Zsoldos Attila

Vitézek, ispánok, oligarchák

Tanulmányok a társadalom- és a hadtörténetírás határvidékéről

zsoldos2.indd 1 2016.06.23. 9:10:23

A HAdtörténeti intézet és MúzeuM KönyvtárA

SorozatszerkesztôVeszprémy László

zsoldos2.indd 2 2016.06.23. 9:10:23

HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum2016

Zsoldos Attila

Vitézek, ispánok, oligarchák

Tanulmányok a társadalom- és a hadtörténetírás határvidékéről

zsoldos2.indd 3 2016.06.23. 9:10:23

A kiadvány a támogatásával jelent meg

A kiadásért felelDr. Kovács Vilmos ezredes,

a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka

Felelős szerkesztőKincses Katalin Mária

A borítót a sepsikilyéni unitárius templom XV. századi Szent László-freskó fotójának felhasználásával

Szabó Emese tervezte

© Zsoldos Attila© HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

ISSN 1787-3150ISBN 978-963-7097-76-8

A kötetet gondozta a Line Design Kft.Felelős vezető Gyenis Ildikó

zsoldos2.indd 4 2016.06.23. 9:10:24

5

Tartalom

Előszó (Veszprémy László) 7

A hadszervezet kérdései 9A magyar hadtörténet első évszázadai. Hadakozók és hadsereg az Árpádok korában (XI–XIII. század) 11A hadszervezet átalakulása a XIII. századi Magyarországon 25

A várispánságok világa 37Ispán és vitéz 39Confinium és marchia. Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről 47A királyi várszervezet és a tatárjárás 65A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban 93A vasi várispánság felbomlása 119

Oligarchák és tartományok 137Téténytől a Hód-tóig. Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata 139Kassa túszai. Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájáról 167IV. László és a Kállaiak ősei 185Sopron város és megye a XIII. század utolsó harmadában 201A Henrik-fiak. A Héder nembéli Kőszegiek „családi története” 215A Borsa-tartomány igazgatásának kérdései 227Hűséges oligarchák 243

Levéltári források 251Forráskiadványok 251Szakirodalom 256A tanulmányok első megjelenése 271

zsoldos2.indd 5 2016.06.23. 9:10:25

zsoldos2.indd 6 2016.06.23. 9:10:25

7

Előszó

„Új eredmények, régi adósságok”Zsoldos Attila a fenti alcímmel tekintette át 2000-ben az Árpád-kori hadtörténetírás állását, s vázolta fel biztos kézzel a diszciplína művelői előtt álló feladatokat. Az adóssá-gokat jórészt a második világháború utáni fordulattal szoktuk magyarázni, ami alapjá-ban helytálló. A nagy forráskiadások megakadtak, a hazai medievisztika öregjei és ígé-retes tehetségei háttérbe szorultak, ha nem éppen külföldre kényszerültek. Az 1980-as évekig kellett várni, amikorra Borosy András, Kristó Gyula, Rázsó Gyula összefoglalá-sai után Engel Pál, Fügedi Erik, Szűcs Jenő új és modern megközelítéseket alkalmazó munkái előrevetítették a középkori hadtörténetírás megújulását, ami a 2000-es éveket követően be is következett. A budapesti ELTÉ-n, majd a Pázmány Péter Katolikus Egye-temen, a szegedi és a debreceni egyetemen akadémiai kutatócsoportokban oktatók és diákok eddig soha nem tapasztalt méretű forrásfeltáró munkába kezdtek, oklevéltárak, archontológiák, itineráriumok születtek meg, folytatódtak a történeti földrajz munkála-tai, eddig sosem hallott hadjáratok és csaták keltek életre. Jócskán kivette ebből a folya-matból a részét a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete (ma a Bölcsészettudományi Kutatóközpont része), ahol a középkori osztályt, majd témacso-portot vezeti 2001 óta Zsoldos Attila.

Jelen kötet tematikáját a szerző említett már írásában előre vetítette: akkor legnagyobb adósságként a hadszervezeti kutatások elhanyagolását, a XIII. század második felének és az Anjou-korszak háttérben maradását jelölte meg. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a kötet tizennégy tanulmánya közül hét a hadszervezet kérdéseit, az írások másik fele pedig a XIII. század közepétől az 1320-as évekig tartó, hadtörténeti eseményekben bővel-kedő, részben már az Anjou korhoz sorolható időszakot elemzi. Pauler Gyula magiszt-rális műve (1899) sokáig azt a hitet keltette a szakmában, s még inkább a nagyközön-ségben, hogy az örök időkig biztos alapot fog nyújtani a tájékozódáshoz. Talán Zsoldos Attila vette elsőként a merészséget, hogy az oklevelek alapján újraolvassa és újra is írja az Árpád-kori történelem egyes, kritikus időszakait és fejezeteit, miközben közreadta az Árpád-kori világi archontológiát, a hercegek, hercegnők és királynék okleveleinek kriti-kai jegyzékét. Eredményei megmutatkoznak az itt olvasható tanulmányokban, köztük az évszázados bizonytalanságot lezáró, a Hód-tavi csata lezajlásának évét tisztázó írá-sában. Figyelme mégis kevésbé a csatákra és külhoni hadjáratokra irányult, mely iránt amúgy általában mindig is nagyobb volt az érdeklődés, hiszen a hadtörténetírás nagy öregje, Bánlaky Breit József maga is leszögezte, hogy a magyarnak magyar ellen foly-tatott harcai nem tartózhatnak műve látókörébe. Nos, Zsoldos Attila tanulmányaiból éppen a XIII–XIV. század fordulójának belháborúi lépnek egy teljesen új megvilágítás-

zsoldos2.indd 7 2016.06.23. 9:10:25

8

ban és időrendben az olvasó elé, miként a XIII. század oly sok fejtörést és szakmai vitát keltő társadalmi-hadszervezeti átalakulása, a tatárjárás során jól vizsgázott királyi vár-szervezet átalakulása, a várjobbágyok sorsa és a királyi szerviensek megjelenése is telje-sen újszerű és meggyőző magyarázatot nyer.

A középkori francia történetírók termékenységéről szokták mondani, hogy miután a franciák karddal legyőzték az ellenséget, utána tollat forgatva szégyenítették meg őket. Sajnos a hazai középkor igen szegény maradt elbeszélő forrásokban, de most legalább tanúi lehetünk annak, hogy az oklevelekből is életre kelthető és rekonstruálható egy kor-szak, s különösen a kései Árpád-kor világa, amit meghatározott az a társadalmi átala-kulás és belháborúk szinte szakadatlan folyama, melynek végén a szereplőkkel együtt az olvasó is szinte észrevétlenül az Anjou-korban találja magát. Nem utolsósorban jelen tanulmánykötet a közeljövőben megjelenő Magyarország hadtörténete kötet szöveggyűj-teményének is tekinthető, annál is inkább, mert az új szintézis is nagymértékben támasz-kodik Zsoldos Attila és az új hadtörténész generáció eredményeire.

Veszprémy László

zsoldos2.indd 8 2016.06.23. 9:10:25

A HADSZERVEZET KÉRDÉSEI

zsoldos2.indd 9 2016.06.23. 9:10:25

zsoldos2.indd 10 2016.06.23. 9:10:25

11

A magyar hadtörténet első évszázadai

Hadakozók és hadsereg az Árpádok korában (XI–XIII. század)

Az Árpád-kori Magyarországról átfogó képet adó leírások majd mindegyike megemlé-kezik a magyar hadseregről. A XII. század közepén, II. Géza uralkodása idején Magyar-országon járt muszlim utazó, Abu Hámid al-Garnáti úgy találta, hogy a „básgird”, azaz a magyar királynak „megszámlálhatatlanul sok katonája van” és „valamennyi nép fél a támadásától, mert sok katonája van és nagy a vitézsége”.1 Kortársa, a német Freisingi Ottó püspök tudósításában azt emeli ki, hogy „amikor pedig a király akarja vezetni a sereget, akkor mindnyájan ellentmondás nélkül mintegy egy testben egyesülnek […] akik a kato-nai rendből valók […] csak a legsúlyosabb ok miatt mernek otthon maradni” (Si quando vero exercitum rex ducere voluerit, cuncti sine contradictione quasi in unum adunantur […] qui vero de militum ordine sunt, nulla occasione nisi gravissima domi remanere audebunt). Megjegyzi továbbá, hogy a magyar sereget egyfajta kétarcúság jellemzi: a főemberek nyugati típusú lovagi fegyverzetben hadakoznak, míg a sereg elővédjében „undok fegy-verek”-kel (tetris in armis) harcolók haladnak.2 A XIV. század eleji Kelet-Európát leíró ismeretlen szintén arról ír, hogy háború idején a magyarok „mindannyian kötelesek követni a királyt, bárhová kívánja […] mindenféle zsold nélkül, és ameddig a királynak tetszik, akár tíz esztendőn keresztül is” (omnis tenetur regem sequi ubicumque voluerit […] absque aliquo stipendio et quantumcumque regi placuerit, etiam ad X annos). Hoz-záteszi mindehhez, hogy a magyarok „a fegyverek bármelyik nemében nagyon jó har-cosok, leginkább mégis kiváló íjászok” (bellicosi sunnt valde in quolibet genere armorum, precipue tamen sunt optimi sagittarii).3

Az egymást részint kiegészítő, részint megerősítő leírások közös vonása, hogy a magyar hadsereget egyfelől nagy létszámúnak, másfelől különféle fegyverzettel felszerelt harco-sokból állónak mutatják, s e két jellegzetesség meglétéről más forrásaink is tanúbizony-ságot tesznek. Az okok, amelyek következtében az Árpád-kor magyar hadserege elnyerte ezen arculatát, végső soron társadalomtörténeti jellegűek.

A IX. század második felében a Kárpát-medencétől keletre eső steppén élő magyar-ságról képet rajzoló egyik muszlim forrásunk arról ad hírt, hogy a magyarok serege 20 ezer lovas harcosból állt.4 Ennek az adatnak az értelmezése és az abból levonható tör-téneti következtetések számos vitára adtak és adnak mindmáig okot a magyar történet-íráson belül, abban azonban megegyeznek az egymástól eltérő vélemények, hogy a hada-

1 Hrbek 1955. 210. o., magyarul: Abu-Hámid al-Garnáti utazása, 60–61. o.2 Gesta Friderici I imperatoris, 369. o., magyarul: Freisingi Ottó: I. Frigyes császár tettei, 108–109. o.3 Anonymi Descriptio Europae Orientalis, 139–140. o. Az idézett magyar szöveg Borzákné Nacsa Má-ria fordítása, lásd: KRE 74. o.4 HKÍF 35. o.

zsoldos2.indd 11 2016.06.23. 9:10:25

12

kozás a szabadok kiváltsága és kötelezettsége volt a kor magyarságának társadalmában. Így vélekedett az 1280-as évek első felében alkotó magyar krónikás, Kézai Simon is, aki a magyar nemzetiségű szolgák eredetét azzal magyarázta, hogy a pogány magyarok azo-kat a társaikat, akik vonakodtak katonáskodni, büntetésképpen örökös szolgaságra vetet-ték.5 S valóban, Árpád-kori forrásaink egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a szaba-dok jogállásához jó ideig elválaszthatatlanul hozzátartozott a katonáskodás. A magyar társadalom fejlődésében a XI. század utolsó negyedére bekövetkezett változások követ-keztében azonban átalakult a szabadság fogalma, s kifejlődtek olyan új jogállások, ame-lyek a minden személyes függéstől mentes közszabadságtól eltérően, csupán a szolgasá-gon belül juttattak birtokosaiknak viszonylagos, a modern társadalomtörténet szakkife-jezésével élve: „(feltételhez) kötött szabadság”-ot.6 A kötött szabadság valamely változata szerint élők szintén katonáskodtak, s ily módon az Árpád-kor hadakozói között szabad és szolgai jogállású elemeket is találunk.

Az Árpád-kori királyi sereg magvát azok a harcosok alkották, akiket az uralkodói bir-tokszervezetek állítottak ki. A birtokszervezetek egyike, a királyi várszervezet voltakép-pen éppen ennek a feladatnak az ellátására jött létre, s mint ilyen, egyike az Árpád-kori Magyar Királyság legjellegzetesebb intézményeinek. Fennállásának ideje is jószerével az Árpád-korral azonos: kialakítására a X–XI. század fordulója tájától kezdődően, azaz a keresztény királyság megalapításával egyidejűleg, annak szerves részeként került sor, s amikor az utolsó Árpád-házi királyt, III. Andrást eltemették, a várszervezetnek is csu-pán a romjai voltak már meg.

A X. század közepe táján indult meg és I. (Szent) István király uralkodásának második felében zárult le a folyamat, amelynek eredményeként az Árpádok kiterjesztették tényle-ges hatalmukat a Kárpát-medence egészére. A Géza fejedelem, majd fia, István akaratá-val szembeszegülő s az így kirobbant harcokban elbukó törzsi előkelők javainak elkob-zása ma már nehezen elképzelhető méretűre duzzasztotta a közvetlenül az uralkodó ren-delkezésére álló földek és szolganépek nagyságát, s meglehet, hogy a királyi hatalom az önként behódoltak javainak egy részére is igényt formált. Ezt a hatalmas vagyont ter-mészetesen képtelenség lett volna egyetlen központból igazgatni, ezért különböző ren-deltetésű királyi birtokszervezeteket alakítottak ki belőle.

A földek és a rajtuk élő szolgálónépek egyik hányadát a király és családja, valamint az udvartartásuk ellátására rendelt úgynevezett udvari birtokszervezetnek vetették alá, melynek egyes uradalmait a királyi udvarházak körül alakították ki. Az uralkodói bir-tokok és népek másik részét a királyi várakhoz kapcsolták. E várak az ország egész terü-letén fellelhetők voltak: ahol lehetett, korábbi erősségeket állítottak helyre — mint tör-tént az például Visegrád esetében, ahol egy római erődítményből alakították ki az első Árpád-kori várat —, máshol viszont újonnan emeltek várakat. E korai várak csak kivé-teles esetben épültek kőből, többségüket faszerkezettel megerősített földsáncok védték. Az egyes várak alá rendelt földek egymástól kisebb-nagyobb távolságra feküdtek, s ily

5 Simonis de Keza Gesta Hungarorum, cap. 7. (SRH I. 147–148. o.).6 Bolla 1983. passim, különösen: 40–62. o.

zsoldos2.indd 12 2016.06.23. 9:10:25

13

módon a vár és birtokai egy területileg össze nem függő birtoktestekből álló, sajátos uradalmat alkottak, melyet várispánságnak (comitatus castri) neveztek. Az ország egész területén kiépített várispánságok együtteséből állt a királyi várszervezet. Ennek az intéz-ménynek — ellentétben az udvari birtokszervezettel — mindenekelőtt hatalmi szerepe volt: biztosította az ország katonai megszállását, melynek révén mind külső támadások esetén, mind belső lázongások alkalmával gyorsan mozgósítható haderő állt a királyi hatalom rendelkezésére.7

A várak birtokain élő, a szervezet fenntartásához szükséges javakat megtermelő szol-gálónépeket várnépbelieknek nevezték (latin nyelvű forrásainkban eleinte: civis, ill. civilis, a XIII. századtól kezdődően általánosan: castrensis). A várnépbeliek a király tulajdoná-ban álló szolgák voltak, s ezt a jogállást a gyermekek megörökölték apjuktól. A vár bir-tokaiból kapott földet megművelve tartották el magukat és családjukat; a XIII. század közepe táján egy ekealjnyi (kb. 35 hektár) földet tartottak elegendőnek egy várnépbeli család megélhetéséhez. A várnak azonban nem földjük, hanem különféle kötelezettsé-geik szerint szolgáltak: szántóvetőket és szőlőműveseket éppúgy találunk közöttük, mint kovácsokat vagy szűcsöket. A várnépbeliek nem voltak tehát a vár katonái, csupán egy részüket terhelték katonai jellegű kötelezettségek. Az életüknek kereteket adó századok (centurionatus) sem katonai, hanem igazgatási és adózási egységek voltak.

A várispánságok hadakozói a XI. században a királyi várszervezet szolgálatba álló sza-badok közül kerültek ki. Közülük választották ki a várnépbeliek munkáját közvetlenül irányító elöljárókat, akiket a XII. századtól kezdődően várjobbágyoknak (iobagio castri) neveztek. A várjobbágyok elődei még a XI. század utolsó negyedében elvesztették sza-badságukat, s a várnépbeliekhez hasonlóan szolgák lettek maguk is, mindazonáltal hely-zetük lényegesen kedvezőbb volt a várnépbeliekénél. Mentesültek a várnépbelieket ter-helő sokféle adó fizetése alól, s kötelezettségük a hadakozásra és a várispánság igazgatá-sában való részvételre korlátozódott. Mivel a várjobbágyi jogállás öröklődött, egy-egy várispánságban a várjobbágyok száma idővel lényegesen meghaladta az ispánság igazga-tásában ténylegesen szerephez jutó tisztségviselők számát. A várjobbágyoknak jogállá-suk a kötött szabadság egy fajtáját biztosította, s ennek birtokában olyan jómódú birto-kosokként élhettek, akik számára nem okozott gondot a hadakozó életforma fenntartása. A várjobbágyok fejenként vonultak hadba, s kötelesek voltak a királlyal tartani minden külön ellenszolgáltatás nélkül, akár külországba vezetett hadjáratban is.8

A XIII. század elejéről való forrásaink a várszervezeti szolgálónépek egy harmadik cso-portjáról is megemlékeznek. A várnépbeliek egy részét ugyanis, feltehetően a katonásko-dók számának növelése érdekében, a várjobbágyok kiváltságainak egy korlátozott változa-tával látták el. A várnépi terhek többségétől mentesített „kiemelt jobbágyok” (iobagiones exemti) — egykorú magyar nevük szerint: keltjobbágyfiúk9 — ily módon egyfajta átme-

7 A várszervezethez kapcsolódó kérdésekre itt és a későbbiekben lásd: Zsoldos 1999., a határvédelem in-tézményeire: Zsoldos 2000a. (jelen kötetben: 47–63. o.).8 Így rendelkezik pl. az 1222. évi Aranybulla 1231. évi megújításának 15. cikkelye: Enchiridion, 136. o.9 1263: UB I. 291. o.

zsoldos2.indd 13 2016.06.23. 9:10:25

14

neti réteget alkottak részint a várnépbeliek, részint a hozzájuk képest „természetes” vagy „igazi” várjobbágyoknak tekintett, született várjobbágyok között.

A várispánságok egyik leginkább figyelemre méltó sajátosságát az a kapcsolat adja, amely az ország területi igazgatásának alapintézményéhez, a megyéhez (latinul a leg-gyakrabban: comitatus vagy provincia) fűzte őket. Az egyes várak alá rendelt földek lán-colata rajzolta meg a vár uralmi körzetének határát — szlávból átvett régi magyar szó-val: „megyé”-jét (’határ’) —, s az e határon belül fekvő terület egésze tette ki magát a megyét. Némi leegyszerűsítés árán elmondható: a szabolcsi vár földjei Szabolcs megyében feküdtek, s megfordítva, Somogy megye ott volt, ahol a somogyi vár birtokai találhatók. A megye területileg nem volt tehát független a várispánságtól, ám azonos sem volt vele, hiszen magában foglalta a várispánság földállománya mellett a határain belül fekvő egyéb királyi birtokok, valamint az egyházak és a magánbirtokosok földjeit is. Ez az összefüg-gés csak a várispánságok egy részére, igaz, a nagyobbik részére érvényes. Voltak ugyanis olyan várispánságok, amelyek nem álltak kapcsolatban a megyei intézménnyel. Ezek a várispánságok azonban másodlagosan jöttek létre az ország olyan területein, ahol szük-ségesnek látszott a királyi hatalom katonai jelenlétének megnövelése. Különösen nagy számban találunk ilyen várispánságokat az ország északnyugati részén, a Vág folyó völ-gyében — Bolondóc, Bánya (más névváltozat szerint: Árkibánya), Szolgagyőr (más néven: Galgóc) és Sempte központokkal —, de hasonló jellegű volt például a nyugati határ-szélen a locsmándi várispánság Sopron megyében vagy a karakói Vasban. E várispánsá-gok földjei az ország különböző megyéiben feküdtek, a szolgagyőri például a várának is helyet adó Nyitra megyén kívül további 15 megyében birtokolt: a viszonylag közelinek mondható Pozsony, Hont és Komárom mellett a kifejezetten távoli Vasban vagy Zalá-ban is.10 Mivel a megyei háttér nélkül megszervezett várispánságok szembetűnő sajátos-sága, hogy rendszerint az ország határvidékeihez közeli területeken jöttek létre, aligha-nem okkal gondolhatjuk, hogy elsősorban a határvédelem erősítésében jutottak szerephez.

A várispánságok belső szervezete — legyen szó akár valamely megyével összefüggő, „klasszikus” várispánságról, akár határvédő várispánságról — azonos mintát követett. Az ispánság élén az ispán (comes) állott, akit a király nevezett ki megbízhatónak tar-tott hívei közül. A klasszikus várispánságokat irányító ispánok egy személyben annak a megyének is az ispánjai voltak, amelyben a várispánság működött, s rendszerint az elő-kelő nagybirtokos rokonságok tagjai számíthattak ilyen tisztség elnyerésére. A várispán-ság és az ahhoz tartozó népek minden ügyében elvileg az ispán volt az illetékes, a gyakor-latban azonban a várjobbágyok közül általa kiválasztott tisztségviselők segítették mun-kájában. A várnépbeliek századainak élén a száznagyok (centurio) álltak: feladataik a munka irányításán és ellenőrzésén kívül a várnépbeliek kisebb ügyeiben való bírásko-dásra és az adószedésben való közreműködésre is kiterjedtek. Az ispánság központjául szolgáló várral kapcsolatos teendők a várnagyra (maior castri) hárultak: ő gondoskodott a falak karbantartásáról, a megfelelő készletek felhalmozásáról, s feltehető, hogy a vár aljában rendre kialakuló településen (suburbium) élő várnépbeliek közvetlen igazgatása

10 Györffy 1987–1998. IV. 388–389. o.

zsoldos2.indd 14 2016.06.23. 9:10:25

15

is neki adott munkát. A hadnagy (maior exercitus) kötelezettségeiről nincsenek ismere-teink, a tisztség neve után ítélve mindenesetre viselője valamiféle katonai jellegű tevé-kenységet látott el. Külön tisztségviselő, a hirdetőnagy (maior preconum) állt a várnép-beliek századokba nem osztott, speciális feladatokat ellátó csoportja, a hirdetők (preco) élén. A határmenti várispánságokban a határok őrizetével szolgáló őrök (speculator) szin-tén a várnépbeliek közé tartoztak, jóllehet sajátos körülményeik bizonyos fokig elkülö-nítették őket a többi várnépbelitől. Őket a megye határszéli területén (confinium) telepí-tették le, az őrnagyot (maior speculatorum) rendelve föléjük. A bíráskodás terén végeze-tül az udvarispán (curialis comes) segédkezett az ispánnak. Mindezen tisztségek eredeti-leg a várispánság igazgatásában jutottak szerephez, ám a klasszikus várispánságok eseté-ben az ispán mind a várispánsági tisztségviselőket, mind a tisztség nélküli várjobbágyo-kat rendszeresen igénybe vette a megye ügyeinek intézése során is.

A király és családja eltartására rendelt udvari birtokszervezet szolgálónépei között szin-tén találunk rendszeresen hadakozókat a forrásainkban rendszerint szolgálatuk típusa szerint megnevezett csoportok (például lovászok, udvarnokok, vadászok) korlátozott szabadsággal rendelkező tagjai személyében.

A királyi birtokszervezetek által kiállított harcosok együttes létszámára vonatkozóan egyetlen időmetszetből sincsenek adataink, mégis bizonyosra vehető, hogy nem lehet-tek valami sokan. Erre az enged következtetni, hogy egy-egy várispánság várjobbágyai-nak létszáma a XIII. század első harmadában aligha becsülhető 25–30 főnél többre, s ez a létszám a század végére a nagyobb várispánságokban sem igen emelkedhetett 100 fő fölé, márpedig sejthető, hogy ezen harcoskategórián belül a várjobbágyok lehettek a leg-többen. Az Árpád-kori magyar hadsereg zömét ily módon a szabadok különböző cso-portjai alkották.

A szabadok társadalma vagyoni szempontból már a XI. század elején is erősen réteg-zettnek mutatkozik: a skála a nagybirtokos előkelőktől a csupán személyes szabadság-gal rendelkező nincstelenekig terjedt. A XI–XII. század folyamán a szabadok alsó rétege fokozatosan elvesztette függetlenségét, s ez nem csak a személyes szabadság elvesztésé-vel, hanem a hadakozók köréből való kiszorulással is együtt járt. A királyok különböző intézkedésekkel próbáltak gátat vetni a hadakozók létszámát apasztó folyamatnak, ám sem Sámuel, sem I. Béla királynak a szegény szabadok védelmében hozott rendelkezései nem hoztak különösebb eredményeket. Több sikerrel járt e téren Kálmán király, aki egy kifejezetten katonai indíttatású adóreformtól várta a megoldást. Kálmán egy, az addig minden szabadtól szedett adót, a „szabadok dénárai”-t (denarii liberorum) eltörölte, s úgy rendelkezett, hogy azt a továbbiakban csak azoktól a közszabadoktól szedjék be, akik

— nem rendelkezvén saját birtokkal — más földjén élnek, illetve a korban „szabad”-nak nevezett kötött szabad csoportokat is az adó megfizetésére kötelezte. A birtokos közsza-badokat viszont mentesítette az adó megfizetése alól, nyilvánvalóan abból a megfonto-lásból, hogy azok így továbbra is képesek lesznek a katonáskodás terheinek viselésére.11

11 Colomanni regis decretorum liber primus, cc. 35., 45., 79–81. (Závodszky 1904. 187–188., 189., 193–194. o.).

zsoldos2.indd 15 2016.06.23. 9:10:25

16

A reform a jelek szerint elérte célját, mindenesetre a már említett Freisingi Ottó a XII. század közepén említést tesz olyan „parasztok”-ról (coloni), akik többen összeállva sze-relnek fel egy-egy harcost s küldik el a király seregébe.12 Okkal gondolható, hogy ezen

„parasztok” a szegényebb sorsú, de még önálló közszabadokkal azonosíthatók.A XI–XII. század folyamán mindezen hadakozók a történetírásunk által közkeletűen

megyei csapatként emlegetett intézményben katonáskodtak.13 Ezek a csapatok (agmen) a magyar hadsereg alapvető szervezeti és taktikai egységei voltak, melyek különböző jog-állású harcosokat foglaltak egységbe a megyésispán katonai joghatósága alatt. A megyei csapatok keretei között tettek eleget katonáskodási kötelezettségüknek a várispánságok harcosai éppúgy, mint az adott megyében élő, ám a várispánsághoz nem tartozó kirá-lyi szolgálónépek katonái, valamint a helyi közszabadok, ez utóbbiak közé értve a korai időkben inkább csak királyi birtokokon megtelepedő, külországokból érkező vendég-telepeseket (hospes) is. Szerfelett valószínűnek tűnik, hogy az előkelők közül kikerülő megyésispánok személyes kíséretében hadba vonulók szintén a megyei csapatok harco-sainak számát gyarapították.

A megyei csapatok létszámára vonatkozóan XII. századi forrásaink őriztek meg érté-kes adatokat. Joannés Kinnamos bizánci történetíró szerint az 1167. évi magyar–bizánci háborúban a 15 ezer főnyi magyar sereget 37 vezér irányította,14 az orosz évkönyvek pedig arról írnak, hogy az 1152. évi halicsi hadjáratban 73 magyar csapat vett részt.15 Mivel a XII. századi magyar vármegyék, illetve ispánságok számát több forrásunk is 70 körü-lire teszi,16 indokolt arra gondolni, hogy az említett halicsi adat a megyék által kiállított teljes haderőre, a bizánci pedig annak felére vonatkozik. Ezek az adatok egy-egy megyei csapat átlagos létszámát 400 főnyinek mutatják. Bármily reálisnak tűnik is ez az ered-mény, hiba lenne elfeledkezni egyfelől arról, hogy az egyes megyék csapatainak nagy-sága jelentősen eltérhetett egymástól, másfelől pedig arról, hogy az említett adatok csak a hadjáratra kivonult harcosok létszámáról tájékoztatnak. A külországba vezetett had-járatok idején a határok védelmére és a hátország biztosítására nyilván megfelelő számú katonaság maradt hátra, ennek létszámáról azonban éppúgy nincsenek ismereteink, mint a mozgósított és a hátrahagyott hadakozók egymáshoz viszonyított arányáról.

Bizonyosra vehető ugyanakkor, hogy már a királyság első két évszázadában is voltak olyan jelentős katonáskodó csoportok, amelyek a megyei csapatoktól függetlenül vonul-tak hadba. Ezek közé sorolhatók mindenekelőtt az egyházak által kiállított harcosok. Az Árpádok országuk főpapjainak szolgálataira hadjáratok idején is igényt tartottak, s szép számmal vannak adataink egyházi személyek katonai szerepvállalására. A hadba vonuló király táborában rendre ott találjuk a püspököket, apátokat és más egyházi tisztségek viselőit, akiknek kíséretét az egyházuk birtokain élő hadakozásra kötelezett szolgálóné-pek adták. A XII. század közepétől kezdődően megtelepedtek az országban az egyházi

12 Gesta Friderici I imperatoris, 369. o.13 Az intézményre összefoglalóan: Zsoldos 1991a. (jelen kötetben: 65–77. o.).14 ÁMTBF 242. o.15 OÉMV 172–173. o.16 Gesta Friderici I imperatoris, 369. o.; Hrbek 1955. 208. o.; ifj. Barta J. – Barta G. 1993. 444. o.

zsoldos2.indd 16 2016.06.23. 9:10:26

17

lovagrendek (a templomosok és a johanniták) is, ezek nem éppen nagy létszámú, de gya-korlottságuk és szervezettségük miatt rendkívül ütőképes csapatai megint csak elkülö-nültek a megyei seregtestektől.17 Az országban élő, s etnikai alapon elkülönülő közössé-gek szintén kívül maradtak a megyei csapatok keretein. Ezek között ott találjuk a török népek közé tartozó besenyők és a muszlim izmaeliták (régi magyar nevükön: böszörmé-nyek) — etnikai szempontból elsősorban volgai bolgár és alán eredetű — Magyarorszá-gon letelepedett csoportjait,18 illetve a magyar nyelvet beszélő, ám középkori forrásaink által különálló népként kezelt székelyeket.19 Ezek a keleties jellegű lovas íjászok alkották rendszerint a magyar haderő elővédjét, s nyilván rájuk vonatkozik Freisingi Ottó már említett utalása a magyar sereg élén harcolók „undok fegyverzeté”-ről. Az éppen tiszt-séget nem viselő előkelők, akiket az 1070-es évektől kezdődően „nemes”-eknek (nobilis) mondanak forrásaink, minden bizonnyal a király személye körül csoportosultak egy-fajta testőrséget alkotva. Az említett elemekből felépülő magyar hadsereget ugyanakkor a XI–XII. század folyamán alkalomszerűen külföldi zsoldosok csapatai egészítették ki.

A magyar társadalomban a XIII. század folyamán dinamikus változások mentek végbe. Az élet szinte minden területére kiterjedő változások közül a királyi várszervezet és a megyei csapatok intézményeinek a XIII. század elején meginduló felbomlási folyamata gyakorolta a legközvetlenebb befolyást a hadszervezetre.

A várispánságokból felépülő királyi várszervezet történetében az Árpád-kor utolsó évszázada a fokozatos hanyatlás után bekövetkező összeomlás időszaka. A királyi várszer-vezet felbomlásának okait többnyire a XIII. század elején radikálisan megváltozó királyi birtokpolitikára szokás visszavezetni, ami, ha tévedésnek nem is mondható, minden-esetre némileg egyoldalú képet fest a történtekről. Tagadhatatlan, hogy a királyi birto-kok eladományozásának a XII–XIII. század fordulója táján meginduló, majd a II. And-rás király trónra kerülése után minden addig ismert mértéket meghaladó bőkezűséggel folyó gyakorlata jelentős befolyással volt a királyi várszervezet további sorsának alakulá-sára. A magyar királyok addig is adományoztak birtokokat arra érdemesnek talált híveik-nek, ám András, úgy tűnik, jelentősen többet adott elődeinél, s eközben — ellentétben a korábbi évszázadok gyakorlatával — nem kímélte a várispánságok népeit és földjeit sem. Esetenként egész várispánságokat adományozott el (például a már említett locsmándit), többnyire azonban csak egyes várispánsági birtokokat juttatott magánkézre. Az adomá-nyok a várispánságok legértékesebb hadakozóit, a várjobbágyokat ugyan nem érintették

— a várjobbágyok Szent Istvántól eredeztetett kiváltságai közé tartozott ugyanis, hogy sem őket magukat, sem földjeiket nem lehet eladományozni —, az adományok áradása mégis felforgatta a várispánságok hagyományos rendjét. Apja adományainak érvényte-lenítésére András fia, Béla — a későbbi IV. Béla király — tett részint még hercegként, részint trónra kerülése után több kísérletet elődei adományainak felülvizsgálata révén, ám ezek az akciók végül is számottevő sikert nem értek el, hacsak az általuk gerjesztett politikai feszültségeket nem tekintjük annak. A XIII. század közepének kataklizmája,

17 Borosy 1987.18 Czeglédy 1969.; Benkő 1970.; Göckenjan 1972.; Székely 1974.; Szűcs 1987.; Pálóczi Horváth 1989.19 Legújabban lásd: Kristó 2002. (különösen: 61–84. o).

zsoldos2.indd 17 2016.06.23. 9:10:26

18

a tatárjárás ugyanakkor arra is fényt derített, hogy a várispánságok központjai, a várak felett eljárt az idő, csak elenyésző kisebbségük volt képes a siker reményében ellenállni a mongolok haderejének.

A katasztrófa tanulságait levonva IV. Béla újragondolta politikáját, s 1242 után kibon-takozó reformjai javarészt az ország védelmi képességének megerősítését célozták. Ezzel kapcsolatos intézkedéseiben azonban a nagy múltú várszervezetnek vajmi kevés szerep jutott. Az északi országrész jószerével még érintetlen, óriási kiterjedésű királyi birtokainak fejlesztése során nem szervezett új várispánságokat, s bár néhány ispánsági várat modern kővárrá építtetett át, az újonnan emelt királyi várak és uradalmaik többnyire szerveze-tileg függetlenek voltak a még működő várispánságoktól. Végleg felhagyott a korábban eladományozott várispánsági földek visszaszerzésére irányuló akcióiról, azaz lemondott arról a korábbi céljáról, hogy a várispánságokat ily módon szervezze újjá. Mindez távol-ról sem jelenti azt, hogy a király eleve leírta volna a várispánságokat, ám kétségtelen-nek látszik, hogy törekvéseit a várispánságok további bomlásának megakadályozására korlátozta. A siker nem is maradt el, s ennek jeleként néhány évvel halála (1270) után a várszervezet katonai szempontból még működőképes intézménynek mutatkozik: a vár-ispánságok hadakozói a II. Ottokár cseh király ellenében 1273-ban vívott harcokban nagy számban vettek részt.20

IV. Bélának a várispánságok konzerválására irányuló politikája utódaiban azonban nem talált folytatókra, s a bomlási folyamat ismét felgyorsult. Ebben több olyan körül-mény jutott szerephez, melyek egyaránt a várispánságok hanyatlásának irányában fejtet-ték ki hatásukat. V. István és IV. László uralkodása alatt tömegessé vált a várispánságok népeinek — elsősorban a várjobbágyoknak, kisebb részt a várnépbelieknek — az addig kivétel számba menő nemesítése. A vasi várjobbágyok létszáma a XIII. század utolsó negyedében mintegy 100 fő lehetett, 1271 és 1281 között azonban közülük több mint 80 nemesítésére került sor. Nemesítésekre az ország más várispánságaiban is szép szám-ban ismerünk példákat, s ezek következtében a várispánságok legértékesebb katonáskodói váltak ki a várszervezet intézményéből. Új fejleményként jelentkezett IV. Béla halála után a várispánsági központokban élő királyi vendégtelepesek (hospes) kiváltságolásának gya-korlata is. Vendégtelepesek, Kálmán király törvényeinek tanúsága szerint, már a XI–XII. század fordulója táján is éltek a várispánságok földjein,21 s alig volt az országban olyan ispánsági vár, amelynek suburbiumában ne éltek volna kisebb-nagyobb közösségeik. Jelenlétük tette a várispánsági központokat városias jellegű településsé már a korai idők-ben: nem véletlen, hogy a magyar nyelvben a „vár” szóból alakult ki a „város” — tulajdon-képpen ’váras hely’ — kifejezés, s ugyanezt jelzi, hogy a magyarországi latinságban ere-detileg ’vár’-at jelentő civitas szó utóbb ’város’ értelmet nyert. A telepesek — ellentétben a várispánsági népekkel — személyükben szabadok voltak, az ispán joghatósága mind-azonáltal rájuk is kiterjedt. A hospesközösségek által élvezett addigi korlátozott önkor-mányzat városi kiváltságokká fejlesztése az ispáni joghatóság alól mentesítette a telepese-

20 Zsoldos 1991a. 69–71. o. (jelen kötetben: 90–92. o.).21 Colomanni regis decretorum liber primus, c. 35. (Závodszky 1904. 187–188. o.).

zsoldos2.indd 18 2016.06.23. 9:10:26

19

ket, mint történt az 1271-ben Győrben, 1277-ben Sopronban, 1279-ben Vasvárott vagy 1291-ben Pozsonyban. E kiváltságolások eredményeként a várispánságok elvesztették köz-pontjaikat. A várispánsági kötelékek meglazulását jelzi továbbá, hogy az 1260-as évek-ben feltűnik, s rövidesen széles körben elterjed a gyakorlat, mely szerint kisebb-nagyobb világi birtokosok szolgálatukba fogadnak várispánsági népeket, miközben azok — elv-ben legalábbis — továbbra is a várispán, s így közvetve a király joghatósága alá tartoz-nak. A gyakorlatban azonban az ilyen várispánsági népek uruk parancsait teljesítették, akár a királyi hatalom ellenében is, mint tették azt azok a mosoni várjobbágyok, akik az 1292-ben III. Andrást hatalmába kerítő egyik oligarcha parancsára a fogoly uralkodó őrei voltak.22 Végezetül pedig a XIII. század végén, kiváltképp IV. László kiskorúságá-nak éveiben a várispánságok és más királyi birtokok maradékainak eladományozása II. András korát idéző lendülettel újult fel.23

Mindezen körülmények együttes hatásai végérvényesen és visszavonhatatlanul szét-zilálták a királyi várszervezetet. A várispánsági népek maradékai — a nemességet nem szerző várjobbágyok és az eladományozást elkerülő várnépbeliek — ugyan még a XIV. században is viszonylagos gyakorisággal szerepelnek forrásainkban, maga a várszerve-zet azonban mint intézmény a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekben meg-szűnt létezni.

A magyar hadszervezetet érintő másik XIII. századi fejlemény a megyei csapatok intéz-ményének szétesése volt, mely fejlemény alapvetően társadalomtörténeti jellegű folyama-tokra vezethető vissza. A jómódú birtokos közszabadok a XII. század végétől kezdődően mind határozottabban elkülönültek a vagyontalan, paraszti sorban élő közszabadoktól. A birtokos közszabadok, valamint a hozzájuk hasonló helyzetet királyi kiváltságokkal elnyerők megnevezésére a XIII. század elején jelent meg a királyi szerviens (serviens regis/regalis) kifejezés, mely elkülönítette őket mind a paraszti életet élő birtoktalan közsza-badoktól, mind az előkelő származású, tradicionális nemességtől. A királyi szerviensek az élet más területeihez hasonlóan a katonáskodás terén is jelentős kiváltságokhoz jutot-tak. Ezek három elemet tartalmaztak: 1. a külországokba vezetett hadjáratokban nem voltak kötelesek részt venni, csak akkor, ha a király külön fizetett nekik ezért, amint azt az 1222. évi Aranybulla is törvénybe foglalta;24 2. fejenként vonultak hadba, amit már a század közepén a királyi szerviensekre jellemző hadakozási formaként említenek forrásaink;25 s végezetül 3. a „királyi zászló alatt” (sub vexillo regio) vonulhattak hadba, miként azt a királyi szerviensi jogállást adományozó királyi kiváltságlevelek megfogal-mazzák.26 E kiváltságok némelyik eleme más jogállású hadakozók esetében is feltűnik, együttes meglétük azonban csak a királyi szerviensekre jellemző, s azt követően, hogy

22 1295: UB II. 296. o.23 A várispánságok felbomlásának bemutatását a vasi példán lásd: Zsoldos 2000b. (jelen kötetben: 119–135. o.).24 1222: 7. c. Enchiridion, 136–137. o.25 „Eo modo, sicut servientes regales, per se et personaliter armati nobiscum exercituare teneantur” írja IV. Béla király egyik keltezetlen oklevele (CD IV/3. 548. o.).26 Lásd pl. 1271: ÁÚO VIII. 350. o.; 1273: CD VII/2. 73. o.; ÁÚO IX. 18. o.; 1275: ÁÚO IV. 49. o.; CD V/2. 252. o. stb.

zsoldos2.indd 19 2016.06.23. 9:10:26

20

a XIII. század végére a királyi hatalom elismerte a királyi szerviensek nemesi jogállását,27 ezek váltak a nemesi hadakozás jellegzetes tartalmi jegyeivé. Mire azonban ez a társa-dalomtörténeti fejlemény bekövetkezett, a kiváltságok egyike már a múlté volt. A XIV. század elején ugyanis I. Károly király egyik oklevele úgy fogalmaz, hogy a megadomá-nyozottak „országunk nemeseinek módjára és szokása szerint saját költségükön kötelesek velünk hadba vonulni, amikor csak hadjáratot vezetünk” (more et consuetudine nobilium regni nostri cum ipsorum propriis expensis et sumptibus, quandocumque nos exercitum habere contingat, nobiscum tenetur exercituare),28 amiből világos, hogy a királyi szervienseknek a külországi hadjáratoktól való távolmaradást biztosító kiváltsága, miként az Aranybulla annyi más rendelkezése is, csupán holt betű maradt. Adataink arra engednek következ-tetni, hogy a királyi szerviensek ezen kiváltságát már IV. Béla idején sem tekintették érvényben lévőnek.

A királyi szerviensek „királyi zászló alatt” való hadakozásának joga ellenben már a XIII. század közepe táján általánossá vált. Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy a kirá-lyi szerviensek — azaz az egykori birtokos közszabadok XIII. századi utódai — men-tesültek a megyésispánok katonai joghatósága alól, s kiváltak a megyei csapatok szer-vezeti rendjéből. A megyei csapatok ily módon harcosaik egy jelentős részét elvesztet-ték, s ezzel az addig általános hadseregszervezési modell válságba jutott, aminek követ-kezményei már a Magyarországot 1241–1242-ben ért elementáris erejű mongol táma-dás idején megmutatkoztak. Minden bizonnyal erre a jelenségre utal a mongol támadás előzményeit és eseményeit összefoglaló krónikás, Rogerius, arról írván, hogy a megyés-ispánokat „amikor [hadjáratra] kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása követ-keztében egyszerű vitézeknek gondolhatták”, mivel nem volt elég katonájuk.29 A megyei csapat intézményének összeomlása a későbbiekben feltartóztathatatlanul haladt előre, melynek jeleként 1282-ben már arról értesülhetünk, hogy a királyi szolgálónépek egyik hadakozásra kötelezett csoportja is olyan kiváltsággal rendelkezik, amely szerint „kirá-lyi zászló alatt” hadakozhat, miként a királyi szerviensek.30

A mongol támadás egyfajta korszakhatárt jelent az Árpád-kor hadtörténetében. A katasztrofális katonai vereség és a nyomában járó pusztulás, miként az élet annyi más területén, a hadszervezetet illetően is jelentős változások alapjait vetették meg. E válto-zásokat rendre a királyi hatalom kezdeményezte, ám az ily módon megindult folyama-tokat esetenként az uralkodók nem voltak képesek ellenőrzésük alatt tartani.

1242 után szembetűnően eltűnnek forrásainkból a magyarországi muszlimokra vonat-kozó adatok, s mivel ismert lakóhelyeik a mongol seregek útjába estek, okkal gondolha-tunk arra, hogy közösségeik nagyrészt megsemmisültek. A magyar királyi haderőnek mégsem kellett nélkülöznie a XIII. század második felében sem a — részben legalábbis

27 IV. Béla király 1267. évi törvénye azonosítja fogalmilag is egymással a régi nemesség és a királyi szerviensek társadalmi csoportjait: „Nobiles regni Ungarie universi, qui servientes regales dicuntur” (Középkori oklevélszövegek 53. o.).28 1312: RDES I. 429. o.29 Rogerii Carmen Miserabile, c. 10. c. (SRH II. 558. o.).30 1282: ÁÚO IV. 243. o.

zsoldos2.indd 20 2016.06.23. 9:10:26

21

az izmaeliták által kiállított — keleties jellegű lovas íjászokat. IV. Béla ugyanis, régi ter-vét valóra váltva, valamikor 1246 előtt betelepítette országába a török nyelvek egy fajtá-ját beszélő kunokat. Bár a kunok és a magyarok együttélése alkalmanként összetűzések-hez vezetett — forrásaink több kun lázadás emlékét tartották fenn —, mégis, a kunok rendszeresen részt vettek a Magyar Királyság katonai vállalkozásaiban mint az ellensé-ges területeket pusztító könnyűlovasok.31

A magyar történetírásban közhelyszerűen szokás emlegetni, hogy a mongol támadás tapasztalataiból okulva IV. Béla erőfeszítéseket tett a páncélos lovagok arányának növe-lésére a magyar hadseregben. Kétségtelen tény, hogy az uralkodónak több olyan okle-vele ránk maradt, amelyek ezt látszanak sugallni,32 ám az alaposabb vizsgálat arra vetett fényt, hogy a magyarországi források „páncél”, illetve „páncélos (katona)” említései gyak-ran nem nyugat-európai jellegű lovagokra és felszerelésükre, hanem bőrből készült védő-fegyverzetre, illetve azt használó harcosra utalnak.33 A jelenség érthető, hiszen egy teljes lovagi páncélzat — a hozzá tartozó felszereléssel és persze, a hadiménnel együtt — rend-kívül drága volt. Nem csodálható tehát, hogy egy szegénynek egyébiránt nem mond-ható birtokos is kénytelen volt egyik birtokát zálogba vetni ahhoz, hogy beszerezhesse a megfelelő hadifelszerelést IV. László 1278. évi hadjárata előtt.34 Teljes lovagi páncél-zatra csak a leghatalmasabb előkelők vagyonából futotta, s értékét pontosan jelzi, hogy amikor egyikőjük megvásárolt egy birtokot, az eladó nem csak pénzt kért, hanem egy olyan fegyverzetet is, amilyet a vásárló szokott használni.35

A mongol támadás ugyanakkor arra is rámutatott, hogy leginkább az erődített helyek voltak azok, amelyek a siker reményében kísérelhették meg az ellenállást. 1241-ben azon-ban nagyon kevés — a rendelkezésünkre álló adatok szerint tíz, vagy annál nem sokkal több — olyan kőből épült vár volt az országban, amely a kor fogalmai szerint modern-nek számított. A mongolok elvonulása után ezért IV. Béla valóságos várépítési programot hirdetett meg: „miután országunkat a tatárok kegyetlensége elnéptelenítette — olvas-hatjuk egyik oklevelében — […] elrendeltük, hogy a koronánk alá tartozó egész terü-leten, arra alkalmas helyeken, erődítmények létesüljenek, várak épüljenek, ahol a nép meghúzhatja magát, ha veszedelem fenyeget”.36 A várak építése terén a királyi hatalom mutatott példát részint régi ispánsági várak újjáépítése, részint pedig új erősségek eme-lése révén, s csakhamar az előkelő nagybirtokosok is bekapcsolódtak a program megva-lósításába. IV. Béla halálának évében már mintegy 100 kővár állhatott, s számuk a XIII.

31 Pálóczi Horváth 1989., vö. még: Zsoldos 1997a. (jelen kötetben: 139–166. o.).32 1244: EFHU III/2. 38. o.; 1245: CDES II. 133. o.; 1252: CDES II. 273. o.; 1255: CDES II. 332. o.33 Vö. Veszprémy 1995. és Zsoldos 1997b. 15–16. o.34 1291: CD VI/1. 174–176. o.35 1296: insuper pro una lorica militari cum appendiciis eiusdem, scilicet quam loricam talis baro regis [ti. a vásárló] in sua propria persona portare consuevit (CD VI/2. 46. o.).36 1260: cum […] regno nostro depopulato a tyrampnide Tartarorum […] ordinavimus, quod in locis aptis in omnibus terris corone nostre subiecti munitiones fierent, castra surgerent, ubi se populus imminente persecutionis tempore salutis causa recipere posset et salvare (PRT II. 309. o.).

zsoldos2.indd 21 2016.06.23. 9:10:26

22

század végére közel 300-ra növekedett.37 A várak többségét a világi nagybirtokosok épít-tették fel birtokaikon, s ez messzemenő következményekkel járt a királyi hatalom és az előkelők közötti hatalmi egyensúlyt illetően. A várbirtokosok ugyanis hamar felismerték, hogy a vár nem csak védelmet nyújthat számukra szükség esetén, de hatalmat is biztosít nekik a környék felett. A várak építése ezért királyi engedélyhez volt kötve, ám az ellen-őrzés csakhamar kicsúszott a központi hatalom kezéből, s III. András király törvényei már arról voltak kénytelenek rendelkezni, hogy „az újonnan s a király engedélye nélkül épült erődítményeket és várakat, vagy ha voltak olyanok, amelyekből károkat okoztak, vagy a jövőben okozni merészelnek […] haladéktalanul le kell rombolni”.38

II. András király pazar bőkezűségű adományai a XIII. század elején megvetették az előkelők nagybirtokainak alapjait, s a század második felében az uradalmakban immár várak is emelkedtek. Ezek az új fejlemények lehetővé tették, hogy az előkelők, előlépve a királyi hatalom árnyékából, önálló politikai erővé fejlődjenek, melynek érdekei nem fel-tétlenül esnek egybe az uralkodóéval. A megyei csapat intézményének felbomlása ugyan-akkor ahhoz teremtett az előkelők számára lehetőséget, hogy olyan férfiakat kössenek a maguk személyéhez, akik segítségükre lesznek a nagybirtokok és a várak által biztosí-tott hatalmi erőforrások működtetésében.

A hadakozás terén a XI–XII. századi birtokos közszabadok a megyésispán katonai joghatóságán keresztül, közvetve kerültek kapcsolatba a királyi hatalommal. A „királyi zászló alatt” hadakozás kiváltsága alapján azt gondolhatnánk, hogy a megyei csapatok-ból királyi szerviensként kiváló egykori birtokos közszabadok katonáskodása a korábbi-aknál szorosabb szálakkal, közvetlenül kötődött a XIII. század folyamán az uralkodó-hoz, erősítve ezzel a kor magyar hadseregének királyi jellegét. Valójában azonban éppen ellentétes jelenségeknek lehetünk tanúi. A „királyi zászló alatt” való hadakozás ugyanis kiváltság volt, s nem kötelezettség. A királyi szerviensek többsége a mongol támadást követő évtizedekben nem a királyhoz csatlakozva tett eleget hadakozási kötelezettségé-nek, hanem mint familiáris (serviens vagy familiaris) katonáskodott.

A familiaritas intézménye39 — a korábbi évszázadok előzményeiből építkezve — a XIII. század második felében terjedt el, s vált társadalomszervező erővé. Maga a kifeje-zés a latin familia (’család, háznép’) szóból ered, s arra a kapcsolatra utal, amely a királyi szerviensek — illetve más, hozzájuk hasonló kisbirtokosok — nagy része és az előkelő nagybirtokosok között jött létre. Ennek lényege abban állt, hogy védelem és pártfogás reményében a kisebb birtokos valamely hatalmasság szolgálatába állt, s a familiáris ily módon ura, a dominus tágabb értelemben vett háznépének tagjává vált. Ez a kapcsolat távolról emlékeztet ugyan a nyugat-európai hűbériségre, közelebbről nézvést azonban a két intézmény között több az eltérés, mint a rokon vonás. A familiárisi kapcsolat nem volt

37 A várépítési programra lásd: Fügedi 1977. 18–32. o. és Szűcs 1993b. 27–32. o., az egyes várakra vonat-kozó adatokat lásd: Engel 1996. I. 261–468. o.38 1298: 10. c. (Kovachich 1798. 111. o.), magyarul: Bertényi 2000. 292. o.39 Vö. Szekfű 1912. Az oligarchák és a familiaritás kérdésére összefoglalóan lásd: Kristó 1979. 167–172. o., egy oligarcha vezető familiárisaira vonatkozóan lásd: Zsoldos 1997c. (jelen kötetben: 167–183. o.).

zsoldos2.indd 22 2016.06.23. 9:10:26

23

ugyanis örökletes, létesítése nem járt együtt hűbérbirtok adományozásával, s a dominus bírói joghatósága nem terjedt ki sem a familiáris személyére, sem annak birtokaira.

A familiárisi szolgálat az élet számos területén szerephez jutott: a legmegbízhatóbb-nak tartott familiárisok lettek az úr várának vagy várainak várnagyai, voltak, akik egy-egy uradalom ügyeit intézték afféle gazdatisztként, megint mások a dominus különféle alkalmi megbízatásainak tettek eleget. Minél nagyobb hatalommal rendelkezett az úr, annál kívánatosabb volt a szolgálatába szegődni, hiszen ha a dominus valamely királyi tisztséghez jutott, vezető familiárisai bizton számíthattak arra, hogy közülük kerül majd ki a méltóság viseléséből fakadó munkát ténylegesen ellátó helyettes, aki ugyanakkor a tisztséggel járó jövedelem egy részét is megkapta szolgálatai fejében. A familiárisok leg-fontosabb kötelezettsége mindazonáltal az volt, hogy urukkal együtt vonuljanak hadba. Az Árpád-kor végére a leghatalmasabb előkelők szolgálatában birtokoscsaládok tucatjait találjuk — nem ritkán egy-egy tekintélyesebb familiárisnak magának is voltak familiári-sai —, s ily módon csupán némileg tekinthető túlzónak az az 1308 körüli évekből szár-mazó leírás, mely szerint „a főrangúak nagyon hatalmasok, mert egyesek közülük tíz-ezer harcost is képesek tartani, mások pedig ötezret, azok pedig, akik kevesebbet tud-nak tartani, kétezret tartanak” (Potentes sunt valde dicti principes: nam aliqui ex eis facere possunt X milia armatorum, aliqui vero V milia. Illi vero, qui minus facere possunt II milia).40

Mindaddig, amíg a familiárisok seregének parancsoló előkelők alávetették magukat a királyi hatalomnak ez, a familiaritáson alapuló újfajta hadszervezeti rendszer nem veszé-lyeztette az ország rendjét, sőt, mivel a dominusoknak a királynál jóval hatékonyabb esz-közeik voltak annak ellenőrzésére, hogy familiárisaik ténylegesen eleget tesznek-e kato-náskodási kötelezettségüknek, kifejezetten előnyösnek volt mondható. Másfelől azonban a dominus és familiárisának kapcsolata olyan erős volt, hogy, ha úgy adódott, a familiá-ris a királlyal szemben is inkább a maga urát támogatta. Márpedig a XIII. század utolsó negyedében előbb gyakorivá, majd kifejezetten rendszeressé váltak az erejükre ráébred-vén oligarchákká váló nagybirtokosok és az uralkodók közötti, többnyire fegyveres össze-csapásokig fajuló ellentétek. A magánhadseregek rendszerét — közel negyedszázados, részint politikai, de főként katonai eszközökkel vívott küzdelmet követően — csak az új dinasztia első királya, I. Károly volt képes újra a központi hatalom szolgálatába állítani.

40 Anonymi Descriptio Europae Orientalis 140. o., magyarul: KRE 74. o.

zsoldos2.indd 23 2016.06.23. 9:10:26

zsoldos2.indd 24 2016.06.23. 9:10:26

25

A hadszervezet átalakulása a XIII. századi Magyarországon

A XIII. századi magyar hadszervezetről megrajzolt kép fő motívumai már a tudomá-nyos igényű magyar történetírás hajnalán felkerültek a vászonra, s színük mit sem fakult azóta. Ennek szemléltetésére elegendő felidézni Szalay László 1852-ben és Kristó Gyula 2001-ben megjelent egy-egy munkájának ide illő sorait. Szalay II. András politikájának értékelése kapcsán fogalmazta meg azon véleményét, mely szerint: „a’ II.dik Endre korá-ban a’ hazára nehezedett gyásznak egyik fő okát nem a’ királyi várak’ institutiójának bomlásában, hanem azon körülményben kell nyomoznunk, hogy a’ várszerkezet veszni indult, mielőtt pótléka országoltalmi szempontból: a’ banderialis szerkezet némi fejlő-dést ért”.1 Kristó kísértetiesen hasonló álláspontja — mely azonban, vélhetően Molnár József tanulmányának2 hatására, a tatárjárás időszakára vonatkozik — így hangzik: „a régi hadszervezet, a várispánságok katonasága már nem, az újonnan formálódó magán-hadseregek ereje még nem volt képes az ország és a király megvédésére”.3 A másfél évszá-zados történetírói hagyomány azt sejteti, hogy valamiféle olyan alapigazsággal állunk szemben, melynek felismeréséhez már a XIX. század közepén rendelkezésre álló for-rásanyag is elégséges volt, s az utóbb feltárt adatok sem kényszerítették ki módosítását. A lényeg, a nyilvánvaló különbségek ellenére, az volna tehát, hogy a XIII. század folya-mán a magyar hadszervezet jelentős átalakuláson ment keresztül: a korábbi — a „kirá-lyi várak institutiójá”-n, illetve a nyilvánvalóan azonos értelemben használt „várispán-ságok”-on alapuló — szervezet átadta helyét valami másnak, amit Szalay „banderialis szerkezetnek” nevezett, Kristó pedig a „magánhadseregek” kifejezéssel írt körül. Ez utóbbi, a felületes szemlélő számára talán csak szóhasználatbelinek tűnő eltérés sem a XIII., hanem a XIV. századi magyar hadszervezetre vonatkozó új ismeretekkel magya-rázható. Jó ideig ugyanis mi sem számított biztosabb pontnak a középkor magyar had-történetében, mint az Árpád-ház kihalását követően trónra került új dinasztia, a nápo-lyi Anjouk által bevezetett, a „banderiális hadszervezet”-et életre keltő reform megtör-téntében való szilárd meggyőződés, vita legfeljebb a tekintetben merülhetett fel, hogy az mennyiben követte szorosan a feltételezett nápolyi mintát, s mennyiben indokolt eset-leges magyarországi előzményekkel számolni.4 Mára azonban világossá vált — részben éppen Kristónak köszönhetően —, hogy az I. Károlynak tulajdonított hadszervezeti reform eredményének tekintett „banderiális hadszervezet” valójában nem létezett a XIV.

1 Szalay 1852. 6. o. (az idézett szövegben meghagytam az eredeti helyesírási sajátosságait).2 Molnár 1959. 3 Kristó 2001. 484. o. (a kiemelések Kristó Gyulától származnak).4 Lásd pl.: Erdélyi 1925. 252–253. o.; Miskolczy 1932. 312–316., 318 o.; Erdélyi 1933. 357–358. o.; Miskolczy 1933. 480. o., vö. még: Deér 1936. 10. o. és Hóman – Szekfű II. 85–87. o.

zsoldos2.indd 25 2016.06.23. 9:10:27

26

században,5 miként az is, hogy a magyar Anjou-korral kapcsolatosan sokat emlegetett, de meggyőzően sosem bizonyított „nápolyi hatások” feltételezésével tanácsos csínján bánni,6 annál is inkább, mert ezen — elsősorban igazgatástörténeti vizsgálatok alapján levont — következtetés helyes voltát igazolják azon gazdaságtörténeti kutatások, ame-lyek bizonyítják, hogy jó néhány, korábban az „Anjou-kori reformok” közé sorolt jelen-ség valójában már az Árpád-korban is megfigyelhető.7

A „banderialis szerkezet”-et a „magánhadseregek”-kel helyettesítő új megfogalma-zás lényegtelennek semmiképp sem nevezhető változást jelent. Mindazonáltal mégis-csak továbbélteti az alapgondolatot, mely a magyar hadszervezet XIII. századi jelentős átalakulásában a következő tényezőknek juttat szerepet: a királyi várszervezet XIII. szá-zad elején meginduló, majd az 1230-as évek második felében megtorpanó, s végül újra, immár visszafordíthatatlanul végbemenő elsorvadásának (amiben a királyi birtokpo-litikának jutott főszerep), az ugyanezen időtájt kialakult új kiváltságolási formának, a királyi szervienssé emelésnek (utóbb: nemesítésnek), mely maga is hozzájárult az előbb említett folyamat kiteljesedéséhez, s végül az előbbiekkel párhuzamosan — és szoros összefüggésben — kibontakozó társadalomtörténeti jelenségnek, melyek eredménye-ként a birtokadományok következtében gyors gyarapodásnak induló világi magánbir-tok a familiaritás intézményén keresztül a királyi hatalomtól mind függetlenebb előkelő nagybirtokosok szolgálatába vonta a királyi szervienseket (és a hozzájuk hasonló kisebb birtokosokat). Mindezek együttes hatására egyfelől a „XIII. század első évtizedeiben […] számottevően csökkent a királyi had létszáma”, másfelől a „XIII. század utolsó évtizedei-ben a magyarországi haderő mind számra, mind minőségre meghatározó része a magán-birtokosok kezén volt”.8 Valóban, mi sem egyszerűbb annál, mint — az Árpád-kor for-rásadottságaihoz mérten, persze — tömegével idézni a rendelkezésünkre álló forrás-anyagból a várszervezeti földeket (ritkábban: népeket) eladományozó királyi oklevele-ket. Ugyanez a helyzet a királyi szerviensi jogállást, illetve nemességet biztosító királyi kiváltságlevelekkel, valamint a familiaritás különféle megjelenési formáit dokumentáló adatokkal is, hogy aztán ott álljanak a sor végén a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedek leghatalmasabb oligarcháinak jelentős létszámú seregeire vonatkozó közismert forráshelyek. Mégis úgy vélem — részint korábbi, a XIII. századi hadszervezet kérdése-ivel közvetlenül vagy közvetve összefüggő kutatásaim, részint a kérdés megítélése során mindeddig érthetetlenül mellőzött források alapján —, hogy a fentiekben felvázolt kép jelentős módosításra és kiegészítésre szorul.

Mindenekelőtt egyre erősebb a gyanú bennem, hogy a királyi várszervezetet a kuta-tás némely vonatkozásban jelentősen túl-, másokban pedig alulértékeli. A korai magyar hadsereg alapvető szervezeti és taktikai egysége, az úgynevezett megyei csapat (agmen) ugyanis csak részben — mégpedig, ami a létszámot illeti, kisebb részben — állt a vár-szervezet hadakozóiból, a csapat nagyobbik fele a megye élén álló ispán személyes kísé-

5 Kristó 1988. 196–197. o.; Engel 2001a. 73–82. o.6 Csukovits 2009a.7 Weisz 2007.; Weisz 2012a.; Weisz 2012b.8 Kristó 2003a. 266–280. o. (az idézetek: 266. és 279. o.).

zsoldos2.indd 26 2016.06.23. 9:10:27

27

retéből, a megye területén élő egyéb (a várszervezethez nem kötődő) királyi népek hada-kozóiból, s végezetül — a minden bizonnyal a legnagyobb tömeget képviselő — köz-szabadokból állt.9 A várjobbágyok létszámának óvatos megbecslésére alkalmas adataink szintén határozottan ellene mondanak annak, hogy nagy létszámú társadalmi csoport-ként tekintsünk a várispánságok legjelentősebb hadakozó rétegére, ugyanakkor bizonyos, hogy a XIII. századból — Szlavóniát leszámítva — egyetlen olyan adat sem ismert, ami-kor a király várjobbágyot vagy várjobbágyi földet adományozott volna el, s az is kétség-telen, hogy azért, mert az nem volt szokás, azaz a jelenség nem magyarázható a rendel-kezésünkre álló források közhelyszerűen ismételgetett — de attól még, sajnos, nagyon is igaz — töredékességével.10 Mindebből az következik, hogy a várispánságok tartozé-kainak — földeknek és népeknek — az eladományozása jóval kevésbé befolyásolta ked-vezőtlenül a királyi várszervezet katonai teljesítőképességét, mint azt feltételezni szokás. A királyi birtokok és az azokon élők eladományozása — ide értve a várszervezethez nem tartozókat is — már sokkal inkább lehetett hátrányos a hadra kelt sereg élelemmel és a hadjárat során felhasználható kézműves termékekkel való ellátását illetően, elsősorban a még az ország területén vonuló sereg esetében. Másfelől ugyanakkor a királyi várszer-vezetet katonai szempontból adataink még az 1273. évi cseh háború idején is működő-képes intézménynek mutatják,11 így II. Andrásnak a királyi várszervezet hagyományos viszonyait kétségtelenül felforgató birtokpolitikája nyilvánvalóan nem járt olyan követ-kezményekkel, hogy azt gondolhatnánk: a tatárjárás időszakára — vagy még koráb-ban — „az ország elveszítette védelmi képességét”.12 A várispánságok mint intézmé-nyek felbomlása, amint az a vasi példáján jól nyomon követhető, sokkal inkább tehető a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekre, ennél korábbi időponttal csak azon vár-ispánságok esetében indokolt számolni, amelyek a tatárjárás során végzetes vesztesége-ket szenvedtek el, mint például a bihari vagy a borsovai.13

A tatárjárást megelőző évtizedekben, azaz II. András uralkodása idején, ugyanak-kor valóban történt egy jelentős, a hadszervezetet közvetlenül érintő változás, csakhogy az nem a várszervezet összeomlása, hanem a királyi szerviensek megjelenése volt. Ezt a társadalmi csoportot II. András reformjai keltették életre, részint a birtokos közszaba-dok jogállásának új elemekkel történő bővítése, részint királyi szolgáló népekhez tar-tozó személyek kiváltságolása révén. A királyi szerviensi jogállás egyik pillére az a kivált-ság volt, hogy birtokosai mentesültek a megyésispán katonai joghatóságától, s immár

„királyi zászló alatt” (sub vexillo regio) hadakozhattak. Mivel a királyi szerviensek zöm-mel — nemcsak társadalomtörténeti, de genealógiai értelemben is — a korábbi időszak birtokos közszabadjainak utódai voltak, a társadalmi csoport kialakítása szükségképpen

9 Zsoldos 1991a. 46–56. o. (jelen kötetben: 65–77. o.), vö. még: Veszprémy 2008. 9. o.10 Zsoldos 1999. 102–111., 77–89. o.11 Zsoldos 1991a. 69–71. o. (jelen kötetben: 90–92. o.).12 Kristó 2011. 481. o.13 Zsoldos 2000b. (jelen kötetben: 119–135. o.).

zsoldos2.indd 27 2016.06.23. 9:10:27

28

hatással volt az addig a birtokos közszabadok katonáskodásának kereteket adó megyei csapat intézményére.14

A XIII. század hadszervezeti átalakulásának alapvető kérdése tehát valójában nem a várszervezet sorsához kapcsolódik, hanem sokkal inkább az: mit jelentett a „királyi zászló alatt” történő hadakozás, azaz mi módon teljesítették a királyi szerviensek — nemesi jog-állásuk elismerését követően: nemesek — katonáskodási kötelezettségüket?

A kérdésre választ elsősorban azoktól a forrásainktól remélhetünk, amelyek elárulják, hogy egy-egy királyi szerviens vagy nemes kinek a vezetésével vett részt valamely hadjá-ratban. Ezek az adatok — mint látni fogjuk — mindjárt több megoldást is felkínálnak.

Az egyik változatot azok az esetek képviselik, amelyekben a királyi szerviens, illetve nemes megyésispánja, illetve — erdélyi vagy szlavóniai birtokos esetében — a vajda vagy a bán oldalán harcolt, noha kiváltságai szerint választhatott volna más megoldást is. Így szerzett érdemeket István ifjabb király 1263. évi bulgáriai hadjáratában László vajda zászlaja alatt (sub vexillo Ladizlay voyvode) verekedve egy, a Kolozs megyei Gerenden birtokos testvérpár,15 1273-ban — az eredetileg a vasi várjobbágyok közé tartozó, s 1271-ben megnemesített16 — Herény nembéli Bana fia Paris és rokonai Gutkeled nembéli Amadé fia Amadé vasi ispán oldalán.17 Szintén Vas megyei adatok tanúskodnak arról, hogy a jelenség ismétlődően is megfigyelhető egy-egy nemesi rokonság történetében: a Ják nembéli Sitkeiek 1273-ban az említett Amadé vasi ispán csapatában harcoltak (in societate Omodei filii Omodei tunc comitis Castri Ferrei), a rokonság egyik tagja azonban korábban, minden bizonnyal 1260-ban, IV. Béla II. Ottokár ellen indított hadjáratá-ban az akkori vasi ispán, Pál fia István pálcája alatt szolgálva (in obsequio Stephani filii Pauli quondam comitis Castri Ferrei) esett el.18 A Sitkeiek példája nemcsak azért érdemes különös figyelmünkre, mert a Ják nemzetség hozzájuk hasonlóan szerényebb vagyoni helyzetű tagjait II. András 1221-ben mint királyi szervienseket (fideles nostri servientes de genere Gaku) említette egy oklevelében,19 hanem azért is, mert 1260-ban és 1273-ban két különböző megyésispánnal vonultak hadba, ami szerfelett valószínűtlenné teszi, hogy akár egyik, akár másik ispánhoz a familiaritás kötelékei fűzték volna őket. A várszerve-zeti népek maradékai esetében szintén nem megy ritkaságszámba a XIII. század máso-dik felében, hogy a megyésispánnal vonulnak hadba. Erre találunk példát a tatárjárás idejéből a trencséni,20 V. István ifjabb királyságának éveiből a gömöri várispánság ese-tében,21 az 1273. évi harcokkal kapcsolatosan pedig a vasi várispánság söjtöri és gencsi várjobbágyai harcoltak megyésispánjuk csapatában,22 miközben a somogyi vár garicsi

14 Bolla 1983. 62–74. o.; Zsoldos 2011a. 11–15. o.15 1270. (ápr.): HO VI. 166–167. o.16 1271. aug. 9.: UB II. 8. o.17 1273. máj. 28.: UB II. 36–37. o.18 1273. júl. 4.: CD) VII/3. 72–73. o. Pál fia István vasi ispánságára lásd: Zsoldos 2011b. 224. o.19 1221: UB I. 80. o.20 1259: CDES II. 445. o.21 1265: CD VII/5. 341. o.22 1273. jún. 24.: UB II. 37–38. o.; 1273. július 27.: UB II. 42–43. o.

zsoldos2.indd 28 2016.06.23. 9:10:27

29

várjobbágyai (iobagiones castri Simigiensis ad comittatum de Garygh pertinentes) Héder nembéli (kőszegi) Henrik szlavóniai bán zászlaja alatt hadakoztak.23

A két adatsort — a megyei nemességre, illetve a várszervezeti népekre vonatkozót — IV. László azon hadba hívó parancsa kapcsolja szervesen össze, melyben Szatmár, Sza-bolcs és Bereg megyék összes nemesének és minden egyéb, hadakozásra kötelezett lako-sának (universis nobilibus et aliis omnibus exercituantibus seu exercituare debentibus in comitatibus de Zathmar, Sobouch et Beregh existentibus) írta elő 1289 végén, hogy felfegy-verkezve (armati) siessenek szolgálatára Ubul fia Mihály ispán fiaihoz, István és Pál mes-terekhez csatlakozva.24 Az oklevél keltének időpontjában nincs adatunk a három említett megye ispánjainak személyére,25 a Kállai-ősök és IV. László kapcsolatának ismeretében26

azonban nem túl merész annak feltételezése, hogy éppen István és Pál viselte a parancs kiadásának idején a felsorolt megyék ispánságát.27 Akár így volt, akár nem, szempon-tunkból az a lényeges, hogy a királyi hadba hívó parancs megfogalmazása ugyanarra enged következtetni, mint a megyei nemességnek és a várszervezeti népeknek a megyés-ispán csapatában való hadakozására vonatkozó adataink: a megyei csapat hagyományos intézménye a XIII. század második felében is létezett.

Mindezen adatok egy tekintélyes hányada azon Vas megyéhez kapcsolódik, amelyben a Héder nembéli Kőszegiek oligarchikus magánhatalmának kiépítése az idő tájt már köz-tudottan jelentősen előrehaladt.28 Ha 1273-ban még ott is voltak olyan megyebeli hada-kozók, akik a Kőszegiek magánfamiliája helyett a megyésispánnal vonultak hadba, még inkább így lehetett ez az ország más területein. Ennek jelentőségét az adja meg, hogy a XIII. század második felében rendre a bárói méltóságok viselői tűnnek fel forrásainkban kisebb-nagyobb seregtestek élén,29 indokolatlan azonban azt feltételezni, hogy harcosaik kizárólag — vagy akár többségükben — magánfamiliárisaik közül kerültek volna ki, a megyei csapattal ellenben bizonyosan rendelkeztek, lévén valamennyien megyésispánok is egyúttal. Abban az esetben, ha a királyi haderő súlypontja már évtizedek óta az uralko-dóval együttműködni kész előkelők „magánhadseregei”-re esett, aligha számított volna említésre méltó érdemnek az, amit IV. László egyik, az 1273. évi hadjáratra utaló okle-velében olvashatunk a kiváltságolt személy érdemei között: a szöveg hangsúllyal említi, hogy az illető, bár nem viselt tisztséget, mégis csapat élén vonult hadba (idem […] licet tunc nullo esset honoris culmine sublimatus, ad nostrum venit exercitum ducens secum manu potentes milites et in belli examine virtuosos).30 Az eset súlyát növeli, hogy szlavóniai bir-

23 1273. júl. 20.: RA II/2–3. 53. o.24 (1289.) dec. 25.: CD V/3. 506–507. o., vö. még: (1289.) dec. 7.: CD V/3. 505. o. (a két oklevél kelté-re lásd: RA 3538–3539. sz.).25 Vö. Zsoldos 2011b. 136., 201., 203. o.26 Zsoldos 2000c. (jelen kötetben: 201–213. o.).27 Bátorítja a feltételezést, hogy 1290 nyarán bizonyosan együtt viselték az ugocsai ispánságot, lásd: Zsol-dos 2011b. 215. o.28 Vö. Szűcs 1993a. 108., 290. o.29 (1269?) ápr. 8.: HO VIII. 96. o. (keltére lásd: RA 1604. sz.); 1273. júl. 6.: UB II. 41. o.; 1279. (szept. 3. u.): UB II. 134. o. (keltére lásd: RA 3005. sz.); 1283. (jún. 24. e.): CD V/3. 157. o. stb.30 1273. máj. 29.: CDCr VI. 39. o.

zsoldos2.indd 29 2016.06.23. 9:10:27

30

tokosról van szó — a décsei Rohfi család őséről31 —, és Szlavóniában az 1273. évi báni gyűlés döntései rögzítették a szlavóniai nemesek azon jogát, hogy hadjárat esetén azzal a báróval vonulhatnak hadba, akivel akarnak,32 ami aligha értelmezhető másként, mint úgy, hogy korábban megkövetelték a báni csapathoz való csatlakozást. Meglehet persze, hogy a gyűlés egy, a gyakorlatban már élő jogot foglalt írásba, ám, ha így is volt, az sem-miképp sem tekinthetett sok évtizedes múltra vissza, különben szükségtelen lett volna beiktatni egy javarészt perjogi és adószedési kérdésekkel foglalkozó dokumentumba.

Továbbra sem vonható kétségbe, hogy egy-egy seregvezéri megbízatást kapott báró csapatában ott harcoltak magánszervienseik is. Már a korábbi időszak megyei csa-pata esetében is indokoltan feltételezhető volt, hogy a megyésispán személyes kísé-rete követte urát a harctérre. Ebben a kíséretben a báró rokonai éppúgy helyet kaptak, mint familiárisai.33 A kifejezetten és félreérthetetlenül valamely báróval együttharcoló magánszerviensre utaló adataink sorozata ugyanakkor, csak az 1260-as évek végén kez-dődik — s a legkorábbi események, amelyekre utalnak, sem korábbiak az 1264–1265. évi belháborúnál, illetve az 1268. évi szerb hadjáratnál34 —, számuk azonban csak a következő évtizedekben gyarapodik szembetűnő mértékben.35 Jellemző módon az egyetlen olyan adat, amely minden kétséget kizárólag egy „magánhadsereg”-nek jog-gal minősíthető csapat összetételéről számol be, 1291. évi eseményre vonatkozik: ami-kor a király Kőszegi Miklóst és fivéreit a vasi és zalai határvidék védelmére küldte, a Kőszegiek „társaikat, barátaikat és más részekről való, felfogadott embereket össze-gyűjtve” (congregatis sociis et amicis suis ac aliis hominibus de pluribus partibus apretiatis) tettek eleget az utasításnak,36 ami nem sok kétséget hagy afelől, hogy ez esetben való-ban a Kőszegiek magánfamiliájáról lehet szó.

A hadba vonulás harmadik változatát képviselik azok az esetek, amikor valamely elő-kelő, de bárói méltóságot éppen nem viselő birtokos a király közvetlenül hozzá intézett parancsára csatlakozott egy-egy báró vezette seregtesthez. Így küldte Ják nembéli Kázmér fia Csépánt — Monyorókerék és Rohonc uraként maga is várbirtokos,37 az 1270-es évek második felében királyi pohárnokmester, illetve vasi ispán38 — mind V. István, mind IV. László különböző hadi vállalkozásokra,39 így rendelte szintén IV. László az 1273. évi harcok idején Kőszegi János soproni ispán mellé Péc nembéli Lukács fia Benedeket, aki azonban ugyanezen hadjárat más összecsapásaiban unokafivére, Dénes nádor zászlaja

31 Engel 2001a. (Rohfi [décsei].)32 1273. ápr. 19.: nobiles regni de Sclavonia singuli et universaliter ire in exercitum tenebuntur, ita tamen, quod iidem cum baronibus quibus voluerint exercituandi habebunt liberam facultatem (CDCr VI. 27. o.).33 1234: ÁÚO VI. 545–549. o.; 1250. jún. 23.: RA I/2. 277–278. o.; 1296. okt. 26.: CD VI/2. 25. o.34 1269: RA II/1. 46–47. o. (a familiárisi kapcsolatra lásd: Zsoldos 2009. 547. o.); 1269(?) ápr. 8.: HO VIII. 96–97. o. (keltére lásd: RA 1604. sz.).35 1275. júl. 21.: CDCr VI. 113–115. o.; 1285. jan. 1.: CD V/3. 258–261. o. (a familiárisi kapcsolatra lásd: Zsoldos 2011c. 49–51. o.); 1296. okt. 19.: Apponyi okl. 30–33. o.36 1294. szept. 7.: UB III. 290. o., az esemény időpontjára vö. Kiss – Zágorhidi 2007. 168. o.37 Engel 1996. I. 368., 401. o.38 Zsoldos 2011b. 225. o.39 1273. júl. 6.: UB II. 40–42. o.

zsoldos2.indd 30 2016.06.23. 9:10:27

31

alatt harcolt,40 míg Hermán nembéli Rubin — pályafutása csúcsán rövid ideig ország-bíró41 — V. István parancsára harcolt Monoszló nembéli Gergely vasi ispán csapatában az 1271. évi cseh háborúban.42 Mivel mind Csépán, mind Rubin Vas megyében birtokolt, és a király is a vasi ispánok mellé rendelte őket, indokoltan lehet arra gondolni, hogy a történtek hátterében a megyei csapat megerősítésének uralkodói szándéka húzódik meg.

A XIII. század fentiekben számba vett új fejleményei — a királyi várispánságok hosz-szan elnyúló felmorzsolódása és a familiaritás térnyerése a társadalomban — ily módon csak annyiban hatottak a kor magyar hadszervezetére, amennyiben megváltoztatták az arányokat a megyei csapat intézményén belül: a várszervezeti hadakozók száma folyama-tosan csökkent, a megyésispán személyes kíséretének súlya pedig hasonló módon nőtt, ám a fordulópont, a korábbiakban megfogalmazott feltételezésekkel ellentétben, jóval későbbi időszakra, az 1270-es évek elejére tehető. Ez változás ugyan, de korántsem had-szervezeti változás, mint ahogy önmagukban a IV. Béla „hadszervezeti reformjá”-hoz sorolt intézkedések — a páncélos haderő növelésére és a feltételes birtokadomány beve-zetésére tett kísérletek43 — sem tekinthetők annak.

Már inkább bukkanhatunk egy hadszervezeti reformnak is nevezhető új jelenség nyo-mára, ha tüzetesebben szemügyre vesszük a királyi (vagy udvari) ifjak (iuvenis noster [sc. regis]) hadakozására vonatkozó ismereteinket. A királyi ifjak csoportjának mibenlété-ről és jellegzetességeiről történetírásunkban különböző elképzelések születtek,44 abban azonban egyetértés uralkodik, hogy a királyi ifjak a kor rendszeres hadakozói közé tar-toztak. S valóban, számos forrásunkban találunk adatokat a királyi ifjak részvételére különféle hadjáratokban.45 Ezek közül különös figyelmünkre érdemesek azok, ame-lyek arról tanúskodnak, hogy a királyi ifjak esetenként maguk is egy-egy csapat élén vettek részt a harcokban. Osl nembéli Osl fia Herbordot nem mondja ugyan forrásunk

„királyi ifjú”-nak, tudjuk ellenben, hogy IV. Bélával együtt nevelkedett a királyi udvar-ban, utóbb pedig, a tatárjárás idején, Klissza várában őt rendelte a király fia, István her-ceg védelmére, így királyi ifjú volta aligha vonható kétségbe.46 Közvetlenül a Dalmáci-ából való visszatérés után Kőszeg várának visszavételekor csapat (suum consorcium) élén harcolt.47 Héder nembéli Dénes fia Herrand szintén a királyi udvarban nevelkedett,48

40 1274. (febr. 22–szept. 3. k.): HO I. 60. o. (keltére lásd: RA 2462. sz.).41 Zsoldos 2011b. 34. o.42 1280. (aug. 17. e.): RA II/2–3. 264. o. (keltére lásd: RA 3063. sz.).43 Szűcs 1993a. 22–26. o. A páncélos haderővel kapcsolatosan lásd még: Veszprémy 1995. 3–10. o. és Zsol-dos 1997b. 15–16. o.44 Czímer 1913.; Borosy 1978. 330–336. o.; Kurcz 1988. 51–57. o.; Engel 2001b. 126–127. o. A magam álláspontját a királynéi udvar ifjaival kapcsolatban fejtettem ki részletesen: Zsoldos 2005. 112–118. o. (az ott előadottak, úgy vélem, a királyi udvar ifjaira vonatkozóan is érvényesek). 45 1254. nov. 19.: RA I/2. 317–318. o.; 1269. ápr. 9.: CD IV/3. 490–491. o.; 1271. júl. 24.: Zala okl. I. 60–61. o.; 1274. febr. 16.: ÁÚO IX. 51–52. o.; 1274. máj. 23.: RA II/2–3. 88. o.; 1274. aug. 4.: ÁÚO IX. 63–66. o.; 1275. júl. 21.: CDCr VI. 113. o.; 1291. aug. 9.: CD VI/1. 136. o.; 1300. (júl. 23. e.): CD VI/2. 258–259. o. (keltére lásd: RA 4317. sz.).46 Kurcz Ágnes is az udvari ifjak (nála: „apródok”) között tartja számon: Kurcz 1988. 298. o.47 1248. máj. 1.: CDCr IV. 352–354. o.48 1268: UB I. 346. o.

zsoldos2.indd 31 2016.06.23. 9:10:28

32

IV. Béla egyik morvaországi hadjáratában csapatot vezetve tüntette ki magát.49 Básztély nembéli Rénold kétségtelenül István herceg, majd ifjabb király udvari ifja volt,50 s mint ilyen ura 1263. évi bolgár hadjáratában nagyobb fegyveres csapattal vett részt.51 Rátót nembéli Balduin fia Gyula királyi ifjúként harcolt szintén csapat élén 1273-ban.52 A felso-rolt személyek — Básztély nembéli Rénold kivételével53 — előkelő nemzetségekből szár-maztak, s bárói méltóságok betöltőinek közeli rokonai voltak: Osl nembéli Herbord test-vérei között hercegi pohárnokmestert, valamint szörényi bánt és tárnokmestert, továbbá váradi, majd győri püspököt találunk, Héder nembéli Dénes nagybátyjának pályafu-tásából győri ispánsága ismert, Rátót nembéli Gyula apja számos megyésispánság mel-lett többször viselte a pohárnokmesterséget IV. Béla uralkodása idején.54 A négy személy pályafutásának közös jellemzője, hogy utóbb valamennyien bárói méltóságokat kaptak, esetenként hosszú évekkel vagy akár évtizedekkel királyi ifjúként való vitézkedésük után, mint Herrand, illetve Herbord.

A lenyűgözően hosszúnak nem mondható lista jelentősen bővíthető azon személyek-kel, akikről indokoltan feltételezhető, hogy királyi ifjak voltak abban az időben, amelyre vonatkozóan csapatvezérként jelennek meg forrásainkban. A Geregye nembéli Pál ország-bíró — apja Écs erdélyi vajda55 — érdemeit hosszasan előadó 1249. évi oklevélben az első epizód 1224-re keltezhető, míg egy másik, amikor is királyi parancsra sereget gyűjtve (de mandato nostro exercitu congregato) vett részt az osztrák herceg elleni hadjáratban, 1230-ra, azaz első ismert tisztségénél csaknem egy évtizeddel korábbi időre.56 Ákos nembéli Ernye jól ismert pályafutása57 a muhi csatában a király közvetlen közelében tett szolgálattal kezdődik, az 1246. évi hadjáratban pedig egy katonáját (suum militem) emlí-tik,58 bárói karrierje azonban csak 1250-ben indult.59 Minden bizonnyal az udvari ifjú mivolt magyarázza Csák nembéli Péter (és fivére, Máté) István ifjabb király melletti sze-replését az 1260-as években: Pétert mind ura bolgár hadjáratában, mind az 1264–1265. évi belháborúban seregvezérként említik.60 Szintén az ifjabb király udvari ifja lehetett Miskolc nembéli Panyit, amire elsősorban nem az 1264–1265. évi belháborúban veze-tett kisebb csapatának (cum quibusdam suis sociis, licet paucis) említéséből következtethe-tünk, hanem sokkal inkább abból, hogy már azt megelőzően is többször követként szol-gálta urát.61 Könnyen lehet, hogy Aba nembéli Amadé szintén királyi ifjúként harcolt

49 (1262.) aug. 11.: UB. I. 275. o. (keltére lásd: RA 1290.).50 1259: HO II. 6. o.51 1270: ÁÚO XII. 12. o.52 1274. máj. 23.: RA II/2–3. 88. o.53 Vö. Zsoldos 1998a., Rénold személyére: 53–54. o.54 Zsoldos 2011b. 288., 340., 289., 307., 286. o. 55 Zsoldos 2011b. 299. o.56 1249. jan. 21.: CDCr IV. 382–384. o., vö. Zsoldos 2011b. 341. o.57 Kandra 1884. 114–126 o.; Kis 1995. 273–316. o.58 1250. júl. 7.: CD IV/2. 92–94. o.59 Zsoldos 2011b. 300. o.60 1273. máj. 23.: CDCr VI. 35–38. o.; 1274. (febr. 22–szept. 3. k.): ÁÚO IX. 71–73. o. (keltére lásd: RA 2477. sz.).61 1270. dec. 10.: CDCr V. 568–569. o.

zsoldos2.indd 32 2016.06.23. 9:10:28

33

katonái sokaságával (cum suorum multitudine bellatorum) az 1278. évi morvamezei csatá-ban, mindenesetre ez a feltételezés könnyedén beilleszthető az 1280-ban, a nem különö-sebben tekintélyes tisztséget jelentő szebeni ispánsággal induló pályaképbe.62 Egy további személy inkább csak előkelő és — vélhetően — fiatal életkora miatt vehető számításba ezen sorozatban. Kökényesradnót nembéli Mikod IV. Béla cseh háborúiban saját zász-laja (vexillum suum) alatt harcolt katonái élén (cum suis hominibus).63 Mikod 1298-ban végrendelkezett,64 így az 1250-es években fiatalember lehetett, ugyanakkor ennek az évtizednek a viszonylag jól ismert bárói között hiába keressük személyét.

Kérdés mármost, hogy kikből állhattak a királyi ifjak által vezetett csapatok. Az ismert udvari ifjak többsége előkelő családból származott, joggal feltételezhető, hogy számít-hattak azon személyes kíséretnek egy részére, amellyel egyébként a család feje rendel-kezett (az egészre aligha, hiszen nyilván a családfő is hadbavonult). Valószínűnek ítél-hető az is, hogy a század közepétől hozzájuk csatlakoztak a kiváltságos települések által kiállított katonák. Ezek kiváltságlevelei rendre a királyi zászló alatt történő hadakozást írnak elő,65 Körmend 1244. évi privilégiuma pedig nem hagy kétséget afelől, hogy báró vezette seregtesthez nem csatlakozhattak.66

Harcosaik zömét azonban a királyi ifjak minden bizonnyal királyi parancsra „gyűj-tötték”, mint tette azt 1230-ban Geregye nembéli Pál. Arra kérdésre, hogy mely kör-ből, a választ az 1222. és az 1231. évi Aranybulla hadakozásra vonatkozó rendelkezése-itől remélhetjük.

Az 1222. évi, amint az közismert, úgy rendelkezik, hogy a királyi szerviensek nem kötelesek az uralkodó külföldre vezetett hadjáratában részt venni, hacsak a király költ-ségén nem, ellenben ez esetben is hadra kell kelniük azoknak, akik ispánság élén áll-nak vagy pénzt kapnak a királytól.67 Az 1231. évi változat annyiban tér el a korábbitól, hogy a „királyi szerviens” helyén „nemes” áll, valamint módosult a külföldi hadjáratra kötelezhetők köre — a felsorolásban az ispánokról, a stipendiariusokról, a várjobbágy-okról, a tisztségüknél fogva ezzel tartozókról, valamint a nagyobb adománybirtoko-sokról esik szó —, továbbá intézkedés történik a megfutó ellenség üldözésének köte-lezettségéről,68 ami nyilván úgy értendő, hogy ilyen esetben a külföldi hadakozás alól mentesülők sem távozhatnak a seregből, amikor az elhagyta az ország területét. Szem-

62 1290: ÁÚO XII. 496. o., vö.: Zsoldos 2011b. 282. o.63 1279. jún. 29.: CD V/2. 496. o.64 1298: ÁÚO X. 312–313. o.65 L. pl. 1230: CD III/2. 212., 1244. nov. 24.: EFHU 40., 1248: CDES II. 209., 1255: CDES II. 341., 1279: EFHU 71.66 1244. okt. 28.: unum panceratum […] qui nulli baronum nostrorum in societate adiunctus sub nostro tantum vexillo equitabit (EFHU 38. o.).67 Si autem rex extra regnu exercitum ducere voluerit, servientes cum ipso ire non teneantur, nisi pro pecunia ipsius et post reversionem iudicium exercitus super eos non recipiet […]. Item, si extra regnum cum exercitu iverimus, omnes, qui comitatus habent vel pecuniam nostram, nobiscum teneantur (Aranybulla, 16. o.).68 Nobis facientibus exercitum extra regnum nobiles nobiscum ire non tenentur, nisi comites et stipendiarii et iobagiones castri et qui ex officio debito tenentur et quibus amplas concessimus possessiones […]. Regresso supervenienti exercitu pro vindicta ipsos tenentur persequi (CDES I. 268. o.).

zsoldos2.indd 33 2016.06.23. 9:10:28

34

pontunkból a két szöveg kulcsa az 1231. éviben feltűnő stipendiarius kifejezés értelme-zésében rejlik, melyet a fordítások és kommentárok rendre „zsoldos”-ként adnak visz-sza.69 Ez a megoldás azonban bizonyosan téves, hiszen aligha lehetett szükséges tör-vénybe foglalni a zsoldosok — akár bel-, akár külföldi — hadakozási kötelezettségét, ha egyszer a zsoldos-intézmény lényegéhez tartozik, hogy a felfogadott zsoldos ott har-col, ahová küldik. Így az 1222. évi Aranybullában olvasható megfogalmazás — „azok, akik pénzt kapnak a királytól” (qui […] habent […] pecuniam nostram) — sem vonat-kozhat zsoldosokra.70 A kifejezés helyes értelmét az 1267. évi törvény párhuzamos ren-delkezése fedi fel, mely szerint az annak a szövegében a nemesekkel azonosított kirá-lyi szerviensek nem kötelesek külföldi hadjáratban részt venni, „hacsak valaki önként nem akar menni vagy a mi pénzünkért” (nisi qui sponte voluerint proficisci vel pro nostra pecunia).71 A lényegről a kötőszó árulkodik: nem arról van szó ugyanis, hogy abban az esetben, ha valamely nemes önként csatlakozik a külföldre induló királyi sereghez, ezért fizetséget kap, hanem arról, hogy a nemesek nem kötelesek külföldön hadakozni, de vannak közöttük, akik ezt önként, mások pedig fizetség fejében teszik. Ez utóbbi csoport szerepel az 1231. évi Aranybullában stipendiariusként, az 1222. éviben pedig ők azok, akik a királytól pénzt kapnak, mert akkor is hadba vonulnak, amikor erre nem lennének kötelezhetők.

A királyi ifjak által vezetett csapatokban tehát elsősorban királyi szerviensek hada-koztak, közülük is azok, akik a katonáskodásra nem veszedelmes vagy kényelmetlen kötelezettségként tekintettek, hanem az egyéni karrier építésének (és nem utolsó sorban, a remélt zsákmány révén), a vagyon gyarapításának kézenfekvő lehetőségét látták benne, azaz a királyi szervienseknek — a királyi hatalom katonai szempontjaiból — legértéke-sebbnek tekinthető része. Ezen elgondolás mellett további, súlyos érv az a megfigyelés, hogy a királyi ifjak csapatvezéri tevékenységére vonatkozó adataink éppen a XIII. század közepéről — az 1230-as évek elejétől az 1270-es évek elejéig terjedő időszakból — valók, azokból az évtizedekből, amelyeket joggal ítélhetünk a királyi szerviensi réteg virágkorá-nak. Mivel a királyi ifjak az uralkodótól kapott parancs alapján toborozták csapataikat, az sem lehet kétséges, hogy a királyi szerviensek csatlakozása a királyi ifjak vezette csa-patokhoz „királyi zászló alatt” történő hadakozásnak számított még akkor is, ha Csák nembéli Péter a bulgáriai hadjáratban saját zászlaját (is) használta.72

A XIII. századi magyar hadszervezet ily módon feltárt elemét joggal sorolhatjuk II. András reformjai közé. Kétségtelen tény ugyan, hogy a királyi ifjakra csak a XIII. szá-zadtól állnak rendelkezésünkre adatok, maga a csoport azonban — vagy valami nagyon hasonló — létezhetett már korábban is, hiszen az előkelőknek korábban is voltak fiaik, akik számára nyilvánvalóan előnyös volt, ha a királyi udvarban nevelkedtek, és az ott tett

69 Lásd pl.: Árpád-kori törvények, 73. o.; De Bulla Aurea, 38. o., vö. még pl.: Kristó 1998. 219. o. Meg-jegyzendő, hogy a szöveg szlovák nyelvű fordítása is a „žoldnieri” kifejezést alkalmazza, lásd: Segeš – Šeďová 2011. 79. o.70 Vö. ellenben: Kristó 2003a. 267–268. o.71 Középkori oklevélszövegek 54. o.72 1274. (febr. 22–szept. 3. k.): ÁÚO IX. 71–73. o. (keltére lásd: RA 2477. sz.), vö.: Bertényi 1987a. 397. o.

zsoldos2.indd 34 2016.06.23. 9:10:28

35

szolgálatokkal vagy az ott kapott parancsokat sikerrel teljesítve alapozták meg későbbi karrierjüket, miként a XI–XII. századi királyoknak szintén hasznos lehetett az előkelők fiainak jelenléte környezetükben, akár fiaik társaiként, akár kisebb feladatok végrehaj-tójaként.73 A királyi szerviensek társadalmi csoportját azonban II. András hozta létre,74 így a XIII. századi királyi ifjak elődei nyilván más módon vették ki részüket a hadako-zásból. Meglehet, hogy — mások mellett — a királyi testőrségben jutott nekik szerep, legalábbis efféle tevékenységnek a XIII. századi királyi ifjak esetében is maradtak nyo-mai. Az István trónörökös testi épségére a dalmáciai Klisszában felügyelő Osl nembéli Herbordról esett már szó,75 Benedek fia Merse királyi ifjú (fidelis iuvenis noster) IV. Béla és István herceg 1261. évi bulgáriai hadjáratában „királyi felségünk koronája mellett hűségesen küzdve” (circa coronam nostre regie maiestatis fideliter dimicando) kapott sebet, miközben fivére, Miklós elesett.76

II. András reformjainak egy újabb eleméről igazolható tehát, hogy korántsem volt olyan átgondolatlan, mint azt közkeletűen feltételezni szokás.77 A király nemcsak arról intézkedett, hogy a királyi szerviensek mentesüljenek a megyésispánok katonai jogha-tósága alól, de arról is gondoskodott — új szerepet találva a királyi ifjaknak —, hogy a hadakozásra leginkább alkalmas és hajlandó királyi szerviensek katonai szolgálatait a királyi hatalom számára minden korlátozás nélkül biztosítsa. Határt egyedül a hadako-zásra fordítható anyagi erőforrások szabtak: a fentiekben vázolt hadszervezeti reform min-denesetre sokkal inkább megterhelhette II. András kincstárát, mint az ilyen összefüggés-ben gyakran, de indokolatlanul kárhoztatott birtokpolitika.78 Maga a rendszer azonban, mint láthattuk, fennmaradt: Árpád-kori adataink szerint legalábbis IV. László uralko-dásának elejéig. Azt követően azonban a közismert politikatörténeti fejlemények — az oligarchikus magánhatalmak mind erőteljesebb kiépülése és annak következménye-ként a királyi hatalom hanyatlása — megingatták a rendszert, amelynek a végső döfést III. András azon döntése adta, amellyel a leghatalmasabb oligarcháknak átengedte az egyébként is ellenőrzésük alatt tartott területeket.79 A hadakozásra hajlamos — vagy azt akár élethivatásnak tekintő — nemesekre nyilván addig is jóval nagyobb vonzerőt gyakorolt egy-egy nagyúr szolgálata, mint a velük szemben az 1272 után többnyire erőt-lennek bizonyuló királyé. Az oligarchikus magánhatalmak területi hatáskörének elis-merése ellenben szinte felhatalmazta az oligarchákat arra, hogy e szolgálatot kikénysze-rítsék, amit ugyan már az 1298. évi törvény tilalmazott,80 ám, amint azt e rendelkezés

73 Arról nem is beszélve, hogy egy-egy kritikus belpolitikai helyzetben az apa alighanem erősen megfon-tolta, hogy a király ellen forduljon-e, ha fia (vagy fiai) az uralkodó keze ügyében voltak.74 Zsoldos 2011a. 11–15. o.75 1248. máj. 1.: CDCr IV. 353. o.76 1262: CD IV/3. 60–61. o.77 Zsoldos 2011a. (különösen: 13–21. o.).78 Vö. Zsoldos 2011a. 15. o.79 Zsoldos 2011d. 289–299. o.80 Kovachich 1818. 38–39. o.

zsoldos2.indd 35 2016.06.23. 9:10:28

36

gyakori ismétlései a XIV. század elején kétségtelenné teszik,81 hasztalan. Tény minden-esetre, hogy az oligarchák szembetűnően nagy létszámú seregeire vonatkozó adataink rendre a XIV. század első két évtizedéből származnak.82

Mindez azonban nem a rendszer hibája volt, aminek meggyőző bizonysága, hogy a II. András által megalkotott hadszervezet az oligarchák leverését követően a királyi hatalom újjáélesztette. A XIV. századi hadszervezet két alapeleme — a királyi lovagok által az uralkodótól kapott pénzen felállított, nagyobb harcértéket képviselő csapatok és a megyésispánok vezette, számra nagyobb, de a minőség szempontjából értéktelenebb egységei83 — jól felismerhetően II. András XIII. század elején bevezetett hadszervezeti reformjában gyökeredzik.

81 1307. okt. 10.: CD VIII/1. 222. o.; 1311. júl. 6.: Acta Gent. 388. o.; 1311. okt. 3.: RDES I. 391–393. o., vö. Kristó 1979. 168–169. o.82 Anonymi Descriptio Europae Orientalis, 140. o.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV, c. 196. (SRH I. 487–488. o.).83 Engel 2011.

zsoldos2.indd 36 2016.06.23. 9:10:28

A VÁRISPÁNSÁGOK VILÁGA

zsoldos2.indd 37 2016.06.23. 9:10:28

zsoldos2.indd 38 2016.06.23. 9:10:28

39

Ispán és vitéz

Szent István törvényeinek nehezen túlbecsülhető jelentőségét — egyebek mellett — az adja meg, hogy segítségükkel többé-kevésbé részletes képet alkothatunk az első ezred-fordulót követő évtizedek magyarországi társadalmáról. A szövegek olvasásakor kiraj-zolódó kép értelmezéséhez elengedhetetlen a törvények társadalomtörténeti szempont-ból értékelhető terminológiai készletének lehető legteljesebb megismerése, hiszen csak így reménykedhetünk abban, hogy az egyes fogalmaknak ezer év távlatából is ugyanazt a jelentést tulajdonítjuk, mint tette azt a kor embere.

Az alábbiakban két, a törvények szövegében gyakran előforduló kifejezés, a comes (‘ispán’) és a magyarra többnyire ‘vitéz’-nek fordított miles értelmezése körül felmerülő kérdések bemutatására és — ha erőmből futja — megválaszolására teszek kísérletet. A két fogalom együttes tárgyalását nem csak az teszi lehetővé, sőt, egyenesen kívánatossá, hogy a törvényekben olykor egymás mellett szerepelnek, hanem az is, hogy hasonló jelensé-gek figyelhetők meg mindkét terminus használatában.

Az ispán (comes) szó többféle jelentésben fordul elő Árpád-kori forrásainkban.1 A leg-gyakrabban a szó az ‘ispánság élén álló tisztségviselő’ értelemben kerül elő. Az Árpádok királysága ugyanis különböző jellegű és rendeltetésű ispánságok egyfajta halmaza volt: ispánokat állítottak a királyi (és királynéi) szolgálónépek különféle csoportjainak élére, egyfajta ispánságnak tekintették a királyi udvart — amelynek irányítóját ilyen formán a „palota ispánja”-ként (comes palatii,2 palatinus comes3) emlegették — s ispánoknak nevezték az ország területi igazgatásában kulcsszerepet betöltő vármegyék kormányzóit épp úgy, mint a pénzverő- vagy a sókamarák vezetőit. Ebben az értelemben, azaz tiszt-ségnévként, az „ispán” több helyütt is előfordul Szent István törvényeiben,4 igaz, esetről esetre külön vizsgálandó, hogy milyen ispánról van szó. Amikor például a törvények a vasárnapi munkavégzés tilalmának, illetve a misére járás kötelezettségének betartatásá-val kapcsolatosan rónak feladatokat az „ispánok”-ra,5 minden bizonnyal a megyésispánok értendők, hiszen nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás előírásainak megfelelő életmódot Szent István országa minden lakosa számára tette kötelezővé,6 s a különféle ispáni tisz-teket viselők közül egyedül a megyésispánok voltak azok, akiknek a joghatósága — leg-

1 Vö. Kristó 1988. 47–52. o.; Engel Pál – Róna-Tas András: Ispán. In: KMTL 290. o.2 Lásd pl.: 1055: DHA I. 152. o.3 Lásd pl.: 1067 k.: DHA I. 185. o.4 Lásd pl.: Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 2., Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 8., 19. (Závodszky 1904. 143., 154., 156. o.).5 Sancti Stephani decretorum liber primus, cc. 7., 8. (Závodszky 1904. 144. o.).6 Vö. Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 13. (Závodszky 1904. 145. o.).

zsoldos2.indd 39 2016.06.23. 9:10:28

40

alábbis ebben és az ehhez hasonló ügyekben — a lakosság egészére kiterjedt. Abban a cikkelyben viszont, amely az ispánja által igazságosan meghozott ítélet ellen ok nélkül a királyhoz folyamodó vitéz büntetéséről rendelkezik,7 az „ispán” kifejezés a várispánra vonatkozik, feltéve persze, hogy helyes az a magyarázat, amelyet egy korábbi alkalom-mal fűztem ezen törvényhelyhez.8 Az udvar(ház) vagy vár élére állított szolga tanúsko-dását egy másik törvény szerint az ispánok között kell elfogadni,9 s ez a szövegkörnyezet arra látszik utalni, hogy ez alkalommal az „ispánok” közé a várispánok mellett legalább az udvarnokispánok is odaértendők.

Szent István törvényeinek egy részében ugyanakkor az „ispán” szó nem tisztségnév-ként szerepel, hanem társadalmi rétegre utaló kifejezésként, mint például a feleséggyil-kosokról és a más házára rátörőkről rendelkező cikkelyekben.10 A törvény mindkét eset-ben más-más büntetés kiszabását írja elő, attól függően, hogy az elkövető ispán (comes), vitéz (miles) vagy népből való ember (vulgaris) volt-e. Társadalomtörténetírásunk meg-állapítása szerint ezek a cikkelyek a szabadok társadalmának egyes — vagyoni alapon kialakult — rétegeit állítják elénk.11

A jelenség — az tudnillik, hogy a törvények ugyanazt a kifejezést hol tisztségnévként, hol pedig egy társadalmi réteg megnevezésére használják — kétségkívül magyarázatra szorul, s e feladat elől még akkor sem térhetünk ki, ha a megoldás keresése nem sokban különbözik a sötétben való tapogatózástól. Az ok, ami az „ispán” tisztségnevet egy tár-sadalmi réteg megjelölésére is alkalmassá tette, végső soron alighanem az lehetett, hogy az ispáni tisztséget elnyerők túlnyomó többsége ugyanazon társadalmi csoportból került ki, miközben — s ez lehet az érem másik oldala — az ispáni tisztség elnyerése megerősí-tette vagy megteremtette — például a külföldről beköltöző advenák esetében — az ehhez a réteghez illő társadalmi státust. Ez a magyarázat mindenesetre összhangba hozható a törvények azon megfogalmazásával, mely az előkelők csoportját a „születésre és mél-tóságra nézve nagyobbak” (maiores natu et dignitate) fordulattal írja körül.12 Az „ispán” szó e sajátos alkalmazásában ugyanakkor meglehetett a maga szerepe annak is, hogy Szent István korában a magyarországi latinság, mely kialakulásának kezdeténél tartott, még csak kereste a magyar társadalom struktúrájának leírására alkalmas terminusokat. Ezzel lehet összefüggésben, hogy a szó efféle használata csakhamar eltűnt, s míg Szent István törvénye a más házára támadók között az ispánnal, a vitézzel és a népből való emberrel számolt,13 Szent László II. decretumának ugyanezen bűnnel foglalkozó cikke-lye már nemest (nobilis) és vitézt (miles) említ.14 Ebből aztán egyértelműen megállapít-ható — ami egyébiránt eleve feltehető volt —, hogy az a társadalmi réteg, amelynek tag-

7 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 9. (Závodszky 1904. 154. o.).8 Zsoldos 2001a. 51. o.9 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 16. (Závodszky 1904. 155. o.).10 Sancti Stephani decretorum liber primus, cc. 15., 35. (Závodszky 1904. 146., 151–152. o.).11 Bolla 1983. 28. o.12 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 21. (Závodszky 1904. 147–148. o.).13 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 35. (Závodszky 1904. 151–152. o.).14 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 11. (Závodszky 1904. 155. o.).

zsoldos2.indd 40 2016.06.23. 9:10:29

41

jait Szent István korában „ispánnak” nevezték, a korai Árpád-kor nemességének előd-jeként azonosítható.

Akár tisztségnévként használták Szent István törvényei az „ispán” szót, akár az emlí-tett társadalmi réteg tagjaira vonatkoztatták, a kifejezés kétségkívül a kor magyar tár-sadalmának ugyanazon csoportjára vonatkozott. Merőben más a helyzet a miles — ere-deti jelentése szerint ’katona, harcos’ — esetében. Ha ugyanis abból a feltételezésből kiindulva kísérelnénk meg a törvények miles-fogalmát értelmezni, hogy az minden eset-ben ugyanabban a jelentésben szerepel, az eredmény feloldhatatlan ellentmondás lenne, melynek lényegét az alábbi két cikkely szemlélteti.

Ezek egyikében azt olvashatjuk, hogy „mindegyik úrnak legyen meg a maga milese, és senki se beszélje rá valamelyik milest, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebből ugyanis civakodás támad”.15 A másik szövege így hangzik: „Ha valakinek a milese vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek milese vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, előkelőink gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedő tíz tinót fizessen”.16 A két cikkely jól felismer-hetően ugyanarra a helyzetre vonatkozik, jelesül arra az esetre, ha a valakinek a szolgá-latában álló miles egyoldalúan megszakítja ezt a bizonyos szolgálati kapcsolatot. Az idé-zett törvényhelyek közötti azonosságok ebben ki is merülnek, szenteljünk tehát némi figyelmet a különbségeknek. Nyilvánvaló mindenekelőtt, hogy esetünkben a szolgálat két, egymástól alapvetően eltérő formájával állunk szemben. Az elsőként idézett cik-kelyben a milest „rábeszélik” (suadere) arra, hogy régi urát „elhagyja” (deserere), amit a törvényhozó ugyan helytelenít, ám semmi nyoma annak, hogy a miles ne tehetné ezt mégis meg, annak pedig, hogy ilyesmi valóban meg is történt, legjobb bizonysága éppen maga a törvény, amelyre nyilván nem lett volna szükség, ha az abban leírt helyzet nem fordult volna elő. A másik cikkelyben viszont a miles „máshoz szökik” (ad alium fugerit), ami egyértelműen arra vall, hogy távozása — bármely más szemponttól függet-lenül — eleve jogszerűtlen cselekedetnek számít. A szolgálati viszony megszakításának kétféle értelmezésének hátterében aligha állhatott más, mint a jogállások különböző-sége: míg az első törvényben szereplő miles olyan szabad ember lehetett, aki ugyan más-nál szolgál, ám ez a szolgálat nem érinti személyes szabadságát, s így elvben jogában áll a szolgálattal felhagyni, a másodikban említett miles ellenben bizonnyal szolga volt, aki sem szolgálatát nem hagyhatja el önkényesen, sem urát nem választhatja meg szabadon, s távozása ezért számított szökésnek. Ezen értelmezés helyessége mellett további érvek is felhozhatók. A régi urát a rábeszélésnek engedve elhagyó milesszel foglalkozó tör-

15 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 23.: Volumus, ut unusquisque senior suum habebat militem, nec aliquis alter illum suadeat antiquum deserere seniorem et ad se venire, inde enim litigium habet inicium (Závodszky 1904. 148. o.), a magyar fordítást lásd: Lederer 1964. 21. o. (a továbbiakban, hacsak külön nem jelezzük, a törvények magyar szövegét ebből a munkából idézzük). A lényeget tekint-ve hasonlóképpen fordítja a szöveget Kristó Gyula is, lásd: ÁKÍF 62. o.16 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 25.: Si cuius miles aut servus ad alium fugerit et his, cuius miles vel servus fuga lapsus est, suum miserit legatum ad reducendos eos, et is legatus ibidem a quoquam percussus et flagellatus extiterit, decernimus nostrorum primatuum conventu, ut ille percussor X solvat iuvencos” (Závodszky 1904. 148. o.), vö. ÁKÍF 62–63. o.

zsoldos2.indd 41 2016.06.23. 9:10:29

42

vénynek ugyanis pontos párhuzamát találjuk István törvényeinek soron következő cik-kelyében, mely szerint: „Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az ő szolgálatát”.17 A két cik-kely mintegy kiegészíti egymást: a milesre vonatkozó elárulja, hogy miért nem kívána-tos a szolgálat ok nélkül való megszakítása — mert abból „civakodás támad” (litigium habet inicium) —, a hospest említőből viszont kiderül, hogy mikor tartja a törvényhozó mégis elfogadhatónak a távozást: akkor tudniillik, ha a szolgálatot megteremtő „meg-egyezés” (propositum) feltételeit az úr önkényesen megváltoztatja. Ha a törvény a szolgá-latban álló miles és hospes esetében ugyanazon a módon szabályozza a szolgálat elhagyá-sának feltételeit, annak okát bízvást kereshetjük abban, hogy a miles és a hospes jogállása azonos volt, márpedig az itt említett „vendég” (hospes) jogállása elválaszthatatlan tarto-zékának számított a szabadság, amiből az is következik, hogy a hospesszel azonos elbírá-lás alá eső miles sem lehetett más, mint szabad. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy abban a törvénycikkelyben, amelyben a miles szökéséről esik szó, a miles a „szolgá-val” (servus) szerepel együtt, ami nyilván annak következménye, hogy a szolgálat önké-nyes elhagyását mindkettejük esetében azonos módon ítélték meg, amit megint csak a két csoport azonos, nevezetesen szolgai jogállása mellett szóló érvként vehetünk figyelembe.

Mivel az eddigiek alapján igazolhatónak tűnik, hogy a Szent István törvényeiben sze-replő miles-említések egy része szabad, más része pedig szolgarendű milesre vonatkozik, célszerűnek látszik a következőkben megpróbálkozni ezek egymástól való elválasztásával.

A milest ott találjuk azok között, akikről a törvények feltételezik, hogy esetleg fele-séggyilkosságot követnek el.18 Ez a cikkely, amint arról az ispán kapcsán már szó esett, a szabadok társadalmának Szent István-kori rétegeit sorolja fel, amely értelmezés helyes-ségét annál is inkább biztosra vehetjük, mert ez idő szerint a szolgarendűektől megta-gadták a törvényes házasság kötésének jogát,19 sőt, a szabad embert is szolgaságra vetet-ték, ha szolganőt (ancilla) vett feleségül.20 A szolgai jogállásúak esetében tehát egy efféle rendelkezésnek eleve nem lett volna értelme, hiszen a szolgának nem volt felesége, s így meg sem ölhette. Bizonyos tehát, hogy az ehelyütt szereplő miles szabad ember volt. Ugyanez az érvelés megállja a helyét a leányrabló milesszel foglalkozó törvényhely ese-tében is, hiszen ez az efféle bűnt elkövető miles megbüntetését akkor is kötelezővé teszi, ha utóbb a miles kiegyeznék a leány szüleivel.21 Mivel a szülőkkel való egyezség másra, mint a leány feleségül vételére aligha vonatkozhat, az itt említett milest ugyanúgy szabad embernek kell tekintenünk, mégpedig ugyanazon okból, mint az előbbi helyen említet-tet. A más házára rátörők büntetésével foglalkozó törvénycikk22 esetében az teszi szerfe-

17 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 24.: Si quis hospitem cum benivolencia accipit et nutrimentum sibi honeste inpendit, quamdiu secundum propositum nutritur, non deserat suum nutritorem, nec ad aliquem suam deferat hospitalitatem (Závodszky 1904. 148. o.), vö. ÁKÍF 62. o.18 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 15. (Závodszky 1904. 146. o.). 19 Bolla 1983. 119. o.20 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 29. (Závodszky 1904. 150. o.).21 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 27. (Závodszky 1904. 149. o.).22 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 35. (Závodszky 1904. 151. o.).

zsoldos2.indd 42 2016.06.23. 9:10:29

43

lett valószínűvé, hogy az abban említett miles szintén szabad lehetett, mert ez alkalom-mal is az „ispán” és a „népből való ember” között, tehát az egyes szabad-kategóriák sorá-ban szerepel a miles. Ugyanezek a kategóriák tűnnek fel a szabad ember önkényes szol-gaságra vetését tilalmazó törvényben,23 amelyből az ispán és a miles mellől nyilván azért hiányzik a „népből valók” csoportja, mert elsősorban éppen ők lehettek azok, akiket az előbbiek esetenként megpróbáltak megfosztani szabadságuktól. Szabad ember lehetett tehát az itt említett miles is.

Jóval kisebb azoknak a törvényeknek a száma, amelyek a milest szolgarendűként ábrá-zolják. A már tárgyalt szökevény milest említő mellett egyetlen ilyet találunk, azt tud-niillik, amely a királyi javak védelmét célozza kimondván: „különösképpen akarjuk, hogy miképpen mi másoknak megadtuk a lehetőséget, hogy javaik felett szabadon ren-delkezhessenek, úgy azok a javak is, valamint milesek, szolgák és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik, maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon, vagy el ne vegyen”.24 Ez a szöveg nem sok kétséget hagy afelől, hogy a benne említett milesek épp úgy a király tulajdonosi hatalmában álltak, mint ahogy az magától értetődik a felsorolásban említett javak, szolgák és egyebek esetében.

Van végezetül a törvényeknek egy olyan csoportja, ahol a miles jogállásának megálla-pítása szerfelett nehéznek mondható. Az ide sorolható törvények között az összefüggést az teremti meg, hogy valamennyi az — ez alkalommal kétségkívül tisztségnévként sze-replő — ispán és a miles viszonyával foglalkozik. A nehézséget ezen törvényhelyek értel-mezésében az a töredék támasztja, amelyet a törvények kéziratai Szent István II. törvénye 16. cikkelyének végén közölnek, a XI. századi törvények mindmáig mérvadó kiadásának készítője azonban — tartalmi összefüggésre gyanakodván — a 17. cikkely szövegéhez illesztett.25 A töredék így szól: „Úgyszintén, ha a szolga urát, ha a miles ispánját megöli”.26 Az említett 17. cikkely a király és az ország ellen való összeesküvés megtorlásával fogla-kozik, megkülönböztetve a bűnösök között az összeesküvésben tevőleges szerepet válla-lókat azoktól, akik egyetértettek az összeesküvőkkel, illetve azoktól, akik csupán tudtak az összeesküvésről, de valami okból nem jelentették azt. A két utóbbi esetben a bűnöst kiátkozással és a hívők közösségéből való kirekesztéssel sújtja a törvény, míg maguknak az összeesküvőknek a büntetéséről nem nyilatkozik, csak annyiban, amennyiben leszö-gezi, hogy azok nem találhatnak menedéket az egyházban,27 azaz az asylum-jog nem vonatkozik rájuk. Alapos okkal gyanítható, hogy a kiközösítés túlságosan enyhe bünte-tés lett volna az urát megölő szolga számára, ezért — ha egyáltalán a kérdéses töredéket valóban joggal lehet a király és a királyság elleni összeesküvőkről szóló cikkely szövege mellé társítani — indokoltnak látszik arra gondolni, hogy az urát megölő szolgára és az

23 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 22. (Závodszky 1904. 148. o.).24 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 7.: Volumus quidem, ut sicuti ceteris facultatem dedimus dominandi suarum rerum, ita eciam res, milites, servos et quicquid ad nostram regalem dignitatem pertinet, permanere immobile, et a nemine quid inde rapiatur aut subtrahatur (Závodszky 1904. 144. o.).25 A kérdésre lásd: Jánosi 1985. 39. o.26 „Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 17.: Item, si servus seniorem, si miles suum comitem interfecerit (Závodszky 1904. 156. o.).27 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 17. (Závodszky 1904. 155. o.).

zsoldos2.indd 43 2016.06.23. 9:10:29

44

ispánját megölő milesre az a rendelkezés vonatkozott, amely szerint a büntetést akkor sem kerülhették el, ha az elől valamely egyházban kerestek menedéket. Mivel a miles ez alka-lommal épp úgy együtt szerepel a szolgával, mint abban a törvénycikkben, ahol a szolga és a miles szökéséről esik szó, kézenfekvőnek tűnhet az az értelmezés, mely szerint itt is szolgarendű milesszel van dolgunk. Ha valóban helyes ez a gondolatmenet, az messze-menő következtetések levonására ad alkalmat, hiszen az idézett töredékben a miles nem akármiféle ispánt öl meg, hanem a „sajátjá”-t (suum comitem), azaz a tévedés különösebb kockázata nélkül feltételezhetjük, hogy a várispánságokban szolgálatot vállaló milesekre vonatkozik a rendelkezés, akik ezek szerint szolgarendűek voltak.

