Download pdf - Márk Versgyüjteménye

AZ ÉN VERSES KÖTETEM

Válogatta, Szerkeztette: Badari Márk

2016. FEBRUÁR 14.

1

Forrás: A versek alatt link formájában megtalálható!

Szerzői jog: a versek szerzőit illetve az örököseit

illetik!

2

József Attila

Élt: 1905-1937

3

Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is -

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

4

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

5

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

6

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

Forrás: http://magyar-

irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/na

gyonfa.htm

Kép forrása:

https://www.google.hu/search?q=j%C3%B3zsef+attila&espv=

2&biw=1280&bih=917&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKE

wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#imgrc=sk6In1SQ9xmYW

M%3A

7

Kosztolányi Dezső

Élt: 1885-1936

8

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit irtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba le- föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam

s ha emlékezni tudsz a

a hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

9

s megforduló szemük kancsítva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agy-vérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők egy szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec,

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: «ébredj a valóra».

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

10

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem

s felém hajol az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek és távolba roppant

tűzcsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent.

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás riadt, csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

11

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a néma békét.

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi,

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó,

könnyűcske hintó

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben.

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan-lángoló Tejutnak

arany konfetti-záporába sok száz

bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

12

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily silány regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

jaj, ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.

de pattanó szivem feszitve húrnak,

dalolni kezdtem ekkor azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak

vendége voltam.

13

Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00566/17685.htm

Kép forrása:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=kosztol%

C3%A1nyi+dezs%C5%91&imgrc=XQme8bhb4cObYM%3A

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00566/17685.htm

14

Dsida Jenő

Élt: 1907-1938

15

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Forrás:

http://www.jomagam.hu/versek/dsida_jeno__nagycsutortok.

htm Kép forrása:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=dsida+je

n%C5%91&imgrc=LKjrh8xfUYpb-M%3A

http://www.jomagam.hu/versek/dsida_jeno__nagycsutortok.htm

http://www.jomagam.hu/versek/dsida_jeno__nagycsutortok.htm

16

Tóth Árpád

Élt: 1886-1928

17

Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére...

18

Forrás:

http://www.kecel.jobbik.hu/toth_arpad_koruti_hajnal

Kép forrása:

https://www.google.hu/search?q=j%C3%B3zsef+attila&espv=2&biw=1280&bih

=917&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwjvhP_npfzKAhWK2ywK

HfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=T%C3%B3th+%C3%81rp%C3%A1d&img

rc=ZD6p-W29PqOf2M%3A

19

Kálnoky László

Élt: 1912-1985

20

Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,

banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,

az egri főutcát a század harmincas éveiben,

a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig

terjedő kurta útszakaszon,

a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,

a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,

a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők

állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,

látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,

jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,

amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,

itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,

a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,

mert máskülönben a fiúkat simogatná,

ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban

végzi esti sétáját a telekkönyvezető,

a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,

üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,

és hat vagy hét templomtoronyból

hangzik föl egyszerre az estharangszó,

s már hullámozni kezd a kép,

míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,

hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,

a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,

tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,

fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,

így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,

döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim

21

sokáig ott csillognak még az alkonyatban

a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

Forrás: http://port.hu/article/31060

Kép forrása:



HfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=K%C3%A1lnoky+L%C3%A1szl%C3%B3

&imgrc=Hlomc2tEZAE2bM%3A

22

Petőfi Sándor

Élt: 1823-1849

23

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!


irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/sze

ptveg.htm

24

Kép forrása:



HfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=Pet%C5%91fi+S%C3%A1ndor&imgrc=AC

6BGGYBfrWYgM%3A

25

Pilinszky János

Élt: 1921-1981

26

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

27

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat,

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra -

28

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

29

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

Forrás: http://mek.oszk.hu/01000/01016/01016.htm

Kép forrása:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=Pilinszk

y+J%C3%A1nos&imgrc=C3Fl9PxZveYuOM%3A

http://mek.oszk.hu/01000/01016/01016.htm

30

Babits Mihály

Élt: 1883-1941

31

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenessen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,

32

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő szizifuszi kő?

miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Forrás:

http://mek.oszk.hu/00600/00602/html/vers0201.htm

Kép forrsáa:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=Babits+M

ih%C3%A1ly&imgrc=2vp_M7pNdh5omM%3A

33

Ady Endre

Élt: 1877-1919

34

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomoru vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Forrás:

http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_032.html

Kép forrása:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=Ady+Endr

e&imgrc=Y91LT7CmUKPJlM%3A

http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_032.html

35

Csokonai Vitéz Mihály

Élt: 1773-1805

36

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

37

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

38

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Forrás:

http://www.jomagam.hu/versek/csokonai__a_remenyhez.htm

Kép forrása:



wjvhP_npfzKAhWK2ywKHfYZCb8Q_AUIBigB#tbm=isch&q=Csokonai

+Vit%C3%A9z+Mih%C3%A1ly&imgrc=wOxH3Sz1FN--GM%3A

39

Radnóti Miklós

Élt: 1909-1944

40

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

41

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Forrás:

http://geeergooo.blog.hu/2007/03/21/radnoti_miklos_teto

va_oda_1

42

Vörösmarty Mihály

Élt: 1800-1855

43

A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.





Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.


44




Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?





Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.


Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:



A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

45

Mely egy uj világot zár magába.


Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:



Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Forrás: http://nemzetismeret.hu/?id=4.43

46

Nemes Nagy Ágnes

Élt: 1922-1991

47

Között

A levegő nagy ruhaujjai.

A levegő, amin szilárdan

támaszkodik madár s madártan,

az érvek foszló szélein a szárny,

egy percnyi ég beláthatatlan

következményű lombjai,

az élő pára fái, felkanyarodva

akár a vágy, a fenti lombba,

percenként hússzor lélegezni

a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek

nagy, mozdulatlan zökkenései,

amint feküsznek, térdenállnak

az ormok és a sziklahátak,

a földtan szobrai,

a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,

aztán megint a tömbök és a formák,

meszes csonttól körvonalig

kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.

Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög,

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

48

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj,

s amint hasadnak és szakadnak

a porcok, forgók, kőlapok,

amint feszítik véghetetlen,

széthasgató önkívületben

a fehér s a fekete mindennapos

néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,

a víziók, a vízhiányok,

a tagolatlan feltámadások,

a függőlegesek tűrhetetlen

feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.

Között. Kő. Tanknyomok.

Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,

Két sorba írva, tóban, égen,

két sötét tábla jelrendszerei,

csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Forrás: http://www.pim.hu/object.d116094d-864e-4d07-

b8ce-dd9f2c985d0c.ivy

49

Petri György

Élt: 1943-2000

50

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek (*),

megsárgult, fehér műszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

51

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,

akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen uzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.

Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan

derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.

"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"

- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyurött.

"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

52

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,

aztán még egy adagot.

"ENNI is fog még ebből?"

"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,

"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"

- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),

zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.

A nőnek? Mit tudom én.

53

Mint gálicos kádban a víz?

Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,

mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,

hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,

magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.

Forrás:

http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/petri/ismeretlen/nap

sutottesav.html

54

Arany János

Élt: 1817-1882

55

Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

Gyümölcsfáim közt bíbelek;

Hozzám a tiszta kék magasból

Egyes daruszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin által

Egy gerlice búgása hat:

Magános gerle a szomszédban -

S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,

Az is csak elmegy hidegen:

Látszik, hogy a halott szegény volt,

Szegény s amellett idegen.

Rokonait, ha van rokonja,

Elnyelte széles e világ;

Nem nyit be hozzá enyhe részvét,

Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj

Sohajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fehérlenek deszkái,

Épen azok közt válogat.

Amaz talán bölcső leendett,

Menyegzős ágy eme darab:

Belőlük elhunyt hitvesének

Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,

Amott sir öntudatlanul;

56

Ha nő szegény, az életkönyvből

Nehéz első betűt tanul!

Ölében rázza egy cselédlyány,

Duzzogva fel s alá megyen:

„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,

S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

A fák sebeit kötözöm;

Halotti ének csap fülembe...

Eh, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;

Kit érdekel a más sebe?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet

Egy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népség

Be és ki, szűnes-szüntelen.

