott ruhákat használták. Charles Bear

például régebben a 21. Kentaurt Lándzsásoknál szolgált, ezért az ezred

standard felszerelésének számító szürke-zöld sisakot és mellényt viselte,

mindössze az egységjelölést távolította el róluk. Detmar Clay zöld és

barna nyári gyakorlózubbonya Hanson Lovasait idézte.

Grayson ruhája napról napra változott. A Trell I. óta eltelt négy

évben kinőtte vagy elhordta a mechharcos gyakornoki idejéből

megmaradt ruhákat. Bár tett rá kísérletet, hogy a verthandi hadjárat

sikeres befejezése után saját egyenruhát készíttessen a Galateán a Légió

számára, végül nem volt rá elég pénze – vagy ideje –, hogy

megvalósítsa tervét. Amikor jó benyomást akart tenni valakire – például

egy potenciális megbízóra –, akkor felvett egy rövid, vörös szegélyű

szürke köpenyt, és az egyik galateai boltban vásárolt egy fekete barettet,

hogy egyszerű, szürke öltözékét teljes katonai díszegyenruhává alakítsa.

A napi viseletben jobban kedvelte az egyszerű, jelzés nélküli ruhákat, a

barna és zöld álcaminta azonban így is elárulta, hogy katonai

használatra tervezték őket. Most azonban szeretett volna a helyi

polgárokra hasonlítani, ezért a durva, szinte már formátlan ruhadarabok

mellett döntött.

– Ha jól sejtem, nem tudunk lebeszélni erről – mondta Lori. A teljes

parancsnoki szakasz ott állt mellette. Köröskörül az erdőből

madárcsicsergés és más állathangok hallatszottak.

– Ehhem, uram – vakargatta meg mosolyogva vöröses szakállát

McCall. – Rengeteg srác van itten, akik szívesen meglátogatnák a

várost, ezre's.

– Önként ajánlkozik? – kérdezte Grayson.

McCall mosolya nyílt vigyorrá szélesedett, és a mechharcos még

jobban kihúzta magát.

– Ejgen, uram, egynek itten vagyok én...

– Felejtse el! – ingatta a fejét Grayson, és átváltott McCall vaskos

skót akcentusára. – A terv, hogy észrevétlenű' mennyünk be, fiacskám!

Oszt hogy tesze' fő' kérdéseket beszéd né'kű', he?

Mindannyian nevettek, még McCall is, ám Grayson érezte a

feszültséget.

– De miért pont te, Gray? – kérdezte Lori, miután elhalt a nevetés.

Reggel óta csillapodott a mérge, de még mindig dühös volt

valamennyire a férfi makacssága miatt. – Erre bármelyikünk képes

lenne. Mindannyian ugyanolyan jól ismerjük a Helmet, mint te!

Megint ugyanaz a nóta.

– Először is, én ismerek itt néhány embert... akárcsak King. Már

jártunk itt régebben.

Hangjából figyelmeztető él érződött, de Lori arckifejezése azt

sugallta, hogy a lány ezt nem veszi be. Grayson megfordult, és

felmászott a légpárnásra Alard mellé.

A stábmegbeszélés során King említette, hogy ismer néhány embert,

akik talán segíthetnének nekik a Steiner és Davion kapcsolatok mellett.

A tech makacs volt – a maga módján legalább olyan makacs, mint Lori,

és Grayson végül belátta, hogy ketten együtt nagyobb eséllyel találnak

valakit, aki a segítségükre lehet.

Az ezredes rámosolygott Lorira.

– Hé, fel a fejjel! Nem lesz semmi baj. Csak két kirándulgató

helybéli vagyunk, nem igaz, Alard?

– Ahogy mondja, ezredes.

– Jobb lesz, ha leszokik erről az „ezredes" dologról – figyelmeztette

Lori a főtechet Grayson mellett elnézve. – Ha kinyíratja ezt a fickót,

velem gyűlik meg a baja!

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha King valami vicceset akarna felelni,

de aztán meggondolta magát.

– Visszatérünk, hadnagy. Mindketten. ígérem. Lori Graysonhoz

fordult.

– Gray, miben reménykedsz?

– Legfőképpen azt szeretném megtudni, mi folyik itt. Amire eddig

rájöttünk, annak nincs semmi értelme. – A Marik-ház csatamech-

egységei renegátoknak tekintik a Légiósokat... törvényen kívülinek,

kalóznak vagy még rosszabbnak.

– Tehát semmi oka, hogy megölesd magad.

– Lorinak igaza van – szólalt meg Delmar Clay is. – Ha

mindkettejüket elkapják...

– Ha elkapnak, legalább megtudjuk, mi ez az egész őrület! – vágott

vissza Grayson. – De nem fognak elkapni. Még ha teljes körű invázióról

van szó, akkor sem gyűjtik be a mezőgazdasági munkásokat. Enni még

a megszállóknak is kell, nem igaz? – Ismét a konvenciók, Gray? – kérdezte komoran Lori. Úgy tűnt,

nemsokára elsírja magát.

Grayson biztos volt benne, hogy a Marik csapatok annál is inkább

nem fogják fárasztani magukat két paraszt elfogásával, mivel

parancsnokaik azt vették a fejükbe, hogy az egyik saját bolygójukat

szállják meg. A hadviselés konvencióinak értelmében az elmúlt

évszázadban – néhány elszigetelt, és azonnal megtorolt kivételtől

eltekintve – a civilek biztonságban voltak a katonák támadásától, amíg

ők maguk távol maradtak a harctól.

Grayson tudta, hogy nem volt mindig ez a helyzet. Egykor teljes civil

közösségeket, országokat, világokat tartottak túszként, vagy ítéltek

halálra, amikor az ellenség úgy döntött, hogy megsemmisíti a kormány

utánpótlási vonalait, kommunikációs központjait, és nyers terrorral

legyűri ellenállását. A 25. században elfogadott Ares Konvenciók a

barbarizmus fölé emelkedtek, kinyilvánították, hogy a csatamezőn csak

a katonai objektumok számítanak legális célpontnak, és meg kell

kímélni a civil lakosságot. Ezek az egyezmények ugyan egyfajta

életvitellé tették a hadviselést, viszont reményt nyújtottak a háború

értelmetlen pusztítása ellen.

Az első és második utódlási háború borzalmai újra elhozták a

vérmocskos, korlátlan hadviselés rémálmát, ahol egész bolygókat

taroltak le, és világméretű fajirtások zajlottak le. Ezek közül talán a

kentaresi mészárlás vált a legismertebbé, de sok más hasonló eset is

történt.

Mindeddig azonban az öt nagy ház hatalmi vetélkedésének harmadik

menetében igyekeztek betartani az Ares Konvenciókat. Mintha a

háborúzásban kimerült emberiség a véres történelem folyamán talán

először megegyezett volna abban, hogy a harcosok dolga más harcosok

ellen háborúzni, és a civileket minden lehetséges módon meg kell

kímélni. Mindezek mögött a gyakorlati ok az a kegyetlen tény volt,

hogy ha elpusztítják a városokat, a képzett műszerészeket és az

elektronikát, akkor a karbantartó és javító személyzet hiánya miatt az

összes csatamech, jármű és űrugró is megsemmisül, és végeredményben

nem lesz miért harcolni.

Az emberiség által megszállt világokon felemelkedő neofeudalizmus

– akárcsak a 2000 évvel korábbi feudalizmus – a földtulajdonon alapult,

ami jelen esetben egész világokat jelentett. Még egy zöld, termékeny,

tiszta és belélegezhető levegővel, valamint hatalmas ivóvízkészletekkel

rendelkező világ is értéktelennek minősült egy herceg szemében, ha

nem számíthatott a lakosság termelésére. Az utódállamokban a

mechharcosok voltak azok az emberek, akiket dicsőség és megbecsülés

övezett, ők voltak a modern kor lovagjai, akik harcba szálltak

uralkodóik ügyéért. A technikusok rendelkeztek a mágiával, ők tették

lehetővé a technikai civilizáció túlélését, összerakták a korábbi, sokkal

fejlettebb tudomány darabkáit és mozaikjait, hogy életben tartsák a

gépeket és a kultúrát. Ám a földművesek, a kétkezi munkások, az

astechek és a kézművesek tették lehetővé egyáltalán a civilizáció

létezését.

Mint arra Grayson rámutatott, még a katonáknak is kellett enniük. A

mechharcosok közül nem sokan értettek a növények elültetéséhez és

betakarításához, és még kevesebben voltak olyan helyzetben, hogy

elszállítsák vagy terjesszék (különösen bolygóközi méretekben) ezeket

az árukat. Még a leghataloméhesebb herceg vagy hadsereg sem

pusztította volna el a lakosságot, amelyen ez a hatalom alapult.

– Higgy nekem, Lori! – mondta Grayson halkan. – Biztonságban

leszünk. Ügyelünk rá, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet.

King megragadta a légpárnás irányítókarját. Amikor bekapcsolta a

turbinákat, az apró jármű hajtóműve életre kelt, sűrű porfelhőt vert fel a

páncélozott szoknya alól. A légpárnás felemelkedett a földről, és lassan

jobbra sodródott, de King gyorsan irányítása alá vonta a gépet, kissé

leborította az orrát, és kilőtt a fák árnyékából.

Nagy gondot fordítottak az álcázásra. A Helmnek nem volt említésre

méltó exportipara, és textilt sem nagyon állított elő. Bár voltak

műszerészek és munkások, akik működésben tartották ezeket a gépeket,

a lakosság nagy része mégis földműveléssel foglalkozott. A főváros

mellett lévő mechgyártó üzemből sorra jöttek ki a kicsi, négylábú

betakarító- és ültetőmechek, amelyeket itt helyben használtak fel, a

Nagayan-hegységtől délre fekvő Glovisban pedig az álcázott Légiós

járműhöz hasonló légpárnásokat gyártottak. Ezeket a gépeket azonban

meglehetősen korlátozott számban állították elő, és kizárólag a bolygón

használták őket. A két évszázaddal korábbi Kurita rajtaütés oly

mértékben visszavetette a helyi ipart, hogy az azóta is csak küszködött,

alig volt árnyéka régi önmagának. Grayson és King úgy döntöttek tehát,

hogy őslakos földműveseknek álcázzák magukat, akik évszázados

légpárnásukon a városba mennek árut vásárolni.

Az utazás majdnem két órát vett igénybe.

Helmdown, a Durandeltől 400 kilométernyire északnyugatra fekvő

település valójában inkább csak egy kisváros volt, de a bolygó

fővárosaként és első számú űrkikötőjeként szolgált. A Helm

jelentéktelen ipara itt koncentrálódott, és ide érkeztek rendszertelen

időközönként az űrjárók, hogy külvilági árucikkeket cseréljenek

gabonára, jégszilvára, valamint a felföldi síkság vasfüvére. Alig 50 000-

en laktak itt, ha a hatóságok beleszámolták a település poros utcáinak és

fehér betonépületeinek ötven kilométeres körzetében épült kisebb

kolóniák farmereit is. A város melletti agromechgyár körülbelül a

lakosság egynegyede számára biztosított munkát. A többiek az űrkikötő

körül összpontosultak, ahol az érkező teherhajókon mindig akadt

valamilyen alkalmi munka.

Jelenleg mindenkinek jutott elfoglaltság. Mintha egy egész flotta

landolt volna a városban.

Helmdown űrkikötője egy kiszáradt tómeder volt, amely a

Csillagliga idejében az űrkereskedelem csomópontjának számított.

Azokban az időkben a Helm fő űrkikötője a Freeport volt, több mint

ötszáz kilométernyire délkeletre. Helmdown saját kikötővel

rendelkezett, melyet később kibővítettek, hogy le tudja bonyolítani a

kereskedelmi űrhajóforgalmat. A Marik hajók megérkezésével mintha a

régi szép idők tértek volna vissza. Grayson és King a légpárnás mellett

álltak, onnan figyelték a kerítésen keresztül a hat hatalmas Union

osztályú űrjárót.

– Kihelyezték az őrszemet – mondta Grayson. Még ilyen

távolságból, több mint egy kilométerről is fel lehetett ismerni egy

hetventonnás Íjász masszív, rovarszerű alakját. – Rendben, nyolcat

számoltunk meg Durandelben... tizenkettő volt a Hasadék-völgyben...

az összesen húsz. Itt van még egy. A hat űrjáró azt jelenti, hogy

összesen hetvenkét mechet hozhattak a Helmre... vagyis ötveneggyel

még nem találkoztunk.

– Ezt hívják pesszimista számolásnak – felelte King. – Az űrjárók

egy része gyalogságot is hozhatott, velük is összefutottunk.

– Egyetértek, de nem tudjuk megbecsülni, mekkora gyalogsági

haderővel rendelkeznek. Lehet mondjuk még húsz vagy harminc

mechjük a bolygón. Nem valami jó esélyek.

– Nekem sem igazán tetszik – bólintott elgondolkodva King. – Lehet,

hogy tényleg valamiféle lázadó frakció, akik azt vallják, hogy a Szabad

Világok Ligájának kormányát képviselik.

– Lehetséges... ha Janos Marik halott, és a két legmagasabb rangú

tábornoka egymás torkának esett, hogy eldöntsék, ki lesz az új

főkapitány. De mondhatnák azt is nyugodtan, hogy egyik vagy másik

oldalhoz tartoznak, csak hogy elkerüljék a zűrzavart.

– Esetleg bemehetnénk a városba. A peremvonalat katonák őrzik. –

King a távoli mech felé biccentett. – No és persze ezek.

Helmdown zsúfolt város volt. Az utcákon és az alacsony, fehér

épületek közötti üzletsorokon bennszülött helmiek tülekedtek, a

legtöbben ugyanolyan zsákvászon ruhát viseltek, mint Grayson és King.

Néhány járművet is lehetett látni, de a legtöbben gyalog közlekedtek. A

tömegbe itt-ott Marik katonák és űrhajósok keveredtek. A halványzöld

nadrágot és könnyű páncélmellényt viselő katonákat jól meg lehetett

különböztetni a helyiektől. A legtöbbnél volt fegyver, de csak tokban, és

ahogy kisebb csoportokban beszélgetve, mutogatva sétáltak a tömegben,

az arra utalt, hogy sokkal inkább bámészkodóként, mint megszálló

hadseregként érkeztek a városba. Időnként lassan haladó Marik

légpárnások törtek utat maguknak a sokaságban, ám az az erős,

hivatalos jelenlét, amit egy hódító hadsereg szokott magával hozni, csak

nagyon halványan volt érzékelhető.

Graysonék a főúttól néhány utcányira, egy hasonló járművekkel

megtömött, poros parkolóban hagyták a légpárnást.

– Ez nem úgy fest, mint egy invázió – jegyezte meg King.

– Én is pont erre gondoltam. – Ki kell derítenünk, mi történik. Esetleg az a kapcsolata a Hogarth

utcában...

– Ha meg akar tudni valamit, legegyszerűbb ha egyenesen a forrástól

érdeklődik – vágott közbe Grayson, azzal otthagyta Kinget, és elindul

egy néhány méternyire álldogáló, magányos Marik katona felé, akit már

korábban kiszúrt.

– Hé, katona! – Graysonnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene

próbálnia a helmiek elnyújtott akcentusát utánozni, de aztán másképp

döntött. Az ilyen erőltetett beszédkarikatúrát könnyű volt felismeri, és a

helyiek egyébként sem beszéltek olyan feltűnően különbözően.

A katona odafordult hozzá, és gyanakodva végigmérte, de nem tűnt

ellenségesnek. Kezét azonban a csípőjénél tartotta, jobbjának ujjai nem

távolodtak el a tokban lapuló kábító hangfegyver markolatától.

– Hozzám beszél?

– Igen, uram. Mint látja, csak most érkeztem a városba, és nem

tudom, mi ez a nagy felbolydulás.

Grayson feszülten figyelt bármilyen jelre, ami arra utalna, hogy

valami rosszat mondott – a pupilla vagy az orrlyuk tágulása, a kar vagy

a váll izmainak megfeszülése –, de a katona csak elvigyorodott, fogai

fehéren villantak sűrű szakálla mögött.

– Akkor maga bizonyára ennek az átkozott bolygónak a másik

oldaláról jött.

– Gyakorlatoznak, fiúk? Évek óta nem láttunk ennyi űrhajót parkolni

egyszerre a tómederben. – Grayson óvatosan válogatta meg a szavait, de

könnyed hangsúllyal beszélt... legalábbis ebben reménykedett. Űrjáró

helyett űrhajó, landolni helyett parkolni. A szóhasználat arra utalt, hogy

csak egy egyszerű földműves kérdezősködik, aki leginkább csak az

éjszakai égbolt csillagait szokta bámulni.

– Gyakorlat? – horkantott a katona. – Aha, nevezheti annak is.

Vannak papírjai?

A szavak olyan mindennapi hangsúllyal hangzottak el, hogy

Graysonnak kellett egy kis idő, mire felfogta őket.

– Papírok?

A katona felemelte a kezét.

– Igen, földműves, papírok. Már egy hete kitettük a felhívást az

egész körzetben. Hadd nézzem őket!

Graysonnak két választása volt. Tehetett úgy, mintha a nem létező

papírok után nyúlna, miközben megpróbál menekülőutat találni, vagy

bamba értetlenséget tettethet. Gyors mérlegelés után az utóbbi mellett

döntött. Talán így még meg is tudhat némi hasznos információt.

Kitátotta a száját, megpróbált úgy tenni, mintha semmit sem értene.

– Fogalmam sincs, milyen papírokról beszél. Miféle átverés akar ez

lenni?

Grayson félig-meddig arra számított, hogy a férfi előhúzza a

fegyverét, de a katonát mintha untatta volna a beszélgetés.

– Nincsenek papírjai?

Grayson úgy döntött, támadásba lendül. Kihúzta magát, és felbődült:

– Miféle átkozott papírok?

A tömegben többen is feléjük fordultak. A katona előrenyúlt, és

megfogta Grayson vállát. A zsoldos teste megfeszült, készen állt rá,

hogy kivédjen vagy kiosszon egy ütést, de valami a Marik katona

viselkedésében habozásra késztette. A férfi teste laza volt... és eszébe

sem jutott védekezni egy esetleges gyilkos támadás ellen. Ráadásul

mosolygott...!

– Látja azt a zászlót az utca végében? – Mutatott a katona a

városközpont felé. – Régen az volt a bolygótanács hivatala, most a

bolygó kormányzatának központja. Felállítottak előtte egy pavilont.

Beszéljen az ottani tiszttel, és megkapja a papírjait, rendben?

– Értem. Elmondaná végre, miről van szó?

– A Helm bolygó jelenleg a Marik-ház közvetlen irányítása alá

tartozik. A főkapitány kinevezett egy kormányzót, aki a válsághelyzet

alatt igazgatja a dolgokat.

– A főkapitány... Janos Marik?

– Ismer más főkapitányt is? – Uh... nem. Csak fogalmam sincs róla, mi a fene folyik itt.

Válsághelyzet? Miféle válsághelyzet?

– Csak menjen oda a pavilonhoz, és beszéljen Biggs századossal! Ő

majd mindent elmond magának.

A katona hangsúlya azt sugallta, hogy meglehetősen együgyű

embernek tartja Graysont, a zsoldos pedig úgy döntött, nem erőlteti

tovább a kérdést, és meghagyja ebben a hitében.

King ott várt rá, ahol hagyta.

– Nos, azt hiszem, ez is egy módja a feltűnés elkerülésének –

jegyezte meg a tech. – Üvöltözés, vitatkozás, az emberek figyelmének

felkeltése...

– Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. – Grayson gyorsan beszámolt

mindarról, amit megtudott. – Úgy tűnik, még mindig Janos Marik van

hatalmon, és ezek a csapatok hűségesek hozzá. Azért jöttek ide, hogy

igazgassák a dolgokat a... válsághelyzet alatt, bármi legyen is az. A

fenébe! Meg kell tudnom, mi folyik itt!

– Gondolja, valami köze lehet hozzánk?

– Mindenképpen. Durandelben Marik regulárisokkal találkoztunk. Ki

kell találnunk, miért...

– Egy pillanat! – King szeme felvillant, a tech elnézett Grayson válla

felett. – Társaságot kaptunk!

Az ezredes megfordult, és látta, hogy a szakállas Marik katona

közeledik feléjük, akivel az imént beszélgetett.

– Éppen azt mondtam a barátomnak... – kezdte Grayson.

– Igen, láttam – bólintott a katona. – Épp csak arra gondoltam,

elkísérhetném magukat a dokumentációs központhoz, nehogy

eltévedjenek.

– Ez nagyon kedves magától – mosolygott Grayson. – Tudjuk, hogy

hol van, és megyünk... most azonnal.

A katona jobbja lazán pihent a kábítófegyver markolatán. Grayson

észrevette, hogy a biztosítószíjat kioldotta, hogy szükség esetén gyorsan

előránthassa a fegyvert.

– Biztosíthatom, nincs rá szükség.

– Ragaszkodom hozzá. – A katona korábbi barátságosságának nyoma

veszett.

Ha Grayson és King elmennek a dokumentációs központig, szökési

esélyeik nagy mértékben csökkennek – valószínűleg nullára. Ott

biztosan több katona is őrködik, mégpedig komolyabb fegyverzetű és

éberebb katonák, mint ezek a tömegbe vegyült félturisták. Most érkezett

el a távozás ideje, mielőtt a katona még igazán gyanút fogna, és mielőtt

valami olyan helyen kötnének ki, ahol szökési lehetőség ugyanúgy nem

létezik, mint a papírjaik.

– Nos, rendben – biccentett Grayson. Gyors pillantást váltott

Kinggel, és a tech óvatos arckifejezéséből tudta, hogy Alard is elemezte

a helyzetet, és ugyanarra a megállapításra jutott, mint ő. – Mehetünk?

Grayson elindult az utcán a tanácsház felé, ám az első két lépés után

odaért a katona mellé, annak bal oldalára. King is ugyanarra indult, de

egy apró irányváltással a katona háta mögé került.

Amikor rájött, hogy a két férfi szétvált, a katona tett egy gyors lépést

hátra, és King felé fordította a fejét. A kábító fegyver előkerült a tokból,

és a Marik gyalogos megszólalt:

– Hé, maradjanak a...

Soha nem fejezte be a mondatot. Grayson előrelendült, és King

irányába taszította a katonát.

A tech addigra már mozgásba lendült, és bakancsos bal lábának

köríves rúgása a Marik gyalogos füle mögött landolt. Graysont

növendékkorában kioktatták a pusztakezes harc fortélyaira, de sosem

volt oka vagy ideje, hogy tovább csiszolgassa tudását. Alard King

viszont szemlátomást rengeteget gyakorolhatott, mert villámgyorsan és

tökéletes pontossággal cselekedett. A harc már véget is ért, mielőtt

egyáltalán elkezdődött volna. A katona arccal lefelé, mozdulatlanul

feküdt a kövön. Grayson felkapta a közelben heverő kábító fegyvert, de

azonnal el is dobta, amikor rájött, hogy a pisztolyt egy rugós drót rögzíti

tulajdonosa derékszíjához.

– Mozgás! – sziszegte King halk, de annál élesebb hangon. Grayson

bólintott. A kavarodás úgy gyűrűzött végig a tömegen, akár egy tóba

hajított kavics hullámai. A polgárok nagy része tülekedve próbált

távolabb kerülni a két harcostól és a Marik katona mozdulatlan testétől,

miközben újabb Marik gyalogosok igyekeztek utat törni maguknak az

emberáradatban. Grayson látta, hogy a fegyverek is előkerültek. A

katonák még nem voltak elég közel ahhoz, hogy lássák eszméletlen

társukat, de már csak néhány pillanat, és arra is sor kerül.

– Szétválunk! – Biztonságosabb külön menekülniük, döntötte el

gyorsan Grayson. így egyikük talán megszerezheti a szükséges

információkat. – Találkozunk a légpárnásnál mondjuk... öt óra múlva.

Egy órát várunk, és ha a másikunk nem bukkan elő, egyedül megyünk

vissza a táborba.

– Rendben, öt óra. Egy óra várakozás, azután vissza a táborba

egyedül. – A tech már el is tűnt, meglepő hirtelenséggel olvadt bele a

tömegbe. Alard King nem csak első osztályú tech volt, de szemlátomást

más művészetekben is jeleskedett. Grayson reménykedett benne, hogy

King szerencsével jár, miközben ő maga is nekivágott a tömegnek a

másik irányban.

– Hé, maga! Megállni!

Az új hangban tekintély csendült. Grayson nem vesztegette az időt a

hátrapillantásra, tisztában volt vele, hogy a katonák kiszúrták őt, amikor

ellépett ájult társuk mellől. Bevetette magát egy sarok mögé,

végigrohant egy kukákkal szegélyezett sikátoron, és egy sötét, nyirkos

átjárón keresztül elindult egy párhuzamos utca felé.

– Állj! Állj! – A kiáltások egyre halkultak. Már látta a sikátor

kijáratát, a napsütötte utcát és a járókelőket. Egy gyors forduló, és...

Árnyak állták el az utat. Az egyik lekuporodott, és fegyvert szegezett

a zsoldos mellének.

– Megállni, földtúró!

15

A nagy lendülettel érkező Grayson átugrott egy kukát, és

továbbrepült a Marik katonák felé. Zümmögő hangot hallott, és valami

bénító ütést mért a bal lábára.

– Vigyázz! – üvöltötte az álló férfi, és Grayson a következő

pillanatban összegabalyodott végtagokkal gurult végig a betonon.

Minden erejét összeszedve felpattant ellenfelei háta mögött, és a

teljes testsúlyát beleadta az ütésbe, amellyel az álló katonát visszaküldte

a sikátor kukái közé. A lábánál egy műanyag adóvevő csattant a kövön.

Grayson megpördült, és folytatta a menekülést, de bal lába kis híján

megadta magát.

Marik katonák kiabáltak a sikátorban. Grayson futás közben

konstatálta, hogy legalább ketten a földre kerültek, elkapta őket a neki

szánt hanglövedék. Bal lába még mindig bizsergett azon a ponton, ahol

a sugár súrolta. Kényszerítette magát, hogy talpon maradjon, és bicegő

ügetéssel belevetette magát a tömegbe.

Tudta, hogy itt sem érezheti magát biztonságban. Körülötte

mindenhol emberek voltak, többnyire hasonló öltözékű földművesek és

munkások, de sántikálása miatt könnyen rá lehetett ismerni. És ha még

ez sem lett volna elég árulkodó jel, akkor kétségbeesett arckifejezése és

tágra nyílt szeme megtette a többit. Találnia kellett egy búvóhelyet,

amíg elmúlik a hanglövedék hatása.

Befordult egy mellékutcába, és rövidesen egy hatalmas térre jutott,

mögötte egy nyilvános parkkal. Bár a park közel volt Helmdown

központjához és a tömeghez, időleges rejtekhelyként nagyszerűen

megfelelt. Itt is voltak ugyan emberek, de korántsem olyan nagy

számban. Leginkább párok sétálgattak vagy heverésztek a zöldesszürke

füvön a gazdafenyők árnyékában beszélgetve, olvasva vagy csókolózva.

Egy díszkert alacsony kőfalán is emberek üldögéltek, a környező

épületek árnyékában élvezték a pihenést.

Grayson ügy döntött, hogy a falon ülve ő sem fog feltűnést kelteni.

Sem bicegésével, sem pedig heves vakarózásával – mivel lábába éles

tűszúrások kíséretében elkezdett visszatérni az élet. Hátradőlt, és úgy

tett, mintha a díszkert művészi szobrait tanulmányozná. Keveset tudott a

klasszikus szobrászatról, de ezek a művek mintha olyasmik lettek volna,

amit a szakértők peremvilági neorealizmusként emlegettek. Az alakok

meztelen nőket vagy haldokló harcosokat formáztak, és egykor

realisztikus színekben pompázhattak. Ez még azokban a napokban

lehetett, amikor a parkot megnyitották, jóval Freeport és a világ más

városainak nukleáris halála előtt. A színek egy-két folt kivételével mára

kifakultak, a szobrokat pedig megviselte a csapadék és a

levegőszennyezés, benőtte a moha és a növényzet. A kertet egykor

övező, árnyat adó fákat kivágták, és a félig rejtett szobroktól eltekintve

a hely leginkább egy gazos, elhagyatott parkolóra hasonlított.

Két katona érkezett a térre céltudatos léptekkel abból az irányból,

amerről Grayson menekült. Oda sem figyelt rájuk, tovább nézegette a

szobrokat, de olyan szögben tartotta a fejét, hogy a szeme sarkából azért

lássa a mozgásukat. Jó esélye volt rá, hogy ne ismerjék fel, hiszen a

Marik katonák nem igazán láthatták az arcát, legfeljebb csak egy

elmosódott foltként. A rádiós férfi azonban, akit leütött, és valószínűleg

térdelő társa is jobban szemügyre vehették az arcvonásait. Ha elég

okosak, valamelyikük felismerheti.

Ezek azonban nem ugyanazok a katonák voltak. Feketés-bordós

nehéz páncélt, és nemezsapka helyett sötétített rostélyú harci sisakot

viseltek. Idegesen remegő kezükben rohampuskát szorongattak.

Habozva léptek a parkba, sisakos fejük ide-oda fordult. A nap kétszer is

megcsillant a rostélyon, ahogy tekintetük átsöpört a szökevényen, de

Grayson nyugodt és mozdulatlan maradt. Aztán lassú ügetésbe kezdtek,

cikcakkban vágtak át az aljnövényzeten, a nimfák és a sebesült harcosok

között abba az irányba, amerre prédájukat sejtették.

Grayson nem mozdult, csak a parkot figyelte. Nem tudhatta,

mennyire szervezték meg a keresést, de nem akart kockázatot vállalni.

Egy pillanattal később újabb két páncélos, sisakos katona érkezett az

előzőek nyomában. Grayson nem tudta, hogy mind a négyen együtt

dolgoznak-e, de nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Úgy

döntött, egy ideig még marad.

Egy férfi sétált oda a falhoz alig öt méterre Graysontól, és

letelepedett rá. Öreg ember volt, a munkások bakancsát és zubbonyát

viselte, eres, bütykös kezében botot szorongatott. Fehér szakálla volt,

erősen kopaszodott, de feltűnően kék szemében értelem csillogott.

Amikor Grayson ránézett, a kék szempár elkapta a pillantását. Egyik

oldalon sem csillant felismerés. Grayson soha nem látta ezt az embert,

mégis felfedezte a bajtársiasság halvány villanását – legalábbis mintha

úgy látta volna. Vagy egyszerűen csak a kíváncsiság volt?

A férfi tekintete végigsöpört a parkon abba az irányba, amerre a

katonák eltűntek, majd visszatért Graysonhoz. Végül vállat vont, mintha

azt mondta volna: különös világ ez.

Grayson a rövid szemkontaktuson felbátorodott, és úgy határozott,

még tovább megy. Felállt, óvatosan ránehezedett sérült lábára, és

örömmel tapasztalta, hogy a zsibbadtság és a bizsergés szinte teljesen

elmúlt. Tett néhány lépést az öregember felé, majd újra letelepedett.

– Jó reggelt.

– Magának is, fiatal barátom. – Az öreg hangja tiszta volt és erős.

– Új vagyok itt a városban. Mi ez a sok katona?

– Ja, hogy azok? Azt mondják, valami gond van az új birtokossal.

Egy héttel ezelőtt érkeztek, és azonnal átvették az irányítást. Azt

hallottam, a durandeli birtokot lerombolták.

– Azt... én is hallottam. De mi okból?

– Fogalmam sincs. Én nem foglalkozom politikával. Amíg az új

hűbérúr békét teremt és távol tartja tőlem az adószedőket, boldog

vagyok. – A férfi szeme összeszűkült. – Ugye azok a katonák nem

magát keresték, fiam?

– Nem tudok róla. Miért kérdi?

– Ó, nem is tudom. Maga besántikált ide... mintha eltalálták volna

egy kábítóval. Aztán leült, és feltűnő érdeklődést mutatott e tökéletes

műalkotások iránt, miközben a főkapitány legjobb katonái lázasan

rohangáltak a téren. Nem is tudom. Nevezze megérzésnek. Vagy csak

találgatásnak.

Grayson úgy érezte, ideje témát váltani.

– Mi ez a papír meg dokumentációs központ dolog? – Maga valóban új lehet a városban. Ez volt az első dolog, amit a

katonák a megérkezésük után bevezettek. Mindenkinek rendelkeznie

kell papírokkal, ilyenekkel. – Benyúlt a zubbonyába, egy ideig turkált a

belső zsebében, majd előhúzott belőle egy vékony tárcát. Kinyitotta, és

kivett belőle egy összehajtogatott papírt, melynek egyik oldalán

nyomtatott szöveg volt olvasható. – Ez az. Papír... nem papírok. Név...

dátum... születési idő... anyja neve... apja neve... lakhely... a szokásos

bürokratikus szemét. Magának még nincs?

– Most hallok róla először.

– Ez megmagyarázná, miért keresik magát azok a katonák... de

szerencsére nem magát keresik, így van?

Grayson megvakarta a lábát. Már alig érezte a zsibbadást.

– Azt hiszem jobb, ha megyek.

Az öregember élénk érdeklődéssel mérte végig. – Jobb? No és hová

megy?

Grayson elmosolyodott. Nem vette volna jól ki magát, ha elmondja

az öregnek, hogy a Lyrán Nemzetközösség kémjét keresi.

– Ó, találkoznom kell valakivel. Üzleti ügy.

– Értem, üzleti ügy. Ha van valami jó tippje, jöjjön vissza és mondja

el nekem. – Szeme sarka megrándult, mintha mosolyogni készülne. –

De ha nem talál semmit, azt is elmondhatja. Tán tudok segíteni.

Graysonnak az a különös érzése támadt, hogy az öreg nagyon jól

mulat rajta. A szavainak semmi értelme sem volt, betudta egy szenilitás

határán álló vénember üres motyogásának. Biccentett és felállt.

– Rendben, később találkozunk.

– Ebben biztos vagyok.

Graysont megrázta az öregemberrel való találkozás. A helmi utat

aprólékos gondossággal tervezték meg, de az öreg óvatos évődése,

valamint látszólagos vagy tettetett ismeretei Graysonról kényelmetlen

érzéssel töltötték el a zsoldost. A város közepe felé tartva felhagyott

minden komolyabb próbálkozással, hogy megpróbáljon helmi

farmernek tűnni. A Hogarth utca nem volt messze a tanácsháztól,

nagyon könnyen megtalálta, miután eltöltött néhány percet az egyik

sarokra telepített elektronikus térkép előtt. A tömeg itt sokkal

elviselhetőbb volt, bár még így is sok ember volt az utcán. Grayson

eltöprengett, vajon azért van-e ennyi idegen a városban, mert be kell

szerezniük a papírokat, vagy mert kíváncsiak az űrjárókkal érkezett

Marik katonákra. Talán mindkettő.

A kapcsolat neve Jenton Moragen volt, cége, a Moragen Emporium

pedig Helmdown egyik legmegbecsültebb kereskedőtársaságának

számított. Bár nem volt valami nagy cég – a nyilvános adatok szerint a

külvilágiakkal együtt 52 embert foglalkoztatott –, fontos részét képezte

a bolygó gazdaságának már kétszáz éve, amikor még Moragen őse

irányította a társaságot.

Grayson informátora szerint Moragen nagyapja kezdte el az

információk kiszivárogtatását a Helmről a Lyrán Nemzetközösség

számára. Jenton mindössze a családi hagyományt követte – mint

üzletember és mint kém egyaránt. Természetesen a Helmen nem sok

minden történt, ami felkelthette volna Katrina Steiner vagy tharkadi

hivatalnokai figyelmét, de Moragen időnként így is bizonyította

használhatóságát. Egy alkalommal, amikor néhány évvel korábban a

Drakónis Szövetség szokatlan érdeklődést mutatott a bolygó iránt, a

kereskedő elküldött egy jelentést a Lyrán Nemzetközösségnek, majd

gondosan eljuttatott egy másolatot a főkapitány körzeti hivatalába is.

A Marik szárnysegéd mindezt nevetve mesélte el Graysonnak.

– Jenton a helmi kormányzónk régi cimborája. Ha találkozni akar a

kormányzóval, csak kérje meg Jentont, hogy mutassa be neki! Csak

vigyázzon, mert bevonják egy hármas trovan partiba, és még a gatyáját

is elnyerik!

Grayson könnyen megtalálta a Moragen Emporiumot.

Az elektromos zárral felszerelt ajtóra az utca túloldaláról is jól

látható papírt rögzítettek: A KATONAI KORMÁNYZÓ

UTASÍTÁSÁRA BEZÁRVA.

Bezárva! A papíron volt valami apróbb betűs felirat is, de Grayson

nem akart gyanúsnak tűnni azzal, hogy a szokásosnál nagyobb

érdeklődést mutat az ajtó vagy a felirat iránt. Jeges borzongás futott

végig rajta. Körülötte mindenhol magas, üres ablakú épületek álltak,

ahonnan távcsővel, felvevővel, rádióval felszerelt emberek figyelhették

az utcát, készen arra, hogy riadóztassák odalent járőröző társaikat.

Grayson amilyen nemtörődöm módon csak tudott, eltávolodott az utca

túloldalán az Emporium irodájától. Az épületet nemrég festhették le

hófehérre, és fölötte az elektromos hirdetőtábla sértetlennek tűnt, bár az

áramot lekapcsolták. Mintha csak tegnap zárták volna be.

Végigsétált a Hogarth utcán, amíg el nem ért a kereszteződéshez a

Győzelem úton. Ott északra fordult, és néhány sarokkal később ismét ott

találta magát a tömegben, nem messze a tanácsházától és Biggs

százados pavilonjától. A Konkordátum néven ismert tér érintette a

Győzelem utat, a sarkon a Skyway utazási iroda épülete állt.

Az iroda csaknem hetven éve állt ugyanezen a helyen. Az igazgató

egy Wilkis Atkins nevű megbecsült helmdowni üzletember volt. Atkins

Helmdownban született és nőtt fel, szülei azonban ötven évvel korábban

érkeztek a bolygóra az Egyesült Világok Robinson nevű világáról.

Ugyanaz a szárnysegéd, aki a Moragen Emporium vezetőjéről beszélt

Graysonnak, az Egyesült Világokat vezető Davion-ház ügynökeként

azonosította Wilkis Atkinst.

Nem valószínű, hogy a Davion-ház segítséget nyújtana egy balsors

sújtotta zsoldosegységnek a Davion területektől ilyen távol fekvő

világon. Ám Grayson minden szerénytelenség nélkül tisztában volt vele,

hogy a Szürke Halál Légió komoly nevet szerzett magának az utóbbi

három évben, és a gazdag, erős Davion-ház bizonyára figyelemmel

kísérte a Légió tevékenységét. Ha sikerülne kapcsolatba lépnie az

Egyesült Világok egy befolyásos személyiségével, a Szürke Halál Légió

talán szerződést köthetne a Davionokkal. A zsoldosok világában

közismert volt, hogy a Davion-ház nem fizet olyan jól, mint a többi

nagy ház, de tisztességesen viselkedik minden alkalmazottjával.

Mindenképpen megérte elbeszélgetni Atkinsszel.

Erre azonban sajnos nem kerülhetett sor. A Skyway utazási iroda

ajtaján ugyanaz a felirat állt, ami a Moragen Emporiumén. Ez nem

lehetett véletlen egybeesés.

Eszébe jutottak az öregember szavai, és Grayson egy pillanatra

rettegést érzett. Az öreg tudta, tudnia kellett, hogy a zsoldos Moragent

vagy Atkinst keresi, és azt is, hogy az irodákat bezárták!

– T'án tudok segíteni – mondta az öregember. Tán tényleg így van!

Grayson olyan hirtelen fordult sarkon, hogy összeütközött egy mögötte

elhaladó munkással. Gyors bocsánatkérést mormolt, és ismét

végigsietett a Győzelem úton, ezúttal dél felé. Az öreg azt mondta,

keresse meg, és Grayson most pont ezt szándékozott tenni.

Alard King megállt a viharvert kőépület előtt, és körülnézett mindkét

irányban. Itt, Helmdown északi külvárosának lakónegyedében sokkal

kisebb volt a tömeg. Az utcák ezen a területen meredeken emelkedtek,

és King a tizenöt perces kaptató után levegő után kapkodott. Mögötte a

nyílt utca kiváló rálátást biztosított számára az odalent elterülő városra,

és azon túl az űrkikötőre. Könnyen kivehette a napfényben ezüstösen

csillogó űrjárók alakját.

King levette ormótlan zubbonyát, és lecserélte a ruhája alatt

rejtegetett vászonzsákból előszedett kereskedőköpenyre és ingre. A

zubbonnyal a zsákban, és a zsákkal a vállán most sokkal kevésbé érezte

magát feltűnőnek, mint a földműves öltözékben. Alard tudta, hogy most

leginkább egy üzleti ügyben a városba érkező, fiatal kereskedőnek

látszik.

Az itteni épületek legtöbbjét pasztellszínűre festették, és a házak

sokkal nyitottabb építésűek voltak, mint a várost uraló fehér és barna

tömbépületek. Helmi léptékkel mérve ezek az emberek gazdagnak

számítottak. A Gresshavennek nevezett kerületet leginkább

cégtulajdonosok, a szakmai elit tagjai és módos kereskedők lakták.

King megérintette az ajtócsengőt, mire egy elektronikus hang szólalt

meg:

– Igen?

A tech lassan, jól artikulálva felelt.

– Shogyo de kite imasu. King desu ga.

– Várjon!

Hosszú csend következett, majd kattant az elektromos zár, és az ajtó

kitárult. Egy szőke, szinte már fehér hajú fiatalember nézett ki King

mellett az utcára, azután a techre siklott a tekintete.

– Maga... üzleti ügyben jött?

– Igen. A ház úrnőjével szeretnék találkozni. A szőke férfi

összehúzta a szemét.

– Mostanában... egy kicsit zavaros a helyzet. King elmosolyodott.

– Nem hiszi, hogy bármi dolgom lehetne itt?

– Ó, a japánsága, az „üzlet" szó említése... minden tökéletes volt. De

akkor is lehet egy kis gond. A megszálló katonai erők begyűjtötték a

Helmdown összes vélt vagy valós idegen ügynökét. A madame házát a

városban bezárták

King megriadt.

– Deirdre jól van?

– Az úrnőnek semmi baja. Úgy tűnik, még nem találtak kapcsolatot

az odalenti és az itteni ügyletei között, de akkor is... óvatosnak kell

lennünk. – Értem – bólintott elgondolkodva King. Elővett egy gyűrűt a

zsákjából, amit eddig elrejtve tartott Légiós bajtársai elől. Nehéz, díszes

arany pecsétgyűrű volt, vésete egy tőrt és egy íriszt ábrázolt. – Akkor

adja oda ezt neki! Mondja meg, hogy Alard King, a Drakónis

Szövetséget szolgáló Ricol herceg személyes megbízottja akar

találkozni vele!

A szolgáló szeme elkerekedett, amikor meglátta a gyűrűt. – Azonnal,

uram.

– Közölje vele, hogy élet-halál kérdésről van szó! – tette hozzá King.

16

Grayson követte kalauzát lefelé a kanyargós lépcsősoron. Az

öregember lassan lépkedett, de a világítás olyan halovány volt, hogy

Grayson még egy sokkal fiatalabb és mozgékonyabb vezetővel is csak

nagyon óvatosan mert volna haladni. A mennyezet elég alacsonyan volt

ahhoz, hogy össze kelljen görnyednie, ha nem akarta beverni a fejét. A

kőfalakból dohos szag áradt.

Mint kiderült, nem a szerencse hozta össze Graysont Victor

Wallenbyvel a parkot övező kőfalon. Wallenby látta Graysont

kimenekülni a sikátorból, ahol a Marik katonák megpróbálták útját állni,

és a fiatalember kinézete eléggé felkeltette a kíváncsiságát ahhoz, hogy

közelebbről is szemügyre vegye.

– Természetesen tudtam, hogy segítségre van szüksége – magyarázta

Wallenby, amikor Grayson újra rátalált a parkban. – Azonnal láttam,

hogy nem idevalósi.

– De honnan tudta? – kérdezte a zsoldos kimerülten, Végignézett a

többi járókelőn, akik az övéhez hasonló durva, házi készítésű ruhákat

viseltek. – Ugyanúgy öltöztem, mint bármelyik farmer...

– Ah! – kacsintott Wallenby. – Maga egyértelműen nem farmer. –

Nézze a kezét, egyetlen bőrkeményedés sincs rajta.

– Ugyan már! Az utca túloldaláról nem láthatta a

bőrkeményedéseimet.

– Nem is. Én csak egy farmernek öltözött fiatalembert láttam, és

feltettem magamnak a kérdést... miért jön a városba egy ifjú földtúró a

mindennapos munkaruhájában? Egy ilyen öregember mint én...

rendben. Én azért viselem ezt, mert kényelmes... és túl öreg vagyok már

a kiöltözéshez. Esetleg a negyven évvel idősebb apja, akinek

ugyanolyan a keze, mint az enyém... – felemelte saját kérges kezét. – O

már kit akarna elkápráztatni az öltözékével? De maga? Esetleg

nézhettem volna a farmer fiának... de nem ilyen ruházatban. Nem, egy

fiatal földműves a legjobb ruhájában jönne be a városba. Hogy

lenyűgözze a lányokat! Hogy megmutassa a többi ifjúnak, milyen sok

pénze van. De maga? Még zseb sincs ezen a hacukán!

– És honnan tudta, hogy a Steiner... khm . képviselőt keresem?

– A Steiner kémet? Ezt nem tudtam. De úgy gondoltam, vagy a

Steinerekkel vagy a Davionokkal akar kapcsolatba lépni. Mindketten a

város központi részében tevékenykednek. Nem hittem, hogy a Liao

kémet keresi, mert ő az űrrepülőtár környékén található. A Kurita

pedig... nos, ő a külvárosban űzi az ipart, és ha ilyen öltözékben akarná

meglátogatni, sokkal hibbantabb, mint amilyennek látszik.

Természetesen a városban is van egy háza – vagyis tegnapelőttig volt –,

de ő főként a gazdag ügyfelekkel foglalkozik. Kétlem, hogy ilyen

kinézettel be tudna jutni az ajtaján.

– Nos, a Kurita kém a legkevésbé sem érdekel. Akárcsak a Liao

ügynök. Azt mondták, egy Jenton Moragen nevű ember talán segíthet,

de amikor zárva találtam az irodáját, megpróbálkoztam Wilkis

Atkinsszel.

– Steiner vagy Davion... igazam volt. Tudtam! Kiszúrtam attól a

pillanattól kezdve, hogy először megláttam. Maga új ebben a

szakmában.

Az öreg kacsintása elvette szavai sértő élét, ezért Grayson

elmosolyodott.

– Attól tartok, igaza van. Azt mondta, tud nekem segíteni. Meg tudja

mondani, letartóztatták-e Moragent? A cégét bezárták.

– Aha. A Marik katonák két nappal ezelőtt odamentek, hogy

lecsukják, de megtudta, hogy mi a tervük, és még időben olajra lépett.

Akárcsak Atkins őrnagy.

– Miért vadásztak rájuk a katonák?

– Nem tudom... de valami nagyszabású ügy zajlik itt, mióta a Marik

csapatok bevonultak. Nem csodálkoznék rajta, ha a Marik tábornokok

készülnének valamire, és nem akarnák, hogy a többi ház kormánya

megtudjon valamit. Természetesen a legjobb mód az érdeklődés

felkeltésére, ha megpróbálod az összes barátját lekapcsolni azon a

helyen, ahol szeretnél észrevétlenül tevékenykedni, de... nos, a

kormányzatok nem a gyors gondolkodásukról híresek. Grayson csípőre

tett kézzel hallgatta az öreget.

– És ki az ördög maga? Egy másik kém? Wallenbyből kitört a

nevetés.

– A pokolba is, dehogy! De jó szemem lenne hozzá, nem igaz? Még

képes vagyok észrevenni dolgokat. És ez egy kis város... hiába Helm

legnagyobb települése. Egész életemben itt éltem, ami sok mindent

elárul, és amikor az ember ilyen sokáig van egy helyen, mindenkit

megismer. Az utóbbi napokban persze rengetegen érkeztek a városon

kívülről, de maga különbözött tőlük... úgy öltözött, ahogy nem kellett

volna.

– De ismeri a Steiner képviselőt.

– Igen. Jól ismerem.

– Esetleg nem tudja, mi történik itt? Miért van itt ennyi Marik

katona. .. és mi volt az a harc Durandelnél?

– Sajnos nem.

– Össze tud hozni Jenton Moragennel?

– Nem is tudom. Beszélnem kell vele, hogy megtudjam, 6 akarja-e

látni magát. Gondolom megérti, mostanában mindketten vonakodnak

szóba állni idegenekkel. Mit mondjak neki, ki keresi?

Grayson habozott. Ha felfedi magát Wallenby előtt, az öregember

esetleg kísértésbe esne, hogy jutalom fejében átadja őt a hatóságoknak.

Ezt persze nem igazán feltételezte a barátságos öregemberről, de még

mindig nem tért magához a sokkból, hogy Wallenby milyen könnyen

átlátott az álcáján, és nem akart kockázatot vállalni.

– Azt inkább nem mondanám meg. Tudom, hogy Moragen

kockázatot vállal, ha találkozik velem. Akár a Marik kémelhárításnak is

dolgozhatok. A pokolba, hiszen az ő nevét is Gainsborough hadnagytól,

Janos Marik egyik törzstisztjétől tudtam meg!

Wallenby összevonta borzas, fehér szemöldökét.

– Az igazat megvallva az öreg Jules Gainsborough ajánlásával sokkal

messzebbre juthat Moragennel, mint bárki máséval. Nem beszélt volna

magának sem Jentonról, sem Wilkisről, ha nem gondolta volna úgy,

hogy tudnia kell róluk. Mondok magának valamit. Maradjon itt, én

elintézek egy hívást. Ne beszéljen senkivel! – Mosolygó szemmel

ránehezedett a botjára. – Túl sok átkozott kém nyüzsög az utcákon,

sosem lehet tudni, mikor elegyedik szóba eggyel.

Wallenby tizenöt perccel később visszatért, és a két férfi kelet felé

indult, abba a városrészbe, ahol a régi agromechgyár emelkedett. A

találkozóhely nem magában az ipari létesítményben volt, hanem egy

közeli raktárban, ahová a gyár a nehéz mezőgazdasági gépeket

szállította ellenőrzésre és eladásra. Egy apró elektronikus segítségével

bebocsáttatást nyertek a raktár főcsarnokába, egy félhomályos hangárba,

ahol több sorban álltak a hatalmas, pipaszárlábú mezőgazdasági

mechek. Egy újabb ajtón keresztül keskeny folyosóra jutottak, majd egy

csigalépcső következett nedves kőfalakkal.

A lenti szobát mintha a természetes sziklából vájták volna ki, és ilyen

mélyen a föld alatt már meglehetősen hűvös volt a levegő.

A mennyezeti fénycső sápadt derengésében két férfi ült egy műanyag

asztal mellett az egyébként teljesen üres helyiségben. Az egyik azonnal

magára vonta Grayson figyelmét – a magas, ősz hajú, karvalyorrú férfi

úgy nézett ki, mint egy mechharcos. Vele szemben ülő társa apró

termetű volt, kopasz, és a jelentéktelenségig átlagos. Lassú

mozdulatokkal dörzsölgette a tenyerét, néma jeleként a rá nehezedő

feszültségnek.

Wallenby az idegesebbre mutatott.

– Ő Jenton Moragen, a Moragen Emporium vezetője. A másik

úriember a Skyway Travel igazgatója, Wilkis Atkins polgártárs. Vagy

szólítsam inkább őrnagynak?

Atkins savanyúan elfintorodott.

– Nem hiszem, hogy ez előtt az ember előtt bármit is kellene

mondania, Wallenby. – Éles pillantást vetett Graysonra. – Ki maga,

uram?

Grayson mély lélegzetet vett. Ha ismét elárulták, itt nem kaphat

semmiféle segítséget. El kellett hinnie, hogy ezek az emberek valóban

azok, akiknek mondják magukat. Nem látta értelmét, miért akarnák

megtéveszteni. A Marik katonák könnyedén lecsaphattak volna rá még a

parkban, miközben Wallenby visszatérésére várt. A gondolat, hogy az

öreg esetleg a katonákat hívja, egy örökkévalósággá nyújtotta azt a

tizenöt percet.

– Uraim, a nevem Grayson Carlyle ezredes. Egészen tegnapig én

voltam a durandeli birtok ura. Ezredem, a Szürke Halál Légió nem

messze táborozik, Durandel romjainak közelében. Azért vagyok itt,

hogy megtudjam...

Abbahagyta, amikor Atkins és Moragen is felpattantak a székről.

– Carlyle! – kiáltott fel Moragen. – Mondtam magának, Atkins!

Mondtam, hogy ő lesz az...

Atkins azonban nem figyelt rá, előrenyújtott ujjal közeledett

Graysonhoz.

– Maga... maga söpredék! Van képe megkeresni minket... ezek után?

Még Wallenby is döbbentnek tűnt.

– Ő az! – Mindössze ennyit tudott mondani.

– Hé, nyugalom, emberek – lépett hátrébb Grayson. – Mióta csak

megérkeztünk a bolygóra, mindenki renegátként, törvényenkívüliként

kezel minket, de fogalmam sincs, miért. Nem akarnak esetleg engem is

beavatni a titokba? Mi a fene történik itt?

Atkins megtorpant.

– Tessék? Maga nem tudja?

– Átkozottul eltalálta, nem tudom! Ezért lopakodtam be ide, ezért

akartam találkozni magukkal! Valamiért úgy tűnik, mintha az egész

Marik hadsereget magunkra haragítottuk volna... de nem tudjuk,

hogyan, és azt sem, hogy miért! Azért jöttem, hogy beszéljek magával,

Moragen, és segítsen megszervezni az embereim elszállítását a

bolygóról. – Az űrjárók elvesztését nem említette, mert nem látta okát,

hogy rámutasson erre a gyenge pontra, de a zsoldosoknál bevett szokás

volt, hogy a leendő munkaadóval alkudozzanak a szállításról.

– Kurafi! – sziszegte Atkins. – Ide mer állni és letagadni, amit a

Sirius V-ön tett?

Grayson hirtelen hidegséget érzett, mintha kitették volna egy jégbe

zárt világ fagyos felszínére. – Mit tettem én a Sirius V-ön?

– Gyilkos fattyú, elfogadta Tiantan városának kapitulációját,

kialkudta a megadást, azután hajóra szállt az embereivel, és

felrobbantotta mind az öt kupolát! A pokolba, a holofelevételeken jól

látszanak a mechjei a romok között! Öt kupolát semmisített meg! Abban

a városban tizenkétmillió ember élt, nők, gyerekek, öregek, csecsemők!

Akik nem haltak meg a robbanásban, azok megfulladtak, amikor

belélegezték a mérgező levegőt. Próbált maga már mínusz ötven fokban

ammóniát lélegezni, zsoldos? Nem egészséges, elhiheti!

Grayson egyre növekvő rémülettel hallgatta Atkinst.

– Szavamat adom rá, Atkins, hogy most hallok erről először –

mondta, amikor a Davion ügynök levegőt vett.

– És mit ér manapság egy renegát zsoldos szava? Úgy tudom, még

most is a megfagyott holttesteket ássák ki a romok alól. Túlélőket is

találnak, elhiheti. Lehet, hogy sikerült letörölnie Tiantant a térképről,

Carlyle, de elég túlélő maradt ahhoz, hogy falhoz állíthassák magát! És

Istenemre, remélem meg is teszik! Hacsak nem előzöm meg őket!

– Hé, figyeljen már rám, ember! Mi elfogadtuk a város

kapitulációját, és átadtuk a parancsnokságot Irian hercegének! Néhány

nappal később, az ugrópontról beszéltünk a főhadiszállásával, és akkor

még minden rendben volt! – Grayson rémülete újabb magasságokba

szökött, amikor eszébe jutott, hogy a Phobos kommunikációs tisztjei

nem találták a tiantani átjátszó hullámsávját, és hogy a herceg

egységéből senki sem akart beszélni vele. Felidézte Garth nagyúr

különös viselkedését, és küszködve próbálta beilleszteni a darabkát a

most hallott rejtvénybe.