Az ispán és a miles közötti kapcsolat más aspektusaira vonatkozó törvények ellenben más módon is magyarázhatók. Az ide vonható törvények egyike tíz arany penzában szabja meg annak a milesnek a büntetését, aki „az ő ispánja által igazságosan hozott íté-letet megvetve, a királyhoz fellebbez azért, hogy ispánját igazságtalannak tüntesse fel”.28 Ez alkalommal is a miles „saját” ispánja szerepel a szövegben, így nyilván itt is a váris-pánságnak szolgáló milesszel van dolgunk, ám a várispánnak az ilyen miles felett érvé-nyesülő bírói joghatóságából nem következik szükségképpen az, hogy a várszervezet-ben szolgálatot vállaló milesek a várszervezeti népekhez hasonlóan szolgarendűek lettek volna. Nagyon is elképzelhető, hogy szabadok voltak azokhoz a várföldön megtelepe-dett közszabad vendégtelepesekhez (hospites) hasonlóan, akiknek a bírája — XIII. szá-zadi adataink szerint, de nyilván már korábban is — szintén a vár(megyés)ispán volt.29

Az ispán és a miles viszonyának egy másik oldalát két további törvényhely világítja meg. Ezek egyike arról az esetről rendelkezik „ha az ispánok közül valaki valamilyen ürüggyel egy milestől elvesz valamit”,30 a másik pedig arról, hogy mi történjék akkor, „ha […] a milesek közül valaki az általa önként adott ajándékról hazug módra azt állítja, hogy azt erőszakkal vették el tőle”.31 A két cikkely nyilvánvalóan összefüggésben áll egymással, így az, akit a miles hamisan vádol javai elvételével, más, mint az ispán, aligha lehet. A törvé-nyekből kiderül, hogy az ispánnak ahhoz, hogy valamit elvegyen a milestől, „ürügy”-re volt szüksége, ha viszont mégis kapott attól valamit, az csak „önként adott ajándék” lehe-tett. Ez a helyzet egyértelműen arra vall, hogy az ispán nem adóztathatta az ispánságá-nak szolgáló milest. Igaz ugyan, hogy utóbb a szolgai jogállású várjobbágyok sem adóz-tak,32 ám esetükben az adómentesség annak a — modern társadalomtörténet-írásunk által kötött szabadságnak nevezett33 — jogállásnak volt az elválaszthatatlan része, amely

28 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 9.: Si quis militum iudicium a suo comite recte iudicatum spernens, regem appellaverit, cupiens comitem suum reddere iniustum, sit debitor decem pensarum auri suo comiti (Závodszky 1904. 154. o.).29 Zsoldos 1999. 37–43. o.30 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 10.: Si quis comitum iuventa aliqua occasione quid iniuste militi abstulerit (Závodszky 1904. 155. o.).31 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 11.: Si quis autem militum, suum spontaneum donum dicens sibi vi ablatum, mendax extiterit uo.).32 Zsoldos 1999. 75–77. o. 33 A fogalomra lásd: Bolla 1983. 40–43. o.

zsoldos2.indd 44 2016.06.23. 9:10:29

45

Szent István korában még tudvalevőleg nem létezett, így a Szent István-kori milesek adóz-tatásának hiányát aligha lehet ennek mintájára magyarázni.

A várispánságoknak szolgáló, s azok ispánjaival ily módon kapcsolatba kerülő milesek esetében tehát, sem azok szolgai jogállását nem lehet bizonyítani, sem annak ellenkezőjét, a szabad státust. Maga a szolgálat mindenesetre nem tekinthető az előbbire utaló jelnek, hiszen az urát „rábeszélés”-re elhagyó miles kapcsán láthattuk, hogy a kor ismerte a szol-gálat olyan formáját, mely jól megfért a személyes szabadság birtoklásával.

Kérdés mármost, miként értelmezzük azt a jelenséget, hogy Szent István törvényei hol bizonyíthatóan szabad, hol pedig igazolhatóan szolgai jogállású milesekről tesznek említést. A dilemma régóta jelen van a magyar történetírásban.34 A kérdéssel foglalkozó történetírók között voltak, akik kétféle, egy szabad és egy szolgai jogállású miles-réte-get feltételeztek, míg mások a jogállást illetően egységesnek gondolták a milesek rétegét: utóbbiak többsége szabad állapotú milesekkel számolt, bár ennek ellenkezőjére is van példa. Az egymással összeegyeztethetetlen álláspontok kialakulásához végső soron alig-hanem az vezetett, hogy a kutatás azzal a feltételezéssel élt, mely szerint mindenegyes olyan törvényhely, amelyben a miles kifejezés felbukkan, a kor társadalmának valame-lyik rétegére vonatkozik, s vita legfeljebb azon lehet, hogy ennek a rétegnek mik voltak a sajátképpeni jellemzői. Mivel azonban, mint láthattuk, mind a milesek szabad volta, mind pedig szolgai jogállása mellett felhozhatók bizonyító erejűnek gondolható törvény-helyek, egy efféle vita szükségképpen zsákutcába torkollik.

A megoldást annak belátása jelentheti, hogy Szent István törvényei a miles kifejezést éppúgy kétféle értelemben használják, ahogy az az „ispán” esetében is megfigyelhető. Az „ispán” a törvényekben részint tisztségnévként (’ispáni tisztet viselő személy’ értelem-ben), részint egy társadalmi réteg tagjainak megjelöléseként fordul elő. Mindazokon a helyeken, ahol az „ispán” az utóbbi jelentésben bukkan fel, ott találjuk a milest is. Két-ségtelen tehát, hogy Szent István korában a szót a társadalom egyik rétegének megjelö-lésére is alkalmazták. Feltűnő ugyanakkor, hogy ezek között a cikkelyek között egyet-len olyan sincs, ahol ne lehetne bizonyítani, hogy az ott említett miles szabad ember. Ha tehát Szent István korában a miles kifejezést egy meghatározott társadalmi réteg tagjai-nak megnevezésére használták, mint ahogy valóban használták is, akkor ennek a réteg-nek a tagjai szabadok voltak. Ez idáig rendben is volna, csakhogy e gondolatmenet nem segít a szolgarendű milesekre vonatkozó utalások értelmezésében. Elvileg feltételezhet-nénk, hogy a kor ugyanazt a kifejezést, tudniillik a milest két, egymástól alapvetően eltérő társadalmi csoport tagjaira is alkalmazta, azaz a szabad milesek mellett még egy szol-garendűekből álló miles-réteg is létezett. Ennek a megoldásnak a támogatására még egy időben viszonylag közeli párhuzam is felhozható lenne, amennyiben ugyanis köztudo-mású, hogy a XI. század utolsó negyedétől kezdődően latin nyelvű forrásaink a „szabad” (liber) kifejezést nem csak a voltaképpeni szabadokra alkalmazzák, hanem olyan szolgai jogállásúakra is, akik a teljes alávetettségben élő társaikhoz képest kiváltságos helyzetbe

34 Lásd: Borosy 1974. 3–25. o. (a kérdés korábbi irodalmának elemzésével), vö. még: Györffy 1977. 468–471. o.; Bolla 1983. 34. o.; Kristó 1986a. 186–189. o.; Zsoldos 1999. 18. o.

zsoldos2.indd 45 2016.06.23. 9:10:29

46

jutva élveztek egyfajta viszonylagos szabadságot. Csakhogy ez a párhuzam, ahogy az már analógiák esetében gyakorta megesik, éppen a lényeget illetően vezetne félre. A szolga-rendűek bizonyos csoportjaira is a „szabad” (liber) terminust alkalmazó gyakorlat hát-terében ugyanis az a nagy jelentőségű változás áll, amelynek eredményeként a „szabad-ság” fogalmának fogalmi egysége megbomlott az első ezredfordulótól a XI. század utolsó negyedéig eltelt évtizedek társadalmi folyamataival összhangban. Szent István korában azonban a „szabadság” (libertas) még egységes volt, s így a szabadokat megillető jogállás határai az Aba Sámuelhez vagy Honthoz hasonló előkelőktől egészen a nincstelen „nép-ből valók” társadalmi státusáig terjedtek, miközben a szolgaságon belül sem különböz-tethetőek meg egymástól eltérő fokozatok.35 Ami lehetséges, sőt, ésszerű fejlemény volt a „szabadság” fogalmának relativizálódása után, az e változás bekövetkezte előtt elkép-zelhetetlen. Szent István törvényei a miles terminust csak egyetlen társadalmi csoportra, jelesül a szabadok katonáskodással tartozó középrétegéhez tartozó személyekre vonat-kozóan használják: ők voltak azok, akiket — a latin kifejezés magyar nyelvű megfele-lőjeként — a magyar történetírás régi hagyományt követve ma is „vitéz”-eknek nevez.36 A törvényekben említett szolgarendű milesek nem ennek a társadalmi rétegnek voltak a tagjai, hanem különböző tulajdonosok — a törvények utalásai szerint a király és világi magánbirtokosok — szolgai jogállású harcosai, akiket a törvények megszövegezői magá-tól értetődő természetességgel neveztek ’katoná-nak’, azaz milesnek.

35 Bolla 1983. 30–34., 40–43. o.36 Vö. azonban: Györffy 1977. 471. o.

zsoldos2.indd 46 2016.06.23. 9:10:29

47

Confinium és marchia

Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről

Az Árpád-kori határvédelem korai intézményeivel kapcsolatosan rendszeresen találkoz-hatunk történetírásunkban a „határvármegye”, a „határvárispánság”, a „határvár” és a „határispánság” fogalmával. Ezek a kifejezések — feltéve persze, hogy használatuk következetes — valóban alkalmasaknak látszanak arra, hogy az Árpádok királyságá-nak különböző határvédelmi intézményeit jelöljék, mégpedig annál is inkább, mert a közöttük meglévő tartalmi eltérések viszonylag egyszerűen leírhatók. Csakhogy a kérdé-ses fogalmak használata sem következetesnek, sem egységesnek nem mondható. A jelen-ség oka végső soron alighanem abban a nagymúltra visszatekintő vitában gyökeredzik, amely a korai határvédelem intézményi hátterét illetően jelenleg is megosztja a magyar történetírást. A terminológiai bizonytalanság, miként általában, a határvédelem kérdé-sében is számos félreértés forrása lehet, s ezért nagyon is kívánatos lenne felszámolása. A „végleges megoldás” — ha annak elérése egyáltalán lehetséges, ami a kor forrásadott-ságainak ismeretében szerfelett kérdéses — az Árpád-kori határvédelem egészének vizs-gálatától lenne várható, erre azonban jelen tanulmány már csak korlátozott terjedelme miatt sem vállalkozhat. Köztudomású ugyanis, hogy a téma meglehetősen szerteágazó: a szorosan vett had- és intézménytörténeti vonatkozások mellett társadalom-, sőt, gaz-daságtörténeti kérdések is felmerülnek, ide vonhatók továbbá a kor Magyarországán élt idegen (például besenyők, izmaeliták), illetve annak tekintett (székelyek) etnikai cso-portokra vonatkozó kutatások jó része, s akkor még szó sem esett olyan, elsősorban a régészet eszközeivel és módszereivel kutatható és értelmezhető objektumokról, ame-lyekről okkal gyanítható, hogy szintén a határvédelem körébe tartozóknak tekinthetők. Az alábbiakban következő tanulmány ezért csupán néhány, a korai határvédelem intéz-ményeivel szorosan összefüggő kérdést vizsgál abban a reményben, hogy az előadottak, ha mégoly csekély mértékben is, de hozzájárulnak majd a korai határvédelemmel kap-csolatos vitakérdések tisztázásához.

Mindenekelőtt célszerűnek látszik röviden áttekinteni az elöljáróban említett négy fogalom használatában megmutatkozó főbb jellegzetességeket. Határvármegyének azo-kat a megyéket szokás tartani, amelyeknek az ország határaival érintkező területén a megyéével azonos néven emlegetett várispánság működött (például Nyitra, Újvár stb.).1 Nem tartoznak közéjük tehát azok a megyék, amelyek a királyi vármegyék klasszikus típusába sorolhatók ugyan, de az ország belsejében fekszenek (például Fejér, Veszprém stb.), sem pedig azok, amelyek, bár határ mentiek, várispánságuk nem volt, mivel kirá-lyi erdőuradalmakból a XII. század közepén vagy inkább végén megszervezett erdő-

1 Lásd pl. Györffy 1977. 208–209. o.; Kristó 1986a. 192–193. o.

zsoldos2.indd 47 2016.06.23. 9:10:30

48

ispánságként alakultak megyévé a XIII–XIV. század folyamán (például Sáros, Bereg stb.).2 A határvárispánságot ugyanazon a módon választhatjuk el a határvármegyétől, ahogy a várispánság és a vármegye intézményét általában is megkülönböztetjük egymás-tól. A várispánságok (comitatus castri) ugyanis a sajátos feladatkörrel rendelkező uralko-dói birtoktípus, a királyi várszervezet egyes helyi egységei voltak, amelyeknek szórtan elhelyezkedő birtoktestei egyfajta, területileg össze nem függő uradalmat alkottak a köz-pontként szolgáló várral együtt. A vármegye ellenben — amint az az utóbbi évtizedek eredményei nyomán3 ma már egyértelműen megállapítható — területileg zárt4 igazga-tási egységként írható le, amelynek területéhez a helyi várispánság földjein túlmenően az egyéb királyi (királynéi, hercegi), valamint az egyházi és a világi (magán)birtokok is hozzátartoztak. A „várispánság” és a „vármegye” tehát különböző intézményeket jelölő fogalmak, jóllehet Árpád-kori forrásaink gyakorta mindkettőre ugyanazt a kifejezést, a comitatust (’ispánság’) alkalmazzák. A határvárispánság minősítés történetírásunkban azokhoz a várispánságokhoz kapcsolódik rendszerint, amelyek várai a mai fogalmaink szerinti országhatárokhoz közeli helyeken létesültek, s ily módon felmerül velük kap-csolatban a határvédő funkció gyanúja, ugyanakkor viszont — ellentétben a várispán-ságok többségével — nem szerveződött körülöttük vármegye. Ilyen megfontolások alap-ján tartják általában határvárispánságnak a Vág folyó völgyében épült várak (például Szolgagyőr, Bolondóc stb.) ispánságait, s néhány más, az ország egyéb vidékein létesült hasonló várispánságot (például Locsmánd, Kovázd stb.).5 A határvármegyék és a határ-várispánságok határvédő jellege mellett szóló érvként földrajzi helyzetük mellett azt is figyelembe szokás venni, hogy XIII. századi adataink szerint ezek ispánsági népei között ott találjuk a határőrökként azonosított őröket (speculatores)6 és lövőket (sagittarii),7 vala-mint a várispánság tisztségviselőinek sorában szerepel az őrnagy (maior speculatorum).8

A határvármegye és a határvárispánság fogalma tehát rendben lévőnek látszik, két megjegyzés mindazonáltal vizsgálatunknak már ezen a pontján is ide kívánkozik. Egy-felől ugyanis maga a határvédelmi feladat az úgynevezett határvármegyék esetében min-denekelőtt a helyi várispánságra, illetve annak bizonyos népeire hárult, s a várispánság-tól megkülönböztetendő megyei intézménynek a szorosan vett határvédelemhez viszony-lag kevés köze lehetett. Ebből a szempontból a határvármegye kifejezés nem mondható szerencsésnek, hiszen a határvármegye és a határvárispánság fogalmak párhuzamos használata legfeljebb annak a különbségnek az érzékeltetésére alkalmas, amely például az újvári és a szolgagyőri várispánság között a megyeszervezettel való kapcsolatukban vitathatatlanul fennállt. Ez a különbség a határvédelem feladatainak ellátásában bizo-

2 Vö. Mályusz 1922.; Györffy 1987–1998. I. 45–48., 191–194., 522–523., 740. o.; Szűcs 1993b. (különö-sen: 23–24. o.).3 Váczy 1958. 335. o.; Györffy 1958. 28–30. o.; Kristó 1988. 100–114. o.4 Néhány megye esetében (például Újvár, Hont) több, egymástól bizonyos távolságra fekvő tömbből állt a megye területe, ám a lényeget illetően ezek az egyedi sajátosságok elhanyagolhatóak.5 Györffy 1977. 329. o.; Kristó 1988. 304., 352. o.6 1208: RA I/1. 75. o.; 1213: UB I. 64. o.; 1245: CDES II. 132. o. stb.7 1268: CDCr V. 481. o.; HO VIII. 438–440. o.; 1272: CD V/1. 184. o. stb.8 (1262–1265 k.): Héderváry okl. I. 3. o.; 1268: ÁÚO VIII. 208. o.; 1270: Történelmi Tár 1908. 381. o. stb.

zsoldos2.indd 48 2016.06.23. 9:10:30

49

nyos szerephez juthatott ugyan — például a várszervezethez nem tartozó megyebeliek által teljesített vármunkák9 révén —, mégis nehéz lenne lényegi különbséget találni az újvári és a szolgagyőri várispánság egyéb jellemzői között. Határvédő szereppel rendel-kező várispánságként mind a kettő határvárispánságnak tekinthető, s ebből a szempont-ból másodlagos jelentőségű, hogy az újvári várispánság történetesen egy vármegyéhez, jelesül Újvárhoz kapcsolódott. Másfelől azonban, miként azt a confiniumok mibenlété-vel kapcsolatosan az alábbiakban látni fogjuk, a határ menti vármegyéknek — a territo-riális igazgatás egységeiként — mégiscsak volt olyan jellemzője, amely indokolttá teszi a „határvármegye” terminus használatát.

A másik megjegyzésnek az elöljáróban említett, s az alábbiakban részletesebben is tár-gyalandó vita szempontjából van jelentősége, amennyiben megállapítható, hogy mind a határvármegye, mind a határvárispánság fogalma azon az elgondoláson alapul, mi sze-rint az Árpád-kori határvédelem már a korai időkben, a XI–XII. században is — leg-alább részben — a várispánságok intézményére támaszkodott.

Az akár megyével együtt, akár attól függetlenül megszervezett, s határvédelmi felada-tokat (is) ellátó várispánságok várai magától értetődően határváraknak is minősíthetőek lennének, ez azonban nem kívánatos terminológiai zavart támasztana. Ebben az esetben ugyanis elsikkadna, de mindenesetre túlságosan a háttérbe szorulna az az éppen nem elhanyagolható körülmény, hogy ezek a várak nem önmagukban álltak, hanem egy-egy népekkel és földekkel rendelkező ispánság központjai voltak. A határvár kifejezést ezért célszerű azon erősségek megjelölésére fenntartani, amelyekkel kapcsolatban felmerül a határvédelmi funkció lehetősége, ám anélkül, hogy a vár ispánsági központ lenne. Ez utóbbi minden kételyt eloszlató igazolása, mint minden negatív állításé, meglehetősen nehéz, ha éppen nem lehetetlen. Jellemző példaként említhető a Sopron megyében fekvő kapuvári és babóti vár esete, amelyeket a XIV. századi krónikakompozíció egy 1074. évi eseménnyel összefüggésben szerepeltet,10 s amelyek okleveles említései sem hiányoz-nak.11 A határvédő szerepet a földrajzi megfontolásokon túlmenően a közeli Mihályinál emlegetett királyi gyepük (indiganes regis)12 valószínűsítik, valamint — Kapuvár eseté-ben — magának a várnak a neve.13 Másfelől azonban Kapuvár megítélésének kérdését nehézzé teszi, hogy a rába(köz)i főesperesség,14 illetve a rábaközi districtus15 létére hivat-kozva felmerült: Kapuvár eredetileg „kisebb várkerület”,16 más vélemény szerint pedig Szent István-kori vármegye központja17 lett volna. E sejtések, bár további adatok nem

9 1231: 28. c. (Enchiridion, 140. o.).10 Chronici Hungarici compositio saeculi XIV., c. 124. (SRH I. 394. o., vö. még: uo. 331. o.).11 1162: UB I. 24. o.; 1296: UB II. 303. o.; 1253: RA 996–997. sz.12 1233: CD III/2. 333. o., idézi: Kristó – Makk – Szegfű 1973. 648. o. (97. jegyz.).13 Kristó – Makk – Szegfű 1973. 648–650. o.; Györffy 1977. 213. o.14 Belitzky 1938. 604–609. o.; Kristó 1988. 270. o.15 Belitzky 1938. 437. o.; Kristó 1988. 270. o.; Engel 1996. I. 178. o.16 Györffy 1977. 209. o.17 Kristó 1988. 270–271. o.

zsoldos2.indd 49 2016.06.23. 9:10:30

50

hozhatók fel mellettük,18 a főesperességek és a világi igazgatás intézményeinek össze-függései19 miatt megalapozatlanoknak nem tekinthetők, s a két megoldás bármelyiké-nek beigazolódása esetén határvár helyett ispánsági várnak kellene gondolnunk Kapu-várt. Hogy a feltételezett kapuvári ispánság, ha egyáltalán volt ilyen, milyen jellegű volt annak, vizsgálatunk szempontjából nincs jelentősége, már csak azért sem, mert bármi-ként is vélekedjünk Kapuvárról, a közeli Babót mindenképpen megfelel a határvár elő-zőekben felvázolt jellemzőinek, s ezért a határvárral, mint a korai határvédelem tényle-gesen létező intézményével, Kapuvár esetétől függetlenül is indokolt számolni. Néhány korai dél-erdélyi várral kapcsolatban egyébiránt szintén megfogalmazódott, hogy határ-várak lennének.20

Az eddig szóba került mindhárom fogalom — határvármegye, határvárispánság, határ-vár — közös vonása, hogy a határvédelem korai intézményei között szerepet juttatnak a váraknak. Az elöljáróban említett negyedik kifejezésnek, a határispánságnak ugyan-akkor csak abban az esetben van értelme, ha annak használatakor olyan — kizárólag vagy részben — határvédelmi feladatot ellátó ispánságra gondolunk, amely egyfelől, ha rendelkezett is várral, ispánságának szervezete mégis lényegesen különbözött a vár-ispánságok ismert modelljétől, másfelől pedig ispánja és területe nem tartozott egyet-len megyésispán és vármegye joghatósága alá sem. Az előbbi feltétel arra szolgál, hogy a határispánságot fogalmilag elhatárolhassuk a már említett határvárispánságoktól, az utóbbi nem teljesülése viszont magától értetődően a kérdéses intézmény önálló ispánság voltát kérdőjelezné meg.21 Általánosan elfogadott feltételezés szerint ilyen határispánsá-got létesített Szent István a Szerémségben, mely azonban 1072 után felbomlott. Terü-letének keleti része megyévé alakult (Szerém), a nyugati pedig beolvadt a szomszédos megye területébe; az egymástól ezen a ponton eltérő vélekedések szerint Baranya vagy Valkó jöhet szóba. A szerémségi határispánság (marchia) emlékét őrizné e szerint a pécsi püspökség egyik főesperességének, a marchiainak a neve (archidiaconatus de Marchia).22 Ez a rekonstrukció nem mentes ugyan bizonyos, az alábbiakban még részletezendő nehéz-

18 Itt jegyzendő meg, hogy Belitzky a rábaközi terület különállását a besenyők itteni jelenlétével hozta összefüggésbe: Belitzky 1938. 172–174., 351. o., vö. még: Belitzky 1934. 65–72. o.19 Összefoglalóan: Kristó 1988. 214–235. o.20 Entz 1994. 22. o.; Bóna 1995. 25–28., 37. o. Megjegyzendő, hogy Bóna Ó-Hunyadvárat „István-ko-ri ispáni vár”-nak minősíti (uo. 27. o.). Ennek a felfogásnak azonban ellentmond az írott források tel-jes hallgatása egy feltételezett „hunyadi ispánság”-ról (vö. Kristó 1988. 505. o.), s maga Hunyad megye” (comitatus de Hunod) is viszonylag későn, 1276-ban tűnik fel először (UGS 111. o.). Ezt a helyzetet a ma-gyar történetírás többnyire azzal magyarázza, hogy Hunyad területe eredetileg a Dél-Erdély nagy részét felölelő Fehér megyéből szakadt ki, hogy pontosan mikor, a felől már eltérnek a vélemények (vö. Kristó 1988. 505. o.). Egyébiránt a Hunyad megye Szent István-kori létrejöttét valló feltételezés is azzal számol, hogy „ispánja nem volt önálló […] hanem a [gyula]fehérvári ispán tisztét betöltő erdélyi vajdától függött” (Györffy 1987–1998. III. 281. o.). Az írott források és a régészeti megfigyelések között feszülő ellentét fel-oldására az a magyarázat kínálkozik, mely szerint Ó-Hunyadvár az erdélyi Fehér vármegye területén lé-tesített, szervezetileg ahhoz tartozó határvár lehetett.21 Vö. ellenben: Borosy 1977. 554. o.22 Györffy 1952–1953. 33–340. o.; Kristó 1988. 299–302., 456–458. o.

zsoldos2.indd 50 2016.06.23. 9:10:30

51

ségektől, ezek azonban érdemben nem változtatnak azon, hogy egy korai határispánság léte valóban feltételezhető a Szerémségben.

Amint az az eddigiekből látható, történetírásunk az elöljáróban említett négy fogalom mindegyikéhez társít bizonyos konkrét példákat. A kérdéses fogalmak használatának lét-jogosultsága ugyanakkor mindenekelőtt annak függvénye, hogy mennyiben állják ki a kor forrásaiban a határvédelemmel összefüggésben felmerülő terminusokkal való egy-bevetés próbáját. Éppen ezzel a kérdéssel kapcsolatban fogalmazódtak meg egymással ellentétes álláspontok a magyar történetírásban. A vita lényege abban áll, hogy a XI. szá-zad végének törvényeiben szereplő confinium és marchia kifejezések23 ’határispánság’-ként vagy ’határvármegye’-ként értelmezendők-e. Az egyik nézet képviselői úgy vélik, hogy a confinium (comitatus confinii) és a marchia kifejezésekkel jelölt intézmények önálló, a várispánságokkal együtt létesített királyi vármegyéktől független határispánságok vol-tak, ám különállásuk a XII. század folyamán fokozatosan megszűnt, s a XIII. század ele-jére betagolódtak a várispánságok, illetve azokon keresztül a vármegyék rendjébe. Mások ezzel szemben amellett érvelnek, hogy a határvédelem a királyság megalapításától fogva a várispánságok hálózatán nyugodott, s a „határvidékek ispánjai” (comites confiniorum) kifejezés is a határvármegyék — tehát a határ menti királyi vármegyék — megyésispán-jaira vonatkozik. A királyi várszervezettől független határispánság legfeljebb egy-két helyen tételezhető fel, ám ezek is még a XII. század dereka előtt megszűntek, helyüket és szerepüket a várispánsággal rendelkező királyi vármegyéknek adva át.24

Ha mármost állást kívánunk foglalni a kérdésben, akkor a törvények szövegében néhány ponton biztos fogódzókra lelünk. Kiderül mindenekelőtt, hogy akár confiniumról, akár marchiáról esik szó, annak élén ispán (comes) áll.25 Ez mindenesetre beleillik abba a képbe, amely az Árpádok korai királyságát különböző jellegű és rendeltetésű ispánsá-gok (comitatus) halmazának mutatja. Az „ország semelyik határvidékén” (in aliquo huius terre confinio)26 és a „határvidékek ispánjai” (comitates confiniorum)27 megfogalmazá-sok egyértelműen arra vallanak, hogy legalábbis confiniumból kettő vagy több lehetett.

Szembetűnő ugyanakkor, hogy a kérdéses törvénycikkelyek megfogalmazása termino-lógiai tekintetben távolról sem egységes. Bár önmagában ez a jelenség sem nem szokat-lan, sem nem meghökkentő, mégis tény, hogy a terminológiai eltérések a törvények kro-nológiai rendjével párhuzamosan jelentkeznek. Míg Szent László II. törvénye, melynek keletkezési ideje nem ismert,28 kizárólag a confinium terminust használja, Kálmán király-nak a tarcali zsinaton hozott I. törvénye — 1100 körül29 — ugyanakkor nem ismeri ezt

23 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus cc. 15–17., Colomanni regis decretorum liber primus cc. 36., 76–77., 82. (Závodszky 1904. 170., 188., 193–194. o.).24 A kutatástörténetre lásd: Borosy 1977. 543–548. o., vö. még: Veszprémy László: Határispánság. In: KMTL 255–256. o.25 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus cc. 16–17., Colomanni regis decretorum liber primus c. 36. (Závodszky 1904. 170–171., 188. o.).26 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus c. 15. (Závodszky 1904. 170. o.).27 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus c. 17. (Závodszky 1904. 170–171. o.).28 Vö. Jánosi 1996. 104–120. o.29 Vö. MT I/2. 963. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája).

zsoldos2.indd 51 2016.06.23. 9:10:30

52

a kifejezést, ellenben felbukkan benne a nyelvileg közel álló fines30 és a fogalmilag rokon marchia,31 miközben a Szent László-kori comes confiniival alighanem indokoltan állítható párhuzamba az „ispán aki a[z ország] kijáratát őrzi” (comes, qui exitus [sc. regni] tenet)32 megfogalmazás. A terminológiai eltérések a legszembetűnőbben Szent László II. törvé-nye 17. és Kálmán I. törvénye 77. cikkelyének egybevetése révén mutatkoznak meg. Az előbbi tilalmazza, hogy a „határvidékek ispánjai” a király engedélye nélkül hozzájárul-janak lovak vagy ökrök külföldre történő eladásához.33 Kálmán törvénye szintén bizo-nyos javak kivitelét korlátozza, megengedi viszont az ökrök exportját. A két törvénycik-kely nyilvánvalóan ugyanazon kérdésre, jelesül a modern fogalmaink szerinti külkeres-kedelemre vonatkozik. A rendelkezések eltérései közül szempontunkból természetesen nem az ökrök eladásának tilalmazása vagy engedélyezése bír jelentőséggel, hanem az, hogy míg Szent László törvénye az intézkedés esetleges megszegőiként a „határvidékek ispánjai”-t veszi számításba, Kálmáné ugyanezen vonatkozásban a minden külön jelző vagy értelmező nélkül említett „ispánok”-at szerepelteti.34 Világos tehát, hogy ugyan-azon összefüggésben a Szent László-kori „határvidékek ispánjai” helyén Kálmán idejé-ben az „ispánok” álltak. Önmagában ebből a párhuzamból azonban kockázatos lenne messzemenő következtetéseket levonni. Bár aligha lehet alaptalannak tartani a kérdé-ses cikkely comeseinek ’megyésispán’-ként való értelmezését — ugyanez a törvény szá-mos más cikkelye esetében természetesnek tűnő megoldás35 —, mégis óvatosságra int, hogy a puszta „ispán” (comes) kifejezés köztudottan számos jelentésben volt használa-tos az Árpád-kor latinságában, s ráadásul Kálmán törvényének más helyein felbukkan a ’megyésispán’ szabatos megfelelőjeként a comes parochianus és a comes comitatus/civitatis forma.36 A két törvénycikkely párhuzama alapján ily módon a comites confiniorum azo-nosítása a megyésispánokkal lehetséges ugyan, de nem szükségszerű.

Jóval határozottabb eredményre vezet, ha Szent László ugyanezen törvénycikke lyének (II. 17.) a confiniumok szervezetére vonatkozó adatait vesszük szemügyre. E szerint a confiniumok élén, mint arról már szó esett, ispánok (comites) állottak, a határ őrzésének feladatát pedig „a határvidékek őrei, akiket közönségesen őröknek mondanak” (custodes […] confiniorum, qui vulgo ewrii vocantur) látták el, s ez utóbbiaknak közvetlen elöljá-rói is voltak (illis […] custodibus, qui presunt). Ez a szervezeti modell ugyan megfelel a XIII. századi várispánságokra jellemző őr–őrnagy–vár(megyés)ispán (speculator–maior speculatorum–comes castri/comitatus) hármasságnak, de a párhuzam ez esetben sem per-

30 Colomanni regis decretorum liber primus c. 76. (Závodszky 1904. 193. o.).31 Colomanni regis decretorum liber primus c. 36. (Závodszky 1904. 188. o.).32 Colomanni regis decretorum liber primus c. 82. (Závodszky 1904. 194. o.).33 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus c. 17. (Závodszky 1904. 170–171. o.).34 Colomanni regis decretorum liber primus c. 77. (Závodszky 1904. 193. o.).35 Lásd pl.: Colomanni regis decretorum liber primus cc. 2., 5., 13., 24., 25., 38., 78., 79. (Závodszky 1904. 184., 185., 186., 188., 193. o.).36 Colomanni regis decretorum liber primus c. 11., 28. (Závodszky 1904. 185., 187. o.). Megjegyzen-dő, hogy a 28. cikkelyben szereplő „comes comitatus/civitatis” a megyei bíró (vö. Colomanni regis decretorum liber primus c. 37. [Závodszky 1904. 188. o.]) említése miatt tekinthető inkább ’megyésispán’-nak, semmint ’várispán’-nak.

zsoldos2.indd 52 2016.06.23. 9:10:30

53

döntő, hiszen elvileg lehetséges, hogy az az egykor önálló határispánságoknak a váris-pánságokba történt beolvadását követően, másodlagosan jött létre. Hogy mégsem erről van szó, arra a határőrök népnyelvi elnevezése mutat rá, mégpedig nagy nyomatékkal. Az „őrök” (ewrii) kifejezés ugyanis felbukkan egy másik, közelkorú forrásban, Szent László III. törvényének 1. cikkelyében. Ennek szövege a várak közönségesen „őrök”-nek nevezett népeit említi, akiknek az élén száznagyok és tíznagyok állnak.37 Vitán felül áll, hogy az ebben a törvénycikkelyben szereplő várak (civitates) a várispánságok váraival, maguk az őrök pedig az az idő szerint többnyire civis vagy civilis, a XIII. századtól több-nyire castrensis néven szereplő38 várnépbeliekkel azonosak. Kérdésessé legfeljebb az tehető, hogy az „őr” kifejezés azonos társadalmi csoportra vonatkozik-e Szent László törvénye-inek e két cikkelyében. A várispánságoktól független határispánságok egykori létének hívei a kérdésre határozott „nem”-mel felelnek. Érveik mindmáig legteljesebb gyűjtemé-nye Tagányi Károly tanulmányaiban lelhető fel. Tagányi szerint a határőrök azért nem lehetnek azonosak a várnépbeliekkel — vagy ahogy ő emlegeti őket: „várszolgák”-kal

—, mert 1. csak a határőrök szerepelnek az oklevelekben őrökként, a várszervezet népei viszont soha; 2. a határőrök a határokat őrizték, s nem a határszéli várakat; 3. a határvé-delem régibb a várszervezetnél, s ezért nem is tartozott ahhoz; 4. a várnépbeliek német vagy szláv szolgák, a határőrök viszont magyarok, besenyők vagy székelyek voltak; 5. a várnépbeliek félszabadok, a határőrök ellenben szabadok voltak; s végül 6. a várnépbe-liek tízes és százas szervezetbe osztva, míg a határőrök őrnagyaik irányítása alatt éltek.39

Tagányi etnikumokkal kapcsolatos és társadalomtörténeti jellegű érvei felett oly mér-tékben elszállt az idő, hogy azokkal nem szükséges részletesebben foglalkozni.40 Az, hogy központilag szervezett határvédelem lett volna már a királyság megalapítását megelőzően, nagyon is kétséges — vagy inkább valószínűtlen41 —, mindenesetre Tagányi ezzel kap-csolatos érve logikailag sem állja meg a helyét. Abban, hogy a határőrök feladata elsősor-ban a határok őrizete volt, s nem a váraké, egyetérthetünk Tagányival, ám nyilvánvalóan a bácsi és a szabolcsi vár halászai42 vagy a bihari vár vadászai43 sem a várban halásztak, illetve vadásztak, mégis nehéz lenne ezen az alapon kétségbe vonni várnépbeli mivoltu-kat. A vélekedést, miszerint a várszervezet népei közé tartozókhoz soha nem kapcsoló-dott volna az „őrök” (custodes) kifejezés, nem csak Szent László III. törvényének emlí-tett cikkelye cáfolja, de azok az adatok is, amelyek a bihari vár kapuinak őreit, a borsodi vár börtönének őreit vagy éppen a vasi várhoz tartozó rábai híd őreit emlegetik.44 Igaza lehet végül Tagányinak abban, hogy a határőrök nem centurionatusokba osztva szol-gáltak,45 ám ebből nem következik a várszervezettől való különállásuk, már csak azért

37 Sancti Ladislai regis decretorum liber tertius c.1. (Závodszky 1904. 172–173. o.).38 Vö. Zsoldos 1992. 3. o.; Zsoldos 1993. 27. o.39 Tagányi 1913. 100–102. o.; Tagányi 1916. 301–303., 409–448. o.40 Vö. Borosy 1977. 554. o.; Bolla 1983. passim (különösen 42. o.).41 Kristó – Makk – Szegfű 1973. 640. o.42 1192: ÁÚO XI. 62. o.; 1245: ÁÚO VII. 187–188. o.43 1177: Levéltári Közlemények, 33. (1962) 215. o.44 1177: Levéltári Közlemények, 33. (1962) 215. o.; 1219: VR 223. sz.; 1280: UB II. 145. o.45 Vö. ellenben: Györffy 1977. 454. o.

zsoldos2.indd 53 2016.06.23. 9:10:31

54

sem, mert ismeretes a várszervezeti népek olyan, hasonlóképpen sajátos szolgálatot ellátó csoportja, tudniillik a hirdetőké (precones), amelynek tagjai szintén a centurionatusok szervezetén kívül, hirdetőnagyaik (maior preconum) vezetése alatt éltek,46 mely tisztség e tekintetben pontos megfelelője az őrnagyinak.

Mindebből az következik, hogy nincs olyan ok, mely indokolttá tenné a Szent László két törvényében (III. 1. és II. 17.) szereplő „őrök” egymástól való megkülönböztetését. A „határvidékek őrei” a várszervezet népei közé tartoztak, jogállásukat (status) tekintve várnépbeliek, szolgálatuk (officium) szerint47 pedig határőrök voltak. A népnyelvi „őr” szónak ezek szerint ’várnépbeli’ jelentése (is) volt a XI. század utolsó negyedében, s hogy később is ez lehetett a helyzet — legalábbis egy ideig —, arról az tanúskodik, hogy a XIII. század elején író Anonymus a ’várnépbeli’-t jelentő civilisszel azonos értelemben használja a custos castri kifejezést.48 Idővel a szó jelentéstartalma leszűkült, s a ’határőr’ értelmű speculator megfelelőjévé vált,49 meglehet, azért, mert a speculatorok voltak a vár-népbeliek rétegén belül a legnépesebb olyan csoport, amelynek az officiuma ténylegesen az őrzéssel, tudniillik a határok őrizetével állt kapcsolatban. A XIV. század elején a körösi vár börténének őrzésére rendelt várnépbelieket (custodes carceris castri) ennek megfele-lően „tömlöcóvók”-nak nevezték, amit földjük neve — terra Themlechow — bizonyít.50 Az „őr” szónak a várszervezet népeivel való összetartozása mutatkozik meg ugyanakkor abban a jelenségben, hogy az erdőispánságok latinul custodes silvarum névvel illetett51 jellegzetes szolgálónépi csoportját magyarul nem „erdőőr”-nek, hanem „erdőóvó”-nak (erdeuouou) mondták.52 Márpedig, ha a „határvidékek őrei” várnépbeliek voltak, akkor szükségképpen ispánjuk is várispán volt, azaz a confiniumok nem lehettek a várispánsá-goktól független határispánságok.

Arról, hogy a határőrök már jóval a XIII. század eleje előtt is a várispánságok kötelé-kébe tartoztak, a XIV. századi krónikakompozíció őrzött meg figyelemre méltó tudósítást. A krónikás előadása szerint az 1068. évi besenyő–úz betörés idején „egy bizonyos őr, név szerint Fanciska, aki Újvárból való volt” (quidem […] de speculatoribus, nomine Fanciska, qui erat de Novo Castro) értesítette a Dobokavárott tartózkodó Salamon királyt, valamint Géza és László hercegeket a zsákmányukkal együtt visszavonuló nomádok közeledté-ről.53 Az ehelyütt említett „Újvár” meghatározása nem egyértelmű: a kutatók egy része Abaújvárral azonosítja,54 felmerült azonban az is, hogy az erdélyi Marosújvárról lenne

46 1213: VR 36. sz.; 1214: VR 103. sz.; 1229: VR 369. sz.; 1230: HO VII. 18. o.; 1253: CDES II. 292. o.; 1260: HO VI. 106. o. stb.47 A különbségtételre lásd: Zsoldos 1991a. 49. o. (jelen kötetben: 69. o.).48 P. magistri, qui Anonymus dicitur Gesta Hungarorum c. 21.: „Tunc Zobolsu et socii sui de incolis terre ad castrum illud multos ordinaverunt servientes, qui nunc civiles vocantur” (SRH I. 62. o.) és uo. c. 37:

„ordinatis custodibus castrorum” (SRH I. 79. o.).49 1273: terra speculatorum nostrorum vulgariter ewr dictorum Ffyntha vocata (HO V. 46–47. o.); 1306: condicionales custodes viarum sive speculatores, vulgariter evr dicti (MNL OL DL 68 770.).50 1325: CDCr IX. 248. o., vö. még: 1318: CDCr VIII. 496. o.51 1216: CDES I. 165. o.; 1237: DL 61 136. o.; 1273: HO VIII. 151. o. stb. 52 1353: MEO I. 74. sz. 53 Chronici Hungarici compositio saeculi XIV., c. 102. (SRH I. 366–367. o.). 54 Kristó 2003a. 193. o.; Commentarii, 359. o.

zsoldos2.indd 54 2016.06.23. 9:10:31

55

szó.55 Bármelyik értelmezés mellett foglalunk állást, bizonyos, hogy az őr illetőségét a tudósítás megfogalmazója egy várra, mégpedig egy várispánsági központra való hivat-kozással határozta meg, akár a Szolgagyőr-típusú marosújvári, akár a megyével össze-kapcsolt (aba)újvári várispánságra gondolt. A kérdéses szöveg a XI. századi krónikaszer-kesztés Kálmán-kori folytatójának munkája,56 melyet utóbb interpoláltak.57 Az, hogy az interpoláció az említett Fanciska újvári illetőségét érintené, meglehetősen valószínűtlen, az „őr” (speculator) kifejezés pedig Kálmán korában korszerűnek minősíthető.58 A kérdé-ses krónikahely tehát ugyanarra vall, mint Szent László néhány évtizeddel korábbi törvé-nyei: a XI–XII. század fordulója táján a határőrök a várispánságok szervezetébe tartoztak.

Ha az érem másik oldala felől vesszük szemügyre a confiniumok mibenlétének kérdé-sét, megint csak a várispánságok intézményével találjuk magunkat szembe. Köztudo-mású, hogy az Árpád-kori várispánságok egy részét megyei háttér nélkül szervezték meg, s különösen nagy számban találunk ilyen várispánságokat a Vág völgyében. Kialakítá-suk idejét a kutatás egyöntetűen a XI. század első felére teszi, a vélemények csak abban térnek el egymástól, hogy az új várispánságok létrehozása a Bátor Boleszló lengyel feje-delemmel 1018 előtt vívott harcokkal vagy a német–magyar viszony 1024 után bekö-vetkezett megromlásával hozható-e összefüggésbe.59 Az Altaichi Évkönyvek III. Hen-rik 1042. évi hadjáratára vonatkozó híradása mindenesetre arra vall, hogy ekkor már léteztek a Vág-völgyi várispánságok.60 Mivel a határvédelem erősítésén kívül nehéz lenne bármi más indokát találni a Vág-völgyi várispánságok megszervezésének, puszta létük-ből is meglehetős biztonsággal következtethetünk arra, hogy a határvédelem Szent Ist-ván korától kezdve mindenekelőtt a várispánságok intézményére támaszkodott, s nem pedig az azoktól független határispánságokra: ellenkező esetben ugyanis nyilván nem várispánságok, hanem határispánságok megszervezésére került volna sor.

Mivel a Szent László II. törvényében szereplő confiniumokat, amint az az előzőekből kiderült, a várispánságok intézményéhez kell kapcsolnunk, maga a kifejezés ugyanak-kor jól felismerhetően területet jelöl,61 megállapítható, hogy a „határvidékek” (confinia) az ország határai mentén elterülő vármegyék — a „határvármegyék” — területé-hez tartoztak, s ez az a körülmény, ami ezeket a megyéket „határvármegyék”-ké tette. A confiniumok katonai szervezete ezen vármegyék várispánságainak részeként műkö-dött: ispánjuk azonos volt a kérdéses várispánság — és vármegye — ispánjával, a „határ-vidékek őrei” (custodes confiniorum) pedig a várispánság speciális szolgálatot, tudniillik a confinium őrizetét ellátó várnépei voltak.

A határvármegyék belső, sűrűbben lakott területei és az attól a mai fogalmaink sze-rinti országhatár felé akár tekintélyesebb távolságra eső confinium kapcsolatát területi

55 Györffy 1987–1998. II. 189. o.56 Gerics 1961. 84–88. o.57 Commentarii, 355. o.58 Vö. 1113: DHA 393. o.59 Györffy 1977. 329. o.; Kristó 1988. 352–354. o.60 Cat. font. I. 96. o., értelmezéséhez lásd: Györffy 1977. 329. o.; Kristó 1988. 353–354. o.61 Sancti Ladislai regis decretorum liber secundus cc. 15., 16. (Závodszky 1904. 170. o.).

zsoldos2.indd 55 2016.06.23. 9:10:31

56

vonatkozásban a legérzékletesebben talán a gömörőrök példája szemlélteti. A Szepesség nyugati része eredetileg Gömör megye területéhez számított, jóllehet a tornai Fekete-erdő területileg elválasztotta attól. A Gömör megye confiniumát alkotó szepesi részeken letelepített határőrök felett a gömöri ispán fennhatósága érvényesült, amit a vidéken fel-tűnő Gömör helynév, valamint a határőrök „gömörőr” (Gumureur) elnevezése igazol.62 Hasonlóképpen voltak az újvári ispánságnak is határőrei az utóbb erdőispánsággá szer-vezett, majd önálló megyévé alakuló sárosi confinium területén.63 A gömörőrök csoportja a tornai és a szepesi ispánságok XII. század végére tehető kialakulása64 után szakadha-tott ki a gömöri várispánság kötelékéből. Ezt követően az őrök nem kerültek a területi-leg illetékes szepesi ispán joghatósága alá, hanem „szepesi jobbágyfiúk”-ként, utóbb „sze-pesi nemesek”-ként sajátos partikuláris nemesi csoportot alkotva éltek önálló ispánságuk keretei között. Az ország más vidékein fekvő confiniumok őreinek sorsa ugyanakkor a sze-pesiekétől eltérően alakult. A XII. század végén ispánsággá szervezett, nagy kiterjedésű zólyomi erdőuradalom területe eredetileg Bars65 — és valószínűleg Hont66 — megyéhez tartozott. Ennek megfelelően a későbbi zólyomi erdőispánságban feltűnő turóci és lip-tói jobbágyfiúk, illetve „nemesek” elődei, a szepesi gömörőrökhöz hasonlóan, Bars (és Hont) megye confiniumán letelepített határőrök lehettek. A zólyomi erdőispánság kiala-kítását követően a helyi jobbágyfiúk — szepesi társaikkal ellentétben — az erdőispán-ságot igazgató comes joghatósága alá kerültek.67 Azokon a vidékeken viszont, ahol nem ékelődött a vármegye és confiniuma közé erdőispánság, a confinium a határszéli terüle-tek fokozatos benépesülésével közvetlenül az illető megyébe tagolódott be, a „határvi-dékek őrei” pedig, mint speculatorok, megmaradtak a helyi várispánság népei sorában.

A confiniumoknak a megyéjük központi területeitől való távolsága lehetett elsősorban az a tényező, amelynek következtében az őrnagyi (maior speculatorum) tisztség különle-ges jegyei kifejlődtek. E sajátos vonásokról a vasi várispánság Mogyorósdon élő őreinek (speculatores de Monorosd) köteles szolgálatait (condiciones ac debita) írásba foglaló 1270. évi kiváltságlevél rajzol viszonylag részletes képet. Ennek rendelkezései önmagukban is sokat mondóak, kár lenne azonban kihasználatlanul hagyni azt a lehetőséget, amelyet a várszervezet alá rendelt népek egy másik csoportjának hasonló jellegű oklevelével való összehasonlítás kínál. Az elődei által tett „felesleges és haszontalan” adományok vissza-vonása érdekében indított akciói befejeztével IV. Béla a királyi birtokszervezetek belső

62 Fekete Nagy 1934. 18. o., az ott felsorakoztatott adatok értelmezéséhez lásd: Györffy 1987–1998. II. 466–467. o. A Szepesség keleti része ugyanilyen módon tartozhatott Borsod vármegyéhez (Györffy 1987–1998. I. 737–740. o.). Megjegyzendő, hogy Kristó Gyula elvitatja Gömör határvármegye voltát, s a legkorábbi időkben a Szepesség egészét Borsodhoz tartozónak véli (Kristó 1988. 386–390. o.).63 1272: HO V. 47. o.; 1282: RA II/2–3. 290. o. Sáros eredetileg Újvár megyéhez tartozott, lásd: Györffy 1987–1998. I. 45–48. o.; Kristó 1988. 398–409. o.64 Vö. 1243: CDES II. 89. o.; Fekete Nagy 1934. 253–301. o.65 Györffy 1987–1998. I. 416. o.; Kristó 1988. 371. o.66 Kristó 1988. 376–377. o.67 Összefoglalóan lásd: Mályusz 1922. passim (különösen: 157–159. o.). A turóci és liptói jobbágyfiúk

„nemességére” lásd: Gerics — Ladányi 1991. 13. o.

zsoldos2.indd 56 2016.06.23. 9:10:31

57

ügyei rendezésének szentelte figyelmét.68 Ezzel kapcsolatos intézkedéseiről több oklevele tájékoztat,69 melyek közül az egyik a győri várispánság Ság, Nyúl, Tarján és Écs falubeli szőlőműves várnépeinek helyzetét szabályozza.70 Az őrök és a szőlőművesek oklevelének rendelkezései mind tartalmukat, mind nyelvi megformálásukat tekintve igen közel áll-nak egymáshoz. Némely pontokon ugyanakkor szembetűnők az eltérések, s a további-akban éppen ezek a különbségek érdemelnek megkülönböztetett figyelmet. (Az össze-hasonlítás megkönnyítése érdekében a két oklevél tartalmilag összevethető rendelkezé-seit egymás mellé rendeztük.)

Szőlőműves várnépek, 1240 Vasi őrök, 1270

háznépenként 20 bolgyáni köböl bort adja-nak az ispánnak, és 1 pondust fizessenek a királyi pohárnokok ispánjának (korábban a megtermelt bor felének kétharmada járt a ki-rálynak, egyharmada az ispánnak)

minden tíz háznép 1 birkát, 4 tyúkot, 1 ludat, 20 kenyeret, 1 köböl sört és 5 köböl gabonát adjon az őrnagynak

sem szállásadást az ispánnak, sem a száznagy járandóságát ne fizessenek

ezen felül járandóság vagy szállásadás fejében semmit se adjanak az őrnagynak

sem az ispánnak ajándék vagy lakoma címén, sem a királynak ne adjanak ennél többet, csak ha külön királyi levél azt előírja

sem az ispánnak, sem az őrnagynak ne adja-nak ajándék címén semmit, csak ha külön ki-rályi levél azt előírja

az ispán ne szálljon meg közöttük az őrnagy ne szálljon meg közöttük, és az em-lítetteken felül semmit se szedjen szállásadás címén

az udvarispánnak ne legyen helyettese, csak ha eltávozik a várból

az őrnagynak ne legyen helyettese, de ha el-megy, visszatértéig állíthat helyettest az őrök közül

és [az udvarispán] ne ítéljen olyan perben, mely a falu lerombolásával vagy a szabad-ság elvesztésével jár, az ilyen ügyeket az is-pán ítélje meg

az őrnagy ne ítéljen olyan perben, mely a falu lerombolásával vagy a szabadság elvesztésével jár, az ilyen ügyeket az ispán — és ne az udvar-ispánja — ítélje meg

az udvarispán ne éljen vissza bírói hatalmával az őrnagy ne éljen vissza bírói hatalmávalaz udvarispán ne ítéljen a szőlőművesek ügyé-ben eljáró saját szerviense felett, ilyen esetben az ispán ítéljen, de ő is csak a várjobbágyok jelenlétében

az őrnagy ne ítéljen az őrök ügyében eljáró sa-ját szerviense felett, ilyen esetben az ispán ítél-jen

csak az ispán és az udvarispán ítélkezhet fe-lettük

csak a maguk bírája [=őrnagy] és az és az ispán ítélkezhet felettük

68 Rákos 1974. 20. o.69 1240: CDES II. 51., 56–57., 62–63. o.70 1240: HO III. 5–7. o.

zsoldos2.indd 57 2016.06.23. 9:10:31

58

a fiúörökös nélkül meghalt személy után örö-köljön annak fitestvére

a fiúörökös nélkül meghalt személy javaira se az ispán, se az őrnagy ne tegye rá a kezét, ha-nem azok a meghalt személy fivéreinek jussa-nak, ám az őrnagy az ingóságok közül — ki-véve a szolgákat — választhat egy dolgot ma-gának

ha nincs fitestvér, a vagyon fele az ispánnak, fele az özvegynek és leánya(i)nak jusson

ha nincs fitestvér, a vagyon fele az őrnagynak, fele az özvegynek és leánya(i)nak jusson

ha leánygyermek(ek) sincs(enek), a vagyon kétharmada az ispánnak, egyharmada az öz-vegynek jusson

ha leánygyermek(ek) sincs(enek), a vagyon kétharmada az őrnagynak, egyharmada az öz-vegynek jusson

Az elöljáróban említett különbségek, mint látható, azokban a rendelkezésekben mutatkoznak meg, amelyek a szőlőművesek, illetve az őrök terheivel,71 az ezek rendsze-rébe illeszkedő öröklésjogi intézménnyel, a mortuariummal,72 valamint a bíráskodással kapcsolatos kérdéseket szabályozzák. A szőlőművesek officiumuk szerint a megtermelt borral adóztak, melynek egy része a győri (vár)ispánt illette.73 Ennek párhuzamát az őrök-nél értelemszerűen hiába is keresnénk, hiszen szolgálatuk nem anyagi javak előállításá-nak kötelezettségét rótta rájuk, hanem a határok őrzését. A jogállásukat (status) tekintve a várnépbeliek közé tartozó szőlőművesek, más várnépbeli csoportokhoz hasonlóan, eredetileg centurionatusba szervezve éltek, melynek élén a várjobbágyok közül kikerülő száznagy (centurio) állott. Száznagyuknak a szőlőművesek korábban „járandóság”-gal (debitum centurionis) tartoztak, míg IV. Béla meg nem szüntette száznagyságukat — a választott falusi bírót (villicus) állítva a száznagy helyébe —, s fel nem mentette egyút-tal a szőlőműveseket e teher fizetése alól.74 Hasonló „járandóság” az őrök terhei között is szerepel, ez azonban a száznagy helyett az őrnagynak járt. Ez a körülmény egyfelől megerősíti azt, az adataink hallgatásából adódó feltételezést, mely szerint az őröket nem szervezték centurionatusokba, s így száznagyuk sem volt. Másfelől pedig, mivel néhány státusper tanúsága szerint a „(száznagy) járandósága” magához a várnépi jogálláshoz kap-csolódott,75 ismételten igazolódik, hogy az őrök a várszervezet népeinek hierarchiájában a várnépbeliekkel azonos fokon álltak, azaz maguk is várnépbeliek voltak. Helyzetük annyiban lehetett kedvezőbb a várnépbeliek átlagánál, amennyiben fegyveres szolgála-tuk megbecsültebbnek számított a várnépbeliek többségét terhelő officiumokhoz képest, jóllehet a várjobbágyi szabadságok által biztosított szintnek még így is alatta maradt.76

A szőlőművesek eredeti terhei között ott találjuk az ispánnak járó szállásadást (descensus), melynek teljesítése alól megint csak az 1240. évi oklevél rendelkezése men-tette fel őket. Descensusszal az őrök is tartoztak, ám annak joga esetükben az ispán helyett

71 Összefoglalóan lásd: Zsoldos 1994a. 260–262. o.72 Solymosi 1987. (különösen: 564–566., 572., 578. o.).73 Bővebben lásd: Solymosi 1990. (különösen: 33. o.).74 1240: HO III. 5. o.75 Zsoldos 1994a. 261. o.76 1269: UB I. 358. o.

zsoldos2.indd 58 2016.06.23. 9:10:31

59

az őrnagyot illette. A mogyorósdiak kiváltságlevele összevonva, „járandóság vagy meg-szállás” (debitum seu descensus) néven említi a két terhet, s figyelmet érdemel, hogy az őrnagy ez alkalommal olyan összefüggésben szerepel, mint amilyenben a szőlőművesek esetében a várispánnal találkoztunk.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg két további kérdés kapcsán. Az „ajándék” (donum) követelésétől a szőlőművesek esetében az ispánt, az őrökében az őrnagyot és az ispánt tiltja el a király, az öröklési jog szabályozásakor pedig az örökös nélkül meghalt szőlőmű-ves javainak fele, illetve harmada — meghatározott feltételekkel — az ispánnak jutott, az őröknél ellenben ugyanilyen módon az őrnagy részesült a hagyatékból.

A szőlőművesek és az őrök feletti bíráskodással foglalkozó rendelkezések az őrnagyi tisztség újabb jellemzőit világítják meg. A szőlőművesek kisebb jelentőségű pereiben eredetileg vélhetően éppúgy a száznagyuk járt el, miként az más várnépbeli csoportok esetében is szokásos volt.77 A száznagyság megszüntetése után ügyeiknek az udvarispán (curialis comes) elé utalása magától értetődő fejleménynek tartható, annál is inkább, mert megfelel az 1222. évi Aranybulla egyik rendelkezésének.78 Az udvarispán a vár(megyés)ispán bírói ügyekben illetékes helyetteseként gyakorolt joghatóságot a várnépbeliek felett.79 Mindazon rendelkezések, amelyek az udvarispánnak a szőlőművesek feletti bírás-kodását szabályozzák, az őrök kiváltságlevelében is feltűnnek, ám azzal a különbség-gel, hogy a szöveg megfelelő helyein ott nem az udvarispán, hanem az őrnagy szerepel.

A szőlőművesek és az őrök oklevelének egybevetése révén kibontakozó kép az őrna-gyi tisztség legszembetűnőbb jellemzőjeként azt mutatja, hogy az olyan hatásköröket és jogokat egyesített magában, amelyek más várnépbeli csoportok esetében megoszlot-tak a száznagy, az udvarispán és a vár(megyés)ispán között. Ez a sajátos helyzet minden bizonnyal annak következményeként állt elő, hogy az őrnagy egyszerre volt — a száznagy helyett — az őrök közvetlen várszervezeti előljárója és az ispáni hatalom — viszonylag széles hatáskörrel felruházott — képviselője a távoli confiniumon.80

A Szent László-kori confinium-említéseket tehát nem lehet a várispánságoktól függet-len határispánságokkal összefüggésbe hozni, egy efféle intézmény létét mindazonáltal nehéz lenne tagadni. Forrásainkban ugyanis, ha nem is gyakran, felbukkan a marchia kifejezés, mely ’határvidék, határőrgrófság’ értelemben volt használatos a középkor latin-ságában.81 Az Árpádok királyságában, amint arról már szó esett, egy terület, nevezetesen a Szerémség tulajdonneveként (is) szerepel ez a közszó,82 s ezért a kutatás egyöntetűen feltételezi, hogy a Duna és a Száva között egy marchia létezett egykoron. Maga a kifeje-zés — eltekintve a Szent István neve alatt ránk maradt, s a német császári oklevéladás

77 1213: VR 25. sz.78 1222: 5. c. (Enchiridion, 136. o.). Az intézkedés hátterében álló tényleges gyakorlatra lásd: Bolla 1957. 98. o.79 Holub 1917. 190–191. o.; Holub 1929. 38–39. o.80 Vö. Zsoldos 1994a. 262. o.81 Glossarium V. 270.; Novum Glossarium 159. o. (vö. még: uo. 191. o.); Niermeyer 1976. 654. o. (vö. még: uo. 651. o.).82 A kifejezést a korai magyar oklevelek használják ’birtokhatár’ értelemben is, lásd: DHA I. 183–185., 250–252., 259–260. o.

zsoldos2.indd 59 2016.06.23. 9:10:31

60

hatását tükröző oklevelek marchio-említéseitől83 — felbukkan még az Altaichi Évköny-vek tudósításai között, ahol is az 1039. évnél megemlékeznek bizonyos Sebes marchio Ungarie haláláról,84 valamint Konrád salzburgi érsek életírásában, mely szerint a főpap követe felkereste a marchia Ruthenorumban tartózkodó magyar királyt.85 Előbbi adat az ország nyugati határvidékéhez köthető,86 az utóbbi inkább az északkeletihez,87 bár van vélemény, mely ezt is a nyugati végekre, a mosoni Oroszvár környékére vonatkoz-tatja.88 Szerepel végül a kifejezés Kálmán király I. törvényében, mely elrendeli, hogy ha valamely fontos hírről szerez tudomást a marchia ispánja, követei útján értesítse arról a királyt.89 A szakirodalom által feltárt adatok száma tehát meglehetősen csekély, s ráadá-sul a két külföldi forrás által fenntartott említés esetében az sem áll vitán felül, hogy való-ban témánkhoz tartoznak. Nem zárható ki ugyanis sem az, hogy az Altaichi Évköny-vek szerzője valamelyik határmenti magyar vármegye — „határvármegye” — ispánját tekintette a maga fogalmai szerinti marchiónak — azaz „őrgróf”-nak —, miként az sem lehetetlen, hogy a marchia Ruthenorum egyszerűen csak az ’oroszok felé eső határvidék’ formában értelmezendő. A Szerémség Marchia neve és Kálmán említett törvénye ugyan-akkor kétségtelenné teszik, hogy a marchia intézménye jelen volt az Árpádok királyságá-ban, s valamiképpen a határvédelemmel állt összefüggésben. A „határvármegye” fogal-mának használói a kifejezést e fogalom latin nyelvű megfelelőjének tartják, a marchiót pedig az ilyen megye ispánjának.90 E megfeleltetéssel szemben azonban kételyt ébreszt annak megfontolása, hogy a marchia ’határvármegye’ jelentésének elfogadásából követ-kezően jónéhány marchiával kellene számolnunk az országban, éppen annyival tudni-illik, ahány határmenti megye volt. Ez esetben viszont nehezen lenne megválaszolható, hogy az ország számos területére alkalmazott közszó miképpen válhatott csupán egyet-len vidék, a Szerémség tulajdonnevévé. Ez az ellentmondás a legegyszerűbben oly módon oldható fel, ha feltételezzük: marchiának nevezett intézmény csak a Szerémségben léte-zett, vagy — tompítva e kijelentés élét — legalábbis ott működött elég hosszú ideig ahhoz, hogy a szerémségi marchia, nevet adván az egész vidéknek, a Marchiává válhasson.

A szerémségi marchia létével azonban a kutatás eddig csak egy rövid időszakot, a XI. századot illetően számolt, felbomlásának idejét részint 1072 utánra,91 részint az 1075 és 1096 közötti évekre92 helyezve. A lényeget tekintve egymáshoz közel álló vélekedések nehezen egyeztethetőek össze azzal a már említett ténnyel, hogy a pécsi püspökség egyik főesperessége utóbb „marchiai” (de Marchia) néven szerepel. A főesperességek kialaku-lását ugyanis a XI. század végéhez lehet kötni, s ezen egyházkormányzati intézmények

83 DHA I. 40., 53., 58., 80., 119. o.84 Cat. font. I. 93. o.85 Cat. font. III. 2326. o.86 Lásd a 24. jegyzetben Veszprémy László szócikkét, 256. o.87 Pauler 1899. I. 476. o. (436. sz. jegyz.).88 Kristó 1983b. 202–207. o.89 Colomanni regis decretorum liber primus c. 36. (Závodszky 1904. 188. o.).90 Lásd például: Györffy 1977. 208. o.; Kristó 1988. 192. o.91 Györffy 1952–1953. 340. o.92 Kristó 1988. 302., 456–457. o.

zsoldos2.indd 60 2016.06.23. 9:10:32

61

területi szempontból az az idő szerinti világi igazgatási egységekhez igazodtak,93 ame-lyek azonban, amint arra a győri egyházmegye pápai vagy a veszprémi püspökség segesdi főesperessége figyelmeztet, nem feltétlenül voltak vármegyék. Ha a szerémségi marchia valóban felbomlott volna a XI. század vége előtt, magyarázatra szorulna, hogy mikép-pen kaphatta a főesperesség egy (már) nem létező igazgatási egység nevét. Elvileg felté-telezhető, hogy a főesperesség neve nem a már megszűnt marchiára, hanem a Marchia tájnévre utal — ez esetben analógiaként kínálkoznék az egri püspökség kemeji főespe-ressége94 —, csakhogy a marchia mint tájnév az egész Szerémséget jelentette,95 az annak keleti részén fekvő, a kalocsai főegyházmegyéhez tartozó szerémi főesperesség területé-vel együtt, s nem csupán a marchiai főesperességet alkotó nyugati részt. Jóval valószí-nűbbnek tűnik, hogy esetünkben inkább Borsova vármegye és a borsovai főesperesség példája alkalmazható, ahol is a vármegye felbomlását követően — egyfajta nyelvi kon-zervativizmus érvényesüléseképpen — továbbra is borsovainak mondták a főesperessé-get. Ehhez persze az kellett, hogy előzőleg közel másfél évszázadon keresztül párhuzamo-san létezzen egymás mellett Borsova vármegye és a borsovai főesperesség.96 A marchiai főesperesség elnevezésére — a borsovai példát alapul véve — kielégítő magyarázatnak tekinthető annak feltételezése, hogy a szerémségi marchia még évtizedekkel a XI. szá-zad végét követően is létező igazgatási egység volt, jóllehet Szerém megye kialakulásával kiterjedése hozzávetőleg a marchiai főesperesség területére szorult vissza. Ezt a megol-dást látszik alátámasztani az a megfigyelés is, mely szerint a valkói várispánság földjei fel-tűnő módon hiányoznak a főesperesség területéről.97 A jelenség magyarázata alkalmasint abban lelhető fel, hogy ezen vidék eredetileg nem tartozott Valkó megyéhez, hanem attól független határispánság volt. Bátorítja a feltevést, hogy a szerémségi marchia határőrei között számításba vehető szerémségi muszlimok közössége még 1220 táján is létezett.98

A (szerémségi) marchia élén Kálmán törvénye szerint ispán állott, a kérdés mármost az, hogy ez az ispánság mi módon illeszkedett a vármegyék és várispánságok rendsze-rébe. Mivel a marchia ‘határvármegye’-ként való értelmezése az előzőekben elmondottak miatt elesik, okkal gondolhatjuk a kifejezés szabatos megfelelőjének a ‘határispánság’-ot. Az így értelmezett marchia szükségképpen kívül állt a megyeszervezeten, s erre Kálmán említett törvényének szövegében is találunk — igaz, meglehetősen halvány — utalást. A törvény rendelkezése szerint a marchia ispánjának négy hadi lóval (equis exercitualibus) ellátva kellett útnak indítania a királyhoz hírvivőit. Ugyanez a törvénycikkely más össze-függésben is említést tesz „hadi lovak”-ról elrendelvén, hogy amikor a király vagy a her-ceg valamely megyébe látogat, vezessenek elé egy ilyen lovat.99 A két említés között szem-betűnő az a különbség, hogy az utóbbi esetben — amikor is kétségtelenül a megyéről

93 Összefoglalóan: Kristó 1988. 214–235. o.94 Kemejre lásd: Györffy 1987–1998. III. 106–107. o., vö. még: Kristó 1988. 405–406. o.95 Györffy 1952–1953. 338–339. o.; Kristó 1988. 301. o.96 Borsovára lásd: Györffy 1987–1998. I. 520–523. o.; Németh 1975.; Kristó 1988. 421–425. o.97 Kristó 1988. 303. o.98 Szűcs 1987. 18–20. o.99 Colomanni regis decretorum liber primus c. 36. (Závodszky 1904. 188. o.).

zsoldos2.indd 61 2016.06.23. 9:10:32

62

van szó — a lovak a „megyei” (megalis) jelzővel szerepelnek, míg a marchia ispánjának követei által használt lovaknál hiányzik ez a jelző. Hogy ennek az apróságnak jelentősége lehet, valószínűsíti, hogy ugyanez a törvénycikk megint csak a „két megyei bíró” (iudices II megales) formában említi meg a megyénként két-két önálló bírói kerületben ítélkező királybírákat,100 s így nem indokolatlan bizonyos fokú következetességet feltételezni e tekintetben a törvény megfogalmazásával kapcsolatban.

A XI. századi törvényekben szereplő confinium és marchia kifejezések vizsgálatának eredményeiből — feltéve persze, hogy azok helyesek — a magyar határvédelem korai intézményrendszerére vonatkozóan az alábbi következtetések vonhatók le. A határvéde-lem legáltalánosabb, s vélhetően legkorábbi intézményei a határmenti vármegyék várispán-ságai voltak. E megyék „határvármegye” jellegét az adta meg, hogy az ország „határvidé-kei”, a confiniumok ezen megyék területéhez számítottak, s a „határvidékek őrei” (custodes confiniorum) az említett megyékben működő várispánságok sajátos, a határvédelemmel közvetlenül összefüggő szolgálatot ellátó várnépei voltak. Egyes határvármegyék esetében a confiniumokra telepített őrök mellett az ispánsági vártól megkülönböztetendő, de szer-vezetileg a várispánsághoz tartozó határvárak egészítették ki a határvédelem rendszerét.

A határvédelem további — de még mindig korai, azaz Szent István-kori — kiépí-tése során keltek életre a megyei háttérrel nem rendelkező határvárispánságok. Ezekkel elsősorban az ország leginkább veszélyeztetett nyugati és déli határai mentén találko-zunk, ami egyértelművé teszi: kialakításuk hátterében az a szándék állt, hogy sűrűbbé tegyék a határvédelem intézményeinek hálózatát ezeken a területeken. További kutatáso-kat igényel annak a viszonynak a pontos feltárása, amely a XIII. századot megelőzően a határvárispánságok és a központjukul szolgáló várnak helyet adó vármegye — és annak várispánsága — között volt. Néhány korai időkből való, illetve azokra utaló forrásadat ugyanis azt sugallja, hogy eredetileg a Szolgagyőr-típusú várispánságok nem voltak önál-lóak, hanem a — központjuk szerint — területileg illetékes megyésispán joghatósága alá tartoztak. Ha ez valóban így volt, akkor elsősorban ezek lehettek azok várak, amelyek élére esetenként szolgát állított a király.101 A különböző határvédelmi intézmények sajá-tos kombinációját a soproni példa szemléltetheti, ahol is Sopron határvármegye várispán-ságához határvárak is tartoztak (Babót és talán Kapuvár),102 s a megye területén határ-várispánság (Locsmánd) is létesült. Ez a struktúra inkább a nyugati végekre lehetett jel-lemző, hiszen a határvárispánságok többsége (Bolondóc, Szolgagyőr, Sempte, Locsmánd, Karakó) a Német-római Birodalommal határos területekről ismert, míg délen feküdt az egyetlen olyan határispánság, amelynek egykori léte kétségtelennek tekinthető. Ennek földrajzi fekvése szerfelett valószínűvé teszi azt az elgondolást, hogy létrehozását a Nyu-gat-Európát a Balkánnal összekötő szárazföldi útvonal Magyarországot elhagyó szaka-szának ellenőrzése indokolta. Nem lehetetlen tehát, hogy hasonló határispánság léte-

100 A királybírákra összefoglalóan lásd: Váczy 1930.101 Sancti Stephani decretorum liber secundus c. 16. (Závodszky 1904. 155. o.).102 Ha beigazolódnék Kristó Gyula feltevése arról, hogy az eredeti ispáni központ Sopron helyett Kapu-vár lett volna, akkor az említett struktúra értelemszerűen akként módosulna, hogy a soproni lenne a ka-puvári ispánság határvára, s nem fordítva.

zsoldos2.indd 62 2016.06.23. 9:10:32

63

sülhetett ugyanezen útvonal magyarországi szakaszának másik végpontján, a Mosoni kapu103 táján. Ennek feltételezését a Sebes marchióra vonatkozó 1039. évi adat egyfajta értelmezése is lehetővé teszi.104

A határvédelem e korai intézményrendszere a későbbiekben részint új elemekkel bővült, részint átalakult. A XIII. század második harmadára a határispánság (marchia) típusa eltűnt, bár megjegyzendő, hogy az Erdély délkeleti szegletében kialakított székely ispánság105 főbb vonásai — a megyeszervezettől független, határvédelmi funkcióval (is) rendelkező, önálló ispánság — szembetűnően egyeznek a (szerémségi) marchia ismert jellemzőivel. Az új elemek között említhető ugyanakkor a német és a johannita lovagren-deknek a határvédelemmel összefüggő, s mindkét esetben kudarcba fulladó letelepítése a Barcaságban, illetve a Szörénységben.106 Az átalakulás említett folyamatában minde-nekelőtt a várispánságok intézményének a XIII. század folyamán bekövetkező megrop-panása, majd a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekben végbemenő felbomlása jutott szerephez, párhuzamosan a tatárjárás után nagy számban épített várak megjelené-sével107 és a várispánsági központok hospesközösségeinek kiváltságolásával.108

103 SRH I. 357., vö. Kristó – Makk – Szegfű 1973. 648–650. o.104 Vö. Kristó 1988. 301–302. o. Kristó Gyula részben más megfontolások alapján számol egy korai nyu-gat-magyarországi határispánság létével: Kristó 1983b. 105 A székelyispán tisztségének első okleveles említése IV. Béla 1235. évi oklevelében szerepel egy 1228. évi esemény (vö. Senga 1988. 41–48. o.) előadása során „comes et ductor Siculorum” formában (CDES II. 4. o.). Említést érdemel, hogy az 1146. évi Fischa menti csata leírásakor Freisingi Ottó a magyar elővéd két csapatának élén egy-egy ispánt (comes) szerepeltet (Cat. font. III. 1768. o.). Mivel a magyar krónikák párhuzamos előadásából kitűnik, hogy az elővédet a besenyők és a székelyek alkották (SRH I. 456. o.), okkal merülhet fel az az elgondolás, hogy a székelyispán tisztsége már 1146-ban is létezett. Megnehezíti azonban az adatok effajta értelmezését, hogy külső szemlélőként a német püspök nem feltétlenül tekint-hető jó értesültnek a székelyek igazgatásának kérdését illetően, ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy valamilyen módon már a XI–XII. században is megtörtént a székelyek beillesztése a Magyar Királyság intézményrendszerébe. Bár erről nincsenek ismereteink, az aligha tagadható, hogy a lehetséges megoldá-sok között számolnunk kell egy – a territoriális jelleget alkalmasint nélkülöző – székely ispánság létével már a délkelet-erdélyi székely ispánság létrejötte előtt is.106 1211: UGDS I. 11–12. o., vö. Pauler 1899. II. 44–45., 92–94. o.; Szűcs 1993a. 18–19. o.107 Lásd pl. 1265: CD IV/3. 257. o. (vö. 1275: RA II/2–3. 14. o.); 1274: UB II. 62–63. o.; 1282: ÁÚO XII. 355. o. stb. 108 Ladányi 1996a., vö. még: Ladányi 1996b. 137–140. o.

zsoldos2.indd 63 2016.06.23. 9:10:32

zsoldos2.indd 64 2016.06.23. 9:10:32

65

A királyi várszervezet és a tatárjárás

1241. április 11-én a IV. Béla király által vezetett magyar sereg súlyos vereséget szenve-dett a Sajó melletti Muhinál a tatároktól. A csatavesztés nagyszámú áldozatot követelt: emberei súlyos — később halálosnak bizonyult — sebbel menekítették ki a király öccsét, Kálmán szlavóniai herceget, a csatából, illetve az azt követő fejvesztett menekülés közben halálát lelte az ország egyházi és világi méltóságainak egész sora, nem is beszélve magá-nak a seregnek és az azt követő szolgaszemélyzetnek a veszteségeiről. A király csak nagy nehézségek árán, hívei ismételt önfeláldozásának köszönhetően menekülhetett el a csata-térről. Nem kevésbé voltak súlyosak a muhi csata későbbi következményei sem: az ország nagyobb része közel egy évre tatár megszállás alá került, de a királyi családot üldöző, illetve az átvonuló tatár seregek pusztításait az ország szinte minden vidéke megsínylette.

A vereség valóban sokkoló hatású lehetett a készülődő tatár támadás hírét félvállról vevő, az összecsapás elé túltengő önbizalommal tekintő1 magyar közvélemény számára. Az Árpád-kori magyar történelem e kétségkívül jelentős katonai kudarcának okait már a kortársak is elkezdték kutatni. Rogerius váradi kanonok, aki a tatárjárás eseményeinek átélője, pusztításainak túlélője volt, Siralmas énekében a „magyarok és a király gyűlöl-ködéseire” vezette vissza a katasztrófa okait. Éleslátását, történetírói képességeit mi sem mutatja meggyőzőbben, mint az, hogy az általa felvetett kérdések (magyar–kun ellen-tétek, a II. András híveit sújtó megtorlás, birtokvisszavételi politika, archaikus hatalom-gyakorlási szokások megváltoztatása) többségét — kisebb vagy nagyobb mértékben — a modern szakirodalom is számon tartja a katonai vereséghez vezető okok között. A tudo-mányos igényű magyar történetírás ugyanakkor más szempontokat is vizsgálata tárgyává tett e kérdéssel kapcsolatban. Voltak, akik a tatárok nyomasztó túlerejével magyarázták az 1241-ben történteket,2 mások IV. Béla — egyébként tagadhatatlan — katonai tehet-ségtelenségét kárhoztatták.3 Molnár József alapvető tanulmányában a tatároktól elszen-vedett vereség legfőbb katonai okaként „a magyar hadszervezet átmeneti jellegét” jelölte meg. Megállapításai szerint az ország hadszervezete a XIII. század közepén, a tatárjárás időpontjában éppen átalakulóban volt: a XII. század közepén még virágzó királyi vár-megyerendszer — mely az úgynevezett megyei csapatok révén a magyar hadszervezet alapjául szolgált — a század végén meginduló, majd a XIII. század első harmadában meg-sokasodó birtokadományok következtében bomlásnak indult, ugyanakkor a későbbiek-

1 Ilyen értelemben nyilatkozik a tatárjárás eseményeit elbeszélő mindkét bővebb terjedelmű forrás: Rogerius cc. 14., 28. (SRH II. 560–561., 569–570. o.) és Spalatói Tamás c. 36. (Cat. font. III. 2232–2233. o.).2 Lásd pl.: Olchváry 1902. 414. o.3 Lásd pl.: Zichy 1934. 49–50. o. Árnyaltabban fogalmaz Hóman Bálint: Hóman – Szekfű I. 543. o.

zsoldos2.indd 65 2016.06.23. 9:10:32

66

ben majd a helyébe lépő, a magánúri nagybirtokok önálló seregtesteiből felépülő had-erő kifejlődésének kezdeti szakaszánál tartott. Az előbbi már nem, az utóbbi még nem volt képes sikerrel felvenni a harcot a tatárokkal.4 Ez a vélemény kedvező fogadtatásra talált a szakirodalomban; lényegét tekintve ma is uralkodó felfogásnak számít. Erre az álláspontra helyezkedtek a tatárjárás témáját érintő legújabb összefoglalások is.5 Mivel a tatár támadás elleni védekezés kudarcának eme közkeletű magyarázatában központi helyet foglal el a királyi megye — pontosabban a királyi várszervezet — XIII. század közepi állapota, feltétlenül indokoltnak tűnik a tatárjárás és a királyi várszervezet törté-nete közötti kapcsolatok néhány kérdésének végiggondolása.

Az Árpád-kori magyar államszervezet szerkezetére hosszú időn át döntő befolyással volt az a tény, hogy a király volt az ország legnagyobb földbirtokosa. A királyi birtokok két alapvető típusa, az udvari és a várszervezet közül az utóbbi a helyi igazgatásban is sze-rephez jutott: az úgynevezett királyi vármegyéket, illetve a királyi várispánságokat szoros szálak fűzték egymáshoz. Kormányzattörténeti szempontból nem annyira a királyi vár-megye és a királyi várispánságok területi egybeesésének határozott tendenciája a figye-lemre méltó: ez az egybeesés, mint az köztudomású, korántsem volt kizárólagos, számos várispánságnak voltak más, esetleg kifejezetten távoli vármegyében földjei, illetve népei. Jóval jelentősebbeknek ítélhetők a királyi vármegye és a királyi várszervezet közötti szer-vezeti kapcsolatok. A királyi vármegye ugyanis nem kizárólag attól „királyi”, hogy terü-letének túlnyomó része királyi birtok (ide értve a vár- és udvari szervezet földjein kívül a királyi család egyes tagjainak eltartására rendelt birtoktesteket is). A vármegye „királyi” jellegének kialakításában és megtartásában el nem hanyagolható jelentőségű az a jelleg-zetesség, hogy a hatalmat helyi szinten gyakorló, a közfunkciókat ellátó vármegyei szer-vezet a király személyéhez, illetve méltóságához kapcsolódott: a megyésispánok az ural-kodó mindenkori személyes híveiből, bizalmasaiból kerültek ki, míg a megye igazga-tása során adódó kisebb feladatokat jórészt a királytól propriusi függésben6 lévő várjob-bágyok látták el. Ennek köszönhetően, bár a királyi vármegye és a királyi várszervezet két határozottan különböző intézmény — lévén előbbi a magyar helyi igazgatás birtok-típusoktól független alapegysége, utóbbi pedig éppen ellenkezőleg, maga is királyi bir-toktípus —, a kettő kapcsolatának pontos feltárása, a kora Áprád-kori vármegye feltéte-lezett „dualizmus”-ának elutasítása jó száz éve heves viták tárgya volt. Jóllehet a modern magyar történetírás ma már elveti a „politikai” és a „katonai” megye egykor hangoztatott párhuzamos létének a gondolatát, a kérdés némely vonatkozása ma sem mondható meg-nyugtatóan tisztázottnak. Elég talán a vármegyéhez nem kapcsolódó Szolgagyőr-típusú várispánságokkal kapcsolatos kérdéseket megemlíteni. A királyi vármegye és a királyi várszervezet kapcsolatának vizsgálata egy további, témánkhoz a legszorosabban illesz-kedő hadtörténeti kérdést is felvet, nevezetesen az úgynevezett megyei csapatok ügyét.

4 Molnár 1959. 222., 237. o.5 MT I/2. 1431. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája); MHt I. 41. o. (a vonatkozó rész Borosy András munkája); Kristó 1986a. 207. o.6 A fogalomra lásd: Bolla 1983. 30. o.

zsoldos2.indd 66 2016.06.23. 9:10:32

67

Történetírásunk hagyományos és általánosan elfogadott előadása szerint a tatárjárás előtti magyar hadsereg alapját a királyi vármegye hadakozói adták. Közismertek azok a XI–XII. századi eseményeket elbeszélő forráshelyek, amelyek e felfogás igazát bizonyít-ják. Az 1071-ben Nándorfehérvárt ostromló magyar sereg egységei közül külön is meg-említik a soproniak Jan ispán által vezetett csapatait (agmina Suproniensium). Az 1074. évi kemeji csatában Géza herceget „három vár csapatai” (tribus agminibus castrorum) hagyták magára átállván Salamon király oldalára, míg a mogyoródi csata leírása Géza és László hercegek seregében a bihari és a nyitrai (Bihoriensi agmine, Nitriensi agmine), Sala-mon oldalán pedig a bácsi csapatot (Bachienses) nevezik meg.7 Ioannés Kinnamos-nak az 1167. évi magyar–bizánci háborúra vonatkozó tudósítása a vármegyei csapatok lét-számára is felvilágosítást nyújtó adatokat tartalmaz. E szerint a 37 vezér által irányított sereg összlétszáma 15 ezer főt tett ki. Kinnamos híradását összekapcsolva a XII. századi Magyarország vármegyéinek, illetve ispánságainak több, egymástól független forrás által 70 körülire tett, valamint az 1152. évi halicsi hadjáratban harcoló magyar csapatoknak az orosz krónikákban 73-ban megadott számával, lehetőség nyílt az egyes királyi várme-gyék által kiállított csapatok létszámának meghatározására. Az 1167-ben szereplő magyar sereg ugyanis alighanem a teljes haderő feléből állt (36 megyei csapat és a „királyi dan-dár”), s ha ennek létszáma 15 ezer, akkor egy vármegyére 300-400 főnyi katonaság jut.8

Régebbi történetírásunk túlnyomó része ennek a 300-400 fős kontingensnek a tag-jait a várjobbágyokkal azonosította, bár néhányan a várnépek hadi szerepével is számol-tak. Molnár József gondos adatgyűjtésen alapuló tanulmánya9 óta aligha vonható két-ségbe a várnépek bizonyos fokú részvétele a különböző hadjáratokban. Az újabb szakiro-dalomban a várnépek hadakozásának kérdésében kibontakozott vita sem ennek tényét érinti, hanem a várnépek katonáskodásának elsődleges vagy járulékos, másodlagos jel-lege körül forog, s mint ilyen a XI–XII. századi hadtörténet problémáit feszegeti. Mint látni fogjuk, a vita mégis lényeges ponton kapcsolódik a tatárjárás korát közvetlenül meg-előző fél évszázad hadszervezeti kérdéseihez.

A vita egyik résztvevője, Borosy András véleménye szerint a várnépek alapvetően ter-melő tevékenységgel foglalkozó, a várszervezetet eltartó szolgálóréteg tagjai voltak, s csak egy részük tartozott rendszeres hadakozással szolgálni. A hadakozó várnépbeliek külön falvakban laktak, és a „hadakozás mestersége apáról fiúra szállott közöttük”.10 Ezzel szemben Kristó Gyula a várnépekben látja azt a réteget, mely a megyei csapatok, s így a királyi haderő gerincét képezte. Érvelésében központi helyet foglal el az a nagyon is meg-fontolandó megállapítás, hogy a királyi várszervezet keretei között viszonylag kis számú várjobbágyság élt, következésképpen a megyei haderő zömét csak a várnépek adhatták. Álláspontja szerint a várnépbeliek eredendően a királyi várszervezet hadakozó népei közé tartoztak, s csak másodlagosan, a XII. század második felét követően térhettek át

7 SRH I. 371., 384., 389., 390. o.8 Kinnamos szövegét lásd: ÁMTBF 242. o. A vármegyék számára utaló forrásokat lásd: Cat. font. III. 7167. o.; Hrbek: 1955. 208. o.; Forster 1900. 140. o. Az 1152. évi hadjáratra lásd: OÉMV 172–173. o.9 Molnár 1959. 10 Borosy 1983a. 20. o.

zsoldos2.indd 67 2016.06.23. 9:10:33

68

a termelő, illetve egyéb, a várszervezet működtetéséhez szükséges, de nem kifejezetten katonai tevékenységre. A kérdést eldöntő forráshelyként idézi Szent István I. törvényé-nek azon cikkelyét, amely úgy rendelkezik, hogy a vasárnapi munkán rajtakapott sze-mélytől büntetésképpen elvett ökröt át kell adni a várnépeknek elfogyasztásra.11 Kristó magyarázata szerint, ha a várnépek a törvény keletkezésének idején (agrár)termelő tevé-kenységet folytattak volna, úgy igásállatként jobban hasznosíthatták volna az elkobzott ökröt, s annak élelemként való felhasználása a várnépek nem termelő, katonáskodó jel-lege mellett bizonyít.12

Kristó Gyula érvelését — bár maradéktalanul osztjuk véleményét a várjobbágyok viszonylag alacsony, a megyei csapatokkal kapcsolatban felmerülő 300–400 főt távol-ról sem megközelítő számáról — nem tartjuk meggyőzőnek. Mindenekelőtt az idézett törvényszöveg nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a várnépek (agrár)termeléssel foglal-koztak akár a saját, akár a vár ekéjével és ökreivel. Kristó helyesen mutat rá arra, hogy az ökrök — az elkobzottak is — elsődlegesen igásállatként szolgáltak, melyek elfogyasztá-sára az állat eredeti tulajdonosa legfeljebb végszükség esetén kényszerülhetett, hiszen az igaerő felélése a termelés folyamatosságát veszélyeztette volna. A mástól, büntetésképpen elkobzott ökör elfogyasztása azonban nyilvánvalóan nem járt ilyen következményekkel, nem érintette a várnépbeliek gazdaságának igaerejét, legfeljebb étrendjét tette, alkalom-szerűen, gazdagabbá. Más megfontolások is a várnépek eredendően termelő tevékeny-sége mellett szólnak. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a várnépek a XI–XII. század-ban kizárólag, de legalábbis túlnyomórészt katonáskodtak, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben a korabeli magyar társadalom mely rétegében kell keresnünk a vár-szervezet fenntartóit. A várakat fel kellett építeni, a megépülteket karban kellett tartani, megfelelő fegyver- és élelmiszerkészlettel kellett ellátni. Azoknak a várispánságoknak az esetében, amelyek egy-egy királyi vármegyével voltak területi és szervezeti összefüggés-ben, ez a kérdés megfelelhető lenne annak feltételezésével, hogy a várispánság részesült a királyi megye területén élő, de a várispánságtól független királyi népek szolgáltatásaiból. Ez a megoldási kísérlet sem adna azonban megnyugtató magyarázatot a királyi várme-gye hátterére nem támaszkodó Szolgagyőr-típusú várispánságok fenntartásának problé-májára, jóllehet ez annál is inkább megkerülhetetlen kérdés, mert ezeknek a várszerve-zeteknek a létével a kutatás már a XI–XII. században számol.13 A várnépek alapvetően katonai jellegű eredeti szolgálatának feltételezése ellen szól Anonymus egyik megjegy-zése is, amely határozottan megkülönbözteti a várnak szolgáló várnépeket (servientes qui nunc civiles vocantur) és a vár őrizetére rendelt hadakozókat (milites).14 Igaz ugyan, hogy a Névtelen tudósítását legfeljebb a XIII. század első évtizedeire vonatkozóan tarthatjuk hitelt érdemlőnek, mégis, a várhoz tartozó népek hadakozás szerint való megkülönböz-tetésének a honfoglalás — azaz Anonymus koncepciója szerint a várszervezet létrehozá-sának — korába való visszavetítése félreérthetetlenül jelzi, hogy a XII–XIII. század for-

11 Sancti Stephani decretorum liber primus, c. 8. (Závodszky 1904. 144. o.).12 Kristó 1976. 24. o.; Kristó 1988. 160–161. o.13 Györffy 1977. 329. o.; Kristó 1988. 352–354. o.14 Anonymus, c. 21. (SRH I. 62. o.).

zsoldos2.indd 68 2016.06.23. 9:10:33

69

dulója táján nem volt hagyománya, vagy emlékezete annak, hogy a várnépek valaha is elsősorban hadakozók lettek volna. Ez pedig aligha képzelhető el abban az esetben, ha még a XII. század közepén — a vármegyei csapatok létszámáról árulkodó források ide-jében — a várnépek tömegesen megjelentek volna a királyi hadban.

Az elmondottak semmi esetre sem jelentik a várnépbeliek hadakozásának teljes és kate-gorikus tagadását. A fenti megfontolások alapján azonban arra a következtetésre jutha-tunk, hogy a várnép már a várszervezet létrehozásának idejétől kezdve annak ellátására rendelt szolgáltatónép-fajta volt, amelyet a várispánság kötelékén belül ellátott speciális feladatok tagoltak csoportokra. Ennek megfelelően, amikor forrásaink egy várnépbelit pusztán a castrensis (civis, civilis) néven emlegetnek, nem adnak teljes felvilágosítást az illetőnek a várispánságban betöltött szerepéről. Az említett terminusok tudniillik csak a kérdéses személynek a várispánság népeinek hierarchiájában — ha úgy tetszik, vertikális keresztmetszetében — elfoglalt helyét világítják meg, de homályban hagyják azt, hogy a várnépi státuson belül — a horizontális tagolódásban — milyen feladatot lát el. Erre a kérdésre azok az említések adnak választ, amelyek egy vár halászairól, szőlőművesei-ről vagy éppen hadakozó várnépeiről beszélnek. Azaz a hadakozó várnépbeli számára a katonáskodás éppen olyan speciális szolgáltatásfajta volt, mint más várnépbeli csoportok számára a kenyérsütés, a hídőrzés, vagy bármely más feladat. A hivatásszerűen és rend-szeresen hadba vonulók tehát a várnépbeliek egyik csoportját alkották, s indokolatlan a katonáskodást mint kötelezettséget kiterjeszteni a réteg egészére.

A vármegyei csapatokra vonatkozóan megfontolást érdemlő szempont az is, hogy a külországokba vezetett támadó hadjáratokat megörökítő forrásokból kiszámított 300-400 főnyi kontingenst bajosan lehetne az egyes vármegyék által kiállítható haderő maxi-mumának gondolni. Ellenkező esetben ugyanis — például az 1152. évi halicsi hadjá-rat alkalmával, amelyben az ismert gondolatmenet szerint valamennyi megyei csapat részt vett — fel kellene tételeznünk, hogy az országon belül nem maradtak hivatássze-rűen, vagy rendszeresen hadakozók az ispánsági várak őrzésére, az utak vigyázására, a belső rend fenntartására, a hadjárat helyétől távol eső határok biztosítására. Ez nyilván-való képtelenség, következésképpen a királyi vármegyék csapataiban rendszeresen — de nem feltétlenül egy időben — katonáskodó harcosok létszáma akár jelentős mértékben is meghaladhatta a gyakran emlegetett 300-400 főt. Ez olyan nagy számot jelent, amely-nek kiállítására még az ereje teljében lévő királyi várszervezet — akár valamennyi vár-népbeli hadba vonulása mellett — sem lehetett képes. Változatlanul megválaszolatlan tehát a kérdés: kik biztosították a vármegyei csapatok jelentősnek mondható létszámát?

A válasz a királyi várszervezet keretein kívül keresendő, nevezetesen annak a felisme-résében, hogy a királyi vármegye csapata nem azonos a megyében működő királyi váris-pánság által kiállított katonai kontingenssel, az utóbbi az előbbinek csupán része.15 A vár-jobbágyokon és a hadakozással szolgáló várnépeken kívül további, a királyi várszerveze-ten kívül álló katonáskodó elemek jelenlétével is számolnunk kell a megyei csapatokban.

15 Itt és az alább elmondottak magától értetődően nem vonatkoznak a Szolgagyőr-típusú várszerveze-tekre.

zsoldos2.indd 69 2016.06.23. 9:10:33

70

Mielőtt ezeket a különböző hadakozó csoportokat számba vennénk, célszerű elkü-löníteni azokat, amelyek vármegyei haderőben való megjelenése nem valószínűsíthető. Ezek közé sorolhatók mindenekelőtt az egyházak hadakozó népei az egyházi birtokok-nak és népeknek a megyei igazgatás szervezetétől az egyház immunitása révén megva-lósuló nagyfokú függetlensége, hangsúlyos elkülönülése miatt. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy például a szentmártonhegyi apátság különböző megyékben élő hadakozó jobbágyai — noha ugyanazon familia ecclesiastica tagjai — egymástól függetlenül, a lakó-helyük szerinti megyék csapataiban vonultak volna hadba. Hasonlóképpen eleve kizár-hatjuk a megyei haderő tagjai közül a vármegyerendszertől független szervezetben élő hadakozókat: a lovagrendeket (amelyeket egyházi jellegük miatt az előző csoporthoz is szoros szálak kapcsolnak), valamint az etnikai különkormányzatok csapatait. Ez utób-biak között tarthatjuk számon a tatárjárás előtti időkben a székelyeket, a szepesi és erdé-lyi szászokat, a főként a XII. században emlegetett magyarországi muszlimokat, továbbá a nádori méltósághoz való kapcsolódásuk miatt a besenyőket.

A királyi vármegye — egyszersmind a területén működő várispánság — élén álló ispán az esetek túlnyomó többségében a nagybirtokos világi előkelők közül került ki. Ezek katonaállítási kötelezettségéről már a XI. századból vannak adataink.16 Kézen-fekvő arra gondolni, hogy a megyésispáni tisztet viselő nagybirtokosok fegyveres kísérete nem különült el a megyei csapattól, hanem annak részeként szerepelt. A világi nagybir-toknak a XI–XII. században megfigyelhető fokozatos, majd a XIII. században felgyor-suló előretörése, a magánúri kíséret archaikus formáit felváltó familiaritás megjelenése és megszilárdulása valószínűsíti, hogy a megyei csapatoknak ez a komponense létszám-ban és katonai erőben mind jelentősebbé vált. Ez a hagyományos megyei haderő kere-tein belül lejátszódó folyamat döntő jelentőségű lehetett az új, a magánúri bandériumo-kon alapuló hadszervezeti rendszer megalapozása terén.

Kérdéses, hogy a királyi vármegye csapatához tartoznak-e szervezetileg a megye terü-letén élő, a királyi várszervezethez azonban nem tartozó királyi népek katonáskodó ele-mei. Erre vonatkozóan tanulságos az udvarnok ispánok fiaiként emlegetett csoport (filii comitum udvarnicorum) hadba vonulásának szabályozása. 1282-ben Máté nádor előtt az udvarnok ispánok fiai olyan panasszal éltek, hogy noha „régi és bevett szabadságuk szerint” (iuxta antiquam et approbatam libertatem eorum) a királyi zászló alatt lennének kötelesek hadakozni, miként a királyi szerviensek (tamquam regales servientes), mégis, V. István halála után csorbultak kiváltságaik, és kérik azok helyreállítását. A nádor elis-merve a panasz jogosságát elrendelte, hogy az udvarnok ispánok fiainak hadakozása „Ist-ván király […] rendelése szerint” (iuxta ordinacionem […] regis Stephani) történjék.17 Jól-lehet az előkelő udvarnokok „régi szabadságukra” hivatkoztak, azt mégsem vezethetjük vissza a XIII. század elejénél korábbi időkre. Egyrészt ugyanis a „sub vexillo regio” tör-ténő hadakozás az említett esetben kifejezetten a királyi szerviensek rétegére való hivat-kozással fordul elő, már pedig a serviens regis elnevezés és az azt hordozó társadalmi réteg

16 Colomanni regis decretorum liber primus, c. 40. (Závodszky 1904. 188. o.).17 ÁÚO IV. 243. o.

zsoldos2.indd 70 2016.06.23. 9:10:33

71

éppen a XIII. század elején jelent meg.18 Ezt megelőzően az udvarnok ispánok fiai — nem lévén királyi szerviensi réteg — aligha katonáskodhattak a királyi szerviensek mód-jára. Jóval valószínűbb, hogy az 1282-ben felemlegetett „régi és bevett szabadság” a III. Béla egyik oklevelében szereplő „szabad udvarnokok szabadságával” (libertas liberorum udvornicorum) lehet azonos,19 amelynek konkrét tartalmáról nincsenek ugyan ismere-teink, maga az említés azonban megengedi annak a lehetőségnek a kizárását, hogy az esetlegesen 1186 körül ténylegesen létező kiváltságot csak utólag értelmezték a királyi szerviensi réteg katonáskodási gyakorlatára való hivatkozással. Másrészt pedig az udvar-nok ispánok fiait megillető „régi szabadságnak” ahhoz az V. István királyhoz kötése, aki-nek az udvarnokokkal kapcsolatos intézkedéseiről viszonylag pontos információink van-nak,20 arra enged következtetni, hogy István említett ordinatiója nem egy régi joggya-korlat megállapítása és írásba foglalása volt, hanem — a középkor jogelveinek megfele-lően — újonnan hozott intézkedés régi jogszokásként való feltüntetése. Az elmondot-tak alapján úgy véljük, nincs akadálya annak a feltételezésnek, hogy a várszervezethez nem tartozó királyi népek hadakozói nem a királyi zászló alatt, hanem a vármegye csa-patában vonultak hadba.

Az eddig számba vett, különböző katonáskodó rétegek (várjobbágyok, hadakozó vár-népek, valamint az egyéb királyi népek katonáskodói és a mindenkori megyésispán magánúri kísérete) azonban, még együttesen is, aligha lehettek elegendően a vármegyei csapatok nagy létszámú fegyveres erejének kiállítására. A vármegyei csapatok össze-tételének vizsgálata során indokolt tehát egy olyan társadalmi csoportnak is a kutatás körébe vonása, amellyel a szakirodalom nagy része mindeddig nem számolt. Ez a köz-szabadok rétege.

Az Árpád-kori közszabadok katonáskodási kötelezettségét a magyar történetírás egy-öntetűen és egyértelműen megállapította. Mellőzve ezúttal a XI. századi törvények-ben szereplő milesekre vonatkozó ismereteink tárgyunktól messzire vezető elemzését, a közszabadok hadakozását érintő kérdések vizsgálatát kezdjük Kálmán királynak a sza-badok dénárairól rendelkező törvényével. A törvény az addig minden szabadtól (liber) szedett adót eltörölte, majd megállapította azokat a liber-kategóriákat, amelyek — az általános szabályozás ellenére — a továbbiakban is kötelesek fizetni a nyolcdénáros adót. Az adófizetésre kötelezett, illetve az attól mentesített liberek közötti különbségtétel alapja annak figyelembe vétele volt, hogy a liber saját földjén él-e, van-e önálló egzisztenciája, vagy sem. A törvény az önálló (föld)tulajdonnal rendelkező szabadokat mentette fel az adófizetési kötelezettség alól, míg a más földjén élő — jogállás szerint egymástól külön-böző — liberek adózását részletesen szabályozta. Kálmán törvényét a kutatás teljes jog-gal hozta kapcsolatba egy feltételezett hadszervezeti reformmal. A törvény katonai szem-pontokat figyelembe vevő jellegét minden kétséget kizáróan igazolja a várnépek közé tele-pedett közszabad vendégtelepesek (hospes) katonáskodásának rendezése: a hospeseknek ugyanis vagy fizetniük kellett a nyolcdénáros adót, vagy vagyonuk fele arányában részt

18 Bolla 1983. 61–64. o.19 1186: ÁÚO VI. 164. o., vö. 1186: HO VI. 4. o.20 Lásd pl.: 1272: ÁÚO VIII. 402. o., vö. még: Pauler 1899. II. 300. o.

zsoldos2.indd 71 2016.06.23. 9:10:33

72

kellett vállalniuk a várnépek katonai kötelezettségeiből. Mivel a törvény a katonai szol-gálat vállalásához köt kedvezményt — csak a vagyon fele, s nem egésze a szolgálatválla-lás alapja —, nyilvánvaló, hogy a törvényhozói szándék az utóbbi, a vendégek katonás-kodását jelentő változatot kívánta ösztönözni.21

Arra vonatkozóan, hogy a törvény szabályozása által érintett hospesek eredetileg a megyésispánnal, azaz a megyei csapattal vonultak hadba, perdöntő adattal rendelke-zünk a tatárjárást közvetlenül megelőző időből. E szerint a trencséni vár zamari ven-dégeit három várjobbágy azzal vádolta, hogy a vár szállásadó várjobbágyai közé tar-toznak. A zamariak viszont közszabadnak és vendégnek (homines libere condicionis et hospites) mondták magukat. Az eljárás során Lodomér trencséni ispán is megerősítette a zamariak állítását, s hozzátette, csak azzal a szolgálattal tartoznak, hogy hadjárat ese-tén minden hat háznép (mansio) után egy jól felfegyverzett katonát kötelesek adni a trencséni ispán csapatába.22 Hasonló gyakorlatot szüntethetett meg IV. Béla akkor, ami-kor a somogyi ispánt eltiltotta attól, hogy a berényi hospeseket katonáskodásra kény-szerítse.23 A hospestelepülések XIII. század közepi kiváltságleveleinek többsége már a berényiek esetében érvényesülő elv szerint fogalmazódott meg: rendszeresnek mond-ható a privilegiumokban az a rendelkezés, amelyik a közösség által kiállított fegyverese-ket a királyi zászló alá (sub vexillo regio) rendeli, kiszakítva őket a vármegyei csapat had-szervezeti rendjéből.24 A XI–XII. századra vonatkozóan tehát nagy biztonsággal meg-állapítható a külön katonai jellegű kiváltsággal nem rendelkező hospesközösségek által felszerelt katonák megjelenése a vármegyei csapatokban.

A közszabadok másik, önálló tulajdonnal rendelkező, és ennek alapján a nyolcdéná-ros adó fizetése alól mentesülő csoportjának XII. századi hadakozásáról igen kevés pozi-tív adattal rendelkezünk. Mindenesetre indokoltnak mondható a szakirodalomnak az az állásfoglalása, mely a Freisingi Ottó püspök által a XII. század közepén kollektív kato-naállítási gyakorlattal jellemzett „parasztok” (coloni) csoportját a szegényebb sorsú, de még önálló közszabad réteggel azonosítja.25 Ennek figyelembevételével a jómódú birto-kos közszabadok katonáskodása még inkább kézenfekvő, még abban az esetben is, ha részletes ismereteink nincsenek erre vonatkozóan. A vagyonos közszabadoknak az elsze-gényedő, fokozatosan lesüllyedő közszabadoktól való, a jogállás tekintetében is megmu-tatkozó elkülönülési folyamatát társadalomtörténetírásunk már feltárta.26 A jómódú köz-

21 A szabadok dénárainak és a hadszervezeti reform összefüggésére lásd: Bolla 1983. 46–49., 59–60. o.; Kristó 2003a. 196–197. o. Kálmán törvényének szövegét lásd: Závodszky 1904. 187–188., 189. o. A hos-peseket érintő rész: „Si quis hospitum accola terram civium cohabitat, aut iuxta medietatem substancie civilium expedicionem facitat, aut VIII denarios solvate” (uo. 187–188. o.). Az idézett törvényhely nem alkalmas a várnépek általános jellegű hadakozásának bizonyítására, vonatkozhat ugyanis a hadakozás-sal szolgáló várnépbeliekre.22 1241: a zamariak „de sex mansionibus unum militem armis bellicis optime preparatum cum comite de Trinchin in exercitum, cum expedierit, mittere tenentur” (CDES II. 62–63. o.).23 1264: a berényieket „ultra voluntatem eorum per comitem ad exercitum ire non cogantur” (ÁÚO XI. 533. o.).24 Az ide vonható adatok többségét idézi és — más szempontból — elemzi: Mályusz 1942. 292–293. o.25 Freisingi Ottó szövegét lásd: Cat. font. III. 1767. o., vö. Bolla 1983. 60. o.; Kristó 2003a. 199–200. o.26 Bolla 1983. 61–67. o.

zsoldos2.indd 72 2016.06.23. 9:10:33

73

szabadok, valamint a hozzájuk hasonló helyzetet királyi kiváltsággal elnyerők elnevezé-sére a XIII. század elején jelent meg a királyi szerviens (serviens regis) elnevezés. A királyi szervienssé fogadó oklevelek tartalmazzák a XII. századi közszabaddá tevő felszabadító privilégiumok kiváltságait, ugyanakkor egy lényeges többletet is, nevezetesen magát a királyi szervienssé fogadás aktusát. Ezen a módon egy új jogállás jelent meg az Árpád-kori magyar társadalomban, a királyi szervienseké.27 Az alapvetően társadalomtörténeti folyamat igen fontos hadtörténeti következményekkel is együtt járt. Ezek minél ponto-sabb felméréséhez elengedhetetlen, hogy előbb számba vegyük a királyi szerviensi jog-állásra jellemző katonáskodási jogokat és kötelezettségeket.

A királyi szerviensek helyzetének rendezésére vállalkozó 1222. évi Aranybulla 7. cik-kelyében foglaltak a királyi szervienseknek a külországokba vezetett hadjáratokban való részvételét úgy szabályozzák, hogy azok abban részt venni nem kötelesek, legfeljebb a király pénzén. Ez a rendelkezés elhatárolta a királyi szervienseket azoktól, akik kötele-sek voltak a királyt követni külföldi hadjárataiba, elsősorban az ispáni tiszteket betöltő, az Aranybulla idején még nemeseknek (nobiles) nevezett világi előkelőktől. A királyi szerviensek jogállásához kapcsolódó másik jellegzetesség a személyes hadba vonulás, a fejenkénti katonáskodás. Ezt igazolja a vátyi székelyek (siculi de Wagh) kiváltságolása. IV. Béla egy keltezetlen oklevele szerint a székelyek addig — a király egy korábbi ren-delkezésének megfelelően — száz fegyveressel tartoztak őt szolgálni. Hadba vonulásuk újbóli szabályozása alkalmával IV. Béla úgy döntött, hogy ezentúl, királyi szerviensek módjára, személyesen szálljanak hadba.28 A királyi szerviensek személyes hadkötelezett-sége fontos megkülönböztető jegy lehetett a szegényebb, a fejenkénti hadakozás terheit viselni nem képes, s mint Freisingi Ottó tudósításából láthattuk, éppen ezért a XII. szá-zad közepén — s minden bizonnyal azt megelőzően és követően is — kollektív katona-állítás révén hadakozó közszabadokkal és, mint a zamari hospesek vagy a vátyi székelyek példája mutatja, más társadalmi rétegekkel szemben. A királyi szerviensi státus harmadik, a katonáskodással kapcsolatos jellemző vonása a „királyi zászló alatt” (sub vexillo regio) történő hadakozás volt. A királyi szervienssé fogadó, illetve a későbbiekben nemesítő oklevelek formulái között is megjelennek az erre utaló megfogalmazások. Különösen IV. László privilégiumaiban szerepel rendszeresen a királyi szerviensek, illetve az — immár közép- és kisbirtokosokat is jelentő — nemesek királyi zászló alatti hadakozásának fel-említése.29 A királyi udvarnok ispánok fiainak már említett kiváltsága is kifejezetten a királyi szerviensekre hivatkozva ír a királyi zászló alatti hadakozásról. Mindezek alapján kétségtelen, hogy ez a hadba vonulási forma a XIII. század elején, de legkorábban a XII. század végén megjelenő királyi szerviensi jogállás nagyon is hangsúlyos elemét alkotta.

27 Bolla 1983. 64. o. A XII. századi szolgafelszabadítási típusokról: uo. 54–58. o.28 (É. n.): duximus faciendam, quod non sub certo numero, sed eo modo, sicut servientes regales, per se et personaliter armati nobiscum exercituare teneantur (CD IV/3. 548. o.).29 Az említett formula egy kifejlett változata úgy fogalmaz, hogy a király nemesít „volentes, ut tam iidem [ti. a nemesítettek], quam eorum heredes illa eademque gaudeant libertate, qua veri, puri et naturaliter nobiles regni nostri gratulantur sub vexillo regio militantes” (CD V/3. 345. o.). További példák: 1271: ÁÚO VIII. 350. o.; 1273: CD VII/2. 73. o.; ÁÚO IX. 18. o.; 1275: ÁÚO IV. 49. o.; CD V/2. 252. o. stb.

zsoldos2.indd 73 2016.06.23. 9:10:33

74

A királyi szerviensek nem előzmény nélkül, mintegy varázsütésre jelentek meg az Árpád-kori magyar társadalomban. A királyi szerviensi réteg a vagyonos közszabadok új jogállásának királyi elismerése által jött létre: erre utal mind az a jól ismert jelenség, hogy maga az elnevezés is a királyi kancelláriában jelent meg, s annak hatására terjedt el országosan,30 mind az 1222. évi törvényhozás puszta léte. Megfontolva azt a tényt, hogy a XI–XII. századi vagyonos közszabadok kétségtelenül a korabeli magyar társadalom hada-kozó elemei közé tartoztak, továbbá, hogy a XIII. században már királyi szerviensnek nevezett, új jogállást élvező, de társadalomtörténeti szempontból valójában ugyanazon kis- és középbirtokos réteg kiváltságainak egyik központi eleme a király zászlaja alatt való hadakozás volt, kézenfekvő a következtetés: a birtokos közszabadok, mielőtt királyi szerviensként elkülönültek volna a közszabadok vagyontalan vagy nem eléggé vagyo-nos rétegeitől, nem a „királyi zászló alatt”, hanem más szervezeti keretek között hada-koztak. Már pedig, ha ez így volt, ez a szervezeti egység aligha lehetett más, mint a kirá-lyi vármegye csapata. A királyi zászló alatti katonáskodás ily módon — hasonlatosan a királyi szerviensek hadakozására jellemző másik két vonáshoz: a külföldi hadjáratban való részvétel önkéntességéhez, valamint a személyes hadba vonuláshoz — szintén egy-fajta elhatárolódást jelentett, ezúttal azonban a XIII. századi királyi szerviensi réteg tár-sadalomtörténeti előképétől, a XII. századi vagyonos közszabadoktól, s a maga módján híven tükrözi azokat a különbségeket, amelyek a XII. századi közszabad és a XIII. szá-zadi királyi szerviens között kitapinthatóak.

A birtokos közszabadok hadakozásának a királyi vármegye csapatával való összekap-csolása több olyan kérdésre is választ ad, amelyek megnyugtató megoldásával a szak-irodalom mindeddig adós maradt. Mindenekelőtt választ kapunk eredeti kérdésünkre, ugyanis a birtokos közszabadok rétegében rámutathatunk arra a társadalmi csoportra, amelyik — a királyi vármegye csapatában megjelenő többi hadakozóval együtt — képes volt biztosítani a harcosoknak azt a tömegét, amelynek létére a magyar haderő létszá-mára vonatkozó adataink alapján joggal gondolhatunk. Következtetésünk mellett szól az a tény is, hogy a királyi szerviensek már a XIII. század elején, a forrásokban való fel-bukkanásukat követően azonnal, jelentős létszámú társadalmi rétegnek mutatkoztak.

A közszabadok hadakozásának a királyi vármegye csapatának szervezeti keretébe helyezése lehetővé teszi a királyi várszervezet egyik tisztségviselője, a hadnagy szerepé-nek tisztázását is. A hadnagy (legáltalánosabban használt latin nyelvű formában: maior exercitus) már csak a tisztség nevéből adódóan is, a katonáskodással közvetlenül össze-függő feladatot látott el. Ennek a feladatnak a pontosabb meghatározása azonban a szakirodalomban ellentmondásos véleményekhez vezetett. Borosy András véleménye szerint a hadnagy „a vármegye katonai kontingensének parancsnoka” volt.31 Ezzel szem-ben Kristó Gyula joggal hivatkozott azokra a forráshelyekre, melyek kétségbe vonhatat-lanul bizonyítják, hogy a vármegye csapatát a megyésispán vezette hadba. Kristó a had-

30 Bolla 1983. 63. o. A serviens regis kifejezésnek a királyi hatalomhoz, ill. udvarhoz való szoros kötődé-sét hangsúlyozza: Szűcs 1984. 353–362. o. 31 Borosy 1983a. 20. o.

zsoldos2.indd 74 2016.06.23. 9:10:34

75

nagyot olyan „katonai vezetőnek” jelölte meg, aki „nem elsősorban hadvezéri, hanem inkább seregszervezési feladatot láthatott el”. 32

Magunk — az utóbbi véleményhez hasonlóan — a vármegyei csapat szervezetében látjuk a hadnagy szerepének értelmezéséhez a lehetőséget. A királyi vármegye által kiál-lított katonaság — a fentebb kifejtetteknek megfelelően — két különböző kontingenst foglalt magába. Egyrészt a királyi várispánság különböző hadakozó elemeit (várjobbá-gyokat, a várnépek közül kiemelt jobbágyokat, hadakozó várnépeket), akik a vármegyei csapaton belül a hivatásos katonáskodókból álló magot alkották, s akik az őket vezető hadnagy személyén keresztül kapcsolódtak a királyi vármegye, s egyszersmind az ahhoz tartozó királyi várispánság élén álló megyésispánhoz. Másrészt viszont a vármegyei csa-pat magába foglalta a vármegyében élő és katonáskodásra kötelezett, de a királyi vár-szervezettől független hadakozókat is (a megyésispán személyes kíséretét, a különböző királyi népek hadakozó elemeit, s mindenekelőtt a közszabadokat), akikre, éppen a vár-szervezettől való függetlenségük miatt, a hadnagy katonai igazgatási hatásköre nyilván-valóan nem terjedhetett ki, s közvetlenül a megyésispán alá tartoztak. Ez a gondolatme-net a királyi vármegyével szimbiózisban nem lévő, Szolgagyőr-típusú várispánságokra vonatkozóan természetszerűleg nem áll meg. Annak magyarázataként, hogy ezekben a várszervezetekben is találkozunk a hadnagy tisztségével, felhozható a vármegyei hát-térre támaszkodó várispánságok példájának hatása, valamint szerepet játszhatott a had-nagyi tisztségnek az ilyen várispánságokban való megjelenésében az is, hogy a hadnagy alkalomszerűen helyettesíthette a távollévő ispánt.

A királyi vármegye haderejének szervezeti rendjét a birtokos közszabadoknak kirá-lyi szerviensként a vagyontalan közszabadoktól való elkülönülése jelentős mértékben megbontotta. A királyi szerviensek jogállásának egyik központi eleme — mint fentebb rámutattunk — a királyi zászló alatti hadakozás volt. Ez pedig nem jelentett keveseb-bet, mint az addig a vármegye csapatához tartozó jelentős létszámú katonáskodó réteg-nek a vármegyei csapat szervezetéből való kiválását.33

A kiválás, s ez ismételten hangsúlyozandó, a vármegyei csapat szervezetéből történő kiválást jelentett, s nem következik ebből feltétlenül annak feltételezése, hogy érvénye-sült a hadba vonulás gyakorlati kivitelezésekor is. Alig-alig tűnik valószínűnek, hogy egy hadba hívó parancs kézhezvétele után a vármegyei csapathoz tartozók, illetve a királyi zászló alatt hadakozók külön-külön gyülekeztek, rendeződtek és indultak volna útnak.34 A királyi szerviensek hadba vonulása minden bizonnyal továbbra is a megyei csapattal együttesen történt, azonban személyük felett — a királyi zászló alatti hadakozás kivált-sága következtében — nem, vagy csak külön királyi felhatalmazásra érvényesülhetett a megyésispán egyébként katonai ügyekre is kiterjedő joghatósága. A változás lényege voltaképpen abban állt, hogy a királyi szerviensi jogokat élvező egykori közszabad előtt megnyílt a választás lehetősége: továbbra is a vármegyei csapattal együtt, de annak szer-vezetétől elkülönülve vonul-e hadba, avagy más kapcsolatrendszerek alapján tesz eleget

32 Kristó 1988. 183–184. o.33 Vö. Bolla 1983. 64. o.34 Vö. Fügedi 1986. 101–102. o.

zsoldos2.indd 75 2016.06.23. 9:10:34

76

hadkötelezettségének. A választás lehetőségének konkrét példájaként a Somogy megyé-ben tekintélyes birtokokkal rendelkező, de a világi előkelők közé nem tartozó Bő nembéli Izsép és fia, János esetét említhetjük. Apa és fia nem a László somogyi ispán vezette, a muhi csatából végül is elkéső Somogy megyei csapattal indult a tatárok ellen, hanem

— mivel Izsép maga Kálmán szlavóniai herceg pohárnokmestere volt — IV. Béla öccsé-nek oldalán. A herceg csapatában mindketten részt vettek a muhi ütközetben, s Izsép ott is lelte halálát.35 Az a jól ismert tény, hogy a familiaritás milyen viharos gyorsaság-gal terjedt el éppen a tatárjárás körüli évtizedekben, arra utal, hogy az említett Izséphez hasonlóan a királyi szerviensek jelentős része köthette sorsát valamely világi vagy egy-házi méltóság familiárisi szolgálatához. A királyi vármegye csapatából nem csak szerve-zetileg, de ténylegesen is kiváló királyi szerviensek miatt érzékelhetően csökkenhetett egy-egy vármegyei csapat létszáma.