És a jövőket, távozókat

Ki győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ha némelyikünk

Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s - harap.

S ha elsöpört egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

57

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.


irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/kert

ben.htm

58

Weöres Sándor

1913-1989

59

Valse triste

Hűvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,

villog a torony gombja,

gyors záporok sötéten

szaladnak át a réten.

Elhull a nyári ének,

elbújnak már a vének,

hüvös az árny, az este,

csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.

Lányok sírnak a házban.

Hol a szádról a festék?

kékre csípik az esték.

Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,

nem marad semmi emlék,

az ember szíve vásik,

egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hűvös és öreg az este.

60

Forrás:

https://verspatika.wordpress.com/2009/04/25/weores-

sandor-valse-triste/

61

Berzsenyi Dániel

Élt: 1776-1836

62

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna szemöldöke!

63

Forrás: http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-

es-irodalom/irodalom/irodalom-10-osztaly/berzsenyi-

daniel-elegiakolteszet/berzsenyi-daniel-kozelito-tel-

szoveggyujtemeny

64

Kányádi Sándor

Él: 1829-

65

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon


vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon


mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Forrás: http://www.pim.hu/object.7B080348-5188-4B0B-

A7B3-33E026FEEA32.ivy

66

Illyés Gyula

Élt: 1902-1983

67

Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,

„tűz!”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

68

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

69

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

70

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az ott van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

71

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

72

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor-zuhogásban,

az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

73

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

74

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Forrás: http://www.nemzetismeret.hu/?id=4.55

75

Karinthy Frigyes

Élt: 1887-1938

76

Nihil

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz

És beszélgettem vele a lépcsőházban:

Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél

És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:

Aztán lementem a Rottenbiller-utcán

Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni

Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,

Én mondtam: mindent abba kell hagyni:

A művészetnek ne legyenek korlátai -

Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol

És ha nem gondol semmit, az is művészet -

És ha csak érez valamit, az is művészet

És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet

Kedves Ernő: hát akkor nem művészet -

Nem is az a fontos, hogy művészet-e

Vagy sem; - nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az

De akkor nem is kell művészet -

Mert az a fontos, hogy figyeljenek

Az emberek és jól érezzék magukat.

77

Biró dühösen ott maradt az utcán

Én még bementem egy kávéházba:

Akkor egy szélroham jött veszekedve

És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot

Kávét ittam és olvastam egy lapot:

Valami cikk volt a versköltészet céljáról

De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet

(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,

Hogy most meg kellene dögölni

És kiölteni a nyelvemet.

Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00071/02095.htm

78

Vajda János

Élt: 1827-1897

79

Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

Csillanó tükrén a tónak,

Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

Mennyi bűbáj, mily talányok!

Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,

Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

Tán szerelme csókját kéri...

Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

Vagy a lenge déli szellő,

A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

80

Kék ürén a semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

Tünedeznek, megjelennek.

Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,

Dicsőség fényözönében,

Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...

Mult, jövendő tán együtt van

Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

Minden alszik... és a lelkem

Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

Földi életem, halálom

Csak mese, csalódás, álom?...

Forrás:

http://www.babelmatrix.org/works/hu/Vajda_J%C3%A1nos/N%

C3%A1das_tavon

81

Juhász Ferenc

Élt: 1928-2015

82

Babonák napja, csütörtök: amikor a

legnehezebb

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,

ablakai: a kirakatok,

ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

83

Kiáltoznak az újságárusok.

Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik

a csönd állatfényvirágait,

az éj pillanat-lényeit,

elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás szines agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,

mint agysejtek, velő-dúcok,

a villanygolyók: a kék erek,

tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik

a tető, a fal, az ég:

fénypókhálóban fénypókocska,

s fény-sejttódulással mozogva

a hirdetések mimóza-levele

84

nyílik, elfordúl, összehúzódik,

mint mélytengerí rózsa-állat feje,

ha ringatózik,

tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,

mint celofán-ősállatok:

nylon-köpenyek, gumikabátok,

átlátszó műanyag-zsákok

zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal

tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?

Kinek vegyek most virágot?

Hol vannak a jóbarátok?

Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt

téged keresve.