– Azt akarja mondani, valaki felültette magukat? – kérdezte Atkins. –

Az isten szerelmére, Carlyle, miért tenne bárki is ilyet? Figyeljen! A

mechjeiről holofelvétel készült. Saját szememmel láttam őket,

miközben a háttérben a tiantani kupolák lángoltak a horizonton. A

történetről már két napja beszélnek a helmi hírügynökségek. Nem

hallgatja a híreket?

Grayson a fejét rázta. Igazság szerint a csatamechek általában nem is

rendelkeztek a tévéadások vételéhez szükséges berendezéssel. A

Deimos vagy a Phobos képes lett volna, de nem látták okát a híradások

követésének. Túlságosan lefoglalta őket a durandeli Marik erők

megsemmisítése... később pedig a hasadék-völgyi csata.

– Nem érdekel, miről készítettek felvételt – jelentette ki Graysont. –

Még a holofelvételeket is meg lehet hamisítani számítógép segítségével.

– A maga mechjeit többen is látták a romoknál, Carlyle.

– Hamis tanúkat is szerezhetnek, a fenébe is! Vagy megtéveszthetik

őket! Istenemre, valaki megpróbálja megsemmisíteni a Szürke Halál

Légiót azzal, hogy törvényenkívülivé nyilvánít minket... és senki nem

hisz nekem!

– Nem hiszem, hogy bárki is hinni fog magának – szólalt meg halkan

Moragen. Szavaiból elutasítás áradt. – Önt a mi védelmezőnknek

jelölték ki erre a bolygóra, de nagyszerűen megvagyunk az ilyesfajta

védelem nélkül. És biztosíthatom, hogy a Steiner-ház semmit nem akar

egy olyan embertől vagy egységtől, amelyik ilyen szörnyű cselekedetre

képes!

– Ugyanez vonatkozik a Davion-házra is, Carlyle. El sem juttatom

hozzájuk a kérését, mert tudom, mit válaszolnának. Hanse Davion nem

köt szövetséget renegát tömeggyilkosokkal!

Grayson azt várta, mikor támad rá Atkins, de a nagy ember mintha

némileg lenyugodott volna.

– Fogja az átkozott szedett-vetett ezredét, és menjenek ahová

akarnak! – mondta az őrnagy. – Civilizált harcosok mostantól nem

fognak szóba állni magukkal. Tűnjön el a szemem elől!

Grayson Moragenhez fordult, de a kis kereskedő összefonta a karját.

– Azt javaslom, menjen el, Carlyle. Én nem vagyok erőszakos

ember, de az ön siriusi akciója sárba tiporja a modern hadviselés minden

szabályát... akárcsak a tisztességét! Semmi oka nem volt elpusztítani azt

a várost, és lemészárolni az embereket. Tetteivel kívül helyezte magát a

civilizált emberek csoportján... és a törvényen is.

Az ezt követő csend olyan fagyos volt, akár a Helm hegycsúcsainak

hótakarója. Végre sikerült magyarázatot találni a Marik csatamech-

haderő viselkedésére. A háború szabályai meghatározták, hogyan

tanácsos viszonyulniuk az egységeknek egymáshoz a háborúban, de a

renegátok – tömeggyilkosok – kívül estek minden írott és íratlan

törvényen.

Wallenby sem szólalt meg, miközben kivezette Graysont a felszínre.

– Wallenby... ugye maga hisz nekem? – kérdezte a zsoldos, amikor

kilépett a fényre. Nem érkezett válasz, az öregember már el is tűnt a

raktárépület félhomályában, egyedül hagyva Graysont a helmi délután

növekvő árnyaival.

17

Grayson addig várt a találkozási ponton, amíg csak mert, de amikor

Alard King nem tűnt fel, egyedül tért vissza az Araga völgyébe.

Megérkezése után gyorsan elterjedt a hír az Araga-folyó két partján

létesített táborban: a Szürke Halál Légiót renegátnak, törvényen kívüli

ezrednek bélyegezték, és a Marik csapatok vadásznak rá. Ugyan nem

vigasztalta őket, de most, hogy megtudták az „igazságot", a kirakós

játék többi darabkája sem tűnt olyan rejtélyesnek. Megértették

Langsdorf ezredes szokatlan eljárását Durandel katonai és polgári

vezetőivel szemben, melyet rendszerint renegátoknak és lázadóknak

tartogatnak, nem pedig a megbecsült ellenfeleknek.

Amikor Alard King három órával később visszatért, egy lopott

polgári légpárnást vezetett, és nagyjából ugyanazokat a híreket hozta,

mint Grayson. És még valamivel többet.

– Azt hiszem tudom, miért érdekli a Marikokat ez a bolygó –

közölte, mire Grayson összehívta az ezred rangidős parancsnokait.

– Mindannyian tudjuk, a Csillagliga volt az utolsó olyan időszak,

amikor az emberiség közel került ahhoz, hogy egyeden csillagközi

nemzetet alkosson – kezdte King. – A ma ismert házak közül több is,

például a Kurita és a Marik is, részét képezte a Liga struktúrájának.

– Néhányan azt gondolták, ők maguk voltak a Liga – vetette közbe

Clay.

– Igen, 2786-ban Minoru Kurita azzal robbantotta ki az első

örökösödési háborút, hogy Első Nagyúrnak kiáltotta ki magát.

McCall karba fonta a kezét.

– Mind ismerjük a históriát, fiacskám.

– A Helm a fontosabb célpontok közé tartozott, amikor Kurita a

Marik Nemzetközösség ellen vezette flottáját. Freeportban volt egy

haditengerészeti bázis, valamint egy katonai raktár a Liga haderői

számára.

– Amikor a Csillagliga feloszlott, heves politikai vita kezdődött a

Szabad Világok Ligájában arról, hogy ki birtokolja a fegyvereket. Amíg

a civakodás zajlott, Kurita idejött, hogy rátegye a kezét a készletre.

– És?

– Nem találtak semmit.

– Így van – bólintott Grayson. – Valószínűleg máshová vitték,

miután szétosztották tucatnyi kisebb készletre, melyet aztán

megszereztek az egymással háborúzó csoportok.

– Talán – mosolygott King. – Legalábbis mindenki ezt hiszi.

– Folytassa!

– Minoru Kurita csapatai átfésülték a bolygót, de nyomát sem

találták a Liga fegyverraktárának. Egyértelmű, hogy elköltöztették

Freeportból. Minoru haragjában nukleáris csapást mért a városra, és

radioaktív romhalmazzá változtatta a települést, majd ugyanezt tette a

legtöbb nagyvárossal is, haldokló világgá változtatva a Helmet. Kurita a

luthieni tanács számára jelentést írt a hadműveletről. Ugyanazt

feltételezte, amit maga... hogy a készleteket széthordták.

– Pedig?

– Pedig a raktárhoz hozzá se' nyúltak!

– Miért nem?

– Gondoljon bele! Nem tíz vagy tizenkét csatamechről van szó. Több

száz gépről beszélünk! Elég egy ezred... tíz ezred számára! Senki sem

tudja, mekkora volt az a raktár. Nehéztüzérség, muníció! Tudja, milyen

nehéz egy mechjavító állvány?

– Van róla elképzelésem – felelte szárazon Grayson.

– A helmi helyőrségparancsnok a Marik-ház egyik tisztje volt, egy

utász zászlóaljat irányító őrnagy. A jelek szerint ő is a Csillagliga-párti

idealisták közé tartozott, aki azt akarta, hogy a Liga régi dicsőségében

szülessen újjá. A többi Marik parancsnokot sikerült leszerelnie azzal a

javaslattal, hogy döntsék el egymás között, kinek van joga elvinni a

fegyvereket, mielőtt még kicsúszna a kezéből az irányítás. Bizonyos

katonai törvények és szabályzatok előcitálásával elérte, hogy a többiek

ne tudjanak egyszerűen csak besétálni és széthordani mindent.

– És ő miért nem vitte el az egészet? – kérdezte Clay.

– Mihez kezdett volna vele egy műszaki zászlóalj parancsnoka

űrhajók nélkül?

Döbbent csend következett. King néhány pillanatnyi szünetet tartott,

majd folytatta:

– A tiszt, egy bizonyos Edwin Keeler őrnagy utasítást kapott, hogy

hozzon létre helyőrséget a Helmen, de hajókkal nem rendelkezett. De

még ha rendelkezett volna, akkor sem férhetett volna hozzá egy akkora

flottához, amelyik elegendő a készlet jelentős részének elszállításához.

Ráadásul a Kurita inváziós flotta is közeledett. Minden hajó máshol

volt, a front valamelyik pontján harcolt.

– Tehát a raktárnak még itt kell lennie a Helmen – vonta le a

következtetést Grayson.

– Pontosan. Ha kész tényként fogadjuk el, hogy a raktár ott volt a

háború kezdete előtt, és azt is, hogy a háború kezdete után nem állt

rendelkezésre megfelelő számú hajó az elszállításához, akkor

egyértelmű, hogy Keeler nem vitte sehová a készletet. Egyszerűen

elrejtette.

– Elrejtette? – morfondírozott Grayson. – Tehát még itt van.

– És valaki pokoli nagy kockázatot vállalt, hogy eltávolítson minket

az útból, és megkereshesse.

– Miért állunk egyáltalán az útjában?

– Talán mert maga a körzet katonai kormányzója – vonta meg a

vállát King. – A forrásom sem tudja biztosan.

– És ki ez a forrás?

King megvakarta az állát, azután megrázta a fejét.

– Ezredes... ezt nem mondhatom meg.

– Fiacskám – kezdte McCall –, átkozottú' jobban teszed... – Hagyja, Davis! – intette le Grayson. Összehúzott szemmel

tanulmányozta Kinget. – Megbízhatónak tartja az információt?

– Igen, ezredes. De a forrásom... nem akarja, hogy kiderüljön a

szerepe.

– Előbb vagy utóbb el kell mondania, Alard. Ha az ezred

összetartozása. ..

– Adjon nekem egy kis időt, ezredes! Talán... talán egy nap

elvezetem önt a... fickóhoz.

Tracy Maxwell Kent az Araga-folyó sziklás partján állt, és olyan

erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az egész teste remegett. Dühös

tekintete a rohanó vizet pásztázta, a hatalmas homokkő sziklákat a

sekély folyam mentén, a minden oldalról őt körülvevő erdős

domboldalakat. Ez nem történhet meg vele! Ez volt az utolsó csapás

abban a hosszú, balszerencsés sorozatban, amely végül ide vezette őt.

Ide!

A karcsú, sötét hajú, csinos, fiatal lány az Egyesült Nemzetek egyik

leggazdagabb nemesi családjának idősebb gyermeke volt. Bár úgy

nevelték, hogy előkelő társasági hölgy legyen belőle, dédelgetett és

tökéletes életét húszéves korában összezúzta imádott bátyja, Sir

Roderick Fitzroy Kent százados halála. Tracy úgy döntött, az egyedüli

mód, hogy jóvátegye testvére elvesztését, ha jelentkezik a Davion

Katonai Akadémiára, és Fitzhez hasonlóan ő is mechharcossá válik.

Megszokott és elfogadott dolog volt, hogy egy család legidősebb fia

mechharcos legyen, de Tracy apja hevesen tiltakozott az ellen, hogy úri

nevelésben részesült, jó családból származó fiatal nemes hölgyek ilyen

dolgot tegyenek.

Tracy azonban ennek ellenére makacsul ragaszkodott az

elhatározásához. A maga módján szintén makacs apja kapcsolatait

kihasználva elintézte, hogy egy apróság miatt kirúgják.

Az aljas taktikától felháborodott Tracy úgy döntött, inkább

közlegényként csatlakozik a reguláris gyalogsághoz, minthogy

hazamenjen a családjához. Két év alatt tech őrmesterré küzdötte fel

magát, vagyis a nehezebb úton, legalulról indulva próbált mechharcossá

válni. Miután újabb két évet tanult és szolgált astechként Blackely

Fekete Őrségében, esély kínálkozott rá, hogy elfoglalja a Proserpina

nevű világon lezajlott heves harcokban elhalálozott pilóta helyét.

Szakértelme és merészsége oly mértékben lenyűgözte Blackely

ezredest, hogy harctéri kitüntetést kapott, és egy Főnixsólyom

pilótájaként ott maradhatott a Fekete Őrség felderítő szakaszában.

Az egység a cassiasi fiaskó után kénytelen volt felosztani, mivel több

mint ötven százalékos veszteséget szenvedett, Tracy pedig szabadúszó

pilótává és egy Főnixsólyom birtokosává vált. Eljutott a Lyrán

Nemzetközösség területén lévő Galateára, és ott megismerkedett

Sharyllel.

Akárcsak Ramage századosnak, Sharylnek sem volt másik neve. Az

ő kultúrájában, a Dahar IV-en a Trellhez hasonlóan csak egyetlen nevet

adtak mindenkinek. Szintén vad és független lélek volt, aki elszökött

elnyomó családja elől, és valahogy a csatamechzsoldosok világára

sodródott. Felismerte Tracyben a rokonlelket, és elvezette őt Lori

Kalmarhoz, a Szürke Halál Légió helyettes parancsnokához. És így a

Légió lett Tracy új otthona.

Mindez négy standard hónappal ezelőtt történt. A Szürke Halál Légió

abban az időben Liao területen harcolt, Lori Kalmar pedig csak azért

volt a Galateán, hogy új zsoldosokat toborozzon a gyorsan növekvő

alakulatba. Tracyt azonban nem vetették rögtön harcba, hanem a Légió

„B" századához vezényelték, és elküldték az új helmi birtokra.

– Az embereinket most szállítják át a Graham IV ideiglenes

kolóniájáról az új otthonukba – magyarázta Lori. – Egyelőre az ottani

gyakornokokhoz osztjuk be, DeVillar hadnagy parancsnoksága alá.

Nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy nem ért a szakmájához, hanem

mert lehetőséget akarunk biztosítani a letelepedésre, a beilleszkedésre...

és mi is meg akarjuk ismerni. Részt fog venni az új gyakornokok

kiképzésében, beleértve a „B" század mechharcos tanulóit is. Amikor

véget ér a Liao hadjárat, vagy átirányítjuk az „A" század egyik megürült

helyére, vagy pedig első vonalbeli egységgé fejlesztjük a „B" századot,

és létrehozunk egy „C" századot is a kiképzési teendők ellátására.

Carlyle ezredes hiánytalan zászlóaljjá akarja fejleszteni a századot,

amint elegendő gép és pilóta áll a rendelkezésünkre. Nem kell sok idő

hozzá, hogy újra egy harcoló alakulatban szolgálhasson.

– Mégis, körülbelül meddig kell várnom? – tudakolta Tracy.

– Valószínűleg a Liao hadjárat végéig. Nem olyan hosszú időt, talán

öt hónapot.

Öt hónap! Az egy örökkévalóság! Tracy elég harcban vett már részt,

hogy tudja magáról, mennyire átkozottul jó harcos. Némi gyakorlattal a

legjobbak egyike válhatna belőle, rettegnének tőle a harcmezőn, és még

az apja szája is tátva maradna, amikor eljutna hozzá a híre. De öt hónap

építkezés és újonckiképzés! Kis híján visszalépett, de végül úgy döntött,

jobb elfogadni egy ilyen állást a Légiónál, mint további hónapokat

tölteni a Galatea kocsmáiban, egy újabb zsoldos egység felbukkanására

várva.

A Szürke Halál Légió fényes hírnévre tett szert, mint gyors,

határozott, kiválóan felkészített mechalakulat, amely hihetetlen túlerő

ellen is képes volt győzelmet aratni. Fiatal parancsnokát szinte zseniális,

nagy képzelőerővel megáldott, szokatlan harci taktikákat alkalmazó

vezetőként ismerték. Ha Tracy Maxwell Kent harcosként akart magának

hírnevet szerezni, akkor Grayson Carlyle egysége megadta számára a

lehetőséget.

Mióta négy hónappal ezelőtt meghozta döntését, fáradhatatlanul

dolgozott Durandelben, felügyelte az új kolónia létrehozását, és a

Helmhold Kastélyban várta az ezred visszaérkezését. Még azt is

megengedte, hogy szeretett Főnixsólymát behajózzák a Deimosra,

amikor a Szégyenletes tartalék alkatrészekért és utánpótlásért a Helmre

érkezett. A cassiasi fiaskó után csak a Dutiful Daughter maradt, ami

megadta neki a reményt, hogy egy napon híres harcossá válhasson.

Amikor a Légiónak szüksége lett a Sólyomra, hogy tartalékot képezzen

az „A" százzá számára a Sirius V.-ön folyó harcok során, Tracy

engedte, hogy elvigyék a gépét, mert hitt a Légióban és mindabban,

amit tesznek. Az ezred többi tagját szinte egy népes családnak

tekintette. Elvégre befogadták őt maguk közé, és nem azért, mert ő volt

az új-avaloni Rodney Howard Kent nagyúr lánya.

A Liao hadjárat a vártnál előbb véget ért. Az utolsó, Helmre érkező

hír az volt, hogy a harcok csaknem befejeződtek, és Carlyle az ezreddel

együtt heteken belül hazatér. Amikor azonban űrjárók ereszkedtek le a

Helm szikrázóan kék egén, azok nem a Deimos és a Phobos voltak,

hanem a Marik-ház hat hajója, háborúra felszerelve. A Durandel elleni

támadás meglepetésként érte a védőket. Tracy az egyik beomlott

szerelőműhely romjai között talált magának menedéket, közvetlenül egy

szerelőakna mellett, ahol a páncélosszázad kerekes járműveit szokták

szervizelni.

A terror éjszakáján Tracy meghasonlott önmagával. Saját rettegésétől

megundorodva azon töprengett, hogyan lesz képes valaha is megfelelni

bátor bátyja normáinak. És ami még ennél is rosszabb, egy alkalommal

apja nevét sikoltotta, amikor egy kilőtt Galleon robbanása után égő

törmelék hullott a fedezékére. Az emlék felidézésére még most is

elöntötte a szégyenérzet. Hogyan találja meg magában a bátorságot,

hogy valódi mechharcos lehessen, mint Fitz?

Grayson Carlyle egy nappal a meglepetésszerű Marik támadás után

érkezett, és Tracy rejtekhelyéről, a Durandel romjaitól északra

emelkedő sziklás domboldalról nézte végig a Pörölycsapás

csatamechjeinek módszeres felszámolását. Az ezredes visszatért! És

vele együtt az űrjárók is, a Deimos fedélzetén pedig a sértetlen Dutiful

Daughter! Tracy mohó lelkesedéssel kapaszkodott ebbe a ténybe. Most

talán megkapja az esélyt! Harcba indulhat a Marik csapatok ellen, akik

annyi új barátjával végeztek. Saját szemében is kitüntetheti magát!

Mindenkinek be fogja bizonyítani, hogy Tracy Kent valódi mechharcos,

és hogy semmi sem állhat az útjába...

A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Durandel többi

kimerült, sebesült, döbbent túlélőjével együtt összegyűjtötték, és azt az

utasítást kapta, hogy segítsen DeVillar hadnagynak az északi Araga-

völgybe vezetni a csapatot, és ott várják meg a csatamechek

visszaérkezését. Azt mondták, most nincs idő előszedni a mechjét a

raktárból, beüzemelni, beállítani és harckész állapotba hozni. A

Légiónak el kellett vonulnia, mert az űrjárók veszélybe kerültek.

Másnap érkezett a hír: az űrjárókat elfoglalták, és velük együtt a

Főnixsólymot is.

Átkozottak! Legyenek mind átkozottak! Átok Grayson Carlyle-ra,

amiért elvette tőle a csatamechjét, és odaadta... odaadta a Marik

fattyaknak, akik lemészárolták Durandel lakosait! És őt is mindenétől

megfosztották.

Tracy halkan felnyögött a gondolatra, és térdre esett a folyó partján.

A vékony szálú, fűszerű növényzet szinte teljesen elrejtette. Vállát

zokogás rázta. Semmi! Semmije sem maradt! Először Fitzet vesztette el,

aztán a családját, és most a Légió, az új családja is a szeme láttára

semmisült meg körülötte. A Daughter elvesztésével Tracy minden

reménye elszállt, hogy olyan harcossá váljon, akire a bátyja is büszke

lenne.

Szülei és húga természetesen még éltek, de 130 fényévnyire voltak

tőle, a Belső Szféra másik oldalán. Ráadásul ő maga szüntetett meg

minden lehetőséget arra, hogy valaha is segítséget kapjon abból az

irányból – mégpedig olyan mértékben, ahogy arra a sok fényéves

távolság sem lett volna képes. Egyedül maradt.

– Ó, Fitz! – Szakadt ki belőle a kiáltás, és keserű zokogásban tört ki.

Törvényenkívüli!

A kifejezés különleges jelentéssel bírt Hassan Ali Khaled számára.

Gyötrő belső fájdalommal emlékezett rá, amely vele volt mindvégig a

Shaul Khala óta. Surimat testvérei – egykori bajtársai – szintén jól

ismerték ezt a két szót. És most ismét törvényenkívülivé vált.

Bár bajtársai érzelemmentes robotnak tekintették őt, Khaled

valójában egy bolygómag forróságával izzó érzelmeket leplezett. Az

érzelmeit kordában tartó önuralom tette lehetővé számára, hogy

hűvösen gondolkodó, hatékony harcossá váljon, aki soha nem hibáz a

döntéseiben. A hideg kéreg alatt azonban vad büszkeség és mély, égető

szégyenérzet rejtőzött. Senkinek nem mondta el a Légióban, miért

hagyta el a Saurimatot, és soha nem is fogja.

Ismét kezdjek menekülni? És ha lennie is rá módom... képes lennék

rá?

Nem! – mondta magának. A becsület azt követeli, hogy maradjak,

hogy hűséges legyek ehhez az ifjúhoz, fogadott parancsnokomhoz.

Ezúttal... ezúttal a becsület útját követem.

Delmar Clay nekitámaszkodott egy fának a tisztás szélén, és hosszú

sóhajjal lecsúszott a törzs mentén. Amikor lehuppant a földre a fa

tövében, fáradtan a térdére támasztotta a fejét. Maradt még remény?

Egy eltéveszthetetlen, skót akcentusú hang zavarta meg gondolatait.

– Hej, cimbora, mizújs?

Clay felnézett, és a szomszédos fatörzsnél megpillantotta a

tagbaszakadt skótot, aki mindkét kezében egy-egy gőzölgő bögrét

tartott.

– Davis, barátom, te vagy az én megmentőm! – Clay nagyobb

vidámságot mutatott, mint amekkorát valójában érzett, miközben átvette

a bögrét, és ujjait köré fonva élvezte annak melegét.

– Ne számíts semmiféle szokványos Terrai főzetre, Delmar. Nem

kétséges, hogy lefele menet leégeti a nyelőcsövedet. – McCall vigyora

fertőző volt.

– Jelenleg azzal sem nagyon törődnék, Davis – kacagott fel szárazon.

– Szerintem észre sem venném. McCall harcostársára nézett, és

megrázta a fejét.

– Nem szívesen mondom azt egy cimborának, hogy hazudik, Del, de

valahogy az az érzésem, te most nem mondasz igazat, de nem ám!

Clay belekortyolt a kávéba, hogy elkerülje a válaszadást, és magában

káromkodott, amikor a forró ital megégette a nyelét. A fenébe! Miért

ismer engem ez az ember ilyen jól? Rápillantott a vörös szakállú óriásra,

és szinte összezsugorodott a szeméből sugárzó szánalomtól. Egy kéz

érintését érezte a vállán, és megborzongott.

– Terrire gondó'sz – mondta halkan a caledoni.

Clay az eddig kordában tartott érzelmeivel küszködve bólintott.

– Én... én betegre aggódtam magam miatta, Dave. – Mintha egy gát

szakadt volna át. Miután elismerte félelmét, már képtelen volt

abbahagyni a beszédet. – A tegnap éjjeli megérkezésünk óta átkutattam

az egész tábort. Megkérdeztem Gomez DeVillart, Bili Burnst, Tracy

Kentet, és mindenki mást a durandeli túlélők közül, akivel csak beszélni

tudtam. Egyikük sem látta, mióta...

Ismét kortyolt a kávéból, elfintorodott a keserű ízre.

– Ezelőtt soha nem akartam senkihez ennyire közel kerülni, Dave. A

mi életünk túlságosan... túlságosan bizonytalan. Elismerem, keményen

ellenálltam, amikor először... elkezdtem törődni vele. – Nagyot nyelt,

majd folytatta. – De... de az a tudat, hogy lesz egy hely, amit az

otthonunknak nevezhetünk, mindent megváltoztatott. Érted?

McCall bólintott.

– Megértem, cimbora. Érezhetted, hogy biztonságba' van, míg te

odavagy harcó'ni.

Éles, keserű kacaj hagyta el Clay torkát.

– Aha, biztonságban. Jó vicc. Sokkal nagyobb biztonságban voltunk

a Sirius V.-ön.

– De Del, nem tudhatod biztosan, hogy...

– Hát nem érted, Davis? – vágott közbe Clay. – Nem érted, hogy ez a

legrosszabb az egészben? Hogy nem tudom? Lehet, hogy még mindig

él. Talán a dombok között bujkál, és tökéletes biztonságban van. De

nem tudhatom! Ez az, amibe belepusztulok!

Clay egy ideig néma csendben bámulta a talajt.

– És van még valami, Dave. – Olyan halkan beszélt, hogy McCall

alig hallotta. – Ő... neki... a fiunk. – Gyásza ellenére képtelen volt

leplezni büszkeségét. – Gomez azt mondta, ugyanúgy néz ki, mint én...

szegény kölyök.

Eszébe jutott az az éjszaka a Graham IV-en, amikor Terri elmondta

neki, hogy állapotos. Clay először dühös volt, ő nem akart gyereket.

Elég kellemetlen volt az is, hogy hosszú évek magánya után felelősséget

kellett éreznie Terriert. De a nő annyira sugárzott a boldogságtól,

annyira telve volt szeretettel a belsejében növekvő új élet iránt, hogy

nem is tehetett mást, mint csatlakozott hozzá a boldog várakozásban.

– A kölök naggyábó'... – vakargatta a szakállát elgondolkodva

McCall – két hónapos lehet? – Tegnap volt kilenc hetes. – Clay csillogó szemmel nézett fel

barátjára. – Mit gondolsz, milyen nevet adott neki?

McCall vállat vont, és megrázta a fejét, de aztán meglátta a

csillogást.

– Nem, De'mar, ezt biztos' nem tette. Nem tenné meg velem.

– De igen – vigyorodott el Clay barátja zavarán. – Davis Carlyle

Clay, a főnök és a te tiszteletedre.

– Nos, félig legalább igaza vó't. A Carlyle név kitűnő, biztos' méltó

lesz hozzá. – McCall mélyen harcostársa szemébe nézett. – Talán

megtalá'juk Territ, cimbora, meg a kis névrokont is. Az asszonyod

ta'praesett teremtés. Ha sikerű't e'menekű'nie az első rajtaütés előtt,

biztosan képes lesz életben maradni.

- Én is ezt akarom hinni, Davis. Istenem, mennyire szeretném hinni!

18

Janice Taylor a földre eresztette kimerült testét, lehunyta a szemét és

nagyot sóhajtott. Hosszú nap állt mögötte, és valamiért a várakozás

időszakai tűntek a legelviselhetetlenebbnek.

– Üdv, tizedes – telepedett le mellé egy sima arcú, répavörös hajú

fiatalember. – Hallott valamit az Öregről?

Taylor tizedes és a Szürke Halál Légió gyalogosai – a standard

egységekben és a különleges alakulatban szolgálók egyaránt – csak

egyetlen embert illettek az „Öreg" becenévvel: az acélos tekintetű,

késpenge hangú Ramage századost. Ramage, aki nem szigetelődött el

tőlük annyira, mint Carlyle ezredes, tulajdonképpen közéjük tartozott.

Janice kinyitotta a szemét.

– Üdv, Niklas.

– Én... láttam, hogy az egészségügyi sátor felől jön, és... szóval csak

arra gondolta... – Elhallgatott és lesütötte a tekintetét.

– Igaza van, Nik, onnan jövök. Attól tartok, nincs valami jó

állapotban. Bürke szerint egyelőre stabilizálódott, de nem tudja, hogy

megfelelő kezelés nélkül meddig marad így.

– Márpedig itt biztosan nem fogja megkapni! – vágott közbe Niklas

dühösen. Akárcsak a többiek, akiket az egykori trellwani képzett ki,

Niklas Chen közlegény is felnézett az „Öregre", és szenvedélyes

hűséggel viseltetett iránta, aki valójában alig múlt harminckét éves.

– Maga szerint mit tehetnénk, Taylor tizedes? Úgy értem... – Chen

hüvelykujjával a tisztás szélén felállított, buborékszerű sátrak sora felé

bökött. – A fiúk egy része azt mondja, esetleg elvegyülhetnénk az

itteniek között. Földművesek lehetnénk, vagy valami hasonló.

Janice éles pillantást vetett rá.

– Úgy érti, oszlassuk fel a Légiót?

A vörös hajú katona nagyot nyelt, és bólintott.

– Tudja, talán bevihetnénk a századost... mi is a neve annak a

városnak? Elhelyezhetnénk egy kórházban, érti? És... és ott

összefoltozhatnák. – A szavak szinte összefüggéstelenül buktak ki a

türelmetlen fiatalember száján. – Fogadok, hogy jó farmer lenne

belőlem. Apám is az volt. Meséltem már róla magának? Sosem tudott

rájönni, miért akarok katona lenni. A pokolba, jelen pillanatban én

magam sem tudom! Elnézést, hölgyem – vörösödött el.

Taylor tizedes elmosolyodott. Miután már több mint másfél éve volt

tagja a gyalogságnak, mulattatta, hogy az ifjú közlegény úgy bánik vele,

mintha az anyja lenne.

– Meséljen nekem az apjáról, Nik! – mondta halkan. Chen közlegény

tekintete ellágyult, távolivá vált.

– A fejemet rá, hogy ő volt a legjobb átk... a legjobb farmer

Norberiában. Ez egy város a Winteren, a Trenthamon is túl. Tudja,

merre van?

Janice a fejét rázta.

– Nos, elég messze, ezért nem is ismerik túl sokan. De sok

mindenben hasonlít erre a helyre, tudja? Az év nagy részében hideg van,

de szép kis bolygó. – Chen oda sem figyelve felvett egy ágat, és

rajzolgatni kezdett vele a földre. – Azt hiszem, akkoriban nem tartottam

valami sokra. Állandóan el akartam jönni onnan, új világokat

megismerni, új dolgokkal próbálkozni. Most viszont nagyon hiányzik. –

Szégyenlős mosollyal nézett fel Janice-re. – De az apámról kérdezett –

tért vissza hirtelen az eredeti témához. – Tudja, a százados néha pont rá

emlékeztet. Amikor az Öreg lehord minket, az pont olyan, mint amikor

apám hordott le engem és Gunther öcsémet, amiért leszánkáztunk a

bozótfű bálákon, vagy addig kergettük a naffereket, amíg össze nem

estek. – Kamaszos kuncogással felnevetett. – Nagyon mókásan néztek

ki! – Hirtelen elfelhősödött az arca és komorrá vált a tekintete. –

Tizedes, hogy fogjuk ezt megúszni? – Janice hallotta a pánik vékony

élét a hangjában. – Először lerombolják az... az otthonunkat, és most azt

mondják, törvényenkívüliek vagyunk! Miért csinálják ezt, tizedes? Mit

tettünk? Ártatlanok vagyunk!

– Uralkodjon magán, Chen közlegény! – Janice-nek erőlködnie

kellett, hogy ne mutassa ki együttérzését. Chen a hisztéria szélére került,

ezért most egy parancsoló hangra volt szüksége. – Mit gondol, mit

mondana az Öreg, ha most hallaná magát? Büszke lenne? Mi katonák

vagyunk, közlegény. Mondta magának valaha valaki, hogy könnyű a

katonák élete? Mert ha igen, akkor az egy átkozott idióta volt!

Chen nagyot nyelt, és valamennyire összeszedte magát. Janice

hangja ellágyult.

– Csak ki kell tartanunk, Nik, és az Öreg büszke lesz ránk. –

Elmosolyodott. – Tegye büszkévé az édesapját is.

Chen bólintott, szája sarka gyenge mosolykezdeményre görbült.

– Kösz, tizedes. – Lassú mozdulatokkal feltápászkodott, és leporolta

magát. – Azt hiszem, meglátogatom az egészségügyi sátrat, hátha

szüksége van Burke-nek egy futárra vagy hasonlóra.

Janice figyelte, ahogy Niklas Chen elsétál a fák között, és megrázta a

fejét. Ha ilyen a parancsnokság térbe, akkor soha nem akarok őrmester

lenni! A fiatalember egyetlen kérdésére sem válaszolt –ezek a kérdések

az ő agyában is ugyanolyan forrósággal izzottak. Hogy a pokolba

fognak kimászni ebből a zűrből?

Fel kellene osztaniuk? Ebbe a lehetőségbe bele sem akart gondolni,

mégis rá kellett kényszerítenie magát. Végignézte, ahogy a mindössze

egymaroknyi mechhel rendelkező Szürke Halál Légió saját

szülőföldjén, a Verthandin teljes értékű zsoldosegységgé, csaknem egy

teljes zászlóaljnyi haderővé válik – bár mindig is ezredként emlegették.

Gyűlölt arra gondolni, hogy a Légiót, melyért Grayson... melyért

mindannyian olyan sokat és keményen dolgoztak, feloszolhat.

De van más lehetőségük? Az űrjárók elvesztésével itt ragadtak a

bolygón, saját otthonvilágukon. Rengeteg embert vesztettek, és a

megmaradtak is az összeomlás szélére kerültek. Amit Grayson

elmondott, az alapján meg sem adhatják magukat.

Törvényenkívüliekként nem bánnának velük a konvenciók szerint. Nagy

valószínűséggel rövid úton kivégeznének mindenkit. Mennyi ideig

tarthatnak ki itt, szűkös élelmiszerkészletekkel, orvosi ellátásra váró

sebesültekkel? Még akkor sincs sok esélyük, ha a Marikok egyelőre

nem akarják kifüstölni őket rejtekhelyükről. És ha valamilyen csoda

folytán – esetleg visszafoglalják a hajókat, vagy valami hasonló –

sikerül elhagyniuk a bolygót, mire mennek vele? A Légió nevéhez

tapadó szenny követné őket mindenhová. Senki nem szerződtetné az

egységet.

Janice Taylor tizedes a fájdalomtól és a dühtől összeszorította öklét,

amikor a gondolat teljes erővel lecsapott rá: a Légió gyakorlatilag

halott.

Grayson Carlyle átsétált a táboron, és felfigyelt a lázas beszélgetésbe

merült emberek kisebb csoportjaira. A katonai táborokra jellemző

vicces csipkelődésnek most nyoma sem volt. Egy csata után soha nem

volt jó a hangulat, főleg ha ennyi sebesüléssel járt, de itt most nem csak

erről volt szó. Ezúttal az egész Légió forgott veszélyben, nem csak az

egyes emberek.

A legtöbben gyorsan elhallgattak, amikor Grayson ellépdelt a

közelükben, de eleget hallott ahhoz, hogy tudja, nagyon sokan tartanak

az egység feloszlásától, és szintén sokan vannak, akik úgy gondolják,

fel is kell osztaniuk.

Talán nekik van igazuk, gondolta.

Grayson katonaként, mechharcosként nőtt fel, így hozzászokott a

harchoz, akárcsak az ellenség látványához. De hogy harcoljon egy

pletyka, egy hazugság ellen? A történettel már tele voltak a helyi

hírcsatornák, mondta Atkins, és valószínűleg ezer más bolygón is

hallották az emberek. Még ha a Légiónak sikerül is elmenekülnie a

Helmről – bár jelen pillanatban elképzelése sem volt róla, hogyan

tudnák ezt végrehajtani –, mekkora esély lenne rá, hogy valaha is

munkát kapnak? A hazug szóbeszéd megelőzné őket, örökre

megbélyegzettek maradnának.

És ha feloszlanak, akkor mi történik? Néhány embere talán ki tudna

jutni a rendszerből, de a legtöbben örökre itt ragadnának. Nem mintha a

Helm olyan rossz hely volna. A maga hideg, zord módján kifejezetten

szép bolygó. Csakhogy nem az otthonuk. Többé már nem. És még ha

feltételezik is, hogy a Marikok békén hagyják őket, milyen munkát

vállalhatnának el az egykori zsoldosok?

Ha feloszlik a Légió, vajon hányan jutnak ki a bolygóról, és hányan

tudnak elhelyezkedni új munkaadóknál? És ami még fonto–sabb,

hányan tudnak átszökni át a Marik hálón? Ha a Marikok ennyi energiát

fektettek az ezred megsemmisítésébe, semmire nem mennek az egység

feloszlatásával. A dolgok jelenlegi állása szerint mindenképpen a

megsemmisülés vár rájuk. Az egész tervet valóban csak azért találták

volna ki, hogy megszerezzenek egy ősi csillagligás fegyverraktárt?

Grayson megtorpant, hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a

táboron, figyelte a fegyverüket tisztogató, apró tábortüzek fölött ételt

készítő, dolgozóm, beszélgető vagy egyszerűen csak pihenő férfiakat és

nőket.

Valamit csak tudnak tenni!

A legnagyobb kérdés az volt, vajon maradt-e annyi az ezredből, hogy

meg is tudja tenni.

– Nem fogunk feloszlani.

A Szürke Halál Légió katonái felsorakoztak a fák között, az Araga-

folyó partján. Északon az arany- és jégsapkás Aragayan-hegység

vonulatai emelkedtek a kristálytiszta, vakítóan kék égbolt előtt.

A Légió csendben hallgatta a Martalóc nyitott háti zsilipajtajából

beszélő Graysont, aki a mech külső hangszóróival erősítette fel hangját,

hogy mindenki jól hallja. Minden szempár – Clayétől, Sharylétől,

Bearétől és a többi mechharcosétól kezdve az astechek gyerekeiéig,

akiknek az otthonát porrá égették Durandelben – a parancsnokra tapadt;

a Légió minden tagja moccanás nélkül, várakozva figyelt

mondandójára.

– Meghallgattam minden érvet – folytatta Grayson. –

Feloszolhatnánk és elrejtőzhetnénk. Élhetnénk itt földművesekként,

technikusokként és gyári munkásokként, amíg a Marik csapatok el nem

mennek. Talán néhányunk eljuthatna a Galateára, vagy egy másik

zsoldosbérlő központba, és csatlakozhatna egy új ezredhez. Csakhogy

mi nem ezt az utat választjuk. És azt is elmondom maguknak, hogy

miért nem.

– A Légió feloszlatása nem megoldás... nem az a megoldás, amely

segítene az egység minden tagján. Ha elrejtőzünk, talán... talán páran

össze tudnak gyűjteni néhány év alatt annyi pénzt, hogy elhagyhassák a

bolygót. De mi lesz a többiekkel? Képes lenne bármelyikük megtervezni

a szökést, amikor tudja, hogy tízből kilenc... vagy inkább százból

kilencvenkilenc bajtársa élete végéig ide lesz kötve a Helmhez?

– Ráadásul a Marik csapatok nem elégednek meg annyival, hogy

elkapjanak egy maroknyi Légióst. Én... én... – Elhallgatott, egy

pillanatra, képtelen volt folytatni. Most már nem csak az embereit

próbálta felrázni. Ezek a szavak saját szívének és lelkének mélyéről

szóltak.

Amikor újra megtalálta a hangját, csendes eltökéltséggel folytatta:

– Ma délután feladtam volna magam Langsdorf ezredesnek, ha úgy

gondoltam volna, ezzel sikerül megmentenem önöket. Csakhogy ők ezt

nem hagyhatják. Meggyőzték az egész Belső Szférát arról, hogy

gyilkosok, renegátok, véreskezű szörnyetegek vagyunk... és nem

lehetnek nyugodtak addig, amíg mindegyikünket el nem kapják és ki

nem végzik.

– És ha el is tudnánk hagyni a bolygót, átjutnánk a Marik

csapatokon, kijutnánk a Marikok területéről... képesek lennénk életben

maradni odakint a csillagok között beszennyezett hírnevünkkel? Mi

vagyunk a Légió. A nevünk, a hírnevünk... mindezek legalább

ugyanannyira a részeink, mint a szemünk vagy a kezünk. Ha egyénként

vagy egységként elveszítjük őket, akkor nyomorékká válunk!

Újra elhallgatott, végignézett az őt figyelő arcokon. A Martalóc

pilótafülkéjének magasságából nehéz volt leolvasni az arckifejezéseket,

de Lori ott állt szinte közvetlenül előtte és alatta... és mosolygott.

McCall állt mellette, szintén vigyorogva. Sharylről komor eltökéltség

sugárzott. Tracy Kent sápadtnak, kimerültnek és kifejezéstelennek tűnt.

Khaled hozta a szokásos szoborszerű hidegségét és mozdulatlanságát.

Clay arcáról most sem lehetett leolvasni semmit, de ökle ritmikusan

szorult össze és lazult el az oldala mellett.

– Nem parancsolom meg önöknek, hogy maradjanak – folytatta

Grayson. – Bárki, bármelyikük elmehet, minden harag és neheztelés

nélkül. Amíg Langsdorf üldözni tud valamilyen egységes haderőt, addig

valószínűleg békén fogja hagyni magukat. Talán végül új életet

kezdhetnek, távol ettől a bolygótól. Vagy megtalálják itt az otthonukat.

A Helm megfelelő világ... alkalmas hely egy jó élet megteremtésére. Ha

ezt választják, őszintén kívánok önöknek minden jót.

– De az ezred akkor sem oszlik fel! Az ezred felkészül a táborbontásra

és az indulásra... mégpedig ma éjjel! – Grayson tekintete ismét

végigsöpört a sorokon. Senki nem mozdult, nem szólalt meg. Az

egyedüli hangot a falevelek között fújó szél szolgáltatta.

– Önkéntesekre van szükségem ma éjszakára, egy különleges

bevetésre, amely esélyt adhat az alakulat többi részének a távozásra. Ha

érdekli önöket a dolog, beszéljenek az egységparancsnokukkal.

A többiek... akik maradnak, pakolják össze a holmijukat, és

készüljenek fel az esti indulásra. – Szünetet tartott, még egyszer

végignézett az emberein.

– Ez minden.

Normális esetben Ramage feladata lett volna, hogy átvegye a szót

Graysontól, és pattogó hangon oszoljt vezényeljen. Mivel azonban a

százados még mindig eszméletlen volt, Grayson maga vezényelt:

– Ezred... o-szolj!

A zsoldosok meg sem mozdultak. Egyetlen férfi vagy nő sem hagyta

el az alakzatot.

Valahol Grayson balján egy vékony hang kezdett remegő énekbe, de

hogy a félelem vagy az érzelmek okozták a bizonytalanságot, azt az

ezredes nem tudta megállapítani.

A regiment az otthon, csillagtengereken át... egy másik hang, egy

mély basszus vette át a dallamot.

Tüzes, jeges világokon,

Hol harcos léptünk járt

Szülőhely, szerettek tűnnek

elveszhet a család

A regiment az otthon, csillagtengereken át.

Aztán már mindenki énekelt, együtt az egész ezred, és az éneket

tápláló érzelmi töltet a magasba szárnyalt, kibontakozott, még összébb

hozta a Légiót.

A regiment az otthon, bár sok harcos messze ment

Az otthonunk el nem veszik

hisz itt van, idebent

Fegyvertárs és jó barát

Osztja szívünk óhaját

A regiment az otthon, csillagtengereken át.

A regiment az otthon, a dicsőség ára drága

De testvéreinkkel mi is

Kész vagyunk a halálra!

S bajtársak vére így kiált

Túl dicsőséget, száz csatát:

A regiment az otthon, csillagtengereken át!

A regiment az otthon, a becsület dala ez

Vértestvérekké forrunk,

Mint a kard, mit vad tűz edz

Tűzben-vérben összetartunk

Együtt, mindnyájan kiáltunk:

A regiment az otthon, családunk, mindenünk!

Az ének elhalkult, csak a szél susogása maradt a levelek között. Az

ezred még egy teljes percig a helyén maradt, aztán vonakodva

szétszéledt; az emberek egyesével vagy kisebb csoportokban indultak a

sátrak felé.

De Grayson tudta, hogy az ezred egyben maradt.

19

A mobil főhadiszállás a betonút mellett állt, Helmdowntól tíz

kilométerre délre, parabolaantennája egy láthatatlan pontra szegeződött

az égen, valahol a déli horizont felett. A régi Csillagliga napjaiban a

mobil főhadiszállásnak berendezett teherautók a vezetőfülke alá

beépített kicsi, de annál hatékonyabb fúziós hajtóművel üzemeltek. Az

emberek lakta világokon itt-ott még előfordult néhány fúziós

meghajtású autó, a többség azonban már olyan volt, mint ez – a fúziós

hajtóművet évszázadokkal korábban eltávolították, hogy beszereljék egy

sérült reaktorú könnyű mechbe. A helyére pedig két csattogó, zörgő

szörnyeteget, két ősrégi, gázturbinás, belső égésű dízelmotort tettek. A

páncélra durván ráhegesztett elszívók a kiszabaduló sűrű, fekete füst

nagy részét elnyelték, amikor a sofőr beindította a járművet. A kabin

fölött elhelyezett alacsony fegyverállványra rögzített Hesperus B3M

félnehéz lézer lassan pásztázta a horizontot.

A hosszú, nehéz, nyolckerekű pótkocsi hátsó részén, két

felfegyverzett őr között kinyílt egy ajtó, és fehér fénycsóva világította

be a sötétbe borult, kavicsos talajt. Egy foltos dzsekit viselő férfi lépdelt

le a rámpán, viszonozta az őrszemek tisztelgését, egy ideig

mozdulatlanul fürkészte az éjszakát, aztán elindult előre a pótkocsi

mentén. Az ajtó becsukódott mögötte, megszüntetve a négyszögletes

fényfoltot.

Egy viharvert, jobb karján, vállán, valamint az alkar külső

páncéllemezeihez erősített nehézlézerén brutális kinézetű hegeket viselő

Mennydörgés fordult néhány másodpercre a férfi felé, majd folytatta

járőrözését. Az pótkocsi másik oldalán mozdulatlanul, hang nélkül

őrködött egy Íjász. A levegőt megülte a dízelek forró, bűzös

kipárolgása, és az éjszaka szinte remegett visszafojtott dübörgésüktől.

Grayson a hasán feküdt a sötétben, feketére festett keze és arca,

valamint a különleges egység hasonlóan sötét ruhája már néhány

méteres távolságból is láthatatlanná tette őt az aljnövényzet árnyékában.

Mocorgást hallott maga mellől. Lori közelebb hajolt az ezredes füléhez,

de szavait még így is alig lehetett hallani:

– Mindössze két mech. Hat őrszem. Őrjáratok nincsenek.

Grayson bólintott, és kiterjesztette érzékeit az éjszakában. Támadó

különítményének csaknem három órába került, hogy idekússzon, és

elfoglalja pozícióit a hatalmas mobil főhadiszállás körül. Különösen

nagy gondot fordítottak rá, hogy megbizonyosodjanak róla, az ellenség

nem küldött ki gyalogos járőröket, és a legnagyobb pontossággal

meghatározták az őrszemek helyzetét. Lori mondatai azt jelezték, hogy

az utolsó felderítő is megtette jelentését. Hat őrszem, két mech, nulla

őrjárat... legalábbis most még nulla.

Elérkezett a cselekvés ideje.

A mobil főhadiszállások az ezredszintű egységek szokványos

tartozékai voltak, bár bizonyos ezredparancsnokok – mint például

Grayson – jobban szerették egy csatamech pilótafülkéjéből irányítani

ezredüket. Kétségtelen, hogy egy mobil főhadiszállás értékes eszközt

jelentett egy csatát vagy hadjáratot levezénylő, taktikailag képzett

parancsnok kezében. Úgy tűnt, Langsdorf ezredes mindkét módszert

használta: a viszonylag kisebb, helyi akcióknál a Csatapöröly-ben ült, a

nagyobb kiterjedésű, hosszabb műveleteknél pedig a mobil

főhadiszállásból intézkedett. A Szürke Halál Légió felkutatása pedig

kezdett gigászi méreteket ölteni.

A Légió technikusai Davis McCall D2j radarjával és a Helmfast

romjai között talált jelerősítővel vették a nagy sebességgel Helm felé

tartó objektumok radarjeleit. A megnövekedett rádióforgalom azt

jelentette, hogy Langsdorf főnökei készülődnek leszálláshoz a Helmen.

Talán köztük volt maga Garth nagyúr is. És ha ez igaz, akkor Langsdorf

aktivitása a bolygón egy utolsó kísérletet jelentett a Szürke Halál Légió

kézre kerítésére vagy megsemmisítésére, még a herceg megérkezése

előtt.

Grayson előrébb kúszott, haladása alig hagyott nyomot, miközben

megközelítette a pótkocsi hátulját. A tervnek megfelelően a rámpától

húszméternyire megállt. Maga körül, a háta mögül inkább érezte, mint

hallotta, ahogy a többiek elfoglalják a pozíciójukat.

Lassan vánszorogtak a másodpercek.

A csatamech őrök mozgásérzékelői felfigyeltek volna bármilyen

hirtelen mozdulatra. Ha közelebb mennek, akkor viszont az infravörös

detektorok veszik észre a támadó csapatot a különleges ruházat és festék

ellenére, amely nagy mértékben csökkentette testük hőkibocsátását.

Lélegezni is alig mertek, miközben a sötétben várakoztak.

Grayson mindenkinek elmagyarázta, hogy a rajtaütés szükséges, sőt

létfontosságú, amennyiben a Szürke Halál Légió el akarja hagyni a

bolygót. Ha valahogy sikerülne megsemmisíteniük a mobil

főhadiszállást, melyet a felderítők Helmdowntól délre szúrtak ki aznap

délután, akkor az ellenség számára a Légió felkutatása

nagyságrendekkel nehezebbé, szinte már reménytelenné válna. Egy kis

szerencsével talán még Langsdorfot is elkaphatják, bár a Marik

parancsnok a jelek szerint jóval kevesebb időt töltött a főhadiszálláson,

mint saját Csatapörölyében. Ha azonban sikerülne elfogniuk, talán

tárgyalásokat kezdeményezhetnének a helyettesével, hogy időt

nyerjenek egy igazságos meghallgatásig, ahol vádlóik szemébe

nézhetnek.

Graysonnak az Aruga-folyó partján tartott beszéde után nem volt

hiány önkéntesekben. A problémák csak akkor kezdődtek, amikor ki

kellett választania, kit vigyen magával. A mechharcosokat eleve kizárta,

mert őket nélkülözhetetlennek tartotta, és a küldetés során komoly

veszteségekkel számolt.

Amire azonban nem számított, hogy Lori Kalmar vezetésével

kisebbfajta zendülés szerveződött, melyet Davis McCall és az „A"

század többi tagja is támogatott. Meglehetősen nyersen közölték

parancsnokukkal, hogy ha saját magát feláldozhatónak tartja, akkor

mindannyian azok, és mindannyian elmennek a rajtaütésre. Egy órányi

kemény vita és alkudozás után Graysonnak engednie kellett. Ő fogja

vezetni a veszélyes támadást, de az „A" század harcosai is csatlakoznak

hozzá, valamint Ramage különleges egységének harminc válogatott

katonája.

És most a célpontjuk mellett várakoztak hangtalanul, mozdulatlanul,

hallgatva a teherautó iker dízelmotorjának zúgásán is átszűrendő,

kivehetetlen beszéd- és énekfoszlányokat.

A Mennydörgés hirtelen megmozdult, felsőteste elfordult, mintha

valamit meghallott volna. A páncélozott csuklóra erősítettet Volekers

200-as ikergéppuskák tömzsi csöve egy láthatatlan pontra szegeződött.

A fülke fölé szerelt fényszóró felgyulladt, semmivé oszlatta a sötétséget.

Graysonék ügyeltek rá, nehogy belenézzenek a lénybe. Nem

engedhették meg maguknak, hogy most veszítsék el éjszakai látásukat.

Az ezredesnek egyébként sem kellett odanéznie, mert nagyon jól

tudta, mit kapott el a keresőfény. Kart karba öltve három férfi tántorgott

a teherautó felé. Teli torokból, részegen üvöltve énekeltek, kezükben

félig kiürült alkoholos üvegeket szorongattak.

– Állj! – hasított bele a sötétbe a Mennydörgés pilótájának

elektronikusan felerősített hangja. – Azonnal megállni!

– Hé... nem kérsz inni? – jött a válasz Burns őrmester hangján.

– Bezony, fiacskám, te nagy melák cimbora! – Ezt a hangot

semmivel nem lehetett összetéveszteni. – Kortyó'hatná' egy kis valódi

skót whiskyt, hogy átmelegeggyé', nekünk meg nagy megtiszte'tetés

vó'na, ha...

– Mi az ördög... százados, ezt meg kellene néznie, és... – A pilóta

hangja bizonytalanná vált, amikor rájött, hogy bekapcsolva felejtette a

külső hangszórót. Gyorsan korrigálta a hibát. Grayson megmoccant.

Egyik szemét szorosan lezárva megkockáztatott egy pillantást a

megvilágított jövevények felé.

Burns őrmester, Clay őrmester és McCall mechharcos egymás

mellett, tétován pislogva álltak a fényözönben. Fegyvertelenek voltak,

még kés sem volt náluk, de az utódállamok technikai karbantartó

személyzeténél megszokott bő, kissé zsákszerű munkaruhát viselték.

Egyszerű astecheknek tűntek, akik kissé mélyen néztek az üveg

fenekére, hogy aztán részegen ordibálva, támolyogva bóklásszanak a

tábor körül.

A teherautó hátuljában kinyílt egy ajtó, és újra fény ömlött a talajra.

Két férfi lépett ki a rámpára, körvonaluk élesen kirajzolódott a

fényárban.

Grayson talpra ugrott, felemelte TK rohampuskáját, bakancsa a

kavicsos talajnak csapódott. Lori, Khaled hadnagy, Bear mechharcos,

Alard King és a támadó csapat többi tagja szorosan a nyomában

száguldott a nyitott ajtó felé.

A két férfi a zaj felé fordult. Egyikük a fegyvere után kapott, a másik

kiáltott valamit, és visszaugrott a pótkocsiba. Az ajtónál álló őrök

lekapták a vállukról fegyverüket, de a pisztollyal hadonászó férfi miatt

nem tudtak kire lőni.

Grayson TK-ja felköhögött, amikor a 3 mm-es hüvely nélküli

lövedékek elhagyták a vaskos, hangcsökkentővel felszerelt csövet. Az

egyik őr arca vörös felhővé robbant, amikor a lágy fém és a

robbanóanyag a húsába és a csontjába fúródott. A pisztolyos férfi

üvöltve hanyatlott hátra; a robbanólövedékek a karját és a mellét verték

végig. A másik őrszem leugrott a rámpáról, és célzás nélkül tüzet nyitott

az éjszakába.

Lori géppisztolya is megszólalt, a sorozat megperdítette a másik őrt,

és a teherautó oldalának vágta a magatehetetlen testet. Ugyanabban a

pillanatban a Mennydörgés is megfordult, hogy megnézze, mi okozta az

újabb kavarodást. Egy töredékmásodperccel később apró, dühösen izzó

lövedék röppent ki a fák közül, és tíz méterrel a csatamech előtt, a

levegőben felrobbant. A detonáció egyre növekedett, a folyékony

lángözön beborította a Mennydörgés felsőtestét. Az inferno lövedékeket

úgy tervezték, hogy a célpont előtt robbanjanak, és lángoló, az acélt is

megolvasztó, magas hőfokon égő vegyi anyaggal borítsák azt. A

„részeg technikusok" – McCall, Burns és Clay – szétrebbentek és

fedezéket kerestek maguknak, amikor az inferno rakéták elsuhantak a

fejük felett.

A pótkocsi másik oldalán is világosságba borult az éjszaka, amikor

egy második inferno lövedék csapódott az Íjászba. A két lángoszlop

között Graysonék suhantak a rámpa felé.

A pótkocsi hátulján lévő ajtó kezdett becsukódni; tudták, hogy ha ez

megtörténik, csak nehéz vágófelszereléssel vagy egy mech lézerével

tudnák újra kinyitni, és jelen pillanatban egyikkel sem rendelkeztek.

Nem csak az odabent lévő Marik tisztek, de az idő is ellenük dolgozott.

Az ajtó egy pillanatra megakadt a rámpa tetején fekvő holttestek

egyikében, és ez pont elég időt biztosított Grayson számára ahhoz, hogy

bevesse magát az autó kivilágított belsejébe.