Történetírásunk a XIII. század első harmadában folytatott tömeges birtokeladomá-nyozási politika káros hatásainak különösen nagy jelentőséget tulajdonított a tatárjárás során elszenvedett súlyos katonai kudarchoz vezető jelenségek számbavételekor. Alátá-masztani látszik ezt a vélekedést az események egyik fő forrásának, Rogerius Siralmas éne-kének egyik passzusa is. A kérdéses szöveg úgy szól, hogy IV. Béla elődei eladományozták

„a vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és fekvőségeket, aminek következtében az ispánok nem rendelkeztek emberekkel, és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása következtében egyszerű vitézeknek gondolhatták őket” [ti. a megyésis-pánokat].36 A forráshely értelmezésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a finom különbségtételt, amellyel Rogerius a szöveg megfogalmazásakor élt. Egyfelől ugyanis az eladományozásokkal magyarázza azt, hogy az ispánok „nem rendelkeztek emberek-kel”, s ezt valóban joggal tarthatjuk a XIII. század első harmadában tetőző és a királyi várszervezetet sem kímélő birtokeladományozási hullámra történő utalásnak. Másfelől viszont egy más indokkal, a „vármegyék jogainak megnyirbálásával” magyarázza a sereg-vezér megyésispán jelentőségének csökkenését. Ez utóbbi megfogalmazást nem a királyi várszervezet földjeinek és népeinek eladományozására, hanem a királyi szervienseknek a vármegyei csapatokból történt szervezeti kiválására vonatkoztatjuk. Rogerius, úgy vél-jük, a királyi vármegyében, illetve a királyi várszervezetben (mely fogalmakat természe-tesen nem különböztette meg egymástól) egyidejűleg lezajlott folyamatokat állította egy-más mellé idézett mondatában.

Álláspontunk alátámasztására az alábbi érveket hívjuk segítségül. Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy a tatárjárást megelőző tömeges eladományozások a királyi várispánságok alárendeltjei közül a várnépeket, illetve az ő földjeiket érintette. A várné-pek a XIII. század első felében, ebben történetírásunk egyöntetű álláspontra helyezke-dik, nem elsősorban katonáskodással, hanem termeléssel, vagy egyéb szolgáltatásokkal

35 A somogyi haderőre lásd: Rogerius, c. 29. (SRH II. 571. o.). Izsép és fia, János szereplésére lásd: 1286: HO III. 14. o.; Szűcs 1984. 383–384. o.36 Rogerius, c. 10.: possessiones, villas et predia ad comitatus pertinencia in perpetuum contulerant, ex quo viros comites non habebant et, cum incedebant, simplices milites propter diminutionem comitatuum putabantur (SRH II. 588. o.). Az idézett magyar szöveg Horváth János fordítása, lásd: TjE 118. o.

zsoldos2.indd 76 2016.06.23. 9:10:34

77

tartoztak a várnak. Magánúri függésbe kerülésük így nem járt közvetlen következmé-nyekkel a várszervezet katonai teljesítőképességére. Annál kedvezőtlenebbül befolyásolta a megyésispánok jövedelmi viszonyait, hiszen köztudomású, hogy az ispánok részesedtek a királyi vármegye — valamint a királyi várispánság — népei által fizetett adók jövedel-méből, mely a várszervezet alá rendelt népek csökkenésével arányban szintén megcsap-pant. A magánúri függésbe került várnépek esetében — ha az adományos rendelkezett bíráskodási kiváltságokkal — elesett az ispán az ítélkezésből származó jövedelmektől, továbbá olyan egyéb bevételektől, mint amilyen például a várnépbeli halálát követően az ispánnak járó „örökösödési illeték”.37 A tömeges eladományozások elsősorban a megyés-ispáni méltóság gazdasági alapját ingatták meg, mert, amint azt Rogerius nem mulasztja el megemlíteni, az ispánoknak „a vármegyékből származott a pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, felségük és erősségük”.38 Amennyiben tehát az ispánok „nem ren-delkeztek emberekkel”, akkor adózókkal, s nem katonáskodókkal nem rendelkeztek.

A királyi várszervezet elsődleges hadakozóit, a várjobbágyokat a várföldek nagyarányú eladományozása kevéssé érintette.39 Ebből következően a vármegyei csapatoknak a kirá-lyi várszervezet által kiállított része sem szenvedhetett el olyan mértékű létszámcsökke-nést, amely indokolná Rogeriusnak az ispánokat az egyszerű vitézekhez hasonlító véle-ményét. A megyésispán által vezetett megyei csapat létszámának Rogerius szövegéből egyértelműen megállapítható létszámcsökkenésére a királyi szervienseknek a megyésis-pán katonai joghatósága alól, illetve a vármegyei csapat szervezeti kereteiből való kivá-lása — „a vármegye jogainak megnyirbálása” — adhat magyarázatot.40

Összegezve vizsgálatunk eddigi eredményeit arra a megállapításra juthatunk, hogy a XIII. század első felében bekövetkezett gazdasági és társadalmi átalakulások nem érin-tették közvetlenül a királyi várszervezet katonai teljesítőképességének mértékét. A vár-népek földjeinek és személynek tömeges eladományozása tagadhatatlanul megalapozta a királyi várszervezet felbomlásának később be is következő folyamatát, azonban nem befolyásolta a királyi várszervezet pillanatnyi, 1241. évi erejét. Annál inkább megren-dült az a hadszervezési forma, amely a megyei csapatokon alapult. A tatárjárást köz-vetlenül megelőző időszakban tehát nem — hadtörténeti szempontból még nem — a királyi várszervezet került válságba, hanem az attól határozottan megkülönböztethető és megkülönböztetendő vármegyei csapat intézménye. Ennek megfelelően a tatárjárás során elszenvedett katonai kudarchoz vezető további hadtörténeti okokat is más ténye-zőkben kell keresnünk.

A tatárjárással foglalkozó szakirodalomban viszonylag kis teret kapott annak hang-súlyozása, hogy a tatárjárás olyan próba elé állította az Árpád-kori magyar hadszerveze-tet és annak irányítóit, mint addig még egy ellenség sem. Korábban ugyanis a magyar

37 Az utóbbira lásd: 1240: HO III. 6. o.38 Rogerius, c. 10.: ex his comitatibus habebant delicias, divitias et honores, potentiam, altitudinem et munimen (SRH II. 558. o.)., magyarul: TjE 117. o.39 Vö. Zsoldos 1990. 8., 10. o. (jelen kötetben: 97., 99. o.).40 A megyei csapatok létszámában tapasztalható csökkenést — eltérő megfontolások alapján — Fügedi Erik is a királyi szerviensek megjelenésével magyarázta: Fügedi 1986. 92. o.

zsoldos2.indd 77 2016.06.23. 9:10:34

78

hadsereg nem került szembe olyan ellenféllel, amelynek egymástól jelentős távolságra lévő, önálló seregtestei képesek lettek volna összehangoltan tevékenykedni. Márpedig a másfél hónapon belül három különböző irányból Magyarország területére betörő tatár seregek éppen ezt tették. A bekövetkezett események ismeretében megállapítható, hogy a tatár haderő önállóan tevékenykedő seregtestekre bontása a tatár hadvezetés tudatos lépése volt, amely a magyar hadsereg mozgósításának és egyetlen, ütőképes seregbe való egyesítésének megakadályozását célozta. A tatár fősereg március eleji megjelenése az Északkeleti-Kárpátokban és győzelme az ellene küldött nádor felett, mint forrásaink egy-behangzóan állítják,41 kiváltotta ugyan IV. Béla reagálását, a teljes magyar haderő össze-vonásának elrendelését, ennek megvalósítására azonban már nem kerülhetett sor. A muhi csata előtti események voltaképpen a magyar haderő mozgósításának látványos kudar-cát tárják szemünk elé. A magyar hadak mozgósítási rendjének összeomlásában külön-böző okok játszottak közre, s a csőd csak részben magyarázható a tatárok magyar haderő megosztására irányuló törekvéseivel. Az előre nem látható események közé sorolhatjuk annak a királyi táborhoz igyekvő nagyobb csapatnak az elpusztulását, amelyet Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós vezetett, s melyet a Kötöny meggyilkolása után az országból rabolva, pusztítva kivonuló kunok szórtak szét.42 Eredetileg a királyhoz akart csatlakozni a Benedek váradi püspök gyűjtötte sereg is, amely azonban ehelyett önál-lóan ütközetet kezdeményezett az Egert felprédáló tatárokkal, s ennek során — ha hihe-tünk Rogerius előadásának, egy hadicsel következtében — felmorzsolódott.43 Ezek az események, jóllehet nyilvánvalóan az előzetes tatár haditervektől függetlenül következ-tek be, következményeiket tekintve mégis azok sikeréhez járultak hozzá. Még a IV. Béla vezette magyar királyi és a Batu által irányított tatár fősereg összecsapása előtt megsem-misült egy harmadik jelentős magyar seregtest; ez azonban a tatár haditerveknek meg-felelően. Pósa erdélyi vajda közelebbről nem ismert időpontban, de vélhetően április 5-e előtt, megsemmisítő vereséget szenvedett az Erdélyre törő tatár seregektől.44 Ilyen előz-mények után került sor 1241. április 11-én a muhi csatára.

Korábbi történetírásunkban vita folyt annak megállapítása érdekében, hogy mekkora haderő állt IV. Béla rendelkezésére az ütközet megvívásához.45 A legújabban Borosy And-rás hívta fel a figyelmet arra, hogy a csatában korántsem vett részt az ország teljes hadere-je.46 Az általa számba vett, a muhi csatától különböző okok miatt távol maradt — mint láttuk addig jórészt már megsemmisült — csapatokon (Dénes nádor, Pósa erdélyi vajda, Bulcsú csanádi püspök, Benedek váradi püspök hadereje) kívül további esetek alapján is megállapíthatjuk, hogy IV. Béla megkésett hadba hívó parancsa csak részleges ered-ményekre vezetett. Így például László somogyi ispán katonasága elkésett a muhi csatá-

41 Thomas Spalatensis: Historia Salonitanorum, c. 36. (Cat. font. III. 2233. o.); Rogerius, c. 16. (SRH II. 561–562. o.).42 Rogerius, c. 26. (SRH II. 567–568. o.).43 Rogerius, c. 27. (SRH II. 568–569. o.).44 Annales Frisacenses ad a. 1241. (Cat. font. I. 131. o.).45 Pauler 1899. II. 160. o.; Olchváry 1902. 427. o. (65 ezer fő); Félegyházi 1941. 20. o. (40-50 ezer fő); Zichy 1934. 16. o. (15 ezer fő).46 MHt I. 45. o. Hasonlóan nyilatkozik: Kristó 2003a. 120–121. o.

zsoldos2.indd 78 2016.06.23. 9:10:34

79

ból. Ez az eset annál is inkább a magyar mozgósítás sikertelenségére hívja fel a figyelmet, mert tudjuk, hogy Kálmán szlavóniai herceg saját katonáit vezetve részt vett a csatában, s tudjuk azt is, hogy Somogy megye az ő kormányzása alatt állt.47 Egy oklevél adata sze-rint Apa fia Mihály bolondóci ispán már a tatár előőrssel vívott rákosi összecsapásban harcolt, ugyanakkor az is bizonyos, hogy az alárendeltségébe tartozó bolondóci vár-jobbágyoknak legalább egy része nem csatlakozott a király táborhoz, illetve a sereghez, hiszen más forrásból arról értesülhetünk, hogy a bolondóci vár Sőreg falubeli (Gömör m.) várjobbágyai megerősítették birtokukon a Dánoskő nevű hegyet, és ott sok környék-belit megvédelmeztek a tatárjárás alatt.48

A sőregi várjobbágyok példája felhívja a figyelmünket arra a kettősségre, ami a tatár-járás katonai eseményeinek egyik jellemző vonása. Ennek egyik eleme a királyi sereg (ebben a vonatkozásban bízvást ide sorolhatjuk az erdélyi vajda seregét is) teljes veresége, másik viszont a viszonylag sikeresnek mondható helyi ellenállás. E kettősség magyarázata éppen a magyar mozgósítás sikertelenségében kereshető. Ennek következtében ugyanis egyfelől a király az ország katonai teljesítőképességéhez mérten szerény létszámú sereget vezetett csupán a Sajóhoz, s így győzelmi esélyei jelentősen megcsappantak. Másfelől a királyi sereghez időben csatlakozni nem tudó, esetleg nem akaró csapatok olyan erőt alkottak, amely képesnek bizonyult részben összehangolt védekezésre, részben pedig egy-mástól elszigetelt ellenállási gócok kialakítására. Paradox módon tehát a magyar moz-gósítás kudarca hozzájárult ahhoz, hogy a királyi sereg veresége ellenére sem tört meg az ország ellenálló képessége.

Az említett, központilag szervezett és összehangolt védekezést Geregye nembéli Pál országbíró vezette, aki megszervezte a Duna vonalának védelmét, s ennek köszönhe-tően a tatárokat sikerült 1242 februárjáig távol tartani a mai Dunántúl területétől.49 Seregét alighanem azok a dunántúli hadak alkották, amelyek, a somogyihoz hasonlóan, nem tudtak már csatlakozni a Sajó felé vonuló királyi sereghez. A dunántúli helyi erők ütőképességét jelzi, hogy nemcsak a tatárok dunai átkelését tudták megakadályozni jó ideig, hanem erejükből a Győrt elfoglaló Babenberg Frigyes herceg csapatainak legyő-zésére is futotta.50

A helyi ellenállás megszervezői között több olyan személyt találunk, akik a muhi csa-tából való szerencsés megmenekülésüket követően vették át egy-egy település, vagy terü-let védelmének irányítását. Így az aragóniai Simon ispán Esztergomot védte, az Ákos nembéli Máté fiai közül Detre követte királyát a tengerpartra, míg fivére, Fülöp, Kemlék várát őrizte. Közéjük sorolhatjuk azokat a katonai vezetőket is, akiknek a tatárok elleni harcairól a muhi csatát követően nincs adatunk, azonban jelentős szerepet játszottak a tatárok kivonulását közvetlenül követően, 1242 májusában bekövetkezett osztrák táma-dás visszaverésében, mint a Szentgyörgyi-ősök, Kozma és Achilles ispán, akik a pozso-

47 Rogerius, c. 29. (SRH II. 571. o.); 1243: CD IV/1. 287. o., vö. Kristó 1979. 68. o.48 1244: HO I. 22. o.; 1245: RA II/1. 21. o.49 1249: ÁÚO VII. 282. o.50 Rogerius, c. 33. (SRH II. 576. o.).

zsoldos2.indd 79 2016.06.23. 9:10:34

80

nyi, vagy mint Lőrinc ispán, aki a soproni határokat védte.51 Hontpázmány nembéli Ivánka fia Andrásról tudjuk, hogy részt vett a muhi csatában, s közvetlenül a tatárjá-rás után felépítette Túróc várát.52 Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy — hason-lóan Dánoskőhöz — a turóci építkezésnek is megvolt a maga tatárjárás kori előzménye. Kérdéses, hogy a muhi csatára vagy az északról betörő tatárokkal vívott helyi jelentő-ségű összecsapásra vonatkozik-e egy oklevélnek azon megjegyzése, hogy Szoboszló fia Bogomér trencséni ispán „alig menekült meg a gonosz tatár nép karmaiból” (manus gentis impie Tartarorum vix evaserit), máris a rábízott trencséni határokat védelmezte. A muhi csatában való részvétele mellett szóló érvnek tartjuk az oklevél azon megjegy-zését, amely szerint Bogomér előbb „hozzátartozóitól és rokonaitól elszakítva” (privatus parentibus et cognatis) harcolt a tatárok ellen, ugyanis egy másik forrásból arról értesü-lünk, hogy utóbb, a trencséni határok védelmében már sógora (gener), Gabriel fia Gabriel is az oldalán küzdött.53

A helyi védelem irányítóinak egy másik csoportja is elkülöníthető forrásaink alap-ján. Esetükben okleveleink hallgatnak a muhi csatáról, amit — tekintettel arra, hogy az előbbi csoport tagjaira vonatkozóan ezek az érdemek is szerepelnek — aligha magyaráz-hatunk mással, mint hogy valóban nem vettek részt az ütközetben. Közülük egy bizo-nyos Folwine Komárom várát erősítette meg, ahol számos környékbeli talált menedékre. A nyitrai hospesek a nyitrai vár védelmében tüntették ki magukat, s fegyvereseket adtak a menekülő király kíséretébe. A Pop falubeli Ech Toboly királyi várát védte.54

A tatárjárás alatti helyi ellenállás mintegy összegzője az a levél, amelyet bizonyos magyarok intéztek a pápához 1242. február 2-án.55 A levél azt a helyzetet tárja elénk, amely a tatároknak a befagyott Dunán való sikeres átkelése után alakult ki. A levél-írók felsorolják azokat a megerősített helyeket, amelyek tudomásuk szerint még ellen-állnak. Ezek a mai Dunántúl területén Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Szentmártonhegy (Pannonhalma), Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zala, Léka, míg a Duna túloldalán Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, Abaújvár, valamint „más várak és erődített helyek” (aliis castris et locis similiter munitis).56 Feltűnő, hogy a név szerint emlí-tett helyek többsége királyi várszervezet központja, s csak néhányuk új típusú — nem ispánsági — vár (Németújvár, Léka, Fülek) vagy megerősített helynek számító kolostor-épület (Tihany, Pannonhalma, s talán Zalavár). Az ellenálló ispánsági központok soroza-tát kiegészíthetjük még Trencsénnel.57 Nem kétséges tehát, hogy a helyi védelem centru-

51 1243: CD IV/1. 272. o.; 1243: CD IV/1. 287. o.; 1245: CD IV/1. 390. o.; 1256: CD IV/2. 390. o.; 1263: ÁÚO VIII. 50. o.52 1253: CD IV/2. 206. o., vö. Fügedi 1977. 206–207. o.53 1244: ÁÚO VII. 174. o.; 1244: RA I/2. 229–230. o., vö. még: 1244: CD IV/1. 343. o.54 1245: CD VII/3. 26. o.; 1248: CD IV/2. 455. o.; 1249: HO VIII. 54. o.55 A pápai szék ekkor, IV. Celesztin halála után, üresedésben volt. IV. Ince megválasztására csak 1243-ban került sor.56 Györffy 1991. 86–87. o. A levél más szempontú elemzése: Fügedi 1977. 21–22. o.57 ÁÚO VII. 135. o.

zsoldos2.indd 80 2016.06.23. 9:10:34

81

mai a várszervezet központjai voltak.58 A jelenséget jószerivel magától értetődőnek tart-hatjuk, hiszen történetírásunk egykorú véleményre, nevezetesen IV. Béla megítélésére alapozott megállapítása szerint az országban, az ispánsági központokat nem számítva, alig-alig volt sikeres ellenállás reményével kecsegtető erődítés, vár.59

Egy további adat arra figyelmeztet, hogy más szempontokat is figyelembe kell venni a királyi várszervezet — mint a tatárok ellenében kifejtett helyi ellenállás alapjául szol-gáló intézmény — értékelésekor. Egy 1257. évi Zala megyei adat szerint ugyanis bizo-nyos zalai királyi szerviensek a tatárjárás idején félelmükben a zalai vár kerkai őreinél (speculatoribus Zaladiensibus de Karka) kerestek menedéket beállván közéjük földjeik-kel együtt (se cum terris suis […] adiunxissent). Ezek a királyi szerviensek nem a meg-erősített várban, hanem magában a várszervezet intézményében látták azt az erőt, mely képes megvédeni őket. A várszervezet tehát nem pusztán a központjaiul szolgáló várak miatt volt alkalmas a helyi ellenállási gócok kialakítására, hanem — a kortársi megíté-lés szerint — társadalmi és főként katonai szervezettsége miatt is.60

A királyi várszervezet népeinek a tatárjárás harcaiban való részvételéről csak meg-lehetősen kis számú forrás alapján alkothatunk képet. Jóllehet a muhi csata résztvevői közül több mint két tucat személyt ismerünk név szerint is, egyetlen várszervezetbeli-ről sem állíthatjuk minden kétséget kizáróan, hogy ott volt a Sajónál.61 Forrásainknak ez a hallgatása kétségtelenül magyarázható bizonyos mértékig azzal, hogy a tatárjárás alatt szerzett érdemek jutalmazásakor a király közvetlen környezetéhez tartozók hely-zetükből fakadóan előnyt élveztek. Néhány eset azonban jelzi, hogy a világi előkelők-nél jóval kisebb társadalmi presztízzsel rendelkező érdemszerzők tettei sem maradtak viszonzatlanul. Így például egy Wochv nevű pozsonyi polgár (civis Posoniensis) jelentős, hat ekényi földadományban részesült 1243-ban a muhi csatában tanúsított vitézségé-ért és a királynak a menekülése közben tett szolgálataiért.62 Mivel az oklevelek hallgatá-

58 Ide értendők természetesen azok az ispánsági központok is, amelyek sikertelenül álltak ellen. Várad: Rogerius, c. 34. (SRH II. 576–577. o.); Gyulafehérvár: Rogerius, c. 40. (SRH II. 587–588. o.); Csanád: Rogerius, c. 34. (SRH II. 578–579. o.); Kolozsvár: Annales Frisacenses ad a. 1241. ad a. 1241. (Cat. font. I. 131. o.).59 Vö. Fügedi 1977. 22. o.60 1257: ÁÚO VII. 465. o. Jellemző, hogy a tatárjárást követően a királyi serviensek már ki akartak vál-ni az őrök közül „ne libertati ipsorum aliquid impingatur”.61 Két várjobbágy személyével kapcsolatban merül fel annak lehetősége, hogy a muhi csata résztvevői voltak. Egyikük az a Hecsei Mihály, Bars megyében birtokos szolgagyőri várjobbágy, akiről a fiát kirá-lyi szervienssé fogadó oklevél azt állítja, hogy a tatárokkal folytatott harcban esett el (1268: CD IV/3. 432. o.). Nem állítható bizonyosan, hogy Mihály a Sajó melletti ütközetben, vagy az azt követő mene-külés során vesztette életét, ugyanis halála bekövetkezhetett azokban a helyi jelentőségű összecsapá-sokban is, amelyek következtében a barsi hospesek menekülésre kényszerültek, s amelynek alkalmával privilegiumuk megsérült, vö. ÁÚO VII. 352. o. A másik személy Radiszló (Razlo) fia Pousa trencséni várjobbágy, akiről Bogomér trencséni ispán 1242 utánról való oklevele feljegyezte, hogy „in exercitu domini regis mortuus fuisset” (CDES II. 77. o.). Ha esetében hajlanánk is annak megállapítására, hogy Pousa Bogomér ispán kíséretében a muhi csata résztvevője és áldozata volt, azonban az a körülmény, hogy halála bekövetkezhetett az 1242-ben Frigyes osztrák herceg ellen vezetett hadjárat során is, nem te-szi lehetővé a kérdés minden kétséget kizáró eldöntését.62 1243: MES I. 346. o.

zsoldos2.indd 81 2016.06.23. 9:10:34

82

sából módszertanilag meglehetősen kétes értékű következtetések lennének csak levon-hatók, meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy a királyi várszervezet hadako-zói minden bizonnyal képviseltették magukat a Sajó mellett vereséget szenvedett királyi hadban. E feltételezés azért is indokolt, mert a tatárjárás elbeszélő forrásainak legrész-letesebbike, Rogerius műve is egyedül a királyi sereggel kapcsolatban alkalmaz olyan kifejezést, amelyet a királyi várszervezethez kapcsolhatunk. A magyar haderő mozgósí-tásáról szólva Rogerius úgy fogalmaz, hogy IV. Béla elrendelte, hogy „mind a nemesek, mind azok, akiket királyi szervienseknek neveznek, mind a várkatonák, vagyis a fen-tebb említett várakhoz tartozók, készüljenek fel a hadra”.63 Az idézett szöveg várszerve-zetre való utalása nyilvánvaló, annál inkább magyarázatra szorul azonban a „castrenses et pertinentes ad castra” kifejezés. Abban az esetben ugyanis, ha Rogerius terminológiá-ját a XIII. századi magyar okleveles gyakorlat várszervezetbeliekre vonatkozó szóhasz-nálatának alkalmazása alapján értelmeznénk — ahol is a castrensis várnépbelit, a jobagio castri pedig várjobbágyot jelöl —, arra az alig valószínű következtetésre kellene jutnunk, hogy a király csak a várnépbeliek hadba vonulását rendelte el, míg a várjobbágyokról, akik pedig kifejezetten a királyi várszervezet katonáskodói közé tartoztak, nem intézke-dett. Rogerius egész művének terminológiai áttekintése alapján azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző korántsem törekedett a sokszínű XIII. századi magyar társadalom egyes rétegeinek pontos terminológián alapuló elkülönítésére: nem alkalmazta a kornak a jogállásokat is tükröző, s így a modern történetírás által társadalomtörténetileg is érté-kelhető, speciális kifejezéseit, hanem — választott műfajának megfelelően — általános, irodalmi jellegű terminusokkal élt. Bármely rendű vagy rangú „katona” számára miles64 volt épp úgy, mint ahogy a „hadsereg, csapat” is militia vagy exercitus.65 Ez a sajátosság arra bátorít, hogy a Rogeriusnál szereplő „castrenses et pertinentes ad castra” kifejezést szé-les körű, a várjobbágyokat és a hadakozó várnépbelieket egyaránt magába foglaló meg-fogalmazásnak tartsuk, amelynek két eleme (castrenses, illetve pertinentes ad castra) egy-mást tautologikusan magyarázza, de nem kiegészíti.66 Rogerius szövegére támaszkodva tehát nem lehet arra következtetni, hogy a várjobbágyok általában nem jelentek meg a királyi seregben és nem vettek részt a muhi csatában.

Némileg más a helyzet az okleveles anyagból kihüvelyezhető adatokkal. Az a kevés információ ugyanis, amellyel a várszervezetbelieknek a tatárjárás harcaiban való részvé-

63 Rogerius, c. 14.: tam nobiles, quam qui servientes regis dicuntur, quam castrenses et pertinentes ad castra superius nominate se ad exercitum prepararent (SRH II. 560. o.), magyarul: TjE 120. o.64 Lásd pl.: Rogerius, c. 16.: unus de militibus palatini (SRH II. 561. o.); c. 34.: Váradon „multi loricati milites errant” (SRH II. 577. o.); c. 37.: az egresi monostorban „se milites […] receperant” (SRH II. 582. o.); c. 39.: Esztergom városában „erat […] populus infinitus et burgenses ditissimi, milites, nobiles et domi-ne” (SRH II. 584. o.) stb.65 Lásd pl.: Rogerius, c. 16.: az egyházi és világi előkelők „aggregate militia” térjenek vissza a királyi tá-borba (SRH II. 562. o.); c. 27.: Benedek váradi püspök „magno exercitu congregato” támad az Egert ki-fosztó tatárok ellen (SRH II. 568. o.); c. 29.: László somogyi ispán „cum sua militia” siet a királyi tábor-ba (SRH II. 571. o.).66 A mondottakból következően különösen találónak tartjuk Horváth János magyar fordítását, mely a modern magyar társadalomtörténet által már nem használt „várkatona” szó alkalmazásával pontosan tükrözi Rogerius e megfogalmazásának értelmezésében rejlő nehézségeket.

zsoldos2.indd 82 2016.06.23. 9:10:35

83

telére vonatkozóan rendelkezünk, nem a királyi sereg tevékenységéhez, hanem határo-zottan a helyi ellenálláshoz kapcsolódik. Említettük már a bolondóci vár Sőreg falubeli várjobbágyait, akik a birtokukon levő Dánoskő nevű hegyet megerősítve, sok királyi népet (populos nobis [sc. regi] subiectos) megvédelmeztek. A trencséni vár Wetislou falu-beli népei (homines castri) Trencsén várát védték csakúgy, mint Premysl és Nosk várjob-bágyok. Az utóbbiak Bogomér ispán oldalán részt vettek a trencséni határok védelmében is. Otrmarus fia András és öt rokona, a nyitrai vár alsójécsbeli várjobbágyai csatlakoztak a menekülő király kíséretéhez, akinek aztán a tengerparton tettek jeles szolgálatokat.67

A négy adat legjellemzőbb közös vonása, hogy egyik esetben sem állapítható meg a várszervezetbeliek részvétele a muhi csatában, sőt, ellenkezőleg, minden valószínűség szerint valóban nem vettek részt az ütközetben. Ez a tény mind a négy esetben magya-rázatot igényel, ugyanis az említett várispánságához vagy szűkebb pátriájához tartozó személyek királyi seregben való megjelenéséről viszont van tudomásunk. A söregi vár-jobbágyok annak ellenére sem jelentek meg a királyi táborban, hogy ispánjuk ott tartóz-kodott.68 Erre az esetre kielégítő magyarázatot adhat a körülmény, hogy a tatár előőrs minden bizonnyal elvágta a sőregieket a királyi tábortól. A wetislou-iakkal kapcsolat-ban megoldásként kínálkozik annak feltételezése, hogy eredendően nem hadakozás-sal tartozó várnépek voltak,69 így nem szálltak hadba Szoboszló fia Bogomér trencséni ispán oldalán — akinek részvételét a muhi csatában fentebb valószínűsítettük —, s csak akkor ragadtak fegyvert, amikor az északi tatár sereg április végére tehető betörése miatt rákényszerültek a védekezésre. A hasonló érvek azonban elesnek a nyitrai és a trencséni várjobbágyok távolmaradásának lehetséges indokai közül. Várjobbágyi státusuk alap-ján kétségtelen, hogy hivatásos harcosok voltak. A nyitraiak ispánja, Csák nembéli Máté királyi asztalnokmesterként IV. Béla szűkebb környezetéhez tartozott, s így jelenléte a muhi csatában — ha adatokkal nem is igazolható — mindenképpen szerfelett való-színű, annál is inkább, mert a tengerparton már bizonyosan IV. Béla mellett tartózko-dott.70 Részese és — Csák nembeli Máté ispántól eltérően — áldozata volt a muhi csa-tának Jakab nyitrai püspök is.71 A trencséni várjobbágyok érdemeit részletesen taglaló oklevél is hallgat Premysl és Nosk esetleges muhi szerepléséről, jóllehet információi a trencséni ispántól, Bogomértól származtak.

A nyitrai és a trencséni várjobbágyok muhi csatától való távolmaradásának okait kutatva némi támpontot szolgáltathat néhány, a közeli Pozsony megyéből származó adat. 1245-ben IV. Béla a pozsonyi vár szállásadó jobbágyfiainak Nyék (Neku) nevű földjét adományozta Moch fia Lék (Lekv) és Csukár (Chuguer) fia Péter pozsonyi vár-jobbágyoknak és rokonságuknak azért, mert azok Pozsonyban saját költségükön tor-

67 1245: RA II/1. 21. o.; 1243: ÁÚO VII. 135. o.; 1259: CDES II. 445. o.; 1258: RA I/3. 362–363. o.68 1244: HO I. 22. o.69 A kérdés megválaszolását csak megnehezíti a wetislou-iakat illető, megnyugtatóan még nem tisztázott

„homines castri […] qui in cabatis servire consueverant” kitétel.70 Csák (I.) Máté személyére összefoglalóan: Kristó 1973. 13–15. o.71 Rogerius, c. 30. (SRH II. 572. o.).

zsoldos2.indd 83 2016.06.23. 9:10:35

84

nyot építettek (turrim aedificaverunt) és ígéretet tettek annak őrizetére.72 A szakiroda-lom egyértelműen a tatárjárást követő várépítések közé sorolta be ennek a toronynak a megépültét.73 A magunk részéről nem tartjuk kizárhatónak azt a lehetőséget sem, hogy egy, már a tatárjárás alatt kialakított ideiglenes védőműnek, a tatárjárás utáni végleges kiépítéséről lehet szó. Erre a feltételezésre elegendő alapot biztosítanak azok az adataink, amelyek a tatárjárás ideje alatt végrehajtott ilyen építkezésekre vonatkoznak. Rogerius számol be arról, hogy Váradon a vár „nagy árkokkal és a falakon fatornyokkal volt meg-erősítve”, ám egy korábban leomlott falszakaszt sebtiben kellett pótolni, s az új fal nem is volt képes ellenállni a tatár kőhajító gépek koncentrált támadásának.74 Az esztergomiak is közvetlenül az ostrom előtt erősítették meg városunk védelmét.75 Hasonló előkészüle-tekre sor kerülhetett Pozsonyban is. A sietve felépített, s aligha tökéletes — ne feledjük, mind Váradot, mind Esztergom városát bevették a tatárok — védművek végleges felépí-tésére Pozsonyban a tatárjárás után kerülhetett sor, s a munkálatok befejezését nyilván alaposan meggyorsította a Pozsonyt 1242 tavaszán ért támadás is.76

Akár a tatárjárás alatt, akár közvetlenül az után építették meg az említett pozsonyi várjobbágyok a tornyot, egy további adat az építkezés értelmezésének további jelentő-séget ad. 1255-ben a pozsonyi várhoz tartozó karcsai várjobbágyok a pozsonyi vár föld-jeinek visszaállítására kirendelt bírák, Roland nádor és pozsonyi ispán, valamint Vince nyitrai püspök előtt bemutatták azt a királytól nyert oklevelüket, amely bizonyította, hogy a benne felsorolt karcsaiak, bár nem szerepelnek a pozsonyi várszervezet népeit előszámláló regestrum regaléban a várjobbágyok között, mégis a „szent király valódi job-bágyfiai” (veri filii jobagionum sancti regis) közé tartoznak. A nádor és a püspök átírva a királyi pátenst a megye várjobbágyai, várnépei és nemesei tanúsága mellett, megerő-sítették a karcsaiak státusát.77 Pontosan egy évvel később, ugyanezek a karcsai várjob-bágyok a király elé járulva Roland nádor és Vince püspök oklevelének megerősítéséért folyamodtak, amit meg is szereztek. Igen tanulságos az indoklás, amit IV. Béla oklevele írásba foglalt. E szerint ugyanis a király „megfontolva, hogy a pozsonyi vár tornyainak az oltalmazása, amelynek az őrzésére, miként a szent király többi Pozsony megyei job-bágya is, amazok [ti. a karcsaiak] rendelve vannak, az egész országnak hasznos és szük-séges a jelenben és a jövőben is” erősítette meg a karcsaiak státusát.78

72 CDES II. 126. o. Itt jegyzendő meg, hogy az adományosok leszármazottai a későbbiekben az emlí-tett Nyéken, ill. egy másik, Turna nevű birtokukon is erősséget (castrum) emeltek, amelyek feltehető-en fából készültek, mert 1286-ban a király ellen lázadó Opor felégette azokat (1287: ÁÚO XII. 451. o.).73 Fügedi 1977. 27–28. o.74 Rogerius, c. 34.: Várad „magnis munitum erat fossatis et turribus ligneis super muros”, viszont

„castrum ex una parte dirutum cerneretur, amplo muro illud fecimus reparari”, végül azonban a tatárok „castrum illico circumdantes ex opposite ad murum novum septem machinas posuerunt et die noctuque cum eis emittere lapides quousque novus murus dirutus est ex toto” (SRH II. 577. o.).75 Rogerius, c. 39.: Strigonienses interim se cum foassatis, muris et turribus ligneis fortisseme munierant (SRH II. 584. o.).76 Pauler 1899. II. 189. o.; Kristó 2003a. 132. o.77 (1255 e.): CDES II. 326. o.; 1255: CDES II. 354. o.78 1256: IV. Béla „attendentes, quod custodia turrium castri Posoniensis, ad quarum conservacionem ipsi, sicut et alii iobagionum sancti regis de comitatu Posoniensi sunt deputati, toti regno sit utile ac

zsoldos2.indd 84 2016.06.23. 9:10:35

85

Az idézett királyi nyilatkozat nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a várjobbágyok katonai szolgálatukat — legalábbis Pozsony megyében és legalábbis részben — a váris-pánság központjának, a várnak a védelmével teljesítették, annak megoltalmazására vol-tak kirendelve. Amennyiben forrásunk nem valamely, az országos gyakorlattól jelentős mértékben eltérő helyi sajátosságot tükröz, s így a benne foglaltak érvényesek az ország valamennyi várispánsága tekintetében is, akkor IV. Béla uralmának második felében a várjobbágyok legalább egy részében kifejezetten várvédő katonákat kell látnunk. Tovább-lépve, témánk szempontjából az igazi kérdés valójában az, hogy vajon az 1256. évi okle-vélben foglaltak — amennyiben nem kizárólag Pozsony megyében érvényes állapotot rögzítenek — alkalmazhatók-e már a tatárjárás évére is. Kérdéses, hogy vajon nem csu-pán a tatárjárást követően megindult várépítési, illetve -korszerűsítési hullám által elő-idézett új jelenség-e a várjobbágyoknak a várszervezet központjának védelmére rendelése.

A felmerülő kérdések minden kétséget kizáró, megnyugtató megválaszolása további hadtörténeti kutatások feladata lehet. A várjobbágyságnak a várispánsági központot védő katonaságként való meghatározása mellett szóló érvként figyelembe kell venni azt, hogy a várjobbágyság volt az Árpád-kori magyar társadalom hivatásos katonáskodó rétegei közül az egyetlen, amelyik közvetlenül a várszervezethez, illetve az azt megtestesítő várhoz tar-tozott. Az összefüggő területű vármegye hátterével nem rendelkező, Szolgagyőr-típusú várispánságok esetében egyenesen nem is lehettek mások a vár védelmére rendelt kato-nák. További érvként felmerülhet, hogy a királyi várszervezet tisztségei között ismerünk olyat, amely kifejezetten a várhoz mint a várispánság központjához kapcsolódik: ez a vár-nagy (maior castri). A várnagy feladatai közül a szakirodalom eddig jórészt a vár karban-tartását, gondozását emelte ki,79 jóllehet kézenfekvő annak feltételezése, hogy a távol-levő ispánt a vár védelmének irányításában a várnagy helyettesítse. Nem mond ennek ellent az a kétségtelen tény sem, hogy nincs adatunk a várnagyok katonai szereplésére, hiszen hasonló a helyzet a hadnagyok esetében is, már pedig utóbbi tisztség katonai jel-legében aligha lenne indokolt kételkedni. A kérdés vizsgálata során figyelembe veendő, hogy Premysl és Nosk trencsén várjobbágyok — egyebek mellett — kifejezetten a vár megvédésében (in conservando castro) tüntették ki magukat.80

Ezek a megfontolások lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a várjobbágyok egy része már a tatárjárás idején, s alighanem azt megelőzően is, nem vonult hadba a megyésispán vezette vármegyei csapattal, hanem a várnagy irányítása alatt a várban, illetve annak környékén maradva, mintegy biztosította a hadba indulók hátországát, avagy, ha úgy adódott, a vár védelmét látták el. Újabb adatok vagy szempontok felme-rüléséig a muhi csatában részt nem vevő várjobbágyokban részben ilyen, az ispánsági központ védelmére hátrahagyott katonákat kell látnunk. A várszervezet hadakozóinak a tatárjárás harcaiban való részvételéről valló adataink tehát annyiban módosítják a muhi

necessarium in presenti et posterum profuturum, id, quod per dictos fideles nostros iuste et legitime est ordinatum, presentibus confirmamus” (CDES II. 389. o.).79 Györffy 1977. 204. o.; Kristó 1988. 184. o. Borosy András szerint a várnagy „a vár parancsnoka és gon-dozója” (Borosy 1983a. 20. o.).80 1259: CDES II. 445. o.

zsoldos2.indd 85 2016.06.23. 9:10:35

86

csata előtti magyar mozgósításról fentebb kifejtetteket, hogy a várjobbágyok egy részé-nek távol maradása a Sajó mellett vereséget szenvedett királyi seregtől nem a megkésett és nem kellően hatékony mozgósítás sikertelenségének, hanem a magyar hadszervezet imént vázolt sajátosságának tulajdonítható.

A tatárjárás pusztításainak mértékéről pontos számadást készíteni, a források elégtelen volta miatt, nem képes a történettudomány. Az egyes történetírók között jelentős eltéré-sek mutatkoznak a pusztítások becsült értékeinek tekintetében is: történt kísérlet a tatár-járás által okozott károk teljes eljelentéktelenítésére81 éppen úgy, mint a pusztulás nagy-ságának eltúlzására,82 míg végül a két előbbi vélemény között elhelyezkedő, mérsékelt álláspont vált elfogadottá, amely szerint a veszteségek, ha egyes esetekben és egyes helye-ken súlyosak is voltak, nem bizonyultak helyrehozhatatlannak és kiheverhetetlennek.83 Jóllehet számszerű becslésekre aligha lehet vállalkozni, néhány tendencia mégis megle-hetős biztonsággal megállapítható. Aligha szorul különösebb indoklásra az a megállapí-tás, hogy a tatárjárás pusztításai nem egyforma mértékben sújtották az ország egészét: míg az Alföld és Erdély területén — mely csaknem egyéves tatár megszállás alá került

— igen jelentősek lehettek, a mai Felvidék és Dunántúl, valamint a Drávántúl esetében legfeljebb a tatár seregek útvonalába eső vidékek szenvedhettek számottevő károkat.84

Amennyiben a tatárjárás által okozott pusztítások kérdését leszűkítjük pusztán a kirá-lyi várszervezetet érintő vonatkozásokra, hasonló nehézségekkel és hasonló tendenci-ákkal találjuk magunkat szemben. Az ország egész területéről ismerünk olyan, a vár-szervezethez tartozó településeket, illetve birtokokat, amelyek a tatárjárás során váltak néptelenné. Abaújban Kércsről (Kerch), Biharban a szabolcsi várhoz tartozó Horongról, Mosonban Inséről, Pozsonyban a vár erdőóvóinak egy földjéről, Győrben Hecsének (Heche) a szolgagyőri vár alá tartozó két ekényi részéről, Valkóban Szerkény (Zerken), Csendej (Chendey) és Málé (Maley) nevű földekről, Zemplénben Kengyeltelekiről (Kengeltelequi) állítják forrásaink, hogy a tatárjárás óta „üres és lakóitól elhagyatott” (vacua et habitatoribus destituta) várföldek.85 Mivel ezek az említések igen későiek, az 1262–1288 közötti időkből valók, jó okkal feltételezhető, hogy a pusztán maradt várföl-dek fenti sorozata csak azokat a várföldeket foglalja magába — s nyilván nem hiányta-lanul —, amelyek a tatárjárás során véglegesen elnéptelenedtek. Jóval magasabb lehetett azoknak a várszervezethez tartozó lakott helyeknek a száma, amelyek csak részlegesen pusztultak el, vagy elmenekült lakói a tatárok elvonulása után visszatértek lakhelyükre.86

81 Zichy 1934.82 Györffy 1987–1998. I. 205., 497., 700–702., 841. o.83 Szabó 1966. 174–180. o.84 MT I/2. 1438. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája).85 1262: CD IV/3. 77. o.; (1266–1269 k.): CD VI/2. 390. o.; 1268: UB I. 346. o.; 1288: ÁÚO IV. 310. o.; 1282: ÁÚO IV. 237. o.; 1264: HO VI. 124. o.; 1271: ÁÚO VIII. 342. o.86 Jellemző e tekintetben, hogy IV. László 1288. évi oklevele a pozsonyi vár elpusztult birtokát mint

„a tempore […] introitus antiquorum Tartarorum hactenus desertam, vacuam et suis habitatoribus destitutam” jellemzi, megkülönböztetve ezzel az 1241–1242. évi tatárjárást az 1285-ben viszavert ta-tár betöréstől.

zsoldos2.indd 86 2016.06.23. 9:10:35

87

A tatárjárás következtében véglegesen elnéptelenedett várföldek esetében sem állítható bizonyosan, hogy egykori lakóik áldozatul estek a harcoknak, hiszen — mint Szabó Ist-ván arra figyelmeztetett87 — nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy elmenekülve sikerült életben maradniuk, de valamilyen, pontosan nem ismert oknál fogva nem tértek vissza korábbi otthonukba. Alig egy-két esetben ismerjük a várszervezethez tartozó lakos-ság sorsát. A Nyitra megyei Udvarnokon négy várnépbeli háznép (mansio) maradt élet-ben, a többieket a tatárok megölték.88 Nógrádban Zellő (Zeleu) és Rendő (Rendwey) lakói valamennyien áldozatul estek.89 Bizonnyal a tatárjárás során halt meg az az Ekusyoachim nevű szabolcsi várjobbágy is, akinek üresen álló földjére — az említettnek ugyanis nem voltak örökösei — a tatárjárás után Sándor ispán fiai tették rá a kezüket minden királyi adomány nélkül.90 Kérdéses, hogy a Csongrád megyében említett, a tatárok által meg-ölt Csupor (Chupur) nembéliek a csongrádi várispánsághoz tartoztak-e.91

Nem csupán egyes településeket, várszervezethez tartozó birtokokat pusztítottak el a tatárok, hanem egy egész várispánságot is. Történetírásunk állásfoglalása szerint a Felső-Tisza vidékétől a Kárpátokig terjedő, és éppen a tatár fősereg útjába eső Borsova várme-gye — melynek területén az azonos nevű várispánság működött — a tatárjárás követ-keztében akkora veszteségeket szenvedett el, hogy helyreállítására már nem volt mód. Területe részben a szomszédos megyékbe, részben az újonnan kialakuló Bereg várme-gye (korábban beregi erdőispánság) területébe olvadt be.92

A tatárjárás királyi várszervezetre gyakorolt hatása nem korlátozható csupán az elnép-telenedő várföldek kérdésére. Az 1241 tavaszán bekövetkezett támadás egy további pon-ton beavatkozott a királyi várszervezet történetébe: megakasztotta azt az át-, illetve újjászervezési folyamatot, amelyet IV. Béla még a tatárjárás előtt megkezdett, s amely szervesen kapcsolódott a király úgynevezett birtokrestaurációs politikájához.93 Törté-netírásunk már felfigyelt arra a jelenségre, hogy a birtokvisszavételi politika 1239. évi befejezése után IV. Béla hozzákezdett az udvar-, illetve várszervezet népei helyzetének rendezéséhez.94 A király több oklevelében is kifejtette, hogy „egynémely elődei idejében” (quorundam antecessorum nostrorum temporibus) zavarok következtek be a királyi vár-szervezet életében, így például a várszervezethez tartozó népek szolgáltatásait vagy stá-tusügyeit illetően.95 1240 áprilisában rendezte és foglalta írásba IV. Béla a győri vár jog-

87 Szabó 1966. 179. o.88 1247: ÁÚO VII. 225. o.89 (1244–1245 k.): CDES II. 107. o.90 1266: ÁÚO VII. 146. o.91 1247: Reizner 1899–1900. IV. 3. o. A várszervezethez tartozásuk mellett szólhat, hogy birtokukat — egy halászóhelyet — a csongrádi várhoz tartozó lakatlan Tápéval együtt adományozta el a király, továb-bá a halászóhelyeknek a várszervezetre utaló neve (Warthow), ez utóbbi érvet bizonytalanná teszi azon-ban, hogy nem zárható ki annak lehetősége, hogy a várszervezettől független Csupor nembeliek más cí-men (királyi adomány, csere stb.) is hozzájuthattak a halászóhelyhez.92 Györffy 1987–1998. I. 520–523. o.; Kristó 1988. 421–425. o.93 Vö. Rákos 1974. 20–21. o.94 Legújabban: MT I/2. 1979. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája).95 Lásd IV. Béla két 1240. évi oklevelének egymással helyenként szó szerint is megegyező sorait: HO III. 5. o. és CDES II. 51. o.

zsoldos2.indd 87 2016.06.23. 9:10:35

88

hatósága alá tartozó Ság, Nyúl, Tarján és Écs falubeli szőlőműves várnépbeliek kötele-zettségeit és jogait, majd néhány hónappal később, szeptemberben, a barsi suburbiumban lakó hospesek szabadságait állapította meg.96 Pozsony megyében az előkelő „szent király régi és valódi jobbágyai” (antiqui et veri iobagiones sancti regis) névvel illetett két várjob-bágy-nemzetség, az Etre (Ethuruh) és a Magyar (Mogor) mansióinak összeírására került sor. Bár ez utóbbi intézkedésnek az emléke az érintettek számára kiadott oklevél formá-jában maradt ránk,97 mégis bizonyos, hogy a kérdéses összeírás nem egyedül a két emlí-tett rokonság státusának rendezésére irányult. Erre utalnak a különböző várakkal kap-csolatos jegyzékekre, regesztrumokra vonatkozó adataink.

A tatárjárás után IV. Béla, ha megváltozott céllal is, folytatta a birtokjogi vizsgála-tokat.98 Ezek során Pozsony megyében többször is hivatkoznak a király regesztrumára. Egy 1253-ban lefolytatott birtokperben a várföld jogtalan elfoglalásával vádolt egykori pozsonyi hirdetőnagynak (maior preconum) úgy sikerült megvédenie tulajdonjogát a szintén a várszervezetbeliek közül kikerülő vádlóival szemben, hogy bemutatta királyi adománylevelét, valamint amikor igazolódott, hogy korábban, „amikor a pozsonyi vár-tól elidegenített más földeket Béla király úr regesztruma által a pozsonyi várnak visz-szaállították” (cum alie terre a castro Posoniensi alienate per registrum domini Bele […] regis […] castro Posoniense fuissent restitute), akkor az eljárást lefolytató nádor és pozso-nyi ispán már a hirdetőnagynak ítélte a vitatott földet.99 Egy másik, két évvel későbbi adatunk közelebbről is meghatározza a regesztrum tartalmát. A karcsai szent király job-bágyainak más összefüggésben már említett státusügyében Roland nádor és pozsonyi ispán, valamint Vince nyitrai püspök által kiállított oklevél szerint „amikor a király úr az örökadományok visszavonása idején a pozsonyi vár minden jogát és az állapotát sze-mélyesen elrendezte és megújította az ehhez a várhoz tartozó összes várjobbágy és bár-mely más állapotú embernek a nevét királyi regesztrum rendjébe foglalva” (cum dominus rex tempore revocacionis perpetuitatum omnia jura et statum castri Posoniensis ordinasset personaliter et renovasset, nomina omnium jobagionum ac aliorum cuiuscunque condicionis hominum ad id castrum pertinencium in tenorem regestri regalis concludendo), akkor az említett karcsaiak kimaradtak a regesztrumból, noha ők is a szent király jobbágyai közé tartoznak.100 Az ebben az oklevélben említett regesztrum szolgálhatott alapul az Etre és a Magyar nembeli pozsonyi várjobbágyok 1240. évi oklevelének kiállításához is.101 A pozsonyihoz hasonló regesztrumokról más vármegyék esetében is tudomásunk van.

96 1240: HO III. 5–7. o.; 1240: CDES II. 56–57. o. Mindkét intézkedéssel kapcsolatban felemlíthetők né-hány évvel korábbi párhuzamok. A barsi eset beleillik a különböző hospes-közösségek kiváltságolásának már az 1230-as években megindult sorozatába, míg a Győr megyei szőlőművesekéhez — a kötelezettsé-gek megszabott rendjének rögzítése tekintetében — társítható a bélakúti apátságnak juttatott várnépfal-vak szolgáltatásainak megállapítása, vö. 1237: ÁÚO VII. 29. o.97 1240: CDES II. 51. o.98 Rákos 1974. 21–27. o.99 1253: ÁÚO VII. 358. o.100 1250: CDES II. 354. o.101 1240: CDES II. 51. o. Az oklevél közvetetten utal is az összeírásra: „eorum nomina et numerum, qui antique et veri iobagiones sancti Regis inventi fuerant […] placuit designare”.

zsoldos2.indd 88 2016.06.23. 9:10:36

89

Nógrádban 1254-ben IV. Béla megerősített egy bizonyos Andrást a korábban neki ado-mányozott Szerdahely egykori nógrádi várföld birtokában azon határok között, amelyek a királyi regesztrumban (in nostro regestro) megtalálhatók.102 1272-ben pedig Gutkeled nembéli Csépán fiai, Lőrinc és Mihály adták elő V. Istvánnak, hogy még apja, IV. Béla idejében Roland nádor, akit a király a „várak jogainak visszaállítására” (pro renovandis iuribus castrorum) rendelt ki bírónak, Feketenép nevű birtokukat „a szerémi vár jogának címén belefoglaltatta és bejegyeztette a regesztrumba” (nomine iuris castri Sirmiensis […] fecisset impediri et annotari in registro). Az V. István koronázása után a szerémi vár jog-talanul elfoglalt földjeinek visszavételére kiküldött Pál pécsi prépost erre a regesztrumra hivatkozva (regestri pretextu) a birtokot ténylegesen is vissza akarta csatoltatni a várhoz.103 Ezek az adatok kétségtelenné teszik, hogy IV. Béla király a királyi várszervezet népei-nek és földjeinek rendezésére irányuló akciói együtt jártak egy-egy várispánság pillanat-nyi állapotának írásba foglalásával.104 A regesztrumok közül a pozsonyiról valószínűsít-hető, hogy már a tatárjárás előtt elkészülhetett: erre utal, hogy már az idézett 1240. évi oklevélben említik egy, az előkelő várjobbágyokat összeíró jegyzék elkészítésének szán-dékát, valamint, hogy az 1255. évi oklevél szerint a pozsonyi összeírás elkészítésére az

„örökadományok visszavonásának idején” (tempore revocacionis perpetuitatum) került sor, amely megfogalmazás egyértelműen a tatárjárást megelőző időre helyezi a regesztrum keletkezésének idejét. A nógrádi jegyzék keltezésének megállapításához nincs támpon-tunk, míg a szerémi — Rátót nembeli Roland nádorként való említése miatt — bizony-nyal a tatárjárás utáni várföld-vizsgálatokhoz kapcsolható.

A várszervezet rendezésének folyamatát megakasztó tatárjárás alaposan meglazíthatta a várszervezetet összetartó kötelékeket. Maga IV. Béla is felemlíti a királyi váraknak a tatár támadás által megzavart állapotát.105 A tényleges veszteségeken kívül jócskán akad-hattak, akik a várszervezettől való függetlenedésre használták fel a zűrzavaros állapoto-kat. Az sem mehetett ritkaságszámba, hogy a valamilyen oknál fogva üresen álló várföl-det egy-egy élelmes szomszéd a maga birtokaihoz csatolt.

A tatárjárás viharának elültével IV. Béla folytatta a birtok- és tulajdonjogok egész országra kiterjedő vizsgálatát. Az 1248 és 1258 között lefolytatott birtokvizsgálatok fő célja — noha a tatárjárás előtti hasonló akciókkal ellentétben már nem korlátozódott kizárólag a királyi javak visszavételére, hanem minden birtokos elbitorolt tulajdonának visszaállítására irányult106 — a várszervezet restaurálása volt. Szemben IV. Béla tatárjárás előtt követett belpolitikájával, mely a III. Béla-kori állapotokhoz való teljes visszatérést

102 1254: CD IV/2. 234. o.103 1272: CD VI/2. 393–394. o.104 Ezekre a regesztrumokra lásd: Szentpétery 1930. 92–93. o. A várszervezettel kapcsolatos különbö-ző jegyzékek már a XI. században is készültek, vö. Sancti Ladislai decretorum liber tertius, c. 2. és Colomanni regis decretorum liber primus, c. 79. (Závodszky 1904. 173–174., 193. o.).105 1256: statum castrorum nostrorum in regno nostro existencium per hostilem Thartarorum introitum confusum pariter et turbatum (ÁÚO II. 271. o.).106 Rákos 1974. 21–22. o.

zsoldos2.indd 89 2016.06.23. 9:10:36

90

hirdette,107 s a várszervezet ügyét kimondatlanul is mennyiségi kérdésre egyszerűsítette, a várszervezet restaurálásának a tatárjárás után alkalmazott módja inkább a minőséget tartotta szem előtt. A IV. Béla birtokpolitikájában bekövetkezett változás véget vetett annak a kísérletnek, amely erőszakos úton kívánta helyreállítani, illetve konzerválni a királyi várszervezet XII. századi állapotát, s amely kísérlet, ellentétes lévén a társadalmi fejlődés tendenciáival, szükségszerűen szembeállította az uralkodót a társadalom jelen-tős, politikai akaratnyilvánításra képes részével. Az új politika lényege abban ragadható meg, hogy a király a maga sajátos eszközeivel igyekezett elősegíteni a királyi várszer-vezet népei a központi hatalom számára legértékesebbnek tartott részének, a birtokos várjobbágyoknak a beilleszkedését az ország megváltozó birtokstruktúrája által megha-tározott, újonnan formálódó társadalmi keretekbe. Ennek, s nem Béla valamiféle követ-kezetlenségének tudható be, hogy a király minden ódzkodás nélkül mondott le az egyes várak lakatlan — s így a várszervezet számára hasznot nem hozó — birtokairól, s ado-mányozta el híveinek, miközben — különösen a várjobbágyok esetében — a lakott vár-földek birtokosait a királyi birtokpolitika által nyújtható védelemben részesítette.108 Az így kialakult helyzetre maradéktalanul jellemző az az adománya, amelyet Márton fia-inak, Istvánnak és Mikének, honti várjobbágyoknak tett, akik hasznossá tették magu-kat „várunk jogainak megőrzése és azoknak, amelyeket elidegenített a vártól, a visszaállí-tása érdekében” (pro iuribus castri nostri conservandis et pro his, que sunt de castro alienata, revocandis), nekik adományozva a honti vár Százd nevű földjét.109

A királyi várszervezet tatárjárást követő történetének tanúsága alapján a várszervezet működőképességének helyreállítása sikeresnek mondható. Az 1242 utáni évek magyar külpolitikai és katonai aktivitása jelzi, hogy az ország erejét a tatárjárás következményei nem gyengítették meg jelentősen.110 Annak a politikának a helyességét, amelyet IV. Béla a tatárjárás után a királyi várszervezettel kapcsolatban folytatott, a XIII. század máso-dik fele hadtörténetének több eseménye is igazolja. A királyi várszervezet hadakozóit ott találjuk a korszak számos hadjáratának résztvevői között.111 Különösen az 1273. év kato-nai eseményei kapcsán ránk maradt adatok tanulságosak.

Az 1273. év a Babenberg-örökség birtoklásáért vívott, hosszú évtizedeken átívelő harc egy eseményekben gazdag állomása volt.112 Februárban magyar csapatok törtek be Stájer-országba és Karintiába, illetve Ausztriába és Morvaországba. Ennek megtorlásaként ápri-

107 Lásd pl.: 1237: regnum nostrum in eum statum, in quo fuerat tempore felicis memorie Bele regis anteccesoris nostri reducendo (MES I. 322. o.).108 Lásd: Zsoldos 1990. 5–13. o. (jelen kötetben: 93–103. o.).109 1261: HO VIII. 81–82. o.110 Bertényi 1978. 241–249. o.111 1247: MNL OL DL 86 580.; 1258: RA I/3. 362. o.; 1259: HO VI. 97. o.; 1268: CD IV/3. 342. o.; 1266: HO VI. 142. o.; 1267: CD IV/3. 413. o.; 1268: UB I. 347. o.; Csáky Okl. I. 10. o.; 1281: HO VIII. 210. o.; Hazai okl. 90. o. (az oklevél kétes hitelű, lásd: RA 3114. sz.); Palásthyak I. 12. o.; 1282: ÁÚO IX. 330. o.; 1284: Hazai okl. 96. o.; 1285: ÁÚO XI. 276. o.; 1287: CD V/3. 345. o.; ÁÚO IX. 451. o.; ÁÚO IX. 177. o.; 1298: ÁÚO XII. 619. o. stb.112 Az év eseménytörténetét előadja: Szabó 1866. 11–16. o.; Pauler 1899. II. 306–314. o.; Kristó 2003a. 141–142. o.

zsoldos2.indd 90 2016.06.23. 9:10:36

91

lisban osztrák és morva hadak hatoltak be Magyarország területére, elfoglalták többek között Győrt, Szombathelyet, Nyitrát, felégették Kőszeget. Nyitra védői között ott volt Roland ispán nyitrai várjobbágy.113 A támadásnak sikerrel ellenálló Németújvár védel-mében esett el Salamon, Káld faluból való vasvári várjobbágy.114 A kora nyáron Győrt visszafoglaló magyar seregben több mint féltucatnyi vár képviselőiről van biztos tudo-másunk. Jelen voltak szolgagyőri hadakozó várnépek, két vasvári (söjtöri és gencsi) vár-jobbágy-rokonság, soproni, abaúji, nógrádi, veszprémi és borsodi várjobbágyok.115 Győr visszafoglalását követően, a magyarországi hadjáratra készülődő II. Ottokár cseh király Laa-i táborát szétugrasztó magyar seregben harcolnak az abaúji vár Horvátiból való vár-jobbágyfiúi, gömöri öt pondust fizető jobbágyfiúk, továbbá a pozsonyi vár olgyai várjob-bágyai.116 Kérdéses, hogy az a „cseh királlyal vívott Morva melletti ütközet” (in conflictu, quem iuxta Moraviam cum rege Boemorum habuimus), ahol gömöri és borsodi várjob-bágyok tüntették ki magukat, azonos-e a Laa-i rajtaütéssel.117 Az olgyai várjobbágyok Detrekő felmentésében is részt vettek.118

Adataink messzemenően bizonyítják, hogy a királyi várszervezet hadakozói még a XIII. század utolsó harmadában is szerves részét alkották az országos haderőnek. A harcok-ban nem csak a hadműveletek által közvetlenül érintett területek (Nyitra, Vas, Sopron, Vezsprém, Pozsony, valamint az ide sorolható Szolgagyőr),119 hanem az ország távolabb fekvő várainak (Abaúj, Nógrád, Borsod, Gömör) hadakozói is részt vettek. Figyelemre méltó, hogy a harcokban részt vevő várszervezetiek közül csupán a Pozsony megyei olgyai várjobbágyokról feltételezhető, hogy nem pusztán várjobbágyi státusuk alapján jelentek meg a hadban. Ők ugyanis Hontpázmány nembéli Tamás szlavóniai bán familiárisai (familiares milites) is voltak.120 A többiek esetében nincs okunk kételkedni abban, hogy hadba vonulásuk a hagyományos rend szerint, a várszervezet hadakozói közé tartozásuk alapján történt. További említést érdemlő körülmény, hogy az 1273-ban harcoló vár-szervezetbeliek többségéről megállapítható: részt vettek az 1273 előtti hadjáratokban is. Az 1273. évi szereplésük tehát nem valamiféle kivételes jelenség: az ország rendszeresen hadba vonuló fegyveresei közé tartoztak. Több esetben az 1273-ban szerzett érdemek

113 1275: RA II/2–3. 125. o.114 1273: UB II. 38–39. o.115 CD VII/2. 73–75. o.; UB II. 37–38., 42–43., 63–64. o.; 1274: MNL OL DL 65 661. o.; HO VI. 199–200. o.; 1275: CD VII/2. 37–39. o.; HO VI. 205–207. o.116 1273: RA II/2–3. 63–64. o.; 1274: HO VII. 150–152. o.; 1275: ÁÚO IX. 113–114. o.117 1275: HO VII. 158–159. o., valamint 1275: a csata „contra exercitum regis Boemorum iuxta fluvium Morva” (HO VI. 206. o.).118 1275: ÁÚO IX. 113–114. o.119 Tagányi Károly a Győr megyeivel azonosítja az említett Ság falut (Tagányi 1882. 393. o.). Györffy György azonban a Győr megyei Ságot nem sorolja a szolgagyőri vár tartozékai közé (Györffy 1987–1998. II. 567., 622. o.).120 1275: ÁÚO IX. 113–114. o. Tamás 1275 végétől töltötte be a szlavón báni tisztséget (Wertner 1909. 658. o.), korábban pedig — 1275. március 24. és június 4. között kimutathatóan — pozsonyi ispán volt (Wertner 1897–1898. 666. o.). Mivel az olgyai várjobbágyokat Tamás familiárisaként említő okle-vél 1275. december 10. utánra datálható (RA 2664. sz.), amikor is Tamás már bán volt, nem állapítható meg, hogy a várjobbágyok a hadjárat idején, 1273-ban, is a familiárisai voltak-e már.

zsoldos2.indd 91 2016.06.23. 9:10:36

92

ecsetelése előtt csak a szokásos „különböző hadjáratokban” (in diversis expeditionibus) tett szolgálatokat emlegetik fel forrásaink,121 míg más esetekben pontosan megjelölik okleveleink V. István bolgárok vagy csehek elleni hadjáratát, a lázadó kunok elleni hada-kozást.122 Az 1273-ban lezajlott harcoknak az idézett adatai tehát katonai szempontból működőképes intézménynek mutatják a királyi várszervezetet.123

A vizsgálódásaink eredményeiből leszűrhető tanulságok több részletben is pontosít-ják, árnyaltabbá teszik, vagy kiegészítik a tatárjárásról szóló ismereteinket. Változatlanul helytállónak bizonyult a korábbi szakirodalom azon megállapítása, amely szerint a tatár támadás olyan időszakban érte az országot, amelyben a korábbi hadszervezet szerkeze-tének megbomlása és átalakulásának megindulása figyelhető meg. A szervezeti változást kiváltó jelenségek sorában azonban nem a királyi várszervezetet sem kímélő, nagyará-nyú földadományozások és ezek következményei jelölhetők meg a központi tényezőként, hanem a birtokos közszabadok, a királyi szerviensek kiválása abból az archaikus hadszer-vezeti keretből, amit történetírásunk „megyei csapat”-nak nevez, s amely nem azonosít-ható az egy-egy vármegyéhez kapcsolódó várispánság által kiállított katonai kontingens-sel. Ennek megfelelően a tatárjárás során elszenvedett katonai vereség sem magyarázható a királyi várszervezet katonai teljesítőképességének eddig feltételezett nagyarányú csök-kenésével. Éppen ellenkezőleg, a helyi ellenállásról — forrásaink kis száma és szűkszavú-sága ellenére is — megrajzolható kép a királyi várszervezet intézményét működőképesnek mutatja. A tatárjárás megrázkódtatása kétségtelenül veszteségeket, helyenként — mint Borsova példája mutatja — helyrehozhatatlan károkat okozott a királyi várszervezetnek. Minden bizonnyal döntő szerepet játszott az ország keleti felének közel egyéves megszál-lása és többé-kevésbé módszeres pusztítása annak az aránytalanságnak a fenntartásában, illetve megerősítésében, amely már eleve jellemző volt az egyes várszervezeteknek az ország egész területére kivetített regionális eloszlására.124 A királyi várszervezet azonban nem semmisült meg a tatárjárás során. Az egyes várszervezetek megbolydult belső viszonyait IV. Bélának a birtok- és státuskérdések rendezésére tett intézkedései stabilizálták. A tatár-járás annyiban befolyásolta közvetlenül a királyi várszervezet fejlődését, annyiban tekint-hető az intézmény történetében jelentős, korszakhatárként is alkalmazható eseménynek, amennyiben a tatárjárás történései és az azokból levont tanulságok IV. Béla korábbi bel-politikájának megváltozásához vezettek. Az új belpolitika ugyanis részint megváltoztatta azokat az elveket, amelyek érvényesítésével az uralkodó restaurálni kívánta a királyi vár-szervezetet, részint pedig olyan hosszú távú társadalomfejlődési tendenciák előtt nyitott szabad utat, amelyek döntő és közvetlen hatással voltak a királyi várszervezet intézmé-nyeinek és népeinek későbbi sorsára. Ez a folyamat azonban messze vezet mind a tatárjá-rás kérdéskörétől, mind pedig — időben — a XIII. század közepétől.

121 1274: ÁÚO IX. 81–82. o.; MNL OL DL 65 661. o.; HO VI. 199–200. o.; 1275: CD VII/2. 37–39. o.; RA II/2–3. 125–126. o.; HO VI. 205–207. o.122 1273: CD VII/2. 73–75. o.; UB II. 42–43. o.; RA II/2–3. 63–64. o.; 1274: HO VII. 150–152. o.123 Nem változtat ezen a tagadhatatlan tény sem, hogy az idézett oklevelek — kettő kivételével — neme-sítő oklevelek, hiszen az érintették az 1273. évi hadjáratban még várjobbágyként vettek részt.124 Pesty 1882. 9–11. o.; Molnár 1959. 232. o.

zsoldos2.indd 92 2016.06.23. 9:10:36

93

A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban

A XI–XII. században a magyarországi birtokstruktúrára mindenekelőtt a királyi birtokok nyomasztó mennyiségi túlsúlya nyomta rá a bélyegét. Ezeknek az arányoknak a megvál-tozása a XII. század közepétől kezdve indult meg. Az egyre gyakoribbá váló és a királyi birtokállományból egyre nagyobb darabokat kiszakító birtokadományok áradása a XIII. század első harmadában tetőzött: II. András novae institutionesként ismert belpolitikájá-nak tudatos eleme volt a királyi birtokok elosztogatása. Az eladományozások a királyi bir-tokok mindkét típusát, mind az udvari, mind a várszervezetet súlyosan érintették. Külö-nösen komoly következmények lehetőségét vetette fel a várszervezet meggyengülése. Ez ugyanis — ellenétben az udvarszervezettel — nem egyszerűen az uralkodói kíséret eltar-tására rendelt birtoktípus volt, hanem szorosan összefonódott az államszervezettel, így a királyi hatalom erejének alakulására gyakorolt hatása nem közvetett, hanem nagyon is közvetlen volt. A várszervezet alá rendelt földek, ha nem is fedték tökéletesen a kirá-lyi megyék területét, de mégis azok gerincéül szolgáltak; a várszervezet tisztjei egyszer-smind a megyei igazgatás feladataiból is kivették a részüket. A várszervezet megroppa-nása a jellegzetesen kora középkori modellekből építkező magyar államszervezet egyik pillérének kidőlésével fenyegetett. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a királyi vár-szervezet hadakozó elemei adták az ország haderejének, igaz, minőségileg nem a legki-válóbb, de mindenképpen az egyik legjelentősebb kontingensét. Cseppet sem meglepő tehát, ha a királyi birtokok — s mindenekelőtt a várföldek — eladományozása a kortár-sak jelentős részében ellenzőkre talált. Ennek az elégedetlenségnek állt az élére II. And-rás idősebb fia, Béla herceg.

Béla már apja életében megpróbálkozott az elidegenített királyi javak visszaszerzésé-vel. 1228 és 1231 között még hercegként, 1235 és 1239 között már uralkodóként töre-kedett a III. Béla-kori birtokstruktúra helyreállítására. Ennek során fokozatosan bővült céljainak köre: előbb főként a világiak kezére jutott várföldeket állította vissza a várszer-vezet számára, utóbb pedig már általános birtokvizsgálatot hajtott végre, nem kímélve az egyházi tulajdont sem. Átütő sikert egyik akciója után sem könyvelhetett el. Herceg-ként elsősorban apja és annak hívei hátráltatták, királyként pedig a szerzett jogaik védel-mére felsorakozó egyházi és világi birtokosok ellenállásába ütközött, mígnem végül is meghátrálásra kényszerült. A tatárjárás után Béla maga is kivihetetlennek ítélte a korábbi adományok érvénytelenítésének kierőszakolását. Az 1248 és 1258 között, illetve az 1267 után kibontakozó újabb földvizsgálati akciók a bármely jogállású birtokostól jogtalanul elidegenített javak visszajuttatását tűzték ki célul.1

1 Rákos 1974. 9–27. o.

zsoldos2.indd 93 2016.06.23. 9:10:36

94

IV. Béla a tatárjárás előtti földvisszavételi politika kudarca után sem mondott le a várak földállományának védelméről. Törekvéseinek módszere azonban alapvetően meg-változott: tartózkodott az egyházi és világi birtokosok szerzett jogainak érvényteleníté-sétől. Ehelyett az üresen álló, lakói által elhagyott, a királyi főtulajdonjog alá tartozó, de annak hasznot nem hozó földek eladományozásának — alkalmanként már a XIII. szá-zad első felében is megfigyelhető2 — gyakorlatát tette a királyi adománypolitika alap-elvévé. Történetírásunk már korábban is felfigyelt arra a jelenségre, hogy „IV. Bélától kezdve uralkodóink csaknem kizárólag üres […] nem lakott […] területeket adomá-nyoznak”.3 Waldapfel Eszter szerint az új adományozási gyakorlatot Béla azon törekvése magyarázza, amelynek célja a királyi népek magánföldesúri joghatóság alá kerülésének megakadályozása volt. Molnár József az 1260-as évekre tette a „castrensisek által elha-gyott földek” tömeges megjelenését, s a tényt a királyi vármegye felbomlásához vezető válságjelenségek közé sorolta.4 Bolla Ilona körültekintően úgy fogalmazott, hogy a kirá-lyi népek jelentős része „kedvezőbb kilátások reményében önkényesen” távozott földjé-ről, „s talán ennek a jelenségnek is tulajdonítható, hogy a királyi adományok zöme ekkor üres, lakóitól elhagyott föld volt”.5

Az üres földek eladományozásának gyakorlata hamar megszilárdult. E folyamat bete-tőzéseként a „lakóitól elhagyott föld” a királyi adomány addig nem ismert, új címeként jelenik meg a XIII. század második felében. 1268-ban István pozsonyi ispán és királynéi udvarbíró a részben a karakói, részben a vasvári vár alá tartozó, tizenöt ekényi Nezdyn földet kérte fel a királytól „üres föld címén” (nomine terre vacue).6 Hasonló címen tett adományt V. István 1270-ben, IV. László 1277-ben, 1279-ben és 1283-ban.7 Az üres földre vonatkozó adományok többségénél ugyan nem találkozunk az adomány címé-nek fenti, pontos meghatározásával, az adományozás körülményei azonban az ilyen ese-tekben is biztos támpontot nyújtanak. Az adományozás menete rendszerint a következő volt. Az adományos felkérte az általa üresnek és lakóitól elhagyottnak tudott földet a királytól. Ezt követően az uralkodó vizsgálatot rendelt el annak megállapítására, hogy mekkora, illetve valóban üres és a királyi adományozás alá tartozó földről van-e szó (sed quia qualitate et quantitate dicte terre et utrum vacua sit et nostre pertinens collacioni nec ne, nobis ad plenum veritas non constabat), és a vizsgálat lefolytatására királyi embert és hiteleshelyi tanúbizonyságot küld ki, akiknek a jelentése alapján végül az adományt privi-légiumba foglalja.8 Az adományos állításának következetes ellenőrzése kétségtelenné teszi, hogy az üres föld címén való adományozás gyakorlata a királyi adománypolitika tuda-

2 1217 (1224?): UB I. 72–74. o.; 1229: ÁÚO XI. 211. o.3 Waldapfel 1931. 22. o.4 Molnár 1959. 251. o.5 Bolla 1983. 232. o. A középkori pusztásodás jelenségét összefoglalóan tárgyalja: Szabó 1966. 139–188. o.6 1268: CD IV/3. 437. o.7 1270: CD V/1. 199. o.; 1279: CD V/2. 494. o.; 1283: GyRTF III. 24. (ez utóbbi esetben a formula:

„nomine terre vacue et habitatoribus destitute”).8 1289: Hazai okl. 116–117. o., vö. 1291: UB III. 288– 289. o.; 1267: Turul, 1928. 81–82. o.; 1270: PRT II. 337. o.; 1274: ÁÚO XII. 94. o.; 1275: MNL OL DL 104 825.

zsoldos2.indd 94 2016.06.23. 9:10:36

95

tos eleme volt. Ezt a megállapítást két további adatunk is megerősíti. 1280-ban Hermán nembéli Endre fia András ispán felkérte a királytól a rábai hídőrök Hídvég nevű földjét arra hivatkozva, hogy az egyébként is szomszédos saját földjével. IV. László nem zárkó-zott el a kérés teljesítésétől, de előzetes vizsgálatra kiküldte királyi emberként Rubynus mestert olyan paranccsal, hogy „ha ama földet üresnek és adományozási jogunkhoz tar-tozónak találja”, akkor statuálja az adományosnak (si ipsam terram vacuam et ad nostram collacionem pertinentem invenerit, statueret et assignaret). A vizsgálat kedvező eredményre vezetett, így a király Andrásnak adta a birtokot.9 Az idézett esetet az teszi szempon-tunkból különösen figyelemreméltóvá, hogy az uralkodó akkor is a föld elhagyatottsá-gát tette az adomány sarkalatos pontjává, amikor a birtokot nem annak címén kérték fel. Még érdekesebb talán egy 1263. évi ügy. Ekkor egy bizonyos Tyba kért fel a király-tól valamely üres vasvári földet (suplicavit […] ut sibi in aliqua terra castri Ferrei vacua et habitatoribus destituta […] dignaremur providere). A király a föld kijelölésére Benedek vasi ispánnak adott parancsot, aki helyett végül is a vasi várjobbágyok a régóta elhagya-tottan álló Sah nevű birtokba vezették be Tybát.10 Tyba eljárásából arra következtethe-tünk, hogy a nemesek az 1260-as évek elején elfogadták a királyi adománypolitika új vezérlő elvét és — egyebet nem tehetvén — igyekeztek ahhoz alkalmazkodni.

A király által felállított korlátok önkényes áttörése ugyanis, amint azt a Sopron megyei Harka föld ügye tanúsítja, megtorlást vont maga után. A kérdéses Harka birtokot a soproni vár lakatlan földjeként IV. Béla 1257-ben adományozta Kuru-i Fülöp mester-nek. Az adományt 1270-ben Fülöp fiainak és özvegyének kérésére V. István megerősí-tette. Valamikor 1270 és 1284 között azonban Szoboszló fia Péter „elhallgatva az igaz-ságot és hamisságot sugalmazva, üres föld címén” felkérte magának (tacita veritate et suggesta falsitate nomine vacue terre petiverat sibi dari). Fülöp mester fiainak a tiltako-zására IV. László állította vissza az eredeti adományos utódainak birtokjogát.11 Az eset figyelmet érdemlő körülménye, hogy Szoboszló fia Pétert az uralkodó minden további egyezkedés lehetőségét kizárva fosztotta meg Harkától. A királyi birtokadományozások során korántsem volt szokatlan, hogy egy-egy birtokot több személynek is eladományo-zott valamelyik uralkodó. Ilyen esetekben azonban, a kölcsönös jóhiszeműség figyelem-bevételével, a király kárpótlást nyújtott az eredeti adománytól eleső személy számára, s ily módon büntetésszámba menő kár egyik felet sem érte.12 Ennek az uralkodói gesz-tusnak a megtagadása, a csalárdul szerzett adomány érvénytelenítése egyértelműen jelzi, hogy az „üres föld” adományozásának esetében a királyi adománypolitika jogszokás rangjára emelt elemével van dolgunk, amit adott esetben a király hívének számító sze-méllyel szemben is érvényre juttattak. A Ludány nembéli Szoboszló fia Pétert tudniillik bízvást Kun László személyes hívei közé sorolhatjuk: 1277-ben királyi ember volt, egy 1280. évi oklevél szerint részt vett a morvamezei csatában, s ott szerzett érdemei elis-meréséül a nyitrai vár Kend nevű földjét kapta. A harkai eset lezárása után sem fordult

9 1280: UB II. 145. o.10 1263: UB I. 295–296. o.11 1257: ÁÚO II. 284. o.; 1270: ÁÚO III. 234. o.; 1284: HO II. 16. o., vö. Waldapfel 1931. 23. o.12 Lásd pl.: 1225: PRT I. 672. o.; RA I/2. 315–316. o.; 1275: ÁÚO XII. 131–132. o.

zsoldos2.indd 95 2016.06.23. 9:10:36

96

el tőle végleg a királyi kegy: még 1284-ben újabb adományt nyert el Nyitra megyében. A XIII. század végén viszont már nem királyi szolgálatban, hanem trencséni Csák Máté familiájában találkozunk nevével.13

A fentiekben azonosított adományozási elv kettős célt szolgált. Egyrészt határt sza-bott az adományra vágyók igényeinek, s igyekezett azokat a központi hatalom számára még elfogadható korlátok között tartani. Másrészt viszont nyíltan bevallott célja volt a még meglévő, lakott várföldek védelme. Ezt a törekvést érhetjük tetten azokban a meg-fogalmazásokban, amelyek a várföld eladományozásokkal kapcsolatban a vár érdekeinek védelmét emlegetik. IV. Béla még 1264 előtt Lippoldus mosoni civisnek adta a mosoni vár Perun nevű földjét. 1264-ben Lippoldus felkérte a királytól az eredetileg Perunhoz tartozó Kaal birtok felét is. A király által elrendelt előzetes vizsgálatot végrehajtó Csák mosoni ispán jelentette az uralkodónak, hogy „ama földnek a felét a vár jogsérelme nélkül el lehet adományozni” (illam medietatetem terre posse sine castri prejudicio condonari).14 A következő évben Demeter fehérvári ispán nyilatkozott úgy, hogy Gymes föld „jelen-téktelen, lakóitól elhagyatott és Fehérvártól messze eső, és ezért […] Fehérvár jogsérelme nélkül” eladományozható (dixit, quod illa terra sit modica et habitatoribus destituta et a castro Albensi et ob hoc […] eam donare possemus sine prejudicio Albensis castri).15

A várföldek védelmének ez a politikája a dolog természetéből adódóan a remény-beli adományosoknál is közelebbről és mélyebben érintette a királyi várszervezet népeit. Aligha szorul bizonyításra, hogy az adománypolitika érvényesülésének legközvetlenebb haszonélvezői a várszervezetbeliek voltak, jóllehet korántsem egyenlő mértékben. Tör-ténetírásunk megállapítása szerint a várszervezet joghatósága alá tartozó királyi népek egyes rétegeit az általuk teljesített szolgálatok és a várszervezet keretein belül élvezett szabadságok határozottan elkülönítették egymástól,16 bár státusuk alapvető jellemzője — a királytól való propriusi függés — azonos volt.17 Az egyes rétegek eltérő helyzete a leg-élesebben annak kapcsán nyilvánult meg, hogy a király milyen mértékben tűrte el a vár-szervezet népeinek azt a törekvését, mely a már elért státus, illetve a használt föld jog-szerű birtoklásának elismertetésére irányult. A várszervezet ellátására rendelt, túlnyomó-részt termelőmunkát végző várnépbeliek18 esetében szinte egyáltalán nem találkozunk a szolgálat stabilitásának biztosítását eredményező királyi magatartással. A várbirtokok XIII. század eleji tömeges elidegenítése elsősorban ezt a réteget érintette. Az uralkodók

13 1277: HO VIII. 194. o.; 1280: ÁÚO IX. 274. o., vö. 1279: MES II. 266. o.; 1284: Vagner 1896. 407. o.; Kristó 1973. 122. o.14 1264: UB. I. 300. o.15 1265: CD IV/3. 257. o. Hasonló esetek: 1270: ÁÚO III. 235. o.; PRT II. 337. o.; 1271: Zala okl. I. 60–61. o.16 Czímer 1914. 5–8. o.; Erdélyi 1915. 181–182. o.; Novák 1940. 45–50. o.; Borosy 1983a. 19–20. o.; Bolla 1983. 222–223. o.17 Bolla 1983. 51., 225., 228. o.18 A várnépbeliek hadakozására vonatkozóan az újabb szakirodalom ellentmondásoktól nem mentesen foglal állást, lásd: Molnár 1959. 232–235. o.; Borosy 1983a. 20. o.; Kristó 1988. 160–161. o.

zsoldos2.indd 96 2016.06.23. 9:10:37

97

belátásuk szerint adományozták el a castrensis mansiókat földjeikkel együtt,19 s kivételes esetnek számított, ha az adomány csak a földre szólt, és a várnépbeliek személyét vissza-tartották a vár szolgálatára.20

A lakóival együtt eladományozott várföldek szépszámú sorozatában várjobbágyok-kal és földjeikkel nem találkozunk. A várjobbágyi státus és birtoklás védelmét a királyi hatalom szempontjából több tényező is indokolta. A várszervezet hivatásszerűen hada-kozó elemei közül a várjobbágyság volt a legjelentősebb, gazdasági ereje akár a korszerű nehézfegyverzet beszerzését is lehetővé tette. A tisztségeket viselő várjobbágyok voltak a várszervezet közvetlen elöljárói, akik — királyi vagy ispáni megbízatást teljesítve — köz-hatalmi feladatokat is elláthattak.21 A központi hatalom elsőrendű érdeke volt a királyi várszervezet legértékesebb rétegének, a várjobbágyságnak a védelme.

A királyi adományozási gyakorlattal párhuzamosan, sőt esetenként azt meg is előzve, a várjobbágyok olyan jogokat tulajdonítottak státusuknak, amelyek szerint földjeiket a király nem adományozhatja el. 1216-ban II. András eladományozta a nógrádi vár Lengend nevű földjét a rajta élő öt várnépbeli mansióval együtt. A beiktatáskor Vilmos várjobbágy és társai tiltakoztak és azt állították, hogy a föld fele saját tulajdonuk, s a király úgy tette meg adományát, hogy ezt nem tudta (propria sua terra esset, nec rex eam sciendo contulisset). A király előtt perre került sor amelynek során azonban kiderült, hogy a til-takozókat semmilyen jog nem illeti meg Lengenden (ordine judicario […] probatum est, quod […] Wylmos nichil ibi juris habuisset).22 A várjobbágyi birtoklás királyi elismerésé-nek fontos bizonysága a földhöz fűződő jog (ius) elvi elismerése, illetve az, hogy ennek alapján II. András akaratát nem az őt megillető főtulajdonosi hatalomra hivatkozva, hanem jogi eljárás keretei között érvényesítette. Hasonló esettel találkozunk 1247-ben is; ekkor párviadal döntött az adományos javára.23 A várjobbágyok által maguknak tulaj-donított jog általános érvényű megfogalmazásáról is rendelkezünk adattal. 1222-ben mosoni várjobbágyok pereskedtek a szentmártonhegyi apátsággal Nulos föld és annak lakói ügyében. Az apát királyi adományra hivatkozva védte a birtokhoz való jogát, míg a várjobbágyok szerint „sem ama embereket, sem a földjüket a király nem adományoz-hatta volna el, mivel azok Szent István király jobbágyainak fiai” (nec homines illos, nec terrarum eorum rex conferre potuisset, cum filii iobagionum sancti Stephani regis sint). Az apátság javára végül az döntött az ügyben, hogy a várjobbágyok vonakodtak letenni a nekik megítélt esküt.24 A várnépbeliek és a várjobbágyok birtoklásának megítélésében tehát igen jelentős különbségek mutatkoznak már a XIII. század első felébben is.

Ezek a különbségek megmaradtak az üres várföldekkel kapcsolatos királyi adományo-zási gyakorlatnak a XIII. század közepén bekövetkező megszilárdulása után is. Továbbra

19 1209: MES I. 194. o.; 1217: HO V. 8–9. o. (vö. 1222: HO V. 9–10. o.); 1217: HO V. 7. o.; MES I. 216–217. o.; 1222: CDES I. 203. o.; CD VII/1. 220–223. o.; 1224: ÁÚO I. 196. o.; 1225: PRT I. 672. o.; CD III/2. 11. o.; 1231: PRT I. 711. o. stb. 20 1217: ÁÚO XI. 151. o.; 1238: CD IV/1. 109. o.21 Bolla 1983. 222–223. o.22 ÁÚO XI. 139–140. o.23 ÁkO 23–24. o.24 ÁÚO I. 189. o., vö. 1262: ÁÚO III. 20. o.; Erdélyi 1915. 102. o.

zsoldos2.indd 97 2016.06.23. 9:10:37

98

is folytatódott a várnépek földjeinek eladományozása a rajtuk élőkkel együtt,25 ami arra utal, hogy az új adománypolitika elsősorban a várjobbágyi birtoklás védelmének jogi garanciáját teremtette meg azáltal, hogy az uralkodó a maga adománypolitikájába emelte be a várjobbágyok által már korábban hangoztatott jogokat. A várnépbeliek és a várjobbágyok státusa között húzódott az a határvonal, amellyel a királyi hatalom meg-szabta a védettséget élvezők körét. Így magyarázható, hogy III. András szükségesnek látta kivizsgáltatni azt, hogy az általa — egyébként várjobbágyoknak — eladományo-zott barsi Zimány föld várnépi vagy várjobbágyi birtok-e (utrum […] terra Ziman sit castrensium aut iobagionum castri).26

A várnépi és a várjobbágyi birtoklás világos jogi disztinkciója, illetve ennek következ-ményei eggyel több okot szolgáltattak arra, hogy egyes várnépbeliek megpróbáljanak önkényesen a várjobbágyok soraiba férkőzni. Míg a tatárjárás előtt a várnépbeliek sokkal inkább arra törekedtek, hogy — akár jogtalanul is — sorstársaiknak nyilváníttassanak várjobbágyokat vagy éppen a várszervezettől független személyeket,27 az új adomány-politika megjelenése után törekvéseik iránya megváltozott, s a várnépbeliek az eladomá-nyozás elkerülése érdekében várjobbágyoknak tüntették fel magukat. Így tettek például Egyed fia Jónás és társai, a szolgagyőri vár Thena falubeli öt nehezéket fizető népei, ami-kor IV. Béla eladományozta földjüket. Az Ákos budai prépost által lefolytatott vizsgálat azonban kiderítette valódi státusukat, és a király, nem véve figyelembe Jónás állítását, helyben hagyta az adományt (non obstante eo, quod idem Jonas […] iobagionem castri se diceret, cum non esset).28 Hasonló eset történt Zalában, ahol a vár debrétei népei „a királyi alkancellárián hamis sugalmazás és az igazság elnyomása által” (in vicecancellaria nostra per falsi suggestionem et veri suppressionem) oklevelet szereztek maguknak arról, hogy „ők nem várnépek, hanem várjobbágyok” (ipsi non castrenses, sed iobagiones fuerint dicti castri), s ezen az alapon akarták peres úton megakadályozni földjük eladományozását. A csa-lás napvilágra kerülése után a király parancsot adott az ügyben illetékes bíráknak, hogy ne tárgyalják a debréteiek által esetlegesen megindítandó pert, mivel — indoklása sze-rint — „a várnépbeliek földjeit szokás szerint eladományozhatjuk” (nosque rite terram populorum castrensium conferre poteramus).29

A várnépbeliek státusa és birtoklása tehát teljes egészében a király kegyén múlott, kimondott és alkalmazott jogelvek által biztosított védelemben nem részesült. Ugyan-akkor tagadhatatlan, hogy olyan adományokkal is találkozunk, amelyek — legalábbis bizonyos fokig — tekintettel voltak a várnépbeliek érdekeire. 1247-ben IV. Béla Aba fia Tamás ispánnak adományozta a nyitrai Udvarnokot, amelynek castrensis lakóit a tatá-

25 1245: ÁÚO VII. 197–198. o.; 1251: Hazai okl. 21. o.; 1263: HO VII. 85. o.; 1273: Hazai okl. 67. o.; 1276: UB II. 94. o. stb.26 1293: MES II. 311. o., vö. RA 3904. sz. Az adományosok várjobbágy voltára lásd a 88–89. sz. jegyze-tek adatait. A várjobbágyi és a várnépi birtoklás eltérő jogi helyzetét R. Kiss István is felismerte, de té-vesen a várjobbágyok állítólagos „nemes hűbéres” státusának tulajdonította (R. Kiss 1932. 42–43. o., vö. még: Novák 1940. 16–17. o.).27 1213: VR 32., 52. sz.; 1214: VR 74. sz. stb.28 1261: ÁÚO XI. 503–504. o., vö. RA I/3. 387. o.29 1274: HO V. 50–51. o., lásd még: 1271: Zala okl. I. 57. o.; ÁÚO VIII. 339. o., vö. Bolla 1983. 235. o.

zsoldos2.indd 98 2016.06.23. 9:10:37

99

rok négy háznép kivételével megölték. A négy megmaradt mansio számára a király egy-egy ekényi földet különíttetett el, kivonva a várnépbelieket az adomány hatálya alól.30 Hasonló eljárást választott az uralkodó a bolondóci vár két Gömör megyei birtokának eladományozásakor: a földek egy részét meghagyta az ott élő várnépbeliek kezén, nehogy azok földönfutók módjára szétszéledjenek (ne iidem veluti vagi et profugi exheredentur omnino et dispergantur) földjük elvesztése miatt.31

A várnépbeliekhez képest a várjobbágyság egzisztenciájának védelme három ponton is jelentős többletet tartalmaz a XIII. század második felében. Egyrészt, míg korábban kifejezetten szokatlan dolog volt a várjobbágyoknak tett földadomány, ez idő tájt már sokasodnak az erre vonatkozó adatok. 1248-ban pozsonyi várjobbágy kapott birtokot a meglévő mellé, mivel azt árvíz lepte el és így nem tudott a várnak kötelezettségei szerint szolgálni (terra eius per inundacionem aquarum fuisset occupata nec utiliter posset castro deservire, sicut deberet).32 Szintén Pozsony megyében történt, hogy a király azárt hagyta egy várjobbágy nemzetség kezén annak vitatott birtokát, mert nagy volt a rokonság és szűkölködtek a földben (qui multi sunt e sua generatione, terra plurimum indigerent).33 Ezek az adományok, mint az oklevelek esetenként meg is fogalmazzák, azt a célt szol-gálták, hogy a várjobbágyok szolgálatukat megfelelőbben és könnyebben teljesíthes-sék (commodius et expedicius valeant sua servicia exhibere).34 Másrészt, ha sor is került valamely várjobbágy birtokának eladományozására, a király gondoskodott arról, hogy cserébe megfelelő birtokhoz jusson a kárvallott, így biztosítva továbbra is a várjobbágyi státus fenntartásához szükséges anyagi javakat.35 A várjobbágyi birtoklás védelmének legfontosabb eleme mindazonáltal továbbra is a várjobbágyok és földjeik elidegenítésé-től való tartózkodás volt.

Várjobbágyi birtokok eladományozására természetesen sor kerülhetett, ezek az alkal-mak azonban két nagy csoportra oszthatók. Több ízben is valamilyen bűncselekményt elkövető várjobbágy birtokának elkobzásáról, majd eladományozásáról olvashatunk. 1198-ban Pál soproni várjobbágy Michal nevű birtokát — közelebbről meg nem hatá-rozott — „gaztettének büntetése miatt” (ob sui facinoris vindictam) vesztette el.36 1258-ban lopásban elmarasztalt (in fures sunt convicti) szolgagyőri várjobbágyok földjét ado-mányozta el István herceg.37 Birtokelkobzásra várjobbágyok esetében is okot adhatott a hűtlenség.38

A várjobbágyi birtok eladományozásának másik, az előzőnél jóval gyakoribb esete a várjobbágy örökös nélküli halála után következhetett be. Ezen a címen tett adományok-

30 1247: ÁÚO VII. 225–226. o.31 1247: ÁÚO II. 194–195. o. Hasonló eset még: 1247: ÁkO 25. o.; 1269: HO VII. 117. o.; 1298: Hazai okl. 164–165., 166–167. o.32 ÁÚO II. 206–209. o.33 1256: CD IV/2. 368–369. o. Hasonló esetek: 1269: ÁÚO VIII. 234–235. o.; 1291: ÁÚO X. 31–32. o.34 1291: ÁÚO X. 32. o.35 1267: Turul, 1928. 81. o.; 1275: ÁÚO XII. 131–133. o.; 1327: MNL OL DL 86 983.36 UB I. 34–35. o. Hasonló eset: 1274: ÁÚO IX. 83–84. o.37 1258: HO VIII. 73. o.38 1226: MES II. 389–390. o.; 1269: UGDS I. 105. o.; 1295: Apponyi okl. 26–27. o.

zsoldos2.indd 99 2016.06.23. 9:10:37

100

kal nem csak a XIII. század folyamán,39 de a XIV. században is találkozunk.40 A várjob-bágyi birtoklás király általi elismerését bizonyítja, hogy ezek a birtokok csak az örökösök hiányában háramlottak az uralkodó kezére. Így történt ez az örökösök nélkül elhunyt Tivadar szatmári várjobbágy irinyi birtokrészével is (quam quidem particulam terre iuxta regni consuetudinem ad manus nostras devolutam pro eo, quod idem Theodorus heredum solatio destitutus decesserit), amit a király Irinyi Vyd fiainak adományozott.41

A várjobbágyi státus föld birtoklására feljogosító voltát — mint azt az eddig felsora-koztatott adatok bizonyítják — a magyar királyok a XIII. században elismerték. Ez az elismerés azonban korántsem jelentette azt, hogy a királyok, akár a legcsekélyebb mérték-ben is, lemondtak volna a várjobbágyok személyéhez, illetve földjeihez való főtulajdonosi hatalmukról.42 A várjobbágyi birtoklás védelmét biztosító elv gyakorlati alkalmazásától, ha a szükség úgy kívánta, eltekintettek az uralkodók. Közismert és gyakran idézett pél-dája ennek a magatartásnak a nevezetes locsmándi adomány. 1263-ban IV. Béla Lőrinc soproni ispánnak adományozta a locsmándi ispánságot.43 Az adományról két oklevél maradt ránk, amelyek szövege lényeges eltéréseket mutat. A korábban kiadott okmány-ban ugyanis a király a várispánság minden népét, tekintet nélkül státusukra, az ado-mányos joghatósága alá juttatta, elrendelve, hogy „a várjobbágyok, a keltjobbágyfiúnak nevezett jobbágyfiak és a várnépbeliek […] ugyanazzal a szabadsággal és szolgálattal tar-tozzanak szolgálni” Lőrincnek, mint korábban a királynak, illetve a locsmándi ispánnak (volentes et statuentes, ut jobagiones castri, filii jobagionum, qui kelthiobagfyu dicuntur et castrenses […] eadem libertate et servicio […] servire teneantur). A magánúri függést nem vállaló várjobbágyok és jobbágyfiúk számára meghagyta annak lehetőségét, hogy földje-iket hátrahagyva (relictis terris suis) szabadon távozzanak.44 Ez az intézkedés oly mérték-ben sértette azokat a jogokat, amelyeket a várjobbágyok maguknak tulajdonítottak, hogy történetírásunk joggal gondolt arra, hogy az érintett várjobbágyok tiltakozó mozgalma késztette IV. Bélát döntése megváltoztatására és az adományról szóló privilégium ennek megfelelő átfogalmazására.45 A tiltakozás alapja minden bizonnyal a várjobbágy-birto-

39 1231: ÁÚO XI. 219–230. o.; 1251: ÁÚO XI. 373–374. o.; 1252: ÁÚO VII. 340. o.; 1264: HO VI. 130. o.; 1275: ÁÚO IX. 123. o.; 1282: Zichy okm. I. 51–52. o.; 1298: ÁÚO X. 298. o. stb.40 1318: AO I. 462–465. o.; 1344: AO IV. 420. o.; 1363: Zichy okm. III. 476–477. o.41 1279: CD V/2. 500–503. o.; CDCr V. 197. o., vö. Novák József téves magyarázatával: Novák 1940. 17. o. Régebbi történetíróink gyakran következtettek a magvaszakadt várjobbágy birtokának a király-ra háramlásából a várjobbágyok eredendően nemesi státusára, lásd pl.: Tagányi 1916. 583. o. Az azóta történetírásunk által már tisztázott számos egyéb tényező mellett cáfolja ezt a tételt az is, hogy számos olyan várföldről van tudomásunk, amelyet várnépbeli birtokosa magtalan halálát követően adományoz-tak el királyaink (1279: HO VI. 249–250. o.; 1290: CD VI/1. 50–53. o.; 1299: CD VI/2. 184–186. o.; 1321: HO III. 66–68. o., ez utóbbit vö. 1278: HO VI. 236. o.) a háramlás bekövetkezte után (pl. 1338: possessionem […] hominum castrensium sine herede decedentium et sic nostre collationi de iure pertinentem [CD VIII/4. 310–311. o.]). A várnépbeliek nemességének per analogiam feltételezése nyil-vánvaló képtelenség; a jelenség a várszervezet lakott földjeinek védelmét szolgáló királyi politikával ma-gyarázható.42 Bolla 1983. 244. o.43 Locsmándra és az adományra lásd: Kristó 1969.; Kristó 1988. 276–280. o.44 1263: ÁÚO VIII. 49–50. o.45 Mályusz 1942. 411. o.

zsoldos2.indd 100 2016.06.23. 9:10:37

101

kok eladományozhatatlanságának jogi fikciója volt, annál is inkább, mert mind 1263 előtt, mind azt követően találkozhatunk ezzel a jelenséggel.46 A király új döntése értel-mében a nemesek és a nemes várjobbágyok földjei kikerültek az adomány hatálya alól (exceptis possessionibus nobilium […] salvis nihilominus terris nobilium jobagionum castri in terra dicti comitatus existentibus) és megőrizhették Lőrinccel szemben függetlenségüket.47

A locsmándi adomány ügye az általunk vizsgált kérdések szempontjából több fontos tanulsággal szolgál. Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a locsmándi várjobbágyok, ha nem is minden nehézség nélkül, de végül is sikerrel ismertették el státusukhoz és ennek alapján a földjükhöz való jogukat. A királyi döntés megváltoztatásának igazi vesztesei a keltjobbágyfiúk voltak. Ez az átmeneti réteg a várnépbeliek közül a vár-jobbágyok közé emelt — mint a privilegium írja „a várjobbágyok közé újonnan beso-rolt” (qui in numerum iobagionum csatri de novo sunt computati) —, de a várjobbágyi státus által biztosított jogok teljességét nem élvező elemekből állt.48 Az eltérő helyzet a locsmándi ispánság eladományozásakor a lehető legélesebb formában jelentkezett: a keltjobbágyfiúk földjeire az új adománylevél is érvényes volt. Ezzel tehát megszilárdult az a jogi határ, amely a „szent király fiai”-nak, a „valódi, nemes várjobbágyok”-nak tekintett tulajdonképpeni várjobbágyok és a várnépi státusból kiemeltek (exempti) között húzódott. Ugyanakkor a földjüket megőrző nemes várjobbágyok sorsára is döntő hatással volt az eladományozás. A született várjobbágyok a locsmándi ispánság legelőkelőbb elemeként — a várszervezeten belül — kiváltságokat élveztek, helyzetük kedvező volt. A királyi hatal-mat megtestesítő várhoz, a királyi tulajdonhoz tartozás egyfajta védelmet nyújtott szá-mukra, elsősorban éppen a magánbirtokosokkal szemben. A védett helyzet az ispánság magánkézre kerülésével egy csapásra megszűnt; a védelmet, de legalábbis annak remé-nyét nyújtó szervezet széthullása után a várjobbágyok magukra maradtak. Ez a tény egy alapvető következményt vont maga után. Mivel a várjobbágyok földjeiket — nemesítés híján — továbbra is várjobbágyként birtokolták, földhöz való joguk alapjává egy fikció vált: a már nem létező locsmándi várispánság szolgálata. A fiktív jogviszony — amely-lyel még találkozunk — csak addig maradhatott birtoklási jogcím, amíg azt a királyi hatalom, illetve a várjobbágyok társadalmi környezete kész volt elismerni. Nem vélet-len tehát, ha történetesen a locsmándi várjobbágyok között is találunk olyanokat, akik

— akár új függőségi viszony vállalása árán is — bizonyos fokú védettséget nyújtó tár-sadalmi kapcsolatokat építettek ki. 1270-ben a Geotan faluba való várjobbágy-rokon-ság tizenegy tagja szegődött földjuttatás fejében az 1263. évi adomány kedvezménye-zettje, Lőrinc kíséretébe. Feltűnő, hogy hét évvel a locsmándi ispánság felbomlása után is, a familiaritást vállalók társadalmi helyzetének megjelölésére még mindig az egykori locsmándi várjobbágyi státust alkalmazták (iobagionibus quondam castri de Luchman).49

46 1216: ÁÚO XI. 139–140. o.; 1222: ÁÚO I. 189. o.; 1247: ÁkO 23–24. o.; 1261: ÁÚO XI. 503–504. o.; 1274: HO V. 50–51. o. stb.47 1263: ÁÚO VIII. 51–52. o.48 Czímer 1914. 9–14. o.; Novák 1940. 12–15. o.; Borosy 1983a.12. o.; Bolla 1983. 223. o.49 1270: UB I. 385. o.

zsoldos2.indd 101 2016.06.23. 9:10:37

102

A locsmándi adomány miatt támadt feszültségek tanulságait IV. Béla a jelek szerint maga is levonta. Erre enged következtetni egy újabb comitatus, ezúttal a komáromi, alig néhány évvel később — valamikor 1265 előtt — bekövetkezett eladományozásának néhány jellegzetessége.50 1268-ban került arra sor, hogy az adományost, Walter ispánt Olivér királynéi tárnokmester bevezesse a komáromi vár és tartozékainak birtokába. Az ekkor kiállított oklevélben felsorolták és meghatárolták a komáromi várispánsághoz tartozó földeket, ám korántsem az összeset.51A lista, nem számítva a halászóhelyeket, huszonkét falu és birtokrész nevét tartalmazza. Számbavéve ezeket megfigyelhetjük: az elidegenítés kizárólag várnépek által lakott birtokokat érintett. Némelyiküknél maga az 1268. évi oklevél említi meg a település várnépbeli lakóit (Aranyos, Megyer, Tany, Sza-kállas). Megállapításunknak azonban sokkal fontosabb bizonysága az, hogy két esetben is olyan várjobbágyi birtokkal találkozunk az oklevél szövegében, amelyek az eladomá-nyozott falvak határosaiként, s nem pedig mint azokkal együtt eladományozott terü-letek szerepelnek. Árpa falu határosai között még két azonos nevű települést találunk, ezek közül az egyik a királyné, a másik pedig Apa komáromi várjobbágy birtoka (terciam villam Arpa, que pertinet ad Apa, iobagionem castri de Camarun). Kürt egyik határosa, Pat szintén várjobbágyi birtok volt (terra Poth, que est iobagionis castri Camarun). Ada-taink tehát nem csak megengedik, de egyenesen meg is követelik azt a következtetést, miszerint a komáromi ispánság eladományozásakor IV. Béla — ellentétben a korábbi locsmándi esettel — eleve nem terjesztette ki az adomány érvényét a várjobbágyok bir-tokaira. S valóban, a komáromi ispánság magánkézre jutása, a várszervezet felbomlása után továbbra is fel-feltűnnek forrásainkban a komáromi várjobbágyok. 1269-ben és 1284-ben a patyaiak szerepelnek Sár, illetve Billeg határosaiként. 1276 körül Pünkösd fia Miklós és rokona, László komáromi várjobbágyok sikertelenül pereskedtek a nyúl-szigeti apácákkal. 1283-ban János, Sebestyén és Mikó ispánok várjobbágy társaikkal együtt vitás birtokrészek elhatárolásában vettek részt. A locsmándi Geotan falubelieké-hez hasonló magatartással a komáromi várjobbágyok esetében is találkozunk. Folkus fia István várjobbágyot és pati rokonságát még 1284 előtt a királyi szerviensek közé sorolta Kun László, 1284-ben arra hivatkozva, hogy a békétlen időkben önerőből nem képesek megvédeni magukat a gonosztevők zaklatásaival szemben (videntes eciam in hoc tempore impacato a malefactorum insultibus propria virtute se non posse defensare) a király engedélyéért folyamodtak, hogy az esztergomi egyház nemes jobbágyai közé állhassa-nak, amit — megkapván a jóváhagyást — meg is tettek. A patiak elhatározásában ismét a magára maradt várjobbágyság védelmet nyújtó szervezet iránti igénye játszott döntő szerepet. Más pati várjobbágyokat közel nyolcvan év múltán — 1360-ban — madari, kürti és pati birtokaikkal együtt Nagy Lajos király nemesített meg.52 Adataink ismere-tében a komáromi adományt feltétlenül azon intézkedések közé kell sorolnunk, amelyek meghozatalakor a várjobbágyi birtoklás királyi védelmének szempontjai érvényesültek.

50 A komáromi adományra lásd: Györffy 1987–1998. III. 430. o.; Kristó 1988. 152–153., 337–338. o.51 1268: MES I. 550–560. o.52 1269: CD VII/1. 357. o.; 1284: MES II. 187. o.; (1276 k.): BTOE I. 161–162. o.; 1283: BTOE I. 213–214. o.; 1284: MES II. 177–178. o.; 1360: CD IX/6. 106–107. o.

zsoldos2.indd 102 2016.06.23. 9:10:38

103

A későbbiek során — amennyire ez a rendelkezésünkre álló szűkszavú forrásokból meg-állapítható — a komáromi, s nem a locsmándi adomány szolgált az ispánságok elidegení-tésének mintájául. Erre enged következtetni I. Károly egy 1320. évi intézkedése. Ekkor a király elcserélte Tamás esztergomi érsekkel a korábban (1315-ben) a főpapnak, illetve egyházának juttatott Komárom ispánságát a barsival. Az 1320. évi oklevél nem hagy két-séget afelől, hogy a várjobbágyok személye és birtokaik ezúttal sem tartoztak az elado-mányozott javak közé. Az oklevél felsorolja ugyan a barsi várispánság tartozékait, ezek közé sorolva a várnépbelieket is (civitatem Borsiensem cum toto comitatu districtus eiusdem, iudicatu, iurisdictione, tributis cum villis et hominibus castrensibus seu condicionariis ad dictum comitatum pertinentibus),53 a listában azonban egyetlen utalás sem foglalkozik a várjobbágyokkal, jóllehet a XIV. század első feléből számos adattal rendelkezünk rájuk vonatkozóan. Az esztergomi érsekségtől való függésüknek — ami, ha az adomány érin-tené személyüket és birtokaikat, elvárható lenne — a legcsekélyebb nyoma sincs.

XIII. századi való adataink összegzéseként megállapíthatjuk, hogy az Árpád-házi kirá-lyok — főtulajdonosi jogaik épségben hagyása mellett — elismerték a várjobbágyi stá-tus föld birtoklására feljogosító voltát, s ennek az elismerésnek adománypolitikájuk révén érvényt is szereztek. Kun László király elvi igénnyel is megfogalmazta a várjobbágyi bir-toklás védelmével kapcsolatos uralkodói álláspontot egy évszám nélküli — Borsa Iván által 1274-re datált — oklevelében. Ebben védelmébe vette — a talán kiskorú — Wyduzlou fia Márton és Petruzlou fia Bánk somogyi várjobbágyokat, akik elpanaszolták, hogy Netécs nevű földjüket egy bizonyos Opey elfoglalva tartja azt állítván, hogy a királytól kapta adományba. Kun László azonban, megcáfolván Opey kijelentését, megparancsolta két Somogy megyei hívének, hogy vegyék védelmükbe a várjobbágyokat, „mivel várunk job-bágyainak lakott földjeit senkinek sem adományozzuk el, és ama Opeynek sem akarjuk a mondott Netécs földet adományozni” (unde cum terras jobagionum castri nostri populosas nemini conferamus et ipsi Opey conferre dictam terram Necech non velimus). Az idézett elvi nyilatkozat érvényesítésének következetességét bizonyító adattal is rendelkezünk. Nem sokkal később tudniillik — talán még 1274-ben — valóban sor került Netécs eladomá-nyozására. Az adomány azonban csak az említett Wyduzlou (Vydoslo) által birtokolt részre vonatkozott, akit az oklevél utód nélkül meghalt várjobbágynak mond. Az ado-mányra tehát minden bizonnyal az előző oklevélben még élőként szereplő Márton halála után került sor, amikor is a család birtoka immár ténylegesen a királyra háramlott. Az adomány nem érintette viszont a Netécsen szintén birtokos Petruzlou fia Bánk részét.54

A XIV. század első felében az egész ország területén találkozunk birtokos várjobbágy-okkal. Mindennapi életükben nem sok változást tapasztalhatunk a XIII. századhoz képest: földet adnak el és vásárolnak, pereskednek, részt vesznek megyéjük közéleté-ben.55 A jelenség kétségkívül magyarázatra szorul, hiszen a várjobbágyságot megjelenése

53 1315: CD VIII/2. 63–69. o.; 1320: MES II. 781–782. o.54 1274: ÁÚO IX. 555–556. o. (vö. Bolla 1983. 245. o.); (1274?): ÁÚO IX. 112. o. (vö. RA 2575. sz.).55 1301: MNL OL DL 97 979.; 1304: MES II. 545–546. o.; 1313: CD VIII/1. 526. o.; 1317: VeR 83. sz.; 1321: MNL OL DL 2030.; 1323: MES III. 28. o.; 1326: AO II. 246. o.; MNL OL DL 5987.; CD VIII/3. 95. o. stb.

zsoldos2.indd 103 2016.06.23. 9:10:38

104

pillanatától kezdve elszakíthatatlan szálak fűzték a korai középkor királyi vármegye-rend-szeréhez. Ennek, a kötelezettségeket és jogokat egyaránt számon tartó szervezetnek a felbomlása után — melynek bekövetkeztét éppen a XIII–XIV. század fordulója körüli időkre teszi történetírásunk — a várjobbágyok alkalmazkodni kényszerültek a megvál-tozott viszonyokhoz. Abban, hogy ez az alkalmazkodás — legalábbis a század első felé-ben — sikerrel járt, sajátos módon két egymással homlokegyenest ellentétes folyamat játszott főszerepet: a tartományúri hatalom kiépülése és közel félévszázados virágzása, majd ezt követően a királyi hatalom újbóli megszilárdulása.

A tartományúri hatalom kiépülésének, jellegének, működési mechanizmusának vizs-gálatát az újabb szakirodalom már elvégezte.56 Általános tapasztalatként jelentkezett, hogy az oligarchák országos méltóságok vagy megyésispáni tisztségek szerzése, nem egyszer bitorlása révén királyi jogokat gyakoroltak territóriumuk felett, miközben nyílt vagy burkolt erőszak alkalmazásával arra törekedtek, hogy a területükön élő birtokoso-kat, legyenek azok akár világiak, akár egyháziak, a familiaritás intézményén keresztül saját személyükhöz kapcsolják, de legalábbis uralmuk tényleges elismerésére kénysze-rítsék. A familiaritás ugyanis a tartományúri hatalom egyik alappillére volt: az oligar-cha familiárisain keresztül igazgatta birtokait és várait, irányította territóriuma életét, s ugyanakkor a familiárisok alkották haderejének gerincét.

A várjobbágyság is ezen a ponton kapcsolódik a tartományuraság történetéhez. A vár-jobbágyok — hasonlóan a kis- és középbirtokos nemességhez — nem kerülhették el a tartományúr familiájától való függés vállalását. Egy-egy tartományúr familiája pedig gyakorlatilag korlátlan mértékben volt képes magába olvasztani a különböző eredetű, de hadakozásra egyaránt alkalmas társadalmi csoportokat, annál is inkább, mert az állan-dósult háborúk időszakában a minél nagyobb, ütőképesebb haderő a a további terjesz-kedés lehetőségét teremtette meg. A várjobbágyság, mint hivatásszerűen katonáskodó réteg, különösen értékes részét adta egy-egy tartományúri familiának. A várjobbágyok azonban — a dolog természetéből adódóan — csak földjeik birtokában harcolhattak tel-jes értékű harcosként az oligarcha seregében, így annak egyszerűen nem állt érdekében a várjobbágyi birtoklás tényének megkérdőjelezése. A tartományúri familián belül egyéb-ként sem az egyes familiárisok eredeti státusa szolgált rendező elvként; a jogállások között húzódó határok elvesztették jelentőségüket. Az érvényesülés egyetlen mércéje csakis az oligarcha iránt tanúsított egyéni hűség, a neki tett szolgálatok mértéke és hasznossága lehetett. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy néhány várjobbágyot nagyfontos-ságú, bizalmi tisztségek és megbízatások betöltőjeként vagy végrehajtójaként találunk valamely tartományúr oldalán. Trencséni Csák Máté familiájából két ilyen várjobbá-gyot is azonosítani tudunk. Egyikük, Menoldus fia Vörös Ábrahám a galgóci vár jobbá-gya volt. 1292-től kezdve szerepel Máté familiárisai között, 1293 és 1296 között kimu-tathatóan Pozsony megye curialis comese volt, párhuzamosan ura pozsonyi ispánságával. 1294-ben szerzett nemesítést III. Andrástól, bizonnyal Máté hathatós segítségével. Egy

56 Kristó 1973.; Kristó 1975.; Kristó 1978a.; Kristó 1978b.; Kristó 1979. 139–212. o.; Fügedi 1986. 151–181. o.; Kristó 1986b.

zsoldos2.indd 104 2016.06.23. 9:10:38

105

1297. évi adat szerint Máté tárnokmestereként is tevékenykedett. A nagyhatalmú Csák árnyékában Ábrahám nem tétlenkedett, számos birtokszerzéséről van tudomásunk. Vél-hetően 1310 táján hagyta el Csák Máté familiáját, s ettől kezdve újra a Pozsony megyei közéletben, majd pedig I. Károly híveként szerepel.57

Hasonló karriert mondhatott magáénak a barsi vár jobbágyai közül származó Kistapolcsányi Gyula is. Csák Máté szolgálatában a lévai várnagyságig vitte, miköz-ben birtokai gyarapításáról sem feledkezett meg. Vörös Ábrahámmal ellentétben Gyula kitartott a trencséni oligarcha mellett annak haláláig, ennek ellenére sikerült birtokait megőriznie Károly hatalmának megszilárdulása után is.58

A mosoni várjobbágyok közül Pál fia Nikel (Nykylinus) egész rokonságával együtt sze-gődött a Kőszegiek familiájába. Amikor 1292-ben III. András a Kőszegiek fogságába esett, Henrik bán fia János (Iván) Nikeléket bízta meg a király őrzésével. A fogságból kiszabadult András a várjobbágyok nyilvánvaló hűtlenségére hivatkozva adományozta el 1295-ben a rokonság egyik Győr megyei földjét. Nikelék mindazonáltal továbbra is megmaradtak a Kőszegiek szolgálatában. 1297-ből arról értesülünk, hogy Sopron megyei várföldet tartottak jogtalanul elfoglalva. Egy 1311-ből való adat szerint Nikel felesége, Erzsébet a Rápolt nemzetségből származott.59 Forrásaink szűkszavúsága miatt a tarto-mányúri familiákba lépett vagy kényszerült várjobbágyok túlnyomó többségének a sor-sát nem tudjuk nyomon követni, de a felsorolt példák is meggyőzően bizonyítják, hogy a várjobbágyok birtoklását a tartományúri hatalom nem veszélyeztette, sőt, kedvező eset-ben akár a társadalmi felemelkedés, a vagyoni gyarapodás útját is egyengethette.