Hívlak kékülő szavakkal.

85

És piros, sárga, zöld

fényvonalakkal

óriás söröskorsót

rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,

aranykorsó okád villany-fürtöket.

Csurog a nyálkás kövezetre

a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?

Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"


El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon.

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

86


Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?

Hiszen én istent nevetve megtagadtam,

tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.

Lángomat isten-nagyra csavartam:

világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,

zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.

S most befonják fejemet

a piros, kék, zöld villany-gyökerek.

Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,

mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.


Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

87

fölötte fény-halálfejek,

fém-levelek,

körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,

hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,

szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió

kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:

ringatnak a lágyan-mozgó bordák,

verdes vér-zuhatagod sistergése,

a belek zsíros, fodros remegése,

hallgatom, hogy dolgozik, forr

a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,

nyitott szemem látja belső éjedet,

s érzi átderengő testedet

tapogató-csáp-szemem.

Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

S a villany-medúza-Magyarország,

a tenger agya libeg fölöttem,

s úszik a világűr-medúza: a földgolyó

a tejút-öbölben.

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

88

megépűl hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárúl.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.

Ázott fejemet lehajtom.


Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Forrás: http://www.pim.hu/object.0f9ce120-3af9-4719-

8e0f-4af94a09a1d0.ivy

89

Zelk Zoltán

Élt: 1906-1981

90

Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.

Kiholt a tenger: medre már

vak szemgödör. Halott sirály

lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.

De jön talán a villamos,

mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.

Nyitja, becsukja szárnyait

a tél, a nyár. Borul. Ragyog.

Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.

Nem jössz haza? Nem jössz haza?

Hallod, rámszólnak: Kire vár?

már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.


Villamosok és évszakok.

És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!

Mily zöld a tuja, a fenyő!

Az erdő már halotti váz,

de örökzöld a gyász, a gyász.

91

Miként a rab cellafalat,

úgy kopogtatnám sírodat,

megtanultam ott a jelet –

de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,

s a vadgesztenye-levelek,

mik sírodra keringenek,

ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,

hogy Zuglót járom most veled,

lábunknál rég-holt kiskutyánk,

a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!

de élünk és együtt vagyunk,

de fülelem lágy lépteid,

de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,

vagy egy gyermekdalt dúdolunk:

„Gyengék vagyunk, elfáradunk,

talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs

utcában az a kis lakás!

Benn kályhaszó, künn hó szakad.

És megvetem az ágyadat.

92

És kinézek az ablakon.

A tél híreit hallgatom.

Nézd, mennyi kedves hírhozó –

varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,

mi más hír kellett énnekem?

Tavalyi hó. Tavalyi táj.


És megyünk a hegyoldalon,

vár a mennybéli cimbalom,

földid, a földre szállt cigány –

és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod

villant, cikázott, pattogott.

Couperin? Akkor is Jászberény!

Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!

mert addig élek véled én!

csak lépteid, lélegzeted,

csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,

csak az a hóra szállt madár

csak az az ág, mely ott remeg

az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,

93

én-szívem messzibre izen,

nem a jövőbe, múltba már.


Az ágakon a cinegék.

A sírok közt a nénikék.

Egyik oly régen térdepel,

mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,

nagy sárga könnye margarét.

És jő a szél s úgy fújja szét,

mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.

Röpül a sír, a nénike,

a tujabokor, a fenyő –

az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.

Én is megyek. Hová megyek?

Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.

Mondják, akkor is így esett.

A junius-végi eget

megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.

A néma, néma döbbenet.

94

Barátok. Árva asszonyok.

A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem

a koszorún: Jelen! Jelen!

Nem láthattam holt arcodat –

kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,

most már tudom, hová megyek,

most már tudom, hol is megyek –

örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek

tükrei tavaszt vagy telet:

köröttem az az őszi nyár.


Kié e kulcs? mit nyit e zár?

kié e nélküled-kopár

szoba? ez a farkasverem?

nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,

volt szúnyogzöngés paplanom

és ébresztőnek berregett

a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor

hét égő szájon a pokol

horkol-hörög: a nappalok

95

kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!

kapu alatt vacog a vágy:

egy konyhazug, egy szalmazsák –

ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,

melynek lángjánál álmaim

perzselt pilleszárnya repes:

meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –

nagyobb karéj, hű dunyhaszag.