Az egyik kommunikációs konzol mögül pisztollyal a kezében egy

őrmester emelkedett fel. Mögötte két, halálra vált arcú technikus ült. A

keskeny, műszerekkel telezsúfolt helyiség túlsó végében egy Marik tiszt

igyekezett az autó elülső rekeszébe vezető masszív acélajtó felé.

Grayson TK-ja ismét megrándult és felszisszent, halállal és

pusztulással töltve meg az autó belsejét. Az őrmester a konzolnak

zuhant, a mellén lévő, erősen vérző lyukakból füst szivárgott. Grayson

már mellette is volt, mielőtt még összeesett volna, és elsuhant a kővé

dermedt technikusok előtt. A Marik tiszt már félig kinyitotta az

acélajtót. Ha sikerül bezárnia belülről, a támadók az autó hátsó részében

rekednek. Mégis, ha volt esély a főhadiszállás belső szentélyének

elfoglalására, akkor ez volt az.

A Marik tiszt belépett, és az ajtó csukódni kezdett mögötte. Grayson

rohanás közben a feje fölé lendítette a TK-t, és a fegyver pörögve repült

végig a keskeny belső téren. Átpattogott a két helyiséget elválasztó

alacsony küszöbön, és a nehéz ajtó rácsukódott. Műanyagdarabok

pattogtak, a vastag, hangfogóval ellátott cső meggörbült, de az ajtó

nyitva maradt. Egy pillanattal később már ő is ott volt, puszta kézzel

próbálta szabaddá tenni magának az utat. King csatlakozott hozzá,

egyesítették erejüket. Az ajtó végül elengedte a beszorult, deformálódott

fegyvert, és kinyílt.

Fegyvertűz fogadta őket odabentről. Lori géppisztolya King és

Grayson mellett válaszolt, a fegyverből kirepülő töltényhüvelyek

csengve pattogtak a konzolokon és a recés fémpadlón. Aztán Bear is

megérkezett, az apró géppisztoly szinte játékszernek tűnt hatalmas

mancsában.

– Gray! – Grayson azelőtt még sosem hallott ilyen meglepődést és

döbbenetet Lori hangjában. Átpréselte magát a félig nyitott ajtón, és

csatlakozott a többiekhez a belső szentélyben.

Ez egy kisebb szoba volt, jóval kevesebb berendezéssel. Egyik

oldalát egy tervezéshez és megbeszéléshez használt asztal uralta. A

másik három fal mentén hatalmas, színes, műholdprojekciós

számítógépes kijelzők sorakoztak, melyek részletesen mutatták az egész

területet az északi Aragayan-hegységtől a Nagayan-hegység déli részén

elterülő Cinóber-síkságig, valamint a nyugati Grodon-tengertől a keleti

Holt-tengeri-síkságokig. A számítógépes terminálok képernyőin

szövegek peregtek. A földön egy Marik hadnagy holtteste feküdt – Lori

egyik sorozata kaszálta le.

Lori a halott fölött állt, fegyverét a túlsó falnál reszkető másik tisztre

szegezte. Grayson az egyenruháról felismerte, ez volt az az ember, akit

odakint látott, és akit végigkergetett az autón. Elkerekedett a szeme,

amikor rájött, ki áll előtte.

– Graff!

– Ne... ne öljenek meg! Carlyle! Ne öljön meg! Értékes túsz lehetek!

Bear kinyújtotta masszív kezét, és egyetlen laza mozdulattal a földre

taszította Graffot, akár egy rongycsomót.

– Ne bántsák! – rendelkezett Grayson. – Magunkkal visszük!

King és Khaled a külső helyiségben maradtak, Ramage féltucatnyi

kommandósával együtt. Grayson felismerte Janice Taylort az álcafesték

alatt. DeVillar és egy Légiós gyalogos léptek be éppen az ajtón,

mindketten három-három robbanószerrel teli csomagot cipeltek.

Mindegyik töltet tíz kilogramm plasztik robbanóanyagot, valamint egy

higany-fulminát detonátort tartalmazott.

Grayson intett a két technikusnak, akik még mindig moccanás nélkül

ültek a székükben, gondosan tarkóra tett kézzel.

– Ti ott, kifelé! Ha az elkövetkező öt percben egy pillanatra is

megálltok, halottak vagytok! – A techek továbbra is tarkóra tett kézzel

kipréselték magukat a folyosón a Légió kommandósai mellett. Grayson

hallotta, hogy rögtön futásnak eredtek, amint kiértek a fémrámpára.

– Rendben, a robbantók kivételével mindenki kifelé! Bear, hozza

Graffot! Vigyázzanak a mechekre!

DeVillar addigra elhelyezte a tölteteket a megfelelőnek ítélt helyekre,

és hosszú drótokkal összekötötte egymással a detonátorokat. A hadnagy

bányászmérnök volt, mielőtt a Szürke Halál Légió „B" századának

parancsnoka lett, így sok mindent tudott a robbanóanyagokról. Grayson

lehetőséget biztosított számára, hogy bizonyítsa szakértelmét.

Odakint, valamivel távolabbról hosszú géppuskasorozat hallatszott,

amit egy mech lézertüzének éles sziszegése követett. A két csatamechre

kilőtt inferno rakéták nem voltak elegendőek a gépek kiiktatásához. A

támadók mindössze azt akarták elérni, hogy a folyékony tűz elvonja a

pilóták figyelmét annyi időre, amíg Grayson csapata elvégzi a feladatát.

Máris értékes másodperceket veszítettek Graff üldözésével és

elkapásával. Viszont ha sikerül visszavinni őt a táborba, talán megérte!

A páncélba csapódó lövedékek tompa puffanásai rázták meg az

autót. A két mech másodperceken belül úrrá lesz a tűzön, és az

infernókkal tüzelő Légiósok kifogynak a rakétákból. A Marik

gyalogosok már biztosan úton vannak. Azonnal indulniuk kellett.

Grayson visszasietett a teherautó elülső helyiségébe. Bármennyire is

igyekezett, valami nem hagyta nyugodni. Hosszú másodpercekig

tanulmányozta a térképet. A Légiónak nem voltak friss műholdas képei

a területről, valójában nem volt semmije, kivéve néhány régi,

nyomtatott térképet a Durandeltől délre, a Nagayan-hegységig elnyúló

vidékről. Abban bízott, hogy az éjszaka leple alatt, erőltetett menetben

átvezetheti a Légiót a Holt-tengeri-síkságon, és még napkelte előtt

elérhetik a Nagayan-hegységet. A hegyek között valamivel tovább

bujkálhatnának üldözőik elől, mivel a terep ott sokkal szabdaltabb és

erdősebb volt, nem beszélve a gleccservölgyekről és a szűk szorosokról.

Ha a mobil főhadiszállás megsemmisítésével sikerülne összezavarni

ellenségeiket, azután egyetlen éjszaka alatt megtenni az utat, azzal

nyerhetnének maguknak némi időt.

Tehát egy számítógépes nagyítású, friss műholdas térkép nagy

segítségükre lehet.

Miután döntésre jutott, Grayson letelepedett az egyik terminálhoz.

Értett a számítógépekhez, mióta apja zsoldos századában tizenéves

növendékként szolgált. A gép egy standard, katonai használatra

kifejlesztett Omnistar 4000-es modell volt, melyet billentyűzettel és

szóbeli utasításokkal egyaránt lehetett vezérelni. Gyakran dolgozott már

hasonlóval, ezért nem is vesztegette az időt az ismerkedésre, sebesen

gépelni kezdett.

– Ezredes! – kiáltotta DeVillar a szomszédos helyiségből. – Ezredes!

Készen állunk a robbantásra!

– Még ne kezdjék! – felelte Grayson lázasan gépelve. A hadnagy

bedugta a fejét az ajtón.

– Ezredes, indulnunk kell, azonnal!

Grayson betáplálta az utolsó utasítást, és várt. A falakon kihunytak a

vetített térképek, és a helyiségre teljes sötétség borult, eltekintve a

terminál kijelzőinek fényétől. Az asztalon felsípolt egy dobozszerű

szerkezet, és az egyik nyílásból egy vékony memóriakártya emelkedett

ki

– Kész! – Grayson felkapta a kártyát, és DeVillar felé fordult. –

Mehetünk!

Az ezredes hagyta el elsőként az autót. DeVillar működésbe hozta az

egyik töltet gyújtószerkezetét, és sietve követte.

Odakint a Mennydörgés lángolt az éjszakában. Géppuskatűz söpört

végig a fákon, és itt-ott, a lángok lobogó fényében látni lehetett a

halottak mozdulatlanul fekvő, véres testét. Az Íjász már eloltotta magát,

és lézertűzzel árasztotta el az erdőt, a sugarak kékesfehér csillogással

világítottak a sötétben. A pilóta talán még fel sem fogta, hogy a mobil

főhadiszállásra Légiós kommandósok törtek be, mivel a gép háttal állt

az autónak, és a pilóta az északi erdőt tartotta tűz alatt, ahonnan az

inferno rakéták érkeztek.

A Mennydörgés még mindig égett, a tűz hangos morajlással borította

be a sérült jobb vállat és kart, és mindig új erőre kapott, amikor a végtag

mozdulatai következében a lángoló vegyszer oxigénnel érintkezett. A

Légiós gyalogosok a déli erdőből kézifegyverekkel és géppuskákkal

tüzeltek, ártalmatlan lövedékeket vesztegettek a csatamechek vastag

páncélzatára, hogy elvonják a harci gépek figyelmét a mobil

főhadiszállásról.

Majdnem sikerült. Az erdőből érkező tűz abbamaradt, amikor

Grayson és DeVillar kirontottak a teherautó hátuljából. A Mennydörgés

éppen balra fordult, de hirtelen megtorpant, ahogy a pilóta észrevette a

félhomályban menekülő zsoldosokat. Grayson a szeme sarkából észlelte

a felemelkedő bal karon megcsillanó fényt, és látta a mech csuklója

fölötti páncélba épített iker fegyvercsöveket.

Aztán a Mennydörgés géppuskái tüzet nyitottak, nyomjelzőkkel

töltve meg a levegőt, melyek fénycsíkot húzva táncoltak és vibráltak az

erdőben. Grayson és DeVillar a földre vetették magukat, miközben a

Mennydörgés hátulról közelített hozzájuk. Az ezredes a hátára fordult,

és felnézett a halálhozó gépezetre. A mech most már alig égett, és nem

érkezett több inferno rakéta. Lövedékek pattantak hangos csendüléssel,

teljesen ártalmatlanul a páncélzatról, ahogy a déli erdőben bujkáló

katonák hiábavalóan próbálták elterelni a gép figyelmét. Egy újabb

lépés, és a géppuskák felemelkedtek az utolsó sorozatra.

20

Az éjszaka briliáns lángözönné robbant, fénye jóval túlszárnyalta az

égő csatamechét. Tűznyelvek nyúltak az ég felé, magukba nyelve a

mobil főhadiszállást. DeVillar és Grayson hasra fordultak, és próbálták

védeni a fejüket. A nyitott ajtón vaskos lángcsóva csapott ki – mintha

egy lángszóró tartálya robbant volna fel odabent –, és húzott fel a földön

lapuló zsoldosok feje felett. A teherautót egymás után rázták meg a

detonációk, ahogy DeVillar töltetei követhetetlen gyorsasággal, egymás

után léptek működésbe. Aztán a kabin alatti tartályban tárolt üzemanyag

is begyulladt, és egy nagy rombolóerejű bomba erejével felrobbant.

A Mennydörgés mindössze néhány méternyire állt a robbanásoktól,

melyek játékszerként lökték a földre a hatalmas gépet. Ez a hatvanöt

tonnás játékszer azonban megremegtette a földet, és zuhanásának

hangja összeolvadt a megsemmisülő autó robajával. Az egyik kinyújtott

fémkar Grayson lábától alig háromméternyire fúródott bele a puha

földbe. Az ezredes és DeVillar a következő pillanatban már talpon

voltak, és minden erejüket beleadva rohantak az erdő irányába.

Mire a Mennydörgés pilótája eléggé magához tért ahhoz, hogy talpra

állítsa a gépét, a két zsoldos már csatlakozott a többiekhez a fák

fedezékében, és a Szürke Halál Légió támadó egysége elindult a több

kilométernyire keletre lévő találkozási pont felé.

A közvetlen veszély elmúltával Graff rettegése fokozatosan átadta a

helyét a magabiztosságnak. Talán az a tény bátorította fel, hogy

foglyulejtői nem végeztek vele a helyszínen, hanem csak megkötözték

és betömték a száját. Miközben az egység a Holt-tengeri-síkság

peremén, Durandeltől délre emelkedő domboknál létesített új táborhely

felé haladt, mindvégig szoros őrizet alatt tartották az árulót. A

megérkezésük után bekísérték a Grayson főhadiszállásaként működő

sátorba, és odakötözték egy székhez.

Grayson számító csillogást vélt felfedezni a férfi szemében, és

pontosan tudta, mire gondol a fogoly: Ha a Szürke Halál Légió

parancsnoka életben tart, azt bizonyára jó okkal teszi... valószínűleg a

saját túlélése érdekében! Nem mer végezni velem, amíg úgy gondolja,

fel tud használni ahhoz, hogy a saját bőrét mentse!

Graff szavai igazolták Grayson gondolatait:

– Miből gondolja, hogy bármit is mondani fogok magának? Maga

már történelem... mindannyian azok. Biztosan tudja, hogy Irian hercege

nemsokára megérkezik. Már csak néhány nap, és a szánalmas hadereje

semmivé válik, megsemmisül! – Hangsúlya hirtelen megváltozott,

barátságosabbá vált. – Természetesen ha üzletet akar kötni, abban talán

tudok segíteni. Van még egy kis idő, mielőtt a herceg ideérne a

hadseregével. Beszélhetek Langsdorffal.

Grayson az undorral küszködve hallgatta a fogoly manipulálási

kísérleteit. Graff mögött McCall állt a melle előtt összefont karral,

rendszerint mosolygós vonásaira most komor kifejezés költözött. Clay a

bejáratánál helyezkedett el, arcát árnyék takarta. Khaled egy padon ült a

sátor távoli sarkában, hűvösen és kifejezéstelenül, mint mindig. Lori az

asztalnál ülve dörzsölgette a szemét.

– Eltapossuk ezt a férget, Gray? Vagy valami hasonló?

– Én a „vagy valami hasonló"-ra szavazok – közölte Clay. – Egy

lassú, sokáig tartó „vagy valami hasonló"-ra.

– Aha – bólintott McCall is. – Ezredes, csak aggyon nekem harminc

percet ezzel a fickóval, oszt...

– Egy kis csendet kérnék – intette le őket Grayson. Előrehajolt, hogy

szürke szeme egy szintbe kerüljön Graff barna szempárjával. – Graff, az

igazat megvallva azt sem hiszem, hogy képes lenne engem épségben

bejuttatni a városba, azt pedig még kevésbé, hogy kialkudhatna

bármiféle üzletet. – Kinyújtotta a kezét, és megpöccintette a fogoly

egyenruhájának gallérjára tűzött rendfokozati jelzést. – Miféle befolyása

lehet egy századosnak egy ezredes felett?

– Sokkal több, mint gondolná, ezredes. – Graff feszülten tekergett a

kötelékeiben, azután megvonta a vállát. – Van, amit még a hercegnek

sem mondtak el... ami pedig Langsdorfot illeti, ő semmiről sem tud.

– Maga viszont igen, ha jól veszem ki a szavaiból. A fogoly idegesen

elmosolyodott.

– Ahogy mondtam, ezredes. Értékes vagyok a maga számára. Ha

ügyesen játszik, akár élve is elhagyhatja ezt a koszfészket.

– Remek! – Grayson engedte, hogy gúny színezze a hangját. –

Uraim.. Lori...úgy tűnik, egy igen fontos embert ejtettünk foglyul. Az

egész művelet értelmi szerzőjét!

– Csak nevessen! Aztán nevethet holnap délután is Irian hercegének

rohammechjein!

Grayson a megkötözött embert méregette. A fogoly tele volt

ellentmondásokkal. Henceg, ugyanakkor titkolózik. Nem akar segíteni,

mégis szeretné bizonyítani, mennyire értékes. És mindenekelőtt az

elkeseredett próbálkozása, hogy fontos embernek látszódjék, egy

hatalommal rendelkező figurának, akivel az ellenségnek számolnia kell.

Ezt az utolsó motivációt akarta Grayson felhasználni Graff ellen,

kombinálva a férfi saját félelmével.

– Gray... – kezdte Lori, de az ezredes egy legyintéssel csendre intette.

– Abban reménykedtem, hogy sikerül elkapnunk Langsdorf ezredest

– mondta, holott a támadás célja a mobil főhadiszállás megsemmisítése

volt, Langsdorf foglyul ejtése vagy megölése csak másodlagos célként

került szóba. – Tudod, Lori, azt hiszem, elhibáztuk a célpontot. A férfi,

aki a támadásunk előtt kijött az autóból... – Graffhoz fordult. –

Langsdorf volt az, nem igaz? A férfi a szakadt bőrdzsekiben, rangjelzés

nélkül.

Graff kimérten bólintott.

– Igen. Ő volt. Néhány perccel a maguk érkezése előtt távozott. Nem

sokat törődik a protokollal és a ranggal.

– Vele talán beszélhettünk volna. Igazán kár, hogy csak... ennyit

sikerült kihoznunk az akcióból.

A fogoly felhorkant.

– Maga nem tudja, mit beszél.

– Nem? Komolyan azt akarja nekem bemagyarázni, hogy egy

százados többet tud a küldetésről, mint a teljes expedíciós haderőt

vezető ezredes? Ugyan már, Graff. Maga semmi, egyszerűen semmi! És

számomra még ennél is kevesebbet ér.

McCall odalépett Graysonhoz, ahol Graff is láthatta az arcát.

Barátságosan mosolygott vörös szakálla mögül:

– Ezredes, ne vigyem el a fattyút egy kicsit sétálni? Tuggya, egy

egyirányú sétára..

Grayson felsóhajtott.

– Ne, Davis. Nem ér annyit.

– Nem vihetjük magunkkal! – tiltakozott Lori. Az ezredes a fejét

csóválta.

– Nem. – Hosszú hatásszünetet tartott, miközben a reszkető árulót

figyelte. – Nem, azt hiszem, el kellene engednünk.

– Tessék? – Lori adott hangot elsőként a jelenlévők közös

felháborodásának.

– Ezt nem teheti, ezredes! – hördült fel Clay is.

Grayson válaszolni akart, de Hassan Khaled, aki az egész kihallgatás

során egyetlen szót sem szólt, megelőzte. Amikor megszólalt, mintha

maga a Halál beszélt volna érzelemmentes, kimért hangján:

– Azt hiszem, az ezredes kitűnő döntést hozott. Uram, nem is

feltételeztem önről ilyen... leleményességet.

– Köszönöm, Khaled. Davis, engedje el ezt az embert!

Davis habozott, aztán elkapta Grayson pillantását. A bakancsához

rögzített tokból előhízta harci kését, és Graff széke mögé lépett.

– Mit... mit művelnek? – kérdezte Graff, miközben a csuklóját

dörzsölgetve felállt. Pillantása egyik arcról a másikra siklott a sátorban,

és a tekintetéből áradó bizonytalanság hamarosan színtiszta rémületnek

adta át a helyét.

– Elmehet – közölte Grayson. – Semmit sem tud, ami minket

érdekelne. Magunkkal nem vihetjük, egyébként is szűkösek a

készleteink, és minden emberre szükségünk van a harchoz. A rólam

elterjesztett történetek ellenére nem vagyok vérszomjas gyilkos. Nem

végezzük ki magát. – Grayson engedélyezett magának egy mosolyt, bár

felfordult tőle a gyomra. – Legalábbis... nem én leszek a kivégzője.

Graff szeme tágra nyílt a felismeréstől.

– Maga... maga azt akarja, hogy kimenjek innen... a tábor közepére?

Ha meglátnak ott engem...

Grayson vállat vont.

– Talán nem látják meg. Vagy legalábbis nem azonnal.

– Kíváncsi vagyok, milyen messzire jut – méregette Khaled Graffot

összehúzott szemmel.

– Várjanak... Carlyle! Ezt nem teheti! Ha az emberei elkapnak,

akkor... Ne! Várjon! Ezt nem teheti! Ez nem humánus megoldás! Tudja,

mire képes a csőcselék...

– Valóban? Nos, talán tudom. Tizenkétmillió ártatlan emberi lény

meggyilkolásával vádolnak. Egy ilyen ember számára egy kis zavargás

mit sem számít. Tűnjön el a szemem elől! Hagyjuk, hogy egykori

bajtársai döntsenek a sorsáról, akiket elárult.

– Ne!

– Sokan vannak, akik kedvelték Francine Roget-t – mormolta

elgondolkodva Grayson. – És Sylvia Trevort. Jó emberek voltak, és

maga miatt kellett meghalniuk. Aztán ott vannak ugye az űrjárók...

– Várjon! Nem érti! – Graff most már nyíltan könyörgött. – Nem

küldhet ki oda! Darabokra tépnek!

– Lassan – bólintott Khaled. Erre az egyetlen, hideg, elnyújtott szóra

Graff megállíthatatlanul reszketni kezdett. – Nem érti! – ismételte a fogoly kétségbeesetten. – Igaz, hogy csak a

Marik-ház gárdájának századosa vagyok, de... de annál sokkal több is!

– Semmi olyat nem mondott, ami a legkevésbé is érdekelne, Graff.

Kifelé!

– Ne! Komsztár! A Komsztárnak dolgozom!

A szó teljesen meglepetésszerűen érte Graysont. Fogalma sem volt,

miféle igazságot csikarhatna ki Graffból, de a lehetséges igazságok és

vallomások sorából erre számított a legkevésbé.

Az ezredes mereven Graff szemébe nézett. A férfi egyértelműen és

leplezetlenül rettegett. A reszketésében nem volt semmi tettetés.

Graysonnak valahogy sikerült rendeznie a sorait, és elmosolyodott.

Hagyta, hogy mosolya először kuncogássá, majd nevetéssé

terebélyesedjen.

– Maga? Komsztár-ügynök? Clay is mosolygott.

– Talán most azonnal üzenetet szeretne küldeni, nem gondolja,

főnök?

– Nézze, ezredes, meg kell hallgatnia! – Az árulóból most már

folyamatosan ömlött a szó. – Hónapokkal ezelőtt megkeresett valaki...

aki nagyon magasan áll a Komsztár hierarchiájában. A neve Rachan, a

rangja pedig püspök. Nagyon magas szinten! Tudja, mit jelent ez? Hogy

a Komsztár szervezetének egy befolyásos hivatalnoka. Azt mondják,

hogy a Terrán a prímás bizalmasaként ismerik!

Rachan ötlete volt a maga... és az egész Szürke Halál Légió rossz

hírbe hozása.

– Miért? – Grayson ajka keskeny, feszes vonallá vékonyodott. –

Miért akarná ezt a Komsztár? – Nem kellett tettetnie a döbbenetet.

– Így van, mi az ördögöt érne el vele a Komsztár? – tette fel a kérdést

Clay is. – Egy csapatnyi babonás csuhás, és az ő...

– Finomabban, Del, finomabban! Ne sértegessük az úriembert!

Mondja csak, Graff, miért érdekeljük mi a Komsztárt? A Komsztár

semlegessége a házak közötti konfliktusokban közismert.

Graff egyikükről a másikra nézett, próbált bátorságot önteni magába.

Mindegyik mechharcos közelebb húzódott, most már szinte gyűrűbe

fogták az árulót.

– Mert... mert van itt egy raktár... egy ősrégi Csillagliga-raktár,

valahol a Helmen.

– Egy raktár – ismételte Lori. – Fegyverek?

– Fegyverek. És csatamechek. Tartalék alkatrészek. Muníció.

Nehézgépek. Javítóállványok. Egy teljes csillagligás haditengerészeti

bázis raktárkészlete, és mindez valahol Freeport mellett.

– Valahol. Tehát maguk sem tudják, hogy pontosan hol. Graff a fejét

rázta.

– Sajnos nem. Van néhány régi, Csillagliga korabeli feljegyzésünk,

amelyek említést tesznek az itteni haditengerészeti raktárról. Akkoriban

még Freeportban volt.

– Hallottam róla – bólintott Grayson. – És van rá esély, hogy a

készlet még mindig itt van valahol a közelben. Az itteni helyőrség

parancsnoka semmiképpen sem tudta elszállítani a felszerelést.

– Hallott róla? – Most Graffon volt a meglepetés sora. A férfi

szemlátomást összezuhant, hirtelen jött élénksége elenyészett. – Azt

hiszem, ezredes, a katonai hírszerzése sokkal jobb, mint sejtettem.

– Mindössze ennyit tud mondani nekünk? Hogy a Marikok meg

akarják találni a Liga raktárát?

– Nem csak a Marik-ház. Pont ezt próbálom elmagyarázni

maguknak! A Komsztár!

– És mi érdeke fűződne ehhez a Komsztárnak? – kérdezte Lori. Graff

megvonta a vállát.

– A Komsztár hozzáfér a régi feljegyzésekhez... köztük Minoru

Kurita jelentéséhez is a helmi rajtaütésről.

– A luthieni tanácsnak küldött jelentést.

Graff bólintott.

– A luthieni tanács valószínűleg nem szentelt kellő figyelmet a

jelentésnek, hiszen mint látják, ők most nincsenek itt. Ám amikor a

Komsztár kutatói elolvasták a dokumentumot, rengeteg idejük volt

gondolkodni. Annak a raktárnak hatalmasnak kellett lennie! Hol lehet

ennyi felszerelést, ennyi csatamechet elrejteni? Mint tudják, a Komsztár

saját hadsereget tart fenn saját érdekeinek védelmére. És egy ilyen nagy,

titkos létesítmény... persze hogy nagyon is érdekli a Komsztárt.

– Hm. – Grayson átható tekintettel fürkészte Graffot. – Nagyon

érdekes. De még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy az a bizonyos

püspök miért akarja kegyvesztetté tenni az ezredemet.

Graff habozott, mire McCall megszólalt:

– Ugyan, fiacskám, beszé'sz, vagy e'megyünk arra a sétára, amit az

előbb említettem?

– Rachan ötlete volt...

– Ezt már mondta.

– Maga, ezredes... maga és ez emberei útban voltak.

– Kinek az útjában?

– A Komsztáréban. Ez a bolygó, a Helm adminisztratív körzetekre

oszlik. A maguk szerződése Janos Marikkal kikötötte, hogy a

Marikháznak tett szolgáltatásokért cserébe megkapják a Durandel körüli

birtokot.

Grayson bólintott.

– Így van.

– Helmfast nagyuraként gyakorlatilag maga lett az egész terület

kormányzója az Araga-hegység és a tenger között. A kormányzója

mindennek a kontinensnek ezen a részén, kivéve Helmdown városát,

amely a bolygót irányító Stewart hercegség alá tartozik.

– Ismerem a jogi helyzetet Graff. A fogoly ismét megvonta a vállát.

– Rachan püspök kidolgozott egy tervet. Durandelt Garth-nak kellett

volna adományozni a... a Nemzetközösségnek tett szolgálataiért. A

Helmfast erőd néhány éve már üresen állt, az utolsó tulajdonosa...

kegyvesztetté vált. Talán azt is a Komsztár intézte el, de ebben nem

vagyok biztos. Rachan már nagyon hosszú ideje próbált úgy

manőverezni, hogy jogot formálhasson a Helmfastra.

– És vele együtt az elveszett raktárra is. – Nagyrészt csak idő kérdése volt az egész. Rachan úgy tippelte,

hogy évek, talán évtizedek kellenek a raktár felfedezéséhez. A

készleteknek valahol Freeport városától néhány tucat kilométeren belül

kell lennie, de nem is számított rá, hogy könnyű lesz megtalálni. Több

ezer négyzetkilométerről van szó. Egyes feltételezések szerint valahol a

Holt-tengeri-síkság alatt lehet. Azt a nagy kiterjedésű mélyföldet

egészen az legutóbbi időkig víz borította. Könnyen lehet, hogy amikor

el akarták rejteni a készleteket, és kísérletet tettek egy tenger alatti

barlangrendszer kiépítésére, a bányászati fúrások okozták a tengervíz

elszivárgását a kőzetlemez hasadékain keresztül. A másik lehetőség,

hogy a raktár még mindig Freeport alatt lapul, többméternyi acéllal és

betonnal befedve, ahol kevés az esély a megtalálására. Több évig kell

próbafúrásokat és méréseket végezni mindegyik helyen, hogy

feltárjanak minden lehetőséget. És a területen más városok is voltak.

Értik már, mekkora feladat ez? Rachan tudja, hogy évek kellenek a

kereséshez.

– És amikor megtalálja, szüksége lesz egy flottára az elszállításához

– mondta Clay. – Ami Helmfast urának segítségét és hallgatását jelenti.

– Úgy gondolta, én nem fogok együttműködni. – Graff halványan

elmosolyodott.

– Ezredes, mielőtt a kegyvesztetté tételéről szóló döntés

megszületett, nagyon hosszú ideig tanulmányozták önt. Arra a

megállapításra jutottak, hogy a maga személyisége nem... megfelelő

erre a feladatra. Garth nagyúr sokkal közelebb állt az elképzeléseikhez.

Lori félrebillentette a fejét.

– Nos, Garth sokkal kövérebb Graysonnál...

– És sokkal befolyásolhatóbb... lehet rajta fogást találni, amivel

nagyon könnyű manipulálni.

– És mi lenne az?

– A mohósága.

– Ó.

– A lényeg tehát, hogy a Helmet Garth-nak kellett volna megkapnia,

nem magának. És annak érdekében, hogy a Légiót eltávolítsák

Durandelből...

Grayson lehunyta a szemét.

– A... Sirus V. lakói... tehát igaz a hír? Vagy az is csak egy

rosszindulatú híresztelés?

– Az igaz. A műveletnek azért a szakaszáért Garth nagyúr felelt. –

Amint Graff meglátta Grayson arckifejezését, rögtön beszédesebbé vált.

– Nem én voltam! Én... én mondtam magának! A gárda századosa

voltam, Rachan majdnem egy évvel ezelőtt keresett fel. Beszélt nekem a

raktárról, és megkérdezte, segítenék-e neki. Hízelgett az ajánlata. A

Komsztár püspökei ritkán üzletelnek egyszerű gárdaszázadosokkal.

– És pontosan mit kellett tennie?

– Mechharcosként csatlakozni az ezredéhez. A helmi birtokot önnek

és az ezredének adományozó szerződést akkor még nem írták alá, de

Janos Marik és a stábja már felvetette az ötletet. Rachan nem akarta,

hogy ez megtörténjen. De ha mégis megtörténik, valakinek informálnia

kellett őt az ön lépéseiről, terveiről.

– Egy mocskos kém! – sziszegte Clay. – És mellette még áruló is!

– Nem vagyok áruló! A Komsztárnak dolgoztam... az emberiség

érdekében!

– Ó, tehát most már az emberiség érdekéről van szó! – vágott vissza

dühösen Grayson. – Embermilliók lemészárlása az emberiség

érdekében!

– Az nem én voltam...

– Valóban nem? Emlékszem a Sirius V.-ön eltöltött utolsó napra.

Maga volt szolgálatban, járőröznie kellett az Orgyilkosával.

– Nos... igen...

– És elcserélte a szolgálatot Vandergriffel – mondta Lori elkerekedő

szemmel. – Emlékszem, még szó is volt róla... hogy jobban szeret

őrködni, mint élvezni a Tiantan látványosságait.

– Miért akart őrszolgálatot ellátni aznap éjjel? Graff beharapta az

ajkát, és megrázta a fejét.

– Nem én robbantottam fel a kupolát.

– Nem, de két őrszemet meggyilkoltak, lézerrel és vibropengével

végeztek velük közvetlen közelről. Emlékszik rá? – Lori lassan ingatta a

fejét, mintha maga sem akarná elhinni, amit mond. – Megkérdeztük

magát, mert éppen abban a váltásban történt az eset, de feltételeztük,

hogy Liao katonák tették, akik nem akarták letenni a fegyvert. De volt

ott valaki más is azon az éjszakán, igaz? Valaki, aki ellopott néhány

légpárnást, hogy bejöjjön és... és mit tegyen, Graff? Elhelyezzen néhány

robbanótöltetet a kupolákon? Robbanótölteteket, melyek csak akkor

lépnek működésbe, amikor mi már elmentünk, de a helyiek még nem

tudnak a távozásunkról? Hogy úgy tűnjön, mintha mi követtük volna el

a tettet?

– El kellett menniük maga mellett, igaz? – kérdezte Grayson. Graff

kétségbeesett, összetört arckifejezéssel bólintott.

– Maga pedig ott állt, és van képe azt állítani, hogy nem ölte meg

azokat az embereket? Magáé a felelősség! – Grayson undorodva fordult

el tőle. – Del! Tüntesse el a szemem elől!

– Ne! – nyüszítette Graff. – Megígérte, hogy...

– Zárja be a raktársátorba, Del!

– Igenis, uram. Gyerünk!

Miután Clay a gallérjánál fogva kipenderítette Graffot a sátorból, és

ő maga is távozott, Lori felállt, és az asztalt megkerülve odasétált

Graysonhoz.

– Ez még nem segít rajtunk, igaz, Gray? Úgy értem... hiába tudjuk, ki

van ellenünk és miért. Nem látok megoldást.

– Azon gondolkodom... – tűnődött halkan az ezredes.

– Késő van. Vagy inkább korán. Néhány óra és megvirrad.

Alhatnánk egy keveset.

Grayson a fejét csóválta. Kivett egy apró, fekete számítógépes

adatlemezt a zubbonya zsebéből, és elgondolkodva nézte.

– Menjetek csak, aludjatok ki magatokat! – Mi az?

– Ma éjjel találtam. Menj, nekem még meg kell néznem valamit.

21

Lori négy órával később talált rá Graysonra, miután a peremvonali

őrség két gyalogosa tájékoztatta, hogy az ezredes elvitt egy légpárnást,

és a Durandel felé vezető úton távozott. Lori követte a példáját.

Amikor megtalálta, Grayson a Helmfast eligazítótermének romjai

között üldögélt. A mennyezeten keresztül látszott az ég, és a kora

reggeli világosság beszüremlett a plafon és a falak résein; a napsugarak

csillogtak a Grayson mocorgása következtében felverődött porban.

Az ezredes a déli falon tátongó lyukon keresztül manőverezett be a

helyiségbe. A kis jármű hátuljában elhelyezett generátoroktól

energiakábelek kígyóztak a törmelékkel borított padlón az egyik

terminálig, majd onnan tovább két számítógép-kijelzőig. Grayson éppen

a monitorokon látható orbitális térképek kinagyításával

foglalatoskodott. Közvetlen közelről megvizsgálta az egyik térképet,

majd új parancsokat táplált be az előtte lévő billentyűzeten. Miközben

gépelt, az egyik kép megmozdult, elfordult, vagy hirtelen

megnövekedett, ahogy megváltoztatta a nagyítás mértékét.

Egy megégett fadarab hangosan reccsent, amikor Lori rálépett, és

Grayson meglepődve fordult hátra. Szeme tompának és sötétnek tűnt a

kimerültségtől, tekintetében űzött kifejezés ült.

– Lori! Mit keresel itt?

– Ezt én is kérdezhetném tőled. Grayson, mégis mi a jó fenét

művelsz?

A férfi feszes, vékony mosollyal válaszolt.

– Szeretnék megtudni ezt–azt. Graff jóval többet mondott nekünk,

mint azt gondolja.

– Visszatartott valamit?

– Ó, dehogy. Szerintem eléggé be volt rezeivé, hogy mindent

eldaloljon. Nem, szó szerint értettem. Többet mondott nekünk, mint

amit ő személyesen tudott.

– Ezt hogy érted?

Grayson az egyik képernyőre mutatott.

– Emlékszel, hogyan működnek a térképek? – A lány bólintott, de az

ezredes folytatta. Szavai úgy összefolytak, hogy Lori először azt hitte,

be van rúgva. Aztán rájött, hogy valószínűleg a teljes kimerültség

állapotának határára került. – Beállítjuk a terminálon a megfelelő

nagyítást, és a terület bármelyik részét tanulmányozhatjuk. A nagyítást

egy lépésben tízszeresével tudjuk változtatni, és ráközelíthetünk

bármilyen, egy méter átmérőjű objektumra.

– Grayson... nem kéne aludnod egyet?

A férfi azonban folytatta, mintha nem is hallotta volna.

– Ez itt – mutatott a bal oldali képernyőre – az a térkép, amit a

Helmfastban találtunk. Emlékszel?

Lori bólintott.

– Nagyon régi darab, az adatok szerint... mennyi is... háromszáz éves.

A vidék azóta megváltozott kissé. Példának okáért a Holt-tenger akkor

még egyáltalán nem volt holt. – Egy fényceruzával a Durandeltől délre

lévő, zöldes víztömegre mutatott, mely több száz kilométeren keresztül,

csaknem a Nagayan-hegységig húzódott.

– Sekély – állapította meg Lori. A fotókon lévő két tenger közötti

különbség meglepő volt. A Nyugati-egyenlítői-tenger sötétkéken

tündökölt, eltekintve a világoszöld vagy zöldeskék sávoktól, ahol a

homokpadok a szigetek és a partvonal mentén a felszín közelébe

emelkedtek.

– Ha az Egyenlítői-tengert tekintjük tengerszintnek, akkor a Holt-

tengeri-síkság, vagy ahogy akkoriban nevezték, a Yehudan-tenger

majdnem 200 méterrel a tengerszint felett fekszik. – Grayson egy szürke

foltra mutatott a Yehudan-tenger nyugati partján. – Ez itt Freeport,

Minoru Kurita érkezése előtt. És igen, megpróbáltam megtalálni az

eredeti Csillagliga-raktárt. Szerintem a várostól északra lévő hatalmas

épületek egyike lehetett az, de nem lehetek benne biztos. Egyértelműen

elrejtették az orbitális megfigyelés elől.

– Egyértelműen.

– Ez pedig itt egy folyó. A Cinóber-folyó.

– Vörös.

– Eléggé. Valamilyen szennyezés lehet, esetleg alga, vagy

valamilyen más, nagy tömegben előforduló vízinövény. – A freeporti

tengerpartra mutatott. – A nagy koncentráció miatt nevezték el a folyót

Cinóbernek. Nyugat felé folyik, erre, és... itt tűnik el.

– Eltűnik?

– Lemegy a föld alá. Figyelj. – Új parancsokat gépelt be, mire a

folyó extrém módon felnagyítódott, így a képet mintha egy néhány száz

méter magasan szálló repülőgépről készítették volna. A folyam egy

aszfaltutakkal szabdalt síkságon vonult keresztül, és amikor

megközelítette a hegységet, betért egy mély völgybe, majd egy hirtelen

kanyart követően, egy hatalmas szikla mögött eltűnt.

– A folyók nagyon ritkán folynak a hegyek felé, Lori. Csakhogy ez

egy különleges eset. A Yehudan-tenger valamivel magasabban van,

mint az Egyenlítői-tenger. A köztük lévő hegyek meglehetősen újak és

kialakulatlanok, valószínűleg két tektonikai lemez határán keletkeztek.

Amikor a lemezek összeütköztek, kiemelkedett ez a hegylánc. Ami azt

jelenti, hogy a terület nem tekinthető stabilnak. Időről időre erős

földrengések rázzák meg.

– Érdekes. És?

Grayson a bal oldali képnél visszatért a korábbi nagyításhoz.

– Most nézd meg ezt! – mutatott a jobb oldali monitorra. Ugyanaz

volt rajta, mint a másikon, mégis lehetett látni némi változást. A

Yehudan-tenger helyén fehér, okkersárga és szürke ásványlerakódások

pompáztak.

– Ez annak a térképnek a másolata, amit múlt éjjel hoztam el a mobil

főhadiszállásról. A program adatai szerint az Asagai nevű űrjáróról

készítették, öt nappal ezelőtt.

– Mielőtt ideértünk.

– Pontosan. – Grayson ismét a fényceruzát használta. – Itt van

Freeport... természetesen romokban, Minoru Kuritának köszönhetően.

Itt pedig Durandel... egyelőre még sértetlenül. – A hangja

megbicsaklott, és Lori pontosan tudta, mire gondol: a Durandel légi

felvétele a Marik erők látogatása előtti állapotot mutatta.

Grayson hátradőlt a széken, hosszú csontos ujjaival arcát és szemét

dörzsölte. Olyan sokáig ült ott csukott szemmel, lehorgasztott fejjel,

hogy Lori azt hitte, beszéd közben elaludt.

– Tegnap éjjel jöttem ide – szólalt meg végül a férfi. – Vagy inkább

ma reggel. Mert foglalkoztatott, amit Graff mondott. Természetesen

Ringtől hallottunk először a Csillagliga raktáráról. Bevallom, kíváncsivá

tett a dolog, de akkor még annyi más dologgal kellett foglalkoznom, és

időm sem volt jobban belemélyedni. Aztán Graff azt mondta, hogy a

Komsztár is rendelkezik ugyanazokkal az információkkal, és...

érdeklődést mutat.

– Elég nagy érdeklődést ahhoz, hogy lejárasson minket.

– A fenébe is, Lori... elég nagy érdeklődést ahhoz, hogy hidegvérrel

lemészároljon több millió embert, és így szerezzen jogot a területre!

Tudod, mit jelent ez, Lori? A Komsztár mindig is igyekezett beállítani

magát egy tökéletesen semleges szervezetnek, amely a házak között

zajló kicsinyes politizáláson és vitákon felül áll. Az utódállamok

zsoldosai a Komsztár szolgálatait veszik igénybe ha közvetítőkre és

bankárokra van szükségük a szerződéseik megkötéséhez. Az Apollótól a

Pleiadesig minden világon ők tartják a kezükben a kommunikációs

hálózatot. Most pedig könyörtelenül megtervezik – és kivitelezik! – tíz-

tizenkétmillió ártatlan polgár meggyilkolását... csak hogy jogos ürügyet

találjanak?

Lori nehezen találta a hangját. Nem követte úgy vissza Graff

szavainak jelentését, mint Grayson, és az áruló vallomásának mélyebb

értelme csak most jutott el a tudatáig.

– Akkor ők... a Komsztár... nagyon akarja a Helmet.

Grayson ránézett, riasztóan festett a szeme alatti sötét karikákkal.

– Kíváncsi lennék, hogy az utóbbi néhány évszázadban hány

politikai játszmában volt benne a kezük. Elképzelem, ahogy a Komsztár

amolyan hatodik nagy házként, láthatatlanul, érzékelhetetlenül

munkálkodik a színfalak mögött, és saját céljainak megfelelően

manipulálja a többi házat.

– Miféle célok ezek?

– Azt én is nagyon szeretném tudni. Vagy talán jobb, ha nem tudom.

Ha képesek elrendelni tizenkétmillió ártatlan ember lemészárlását. ..

Lori Grayson széke mögé lépett, és átkarolta a férfi nyakát. Az

ezredes lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét.

– Lehetséges – mondta végül –, hogy az a Rachan, akiről Graff

beszélt, a Komsztár fennhatóságán kívül tevékenykedik.

– Renegát lenne? Törvényenkívüli?

– Valami olyasmi. De az is lehet, hogy valami sokkal nagyobb

dologba botlottunk, mint egyetlen ember cselszövése.

Lori hallotta az eltökéltséget Grayson hangjában, és tudta, hogy a

férfi már döntésre jutott.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte.

– Először is gondoskodni kell az ezred biztonságáról. Azután... azon

gondolkodom, egy kicsit be kéne kavarni Rachan... vagy a Komsztár

terveinek.

A lány érezte a férfi izgatottságát. Grayson megfordult a székkel,

hogy szemben legyen a lánnyal. A hűvös, szürke szempárban olyan tűz

égett, amilyet Lori még soha nem látott megismerkedésük óta.

– Lori! Azt hiszem, tudom, hol van a Csillagliga raktára!

Lori hosszú ideig nézte Grayson szemét. Aggasztotta ez a lázas

izgalom. Vajon próbál belekapaszkodni minden reménybe?

Elkeseredetten szeretné megmenteni a Légiót... és annyira kimerült!

Nem találhatta meg ilyen gyorsan, amit mások már oly hosszú ideje

keresnek!

Lehetetlennek tűnt, hogy mindössze néhány órás munkával, alvás

nélkül megoldja a rejtvényt, amely a jelek szerint már hosszú évek óta

foglalkoztatja a Komsztár kutatóit.

– Gray...

Kimerültsége sebezhetővé tette az ezredest. Lori látta a

csalódottságot a tekintetében.

– Nem hiszel nekem, ugye?

– Gray, kimerült vagy... fáradt.

Aztán meglepve tapasztalta, hogy kedvese felnevet.

– Azt hiszed, ki vagyok ütve, igaz? Nos, én is azt hittem, amikor

először megláttam. Nézd!

Visszafordította a székét a terminálhoz, és sebesen gépelni kezdett.

Mindkét térkép megváltozott, kitágult, ráközelített a Nagayan-

hegységtől a Yehudan-tenger partjáig tartó síkságra. Balra a Yehudan-

tenger zöld és kékeszöld tömege látszott, partján a város szürke foltja

egyértelműen egy élő entitás volt. A halványvörös Cinóber-folyó lustán

kanyarogva haladt a hegyek felé. A síkságot sötétszürke aszfaltutak és

légpárnásösvények szabdalták.

A jobb oldalon a Yehudan már kiszáradt, ásványok rakódtak le

medrében. A város még mindig alaktalan, szürke folt volt, de némileg

átrendeződött körkörös alakban, ahol a Kurita fegyverek elpárologtatták

a központi részt, és mindent romba döntöttek a kráteren kívül. Az utakat

néhol még fel lehetett ismerni, de a legtöbb helyen por és törmelék

borította őket. A folyómeder halványcinóber szalagként kanyargott a

romvárostól nyugatra, ugyanolyan szárazan és üresen, mint maga a holt

tengermeder.

– Látod a különbséget?

Lori alaposan megvizsgálta a térképeket, tekintete egyikről a másikra

vándorolt.

– A Yehudan-tenger eltűnt.

– Ez természetes? Mást nem látsz?

– Freeport romokban van.

– Más?

Lori már éppen mondta volna, hogy túlságosan fáradt a

kitalálósdihoz, de a szavak a torkára forrtak.

– A folyó! – nyögte ki végül. – A folyó a hegységtől keletre

kiszáradt.

– Pontosan.

A lány ellépett Grayson mellett, hogy közelebbről is szemügyre

vegye a térképet.

– Talán akkor rekesztették el a folyót, amikor Freeportot

lebombázták.

– Lehetséges. Úgy tűnik, Freeport tengerparti részén, a folyótorkolat

mellett nagyszabású építkezési munkálatok folytak, de a robbanás

minden nyomát eltüntette. Viszont ezt nézd, a Cinóber-folyó itt ömlött a

Yehudan-tengerbe. – A fényceruzával követte végig a folyó útját. – A

Yehudan jóval a tengerszint felett van, az Északi–felföldi-síkságon. A

folyó a Nagayan-hegység felé folyt, aztán eltűnt a föld alatt,

valószínűleg egy barlangrendszerben. Itt bukkan elő újból, a hegység

nyugati oldalán, aztán csaknem 2500 métert megy lefelé a Nyugati-

egyenlítői-tengerhez. Elsőként az tűnt fel, hogy ha a tenger kiszáradt,

akkor a folyónak is ki kellett volna. – A jobb oldali, jelenlegi helyzetet

ábrázoló térképre mutatott a fényceruzával. – Itt azonban látjuk a

Cinóber-folyót előtűnni a föld alól, a hegységtől nyugatra. Korántsem

olyan nagy, mint régen. Láthatod, hogy a háromszáz évvel ezelőtti

folyóhoz képest csupán egy kis patak.

– A folyó kiszáradhatott Freeport és a hegység között – mondta

bizonytalanul Lori –, de a nyugati részét tovább táplálhatták az olvadó

gleccserek és a föld alatti források.

– Egyetértek – bólogatott lelkesen Grayson. – Ettől függetlenül a

különös jelenség felkeltette az érdeklődésemet. Gondosan ellenőriztem

a régi helmfasti térképet, maximális nagyítással átnéztem a völgyet,

ahol a Cinóber-folyó eltűnik. – Kinagyította a bal oldali térképet. A

völgyben látni lehetett a folyó vöröses vizét. Miután egy kilométert

haladt a sziklás vidéken, éles kanyart tett jobbra, és egy épület méretű

gránittömb alatt nyoma veszett.

Grayson most a jobb térképet nagyította ki hasonló mértékben, és

ugyanarra a területre fókuszált.

– És megnéztem az öt nappal ezelőtti, a mobil főhadiszállástól

zsákmányolt térképet is. A legnehezebb feladatat a kétféle

koordinátarendszer egyeztetése volt, hogy egy koordináta betáplálásával

mindkét térképen, az újon és a régin is ugyanaz a pont jelenjen meg,

ugyanakkora nagyítással.

Lori egyik térképről a másikra nézett, egyre jobban összezavarodott.

Nehéz volt elhinni, hogy mindkettő ugyanazt a pontot mutatta, pedig

Grayson ezt állította. A Cinóber-folyó völgye jól felismerhetően

ugyanúgy nézett ki mindkét képen. A bal oldalin volt benne víz, a jobb

oldalin nem, de a terület terepviszonyai és a partvonal mindkettőn

ugyanúgy nézett ki. Természetesen a növényzet más volt, az újabb

képen sokkal ritkásabb. Ezenkívül látszott egy ház is, amelyik a régin

még nem volt ott, egy fém és beton építmény a folyóra néző domb

oldalában.

Ilyen változásokra azonban számítani lehetett három évszázad

elteltével. Ennél sokkal zavaróbb volt a terep változása ott, ahol a folyó

eltűnt a föld alatt. Az egyik képen a víz egy hatalmas kőtömb

takarásában folyt be a föld alatti barlang nyílásán. A másikon a folyóágy

ugyanaddig a szikláig futott – csakhogy a harminc méter magas, sima

gránittömb most az oldalán állt. Mintha a folyó egyenesen a sziklának

folyt volna – hogy aztán eltűnjön, beleolvadjon a kőbe. A terep körös–

körül változatlan volt, kivéve néhány helyet, ahol a völgyfal egykor

lankás falai sokkal meredekebbek, szinte függőlegessé váltak,

közvetlenül a sziklatömb szomszédságában. Mintha szándékosan

alakították volna így, gondolta Lori.

– Ennek semmi értelme – jelentette ki. – Olyan... szándékosnak

tűnik. Esetleg egy földrengés? Azt mondtad, gyakoriak a földrengések

arrafelé...

– Becsléseim szerint ez a sziklatömb körülbelül tízmilliárd

kilogrammot nyomhat... tízmillió tonnát. Igen, egy földrengés meg

tudna mozgatni ekkora tömeget... de meg tudná mozdítani úgy, hogy ne

omlassza le a sziklákat itt... és itt? Vagy hogy ne omlassza be a

folyópartot? És mi a helyzet ezzel az épülettel itt, az újabb térképen?

Talán a... földrengés után épült, de ha összeveted a többi változás

hiányával, akkor legalábbis elgondolkodtató, hogy lehet egy földrengés

ennyire szelektív.

– Ez ugyanaz a szikla az élére fordítva?

– Biztos vagyok benne. Amennyire meg tudtam állapítani, nem túl

vastag. Szerintem nem véletlenül húzták fel és állították az élére. Még

az is lehet, hogy egy kicsit alakítgattak rajta, hogy pontosan passzoljon

a folyóágyba. És mintha a medret is mélyebbre ásták volna, hogy

passzoljon a kőhöz.

– Akkor ez azt jelenti... – Lori elhallgatott. Igaza van! Tényleg

megtalálta!

Grayson az egykedvűen álló sziklaképződményre mutatott a

fényceruzával.

– Lori, kedvesem, azt hiszem, amit mi itt látunk, az nem más, mint

egy ajtó. Egy nagyon nagy, nagyon erős és nagyon nagy gondossággal

elhelyezett ajtó.

– A Csillagliga fegyverraktára.

– Úgy tűnik. Alig száz kilométerre Freeporttól. A tény, hogy a folyó

a hegyek felé folyik arra utalt, hogy itt valamiféle barlangbejáratnak

kellett lennie. Szerintem a Csillagliga mérnöke... mi is volt a neve?

– Keeler.

– Szerintem Keeler őrnagy és az emberei valahogy eltérítették a

folyót, talán Freeportban építettek egy gátat. A folyómeder kiszáradt, és

így hozzáférhettek egy nagy, tiszta, száraz barlanghoz vagy alagúthoz,

amely átvezetett a hegységen. Amikor a dolgok kezdtek rosszul

alakulni, és a Csillagliga szétesőfélben volt, áttelepítették ide az egész

fegyverraktárt. Betették a barlangba, azután egy hatalmas sziklával

lezárták a bejáratot. Minoru Kurita nem sokkal ezután ért ide, de már

nyomát sem találta a Csillagliga készleteinek. Mindent átkutatott, de

nem jutott eredményre. Ha akkoriban a rendelkezésére álltak is

műholdas felderítő térképek, akkor észrevehette a kiszáradt

folyómedret, még talán a sziklát is, de nem volt a birtokában régebbi

felvételeknek, amelyek megmutatták volna, hogy itt nemrégiben,

mindössze néhány hónappal vagy évvel azelőtt tényleg volt egy folyó,

és a szikla is másképp állt.

– Ezért aztán elpusztította a világot.

– És miközben ezt tette, nagy valószínűséggel mindenkit megölt, aki

ismerte a fegyverek rejtekhelyét.

– És a Komsztár hogyhogy nem jött rá?

– Kétlem, hogy valaha is egymás mellé tették volna a két térképet.

Talán dolgoztak régi térképekkel, melyek a raktár elrejtése előtti

állapotot mutatták. Valószínűleg új, Freeport pusztulása után készült

térképeket is megvizsgáltak. De egymás mellé kell helyezned a kettőt,

hogy észrevegyed: az a szikla egyszerűen nem illik oda!

– Következő kérdés: hogyan tudjuk megszerezni? Mert ez jár a

fejedben, nem igaz?

Grayson elmosolyodott, de kimerültsége miatt ez inkább fáradt

grimasznak tűnt.

– Esetleg nyers erővel?

– Nem hiszem, hogy egyszerűen csak odasétálhatnál a

Martalócoddal, és félrerúghatnád azt a sziklát.

– Én is kétlem, hogy ez lenne a megoldás. Viszont rengeteg

robbanóanyagot szereztünk a durandeli raktárból. És van egy egykori

bányászmérnökünk, aki azt is tudja, hogyan kell felhasználni.

– Szerinted ledönthetjük a sziklát?

– Nem értek igazán a geológiához, de van annyi utásztapasztalatom,

hogy lássam, ezt a sziklát meg kell mozdítani, valahogy ki kell

billenteni az egyensúlyából... esetleg itt és itt – mutogatott a

fényceruzával –, a tetejénél és a völgy két oldalán. De lehet, hogy a

mérnökünk majd kitalál valami jobb megoldást. És ha DeVillar

elhelyezi a három tonna robbanóanyagot, és ledönti ezt a követ, én akár

egy kanállal is hajlandó vagyok alagutat ásni a romok között.

– De miért? Áh, értem már... hasznát tudnánk venni néhány új

mechnek... és biztosan vannak tartalék alkatrészek, javítólétesítmények

is. Viszont akkor sem tudjuk felhasználni az összes felszerelést, és

kétlem, hogy Langsdorf engedné, hogy sokáig élvezzük az új

játékszereinket. A Helm összes felszerelése sem segít rajtunk, ha csak

egy létszámhiányos ezreddel rendelkezünk... és nincs időnk kidolgozni

egy hatékony védelmi tervet.

– Bármi is legyen az oka, a Komsztár valamiért akarja ezeket a

fegyvereket, Lori. Meg merem kockáztatni, hogy egy részét odaígérték

a nekik segítő Marikoknak. Garth-nak például biztosan meg kellett

ígérniük, hogy kap valamit a fáradozásaiért cserébe, és hogy ez a valami

felettébb értékes lesz.

– Mondjuk, egy ezrednyi vadonatúj csatamech. – Úgy van. Akár a Komsztár áll a háttérben, akár Rachan

magánakciójáról van szó, több millió embert öltek meg csak azért, hogy

minket félreállítsanak az útból, és rátehessék a kezüket a cuccra. –

Grayson szája keserű, kérlelhetetlen fintorra húzódott. – Ezt nem fogják

megúszni. Ha a raktár valóban olyan értékes, gondoskodunk róla, hogy

ne tudják megszerezni!