A tartományuraságok felszámolása, az uralkodói hatalom erejének és tekintélyének újraéledése ismét felvetette a várjobbágyi birtoklás királyi megítélésének kérdését. A tar-tományúri hatalom jószerével egyáltalán nem érintette a várjobbágyok státusát és birtok-jogát: az oligarcha és a várjobbágy kapcsolatát egy másik dimenzió, a familiaritás keretei szabták meg. I. Károly azonban nyilvánvalóan nem maradhatott közömbös a végső soron a királyi joghoz tartozó réteg sorsa iránt. Közismert, hogy hatalma megszilárdulása után, 1327-ben nagyszabású, az egész országra kiterjedő vizsgálatokba kezdett, hogy a jogta-lanul elfoglalt királyi javakat visszaszerezze.60 Egyéb királyi birtokok mellett ez termé-szetesen érintette a várföldeket, illetve a várjobbágyokat is. A mintegy másfél évtizeden keresztül folytatódó akció során számos nemes személye vagy birtoka került komoly bajba. 1327-ben a Sáros megyei vizsgálat alkalmával Fonyi Balázstól akarták a várföldek vissza-vételére kirendelt királyi emberek elvenni Kurima (más néven Dubyna) nevű birtokát. Balázs — mellesleg a király bizalmas híve, várnagyságot, ispánságot viselt, 1323–1326 között lovászmester — azzal védekezett, hogy birtoka nem várföld volt, és királyi ado-

57 Kristó 1973. 124–125. o.; Zsoldos 1988. 16. o.58 Kristó 1973. 121. o. A Kistapolcsányiakkal az alábbiakban részletesen foglalkozunk.59 1295: Apponyi okl. 26–27. o.; 1297: UB II. 305–306 o.; 1311: UB III. 49. o.60 Hóman 1921. 47–63. o.; Székely 1953. 54–60. o.; Bertényi 1987b. 62–63. o.; KRE 12. o. (a vonatko-zó rész Kristó Gyula munkája).

zsoldos2.indd 105 2016.06.23. 9:10:38

106

mány útján jutott hozzá, s így aztán sikerült is azt megtartania.61 1332-ben Mihály fia János comest akarták megfosztani több veszprémi sessiójától, s csak az 1335-ös per során derült ki, hogy azok jogosan illetik meg.62 1335-ben Ugodi Cseh Csenik, a király által a karakói vár birtokai és népei visszaszerzésére kirendelt vizsgáló (recaptivator et requisitor) az országbíró elé idézte a kisdamonyai nemesi rokonságot azt állítván, hogy azok várjob-bágyok (nomine iobagionum castri Karakow vocati). A perben a kisdamonyaiak nemes-nek vallották magukat, s állításukat megerősítette az a mintegy háromszáz Sopron és Vas megyei egyházi és világi, nemes és ignobilis személy is, akik az országbíró által elrendelt vizsgálat során a perbefogottakat és elődeiket „Szent István király ideje óta nemes kirá-lyi szerviensek”-nek (a tempore sancti regis Stephani nobiles servientes et regales) mondták.63 A Csenik vezette eljárások sorában olyan esettel is találkozunk, amikor egy nemes eskü-vel volt kénytelen bizonyítani, hogy egyik jobbágya nem a karakói vár castrensisei közül való, hanem szabad ember (non castrensis dicti castri Karakou vocati, sed liber homo sit).64 Nem bizonyítható, de jó okkal feltételezhető, hogy ehhez az 1335. évi, a karakói vár bir-tokait és népeit érintő vizsgálathoz kapcsolható az a gyakran idézett adat, amelyik sze-rint 1349-ben azért nem találták a fehérvári káptalanban a Szent István legendájának nevezett jegyzéket — melyben a karakói várjobbágyok és várnépek birtokai, valamint szabadságaik voltak összefoglalva —, mert azt I. Károly már korábban, János őrkanonok idejében magához kérette Visegrádra.65 A kisdamonyaiak esete figyelmeztető jel lehetett a környék nemessége számára. Mindenesetre a Kun László által a soproni várjobbágyok közül megnemesített gyóróiak jónak látták bemutatni nemesítő okleveleiket a Druget Vilmos által 1335-ben tartott generalis congregatión.66

I. Károly király földvisszaszerzési akciói során érdekes perrel találkozunk Zala megyé-ben. 1328-ban a zalai ispán „a várnépbeli emberek felkutatására és a vár földjeinek visz-szaszerzésére” (ad inquirendas castrenses homines et reinveniendas terras castri) kapott a királytól megbízást. Feladata végrehajtása során perbe fogta Itimer fia Budát és annak itimérföldei rokonságát azon a címen, hogy várnépbeliek (sub nomine castrensium). Budáék viszont azt állították, hogy „ők maguk a vár örökös nemes jobbágyai és soha-sem voltak várnépbeliek” (se ipsos hereditarios nobiles jobagiones castri fore et nunquam castrenses fuisse). Erre huszonöt nemessel együtt esküt is tettek, ami a javukra döntötte el a pert.67 A per fontos tanulságokkal szolgál az I. Károly-féle föld- és státusvizsgálatok megítélésének tekintetében. Buda és társai egyáltalán nem tagadták a várszervezethez tartozásuk tényét, ugyanakkor viszont a várszervezeten belül élvezett kiváltságos státu-sukhoz határozottan ragaszkodtak. Annak a királyi várszervezetnek a belső hierarchi-

61 CD VIII/3. 270–273. o. Fonyi Balázs lovászmesteri és honti, ill. borsodi ispáni tisztségére, valamint füleki várnagyságára lásd: Fügedi 1986. 247. o. (13. sz. táblázat); Fügedi 1977. 134. o.62 VeR 265. sz.63 Sopron megye okl. I. 162–165. o.64 1335: AO III. 198. o.65 1349: CD VII/1. 108–109. o., vö. Székely 1953. 57. o. Az oklevélben említett János őrkanonoksága 1313 és 1347 között mutatható ki: Sörös 1916.66 HO III. 126–127. o.67 Zichy okm. VI. 14. o.

zsoldos2.indd 106 2016.06.23. 9:10:38

107

áját tekintették jogállásuk megítélésében mércének, amely várszervezet intézményként ténylegesen már nem létezett. Újra találkozunk tehát azzal a jelenséggel, amely már a XIII. században, Locsmánd és Komárom esetében is megfigyelhető volt: a helyi igazga-tás alapvetően megváltozott viszonyai között a várjobbágyi státus alapjává egy fiktív jog-viszony vált. Ennek a fikciónak a fenntartása és ápolása a királyi várszervezet felbomlása miatt védtelen, kiszolgáltatott helyzetbe került várjobbágyok természetes önvédelmi ref-lexe volt. A nemesítést nem szerzett, magánfamilia védelmét nem élvező várjobbágyok birtokos volta, földjük jog szerint való birtoklásának elismertetése éppen a várjobbágyi státuson alapult, s ugyanakkor ez volt egzisztenciájuk gyenge, támadható pontja is. Ért-hető, hogy ebben a helyzetben a várjobbágyok görcsösen kapaszkodtak abba a jogokból és kötelezettségekből font, személyüket a királyi várszervezethez fűző kötelékbe, amely létüket igazolta a társadalom előtt. A jelenség korántsem a XIV. század változásai által hozott újdonság: egy meglehetősen speciális, ám az alaphelyzetet tekintve lényegileg azo-nos esetben már a XIII. század második felében találkozunk vele; abban az időszakban, amikor a királyi várszervezet, bár már végzetesen meggyengült, de általános és teljes fel-bomlása még korántsem sem következett be.

A szakirodalom már tisztázta az egykori Borsova vármegye megszűnésének körülmé-nyeit. Általános vélemény szerint a megye a tatárjárás során pusztult el, s területe rész-ben a szomszédos megyékbe (Szatmár, Szabolcs), részben a már a XII–XIII. század for-dulójától kezdve szereplő beregi erdőispánság, majd az 1242 után kialakuló Bereg megye területébe olvadt be.68 Ennek ellenére még a XIII. század utolsó harmadában is talál-kozunk borsovai várföldekkel és birtokosaikkal. 1268-ban István ifjabb király egy Kék nevű földet adományozott el, amelyről megjegyzi, hogy „borsovai várjobbágyoké volt, mindazonáltal […] Szabolcs megyében van” (erat jobagionum castri de Bursua, tamen est […] in provincia de Zabouch). 1282-ben pedig Kun László adományozta el a borsovai vár Szatmár megyei Mérgesd nevű birtokát örökös nélkül elhalt ember földje címén.69 A két adat kétségtelenné teszi, hogy még évtizedekkel Borsova vármegye megszűnte után is a vár földjeit az egykori várispánsághoz tartozásuk alapján tartották számon, és a borsovai vár jobbágysága föld birtoklására feljogosító címnek számított. A régi királyi vármegyék szervezetének a XIII–XIV. század fordulója táján bekövetkező felbomlása ezt, a Borsova esetében még a sajátos helyzetből fakadó különlegességet általánossá tette. A fikció — a várjobbágyság léte királyi várszervezet nélkül — kiállta a XIV. század első próbáit: sem a tartományúri, sem az újraéledt királyi hatalom nem rombolta le, sőt, az utóbbi, amint azt Itimérföldei Buda és rokonai példáján láttuk, éppenséggel megerősítette a várjobbá-gyi birtoklás jogszerűségét, s ezzel mintegy elismerte a várnépbeliek és a várjobbágyok, valamint a két réteg birtokjoga közötti különbségeket.

A XIV. század folyamán a várjobbágyok egy része a létüket a megszűnt várszervezet-hez kapcsoló fikció mellett mindazonáltal nagyon is reális viszonyokon alapuló kapcso-latot tartott fenn a királyi megyét felváltó úgynevezett nemesi megyével. A kapcsolat

68 Györffy 1987–1998. I. 520–523. o.; Kristó 1988. 421–425. o.69 1268: ÁÚO VIII. 196–200. o.; 1282: ÁÚO IX. 329–330. o.

zsoldos2.indd 107 2016.06.23. 9:10:38

108

kiépülésének kiindulópontja a korábbi királyi vármegyék igazgatásának egy jólismert sajátossága volt. A megyésispánok, vagy akár közvetlenül a király, rendszeresen igénybe vették a várjobbágyokat különböző közhatalmi feladatok ellátására.70 Adataink szerint a formálódó nenesi megye maga is igényt tartott a várjobbágyok ilyen jellegű szolgálta-tásaira. Az Abaúj megyei Bölzsére való várjobbágyok évtizedeken keresztül szerepelnek megyei emberekként. Szintén Abaújban más várjobbágyok kikiáltói szolgálatot láttak el a megyei generalis congregatiók alkalmával. 1323-ban Pozsony megye hatósága a nemes Elek fia Miklós megyei embert és a várjobbágy Béli Damján fia Domokost küldte ki, hogy megjárják a pozsonyi káptalan két birtokának határait. 1358-ban Nógrádban egy hatalmaskodási ügy kivizsgálására az egyik szolgabíró Mihály várjobbágy társaságában szállt ki, s ugyanebben az évben István várjobbágy két ízben is megyei ember Veszprém megyében.71 A várjobbágyok és a megyei nemesség képviseletének együttműködése azt bizonyítja, hogy a várjobbágyoknak sikerült beilleszkedniük a megyei élet megváltozott keretei közé: birtokosi egzisztenciájukat az I. Károly uralkodása alatt lefolytatott földvizs-gálatok a régi, Árpád-kori jogcímen biztosították, közhatalmi funkcióikat pedig — igaz, immár az úgynevezett nemesi megye alárendeltségében — továbbra is ellátták.

A Nagy Lajos trónra léptét követő mintegy félszáz évben olyan gyökeres változások következtek be a várjobbágyság és birtoklásának megítélésében, amelyek végül is a több évszázados múltra visszatekintő társadalmi réteg felmorzsolódásához vezettek. A válto-zások szembetűnő jeleként újra megsokasodnak a várjobbágyok nemesítésére vonatkozó adataink. A XII. század végétől kezdődően az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. And-rás haláláig több tucat királyi servienssé fogadó, illetve nemesítő oklevél maradt fenn. Ezek többsége várjobbágyok kiváltságolásával foglalkozik.72 I. Károly idejéből azon-ban alig-alig ismerünk nemesítést; ez a körülmény a várjobbágyi birtoklás elismertségét és a nemesi birtoklás melletti egyidejű meglétét mutatja. A kevés kivétel közé tartozik Márk mester bálványosi alvárnagy és rokonainak a nemesítése. Márk és szűkebb csa-ládjának tagjai Szécsényi Tamás erdélyi vajda bálványosi várnagyának, Pogány István-nak a serviensei voltak. Őket és fogácsi rokonaikat a havasalföldi hadjárat során szerzett érdemeik, valamint két rokonuk — akik közül az egyik, István fia Pető csicsói várnagy-ként vajdai familiáris volt — halála miatt, a vajda kérésére nemesítette meg az uralkodó. Az oklevél a kiváltságoltak korábbi státusát „a hevesújvári ispánság fogácsi jobbágyai és várhoz tartozó kondicionárius várnépei” (iobagiones et condicionarii castrenses de Fagach de comitatu Heweswyvar) kifejezéssel adja meg.73

Az 1350-es évektől kezdve egyre többször találkozunk hasonló királyi keggyel. A neme-sítések megsokasodása a kortársak számára is szembetűnő lehetett, hiszen Küküllei János érdemesnek tartotta megörökíteni Nagy Lajos-életrajzában azt, hogy az uralkodó sok

70 Holub 1929. 43., 46. o.; Bolla 1983. 222. o., vö. 1263: ÁÚO VIII. 81. o.; 1266: UGDS I. 7. o. stb.71 Gábor 1908. 88. o.; Novák 1940. 74. o.; Zsoldos 1988. 15–16. o.; 1323: MES III. 27. o.; 1358: AO VII. 322–323. o. és 125., 374–375. o.72 Váczy 1927. 252–263. o.; Bolla 1983. 247. o.73 UGDS I. 458–459. o., lásd még: 1327: CD VIII/3. 216–217. o.

zsoldos2.indd 108 2016.06.23. 9:10:38

109

királyi kondicionáriust emelt nemesi rangra.74 Ami a várjobbágyokat illeti, 1354-ben Lajos egy zimányi (Bars megye) rokonságot emelt ki „a várhoz tartozó jobbágyok közös-ségéből és társaságából” (a popularitate et consortio iobagionum castrensium). 1358-ban Borfői János és rokonai mentesültek a „honti vár kondicionáriusi szolgálata alól” (a […] servitute conditonaria castri nostri Huntensis). 1362-ben a Szolnok megyei Dobáról való Miklós „a várhoz tartozó kondicionárius jobbágy” (iobagio castrensis condicionarius) szer-zett nemességet.75 A nemesítések új sorozata folytatódott Zsigmond uralma alatt is.76

Két esetben a nemesítés iránti kérelem pontos okát is tudjuk. 1358-ban Kistapolcsányi Miklós és rokona, András azért volt kénytelen Tapolcsány és Bajka birtokaihoz fűződő birtokjogát nemesivé változtatni, mert a Bars megyei generalis congregation az esküdtek és a megyei nemesség várjobbágyi birtoknak minősítette ezt a két ingatlant (possessiones ipsorum […] pridem in congregatione […] nomine possessionum iobagionum castri Borsiensis per iuratos assessores et universos nobiles […] extradatas et assignatas).77 Teljesen hasonló eset zajlott le ugyanabban az évben a szomszédos Hont megyében. A Borfői-rokonságot a Kont Miklós nádor által tartott generalis congregatión a várnéphez tartozás címén vádol-ták be a nádor előtt, s csak a királyi kegy gyors beavatkozása mentette meg a Borfőiek független, úri egzisztenciáját.78 Mindkét esetben merőben szokatlan jelenséget tapasz-talunk: a mindaddig háborítatlanul és békésen, nemes módjára birtokló várjobbágyok ellen a megyei nemesség igen súlyos, személyüket és birtokjogukat egyaránt fenyegető támadást intézett. Mivel a két eset egyetlen nádori bíráskodási körút egymás utáni állo-másain, időben egymást szorosan követte, a véletlen egybeesés feltételezésére vajmi cse-kély lehetőséget látunk. A két ügy hátterében a középkori magyar társadalomfejlődés egyik hosszan elnyúló, meghatározó folyamatának, a köznemesség kialakulásának utolsó szakasza ragadható meg. A továbbiakban ennek az utolsó szakasznak a várjobbágyi bir-toklás jogi megítélésével közvetlenül érintkező, legfontosabb jelenségeit helyezzük vizs-gálatunk középpontjába.

Középkori köznemességünk kialakulásának mindmáig legnagyobb hatású elméletét Mályusz Elemér dolgozta ki. Alapvető tanulmányában a különböző eredetű és jogi hely-zetű, de egyaránt hadakozó elemek egymáshoz közel álló életmódját és hivatását, azonos életfelfogását tartja a folyamat döntő tényezőjének. Álláspontja szerint a XIII. századi királyi szerviensek és a várjobbágyok összeolvadása eredményezte a köznemesség létrejöt-tét. Előadásában alapvetően új vonás a történeti kutatás korábbi elképzeléseihez képest,

74 Küküllei szövegét — többek között — fenntartotta Thuróczy János krónikája: Thuroczy: Chron. Hung. 186. o.75 1354: AO VI. 238. o.; 1358: AO VII. 522. o.; 1362: Zichy okm. III. 208–210. o., lásd még: 1358: AO VII. 478–479. o.; 1359: AO VII. 554. o.; 1360: CD IX/3. 684–686. o.; CD IX/6. 106–107. o.; (1342–1382 k.): Levéltári Közlemények, 1939. 256. o. stb.76 1389: CD X/1. 558. o.; MNL OL DL 7487.; 1392: MNL OL DL 49 303.; MNL OL DL 7803.; 1411: Turul, 1940. 20. o. stb.77 AO VII. 478–479. o.78 A Borfőiek kérik nemesítésüket „quia pridem in congregatione generali […] Nicolai Konth regni nostri palatini […] celebrata iurati et assessores comitatus ipsos nomine populorum castrensium eidem palatino incusando assignassent” (AO VII. 522. o.).

zsoldos2.indd 109 2016.06.23. 9:10:38

110

hogy felismerte az úgynevezett nemesi vármegye kialakulásának a folyamatra gyako-rolt hatását. A nemesi megyét — megítélése szerint — végső soron az hozta létre, hogy a királyi szerviensek „a megye keretei közé léptek”, a megyésispán hatásköre alá kerültek, de egyszersmind annak hatalmát korlátozták is a szolgabírói intézményen keresztül. Az új típusú megyében a királyi szerviensek és a várjobbágyok azonos helyzete és hasonló kötelezettségei domináltak; a birtokjogok különbözőségei „a mindennapi életben szá-mottevő szerepet nem játszottak”, így az úgynevezett nemesi megye létrejötte felgyorsí-totta a két réteg egységes (köz)nemességgé való összeolvadását.79 A későbbiekben Bolla Ilona felhívta a figyelmet arra, hogy a királyi szerviensek és a várjobbágyok összeolva-dásának feltételezése során elsősorban azokkal a várjobbágyokkal számolhat a kutatás, akiknek servitiummal nem terhelt, ősi vagy adománybirtoka(i) volt(ak).80

A várjobbágyok nemesítésének a XIV. század második felében újra jelentkező gya-korisága arra figyelmeztet, hogy a várjobbágyoknak a király kegynyilvánítás aktusát — a nemesítést — nélkülöző beolvadása a köznemességbe, pontosabban a várjobbágyi bir-toklásnak az elismertsége és a nemesivel egyidejű létezése véglegesen megakadt, még mie-lőtt maga a folyamat végérvényessé, visszafordíthatatlanná vált volna. Erre az időszakra értek meg azok a társadalomfejlődési tendenciák, amelyek a királyi vármegye-rendszer felbomlását követően létalapját, társadalmi legitimációját elvesztő várjobbágyság fennma-radása ellen hatottak. Az 1267. évi dekrétumban nemesnek elismert királyi szerviensek közel egy évszázad alatt eljutottak fejlődésük azon fokára, amelyen már a megyében élő többi birtokos rétegtől való elkülönülésre törekedtek. Intézménytörténeti szempontból ennek a folyamatnak a részeként indult meg az új típusú megye valódi „nemesi megyévé” válása, az ignobilis birtokoselemek kiszorítása a megyei élet fórumairól.81 Ugyanakkor a XIV. század folyamán általánossá válik az a gyakorlat, mely a személyileg szabad, de föl-desúri függésben élő agrárnépesség megjelölésére a korábban társadalmi presztízst biz-tosító „jobbágy” kifejezést alkalmazza. Ilyen körülmények között joggal írta Bolla Ilona, hogy „a XIV. század második felében a jobagio elnevezés régi patinája — még a nobi-lis jobagioé is — megkopott”.82 A „várjobbágy” név — s vele együtt a státus — inflá-lódásának árulkodó jele a XIV. században feltűnő iobagio castrensis kifejezés, melynek talán legérdekesebb, a terminus különböző eredetű és funkciójú elemeinek keveredését legérzékletesebben mutató példája az 1341-ben említett veri nobiles castrenses iobagiones megjelölés.83 Látszólag nincs sok különbség a iobagio castri (‘várjobbágy’) és a iobagio castrensis (‘várhoz tartozó jobbágy’) között. Valójában azonban az új terminus technicus alkalmazása megadta a kegyelemdöfést a várjobbágyság intézményének. Mindenekelőtt a kifejezés egybemossa a várjobbágyi (iobagio castri) és a várnépi (castrensis) státus között korábban meglévő és a király, illetve a társadalom által is elismert alapvető különbsé-

79 Mályusz 1942. 407., 409., 411., 422–423. o.80 Bolla 1983. 247–253. o., lásd még: uo. 64–71., 228–230. o. 81 A fokozatosan kiteljesedő folyamatra lásd: Székely 1953. 69–74. o.; Zsoldos 1988. 17. o. A hagyományos

„nemesi megye” kifejezés félrevezető voltára felhívta a figyelmet: Szűcs 1984. 380–383. o.82 Bolla 1983. 251. o.83 Bolla 1983. 251. o. (82. sz. jegyz.), 253. o.

zsoldos2.indd 110 2016.06.23. 9:10:39

111

geket. A iobagio castrensis mindkét eleme a királyi várszervezet népeinek egy-egy jogi-lag jól körülhatárolható rétegére utal, mégis az együttes jelentéstartalom teljesen eltér a XIII. századi mintáktól. A castrensis ebben a formában már nem a ‘várnépbeli’-t jelenti, hanem a várhoz, a királyi tulajdonhoz tartozást, míg a iobagio nem a várszervezet hierar-chiájának legelőkelőbb, tisztségeket viselő tagját jelöli, hanem az ignobilist. A kifejezés elterjedésével egy időben megszűntek azok a kedvező körülmények, amelyek a várjob-bágyságnak a köznemesség melletti, önálló birtokoskategóriaként való fennmaradását a XIII. század második felétől kezdve közel egy évszázadon át lehetővé tették. A iobagio castrensis elnevezés a várjobbágyi státus leggyengébb pontjai, a királyi joghoz tartozás és a nem nemesi jogállás ellen intézett támadást. A iobagio castrensis kifejezés megjelenésé-vel ugyanis lehetővé vált, hogy a várszervezethez tartozó minden személy földje, tekin-tet nélkül a korábban érvényesülő jogi különbségekre, castrensis — azaz a várhoz, követ-kezésképp a királyi adományozási joghoz tartozó — földként kötöttségek nélkül, szaba-don felkérhető és eladományozható legyen.

A iobagio castrensis megjelenésének legfontosabb oka az lehetett, hogy a helyi igazgatás megváltozott viszonyai között a társadalom a XIV. század közepén már nem tudta értel-mezni a fél évszázaddal előbb még közismert iobagio castri kifejezést. Ennek pontos jelen-tését és jelentőségét — mint látni fogjuk — az érintettek, azaz a várjobbágyok továbbra is őrizték,84 Druget Vilmos nádornak azonban 1335-ben a királyi földek visszaszerzése közben már azt is vizsgáltatnia kellett, hogy voltaképen milyen szolgálatok terhelik a vár-jobbágyokat és a várnépeket (in […] congregatione generali […] de jobagionibus castrorum et castrensibus castri Suprunyensis et de eorum officiis experiri voluissemus), vagyis az ország első világi méltósága, aki — bár idegen származású, de már évtizedek óta Magyarorszá-gon él — sem mondható tájékozottnak a királyi várszervezet népeit illetően. Ugyanerre a jelenségre vet fényt az a már idézett adat, mely szerint Nagy Lajos király az iránt érdek-lődik, hogy az országban merre és „milyen szabadság szerint élnek” karakói nemes vár-jobbágyok és várnépek (in quantis locis in regno nostro nobiles et populi castri Craco vocati residentiam facere debent et in quali libertate existunt).85

A várjobbágyi státusra és az ahhoz kapcsolódó jogokra és szokásokra vonatkozó isme-retek hiánya érzéketlenné tette a társadalmat a várjobbágyi és a nemesi lét felszíni hason-lóságai iránt, s megnövekedett az eltérések jelentősége. Az ignobilis várjobbágyok önálló birtoklása a nemesi birtokszerzés akadályává vált, s mint ilyen nem sok kíméletre szá-míthatott. A XIV. század második felében sorra találkozunk olyan perekkel, amelyek a megyei nemesség várjobbágyok elleni támadásának a következménye. Ezek jellegzetes szkémája a következő volt: valamely nemes felkéri adományként magának a királytól egy várjobbágy birtokát, tekintet nélkül a föld lakott vagy lakatlan voltára. (Emlékezzünk a XIII. század királyi birtokpolitikájának egyik vezérelvére!) A várjobbágy természetesen tiltakozik a beiktatás ellen, s így perre kerül sor, melynek során jól nyomon követhetjük

84 Bolla 1983. 249. o. Analóg jelenség a várszervezeti tisztségek XIV. században is tapasztalható viselése. Pl.: 1302: DL 40 287.; (1307–1311 k.): MNL OL DL 75 166.; 1311: MNL OL DL 67 685.; 1324: MNL OL DL 86 968.; 1325: AO II. 227–228. o.; 1346: AO IV. 636. o.; AO V. 173. o.; AO VI. 602–603. o. stb.85 1335: HO III. 126–127. o.; 1349: CD VIII/1. 108–109. o.

zsoldos2.indd 111 2016.06.23. 9:10:39

112

a várjobbágyi birtoklás társadalmi megítélésének a XIII. század óta bekövetkezett vál-tozásait. A per eredménye — a dolog természetéből adódóan — kétféle lehetett: az alpe-res várjobbágy vagy megőrizte birtokát vagy elvesztette. Lássunk példákat előbb a vár-jobbágyok számára kedvezően lezárult ügyek közül!

I. Károly birtokvisszavételi akciójának kapcsán már találkoztunk a Zala megyei Itimérföldén élő várjobbágyrokonsággal. Az 1328. évi eljárás során huszonöt nemes-sel együtt letett esküjükkel sikerült elismertetniük várjobbágyi státusukat és ennek föld birtoklására feljogosító voltát. 1369-ben azonban újabb veszély fenyegette — az ekkor már az 1328-ban szereplő Buda után elnevezett — Budafölde birtokosait. Vörös Sala-mon fia János mester ugyanis adományképpen felkérte — egy másik birtokkal együtt — a Budafölde nevű, általa castrensisföldnek mondott birtokot. A beiktatás idején az ado-mánynak Budaföldei Péter fia Tamás ellene mondott. A perben Szepesi Jakab országbíró ítélkezett 1375-ben. A felperes, Salamon fia János, a király adománylevelével bizonygatta a maga igazát. A budaföldeiek három oklevelüket is bemutatták. Ezek közül egy 1328. évi és egy 1358. évi magánjogi ügyletekről szólt, míg a harmadik az 1328-as státuspert örökítette meg. Oklevelei alapján Péter fia Tamás azt állította, hogy ő és ősei mindig is nemes várjobbágyok voltak, és földjüket ezen a címen birtokolják, s így a királyi ado-mányozási joghoz az nem tartozik (ipse et sui predecessores semper et ab antiquo nobiles iobagiones castri extitissent et essent […] possessio Budafelde […] sibi nobilis iobagionatus castri titulo pertinuisset et eadem regie collacioni in nullo deberet attinere). Érvelésében a legcsekélyebb változás nélkül visszhangoznak azok a jogok, amelyeket a XIII. századi várjobbágyok tulajdonítottak maguknak, s amelyeket akkor még az uralkodók és a tár-sadalom is elismert. A XIV. század utolsó negyedének küszöbén azonban ez az érvelés már nem volt elegendő. Az országbíró tudományvételt rendelt el a budaföldeiek státusá-nak és birtokjogának a felderítése érdekében, melynek során nyolcvan nemes és három-százöt ignobilis a felperes állítását támasztotta alá, míg ötvenhat nemes és kilencvenegy ignobilis a várjobbágyok mellett vallott. A vizsgálat eredménye meggyőzően szemlélteti a társadalomnak a várjobbágyokkal kapcsolatos ellentmondásos értékítéletét. Míg 1328-ban a helyi társadalmat képviselő huszonöt nemes egyértelműen a budaföldei (akkor még itimérföldei) várjobbágyok mellett állt ki, fél évszázad múltán a zalai nemesek többsége már ellenük foglalt állást. Szepesi Jakab is csupán a budaföldeiek által bemutatott 1328. évi oklevél erejére hivatkozva döntött úgy, hogy esküt ítél az alpereseknek, amit azok tizenöt nemesi eskütársukkal együtt le is tettek, s így az országbíró az alperesek kezén hagyta a vitatott birtokot. A budaföldeiek tehát, a helyi nemesség többsége támogatásá-nak hiányában, csak egy, a státusukat és földjükhöz való jogukat igazoló oklevél birto-kában védhették meg tulajdonjogukat.86

A várjobbábbágyság és a köznemesség Anjou-kori helyzetére utaló jellegzetességek szinte valamennyi eleme nyomon követhető a Bars megyei Kistapolcsányi-rokonság tör-ténetében. A Kistapolcsányiak „régi nemesség”-ében a korábbi szakirodalom nem kétel-

86 1375: Zichy okm. VI. 11–22. o.

zsoldos2.indd 112 2016.06.23. 9:10:39

113

kedett.87 Valójában azonban a család barsi várjobbágyként bukkan fel forrásainkban. A család legrégebbről ismert tagja, Hoslow (Hozlo, Huzlou) kistapolcsányi örökölt bir-tokát elcserélte Csák nembéli Istvánnal a Komárom megyei Hetényért és száz márkáért. Kristó Gyula szerint a cserére az 1260–1270-es években kerülhetett sor.88 Hoslow-val és fiaival a XIII–XIV. század fordulóján a bajkai–zimányi várjobbágyrokonság soraiban találkozunk. Zimányt 1293 táján kapta III. Andrástól adományul Chelleus (Ehellős?) fia Pál, valamint Izoth (Yzoth, Izoch, Izaad) és István.89 A rokonság ekkor még alig-hanem osztatlanul birtokolt, hiszen a későbbiekben az adománylevélben nem szereplő rokonoknak is részük volt Zimány birtokban. Így, amikor 1301-ben Bánk fia István eladta zimányi birtokrészét rokonának, Polus fia Jakabnak, a beleegyező rokonok között ott szerepelt Hoslow két fia, Gyula és András is.90 A nemzetség — de legalábbis annak egyik ága, Myko fia Izoth és közvetlen hozzátartozói — a kelecsényi várjobbágyokkal is rokonságot tartottak.91

A XIV. század második évtizedében, mint arról már volt szó, Hoslow fia Gyula trencséni Csák Máté szolgálatában állt. 1318-ban az oligarcha egyik fontos várának, Lévának a várnagyságát viselte, s ekkor váltotta vissza Kistapolcsányt Mátétól.92 1321-ben, urának halála után állt át I. Károly oldalára. Alighanem jutalmul kapta Gyula és testvére, András Bakabányát adományba:93 a kutatás mindenesetre az adományt kapcso-latba hozta az átállás körüli egyezkedésekkel.94 Gyula mind Csák Máté, mind I. Károly hűségén folytatta birtokszerzéseit. 1312-ben megszerezte a Hont megyei Ösödöt, majd a bakabányai adományt követte 1323-ban a Bars megyei Malus.95 1324-ben Huslow két fia, Gyula és András — akiket a nyitrai káptalan oklevele „nemes férfiak”-ként (nobiles viri) említ — megosztoztak kistapolcsányi örökségükön. 1327-ben András királyi ember-ként szerepelt.96 A Kistapolcsányiak tehát Csák Máté halála után nemcsak átmentették magukat az új rendszerbe, hanem I. Károly megbecsült híveiként élték nemes módjára, birtokaikban gyarapodva életüket.

A következő nemzedékben még magasabbra ívelt a család karrierje. Csák Máté egy-kori várnagyának, Kistapolcsányi Gyulának a fia, Miklós az Anjouk udvarában tűnik fel előbb apródként, majd udvari lovagként.97 Miklósnak az udvarban betöltött helyze-tét jellemzi, hogy a kisebbik királyfi, András herceg nevelője volt. A belévetett bizalmat igazolva az egyike volt azoknak, akik 1330-ban megfékezték a királyi család életére törő

87 Haiczl 1932. 21. o.88 1318: Botka 1873. 66–67. o., vö. Kristó 1973. 15. o.89 MES I. 311. o., vö. RA 3904. sz.90 MNL OL DL 86 889. A rokonságra vonatkozó további adatok: 1302: MNL OL DL 86 893.; 1306: Botka 1868. 7. o. stb.91 1308: MNL OL DL 86 901.; 1310: MNL OL DL 86 911.92 AO I. 487. o., vö. Botka 1873. 66–67. o.93 AO I. 618–620. o.94 Székely 1953. 48–49. o.; Kristó 1973. 202. o.95 1312: AO I. 273. o. (vö. AO I. 628–629. o.; AO II. 442–443. o.); 1323: Botka 1873. 68–69. o.96 1324: AO II. 126–127. o.; 1327: CD VIII/3. 232. o.97 Kistapolcsányi Gyula fia Miklós karrierjét ebből a szempontból vizsgálja: Kurcz 1988. 39., 57., 62., 105., 110. o.

zsoldos2.indd 113 2016.06.23. 9:10:39

114

Zách Feliciánt.98 A Kistapolcsányiak továbbra is szokványos nemesi életet éltek,99 amíg végül Malonyán megszerzése kapcsán nemesíttették magukat és birtokaikat a királlyal (se cum eadem possessione et aliis eorum possessionibus per eos usque nunc possessis nobilitari […] postulavit).100 A nemesítésre tehát csak ekkor, több évtizedes nemesi élet és ismételt nobilis virként való szereplés után került sor. A királyi udvarban élő Gyula fia Miklós az előkelő környezetben alkalmasint érezhette a nemesítés hiányát, s így kérhette a királyt annak megadására. Mindenesetre a már említett 1358. évi generalis congregation tapasz-taltak alapján aligha tarthatták Miklósék felesleges formalitásnak a nemesség megszer-zését. S bár már az 1344. évi privilegium is mentesítette minden birtokukat a várjob-bágyi terhektől, mégis 1358-ban éppen a legrégebbi birtokok, Kistapolcsány és Bajka tulajdonjogát kellett nemesivé átformálniuk a földek várjobbágyi terhek alóli mentesíté-sével és új adományként való felkérésével.101 Figyelemre méltó körülmény, s aligha tulaj-donítható a véletlennek, hogy a bajkai–zimányi várjobbágy-rokonság más tagjai is ez idő tájt folyamodtak nemességért. 1354-ben Myko fia Izoth ágának tagjait, 1359-ben pedig Polus fia Jakab rokonait nemesítette meg Nagy Lajos király.102

A Kistapolcsányiak története példa értékű. Történetük során mindazok a tényezők szerephez jutottak, amelyeket az előzőekben a várjobbágyi birtoklás háborítatlanságá-nak letéteményeseiként jellemeztünk. Mégis birtokaik legrégibb részének, a várjobbá-gyi földek elvesztésével járt volna a nemesítés elmaradása. A rendelkezésünkre álló ada-tokban nincs nyoma annak, hogy az 1358. évi barsi generalis congregatio alkalmával a Kistapolcsányiakat személyükben is támadták volna. Ezt magyarázhatjuk a családot a királyi udvarhoz fűző, nyilván közismerten szoros szálak erejével. Az 1358. évi barsi ügyhöz hasonló támadás azonban a király kegyét nem élvező, adománybirtok(ok)kal nem rendelkező várjobbágyok számára viszont végzetes lehetett. A továbbiakban néhány ilyen esetet veszünk szemügyre.

A Bars megyei korosáni várjobbágyok 1236 óta szerepelnek forrásainkban. Peresked-nek, földet cserélnek és adnak el, végrendelkeznek, részt vesznek a megyei közéletben tanúként, fogott bíróként.103 Egyiküket, Pyonya fia Mortunust az esztergomi keresztes konvent oklevele kifejezetten korosáni nemesnek (nobilis de Corlau) mondja 1302-ben.104 A hosszú évtizedek háborítatlan birtoklása után számukra 1365-ben jött el a megpró-báltatások ideje. Ekkor Forgách András a királytól várnépek (populi castrenses) földje-ként kapta adományba Korosánt. Az adomány ellen többen tiltakoztak, köztük az érin-tett várjobbágyok is. A perhez kapcsolódva Kont Miklós nádor 1366-ban Bars megyei generalis congregatióján az után kutatott, hogy vajon a korosáni rokonság tizennégy tagja

— akik közt ott találjuk az 1302-ben nemesnek mondott Mortunust is — várnépbeli-e,

98 SRH I. 494. o., vö. Botka 1874. 239. o.99 Lásd pl.: AO III. 327., 494., o.; AO VI. 1., 5–6., 603. o. stb.100 AO IV. 450–452. o.101 AO VII. 478–479. o. Az új adomány intézményére lásd: Gerics – Ladányi 1986. 21–30. o.102 1354: AO VI. 238. o.; 1359: AO VII. 554. o.103 1236: MES I. 320. o.; 1262: MES I. 473. o.; 1300: HO VIII. 412–413. o.; 1302: CD VIII/1. 110–112. o.; 1309: MNL OL DL 58 577.; 1275: ÁÚO IX. 134. o.; 1302: MNL OL DL 86 893.104 1302: CD VIII/1. 110. o.

zsoldos2.indd 114 2016.06.23. 9:10:39

115

avagy a vár természetes, nemes jobbágyai (utrum […] populi castrenses fuerint […] aut iidem naturales jobagiones dicti castri fuerint et extiterint). A megkérdezett megyei tiszt-ségviselők és a nemesek nem tudtak határozott választ adni a nádornak, csak annyit szögeztek le, hogy egy bemutatott oklevél alapján kétségtelennek tartják, hogy a rokon-ság két tagja „mindig és régtől fogva kikiáltó volt” (semper et ab antiquo proclamatores fuissent et extitissent). Ennek alapján a nádor elutasította a tiltakozókat, s Forgách And-rásnak ítélte a birtokot.105

Kísértetiesen hasonló perekről számolhatunk be az ország más tájairól is. 1368-ban Dobokai László kérte fel és kapta meg a királytól a Doboka megyei Inakházát. Ennek eddigi birtokosai azonban tiltakoztak és nemeseknek mondták magukat, míg az adomá-nyos, László pristaldusi szolgálatot ellátó várnépbelieknek állította őket. A még azévben, a tordai generalis congregatión lefolytatott vizsgálat során az erdélyi nemesek úgy nyi-latkoztak, hogy az ellentmondók és őseik régtől fogva proclamatorius szolgálatot láttak el, amely alól Lackfi István vajda mentette fel őket. Ennek alapján Miklós erdélyi vajda bizonyítottnak tekintette az inakháziak castrensis státusát és Dobokai Lászlónak ítélte a birtokot.106 1371-ben a Nyitra megyei Kisságon élők bizonygatták kétségbeesetten, hogy nemes várjobbágyok, a megye hatósága és nemesei azonban kikiáltói szolgálatot ellátó várnépeket látott bennük, így 1382-ben Garai Miklós nádor elutasította tiltakozásu-kat és ítéletében jogszerűnek mondta ki földjüknek Kiscsermeni Péter mester számára történt eladományozását.107 Szabolcs megyében Vasvári Fekech Miklós kérte fel magá-nak a megyeri várjobbágyok birtokát „várnépbeliek földjei címén” (nomine terrarum populorum castrensium). A várjobbágyok tiltakozását követő perben végül a megyerieket is proclamatorius szolgálattal terhelt várnépeknek minősítették; földjük eladományozása érvényben maradt.108

A példaként említett perek — túlzás nélkül állítható — azonos módon zajlottak le. A földjeik jogszerű birtoklásában megtámadott várjobbágyok az esetek többségében hasztalanul próbálkoztak státusuk és ennek révén tulajdonjoguk bizonyításával. Érve-lésük rendre két tényező együttes hatásának köszönhetően vesztette erejét: egyrészt az egyre világosabban nemesi intézménnyé váló megye elutasította támogatásukat,109 még-pedig — s ez az alperesek elbukásában szerepet játszó másik elem — a várjobbágyok proclamatorius szolgálatára hivatkozva. A perek során a szemben álló felek mindegyike a XIII. századig visszanyúló érvrendszerre, a várjobbágyi és a várnépi birtoklás eltérő megítélésére támaszkodott: a nemesi adományos a felkért föld birtokosainak várnépbeli voltát, a földjük eladományozása ellen tiltakozó várjobbágyok pedig éppen ellenkezőleg, várjobbágyi státusukat — az inakházaiak egyenesen a nemességüket — bizonygatták. A perek alkalmával megejtett státusvizsgálatok arról tanúskodnak, hogy a királyi vár-

105 1365: CD IX/3. 510. o.; 1366: MNL OL DL 58 573., vö. Bártfai Szabó 1910. 68–69. o.106 1368: Erd. Múz. okl. 133–134. sz., vö. Mályusz 1988. 88. o. (60. sz. jegyz.).107 MNL OL DL 98 170.108 1378: MNL OL DL 24 910. 109 A tanúvallomásoknak a státus- és birtokperekben tapasztalható jelentőségét, s ezzel kapcsolatban a megyei nemesség állásfoglalásának döntő szerepét hangsúlyozza: Fügedi 1981.

zsoldos2.indd 115 2016.06.23. 9:10:39

116

szervezet népeinek birtokjoga közötti különbség „elméletileg” az ítéletben érvényesülő jogelvek közé tartozott; gyakorlati védelmet azonban nem nyújthatott a várjobbágyok-nak, csak abban az esetben, ha ítéletileg bizonyítani tudták státusukat, mint tette azt Zalában a minden bizonnyal a szerencsés kivételek közé tartozó budaföldei rokonság.

A társadalom- és jogfejlődés sajátos fintora, hogy éppen az vált végzetessé a várjob-bágyok számára, ami a XIV. század elején még a megyei közéletbe való beilleszkedésü-ket szolgálta: a megyei emberi, a kikiáltói szolgálat, melynek alapján a nemesi megye

— mintegy örökölve a korábbi királyi várszervezet központjául szolgáló vár szerepét — önmagához kapcsolta a megyei feladatok ellátásában részt vállaló várelemeket. Nem pusz-tán „stiláris” elem tehát, ha Zsigmond király többször is „a vár és a megye jobbágyságának terhei és szolgálatai” (honeribus et serviciis jobagionatus […] castri ac comitatus) alól fel-mentve ad nemességet.110 A megyei nemesség — s velük együtt a perekben a végső ítéletet meghozó bírák — a várjobbágyok servitiumát a várnépek statusával azonosította: így lett az egykori várjobbágyokból várnépbeli, s így vált földjük szabadon eladományozhatóvá.

Az alperesek ugyanis valóban várjobbágyok voltak. Ezt a korosániak esetében több oklevél is bizonyítja.111 Az 1368. évi Doboka megyei perben az alperesek között első helyen szereplő János fia János nagyapjáról, a birtoknak nevet adó Inokról egy 1315. évi említésből tudjuk, hogy szintén várjobbágy volt,112 s nincs okunk kételkedni a kisságiak, illetve a megyeriek várjobbágyi státusában sem.113

A várjobbágyoknak a proclamatorius szolgálatuk alapján történő várnépbelivé minő-sítése egyértelművé teszi, hogy a XIV. század második felének felfogása a várjobbágyok megyei közigazgatási feladatok végrehajtásában való részvételét olyan servitiumnak tekin-tette, mely kizárta a nemesihez hasonló birtokosi egzisztencia fenntartásának lehetőségét, s kétségtelenné tette a kor — minden servitiumtól mentes nemesi birtoklást eszményítő

— embere számára, hogy a várjobbágyok a jobbágyparasztokhoz hasonló kondicionáriusok.A birtokaikat vesztett várjobbágyok további sorsának figyelemmel kísérése az ese-

tek többségében, adatok híján csaknem lehetetlen. A korosániakat jó okkal kereshet-jük azok között a barsi királyi népek között, akik 1366 után több ízben is háborgatták Forgách András korosáni birtokát.114 A megyeri rokonság pedig a környék tekintélyes nemesi családjának, a Kállaiaknak a szolgálatában talált menedéket. Az egyik pervesz-tes, Megyeri István fia János ugyanis az 1380-as években többé-kevésbé rendszeresen tipikus familiárisi szolgálatot látott el Kállai István fia István perbeli képviselőjeként.115

A várjobbágyi birtoklás jogszerűségének tagadása nehéz helyzetbe hozhatta azokat a nemesi birtokosokat is, akiknek a kezén valamilyen címen várjobbágyoktól szerzett föld volt. A XIV. század második felében — mint példáink mutatták — a királyi adomány-

110 1389: MNL OL DL 7487. (innen az idézet); 1392: MNL OL DL 7803.111 HO VIII. 412–413. o.; MNL OL DL 86 893.; MNL OL DL 58 577.112 1315: Teleki okl. I. 37. o.113 Feljogosít erre az eddig elmondottakon túl, a Bereg megyei Bakta esete is: 1232-ben a szent király job-bágyfiainak falujaként emlegetik (Magyar Nyelv, 1956. 384. o.), 1363-ban már olyan birtokként szerepel, amelyen kikiáltói szolgálatot ellátó várnépek éltek (Zichy okm. III. 476. o.).114 Bártfai Szabó 1910. 69. o.115 Kállay okl. I. 1817., 1988., 1990., 1992–1993. sz. stb.

zsoldos2.indd 116 2016.06.23. 9:10:39

117

birtokok kivételével bármely várjobbágykézen lévő, illetve várjobbágyi eredetű földet a királyi joghoz tartozónak és szabadon eladományozhatónak tartottak.116 Ez a gyakorlat azt a reális veszélyt hordozta magában, hogy az ősök által eredetileg törvényesen meg-szerzett földek tulajdonjoga kétessé válik. Érdemes ebből a szempontból végigkövetni egy ilyen elidegenített várjobbágyi birtokra, nevezetesen az Ung megyei Tibára vonat-kozó adataink sorát.

A birtokot Farkas (Wolph) várjobbágynak és hat rokonának Kun László adatta visz-sza 1282-ben, mivel korábban Aba nembéli Dávid fia Finta jogtalanul elfoglalva tar-totta. A következő évben a hét várjobbágy „szűkösségüket és szegénységüket” hangoz-tatva (inopiam et paupertatem eorum nobis exponentes) engedélyt kért a királytól arra, hogy örökölt földjüket (possessionem […] hereditariam) eladhassák, akinek akarják. A kapott engedéllyel élve 1284-ben Tiba harmadát nyolcvan márkáért Gál comes fiá-nak, Felicián mesternek, a fennmaradó kétharmadot pedig 1290-ben, háromszáz már-káért a Nagymihályi-elődöknek, Jákó comes fiainak, Jákónak és Andrásnak adták el. A Nagymihályiak 1291-ben III. Andrással is átíratták és megerősíttették a föld meg-vásárlását tanúsító oklevelüket. Ezt a lépést alighanem azért tartották szükségesnek, mert Tiba harmadának új birtokosától, Feliciántól már a vásárlás évében visszaköve-telte Moys ungi ispán a tibai birtokrészt „ispánságának joga címén” (nomine iuris ipsius comitatus). A Nagymihályiak következő generációja az apák előrelátása ellenére sem élvez-hette háborítatlanul birtokait. 1346-ban ugyanis Jákó fia László és András fiai, Lőrinc és Mihály Nagymihály, Tiba és Györke birtokait a királyi joghoz tartozókként jelölték meg (ea omnia ad ius […] regale pertinere referebantur) Nagy Lajos előtt, aki el is ren-delte az érintett földek visszavételét. A tiltakozó Nagymihályiak a Pál országbíró előtt lezajlott per során Tibát illetően az 1290-es, a vásárlást igazoló oklevéllel védték tulaj-donjogukat, melynek alapján az országbíró megállapította, hogy a birtok „király urun-kat semmiben, hanem teljességgel és egészében ama Nagymihályi nemesek birtokjo-gát illeti” (eundem dominum nostrum regem in nullo, sed totaliter et omnino iura ipsorum nobilium de Nagmyhal possessionaria contingere). A Nagymihályiak nem találták meg-nyugtatónak Tibára vonatkozó birtokjoguk szilárdságát, s ezért 1377-ben Nagy Lajos elé vitték a föld ügyét. Előadták, hogy a birtokot elődeik vásárolták (állításukat a már említett oklevelekkel igazolták), és úgy nyilatkoztak, hogy „mind őseik, mind ők maguk a nemesség igaz címe alatt tartották meg, de mivel meggyőződtek arról, hogy ama bir-tok várhoz tartozó jobbágyoké vagyis népeké volt” (tam predecessores sui, quam ipsi sub mero nobilitatis titulo conservassent, sed quia ipsi revere intellexissent ipsam possessionem iobagionum seu populorum castrensium prefuisse), ezért kérték a királyt, hogy mentesítse

116 Közismert, hogy a XIII. században a várjobbágyok különböző eredetű és jogi természetű (várföld, örö-költ, adomány, vásárolt stb.) birtokokkal rendelkeztek. A legtöbb esetben az egyes típusok megkülön-böztetése a források ellentmondásossága, s főként gyakori hiánya miatt igen nagy körültekintést igényel. A feladatra, mely szétfeszítené dolgozatunk kereteit, ezúttal nem vállalkozhatunk. Még a vázlatos átte-kintés alól is felmentenek az újabb szakirodalom eredményei (Borosy 1983a. 19. o.; Borosy 1983b. 531–534. o.; Bolla 1983. 246. o.), valamint az, hogy a XIV. század második felében mind „iure hereditario” (Kistapolcsány), mind „nobilis iobagionatus castri titulo” (Budafölde) birtokolt várjobbágyi földek sze-repelnek az idézett perekben.

zsoldos2.indd 117 2016.06.23. 9:10:40

118

a birtokot ennek következményei alól, amit Lajos meg is tett, új adományul adva Tibát a Nagymihályiaknak.117 Mivel Nagymihályi János és Kistapolcsányi Miklós közel azo-nos időben (1344–1347, illetve 1351) egyaránt a királyi udvar lovagjaiként szerepelnek,118 s így személyes ismeretségük joggal feltételezhető, korántsem zárható ki annak lehető-sége, hogy a Nagymihályiak — a család korábbi tapasztalai mellett (1346. évi per!) — a Kistapolcsányiak példáján is okulva kérték Tiba jogi természetének a megváltoztatá-sát, hogy ezzel elejét vegyék az esetleges kellemetlenségeknek.

A várjobbágyi birtoklás jogszerűségére, s ezáltal a várjobbágyságra mint önálló birtokoskategóriára a végső ítéletet a XV. század elején mondták ki. A Zsigmond ural-mának első felében lefolytatott, témánkat érintő perek során már fel sem merült a vár-jobbágyi birtoklás szilárdságát biztosító XIII. századi eredetű jogelvek — az eredeti szán-déktól mégoly eltérő jellegű és eredményű — alkalmazása. Már nem a várjobbágyi és a várnépi, hanem kifejezetten a nemesi és a várjobbágyi birtoklást állították egymással szembe. 1399-ben Zsigmond király procuratora, Jakab mester szerint a várjobbágyok

„nem mint igaz nemesek, hanem mint a királyi jogok eltitkolói” (non ut veri nobiles, sed uti iurium regalium celatores) birtokolnak. Az eljárások alkalmával az ítélkezők félreért-hetetlenül leszögezték: csak a nemesi jogon való birtoklás, illetve a királyi adománylevél mentesíthet a királyi jogok bitorlásának vádja alól.119

Aligha tévedünk akkor, ha ezt a felfogást kapcsolatba hozzuk a magyarországi birtokvi-szonyokban éppen ebben az időben végbemenő — Engel Pál jellemzése szerint — „föld-csuszamlás”-szerű változásokkal. Míg az Anjou-kori birtokstruktúrában a királyi birto-kok mindvégig domináns szerepet töltöttek be, Zsigmond trónralépte után a nagyarányú eladományozások következtében a nemesek, s azon belül is főként az arisztokrata családok birtokai kerültek túlsúlyba.120 Ilyen körülmények között a várjobbágyság fennmaradá-sának, független egzisztenciája elismertetésének semmi esélye sem maradt. Egy részüket

— mint korábban utaltunk rá — Zsigmond nemesítéssel beemelte a köznemesség sora-iba, míg a többiek kívül rekedtek a nemességen, s részben a maradék királyi birtokokon megmaradva — őket a XV. századi források a „várhoz tartozó nemes” (nobilis castrensis) névvel illetik —, részben magánföldesúri joghatóság alá kerülve éltek. A várjobbágyság és a köznemesség párhuzamos birtoklásának Nagy Lajos-kori elakadása, majd a várjob-bágyi birtoklás Zsigmond-kori felszámolása után joggal fogalmazhatta meg az 1467. évi dekrétum: „az ország nemesei alatt pedig azokat értjük, akiknek igaz nemességük vagy nemesi privilégiumuk van Magyarország királyaitól” (nobiles autem regni intelligantur, qui habent meram nobilitatem a regibus seu privilegium nobilitatis Hungariae).121 A középkori magyar társadalomból a XV. századra eltűnt a jogállások archaikus sokszínűsége, hogy végleg átadja a helyét egy új társadalomszervező erőnek, az érett rendiségnek.

117 1282: HO VI. 272. o.; 1283: ÁÚO XII. 294. o.; 1284: HO VI. 358. o.; 1291: Sztáray okl. I. 35–36. o.; 1284: HO VII. 186. o.; 1346: Sztáray okl. I. 192–198. o.; 1377: Sztáray okl. I. 438. o.118 Kurcz 1988. 291–292. o. (2. táblázat, 30., 54. sz.).119 MNL OL DL 69 151. Példa értékűek a Bolla Ilona által idézett esetek: Bolla 1983. 252. o.120 Engel 1977. 31. o.; Engel 1985. 403–404. o.121 Kovachich 1818. I. 190. o.

zsoldos2.indd 118 2016.06.23. 9:10:40

119

A vasi várispánság felbomlása

Az Árpád-kori királyi várszervezet felbomlásának a magyar történetírás — kevés kivé-teltől eltekintve — mindeddig nem sok figyelmet szentelt. A jelenség oka talán abban kereshető, hogy maga a tény oly közismert fejlemény, hogy megtörténte különösebb bizonyításra nem szorul, s ezért egy-két odavetett mondatnál többet kár is elpazarolni rá. A részletekbe menő vizsgálat elmaradása szükségképpen vezetett arra, hogy az összetett kérdéskör egyik vagy másik elemének középpontba állításával történtek kísérletek arra, hogy meghatározzák a várispánságok felbomlásának mikéntjét s időpontját. A várszer-vezet összeomlásában szerephez jutó tényezők közül a kutatás a legnagyobb jelentőséget a királyi adománypolitikában XIII. század elejétől kezdődően megfigyelhető változá-soknak tulajdonította, annál is inkább, mert II. András nemcsak lényegesen több birto-kot osztogatott híveinek, mint elődei, hanem adományai megtételekor igénybe vette a várispánságok földjeit és népeit is, jóllehet a jelek szerint ez mindaddig nem volt szokás-ban. Alighanem erre tekintettel fogalmazódott meg a vélemény, mely szerint a szabol-csi várispánság „már a tatárjárást megelőző időben feloszlott, okiratilag azonban csak a tatárjárást követő időben számolhatunk be teljes feloszlásáról”,1 míg más — általáno-sabb érvényűnek szánt — megállapítás szerint „maga a királyi »vármegye« központját képező vári szervezet, a királyi birtokok utolsó bástyája is bomladozik a XIII. század elején”, melynek következtében „IV. Béla uralkodásának […] első időszakában […] már erősen megbomlott [a] várkatonai szervezet”.2 Jellemző ugyanakkor a kérdés tisztázat-lan voltára, hogy a várispánságoknak a birtokadományozásokra visszavezetett felbom-lását mások ellenben csak a XIII. század második felének fejleményeként írták le,3 s más tényezőknek — például a várjobbágyok nemesítésének — is részt adtak a folyamatban.4 A vélemények egy másik csoportja a tatárjárásnak juttatta a főszerepet a várispánságok felbomlásában,5 s akadt olyan álláspont is, amelyik a várszervezet maradványaira utaló utolsó említéshez kötötte az intézmény elhalását.6

A legbehatóbban Molnár József foglalkozott a kérdéssel. Elődei többségével ellentét-ben sok tényező által befolyásolt, összetett folyamatként ábrázolta a királyi várszervezet felbomlását. A folyamat kezdeteként Molnár is a birtokadományozásokat jelölte meg, ám

1 Reiszig 1900. 402. o. 2 Elekes – Lederer – Székely 1965.2. 113., 124. o. (a vonatkozó rész Lederer Emma munkája), vö. még pl.: Major 1966. 86. o.3 Lásd pl.: Holub 1929. 74–75. o. vagy Ila 1976. 86–87. o.4 Czímer 1914. 49. o. 5 Borovszky 1909. 39. o., vö. még: Reiszig 1911. 357. o.6 Pesty 1882. 55–56. o.

zsoldos2.indd 119 2016.06.23. 9:10:40

120

annak hangsúlyozásával, hogy a tatárjárásig a felbomlás csak lassan haladt előre. Meg-ítélése szerint „a bomlást előidéző erők két irányból” hatottak a királyi várszervezetre: egyfelől érvényesült a „feudális anarchia” kívülről érkező „bomlasztó hatása”, ami a föld-adományok kieszközlésében és a jogcím nélküli birtokfoglalásokban nyilvánult meg, másfelől pedig „a megyén [ti. a várispánságon] belül rejlő ellentmondásoknak a kiéle-ződése” mintegy belülről bomlasztotta azt. Ez utóbbi jelenség elemeiként tartotta szá-mon Molnár, hogy a tatárjárás után „a gazdagabb várjobbágyok […] megkísérelték a művelésük alatt álló várföld átalakítását elidegeníthető nemesi birtokká”, valamint azt, hogy a várjobbágyok elhatárolták addig közösen bírt földjeiket a várnépbeliektől. Ered-ményeinek végső összegzéseként Molnár az 1250-es és az 1260-as évtizedek fordulóját emelte ki, mely után a várszervezet bomlási folyamata felgyorsult. Az 1250-es évek végén, IV. Béla „utolsó nagyobb földvisszavételi akciója” után „a megyerendszer [ti. a várszer-vezet] bomlását gátló összes tényező hatása megszűnt”. A bomlási folyamat előrehaladá-sának további jeleiként azonosította Molnár, hogy az 1260-as években feltűntek mind a várnépbeliek által elhagyott földek, mind pedig a magánfamiliárisi szolgálatban álló vár-jobbágyok. Mindezekből Molnár arra a következtetésekre jutott, hogy „a királyi megye [ti. a várszervezet] a 70-es években jóformán teljesen eltűnik”.7 Bár Molnár fogalmilag azonosított egymással két alapvetően különböző intézményt, a királyi várszervezetet és a királyi vármegyét, s a várjobbágyi birtoklás sajátos jellemzői is elkerülték figyelmét, mégis tanulmányának számos megállapítása, mint látni fogjuk, ma is helytállónak tartható.

Az alábbiakban egyetlen várispánság, a vasi példáját elemezve teszünk kísérletet arra, hogy az eddigieknél árnyaltabb képet rajzoljunk a királyi várszervezet felbomlá-sának folyamatáról. A vasi várispánság történetére viszonylag bőséges forrásanyag áll a kutatás rendelkezésére, s ez a körülmény önmagában is alkalmas lenne a választás megindoklására. Ennél azonban lényegesen nagyobb súllyal esett a latba, hogy ennek a várispánságnak az esetében meglehetős pontossággal meghatározható a felbomlás ideje.

1270 őszén V. István király észak-dunántúli körútra indult. Október 9-én még Torbágyon találjuk,8 három nappal később Füzitőn adott ki oklevelet,9 s november 5-én már Győrben volt.10 November 7-én és 8-án „Szent Márton monostoránál” (apud monasterium Sancti Martini), azaz a mai Pannonhalmán tartózkodott,11 majd délnyu-gati irányban haladva tovább Vasvárra érkezett. Vasvári tartózkodásáról egy november 21-i és egy december 8-i oklevél tájékoztat.12 Fennmaradt ugyanakkor V. Istvánnak egy 1270-ben, napi kelet nélkül kelt oklevele, mely előadja, hogy a király az egész ország kor-mányzatának elnyerése után (post adeptum totius regni Hungarie […] gubernaculum) az ország bizonyos részeibe a királyi jogok helyreállítása érdekében (propter iurium regalium reformacionem) bírákat küldött ki, máshová pedig személyesen maga ment el, így Vas-

7 Molnár 1959. 236–252. o. 8 RA 1978. sz. 9 RA 1979. sz.10 RA 1983. sz.11 RA 1985. sz., lásd még: 1984. sz. is.12 RA 1991. sz., vö. RA 1990., 1993. sz.

zsoldos2.indd 120 2016.06.23. 9:10:40

121

várra is, ahol gyűlést (congregacio) tartott.13 V. István itineráriumának ismeretében bizo-nyosra vehető, hogy a gyűlésre november vége és december eleje között került sor, amikor is a király — mint láthattuk — Vasváron időzött. A gyűlés résztvevői között V. István oklevele elsősorban a vasvári várispánság várjobbágyait és várnépeit említi meg — s csak másodsorban a megye egyéb lakosait (aliis incolis eiusdem provincie) —, s az okmány-ban írásba foglalt ügy is a Tömörd falubeli vasvári várnépek birtokvitájára vonatkozik, indokolt tehát arra gondolni, hogy a gyűlés kifejezetten a vasi várispánsággal kapcsola-tos kérdések rendezésére szolgált, s így illeszkedett a „a királyi jogok helyreállításá”-nak érdekében indított országos akcióhoz. Ebben az esetben viszont okkal tehető fel, hogy V. Istvánnak az őrimagyarósdi őrök számára kiállított kiváltságlevele ugyanezen vasvári gyűléshez kapcsolható. Az oklevél,14 miközben részletesen meghatározza a vasi várispán-ság magyarósdi őreinek (speculatores de Monorosd) a jogait és kötelezettségeit, leszögezi, hogy az őrök közvetlen elöljárójának, az őrnagynak a birtokos várjobbágyok köréből kell kikerülnie (maior speculatorum, qui de possessionatis iobagionibus castri esse debet), akinek felettese a vasvári ispán.15 Mindezen körülmények félreérthetetlenül tanúskodnak amel-lett, hogy 1270-ben a vasi várispánság még működésben lévő szervezet volt.

Alapvetően más kép tárul elénk bő fél évszázad múltán. 1327-ben, a Kőszegiek Vas megyei uralmának felszámolását követően — aligha függetlenül ugyanakkor az előző évtizedekben jogtalanul elfoglalt királyi birtokok visszaszerzésére irányuló, az idő tájt meginduló akcióktól16 — I. Károly király rendezte az Újvár és Borostyán várak között élő őrök (spiculatores nostri, qui inter castra Viuar et Borostyan vocata residencias et possessiones haberent vel habere dignoscerentur) helyzetét, s parancsot adott az idők során szétszóró-dott őrök összegyűjtésére.17 Károly a feladat végrehajtásával felsőőri (de superiore Eör) Péter fia Miklós ispánt bízta meg, akit az őrök közül kiemelve megnemesített, és kapi-tányként az őrök élére állított (quem capitaneum ipsorum spiculatorum […] constituimus esse et existere). Az oklevélnek az a megjegyzése, mely szerint az itt említett kapitányságot közönségesen őrnagyságnak mondják (quem scilicet capitaneatum vulgariter eörnaghsagh dicunt), nem hagy kétséget affelől, hogy Miklós ispán ugyanazt a szerepet töltötte be az őrök irányításában, mint 1270-ben a maior speculatorum. Abból a körülményből, hogy 1327-ben — ellentétben a királyi várispánságok hagyományos rendjével — nem egy vár-jobbágy, hanem egy nemesített őr volt az őrök vezetője, egyértelműen kiviláglik, hogy akkor már nem létezett az az intézmény, tudniillik a vasi várispánság, amelynek szer-vezetéhez az őrnagyi tisztség az őröket kapcsolhatta volna. Ily módon tehát előttünk áll a vasi várispánság felbomlásának terminus post quemje (1270) épp úgy, mint a termi-nus ante quem (1327) is. Tanulságos lesz mármost szemügyre venni a vasi várispánsá-

13 1270: UB I. 383. o., vö. S. Kiss 1971. 19. o. 14 UB I. 380–382. o., vö. még: Borosy 1977. 555–556. o.15 A kiváltságlevél ugyanis bizonyos ügyek megítélésének jogát az őrnagytól elvéve a vasvári ispánnak tartja fenn.16 Hóman 1921. 47–63. o.; Székely 1953. 54–60. o.; Bertényi 1987. 62–63. o.17 1327: UB III. 245. o.

zsoldos2.indd 121 2016.06.23. 9:10:40

122

got érintő mindazon eseményeket, amelyek a két időpont között történtek, hiszen gya-nítható, hogy közöttük lesznek azok is, amelyek a várispánság felbomlásához elvezettek.

Az 1270. évi vasvári gyűlésen a tömördi várnépek (populi Castri Ferrei de villa Temerd) azzal vádolták Henrik bán notariusát, Péter mestert, hogy elfoglalva tartja földjük egy két-ekényi darabját (quandam partem terre eorum ad duo aratra sufficientem). V. István király ennek és a hasonló ügyeknek a kivizsgálására (tam super hoc, quam super aliis iuribus castri eiusdem revocandis) bírákként (iudices seu inquisitores veritatis) kirendelte Gergely király-néi tárnokmestert és vasi ispánt, Ják nembéli Jakab fia Bertalant, valamint Mihály mester királyi notariust. Az általuk lefolytatott vizsgálat során Péter mester bizonyította, hogy a kérdéses földet IV. Béla király adományozta neki s be is mutatta erről szóló oklevelét.18

IV. Béla oklevele csak ebből az említésből ismert, s általában is elmondható, hogy viszonylag kis számban maradtak ránk olyan oklevelek, amelyek a vasi várispánság vala-mely földjének eladományozását foglalják írásba. Annál tanulságosabb az ismert adomá-nyok időbeli eloszlása. II. András sokat emlegetett mértéktelen birtokadományozásai alig hagytak nyomot maguk után Vasban: mindössze három adományról van biztos tudo-másunk.19 IV. Béla uralkodásának idejéből már lényegesen több adomány ismert,20 ám adataink szerint IV. László gyermekkirályságának évei (1272–1276) voltak azok, ame-lyekben a vasi várispánság földjei különösen nagy számban kerültek magánkézre.21 Ez a körülmény mindenesetre beleillik a vasi várispánság felbomlásának idejét az 1270 és 1327 közé helyező adataink által megrajzolt képbe.

Az 1270. évi vasvári gyűlés egy más szempontból is méltán tekinthető mérföldkőnek a vasi várispánság történetében. Ez volt ugyanis az utolsó alkalom, hogy a király a vasi vár-ispánság jogainak helyreállítására gondot fordított. Az akkor alkalmazott eljárás — egy bizottság kiküldése a felmerülő ügyek elbírálására — közel félévszázados múltra tekint-hetett vissza: IV. Béla volt az, aki még hercegként rávette apját arra, hogy felhatalmazást adjon neki az „általános osztozkodás” (generalis distributio)22 idején megtett birtokado-mányok felülvizsgálatára s ennek végrehajtására országszerte bizottságokat állított fel.23 Az 1228 és 1231 között végrehajtott, s csak korlátozott eredményeket hozó akciót az apja halála után 1235-ben trónra lépő Béla felújította, s Vasban mindkét időszakban tevékeny-kedtek királyi bizottságok: az első akció idején Gergely győri püspök,24 1238-ban pedig Kázmér veszprémi prépost, Hahót vasi ispán és Pál fehérvári ispán vezetésével.25 Ezt köve-

18 1270: UB I. 383. o.19 1208: RA I. 75–76. o.; 1217: UB I. 105. o.; 1233: Vasi Szemle, 1967. 96–97. o.20 CD IV/1. 108. o.; (1254 e.): ÁÚO VII. 151. o.; 1256: UB I. 255–256. o.; 1263: HO VII. 85–86 o.; UB I. 287–288. o.; 1263: UB I. 295–296. o.; 1264: Zala okl. I. 44. o.; 1269: UB I. 356. o.; 1270: UB I. 383. o.21 1272: RA II/2–3. 22–23. o.; 1274: UB II. 54–55., 57–58., 67. o.; 1275: UB II. 77. o.; 1276: UB II. 88. o.; HO VII. 161–164. o.22 1217: RA I/1. 105. o.23 Vö. Rákos 1974. 24 (1238): UB I. 187–188. o.25 1238: UB I. 186–187. o.; (1238): UB I. 187–188., vö. még: 1255: UB I. 247. o.; 1269: UB I. 354–355. o.; 1272: UB III. 278. o.

zsoldos2.indd 122 2016.06.23. 9:10:40

123

tően minden évtizedből tudomásunk van hasonló testületek működéséről. Utólag emle-getik forrásaink a Heimo váci püspök (1244–1254) és Henrik vasi ispán (1244–1245) által irányított akciót,26 amely tehát 1244–1245 tájára tehető. 1254-ben Roland nádor és pozsonyi ispán kapott megbízást királyától a jogtalanul elidegenített vasi várföldek visz-szavételére. Az ősszel indult vizsgálatok áthúzódtak a következő évre is,27 sőt, alighanem ugyanez az akció folytatódott 1256-ban, immár Amadé győri püspök és Miklós vasi ispán vezetésével.28 1265-ből pedig annak maradt nyoma, hogy István királynéi udvarispán és vasi ispán Jácint hantai préposttal az oldalán hajtott végre a korábbiakhoz hasonló eljá-rást.29 A sort végül a már említett 1270. évi bizottság felállítása zárta.30

A várispánság egyes földjeinek eladományozása csupán réseket ütött az intézmény integritásának falán, volt azonban egy ettől következményeiben lényegesen eltérő adomá-nyozási forma is, az tudniillik, melynek következtében az ispánság — csaknem — egé-sze egyszerre jutott magánkézre. Az ispánságok (comitatus) eladományozásának első példái a XII–XIII. század fordulója táján tűnnek fel, s horvátországi, illetve szlavóniai ispánságokat érintenek. A Drávától északra fekvő ország területén a XIII. század első feléből mindössze két ispánság eladományozásának maradtak fenn hitelt érdemlő emlé-kei. Kristó Gyula a locsmándi várispánságra vonatkozóan valószínűsítette, hogy azt az 1210-es években II. András Barc fia Miklósnak adta.31 A másik adomány III. Honorius 1223. évi okleveléből ismeretes, mely szerint a pápa különös pártfogásába vette II. And-rás nővérét, Margitot minden birtokával egyetemben, megemlítve azok között „Keve várát egész ispánságával, jövedelmeivel, méltóságaival és bevételeivel” (castrum Kewe cum toto comitatu, redditibus, dignitatibus et proventibus suis), melyet Margit fivére ado-mányából törvényesen (legitime) birtokolt.32 Mivel az 1222. évi Aranybulla kifejezetten tilalmazta egész ispánságok eladományozását,33 joggal feltételezhető, hogy az efféle ado-mányok valóságos száma meghaladhatta az ismert esetekét. Tény mindenesetre, hogy sem Locsmánd, sem Keve nem maradt sokáig magánkézen. Locsmánd 1240 táján visz-szaszállt a király kezére, aki újjászervezte az ispánságot;34 talán erre utal, hogy 1263-ban a várjobbágyok csapatába újonnan felvetteket (qui in numerum jobagionum castri de novo sunt computati)35 emlegetnek. Keve ispáni tisztét pedig 1235-ben még Margit fia, Kaloján viselte, a következő évben azonban már Gyula országbírót találjuk az ispánság élén.36 A XIII. század második feléből ugyanakkor jó néhány más várispánság elidege-

26 1248: UB I. 220. o.; 1255: UB I. 239–240. o.27 1254: UB I. 235., 235–236. o.; 1255: UB I. 239–240., 247. o.28 1256: UB I. 250–251., 255–256. o.29 1265: UB I. 311. o.30 1270: UB I. 383. o.31 Kristó 1988. 279. o.32 VMHH I. 39. o.33 1222: 16. c., vö. 1231: 26. c. (Enchiridion, 139. o.).34 Kristó 1969. 135–136. o.; Kristó 1988. 279. o.35 1263: ÁÚO VIII. 51. o.36 1235: CD IV/1. 27. o.; 1236: HO VI. 34. o.

zsoldos2.indd 123 2016.06.23. 9:10:40

124

nítéséről maradtak fenn adataink.37 Az ispánság egészének eladományozása a vasi váris-pánság történetéből sem hiányzik: 1292-ben II. Károly nápolyi király és felesége, Mária

— V. István leánya — Héder nembéli „Kőszegi” Jánosnak és fiának, Gergelynek adomá-nyozta a soproni és vasi ispánságot.38

Az egyszerű várföld-adományok és valamely várispánság „egészé”-nek eladományo-zása között nem egyszerűen az a különbség, hogy előbbiek — apránként apasztva egy-egy várispánság birtokállományát — időben hosszan elnyúló folyamat során fejtik ki a vár-ispánságot bomlasztó hatásukat, utóbbiak pedig egyetlen adományozási aktus eredmé-nyeként juttatják magánkézre a várispánság földjeit. A várispánság további sorsát ille-tően jóval lényegesebb eltérés, hogy az ispánság-adományok esetében, szemben az egyedi várföld-adományokkal, a várispánság birtokállománya — eltekintve az alább említendő kivételektől — együtt maradt, nem aprózódott fel különböző új birtokosok között. Ez a körülmény fenntartotta annak elvi lehetőségét, hogy az ispánság újbóli királyi kézre jutása esetén restaurálják a várispánság hagyományos modelljét. Arról, hogy ez az elvi lehetőség adott esetben ténylegesen be is következett, Locsmánd már említett példája meggyőző erővel tanúskodik. Ennek következtében az ispánság-adományok, bármily különösnek is tűnik, egy-egy várispánság létére sokkal inkább konzerváló, semmint bomlasztó hatással voltak.

A várispánság földjeiből bármily módon megtett adományok ugyanakkor még a II. András-féle „új berendezkedés” (nove institutiones) programjának39 következetes vég-rehajtása esetén sem eredményezhették volna, még elvileg sem, egy-egy várispánság tel-jes megsemmisülését. Az adományok ugyanis még a „teljes ispánságok” elidegenítése esetén sem érintették a várjobbágyokat, akik — ellentétben a várnépbeliekkel40 — jog-állásuk egyik elemeként azt a kiváltságot élvezték, hogy sem őket magukat, sem a föld-jeiket a király nem adományozhatja el.41 Ez a jelenség ad magyarázatot arra a sajátos helyzetre, hogy még a XIV. század folyamán, tehát a várispánságok felbomlása után is, országszerte találkozunk olyan személyekkel, akik a „nemes várjobbágyság címén” (nobi-lis jobagionatus castri titulo)42 tartanak földeket a kezükben.43

A várispánság szolgálata jogszerű elhagyásának lehetőségét a várjobbágyok számára többnyire királyi szervienssé tételük, illetve nemesítésük teremtette meg. Ilyen jellegű kiváltságolással — a kor viszonyainak megfelelő, azaz közszabaddá emelő formában —

37 (1261 k.): ÁÚO III. 1–2. o., keltére lásd: RA 1264. sz. (Sempte); 1263: ÁÚO VIII. 49–50. és 50–55. o. (Locsmánd); 1268: MES I. 550–560. o. (Komárom); 1270: MES I. 576. o. (Esztergom); 1279: MNL OL DF 233 780., vö. 1290: ÁÚO XII. 496–498. o. és Engel 1998. 40. o. (Ung). A szlavóniai várispánságok némileg más elbírálás alá esnek.38 1292: UB II. 268. o.39 1217: quorundam nostrorum principum consilio terre nostre statum ab antiquis illibate conservatum alterantes, castra, comitatus, terras et ceteros totius opulentis Hungarie proventus in perpetuas hereditares nostris baronibus et militibus distribuimus (MES I. 216–217. o.).40 1274: HO V. 50–51. o., vö. még: 1271: Zala okl. I. 57. o.; ÁÚO VIII. 339. o.41 1274: ÁÚO IX. 555–556. o. 42 1375: Zichy okl. VI. 15. o. 43 Zsoldos 1990. (jelen kötetben: 93–118. o.).

zsoldos2.indd 124 2016.06.23. 9:10:41

125

elvétve már a XII. század második felében is találkozunk,44 az érdemszerző szolgálatok effajta jutalmazása azonban csak a XIII. században vált rendszeressé. Az ismert esetek ugyanakkor nem egyenletesen oszlanak meg a század folyamán: jól felismerhető tenden-cia szerint a század első felében még viszonylag ritkának mondható az ilyen privilégium,45 a későbbiekben viszont, kiváltképp V. István és IV. László uralkodása idején, ugrássze-rűen megnő a számuk. Bolla Ilona felmérése szerint IV. Béla hosszú, 35 évnyi uralko-dása alatt — számos, különböző feltételekhez kötött státusemelés mellett — mindössze 12 ilyen kiváltságlevélről van tudomásunk, V. István rövid uralmának idejéből azonban — ifjabb királyságának éveit is figyelembe véve — már 26, IV. László 18 évéből pedig 56 kiváltságlevél ismeretes. Ezek túlnyomó többségét a királyi várszervezet alá tartozó személyek vagy rokonságok, nagyobb részt várjobbágyok, kisebb részt várnépbeliek és őrök számára állították ki.46 A nemesítések sorozata nem szakadt meg III. András ural-kodásának évtizedében sem.47

A királyi várszervezet szempontjából a várjobbágyok — és más várszervezetbeli népek — nemesítése gyakorlatilag ugyanazokkal a következményekkel járt, mint a várispánsági földek eladományozása. A kiváltságolás során ugyanis az uralkodó egyfelől felszabadí-totta a kiváltságolt személy(eke)t az ő(ke)t a várhoz fűző s propriusi jogállásukat megha-tározó kötelék uralma alól, ami a személyes függőség megszűnését eredményezte, másfe-lől pedig átadta a kiváltságolt(ak) számára az általuk addig is birtokolt földe(ke)t, immár az új jogállásnak megfelelő címen való birtoklásra. Minden egyes kiváltságolással tehát tovább csökkent a várispánságnak az adományozások következtében amúgy is meg-csappant birtokállománya, s kevesbedett a várispánság joghatósága alá tartozó népek száma. Az eladományozásoknak és a kiváltságolásoknak a várispánságra gyakorolt hatá-sában a fő különbséget az jelentette, hogy az előbbi kizárólag a várnépbelieket érintette, a kiváltságolások révén viszont főként a várjobbágyok váltak ki a várispánság intézmé-nyéből, azaz a két jelenség többé-kevésbé egymást kiegészítve fejtette ki a várispánságok felbomlása irányába mutató hatást.

Ami a vasi várispánságot illeti, a nemesítésekkel kapcsolatosan a helyzet lényegé-ben ugyanaz, mint a várföld-adományok esetében. A szerénynek mondható kezdete-ket48 követően a vasi várjobbágyok nemesítésére utaló adataink az 1270 utáni években sokasodnak meg: 1271-ben a Herény nembéliek négy, 1272-ben a surki rokonság nyolc, 1273-ban a köcskiek harminckét, a söjtöriek tíz, a káldiak öt, a gencsiek négy, végül 1281-ben a csákányi várjobbágyrokonság három név szerint megnevezett tagját — s ezek ismeretlen számú, de legalább hat rokonát — kiváltságolták.49 A nemesítettekkel együtt ugyanebből az évtizedből nyolcvannégy vasi várjobbágyot tudunk kimutatni,50 ami egy-

44 CDES I. 96–97. o.45 Bolla 1983. 228. o.46 Bolla 1983. 247. o. (74. sz. jegyz.).47 Lásd pl.: 1294: MNL OL DL 102 722.; 1298: ÁÚO XII. 619.; 1300: Palásthyak I. 30. o. stb.48 1205: UB I. 44. o.; 1268: UB I. 347. o.; 1269: UB I. 358–359. o.49 1271: UB II. 8. o.; 1272: UB II. 15. o.; 1273: HO VII. 141–143. o.; UB II. 37–38., ill. 38–39., 42–43. o.; 1281: UB II. 147–148. o.50 Zsoldos 1994b. 89–90. o.

zsoldos2.indd 125 2016.06.23. 9:10:41

126

értelműen jelzi, hogy a minimálisan hetvenkét személyt érintő nemesítések következ-tében a vasi várispánság ezekben az években veszítette el legértékesebb népeinek, a vár-jobbágyoknak a túlnyomó többségét. Ez a körülmény egy újabb szempontból támasztja alá a vasi várispánság felbomlásának idejét az 1270 és 1327 közötti évekre helyező fel-tevés helyességét.

A várföld-eladományozásoknak és a nemesítéseknek, minden különbözőségük elle-nére, megvolt az a közös vonása, hogy a várispánság felbomlására gyakorolt hatásuk az ispánság földjeinek és népeinek csökkentése révén mutatkozott meg. Hasonló következ-ményekkel járt, ha az uralkodó valamely más birtokszervezetébe sorolt át várszervezetei népeket — mint történt az például azon veszprémi várnépek esetében, akiket IV. Béla az udvarnokok közé helyezett át51 — vagy ha engedélyt adott arra, hogy várszervezeti népek valamely egyház familiájába lépjenek,52 ez utóbbiakra azonban vasi példa nem ismeretes. Mindezen esetek egyike sem járt azonban olyan következményekkel, amelyek a várispánság maradékának hagyományos rendjét megváltoztatták volna. Ilyen hatást legfeljebb az egyedi várföld-adományoknak tulajdoníthatunk abban a korlátozott érte-lemben, amennyiben feltehető, hogy a várnépbeliek igazgatásának intézményeiül szol-gáló száznagyságok (centurionatus) szétzilálásában ezeknek lehetett kulcsszerepe. Min-denesetre erre látszik utalni, hogy a győri vár szőlőműves népei helyzetének rendezésekor IV. Béla úgy döntött, hogy az említett várnépeknek „ne legyen száznagyuk sem, miként a többi várnépbelieknek lenni szokott, hanem maguk közül, közös akarattal választott falunagyuk legyen” (nec centurionem habeant, sicut ceteri castrenses habere consuaverunt, et habeant inter se villicum electum communi voluntate).53 IV. Béla intézkedése arról tanús-kodik, hogy 1239 után nemcsak az elődei által eladományozott várföldek és -népek visz-szavételének következetes véghezviteléről kényszerült lemondani, hanem a száznagyságok újjászervezéséről is. Az eladományozások következtében, úgy tűnik, a száznagyságok szer-vezeti rendje oly mértékben megbomlott, hogy az intézmény helyreállításáról a király kénytelen volt lemondani. A győri eset mindazonáltal egyedi döntés volt, s jóval 1240 után is találkozunk még száznagyi tisztséget viselő várjobbágyokkal,54 ám a következő évtizedekben a száznagyságok fokozatosan más várispánságokban is elhaltak. Az e téren bekövetkezett változást jellemzi, hogy míg III. István király egy, a veszprémi egyháznak adott zalai várnépbeli személyét illetően az ispánt és a száznagyot tiltotta el attól, hogy az illetőt a várnépi szolgálatra visszakényszerítsék, jó száz évvel később IV. László a gömöri ispánnak és a — bármiféle, így száznagyi tisztség megnevezése nélkül, általánosságban említett — várjobbágyoknak adta parancsba, hogy korábbi státusuk ürügyén ne hábor-gassák a királyi szerviensek közé emelt ablonciakat.55

51 1292: ÁÚO V. 62. o.52 1215: MES I. 208. o.; 1267: ÁÚO VIII. 169. o.; (1268 k.): ÁÚO XI. 606. o.; (1269 k.): BTOE I. 108. o.; 1296: RA II/4. 167. o.; 1298: MES II. 298. o.53 1240: HO III. 5. o.54 1251: DF 200 649., DL 41 991.; HO VII. 42. o.; (1255–1256 k.): CDES II. 339–340. o.; 1263: ÁÚO VIII. 81. o.55 (1164 k.): CD IX/7. 634. o. (keltére lásd: RA 106. sz.); (1272–1290 k.): RA II/2–3. 424. o.

zsoldos2.indd 126 2016.06.23. 9:10:41

127

A várispánságok földjeinek és népeinek a XII–XIII. század fordulója táján meginduló, s az 1270-es években felgyorsuló csökkenése mellett a tatárjárást követően olyan új ele-mek jelentek meg a várispánságok életében, amelyek — túlmutatva a puszta mennyiségi kérdéseken — immár az intézmény működésének kereteit kezdték ki.

Ezek közé sorolhatjuk mindenekelőtt a familiaritás intézményét. Bár ez a sajátos jogvi-szony — a maga kifejlett formájában — a XIII. század második felében terjed el, hasonló szerepet betöltő társadalmi kapcsolat alighanem a kezdetektől fogva létezett. Efféle kap-csolat alakult ki András herceg — későbbi II. András király — és a soproni várjobbágyok közé tartozó István klerikus között. István őse (avus), Kaal szabad emberként (homo libere condicionis) még Szent István király idejében, Gizella királyné kíséretében érkezett az országba, s szerzett magának birtokot Sopron megyében. A tőle származó Alykont — Ist-ván klerikus apját — azonban II. Géza király uralkodása idején a soproni várjobbágyok azzal vádolták meg, hogy a társuk. A pert, s azzal közszabad jogállását is, Alykon elvesz-tette, azaz soproni várjobbágy lett belőle. Fia, István testvérével, Lamperttel együtt állt András herceg szolgálatába (prout decuisset clientes fideliter servire cepissent), s a két fivér részt vett a herceg Imre király elleni vállalkozásaiban: Lampert a király ellen vívott — egyik — ütközetben lelte halálát, István pedig követte András herceget a németországi száműzetésbe. 1212-ben azután András, immár királyként, sort kerített híve megjutal-mazására: helyreállította István közszabad státusát és birtokait is visszaadta.56

István klerikus történetének két mozzanata érdemel megkülönböztetett figyelmet. A soproni várjobbágyok közé kényszerített Alykon fiai jog szerint maguk is várjobbágyok voltak, amikor András herceg szolgálatába léptek. Az ügyről tájékoztató oklevél ugyan nem az utóbb általánosan használatos — s egyébiránt már abban a korban is ismert57

— familiaris vagy serviens kifejezéseket alkalmazza Istvánék új helyzetére vonatkozóan, hanem a cliens terminust, mégis kétségtelen, hogy a herceg és a két várjobbágy között lét-rejött kapcsolat lényegét tekintve a XIII. század későbbi évtizedeiből jól ismert familiárisi viszonyhoz hasonlítható, amennyiben ez esetben is a dominus iránti személyes hűség állt a kapcsolat középpontjában. A fivérek András herceg clienseivé válása nyilvánvalóan azzal a következménnyel járt, hogy a továbbiakban nem látták el a várjobbágyi jogállás-ból fakadó kötelezettségeiket, amire alighanem hercegi pártfogójuk védelmének remé-nye bátorította őket. Magától értetődő, hogy Istvánék lépése a várispánság hagyomá-nyos rendjének durva megsértésével, a várjobbágyi szolgálat önkényes elhagyásával volt egyenértékű. Nem kevésbé figyelemre méltó ugyanakkor, hogy mindezek ellenére jog-állásuk változatlanul a várjobbágyok között jelölte ki a fivérek helyét, s ebben változás csak akkor következett be, amikor II. András István klerikust megszabadította a várjob-bágyi státus kötöttségeitől és birtokos közszabaddá tette.

Meglehet tehát, hogy nagyapja példáját követte István ifjabb király akkor, amikor személyes hívei körét a várispánságok alá rendelt harcosokkal is gyarapította. Az apja, IV. Béla király ellenében vívott 1264–1265. évi háborúja során a mellette küzdők között

56 1212: UB I. 62–63. o.57 Vö. 1212: Temes okl. 1. o.

zsoldos2.indd 127 2016.06.23. 9:10:41

128

vasi várjobbágyokat, továbbá zalai58 és Vas megyében élő pozsonyi várnépbelieket59 is találunk. A Söptéről való vasi várjobbágyok már István herceg 1263. évi görög hadjára-tában is részt vettek, s ezt követően az ifjabb király oldalán harcoltak Feketehalomnál, majd Isaszegnél, ez utóbbi csata alkalmával Miklós vajda csapatában.60 Az, hogy István oldalán nyugat-magyarországi várispánságokhoz tartozó személyeket is találunk annál is inkább feltűnő, mert 1263-ban IV. Béla éppen Vas és Zala (továbbá Somogy és Bara-nya) megyéket, illetve Pozsony (valamint Nyitra, Moson és Sopron) várakat kisebbik fiá-nak, Béla hercegnek adta át kormányzásra.61 Elvben tehát mind a vasi várjobbágyoknak, mind a zalai és pozsonyi várnépbelieknek éppen az ellentétes oldalon kellett volna har-colniuk, hiszen — az események idején még kiskorú — Béla herceg IV. Béla és István viszályában apja oldalán állt. Igaz ugyan, hogy az ország kormányzatából részt kapott hercegek híveinek a köre az Árpád-kor folyamán általában nem követte automatikusan az ország kormányzati szempontból való területi megosztását,62 e megállapítás azonban elsősorban a nagybirtokos előkelők közül kikerülő hercegi hívekre vonatkozik, s nem a várispánságoknak az országos politika porondján jelentéktelennek számító alárendeltjeire. Annak magyarázatát, hogy István ifjabb király oldalán nyugat-magyarországi várispán-ságok népeit is ott találjuk 1264-ben, jó okkal kereshetjük abban, hogy korábban — Stá-jerország uraként — maga István is elnyerte Vas és Zala megyék kormányzatát.63 Min-den bizonnyal az idő tájt alakult ki olyan szoros kapcsolat a herceg és az említett várispán-sági népek között, mely képes volt elszakítani a várjobbágyokat és a várnépbelieket saját várispánságukhoz fűző szálakat, anélkül azonban, hogy várjobbágyi vagy várnépi statu-sukban változás következett volna be: az változatlan maradt egészen a királyi szervienssé emelkedésükig, éppúgy, amint azt István klerikus esetében megfigyelhettük. A változás a várispánsághoz tartozásuk alapján őket terhelő officium teljesítésében — pontosabban fogalmazva: a nem teljesítésében — mutatkozott meg. Hadakoztak ugyan, de várispán-ságuk kereteiből kiszakadva: az intézmény szerepét e vonatkozásban a személyüket — a familiaritas egy sajátos változataként — István herceghez fűző személyes hűség vette át.

A már említett söpteiek mellett a vasi várispánság más népei is István ifjabb király szol-gálatához kötötték a maguk sorsát: a vasi vár gosztonyi őrei közül való Mikó fiai István bolgár hadjáratában tüntették ki magukat az ifjabb király tárnokmesterének, Egyednek a csapatában harcolva.64 Meglehet azonban, hogy ez esetben a familiárisi kapcsolat vol-taképpen Egyed és az őrök között alakult ki.

A hercegek — András és István — által szolgáltatott példa hamar követőkre talált. Aligha lesz ugyanis véletlen egybeesés, hogy a magánfamilia szolgálatában álló vár-szervezetbeliekre vonatkozó adataink 1260-as évektől kezdődően meginduló sorozatá-

58 1270: ÁÚO VIII. 306–308. o.59 1271: CD V/1. 103–105. o.60 1268: UB I. 347. o.61 Pauler 1899. II. 254. o.62 Kristó 1979. 61. o.; Szűcs 1993a. 115–118. o.63 1259: HO II. 5–7. o.; Zala okl. I. 82. o.; CD VII/3. 39. o.; 1260: ÁÚO II. 320., vö. Pauler 1899. II. 232. o.; Kristó 1979. 43. o.64 1269: UB I. 358. o.

zsoldos2.indd 128 2016.06.23. 9:10:41

129

nak első darabjai éppen István ifjabb király környezetének tagjai köré csoportosulnak.65 István királysága idejéből is több magánfamiliáris várszervezetbeliről rendelkezünk ada-tokkal,66 amihez képest a szabályt erősítő kivételnek tetszik, hogy korábban IV. Béla egyik hívének egy veszprémi várjobbágy volt a(z egyik) szerviense.67 A későbbiek során várjobbágyok tűnnek fel mind az olyan nagyhatalmú és tekintélyes előkelők szolgálatá-ban, mint amilyen Rátót nembéli Roland volt,68 mind pedig a Bodrog megyei Morgói Istvánhoz hasonló kisebb birtokosok familiájában.69

Az esetek többségében nem tudjuk megállapítani, hogy mi módon alakult ki a familiárisi viszony valamely várjobbágy vagy várnépbeli és a dominusa között. Olyan személyes kapcsolatok játszhattak fontos szerepet ebben, amelyeket források híján ma már nem tudunk feltérképezni. Feltételezhető ugyanakkor, hogy a familiaritás intézménye áll a hátterében annak a gyakorlatnak, amely szerint a királyok esetenként a megyésispán kérésére jutalmazták nemesítéssel az érdemszerző várszervezetbeliek szolgálatait. Forrá-saink jó néhány ilyen esetet tárnak elénk: 1265-ben a Gömör megyei Ablonc falubeli vár-népbeliek tetteiről István ifjabb királynak Tumbold gömöri ispán számolt be (referente), 1273-ban pedig Gergely vasi ispán adta elő a királynak (retulit oraculo vive vocis) Vas-vár káldi várjobbágyainak az érdemeit, kérve (petens) egyúttal kiváltságolásukat.70 Ger-gely ispán járt közben IV. Lászlónál a köcski várjobbágyok érdekében is, míg 1299-ben Demeter pozsonyi és zólyomi ispán érte el a felabonyi várnépbeliek nemesítését.71 Nem zárható ki ugyan annak lehetősége, hogy a megyésispánnak mintegy „hivatali köteles-sége” volt az irányítása alatt álló várispánság kiemelkedő érdemeket szerzett tagjainak tetteiről tájékoztatni az uralkodót, valószínűbbnek látszik azonban, hogy nem erről van szó. Egyfelől ugyanis olyan személyek is felkeresték a királyokat ilyen kéréssel, akik-ről nem igazolható, hogy a várszervezetbeliek ispánjai lettek volna. Semmi jele annak, hogy a gömöri Báston élő, de a bolondóci várhoz tartozó várjobbágyok számára a kirá-lyi szerviensi státust kijáró Matheuka mester bolondóci vagy akár gömöri ispán lett vol-na,72 miként arra sincs adat, hogy a Malahon birtokos gömöri várjobbágyok nemesíté-sét a királytól kérő Fülöp fia Lukács gömöri ispán lett volna, ellenben ismeretes, hogy Lukács maga is gömöri birtokos volt, s 1262 körül tizenegy szervienséről tesznek emlí-tést.73 A másik szempont, amelynek alapján arra gyanakodhatunk, hogy a megyésis-pánnak egyes várszervezetbeliek nemesítésében való támogató szerepvállalása a fami-liaritás intézményével hozható kapcsolatba, a kétségtelenül magánfamiliárisi szolgálat-

65 1265: CD IV/3. 294. o.; 1266: ÁÚO VIII. 148. o.; 1268: ÁÚO VIII. 200. o.66 1272: UB II. 13–14. o.; Levéltári Közlemények, 1926. 245–246. o.; CD VII/4. 142–144. o.67 1263: HO VI. 113–114. o.68 1275: CD VII/2. 37. o.; ÁÚO IX. 113–114. o.69 1291: ÁÚO XII. 518. o. A várjobbágyi jogállásra lásd: (1290–1301 k.): Zichy okl. I. 100. o. Utóbbi ok-levél az illető hamis nemesítőlevele, vö. RA 4368. sz.70 1265: CD VII/5. 341. o.; 1273: UB II. 38. o.71 1273: HO VII. 141. o.; 1299: CD VI/2. 189. o.72 1267: Károlyi okl. I. 4. o.73 1275: HO VII. 158–159. o. (vö. 1262: ÁÚO XI. 516. o.); 1272: ÁÚO XII. 48. o. (vö. [1262 k.]: RA II/1. 12–13. o.).

zsoldos2.indd 129 2016.06.23. 9:10:41

130

ban álló várszervezetbeliek nemesítéseinek körülményeiben mutatkozik meg. Rendsze-rint igazolható ugyanis, hogy a dominus kérelmezte szerviens kiváltságolását az uralko-dótól,74 s ha esetenként a nemesítőlevél nem is tartalmaz erre vonatkozó utalást, nincs okunk kételkedni abban, hogy ezen alkalmakkor is sokat nyomhatott a latban egy-egy tekintélyesebb dominus pártfogása.75 Mindezek alapján okkal gondolhatunk arra, hogy a megyésispán kérésére történő nemesítések az ispán és a kiváltságolt várszervezetbeliek között már kialakult familiárisi viszonyra, vagy legalábbis e kapcsolat kezdeményezé-sére utalnak. A nemesítés kieszközlésének célja alkalmasint az lehetett, hogy a dominus megszabadítsa propriusi kötöttségeitől tényleges vagy reménybeli familiárisát annak érde-kében, hogy az ispáni méltóság elvesztése után se kelljen nélkülöznie annak szolgálatait.

A familiárisi viszonyban álló várszervezetbeliek helyzetét sajátos ellentmondás jel-lemzi. A familiárisi kapcsolat ugyanis elvonta a várszervezetbelit a vár szolgálatától, de legalábbis erőteljesen meglazította a személyüket a várhoz fűző köteléket még abban az esetben is, ha a dominus történetesen az éppen hivatalban lévő megyésispán volt, miköz-ben a várszervezetbeli familiárisokat jogállásuk a várispánság keretei között tartotta egé-szen nemesítésükig, feltéve persze, hogy ez utóbbi egyáltalán megtörtént. Okkal sorolta tehát a történetírás a várjobbágyok és várnépbeliek familiárisi szolgálatát a várszervezetet bomlasztó tényezők közé,76 s amint az a felsorakoztatott adatokból kiviláglik, a vasi vár-ispánság történetéből sem hiányzott az ispánság felbomlásához vezető út ezen állomása.

Sajátos módon illeszkedett a várispánságok felbomlásának folyamatába az ispánsági központok sorsának alakulása. A várispánságok központjaiul szolgáló várak és az azok-hoz váraljaként (suburbium) kapcsolódó települések némelyike már kezdettől fogva sem kizárólagosan tartozott az ispánsághoz, hanem az annak létrehozásával egyidejűleg vagy nem sokkal utóbb megalapított püspökség székvárosa is volt (például Győr, Csanád), s a későbbiekben sem ment ritkaságszámba, hogy királyi alapítású társaskáptalan (pl. Pozsony, Vasvár) vagy monostor (például Somogyvár) kapott helyett valamelyik vár-ispánság várában vagy annak suburbiumában. Az egyházi intézmények jelenléte azon-ban minden jel szerint nem változtatott a vár és a suburbium várispánsági központ jel-legén. A várispánsági központok lakosságára vonatkozó adataink ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy e települések lakói között a várispánsági népek mellett mások éltek: Veszprémben például a várjobbágyokon és várnépbelieken kívül előbb egyházi személye-ket, királynéi és hercegi népeket, udvarnokokat és közszabadokat, később pedig neme-seket, a veszprémi káptalan jobbágyait és kondicionáriusait, továbbá más földesuraság alatt álló embereket (aliarum libertatum et variorum dominorum homines), illetve kirá-lyi hirdetőket sorolnak fel forrásaink.77 Hasonló sokszínűséget mutat Győr lakosságá-nak 1271-ből ismert mintája.78

74 1266: ÁÚO VIII. 147–148. o.; 1268: ÁÚO VIII. 200–201. o.; 1272: UB II. 13–14. o.; Levéltári Köz-lemények, 1926. 245–246. o.; CD VII/4. 142–144. o.75 1265: CD IV/3. 294–295. o.; 1275: CD VII/2. 37–39. o., vö. Zsoldos 1991b. 25–26. o.76 Molnár 1959. 251. o.77 1237: HO V. 17. o.; 1271: ÁÚO III. 268–269. o.; 1275: ÁÚO IV. 53–54. o.78 1271: EFHU 61–63. o.

zsoldos2.indd 130 2016.06.23. 9:10:41

131

A várispánsági központok, vélhetően már a kezdetektől fogva városias jellegű és ehhez illő szerepkört betöltő települések voltak: jellemző e tekintetben, hogy a XII. század köze-pén Idriszi79 Magyarország „városai” között zömmel az ispánsági székhelyeket szerepel-teti. A városias jelleget e településeknek mindenekelőtt az ott élő hospesek adták. A ven-dégtelepesek jelenléte a várispánsági központokban meglehetősen általános jelenségnek tűnik, még olyan, a későbbiekben jelentéktelennek számító településeken is megtaláljuk őket, mint amilyen Bars, Hont és (Aba)Újvár vagy éppen Varasd és Valkó volt.80 Ezek a hospesközösségek a várispánság joghatósága alá tartoztak mindaddig, amíg az ural-kodó nem mentesítette őket az alól, megnyitván az utat az autonóm szervezetű várossá fejlődés előtt.81 Ha ez bekövetkezett, akkor a fenntartása szempontjából legértékesebb adózó elem került ki a várispánság joghatósága alól, ami éppen nem lehetett közöm-bös a várispánságok további sorsát illetően. Minden bizonnyal helytálló tehát az a fel-tételezés, mely szerint a korábbi kezdeményezésekből uralkodói várospolitikát formáló IV. Béla király az egyetlen Nyitrától eltekintve tudatosan tartózkodott a várispánsági központokban élő hospesközösségek efféle kiváltságolásától. Bár az említett feltevés első-sorban a király és a bárók között a tatárjárás után kialakított kényes egyensúly megőrzé-sének szándékát látja IV. Béla magatartása mögött,82 indokoltnak tűnik emellett figye-lembe venni, hogy Bélát a várispánságok működőképessége fenntartásának szempontja is vezérelhette, amikor feltűnő módon mellőzte a várispánsági központokat városprivi-légiumai kiadásakor. Szembetűnő mindenesetre, hogy utódai már nem voltak tekin-tettel efféle megfontolásokra, s V. István 1271-ben a győri, IV. László 1277-ben a sop-roni, III. András pedig 1291-ben a pozsonyi hospeseket vette ki a helyi várispánság joghatósága alól.83 A sorból ez alkalommal sem hiányzik a vasi várispánság, illetve annak központja: a vasvári vendégtelepesek (hospites nostri de Castro Ferreo) 1279-ben kaptak hasonló kiváltságot IV. Lászlótól.84

A várispánsági központokban élők kiváltságolásának fontos sajátossága, hogy — ellen-tétben a várföldeket és várnépbelieket magánkézre juttató eladományozásokkal — az ilyen alkalmakkor csupán a várispánságot érte veszteség, de nem a királyt. A kiváltságolt település továbbra is a király földesurasága alatt maradt, s a városlakók közössége, amint az Sopron esetében különösen világosan kiderül, a várispánsági központ katonai szere-pét is megörökölte.85 A várispánsági központok hospesközösségeinek kiszakítása az intéz-ményből tehát egyértelműen arról tanúskodik, hogy a királyi hatalom már lemondott a királyi várispánságok intézményéről: az 1270-es évektől kezdődő kiváltságolások ily módon egyidejűleg jelzik a várispánságok felbomlásának előrehaladott voltát, s adnak

79 Elter 1985. 56–62. o.80 1240: ÁÚO VII. 103. o.; 1284: Hont okl. 25. o.; 1266: RA II/1. 31. o.; 1209: CDCr III. 89. o. (az ok-levél hamis, lásd: RA 247. sz., vö. azonban: CDCr III. 186–187. o.; RA 567. sz.); 1231: CDCr III. 346., vö. 1244: CDCr IV. 227. o.81 Zsoldos 1992. 8–11. o.82 Szűcs 1993a. 58–61. o.83 1271: EFHU III/2. 61–63. o.; 1277: EFHU III/2. 68–71. o.; 1291: RHMA 623–627. o.84 1279: EFHU III/2. 71–72. o.85 Ladányi 1996a. 3–9. o.; Ladányi 1996b. 137–139. o.

zsoldos2.indd 131 2016.06.23. 9:10:41

132

maguk is újabb impulzust annak kiteljesedése irányába. Más várispánsági központok viszont ugyanebben az időben az eladományozott várföldek sorsában osztoztak egy-házi vagy világi birtokos kezére kerülvén, mint történt az Gömör, Kolozsvár, Doboka, Nógrád, Szolgagyőr (Galgóc) vagy éppen Hont esetében.86 A várispánsági központok további sorsára meghatározó befolyással rendelkező események — a kiváltságolás vagy az eladományozás — többsége megint csak 1270 után következett be, s ez a körülmény egy újabb szempontból mutatja helytállónak a vasi várispánság története alapján levont következtetést, mely szerint a várispánságok intézményének összeomlása az ezt az idő-pontot követő fél évszázadban következett be.

A várispánsági központok eladományozása vagy autonóm királyi várossá alakulása értelemszerűen azzal a következménnyel járt, hogy a helyi várispánság elveszítette addigi központját. Az Árpád-kor hagyományos katonai és igazgatási struktúrája a vár–váris-pánság–vármegye hármasságán épült fel, ahol is az ispánsági vár volt a várispánság köz-pontja, s a várispánság uralmi körzetével volt azonos a vár megyéje (civitatis mega),87 azaz a vármegye. Ebben a modellben eredetileg csak egyetlen „vár”-nak volt helye, tudniil-lik az ispánsági várnak, még akkor is, ha a várispánsághoz ténylegesen több erősség tar-tozott, mint látjuk azt például a soproni várispánság esetében. A soproni vár mellett a XIV. századi krónikakompozíció már egy 1074. évi eseménnyel összefüggésben szere-pelteti88 a kapuvári és babóti várakat, s úgy tűnik, mindkét vár a soproni várispánság-hoz tartozott. Kapuvár esetében ezt az valószínűsíti, hogy védelmében egy soproni vár-népbeli tüntette ki magát III. István korában,89 Babótnak a soproni várispánsághoz tar-tozását pedig a Vas és Sopron megye határán fekvő Kecöl birtokkal kapcsolatos ada-tok teszik kétségtelenné. Történt ugyanis, hogy az eredetileg vasvári várföldként elado-mányozott Kecölt90 a király utóbb mégis visszavette az adományostól arra hivatkozva, hogy a soproni vár nem tudja azt nélkülözni (quia castrum nostrum Supruniense quadam terra Kechul vocata, quam […] contuleramus, carere non possit et cum eadem terra Kechul pro utilitate et commodo castri nostri supradicti admodum necessaria habeatur), s cserébe más birtokokat adott,91 ám a csere egyik későbbi megerősítéséből kiderül, hogy az emlí-tett birtokot valójában a babóti várhoz csatolták.92 Ugyanez a rend állhat a hátterében annak, hogy az eredetileg magánbirtokos által építtetett, de utóbb királyi kézre került várat is betagolták a várispánságba, amint azt megint csak egy soproni példa mutatja. Kabold várát ugyanis minden jel szerint Szák nembéli Pósa építette 1222 és 1229 között,93 a XIII. század második felében azonban, amikor a vár már királyi kézen van, várnagya

86 1291: ÁÚO X. 17–18. o. (V. István korára vonatkozóan); 1275: UGDS I. 128. o.; 1279: HO VI. 240. o.; 1276: RA II/2–3. 155–156. o., vö. még: 1294: ÁÚO X. 135–136. o.; 1284: Hont okl. 25–26. o., míg Nógráddal a váci püspök 1284-ben már sajátjaként rendelkezik, lásd: Györffy 1987–1998. IV. 280. o. 87 Colomanni regis decretorum liber primus, c. 37. (Závodszky 1904. 188. o.).88 SRH I. 394. o., vö. még: uo. 331. o.89 1162: UB I. 24. o.90 1276: UB II. 93. o.91 1276: UB II. 94. o., vö. még: 1282: UB II. 159–160. o.; 1326: UB III. 215. o.92 1291: UB II. 256. o.93 Moór 1935. 112–162. o.; Fügedi 1977. 147. o.

zsoldos2.indd 132 2016.06.23. 9:10:42

133

a soproni ispánt nevezi a maga urának,94 s 1280-ban a király a soproni várispánságból kiszakítva adományozta el.95

Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a Vas megyében felépített királyi várak szintén a vasi várispánsághoz tartoztak. Vasban öt vár esetében valószínűsíthető, hogy a király építtette: Borostyán és Németújvár már II. András idején állt, Léka — s min-den bizonnyal Kőszeg is — még a tatárjárás előtt, Dobra pedig 1266 és 1271 között épült fel.96 Azt, hogy e várak az említett soproniakhoz hasonlóan a helyi várispánság-hoz tartoztak, a puszta analógián túlmenően egy Németújvárral kapcsolatos adatunk is megerősíti. 1263-ban ugyanis IV. Béla Pok nembéli Móric tárnokmesterre és roko-naira, Jánosra és Detára bízta a Németújvár várában (novum castrum Kyzun vocatum in comitatu Castri Ferrei) általuk emeltetett torony védelmét, s mivel a vár környékén nem volt birtokuk, ahonnan magukat és övéiket élelmezhették volna, két vasi várföl-det adományozott nekik.97 Az adomány akkor válik értelmezhetővé, ha feltételezzük, hogy Németújvárnak ekkor még nem volt önálló uradalma, hiszen ellenkező esetben a király nyilván azt — vagy annak egy részét — adta volna át a Pokoknak. Mivel azon-ban IV. Béla vasvári várföldeket adományozott Móricnak és rokonainak, s 1273-ban is vasi várjobbágyok védték II. Ottokár serege ellenében a várat,98 kétségtelennek látszik, hogy a németújvári vár a vasi várispánság része volt,99 s nincs ok annak feltételezésére, hogy a többi vasi vár esetében más lett volna a helyzet. Ez a jelenség egyébiránt minden-ben megfelel annak a megfigyelésnek, mely szerint a várakat tekintették eredetileg a bir-tok — esetünkben a vasi várispánság mint sajátos királyi uradalom — tartozékának.100

Alapvető változás e téren a várak magánkézre jutását követően állt be. Borostyánkőt és Kőszeget Héder nembéli „Kőszegi” Henrik vélhetően még IV. Bélától szerezte meg közelebbről ismeretlen módon,101 Léka pedig egy bizonyos Csák bántól102 került Henrik vagy fiai kezére. Henrik fiainak osztozásakor már mindhárom vár a maga tartozékai val együtt szerepel.103 A vár és uradalmának sorsa ettől fogva elválaszthatatlanul összefo-nódik, s ezért aztán, amikor I. Károlynak az oligarchák felett aratott győzelmét köve-tően újra királyi kézre kerültek a várak, már elméleti esély sem volt az Árpád-kori kirá-lyi várszervezet helyreállítására. Igaz ugyan, hogy az oligarcháktól elfoglalt várak több-sége az Anjou-kor folyamán megmaradt királyi várnak, ezek igazgatása azonban alap-

94 1277: UB II. 107. o.95 1280: a király eladományozza „quoddam castrum nostrum Kabold vocatum in comitatu Supruniensi situm et ad eundem comitatum spectans […] cum omnibus suis utilitatibus et pertinenciis universis, quibus actenus comites Supunienses […] tenuerunt” (UB II. 144. o.).96 Fügedi 1977. 112., 125., 156., 161., 170. o., vö. még: Engel 1996. I. 285., 303., 357. o.97 1263: UB II. 288–289. o.98 1273: UB II. 38. o., vö. még: 1274: ÁÚO XII. 101. o.99 Más kérdés, hogy a Pokok megbízatása minden bizonnyal lazított a Németújvárt a vasi várispánsághoz fűző szálakon, hiszen alig hihető, hogy a Pokok, s kiváltképp Móric tárnokmester az az idő szerinti vasi ispán, Fancs fia Benedek alárendeltjeként jutott volna szerephez Németújvár védelmében.100 Engel 1987. 12–13. o.101 Szűcs 1993a. 29. o.102 Talán a Csák nembéli Csákról van szó, lásd: Tóth 1976. 196–197. o. (15. sz. jegyz.).103 1279: UB II. 140. o.

zsoldos2.indd 133 2016.06.23. 9:10:42

134

vetően eltért az Árpád-kori modelltől.104 Az Anjou-monarchia kormányzatának korai szakaszában a várak élére önálló királyi várnagyok kerültek, utóbb pedig a királyi várak túlnyomó többségét a bárók által viselt megyésispánságok valamelyikhez csatolták. Az első esetben vár és uradalma a megyei intézménytől függetlenül látta el a maga feladatait, a másodikban viszont, jóllehet a várak kormányzása összekapcsolódott immár a megyéé-vel, az egyes várak és tartozékaik nem olvadtak össze egyetlen uradalommá — Árpád-kori

„várispánság”-gá —, hanem megtartották különállásukat. Az egyes várak tartozékai tehát nem közvetlenül az ispánsághoz tartoztak, hanem saját várukhoz, ezért jellemezhette I. Lajos egyik oklevele Szovátot úgy, hogy az a soproni ispánságnak a Kapuvárhoz tartozó földje (quandam possessionem nostram Zoath vocatam, terram scilicet castrensem comitatus Sopruniensis ad castrum nostrum Capu nominatum pertinentem).105

Az eddigiek ismeretében alighanem megkockáztatható immár, hogy a kiindulópont-ként szolgáló munkahipotézis, mely szerint a vasi várispánság felbomlása az 1270 és 1327 között eltelt fél évszázad során következett be, igazolást nyert: mindazon fejlemények, amelyek indokoltan hozhatók kapcsolatba az ispánság felbomlásával, vagy e két idő-pont között történtek, vagy — ha már korábban is megfigyelhetőek voltak — kronoló-giai súlypontjuk ebben a korszakban tapintható ki. Mivel Vas megye történetében ez az időszak többé-kevésbé pontosan egybeesik a Kőszegiek oligarchikus uralmának, tarto-mányuraságának korával, aligha megkerülhető annak vizsgálata, hogy maguk a Kősze-giek mennyiben járultak hozzá a vasi várispánság felbomlásához. Minden jel arra mutat, hogy meglehetősen korlátozott mértékű lehet az a szerep, amely a Kőszegieknek ebben a folyamatban jutott. Nyilvánvalónak tűnik például, hogy a Kőszegiek vasi hatalma sok-kal inkább az itteni váraikon és familiárisaikon alapult, semmint az ispánságot a hatal-mukba adó nápolyi Anjouk már említett adományán. Ilyen körülmények között a Kősze-giek leginkább magánfamiliájuk kiépítése révén járulhattak hozzá a vasi várispánság fel-bomlásához. Konkrét adatok híján is feltehető, hogy a vasi várispánság maradék népei, mindenekelőtt a várjobbágyok, aligha kerülhették el a Kőszegiek magánfamiliájához való csatlakozást, s ez, amint azt már láthattuk, valóban erősen romboló hatású volt a vár-ispánságok szervezeti rendjét illetően. Egy Kőszegi-familiáris várjobbágy a várispánság szolgálata helyett nyilvánvalóan ura parancsát hajtotta végre, mint tette azt az a mosoni várjobbágy, aki 1292-ben a Kőszegi János fogságába esett III. András királyt őrizte,106 s alighanem a familiaritás köteléke fűzhette Kőszegi Henrikhez azokat a vasi királyi íjá-szokat (sagittarii regales) is, akik követték Henriket annak minden, a királyi hatalom elleni vállalkozásában.107 Egyebekben azonban a Kőszegiek uralma — csakúgy, mint a többi oligarcháé — csupán annyiban érintette a vasi és az ellenőrzésük alá vont terüle-teken működő többi várispánság életét, hogy azok irányításában a királyi kormányzat szerepét az oligarcha magánhatalma vette át, mely a maga célja érdekében aknázta ki azok maradék erejét. A tartományúri hatalmak léte tehát éppoly kevéssé befolyásolta a

104 Engel 1981. 1–19. o.; Engel 1982. 880–922. o.105 1350: Sopron megye okl. I. 212–213. o.106 1295: Apponyi okl. 26–27. o.107 1274: UB II. 72. o.

zsoldos2.indd 134 2016.06.23. 9:10:42

135

várispánságok sorsának további alakulását, mint ahogy az a várjobbágyi birtoklást ille-tően is kimutatható volt,108 ami meglepőnek éppen nem tartható, hiszen a várispánsá-gok az ország azon területein is felbomlottak, ahol a Kőszegiekéhez hasonló oligarchi-kus hatalom nem jött létre.

Kérdés már most, hogy vajon a vasi példa alapján levonhatók-e az Árpád-kori királyi szervezet egészére vonatkozó következtetések is. Ennek megítélésében célszerűnek látszik bizonyos, nem is jelentéktelen, regionális eltérések meglétével számolni. Feltűnő ugyanis, hogy az a bihari várispánság, amelyre a tatárjárást megelőző évtizedekből nagyszámú adattal rendelkezünk,109 1242 után alig-alig tűnik fel forrásainkban, s jellemző módon az egyik adat akkor is olyan várföldet említ, mely a tatárjárás óta üresen áll.110 Szükség-képpen felmerül tehát a gyanú, hogy a bihari várispánság, amelynek működési terüle-tén a tatárok különösen nagy pusztítást vittek véghez,111 oly súlyos vérveszteségeket szen-vedett el 1241–1242 katasztrófájában, hogy a XIII. század második felében talán már életre sem kelt. Hasonló gyanút táplál a kutatás egy, a tatárjárás pusztításai által vélhe-tően szintén súlyosan érintett másik kelet-magyarországi várispánsággal, a borsovaival kapcsolatban.112 Másfelől azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vasi várispán-ság példája által felkínált időhatárok nagyfokú egyezést mutatnak a kérdés szempontjá-ból döntő fontosságú országos jelenségekkel. Egyfelől ugyanis a II. Ottokár cseh király ellenében 1273-ban vívott harcok elemzése annak megállapításához vezetett, miszerint az idő tájt a királyi várszervezet katonailag még működőképes intézmény volt,113 másfe-lől pedig az uralkodói kézen lévő várakra az Árpádok királyi várszervezetétől alapvetően eltérő módon támaszkodó területi igazgatás Anjou-kori rendszerének országos kiépíté-sére csak a tényleges uralkodói hatalom visszaállítása után, azaz az 1320-as évek dereká-tól kezdve kerülhetett sor. Ha az egykori várszervezet népei ezt követően is fel-felbuk-kannak forrásainkban, az ezeket egykor intézményi keretbe foglaló szervezet azonban ekkor már nem létezik.

108 Zsoldos 1990. 13–14. o. (jelen kötetben: 104–105. o.).109 1177: Levéltári Közlemények, 1962. 215. o.; 1213: VR 51., 54. sz.; 1214: VR 97. sz.; 1215: VR 141. sz.; 148. sz.; 1217: VR 165., 168. sz.; 1220: VR 240. sz.; 1226: VR 353. sz. stb.110 (1268–1269 k.): CD VI/2. 390. o. (keltére lásd: RA 1892. sz.).111 Vö. Györffy 1987–1998. I. 578. o.112 Györffy 1987–1998. I. 520–523. o.; Kristó 1988. 421–425. o.113 Zsoldos 1991b. 69–71. o.

zsoldos2.indd 135 2016.06.23. 9:10:42

zsoldos2.indd 136 2016.06.23. 9:10:42

OLIGARCHÁK ÉS TARTOMÁNYOK

zsoldos2.indd 137 2016.06.23. 9:10:42

zsoldos2.indd 138 2016.06.23. 9:10:42

139

Téténytől a Hód-tóig

Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata

Wenzel Gusztáv Árpád-kori Új Okmánytára XII. kötetében közölte az egri káptalan egy birtokcserét írásba foglaló privilégiumát. Az ügylet résztvevői egyfelől Ákos nembéli Ernye bán fia István mester gömöri és borsodi ispán, másfelől pedig a Borsod megyei Parasznyán birtokos Bedke fiai, András, Tamás és Rofayun — akik rokonukat (frater), Elekus fia Sándort is képviselték —, továbbá Illés fia János — aki fivérei (fratres),1 Káz-mér, István és Domokos nevében is eljárt —, valamint a hasonlóképpen a maga és rokona (consanguineus), Ivánka fia Péter érdekeit képviselő Chentuk fia Illés fia Sán-dor voltak. A felek egyezsége értelmében István mester az apja által szerzett, Zemplén megyei Hernádnémeti nevű birtokát adta át a Parasznyaiaknak, akik cserébe részint azt a parasznyai birtokukat engedték át Istvánnak, amit korábban éppen annak apjától, Ernye bántól kaptak szintén birtokcsere révén dédesi örökölt birtokukért, részint pedig — mivel Hernádnémeti birtok ennél nagyobb és értékesebb (maior et utilior) volt — parasznyai és ludnai örökölt birtokrészeiket is István mesternek adták. A cserét illetően a Parasznyaiak rokonai és határosai is kinyilvánították beleegyezésüket, a felek kölcsönösen szavatossá-got vállaltak, s végül a káptalan leírta az érintett birtokok határait.

Az oklevelet Wenzel az egri káptalan 1341. évi átírása alapján tette közzé. Az átírásra I. Károly király 1341. július 18-án, Visegrádon kelt mandátuma adott parancsot a bir-tokcserét egykor végrehajtó parasznyai birtokosok leszármazottainak, Bertalan fia Ist-vánnak és — egy másik — István fiainak, Miklósnak és Lukácsnak a kérését teljesítve. Az átíró oklevél aljának közepén egy szabálytalan fekvő nyolcas alakú, több cm2-nyi szakadás, vélhetően a függőpecsétet tartó zsinórzat kiszakadása okozta sérülés látható. A kiszakadt rész az oklevél aljától számított tizedik sorig terjed, így e soroknak csak az eleje és a vége olvasható. A hiányzó részek magukban foglalják egyebek mellett a birtok-cseréről szóló, 1341-ben átírt oklevél corroboratiójának és datatiójának jelentős hánya-dát, az ez utóbbihoz az egri káptalan gyakorlata szerint2 hozzákapcsolt korjelölő név-sorral együtt. Az átíró oklevél keltezéséből is csupán az év utolsó két számát jelölő rész (xlmo p[ri]mo) maradt épen.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy Wenzel a már sérült átíró oklevél felhasználásával közölte a birtokcserét írásba foglaló privilegiálist, hiszen kiadásában maga is jelezte a szöveg hiányait (In cuius rei testimonium ad instanciam parcium presentes contulimus sigilli nostri post plag ---- cantore, Saulo lectore, Myko custode, Johanne de Wng, Simone de Kemey archydiaconi [!] et aliis multis anno Domini (millesimo ducentesimo octuagesi [!]