S egy este csak kigyúlt a nap:

egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!

e vonító farkas-magány!

ez a négy fal, ez a fedél! –

szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek

a nem vagy! és a nélküled! –

vánkos fölött és takaró

alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.

Ágyam szélén az isten ül.

Csak néz, mert nincs rám szava már.


96

Mi ez a boldog riadás?

hajnali patkócsattogás

ébreszt... , istenem... hát lehet?

álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,

egy gyermek álmaiba száll,

hogy lehunyt pillái mögött

csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!

tünjél lidérc, múlj rossz varázs!

Bojtor, a vén fiákeres

egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?

hányszor ígérted, most talán

Pestre viszel... Csat-csattogás.

Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?

Anyám teknő fölé hajol.

Sziszeg a tűz, kél a kalács.

És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,

Hajolj fölém, mint hajdanán...

Mint hajdanán? mint most! ma! itt!

Űzzük el végre álmaink!

97

Álmaink és halálaink!

Hol vagy cipő s te foltos ing?

korán kel az inasgyerek. –

Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog

fűzfáival a Homoród,

s mintha gyümölcsük nyújtanák,

jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.

Behúnyt szemekkel is tudom.

És mégis, mégis megvakít,

hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled

e tájat, mintha két gyerek

felezne zsiroskenyeret –

egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek

De csak a kín, a nem lehet!

A soha-sehol-nem-lelek-

terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,

fölperzsel lombot és füvet,

s az üszkös, holt füzek alatt

a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög

98

az elhamvadt vidék fölött,

csak por, csak füst, csak pernye száll.


Hamuban járó reggelek.

Élek. Vagyok. Hát felkelek.

Halál után, halál előtt –

Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat

között a lét. A sivatag.

Úgy múlik el, itten marad

ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és

ez a tányér és ez a kés,

ez a kóválygó lehelet –

Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –

de itt benn ez a január.

S a papiron a szótagok,

mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,

de mondják: múlik az idő

És mondják: alkony... délelőtt... –

Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,

öltözködünk a sír előtt

99

hordjuk, mint halotti ruhát,

a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –

Azóta kitavaszodott:

füstölgő rétek, zöld romok

fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,

hogy fölkelek, élek, vagyok,

ágyat vetek, ajtót nyitok –:

nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én

s velem a szószátyár remény:

Szál cérnán, két hegycsúcs között,

úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint

ablak és párna és kilincs...

S a nap s a hold reflektora –

én nem megyek haza soha.

És kávéház és Balaton,

és villamoson, vonaton,

kattog a kerekek dala:

Nem-megy-haza-nem-megy-haza!

A rigófüttyel fürtös ág

bezúzza a tél ablakát,

s elsőt kiált az orgona:

100

Én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,

mint dobogóra vén dizőz,

véres a szél, sikolt az a

nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,

ha égbolt, utca és szoba,

ha kilincs, párna és pohár –:


Barátaim, megértitek?

egy ember él közöttetek,

van kulcsa és van ajtaja –

hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,

egy néma istennel perel,

míg rákövül az éjszaka,

az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.

S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,

villamosok, autók alatt

csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,

mint saxofonok s vad dobok

között egy árva nyenyere,

a gyászhintó négy kereke.

101

A temető. A temető.

Be hallgatag most a fenyő.

Be harsog a rózsabokor!

s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.

S kit őszi szél fújt szerteszét,

lám újra visszaszállt ide

a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,

kopogtatom e kőlapot,

verem, miként a fergeteg,

ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled

a mindenséget, az egek

vásznára vetítem neved –:

te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –

Irén! Irén! nincsen jogod

a földbe ásni homlokod,

tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át

kinyílni cellám ajtaját,

ha nem tudod, hogy nyitva már?


102

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!

és hozd a vézna kerteket!

és hozd a Rákospatakot!

a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...

Micsoda poggyászt vitt kezed!

Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –

Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!

Már este van... Lámpád se ég...

Csenddé alvadnak a neszek...

Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a

Másik, a lélek sikolya...