– El akarod pusztítani?

– Majd meglátjuk, mit mond DeVillar hadnagy, de vagy be tudunk

jutni, vagy leomlasztjuk az egész hegyoldalt, hogy többé soha senki ne

találja meg a bejáratot. Ha sikerül bemennünk, talán olyan helyzetbe

kerülünk, hogy tárgyalhassunk Langsdorffal, és kikerülhetjük a

Komsztárt, hogy ne tudjon hasznot húzni a... Sirius V-ből. Ha a bejutás

lehetetlen, gondoskodunk róla, hogy se a Marikok, se a Komsztár ne

találhassák meg többé a raktárt. Így vagy úgy, Lori, de Rachan fizetni

fog a Sirius V.-ért!

22

Grayson még mindig nem aludt, de már csak a szívében és elméjében

égő tűz tartotta ébren. Lorival együtt visszatértek a táborba, ahol tudatta

a felfedezését beosztott parancsnokaival, valamint a teljes ,,A”

századdal. A Légióra nehéz feladat vár, magyarázta, és jó lenne, ha az

emberek tudnák, mire számít tőlük.

Öt perc alatt felvázolta a tervét: délre vonulnak, megkeresik a raktárt,

aztán felhasználják alkualapként, vagy megakadályozzák a Légió

elárulok, hogy rátegyék a kezüket. Miután DeVillar megnézte a

sziklatömböt a Marik térképről készült nyomtatott papíron, kijelentette,

hogy a náluk lévő robbanóanyag egy kis részével képes lesz ledönteni.

Azt viszont nem tudta megmondani, hogy a robbantás be fogja-e

temetni az alagút bejáratát. Kívülről lehetetlen volt megállapítani,

milyen biztosító megoldásokat alkalmaztak a rejtett kamránál.

Grayson természetesen nem mondta el részletesen, merre található a

raktár. Túlságosan nagy volt a veszélye, hogy valakit elfoghatnak

közülük, és a titok Rachan vagy Garth tudomására jut. Jelen pillanatban

a Légió orrhossznyi előnnyel rendelkezett, és Graysonnak minden

másodpercre szüksége volt. Ha sikerül eljutniuk délre, a Nagayan-

hegységhez, ahogy eredetileg is tervezte, akkor könnyedén

megtalálhatják az üres folyóágyat elzáró sziklát, és megszerezhetik a

hegy titkát, mielőtt Garth vagy Rachan egyáltalán megsejtené, mire

készül Grayson.

Bárki teszi rá a kezét a Helm titkára, erős tárgyalási pozícióba kerül,

és ezzel Grayson is tisztában volt. Ugyanakkor elég jó taktikus volt

ahhoz, hogy tudja: a mesterséges szikla megközelítési útvonalait nem

túl nehéz megvédeni, és így talán Langsdorffal alkuba bocsátkozhat.

Ha Langsdorf távol tartaná tőlünk Garth-t és a Komsztárt,

megegyezhetnénk vele a készletek felosztásáról, gondolta. Vagy talán

köthetnénk egy külön üzletet Garth-szal is. Ez ellen a gondolat ellen

azonban minden porcikája tiltakozott, mivel Garth nagy valószínűséggel

önként részt vállalt Tiantan elpusztításában. Garth jelentése, és az ő

emberei által készített holoképek tehettek arról, hogy az egész Belső

Szféra láthatta a Tiantan romjai között lépegető, Légiós mecheknek

maszkírozott gépeket.

Mindenekelőtt azonban a. Légiót kellett megmentenie.

De mi lenne a leghelyesebb lépés? – morfondírozott. Ha azzal, hogy

üzletet kötök Garth-szal vagy Rachannal, meg tudom menteni az

ezredet, vajon jogomban áll-e megtenni? Vagy a fegyverek birtokában

inkább valaki mással kellene tárgyalnom? De kivel? A Helmen senki

sem hiszi el nekünk, hogy nem mi semmisítettük meg Tiantant. A

Steinerek és a Davionok szemszögéből mi törvényenkívüliek vagyunk.

Szóba sem állnak velünk!

– Ezredes?

Alard King hangjára Grayson megfordult. A rangidős tech olyan

halkan közelítette meg, hogy a parancsnok egy neszt sem hallott. Vagy

Lorinak volt igaza, és állva elaludt.

– Igen, Alard?

A tech bizonytalannak tűnt.

– Uram, beszélnem kell önnel. Arról, amit nemrég mondott nekünk.

– Hallgatom.

– Szóval... nos, rendelkezem bizonyos információkkal, melyeket

talán beépíthetne a tervébe.

– Rendben, mik azok? – King nem szokott ilyen körülményeskedő

lenni. Szinte mintha félt volna.

– Nem is tudom, hogy mondjam el önnek, ezredes, de... én egy

ügynök vagyok.

– Ügynök? – Grayson üres tekintettel nézett Kingre. – Miféle

ügynök?

– Egy kém, uram. Kém vagyok.

Grayson saját magát is, de Kinget még jobban meglepve, váratlanul

elnevette magát.

– Mi olyan mulatságos, uram?

– Csak annyi, hogy szerintem még soha nem láttam ilyen

bonyolultnak a helyzetet. Graff a Marikoknak kémkedett, aztán kiderült,

hogy valójában a Komsztár ügynöke. Van néhány kém Helmdown-ban,

akikről mindenki tud, és néhány az ezredben, akikről pedig senki. Maga

és én Helmdownba mentünk kémeket keresni, aztán kiderül, hogy maga

is egy kém! Rendben... tehát kinek kémkedik?

– Hassid Ricol hercegnek.

Grayson mosolya egy pillanat alatt elenyészett, jókedve pedig

semmivé vált, akárcsak a fáradtsága. Hideg, merev arckifejezéssel nézte

Kinget. A tech zavartan mocorgott a pillantás előtt.

Ricol herceg! A Kurita nemes hatalma több világra is kiterjedt a

Steiner-Kurita határvidéken. Voltaképpen főhercegi befolyással

rendelkezett, mivel a hercegek fennhatósága alá általában csak egyetlen

világ tartozott. Ricol harcosként is hírnevet szerzett magának, bár már

sok éve nem vett részt valódi csatában. A Steiner határ mentén csak

„Vörös Herceg" vagy „Vörös Vadász" néven emlegették.

Ricol herceg dolgozta ki négy évvel korábban a tervet, amely mélyen

beleégette a Kurita nemes nevét az ifjú Grayson Death Carlyle

memóriájába. A terv végrehajtására akkor került sor, amikor egy

csatamech-századot és néhány szakasznyi gyalogságot magában foglaló

összfegyvernemi zsoldos haderő megkezdte volna a kivonulását egy

kicsi és viszonylag jelentéktelen világról, a Kurita határ mentén

elhelyezkedő Trellwanról. Egy meglepetésszerű kalóztámadás azonban

megsemmisítette a zsoldosalakulatot, és a főváros, valamint az űrkikötő

az ellenség kezére került. A terv az volt, hogy miután a gyilkos hódítók

eltiporták a civil ellenállást, leszáll a bolygóra a Kurita-ház

csatamechhadereje, biztosítja a várost, és megsemmisíti a kalózokat. A

felszabadított bolygó lakosai így hálásak lettek volna a Kuritáknak, és

gyűlöletet éreztek volna a Steine-rek által felbérelt zsoldosok iránt, akik

cserbenhagyták őket – mivel pont akkor készültek elhagyni a világot,

amikor a kalózok támadása megkezdődött.

A zsoldosok Carlyle Kommandósai voltak, és parancsnokuk, Durant

Carlyle százados a kalózok landolásakor megindult első támadásban

életét vesztette. Grayson is megsebesült, és a halottnak gondolt

fiatalembert hátrahagyták, miközben Carlyle Kommandósainak

maradéka elmenekült. A Trellwanon rekedt fiatalember végül rájött,

hogy a kalózok Ricol herceg szövetségesei, aki ezzel a ravasz tervvel

akarta elfoglalni a világot, és ugyanakkor elnyerni az emberek bizalmát.

A Trellwanon született meg a Szürke Halál Légió, Grayson

bosszúvágyának gyermeke, mert a fiatal zsoldos elhatározta, hogy

visszavág az átkozott Vörös Hercegnek.

Graysonnak a Trellwanon sikerült valamelyest csillapítania

bosszúszomját. A Verthandin, egy névlegesen Ricol herceg

fennhatósága alá tartozó világon – bár a bolygó uralkodója hivatalosan

egy Nagumo nevű Kurita kormányzó volt – ismét győzelmet aratott.

Grayson égető vágya, hogy bosszút álljon apja haláláért és Carlyle

Kommandósainak megsemmisítéséért, alábbhagyott. Talán az a

felismerés tompította el, hogy amivel itt és most foglalkozik – a Szürke

Halál Légió illetve a barátok, mint Lori és Ramage –, az sokkal

fontosabb számára, mint a bosszúállás egy jelentéktelen Kurita

nemesen.

Most azonban a Vörös Herceg nevének említése felkorbácsolta a rég

eltemetett emlékeket, gondolatokat és érzelmeket. Grayson úgy nézett

Kingre, mintha megpróbálna belelátni a tech lelkébe.

– Miért... – Újra kellett kezdenie a mondatot, hogy uralkodni tudjon a

hangján. – Ezúttal miért érdeklem Ricol herceget?

– Ne szerénykedjen, ezredes! – King visszanyerte korábbi

magabiztosságának egy részét, talán mert rájött, hogy parancsnoka nem

fogja ott helyben megölni. – Őkegyelmessége már a Trellwan óta

érdeklődik maga iránt. Létrehozott a semmiből egy csatamechhaderőt...

és segítség nélkül legyőzött vele egy sokkal nagyobb sereget. A

Verthandin még ennél is jobban teljesített. Mije volt ott? Talán egy

századnyi mech?

– Hét darab. Plusz a helyi milícia.

– Aztán kiképezte a lázadókat és a milíciát, a kezdeti időkben

gyakorlatilag felszerelés nélkül. A verthandik a maga segítsége nélkül

soha nem vívták volna ki a szabadságukat.

Grayson karba fonta a kezét, és gyanakodva figyelte Kinget.

– Mire akar kilyukadni?

– Tegnap elmondtam önnek, mit tudtam meg a városban. Azt viszont

nem árultam el, kitől származik az információ.

– Nos?

– A Szövetség helyi ügynöke egy Deirdre Ravenna nevű nő. Több

üzleti vállalkozást is futtat Helmdownban, köztük egy előkelő helyet

odafent az elegáns Gresshaven kerületben. Moragenhez és Atkinshez

hasonlóan ő is figyelemmel kíséri a helyi eseményeket, és a Kurita-

háznak jelent. És ismeri Ricol herceget. Mint látja, Ricol már hosszú

ideje érdeklődik a Helm iránt.

– A Helm iránt? Mi okból?

– Deirdre szerint több Kurita nemest és tisztet is érdekel a bolygó.

Mindannyian olvasták Minoru Kurita jelentését a 2788-as helmi

hadjárat végeredményéről. Ugyanarra a következtetésre jutottak, mint

ön, ugyanazon az úton, mint ön. A Csillagliga raktárának valahol itt kell

lennie. Nem vihették el... és mégis eltűnt, mire Kurita ideért a

hadiflottájával. Három évszázadon keresztül nem bukkant elő. Tehát

még mindig itt van valahol.

– És Ricol is egyike ezeknek a nemeseknek.

– Igen. Ráadásul előnyt élvez a többiekkel szemben. Gazdag és

befolyásos ember, még a többi herceghez képest is, és van egy saját

űrugrója, a Huntress. És ne gondolja, hogy nem tartja szemmel magát,

mióta múlt évben újra legyőzte őt a Verthandin.

– Maga.

– Én. Egy évvel ezelőtt küldött a Verthandira azzal a paranccsal,

hogy keressem meg magát, nyűgözzem le a műszaki ismereteimmel, és

csatlakozzam a Szürke Halál Légióhoz. – King elmosolyodott. – El sem

mertem képzelni, hogy főtechhé... és saját személyes techjévé fog

kinevezni. Ez váratlan ajándék volt. Amikor őkegyelmessége megtudta,

hogy önnek adományozták a helmi birtokot, és ezáltal maga lett az

elveszett helmi raktárhoz vezető kulcs, igencsak megnőtt az

érdeklődése.

– És ez megint csak elvezet minket a kulcskérdéshez – bólintott

Grayson. Most, hogy a felismerés sokkja elmúlt, a kimerültség

visszatért. Megdörzsölte a szemét, és felnézett Kingre. – Miért mondta

mindezt el nekem? Ha azt akarja, hogy elmondjam, hol van a raktár,

hogy aztán továbbadja az információt Ricolnak, felejtse el! – Tudja hol van?

– Ha igen, akkor sem tervezem elárulni magának.

– Ezt valahogy nem is vártam. De azt hiszem, tudnék segíteni. – Hogyan?

– Jöjjön velem.

– Hová?

– Helmdownba.

– Hogyan? – Nekem vannak papírjaim. Üzletembernek öltözünk, bemegyünk a

városba, találkozunk akivel kell, azután lelépünk.

– Azzal a Deirdre nevű nővel?

King végignézett Graysonon, mintha felmérné a zsoldost.

– Szeretném, ha beszélne Ricol herceggel.

– Nem bízol bennem.

Lori a főhadiszállás sátrában Graysonra nézett, lassan megcsóválta a

fejét, majd megismételte a mondatot:

– Nem bízol bennem.

– Nem erről van szó, Lori. – Az ezredes lelkébe hasító fájdalom

olyan volt, mint egy késszúrás. – Egyszerűen csak jobb, ha nem tudsz

róla.

– De nyugodtan besétálsz ide és közlöd velem, hogy ha bármi

történne veled, akkor én vagyok a parancsnok... és folytassuk a tervet a

megbeszéltek szerint. Istenem, Grayson... én szeretlek téged! Neked ez

semmit sem számít?

– De igen, Lori. Számít. És pont ezért... ezért nem mondhatom el

neked. Most nem.

Miután otthagyta Kinget, hogy a tech előkészítse az útra a

„demilitarizált" légpárnást, a sátor felé vezető úton végig a

lelkiismeretével küzdött. Morális dilemmája hirtelen sokkal

bonyolultabbá vált. Az ő nézőpontjából elfogadhatatlan volt, hogy

Garth-szal vagy Rachannal tárgyaljon. Ugyanakkor nem hagyhatta

figyelmen kívül, hogy ha megtalálja a raktárt, és felajánlja valamelyik

félnek – természetesen bizonyos biztonsági intézkedések betartása

mellett –, azzal garantálhatja a Légió megmenekülését; a Csillagliga

fegyvereivel megvásárolhatná az ezred szabadságát.

De hogy vehetné rá saját magát egy ilyen cselekedetre? Rachan –a

Komsztár tudtával vagy anélkül, de egészen biztosan Garth

közreműködésével – több millió embert mészárolt le csak azért, hogy

megszerezze ezeket a fegyvereket. Grayson számára egy ilyen üzlet,

átadni a fegyvereket Rachannak saját emberei életéért cserébe olyan lett

volna, mint a meggyilkolt civilek vérével kufárkodni. Meghazudtolna

vele mindent, amit ő maga képviselt. Úgy tűnt, az egyedüli alternatíva a

Csillagliga raktárának megsemmisítése, majd a várakozás Garth

légióinak támadására. A készletek pusztulása után már csak egy végső,

reménytelen csata maradna, melyben a Szürke Halál Légió egészen

biztosan odaveszne.

Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a Marik erők talán békén

hagyják a Légiót, ha a raktár megsemmisül és nem lesz miért harcolni,

de végül rá kellett jönnie, hogy csak ábrándokat kerget. Ha így tesz,

Rachan azonnal rájön, hogy Grayson tudott az egész tervről. A zsoldos

vezér halála, valamint embereinek pusztulása mindenképpen szükséges

lesz annak a ténynek az elrejtéséhez, hogy Rachan – és valószínűleg

maga a Komsztár – is érintett volt a Sirius V-ön lezajlott mészárlásban.

Ez tehát zsákutca. Talán megőrizheti az egység becsületét, de az

életét semmiképp.

És az egyenlet most még bonyolultabbá vált. King azt mondta, Ricol

herceg talán tud valami kiutat a Légió számára, és Grayson tisztában

volt vele, miféle árat fog kérni a herceg a segítségéért.

Ricollal kellene üzletet kötnie? Grayson még mindig ennek a

kérdésnek a morális aspektusaival küszködött. Csaknem négy évig apja

gyilkosaként gondolt a Vörös Hercegre. Mégis, Ricol trellwani

stratégiája elfogadott háborús húzás volt. Ha Grayson ebből az irányból

nézte, Ricol ezzel a megoldással egyszerűen csak megpróbálta

minimalizálni saját veszteségeit és a civil áldozatokat, hogy a Trellwan

lakossága ne is akarjon fellázadni az új hódítók ellen.

Hol volt mindebben az igazság? Mi a leghelyesebb cselekedet? Mit

várna el tőle az apja?

Egyelőre még nem létezett egyértelmű válasz, de ha Grayson

elmondta volna Lorinak, hová készül, a lány tiltakozása csak még

bonyolultabbá tette volna a helyzetet. Grayson abban a pillanatban

döbbent rá, mennyire szereti Lorit, akkor is, ha ezt csak nagyon gyengén

tudja kifejezésre juttatni. És mivel szerette a lányt, nem mondhatta el

neki, hová megy, és mire készül. Lorinak az ő kínja miatt érzett

fájdalma megakadályozta volna benne.

– Én is szeretlek, Lori. Jobban, mint azt el tudnám mondani. És

elmondanám neked... ha megtehetném. – Megvonta a vállát. – De nem

tehetem. Mindössze arra kérlek... könyörgöm... hogy bízz bennem. –

Grayson tudta, megvan rá az esély, hogy nem jön vissza, de ezt egyelőre

nem vette számításba. A Ringtől hallottak alapján biztos volt benne,

hogy Ricol valóban beszélni akar vele, és nem egy csapdát készít elő

számára. Ehhez azonban ismét el kellett mennie Helmdownba, Garth

flottája pedig már nagyon közel járt. – Ne feledd, szükségem van rád,

hogy a Légió parancsnokhelyetteseként intézd az itteni ügyeket. –

Határozottan megrázta a fejét, megelőzve a lány tiltakozását. – Ne!

Gondoskodnod kell róla, hogy az erdőkből összegyűjtsük az utolsó

túlélőket is. Készítsd fel az ezredet az indulásra! Bontsatok tábort,

naplemente után egy órával útra kelünk. Addigra elintézem a dolgomat

és visszatérek. Ha nem, akkor neked kell elvinned innen az ezredet. Ha

tudom, hogy elkéstem a visszatéréssel, módosítom az útirányomat, és

útközben csatlakozom. Az egyik növendék pilótát ültesd be a

Martalócomba, így azonnal át tudom venni, amikor visszaérek. Lori

elmosolyodott.

– Biztos vagy benne, hogy nem akarod elvinni a Martalócot... oda,

ahová mész?

Grayson átölelte Lorit. A lány először ellenállt, de aztán hozzásimult

a férfihoz, teljes erejével belekapaszkodott. Grayson felemelte Lori

állát, és hosszan csókolóztak.

– Mennem kell. Nemsokára találkozunk. Ma éjjel... ígérem.

23

– Kegyelmes uram. – Grayson meghajlása tökéletesen illett egy

mechharcoshoz, aki megjelenik egy Ricolhoz hasonló befolyású nemes

színe előtt.

Hassid Ricol herceg mély benyomást keltő megjelenésű férfi volt:

ugyanolyan magas, mint Grayson, de valamivel szélesebb vállú;

hatalmas, erős keze határozott szorítással ragadta meg Grayso-nét. Még

mindig sűrű, fekete szakállt viselt, és amikor elmosolyodott, kivillantak

mögüle hófehér fogai.

Korábban, amikor Grayson találkozott vele, Ricol a nevéhez illően

vörös ruhát viselt, de a Helmen túlságosan nagy feltűnést keltett volna

ilyen öltözékben. Helyette zsabós inget és gazdagon díszített

kereskedőköpenyt választott. Magas szárú cipője hasonlóképpen díszes

és drága darab volt, egy olyan ember ízlését tükrözte, aki kifinomult

eleganciával mutatja meg gazdagságát.

Grayson tisztában volt vele, hogy Ricol sok más dologhoz hasonlóan

az öltözékét is saját céljai érdekében használja fel. Egy alkalommal azt

hallotta, hogy a herceg a vörös ruhákkal alattvalóira akart hatni, így téve

szert egyfajta pszichológiai előnyre, mivel az emberi agy a vörös színt

könnyedén azonosítja a vérrel, a veszéllyel és a halállal.

A díszes öltözék most lehetővé tette a Drakónis Szövetség hercege

számára, hogy akadálytalanul leszálljon a hajójával, átsétáljon a

megszállt városon, és meglátogassa a gresshaveni házat anélkül, hogy

magára vonná mások figyelmét vagy elárulná valódi célját.

– Örülök, hogy újra látom – szólalt meg Ricol. – Bár ezt ön

valószínűleg nem hiszi el.

– Az utóbbi időben több meglepetésben is részesültem, kegyelmes

uram – felelte Grayson. – Ezek közül az egyik legnagyobb az a hír volt,

hogy ön itt tartózkodik.

– Az események... megkívánták – mondta a Vörös Herceg. –

Túlságosan gyorsan történnek a dolgok ahhoz, hogy távolról kísérjem

figyelemmel őket.

Ricol hajója, a Huntress már majdnem öt napja várakozott a Helm

rendszerében, de eddig senki sem figyelt fel rá. A Helmnél gyülekező

Marik erők már több tucat hajót számláltak, kezdve a Ragadozóval és

társaival az ugrópontnál, egészen az Assagai–ig és a többi űrjáróig a

bolygó űrrepülőterén. A legtöbb modern katonai szervezethez hasonlóan

a Marik kormány is független kereskedőket alkalmazott az elmúlt héten

a Helmre érkező hatalmas haderő élelmiszerkészletének szállítására. A

Huntresst és űrjáróit nagy gonddal könnyűfegyverzetű

kereskedőhajónak álcázták. Ricol Alfa nevű űrjárója nem keltett

nagyobb feltűnést, mint az űrrepülőtéren landoló bármelyik civil

kereskedőjármű. A herceg pedig az Alfa kereskedőjének és

tulajdonosának adta ki magát.

A szoba másik felében Deirdre Ravenna állt. A magas, csinos nő

Helmdown egyik legismertebb kurtizánja volt. Nem úgy nézett ki, mint

egy kém, gondolta Grayson, de Atkins és Moragen sem... vagy éppen

King. A félig–meddig ünneplő civil nadrágot és köpenyt viselő Kingre

pillantott, aki kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben. Hogy kellene

kinéznie egyáltalán egy kémnek? –morfondírozott Grayson.

– Meglepetéssel értesültem róla, hogy őkegyelmessége mindvégig

ilyen közel volt – mondta a nő. – Azt hittem, a jelentéseimet az erre járó

kereskedők továbbítják sok száz fényévnyi távolságba. Aztán megjelent

Alard a gyűrűvel, és közölte, hogy a Vörös Herceg az utóbbi két

hónapot a közvetlen közelben töltötte!

Grayson a fejét csóválta. Ez nem vallott egy hercegre – még egy

Kurita hercegre sem. A zubbonya zsebéhez nyúlt, és megtapogatta a

vékony csomagot, benne a papírokkal, melyeket Ricol bocsátott a

rendelkezésére, hogy King elhozhassa őt a találkozóra. Nem, a Kurita

hercegekre ez nem jellemző.

– Miért, kegyelmes uram? Miért érdeklem magát?

Ricol elmosolyodott, erős kezével megsimogatta szakállát.

– Jogos kérdés, de nem könnyű rá válaszolni. Maradjunk annyiban,

hogy amikor Alard jelentette, hogy a Helmet ajánlották fel önnek a

Marik-háznak a Laiók ellenében tett szolgálataiért, elkezdett nagyon

érdekelni a maga személye. Okom, mégpedig igen erős okom volt azt

hinni, hogy a Csillagliga raktára még mindig itt van... az ön birtokán

belül. És ha maga lesz ennek... a kincsnek a birtokosa, akkor talán

nekem is marad némi esélyem a megszerzésére.

Grayson szkeptikus maradt. Ricol válaszában nem hangzott el az,

amit valójában tudni szeretett volna, vagyis hogy a herceg miért építette

be Kinget az ezredébe. Elvégre Ricol nem tudhatta előre, hogy Marik

Graysonnak fogja adni a helmi birtokot.

– Miből gondolja, hogy segíteni fogok magának? – Ricol beharapta

az ajkát, mintha erősen gondolkodna.

– Valójában nem gondoltam, hogy ezt fogja tenni. Saját jószántából

biztosan nem. Ám a kutatásaim rávilágítottak, hogy valami nagyon-

nagyon fontos dolog készülődik ebben a szektorban. Az ügynökeimnek

a Komsztár hiperimpulzus-forgalmából sikerült kinyomozniuk, hogy a

rend élénk érdeklődést mutat a Helm iránt. Úgy döntöttem, hasznos

lehet, ha a Huntresst a közelben állomásoztatom arra az esetre, ha

valamilyen kedvező alkalom kínálkozna.

– Átkozottul kedvező alkalomnak kellett lennie – fintorodott el

Grayson. – Ha jól veszem ki a szavaiból, ön egy gyors rajtaütést

tervezett az egyesített Komsztár-Marik kutatóakció közepén?

– Pontosan ez volt a terv. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ön nem

fog egyszerűen félreállni és hagyni, hogy elvigyék a készleteket, ezért

arra gondoltam, esetleg sor kerülhetne közöttünk valamiféle...

megállapodásra. Tudtam, hogy a helyzet még... képlékenyebbé vált,

amikor hírt kaptam róla, hogy önt és az egységét törvényenkívülinek

nyilvánították. – Ricol Graysonra sandított. – Ismerem magát, ezredes,

hiszen évek óta harcolunk egymás ellen. Nem hittem... nem hiszem el a

történetet a pacifikált város megsemmisítéséről.

A változás Ricol arcán a tiantani mészárlás említésekor meglepő

volt. A férfi dús, fekete szemöldöke összeugrott, mint két miniatűr

viharfelhő, sötét szeme jegesen felvillant.

– Először egyáltalán nem hittem el a jelentést. – A herceg hangja

tökéletesen illett a tekintetéhez. Az asztalon elhelyezett gyümölcsöstál

felé nyúlt, és az egyik aranyló fürtről leszakított egy érett xeno-

szőlőszemet. – Elpusztítani egy békés várost, amelyik már megadta

magát... olyan nemtörődömséggel, ahogy az ember szétnyom egy

szőlőszemet. – Hüvelyk– és mutatóujja összezárult a gyümölcsön,

sárgás lé folyt végig a kezén. – Ennyi!

A viharfelhők elvonultak, és Ricol egy pillanatra mintha elszégyellte

volna magát. Zsabós ingébe törölte a kezét, majd folytatta:

– Amikor Alard Deirdre-n keresztül felvette velem a kapcsolatot, és

elmondta, hogy ön nem is követhette el azt a tettet, amivel vádolják,

mivel egész idő alatt ott volt maga mellett, úgy döntöttem, ideje

személyesen is ellátogatnom a Helmre. Olyan taktikát alkalmaztak ön

ellen, amiről minden okom megvolt feltételezni, hogy kudarcot fog

vallani. És nem akartam, hogy ezek a tömeggyilkosok győzzenek.

– Mindez nagyon hízelgő...

– Nem hízelgésnek szántam, ezredes. Még ha volna is időm ilyen

ostobaságokra, nagyon jól tudom, hogy a maga esetében nem működik,

ugyanúgy, mint ahogy a hírneve befeketítése sem!

– Igaza van. Tehát, mit kíván tőlem?

– Még mindig nem egyértelmű? – kérdezett vissza szárazon a herceg.

– Szeretném, ha osztoznánk a Csillagliga raktárának készleteiben. –

King már elmondta Ricolnak, hogy Grayson valószínűleg tudja a raktár

pontos helyét, és a herceg ezt nem kérdőjelezte meg.

– És cserébe?

– Cserébe a rendelkezésemre álló haderő bevetésével megpróbálom

megmenteni a Szürke Halál Légiót. Szállítási lehetőséget biztosítok az

ezrede számára bárhová, ahová csak menni akarnak. Ezenkívül

elszállítok maguknak mindent, amit kimentenek a raktárból.

Grayson csak bólintott, nem igazán tudta, mit feleljen. Ricol

csuklószámítógépének időkijelzőjére pillantott.

– Figyelmeztetet, hogy nincs sok időnk. Garth hajói bármelyik

pillanatban landolhatnak. Nem tudom, jelen pillanatban merre vannak

az emberei, ezredes, de ha a raktár felé tartanak, akkor is szoros

versenynek nézünk elébe. Garth orbitális megfigyelői előbb vagy utóbb

biztosan megtalálják magukat. Ha elérte a raktárt, nem sokáig maradhat

rejtve a helye.

Grayson a gondolataiba mélyedve járkált fel és alá a gazdagon

díszített szobában. Ricol ajánlatának volt értelme, a Légió

válsághelyzete megadta a rég várt lehetőséget a herceg számára. Ricol

megkapja a részét a Csillagliga készleteiből, Grayson és a Szürke Halál

Légió pedig jegyet válthat egy csillagközi utazásra. Minden érintett

számára a lehető legtökéletesebb megoldás. Grayson csak egyetlen

problémát látott. Vajon megbízhat Ricol hercegben?

Mert ha úgy dönt, igen, akkor a feje tetejére állítja minden eddigi

elvét. Ricol árulása – legalábbis Grayson mindig így értelmezte –

okozta apja halálát, és semmisítette meg egységét. Grayson mindig is a

Drakónis Szövetséggel és a Kurita-házzal azonosította Ricol herceget,

vagyis egy olyan rezsimmel, melyet az egész Belső Szférában

érzéketlenségéről, kegyetlenségéről és machiavellisztikus természetű

politikájáról ismertek. Márpedig ha egy ilyen kormányban nem lehet

megbízni, akkor hogy lehetne egy ilyen emberben?

Graysont ezzel együtt mélyen megérintette Ricol néhány pillanattal

azelőtti reakciója, amikor a tiantani mészárlásról beszélt. A férfi arcán

tükröződő komor érzelmek és a hangszín őszintének tűnt – legalábbis

amennyire Grayson meg tudta állapítani. Ricol harcos volt, nem színész.

Amikor beszélt, egyenes volt és őszinte, a hazudozás helyett pedig

inkább a hallgatást részesítette előnyben.

Vajon ez elég? A közös megdöbbenés egy kegyetlen, vérszomjas tett

fölött elegendő a kölcsönös bizalom megalapozásához? Ricol-nak is

bíznia kellett benne, hogy Grayson megtartja az alku rá eső részét,

amennyiben hajókat, embereket és mecheket vet harcba.

– Hány csatamechet hozott magával, kegyelmes uram?

– Egy századot. Tudom, hogy nem valami sok...

– Egy századot! Tizenkét mechet? Hány űrjáróval?

– Hattal – mosolygott Ricol. – Ezredes, az öt másik űrjáró teljesen

üres. Nekem... khm, egészen más elképzeléseim voltak, mint

csatamecheket hozni a Marikok területére.

Grayson felnevetett. Más elképzelés, valóban.

Ricol beismerése azonban megadta Graysonnak azt a végső lökést,

amire szüksége volt a döntés meghozatalához. Hogy elkápráztassa a

zsoldost, Ricol ígérhetett volna akár egy teljes ezredet is a Szürke Halál

Légió kimentéséhez. Segítséget ígérhetett volna, miközben azt tervezi,

hogy leszáll, és megkaparintja a teljes raktárkészletet. Mégis bevallotta,

hogy csak egyetlen százada van, és azt is, hogy miért.

– Kegyelmes uram; ha mást nem is tudok tenni, feltett szándékom

megakadályozni, hogy Tiantan elpusztítói hasznot húzzanak ebből az

ügyből.

King és Grayson jóval napkelte után vágott neki az Északi-felföldi-

Síkságnak, maguk mögött hagyva Helmdown városának fényeit. A

megbeszélésük Ricollal jóval tovább tartott, mint tervezték. Nem mintha

problémák merültek volna fel az alkudozás során. A Vörös Herceg

megértette, nincs egyértelmű garancia arra, hogy Graysonnak sikerül

bejutni a fegyverraktárba, vagy legalábbis nem a fél hegyoldal

leomlasztása nélkül. Hajlandó volt bízni benne, hogy a zsoldosok

bejutnak, és találnak is valamit, amit érdemes elvinni. Grayson

várakozásai ellenére még a zsoldosoknak szánt csatamechek és más

felszerelések mennyiségén sem vitatkozott.

– Korai még ezzel foglalkozni – mondta Ricol. – Azt sem tudjuk,

mire bukkan a behatolás után. Nem tudjuk, hol lesz akkor az ellenség,

és milyen erőket vet be. Lehet, hogy már akkor is szerencsésnek

mondhatjuk magunkat, ha sikerül kimenekítenünk magát és az ezredét.

– A fejét csóválva elmosolyodott. – De az űr isteneire, micsoda

győzelem lenne, ha megnyernénk a játszmát! Elég felszerelés lesz ott

mindkettőnknek, az osztozkodásra később is ráérünk.

– Tehát hajlandó velünk igazságosan osztozkodni?

– Ifjú barátom, ha ez a raktár az, amire én gondolok, akkor jóval több

felszerelés lesz ott, mint amennyit ketten együtt valaha is fel tudunk

használni.

Grayson elkomorodott.

– Egy hiánytalan ezredet szeretnék.

– Az öné.

A stratégiai részletek megtárgyalása tartott sokáig. Grayson

rámutatott, hogy ötven embere fogságba esett, a legutóbbi jelentések

szerint még mindig a Hasadék-völgyben, a hajók fedélzetén tartották

fogva őket. Az ezredes nem tudta, miért nem szállították még el őket, de

arra gyanakodott, hogy Langsdorf így akarja előcsalogatni és harcra

kényszeríteni a Légiót. A foglyokat nem is fogják elvinni, amíg

Langsdorf arra gyanakszik, hogy Graysonék a közelben vannak. Amikor

rájön, hogy a Légiónak nyoma veszett, valószínűleg Helmdownba viteti

őket. Vagy kivégeztet mindenkit.

Grayson azt akarta, hogy Ricol tervezzen meg egy rajtaütést a hajók

ellen. A feladat nem lesz könnyű, és komoly ember-, illetve

mechveszteséggel járhat, de Grayson látott benne logikát. Ha a Phobost

és a Deimost a legénységgel együtt meg tudják menteni, elmehetnek az

időlegesen találkozási pontnak nevezett helyre, egy egyelőre még ki

nem jelölt pontra, valahol a fegyverraktár közvetlen közelében. Grayson

emberei felrakodhatnának saját hajóikra, míg Ricol az üres űrjárókat

töltené meg mindazzal, amit ki tud hozni a raktárból.

Ricol két űrugrója összesen nyolc űrjáró szállítására volt képes,

vagyis kimenekíthette saját hat hajóját, plusz a Légió kettőjét. A

Huntress szállítja majd át a Deimost és a Phobost a szomszédos Stewart

rendszerbe, ahol a Légió hajói leválnak és átcsatlakoznak Tor kapitány

Szégyenletesére. A Szürke Halál Légió onnantól mehet saját útján, Ricol

különítménye pedig visszatér a Kurita területre.

A terv körvonalaiban egyszerű volt, de rémálomszerűen bonyolulttá

vált, ha az egyes részleteket tekintették. Hogyan válasszák ki a

találkozási pont helyét? Hogyan jelöljék meg? Hogyan foglalhatja

vissza Ricol tizenkét csatamechje a Deimost és a Phobost az éberen

figyelő ellenségtől? És mi van, ha a Stewartra érkezve azt tapasztalják,

hogy a Szürke Halál Légió gonosz hírneve már megelőzte őket, és a

Szégyenletest elfogták, a legénységet pedig bebörtönözték? És ha

Graysonék beomlasztják a tetőt, amikor megpróbálnak bejutni a

raktárba? És mi legyen a jelük? Bár Ricol hajlandó volt elszállítani a

Légiót a Helmről, bármi is történjék, a Kuritáknak szükségük volt egy

jelre, hogy a herceg a raktár pusztulása esetén kettőnél több hajót ne

kockáztasson a Légió kimenekítésekor. A terv legbonyolultabb része a

Légió űrjáróinak visszafoglalása volt.

Ricol mechjei még nem tartózkodtak a Helmen, de hozott magával

egy kilencven főt számláló gyalogosszázadot, valamint egy szakasznyi

Galleon tankot. Ricol biztos volt benne, hogy ez a kis egység

sötétedésre kihajózhat az Alfáról, és feltűnés nélkül elhagyhatja az

űrrepülőteret. A hely hemzsegett a Marik csapatoktól és járművektől;

néhány páncélos és katona észrevétlenül kisurranhat a felfordulásban, és

estére már eltávolodhat kelet felé. Ez az egység önmagában nem lehetett

ellenfele az űrjárók fegyverzetének, de a Ricoltól kapott orbitális

térképek tanulmányozása után Grayson kidolgozott egy tervet. Nehéz és

veszélyes terv volt, de a Légiónak ez nyújtotta a legnagyobb esélyt rá,

hogy visszaszerezze az űrjárókat, a mecheket és a felszerelést, valamint

a gépek fedélzetén fogva tartott ötven zsoldost.

A nap már három órája lenyugodott, mire King és Grayson elhagyták

Helmdownt. Elválásuk Ricoltól már-már az udvariatlanság határát

súrolóan gyors volt, mivel az űrjárók visszafoglalása tökéletes időzítést

igényelt, és ezt az időzítést máris komoly mértékben fenyegette a késői

időpont. A Légió menetoszlopa már egy órája úton volt, és legalább

három órára lesz szükségük, mire utolérik.

Grayson és King majdnem két kilométerre jártak a várostól, amikor

az égbolt fénybe borult a fejük felett. Légpárnásukkal lehúzódtak az

útról, hogy figyeljék az egyesével leereszkedő, ragyogó csillagokat,

melyek lángoszlopokkal és dübörgéssel töltötték meg az éjszakát.

Garth nagyúr flottájának űrjárói megérkeztek.

24

Lori számára az egész nap fullasztó szomorúsággal és alig féken

tartható félelemmel telt. Még a fizikai törvényszerűségeknél is

biztosabb volt benne, hogy Grayson nem érkezik vissza a megbeszélt

időpontra.

Már jóval az ezred indulásának kitűzött ideje előtt megpróbálta

felkészíteni magát a férfi kudarcára. Már akkor azt mondogatta

magának, hogy talán csak késni fognak egy kicsit, amikor Grayson és

King északnyugat felé távoztak a légpárnással. Aztán a táborbontás és

készülődés hosszú órái alatt is többször emlékeztette magát, hogy

mennyi minden jöhet közbe. Végül, amikor ki kellett adnia a parancsot

a mechek beindítására és a civilek felszállítására a különböző fajta

páncélosok és teherjárművek fedélzetére, akkor is figyelmeztette magát,

hogy ne essen pánikba. King előző helmdowni látogatásukkor a

„kapcsolatától" kerített szabályos papírokat. A dokumentumok valamint

az a tény, hogy nem volt hajlandó elárulni a kapcsolata kilétét,

gyanakvást keltett Loriban a techhel szemben. Ráadásul felfigyelt egy

meghatározhatatlan, mégis észrevehető változásra Grayson és a főtech

viszonyában. Valami történt kettejük között. De mi?

Miközben a Helm napja lenyugodott az alacsony nyugati gerinc

mögött, Lori a Helmfast kiszögelléséről a Durandel síkságán folyó lázas

sürgés–forgást figyelte. A Légió csatamechjeinek reflektorainál folyt a

berakodás, mialatt az alkony lassan estébe fordult. Kísérteties, sípoló

hang hallatszott, és Lori hátán végigfutott a hideg. Ez volt a hívójel. Az

utolsó esély arra, hogy Durandel bujkáló túlélői előkerüljenek. Egész

nap járőrök fésülték át az erdőt túlélők után kutatva, de úgy tűnt, hogy a

Légió minden életben maradt tagját, illetve azok családtagjait

begyűjtötték. Grayson! Miért teszed ezt velem?

Az órájára pillantott. Csaknem két óra telt el a Helm naplementéje

óta. Felállt, és visszament az éjszakában csendesen várakozó

Árnyéksólyomhoz. A mech a Trellwanon került Grayson birtokába.

Azután adta át Lorinak, hogy a lány húsztonnás Sáskája megsemmisült

a Verthandi világán. Megállt, tenyerét a mech hideg páncéljára fektette,

és megpróbálta felidézni Grayson jelenlétét, de semmit sem érzékelt a

fém hűvösén és az éjszakai állatok zajongásán kívül.

Saját gyengeségétől megszégyenülve lendült fel az Árnyéksólyom

oldalán lógó létrára, és sebesen megindult a tíz méter magasan lévő

pilótafülke felé.

Ideje volt kiadni az indulási parancsot.

A létszámjegyzék szerint 612 tech, növendék, gyalogos, kiszolgáló

személyzet és családtag alkotta a Légiót. Ezek az emberek mind

felszálltak a hosszú, kanyargós sorban álló különféle járművekre,

melyek nagy részét a város romjai között talált roncsokból pofozták

helyre. Ezek a járművek alkották a dél felé induló konvoj magját. Az

alakzat hátsó részén haladtak a megmaradt katonai és páncélos

szállítójárművek, beleértve a Durandelből megszökött és a helyreállított

példányokat. Az ezred két gyalogosszázadának túlélőit egyetlen, 130 főt

számláló századdá alakították, ők alkották a hátvédet.

Az egység nyolc csatamechjének is kijelölték a feladatot. Lori haladt

leghátul, McCall Karabélyosa az alakzat előtt, a maradék hat mech

pedig az oszlop két oldalán. A konvoj sebességét ötven

kilométer/órában korlátozták. Bár némelyik jármű ennél gyorsabb

haladásra is képes lett volna, Grayson ragaszkodott hozzá, hogy az

ezred mindvégig maradjon együtt.

Mindössze öt perce haladtak, amikor McCall figyelmeztetését

hallották a taktikai frekvencián.

– Mit talált, McCall?

– Mozgást észlelek, hadnagy – jött a válasz. – Irány nulla-kilenc-öt,

távó'ság körű'belű' kétszáz méter. A műszerek szerint egy gyalogos.

Felderítő! – Ez volt Lori első gondolata. Egy Marik felderítő.

Langsdorf biztosan felderítőket telepített mindenhová, hogy figyelemmel

kísérje a mozgásunkat. A fenébe...

– Minden egységnek – szólt bele a rádióba az általános parancsnoki

frekvencián –, valószínű gyalogos észlelés előttünk. Álljanak készen,

lehetséges hogy rajtaütésre kell számítanunk. – A sötétben infravörös-

árnyékoló ruházattal ellátott gyalogosegységet telepíthettek a

mechhaderő útjába, néhány inferno rakétavetővel és rövid hatótávolságú

rakétával felszerelve. A konvojt igen kis erőfeszítéssel meg lehetett

volna állítani.

– Hadnagy – szólalt meg újra McCall a titkos parancsnoki

frekvencián.

Lori hallotta a megkönnyebbülést a hangjában... és valami mást is.

– Mi az, Davis?

– Két újabb túlélő, hadnagy. Hallották a hívást, de nem érték el

időbe' a tábort. Eccerűen csak kiléptek a bozótbó', és a frászt hozták

rám...

Lori a megkönnyebbüléstől elgyengülten dőlt hátra az ülésben. Nem

állt készen egy harc megvívására... most nem...

– És hadnagy...

– Igen?

– Kapcsojja be Delmart! Talán szeretné hallani, hogy az asszonya

meg a kölke biztonságba' van!

A két új durendeli túlélő hírére nevetéssel és éljenzéssel telt meg a

közös frekvencia, és Lori hallotta Delmar örömteli kurjantását, amikor

McCall közölte vele, hogy Terri és a fia megmenekült. Saját arca

nedves volt a neurosisak alatt, amint a konvoj rövid megtorpanás után

továbbindult dél felé, bele az éjszakába.

– Ezredes! Ébredjen!

King megbökdöste Graysont, visszarángatva parancsnokát az

álomittas ébrenlétbe. Grayson nyaka és feje elmerevedett a néhány

órányi lopott alvástól a légpárnás utasülésén.

Mivel Grayson és Lori együtt dolgozták ki a Légió útvonaltervét,

pontosan tudta, hogy az ezred mikor hagyta el Durandelt, és milyen

gyorsan halad. Innentől már színtiszta matematika lett volna kitalálni,

hová kell menniük a füves síkságon, hogy elcsípjék a dél felé tartó

konvojt.

Az elmélet és a gyakorlat között azonban jelentős különbség

mutatkozott. A síkság roppant kiterjedésű volt, és egy ekkora nyílt

területen még egy hatalmas, mechekből és légpárnásokból álló konvoj is

könnyen eltűnhetett. Egy kétszemélyes légpárnás pedig csupán apró

porszemnek számított.

Grayson életre pislogta magát. King megállította a légpárnást, és az

éjszaka összezárult körülöttük. Az égen ragyogtak a csillagok.

Felismerte az Aldhaferát, az egyik legfényesebb csillagot a Helm egén,

keleti irányban. A távoli horizont alacsony, fekete tömegét a Tejút

halványan pislákoló csillagai szegélyezték.

– Mi történt, Alard?

– Ez az a hely, ezredes. Itt kellene lenniük... pont most. Nem látom

őket.

Grayson felállt az ülésen és hosszan fürkészte a sötétséget, először

észak, majd dél felé. Merre lehetnek? Ha a konvoj már elhaladt, délre

kell indulniuk. Teljes sebességgel még utolérhetik. Ha azonban még ide

sem ért, akkor valahol északon kell lenniük.

Kimászott a járműből, elvett Kingtől egy kis zseblámpát, és elindult

a derékig érő prérifűben. A légpárnástól néhány méternyire megállt, és

megvizsgálta a talajt.

A légpárnások nem hagytak maradandó nyomokat az ehhez hasonló

vegetációban. Kietlen, poros vagy homokos talajon könnyű lett volna

észrevenni az áthaladásukat, mert az emelőlégcsavarok széles utat

söpörtek maguknak, kimozdították az apróbb köveket és a nem túl mély

gyökerű növényeket. Ezen a síkságon azonban egy hadseregnyi

légpárnás is átvonulhatott észrevétlenül.

Egy csatamech viszont már teljesen más lapra tartozott. A típustól

függően húsz és száz tonna közötti tömegű harci gépek teljes súlya a

legtöbb modellnél két lábra nehezedett, így a mechek a betonnál kisebb

tömörséggel rendelkező talajon messziről felfedezhető nyomot hagytak.

Grayson körülbelül százméteres körzetben minden irányban körülnézett

a zseblámpával. Lehet, hogy nem vették észre a nyomot, és a konvoj

útját jelző ösvény alig további néhány méterre van tőlük kelet felé, de

Grayson ezt nem tartotta valószínűnek.

Tisztában volt Lori navigációs szakértelmével. És abban is biztos

volt, hogy amikor ő nem tért vissza időben, Lori egyetlen perccel sem

indította el előbb a konvojt, csak amikor már feltétlenül kellett. A lány

túlságosan jó katona volt ahhoz, hogy további várakozással késleltesse

az indulást, de korábban sem adta ki a parancsot. Persze fennállt a

lehetőség, hogy valamilyen apróbb probléma lassította le az oszlopot.

Ennyi civil esetén mindig számolni kellett késedelemmel.

Grayson biztos volt benne, hogy a konvoj még északra jár tőlük. Sőt,

hajlandó lett volna az életét is rátenni.

Elindult vissza a légpárnáshoz, de félúton meghallotta King kiáltását:

– Ott, ezredes! Látom őket!

McCall Karabélyosa sétáló hegyként emelkedett ki az északi

sötétségből. Tíz percen belül Lori már Grayson karjában szipogott,

észre sem véve, hogy több tucat, több száz légiós sereglik köréjük.

A légiós őr nem látta, mi a nagy felfordulás oka. Mindössze annyit

tudott, hogy a konvoj megállt, és nagy izgalom támadt valahol előrébb.

Több őr is elfutott mellette, de ő ott maradt a posztján.

Graff, az áruló a légpárnás hátsó részében ült, az őr szemmel tartotta

a foglyot. Ha rajta múlt volna, Graff már nem él. Nem látta értelmét,

hogy a Légió magával cipelje az árulót. Mit tervez az ezredes és a többi

fejes? Nagy tárgyalást, azután pedig látványos kivégzést? Az sem

segítene azokon a szegény ördögökön az űrjárókon, és a Légió sem

hagyhatná tőle el könnyebben ezt a bolygónak nevezett koszfészket.

Az őr megmoccant az ülésen. A légpárnás pilótája is lelépett, elment

megnézni, miért állt meg a konvoj. Ez a szabályok megszegése volt, és

az őr remélte, hogy a pilóta fegyelmezetlensége miatt nem ő fog

bűnhődni. Graffra nézett, a fogoly pedig vissza rá.

Az áruló tekintete elsiklott az őr válla felett, szeme hirtelen

elkerekedett.

– Úgy látom, fontos híreket hoz – szólalt meg.

Az őr megfordult, a légpárnás pilótájának visszatérésére számított.

Senkit sem látott, a fogoly keze azonban megvillant, bilincsének lánca a

fiatalember nyakára feszült. A katona küzdött, próbált kiáltani, de a

nyomás egyre csak nőtt, kibírhatatlan fájdalommá és a levegővételért

folytatott kétségbeesett harccá vált. A fogoly erős volt. Oldalra rántotta

áldozatát, lekényszerítette őt az ülésről. Az őr a légpárnás oldalán

lógott, bakancsos lába tehetetlenül rugdosta a jármű páncélozott

szoknyáját, alig néhány centiméternyire a föld fölött. Utolsó tiszta

gondolata az volt, hogy most aztán valóban nagy bajba került. Aztán az

éjszaka éles dördüléssel bezárult körülötte, és meghalt.

Graff eleresztette a testet, és átmászott a vezetőülésbe. A motor még

járt, a légcsavarok lapátjai halkan morogtak a visszatartott energiától.

Menekülnie kellett. Kockázatot vállal, ha megpróbál áttörni a

peremvonalon, de jól tudta, mennyire legyengült a Légió. Az egész

konvoj nyugati oldalán mindössze három csatamech járőrözött,

egymástól jókora távolságra. Ha teljes sebességgel beleszáguld az

éjszakába, talán meglepheti őket, különösen mivel szemlátomást

mindenki az oszlop előtt történtekkel volt elfoglalva. Elszökhet, mielőtt

még rájönnének, mi történik.

Graff sokkal jobban aggódott amiatt, mit fog tenni Rachan, ha

megtudja, mennyit mondott el Carlyle-nak. A Komsztár ügynöke

valahogy nem tűnt elnéző embernek. Hatékony, igen. Könyörtelen,

igen. De elnéző...

Beindította a légcsavarokat, és egy szűk kanyarral nyugat felé

fordította a járművet. Felpörgette a tolólégcsavart, és érezte, ahogy a

légpárnás megindul előre. Hátulról, az éles süvöltésen keresztül kiáltást

hallott, azután fegyver dörrent. Addigra azonban már körülvette az

éjszaka, fülében szél fütyült, és vad kacaj szakadt ki a torkából.

Kiszabadult!

Tudta, hogy nem mehet vissza Helmportba, mert Garth és Rachan

nemsokára odaérnek. Lehet, hogy már le is szálltak. Volt azonban egy

másik hely, ahová mehetett, és a figyelmeztetése talán megbocsátóbbá

teszi Rachant.

Amint eltávolodott a konvojtól, észak felé fordította a légpárnás

orrát.

HARMADIK KÖNYV

26

A Szürke Halál Légió hamar megtalálta a Cinóber-folyó egykori

keleti felének medrét, és annak vonalát követve továbbindult a

Nagayan-hegység felé. Amikor Grayson és King újra csatlakoztak az

egységhez, egy órás pihenőt tartottak a prérin. A túlerőltetett mechek és

járművek ez idő alatt lehűltek, Grayson pedig elmondta a többieknek,

milyen eredménnyel zárult a Ricollal folytatott tárgyalása.

Segítséget kapnak! Különös és nem várt segítséget, ez igaz, de akkor

is segítséget! A Légió tagjainak nagy része valamilyen fokú

ellenszenvvel viseltetett a Drakónis Szövetség katonáival szemben, de

kevesen gyűlölték a Kuritákat olyan hevesen, mint korábban Grayson

Carlyle. Egy harcos vállt vállnak vetve harcol a bajtársaival. Az ellenség

lehet egyszer Kurita reguláris egység, máskor portyázó kalózok, de a

legtöbb harc a résztvevők között rendszerint arctalan, személytelen volt.

Így el lehetett fogadni, hogy az arctalan ellenségből megbízható bajtárs

legyen, legalábbis egy időre. A Légió katonái bíztak Graysonban

annyira, hogy elhiggyék neki, nem ok nélkül szánta el magát erre a

lépésre.

Grayson elmagyarázta, hogy Ricol herceg keletre, a Hasadékvölgybe

küldött egy kilencben gyalogosból álló különítményt. Lehet, hogy Garth

űrjáróinak landolása megzavarta vagy késleltette ezt a lépést, de sokkal

valószínűbbnek tűnt, hogy Ricol a kavarodást kihasználva juttatta ki

csapatait a városból. Önkénteseket toborzott egy támadó egységbe,

amelyik megfordul, és visszamegy északra. A Hasadék-völgytől délre

emelkedő dombok között kijelöltek egy találkozási pontot; Ricol és a

Légió alakulata ott egyesül, megpróbál rajtaütni a völgyben állomásozó

Marik erőkön, és visszafoglalni a zsoldosok űrjáróit. A csapás gondos

előkészítést és időzítést igényelt, mondta nekik Grayson, mivel nem

valószínű, hogy Garth egy napnál tovább életben akarja hagyni a

foglyokat. A Marik parancsnokság napközben rá fog jönni, hogy a

Légió nem harap rá a völgyben felkínált csalira, Garth nagyúr a földet

érése után pedig már könnyen kiadhatja az új parancsokat a hajókra és a

bennük fogva tartott légiósokra vonatkozóan.

A mentőakaciót tehát még az éjjel végre kellett hajtani, különben a

Deimos, a Phobos és a légiós foglyok örökre elvesznek.

Önkéntesekben ezúttal sem volt hiány. Az „A" század

mechharcosainak a konvojjal kellett maradniuk, és Grayson Gomez

DeVillar jelentkezését is elutasította, mert a tisztre a fegyverraktár

felnyitásánál lehetett szüksége. A „B" század újoncai természetesen

szintén jelentkeztek, őket már elfogadta. Tracy Kent ragaszkodott

hozzá, hogy menjen, az ezredes pedig rábólintott, mivel tudta, mennyire

aggódik a lány saját Főnixsólymának elvesztése miatt. Őket és az ezred

gyalogságának további ötven katonáját Dulaney hadnagy, az alakulat

legmagasabb beosztású gyalogsági tisztjének parancsnokságára bízta. A

különleges egység helyettes parancsnokává Burns őrmestert nevezte ki.

Grayson eligazította Dulaney-t és Burnst, majd végignézte, ahogy a

különítmény leválik a konvojról, és süvöltő hajtóművekkel beleveszik

az éjszakába.

Azt is fontolóra vette, hogy leváltja a Martalócát vezető techet, de

rövid gondolkodás után elvetette az ötletet. Annak ellenére, hogy a

légpárnásban sikerült aludnia, miközben King vezetett, még mindig

kimerült volt. Miközben a megfogyatkozott konvoj újra összeállt,

bekuporodott a légpárnás hátuljába, és azonnal álomba merült.

Mire felébredt, a nap is felkelt, de merev nyaka és háta ellenére

sokkal frissebbnek érezte magát. A konvoj jó időt futott. Két órán belül

keleti irányban, a Helm napjának narancs gömbje alatt megpillantották

Freeport komor, csontvázszerű maradványait, majd nem sokkal később

megtalálták a kiszáradt folyómedret, és nyugat felé fordultak. A

csatamechek könnyed, hosszú léptekkel haladtak, a talaj kemény volt és

egyenletes. Az élesebb szeműek időnként felfedezték a régi, félig már

betemetett betonutak nyomait, az egyik katona pedig még egy

Csillagliga korabeli lebegő rozsdaette roncsába is beleakadt egy kisebb

földkupac alatt.