1 A „frater” ez esetben ’fivér’ jelentésben értelmezendő, lásd: 1285: ÁÚO XII. 159. o. (az oklevél keltére lásd: HH 76–77., 129. sz.).2 E. Kovács 1990. 30–31. o.

zsoldos2.indd 139 2016.06.23. 9:10:42

140

primo) - - - - Johanne Colociensi et domino nostro venerabili patre Andrea episcopo Agriensi existentibus). Olvasatának helyességét, kisebb eltéréseket nem számítva, az oklevél ere-deti példánya alátámasztja, egyedül a hiányzó évszám pótlása szorul bővebb magya-rázatra. Az átírást elrendelő mandátum és az egri káptalan átíró oklevele ugyanis nem említi, hogy a kérdéses oklevél valóban 1281-ben kelt volna, s maga Wenzel semmiféle megjegyzéssel nem indokolja az oklevél 1281-re keltezését.3

Tény mindazonáltal, hogy Wenzel datálását a történetírás utóbb nem kifogásolta. Az oklevélre a kiadó keltezése szerint hivatkozott Wertner Mór4 mellett Karácsonyi János5 is, aki a jelek szerint minden nehézség nélkül valónak ítélte az oklevél 1281-re helyezé-sét, legalábbis erre vall, hogy sem a hibás keltű, sem a keltezetlen oklevelek sorozatában nem foglalkozott azzal.6 Györffy György szintén elfogadta Wenzel keltezését.7 Mivel azonban az oklevél figyelemre méltó adalékkal szolgál az Árpád-kori politika- és hadtör-ténet egy mindmáig vitatott kérdése, nevezetesen a Hód-tavi csata időpontjának a meg-határozásához — s ebben éppen az oklevél keltének jut kulcsszerep —, elengedhetetle-nül szükséges az oklevél kiállítási évének minden kétséget kizáró tisztázása.

Az István mester és a parasznyai birtokosok közötti birtokcserét írásba foglaló oklevél Wenzel által közölt szövege még jelenlegi, csonka állapotában is számos támpontot kínál a keletkezés idejének megállapításához. András egri püspök és János kalocsai érsek emlí-tése 1275 és 1305, illetve 1278 és 1301 közé helyezi az oklevél keltét,8 s hasonlóan tág időhatárokat szab meg Saul olvasókanonok (1278–1294), valamint Myko őrkanonok (1272–1300) szereplése.9 Az így kapott intervallum (1278–1294) felső határát ugyan-akkor 1293 elé szorítja az a tény, hogy ez évben az oklevélben tárgyalt birtokcserét már megtörténtként említik.10 Tovább szűkíti az időhatárokat az oklevél corroboratiójának töredéke. Ez ugyanis az egri káptalan számos más kiadványa alapján „sigilli nostri post plag[am tartarorum secundo renovati]” alakra egészíthető ki,11 mely formula 1279 és 1285 között szerepel a káptalan bevallásokat tartalmazó privilegiálisaiban.12 Újabb korrekci-óra biztosít lehetőséget az oklevélben említett két főesperes, János és Simon személye: mindketten 1280 és 1283 között viselték tisztségüket.13 Több körülmény szól végeze-tül amellett, hogy ezen négy év közül valóban a Wenzel által megadott 1281. év tekin-tendő az oklevél keletkezési idejének. E körülmények mindegyike a birtokcsere egyik résztvevőjével, Ákos nembéli Ernye bán fia István mesterrel kapcsolatos.

3 Wenzel kiadását lásd: ÁÚO XII. 342–345. o., az eredeti: MNL OL DL 1116.4 Wertner 1897–1898. I. 463., 474. o.; Wertner 1906. 181. o. (1. sz. jegyz.).5 Karácsonyi 1995. 116. o.6 Vö. HH 78–81., 138–139. sz.7 Györffy 1987–1998. I. 786., 800. o.8 Sugár 1984. 82–90. o., vö. KMTL 180. o.; Udvardy 1991. 162–75. o., vö. KMTL 319. o.9 E. Kovács 1990. 19. o.10 1293: ÁÚO XII. 541–542. o.11 1280: HO VI. 265. o.; 1281: Tóth 1985. 93. o.; MNL OL DF 286 540.; HO VIII. 215. o.; 1282: ÁÚO IX. 341., 344. o.; HO VIII. 225. o.; ÁÚO XII. 368. o.; 1283: HO VII. 183. o.; 1284: HO VI. 311–312., 314. o. stb.12 E. Kovács 1990. 31. o.13 Uo. 20–21. o.

zsoldos2.indd 140 2016.06.23. 9:10:42

141

Figyelembe veendő mindenekelőtt, hogy István személye 1281-ben tűnik fel forrá-sainkban,14 amikor is IV. László adományából elnyeri a Borsod megyei Olaszegyház nevű lakatlan földet.15 Ez a körülmény önmagában alkalmas arra, hogy valószínűt-lenné tegye a kérdéses oklevél 1280-ra helyezését. A fennmaradó három éves idősza-kon (1281–1283) belül 1281-re irányítja figyelmünket, hogy több más, ugyanebben az évben kelt oklevél tanúsága szerint ezen évben Istvánt borsodi birtokügyei foglalták le: rendezte a Miskolc nembéli Panyit-fiakkal még apáik idejéből rájuk maradt vitás kérdé-seket,16 egyezséget kötött Ug — másként Bél17 — nembéli Miklós fia Mykou ispán-nal perükben,18 s határosként beleegyezését adta egy tardonai és upponyi birtokaival határos jétyői birtokrész eladásába.19 Az adatoknak ebbe a sorozatába a Parasznyaiakkal nyélbe ütött birtokcsere nagyon is beleillik.

Még határozottabban utal az 1281. évre az a körülmény, hogy a Parasznyaiakkal birto-kot cserélő Istvánt gömöri és borsodi ispánnak (comes de Gumur et de Borsod) írja az egri káptalan. Az előzőekben említett s kétségtelenül 1281-ben kelt oklevelek közül hason-lóképpen gömöri és borsodi ispánként szerepelteti őt az Ug nembéli Mykouval kötött egyezséget írásba foglaló kiadvány, a jétyői adásvétellel kapcsolatos pedig borsodi ispán-ságát illetően szolgáltat újabb adatot.20 Tagadhatatlan, a gömöri és borsodi ispánok sorozatát az Árpád-korból erősen hézagosan ismerjük,21 ami főként annak következmé-nye, hogy mind Gömör, mind Borsod azon vármegyék közé tartozik, amelyek ispánjai csak elvétve szerepelnek a királyi privilégiumok méltóságsoraiban,22 s egyéb említéseik sem túl gyakoriak. IV. László okleveleiben történetesen mindössze két borsodi ispán tűnik fel — 1274-ben bizonyos Besenyői Dénes, 1285-ben pedig Borsa nembéli („Kopasz”) Jakab lovászmester23 —, gömöri ispán ugyanakkor, legalábbis névvel, egy sem.24 Mivel Ákos nembéli Ernye bán fia István gömöri és borsodi ispánságára 1281-ből vannak adataink — 1282-ből vagy 1283-ból viszont, amennyire tudható, nincsenek —, módszertanilag egyedül az az elfogadható megoldás, ha a Parasznyaiakkal megejtett bir-tokcserét megörökítő oklevelet, mely gömöri és borsodi ispánnak mondja Ákos nembéli Istvánt, szintén 1281-re helyezzük, amit, mint láthattuk, más megfontolások is támogat-nak. Az oklevélből nyerhető adatok elemzése ily módon arra az eredményre vezet, hogy az valóban a Wenzel által megadott évben, azaz 1281-ben kelt.

14 Vö.: Karácsonyi 1995. 116. o. Lásd még: Wertner 1901. 60. o.15 1281: ÁÚO XII. 328–329. o., vö. még: ÁÚO XII. 347–348. o.16 HO VIII. 215. o. (= ÁÚO XII. 346–347. o.). Az Ernye és Panyit közötti ellentétekre lásd: Kis 1995. 301. o.17 Karácsonyi 1995. 253. o.18 Tóth 1985. 92–94. o.19 MNL OL DF 286 540. Két XVIII. századi másolat alapján készült kiadása: Tóth 1985. 96–97. o.20 1281: Tóth 1985. 92. o.; MNL OL DF 286 540.21 Wertner 1897–1898. 462–463., 473–474. o.22 Jellemző e tekintetben II. András uralkodásának a közelmúltban feldolgozott időszaka, 1ásd: Nógrády 1995. (különösen: 169. o.).23 RA 2472. sz. (vö. Györffy 1987–1998. II. 758.); RA 3348. sz. (vö. RA 3365. sz.).24 RA II/2–3. passim.

zsoldos2.indd 141 2016.06.23. 9:10:43

142

Wenzel azonban aligha egy ilyen vagy ehhez hasonló gondolatmenetet követve helyezte 128l-re a kérdéses oklevelet. Minden valószínűség szerint döntését sokkal inkább a Hoportyiaknak a Hernádnémetiek ellen 1351–1352-ben folytatott perét lezáró ítéletle-vélre alapozta. Erre enged következtetni, hogy oklevéltárában közölte az egri káptalan egy 1293-ban kelt oklevelének tartalmi átírását, mely szerint az Ákos nembéli Istvánnal birtokot cserélő parasznyai birtokosok hernádnémeti birtokuk felét rokoni szeretetből (ob veram dileccionem proximitatis) Naday fia Miklósnak, Nymhez fia Ramachanak, Tódor fiainak, Márknak és Benedeknek, valamint ezek további rokonainak (fratres) adomá-nyozták.25 Az oklevél tartalmát azon per ítéletlevele tartotta fenn, amelyet fél évszázad-dal később a felek leszármazottai folytattak egymással. Gilétfi Miklós nádor 1351-ben Zemplén és Ung megyék számára tartott közgyűlésén az 1293-ban megadományozottak akkor már Hoportyiakként (de Hoportgh) említett utódai azzal a panasszal éltek, hogy az egykori adományozók leszármazottai elfoglalva tartják Hernádnémetiben az őket megillető birtokrészt. Az ily módon meginduló perben támaszkodtak a panaszosok az 1319-ben átírt 1293. évi oklevelükre. A pert végül megnyerő alperesek számos oklevelet mutattak be, egyebek mellett az egri káptalan 1327. évi átírásában a Hernádnémeti meg-szerzésének körülményeit feltáró oklevelet, azaz az Ákos nembéli Istvánnal megejtett bir-tokcserét írásba foglalót is, melyet a javukra szóló ítéletlevél 1281-ben keltnek mond.26

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még annak a lehetőségét is ki tud-juk zárni, miszerint az 1281-es évszám esetleg elírás eredményeként szerepelne a nádori ítéletlevélben. Ez annak köszönhető, hogy a Hernádnémetieknek — az egykori Parasznyaiaknak — a birtoklása már korábban sem volt zavartalan. Történt ugyanis, hogy valamikor 1325 előtt Fonyi Balázs és Pányoki (de Pank) Péter fiai, Túznak mon-dott Pető és fivére, Máté királynéi földként felkérték maguknak a Hernádnémetiek bir-tokát, amit meg is kaptak I. Károlytól. A Hernádnémetiek természetesen tiltakoztak az adományosok beiktatása ellen, ám a Köcski Sándor országbíró előtt 1325-ben lefolytatott perben alulmaradtak. A dolgot azonban nem hagyták annyiban, s még az évben elérték, hogy I. Károly érvénytelenítse korábbi adományát s visszaadja nekik birtokukat. Az ügy még ezzel sem jutott nyugvópontra, s ezért 1347-ben I. Lajos királyhoz és anyjához, az özvegy királynéhoz fordultak, akik végül nekik is ítélték a birtokot. A Hernádnémetiek az ügy alkalmával is bemutatták a birtokcserére vonatkozó oklevelüket, melyet Lajos király szintén 1281-ben keltnek mond.27 Gilétfi Miklós nádor 1352. évi és Nagy Lajos király 1347. évi ítéletlevelei tehát egymástól függetlenül,28 mégis egybehangzóan meg-

25 1293: ÁÚO XII. 541–542. o. Wenzel Gusztáv az oklevelet Garai Miklós nádor 1393. évi oklevelére hi-vatkozva közli, ami nyilvánvaló tévedés, hiszen az idősebb Garai Miklós 1375 és 1385 között volt nádor, 1393-ben Jolsvai Leusták viselte e méltóságot, lásd: Engel 1996. I. 4–5. o.26 1352: MNL OL DL 1108. A Hoportyiak és a Hernádnémetiek birtokviszályának további fejleményeire lásd: ZsO I. 335. sz., vö. még: ZsO I. 5040., 5091., 5403., 5536. sz.27 1347: MNL OL DL 2275. Lajos oklevelét a Hernádnémetiek néhány napon belül átíratták Nagymartoni Pál országbíróval (MNL OL DL 2276.) és Erzsébet özvegy királynéval (MNL OL DL 1107.) is. Köcski Sándor országbíró 1325. évi ítéletét lásd: AO II. 185–187. o.28 Sajátos módon ugyanis a Hernádnémetiek a Hoportyiak elleni perükben nem használták fel egyik 1347. évi oklevelüket sem.

zsoldos2.indd 142 2016.06.23. 9:10:43

143

erősítik az Ákos nembéli István és a Parasznyaiak közötti birtokcserét írásba foglaló okle-vél adatainak elemzése révén kapott eredményt, s így minden további kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kérdéses oklevél valóban 1281-ben kelt. E ténynek, mint arról már szó esett, megvan a maga jelentősége a Hód-tavi csata időpontjának meghatározását illetően, ám mielőtt ennek kifejtésére sor kerülne, nem lesz haszon nélkül való a neve-zetes ütközetre vonatkozó történetírói álláspontok rövid áttekintése.

IV. Lászlónak a kunok ellen vívott csatájáról a kortárs Kézai krónikájában egy rövid beszámolót közöl, melyben a harc során elesett magyarok némelyikéről is megemléke-zik ugyan, az összecsapás datálását azonban mellőzi. A XIV. századi krónikakompozí-ció ugyanakkor nem marad adós ezzel az információval sem: szerzője 1282-re helyezi az eseményt.29 A krónika ezen adatának megbízhatóságát IV. László életrajzának írója, Szabó Károly vonta kétségbe a múlt század végén. Véleményét arra alapozta, hogy a kunok lázadását csak a rájuk nézve rendkívül kedvezőtlen 1279. évi úgynevezett kun tör-vény és a IV. Lászlótól annak végrehajtása érdekében 1280 márciusában kikényszerített eskü indokolhatta. Álláspontja mellett szóló döntő bizonyítékokként hivatkozott három oklevélre, melyek közül az egyik 1280. november 11-én kelt Szalánkeménben, és szó esik benne arról, hogy a király az országból kivonuló kunok után eredvén az Aldunánál táborozott (descendissemus). A második oklevél ugyan nem említi a kunokat, s a kiadás évét sem közli, ám mivel ugyanazon a napon és helyen kelt, mint az előbbi, s ráadásul ugyanazon adományos részére, kétségtelenül ide vonható. Végül a harmadik oklevél, mely datatiója szerint 1280. augusztus 24-én (vagy, mivel a napi kelet ellentmondásos elemeket tartalmaz, 21-én) Székesfehérvárott kelt, egy ungi várjobbágyot nemesített meg a Hód-tavi csatában (in nostro exercitu in Hud) szerzett érdemei elismeréseként.30 Mind-ezek alapján Szabó arra a megállapításra jutott, hogy a csatának még 1280. augusztus 24. előtt kellett lezajlania, s ezt az eredményt legfeljebb a hivatkozott oklevelek „hitelességét megdöntő bizonyságok” felmerülése esetén lehetne megkérdőjelezni.31

Szabó okfejtését az Árpád-kori magyar történetet összefoglaló Pauler Gyula a lénye-get tekintve elfogadta. Felfigyelt ugyanakkor arra, hogy a Szabó által is felhasznált nemesítőlevél szerint IV. László 1280 augusztusának végén Székesfehérvárott tartóz-kodott. Az eseményeket ezért úgy rekonstruálta, hogy a király előbb leverte a kunokat a Hód-tavi csatában, majd Székesfehérvárott megülte Szent István ünnepét, s csak ezt követően, a menekülő kunok üldözése során került sor szalánkeméni tartózkodására.32

Szabó és Pauler új eredményeivel szemben határozott ellenvéleményének adott han-got Karácsonyi János. A Szalánkeménben kelt oklevelek tanúságát elfogadva azt nem vitatta, hogy 1280-ban sor került egy összecsapásra IV. László és a kunok között, meg-ítélése szerint azonban ez a hadjárat nem lehetett azonos azzal, amelynek legjelentősebb eseménye a Hód-tavi csata volt. Álláspontja egyik sarokkövét annak bizonyítása adta,

29 SRH I. 187., 471. o.30 CDCr VI. 366–367. o. (vö. 1286: CDCr VI. 561.o.); HO VI. 319. o. (vö. 1286: HO VI. 318–320. o.); HO VIII. 207. o.31 Szabó 1886. 99–104. o. (az idézet: 100. o.).32 Pauler 1899. II. 370–373. o.

zsoldos2.indd 143 2016.06.23. 9:10:43

144

hogy a Szabó és Pauler által hitelesként elfogadott, Székesfehérvárott kelt és a Hód-tavi csatát említő nemesítőlevél valójában durva hamisítvány, s e tételét a modern forráskri-tika ma is elfogadja.33 Ily módon viszont kiesik az egyetlen olyan forrás, amelyik bizo-nyíthatná, hogy az ütközetet 1280-ban vívták volna. Karácsonyi ezért úgy foglalt állást, hogy nincs ok kételkedni a magyar krónikának a csatát 1282-re helyező tudósításában, annál is kevésbé, mert további érvek sorakoztathatók fel annak hitele mellett.

Ezek között említi, hogy a Kézai szerint a csatában elesett Miskolc nembéli Panyit fia László 1281-ben még személyesen megjelent az egri káptalan előtt,34 s így az ütközet nyilvánvalóan nem lehetett 1280-ban. (Erre a körülményre már Pauler is felfigyelt, ám az ebből adódó nehézséget azzal a kevéssé meggyőző vélekedéssel igyekezett elhárítani, hogy az oklevélbe foglalt egyezséget még László életében kötötték meg, de az okmány kiállítására csak később, László halála után került sor, netán hibás az oklevél keltezése.35) Karácsonyi érvként vette figyelembe azt is, hogy két általa ismert oklevél narratiója a Hód-tavi csatát a dürnkruti ütközet (1278) és a szalánci vár ostroma (1281) után, illetve Gede vár (1281) és Borostyánkő ostroma (1284) között sorolja fel. A további adatok megrostálása után Karácsonyi végül arra a megállapításra jutott, hogy a Hód-tavi csa-tára 1282. március 21. és május 19. között, a legvalószínűbben április végén vagy május elején került sor.36 Néhány évvel később Karácsonyi egy újabb adattal támasztotta alá korábban kifejtett álláspontját. A Kézai által Panyit fia Lászlóhoz hasonlóan a csata elesettjei között felsorolt Rosd nembéli Mihály fia Demeterről sikerült ugyanis kimu-tatnia, hogy 1282-ben, nyilvánvalóan a csata előtt, beleegyezett a birtokával szomszé-dos Eszeny eladásába.37

Bármily találóak és bizonyító erejűek is voltak Karácsonyi érvei a Hód-tavi csata 1282-re helyezése mellett, álláspontja nem vált uralkodóvá. Alighanem Pauler, egyébiránt joggal kivívott, nagy tekintélye következtében a későbbiekben is megoszlottak a vélemények a magyar történetíráson belül a csata idejét illetően.38 A kérdés újbóli áttekintésére aztán Blazovich László vállalkozott 1977-ben. Tanulmányában, a korábbi szakirodalom ered-ményeinek áttekintése után, főképpen arra tett erőfeszítéseket, hogy Karácsonyi állás-pontjának helyességét megingató érveket sorakoztasson fel. Ezek között említi, hogy a Hód-tavi csatát említő 1282-re keltezett oklevelek közül egyik sem tekinthető kétség-telen hitelűnek — hamisak vagy gyanús hitelűek39 —, s megkockáztatja azt a feltevést,

33 Vö. RA 3070. sz.34 Vö. HO VIII. 215. o.35 Pauler 1899. II. 561. (251. sz. jegyz.), vö. ezzel kapcsolatban Karácsonyi megalapozott ellenvetéseit, Karácsonyi 1901. 632–633. o.36 Karácsonyi 1901. 626–636.37 Karácsonyi 1907. 948–949.38 1280-ra helyezte a csatát pl.: Hóman – Szekfű I. 604–605. o. (a vonatkozó rész Hóman Bálint mun-kája); Elekes – Lederer – Székely 1965. 163. o. (a vonatkozó rész Lederer Emma munkája); Dávid 1974. (passim), 1282-re teszi pl.: Györffy 1953. 259. o.39 Hamis: ÁÚO IX. 329–330. o. (vö. RA 3171. sz.); CD V/3. 122–124. o. (vö. RA 3200. sz.), kétes hite-lű: HO VIII. 450–452. o. (vö. RA 3179. sz.).

zsoldos2.indd 144 2016.06.23. 9:10:43

145

mely szerint „talán nem kizárt, hogy e hamis oklevelek keltezése esetleg a krónikában szereplő, a Hód-tavi csatát 1282-re tevő dátum »sugallatára« történt”.

Fenntartásainak ad hangot továbbá azt illetően, hogy az oklevelek narratiójában sze-replő események említési sorrendjéből azok relatív kronológiájára vonatkozóan követ-keztetéseket lehetne levonni, s ezzel kapcsolatban hivatkozik két olyan oklevélre,40 ame-lyekben előbb esik szó a Hód-tavi csatáról, illetve a kunok elleni harcról, s csak utóbb a kunok meneküléséről, s szerinte ,,e két adat […] ellentmond Karácsonyi felfogásának, ti. hogy a király előbb (1280) visszahozza az országból távozni szándékozó kunokat, és csak két év múlva (1282) veri le” őket „a Hód-tavi csatában”. Karácsonyi azon érveit, miszerint az ütközet már csak azért sem történhetett 1280-ban, mert Kézai króniká-jában a csatában elesettek között felsorolt Miskolc nembéli Panyit fia László és Rosd nembéli Mihály fia Demeter 1281-ben, illetve 1282-ben még bizonyíthatóan éltek, Blazovich Kézai jólértesültségének kétségbevonása révén kísérelte meg hatástalanítani. Egy 1285-ben kelt oklevélre41 hivatkozva úgy találta, hogy egyáltalán nem tekinthető bizonyosnak Panyit fia László eleste a Hód-tavi csatában.

Márpedig ha ez esetben tévedett Kézai, miért ne tévedhetett volna Rosd nembéli Demeter személyét illetően is? Magyarázatként Blazovich hozzáteszi még: „vajon Kézai a krónika adta keretek között különbséget tudott-e tenni a csatában elesettek és a súlyos sérülésükből mégis felépült harcosok között”. Végezetül megállapítja, hogy IV. László itineráriumának adatai nem zárják ki egy 1280. évi csata lehetőségét sem. Mindezek után Blazovich arra az eredményre jut, hogy bár forrásaink „egymásnak ellentmondó adatai nem nyújtanak elegendő alapot IV. László és a kunok közötti harc időpontjának pontos meghatározásához”, mégis a történeti körülmények figyelembevételével az esemé-nyek rendje oly módon rekonstruálható, hogy a bárói fogságából kiszabadult IV. Lász-lónak a kun törvény végrehajtására tett esküje hatására a kunok 1280 nyarán lázadtak fel, ellenük a király Várad érintésével vonulhatott fel seregével — 1280. október 18-án ugyanis itt kelt egyik oklevele42 —, s magára a csatára október végén vagy november elején kerülhetett sor, melyet aztán a már többször említett szalánkeméni tartózkodás követett.43 Blazovich tehát Karácsonyi fejtegetései közül csupán az 1280-ra keltezett és a Hód-tavi csatát említő nemesítőlevél hamis voltát fogadta el, egyebekben — a szükség-szerűen adódó módosításokkal — visszatért a Szabó Károly és Pauler Gyula által javasolt 1280-as évszámhoz, és az ütközet közelebbi időpontját 1280 őszére helyezte.

Történetírásunk megosztottsága a Hód-tavi csata időpontját illetően Blazovich tanul-mányának megjelenését követően is megmaradt. Jó néhányan Karácsonyit követve továbbra is 1282-re tették az ütközetet.44 Mások ellenben elfogadták a Hód-tavi csata

40 1288: CD V/3. 409–412. o.; 1290: ÁÚO XII. 496–498. o.41 ÁÚO XII. 159–160. o. (keltére lásd: HH 76–77., 129. sz.).42 Vö. Történelmi Közlemények Abaúj-Toma vármegye és Kassa múltjából, 1. (1910) 148. o. (vö. RA 3077. sz.).43 Blazovich 1977. 940–945. o. (az idézetek: 944. o.).44 Így pl. Solymosi 1981. 177. o. (vö. még: 176. o.); Borosy 1984. 55. o.; Székely 1988. 61–62. o.; Szűcs 1993a. 309. o.

zsoldos2.indd 145 2016.06.23. 9:10:43

146

időpontjául 1280 őszét,45 ami azért sajnálatos, mert Blazovich Karácsonyival szemben felhozott érvei közül egy sem állja meg a helyét.

Ami IV. László itineráriumát illeti, kétségtelen, hogy pusztán arra alapozva, elvileg feltehető lenne a Hód-tavi csatának 1280. évre datálása. Hogy ennek ellenére sincs rea-litása egy efféle megoldásnak, az éppen az alábbiakban kifejtendők miatt vehető bizo-nyosra. Ráadásul Blazovich figyelmét, úgy látszik, elkerülte az a tény, hogy az itinerárium éppen az 1282. év mellett szolgáltat figyelemre méltó adatokat, igaz, nem a Karácsonyi által feltételezett tavaszi időpontban. IV. László ugyanis az év őszén huzamosabb ideig a csata a mai Hódmezővásárhely területére lokalizálható helyének46 közvetlen közelé-ben, nevezetesen Szegeden tartózkodott.47

Az sem tagadható, hogy a Hód-tavi csatát említő első kétségtelen hitelű oklevél 1283-ból való,48 csakhogy ez a tény meglehetősen kedvezőtlen körülmény az ütközet 1280-ra datálása szempontjából. Annál is inkább, mert amennyire Győr ostroma (1273. május) és a dürnkruti csata (1278. augusztus 26.) példája nyomán megítélhető, IV. László ural-kodása idején az arra méltóak megjutalmazása közvetlenül az érdemszerzést követően indult meg: az előbbi esetben 1273. június 7-én, az utóbbiban 1278. augusztus 30-án.49 Jellemző e tekintetben egyébiránt, hogy elmélete szempontjából már Szabó Károly is kedvezőtlennek találta a kunok elleni harcról fennmaradt oklevelek időbeli eloszlását, ám annyira bízott az általa felhasznált, 1280-ra datált oklevelekben, hogy nem tulajdo-nított jelentőséget e ténynek.50 Megint csak az állapítható meg, hogy a Hód-tavi csata 1283. évi első hiteles említése leginkább az 1282. év mellett szóló — önmagában per-sze távolról sem perdöntő — érvnek tekinthető. Hogy aztán az 1282-re keltezett hamis oklevelek datálását valóban a krónikakompozíció adata inspirálta-e, amint azt Blazovich vélte, vagy sem, aligha lesz eldönthető, mindenesetre további érvek felmerüléséig nem tűnik valószínűnek (ámbár, mint az alábbiakban látni fogjuk, az egyik oklevél esetében ez a lehetőség fennáll).

Nehezen feloldható belső ellentmondás terheli Blazovich azon fejtegetéseit is, ame-lyek a kunok elleni harcra vonatkozó oklevelek narratióival kapcsolatosak. Érthetetlen ugyanis, hogy azon két oklevél, amelyekben előbb esik szó a Hód-tavi csatáról, illetve a kunok elleni győzelemről, mint a menekülő kunok üldözéséről, miért mondana ellent Karácsonyi rekonstrukciójának, ha egyszer Blazovich véleménye szerint „a csata idejére

45 Így pl.: Kristó 1986a. 147–148. o., s utóbb több más művében, lásd: Kristó 1993. 267–268. o.; KLE 32–33. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája); Pálóczi Horváth 1988. 154. o., vö. még: Pálóczi Horváth 1989. 69. o. Kevésbé határozottan, de jól érzékelhetően ezen álláspont felé hajlik: Zsótér 1991. 38–39. o.46 Györffy 1987–1998. I. 858–859. o.47 RA 3181–3182., 3184–3186. sz., vö. még: Zsótér 1991. 39. o.48 RA II/2–3. 326. o.49 1273: HO VIII. 151–152. o. (vö. RA 2380. sz.); 1278: ÁÚO IX. 198–199. o. (vö. RA 2891. sz.). Az utóbbival kapcsolatban megjegyzendő, hogy IV. László 1278. augusztus 27-én, Laa vára alatt kiállított oklevele is minden bizonnyal a dürnkruti csatában szerzett érdemeket jutalmaz (CD V/2. 463. o., vö. RA 2890. sz.).50 Szabó 1866. 104. o. (*-gal jelölt jegyz.), vö. ellenben: Székely 1988. 61. o.

zsoldos2.indd 146 2016.06.23. 9:10:43

147

vonatkozóan az sem lehet irányadó, hogy az egyes oklevelek a király hadjáratait, ame-lyekben az illető adományozott részt vett, milyen sorrendben sorolják fel”.51

A vélt ellentmondást igazolni hivatott oklevelek közül az egyik már csak azért sem alkalmas Blazovich érvelésének alátámasztására, mert az, tudniillik az Aba nembéli Amadé számára kiállított, félreérthetetlenül a vereségük után az ország határain túlra menekülő kunok üldözését említi, azaz nem két, egymástól elkülönülő hadjáratról van szó benne, hanem ugyanazon esemény időben egymást követő fázisairól.52 Egyébként is, ezt az oklevelet Karácsonyi nem a Hód-tavi csatához, hanem az 1280. évi hadjá-rathoz kapcsolta,53 hogy helyesen-e, az már megint egy más kérdés. A másik oklevélben viszont — ez a „Talpas”-nak mondott Tamás mester érdemeit sorolja fel —, úgy tűnik, valóban felborult az időrend. A narratio négy eseményt említ fel, az alábbi sorrendben: először a Hód-tavi csatát, majd az országból kivonuló kunok ellen a Kárpátokon túlra vezetett hadjáratot, a harmadik helyen a Leszek (Lyznek) krakkói herceg megsegíté-sére indított expedíciót, s végül a sort a tatár betörés zárja. Ez alkalommal kétségtele-nül két különböző hadjáratként kerülnek elő IV. László kunok elleni harcai, az egyik, amelyikhez a Hód-tavi csata kapcsolódik, s a másik, amelyiket az országból kivonuló kunok visszakényszerítése érdekében (pro reducendis Cumanis) indított IV. László.54

A narratio időrendjének zavarosságát mutatja, hogy a lengyelországi beavatkozás és a tatár betörés — az úgynevezett második tatárjárás — éppen fordított sorrendben követ-ték egymást a valóságban, mint az oklevélben.55 Hasonlóképpen cserélhette fel az okle-vél a Karácsonyi által 1282 tavaszára tett Hód-tavi csata és az 1280-ban lezajlott had-járat sorrendjét. Ha az oklevélben tapasztalható kronológiai zavar oka nem is ismere-tes, magának a jelenségnek a megléte a kunok ügyétől függetlenül is igazolható, s így a narratióban említett események sorrendje ezen oklevélben időrendi kérdésekben kétség-telenül nem tekinthető megbízható támpontnak. Elhamarkodott dolog lenne ugyanak-kor ezen oklevél alapján a többi, a kunok elleni harcot említő oklevél narratióira is érvé-nyes következtetésre jutni.

A Hód-tavi csata évének meghatározásában mindazonáltal az eddig említettek jelen-tősége eltörpül Karácsonyi azon, perdöntő erejű bizonyítékai mellett, amelyekkel iga-zolta, hogy Kézai krónikájában az ütközet során elesettek között felsorolt Miskolc nembéli Panyit fia László 1281-ben, Rosd nembéli Mihály fia Demeter pedig 1282-ben

51 Blazovich 1977. 944. o.52 1290: ÁÚO XII. 496–497. o.53 Karácsonyi 1901. 634. o. (14. sz. jegyz.).54 1288: CD V/3. 410–411. o.55 Pauler 1899. II. 385–389. o. Elvileg elképzelhető lenne, hogy Talpas Tamás tatárokkal kapcsolatos ka-landja nem az 1285. évi második tatárjárás idején történt, hanem azon tatár támadás alkalmával, ame-lyet azok Lengyelország felől, 1287-ben indítottak (CD V/3. 395–396. o.), s így az oklevél ezen a ponton az események valós sorrendjét tükrözné. Ellene mond azonban ennek a megoldásnak, hogy míg Talpas Tamás érdemszerző szolgálata akkor esett meg, „cum perfida gens Tartarorum regnum nostrum adiisset” (CD V/3. 411. o.), az 1287. évi eseménnyel kapcsolatban éppen azt emeli ki forrásunk, hogy „ipsi Tartari terram nostram probitate et industria ipsius magistri Georgii eis attrocius resistente adire et invadere […] nequiuerunt” (CD V/3. 395–396. o.).

zsoldos2.indd 147 2016.06.23. 9:10:44

148

még élt, s így a csata legkorábban csak 1282-ben, értelemszerűen a Demetert élőként említő oklevél kiállítása után történhetett. Ha Blazovich ezen a ponton meggyőző ellen-érveket tudott volna felsorakoztatni, akkor valóban indokolt, sőt elengedhetetlen lenne Karácsonyi állításának revíziója, s új megoldások keresése. Blazovich e célt oly módon próbálta meg elérni, hogy kételyeinek adott hangot Kézai értesüléseinek megbízhatósá-gát illetően. Az ezzel kapcsolatban felhozott egyik érve — hogy tudniillik Kézai olyan személyeket is az elesettek közé sorolhatott, akik súlyos sérüléseikből utóbb mégis fel-épülhettek — egy elvesztett csata esetében talán elfogadható lenne. Menekülés köz-ben ugyanis a szerencsés túlélők nyilvánvalóan saját biztonságukkal törődnek elsősor-ban, s aligha fegyvertársaik sorsával.56

A Hód-tavi csatában azonban IV. László serege aratott győzelmet, s a kunok mene-kültek,57 így nem lehetett akadálya annak, hogy a csatatér birtokában maradt magya-rok pontosan azonosítsák elesettjeiket. Hogy ezt meg is tették, legalábbis a fegyverzete alapján jelesebbnek gondolható személyek esetében, azt annál bátrabban feltételezhet-jük, mert — különböző szempontokat követve — sokaknak fűződött érdeke a bizonyos-ság megszerzéséhez. Az információ az elesett rokonai számára részint az örökség, részint az elesett haláláért kárpótlásképpen kieszközölhető királyi adomány miatt; feleségének

— ha volt — az özvegyi jogok érvényesítése, illetve egy esetleges új házasság lehetőségé-nek megnyílása miatt; a rokonsághoz nem tartozó személyek, s nem utolsósorban maga az uralkodó számára pedig az örökös nélkül elhalt személy birtokainak eladományoz-hatóvá válása miatt volt fontos.

Akár ott volt személyesen Kézai királya oldalán a Hód-tavi csatában, akár nem, IV. László hű klerikusaként alkalma lehetett pontos ismereteket szerezni az ütközet lefolyásáról, s így az elesettekről is. Jól értesültségét tehát csak nagyon nyomós bizonyí-ték alapján lehetne megkérdőjelezni. Ilyennek tekinti Blazovich az egri káptalan azon 1285-ben kelt oklevelét, amelyben — értelmezése szerint — „arról van szó, hogy Elye fia János [Kézai krónikájában a Hód-tavi csata halottai között szereplő Miskolc nembéli] Panyit fia Lászlóval együtt részt vett a Hód-tavi csatában, és ott meghalt, Panyit fia Lász-lóról [azonban] nem állítja ugyanezt az oklevél”.58 Az egri káptalan kérdéses kiadványa azonban kizárja ezt az értelmezést. Az oklevél előadja, hogy egyfelől Miskolc nembéli Panyit bán fia Miklós, másfelől Parasznyai Benedek fia Tamás (fraterei, András és Sán-dor, továbbá Rofoyn fia Márton nevében is), valamint az ugyanoda való Illés fia István (fraterét, Demetert is képviselve), az említett Miklós szerviensei megjelentek a káptalan előtt, ahol Panyit fia Miklós előadta, hogy részint szerviensei Borsod megyében fekvő

56 Vö. pl. a muhi csatával kapcsolatban Rogerius megjegyzését: SRH II. 572. o. Időben távolabbi pél-daként említhető, hogy 1397. jan. 2-án Zsigmond király azért halasztat el tudományvételt, mert két, az ügyben érdekelt személy részt vett a nikápolyi csatában (1396. szeptember 28.), s sorsukról nincs még hír (ZsO I. 4589. sz.).57 Vö. 1285: CD V/3. 259. o.58 Blazovich 1977. 944. o.

zsoldos2.indd 148 2016.06.23. 9:10:44

149

Aranyos nevű földjéért cserébe, részint érdemeikért nekik adja az apja által szerzett59 Kraszna megyei Bagos birtok felét, a hozzá tartozó Monyoród (Morous) földdel60 együtt.

Az oklevél Miklós szervienseinek érdemeit nem részletezi, ám megjegyzi — s szem-pontunkból éppen ez a rész érdemel különös figyelmet —, hogy az adomány megtéte-lére „kiváltképpen az említett Illés fiának, Jánosnak a haláláért, akit ugyanazon Miklós fivérével,61 Lászlóval a király úrnak a kunok ellen Hódnál vívott csatájában öltek meg” (specialiter pro morte Johannis filii predicti Elye, qui cum Ladizlao fratre eiusdem Nicolai in exercitu domini regis contra Comanos in Howd habito extitit interemptus) kerül sor.62 Az oklevél szövege kizárja annak lehetőségét, hogy Panyit fia László élve hagyta volna el a Hód-tavi csatateret, s ily módon tanúságtétele éppen nem megingatja, hanem nagyon is megerősíti Kézai veszteséglistájának megbízhatóságát. Karácsonyi érvei tehát e tekin-tetben is helytállóknak bizonyultak, s ily módon minden olyan kombináció, mely 1282 elé helyezi a Hód-tavi csata időpontját, alaptalannak tekintendő.

Az 1285. évi oklevél, amellett, hogy segítségével igazolni lehet Kézai szavahihetőségét és Karácsonyi egyik döntő fontosságú érvének helyességét, más szempontból is jelentős forrása a Hód-tavi csata történetének: tudniillik megismertet egy újabb olyan személlyel, aki az ütközetben esett el. A benne említett Parasznyai Illés fia János ugyanis minden kétséget kizáróan azonos azzal a Parasznyai Illés fia Illés fia Jánossal, aki rokonaival együtt az egri káptalan előtt személyesen megjelenvén (personaliter constituti) birtokot cserélt Ákos nembéli Ernye bán fia Istvánnal. A birtokcserét írásba foglaló oklevél, amint az az elöljáróban kifejtett — némiképp talán hosszadalmasnak tűnő, de a kérdés jelen-tősége miatt indokoltan részletes — bizonyítás alapján bizton állítható, 1281-ben kelt. Parasznyai Illés fia János életrajzi adatai ily módon újabb adalékot szolgáltatnak a Hód-tavi csata időpontjának meghatározásához. Hogy Karácsonyi, aki nyilvánvalóan ismerte a Parasznyai Jánossal kapcsolatos mindkét oklevelet, miért nem használta fel érvelésé-ben azok adatait, nem tudható; talán nem akart egy ilyen fontos kérdésben Wenzel kel-tezésére hagyatkozni. Akármi is az igazság ez ügyben, mindenesetre tény, hogy mivel Parasznyai János 1281-ben még személyesen az egri káptalan elé állhatott, ám 1285-ben már a Hód-tavi csatában elesettként említik, ismételten bebizonyosodik, hogy az ütkö-zet semmi esetre sem helyezhető az 1280. évre, hanem — ahogy azt Karácsonyi Rosd nembéli Demeter személye révén helytállóan igazolta — 1282-ben kellett történnie.

Mindezek után aligha lesz érdektelen röviden áttekinteni az 1279 és 1282 közötti évek eseménytörténetét, annál is kevésbé, mert alapos a gyanú, hogy a helyesen meghatáro-zott éven belül Karácsonyi tévesen helyezte tavaszra a Hód-tavi csatát.

A tatárjárást követően IV. Béla és V. István politikája egy meglehetősen kényes, de „működőképes” egyensúlyi állapotot teremtett a királyi hatalom és a nagybirtokos világi

59 Vö. 1263: Történelmi Szemle, 7. (1964) 7. o.60 Vö. Györffy 1987–1998. III. 509., 517. o.61 1281: ÁÚO XII. 346. o. (= HO VIII. 215. o.).62 1285: ÁÚO XII. 159–160. o. Az oklevél 1275-re van keltezve, ami azonban nyilvánvalóan elírás ered-ménye. A helyes évszámot Karácsonyi János állapította meg: HH 76–77., 129. sz., vö. még: E. Kovács 1990. 19–21. o.

zsoldos2.indd 149 2016.06.23. 9:10:44

150

előkelők csoportja között, ami azonban az V. István halála után 10 éves gyermekként trónra lépő IV. László uralkodásának első éveiben felbomlott. A központi kormányza-tot az ország sorsának alakításában háttérbe szorították az előző évtizedekben a királyok kegyét élvező világi előkelők, akiknek magánhatalma uradalmaikon, váraikon és fami-liárisaik seregén alapult. Többen közülük már az 1270-es években céltudatosan töre-kedtek arra, hogy zárt uralmi területet alakítsanak ki. Az eredmény közismert: az ország hosszú évekre az előkelők egymással rivalizáló csoportjai között folyó, ki-kiújuló küz-delem színterévé vált. Az egyre anarchikusabb állapotok felszámolásának reményét az 1277 májusában a főpapok, a bárók, a megyebeli nemesek és a kunok részvételével tar-tott rákosi gyűlés határozatai élesztették fel, melyek a törvényes kort elért63 IV. László kezébe adták az ország kormányzatát, s intézkedéseket helyeztek kilátásba a „hatalmas-kodók”-kal szemben.

A váratlan fordulat, melynek hátterében a kutatás okkal gyanítja a III. András korá-ban, majd teljes szellemi vértezetben színre lépő korai magyar rendiség első, még kifor-ratlan próbálkozását, csakhamar biztató eredményekre vezetett. Márk fia Roland és a Geregyék leverése 1277–1278-ban évek óta az első sikeres fellépés volt a királyi hatalom ellen lázadó bárókkal szemben, a magyar királyi sereg részvétele a dürnkruti csatában pedig az ország külpolitikai cselekvőképességének visszanyeréséről tanúskodik. A tarto-mányúri hatalom kiépítésében a legmesszebb jutott Kőszegiek elleni akció ugyan kudar-cot vallott 1277 nyarának végén, de legalább sikerült elszigetelni a Henrik-fiakat régi szövetségeseik, a Gutkeledek leválasztása révén. IV. László 1278 nyarán, a jelek szerint elsősorban a Csákok intencióit követve, kibékült egykori elrablójának, Joachim bánnak a fivéreivel, Istvánnal és Miklóssal.64

A Csákok és a Gutkeledek kiegyezése határozott Kőszegi-ellenes éllel jött létre,65 s amint azt az 1279. évi királyi oklevelek méltóságsorai mutatják, IV. László kormány-zatán belül ez a csoport jutott hatalomra. A nyolc országbárói tisztség közül négyet visel-tek Csákok: a trencséni ágbeli Máté fiai közül Máté volt a nádor, István az asztalnokmes-ter és Péter a lovászmester,66 míg tárnokmesterként a nemzetség egy másik, újlaki ágából való Pós fia Ugrin szerepel. A Gutkeled fivérek közül István az országbíróságot, Miklós pedig a szlavón bánságot kapta meg. A Csákok és a Gutkeledek mellett még két „kívül-álló” jutott szerephez: Aba nembéli Dávid fia Finta az erdélyi vajda, a Kaplony nembéli

63 A középkori magyar jog megkülönböztette egymástól a „törvényes kor”-t (legitima aetas) és a vol-taképpeni nagykorúságot jelentő „teljes kor”-t (perfecta aetas), vö. Holub 1922. (különösen 13–29. o.). IV. László 1262 őszén született: Kállay 1906. 45. o.64 1278: UB II. 111–112. o.65 A Kőszegiek és a Gutkeledek kapcsolata Joachim bán halála (1277), s kiváltképp a Kőszegieknek a Babonićokkal a Gutkeledek kárára történt dubicai kiegyezése (1278) után nyilvánvalóan megromlott, lásd: Szűcs 1993a. 297–298. o.66 Péter lovászmester azonosítása nem egyértelmű. Wertner Aba nembéli Dávid fia Péternek véli, lásd: Wertner 1899. 644–645. o.

zsoldos2.indd 150 2016.06.23. 9:10:44

151

(nagymihályi) Jákó fia Jákó a pohárnokmester tisztét töltötte be.67 A királyi tanács össze-tétele biztosítékot ígért arra nézve, hogy a másfél évvel korábban megkezdett stabilizá-ció: a központi kormányzat erejének helyreállítása és — ami az idő szerint ezzel azonos értelmű volt — a Kőszegiek visszaszorítása 1279-ben is folytatódni fog. Hogy az esemé-nyek végül más fordulatot vettek, abban sajátos módon egy olyan akciónak jutott kulcs-szerep, mely eredeti céljait tekintve maga is az anarchikus állapotok felszámolására és a királyi hatalom helyzetének javítására lett volna hivatott.

Az 1279 elején az országba érkező pápai legátus, Fülöp fermói püspök ugyanis — jóhi-szemű tájékozatlanságból vagy más okból, ez nem tudható — politikai feladatának sike-res befejezéseként értékelte a király és a Kőszegiek között közvetített egyezséget,68 s ezt követően legfontosabb teendőjének a magyarországi kunok megrendszabályozását tekin-tette. A kunok, ehhez nem férhet kétség, még csak színleg sem igen törekedtek keresz-tényeknek mutatkozni, hanem ősi szokásaikat követve pogányként éltek az országban. Efelett a magyar királyok hajlamosak voltak szemet hunyni, részint mivel a pogány kunok és a keresztény magyarok egymás mellett éléséből szükségképpen fakadó súrlódások heves-sége a tatárjárást követő visszatelepítés után már meg sem közelítette az 1241 előtti időkre jellemző szintet, kiváltképp pedig azért, mert a kunok jelentékeny fegyveres ereje min-denkor nélkülözhetetlen volt a központi kormányzat számára. Jellemző módon az 1277. évi rákosi gyűlésen megjelentek között is ott szerepeltek a kunok, ami félreérthetetlen jele annak, hogy a kibontakozó konszolidáció igényt tartott és számíthatott is a kunok támogatására. A kunok ügyének bolygatása ily módon nem volt sem időszerű, sem kívá-natos, hiszen a legátus türelmetlen és erőszakos fellépése a kunok kereszténységre térítése, nomád hagyományaik felszámolása érdekében veszélyeztette ezt a stratégiai szövetséget.

Tetézte a bajt, hogy Fülöp mindeközben fennen hangoztatta azt a XI. század végén megfogalmazódott szentszéki vélekedést,69 mely szerint az Árpádok a dinasztia alapí-tójának tekintett Szent István ideje óta a római pápa hűbéreseiként uralkodtak volna. A legátusnak végül sikerült kikényszerítenie a tétényi országos gyűlésen az úgyneve-zett kun törvény elfogadását, mely, bár némiképp tompította Fülöp eredeti követelései-nek élét, alkalmas volt arra, hogy kiváltsa a kunok felzúdulását. Éppen nem csodálatos tehát, hogy IV. László uralkodói szuverenitásának védelme és konszolidációs politikájá-nak sikere érdekében a legkevésbé sem mutatkozott buzgónak a kun törvény rendelke-zéseinek végrehajtásában; halogató taktikája azonban zátonyra futott a legátus konok eltökéltségén. Az év végére a konfliktus visszavonhatatlanul elmérgesedett. Októberben Fülöp interdiktum alá helyezte a királyt és országát, mire IV. László esküt téve a törvény végrehajtására előbb meghátrált, majd mégis inkább a kunokat választotta.70

67 IV. László 1279. évi oklevelei közül az országbárók teljes listáját megadja: jan. 30.: ÁÚO XII. 252–253. o.; márc. 13.: CD V/2. 490–493. o.; a pohárnokmester nélkül: (jún–aug. k.): RA II/2–3. 242. o.; az asztal-nok-, a lovász- és a pohárnokmester nélkül: (jún–aug. k.): CD V/2. 504–507. o., vö. RA 2942., 2946., 2985., 2981. sz.68 1279: HO I. 73–74. o.69 Erre nézve lásd: Gerics 1980. 111–134. o., vö. még: Gerics 1987. 219–264. o.70 Minderre lásd: Szűcs 1993a. 279–308. o.

zsoldos2.indd 151 2016.06.23. 9:10:44

152

A király és a legátus közötti küzdelem, amint az eleve sejthető is, a jelek szerint megosz-totta az országbárók csoportját. Mindenesetre erre vall, hogy az év végén négy poszton biztosan, egyen pedig feltételezhetően változás következett be. Szlavónia élén Gutkeled Miklóst bizonyos Péter váltotta fel, aki alighanem azonos azzal a Tétény nembéli Bene-dek fia Péterrel, akiről a szakirodalom azt tartja, hogy tisztségét 1280 és 1283 között töltötte be,71 valójában tisztségének első említése — saját oklevele — 1279 decemberé-nek utolsó napjáról való.72 Egy 1279 decemberében kelt oklevélben IV. László Lőrincet mondja tárnokmesterének,73 aki vélhetően az eddigi szörényi bánnal, Lőrinc vajda fia Lőrinccel azonos,74 azaz Csák Ugrin tárnokmester is távozni kényszerült. Csák nembéli István helyett egy 1279. évi, napi kelet nélküli oklevélben bizonyos Péter mondja magát asztalnokmesternek, aki minden bizonnyal azonosítható István öccsével, az addigi lovász-mesterrel, akinek a tisztét viszont rövid időre egy saját oklevelében H.-ként említett sze-mély (Osl nembéli Herbord vagy ennek azonos nevű fia?) vette át, hogy aztán végül (Péc nembéli?) Apornak jusson a lovászmesterség.75 Feltehető végül, hogy Gutkeled István országbíró és mosoni ispán is még 1279-ben távozott posztjairól, s adta át az országbí-róságot Aba Finta fivérének, Péternek.76 Mindezen változások legszembetűnőbb vonása a Gutkeledek kiszorulása a királyi tanácsból. István asztalnokmester halála és Ugrin tárnokmester távozása révén meggyengültek a Csákok pozíciói is, kegyvesztettségükről mégsem lehet szó, hiszen Máté megtarthatta a nádori méltóságot, István örökébe pedig Péter lépett. Ha helytálló az Aba Péter országbíróságának kezdetét illető feltevés, akkor

71 Wertner 1909. 411–412. o. (tévesen), vö. KMTL 650. o.72 CDCr VI. 317. o.73 HO VI. 248. o. (keltére lásd: RA 3019. sz.).74 Személyére lásd: Wertner 1908. 129. o. Szörényi bánságára lásd: ÁÚO XII. 252–253. o.; CD V/2. 490–493. o.; CD V/2. 547–548. o.; RA II/2–3. 242. o. Megjegyzendő, hogy a tárnokmesterek sorozatá-ban Wertner nem határozza meg Lőrinc személyét (Wertner 1909. 666. o.), ill. felmerült az Aba nembe-li Lőrinc fia Lőrinccel való azonosítás gondolata (KMTL 662. o.).75 Az asztalnok- és lovászmesteri tisztségben történt változások rekonstruálása nehézségekkel terhes. 1279 nyarán még kétségtelenül Csák nembéli István az asztalnokmester és fivére, Péter a lovászmester, előbbi a pozsonyi, utóbbi a somlyói — azaz krassói (vö. Györffy 1987–1998. III. 493–494. o.; Kristó 1988. 468–469. o.) — ispánságot is viselte (RA II/2–3. 242. o.). Péter asztalnokmester és H. lovászmester oklevelei napi kelet nélküliek, s mindketten mosoni ispánnak is címezik magukat (ÁÚO IX. 251. és 251–252. o.), így a két oklevél nyilván nem tükrözhet azonos időpontra jellemző állapotot. A megoldás abban keres-hető, hogy feltételezzük: 1. a forrásainkban élőként utoljára 1279-ben szereplő Csák István asztalnok-mester és pozsonyi ispán még az évben meghalt, 2. mindkét tisztségében fivére, Péter lépett az örökébe, 3. aki helyett viszont az említett H. lett a lovászmester egyúttal a mosoni ispánságot is viselve (ezt az ál-lapotot tükrözné oklevele: ÁÚO IX. 252. o.). Ezt követően azonban, 4. de még 1279-ben, H. elvesztet-te mindkét tisztségét, s 5. a mosoni ispánságot Csák Péter asztalnokmester szerezte meg, aki oklevelében ennek megfelelően pozsonyi és mosoni ispánnak mondja magát (ÁÚO IX. 251–252. o.), a lovászmester-ségben pedig 6. talán már ekkor H. helyébe lépett Apor, akinek e tisztségére ugyan csak 1280-ból van adatunk (CDCr VI. 355. o.), ám, mint látni fogjuk, bizonyos megfontolások lehetővé teszik tisztségvi-selése kezdetének 1279-re helyezését.76 Gutkeled István országbíróként utoljára az év nyarán szerepel (RA II/2–3. 242. o.) s ezzel egy időben

— júl. 1-jén — még említik mosoni ispánként (CDCr VI. 303. o.). Ezt követően nincs adat országbíró-ságára, utóda is csak 1280. júl. 19-én tűnik fel. Azért indokolt a váltás 1279-re helyezése, mert — mint az előző jegyzet adataiból kitűnik — a mosoni ispánságot István már bizonyosan elvesztette az évben.

zsoldos2.indd 152 2016.06.23. 9:10:44

153

egyértelműen megállapítható az Abák térnyerése. Jákó pohárnokmestert még 1280-ban is tisztségében találjuk, így személyét a változások nem érintették.77

Ami mármost a királyi tanács átalakításának hátterét illeti, figyelmet érdemlő körül-mény, hogy a személycserék előtti állapotot tükröző utolsó adataink 1279 nyaráról — azaz a kunok ügyének napirendre kerülése idejéből — valók,78 azon két esetben viszont, amelyekben az új tisztségviselők feltűnése hónaphoz, illetve naphoz köthető, az év decem-bere szerepel, tehát olyan időpont, amikor IV. László már végleg szembefordult Fülöp legátussal.79 Ennek alapján indokoltnak látszik arra gondolni, hogy a változások szerve-sen kapcsolódtak a mindinkább elmélyülő válsághoz, s ha valóban így volt, akkor a tiszt-ségüktől megválni kényszerülők lehettek azok, akik a kiéleződő konfliktus során vona-kodtak elkötelezni magukat IV. László mellett, a helyükön maradó és az újonnan kine-vezett bárók ellenben — legalábbis ekkor még — kitartottak királyuk mellett.

Első pillantásra ésszerűnek tűnne a királyi tanácson belüli kenyértörés időpontját a Fülöp legátus által október elején kimondott interdiktum utánra helyezni, ám egy halvány nyom arra utal, hogy arra már korábban sor került. Szeptember 26-án ugyanis a király Csák Mátét „volt nádor”-nak (quondam palatinus) mondja, s az oklevél tartalma után ítélve valószínűtlen, hogy puszta elírásról lenne szó.80 IV. László október 16-án kelt oklevelében viszont ismét Máté kerül elő nádorként.81 A jelenség vélhető magyará-zata, hogy Csák Máté a legátus és a király viszályában eleinte habozott az utóbbi oldalára állni, s IV. László rövid időre meg is fosztotta méltóságától, ám Máté végül mégiscsak a királyi politika támogatása mellett döntött, s visszanyerte tisztségét. Mivel a szeptem-ber 26-i oklevél a Mátéval való konfliktus lezárultára utal, a királyi tanács átalakítása a hónap elején történhetett, akkor tehát, amikor a király megkísérelte megakadályozni a legátus által egybehívott budai zsinat megtartását.82

Bárói hűségét minden addiginál keményebb próba elé állította IV. László 1279–1280 fordulóján, midőn elfogatta és a kunok kezére adta Fülöp legátust. A sokkal inkább dac-ból, semmint érett megfontolásból fakadó lépés az egyházzal és közvetve az egész keresz-tény világgal fordította szembe Magyarországot, ami már vállalhatatlan volt a bárók több-sége számára. Elhatározták a király elfogását, s tervüket véghez is vitték. IV. László fog-ságba ejtésének időpontját Pauler Gyula tisztázta. Meggyőző érvekkel igazolta, hogy arra a király erdélyi tartózkodása során, 1280 elején — január 17. után83 — került sor, bár

77 Sztáray okl. I. 24. o.78 CD V/2. 507. o.; RA II/2–3. 242. o.79 Ami persze nem vonatkozik az asztalnokmesteri méltóságra, amelyben Csák István feltehetően 1279-ben bekövetkezett halála tette szükségszerűvé a váltást.80 RA II/2–3. 250–251. o.81 HO I. 81. o. Az oklevél 1279-re helyezését a kelethely és a nádor névbetűje mellett (vö. RA 3013. sz.) az is alátámasztja, hogy az év során Máté nádor a Sopron megyei királyi népek földjeinek ügyében is el-járt, s az ide vonható okleveleinek egyike arra utal, hogy felhatalmazása nemcsak e megyére szólt, hanem országos hatáskört biztosított számára (UB II. 130–131. o.).82 VMHH I. 347. o. A zsinat 1279. szept. 14-én ért véget, lásd: RHMA 565. o.83 Vö. CD V/3. 17. o.

zsoldos2.indd 153 2016.06.23. 9:10:45

154

maga a fogság rövidebb lehetett, mint Pauler gondolta.84 Az a Pauler sugallatára elter-jedt vélekedés azonban, miszerint a királyt fogságba ejtő bárók vezéralakja Aba Finta erdélyi vajda lett volna,85 vitathatónak tűnik.

A IV. László elfogatásáról tájékoztató forrásaink nem tartalmaznak ezzel kapcsolatos információt,86 néhány megfontolás azonban arra látszik utalni, hogy a bárók akciójá-nak kezdeményezője a nádor, azaz Csák Máté lehetett. A kérdés eldöntésénél figyelembe veendő, hogy az elfogott uralkodót annak a Borsa nembéli Rolandnak az őrizetére bíz-ták, aki utóbb éppen Csák Máté második nádorsága idején — 1282-ben — nyerte el (először) az erdélyi vajdaságot,87 továbbá az is, hogy Csák Máté a legátus és a király konfliktusában — mint láthattuk — már korábban is ingadozó álláspontot képviselt. Pauler véleményét vélhetően az befolyásolta, hogy egyrészt IV. László elfogására Erdély-ben — tehát a Finta kormányzása alatt álló országrészben — került sor, másrészt pedig, hogy úgy vélte: a király kiszabadulása körüli időkben (szerinte március elején) már az uralkodót, ha nem is hatalmában, de befolyása alatt tartó Finta volt a nádor.88

Ha így történt volna, akkor okkal gondolhatnánk valóban, hogy a szálak Finta kezé-ben futottak össze, csakhogy még 1280. július 19-én is Csák Mátét találjuk nádorként a kormányzat élén, miközben Finta változatlanul erdélyi vajda.89 Aba Finta tehát nem IV. László fogsága idején vagy közvetlenül azt követően lett nádorrá, hanem csak hóna-pokkal később. A királyi tanács azonban, a jelek szerint, valóban átalakult a király fog-sága idején: 1280 májusában ugyanis egy bizonyos István szerepel szlavón bánként, Csák Ugrin pedig tárnokmesterként.90 A változásokat azért indokolt a király fogságának idő-szakára helyezni, mert két olyan méltóságot érintenek, amelyekre — amint arról már szó esett — IV. László 1279 végén nevezett ki új, az egyházzal szembeni konfrontatív poli-tikáját támogató bárókat Tétény Péter és Lőrinc fia Lőrinc személyében. Most viszont

84 Pauler márc. 10-ről ismeri IV. László ezt követő első oklevelét (Pauler 1899. II. 560. o., vö. ÁÚO XII. 297. o.), valójában már febr. 11-én és márc. 5-én is adott ki okleveleket (RA 3035–3036. sz.). Korábban Szabó Károly 1280 nyarára helyezte a király fogságát (Szabó 1866. 95–98. o.).85 Pauler 1899. II. 368–370. o. Az újabb irodalomból lásd: Solymosi 1981. 175. o.; Kristó – Makk 1988. 293. o. (a vonatkozó rész Kristó Gyula munkája); Kristó 1993. 267. o.; Szűcs 1993a. 308. o. Megjegyzen-dő, hogy már Szabó Károly is Aba Fintát kereste az események hátterében (Szabó 1866. 94. o., 2. jegyz.).86 Cat. font. I. 88., 118. o. (vö. uo. 177. o.) és 681. o.; Cat. font. III. 1735., 1827–1828. o., lásd még: CDCr VI. 421. o.87 Cat. font. III. 1828. o.; Károlyi okl. I. 15. o.88 Pauler 1899. II. 370. o. Szűcs Jenő vélekedése szerint Finta már a király fogsága idején magához ragad-ta a nádori méltóságot (Szűcs 1993a. 308. o.).89 CDCr VI. 355. o. (az oklevél hitelére lásd: RA 3056. sz.). Van ugyanakkor még egy forrásunk, mely összekapcsolhatná a király elfogásának eseményét Aba Finta személyével. 1287-ben ugyanis Ákos nembéli István azért adományozza az Ajtony nembéli Szuhai János fia Albertnek felbarcai örökölt föld-jét, mert az 60 márkán váltotta ki magát Finta fogságából, melyet vele és érte (cum eodem et pro eodem) szenvedett el (ÁÚO XII. 460. o.). Elvileg felmerülhetne ezen utalás afféle magyarázata, hogy Ákos Ist-ván és Szuhai Albert IV. László társaságában estek Finta fogságába. Ha így lett volna, azt az oklevél alig-ha hallgatná el, s ezért valószínűbb, hogy Finta egy olyan hatalmaskodásáról van szó, mely független a király 1280 eleji fogságától.90 CDCr VI. 341. o.; ÁÚO IX. 282. o. (ez utóbbi máj. 1-je után kelt, vö. ÁÚO IX. 281–282. o.).

zsoldos2.indd 154 2016.06.23. 9:10:45

155

őket távolították el a királlyal szembeforduló bárók a tanácsból.91 Mivel Csák Ugrin esetében egyértelműen a tárnokmesterségbe való visszatérésről van szó, hipotetikusan megkockáztatható talán az a feltevés, hogy az egyébként ismeretlen István szlavón bán Gutkeled Istvánnal, a minapi országbíróval lenne azonos, azaz a királyi tanács átalakí-tásakor a bárók a kun konfliktus előtti kormányzat visszaállítására törekedtek, ami az egyház irányában tett politikai gesztusként is értelmezhető.92

A legátus és a király elfogatásával csúcspontjára jutott feszültség a két fogoly szaba-don bocsátásával enyhült. A meghátrálásra kényszerült IV. László 1280 márciusában Pascasius pozsonyi prépost közvetítésével93 kibékült Fülöppel, ismételten esküt téve a kun törvény végrehajtására és arra is, hogy megbocsát a korábban neki vétőknek.94 A sarokba szorított uralkodó mozgástere, úgy tűnik, csak az év nyarán tágult vala-melyest, amit az mutat, hogy a királyi tanácsot sikerült az 1279. év végi állapotoknak megfelelően újjászerveznie, menesztve a fogsága idején tisztségekhez jutó bárókat.95 Ezt követően az uralkodó már elég erősnek érezhette magát ahhoz, hogy radikálisan átalakítsa kormányzatát: eltávolította Máté nádort, s helyébe Aba Fintát ültette, akinek erdélyi vajdaságát Tekus fia István vette át.96 Az új vajda eladdig csupán jelentéktelen tisztségeket töltött be,97 igaz, származása nem is követelt helyet neki az országnagyok között.98 Országbárók közé emelkedését minden bizonnyal Aba Finta pártfogásának köszönhette, akinek árnyékában, fivéreivel együtt, az északkeleti országrész tekintélyes birtokosává küzdötte fel magát.99 Ha az az idő szerint nagy befolyással bíró Fülöp legá-tusnak voltak is aggályai a királyi tanács átszervezését illetően, a király részint adomány-nyal, részint újabb kötelezettségvállalással szerelte le az esetleges ellenállást,100 s meg-

91 Arra nézve, hogy Apor lovászmesternek és Aba Péter országbírónak is távoznia kellett volna, nincse-nek adatok, mindenesetre Pétert illetően — tekintettel fivérére, Fintára — ez nem is valószínű. Tétény nembéli Péter elmozdítása a szlavón bánság éléről ellenben annál is inkább tanácsos volt, mert fivére, Pál megpróbálta fegyveres erővel kiszabadítani a — vélhetően Borsa Roland egyik várában — fogva tartott IV. Lászlót, lásd: 1281: HO VIII. 211–212. o. (hitelére lásd: RA 3102. sz.).92 István szlavón bán Gutkeled Istvánnal való azonossága mellett szólhat, hogy IV. László 1280 végén két oklevelében is említi Gutkeled István és Miklós bizonyos „kihágás”-ait (excessus), amelyekben fivé rük, Pál nem volt részes (HO VIII. 213. o.; CD V/3. 89–90. o., keltükre lásd: RA 3083–3084. sz.). Ezek az adatok a Gutkeled fivéreknek a király elfogásában játszott szerepére utalhatnak.93 ÁÚO IV. 214–215. o.94 Pauler 1899. II. 369. o.95 Júl. 19-én (Csák) Máté a nádor, (Aba) Péter az országbíró, (Tétény) Péter a szlavón bán, (Aba) Finta az erdélyi vajda, (Lőrinc fia) Lőrinc a tárnokmester, (Csák) Péter az asztalnok-, (Péc?) Apor a lovászmester (CDCr VI. 355. o.). Ha a méltóságsorban említett István azonos a májusban szereplő szlavón bánnal (vö. CDCr VI. 341–342. o.), akkor ő szerény kárpótlásként kaphatta a soproni ispánságot.96 ÁÚO IX. 269. o.; HO VI. 264. o.; Sztáray okl. I. 26. o.; Sztáray okl. I. 24. o.97 1273: királyi szekérnagy, beregi és pataki ispán (RA II/2–3. 59. o.); 1275: királyi szekérnagy és pata-ki ispán HO VIII. 176. o.); 1277: tornai ispán (RA II/2–3. 190. o., hitelére 1ásd: RA 2800. sz.); 1279: kucsói bán (HO VI. 248. o.).98 Wertner 1892. 172–177. o.; Engel 1996a. 178–179. o.99 Birtokaikra (a teljesség igénye nélkül) lásd: Györffy 1987–1998. I. 49., 746. o.; Györffy 1987–1998. II. 472. o.100 VMHH I. 347. o.; CDCr VI. 378–379. o.

zsoldos2.indd 155 2016.06.23. 9:10:45

156

lehet, talán arra is hivatkozott, hogy a kunok mozgolódása miatt az országnak a koro-sodó Máténál energikusabb nádorra van szüksége.

Az persze nem tudható, hogy az uralkodó a nyilvánosság előtt valóban ezzel indokol-ta-e a nádori méltóságban véghezvitt személycserét, miként az sem, hogy kellett-e egy-általán bármivel is indokolnia döntését. Az előzőekben mindenesetre Fülöp oly magá-tól értetődő természetességgel vette semmibe IV. László szuverenitását, hogy a dolog egyáltalán nem elképzelhetetlen. A király döntésének hátterében nyilván ott munkált az elfogatása miatti revansvágy, ám ugyanakkor az is bizonyos, hogy a kunok valóban lázongtak. A király márciusi esküje aligha maradhatott titokban előttük, s válaszlépé-sük sem váratott sokáig magára.

Ahhoz, hogy a lehetőségekhez mérten pontos képet rajzolhassunk a kunok 1280. évi megmozdulásáról, elengedhetetlenül szükséges a IV. László és a kunok harcairól adatokat fenntartó oklevelek csoportján belül különválasztani az 1280. és az 1282. évi esemé-nyekre vonatkozókat. Eltekintve a diplomatikai vizsgálatok során hamisnak bizonyult oklevelektől,101 valamivel kevesebb, mint három tucat forrásszöveg áll rendelkezésre, zömmel királyi oklevelek narratiói. Ezek közül, mivel a Hód-tavi csatára 1282-ben — s nem 1280-ban — került sor, figyelmen kívül hagyhatók mindazon oklevelek, ame-lyek az ütközetet említik.102 A fennmaradó szövegek megítélését illetően biztos tám-pontot kínál a IV. László szalánkeméni táborozásáról tájékoztató oklevél, amely minden kétséget kizáróan 1280. november 11-én kelt. Az oklevélbe foglalt királyi rendelke-zés kiadására akkor került sor, „midőn az országunkat elhagyó kunok ellen vonultunk és az Aldunánál szálltunk meg” (cum nos procederemus contra Comanos de regno nostro recedentes et inferius iuxta Danubium descendissemus).103 Ezen utalás aligha értelmezhető másként, mint hogy az ügyükben hozott törvény közeli végrehajtásától tartó kunok szál-lásaikat elhagyva megindultak az ország határain túlra, s a király kiköltözésük megaka-dályozása végett szállt hadba.104 Mindazon forrásaink, amelyekben az országból kivo-nuló kunokról és a király ellenük vezetett hadjáratáról esik szó, nagy biztonsággal tehát

101 1280: HO VIII. 207. o. (RA 3070. sz.); 1282: ÁÚO IX. 329–330. o. (RA 3171. sz.); CD V/3. 122–124. o. (RA 3200. sz.); 1283: CD V/3. 165–167. o. (RA 3238. sz.); RA II/2–3. 317. o. (RA 3239. sz.); 1284: ÁÚO IX. 384–387. o. (RA 3343. sz.); 1285: ÁÚO IX. 419–422. o. (RA 3356. sz.)102 1282: HO VIII. 450–451. o. (kétes hitelű, lásd: RA 3179. sz.); 1283: RA II/2–3. 326. o.; Hazai okl. 100. o.; 1284: RA II/2–3. 342. o. (kétes hitelű, 1ásd: RA 3330. sz.); CD V/3. 250–251. o.; 1285: RA II/2–3. 360. o. (vö. RA 3370. sz.); ÁÚO XII. 160. o. (keltére lásd: HH 76–77., 129. sz.); 1287: RA II/2–3. 375. o.; ÁÚO XII. 453. o.; 1289: Székely okl. 22. o. Más megítélés alá esik két olyan oklevél (1288: CD V/3. 409–412. o. és 1289: Hazai okl. 116–117. o.), melyek említik ugyan a Hód-tavi csatát, ám narratiójuk más részei az 1280. évi eseményekre vonatkoznak.103 CDCr VI. 366–367. o.104 Az oklevél szövegét így értelmezték többen, lásd: Szabó 1866. 99. o.; Pauler 1899. II. 372–373. o.; Ka-rácsonyi 1901. 626–628. o. Blazovich ezzel kapcsolatos ellenvetése, miszerint az oklevélben „sem a ki-rály akarata ellenére kivonuló kunokról, sem azok visszahozataláról nem esik említés” (Blazovich 1977. 942. o.), formailag helytálló ugyan, ám ha a kunok kivonulása IV. László kedvére való fordulat lett vol-na, akkor nyilván nem vonul ellenük, ám mivel sereggel indult utánuk, más célja aligha lehetett, mint a kivonulás megakadályozása, azaz a kunok visszahozatala, amit, mint utóbb látni fogjuk, egy másik ok-levél fel is említ.

zsoldos2.indd 156 2016.06.23. 9:10:45

157

az 1280. évre vonatkoztathatók.105 Egy újabb oklevél további adatokkal szolgál, elő-adva, hogy az adományos érdemszerző cselekedeteinek egyikére akkor került sor, ,,ami-kor országunk báróinak és nemeseinek sokaságával a Havasokon túlra mentünk, hogy visszahozzuk az országunkból titokban elmenekült kunokat a tatárok határvidékei-ről” (cum pro reducendis Cumanis, qui clandestine de regno nostro aufugerant, de finibus et terminis Tartarorum […] ultra Alpes collecta multitudine baronum et nobilium regni nostri accessissemus).106 Kiderül tehát, hogy a kunok valóban elhagyták az országot, s IV. László seregével a későbbi Havasalföld területén — a „Havasokon túl […] a tatá-rok határvidékein” — is követte őket.107

Alapvetően más elemekből építkezik a Hód-tavi csatát említő oklevelek utalásaiból kirajzolódó történet. Ezekben szó sem esik a kunok elvonulásáról, annál inkább lázadá-sukról (insurgere, convenire),108 az ellenük indított hadjáratról és a velük vívott csatáról (expeditio, exercitus, bellum, conflictus, certamen, prelium), valamint a megjutalmazottak abban való hősies harcáról.109 Azokban az oklevelekben, amelyek nem említik ugyan a Hód-tavi csatát, de a narratio relatív kronológiája miatt110 vagy más okból111 az 1282. évhez sorolhatók, ugyanezek a motívumok tűnnek fel, kiegészülve a fellázadt kunok

105 1283: cum Comani in regno nostro existentes se a maiestate regia retrahere et honorem regium deprimere voluissent (UB II. 167–168. o., az oklevél idesorolásánál döntő súllyal esett a latba, hogy a narratio a kunok elleni hadjáratot a dürnkruti csata [1278] és Szalánc ostroma [1281] között sorolja fel), 1289: az adományosok rokona „per Cumanos in perfidiam versus de regno nostro recedentes unacum comite Chepano domino suo pugnando cum eisdem extitit interemptus” (Hazai okl. 117. o. (a narratio egy más része azonban az 1282. évi Hód-tavi csatára vonatkozik).106 1288: CD V/3. 410. o., a szöveg magyar fordítása Sz. Galántai Erzsébet munkája, lásd: KHO 106. o. (a narratio egy másik része a Hód-tavi csatára vonatkozik).107 Indokoltnak látszik tehát azon oklevél idevonása is, amelyben kunokról ugyan nincs szó, de az ado-mányosok „specialiter ultra Alpes in confinio Tartarorum” tettek szolgálatokat (1286: HO VI. 316. o.).108 1284: RA II/2–3. 342. o. (kétes hitelű, lásd: RA 3330. sz.); CD V/3. 250. o.; 1285: RA II/2–3. 360. o.; 1287: RA II/2–3. 375. o.; 1288: CD V/3. 410. o.; 1289: Székely okl. 22. o.109 1283: RA II/2–3. 326. o.; Hazai okl. 100. o.; 1284: RA II/2–3. 342. o. (kétes hitelű, lásd: RA 3330. sz.); CD V/3. 250–251. o.; 1285: RA II/2–3. 360. o.; ÁÚO XII. 160. o.; 1287: RA II/2–3. 375. o.; ÁÚO XII. 453. o.; 1288: CD V/3. 410. o.; 1289: Székely okl. I. 22. o.110 1283: ÁÚO IX. 276–277. o. (Győr ostroma, Dürnkrut, Szalánc, kunok; keltére lásd: RA 3220. sz.); RA II/2–3. 311. o. (Szalánc, kunok); CD V/3. 207. o. (Gede ostroma, kunok); 1284: HO VI. 311–312. o. (Gede, kunok, Borostyánkő ostroma); 1285: CD V/3. 259. o. (a Geregyék leverése, Szalánc, kunok). Ez utóbbi oklevélnél megjegyzendő, hogy a relatív kronológia rendjét csak látszólag borítja fel Adorján ost-romának és az Alárd-fiak elleni harcnak a kunok elleni hadjárat után történő említése. E két utóbbi eset-ben ugyanis már nem az adományos érdemeiről, hanem rokonai haláláról esik szó, vö. még pl.: 1288: HO VI. 332. o.; 1289: Hazai okl. 116–117. o.111 Ide tartozik Miklós nádor azon 1284. évi oklevele, amely szerint ,,cum […] Ladislaus […] rex […] gentem Cumanorum propter ipsius notoriam infidelitatem de regno suo excluderet, comes Johannes filius Isiph de genere Bew, in conflictu, quem idem dominus rex habuit contra ipsos Cumanos, extitit per eosdem Cumanos interemptus” (Új Magyar Múzeum, 2. [1851–1852] 205. o., 5. sz. jegyz., amiből egyértelmű, hogy az eset nem történhetett a kunok visszakényszerítése miatt indított 1280. évi hadjárat-ban), ill. Erzsébet (Izabella) királyné Bagon fia Lukács részére kiállított oklevelei, melyekben a kunok lá-zadásáról és az ellenük vívott csatáról esik szó (1284: HO VI. 306–308. o.).

zsoldos2.indd 157 2016.06.23. 9:10:45

158

pusztításainak,112 a kunok felett a csatában aratott győzelemnek (victoria),113 majd ezt követően a levert kunok kiűzésének, illetve határokon túlra menekülésének114 a felem-legetésével. Az előzőekben az 1280. évi eseményekhez kapcsolt oklevelekből viszont éppen ezek a motívumok hiányoznak,115 s ily módon a rendelkezésre álló adatok szét-választása megalapozottnak tekinthető.116

A fentiek figyelembevételével az 1280. évi kun hadjárat így rekonstruálható. A Magyar Királyság területén hagyományos életmódjuk fenntartását reménytelennek ítélő kunok elhatározták szállásterületeik kiürítését, és az ősz elején megkezdték ki vonulásukat az országból. A kunok mozgolódását tapasztalva a király elrendelte bizonyos helyek meg-erősítését,117 egyúttal országos hadat hívott egybe,118 talán Váradra, ahol október köze-pén tartózkodott.119 Innen vonult seregével Szalánkeménre.120

A hadmozdulat célja vélhetően az volt, hogy elvágja a kivonuló kunok útját, csak hogy a király elkésett: a kunok — legalábbis a többség — már a „tatárok határvidékei” felé közeledett. IV. László szalánkeméni okleveleinek hallgatása alapján indokolt arra gon-dolni, hogy jelentősebb összecsapásra az ország területén nem került sor, s ugyanerre

112 1283: ÁÚO IX. 276–277. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.); CD V/3. 207. o., ez utóbbit vö. még: 1324: MNL OL DL 70 621.113 1283: RA II/2–3. 311. o.; 1282(?): HO VI. 307. o.; 1284: HO VI. 306. o.; 1290: ÁÚO XII. 496. o.114 1284: Új Magyar Múzeum, 2. (1851–1852) 205. o. (5. sz. jegyz.); 1285: CD V/3. 259. o.; 1290: ÁÚO XII. 497. o.115 Megjegyzendő, hogy a Hód-tavi csatára vonatkoztatott egyik oklevélben (1283: RA II/2–3. 310–311. o.) az 1280. évi hadjárathoz sorolt egyik oklevélhez (1283: HO VI. 289–292. o.) igen hasonló meg-fogalmazások szerepelnek. A kérdéses oklevél elhelyezésekor a narratio relatív kronológiája, valamint a csata említése volt a döntő szempont. A narratiók közötti megfelelések magyarázatául szolgálhat kiállí-tásuk egymáshoz közeli időpontja: az utóbbi márc. 10-én, az előbbi máj. 22-én kelt.116 Néhány oklevél esetében továbbra is bizonytalannak tűnik a bennük említett eseményeknek az 1280. vagy az 1282. évi hadjárat történetéhez tartozása. A király és a kunok csatájának említése miatt mind-azonáltal inkább 1282-re látszik utalni 1284: HO VI. 303. o., CD V/3. 215. o., 1288: ÁÚO XII. 470. o. és talán 1292: ÁÚO V. 67. o. is, míg három oklevél esetében az 1280-ra helyezés éppúgy elképzelhető, mint a Hód-tavi csatához kapcsolás (1284: ÁÚO IV. 264. o.; HO VI. 309. o.; 1288: HO VI. 332. o.). A kunok elleni két hadjáratra vonatkozó adatok szétválogatásával már Karácsonyi is megpróbálkozott, több esetben más eredményre jutva, lásd: Karácsonyi 1901. 634. (14. sz. jegyz.).117 1283: UB II. 167–168. o. Máig megoldatlan az ebben az oklevélben említett „Swynwar castellum” (Sövényvár?) azonosításának kérdése. A kunok ismert szállásterületei alapján (Györffy 1987–1998. III. 525–532. o.) leginkább a dél-alföldi régióban lenne kereshető, ott azonban ilyen nevű erősség, ill. település nem ismert. Puszta ötletként felmerül, hogy a „Swynwar” alak a Kwynwar elírása lehet, mely esetben a „castellum” a Kovinként is szereplő Keve(vár)-ral lenne azonosítható. Megjegyzendő, hogy Keve fontos aldunai átkelőhely volt (Györffy 1987–1998. III. 318. o.), s ily módon szerephez jutása a ku-nok kivonulása során éppen nem lenne meglepő.118 1288: collecta multitudine baronum et nobilum regni nostri (D V/3. 410. o.). Erre utal egyéb-iránt a hadjárat ismert résztvevőinek származási helye is: Rubinus vasi ispán (1280: CDCr VI. 355. o.; RA II/2–3. 264. o.) vépi udvarnokjobbágyok élén (1283: UB II. 167–168. o.), Nógrád megyei nemesek (1286: HO VI. 315–316. o.), Sáros megyei birtokos (1288: CD V/3. 409–412. o., vö. 1286: CD V/3. 320. o.), Fejér megye Duna–Tisza közi részéről való birtokos (1289: Hazai okl. 116–117. o., vö. Györffy 1987–1998. II. 443. o.).119 1280. okt. 18.: Történeti közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából, 1. (1910) 148. o.120 1280. nov. 11.: HO VI. 319. és 317–318. o.

zsoldos2.indd 158 2016.06.23. 9:10:46

159

enged következtetni a kunok „titokban” (clandestine)121 történő kivonulásának említése.122 A király november közepén indult a kunok után a Kárpátokon túlra, ahol aztán — köze-lebbről nem ismert módon — sikerült visszatérésre bírnia őket. A mintegy két hóna-pos hadjáratot követően IV. László 1280 decemberének végén már Pesten tartózkodott.123

A kun hadjárat befejezése után néhány hónapnyi nyugodtabb időszak következett, melynek csendjét legfeljebb a Kőszegi-fivéreknek a zágrábi püspökség birtokain elkö-vetett hatalmaskodása s azt követő kiközösítése verte fel.124 Az eset, ha az 1280-as évek elején mindennaposnak még nem is mondható, a Henrik-fiak viselt dolgainak ismereté-ben különösebb meglepetést nem okozhatott a kortársaknak. Az már inkább megdöb-benést kelthetett, hogy IV. László — immár sokadjára tanúságot téve az egyház érdekei iránti érzéketlenségéről — a fivéreivel együtt kiközösített Kőszegi Jánost (Ivánt) tette meg nádorává. Pedig éppen ez történt: 1281. június 25-én Kőszegi János nádornak címezi magát oklevelében,125 s az év során több más oklevél is e méltóság betöltőjeként említi.126

A kormányzat élén végrehajtott személycsere pontos körülményei nem teljesen vilá-gosak. A rendelkezésre álló adatok szerint a királyi tanács átalakítása legalább három, de inkább négy tisztséget érintett: Aba Finta a nádori, Aba Péter az országbírói, Lőrinc fia Lőrinc pedig a tárnokmesteri tisztséget veszítette el, s alighanem ugyanerre a sorsra jutott az erdélyi vajdaságot Finta embereként elnyerő Tekus fia István is. Úgy tűnhet tehát, hogy teljessé vált a szakítás az uralkodó és a királyi tanácsban hónapok óta döntő befolyással bíró Abák között. A valós helyzet ennél a képnél némiképp árnyaltabb, mivel a Lőrinc fia Lőrincet felváltó, 1281 és 1283 között hivatalban lévő127 Péter tárnokmes-ter egy 1281. évi oklevélen függő pecsétje alapján nagy biztonsággal azonosítható Finta fivérével, Péterrel.128

Az országbárói kart érintő változások április 2l-re már bekövetkeztek, hiszen ezen a napon Aba Péter már tárnokmesterként szerepelt, s az országbíróságot is utóda, János barsi ispán viseli.129 Egy értelmezési nehézségekkel terhes adat ugyanakkor néhány nappal előbbre tolja a személycserék időpontját. A nyitrai káptalan 1281. április

121 1288: CD V/3. 410. o.122 Kisebb összecsapások azonban lehettek: egy ilyen alkalommal eshetett el Vejtei Sebestyén rokona, Protasius fia László, lásd: 1289: Hazai okl. 117. o. (az oklevél nem említi ugyan László halálának helyét, ám ha az „ultra Alpes” történt volna, ennek a körülménynek az említése elvárható lenne).123 HO VIII. 213. o.; CD V/3. 89–90. o. Szabó Károly és Pauler Gyula véleménye szerint (Szabó 1866. 103–104. o.; Pauler 1899. II. 372–373. o.) IV. László a „tatárok határvidékeiről” visszatérőben tartózko-dott nov. 11-én Szalánkeménen. Ennek azonban ellentmond a már többször idézett szalánkeméni okle-vél, abban ugyanis a kunok ellen vonulásról, s nem a már lezajlott hadjáratról való visszatérésről esik szó (CDCr VI. 366–367. o.).124 CDCr VI. 382–384., 386–387. o.125 UB II. 148. o.126 ÁÚO IX. 321. o.; UB II. 151., 156–157. o.127 1281: ÁÚO IX. 296. o. és BTOE 199. o.; 1283: BTOE I. 213. o. A Csete Lőrincet tárnokmesterként említő 1282. évi oklevél (HO VIII. 222–223. o.) hamis (RA 3199. sz.).128 A pecsét fényképét közli: Kumorovitz 1993. 44. sz. kép (az új kiadásban téves képaláírással), vö. még: Pauler 1899. II. 561. o.; Csoma 1995. 1153–1155. o.129 ÁÚO IX. 296. o. (kritikájára lásd: RA 3103. sz.).

zsoldos2.indd 159 2016.06.23. 9:10:46

160

15-én kiadott oklevelében ugyanis egy birtokügylet kapcsán „Péter nádor” szerepel,130 aki aligha lehet más, mint Csák nembéli Máté fia Péter. Ha nem elírásról van szó131 — elmaradhatott példának okáért a „volt” (quondam) szócska132 —, akkor olybá tűnik, hogy a Fintát menesztő IV. László először Csák Pétert szemelte ki a nádori méltóságra, s csak utóbb döntött Kőszegi János mellett. A későbbi fejlemények ismeretében alapos-nak látszik a gyanú, hogy az uralkodó a politikai támogatás mellett katonai segítséget is várt nádorától, s ezt valóban sokkal inkább remélhette a Kőszegiektől, mint a Csákok-tól vagy bárki mástól.

A legsűrűbb homály mindazonáltal azokat az okokat fedi, amelyek a királyi tanács átszervezésére indították IV. Lászlót. Az a kombináció, miszerint Aba Finta menesz-tése összefüggésben állna az uralkodó előző évi fogságával, és Fülöp fermói püspök távo-zása után a király ily módon szabadult volna meg tőle,133 alig valószínű, hiszen — mint láthattuk — nincs okunk Fintát tartani a IV. Lászlót fogságba ejtő bárók vezetőjének. Leváltására is 1281 tavaszán került sor, amikor a legátus még az országban tartózkodott.134 Az események után kiállított oklevelek, melyek Finta hűtlenségét (infidelitas)135 vagy fel-ségsértését (crimen lese maiestatis)136 emlegetik, úgyszintén nem igazítanak el, hiszen az ok helyett a következményről szólnak. Hogy Finta „az országban mértéktelen pusztítá-sokat” hajtott végre (depopulationes in regno nostro intollerabiles committendo),137 az nem vitatható — hatalmaskodásairól több adat is tanúskodik138 —, de a zágrábi püspök-ség birtokainak pusztítása miatt kiközösített Kőszegi János nádorrá emelése — s éppen Aba Finta (ha talán nem is közvetlen) utódaként — arra enged következtetni, hogy azok aligha lehettek a király és Finta összekülönbözésének a fő okai. Akkor már inkább gyanítható az események hátterében Finta „szokásos megátalkodottsága és álnoksága” (solita contumacia et perfidia),139 nagy kár, hogy nem tudjuk, pontosan mire vonatko-zik e megfogalmazás. Az ok, ha, amint azt kézenfekvő feltételezni, politikai természetű volt is, egyúttal személyes jellegű lehetett. Ehhez a megoldáshoz az adja az alapot, hogy Finta lázadásáról tudósító oklevelek soha nem emlegetik a volt nádor fivéreit, Pétert és Amadét140 — ellentétben például a Kőszegiek lázadásaival kapcsolatban gyakran emle-getett „Henrik-fiak”-kal —, s így Aba nembéli Dávid fiai közül alighanem valóban csak

130 HO VI. 267. o.131 Erre gondolt Karácsonyi, de ő tévesen Péter testvérét, Mátét említi, lásd: Karácsonyi 1995. 805. o.132 Csák Péter előzőleg több ízben viselte a nádorságot, vö. Wertner 1898. 119–120. o.; KMTL 474–475. o.133 Vö. Pauler 1899. II. 376. o.; Szűcs 1993a. 309–310. o.134 Fülöp legátus 1281. jún. végén távozott Lengyelországba, majd az ősz elején ismét Magyarországon tar-tózkodott, ahonnan okt. közepe táján távozott el végleg (Szabó 1866. 109–110. o.; Pauler 1899. 376. o.).135 1281: ÁÚO IX. 297. o.; 1282: ÁÚO IV. 239. o.136 1283: CDCr VI. 431. o.137 1283: RA II/2–3. 311. o.138 1283: CD V/3. 509. o. (keltére lásd: RA 3112. sz.); 1282: HO VI. 279. o.; 1287: ÁÚO XII. 460–461. o.139 1283: UB II. 167–168. o.140 Finta mellett rendszerint meg nem nevezett „hűtlenek” (infideles) szerepelnek, lásd pl.: 1282: Zichy okm. I. 51. o.; 1283: ÁÚO IX. 276. o. (keltére 1ásd: RA 3220. sz.); 1291: RA II/4. 92. o.

zsoldos2.indd 160 2016.06.23. 9:10:46

161

Finta fordult szembe uralkodójával, amit az is alátámaszt, hogy lázadása idején fivére, Péter volt a tárnokmester.141

Akármi is történt a háttérben, tény, hogy IV. László és Aba Finta összekülönbözése bel-háborút eredményezett. A király országos sereggel (exercitus ad hoc convocatus generalis)142 indult volt nádora ellen, amelyben — beváltva az irányú reményeit — jelentős számban képviseltették magukat a Kőszegiek fegyveresei143 is az északkeleti országrész hadako-zói144 és mások145 mellett. Az események részleteiről ez alkalommal sincsenek ismerete-ink, jóllehet számos oklevél tartott fenn tudósítást a hadjáratról. Az bizonyos, hogy ekkor került sor a Gömör megyei Gede és az abaúji Szalánc ostromára; hogy azonban a gönci vár 1288-ban említett vívása is a hadjárat része lett volna, az a körülmények ismereté-ben éppen feltehető, de korántsem bizonyos.146

Mivel egyetlen olyan eset sem ismeretes, amely szerint IV. László seregének valamely tagja mindkét vár — tudniillik Gede és Szalánc — ostromakor kitüntette volna magát, valószínű, hogy az uralkodó megosztotta erőit, s a két várat párhuzamosan ostromolta. A gömöri mellékhadszíntéren a Kőszegiek régi fegyvertársának, Kacinának az unokái, Miklós és János irányították a Gede bevételéért folyó harcokat,147 maga az uralkodó pedig az Abák hatalmi körzetének szívében fekvő Szaláncot ostromló seregnél tartózko-dott.148 Jelenlétét az indokolhatta, hogy a lázadó Finta — bár erre vonatkozóan nincs határozott bizonyíték — feltehetően ide zárkózott be, amit alátámasztani látszik az ottani harcok hevessége.149 A gömöri Gedénél viszont, melynek védelmét a jelek sze-rint bizonyos Miklós fia Demeter irányította, tárgyalásokra is sor került, melyek azon-ban nem vezettek eredményre.150 Általános vélemény szerint IV. László seregei mind

141 Ami a harmadik testvért, Amadét illeti, a lázadásban való részvételét már Karácsonyi is megkérdője-lezte (Karácsonyi 1995. 38. o.).142 1283: UB II. 167–168. o.; RA II/2–3. 311. o.143 1281: ÁÚO IX. 297. o.; 1291: RA II/4. 92. o. (vö. 1279: HO I. 73. o., keltére lásd: RA 2945. sz.). Fel-tehetően ide sorolható még: 1283: UB II. 167–168. o.; ÁÚO IX. 276. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.).144 1282: Történelmi Tár, 1883. 211–212. o.; Zichy okm. I. 51. o.; 1283: CD V/3. 207. o.; HO VI. 312. o.; 1285: CD V/3. 259. o.; 1287: RA II/2–3. 375. o.; 1288: HO VI. 332. o.; (1281–1290 k.): HO VIII. 277. o.145 1282: ÁÚO IV. 239. o.; 1283: RA II/2–3. 311. o.; CDCr VI. 431. o.146 Gönc ostromára lásd: 1288: HO VI. 332. o. Az eseményt 1281-re teszi: Szabó 1866. 109. o.; Pauler 1899. II. 377. o.; Györffy 1897–1998. I. 89. o.; Szűcs 1993a. 310. o. Nem említi az 1281. évi hadjáratról szólva Kristó 1986a. 148 o., vö. még: Feld 1985. 66. o.147 1291: RA II/4. 92. o., vö. 1279: HO I. 73. o. (keltére lásd: RA 2945. sz.).148 1281. aug. 9-én a király „sub castro Zelench” keltezi oklevelét, lásd: CD V/3. 509–510. o. (keltére lásd: RA 3112. sz.).149 1282: ÁÚO IV. 239. o.; Történelmi Tár, 1883. 212. o.; Zichy okm. I. 51. o.; 1283: UB II. 167–168. o.; ÁÚO IX. 276. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.); RA II/2–3. 311. o.; 1285: CD V/3. 259. o.; 1287: RA II/2–3. 375. o. Inkább a szalánci ostromra vonatkozhat: 1283: CDCr VI. 431. o.150 1291: RA II/2–3. 92. o. Miklós fia Demeter személyének megnyugtató azonosításához további vizs-gálatok szükségesek. Addig is hipotetikusan szóba jöhet az Aba nemzetség somosi ágából való Miklós fia Demeter (akivel kapcsolatban azonban kronológiai nehézségek merülhetnek fel), a Sártványvecse nemzetség poroszlói ágából származó Miklós fia Demeter (feltéve, hogy igazolható Aba Fintával való

— familiárisi? — kapcsolata), valamint a legvalószínűbbnek tűnő jelöltként a Balassa-ősök közé tartozó Miklós fia Demeter, vö. Karácsonyi 1995. 79–80., 941–943. o.; Zolnay 1985. 102–113. o.

zsoldos2.indd 161 2016.06.23. 9:10:46

162

Gedét, mind Szaláncot bevették,151 ez azonban nem tekinthető bizonyítottnak. A ren-delkezésre álló oklevelek csupán a várak ostromát (expugnare, expugnatio, obsidere) tanú-sítják,152 elfoglalásukról (occupatio) azonban nem esik szó.153 További kételyeket támaszt, hogy Finta bizonyosan életben volt még 1282-ben is,154 s még inkább, hogy mint az alábbiakból kiderül majd, IV. László azon év nyarán újra az Abákat uraló Északke-let-Magyarországon kénytelen hadakozni.155

A Finta ellen vezetett hadjárat, mely meglehet, eredménytelen maradt, még 1281 augusztusában véget ért, s a király szeptember l-jén már Zólyomban tartózkodott.156 Innen Biharba távozott, ahol feltűnően hosszasan időzött, október elejétől egészen az év végéig.157 Alighanem ez idő tájt került sor IV. László és egykori fogva tartója, Borsa nembéli Roland kibékülésére, mindenesetre néhány hónap múltán Roland már vajda-ként állt Erdély élén.158 Biharból a király 1282 elején az „ország közepé”-be159 mehetett, mivel a Szepességbe, ahol március közepén tartózkodott,160 Hatvanon keresztül vonult.161 A Szepességből dél felé haladva előző évi harcainak színterére, Abaújba érkezett.162

Karácsonyi szerint „IV. László innen indult seregével a kunok ellen” arra a hadjá-ratra, mely a május elején megvívott Hód-tavi csatával végződött. Álláspontja kialakí-tásában, amennyire ez megítélhető, két körülmény játszott fő szerepet. Biztosra vette egyfelől, hogy a Hód-tavi csata még szeptember eleje előtt zajlott le, másfelől pedig úgy vélte, hogy ez esetben az a március 21. és május 19. között eltelt két hónap jöhet szóba,

„amelyből IV. Lászlónak egyetlen levele sem maradt fönn”.163

Ami a második érvet illeti, Karácsonyi figyelmét elkerülte, hogy a kérdéses időszakból IV. László kancelláriájának két oklevele is fennmaradt.164 Ennél jóval fontosabb ellen-vetésre ad okot, hogy az az oklevél, amelyre Karácsonyi az első érvét alapozta, valójá-

151 Szabó 1866. 107–109. o.; Pauler 1899. II. 377. o.; Karácsonyi 1995. 38. o.; Kristó 1986a. 148. o.; Györffy 1987–1998. I. 141. o. és II. 498. o.; Szűcs 1993a. 310. o.152 1282: ÁÚO IV. 239. o.; Zichy okm. I. 51. o.; 1283: UB II. 167–168. o.; CDCr VI. 431. o.; ÁÚO IX. 276. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.); CD V/3. 207. o.; 1285: CD V/3. 259. o.; 1287: RA II/2–3. 375. o.153 Vö. ellenben az 1273. évi harcok során elfoglalt várakra vonatkozó tudósításokat, amelyekben az

„occupare”, „captum exsistere”, „occupatum esse” stb. kifejezések szerepelnek, lásd: 1273: CD VII/2. 74. o.; UB II. 37., 42. o.; CD VII/3. 73. o.; RA II/2–3. 53. o.; ÁÚO IV. 20. o. és IX. 22–23. o.; 1274: GyRTF III. 108. o. stb.154 1282: HO VI. 279. o., vö. Karácsonyi 1995. 38. o.155 Nem tekinthető a várak bevétele mellett szóló érvnek, hogy IV. László számos hívét megjutalmazta az ostromok során szerzett érdemeikért, mivel a király az 1283–1284 fordulóján sikertelenül ostromolt (vö. Pauler 1899. II. 383.) Borostyánkő alatt tanúsított szolgálatok esetében is így járt el, lásd pl.: 1284: Hazai okl. 96. o.156 RA II/2–3. 280. o.157 Okt. 6-án Szalacs mellett (prope Zoloch) ad ki oklevelet (CD V/3. 83–84. o.), dec. 24-én (RA II/2–3. 282. o.) és 31-én (HO VIII. 218–219. o., keltére lásd: RA 3124. sz.) pedig Váradon.158 Károlyi okl. I. 14–15. o.159 A fogalomra lásd: Kumorovitz 1971. 7–57. o.160 HO VI. 274–275. o., 272–274. o., RA II/2–3. 285. o.; 286–287. és 287. o.161 MES II. 151. o.162 1282. márc. 20.: HO VI. 276. o. (Szepsi), márc. 21.: US I. 142–143. o. (Száka).163 Karácsonyi 1901. 635–636. o.164 1282. ápr. 28.: HO V. 65. o. és máj. 12.: CD V/3. 111. o.

zsoldos2.indd 162 2016.06.23. 9:10:46

163

ban hamis.165 Nincs tehát ok a Hód-tavi csatát az 1282. szeptember elejét megelőző hónapokra helyezni.

IV. László Abaújból Budára ment,166 csakhamar azonban újra Északkelet-Magyaror-szágon, közelebbről „Patak vára alatt” (sub castro Potok),167 illetve „Patakon” (in Potok) találjuk.168 „Patak vára” alatt a mai Sátoraljaújhely melletti Sátorhegyen állt vár értendő, mely a pataki ispánság központjának épült a tatárjárást követően.169

Az uralkodót ugyanaz szólította Patak vára alá, ami miatt éppen egy évvel korábban Szalánc alatt tartózkodott: a várat ostromolta. A pataki kelethellyel kiadott oklevelei ugyan erről egyetlen szóval sem emlékeznek meg, ám hogy mégis így történt, azt két-ségtelenné teszi egy 1282. szeptember 3. előtt kiállított királyi oklevél utalása, miszerint Kinizsi Orod fia Guentyr Patak és Szalánc várak alatt a király oldalán harcolt (sub castro Potok et sub castro Zalanch pro fidelitate corone debita laudabiliter dimicavit).170

Szalánc és Patak együttes emlegetése az oklevélben nemcsak azt teszi világossá, hogy Patakot IV. László éppúgy ostromolta, mint Szaláncot, de azt is szerfelett valószínűvé teszi, hogy a királlyal szemben álló fél is ugyanabból a körből került ki, mint 1281-ben. További adatok híján nem állítható, hogy maga Finta védte volna a várat a király ellenében, de ez sem elképzelhetetlen. Másfelől azonban okkal feltehető az is, hogy Patakon azt a Tekus fia Istvánt ostromolta IV. László, aki — mint arról már szó esett — a nádorrá megtett Finta utódaként nyerte el az erdélyi vajda méltóságát, s így okkal tekinthető a Finta köréhez tartozók egyikének, s ezt megelőzően a pataki ispánságot is igazgatta.171 Patak ostromára vonatkozóan további adatokat tartalmaz az ország egyik bírájának memorialis oklevele, mely az év megjelölése nélkül — de bizonyosan 1282-ben172 — július 19-én kelt „Patak vár alatt”. A memorialis a peres feleknek bizonyos oklevelek bemutatására és bírságok lefizetésére „a király úr gyűlésének vagyis hadoszlá-sának quindenáját” (in quindenis residentie exercitus seu congregationis domini regis) jelölte meg határnapként, azt is megjegyezve egyúttal, hogy oklevelének kiadási ideje a meg-adott határidő nyolcadik napja.173 Mindebből kiderül, hogy egyfelől a királyi had fel-oszlásának első napja július 12. volt — tehát az ostromra minden bizonnyal júniusban került sor —, másfelől pedig, hogy a harc a király győzelmével végződött, hiszen ellen-

165 1282: ÁÚO IX. 329–330. o. Hamis voltára lásd: RA 3171. sz. (az oklevelet az uralkodói év tenné szept. 3. előttre).166 1282. máj. 19.: Károlyi okl. I. 14–15. o.167 1282. júl. 20.: RA II/2–3. 292. o. (lásd még: RA 3152. sz.), júl. 22.: ÁÚO IX. 333–334. o., aug. 5.: HO VI. 279–280. o.168 1282. aug. 5.: CDCr VI. 120. o., aug. 6.: RA II/2–3. 293. o. és CD V/3. 321. o., aug. 15.: ÁÚO IV. 379. o. (vö. RA 3155–3157., 3159. sz.).169 Détshy 1966., lásd még: Györffy 1987–1998. I. 47. o.; Szűcs 1993b.170 Történelmi Tár, 1883. 212. o.171 1273: RA II/2–3. 59. o.; 1275: HO VIII. 176. o. IV. László 1282. aug. 6-án kiadott oklevele is még pataki ispánként említi, ám korábbi — ti. az ostrom előtti — időre visszautaló módon (CD V/3. 321. o., keltére lásd: RA 3157. sz.).172 HH 138–139. és 122. sz.173 1282: Datum sub castro Potok dominica proxima ante octavam beate virginis Margarete, octavo videlicet die termini partium predictarum (BTOE 194–195. o.).

zsoldos2.indd 163 2016.06.23. 9:10:47

164

kező esetben aligha állt volna módjában gyűlést hirdetni Patakra. Maga a szóban forgó congregatio a jelek szerint az északkeleti országrész számára meghirdetett részleges gyű-lés volt, mely főként helyi birtokügyek rendbetételével foglalkozott,174 de más kérdések is napirendre kerültek.175 Miközben a király Patakon tartott gyűlést, nádora Székesfe-hérvárott az udvarnokok előkelőinek panaszait orvosolta.176 A nádori méltóságot ekkor

— már másodízben — Csák nembéli Máté fia Máté töltötte be. Elődje, Kőszegi János menesztésének időpontja és körülményei nem ismeretesek.

Még tartott a pataki congregatio, amikor IV. László hírét vette a kunok lázadásá-nak. Az 1280-ben az országba visszatért kunok vezére ez alkalommal, ha hihetünk a XIV. századi krónikakompozíció előadásának, Oldamir volt, „Kunország fejedelme” (dux Cumanie), ami azt jelzi, hogy a magyarországi kunok a tatár fennhatóság alatt élő rokonaikat hívták segítségül. Oldamir aztán — így a krónika — „ellenségként rá akart támadni Magyarországra, hogy a saját uralma alá hajtsa”.177 A kortárs Kézai nem tud Oldamirról és állítólagos terveiről, bár a kunok általa említett „tervezett álnokság”-a megerősíteni látszik a krónika értesülését.178 A fellázadt kunok, nem úgy, mint két évvel korábban — amikor is „titokban” (clandestine) vonultak ki az országból179 — raboltak és gyújtogattak, megtámadván egyebek mellett az egresi monostort is, ahol az idő sze-rint a királyi ház kincseit őrizték.180

174 RA II/2–3. 292. o. (lásd még: RA 3152. sz.); ÁÚO IX. 333–334. o.; HO VI. 279–280. o.; CD V/3. 321. o.; ÁÚO IV. 379. o. Vélhetően ide vonható még: 1282. aug. 21.: RA II/2–3. 294–295. o.; CD V/3. 116–118. o. is.175 CDCr VI. 120. o.; RA II/2–3. 293. o.; ÁÚO IV. 239–240. o. A pataki királyi congregatio nem szere-pel az intézmény Árpád-kori történetének feldolgozásában, lásd: S. Kiss 1971. 38–39., 51. o.176 1282. aug. 25.: ÁÚO IV. 243. o. Az adat értelmezéséhez lásd: S. Kiss 1971. 39. o.; Gerics 1987. 278. o.177 SRH I. 471. o., a szöveg magyar fordítása Bollók János munkája, lásd: MKI 299. o. A Hód-tavi csa-tára vonatkozó oklevelek közül egyedül az 1282. szept. 3. utánra helyezhető, Mersa fia Benedek számá-ra kiállított említi meg Oldamir (Oldomerus) nevét (HO VIII. 450–452. o.). Az oklevél diplomatikai szempontból „nem mentes a gyanútól” (RA 3179. sz.), amit fokoz, hogy narratioja Oldamir említésén kívül más motívumaiban is (pl. az ország tervezett alávetése a kun uralomnak) feltűnő rokonságban áll a krónika előadásával. Ily módon tehát ezen oklevél esetében valóban fennáll az a Blazovich által meg-fogalmazott gyanú (Blazovich 1977. 944. o.), miszerint a krónikakompozíció felhasználásával — is (vö. RA 3179. sz.) — készült hamisítványról van szó. Megjegyzendő egyébként, hogy a kunok hódító tervei-ről tudósító másik oklevél kétségtelenül hamis (CD V/3. 122–124. o., vö. RA 3200. sz.).178 75. c.: Ladislaus […] rex […] perfidiam contra eum congnoscens inter eos [sc. Cumanos] fabricare” vonult a kunok ellen (SRH I. 187. o.).179 1288: CD V/3. 410. o.180 1283: ÁÚO IX. 276–277. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.), Egresre lásd: 1283: CD V/3. 207.; 1324: MNL OL DL 70 621., vö. még: Györffy 1987–1998. I. 855–856. o. A Csanád nembéli Pongrác fia Ta-más kunok előli menekülését bőséges részletekkel elbeszélő oklevél hamis (ÁÚO IX. 384–387. o., vö. RA 3343. sz.), bár meglehet, hogy valós események emlékét őrzi.

zsoldos2.indd 164 2016.06.23. 9:10:47

165

A kunok ellen országos sereget (exercitus generalis)181 mozgósító IV. László az észak-keleti országrészről hozzá csatlakozók182 hadának élén Patakról183 sietősen délnek vonult. Útközben jelentős erők gyarapították seregét,184 mellyel végül Szegednél táborozott le,185 hogy bevárja a nyugati országrészekből érkezőket,186 köztük a királyné embereit.187 Az uralkodó szeptember 15-én még Szegeden tartózkodott,188 ezt követően azonban bő egy hónapra eltűnik a szemünk elől, hogy aztán október 23-án ismét Szegeden tűnjék fel.189

A kunokkal vívott Hód-tavi csata ezek szerint — figyelembe véve, hogy a Szeged–Hód(mezővásárhely) távolság megtételéhez a királyi seregnek legfeljebb egy-két napra lehetett szüksége — valamikor 1282. szeptember 17. és október 21. között zajlott le.190 Mivel az ütközetre kétségtelenül 1282-ben került sor, s nem feltétlenül szeptember 3. előtt — mint azt Karácsonyi egy általa hitelesnek tartott hamis oklevél alapján vélte191

—, ezért a közelebbi időpont meghatározásában elsőbbséget kell biztosítani IV. László itineráriumának, melynek adatai a leghatározottabban támogatják ezt a keltezést.192

181 1283: RA II/2–3. 311. o.182 1283: RA II/2–3. 326. o.; Hazai okl. 160. o.;1284: CD V/3. 250–251. o.; HO VI. 312. o.; 1285: RA II/2–3. 360. o.; ÁÚO XII. 160. o. (keltére lásd: HH 76–77., 129. sz.); 1287: RA II/2–3. 375. o.; 1288: CD V/3. 410. o.; 1290: ÁÚO XII. 496–497. o., vö. még Kézai tudósításával: SRH I. 187. o.183 Azt, hogy a hadjáratra a király Patakról indult el, nemcsak az támasztja alá, hogy Patak után a követ-kező ismert tartózkodási helye Szeged (1282. aug. 15.: Patak [ÁÚO IV. 379. o.], ill. szept. 4.: Szeged mel-lett [BTOE 201. o.]), hanem az is, hogy a Hód-tavi csatában ott harcoltak a Baksa nembéli Simon-fiak (1284: CD V/3. 250–251. o.), akik a pataki gyűlésen is részt vettek (1282: CD V/3. 321. o.).184 1285: CD V/3. 259. (vö. SRH I. 472. o.); 1289: Székely okl. 22. o.; 1292: ÁÚO V. 67. o.185 1282. szept. 4.: prope Zeguedinum (BTOE 201. o.).186 1283: ÁÚO IX. 276–277. o. (keltére lásd: RA 3220. sz.); RA II/2–3. 311. o.; 1284: HO VI. 303. o. (kétes hitelű, lásd: RA 3324. sz.); RA II/2–3. 342. o. (kétes hitelű, lásd: RA 3330. sz.); Új Magyar Mú-zeum, 2. (1851–1852) 205. o. (5. sz. jegyz.); 1287: ÁÚO XII. 453. o.; 1289: Hazai okl. 116–117. o.187 1284: HO VI. 306–308. o.; CD V/3. 215. o.; 1288: ÁÚO XII. 470. o.188 CDCr VI. 534–535. o.189 ÁÚO IX. 391. o. (keltére lásd: RA 3184. sz.).190 A keltezéssel kapcsolatban megemlítendő, hogy az a minden bizonnyal királyi oklevél, mely az év megjelölése nélkül okt. 18-án kelt a bihari Esztár (vö. Györffy 1987–1998. I. 615–616. o.) mel-lett (RA II/2–3. 300. o.), nem szükségképpen helyezendő 1282-re. Borsa Iván azért tette erre az idő-pontra az oklevelet — mely megítélése szerint IV. László és III. András királyé egyaránt lehet —, mert

„IV. László 1282 októberében Szeged vidékén járt, III. Andrásnak viszont október hónapban a Tiszántú-lon vagy a Tisza vidékén kelt oklevele nem ismeretes” (RA 3183. sz.). Ha az oklevél IV. Lászlóé, akkor va-lószínűbbnek tűnik, hogy 1281-ben kelt, amikor is a király okt. 6-án Szalacs mellett (CD V/3. 83–84. o.) keltez, következő ismert oklevelét pedig dec. 24-én Váradon adja ki (RA II/2–3. 282. o.). E megoldás mellett szól, hogy Esztár Szalacs és Várad között — némi kitérővel — útba esik, míg 1282-ben egy Sze-ged–Esztár–Szeged útvonalat — a Hód-tavi csata ügyétől függetlenül is — nehéz lenne megmagyaráz-ni. Másfelől azonban nem lehet egyértelműen kizárni annak lehetőségét sem, hogy az oklevél mégiscsak III. Andrásé. 1294-ben ugyanis, a Borsák elleni hadjárat idején, III. András szept. 6-án Adorján vára alól keltez (ÁÚO X. 145–148. o.), ezt követően több kelethely nélküli oklevele ismeretes (RA 3989–3994. sz.), majd nov. 14-én az uralkodó az abádi révnél állít ki oklevelet (RA II/4. 140. o., keltére lásd: RA 3995. sz.). Az adatok ezen sorozatába a kérdéses oklevél zökkenőmentesen beilleszthető, annál is in-kább, mert Esztár az Adorján–Abád útvonal mellett fekszik.191 Karácsonyi 1901. 35–36. o. A hamis oklevél: ÁÚO IX. 329–330. o. (vö. RA 3171. sz.).192 IV. László 1282. évi őszi szegedi tartózkodásának és a Hód-tavi csatának az összefüggésére már Zsótér Rózsa is felfigyelt, ám nem tulajdonított neki perdöntő jelentőséget (Zsótér 1991. 39. o.).

zsoldos2.indd 165 2016.06.23. 9:10:47

166

A heves küzdelmet hozó csata, amint közismert, IV. László seregének győzelmével ért véget. A kunok egy része az országhatárokon túlra menekült,193 a többiek — mint Kézai írja — „úgy meghunyászkodtak, hogy szívük félelmében alig mertek a király sze-mébe nézni”.194 Az ütközetet követően IV. László visszatért Szegedre, ahol részint elin-tézte a kunok lázadása miatt félbeszakadt pataki gyűlésről hátramaradt ügyeket,195 részint újabb, most már országos gyűlést (congregatio regni)196 tartott. Ennek bevégezte után a

„vitéz Józsué”-ként ünnepelt197 IV. László visszatért országa szívébe, Budára.198

A Fülöp pápai legátus által támasztott „kun kérdés” megoldásában a Hód-tavi csatának csupán csekély szerep jutott: a kunok kereszténységre térése, beilleszkedésük a középkori magyar királyság társadalmi szerkezetébe és intézményrendszerébe még jó másfél évszá-zad csendes fejlődésének eredményeként ment végbe.199 Az ütközet mégsem mondható jelentéktelen epizódnak. Lezárta ugyanis azt a hároméves, Téténytől a Hód-tóig ívelő kitérőt, amely megakasztotta a királyi hatalom helyreállításának 1277-ben, IV. László nagykorúsításával megindult folyamatát. A jelek szerint valójában már 1282 nyarán, tehát még a kunok lázadása előtt, megindultak a tárgyalások a király és Lodomér eszter-gomi érsek között az ország bajainak orvoslásáról,200 tényleges lépésekre azonban csak a Hód-tavi győzelem után kerülhetett sor.

1283-ban az új év új reményekkel köszöntött Magyarországra.

193 1285: CD V/3. 259. o.; 1290: ÁÚO XII. 496–497. o., vö. még: SRH I. 187., 472. o.194 SRH I. 187. o., a szöveg magyar fordítása Bollók János munkája, lásd: MKI 157. o.195 Az újabb szegedi tartózkodásának idejéből fennmaradt első oklevele ugyanis a „hospites nostri de Wyhel prope castrum Potok” birtokügyével foglalkozik (ÁÚO IX. 391. o., keltére lásd: RA 3184. sz.).196 HO VI. 260–261. o. (keltére lásd: RA 3185. sz.); BTOE 201. o. A szegedi gyűlésre lásd még: S. Kiss 1971. 39–40. o.; Szűcs 1993a. 312. o.197 SRH I. 471. o.198 Hazai 95. o. (keltére lásd: RA 3187. sz.).199 Györffy 1953. 260–275. o.200 Szűcs 1993a. 311–313. o.

zsoldos2.indd 166 2016.06.23. 9:10:47

167

KASSA TÚSZAI

Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájáról

Kassa lakosai 1311 szeptemberének első napjaiban rátámadtak a városukban időző Aba nembéli Dávid fia Amadéra, s a forrásainkban hol „zavargás”-ként (tumultus), hol „csa-ta”-ként (conflictus) említett1 összecsapás során a magát rendszerint nádornak címeztető oligarchát megölték, kíséretének több tagját pedig foglyul ejtették. A gyilkosság pon-tos indítékai és körülményei nem teljesen világosak, következményei viszont közismer-tek. Az északkeleti országrész politikai stabilitását eladdig az I. Károlyt — vélhetően a kezdettől, 1301-től — királyául elismerő Amadé hatalma biztosította, s a halálával elő-állt helyzet sürgős intézkedést követelt az uralkodótól. A helyszínre küldte tehát Tamás esztergomi érseket és István veszprémi püspököt, akik Márton egri püspök közreműkö-désével megegyezést közvetítettek Amadé özvegye és fiai, valamint Kassa városa között. A főpapok politikai missziójával kapcsolatban fennmaradt oklevelek2 nem sok kétsé-get hagynak afelől, hogy I. Károly a konfliktusban a kassaiak oldalára állt, s fő törekvése az egykor Amadét uraló területek nagy részének közvetlen királyi ellenőrzés alá vonása volt. Bár az Amadé-fiak kénytelen-kelletlen elfogadták a rájuk kényszerített feltételeket, utóbb a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Az Amadé-fiak ezen — első — lázadása során került sor 1312. június 15-én a nevezetes rozgonyi csatára, melyben véres küzde-lem után I. Károly serege diadalmaskodott, s az Amadé-fiak nem sokkal vereségük után meghódoltak a királynak.3

Az Amadé meggyilkolása miatt kitört viszály elcsendesítésére hivatott szerződés egye-bek mellett arról is rendelkezett, hogy a béke biztosítékául Kassa városa negyvenhét túszt (obses) kapjon, s a túszadók nevét mind Amadé özvegyének és fiainak 1311. október 3-i, mind Márton egri püspök ugyanazon a napon kelt oklevele felsorolja. A nevekkel Márton püspöknek az egri káptalan által október 8-án átírt — előző napról keltezett — oklevelében is találkozunk, viselőiket azonban ez alkalommal a szerződő felek között, az Amadé-fiakhoz „tartozó nemesek”-ként (nobiles ad eos spectantes, seu de illa societate existentes) említik. A dolog jellegéből fakadóan világos tehát, hogy a névsor voltaképpen az Amadé-territórium jelesebb rokonságainak tagjairól tájékoztat: olyan személyekről, akikkel kapcsolatban okkal merülhet fel a gyanú, hogy ahhoz a körhöz tartoztak, amely-ből Amadé bizalmasai, vezető familiárisai kerültek ki. S bár e felismerés rég felmerült

1 1311: RDES I. 914. sz.; 1312: MNL OL DL 68 680.2 Az ügyre vonatkozóan négy oklevél maradt ránk: 1311. okt. 3-i kelettel Amadé nádor özvegyének és fiainak, valamint Márton egri püspök oklevelei, melyeket okt. 7-én Márton püspök egy újabb oklevele követ, s ez utóbbit okt. 8-án az egri káptalan is átírja. Az oklevelek levéltári és könyvészeti adatait lásd: AOklt III. 150., 151., 154–155. sz., vö. RDES I. 914–915., 917–918. sz.3 Az események összefoglalását legújabban lásd: Kristó 1978b. (passim); Engel 1988b.

zsoldos2.indd 167 2016.06.23. 9:10:47

168

a magyar történetírásban,4 a névsorokban szereplő személyek módszeres és teljes körű azonosítására mindmáig nem került sor. A kassai gyilkossággal és következményeivel foglalkozó szakirodalom csupán néhány személy kilétének meghatározására vállalko-zott,5 s az eddigi eredmények, mint azt látni fogjuk, nem minden esetben helytállóak.