Aztán a száj, a szó, az a

„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked

arcod a sárba rejtened,

ha iszonyatos gyöngysorok,

szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!

hallgassam én is a rögök

deszkán didergő dobszavát –

megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,

103

nem hallok én már semmi mást,

csak azt a néma suhogást,

azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll

egy szárnyavesztett holt sirály.

Lebeg, lebeg, aztán leszáll.

Szívem vak tengerére száll.

Forrás: http://home.sch.bme.hu/~piglet/versek/zelk.html

104

Szilágyi Domokos

Élt: 1938-1976

105

Hegyek, fák, füvek

Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,

kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,

izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,

lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,

fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,

róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,

libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,

nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,

nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,

szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,

mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok

- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,

a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,

s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,

kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,

szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,

jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,

ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,

ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,

küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,

a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,

ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,

titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,

ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,

ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,

tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,

tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

106

Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,

titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,

karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,

szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,

táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,

szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,

sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -

simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,

ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,

ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,

s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,

üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,

ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -

köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

Forrás: http://www.budahazijudit.hu/magyar-

szo/versek/414-szilagyi-domokos-verse

107

Áprily Lajos

Élt: 1887-1967

108

Március

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Forrás:

http://www.birtalan.hu/balazs/olvasokonyv/aprily_marciu

s.htm

109

Nagy László

Élt: 1925-1978

110

Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Forrás:

http://www.babelmatrix.org/works/hu/Nagy_L%C3%A1szl%C3%

B3-1925/T%C5%B1z

111

Oravecz Imre

Él: 1943-

112

A megfelelő nap

Vékony, fátyolszerű, szűz hó,

éjjel esett, az elpiszkolódott régire,

szinte nincs szívem söpörni,

enyhült a hideg, megpuhult a levegő,

a Nap nem süt,

de világosabb van, mint tegnap,

mert feljebb húzódott a szürkeség,

és ismét belátni a völgyet,

közel és távol senki,

se a határban, se az úton,

se fatolvaj, se járókelő,

mintha kihalt volna a világ,

csak a madáretető körül van némi mozgás,

két széncinke veri kitartóan

a megkaparintott napraforgómagot,

óvatosan nyitom-csukom az ajtót,

nem akarok zajt csapni,

még alszik kedvesem,

jókedvűek a kutyák,

valahányszor kilépek az udvarra,

mindig játszani akarnak velem,

rutinszerűen végzem teendőimet,

jövök-megyek a térben,

könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.

Forrás: http://port.hu/article/31091

113

József Attila

Élt: 1905-1937

114

Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

115

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

116

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

117

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

118

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)


irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/od

a.htm

119

József Attila 2

Nagyon fáj 3

Kosztolányi Dezső 7

Hajnali részegség 8

Dsida Jenő 14

Nagycsütörtök 15

Tóth Árpád 16

Körúti hajnal 17

Kálnoky László 19

Az elsodortak 20

Petőfi Sándor 22

Szeptember végén 23

Pilinszky János 25

Apokrif 26

Babits Mihály 30

Esti kérdés 31

Ady Endre 33

Kocsi-út az éjszakában 34

Csokonai Vitéz Mihály 35

A reményhez 36

Radnóti Miklós 39

Tétova óda 40

Vörösmarty Mihály 42

A vén cigány 43

Nemes Nagy Ágnes 46

Között 47

Petri György 49

Hogy elérjek a napsütötte sávig 50

Arany János 54

120

Kertben 55

Weöres Sándor 58

Valse triste 59

Berzsenyi Dániel 61

A közelítő tél 62

Kányádi Sándor 64

Valaki jár a fák hegyén 65

Illyés Gyula 66

Egy mondat a zsarnokságról 67

Karinthy Frigyes 75

Nihil 76

Vajda János 78

Nádas tavon 79

Juhász Ferenc 81

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb 82

Zelk Zoltán 89

Sirály 90

Szilágyi Domokos 104

Hegyek, fák, füvek 105

Áprily Lajos 107

Március 108

Nagy László 109

Tűz 110

Oravecz Imre 111

A megfelelő nap 112

József Attila 113

Óda 114