Grayson ekkor tudta meg, hogy Graff az éjszaka folyamán

megszökött. Sajnálatos eset volt, és az ezredes még azt is fontolóra

vette, hogy utána küld egy egységet, de aztán rájött, milyen hiábavaló

kísérlet lenne – ugyanúgy, mint Lori, aki hasonló okból döntött úgy,

hogy nem ébreszti fel őt a hírrel. A síkság hatalmas volt, az éjszaka

pedig koromfekete. Graff a lopott légpárnással még egy azonnal az

üldözésére induló csapatot is könnyedén elkerülhetett volna.

Meg aztán miféle kárt okozhatott? Egyértelműen nem mehetett

vissza Helmdownba, Rachan színe elé azután, hogy felfedte a

Komsztár-ügynök tervét a zsoldosok előtt. Ha mégis visszamegy, akkor

valamilyen kitalált történettel kell előrukkolnia, amivel viszont nem

árthat a Légiónak. Nem, a konvojnak tovább kellett haladnia. Graff-fal

egyelőre nem lehetett mit kezdeni.

Tizenöt órával azután, hogy az ezred elhagyta Durandelt, a Szürke

Halál Légió megállt az alatt a szikla alatt, amelyet Grayson a Marik

mobil főhadiszállásról lopott műholdas térképen fedezett fel. Mennyivel

lenyűgözőbb volt, mint a szatellitképen!

Maga a folyóágy ezen a ponton olyan tíz méter széles lehetett, az

enyhén lejtős felületet homok, folyami kavicsok és ősi, víz koptatta

kövek borították. A folyóvölgy oldala mindkét oldalon meredeken

emelkedett ötvenméteres magasságig, tetejét sűrű, kékeszöld vegetáció

borította.

Ahogy a völgy egyre mélyebben kanyargott a fák és a sziklák között,

volt egy pont, ahonnan a hasadék falai már nem tűntek természetes

képződménynek, ahol a legszkeptikusabb tekintet is észrevehette az

egyenes vonalakat, melyek mentén lefejtették a követ és a földet a

sziklákról, kiszélesítve a rést a „Fal" számára.

Nem lehetett neki más nevet adni. A folyóvíz évezredeken keresztül

alakítgatta, majd ismeretlen erők három évszázaddal ezelőtt nagy

gonddal tovább formálták és az élére állították. Az eltelt évszázadokban

a szél és az eső lekerekítette a völgy szikláinak éles körvonalait a Fal

mindkét oldalán, de a gránittömbbel csodálatos módon sehol sem

érintkeztek. Miközben Grayson ott állt előtte, és ujjait végigfuttatta a

sima felületen, el tudta képzelni, hogy csak tegnap helyezték ide, a

folyóvölgy gátjaként, és hogy az építők bármelyik pillanatban

előléphetnek egy rejtett ajtón keresztül, hogy megkérdezzék, mit keres

itt a Légió.

A Faltól mindössze kétszáz méternyire állt a ház, amelyet Grayson a

modern térképen fedezett fel. Felülről is különös látványt nyújtott, de a

tömzsi, csonka gúla alakú, betonból és szürke fémből emelt építmény

innen közelről még furcsábban nézett ki. Ablakai nem voltak, ám

amikor közelebbről is megvizsgálta, talált egy csendesen és puhán nyíló

ajtót. Habozás nélkül belépett, a nyomában Lorival és Kinggel.

– Egy mérnöki állomás – szólalt meg DeVillar az ajtóból, miközben

a mechszázad többi tagja is összegyűlt a bejárat előtt. – Irodának vagy

építési központnak állították fel azok, akik létrehozták... azt. – Mióta

megérkeztek, a Légió tagjai kerülték, hogy a nevén kelljen nevezniük a

folyóvölgyben felállított gátat. Néhányan „Fal"-nak hívták, de a

legtöbben csak úgy utaltak rá, mint „az", illetve „dolog". Egy ilyen

építészmérnöki teljesítmény bénítóan hatott mindenkire, aki közelről

látta, mivel a jelen kor technikájával lehetetlen lett volna utánozni.

Grayson lassan megfordult, szemügyre vette a helyiséget.

– Lehet. Nem hagytak itt sok mindent... kivéve a számítógépet. Bár

az épületben elég hely volt járművek vagy gépek tárolására,

valószínűleg DeVillarnak lehetett igaza, mivel az egy helyiségből álló

építmény egy asztaltól, illetve a beleépített számítógéptől és kijelzőtől

eltekintve teljesen üres volt.

– Arra gondol, hogy az építkezés alatt itt dolgoztak a mérnökök? A

géppel végezték el a számításaikat, és hasonlók?

– Nagyon valószínű – szólalt meg King, miközben szemügyre vette a

számítógép hátulját. – Istenem, miket tudtak ezek akkoriban összerakni!

Ez egy ugyanolyan számítógép, mint amilyen a Helmfastban volt, de

amennyire meg tudom állapítani saját belső energiacellákkal

rendelkezik. Akár most rögtön bekapcsolhatná, és valószínűleg

működne is.

Grayson a billentyűzet felé nyúlt, majd rövid habozás után inkább

elfordult a géptől.

– DeVillar hadnagy, nézzük meg közelebbről a Falat. Ha meg tudjuk

nyitni, tegyük meg minél előbb. Garth nemsokára itt lesz, és nem

szeretnék egy zsákutcában táborozni. Menekülőút híján itt túlságosan

könnyű elkapni minket.

A fal ellenőrzése megerősítette DeVillar korábbi becslését. A

gránittömböt a jelek szerint az egyik végére állították, kiegyensúlyozták,

majd a két szélén merevítőkkel és támgerendákkal a völgy szikláihoz

erősítették. A Fal felső sarkaiban elhelyezett plasztiktöltetek nagy

valószínűséggel megsemmisítenék ezeket a merevítőket, és a szikla

egyszerűen kidőlne, szabaddá téve az utat a másik oldalon nyíló

alagútban elrejtett raktárhoz.

Miközben DeVillar és két tech a meredély falait vizsgálva próbálták

megkeresni a megfelelő helyeket a töltetek számára, Grayson magát a

Falat tanulmányozta. A simaság teljesen természetes eredetűnek tűnt, a

folyóvíz több évezredes munkájának. A Falnak csak egyetlen eleme volt

mesterséges. Két helyen, egymástól körülbelül húszméteres távolságban

függőleges vajatokat talált. Egyenesen futottak fel a Falon körülbelül

húszméteres magasságba, ahol egymás felé fordultak, és egy hatalmas

négyszöget rajzoltak ki a szikla közepében.

Talán egy ajtó? A horony olyan keskeny volt, hogy Grayson még a

kése hegyét sem tudta betolni a két sziklafelület közé, és még zseblámpa

segítségével sem lehetett megállapítani, milyen mélyen vésték a kőbe.

Ha ajtó, akkor valamilyen kulcsnak is kell lenni hozzá. De hogy mi

lehet ez a kulcs, arról az ezredesnek elképzelése sem volt.

Kézi kommunikátora felsípolt. Leakasztotta a készüléket a

derékszíjáról, és bekapcsolta.

– Carlyle.

– Üdv, ezredes, itt McCall. Rossz híreim vannak.

– Rossz hírek? Halljam.

– Egy nagyobb haderőt észle'tem... egy kurva nagy haderőt, észak

felő' közelednek, mégpedig gyorsan!

– Hallja a rádióforgalmukat?

– Aha... hallom, ahogy egymásho' beszé'nek. Több jel, mindegyik

kódó'va... foga'mam sincsen, hány cé'pont lehet. Uram... á'talába' ilyen

messzirő' nem lehet fogni ezeket a monstrumokat. Ha most mégis

hallom őket, akkó' az azé' lehet, mer' nagyon sokan vannak.

– Bármi hír az űrjáróinkról? – A különítménynek hajnalban kellett

megindítani a támadást, bár a Grayson által elrendelt kommunikációs

csend miatt nem szerezhettek tudomást az akció sikeréről vagy

kudarcáról.

– Egy szó se', uram.

– Rendben, folytassa a megfigyelést! Maradjon rajtuk, és azonnal

szóljon, ha megtud valamit a mieinkről. – McCall Karabélyosa

rendelkezett az összes mech közül a legfejlettebb nagy hatótávolságú

érzékelővel. Nem is lehetett volna megfelelőbb embert megbízni az

ellenséges haderő figyelésével.

Most, hogy az előző éjszaka látott űrjárók landoltak, a hajók

fedélzetén érkező Marik mechcsapatok bizonyára azzal voltak

elfoglalva, hogy minél gyorsabban kirakodjanak és csatlakozzanak

Langsdorf erőihez. Az orbitális pályán keringő Marik hajók legkésőbb

napfelkelte után felfedezhették a Szürke Halál Légiót, de akár jóval

előbb is, ha rendelkeztek a csatamechek éjszakai azonosításához

szükséges műszerekkel.

A technológiától függetlenül úgy tűnt, Garth erői pontosan tudják,

hol találják a Légiót, és már útra is keltek. Grayson kíváncsi lett volna

rá, vajon sejtik-e, hogy megtalálta a Csillagliga raktárát, és hogy már fel

is készült a behatolásra.

DeVillar megkezdte a robbanóanyag előkészítését.

Garth herceg mosolyogva lépett be a helyiségbe.

– Minden készen áll, püspök. A 15. Marik milícia elindult. A 12.

Fehér Szablyák és az 5. Marik gárda maradéka csatlakozott a Marik-ház

itteni gárdaegységeihez. Felkészültek az indulásra, csak a parancsomra

várnak.

Rachan püspök lassan megfordult, arcát harag felhőzte el. Garth

elhallgatott, amikor meglátta, mert tudta, hogy valami nagyon rossz

dolog történt. A püspök egy kis taktikai harctéri számítógép előtt ült, a

képernyőn egy orbitális fotografikus térkép látszott.

– A parancsára? A maga parancsára?

– Püspök., mi...?

– Felvetettem, hogy szükségünk lehet lég-űr vadászokra arra az

esetre, ha keresnünk kell Carlyle-t, de maga azt felelte, nem tudja

elhozni őket az Irianról. Mondtam magának, hogy délen kellene

landolnunk a hajóinkkal Freeport romjai mellett, hogy elkaphassunk

Carlyle-t, amennyiben a Nagayan-hegység felé menekülne.

Visszautasított azzal az indokkal, hogy éjszaka sokkal biztonságosabb

egy űrrepülőtéren landolni, mint a nyílt terepen. Utasítottam...

javasoltam, hogy leszállás után haladéktalanul indítsa el a mechjeit, de

maga egyik nevetséges kifogást találta a másik után, amíg a nap fele el

nem telt, és most, csak most áll készen az indulásra!

– Püspök... nem láttam okát a sietségnek...

– Ostoba! Istenverte, átkozott bolond! Nézze ezt!

Garth a kijelzőre nézett. A térkép közepén apró fénypontok miniatűr

galaxisa koncentrálódott egy kiszáradt folyómeder körül. A reggeli nap

fényét egy hatalmas, függőlegesen álló szikla fogta fel.

– Látja őket, Garth? Ez itt a Szürke Halál Légió infravörös képe.

Néhány száz katona, néhány száz civil, járművek... és legalább nyolc

csatamech. Ez itt egy Martalóc. Carlyle.

– Megtalálta őket? Hol...?

– Egy kiszáradt folyómederben táboroznak a Nagayan-hegység

közelében, mintegy 500 kilométernyire dél felé.

– Szép kis előnyre tettek szert, de a hegyekben le fognak lassulni.

Persze vannak arra átjárók, de nem könnyen járhatók. Még mindig el

tudjuk kapni őket...

Rachan a sziklára mutatott és lassan, tagoltan beszélni kezdett,

mintha egy nehéz felfogású gyereknek magyarázna:

– Látja ezt, Garth? Látja? Ez egy szikla. Egy sima, egyszerű,

függőleges szikla. Tökéletesen természetesnek tűnik, nem igaz? El tudja

képzelni, hogy egy olyan harcedzett katona, mint Grayson Death

Carlyle letáborozzon egy ilyen helyen, ahol nincs módja a

visszavonulásra? Sehová sem tud menni, ha északról vagy keletről

meglepjük. Nem, maga ezt nem látja, mert akkor is túlságosan ostoba

egy csapda felismeréséhez, ha odarakják az orra elé! Egyetlen oka lehet

annak, hogy Grayson és az emberei itt táboroznak... csak egy! –Rachan

szünetet tartott, és nagyot csapott az asztalra. – Megtalálta a Csillagliga

raktárát!

– Megtalálta a... de hogyan? Hogyan? Ön azt mondta nekem, a

Komsztár kutatói évek óta tanulmányozzák a feljegyzéseket, keresik a

nyomokat.

– Nem tudom, Garth. – A püspök az ajkát rágcsálva tanulmányozta a

számítógépes képet. – Talán a Helmfastban talált valamit. De lehet,

hogy csak ostoba vakszerencse. De most... most, hogy megnézem ezt a

helyet, a környék mesterséges volta egyértelmű!

Garth közelebb hajolt.

– Mire akar célozni? Egy sziklát látok... nagy köveket...

– Azt látja, amit látni akar. Amit viszont nem lát, hogy a völgyet

kialakító folyó nekifolyik egy sima sziklafalnak... és eltűnik!

– Úgy érti, hogy az a sziklafal...

– Valamiféle ajtó. Szinte biztos, hogy ahhoz a kincshez vezet, amit

már oly hosszú ideje keresünk. És Carlyle most ráteszi a kezét!

– Mire vár?

– Gondolom, a kulcsra. Ki kell találnia, hogyan jusson be. – És ha rájön? – Garth elbizonytalanodott. – Ellenünk fordíthatja a

fegyvereket!

– Nevetséges! – horkantotta Rachan. – Ennyi idő alatt biztosan nem.

Az ott tárolt mechek fegyverzete nem áll készen, munícióval sincsenek

feltöltve. Még a reaktorokat sem lenne idejük beindítani.

– Akkor mi a probléma?

– Ha megszerzi, tárgyalni akar majd velünk. – Rachan a fejét

csóválta, arcán elmélyültek a barázdák. – Nem tehet mást. Az életéért és

a katonái életéért cserébe átadja nekünk, amire vágyunk. Amit viszont

nem tud, hogy az idő nekünk dolgozik. Bármilyen mélyre nyúlik is az a

raktár, és bármilyen nagy, a Szürke Halál Légió élelem és víz nélkül

nem reménykedhet sokáig a túlélésben. A föld alatti forrásokból és

tavakból szerezhetnek vizet, de az élelemproblémájuk nemsokára

kritikussá válik. A barlangban nem lehet vadászni, a készleteik pedig

már kimerülőben lehetnek. Túl sok embert kell etetniük.

– Akkor... kiéheztetjük őket?

– Azt tesszük, ami szükséges. És jelen pillanatban arra van

szükségünk, Garth, hogy ne küldje ellenük a csapatait.

– Tessék? Várjon! Ezt nem teheti...

– Megfeledkezik magáról, Garth. Én vagyok ennek az expedíciónak

a parancsnoka, egyedül én, elfelejtette? Langsdorf ezredes kitűnt

ítélőképességével, gyorsaságával és tervezésével a Hasadékvölgyben.

Három ellenséges csatamech megsemmisült, míg tőlünk mindössze

egyet lőttek ki. És az űrjárókat is elfoglaltuk.

– Egy kém segítségével.

– Igaz, egy kém segítségével, de Langsdorf ezredes adta meg annak a

kémnek a lehetőséget, ő mozgatta a csapatait a megfelelő időpontban a

megfelelő helyre, hogy segíthessen a kémnek, és ő vezényelte le briliáns

módon az összecsapást. Sajnálom, Garth, de ez a hadjárat túlságosan

fontos ahhoz, hogy a maga ügyetlen kétbalkezébe tegyem!

Garth nem úgy látta, mintha Rachan valóban sajnálkozna emiatt.

– Nem bánhat velem így! – Teljes magasságában kihúzta magát,

megpróbált lenézni a Komsztár ügynökére. – Püspök vagy sem, ehhez

nincs joga! Én Irian hercege vagyok...

– Tekintse ezt... előléptetésnek, kegyelmes uram. Ön és én csak

megfigyelőként leszünk jelen a harctéren, és végignézzük, ahogy

Langsdorf ezredes bezárja a csapdát a prédánk körül. De akkor is

Langsdorf ezredes lesz a parancsnok, Garth. Figyeltem magát, még az

orrát sem lenne képes megtalálni az arca közepén!

Garth nagy levegőt vett, de Rachan egy legyintéssel és egy fáradt

mosollyal leállította.

– Nyugalom, kegyelmes uram, nyugalom. Nem akartam udvariatlan

lenni. Langsdorf tehetséges, képzett katonai vezető, és már kidolgozott

egy tervet a Szürke Halál Légió eltörlésére. Talán elkaphatjuk őket a

hegyekben, ha nem találják meg a kulcsot. Vagy odaszegezhetjük az

egész társaságot a raktárhoz, ha sikerül bejutniuk. Bármi is történjék, túl

kell tennünk magunkat a maga alkalmatlanságának a következményein.

– Rachan visszafordult a térképhez, ezzel mintegy elbocsátva Irian

hercegét.

– Túl messzire megy, Rachan! – sziszegte Garth.

– Mert nagyok az ambícióim, Garth. Ilyen ambíciókról egy magafajta

még csak nem is álmodhat. Ilyen ambícióknak nem állhatja útját egy

olyan ember, mint maga... vagy mint Grayson Death Carlyle! – Lángoló

szemmel elhallgatott. Aztán lassan mintha visszahúzódott volna

önmagába, hogy elnyomja a szenvedélyt, ami egy pillanatra eluralkodott

rajta. Végigsimított az arcán, és mosolyogva Garth-ra nézett. – Elnézést,

kegyelmes uram. Én csak... fáradt vagyok. Nagyon sok mindennel kell

törődnöm. Gondolkodjon inkább azon, mit fog kezdeni a Csillagliga

raktárkészletének önre eső részével, amikor a főkapitányi székben ül

majd, mint a Marik-ház és a Szabad Világok Ligájának teljhatalmú

uralkodója.

27

A nyugati horizonton viharfelhők gyülekeztek a Holt-tengeri-síkság

fölött. A buborékszerű sátrak bizarr, terepszínű gombákként sorakoztak

a kiszáradt folyómeder partjain. A Légió nem harcoló tagjai a tábor

közepén koncentrálódtak, a katonák és a páncélozott járművek pedig a

peremvonal közelében helyezkedtek el. Az ,,A' század megmaradt

csatamechjei éberen őrködtek.

Grayson egy kis kiemelkedésen állt a folyóparton, és figyelte a

vastagodó felhőtakarót. Nem olyan rég esett át egy különös élményen:

rádión keresztül beszélt Addison ezredessel, az űrjárókon közeledő

Kurita különleges támadó-egység parancsnokával. Ricol befelé tartó

hajói gerincpróbáló 2,5 G-s gyorsulással közelítettek a Helm irányába.

Valamikor az éjszaka folyamán megfordulnak, megkezdik a lassulást, és

másnap késő délután lépnek be a légkörbe a Nagayan-hegy-ség fölött.

Graysonnak addigra be kell jutnia a raktárba, megtalálni amiért

jöttek, és felkészülni a bolygó elhagyására. A Deimosról és a Phobosról

még nem érkezett hír, ami rossz jel volt. Addison nem állt kapcsolatban

Ricollal, ami már önmagában is különösnek tűnt. Dulaney-nek jóval

napfelkelte előtt kellett volna csatlakoznia Ricol erőihez, és mostanra

már kellett volna valamit – jót vagy rosszat – hallaniuk róluk.

Graysonban felötlött, hogy talán Graff szökése akadályozhatta a

végrehajtást, de végül úgy döntött, jelen pillanatban semmit sem tehet.

Saját itteni embereiről kell gondoskodnia.

Elég gondot okozott nekik a McCall által észlelt „kurva nagy

haderő". Azok a mechek estére ideérhetnek, jóval azelőtt, hogy Grayson

segítséget remélhetne Ricol űrjáróiról. Már csak abban

reménykedhettek, hogy sikerül bejutniuk a raktárba.

A folyóágyon keresztül a Falra nézett. Alig tudta kivenni DeVillar és

a két tech alakját a fal tetején, akik már a robbanótölteteket helyezték el.

Legalapvetőbb stratégiai problémájukat jelen pillanatban a közeledő

mechhaderő jelentette. Ha DeVillar le tudja omlasztani a falat, Grayson

beviheti az ezredet a raktár menedékébe. A bejáratot már egy kisebb

mechegységgel is képes lesz megvédeni, bármekkora erőket vessenek

be a Marikok.

Ha azonban a Marik csapatok a raktár bejáratánál táboroznak, amikor

az űrjárók megérkeznek, hogyan fogja a Légió megközelíteni Ricol

hajóit, hogyan fog a fedélzetükre szállni, és főként hogyan fogja

felrakodni a raktár készleteit? Különféle lehetőségek villantak át az

agyán. Északra vezethetné a mechjeit, hogy félúton találkozzon a Marik

erőkkel. Az „A" század biztosan megsemmisülne, de talán időt

nyerhetne a többieknek a meneküléshez.

Vagy mégsem? Nyolc mechet az ellenük vonuló hadsereg egy

töredéke is könnyedén eltörölhet. Garth megengedheti magának, hogy

leválasszon egy kisebb egységet, amelyik leköti Graysonékat, a

maradékkal pedig a kapuhoz vonul. A másik lehetőség az volt, hogy

kivonulnak még most, amíg megtehetik. Elszökhetnének a Nagayan-

hegység északra vezető átjáróinak egyikén, és átmehetnének a Nyugati-

Cinóber-síkságra. Talán egy kisebb mechegység feltarthatja a Marikokat

a szűk hágóban. A probléma csak az volt, hogy három ilyen átjárót

kellett volna megvédeni. Miközben Grayson az egyikben harcol, Garth

a háta mögé küldhet egy nagyobb haderőt. Emellett a meneküléssel

feladnának minden reményt a raktár megszerzésére, és Grayson nem

tudhatta, mit reagálna Ricol, amikor egy hordányi menekült között

találná magát, a kincsek nélkül. Beleegyezett ugyan, hogy akkor is

felveszi a Szürke Halál Légiót, ha a zsákmány valamiéit elveszik, de

Grayson mindenképpen úgy érezné, hogy nem teljesítette az alku rá eső

részét. Ki kell találnia, hogyan szerezze meg a készletek egy részét

legalább Ricol számára, és ugyanakkor hogyan tartsa távol a raktártól a

délről közeledő Marik erőket.

Miközben a sima, áthatolhatatlan falat bámulta, Grayson rájött, hogy

a kulcsnak valahol a raktár ajtajában, illetve a raktár természetében kell

rejtőznie. Volt ott egy ajtó, amit biztosan ki lehet nyitni valahogy.

Az egyik lehetőség egy adott módon torzított, vagy adott frekvencián

sugárzott rádiójel volt. A másik egy kódszó, egy „Szezám, tárulj!" az

ősi terrai mitológia oldalairól. De létezhetett akár egy fizikai kulcs is,

egy szerkezet valahol elrejtve, aminek az aktiválásával működésbe

hozható a kaput működtető mechanizmus.

A Szürke Halál Légió akár egy évig is táborozhat a síkságon, a

kódszavak különféle variációit és az elektronikus jeleket próbálgatva,

hogy megpróbálja elérni a kapu mechanikus őreit. Egy teljes évszázadig

kutathatnának a Helmfast körzetben, hogy megtalálják a kulcsot, ami

bármi lehet – álcázhatták valamilyen gépalkatrésznek, egy köpeny

díszítésének, vagy...

Grayson mozdulatlanná dermedt, tekintete a Falra tapadt, egy

pillanatra megbénította a felismerés. Az itt dolgozó mérnököknek ki

kellett nyitniuk az ajtót, egyszer akkor, amikor behelyezték, később

pedig amikor átszállították a készleteket Freeportból. Tehát kellett

valamilyen kézenfekvő módszer az ajtó kinyitására, és ugyanakkor az

ajtó titkának megőrzésére. Úgy készítették el a kulcsot, hogy tovább

lehessen adni, a körzet egyik katonai kormányzójától a másiknak,

generációról generációra. így akárki is volt a kormányzó, rendelkeznie

kellett a kulccsal. Könnyen elképzelhető, hogy a kulcs rendeltetése,

egyáltalán a létezése feledésbe merült a Helm túlélésért folytatott

küzdelme során, évszázadokkal ezelőtt. Elég volt hozzá egyetlen ember

halála, aki már nem tudta továbbadni a tudást utódjának, hogy a titok

örökre elvesszen.

Ám a titok most talán újra felfedezhető!

Grayson megfordult, és rohanni kezdett a Helmholdból kimentett

járművek felé. Ő, Grayson Carlyle volt a körzet jelenlegi katonai

kormányzója. Helmfast nagyuraként ő örökölte a Csillagliga raktárát,

illetve annak teljes tanalmát. Nem csoda, hogy Rachan és Garth félre

akarnák állítani az útból. Hiszen mindvégig birtokában volt a kulcsnak!

Az egyik teherautón, a főhadiszállás készletei között megtalálta, amit

keresett, majd futva indult vissza a kiszáradt folyómeder partján álló

csonka piramishoz. Lori meglátta a rohanó ezredest, és követte.

Mindössze néhány másodperccel Grayson után rontott be az ajtón.

– Gray! Mi történt!

– Lehet, hogy... – Grayson levegő után kapkodott, így alig tudott

beszélni, de egy pillanatra sem torpant meg: a félhomályos helyiségben

az asztalon nyugvó számítógép fölé hajolt. A beindítás után feszűken

figyelte az egymást kergető színes sávokat a képernyőn. – Lehet, hogy a

kulcs... amit... amit keresünk!

Felemelte a tárgyat, amit a főhadiszállás szállítójárművéről vett

magához – a helmfasti térképprogramot. Ezt a memóriakártyát

Helmdownban kapta meg hónapokkal korábban, az átadási ceremónia

keretében. A helmi birtok Csillagliga korabeli térképét tartalmazta. A

kártyát valószínűleg egyik helmfasti nagyúr adta a másiknak, három

évszázadon keresztül. A birtok tulajdonosai közül vajon hányan

tudhatták, miféle titkot rejt magában? Valószínűleg egyikük sem, kivéve

azokat, akik Minoru Kurita korában megírták a programot.

Grayson bedugta a kártyát a mérnöki számítógép-terminál oldalán

lévő nyílásba.

Észre sem vette, hogy visszatartja a lélegzetét.

Bármilyen céllal is készült, bárhogyan is írták meg és tárolták, egy

számítógépes program elektronikus formában elrendezett

információkból állt, utasítások szisztematikus és teljes sorozatából,

melyet a számítógép sorban, lépésről lépésre értelmezett. A

térképprogram régi orbitális fotókon alapuló utasításokat és eltárolt

adatokat tartalmazott, amit fotografikus térképként lehetett

megjeleníteni. Ez lehetővé tette a szemlélő számára, hogy különféle

felbontásban és részletességgel ellenőrizze az adott területet attól

függően, milyen utasításokat ad a billentyűzet segítségével.

Egy programon belül az utasításokat nagyon rugalmasan és

kifinomultan lehet megtervezni. Egy nagyon hosszú programot vagy

programrészt is meg lehet írni, és el lehet rejteni egy memóriakártyán

úgy, hogy senki ne sejtse meg a létezését. A program egyszerű

felhasználói számára ez a rész egyszerűen nem is létezik. Nem lehet

hozzáférni, csak ha a programot utasítják a titkos információ

megmutatásra. Ezt a kódot számok vagy betűk formájában be lehet

vinni a billentyűzeten keresztül... vagy akár hangutasítással is,

amennyiben a számítógép alkalmas ilyen parancsok fogadására.

Az egyik legelegánsabb megoldás azonban abban az esetben, ha a

jelszó elveszhetett vagy feledésbe merülhetett, hogy a kódot magába a

számítógépbe építik. A programot ebben az esetben úgy tervezik meg,

hogy bármelyik számítógépen fusson. A rejtett programrész létezésére

senki sem fog gyanakodni, kivéve, ha a program egy bizonyos

számítógépen kezd el futni – azon, amelyik a titkos kódot tartalmazza.

Ennél a számítógépnél a saját memóriában elhelyezett kód észrevétlenül

lapul a különféle programok futásakor. Ám amikor a rejtett

programrésszel találkozik, aktivizálódik, kinyitja az elektronikus ajtót,

és...

– Ezredes! Ezredes! – Egy légiós gyalogos esett be az ajtón. –

Ezredes! Jöjjön gyorsan!

Grayson elfordult a termináltól. A kijelző bosszantóan üres maradt,

amikor bedugta a memóriakártyát. Még a szokásos térkép sem jelent

meg, és kezdte azt hinni, hogy valami baj lehet a számítógéppel.

– Uram! A... a Fal!

Grayson és Lori gyorsan az ajtóhoz siettek, és kinéztek rajta. Kétszáz

méterrel távolabb férfiak és nők bámulták a völgyet elzáró szürke

gránittömböt. Grayson bakancsa talpának redőin keresztül érezte a talaj

remegését, és észrevette a kiszáradt folyóágy alján táncoló kisebb

kavicsokat is, ahogy a föld alatt működésbe lépett valami hatalmas

szerkezet.

A Fal megnyílt. A korábban felfedezett rovátkák közötti rész

visszasüllyedt a sziklába, láthatóvá téve a tökéletesen szabályos nyílást

a felületen. Amikor a tömb két méter mélyen visszahúzódott a

sötétségbe, jól hallható kattanással megállt, aztán csikorgó gépzaj

kíséretében oldalra siklott. A tíz méter széles, húsz méter magas bejárat

nyitva állt.

Néhány száz kilométernyire északra Julian Langsdorf ezredes

előrehajolt Csatapörölyének pilótaülésében, mintha ezzel is gyorsabb

haladásra tudná ösztökélni a nehézkes Marik hadoszlopot. Néhány mech

már visszafordult műszaki vagy túlmelegedési problémák miatt, de az

ezredes továbbra is maximális sebességgel száguldott, mert 24 órán

belül el akarta fogni Grayson Carlyle-t. A Szürke Halál Légiónak az

éjszaka folyamán sikerült elszöknie, nagyobb távolságot tett meg, mint

azt gondolta volna egy konvojról, amelyiknek több száz civilt,

technikust és sebesültet kell magával cipelnie. Ilyen lépésre egyáltalán

nem számított. Elvégre hová mehetnének? Az Aragayan-hegység

völgyeiben és erdőségeiben, ahol bőségesen van rejtekhely, ivóvíz és

vad, még hónapokig bujkálhattak volna. Ez a déli kivonulás viszont...

Délen semmi sem volt, csak a Nagayan-hegység terméketlen pusztái, a

holt tenger ásványi sókban gazdag síksága, Freeport romjai és a

végtelen préri.

A férfi, aki Rachan Komsztár-püspökként mutatkozott be,

elmagyarázta neki a helyzetet. Carlyle egy elveszett Csillagliga-raktár

után kutatott, valószínűleg elképzelései is voltak a helyről, és abban

reménykedett, hogy meg tudja szerezni a készleteket, mielőtt még

Langsdorf mozgósítani tudná a haderejét.

Rachan Langsdorf ezredest nevezte ki a teljes Marik expedíciós

haderő közvetlen irányítójául. Kleider tábornok még mindig úton volt,

és néhány órán belül biztosan nem érkezik meg. Rachan biztosította

Langsdorfot, hogy ha Kleider le is száll, a renegát Carlyle és egysége

csapdába ejtését akkor is az ezredes parancsnoksága alatt fogják

végrehajtani.

Carlyle egyszer már elszökött Langsdorf elől, és az ezredes

elhatározta, hogy ez még egyszer nem történhet meg.

Langsdorf hadereje huszonhét csatamechet tartalmazott. Saját 12.

Fehér Szablya ezrede jelen pillanatban hat mechből állt, valamint egy

maroknyi páncélozott légpárnásból és némi gépesített gyalogságból,

melyet az űrrepülőtér peremvonali őrségéből hívott vissza – az utóbbiak

élére Sigwell Allendry őrnagyot nevezte ki. Az 5. Marik gárdából

mindössze két mech maradt, ezeket hozzárendelte a Maranov százados

parancsnoksága alatt álló 4. könnyű támadócsoporthoz, a maximális

tizenkét mechre feltöltve így a századot. A Chu Shi-Lin százados

vezette 7. könnyű támadócsoport kilenc mechjével nem képviselt

százszázalékos harcértéket, ráadásul a gépek közül öt csupán

húsztonnás Fullánk és Darázs volt.

És végül ott voltak a Marik testőrség légpárnás tankjai és gépesített

gyalogsága, a beképzelt Haverlee alezredes parancsnoksága alatt.

Langsdorf nem tudta, miképpen használhatná fel ezt a társaságot, de

elhatározta, hogy valamilyen feladatot majd talál számukra.

Bár alakulata elég szedett-vetettnek tűnhetett, huszonhét mech

mindenképpen komoly, csaknem egy zászlóaljnyi haderőt képviselt. A

felderítői jelentésekből időközben kiderült, hogy Carlyle mindössze

nyolc csatamechhel rendelkezik, valamint néhány könnyű páncélossal.

Rachan megnyugtatta, hogy ha Carlyle-nak sikerül is bejutnia a

raktárba, nem tudja olyan rövid idő alatt működésbe hozni az ottani

fegyvereket, hogy renegát bandája hasznukat vehetné. Ráadásul az

állományban nincsenek túl sokan, akik értenek a kezelésükhöz. Hány

mechharcos újonc lehet a zsoldosok között... nyolc? Öt? Valószínűleg

még annyi sem.

Langsdorf elszánta rá magát, hogy robbanótöltetekkel ledönti az

egész sziklafalat, ha Carlyle elbarikádozza magát odabent. A Csillagliga

készletei sem fognak segíteni Carlyle-on a hegység mélyén megvívott

utolsó, elkeseredett csatában, így vagy úgy, de Grayson Carlyle ezredes

órái meg voltak számlálva.

Grayson a régi Csillagliga-raktár belsejében állt. Nehéz volt

kordában tartani meglepődését... vagy inkább csalódottságát.

A Fal magasra tornyosuló feketesége felfogta a kinti világosságot,

eltekintve a nyitott ajtón át beeső fénycsóvától. A katonák és a

hozzátartozók már elkezdtek beszivárogni, áhítatos csend telepedett

rájuk a rejtett csarnok méreteitől. Bear Keresztesének érkezését

csikorgó, mechanikus zaj jelezte, amely visszhangot vet a sziklafalú

teremben. A mech óvatosan lépett be, nehogy bántódása essen a lába

körül nyüzsgő embereknek.

A csarnok ötven méter széles és több mint húsz méter magas lehetett,

a sziklás mennyezetet alig lehetett látni a zseblámpák gyenge,

tapogatózó fényében. Előrébb az alagút meredeken lejteni kezdett a

sötétben, amely elnyelt minden fényt, és megtippelni sem lehetett,

milyen messze van a túlsó fal.

És ez a roppant csarnok, az egykori raktár, ahol sorokban állhattak

egymás mellett a csatamechek, teljesen üresen tátongott. Mindössze egy

ugyanolyan épület volt benne, mint a kinti – egy csonka gúla alakú,

lapos tetejű, négyoldalú piramis, egyeden ajtóval. Grayson egy

zseblámpát szorongatva, remegő kézzel közelítette meg az épületet.

Valószínűleg egy újabb mérnöki állomás lehetett.

Lehetséges, hogy a barlangot nem találták meg időben, a Kurita

invázió előtt? Hogy még az előkészítő munkálatok folytak, amikor

megérkezett a hír a rendszer ugrópontján megjelent Kurita flottáról?

Talán a Csillagliga készleteit mégis Freeportban rejtenék el. A város

hatalmas, bonyolult felépítésű település volt. Vajon megtörténhetett,

hogy a Kuriták nem találták meg a valódi rejtekhelyet a kutatás során,

és hogy a Csillagliga kincseinek raktára megsemmisült Freeport

lebombázásakor?

Miközben Grayson belépett a barlangon belüli kis épületbe, tudta,

hogy így is történhetett, mivel a piramisban semmi olyasmi nem volt,

ami akár távolról is egy Csillagliga korabeli katonai raktárra

emlékeztetett.

28

Rachan sorban végignézett az arcokon. Ők hatan a helmdowni

űrrepülőtértől északra elhelyezkedő hiperimpulzus-generátor adeptusai,

a bolygó legmagasabb rangú Komsztár-ügynökei voltak. Azért gyűltek

össze a helmdowni Komsztár-létesítmény félhomályos

pincehelyiségében, mert Rachan egyedül ezt tartotta tökéletesen

biztonságosnak.

Ha a Helm egy „A" besorolású HPG-állomás lett volna, akkor egy

másik, Rachanhoz hasonló püspök irányítja. Egy másik püspök jelenléte

azonban – bármennyire is alárendeltje lett volna Rachannak – sokkal

bonyolultabbá tette volna a helyzetet, mivel Rachan meglehetősen nagy

szabadsággal kezelte a rend vezetése által ráruházott hatalmat.

Lehetséges, sőt igen valószínű volt, hogy ezt a hat adeptust

szerencsétlen baleset fogja érni az elkövetkező hetekben, amennyiben a

Carlyle elleni művelet sikerrel zárul. A Komsztár adeptusai a majdnem

Blake idejéig visszanyúló szabályozásnak köszönhetően sosem töltöttek

egy évnél hosszabb időt egy-egy Komsztár-állomáson vagy –

létesítményben, nehogy szorosabb kapcsolatok kötődjenek a különféle

stábok tagjai között. Ha nem történik hat tragikus baleset, akkor egy

éven belül mindegyik adeptust átvezényelnék a Belső Szféra hat

különböző világára.

Rachan nem engedhette meg, hogy ezek hatan más bolygókon

elterjesszék az itt megtudott titkokat. Az adeptusok titoktartási esküje

ellenére sem bízott bennük. A titoknak itt kell maradnia a Helmen.

A püspök elmosolyodott, és egyenként biccentett mindegyiküknek.

– Azért hívtam össze önöket, mert mindegyiküket megbízható

embernek ismerem. Olyan titokról van szó, amely sosem kerülhet a

Komsztár legmagasabb vezetőinek körén kívül más kezébe. Ez a titok

rejti a Komsztár jövőjét!

Az egyik férfi Larabee rangidős adeptus volt, egy húszas évei végén

járó beavatott, a Komsztár helmdowni HPG-állomásának főtechnikusa.

– Bocsásson meg, püspök – szólalt meg –, de köze van ennek a déli

fegyverraktárhoz? A városban már napok óta keringenek a pletykák...

– A Komsztárt nem érdeklik a fegyverek – vágott közbe Rachan. Egy

másik adeptus is meglepettnek tűnt.

– Azt hittem, erről szól az egész Marik hadművelet. Hogy ennél a

renegát Carlyle-nál van a Csillagliga-fegyverraktár kulcsa, és a

Komsztár segít Garth hercegnek visszaszerezni.

– Csendet és figyelmet! – csattant fel Rachan ugyanazzal a régi

formulával, amelyet a Komsztár oktatói használtak a ministráns

növendékekkel szemben. Mivel ő maga is oktató volt éveken keresztül,

nagyon jól tudta, hogyan érvényesítse fennhatóságát mások akaratával

szemben. – A fegyverraktár csupán egy ürügy, azért volt rá szükségünk,

hogy Garth engedelmeskedjen nekünk. A Csillagliga létesítménye

valami sokkal értékesebbet rejt, mint néhány csatamech vagy

lézerfegyver. Igaz kincs van ott, és az önök segítségére van szükségem a

megszerzéséhez.

Napkeltekor még mindig nem indult meg az űrjárók elleni támadás.

Tracy Maxwell Kent az erdős domboldalon feküdt, alig 100 méternyire

a Deimostól, gyakorlatilag a hajó árnyékában, és azon töprengett, mihez

fognak most kezdeni.

Az egész terv azon alapult, hogy a Hasadék-völgytől délre

egyesülnek a Ricol herceg parancsnoksága alatt álló Kurita erőkkel. Az

elképzelés az volt, hogy meglepetésszerű rajtaütést hajtanak végre a

nyitott hangárajtókkal várakozó űrjárók ellen. Amikor megérkezik a hír,

hogy a Légió délre indult, a Marik csapatok ébersége biztosan lazulni

fog az elfogott hajók körül.

Ricol egységei azonban meg sem jelentek a találkozási ponton. Nem

lehetett tudni, mi történt velük, de a támadó különítmény katonái között

gyorsan elterjedt a hír, hogy a Kurita hadúr elárulta őket.

Könnyen meglehet, gondolta Tracy. És most ötven katonánk van két

űrjáró ellen. Remek!

Az ellenség ébersége sem lanyhult. Amennyire Tracy meg tudta

állapítani, senki nem vette a fáradságot, hogy tudassa a Marik erőkkel a

Légió távozását. Az erdő csendes volt, a csatamechhangárok ajtói

csukva maradtak, a rámpákat felhúzták. A hajók mellett ormótlan,

fekete csatapáncélban hat-hat Marik katona járőrözött feszült

figyelemmel. Viselkedésük azt sugallta, számítanak rá, hogy Carlyle

csatamechjei bármelyik pillanatban előbukkanhatnak az erdőből. Tracy

elfordította a fejét, déli irányba nézett. Dulaney hadnagy egy

bokorcsoport mögött lapult, és amennyire az arcát látni lehetett az

álcafestéken keresztül, ő is ugyanolyan gondterhelt volt, mint Tracy. A

lány másik oldalán Janice Taylor megigazította TK rohampuskáját;

gondos lassúsággal mozgott, nehogy az ellenség mozgásérzékelői

észrevegyék.

És most? Itt fekhetnek egész nap az aljnövényzetben, de nem úgy

tűnt, mintha a hajók elfoglalói meg akarnák adni nekik az esélyt, amire

vártak. Minden egyes perccel tovább nőtt a lebukás esélye. Valaki előbb

vagy utóbb eltüsszenti magát, vagy megcsípi egy helmi rovar, és akkor

az egész egység elveszíti a meglepetés előnyét.

A nap egyre magasabbra kapaszkodott. Tracy most már erősen

izzadt, arcán groteszk karikatúrává mázolódott az álcafesték. Mohó

várakozással figyelte a Deimost. Valahol a fedélzeten, a hajó rakterében

felhalmozott többi légiós felszerelés között ott állt Főnixsólyma, a

Dutiful Daughter. Ha sikerülne hozzáférnie, ha működésbe hozhatná,

rögtön megváltozna a helyzet.

Ha! Ha! A szó szinte gúnyt űzött belőle.

Zajt hallott, megzörrent a bozót ötszáz méternyire délre.

Odafordította a fejét, tekintetével a hang forrását kutatta. A Deimos

mellett is kavarodás támadt. A hajó oldalába épített lézerütegek a hang

irányába fordultak, a stabilizáló lábak árnyékában álló katonák

készenlétbe helyezték a fegyvereiket.

A bokrok közül előbukkanó alak láttán Tracy kis híján felkiáltott

meglepetésében. A rongyos, koszfoltos overallt viselő férfi úgy festett,

mint aki nagyon hosszú utat tett gyalog az erdőben és a bozótban.

Túlságosan távol volt ahhoz, hogy a lány felismerje az arcvonásait, de

tartása, mozgása és alakja valahogy ismerősnek tűnt. A következő

pillanatban már be is villant, ki ez az ember. Graff!

Valahogy sikerült megszöknie, és visszajutott ide. De hogyan? Talán

elkötött egy légpárnást, és a közelben hagyta a járművet, nehogy

összetévesszék az ellenséggel. Felemelt, még mindig összebilincselt

kézzel lépett ki a két hajó közötti nyílt térségre, ujjai közt egy fehér

rongyot lobogtatva. Tracy hallotta a hangját:

– Hé! Hé, maguk ott! Graff százados vagyok, a Marik testőrségtől!

Híreim vannak! Ne lőjenek, barát vagyok! Ne lőjenek!

A Deimos két őre rövid megbeszélést folytatott a többiekkel, azután

elhagyták pozíciójukat, és a fegyverüket a vállukhoz emelve, óvatosan

megközelítették Graffot. Két másik őr közeledett délről, a Phobos felől,

közrefogva Graffot a hajók között félúton. Az öt férfi Tracy szeme

láttára izgatott beszélgetésbe kezdett. Nem hallotta őket, de látta heves

gesztikulálásukat.

Néhány másodperccel később zaj hallatszott a Deimos belsejéből; a

mechhangár ajtaja kinyílt, a rámpa leereszkedett. A nyitott ajtó mellett

két újabb fegyveres őr helyezkedett el. Rögtön utánuk két Marik tiszt

lépdelt le a rámpán, és rögtön elindultak a tisztáson zajló tanácskozás

felé. A másik hajó felől hasonló delegáció indult útnak. Graff csak azt

mondhatta, hogy a Légió már messze jár, ő pedig elszökött, hogy

figyelmeztesse bajtársait. Tracy látta a változást a katonák

viselkedésében: leeresztették a fegyverüket és lazítottak testtartásukon.

Dulaney-re nézett, aki visszakacsintott rá, és lassan, nagyon lassan

egyezményes jelre emelte hüvelykujját. Erre a lehetőségre vártak!

Dulaney az ajkához emelte a kis kézi adóvevőt.

– Minden egységnek, indulás! Gyerünk, gyerünk!

Az űrjárók rádiófigyelői természetesen hallhatták az üzenetet, de a

meglepetés és a kavarodás miatt hosszú másodperceket veszítettek. A

landolási zóna két oldalán húzódó dombgerincen lapuló ötven férfi és

nő egyszerre pattant fel a bokrok és a sziklák mögül. Lézer- és

géppisztolytűz terítette be a völgyet. Tracy látta, hogy a Deimos őrei

elkerekedett szemmel megperdülnek, fegyverük csövével a domboldalt

pásztázzák célpontok után kutatva.

Ám mire megtalálták volna azokat, mire a támadók képe eljutott

volna az agyukig, már halottak voltak, lekaszálta őket az automata

fegyverek tüze.

Tracy TK-jával folyamatosan tüzelve rohant le a dombról, apró és

halálos 3 mm-es lövedékekkel szórta meg a Deimos mechhangárjának

bejáratát. A rámpán álló őrök egyike eldobta a fegyverét és mindkét

kezével a szeméhez kapott, amikor összeroncsolt arcából vérszökőkút

tört elő. A másik őr lezuhant a rámpáról, a testpáncélján keletkezett

kráterekből bugyogva ömlött a vér.

Mire Tracy elérte a lejtő alját, valaki a Deimos fedélzetén rájöhetett,

hogy az űrjáró támadás alatt áll. Az egyik lézerüteg magasan a hajó

törzsén megmozdult, a két fegyvercső az erdő felé fordult. Aztán

lézerfény villant fel egy novává robbanó csillag ragyogásával,

félelmetes és éles tisztasággal rajzolva ki a rohanó férfiak és nők

körvonalát, akiknek az alakját gigantikus stroboszkóplámpaként égette

bele a lány agyába. A háta mögül szenvedő halálsikoly hátborzongató,

összetéveszthetetlen hangját hallotta.

Aztán újabb lézerüteg nyitott tüzet... majd még egy. Valaki az

ütegeknél gondolkodás nélkül tüzelt. Néhány lövés az erdőbe csapódott,

ahol máris tüzek gyulladtak. Más ütegek déli irányba, a Phobos felé

tüzeltek, és Tracy onnan is hallotta a félelem és a fájdalom üvöltéseit.

Mindannyian meg fognak halni, ha ott maradnak, ahol a lézerek még

elérhetik őket. Az egyedüli reményük az volt, hogy felrohannak a

rámpán. Emberek gyülekeztek a rámpa tetején, miközben ő egyre

közelebb ért a hajóhoz, és zubbonyának bal ujját megrántotta valami,

ahogy bakancsa hangos csattanással a fémfelületnek csapódott.

Ismét tüzelt a TK-val, a fenti őrök testén ijesztő, vörös rózsaként

újabb és újabb sebek nyíltak. Aztán Dulaney hadnagy száguldott el

mellette fel a rámpán, a hangár bejárata felé. Az ajtó már csukódni

kezdett, és a rámpa is mozgásba lendült a lába alatt. Tracy elvesztette az

egyensúlyát, lecsúszott, küszködve próbált megkapaszkodni a recés

felületen.

– Tracy!

Hátranézett, és azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A rámpa

visszahúzódott a hajóba, a vége most már több méterrel volt a föld

felett. Janice Taylor fehér, kitágult szemét látta az álcafestékkel

összemázolt arcon.

– Tracy! Ugorj le!

Ám Tracy makacsul kapaszkodott a rámpába.

Dulaney már előtte és fölötte járt, géppisztolyából gyors

egymásutánban adta le a rövid sorozatokat. Valahogy sikerült

megőriznie az egyensúlyát a mozgó rámpán, és folyamatosan tüzelve

egyik bizonytalan lépést tette a másik után, egyre közelebb érve a

záródó zsilipajtóhoz. Hogyhogy nem esett el? Sikerült elérnie a

háromnegyedéig már becsukódott ajtót, és belépett az odabentről áradó

vörös fénybe. Heves tűzharc tört ki, Tracy hallotta a géppisztoly

ugatását, melybe időnként mélyebb puskadörrenések vegyültek. Aztán

Dulaney üvöltése hallatszott.

Tracy egyik kezével a TK-t, másikkal a rámpa korlátját markolva

követte a parancsnokot, elszántan lépdelt a nyílás felé. Mire elérte a

rámpa tetejét, feltűnt neki, hogy az ajtó csukódása megállt, és átpréselte

magát az egy méter magas nyíláson.

Odabent vörös fény és egymással harcoló emberek látványa fogadta.

Dulaney teste a közelben hevert, géppisztolya kinyújtott kezétől nem

messze feküdt. Csak egy pillanata volt elcsodálkozni azon, hogy hány

légiós kommandósnak sikerült őt megelőznie. Amikor a rámpa mozogni

kezdett, csak ő és Dulaney voltak rajta. A megoldás szinte brutális

erővel csapott le rá. A foglyok! Biztosan a hajó alsó fedélzetén tartották

őket, és a lövöldözés kezdetekor megtámadták az őreiket.

Tk-jának egy rövid, pontos sorozatával lekaszálta a zsilipajtó felé

rohanó két Marik katonát. Dulaney testétől nem messze megtalálta az

ajtóvezérlő kapcsolót. A hadnagynak sikerült megakadályozni a zsilip

becsukódását, de meghalt, mielőtt kinyithatta volna az ajtót, és újra

leereszthette volna a rámpát. Tracy megnyomta a megfelelő gombokat,

azután Dulaney teste fölött őrködött.

Miután a támadó egység maradéka is megérkezett, a csata hamar

véget ért. A fedélzeten mindössze húsz Marik katona tartózkodott,

vagyis kevesebb, mint ahány foglyot őriztek. Nem csoda, hogy olyan

idegesnek tűntek.

Nem sokkal később megérkezett a hír, hogy a Phobost is sikerült

lerohanni. A hajó védőinek még arra sem maradt idejük, hogy tüzet

nyissanak a lézerütegekkel, és megpróbálják bezárni az ajtót. Ilse

Martinez egy elrejtett harci késsel leszúrt egy Marik őrt, és felvezette a

legénységet a hídra, miközben a légiós gyalogosok elözönlötték az alsó

fedélzetet. Ám még így is csak hajszál híján sikerült az akció. A

támadók közül heten meghaltak. Köztük Dulaney. A hajók fedélzetén

lezajlott csatában hat fogoly vesztette életét. Összesen tizenöten

sebesültek meg. A hajó orvosai és egészségügyi személyzete azonnal

munkához látott, amint sikerült felállítani egy ideiglenes műtőt a

Phobos egyik üres raktárában.

Megtalálták Graff testét is, vagyis inkább azt, ami maradt belőle. A

Deimos egyik lézerütegének eltévedt lövése deréktól lefelé

elpárologtatta a testét. Tracy úgy érezte, Graff megkapta, amit érdemelt,

de a gondolatai most másfelé kanyarodtak.

Amikor épen és sértetlenül rátalált a Dutiful Daughterre a hajó

raktárának egyik tároló állványában, öröme minden mást elnyomott.

Most majd megmutatja, mire képes valójában!

Grayson végigfuttatta ujjait a föld alatti csarnokban álló épület

betonfalába vésett feliraton, és mélységes döbbenetet érzett amiatt, hogy

itt látja ezeket a szavakat. Ő és az emberei egy fegyverraktár után

kutattak, és helyette mit találtak? CSILLAGLIGA TÁBORI

KÖNYVTÁR LÉTESÍTMÉNY, HELM, DE890–2699.

Hallott már ezekről a létesítményekről, de még soha nem látott egyet

sem. Tudta, hogy a legtöbbet a Belső Szféra legfontosabb világainak

városaiban állították fel, a modern kultúra és tudomány központjaiban.

Sajnos ezeknek a városoknak a nagy része megsemmisült az első és

második utódlási háború holokausztjában.

– Mi ez, Gray? – kérdezte Lori. – Mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy gondjaink lehetnek, amikor el akarjuk

magyarázni Ricolnak – felelte Grayson. – Nem hiszem, hogy erre

gondolt, amikor a Csillagliga kincséről beszélt. – Az ajtó hang nélkül

nyílt ki érintésére, és fény ömlött szét a helyiségben, amikor lába a

szőnyeggel borított padlót érintette. Ezt a szobát nem borította por, mint

a kinti épületben, de ugyanolyan számítógép állt benne.

Grayson gyorsan elküldött egy katonát a másik gépben hagyott

memóriakártyáért. Amikor betette a kártyát a számítógép nyílásába, a

terminállal szemközti fal ezernyi színben életre kelt, és felvillant rajta

néhány szó: „A tudomány fejlődése és terjedése a szabadság egyedüli

igazi őrzője. " – James Madison.

Amikor Grayson megnyomta az indítóbillentyűt, a szöveg eltűnt, és

megjelent helyette valami, amit az ezredes először valamiféle

tartalomjegyzéknek vélt. A szoba valóban egyfajta könyvtár lehetett, és

Grayson fokozatosan rájött, hogyan kell használnia.

Az elkövetkező két óra során nagyon sok mindent megtudott. Egy

kultúra életképességének mértékét az határozza meg, hogyan teríti az

információt a lakosság körében. Az a kultúra, amelyik csak a

kiválasztott keveseknek tartogatja az információt, illetve amelyik csak

azoknak engedi a tanulást, akik megengedhetik maguknak a drága

technikai berendezéseket vagy a költséges iskolát, eleve romlott,

látsszék kívülről bármilyen gazdagnak és élénknek is. A helmi könyvtár

egy technológiai válasz volt a problémára, mellyel minden fejlett

civilizációnak szembe kellett néznie: hogyan add át az új információk

özönét azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rá?

Grayson megtudta, hogy néhány száz évvel ezelőtt ilyen könyvtárak

álltak minden világon, a régi Csillagliga csaknem minden főbb

városában. Szerkezetük egyszerű volt: tartalmaztak egy könnyen

másolható memóriatárat, melyet a megfelelő elektronikus hardverrel

lehetett olvasni, legyen az számítógép-terminál vagy egy egyszerű

adatmegjelenítő. A 31. század technikája már nem volt képes ilyen

könyvtárakat létrehozni, jött rá Grayson, de a memóriatárak és a

másolás módja mindvégig ismert maradt. A számítógép memóriájában

eltárolt információk egy töredékének megvizsgálása meggyőzte

Graysont arról, hogy sokkal nagyobb kincsre lelt, mint akárhány

csatamech.

Rábukkant egy egyszerű kémiai katalizátor képletére, amely lehetővé

teszi szilikon, gallium, arzén és szén oly módon való vegyítését, hogy az

anyag szobahőmérsékleten szupravezetővé váljék, vagyis hő- és

energiaveszteség nélkül óriási mennyiségű elektromosságot továbbítson.

Grayson tudta, hogy egy rég elveszett titokra lelt, amelyik segíthet az

űrugrók mozgatásához szükséges hatalmas elektromos töltések

kezelésében. A gyártók már kidolgoztak egy fejlettebb módszert erre a

kényes folyamatra, de még Grayson képzetlen szemének is nyilvánvaló

volt, hogy az új információ sokkal hatékonyabb.