A középkori forrásokban említett személyek azonosítása korántsem egyszerű feladat, s kiváltképp nem az, ha az ilyen irányú kutatás forrásbázisául szolgáló okleveles anyag nemcsak töredékes, de jórészt feltáratlan is.6 Márpedig a Kassának túszokat adó sze-mélyek névsorát tartalmazó oklevél első közzététele7 után jó egy évszázadon át ez volt a helyzet, s ilyenformán a névsorokban szereplő személyek azonosítása terén tapasztalható óvatos tartózkodás érthető és indokolt volt. Ez a helyzet akkor változott meg alapvetően, amikor 1963-tól fogva napvilágot láttak Györffy György monumentális vállalkozásának, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának kötetei.8 A munka jelentőségét aligha szükséges bizonygatni, szempontunkból mindazonáltal említést érdemel, hogy az első kötetben található Abaúj megyei anyagnak köszönhetően ma már olyan részletes isme-retekkel rendelkezünk az Amadé-territórium szívéről, amelyek nélkül valóban szerfelett kétséges vállalkozás lett volna a túszadó személyek teljes körű azonosítására tett minden korábbi kísérlet. Hogy a túszadók jelentős hányada ezen megye birtokosai közül került ki, eleve feltételezhető volt,9 s e sejtést az alábbiakban igazolni is fogjuk. Az Amadé-ter-ritórium ugyanakkor Abaúj mellett Északkelet-Magyarország jó néhány más megyéjére (Bereg, Sáros, Szabolcs, Szepes, Torna, Ung, Zemplén) is kiterjedt részben vagy egészben.10 Az azonosítási kísérletnek, ezen — Györffy György történeti földrajzában az egyetlen Bereg kivételével még fel nem dolgozott — megyékből való túszadók esetében is jó esélyei van-nak annak az utóbbi évtizedben megindult két forráskiadvány-sorozatnak köszönhetően, amelyek az Anjou-kor levéltári forrásait dolgozzák fel. Vincent Sedlák a mai Szlovákia területére,11 Kristó Gyula és munkatársai pedig az Anjou-kori Magyarország egészére össze-gyűjtött okleveles anyag12 — teljes szöveggel, illetve regesztában való — kiadására vállal-koztak. A két sorozat eddig megjelent kötetei részint átfedik, részint kiegészítik egymást, s – legalábbis ami az Aba-territóriumot illeti — összességükben az 1301 és 1324 között eltelt közel negyedszázad teljes forrásanyagát feltárják.13

Az ily módon rendelkezésre álló forrásbázis birtokában immár a siker reményében lehet belevágni a túszadó személyek azonosításának aprólékos munkájába. A vizsgá-

4 Lásd pl.: Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978. 60. o.; Engel 1988b. 98. o.5 Csoma 1911. 90. o.; Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 60–63. o. Lásd még Karácsonyi János máig alap-vető genealógiai összefoglalásának (Karácsonyi 1995.) alábbiakban idézendő helyeit.6 A kérdés módszertani áttekintését lásd: Engel 1993.7 Tutkó 1861. 207–211. o.8 Györffy 1987–1998. I–IV.9 Vö. Kristó 1978b. 63. o.10 Kristó 1973. 75. o., vö. még: Engel 1988b. (térkép a 96–97. o. között).11 RDES I. (1301–1314) és II. (1315–1323).12 AOklt I–IV., VII–VIII., XI. 13 Az alábbiakban mindazon oklevelek esetében, ahol ez lehetséges, az előző két jegyzetben említett ki-adványokra hivatkozom.

zsoldos2.indd 168 2016.06.23. 9:10:47

169

lat során szükségképpen célszerű bizonyos előfeltevésekkel élni. A körülmények isme-retében nyilvánvaló, hogy az „ideális” túszadó olyan személy lehetett, aki Aba Amadé (illetve fiai) rokona és/vagy familiárisa volt, de legalábbis az Északkelet-Magyarország nagy részét felölelő Amadé-territórium jelentősebb és tekintélyesebb birtokosai közé tar-tozott. Az e két szempont alapján ide vonhatóak köre magától értetődően bizonyos mér-tékig fedi egymást. Hasonlóképpen alkalmas jelöltnek számítanak mindazok, akik az 1312 körüli években az Amadé-territórium politikai és katonai eseményeinek résztve-vői voltak, közülük is elsősorban az Amadé-fiak oldalán felbukkanók. Nem zárhatók ki ugyanakkor a túszadók közül azok sem, akik I. Károly pártján szerepelnek, hiszen az Amadé-fiakkal kötött szerződés kifejezetten előírta, hogy az egyezség megsértése esetén a túszadók az Amadé-fiakat elhagyva a király táborához csatlakozzanak, s indokolatlan lenne elvetni a lehetőségét, hogy egyes esetekben ez így is történt.

Mindezek után lássuk tehát a túszok, illetve a túszadók névsorát!1. János mester fia Jakab: kétségtelenül azonos Aba nembéli Amadé unokájával. Későbbi

sorsa ismeretlen.14

2. Amadé nádor fia Domokos: A név nem igényel további magyarázatot. Amadé ezen fiának későbbi sorsa nem ismeretes.15

3. Donch mester rokonai közül egy: kétségtelenül azonos a Balassa család ősei közül való Domokos fia Donch mesterrel. Személye, rokonsága, kapcsolata az Abákkal és az 1312 körüli években játszott szerepe közismert; itt szükségtelen részletezni.16

4. Demeter nővérének fiai közül egy: kétségtelenül azonos a Balassa család ősei közül való Miklós fia Demeterrel, az előbb említett Donch mester nagybátyjával, s a kor ugyanolyan jól ismert alakja, mint unokaöccse. Nővérének férje Merse fia Pous volt.17

5. György fia János mester: kétségtelenül azonos Aba nembéli (somosi) I. György fia II. Jánossal. Már 1285-ben szerepel fivére, Péter — a későbbi újvári ispán — oldalán, amikor Péter és az 1285. évi tatár betörés során elesett harmadik testvér, Ivánka érde-meiért megkapták IV. Lászlótól a Sáros megyei Veresalma (Werusalma) földet. Péter és János III. András oldalán harcoltak az 1291. évi osztrák hadjáratban, s ők építtették 1304 előtt Sáros megyében Somos — utóbb Kőszegnek nevezett — várát. János 1304-ben I. Károly oldalán részt vett a csehországi hadjáratban. Utóbb azonban a király megfosz-totta a Bereg megyei Királypapi (Keralpopa) birtoktól, alkalmasint azért, mert 1312-ben a rokon Amadé-fiak oldalára állt. Mindenesetre legkésőbb 1317-re újra I. Károly hűségére tért, s jelen volt a Komáromot Csák Máté ellenében ostromló királyi seregben. Itt szer-zett érdemeiért a király neki adta az „Újvár megyei” (sárosi) Zsidópatak (Sydoupataka)

14 Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 46., 60. o.15 Az előző jegyzetben idézett helyek.16 Zolnay 1937.; Kristó 1973. 79–80. o.; Kristó 1978b. 60–62. o.; Zolnay 1985. 83–169. o., különösen: 118–129. o.17 Az előző jegyzetben idézetteken kívül lásd még: Zolnay 1935. 35–37. o. és 1277: ÁÚO IV. 91. o.

zsoldos2.indd 169 2016.06.23. 9:10:48

170

falujának keddi vásárát, itteni jobbágyainak a kassai és gölnicbányai királyi hospesek szabadságát adományozta. 1319-ben Királypapi birtokot is visszakapta.18

6. Synka: kétségtelenül azonos Tamás fia Sinka mesterrel, a Sáros megyei Sebesi csa-lád ősével. 1291-ben nagybátyja, Baksa nembéli (sóvári Sós) Simon fia György oldalán részt vett III. András ausztriai hadjáratában, és Bécs alatt kitüntette magát. 1299-ben már állt Sárosban Sebes(kő) nevű vára. 1307-ben Aba Amadénak adta a III. Andrástól 1300-ban adományul nyert Sáros megyei Ásgut (Asguth) birtokát, s cserébe megkapta Sebes egy részét (Felsebes). Az Amadé-fiak első lázadása idején, szembefordulva velük, I. Károly oldalán harcolt: részt vett Kassa védelmében, Sáros ostromában és a rozgonyi csatában. Ezt követően is megmaradt az uralkodó hűségén, s 1315-ben a Kőszegi János tolnai Nyék várát ostromló királyi sereg tagja volt. Királyi szolgálatban érte a halál: 1321-ben Trencsén ostromakor esett el.19

7. Egyed: azonosításakor több jelölt merülhet fel. Elvileg elképzelhető lenne, hogy az Abaúj megyében birtokos Bárca nembéli Moyta fia Egyedről van szó, ennek azonban ellentmond, hogy nem tudunk ezen Egyed gyermekeiről, jóllehet az egyezményben sze-replő Egyed a fiát adta túszul a kassaiaknak. Inkább az Aba nemzetség somosi ágából való Egyedről lehet tehát szó, kérdés azonban, hogy melyikről. A rokonságban az idő szerint két Egyed szerepelt: György fia Péternek és ugyanezen Péter másik fiának, János-nak a fia. Olyan adat nincs, amely a kérdést egyértelműen eldönthetné, mivel azonban valószínűtlen, bár nem lehetetlen (vö. 24–25. sz.), hogy az apa, György fia János (vö. 5. sz.) és a fia — tudniillik Egyed — is a túszadók között lenne, kézenfekvő arra gon-dolni, hogy a család másik ágához tartozó Péter fia Egyed volt a túszadó.20

8. Kayl: kétségtelenül azonos Aba nembéli (Somosi) I. Miklós fia Kajollal. Forrása-inkban ritkán szerepel: 1304-ben unokafivéreivel, Péter fia György fiaival osztozkodott birtokaikon, 1319-ben és 1322-ben pedig királyi emberként említik.21

9. Rykolfus (Márton egri püspök 1311. október 7-i oklevelében: Rikolfus fia Rikolfus): kétségtelenül azonos „szepesi” Rikalf ispán fia Rikalffal, a Tarkői család ősével. Fivére, Kakas már igen korán I. Károlyhoz állt: részt vett Szepesvár (1304) és Esztergom (1306) ostromában. Rikalf 1306-ban testvéreivel osztozván egyebek mellett Tarkő várat (Sáros m.) kapta, melynek építtetője feltehetően apja volt. Az Amadé-fiak lázadásakor Rikalf egyik fivére, Henrik Sáros várát védte a királyi sereggel szemben, maga Rikalf

18 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1285: RA II/2–3. 360–361. o.; 1291: HO VI. 373. o.; 1304: AOklt I. 678. sz.; Engel 1996. I. 349. o.; 1317: AOklt IV. 601–602. sz., vö. 1288: CD V/3. 398. o.; 1319: RDES II. 441. sz., vö. Györffy 1987–1998. I. 546–547. o.19 1299: CD VI/2. 213–215. o., vö. még: Engel 1996. I. 407. o.; 1300: CD VI/2. 258–260. o.; 1307: AOklt II. 122. sz., vö. 1317: AOklt IV. 598. sz.; 1315: AOklt IV. 185. sz.; 1322: RDES II. 747. sz.; 1323: AOklt VII. 211. sz. Személyére és a Baksákkal való kapcsolatára lásd még: Zsoldos 1998b. 20 Györffy 1987–1998. I. 64–67. o.; 1314: AOklt III. 724. sz.; Engel 1995. (a kéziratos munka időközben megjelent, itt és a továbbiakban ez utóbbi változatra hivatkozom: Engel 2001a. [Aba nem 12. Somosi 1. és 3. tábla.]) Karácsonyi 1995. 44. o. (megjegyzendő, hogy Engel Pál az előbbiekben idézett munkájában az Aba nembéli Somosiak genealógiáját — bizonnyal helyesen, vö. 1301: AOklt I. 148. sz. — módosí-totta, s e szerint a Karácsonyinál szereplő I. János és II. János felcserélendők egymással); 1318: RDES II. 412. sz.; 1320: RDES II. 578. sz.; 1321: RDES II. 733. sz.; 1323: AOklt VII. 496. sz. stb.21 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1304: AOklt I. 678. sz.; 1319: RDES II. 426. sz.; 1322: RDES II. 785. sz.

zsoldos2.indd 170 2016.06.23. 9:10:48

171

viszont az ostromló had tagja volt, s Rozgonynál is I. Károly oldalán harcolt. Az ural-kodó szolgálatában szerzett érdemeiért több adományban részesült, egyebek mellett meg-kapta az Amadé-fiakkal tartó Apc nembéli Kécsiek birtokait.22

10. Marhard fia Pál: Kétségtelenül azonos Aba nembeli (Aszalai) Marhard fia Pállal. Már 1282-ben említik. Bizonyosra vehető, hogy ő volt Amadé nádor azon Pál nevű albí-rája (iudex curie), akire az 1305 és 1310 közötti évekből vannak adataink, s pecsétje után ítélve minden bizonnyal ő volt az a Pál nevű (aba)újvári ispán is, akinek működése az 1304 és 1311 közötti évekre tehető. Az abaúji ispánság élén fivére, az I. Károly párthí-veként ismert Mihály váltotta fel, aki egyébként az Amadé meggyilkolását követő egyez-kedésekben is szerepelt mint a két október 3-i, illetve az október 7-i oklevelek megpe-csételője. Mindazonáltal Pál is a király hűségére térhetett, mert Mihály és Pál 1318-ban együtt tűnik fel Druget Fülöp bírótársai között.23

11. Uza mester: azonosításakor felmerülhetne ugyan Tolcsva nembéli Uz fia Uza, aki I. Károly bizalmas híve és — talán — a Zemplén megyei Solymos várának építtetője volt, ám Csoma József a Márton egri püspök október 3-i oklevelén függő pecsétje alap-ján Balog nembéli (Atfi) Konrád fia Uzával azonosította. A nemzetség ezen ága utóbb Csák Mátéhoz csatlakozott, s ezért I. Károly elkobozta birtokaikat, köztük Balog várát (Gömör m.). Uza rokonsága egyébiránt az abaúji Szászfán is birtokolt.24

12. Budun (október 7.: Bodon fiai: Donch, Máté és János): kétségtelenül azonos Aba nembéli (györkei) I. György fia Bodonnal. Már 1284-ben említik. Fiai (Dénes, Domo-kos, Mátyás, János, György, Miklós, Mihály, László) 1304-től szerepelnek, amikor is apjukkal együtt egy birtokrészt szerviensüknek adtak, s az adomány Amadé nádor általi megerősítését is ígérték. 1312-ben a lázadó Amadé-fiakkal tartottak: a rozgonyi csata előtt györkei birtokukon megölték I. Károly emberét, s az ütközetben is a király ellen harcoltak. I. Károly megfosztotta őket minden birtokuktól, amelyek közül a Zemplén megyei Helmecet Ákos nembéli Mikcsnek adományozta.25

13. Boda (október 7.: Konrád fia Boda): kétségtelenül azonos a Zemplén megyében birtokos (kis)tárkányi Boda család — egyik — ősével. Már apja, Boda fia Konrád kap-

22 1306: AOklt II. 47. sz.; 1307: AOklt II. 256., 272. sz.; 1308: AOklt II. 436. sz.; 1306: AOklt II. 20. sz. (vö. Engel 1996. I. 440. o.; Engel 1988b. 100–101. o.); 1312: AOklt III. 308., 317. sz.; 1323: AOklt VII. 265. sz.; 1327: AOklt XI. 212. sz. Személyére és rokonságára lásd még: Berzeviczy 1894. 414–425. o. Megjegyzendő, hogy feltehetően ezen Rikolfra vonatkoztatható az a vélekedés, miszerint a túszadók kö-zött Tekele nembéli személy is lenne (vö. Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 62. o.), ez azonban egy okle-vél (AOklt III. 222. sz.) téves értelmezésén alapul.23 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1282: RA II/2–3. 292. o. (keltére lásd: RA 3152. sz.); 1305: AOklt I. 706. sz.; 1307: AOklt II. 161., 176. sz.; (1310 k.): RDES I. 775. sz.; 1314: AOklt III. 790. sz., vö. még: (1306): CD VI/2. 343. o. (keltére lásd: 1306: AOklt II. 15. sz.); (é. n.): RDES I. 529–531., 698., 724. sz. (az ez utób-bin lévő pecsét fényképét lásd: RDES I. Appendix sigillorum photographica, 30. sz.), keltükre vö. Engel 1996. I. 94. o.; Engel 1988b. 99–100. o.; 1318: RDES II. 317. sz.24 1312: AOklt III. 358. sz.; Engel 1996. I. 414. o.; Csoma 1911. 92. o. (pecsétjének fényképét lásd: RDES I. Appendix sigillorum photographica, 29. sz.); 1323: AOklt VII. 89. sz.; Györffy 1987–1998. I. 143. o.25 Karácsonyi 1995. 44. o.; Kristó 1973. 79. o.; Kristó 1978b. 83. o.; 1284: ÁÚO X. 70–71. o. (keltére lásd: HH 78–79., 142/a. sz.); 1304: AOklt I. 585. sz., vö. még: 1306: AOklt II. 14–15. sz.; 1323: AOklt VII. 587. sz.

zsoldos2.indd 171 2016.06.23. 9:10:48

172

csolatban állhatott az Abákkal, hiszen 1282-ben a szintén a túszadók között említett Mar hard fia Pál (vö. 10. sz.) által állított fogott bíróként említik. Maga Boda 1312-ben azon személyek között szerepel, akik 1311-ben, közvetlenül Amadé halála után, felprédálták a Káta nembéli „Beregi” János és fiai Csaroda (Churnauada) nevű bir-tokát. Ebből sejthető, hogy a lázadáskor az Amadé-fiakhoz csatlakoztak, amit iga-zol, hogy I. Károly elkobozta birtokaikat, melyeket csak 1315-ben, korábbi hűtlenségü-ket megbocsátva, adott vissza nekik. A királyi kegyelem kieszközlésében talán szerepe lehetett Károly hívének, Gutkeled nembéli (Bátori) Bereck fia Jánosnak is, akinek nővé-rét utóbb Boda feleségeként említik.26

14. Benedek fia László: azonosításakor több jelölt is felmerülhet. Az 1323-ban említett Abaúj megyei birtokos, Szendi Benedek fia László, jelentéktelensége miatt, kevéssé vehető számításba. Ákos nembéli (Bebek) I. Detre fia Benedek László nevű fia már inkább szóba jöhetne, csakhogy a rá vonatkozó adatok nem támogatják ezt a megoldást. Így a legva-lószínűbben a Zemplén megyében birtokos Martonos fia Benedek fiával, Agárdi Lász-lóval lehet azonosítani. Ezen László fivérével, Donch-csal együtt 1311 előtt fogságban tartotta (Borsa nembéli) Beke szerviensét, (Komorói) Roland fia Sándort, s ez a tet-tük — mint azt látni fogjuk — pontosan beleillik az Amadé-fiak politikájába (vö. 27. sz.). 1323-ban viszont az említett Roland másik fia, Tamás tett esküt arra, hogy 1315-ben Bekével együtt nem hatalmaskodott László egyik birtokán. László még 1329-ben is élt, ekkor a Szabolcs megyei Veresmart határosaként említik.27

15. „Churké”-nek mondott István: kétségtelenül azonos Aba nembéli Izsák fia „Csirke” Istvánnal, aki már 1291-ben szerepel. 1307-től elfoglalva tartotta a szepesi prépostság Felida és Zsebes (Abaúj m.) birtokait, 1310-ben viszont ő tiltotta el az Amadé-fiakat (Jánost, Mik-lóst és Lászlót) széplaki birtokrésze elfoglalásától, így kapcsolatuk nyilván nem volt fel-hőtlen. Arra nincs adat, hogy 1312-ben bármely oldalon részt vett volna a katonai esemé-nyekben, mindenesetre 1319-ben még élt. Valószínűnek tűnik, hogy fiai 1317-ben részt vettek az Amadé-fiak újabb lázadásában, s ennek leverése után — s nem 1312-t köve-tően — menekültek Lengyelországba. 1323-ban I. Károly bocsánatát elnyerve fiai visz-szakapták Ida és Pályi (Abaúj m.) nevű birtokaikat.28

16. Aladár fia Jakab: kétségtelenül azonos Csete fia (forrói) Aladár egyik fiával. Az ere-detileg a Fejér megyei Mohán birtokos Aladár Erzsébet ifjabb királyné tárnokmestere-ként 1262-ben kapta meg István ifjabb királytól az Abaúj megyei Forrót öt további falu-ból álló uradalmával. 1309-ben királynéi udvarispán volt, s az évben azon bárók között említik, akik Gentilis pápai követ előtt elismerték királyukul I. Károlyt. 1309-ben átengedte Jakab nevű fiának bizonyos Bereg megyei birtokait, más jószágait pedig fel-

26 1282: RA II/2–3. 292. o.; 1312: AOklt III. 214. sz. (vö. Györffy 1987–1998. I. 536. o.); 1315: AOklt IV. 140. sz.; 1323: AOklt VII. 656. sz. (lásd még: 1324: AOklt VIII. 442. sz.).27 1323: AOklt VII. 459. sz. (vö. Györffy I. 144–145. o.); Karácsonyi 1995. 114–115. o.; 1307: AOklt II. 186. sz.; 1318: RDES II. 301. sz.; 1320: RDES II. 525. sz.; 1327: AOklt XI. 63., 69., 418., 583. sz.; Engel 2001a. (Agárdi-rokonság 1. tábla: Agárdi); 1311: AOklt III. 19. sz. (vö. 1311: AOklt III. 20. sz.); 1323: AOklt VII. 415. sz. (vö. uo. 273. sz.); 1329: Zichy okm. I. 327. o.28 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1291: HO VI. 366–367. o.; 1307: AOklt II. 238. sz. (vö. 1324: AOklt VIII. 22. sz.); 1310: AOklt II. 1024. sz.; 1319: RDES II. 466. sz.; 1323: AOklt VII. 536. sz.

zsoldos2.indd 172 2016.06.23. 9:10:48

173

osztotta két fia, Aladár és Jakab között. 1310-ben Aladár fiai Amadé nádor előtt peres-kedtek. Bizonyosra vehető, hogy az az Aladár fia Jakab, akit a XIV. századi krónika-kompozíció szerzője a királyi hadnak a rozgonyi csatában elesett tagjai között sorol fel, azonos ezen Forrói Aladár fia Jakabbal.29

17. Aladár (október 7.: [az előbb tárgyalt] Aladár fia Jakab testvére): kétségtelenül azo-nos Csete fia Aladár másik fiával. Feltehető, hogy fivéréhez, Jakabhoz hasonlóan Ala-dár is I. Károly király oldalán harcolt Rozgonynál, bár erre adat nincs. Az viszont bizo-nyos, hogy 1312 végén még élt. További sorsa ismeretlen, fia, Miklós 1334-ben szerepel.30

18. Pongrác (október 7.: László fia Pongrác): bár Karácsonyi János nem utalt rá, kétség-telenül azonos a Bogátradvány nembéli (Cseleji) László fia Pongráccal. Már 1300 előtt említik, amikor is hatalmaskodását vizsgálják. 1309-ben Amadé nádor előtt egyez-kedett a szerencsi egyház kegyurasága felett, s más alkalommal is pereskedett Amadé előtt. Pongrác 1312-ben kitartott az Amadé-fiak oldalán, s a jelek szerint a rozgonyi csa-tában esett el a király ellen harcolva. Tudjuk ugyanis, hogy abban részt vett és élete végéig megmaradt a hűtlenségben; s 1312-ben már özvegyét említik.31

19. „Churba”-nak mondott Miklós: minden kétséget kizáróan azonos a Tekes rokonsá-gához tartozó Ládi Pós fia „Csorba” Miklóssal, akinek Csorbakő vár (Borsod m.) épít-tetése tulajdonítható. Kérdéses viszont, hogy az Újvár megyei szolgabíróként szereplő

„Baksai Csorba Miklós”-t említő adatok rá vonatkoztathatóak-e.32

20. Gyula (október 7.: Gyulas helyett és nevében atyafia, Bozteh-i Salamon fia Gergely): kétségtelenül azonos Básztély nembéli (rozgonyi) Rénold fia Gyulával. Apja, Rénold Esztergom megyei királyi szerviensből küzdötte fel magát az ország nádorává. V. István királytól 1270-ben kapta adományul az Abaúj megyei Rozgonyt több más Sáros, Szabolcs és Zemplén megyei birtokkal együtt. Az ekkor elnyert Csicsva birtokon (Zemplén m.) vagy ő, vagy a túszadók között szereplő fia, Gyula építtette Csicsva várát. Gyula korán I. Károly hívéül szegődhetett, mert több szerviense részt vett — alkalmasint urukkal együtt — 1304-ben I. Károly csehországi hadjáratában. Amadé kíséretében személye-sen is jelen volt az oligarcha meggyilkolásakor, s egyik szerviense saját lovának átadásá-val tette lehetővé menekülését. Az Amadé-fiak lázadásakor bizonnyal I. Károly oldalára állt, hiszen a király egy nappal a rozgonyi csata előtt, június 14-én állíttatott ki okle-velet arról az adományról, melyet Gyula tett egyik szerviense javára. A továbbiakban

29 1262: ÁÚO VIII. 33–34. o.; Györffy 1987–1998. II. 395. o.; 1309: AOklt II. 793., 668., 794. sz.; 1310: AOklt II. 960. sz.; SRH I. 489. (vö. még: Kristó 1978b. 78. o.).30 1312: AOklt III. 410. sz. (lásd még: Györffy 1987–1998. I. 81. o.). Megjegyzendő, hogy téves az a fel-tételezés, mely szerint Aladár és az előző szám alatt tárgyalt fivére, Jakab Gutkeled nembéli (várdai) Ala-dár fiai lennének (vö. Makay 1975. 11. o.; Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 62. o.), annál is inkább, mert Várdai Aladárnak nem voltak Aladár és Jakab nevű fiai.31 Vö. Karácsonyi 1995. 273–274. o.; (1290–1300 k.): HO VII. 316–317. o.; 1309: AOklt II. 712. sz.; 1312: AOklt III. 351., 415., 416. sz.; 1321: RDES II. 622. sz.; 1323: AOklt VII. 371. sz.; 1327: AOklt XI. 540. sz., vö. Kristó 1978b. 83. o.32 Engel 2001a. (Tekes rokonsága 1. tábla: Tornai, Ládi), vö. még: Engel 1996. I. 296. o.; Györffy 1987–1998. I. 784. o. és 63. o.; Nováki – Sándorfi 1992. 51–52. o.

zsoldos2.indd 173 2016.06.23. 9:10:48

174

nem szerepel, vélhetően 1315 előtt meghalt, tudniillik ezen év januárjában unokaöccsei, János és Péter erősítik meg egy korábbi adományát.33

21. Nana fia András: kétségtelenül azonos a Kalsán birtokos Nana fia Andrással. 1327-ben I. Károly mint hűtlenektől elkobozta tőle és Andornok fia Lászlótól az Abaúj és Zemplén megyék határán fekvő Kalsa — más néven Inkow (Ingow) — birtokot. Az András társaként említett Andornok fia László aligha lehet más, mint Kaplony nembéli („terebesi”) János fia Andornok fia László, aki már 1300-ban szerepel. 1318-ban Nana fia András és Andornok fia László (Baksa nembéli) Tamás fiainak, Lászlónak és Dancsnak a birtokain ismét együtt hatalmaskodtak. Így felmerül a gyanú, hogy Nana fia András a vele együtt birtokló és rendre társaként szereplő Andornok fia László rokona lehe-tett, alkalmasint maga is a Kaplony nemzetség tagja lévén.34

22. Pető (október 7.: Bochon fia Petheu): kétségtelenül Told nembéli (bűdi) Botond fia Petővel (Péterrel) azonos. 1312. március 21-én, tehát már az Amadé-fiak lázadásá-nak megindulása után, Amadé nádor fia, János „igen kedves atyafiá”-nak (frater noster karissimus) nevezte, így aztán éppen nem meglepő, hogy a rozgonyi csatában az Amadé-fiak oldalán küzdött a király ellen. Nyilván derekasan, hiszen I. Károly utóbb a „lázadók élharcosá”-nak (turbulentorum antesignanus) nevezte, s mint ilyet megfosztotta Zemplén megyei birtokaitól, melyeket korábban (Bogátradvány nembéli izsépi) Miklóstól szer-zett. Ezt követően, úgy tűnik, Abaúj megyei birtokára, Bűdre húzódott vissza, melynek határairól 1327-ben egyezkedett a nádor előtt.35

23. „Prud”-nak mondott István fia László: neve után ítélve minden kétséget kizáróan azonos Aba nembéli (keresztúri) Prügy fia István fiával, Lászlóval. Forrásainkban rit-kán szerepel: 1324-ben hatalmaskodását panaszolta a szepesi káptalan, 1327-ben pedig birtokügyben szerepel.36

24. Zochud fia Mortunus: kétségtelenül azonos a Zemplén megyében birtokos Pelejtei (Azari) család egyik tagjával, az ő utódai szerepelnek utóbb Azariakként. Martonos már IV. Lászlótól adományt kapott, s III. András idején is említik. Fiával, Vinclóval (Ven-cellel) együtt többször pereskedett Aba Amadé előtt. 1307-ben vámszedési engedélyt kapott I. Károlytól, mert fia, Vincló szervienseivel a királyi sereghez csatlakozva részt vett Esztergom előző évi ostromában. 1318-ban még élt, 1323-tól ifjabb fia, János sze-repel a család tagjai közül.37

33 Keresztes 1926. 19–27. o. (vö. Györffy 1987–1998. II. 226–227. o.); 1270: ÁÚO XII. 12–14.; Engel 1996. I. 295. o.; 1309: AOklt II. 795., 797. sz.; 1312: AOklt III. 312. sz.; 1315: AOklt IV. 4. sz., vö. 1323: AOklt VII. 623. o.34 Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 63. o.; 1300: HO VI. 455. o. (vö. Karácsonyi 1995. 747. o.); 1318: RDES II. 305., 306. sz.; 1327: AOklt XI. 508. sz., vö. Györffy 1987–1998. I. 101. o.35 Györffy 1987–1998. I. 677. o. és 74. o.; 1312: AOklt III. 254. sz.; 1315: AOklt IV. 195. sz.; 1323: AOklt VII. 699. sz.; 1315: AOklt IV. 57. sz.; 1318: RDES II. 290. sz.; 1327: AOklt XI. 166. sz.36 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1324: AOklt VIII. 533. sz.; 1327: AOklt XI. 613. sz.37 Engel 2001a. (Pelejtei [Azari]); (1272–1290 k.): ÁÚO IX. 550–551. o.; (1290–1300 k.): HO VII. 311., 315–316. o.; 1302: AOklt I. 189. o.; 1304: AOklt I. 607. sz. (vö. AOklt I. 661. sz.); 1307: AOklt II. 239. sz.; 1318: RDES II. 393. sz.; 1323: AOklt VII. 722. sz.

zsoldos2.indd 174 2016.06.23. 9:10:48

175

25. [Az előbbi] Mortunus fia Vincló: forrásainkban rendszerint apjával együtt szere-pel, az adatok megismétlése felesleges. Az 1317. évi debreceni csatában a királyi seregben harcolt, s az ütközetben szerzett sebébe halt bele 1318 októbere előtt.38

26. Sándor fia János: azonosításakor több jelölt merülhet fel. Elvben elképzelhető lenne, hogy arról a Sándor fia Jánosról van szó, aki fiaival együtt 1319-ben adományul nyerte I. Károlytól Bocsárdot (Abaúj m.). Ezt a megoldást azonban valószínűtlenné teszi, hogy ez a Sándor fia János a túszadók között szereplő Básztély nembéli (Rozgonyi) Rénold fia Gyula (vö. 20. sz.) szerviense volt, s így nyilvánvalóan nem ugyanazon társadalmi kör-höz tartozott, mint a túszadók. Bizonyosra vehetőnek látszik, hogy a túszadó valójában Miskolc nembéli Miklós fia Sándor egyik fiával azonosítható. E János elődei — Kará-csonyi rekonstrukciója szerint: a „Pál-ág” — a XIII. század közepétől szerepelnek. „Mis-kolci” Sándor fia János, aki már 1291-ben feltűnik, a rozgonyi csatában az Amadé-fiak oldalán harcolt a király ellen, s ezért I. Károly a fivére, András halála után rászállt birtokait elkobozta és a Balog nembéli Szécsieknek adományozta.39

27. Jób fia Mokó: kétségtelenül azonos a főként Ung megyében birtokos Csicseri Jób egyik fiával. Apja, Simon fia Jób 1273-ban tűnik fel, amikor IV. Lászlótól adományul nyerte a sárosi Radácsfalvát. Ugyanezen évben a királyi szakácsok rectoraként szere-pel, s IV. Lászlótól később is kapott birtokokat. Egy 1291-re keltezett — feltehetően közelkorú — hamis oklevél szerint Aba Amadé szervienseként részt vett III. András ausztriai hadjáratában. Az mindenesetre bizonyos, hogy Jób valóban Amadé familiári-sai közé tartozott, hiszen 1308-ban annak beregi alispánjaként tevékenykedett. Amadé még élt, amikor Jób fiai — köztük a túszadó Mokó (Mihály) is — 1311 elején rátör-tek Borsa Beke szerviensének, Roland fia Sándornak a komorói (Szabolcs m.) birtokára. A Csicseriek és az említett Sándor egy birtokperből fakadóan régi haragosok lehettek, ez alkalommal azonban a hatalmaskodás alighanem politikai jellegű volt, s az Amadé-fiak és a Borsák közötti csetepaték közé illeszthető. A rozgonyi csatában Jób fiai a király ellen harcoltak, s I. Károly két birtokuktól megfosztotta őket. A Csicseriek hamarosan az ural-kodó hűségére tértek: Mokó fivére, Domokos 1313-ban a királyi sereg tagjaként részt vett Nagyszombat bevételében. Itt szerzett érdemeire hivatkozva bocsátott meg neki I. Károly, s noha az erről szóló oklevél csak 1318-ban kelt, Domokos már 1313-ban ungi szolgabíró volt, s fivéreivel együtt 1317-ben az országbíró előtt pereskedett. A túsz-adó Mokó 1318-ban szerepel utoljára a Jób-fiak között, ezt követően csak fivérei, a már említett Domokos, valamint Miklós fordulnak elő.40

38 1318: RDES II. 393. sz.39 1319: RDES II. 438. sz. (vö. 1323: AOklt VII. 324. sz.); 1327: AOklt XI. 609. sz. és Györffy 1987–1998. I. 69. o.; 1312: AOklt III. 312. sz.; 1245: ÁUO VII. 201. o.; 1256: HO VI. 87. o.; 1277: ÁUO XII. 214. o. (vö. Karácsonyi 1995. 830. o.); 1291: Györffy 1987–1998. I. 758. o.; 1312: AOklt III. 372. o., vö. Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 62., 83. o.; Draskóczy 1996. 86., 91., 97–98. o.40 1273: HO VI. 189., 194–196. o.; 1284: HO VI. 304–305. o.; (1272–1290 k.): RA II/2–3. 427. o.; 1291: HO VI. 365–366. o. (vö. RA 3751. sz.); 1308: AOklt II. 389., 409. sz. (vö. Engel 1996. I. 109. o.); 1311: AOklt III. 20. sz. (vö. 1296: HO VII. 310–311. o., keltére lásd: RA 4071. sz.; Engel 1988b. 97. o.); 1312: AOklt III. 321. sz.; 1318: RDES II. 289. sz.; 1313: AOklt III. 518. sz.; 1317: AOklt IV. 658. sz.;

zsoldos2.indd 175 2016.06.23. 9:10:48

176

28. Mihály fia Péter: azonosításakor több jelölt is felmerülhet, de megnyugtató meg-oldást egyik változat sem kínál. A korszak és a környék számos Mihály fia Pétere közül kettő tűnik olyannak, akik mellett érvek hozhatók fel az azonosítás során, igaz, az ellen-érvek esetükben sem hiányoznak. Az egyik jelölt az az Apagyi (de Opeg) Mihály fia Péter, aki a rozgonyi csatában I. Károly oldalán harcolt, s ezért megkapta a királytól a Bereg megyei Vid birtokot, melyet korábban Aba Amadé és fiai tartottak jogtalanul a kezü-kön. Amadé hatalma Szabolcs megye egy részére is kiterjedt, s így egy szabolcsi birtokos feltűnése a túszadók között nagyon is lehetséges, olyan túszadót pedig többet is isme-rünk, aki Károly oldalára állva az Amadé-fiaktól elkobzott birtokot kapott. 1318-ban Gutkeled nembéli Apaj fia Istvánt nevezik ,,Apagyi”-nak, s ezen az alapon elképzelhető, hogy Mihály fia Péter is Gutkeled nembéli lehetett: ez esetben apja II. Tiba fia és III. Tiba fivére lehetett. A másik lehetőség, hogy Kacsics nembéli (Folkus-ág) Mihály fia Péterről van szó. Ő már 1291-ben szerepel, s igazolhatóan kapcsolatban volt az Abákkal: fivér-ének, Simonnak Amadé lánytestvére volt a jegyese. (Anyja viszont a túszadók között is szereplő Balassa-ősök rokonságából származott.) Ugyanakkor e megoldás ellen szól, hogy a Kacsics Péter személyét az Abákhoz fűző kapcsolat meglehetősen távoli, s az is, hogy Péter legkésőbb 1312 őszétől Erdélyben tartózkodhatott. Az említett lehetősége-ket mérlegelve Gutkeled nembéli (?) Apagyi Mihály fia Péter látszik a valószínűbb jelölt-nek, de az azonosság kérdését újabb adatok vagy szempontok felmerüléséig nyitva kell hagynunk.41

29. Csépán fia Miklós: a bizonyosan személyére vonatkozó adatok minden esetben Bogátradvány nembéli László fia Pongráccal (vö. 18. sz.) szerepeltetik együtt. Ezen az alapon felmerül a gyanú, hogy Csépán fia Miklós ezen László közeli rokona volt, alkal-masint maga is a Bogátradvány nemzetség tagja lehetett.42

30. Marhard: azonosításakor több jelölt is felmerülhet, de megnyugtató megoldást egyik változat sem kínál. Részint időrendi okokból, részint mert Aba Marhardnak a fia, Pál szerepel a túszadók között, mégpedig a lista elején (vö. 10. sz.), eleve valószínűtlen, hogy Aba nembéli (aszalai) Marhardról lenne szó. Kaplony nembéli (károlyi) II. András fia Marhard személye ellen szintén időrendi megfontolások szólnak. Leginkább alkal-mas jelöltnek azon Lőrinc apja tekinthető, aki 1317-ben a királyi seregben harcolt a deb-receni csatában, s 1320-ban adományul kapta a Zemplén megyei Szinyért. Az azonosí-tás valószínűsége aligha kérdőjelezhető meg, meggyőző erején mindazonáltal sokat ront, hogy Lőrinc apjáról, Marhard ispánról nincsenek további ismereteink.43

31. Beche mester és frátere, István: a vizsgált korszakban és országrészben több Beche nevű személy ismert (a Bereg megyei Mátyuson birtokos Beche fia Dezső, a Baksa nembéli

1318: RDES II. 298. sz.; 1322: RDES II. 865. sz.; 1323: AOklt VII. 266. sz.; 1324: AOklt VIII. 348., 592. sz.; 1327: AOklt XI. 186. sz., vö. még: Kárffy 1900.41 1312: AOklt III. 340. sz. (vö. Györffy 1987–1998. I. 550. o.); 1318: AO I. 475. o.; Karácsonyi 1995. 510. o.; Engel 2001a. (Gutkeled nem 5. Sárvármonostori ág 1. tábla: elágazás.); 1291: ÁÚO X. 35. o.; Karácso-nyi 1995. 722–723. o. (vö. Engel 2001a. [Kacsics nem 3. tábbla: Libercsei ág.]); 1312: AOklt III. 363. sz.42 1312: AOklt III. 415. sz.; 1321: RDES II. 622. sz., vö. még: Engel 2001a. (Bogátradvány nem 2. táb-la: Cseleji és bánóci ág).43 Karácsonyi 1995. 35., 750–752. o.; 1320: RDES II. 582., 584. sz.

zsoldos2.indd 176 2016.06.23. 9:10:49

177

Tamás fia Donch-csal pereskedő Beche mester és fratere: Márton, a Gömör megyében említett Beche fia Chakan, a Sáros megyei Beche fia László), ám egyikőjüknek sem ismeretes István nevű fratere, s az Abákkal való kapcsolatuk sem mutatható ki. Tekin-tettel arra, hogy az említett Beche fia Dezső nagy valószínűséggel azonos az 1323-ban eskütársként felsorolt „Bereg megyei Dezső fia Beké”-vel (Beke filius Deseu de comitatu Bereg) — ahol is a nagyszámú név felsorolása elképzelhetővé tesz egy ilyen tévesztést —, a vizsgálatot indokoltnak látszik kiterjeszteni a Beke nevet viselőkre is. (A k~ch csere lehetőségének valószínűségét növeli, hogy például a Nógrád megyei Mikóháza nevét Michohaza alakban is lejegyezték, vö. még: 45. sz.) Ebben az esetben a túszadó szemé-lyek a legvalószínűbben Apc nembéli (Kécsi) Herbord fiaival, Bekével és Istvánnal azo-nosíthatók, akik népes rokonságukkal együtt Rozgonynál az Amadé-fiak oldalán harcol-tak. I. Ká roly még 1312-ben megfosztotta őket birtokaik egy részétől, s régi haragosuk-nak, (tarkői) Rikalf fia Rikalfnak (vö. 9. sz.) adományozta azokat. A jószágok ügyében Rikalf és az Apcok 1315-ben egyeztek ki egymással. István és Beke ekkor még együtt szerepel, 1327-ben azonban Beke már egyedül osztozkodott bizonyos — Anthaleus fia (?) — István fiaival, Mihállyal és Dezsővel Meszes (Zemplén m.) és Szebenye (Abaúj m.) birtokokon.44

32. Dobó (október 7.: Jakab fia Dobó): minden kétséget kizáróan azonos Pányoki Ger-gely fia Jakab fiával, a ruszkai Dobó család névadó ősével. Apja, Jakab a XIII. század második felétől kezdve Északkelet-Magyarországon jó néhány birtok megszerzésével ala-pozta meg a család vagyonát, s így a Pányokiaknak nem okozott gondot, hogy 1311-ben tekintélyes összeget, 160 márkát áldozva kerekítsék ki az 1298 óta kezükön lévő ruszkai (Ung m.) birtokot. Az Amadé-fiak lázadásakor Dobó apja, Jakab — alighanem fiaival együtt — a király ellen fordult. Tettéért egyik Ung megyei birtoka elvesztésével fizetett, melyet azonban I. Károly már 1313-ban visszaadott neki Borsa Kopasz nádor kérésére. Ezt követően a Pányokiak élvezték az uralkodó kegyét: 1318-ban — nem részlete-zett érdemeik elismeréseként — történetesen a hűtlen Amadé-fiaktól elkobzott birto-kokat kaptak adományba. Dobó fivérével, Jánossal együtt részt vett I. Károly 1319. évi szerbiai hadjáratában, s 1321-ben harcolt Trencsén ostromakor. Dobó 1327-ben még élt, ekkor rokonaival tett birtokosztályt.45

33. Orbán fia Mokó: nem azonosítható; a név nem szerepel a korszak és az országrész forrásanyagában. Orbán fia Mihály nevű személy — a Mokou név tudniillik a Mihály változata (vö. például: 27. sz.) — ismeretes ugyan, csakhogy az illető Valkó megyében élt s Csák nembéli (Újlaki) Ugrin familiárisa volt fivéreivel együtt: a jelöltek sorából ilye-ténképpen bízvást kizárható. Az Aba Amadé territóriumához tartozó megyékben említe-

44 1323: AOklt VII. 482., 562., 566., 657. sz. (vö. Györffy 1987–1998. I. 545. o.); 1324: AOklt VIII. 26. sz.; 1324: AOklt VIII. 594. sz.; 1327: AOklt XI. 200. sz.; 1323: AOklt VII. 459., 359. sz.; Karácsonyi 1995. 138–140. o.; 1312: AOklt III. 317. sz. (vö. még: Berzeviczy 1894.; Kristó 1978b. 57., 83. o.); 1315: AOklt IV. 13., 60. sz.; 1327: AOklt XI. 345. sz., vö. 1305: AOklt I. 706. sz. és 1312: AOklt III. 370. sz.45 Györffy 1987–1998. I. 127–128. o.; 1311: AOklt III. 198. sz. (vö. 1298: ÁÚO X. 298–299. o.); 1313: AOklt III. 547. sz.; 1318: RDES II. 327. sz.; 1324: AOklt VIII. 330., 331. sz.; Engel 1988b. 127–128. o.; 1327: AOklt XI. 616. sz.

zsoldos2.indd 177 2016.06.23. 9:10:49

178

nek egy Zemplén megyei Orbán fia Pétert, s Szepesben is több — tízlándzsás családból való — Orbán ismeretes, így Ábrahámfalván, Betlenfalván, Pikfalván és Urbánfalván. Aba Amadé a szepesi tízlándzsások felett is joghatóságot gyakorolt, s ezért valamely tekin-télyesebb lándzsásnemes feltűnése a túszadók között még úgy sem keltene meglepetést, hogy a tízlándzsások I. Károly oldalán harcoltak Rozgonynál. Egyik említett Orbán esetében sem tudunk azonban arról, hogy Mihály (Mokó) nevű fia lett volna.46

34. Szeped fia Bekes: a kifejezetten ritka nevek azonossága alapján biztosra vehető, hogy Baksa nembéli (laki) Szeped fia Bekesről van szó, akinek kiterjedt rokonsága Észak-kelet-Magyarország számos megyéjében birtokolt. Az apa, Szeped 1310 táján Ákos nembéli István borsodi ispán curialis comese volt, s évtizedekkel később ugyanezen tiszt-ségben találjuk fiát, a túszadó Bekest is Aba nembéli (sirokai) Miklós oldalán. Jelen-léte a túszadók között arra vall, hogy az Aba nembéli Amadé-ág kapcsolatrendszere Borsod megye egy részére is kiterjedt, amit a névsorban más borsodi birtokosok feltű-nése is alátámaszt.47

35. Sebestyén fia János fratere, Beke: sem Beke, sem Sebestyén fia János nem azonosít-ható. Az utóbbival azonos nevű birtokos Teszérről (Hont m.) ismert, ám róla aligha lehet szó. Az Amadé-territórium területéről ismert Sebestyének esetében viszont nincs tudomásunk sem János nevű fiúról, sem annak Beke nevű frateréről.48

36. és 37. Perényi János és Miklós: kétségtelenül azonosak Perényi Orbán fiaival, a Perényi család őseivel. 1316-ban Miklóst — korábbi időkre visszatekintve — Amadé fia László szerviensének mondták, János pedig egy malom felét kapta Amadé fiaitól szolgá-lataiért. Ennek ellenére a Perényiek 1312-ben I. Károly oldalára állhattak, s ennek lehet jele, hogy a rozgonyi csatát követően, augusztus 11-én a király Perényből keltez. Minden-esetre bizonyos, hogy Miklós utóbb a Drugetek familiárisa lett, s mint ilyen 1318-ban szepesi alispánként, 1323–1327-ben alnádorként szolgálta urát. Részt vett a Csák Máté elleni harcokban — egyik fia, János, ezek során esett el —, s ott volt I. Károly 1319. évi szerbiai hadjáratában is. Jutalmul egykori uraitól, az Amadé-fiaktól elkobzott bir-tokokat kapott a királytól. A fivérek közül János 1317-ben szerepel utoljára, Miklós kar-rierje haláláig folytatódott.49

46 1298: ÁÚO XII. 617–618. o. (vö. még: 1303: AOklt I. 360. sz.); 1307: AOklt II. 247. sz.; 1308: AOklt II. 321. sz.; 1314: AOklt III. 698. sz.; 1316: AOklt IV. 236., 353. sz.; 1323: AOklt VII. 224. sz.; 1316: AOklt IV. 346. sz.; 1323: AOklt VII. 8. sz.; 1311: AOklt III. 32., 33. sz.; 1318: RDES II. 318. sz.; 1327: AOklt XI. 96. sz.; 1301: AOklt I. 58. sz.; 1304: AOklt I. 666. sz.; 1306: AOklt II. 54. sz.; 1307: AOklt II. 233. sz.; 1311: AOklt III. 184. sz.; 1314(?): AOklt III. 760. sz.; (1318 k.): RDES II. 321. sz.; 1318: RDES II. 332. sz. (vö. még: Fekete Nagy 1934. 287–289., 291. o.); 1311: AOklt III. 16. sz.47 Györffy 1987–1998. III. 51–52. o.; Engel 2001a. (Baksa rokonsága 2. tábla.); Engel 1996. I. 118. o.48 1311: AOklt III. 28. sz.; 1312: AOklt III. 397. (vö. Györffy 1987–1998. I. 259–260. o.); 1310: AOklt II. 854. sz.; 1323: AOklt VII. 602–603. sz.; 1324: AOklt VIII. 99., 105., 106., 162. sz.49 Györffy 1987–1998. I. 131–132. o.; Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 63. o.; 1316: AOklt IV. 368. sz.; 1317: AOklt IV. 682. sz.; 1312: AOklt III. 361. sz.; 1318: RDES II. 321., 404. sz.; 1323: AOklt VII. 63. sz.; 1327: AOklt XI. 202. sz. (vö. Engel 1996. I. 195. és 2. o.), 1319: RDES II. 510. sz.; Engel 1996. II. 189. o.

zsoldos2.indd 178 2016.06.23. 9:10:49

179

38. Kemeji Miklós: kétségtelenül azonos Katapán (Koppány) nembéli (bábolnai) II. János fiával, „Kemeji” Miklóssal. Az 1312. évi harcokban való részvételéről nem tudunk, 1343-ban még élt.50

39. Kozma fia János: kétségtelenül azonos az eredetileg Pest megyében birtokos Zsámboki Kozma fiával. Az apa, Kozma, Erzsébet (ifjabb) királyné asztalnokmestereként 1259-ben kapta meg IV. Bélától Garadnát (Abaúj m.), amit Erzsébet királyné 1278-ban erősített meg. Amadé halála után — Konrád fia Bodához (vö. 13. sz.) hasonlóan — János is részese volt Csaroda feldúlásának, nem meglepő tehát, hogy Rozgonynál a király ellen harcolt, s ezért I. Károly megfosztotta Garadnától. 1323-ban örökös nél-kül meghaltként említik; nem lehetetlen, hogy éppen a rozgonyi ütközetben esett el.51

40. János fia Detre: kétségtelenül azonos Stefkfalvi Hannus egyik fiával, a későbbi országbíró, „Szepesi” Jakab apjával. Detre apját, Hannust 1301-ben „néhai János ispán”-nak (condam comes Johannes) mondják, így Aba Amadé azon oklevele, mely az oligarcha Hannus nevű kassai officialisát említi, s melyet Karácsonyi nyomán 1304 és 1311 közé szokás keltezni, vagy nem ezen Hannusra vonatkozik (vö. 41. sz.), vagy keltezése téves. 1312-ben Detre és fivérei I. Károly oldalára állva Kassa mellett Csák Máté ellen harcoltak, ami alighanem a rozgonyi csatában való részvételükre vonatkozik, de az sem lehetetlen, hogy a város védelméről van szó, ami időben megelőzte a rozgonyi ütközetet. A későb-biekben Detre fivéreivel együtt többnyire birtokügyekben kerül elő forrásainkban.52

41. Albert: azonosításakor több jelölt is felmerülhet. Ezek egyike Detre fia Albert gölnicbányai polgár, aki 1312-ben a királyi seregben harcolt Sáros ostromakor és a rozgonyi csatában. Ez az Albert rokona lehetett annak a Herbord fia Hannus kas-sai polgárnak, aki 1297-ben királyi kamaraispánként egy lakatlan erdőt kapott III. Andrástól, hiszen az adománylevelet ő erősíttette meg I. Károllyal. Az Amadé nádor keltezetlen oklevelében említett Hannus officialis vagy Herbord fia Hannus, vagy az 1292-ben a kassai polgárok között az előbbivel együtt szereplő és attól megkülönbözte-tett „Nagy” (Magnus) Hannus lehetett. Valószínűbbnek tűnik mindazonáltal, hogy a túszadók között említett Albert nem városlakó, hanem birtokos nemes volt, s így bizony-nyal az Ung megyében birtokos Leszteméri Iván fia Alberttel azonos. Albert — fivéreivel együtt — már 1288-ban szerepel; ekkor a család érdemei között említik Péter nevű test-vérük elestét Gönc vára alatt. A várat IV. László ostromolta, talán 1281-ben Aba Finta, talán később, Aba Amadé ellenében. Leszteméri Albert azonossága az 1309-ből ismert zempléni szolgabíróval nem látszik valószínűnek, s az is kérdéses, hogy ő értendő-e azon

„Sárosinak mondott” Albert alatt, aki 1324-ben fogott bíró.53

50 Karácsonyi 1995. 787–788. o.; Györffy 1987–1998. I. 109–110., 754. o.; Kristó 1978b. 62. o.51 Györffy 1987–1998. I. 84–85. o.; Kristó 1973. 78. o.; Kristó 1978b. 63., 83. o.; 1259: CDES II. 438–439. sz.; 1278: MNL OL DF 269 474.; 1312: AOklt III. 214., 331. sz.; 1323: AOklt VII. 635. sz.52 Engel 2001a. (Szepesi [Stefkfalvi]); Bertényi é. n. 33–37. o.; Bertényi 1976. 137–139. o.; 1301: AOklt I. 133. sz.; (1304–1311 k.?): RDES I. 347. sz. (keltére lásd: HH 158–159., 220. sz.); 1324: AOklt VIII. 544. sz., vö. Engel 1988b. 102. o.53 1312: AOklt III. 357. sz.; 1297: ÁÚO V. 169. o.; (1304–1311 k.?): RDES I. 347. sz. (keltére lásd: HH 158–159., 220. sz.); Györffy 1987–1998. I. 102–103., 106. o.; 1288: HO VI. 330–332. o.; 1302: AOklt I.

zsoldos2.indd 179 2016.06.23. 9:10:49

180

42. Lukács fia István: azonosítása nehézségekkel terhes. 1294-ben III. András király megerősítette az egri káptalant a Borsod megyei Buska föld birtokában, melyet koráb-ban bizonyos Lukács fia Fülöp tartott elfoglalva. 1324-ben ugyanezen Buska földet bizonyos Lukács fia István kezén találjuk, aki annak ellenére sem adta vissza az egri káptalannak, hogy erre kötelezettséget vállalt. A két adat együvé tartozása meglehető-sen valószínűnek látszik. Az említett Lukács fia Fülöppel kapcsolatban felmerült, hogy

„Kemeji” lenne, ám a Katapán (Koppány) nemzetség genealógiájába nem illeszthető be. A nevek sokkal inkább az Ákos nemzetségre vallanak, ahol is az Ómarjaiak ősei között Fülöp fia Lukács fia Istvánnal találkozunk. 1294-ben viszont Lukács fia Fülöp szere-pel, s az így adódó ellentmondás feloldása csak feltételezések árán lehetséges. Egyfelől elképzelhető, hogy a névalak tévesen áll a helyes „Fülöp fia Lukács” helyett, csakhogy ennek bizonyítása lehetetlen. Másfelől kiindulhatunk abból is, hogy a név helyesen sze-repel az 1294. évi oklevélben, ez esetben célszerű azonban azzal a feltételezéssel élni, hogy Fülöp fia Lukácsnak — az ismert Lukácson és Istvánon kívül — még egy ezeknél jóval idősebb, Fülöp nevű fia is volt. Kronológiai megfontolások inkább az első feltevést lát-szanak bátorítani. Az mindenesetre tény, hogy az 1324-ben említett Lukács fia István az 1294. évi adat mellőzésével is nehézség nélkül kapcsolatba hozható Ákos nembéli (ómarjai) Lukács fia Istvánnal, s bizonyára ugyanő szerepel 1325-ben is Miskolc hatá-rosaként. Ákos nembéli Lukács fia István azonosítása az 1311. évi túszadóval mindazo-náltal nem tekinthető bizonyítottnak.54

43. Pech-i Lukács: kétségtelenül azonos Péc nembéli (ibrányi) II. Gergely fia V. Lu káccsal. Szabolcsi birtokosként kerülhetett kapcsolatba Aba Amadéval. Utóbb I. Ká roly híve: 1317-ben részt vett előbb Macsó bevételében, majd a debreceni csatában, s érdemeiért több birtokot kapott, köztük olyat is, melyet I. Károly a hűtlen Amadé-fiak-tól kobozott el.55

44. Kayl fratere, Tamás: kétségtelenül azonos Aba nembéli (Somosi) I. Miklós fia II. Tamással, a szintén túszadó Kajol (vö. 8. sz.) testvérével. Bár még 1351-ben is élt, forrásainkban alig szerepel.56

321., 339. sz.; 1308: AOklt II. 344. sz.; 1309: AOklt II. 633. sz. (vö. Engel 1996. I. 241. o.); 1324: AOklt VIII. 104. sz.54 1294: RA II/4. 132. o.; 1324: AOklt VIII. 515. sz. (vö. Györffy 1987–1998. I. 764. o.); Engel 2001a. (Ákos nem 1. Bebek-ág 1. tábla: Marjai); 1325: Miskolci okl. 19. sz., lásd még: 1323: AOklt VII. 399., 441., 545. sz.; 1342: AO IV. 227. o.; 1352: AO VI. 62. o.55 Karácsonyi 1995. 892–893. o.; 1322: CD VIII/2. 324–328. o. (vö. Foltin 1883. 146–152. o.); 1323: Foltin 1883. 140–146. o., vö. Engel 1988b. 115–117. o.56 Karácsonyi 1995. 44. o.; 1351: AO V. 520. o. A túszokat adó személyek listáján a nevek, úgy tűnik, egy-fajta „fontossági sorrend” szerint követik egymást. Az első két helyet Amadé unokája és egyik fia foglalja el, az oligarcha nemzetségbéli rokonai is a névsor elején csoportosulnak, s azon túszadók, akikről igazol-ható, hogy várbirtokosok voltak, szintén a lista első felében találhatók. Feltűnő tehát, hogy Aba nembéli (somosi) Miklós fiai közül Kajol a 8., Tamás viszont csak a 44. helyen szerepel, ami a lista azon jól meg-figyelhető szerkesztési elvének is ellentmond, hogy a közeli rokonok nevei egymás mellett állnak (vö. 16. és 17., 24. és 25., 36. és 37. sz.). Meglehet, hogy egyszerű tévedés történt a lista összeállításakor, ám az a feltételezés is felmerülhet, mely szerint az eredetileg kevesebb nevet tartalmazó listát a tárgyalások során

zsoldos2.indd 180 2016.06.23. 9:10:49

181

45. „Huruath”-nak mondott Iuancha (október 7.: ,,Horuath”-nak mondott Iuanka): nem azonosítható. A szerződésben szereplő névalak talán kapcsolatba hozható az 1319-ben említett Huruati-i Miklós fia János Abaúj megyei birtokossal; ez esetben az abaúji vár 1273-ban nemesített jobbágyfiainak valamely leszármazottjáról lehet szó. Az azonosítás kérdését mindenesetre ez a hipotézis távolról sem oldja meg, így annak kér-dését nyitva kell hagynunk.57

46. István (október 7.: Seraphinus): az egyetlen eset, amikor a túszadók és az Amadé-fiak társaiként felsorolt nemesek névsorában közölt nevek alapvetően különböznek egy-mástól. Ha az „István” alak a helyes, akkor reménytelen vállalkozni az azonosításra. Ha viszont a „Szerafin” változatot fogadjuk el — amire az adhat alapot, hogy az október 7-i oklevélben pontosabb, például az apa nevét is tartalmazó névalakok fordulnak elő —, akkor nagy valószínűséggel azonosítható a (gönc)ruszkai Bogomér fia Szerafin (Szerefel) Abaúj megyei birtokossal. Ennek részvételére az 1312. évi harcokban nincs adat. 1316 végén még élt, 1317-ben viszont már özvegyét említik, aki Bárca nembéli „Fekete” Miklós lánya volt.58

47. Mikó: azonosításakor több jelölt is felmerülhet. A legkevésbé az tűnik valószínű-nek, hogy a keresett személy Bél nembéli Tamás fia Mikó ispánnal azonos, akinek Lack nevű fia utóbb Druget Fülöp jászói várnagya lett. Az már inkább elképzelhető, hogy Apc nembéli (kécsi) Detk fia Mikóról van szó, aki rokonaival együtt az Amadé-fiak oldalán harcolt a rozgonyi csatában. E megoldás ellen viszont felhozható, hogy a Kécsiek közül már szerepelt egy túszadó (vö. 31. sz.), s bár elképzelhető, hogy a rokonság egy további tagja is bekerült közéjük, mégis legalább ennyire indokolt lehet egy másik rokonság-ból való Mikóval számolni. Utóbbi esetben a leginkább kézenfekvő megoldás a Bárca nembéli „Fekete” Miklós fiával, Mikóval való azonosítás. A Bárca nemzetség Abaúj megye tekintélyesebb rokonságai közé tartozott, s így szereplése a névsorban természe-tesnek tekinthető, a nemzetség távolmaradása ellenben feltűnő volna. Ez utóbbi megfon-tolás „Fekete” Miklós fia mellett szólhat, a rozgonyi szereplés viszont Apc nembéli Mikó javára billenti a mérleg nyelvét. Az azonosítás kérdését ily módon nyitva kell hagynunk.59

A Kassának túszokat adók többsége, amint az eddig is világos volt, valójában Aba Amadé famíliájának tagja volt. Nyilvánvalóan nem sorolható közéjük azonban az oli-garcha fia és unokája, valamint a névsorban őket követő Balassa-ősök sem: utóbbiakat politikai súlyuk és szereplésük alapján sokkal inkább tarthatjuk Amadé szövetségesei-nek a kérdéses időszakban, semmint az oligarchának egyértelműen alárendelt helyzet-

kibővítették, s ezért került a névsor végére Kajol fivére, Tamás. Ez esetben értelemszerűen a Tamást kö-vető három személy is utólag kerülhetett a túszadók közé.57 1319: RDES II. 505. sz. (vö. Györffy 1987–1998. I. 92. o.); 1273: RA II/2–3. 63–64. o.58 Györffy 1987–1998. I. 136–138. és 138–140. o.; 1316: AOklt IV. 371. sz.; 1317: RDES II. 186. sz., vö. még: RDES II. 515. sz.59 1323: AOklt VII. 580., 584. sz.; 1324: AOklt VIII. 307. sz. (vö. Engel 1996. I. 333. o.); 1327: AOklt XI. 337. sz.; 1324: AOklt VIII. 205. sz. (vö. Karácsonyi 1995. 253–256. o.); 1312: AOklt III. 317. sz.; 1315: AOklt IV. 13., 60. sz. (vö. Karácsonyi 1995. 139. o.); 1314: AOklt III. 752. sz.; 1315: AOklt IV. 118. sz.; 1327: AOklt XI. 39. sz., vö. Györffy 1987–1998. I. 64–67. o.

zsoldos2.indd 181 2016.06.23. 9:10:49

182

ben lévő szervienseknek.60 Négyüket és a listán szereplő azonosítatlan személyeket leszá-mítva egy 39 nevet tartalmazó mintát kapunk, melynek alapján viszonylag árnyalt képet formálhatunk az ország északkeleti részét ellenőrzése alatt tartó Aba Amadé famíliájá-ról s azon keresztül hatalmáról.

Mindenekelőtt a túszadók területi eloszlását vesszük szemügyre. A 39 személy közül tizenhárman minősíthetők Abaúj, kilencen Zemplén és hatan Sáros megyei birtokos-nak: ők adják a vizsgált familiárisi kör közel 72%-át. Ez egyértelműen arra vall, hogy az említett megyék tekinthetők Amadé territóriuma belső magjának még akkor is, ha Sárosban és Zemplénben jelentős birtokosok — így például a Baksa nem egyes ágai vagy Petenye fia Péter — sikerrel őrizték meg függetlenségüket vele szemben. Aligha vélet-len, hogy Amadé halála után fiai lázadása éppen egy olyan támadással kezdődött, ami Baksa nembéli Tamás fia László zempléni ispán és Petenye fia Péter ellen irányult.61 Olybá tűnik tehát, hogy Amadé az elvileg őt uraló területet sem vonta maradéktalanul politikai ellenőrzése alá.

Feltűnő másfelől a listán a Borsod megyei birtokosok viszonylag nagy száma (a bizo-nyosan azonosítható négy személy valamivel több, mint 10%-ot képvisel). Ennek alapján okkal gyanítható, hogy a megyében lényegesen nagyobb lehetett Amadé befolyása, mint azt korábban feltételezték. Némileg meglepő ugyanakkor, hogy Ung megyéből, melynek ispánságát Amadé már IV. Lászlótól megkapta,62 csak ketten, Beregből pedig, amelyre a XIV. század elején tette rá a kezét,63 éppenséggel senki nem szerepel a listán. Igaz, Bereg esetében a hiányérzetet enyhíti, hogy a Sáros megyeiek közé sorolt Aba nembéli Somosiak és az abaújiakként számításba vett Forróiak e megyében is birtokoltak.64

Tanulságos következtetésekre ad lehetőséget annak áttekintése, hogy miképpen fog-laltak állást a túszadó familiárisok az Amadé-fiak lázadásával előállt kiélezett politi-kai helyzetben. A kérdés annál érdekesebb, mert az érintettek nyilvánvalóan Amadé szerviensei voltak, s nem fiaié, így hűségük eredetileg a már halott oligarchához kötötte őket. A familiaritás hangsúlyozottan személyes kapcsolatot létesített a dominus és szerviense között, s nem lévén örökletes, elvileg az utódokat egyik fél halála esetén sem kötelezte semmi a viszony fenntartására. Ha a dominus halála nem teremtett alapvetően új helyzetet a familiárisi kapcsolat létesítésekor fennállóhoz képest, nyilván kézenfekvő volt a szerviensek számára az utód elfogadása, s valóban ismeretes olyan példa, mely sze-rint a szerviens halott ura fiára is kiterjeszti hűségét, jóllehet az személy szerint hátrá-nyos rá nézve.65

Esetünkben azonban alighanem másról van szó: a jelek szerint Amadé halála után nyomban megindult famíliájának felbomlása. Feltehetően már az is ennek tudható be, hogy a túszadók névsorában nem szerepel az a Zsegrai Dános fia Miklós, aki pedig

60 Kapcsolatuk eltérő értékelését lásd: Kristó 1973. 79–80. o.; Kristó 1978b. 60–62. o.61 Engel 1988b. 100. o.62 1290: ÁÚO XII. 496–498. o.63 Györffy 1987–1998. I. 524. o.64 Györffy 1987–1998. I. 523. o.65 1299: ÁUO XII. 637–638. o.

zsoldos2.indd 182 2016.06.23. 9:10:49

183

a korábbi években Amadé vezető familiárisainak egyikeként szepesi várnagyságot és alis-pánságot viselve szolgált. Távolmaradása azt sugallja, hogy Amadé halála után nyom-ban hűséget fogadott I. Károlynak, s vélhetően ezért maradhatott meg egy ideig sze-pesi várnagyságában.66

A túszadó familiárisok azzal, hogy rászánták magukat e lépésre — ellentétben Dános fia Miklóssal —, elismerték ugyan uraikul Amadé fiait, ám ebből aligha lehet az Amadé-fiak melletti határozott elkötelezettségükre következtetni. Jó néhányuk eseté-ben inkább a döntés elhalasztásáról lehetett szó: megpróbálták kivárni a konfliktus békés rendeződését. E magatartásra egyébként a szerződés is megadta nekik a lehetőséget azzal, hogy csak az egyezség be nem tartása esetén kötelezte őket az Amadé-fiak famíliájának elhagyására. Az Amadé-fiak lázadása ily módon valóban új helyzetet teremtett a fami-liárisok számára, s jellemző módon nincs nagyságrendi különbség a Rozgonynál a kirá-lyi seregben harcolók (9 fő, kb. 23%) és az Amadéfiak oldalán kitartók (11 fő, kb. 28%) csoportjai között. A csatában elszenvedett vereség után az utóbbiak közül is többen (4 fő) Károly hűségére tértek, tovább siettetve ezzel az egykori Amadé-família felmor-zsolódásának folyamatát.

66 Engel 1996. I. 195. és 428–429. o.

zsoldos2.indd 183 2016.06.23. 9:10:50

zsoldos2.indd 184 2016.06.23. 9:10:50

185

IV. László és a Kállaiak ősei

Néhány hónappal trónra lépte után III. András király általános gyűlést (congregacionem generalem) tartott Váradon Bihar, Szabolcs, Szatmár, Szolnok és Kraszna megyék nemese-inek és más lakosainak.1 A király 1290 decemberében, a Szepesség felől2 érkezett Váradra, ahol a hónap végén már zajlott a gyűlés,3 mely a következő év januárjának közepe táján érhetett véget.4 A gyűlés során — más ügyek elintézése mellett5 — a megjelentek egy-hangúan közismert gonosztevőnek, pusztítónak és gyilkosnak (pupplicum malefactorem, destructorem et manifestum occisorem)6 nyilvánították Ubul fia Mihály fia Istvánt, aki azonban a király által rámért fővesztés (capitalis sentencia) elől elmenekült (auffugit […] latitando). Az esetről tájékoztató oklevél István bűneit nem részletezi, annyi támpon-tot azonban ad e tekintetben, hogy megnevezi Angelus atyafiát (fratrem), Pétert és Ala-dár fia Lászlót, akiknek falvaiban István — úgymond az oklevél — hatszáz márkányi kárt okozott.7

Az ügy szereplői jól ismertek. A megbélyegzett István a főként Szabolcs és Szatmár megyében birtokos Balogsemjén nemzetség tagja — a Kállaiak egyik őse — volt,8 ellenfe-lei pedig szintén nagy múltú nemzetségek sarjai közül kerültek ki: Péter a Szalók nembéli Kerecsenyiek,9 míg Aladár fia László a Gutkeled nembéli Várdaiak10 közé tartozott.

A hármójuk közötti konfliktus kirobbanásának okairól az oklevél nem tájékoztat, min-denesetre nem ez volt az egyetlen nehézség, amellyel Istvánnak és családjának szembe kellett néznie az 1290-es évek elején. Alig fél évvel később István apja, Ubul fia Mihály

— fiai képviseletében is eljárva — két további esetben volt kénytelen hasonló ügyben elégtételt adni, ezekről a váradi káptalan két, egymást követő napon kiállított oklevele tájékoztat. Az 1291. június 19-én kelt okmány szerint „Kuke”-nak mondott Jakab — a Lónyaiak őse11 — teljes elégtételt kapott Mihálytól és fiaitól a neki okozott károk miatt,

1 Zichy okm. I. 99. o., vö. még: HO VI. 360. o.2 1290. nov. 2-án Szepesolasziban (RA II/4. 25. o., vö. RA 3673. sz.), nov. 29-én Szepes váránál (CDCr VII. 7. o.) ad ki oklevelet.3 HO VI. 360–361. o.4 A király 1291. jan. 29-én a hol Kolozs, hol Torda megyéhez számított Fülpösön keltez, lásd Bánffy okl. I. 25. o., vö. RA 3701. sz., ill. Csánki – Fekete Nagy 1890–1941. V. 704–705. o.5 HO VI. 360–361. o.; Zala okl. I. 101. o.; RA II/4. 33. o.; ÁÚO X. 25. o.6 A fogalomra lásd: Tringli 1998. 13–15. o.7 Zichy okm. I. 99–100. o.8 Karácsonyi 1995. 199. skk. o.9 Engel 1995. (a kéziratos munka időközben megjelent, itt és a továbbiakban ez utóbbi változatra hivatko-zom, lásd: Engel 2001a. [Szalók nem 5. tábla: Kerecsenyi], vö. Karácsonyi 1995. 962. o.).10 Karácsonyi 1995. 529–531. o.11 1285: RA II/2–3. 365. o., vö. Karácsonyi 1904.

zsoldos2.indd 185 2016.06.23. 9:10:50

186

melyek közül fel is sorolja a maga fogságba ejtését, birtokai feldúlását és Dombrád nevű birtoka elfoglalását (super captivacione sua, destruccione possessionum suarum et potenciali occupacione ac detencione cuiusdam possessionis sue Domorad vocate).12 Egy nappal később Ubul fia Mihály — a minden bizonnyal Káta nembéli (vasvári)13 — Rafael (Rofoyn) fia Pállal szemben vállalt kötelezettséget arra, hogy Szent István király ünnepének nyol-cadán, azaz augusztus 27-én hat márkát fizet neki fogságba ejtése, birtoka feldúlása és más jogtalanságok (captivacione et destruccione sua ac aliis iniuriis seu dampnis) fejében. A fizetésre azonban, mivel Pál nem jelent meg kijelölt határidőben a váradi káptalan előtt, nem került sor.14 Pál távolmaradása alighanem azzal magyarázható, hogy részt vett az az évi ausztriai hadjáratban,15 legalábbis erre vall, hogy amikor a pénz kifizetésére végül sor került a váradi káptalan előtt, akkor Rafael fia Pál nem csak a váradi káptalan már említett oklevelét mutatta be, hanem a királyét is, mely szerint Ubul fia Mihály a „had-oszlás tizenötödnapján” (in quindenis residencie exercitus) tartozik megfizetni a hat már-kát, ami meg is történt, amint arról a káptalannak a kérdéses terminus negyedik napján kiállított oklevele tanúskodik.16

A fenti adatok azt a gyanút ébresztik, hogy Ubul fia Mihály és fiai afféle hatalmasko-dók voltak, akik a IV. László uralkodásának utolsó éveire jellemző kaotikus viszonyo-kat kihasználva próbáltak a zavarosban halászni, s így csak magukra vethetnek, hogy eközben a fejükre vonták a Szabolcs, Szatmár és Bereg megyei birtokostársadalom szá-mos tagjának jogos haragját. Árnyaltabb képet alkothatunk ugyanakkor a történtekről, ha az érem másik oldalát is szemügyre vesszük. Ennek lehetőségét az teremti meg, hogy Ubul fia Mihály 1292-ben két oklevelet is kiállíttatott az esztergomi káptalannal, ame-lyekben részletesen előadta mindazon sérelmeket, amelyeket viszont ő, illetve fiai vol-tak kénytelenek elszenvedni. Az egyik okmány szerint hatalmas ellenségeik (viri potentes eorum scilicet inimici) őt és fiait erőszakkal (non secundum iudicium, sed per potenciam et violenciam) kiűzték birtokaikból, s így ő maga, valamint Mikch nevű fia Esztergomba, más fiai pedig részint Lengyelországba, részint Oroszországba (in Rutheniam) voltak kénytelenek menekülni. Mindez azért történt — így Mihály —, mert ő és idősebb fiai IV. László király oldalán álltak (familiariter adherebant), akit híven szolgáltak (fideliter serviebant). László király halála után azonban Aba nembéli Amadé nádor hatalmasul elfoglalta (potencialiter occupasset) a Szabolcs megyei Napkor (Nopcul), valamint Semjén (Seemyen) és Szentmihály (Scentmyhal) nevű birtokaikat, amelyeket jelenleg is a kezén tart.17 A másik, hasonló megfogalmazású oklevélben Mihály azt adta elő, hogy — Borsa nembéli — „Tamás fia Jakab mester, akit más néven Kopasznak is mondanak” (magister Jacobus filius Thome, qui Copoz alio nomine nuncupatur) István nevű fiát, amikor az a

12 HO VII. 216. o.13 1284: Zichy okm. I. 55. o.; 1313: AO I. 297–298. o.14 Kállay okl. I. 357. sz. („1330 körül”-re datálva).15 A hadjáratra lásd: Wertner 1916.16 HO VII. 371. o. („1313 körül”-re datálva, az oklevél azonban kétségtelenül 1291-ben kelt, vö. még: Kállay 1913. 125–128. o.).17 HO VII. 225–226. o. A Szabolcs megyei települések azonosításához itt és az alábbiakban is Németh Péter nélkülözhetetlen adattárát használtam, lásd: Németh 1997.

zsoldos2.indd 186 2016.06.23. 9:10:50

187

kezében volt (cum […] esset in manibus eius constitutus), rávette arra, hogy adja el neki a Szatmár megyei Kér (Keer) és Panyola (Panyala) nevű birtokaikat, amiről a váradi káp-talannal oklevelet is kiállíttatott. Az adásvétel azonban — folytatja Ubul fia Mihály — érvénytelen, mivel azok a birtokok a fiai között megtett osztály során László és Mikch nevű fiainak jutottak.18

A Kállai-ősök tehát nem csak károk okozói, hanem elszenvedői is voltak, ami az ország XIII. század végi közállapotainak ismeretében éppen nem tekinthető meglepőnek. Az már inkább figyelemre érdemes, hogy a Mihály fia István ellen 1291-ben felhozott vádak és az apja által 1292-ben előadott sérelmek bizonyos pontokon nagy biztonsággal össze-kapcsolhatók. Az a Gutkeled nembéli (várdai) Aladár fia László, akivel szemben Ubul fia Mihály István nevű fiát 1291-ben fővesztésben marasztalták el, annak az Aba nembéli Amadénak volt a familiárisa, aki IV. László király halálát követően Mihályék szabolcsi birtokait elfoglalta.19 A Mihály fia István ellen 1291-ben fellépő másik személynek, Szalók nembéli Péternek pedig minden valószínűség szerint az unokaöccse volt az az Angelus fia Sándor, akiről 1323-ban feljegyezték, hogy Henrik bán fiaival — azaz a Héder nembéli Kőszegiekkel — együtt IV. László királyt elfogta, s ezért a Zemplén megyei Helmec nevű birtokát elkobozták tőle.20 Az a Káta nembéli Rafael fia Pál ugyanakkor, akinek az őt ért károk miatt Ubul fia Mihály hat márkát volt kénytelen fizetni 1291-ben, 1313-ban egy olyan fogott bírói testület egyik tagja volt, amely egy Borsa Kopasz nádor előtt meg-kezdett perben hozott döntést,21 ami arra vall, hogy Pál mindenesetre nem lehetett rossz viszonyban a XIV. század elején — s talán már korábban sem — azzal a Borsa Kopasszal, aki Ubul fia Mihály előadása szerint családja Szatmár megyei birtokaira tette rá a kezét IV. László halála után. Az Istvánt — egyebek mellett — Dombrád nevű birtoka elfogla-lásával vádoló „Kuke” Jakab ugyanakkor azon Hontpázmány nembéli Kozma fia Pálnak és fivéreinek volt a sógora, akiktől hűtlenségük miatt (propter eorundem excesus manifestos, quos contra nostram regiam maiestatem commiserunt) IV. László király 1287-ben elko-bozta, majd Ubul fia Mihálynak, valamint fiainak, Istvánnak és Pálnak adományozta Dombrád (Damarad), Dobos (Dobos) és Beszterec (Byztruch) nevű birtokaikat.22 Tény ugyan, hogy III. András — amint azt a trónra lépte után kiadott decretumában törvénybe is foglalta — elődje bizonyos adományait érvénytelennek tekintette,23 mégis, IV. László adományának ismeretében azt, hogy Ubul fia Mihályék birtokba vették a nekik adomá-nyozott Dombrádot, legfeljebb bizonyos politikai szempontok érvényesítése árán lehe-tett „hatalmasul való elfoglalás”-nak (potencialis occupatio) minősíteni. Mindezek alapján aligha járhatott messze az igazságtól Ubul fia Mihály akkor, amikor az esztergomi káp-talan előtt politikai okokra vezette vissza az őt és fiait ért üldöztetéseket.

18 CD VII/2. 170–172. o.19 1285: Zichy okm. I. 81. o. (keltére lásd: Kállay 1913. 125. o.).20 AO II. 99. o.21 AO I. 297–298. o.22 ÁÚO IX. 560–561. o. (keltére lásd: RA 3455. sz.), lásd még: 1285: RA II/2–3. 365. o. és Kállay 1900a. 29–31. o., vö. Wertner 1900. 147–148. o.; Kállay 1900b. 187. o.; Kállay 1904. 41. o.23 1290: 6–8. cc. (UGDS I. 173–174. o.).

zsoldos2.indd 187 2016.06.23. 9:10:50

188

Hogy valóban politikai jellegű ügyek álltak Ubul fia Mihályék hányattatásainak hát-terében, azt pontosan mutatja birtokaik visszaszerzésének története. A politikai széljárás megváltozásának első jeleként Buda város 1295-ben jelentést tett III. Andrásnak arról, hogy Ubul fia Mihály fiai, István és Pál mesterek mindig is hűségesen szolgáltak a kirá-lyi hatalomnak, s mivel nem akartak hűtlenséget elkövetni (infidelibus actibus noluerunt adherere), ellenségeik bevádolták őket, ám a budaiak kérik a királyt, hogy ne higgyen azoknak.24 Alighanem ugyanez idő tájt tettek hasonló értelmű jelentést a Szatmárral szomszédos Németi vendégtelepesei is III. Andrásnak, kiemelve, hogy István és Pál a háborús zavarok idején (tempore guerre et disturbii) védelmezték őket és más királyi sza-bad falvakat (aliis liberis villis vestris).25 Afféle politikai „igazoló-jelentés”-ek ezek a XIII. század végéről, amelyek a jelek szerint annyiban célt értek, hogy az uralkodó immár kész-nek mutatkozott érdemben foglalkozni a Kállai-ősök panaszaival. Erre vall legalábbis, hogy 1299-ben III. András a váradi káptalant felszólította jelentéstételre a Mihály-fiak birtokainak ügyéről, s válaszában a káptalan megint csak megerősítette, hogy István mes-ter, valamint az apja és fivérei kizárólag a királyi hatalom ellenségeinek okoztak káro-kat.26 Minden bizonnyal ugyanezekben ez években küldött egy újabb jelentést Németi, s egy másikat a szőlősi és nagyszászi hospesközösség a királyi udvarba, egybehangzóan úgy nyilatkozván, hogy Ubul fia Mihály és fiai csak a királyi hatalom ellen lázadók elle-nében léptek fel, s azt is IV. László király parancsát teljesítve tették.27

Az a körülmény, hogy a Kállai-ősök politikai rehabilitációja az 1290-es évek közepén indult meg, alighanem okkal hozható kapcsolatba az 1292-ben „hatalmas ellenségeik” között emlegetett Borsa Kopasz és fivérei 1294. évi lázadásával.28 Ez a fejlemény nyilván jelentősen befolyásolta III. Andrást a tekintetben, hogy megkísérelje orvosolni Ubul fia Mihályék panaszait. Ha birtokaik visszaszerzésének reménye fel is csillant a Kállai-ősök előtt, tényleges eredményeket — ekkor még legalábbis — nem érhettek el, részint mert a Borsák tiszántúli hatalmát a király nem volt képes megtörni, részint pedig azért, mert a szabolcsi birtokok elfoglalója, Aba Amadé továbbra is az uralkodó szilárd hívei közé számított. A Kállai-ősök azonban — érthető módon — nem nyugodtak bele a hely-zetbe, s minden kínálkozó alkalmat megragadtak jogaik érvényre juttatása érdekében. A III. And rás halálát követő zavaros időkben a bajor Ottótól eszközöltek ki egy birtokaik visszaadását elrendelő oklevelet.29 Az okmány figyelemre méltó sajátossága, hogy a Sza-bolcs megyei Semjén (Semien), Napkor (Napcol), Szentmihály (Zenmihal) és Töt (Tuth), illetve a szatmári Kér (Keeri) és Panyola (Panala) birtokok elfoglalójaként Aba Amadét és egy bizonyos Jákó fia Andrást nevezi meg. Az említett András minden bizonnyal a Kaplony nembéli Nagymihályi-rokonsághoz tartozó Jákó fia Andrással azonos, s hogy felbukkanása a Kállai-ősök ellenfelei között nagyon is érthető, az a későbbiekből fog

24 1295: BTOE I. 299. o. 25 HO VII. 313. o.26 1299: HO VII. 276. o.27 HO VII. 277., 308. o.28 Pauler 1899. II. 444–445. o.29 1307: AO I. 121. o.

zsoldos2.indd 188 2016.06.23. 9:10:50

189

kiderülni. Feltűnő ugyanakkor az oklevélnek a Borsákat illető teljes hallgatása, jóllehet 1292-ben az esztergomi káptalan előtt Ubul fia Mihály még úgy nyilatkozott, hogy az itt is megnevezett Szatmár megyei birtokaira Borsa Kopasz tette rá a kezét. A jelenség okát csak találgathatjuk, mindenesetre az, hogy a birtokok időközben valami módon Amadé és társa kezére jutottak épp úgy felmerülhet, mint az, hogy az oklevél kiadását szorgal-mazó István — az időközben alighanem elhunyt Ubul fia Mihály egyik fia — azért hall-gatott a Borsák szerepéről az ügyben, mert azok az idő szerint Ottó hívei közé számí-tottak,30 ő maga pedig időközben Borsa Beke szerviense, utóbb szőlősi várnagya lett.31 Bármi is volt a háttérben, az bizonyos, hogy a Kállai-ősök még ekkor sem értek célt: az északkeleti országrész ura, Aba Amadé ugyanis nem csak a Balogsemjének, de a tény-leges hatalommal szinte egyáltalán nem rendelkező Ottó király számára is túlságosan erős ellenfél volt. A Balogsemjén nembéli Mihály-fiak próbálkozásainak azonban ez a kudarc sem vetett véget, s újabb támogató után néztek. Most már a magyar trónért foly-tatott küzdelemben idő közben vetélytárs nélkül maradt I. Károly oldalára álltak, s ez alkalommal a politikai fejlemények is a kezükre játszottak. 1311-ben meghalt Amadé, majd az ezt követően kialakult helyzet fiainak lázadásához vezetett. Az Amadé-fiak és támogatóik ellenében vívta meg 1312-ben Rozgonynál I. Károly első jelentősebb csa-táját az oligarchák ellenében, s győzelmének részese volt a seregében ott harcoló János, Ubul fia Mihály egyik unokája. (Az ütközetben I. Károly oldalán vettek részt Ubul egy másik fiának, Egyednek a fiai, Iván és Simon is.32) Röviddel a csata után a Balogsemjén nembéli Mihály-fiak oklevelet kértek és kaptak I. Károlytól birtokaik visszaadása ügyé-ben. Az okmány előadja, hogy a Kállai-ősök szolgálatokat tettek IV. Lászlónak a hűtlen Amadé nádor ellen fellépve, ám László király halála után a néhai nádor elfoglalta Semjén (Semjen) Napkor (Nopokur) és Töt (Twd) nevű birtokaikat, sőt, III. Andrástól privilégi-umot is kieszközölt magának azokról, hogy így legalizálja foglalását.33 Az oklevélből a Balogsemjének kálváriájának egy újabb változatát ismerhetjük meg. Az Amadéval való konfliktus jellemzése és az oligarcha által elfoglalt Szabolcs megyei birtokok felsorolása megegyezik az 1292. évi esztergomi oklevélben foglaltakkal — a hiányzó Szentmihályt nyilván a megnevezettek tartozékai közé értették ez alkalommal34 —, nem esik szó azon-ban a szatmári birtokokról, amelyeket az 1292. évi másik oklevél szerint Borsa Kopasz, az 1307. évi Ottó-féle oklevél szerint viszont szintén Aba Amadé (és Nagymihályi Jákó fia András) foglalt el. Kopasz nádor személyének kihagyása a történetből ugyanakkor ezúttal bizonyosan azért történt, mert az oligarcha maga is ott volt a király seregében,35 s a Kállai-ősök alighanem jobbnak látták — egyelőre legalábbis — nem feszegetni ezen birtokok ügyét.

30 Vö. 1307: CD VIII/1. 219–220. o.31 1308: AO I. 149. o., vö. Engel 1996. I. 435. o.32 1312: CD VIII/1. 444. o.33 CD VIII/1. 442–444. o.34 1312: az oklevél szerint Amadé a Balogsemjéneket „de universis possessionibus eorum Semjen, Nopokur et Twd ac ad easdem pertinentibus” űzte el (CD VIII/1. 443. o.).35 Engel 1988b. 100. o.

zsoldos2.indd 189 2016.06.23. 9:10:50

190

A szabolcsi birtokok visszaadását Károly ugyan elrendelte, ám az ügy ezzel még koránt-sem jutott nyugvópontra. A következő év novemberében ugyanis a király egy újabb okle-velet volt kénytelen kiadni, mely előadja, hogy a Mihály-fiaknak visszaadatta Semjén (Semyen), Napkor (Nopkur), Szentmihály (villa Sancti Mychaelis) és Töt (Tuuch) birtokait, amelyeket azonban „most némely hatalmasok” (nunc per quosdam potentes) a király aka-rata ellenére elfoglalva tartanak,36 s újabb néhány hét múlva elrendelte a birtokok visz-szaadását.37 Hogy a meglehetősen homályos megfogalmazás kikre vonatkozik, az pon-tosan tudható, mert amikor 1317-ben a Kállai-ősök végre ténylegesen is visszakapták szabolcsi birtokaikat, Dózsa nádornak az erről rendelkező oklevele megnevezi a néhai Amadé nádor fiait, Jánost és Lászlót mint a birtokok elfoglalóit.38 Valamivel korábban, vélhetően a Borsák első lázadásának leverését követően, tehát 1315 februárja után,39 kap-hatták vissza a Balogsemjén nembéli Mihály-fiak Szatmár megyei birtokaikat, minden-esetre 1319-ben, amikor is osztályuk során azokról szintén rendelkeztek, már a kezükön találjuk Kért és Panyolát.40

Ha már most azt kutatjuk, hogy miképpen állhatott elő az a helyzet, amely az észak-keleti országrész két nagyhatalmú oligarcha-famíliáját, az Abákat és a Borsákat a Kál-lai-ősök ellenségévé tette, akkor az eddigiekben felsorakoztatott adatok arra bátoríta-nak, hogy a történtek kulcsát IV. László uralkodásának utolsó éveiben keressük. S való-ban, ezekben az években szinte árad a királyi kegy a Kállai-ősökre. 1284-ben Ubul egyik fiának, Mihálynak a fia, Péter adományul nyerte a szabolcsi várnépek Ekölcs (Ekeuch) és a borsovai várnépek Pazony (Pozdum) nevű lakatlan földjét.41 Három évvel később került sor a király ellen lázadó Hontpázmány nembéli Kozma-fiaktól elkobzott Dombrád (Damarad), Dobos (Dobos) és Beszterec (Byztruch) nevű birtokoknak a — már emlí-tett — adományozására: IV. László ezeket Ubul fia Mihály ispánnak és fiainak, István és Pál mestereknek adta.42 Újabb három év elteltével ugyanők elnyerték a király ellen lázadó Chetnuk fia Miklós és rokonai minden birtokát.43 Az 1290. március 5-én kibo-csátott oklevelet mindjárt másnap egy újabb követte, mely az örökös nélkül meghalt Gembardus fia János Doboka (Dabaka), valamint Miklós Köved (Kuued) és Ige (Igey) nevű birtokait juttatta Ubul fia Mihály fiainak.44 Néhány héttel később már a leleszi monostor kegyuraságát (patronatus) adta IV. László István és Pál mestereknek,45 az azzal járó jövedelmekkel együtt.46 Egy hónappal utóbb újra örökös nélkül elhalt emberek kirá-lyi kézre háramlott birtokaival jutalmazta az uralkodó Ubul fia Mihály fiainak szolgá-

36 1313: CD VIII/1. 445. o.37 1314: AO I. 333–334. o.38 1317: CD VIII/2. 98–100. o.39 Engel 1988b. 110. o.40 1319: AO I. 526–528. o.41 (1284): HO VII. 185. o. (keltére lásd: RA 3307. sz.); 1284: ÁÚO IX. 407. o.42 (1287): ÁÚO IX. 560–561. o. (keltére lásd: RA 3455. sz.).43 1290: ÁÚO IX. 523. o.44 1290: CD V/3. 489. o.45 1290: CD V/3. 487. o.; ÁÚO IX. 558. o. (ez utóbbi keltére lásd: RA 3554. sz.).46 (1290): ÁÚO IX. 549. o. (keltére lásd: RA 3558. sz.).

zsoldos2.indd 190 2016.06.23. 9:10:50

191

latait: ez alkalommal Tomaj nembéli47 Üne (Jwne) fia Üne Tisza menti Abád (Abad)48 és Szabolcs megyei Szakoly (Zokol) nevű birtokait, továbbá Lewka fia István Rozsály (Rwsal) és Myk, Zwechun Pátroha (Pathruh), Farkas Kemecse (Kemeche) és Fwdur Jéke (Jeke) nevű birtokát adta nekik.49

A birtokadományok mellett IV. László más módon is kifejezésre juttatta a Kállai-ősök iránti hajlandóságát. Ennek első jelét már 1281-ben megtapasztalhatjuk, amikor is IV. László Ubul fiai, Mihály ispán és Egyed, valamint az említett Mihály fiai, István, Péter mester és Pál — az oklevélben, sajnos, nem részletezett — érdemeinek viszonzása-ként a felsoroltak Szabolcs megyei birtokain élő népeit (populos) kivette a megyésispán bírói joghatósága alól, külön is megemlítve, hogy az exemtio Mihály ispán és fiai Semjén nevű birtokán tartani szokott vásárral kapcsolatos esetleges perekre is vonatkozik.50 Ezt 1289-ben egy újabb exemtio követte: a király ekkor Mihály fiainak, Istvánnak és Pálnak a szatmári ispán bírói joghatóságával szemben biztosított mentességet.51

A királyi kegy egy újabb megnyilvánulási formájaként értékelhetjük, hogy IV. László 1290-ben parancsot intézett a Szamos folyó melléki vámszedőkhöz, a szatmári és a németibeli vendégtelepesekhez és az ottani vámszedőkhöz, valamint a Szatmártól és Németitől egészen Szamosszegig tevékenykedő vámszedőkhöz (tributariis per Zomus constitutis, ac hospitibus de Zothmar et de Nempti necnon tributariis in eisdem existentibus, ac etiam aliis tributariis de Zothmar et de Nempti usque in Zomuszygh residentibus), hogy ne szedjenek vámot Ubul fia Mihály ispán és fiai, István és Pál azon hajói után, ame-lyek a nevezettek várának építéséhez (pro constructione castri eorundem) szánt köveket és cementet szállítják.52 Az itt említett vár minden bizonnyal azonos azzal a Szatmár megyei Kéren emelt erősséggel, amelynek az esztergomi káptalan 1292. évi oklevele már csak a helyét említi, mert időközben lerombolták (terram, villam seu possessionem Keer nuncupatam […] cum loco diruti castri).53 A várat említi még IV. László egy másik, az év megjelölése nélkül Zólyomban, május 1-én kelt (datum in Zolum, in festo Philippi et Jacoby apostolorum) oklevele is, mely a Szatmár és a Szabolcs megyei nemeseket szólítja fel arra, hogy szükség esetén mindenben támogassák a saját birtokán királyi jóváhagyás-sal (de nostra gratia speciali) vár építését elhatározó Ubul fia Mihály ispánt szándéka vég-hezvitelében.54 Az oklevél pontosabb keltezését lehetetlenné teszi, hogy IV. László ural-kodása idejéből nem ismert olyan év, amelyben a király április végét, illetve május elejét Zólyomban töltötte volna,55 mindenesetre az okkal feltételezhető, hogy ez utóbbi okle-vél kiadása egy vagy több évvel megelőzhette a várat említő 1290. évit.

47 Karácsonyi 1995. 1020. o.48 Alighanem a hevesi Abádról van szó, vö. Györffy 1987–1998. III. 64–65. o.49 (1290): ÁÚO IX. 559–560. o. (keltére lásd: RA 3560. sz.).50 1281: ÁÚO IX. 298. o.51 (1289): ÁÚO IX. 563–564. o. (keltére lásd: RA 3528. sz.).52 (1290): ÁÚO IX. 561–562. o. (keltére lásd: RA 3559. sz.).53 1292: CD VII/2. 171. o.54 (É. n.): ÁÚO IX. 562. o., vö. RA 3572. sz.55 RA II/2–3. passim.

zsoldos2.indd 191 2016.06.23. 9:10:51

192

A vagyoni gyarapodás éveiben a Kállai-ősök a megyei közélet terén is szerephez jutottak. Az 1280-as évek közepén, 1284–1285-ben, Ubul fia Mihály ispán Sza-bolcs megye szolgabírájaként tevékenykedett,56 s mivel az idő szerint a szolgabírákat

— amint az több esetben kimutatható — az uralkodó nevezte ki,57 a tisztség viselé-sét megintcsak a királyi bizalom jelének tekinthetjük. Mihály fia, István ugyanebben az időben szabolcsi „alispán helyettes”-ként (vicecurialis comes de Zobouch) kerül elő.58 IV. László uralkodásának legvégén, 1290 nyarán, egy fokkal feljebb léptette a Kál-lai-ősöket a király, kinevezvén Mihály ispánt és fiait, Istvánt és Pált Ugocsa megye ispánjává (parochialis comes).59

A Kállai-ősök persze, nem véletlenül vagy valamiféle uralkodói szeszélyből élvez-ték IV. László bizalmát. A királytól kapott adományaikra vonatkozó oklevelekből hiá-nyoznak ugyan az érdemeikre vonatkozó utalások, ám vannak olyan adataink, amelyek alapján mégis csak megismerhető szolgálataik természete. Feltűnő, hogy az örökös nél-kül meghaltak birtokai mellett főként olyan jószágok gyarapították a Balogsemjének vagyonát, amelyeket valamely, a királyi hatalom ellen lázadó birtokostól kobzott el az uralkodó. Sajnálatos módon adataink ahhoz nem elégségesek, hogy a lázadások rész-leteit feltárjuk. Nem tudjuk például, hogy mit értsünk azon bűnök alatt, amelyeket a Hontpázmány nembéli Kozma-fiak követtek el a királyi hatalom ellen (excessus manifestos, quos contra nostram regiam maiestatem commiserunt),60 mint ahogy arról sincsenek isme-reteink, hogy ennek a lázadásnak az elfojtásában a Balogsemjének szerephez jutottak-e, s ha igen, milyenhez. Kénytelenek vagyunk beérni annak megállapításával, hogy a láza-dás valamikor 1287 júliusának vége előtt robbanhatott ki — az azt említő királyi okle-vél július 30-án kelt —, s minden bizonnyal sikerült leverni, hiszen a Kozma-fiaktól elkobzott birtokok közül Dombrád bizonyosan a Balogsemjének kezén volt egy ideig, amint az egy már említett 1291. évi adatból kiderül.61 Egy másik lázadásról annyival tudunk többet, hogy ez esetben legalább az kiderül, hogy annak elfojtásában Ubul fia Mihályé és fiaié, Istváné, Péteré és Pálé lehetett a főszerep. A lázadók ez alkalommal Csák nembéli Simon fia Péter, valamint egy bizonyos Jula fia Moys és Jacou fia András voltak. Simon fia Pétert ismert adataink alapján nem tudjuk a Szatmár megyében bir-tokos Csák nembéli Daraiakhoz kapcsolni,62 személye azonban hipotetikusan beilleszt-hető a nemzetség Dobóci ágának nemzedékrendjébe Péter fia Simon — eddig ismeret-len63 — fiaként, s az azonosítást némiképp támogatni látszik, hogy a Csákok ezen ága valóban birtokolt Északkelet-Magyarországon is.64 Jula fia Moys azonban ismeretlen,

56 (1284): HO VII. 184–185. o. (keltére lásd: RA 3306. sz.); 1285: HO VII. 194–195. o.57 Gerics 1987. 274. o., vö. még pl.: (1272–1290 k.): MNL OL DL 105 231.; (é. n.): MNL OL DL 57 974. stb.58 (1285): Zichy okm. I. 81. o. és (1285): Zichy okm. I. 81–82. o., vö. Kállay 1913. 123–125. o.59 (1290): ÁÚO IX. 564. o. (keltére lásd: RA 3561. sz.).60 (1287): ÁÚO IX. 560. o. (keltére lásd: RA 3455. sz.).61 1291: HO VII. 216. o.62 Karácsonyi 1995. 320. o.63 Uo. 315. o.64 Uo. 321. o.

zsoldos2.indd 192 2016.06.23. 9:10:51

193

a harmadik lázadó személye viszont nagy biztonsággal azonosítható azzal a Kaplony nembéli (Nagymihályi) Jakó fia Andrással, akivel már találkoztunk azok között, aki-ket a bajor Ottó király előtt a Balogsemjének birtokaik elfoglalásával vádoltak.65 A láza-dás 1289 nyarára tehető, s minden bizonnyal sikertelen volt, legalábbis erre lehet követ-keztetni IV. László egy 1289. szeptember 13-án kiadott okleveléből.66 Ez ugyanis felszólítja az ország bíráit, hogy ne ítélkezzenek Ubul fia Mihály és fiai, István, Péter és Pál felett a király ellen lázadó (contra nos procedentes et nocumenta inferentes) Csák nembéli Simon fia Péter, valamint Jula fia Moys megölése, továbbá Jakó fia András és annak szintén András nevű szerviense fogságra vetése (super […] captivatione) ügyében, mert ezek következményei alól a király mentesítette a Balogsemjéneket.

Alighanem ugyanezen lázadás során kerülhetett arra sor, hogy egy bizonyos Csetnek fiai és azok rokonai megölték Balogsemjén Mihály egyik fiát, Pétert. A történtek ezen epizódjáról IV. László egy másik, szintén 1289. szeptember 13-án kiállított oklevele tájé-koztat, melyben a király felszólítja Borsa nembéli Tamás fia Roland vajdát, hogy a hozzá menekült gyilkosokat tartsa fogva.67 A halálesetről ellentmondásosan számolnak be for-rásaink: IV. László egy 1290. évi oklevele arról ír, hogy a Csetnek-fiak erectis vexillis lázad-tak ellene,68 ami egyértelműen katonai jellegű akcióra enged következtetni, évtizedek-kel később azonban már úgy emlékeztek az esetre, hogy Pétert a királytól való visszatér-tében, a nyílt országúton (de domino suo rege in libera via procedentem) ölték meg,69 ami viszont inkább útonálláshoz hasonló támadásra látszik utalni.

A gyilkosok személyére vonatkozó adatok nem hiányoznak ugyan, ám jól értesültnek így sem mondhatjuk magunkat. Csetnek 1285-ben fogott bíróként és a megyei ható-ság kiküldötteként szerepel,70 birtokai közül Büst (Bys) és Sényőt (Seneu) ismerjük.71 Balogsemjén Péter gyilkosai között forrásaink Csetnek két fiát, Miklóst és Jánost neve-zik meg,72 a harmadik ismert fiú, Dénes,73 ilyen összefüggésben nem szerepel. A gyilkos-ság részesei között IV. László egyik oklevele megemlíti a Csetnek-fiak rokonait (cognati), Illést és Ramacha-t,74 egy jóval az események után keletkezett oklevél pedig közéjük sorolja még Syge fia Tamást is.75 Az itt említett Illés minden bizonnyal azonos azzal a bagdai Illés ispánnal (comes Elyas de Bogda), aki 1282-ben IV. László engedélyével a még V. Istvántól adományul nyert Kiskércs (Kuskyrch) nevű birtokát szervienseinek, Iván fia Simonnak és Prybyzlaus fia Péternek adományozta,76 s akit — bár János és László nevű

65 1307: AO I. 121. o.66 ÁÚO IX. 556–557. o. (keltére lásd: RA 3532. sz.).67 ÁÚO IX. 557. o. (keltére lásd: RA 3533. sz.).68 ÁÚO IX. 523. o.69 1318: AO I. 462. o.70 HO VII. 194–195. o.71 1320: AO I. 557. o.72 1290: ÁÚO IX. 523. o.; 1318: AO I. 462. o.73 1320: AO I. 556. o.74 1290: ÁÚO IX. 523. (a nevek javítva az eredeti alapján, vö. MNL OL DL 50 634.).75 1321: AO I. 603. o.76 1282: ÁÚO IX. 333–334. o., vö. még: 1283: CD V/3. 194–196. o. A ma már nem létező Bagda Petneháza határába olvadt be (Mező – Németh 1972. 104. o.).

zsoldos2.indd 193 2016.06.23. 9:10:51

194

fiai 1312-ben szerepelnek77 — 1337-ben örökös nélkül meghalt embernek mondanak.78 Ramacha ismeretlen személy, meglehet, hogy a Szabolcs megyei Ramocsaháza névadójá-ról van szó.79 Syge fia Tamás apja egy IV. László nevében kiállított hamis oklevél szerint 1282-ben a Szatmár megyei Mérgesdet (Myrgusd) kapta volna a királytól adományba.80 Mérgesd — s vele együtt a szintén Szatmár megyei Újlak (Wylok) és a Szabolcs megyei Lidér (Lyuder) — nyilván azon birtokok közé tartozott, amelyeket IV. László a láza-dóktól elvéve a meggyilkolt Péter rokonságának adományozott,81 ám a Balogsemjének évtizedek múltán Mérgesdet és Lidért visszaadták Syge fia Tamás utódainak, maguk-nak csak Újlakot tartva meg.82 Hasonló egyezségre a Csetnek-fiakkal is sort kerítettek a Kállai-ősök: velük abban állapodtak meg, hogy Büst és Sényőt megtartják maguk-nak, a többit viszont visszaadják.83 A Balogsemjén Péter halálával kapcsolatos adataink közül kiváltképpen figyelemre méltó, hogy a gyilkosok a Borsákhoz menekültek tettük elkövetése után. Ebből a körülményből okkal következtethetünk arra, hogy a Borsáktól reméltek védelmet a Kállai-ősök várható bosszúja elől, másfelől viszont az a tény, hogy IV. László érdemesnek tartotta felszólítani Borsa nembéli Rolandot a gyilkosok feltar-tóztatására, arra vall, hogy a Borsák aligha állhattak nyíltan a lázadók mellé, legfeljebb hallgatólagos támogatást nyújtottak nekik.

Mindezen adatok alapján világosnak látszik, hogy az 1280-as évek végén IV. László főként a Balogsemjénekre támaszkodva próbált meg felülkerekedni az északkeleti ország-részben ellene lázadókon. Éppen nem meglepő tehát, hogy 1289 végén azzal a feltétel-lel hirdetett kegyelmet a királyi hatalom ellen korábban fellépőknek, hogy a hűségére való visszatérésről Ubul fia Mihály ispán fiai, István és Pál mesterek tegyenek jelen-tést,84 s mozgósítás esetén is úgy rendelkezett, hogy a katonáskodásra kötelezettek a Balogsemjénekhez csatlakozva jöjjenek szolgálatára.85 IV. Lászlónak nem is kellett csa-lódnia a Kállai-ősökben: azok a végsőkig kitartottak mellette, s nem csak a király ellen forduló kisebb Szabolcs és Szatmár megyei birtokosokkal szemben léptek fel, hanem az ország leghatalmasabb bárói közé tartozó Aba nembéli Amadénak is nekiugrottak. 1290 májusában Ubul fia Mihály fia, István mester sikerrel ostromolta meg Amadé kőrévi — azaz tokaji86 — várát (quoddam castrum Omodei filii David in Kwreu constructum), ahol az oligarcha szerviensei közül is a fogságába esett néhány.87

Amint az látható, mind a Borsák, mind Aba Amadé esetében vannak olyan adataink, amelyek igazolják, hogy azok IV. László király uralkodása idején a Kállai-ősök ellensé-

77 AO I. 247. o.78 AO III. 429–430. o.79 Mező – Németh 1972. 106–107. o.; Németh 1997. 161. o.80 1282: ÁÚO IX. 329. o. (hamis voltára lásd: RA 3171. sz.).81 1290: ÁÚO IX. 523. o.82 1321: AO I. 603–604. o., vö. még: 1321: AO I. 633–634. o.83 1320: AO I. 556–557. o., vö. még: 1320: AO I. 576–577. o.84 (1289): ÁÚO IX. 558. o. (keltére lásd: RA 3536. sz.).85 (1289): CD V/3. 505. és 506–507. o. (keltükre lásd: RA 3538–3539. sz.).86 Németh 1983. 73–81. o.87 (1290): CD V/3. 506. o. (keltére lásd: RA 3557. sz.).

zsoldos2.indd 194 2016.06.23. 9:10:51

195

gei — vagy legalábbis azok pártfogói — voltak. Abban azonban, hogy a király halála után minden rendelkezésükre álló erővel igyekeztek tönkre tenni a Balogsemjéneket, aligha-nem más okok is közrejátszottak. Ha ugyanis a Kállai-ősöknek juttatott adományokat és kiváltságokat egybevetjük azzal a szereppel, amit a Tiszántúl északi részén szemláto-mást a király szánt nekik — s aminek László haláláig meg is feleltek —, akkor kézen-fekvőnek látszik arra gondolni: IV. László az oligarchákra jellemző territoriális hata-lom birtokosaivá akarta tenni a Balogsemjéneket, ám olyan oligarchákká, akik a királyi hatalom kezébe simuló kardként vágnak végig az uralkodó ellenségein. Ha végigtekin-tünk IV. Lászlónak a Kállai-ősök javára tett intézkedésein, nehéz nem észrevenni, hogy azok mindegyike, ilyen vagy olyan formában, azok helyi hatalmassággá válásának útját egyengették. A birtokadományok áradása, a helyi bíróságok joghatósága alóli mentesíté-sek, a várépítés engedélyezése, illetve támogatása, a megyésispáni kinevezés mind-mind ezt a célt szolgálta, márpedig az a tartományuraság jelenségének vizsgálatából egyértel-műen kiderült, hogy éppen ezek azok a pillérek, amelyeken egy-egy oligarcha magán-hatalma nyugodott.88 A Kállai-ősök esetében is tudunk ugyanakkor a tartományuraság egy további nélkülözhetetlen kellékének meglétéről: a nekik szolgáló familiárisokról.89

Nagyban növelné ugyanakkor ezen hipotézis valószerűségének a valószínűségét, ha hasonló jelenséget más rokonság esetében is ismernénk. Nos, a lényeget tekintve ugyanaz, ami megtörtént a Kállai-ősökkel az 1280-as években, jó egy évtizeddel korábban meg-történt már egy másik rokonsággal is, történetesen éppen a Balogsemjének egyik ellen-ségeként azonosított Borsákkal.

A Borsa egyike volt a Tiszántúl jómódú, de nem különösebben előkelő és vagyo-nos nemzetségeinek. Birtokaik Bihar és Békés megyékben feküdtek, de voltak javaik Erdélyben is. Feltehető, hogy ők alapították a mai Nagyszalontától egykor délkeletre fekvő, mára már elpusztult Bátormonostorát,90 s az szintén valószínűnek látszik: ere-jükből még arra is futotta, hogy, bekapcsolódva a tatárjárás után meginduló várépí-tési versenybe, megépítsék Váradtól nyugatra, a Sebes-Körös partján Körösszeg várát.91 A Borsák szűkebb pátriájában azonban a tatárjárást követő években kiépült a tarto-mányuraságok egyik első példájaként a Geregye nemzetség magánhatalma, s ennek árnyékában a Borsák aligha érezhették biztonságban magukat. A Geregyék hatalmát Écs fia Pál alapozta meg, aki hosszú ideig egyike volt IV. Béla legközvetlenebb munka-társainak, időközben azonban — már az 1250-es években — a környékbeli nemesség kárára gyarapította vagyonát.92 A következő nemzedékben Pál fiai már nyíltan színt vallottak a királyi hatalommal szembeszegülő előkelők mellett, s aktív részesei voltak IV. László gyermekkirálysága éveiben a bárói csoportok háborúskodásainak, többnyire az oligarchák egyik első, s sokáig legsikeresebb képviselőinek, a Héder nembéli Kősze-gieknek az oldalán. 1278-ban azonban rajta vesztettek, s az ideiglenesen új erőre kapó

88 Kristó 1979. 150–159., 185–187., 199–202. o.; Fügedi 1986. 178–181. o.89 (1290): CD V/3. 506. o.90 Györffy 1987–1998. I. 598–599. o.91 Györffy 1987–1998. I. 537–538. o.; Engel 1996. I. 349. o.92 1256: ÁÚO VII. 458. o.; 1278: ÁÚO IX. 196–197. o.

zsoldos2.indd 195 2016.06.23. 9:10:51

196

királyi hatalom leverte őket, nem kis részben éppen a Borsák hathatós közreműködésé-vel.93 A Geregyék eltűntek a politika porondjáról, territóriumuk azonban nem. A buká-sukkal támadt űrt ugyanis IV. László a Borsákkal töltötte be: a Geregyék által megká-rosítottak némi kárpótlása mellett Tiszántúl középső harmadát ellenőrzése alatt tartó tartomány java — az összes vár és a birtokok jó része — IV. László adománya révén a Borsák ölébe hullt.

A Geregyék leverése után László úgy érezhette, birtokában van a recept, mely orvo-solja országa minden baját: az oligarchák erején erővel lehet úrrá lenni, s a legyőzöttek helyébe olyan, a Borsákhoz hasonló hű bárókat kell helyezni, „akiknek hűsége, vitézsége és szorgalma Magyarországot — miként azt egyik oklevele megfogalmazta — elődeink idejében sikeresen kormányozta és védelmezte”.94 Gyermekkorának eseményei, majd a nagykorúsítását követő konszolidációs kísérlet és annak kudarca95 okkal erősíthették benne azt a meggyőződést, hogy azokban az előkelőkben, akik a korábbi évtizedekben bárói méltóságokat töltöttek be, a Héder nembéli Kőszegiekben, a Gutkeledekben, a Csákokban, az Abákban, vagy éppen a Geregyékben, nem bízhat. Figyelme tehát azok felé fordult, akik mindaddig a politikai elit peremére szorultak, s akiktől azt remél-hette, hogy készek együttműködni vele. Az 1280-as években ezért olyan személyek emelkedtek a Magyar Királyság irányítói közé, akik addig jószerével fel sem merülhet-tek volna egy-egy megüresedett országbárói méltóság betöltése kapcsán. Így lett nádor az az Aba nembéli Makján,96 aki az előkelő és nagy múltú nemzetség egy mindaddig háttérbe szorult ágából származott,97 ekkor emelkedett karrierje csúcsára a korábban magát a királyi szerviensi sorból a bárói kar második vonalába felküzdő Básztély nembéli Rénold,98 s az országbírók között ekkor találkozunk azzal a Rubinusszal,99 aki talán a nem különösebben előkelő Hermán nemzetség tagja volt.100 A bárói posztok betölté-sével kapcsolatos királyi politikában bekövetkezett változások leglátványosabb eleme-ként egy királyi magánuradalomból kialakult ispánság, nevezetesen a zólyomi, ispánja is országbárói méltósághoz jutott: 1285-ben Miklós fia Demeter101 a zólyomi ispánság mellett az országbírói tisztséget is betöltötte. Ez addig elképzelhetetlen volt: az erdőis-pánságok és a többi királyi magánuradalom élén álló ispánok — modern fogalmaink sze-rint — a király magánalkalmazottai voltak, tisztségük nem számított az ország honorjai közé, s így a királyi kiváltságlevelek méltóságsoraiban sem találkozunk velük. Az ilyen

93 Pauler 1889. II. 334–336. o.; Szűcs 1993a. 296–298. o.94 1274: barones regni Hungarie […] quorum fidelitate, virtute et industria ipsum regnum Hungarie defensatum fuerat predecessorum nostrorum temporibus et feliciter gubernatum (ÁÚO XII. 98. o.).95 Zsoldos 1997a. 80–97. o. (jelen kötetben: 149–166. o.).96 1286: CD V/3. 333–334. o.97 Karácsonyi 1995. 39., 67. o.98 (1289): CD V/3. 172. o. (keltére lásd: RA 3527. sz.); 1289: ÁÚO XII. 479. o. (ez utóbbi azonban ha-mis, lásd: RA 3531. sz.); 1289: ÁÚO XII. 483. o. Karrierjére lásd: Zsoldos 1998a. 53–54. o. és Zsoldos: 1997d. 131–133. o.99 1283: HO VI. 289. o., vö. Wertner 1901. 58. o.100 A Hermánok társadalmi státusára lásd: Zsoldos 1998a. 49–50. o.101 Személyére lásd: Zolnay 1935. 35–37. o.

zsoldos2.indd 196 2016.06.23. 9:10:51

197

ispánságok irányítói társadalmi tekintetben is elkülönültek a bárói tisztségeket betöltő előkelőktől, s egyetlen példa sem ismeretes arra, hogy erdőispánság mellett valamely bárói méltóságot is elnyertek volna. Demeter országbírósága olyan újítás eredménye volt tehát, amely radikális reformot jelentett az addigi gyakorlathoz képest, s ennek nyoma jól felismerhető abban az oklevélben is, amelyet országbíróként adott ki. Demeter elő-adja ugyanis, hogy a király megbízta a zólyomi ispánságtól IV. Béla ideje óta elidegení-tett birtokok visszaszerzésével (cum nos de mandato regio ad recapiendas terras et villas a predio domini regis de Zolum et ad idem spectantes alienatas per quemcumque a tempore regis Bele avi sui felicis recordationis transmissi fuissemus), s a parancs végrehajtása során ítéletet mondott a liptói Bogomér ispán és a bobróci királyi népek között támadt per-ben. Szembetűnő, s a két tisztség összekapcsolásának merőben újszerű voltára utal, hogy Demeter szükségét látta annak, hogy oklevelében részletesen indokolja, milyen felhatal-mazás alapján jár el az ügyben. Részletesen kifejti ezért, hogy az ítélet meghozatalához szükséges joghatóság részint az említett királyi megbízatás alapján illeti meg, továbbá ő a felek megyésispánja, s végül pedig országbíróként az ország minden nemese ügyé-ben ítélkezhet (quia nos primum ad videndum et recapiendum seu ordinandum terras et populos domini regis transmisi fueramus […] et demum quia comes eramus provincialis de Zolum eorundem [sc. partium], et ad ultimum quia iudex ex constitutione ipsius domini regis omnium nobilium in regno Ungarie existentium fuimus).102

Az új, királyhoz hű bárók keresése során emelte magasba IV. László a Borsákat — Tamás ispánt és hat fiát — is, ám keservesen csalódnia kellett bennük. A Borsák nem csak a Geregyék tartományát „örökölték meg” ugyanis, hanem azt a szerepet is, ame-lyet a Geregyék töltöttek be a bárói csoportok egymás és a királyi hatalom ellen vívott szakadatlan küzdelmében. Tamás legidősebb fia Gutkeled Joachim leányát vette felesé-gül,103 s 1287-ben a Borsák már a Kőszegiek szövetségeseiként harcoltak a Zsitva folyó-nál IV. László ellen.104

Mivel Borsa nembéli Tamás fia Roland — kisebb megszakításokkal — az 1280-as években Erdély vajdája is volt,105 nyílt elpártolása szerfelett nehéz helyzetbe hozta IV. Lászlót, hiszen így elvesztette az ellenőrzést Kelet-Magyarország nagy része felett. Nagyon is érthető tehát, hogy ebben a helyzetben olyan támogatókra volt szüksége a régióban, akik egyfelől alkalmasak, másfelől pedig készek arra, hogy eljátsszák a „király kardjá”-nak szerepét. Hogy pontosan milyen megfontolásból esett a választása éppen a

102 1285: MNL OL DL 94 407. A zólyomi ispán országbírói méltóságra emelkedésének újszerű voltára mutat rá egy más szempontból az is, hogy jóllehet az oklevél regesztáját Karácsonyi János 1896-ban már közölte (Pongrácz okl. 506. o.), az Árpád-kori udvarispánok és országbírák sorozatának összeállításakor Wertner Mór egyszerűen nem hitte el, hogy ez az adat helyes lehet (vö. Wertner 1901. 59. o.).103 1337: AO III. 319. o.104 1287: Hont okl. I. 30. o.105 1282: CD V/3. 121. o.; 1284: ÁÚO IX. 400. o.; XII. 427., IX. 363. o.; UGDS I. 147. o.; 1285: CD V/3. 158. o.; RA II/2–3. 350. o.; Székely okl. IV. 2. o.; Századok, 1983. 1121. o.; Zichy okm. I. 63. o.; 1288: CD V/3. 435. o.; (1288–1289 k.): EO I. 276. o.; 1290: CDCr VII. 2. o.; ÁÚO IV. 368. o. stb.

zsoldos2.indd 197 2016.06.23. 9:10:52

198

Balogsemjén nembéliekre, azt persze, nem tudjuk. Tény mindenesetre, hogy a rokonság évtizedek óta kisebb-nagyobb szolgálatokat tett a királyi családnak. Ubul fivére, Egyed életét vesztette II. András fiának, Kálmánnak az oldalán az egyik oroszországi hadjárat-ban.106 Ennél azonban nyilván jóval többet nyomott a latban, hogy a következő nemze-dék tagjai közül Ubul egyik fia, Mihály IV. László apjának, Istvánnak tett szolgálatokat annak stájer hadjáratában,107 ami alatt minden bizonnyal az 1258. évi expedíciót kell értenünk.108 1262-ben István herceg a pataki várban (in castro nostro de Potok) egy még befejezetlenül álló tornyot adományozott Mihálynak. Szempontunkból ez az adat annál is inkább érdekes, mert István az idő szerint rendszeresen megfordult Patakon,109 s így az adomány egyértelműen arra vall, hogy Ubul fia Mihály István bizalmas hívei közé tartozott. Alighanem szerény kockázatot vállalunk annak feltételezésével, hogy minde-nekelőtt a Balogsemjéneket V. Istvánhoz fűző kapcsolat lehetett az a körülmény, ami fel-hívta rájuk IV. László figyelmét. Másfelől az is a Kállai-ősök mellett szólhatott, hogy, ha nem is tartoztak a legvagyonosabb és legtekintélyesebb rokonságok közé, ahhoz mégis elég előkelőnek számítottak, hogy Ubul fia Mihály ott szerepeljen az egri püspökséget megillető jogok felől tanúbizonyságot tevő huszonöt nemes között.110

A Balogsemjének esetében azonban IV. László, nyilvánvalóan kényszerűségből, meg-lehetősen ingatag alapokra építkezett. Ez alkalommal nem állt a rendelkezésre olyan, lényegében már kiépített territoriális magánhatalom, amelybe csupán bele kellett ültetni a királyi hatalomhoz hű bárót, mint történt az 1279-ben a Geregyéket felváltó Borsák esetében. A Kállai-ősök esetében ezt a hatalmat fel kellett volna építeni, s erre már sem ereje, sem ideje nem volt IV. Lászlónak. A legjellemzőbb e tekintetben, hogy 1290-ben a Balogsemjének vára még csak épülőfélben volt a Szatmár megyei Kéren,111 miközben a Borsák már legalább öt vár urai voltak: a bihari Körösszeget — amint arról már szó esett — bizonnyal ők építtették, míg a szintén bihari Adorján, Sólyomkő és Sebes, valamint a Kraszna megyei Valkó pedig a Geregyék egykori váraiként kerül-tek a kezükre.112 IV. László kísérlete tehát megkésett: a Balogsemjénekkel kapcsolatos tervének kivitelezésekor délről a Borsák, északról pedig Aba Amadé már mind hatá-rozottabb formában kiformálódó „tartomány”-a fogta harapófogóba a Kállai-ősöket.