Volt ott továbbá egy technika a tejelő állatok génjeinek

manipulálására, hogy négyszer annyi tejet adjanak, és a tej nagyobb

arányban tartalmazzon nyomelemeket, vitaminokat, valamint a rák

kialakulásának esélyét csökkentő anyagokat.

Grayson valamit keresett a könyvtár memóriájában tárolt szédítő

mennyiségű tudásban. Megérintette az egyik gombot, és a falon

megjelent egy színesen villódzó térkép. Miután néhány másodpercig

tanulmányozta a fénylő vonalakat és feliratokat, elmosolyodott.

Megtalálta a Csillagliga Nagayan-hegységben épült létesítményének

térképét.

29

A Csillagliga komplexuma sokkal nagyobb volt, mint azt bárki is

képzelte volna. Grayson szerint a központi folyosót a hegység alatti

természetes barlangrendszeren átzúduló Cinóber-folyó vájta ki. Keeler

őrnagy és a Csillagliga mérnökeiből álló zászlóalja azzal kezdték a

projektet, hogy föld alatti folyosóhálózatot létesítettek Freeport alatt,

további járatokkal bővítették a szennyvízelvezető rendszert, egészen a

„Helm gödrének" elnevezett mély szakadékig.

A Nagayan-hegység jelölte azt a pontot, ahol a Helm két

kontinentális lemeze egymásnak feszült. Több millió évvel azelőtt egy

kitüremkedés hozta létre a hegyláncot, a keleti terület megemelkedése

pedig az Északi-felföldi-síkságot. A földkéreg lemezeinek találkozási

pontján lévő törésvonal természetesen még mindig létezett, és egy

ponton a két lemez annyira eltávolodott egymástól, hogy egy

gyakorlatilag feneketlen mélységű lyukat képezett a Helm belsejébe.

A Helm gödre lett az a hely, ahová a mérnökök bevezették a

Cinóber-folyó vizét. A folyó keleti fele kiszáradt, miután a meder

elhagyta a hegy mélyének víz koptatta járatát. A hegységet azonban

keresztül-kasul lyuggatták a föld alatti járatok és folyosók.

Grayson azt is megtudta, hogy nem Keeler volt az első mérnök, aki a

Nagayan-programon dolgozott, hanem az utolsó, és kétségkívül a

legsikeresebb. Az első fúrásokat azzal a céllal végezték, hogy egy föld

alatti laboratóriumot hozzanak létre. A programot később módosították,

és már egy gigantikus, bevehetetlen erődöt akartak építeni. Keeler végül

a Freeportban lévő Csillagliga–flottabázis raktárkészleteit rejtette el

benne.

Keeler a Marik Nemzetközösség állampolgára volt, de titokban

mélyen elkötelezte magát a Csillagligát létrehozó alapelvnek, vagyis

egy korlátozott csillagközi közösségnek. Grayson elolvasta Keeler

elemzését is a témáról: amikor a Liga megsemmisült, maga a civilizáció

alapja omlott össze. Kerenszkij tábornok, az egyik legerősebb hadúr,

akinek a hadserege és flottája egy ideig fenntartotta a békét, 2784-ben

eltávozott a Periférián túlra, és magával vitte a Liga hadseregének

legnagyobb részét. Ez az exodus indította el a Csillagliga végső bukását,

mert az egykori Liga tagállamainak urai egymás ellen fordultak, véres

és hiábavaló háborúkban próbálták saját hatalmukba keríteni a

Csillagliga lefejezett tetemét.

Keeler előre látta ezt a végső összeomlást. Meg volt győződve róla,

hogy a Csillagligát újra lehet építeni, és hogy Kerenszkij tábornok

egyszer majd visszatér, ezért hatalmas erőfeszítéssel befejezte a

freeporti haditengerészeti bázis fegyvereinek rejtekhelyét – alig néhány

héttel azelőtt, hogy Minoru Kurita és hadiflottája megérkezett a Helm

rendszerébe azzal a kizárólagos céllal, hogy rátegye a kezét a

készletekre. Keeler időközben tárgyalásokat kezdeményezett a Szabad

Világok Ligájának különféle csoportjaival, akik szintén szerették volna

megszerezni a fegyvereket. Azzal, hogy kijátszotta őket egymás ellen,

időt nyert saját maga és a program számára.

Minoru Kuritát azonban nem tudta átverni.

– Tehát Keeler végül is nem tudta iderejteni a fegyvereket –

állapította meg Lori, aki Grayson válla felett olvasta a szöveget. A

képernyőn most Keeler egyik beosztottjának jelentése látszott, amely

figyelmeztette az őrnagyot a Kuriták közeledésére, és azt is

megemlítette, hogy a készlet áthelyezéséhez szükséges szállítóeszközök

még nem állnak készen. – Eszerint a Liga raktára még mindig

Freeportban van.

– Szerintem ezután nagyon összekapták magukat, Lori. Nézd, mit

találtam. – Néhány billentyű lenyomásával eltüntette a jelentést, és

előhívta a nagayani föld alatti komplexum bonyolult térképét. Rutinosan

kinagyította a térkép egyik részletét, amíg az be nem töltötte az egész

kijelzőt. Rámutatott egy fehér betűs feliratra. – Fő raktárhelyiségek –

olvasta hangosan. – Egy hatalmas csarnok a hegység nyugati oldalán. A

térkép szerint több kijárata is van... itt... itt... és itt fent. Ez egy működő

szállítórendszer lehet, és ha helyesen értelmezem a jeleket, akkor még a

felszínre vezető járatok is vannak, melyek összekötik a hegység átjáróit.

Ez... ez a komplexum egy egész városnak otthont nyújthatna, és még

csak nem is lenne túlzsúfolt.

– Varázslatos! – suttogta Lori.

– Mondjuk úgy, az őseink ismének egy-két trükköt, amit a jelek

szerint mára elfelejtettünk – felelte Grayson. – Elképesztő, mennyi

feledésbe merült tudást halmoztak fel itt. – Megveregette a terminált. –

Egyértelmű, hogy csatamechek is vannak itt, Lori. Láttam a

rakományjegyzékeket. Még nem néztem át mindet, de elsőre azt

mondanám, legalább egy ezrednyit raktároztak el itt, vagy talán többet

is. Sokkal többet, mint amennyit fel tudnánk vinni Ricol hajójára. De

meg vagyok róla győződve, hogy a legnagyobb kincs mind közül a

Csillagliga könyvtára.

A teherszállító légpárnás Helmdownból dél felé tartott. A fedélzeten

tartózkodó hét ember közül hatan a Komsztár köpenyes, csuklyás

adeptusai voltak, a pszeudovallási rend belső misztériumaiba beavatott

technikusok. A hetedik a még mindig civil ruhát viselő Rachan volt, de

a többiek érzékelhető tiszteletadása megmutatta, ki képviseli valójában

a hatalmat.

– Porfelhő előttünk, püspök – jelentette a jármű pilótája. A férfi

hátrahúzta csuklyáját és sötét szemüvegét, hogy jobban lásson a

manőverhez. Az égbolt fényesen ragyogott, de kelet felé felhők

gyülekeztek.

– Az Langsdorf oszlopa lesz – bólintott Rachan. A porfelhőt és az

égboltot tanulmányozta. Estére esni fog.

– Langsdorf ki tudja nyitni az ajtót? – tudakolta egy másik adeptus.

– Gondosan tanulmányoztam a műholdas képeket, fiam. – Meglepő,

hogy az ember milyen gyorsan vissza tud szokni a rend beszédmódjára

és formuláira, ha a sajátjai társaságában van. Rachan már évek óta nem

használta a „fiam" megszólítást. – Úgy tűnik, a Cinóber-folyó medrében

felállított gátat valamilyen belső, valószínűleg acélból és betonból

készült szerkezet tartja a helyén. A megfelelő pontokra elhelyezett,

viszonylag kicsi plasztik robbanótöltetekkel megsemmisíthetjük ezeket

a tartószerkezeteket, és ledönthetjük az egész falat. Langsdorf utászai

majd kidolgozzák a módját.

Larabee rangidős adeptus az egyik memóriatárat tanulmányozta.

– Ezekre másoljuk a Csillagliga könyvárának adatait, püspök? Ez

inkább mágia, mint tudomány.

– Ne feledje el, fiam, hogy a rend kötelessége a régi tudás

megőrzése. Sötét éjszaka közeleg, s vele együtt az általunk ismert

civilizáció vége. Az ilyen Csillagliga-könyvtárakban őrzött tudás lehet

az új hajnalhoz vezető ajtó.

– Ezt értem, püspök, de nem tudom, hogy miért kell elpusztítanunk.

Rachan kinézett az adeptus mellett a lágyan hullámzó prérire, amely

fokozatosan bontakozott ki körülöttük, ahogy dél felé suhantak.

– A kötelesség még a legjobb időkben is nehézségekkel jár, Larabee

adeptus. Ne feledjék, az önökkel megosztott titkot magukkal kell

vinniük a sírba. Akik nem tartoznak a rendhez... sőt, a rend tagjainak

többsége sem értené, amit ma reggel elmondtam önöknek. Az isteni

Blake látta, hogy egy napon ez a tudás – valamint az elterjesztéshez

nélkülözhetetlen kommunikációs hálózat – lesz a rend végső diadalának

kulcsa. A mi kötelességünk megőrizni a tudást, az ilyen könyvtárakban

tárolt régi ismereteket addig a napig, amikor a rend elhozza a civilizáció

és a fejlődés új korszakát. Ugyanakkor a mi dolgunk megakadályozni,

hogy a tudás... rossz kezekbe kerüljön. – Ujjhegyével megérintette a

memóriakártyát. – Ennek segítségével letölthetjük a hegy mélyén

elrejtett Csillagliga–könyvtár adatait. Miután végeztünk az átvitellel,

megsemmisítjük a könyvtárat.

Az adeptus még mindig bizonytalannak tűnt, ezért Rachan

rámosolygott.

– Higgyen nekem, fiam! Semmi jót nem tennénk az emberi fajnak,

ha hagynánk, hogy a könyvtárban őrzött információk illetéktelen

kezekbe kerüljenek. Az csak meghosszabbítaná az agóniát. Nálunk

azonban biztonságban lesz az ősi tudás.

– Nem kételkedem önben, püspök. Csak azon töprengtem, vajon...

méltók vagyunk-e ilyen bizalomra. Az ilyesfajta tudást könnyen fel

lehet használni gonosz célra is.

– Meg kell bíznia a feljebbvalóiban, fiam. – Én pedig abban bízom,

gondolta magában, hogy hamarosan véget vethetek a

kíváncsiskodásotoknak. Amint segítettetek teljesíteni a feladatomat!

Alkonyodott, mire a Szürke Halál Légió újra előkerült a barlangból.

A számítógépen talált, kinyomtatott térkép egyik alagútja egy lezárt

ajtóhoz vezette őket, melyen keresztül kijutottak a Nyugatiegyenlítői-

tengerre néző hegyoldalra. A rejtett adatállományból az is kiderült,

miként zárhatják be maguk mögött a keleti bejáratot. Előttük széles,

nyílt síkság futott le egészen a partig. A jobb oldalon, északnyugaton a

Cinóber-folyó nyugati felének vize csillogott, ahogy az olvadó

gleccserek táplálta folyam ismét előbukkant a föld alól. Ott volt a

Cinóber-völgy, az északi hegységet átszelő hágók egyike, ahonnan a

folyó kanyarogva haladt tovább a síkságon a tenger irányába.

A Csillagliga raktárát a hegység nyugati oldala alatt találták meg.

Egymás mellett, sorokban álltak az állványzathoz rögzített csatamechek.

Volt ott tartalék páncél és muníció, rengeteg rakéta, érzékelő és

kommunikációs felszerelés. Ezenkívül járművek, méghozzá ugyanolyan

fúziós meghajtással, mint a csatamechek – ilyeneket manapság már alig

lehetett találni. Grayson több tucat tankot látott, Vedettee-ktől a

Demolisherekig, látszólag felfegyverezve és bevetésre készen. Miután

megtalálták a csatamechek szállítására is képes teherjárműveket,

Grayson már tudta is, hogyan fogják a Légió techjei kivinni a harci

gépeket a Cinóber-síkságra, ahol Ricol hajói felszedhetik őket. A

nyugati kijárat mellett egy széles betonút vezetett le egyenesen az 500

méterrel lejjebb húzódó alföldre. Tökéletes landolási hely lesz a hajók

számára, közel a nyugati kapuhoz. Az út a másik oldalon észak felé

tartott, át az egyik hegyszoroson.

– Grayson! – Lori elektronikusan felerősített hangja szólalt meg az

Árnyéksólyom külső hangszóróiból, ötvenméteres távolságból. – a

Phobos jelentkezett! Kiszabadultak, és úton vannak ide!

Grayson örömteli kurjantással indult a Martalócához, melyet a

techek nem messze parkoltak le. Amilyen gyorsan csak a végtagjai

bírták, felkapaszkodott a létrán, elhelyezkedett a pilótaülésben, és

beállította a rádiót a Phobos frekvenciájára.

– A hegység keleti oldalán táboroztak le, Lori – mondta éppen

Martinez. – Tisztán látjuk őket.

– Ilse, itt Carlyle! Annyira jó hallani magát!

– Akárcsak önt, százados! Éppen most mondtam a helyettesének,

hogy öt perc múlva landolunk.

– Csodás! Megvannak a koordináták?

– Hogyne. A nyugati ajtó előtt, a síkságon tesszük le a madarakat.

– Ilse azt mondja, Ricol egysége nem jelent meg – tette hozzá Lori. –

Dulaney alakulata egyedül foglalta vissza mindkét hajót. Úgy tűnik,

Ricol mégsem a mi oldalunkon áll.

– Én... értem.

Ez újabb bonyodalmakat jelentett. Ricol űrjáróinak holnap délben

kellene leszállniuk. Vajon a herceg szándékosan próbálta szabotálni a

Phobos és a Deimos visszafoglalását?

Ebben a pillanatban jött rá, hogy a Ricol iránt érzett régi gyűlölete

végleg elmúlt.

– Mindenekelőtt szeretnék beszélni Ricollal, Lori. Talán van valami

másik magyarázat is. Egyelőre feltételezzük azt, hogy Ricol hajói

holnap délben terv szerint megérkeznek.

– Nem biztos, hogy lesz annyi idejük, ezredes – szólt közbe

Martinez. A pilótafülke vastag páncélján keresztül halk, távoli

mennydörgés hallatszott. Grayson előrehajolt, és megpillantotta az

aranyló napfény csillanását a lefelé ereszkedő űrjárók törzsén. – Éppen

azt mondtam Lorinak, hogy társaságot kaptak. A hegység keleti oldalán

egy pokoli nagy hadsereg gyülekezik.

– Mozognak?

– Úgy láttam, letáboroztak. Majd kielemzi a fotókat, de

huszonöthuszonnyolc csatamechet számoltam meg, plusz rengeteg

járművet és gyalogost.

– Ha letáboroztak, akkor csak holnap tervezik a továbbindulást.

Éjszaka nem kockáztatják meg az átkelést.

Martinez hangja egyre tisztábbá vált, ahogy a hajók mind közelebb

értek. Grayson most már a hajtóművek pulzáló lángcsóváit is ki tudta

venni.

– Magam is arra gondoltam, ezredes, de ez sem sokat segít rajtunk.

Egy csatamech bármelyik átjárón képes egy vagy két óra alatt átkelni.

Ha a hajnal első fényénél elindulnak, jóval azelőtt itt lesznek, mint

ahogy a Kurita barátaink megérkeznének.

A lángnyelvek egyre hosszabbá és fényesebbé váltak, ahogy a

pilóták nagyobb energiát adva próbálták lelassítani a nukleáris

meghajtású hajókat, hogy a két hajó puhán landoljon egymás mellett a

Cinóber-síkságon.

– Talán mégsem – felelte Grayson. – Van egy-két ötletem a

lelassításukra.

30

Grayson kihajtogatta a nyomtatott térképet, és a központi részét

rásimította egy nagyobb sziklára, hogy mindannyian jól láthassák.

Körülöttük emelkedett a Nagayan-hegység, a hóval borított csúcsokon

megcsillantak a reggeli nap sugarai. Fejük felett éjszakai mélykék volt

az ég, a legfényesebb csillagokat még jól lehetett látni. Ám az árnyékos

völgyben, ahol a zsoldosok összegyűltek, szinte teljes sötétség

uralkodott.

– Két fő problémával kell szembenéznünk – kezdte Grayson. – Az

első, hogy három különböző átkelőhelyet kell ellenőriznünk, ahol

Langsdorf a hátunkba kerülhet. Itt vagyunk – mutatott a térkép

„Cinóber-síkság" felirattal jelölt részének egy pontjára. – Langsdorf

emberei itt táboroznak, a hegységtől északkeletre, nagyon közel ahhoz a

helyhez, ahol mi voltunk tegnap. Közöttünk húzódik a Nagayan-

hegység. – Végighúzta ujját a szorosan egymás mellett sorakozó

szintvonalakon. – És ez a három átjáró.

Martinez kapitány hozta a hírt, hogy a Marik hadsereget nem Garth

nagyúr, hanem Langsdorf ezredes vezeti. A Marik rádióforgalmat

figyelve bukkant rá a Marik parancsnokra utaló üzenetekre. Graysont

nem lepte meg a hír. Az ellenséges haderő gyors déli irányú mozgásából

már sejtette, mivel azt a manővert Garth három nap alatt sem lett volna

képes végrehajtani.

Lori felnézett a térképből.

– Két problémát említettél, Gray. Mi a másik? Grayson

elmosolyodott.

– A másik problémánk, hogy Langsdorf valószínűleg elég emberrel

és mechhel rendelkezik ahhoz, hogy egyszerre jöjjön át mindhárom

hágón.

– Csodás – dörmögte Clay. – Túlságosan magabiztosnak tűnik,

ezredes. Azt hiszem, rossz előérzetem van.

– Két lehetőség áll Langsdorf előtt – folytatta Grayson. – Vagy

egyetlen tömegben átnyomul az egyik hágón, vagy megosztja a seregét,

és két, esetleg három hágót választ.

Lori bizonytalannak tűnt.

– És szerinted mit fog tenni?

– Nem ismerem Langsdorfot – csóválta a fejét az ezredes. – Azt

hallottam, kiváló ezredparancsnok, és a Hasadék-völgyben is jól harcolt.

Tételezzük fel, hogy valóban érti a dolgát... aztán próbáljuk az ő

szemével nézni a térképet.

– Ha megosztja a hadseregét, a klasszikus taktikai hibát követi el –

mondta Clay borostás állát vakargatva. – Lehetővé teszi, hogy

darabonként semmisítsük meg az erőit, ráadásul az általunk választott

terepen. Ha egyben tartja a csapatait... nos, akkor nem is

reménykedhetünk másban, mint hogy egy ideig lelassítsuk őket. Egy

ekkora sereg úgy hatolna át rajtunk és söpörne félre minket, mint a

célbábukat.

- Igaz – bólintott Grayson. – Viszont ha csak egy helyen jön át, ki

kell választania a megfelelő hágót. Nézzék – mutatott az átjárókra –, az

Északi-felföldtől délre haladó út átmegy Drangón, illetve a Drango-

hágón. Itt nincs semmi probléma. Az átjáró keskeny, de elég hely van a

haderő nagyobb részének bevetésére, ha megtámadnánk őket. Magasan

van, de elég egyenletes. Az egész hadseregét villámgyorsan át tudja

küldeni. Nézzük a következőt... északkeletre ott van a Lee-szoros.

Magasabban fekszik, és valamivel nehezebb terep, az út egy részét

néhol sziklák torlaszolják el, a rengeteg kanyar és kiugró sziklatömb

remek lehetőséget biztosít a rajtaütésekre. Langsdorf teljesen ostoba

lenne az egész hadseregét átküldeni ezen az útvesztőn, mivel egy hétig

sem tudna rendet teremteni a zűrzavartban, és addigra mi már rég

eltűnnénk. A Drango-hágótól keletre található a Nagayan-szurdok, ezen

folyik át a Cinóber-folyó dél felé. A Drango-hágó északkeleti ágaként

kezdődik, de itt elválik tőle. Göröngyösebb terep, de nem annyira, mint

a Lee-szoros. A fő problémát a folyó jelenti. Egy föld alatti tóból

bukkan elő... itt. Van néhány gázló, de Langsdorf szakaszvezetői nem

ismerik a pontos helyüket. Időbe telik megtalálni őket, azután átvinni

rajtuk a főerőt.

– Tehát mi a válasz? – kérdezte Lori. – Szerinted azt teszi, ami

nyilvánvaló, vagy gondol egy nagyot és a váratlant cselekszi?

Grayson elmosolyodott.

– Egy jó parancsnok a váratlant cselekedné, de Langsdorf ezredesnek

itt nincs sok lehetősége. Ha egy darabban küldi át az egész hadsereget,

akkor azt itt kell megtennie – bökött a térképre –, a Drango-hágón. Ha a

másik két átjáróval próbálkozik, akkor az egész serege elvesztését és a

mi szökésünket kockáztatja.

– Úgy van, fiacskám! Tehát akkó' széjje' kell választania a hadseregét

– vigyorogott McCall.

– Szinte biztosan. Ahogy Delmar is mondta, klasszikus taktikai hibát

követ el, de pont ez az, ami váratlanná teszi a döntését. Ha egyben tartja

a seregét, a Drango-hágót kell választania. Ezt ő is tudja, és azt is tudja,

hogy mi tudjuk. Azt kell feltételeznie, hogy ha mi tudjuk, akkor tenni is

próbálunk ellene. Nem tudhatja biztosan, milyen erők állnak a

rendelkezésünkre. Lehet annyi robbanószerünk, hogy elaknásítsuk az

egész átjárót... vagy a helyi milicistákból összetoborozhattunk egy

hadsereget, amivel fel tudjuk tartóztatni őket annyi ideig, hogy a hajóink

elmenekülhessenek. Ne feledjék el, ő nem csak átjutni akar, hanem meg

is kell akadályoznia a távozásunkat... és ha lehet, elfoglalni a hajóinkat.

Nem kockáztathatja, hogy ott ragadjon a hegyek között. Tehát tegyük

fel, hogy megosztja az erőit. A hadsereg javát átküldheti itt – mutatott

Drangóra –, vagy itt. – Ujja a Cinóber-folyóra siklott, és egy pillanatra

elgondolkodott. – Én a folyót választanám. Nehezebb, de kevésbé

nyilvánvaló útvonal. Akkora erőt vinnék át Drangón, hogy lekössem az

ellenfél figyelmét. Gyorsan lépnék, hogy meglepjem őket, és egy

komoly erő fenyegesse az űrjáróikat. így kénytelenek lennének dél felé

visszavonulni a hegységből, és ezzel meg is oldódna a probléma. Aztán

a főerő is átmenne a Cinóber-folyó mentén. Ez valamivel hosszabb

ideig tartana, de pont időben érkeznének ahhoz, hogy segítsenek a

Drango-különítménynek elkapni az ellenséget... esetleg még

harapófogóba is lehetne fogni őket.

– És a Lee-szorossal nem is törődik? – kérdezte Lori.

– Nem tudom – csóválta a fejét Grayson. – Ismét csak azt tudom

mondani, a helyében én oda is vezényelnék egy kisebb egységet... talán

egy századot. Elterelő hadműveletként nagyszerűen megfelelne. Az

ellenfelemnek még egy dolog miatt kellene aggódnia, és segítene

lekötni az erőink egy részét. – Felemelte a fejét, és sorban mindenkinek

a szemébe nézett. Hangja új, határozottabb, keményebb színezetet

kapott. – Feltételezzük, hogy Langsdorf mindhárom átjárót használni

fogja! Egy viszonylag erős egységet küld Drangón keresztül, amivel

megpróbál meglepni minket, illetve annyi ideig lekötni, amíg

megérkezik a főerő. A Lee-szoroson keresztül egy kicsi, könnyű

mechekből álló alakulat fog érkezni, részben elterelő manőverként,

részben pedig hogy a hátunkba kerülve az űrjáróinkat fenyegessék. A

főerő pedig a Cinóber-folyónál fog jönni, a kanyonon keresztül.

Biztosan úgy gondolja, megpróbáljuk védeni valamelyiket, így

könnyedén félresöpörheti vagy helyhez kötheti csapatainkat. A hadsereg

többi része egyesül a Cinóber-síkságon, megindul a hajóink ellen... és

már el is kapott minket. Clayt nem hatotta meg az előadás.

– És? Mire megyünk mindezzel? Nem úgy tűnik, mintha Langsdorf

tervének ismerete túl sokat segítene nekünk. Úgy értem, nagyon szép

dolog tudni, hogyan fog kinyírni minket a fickó, de ettől nem érzem

jobban magam.

– Nos, barátom, amikor tudjuk, hogy az ellenfél egy klasszikus

taktikai hibát fog véteni, akkor azt ki lehet használni. – Grayson Lorira

kacsintott.

Clay szeme elkerekedett!

– Egyesével akarja elkapni őket! Grayson mosolya kiszélesedett.

– Hé, ez elég váratlan lépés, nem? Az biztosít számunkra némi

taktikai előnyt. – A hegységre mutatott. – Emellett mi tudunk néhány

dolgot ezekről a hegyekről, amit Langsdorf nem. Ez már önmagában

megér egy ezredet.

Clay megrázta a fejét, de ő is vigyorgott.

– Csak egy ezredet? Akkor átkozottul remélem, hogy egy roham–

mechekből álló elit ezred lesz, különben Langsdorf darabokra szedi

őket.

- Volna egy kérdésem Gray – szólalt meg Lori. – Ez a Langsdorf...

valószínűleg azt a parancsot kapta, hogy találja meg a Csillagliga

raktárát, nem? Miből gondolod, hogy egyáltalán át fog kelni a

hegyeken? Talán most is azon töpreng, hogyan nyithatná ki a keleti

kaput, és ha nem sikerül rájönnie, akkor eszébe jut majd berobbantani.

Ahogy mi is tettük volna.

– Jó meglátás, Lori, de képzeld magad a helyébe! Tudod, hogy a

Légió eltűnt a hegyek között. Nem tudod, mi van odabent, vagy hogy

hová vezetnek a járatok. Nincs térképed. Ha bemész a préda után, talán

az egész sereged odaveszik. Viszont ha látod a Légiót, vagyis a nagy

részét a nyílt terepen? Mondjuk itt? – bökött a Drango-hágó északkeleti

végére. – Kiküldőd a felderítő járőröket. Meglátod, hogy az üldözött

Légió mechjei most haladnak át a hágón, nyílt terepen. Mit teszel?

Továbbra is próbálod kinyitni az ajtót? Vagy inkább elkapod a fattyakat,

amíg van rá módod?

– Oké, ott a pont. Nem fogja vállalni az ismeretlen utat, ha meglát

minket a szabadban.

– És amikor megpillant minket a Drango-hágóban, ha nem is

azonnal, de meg fog születni a fejében az ötlet, hogy több részre ossza a

seregét. így csapdába ejthet minket, esetleg elfoglalhatja az űrjáróinkat.

– Grayson széttárta a karját. – Már tegnap éjjel is eszébe juthatott,

amikor látta leszállni a hajóinkat.

– Kemény menet vár ránk, ha át akarunk érni a Drango-hágón,

mielőtt még elszánja magát valamilyen lépésre.

– Így van. De legalább nem kell teljesen átmennünk rajta. Azt

hiszem, ki kellene próbálnunk a Liga Nagayan-hegységi

létesítményének szállítórendszerét.

Langsdorf ezredes karba tette a kezét, és lehunyta a szemét. A

Komsztár püspökének volt egy idegesítő szokása: hajlamos volt újra és

újra elismételni teljesen nyilvánvaló dolgokat.

– Uram, értem, amit mond. Garth nagyúr alig várja, hogy bejussunk a

hegy belsejébe, és megtaláljuk a fegyvereket. Tudom, hogy ön is

ugyanolyan türelmetlen, mint ő.

– Kérem, értse meg a helyzetemet.

A püspökre nézett, aztán hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a

köpenyes, csuklyás Komsztár-adeptusokon. Langsdorf személyes

véleménye az volt, hogy a rend pszeudovallási hókuszpókusza a babona

és az alap nélküli titokzatoskodás keverékére épült. Ha ez a modern

civilizáció reménye...

– Lehet, hogy a Szürke Halál Légió átment azon a falon. A nyomok

és a hátrahagyott sátrak erre utalnak. Ugyanakkor láttuk őket az egyik

szorosban, innen alig tíz kilométernyire északnyugatra. Láttuk őket,

érti? Lehet, hogy az utászaim meg tudnák nyitni ezt a falat

robbanótöltetekkel, ahogy ön is javasolja. De ahhoz idő kell, valamint

gondos előkészítés, amit jelen pillanatban nem engedhetek meg

magamnak. Az utászokra szükségem van a szorosokon való átkelésnél.

Ők fogják megkeresni és hatástalanítani az aknákat a csapataim előtt.

Nem fogom bevinni az egységemet egy ismeretlen és feltérképezetlen

barlangrendszerbe, csak akkor, ha pontosan tudom, hová megyünk. Nem

fogom felkínálni a hátunkat egy esetleges támadás előtt, ha az ellenség a

hegyszorosokban mögénk kerül. Semmi okát nem látom a barlangokban

kóvályogni, amikor pontosan ismerjük a Légió pozícióját. Carlyle a

Drango-hágóban van, és északkelet felé tart. Felküldtem egy

Boomerang felderítőgépet, hogy kövesse figyelemmel a mozgását. A

Drango-hágóban akarok találkozni vele, és ott szándékozom

megsemmisíteni. Elhiszem, hogy önnek és az adeptusainak fontos

dolguk lenne a barlangban. Örömmel bocsátok a rendelkezésére egy

csapatnyi utászt, amint véget ér ez a hadművelet. De bármit is akarnak

tenni, várni fognak vele, amíg elvégzem az átkozott munkámat!

Langsdorf saját magát is ugyanúgy meglepte kitörésével, mint a

Komsztár embereit. Az ezredes csendes ember volt, ritkán engedte így

felszínre bukkanni az érzelmeit.

A hadjárat hatása rajta is megmutatkozott. Túlságosan sokan akartak

neki tanácsokat adni, de a segítséget ugyanakkor visszautasították.

Huszonhét csatamechhel és egy hatékony páncéloshaderővel elsöprő

túlerőben volt az ellenséggel szemben. Langsdorf azonban elég jól

ismerte a mecheket, hogy tudja: elég egy apró balszerencse vagy egy

elhibázott döntés, és máris megszűnhet az előnye.

– Megértem a helyzetét – mondta a püspök. – Kérem, legyen oly

kedves, és ön is értse meg az enyémet. Bármi is az ön személyes

véleménye, ez az expedíció miattam zajlik. Azt javaslom, emlékezzen

vissza, ki bízta meg önt ennek a haderőnek a vezetésével... Garth nagyúr

tiltakozása ellenére. Létfontosságú, hogy én és a segédeim mihamarabb

bejussunk abba a barlangba. Hajlandó vagyok adni önnek... – A

csuklószámítógépére nézett. – Legyen mondjuk hat óra! Ennyi idő alatt

elintézheti Carlyle-t és visszafoglalhatja az űrjáróit. De ha hat órán belül

nem jut át a hágón, ragaszkodom hozzá, hogy bocsássa a

rendelkezésemre az utászait a kapu kinyitásához.

Langsdorf ezredes belsejében fellángolt a tűz a püspök

arroganciájától, de sikerült kordában tartania dühét. Kívülről mindössze

annyi látszódott, hogy karjában megfeszülnek az izmok, ujjai ökölbe

szorulnak az oldala mellett.

– Rendben van, püspök. Hat óra elég lesz. Figyelmeztetem azonban,

hogy ez a Grayson Carlyle okos és tehetséges ellenfél. Lehet, hogy

renegát. Lehet, hogy lemészárolta azokat az embereket a Sirius V-ön.

Ám mint ellenfél, tiszteletet érdemel, és fokozott óvatosságot. Nem

becsülhetjük alá ezt az embert. Ha nem értjük meg a gondolkodását,

akkor hat év sem lesz elegendő a legyőzéséhez.

Drango egy apró, mindössze háromszáz lakost számláló falu volt a

Helmdownból a Déli-Cinóber-síksághoz vezető út mentén. Az itteniek

nagyrészt egyszerű állattenyésztők voltak, bár a széles völgyben néhány

farmer is élt. A vasfű nagy tápértékű takarmány volt, egyike a Helm

kevés exportcikkének, és az ellenálló, szapora növény kedvelte ezt a

magasságot.

Drango lakosai kora délelőtt hallották meg a közelgő hadsereg egyre

erősödő dübörgését. A gyerekek már hajnalban is láttak katonai

páncélosokat és csatamecheket, és holmi éjszakai rejtélyes tüzekről is

elterjedt a pletyka. A településtől keletre furcsa ruhás idegenek

munkálkodtak valamin a sötétség leple alatt, és a környező gleccserek

és hegyek felől különös hangok hallatszottak.

Ez utóbbiakat könnyedén el lehetett könyvelni a gyermeki fantázia

szüleményének, vagy a túlzottan nagy képzelőerővel megáldott

felnőttek kitalációjának. Ám még a legkételkedőbbek sem tagadhatták

meg a látványt, ami a falu szélén gyülekező kíváncsi polgárok szeme elé

tárult.

Tizenkét csatamech haladt a többtucatnyi lánctalpasból és

légpárnásból álló járműoszlop előtt. A Marik-ház sasát jól ki lehetett

venni mindegyik mechen és járművön. Bár Drango lakói nem sokat

tudtak az északi lázadásról és vérfürdőről, azonnal felismerték, ha baj

készülődik. Legtöbben házuk pincéjében kerestek menedéket. Néhányan

elmenekültek, és a hágó sziklái között rejtőztek el, így akaratlanul is

nézőivé váltak a kibontakozó csatának.

Maranov százados vezette az oszlopot, és keményen hajtotta az

embereit. Langsdorf ezredes az ő 4. könnyű támadó csoportját jelölte ki

a Drango-hágó megtisztítására és a falu biztosítására, és támogatásként

megkapta a Marik testőrség gépesített gyalogságát és páncélos egységét.

Kora reggel ebben a szorosban észlelték az ellenséget, de eddig nem

bukkantak elő.

– Felzárkózni emberek! Tovább! – Maranov olyan gyakran

vakkantotta el ezeket a parancsokat a közös taktikai frekvencián, hogy a

katonák már kezdtek rosszul lenni a hangjától. Az oszlop azonban

gyorsan haladt. Ha Carlyle Légiója még a szorosban van, Maranov

elkapja őket. Ha a zsoldos visszavonult a Cinóber-síkságra, akkor a

százados követi, és leköti addig, amíg Langsdorf meg nem érkezik a

főerővel. Maranov Csatapörölye gyors, határozott léptekkel haladt az

alakzat élén. Két oldalán Colby és Vitner tartották a lépést

Főnixsólymaikban, lenyűgöző és erős falanxot alkotva a reggeli

napfényben.

Az első robbanótöltet Vitner mechjének lába alatt lépett működésbe.

A detonáció felborította a mechet, a fémszörnyeteg hatalmas por, és

törmelékfelhőt kavarva csapódott a földnek. Maranov ellenséget keresve

pásztázta a szorost Csatapörölye fegyvereivel, de az érzékelők csak

saját mechjeit és a település házait mutatták. Vitner már kezdett

feltápászkodni gépével, amikor egy második robbanás hallatszott

délkelet felől, Benning Griffje mellől.

– Aknák! – kiáltotta Benning a rádióba. – Robbanóanyagot rejtettek

el a sziklák között!

Maranov dühösen nézett körül. A Drango-hágót mindeddig széles, a

hegyen átvezető egyenes országútnak látta, amely elvezeti őt céljáig, a

felderítés szerint a zsoldos űrjárók leszállóhelyéül szolgáló síkságig. Ha

elég gyorsan átjut a szoroson, felkészületlenül éri az ellenséget, és

pontosan ott üthet rajta, ahol tervezte.

Az aknák váratlan detonációi után azonban Maranov már teljesen

más színben látta az átjárót. A jégsapkás, tűhegyes csúcsok ott

emelkedtek a hágó mindkét oldalán, áthatolhatatlan akadályként egy

csatamechhez hasonló, nehézkes gépezet előtt. A Marik százados csak

most döbbent rá, hogy a völgy milyen kiváló hely egy rajtaütéshez.

– Százados! – jött a hívás Jennings Kereszteséből. – Mumusok kettő-

kilenc-ötnél! Célpontokat észlelek!

– Azonosítsa őket, és továbbítsa az adatokat! Távolság?

– Ötszáz és köze...

Újabb robbanás szakította félbe a rádióüzenetet, ezúttal a

hegyoldalról, Jennings mechje mellől. Maranov látta, hogy az akna

detonációja kő- és törmeléklavinát zúdít a Keresztesre.

– Semmi bajom! – szólalt meg Jennings egy pillanatnyi szünet után.

– Csak egy kicsit összerázódtam. Az istenekre... honnan jönnek ezek?

Maranov is ugyanezt a kérdést tette fel magának. A jellegzetes, vörös

alapon szürke halálfej emblémával jelölt mechek mintha a Marik konvoj

körüli sziklából léptek volna elő. Négyen voltak az átjáró északnyugati

felében, és négyen délkeleten.

– Minden egység, tűz! Lőjék ki őket!

Maranov leeresztette Csatapörölye PPC-jét, és tüzet nyitott; vastag

részecskesugarak hasították a reggeli levegőt, becsapódtak a közeledő

mechekbe és a mellettük, fölöttük emelkedő sziklákba. Rövidesen az

egység többi mechje is csatlakozott, lézernyalábok csapódtak az

ellenséges gépek közé, és kanyargós füstcsíkot húzva maguk után

rakéták szárnyaltak célpontjaik felé.

Maranov gépét egyszerre több rakétatalálat érte, a robbanások

páncéldarabokat szórtak minden irányba. A százados viszonozta a tüzet,

de riadtan tapasztalta, hogy jobb oldali PPC-je minden lövésnél

túlhevül. A fegyver fél évvel ezelőtt megsérült egy Liaók elleni

akcióban, és a techje minden szaktudása ellenére még mindig nem

működött hibátlanul. Ez a meghibásodás kritikus jelentőségűvé vált

ebben a harcban, mivel ennél jobban még soha nem volt szüksége a

nehézfegyver tűzerejére.

Vitner Főnixsólymának ugrórakétái működésbe léptek, és a mech

lomhán a levegőbe emelkedett, de Maranov látta, hogy a harci gép lábai

– valószínűleg az akna robbanása következtében – súlyos sérüléseket

szenvedtek. A mech ügyetlenül, sután érkezett a földre, és kis híján el is

esett. A hátára szerelt ugróhajtóművek egyike szintén szabálytalanul

működött.

Egy robbanás oldalra lökte Maranov mechjét. Elkeseredetten küzdött

a Csatapöröly irányításával, a girók tiltakozva üvöltöttek. Aztán a nehéz

gép végre reagált, és lassan felegyenesedett. Megfordult, hogy

szembenézzen az új fenyegetéssel, és látta, hogy kelet felől egy

ellenséges Íjász szemelte ki magának. A mech törzséből újabb

sorozatnyi rakéta röppent elő. A levegő megtelt rakétákkal, Maranov

körül szinte folyamatossá vált a robbanások, fények és az éles, repkedő

szikladarabok kakofóniája.

A Csatapöröly vészjelzői vijjogtak, a vörös lámpák tüzet jeleztek a

bal láb mozgatórendszerének védőköpenyén, a páncél kilyukadását a

felsőtest bal oldalán, és kritikus meghibásodást a bal kar

mozgatórendszerében. Maranov makacsul talpon maradt a füstben és a

zajban. Bal oldali PPC-je nem reagált a parancsokra, csöve minden

egyes lépésnél végigszántotta a földet. Jobb PPC-je viszont tüzelt...

majd ismét. Az ellenséges Íjász felsőtestén villám futott végig, a találat

nyomán égett, fekete folt maradt a mech jobb mellén.

Hátulról valami ismét nekicsapódott a Csatapörölynek. Mivel a jobb

láb ízülete a páncél behorpadása miatt beragadt, csak lassan és

ügyetlenül tudott megfordulni. A füstön keresztül egy újabb mechet

látott közeledni – egy Karabélyost –, melynek hátborzongató tűzereje rá

összpontosult. Az ikerlézerek egymás után adták le a lövéseket,

felnyitották Maranov gépének törzsét, és kitágították a rést. A

gyorstüzelő gépágyúk 80 mm-es lövedékei tovább növelték a rombolást.

Maranov látta a töltényhüvelyek villanásait, ahogy kirepültek a

Karabélyos fő fegyverének kivetőnyílásán. A sorozatok a már rommá

lőtt felsőtestbe csapódtak, feltépték a vörösen izzó fémlemezeket. A

százados csikorgó hangot hallott, és a vibrációból érezte, hogy valami

nagyobb alkatrész szakadt le a mechről. Előretolta az irányítókart, és

élesen balra fordult, hogy megpróbálja elkerülni a Karabélyos rohamát.

Nem jött össze. A girók felmondták a szolgálatot, a csatamech

megdermedt egy helyben. Maranov átkozódva csépelte a műszerfalat

véres öklével, de a harci gép ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a

környező hegyek.

Különös, éles hang hallatszott a taktikai frekvencián. A szavak

mintha szinkronban lettek volna a Karabélyos mozdulataival, és

Maranov meg mert volna esküdni rá, hogy az ellenséges mech pilótája

üvölt valamit. Neki. Valamilyen teljesen érthetetlen nyelven.

Aztán Maranovon volt az üvöltés sora, amikor a kabin szétnyílt a

nyomástól, és lángok csaptak fel a lába mellett.

Ökle lesújtott a vörös gombra, amely kirepítette volna őt a megbénult

Csatapörölyből, távol a felhólyagosodott lábszárát nyaldosó

elviselhetetlen fájdalomtól. Semmi nem történt – ugyanaz a robbanás,

amelyik megrepesztette a fülkét, a katapultrendszer kábeleit is

megrongálta. Maranov újra és újra rácsapott a gombra,

eredménytelenül. Csak annyi időre hagyta abba az üvöltést, hogy

hitetlenkedve a neurosisakjától alig félméternyire lévő, még mindig zárt

katapultnyílásra nézzen. Tovább ütötte a gombot... és újra...

Újabb robbanás rázta meg a kabint. A girók kompenzálása nélkül a

Csatapöröly feldöntött bábuként zuhant a kövekre; a becsapódás

nekipréselte Maranovot a biztonsági hevedereknek, és letépte a sisakot a

fejéről.

A detonáció és a zuhanás megrepesztette a mech

hűtőfolyadéktartályát. Mivel a gép fejjel lefelé feküdt a lejtőn, a

felforrósodott vegyi anyagnak az a fele, amelyik nem párolgott el

azonnal, elárasztotta a sérült pilótafülkét.

Maranovot magával ragadta a kegyes eszméletlenség, mire a forró

folyadék odaért hozzá.

31

Grayson parancsnoki és tűztámogató szakasza közrefogta a Marik

csatamecheket; az elöl haladó gépek gyilkos kereszttűzbe kerültek, a

hátul lévők pedig nem avatkozhattak a harcba, nehogy saját társaikat

találják el. Grayson Martalóca folyamatosan nyomult előre a harc

sűrűjében. Az egyik mesterséges villám fényében egy Marik

Keresztessel találta magát szemben, amely az akna robbanása

következtében lezúduló törmelékhalom alól kászálódott ki.

Grayson egyszerre nyitott tüzet mindkét PPC-jével és lézereivel, és

pontos találatai egyenetlen vonalakat húztak a Marik mech testére. A

Keresztes viszonozta a tüzet. A Martalóc jobb karját találta el, egy

másik lövés pedig pontosan a pilótafülke alatt csapódott be. Grayson az

általános taktikai kommunikációs frekvencián hallotta McCall skót

káromkodását; a hátborzongató szitokáradat már önmagában is képes

lett volna megzavarni az ellenséget. Célra állította masszív, 120 mm-es

gépágyúját, és megeresztett egy hosszú sorozatot a Keresztes irányába.

A lövedékek a Marik gép mellett robbantak, de néhány a bal lábába

csapódott, és térdre kényszerítette a mechet.

Mielőtt azonban újabb sorozatot adhatott volna le, valaki egy másik

irányból megtámadta Graysont. Lézersugarak sorozták végig a jobb

karját, a műszerfalon felvillanó vörös fények meghibásodásra és

túlmelegedésre figyelmeztettek. Megpördült, és két Marik nehéz mechet

látott egymás mellett – egy Mennydörgést és egy Karábélyost.

A Mennydörgés nehézlézere bármilyen mechnek borzalmas

sérüléseket tudott okozni, ezért Grayson nem lelkesedett az ötletért,

hogy harcba bonyolódjon a hatalmas harci géppel. Gyors hátrálásba

kezdett, miközben folyamatosan adta le a lövéseket az ellenséges

mechekre. Azok követték, lézersugaraik a Martalóc mellett villantak el.

Amikor Grayson a főképernyőre tette és felnagyította a

Mennydörgést, ismerősnek találta a gépet. A mech jobb karjába épített

lézert hosszú forradás csúfította el, és a fő energiakábel is szakadtan

lógott. Ugyanaz a Mennydörgés volt, amelyikkel a Hasadék-völgyben

az űrjárókért folytatott kaotikus csatában harcba bonyolódott! A

nehézlézer akkor vált működésképtelenné, és a pilótának azóta sem

jutott ideje megjavíttatni. Grayson azonnal támadásba lendült,

megpróbálta jobb oldalról kerülni a Mennydörgést, hogy a mech sérült

felén maradjon.

A Mennydörgés még működésképtelen nehézlézerrel is komoly

ellenfélnek számított. Felsőtestébe három félnehéz lézert, valamint egy

RHR-vetőt építettek, bal vállán pedig egy masszív, csatornacső méretű

Delta Dart NHR-15 rakétaindító ült. Még egy sérült Mennydörgés is

nagy kihívás lett volna a Martalóc számára, ezt a mechet pedig még egy

állig felfegyverzett Karabélyos is támogatta.

A három mech 200 méterről lövöldözött egymásra, lézer- és PPC-

nyalábok cikáztak közöttük a füstös levegőben. Grayson próbált

nyugodtan és megfontoltan tüzelni, de néhány másodperc múltán már

olyan gyorsan adta le a lövéseket, ahogy a fegyverek újratöltődtek, és a

műszerfalon felvillant a készenlétet jelző zöld fény. Látta, hogy a

Mennydörgés megtorpan, és gondosan céloz a rakétavetőjével. Grayson

egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és habozás nélkül kitért jobbra,

miközben az ellenséges pilóta tüzet nyitott. Tizenöt robbanófej

csapódott be arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még a zsoldos

mechje állt. Részecskeágyúinak és lézereinek gyors jobb-bal-jobb-bal

sorozatával válaszolt. Háromszor tisztán mellbe találta a Mennydörgést,

amely megtántorodott a becsapódásoktól. A Karabélyos zárótüze

közben mozgásra késztette Graysont. Aztán egy oldalról érkező

gépágyúsorozat elkapta a Karabélyost, és súlyos sérüléseket okozott az

egyik karján.

– Üdv, Gray – hallotta az ezredes a rádióban. – Nincs szükséged egy

kis segítségre?

– Éppenséggel elkelne, Lori. Mostanában forró a talaj errefelé.

Lori gépágyú tüze harminc méterrel hátrakényszerítette a

Karabélyost, melynek jobb karja hasznavehetetlenül lógott. A

Mennydörgés a helyén maradt. A helyzetéből arra lehetett következtetni,

hogy talán leállt a reaktora. Ez a típus arról híresült el, hogy a hatalmas

hőfelhalmozódás következében az automatika gyakran lekapcsolta a

reaktort, nehogy az el nem vezetett hő megsüsse a mechet vagy a

pilótát.

Grayson azonban gyanakodott. A Mennydörgés túlhevülésének

fő oka a nehézlézer volt, ez a gép viszont a harc során egyetlen egyszer

sem tüzelt a fegyverrel. Természetesen más okból is túlmelegedhetett...

Grayson hamar döntésre jutott, lézereiből és részecskeágyúiból még

egy sorozatot eresztett a hatalmas Marik gépbe. A reakció nem váratott

magára; a Mennydörgés megtántorodott, majd elfordult, megpróbált

kikerülni a tűzviharból, és ugyanakkor harcba vetni saját félnehéz

lézereit. Lori más szögből nyitott tüzet, gépágyúja és lézere tátongó

krátereket ütött a Mennydörgés oldalába és lábába, és hosszú,

hűtőfolyadéktól csöpögő hasítékot nyitott az NHR-vető peremén.

A Karabélyos ismét tüzelt, ezúttal Lorit vette célba. Grayson oldalra

fordult, és tűz alá vette a Karabélyost, és sikerült is elérnie néhány

találatot a felsőtestén, valamint sértetlen karján. Amikor Delmar Clay

Rozsomákja is megjelent, gépágyújából rövid sorozatokban köpködve a

60 mm-es lövedékeket, a Karabélyos pilótája úgy döntött, hogy három

ellenfél ellen semmi esélye, és megkezdte a visszavonulást. Grayson

követte, folyamatos gépágyútűzzel árasztotta el a szitává lyuggatott,

füstölgő harci gépet.

A Karabélyos pilótája nagy bajba került. A mech darabos mozgása

arra utalt, hogy problémák lehetnek a giróval. Mivel három erős

csatamech állt vele szemben, nem fordulhatott meg és menekülhetett,

mert a mech háta alig rendelkezett páncélvédelemmel. Rommá lőtt jobb

karja lángolt, és a törzs alsó részén ütött lyukból is füst gomolygott. Bal

karjából zöldes hűtőfolyadék szivárgott, és a pilótafülke feletti

radarantenna is tönkrement.

Még egy lépést tett hátrafelé, aztán váratlanul megtántorodott és

elzuhant. Mivel az egyik karja használhatatlanná vált, a másik pedig

megsérült, a pilótának komoly gondot okozott a felállás. Végül sikerült

ülő helyzetbe tornáznia magát. A pilótafülke páncélja szétnyílt, és a

mechharcos éles villanás és füstfelhő kíséretében katapultálta magát.

Elhagyott mechje ott maradt a harcmezőn.

A Karabélyos kiesésével a Marik haderő komoly hátrányba került. A

mechek szabálytalan alakzatban vonultak vissza a völgy alsó része felé.

Elveszítették a parancsnoki Csatapörölyt, valamint egy Főnixsólymot és

egy Karabélyost. Khaled ezenkívül meglehetősen egyenlőtlen

küzdelemben kilőtt egy Fullánkot, Sharyl és Bear pedig végeztek egy

másik Fullánkkal és egy Árnyéksólyommal.

A Szürke Halál Légió egyetlen mechet sem veszített, de mindegyik

több találatot is kapott, és számottevő sérüléseket szenvedett. Sharyl

Árnyéksólymát alaposan megdolgozták, akárcsak Koga Íjászát. Grayson

mindkét pilótát utasította, hogy vigyék vissza a gépeiket a föld alatti

komplexum főhangárjába, ahol a Szürke Halál Légió techjei már a

Csillagliga raktárkészletét vizsgálták olyan berendezések után kutatva,

melyekkel üzemben tarthatnák az ezred mechjeit. Grayson abban

reménykedett, hogy a következő összecsapásra sikerül összefoltozniuk

és visszaküldeniük a két gépet.

Mindkét pilóta tiltakozott a parancs ellen, azzal érveltek, hogy a

mechjeik még tudnak mozogni és harcolni. Ennek ellenére

engedelmeskedtek az ezredesnek, amikor az dél felé mutatott és

kijelentette, hogy nem hajlandó tovább ezen vitázni.

– A mechjeik szét vannak szóródva az egész hegyoldalban, és így

átkozottul nem tudom hasznukat venni! Csatlakozzanak az egységhez,

miután végeztek a javításokkal!

A két sérült mech Drangón keresztül délkelet felé indult, miközben a

helyi lakosok elkerekedett szemmel, ámulva merészkedtek elő

otthonaikból. A másik hat mech késlekedés nélkül délnyugat felé vette

az irányt. Grayson gyalogos- és páncéloserői kétfelé váltak; az egyik

rész az ő mechszakaszával tartott, a másik pedig követte a Íjászt és az

Árnyéksólymot.

Néhány órával később egy magányos Marik Darázs közelítette meg

Drangót. Pilótája a 4. könnyű támadócsoport egyik túlélője volt, és azt

az utasítást kapta, hogy tartsa szemmel a Szürke Halál Légió

roncsmentő műveletét az egység öt hátrahagyott csatamech-jének

roncsai körül. Találkozott három, visszafelé tartó Marik pilótával, ám a

Szürke Halál Légiónak nyomát sem látta. A fent köröző Boomerang

pilótája jelentette, hogy az ellenség nem vonult vissza a Cinóber-

síkságra, de hogy hová tűntek a zsoldosok, azt nem tudta megmondani.

Mintha a hegy nyelte volna el őket.

Chu Shi-Lin százados, a Marik 7. könnyű támadócsoport

parancsnoka nem volt megelégedve az utasításaival. Az egységet

néhány hónappal korábban a Yalin állomásnál súlyosan megtépázták, és

még most is csupán kilenc csatamechhel rendelkezett. A kilenc gép

közül a legnehezebb egy Mennydörgés volt, valamint két Árnyéksólyom

és egy Rozsomák. A többi mind a könnyű, húsztonnás mechek közé

tartozott. Isomoru Rozsomákja és Kelly Árnyéksólyma még magukon

viselték a Yalin állomásnál elszenvedett sérüléseket. A tartalék

alkatrészek csak lassanként érkeztek, akárcsak a megrongálódott harci

gépek kijavításához szükséges techek. Chu egysége azóta szinte csak

helyőrségi szolgálatot látott el, és a százados ostobaságnak tartotta

harcba vetni az alakulatot támogatás nélkül, a Marikok főseregétől

távol.

Langsdorf a kora reggeli eligazításon elmagyarázta Chunak, hogy

feladata nem egyszerűen csak a figyelemelterelésről fog szólni. A Lee-

szoros néven ismert átjáró egyaránt jelentett kiváló lehetőséget és

veszélyt is a Marik erők számára. A keskeny, egyenetlen, kanyargós

szoros egyes pontjain Chu mechjei csak a kezük és a lábuk aktív

használatával tudtak továbbjutni, mint holmi többtonnás hegymászók. A

legtöbb helyen csak egymás mögött fértek el, és rengeteg beláthatatlan

kanyar tarkította az utat, ahol az oszlop egy része eltűnt a többiek szeme

elől.

Ha a Marikok figyelmen kívül hagyták volna a szorost, akkor e

renegátok elszökhetnének észak felé, vagy rajtaüthetnének a táboron.

Másrészt viszont ha Carlyle hagyta figyelmen kívül a szorost, akkor egy

kicsi, könnyű, gyorsan mozgó Marik haderő átsurranhat rajta a Cinóber-

síkságra, miközben a zsoldosok figyelme másfelé összpontosul. És még

Chu hiányos egysége is veszélyt jelenthetett az odaát várakozó űrjárók

számára.

Chu azonban nem ilyen optimistán fogta fel a parancsokat.

– Az a szoros tökéletes hely egy rajtaütéshez – közölte, ügyet sem

vetve rá, hogy Langsdorf meghallgatja-e vagy sem. – A legjobb terep

kilenc csatamech elvesztegetésére! – Szokatlan kitörés volt ez az

egykedvű Chutól, aki ritkán kérdőjelezte meg az utasításokat.

Ezzel együtt azonban katona volt, akár ott akart lenni a Lee-

szorosban, akár nem. Elég jó katona ahhoz, hogy tisztelegjen

Langsdorfnak, visszatérjen az Árnyéksólymához, és alakzatba rendezze

az egységét.

Mire Chu és az emberei elérték a Lee-szoros bejáratát, már hallották

a fegyverek hangját délkelet felől. Maranov százados és a 4. könnyű

támadócsoport a jelek szerint a tervezettnél valamivel előbb akadályba

ütközött a Drango-hágóban. Ami azt jelentette, hogy a Lee-szoros

valószínűleg szabad, de Chu nem vált elbizakodottá.

– Rendben, emberek, egysoros vonalba! Nem tehetünk mást. És

megkezdődött a mászás.

A Szürke Halál Légió csatamechjei a régi Csillagliga-alagutakat

használták – először hogy eljussanak a Drango-hágóba, azután pedig

hogy minél gyorsabban odaérjenek északnyugatra, a Lee-szoroshoz. A

számítógépes térkép jelezte járatokat követve Grayson sötét és

elhagyatott alagutakon vezette át mechjeit, hogy aztán az átjárók

szikláinak takarásában bukkanjanak elő a hegy belsejéből.

Úgy tűnt, a Csillagliga létesítményét egykor több úton is el lehetett

érni a felszínről. Drangóban nyilvánvalóan volt valamiféle szállítási

központ, amely a felszínen összeköttetésben állt a föld alatti részekkel,

bár az épület rendeltetése mára feledésbe merült. A falusiak semmit sem

tudtak az alattuk és körülöttük elterülő komplexumról, eltekintve

néhány homályos legendától, melyek a környéken folyó jövés-menésről,

valamint a Nagayan-hegység belsejében élő természetfeletti lényekről

szóltak.

A föld alatti járatok lehetővé tették a Szürke Halál Légió számára,

hogy már kora reggel megszállja a Drango-hágót, és jelentős erőt

telepítsen oda még jóval azelőtt, hogy Maranov egysége átkelhetne a

szoroson. Maranovék visszavonulása után szintén az alagutakon

keresztül tűntek el, teljes bizonytalanságban hagyva a Marik

megfigyelőket, akiknek fogalmuk sem volt róla, hová tűnhettek a

zsoldosok mechjei és páncélosai. Sharyl és Koga a Drangótól délre lévő

mellékjáraton át jutottak a központi depóig, ahol a techek már szorgosan

dolgoztak a Csillagliga szerelőállványain, hogy minél hamarabb újra

harckész állapotba hozzák a gépeket.

Eközben Graysonék egy hosszú, kanyargós, északkeleti irányú

folyosót követve még Chu százados előtt elérték a Lee-szorost. Grayson

már elhelyezett itt egy tankokból és páncélozott légpárnásokból álló

haderőt arra az esetre, ha a Marik csapatok az éjszaka folyamán

megpróbálnának a Légió hátába kerülni. A Lee-szorost egy éles gerinc

osztotta ketté, ez jelezte az átjáró legmagasabb pontját. A Szürke Halál

Légió páncélosai a gerinc mögött lapultak, mindössze a tornyuk

látszódott. Grayson mechjei csak másodpercekkel azelőtt érkeztek meg

a gerinchez, hogy Chu alakulata feltűnt odalent a völgyben.

– Mi a helyzet, Burns őrmester? – kérdezte Grayson a Martalóc

külső hangszóróin keresztül, amikor meglátta a nyitott tetejű Pega–sus

páncélozott légpárnás fedélzetéről utasításokat osztogató porlepte,

elgyötört alakot.

– Semmi gond, ezredes! – üvöltötte Burns a szája előtt tölcsért

formázva a kezével, hogy parancsnoka a járműve zúgásán keresztül is

értse a szavait. – Kiszúrtunk egy felénk tartó oszlopot, főként könnyű

mechekből áll. Nincs hely rá, hogy több irányból támadjunk, ezért itt

bevárjuk őket.

– Magára bízom, őrmester. A mechjeimet tartalékban hagyom, amíg

szüksége nem lesz rájuk.

A védekező harc mindig előnyösebb a támadónál, legalábbis a

veszteségek és a harctéri sérülések szempontjából. Burns a szoros teljes

szélességében helyezte el csapatait, mindenki sekély lövészárkokba és

gödrökbe rejtőzött, vagy sziklákból és fémhulladékból emelt barikádok

mögé húzódott. A főként könnyű páncélzatú szállítójárműveket szintén

beásták, de oly módon, hogy könnyedén kitolathassanak a

fedezékükből, ha esetleg manőverezniük kell, vagy az ellenségnek

sikerül áttörnie. Néhány önkéntes a hátára szíjazott hordozható

rakétavetővel felkúszott a sziklákra az út két oldalán. Bár a mobil

főhadiszállás elleni támadás alkalmával az ezred teljesen felélte

infernorakéta-készleteit, maradt még néhány rövid hatótávolságú

rakétájuk, és a szoros sziklás falai ideális helyet szolgáltattak egy

meglepetésszerű oldaltámadás számára. Grayson hátrébb rendelte hat

mechjét, lő- és látótávolságon kívülre, jóval a védett gerinc mögé.

Chu hadereje befordult a völgy egyik kanyarulatában, és megkezdte

a kapaszkodást a gerincre. Burns megvárta, hogy az elöl haladó

Árnyéksólyom kilencvenméternyire megközelítse őket, majd kiadta a

tűzparancsot.

Egy szállító légpárnásnak egyedül semmi esélye sem lett volna még

a legkönnyebb csatamech ellen sem. Bár a jármű sokkal jobban

manőverezett egy mechnél, a mech vastag páncélja szinte korlátlan

ideig megvédte volna a harci gépet a légpárnás könnyűfegyverzetétől.

Korlátlan ideig harctéri körülmények között, ahol az örökkévalóságot

másodpercekben mérték. A Lee-szorosban egy légpárnás nem

érvényesíthette egyetlen előnyét. Manőverezésre egyáltalán nem maradt

hely – Grayson pontosan ezért nem telepítette ide a nehezebb

páncélosait.

Amivel viszont Burns egysége rendelkezett, az az volt, hogy tíz

könnyűfegyverzetű légpárnás tüzét összpontosíthatta az egyesével

közeledő mechek ellen. Még a könnyűlézerek is komoly sérüléseket

tudnak okozni, amikor egyszerre tízzel lőnek egyetlen célpontra.

A koherens fénysugarak egymást keresztezve söpörtek végig az

ellenséges parancsnoki Árnyéksólymon. Vakító fénypontok jelentek meg

a Sólyom elülső felén. A nagy mech páncélját egyik lövés sem vitte át,

de az Árnyéksólyom megtántorodott a csapás alatt.

A parancsnoki gép mögött érkező Rozsomák előrenyomult, balról

kerülte ki a másik mechet. A védők célpontot váltottak, halálos

lézerhálóba fogták a harci gépet. A szoros falairól és a sziklák tövében

kialakított rejtekhelyekről rövid hatótávolságú rakéták indultak útjukra.

A Marik támadók pillanatokon belül egymást átfedő tűzmezők és

rakéták csapdájában találták magukat. Az oszlop közepéről is

robbanások hallatszottak, és az elöl haladó mechek képtelenek voltak

visszavonulni vagy továbbhaladni.

Az Árnyéksólyom leeresztette a bal vállára szerelt gépágyút, és tüzet

nyitott. Fehér lángcsóvák csaptak ki a fegyver csövén. Üres

töltényhüvelyek hullottak a mech lábához, miközben a gépágyú lassan

végigpásztázott a szoroson, tüzet és halált zúdítva a gerincre.

A következő lézersortüzet ismét az Árnyéksólyom kapta. A mech bal

karja már bénán lógott, a váll myomerizmai jól láthatóan elszakadtak és

megégtek azokon a pontokon, ahol kilátszódtak a megfeketedett,

átlyuggatott páncél alól. Rakéta csapódott a Sólyom lábába, és a bal térd

védőlemeze, egy egy méter átmérőjű páncéldarab pörögve tűnt el a

sziklák között, láthatóvá téve a mech sebezhető térdízületét. A Marik

pilóta azonban tartotta pozícióját, gépágyútűzzel árasztotta el alig

látható ellenfeleit.

Grayson Burns hangját hallotta a taktikai kommunikációs

frekvencián.

– Már nem tudjuk őket sokáig tartani, ezredes! – Hangja reszelős

volt, mintha a gerinc fölött megülő forró, sűrű füst kaparta volna a

torkát. A háttérből behallatszottak a felrobbanó lövedékek sorozatos

csattanásai. – Azt hiszem, le akarnak rohanni minket, és ha áttörnek a

tűzön, nem állíthatjuk meg őket!

– Nem kell tartaniuk őket, őrmester – felelte Grayson. – Készüljenek

fel a félrehúzódásra, amikor odaérünk erről az oldalról! – Harci

kijelzőire pillantott, melyek közvetítették a völgy túlsó végében

elszabadult káoszt. Burns egyik katonája félrerakta puskáját, és egy

sokkal fontosabb fegyvert, a kamerát kezelte. A berendezés Grayson

Martalócába továbbította a képet, így az ezredes figyelemmel kísérhette

a csata alakulását.

– Maga jön, ezredes. Figyelem... indulnak!

Grayson időközben már felsorakoztatta a mechjeit a szoros teljes

szélességében. A legnehezebb gépek – saját Martalóca, Khaled

Csatapörölye és Bear Keresztese – voltak középen, Lori Árnyéksólyma

és McCall Karabélyosa a bal oldalon, Clay Rozsomákja a jobbon.

– Jönnek, ezredes! – jelentette Burns néhány pillanattal később. – Mi

kiszállunk. Az Árnyéksólyom harmincméternyire van a gerinctől.

– Látom. – Grayson a kamera képén lévő mecheket számolta a füst

borította kanyonban. Árnyéksólyom... Mennydörgés... Rozsomák...

néhány Darázs és Fullánk... – Szóljon a kamerás emberének, hogy ő is

húzódjon félre!

Ám a Marik csatamechek sokkal gyorsabban mozogtak, mint Burns

és Grayson várták. Egy hirtelen roham, és az Árnyéksólyom már fent is

volt a gerincen, lézerével a menekülő Légiósokra tüzelve. A Sólyom

mögött újabb, repülő alakok bontakoztak ki a füstből. A Darazsak és

Fullánkok egy része működésbe hozta ugróhajtóműveit, átröppentek

bajtársaik feje felett, és hatalmas gőz- és füstfelhő közepette landoltak a

gerincen.

Grayson monitora egy villanással kihunyt, és tudta, hogy a kamerát

kezelő katona nem tudott időben elmenekülni. Az előny még mindig a

Szürke Halál Légió kezében volt, de az ezredes tudta, hogy már csupán

néhány pillanatig.

– Szürke Halál század, roham! – vezényelte, és Martalóca döngő

léptekkel nekivágott az emelkedőnek.

A Marik katonák azt hihették, csupán gyalogosokkal és

könnyűfegyverzetű légpárnásokkal állnak szemben. Elvégre eddig

egyetlen ellenséges csatamech sem tűnt fel. Amikor elérték a gerincet,

tüzüket a szétszórtan menekülő zsoldosokra koncentrálták, és észre sem

vették a másik oldalról közeledő szürke árnyakat.

Grayson Martalóca elsőként egy Fullánkkal találkozott. Az ezredes

mindkét PPC-jével tüzelt, és a könnyű mech mellpáncélja a szó szoros

értelmében apró darabokra robbant. Odalőtt még kettőt, a

részecskesugarak végignyalták a már lángban álló belső szerkezetet.

Aztán a Marik mech lángoló roncsként összecsuklott, visszabukott a

gerinc túloldalára.

Graysonék rohama megrázta a 4. könnyű támadócsoport mechjeit.

Egy második Fullánk is felrobbant, amikor McCall gépágyúinak és

lézereinek tüze darabokra szaggatta; a hatalmas páncéldarabokat

eltávolító detonációk gyakorlatilag felemésztették a könnyű mechet. Az

Árnyéksólyom nem volt hajlandó meghátrálni, hosszú másodpercekig

tüzelt Khaled közeledő Csatapörölyére, de a légiós mech tűzerőben

mutatkozó fölénye halálos vámot szedett. A Sólyom sérült bal karja

teljesen leszakadt egy PPC-lövés következében, egy másik találat pedig

a Marik mech nehéz gépágyúját tette tönkre.

Grayson megfordult a Martalócával, hogy folytassa a tüzelést a

gerinc mentén, de a Marik mechek időközben már megkezdték a

visszavonulást. Az Árnyéksólyom beindította ugróhajtóműveit, és

kilencven méterrel hátrébb nehézkesen landolt. Láthatóan komoly

sérüléseket szenvedett, de még működött. Három Darázs és a Rozsomák

hasonló módon vonta ki magát a harcból.

A csata egy pillanatig az egyetlen megmaradt ellenséges mech, a

hatalmas és erős Mennydörgés, a Marik egység legnehezebb gépe körül

tombolt. Mivel nem rendelkezett ugrórakétákkal, kénytelen volt a lassú,

lépésről lépésre történő visszavonulást választani. Ennek a

Mennydörgésnek még működött a nehézlézere, és pusztító, pontos

zárótűzzel fedezte magát. Grayson Martalóca találatot kapott; a lövés

áthatolt a törzs sérült páncéllemezén, és a műszerfalon vörös lámpák

villantak fel. Aztán a Marik mech jobbra fordult, és a szárnyat vette tűz

alá, ahol Lori Árnyéksólyma próbálta a fal mentén osonva elvágni a

Mennydörgés útját. A lövés Lori mechjének jobb felkarjába csapódott,

és átolvasztotta a páncélt. Grayson tüzelt, PPC- és lézersugarak

vágódtak a visszavonuló mech vastag páncéljába.

– Felzárkózni! Felzárkózni! – üvöltötte Grayson a sisakmikrofonba.

A Mennydörgés tovább lőtte Lorit; emberfeletti erőfeszítésében, hogy

legalább az egyik kínzójával végezzen, a pilóta ügyet sem vetett a

felsorakozó zsoldos mechekre.

Lori gépe újabb súlyos találatot szenvedett a bal lábán, szinte

ugyanabban a pillanatban, amikor a Szürke Halál Légió hat

csatamechjének összepontosított tüze átszakította a Mennydörgés

páncélját.

A Marik pilótának elege lett. Megfordult, és hiányos páncélzatú,

füstölgő mechjével, használhatatlan bal karját szinte maga után

vonszolva levágtatott a lejtőn, hogy csatlakozzon bajtársaihoz.

– Hagyjátok! – adta ki a parancsot Grayson.

32

A központi csarnokban az ezred techjei és astechjei szorgosan

munkálkodtak az egység három mechje – a két Árnyéksólyom és Koga

Íjásza – körül emelkedő állványzaton. Apró fénypontok gyúltak fel

néhány másodpercre, és szikrák záporoztak a földre, ahogy a munkások

páncéllemezeket hegesztettek a helyükre, vagy megpróbálták

helyreállítani a megrongálódott áramköröket.

Grayson a rangidős techjével beszélgetett saját Martalócának

lábánál. A mech törzsét ért sérülést nagyrészt helyrehozták, bár a két

hűtőegység elvesztése egészen a pótlásig komoly problémát fog

jelenteni.

– Koga mechje tizenöt percen belül kész lesz – közölte King. – A bal

oldali rakétavető most kap új védőborítást. Azon az oldalon valamivel

gyengébb lesz a páncélzat, de ettől eltekintve teljesen harckész állapotba

kerül. Sharyl Árnyéksólyma sokkal rosszabb állapotban van. Találtunk

egy Árnyéksólyom-lővezérlőt a felfüggesztéshez, de még kell néhány

óra, hogy újra normális sebességgel tudjon haladni. Kalmar hadnagy

Sólyma nem sérült meg súlyosan, de rengeteg páncélt vesztett... két órát

mondanék.

Grayson tekintete végigfutott a csarnokban sorakozó csillagligás

csatamecheken. A helyzet iróniája volt, hogy a Légió azért küzdött,

hogy összetákolt alkatrészekkel, darabokkal és roncsokkal működésben

tartsa nyolc mechjét, miközben itt állnak egy hadseregnyi tiszta, új,

érintetlen harci gép között.

Sajnos napokba került volna működésbe hozni őket, felszerelni rájuk

a fegyvereket, feltölteni őket lőszerrel, letesztelni a rendszereiket és

behangolni a neuroáramköröket. És a Szürke Halál Légiónak nem

voltak napjai.

A Cinóber-folyónál elhelyezett tartalékok ugyanezzel a problémával

néztek szembe. DeVillar, Tracy Kent és néhány mechharcos újonc a

Deimos fedélzetén várakoztak kicsomagolt mechekkel, de még legalább

négy óra kellett hozzá, hogy ezeket a gépeket is harcba lehessen vetni.

Grayson felderítői jelentették, hogy egy harmadik Marik haderő

közeleg a Nagayan-szurdokban, a Cinóber-folyó forrása felé. A

Légiónak még egy harcot meg kellett vívnia, hogy megállítsa ezt az

előrenyomulást is, és Grayson csak hat mechet tudott harcba vetni.

– Tehát magammal vihetem Kogát, de a két Sólyom nem lesz

bevethető állapotban az elkövetkező órákban?

– Attól tartok. Egyébként mi történik odafent? – kérdezte vigyorogva

King. – Úgy érezzük itt magunkat, mint valami kis, földtúró állat.

– Eddig sikerült feltartanunk őket... de éppenhogy csak. A

legnagyobb problémánk, hogy nem okoztunk nekik elég nagy

veszteségeket.

– Eddig hét-null ide – jelentette ki vidáman King. – Ez nekem elég

jól hangzik.

– Lehet. De most hat Marik csatamechhel kell szembeszállnom a

saját hat mechemmel, és az ellenség ezúttal nehézgépekkel is

rendelkezik, valamint gyalogsággal és páncélosokkal. A terep is sokkal

nyíltabb, mint a Lee-szorosban. Komoly harcra van kilátás, Alard. Nem

tudjuk elkerülni.

– Akkor elé kell állni. Grayson a fejét csóválta.

– Ezekkel a viharvert mechekkel néhány óra múlva az egész átkozott

Marik hadsereggel kell szembenéznem. Nem érti? Veszteségeket

fogunk szenvedni.

Nehezen mondta ki a szavakat. Korábban hosszasan tanulmányozta a

térképet, tonnákat és tűzerőt számolt, de bármilyen eredmény is jött ki,

mindig ugyanazt a választ kapta. Ha fel akarják tartóztatni az ellenséget,

a Szürke Halál Légiónak komoly veszteségekkel kell számolnia.

Ki lesz az? Clay? McCall? Bear? Khaled? Voltak pillanatok, amikor

nem érezte magát alkalmasnak egy csatamechszázad vezetésére. Ismert

és kedvelt minden embert az egységében, mégis olyan parancsokat

kellett nekik adnia, amelyek egészen biztosan veszteségekhez vezetnek.

Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy legalább Lori távol marad a

csatától, de rögtön el is szégyellte magát. Szerette Lorit, de dönthet-e

úgy, hogy megmenti a lányt, miközben a halálba küldi Beart, Clayt vagy

az egyenes, örökké vigyorgó McCallt? És mi van, ha Lori gépét

megjavítják a végső összecsapásig?

– Igen, ezredes – biccentett King. – Rázós menet lesz.

– Ez lesz az utolsó esélyünk az ellenség megállítására, mielőtt

egyesítené az erőit. Amink megmarad a csata után, azzal kell

szembeszállnunk velük a Cinóber-síkságon.

– Tehát erre gondolt, amikor azt mondta, hogy nem okoztunk nekik

elég nagy veszteségeket.

Grayson bólintott.

– Még mindig van húsz vagy huszonegy mechjük... ebből levonjuk a

következő csatában kilőtt gépeket. Nekünk van hat, mínusz a

veszteségeink, plusz az űrjárókon lévő négy, amennyiben időben

elkészülnek, valamint jó esetben Lori és Sharyl. – Az ezredes a fejét

csóválta. – Azzal kell harcba szállnunk a síkságon, ami maradt. Nincs

választási lehetőségünk. – Egy másodpercre hátat fordított Alardnak,

végignézett a körülöttük álló mecheken. Amikor visszafordult, tekintete

sötét és hideg volt. – Alard... azt hiszem, ezt a partit elveszítjük.

– Nem beszéljen így, ezredes! Sok minden történhet. Grayson vállat

vont.

– Talán mindenkinél eljön az az idő, amikor elfogy a szerencséje,

amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné... – Elhallgatott, és

megfogta King vállát. – Szükségem van magára egy különleges

feladathoz.

– Tessék? Ezredes, rám itt van szükség.

– Nem. Nekem nagyobb szükségem van a segítségére. A többi tech és

astech elvégzi a javításokat, rengeteg felszerelés és tartalék alkatrész áll

rendelkezésükre. Vegyen maga mellé egy csapatnyi megbízható katonát

és techet, és menjenek vissza a keleti kapuhoz!

– A könyvtárhoz? Miért?

Az ezredes a csendesen, élettelenül várakozó csatamechekre

mutatott.

– Mert nem ezekről szól a harc.

– De én azt hittem...

– Nézzen rájuk! Hány ezredet lehetne ezekkel felszerelni? Hármat?

Ötöt? Elég fegyver van itt legalább öt gyalogsági ezred számára. Valódi

kincs, igaz?

– Mai szemmel nézve igen. Határozottan.

– Alard, a valódi kincs a könyvtár. Meg kell mentenünk. Magának

kell megmentenie.

– Nekem? Miért?

– A raktárban talál memóriaegységeket. Fel azon az alagúton, aztán

balra.

– Láttam őket.

– A könyvtárban tárolt adatokat átmásolhatja az egyik

memóriaegységre. A könyvtár majd megmutatja, hogyan. Bízzon meg

valakit, hogy itt helyettesítse, és készítsen egy... nem, két másolatot a

könyvtárról. Azután vigye az egyiket a Phobos, a másikat a Deimos

fedélzetére.

– Azt... azt gondolja, hogy Langsdorf szándékosan meg akarja

semmisíteni a könyvtárat?

– Nem. Nem Langsdorf. Valaki más. Az a püspök, akiről Graff

beszélt. .. Rachan.

– A Komsztár püspöke? Az istenekre, miért?

– Fogalmam sincs. Újra és újra átgondoltam, de még mindig nem

tudom. – Ökölbe szorított kezével a tenyerébe csapott. – De Rachan

szervezte meg ezt az egész akciót, a Sirius V-től kezdve. Ő találta ki a

Légió megszégyenítését, hogy hozzáférjen a raktárhoz. A csatamechek

valóban értékesek, de mit gondol Rachan, mennyit tud megtartani

belőlük? Közel és távol egyetlen Komsztár-flottát sem látok, amelyik

készen állna az elszállításukra. Szerintem a fegyverek képezik a Marik

segítők fizetségét.

– De miért akarja valaki...

Grayson előrébb hajolt, hagyta, hogy gondolatai szavakká

formálódjanak. A kirakós játék kezdett összeállni, egyre több darabka

került a helyére.

– Gondolkodjon, Alard! Egy Komsztár-püspök megszervezi több

millió ember kivégzését csak azért, hogy hozzáférjen néhány

fegyverhez, amit nem is tud elszállítani vagy használni? Ezzel akarja

kifizetni a szövetségeseit!

– A Komsztár is megtarthatna néhány fegyvert... kifizethetné velük a

nekik dolgozó zsoldosokat.

– Talán... lehetséges. De megéri ez tizenkétmillió civil életét?

King mondani akart valamit, aztán becsukta a száját, és némán

megrázta a fejét.

– A Komsztár tud a könyvtárról. Találhattak néhány utalást valahol,

talán egy nemrég felfedezett irattárban. Esetleg egy régi Csillagliga-

feljegyzés említi a helmi könyvtárat. Azt hiszem, a Komsztár – vagy

Rachan, ha egyedül tevékenykedik – megvizsgálta azokat a

feljegyzéseket, és rájött, hogy a valódi kincs a számítógépes adattár.

– Ennek még így sincs értelme – vitatkozott King. – Ha meg akarják

őrizni a tudást, idejöhettek volna nyíltan, hogy azt mondják: „Hé,

ezredes, kiderült, hogy egy régi Csillagliga-könyvtár van elrejtve a

birtokán. Nem baj, ha bemegyünk, és készítünk egy másolatot?"

Elküldte volna őket?

– Nem, természetesen nem. Ezért kell elkészítenie azokat a

másolatokat. A Komsztár nem megőrizni, inkább elpusztítani akarja

azokat az adatokat!

– De miért? Mindig úgy tudtam, a Komsztár célja a tudás megőrzése.

Még egy misztikus vallást is kitaláltak köré...

– Ezért. A tudást, a technológiát és a Csillagliga tudományát...

valami egészen másra akarják felhasználni. A rend most rituálékon,

imákon és rejtett misztériumokon nyugszik. Talán nem mindig volt így,

de ezzé vált. Nézze, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a

legtöbb tech kineveti a hiperimpulzus-generátorok fölött imákat

motyogó adeptusokat. így van? – King bólintott. – Mi történik, amikor

az emberek többsége rájön, hogy a szerkezetek működtetéséhez nincs

szükségük a Komsztár ráolvasásaira? Tegyük fel, hogy az emberek

elkezdenek hiperimpulzus-generátorokat építeni. Arra gyanakszom,

Rachan azért van itt, hogy lemásolja magának a könyvtárat, azután

bármi áron elpusztítsa. – Grayson megdörzsölte a szemét. Nagyon

fáradt volt. – Az a könyvtár már eddig is tizenkétmillió ember életébe

került. Már ez önmagában nagyon értékessé teszi. Gondoskodnia kell

róla, hogy a benne tárolt adatok megmaradjanak és elterjedjenek.

– Elterjedjenek? Grayson a járatra mutatott.

– A többi memóriatárat is vigye fel a hajókra! A Szégyenletes

navigációs számítógépe talán alkalmas lesz rá, hogy még több másolatot

készítsünk. Lemásoljuk a könyvtárat, azután másolatokat készítünk a

másolatokról, és talán gondoskodhatunk róla, hogy az információk

elterjedjenek. Ha elég sok világra sikerül eljutnunk, a Komsztár már

semmit nem tehet. Bármelyik számítógép átalakítható, hogy képes

legyen az adatok olvasására. Még egy egyszerű olvasót is meg lehet

bütykölni. Készítsen elég másolatot, és legyőzheti őket!

– Azt mondja, én. És maga?

Grayson elmosolyodott, de arckifejezésében fájdalom és levertség

bujkált.

– Én kimegyek hat csatamechhel, és szembenézek Langsdorf

egységével. Ki kell lőnünk annyi mechet a Cinóber-folyónál, amennyit

csak tudunk. Aztán a síkságon, az űrjárók előtt ismét megütközöm

velük. Megpróbálok időt nyerni magának, hogy elkészíthesse és a

hajókra vihesse a másolatokat. Fogalmam sincs, hogyan tudnám őket

feltartóztatni, és ugyanakkor biztosítani az önök távozását.

– Hé, várjon egy pillanatot... Grayson felemelte a kezét.

– Nem akarom hallani. Most pedig tűnés – azonnal! –, és teljesítse a

parancsot!

A Nagayan-szurdok széles, nagyrészt sima talajú, meredek és sziklás

hegyekkel övezett átjáró volt. A Cinóber-folyó egy hatalmas gránittömb

alól, egy mély, tiszta vizű tóból folyt ki, melynek legnagyobb része a

hegy belsejében terült el. A folyó a tó alsó végéből indult, és széles

ívekkel kanyargott át a szurdokon, többször is érintve mindkét oldalt.

Több szakaszon az ötvenméteres szélességet is elérte, mélysége pedig

helyenként meghaladta a hat métert.

A folyón azonban volt néhány sekély gázló, melyeket Grayson

gyalogsági felderítői már felderítettek, és az egész éjszakát azzal

töltötték, hogy hosszú acél mérőszerszámokkal és műszerekkel

tesztelték a homokos, iszapos meder szilárdságát. Grayson mechjei a

föld alatti tó melletti rejtett járatból bukkantak elő, és valamivel lejjebb

úgy helyezkedtek el, hogy az ellenségnek át kelljen kelnie a folyón, ha

el akarja érni őket. A felderítők már jelezték Langsdorf harmadik

különítményének közeledését. Az egység hat mechből állt, és egy

kivételével mindegyik gép 55 tonna feletti volt.

– Megfigyelők fenn, ezredes. – McCall Karabélyosának antennája

folyamatos mozgásban volt, a levegőt pásztázta. – Ötezer méter,

egyenesen előttünk. Figye'nek.

Grayson nyugtázta az üzenetet, és frekvenciát váltott.

– Burns őrmester, Boomerangok fent. Induljanak!

Grayson Burnst és az őrmester egységének egyik felét áthozta a Lee-

szorosból. Egy kisebb gyalogsági alakulat tovább őrizte az átjárót, de

inkább csak azért, hogy ha az ellenség ismét megkísérelné az átkelést,

riadóztassák a Légiót; nem akartak komolyabb harcba bocsátkozni a

Marikokkal. Grayson azonban maga mellett akarta tudni a Nagayan-

szurdokban Ramage tapasztalt gyalogos tiszthelyettesét.

A Boomerang felderítőgépek azt jelentették, hogy a Marik mechek

már úton vannak. Az őrmester és Ramage különleges egységének

néhány tapasztalt kommandósa a Cinóber-folyó forrása fölött emelkedő

szikla árnyékában várakoztak.

A 12. Fehér Szablyák megmaradt csatamechjei alig tíz perccel

később megjelentek a völgy alsó végében. Olyan határozottan

közeledtek, hogy Grayson egy pillanatig azt hitte, tisztában vannak a

gázlók pontos helyével.

Ez a határozottság azonban a folyó partján egy csapásra eltűnt. Az

alakzatot vezető Csatapöröly csípőig belegázolt a vízbe. Egy Íjász

fedező pozíciót vett fel hátul, egy kisebb kiemelkedés tetején, a többi

mech – egy Rozsomák, egy Árnyéksólyom, egy Darázs és egy újabb

óriás Mennydörgés – pedig szétszóródott a part mentén, és

megpróbáltak átkelési lehetőséget találni.

A csatamecheket légmentesen záródóra tervezték, ezért hosszabb

ideig képesek a víz alatt is üzemelni. A fegyvereket azonban ilyenkor

nem lehet használni, ezért a legtöbb mechpilóta szerette szárazon tartani

a fegyvereit, amikor ellenséges rajtaütésre lehetett számítani.

Grayson szerette volna tudni, hogy vajon maga Langsdorf vezeti-e a

Csatapörölyt, de rövid töprengés után úgy döntött, hogy valószínűleg

nem. Még az azonos típusú csatamechek is ugyanolyan egyedivé váltak

egy-két összecsapás után, mint a pilótáik. Grayson már látta Langsdorf

mechjét, de ezen teljesen máshol voltak a páncélpótlások, a számok és

az egységjelölések, az olajfoltok, a rozsdanyomok és a régi találatok

hegei.

Nem is baj. Titokban kezdte egyre jobban becsülni Langsdorfot.

Mindinkább az az érzésem, hogy az ellenség fejével gondolkodom,

gondolta Grayson. Ezt nehéz is lett volna elkerülni, amikor az ellenség

szemlátomást ugyanolyan problémákkal küszködött, mint a zsoldosok

parancsnoka és az emberei.

A Szürke Halál Légió mechjei még nem tüzeltek. Az ellenséges

gépek hatszáz méternyire voltak, túlságosan messze ahhoz, hogy a

rendelkezésükre álló fegyverek nagy részével pontos találatokat érjenek

el. A folyó mellett felfelé keresgélő Darázs végül talált egy gázlót, és

habozás nélkül átkelt a vízen. A többiek is célba vették a sekélyebb

szakaszt. A folyó közepe felé járó Csatapöröly néhány pillanatig

habozott, aztán megfordult, és lassan elindult visszafelé.

Grayson bekapcsolta a rádiót.

– Oké, Burns, pont jó helyen vannak. Most!

A zsoldosok még most sem lőttek. A Darázs időközben átért, az

Árnyéksólyom és az Íjász nem sokkal lemaradva követte. A

Mennydörgés és a Rozsomák a folyó közepén jártak, a Csatapöröly

pedig még mindig a túlparton volt. Valamivel feljebb a völgyben

légpárnások mozogtak. A járművek problémát jelenthettek, mivel

lassítás nélkül képesek voltak átkelni a folyón. Az időzítés kritikus volt.

Ha van még néhány másodpercük...

Grayson a vízfelszínt figyelte. A Mennydörgés hirtelen megtorpant

és előredőlt, mintha észrevett volna valamit a víz alatt. A felszínen

olajos, szivárványos anyag terült szét.

A mechek csapkodni kezdtek maguk körül, karjukkal felkavarták a

vizet.

– Tűz! – kiáltotta Grayson, mire a lesben álló zsoldos mechek felől

lézer- és részecskeágyútűz zúdult a folyóra. Közben a kiugró szikla alatt

rejtőzködő gyalogosok tizenkét ötvenliteres hordóból KSZÜ-t öntöttek a

vízbe.

A KSZÜ – koncentrált szintetizált üzemanyag – többféle

üzemanyagfajta összefoglaló neve volt. Némelyik közülük jóval

nagyobb robbanási potenciállal rendelkezett, mint a hagyományos

benzin, és magasabb hőmérsékleten is égett; ezek alkották az inferno

robbanófejek és a lángszórók gyúlékony vegyszerének alapját.

A lézersugarak begyújtották az üzemanyagot. Az víz felszínéről

vakítóan ragyogó, narancsos szélű, kavargó fekete örvényekkel tarkított

tűzgolyó emelkedett fel. A folyó gyakorlatilag eltűnt a lángtengerben.

A Szürke Halál Légió mechjei lassú léptekkel, folyamatosan tüzelve,

egymás mellett nyomultak előre. Az ellenséges Darázs, Árnyéksólyom

és Íjász az ő oldalukon álltak, hátuk mögött a lángoló pokollal, onnan

tartották tűz alatt a zsoldosok közeledő alakzatát. Néhány másodperc

múltán a Rozsomák is előbukkant a tűzből, még mindig lángoló lábbal,

gépágyúja azonban célba vette Bear Keresztesét. A Mennydörgésnek

nyoma sem volt.

A csapda tökéletesen működött, de a neheze még csak ezután

következett. Grayson reménykedett benne, hogy az ellenséges haderő

jelentős részét sikerül csapdába ejteniük az innenső oldalon, elvágni a

mecheket a páncélos erőktől, valamint legalább egy vagy két nehéz

mechtől. Ezt sikerült is teljesíteniük, de az előttük álló négy mech még

mindig jelentős tűzerőt képviselt. Létfontosságú volt, hogy minél több

gépet megsemmisítsenek még a végső összecsapás előtt. Grayson

felgyorsított, és izzó fegyvercsövekkel közeledett ellenségei felé.

33

Ricol herceg hat űrjáróból álló flottája késő délután bukkant elő a

szürke, zavaros felhőtakaróból. Az Alfa, Ricol zászlóshajója még

mindig kereskedőhajónak álcázva szállt fel Helmdownból, és még

időben irányt változtatott, hogy csatlakozzon Addison ezredes

flottájához a Cinóber-síkság fölött. Grayson már várt rá, mellette Ilse

Martinez kapitány.

– Nem bízhat meg ebben az emberben! – dühöngött Ilse, miközben

Ricol lelépdelt a rámpán a sáros, eső áztatta földre. – Hallottam az egész

történetet Kent mechharcostól! A Kurita fattyú nem volt ott a találkozási

ponton! Azt akarta, hogy a szabadítást kísérlet kudarcba fulladjon...

– Esetleg hajlandó lenne meghallgatni az én változatomat is,

kisasszony? – kérdezte derűsen Ricol. A herceg szokásos, az ujjánál és a

gallérjánál feketével és arannyal szegélyezett vörös ruháját viselte.

Övéről egy lézerpisztoly és egy energiacella lógott.

Grayson apró, merev meghajlással – leginkább biccentéshez

hasonlított – köszöntötte a Kuritát.

– Tehát hogy szól az ön története, kegyelmes uram? – Vajon

megbízhat ebben az emberben, vagy megint csak egy újabb cselen

belüli cselről van szó?

– Garth herceg már landolt, mire visszaértem az Alfára – tárta szét a

karját Ricol. – Akkor még azt gondoltam, hogy a zűrzavar a

segítségünkre lesz, de tévedtem. Amikor a kikötőhöz érkeztünk,

mindegyik kaput egy teljes szakasz őrizte, és mindenhol csatamechek

járőröztek. A herceg parancsára gyakorlatilag az egész várost lezárták.

Se ki, se be. – Graysonra nézett. – Szerencséje van, barátom, hogy még

időben el tudott indulni. A lényeg, hogy nem volt rádióm, így nem

tudtam kapcsolatba lépni a saját hajómmal. Visszatértem Deirdre-hez

hogy eldöntsem, mihez kezdjek. Fontolóra vettem, hogy az űrkikötő

kommunikációs létesítményéből veszem fel a kapcsolatot az Alfával...

vagy magával... vagy az embereivel, de meggondoltam magam, amikor

rájöttem, hogy a helmi kikötő kommunikációs állomását ugyanazok a

Komsztár-adeptusok üzemeltetik, akik a bolygó HPG-jét. Tegnap késő

estig Helmdownban és az űrrepülőtér környékén gyakorlatilag

szükségállapot volt érvényben, amíg meg nem érkezett egy másik Marik

hajó. Gresshavenből figyeltem távcsövön keresztül. Egy tábornok

érkezett a fedélzetén... azt hiszem, Kleider. Ma reggel feloldották a

szükségállapotot, és visszatérhettem az Alfára. Addigra azonban már

nem tehettem mást, minthogy egyenesen idejövök. Ilse Graysonhoz

fordult, sötét szeme szinte lángot vetett.

– Elhiszi ezt?

– Azt látom, hogy ön nem, kapitány – mosolygott Ricol. – Szerintem

beszélnie kellene valakivel a városból, aki megerősíthetné a

történetemet... de azt hiszem, erre most nincs mód. Jól gondolom?

– Ami magának pont megfelel.

– Elég! – szólt közbe Grayson. – Martinez, kapitány, legyen szíves

előkészíteni a Phobost a felszállásra! Egyeztesse a felszállási ellenőrző

listát Thurston hadnaggyal!

Ilse egy hosszú, halálos pillanatig némán nézett rá.

– Igenis, uram – mondta végül. Megfordult, és távozott a hajója

irányába.

Grayson a Vörös Hercegen töprengett. Ha valóban megpróbálta

elárulni őket, ha hazudott arról, hogy miért nem küldte a csapatait a

találkozási pontra, akkor őt sem kötelezte semmi arra, hogy tartsa magát

az alku rá eső részéhez. Igaz, hogy Ricol flottája túlerőben volt

Graysonékkal szemben a Cinóber-síkságon, de Ricolnak egyetlen

csatamech sem állt rendelkezésére. Ha sikerülne valahogy tovább

késleltetniük a közeledő Marik erőket, akkor Grayson nyugodtan

felpakolhatná a Csillagliga-készleteket saját hajóira, és távozhatna,

hátrahagyva Ricolt, hogy ő alkudozzon Langsdorffal és Rachannal. Még

azt is megtehetné, hogy a fedélzetre viszi a könyvtári adatokat, lezárja

maga mögött a Csillagliga raktárát, és így távol tartja Rachant és Garth-t

a készletektől.

Ricol egyik esetben sem tehetne semmit azon kívül, hogy

megtámadja Graysont. A Szürke Halál Légió parancsnoka azonban

biztos volt benne, hogy a Vörös Herceg nem tenné kockára a hajóit a

Kurita területtől ilyen messze. A mechjei előkészítéséhez pedig neki is

hosszú órákra lett volna szüksége.

– Nos, kegyelmes uram, bízhatok önben? Ricol egy hosszú pillanatig

Graysont méregette.

– Akármit is mondanék... mondjuk úgy, hogy előítéletekkel lehetne

fogadni, ezredes. Maradjunk abban, azért vagyok itt, hogy felajánljam a

szolgálataimat. Hogy él-e velük, az már az ön döntése. Ha úgy gondolja,

teljesíti a megegyezésünk magára eső részét, az is az ön döntése. Ami

pedig a bizalmat illeti... nos, Grayson Death Carlyle, ilyen messzire még

én sem mennék.

Grayson még egy pillanatig figyelte Ricolt, aztán megfordult, és a

fölöttük emelkedő hegy oldalára mutatott.

– Kegyelmes uram, megtaláltuk a raktárt odafent, ahol az őrködő

Íjászt látja. Vannak bent fúziós meghajtású szállítójárművek, több mint

elegendő ahhoz, hogy mindent felrakjon a hajóira, amit csak akar.

Muníció, tartalék alkatrészek, elektronikák, gyalogsági fegyverek,

üzemanyagtartályok, inferno rakéták, még Csillagliga-egyenruhák is.

Ha azonnal munkába állítja az embereit, talán tudok magának egy kis

időt nyerni a berakodáshoz.

Ricol összevonta a szemöldökét.

– Ennyire kritikus a helyzet?

Grayson megvonta a vállát. A kimerültség újra lecsapott rá, és már az

állás, a beszéd is komoly erőfeszítésébe került.

– Háromszor csaptunk össze a Marik erőkkel. Eddig egyetlen

mechharcost sem vesztettünk, de a gyalogosok és a páncélosok

személyzete közül csaknem ötvenen meghaltak. A Csillagliga

depójában felállított harctéri javítóállomáson állandóan rotáltuk a

súlyosabban sérült mecheket, így mind a nyolc gépünket működésben

tudtuk tartani.

– Nyolc mech! Mindössze ekkora a hadereje?

– Jelen pillanatban. Négy másik egy órán belül harckész állapotban

lesz. Az űrjáróim raktáraiban várakoztak, be kell őket üzemelni,

feltölteni, és már jöhetnek is. De jelen pillanatban az emberek jelentik a

fő problémámat. Az utóbbi tíz órában szinte folyamatosan harcban

álltak, és rettenetesen ki vannak merülve. A mechjeik sincsenek jobb

állapotban, hiába javítjuk őket folyamatosan. Ezek jó esetben is csak

átmeneti megoldások. Az ellenség közben a túloldalon újjászerveződik,

hogy még egy utolsó kísérletet tegyen valamelyik átjárónál. Langsdorf

mostanra már tudja, milyen erőkkel rendelkezem, és azt is, hogy milyen

megviseltek vagyunk. Véleményem szerint egyben fogja áthozni a

haderejét valamelyik átjárón – valószínűleg a Drango-hágón – abban a

reményben, hogy vagy a szorosban, vagy a síkságon elkaphat minket.

Én pedig nem szeretnék neki csalódást okozni. Ricol döbbentnek tűnt.

– Nyolc... vagyis tizenkét mech, hány ellen is?

Grayson egy pillanatig lehunyt szemmel koncentrált. A Cinóber-

folyónál megsemmisült az ellenséges Mennydörgés és az Árnyéksólyom,

és az emberei megrongálták a Darazsat, a Rozsomákot és az Íjászt. A

sérülések azonban valószínűleg nem súlyosak. Azokat a mecheket jelen

pillanatban is javítják, és egy-két órán belül visszatérhetnek a

harcmezőre.

– Tizenkilenc, talán húsz. Nem tudjuk, hogy Langsdorf ezredes

Csatapörölye is itt van-e.

– Nem túl jók az esélyek, fiatal barátom. Grayson fáradtan

elmosolyodott.

– Nos, az esélyeket többféle módon lehet számolni, kegyelmes uram.

A mechhaderőm túlélési esélye valóban elhanyagolható. Arra viszont

elég jó az esélyünk, hogy megszerezzük, amit akartunk.

– És mit akarnak?

– A rangidős techem már gyűjti az adatokat. A hegy belsejében

találtunk egy Csillagliga-könyvtárat, és jó okom van azt hinni, hogy a

Komsztár emiatt jött ide. A Marik csapatok csupán bábok. A valódi

ellenségünk a Komsztár vagy egy renegát Komsztár-püspök.

– Hallottam már ezekről a könyvtárakról – mondta a herceg

elgondolkodva. – Nagyon kevés maradt belőlük meg az utókor számára,

és azok sem érintetlenül. Mintha valamilyen szándékos hadjárat indult

volna a szétrombolásukra. Természetesen a legtöbb még a korai

háborúkban semmisült meg.

– Kezdem azt hinni, hogy igaza van ezzel a szándékos rombolással

kapcsolatban. – Grayson elvigyorodott, amikor rájött, hogy a herceg is

hasonlóképpen gondolkodik. – Időt akarok nyerni a techem számára,

hogy lemásolhassa és valamelyik űrjáróm fedélzetére vihesse az

adatokat. Nem számítok rá, hogy nekem is lehetőségem lesz

elmenekülni. Langsdorf erőinek biztonságos távolságban kell

maradniuk a hajóktól. Ha ki tudom innen juttatni néhány mech-

harcosomat, annál jobb. Jelen pillanatban azonban a másolatok élveznek

elsőbbséget. – Ricol egyetértően bólintott.

– Megtenne valamit a kedvemért?

– Mi lenne az? – kérdezte az ezredes.

– Készítsen további másolatokat... amennyire csak van ideje és

nyersanyaga. Amikor elmegyek innen, én is magammal viszem a

könyvtárat.

Egy lapos, sáros folyóparti síkságon várakoztak. Az egy

kilométernyire lévő völgyből egy kisebb hadsereg bukkant elő

menetoszlopba rendeződve. Egyik acélpáncélos csatamech követte a

másikat. A folyótól délre tizenkét csatamech várakozott rájuk. Némelyik

közülük – DeVillar Griffje, Tracy Kent Főnixsólyma, valamint a két

újonc, Gary Brodenson és Jason Morley Fullánkja – tökéletes

állapotban volt. McCall Karabélyosa azonban még mindig csak egy

alaktalan roncsot vonszolt magával jobb karja helyén, Delmar Clay

Rozsomákja pedig alig állt a lábán; a gép mellén tátongó krátereken

keresztül tisztán látszott a belső szerkezet. A többi mech is különböző

mértékű sérülésekkel bajlódott, Grayson kritikus mértékben megsérült

törzsű Martalócától Lori Árnyéksólymáig, melynek sebesüléseit

nagyrészt kijavították és befoltozták.

– Gray, kérek egy privát frekvenciát.

– A tied, Lori.

– Gray... ez nem oké. Nem bírunk ki még egy támadást.

– Mi a javaslatod?

Hosszú csend következett, mintha Lori a közeledő Marik haderőt

tanulmányozná.

– Ha most felszállunk az űrjárókra, elhúzhatnánk innen, mielőtt még

ideérnének.

– Ricol herceg még nem fejezte be a rakodást, Lori. Alard King

pedig nem jött vissza a könyvtárból. Egy kicsit még ki kell tartanunk.

– A fenébe Ricol herceggel, és a fenébe a könyvtárral!

– Azt javaslod, hogy hagyjuk itt a mechjeinket? Hogy meneküljünk?

Újabb hosszú hallgatás volt a válasz. Vajon a lány megpróbál

magában választ adni a kérdésre?

– Nem – felelte végül. – Természetesen nem. De Gray... innen nincs

menekvés.

– Nem, valóban nincs. – Grayson megfontolta a választ. – Néhányan

talán kijuthattok. Ha kettő vagy három mech velem marad, talán elég

ideig feltarthatjuk őket, hogy felszállhassatok a hajókra.

– Grayson Death Carlyle... ha azt javaslod, hogy itt hagyjalak

egyedül...

Az ezredes elnevette magát.

– A gondolat valóban átsuhant a fejemen, Lori, mint ahogy az is,

hogy leütlek, összekötözlek, és felteszlek a Phobosra, mint egy darab

fagyasztott húst. De észrevehetnéd, hogy semmi ilyesmit nem hoztam

fel.

– Átkozottul helyes, hogy nem tetted, különben alaposan magadra

haragítottál volna, akárcsak a többi barátodat. Ha te itt vagy, akkor

nekem is itt a helyem!

– Mindig is pocsék volt az ítélőképességed, kedvesem. Ismét több

másodpercnyi némaság.

– Grayson, szeretlek – mondta halkan Lori.

– – Én is szeretlek – felelte az ezredes, de a kijelentés elég száraznak

hatott, mivel Grayson közben a kijelzőit tanulmányozta. – Távolság

kilencszáz, csökken. – Ezek voltak a következő szavai.

– Uram, társaságot kapunk!

King felnézett a konzolból. Janice Taylor, a különleges egység

tizedese állt az ajtóban. A kezében tartott TK rohampuska csöve a

mennyezetre mutatott; a fegyverből egy 3 mm-es lövedékeket

tartalmazó tár állt ki, egy másik 80-as tár pedig ragasztócsíkkal az

elsőhöz volt rögzítve, hogy gyorsan ki lehessen őket cserélni.

– Mi történt? – King könnyedén működésbe hozta és megértette a

Csillagliga számítógépét. A rég halott programozók feltételezhették,

hogy a későbbi felhasználók nem fognak úgy érteni a programozás

mechanikájához, mint ők. Az utasításokat követve bedugta a fél méter

hosszú memóriatárat a konzol oldalán nyíló résbe, és egy

gombnyomásra megkezdődött a másolás. A képernyőn felirat mutatta:

Program: Másolás 23% kész.

Miközben a kijelzőt nézte, a felirat 24%-ra váltott. Megpróbálta

elképzelni, hogy mennyi bitekben és byte-okban tárolt információ

mozog hang nélkül a könyvtár számítógépes rendszerében.

– Nem tudom pontosan, uram, de a Fal túloldalán emberek

dolgoznak. Corby szerint robbanótölteteket helyeznek el.

King hátradőlt a székében. Nem! Ez túl korai!

– Attól tartok, semmit nem tudok tanácsolni. Ha harcra kerül a sor,

maga a parancsnok.

– Szétszórtam az embereket a barlangban, és várakozunk. Ha egy

nagyobb ellenséges egység van odakint, nem ígérhetem, hogy képes

leszek önt megvédeni. Az épület könnyen tűz alatt tartható a bejárat

felől.

King a képernyőn világító 28-as számra mutatott.

– Ezt sajnos nem tudom siettetni. Tegyen meg mindent, és

tájékoztasson!

– Igenis, uram. – Janice eltűnt az ajtónyílásból, és King egy

másodperccel később már hallotta is, ahogy utasításokat osztogat az

embereinek. Azon töprengett, mennyi ideig tudja nyolc férfi és nő

feltartani a Falon túl bejutásra várakozó haderőt. Megérintette a

derékszíjába dugott jelzőpisztolyt. Ez nem ad védelmet. Csak el kell

végezned a munkát, aztán tűnés!

Tekintete találkozott a könyvtárban tartózkodó két másik techével.

Szinte még tinédzserek voltak, és láthatóan nagyon meg voltak rémülve.

– Maguk ketten, menjenek! – mondta nekik. – Itt már nincs több

dolguk. Nem, várjanak! – Szavai megállították az ajtó felé tartó

fiatalembereket. – Ha valami történik velem, vigyék vissza ezt a

memóriatárat a hajókra. Ígérjék meg! Nagyon fontos, létfontosságú! –

Már eddig is oly sokan haltak meg miatta!

A techek megígérték, hogy így fognak tenni, majd eltűntek. King

szerette volna tudni, látja-e még őket valaha.

– Távolság nyolcszáz méter, csökken.

Lori az általános taktikai kommunikációs frekvencia statikus zörejein

keresztül megpróbálta elemezni Grayson hangját. A többi mechharcos

néma csendben várakozott azóta, hogy elfoglalták pozíciójukat az

alakzatban, de még így is nagyobb eséllyel tippelt volna az ő

hangulatukra, mint Graysonéra. A többiek hozzá hasonlóan elérték

állóképességük és tudásuk végső határát. Mielőtt beszálltak volna a

mechjeikbe, Lori hallotta, ahogy Sharyl ezt ismételgeti: „Nem

kényszeríthet rá... nem kényszeríthet..." Még a rendszerint jókedvű

Dávid McCall is feltűnően csendes volt, szemében fájdalom

tükröződött. Valami mintha eltört volna benne szeretett Bannockburnje

megnyomorításakor. Delmar Clay megpróbálta lebeszélni Graysont a

támadásról.

– Veszíteni fogunk, ezredes! – érvelt. – Egyszerűen nem vagyunk

képesek arra, amit megkövetel tőlünk! Nézzen végig rajtuk! – Clay

Burns gyalogosaira mutatott, akik csüggedten álltak a mechek előtt

várakozó járműveik hosszú, egyenetlen sora mellett. – Kiégtek! Az

összeomlás határán vannak! Még mindig van időnk visszahúzódni az

űrjárókra...

Khaled egy szót sem szólt, de Lori látta, hogy a völgy felé tekintve a

fejét csóválja. Koga ugyanolyan higgadt volt, mint mindig, de Lori

észrevette, hogy egy óvatlan pillanatban öklével nyitott tenyerébe csap.

A lány odament a dühös férfihoz, de az áthatolhatatlan álarc addigra

már ismét a helyére került.

– A bosszú nem jó tanácsadó – mondta a harcos, és további

magyarázat nélkül elsétált az Íjászához.

Bosszú ki ellen? – kérdezte magában Lori.

Az egység régi tagjai közül egyedül Bearen nem látszott semmi. Lori

beszélt vele, mielőtt beszálltak a mechjeikbe, de a férfi válasza nagyon

homályosnak tűnt, mintha egy magasabb, hidegebb, távolibb síkról

érkezett volna.

Az újjáalakított felderítőszakasznál egészen más volt a helyzet. A két

újonc élesen eltérő reakciót mutatott. Gary Brodenson jól láthatóan

megrémült, Jason Morley viszont már alig várta az ellenséggel való

találkozást. DeVillar komor volt, és egy ponton Clayhez hasonlóan ő is

megkérdőjelezte Grayson parancsait. Tracy Kent extázisban úszott,

amiért visszakapta saját csatamechjét, bár a közeledő Marik haderő őt is

elkedvetlenítette.

– Nem fog... nem fog minket arra kényszeríteni, hogy az utolsó csepp

vérünkig harcoljunk, ugye? – kérdezte Lorit. – Úgy értem, mi történik,

ha őt kilövik, de a többiek még harcolnak?

– Akkor nélküle folytatjuk – felelte Lori. A szavak nagy fájdalmat

okoztak neki. Meg kellett volna dorgálnia Tracyt, emlékeztetni őt a

kötelességére, a becsületére, de egyszerűen csak annyit mondott: –

Majd meglátjuk, mit teszünk, ha eljön az idő. De biztos vagyok

benne, hogy kiválóan megállja a helyét.

Bear kivételével, aki teljesen más kultúrából érkezett, Lori az összes

bajtársa reakcióját felismerte. Leginkább mégis Grayson viselkedése

zavarta össze.

A férfi komorabbá, magányosabbá és sokkal elszigeteltebbé vált,

Lori képtelen volt megérinteni vagy elérni őt. Gépre szállás előtt a lány

megkérte, hogy kívánjon neki szerencsét. A férfi akkor odafordult

hozzá, és Lori fájdalmat látott a tekintetében. Ám még akkor sem értette

meg őt.

– Hétszáz méter és csökken – hallotta a rádióban.

Lori harci üzemmódra kapcsolta az Árnyéksólyom energiarendszerét,

ellenőrizte a tűzoltó automatikát, és megbizonyosodott róla, hogy az

első tár rendesen betöltődött a gépágyúba. Másodperceken belül

túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy ilyenekkel törődjön.

34

A robbanás hatalmas élőlényként csapott le Alard King testére,

kipréselte az oxigént a tech tüdejéből, és a könyvtár padlójára lökte a

levegő után kapkodó férfit. A lökéshullámot a barlang padlója és az

épület maga közvetítette, és mintha maga a könyvtár próbált volna

megszabadulni a belsejében ügyködő emberi lénytől.

Néhány pillanatig csak saját füle csengését hallotta. Csupán

halványan érzékelte, hogy valamilyen külső zaj megpróbál áttörni a

csengésen, és ez a zaj egyre hangosabbá válik, ahogy a barlang

üregeiben tízszeres hangerejű üvöltéssé erősödik. Tántorogva talpra

küzdötte magát. A számítógép csodával határos módon még mindig

üzemelt, a képernyőn a 89-es szám világított. Vagy valóban csoda volt?

A Liga mérnökei biztosan tudták, hogy egy törésvonalra építkeztek;

ennek megfelelően tervezték meg a létesítmény elektronikáját is.

A zaj tovább erősödött. King még mindig kábultan a sínekből

kiszakadva lógó ajtó felé tántorgott. Vakon pislogott a szokatlan

világosságban. A Fal nyitva állt.

Langsdorf utászai abban reménykedtek, hogy a robbanótöltetekkel

leomlaszthatják az egész Falat, de tízmillió tonna kő még az ő

képességeiket is meghaladta – legalábbis ennyi idő alatt. A Fal északi

részén keletkezett hasadékon keresztül fény ömlött a barlangba. Az ősi

gránittömb nem omlott le, hanem egy nagyon régi, láthatatlan repedés

mentén kettéhasad. A falnak talán a negyede dőlhetett le, darabjai fekete

és szürke kőtömbök formájában hevertek a nyílás előtt. A beszökő

fénysugarak jól láthatóak voltak a robbanás következtében felkavarodott

barlangi por táncában. A fényben árnyak mozdultak.