106 1271: CD V/1. 105. o.107 1271: CD V/1. 106. o.108 Pauler 1899. II. 231–232. o.109 1263: RA 1800. sz.; 1267: RA 1874. sz.; 1268: RA 1886. sz.110 Kondorné Látkóczi 1994. 198. o.111 (1290): ÁÚO IX. 561–562. o. (keltére lásd: RA 3559. sz.); (é. n.): ÁÚO IX. 562. o. (vö. RA 3572. sz.), vö. még: 1292: CD VII/2. 171. o.112 Györffy 1987–1998. I. 592., 660., 662. o. és III. 522. o., vö. Engel 1996. I. 265., 349., 414., 454. o.

zsoldos2.indd 198 2016.06.23. 9:10:52

199

A megkésettség másik fontos bizonyítékaként az hozható fel, hogy, amint láthattuk, a Balogsemjéneknek többnyire a környékbeli birtokosokkal kellett szembeszállniuk kirá-lyuk érdekében, ami egyértelműen arra vall, hogy az oligarchikus magánhatalmakra jel-lemző zárt uralmi körzet egyik legfontosabb pillére, tudniillik a helyi kisebb birtoko-soknak a familiaritás intézményén keresztül a territórium urához kapcsolása, esetükben még korántsem épült fel. Mivel pedig a territórium-építés könyörtelenül racionális logi-kája az oligarchák számára azt diktálta, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozzák meg a rivális magánhatalmak kiépülését, mi sem természetesebb annál, mint hogy IV. László halála után Aba Amadé és a Borsák lecsaptak a Balogsemjénekre, s érvényesítve eleve meglévő erőfölényüket, még csírájában eltiporták a sokkal inkább csak IV. László terveiben, semmint a valóságban létező „Kállai-territórium”-ot.

zsoldos2.indd 199 2016.06.23. 9:10:52

zsoldos2.indd 200 2016.06.23. 9:10:52

201

Sopron város és megye a XIII. század utolsó harmadában

„Pompás, nagy város, sok vízzel és kerttel, forgalmas piacokkal és utcákkal. Házai maga-sak, sétányai pompásak. Termékeny síkságon fekszik” — jellemezte Sopront a Szicíliá-ban élő muszlim geográfus, Idríszi a XII. század közepén.1 Abban az időben, amikor az idézett leírás készült, a település és tágabb környéke, Sopron megye még szerves egysé-get alkotott. Az intézmény, amelynek keretei között ezen egység létrejött, Sopron vár-megye (comitatus Supruniensis) volt. Ezen igazgatási egység kialakulásának történetét, hasonlóan a magyar vármegyék többségéhez, forrásaink homályban hagyják. Maga a település már egy 1044. évi esemény kapcsán felbukkan forrásainkban,2 a megye lété-nek teljes értékű bizonyítékaként azonban egy némileg későbbi időpontra vonatkozó adat jelölhető meg: a XIV. századi krónikakompozíció Nándorfehérvár 1071. évi ostro-mát elbeszélve a soproniak Jan ispán vezette csapatait (agmina Suproniensium, quorum rector erat comes Ian nomine)3 említi meg. Ezen „csapatok” alatt kétségkívül a megyei csapat intézménye értendő, mely a korai a magyar hadsereg alapvető szervezeti és takti-kai egysége volt. A megyei csapat (agmen) különböző jogállású harcosokat foglalt egy-ségbe a megyésispán katonai joghatósága alatt: a megyei csapatok keretei között tettek eleget katonáskodási kötelezettségüknek a várispánságok harcosai éppúgy, mint az adott megyében élő, ám a várispánsághoz nem tartozó királyi szolgálónépek katonái, valamint a helyi közszabadok, ez utóbbiak közé értve a korai időkben inkább csak királyi birtoko-kon megtelepedő, külországokból érkező vendégtelepeseket (hospes) is.4 A soproniak csa-patainak emlegetése ily módon nem sok kétséget hagy afelől, hogy legkésőbb az 1070-es évek elejére Sopron megye már létezett, mégpedig „klasszikus” királyi vármegyeként.

Magyarázatra szorul ugyanakkor, hogy a krónikás miért használja többes számban az agmen (’csapat’) kifejezést a soproniakról szólván. Ismeretes, hogy Sopron azon megyék közé tartozott, amelyekben nem csak egy, a megyével azonos nevet viselő várispánság létesült. Sopron megyében a másik várispánság a locsmándi volt, melyre vonatkozóan ugyan csak a XII. századból vannak adataink,5 ám könnyen lehet, hogy valójában a Vág völgyének hasonló várispánságaival egy időben, valamikor a XI. század közepén létesült.6 Ezekről a várispánságokról, földrajzi elhelyezkedésük alapján ítélve, joggal gondolhat-

1 Elter 1985. 56. o.2 Cat. font. II. 1143. o.3 SRH I. 371. o.4 Zsoldos 1991a. 45–76. o. (jelen kötetben: 65–92. o.).5 Kristó 1988. 276–280. o.6 Györffy 1977. 329. o.; Kristó 1988. 352–354. o.

zsoldos2.indd 201 2016.06.23. 9:10:52

202

juk, hogy a határvédelemben jutottak szerephez, azaz határvárispánságok voltak.7 Ispán-sági szervezetük a jelek szerint nem különbözött a többi várispánságétól, ám — ellen-tétben azokkal — megyei háttérrel nem rendelkeztek. A határvárispánságok minden jel szerint eredetileg intézményes kapcsolatban álltak annak a megyének a várispánságával, amelynek területén létesültek, s ispánjaik is az illető megye ispánjának alárendeltjei vol-tak.8 Esetünkben ez annyit jelent, hogy a soproni ispán joghatósága a locsmándi ispán-ságra is kiterjedt, ami, ha nem is minősíthető példa nélküli esetnek — hiszen hasonló kapcsolat gyanítható a többi határvárispánság és a területileg illetékes megyésispánságok között —, mégis némi egyéni jellegzetességet kölcsönzött a korai soproni ispánságnak.

A vár, a várispánság és a vármegye hármasságán felépülő struktúra általános modelljé-től való eltérés egy másik ponton is megfigyelhető Sopron esetében, amennyiben ebben a megyében korai adatok állnak rendelkezésre arról, hogy a megyében nem egy vár — tud-niillik Sopron9 — és annak tartozékai alkották a várispánságot, hanem az ispánság a sop-roni mellett más várakkal is rendelkezett. A soproni várispánsághoz tartozott ugyanis a már a XI. században is említett kapuvári és babóti vár, s a XIII. század elején, eredetileg magánbirtokon felépült Kabold, miután királyi kézre került, szintén a soproni ispánság tartozékai közé számított.10 A soproni ily módon egyike lehetett az ország legjobban „fel-szerelt” várispánságainak, ami aligha vitathatóan földrajzi fekvésével állt összefüggésben. A gyakran veszélyeztetett nyugati határszél nyilvánvalóan megkövetelte, hogy a királyi hatalom katonai jelenlétének jól kiépített intézmény adjon kellő súlyt. Ez persze, az érem másik oldalát véve szemügyre, nem maradt következmények nélkül a várispánsággal sajá-tos szimbiózisban élő megye politikai jelentőségét illetően. Éppen nem véletlen tehát, hogy Sopront ott találjuk azon megyék között, melyek ispánjai a leggyakrabban szere-pelnek a XII. század végétől II. András király haláláig terjedő időszakban az ünnepélyes kiállítású királyi kiváltságlevelek méltóságsoraiban, megbízható jeleként annak, hogy a soproni ispánokat — akár betöltöttek egyidejűleg valamely országos vagy udvari mél-tóságot, akár nem — a királyi tanács legtekintélyesebb tagjai között tartották számon.11

A XIII. század folyamán a fentiekben felvázolt struktúra számos elemében jelentős változások következtek be. Ezek közül okkal ítélhető a legfontosabbnak a várispán-ságok fokozatos felbomlásának folyamata.12 Ennek elindulásában, amint az köztudo-mású, a királyi birtokadományozások gyakorlatában a XII. század végétől megfigyelhető, nagyobb lendületet azonban II. András király uralkodásának idején vevő változások ját-szottak főszerepet. Míg korábban ritkaságszámba mehetett, hogy az uralkodó valamely vár földjét vagy népeit eladományozta, az „új berendezkedés” (nove institutiones) birtokpo-litikája már a várispánságokat sem kímélte. Sopron esetében is ebben az időszakban indult

7 A fogalomra lásd: Zsoldos 2000a. (jelen kötetben: 47–63. o.).8 Nógrády 1995. 177–178. o., vö. még: Zsoldos 2001a. 49–50. o.9 A soproni várra lásd: Bóna 1995. 28. o.10 Zsoldos 2000b. 42–43. o. (jelen kötetben: 132–133. o.).11 Nógrády 1995. 168–174. o.12 A kérdés bemutatását a szomszédos vasi várispánság példáján lásd: Zsoldos 2000b. (jelen kötetben: 119–135. o.).

zsoldos2.indd 202 2016.06.23. 9:10:52

203

meg a várföldek — olykor a rajtuk élő népekkel együtt történő13 — eladományozása,14 ami aztán a század későbbi évtizedeiben is folytatódott.15 A várföldek egyes darabjai-nak, illetve kisebb-nagyobb csoportjainak eladományozása mellett Sopronban is előfor-dult a teljes ispánság elidegenítése. A locsmándi ispánságot, vélhetően az 1210-es évek-ben, Szák nembéli Barc fia Miklós kapta meg, ám az adományos fiának magtalan halálát követően, 1240 táján, az ispánság visszaszállt az uralkodó kezére. 1263-ban aztán — az időközben felépült Lánzsér várával együtt — Aba nembéli Lőrinc nyerte el adományul a locsmándi ispánságot.16 A soproni ispánságot viszont Károly nápolyi király adomá-nyozta Héder nembéli Kőszegi Jánosnak (Ivánnak) 1292-ben.17 A két ispánság-adomány mindazonáltal csak elvben állítható párhuzamba: míg Locsmánd esetében az 1263. évi adomány valóban végleg magánkézbe juttatta az ispánságot, Anjou Károly adománya inkább csak politikai gesztusnak számított, s mint ilyen a soproni várispánság további sorsának alakulásában vajmi kevés szerepet játszott.

A várispánságok felbomlásának irányába mutató egyéb jelenségek jóval halványabb nyomot hagytak Sopron XIII. századi történetében. A szomszédos Vashoz képest kifeje-zetten kevés alkalommal találkozunk soproni várjobbágyok nemesítésével,18 a várszerve-zeti népek magánfamíliába állásáról pedig egyetlen adatot sem sikerült feltalálni. Nem hiányzik viszont a várispánság központjában élő vendégtelepesek (hospes) közösségének kiváltságolása: IV. László 1277-ben bocsátotta ki azt az oklevelét,19 amely írásba fog-lalta mindazon jogokat, amelyek birtokában a település a középkori Magyarország egyik legjelentősebb, autonóm szervezettel rendelkező városává fejlődhetett a későbbiekben. Ezzel vált el egymástól Sopron város és Sopron megye sorsa, már ami az intézménytör-téneti vonatkozásokat illeti. Egyebekben persze, a város és a megye kapcsolatrendszere a továbbiakban is épp oly sokrétű maradt, mint amilyen addig is volt.

Sopron kiváltságolásával a megye elvesztette addigi központját. Hogy ez a fejlemény pontosan milyen következményekkel járt a megye igazgatásában, nehéz megítélni, első-sorban azért, mert a rendelkezésünkre álló források vajmi keveset árulnak el a megye igazgatásának napi rutinjával kapcsolatosan. Érdemes mindazonáltal szemügyre venni a soproni ispánok okleveleinek kelethelyeit. 1277 előtt ezek közül mindössze kettő kelt Sopronban, ráadásul ezek egyike hamis.20 A többi — a kelethelyet is feltüntető — ispáni oklevél többsége Babóton kelt,21 ami a települést és az ott álló várat a soproni ispán-

13 1224: ÁÚO XI. 175. o.14 1222: UB I. 87. o.; 1228: UB I. 116. o.; 1233: UB I. 149–150. o.; 1234: UB I. 159. o.15 1240: HO VIII. 421–422. o.; 1243: CD IV/1. 275. o.; 1255: UB I. 241–242. o.; 1257: UB I. 260. o.; 1262: UB I. 278. o.; 1269: UB I. 356–357. o.; 1272: UB II. 23. o.; 1274: UB II. 51–52. o.; 1276: UB II. 94. o.; 1277: UB II. 99–100. o.; 1279: UB II. 135–136. o.; 1283: UB II. 162–163. o. (vö. UB II. 171–172. o.); 1283: UB II. 170. o.; (1291): UB III. 288. o. (vö. UB III. 289. o.); 1291: UB II. 260. o.; 1297: UB II. 305–306., o.; 1298: UB II. 313–314. o.16 Kristó 1969. 131–144. o.17 1292: UB II. 268. o.18 1274: UB II. 63–64. o.; (1272–1290 k.): HO III. 126–127. o.19 1277: EFHU 68–71. o.20 1237: UB I. 181–182. o. (hamis voltára lásd: Szentpétery 1916. 96. o.); (1272): UB II. 28–29. o.21 1272: UB II. 14–15. o.; III. 280. o. és 1275: UB II. 76–77. o.

zsoldos2.indd 203 2016.06.23. 9:10:52

204

sághoz fűző kapcsolat miatt éppen nem meglepő. V. István idején ugyanakkor Moys nádor, soproni ispán egy alkalommal — talán a Nyitra megyei — Tapolcsányban (in Topluchan),22 Kőszegi Miklós kétszer Kőszegen,23 egyszer pedig a szintén Vas megyei Gyeliben24 állíttatott ki oklevelet. Sopron kiváltságolása után Csák nembéli Máté nádor Komáromban, Győrben, Babóton és Kapuvárott adott ki oklevelet,25 míg Kőszegi János (Iván) Tétényben, Vasvárott és — három ízben — Sárvárott.26 Az adatok elég világo-san tanúskodnak amellett, hogy 1277 — azaz Sopron város kiválása az ispánság szer-vezetéből — aligha tartható cezúrának a megye igazgatásának történetében. Babót már ezt megelőzően is gyakran szolgált az ispán tartózkodási helyéül, s jellemzőnek tartható, hogy 1279-ben Csák Máté egy olyan ügyet foglaltatott Babóton írásba, melyet előző-leg a Sopronban tartott gyűlésen (congregatio) intézett el.27 A másik tanulság, mellyel az ispáni kelethelyek szolgálnak, az az, hogy a soproni ispánok gyakran magánbirtoka-ikról igazgatták a megyét. Ez kiváltképp a Kőszegiek — Miklós és János (Iván) — gya-korlatára jellemző, hiszen az okleveleikben kelethelyként feltűnő Kőszeg, Sárvár és Vas-vár az övék volt,28 míg Gyeli a várjobbágy eredetű Herényiek birtoka volt,29 akik viszont a Kőszegiek ismert familiárisai közé tartoznak.30 Ugyanez a helyzet Csák nembéli Máté komáromi kelethelye esetében is, hiszen Komárom 1277–1278 táján már a birtokában volt.31 Azt gondolhatnánk, hogy a jelenség valamiképpen összefüggésben áll a XIII. szá-zad utolsó harmadában kiépülő oligarchikus magánhatalmak kérdéskörével, ha nem tudnánk, hogy hasonló jelenség már a XIII. század közepén is megfigyelhető, ameny-nyiben az akkori nádorok — részben legalábbis — szintén magánbirtokaikon tartot-ták bírói kúriájukat.32

Ami a magyar történetírásban közkeletűen tartományuraságoknak nevezett magán-hatalmakat illeti, ezek egyike valóban rányomta a maga bélyegét Sopron megye tör-ténetére a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekben. I. Károly király 1317-ben meghódolásra kényszerítette Kőszegi Andrást, újra a központi hatalom irányítása alá vonva ezzel Sopron, Moson, Vas és Zala megyéket.33 András a Kőszegiek magánhatal-mát megalapozó „Nagy” Henrik egyik fiának, a már többször említett Jánosnak (Iván-nak) az unokája volt, aki úgy tartotta, hogy a Nyugat-Dunántúl feletti uralom „jog

22 (1270–1272 k.): UB II. 24–25. o.23 (1275): UB II. 78–79. o.; 1277: UB II. 95. o.24 (1275?): UB II. 80. o.25 (1278): UB II. 118., ill. 118–119. o.; 1279: UB II. 126. o.; (1278–1279 k.): UB II. 131. o.26 (1287): UB II. 204. o.; (1288): UB III. 285. o.; (1287–1288 k.): UB II. 206. o.; 1288: UB II. 207–208., 209–210. o.27 1279: UB II. 126. o. Az adat ugyanakkor az ispáni oklevelek kelethelyei felhasználásának korlátaira is felhívja a figyelmet.28 Fügedi 1977. 156., 186. o., vö. Kristó 1983c. 243. o.; Iványi 1992. 22. o.29 Karácsonyi 1995. 1091. o.30 Kristó 1983c. 257. o.31 Kristó 1973. 22. o., vö. Györffy 1987–1998. III. 430–431. o.32 Szovák 1989. 33 Engel 1988b. 121. o.

zsoldos2.indd 204 2016.06.23. 9:10:52

205

szerint” (de iure) szállt rá elődeiről.34 Bár a Kőszegiekről és „tartományuraság”-ukról viszonylag tiszta képet alkothatunk az eddigi kutatások alapján,35 Sopron megyei hatal-muk kezdeteire vonatkozó ismereteink azonban, úgy vélem, némi módosításra szorul-nak. Mindeddig úgy tudtuk, hogy a Kőszegiek a Sopron megye — vagy legalábbis a megye nagyobb része — feletti ellenőrzést a Csák nemzetség trencséni ágának tagjaival, Mátéval és Péterrel szemben folytatott küzdelemben szerezték meg valamikor az 1285 után, s a Kőszegiek és a Csákok vetélkedése végső soron abban leli magyarázatát, hogy mindkét rokonság — az ország más területei mellett — Sopron megyét is igyekezett a maga oligarchikus jellegű magánhatalma alá vonni.36 Nem vitatom, hogy a Kőszegiek esetében ez az álláspont alapvetően helytálló, ám a Csákokat illetően úgy látom, helye lehet bizonyos kételyeknek.

Elegendő csupán vázlatosan áttekinteni a két rokonság tagjainak viselt dolgait ahhoz, hogy belássuk: a Kőszegiek és a Csákok — értve ez utóbbi név alatt itt és a következők-ben a nemzetség trencséni ágának tagjait, azaz I. Máté leszármazottait — alapvetően más minőséget képviselnek a XIII. század második felének magyar történetében. Csák (I.) Máté és fiatalabb kortársa, Kőszegi „Nagy” Henrik 1244–1245-ben egy rövid ideig együtt ültek IV. Béla királyi tanácsában, előbbi a tárnokmesterséget, utóbbi pedig a vasi ispánságot viselve.37 Máté azonban nem sokkal utóbb — valamikor 1249 előtt — meg-halt, míg Henrik pályája töretlenül folytatódott Béla szolgálatában: előbb országbíró (1254–1261), majd nádor (1261–1267), végül szlavón bán (1267–1270) volt, ami nem sok kétséget hagy afelől, hogy a király legbizalmasabb hívei közé tartozott. Mindeköz-ben Máté fiai különösebb karrierrel nem dicsekedhettek, meglehet, ez az az ok, ami miatt az apjával mindinkább szembekerülő trónörökös, István herceg oldalán keresték boldogulásukat. Tény mindenesetre, hogy az 1264–1265. évi belháború során az ellen-séges táborokban találjuk Henriket és a Máté-fiakat. A kocka IV. Béla halála után for-dult, Kőszegi Henrik Ottokár cseh királyhoz menekült, míg az ifjabb Csák (II.) Máté az erdélyi vajdaságot, fivére, Péter pedig az asztalnokmesterséget nyerte el. V. István korai halálát követően Henrik visszatért az országba, s egy szóváltást követően megölte a kirá-lyi család egyetlen felnőtt férfi tagját, Béla macsói herceget.

Ettől kezdve IV. László gyermekkirályságának évei az előkelők érdekcsoportjainak harcaival teltek. A hatalmi harc során két érdekcsoport kristályosodott ki: az egyik vezér-alakjai Csák Máté és Péter voltak, a másik csoportosulás élén pedig Kőszegi Henrik állott. A két „párt” képviselői viharos gyorsasággal váltogatták egymást a bárói tisztségekben, 1272 és 1277 között nem kevesebbszer, mint tizenegyszer cseréltek gazdát a főbb mél-tóságok. A változások sajátos koreográfia szerint zajlottak. 1274 kora nyarán Kőszegi Henrik fő szövetségesei, Gutkeled nembéli Joachim és fivére, Miklós, valamint Geregye nembéli Miklós voltak kénytelenek megválni tisztségeiktől, válaszul Henrik és társai foglyul ejtették IV. Lászlót és anyját, Erzsébet özvegy királynét, s így kényszerítették ki

34 1314: AO I. 337. o. (idézi: Engel 1988b. 91. o.).35 Kristó 1983c. (a korábbi irodalommal).36 Kristó 1966. 331–339. o.; Kristó 1973. 19–20., vö. még: Szűcs 1993a. 291. o.37 1244: RA 781., 787. sz.; 1245: RA 823. sz.

zsoldos2.indd 205 2016.06.23. 9:10:53

206

a hatalomba való visszatérésüket. Amikor a nyár végére a Csákoknak sikerült kiszabadí-taniuk a királyt, Henrikék IV. László öccsét, Andrást kerítették a hatalmukba. Ezt köve-tően került sor a fövenyi ütközetre, melyben Henrik halálát lelte. Helyét fiai, Miklós, János (Iván), Péter és Henrik vették át, akiknek szalónaki várát az év végén sikertelenül ostromoltatta a király. A Kőszegi–Gutkeled–Geregye csoport 1275 közepén ragadta újra magához a királyi tanács irányítását, ám még az év vége előtt ismét a Csákok kerekedtek felül. A Kőszegiek lázadása ekkor sem maradt el, az ellenük vezetett hadjárat azonban ez alkalommal is eredménytelen maradt, hacsak az időközben veszprémi püspökké válasz-tott Kőszegi Péter székvárosának Csák Péter általi brutális feldúlását nem tekintjük siker-nek. 1276-ban megint fordult a kocka és a Kőszegiek kerekedtek felül, hogy aztán a követ-kező év nyarán kibukjanak tisztségeikből, amit persze egy újabb lázadás követett. 1277 végén annyiban módosult az események menete, hogy nem maguk a Kőszegiek, hanem a szövetséges Geregyék álltak egy újabb lázadás élére, miközben a Kőszegiek azzal pró-bálkoztak, hogy trónkövetelőként léptessék fel II. András állítólagos unokáját, a velen-cei András herceget. 1282-ben aztán helyreállt a „rend”, amennyiben a nádori tisztségét elvesztő Kőszegi János (Iván) fellázadt, a király hadjáratot vezetett ellene, ám Borostyán várának ostroma kudarcba fulladt, sőt, a Kőszegiek tettek kísérletet Pécs elfoglalására.38

A forgatókönyv mindezek alapján világosan rekonstruálható: a Kőszegiek, ha elvesz-tették bárói méltóságaikat s azzal együtt az ellenőrzést a királyi tanács felett, rendre fel-lázadtak a királyi hatalom ellen. Felkeltheti ugyanakkor az érdeklődésünket, hogy rivá-lisaik, a Csákok — akik pedig az események logikájából következően ugyanannyiszor buktak ki a hatalomból, mint a Kőszegiek — egyetlen alkalommal sem nyúltak a láza-dás fegyveréhez, egyetlen alkalommal sem tettek kísérletet arra, hogy kezet emeljenek az uralkodóra vagy a királyi család többi tagjára. Jellemző módon, amikor kivételesen nem a Kőszegiek, hanem ellenfeleik — V. István egykori nádora, Mojs és a Csák nemzetség egy másik ágához tartozó előkelő, név szerint Ugrin — próbálkoztak meg azzal 1274 nyarán, hogy fegyverrel kényszerítsék ki korábbi tisztségeik visszaadását,39 nyoma sincs annak, hogy Csák (I.) Máté fiai bármi módon részesei lettek volna az egyébiránt balsikerű akciónak. Az események sokkal inkább arra vallanak, hogy éppen ők voltak azok, akik a gyermekkirályság idején romokban heverő királyi hatalom oldalára állva igyekeztek gátat szabni a Kőszegiek és hasonszőrű társaik, a Gutkeledek és a Geregyék önkényeskedése-inek. Felmerült, hogy a Csákok látszólagos hűsége a koronához csak annak tudható be, hogy territoriális magánhatalmuk kiépítésében riválisaikhoz képest lemaradtak, s ezért kényszerültek a királyi hatalom védelmezőinek szerepét játszani.40 Ezt a magyarázatot elsősorban nem az teszi elfogadhatatlanná, hogy a Kőszegi–Gutkeled–Geregye csoport tagjai sem nélkülözhették az 1270-es években a bárói méltóságok birtoklása révén meg-szerezhető erőforrásokat — ezek közé értve az anyagi javak mellett a politikai presztízst és legitimitás látszatát is —, hiszen különben aligha törekedtek volna maguk is épp oly

38 Az eseményekre lásd: Szabó 1886. 3–112. o.; Pauler 1899. II. 303–384. o.; MTKron 166–177. o. (a vo-natkozó rész Solymosi László munkája); Szűcs 1993a. 281–313. o.39 1275: CD V/2. 268. o.40 Szűcs 1993a. 291. o.

zsoldos2.indd 206 2016.06.23. 9:10:53

207

konok elszántsággal a királyi tanács pozícióinak megszerzésére, mint a Csákok. A cáfo-lat sokkal inkább abban a körülményben lelhető fel, hogy a bárói tisztségekért folyta-tott küzdelemben a Csákok a Kőszegiekkel és szövetségeseikkel azonos súlycsoporthoz tartozó riválisoknak bizonyultak: ellenkező esetben ugyanis aligha tudtak volna hosszú éveken át újra meg újra visszatérni a hatalomba.

Ahhoz ugyanakkor, hogy a Kőszegiek, a Gutkeledek és a Geregyék a tatárjárást követő évtizedekben territoriális jellegű magánhatalmat építettek ki a Nyugat-Dunántúlon, Szlavóniában és a Tiszántúlon, kétség sem férhet. Kőszegi Henrik, Gutkeled István és Geregye Pál voltak azok, akik az alapokat megvetették, mindhárom esetben tehát IV. Béla egy-egy bárója. Közülük egyedül Geregye Pál esetében van nyoma annak, hogy a későbbi tartomány formálása során összeütközésbe került a királyi hatalommal, lázadásra azonban a konfliktus nem vezetett, igaz, az uralkodói beavatkozás sem tudta megakasz-tani a tartományépítés folyamatát.41 A Csák nemzetség trencséni ágának első ismert tagja, I. Máté eközben Fejér megye északi részén fekvő törzsbirtokai mellé Nyitra, Pozsony és Trencsén megyékben szerzett újabb javakat, melyek azonban idővel — ismeretlen módon — elveszhettek, legalábbis fiai birtokai között nem szerepelnek. Máté fiai közül István jól felismerhetően Bars megye északi részén törekedett birtokszerzésre, II. Máté Nyitra megyében, Péter pedig talán Komáromban. A negyedik fiú, Márk alig szerepel forrása-inkban, fiai mindenesetre a Csákok törzsbirtokai közelében fordulnak elő birtokügyle-tekben.42 Ezek a birtoklástörténeti mozzanatok legfeljebb a nemzetség trencséni ágának harmadik nemzedékét képviselő III. Máté, a trencséni nagyúr viselt dolgainak ismere-tében minősíthetők egy északnyugat-felvidéki territórium kiépítéséhez vezető első lépé-seknek. Valójában a birtokok elhelyezkedése a legkevésbé sem utal zárt uralmi körzet kialakítására való törekvésre, s ráadásul várak sem épültek még az 1270-es évekre a bir-tokokon.43 A kérdés mindezek ismeretében, úgy vélem, nem az, hogy mennyire marad-tak le a Csákok a Kőszegiekhez és társaikhoz képest a tartományépítésben, hanem az: törekedtek-e arra egyáltalán.

Abban, hogy a kérdésre a magam részéről a leghatározottabb „nem” felelet adását javas-lom, a döntő szerep éppen a Sopron megyei fejleményeknek jut. Az a vélekedés, mely szerint az 1270–1280-as években mind a Kőszegiek, mind pedig a Csákok a maguk oli-garchikus jellegű hatalmának ellenőrzése alá akarták vonni Sopron megyét, két megfigye-lésen alapul. Az egyik a megyésispánságra vonatkozó adatokon nyugszik, melyek valóban azt mutatják, hogy a Kőszegiek — János (Iván) és Miklós —, illetve a Csákok — Péter és Máté — a XIII. század utolsó negyedében feltűnően gyakran — hat, illetve négy alka-lommal — álltak a soproni ispánság élén.44 Mivel a tartományurakra valóban jellemző, hogy előszeretettel viselték a territóriumuk területéhez tartozó ispánságokat,45 ez eddig rendben is volna. Csakhogy más megoldás mellett is lehet érvelni. A megye már említett

41 Szűcs 1993a. 109. o.42 Vö. Kristó 1973. 13–34. o.; Kristó 1986. 28–52. o.43 Szűcs 1993a. 291. o., vö. még: Fügedi 1977. (adattári rész a megfelelő váraknál).44 Kristó 1966. 332–333. o.45 Kristó 1979. 194. o.

zsoldos2.indd 207 2016.06.23. 9:10:53

208

különleges jelentőségének tudható be, hogy a kérdéses időszakban a soproni ispánságot, úgy tűnik, szoros szálak kötötték a nádori méltósághoz. Ez persze sem azt nem jelenti, hogy minden nádor automatikusan a soproni ispánságot is viselte volna, sem azt, hogy csak a mindenkori nádor kormányozta a megyét, ennek ellenére a két tisztség között a kapcsolat nyilvánvaló. A jelenség V. István koráig megy vissza, akinek uralkodása nagy részében Mojs nádor viselte Sopron megye ispánságát is.46 Tőle — a bárói karnak a László trónörökös elrablása utáni átalakítása során — Kemény fia Lőrinc vette át a nádorságot.47 Soproni ispánságára nincs adat V. István korából, ám mivel ő volt IV. László első nádora is, mégpedig a soproni ispánság egyidejű ellátása mellett,48 kétségtelen, hogy mindkét tisztségben ő volt Mojs utóda. IV. László uralkodása alatt tizenegyszer változott a sop-roni ispán személye,49 s ebből hétszer a nádor nyerte el a tisztséget, köztük Aba Finta is, aki nyilván nem törekedett arra, hogy északkelet-magyarországi uralmi körzetét Sop-ron megyével kerekítse ki.50 A magas arány önmagáért beszél. Meglehet tehát, hogy a Kőszegiek és a Csákok soproni ispánságainak hátterében a tisztség politikai fontossága és magas presztízse állott, ami éppenséggel egybevághatott a Kőszegiek oligarchikus törekvéseivel, ám ez korántsem igazolja, hogy a Csákokat hasonló célok vezették volna.

A másik megfigyelés szerint az 1280-as évek közepéig terjedő időszakban a Sopron megyei birtokostársadalomban előkelő helyet elfoglaló Osl nemzetség — különböző ágakból származó — tagjai rendre a Csákok familiárisaiként tűnnek fel.51 A jelenség kétségkívül létezik, ám megint csak nem alkalmas a Csákok tartományúri ambícióinak bizonyítására, hiszen magától értetődik, hogy a megyésispán familiárisként való szolgá-lata a megye nemesei számára nagyon is vonzó lehetőségnek számított.

Meggyőzőbb lenne a Csákok állítólagos Sopron megyei törekvéseire vonatkozó elképzelés, ha alátámasztására további szempontok merülnének fel. Kiváltképp alkal-masnak látszik erre a megyében fekvő várak kérdése, hiszen a tartományúri hatalom egyik pillérét éppen a várak alkották, melyek birtoklása egy-egy régió felett az uralom szilárd bázisát teremtette meg. Bárki is volt a soproni ispán az 1270-es években, a kezé-ben tartotta Kaboldot, Kapuvárat, Babótot és — 1277 előtt — Sopront. Igaz ez a Csá-kokra is, hiszen — amint arról szó esett — Babóton és Kapuvárott Csák Máté oklevele-ket keltezett, a kaboldi várnagy pedig 1278-ban őt nevezi urának.52 A többi soproni vár magánkézben volt: Lánzsér a Locsmándot adományul nyerő Aba nembéli Lőrinc utó-daién, Roj IV. Béla egykori híve, Jánur fia Mérk leszármazottaién, Nagymarton pedig a Nagymartoniakén.53 Aba nembéli Lőrinc és Jánur fia Mérk 1270-ben Kőszegi Henrik

46 Első adat: 1270. máj. 13.: RA 1919. sz., az utolsó: 1272: RA 2221. sz.47 1272: RA 2223–2225. sz.48 1272: RA 2314. sz. stb.49 Vö. Wertner 1897. 73–74. o.50 1280: RA 3086. sz.51 Kristó 1966. 333–335. o.52 1278: UB II. 107. o.53 Fügedi 1977. 160., 183., 169. o.; Engel 1996. I. 356., 402. o. Hahót nembéli Arnold vára, Purbach ez idő szerint zálogjogon egy osztrák miniszteriális kezén volt, lásd: 1292: ÁÚO X. 87. o.

zsoldos2.indd 208 2016.06.23. 9:10:53

209

társai voltak a prágai emigrációban,54 így a Csákok őket aligha tekinthették szövetségese-iknek, a Nagymartoniakat pedig egy 1285-ben kelt oklevél a Kőszegiek familiárisaiként említi,55 amivel szemben viszont kétségeket támaszthat, hogy az oklevél hamisítvány.56 Bármi is volt a valós helyzet a Nagymartoniakat illetően, a Csákok számára, ha való-ban magánhatalmuk alá akarták vonni a megyét, életbe vágóan fontos lett volna, hogy várat vagy inkább várakat szerezzenek, persze örökjogon. Érthetetlen ezek után, hogy miként fordulhatott elő, hogy 1280-ban Kaboldot Csák nembéli István és Péter kapták adományba IV. Lászlótól,57 s nem Csák (II.) Máté vagy Péter. Az adományosok közeli rokonai voltak ugyan a Kőszegiekkel viaskodó testvérpárnak — I. Máté Márk nevű fiá-nak voltak a fiai — s felmerülhet, hogy voltaképpen az adomány — közvetve — így is a Csákok Sopron megyei pozícióit erősítette. Ellene mond azonban egy efféle értelme-zésnek, hogy (II.) Máté és Péter számára mégiscsak megnyugtatóbb lehetett volna, ha a vár nem egy rokonukat, hanem őket magukat uralja. Ha a vár 1280-ban eladomá-nyozható volt, nyilván az volt egy évvel korábban is, s ezt Máté, aki akkor a nádori és soproni ispáni méltóságot egyszerre látta el, nyilvánvalóan tudhatta. Mégsem járta ki magának IV. Lászlótól a várat, ami pedig — ha valóban oligarcha módjára akarta volna ellenőrizni a megyét — kézenfekvő lett volna. Ellenpróbaként a Kőszegiek példája hoz-ható fel. Ők valóban ki akarták terjeszteni Sopron megyére a fennhatóságukat, s a megye váraira rá is tették a kezüket, akár úgy, hogy valami módon birtokba vették azokat, akár úgy, hogy birtokosaikat a familiárisaik közé fogadták (vagy kényszerítették). Ennek meg-felelően az Albert osztrák hercegnek a Kőszegiek elleni 1289. évi hadjáratáról beszámoló osztrák krónikás a herceg által elfoglalt várak között a Sopron megyei várakat is felso-rolja csaknem hiánytalanul.58 Ugyanez a helyzet figyelhető meg Sopron városa eseté-ben is. A település kiváltságolásakor — 1277. november 20. táján59 — Csák Péter nádor viselte a soproni ispánságot.60 Semmi jele annak, hogy akár ekkor, akár a későbbiek-ben bármi módon akadályozta volna a település autonómiájának érvényesülését, jólle-het a kiváltságolás megyésispáni érdekeit nyilvánvalóan sértette.61 A Sopron megyének a magánhatalmi érdekszférájukba való bevonására törő Kőszegiek ellenben megpróbál-koztak azzal, hogy a városra is kiterjesszék uralmukat,62 ami — ismerve a város katonai jelentőségét63 — voltaképpen érthető is.

54 Pauler 1899. II. 278. o.55 1285: UB II. 192. o.56 Szentpétery 1916. 40–47. o.57 1280: UB II. 144. o.58 Cat. font. I. 514., 788. o.59 Sopron kiváltságlevelét a napi kelet megjelölése nélkül állították ki (EFHU III/2. 68–71. o.), a hozzá-vetőleges időpont azonban megállapítható abból, hogy nov. 18-án Dénes országbíró „Sopronnál” (apud Suprunium), nov. 20-án pedig IV. László király „Sopronban” (in Suprunio) állítatott ki oklevelet (1277: UB II. 99. és 99–100. o.).60 Lásd pl.: 1277. nov. 10.: RA 2823. sz.61 Vö. Szűcs 1993a. 58–61. o.62 Kristó 1966. 337. o. (44. sz. jegyz.); Engel 1988b. 121. o.63 Ladányi 1996a. 3–8. o.

zsoldos2.indd 209 2016.06.23. 9:10:53

210

Mindezek után, úgy vélem, igazoltnak tekinthető, hogy a Csákok az 1270-es években sem Sopron megyében, sem az ország más vidékein nem törekedtek tartományúri jellegű magánhatalom kiépítésére, így a Kőszegiekkel folytatott küzdelmük sem magyarázható azzal, hogy ebből a szempontból lettek volna egymás riválisai. Konfliktusuk — melynek kialakulásában vagy kiéleződésében meglehet, ma már felderíthetetlen személyes okok is közrejátszhattak — sokkal inkább tekinthető a magyar előkelők két típusát képviselő személyek, illetve rokonságok összecsapásának. A Csákok trencséni ágához tartozó első két nemzedék birtokszerzéseiben nehéz lenne felfedezni a koncentrált magánhatalmi territórium tudatos építésének törekvését. Ha elő is fordult, hogy jogtalan eszközökkel kísérelték meg javaik gyarapítását, ezek nem lépték túl a XIII. századi birtokosokra álta-lában jellemző, „szokásos” visszaélések mértékét, miközben a várak birtoklásának jelen-tőségét szemlátomást nem ismerték fel. A hatalmat persze nem vetették meg, csakhogy azt a magyar előkelők körében akkor már több évszázada élő hagyományoknak megfe-lelően keresték. Ezen tradíció szerint a hatalom a királyé és azoké, akiknek az uralkodó kész részt adni annak gyakorlásában. A hatalmat, a vagyont és a presztízst az uralkodó-tól hosszabb-rövidebb ideig elnyert méltóságok biztosították tehát, melyekhez képest a magánvagyonnak csak másodlagos szerep jutott. A bárói tisztségek birtoklása érdekében a Csákok is készek voltak körömszakadtáig küzdeni riválisaikkal, a méltóságok elveszté-sét eredményező királyi döntéssel azonban — bármily formális is volt azok meghozatalá-ban IV. László tényleges szerepe gyermekkirályságának éveiben — nem szálltak szembe.

Az előkelők hagyományos típusát képviselő Csákokkal szemben a Kőszegiek annyi-ban tekinthetők egy „modern” politikai magatartásforma megtestesítőinek, amennyiben az általuk képviselt — és jó ideig sikeresen meg valósított — törekvések alapjait azok a XIII. századi változások vetették meg, amelyek alapjaiban változtatták meg a királyi hata-lom és az előkelők viszonyát. Az uralkodói birtokpolitika lehetővé tette minden korábbi-nál nagyobb magánvagyonok felhalmozását, s így az előkelők gazdasági téren már jóval kevésbé voltak rászorulva a királyi hatalomtól elnyerhető javakra, mint a korábbiakban. A kialakuló, mind inkább zárt területi egység formáját öltő uradalmakban a tatárjárást követően várak épültek, melyek — IV. Béla eredeti céljaitól eltérően — nem annyira az ország védelmében, mint inkább a környező területek feletti ellenőrzés gyakorlásában bizonyultak elsősorban jól felhasználhatóaknak. A század második felében az ily módon megizmosodó nagybirtok vonzerőt gyakorolt a környék kisebb birtokosaira, akik fami-liárisokként részint a várak és a nagybirtokok igazgatásában jutottak szerephez, részint pedig — mivel politikai téren értelemszerűen uraikhoz igazodtak — lehetőséget bizto-sítottak ahhoz, hogy a dominus tényleges befolyását saját birtokai határain túlra is kiter-jessze. Önmagában az a jelenség, hogy egy bizonyos terület gazdasági, politikai és emberi erőforrásai egyetlen személy rendelkezése alatt álljanak, éppenséggel nem ment újdonság-számba, hiszen mind az ispánságok, mind a tartományok — Erdély és Szlavónia — igaz-gatása voltaképpen ezen a struktúrán nyugodott. A közkeletűen „tartományuraság”-nak nevezett jelenség újdonság voltát alapvetően az biztosította, hogy az új típusú előkelő

zsoldos2.indd 210 2016.06.23. 9:10:53

211

hatalma nem a királyság igazgatásának hagyományos intézményein alapult, hanem az illető magánbirtokain, azaz magánhatalom volt.64 Ebből következett, hogy lételeme volt a terjeszkedés, ami a kezdeti stádiumban — amint azt a Geregyék ismert példája mutatja

— eleinte csak az épülőfélben lévő „tartomány” más birtokosaival való összeütközések-hez vezetett. A királyi hatalommal való konfliktus azonban nem szükségszerűen tarto-zott hozzá a „tartományuraság” lényegéhez, hiszen a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekben Aba nembéli Amadé65 és Csák nembéli Ugrin66 személyében a nagyurak (hoheste uramen)67 közül legalább két olyat meg tudunk nevezni, akik — egy-egy kivé-teles alkalomtól eltekintve — készek és képesek voltak együttműködni az uralkodóval. S akkor még meg sem említettük a Drugeteket, akik I. Károly uralkodásának második felében mindenben az addigra már levert tartományurakra emlékeztető módon kormá-nyozták Északkelet-Magyarországot, azzal az el nem hanyagolható különbséggel azon-ban, hogy az uralkodó feltétlen hívei, parancsainak engedelmes végrehajtói közé tartoz-tak.68 Tartományúr és tartományúr között tehát jelentős különbségek voltak.

Ha a nagybirtokban, a várban és a familiaritásban meg is tudjuk jelölni a tarto-mányuraságok három alappillérét, még mindig adósok vagyunk annak megválaszolá-sával, hogy voltaképpen miért a Kőszegiek és társaik voltak az 1270-es évek rettegett oligarchái, s miért nem a Csákok. Az a válasz, mely az okot abban keresi, hogy az előb-biek jóval előrébb jártak a territoriális hatalom kiépítésében, mint az utóbbiak, egyál-talán nem meggyőző, mert amikor a trencséni ág harmadik nemzedékének képviselője, (III.) Máté viszont a tartományúrrá válás útjára lépett, néhány év alatt behozta a lema-radást,69 s nincs olyan adat vagy megfontolás, mely arra utalna, hogy az előző két nem-zedék tagjai ne tehették volna meg ugyanezt, ha komolyan rászánták volna magukat.

Ebből a szempontból érdemel figyelmet az a körülmény, hogy Kőszegi Henriket és Csák (I.) Máté fiait, Pétert és (II.) Mátét már az 1264–1265. évi belháború idején is a szembenálló táborokban találjuk. A IV. Béla és idősebb fia, István herceg — 1262 óta ifjabb király — közötti konfliktus okait nem ismerjük pontosan. István oklevelei több-nyire a szüleitől méltatlanul elszenvedett üldöztetéseket70 emlegetik fel ezzel kapcsolat-ban, s talán e motívum bővebb kifejtésének tekinthető, amikor arról panaszkodik, hogy atyja megtagadta tőle a ius ducatust,71 ami miatt „kénytelen volt” fegyveresen apja ellen vonulni.72 Béla azon rendelkezése, mellyel 1260-ban Istvánnak Erdélyt juttatta, miköz-

64 Engel 2001b. 108. o.65 Kristó 1978b. 27–39. o.; Engel 1988b. 97. o.66 Engel 2001b. 114. o.67 Cat. font. III. 1865. o.68 Engel 2001b. 124., 132. o.69 Csák (III.) Máté tartományépítésére lásd: Kristó 1973. 35–108. o.70 Lásd pl.: 1267: cum graves persecutiones per nostros parentes extra meritum nostrum pateremur (CD IV/3. 407. o.). Hasonló megfogalmazások: 1267: MNL OL DL 632.; MES I. 544. o.; 1268: Csáky okl. I/1. 10. o. stb.71 1271: UB II. 11. o.72 1268: in arduis regni nostri negociis cum variorum turbacionum motus contra patrem nostrum karissimum provocassent arma bellica nos movere (HO VIII. 113. o.), vö. még: 1270: ÁÚO VIII. 292. o.

zsoldos2.indd 211 2016.06.23. 9:10:53

212

ben öccse, a még gyermek Béla a jóval gazdagabb Dráván-túli tartomány, Szlavónia élére került — ha egyelőre csupán névlegesen is — valóban legalábbis barátságtalan lépés volt Istvánnal szemben. Igaz ugyan, hogy nem létezett olyan előírás vagy hagyomány, ami Szlavónia kormányzatát biztosította volna a trónörökösnek apja életében:73 a mindenkori királyt illette meg a döntés abban, hogy egyáltalán részelteti-e felnőtt fiát — vagy más rokonát — területi hatalomban, s ha igen, melyik tartományt bízza rá. Másfelől azonban a dinasztia előző nemzedékében II. András az eredetileg Szlavónia élére állított örökö-sét, Bélát kapcsolatuk megromlása után helyezte át Erdélybe. Ez a tény az 1260-as évek elején még köztudott lehetett, s nyilván akadtak István környezetében olyan, IV. Béla udvarában tisztséghez nem jutó előkelők, akik nem haboztak emlékeztetni Istvánt arra, hogy erdélyi hercegsége voltaképpen mellőzésének egyfajta jele.

Meglehet azonban, hogy az ország dinasztikus jellegű felosztásának az a gyakorlata, amelyet IV. Béla az idő szerint folytatott, nemcsak konkrét megvalósulási formájában volt alkalmas arra, hogy felkeltse István nemtetszését, hanem a trónörökös az egész rend-szert ellenezte. Amint arról már szó esett, 1260-tól István Erdély, öccse Béla pedig Szla-vónia élén állott, míg Macsó és Bosznia — 1262-től — Anna nővérük fiait, Mihályt és Bélát uralta.74 Mindeközben a király feleségének, Máriának is egyre több megyét, illetve megyényi uradalmat bocsátott a rendelkezésére: Pilist, Verőcét, Pozsegát.75 Igaz ugyan, hogy 1262-ben István kikényszerítette, hogy erdélyi hercegségét IV. Béla egészen a Duna vonaláig terjedő területekkel kerekítse ki,76 ám, mintegy válaszként, a következő évben az ifjabb Béla hercegségét is kiegészítette a király Valkó, Baranya, Somogy, Zala és Vas megyékkel, továbbá az északnyugati országrész legjelentősebb ispáni központjaival, Sop-ronnal, Mosonnal, Pozsonnyal és Nyitrával.77 Sem a dinasztikus országfelosztás, sem a királyi család valamely tagjának kormányzásra átadott területek további megyékkel való kiegészítése nem számított szokatlan, új jelenségnek. Az is bizonyos, hogy István-nak nem az okozott fejfájást, hogy őt mint trónörököst területi hatalomban részesítette apja. Az viszont már nagyon is kedve ellenére lehetett, hogy a királyi család más tagjai is hasonló lehetőségekhez jutottak. Ha valóban így volt, akkor ezt aligha írhatjuk az egy-szerű sértett féltékenység számlájára. Mihály és Béla hercegek ugyanis apjuk, Rosztiszláv örökébe lépve kerültek 1262-ben Macsó és Bosznia élére, István öccse, a másik Béla her-ceg pedig 1264-ben házasodott meg,78 s okkal lehetett arra gondolni, hogy idővel ebből a frigyből is fiú születik majd, aki szintén megörökli apja jelentősen megnövelt szlavón hercegségét. Ha ezek után felmerült volna Istvánban a kérdés, hogy voltaképpen miféle területeken fog ő uralkodni, miféle Magyarországnak lesz ő a királya, ha apja, az idő-södő Béla meghal, nagyon is érthető lenne.

73 Vö. Kristó 1979. 56. o.74 Kristó 1979. 49. o.75 Kristó 1988. 253–254., 319., 297–298. o.76 Pauler 1899. II. 249–250. o.77 1264: VMHH I. 273. o., vö. Pauler 1899. II. 254. o.78 Vizkelety 1993. 571–584. o.

zsoldos2.indd 212 2016.06.23. 9:10:54

213

Mindennek ismeretében megkockáztatható az a hipotézis, hogy a tartományuraság és IV. Bélának az országot az uralkodócsalád tagjai között felosztó politikája valamikép-pen összefüggenek egymással. Mivel a Geregyék „tartomány”-ának körvonalai jól felis-merhetően már az 1250-es években kirajzolódóban voltak, nehezen látszik igazolható-nak, hogy a tartományuraság kiépítésének gondolatához IV. Béla dinasztikus politikája szolgáltatta volna a közvetlen mintát. Az viszont nagyon is indokoltnak tűnő feltétele-zésnek látszik, hogy egyes előkelők törekvéseik igazolását látták abban, hiszen a tarto-mányuraság voltaképpen nem más, mint az ország kormányzatában az 1260-as évekre előállt helyzetnek egy alacsonyabb szinten, a földesúri hatalom viszonyai között való alkalmazása. Így válik érthetővé, hogy a tartományúri jellegű territoriális hatalom kiépí-tésére törekvő előkelők első képviselői, Kőszegi Henrik és Geregye nembéli Pál fiai, Ist-ván és Miklós egyaránt a prágai emigrációt választották IV. Béla halála után, jóllehet az korábbi pártállásukból nem következett volna szükségszerűen. Kétségtelen ugyan, hogy Kőszegi Henrik egyike volt azoknak a báróknak, akiket IV. Béla fia ellen küldött sereg-gel, ám ugyanez elmondható Kemény fia Lőrincről — akit István oklevelei olykor „fő ellenség”-nek (adversarius noster capitalis) mondanak79 — vagy Ákos nembéli Ernyéről is. Ők azonban mindketten meghódoltak a királlyá koronázott Istvánnak, sőt, 1272-ben Lőrinc V. István nádora, Ernye pedig varasdi, majd somogyi ispánja lett. Geregye Miklós viszont épp az ellenkező utat járta be: 1264–1265-ben István oldalán harcolt,80 majd István ifjabb király erdélyi vajdája volt,81 s fivérével együtt 1270-ben mégis Kőszegi Henrik társául szegődött. Mind Henriknek, mind a Geregyéknek nyomós okuk lehetett arra, hogy ezt a döntést meghozzák, ám azt a magyarázatot, mely szerint azt az évekkel korábbi belháborúban betöltött szerepükben kereshetnénk — amint az felmerült82 —, a fentiek alapján, bízvást elvethetjük. Kőszegi Henrik és a Geregye-fivérek addigi pálya-futásában egyetlen olyan közös pontot találunk, mely megindokolhatja egymásra talá-lásukat: ez pedig a tartományúri territórium kiépítésére való törekvésük, amit V. István minden jel szerint nem volt hajlandó eltűrni.

A helyzet csak a király halála után változott meg. Elhárultak az akadályok az elől, hogy az előkelők „modern” típusának képviselői, illetve a melléjük felzárkózók, mint például Gutkeled Joachim, immár akadálytalanul folytassák territoriális magánhatal-muk kiépítését. A tízévesen trónra lépő IV. László nem volt — nem is lehetett — képes arra, hogy hathatósan lépjen fel velük szemben. Az egyetlen ellensúlyt azok az előke-lők jelentették, akik a hatalomról — legyen az akár a királyé, akár a sajátjuk — még a tradicionális modellnek megfelelően gondolkodtak. Az előkelők e két típusát megteste-sítő Kőszegiek és Csákok küzdelmének volt — egyik — színtere Sopron megye is a XIII. század utolsó harmadában.

79 1268: ÁÚO VIII. 201. o.; 1268: maior persecutor noster (HO VI. 153. o.).80 1268: CD IV/3. 468. o.81 1267: RA 1863. sz.; 1268: RA 1878. sz.82 Szűcs 1993a. 141. o.

zsoldos2.indd 213 2016.06.23. 9:10:54

zsoldos2.indd 214 2016.06.23. 9:10:54

215

A Henrik-fiak

A Héder nembéli Kőszegiek „családi története”

A XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedekben Magyarország sorsát alapvetően meg-határozó oligarchikus magánhatalmak vizsgálata nagy hagyományokkal rendelkezik a magyar történetírásban. Ennek megfelelően sokat tudunk ezek kialakulásának, műkö-désének1 és leverésének kérdéseiről,2 illetve az ilyen hatalomra szert tett egyes személyek-ről.3 Általánosságban azt is tudjuk, hogy ezek a „tartományuraságok” — ahogy ma mon-danánk — családi vállalkozások voltak,4 mégis viszonylag kevés figyelem jutott a kér-dés ezen elemének. Ha ebben az irányban próbáljuk meg tágítani ismereteink határait, akkor vizsgálatunk tárgyaként nem is igen választhatunk mást, mint a Héder nembéli Kőszegieket, hiszen ez az egyetlen olyan oligarchacsalád, amely esetében a jelenség két nemzedéken túlmenően tanulmányozható. Sajátos módon ugyanakkor ez a látszólag kedvező helyzet hordozza magában a legnagyobb veszélyt is vizsgálatunk során, hiszen túlságosan nagy a csábítás arra, hogy az 1274. évi fövenyi csatában életét vesztő Hen-rik fia Henriktől az I. Károlynak meghódoló „Herceg”-nek mondott Péterig bezárólag

„a Kőszegiek”-ről beszéljünk és az uralmuk alatt lévő területeket „a Kőszegiek tartomá-nyá”-nak tekintsük. A csábításnak — javarészt forrásaink „Henrik-fiak”-at emlegető szó-használatától bátorítva5 — történetírásunk többnyire nem is áll ellent, jóllehet, ha Hen-rik leszármazottainak történetét mint egy család históriáját vesszük szemügyre, számos olyan jellegzetesség tűnik elő, amelyek ellentmondanak ennek a tételnek.

A „családi történet” persze, nem úgy értendő, hogy az alábbiakban sorra vesszük a Héder nemzetség „kőszegi” ágához tartozók házasságait és az azokból származó gyerme-keket. A családfát több-kevesebb pontossággal megrajzolta már az előző századfordulón Wertner Mór6 és Karácsonyi János,7 s az utóbb csak kisebb kiegészítésekre szorult.8 Sajnos, új adatok, legalábbis tudtommal, azóta sem kerültek elő e vonatkozásban, így továbbra is meglehetősen tájékozatlanok vagyunk Henrik és utódai házastársait illetően. Az rég-óta ismert, hogy Henrik prágai emigrációjának éveiben, tehát 1270 és 1272 között, fele-ségül vette egy cseh előkelő, Lichtenbergi Smil leányát, akit azonban Magyarországra

1 Összefoglalóan lásd: Kristó 1979. 139–212. o.2 Engel 1988b. 89–146. o.; Kristó 2003b. 297–347. o.3 Lásd pl.: Kandra 1884. 114–126. o.; Pór 1888.; Bunyitay 1888. 15–32., 129–155. o.; Révész 1891. 49–71., 133–158., 222–246. o.; Pór 1891. 433–481. o.; Wertner 1895. 42–64., 136–154. o.; Kristó 1973.; Kristó 1975. 251–268. o.; Kristó 1978a. 83–96. o.; Kristó 1978b.; Die Güssinger; Kis 1998. 57–78. o.4 Kristó 1979. 148–150. o.5 Lásd pl.: 1276: MES II. 55. o.; RA II/2–3. 157. o.; 1287: ÁÚO XII. 451. o.; 1292: CDCr VII. 112. o. stb.6 Wertner 1895. 152–153. o.7 Karácsonyi 1995. 599. o.8 Stessel 1896. 429–432. o.; Engel: 1989. 113. o.; Engel 2001a. (Héder nem 4. tábla: Kőszegi [és Rohonci].)

zsoldos2.indd 215 2016.06.23. 9:10:54

216

való visszatértekor eltaszított magától,9 miként az is ismert, hogy fiai közül Henriknek a felesége Mojs nádor leánya volt,10 s ez utóbbi házasságról még az is tudható, hogy vala-mikor 1267 után, de 1280 előtt kötötték meg.11 Mennyivel érdekesebb lenne azonban azt tudni, hogy ki volt ifjabb Henrik anyja, s főként azt, hogy vajon azonos volt-e idő-sebb Henrik többi fiának — Miklósnak, Ivánnak (Jánosnak) és Péternek — az anyjával.

A gyanút, hogy az idősebb Henriknek csehországi házassága előtt nem egy, hanem leg-alább két felesége lehetett, több körülmény táplálja. Az ifjabb Henrik fivérei, Miklós és Iván már az 1260-as évek derekán feltűnnek forrásainkban — mindketten ott harcoltak apjuk oldalán 1265 márciusában az isaszegi csatában12 —, s mivel 1275-ben már Veszp-rém püspökévé választották,13 a harmadik fivér, Péter is hasonló korú lehetett. Hozzájuk képest a negyedik fivér, Henrik jóval fiatalabbnak tűnik: ő csak 1278-ban bukkan fel először forrásainkban,14 s az talán szintén fiatal korára utaló jelként értelmezhető, hogy eleinte a Henrik becézésének tűnő Herke néven emlegetik olykor.15 Mivel az 1280-as évek forrásanyaga meglehetősen szűkmarkúan méri az archontológiai adatokat, az emlí-tettekhez képest csupán kiegészítésképpen érdemes megemlíteni, hogy az ifjabb Hen-rik az 1290-es évek elején jutott bárói méltósághoz, míg fivérei már az 1270-es években viseltek különféle tisztségeket. Az ifjabb Henrik tehát jelentősen fiatalabb lehetett báty-jainál, ebből azonban önmagában nem szükségképpen következnék, hogy más anyától, apja második (?) feleségétől született. Annál inkább táplálja a gyanút mindaz, amit az idősebb Henrik és fiai legfontosabb birtokairól, azaz várairól tudunk.

Az 1270 májusában az idősebb Henrik kezén lévő várak megbízható listájáról az 1271. július 3-án megkötött pozsonyi béke ad tájékoztatást, felsorolva mindazon erősségeket, amelyeket IV. Béla halála után Henrik és „cinkosai” (complices) II. Ottokár cseh király hatalma alá adtak, nem akarván elismerni királyukul Béla fiát és örökösét, V. Istvánt. E szerint Henrik birtokolta az idő szerint Kőszeget, Szentvidet, Szalónakot, Borostyán-kőt és Kertest, valamint zagorjei Farkas várait (castra Farkasii de Zaguria), míg fia, Iván a „két Sztrigó”-nak nevezett várat (duo castra Stago vocata).16 A lista első öt helyén sze-replő várak Vas megyében épültek, zagorjei Farkas várai — mivel a helynév Varasd megye nyugati részére utal — Varasdban kereshetők, Sztrigó pedig Zala megyében feküdt. Mel-lőzve itt és most a várak birtoklástörténetére vonatkozó adataink előszámlálását, csupán arra az egyébként jól ismert tényre utalok, hogy a Vas megyei várak — az egyetlen Ker-tes kivételével — utóbb is Henrik leszármazottainak a kezén tűnnek fel. Henrik két fiá-nak, Miklósnak és Ivánnak az 1279. évi osztozásakor Borostyán és Kőszeg Ivánnak, míg Szentvid — és az 1271-ben nem említett — Léka Miklósnak jutott.17 Az osztálylevél leg-

9 Annales SS. Udalrici et Afrae Augustenses, ad a. 1272. (Cat. font. I. 208. o.).10 1280: HO VI. 260. o.11 1267: CDCr V. 446–447. o., vö. 1280: HO VI. 260. o.12 Zsoldos 2007. 72. o.13 1275: RA II/2–3. 126. o.14 1278: CDCr VI. 240–242. o.15 Lásd pl.: (1279): ÁÚO XII. 262. o.16 1271: VMHH I. 300–301. o.17 1279. UB II. 140–141. o.

zsoldos2.indd 216 2016.06.23. 9:10:54

217

érdekesebb vonása, hogy szembetűnően hiányzik belőle a harmadik fivér, az ifjabb Hen-rik, akit csak futólag említ a szöveg bizonyos pozsonyi és mosoni szőlők kapcsán, ame-lyeket Henrik vincelléreinek (pro usu cellarii sui) tartottak fenn,18 arról azonban, hogy bátyjaihoz hasonlóan részesednék a Vas megyei várakból, szó sem esik. Felmerülhetne ugyan, hogy az 1271-ben említett, az 1279. évi osztályból azonban hiányzó, meglehe-tősen homályos birtoklástörténetű Szalónak jutott neki, ennél azonban valószínűbb-nek ítélhető Karácsonyi János sejtése, aki arra gyanakodott, hogy Henrik Szlavóniában kapott javakat.19 Annál is inkább, mert az ifjabb Henrikre vonatkozó legkorábbi adatok valóban Szlavóniához kötik személyét,20 módosításra legfeljebb annyiban szorul, hogy a voltaképpeni Szlavóniával északnyugatról határos Varasd megye lehetett az a terület, ahol az ifjabb Henrik megvethette a lábát. Itt találjuk ugyanis azokat a várakat, ame-lyek utódai kezén tűnnek fel: Belecet, Kosztelt, Krapinát, Orbolcot és Osztercet.21 A fel-sorolt várakról, sajnos, nem tudható, mikor és milyen körülmények között kerültek az ifjabb Henrik vagy utódai kezére, egyedül Orbolcról jegyzi meg egy forrásunk, hogy az ifjabb Henrik unokái örökölt birtokai közé tartozott,22 ami azonban nem segít e kérdé-sek megválaszolásában. Az idősebb Henrik 1270-ben birtokolt várai között ugyanakkor ott szerepeltek „zagorjei Farkas várai” is, így okkal tehető fel, hogy az említettek közül legalább kettő ezen várak valamelyikével azonosítható, amint az Krapina esetében fel is merült.23 Mivel az ifjabb Henrik fivéreiről, Miklósról és Ivánról, valamint ezek utódai-ról nem mutatható ki, hogy Varasdban várbirtokosok lettek volna, az ifjabb Henrik és utódai esetében ellenben arra nincs adat, hogy ők Vasban rendelkeztek volna várakkal, kézenfekvőnek látszik arra gondolni: az idősebb Henrik három fia osztozásakor a két idősebb magának tartotta meg apjuk formálódó uralmi körzetének magját, azaz a Vas megyei várakat, míg öccsüknek engedték át a távoli Varasdban lévőket. Szó sincs tehát arról, hogy Miklós és Iván kisemmizték volna öccsüket, de hogy az osztozás egyenlőt-len volt, az aligha lehet kétséges, ami megalapozza a fiúk különböző anyáktól született voltára vonatkozó feltételezésünket.

Az idősebb Henrik három fia között tehát nem egy, hanem két osztozást tudunk azo-nosítani: a fentiekben valószínűsített, minden bizonnyal még 1279 előtt megejtettet, mely az ifjabb Henrik és bátyjai között jött létre, valamint a jól ismert 1279. évit, amely Miklós és Iván javait különítette el egymástól. E két osztály alapvetően befolyásolta a közkeletűen a „Kőszegiek tartományuraságá”-nak nevezett politikatörténeti jelenség későbbi sorsát.

Mindenekelőtt megállapítható, hogy az osztályok nemzedékeken átívelő stabilitást biz-tosítottak Henrik leszármazottainak birtoklásában. Az idősebb Henrik két fia, Miklós és Iván 1279. évi osztálya esetében ennek bizonyságaként elegendő csupán az Ivánnak

18 UB II. 140. o.19 Karácsonyi 1995. 603. o.20 1278: CDCr VI. 240–242. o.; (1279): ÁÚO XII. 262. o.; 1281: CDCr VI. 382–384. o.21 1338: Engel 1989. 103–107. o.; 1339: Engel 1989. 107–112. o.; 1346: CDCr XI. 319–320. o. (vö. még: CDCr XI. 494. o.); 1351: HO V. 125. o.; 1358: Héderváry okl. I. 45–54. o.22 1339: Engel 1989. 108. o.23 Engel 1996. I. 353. o.

zsoldos2.indd 217 2016.06.23. 9:10:54

218

jutott Kőszeg birtoklástörténetére hivatkozni. Az osztály előtt a két fivér minden jel sze-rint közösen birtokolta Kőszeget, nyilván ezzel magyarázható, hogy Miklós keltez okle-velet Kőszegen,24 miközben Iván a kőszegi várnagyot a magáénak mondja.25 1279 után már nem találunk olyan adatot, amely Miklóst Kőszeggel kapcsolatban említené, ellen-ben minden nehézség nélkül kimutatható, hogy a vár Iván ágán öröklődik. Iván halála után fiai, Gergely és „Farkas”-nak mondott János közül az előbbi kezén lehetett, ami-nek biztos jele, hogy a következő nemzedékben Gergely fiai birtokolták: előbb Miklós,26 majd annak öccse, András,27 s csak ez utóbbi halála után került Iván fiatalabb fia, „Far-kas” János kezére.28 Az 1279-ben Miklósnak jutott Lékáról ugyanígy kimutatható, hogy utóbb Miklós fia, a „Kakas”-nak mondott ifjabb Miklós birtokolta.29

Az osztályok figyelembevételével ugyanakkor Henrik három fiának terjeszkedési irá-nyait illetően is világos rend képe sejlik elő. A Vassal dél felől szomszédos Zalában már a XII. század végén jelen volt a Héder nemzetség kőszegi ága,30 s bizonyosra vehető, hogy mind Miklós, mind Iván gyarapította javait a megyében. Pölöske vára eredetileg Hahót nembéli Arnold fia Miklósé volt, akitől, hűtlensége miatt, V. István elkobozta és Mis-kolc nembéli Panyitnak adta.31 V. István halála után Panyit a várat visszaadta a Hahó-toknak,32 akik azonban nem sokáig örülhettek ennek, mert 1292-ben Hahót nembéli Arnold fia Arnold már arról tett bevallást a győri káptalan előtt, hogy a békétlen idők-ben Pölöske nevű várát jogtalanul elfoglalták tőle.33 A meg nem nevezett hatalmaskodó minden bizonnyal Henrik fia Miklós lehetett, hiszen a vár utóbb az ő fiának, Kakas Mik-lósnak a kedvelt tartózkodási helyeként szerepel.34 A szintén a Hahót nemzetség várai közé tartozó Alsólendvát Hahót nembéli Hahót fia Istvántól foglalta el bizonyos Henrik fia János.35 Felmerült ugyan, hogy e „Henrik fia János” ifjabb Henrik fiával lenne azo-nos, s a dolog 1314 táján történt volna,36 ám mivel Hahót fia Istvánról 1299-ben meg-szakadnak az adataink,37 valószínűbb, hogy Henrik fia Iván lehetett a foglaló. Miklós és Iván ugyanakkor Szlavóniában is szereztek birtokokat,38 sőt, utóbbi a Körös megyei Polosnica várát is birtokolta egy ideig,39 ami megint csak alátámasztja, hogy Miklós és

24 (1275): UB II. 78–79. o.; 1277: UB II. 95. o.25 (1276): UB II. 94. o.26 Vö. 1328: UB III. 35. o.27 1321: UB III. 135. o.; 1322: UB III. 143. o.; 1323: HO I. 123–125. o.28 1327: HO I. 143. o., vö. még: 1327: HO I. 150–153. o.; 1328: UB IV. 2–4. o.29 1318: Zala okl. I. 147–148. o., vö. még: 1332: UB IV. 133. o.30 1212: MES I. 201–202. o.31 1270: ÁÚO XII. 9. o.32 1272: ÁÚO IX. 7. o.33 1292: UB II. 272. o.34 1316: UB III. 90. o.; 1318: Zala okl. I. 148. o.35 1323: CD VIII/2. 457–463. o., vö. még: 1355: MNL OL DL 4511.36 Engel 1996. I. 266. o.37 Karácsonyi 1995. 582. o.38 1280: CDCr VI. 368–369. o.; 1284: CDCr VI. 505–506. o., vö. még: 1284: CDCr VI. 506–507. o.39 1288: UB II. 210–211. o.

zsoldos2.indd 218 2016.06.23. 9:10:54

219

Iván csak a Varasd megyei várakat engedték át öccsüknek, Henriknek, a szlavóniai ter-jeszkedésről azonban nem mondtak le a javára.

Iván ugyanakkor észak felé, Sopron megye irányában is gyarapította a befolyása alatt álló területeket, ahol a Csákokkal szemben nyert teret.40 Kristó Gyula szerint 1285 táján a megye már „a Kőszegiek”-et uralta, s bár a következtetését megalapozó, 1285-re datált oklevél41 valójában hamisítvány,42 maga az állítás igaz lehet, hiszen 1292-ben nyilván nem ok nélkül adományozta hűbérjogon Martell Károly Vas mellett éppen Sopron megyét Ivánnak és fiának, Gergelynek.43 Mindenesetre Sopron megyében Iván unokái közül Miklós kezén találjuk Bikug várát,44 míg öccse, András birtokolta Kaboldot is.45 1301-ben Iván már a Győr megyei Szentmártonra, azaz a pannonhalmi monostorra tette rá a kezét,46 ahol utóbb az ő várnagya parancsolt,47 s mind a várat, mind a várnagyot unokája, Gergely fia Miklós is megörökölte.48 Szépen gyarapodó tartományát Iván a Moson feletti uralmat biztosító Óvár megszerzésével kerekítette ki legkésőbb 1304-re, mert az ekkor (és 1322-ben) szereplő óvári várnagyok49 minden bizonnyal előbb Ivánt, majd unokáját, Andrást szolgálták,50 s ezért említi I. Károly 1317-ben hűtlenként őket.51 Győr megyé-ben birtokos mosoni várjobbágyok azonban már 1292-ben is szolgálták Ivánt, aki rájuk bízta a fogságba ejtett III. András király őrzését.52 Mindebből jól látható, hogy annak a Vas, Zala, Moson, Sopron és Győr megyék jelentős részére kiterjedő uralmi körzetnek, amelyet 1314-ben Iván unokája, Gergely fia András ellenőrzött,53 az alapjait nem álta-lában „a Kőszegiek” vetették meg, hanem kizárólag Henrik fia Iván. Egyedül Veszprém megye esetében látszik valószínűnek, hogy ott Iván egyik unokája, András volt az, aki elsőként vetette meg a lábát a család tagjai közül.54

A fenti megállapítás könnyedén ellenőrizhető, ha szembesítjük Iván testvéreinek tar-tományépítő tevékenységével. Arról már esett szó, hogy Miklós Zalában rátette a kezét Pölöskére, s szerzett birtokot Szlavóniában is. Ennél többről azonban nem tudunk beszá-molni, legfeljebb az gyanítható, hogy Vasban Rohonccal gyarapította várai számát. Az erősség eredetileg Ják nembéli Kázmér fia Csépáné volt,55 akinek örökös nélküli halálát

40 Kristó 1966. 331–339. o.41 1285: UB II. 191–192. o.42 Szentpétery 1916. 41–47. o.43 1292: CDCr VII. 80. o., vö. még: 1295: CDCr VII. 202. o.44 1310: UB III. 44. o. (téves napi kelettel, vö. AOklt. II. 937. sz.); 1311: UB III. 46. o.45 1325: HO I. 140. o.; 1327: HO I. 151. o.46 Lásd pl.: Cat. font. I. 517., 791. o.47 1304: HO IV. 108–109. o., vö. 1303: HO IV. 106. o. és 1305: HO IV. 109–110. o. 48 1311: AO I. 232. o., vö. még: 1309: RDES I. 275–276. o.49 1304. dec. 20.: UB III. 23. o.; 1322: Sopron város I/1. 37. o.50 Engel 1996. I. 385. o.51 1317: Sopron város I/1. 30–31. o.52 1295. szept. 27.: Apponyi okl. I. 25–27. o.53 Engel 1998b. 107. o.54 Vö. (1315): MNL OL DL 107 269. 55 (É. n.): UB II. 47–48. o.

zsoldos2.indd 219 2016.06.23. 9:10:54

220

1297-ben említik.56 Csépán egyébként részt vett az idősebb Henrik azon várainak visszafoglalásában, amelyek az 1271. évi béke rendelkezése ellenére sem kerültek V. Ist-ván kezére,57 így nem alaptalan a feltételezés, hogy Csépán halálát kihasználva, vagy még előbb, Miklós foglalta el a várat. Rohoncot mindenesetre a XIV. század elején már Miklós fia, Kakas Miklós birtokolta,58 utóbb azonban — nyilván 1321-ben — elveszít-hette, s a király visszaadta a Jákoknak, akiktől aztán Kakas Miklós csere révén szerezte meg újra 1329-ben.59 Kakas Miklós negyedik váráról, a Zala megyei Kanizsáról60 nem sokat tudunk: éppúgy szerezhette vagy építhette maga Kakas Miklós, mint apja. E négy várra és az említett két megye részeire kiterjedő uralmi körzet ura, Kakas Miklós a Héder nemzetség kőszegi ágából származott, s 1321-ben, ismeretlen okból,61 a király fegyverrel foglalta el várai egy részét: sokkal inkább ezen körülmények által befolyásolt megszo-kásból tekinthető Kakas Miklós „tartományúr”-nak, semmint a tényleges helyzet való-sághű leírásaként.

Alapvetően más kép tárul elénk, ha az idősebb Henrik harmadik fiának, az ifjabb Henriknek a történetét vesszük szemügyre. A feladat nem egyszerű, mert az Árpád-kor-ból alig-alig maradtak fenn személyére vonatkozó adatok. Egy-egy, a korban banális-nak mondható, olykor azonban jelentősebbnek ítélhető hatalmaskodás, hol önállóan, hol fivérei oldalán,62 s rövid ideig tartó szlavóniai bánság63 mindössze, ami ezen időszakból ismert ifjabb Henrik élettörténetéből. Eközben nyilván nem tétlenkedett, s gyanítható, hogy Varasdból kiindulva Szlavóniában építette a maga hatalmát. Ennek állomásai és első eredményei azonban nem ismertek, meglehet azonban, hogy az utóbb a kezén fel-tűnő Körös megyei Kapronca,64 valamint Suscicha (Szentgyörgy)65 talán már ekkor is a birtokában volt. Ez annál is inkább feltehető, mert egyfelől 1301-től haláláig szilárdan birtokolta a szlavóniai báni címet, másfelől varasdi törzsbirtokai és az 1301 utáni szerze-ményei közötti összeköttetést csakis Szlavónia biztosíthatta. Terjeszkedési területe szem-látomást kikerülte bátyjai és azok leszármazottainak érdekszféráját, amit nehéz lenne másnak, mint tudatos döntésnek tulajdonítani, melyben szerephez juthatott az is, hogy felesége — Mojs nádor leánya66 — családja révén a Délkelet-Dunántúlon nem kellett teljesen ismeretlen közegben mozognia. Tény mindenesetre, hogy a szlavóniai bánság mellett Somogy, Baranya, Tolna és Bodrog megyék ispáni címét viselte 1301-től kezdve, s e megyék többségében várak birtoklása alapozta meg hatalmát: bizonyosan az övé

56 1297: UB II. 312. o.57 1273: UB II. 41. o.58 1318: Zala okl. I. 147–148. o.; 1319: UB III. 123. o.59 1329: UB IV. 55–56. o.60 1321: Zala okl. I. 161. o., vö. 1323: Zala okl. I. 165. o.61 Vö. Engel 1998b. 130. o.62 (1279): ÁÚO XII. 262. o.; 1281: CDCr VI. 382–384. o. (vö. CDCr VI. 386–387. o.); 1284: CDCr VI. 489. o.; (1290): RA II/4. 25. o.63 1290–1291-ben (az első adatot lásd: 1290: RA II/4. 25. o., az utolsót lásd: 1291: CDCr VII. 52. o.), il-letve újra 1293-ban (1293: CDCr VII. 129. o.).64 1309: AO I. 386–387. o.65 1338: Engel 1989. 103.66 1280: HO VI. 260. o.

zsoldos2.indd 220 2016.06.23. 9:10:55

221

volt Somogyban Somogyvár,67 Tolnában Döbrököz68 és Baranyában Kőszeg,69 egyedül esetleges Bodrog megyei váráról nincs adat. A terjeszkedést a Délkelet-Dunántúlon fiai, János és a „Herceg”-nek nevezett Péter is folytatták. A János birtokában feltűnő Tolna megyei Dombó70 lehet ugyan még ifjabb Henrik szerzeménye, a baranyai Kéméndet azonban például bizonyosan János foglalta el Győr nembéli óvári Konrád unokáitól,71 miként a Veszprém megyei Essegvárat is ő csikarta ki Lőrinte nembéli Lőrintétől.72 Az ifjabb Henrik fiai ugyanakkor varasdi és szlavóniai váraik számát is kikerekítették néhány sikeres foglalással: Varasdban Loborról,73 valamint a johanniták Béla nevű várá-ról,74 Körös megyében Ludbregről75 tudjuk, hogy az ifjabb Henrik fiai tartották hos-szabb-rövidebb ideig elfoglalva. Az ifjabb Henrikre és utódaira vonatkozó adatok alapján ily módon egy másik „Kőszegi-tartomány” körvonalazódik előttünk. Indokolatlan tehát a XIII. század közepétől az 1320-as évek végéig ívelő időszakban egyetlen „Kőszegi-tar-tomány”-ról beszélni, mert valójában kettő volt: Iváné és ifjabb Henriké, amelyek mind területi, mind kronológiai jellemzőiket tekintve határozottan megkülönböztethetők és megkülönböztetendők egymástól.

Ennek ellenére az idősebb Henrik három fiától eredő ágak közötti szálak nem szakad-tak el, időről-időre ráakadunk olyan adatokra, amelyek az egyes ágakhoz tartozó sze-mélyek közötti kapcsolatokról tanúskodnak, némelyik pedig még ennél is többet sejtet.

Ez utóbbiak közé tartozik az az oklevél, amelyet az ifjabb Henrik adott ki 1309. június 4-én. Az okmány I. Károly második koronázásának politikai előkészítését dokumentáló forrásaink közé tartozik, melyben Henrik előadja, hogy — bár korábban önként elis-merte már esküjével I. Károlyt uralkodójának —, most ezt megújítja, s akkor is érvényes-nek tekinti, ha személyesen nem venne részt a koronázáson. Az oklevél szempontunkból legérdekesebb jellemzője, hogy e nyilatkozatot Henrik nemcsak a maga és örökösei, vala-mint az uralma alá tartozó nemesek, hanem rokona, Gergely fia Miklós és annak aláren-deltjei nevében (pro nobis nostrisque heredibus itemque nobilibus, quomodolibet sub nostro regimine constitutis, necnon pro magistro Nicolao filio Gregorii nepote nostro cunctisque ad ipsum pertinentibus) is tette.76 Gergely fia Miklós Iván unokája volt, s ekkor már bizo-nyosan nagykorú, hiszen 1307-ben rövid ideig viselte a tárnokmesteri méltóságot,77 s az 1308. évi pesti országos gyűlésen Henrik oldalán maga is személyesen részt vett.78 Henrik általi képviselete tehát magyarázatra szorul, hiszen hasonló nyilatkozatot tehetett volna

67 1304: CDCr VIII. 91. o.68 1309: CDCr VIII. 255–256. o.69 1304: Zichy okm. II. 530. o.70 1310: MNL OL DL 86 913.; 1313: Zichy okm. I. 143. o.71 1316: AO I. 395–396. o.72 1334: AO III. 78. o.73 1330: MNL OL DL 2262. 74 1320: CDCr VIII. 556–559. o. (vö. 1328: MNL OL DL 101 669.).75 1326: CDCr XI. 230. o.76 1309: Acta Gent. 303–304. o.77 Engel 1996. I. 36. o.78 1308: Acta Gent. 116–117. o.

zsoldos2.indd 221 2016.06.23. 9:10:55

222

ő is a saját nevében. Ha nem tette — márpedig bizonyosan nem tette, hiszen ellenkező esetben a neve nem lenne belefoglalva Henrik oklevelébe —, annak legvalószínűbbnek ítélhető magyarázataként az merülhet fel, hogy Henrik egyfajta „családfő”-ként, a Héder nemzetség kőszegi ágának az idő szerinti legidősebb és legtekintélyesebb tagjaként nyi-latkozott néhai bátyja, Iván idősebb unokája nevében is.

Ezen értelmezés helytálló volta mellett szól, hogy néhány évvel később hasonló jelen-séget tapasztalunk. 1312 januárjának végén éppen Gergely fia Miklós volt az, aki megújí-totta a Frigyes osztrák és stájer herceggel korábban kötött szövetségét, belefoglalva abba fivérét, Andrást, valamint atyafiait, Jánost és Pétert is.79 Az utóbbiak az akkor már halott ifjabb Henrik törvényes házasságból származó fiai voltak, azaz nyilván az történt, hogy Henrik halálával Gergely fia Miklós lépett elő a Héder nemzetség kőszegi ágának fejévé.

A két eset közös jellemzője az idősebb Henrik harmadik fiától, Miklóstól leszármazó ág teljes hiánya. Miklós fia, a forrásainkban 1314-ben feltűnő Kakas Miklós 1309-ben már minden bizonnyal felnőtt férfi volt (a Miklósnál, mint láthattuk, jóval fiatalabb ifjabb Henrik fiai, János és Péter 1310-ben már nagykorúak),80 következetes kimaradása a két említett dokumentumból magyarázatért kiált, amellyel azonban nem szolgálhatok jelenleg. Arra mindenesetre az eset felhívja a figyelmet, hogy óvatosan kell kezelnünk azon forrásainkat, amelyek általánosságban emlegetik valamely összefüggésben a „Hen-rik-fiak”-at, mert korántsem tekinthető bizonyosnak, hogy a Héder nemzetség kőszegi ágának minden elméletileg szóba jöhető tagjára vonatkozik az adott utalás.

Vannak persze esetek, ha nem is sok, amikor kétségtelen, hogy a Kőszegiek mindhá-rom alága részese volt valamely eseménynek. Erre találunk példát Kakas Miklós 1316. február 22-én kelt oklevelében, amelyben az őt régóta szolgáló vönöcki Jakab fia Ist-vánnak tett birtokadományát foglalta írásba. A jutalmazásra az adott okot, hogy István, amint azt a Kakas Miklós nevében fogalmazott oklevél előadja, „amikor fő ellenfele-ink ellenünk és atyafiaink, Henrik mester fiai, János mester és Péter, valamint Gergely mester fia András mester ellen támadtak” (cum adversarii nostri speciales contra nos et magistrum Iohannem ac Petrum filios magistri Herrici necnon magistrum Andream filium magistri Gregorii fratres nostros hostiliter accessissent) győzelmet aratott azok felett Kakas Miklós és említett atyafiai jelenlétében (presente nostra persona fratrumque nostrorum predictorum).81 Az így leírt esemény, általános vélemény szerint, arra az 1315-re keltez-hető hadjáratra vonatkozik, amikor I. Károly első ízben lépett fel fegyveres erővel az idősebb Henrik utódai ellenében, rátámadva az ifjabb Henrik fiát, Jánost uraló Tolna megyére. I. Károly egy 1315. november 20-án kelt oklevele valóban megemlíti a „Hen-rik-fiak” ellen vezetett királyi hadjáratot, melynek során Nyék várat ostromolta (cum nudus tertius in quadam expedicione nostra contra filios Herrici bani processissemus […] sub quodam castro Neek).82 A hadjárat lefolyásának és eredményeinek értelmezése körül

79 1312: UB III. 53–54. o.80 1310: Zichy okm. I. 128. o.81 1316: UB III. 90. o.82 1315: MNL OL DL 102 892.

zsoldos2.indd 222 2016.06.23. 9:10:55

223

nincs egyetértés a magyar történetírásban,83 de szempontunkból ennek nincs is különö-sebb jelentősége. Annak viszont annál inkább, hogy az almádi konvent egyik 1315-re keltezhető oklevele Gergely fia András „jelen hadjárata hadoszlásának tizenötödnapjára” (post residenciam presentis exercitus magistri Andree in quindenis) tűzi ki egy András előtt megkezdett ügy lezárásának határnapját,84 azaz a három említett oklevél alapján kifo-gástalanul igazolható, hogy 1315-ben az idősebb Henrik mindhárom fiától leszármazó családtagok együtt harcoltak a király ellen, mégpedig sikerrel.

Ezek után joggal várhatnánk, hogy a három alág tagjai — rátalálván az uralkodóval való eredményes dacolás receptjére — a későbbiekben is közösen védelmezték az ural-muk alatt álló területeket az oda behatolni akaró királyi hatalommal szemben. Köztudo-mású, hogy nem ez történt: I. Károlynak sikerült egyenként felmorzsolnia őket. Előbb, 1316-ban, az ifjabb Henrik fiainak délkelet-dunántúli territóriumát számolta fel, a követ-kező évben, 1317-ben, Iván unokája, Gergely fia András került sorra, s még ugyanebben az esztendőben sikerült kivernie az ifjabb Henrik fiait Szlavóniából is, beszorítva őket apjuk „tartomány”-ának eredeti magjába, Varasdba, majd 1319-ben András osztrák lova-gok által támogatott lázadásának leverése következett.85 Mindezen harcok közül egyedül az utolsó, az 1319. évi történetében maradt nyoma annak, hogy András az egykori tarto-mányuk javát akkor már elvesztett „lázadó Henrik-fiak”-kal (cum ceteris Herniciadibus [!] nostris rebellibus), azaz az ifjabb Henrik két fiával, Jánossal és Péterrel az oldalán szállt szembe az alkalommal a királyi hatalommal.86

A történtek magyarázatát az eseményekből megint csak feltűnően hiányzó alág kép-viselőjével, a Kakas Miklóssal kapcsolatos megfontolásoktól remélhetjük. Említettem már, hogy ez az alág a másik kettőhöz képest jelentéktelen terület felett gyakorolt ellen-őrzést. Ebben alighanem döntő szerepe volt annak, hogy alapítója, az idősebb Henrik Miklós nevű fia már 1299-ben eltűnik forrásainkból, vélhetően halála miatt,87 fia, Kakas Miklós pedig csak 1314-ben kerül elénk.88 Éppen a tartományépítés szempontjából leg-termékenyebb másfél évtized volt tehát holtidő ezen alág számára. Emlékezhetünk: az ifjabb Henrik — nehezen nyomon követhető előzményekre támaszkodva — éppen ekkor építette fel szlavóniai és délkelet-dunántúli birodalmát. Ez Miklós és fia esetében, min-den jel szerint, elmaradt, s később sem volt reményük arra, hogy a lemaradást pótolják, hiszen időközben Iván és az ifjabb Henrik (valamint utódaik) északról, keletről és délről mintegy körbezárták a Miklós-alág területét, így annak egyszerűen nem volt hol terjesz-kednie. Hogy ez a helyzet feszültségeket teremthetett a rokonságon belül, az éppen felte-hető, de nem bizonyítható, jóllehet Kakas Miklós kimaradása az említett 1309. és 1312.

83 Engel 1998b. 112. o., vö. Kristó 2003b. 325. o.84 (1315): HO VII. 323. o. Az időpont, nov. 15. (tercio die Sancti Bricci) egyébiránt Engel Pál rekonstruk-cióját igazolja (vö. az előző jegyzetben idézett helyekkel), amennyiben bizonyítja, hogy a harcok I. Ká roly nov. 20-án kelt, említett oklevelének kiállítása időpontjában még nem ültek el.85 Engel 1998b. 112–113., 121., 126. o., vö. (számos részletkérdésben más megoldást kínálva): Kristó 2003b. 326–327., 333–334., 339. o.86 1325: HO I. 140. o.; 1327: HO I. 152. o.87 Vö. Karácsonyi 1995. 599. o.; Engel 1996. (Héder nem. 4. tábla: Kőszegi [és Rohonci]).88 1314: AO I. 335. o.

zsoldos2.indd 223 2016.06.23. 9:10:55

224

évi dokumentumokból ennek is lehet éppen a jele. Az viszont már bizonyítható, hogy az Iván-alág által legrégebb óta birtokolt megyék — azaz Vas, Sopron és Zala — ispánjai-nak rendjében sajátos törés figyelhető meg. Az említett megyésispánságokat előbb Ger-gely fia Miklós, halála után pedig öccse, András viselte,89 éppen úgy, mint ahogy az alág várai is ebben a rendben szálltak kézről kézre. Érthető tehát, hogy András egyik okle-velében kifejezetten arról ír, hogy nagyapja és bátyja kormányzata — azaz „tartomá-nya” — jog szerint szállott rá (nos, cui gubernacula predictorum predecessorum nostrorum de iure pervenerant).90 Az Iván- és a Henrik-alág tagjai ellen folytatott királyi hadjáratok idején azonban, láss csodát, nem más, mint a rokonságon belül mindaddig háttérbe szo-rult Kakas Miklós volt Vas, Sopron és Zala megyék ispánja, megfejelve a királyi lovász-mesterséggel is méltóságait.91 A másik két alág ezt tekinthette volna éppen kedvező lehe-tőségnek is hatalmuk töredékeinek megmentéséhez, csakhogy bizonyos: nem így értékel-ték a fejleményt. Gergely fia András ugyanis valamikor 1318 eleje előtt — aligha kétsé-ges, hogy 1317-ben — rátámadt Kakas Miklós Vas megyei váraira, Lékára és Rohoncra, s eredménytelenül ostromolta azokat.92

Mindezek ismeretében nem nehéz kitalálni, mi történt. I. Károly, a már-már bántóan banális „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva, a rokonság leggyengébb láncszemét, Kakas Miklóst használta fel arra, hogy megakadályozza a Kőszegiek egységes fellépését: vele tartotta sakkban azt az alágat, amelyik ellen éppen nem harcolt. Károly persze, nem lett volna kiváló uralkodó, ha a másik két alág fölött aratott győzelme után nem ejtette volna minden szívfájdalom nélkül magát Kakas Miklóst is, s mondva csinált ürügy-gyel nem fosztotta volna meg Zala megyei váraitól, valamint Rohonctól is, így véve ele-jét annak, hogy esetleg megpróbáljon a fejére nőni. Ekkor szintén az egyszer már bevált receptet alkalmazta, hiszen a megfegyelmezett Kakas Miklós megyésispánjává éppen az 1317-ben meghódolt Gergely fia Andrást tette meg Vas megyében.93 Mindezek után Ger-gely fia András örökösével, a „Farkas”-nak mondott Jánossal elbánni szinte gyerekjáték-számba ment: 1327-ben ki is ostromolták négy Vas megyei várából,94 s ezzel az a megye került újra a királyi hatalom szilárd ellenőrzése alá, amely a Héder nembéli Kőszegiek oligarchikus hatalmának szíve volt több mint hatvan éven át.

89 Engel 1996. I. 225., 178., 234. o., vö. uo. II. 135–136. o.90 1314: AO I. 337. o.91 Engel 1996. I. 225., 178., 234., 40. o., vö. uo. II. 136. o.92 1318: Zala okl. I. 147–148. o.93 Engel 1998b. 130. o., vö. Engel 1996. I. 225. o.94 1327: HO I. 147. o.

zsoldos2.indd 224 2016.06.23. 9:10:55

225

A H

éder

nem

béli

Kős

zegi

ek(v

ázla

t)

Enge

l Pál

nyo

mán

HEN

RIK

(† 1

274)

oo 1

. N. N

.

2. N

. N.

3. L

icht

enbe

rgi S

mil

leán

ya

1.

-től:

2.-tő

l:

M

IKLÓ

S IV

ÁN

(Ján

os)

PÉT

ER

HEN

RIK

(†

129

9)

(† 1

308)

(†

128

9)

(† 1

310)

oo M

ojs n

ádor

leán

ya

„K

AK

AS”

MIK

LÓS

GER

GEL

Y „F

AR

KA

S” JÁ

NO

S JÁ

NO

S „H

ERC

EG” P

ÉTER

M

IKLÓ

S

(† 1

333)

(†

129

7)

(† 1

333)

(†

133

9 e.)

(†

135

8 e.)

(†

133

6)

M

IKLÓ

S A

ND

RÁ

S

(† 1

314)

(†

132

4)

utód

nél

kül

utód

nél

kül

A tá

bláz

at a

roko

nság

nak

csak

a ta

nulm

ányb

an em

lítet

t tag

jait

tart

alm

azza

.

zsoldos2.indd 225 2016.06.23. 9:10:55

zsoldos2.indd 226 2016.06.23. 9:10:55

227

A Borsa-tartomány igazgatásának kérdései

Kevés olyan kidolgozásra elvben érdemes fejezete van a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedek viharos történetének, mely annyira megátalkodott makacssággal őrizné tit-kait a gyakorlatban, mint a Tiszántúl nagy részét közel félévszázadig — s azonfelül még Erdélyt is jó egy évtizedig — ellenőrzésük alatt tartó Borsák, azaz Borsa nembéli Tamás ispán fiai és unokái által felépített és működtetett oligarchikus hatalom. Meglehet, ez az oka annak, hogy Kristó Gyula, a magyar történetírásban közkeletűen „tartomány-urak”-nak nevezett oligarchák1 monográfusa, amikor a téma összegzésére2 készülődvén sorra készítette az általa oligarcháknak tartott nagyurak jelentősebbjeinek történetére vonatkozó esettanulmányait,3 éppen a Borsákat hagyta ki a sorból. Tény mindenesetre, hogy a Borsák és tartományuk történetének jószerével bármely részlete nehezen meg-fejthető talányok elé állítja a történeti kutatást, az alábbiakban azonban ezek közül csu-pán egyet veszünk szemügyre tüzetesebben, Nyájas Olvasó, nevezetesen a tartomány kormányzásának kérdéseit.

Bukásának előestéjén, 1313–1314 táján tehát, a Borsák tartománya az Erdély és a Tisza folyó közötti országrész nagyobbik felét ölelte fel. Súlypontja az önmagában is igen ter-jedelmes Bihar megyére esett, északon Szabolcs, Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok és Ugocsa megyék, délen pedig a Biharhoz az Árpád-kor korai időszakában szoros, de pon-tosan nem eléggé ismert természetű szálakkal kapcsolódó4 Békés és Zaránd megyék tet-ték teljessé. Hozzávetőleg tehát kétharmad Erdélynyi területről van szó, melynek igaz-gatása aligha lehetett egyszerű feladat.

Magától értetődik, hogy a tartomány kormányzásának intézményeit a Borsáknak nem maguknak kellett megalkotniuk — miként oligarchatársaiknak sem saját tartománya-ikban —, azok a rendelkezésükre álltak. Minden jel arra vall ugyanis, hogy az oligarchi-kus magántartományok igazgatása megszervezésének közvetlen példáit a Magyar Király-ság két, az uralkodói hatalom által létrehozott tartományának, Erdélynek és Szlavóni-ának a kormányzati sajátosságaiban kell keresnünk. Erdélyben és Szlavóniában, amint az közismert, éppen az oligarchikus magántartományok kialakulásának előestéjére, a XIII. század közepére szilárdult meg az a gyakorlat, hogy a tartományt kormányzó vajda

1 A két fogalmat egymástól megkülönböztető, új értelmezésre lásd: Zsoldos 2012. (jelen kötetben: 243–149. o.).2 Kristó 1979. 139–212. o.3 Kristó 1973. o.; Kristó 1975.; Kristó 1978a.; Kristó 1978b. A Kőszegiekkel és a Kán nembéli László-val foglalkozó írás megjelent a szerző válogatott tanulmányainak gyűjteményében is, lásd: Kristó 1983a. 241–268. és 269–299. o. (a tanulmányokhoz tartozó jegyzeteket lásd: uo. 528–542. és 542–551. o.).4 Györffy 1987–1998. I. 494., 574. o.; Kristó 1988. 473–474., 479–480. o.

zsoldos2.indd 227 2016.06.23. 9:10:55

228

és bán nevezi ki a tartomány megyéinek élén álló ispánokat — akik tehát nem közvet-lenül a királytól kapták megbízatásukat, ellentétben a Drávától északra és a Királyhá-gótól nyugatra fekvő megyék ispánjaival —, s a tartomány királyi várai is a vajda és a bán kezén voltak.5 Pontosan megfelel ennek a képnek az az általános tapasztalat, hogy az oligarchikus magánhatalmon alapuló tartományok létrejötte csupán annyiban érin-tette a megyeszervezet nagymúltú intézményét, amennyiben a tartomány ura familiári-sai közül állított a megye élére — gyakran „ispán”-nak (comes) címzett — alispánt, aki az esetek jelentős részében igazolhatóan — a többiben pedig feltételezhetően — az oli-garcha valamelyik várának várnagya is volt egyúttal. Maga az ispáni hatalom, a dolog természetéből adódóan, az oligarchát illette, aki azonban szembetűnően ritkán hasz-nálta megyésispáni címeit, s ha mégis, akkor közülük csupán egy-egy tűnik fel a nevé-ben kiadott oklevelekben, ám azok is minden felismerhető rendszer nélkül.

Hasonló jelenséggel a Borsák tartományában szintén találkozunk: Zaránd megyében például, ahol bizonyos Dénes 1306-ban Kopasz nádor helyetteseként viselte a „zarándi ispán” címet,6 vagy Szabolcsban, ahol — a minden bizonnyal Karászi Sándor fia Sán-dorral azonosítható7 — Sándor 1308 és 1310 között állt „szabolcsi ispán”-ként a szolga-bírák testületének élén.8 A tartomány többi megyéjének alispánjait nem ismerjük, egye-dül Szatmárban említenek egyet forrásaink nevének megjelölése nélkül.9 Szolgabírák is ebben a két megyében — Szabolcsban és Szatmárban — szerepelnek.10

A tartomány igazgatásának másik elemeként a várak kínálták magukat. Nem a tarto-mányt alkotó megyék régi ispánsági várai, persze — már ahol volt ilyen egyáltalán11 —, hanem azok a (zömében a XIII. század második felében épített) kővárak, amelyek amúgy is az oligarchikus magánhatalom pillérei voltak. A tartomány várainak túlnyomó több-sége a Borsák — vagy szövetségeseik — kezében volt, a kivételt e téren a váradi püspök-ség fenesi vára12 jelentette Bihar megyében; jellemző azonban, hogy 1294-ben a Borsák ennek elfoglalására is kísérletet tettek,13 ám a balsikerű akció Tamás ispán vélhetően leg-idősebb fiának, Rolandnak az erdélyi vajdaságába került.14 Az egyes várak élére, ahogy az a korban általános szokás volt, a Borsák a nekik szolgáló familiárisok közül állítottak várnagyokat. A várnagyok többsége csupán egy-egy alkalommal szerepel forrásainkban

5 Engel 1982. 902–904. o.; Zsoldos 2001b. 279–280. o.6 1306. (s. d.): CD VIII/7. 367. o.7 Engel 1996. I. 183. o.8 1308. márc. 16.: Zichy okm. I. 116–117. o.; (1309. nov. 15. e.): MNL OL DL 97 732. (keltére lásd: Sza-bolcs okl. 17. sz.); 1309. nov. 29.: MNL OL DL 96 052.; 1309. dec. 2.: Zichy okm. I. 122–123. o.; 1310. febr. 3.: Zichy okm. I. 124–125. o.; 1310. febr. 24.: Zichy okm. I. 125–126. o.; Zichy okm. I. 126. o.; 1310. márc. 24.: AO I. 198. o.; 1310. júl. 7.: MNL OL DL 96 056., lásd még: (é. n.): Zichy okm. I. 119–120., 123., 59–60. o.9 1310. (s. d.): Zichy okm. I. 141. o.10 1308. szept. 15.: CD VIII/1. 255. o.; 1310. (s. d.): Zichy okm. I. 141. o.; (1313.) febr. 26.: Zichy okm. I. 139. o.11 A feltételezett békési vár létével kapcsolatos kételyekre lásd pl.: Bóna 1995. 41. o.12 Györffy 1987–1998. I. 617. o.; Engel 1996. I. 312. o.13 1294. máj. 23.: ÁÚO X. 153–154. o.14 Lenkey – Zsoldos 2003. 188–189. o.

zsoldos2.indd 228 2016.06.23. 9:10:56

229

e minőségében, így tevékenységük részletei homályban maradnak. 1306-ban ura, Kopasz nádor képviselőjeként tűnik fel Zudus adorjáni és Bud fratere, Pál sólyomkői várnagy,15 néhány évvel később már egy másik személy, Hegun fia László volt Sólyomkő várna-gya,16 Borsa Beke Ugocsában épített szőlősi várának élén Kállai Mihály fia Istvánt talál-juk 1308-ban,17 míg Beke körösszegi várnagyaként Ivánka fia Imre szerepel.18 Joggal fel-tételezhető, hogy várnagyi tisztséghez csak a familia legtekintélyesebb és — éppen nem mellékesen — legmegbízhatóbb tagjai jutottak, kiváltképp sajnálatos tehát, hogy a vár-nagyok közül csupán két személyről vannak bővebb ismereteink.

Egyikük, Hegun fia László Bihar és Közép-Szolnok megyék határának mindkét olda-lán birtokolt,19 apja és — közelebbről meg nem határozható — „bán”-i címmel említett fivére, Goganus ott harcoltak 1278-ban a morvamezei csatában.20 László egy csupán tar-talmi átírásból ismert oklevélben „Külső-Szolnok megyei ispán”-ként (comes de comitatu Zoulnuk exteriori) szerepel,21 s mivel a szövegben egyetlen olyan támpont sem található, amelybe kapaszkodva megkísérelhető lenne az oklevél kibocsátási idejének meghatá-rozása, esélyünk sincs még mérlegelni sem annak lehetőségét, hogy László várnagyi és alispáni tisztsége állt-e valamiféle kapcsolatban egymással vagy a két adat a Borsák szolgálatában befutott karrierje egymástól megkülönböztetendő állomásait jelzik (ami mindazonáltal némiképp valószínűbbnek tűnik). Bizonyosra vehető ugyanakkor, hogy fegyverrel is szolgálta urát, Kopaszt, mert a Szatmár megyei Gilvács ostroma idején vala-miféle károkat szenvedett az akkor már a Borsák ellen harcoló egykori familáristársától, Gutkeled nembéli (bátori) Bereck fia Jánostól.22 Hegun fia László mindenesetre a Borsák bukása után is a felszínen tudott maradni.23

A másik említett várnagyról, Zudusról jóval kevesebb információ áll a rendelke-zésünkre, ami azért bosszantó, mert az a kevés viszont, amit tudunk róla, nagyon is alkalmas arra, hogy felkeltse érdeklődésünket. A megye északi felében fekvő Salamon faluban birtokos24 Zudus — nem számítva a váradi püspökség 1291 és 1294 közötti évek-ből származó tizedjegyzékét25 — egy Adorjánban (in Adrian), de az év megjelölése nél-kül kiadott saját oklevelében tűnik fel. Az okmány keltezéséhez a legfőbb támpontot az adja, hogy Borsa nembéli Kopaszt „bán”-ként (Kopoz banus) említi, ami világossá teszi,

15 1306. febr. 2.: AO I. 107–108. o.16 1309. máj. 15.: MNL OL DL 86 488.17 1308. máj. 19.: AO I. 149. o. A várnagy személyének azonosítására lásd: Engel 1996. I. 435. o. és Engel 1996. II. 121. o.18 1313. nov. 22.: MNL OL DL 54 465. (vö. még: MNL OL DL 83 673.).19 Lásd pl.: 1298: CD VI/2. 152–153. o. és (132)2. szept. 18.: MNL OL DL 97 944. (keltére lásd: EO II. 440. sz.).20 1279. (dec.): CD V/2. 559–561. o.21 (É. n.): MNL OL DF 278 728. Jakó Zsigmond az 1314. és 1317. közötti évekre datálta az oklevelet, lásd: EO II. 226. sz.22 1324. okt. 31.: AO II. 165–166. o.23 (132)2. szept. 18.: MNL OL DL 97 944. (keltére lásd: EO II. 440. sz.). Személyére és rokonságára lásd még: Hegyi 2012. 32. o.24 Györffy 1987–1998. I. 657–658. o., vö. még: Jakó 1940. 332–333. o.25 ÓMO 115. o.

zsoldos2.indd 229 2016.06.23. 9:10:56

230

hogy az 1306 előtti évek egyikében keletkezett szöveggel van dolgunk — 1306 febru-árjától Kopasz nádorként szerepel26 —, a legvalószínűbbnek 1304 tekinthető, amikor más forrásunk is „bán”-nak mondja Kopaszt.27 Maga Zudus semmiféle tisztséget nem jelölt meg oklevele intitulatiójában, mindazonáltal a vele együtt ülésező nemesekkel együtt hozott döntést (decrevimus cum nobilibus circa nos adherentibus) a Szabolcs megyei Szentgyörgy (Sceggurg) birtok28 ügyében.29 1306 februárjában aztán, amint arról már szó esett, Kopasz nádor adorjáni várnagyaként képviselte urát,30 s ugyanebből az évből származhat Kopasz azon oklevele is, amelyben Zudus — megint csak tisztsége megneve-zése nélkül — a nádor kiküldötte egy Szabolcs és Bihar megyei birtokokat érintő osztály ügyében.31 Utolsó alkalommal szintén saját kiadványában találkozunk vele: az oklevél Adorjánban (in Adryan) kelt, szabolcsi és bihari birtokosokat idéz meg Zudus elé (coram nobis), akinek esetleges tisztsége ismét hiányzik a szövegből.32 A két idézőlevél nem sok kétséget hagy afelől, hogy Zudus valamiféle joghatósággal rendelkezett, mely nyilván-valóan urától, Kopasztól származott, ám azt, hogy pontosan mifélével, nehéz lenne egy-értelműen meghatározni, mivel egyetlen ismert tisztsége, az adorjáni várnagyság, csu-pán az adorjáni uradalmon belül ruházta fel ítélkezési joggal. Gondolhatnánk éppen bihari alispánnak, de ahhoz túl sok Szabolcs megyei ügyben szerepel, szabolcsi alispán viszont aligha lehetett, részint, mert oklevelei kivétel nélkül a bihari Adorjánban keltek, az utolsó ráadásul 1309-ben, miközben 1308-tól a már említett Karászi Sándor volt a sza-bolcsi alispán. Leginkább arra gyanakodhatunk, hogy Kopasz talán éppúgy fenntartott egy bíróságot tartománya számára, mint Aba Amadé Vizsolyban,33 s ennek élén állha-tott Zudus. Az adorjáni keltezések e feltevés mellett szólnak, hiszen számos adat és meg-fontolás szól amellett, hogy Kopasz valóban Adorjánt tekintette a tartomány központjá-nak,34 bántóan hiányzik azonban Zudus — esetleges bírói — tisztségének megnevezése.

Érdemes azonban — elhagyva a familiárisok szféráját — egy szinttel feljebb lépni, s szemügyre venni a Borsák tartományának azon legfontosabb egyedi jellemzőjét, amelynek mindeddig nem sok figyelem jutott. A Borsákéhoz hasonló oligarchikus tar-tományok élén minden más esetben egyetlen személy állott. Minden kétséget kizáróan így volt ez Csák nembéli Máté, Aba nembéli Amadé és Kán nembéli László esetében. A történetírásban többnyire leegyszerűsítő nagyvonalúsággal csak „Kőszegiek” néven emlegetett családdal — IV. Béla egykori bizalmas hívének, Henrik bánnak a leszármazot-taival — kapcsolatban is igazolható, hogy indokolatlan egyetlen és egységes „Kőszegi-tar-tomány”-ról beszélni, valójában a család hatalmát megalapozó Henrik három fia, Mik-

26 Engel 1996. I. 2. o.27 1304. aug. 24.: CD VIII/1. 160. o.28 Németh 1997. 175. o.29 (1304.) máj. 1.: HO VII. 319. o.30 1306. febr. 2.: AO I. 107. o.31 (1306.) jún. 29.: MNL OL DL 48 021.32 1309. nov. 29.: MNL OL DL 40 323.33 Györffy 1987–1998. I. 156–157. o.34 Kristó 2001. 38. o.

zsoldos2.indd 230 2016.06.23. 9:10:56

231

lós, Iván (azaz János) és az ifjabb Henrik — illetve fiaik és unokáik — egymástól min-den tekintetben jól megkülönböztethető territóriumok élén álltak.35

Egyedül a Borsák tartományában volt más a helyzet. Borsa nembéli Barnabás fia36 Tamás ispánnak hat fia tűnik fel forrásainkban. A Tamás-fiak egymáshoz viszonyított életkorát illetően, magától értetődő módon, nincsenek minden kétséget kizáró informá-ciók a birtokunkban, s ezek hiányában a IV. László király 1279. évi oklevelében olvas-ható sorrendet szokás irányadónak tekinteni: Roland lehetett tehát a legidősebb, majd István, Jakab (azaz Kopasz), László és Benedek (azaz Beke) következett, míg a felsoro-lás végén szereplő János tekinthető a legfiatalabb testvérnek.37 Ezt a sorrendet a már az Árpád-korban is szereplő fiúk tisztségviseléseire vonatkozó adatok38 éppúgy megerősí-teni látszanak, mint más, az 1279. évihez hasonló felsorolások.39 A Tamás-fiak közül István bizonyosan nem élt már 1294 májusában,40 Roland utoljára 1301 elején szerepel forrásainkban41 és 1303. október 16-án már halottként említik,42 János I. Károly 1304. évi csehországi hadjáratában esett el,43 Lászlóval pedig 1307-ben találkozunk utoljára.44 A fivérek közül így csupán ketten, Kopasz és Beke érték meg a tartomány bukását, uno-kaöccseik azonban valamennyien: Roland fiai — István, János és László —, István fia István, valamint László fia János, akik mellé odasorolhatjuk még Kopasz fiát, Bekcset is.45 A tartomány kormányzása során ilyenformán ennyi családtag érdekeit és ambíci-óit kellett összehangolni.

Hasonló nehézséggel az említett Héder nembéli (kőszegi) Henrik fiai apjuk 1274. évi halála46 után találták szembe magukat: ők ekkor azt a megoldást választották, hogy a szokásos módon megosztoztak a birtokokon.47 Ennek során különös figyelemmel vol-tak a várakra, s az is kimutatható, hogy éppen ez az osztozkodás vetette meg az idősebb Henrik életében még valóban egységes — és persze jóval kisebb területű — Kőszegi-tar-

35 Zsoldos 2010. 651–661. o. (jelen kötetben 215–225. o.). A negyedik fiú, Péter, amint az köztudott, egy-házi pályára lépett, így ő ebben a vonatkozásban értelemszerűen nem vehető figyelembe.36 1279. jan. 30.: ÁÚO XII. 251. o.37 ÁÚO XII. 252. o.38 Zsoldos 2011b. 349., 312., 314. o.39 1284. aug. 22.: Rolandus woywoda Transilvanus et comes de Zonuk, magister Stephanus pyncernarum domini regis et magister Jacobus dictus Copoz agasonum eiusdem domini regis pro se et comite Thoma patre ipsorum ac Ladislao, Beke et Johanne fratribus eorundem (ÁUO XII. 427–428. o., a szöveg javítva az eredeti alapján, lásd: MNL OL DL 86 862.); 1285. jún. 13.: Rorardus wywada [!] Transsiluanus comes de Zonuk, magister Stephanus comes de Zotmar et Jacobus magister agasonum nostrorum filii comitis Thome pro se Ladizlao, Beke et Ihonne fratribus ipsorum (Zichy okm. I. 63. o.).40 1294. máj. 23.: ÁUO X. 153. o.41 1301. jan. 15.: BTOE I. 351. o.42 1303. okt. 16.: MNL OL DF 255 287. o.43 1307. szept. 3.: AO I. 132. o.44 1307. márc. 4.: CD VIII/1. 220. o., vö. Engel 2001a. (Borsa nem 1. Kopasz ága 1. tábla).45 A Borsák családi viszonyaira lásd: Karácsonyi 1995. 224. o.; Engel 1996. (Borsa nem 1. Kopasz ága 1. tábla).46 Vö. pl.: 1274. szept. 30.: UB II. 70. o.47 1279. (s. d.): UB II. 140–141. o.

zsoldos2.indd 231 2016.06.23. 9:10:56

232

tomány felbomlását Kőszegi Iván és az ifjabb Henrik (valamint utódaik) tartománya-ira, valamint Kőszegi Miklós (és fia, Kakas Miklós) jóval szerényebb territóriumára.48

A Borsa nembéli Tamás-fiak esetében a Kőszegiek 1279. évi osztályához hasonló osz-tozkodásról nem maradt ránk írott emlék, igen elmosódott — s éppen ezért bizonytala-nul értelmezhető — nyomok azonban utalnak arra, hogy valami ilyesminek mégiscsak kellett történnie. E feltevés mellett a legnagyobb súllyal az szól, hogy a Borsák várait meglehetős biztonsággal tudjuk egy-egy családtaghoz kötni. (Lásd az 1. táblát.) A ren-delkezésünkre álló adatok időrendjében haladva a következő kép tárul elénk. A Bihar megyei Adorjánban már 1304-ben az akkor még „bán”-ként említett Kopasz embere, Zudus ad ki oklevelet,49 1306-ban ugyanő Kopasz nádor adorjáni várnagyaként sze-repel,50 s mind ő,51 mind ura gyakran keltezi okleveleit Adorjánból,52 miként Kopasz alnádora, László is egy alkalommal.53 Aligha vitatható tehát, hogy — legalábbis 1304-től — Adorján Kopasz kezén volt. Egy másik bihari vár, Sólyomkő szintén Kopasz vára lehetett: 1306-ban Zudus mellett Kopasz képviselőjeként szerepel sólyomkői várnagya, bizonyos Pál, akit Bud testvérének mondanak,54 s az sem feledhető, hogy ez volt az az erősség, amelybe a sarokba szorított Kopasz bezárkózott, s ahol végül I. Károly fogsá-gába esett.55 A szintén Bihar megyében épített Körösszeg várában ellenben Beke tartott várnagyot 1313-ban,56 így ez bizonyosan neki jutott. A Kraszna megyei Valkót Kopasz fiától, Bekcstől foglalta el I. Károly seregvezére, Elefánti Dezső, s ugyanez mondható el a Derguech néven említett ismeretlen várról is, azzal a különbséggel azonban, hogy annak korábbi uraként Roland vajda fia István — azaz Kopasz és Beke egyik unokaöcs-cse — szerepel.57 Utolsó adatunk a Szatmár megyei Gilvács várával58 kapcsolatos: Borsa nembéli Tamás fia László egyetlen ismert fia, János a Borsák tartományának felszámolá-sához elvezető küzdelem csak azon epizódjában kerül elő, mely ennek a várnak a birtok-lásáért vívott harcokkal hozható összefüggésbe.59 Ez a szerénynek is csak nagy elszántság-gal mondható nyom bátorítja azt a feltevést, hogy Gilvács László fia János kezén lehetett (és talán már apja is birtokolta). A felsorolásból hiányzik a két Ugocsa megyei vár, Sző-lős és Nyaláb60 — ennek okára az alábbiakban még visszatérünk —, a Szilágy néven is

48 Zsoldos 2010.49 (1304.) máj. 1.: HO VII. 319. o.50 1306. febr. 2.: AO I. 107. o.51 1309. nov. 29.: MNL OL DL 40 323.52 (1310.) júl. 26.: Zichy okm. I. 141. o.; (1312.) jan. 22.: AO I. 249. o.; (1313.) febr. 26.: Zichy okm. I. 139–140. o.; (é. n.): MNL OL DL 47 949. 53 1314. jún. 8.: MNL OL DL 69 660.54 1306. febr. 2.: AO I. 107. o.55 1325. okt. 12.: AO II. 217–218. o.56 1313. nov. 22.: MNL OL DL 54 465. (vö. még: MNL OL DL 83 673.).57 1319. jún. 21.: AO I. 522. o.58 Németh 2008. 101. o.59 1324. okt. 31.: AO II. 166. o.60 Fügedi 1977. 171., 201. o.; Engel 1996. I. 377., 434–435. o. Nyalábra lásd még: Komáromy 1894. (kü-lönösen: 496–502. o.).

zsoldos2.indd 232 2016.06.23. 9:10:56

233

ismert Közép-Szolnok megyei Aranyos viszont nem a Borsák, hanem a velük szövetsé-ges Gutkeled nembéli Lotárd-fiak vára volt.61

Ha a várak birtoklására vonatkozó fenti adatokat és feltevéseket megkíséreljük egyez-tetni a Borsa nembéli Tamás ispán leszármazottai által képviselt ágakkal, nem tűnik reménytelen vállalkozásnak egy, a várak elosztására vonatkozó családi egyezség körvo-nalainak felvázolása. Nehézségekkel, persze, ez esetben is szembe kell néznünk, hiszen a hat fiú közül Istvánhoz és Jánoshoz egyetlen vár sem volt kapcsolható, ellenben Kopasz és fia, Bekcs ágához mindjárt három is. Mivel azonban a Borsák és váraik kapcsolatát egyébként is célszerűnek látszik dinamikus rendszerként értelmezni, a nehézségek nem tűnnek leküzdhetetlennek. (Lásd a 2. táblát.) Meglehetősen kézenfekvő például azt fel-tételezni, hogy Adorján eredetileg a Tamás ispán halála után bizonnyal a család fejének számító legidősebb fiú, Roland kezén lehetett, s csak halála után került Kopaszhoz, aki-nek ily módon minden bizonnyal Sólyomkő juthatott az egyezkedéskor. Adataink ezen a ponton mindenesetre szépen illeszkednek feltevésünkhöz, hiszen Roland 1303 előtt halt meg, Kopasz és Adorján kapcsolata pedig 1304-től dokumentálható vitathatatlan módon. A krasznai Valkó ugyanakkor Tamás fia János — ismereteink szerint utód nél-küli — halála után kerülhetett Kopasz birtokába, aki aztán fiának, Bekcsnek engedte át. Nehezebb kérdés Derguech ügye. Ha az e néven feltűnő vár valóban azonosítható a Király-hágót ellenőrző Sebesvárral, amint az felmerült,62 akkor a dolog voltaképpen rendben is volna, hiszen a Derguechet birtokló István apja, Roland jó ideig erdélyi vajda volt,63 így az, hogy éppen ő birtokolta az Erdély egyik természetes bejáratának torkában épült várat, nem szorulna magyarázatra. Csakhogy Derguech és Sebesvár azonosítása meglehetősen bizonytalan.64 A megoldást az azonosítás elvetése jelentheti, s annak fel-tételezése, hogy Sebesvár Istvánnak, majd azonos nevű fiának a vára volt. Ezt a hipoté-zist is alá lehet támasztani némiképp, hiszen Tamás fia István alága az egyetlen a család-ból, melynek a tartomány összeomlása körüli harcokban való részvételéről semmit sem tudunk, ami könnyedén egyeztethető azzal, hogy a Borsák várai közül viszont éppen Sebesvárról nem esik említés ezekben az években. Pedig az 1294-ben már halott Tamás fia István egyetlen ismert fia, az 1333-ban meghalt István65 szükségképpen felnőtt ember volt már az 1310-es évek végén, így életkorából fakadó akadálya aligha lehetett volna annak, hogy rokonai — vagy akár a király — oldalán maga is részese legyen a küzdelem-nek, aminek azonban semmi nyomát nem leljük fel a rendelkezésünkre álló forrásokban. Az a tény, hogy István fia István a váradi egyházra hagyta széplaki uradalmát66 — amely annak utóbb valóban a birtokában volt67 —, arra utal, hogy ne forrásaink elégtelen voltá-ban keressük az Istvánra vonatkozó adatok hiányának okát, ha ugyanis István fia István

61 Fügedi 1977. 100–101. o.; Engel 1996. I. 268. o.62 Lásd: EO II. 459., 576. o.63 Zsoldos 2011b. 40. o.64 Engel 1996. I. 408. o., vö. még: Fügedi 1977. 122. o. Említésre érdemes, hogy Györffy sem kapcsolta a Derguech várra vonatkozó adatot Sebesvárhoz, lásd: Györffy 1987–1998. I. 660. o.65 Váradi stat. 72. o., vö. Bunyitay 1888. 152., 154. o.66 Váradi stat. 72. o.67 Jakó 1940. 357. o.

zsoldos2.indd 233 2016.06.23. 9:10:56

234

részese lett volna a Borsák lázadásainak, aligha kerülhette volna el birtokai elkobzását, s így, értelemszerűen, lélekváltságot sem lett volna miből tennie. Kénytelenek vagyunk tehát azt feltételezni, hogy István fia István megült Sebesvárban és távol tartotta magát a küzdelemtől, aminek persze, annyi oka lehet, hogy még találgatni sem érdemes.