A robbanás lökéshulláma Janice-t és a katonáit sem kímélte, de ők

számítottak a támadásra, és felkészülten várták a detonációt. A poros

fényfolton kívül, laza félkörben hasaltak a sötétben, és fegyvereikkel

célba vették a támadókat. A morajlás a csarnokban fellángoló tűzharc

hangja volt. Nehéz páncélzatot viselő Marik gyalogosok szökkentek be

a falon nyitott résen, és botladoztak át a földön heverő romokon. A TK-

k lövedékei páncélba, húsba és sziklába csapódtak, a pusztítás miniatűr

napjait gyújtva fel mindenhol. Géppisztolysorozatok érkeztek a sötétből,

megperdítették a páncélos katonákat, vagy visszalökték őket a sötétbe,

bajtársaik véres tetemei mellé.

A támadók viszonozták a tüzet. Fegyvertűz hasított a sötétbe. Egy

fiatal zsoldos felüvöltött, amikor egy láthatatlan kéz felemelte őt a

barlang padlójáról, és nekicsapta a falnak. Mindössze egy alaktalan,

mozdulatlan, véres tetem maradt belőle.

King visszarohant a könyvtárba. A képernyő 96 százalékot mutatott.

Gyerünk, gyerünk. Nem tudta, mi történne, ha leállítaná a folyamatot, és

kivenné a memóriatárat. Talán semmi, de az is lehet, hogy az összes

adat elveszne. Az asztal szélét markolászva meredt a kijelzőre.

Egy különös, dupla döndülésre felnézett. A könyvtár falán, a

mennyezet közelében két apró lyuk támadt. A túloldalon ott voltak a

kimeneti nyílások is. Valaki hosszú, elnyújtott sikollyal csatlakozott a

kinti fegyverdübörgéshez. King mozdulatlan maradt, meredten figyelte,

amint az átmásolt adatokat jelző százalékérték végtelen lassúsággal

közeledik a három számjegyű befejezéshez. Gyerünk!

Új hang támadt, elnyomva a sikolyt, elnyomva még a fegyverek

fülsüketítő dörgését is. A mély, visszhangzó mennydörgés ütemes

rendszerességgel hangzott fel – mintha egy ajtón dörömböltek volna.

Ismét kinézett a könyvtár ajtaján, és elkerekedett a szeme. A gránitfal

nyílása most már sokkal szélesebb volt, és valami nagyon nagy mozgott

a kinti fényben.

A számítógép felől csilingelő dallam hallatszott. Visszasietett az

asztalhoz, miközben a memóriatár halkan kicsusszant a nyílásból. A

tech magához vette az adatokat tartalmazó kártyát. A képernyőn most a

következő felirat volt olvasható: ADATMÁSOLÁS BEFEJEZŐDÖTT.

KÍVÁNJA MEGISMÉTELNI?

– Nem, kösz! – kiáltotta King, de tudta, hogy a számítógép nem

hallja őt. A hajó számítógépén szükség esetén készíthetnek új

másolatokat. Ezt az egyet viszont ki kell innen menteni. A kincset

magához szorítva kilépett a könyvtárból.

A Fal felől újabb csattanás hallatszott, és Kingnek fel kellett emelnie

az egyik kezét, hogy megvédje az arcát a repkedő kőszilánkoktól. A

nyílás még tovább tágult.

A hasadékon beszüremlő fénynek útját állta valami nagy, ami éppen

ebben a pillanatban lépett be a barlangba. Egy pillanatig csak egy

gigantikus, rovarszerű ragadozó szörnyetegnek tűnt, amely azért jött,

hogy kisajátítsa a barlangot, és megszerezze prédáját. Aztán

megmoccant, és King felismerte az óriást, miközben az a vállára szerelt

reflektor bekapcsolásával fénybe borította a csarnokot.

Az Íjász még beljebb nyomult a barlangba...

Grayson a folyó túloldalán elterülő síkságon, szétszórt alakzatban

közeledő mecheket tanulmányozta. Az esélyek nem is voltak olyan

rosszak, mint ahogy tartott tőle, de még így is kétségtelenül a zsoldosok

ellen szóltak. Összesen tizenhat mechet számolt meg, ami azt jelentette,

hogy másik négy a korábbi összecsapásokban olyan súlyos sérüléseket

szenvedett, hogy nem tudták őket időben rendbe hozni. Például azt az

Íjászt a Cinóber-folyónál alaposan megtépázták, mielőtt sikerült

visszavonulni a füstölgő folyó túlpartjára. Nem rossz... de nem is elég

jó.

Az egyik mech, egy Csatapöröly valamivel lemaradt a többiek

mögött. Az lesz Langsdorf, gondolta Grayson. Néhány járművet is ki

tudott venni a mech közelében. Kik lehetnek azok? Langsdorf stábja?

Rachan? Garth?

Egyre közelebb érnek. Nemsokára kezdődik a tánc.

Mennyi ideig tarthat ki az ő tizenkét mechje tizenhat ellen? Erre a

kérdésre nem lehetett választ adni. Vagy valójában inkább értelmetlen

volt a kérdés, mivel a számok soha nem adtak pontos képet két

szembenálló egység valódi erejéről.

Sokkal több mindent lehetett leszűrni az alakulatok össztonna-

számának összehasonlításából. Grayson már rég nem használta az ellene

felsorakozó erők ilyesfajta felmérésére a Martalóc fedélzeti

számítógépét. Az eredmény 795 tonna lett. Saját hadereje 649 tonnát tett

ki, ami nem túl jelentős, 16:13 arányú előnyhöz juttatta Langsdorfot.

Ám még ez az összevetés sem mondta meg minden esetben, melyik

félnek van nagyobb esélye a győzelemre. Volt egy fogalom a

mechharcosok körében, amit „CSHV"-nek, csoportos harci

veszteségnek neveztek. A név arra a tényre utalt, hogy egy

mechcsatában egy adott egység mechjei körülbelül ugyanannyi idő alatt

érik el a kritikus sérülési szintet. Például egy tizenkét mechből álló

század harci fogalmak szerint egy örökkévalóságig harcolhat – vagyis

három-négy percig –, és bár folyamatosan kapják a találatokat, egyik

sem fog súlyosabban sérültnek tűnni.

Aztán eltöltenek még néhány percet a harcban, és az egyik mech

kiesik. Szinte rögtön követni fogja egy másik, majd utána még egy vagy

kettő. A század harcértéke harminc másodpercen belül a felére csökken.

Mindez azért van így, mert még a legkönnyebb mechek-nek is időbe

kerül begyűjtenie komolyabb sérüléseket, és nagy a valószínűsége, hogy

egy egységben több mech is körülbelül ugyanabban az időpontban kerül

hasonló állapotba. Ezenkívül ha egy mech kiesik, akkor az ellenfél

nagyobb tűzerőt koncentrálhat kevesebb célpontra, így a túlélők állapota

mind gyorsabban fog romlani. Grayson ismert egy történetet egy

századról, amelyik öt percen keresztül harcolt bátran, veszteségek

nélkül, majd harminc másodperc alatt darabokra hullott. Az egységből

állítólag csupán három mech élte túl a csatát.

A mechharcos parancsnokok tudtak a CSHV-ről, és megpróbálták

figyelemmel kísérni az egység egyes mechjeit ért károkat. A jó

parancsok felismerte, mikor vált egy harc reménytelenné, és

visszavonult, mielőtt a CSHV elkezdte volna megszedni a maga vámját.

Ebben a csatában a CSHV máris Grayson hadereje ellen dolgozott, és

ez ellen semmit sem tehetett. Az egység két mechje – McCallé és Clayé

– olyan rossz állapotban volt, hogy csupán néhány találatra volt szükség

ahhoz, hogy végleg harcképtelenné váljanak. Ha ők kiesnek, akkor az

16:13-as esély körülbelül 8:5-re változik. Grayson Martalóca sem viselt

el már túl sok sérülést, és biztos volt benne, hogy az ellenség a

zsoldosok vezetőjére fogja koncentrálni tűzerejét. Mikor változik a 8:5

2:l-re? Vagy 3:l-re?

Ám ezek a létfontosságú számok sem mondhattak el semmit arról,

ami Grayson fejében zajlott.

Meg fog halni. Ezt olyan hűvös bizonyossággal tudta, hogy az még

akkor is megcáfolta volna a számokat és az esélyeket, ha a Szürke Halál

Légió kétszeres túlerőben lett volna a Marik erőkkel szemben.

Az ellenséges mechek most gázoltak át a széles, sekély Cinóber-

folyón, miközben a légpárnások a folyó felső szakaszához kanyarodtak.

Grayson tudta, hogy odafent Marik gyalogosok is vannak, hogy

megelőzzék az üzemanyag beöntését a vízbe. Helyes. Az ezredes nem

akarta még egyszer ugyanazt a trükköt alkalmazni.

Valójában Grayson kifogyott a trükkökből. Nem maradt más hátra,

mint egy utolsó, kétségbeesett roham.

– Távolság ötszáz. Cél, támadásra felkészülni!

Azon töprengett, vajon fog-e valaki engedelmeskedni a parancsának,

amikor rohamot vezényel. Amikor egy órával korábban megtartotta az

utolsó eligazítást, többen morogtak, némelyik arcon sötét kifejezés ült,

másokon értetlenséget, zavart vagy egyszerűen csak félelmet látott. Ez

lenne egy harctéri parancsnok szakértelmének végső próbája? Hogy az

emberei engedelmeskednek-e neki, amikor parancsot ad az

öngyilkosságra?

A hátsó kamerák képére pillantott. A raktártól levezető úton

kanyargó járművek folyamatosan vonultak, kövér és sebezhető

célpontokat nyújtva. Az űrjárók a síkságon maradtak öt kilométerrel

távolabb, nyitott zsilipajtókkal, és szünet nélkül nyelték el a kincseket.

Kingtől még nem érkezett jelentés, a hegy felett nem jelent meg a fehér

jelzőrakéta, amely tudatta volna az ezredessel, hogy a könyvtár

tartalmát sikerült átmásolni a memóriatárra. Hol lehet a tech? A fenébe

a Csillagliga mechjeivel... hol van King?

A Marik csatamechek tüzet nyitottak. A robbanások gejzíreket

fakasztottak a nedves földből, a levegőben pedig egy rajnyi rakéta

suhant el, fehér füstcsíkot húzva maguk után. Grayson még mindig azon

töprengett, mi lesz, ha kiadja a parancsot, és senki sem

engedelmeskedik? Legalább a legfőbb kívánsága teljesül, és Lori élve

marad.

Kizártnak tartotta, hogy a Marikok foglyokat ejtsenek – addig

biztosan nem, amíg azt hiszik, hogy a Szürke Halál Légió a felelős a

tiantani mészárlásért.

Innen nincs kiút. A Szürke Halál Légió ma megszűnik létezni. Ezen a

helyen.

Grayson ismét az általános parancsnoki frekvenciára kapcsolt.

– Előre!

Nagyobb fokozatra kapcsolta a Martalóc hajtóművét, és a sérült

harci gép előrelódult; az elsődleges tolókarok lötyögtek foglalatukban, a

törzs bal oldalán tátongó lyukból pedig megégett vezetékek lógtak.

Az ellenség felől érkező össztűz végigsöpört a síkságon, és az ő

mechjére koncentrálódott. Kizárólag az övére.

King üvöltve emelte a szeme elé az egyik kezét, miközben a

másikkal továbbra is szorosan tartotta a memóriatárat. Az Íjász tüzet

nyitott a jobb karjába épített lézerrel; az energianyaláb King feje fölött

elsuhanva a könyvtár épületébe csapódott.

A könyvtár nem robbant fel, inkább elégett. A falak meglágyultak,

egymásba omlottak. Az intenzív hő elnyelte, megolvasztotta őket,

miközben a barlang talaján és falain hátborzongató árnyékok kergették

egymást. King előrevetette magát, hogy minél távolabb kerüljön a

hőségtől. Körülötte szünet támadt a harcban. A magányos Íjász

megjelenése elég volt hozzá, hogy mozdulatlanná dermessze az

egymással harcoló gyalogosokat. A katonák egyesével felálltak.

Fegyverek csattantak a földön, ahogy a Marikok átvették az irányítást, a

Szürke Halál Légió zsoldosai pedig megadták magukat.

Az Íjász mögött, a romokon keresztül még többen jöttek be a

barlangba. A legtöbben a Marik gárdisták szürke-lila harci páncélját

viselték, de volt közöttük hat köpenyes-csuklyás Komsztár-adeptus is,

akik óvatosan, ruhájuk szélét felemelve lépegettek a törmelék között.

És végül Rachan is megjelent. A férfi köpenyként viselte magán

felsőbbségét, és fizikai megjelenése még a barlang félhomályában is

ugyanolyan parancsoló volt a maga módján, mint a fölé magasodó

hetventonnás Íjászé. Bár Rachan szemét nem lehetett látni a háta mögül

áradó napfény és a reflektor ragyogása miatt, King magán érezte a férfi

tekintetét. A püspök felemelte a kezét, és csontos ujjával rámutatott.

– Maga. Magánál van az, amiért jöttem. Hozza ide nekem! King

valahogy rátalált a hangjára.

– Miért? Hogy megsemmisítse? Rachan nevetése meglepte a techet.

– Minden bizonnyal fel sem fogja a kezében tartott tárgy fontosságát,

zsoldos. Hozza ide nekem!

King tett egy lépést előre, a memóriatár mintha hatalmas súllyal

húzta volna le a karját. Aztán megtorpant.

– Téved, Rachan, nagyon jól tudom, hogy a Csillagliga könyvtárának

háromszáz éven keresztül őrzött adatai valóban felbecsülhetetlen

értékűek.

– Én a Komsztárt képviselem, fiam. Azok az adatok biztonságban

lesznek nálam. Bízzon bennem!

– Ezt a tudást fel kell szabadítani az emberiség számára!

– Bah! Maga nem tudja, mit beszél, fiatalember! Felszabadulás vagy

kárhozat, a színtiszta tudás korántsem olyan fontos, mint a felhasználás

módja. Adja ide azt a memóriatárat!

– Nem.

– Katonák! – Ha az emberei tüzet nyitnak – figyelmeztette King –, eltalálhatják a

tárat.

– Ostoba! Még mindig nem érti? Egy cseppet sem érdekel, hogy a

kezében tartott szerkezet megmarad-e vagy sem. Ha sikerül

megmentenem egy másolatot a Komsztár adattára számára, annál jobb.

De az én feladatom elpusztítani ezt a könyvtárat!

– Ahogy Tiantan tizenkétmillió lakosát is elpusztította?

– Csend legyen! – A háta mögött égő tűz kísérteties fényében King

vethetett egy pillantást Rachan eltorzult, megfeszült arcára. A püspök

zihálva lélegzett, remegő kezét ökölbe szorította.

A tech érezte a hátrébb álló adeptusok kényelmetlen, zavart

mocorgását. Tudta, hogy hozzá hasonlóan ők is technikusok.

Fegyelemre és engedelmességre képezték őket. Bár arcukat nem láthatta

a csuklya alatt, gyanította, hogy fiatalok lehetnek... és éppen ezért

idealisták. Vajon ez az idealizmus a rend vagy a faj iránti engedelmes

szolgálatra ösztönözte őket? Vagy esetleg az előttük álló alak fanatikus

követői voltak?

King úgy döntött, vállalja a kockázatot. Felemelte a hangját, hogy az

adeptusok is hallják.

– Tudják? Elmondta maguknak? Rachan püspök tervelte ki a Sirius

V tizenkétmillió polgárának meggyilkolását!

– Pofa be!

– Egy Marik százados árulta el nekünk! – folytatta King egy

pillanatnyi szünet nélkül. – Azért tette, hogy egy Marik herceg

törvényesen elvehesse ezt a bolygót Grayson Carlyle-tól. Maguk egy

ilyen embert követnek?

– Püspök – szólalt meg az egyik adeptus –, amit ez az ember állít,

nem lehet igaz...

– Ostobák! Mindannyian! – Rachan hangja egyre kontrollálatlanabbá

vált, most már inkább sikoltásra hasonlított. Felugrott egy közeli

törmelékkupacra, és a kezében megjelent egy apró, gonosz kinézetű

lézerpisztoly. – Mit számít néhány értéktelen élet? Feláldozhatok

voltak! Maguk mindannyian feláldozhatok!

A lézerpisztoly elsült, és a King mögött néhány méternyire álló

Janice Taylor felsikoltott fájdalmában. Mellette egy fiatal, vörös hajú

katona is üvöltött, de ő nem a fájdalomtól, hanem a haragtól. A földre

vetette magát, balra gördült, és már egy TK rohampuskával a kezében

pattant fel. A fegyver felugatott, és megszórta a felkészületlen Marik

katonákat.

Vér fröccsent a püspök lábából, ahogy lehanyatlott a dombról, és a

pisztoly messzire repült a kezéből. A Marik katonák fedezéket kerestek,

a TK-t tartó fiatalember pedig ott állt a nyílt terepen, haragos fintorba

torzult arccal, és folyamatosan tűz alatt tartotta a romokat az Íjász

lábánál.

King már mozgásba is lendült, akárcsak a mech. A lövések

eldördülésekor a gép előrelépett, leeresztette a karját, és célba vette a

tüzelő zsoldost. King hallotta Janice Taylor fájdalomtól remegő hangját:

– Nik... Nik! Minden rendben! Jól vagyok!

King egyik kezével a memóriatár alatt, a ruhájánál matatott.

Rangidős techként legalább annyit tudott a csatamechek

működéséről, felépítéséről és szerkezetéről, mint egy mechharcos.

Felnézett az Íjász vállára szerelt reflektorra, és megpillantotta a

pilótafülke páncélozott ablakának ívét, valamint a rovarszerű fejtől

jobbra elhelyezkedő zömök csöveket, ahová az infravörös- és más

érzékelőket telepítették.

Jobb kezét kihúzta a memóriatár mögül, és vele együtt az övébe

dugott jelzőpisztolyt is. Három gyors lépést tett a mech felé, célzott és

lőtt. Az Íjász fülkéje fehér ragyogásba borult.

– Futás! – üvöltötte King. – Mindenki meneküljön!

A zsoldosok már vissza is húzódtak a barlang sötétjébe. Az egyik

Marik katona felugrott a földről, ahová korábban levetette magát, és

célzásra emelte a fegyverét. Ismét lövések csattantak a csarnokban. Egy

zsoldos viszonozta a tüzet. Golyók pattantak le a mech páncéljáról,

valamint a részben leomlott gránitfalról.

A Nik nevű fiatalember eldobta a fegyverét, és lehajolt a sebesült

Janice Taylorhoz. Egy másik katona is segített neki. És együtt talpra

állították a tizedest. King eldobta a kiürült jelzőpisztolyt, és behúzott

nyakkal futásnak eredt. Tudta, hogy az Íjász IR-érzékelője – és vele

együtt a pilóta szeme – másodperceken belül kitisztul.

A három zsoldos bevetette magát az alagút biztonságos sötétjébe.

King nem hitte, hogy az Íjász követni fogja őket az ismeretlen

labirintusba.

Hátulról gépfegyvertűz csattant fel.

Grayson Martalóca egyedül indult a Marik hadsereg ellen. Háta

mögött a parancsnoksága alatt álló csatamechek alig moccantak, vagy

mozdulatlanul álltak; pilótáikat szinte megbénította a kimerültség. Nem

lázadás volt ez, inkább túlhajtott férfiak és nők teljes összeomlása.

Aztán egy második mech is megmozdult. McCall megviselt

Karabélyosa elindult előre, a két géppuskából álló kar helyén tátongó

lyukból még mindig vezetékek és myomerszálak lógtak. A következő

pillanatban Delmar Clay rommá lőtt Rozsomákja is mozgásba lendült,

mögötte pedig Lori gépe. Végül mind a tizenkét mech elindult előre

egyenetlen, szakadozott alakzatban, hogy a Cinóber-folyónál

találkozzanak az ellenséggel.

Langsdorf ezredes a Csatapörölye lába mellett várakozott, a folyótól

alig egy kilométernyire emelkedő alacsony dombgerincen. Ott volt vele

Garth nagyúr is, valamint a nemrég érkezett Kleider tábornok, és

törzsének tisztjei.

– Nem hiszek a szememnek! – jelentette ki Kleider. – Ez az idióta

rohamot indít ellenünk! Mindazok után, amit eddig kaptak!

A zsoldos haderőt vezető Martalóc már beért a Marik csatamechek

közé. A csatazaj távoli volt és tompa, de a dombtetőn álló emberek

tisztán hallották Carlyle gépágyújának hangját, amikor harcba szállt

Tarlborough százados Csatapörölyével.

Fehér energiasugár csapott ki egy Marik Árnyéksólyomból és egy

Rozsomákból, pusztító kereszttűzbe fogva a zsoldosok Karabélyosát. A

figyelők láthatták, hogy a Szürke Halál Légió mechje súlyosan sérült.

Amikor szemükhöz emelték elektronikus távcsöveiket, és ráközelítettek

az odalent kibontakozó harcra, Kleider szárnysegédei közül többen is

fogadásokat kezdek kötni, hogy hány lövést bír még ki a Karabélyos.

– Húsz C-jegybe, hogy fél percen belül a földön lesz – mondta az

egyik tiszt a csuklószámítógépére pillantva.

– Tartom. A Rozsomák bármelyik pillanatban átválthat a

Martalócra... Ah! Ott! A Karabélyos így egy kis lélegzethez jut.

- Nézzék, a fiaink rohamot indítanak! Körülvették! Ott, a

Keresztesünk megközelítette! Már nem tart sokáig!

– De a zsoldos Keresztes a segítségére siet.

– Nem ér oda időben! Hah! Megvan a Karabélyos! Tizennégy

másodperc... enyém a pénz. Nézzék, hogy lángol!

Langsdorf gyomra összeszorult, ahogy a csatát figyelte.

– Carlyle bátor férfi, és kiváló parancsnok – mondta végül,

szándékosan elég hangosan ahhoz, hogy félbeszakítsa a tábornok

szárnysegédeinek lelkes csevegését.

– Elfeledkezik magáról, ezredes – szólt rá Kleider. – Az az ember

milliók haláláért felelős.

– Valóban, tábornok? Eszembe jutott, hogy több napja szinte

folyamatosan harcban állok vele. Ötletes, bátor, merész és intelligens

ellenfélnek ismertem meg... Őszintén megmondva nehezen tudom

azonosítani ezt a harcost azzal a veszett kutyával, aki maguk szerint egy

teljes várost lemészárolt a Sirius V-ön.

Garth és Kleider nem válaszoltak.

McCallt kilőtték. Grayson látta, amikor a Karabélyosa lángba borult.

– McCall, ott van? – kiáltotta az ezredes a mikrofonba. Nem érkezett

válasz, de a Karabélyos hátsó bejárata egy pillanattal később kinyílt, és

egy szakállas, kormos alak mászott ki rajta, majd ugrott le a felázott

talajra. A Szürke Halál Légió egyik légpárnása már ott is termett, és a

lézertalálatokat kockáztatva megállt a mech lába mellett. A legénység

pillanatok alatt a fedélzetre húzta a kábult pilótát.

Clay Rozsomákja a közelben állt, gépágyújával folyamatosan tűz

alatt tartott egy hasi sérüléssel bajlódó Marik Árnyéksólymot. Bear

Keresztese egy ellenséges Keresztessel csapott össze; mindkét öklét

felemelte, és lecsapott velük a másik gépre; a Marik mech egyik karja

leszakadt, és pörögve, füstölögve csapódott be a talajba. Lori

Árnyéksólyma Grayson megviselt Martalóca mögött helyezkedett el, és

elcsípett egy ellenséges Darazsat, amelyik meg akarta kerülni a Légió

parancsnokát, hogy hátulról vegye tűz alá. A két oldal gyalogosai

elszánt csatába bocsátkoztak egymással az óriás gépek lábánál;

váratlanul közelebb húzódtak egy-egy gyors lövéshez, majd süvítő

légpárnával elszeleltek.

Lori Árnyéksólyma hirtelen megtántorodott a hátulról érkező rakéták

és gépágyúlövedékek sorozatai alatt. Grayson megpördült a

Martalóccal, és tüzet nyitott a támadóra, egy súlyosan sérült Griff-re. A

két mech szabályos párbajt vívott Lori földön fekvő mechje fölött, amíg

Grayson egyik PPC-lövése át nem olvasztotta a kisebb gép páncélját. A

Griff azonnal lángba borult.

– Lori!

– Jól vagyok, Gray. A hátpáncélom átlyukadt. Kigyulladtam, de a

tűzoltó rendszer elbánt vele.

– Kelj fel, ha tudsz! Jönnek!

Lori nagy nehezen talpra állította szörnyű állapotban lévő

Árnyéksólymát, miközben Grayson a mech nehézfegyvereivel

folyamatosan lőtte a közeledő Marik gépeket. Egész teste verejtékben

úszott, a Martalóc számítógépe azonnali reaktorleállással fenyegetőzött.

Ez nem mehet így sokáig, gondolta..

35

– Ez nem mehet így sokáig – szólalt meg Garth a

csuklószámítógépére pillantva. – Apró darabokra akarják szedni

egymást? Mi van az űrjárókkal?

– Mi lenne velük, kegyelmes uram? – kérdezett vissza Langsdorf alig

leplezett ingerültséggel. – Nem közelíthetjük meg őket, amíg le nem

győztük az ellenséget, és ha jól látom, ez még nem történt meg.

A tábornok törzstisztjei éljenzésben törtek ki. Újabb ellenséges mech

került a földre – a nagy, eddig kiválóan harcoló Rozsomák.

– Igen! – rikkantotta egy fiatal alhadnagy extázisban, miközben egy

társa kiragadta a kezéből a távcsövet. – Lépj a pilótára! Taposd el!

– A fenébe! Elmenekült a fattyú! A srácok talán elkezdhetnék kilőni

azokat a légpárnásokat. – Hé, egy másik is kigyulladt!

– Idióta, az a miénk!

– Nem, nem! Nem arról beszélek! Az egyik zsoldos Fullánk! Látod?

Hihetetlen, mit tud művelni a PPC-tűz egy Fullánkkal!

Langsdorf megfordult, mert hátulról egy közeledő légpárnás hangját

hallotta. Az apró, jó manőverező képességű jármű lelassított, amikor a

Csatapöröly és a tisztek közelébe ért. Egyetlen ember állt az

irányítókarnál, adeptusi köpenyét vér áztatta.

– Hé... mi történik itt? – kérdezte Kleider. – Mit képzel... Mielőtt

még befejezhette volna a mondatot, az adeptus leereszkedett a jármű

szoknyáján, és odasétált Langsdorfhoz. A köpenyén lévő vér

szemlátomást nem a sajátja volt, arca mégis valamiféle szörnyű,

láthatatlan belső sérülésről árulkodott. Kleider és Garth testőrei

fegyverrel a kézben előreléptek, és elálltak az útját.

– Hadd jöjjön! – mondta nekik Langsdorf. – Ő a Komsztár adeptusa.

Egy tompa, hosszan visszhangzó dörej hatalmas detonációt jelzett.

Langsdorf megfordult, a szeméhez emelte távcsövét. Egy Marik Darázs

robbant fel, vakító tűzgolyó emelkedett az égre, és a harcmezőt lángoló

fémroncsok terítették be.

A robbanás mintha megtörte volna a Marik haderőt. Langsdorf látta,

hogy a megmaradt mechek Tarlborough százados Csatapörölyének

vezetésével visszavonulnak a Cinóber-folyó sekély vizén keresztül. A

zsoldosok előrenyomultak a partig, és belegázoltak a vízbe, hogy

lehűtsék tűzforró hajtóművüket és harci rendszereiket. A Marik mechek

újból alakzatba fejlődtek a folyó északi partján, és határozatlanul

várakoztak. Némelyik gép nagyon rossz állapotban volt.

Langsdorf visszafordult az adeptushoz.

– Segíthetek, adeptus? Tudja, jelenleg kissé elfoglaltak vagyunk... Az

adeptus mintha meg sem hallotta volna. Csuklyáját hátrahúzta a fejéről,

ritkás, szőke fürtjei csatakosan és mocskosan tapadtak homlokához.

– Langsdorf ezredes? Langsdorf biccentett.

– Larabee adeptus vagyok, a Komsztár helmdowni állomásáról. Én...

– Habozott, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna. – Le kell... le kell

állítania a harcot, ezredes!

– Nevetséges! – csattant fel Kleider. – Tartóztassák le ezt az embert!

– Ha csak hozzám ér, a Komsztár Ediktumát kockáztatja! Kleider

katonái döbbent mozdulatlanságba dermedtek. A Komsztár Ediktuma

megfoszthatott egy vagy akár több világot is a rend HPG-

kommunikációs szolgáltatásától. A csillagközi kommunikációs hálózat

ugyan kevés személyes jelentőséggel bírt az itteni katonák számára, de

az Ediktum szó akkor is mágikus félelmet és átkot hordozott.

Bizonytalanul néztek parancsnokukra.

– Ez... ez... – hebegte Garth, de végül sikerült úrrá lennie saját

nyelvén. – Ez az adeptus itt semmiféle befolyással sem bír, ezredes!

– Talán nem – felelte Langsdorf halk, szinte már halálosan nyugodt

hangon. – Én azonban azt hiszem, meg szeretném hallgatni a

mondandóját.

Larabee a harcmezőre mutatott.

– Ezredes, ez az egész hadművelet a Szürke Halál Légió, egy

törvényen kívülivé vált zsoldos alakulat megsemmisítéséről szól.

– Pontosan.

– Csakhogy ők nem törvényenkívüliek! A Sirius V. Tiantan nevű

városának elpusztítását Rachan püspök rendelte el! Ez az egész az ő

műve! Ő a törvényenkívüli!

– Hazugság... – kezdte Garth, de az adeptus közbevágott.

– A barlangban találkoztunk egy főtechhel, aki egy Csillagliga-

könyvtárat próbált megmenteni.

– Könyvtárat? – Kleider meglepettnek tűnt. – Miféle könyvtárat? Mi

köze ehhez az egésznek egy könyvtárnak?

– Csak ennek van köze hozzá! Rachan ezért vitt oda engem és a

testvéreimet, hogy lemásoljuk a Csillagliga számítógépén tárolt

adatokat, és ha végeztünk, meg akarta semmisíteni a számítógépet.

Csakhogy találkoztunk egy főtechhel, aki járt a Sirius V.-ön. Ő tudta,

hogy nem Carlyle ezrede követte el a mészárlást. És Rachan elismerte!

– Elfogni! – üvöltötte Garth. Az egyik Marik katona az adeptus felé

nyúlt, de az kicsúszott a szorításából. Egy másik gyalogos lekapta a

válláról a puskáját, és leütötte az adeptust, aki ájultan hanyatlott a

földre.

– Állj! – vakkantotta Langsdorf, miközben előhúzta tokjából

oldalfegyverét, egy nagy kaliberű automata pisztolyt. – Mindenki, állj!

Kleider a csatára mutatott.

– Figyeljen, ember! Ne hallgasson erre a holdkórosra! A zsoldos

haderő a széthullás küszöbén van, már csak hat mechjük van talpon!

Egy utolsó roham, és győzhet! Győzhet!

Langsdorf komor tekintettel mérte végig Kleidert.

– Győzhetek? És mit nyerek vele, tábornok?

– A diadalt, ember! Egy dicsőséges győzelmet!

Langsdorf torkába epe gyűlt, kis híján hányingere támadt. Ellépett a

tábornok mellett, és saját Csatapörölye felé indult.

– Langsdorf! Hová megy?

– Kiadni a parancsokat, tábornok. – Megragadta a mech kabinjából

lógó létrát.

– Kitűnő! Remek! Azt javaslom, saját csatamechjével törje meg az

ellenállásukat, aztán nyomuljon tovább az űrjárók felé. A gyalogság

majd elbánik a túlélőkkel. Gratulálok, ezredes... gratulálok a dicsőséges

győzelméhez!

Langsdorf a szó hallatán megállt, alig két méterrel a föld fölött. Egy

másodpercig ott lógott mozdulatlanul, lenézett Garth-ra és Kleiderre.

– Nem, tábornok. Itt nincs dicsőség. És nincs győzelem.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Kleider dühösen.

– Azt, tábornok, hogy a haderőm maradványainak nem fogok

támadást elrendelni. A csatának vége. Nem áldozom fel több

emberemet... még magáért sem. – Garth-ra pillantott, aki kövér arcán

értetlen kifejezéssel állt a Csatapöröly árnyékában. – Érte pedig

végképp nem.

Rachan a hátán feküdt a sötétben. A könyvtárat elemésztő tűz szinte

teljesen kihunyt, az egyedüli világosságot a falon ütött résen keresztül

beömlő, füsttel és porral tompított fénysugarak szolgáltatták.

Visszanyerte az eszméletét, és egyedül találta magát. A Marik katonák,

akik túlélték a fiatal zsoldos katona őrült támadását eltűntek, akárcsak a

Langsdorftól kölcsönkapott Íjász. A katonák biztosan azt hitték, hogy

meghalt, ezért itt hagyták őt a sötétben.

Amikor megpróbált felkelni, rá kellett jönnie, hogy a lába

használhatatlan, ólomsúlyú teherként szögezi őt a barlang törmelékkel

teleszórt talajához. Combjában fájdalom lüktetett. Lenézve látta, hogy a

lába jóval térd fölött természetellenes szögben hajlik kifelé. Mennyi

vér...

Zajt hallott, mély és hosszan visszhangzó hangot a sötétből. Kezével

a kőtörmelék között tapogatózott, a lézerpisztolyát kereste. Vajon

visszajönnek a zsoldosok? Megtalálják? Tudták, hogy ő kente rájuk a

tiantani mészárlást. Ha élve megtalálják...

Újra hallotta a hangot, és abbahagyta a lézer keresgélését. Ezt a zajt

nem ember keltette. Mintha valami hatalmas föld alatti szörnyeteg

mozgolódott volna a barlang mélyén. A csarnok talaja megmozdult, és

Rachan felüvöltött a fájdalomtól. A mozgás elég határozott volt ahhoz,

hogy elmozdítsa a lábát, felébresztve benne a kínt, amely mintha le

akarta volna szakítani a végtagot a testéről.

A moraj újra felhangzott, ezúttal halkabban, mélyebben, és a

rengések egymást követték, megrezegtetve a kődarabokat a sebesült

püspök körül.

A szállítójárművek karavánja a síkságon keresztül a csatamechek

megviselt csoportja felé közeledett. Grayson a Martalócából figyelte

őket, de semmiféle érzelmet nem tudott előhívni magából. Mintha

hatalmas távolságból, kívülállóként nézte volna az eseményeket.

– Ismétlem, itt Ricol – jött a hang az általános taktikai frekvencián. –

Az emberei készen állnak a fuvarra?

Grayson észak felé fordította a Martalócot. Az ellenséges mechek...

visszavonultak. Visszavonultak! Már csak egyetlen roham kellett volna,

hogy legyűrjék a Szürke Halál Légió megmaradt mechjeit. Rajta kívül

mindössze öten maradtak. A parancsnoki szakasz megsemmisült, Lori,

Delmar Clay és Davis McCall mechje is harcképtelenné vált. A

kimerült, de sértetlen pilótákat szerencsére sikerült kimenteni.

Bár Khaled Csatapörölyét is kilőtték, a harcos, ha sebesülten is, de

életben maradt. A két újonc meghalt, Fullánkjaik összeroncsolódtak és

felrobbantak. Hogy is hívták őket? Morley és Brodenson. Grayson

emlékezett az arcukra az eligazításról... az egyik izgatott volt, a másik

ijedt. Többé egyik érzelem sem érinti meg őket.

Koga, Bear és Sharyl a jobbján álltak, DeVillar és Kent a balján. A

megmaradt mechek olyan állapotban voltak, hogy egy helyben állni is

alig bírtak. Koga Íjászából kifogytak a rakéták, és elvesztette két

félnehéz lézerét. Grayson Martalócából a gépágyúlőszer fogyott el,

valamint a bal kar PPC-je mondta fel a szolgálatot. Sharyl

Árnyéksólymának gépágyúja leszakadt, és a mech karjába épített lézer is

szétroncsolódott.

Egy utolsó ellenséges roham, és a Szürke Halál Légió nincs többé.

Megpróbált Ricol szavaira koncentrálni.

– Grayson, felvesszük a sérült mecheket. Az űrjárókon tartózkodó

kommunikációs techjeink megerősítik: Langsdorf visszavonul. Most

fogtuk el a parancsát. Ismétlem, visszavonul. Győzött, Grayson!

Győzött!

Kinézett a Martalóc ablakán. Az egyik rakéta közeli robbanása

megrepesztette az ellenálló műanyagot. Néhány méterrel a gépe előtt

három mozdulatlan test feküdt a sárban – gyalogosok voltak, akiket a

géppuskatűz kaszált le, miközben robbanótöltetekkel felszerelve

megpróbálták becserkészni az egyik ellenséges Darazsat.

Különös, gondolta Grayson. Nem érezte a győzelem ízét.

A visszacsatolás a neurosisakján keresztül furcsa, kellemetlen jelet

küldött a középfülébe. A vezérlőszerveket tesztelgetve próbálta izolálni

a problémát.

Sérülés érhette a Martalóc érzékelőit, vonta le a következtetést

végül. Mintha megmozdult volna a föld.

Langsdorf ezredes a Csatapöröly pilótafülkéjében ült, és a nehéz gép

irányítókarjával bajlódott. Neurosisakjából szédülést kiváltó,

imbolygásra utaló jelek érkeztek, mintha a csatamech lába alatt mozogni

kezdett volna a talaj.

Katonák futottak el mellette, és egy légpárnás zúgott el északi

irányban. Garth, Kleider és a kíséretük már rég visszamentek

Helmdownba. Miután Langsdorf beült a pilótafülkébe és kiadta a

visszavonulási parancsot, már semmit sem tehettek.

Legalábbis itt semmit, javította ki magát az ezredes. A karrieremnek

viszont lőttek. Hadbíróság és kivégzőosztag vár rá. Minden olyan

távolinak és valószínűtlennek tűnt.

– Langsdorf ezredes! – szólalt meg egy hang a rádióban. – Itt

Bumeráng Kettes!

– Jöjjön vissza, Bumeráng Kettő – felelte Langsdorf. – Landoljon a

tábornál, és készítse fel a gépét az evakuációra!

– Uram! Uram... ezt látnia kell! Állítsa át az egyik monitorját

videokép fogadására!

Langsdorf bekapcsolta a főmonitort. Néhány pillanatnyi statikus

recsegés után a képernyő kitisztult, és megjelent rajta a magasban

köröző kis felderítőgép hasára szerelt kamera képe. Az ezredesnek

kellett néhány pillanat, hogy felismerje, amit lát. Leginkább egy gejzírre

hasonlított; gőz és forró víz tört hófehér oszlopként az ég felé. Milyen

érdekes, gondolta. Aztán észrevette az épületeket az oszlop tövében, és

a rádöbbent a jelenség méreteire. Élesen felszisszent.

– Bumeráng, mi ez?

– Azok az épületek... Freeport romjai, uram! A hegységtől keletre

vagyok, a táborunk felett körözök. A gejzír mindössze néhány

másodperce tört fel.

– De ez... ez hatalmas...

– A vízoszlop magassága eléri a kétezer métert, ezredes, a gőz pedig

még magasabbra ér! A gejzír átmérője a tövénél négyszáz méter!

A föld most már határozottan remegett a Csatapöröly lába alatt, és

volt valami egyre erősödő, föld alatti, szinte nem is hallható morajlás,

amely a földön keresztül eljutott a csatamech belsejébe is.

– De honnan jön?

– Freeport belsejéből. Mintha egy hatalmas föld alatti víztömeg most

válna gőzzé. Egy olyan ponton jött fel, ahol a térképem szerint

valamiféle gát vagy vízelvezető létesítmény állt. Ott találkozik a

folyóágy a kiszáradt tengerrel.

Langsdorf figyelte, amint a hatalmas víz- és gőzoszlop egyre

magasabbra nyújtózik. A Yehudan-tenger ismét napvilágra került.

36

Rachan üvöltött. A fájdalom a lábában mind elviselhetetlenebbé vált,

ahogy a föld növekvő haraggal remegett és rázkódott.

Ő nem látta a Csillagliga föld alatti létesítményének feljegyzéseit,

nem látta a tervrajzokat azokról a hatalmas csőrendszerről, melyet a

Liga mérnökei telepítettek Freeport alá annak érdekében, hogy

leszivattyúzzák a Cinóber-folyó keleti felének vizét, és megnyissák a

bejáratot a hegységbe.

A vizet átirányították, belevezették Helm Gödrébe, egy ősi árokba a

törésvonalon, amely több kilométer mélyre nyúlt a kőzetlemezek között.

Később, amikor Freeportot elpusztították, a csatornákat kinyitották, és a

kisebbik tenger legnagyobb részét szintén belevezették a gödörbe.

Három évszázadon keresztül ez a tenger a Nagayan-hegység

alapjánál rejtőzött. Mivel geológiailag aktív területről volt szó, akár

komolyabb problémákhoz is vezethetett volna, de szerencsére egyetlen

nagyobb magmakoncentráció vagy más termálforrás sem volt a

környéken. A terület régen sokkal forróbb volt, amikor még számottevő

tektonikus aktivitás zajlott, és a kontinentális lemezek egymásnak

feszülése az ősi óceánban létrehozta a Nagayan-hegységet. Aztán több

millió éves nyugalom következett.

A Csillagliga-bázis fúziós erőműve három évszázadon keresztül

szintén tökéletesen üzemelt, biztosította azt a minimális mennyiségű

áramot, amely a könyvtár memóriájához és a keleti fal kinyitásához

szükségeltetett, amennyiben a megfelelő kód beérkezik.

Ám mindig megvolt a lehetősége, hogy valaki, aki nem ismeri a

kódot, a számítógép használatát mellőzve egyszerűen berobbantja a

keleti kaput. Még egy tízmillió tonnás gránitfal sem állíthat meg egy

elszánt betolakodót. Keeler őrnagy, a rendszert létrehozó mérnök

nagyon jól tudta, hogy a megfelelő pontokon elhelyezett, viszonylag kis

mennyiségű plasztik robbanóanyag vagy nehézlézerek megfelelő

alkalmazása megnyithatja vagy ledöntheti a falat.

Éppen ezért érzékelőberendezéseket telepített a keleti fal épségének

megfigyelésére, és a komplexum több pontjára. Ha a kaput áttörik, vagy

a könyvtárat megsemmisítik, az azt jelenti, hogy nem a Csillagliga

ügynökei tértek vissza, hanem közönséges barbárok. Barbárok, akik

nem férhetnek hozzá a raktár kincseihez.

Mélyen a hegy belsejében a fúziós reaktor olyan hőt generált, amely

normális esetben csak a csillagok közepén található meg. Ahogy egyre

forróbbá vált, a föld alatti tenger vize párologni kezdett, és a geológiai

erők évmilliók óta tartó egyensúlya felborult.

A bolygó kőzetlemeze megmozdult.

Rachan minderről természetesen mit sem tudott. Mindössze annyival

volt tisztában, hogy a hegy belsejéből érkező morajlás mind hangosabbá

válik, és a remegés következében a barlang mennyezetéről leváló kövek

hangosan pattognak a sötétben. Egyre nagyobb kövek érkeztek, végül

már emberfejnyi, éles peremű sziklák csattantak szét körülötte.

Rachan kétségbeesetten, egyik kezét törött lábára szorítva vonszolni

kezdte magát a nyílás felé. Sürgető, klausztrofóbiás félelem ereszkedett

rá a morajló sötétségben, ugyanolyan intenzitással ösztökélve őt

gyorsabb haladásra, mint a lábában égő tűz.

Újabb hang hatolt át a poron és a feketeségen – az elpattanó kő

hangja. Amikor hirtelen fénycsóva esett a püspökre, felemelte a fejét, és

felüvöltött.

A folyó által kivájt barlang előtt felállított Fal súlyosan meggyengült,

amikor Rachan utasítást adott a tartóelemek átvágására. Az Íjász

mozgása tovább gyengítette a falat. A földrengés megsemmisítette az

utolsó acéltámaszokat is, és a tízmillió tonnás gránittömb a barlang

nyílására zuhant.

A megkínzott kő moraja még jóval azután is hallatszott, hogy elvágta

egyetlen ember kurta sikolyát.

Az űrjáróflotta lG-s gyorsulással távolodott a Helmtől. A gyorsulási

időszak alatt Grayson nyugodtan tudott járkálni a mechhangár

fedélzetén, és beszélgethetett az ott összegyűlt férfiakkal és nőkkel.

Mindannyian kimerültek voltak, ugyanakkor lelkesek is a nemrég

aratott győzelemtől.

Lori és Alard King vele tartottak. Amikor megközelítettek egy

csapatnyi menekültet, előrelépett egy Larabee nevű Komsztár-adeptus,

akinek a köpenye még mindig véres volt a Csillagliga barlangjában

lezajlott küzdelemtől.

– Larabee adeptus – szólalt meg Grayson –, úgy hallottam, ön találta

meg és hozta a hajóra Alard Kinget. Sajnos el voltam foglalva a

behajózással, ezért nem hallottam a teljes történetet. Szeretném önnek

személyesen megköszönni, amit tett.

Az adeptus kezet rázott Graysonnal.

– Részemről a megtiszteltetés, ezredes. Egyébként is az önök hajói

felé tartottam egy szállító légpárnással. Útközben találtam rá az

embereire – Kingre és öt katonára –, akik a hegyoldalon ereszkedtek

lefelé.

– He–he! Én inkább úgy mondanám, a sziklákba kapaszkodva vártuk

a halált – javította ki a főtech. – A földrengés akkor tombolt a

legerősebben, fel sem tudtunk állni. Ez az ember megmentett minket,

ezredes. De hogy Janice-t, a fiatal tizedest megmentette, abban

átkozottul biztos vagyok, mert mindenképpen elvérzett volna, ha nem

jutunk vele időben vissza a hajóra.

Grayson az adeptus szemébe nézett.

– Én... én nem értek egyet azzal, amit a Komsztár a Helmen művelt,

Larabee, ám ez nem csökkenti annak a fontosságát, amit ön tett értem és

az embereimért. Nagyra becsülöm a tettét.

Larabee egy másodpercig Grayson arcát tanulmányozta. Látott ott

valami belső fájdalmat, valami komorságot, amit a győzelem és a

megmenekülés sem tudott kitörölni.

– Figyeljen, ezredes...

– Igen?

– Nem szeretném, ha egy ember cselekedetei alapján ítélné meg

rendünket.

– Rachanról beszél? – Grayson a fejét rázta. – Valószínűleg sosem

ismerjük meg a teljes történetet. Lehetséges, hogy egyedül dolgozott.

Larabee határozatlannak, döntésképtelennek tűnt.

– Elmondom magának az igazságot, ezredes. Nem tudom, hogy

egyedül dolgozott-e vagy sem. Szinte lehetetlen elhinni, hogy egy ilyen

gonosz, ördögi tervet egyetlen ember kidolgozhat, de azt sem hiszem,

hogy a rend, melynek életemet szenteltem, képes lenne ilyen

szörnyűséges tettre.

– Bármi is történt – mondta udvariasan Grayson –, az a rendjük

rendszerének a hibája. A Komsztár kezében összpontosuló,

miszticizmussal övezett és elrejtett hatalom elég ahhoz, hogy akár egy

hadseregnyi Rachan-félét is megfertőzzön.

– Esküszöm önnek, hogy én semmit nem tudtam az egészről,

ezredes. Mint ahogy arra is megesküszöm, hogy az ön és az ezrede neve

tisztázva lesz. Ha a terv kötődik a Komsztár hierarchiájában magasan

álló emberekhez, azok úgysem merik majd elismerni, és túlságosan

sokan élnek azok közül, akik pontosan tudják, mi történt. Találnak majd

más bűnbakot Tiantanért... kezdetnek mondjuk Kleidert és Garth-t. –

Ádáz fény villant Larabee szemében. – Beszélni fogok terrai

elöljáróimmal. Véleményem szerint nyíltan is támogatni fogják azt a...

teóriát, hogy Rachan egy renegát őrült volt, hogy a Tiantanért egyedül ő

tehető felelőssé, de a tervet Irian hercege hajtotta végre, akinek ezért

cserébe odaígérte a Csillagliga raktárkészletének egy részét. Önöket,

ezredes, nem fogják többé törvényenkívüliként kezelni.

Grayson bólintott.

– Ez... nem rossz. Bár nem sokat segít a Sirius V. áldozatain. Sem

Morley-n, Brodensenen, Dulaney-n és a többieken, akik az életüket

vesztették.

– Ne feledkezzen el az élőkről, ezredes! Mindig ott vannak az élők is.

Az élők. Ramage éppenhogy csak, de életben maradt, jelenleg már a

hajóorvos gondoskodása alatt állt. Clay karját bekötözték, de a harcos

boldogan tért vissza feleségéhez és gyermekéhez. Janice Taylor élt, és

Lori is. Grayson átkarolta a lány derekát, és közelebb húzta őt magához.

Lori él! – gondolta boldogan.

– Igen, itt vannak az élők – ismételte az ezredes. – És ezért is

köszönettel tartozunk önnek, Larabee adeptus. Soha nem tudjuk

visszafizetni önnek.

– Dehogynem. Miközben a hajó felé tartottunk, Alard King kifejtette

nekem, milyen gyanúval élt ön a Komsztárral szemben. – Larabee

lenézett a kezére. – Talán segítek saját kételyeim egy részének

eloszlatásában, ha tudom, hogy véghezviszi az eredeti tervét... vagyis

lehetővé teszi a könyvtár adatainak elterjedését a csillagok között. –

Larabee megfordította és alaposan megvizsgálta a kezét. – Bárcsak

tudnám...

– Mit tudna?

– Hogy az ön megsegítésével, az adatok elterjesztésével... segítek-e

kiegyenlíteni mindazt, amit a rend egyik őrült renegátja tett... vagy

esetleg én magam válok renegáttá...

EPILÓGUS

Grayson sosem tudta meg, hogy Larabee adeptus renegáttá vált-e.

Ahogy megígérte, a Komsztár belső tanácsa, az Első Kör

törvényenkívülivé nyilvánította Rachan püspököt, és elhatárolódott a

cselekedeteitől. Kijelentették, hogy a Sirius V. tragédiája egy

megalomániás őrült, valamint korrupt Marik tisztek és nemesek egy

kisebb csoportjának műve volt.

A helmi rémálom utáni évben Grayson különféle forrásokból

megtudott néhány információmorzsát az incidensről. Kiderült például,

hogy Garth és Kleider álltak egy Janos Marik hatalmának megdöntésére

irányuló összeesküvés mögött. Közreműködésük a Sirius V-ön részét

képezte annak a tervnek, hogy a zsoldosok megszégyenítésével, akiket

az ő akaratuk ellenére bérelt fel, magát Janos Marikot is

megszégyenítsék. A Marik vezérkaron belül támadó szakadék

polgárháborút eredményezhetett volna, és Kleider, Garth, valamint

Kleider néhány másik tiszttársa átvehette volna a hatalmat. A terv

azonban kudarcot vallott, amikor ismeretlen források – soha nem

sikerült egyértelműen bizonyítani, de sokak szerint ezek a források a

Komsztár ügynökei voltak – figyelmeztették Marikot, aki a hadsereg

lojális részével megtehette az ellenlépéseket. Az ezt követő

összecsapásban Garth-t elfogták, elítélték és kivégezték. Kleider egy

maroknyi csatamechhel elszökött, és többé nem látták.

Grayson és Ricol a Stewart rendszerben elbúcsúztak egymástól – a

Deimos és a Phobos itt újra egyesült Tor kapitánnyal és a Szégyenletes

űrugróval. Ricol ígéretéhez híven megosztotta a helmi zsákmányt

Graysonnal. Elég mechet sikerült kimenteni ahhoz, hogy a Légió három

teljesen feltöltött századdal rendelkezzen, a tartalék alkatrészekkel és a

javításhoz szükséges eszközökkel, anyagokkal pedig tökéletesen

kipofozták a harcokban megviselt „A" századot. A Vörös Herceg azután

távozott a Kurita határvidék felé.

– Attól tartok, nem elképzelhetetlen, hogy ellenségként még

összefutunk – mondta, amikor elköszönt Graysontól. – Sőt, szerintem

elkerülhetetlen. És akkor... ki tudja? Talán változnak a dolgok. Én

mindig tudok használni egy jó zsoldos ezredet egy olyan parancsnokkal,

akiben megbízom.

– Talán majd egyszer, kegyelmes uram. Ezt alaposan át kell

gondolnom.

A könyvtár adatait lemásolták... majd újra lemásolták. Tor kapitány

régi kereskedő kapcsolatain keresztül találtak olyan embereket, akik

elterjesztik a másolatokat a kereskedő-útvonalak mentén, és szétszórják

a régi Csillagliga információit a csillagok között.

Előre nem lehetett megmondani, hogy megéri-e az erőfeszítés. Bár

Grayson felismerte a könyvtár jelentőségét, akárcsak Ricol herceg,

vajon Tor hány barátja és kapcsolata fogja áruba bocsátani a

memóriatárakat? Hányan döntenek úgy, hogy nem érdekli őket annyira

a dolog, hogy pénz adjanak érte... vagy akár ingyen elfogadják, amikor

felajánlják nekik?

Grayson ezt már nem tudta befolyásolni. Ő mindent megtett, hogy a

lehető legszélesebb körben elterjedjenek az adatok. Ha az emberiség

profitálhat a Csillagliga kincséből, akkor először méltónak kell

mutatkoznia rá azzal, hogy felismeri az információ értékét. Talán az újra

felfedezett mezőgazdasági módszerek, a régi génmanipulációs

technikák és a rég elfeledett gyártási folyamatok egy nap újra

megjelennek. Talán az emberek még tovább is fejlesztik ezeket, és a

hosszú, sötét zuhanás a feudalizmusba és a technológiai tudatlanságba

megáll... esetleg még vissza is fordul.

Ám egy ilyen változásig még évszázadoknak kell eltelnie. Az ember

– és tudatlansága – hatalmas területet fedett le.

Grayson súlytalanul lebegett a Szégyenletes egyik társalgójában. A

csillagok kristálytiszta fénnyel, rezzenetlenül ragyogtak a terem átlátszó

paneljein keresztül. A hajó ugróvitorláját már bevonták, és

megkezdődtek az első ugrás előkészületei a Lyrán űr felé. Egy új

szerződés volt kilátásban Katrina Steinerrel. A Szürke Halál Légió

komoly hírnévre tett szert a Helmen, és hadereje is sokat erősödött. A

Galateán és más világokon újoncok várták, hogy csatlakozhassanak az

egységhez.

Lori megmoccant Grayson karjában, mire a férfi közelebb húzta

magához. Vannak előnyei, ha valaki ezredparancsnok, gondolta. A hajó

csodálatos kilátással rendelkező társalgóját a parancsára be lehetett

zárni. Egy hajó fedélzetén egy óra zavartalanul eltöltött idő valódi

kincsnek számított. Ajka megtalálta Loriét, és hosszú, mély ölelésben

csókolóztak, miközben szeretkezésük utóizzásában lebegtek.

– Mire gondolsz? – mormolta a lány a fülébe.

Grayson elmosolyodott, és még szorosabban átölelte. A mozdulattól

lassú, nagyon lassú forgásba kezdtek.

Annyira biztos volt benne, hogy meg fog halni... hogy nincs kiút,

sem neki, sem az ezrednek. Bár ez a meggyőződés még most sem

távozott belőle teljesen, többé már nem is tartotta rabságban. A

szerencséje – vagy sorsa? – oly távol sodorta őt a Trellwantól... de nem

saját sorsa és szerencséje volt az, ami alakította, formálta őt? Nem külső

erők voltak ezek, melyekre várnia és támaszkodnia kellett. Sokkal

inkább támaszkodhatott a körülötte lévő emberekre.

Elmosolyodott, és eszébe jutott a régi katonadal:

A regiment az otthon, a dicsőség ára drága

De testvéreinkkel mi is

Kész vagyunk a halálra!

S bajtársak vére így kiált

Túl dicsőséget, száz csatát:

A regiment az otthon, csillagtengereken át!

Lorira nézett.

– Csak azon gondolkodtam, milyen jó otthon lenni.