A várakon való osztozással kapcsolatosan még egy tisztázandó kérdés maradt. Abból az indokolatlannak aligha minősíthető feltételezésből kiindulva, hogy az osztozkodás nem előzte meg Borsa nembéli Tamás ispán halálát, annak időpontját valamikor az 1290-es évek közepére kell tennünk.68 Megnyugtató, hogy a Borsák váraira vonatkozó ismereteink nem mondanak ellent ennek a megoldásnak. Váraik többsége ugyanis ere-detileg a királyi hatalommal az 1270-es évek közepén többnyire szembenálló Geregyék

— IV. Béla egykori országbírája, Pál fiainak — „öröksége”-képpen jutott a Borsák kezére a Geregyék 1277–1278. évi lázadásának leverése után.69 Adorján, Sebesvár, Sólyomkő és Valkó esetében ez bizonyosnak tekinthető,70 Körösszeget ellenben minden bizonnyal maguk a Borsák építtették,71 kétségtelenül valamikor 1289–1290 előtt.72 A gyenge lánc-szem ebben a sorozatban Gilvács vára, melyről felmerült, hogy a király építtette, valami-kor a XIV. század elején.73 Ezt a feltevést I. Károly két oklevele alapozta meg. Közülük az egyik előadja, hogy Bereck fia János — azaz a Gutkeled nembéli Bátoriak egyik őse — és szerviensei a király Gilvács nevű várának védelme idején különféle károkat okoztak az uralkodó ellen lázadó Borsáknak és követőiknek, amiért azonban nem vonhatók felelős-ségre.74 A másik részletesen felsorolja az említett Bereck fia János Károly szolgálatában szerzett különféle érdemeit, s ezek sorában emlékezik meg arról, hogy János — valamint testvérei — eredetileg a Borsák szerviensei voltak, de a király hűségére tértek, továbbá János Gilvács királyi várat sikeresen védelmezte a Borsák ostromával szemben, akik bosz-szúból feldúlták János és családja birtokait, amiért is apjuk, az idős Bereck három éven át birtokaitól távol kényszerült bújdosni.75 Szempontunkból kiváltképp ez utóbbi megjegy-zés érdemes a figyelemre. Ha ugyanis Gilvács védelme valóban 1316 végén történt volna,

68 Vö. Karácsonyi 1995. 224. o.; Engel 2001a. (Borsa nem 1. Kopasz ága 1. tábla.). Mivel Tamás ispán ha-lálakor egyik fia, István már bizonyosan nem volt életben, felmerülhetne, hogy fivérei talán kisemmizték akkor még alighanem kiskorú fiát, Istvánt nem adván részt neki a várakból. Ez a megoldás érvet szolgál-tatna ugyan a Sebesvár–Derguech azonosítás mellett, mindazonáltal meglehetősen valószínűtlen: egy-felől azért, mert Tamás fia István özvegye a korban jelentős személyiségnek számító Monoszló nembéli Egyed lánya volt (Bunyitai 1888. 152. o.), akinek ily módon rendelkezésére állhattak az eszközök arra, hogy szükség esetén a maga és fia érdekeinek érvényt szerezzen, másfelől pedig az a körülmény, hogy só-gora, Roland vajda — apja és életben lévő fivérei mellett — az akkor már halott István özvegyét is bele-foglalta 1294 májusában a Fenes védőivel kötött egyezményébe (1294. máj. 23.: ÁUO X. 153. o.), arra utal, hogy a Tamás-fiak a rokonság teljes jogú tagjaiként tekintettek elhunyt fivérük szűkebb családjá-nak tagjaira.69 Szűcs 1993a. 290., 297–298. o.; Lenkey – Zsoldos 2003. 130–131. o.70 Györffy 1987–1998. I. 592., 660., 662. o. és III. 522. o.; Fügedi 1977. 98., 189–190. o.; Engel 1996. I. 265. o.; Rusu 2005. 531., 536. o.71 Györffy 1987–1998. I. 638. o.; Fügedi 1977. 155. o.72 (1289.) dec. 25.: CD V/3. 507. o. (keltére lásd: RA 3539. sz. és SRH I. 474. o.).73 Fügedi 1977. 136. o.; Engel 1988b. 110. o. (103. sz. jegyz.).74 1324. okt. 31.: AO II. 165–166. o.75 1326. máj. 14.: CD VIII/5. 158–160. o.

zsoldos2.indd 234 2016.06.23. 9:10:57

235

mint azt Engel Pál vélte,76 ezzel az adattal aligha tudnánk mit kezdeni, hiszen a Borsák már 1317 közepén sem voltak abban a helyzetben, hogy birtokai elhagyására kényszerít-sék Berecket. A megoldást az jelenti, hogy Bereck fia János valójában a Borsák familiá-risaként volt Gilvács várnagya, csaképpen azok első lázadásának idején, 1314–1315 for-dulója táján tehát, átállt Károly oldalára. Ekkor ostromolhatták a Borsák Gilvácsot és ekkor dúlhatták fel a Bátori-ősök birtokait, menekülésre késztetve Berecket. Nem mond ellent ennek az sem, hogy Károly említett oklevelei ismételten királyi várnak (castrum nostrum) mondják Gilvácsot, hiszen ugyanezt tapasztaljuk az ugocsai Nyaláb esetében is,77 amely azonban, mint azt az alábbiakban látni fogjuk, bizonyosan Borsa Beke kezén volt, annak pedig, hogy egy-egy oligarcha vezető familiárisai átállnak a király oldalára, számos más példáját ismerjük a korból.78 A Gilvács körüli harcoknak az első lázadáshoz kapcsolását két további körülmény szintén megerősíti. Ha az esemény a második lázadás idején történt volna, aligha lenne más időpontra helyezhető, mint 1316 végére — Engel is ezt a megoldást javasolta79 —, csakhogy Szatmár megye hatósága 1316. december 9-én a Gilvácstól légvonalban alig 20 km-re fekvő Gécen oklevelet adott ki,80 s nem igé-nyel külön bizonyítást, hogy e két esemény nem fér meg egymás mellett. Ez a nehéz-ség ugyanakkor nem hidalható át annak feltevésével sem, hogy a Gilvács birtoklásáért folytatott küzdelem a második lázadás valamely későbbi szakaszában történt, mivel a Bereck-fiak — köztük János is — ott harcoltak az 1317. február 10-én megvívott81 deb-receni csatában,82 az pedig szerfelett valószínűtlen, hogy János eltávozott volna a rábízott várból, ha azt ostrom fenyegeti (vagy a sikertelen ostromot követően egy újabb próbál-kozás várható). Gilvács 1315 körüli építése azért ítélhető ugyanakkor valószínűtlennek, mert ismerünk olyan oklevelet, amelyet Borsa Kopasz (magister Jacobus dictus Kopoz) Gilvácson (in Giluas) adott ki, sajnos, év nélkül keltezve azt.83 A kiadási év meghatá-rozására tett kísérletek az 1291. évet,84 illetve az „1300 körül”-i85 megoldást javasolják, mivel azonban az oklevélben írásba foglalt hatalmaskodási ügyben a bizonyítás lefoly-tatásának helyszíneként az Ugocsa megyei Sásvárt (Saasuar) jelölte meg Kopasz, való-színűbbnek ítélhető, hogy az oklevél 1288-ban kelt, amikor Kopaszt ugocsai ispánként említik.86 Kiállítására nyilván azért került sor Gilvácson, mert az már akkor is a Borsák birtoka volt, s ha ekkor még esetleg nem is állt ott vár, az megépülhetett az 1290-es évek

76 Engel 1988b. 114. o.77 1326. nov. 23.: AO II. 264. o.78 Engel 1988b. 101., 113.o.79 Engel 1988b. 114.o.80 1316. dec. 9.: AO I. 410.o.81 Zsoldos 2011c. 51–52. o.82 1326. máj. 14.: CD VIII/5. 159. o.83 (1288.) nov. 2.: MNL OL DF 281 280.84 Németh 2008. 101. o.85 Középkori oklevelek, 21. o.86 Zsoldos 2011b. 215. o. Megjegyzendő, hogy Ugocsa megye törvényszéke a későbbiekben is rendszerint Sásváron ülésezett, lásd: Csukovits 1997. 366–367., 384. o., vö. még: Ugocsa okl. 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 23., 24., 25. stb. sz.

zsoldos2.indd 235 2016.06.23. 9:10:57

236

közepéig.87 Nincs akadálya tehát annak, hogy Gilvácsot is bevonjuk az első osztozko-dás által érintett várak körébe.

Vajon folytatható-e a Kőszegi–Borsa párhuzam? Azaz: a várakon való osztozkodás a korábban egységes tartomány elkülönülő territóriumokra való felosztásához vezetett-e a Borsák esetében is, mint történt az a Kőszegiekében?

A kérdés megítélésében elsősorban a Borsák megyésispánságaira vonatkozó adatok siet-hetnének a segítségünkre; az Árpád-kori adatokra azonban e vonatkozásban nem érde-mes sok szót vesztegetni. Tamás fia István 1285-ben szatmári ispán volt,88 Kopasz ugyan-ebben az évben borsodi, majd 1288-ban ugocsai, s végül 1291-ben bodrogi és szatmári.89 Az ugocsai és a szatmári ispánságok viselését minden bizonnyal joggal sorolhatjuk ugyan a tartomány építésének történetéhez, de inkább csak az előzmények közé, mert István és Kopasz tisztségviselését követően mindkét megye esetében ismerünk olyan megyésis-pánokat, akikről semmiképp sem feltételezhető, hogy a Borsák familárisai lettek volna: Szatmárban 1296-ban például Rátót nembéli Olivér fia Miklós pohárnokmester szere-pel ispánként,90 Ugocsában pedig 1299 és 1303 között Pok nembéli Móric fia Miklós viselte a megyésispánságot.91 A XIV. századi adatok már többet mondhatnának, csak-hogy egyfelől ezek nem kényeztetnek el bőségükkel, másfelől pedig az a néhány adat, ami mégis ismert, sokkal inkább összegubancolja a szálakat, semmint kibogozza. Szép példáját adja ennek Beke bihari ispánsága, amire 1302-ből és 1303-ból van egy-egy két-ségtelen adatunk. Előbbi Beke saját oklevele, melyet bihari ispánként a megye szolgabí-ráival együtt adott ki,92 utóbbi pedig Ákos nembéli István nádor III. András királyt oly szép szavakkal búcsúztató, sokat idézett oklevele.93 Nincs okunk kételkedni tehát Beke bihari ispánságában, azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy miért éppen ő állt a tar-tomány szívét adó megye élén, jóllehet a kor logikáját követve bátyjai, Roland és Kopasz (vagy akár László) bihari ispánsága inkább tünnék természetesnek. Lászlóról, adatok hiányában, nincs mit mondanunk, Rolandot illetően pedig magyarázatot kínálhat ez idő tájt bekövetkezett halála, mely ezek szerint 1302 első felére (vagy azt megelőző idő-pontra) tehető. A kérdés kulcsa, úgy tűnik, Kopasz személyében kereshető, nevezetesen abban a tényben, hogy Kopaszról 1298 és 1304 között semmiféle információval nem rendelkezünk. Minden bizonnyal vele azonosítható az a Jakab szlavóniai bán, aki 1298-ban szerepel,94 ezt követően azonban csak Zudus 1304. május 1-jén Adorjánban kiadott oklevelében hallunk Kopasz bánról,95 hogy aztán augusztusban ott találjuk Pozsony-

87 Borsa Beke 1307-ben kapta I. Károlytól az Ugocsa megyei Szőlős birtokot vagy falut (1307. szept. 3.: possessionem seu villam Sceleus vocatam [AO I. 132. o.]), s még egy év sem telt el, már említik Szőlős várnagyát (1308. máj. 19.: castellanus de Sceuleus AO I. 149. o.).88 Zsoldos 2011b. 203. o.89 Zsoldos 2011b. 144., 215., 143., 203. o.90 Zsoldos 2011b. 203. o.91 Zsoldos 2011b. 216. o.; Engel 1996. I. 217. o.92 1302. jún. 6.: AO I. 32. o.93 1303. febr. 26.: AO I. 53. o.94 Zsoldos 2011b. 48., 314. o.95 (1304.) máj. 1.: HO VII. 319. o.

zsoldos2.indd 236 2016.06.23. 9:10:57

237

ban azon magyar előkelők között, akik a maguk nevében is megerősítik az I. Károly és Rudolf osztrák herceg által kötött szövetséget.96 Azt, hogy 1298 és 1304 között Kopasz hol járt és mit csinált, nem tudjuk tehát — kézenfekvő, de szerfelett kalandos elképze-lés arra gondolni, hogy ezen éveknek legalább egy részében a Szlavóniát éppen ez idő tájt maga alá gyűrő Kőszegi (ifjabb) Henrik fogságát szenvedte el —, tény mindenesetre, hogy Kopasz távolléte adhatott lehetőséget Bekének arra, hogy egy időre bihari ispán-ként szerepeljen, s Kopasz újbóli feltűnése után, jellemző módon, meg is szakad a Beke bihari ispánságára vonatkozó adatok sora.

1306 elején (vagy nem sokkal korábban) I. Károly a maga nádorává nevezte ki Kopaszt,97 aki a nádorokat 1270 óta megillető98 „kunok bírája” (iudex Cumanorum) cím mellett a szatmári ispánságot viselte. Ez utóbbi méltóságát azonban csak egy 1306. és egy 1308. évi adat igazolja,99 később nem hallunk róla. A többi oligarcha példája alapján ítélve joggal feltételezhető lenne, hogy a Borsák tartományában a többi megye ispánsága is Kopaszt illette, amit a Zaránd és Közép-Szolnok megyei alispánokra vonat-kozó, már említett, adatok,100 úgy tűnik, meg is erősítenek, ámbár a későbbiekben erre is vissza kell térnünk.

A Borsák tartományának esetleges széttagolódását felvető kérdésre ily módon egy határozott „nem” lehetne a válasz, ha jónéhány adatunk nem intene némi óvatosságra ezzel kapcsolatban. A legjelentősebb ezek közül Beke királynéi tárnokmesternek egy, az év megjelölése nélkül, Karácsony ünnepét követő csütörtökre (quinta feria proxima post Nativitatem Domini nostri) keltezett oklevele, melyben Mihály fia Helech, Dénes fia János, Tiba fia Tiba és Rofajn fia Pál mestereket (Helech filio Mychaeli, Johanni filio Dyonisii, Tyba filio Tyba et Paulo filio Rofayni magistris) arról értesíti, hogy fivérével, Kopasz nádor-ral a köztük támadt viszályok — és kiváltképp Dana halálának — ügyében az ő dönté-sükre bízzák magukat (fratre nostro karissimo K. palatino omnes causas nostras inter nos motas vestre inquisitioni et scitui reliquimus et commisimus de omnibus sciendi veritatem et specialiter de morte Dana). A Szabolcs megyei Böszörményben (in Bezermen) kelt okleve-let Beke említett méltósága megbízhatóan keltezi 1308 végére.101 A békéltetőkként felkért személyek minden bizonnyal Beke és Kopasz tekintélyesebb familiárisai közül kerültek ki, ebben a minőségükben azonban nem szerepelnek más forrásunkban, s az azonosítá-sukra tett kísérlet is csak Káta nembéli Rofajn fia Pál102 esetében vezetett megnyugtató eredményre. Az igazi kérdés, persze, valójában az, hogy mik azok az „ügyek”, amelyek-ről szó van, s amelyek elég komolyak voltak ahhoz, hogy — a különben szintén ismeret-len Dana halála révén — emberéletet is követeljenek.

96 1304. aug. 24.: CD VIII/1. 160–161. o.97 Kopasz nádorságára az első adatot lásd: 1306. febr. 2.: AO I. 107. o., vö. Engel 1996. I. 2. o. Arra, hogy Kopasz I. Károly nádora volt, lásd: Zsoldos 2011d. 298–299. o.98 Zsoldos 2011b. 15., 240. o.99 1306. febr. 2.: AO I. 107. o.;1308. szept. 15.: CD VIII/1. 257. (vö. uo. 252. o.).100 Lásd a 4. és 19. sz. jegyzeteket!101 (1308.) dec. 26.: MNL OL DL 48 020. Beke királynéi tárnokmesterségére lásd: Engel 1996. I. 54. o.102 Vö. 1313. máj. 8.: AO I. 297–298. o.

zsoldos2.indd 237 2016.06.23. 9:10:57

238

A kérdésre a legnagyobb eséllyel egy másik keltezetlen oklevéltől remélhetjük a választ, amely azonban nem könnyíti meg a dolgunkat, lévén damus pro memoria, s így kiadó-ját is meg kell határozni. Vannak azonban egyéb támpontjaink. Az oklevél Adorjánban kelt Szent Mihály nyolcada utáni vasárnapon (Datum in Adrian dominice die proximo post octavas Beati Mycaelis archangeli), valamikor október elején tehát. További segítséget jelent, hogy szó esik benne arról: mire az oklevél kiadója seregével együtt megtért Budá-ról (de Buda cum exercitu nostro fuissemus reversi), az oklevélben írásba foglalt ügy egyik érintettje már eltávozott Adorjánból.103 Ez utóbbi körülményből kiindulva Karácsonyi János 1302. október 7-re datálta az oklevelet és kiadójaként Borsa Kopaszt határozta meg, mivel az említett budai hadjáratot I. Károly 1302. szeptemberi sikertelen budai ostromá-val azonosította.104 Ennek a megoldásnak legfőbb gyengéje abban jelölhető meg, hogy, bár vannak olyan forrásaink, amelyek felsorolják azokat, akik Károly seregében harcol-tak az 1302-ben Buda ellen intézett támadás alkalmával, Borsa nembéli Kopaszt nem találjuk közöttük,105 ami akkor is feltűnő, ha a listák nem teljesek, mivel a Borsák jóval nagyobb politikai súllyal rendelkeztek annál, mintsem hogy egyszerűen megfeledkez-zenek róluk. 1307-ben azonban Buda valóban I. Károly kezére került, s ekkor Tamás fia Beke „minden rokonával együtt” (cum omnibus cognatis et consanguineis suis) vett részt az akcióban és szerzett érdemeket.106 Erre a hadjáratra vonatkozhat az a hadoszlás, ame-lyet a váradelőhegyi konvent 1307. november 6-i oklevele emleget,107 s mely hadoszlás időpontját — az oklevél dátuma alapján ítélve — 1307. október 16-ára tűzték ki. Bizo-nyosra vehető végezetül, hogy Beke „minden rokona” közé oda értendő maga Kopasz nádor is, hiszen egyike volt azon előkelőknek, akik Buda elfoglalása után, 1307. októ-ber 10-én, Rákoson királyuknak ismerték el I. Károlyt.108 Mindezen körülmények alap-ján az említett damus pro memoria sokkal indokoltabban datálható 1307. október 8-ra, semmint 1302-re. Ebből viszont az következik, hogy annak kiadója nem lehetett Kopasz nádor, hiszen az Adorján–Buda utat bizonyosan nem tette meg két nap alatt. Lehetett viszont Beke, aki Buda sikeres bevétele után visszatért a Tiszántúlra és Kopasz távol-létében a tartomány uraként viselte magát bátyja várában, Adorjánban adva ki okleve-let, amit Kopasz nyilván nem vett jó néven. Az így rekonstruált konfliktus valóban elég súlyos ügy volt ahhoz, hogy a Beke 1308. évi oklevelében említettel azonosítsuk.

Kérdés mármost, hogy találunk-e a tartomány alkotóelemei közötti szálak lazulására utaló további nyomokat. Azt, hogy Beke már korábban is elsősorban a tartomány északi felében szerepelt, Ákos nembéli István leányával kötött házassága109 kielégítően magya-

103 (É. n. okt. eleje): HO VII. 336. o.104 HH 166–167. o. (263. sz.). Karácsonyi datálását Györffy György és Engel Pál is elfogadta (Györffy 1987–1998. I. 591. o.; Engel 1996. I. 265. o.). 105 1302. szept. 26.: RDES I. 93. o. (159. sz.); 1303. (s. d.): Csáky okl. I. 32. o.106 1307. (jún. 1. u.): MNL OL DL 40 308. o., vö. még: 1307. szept. 3.: AO I. 131–133. o.107 1307. nov. 6.: EO II. 72. sz.108 1307. okt. 10.: CD VIII/1. 221.109 1303. febr. 26.: AO I. 53. o.

zsoldos2.indd 238 2016.06.23. 9:10:57

239

rázza: egy azonosíthatatlan bihari birtok110 mellett a Szatmár megyei Mérket111 és a sza-bolcsi Böszörményt112 kapta felesége hozományaként,113 s ez utóbbi birtokra I. Károlytól is adományt eszközölt ki magának 1302-ben.114 A jelenség, tudniillik Beke és a tartomány északi megyéinek szembetűnően szoros kapcsolata azonban az 1307–1308. évi válság után felerősödni látszik. Beke mindkét kelethellyel ellátott oklevele Szabolcs megyében

— Böszörményben115 és Rakamazon116 — kelt 1308-ban és 1312-ben, ugyanakkor egy-szer nevezik forrásaink valamely birtokáról: történetesen a Szatmár megyei Dengeledről (Degiuled).117 Beke bizonyosan azonosítható familiárisai, Kállai Mihály fia István szőlősi várnagy118 és Komorói Roland fia Sándor119 szintén a tartomány északi megyéiben bir-tokoltak. Beke Szabolcs megyében szerzett birtokot 1313-ban,120 ámbár talán nem tel-jesen törvényesen, igaz, az erre vonatkozó hírek121 már a Borsák bukása utáni időből származnak, így megbízhatóságukkal kapcsolatosan lehet éppen helye a kételkedésnek. A Szabolcs megyei Rakamazon kiadott oklevelével Beke egy Szatmár megyei birtokra vonatkozó tiltakozást foglalt írásba 1312-ben,122 ami nehezen magyarázható mással, minthogy ő élt az ispáni jogokkal az idő szerint a megyében, s ugyanerre vall, hogy ő tartott officiálist Szamosszegen is,123 mely a korban elég jelentős hely volt ahhoz, hogy 1332-ben Druget János nádor fia, Miklós ugocsai ispánsága mellett Szamosszegét is viselje (comes de Vgacha et de Zomuszeg),124 s Szamosszeg kapcsolata a szatmári ispáni méltósággal jól dokumentálható a XIV. század folyamán.125

Minden jel arra vall ugyanakkor, hogy Beke Ugocsa megyei szerzeményeit kizáróla-gos tulajdonának tartotta és nem osztozott rajtuk a többi Borsával: a királyi adományul elnyert Szőlősön126 épített várában saját várnagya ült,127 s a másik ugocsai várat, Nyalá-bot is ő védelmezte I. Károly ostromló serege ellenében,128 miközben nem tudunk olyan ugocsai ügyről, amelyben maga Kopasz nádor járt volna el. Mindez határozottan azt a

110 Györffy 1987–1998. I. 592–593. o.111 Németh 2008. 184–185. o.112 Németh 1997. 49. o.113 1300. (s. d.): ÁÚO X. 378. o.114 1302. (s. d.): MNL OL DL 40 285.115 (1308.) dec. 26.: MNL OL DL 48 020.116 1312. júl. 5.: MNL OL DL 96 057.117 1324. okt. 31.: AO II. 166. o. (az olvasathoz lásd az eredetit: MNL OL DL 30 614.), vö. Németh 2008. 59. o. 118 1308. máj. 19.: AO I. 149. o., vö. Engel 1996. I. 435. o.119 1311. febr. 27.: Zichy okm. I. 130. és 131. o.120 1313. nov. 13.: Bánffy okl. I. 40–41. o.121 1327. febr. 7.: Bánffy okl. I. 56–57. o. és 1327. máj. 1.: uo. 57–58. o.122 1312. júl. 5.: MNL OL DL 96 057.123 1312. febr. 16.: AO I. 250. o.124 1332. aug. 29.: MNL OL DF 274 377.125 Németh 2008. 273–274. o., vö. még: Weisz 2012c. 77. o. (43. sz. jegyz.).126 1307. szept. 3.: AO I. 131–133. o.127 1308. máj. 19.: AO I. 149. o.128 1326. nov. 23.: AO II. 263–264. o., vö. még: 1315. júl. 1.: MNL OL DL 70 606., 70 612.; 1327. nov. 20.: AO II. 335–336. o.

zsoldos2.indd 239 2016.06.23. 9:10:57

240

benyomást kelti, hogy Ugocsát valójában egyedül Beke személye kapcsolta a Borsák tar-tományához, ami érthetővé teszi azt is, hogy annak várai nem hozhatók összefüggésbe a családon belül osztozkodással. Az Ugocsa feletti ellenőrzés megszerzésével nem a Borsák tartománya növekedett tehát, hanem Beke személyes hatalma. Ez tagadhatatlanul lépés volt a tartomány szétesése felé, de semmiképpen sem azonosítható azzal, hiszen abban az esetben, ha Beke került volna Kopasz váratlan halála folytán a tartomány élére, épp-úgy következmények nélkül marad, mint például IV. Béla idősebb fiának, Istvánnak az ifjabb királysága trónra lépte után.129

Még olyan adat is van a birtokunkban, melynek alapján joggal merülhet fel, hogy a Kopasz és Beke közötti 1307–1308. évi viszály valóban elvezetett a tartomány formá-lis megosztásához. 1313-ban a Szabolcs megyei szolgabírák egyik oklevelében azt olvas-hatjuk, hogy Cigándi130 Sámud fia Miklós fia Domokos zálogba adta a Szabolcs megyei Hene nevű birtokát „Tamás bihari, szabolcsi és békési ispán fia Beke mesternek” (magistro Beke filio Thomae comitis Bihoriensis, Zobochiensis et de Bekes).131 Az, hogy ezzel az adat-tal valami baj van, az első pillantásra észlelhető, hiszen Beke apja, az oklevélben bihari, szabolcsi és békési ispánnak mondott Tamás ekkor már bizonyosan nem élt,132 s az igaz ugyan, hogy élete folyamán viselhette éppen az említett három megye ispánságát egyi-dejűleg,133 ám nehéz lenne annak okát adni, hogy egykori tisztségeit miért emlegették volna évtizedekkel később. Megoldásként az merült fel, hogy az oklevél megfogalma-zója a megyésispáni címeket tévesen illesztette Tamás nevéhez, s valójában fia, Beke volt a három megye ispánja 1313-ban.134 Ez már inkább hihető, csakhogy ez esetben nem világos, miért éppen ezen megyék élén állt Beke. Szabolcsi ispánsága, mint láthattuk, érthető és minden nehézség nélkül alátámasztható, a békési — az e megyére vonatkozó további adatok hiánya miatt — elképzelhető, de a fentiek miatt nem tűnik valószínűnek, a bihari ellenben teljesen valószínűtlen, mivel azt a feltételezést vonja maga után, hogy Kopasz átengedte a tartomány központi megyéjét fivérének, Bekének, ami joggal tekint-hető szerfelett különösnek. Mégsem tehetünk azonban úgy, mintha ez az 1313. évi adat nem is létezne. A megoldást annak felvetésétől remélhetjük talán, hogy a válságon a csa-lád mégiscsak a tartomány egyfajta megosztása révén lett végül úrrá. E merőben hipote-tikus elgondolás szerint a Borsák a tartomány elvi egységét fenntartva és annak fejeként a nádori cím birtokosát, Kopaszt elismerve, szétosztották egymás között — Ugocsa kivé-telével — a tartomány megyéinek ispáni méltóságait (és persze, az azokkal járó jövedel-meket). Ezt mindenesetre alátámasztani látszik, hogy Kopasz nádor 1308 után egyetlen megyésispánságot sem tüntet fel címei között okleveleiben,135 és mások is csak „Kopasz

129 Zsoldos 2007. 134–135. o.130 1327. febr. 7.: Bánffy okl. I. 57. o.131 1313. nov. 13.: Bánffy okl. I. 40–41. o.132 Vö. Karácsonyi 1995. 224. o.; Engel 2001a. (Borsa nem 1. Kopasz ága 1. tábla).133 Vö. Piti 2003. 115. o. (10. sz. jegyz.).134 Engel 1996. I. 108., 112., 183. o., vö. még: C. Tóth 2000. 94. o.135 1310. (júl. 26. v. e.): Zichy okm. I. 141. o.; (1310.) júl. 26.: Zichy okm. I. 141. o.; (1312.) jan. 22.: AO I. 249. o.; (é. n.): Zichy okm. I. 120. o. (a kiadó 1308 körülre datálja, valószínűbb azonban egy 1312 utá-

zsoldos2.indd 240 2016.06.23. 9:10:58

241

nádor”-ként emlegetik.136 Az osztozás megtörténte esetében érthető lenne továbbá, hogy Bihar — Kopasz egyetlen élő fivéreként — Bekének jutott, szabolcsi ispánsága is magya-rázható, Békés átadása viszont azt a célt szolgálhatta, hogy Beke megyéi ne egy tömb-ben feküdjenek. Azt, hogy a család többi tagja miként részesült a megyésispánságokból, nem tudjuk, egyedül arra utaló jel van a birtokunkban, hogy Szatmár, melyről Beke ezek szerint 1312 után lemondani kényszerült, Kopasz fiának, Bekcsnek juthatott, mivel egy keltezetlen levele, mely mozgósítási parancsként éppúgy értelmezhető, mint segítségké-résként — Bekcs bizonyos Mihály fia Mihályt sürgeti, hogy levele kézhezvétele után a lehető leggyorsabban csatlakozzék hozzá, s ez esetben különféle jutalmakat helyez kilá-tásba —, a Szatmár megyei Darócon (in Darohc [!]) kelt és Bekcs szatmári colonusait emle-geti (bárkik is legyenek azok). Az oklevél a Húsvét nyolcada utáni keddet (tercia feria post octavas Passce) jelöli meg a kiadás dátumaként, így talán — bár aligha vitathatatla-nul — a Borsák első lázadásához kapcsolható, ez esetben 1315. április 1-jére keltezhető.137 Szintén Bekcs és Szatmár megye kapcsolatára utalhat, hogy a megyében fekvő Jánkot és Hermánszeget138 I. Károly az akkor már hűtlennek nevezett Kopasz nádortól és fiától, Bekcstől elkobozva adományozta el 1315. július 1-jén.139 A tartomány három fennmaradó megyéjén — Krasznán, Közép-Szolnokon és Zarándon — a család három további ágá-nak képviselői — Roland fiai, István fia István, valamint László fia János — osztozhat-tak valamiképpen, míg maga Kopasz beérte azzal, hogy családfőként ellenőrzést gyako-rolt a tartomány egésze felett, amit a családi politikától függetlenül viselt nádori méltó-sága is megtámogatott. Az ily módon rekonstruálható családi egyezség Beke határozott, de mégsem elsöprő fölényét mutatja, amit az magyarázhat, hogy unokaöccsei — bizo-nyára Kopasz fia, Bekcs kivételével — alkalmasint mellé állhattak az ügyben.

A családi viszály, amint az a későbbi fejlemények ismeretében nyilvánvaló, nem veze-tett végül kenyértörésre, azon a Borsáknak — ellentétben a Kőszegiekkel, ahol hasonló esetben várostromra is sor került140 — sikerült úrrá lenniük, így nem az bomlasztotta fel a tartományt, hanem a Borsák két lázadása során I. Károly királytól elszenvedett vereség.

ni keltezés); (1313.) febr. 26.: Zichy okm. I. 139. o.; 1313. szept. 28.: RDES I. 483. o.; 1313. nov. 18.: MNL OL DL 40 349.136 (1310.) aug. 19.: Zichy okm. I. 141. o.; 1310. nov. 15.: MNL OL DL 40 332.; 1310. nov. 18.: DL 31 063.; 1311. jan. 1.: MNL OL DL 1764.; 1312. febr. 16.: AO I. 249. o.; 1312. máj. 9.: AO I. 256. o.; 1312. máj. 28.: MNL OL DL 42 413.; 1312. júl. 8.: CDCr VIII. 312. o.; 1312. júl. 20.: CD VIII/1. 441. o. és MNL OL DL 84 256.; (1312.) dec. 23.: MNL OL DL 25 165. (keltére lásd: EO II. 203. sz.); 1313. márc. 9.: Zichy okm. I. 139. o.; 1313. ápr. 13.: Zichy okm. I. 141. o.; 1313. máj. 8.: AO I. 297. o.; 1313. jún. 7.: MNL OL DL 107 315.; 1313. jún. 22.: AO I. 314. o.; 1313. aug. 1.: MNL OL DL 33 568.; 1314. ápr. 1.: CDCr VIII. 355. o.; 1314. jún. 8.: MNL OL DL 69 660.; 1314. júl. 20.: AO I. 351. o.; 1314. aug. 24.: MNL OL DL 69 661.137 (1315.) ápr. 1.: HO VII. 381. o. (1319 körülre keltezve), az eredetit lásd: MNL OL DL 56 662. 138 Németh 2008. 122., 109–110. o.139 1315. júl. 1.: MNL OL DL 70 606. (vö. még: MNL OL DL 70 608.).140 1318: Zala okl. I. 147–148. o.

zsoldos2.indd 241 2016.06.23. 9:10:58

242

A Borsa nembéli Tamás-fiak és váraik

(1310-es évek)

TAMÁS(1279–1294)

ROLAND ISTVÁN KOPASZ LÁSZLÓ BEKE JÁNOS († 1303 e.) († 1294) († 1332 e.) (1279–1307) (1279–1326) († 1304) Adorján Körösszeg Sólyomkő (Szőlős) (Nyaláb)

ISTVÁN BEKCS JÁNOS Valkó Gilvács

ISTVÁN JÁNOS LÁSZLÓDerguech

1. tábla

A Borsa nembéli Tamás-fiak és váraik

(1249 előtt)

TAMÁS(1279–1294)

ROLAND ISTVÁN KOPASZ LÁSZLÓ BEKE JÁNOS († 1303 e.) († 1294) († 1332 e.) (1279–1307) (1279–1326) († 1304) Adorján Sebesvár Sólyomkő Gilvács Körösszeg Valkó Derguech

ISTVÁN BEKCS JÁNOS

ISTVÁN JÁNOS LÁSZLÓ

2. tábla

zsoldos2.indd 242 2016.06.23. 9:10:58

243

Hűséges oligarchák

A szepesi káptalan egy 1302-ben kiadott okleveléből arról értesülhetünk, hogy Amadé nádor egy Abaúj megyei nemes birtokát elfoglalta, magát a birtokost pedig fogságban tartván halállal fenyegeti, hogy így csikarja ki tőle a birtokjogát igazoló okleveleit, ami-ért is az Amadé fogságában lévő nemes egyik szolgája, hogy ura életét mentse, átadta Amadénak az okleveleket, de előbb a szepesi káptalannal átíratta az okmányokat, arra kérve az egyházat, hogy őrizze meg azokat.1

Közel negyedszázaddal később, 1324-ben, szintén a szepesi káptalan előtt a Berzeviczy család egyik őse, Rikalf fia Rikalf kijelentette, hogy a Poprád és Lubotény folyók mellett fekvő birtokait Fülöp nádornak nem önszántából, hanem a nádor hatalmától és harag-jától való félelmében örökítette el.2

A dolog Aba nembéli Amadé esetében rendben is volna, hiszen ő, köztudomás sze-rint, egyike volt a XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedek oligarcháinak, akiknek a viselt dolgairól számot adó feljegyzések bővelkednek a felidézetthez hasonló adatokban: ők voltak „az ország […] rendjének megbontói” (status regni […] disturbatores), „a hűt-len […] konkolyhintők és viszályszítók” (infidelis […] tanquam zyzaniarum et guerrarum suscitator), „az álnok zsarnok”-ok (dolosus tyrannus),3 ahogy azt a kor forrásai írják. Druget Fülöp azonban annak a kormányzatnak volt az oszlopa, amely éppen ezen oligarchák hatalmának megsemmisítése révén jött létre,4 s maga is az oligarchák elleni harc egyik bajnokának bizonyult e küzdelemben.5

Gondolhatnánk persze, hogy Fülöp egyedi túlkapásának bukkantunk a nyomára, vagy akár azt is, hogy egyszerűen egy erőszakos fráterrel állunk szemben, ha adataink nem cáfolnák meggyőzően mindkét vélekedést. Fülöp ugyanis más alkalommal sem idegenkedett az erőszakos birtokfoglalástól,6 vagy attól, hogy egy vásárt más birtoká-ról a magáéra helyezzen át önkényesen.7 Az is bizonyos, hogy az efféle, oligarchákhoz illő visszaélések I. Károly hűséges bárói közül nem egyedül Fülöpre voltak jellemzők: unokaöccsére, vagyonának és tisztségeinek örökösére, Vilmosra szintén számos alka-

1 1302. ápr. 27.: RDES I. 72. o. (104. sz.).2 1324. ápr. 10.: MNL OL DL 68 795.3 1317. máj. 22.: AO I. 427. o.; (1)317. nov. 3.: AO I. 446. o.; 1323. jan. 20.: Zichy okm. I. 219. o., vö. Csukovits 2009b. 199. o.4 Vö. Engel 1988b.; Kristó 2003b.5 Lásd pl.: (1)317. nov. 3.: AO I. 445–448. o.; 1321. máj. 1.: MNL OL DL 83 180.; 1324. júl. 16.: UB III. 180. o.; 1328. máj. 10.: MNL OL DF 269 793.6 1323. febr. 12.: CD VIII/5. 134–135. o., vö. 1323. júl. 14.: CD VIII/5. 133–137. o.7 1320. ápr. 6.: MNL OL DF 233 687.

zsoldos2.indd 243 2016.06.23. 9:10:58

244

lommal panaszkodtak a kárvallottak: erőszakos birtokfoglalást,8 bírói hatalmával való visszaélést,9 vagy éppen ellenkezőleg, az igazság kiszolgáltatásának megtagadását10 róva fel neki. Arról, hogy ezek a vádak nem minden esetben lehettek alaptalanok, maga Vil-mos tanúskodik, amikor 1330-ban, lengyelországi hadjárata előtt11 kelt végrendeletében maga gondoskodott erőszakoskodásai néhány áldozatának kárpótlásáról.12 A XIII–XIV. század fordulója körüli évtizedek oligarchái gyakran prédálták fel különböző egyházak birtokait, s lám, ugyanígy tett Szécsényi Tamás erdélyi vajda — a Drugetekhez hason-lóan I. Károly legbizalmasabb híveinek egyike — is, amiért ugyanazt a büntetést kapta, mint az oligarchák: az erdélyi püspök 1341-ben kiközösítette.13

Királyi méltóságviselők kisebb-nagyobb visszaéléseiről persze, a középkor bármely időszakából fölös számban lennének felidézhetők további példák. Aba nembéli Amadé és a Drugetek — Fülöp és Vilmos — között azonban számos más, zavarba ejtő hason-lóság fedezhető fel.

Amadé halálakor, 1311-ben, Északkelet-Magyarországon gyakorolt hatalmat: az 1280-as évek végétől kiépülő tartománya fokozatosan kiterjedt Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Szepes megyékre, de befolyása érzékelhető volt Borsod, Gömör és Szabolcs egy részén is.14 Az uralma alá tartozó megyéket „ispán”-i címet viselő alispánjai irányítot-ták,15 akik gyakran valamelyik várának várnagyai is voltak egyúttal.16 Amadé tartomá-nya számára Vizsolyban tartott fenn bíróságot,17 maga pedig, a jelek szerint, a gönci vár-ban tartotta székhelyét.18

A Drugetek ugyanakkor Északkelet-Magyarországon gyakoroltak hatalmat Vilmos haláláig, 1342-ig. Az 1310-es évek közepétől kiépülő hatalmuk fokozatosan kiterjedt Szepes és Abaúj, majd Torna, Gömör, Borsod és Heves megyékre, utóbb Sárosra, Ungra, valamint Zemplénre is. Az uralmuk alá tartozó megyéket „ispán”-i címet viselő alis-pánjaik irányították, akik gyakran valamelyik váruknak várnagyai is voltak egyúttal. A Drugetek az általuk igazgatott megyék számára Vizsolyban tartottak fenn bírósá-

8 1329. jún. 25.: MNL OL DL 68 812.; 1332. márc. 1.: MNL OL DF 269 866.; 1336. (aug.?): MNL OL DF 279 568. (keltére lásd: AOklt XX. 337. sz.); 1336. szept. 8.: MNL OL DF 264 164.9 1330. jan. 13.: MNL OL DL 57 096. (vö. még: MNL OL DL 57 097., 57 099.); 1330. jún. 2.: MNL OL DF 272 448.10 1335. nov. 8.: MNL OL DL 107 302.; 1337. júl. 9.: CD VIII/4. 262–263. o. (vö. 1337. júl. 9.: MNL OL DL 40 750.).11 1330. nov. 29.: AO II. 515–517. o., vö. 1333. okt. 6.: MNL OL DL 105 572. A hadjáratra indulás ma-gyarázza meg, miért készített Vilmos végrendeletet, vö. Kurcz 1988. 146. o. (258. sz. jegyz., ahol a „véde-kezett” nyilvánvaló sajtóhiba a „végrendelkezett” helyett).12 1330. aug. 9.: CD VIII/3. 506–511. o.13 (1341.) okt. 31.: UGDS I. 518–520. o. (keltére lásd: AOklt XXV. 760. sz.).14 Vö. Zsoldos 1997c. 345–362. o.15 Vö. 1301. (s. d.): AOklt I. 148. sz.; 1302. jan. 27.: RDES I. 64–65. o.; 1303. aug. 20.: AO I. 60–61. o.; 1303. máj. 5.: HO VII. 353. o.; 1307. jan. 21.: Zichy okm. I. 114. o.; 1307. szept. 21.: RDES I. 234. o.; 1308. máj. 12.: MES III. 66. o.; (1308. jún. 15. e.): Zichy okm. I. 117. o. (keltére lásd: AOklt II. 387. sz.); 1308. jún. 15.: AOklt II. 387. sz.; 1308. júl. 20.: AOklt II. 118. o.16 Lásd pl.: 1308. máj. 12.: AO I. 148–149. o.; 1311. febr. 25.: RDES I. 364. o. (855. sz.).17 Györffy 1987–1998. I. 157. o.18 Kristó 2001. 38–39. o.

zsoldos2.indd 244 2016.06.23. 9:10:58

245

got,19 igaz, a gönci várat nem használták székhelyként, bár kincseik egy részét ott őriz-ték.20 Éppen nem csodálatos tehát, hogy történetírásunk a Drugetek által kormányzott területet éppúgy „tartomány”-nak tekinti, mint az egykor Amadét uraló országrészt.21

Mi a különbség akkor Aba nembéli Amadé és a Drugetek között, ha egyaránt egy-egy tartomány élén álltak, azaz tartományurak voltak?

Magától értetődően gondolhatnánk arra: a különbség lényege abban rejlik, hogy a Drugeteket a király, I. Károly állította a felsorolt ispánságok élére, ott gyakorolt hatal-muk az uralkodói autoritásból származott, s mindvégig odaadó hívei voltak uruknak, ha kellett fegyverrel, ha kellett tanáccsal szolgálták, ahogy a középkor a hűséges báróktól elvárta. Mindezek az elemek azonban Amadé hatalmát is jellemzik. III. András uralko-dása elején, 1290-ben, minden birtokában megerősítette,22 s 1300 nyarán arra is felha-talmazta Amadét, hogy az uralma alatt álló területeket nádori jogkörrel kormányozza: ezért viselte Amadé haláláig a nádori címet, amit egyébiránt I. Károly is kész volt elfo-gadni.23 Amadé nem is bizonyult érdemtelennek a bizalomra: haláláig hű támasza volt mind III. András, mind I. Károly trónjának, soha nem lázadt fel egyik uralkodó ellen sem, jóllehet egy tartományúrtól ennek éppen ellenkezőjét várnánk.24 Forrásaink mind-össze egyszer utalnak arra, hogy Amadé valóban összeütközésbe került a királyi hatalom-mal: 1290-ben IV. László azért jutalmazta híveit, mert elfoglalták Amadé egyik várát.25 Ennek az esetnek azonban aligha tulajdonítható különös jelentőség, részint mert az idő tájt az országban jószerével mindenki szemben állt IV. Lászlóval — köztük például Esz-tergom érseke, Lodomér is, akit mégsem szokás az agresszív oligarchák közé sorolni —, részint pedig azért, mert a konfliktusról semmi közelebbit nem tudunk, s indokolatlan volna csupán azért, mert az oligarchaként számon tartott Amadéról van szó, azt is fel-tételezni, hogy az esemény kizárólag úgy értelmezhető: a király haragja joggal sújtott le a lázadóra. De, ha Amadé nem lázadt a királyi hatalom ellen, miért lázadtak fiai? És miért ismétlődik ez a jelenség az Erdélyt ellenőrzése alatt tartó Kán nembéli László26 és fiai, valamint az Amadéhoz és Lászlóhoz a származás előkelőségét illetően joggal mér-hető, hatalmát tekintve azonban tőlük messze elmaradó, mindazonáltal hagyományo-san szintén az oligarchák közé sorolt borsodi Ákos nembéli István27 és fiai esetében?

De az igazi kérdés mégiscsak az, hogy mi lehetett az a szembetűnő és már a kortársak számára is érzékelhető különbség Aba nembéli Amadé és a Drugetek hatalma között,

19 Engel 1982. 904–907. o.20 1330. aug. 9.: CD VIII/3. 508. o.21 Györffy 1987–1998. I. 52. o.; Engel 1982. 904–905. o.; Kristó 2003c. 147–149. o.22 1290. (s. d.): ÁÚO XII. 496–498. o.23 Zsoldos 2011d. 289–299. o.24 Vö. Kristó 1979. 143. o.25 (1290.) máj. 27.: CD V/3. 506. o. (keltére lásd: RA 3557. sz.). Gönc 1288-ban említett ostromára lásd: Zsoldos 1997a. 92. o. (jelen kötetben: 161. o.) és Zsoldos 2005. 40. o.26 Személyére és pályafutására összefoglalóan lásd: Pór 1891. 433–481. o.; Wertner 1908. 122–129. o.; Kristó 1978a. 83–96. o. Utóbbi gyűjteményes tanulmánykötetében is megjelent: Kristó 1983a. 269–299. o., a tanulmányhoz tartozó jegyzetek: 542–551. o.27 Személyére és pályafutására összefoglalóan lásd: Kandra 1884. 114–126. o.; Kis 1998. 57–78. o.

zsoldos2.indd 245 2016.06.23. 9:10:58

246

ami azt eredményezte, hogy az előbbit felszámolta I. Károly, az utóbbit ellenben — rész-ben az előbbi romjain — felépítette.

A különbség lényege — megítélésem szerint — ma, néhány száz év távlatából a „tar-tományúr” és az „oligarcha” fogalmának elhatárolásában ragadható meg a leginkább. E két fogalmat történetírásunk mindeddig szinonimaként használta — így tettem magam is számos esetben —, helyesebbnek tűnik azonban felhagyni e gyakorlattal.

Az, hogy a középkori Magyar Királyságban létezik olyan intézményesült hatalom, mely többmegyényi területen a királyi akarat egyetlen képviselője, legalábbis a XIII. század elejétől fogva nem számított újdonságnak, ez volt a lényege az erdélyi vajdaságnak és a szlavóniai bánságnak. Erdély és Szlavónia ebben az értelemben joggal minősíthető tar-tománynak, miként az élükön álló vajda és bán is tartományúrnak.28 Ha a vajda vagy a bán király iránti hűsége megingott, nem a tartomány felszámolása, hanem a hűtlen báró erőszakos eltávolítása — vagy, a királyi hatalom számára rosszabb időkben, annak kísér-lete — volt az uralkodó válasza.29 Az ország egy részét tartományok által kormányzó rendszer olyannyira működőképes volt, hogy I. Károly annak kiterjesztését határozta el olyan területeken is, ahol annak nem volt hagyománya. Így jött létre az említett Druget-tartomány, így bízott öt megyéből — Biharból, Szatmárból, Szabolcsból, Szolnokból és Krasznából — álló országrésznyi területet 1317-ben Debreceni Dózsára Erdély nyu-gati előterében,30 és így építette fel 1319 és 1333 között a macsói bán szintén öt megyé-ből — Valkó, Bodrog, Szerém, Baranya, Bács — álló délvidéki tartományát.31 Debre-ceni Dózsa tartománya alig öt évig állt fenn: első és utolsó urának 1322–1323 fordu-lója táján bekövetkezett halála32 után fokozatosan leépült, a Druget-tartomány azonban kerek negyedszázadon át létezett, s csak 1342-ben számolta fel — máig ismeretlen meg-fontolásokat követve — I. Károly fia és utóda, Lajos,33 a macsói bán tartománya ellen-ben jóval túlélte megalkotóját, Károlyt, sőt, a XIV. század végétől egy újabb megyével, Tolnával még ki is egészítették területét.34

Maga a tartományuraság tehát harmonikusan illeszkedett az ország kormányzásá-nak hagyományos rendjébe, diszharmonikus, s ezért kiiktatandó elemmé akkor vált, ha a tartományúrból oligarcha lett. Ez utólagos okoskodásnak tűnhet, valamiféle erősza-kolt játéknak a szavakkal, valójában azonban nem erről van szó: a két fogalom tartalmi különbségei jól meghatározhatók, amint azt a kassai szerződés meggyőzően bizonyítja.

Azt követően, hogy 1311 szeptemberének elején Aba nembéli Amadét a kassai polgá-rok városukban megölték,35 I. Károly megbízottai egyezséget hoztak létre Amadé özve-gye és fiai, valamint a kassaiak között a viszály lecsendesítésére. Az egyezmény,36 amint

28 Vö. Engel 1982. 902. o.; Engel 2001b. 108–109. o.29 Mint pl. Borsa nembéli Roland közismert esetében 1294-ben., vö. Lenkey – Zsoldos 2003. 188–189. o.30 Zsoldos 2011c. 53–65. o.31 Engel 1982. 914. o.; Engel 1996. I. 27. o.; Kristó 2003c. 149. o.32 Vö. Engel 1996. I. 2. o.33 Engel 1982. 907. o.; Engel 1998a. 43–44. o.; Piti 2006., vö. még: Engel 1997. 145–148. o.34 Engel 1996. I. 206. o.35 Vö. 1312. jan. 7.: Zichy okm. I. 137. o.; 1312. jún. 14.: MNL OL DL 68 680.36 1311. okt. 3.: RDES I. 391–393. o. (vö. még: 1311. okt. 7.: CD VIII/1. 405–412. o.).

zsoldos2.indd 246 2016.06.23. 9:10:59

247

arra többen is rámutattak, valójában egyfajta diktátum volt, mely a halott nagyúr hatal-mának felszámolását célozta,37 s melyet az Amadé-fiak csak a pillanatnyi kényszertől vezéreltetve fogadtak el, hogy aztán az első kínálkozó alkalommal fellázadjanak ellene. A kikényszerített egyezségnek a király és az Amadé-fiak jövőbeni viszonyát szabályozó főbb pontjai a következők voltak: Amadé fiai átadják a királynak Újvár és Zemplén megyéket; a jogtalanul elfoglalt királyi birtokokat visszabocsátják az uralkodónak; az önkényesen kivetett vámokat megszüntetik és újakat nem állítanak, miként várakat sem építenek királyi engedély nélkül; a nemességet nem kényszerítik saját bíróságuk elé, ellenben hagyják a király bíráit ítélkezni; a hatalmuk alatt álló megyékben a nemesség szabadon szolgálhat a királynak vagy bárki másnak; maguk pedig hűségesek lesznek az uralkodóhoz.38

A felsorolt feltételek éles fényt vetnek a „tartományúr” és az „oligarcha” közötti, emlí-tett különbségre, amennyiben világossá teszik Károly álláspontját: az Amadé-fiaknak oli-garchaként nincs jövőjük az országban, ám engedelmes tartományurak lehetnek éppen. A nemesség szolgálatára vonatkozó pont egyfelől az Amadé-fiak „hatalma alatt álló megyék”-ben élő nemesekről (nobiles quoscunque in quibuscunque comitatibus et terris sub potestate nostra constitutis) tesz említést tudniillik,39 ami nem értelmezhető másként, mint hogy a király továbbra is tartományurakként számol velük, másfelől az összes többi rendelkezés tételesen felsorolja a tartományúrral szembeállított oligarcha ismér-veit, eltiltván az efféle magatartástól az Amadé-fiakat. Ezek — mellőzve ismételt felso-rolásukat — röviden úgy összegezhetők: oligarcha az a tartományúr, aki a királyi hatal-mat kizárja a tartományából és funkcióit önkényesen gyakorolja.

Olyan ismérvek ezek, amelyek a korban nap mint nap megtapasztalhatók voltak bár-miféle elméleti megfontolások boncolgatása nélkül is, s világossá tették a kortársak előtt

— s teszik ma is — a különbséget Aba nembéli Amadé és a Drugetek tartományának működése között. A tartományúr és az oligarcha közötti különbség lényege tehát nem a király iránti hűség kérdésén keresztül ragadható meg: jellemző módon ez az elem csu-pán megbújik a kassai szerződés pontjai között, s még csak nem is az első helyen. Két-ségtelen, hogy voltak olyan oligarchák, akik esetében az uralkodóval ápolt békés viszony időszakai sokkal inkább két kiadós verekedés közötti rövid erőgyűjtésnek tekinthetők, semmint normális állapotnak. E típus legjellemzőbb képviselője a trencséni nagyúr, Csák nembéli Máté, aki Északnyugat-Magyarországon építette ki az 1290-es évektől a maga szembetűnően agresszív és sikeres hatalmát.40 Joggal említhető még e vonatkozás-ban a későbbi tartomány alapjait a Nyugat-Dunántúlon már 1274 előtt kialakító Héder nembéli (kőszegi) Henrik utódainak némelyike.41 Voltak ugyanakkor a királlyal együtt-működni kész, ha úgy tetszik, hűséges oligarchák is, mint Aba nembéli Amadé42 vagy

37 Kristó 1978b. 40–47. o.; Engel 1988b. 98–100. o.38 1311. okt. 3.: RDES I. 391–392. o.39 RDES I. 392. o.40 Személyére és pályafutására összefoglalóan lásd: Pór 1888.; Kristó 1973.; Kristó 1986b.41 Vö. Kristó 1975.; Die Güssinger; legújabban lásd: Zsoldos 2010. (jelen kötetben: 215–225. o.).42 Engel 1988b. 94. o.

zsoldos2.indd 247 2016.06.23. 9:10:59

248

Ákos nembéli István,43 közéjük sorolható Kán nembéli László is, aki vonakodva bár, de elismerte Károlyt urának,44 sőt, a Tiszántúlt Szabolcstól Zarándig hatalmukban tartó Borsa nembéli Tamás-fiak is híven szolgálták a királyt hosszú éveken át.45 Az ország déli részén, Temesvártól Pozsegáig 1311-ben bekövetkezett haláláig a hatalmat birtokló Csák nembéli Ugrin ellenben „csak” tartományúrnak tekinthető, jóllehet ismert olyan véle-mény is, mely az oligarchák között veszi számításba.46 A királyt támogató tartományúr és a hűséges oligarcha közötti különbség lényege azonban éppen akkor tűnik szembe a leginkább, ha összehasonlítjuk I. Károly azon 1301 és 1311 közötti intézkedéseit, ame-lyek Csák nembéli Ugrin, illetve az említett Borsák tartományát érintették. Az Ugrin tartományához tartozó megyékben Károly bíráskodott,47 birtokot és vámot épp úgy ado-mányozott,48 mint igazságszolgáltatási49 vagy adómentességi kiváltságokat,50 s az örökös nélkül meghaltak birtokai az ő kezére háramlottak.51 A Borsa-tartományban szintén tett adományokat a király, csakhogy azok kivétel nélkül a tartományt birtokló Borsa-fivé-rek egyikének, Bekének,52 illetve az egyik tekintélyes Borsa-familiárisnak a javait gya-rapították,53 vizsgálati parancsai kizárólag a Borsák kárára elkövetett jogsértések felde-rítését célozták,54 ha viszont arra szólította fel a váradi püspököt, hogy egy pert tegyen át a király ítélkezése elé, a főpap nem hajtotta végre az utasítást,55 nyilvánvalóan azért, mert az ügyben — amint az más forrásból egyértelműen kiderül — maguk a Borsák is érintettek voltak,56 s velük a püspök sem tartotta tanácsosnak ujjat húzni. Egyértelmű tehát, hogy míg Csák Ugrin területén Károly zavartalanul és teljes körben gyakorolta a magyar királyokat régtől fogva megillető jogokat, a Borsák — akik pedig az idő sze-rint maguk is Károly rendíthetetlen hívei közé számítottak, s a fivérek egyike, a több-nyire Kopasz néven emlegetett Jakab éppenséggel Károly nádora volt57 — csak akkor és

43 Kis 1988. 64–65., 76–77. o.44 1310. ápr. 8.: Acta Gent. 374–375. o.45 Zsoldos 2011d. 298–299. o., vö. még: Kristó 1999b. 47–48. o.46 Engel 2001b. 109. o.47 1303. szept. 16.: MNL OL DL 91 154.; 1308. márc. 13.: MNL OL DF 285 246.; 1308. szept. 1.: AO I. 155–156. o.48 1302. (s. d.): MNL OL DL 33 726.; 1303. szept. 16.: MNL OL DL 91 154.; 1303. szept. 29.: MNL OL DL 2071.; 1304. máj. 22.: AO I. 80–82. o.; 1304. (s. d.): CDCr VIII. 91. o.; 1307. okt. 13.: MNL OL DF 285 245.; 1308. márc. 21.: MES II. 582–583. o.; 1310. márc. 20.: CDCr VIII. 259–261. o.; 1310. szept. 4.: MES II. 628–629. o.49 1303. (s. d.): AO I. 67. o.; 1304. máj. 6.: MNL OL DL 91 155. o.; 1310. aug. 28.: MNL OL DF 208 960.50 1311. nov. 11.: CDCr VIII. 296. o.51 1303. szept. 16.: MNL OL DL 91 154.; 1308. márc. 21.: MES II. 582–583. o.52 1302. (s. d.): MNL OL DL 40 285.; 1307.; (jún. 1. u.): MNL OL DL 40 308. (keltére lásd: AOklt. II. 173. sz.); 1307. szept. 3.: AO I. 131–133. o.53 1311. szept. 25.: Zichy okm. I. 132–133. o.; 1311. nov. 8.: MNL OL DL 1783. és AO I. 235–236. o. Az adományos Debreceni Dózsa Borsa-familiáris voltára lásd: Zsoldos 2011c. 49–51. o.54 1310. dec. 19.: AOklt. II. 1014. sz.; 1311. febr. 27.: Zichy okm. I. 130. és 131. o.55 1310. máj. 12.: MNL OL DL 40 327.56 Vö.: 1311. jan. 1.: AO I. 219–220. o.57 Engel 1996. I. 2. o., vö. még: Zsoldos 2011d. 298–299. o.

zsoldos2.indd 248 2016.06.23. 9:10:59

249

annyiban engedtek teret a királynak tartományuk ügyeiben, amikor és amennyiben az saját érdekeiket szolgálta.

A tartományúr és az oligarcha közötti különbség egy más szempontból válik érzé-kelhetővé a tartományúr vagy az oligarcha halálát követően, amikor tudniillik felme-rül az öröklés kérdése. A tartományúr Csák nembéli Ugrinnak bár volt fia,58 halála után a tartomány megyéinek élén mégis a király által kinevezett ispánok tűnnek fel.59 A Drugetek esetében az unokaöccs, azaz Vilmos lett ugyan Fülöp örököse, csakhogy az öröklés Ká roly külön intézkedésével ment végbe,60 s amikor pedig Nagy Lajos elhatá-rozta a Druget-tartomány felszámolását, Vilmos örökösei — két öccse — zokszó nél-kül tudomásul vették az uralkodó akaratát, jóllehet a család magánvagyonának jelen-tős részét is elveszítették a döntés végrehajtása során.61 Az oligarchák utódai ellenben magától értetődőnek tekintették, hogy megöröklik apjuk hatalmát, miként az oligarcha Kőszegi András egyik oklevelében kifejezetten meg is említi, hogy nagyapja és bátyja kormányzata — azaz tartománya — jog szerint szállott rá.62 A királyi hatalom kizárása a tartományból és az abból szükségképpen fakadó öröklési igény ugyanakkor magyará-zatot ad arra a mindeddig nem sok figyelemre méltatott tényre, hogy esetenként miért nem maguk az oligarchák, hanem fiaik lázadtak fel Károly ellen, és miért éppen apjuk halála után közvetlenül.

58 1317. dec. 27.: CDCr VIII. 469–470. o., vö. Engel 2001a. (Csák nem 8. Újlaki ág).59 Engel 1996. I. 100., 122., 142., 164., 199., 202., 221. o.60 1327. aug. 23.: AO II. 316–318. o.; 1328. febr. 14.: MNL OL DF 209 870.; 1330. (aug. 9. e.): CD VIII/3. 512–514. o.; 1332. okt. 25.: MNL OL DL 1798.61 Engel 1982. 907. o.; Piti 2006. 437–438. o.62 1314. ápr. 3.: nos, cui gubernacula predictorum predecessorum nostrorum de iure pervenerant (AO I. 337. o.).

zsoldos2.indd 249 2016.06.23. 9:10:59

zsoldos2.indd 250 2016.06.23. 9:10:59

251

Levéltári források

MNL OL DF Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Fény-kép gyűjtemény

MNL OL DL Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár

ForráskiadványokAbu-Hámid al-Garnátiutazása

Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131–1153. Közzétette O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt. Budapest, 1985.

Acta Gent. Acta legationis cardinalis Gentilis. Gentilis bíbornok magyarországi követségének okiratai 1307–1311. (Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Series prima. Tomus secundus. Va-tikáni Magyar Okirattár. Első sorozat. Második kötet.) Budapest, 2000.2.

Anonymi Descriptio Europae Orientalis

Tibor Živković – Vladeta Petrović – Aleksandar Uzelac: Anonymi Descriptio Europae Orientalis. Anonym’s Description of Eastern Europe. Critical ed. of Latin text and transl. by Dragana Kunčer. (Sources for Serbian History vol. 13, Latin Sources vol. 2.) Belgrade, 2013.

AO Anjou-kori okmánytár I–VII. Szerk. Nagy Imre, Nagy Gyula. Bu-dapest, 1878–1920.

AOklt Anjou-kori Oklevéltár I–XV., XVII., XIX., XXIII–XXXII., XXXIV., XXXVIII. Szerk. Almási Tibor, Blazovich László, Géczi Lajos, B. Halász Éva, Kőfalvi Tamás, Kristó Gyula, Piti Ferenc, Se-bők Ferenc, Teiszler Éva, Tóth Ildikó. Szeged–Bp. 1990–2015.

Apponyi okl. A Pécz nemzetség apponyi ágának az Apponyi grófok családi levél-tárában őrizett oklevelei I. 1241–1526. Budapest, 1906.

Aranybulla Az Aranybulla. (A  hétszázötvenedik évfordulóján.) Közzéteszi Ér-szegi Géza. In: Fejér megyei történeti évkönyv 6. Szerk. Farkas Gá-bor. Székesfehérvár, 1972. 1–22. o.

ÁKÍF Az államalapítás korának írott forrásai. Az előszót írta, a szövegeket válogatta, a kötetet szerk. Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.) Szeged, 1999.

ÁkO Árpádkori oklevelek 1095–1301. Közzé teszi ifj. Kubínyi Ferenc. (Magyar történelmi emlékek I.) Pest, 1867.

zsoldos2.indd 251 2016.06.23. 9:10:59

252

ÁMTBF Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Fontes Byzantini historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium. Összegyűjtötte, ford., bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Moravcsik Gyula. Budapest, 1984.

Árpád-kori törvények Árpád-kori törvények. Latinból ford. Szilágyi Loránd. Budapest, 1961. ÁÚO Árpádkori új okmánytár I–XII. Közzé teszi Wenzel Gusztáv. Pest–

Budapest, 1860–1874.Bánffy okl. Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli losonczi Bánffy család történe-

téhez I–II. Szerk. Varjú Elemér, Iványi Béla. Budapest, 1908–1928.Bertényi 2000. Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerk. Bertényi

Iván. Budapest, 2000.BTOE Budapest történetének okleveles emlékei I. (1148–1301) Csánky

Dezső gyűjtését kiegészítette és sajtó alá rendezte Gárdonyi Albert. Budapest, 1936.

Cat. font. Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI I–III. Collegit Albinus Franciscus Gombos. Budapestini, 1937–1938.

CD Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Studia et opera Georgii Fejér. Budae, 1829–1844.

CDCr Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II–XV. Collegit et digessit T[adija] Smičiklas. Zagrabiae 1904–1934.

CDES Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae I–II. Ad edendum praeparavit Richard Marsina. Bratislavae, 1971–1987.

Csáky okl. Oklevéltár a gróf Csáky család történetéhez I. Oklevelek 1229–1440. Budapest, 1919.

De Bulla Aurea De Bulla Aurea Andreae II regis Hungariae MCCXXII. Szerk. Besenyei Lajos, Érszegi Géza, Maurizio Pedrazza Gorlero. Verona, 1999.

DHA  Diplomata Hungariae antiquissima, accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae pertinentia I. (ab anno 1000 usque ad annum 1131). Edendo operi praefuit Georgius Györffy, adiuverunt Johannes Bapt. Borsa, Franciscus L. Hervay, Bernardus L. Kumorovitz et Julius Moravcsik. Budapestini, 1992.

EFHU Elenchus Fontium Historiae Urbanae III/2. Edendum curavit And-rás Kubinyi, ediderunt Monika Jánosi, Péter E. Kovács, József Köb-lös, István Tringli. Budapest, 1997.

Enchiridion A  magyar történet kútfőinek kézikönyve. Enchiridion Fontium Historiae Hungarorum. Szerk. Marczali Henrik. Budapest, 1901.

EO Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Er-dély történetéhez I–III. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Budapest, 1997–2008.

Erd. Múz. okl. Az Erdélyi Muzeum eredeti okleveleinek kivonatai 1232–1540. Összeállította Szabó Károly. Budapest, 1889.

zsoldos2.indd 252 2016.06.23. 9:10:59

253

Freisingi Ottó:I. Frigyes császár tettei

Freisingi Ottó: I. Frigyes császár tettei. Ford., bevezetéssel és jegyze-tekkel ellátta Gombos F. Albin. (Középkori krónikások XV–XVI.) Budapest, 1913.

Gesta Friderici I imperatoris

Gesta Friderici I imperatoris auctoribus Ottone et Ragewino prae-posito Frisingensibus. Ed. Georgius Heinricus Pertz. Monumenta Germaniae Historica, Scriptores XX. Hannoverae, 1868. 338–496. o.

Glossarium Glossarium Mediae et Infimae Latinitatis. Conditum a Carolo du Fresne domino du Cange. Editio nova I–X. Niort, 1883–1887.

GyRTF Győri régészeti és történeti füzetek I–IV. Kiadják Ráth Károly, Rómer Flóris. Győr, 1861–1865.

Hazai okl. Hazai oklevéltár 1234–1536. Szerk. Nagy Imre, Deák Farkas, Nagy Gyula. Budapest, 1879.

Héderváry okl. A  Héderváry-család oklevéltára I–II. Szerk. Radvánszky Béla, Závodszky Levente. Budapest, 1909–1922.

HH Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegy-zéke 1400-ig. A  Történelmi Tár 1908. évi számában megjelent

„Pótlások...”-kal kiegészítve. Szerk. Koszta László. Szeged, 1988.HKÍF A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos Teréz, H. Tóth Imre

és Zimonyi István közreműködésével szerk. Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7.) Szeged 1995.

HO Hazai okmánytár I–VIII. Kiadják Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghely Dezső. Győr–Budapest, 1865–1891.

Hont okl. Oklevelek hontvármegyei magán levéltárakból. Közzé teszi Kubínyi Ferenc. Budapest, 1888.

Kállay okl. A nagykállói Kállay-család levéltára. Oklevelek és egyéb iratok ki-vonatai I–II. Budapest, 1943.

Károlyi okl. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára I–V. Sajtó alá rende-zi Géresi Kálmán. Budapest, 1882–1897.

KHO Középkori históriák oklevelekben (1002–1410). A  szövege-ket válogatta, előszót és jegyzeteket írta Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1.) Szeged, 1992.

KLE Kun László emlékezete. Bevezetéssel ellátta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged, 1994.

Középkori oklevelek Középkori oklevelek a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár-ban (1300–1525). Összegyűjtötte, átírta Balogh István, szerk. Ér-szegi Géza, a szerkesztő munkatársa Henzsel Ágota. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványai II. Közlemények 21.) Nyíregyháza, 2000.

Középkori oklevélszövegek

Középkori oklevélszövegek. Az oklevéltanba való bevezetés céljaira összeállította Szentpétery Imre. Budapest, 1927.

KRE Károly Róbert emlékezete. Szerk. Kristó Gyula, Makk Ferenc. Bu-dapest, 1988.

Lederer 1964. Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész 1000-től 1526-ig. Szerk. Lederer Emma. Budapest, 1964.

zsoldos2.indd 253 2016.06.23. 9:10:59

254

MEO Magyar erdészeti oklevéltár I–III. Szerk. Tagányi Károly. Budapest, 1896.

MES Monumenta ecclesiae Strigoniensis I–III. Collegit et edidit Ferdi-nandus Knauz, Ludovicus Crescens Dedek. Strigonii, 1874–1924., IV. Ad edendum praeparaverunt Gabriel Dreska, Geysa Érszegi, Andreas Hegedűs, Tiburcius Neumann, Cornelius Szovák, Stepha-nus Tringli. Strigonii–Budapestini, 1999.

Miskolci okl. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Miskolcon őrzött közép-kori oklevelei. Közreadja Tóth Péter. Miskolc, 1990.

MKI A magyar középkor irodalma. Szerk. V. Kovács Sándor. Budapest, 1984.

Novum Glossarium Novum Glossarium Mediae Latinitatis de anno DCCC usque ad annum MCC. „Ma” Huic fasciculo conficiendo praefuit F. Blatt. Hafniae, 1959.

OÉMV Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Szerk. Hodinka Antal. Budapest, 1916.

ÓMO Ó-magyar olvasókönyv. Összeállította Jakubovich Emil és Pais De-zső. (Tudományos Gyűjtemény 30.) Pécs 1929.

Palásthyak A Palásthyak I–III. Kiadja Palásthy Pál. Budapest, 1890–1891.Pongrácz okl. Oklevélkivonatok a szentmiklóssi és óvári gróf Pongrácz család le-

véltárából I. Közli Karácsonyi János. Történelmi Tár, 1896.PRT A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I–XII. Szerk. Erdélyi

László, Sörös Pongrác. Budapest, 1902–1916.RA Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I–II. Szerk.

Szentpétery Imre, Borsa Iván. Budapest, 1923–1987.RDES Regesta diplomatica nec non epistolaria Slovaciae I–II. Ad edendum

praeparavit Vincent Sedlák. Bratislavae, 1980–1987.RHMA Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana. Ed. Stephanus

Ladislaus Endlicher. Sangalli, 1849.Sopron megye okl. Sopron vármegye története. Oklevéltár I–II. Szerk. Nagy Imre.

Sopron, 1889–1891.Sopron város Sopron szabad királyi város története I/1. Közli Házi Jenő. Sop-

ron, 1923.SRH Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque

stirpis Arpadianae gestarum I–II. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Az Utószót és a Bibliográfiát összeállította, valamint a Függelékben közölt írásokat az I. kiadás anyagához illesztette Szovák Kornél és Veszprémy László. Budapest, 1999.2.

Szabolcs okl. Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I. 1284–1386 (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 55. sz.) Szeged–Nyíregyháza, 2004.

Székely okl. Székely oklevéltár I–VIII. Szerk. Szabó Károly, Szádeczky Lajos, Barabás Samu. Kolozsvár–Budapest, 1872–1934.

Sztáray okl. A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára I–II. Szerk. Nagy Gyula. Budapest, 1887–1889.

zsoldos2.indd 254 2016.06.23. 9:10:59

255

Teleki okl. A  római szent birodalmi gróf széki Teleki család oklevéltára I–II. Szerk. Barabás Samu. Budapest, 1895.

Temes okl. Oklevelek Temesvármegye és Temesvárváros történetéhez I. Másol-ta és gyűjtötte Pesty Frigyes, sajtó alá rendezte Ortvay Tivadar. Po-zsony, 1896.

Thuroczy: Chron. Hung. Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. Eds. Elisabeth Ga-lán tai et Julius Kristó. Budapest, 1985.

TjE A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Budapest, 1981.UB Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete

der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg I–V. Bearb. von Hans Wagner, Irmtraut Lindeck-Pozza et al. Graz–Köln–Wien, 1955–1999.

UGDS Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I–VII. Ed. Franz Zimmermann, Carl Werner et al. Hermanstadt–Köln–Wien–Bucureşti, 1892–1991.

Ugocsa okl. C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei (1290–1526). Budapest, 2006.

UGS Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens I. Ed. Georg D. Te-utsch, Friedrich Firnhaber. Wien, 1857.

Váradi stat. A  váradi káptalan legrégibb statutumai. Közrebocsátja Bunyitay Vince. Nagyvárad, 1886.

VeR Veszprémi regeszták (1301–1387). Összeállította Kumorovitz L. Bernát. Budapest, 1953.

VMHH Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia maximam partem nondum edita ex tabulariis Vaticanis deprompta, collecta ac serie chronologica disposita ab Augustino Theiner. Tom. I–II. Romae, 1859–1860.

VR Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Kiadják Kará-csonyi János és Borovszky Samu. Budapest, 1903.

Zala okl. Zala vármegye története. Oklevéltár I–II. Szerk. Nagy Imre, Vég-hely Dezső, Nagy Gyula. Budapest, 1886–1890.

Závodszky 1904. Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabe-li törvények és zsinati határozatok forrásai. Függelék: A törvények szövege. Budapest, 1904. (reprint: Pápa, 2002.).

Zichy okm. A zichi és vásonkeői gróf Zichy család idősb ágának okmánytára I–XII. Szerk. Nagy Iván, Nagy Imre, Véghelyi Dezső, Kammerer Ernő, Lukcsics Pál. Budapest, 1871–1931.

ZsO Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399). Összeállította Mályusz Elemér. Budapest, 1951.

zsoldos2.indd 255 2016.06.23. 9:11:00

256

Szakirodalom

ifj. Barta J. – Barta G. 1993.

ifj. Barta János – Barta Gábor: III. Béla király jövedelmei. Megjegy-zések középkori uralkodóink bevételeiről. Századok, 127. (1993) 412–449. o.

Bártfai Szabó 1910. Bártfai Szabó László: A Hunt-Paznan nemzetségbeli Forgách család története. Esztergom, 1910.

Belitzky 1934. Belitzky János: Nyugatmagyarország védelmi rendszere és határőr-né pei a középkorban. In: A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Törté-netkutató Intézet Évkönyve IV. (1934) 56–73. o.

Belitzky 1938. Belitzky János: Sopron vármegye története I. Budapest, 1938.Benkő 1970. Benkő Loránd: Legrégibb olasz jövevényszavaink nyelvi és történeti

tanulságai. Magyar Nyelv, 66. (1970) 154–168. o.Bertényi 1976. Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században.

Budapest, 1976.Bertényi 1978. Bertényi Iván: К вопросу o международном положении Beнгрии

после татарско наществия. (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica 19.) Budapest, 1978. 214–249. o.

Bertényi 1987a. Bertényi Iván: A  címerek katonai alkalmazása Magyarországon a XIII–XIV. században. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 34. (1987) 3. sz. 395–412. o.

Bertényi 1987b. Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1987. Bertényi é. n. Bertényi Iván: Szepesi Jakab országbíró. (A  magyar királyi kúriai

bíráskodás történetéhez a XIV. században.) Budapest, é. n. Berzeviczy 1894. Berzeviczy Edmund: A Tarkőiek hatalmi törekvései Sárosban a XIV.,

XV. és XVI. század folyamán. Századok, 28. (1894) 414–425., 520–533., 728–747., 799–806. o.

Blazovich 1977. Blazovich László: IV. László harca a kunok ellen. Századok, 111. (1977) 941–945. o.

Bolla 1957. Bolla Ilona: Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában. (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica I.) Budapest, 1957. 84–104. o.

Bolla 1983. Bolla Ilona: A  jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Mag-yarországon. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új so-rozat 100.) Budapest, 1983.

Bóna 1995. Bóna István: Az Árpádok korai várairól (11–12. századi ispáni várak és határvárak). Debrecen, 1995.

Borosy 1974. Borosy András: XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdéséről. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 21. (1974) 3–25. o.

Borosy 1977. Borosy András: Határőrség és határőrök az Árpádok korában. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 24. (1977) 4. sz. 543–558. o.

zsoldos2.indd 256 2016.06.23. 9:11:00

257

Borosy 1978. Borosy András: Főurak, familiárisok, udvari harcosok Magyar or szá-gon a XIII. században. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 25. (1978) 3. sz. 315–338. o.

Borosy 1983a. Borosy András: A királyi várispánságok népei Magyarországon a ta-tár járás előtt. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 30. (1983) 1. sz. 3–24. o.

Borosy 1983b. Borosy András: Az Árpád-kori királyi vármegye felbomlása és ha-dakozó népeinek sorsa. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 30. (1983) 4. sz. 527–552. o.

Borosy 1984. Borosy András: Magyarország hadügye és háborúi a honfoglalástól az Árpád-ház kihalásáig. In: Magyarország hadtörténete I. A hon-foglalástól a kiegyezésig. Szerk. Borus József. (Magyarország hadtörténete két kötetben. Főszerk. Liptai Ervin) Budapest, 1984. 13–56. o.

Borosy 1987. Borosy András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Hadtörté-nelmi Közlemények (új folyam), 34. (1987) 199–234., 607–642. o.

Borovszky 1909. Borovszky Samu: Borsod vármegye története a legrégibb időktől a jelenkorig. Budapest, 1909.

Botka 1868. Botka Tivadar: Bars vármegye hajdan és most I. Pest, 1868.Botka 1873. Botka Tivadar: Trentsini Chák Máté és kortársai. (Értekezések a

történeti tudományok köréből III/4.) Budapest, 1873.Botka 1874. Botka Tivadar: Adalékok a visegrádi merénylet történetéhez II. Szá-

za dok, 8. (1874) 229–247. o.Bunyitay 1888. Bunyitay Vince: Kopasz nádor. Életrajz a XIII–XIV. századból.

Századok, 22. (1888) 15–32., 129–155. o.Commentarii Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum II. Commentarii 1.

Ab initiis usque ad annum 1301. Composuit Elemér Mályusz adi-uvante Julio Kristó. Budapest, 1988.

Czeglédy 1969. Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről. In: Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia Buda-pest 1969. Szerk. Kázmér Miklós és Végh József. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Budapest, 1970. 254–259. o.

Czímer 1913. Czímer Károly: A magyar királyok udvari katonái a XI–XIV. száza-dban. Szeged, 1913.

Czímer 1914. Czímer Károly: Az Árpádházi királyok várjobbágyai. Szeged, 1914. Csánki – Fekete Nagy 1890–1941.

Csánki Dezső – Fekete Nagy Antal: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában I–V. Budapest, 1890–1941.

Csoma 1911. Csoma József: Omode nádor fiai és Kassa városa. Turul, 29. (1911) 89–92. o.

Csoma 1995. Csoma József: Magyar nemzetiségi címerek. Budapest, 1995.2.

Csukovits 1997. Csukovits Enikő: Sedriahelyek – megyeszékhelyek a középkorban. Történelmi Szemle, 39. (1997) 363–386. o.

zsoldos2.indd 257 2016.06.23. 9:11:00

258

Csukovits 2009a. Csukovits Enikő: Az Anjou-kori intézményi újítások nápolyi párhu-zamai. In: Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor, Rácz György. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 40. – Analecta Mediaevalia III.) Budapest–Piliscsaba, 2009. 19–62. o.

Csukovits 2009b. Csukovits Enikő: A „tekergő kígyó” és a „sátán csatlósa”. Ellenségkép a középkori magyar királyi adománylevelek narrációiban. Történel-mi Szemle, 51. (2009) 195–206. o.

Dávid 1974. Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográ-fiája. (Művészettörténeti füzetek 7.) Budapest, 1974.

Deér 1936. Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája. (Második kö-zlemény.) Hadtörténelmi Közlemények, 37. (1936) 169–202. o.

Détshy 1966. Détshy Mihály: Hol állt a középkori sárospataki vár? In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VI. Miskolc, 1966. 177–197. o.

Die Güssinger Die Güssinger. Beiträge zur Geschichte der Herren von Güns/Güs-sing und ihrer Zeit (13./14. Jahrhundert). Hrg. Heide Dienst, Irm-traut Lindeck-Pozza. Eisenstadt 1989.

Draskóczy 1996. Draskóczy István: Miskolc birtoktörténete a középkorban. In: Mis-kolc története I. A  kezdetektől 1526-ig. Szerk. Kubinyi András. Miskolc, 1996. 81–173. o.

E. Kovács 1990. E. Kovács Péter: Az egri káptalan hiteleshelyi és oklevéladói tevé-keny sége az Árpád-korban. Archivum, 12. (1990) 5–43. o.

Elekes – Lederer – Székely 1965.

Elekes Lajos – Lederer Emma – Székely György: Magyarország törté-nete I. Az őskortól 1526-ig. (Egyetemi tankönyv) Budapest, 1965.2.

Elter 1985. Elter István: Magyarország Idrisi földrajzi művében (1154). (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Histori-ca LXXXII.) Szeged, 1985. 53–63. o.

Engel 1977. Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-kor ban 1387–1437. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) Budapest, 1977.

Engel 1981. Engel Pál: A honor. A magyarországi feudális birtokformák kérdé-séhez. Történelmi Szemle, 24. (1981) 1–19. o.

Engel 1982. Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Századok, 116. (1982) 880–922. o.

Engel 1985. Engel Pál: Nagy Lajos bárói. Történelmi Szemle, 28. (1985) 393–413. o.Engel 1987. Engel Pál: Töprengések az Árpád-kori sáncvárak problémájáról.

Műemlékvédelem, 31. (1987) 9–14. o.Engel 1988a. Engel Pál: A  nemesi társadalom a középkori Ung megyében.

(Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.) Budapest, 1998.

Engel 1988b. Engel Pál: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oli-garchák ellen (1310–1323). Századok, 122. (1988) 89–146. o.

zsoldos2.indd 258 2016.06.23. 9:11:00

259

Engel 1989. Pál Engel: Die Güssinger im Kampf gegen die ungarische Krone. In: Die Güssinger. Beiträge zur Geschichte der Herren von Güns/Güssing und ihrer Zeit (13./14. Jahrhundert). Hrg. Heide Dienst, Irmtraut Lindeck-Pozza. Eisenstadt, 1989. 85–113. o.

Engel 1993. Engel Pál: Birtok- és családtörténet. (Kísérlet egy 14. századi rekon-strukcióra.) In: Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993. 23–36. o.

Engel 1995. Engel Pál: Leszármazási táblák a magyar középkor kutatásához (13–16. század). Budapest, 1995.

Engel 1996. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457 I–II. (Histórai könyvtár – Kronológiák, adattárak 5.) Budapest, 1996.

Engel 1996a. Engel Pál: Néhány XIV. századi erdélyi alvajda származása. In: Em-lékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kovács András, Sipos Gábor, Tonk Sándor. Kolozsvár, 1996. 176–186. o.

Engel 1997. Engel Pál: Nagy Lajos ismeretlen adományreformja. Történelmi Szemle, 39. (1997) 137–157. o.

Engel 2001a. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457 – Közép-kori magyar genealógia. (Magyar Középkori Adattár.) CD-ROM. Budapest, 2001.

Engel 2001b. Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország törté-nete. (História Könyvtár – Monográfiák 17.) Budapest, 2001.

Engel 2001c. Engel Pál: Adatok az Anjou-kori magyar hadseregről. In: Analecta Mediaevalia. Tanulmányok a középkorról. Szerk. Neumann Tibor. H. n., 2011. 73–82. o.

Entz 1994. Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár, 1994.Erdélyi 1915. Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb

kérdései. (Kolozsvári értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 6.) Budapest, 1915.

Erdélyi 1925. Erdélyi László: Bajtársi egyesületek a magyar lovagkorban. In: Em-lékkönyv Dr. gróf Klebelsberg Kuno negyedszázados kulturpoli-tikai működésének emlékére születésének ötvenedik évfordulóján. Szerk. Lukinich Imre. Budapest, 1925. 249–258. o.

Erdélyi 1933. Erdélyi László: Néhány észrevétel „Anjou-királyaink reformjai és a nápolyi viszonyok” dolgában. Századok, 67. (1933) 357–358. o.

Fekete Nagy 1934. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Budapest, 1934.

Feld 1985. Feld István: A  gönci Amadé-vár. In: A  Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXII–XXIII. Miskolc, 1985. 59–74. o.

Félegyházi 1941. Félegyházi József: A  tatárjárás történeti kútfőinek kritikája. Vác, 1941.

Foltin 1883. Foltin János: A  Zázty-i apátság XI. századi alapító oklevelének taglalata s  ismeretlen helyének meghatározása. Kútfő-tanulmány az egri főegyházmegye történelméből, vonatkozással Anonymusra. Eger, 1883.

zsoldos2.indd 259 2016.06.23. 9:11:00

260

Forster 1900. III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Budapest, 1900.

Fügedi 1977. Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 82.) Bu-dapest, 1977.

Fügedi 1981. Fügedi Erik: Verba volant… Középkori nemességünk szóbelisége és az írás. In: Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tan-ulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1981. 437–462. o.

Fügedi 1986. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. A középkori magyar arisz-tok rácia fejlődése. Budapest, 1986.

Gábor 1908. Gábor Gyula: A  megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. (Oklevelek alapján.) Függelékül: kiadatlan oklevelek. Budapest, 1908.

Gerics 1961. Gerics József: Legkorábbi gesta-szerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. Budapest, 1961.

Gerics 1980. Gerics József: Judicium Dei a magyar állam 1l. századi külkapcsola-taiban. In: Athleta Patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szerk. Mezey László. Budapest, 1980. 111–134. o.

Gerics 1987. Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Bu-dapest, 1987.

Gerics – Ladányi 1986. Gerics József – Ladányi Erzsébet: Az „új adomány” jogintézménye a XIII. századi magyar okleveles gyakorlatban. Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. sz. 21–30. o.

Gerics – Ladányi 1991. Gerics József – Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban. Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. sz. 3–19. o.

Göckenjan 1972. Hansgerd Göckenjan: Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelal-terlichen Ungarn. Wiesbaden, 1972.

Györffy 1952–1953. Györffy György: A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. (A  Magyar Tudományos Akadémia Társadal-mi–Történeti Tudományok Osztályának Közleményei.) Budapest, 1952. 325–362. o., 1953. 69–104. o.

Györffy 1953. Györffy György: A  kunok feudalizálódása. In: Tanulmányok a pa-raszt ság történetéhez Magyarországon a 14. században. Szerk. Szé-kely György. Budapest, 1953. 248–275. o.

Györffy 1958. Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Századok, 92. (1958) 12–87., 565–615. o.

Györffy 1977. Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977.Györffy 1987–1998. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I3.–

IV. Budapest, 1987–1998.Györffy 1991. Györffy György: Újabb adatok a tatárjárás történetéhez. Történelmi

Szemle, 33. (1991) 84–88. o.Haiczl 1932. Haiczl Kálmán: A Kistapolcsányiak. Turul, 46. (1932) 20–51. o., 47.

(1933) 26–34., 75–78. o.

zsoldos2.indd 260 2016.06.23. 9:11:00

261

Hegyi 2012. Hegyi Géza: Magyarország vagy Erdély? A Szilágyság hovatartozása a középkorban a társadalmi kapcsolatok tükrében. Erdélyi Múzeum, 74. (2012) 3. sz. 23–45. o.

Holub 1917. Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik […] évforduló-ja ünnepére. Szerk. Szentpétery Imre. Budapest, 1917. 186–211. o.

Holub 1922. Holub József: Az életkor szerepe középkori jogunkban és az „időlátott levelek”. Budapest, 1922.

Holub 1929. Holub József: Zala megye története a középkorban I. A megyei és egyházi közigazgatás története. Pécs, 1929.

Hóman 1921. Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, 1921.

Hóman – Szekfű Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet I–V. Budapest, 1936.3.

Hrbek 1955. Ivan Hrbek: Ein arabischer Bericht über Ungarn (Abu Hamid al-Andalusi al-Garnati, 1080–1170). Acta Orientalia Academiae Scien-tiarum Hungaricae, 5. (1955) 205–230. o.

Ila 1976. Ila Bálint: Gömör megye I. A megye története 1773-ig. Budapest, 1976.

Iványi 1992. Iványi Béla: A középkori Vasvár. Vasvár, 1992.Jakó 1940. Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. (Település- és

népiségtörténeti értekezések 5. sz.) Budapest, 1940.Jánosi 1985. Jánosi Monika: Gondolatok az Admonti kódexből hiányzó kapitulu-

mokról. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 82.) Szeged, 1985. 37–51. o.

Jánosi 1996. Jánosi Monika: Törvényalkotás a korai Árpád-korban. (Szegedi Kö-zépkortörténeti Könyvtár 9.) Szeged, 1996.

Kandra 1884. Kandra Kabos: Erne bán és fiai. Századok, 18. (1884) 114–126. o.Karácsonyi 1901. Karácsonyi János: A Hód-tavi csata éve. Századok, 35. (1901) 626–

636. o.Karácsonyi 1904. Karácsonyi János: Az első Lónyaiak. Nagyvárad, 1904.Karácsonyi 1907. Karácsonyi János: Új adat a Hód-tavi csata évéhez. Századok, 41.

(1907) 948–949. o.Karácsonyi 1995. Karácsonyi János: A  magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.

Budapest, 1995.2.

Kállay 1900a. Kállay Ubul: A hűtlen Kozmafiak nemzetsége (Adalék a Kún-László alatti belvillongások történetéhez). Turul, 18. (1900) 29–31. o.

Kállay 1900b. Kállay Ubul: Még néhány szó a „hűtlen Kozmafiakról”. Turul, 18. (1900) 187. o.

Kállay 1904. Kállay Ubul: Még egyszer és utoljára a hűtlen Kozmafiakról. Turul, 22. (1904) 41. o.

Kállay 1906. Kállay Ubul: Kutatások IV. László korára. Századok, 40. (1906) 41–54., 121–136. o.

Kállay 1913. Kállay Ubul: Új adatok keltezetlen oklevelek időpontjának megha-tározásához. Századok, 47. (1913) 110–131. o.

zsoldos2.indd 261 2016.06.23. 9:11:00

262

Kárffy 1900. Kárffy Ödön: A Csicsery család levéltára I. Történelmi Tár (új foly-am), 1900. 385–410. o.

Keresztes 1926. Keresztes Kálmán: A Rozgonyiak. Turul, 40. (1926) 19–27. o.S. Kiss 1971. S. Kiss Erzsébet: A királyi generalis kongregáció kialakulásának tör-

ténetéhez. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nomina-tae. Acta Historica, XXXIX.) Szeged, 1971.

Kis 1988. Kis Péter: Ákos nembeli István. Egy magyar előkelő életútja a 13–14. század fordulóján. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter, szerkesztőtársak Rih-mer Zoltán, Thoroczkay Gábor. Budapest, 1998. 57–78. o.

Kis 1995. Kis Péter: „A király hű bárója”. (Ákos nembeli Ernye pályafutása). Fons, 2. (1995) 273–316. o.

Kiss – Zágorhidi 2007. Kiss Gábor – Zágorhidi Czigány Balázs: Vasvár. Castrum, 5. (2007) 1. sz. 161–171. o.

KMTL Korai magyar történeti lexikon (9–14. század) Főszerk. Kristó Gyu-la, szerk. Engel Pál, Makk Ferenc. Budapest, 1994.

Komáromy 1894. Komáromy András: Nyalábvár és uradalma. Századok, 28. (1894) 492–519. o.

Kondorné Látkóczki 1994.

Kondorné Látkóczki Erzsébet: Az egri püspökség kiváltságait rögzítő „25 tanús” oklevél. Archivum, 13. (1994) 195–208. o.

Kovachich 1798. Supplementum ad vestigia comitiorum apud Hungaros ab exordio regni eorum in Pannonia, usque ad hodiernum diem celebratorum I. Ed. Martinus Georgius Kovachich. Budae, 1798.

Kovachich 1818. Josephus Nicolaus Kovachich: Sylloge decretorum comitialium inc-lyti Regni Hungariae I–II. Pesthini, 1818.

Kristó 1966. Kristó Gyula: A  Csákok és a Kőszegiek harca Sopron megyében. Sop roni Szemle, 20. (1966) 331–340. o.

Kristó 1969. Kristó Gyula: A locsmándi várispánság és felbomlása. Soproni Szem-le, 23. (1969) 131–144. o.

Kristó 1973. Kristó Gyula: Csák Máté tartományúri hatalma. Budapest, 1973.Kristó 1975. Kristó Gyula: A  Kőszegiek kiskirálysága. Vasi Szemle, 29. (1975)

251–268. o.Kristó 1976. Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Budapest, 1976.Kristó 1978a. Kristó Gyula: Kán László és Erdély. Valóság, 21. (1978) 11. sz. 83–96. o.Kristó 1978b. Gyula: A rozgonyi csata. (Sorsdöntő történelmi napok 3.) Budapest,

1978.Kristó 1979. Kristó Gyula: A  feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest,

1979.Kristó 1983a. Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1983.Kristó 1983b. Kristó Gyula: Oroszok az Árpád-kori Magyarországon. In: Kristó

Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1983. 191–207. o.Kristó 1983c. Kristó Gyula: A  Kőszegiek kiskirálysága. In: Kristó Gyula: Tanul-

mányok az Árpád-korról. Budapest, 1983. 241–268. o.Kristó 1986a. Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.

zsoldos2.indd 262 2016.06.23. 9:11:00

263

Kristó 1986b. Kristó Gyula: Csák Máté. Budapest, 1986.Kristó 1988. Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. (Nemzet

és emlékezet.) Budapest, 1988. Kristó 1993. Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja 1301-ig.

(Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 3.) Szeged, 1993.Kristó 1998. Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. (Osiris Tan köny-

vek.) Budapest, 1998. Kristó 1999b. Kristó Gyula: I. Károly király főúri elitje (1301–1309). Századok,

133. (1999) 41–62. o.Kristó 2001. Kristó Gyula: Tartományúri rezidenciák Magyarországon (1301–

1320). (Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 115. Szerk. Kristó Gyula.) Szeged, 2001. 33–40. o.

Kristó 2002. Kristó Gyula: A székelyek eredete. Budapest, 2002.Kristó 2003a. Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában. Szeged,

2003.Kristó 2003b. Kristó Gyula: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310–

1323). Századok, 137. (2003) 297–347. o.Kristó 2003c. Kristó Gyula: Tájszemlélet és térszervezés a középkori Mag-

yarországon. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19.) Szeged, 2003.

Kristó 2001. Kristó Gyula: Modellváltás a XIII. században. Századok, 135. (2001) 473–487. o.

Kristó – Makk 1988. Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. Budapest, 1988.

Kristó – Makk – Szegfű 1973.

Kristó Gyula – Makk Ferenc – Szegfű László: Szempontok és adatok a korai magyar határvédelem kérdéséhez. Hadtörténelmi Közlemé-nyek (új folyam), 20. (1973) 4. sz. 639–660. o.

Kumorovitz 1971. Kumorovitz Lajos Bernát: Buda (és Pest) „fővárossá” alakulásának kezdetei. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XVIII. Budapest, 1971. 7–57. o.

Kumorovitz 1993. Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar pecséthasználat története a kö-zép korban. Budapest, 1993.2.

Kurcz 1988. Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Sajtó alá rendezte és szerkesztői jegyzetekkel ellátta Klaniczay Gá-bor. Budapest, 1988.

Ladányi 1996a. Ladányi Erzsébet: Sopron és a normandiai katonai kommunák. Had történelmi Közlemények, 109. (1996) 2. sz. 3–10. o.

Ladányi 1996b. Ladányi Erzsébet: Az önkormányzat intézményei és elméleti alapve-tése az európai és a hazai városfejlődés korai szakaszában. (Studia Theologica Budapestinensia 15.) Budapest, 1996.

Lenkey – Zsoldos 2003. Lenkey Zoltán – Zsoldos Attila: Szent István és III. András. Budapest, 2003.

Major 1966. Major Jenő: A magyar városok és a városhálózat kialakulásának kez-detei. Településtudományi Közlemények, 18. (1966) 48–90. o.

Makay 1975. Makay László: Kisvárda fejlődése 1486-ig. H. n., 1975.

zsoldos2.indd 263 2016.06.23. 9:11:01

264

Mályusz 1922. Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása. Budapest, 1922.Mályusz 1942. Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok, 76.

(1942) 272–305., 407–434. o.Mályusz 1988. Mályusz Elemér: Az erdélyi magyar társadalom a középkorban. (Tár-

sadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 2.) Budapest, 1988.MHt Magyarország hadtörténete I–II. Főszerk. Liptai Ervin. Budapest,

1984–1985.Mező – Németh 1972. Mező András – Németh Péter: Szabolcs-Szatmár megye történeti-

etimológiai helységnévtára. Nyíregyháza, 1972.Miskolczy 1932. Miskolczy István: Anjou-királyaink reformjai és a nápolyi viszonyok.

Századok, 66. (1932) 306–322., 393–407. o.Miskolczy 1933. Miskolczy István: Válasz Erdélyi László „Észrevételeire”. Századok,

67. (1933) 480. o.Molnár 1959. Molnár József: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korá-

ban. Hadtörténelmi Közlemények (új folyam), 6. (1959) 2. sz. 222–252. o.

Moór 1935. Moór Elemér: Kabold alapítása és környékének települési viszonyai a középkorban. Szegedi Füzetek, 2. (1935) 112–162. o.

MT Magyarország története tíz kötetben I/1–2. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. Székely György. Budapest, 1984.

MTKron Magyarország történeti kronológiája I. A  kezdetektől 1526-ig. Főszerk. Benda Kálmán. Budapest, 1981.

Németh 1975. Németh Péter: Borsova határvármegye kialakulása. Debrecen, 1975.Németh 1983. Németh Péter: Kőrév – Hímesudvar – Tokaj. In: Németh Péter: Ki-

rályok – ispánok – jobbágyok. Vázlatok a magyar középkor történe-téből. Debrecen, 1983. 73–81. o.

Németh 1997. Németh Péter: A középkori Szabolcs megye települései. Nyíregyháza, 1997.

Németh 2008. Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. (A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 60.) Nyír-egyháza, 2008.

Niermeyer 1976. Mediae Latinitatis lexicon minus. Composuit J[an] F. Niermeyer. Leiden, 1976.

Nógrády 1995. Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus”. II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez. Századok, 129. (1995) 157–194. o.

Novák 1940. Novák József: A várjobbágyság intézménye. (A debreceni Tisza Ist-ván Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának kiadványai 10.) Debrecen, 1940.

Nováki – Sándorfi 1992. Nováki Gyula – Sándorfi György: A történeti Borsod megye várai (az őskortól a kuruc korig). Budapest–Miskolc, 1992.

Olchváry 1902. Olchváry Ödön: A  muhi csata. Századok, 36. (1902) 309–325., 412–427., 505–527. o.

Pauler 1899. Pauler Gyula: A  magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I–II. Budapest, 1899.2.

zsoldos2.indd 264 2016.06.23. 9:11:01

265

Pálóczi Horváth 1988. Pálóczi Horváth András: Besenyők, úzok, kunok. In: Magyarrá lett keleti népek. Szerk. Szombathy Viktor – László Gyula. Budapest, 1988. 106–163. o.

Pálóczi Horváth 1989. Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989.Pesty 1882. Pesty Frigyes: A magyarországi várispánságok története különösen a

XIII. században. Budapest, 1882.Piti 2003. Piti Ferenc: Szabolcs megye Anjou-kori archontológiájához. In: Kö-

zépkortörténeti tanulmányok. A  III. Medievisztikai PhD-konfe-rencia Szeged, 2003. május 8–9. előadásai. Szerk. Weisz Boglárka. Szeged, 2003. 113–124. o.

Piti 2006. Piti Ferenc: Az 1342. évi nádorváltás. Századok, 140. (2006) 435–441. o.

Pór 1888. Pór Antal: Trencsényi Csák Máté 1260–1321. (Magyar történeti élet-rajzok) Budapest, 1888.

Pór 1891. Pór Antal: László erdélyi vajda (1291–1315). Rajzok Erdély múltjából a középkorban. Erdélyi Múzeum, 8. (1891) 433–481. o.

R. Kiss 1932. R. Kiss István: Az egységes magyar nemesi rend kifejlődése. (Klny. A debreceni m. kir. Tisza István Tudományegyetem 1932–1933. évi évkönyvéből.) Debrecen, 1932.

Rákos 1974. Rákos István: IV. Béla birtokrestaurációs politikája. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 47.) Szeged, 1974.

Reiszig 1900. Reiszig Ede: Szabolcs vármegye története. In: Magyarország várme-gyéi és városai. Szabolcs vármegye. Budapest, é. n. [1900.]

Reiszig 1911. Reiszig Ede: Nógrád vármegye története. In: Magyarország várme-gyéi és városai. Nógrád vármegye. Budapest, é. n. [1911.]

Reizner1899–1900. Reizner János: Szeged története I–IV. Szeged, 1899–1900.Révész 1891. Révész Ferenc: Németújvári Iván. Erdélyi Múzeum, 1891. 49–71.,

133–158., 222–246. o.Rusu 2005. Adrian Andrei Rusu: Castelarea Carpatică. Fortificaţii şi cetaţi din

Transilvania şi teritoriile învecinate (sec. XIII–XIV). Cluj–Napoca, 2005.

Segeš – Šeďová 2011. Vladimír Segeš – Božena Šeďová: Pramene k vojenským dejinám Slo-venska I/2. Bratislava, 2011.

Solymosi 1981. Magyarország történeti kronológiája I. A  kezdetektől 1526-ig. Szerk. Solymosi László. Budapest, 1981.

Solymosi 1987. Solymosi László: Egyházi és világi (földesúri) mortuarium a 11–14. századi Magyarországon. Századok, 121. (1987) 547–583. o.

Solymosi 1990. Solymosi László: A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle, 32. (1990) 22–50. o.

Sörös 1916. Sörös Pongrác: A  székesfehérvári őrkanonokság története 1543-ig. Századok, 50. (1916) 565–584. o.

Stessel 1896. Stessel József: A  Németújváriak és Héderváriak leszármazásához. Századok, 30. (1896) 429–437. o.

Sugár 1984. Sugár István: Az egri püspökök története. Budapest, 1984.

zsoldos2.indd 265 2016.06.23. 9:11:01

266

Szabó 1866. Szabó Károly: Kun László 1272–1290. Budapest, 1866. (Reprint: Budapest, 1988.)

Szabó 1966. Szabó István: A  falurendszer kialakulása Magyarországon (X–XV. szá zad). Budapest, 1966.

Szalay 1852. Szalay László: Magyarország’ története II. Lipcse, 1852.Székely 1953. Székely György: A parasztság és a feudális állam megszilárdulása Ká-

roly Róbert korában. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a XIV. században. Szerk. Székely György. Buda-pest, 1953. 19–79. o.

Székely 1974. György Székely: Les contacts entre Hongrois et Musulmans aux IXe–XIIe siècles. In: The Muslim East. Studies in Honour of Julius Germanus. Budapest, 1974. 53–74. o.

Székely 1988. Székely György: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a ma-gyar történeti hagyományokban és az egyetemes összefüggésekben. Századok, 122. (1988) 52–88. o.

Szekfű 1912. Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII/3.) Budapest, 1912.

Szentpétery 1916. Szentpétery Imre: A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei. Bu-dapest, 1916.

Szentpétery 1930. Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930.Szovák 1989. Szovák Kornél: Rátót nembeli Rolánd nádor kúriája. In: A Dunántúl

településtörténete VII. Szerk. Somfai Balázs. Veszprém, 1989. 299–316. o.

Szűcs 1984. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és társadalmi háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 341–394. o.

Szűcs 1987. Szűcs Jenő: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. In: Magyarságkutatás. A  Magyarságkutató Csoport évkönyve. Főszerk. Juhász Gyula. Budapest, 1987. 11–27. o.

Szűcs 1993a. Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. (História könyvtár – Monográfiák 1.) Budapest, 1993.

Szűcs 1993b. Szűcs Jenő: Sárospatak kezdetei és a pataki erdőuradalom. Törté-nelmi Szemle, 35. (1993) 1–57. o.

Tagányi 1882. Tagányi Károly: Szolgagyőr. Századok, 16. (1882) 312–323., 388–398. o.

Tagányi 1913. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve. Magyar Nyelv, 9. (1913) 97–104., 145–152., 201–206., 254–266. o.

Tagányi 1916. Felelet dr. Erdélyi Lászlónak »Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdéseire«. Történeti Szemle, 5. (1916) 296–320., 409–448., 543–608. o.

Senga 1988. Senga Toru: Béla királyfi bolgár, halicsi és osztrák hadjárataihoz. Századok, 122. (1988) 36–51. o.

Tóth 1976. Tóth Melinda: Buzád nemzetségbeli Csák soproni ispán (1246–1254). Soproni Szemle, 30. (1976) 194–210. o.

zsoldos2.indd 266 2016.06.23. 9:11:01

267

Tóth 1985. Tóth Péter: Adatok Borsod megye Árpád-kori birtoktörténetéhez és történeti földrajzához. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXII–XXIII. Miskolc, 1985. 89–103. o.

C. Tóth 2000. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának archontológiája (1284–1526). In: A  nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. Szerk. Almássy Katalin, Istvánovits Eszter. Nyíregyháza, 2000. 93–111. o.

Tringli 1998. Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából. Levéltári Kö-zlemények, 69. (1998) 3–31. o.

Tutkó 1861. Tutkó József: Szabad királyi Kassa városának történelmi évkönyve. Kassa, 1861.

Udvardy 1991. Udvardy József: A kalocsai érsekek életrajza (1000–1526). (Disserta-tiones Hungaricae ex historia ecclesiae XI.) Köln, 1991.

Váczy 1927. Váczy Péter: A  királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok, 61. (1927) 243–290., 351–414. o.

Váczy 1930. Váczy Péter: A  magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI–XII. században. (Miskolci Jogászélet Könyvtára 56.) Miskolc, 1930.

Váczy 1958. Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről. Századok, 92. (1958) 265–345. o.

Vagner 1896. Vagner József: Adalékok a nyitrai székeskáptalan történetéhez. Ny-itra, 1896.

Veszprémy 1995. Veszprémy László: Páncél és páncélosok említései a krónikákban és oklevelekben. Hadtörténelmi Közlemények, 108. (1995) 4. sz. 3–12. o.

Veszprémy 2008. Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai. Buda-pest, 2008.

Vizkelety 1993. Vizkelety András: Béla hercegnek, IV. Béla király fiának menyegzője. Irodalomtörténeti Közlemények, 97. (1993) 571–584. o.

Waldapfel 1931. Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. (Klny. a Századok 65. [1931] évfolyamából.)

Weisz 2007. Weisz Boglárka: A nemesércbányákból származó királyi jövedelmek az Árpád-korban. In: Középkortörténeti tanulmányok 5. Szerk. Révész Éva, Halmágyi Miklós. Szeged, 2007. 247–259. o.

Weisz 2012a. Weisz Boglárka: A kamara haszna okán szedett collecta. In: „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Szerk. Bagi Dániel, Fedeles Tamás, Kiss Gergely. Pécs, 2012. 547–557. o.

Weisz 2012b. Weisz Boglárka: II. András jövedelmei: régi és új elemek. In: II. And-rás és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia, Smohay András. (A Szé-kesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai 7.) Székesfehérvár, 2012. 49–80. o.

Weisz 2012c. Weisz Boglárka: A szatmári kamara története a XIV. század közepéig. In: Az ecsedi Báthoriak a XV–XVII. században. Szerk. Szabó Sa-rolta, C. Tóth Norbert. (Báthori István Múzeum Kiadványai 34.) Nyírbátor, 2012. 73–92. o.

zsoldos2.indd 267 2016.06.23. 9:11:01

268

Wertner 1892. Wertner Mór: Családtörténeti adalékok. A Tornaiak ősei. Turul, 10. (1892) 172–176. o.

Wertner 1895. Wertner Mór: A Güssingiek. Századok, 29. (1895) 42–64., 136–154. o.Wertner 1897. Wertner Mór: Az Árpádkori megyei tisztviselők. Okirati kútfők

nyomán. Budapest, 1897. Wertner 1897–1898. Wertner Mór: Az Árpádkori megyei tisztviselők. Okirati kútfők

nyomán. Történelmi Tár, 1897–1898. 439–486., 653–679., (1898.) 105–133. o.

Wertner 1898. Wertner Mór: Az Árpádkori nádorok genealógiája. Turul, 16. (1898) 73–78., 113–125. o.

Wertner 1899. Wertner Mór: Az Árpádkori udvari tisztviselők sorozata. Történelmi Tár, 1899. 638–672. o.

Wertner 1900. Wertner Mór: Ki volt Banai Kozma? Turul, 18. (1900) 147–148. o.Wertner 1901. Wertner Mór: Az Árpádkori ország- és udvarbírák genealógiája. Tu-

rul, 19. (1901) 7–26., 54–73. o.Wertner 1906. Wertner Mór: A Fónyi-család. Turul, 24. (1906) 179–183. o.Wertner 1908. Wertner Mór: Újabb nemzetiségi kutatások VIII. A Kán-nemzetség

erdélyi vagy vajdai ága. Turul, 26. (1908) 122–129. o.Wertner 1909. Wertner Mór: Az Árpádkori bánok. Meghatározások és

helyreigazítások. Századok, 43. (1909) 377–415., 472–494., 555–570., 656–668., 747–757. o.

Wertner 1916. Wertner Mór: Az 1291. évi magyar–osztrák hadjárat. Hadtörténelmi Közlemények, 17. (1916) 349–386. o.

Zichy 1934. Zichy Ladomer: A tatárjárás Magyarországon. Pécs, 1934.Zolnay 1935. Zolnay László: Miklósfia Demeter mester (1250–1312). Turul, 49.

(1935) 35–37. o.Zolnay 1937. Zolnay László: Donch mester és a Balassák ősei. Turul, 51. (1937)

22–39. o.Zolnay 1985. Zolnay László: A  „Balassák” és a Felvidék. (Adatok a XIII–XIV.

század néhány kritikus évtizedéhez.) In: Borsodi Levéltári Évkönyv V. Szerk. Csorba Csaba. [Miskolc,] 1985. 83–169. o.

Zsoldos 1988. Zsoldos Attila: A szolgabírói tisztségnév kialakulásának kérdéséhez. Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. sz. 12–19. o.

Zsoldos 1990. Zsoldos Attila: A  várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban. Aetas, 1990. 3. sz. 5–34. o.

Zsoldos 1991a. Zsoldos Attila: A királyi várszervezet és a tatárjárás. Hadtörténelmi Közlemények, 104. (1991) 1. sz. 45–76. o.

Zsoldos 1991b. Zsoldos Attila: Adalékok a királyi várszervezet udvarispáni tisztségé-nek történetéhez. Levéltári Szemle, 41. (1991) 4. sz. 20–31. o.

Zsoldos 1992. Zsoldos Attila: Jobbágyok a királyi várszervezetben. Történelmi Szemle, 34. (1992) 1–15. o.

Zsoldos 1993. A  várjobbágyi jogállás kialakulása. Hadtörténelmi Közlemények, 106. (1993) 2. sz. 20–42. o.

zsoldos2.indd 268 2016.06.23. 9:11:01

269

Zsoldos 1994a. Zsoldos Attila: Jobagio castri possessionem habens. A várjobbágyi jog-állás anyagi hátterének kérdései. Századok, 128. (1994) 254–272. o.

Zsoldos 1994b. Zsoldos Attila: Néhány adat a várjobbágyság létszámának kér-déséhez. In: Scripta manent. Ünnepi tanulmányok a 60. életévét betöltött Gerics József professzor tiszteletére. Szerk. Draskóczy Ist-ván. Budapest, 1994. 85–94. o.

Zsoldos 1997a. Zsoldos Attila: Téténytől a Hód-tóig. Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata. Történelmi Szemle, 39. (1997) 69–98. o.

Zsoldos 1997b. Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak …” A  kehidai oklevél társa-dalomtörténeti vonatkozásairól. In: Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli Csaba. (Zalai Gyűjtemény 42.) Zalaegerszeg, 1997. 7–19. o.

Zsoldos 1997c. Zsoldos Attila: Kassa túszai. Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájáról. Történelmi Szemle, 39. (1997) 345–362. o.

Zsoldos 1997d. Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Debrecen, 1997.Zsoldos 1998a. Zsoldos Attila: Közszabad nemzetségek. Mediaevalia Transilvanica,

2. (1998) 1. sz. 43–60. o.Zsoldos 1998b. Zsoldos Attila: Tamás fia Sinka érdemei. Elhallgatás és manipuláció

oklevelek narratioiban. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk. Csukovits Enikő. Budapest, 1998. 327–337. o.

Zsoldos 1999. Zsoldos Attila: A  szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 26.) Budapest, 1999.

Zsoldos 2000a. Zsoldos Attila: Confinium és marchia. (Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről). Századok, 134. (2000) 99–116. o.

Zsoldos 2000b. Zsoldos Attila: A  vasi várispánság felbomlása. Vasi Szemle, 54. (2000) 1. sz. 27–46. o.

Zsoldos 2000c. Zsoldos Attila: IV. László és a Kállaiak ősei. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. Nyíregyháza, 2000. 77–87. o.

Zsoldos 2001a. Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi. In: Államalapítás, társadalom, művelődés. Szerk. Kristó Gyula. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 27.) Budapest, 2001. 43–54. o.

Zsoldos 2001b. Zsoldos Attila: Egész Szlavónia bánja. In: Tanulmányok a középkor-ról. Szerk. Neumann Tibor. (Analecta Mediaevalia I.) [Budapest–Piliscsaba] 2001. 269–281. o.

Zsoldos 2005. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmán-yok 36.) Budapest, 2005.

Zsoldos 2007. Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. (História Könyvtár – Monográfiák 24.) Buda-pest, 2007.

Zsoldos 2009. Zsoldos Attila: Miklós országbíró. In: Honoris causa. Tanulmá-nyok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor, Rácz György. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 40. – Analecta Mediaevalia III.) Budapest–Piliscsaba, 2009. 519–549. o.

zsoldos2.indd 269 2016.06.23. 9:11:01

270

Zsoldos 2010. Zsoldos Attila: A Henrik-fiak. A Héder nembéli Kőszegiek „családi története”. Vasi Szemle, 64. (2010) 651–661. o.

Zsoldos 2011a. Zsoldos Attila: II. András Aranybullája. Történelmi Szemle, 53. (2011) 1–38. o.

Zsoldos 2011b. Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. (História könyvtár – kronológiák, adattárak 11.) Budapest, 2011.

Zsoldos 2011c. Zsoldos Attila: Debrecen mint igazgatási központ a 14. század elején. In: Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Szerk. Bá-rány Attila, Papp Klára, Szalkai Tamás. Debrecen, 2011. 49–66. o.

Zsoldos 2011d. Zsoldos Attila: III. András hat nádora. In: Erősségénél fogva várépí-tésre való. Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére. Szerk. Juan Cabello, C. Tóth Norbert. (A Jósa András Múzeum Kiadvá-nyai 68.) Nyíregyháza, 2011. 289–299. o.

Zsoldos 2012. Zsoldos Attila: Hűséges oligarchák. In: A  történettudomány szolgá-latában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére. Szerk. Baráth Magdolna, Molnár Antal. Budapest–Győr, 2012. 347–354. o.

Zsótér 1991. Zsótér Rózsa: Megjegyzések IV. László király itineráriumához. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica XCII.) Szeged, 1991. 37–41. o.

zsoldos2.indd 270 2016.06.23. 9:11:01

271

A tanulmányok első megjelenése

A magyar hadtörténet első évszázadai. Hadakozók és hadsereg az Árpádok korában (XI–XIII. század)In: A magyar hadtörténelem évszázadai. Szerk. Király Béla, Veszprémy László. Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, Budapest, 2003. 13–26. o.

A hadszervezet átalakulása a XIII. századi Magyarországon In: „A hadtáp volt maga a fegyver”. Tanulmányok a középkori hadszervezet és kato-nai logisztika kérdéseiről. Szerk. Pósán László, Veszprémy László. Zrínyi Kiadó, Buda-pest, 2013. 212–226. o.

Ispán és vitéz In: „Múltunk építőkövei...” Szerk. Csurgai Horváth József, Kovács Eleonóra. Székesfe-hérvár Megyei Jogú Város Levéltára, Székesfehérvár, 2001. 50–59. o.

Confinium és marchia. Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről Századok, 134. (2000) 99–116. o.

A királyi várszervezet és a tatárjárás Hadtörténelmi Közlemények, 104. (1991) 1. sz. 45–76. o.

A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban Aetas, 1990. 3. sz. 5–34. o.

A vasi várispánság felbomlása Vasi Szemle, 54. (2000) 1. sz. 27–46. o.

Téténytől a Hód-tóig. Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata Történelmi Szemle, 39. (1997) 69–98. o.

Kassa túszai. Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájárólTörténelmi Szemle, 39. (1997) 345–362. o.

IV. László és a Kállaiak ősei In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. Nyíregyháza, 2000. 77–87. o.

zsoldos2.indd 271 2016.06.23. 9:11:01

272

Sopron város és megye a XIII. század utolsó harmadábanIn: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk.Turbuly Éva. Sopron, 2002. 9–28. o.

A Henrik-fiak. A Héder nembéli Kőszegiek „családi története” Vasi Szemle, 64. (2010) 651–661. o.

A Borsa-tartomány igazgatásának kérdései In: A Szilágyság és a Wesselényi család (14–17. század). Szerk. Hegyi Géza, W. Kovács András. (Erdélyi Tudományos Füzetek 277.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2012. 25–44. o.

Hűséges oligarchák In: A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tisz-teletére. Szerk. Baráth Magdolna, Molnár Antal. Magyar Országos Levéltár – Győr-Sopron-Moson Megye Győri Levéltára, Budapest–Győr, 2012. 347–354. o.

zsoldos2.indd 272 2016.06.23. 9:11:02